JANE AUSTEN

A MANSFIELDI KASTÉLY
FORDÍTOTTA
RÉZ ÁDÁM
 Első fejezet

Mintegy harminc évvel ezelőtt a huntingdoni Maria Ward kisasszonyt, akinek a vagyona nem
volt több hétezer fontnál, az a nagy szerencse érte, hogy sikerült elnyernie Sir Thomas
Bertram vonzalmát, aki Northampton grófságban a mansfieldi kastélyt birtokolta; s így a lady
rangra emelkedve megkapta mindazt a kényelmet és kellemességet, amit egy szép, nagy ház
nyújthat, ha tekintélyes jövedelem is járul hozzá. Egész Huntingdont elképesztette a
nagyszerű frigy, amelyről a kisasszony ügyvéd nagybátyja maga is elismerte, hogy csakis
akkor lett volna méltányos, ha unokahúga legalább háromezer fonttal gazdagabb. Az új
ladynek volt két leánytestvére, s ők is sokat remélhettek nővérük felemelkedésétől; azok az
ismerőseik, akik a nagyobbik Ward kisasszonyt és Frances kisasszonyt semmivel sem
tartották Maria kisasszonynál kevésbé csinosnak, bátran megjósolták, hogy mindkettő
csaknem éppoly előnyös házasságra számíthat. Csakhogy a világon mindig kevesebb a gazdag
ember, mint a csinos nő, aki megérdemelné, hogy a felesége legyen. A nagyobbik Ward
kisasszony öt-hat év múltán azon vette észre magát, hogy el van jegyezve Norris
nagytiszteletű úrral, sógora egyik barátjával, akinek alig volt magánvagyona, Frances
kisasszony pedig még ennél is rosszabbul járt. Igaz, a nagyobbik lány házasságát, amikor
végül létrejött, nem kellett éppen lebecsülni; Sir Thomasnak ugyanis szerencsére módjában
állott, hogy barátját szép lelkészi javadalomhoz juttassa Mansfieldben, s így Norris úr és
Norrisné asszony évi ezer fontnál csak alig valamivel kisebb jövedelem birtokában léphetett
rá a hitvesi boldogság pályájára. Frances kisasszony azonban, ahogy mondani szokás, a
házasságával igen kellemetlen, sőt kínos helyzetbe hozta a családot, mert egy tengerész
főhadnagyhoz ment hozzá, aki híján volt vagyonnak, neveltetésnek és jó összeköttetéseknek
egyaránt. Bosszantóbban nem is választhatott volna. Sir Thomas Bertramnak volt némi
befolyása, melyet elvből is, büszkeségből is - attól a vágytól vezérelve, hogy mindig a
leghelyesebben járjon el, s attól is, hogy tiszteletre méltó pozícióban lássa mindazokat,
akikhez köze van -, szívesen latba vetett volna Lady Bertram húga érdekében; ennek a férjét
azonban éppen a foglalkozása miatt semmiféle befolyás nem vihette előbbre, s mielőtt Sir
Thomas valami más módot talált volna, hogy a házaspár segítségére siessen, a nővérek között
teljes szakításra került sor. Valamennyi fél viselkedésének része volt abban, hogy ide jutottak,
aminthogy a meggondolatlan házasságok csaknem mindig ide szoktak vezetni. Price-né,
tartva a fölösleges korholástól, az esküvő előtt nem is értesítette a családját. Lady Bertram,
aki igen békés érzésű, könnyen kezelhető és nemtörődöm természetű asszony volt,
megelégedett volna azzal, hogy lemond a húgáról, és többé nem is gondol az egészre;
Norrisnét azonban olyan tettvágy fűtötte, amely nem nyugodhatott, amíg egy hosszú és
haragos levélben el nem magyarázta Fannynak, hogy milyen ostobán cselekedett, s milyen
szomorú következményekre számíthat. Erre viszont Price-nén volt a sor, hogy megsértődjék
és megharagudjon; s válasza, mely egyformán keserű szavakkal illette mindkét nővérét, és
olyan bántó megjegyzéseket tartalmazott Sir Thomas büszkeségéről, hogy Norrisné semmi-
képp sem fojthatta magába őket, hosszú időre véget vetett közöttük minden érintkezésnek.
Mivel igen messzire éltek egymástól, és egészen másféle körökben forogtak, a következő
tizenegy év alatt úgyszólván egyszer sem adódhatott rá alkalom, hogy halljanak egymás
létezéséről; Sir Thomas mindig el is ámult Norrisné tájékozottságán, valahányszor arról
értesült tőle, hogy Fannynak megint gyereke született. Tizenegy év múltán azonban Price-né
már nem engedhette meg magának, hogy kitartson sértett büszkeségében, vagy elveszítse azt
az egyetlen kapcsolatot, amely talán még segítségére lehet. A nagy s még egyre növekvő
család, a tényleges szolgálatra már alkalmatlanná vált, de a vidám társaságra és a jó italra
mégis változatlanul fogékony férj, valamint a szűkös jövedelem, amelyből élniük kellett, arra
késztette, hogy nagyon is igyekezzék visszanyerni oly könnyelműen eldobott hozzátartozóit;
írt tehát Lady Bertramnak egy levelet, amelynek valamennyiüket békülékeny hangulatba
kellett ringatnia, oly élénk színekkel ecsetelte, hogy megbánta, amit tett, hogy kétségbeejtő az
állapota, hogy bővében van a gyerekeknek, de szűkében úgyszólván minden másnak. Éppen a
kilencedik szülésére készült, s miután siránkozva beszámolt e körülményről, és pártfogásukat
kérte a születendő gyermek részére, azt sem tudta eltitkolni, hogy érzése szerint igen sok
mindent tehetnének a már meglevő nyolcnak a további sorsáért is. A legidősebbik tízéves fiú:
talpraesett, eszes kis legény, aki alig várja, hogy kikerüljön a világba; de ugyan mit tehetne
érte az anyja? Nincs-e rá lehetőség, hogy valami hasznos alkalmaztatást kapjon Sir Thomas
nyugat-indiai birtokán? Semmilyen állást nem vetne meg; vagy mi a véleménye Sir Thomas-
nak a woolwichi hadapródiskoláról? Esetleg hogyan lehet egy fiút a Keletre küldeni?
A levél nem maradt hatástalan. Helyreállította a békét és a jóindulatot. Sir Thomas nem
fukarkodott a baráti tanácsokkal és ígéretekkel, Lady Bertram pénzt és babakelengyét küldött,
Norrisné pedig megírta a válaszokat.
Ezek voltak a levél közvetlen eredményei, de alig telt el egy esztendő, és Price-né még inkább
érezhette üdvös hatását. Norrisné gyakran említette a többieknek, hogy nem bírja kiverni a
fejéből szegény húgát és a családját, s hiába tettek érte már eddig is olyan sokat, ő még többet
szeretne tenni; végül megvallotta, mi a titkos óhaja: egy gyerek nevelésének és eltartásának a
gondját vegyék le teljesen a szegény Price-né válláról, hiszen úgyis marad neki elég. Miért ne
vállalhatnák el közösen a legidősebb leányt, aki most kilencéves, és így épp a legjobban
rászorul a gondos nevelésre, melyet a szegény Price-nétól nem kaphat meg semmiképp? A
költség és fáradság igazán nem számítana, ha meggondoljuk, milyen nagy jót tennének.
Lady Bertram azonnal egyetértett vele.
- Azt hiszem, jobbat nem is tehetnénk - mondta. - Hozassuk el a gyereket.
Sir Thomas már nem tudott ilyen gyorsan és fenntartás nélkül beleegyezni. Töprengett, této-
vázott: nem csekély a felelősség; ha elvállalják a lány nevelését, rendesen kell róla
gondoskodniuk, különben nem jóság, hanem kegyetlenség lenne elszakítani a családjától.
Gondolnia kell a maga négy gyermekére is, a két fiára, az unokatestvér-szerelmekre, s a
többi; de mihelyt elkezdte határozottan kifejteni az ellenvetéseit, Norrisné a szavába vágott,
és megadta a választ arra is, amit már kifejtett, arra is, amit csak akart.
- Drága Sir Thomas, tökéletesen megértem magát, és méltányolom nagylelkű, finom érzéseit,
amelyek egyébként mindenben annyira jellemzik a viselkedését; abban is teljesen
egyetértünk, hogy az embernek minden tőle telhetőt meg kell tennie, ha egy gyermek sorsát,
hogy úgy mondjam, a kezébe vette; és én lennék az utolsó az egész világon, aki ilyen esetben
fukarkodik a maga csekély hozzájárulásával. Mivel saját gyermekem nincs, ugyan kire
fordíthatnám azt a keveset, amit nyújtani tudok, ha nem a testvéreim gyermekeire? A férjem
is, ugye, olyan nemes gondolkodású... de hiszen tudja, hogy nem szeretek sokat beszélni és
ígérgetni. Apró kis nehézségek miatt ne riadjunk vissza egy jó cselekedettől. Ha tisztességes
nevelést adunk egy lánynak, s azután kellő módon vezetjük be a világba, tíz az egyhez, hogy
megtalálja a boldogságát, és többé senkinek nem kerül pénzébe. A mi unokahúgunk, Sir
Thomas, ha szabad így mondanom, de mindenesetre a maga unokahúga számos előnyt
élvezne, ha itt nő fel ezen a környéken. Nem mondom, hogy olyan csinos lesz, mint a
kuzinjai. Valószínűleg nem lesz olyan csinos; de oly kedvező körülmények között léphetne be
az itteni társaságba, hogy minden emberi számítás szerint hamarosan akadna jóravaló kérője.
Maga a fiaira gondol; de hát, mondja meg őszintén: minden elképzelhető dolog közül vajon
nem éppen ez a legvalószínűtlenebb, ha úgy nőnek fel, ahogy tervezzük, egymás mellett,
testvérek módjára? Lelki képtelenség. Soha még ilyen esetről nem hallottam. Sőt, ez az
egyetlen biztos módszer, amellyel a nemkívánatos vonzalmakat megelőzhetjük. Ha a lány
netalán csinos lesz, és Tom vagy Edmund csak hét év múlva látja először, könnyen
megeshetik a baj. Elég lesz arra gondolniuk, hogy nem fogadtuk be magunk közé, s hagytuk
valahol messze, a legnagyobb szegénységben felnőni; amilyen kedves, jószívű fiúk, vagy az
egyik, vagy a másik biztosan beleszeretne. De neveltesse csak velük együtt mostantól fogva, s
legyen az a lány olyan gyönyörű, mint egy angyal, akkor is mindig csak a húgukat fogják
látni benne.
- Sok igazság van abban, amit mond - felelte Sir Thomas -, s távol legyen tőlem, hogy
mesterséges akadályokat gördítsek egy olyan megoldás útjába, mely ennyire összhangban
lenne az érdekeltek lehetőségeivel és egymás közötti kapcsolataival. Csupán azt akartam meg-
jegyezni, hogy nem szabad könnyelműen eljárnunk, mert Price-nét is csak azzal segítenénk
igazán, és nekünk is csak az válna becsületünkre, ha a lánynak úrinőhöz méltó jövőt biztosíta-
nánk, illetve kötelezve éreznénk magunkat, hogy később majd biztosítsunk, amennyiben még-
sem akadna megfelelő kérője, bármily vérmesen reméli is kegyed.
- Mélységesen megértem! - kiáltotta Norrisné. - Sir Thomas, maga a megtestesült nagylel-
kűség és tapintat, s én esküdni mernék rá, hogy ebben a kérdésben sohasem lesznek nézet-
eltéréseink. Jól tudja, hogy ami módomban áll, azt én mindig boldogan megteszem azokért,
akiket szeretek; s bár annak a szeretetnek, amit a maga drága gyermekei iránt érzek, egy
századrészét sem tudnám arra a szegény lányra fordítani, és semmilyen vonatkozásban nem
tekinthetném őt annyira a sajátomnak, mégis megvetném magam, ha képes lennék elhanya-
golni. Hát nem a húgom gyermeke? Hogy is nézhetném ölbe tett kézzel, hogy szükséget
szenved, amíg van egy falat kenyerem, amelyet megoszthatok vele? Nekem is megvannak a
magam hibái, drága Sir Thomas, de a szívem csupa érzés; és ha szegény vagyok is, inkább
megvonnám magamtól a legszükségesebbet, semhogy szűkkeblűen viselkedjem. Ha tehát
nincs ellenére, már holnap megírom szegény húgomnak az ajánlatunkat; s mihelyt megálla-
podtunk, én magam intézkedem, hogy a gyerek eljusson Mansfieldbe: magának egyáltalán
nem kell vesződnie vele. Majd vesződöm én: tudja, hogy nem szoktam kímélni magam.
Külön ezért felküldöm Dadust Londonba, van ott egy szíjgyártó unokatestvére, akinél
megszállhat, s a gyereket odavihetnék hozzá. Portsmouthtól Londonig könnyen eljuthat a
kislány postakocsin, ha rábízzák akármelyik rendes utasra. Mindig akad ilyen: egy
megbízható kereskedőfeleség vagy valaki más.
Sir Thomas nem hozott fel több ellenvetést, csak Dadus unokatestvérét védte meg a váratlan
támadástól, s miután úgy határoztak, hogy a találkozónak illendőbb formák között kell
lezajlania, ha ily módon valamivel költségesebb lesz is, az ügy el volt döntve, és
valamennyien előre élvezték a kitervelt jó cselekedet örömét. Az igazat megvallva, e jóleső
érzés egyenlő megoszlása nem volt egészen igazságos; Sir Thomas ugyanis szilárdan
eltökélte, hogy teljes komolysággal és következetességgel vállalja a gyám szerepét,
Norrisnénak viszont egyáltalán nem állott szándékában, hogy bármit is magára vegyen az
anyagi terhekből. Szívjósága nem ismert határt, amíg csak sürögni, beszélni és okoskodni
kellett, s nála jobban senki sem buzdíthatott volna másokat a bőkezűségre; de a pénzt legalább
úgy szerette, mint az ilyesféle buzgólkodást, és éppoly jól tudta megtakarítani a magáét, mint
elkölteni a másokét. Mivel a házassága kisebb jövedelemhez juttatta, mint amilyenről
álmodozott, eleinte úgy vélte, hogy a legszigorúbb takarékosságra van szükség; s amit
óvatosságból kezdett, hamarosan a vérévé vált, bár nem születtek gyerekei, akik a kényszerű
beosztás gyümölcseit élvezzék. Ha nagy családról kellett volna gondoskodnia, Norrisné talán
sohasem teszi félre a pénzét; mivel azonban ilyen gondjai nem voltak, semmi sem
akadályozta a kuporgatásban, és nem csökkentette azt a jó érzését, hogy évről évre több
marad meg a jövedelmükből, hiszen nem úgy élnek, mint ahogy élhetnének. Mint szenvedély
rabja, aki ráadásul még nem is érzett igazi szeretetet a húga iránt, meg kellett elégednie azzal,
hogy a költséges jótékonyság kezdeményezőjének és megszervezőjének minőségében arasson
babérokat; de mivel nagyon kevéssé ismerte önmagát, a fenti beszélgetés után talán abban a
boldog hiszemben sétált haza a paplak felé, hogy ő a legbőkezűbb nővér és nagynéni a
világon.
Amikor az ügy ismét szóba került, már világosabban kifejtette elképzeléseit; s válaszul Lady
Bertram nyugodt kérdésére: - Mondja, húgom, hol helyezzük el a gyereket, amikor megérke-
zik, magánál vagy nálunk? - Sir Thomas némileg meglepődve hallotta, hogy Norrisné igazán
képtelen személyes részt vállalni a jövevény gondozásából. Sir Thomas eddig azt hitte, hogy
a paplakban nagy örömmel fogadják majd a kislányt, akiben a gyermektelen nagynéni
kellemes társra találhat; most azonban kiderült, hogy mélységesen tévedett. Norrisné
végtelenül sajnálta, de arról szó sem lehetett, legalábbis a jelenlegi körülmények között, hogy
a gyerek náluk lakjon. Férjeura ingatag egészségi állapota miatt gondolni sem szabad
ilyesmire; szegény Norris úr legalább annyira képtelen volna elviselni egy gyerek lármáját,
mint madárként felröppenni a levegőbe; persze, ha egyszer megszabadulna köszvényes
panaszaitól, az egészen más; akkor ő, Norrisné, boldogan felváltaná a testvérét, mit sem
törődve a sok gonddal-bajjal; de szegény Norris úr jelenleg minden percét lefoglalja, és
ilyesmit még csak meg sem akar említeni neki, mert kétségtelenül felzaklatná vele.
- Hát akkor jöjjön hozzánk a gyerek - mondta Lady Bertram a legnagyobb nyugalommal.
Rövid szünet után Sir Thomas méltóságteljesen hozzátette: - Igen, legyen ez a ház az otthona.
Majd igyekszünk teljesíteni iránta a kötelességünket, s itt legalább meglesz az az előnye, hogy
egykorú társak közé kerül, és hivatásos nevelőnőt is kap.
- Nagyon igaz! - kiáltotta Norrisné. - Mindkét szempont rendkívül fontos, Lee kisasszonynak
pedig mindegy lesz, hogy három lányt kell-e tanítania, vagy csak kettőt... az már igazán egyre
megy. Őszintén sajnálom, hogy nem tudom jobban hasznosítani magam; de ami tőlem telik,
azt azért megteszem. Nem tartozom azok közé, akik kímélni szeretik magukat; s igenis
elküldöm érte Dadust, bármennyire kellemetlen lesz is három napig nélkülöznöm a legfőbb
tanácsadómat. Gondolom, nővérem, hogy a kis fehér padlásszobában akarja elhelyezni a
gyereket, a régi gyerekszobák mellett. Az a legjobb megoldás, Lee kisasszony közelében, a
lányoktól sem messze, és mindjárt kéznél lennének a cselédek is, akik, ugye, majd öltöztetik,
és a ruháival törődnek, mert, gondolom, nem kívánja Ellistől, hogy őt is éppen úgy ki-
szolgálja, mint a többieket. Nem is tudom elképzelni, hol helyezhetné el másutt.
Lady Bertram nem tett ellenvetést.
- Remélem, jó természetű gyermek lesz - folytatta Norrisné -, és fel tudja fogni, mekkora
szerencse, hogy ilyen rokonai vannak.
- Ha különösen rossz lenne a természete - mondta Sir Thomas -, a saját gyermekeink érdeké-
ben nem tarthatnánk itt sokáig; de nincs rá semmi ok, hogy mindjárt a legrosszabbra
gondoljunk. Valószínűleg sok csiszolnivalót találunk majd rajta, s fel kell készülnünk arra,
hogy nagyfokú tudatlanságot, némely alantas nézeteket és elszomorítóan rossz modort tár
elénk; ezek azonban nem javíthatatlan hibák; azt sem hiszem, hogy veszélyesek lehetnének a
környezetére. Ha a lányaim fiatalabbak volnának nála, komolyan el kellene gondolkodnunk
azon, hogy szabad-e ilyen társat adni melléjük; de az adott helyzetben úgy vélem, nekik egy-
általán nem árthat ez a kapcsolat, a rokonuk viszont rengeteget nyerhet rajta.
- Pontosan így gondolom én is - kiáltotta Norrisné -, éppen ma reggel mondtam a férjemnek.
Nem is kell más nevelés annak a lánynak, mondtam: elég, hogy a kuzinjai mellé kerül; ha Lee
kisasszony nem tanítaná meg semmire, tőlük is elég jóságot és okosságot tanulhatna.
- Remélem, nem fogja bosszantani szegény kis mopszlimat - mondta Lady Bertram -; csak
nemrég sikerült rávennem Júliát, hogy hagyja békén.
- Ahogy a lányok felserdülnek, sógorasszony - szólt Sir Thomas -, lesznek némi nehézségeink
a kellő megkülönböztetéssel: el kell érnünk, hogy az én lányaim tudatában legyenek a maguk
mivoltának, de azért mégse nézzék le túlságosan az unokatestvérüket; ő pedig ne szenvedjen
fölöslegesen, de mindig tartsa észben, hogy nem Bertram kisasszonynak született. Szeretném,
ha nagyon jó pajtások lennének, és a világért sem engedném meg a lányaimnak, hogy a leg-
kevésbé is sértően viselkedjenek a rokonukkal szemben; de egyenlőek azért sohasem
lehetnek. Társadalmi állásuk, vagyonuk, jogaik és lehetőségeik között mindig meg fog
maradni a különbség. Ez a kényes kérdés igen nagy tapintatot kíván, és én számítok a maga
segítségére, hogy meg tudjuk találni a leghelyesebb viselkedési formákat.
Norrisné szívvel-lélekkel felajánlotta szolgálatait; s bár tökéletesen egyetértett Sir Thomasszal
az ügy nehézségét illetően, nem győzte biztatni, hogy ők ketten majd könnyűszerrel megbir-
kóznak vele.
Sejthető, hogy Norrisné nemhiába írt a húgának. Price-né ugyan meglepődött, amiért épp egy
lányra esett a választás, amikor annyi pompás fia is volt, de rendkívül hálásan fogadta az
ajánlatot, és biztosította rokonait, hogy a lánya igen jó természetű, kedves teremtés, akit
remélhetőleg sohasem lesz okuk elküldeni maguktól. Azt is megírta róla, hogy egy kicsit
érzékeny és gyönge, de a levegőváltozás bizonyára nagyon jót tesz majd neki. Szegény
asszony! Nyilván megfordult a fejében, hogy jó pár gyermekének hasznára válna egy kis
levegőváltozás.
 Második fejezet

A kislány szerencsésen megtette a hosszú utat; Norrisné elébe ment Northamptonba, s így az
utolsó csöppig kiélvezhette saját fontosságának a tudatát: elsőként üdvözölte a gyereket, ő
mutatta be a többieknek, és ő ajánlotta jóindulatukba.
Fanny Price ekkoriban épp tízéves volt, s bár a külsejében első pillantásra aligha lehetett
különösebb vonzóerőt felfedezni, nem is taszította vissza rokonait. Korához képest alacsony
volt, arca színtelen, s híján minden feltűnő szépségnek; a viselkedése hallatlanul félénk,
szégyenlős, visszahúzódó; de a modora, bár félszeg, egyáltalán nem közönséges, a hangja
kellemes, és a magatartása, miközben beszélt, nagyon megnyerő. Sir Thomas és Lady
Bertram igen kedvesen fogadta; s látva, hogy mennyire ráfér a bátorítás, Sir Thomas
iparkodott a lehető legbiztatóbban viselkedni, ez azonban az ő ünnepélyes modorával nem
nagyon sikerülhetett; és Lady Bertram, aki feleannyira sem erőltette meg magát, s alig szólt
egy szót, míg a férje tízet, pusztán a nyájas mosolyával mindjárt elérte, hogy kettejük közül ő
lett a kevésbé félelmetes személyiség.
A fiatalok mind otthon voltak, és derűs, fesztelen fellépésükkel nagyon jól szerepeltek az
összeismerkedésben, legalábbis a fiúk, az egyik tizenhét, a másik tizenhat éves, korukhoz
képest szép szál fiatalemberek, akiket a kis unokahúg szemében a felnőtt férfiak glóriája
övezett. A két lány már tanácstalanabb volt, lévén kisebbek a fiúknál, és jobban meg is
illetődtek az apjuktól, aki ebből az alkalomból különösen cikornyás szavakat intézett
hozzájuk. De mivel régóta megszokták a társas életet és a dicséreteket, nem maradt bennük
semmi természetes félszegség; s látva, hogy unokahúgukból teljesen hiányzik az önbizalom,
az övék mindinkább visszatért, úgyhogy csakhamar a legnyugodtabb közönnyel tudták
szemügyre venni arcát és öltözékét.
Ritka szép család voltak; a fiúk igen jóvágásúak, a lányok határozottan csinosak, s korukhoz
képest valamennyien nagyok és fejlettek, ami az unokatestvéreket külsőleg éppen annyira
megkülönböztette egymástól, mint modor tekintetében a nevelésük; senki sem hitte volna,
hogy a lányok között valójában oly csekély a korkülönbség: a kisebbiket csak két év válasz-
totta el Fannytól. Julia Bertram tizenkét éves volt, és Maria csak egy évvel idősebb. A kis
jövevény pedig rettenetesen boldogtalannak érezte magát. Félt mindenkitől, szégyenkezett,
visszakívánkozott előző otthonába, nem mert felnézni, nem bírt hangosan és könnyek nélkül
megszólalni. Norrisné Northamptontól Mansfieldig az egész úton arról beszélt neki, hogy
milyen óriási szerencse érte, s ez milyen nagy hálára és jó viselkedésre kötelezi - most azután
elkeseredését csak növelte a bűntudat, hogy mégsem tud boldog lenni. A hosszú út fáradalmai
is egyre inkább éreztették hatásukat. Hiába volt Sir Thomas minden leereszkedő nyájassága,
és hiába jósolgatta buzgón Norrisné, hogy Fanny jó kislány lesz; hiába mosolygott rá Lady
Bertram, s ültette maga és mopszlija mellé a pamlagra, sőt, hiába nyomtak a kezébe egy
finom egres lepényt: alig nyelt le belőle két falatot, máris sírva fakadt; s mivel úgy látszott,
hogy leginkább még az ágy tudná megvigasztalni, sürgősen lefektették, hadd aludja ki a
bánatát.
- A kezdet nem valami biztató - mondta Norrisné, amikor Fanny kiment a szobából. - Miután
annyit beszéltem a lelkére az úton, azt hittem, derekasabban fog viselkedni; elmondtam neki,
milyen sok függ attól, hogy jól sikerül-e a bemutatkozása. Remélem, nem arról van szó, hogy
egy kicsit durcás a természete... szegény anyjáé nagyon is az volt; de hát egy ilyen
gyermekkel szemben elnézőnek kell lennünk, s ha most szomorú, amiért kiszakadt az
otthonából, ez talán nem vet rá túlságosan rossz fényt, hiszen mégiscsak az otthona volt,
minden hibájával együtt, ő pedig még nem foghatja fel, milyen előnyös cserét csinált; no de
ami késik, nem múlik.
Mindazonáltal tovább tartott, semmint Norrisné megengedhetőnek vélte, amíg Fanny hozzá-
szokott új környezetéhez, és beletörődött abba, hogy el kellett válnia minden régi ismerősétől.
Fájdalma igen éles volt, s mivel nem nagyon értette meg senki, nem is foglalkozhattak vele
kellőképpen. Senki sem akart barátságtalanul viselkedni, de nem is erőltette meg magát, hogy
feloldja a kislány szorongásait.
Másnap a Bertram kisasszonyokat felmentették a tanulás alól, hogy ráérjenek összebarátkozni
és elszórakozni unokahúgukkal, de ez sem vezetett sok eredményre. Mindkettő elég közön-
ségesnek találta Fannyt, amikor kiderült, hogy csak két selyemöve van, és sohasem tanult
franciául; s miután a kislányra nem nagyon hatott az a duett sem, amelyet kegyesen előadtak
neki, végül is nem tehettek mást, mint hogy nagylelkűen megajándékozták néhány semmire
sem becsült játékszerükkel, s magára hagyták, ők pedig művirágkészítéssel, aranypapír-
vagdosással és egyéb szórakozásokkal igyekeztek minél jobban kihasználni a szünnapot.
Fanny az unokanővérei társaságában vagy tőlük távol, a tanulószobában, a szalonban vagy a
kertben egyformán el volt keseredve, s mindenütt és mindenkiben talált valami félelmetest.
Lady Bertram szótlansága elbátortalanította, Sir Thomas ünnepélyessége szorongást plántált
belé, Norrisné pedig teljesen megbénította intelmeivel. Unokanővérei bántó megjegyzéseket
tettek rá, hogy milyen kicsi és milyen félszeg; Lee kisasszony elképedt a tudatlanságán, a
cselédek kicsúfolták a ruhái miatt; s amikor e fájdalmak közepette eszébe jutottak fivérei és
húgai, akik mellett oly fontos szerepet tölthetett be mint játszótárs, dajka és tanítónő, szívét
még jobban hatalmába kerítette a csüggedés.
A ház pompáján elámult, de ez persze nem adott vigaszt. A szobák olyan nagyok voltak, hogy
nem tudott fesztelenül mozogni bennük; ha bármihez hozzányúlt, attól kellett félnie, hogy
mindjárt összetörik, s állandó rettegésben kóborolt ide-oda; gyakran elbújt sírni a szobács-
kájába; s a kislány, akiről esténként elismerően állapították meg a szalonban, miután kiment,
hogy láthatólag meg tudja becsülni a szerencséjét, egyszer sem ért a nap szenvedéseinek
végére, amíg álomba nem sírta magát. Egy hét telt el így, anélkül, hogy csöndes, tartózkodó
viselkedése bármit is elárult volna, amikor egy reggel Edmund, a fiatalabbik unokabátyja,
sírva találta a padlásszobákhoz vezető lépcsőn.
- Mi a baj, húgocskám? - kérdezte olyan kedvesen, ahogy csak a nagyon jó emberek tudják.
Leült mellé, s nem kis erőfeszítésébe került, hogy leküzdje a gyerek szégyenkezését, amiért
így rajtakapták, és szóra bírja. Tán csak nem beteg? Haragszik rá valaki? Vagy összeveszett
Mariával és Juliával? Vagy talán segítsen neki, mert nem ért valamit a leckéjéből? Egyáltalán,
mire volna szüksége, mit tehetne a kedvéért? Sokáig csak annyi választ tudott kipréselni
belőle, hogy „Nem, nem - semmi - nem, köszönöm”; de amikor a további faggatás során
egyszer szóba hozta régi otthonát, a kislány felerősödő zokogásából rájött, hogy miben
gyökerezik a fájdalma. Tőle telhetőleg igyekezett megvigasztalni.
- Azért vagy szomorú, kis Fanny, mert el kellett hagynod anyukádat - mondta. - Ebből is
látszik, milyen jó kislány vagy; de ne feledd, hogy rokonok és jó barátok közé kerültél, akik
valamennyien szeretnek, és boldoggá akarnak tenni. Gyere, sétáljunk egyet a parkban, és
mesélj el nekem mindent a fivéreidről meg a húgaidról.
Amint tovább beszélgettek e tárgyról, kiderült, hogy bármennyire kedvesek is Fannynak mind
e fivérek és húgok, van köztük egy, akit az összes többinél jobban szeret. Williamről beszélt a
legtöbbet, ő hiányzott most a leginkább: William, a legnagyobb fiú, nála egy évvel idősebb,
állandó társa és barátja, s anyjuknál (akinek a kedvence volt) minden bajban pártfogója.
William nem akarta, hogy ő elkerüljön hazulról, meg is mondta, mennyire rossz lesz nélküle.
- De gondolom, William majd ír neked. - Igen, megígérte, de azt mondta, hogy előbb ő,
Fanny írjon. - És mikor fogsz írni? - Fanny lehajtotta a fejét, és tétován felelte, hogy nem
tudja: nincs papírja.
- Ha csak ez a baj, kapsz tőlem papírt és minden egyebet, ami szükséges, úgyhogy megírhatod
a leveled, amikor csak jólesik. Igazán megnyugtatna, ha írnál Williamnek?
- Meg, nagyon.
- Akkor láss hozzá most mindjárt. Gyere velem a reggelizőszobába, ott kéznél van minden, és
biztosan nem zavar senki.
- De, bátyám, vajon elviszi-e majd a posta?
- El, ne félj semmit, ha mondom; feladjuk a többi levéllel együtt; a nagybátyád majd kifizeti a
portót, úgyhogy Williamnek semmibe se fog kerülni.
- A nagybátyám! - mondta utána Fanny rémülten.
- Ő bizony; ha kész a levél, megmutatom apámnak, és ki fogja fizetni.
Fanny ezt nagy merészségnek találta, de nem tiltakozott tovább; úgyhogy mindjárt be is
mentek a reggelizőbe, ott aztán Edmund papirost kerített, és szépen megvonalazta, éppoly
készségesen, mint ahogy maga William tette volna, csak talán valamivel pontosabban. Végig
Fannyval maradt, mialatt a levél készült, és rendelkezésére bocsátotta tollkését is, helyesírási
tudását is, mivel szükség volt mind a kettőre; e figyelmességeket, amelyek nagyon jólestek
Fannynak, még azzal is megtoldotta, hogy melegen érdeklődött a bátyja felől, s ez szerezte a
legnagyobb örömet. Edmund is írt néhány üdvözlő szót Williamnek, és egy fél guinea-t
küldött neki a borítékban. Fanny úgy érezte, semmiképpen sem tudná kifejezni a boldogságát;
de arca és néhány egyszerű szó mindennél ékesebben beszélt hálájáról és öröméről, s unoka-
bátyjában mindinkább felébredt iránta az érdeklődés. Tovább beszélgetett vele, s abból, amit
a lány mondott, meggyőződött róla, hogy szerető szíve van, és erősen törekszik a jóra; azt is
belátta, hogy kényes helyzete és nagy félénksége miatt Fannyt jobban megilleti a szerető
gondoskodás. Ő maga ugyan készakarva sohasem okozott neki fájdalmat, de most úgy érezte,
a jövőben több cselekvő jóindulatot kell tanúsítania iránta; el is határozta, hogy mindenekelőtt
igyekszik csökkenteni benne a félelmet, amelyet valamennyiükkel szemben érez, és váltig
buzdította, hogy játsszék csak bátran Mariával és Juliával, s legyen olyan vidám, amilyen
csak tud.
Ettől a naptól kezdve Fanny lassanként megnyugodott. Érezte, hogy van egy jó barátja, és
Edmund kedvessége mindenki mással szemben is derűsebbé tette. A környezete már nem volt
olyan idegen, az emberek nem olyan ijesztőek; s ha némelyektől azért továbbra is félnie
kellett, legalább kezdte kiismerni őket, és megtanult alkalmazkodni hozzájuk. Apró csiszolat-
lanságai és félszegségei, amelyek eleinte mindannyiukat és elsősorban őt magát annyira
bosszantották, most fokozatosan lekoptak róla, s Fanny már nem reszketett minden ízében, ha
meg kellett jelennie a nagybátyja előtt, de még Norrisné hangjától sem rezzent össze túlságo-
san. Unokanővérei olykor egészen tűrhető pajtásra találtak benne. Igaz, kisebb és gyöngébb
lévén, nem lehetett állandó játszótársuk, de a nagylányok játékaiban és szórakozásaiban azért
időnként kapóra jött egy harmadik, kivált ha ez a harmadik roppant készséges és engedékeny
természetűnek bizonyult; s amikor Norrisné Fanny hibái felől érdeklődött náluk, vagy a
bátyjuk, Edmund ajánlotta jóindulatukba a kis kuzint, el kellett ismerniük, hogy „Fanny egész
rendesen viselkedik”.
Maga Edmund változatlanul kedvesen viselkedett; s Fannynak Tomtól sem kellett rosszabbat
eltűrnie, mint azt a fajta tréfálkozást, amelyet a tizenhét éves fiatalemberek mindig helyén-
valónak tartanak egy tízéves gyerekkel szemben. Tom épp a felnőtt élet küszöbén állt, buzgott
benne a jókedv, s alig fért a bőrébe, mint általában az úri családok legidősebb sarjai, akik úgy
érzik, hogy csakis pénzköltésre és szórakozásra születtek. A kis kuzin iránt tanúsított nyájas-
ságát is a helyzete és a jogai határozták meg: néha nagyon szép ajándékokat adott neki, és
sokat nevetett rajta.
Ahogy Fanny külseje és kedélye a javulás tüneteit kezdte mutatni, Sir Thomasnak és Norris-
nénak egyre nagyobb elégtételt szerzett a jótékony terv megvalósulása; négyszemközt
csakhamar meg is állapították, hogy bár a kislány távolról sem okos, eléggé kezelhető
természetűnek mutatkozik, és a jelek szerint nem sok bajuk lesz vele. Egyébként nemcsak ők
ketten voltak oly lesújtó véleménnyel a képességeiről. Fanny tudott ugyan varrni, írni és
olvasni, de egyebet nem tanult; s amikor unokanővérei rájöttek, hogy nem is hallott sok
mindenről, amit ők már régóta jól ismernek, nem győztek ámuldozni végtelen butaságán, és
az első két-három héten egyre újabb híreket hoztak róla a szalonba. „Édes mama, képzelje, a
kuzinunk nem tudja összerakni Európa térképét.” Vagy: „A kuzinunk nem tudja felsorolni
Oroszország főbb folyóit.” Vagy: „Még a hírét sem hallotta Kisázsiának.” Vagy: „Nem tudja,
mi a különbség a vízfesték és a színes ceruza között! Milyen furcsa! Hallott már olyat, hogy
valaki ennyire buta legyen?”
- Drágám - felelte ilyenkor a tapintatos nagynéni -, ez csakugyan szomorú dolog, de nem
várhatod el mindenkitől, hogy olyan fürge eszű, jó tanuló legyen, mint te.
- De nénikém, igazán olyan buta! Képzelje, tegnap este megkérdeztük tőle, hogy milyen úton
próbálna eljutni Írországba; és azt felelte, hogy előbb Wight szigetére menne. Nem tud semmi
másról, csak Wight szigetéről, neki az „a” sziget, mintha több sziget nem is volna a világon. 1
Én igazán szégyellném magam, ha az ő korában, de még jóval azelőtt is nem lettem volna
okosabb. Nem is emlékszem olyan időre, amikor ne tudtam volna sok mindent, amiről neki
még ma sincs fogalma. Milyen régen is volt, nénikém, amikor az angol királyok sorrendjét
ismételtük, a trónra lépésük évszámával és az uralkodásuk alatt történt legfontosabb esemé-
nyekkel együtt!
- Bizony - tette hozzá a nővére -, és a római császárokat is egészen Severusig, meg azt a sok
pogány mitológiát, meg az összes fémeket, félfémeket, bolygókat és híres filozófusokat.
- Nagyon igaz, kedveseim, de benneteket csodálatos emlékezőtehetséggel áldott meg az ég,
szegény kuzinotokat pedig valószínűleg egyáltalán nem áldotta meg vele. Emlékezőtehetség
dolgában éppolyan óriási különbség van az emberek között, mint minden másban, legyetek
tehát elnézőek a kuzinotok iránt, és sajnáljátok őt a fogyatékossága miatt. Azt se feledjétek,
hogy ha mégoly tehetségesek és okosak vagytok is, azért mindig szerénynek kell lennetek;
mert hiába tudtok máris olyan sokat, még sok tanulnivaló vár rátok.
- Hogyne, tudom, amíg tizenhét éves nem leszek. De még valamit el kell mondanom Fanny
furcsaságáról és butaságáról. Képzelje, nénikém, azt mondja, hogy sem zenét, sem rajzot nem
akar tanulni.
- Ez már csakugyan nagy butaság, drágám, és arra vall, hogy sem tehetség, sem törekvés
nincs benne valami sok. De ha jobban meggondoljuk a dolgot, nem tudom, nem helyesebb-e
így, mert, mint tudjátok, apuka és anyuka (az én tanácsomra) puszta jóságból veletek együtt
nevelteti ugyan, de azért egyáltalán nem szükséges, hogy mindenben olyan tökéletessé váljon,
mint ti; éppen ellenkezőleg, sokkal kívánatosabb, hogy megmaradjon a különbség.

1
Portsmouthban, ahol Fanny született, csakugyan a kikötővel szemben levő Wight-szigetet hívják
„a” szigetnek.
Ilyesféle tanácsokkal járult hozzá Norrisné a két unokahúga lelki neveléséhez; nem nagy
csoda tehát, hogy sokat ígérő tehetségük és korai műveltségük ellenére semmit sem sajátítot-
tak el az olyan kevésbé általános jó tulajdonságokból, mint amilyen az önismeret, a
jószívűség és az alázat. Kitűnő oktatást kaptak mindenben, kivéve, ami a jellemet illeti. Sir
Thomas nem tudta, mire lenne még szükség, mert hiába volt igazán gondos apa, érzéseit nem
szokta kifejezésre juttatni, és tartózkodó viselkedése miatt a lányok sohasem tárták fel neki a
lelküket.
Lady Bertram viszont a legcsekélyebb figyelmet sem fordította a lányai nevelésére. Ilyesmire
nem ért rá soha. Napjait azzal töltötte, hogy szépen felöltözve üldögélt a pamlagon valami
szűnni nem akaró, haszontalan és egy csöppet sem tetszetős kézimunkával; a mopszlija többet
foglalkoztatta, mint a gyerekei, bár nagyon elnéző volt az utóbbiak iránt, ha ebből ránézve
nem származott semmi kényelmetlenség; s a fontos dolgokban elfogadta Sir Thomas irányí-
tását, a kevésbé fontosakban pedig a húgáét. De ha netalán több ideje jut a lányaira,
valószínűleg akkor sem tudott volna mit kezdeni vele, hiszen volt nevelőnőjük, voltak rendes
tanáraik, egyebet igazán nem kívánhattak. S hogy Fanny nehéz felfogású, rossz tanuló? Ez
igazán roppant sajnálatos, de hát vannak, akik butának születnek, Fanny is csak emberelje
meg magát; ő nem tudja, mi egyebet lehetne tenni; különben is, a butaságától eltekintve, meg
kell mondania, hogy semmi rosszat nem talál szegényben, mindig igyekszik hasznosítani
magát, fürgén továbbítja az utasításait, és készségesen odahozza, amit kér tőle.
Minden hibája, tudatlansága és félénksége ellenére Fanny lassanként gyökeret vert Mansfield
Parkban, s miután a régi otthona iránti ragaszkodását jórészt átvitte az újra, nem éppen
boldogtalanul nőtt fel az unokanővérei között. Sem Mariában, sem Juliában nem volt ereden-
dő gonoszság; s bár Fanny gyakran szenvedett attól, ahogyan vele bántak, annyira lebecsülte a
maga érdemeit, hogy nem érzett semmilyen sérelmet.
Körülbelül attól az időtől fogva, hogy a családba került, Lady Bertram egy kis gyengélkedés,
de jóval több lustaság következtében lemondott a londoni házról, ahol minden tavasszal lakni
szoktak, s végképp a vidéken maradt, Sir Thomasra bízva, hogy ha felesége nincs jelen, a
szokottnál kisebb vagy nagyobb kényelemben végzi-e parlamenti kötelességeit. Így tehát a
Bertram kisasszonyok továbbra is a vidéken fejlesztették emlékezőtehetségüket, játszották
duettjeiket, nőttek és nőiesedtek; s apjuk elégedetten vehette tudomásul, hogy külső megjele-
nés, modor és képzettség tekintetében minden reményét valóra váltják. A nagyobbik fia
szertelen, költekező életet élt, s már eddig is sok kellemetlenséget okozott neki; de a többi
gyerek csupa jóval biztatta. Nem kellett kételkednie abban, hogy lányai új ragyogással vonják
be a Bertram nevet, amíg viselik, s ha majd másra cserélik fel, méltóképpen tágítják a család
úri kapcsolatainak a körét; Edmund jelleme, józan esze és egyenes gondolkodása pedig szép
eredményeket, tisztességet és boldogságot ígért neki magának csakúgy, mint valamennyi
hozzátartozójának. Őt a lelkészi pályára szánták.
A saját gyerekeivel járó gondok és örömök között Sir Thomas nem feledkezett meg arról,
hogy igen sokat tegyen Price-né gyerekeiért is: bőkezűen támogatta az asszonyt a fiúk nevelé-
sében és elhelyezésében, amikor elég nagyok lettek, hogy foglalkozást válasszanak; s Fanny,
bár úgyszólván tökéletesen el volt szigetelve tőlük, a legőszintébb örömmel szerzett tudomást
minden jótéteményről, amelyben részesültek, s általában mindenről, ami jónak ígérkezett a
sorsukat vagy a jellemüket illetően. Hosszú évek folyamán csak egyszer, egyetlenegyszer
jutott osztályrészéül az a boldogság, hogy együtt lehessen Williammel. A többiekről nem
tudott semmit; senkinek sem jutott eszébe, hogy elküldje hozzájuk, akár csak látogatóba is, a
család sem hívta soha; de Williamet, aki nem sokkal Fanny távozása után a tengerészpálya
mellett döntött, meghívták egy hétre a húgához Northamptonshire-be, mielőtt tengerre szállt
volna. Fölösleges leírni túláradó szeretetüket, találkozásukat, együttlétük kimondhatatlan
boldogságát, kacagó jókedvben töltött óráikat vagy a komoly megbeszélések perceit; a fiú
vérmes reményeit s az utolsó pillanatig ujjongó vidámságát, vagy a lány kétségbeesését, ami-
kor végül el kellett válniuk. Szerencsére a látogatás a karácsonyi szünidőben zajlott le, amikor
Fanny közvetlen vigaszért fordulhatott Edmundhoz; kapott is tőle annyi szép jövendölést
William sorsáról és a maga választotta pályán reá váró sikerekről, hogy lassacskán belátta az
elválás értelmét. Edmund barátságában soha nem kellett csalatkoznia; miután a fiatalember
Etonból Oxfordba került, kedvessége mit sem csökkent, s még több alkalom adódott rá, hogy
kimutassa. Sohasem tetszelgett azzal, hogy többet tesz, mint a rokonai, attól sem félt, hogy
netalán többet tesz a kelleténél; mindig híven képviselte Fanny érdekeit, kímélte az érzéseit,
igyekezett megláttatni jó tulajdonságait és feloldani a félszegséget, amely leplezte őket; ellátta
jó tanáccsal, vigasszal és bátorítással.
Mivel mindenki más a háttérbe szorította, ez az egyetlen támasz nem biztosíthatta Fanny
érvényesülését; de azért Edmund barátsága igen nagy szerepet játszott szellemi fejlődésében
és örömeinek kiterjesztésében. A fiatalember tudta róla, hogy okos, gyors felfogású, józan
eszű, és szeret olvasni, ami önmagában véve is kész nevelés, ha kellőképpen irányítják. Lee
kisasszony franciára tanította, és felolvastatta vele a mindennapi történelemadagját; Edmund
azonban olyan könyveket ajánlott neki, amelyek megédesítették szabad óráit; fejlesztette az
ízlését, és csiszolgatta ítélőképességét; elbeszélgetett vele az olvasmányairól, hogy jobban
megeméssze őket, és okos dicséretekkel buzdította további olvasásra. Hálából e szolgálatokért
Fanny jobban szerette, mint bárki mást a világon, kivéve Williamet; kettejük között osztotta
meg a szívét.
 Harmadik fejezet

Az első jelentősebb esemény akkor történt a családban, amikor Fanny körülbelül tizenöt éves
lehetett: meghalt Norris nagytiszteletű úr, s ez szükségszerű változásokat és új fejleményeket
vont maga után. Norrisné a paplakból előbb a kastélyba, majd Sir Thomasnak egy kisebb
falusi házába költözött; özvegyi bánatára némi vigaszt nyújtott az a tapasztalat, hogy a férje
nélkül is nagyon jól megvan, jövedelme csökkenésére pedig az a boldogító felismerés, hogy
ezután még szigorúbban kell takarékoskodnia.
A javadalmat Edmundnak szánták; s ha nagybátyja néhány évvel korábban halálozik el,
nyilván valamelyik jó barátjuk kapja meg ideiglenesen, amíg Edmundot fel nem szentelik.
Mielőtt azonban erre sor kerülhetett volna, Tom költekezése olyan méreteket öltött, hogy
kénytelenek voltak másképpen dönteni a következő installációról, s így a fiatalabb testvérnek
is fizetnie kellett az idősebbik élvezeteiért. Szerencsére volt még egy családi javadalom,
amelyet fenntarthattak Edmundnak, s bár ez a körülmény némiképp megnyugtatta Sir Thomas
lelkiismeretét, mégis igazságtalannak érezte a dolgot, és erről őszintén igyekezett a nagyobbik
fiát is meggyőzni, abban a reményben, hogy jobb hatást ér el vele, mint előző intelmeivel és
intézkedéseivel.
- Helyetted is szégyellem magam, Tom - mondta legünnepélyesebb modorában -; szégyellem
magam, amiért erre a megoldásra kényszerültem, és szeretném remélni, hogy neked mint
testvérnek éppen annyira fáj, ami történt. Tíz, húsz, harminc évre, talán élete végéig megfosz-
tottad Edmundot jogos jövedelmének több mint a felétől. Talán egyszer még lesz rá erőm,
vagy később neked lesz rá erőd (amit őszintén remélek), hogy jobb állásba juttassuk; de nem
szabad elfeledni, hogy ez a legkevesebb, amit elvárhat tőlünk, s hogy voltaképp semmivel
sem kárpótolhatjuk ama kézzelfogható előnyökért, amelyekről most a te sürgető adósságaid
miatt kell lemondania.
Tom némi szégyent s némi megbánást érzett e szavak hallatára; de miután a lehető leggyor-
sabban eliszkolt, kis idő múlva már igen derűs önzéssel gondolt először is arra, hogy
feleannyi adóssága sincs, mint egynémely barátjának; másodszor, hogy apja túlságosan
felfújta ezt a kellemetlen históriát; s végül harmadszor, hogy akárki lesz is az új lelkész,
minden valószínűség szerint hamarosan úgyis meghal.
Norris nagytiszteletű úr halála után a javadalmat egy dr. Grant nevű lelkész kapta meg, aki
nemsokára le is telepedett Mansfieldben; s életerős, negyvenöt éves férfiú lévén, valószínűnek
látszott, hogy fel fogja borítani az ifjabb Bertram úr számításait. De nem, „hiszen amolyan
rövid nyakú, gutaütésre hajlamos fickó, aki szereti habzsolni a jót, és nyilván egykettőre el-
patkol”.
Vele jött a felesége is, nála úgy tizenöt évvel fiatalabb asszony, de gyerekeik nem voltak; s
érkezésüket, amint az lenni szokott, megelőzte a hír, hogy nagyon rendes, kellemes emberek.
Sir Thomas most már úgy vélte, itt az idő, hogy sógornője is kivegye a részét Fanny
neveléséből, hiszen Norrisné új helyzete és a leány serdültebb kora folytán immár semmilyen
ellenvetést nem lehetett felhozni együttélésükkel szemben, sőt, ez látszott a legcélszerűbbnek;
s mivel az utóbbi időben némi veszteségek érték nyugat-indiai birtokán, és anyagi helyzete a
nagyobbik fiú pazarlása miatt is megromlott valamelyest, nem lett volna kellemetlen számára,
ha megszabadul Fanny eltartásának és jövőbeli támogatásának a terheitől. Abban a szilárd
hitben, hogy így lesz a legjobb, feleségének is megemlítette az elképzeléseit; s minthogy
Lady Bertramnak legközelebb épp Fanny jelenlétében jutott eszébe a dolog, nyugodt hangján
így fordult a lányhoz: - Ezek szerint tehát elmégy tőlünk, Fanny, és a húgomhoz költözöl.
Örülsz neki?
Fanny annyira meglepődött, hogy nem bírt mást mondani, mint amit hallott: - Elmegyek?
- El, drágám; miért vagy úgy meglepődve? Öt évet töltöttél nálunk, és a húgom mindig úgy
tervezte, hogy magához vesz, ha a férje meghal. De azért a jövőben is el kell jönnöd, hogy
feltűzd a hímzésmintáimat.
Fannyt a váratlan hír roppant kellemetlenül érintette. Soha nem kapott semmi kedvességet
Norrisnétól, és sehogy sem tudta szeretni.
- Nagyon nem szívesen megyek el innen - mondta megbicsakló hangon.
- Hát persze, persze; az csak természetes. Mióta ebbe a házba kerültél, azt hiszem, senkit a
világon nem ért olyan kevés zaklatás, mint téged.
- Remélem, nem vagyok hálátlan, nénikém - mondta Fanny szerényen.
- Nem, drágám; én is remélem. Mindig úgy találtam, hogy nagyon jó kislány vagy.
- És soha többé nem élhetek itt?
- Soha, drágám; de nagyon kényelmes otthonod lesz. Gondolom, neked nagyjából úgyis
mindegy, hogy az egyik házban élsz-e vagy a másikban.
Fanny elfacsarodott szívvel ment ki a szobából: mégsem volt neki mindegy, s a legcsekélyebb
örömet sem érezte arra a gondolatra, hogy a másik nagynénjével kell élnie. Mihelyt
találkozott Edmunddal, elpanaszolta neki a bánatát.
- Bátyám - mondta -, olyasmi vár rám, aminek egyáltalán nem örülök; s bár maga sokszor rá-
vett, hogy béküljek meg eggyel s mással, amitől eleinte idegenkedtem, most nem fog sike-
rülni. Ezután Norris néninél kell élnem.
- Igazán?
- Igen; éppen most mondta Lady Bertram. El van határozva. Itt kell hagynom Mansfield
Parkot, és gondolom, mihelyt a néném beköltözött a Fehér Házba, én is odamegyek.
- Hát ha neked nem volna kellemetlen ez a terv, Fanny, azt mondanám, hogy nagyszerű.
- Jaj, bátyám!
- Minden egyéb mellette szól. A nagynéném igazán okos asszony, ha magához akar venni.
Olyan barátnőt és társat választ, amilyet keresve sem találna másutt, és nagyon örülök, hogy
ebben még a pénz imádata sem tartja vissza. Tőled megkapja majd, amit elvárhat. Remélem,
nem vagy túlságosan elkeseredve, Fanny.
- De igen; nem tudok örülni. Szeretem ezt a házat, szeretek benne mindent: ott semmit se
fogok szeretni. Hiszen tudja, milyen rosszul érzem magam, ha vele vagyok.
- Nem mondom, gyerekkorodban elég kellemetlenül bánt veled; de ugyanúgy bánt velünk is,
vagy majdnem ugyanúgy. Gyerekekkel szemben sohasem tudott rokonszenvesen viselkedni.
De most már olyan korban vagy, hogy jobb bánásmódra számíthatsz; úgy vettem észre, máris
kedvesebben viselkedik; s ha te leszel az egyetlen társa, nyilván sokat jelentesz majd neki.
- Én sohasem jelenthetek sokat senkinek.
- Ugyan mi akadályoz meg benne?
- Minden. A helyzetem, a butaságom, az ügyetlenségem.
- Ami a butaságot meg az ügyetlenséget illeti, kedves Fanny, hidd el, hogy szikrányi sincs
benned egyikből sem, ha csak azt nem nézzük, hogy ilyen rosszul használod ezeket a szava-
kat. Nincs rá semmi ok a világon, hogy ne jelenthess igen sokat annak, aki megismer. Jó
eszed van, jó természeted, s bizonyos vagyok benne, hogy jó szíved is, amely sohasem tudná
megtagadni a viszonzást, ha kedvességet tapasztal. Jobb bizonyítványt senki sem kívánhat
attól, akit barátjának és társának választ.
- Nagyon kedves, hogy ezt mondja - felelte Fanny elpirulva ennyi dicsérettől -, bárcsak meg
tudnám hálálni egyszer a jó véleményét, ahogy illene! Ó, bátyám, ha el kell is mennem,
életem végéig emlékezni fogok a jóságára.
- Nohát annyit magam is remélek, Fanny, hogy olyan messziről, mint ide a Fehér Ház, talán
mégsem felejtesz el. Úgy beszélsz, mintha kétszáz mérföldnyire készülnél, nem pedig csak a
park túlsó oldalára; de hiszen a jövőben is majdnem annyit leszel közöttünk, mint eddig. A
két család az év minden napján találkozni fog. Az egyetlen különbség az lesz, hogy ha a
másik nénéddel élsz, szükségképp az előtérbe kényszerülsz majd, érdemeid szerint. Itt túl
sokan vannak, akik mögött elbújhatsz; ott majd kénytelen leszel kinyitni a szájad.
- Jaj, ne mondjon ilyet.
- De mondok, mégpedig nagy élvezettel. A nagynéném most már sokkal alkalmasabb rá,
hogy a gondviselőd legyen, mint az anyám. Természeténél fogva rengeteget képes tenni azért,
akinek a sorsát igazán a szívén viseli, s majd rákényszerít arra, hogy érvényesítsd a jó tulaj-
donságaidat.
Fanny felsóhajtott, s azt mondta: - Én nem tudom ugyanilyen színben látni a dolgot; de el kell
hinnem, hogy inkább magának van igaza, mint nekem, és nagyon hálás vagyok, amiért igyek-
szik megbékíteni azzal, ami elkerülhetetlen. Ha hihetnék abban, hogy a néném igazán szeret,
végtelenül jólesne akár csak egy kicsit is hasznosnak érezni magam. Itt, tudom, senkinek se
vagyok a hasznára, mégis annyira szeretem ezt a helyet.
- Ettől a helytől nem is fogsz megválni, Fanny, bár a házból elköltözöl. A park és a kert
ugyanúgy a rendelkezésedre áll, mint eddig. Ilyen névleges változástól még a te ragaszkodó
kis szívednek sem kell megijednie. Ezután is sétálhatsz ugyanabban a fasorban, használhatod
ugyanazt a könyvtárat, találkozhatsz ugyanazokkal az emberekkel, lovagolhatsz ugyanazon a
lovon.
- Igaz, igaz. Persze, a drága, öreg, szürke póni! Ó, bátyám, ha eszembe jut, mennyire féltem a
lovaglástól, milyen rémület fogott el, amikor arról beszéltek, hogy talán jót tenne nekem
(reszkettem, ha a nagybátyám kinyitotta a száját, amikor lovakról volt szó), és felidézem a
maga kedvességét, ahogy igyekezett rábeszélni, a félelmemet elűzni, biztatni, hogy
hamarosan megkedvelem, s aztán arra gondolok, milyen igaza lett, akkor majdnem elhiszem,
hogy talán mindig olyan jó prófétának bizonyul.
- Én pedig meg vagyok győződve arról, hogy ez az átköltözés éppúgy javára válik majd a
lelki egészségednek, mint a lovaglás a testinek, s végső soron a boldogságodnak is.
Ezzel véget ért a beszélgetésük, amely ugyan jó hatást tehetett volna Fannyra, de mégis
fölöslegesnek bizonyult, mert Norrisnénak esze ágában sem volt, hogy magához vegye. Ha új
helyzetében ezzel a gondolattal foglalkozott, csakis azon törte a fejét, hogyan tudna minél
ügyesebben kibújni alóla. Hogy eleve kizárja még a lehetőségét is, Mansfield község épületei
közül a legkisebbiket választotta, amely még úrinak számított: a Fehér Házban ugyanis csak
neki és a szolgálóinak jutott hely, bár egy vendégszobát is fenntartottak, mert ebből a világért
sem engedett volna. A paplak üres szobáit ugyan soha nem vette igénybe senki, de Norrisné
most már nem tudott lemondani arról, hogy mindig vendégfogadásra készen álljon. De
minden óvatossága mellett sem sikerült elérnie, hogy valami jobbat ne tételezzenek fel róla;
talán éppen a szabad szoba jelentőségének a hangoztatásával ringatta Sir Thomast abba a
tévhitbe, hogy valójában Fannynak szánja. Lady Bertram azután hamarosan tisztázta a
kérdést, amikor egyszer hanyagul megjegyezte Norrisné előtt:
- Azt hiszem, húgom, nem lesz többé szükségünk Lee kisasszonyra, ha Fanny magához
költözik.
Norrisné kis híján felugrott. - Hozzám költözik, drága Lady Bertram! Mit akar ezzel
mondani?
- Hát nem magánál fog élni? Azt hittem, már megbeszélte Sir Thomasszal.
- Én? Soha. Egy árva szót sem szóltam erről Sir Thomasnak, és ő se nekem. Még hogy Fanny
hozzám jöjjön! Ilyesmi álmomban sem jutott volna eszembe, és nem is kívánhatja senki, ha
jól ismer mind a kettőnket. Uramisten! Mihez is kezdenék Fannyval? Én, a szegény, magára
hagyott, támasz nélküli özvegy, aki mindenre alkalmatlan, és akinek a kedélye teljesen össze-
omlott; mihez kezdenék én egy ilyen korú lánnyal? Hiszen tizenöt éves! Éppen ez a kor
kívánja a legtöbb figyelmet és odaadást, s nincs az a derűs kedély, amelyet próbára ne tenne!
Nem hihetem, hogy Sir Thomas komolyan gondolt volna ilyesmire. Sir Thomas nekem annál
sokkal jobb barátom. Bizonyos vagyok benne, hogy aki a javamat akarja, nem kívánhat ilyet.
De hogyan is jutott eszébe Sir Thomasnak, hogy erről beszéljen?
- Nem is tudom. Valószínűleg ezt tartotta a leghelyesebbnek.
- De mit mondott? Azt nem mondhatta, hogy szeretné, ha magamhoz venném Fannyt. Nem, a
szíve mélyén biztosan nem kíván tőlem ilyesmit.
- Nem; csak annyit mondott, hogy valószínűleg úgy lesz; és én is azt hittem. Mind a ketten azt
hittük, hogy örülni fog neki. De ha nem akarja, ne is beszéljünk róla többet. Fanny egyáltalán
nincs a terhünkre.
- Drága nővérem, gondolja csak meg, hogyan is örülhetnék neki a mostani szerencsétlen
állapotomban? Itt vagyok egyedül, szegény tehetetlen özvegy, akit a legjobb férj hagyott ma-
gára, miután annyit gondoztam és ápoltam, hogy ráment az egészségem, de a
kedélyállapotom még annál is rosszabb, minden lelki nyugalmam odavan, s alig maradt
valamim, hogy úrinőhöz méltóan éljek, és ne hozzak szégyent a drága megboldogult
emlékére... ugyan mi örömöt találhatnék én abban, ha olyan teher szakad rám, mint Fanny?
De még ha nekem hasznom lenne is belőle, akkor sem akarnám, hogy az a szegény leány
olyan rosszul járjon. Itt jó kezekben van, és szép jövő vár rá. Én majd csak átvergődöm a
bánatomon és a bajaimon, ahogy tudok.
- Hát nem bánná, hogy egészen egyedül kell élnie?
- Drága Lady Bertram, mi egyébre vagyok én alkalmas, mint a magányra? Időnként,
remélem, meglátogat egy-egy jó barátom a kis házikómban (mindig lesz a számukra egy
szabad ágyam); de hátralevő napjaim legnagyobb részét teljes egyedüllétben fogom tölteni. S
ha meglesz a mindennapi betevő falatom, egyebet nem kívánok.
- Remélem, húgom, azért magára sem vár olyan gyászos jövő, hiszen Sir Thomas azt mondja,
évi hatszáz lesz a jövedelme.
- Én nem panaszkodom, Lady Bertram. Tudom, hogy nem élhetek úgy, mint eddig, de majd
csökkentem a kiadásaimat, ahol csak lehet, és megtanulok jobban gazdálkodni. Bizony,
nagyon is könnyű kezű háziasszony voltam, de most majd nem szégyellem a takarékosságot.
A helyzetem éppúgy megváltozott, mint a jövedelmem. Szegény uramtól mint a község
lelkészétől sok mindent megkívánhattak, amit éntőlem nem lehet elvárni. Isten a megmondha-
tója, mennyit fogyasztottak a mi konyhánkon, akik derűre-borúra betértek. A Fehér Házban
szigorúbb lesz a beosztás. Meg kell élnem a jövedelmemből, különben elmehetnék koldulni;
és bevallom, nagyon boldog lennék, ha ennél valamivel többre is futná az erőmből, s minden
év végén félretehetnék egy keveset.
- Reméljük, hogy úgy lesz. Hiszen eddig is mindig félretett valamit, nem igaz?
- Nekem csak az a célom, Lady Bertram, hogy az új nemzedék a hasznomat lássa. A maguk
gyermekeinek a kedvéért szeretnék gazdagabb lenni. Rajtuk kívül nincs senkim, és boldoggá
tenne az a gondolat, hogy rájuk tudok hagyni valami csekélységet, amit nem kell megvetniük.
- Ez nagyon szép magától, de miattuk ne aggódjon. Meglesz nekik mindenük, ami kell. Sir
Thomas majd gondoskodik róla.
- Jó, de Sir Thomas sem lesz annyira bőviben a pénznek, ha az antiguai birtok továbbra is
olyan keveset jövedelmez.
- Ó, az hamarosan rendbe jön. Sir Thomas már írt is ebben az ügyben, tudok róla.
- Hát akkor, Lady Bertram - mondta Norrisné, és távozásra készült -, csak annyit mondhatok:
nincs más vágyam, mint a maguk családját szolgálni; ha tehát Sir Thomas netán ismét szóba
hozná Fanny átköltözését, megmagyarázhatja neki, hogy az én egészségi és kedélyállapotom
mellett erről szó sem lehet; egyébként még szabad ágyam se lenne a számára, mert egy
vendégszobát okvetlenül fenn kell tartanom.
Lady Bertram elég részletesen közölte férjével e beszélgetés tartalmát, úgyhogy Sir Thomas
belátta, mennyire tévedett a sógornője elképzeléseit illetően; s így Norrisné egyszer s minden-
korra mentesült a tőle addig elvárt lépésnek még az említésétől is. Sir Thomas ugyan csodál-
kozott, amiért semmit se hajlandó tenni az unokahúgáért, akinek a befogadását annyira
szorgalmazta; de mivel Norrisné idejekorán neki is éppúgy értésére adta, mint Lady Bertram-
nak, hogy mindenét az ő családjukra óhajtja hagyni, hamarosan belenyugodott ebbe a meg-
oldásba, amely - gondolta - nemcsak előnyös és hízelgő, de lehetővé teszi, hogy ő maga is
jobban gondoskodjék Fannyról.
Fanny csakhamar értesült róla, milyen fölösleges volt a rettegése; s őszinte, mesterkéletlen
boldogsága valamelyest kárpótolta Edmundot a meghiúsult tervért, amelyet egyébként Fanny-
ra nézve oly célszerűnek tartott. Norrisné birtokba vette a Fehér Házat, Granték megérkeztek
a paplakba, s miután ezek az események lezajlottak, Mansfieldben egy ideig minden úgy folyt
tovább, mint azelőtt.
A barátságos és barátkozó természetű Granték általában megnyerték új ismerőseik rokon-
szenvét. De nekik is megvoltak a maguk hibái, amelyeket Norrisné hamarosan felderített. A
lelkész nagyon szerette a hasát, és mindennap kiadós ebéd kellett neki; Grantné pedig,
ahelyett, hogy a lehető legolcsóbban elégítette volna ki az igényeit, éppoly magas bért fizetett
a szakácsnőjének, mint Mansfield Park gazdái, és személyesen alig mutatkozott a konyha
vidékén. Norrisné nem tudott mélységes felháborodás nélkül beszélni e magatartásról, sem
pedig a paplakban rendszeresen elfogyasztott vaj és tojás mennyiségéről. Nála nagyobb
barátja senki sem lehet a jól megrakott asztalnak és a vendégszeretetnek; nála jobban senki
sem gyűlölheti a kicsinyességet; az ő idejében, ugyebár, a paplak soha nem volt híjával
semmi földi jónak, és senki nem mondhatott rá semmi rosszat, de az ilyen nagyzolást igazán
nem tudja megérteni. Nagyúri dámának semmi keresnivalója egy vidéki paplakban. De
akármilyen előkelő hölgy is Grantné, azért betehetné a lábát az ő kamrájába. Ő már sokfelé
érdeklődött, de senkitől sem hallott olyasmit, hogy Grantnénak valaha is több vagyona lett
volna ötezer fontnál.
Lady Bertram nem nagy érdeklődéssel hallgatta e kifakadásokat. A zsugoriság sérelmeiben
nem tudott osztozni, de annál inkább átérezte a sértett szépség fájdalmát, amiért Grantné
minden külső vonzóerő híján is oly pompásan él, s e kérdésről csaknem éppoly gyakran, bár
kevésbé bőbeszédűen fejtette ki rosszalló véleményét, mint Norrisné a másikról.
E nézetek alig egy éve kerültek forgalomba, mikor a családban újabb jelentős esemény
történt, amely teljes joggal követelt magának némi részt a hölgyek gondolataiban és
beszélgetéseiben. Sir Thomas szükségesnek találta, hogy maga utazzék Antiguára gazdasági
ügyeinek megnyugtatóbb intézése végett, s a nagyobbik fiát is magával vitte, abban a
reményben, hogy ilyen módon végleg eltávolíthatja nem kívánatos otthoni kapcsolataitól.
Azzal hagyták el Angliát, hogy valószínűleg csaknem egy évig távol lesznek.
A lépés anyagi szükségessége és a fia szempontjából is várható haszna megbékítette Sir
Thomast azzal a gondolattal, hogy el kell válnia a családjától, s a lányait éppen most, amikor
a legizgalmasabb korba jutottak, másokra kell bíznia. Lady Bertramról nem tételezhette fel,
hogy teljes mértékben vállalni tudná mellettük az ő szerepét, jobban mondva azt a szerepet,
amelyet eleve az anyának kellett volna betöltenie; de bízott annyira Norrisné éber
figyelmében és Edmund ítélőképességében, hogy a lányok magatartását illetően minden
félelem nélkül keljen útra.
Lady Bertram egyáltalán nem örült annak, hogy a férje magára hagyja; de távolról sem azért,
mintha egy csöppet is aggódott volna Sir Thomas biztonsága és jóléte miatt: ő tudniillik azok
közé tartozott, akik nem tudják elképzelni, hogy rajtuk kívül másnak is veszélyes, terhes vagy
fárasztó lehet valami.
A Bertram kisasszonyokat méltán sajnálhatta volna bárki ebben a helyzetben; nem a bánatuk
miatt, hanem azért, mert nem éreztek bánatot. Apjuk sohasem pártolta valami nagyon a
szórakozásaikat, tehát soha nem is szerették igazán, és sajnos csak örülni tudtak annak, hogy
elutazott. Most minden korlátozás alól felszabadultak; s bár nem szándékoztak olyan élveze-
tekbe bocsátkozni, amelyeket Sir Thomas valószínűleg megtiltott volna, mégis rögtön átérez-
ték, hogy a maguk urai lettek, s annyi elnézést kaphatnak, amennyit csak akarnak. Fanny épp-
annyira megkönnyebbült, mint unokanővérei, s ennek maga is tudatában volt; de gyöngédebb
természetű lévén, hálátlannak érezte magát, és valójában azon bánkódott, hogy nem tud
bánkódni. Sir Thomas, aki olyan sokat tett érte és a fivéreiért, most elment, s talán soha többé
nem tér vissza! Neki pedig egy árva könnycsepp se szökött a szemébe! Milyen szégyenletes
érzéketlenség. Mi több, az utolsó reggelen Sir Thomas azt mondta neki, szeretné, ha ismét
találkozhatna Williammel a következő tél folyamán, és biztatta, hogy hívja meg Mansfieldbe,
mihelyt hírét veszik, hogy a hajóraj, amelyben szolgál, Angliába érkezett. Milyen figyelmes
és kedves volt! S ha még rá is mosolyog, és „kedves Fannynak” szólítja a beszélgetés
folyamán, ő boldogan elfelejtett volna minden régebbi szigorúságot vagy hűvösséget. De Sir
Thomas megint végtelen fájdalmat okozott az utolsó szavaival, mert azt mondta: „Ha William
eljön Mansfieldbe, remélem, sikerül meggyőznöd arról, hogy a legutóbbi találkozásotok óta
eltelt hosszú éveket nem töltötted egészen haszontalanul; bár attól tartok, a tizenhat éves
húgát sok tekintetben azonosnak találja majd a tízévessel.” Fanny a nagybátyja távozása után
keserves könnyekkel gondolt vissza erre a kijelentésre; s látva kisírt szemét, unokanővérei
megállapították róla, hogy képmutató.
 Negyedik fejezet

Tom Bertram az utóbbi hónapokban oly kevés időt töltött otthon, hogy most csak elméletileg
hiányolhatták; Lady Bertram azután meglepődve tapasztalta, hogy még az apja nélkül is
milyen jól megvannak; milyen nagyszerűen betölti a helyét Edmund, aki éppúgy felszeli a
sültet, tárgyal az intézővel, ír az ügyvédnek, eligazítja a cselédeket, s éppúgy megkíméli őt
minden elképzelhető fáradságtól vagy erőfeszítéstől, kivéve azt, ami a személyes leveleivel
jár.
Megjött az első hír, hogy az utasok kellemes hajózás után szerencsésen partra szálltak
Antiguán; addig azonban Norrisné kiélhette magát a legszörnyűbb félelmekben, s ezeket
Edmundra is igyekezett átragasztani, valahányszor sikerült egyedül találnia; mivel pedig nem
tudta elképzelni, hogy bármely végzetes katasztrófáról ne ő szerezzen elsőnek tudomást,
máris azon spekulált, hogy miképpen közli majd a többiekkel a rossz hírt - amíg Sir Thomas
megnyugtató levele, amely mindkettőjük épségéről és egészségéről tudósított, arra nem
kényszerítette, hogy izgalmát és tapintatos előkészítő beszédeit legalábbis ideiglenesen szögre
akassza.
Beköszöntött s elmúlt a tél, anélkül, hogy ismét elővehette volna őket; a hírek változatlanul
kitűnőek voltak; és Norrisnénak, aki fáradhatatlanul buzgólkodott unokahúgai mellett a
különféle mulatságok előmozdításában, toalettjeik összeállításában, kiválóságaik érvényesíté-
sében és férjjelöltek keresésében, mindezeken felül annyi bokros teendője akadt a tulajdon
háztartásával, a Lady Bertraméval, amelybe a lehetőségekhez képest szintén beleártotta
magát, s végül a pazarló Grantné megfigyelésével, hogy igazán nem nagyon ért rá aggódni a
távollevőkért.
A Bertram kisasszonyok immár elfoglalták méltó helyüket a környék szépei között; s mint-
hogy szépségükkel és képzettségükkel fesztelenül természetes, de ugyanakkor pallérozottan
udvarias és előzékeny modor is párosult, a társaság rokonszenvét és bámulatát egyaránt
elnyerték. Hiúságuk olyan kitűnően volt adjusztálva, hogy észre sem lehetett venni, ők pedig
nem nagyképűsködtek: s a magatartásukkal kivívott elismerés, amelynek a biztosításáról és
begyűjtéséről a nagynénjük gondoskodott, megerősítette őket abban a hitükben, hogy egyál-
talán nincsenek hibáik.
Lady Bertram nem járt el hazulról a lányaival. Még ahhoz is lusta volt, hogy az anyák
természetes örömével gyönyörködjék sikereikben és szórakozásukban, ha ez a legcsekélyebb
fáradsággal járt, s helyét átengedte a húgának, aki kapva kapott e megtisztelő álláson, és
roppantul élvezte, hogy társaságba járhat, anélkül, hogy lovakat kellene bérelnie.
Fanny nem kapott részt az évad vigalmaiból; de ha ezek elszólították a család többi tagját,
örülhetett a nyílt dicséretnek, hogy hasznos szerepet tölt be a nagynénje mellett; s miután Lee
kisasszony megvált Mansfieldtől, bálok vagy más összejövetelek estéin természetesen ő lett
Lady Bertram nélkülözhetetlen társa. Ha beszélni kellett, beszélt; ha Lady Bertram beszélt,
hallgatott; ha úgy kívánta, felolvasott neki; s az ilyen esték békéje, a tökéletes biztonság, hogy
amíg kettesben vannak, egyetlen bántó szót sem kell hallania, kimondhatatlanul jólesett neki,
hiszen egyébként csak ritkán tehette félre a szorongásait vagy a zavarát. Unokanővérei néha
beszámoltak mulatságaikról, és ő mohón itta a szavaikat, kivált a bálok leírását, s hogy kivel
táncolt Edmund; de mivel a maga helyzetét annyira alantasnak érezte, soha eszébe se jutott,
hogy egyszer ő is részesülhetne mindebből, s úgy hallgatta az elbeszéléseket, mint akit köze-
lebbről egyáltalán nem érint az egész. Végeredményben nagyon kellemesen töltötte el a telet;
William ugyan nem került vissza Angliába, de az is jó volt, hogy állandóan várni lehetett.
A tavasz megfosztotta kedves barátjától, az öreg, szürke pónitól, s egy ideig az a veszély
fenyegette, hogy emiatt az egészségét és a kedélyállapotát is károsodás éri; hiába ismerték el
ugyanis, milyen fontos számára a lovaglás, a kisujját sem mozdította senki, hogy ismét lovat
kapjon; hiszen, jegyezték meg a nénjei, használhatja valamelyik kuzinjának a lovát, ha nekik
éppen nem kell, s mivel a Bertram kisasszonyoknak minden áldott nap kellett a lovuk, ha szép
idő volt, és roppant előzékenységükben sem ragadtatták magukat odáig, hogy feláldozzák
bármely igazi élvezetüket - arra az „éppen”-re persze sohasem került sor. Vidáman kilovagol-
tak a verőfényes áprilisi és májusi reggeleken; Fanny pedig vagy otthon ült egész nap az
egyik nagynénjével, vagy holtfáradtra gyalogolta magát, mert a másik úgy kívánta; Lady
Bertram tudniillik meg volt győződve róla, hogy a testmozgás éppoly szükségtelen
mindenkinek, mint amennyire kellemetlen neki magának; Norrisné viszont, aki reggeltől estig
izgett-mozgott, mindenkitől elvárta, hogy ugyanannyit mozogjon. Edmund nem volt otthon,
különben hamarabb orvosolta volna a bajt. Amikor megjött, és látta, mire jutott Fanny, s
ennek milyen káros következményei vannak, mindjárt tudta, mi a teendője; s egy határozott
kijelentéssel - „Fanny nem maradhat ló nélkül” - eleve visszautasított minden ellenvetést,
amellyel az anyja közönye vagy a nagynénje fukarsága jelentéktelennek akarta feltüntetni a
dolgot. Norrisné azt hangoztatta, hogy bizonyára akad egy megbízható öreg jószág a kastély
istállójában; vagy talán kölcsönkérhetnének egyet az intézőtől; hébe-hóba esetleg dr. Grant is
kölcsönadná a póniját, amelyet a postára szokott küldeni. Nem tehet róla, de abszolúte
szükségtelennek, sőt, helytelennek tartja, hogy Fanny saját lovat kapjon, mint egy lady, mint
az unokanővérei. Nem kétséges, hogy Sir Thomas is ellenezné; azt is meg kell mondania,
hogy véleménye szerint nagy könnyelműség lenne az ő távollétében ilyesmire költeni a pénzt
és növelni az istálló tetemes kiadásait, amikor az egyik jelentős jövedelmi forrásukkal éppen
bajok vannak. „Fanny nem maradhat ló nélkül”: Edmund csak ennyit válaszolt. Norrisné ezt
sehogy sem tudta belátni. Lady Bertram viszont tudta: ő tökéletesen egyetértett a fiával
abban, hogy szükség van a lóra, és az apja is szükségesnek tartaná; csak azzal érvelt, hogy
nem kell úgy sietni; csak azt kívánta, hogy várjon Sir Thomas hazatéréséig, s akkor Sir
Thomas maga intézi majd el az egészet. Szeptemberben már itthon lesz, és ugyan mi baj
származhatik abból, ha szeptemberig még várnak?
Bár Edmundot a nagynénje sokkal inkább felbosszantotta, mint az anyja, mert ő tanúsított
kevesebb megértést Fanny iránt, Lady Bertram szavai jobban elgondolkoztatták, s végül
olyan megoldást választott, amely elhárította az apai rosszallás kockázatát, de mégis azonnal
biztosította Fannynak a testmozgás lehetőségét - ebből semmiképp sem akart engedni.
Edmundnak három lova volt, de nők számára egyik sem megfelelő: kettő vadászló, a
harmadik utazásra igen alkalmas jószág. Most úgy határozott, hogy ezt a harmadikat elcseréli
egy olyanért, amelyet az unokahúga is használhat; tudta, honnan szerezheti be; s miután
megszületett a döntés, a csere is hamarosan létrejött. Az új kanca valóságos kincsnek
bizonyult; igen kevés fáradsággal be lehetett tanítani a feladatára, s akkor Fanny úgyszólván
korlátlan gazdája lett. Nem hitte volna, hogy az öreg, szürke póninak valaha is akadhat méltó
utódja; Edmund kancájában mégis olyan gyönyörűsége tellett, amilyet addig el sem tudott
képzelni; s ha ráadásul még a kedvességre is gondolt, amelynek mindezt köszönhette,
boldogsága kifejezésére nem talált szavakat. Unokabátyjában a jóság és a nagylelkűség
mintaképét látta, akit rajta kívül soha senki nem becsülhet igazán az értéke szerint, s aki olyan
köszönetet érdemel tőle, amilyet a legnagyobb hála sem képes megadni. Amit Edmund iránt
érzett, abban a legmagasabb fokon vegyült a tisztelet, a lekötelezettség, a bizalom és a
gyöngédség.
Mivel a ló névleg és ténylegesen is Edmund tulajdona maradt, Norrisné el tudta viselni, hogy
Fanny használja; Lady Bertram pedig, ha egyáltalán ismét eszébe jutott volna a maga ellenve-
tése, nyugodtan megbocsáthatott volna Edmundnak, amiért nem várt szeptemberig Sir
Thomasra: amikor ugyanis eljött a szeptember, Sir Thomas még mindig távol volt, és semmi
sem mutatott arra, hogy hamarosan bevégzi a dolgát. Gondolatai már nagyon is Anglia körül
forogtak, amikor váratlan és kedvezőtlen fejlemények jöttek közbe; minden rendkívül bizony-
talanná vált, s ezért jobbnak látta, ha a fiát hazaküldi, és maga várja be az ügyek végleges
rendeződését. Tom szerencsésen meg is érkezett, s apja egészségéről igen megnyugtató
híreket hozott; Norrisnénál azonban nem sokat ért el velük. Nagynénjében ugyanis szörnyű
balsejtelmeket támasztott az a meggyőződés, hogy Sir Thomas csupán atyai gondosságból, a
maga személyét illető rossz előérzet miatt küldhette haza a fiát; s amikor eljöttek a hosszú
őszi esték, kis házának szomorú magányában olyan lidérces nyomással nehezedett rá ez a
félelem, hogy kénytelen volt mindennap a kastély ebédlőjébe menekülni előle. A téli prog-
ramok visszatérése azonban nem maradt hatástalan; s amint egyik követte a másikat, sikerült
a nagyobbik unokahúga jövőjének egyengetésében olyan kellemes foglalatosságot találnia,
amely tűrhető idegcsillapítóul szolgált. „Ha a sors úgy akarná, hogy szegény Sir Thomas soha
többé ne térjen vissza, nagy vigasz lenne jól férjhez adni a drága Mariát”, gondolta igen
gyakran, többnyire vagyonos férfiak társaságában, s különösen azután, hogy megismerkedtek
egy fiatalemberrel, aki nemrég vette át örökségét, a környék egyik legnagyobb birtokát és
legszebb kastélyát.
Rushworth úrra már az első pillanatban nagy hatást tett Bertram kisasszony szépsége, s mivel
nősülni szándékozott, hamarosan azt képzelte magáról, hogy szerelmes. Lassú észjárású,
átlagos képességű fiatalember volt; de minthogy a külsejében vagy a fellépésében nem volt
semmi visszataszító, az ifjú hölgy meg lehetett elégedve a hódításával. Maria Bertram már a
huszonegyedik évében járt, ennélfogva kezdte kötelességének érezni a férjhez menést, s mivel
Rushworth úr feleségeként az apjáénál nagyobb jövedelemre, továbbá a londoni házra is
számíthatott, ami újabban a vágyai netovábbja lett, ugyanaz az erkölcsi parancs nyilvánvaló
kötelességévé tette, hogy szerezze meg férjül Rushworth urat, ha tudja. Norrisné rendkívül
buzgón fáradozott a frigy nyélbe ütésén, latba vetve minden eszközt és fortélyt, amely
előmozdíthatta a felek hajlandóságát; így például igyekezett barátságába férkőzni Rushworth
úr anyjának, aki jelenleg a fiával élt, sőt, még Lady Bertramot is rákényszerítette, hogy egy
délelőtti vizit céljából elfáradjon hozzá, bár ehhez tíz mérföldet kellett megtennie a nem
éppen kényelmes utakon. Norrisné és Rushworthné hamarosan igen jó egyetértésre jutott.
Rushworthné kijelentette, hogy végtelenül szeretné, ha a fia megnősülne, s az összes ifjú
hölgy közül, akivel valaha is találkozott, rokonszenves tulajdonságai és képességei folytán
Bertram kisasszony látszik a legalkalmasabbnak arra, hogy boldoggá tegye. Norrisné
méltányolta a bókot, és gratulált a hölgy finom emberismeretéhez, amely azonnal meg tudta
látni az érdemet. Maria csakugyan valamennyiük büszkesége és boldogsága, hibátlan
teremtés, egy angyal; persze, mivel olyan sok a hódolója, nem lehet elvárni tőle, hogy
gondolkodás nélkül válasszon; de mégis, amennyire Norrisné ilyen rövid ismeretség után
megítélheti, szemmel láthatólag Rushworth úr az a fiatalember, aki a leginkább méltó a
kezére és a vonzalmára.
Miután végigtáncoltak annyi bált, amennyire szükség volt, a két fiatal igazolta e nézeteket, s a
távollevő Sir Thomas jóváhagyásának reményében létre is jött a feltételes eljegyzés, nagy
megelégedéssel töltve el mindkét családot, valamint a környék érdeklődő közönségét, amely
már hosszú hetek óta érezte, hogy az lenne a legcélszerűbb, ha Rushworth úr feleségül venné
Bertram kisasszonyt.
Sir Thomas beleegyezését csak néhány hónap múlva kaphatták meg; de mivel senki sem
kételkedett abban, hogy a legőszintébb örömmel járul majd hozzá a tervekhez, a két család
minden fenntartás nélkül folytatta az érintkezést, és titkolózni sem igen próbáltak, legfeljebb
Norrisné közölte mindenkivel, hogy az ügyet egyelőre senkivel sem szabad közölni.
Edmund volt az egyetlen a családban, akinek nem egészen tetszett a dolog; Norrisné minden
magasztalása ellenére sem tudta Rushworth urat eszményi férjnek tartani. A húgára bízta
ugyan, hogy maga döntse el, mi teszi boldoggá, de nem örült annak, hogy Maria a nagy jöve-
delemben látja a boldogságot; azt sem tudta megállni, hogy Rushworth úr társaságában
sokszor ilyesféle gondolatai ne támadjanak: „Ha ennek az embernek nem volna évi tizenkét-
ezer fontja, bizony nagyon ostoba fickó volna.”
Sir Thomas azonban a legnagyobb megelégedéssel fogadta a kétségtelenül előnyös frigy
tervét, amelyről csupa jót és kellemeset hallott. Megfelelőbb házasságot el sem lehetett
képzelni - ugyanazok az érdekek, ugyanazon a grófságon belül -, szívből jövő beleegyezését
tehát minél hamarabb eljuttatta az otthoniakhoz. Csupán azt kötötte ki, hogy az esküvőt ne
tartsák meg a hazatérése előtt, amely ismét élénken foglalkoztatta. Áprilisi keltezésű
levelében azt írta, erősen reméli, hogy rövid időn belül sikerül megnyugtatóan elrendeznie
mindent, és még a nyár vége előtt hazaindulhat Antiguáról.
Így álltak a dolgok júliusban; s Fanny éppen betöltötte a tizennyolcadik évét, amikor a falusi
társaság kibővült Grantné öccsével és húgával. Crawford úr és Crawford kisasszony a papné
anyjának második házasságából származott. Vagyonos fiatalok voltak. A fiúnak szép birtoka
volt Norfolkban, a lánynak húszezer fontja. Gyerekkorukban a nővérük őszintén ragaszkodott
hozzájuk; de mivel nem sokkal a férjhezmenetele után meghalt mindhármójuk anyja, s a gye-
rekeket az apjuk fivére vette magához, Grantné, aki egyáltalán nem ismerte ezt a nagybácsit,
azóta alig látta őket. Féltestvérei meleg otthonra találtak a nagybátyjuk házában. Crawford
tengernagy és a felesége, bár semmi másban nem tudtak megegyezni, egyformán szerették a
két gyereket, illetve csak annyira különböztek érzéseikben, hogy mindegyiknek megvolt a
maga kedvence, akit jobban szeretett, mint a másikat. A tengernagy a fiúért volt oda,
Crawfordné a lányt ajnározta; s most Crawfordné halála késztette gyámleányát arra, hogy
miután néhány keserves hónapot még a nagybátyja házában töltött, új otthont keressen.
Crawford tengernagy erkölcstelen életű ember volt, aki nem az unokahúgát tartotta magánál,
hanem inkább a szeretőjét fogadta be a házába; s Grantné ennek köszönhette, hogy a húgának
kedve támadt odaköltözni hozzá, ami legalább olyan kellemes volt az egyik félnek, mint
amennyire segített a másikon; Grantnéra ugyanis, aki már kimerítette a gyermektelen vidéki
hölgyek közismert szórakozási lehetőségeit - kedvenc szalonját zsúfolásig megtömte csinos
bútorokkal, s kerti növényekből és baromfiakból is pompás gyűjteményt állított össze -,
ugyancsak ráfért egy kis otthoni változatosság. Végtelenül megörült tehát a húgának, akit
mindig nagyon szeretett, s aki - úgy remélte - férjhez menéséig most már nála is marad; csak
attól félt, hogy Mansfield talán nem elégíti ki egy olyan ifjú hölgy igényeit, aki főként
Londonhoz volt szokva.
Hasonló aggodalmak Crawford kisasszonyban is felmerültek, bár neki inkább a nővére élet-
módját és a társaság színvonalát illetően voltak kételyei; s csak azért vállalta mégis a fél-
testvérénél várható hátrányokat, mert az édesbátyját hiába próbálta rávenni, hogy vele együtt
telepedjék le a saját birtokán. Henry Crawford, sajnos, mérhetetlenül viszolygott mindennemű
állandó lakóhelytől vagy szűkebb körű társaságtól, s ebben a számára igen nagyjelentőségű
kérdésben semmiképp sem alkalmazkodhatott a húgához; de roppant kedvesen elkísérte
Northamptonshire-be, és éppoly készségesen felajánlotta, hogy bármikor hajlandó egy félórán
belül érte menni, ha megunná azt a helyet.
A találkozás mindkét fél teljes megnyugvására szolgált. Crawford kisasszony úgy találta,
hogy a nővérében nincs semmi pedantéria vagy vidékiesség - a férje úriembernek látszik -, a
háza kényelmes, és jól van berendezve; Grantné pedig rendkívül megnyerő külsejű fiatal urat
és hölgyet üdvözölhetett azokban, akikre most még több szeretetet szánt, mint annak idején.
Mary Crawford feltűnően csinos volt; Henry nem éppen szép, de jó fellépésű és tartású;
mindkettőjük modora élénk és kellemes - s Grantné nyomban biztosra vette, hogy az összes
többi jó tulajdonság sem hiányozhat belőlük. Mindkettőjüktől el volt ragadtatva, de főleg
Maryért rajongott; s mivel saját szépségével soha nem kérkedhetett, most rendkívüli módon
élvezte, hogy büszke lehel a húgáéra. Meg se várta, amíg megérkezik, máris nekilátott, hogy
alkalmas férjjelöltet keressen neki, s a választása Tom Bertramra esett; még egy báró
elsőszülött fia sem tarthat méltóságán alulinak egy húszezer fonttal rendelkező lányt, aki
olyan elegáns és olyan sokoldalú, mint ahogy Grantné feltételezte; s mivel melegszívű,
közvetlen asszony volt, Mary még három órát sem töltött a házában, máris előadta neki a
tervét.
Crawford kisasszony örömmel hallotta, hogy ilyen tekintélyes család él a közvetlen
szomszédságukban, és egyáltalán nem haragudott a nővére korai buzgalmáért, sem pedig a
választásáért. Minden vágya az volt, hogy férjhez menjen, ha jól férjhez tud menni; s mivel
Londonban már találkozott Bertram úrral, tudta, hogy a személye éppoly kevéssé
kifogásolható, mint a társadalmi állása. Úgy fogadta tehát az ötletet, mintha tréfa volna, de
gondolatban azért nagyon komolyan foglalkozott vele. Henryt is csakhamar beavatták a
tervbe.
- Hanem ide figyeljetek - tette hozzá Grantné -, kigondoltam én még valamit, hogy teljes
legyen a kör. Rendkívül boldog lennék, ha mind a ketten ezen a vidéken telepednétek le;
éppen azért, Henry, te meg feleségül veszed a fiatalabb Bertram kisasszonyt, aki roppant
kedves, csinos, jó kedélyű, művelt lány, és nagyon boldoggá fog tenni.
Köszönete jeléül Henry meghajolt.
- Drága nővérem - mondta Mary -, ha ilyesmire valaha is rá tudnád venni, még egy okom
lenne, hogy ujjongjak, amiért ilyen okos asszonynak vagyok a testvére, s csak azt sajnálnám,
hogy nincs egy fél tucat eladó lányod, aki hasznát látná az eszednek. Csakhogy francia nő
legyen a talpán, aki Henryt meg tudja nősíteni. Ami az angol találékonyságtól kitelik, azt már
mind megpróbáltuk. Van három nagyon jó barátnőm, aki egymás után halálosan beleszeretett;
s amit ők meg a három anya (pedig nagyon ügyes asszonyok), de még a drága nagynéném és
én magam is elkövettünk, hogy jó szóval, hízelgéssel vagy csellel becsalogassuk a
házasságba, azt nem lehet elképzelni! Ilyen rettenetesen csélcsap férfi nincs még egy a
világon. Ha a te Bertram kisasszonyaid nem akarják összetörni a szívüket, jobb lesz messziről
elkerülniük Henryt.
- Kedves öcsém, ezt nem akarom elhinni rólad.
- Persze hogy nem, mert több benned a megértés. Mert kedvesebb vagy Marynél. Mert
tekintetbe veszed a fiatalság kételyeit és tapasztalatlanságát. Én óvatos természetű vagyok, és
nem akarom csak úgy ukmukfukk kockára tenni a boldogságomat. Senkinek sem lehet
magasabb véleménye a nős állapotról, mint nekem. Szerintem azt a kincset, ami egy feleség,
igen találóan jellemzik a költő óvatos szavai: „Az ég utolsó, legdrágább ajándoka.”2
- Tessék, most te is láthatod, nővérem, hogyan kapaszkodik bele egy szóba, és nézd csak,
nézd azt a mosolyát. Hidd el nekem, hogy utálatos egy ember; a tengernagy példája teljesen
megrontotta.
- Én nem sokat adok arra, amit a fiatalok a házasságról mondanak - felelte Grantné. - Ha
húzódoznak tőle, úgy veszem, hogy még nem találkoztak az igazival.
Dr. Grant nevetve gratulált Crawford kisasszonynak, amiért ő legalább nem húzódozik a
házasságtól.

2
Milton Elveszett paradicsom-ában szólítja meg így Ádám - persze nem gúnyosan - Évát.
- Nem is! Egy csöppet sem szégyellem. Szerintem mindenki lépjen házasságra, ha jó partit
csinálhat; nem azt mondom, hogy csapjon le akárkire, de igenis, menjen bele a házasságba,
mihelyt előnyösnek látszik.
 Ötödik fejezet

A fiatalok azonnal megtetszettek egymásnak. Mindkét részről nagy volt a vonzóerő, s máris
látszott, hogy az ismeretség szoros barátsággá fejlődik, amilyen hamar csak az illem meg-
engedi. A Bertram kisasszonyok egyáltalán nem idegenkedtek Crawford kisasszonytól a
szépsége miatt. Szebbek voltak annál, semhogy rossz néven vegyék, ha egy másik nő is az, s
a jövevény élénk fekete szeme, egészséges, barna arca és általában a csinossága csaknem
ugyanannyira elbűvölte őket, mint a bátyjaikat. Ha Crawford kisasszony magas, telt formájú
és szőke lett volna, talán valamivel nehezebben barátkoznak meg vele; így azonban fel sem
merült az összehasonlítás lehetősége; nyugodtan elismerhették róla, hogy kedves, csinos lány,
ők pedig megmaradtak a környék legszebb ifjú hölgyeinek.
A fivére nem volt szép; nem, amikor először találkoztak vele, határozottan csúnyának -
feketének és csúnyának találták; de azért talpig úriember volt, s a modora igen kellemes. A
második találkozás alkalmával kiderült, hogy nem is olyan nagyon csúnya; hát igen, csúnya,
de olyan kitűnő a fellépése, olyan egészségesek a fogai, s olyan jóvágású, hogy az ember
hamarosan megfeledkezik a csúnyaságáról; harmadszorra pedig, miután együtt vacsoráztak
vele a paplakban, senkitől sem tűrték volna el, hogy csúnyának nevezze. Ilyen kellemes
fiatalemberrel még sohasem találkoztak, és egyformán odavoltak érte. Mivel a nagyobbik
Bertram kisasszony már eljegyezte magát, Henry Crawford igen méltányosan Julia tulajdona
lett, s ezt Julia nagyon is jól tudta; és Henry alig töltött egy hetet Mansfieldben, amikor ő már
kész volt habozás nélkül beleszeretni.
Maria zavarosabban és homályosabban fogta fel a dolgot. Nem akart tisztán látni vagy
józanul gondolkozni. Semmi rossz nem lehet abban, ha egy kellemes ember tetszik neki, az ő
eljegyzése nyílt titok, Crawford úr pedig csak vigyázzon magára. De Crawford úrnak esze
ágában sem volt, hogy megégesse magát! A Bertram kisasszonyok megérdemelték, hogy
tegye nekik a szépet, szívesen is fogadták; s ő eleinte nem akarta magába bolondítani őket.
Nem kívánta, hogy a szívük megszakadjon érte; de hiába tellett volna eszétől és ösztöneitől
jobb belátásra vagy érzésekre, az ilyen dolgokban mindig is nagy szabadságot engedélyezett
magának.
- El vagyok ragadtatva a Bertram kisasszonyaidtól, nővérem - mondta, miután az említett
vacsora lezajlott, s kikísérte őket a hintójukhoz. - Nagyon elegáns, kellemes lányok.
- Azok bizony, és örülök, hogy te is ezt mondod. De neked kettejük közül Julia tetszik
jobban.
- Természetesen. Julia jobban tetszik.
- Őszintén? Mert általában Bertram kisasszonyt, mármint a nagyobbikat, tartják szebbnek.
- Nem csodálom. Minden vonása megnyerőbb, és a fellépése is előnyösebb; de nekem Julia
tetszik jobban; kétségtelenül Bertram kisasszony a szebbik és szerintem a rokonszenvesebbik
is, de nekem mindig Julia fog jobban tetszeni, mert te úgy parancsolod.
- Most nem vitatkozom veled, Henry, de tudom, hogy a végén csakugyan ő fog jobban
tetszeni.
- Hát nem mondom, hogy már az elején is ő tetszik jobban?
- Azonkívül Bertram kisasszony el van jegyezve. Erről ne feledkezz meg, kedves öcsém. Ő
már választott.
- Tudom, és nekem annál jobban tetszik. Egy olyan nő, aki el van jegyezve, mindig kelleme-
sebb, mint aki nincs. Meg van elégedve magával. Vége minden gondjának, és immár semmi
se gátolja a tetszeni akarásban: nem kell gyanakodni rá. A legbiztosabb dolog egy meny-
asszony: nincs semmi veszély.
- Ami azt illeti, Rushworth úr nagyon rendes fiatalember és kitűnő parti.
- És Bertram kisasszony mégsem szíveli; neked ez a véleményed a kedves barátnődről. Én
viszont másként vélekedem. Bizonyos vagyok benne, hogy Bertram kisasszony mélységesen
vonzódik Rushworth úrhoz. Láttam a szemén, amikor szóba került. Miután olyan jó véle-
ménnyel vagyok Bertram kisasszonyról, nem tudom feltételezni, hogy odaadná valakinek a
kezét, ha a szívét megtagadja tőle.
- Mary, mit csináljunk ezzel az emberrel?
- Azt hiszem, legjobb, ha békén hagyjuk. Kár a sok szóért. A végén úgyis lóvá teszik!
- De én nem azt akarom, hogy lóvá tegyék; nem akarom, hogy lépre menjen; én azt
szeretném, ha nyíltan, becsületesen menne a dolog.
- Ugyan, sose kíméld, csak hadd tegyék lóvá. Semmi baja nem lesz tőle. Előbb-utóbb úgyis
mindenkit lóvá tesznek.
- A házasságban nem mindig, kedves Mary.
- A házasságban különösen. Tisztelet a kivételnek, illetve a jelenlevő házasoknak, kedves
nővérem: száz férfi vagy nő közül egy sem akad, akit ne tennének lóvá, amikor házasságot
köt. Bármerre nézek is, mindenütt azt látom, hogy így van; és azt hiszem, így is kell lennie,
ha meggondolom, hogy minden ügylet közül a házasság az, amelyben az emberek a legtöbbet
várják a másik féltől, ők maguk pedig a legkevésbé becsületesek.
- Látom, te se tanultál valami sok jót a házasságról a Hill utcai iskolában.
- Szegény nagynénémnek kétségkívül nem sok oka volt rá, hogy rajongjon érte; de a saját
megfigyeléseim alapján is azt kell mondanom, hogy becsapás az egész. Rengeteg embert
ismerek, aki azért lépett házasságra, mert azt hitte, és joggal hihette, hogy a kapcsolat egy
bizonyos szempontból előnyös lesz, vagy a házastársában megtalált egy bizonyos jó tulajdon-
ságot vagy képességet, azután pedig mélységesen csalódott, és kénytelen volt belenyugodni
épp az ellenkezőjébe. Mi ez, ha nem becsapás?
- Drága gyermekem, te képzelődöl egy kicsit. Ne haragudj, de nem tudok egészen egyetérteni
veled. Hidd el, te csak a dolgok egyik oldalát látod. Látod a rosszat, de nem látod a vigaszt.
Mindenütt akadnak kis zökkenők és csalódások, és mindnyájan hajlamosak vagyunk arra,
hogy túl sokat reméljünk; de ha az egyik úton nem sikerül eljutni a boldogsághoz, az emberi
természet másikat keres; ha az első számításunk téves, csinálunk egy másodikat; valahol
mindig találunk kárpótlást... és azok a rosszhiszemű megfigyelők, kedves Marym, akik min-
den apróságot felfújnak, sokkal nagyobbat tévednek, és jobban be vannak csapva, mint
maguk az érdekeltek.
- Bravó, nővérem! Nagyon szép, hogy ilyen lelkesen képviseled a céhet. Ha majd asszony
leszek, én is így fogok kardoskodni mellette; kár, hogy a barátnőim nem ezt teszik. Akkor
kevesebbet fájna a szívem.
- Te éppen olyan rossz vagy, Mary, mint a bátyád; de mi majd kikúrálunk benneteket.
Mansfield jó kúra lesz nektek, mindenféle lóvá tevés nélkül. Csak maradjatok nálunk, és
megkapjátok a kúrát.
A Crawford testvérek ugyan nem vágytak a kúrára, de nagyon szívesen maradtak. Marynek
ideiglenes otthonul tökéletesen megfelelt a paplak, és Henry is hajlandó volt tovább időzni a
nővérénél. Eredetileg úgy tervezte, hogy csak néhány napig vendégeskedik nála; de Mansfield
egész kellemesnek ígérkezett, és semmi se szólította másfelé. Grantné boldog volt, hogy
mindkettőjüket sikerült magánál tartania, és dr. Grant sem örülhetett volna jobban: a lusta,
otthon ülő embereknek mindig kellemes társaság egy olyan csinos, beszédes, fiatal nő, mint
Crawford kisasszony; Crawford úr ott-tartózkodása pedig jó ürügy volt arra, hogy mindennap
bordói vöröset igyék.
Crawford kisasszony távolról sem volt hajlamos olyan mérvű lelkesedésre, amilyet a Bertram
kisasszonyok tanúsítottak Crawford úr iránt; mindazonáltal elismerte, hogy a Bertram fiúk
nagyon jóképű fiatalemberek, hogy két ilyen még Londonban sem terem minden bokorban, s
hogy a modoruk, főleg az idősebbiké, kifogástalan. Tom Bertram sokat járt Londonban, élén-
kebb és gálánsabb is volt Edmundnál, tehát ő lett az esélyes; az is sokat nyomott a latban,
hogy ő volt az elsőszülött. Crawford kisasszony már a legelején megsejtette, hogy az első-
szülötthöz fog jobban vonzódni. Ismerte a saját hajlamait.
Tom Bertram egyébként csakugyan igényt tarthatott bárkinek a vonzalmára, mint az a fajta
fiatalember, aki általában tetszést arat, lévén olyan kellemes adottságai, amelyek tetszető-
sebbek sok magasabb rendű jó tulajdonságnál: fesztelen modor, sziporkázó jókedv, széles
ismeretségi kör és kimeríthetetlen társalgási készség; az sem ártott, hogy ő fogja örökölni
Mansfield Parkot és a bárói címet. Crawford kisasszony nemsokára úgy érezte, hogy meg
tudna barátkozni vele is, az anyagi körülményeivel is. Igen alaposan körülnézett, és megálla-
pította, hogy csaknem minden Tom Bertram mellett szól: a park, egy igazi park, amelynek öt
mérföld a kerülete, az új építésű, tágas ház, amely kitűnő fekvése és rejtettsége folytán helyet
érdemel az ország kastélyait ábrázoló metszetgyűjtemények bármelyikében, csak a bútorzatát
kellene teljesen kicserélni - bájos húgok, békés anya, maga a fiatalember is nagyon kellemes
-, és megvan az az előnye, hogy mostanában nem sokat kártyázik, mert fogadalmat tett az
apjának, később pedig ő viseli majd a Sir Thomas nevet. Nagyon is meg lehetne barátkozni
vele; Crawford kisasszony úgy vélte, hogy nem lenne szabad nemet mondania; s ennélfogva
némi érdeklődést kezdett tanúsítani egy ló iránt, amellyel Tom a B.-i futtatásokra készült.
Úgy volt, hogy e futtatások nem sokkal az ismeretségük kezdete után elszólítják
Mansfieldből; ismerve szokásait, a család láthatólag feltételezte, hogy csak hetek múlva tér
vissza, vagyis szenvedélyének ki kellett állnia e korai próbát. Tom igen bőbeszédűen unszolta
Maryt, hogy ő is menjen el a versenyre, sőt, mint akit heves vonzalom fűt, igyekezett egy
nagyobb kiránduló társaságot megszervezni, de az ilyen terveket a puszta udvariasság is
szülhette.
S mit csinált, mit gondolt ezalatt Fanny? Mi volt az ő véleménye az új ismerősökről? Kevés
tizennyolc éves ifjú hölgy lehetett volna Fannynál alkalmatlanabb a véleménynyilvánításra. A
maga szerény módján, miközben a többiek alig figyeltek oda, ő is lerótta Crawford
kisasszony szépségének az elismerés adóját; de mivel Crawford urat változatlanul nagyon
csúnyának tartotta, bár unokanővérei számtalanszor bizonygatták az ellenkezőjét, róla egyszer
sem beszélt. Ő maga viszont a következő benyomást tette a társaságban: - Most már kezdem
megismerni valamennyiüket, kivéve Price kisasszonyt - mondta Mary Crawford, miközben a
Bertram fivérekkel sétált. - Mondják, kérem, ő be van már vezetve, vagy nincs? Nagyon
rejtélyes a dolog. A múltkor magukkal együtt vacsorázott a paplakban, ami arra mutat, mintha
be volna vezetve; de olyan keveset beszélt, hogy mégis alig tudom elhinni.
Edmund, akihez elsősorban intézte szavait, így felelt: - Azt hiszem, értem, mire gondol, de
mégsem tudnék válaszolni a kérdésére. Az unokahúgom már nem gyerek. Koránál és eszénél
fogva olyan, mint bármely felnőtt nő, de hogy valaki be van-e vezetve vagy nincs, ahhoz én
nem értek.
- Pedig általában mit sem könnyebb megállapítani. Nagyon szembetűnő a különbség. Bátran
mondhatom, hogy a modor is, a külső megjelenés is egészen más. Mindeddig nem hittem
volna, hogy tévedhetek, ha el kell dönteni, hogy egy lány be van-e vezetve vagy sem. Az a
lány, aki még nincs bevezetve, mindig egyforma ruhát visel: szoros fejkötőt például; nagyon
illedelmes, és soha nem szól egy szót sem. Maga csak mosolyog, de higgye el, hogy így van;
és ez nagyon helyes, legfeljebb néha túlzásba viszik. A lányok igenis legyenek csöndesek és
szerények. A baj ott van, hogy amikor bevezetik őket a társaságba, sokszor túlságosan hirtele-
nül változik meg a viselkedésük. Néha pillanatok alatt csapnak át a tartózkodásból az ellenke-
zőjébe: az elbizakodottságba! A jelenlegi rendszernek éppen ez a hibája. Az ember nem
szívesen látja, ha egy tizennyolc-tizenkilenc éves lány egyszerre csak benne van mindenben,
amikor egy évvel azelőtt talán még alig tudta kinyitni a száját. Bertram úr, gondolom, maga
látott már ilyen változásokat.
- Azt hiszem, igen - felelte Tom -, de maga nagyon huncut; értem, mire céloz. Anderson kis-
asszonnyal akar ugratni.
- Szó sincs róla. Anderson kisasszonnyal! Azt se tudom, kire és mire gondol. Teljesen tájéko-
zatlan vagyok. De bevallom, nagyon szívesen ugratnám, ha lenne szíves elmondani, hogy
mivel lehet.
- Ügyes, nagyon ügyes, de engem azért nem csap be olyan könnyen. Nyilván Anderson
kisasszonyra gondolt, amikor leírta, milyen hirtelen alakult át az az ifjú hölgy. A kép olyan
élethű, hogy senkivel sem lehet összetéveszteni. Pontosan úgy történt. A Baker utcai Ander-
senek. Emlékszik, épp a napokban beszéltünk róluk. Edmund, neked is említettem már
Charles Andersent. Crawford kisasszony rendkívül hitelesen ecsetelte a körülményeket.
Amikor Anderson úr két évvel ezelőtt bemutatott a családjának, a húga még nem volt
bevezetve, és én harapófogóval se tudtam egy árva szót kihúzni belőle. Egy délelőtt jó óra
hosszat ültem náluk, Andersonra várva, és a szobában nem volt más, csak ő meg egy-két
kislány, a nevelőnő talán beteg volt, vagy elszökött valahová, az anyjuk meg percenként jött-
ment valami fontos levelekkel, és én sehogy se tudtam kipréselni az ifjú hölgyből egy szót,
egy pillantást - még egy udvarias választ sem -, csak fintorgott, és affektáltan kapkodta a
fejét. Azután egy teljes évig nem láttam. Közben bevezették, Holfordéknál találkoztam vele,
és nem ismertem meg. Odajött hozzám, régi ismerőseként üdvözölt, úgy nézett az arcomba,
hogy zavarba jöttem, és csak beszélt és nevetett, hogy majd a föld alá süllyedtem
szégyenemben. Éreztem, hogy a szobában mindenki engem néz, és köznevetség tárgya
vagyok, s Crawford kisasszony nyilván hallotta valahonnan ezt a történetet.
- Pompás kis történet, és sajnos, amilyen igaz, olyan kevéssé szolgál Anderson kisasszony
becsületére. Nagyon is általános a hiba. Kétségtelen, hogy az anyák még nem értenek elég jól
a lányaik irányításához. Nem tudom, hol a baj gyökere. Én senkinek sem akarom előírni,
hogy mi a helyes, de azt igenis látom, hogy sok minden helytelen.
- Akik példát mutatnak a világnak a helyes női magatartásból - mondta gálánsan Bertram úr -
máris sokat tesznek a hibák kijavítása érdekében.
- A baj gyökere teljesen világos - jegyezte meg a kevésbé udvarias Edmund -: az ilyen lányok
rosszul vannak nevelve. Kezdettől fogva téves elképzeléseket ültetnek beléjük. Mindig a
hiúság indítéka mozgatja őket, és mielőtt társaságba kezdenének járni, semmivel sincs bennük
több igazi szerénység, mint azután.
- Nem tudom - felelte tűnődve Crawford kisasszony. - Nem, ebben nem tudok egyetérteni
magával. Mégiscsak a szerénység ér a legtöbbet az egészből. Sokkal rosszabb, ha a lányok
már a bevezetésük előtt is olyan nagyképűek és szabadszájúak, mint utána, amire szintén
láttam példát. Az mindennél rosszabb: visszataszító!
- Úgy van, az igazán nagyon kellemetlen - mondta Tom Bertram. - Megtévesztő jelenség: az
ember nem tudja, mihez tartsa magát. A szoros főkötő és az illedelmes viselkedés, amelyet
olyan jól írt le az előbb (igazán rendkívül élethűen), pontos útbaigazítással szolgál; de tavaly
például szörnyen kínos helyzetbe kerültem, mert hiányoztak ezek a kellékek. Szeptemberben
lementem egy hétre Ramsgate-be egy barátommal, közvetlenül azután, hogy megjöttem
Nyugat-Indiából. A barátom Sneyd - már meséltem neked Sneydről, Edmund -; az apját, az
anyját és a húgait még sose láttam azelőtt. Amikor megérkeztünk az Albion Place-be, nem
voltak otthon; utánuk mentünk, és a mólón találkoztunk velük: az anyával, a két Sneyd kis-
asszonnyal és még egynéhány ismerősükkel. Annak rendje és módja szerint bemutatkoztam; s
mivel Sneydnét egy csomó férfi vette körül, az egyik lányához csatlakoztam, vele sétáltam az
egész úton hazáig, és igyekeztem olyan kellemesen viselkedni, ahogy csak tudtam; a kis-
asszony is teljesen fesztelen, és ugyanolyan könnyedén cseveg, mint én. Nem is álmodtam,
hogy valami rosszat teszek. Pontosan egyformák voltak: mind a kettő nagyon elegáns,
fátyollal és napernyővel, mint a többi lány; de később megtudtam, hogy a fiatalabbiknak
udvaroltam, aki még nem volt bevezetve, és ezzel jóvátehetetlenül megsértettem a nagyobbi-
kat. Augusta kisasszonyt még egy fél évig nem lett volna szabad észrevennem; Sneyd
kisasszony pedig, azt hiszem, azóta se bocsátotta meg a bűnömet.
- Csakugyan kínos lehetett. Szegény Sneyd kisasszony! Bár nekem nincs húgom, együttérzek
vele. Nagyon bosszantó lehet, ha túl korán kezdik mellőzni az embert; de csakis az anyja volt
a hibás. Augusta kisasszonynak a nevelőnőjével kellett volna lennie. Az ilyen felemás
dolgokból soha nem sül ki semmi jó. De most már igazán szeretném megtudni, mi a helyzet
Price kisasszonnyal. Jár-e bálokba? Jár-e vacsorákra mindenhová, akárcsak a nővéremékhez?
- Nem - felelte Edmund. - Azt hiszem, még soha nem volt bálban. Anyám ritkán megy társa-
ságba, vacsorázni is legfeljebb Grantéknál szokott néha, és Fanny mindig otthon marad vele.
- Hát akkor világos! Price kisasszony nincs bevezetve.
 Hatodik fejezet

Tom Bertram elutazott B.-be, Crawford kisasszony pedig felkészült rá, hogy nagy űr marad
utána a társaságukban, és erősen érezni fogja hiányát a két család között immár csaknem min-
dennapossá vált összejöveteleken; s amikor nem sokkal Tom eltávozása után valamennyien
együtt vacsoráztak Mansfield Parkban, azzal a sejtéssel foglalta el maga választotta helyét az
asztal végéhez közel, hogy a házigazda-változás egyáltalán nem lesz valami derűs dolog. A
lehető legsótlanabb estére számított. Bátyjával összehasonlítva Edmundnak igazán nem sok
mondanivalója lehet. A levest majd fölöttébb gyászos hangulatban hordják körül, a bort sem
kísérik jóízű mosolyok és kellemes tréfák, s az őzsülttel együtt nem kerülnek terítékre a
régebbi lakomákról szóló vidám anekdoták, sem pedig azok a mulatságos történetek,
amelyeknek „X. Y. barátom” a főszereplője. Jobb híján majd úgy próbál szórakozni, hogy
szemmel tartja az asztalfő körül zajló eseményeket, és megfigyeli Rushworth urat, aki a
Crawford testvérek idejövetele óta most először látogatott el Mansfieldbe. Előtte egy
barátjánál járt a szomszéd grófságban, s mivel ez a barátja nemrég felújíttatta a rezidenciáját
egy tervezővel, Rushworth úr azóta teljesen belehabarodott ebbe a tárgyba, és égett a vágytól,
hogy a maga háza környékét is ugyanúgy felújítsa; s bár azzal, amit mondott, nem nagyon
világította meg a kérdést, semmi másról nem tudott beszélni. A téma már szőnyegre került a
szalonban; most újra felvetették az ebédlőben. Rushworth úr persze mindenekelőtt Bertram
kisasszony érdeklődését szerette volna felkelteni, és az ő véleményére volt kíváncsi; s a
kisasszony, bár inkább affektált fölénnyel, semmint jóindulatú figyelemmel hallgatta,
mégsem mutatott túlságos ridegséget, mert Sotherton Court említése s a hozzá kapcsolódó
gondolatok megfelelően önelégült hangulatba ringatták.
- Szeretném, ha egyszer megnézné Comptont - mondta Rushworth úr -: igazán tökéletes!
Soha életemben nem láttam még ekkora változást. Mondtam is Smithnek, hogy azt se tudom,
hol vagyok. Most, ha az ember odahajt, olyan gyönyörű látvány fogadja, mint nem sok
helyütt az országban; a ház egészen meglepő módon tárul a szeme elé. Kijelentem, hogy
amikor tegnap hazaértem Sothertonba, valóságos börtönnek láttam... komor, vén börtönnek.
- Hogy mondhat ilyet! - kiáltotta Norrisné. - Még hogy börtön! Sotherton Court a legpompá-
sabb régi fészek a világon.
- Fel kell újítani, asszonyom, méghozzá alaposan. Soha életemben nem láttam még egy
helyet, amely ennyire rászorult volna a felújításra: olyan szánalmas állapotban van, hogy nem
is tudom, mit lehet csinálni vele.
- Nem csoda, hogy Rushworth úr jelenleg így vélekedik - fordult Grantné mosolyogva
Norrisnéhoz -, de ne féljen, ha eljön az ideje, annyi újítás lesz Sothertonban, amennyit csak
kíván.
- Feltétlenül csinálnom kell valamit - mondta Rushworth úr -, csak azt nem tudom, hogy mit.
Remélem, találok egy jó barátot, aki majd segít.
- Azt hiszem - jegyezte meg nyugodtan Bertram kisasszony -, ilyen kérdésekben Repton úr
lenne a legjobb barátja.
- Pontosan ezt gondoltam én is. Smithnél remek munkát végzett, úgyhogy az lesz a
legokosabb, ha azonnal felfogadom. Öt guinea-t kér egy napra.
- És ha tízet kérne - kiáltotta Norrisné -, ugyan mit számít az magának! A költség nem lehet
akadály. Én a maga helyében nem törődnék a költséggel. Mindent a lehető legelegánsabban és
legszebben csináltatnék meg. Egy olyan hely, mint Sotherton Court, mindent megérdemel,
amit pénz és ízlés nyújthat. Akkora területen már igazán lehet dolgozni, és a park megéri a
befektetést. Ha nekem csak század akkora birtokom volna, mint Sotherton, mindig csak
ültetnék és újítanék rajta, mert mondanom sem kell, hogy az ilyesmi valóságos szenvedélyem.
Persze, nevetséges lenne, ha a jelenlegi otthonom körül bármihez is kezdenék, azon a parányi
telken. Kész paródia lenne. De ha nagyobb terület állna a rendelkezésemre, nem tudnék
betelni az újítással és ültetéssel. Annak idején sokat tettünk a paplak szépítéséért: összeha-
sonlíthatatlanul csinosabb lett, mint amikor odaköltöztünk. A fiatalok talán nem nagyon
emlékeznek rá; de ha a mi Sir Thomasunk itt volna, ő megmondhatná, mennyit újítottunk; s
még sokkal többet is tettünk volna, ha szegény uramnak nem olyan szomorú az egészségi
állapota. Alig tudott kijárni szegény, hogy élvezze a környezetét, és ez sok mindentől elvette
a kedvem, amiről pedig gyakran beszélgettem Sir Thomasszal. Ha ez a körülmény nem
akadályoz, feltétlenül tovább építettük volna a kőkerítést, és új fákkal rekesztettük volna el a
temetőt, mint ahogy dr. Grant tette. De valamit azért így is mindig csináltunk. Alig egy évvel
szegény uram halála előtt, az utolsó tavaszon is odaültettük azt a barackot az istállókerítés
mellé, s ugye, milyen gyönyörű, terebélyes fa lett belőle, nagytiszteletű úr? - fordult dr.
Granthoz.
- A fa kétségkívül szépen fejlődik, asszonyom - felelte dr. Grant. - A talaj kifogástalan; és
valahányszor elmegyek előtte, mindig sajnálom, hogy még leszedni sem érdemes a gyümöl-
csét.
- Pedig Moor Park-i barack, nagytiszteletű úr, Moor Park-i baracknak vettük, és ki is
fizettünk érte... jobban mondva ajándékba kaptuk Sir Thomastól, de láttam a számlát, és
tudom, hogy hét shillingbe került, mert Moor Park-inak adták el.
- Becsapták, asszonyom - mondta dr. Grant -; ebben a krumpliban itt legalább annyi Moor
Park-i zamat van, mint annak a fának a gyümölcsében. Még jó, ha ízetlen; a nemes barack
viszont ehető, amit az én kertem terméséről nem lehet elmondani.
- Az az igazság, asszonyom - próbálta Grantné átsúgni Norrisnénak az asztal fölött -, hogy a
férjem nem nagyon tudja, milyen a mi barackunk természetes íze: talán még egyet se kóstolt
meg; olyan értékes gyümölcs, ha egy kicsit gondozzák, s a miénk olyan gyönyörű, óriási
fajta, hogy a szakácsnőm az egész termést felhasználja a lepényekhez és a befőtthöz.
Norrisné, aki már kezdett elvörösödni, ettől megnyugodott; és Sotherton felújítása helyett egy
ideig másról folyt a szó. Dr. Grant és Norrisné nemigen voltak jó barátok; ismeretségük a
javadalom megrongálódásával kapcsolatos gyanúsítások légkörében kezdődött, és egyébként
is, szokásaik nem lehettek volna eltérőbbek.
E kis közjáték után Rushworth úr újrakezdte: - Smith birtokának most csodájára jár az egész
környék, pedig semmi se volt, amíg Repton kézbe nem vette. Igen, azt hiszem, felfogadom
Reptont.
- Ha én magának volnék, Rushworth úr - mondta Lady Bertram -, okvetlenül megkívánnám,
hogy ültessenek sok-sok bokrot. Szép időben az ember nagyon szívesen kiül a bokrosba.
Rushworth úr lelkesen biztosította őladységét a legteljesebb egyetértéséről, és megpróbált
valami bókot összehozni; de addig magyarázta, hogy milyen szívesen alkalmazkodik a lady
ízléséhez, s hogy neki magának is mindig ez volt a szándéka, és hogy ő boldogan megtesz
mindent a hölgyek kényelméért általában, de különösen egy bizonyos hölgynek szeretne a
kedvében járni, míg végül belezavarodott, és Edmund a poharát felemelve gyorsan elvágta a
szónoklatát. Rushworth úrnak azonban, bár rendszerint nemigen folyt belőle a szó, most még
rengeteg mondanivalója volt a szívéhez legközelebb álló tárgyról: - Smith háza tája alig
valamivel több, mint száz hold, ami igazán nem sok, s az ember csak ámul, hogy ez is milyen
nagyszerű lehetőségeket kínált. Sotherton viszont jó hétszáz holdon fekszik, nem számítva a
vizesrétet; úgyhogy azt hiszem, ha Comptonban annyi mindent el lehetett érni, egyáltalán
nem kell kétségbeesnünk. Kivágtak két-három szép, öreg fát, amely túl közel nőtt a házhoz, s
ettől bámulatosan megjavult a kilátás, úgyhogy azt hiszem, ha Repton vagy bárki más
munkához lát Sothertonban, először is feltétlenül kivágatja a fasort; tudja, azt a fasort, amely
a nyugati fronttól a dombtetőre vezet - fordult elsősorban Bertram kisasszonyhoz. De Bertram
kisasszony helyénvalónak tartotta, hogy így feleljen:
- A fasort? Nem, nem emlékszem rá. Igazán alig ismerem Sothertont.
Fanny, aki Edmund másik oldalán ült, közvetlenül szemben Crawford kisasszonnyal, és
figyelmesen hallgatta a beszélgetést, most az unokabátyjára nézett, és halkan így szólt:
- Kivágnak egy fasort! Milyen kár! Magának nem jut eszébe róla Cowper verse: „Sok szép
kidőlt fasor, bánattal tölt el gyászos sorsotok”?3
Edmund mosolyogva felelte: - Attól tartok, Fanny, a fasor nem nagyon bízhat a jövőjében.
- Szeretném látni Sothertont, mielőtt kivágják, a mostani, eredeti állapotában; de azt hiszem,
erre nemigen kerülhet sor.
- Még sohasem jártál ott? Nem, hát persze; és lóháton sajnos messzire van. Pedig jó lenne
szerét ejteni valahogy.
- Ó, nem tesz semmit. Ha egyszer mégis meglátnám, maga majd elmondja, hogy mi az, ami
megváltozott.
- Ha jól értem - szólt közbe Crawford kisasszony -, Sotherton régi hely, és elég nagyszabású
lehet. Milyen stílusban épült?
- A ház Erzsébet-kori, nagy, szabályos téglaépület; kissé nehézkes, de impozáns, és sok szép
szoba van benne. A fekvése nem jó. A park egyik legmélyebb részén áll; ezen semmiféle
újítás nemigen segíthet. De az erdő gyönyörű, és van egy patak is, amely véleményem szerint
kitűnően érvényesülhetne. Azt hiszem, Rushworth úrnak tökéletesen igaza van, ha modern
köntösbe akarja öltöztetni, és meg vagyok róla győződve, hogy nagyszerű lesz az eredmény.
Crawford kisasszony engedelmesen hallgatott, s magában azt gondolta: „Jól nevelt ember;
igyekszik jó képet vágni hozzá.”
- Nem akarok beleszólni Rushworth úr dolgába - folytatta Edmund -, de ha nekem volna
modernizálandó birtokom, nem bíznám magam semmiféle tervezőre. Beérném azzal az egy-
szerűbb szépséggel, amelyet én választanék és apránként valósítanék meg. A magam mellé-
fogásait jobban el tudnám viselni, mint az övéit.
- Maga nyilván pontosan tudná, hogy mit akar; de én így nem jutnék semmire - felelte
Crawford kisasszony. - Nincs érzékem az ilyesmihez, és szemem sincs hozzá, csak ha már
előttem áll; s ha nekem volna házam valahol a vidéken, rendkívül hálás lennék bármiféle
Repton úrnak, aki elvállalná a rendbe hozását, és annyi szépséget nyújtana a pénzemért,
amennyi tőle telik; meg se nézném, amíg teljesen el nem készült.
- Nekem nagy élvezet lenne, ha láthatnám, hogyan alakul - mondta Fanny.
- Persze, hiszen maga ebben nőtt fel. Az én nevelésemből hiányzott az ilyesmi, csak egyszer
kaptam kóstolót belőle, s mivel aki adta, nem volt az első számú kedvencem, azóta mindennél
nagyobb bosszúságnak tartom a folyamatban levő újítási munkálatokat. Tiszteletre méltó
nagybátyám, a tengernagy, három évvel ezelőtt vett egy kis házat Twickenhamben, családi

3
William Cowper (1731-1800) a kor egyik legnépszerűbb költője és Jane Austen kedvence volt.
nyaralónak; a nagynéném meg én valósággal ujjongtunk, amikor megláttuk; de mivel rend-
kívül csinos hely volt, hamarosan kiderült, hogy újításokra szorul, s azután három hónapig
éltünk a legnagyobb piszokban és rendetlenségben, mert nem voltak kavicsos utak, de még
egy tisztességes pad sem, amire az ember leülhetett volna. Szeretem, ha a vidéken minden
megvan, lugasok, virágoskertek, sok-sok hangulatos padocska; de énrám ne számítsanak.
Henry egészen más, ő imád működni.
Edmundnak rosszul esett, hogy Crawford kisasszony, akit pedig nagyon szeretett volna
csodálni, ilyen léha modorban beszél a nagybátyjáról. Illetlennek tartotta, és el is hallgatott,
amíg újabb mosolyok és élénk szavak arra nem késztették, hogy egyelőre megfeledkezzék
róla.
- Képzelje, Bertram úr - mondta Mary -, végre híreket kaptam a hárfámról. Azt mondják,
épen és sértetlenül megérkezett Northamptonba, s valószínűleg már tíz napja ott hever, hiába
esküdöztek annyiszor, hogy semmit se tudnak róla. - Edmund kifejezésre juttatta örömét és
meglepetését. - Az az igazság, hogy eddig túlságosan is közvetlenül érdeklődtünk; elküldtünk
egy cselédet, vagy odamentünk személyesen: hetven mérföldre Londontól ez a módszer nem
alkalmazható; de ma reggel végre a megfelelő úton-módon sikerült tudomást szereznünk róla.
Valami gazdaember látta, ő szólt a molnárnak, a molnár a mészárosnak, és a mészáros veje
üzenetet hagyott a boltban.
- Nagyon örülök, hogy akárhogyan is, de végre megtudták, hol van, és remélem, most már
nem késhet sokáig.
- Holnap megkapom; de mit gondol, hogyan fogjuk idefuvarozni? Nem szekéren vagy
kordén, dehogyis! Még hogy ilyesmit bérelni lehessen a faluban! Úgy néztek rám, mintha
hordárt és targoncát kértem volna.
- Most, a későre maradt szénabegyűjtés kellős közepén nyilván nehéz lovas kocsit kapni.
- Meglepődve tapasztaltam, milyen nagy hűhót csinálnak belőle! El sem tudtam képzelni,
hogy vidéken ne legyen annyi lovas kocsi, amennyi csak kell, hát szóltam a szobalányomnak,
hogy kérjen egyet, minden teketória nélkül. Hiszen mindenütt csak gazdaságokat látok, ha
kinézek az öltözőszobám ablakán, vagy ha a parkban sétálok, s inkább azt sajnáltam, hogy
nem tudok mindenkit lekötelezni. Képzelje a meglepetésemet, amikor kiderült, hogy esztele-
nebb és képtelenebb dolgot nem is kívánhattam volna, megsértettem a parókia összes gazdá-
ját, összes napszámosát, összes szénáját! Dr. Grant tiszttartójának különösen nem szeretnék
még egyszer a szeme elé kerülni; s még a sógorom is, aki maga a megtestesült jóság, nagyon
csúnyán nézett rám, amikor megtudta, hogy miben sántikálok.
- Kegyed persze nem tudhatta eddig, miről is van szó; de most, ha jobban meggondolja a
dolgot, be kell látnia, milyen fontos a széna begyűjtése. Talán máskor sem olyan könnyű
szekeret kapni, mint képzelte, mert a mi gazdáink nemigen adják bérbe a magukét; de be-
gyűjtéskor csakugyan nem nélkülözhetnek egyetlen lovat sem.
- Idővel majd nyilván kiismerem a szokásaikat; de mivel én azt a jó londoni bölcsességet
hoztam magammal, hogy pénzért minden kapható, eleinte bizony megütköztem egy kissé a
maguk hajthatatlanul független vidéki szellemén. Mindegy, azért holnap mégiscsak hozzá-
jutok a hárfámhoz. Henry, aki a szívélyesség mintaképe, felajánlotta, hogy elhozza a tulajdon
fogatán. Kell-e nála elegánsabb fuvaros?
Edmund azt felelte, hogy a hárfa a kedvenc hangszere, és reméli, nemsokára hallhatja
Crawford kisasszony játékát. Fanny még sohasem hallott hárfamuzsikát, és ő is nagyon kíván-
csi volt rá.
- Boldogan játszom majd mind a kettőjüknek - mondta Crawford kisasszony -, úgy értem,
amíg szívesen hallgatják; sőt, valószínűleg sokkal tovább, mert rajongok a zenéért, s ha az
ízlés egyforma is, mindig az előadó jár jobban, mert ő többféle élvezetben részesül. Erről jut
eszembe, Bertram úr, ha ír a bátyjának, arra kérném, közölje vele, hogy végre megjött a
hárfám; eleget hallhatta a sirámaimat. És azt is megmondhatja neki, ha lenne szíves, hogy
csupa együttérzésből legszomorúbb dalaimmal készülök a fogadtatására: tudom ugyanis, hogy
a lova veszíteni fog.
- Ha írok neki, mindent közlök, amit csak kíván; de egyelőre nincs különösebb okom az
írásra.
- No persze, és ha egy évre utazott volna el, akkor se írna neki, de ő se magának, csak
kényszerűségből. Sohasem lesz rá különösebb oka. Milyen furcsa lények maguk, fivérek!
Csak végszükség esetén hajlandók írni egymásnak; és ha mégis tollat kell ragadniuk, hogy
hírt adjanak, mondjuk egy ló betegségéről vagy egy rokon haláláról, olyan takarékosak a
szavakkal, hogy jobban már nem is lehetne. Valamennyiüknek egyforma a stílusa. Ismerem
nagyon jól. Henry, aki minden más tekintetben igazán mintaszerű testvér, aki imád, kikéri a
tanácsomat, a bizalmába fogad, és képes órák hosszat mesélni nekem, a leveleiben még soha
nem jutott el a második oldalig, és a legtöbbször megelégszik ennyivel: „Kedves Mary, most
érkeztem. Bathban rengeteg az ember, egyébként nincs semmi különös. Szeretettel, bátyád.”
Ez az igazi férfistílus; ilyen a fivérek tipikus levele.
- Ha messze vannak az egész családjuktól - mondta Fanny, és elpirult, mert Williamre
gondolt -, hosszú leveleket is tudnak írni.
- Price kisasszonynak van egy tengerész bátyja - mondta Edmund -, aki kitűnő levélíró: ezért
véli úgy, hogy egy kissé talán szigorúan ítél meg bennünket.
- Tengerész, igazán? A király szolgálatában, persze?
Fanny jobb szerette volna, ha Edmund adja meg a felvilágosítást, de mivel Edmund makacsul
hallgatott, magának kellett beszámolnia a bátyja körülményeiről; hangja egészen átforróso-
dott, amikor William hivatásáról beszélt, s hogy milyen külföldi állomáshelyeken fordult meg
eddig; de amikor el kellett mondania, hány éve van távol, önkéntelenül is könnyek szöktek a
szemébe. Crawford kisasszony roppant udvariasan mihamarabbi előléptetést kívánt a távol-
levőnek.
- Nem ismeri véletlenül az unokaöcsém kapitányát? - kérdezte Edmund. - Marshall kapitányt?
Úgy tudom, kegyednek széles ismeretségi köre van a flottában.
- Elég széles, ami a tengernagyokat illeti; de az alacsonyabb rendfokozatokat mi nem nagyon
ismerjük, kérem - tette hozzá játékos gőggel. - Lehet, hogy a sorhajókapitányok is nagyon
rendes emberek, de nem tartoznak a mi köreinkbe. Tengernagyokról viszont sok mindent
tudnék mesélni; róluk is, meg a zászlóikról, meg a fizetési osztályaikról, meg a
marakodásaikról és az irigykedésükről. S hogy mindegyiket mellőzik, és nem bánnak vele
érdeme szerint, arra mérget vehetnek. Bizony kiismertem a tengernagyokat a nagybátyám
házában. Magam is kész ellentengernagy vagyok már. De kérem, ebben ne gyanítsanak
semmiféle szójátékot.
Edmund ismét elkomorodott, s csak ennyit felelt: - Nagyon szép hivatás.
- Hogyne, a hivatás remek, de csak két feltétellel: ha meg lehet gazdagodni rajta, s ha nem
szórják el, amit jövedelmez; no de mindegy, én nem rajongok ezért a hivatásért. Előttem még
sohasem jelent meg rokonszenves formában.
Edmund visszatért a hárfára, s megint csak azt mondta, hogy nagyon szeretné hallani a
kisasszony játékát.
A többiek közben még mindig a modernizálás témájáról beszélgettek; s Grantné szükségét
érezte, hogy az öccséhez forduljon, bár ezzel elvonta a figyelmét Julia Bertram kisasszonytól:
- Kedves Henrym, hát neked egy szavad sincsen? Hisz te magad is nagy tervező vagy, s úgy
hallom, Everingham bármelyik angliai birtokkal felveszi a versenyt. A természeti adottságai
kétségkívül ritka szépek. Én mindig tökéletesnek láttam Everinghamet, a régi alakjában is:
micsoda gyönyörű lankák, s micsoda fák! Mit nem adnék, ha viszontláthatnám!
- Nekem pedig a legnagyobb örömet szerezné, ha elmondanád róla a véleményedet - felelte
Henry -; de attól tartok, egy kissé csalódnál benne: a mostani eszményeidtől már nagyon is
elmaradna. Méreteit tekintve úgyszólván semmi; meglepődnél, hogy milyen jelentéktelen;
ami pedig a modernizálást illeti, nagyon kevés tennivalóm akadt, túlságosan is kevés; bárcsak
többet dolgozhattam volna rajta.
- Szeret ilyesmivel foglalkozni? - kérdezte Julia.
- Végtelenül; de már egész fiatalon beláttam, mi az a kevés, ami a hely természeti előnyei
mellett még rám vár, azután mindjárt ki is alakultak az elképzeléseim, úgyhogy három hónap-
ja se voltam nagykorú, és Everingham máris elnyerte mai formáját. Már Westminsterben 4
kész volt a tervem, Cambridge-ben talán módosítottam egy kissé, és huszonegy éves
koromban meg is valósítottam. Szinte irigylem Rushworth urat, amiért annyi élvezet áll még
előtte. Én a magam adagját egykettőre felfaltam.
- Akinek gyors a szeme, gyorsan tud határozni és cselekedni - mondta Julia. - Maga
mindenütt találna megfelelő elfoglaltságot. Ahelyett, hogy irigyelné Rushworth urat, inkább
segítsen rajta a tanácsaival.
Grantné, aki hallotta az utóbbi szavakat, buzgón helyeselt, az egekig magasztalva öccse
hozzáértését; s mivel Bertram kisasszony is lelkesen magáévá tette az ötletet, azzal a magya-
rázattal, hogy véleménye szerint sokkal okosabb, ha jó barátok és önzetlen ismerősök
tanácsaira hagyatkozik az ember, s nem bíz mindent gondolkodás nélkül egy hivatásos
szakértőre, Rushworth úr nem habozott Crawford úr segítségéért folyamodni; Crawford úr
pedig, miután illő módon leszólta a maga képességeit, minden tekintetben készséggel állott
Rushworth úr rendelkezésére. Ezek után Rushworth úr tisztelettel felkérte Crawford urat,
rándulna át hozzá Sothertonba, és töltene nála egy éjszakát, ám ekkor Norrisné, mintha csak a
két unokahúga gondolataiban olvasna, s látná, milyen kevéssé nyeri meg tetszésüket ez a terv,
amely Crawford úr eltávozását követelné, módosító javaslattal állt elő:
- Crawford úr nyilván szívesen eleget tesz a meghívásnak, de miért ne mehetnének többen is?
Miért ne lehetne egy kis társas kirándulást szervezni? Sokan vannak itt, drága Rushworth úr,
akik őszintén érdeklődnek a sothertoni újítások iránt, és örömmel hallgatnák meg Crawford úr
véleményét a helyszínen, sőt, talán az ő véleményük sem lenne egészen haszontalan; ami
pedig engem illet, már régóta szerettem volna ismét tiszteletemet tenni a kedves édesanyjánál;
szolgáljon mentségül az udvariatlanságomra, hogy nincsenek lovaim; de most én is a többiek-
kel mehetnék, és néhány óra hosszat elüldögélnék Rushworthné őnagyságával, miközben
maguk odakint sétálnak, és megbeszélik a dolgokat, azután meg este visszajönnénk késő esti
vacsorára, vagy esetleg Sothertonban vacsorázhatnánk, ahogy a kedves édesanyjának a leg-
megfelelőbb, és holdvilágnál nagyon kellemesen hazakocsikáznánk. Crawford úr biztosan
elvinné a fogatán az unokahúgaimat, velem együtt, Edmund lóháton is mehet, ugye, nővérem,
Fanny pedig itthon marad magával.
4
Itt az előkelő westminsteri középiskoláról van szó.
Lady Bertramnak nem volt ellenvetése; s a tervezett kirándulás többi részvevője is lelkesen
nyilatkozott a készségéről, Edmund kivételével, aki mindent hallott, de nem szólt semmit.
 Hetedik fejezet

- No, Fanny, mi a legfrissebb benyomásod Crawford kisasszonyról? - kérdezte másnap

Edmund, miután maga is töprengett egy ideig ezen a kérdésen. - Hogy tetszett tegnap?
- Nagyon; igazán nagyon. Szeretem hallgatni, ahogy beszél. Szórakoztat; s olyan csinos, hogy
jólesik ránéznem.
- Az arckifejezése a legvonzóbb. Csodálatos, hogy milyen élénk. De a szavaiban, Fanny,
semmit se találtál, ami szerinted nem volt egészen helyes?
- De igen! Nem lett volna szabad úgy beszélnie a nagybátyjáról. Komolyan meglepett. Arról
az emberről, aki hosszú éveken át otthont adott neki, s bármilyen hibái vannak is egyébként,
Crawford kisasszony bátyját annyira szereti: hallom, úgy bánik vele, mintha a tulajdon fia
volna. Alig akartam elhinni!
- Gondoltam, hogy észreveszed. Nagyon helytelen volt tőle; nagyon illetlen.
- És nagyon hálátlan is, azt hiszem.
- Hálátlan: ez erős szó. Nem tudom, hogy a nagybátyja megérdemli-e a háláját; a nagynénje
megérdemelte; s most az ő emléke iránti lelkes tisztelet vezeti félre. Elég visszás helyzetben
van. Ha valaki ilyen meleg érzésű és temperamentumos, nehéz lehet a kellő szeretettel gon-
dolnia Crawfordnéra anélkül, hogy ugyanakkor ne látná sötétebb színekben a tengernagyot.
Igazán nem tudhatom, ki volt hibásabb a családi viszályokban, bár a tengernagy mostani
viselkedése mintha a feleségét igazolná; de természetes és rokonszenves dolog, hogy
Crawford kisasszony teljesen felmenti a nagynénjét. Én nem is a nézeteit hibáztatom, de
mindenesetre illetlenség, hogy így szellőzteti őket.
- Nem gondolja - mondta Fanny egy kis tűnődés után -, hogy ez az illetlenség Crawfordnéra
is rossz fényt vet, hiszen az unokahúgát egyedül ő nevelte? Úgy látszik, tőle nem tanulta meg
a köteles tiszteletet, amely a tengernagynak is kijárt volna.
- Nagyon helyes megjegyzés. Igen, fel kell tételeznünk, hogy az unokahúg csupán átvette a
nagynéni hibáit; s annál több együttérzést érdemel az eddigi rossz körülményei miatt. De azt
hiszem, a mostani otthona jó hatással lesz rá. Grantné modora ellen nem lehet semmi kifogás.
Egyébként a bátyjáról igen kedvesen és nagy szeretettel beszél.
- Igen, csak azt nem bocsátja meg neki, hogy olyan rövid leveleket ír. Kis híján elnevettem
magam; de azért mégsem tarthatok valami nagyon sokat az olyan fivér szeretetéről vagy jó
természetéről, aki restelli a fáradságot, hogy egy valamirevaló levelet megírjon a nővéreinek,
ha távol van tőlük. Bizonyos vagyok benne, hogy William soha, semmilyen körülmények
között nem viselkedne így velem. És magáról mi jogon tételezte fel, hogy nem írna hosszú
leveleket, ha elutazna?
- Az élénk szellem jogán, Fanny, amely mindent felhasznál, hogy szórakoztassa önmagát
vagy a többieket; tökéletesen megengedhető, ha nem színezi rosszindulat vagy durvaság;
márpedig Crawford kisasszony magatartásában és modorában egyikből sincs egy szikrányi:
semmi élesség, hangosság vagy nyerseség. Pontosan úgy viselkedik, ahogy egy nőnek kell,
kivéve abban, amiről az előbb beszéltünk. Örülök, hogy te is ugyanúgy láttad, mint én.
Mivel Fanny szellemét ő formálta, s a szeretetét is elnyerte, meglehetős biztonsággal számít-
hatott rá, hogy unokahúga ugyanúgy gondolkodik, mint ő; bár éppen ez idő tájt s a szóban
forgó kérdést illetően mintha egy kis nézeteltérés veszélye kezdett volna mutatkozni, mert
Edmund hajlott arra, hogy a Crawford kisasszony iránti csodálatban olyan messzire menjen,
ahová Fanny már nem követhette. Crawford kisasszony mit sem veszített a vonzóerejéből. A
hárfa megjött, s még inkább kiemelte szépségét, szellemességét és jókedvét; szívesen játszott,
ha kérték, méghozzá nagyon kifejezően és ízléssel, ami ugyancsak előnyére szolgált, s
minden ária végén alkalom adódott valami találó megjegyzésre. Edmund naponta eljárt a
paplakba, hogy élvezze kedvenc hangszerét; minden délelőtt meghívták a következőre; a
hölgynek ugyanis egyáltalán nem volt kellemetlen a közönség, s hamarosan a legjobb úton
haladt minden.
Egy csinos, fiatal, élénk nő, ha még hárfája is van, amely nála egy cseppet sem kevésbé muta-
tós, és hárfájával együtt egy földig érő ablak mellett foglal helyet, ahonnan kilátás nyílik a kis
pázsitra s körülötte a nyári pompájukban virító bokrokra, éppen elég ahhoz, hogy megfogjon
bármely férfiszívet. Az évszak, a környezet, a muzsika, minden a gyöngéd érzelmeknek
kedvezett. Még Grantné sem volt fölösleges a hímzőrámájával: beleillett a képbe; s mivel a
szerelemnek, ha egyszer működni kezd, minden a malmára hajtja a vizet, még a szendvicses
tálca és dr. Grant is, aki körbe kínálta, kellemes látványt nyújtott. Edmund nem sokat töpren-
gett a dolgon, és nem is nagyon tudta, hányadán áll, de alig telt el egy hét ilyesféle érintkezé-
sekkel, már jócskán megszerelmesedett; s a hölgy becsületére legyen mondva, hogy ő is kezd-
te megkedvelni a fiatalembert, bár nem volt se világfi, se elsőszülött, s a hízelgés művészeté-
hez éppoly kevéssé értett, mint a vidám, könnyed csevegéshez. Crawford kisasszony érezte,
hogy vonzódik Edmundhoz, noha erre nem számított, s most alig értette a dolgot; Edmund
ugyanis az általános mérce szerint egyáltalán nem volt megnyerő; nem fecsegett összevissza;
nem mondott bókokat; nézeteiben hajthatatlanul kitartott, s csak a legcsöndesebb, legegy-
szerűbb figyelmességet gyakorolta. Talán az őszinteségének, szilárd jellemének, becsületes-
ségének volt valami bája, amelyet Crawford kisasszony érzett ugyan, de elemezni már nem
tudott. Egyébként nem sokat elmélkedett az egészen; Edmund pillanatnyilag kellemes társnak
bizonyult; jólesett együtt lenni vele; s ennyi elég is volt.
Fanny nem csodálkozott rajta, hogy Edmund a paplakban tölti minden délelőttjét; maga is
boldogan elment volna, ha hívatlanul és észrevétlenül elmehetett volna egy kis hárfamuzsikát
hallgatni; azon sem csodálkozott, hogy az esti séta után, amikor a két család különvált,
Edmund jónak látta hazakísérni Grantnét és a húgát, míg Crawford úr a Mansfield Park-i
hölgyek lovagja maradt; de azért úgy érezte, hogy rossz cserét csinált; s ha az étkezéseknél
nem Edmund keverte a vizet a borához, a legszívesebben nem is ivott volna. Egy kissé meg-
lepte, hogy Edmund annyi időt tölt Crawford kisasszonnyal, s mégsem látja jobban azt a fajta
hibát, amelyet pedig először észrevett, s amelyre őt, Fannyt, mindig emlékeztette valami
hasonló megnyilatkozás, valahányszor együtt voltak; de hiába, nem látta. Edmund szívesen
beszélt neki Crawford kisasszonyról; de úgy látszik, megnyugtatta, hogy a tengernagyot azóta
nem érte újabb támadás; Fanny pedig tartózkodott a véleménynyilvánítástól, mert nem akart
rosszindulatúnak feltűnni. Az első igazi fájdalmat Crawford kisasszony akkor okozta neki,
nem sokkal a Mansfieldbe költözése után, amikor a Bertram lányok példáját látva elhatározta,
hogy megtanul lovagolni; Edmund pedig az egyre szorosabb barátság jogán még buzdította is,
és első próbálkozásainak céljára felajánlotta békés kancáját, amelynél alkalmasabb lovat sem
a paplak, sem a kastély istállójában nem találhatott a kezdő. Unokahúgát ezzel a világért sem
akarta megbántani vagy megkárosítani: Fanny változatlanul kilovagolhat mindennap. A
kancát csak félórával Crawford kisasszony gyakorlatai előtt kell átvinni a paplakba; s amikor
először hangzott el ez a javaslat, Fanny nemhogy megsértődött volna, de még el is
érzékenyült a hálától, amiért egyáltalán kikérik az engedélyét.
Az első lecke csak babérokat szerzett Crawford kisasszonynak, és semmi kényelmetlenséget
nem okozott Fannynak. Edmund személyesen vitte át a kancát, s miután betöltötte a tanár
szerepét, nagyon is jókor hozta vissza, még mielőtt Fanny és a derék öreg kocsis, aki vele
szokott menni, ha nem az unokanővéreivel lovagolt, útra készen állt volna. A második nap
már nem volt ennyire ártalmatlan. Crawford kisasszony úgy élvezte a lovaglást, hogy
egyszerűen képtelen volt abbahagyni. Fürge és bátor, eléggé kis növésű, de erős nő volt,
szinte lóhátra termett; s a lovaglás őszinte gyönyörűségén kívül talán még Edmund jelenléte
és oktatói működése is hozzájárult ahhoz, hogy nehezen tudjon megválni a nyeregtől, továbbá
annak a meggyőződésnek is része lehetett benne, hogy gyors előmenetelével magasan
kiemelkedik a többi nő közül. Fanny útra készen várt, és Norrisné már kezdte korholni,
amiért még mindig otthon ül, de sem a ló érkezését nem jelentették, sem Edmund nem jött
vissza. Hogy elmeneküljön a nagynénjétől, s megkeresse az unokabátyját, Fanny kiment.
Bár a két házat alig egy fél mérföld választotta el egymástól, az egyikből nem lehetett a
másikat látni; de miután vagy száz lépést tett a bejárati ajtótól, Fanny előtt a parkon át kilátás
nyílt a paplakra és a hozzá tartozó földekre, amelyek szelíden emelkedtek az országút túlsó
oldalán; s dr. Grant rétjén azonnal megpillantotta a társaságot: Edmundot és Crawford kis-
asszonyt lóháton, egymás mellett, valamivel távolabb pedig dr. Grantot, a feleségét és két-
három lovászt, amint nézik őket. Vidámnak látszottak, mindenki ugyanarra az egy dologra
figyelt; jókedvük felől nem lehetett kétség, mert a derű hangjai egészen Fannyig elértek. Őt
ugyan nem derítették jókedvre ezek a hangok; rosszul esett neki, hogy Edmund megfeled-
kezett róla, és belesajdult a szíve. Nem bírta elfordítani szemét a rétről; akaratlanul is végig-
nézett mindent. Crawford kisasszony és kísérője először lépésben körüljárta a földet, amely
nem volt kicsi; aztán, láthatólag a hölgy javaslatára, könnyű vágtába kezdtek; s a félénk
természetű Fanny csodálkozva látta, milyen jól üli meg a lovat Crawford kisasszony. Néhány
perc múlva megálltak. Edmund egészen közel volt Crawford kisasszonyhoz; mondott neki
valamit; nyilván a gyeplő tartását magyarázta; a kezét is megfogta; Fanny látta, vagy talán a
képzelet pótolta, amit a szem nem érhetett utol. De mindezen nem szabad csodálkozni; mi
lehetne természetesebb, mint az, hogy Edmund ilyen szívélyes, és felajánlja valakinek a
szolgálatait? Fanny mégsem tudta elűzni azt a gondolatát, hogy erre a feladatra Crawford úr is
vállalkozhatott volna Edmund helyett; igazán úgy illenék, hogy egy fivér maga tanítsa a
húgát; de hát hiába magasztalják annyira Crawford úr szívélyességét és lovaglótudományát, ő
valószínűleg semmit sem ért az egészhez, és Edmundhoz képest egy szikrányi cselekvő jóság
sincs benne. Aztán arra gondolt, hogy ezzel a kettős munkával a kanca is elég rosszul jár; ha
róla megfeledkeztek, legalább a kanca eszükbe juthatott volna.
Hanem a ló s a lovasok miatt sem kellett sokáig nyugtalankodnia, mert a réten csakhamar
szétoszlott a társaság, és Crawford kisasszony még mindig lóháton, de a mellette haladó
Edmund már gyalogosan, egy léckapun át rátért a dűlőútra, majd bejött a parkba, s ahhoz a
helyhez közeledett, ahol ő állt. Fanny megijedt, hogy modortalannak és türelmetlennek
tarthatják; izgatottan sietett elébük, hogy ezt a gyanút eloszlassa.
- Drága Price kisasszony - mondta Mary Crawford, mihelyt hallótávolba ért -, magam jöttem
bocsánatot kérni, amiért megvárakoztattam; de a világon semmit se tudok felhozni a mentsé-
gemre. Tudtam, hogy nagyon késő van, s hogy végtelenül csúnyán viselkedem; éppen ezért,
kérem alássan, meg kell bocsátania. Az önzést, tudja, mindig meg kell bocsátani, mert gyó-
gyíthatatlan betegség.
Fanny rendkívül udvariasan válaszolt, és Edmund is úgy vélte, hogy nem lehetett sietős a
dolga. - Az unokahúgomnak bőven maradt ideje, hogy akár kétszer annyit is lovagoljon, mint
szokott - mondta -, s kegyed csak jót tett vele, amiért nem hagyta egy félórával korábban
elindulni; most felhősebb az ég, s nem kell úgy szenvednie a melegtől. Még jó, ha kegyed
nem fáradt el ebben a nagy lovaglásban. Sajnálom, hogy most gyalog kell hazamennie.
- Fáradtságról szó sem lehet, higgye el; csak az a rossz, hogy egyszer le is kell szállni erről a
lóról - felelte Crawford kisasszony, miközben Edmund segítségével talpra ugrott -; én nagyon
erős vagyok ám. Soha nem fáradok bele semmibe, kivéve azt, amit nem szeretek csinálni.
Nagyon nem szívesen adom át a helyem, Price kisasszony; de azért őszintén kívánok kellemes
lovaglást, és remélem, hogy a legjobbakat hallom majd erről az édes, kedves, gyönyörű jó-
szágról.
Az öreg kocsis, aki a közelben várt a maga lován, most csatlakozott hozzájuk, Fannyt nye-
regbe segítették, s a lovasok elindultak a parknak egy másik része felé; Fanny rossz érzésein
egyáltalán nem enyhített, hogy hátrapillantva látta, amint azok ketten együtt sétálnak le a
dombról a faluba; az sem vidította fel túlságosan, hogy kísérője áradozva beszél Crawford
kisasszony lovastehetségéről, melyet az előbb csaknem ugyanolyan érdeklődéssel szemlélt,
mint Fanny.
- Élvezet nézni, ha egy dáma ilyen kackiásan lovagol - mondta az öreg. - Egyet se láttam
még, aki így megülte volna a lovat. Mintha nem is tudná, mi fán terem a félelem. Nem úgy,
mint maga, kisasszony, amikor elkezdte, jövő húsvétkor lesz éppen hat esztendeje. Hogy
reszketett, áldja meg az isten, amikor Sir Thomas először rakatta fel a nyeregbe!
A szalonban is Crawford kisasszonyt ünnepelték. A két Bertram lány tökéletesen megértette,
milyen nagy érdem, ha a természet valakinek erőt és bátorságot adott; ha Crawford
kisasszony imád lovagolni, olyan, mint ők; ha ilyen gyorsan és kitűnően meg tudta tanulni,
rájuk hasonlít; s mindketten nagy lelkesedéssel magasztalták.
- Tudtam, hogy jó lovas válik belőle - mondta Julia -; az ő alkatával nem is csoda. Éppen
olyan formás, mint a bátyja.
- Igen - tette hozzá Maria -, s éppen olyan jó kedélyű, és éppen olyan határozott jellem.
Mindig sejtettem, hogy a lovastehetség nagyon is összefügg a belső jó tulajdonságokkal.
Amikor jó éjszakát kívántak egymásnak, Edmund megkérdezte Fannytól, hogy másnap ki
akar-e lovagolni.
- Nem... nem hiszem... ha szüksége van a kancára, biztos, hogy nem - felelte Fanny.
- Magamnak soha nincs szükségem rá - mondta Edmund -, de ha bármikor úgy gondolod,
hogy inkább itthon maradsz, azt hiszem, Crawford kisasszony örülne, ha valamivel hosszabb
időre is megkaphatná... például egy egész délelőttre. Nagyon szeretne kimenni a nagyrétig;
Grantné elmesélte neki, milyen gyönyörű onnan a kilátás, és bizonyos vagyok benne, hogy
csakugyan élvezné. De erre bármelyik délelőtt alkalmas. Crawford kisasszony a világért sem
akarja, hogy zavartasd magad. Nem is lenne szép tőle. Ő csak kedvtelésből lovagol; te az
egészséged érdekében.
- Holnap semmiképp sem akarok lóra ülni - mondta Fanny -; az utóbbi időben nagyon sokat
lovagoltam, s inkább itthon maradnék. Hiszen tudja, most már elég erős vagyok ahhoz, hogy
gyalogsétákat tegyek.
Edmund láthatólag meg volt elégedve, ami természetesen örömöt szerzett Fannynak; s
másnap délelőtt sor került a nagyréti lovas kirándulásra; Fanny kivételével a fiatalok mind
részt vettek benne, és kellőképpen élvezték is, először a nap folyamán, másodszor pedig este,
amikor megtárgyalták a részleteit. Egy ilyen sikeres vállalkozás rendszerint maga után vonja
a következőt; s miután a nagyrétet megjárták, valamennyien nagy kedvet éreztek arra, hogy
másnap megint elmenjenek valahová. Még sok látványt kellett megmutatni; s bár nagyon
meleg volt az idő, úgyis vannak mindenütt árnyas utak. Ha fiatalok mennek kirándulni, soha
sincs hiány árnyas utakban. Így töltöttek el egymás után négy verőfényes délelőttöt,
megmutatták a Crawford testvéreknek a környéket, és eldicsekedtek legszebb pontjaival.
Minden pompásan sikerült; áradt a jókedv és a vígság, a hőség is csak annyi kellemetlenséget
okozott, hogy élvezettel lehessen beszélni róla - míg a negyedik napon a társaság egyik
tagjának ürömmé változott az öröme. Maria Bertram volt ez a balszerencsés. Edmundot és
Juliát meghívták vacsorára a paplakba, őt pedig mellőzték. Grantné intézte így a dolgot,
minden rosszindulat nélkül, Rushworth úrra való tekintettel, aki aznap félig-meddig
bejelentette magát Bertramékhoz; de Maria súlyos sértést látott benne, és nagyon is szüksége
volt a jó modorára, hogy palástolni tudja bosszúságát és haragját, amíg haza nem ért.
Minthogy Rushworth úr végül mégsem jött el, a sérelem még nagyobb arányokat öltött, és
Maria azzal sem vigasztalódhatott, hogy kárpótlásul vele éreztesse a hatalmát; rosszkedvét
csak az anyján, a nagynénjén és az unokahúgán tölthette ki, mindent elkövetve, hogy
vacsorájuk és utána az édesség a lehető legkeserűbb legyen.
Tíz és tizenegy között Edmund és Julia belépett a szalonba, az esti levegőtől frissen,
kipirulva, vidáman, szöges ellentéteként mindannak, ami az ott üldögélő három hölgy
képében fogadta őket, Maria ugyanis alig nézett fel a könyvéből, Lady Bertram pedig félig
aludt; sőt, még Norrisnét is annyira kiforgatta önmagából az unokahúga rosszkedve, miután a
vacsorával kapcsolatban feltett neki egy-két kérdést, de nem kapott azonnali választ, hogy
úgy látszott, képes rá, és többé nem szól egy szót sem. A jókedvű testvérpár néhány percig
annyira el volt foglalva a gyönyörű este és a csillagok dicséretével, hogy másra nem tudott
gondolni; de amikor végül egy kis szünet támadt, Edmund körülnézett, és így szólt: - De hol
van Fanny? Már lefeküdt?
- Nem tudok róla - felelte Norrisné -, egy perccel ezelőtt még itt volt.
Ekkor a szoba másik végéből - nagyon hosszú szoba volt - megszólalt Fanny szelíd hangja:
kiderült, hogy ott ül a pamlagon. Norrisné azonnal elkezdte korholni:
- Micsoda ostobaság az, Fanny, hogy egész este ott tétlenkedsz a pamlagon? Miért nem tudsz
ideülni közénk, és valami hasznos dologgal foglalkozni, ahogy tőlünk látod? Ha nincs saját
kézimunkád, kaphatsz tőlem eleget a szegények kosarából. Ott van az a rengeteg karton, amit
a múlt héten vettünk, és még hozzá se nyúlt senki. Majd megszakadt a derekam, amíg kiszab-
tam. Megtanulhatnád, hogy másokra is gondolni kell; és nekem elhiheted, ha mondom, hogy
nincs csúnyább dolog, mint ha egy fiatal lány folyton a pamlagon henyél.
Még a felét sem mondhatta el ennek a beszédnek, amikor Fanny már visszaült a helyére az
asztal mellé, és újra felvette a kézimunkáját; Julia pedig, aki a napi örömök után széles jó-
kedvében volt, ezzel a felkiáltással szolgáltatott neki igazságot: - Ugyan, nénikém, Fanny sem
ül többet a pamlagon, mint bárki más ebben a házban.
- Fanny - mondta Edmund, és figyelmesen ránézett -, fogadni mernék, hogy fáj a fejed.
Fanny hiába is tagadta volna, de azt mondta, hogy nem nagyon.
- Alig hiszem - felelte Edmund -, sokkal jobban ismerlek annál. Mikor fájdult meg?
- Nem sokkal vacsora után. Semmi, csak a hőségtől van.
- Kimentél ebben a hőségben?
- Hogy kiment-e? Persze hogy kiment - mondta Norrisné -, azt akarod, hogy egész nap
idebent üljön, amikor ilyen szép az idő? Mi talán nem voltunk kint mindannyian? Még az
anyád is több mint egy órát volt odakint.
- Ez igaz, Edmund - erősítette meg őladysége, akit, Norrisnénak Fannyhoz intézett éles szavai
teljesen felébresztettek -; több mint egy órát odakint voltam. Háromnegyed órát üldögéltem a
kertben, mialatt Fanny a rózsákat vágta, és nagyon kellemes volt, igazán mondom, csak
nagyon meleg. A lugasban elég hűvös volt, de bevallom, rettentően féltem, hogy mi lesz,
amíg visszatérek a házba.
- Úgy, tehát Fanny rózsákat vágott?
- Igen; sajnos, azt hiszem, ezek voltak idén az utolsók. Szegénykém! Ő aztán igazán érezte a
hőséget; de már annyira kinyíltak, hogy nem lehetett várni.
- Csakugyan nem volt más megoldás - tette hozzá Norrisné valamivel enyhébb hangon -, de
azért arra gondolok, nővérem, hátha éppen akkor kapta a fejfájást. Az embernek semmitől se
fájdul meg könnyebben a feje, mint ha a tűző napon áll és hajladozik; no de holnapra elmúlik
az egész. Esetleg odaadhatná neki a kölnivizes ecetjét; én mindig elfelejtem megtölteni az
üvegcsémet.
- Már odaadtam - felelte Lady Bertram -; nála van, amióta másodszor visszajött a Fehér
Házból.
- Micsoda! - fakadt ki Edmund. - Nemcsak rózsákat vágott, hanem gyalogolt is, a forró
parkon keresztül egészen a maga házáig, néném, méghozzá kétszer! Nem csoda, ha fáj a feje.
Norrisné éppen Juliához fordult, és nem hallotta.
- Én is féltem, hogy meg fog ártani neki - mondta Lady Bertram -; de amikor a rózsák le
voltak vágva, a nagynénéd semmiképp sem akart megválni tőlük, és akkor, ugye, haza kellett
vinni őket.
- És olyan sok rózsa volt, hogy kétszer kellett fordulnia?
- Nem, de a nagynénéd a vendégszobában akarta megszáríttatni, és Fanny, sajnos, elfelejtette
bezárni a szoba ajtaját és elhozni a kulcsot, úgyhogy vissza kellett mennie.
Edmund felállt, és ide-oda járkált a szobában. - És senki mást nem lehetett elküldeni ezzel a
megbízással, csak Fannyt? Mondhatom, néném, ezt nagyon rosszul csinálták.
- Igazán nem tudom, hogy lehetett volna jobban csinálni - kiáltotta Norrisné, miután a
végtelenségig nem tettethette magát süketnek -, hacsak én magam nem megyek át, kérlek
szépen, de én sem lehetek egyszerre két helyen; és akkor éppen Green úrral beszéltem az
anyád fejőlánya végett, az anyád kérésére, és John Groomnak is megígértem, hogy írok
Jefferiesnének a fia dolgában, és szegény már egy félórája várt rám. Azt hiszem, akiben van
egy csöpp igazságérzet, nem vádolhat azzal, hogy bármikor is kímélem magam, de igazán
nem csinálhatok egyszerre mindent. És hogy Fannyt, istenem, átküldtem hozzám - nem
sokkal több, mint egy negyed mérföld az egész -, azt hiszem, ennyit mégiscsak kérhetek tőle.
És én, aki majdnem mindennap háromszor is megteszem ugyanezt az utat, korán reggel és
késő este, szép időben, rossz időben, és soha nem szólok egy szót se?
- Örülnék, ha Fanny fele olyan erős volna, mint maga, néném.
- Ha Fanny rendszeresen végezne testmozgást, nem fogyna ki belőle a szusz olyan hamar.
Most is, ugye, mióta nem lovagolt, és meg vagyok róla győződve, hogy ha nem lovagol,
akkor járnia kell. Ha lovagolt volna előtte, nem is kértem volna tőle semmit. De azt
gondoltam, talán még jót is tesz neki, miután annyit hajladozott a rózsák között; mert az
ilyesféle megerőltetés után semmi sem olyan üdítő, mint egy kis séta; igaz, hogy erősen sütött
a nap, de azért mégsem volt olyan nagyon nagy a hőség. Köztünk maradjon, Edmund - és
sokatmondóan Lady Bertram felé biccentett -, az a rózsavágás meg az a piszmogás a kertben,
az volt az oka.
- Sajnos, nagyon valószínű - mondta a nála sokkal őszintébb Lady Bertram, aki meghallotta a
szavait -; féltem is, hogy fejfájást kap, mert olyan pokoli volt a hőség, hogy könnyen bele-
pusztulhatott volna bárki. Magam is épp hogy kibírtam. Az az üldögélés meg az állandó
kiabálás a mopszlinak, hogy ne menjen a virágágyak közé, igazán próbára tette az erőmet.
Edmund egyikőjükhöz sem szólt többet; némán átment egy másik asztalhoz, amelyen ott-
maradt a vacsoratálca, hozott Fannynak egy pohár madeirát, és erőnek erejével belediktálta a
nagyobbik felét. Fanny szeretett volna tiltakozni; de a könnyei miatt, amelyek sokféle forrás-
ból fakadtak, könnyebb volt nyelnie, mint beszélnie.
Bármennyire felbosszantotta is Edmundot az anyja és a nagynénje, a legjobban önmagára
haragudott. Hogy ő meg tudott feledkezni Fannyról, rosszabb volt mindannál, amit a két
hölgy tett. Mindez elkerülhető lett volna, ha törődik vele; de magára hagyta négy teljes napig,
társak nélkül, mozgási lehetőség nélkül, kiszolgáltatva mind a két nagynénjének, akik a
legoktalanabb dolgokat kérhették tőle. Most szégyellte magát, amiért Fanny négy napon át
egyszer sem lovagolhatott, és nagyon komolyan megfogadta, hogy bármennyire nehezére
essék is megtagadni valamit a szórakozni vágyó Crawford kisasszonytól, ez többé nem
fordulhat elő.
Fanny éppolyan dúlt szívvel ment lefeküdni, mint az első este, amikor Mansfield Parkba
érkezett. Lelkiállapota nyilván szerepet játszott a rosszullétében, hiszen néhány napja úgy
érezte, hogy semmibe veszik, s birkózott a fájdalommal és az irigységgel. Amikor lepihent a
pamlagra, hogy a többiek ne lássák, a lelki szenvedés sokkal jobban gyötörte, mint a fejfájás;
s a hirtelen fordulat, amelyet Edmund kedvességének köszönhetett, annyira felzaklatta, hogy
alig bírt megállni a lábán.
 Nyolcadik fejezet

Fanny másnaptól kezdve újra lovagolhatott; s mivel kellemesen hűvös reggel volt, nem olyan
meleg, mint az utóbbi időben, Edmund joggal remélhette, hogy hamarosan kárpótlást kap
mindazért, amit egészségben és szórakozásban veszített. Míg távol volt, megjött Rushworth
úr az édesanyjával együtt, aki udvariassági látogatást akart tenni; és udvarias szándékait
elsősorban azzal mutatta ki, hogy sürgette a sothertoni kirándulást, amelynek a terve két héttel
azelőtt merült fel, de megvalósítására az ő távolléte miatt azóta nem kerülhetett sor. Norrisné
és unokahúgai nagy örömmel fogadták a felújított meghívást, s meg is állapodtak egy nem
távoli időpontban, ha Crawford úr aznap épp szabad lesz; az ifjú hölgyek ragaszkodtak ehhez
a feltételhez, s bár Norrisné szívesen garantálta volna Crawford úr részvételét, illetlenségnek
tartották, hogy nélküle döntsenek, de a kockázatot sem akarták vállalni; végül is Maria
Bertram kisasszony sugallatára Rushworth úr rájött, hogy az a leghelyesebb, ha mindjárt át-
sétál a paplakba Crawford úrhoz, és megkérdi tőle, alkalmas-e neki a szerda vagy sem.
Még vissza se ért, amikor beállított Grantné és Crawford kisasszony. Már korábban elmentek
hazulról, s mivel egy másik úton jöttek Bertramékhoz, nem találkoztak vele, de nagyon
valószínűnek tartották, hogy otthon fogja találni Crawford urat. Természetesen megint csak a
sothertoni kirándulás tervéről folyt a szó. Másról nem is igen folyhatott, mert Norrisné
egészen odavolt érte, Rushworthné pedig - jó szándékú, udvarias, unalmas és nagyképű
hölgy, aki semmit se tartott fontosnak, csak ha valami köze volt a maga és a fia érdekeihez -
még mindig nem mondott le arról, hogy Lady Bertramot is rábeszélje a részvételre. Lady
Bertram ugyan következetesen tiltakozott, de az ellenkezésben is bágyadt modorából
Rushworthné azt hihette, hogy tulajdonképpen el szeretne menni, míg azután Norrisné
bőbeszédűbb és hangosabb magyarázata meg nem győzte a való helyzetről:
- Nagyon fárasztó lenne a nővéremnek, drága asszonyom, túlságosan is fárasztó, higgye el.
Gondolja csak meg: tíz mérföld oda, tíz vissza. Most az egyszer mondjon le, kérem, a nővé-
remről, és nélküle is fogadja szívesen a mi két virágszálunkat, velem együtt. Sotherton az
egyetlen hely a világon, ahová egyáltalán szeretne elmenni, bár olyan messze van, de sajnos,
igazán nem lehet. Viszont itthon marad vele Fanny Price, hiszen tudja, úgyhogy nem lesz
semmi baj; Edmundot nem kérdezhetjük meg ugyan, mert nincs itt, de az ő nevében is
kijelenthetem, hogy boldogan részt vesz a kiránduláson. Ő ugyebár lóháton is jöhet.
Rushworthné végül is kénytelen volt belenyugodni, hogy Lady Bertram otthon marad, s csak
sajnálkozásának adhatott kifejezést. Őladysége hiányát mindannyian meg fogják érezni;
egyébként az ifjú hölgyet, Price kisasszonyt is nagyon szívesen látta volna, hiszen ő még soha
nem járt Sothertonban, és nagy kár, hogy most sem láthatja.
- Kegyed végtelenül kedves, drága asszonyom, kegyed a testet öltött kedvesség - kiáltotta
Norrisné -, de Fannynak még számtalanszor lesz alkalma megtekinteni Sothertont. Hiszen
rengeteg idő áll előtte; arról pedig, hogy most menjen, szó sem lehet. Lady Bertram semmi-
képp sem nélkülözheti.
- Jaj, nem, semmiképp se lehetek meg Fanny nélkül.
Ezek után Rushworthné, abban a meggyőződésben, hogy Sothertont nyilván mindenki látni
akarja, Crawford kisasszonyra is kiterjesztette a meghívást; s bár Grantné, akinek Rushworth-
ék ideköltözésekor nem akaródzott levizitelnie náluk, a maga nevében udvariasan kitért előle,
a húgát a világért sem akarta megfosztani semmilyen szórakozástól; Mary pedig a szükséges
kérlelés és rábeszélés után éppoly udvariasan igent mondott. Rushworth úr jó hírekkel tért
vissza a paplakból; s Edmund is éppen idejében érkezett haza, hogy tudomásul vegye, miben
állapodtak meg szerdára, felsegítse Rushworthnét a hintójába, és a parkon át jó darabon
elkísérje a másik két hölgyet.
Amikor visszajött a reggelizőszobába, Norrisné éppen azt próbálta eldönteni, vajon örüljön-e
Crawford kisasszony részvételének vagy sem, s hogy a bátyja csézája nem lenne-e nélküle is
tele. A Bertram kisasszonyok csak nevettek rajta, és megnyugtatták, hogy a csézában négyen
is pompásan elférnek, nem beszélve a bakról, amelyen egyikük helyet foglalhatna Crawford
úr mellett.
- De miért kell igénybe venni Crawford fogatát vagy csak az övét? - kérdezte Edmund. -
Miért nem jó az anyám batárja? Már a múltkor sem értettem, amikor a terv felvetődött, hogy
ha a családot hívták meg, miért nem a család fogatán történik az utazás.
- Ugyan - kiáltotta Julia -, zsúfolódjunk össze hárman egy csukott kocsiban, amikor csézán is
mehetünk! Nem, kedves Edmund, még csak az kéne.
- Különben is - tette hozzá Maria -, tudom, hogy Crawford úr már számít ránk. Legutóbb
annyit beszéltünk erről, hogy úgy veheti, mintha megígértük volna.
- No de, kedves Edmundom - mondta Norrisné -, igazán fölösleges lenne két kocsin menni,
amikor egy is elég; meg aztán, köztünk legyen mondva, a kocsisunk nem nagyon szereti a
Mansfield és Sotherton közötti utakat; folyton arról panaszkodik, hogy a keskeny fasorokban
összekarcolódik a fogata, és senki sem akarja, ugyebár, hogy mire Sir Thomas hazajön, oda-
legyen az egész fénymáz.
- Nem lenne szép, ha ezért vennénk igénybe a Crawford úrét - igazította helyre Maria -; de az
igaz, hogy Wilcox ostoba, vén alak, és nem tud hajtani. Így viszont, felelek érte, hogy szerdán
semmi kényelmetlenséget nem fogunk tapasztalni a keskeny utakon.
- Egy cséza bakján persze egyáltalán nem terhes vagy kellemetlen az utazás - mondta
Edmund.
- Még hogy kellemetlen! - kiáltotta Maria. - Jaj, miket mondasz! Azt hiszem, mindenki
versengene ezért a helyért. Onnan lehet a legjobban látni a vidéket. Crawford kisasszony
valószínűleg nem is engedi át másnak a bakot.
- Akkor tehát semmi kifogás nem lehet az ellen, hogy Fanny is veletek menjen; hiszen jut
hely az ő számára is.
- Fanny! - mondta utána Norrisné. - Drága Edmundom, teljes képtelenség, hogy velünk
jöjjön. Szépen itthon marad a nagynénjével. Meg is mondtam Rushworthnénak. Nem is
számítanak rá.
- Gondolom, anyám - fordult Edmund Lady Bertramhoz, -, nincs különösebb oka, hogy
Fannyt eltiltsa a kirándulástól, csak maga miatt tartja itthon, mert szüksége van rá. Ha nél-
külözni tudná, ugye, elengedné?
- Természetesen, de sajnos, nem tudom nélkülözni.
- De igen, ha én itthon maradok, aminthogy ez a szándékom.
Ezt a bejelentést általános felzúdulás fogadta. - Igen - folytatta Edmund -, nincs rá semmi
szükség, hogy én is elmenjek, tehát igenis itthon maradok. Fanny nagyon szeretné látni
Sothertont. Tudom, hogy nagyon szeretné. Ritkán van része efféle örömökben, és bizonyos
vagyok benne, hogy anyám most nem akarja megfosztani ettől az élvezettől.
- Nem, dehogy akarom, ha a nagynénéd nem látja akadályát.
Norrisné azonnal felhozta az egyetlen akadályt, amelyet még fel lehetett hozni: határozottan
kijelentették Rushworthnénak, hogy Fanny nem mehet, tehát nagyon furcsa lenne, ha most
mégis beállítana - szerinte ezt a nehézséget semmiképp sem lehet elhárítani. Rendkívül furcsa
lenne! Olyan udvariatlanság lenne, olyan tiszteletlenség Rushworthné iránt, aki pedig a jó
modor és a finomság mintaképe, hogy ő képtelen volna ilyesmit elkövetni. Norrisné nem
szerette Fannyt, és sohasem akart neki örömet szerezni; de most inkább csak a maga terve
védelmében szállt szembe Edmunddal, csak azért, mert a saját terve volt, nem pedig más
okokból. Úgy érezte, hogy mindent a lehető legjobban rendezett el, és bármiféle változtatás
csak ronthat a dolgon. Mikor tehát Edmund végül szóhoz jutott, és azt felelte, hogy Rush-
worthné miatt nem kell aggódnia, mert ő már megemlítette neki, miközben az előcsarnokon
át kikísérte, hogy valószínűleg Price kisasszony is elmenne, s erre Rushworthné Fannyt is
igen szívélyesen belefoglalta a meghívásba, Norrisné sokkal ingerültebb volt annál, semhogy
jó képet vágjon hozzá, s csak ennyit mondott: - Jó, én nem bánom, csinálj, amit akarsz, intézd
a magad feje után, engem egy csöppet sem érdekel.
- Mégis furcsa - mondta Maria -, hogy te maradsz itthon Fanny helyett.
- Annyi biztos, hogy örök hálára kötelezted - tette hozzá Julia, és gyorsan kiment a szobából,
mert úgy érezte, neki kellett volna felajánlania, hogy otthon marad.
- Fanny pontosan annyi hálát fog érezni, amennyit az ügy megérdemel - felelte kurtán
Edmund, és többet nem beszéltek a dologról.
De amikor tudomást szerzett róla, Fanny hálája sokkal nagyobb volt, mint az öröme. Edmund
nem sejtette, milyen vonzalommal ragaszkodik hozzá, tehát azt sem foghatta fel, hogy a ked-
vessége mekkora visszhangot keltett; de Fannynak fájt, hogy Edmund miatta mond le valami
szórakozásról; és különben is, nélküle egyáltalán nem fogja élvezni Sothertont.
A két mansfieldi család következő találkozásán ismét módosult a terv, mégpedig közmegelé-
gedésre. Grantné felajánlotta, hogy a nap folyamán Lady Bertrammal marad a fia helyett,
vacsorára pedig dr. Grant is csatlakozik hozzájuk. Lady Bertram örömmel fogadta ezt a meg-
oldást, s az ifjú hölgyek jókedve újra feltámadt. Még Edmund is örült, amiért mégis a
többiekkel tarthat; Norrisné pedig kijelentette, hogy a terv nagyszerű, neki is a nyelve hegyén
volt, s már éppen ki akarta bökni, amikor Grantné megelőzte.
Szerdán szép idő volt, s nem sokkal reggeli után Crawford úr meghozta nővéreit a csézán;
mivel mindenki útra készen állt, nem volt más hátra, mint hogy Grantné kiszálljon, és a
többiek elfoglalják a helyüket. A legfőbb hely, a díszhely, az irigyelt ülés még nem talált
gazdára. Ki lesz az a szerencsés, aki megkapja? Miközben a két Bertram kisasszony azon
töprengett, hogyan lehetne a többiek iránti előzékenység látszatával megszerezni, Grantné
egyszerre csak eldöntötte a kérdést, mert a kocsiból kiszállva így szólt: - Mivel öten vannak,
az lesz a legjobb, ha egyikük Henry mellé ül; maga úgyis azt mondta a múltkor, Julia, hogy
szeretné megtanulni a kocsihajtást: hát most itt a remek alkalom az első leckére.
Boldog Julia! Boldogtalan Maria! Az előbbi egy szempillantás alatt fönt termett a bakon, az
utóbbi a kocsiban foglalt helyet, halálosan megsértve és elkeseredve; s a fogat elrobogott a
két otthon maradó hölgy istenhozzádjai és az úrnője karjaiban ficánkoló mopszli ugatása
közepette.
Útjuk igen nyájas vidéken vezetett keresztül; és Fanny, aki ilyen messzire sohasem szokott
kilovagolni, hamarosan ismeretlen területre ért, s nagy élvezettel figyelte a sok újdonságot, és
gyönyörködött a táj szépségeiben. A többiek alig vonták be a beszélgetésükbe, de nem is
kívánta. Megszokta már, hogy nincs jobb társa a tulajdon gondolatainál és tűnődéseinél; s
ahogy elnézte a tájat, az útjelző táblákat, a másféle földeket, a vetések állapotát, a tanya-
házakat, az állatokat, a gyerekeket, öröme csak akkor lehetett volna nagyobb, ha Edmundnak
is elmondhatja, amit érez. Ebben az egyben hasonlított a mellette ülő hölgyhöz; egyébként
Edmund értékelésében Crawford kisasszony mélységesen különbözött tőle. Benne távolról
sem volt meg Fanny ízlésbeli, gondolkodásbeli vagy érzésbeli finomsága; a természetből, az
élettelen természetből nem sokat látott; figyelmét kizárólag a férfiaknak és a nőknek
szentelte, s csak ahhoz volt tehetsége, ami könnyed és élénk. De ha visszanéztek Edmund
után, valahányszor egy-egy darab út elmaradt mögöttük, vagy ha egy nagyobb kaptatón
utolérte őket, eltűnt a különbség, s ugyanabban a pillanatban kiáltották mind a ketten: - Ott
van! - nem is egyszer.
Az első két mérföldön Maria Bertramnak nem sok gyönyörűsége tellett az útban; látóhatára
mindig véget ért Crawford úrnál és Juliánál, amint egymás mellett ültek, a legélénkebb
társalgásban és tréfálkozásban; s ha csak meglátta a férfi kifejező arcélét, ahogy mosolyogva
Julia felé fordul, vagy elkapta Julia nevetésének foszlányait, olyan ingerültség támadt fel ben-
ne, amelyet illemtudása csak nehezen tudott elfojtani. Ha Julia hátranézett, arcáról boldogság
sugárzott, s ha szólt hozzájuk, áradt belőle a jókedv: onnan fentről igazán elragadó a táj, kár,
hogy nem láthatják mindannyian, s a többi; de helycserét csak egyszer ajánlott, mégpedig
Crawford kisasszonynak, amikor egy magasabb domb tetejére értek, s az ajánlat nem is
hangzott valami meggyőzően: - Ez a látvány csakugyan gyönyörű. Szeretném átadni a helye-
met, de gondolom, úgysem fogadná el; kérem, ne utasítsa vissza. - S mielőtt Crawford kis-
asszony jóformán válaszolhatott volna, már robogtak is tovább nagy sebesen.
Amikor a sothertoni képzetek hatókörébe értek, valamelyest javult a helyzet, mert Maria
Bertramnak most már, hogy úgy mondjuk, két vasa hevült a tűzben. Az egyikből rushworthi
szikrák pattogtak, a másikból crawfordiak, és Sotherton közelében az előbbinek tetemesen
megnőtt a hatása. Rushworth úr vagyona az övé is volt. Ha Maria azt mondta Crawford
kisasszonynak, hogy „az az erdő Sothertonhoz tartozik”, vagy hanyagul megjegyezte, hogy
„azt hiszi, az út két oldalán elterülő földek most már mind Rushworth úr birtokában vannak”,
titokban felujjongott a szíve; s ez az élvezet csak nőtt, ahogy közeledtek a tekintélyes
hűbérúri kastélyhoz, a család ősi fészkéhez, amely egyúttal az úrbéri és úriszéki jogok
központja is volt.
- Most már nincs több zötyögés, Crawford kisasszony; vége a kényelmetlenségnek. Innen
kezdve olyan sima az út, amilyennek lennie kell. Rushworth úr csináltatta, miután átvette az
örökségét. Itt kezdődik a falu. Azok a kunyhók igazán szörnyűek. A templomtornyot
általában rendkívül szépnek tartják. Örülök, hogy a templom nincs olyan közel a kastélyhoz,
mint sok régi birtokon. A harangok lármája iszonyú lehet. Az ott a paplak: egész takaros ház,
és úgy hallom, a lelkész meg a felesége nagyon rendesek. Azok ott szegényházak, a család
építése. Jobbra ott az intéző háza: nagyon tisztességes ember. Ez már a birtok kapuja; de még
mindig hátravan majdnem egy mérföld a parkon át. Nem csúnya, látja, ezen a részen; van
egypár szép fa, de a ház fekvése borzalmas. Még egy fél mérföldet ereszkedik alá az út, amíg
odaérünk, nagy kár, mert nem lenne csúnya hely, csak a rálátás hiányzik.
Crawford kisasszony nem fukarkodott a tetszésnyilvánítással; elég pontosan megsejtette
Bertram kisasszony érzéseit, és becsületbeli kötelességének tartotta, hogy amennyire csak
lehet, felszítsa a jókedvét. Norrisné szüntelenül áradozott és áradozott; s még Fannynak is
volt néhány elismerő mondata, amelyet önelégülten lehetett végighallgatni. A szeme mohón
ivott be mindent, ami elébe került; s miután nagy nehezen sikerült észrevennie a házat, és
megjegyezte, hogy „olyan épület, amelyre csak tisztelettel tud felnézni”, még hozzátette: - De
hol a fasor? A ház keletre néz, úgy látom. A fasornak tehát mögötte kell lennie. Rushworth úr
a nyugati homlokzatot említette.
- Igen, pontosan a ház mögött van; nem sokkal távolabb kezdődik, és egy fél mérföldön át
vezet fel a dombra, egészen a birtok határáig. Egy kevés innen is látszik belőle: a legtávolabbi
fák. Tölgyekből áll az egész.
Bertram kisasszony most már részletesen le tudta írni azt, amiről fogalma sem volt, amikor
Rushworth úr a véleményét kérte; s a szíve olyan boldog izgalomtól repesett, amilyet a hiúság
és a büszkeség csak adni képes, mikor odahajtottak a főbejárat jókora kőlépcsője elé.
 Kilencedik fejezet

Rushworth úr a küszöbön várta szíve hölgyét, s kellő udvariassággal üdvözölte az egész

társaságot. A szalonban éppoly szívélyesen fogadta őket az anya, és Bertram kisasszony
megkapta mindazt a kitüntető figyelmet, amit csak kívánhatott. Miután átestek a megérkezés
bonyodalmain, először is enni kellett, s az ajtók feltárultak, hogy egy-két közbülső szobán át
bevonulhassanak a kijelölt ebédlőbe, ahol dúsan és elegánsan megrakott asztal várt rájuk.
Sokat beszéltek, sokat ettek, s nem volt semmi zökkenő. Végül szóba került a nap tulajdon-
képpeni célja. Hogyan szeretné Crawford úr megtekinteni a birtokot, mit tartana a
legalkalmasabbnak? Rushworth úr megemlítette a homokfutóját, Crawford úr viszont úgy
vélte, hogy célszerűbb lenne olyan járművet választani, amelyben kettőnél többen is elférnek.
Több szem többet lát, s erről még nagyobb kár lenne lemondani, mint a házbeli élvezetekről.
Rushworthné felajánlotta a batárt is, de ezt sem igen tartották jobb megoldásnak: a kisasszo-
nyok nem mosolyogtak rá, és egy szót sem szóltak; következő ajánlata, hogy tudniillik meg-
mutatja a kastélyt azoknak, akik még nem látták, már elfogadhatóbb volt, mert Bertram
kisasszony szerette volna, ha társai elámulnak a ház nagyságán, és a többiek is örültek, hogy
csinálhatnak valamit.
Így tehát az egész társaság felkerekedett, és Rushworthné vezetésével végigvonult a szobák
hosszú során; mind tágas volt, némelyik pedig hatalmas, nagyvonalúan berendezve az ötven
évvel azelőtti ízlés szerint, ragyogó parketták, nemes mahagóni, pompás damasztok,
márvány, aranyozás, fafaragás, mindegyik szép a maga módján. A falakon számtalan
festmény, köztük egészen jók is, de nagyobbrészt családi arcképek, ma már idegenek
mindenkinek a világon, kivéve Rushworthnét, aki nem volt rest megtanulni róluk mindent,
amire a házvezetőnő megtaníthatta, s most már csaknem ugyanolyan szakértelemmel tudta
végigvezetni a látogatókat a házon. Ezúttal főként Crawford kisasszonyhoz és Fannyhoz
intézte magyarázatait, bár a két lány érdeklődését nem lehetett összehasonlítani; Crawford
kisasszony ugyanis, aki már sok tucat kastélyt látott, és fittyet hányt mindegyiknek, csupán
mímelte az udvarias figyelmet, Fanny viszont, akinek nemcsak új volt minden, de éppoly
érdekes is, őszinte odaadással hallgatta Rushworthné különböző történeteit a család múltjáról,
felemelkedéséről és nagyságáról, királyi látogatásokról és az alattvalói hűség példáiról, s
boldogan kapcsolta össze őket azzal, amit a történelemből már ismert, vagy felajzott
képzelettel idézte maga elé a múlt jeleneteit.
A ház fekvése miatt egyik szobából sem nyílt valami fényes kilátás; s míg Fanny és még
egypáran Rushworthnéval tartottak, Henry Crawford az ablakokban ráncolta a szemöldökét,
és csóválta a fejét. A nyugati homlokzaton minden szoba a pázsitra nézett, azon túl kezdődött
a fasor, a magas vaskerítés lándzsái és rácsos kapui mögött.
Miután végignézték a szobákat - sokkal többet, mint amennyinek bármilyen elképzelhető
haszna lehetett azon kívül, hogy hozzájárult az ablakadóhoz, és munkát adott a cselédeknek -,
Rushworthné így szólt: - Most pedig a kápolna következik; tulajdonképp a karzaton kellene
bemennünk, hogy felülről lássuk; de így, baráti társaságban, talán megbocsátják, ha a leg-
rövidebb utat választom.
Beléptek. Fanny felcsigázott képzelete valami nagyszerűbbet várt, de csak egy tágas, hosszú-
kás helyiség fogadta, melyet istentiszteletek céljaira rendeztek be; nem volt benne semmi
szembeszökő vagy ünnepélyes, legfeljebb a sok mahagóni, s fent, a családi karzat párkányán
a bíborvörös bársonypárnák. - Csalódtam - súgta oda Fanny Edmundnak. - Nem így
képzeltem el az igazi kápolnákat. Itt nincs semmi áhítat, borongás, nagyság. Nincsenek
templomhajók, boltívek, feliratok, zászlók. Nem, bátyám, nincsenek zászlók, melyeket „éji
széllel lobogtat a menny”. Semmi sem vall arra, hogy egy „skót uralkodó nyugszik alant”.
- Ne feledd, Fanny, hogy mindez csak nemrég készült, és nagyon is korlátozott célokra, nem
úgy, mint a várkastélyok és kolostorok régi kápolnái. Csak a család magánhasználatára
szánták. Temetkezni valószínűleg a parókia templomában temetkeztek. Ott keresd a zászlókat
és a címereket.
- Butaság, hogy erre nem gondoltam; de mégis csalódást érzek.
Rushworthné megkezdte előadását. - Ezt a kápolnát, ahogyan most látják, II. Jakab idejében
rendezték be. Azelőtt, úgy tudom, csak keményfa padok álltak benne, és némi joggal
feltehető, hogy a szószék és a családi ülőhelyek kárpitja és párnái csak piros posztóból voltak;
ez azonban nem egészen bizonyos. Nagyon szép kápolna, s régebben használták is minden
reggel és este. Még sokan emlékeznek rá, hogy a házikáplán mindig itt mondta el az
imádságot; de a megboldogult Rushworth úr szakított ezzel a hagyománnyal.
- Minden nemzedék halad egy lépést - fordult Crawford kisasszony mosolyogva Edmundhoz.
Rushworthné továbblépett, hogy Crawford úrnak is elismételje a mondókáját, s Edmund,
Fanny és Crawford kisasszony hármasban maradt.
- Milyen kár - mondta Fanny -, hogy felhagytak vele. A régi idők egyik jó szokása volt.
Kápolna és káplán: valahogy mind a kettő hozzáillik egy kastélyhoz, az ember így képzeli el
benne az életet. Milyen szép dolog, amikor egy egész család rendszeresen összegyűl imád-
kozni!
- Csakugyan nagyon szép - nevetett Crawford kisasszony. - A családfők nyilván sokat
nyernek rajta, ha rákényszerítik a szegény cselédeket és inasokat, hogy hagyjanak ott
mindenféle munkát vagy szórakozást, és napjában kétszer jöjjenek ide imádkozni, miközben
ők maguk azon törik a fejüket, hogy milyen ürüggyel maradhatnának távol.
- Nem hinném, hogy Fanny így képzeli a családi összejöveteleket - felelte Edmund. - Ha a
ház ura és úrnője távol marad, a szokás inkább káros, mint hasznos.
- Mindegy, az ilyen dolgokat jobb az emberek belátására bízni. Mindenki szereti, ha azt
teheti, amit akar, ha maga választhatja meg, hogy mikor és hogyan imádkozik. A kötelező
részvétel, a szertartásosság, a szigor, az idő hosszúsága: mindez elég szörnyű, és nem is
szereti senki, s ha azok a derék emberek, akik hajdanában ott térdepeltek és ásítoztak azon a
karzaton, megálmodták volna, hogy egyszer eljön az idő, amikor a férfiak és a nők nyugodtan
ágyban maradhatnak még tíz percig, ha fejfájással ébredtek, és senki se szidja össze őket,
amiért elmulasztották az istentiszteletet, hát nagyot ugrottak volna örömükben és
irigységükben. Maguk talán nem tudják elképzelni, hogy a Rushworth ház egykori szépei
sokszor milyen kényszeredett érzésekkel jelentek meg ebben a kápolnában? Azok az ifjú
Eleanor és Bridget őnagyságák... látszólag rendkívül ájtatosra kikeményítve, miközben
egészen másféle dolgokon jár az eszük - főleg, ha a szegény káplánon nem érdemes a
szemüket legeltetni -, s azt hiszem, abban az időben a lelkészek még a mostaniaknál is sokkal
gyengébbek voltak.
Néhány pillanatig nem kapott választ. Fanny elvörösödött, és Edmundra nézett, de haragjában
nem bírt megszólalni; s még Edmundnak is szüksége volt egy kis időre, amíg szóhoz jutott: -
A kegyed élénk szelleme még a komoly dolgokat sem igen tudja komolyan felfogni. Nagyon
szórakoztató képet festett itt nekünk, s az emberi természet nem tagadhatja, hogy csakugyan
úgy volt. Időnként nyilván valamennyiünknek nehezére esik úgy irányítani a gondolatainkat,
ahogy szeretnénk; de ha felteszi, hogy az ilyesmi gyakran előfordul, vagyis a gyöngeség kellő
igyekezet híján szokássá fajult, mit várhat el az ilyen emberek egyéni ájtatosságától? Gon-
dolja, hogy aki a kápolnában nem tudja fegyelmezni magát, sőt, szívesen elkalandozik, egy
kis szobában áhítatosabb lenne?
- Igen, nagyon valószínű. Két dolog mindenesetre jobban hozzásegítené. A külső
körülmények nem vonnák el annyira a figyelmét, azonkívül rövidebb ideig kellene
megerőltetnie.
- Én azt hiszem, ha valaki egy helyütt nem igyekszik kordában tartani a gondolatait, más
helyütt is sok mindent talál, ami eltereli őket; s a környezet és a példa hatása sokszor igen
üdvösen befolyásolhatja kezdeti lelkiállapotát. Azt viszont elismerem, hogy a hosszú isten-
tiszteletek néha túlságosan is igénybe veszik a szellemi erőket. Ez nagyon sajnálatos; de nem
olyan régen hagytam el Oxfordot, hogy ne emlékezzem rá, mit jelent együtt imádkozni egy
kápolnában.
Mialatt ők így beszélgettek, a társaság többi tagja szétszóródott a kápolnában, s egyszer csak
Julia a nővérére mutatva így szólt Crawford úrhoz: - Nézze már Rushworth urat és Mariát,
ahogy egymás mellett állnak, mintha rögtön sor kerülne a szertartásra. Hát nem pontosan
olyanok?
Crawford úr mosolyogva bólintott, majd Mariához lépve azt mondta, de olyan halkan, hogy
csak ő hallhatta meg: - Nem szívesen látom Bertram kisasszonyt ilyen közel az oltárhoz.
A hölgy összerezzent, s ösztönösen odébb lépett, de egy pillanat múlva visszanyerte önural-
mát, és nem sokkal hangosabban megkérdezte Henrytől, hogy vállalkozna-e a menyasszony-
átadásra?
- Attól tartok, nagyon ügyetlen lennék ebben a szerepben - hangzott a válasz, s egy sokat-
mondó tekintet kísérte.
Julia ebben a pillanatban csatlakozott hozzájuk, és folytatta a tréfát: - Esküszöm, kár, hogy
nincs itt az engedély, s nem lehet azonnal megtartani, hiszen együtt vagyunk mindannyian,
úgyhogy csuda barátságos és kellemes lenne. - S annyira fenntartás nélkül beszélt és nevetett,
hogy Rushworth úr és az édesanyja is felfigyelt, s Mariának tudomásul kellett vennie a vőle-
génye elsuttogott bókjait, Rushworthné pedig a helyzethez illően mosolygó és méltóságteljes
arccal kijelentette, hogy az esemény roppant örvendetes lesz, ha majd sor kerül rá.
- Ha Edmund már fel volna szentelve! - kiáltotta Julia, és odafutott a bátyjához, aki Crawford
kisasszony és Fanny mellett állt. - Edmund, ha fel volnál szentelve, most mindjárt elvégez-
hetnéd a szertartást. Milyen kár, hogy nem vagy felszentelve; Rushworth úr és Maria már
teljesen felkészült.
Miközben Julia ezeket mondta, Crawford kisasszony arckifejezése remekül elszórakoztatott
volna bármely érdektelen megfigyelőt. Valóságos borzadály ömlött el rajta, amint ez az új
értesülés a tudatába hatolt. Fanny szánalmat érzett iránta. „Mennyire sajnálhatja, amit az
előbb mondott”, villant át az agyán.
- Még nincs felszentelve! - dadogta Crawford kisasszony.
- Csak nem akarja azt mondani, hogy pap lesz?
- De igen; mihelyt apám hazatér; valószínűleg karácsonykor.
Crawford kisasszony összeszedte magát, s amikor elmúlt a sápadtsága, csak ennyit válaszolt: -
Ha ezt tudom, több tisztelettel beszéltem volna a papokról - s másra fordította a szót.
A kápolnát ezután hamarosan ismét birtokba vette a csönd és a nyugalom, amely néhány
megszakítástól eltekintve az egész éven át uralkodott benne. Bertram kisasszony, akit a húga
felbosszantott, elsőnek vonult ki, de a többiek is úgy érezték, hogy eleget tartózkodtak
odabent.
A ház alsó traktusát már bejárták, és Rushworthné, aki nem ismerte a fáradtságot, ha erről
volt szó, éppen elindult a főlépcső felé, s az emeleti szobákat is sorra megmutatta volna, ha a
fia közbe nem szól, hogy talán kevés lesz az idő. - Tudniillik - mondotta teljesen
fölöslegesen, mint ahogy nagyobb koponyák is szokták, olykor beleesve a nyilvánvaló dolgok
magyarázatába -, ha túlságosan sokáig maradunk a házban, nem lesz időnk arra, ami odakint
vár ránk. Két óra elmúlt, és ötkor ebédelni szeretnénk.
Rushworthné megadta magát; s úgy látszott, most behatóbb vita következik a birtokszemle
kérdéséről, a részvevők kiválasztásáról, valamint a lehetséges módozatokról, és Norrisné már
kezdte kitervelni, hogy miféle kocsik és lovak felvonultatásával mennének a legtöbbre,
amikor a fiatalság észrevett egy kifelé szolgáló és csábítóan nyitva maradt ajtót, a küszöbön
túl pedig néhány lépcsőt, amely közvetlenül a pázsithoz, a bokrokhoz s a korlátozatlan
mozgás örömeihez vezetett, s mintha ugyanaz a sugallat működne bennük, ugyanaz a vágy a
levegő és a szabadság után, egyszerre kitódultak valamennyien.
- Először talán erre is mehetnénk - mondta Rushworthné, udvariasan tudomásul véve a
helyzetet, s követte őket. - Itt van a legtöbb növényünk, s itt vannak az érdekes fácánjaink is.
- Egy pillanat - mondta Crawford úr körülnézve -, vajon nem találunk-e itt is valami foglala-
tosságot, mielőtt továbbmennénk? Nagyon ígéretes falakat látok. Rushworth úr, mit szólna
hozzá, ha tanácsot ülnénk ezen a pázsiton?
- James - fordult Rushworthné a fiához -, azt hiszem, az őspark mindenkinek új lesz. A
Bertram kisasszonyok még egyszer sem látták az ősparkot.
Senki nem tett ellenvetést, de egy ideig arra sem igen mutatott hajlandóságot, hogy bármelyik
irányban, bármilyen távolságra elinduljon. Valamennyiük figyelmét lekötötték a növények
vagy a fácánok, s boldog függetlenségben szétszéledtek. Elsőnek Crawford úr indult el, hogy
megvizsgálja, milyen lehetőségeket kínál a háznak ez a vége. A pázsithoz, melyet kétoldalt
egy-egy magas fal zárt közre, az első beültetett részen kívül még egy tekepálya is tartozott,
azon túl pedig egy vaskerítéssel szegélyezett, hosszú sétaterasz, s a kerítésrács fölött kilátás
nyílt a szomszédos ősparkban emelkedő fák koronájára. A hely kiválóan alkalmas volt a hiba-
keresésre. Crawford urat csakhamar követte Bertram kisasszony és Rushworth úr; s amikor
kis idő múltán a társaság csoportokba verődött, Edmund, Crawford kisasszony és Fanny, akik
mintegy természetesen egymás mellett maradtak, élénk beszélgetésben találták őket a
teraszon, néhány szóval részt vettek gondjaikban és nehézségeikben, majd elbúcsúztak tőlük,
és továbbsétáltak. A másik három személy, Rushworthné, Norrisné és Julia, messze elmaradt
mögöttük, mert Julia, akinek a szerencsecsillaga lehanyatlott, nem hagyhatta ott Rushworth-
nét, és kénytelen volt türelmetlen lépteit a ház úrnőjének lassúbb járásához igazítani, Norrisné
pedig összeakadt a házvezetőnővel, aki a fácánokat jött ki etetni, és hátramaradt, hogy egy
kicsit elpletykázzon vele. Szegény Julia, kilencük közül egyedül ő nem volt egy csöppet sem
megelégedve az osztályrészével, most mindenért vezekelnie kellett, s távolról sem hasonlított
arra a Juliára, aki délelőtt fent ült a bakon. A kötelező udvariasság, amelyet beléneveltek; nem
hagyta elszökni; de kegyetlenül meggyötörte, mert magasabb rendű önfegyelemmel, mások
iránti őszinte előzékenységgel, a tulajdon szívének igazi ismeretével s a méltányosság elveivel
már nemigen ruházta fel a nevelése.
- Rettenetesen meleg van itt - mondta Crawford kisasszony, miután egyszer már végigsétáltak
a teraszon, s másodszor közeledtek a kapuhoz, amely középütt nyílott az ősparkba. - Kinek
van kifogása ellene, hogy valami kellemesebb helyet keressünk? Itt ez a szép kis vadon, csak
be lehetne jutni valahogy. Jaj, ha a kapu nem lenne bezárva! De persze be lesz zárva, mert az
ilyen előkelő helyeken a kertészen kívül senki sem mehet oda, ahova akar.
A kapu azonban mégsem volt bezárva, s közös megegyezéssel vidáman át is mentek rajta,
maguk mögött hagyva a kegyetlenül tűző napot. Elég sok lépcsőn kellett lemenniük, amíg az
ősparkba értek, amely körülbelül kétholdnyi ültetett erdő volt, s bár vörösfenyőn, babéron és
kivágott bükkfákon kívül más nemigen akadt benne, és túlságosan is szabályosra tervezték,
hűs árnyékot és természetes szépséget kínált, ellentétben a tekepályával és a terasszal. Mind a
hárman érezték üdítő hatását, s egy ideig csak sétáltak és gyönyörködtek. Végül egy kis
szünet után Crawford kisasszony megszólalt: - Magából tehát pap lesz, Bertram úr. Őszintén
szólva, meglepődtem.
- Mi ebben a meglepő? Valamiféle pályán, ugyebár, mindenképpen el kell indulnom, s
láthatta, hogy nem vagyok se ügyvéd, se katona, se tengerész.
- Igaz; de hiába, eszembe se jutott. S tudja, mindig szokott lenni egy nagybácsi vagy nagy-
papa, aki a másodszülöttre hagyja a vagyonát.
- Nagyon dicséretes szokás - mondta Edmund -, de nem egészen általános. Én a kivételhez
tartozom, s mivel ez a helyzet, meg kell állnom a magam lábán.
- De miért lesz éppen lelkész? Úgy tudtam, mindig csak a legkisebb fiú jut erre a sorsra, ha a
többiek már mind választottak előtte.
- Úgy gondolja, hogy az egyházat soha nem választja senki?
- Soha, ez csúnya szó. De mégis, ha a társalgási sohát vesszük, ami azt jelenti, hogy nem
nagyon gyakran, akkor igenis úgy gondolom. Mondja, hát mit lehet az egyházban csinálni? A
férfiak szeretik kitüntetni magukat, és minden más foglalkozásban el is érhetik a kitüntetést,
csak az egyházban nem. Egy lelkész, az semmi.
- Remélem, hogy a társasági semminek éppúgy megvannak a fokozatai, mint a sohának. A
lelkész csakugyan nem lehet előkelő vagy nagyvilági ember. Nem állhat különféle klikkek
élére, és nem diktálhatja a férfidivatot. De mégsem nevezhetem semminek azt a hivatást,
amelyre az emberiség legfontosabb ügyének a képviselete hárul, akár az egyéneket tekintjük,
akár a közösséget, s akár a földi életet, akár a túlvilágit; amely a vallás és az erkölcs őre, s
ennélfogva a hatásukra kialakuló viselkedési normáké is. Az istentiszteletet senki sem nevez-
heti semminek. Akire pedig ezt a feladatot bízták, csakis úgy lehet semmi, ha elhanyagolja a
kötelességét, ha nem törődik igazi jelentőségével, és magasabbra kívánkozva olyasminek akar
feltűnni, ami nem való hozzá.
- Maga nagyobb jelentőséget tulajdonít a lelkésznek, mint általában szokás, vagy mint
amennyit az én értelmem befogad. A társaságban nem sokat látni ebből a hatásból és jelentő-
ségből; ha pedig olyan ritkán látni, hogyan lehetne elsajátítható? Hogyan is lenne képes heti
két prédikáció - feltéve, ha egyáltalán érdemes meghallgatni, mert a szónoknak van annyi
esze, hogy Blairt5 idézze, és ne a saját kútfejéből merítsen - mindarra, amit az előbb mondott:
a hét többi napján is irányítani egy népes gyülekezet minden lépését, és megszabni a maga-
tartását? Hiszen papot nemigen látunk másutt, mint a szószéken.
- Kegyed Londonról beszél, én viszont az országról általában.
- A főváros, gondolom, eléggé híven tükrözi az egészet.

5
Hugh Blair (1718-1800), neves skót hitszónok, a kor egyik tekintélyes irodalmi körének tagja.
- Remélem, hogy nem, legalábbis, ami az erény és a bűn országos arányát illeti. A legjobb
erkölcsöket nem a nagyvárosokban szoktuk keresni. A tisztességes embereknek, bármelyik
felekezethez tartoznak is, nem ott adódik a legtöbb alkalmuk a jó cselekedetekre; s bizonyos,
hogy a papok befolyása nem ott érvényesül a legerősebben. A tehetséges szónok talán le-
nyűgözi a hallgatóit, és elnyeri bámulatukat; de a jó lelkész nemcsak a szónoki tehetségével
szolgálja a parókiáját és környékét, ha a parókia és környéke elég kicsi ahhoz, hogy az embe-
rek megismerhessék a magánéletét is, és lássák, hogyan viselkedik általában, amire London-
ban aligha adódhatik lehetőség. Ott a papok elvesznek a híveik tömegében. A legtöbben csak
a szónokot látják. Ami pedig a közönségre gyakorolt hatásukat illeti, szeretném, ha Crawford
kisasszony nem értene félre, s nem hinné, hogy a jólneveltség bíráinak, az illemszabályok
legfőbb őreinek, az élet szertartásmestereinek akartam kikiáltani őket. Viselkedési normák
helyett talán inkább magatartást kellett volna mondanom, mert olyasmire gondoltam, ami a
helyes elvekből következik, vagyis abból a tanításból, amelyet az ő kötelességük hirdetni és
képviselni; és azt hiszem, mindenütt meg lehetne állapítani, hogy amilyen a papság, akár a
hivatása magaslatán áll, akár nem, olyanok a hívek is.
- Feltétlenül - mondta Fanny őszinte lelkesedéssel.
- Tessék - kiáltotta Mary -, Price kisasszonyt már teljesen meggyőzte!
- Szeretném, ha Crawford kisasszonyt is sikerülne meggyőznöm.
- Abban most ne nagyon reménykedjen - felelte Mary pajkos mosollyal -; még most is
ugyanúgy meg vagyok lepődve, mint amikor kiderült, hogy lelkész akar lenni. Maga igazán
jobb sorsra érdemes. Igazán, gondolja meg magát. Még nem késő. Menjen el ügyvédnek.
- Menjek el ügyvédnek! Ezt éppen olyan könnyedén veti oda, mint az előbb, hogy menjek be
a vadonba.
- Most azt akarja mondani, hogy a kettő közül az ügyvédség a vadabb vadon, de én mondtam
ki először; hallja: én vagyok az első.
- Kár a sietségért, ha csak egy szellemességben akar megelőzni, mert az én természetemtől
úgyis idegen mindenféle sziporkázás. Végtelenül prózai, egyenes beszédű ember vagyok, aki
félóra hosszat is képes a fejét törni egy talpraesett válaszon, de minden eredmény nélkül.
Általános csend támadt. Mindenki a gondolataiba merült. Végül is Fanny volt az, aki először
megszólalt: Nem értem, hogyan fáradhattam el, pedig csak sétálok ebben a bájos erdőben; de
ha legközelebb meglátunk egy padot, szeretnék leülni néhány pillanatra, ha nem bánják.
- Kedves jó Fanny - kiáltotta Edmund, és azonnal a karjába fűzte a Fannyét -, milyen figyel-
metlen is voltam! Remélem, nem vagy nagyon fáradt. Talán a másik hölgy is megtisztelne
azzal - fordult Crawford kisasszonyhoz -, hogy elfogadja a karomat.
- Köszönöm, de én egy csöppet sem fáradtam el. - Azért mégis belekarolt; s örömében, hogy
a lány nem utasította vissza, és most először érezheti ennyire a közelségét, Edmund egy kissé
megfeledkezett Fannyról. - Hiszen alig ér hozzám - mondta Marynek. - Egyáltalán nem veszi
hasznomat. Mennyivel könnyebb egy női kar, mint egy férfié! Oxfordban sokszor dőlt nekem
egy-egy barátom, végig az utcán; kegyed ahhoz képest annyi, mint egy legyecske.
- Igazán nem vagyok fáradt, szinte csodálkozom is rajta, hiszen legalább egy mérföldet meg-
tettünk ebben az erdőben. Nem gondolja?
- Még egy fél mérföldet sem - felelte a hajthatatlan Edmund, mert még nem volt annyira
szerelmes, hogy női könnyelműséggel mérje a távolságokat vagy az időt.
- Jó, de nem veszi figyelembe, hogy mennyit kanyarogtunk. Ez az ösvény csupa kacskaringó,
és az erdő egyenes vonalban is meglehet egy fél mérföld, hiszen egyszer sem láttuk a végét,
amióta letértünk az első, széles útról.
- De emlékezzék csak vissza, hogy mielőtt letértünk volna arról az útról, igenis jól láttuk a
végét. Egészen végigláttunk a nyiladékon, s láttuk a rácsos kaput, amely nem lehetett
messzebbre egy nyolcad mérföldnél.
- Mit értek én a maga nyolcadaihoz! Én csak annyit tudok, hogy ez az erdő igazán nagyon
hosszú, mi pedig összevissza kanyarogtunk, amióta csak elindultunk; ha tehát azt mondom,
hogy megtettünk benne egy mérföldet, nem mondok sokat.
- Pontosan egy negyedórája sétálunk - mondta Edmund, előhúzva az óráját. - Gondolja, hogy
séta közben óránként négy mérföld a sebességünk?
- Jaj, hagyjon békén az órájával. Minden óra késik vagy siet. Én nem vagyok az órák
rabszolgája.
Néhány lépés múlva éppen annak az útnak a végére lyukadtak ki, amelyről az imént
beszéltek; nem egészen a szélén jókora, kényelmes pad állt, védett helyen és sűrű árnyékban;
árokba süllyesztett kerítés húzódott mellette, azon túl kezdődött a park. Mind a hárman
leültek.
- Félek, hogy nagyon elfáradtál, Fanny - mondta Edmund, szemügyre véve a lányt -; miért
nem szóltál hamarabb? Mit ér az egész napi szórakozás, ha nem tudsz megállni a lábadon?
Mindenféle mozgástól ilyen hamar elfárad, Crawford kisasszony, kivéve a lovaglást.
- És maga, szörnyű ember, mégis eltűrte, hogy a múlt héten végig kisajátítsam a lovát!
Szégyellem magam, és maga helyett is szégyenkezem, de ilyesmi többet nem fog előfordulni.
- A kegyed figyelmessége és belátása még súlyosabban érezteti velem a mulasztásomat. Úgy
látszik, Fanny érdekei jobb kezekben vannak kegyednél, mint nálam.
- Egyébként egy csöppet sem lep meg, hogy most el van fáradva; nincs fárasztóbb kötelesség,
mint amit mi teljesítettünk ma délelőtt: bejárni egy nagy házat, szobáról szobára ácsorogni;
megfeszíteni a szemet és a figyelmet, végighallgatni, amit nem is értünk, csodálni azt, ami
egyáltalán nem érdekel. Mindenki tudja, hogy ennél unalmasabb dolog nincs a világon, s
most Price kisasszony is tapasztalta, bár nem vallotta be magának.
- Mindjárt kipihenem magam - mondta Fanny -; ez a legtökéletesebb pihenés: árnyas helyen
ülni szép időben, és nézni a zöldet.
Miután üldögéltek egy ideig, Crawford kisasszony felpattant. - Mozognom kell - mondta -,
engem a pihenés fáraszt. Annyit bámultam át ezen a kerítésen, hogy nem bírom tovább. Most
a rácsos kapun keresztül is meg kell néznem ugyanezt, bár onnan nyilván nem látszik olyan
jól.
Edmund is felállt a padról. - Most nézzen csak végig az úton, Crawford kisasszony, és meg-
győződhet róla, hogy a hossza semmiképpen sincs egy fél mérföld, de még egy negyed sem.
- Rettentő nagy távolság - felelte Mary -; ennyit az első pillantásra is látok.
Edmund tovább vitatkozott vele, de hiába. Mary nem akart számolni, nem akart összehason-
lítani. Csak mosolygott, és nem tűrt ellentmondást. A legszigorúbb logika nem lehetett volna
ilyen elbűvölő, s a vita kölcsönös megelégedésükre szolgált. Végül is abban állapodtak meg,
hogy járnak még egy kicsit az erdőben, hátha úgy sikerül pontosabban felmérni. Elmennek
egészen a végéig, azon a vonalon, amelyen éppen álltak (mert az erdőszélen, a kerítés mellett,
füves ösvény indult egyenesen előre), talán egy kicsit el is kanyarodnak valami más irányba,
ha célszerűnek látszik, és néhány perc múlva visszatérnek. Fanny azt mondta, hogy már ki-
pihente magát, és velük szeretne tartani, de nem engedték. Edmund olyan komolyan beszélte
rá a maradásra, hogy nem sokáig tiltakozott, s amikor egyedül hagyták a padon, boldogan
merenghetett az unokabátyja figyelmességén, bár a szomorúság is elfogta, amiért olyan
gyönge. Csak nézett hát a távozók után, amíg alakjuk bele nem olvadt a sűrűbe, és lépteik
neszét végleg el nem nyelte a csend.
 Tizedik fejezet

Eltelt egy negyedóra, húsz perc, és Fanny gondolatai még mindig Edmund, Crawford kis-
asszony és önmaga körül jártak, tűnődésében nem zavarta meg senki. Már kezdte furcsállani,
hogy olyan sokáig elmaradnak, s türelmetlenül leste a lépteiket és a hangjukat. Figyelt, s
végül is nem hiába: közeledő lépteket és hangokat hallott; de hamarosan felismerte, hogy nem
ezekre várt, mert Bertram kisasszony, Rushworth úr és Crawford úr tűnt fel azon az
ösvényen, amelyen maga is jött, s megálltak előtte.
- Price kisasszony, teljesen egyedül! - És: - Fannykám, mi történt? - így üdvözölték. Fanny
elmondta. - Szegény Fanny! - kiáltotta az unokanővére. - Milyen csúnyán itt hagytak! Jobb
lett volna, ha velünk maradsz.
Majd a két lovagja között leült a padra, s folytatva addigi beszélgetésüket, roppant hévvel
taglalta a modernizálás lehetőségeit. Semmiben sem állapodtak meg; de Henry Crawford
valósággal ontotta a terveket és ötleteket, s bármit ajánlott, szinte rögtön el is fogadták,
először Bertram kisasszony, utána pedig Rushworth úr, aki, úgy látszik, inkább csak a
hallgatóság szerepét kívánta betölteni, és önálló gondolatok előadására nemigen vállalkozott,
legfeljebb azt hangoztatta, hogy jó lenne, ha látták volna a barátja, Smith birtokát.
Így telt el néhány perc, majd Bertram kisasszony észrevette a rácsos kaput, s erre azt kívánta,
menjenek át rajta a parkba, hogy az összkép ismeretében átfogóbb terveket készíthessenek. A
többiek kívánsága hajszálra megegyezett az övével: remek ötlet, sőt, az egyetlen, célra vezető
eljárás, vélte Henry Crawford - s nem egészen fél mérföldnyire mindjárt fel is fedezett egy
dombocskát, amelyről nyilván a legalkalmasabb kilátás nyílik majd a házra. Feltétlenül el
kellett tehát menniük a dombocskához, mégpedig azon a kapun át; a kapu azonban be volt
zárva. Rushworth úr rettentően odavolt, amiért nem hozta magával a kulcsot; pedig majdnem
eszébe jutott, amikor elindultak; szentül meg is fogadta, hogy kulcs nélkül soha többé nem
jön ide; ez azonban pillanatnyilag alig segített rajtuk. Nem tudtak átmenni; s mivel Bertram
kisasszony óhaja mit sem vesztett hevességéből, Rushworth úr végül kijelentette, hogy ő
pedig visszamegy a kulcsért. Nyomban el is indult.
- Kétségkívül ez a legokosabb, ha már úgyis ilyen messzire vagyunk a háztól - mondta
Crawford úr, miután Rushworth úr elment.
- Igen, mást nem lehet tenni. De mondja, őszintén, nem találja rosszabbnak a helyzetet, mint
ahogy gondolta?
- Nem, épp ellenkezőleg. Minden sokkal rendesebb és nagyvonalúbb, mint képzeltem, s az
ízlés is egységesebb, bár talán nem a legjobb ízlés. S az igazat megvallva - tette hozzá halkab-
ban -, nem hinném, hogy én még egyszer ugyanannyi örömet találnék Sothertonban, mint
most. Nekem aligha lesz kellemesebb jövőre, az újítások után.
A hölgy egy pillanatra zavarba jött, majd így felelt: - Maga társaságbeli ember, tehát nyilván
a társaság szemével látja a világot. Ha másoknak tetszeni fog Sotherton az újítások után,
maga sem lesz kivétel.
- Sajnos, nem vagyok annyira társaságbeli ember, mint ahogy sok szempontból üdvös lenne.
Az érzelmeim nem olyan múlékonyak, és az emlékeim nem olyan engedelmesek, mint
általában a társaságbeli embereké.
Rövid hallgatás támadt. Bertram kisasszony szólalt meg ismét: - Úgy láttam, nagyon élvezte
reggel a kocsikázást. Örültem, hogy olyan jól szórakozik. Az egész utat végignevette Juliával.
- Végignevettük? Igen, mintha nevettünk volna; de most már halvány fogalmam sincs, hogy
micsodán. Megvan! Azt hiszem, a nagybátyám egyik öreg ír lovászáról meséltem valami
mulatságos históriákat. A kedves húga nagyon szeret nevetni.
- Látom, az a véleménye, hogy ő jobb kedvű nálam.
- Könnyebb mulattatni; s következésképpen, ugyebár - tette hozzá mosolyogva -, jobb
társaság. Magát nem sikerült volna elszórakoztatnom tíz mérföldön át holmi ír anekdotákkal.
- Azt hiszem, természettől fogva én is éppoly vidám vagyok, mint Júlia, csak most
komolyabb dolgokra is gondolnom kell.
- Kétségtelenül; s vannak helyzetek, melyekben a túlzott jókedv érzéketlenségre vallana. De
magának oly pompásak a kilátásai, hogy nem lehet rosszkedvű. Hiszen roppant derűs távlatok
előtt áll.
- Szó szerint gondolja, vagy átvitt értelemben? Szó szerint igaza van. Hogyne, a nap süt, és a
park nagyon derűs. De sajnos ez a rácsos kapu meg ez a kerítés mintha béklyókat rakna rám
és szorongatna. „Innen ki már nem jutok”, hogy a seregélyt idézzem. 6 - E sokatmondó szavak
közben felállt, és a kapu felé indult; Crawford utána. - Rushworth úr elég sokáig elvan azért a
kulcsért.
- Maga pedig kulcs nélkül s Rushworth úr engedélye és védelme nélkül a világért sem akar
kijutni innen, különben azt hiszem, itt a kapuoszlop mellett rendkívül könnyen átszökhetne az
én segítségemmel, ha csakugyan nagyobb szabadságra vágyna, és el merné hinni, hogy nem
tilos.
- Tilos! Ugyan! Igenis ki tudok ott menni, és ki is megyek. Rushworth úr pillanatokon belül
itt lesz, úgyhogy nem téveszthet bennünket szem elől.
- Vagy ha mégis, Price kisasszony lesz szíves megmondani neki, hogy ott vagyunk a domb
körül: abban a tölgyligetben, a dombon.
Fanny úgy érezte, hogy mindez helytelen, és ha csak lehet, meg kell akadályoznia. -
Megsérted magad, Maria - kiáltotta -; azok a kerítéslándzsák nagyon veszélyesek; elszakítod a
ruhádat; beleesel az árokba. Ne menj!
Mire ezt kimondta, unokanővére már szerencsésen át is került a túlsó oldalra, és diadalmasan
sugárzó arccal kiáltotta vissza: - Köszönöm, Fannykám, de én is, meg a ruhám is épek és
egészségesek vagyunk, úgyhogy isten veled!
Fanny ismét magára maradt, egy csöppet sem jobb hangulatban, mint az előbb, mert úgy-
szólván minden rosszul esett neki, amit látott és hallott: Bertram kisasszony viselkedése
megdöbbenéssel, a Crawford úré pedig haraggal töltötte el. Ezek ketten egy kanyargós útra
tértek, amely - Fanny úgy látta - nem a legjobb irányban vezetett a domb felé, és csakhamar
el is tűntek a szem elől; néhány percig egy teremtett lélek sem mutatkozott. Mintha egyedül
az övé lett volna az erdőcske. Már-már azt hitte, hogy Edmund és Crawford kisasszony vissza
se jön többé; de az lehetetlen: Edmund mégsem feledkezhetik meg róla teljesen.
Nyugtalanító tűnődéséből hirtelen léptek riasztották fel: valaki szinte futva közeledett a
főösvényen. Azt hitte, Rushworth úr az, de Julia volt, kipirulva, elfulladva, s csalódott arccal
kiáltott fel, amikor meglátta: - Hahó! Hol vannak a többiek? Azt hittem, Maria és Crawford
úr is veled van.
Fanny tájékoztatta.

6
Laurence Sterne Érzelmes utazás-ából (1768).
- Szép kis dolog, mondhatom! Sehol sem látom őket - s Julia izgatottan fürkészte a parkot. -
De még nem lehetnek nagyon messze, és azt hiszem, én is vagyok olyan ügyes, mint Maria,
még segítség nélkül is.
- De, Julia, Rushworth úr egy pillanat múlva itt lesz a kulccsal. Kérlek, várd meg Rushworth
urat.
- Még mit nem. Mára elegem van a családjából. Csak most sikerült leráznom azt a szörnyű
anyát, fiacskám. Hogy én mit szenvedtem, mialatt te itt hűsöltél a legnagyobb nyugalomban!
Igazán átvehetted volna a helyemet, de te mindig kiügyeskeded magad az ilyen kutyaszorítók-
ból.
A megjegyzés nagyon igazságtalan volt, de Fanny talált rá mentséget, és nem sértődött meg;
Julia bosszús, ingerülten beszél, de ez hamar elmúlik; Fanny nem is szólt rá semmit, csak azt
kérdezte, hogy nem látta-e Rushworth urat.
- De láttuk, láttuk. Úgy nyargalt, mint egy kengyelfutó; éppen csak oda tudta kiáltani, hogy
miért szalad, s hogy ti hol vagytok.
- Kár, hogy most hiába az egész fáradság.
- Ez Maria kisasszonyra tartozik. Nem vagyok köteles megbűnhődni az ő bűneiért. Az anyától
nem tudtam megszabadulni, amíg drágalátos nagynénénk a házvezetőnővel karattyolt, de a fia
elől igenis kereket tudok oldani.
Ezzel át is kapaszkodott a kerítésen, s faképnél hagyta Fannyt, nem is válaszolva utolsó
kérdésére, hogy látta-e Crawford kisasszonyt és Edmundot. De Fanny most már annyira félt
Rushworth úr visszatérésétől, hogy inkább ez foglalkoztatta, s nem az ő hosszas elmaradásuk.
Rushworth urat, úgy érezte, csúnyán megtréfálták, és el volt keseredve, hogy neki kell közöl-
nie vele a történteket. Julia távozása után öt perccel csakugyan megjött Rushworth úr; s bár
Fanny igyekezett a legtapintatosabban előadni a mondókáját, láthatólag rendkívüli módon
meg volt sértve. Eleinte alig szólt egy szót, csak az arca árulkodott nem közönséges elképe-
déséről és bosszúságáról; aztán elballagott a kapuig, s ott megállt, mint aki nem tudja, mitévő
legyen.
- Azt mondták, maradjak itt; unokanővérem azt üzeni, hogy ott vannak a dombnál vagy a
közelében valahol.
- Nincs sok értelme, hogy továbbmenjek - felelte morcosan Rushworth úr. - Sehol se látom
őket. Mire a dombhoz érek, talán már onnan is elmentek valahová. Elegem van a futkosásból.
- Igazán sajnálom - mondta Fanny -, nagyon bosszantó dolog. - S szerette volna, ha
okosabban is meg tudja vigasztalni.
Rövid hallgatás után Rushworth úr megszólalt: - Azt hiszem, megvárhattak volna.
- Az unokanővérem úgy gondolta, hogy majd utánuk megy.
- Ha itt maradt volna, nem kellene utánamennem.
Ezen nem lehetett vitatkozni, és Fanny elhallgatott. Újabb szünet után Rushworth úr így szólt:
- Mondja, Price kisasszony, kegyed is olyan nagy bámulója ennek a Crawford úrnak, mint
némelyek? Mert én semmit sem találok benne.
- Szerintem egyáltalán nem szép ember.
- Még hogy szép! Ilyen alacsony embert senki se tarthat szépnek. Nincs meg százhetvenöt
centi. Rossz külsejű alak. Szerintem semmit se nyertünk ezekkel a Crawfordékkal. Nélkülük
is nagyon jól megvoltunk.
Fanny itt önkéntelenül is sóhajtott egy picit, de nem tudta, hogyan kellene tiltakoznia.
- Még ha nem akartam volna elmenni ezért a kulcsért, lehetne rá valami mentség; de ő csak
kimondta, hogy mi a kívánsága, és már futottam is.
- Hát persze, roppant előzékeny volt, és gyorsabban igazán nem is fordulhatott volna; de
tudja, innen azért elég messze van a ház, ha még be is kell menni; és akik várnak valamire,
nem jól mérik az időt: minden perc ötnek érződik.
Rushworth úr felállt, megint odament a kapuhoz, és arról dörmögött valamit, hogy miért is
nem volt nála az a kulcs. Fanny ebben a nekiindulásban az enyhülés jelét vélte látni, s ez arra
bátorította, hogy még egy kísérletet tegyen; ezért hát így szólt: - Kár, hogy nem megy utánuk.
Úgy gondolták, hogy a parknak abból a részéből jobban rá lehet látni a házra, s most nyilván
az újítási lehetőségeket tárgyalják; maga nélkül pedig úgysem dönthetnek el semmit.
Úgy látszik, ügyesebben tudta elküldeni az embereket, mint megtartani őket. Rushworth úr
beadta a derekát. - Hát ha csakugyan úgy gondolja, utánuk megyek, máskülönben mi a
csudának hoztam volna el a kulcsot. S már ki is nyitotta a kaput, és minden teketória nélkül
eltávozott.
Fanny gondolatait most ismét azok ketten foglalták le, akik oly régen magára hagyták, s
mivel nem bírt tovább a türelmetlenségével, úgy határozott, hogy megkeresi őket. El is indult
utánuk az erdőszéli ösvényen, s éppen rátért egy másikra, amikor meghallotta Crawford
kisasszony hangját és nevetését; a hang közeledett, s néhány kanyarulat után
szembetalálkoztak. Edmund és Mary csak az előbb ért vissza: az ősparkból ugyanis nem
sokkal azután, hogy Fannyt otthagyták, egy nyitott kapu csábítására átmentek a parkba, s a
park egyik csücskén keresztül elérték azt a fasort, amelyről Fanny egész délelőtt ábrándozott,
és leültek egy fa alá. Így szólt a beszámolójuk. Látszott rajtuk, hogy kellemesen töltötték az
időt, és észre sem vették, milyen sokáig voltak távol. Fannyt némiképp megvigasztalta
Edmundnak az a kijelentése, hogy nagyon hiányzott neki, és feltétlenül vissza is jött volna
érte, ha nem tudja, milyen fáradt; ettől azonban nem múlhatott el minden fájdalma, amiért
egy teljes óra hosszat magára hagyták, és nem elégült ki a kíváncsisága sem, hogy vajon
miről beszélgethettek olyan sokáig; végül is tehát csalódást és bánatot érzett, amikor közös
megegyezéssel elindultak vissza a ház felé.
A terasz lépcsőjéhez érve odafent megpillantották Rushworthnét és Norrisnét, aki éppen utá-
nuk készült az ősparkba, miután ők másfél órája távol voltak. Norrisnénak közben annyi dol-
ga akadt, hogy előbb semmiképp sem indulhatott el. Ha unokahúgai nyeltek is némi ürömöt
az örömökkel együtt, neki csak élvezeteket nyújtott a nap; a házvezetőnő ugyanis, akit levett a
lábáról a fácánok dicséretével, elvitte a tehenészetbe, mindent elmagyarázott a tehenekről, és
átadta neki egy híres krémsajt receptjét; mikor pedig Julia otthagyta őket, találkoztak a
kertésszel, s ez is nagyon hasznos ismeretség volt, mert Norrisné kioktatta a kertészt az uno-
kája betegségéről, meggyőzte róla, hogy csakis malária lehet, és ígért is rá egy csodaszert; a
kertész viszont hálából elvezette a legritkább növényeihez, és megajándékozta egy rendkívül
érdekes hangatővel.
A társaság most már együtt ment vissza a házba, s lustálkodva, csevegve és a Quarterly
Review-t7 lapozgatva igyekezett agyonütni az időt a többiek visszatéréséig, amikor majd
ebédhez ülhetnek. A Bertram lányok elég sokára jöttek meg a két fiatalemberrel, s úgy lát-
szott, a sétájuk csak részlegesen bizonyult kellemesnek, a nap tulajdonképpeni célját illetően
pedig egyáltalán nem volt eredményes. Mint ahogy maguk elbeszélték, összevissza járkáltak

7
1809-ben alapított híres folyóirat, amelynek legnevesebb munkatársa Walter Scott volt (1816-ban ő
írt benne dicsérő kritikát Jane Austen Emmá-járól).
egymást keresgélve, s oly későn találkoztak, hogy Fanny úgy látta, nemcsak az újítások felől
nem lehetett már dönteni, de az összhang sem állhatott helyre közöttük. Elnézve Juliát és
Rushworth urat, megállapította, hogy nem egyedül őt üldözi a bánat: mindkettőjüknek komor
volt az arca. Crawford úr és Bertram kisasszony sokkal vidámabbnak mutatkozott; s Fanny
úgy vette észre, hogy Crawford úr ebéd közben mindent elkövet a másik kettő kiengesztelése
és általában a jó hangulat visszaállítása érdekében.
Az ebédet nemsokára követte az uzsonna, hiszen még tíz mérföldes út várt rájuk hazáig; s
attól kezdve, hogy asztalhoz ültek, szünet nélkül mindenki el volt foglalva a legkülönbözőbb
semmiségekkel, míg végül előállt a kocsi, és Norrisné, aki egy pillanatra sem maradt nyugton,
és szerzett néhány fácántojást meg egy krémsajtot a házvezetőnőtől, és elhalmozta Rush-
worthnét a bókjaival, boldogan indult előre. Ugyanekkor Crawford úr odalépett Juliához, és
azt mondta: - Remélem, nem veszítem el az útitársnőmet, feltéve, hogy nem fél az esti
levegőtől azon a szellős ülésen. - Az ajánlat váratlan volt, de nagyon szíves fogadtatásra
talált, s úgy látszott, Julia csaknem olyan kellemesen fejezheti be a napot, mint ahogy
elkezdte. Bertram kisasszony nem egészen így képzelte a dolgot, és némi csalódást érzett; de
vigaszt merített abból a gondolatból, hogy azért ő a fontosabb Crawford úrnak, s így sikerült
Rushworth úr utolsó figyelmességeit a kellő módon nyugtáznia. Rushworth úr kétségtelenül
szívesebben segítette be a csézába, mint fel a bakra, s az ülésrend látható elégedettséggel
töltötte el.
- No, Fanny, most aztán kimulattad magad - mondta Norrisné, miközben áthajtottak a parkon.
- Csupa élvezet reggeltől estig! Igazán hálás lehetsz Lady Bertramnak meg nekem, amiért úgy
intéztük, hogy eljöhess. Ritka jó szórakozásban volt részed!
Mariában dolgozott annyi elégedetlenség, hogy egyenesen kimondja, amit gondol: - Azt
hiszem, maga sem panaszkodhat, néném. Alig fér az ölében a sok finomság, köztünk meg itt
ez a nem tudom, micsodás kosár: kegyetlenül bökdösi a könyökömet.
- Jaj, drágám, csak egy szép kis hanga, amit az a kedves öreg kertész mindenáron rám
tukmált; de ha az utadban van, majd ölbe veszem. Nesze, Fanny, vedd át tőlem ezt a
csomagot; nagyon vigyázz rá; le ne ejtsd; krémsajt van benne, ugyanaz a pompás fajta, amit
az ebédhez is kaptunk. Az a derék öreg Whitakerné nem akart nyugodni, amíg el nem
fogadok egy sajtot. Pedig ellenálltam, ameddig csak lehetett, de aztán könnyek szöktek a
szemébe, és azt is tudtam, hogy a nővéremnek ez ízlik a legjobban. Az a Whitakerné
valóságos kincs! Egészen fel volt háborodva, amikor megkérdeztem tőle, hogy a személyzet
is kap-e bort, és két cselédnek kiadta az útját, mert fehér ruhát viseltek. Vigyázz a sajtra,
Fanny. Úgy ni, a másik csomag meg a kosár nálam is nagyon jól elfér.
- Miért, mi egyebet sikerült még kikunyerálnia? - kérdezte Maria tulajdonképpen büszkén,
amiért ilyen bókokat hallott Sothertonról.
- Ugyan, drágám, kikunyerálnom! Semmi, csak négy szép fácántojás, amit Whitakerné rám
erőszakolt; nem lehetett lebeszélni róla. Azt mondta, tudja ő, milyen egyedül élek, hát bizto-
san jól fog esni, ha van körülöttem egypár élőlény, akármilyenfajta; és igaza is van. Majd
szólok a fejőlánynak, hogy mihelyt az első kotló felszabadul, ültesse rájuk, és ha kikelnek,
átviszem őket magamhoz, és kölcsönkérek egy ketrecet; magányos óráimban nagy öröm lesz
foglalkozni velük. S ha szerencsém van, anyátok is kap egypárat.
Szép este volt, enyhe, nyugodt idő, s a természet derűje mindent elkövetett, hogy a kocsikázás
kellemes legyen; de amikor Norrisné végül is elhallgatott, a csézában ülők szótlanul utaztak
tovább. Jókedvük elapadt; s csaknem mindenkinek volt oka eltűnődni rajta, hogy a kirándulás
vajon örömöt vagy bánatot szerzett-e többet.
 Tizenegyedik fejezet

A sothertoni kirándulás még bosszantó mozzanataival együtt is lényegesen nagyobb gyönyö-

rűséget szerzett a Bertram lányoknak, mint azok az antiguai levelek, amelyek nem sokkal
utóbb érkeztek meg Mansfieldbe. Sokkal kellemesebb volt Henry Crawfordra gondolni, mint
az apjukra; s ha arra gondoltak, hogy az apjuk bizonyos idő múlva ismét Angliában lesz -
mert a levelek efelől nem hagytak kétséget -, nagyon is kellemetlenül érezték magukat.
November volt a gyászos határidő, amelyre a hazatérését várniuk kellett. Sir Thomas igen
határozottan, bár a tapasztalt és óvatos emberek fenntartásaival írt erről. Ügyeinek vége felé
járván, a szeptemberi postahajóval szándékozott visszatérni, következésképp azt remélte,
hogy november elején már ismét keblére ölelheti szeretteit.
Maria több sajnálatot érdemelt, mint Julia: neki ugyanis a férjhez menést hozta az apja; ha
visszatér boldogságának legfőbb őre, semmi akadálya nem lesz, hogy egybekeljen választott-
jával, akire maga óhajtotta rábízni a boldogságát. Ezek bizony sötét kilátások voltak, és Maria
nem tehetett egyebet, ködfüggönyt húzott a jövője elé, abban a reményben, hogy mire a köd
eloszlik, valami más tárul fel mögötte. November eleje, az azért egy kis túlzás, mindig
vannak késések, tengeri viharok, vagy közbejön valami: az a jótékony valami, amely a
csukott szemmel néző és csukott aggyal gondolkodó emberek legfőbb barátja. Nagyon
valószínű, hogy legalábbis november közepe lesz belőle; november közepéig pedig még van
három hónap. Három hónap, az tizenhárom hét. Tizenhárom hét alatt sok minden történhetik.
Sir Thomas mélységesen elkeseredett volna, ha csak sejti is, milyen érzésekkel néznek haza-
térése elé a lányai, s aligha vigasztalta volna meg az a tudat, hogy egy másik ifjú hölgy
viszont izgatottan várja. Crawford kisasszony, miután estére a bátyjával együtt átment
Mansfield Parkba, rögtön értesült a jó hírről; s bár úgy látszott, a dolog nem hatja meg
különösebben, és egy udvarias szerencsekívánatba minden érzése belefér, valójában nagyon is
feltámadt az érdeklődése. Norrisné részletesen előadta a levelek tartalmát, s aztán nem
beszéltek róla többet; de uzsonna után, amikor Crawford kisasszony Edmund és Fanny
társaságában egy nyitott ablak előtt állt, s az alkonyi tájat nézte, míg a Bertram lányok,
Rushworth úr és Henry Crawford a zongora körül szorgoskodtak a gyertyákkal, Mary
egyszerre csak odapillantott rájuk, s visszatért az előbbi témára: - Rushworth úr nagyon
boldognak látszik! Nyilván novemberre gondol.
Edmund is Rushworth úrra nézett, de nem szólt semmit.
- Nagy esemény lesz, ha megjön az édesapja - mondta Mary.
- Hát persze, hiszen nagyon sokáig volt távol; hosszú ideig, és azonkívül sok veszély köze-
pette.
- S a hazatérését azután újabb nagy események követik: a húga férjhez megy, maga pedig
belép az egyházba.
- Úgy van.
- Ne haragudjon - mondta Mary nevetve -, de erről a régi pogány hősök jutnak eszembe; akik
messze idegenben véghezvitt hőstetteik után áldozatot ajánlottak fel az isteneknek, ha sze-
rencsésen hazaérnek.
- Ezúttal nincs szó áldozatról - felelte Edmund komolyan, de mosolyogva, s megint a zongora
felé pillantott -; a húgom önszántából tette, amit tett.
- Hogyne, hogyne, tudom. Csak tréfáltam. Pontosan azt tette, amit minden lány megtett volna
a helyében, és biztos vagyok benne, hogy nagyon boldogok lesznek. Én ugyan egy másik
áldozatra is céloztam, de azt persze maga nem érti.
- Biztosíthatom, hogy én is éppoly önkéntesen választottam a lelkészi pályát, mint Maria a
férjhez menést.
- Szerencse, hogy a hajlamai ilyen jól egybevágnak az apja kívánságaival. Úgy tudom,
nagyon szép javadalom vár magára itt valahol a környéken.
- Ami a kegyed véleménye szerint, ugyebár, nagymértékben befolyásolta elhatározásomat?
- Nem, én biztos vagyok benne, hogy nem! - kiáltotta Fanny.
- Köszönöm, Fanny, ezt a jóindulatú feltevést, de én magam nem mernék ilyen határozottan
tiltakozni. Ellenkezőleg, az a tudat, hogy mire számíthatok, nyilván igenis befolyásolt. De én
ebben nem látok semmi rosszat. Nem kellett erőszakot tennem magamon, és nem látom be,
miért lenne valakiből rosszabb lelkész, ha tudja, hogy már a pályája kezdetén rendezett
anyagi körülmények várják. Az én utam ki volt kövezve. Remélem, rossz irányba nem
hagytam volna befolyásolni magam, és ilyesmit nyilván apám lelkiismerete sem engedett
volna. Igen, a befolyás érvényesült, de azt hiszem, teljesen ártatlanul.
- Ez ugyanolyan - mondta Fanny kis hallgatás után -, mint amikor egy tengernagy fiából
tengerész lesz, vagy egy tábornok fiából katona, és azon nem ütközik meg senki. Senki sem
csodálkozik, amiért olyan pályát választottak, amelyen a hozzátartozóik a legjobban tudják
segíteni őket, és nem tételez fel róluk kevesebb odaadást, mint amennyit mutatnak.
- Persze hogy nem, kedves Price kisasszony, és ennek meg is van az oka. A tiszti pálya, akár
a flottát választja valaki, akár a hadsereget, nem szorul külön igazolásra. Minden mellette
szól: hősiesség, veszély, érdekesség, divat. A katonákat és a tengerészeket minden
társaságban szívesen látják. Senki sem csodálkozhat azon, hogy egy férfi katonának vagy
tengerésznek megy.
- Aki viszont lelkésznek megy a boldogulás biztos tudatában, annak, ugyebár, gyanúsak az
indítékai? - mondta Edmund. - Kegyed csak akkor mentené fel, ha teljesen bizonytalan lenne
a jövője, s mégis ezt a pályát választaná.
- Lelkészi pályát, javadalom nélkül? Nem, az már őrültség; a legnagyobb őrültség.
- Akkor talán szabadna megkérdeznem, kikből álljon az egyház, ha se javadalommal, se
javadalom nélkül nem illik papnak menni? Inkább nem kérdezem, hiszen úgysem tudna rá
válaszolni. De engedje meg, hogy épp a kegyed szavaiból kovácsoljak érvet a lelkész mellett.
Mivel őt a pályaválasztásban nem befolyásolhatja mindaz a csábító jutalom, amelyet kegyed a
katonánál és a tengerésznél oly fontosnak tart, hiszen a hősiesség, az érdekesség és a divat
mind ellene szól, talán kevésbé gyanúsítható az őszinteség és a jó szándék hiányával, amikor
mégis ezt a hivatást választja.
- Hogyne, kétségtelenül őszintén választja inkább a kész jövedelmet, semhogy megdolgozzék
érte; s a lehető legjobb szándékok töltik el, hogy élete hátralevő részében semmi egyebet ne
csináljon, csak egyék, igyék és hízzék. Lustaság, Bertram úr, higgye el. Lustaság és
kényelemszeretet; lelkésznek csak az megy, akiből hiányzik mindenféle dicséretes becsvágy,
a jó társaság iránti érzék, s aki nem szívesen erőlteti meg magát, hogy kellemesen
viselkedjék. Egy lelkésznek nincs más dolga, mint lomposan és önzően élni; olvasni az
újságot, figyelni az időjárást és veszekedni a feleségével. A káplánja minden munkát elvégez
helyette, az ő feladata véget ért, ha bekebelezte az ebédjét.
- Bizonyára vannak ilyen lelkészek is, de azt hiszem, nem olyan sokan, hogy Crawford
kisasszony joggal tarthatná mindezt valamennyiükre jellemzőnek. Gyanítom, hogy ez az álta-
lánosító, s ha nem haragszik, banális ítélet nem is a sajátja, hanem elfogult emberektől szár-
mazik, akikkel érintkezni szokott. Lehetetlen, hogy a tulajdon észrevételei tanították volna
meg ilyen sok mindenre a papságról. Személyesen nyilván nagyon keveset ismert azok közül,
akiket most ilyen határozottan elítél. Csupán azt mondja, amit a nagybátyja asztalánál hallott.
- Azt mondom, ami, úgy látszik, általános vélemény; s ha egy vélemény általános, rendszerint
helyes is. Bár én személyesen nem sokat láttam a lelkészek magánéletéből, mások éppen
eleget láttak belőle, úgyhogy adatokban egyáltalán nincs hiány.
- Ha tanult emberek bármiféle rendű vagy felekezetű csoportját ilyen sommás ítélet éri,
feltétlenül hiánynak kell lennie az adatokban vagy - tette hozzá mosolyogva Edmund - valami
másban. A kegyed nagybátyja és kollégái, a többi tengernagy, valószínűleg nem sok lelkészt
ismertek a káplánokon kívül, akiket joggal vagy jogtalanul mindig a lehető legmesszebbre
kívántak.
- Szegény William! Ő csak jóságot kapott az Antwerpen káplánjától - jegyezte meg Fanny,
nem éppen a tárgyhoz szólva, de a saját érzéseit tökéletesen kifejezve.
- Én igazán nem nagyon hajlottam arra, hogy átvegyem a nagybátyám véleményeit - mondta
Crawford kisasszony -, tehát eléggé valószínűtlen... de ha már így nekem támad, hadd mond-
jam meg, hogy valami csekély tapasztalatot azért személyesen is volt alkalmam beszerezni a
lelkészekről, hiszen most is a sógorom, dr. Grant vendége vagyok. S bár dr. Grant rendkívül
kedves és előzékeny hozzám, s igazán úriember, és azt hiszem, tudománya és esze is van elég,
és sokszor nagyon jó prédikációkat mond, és köztiszteletnek örvend, szerintem mégiscsak
lusta és önző ínyenc, akinek a hasa a mindene; aki senkiért meg nem mozdítaná a kisujját; sőt
aki képes összeveszni azzal a nagyszerű feleségével, ha a szakácsnő valami hibát követett el.
Az igazat megvallva, Henry meg én ma este részben azért menekültünk el hazulról, mert volt
egy kis bosszúság a rosszul sült liba miatt, s a házigazdánk nem tudta túltenni magát rajta.
Szegény nővéremnek otthon kellett maradnia, s most tűrhet, míg elül a vihar.
- Őszintén mondom, nem lep meg a rosszallása. Az ilyen természet nagy hiba, melyet csak
elmérgesít, ha valaki semmit se tud megtagadni magától; s egy olyan érzékeny léleknek, mint
kegyed, nyilván rendkívül fájdalmas látnia, mennyire szenved tőle a nővére. Fanny, meg kell
adnunk magunkat. Igazán nem vállalkozhatunk dr. Grant védelmére.
- Nem - felelte Fanny -, de azért a papi hivatást még nem kell teljes egészében elítélnünk;
hiszen ha dr. Grant más hivatást választ, nyilván oda is magával viszi a... a nem jó termé sze-
tét; s mivel akár a flottában, akár a hadseregben sokkal több ember tartozna a parancsnoksága
alá, mint így, azt hiszem, katonaként vagy tengerészként többeket tenne boldogtalanná, mint
lelkészi minőségében. Meg aztán az is nagyon valószínű, hogy amit dr. Grantban kifogásolni
lehet, sokkal inkább súlyosbodna egy tevékenyebb és világiasabb pályán, mert ott nem érne
rá, és nem is lenne köteles, hogy... egyszóval elkerülné az önvizsgálat kényszerét, vagy
legalábbis nem kényszerülne rá olyan rendszeresen, mint most. Elképzelhetetlen, hogy valaki
- egy olyan értelmes ember, mint dr. Grant - hétről hétre magyarázgassa a többieknek, mi a
kötelességük, minden vasárnap kétszer ott legyen a templomban, olyan tartalmas, olyan jól
fogalmazott prédikációkat mondjon, és ő maga közben semmit se változzon. Az nem lehet,
hogy olykor el ne gondolkozzék; és más pályán, biztos vagyok benne, ritkábban fegyelmezné
magát, mint a lelkészin.
- Az ellenkezőjét valóban nem tudjuk bizonyítani; de én jobb sorsot kívánok magának, Price
kisasszony, mint hogy olyan férje legyen, akit a saját prédikációi buzdítanak kedvességre;
mert ha vasárnaponként roppant szeretetreméltó hangulatba prédikálja is magát a szószéken,
éppen elég baj, ha azután hétfő reggeltől szombat estig pöröl holmi rosszul sült libák miatt.
- Azt hiszem, aki Fannyval is képes volna állandóan pörölni, azon már semmiféle prédikáció
nem segítene - mondta Edmund szeretettel.
Fanny elfordult tőlük az ablak felé, és Crawford kisasszony igen kedvesen csak annyit mond-
hatott: - Úgy látszik, Price kisasszony a dicséretet jobban szereti kiérdemelni, mint meghall-
gatni, -, mert a Bertram lányok rendkívül nyomatékosan magukhoz hívták, hogy vállalja el a
következő kánon egyik szólamát, s ő oda is sietett a zongorához, Edmund pedig szinte önkí-
vületben bámult utána, annyira lenyűgözték sokféle bájai, megnyerő modorától kezdve
egészen a könnyed és kecses járásáig.
- Tündéri jó természet! - mondta egy kis idő múlva. - Soha, de soha nem okozna fájdalmat
senkinek. Micsoda járás! S micsoda szívélyesség, ahogy rögtön kedvére tesz a többieknek!
Csak szólnak, és máris odalibben. Nagy kár tette hozzá egy pillanatnyi tűnődés után -, hogy
olyan rossz nevelői voltak.
Fanny egyetértett vele, majd örömmel tapasztalta, hogy Edmund ott marad mellette az
ablakban, s bár a többiek a kánonra készülődtek, ő inkább unokahúgával együtt a tájat nézi,
amelynek magasztos, zsongító és gyönyörködtető nagyszerűségét tündökölve emelte ki a fel-
hőtlen éjszaka és a tömör árnyékú erdők ellentéte. Fanny kimondta, mit érez: - Itt a tökéletes
harmónia! Itt a béke! Itt van az, amihez nem ér fel semmiféle festészet és zene, amit a költé-
szet is csak szeretne leírni! Amitől minden gond elcsitul, és mámorosan szárnyal a szív! Ha
egy ilyen éjszakán kinézek, úgy érzem, hogy a világon nem lehet se gonoszság, se bánat; és
bizonyára kevesebb is lenne mind a kettőből, ha az emberek jobban átéreznék a természet
fenségét, és többször feloldódnának az ilyen képek látványában.
- Örülök, hogy ilyen lelkes vagy, Fanny. Gyönyörű az éjszaka, és igazán sajnálatra méltó, aki
nem tanult meg úgy érezni, valamennyire legalább, mint te; akit már gyermekkorában nem
vezettek rá a természet szeretetére. Nem is tudja, mit veszített.
- Engem maga tanított meg, bátyám, ezekre a gondolatokra és érzésekre.
- Könnyű dolgom volt ilyen tanítvánnyal. Nézd, milyen fényes az Arcturus.
- Igen, ott meg a Nagy Medve. Szeretném a Cassiopeiát is látni.
- Ahhoz ki kellene mennünk a pázsitra. Nem bánnád?
- Egy csöppet sem. Olyan régóta vágyom már egy kis csillagnézésre, és valahogy mindig
elmaradt.
- Igen, nem is tudom, hogyan történhetett. - Ebben a pillanatban felzendült a kánon. - De ezt
azért megvárjuk, Fanny - mondta Edmund, hátat fordítva az ablaknak; s Fanny szomorúan
látta, hogy amint a kánon a végéhez közeledik, Edmund is egyre közelebb lép a zongorához;
mire véget ért, már egészen ott állt az énekesek mellett, és senki sem követelte buzgóbban,
hogy adják elő még egyszer.
Fanny pedig egyedül sóhajtozott az ablakban, míg Norrisné el nem zavarta azzal, hogy meg-
fázik.
 Tizenkettedik fejezet

Úgy volt tehát, hogy Sir Thomas novemberben tér vissza, nagyobbik fiát azonban ügyes-
bajos dolgai már előbb hazaszólították. Szeptember közeledtével hírek érkeztek Tom
Bertramtól; először a vadőr, majd Edmund kapott levelet tőle, s augusztus végére
személyesen is megjelent, hogy ismét bemutassa vidámságát, nyájasságát és gáláns
képességeit, ahogy éppen az alkalom vagy Crawford kisasszony kívánta; hogy beszámoljon a
lóversenyekről és a weymouthi életről, az összejövetelekről és a barátairól - mindez hat héttel
korábban még némi érdeklődést keltett volna, most azonban, a közvetlen összehasonlítás
révén, csupán azt az érzést szilárdította meg a hölgyben, hogy a másodszülött közelebb áll a
szívéhez.
Bosszantó érzés volt, és Crawford kisasszony nagyon is szenvedett tőle; de hiába, tudomásul
kellett vennie; s most már nemhogy hozzámenni nem akart a nagyobbik fiúhoz, de még arra
sem igen törekedett, hogy hatást tegyen rá; legfeljebb amennyire az öntudatos szépség mindig
hatni akar; az a tény, hogy Tom pusztán a szórakozás kedvéért, minden külső kényszer nélkül
olyan sokáig távol maradt Mansfieldtől, világosan mutatta, milyen kevéssé érdeklődik iránta;
e közönynél csak a Crawford kisasszonyé lehetett még nagyobb, olyannyira, hogy ha Tom
most Mansfield Park uraként, majdani rangját viselve, mint az új Sir Thomas lép elébe, ő
bizony talán még akkor is kikosarazta volna.
Az évszak s az ügyes-bajos dolgok, amelyek Bertram urat hazahívták Mansfieldbe, Crawford
urat ugyanakkor Norfolkba szólították. Szeptember elején Everingham semmiképp se tudott
volna meglenni nélküle. Két hétre utazott el - s e sivár két hét alatt a Bertram lányok, ha van
eszük, unalmukban észbe kaphattak volna, s felismerve, milyen megbízhatatlan az udvarló,
még a nővérére féltékeny Juliának is azt kellett volna kívánnia, bár sose térne vissza; a
gavallér pedig ugyanebben a két hétben találhatott volna annyi szabad időt a sok vadászat és
alvás között, hogy ha van némi gyakorlata az önvizsgálatban, és eltűnődik rajta, hová vezethet
a léha hiúság, inkább távol marad Mansfieldtől; mivel azonban a jólét s a rossz példák
felelőtlenné és önzővé nevelték, sohasem tekintett a jelen pillanatnál messzebbre. A nővérek
csinosak és okosak voltak, biztatóan viselkedtek, és elszórakoztatták fásult szellemét, s mivel
a norfolki társas élet távolról sem nyújtott annyi örömöt, mint a mansfieldi, a mondott időben
boldogan visszatért, s akikkel tovább akart játszadozni, éppoly boldogan fogadták.
Addig is, Mariának Rushworth úr maradt az egyetlen lovagja, s kénytelen volt ismételten
végighallgatni, amint előadja, hogyan sikerült vagy nem sikerült aznap a vadászat, dicsekszik
a kutyáival, irigykedik a szomszédaira, és leszólja ügyességüket, vagy a vadorzók ellen
háborog - csupa olyan téma, amely a női szívet legfeljebb akkor tudja megdobbantani, ha az
egyik részről némi tehetség vagy a másikról némi vonzalom is jelen van -, Maria tehát
kegyetlenül nélkülözte Crawford urat; Julia pedig, aki szabad volt és tétlen, úgy érezte,
minden joga megvan rá, hogy még jobban nélkülözze. Mindegyikük azt hitte magáról, hogy a
fiatalember előnyben részesíti a másikkal szemben. Juliát Grantné célzásai is megerősíthették
ebben a hitében, mert Grantné hajlott arra, hogy elhiggye, amit kíván, Maria viszont magától
Crawford úrtól kapott ilyen értelmű célzásokat. Miután a fiatalember visszajött, minden úgy
folyt tovább, mint azelőtt; Crawford úr éppen annyi figyelmet és nyájasságot tanúsított mind-
kettőjük iránt, hogy egyikük se ábránduljon ki belőle, és éppen annyira tartózkodott bármiféle
következetességtől, kitartástól, buzgalomtól vagy harsányabb rokonszenv-nyilvánítástól, hogy
ne keltsen általános feltűnést.
A társaságban Fanny volt az egyetlen, akinek nem egészen tetszett a dolog; a sothertoni
kirándulás óta mindig oda kellett figyelnie, ha Crawford úr együtt volt valamelyik unoka-
nővérével, s a legtöbbször megdöbbenést vagy rosszallást érzett; s ha megfigyelőképességével
még jogos önbizalom is párosul, ha nem kételkedik abban, hogy tisztán lát, és elfogulatlanul
ítél, valószínűleg tett volna egy-két fontos kijelentést annak, aki a bizalmasa szokott lenni.
Így azonban csak egy célzásig merészkedett el, s az is kárba veszett. - Csodálom - mondta Fanny
-, hogy Crawford úr ilyen hamar visszajött, hiszen előtte is annyi időt töltött itt: hét teljes
hetet; úgy tudom, nagyon szereti a változatosságot és a mozgást, azért gondoltam, hogy ha
egyszer elmegy innen, biztosan talál valamit, ami máshová hívja. Sokkal vidámabb helyekhez
van szokva, mint amilyen Mansfield.
- Annál szebb tőle, hogy visszajött - felelte Edmund -, és azt hiszem, nagy örömöt szerzett a
húgának. Ő ugyanis nem szereti, hogy a bátyja olyan nyughatatlan.
- Hogy rajonganak érte az unokanővéreim!
- Igen, minden nőt meg tud nyerni a modorával. Grantné, azt hiszem, úgy sejti, hogy Juliához
jobban vonzódik; én ugyan ennek sohasem láttam jelét, de nem bánnám, ha úgy volna.
Crawford minden hibáját le tudná faragni egy komoly kapcsolat.
- Ha Maria nem volna eljegyezve - mondta Fanny óvatosan -, néha szinte azt hinném, hogy
Crawford úr inkább hozzá ragaszkodik, mint Juliához.
- Ami talán azt is jelentheti, Fanny, bár téged meglep, hogy Julia tetszik neki jobban; azt
hiszem, gyakori jelenség, ha egy férfi még nem döntött véglegesen, hogy többet foglalkozik
az őt igazán érdeklő lány nővérével vagy bizalmas barátnőjével, mint vele magával.
Crawfordnak több esze van, semhogy itt maradna, ha úgy érezné, hogy Maria részéről bármi
veszély fenyegeti; Mariát pedig egyáltalán nem féltem, hiszen az elhatározásával
bebizonyította, milyen erősek az érzelmei.
Fanny azt hitte magáról, talán mégis tévedett, s elhatározta, hogy ezentúl más szemmel nézi a
dolgot; de hiába volt szent előtte Edmund véleménye, s hiába vette észre néha, milyen sokat-
mondó pillantásokkal és célzásokkal igazolja társaságuk némely tagja azt a feltevést, hogy
Crawford úr választottja csakugyan Julia - sokszor mégse tudta, mire vélje az egészet. Egy
este alkalma volt kihallgatni, milyen reményeket és érzéseket táplál a szóban forgó kérdésről
Norrisné, valamint Rushworthné, aki sok tekintetben hasonlóan érzett, s miközben hallgatta
őket, Fannyban akaratlanul is mindenféle kételyek támadtak; egyébként boldog lett volna, ha
nem őket kell hallgatnia, mert ugyanakkor a többi fiatal mind táncolt, ő pedig nagyon kellet-
lenül üldögélt a gardedámokkal a kandalló mellett, alig várva, hogy visszajöjjön a nagyobbik
unokabátyja, s mint pillanatnyilag az egyetlen szabad fiatalember, felkérje táncolni. Ez volt
Fanny első bálja, bár nem előzte meg olyan nagy izgalom, és nem kísérte akkora ragyogás,
mint sok fiatal hölgy első bálját, hiszen az ötlet csak aznap délután vetődött fel, és a megva-
lósítása úgy vált lehetségessé, hogy az utolsó pillanatban találtak egy hegedűst a szolgák
között, és nagy nehezen sikerült összehozniuk öt táncospárt, mert a mulatságon részt vett
Grantné is, valamint Tom Bertramnak egy új kebelbarátja, aki éppen látogatóban volt náluk.
Fanny mégis nagyon boldog volt négy táncon át, s már az is fájt neki, hogy egy negyedórát el
kell veszítenie. Miközben így várakozott és sóvárgott, hol a táncosok, hol pedig az ajtó felé
nézegetve, akaratlanul is végig kellett hallgatnia a következő párbeszédet, amely az előbb
említett hölgyek között zajlott le.
- Azt hiszem, asszonyom - mondta Norrisné, s Rushworth úr és Maria felé pillantott, akik
másodszor táncoltak együtt -, rövidesen láthatunk majd egy-két boldog arcot.
- Bizony, asszonyom - felelte a másik hölgy méltóságteljes és negédes mosollyal - most már
csakugyan öröm lesz rájuk nézni, és igazán nagy kár, hogy olyan sokáig kellett várniuk. Az ő
társadalmi helyzetükben nyugodtan félre lehet tenni a szokásos formaságokat. Csodálom is,
hogy a fiam nem sürgette.
- Dehogynem, asszonyom, bizonyos vagyok benne. Rushworth úr soha nem mulaszt el
semmit. De a mi drága Mariánk, tudja, roppant kényes az illendőségre, megvan benne az az
igazi tapintat, amellyel manapság oly ritkán találkozunk, ugyebár... a világért sem akarja,
hogy a viselkedése szemet szúrjon! Nézze csak, asszonyom, milyen az arca ebben a
pillanatban; mennyire más, mint az előző két tánc alatt!
Bertram kisasszony csakugyan boldognak látszott, ragyogott a szeme, és nagy hévvel beszélt,
mert Julia és a partnere, Crawford úr, éppen melléje került; egy csoportban voltak vala-
mennyien. Hogy azelőtt milyen volt az arca, Fanny már nem emlékezett rá, mert ő akkor
Edmunddal táncolt, és nem nagyon figyelt az unokanővérére.
Norrisné tovább beszélt: - Az embernek valósággal repes a szíve, asszonyom, ha látja, hogy
két fiatal ilyen határtalanul boldog, ilyen pompásan összeillik, ilyen tökéletes pár! Drága Sir
Thomas, hogy fog örülni! S nem gondolja, asszonyom, hogy rövidesen még egy lakodalomra
sor kerülhet? Rushworth úr jó példát mutatott, s az ilyesmi nagyon ragadós.
Rushworthné, aki a fián kívül semmit se látott, tanácstalanul nézett rá.
- Az a másik pár, asszonyom... Ott nem lát semmilyen tüneteket?
- Jaj, azok! Julia kisasszony és Crawford úr. De igen, nagyon szép parti. Mennyi a fiú
vagyona?
- Évi négyezer.
- Derék dolog. Akinek nincs több, elégedjék meg azzal, amije van. Évi négyezer már egész
szép jövedelem, és a vőlegény nagyon rendes, úri fiúnak látszik, úgyhogy Julia kisasszony
bizonyára nagyon boldog lesz vele.
- Még semmi se végleges, asszonyom. Csak a legjobb barátaink előtt beszélünk róla. De
majdnem biztos vagyok benne, hogy meglesz. A fiatalember szemmel láthatólag egyre buz-
góbban udvarol.
Fanny már nem tudott odafigyelni. Egy időre fel kellett függesztenie a hallgatózást és a
kételkedést, mert Tom Bertram ismét a szobában volt, s bár Fanny úgy érezte, hogy nagy
megtiszteltetés lenne, ha felkérné, mégis biztosan számított rá. Tom odament kis körükhöz;
de ahelyett, hogy táncolni hívta volna, széket húzott mellé, s beszámolt neki egy beteg ló
pillanatnyi állapotáról, valamint a lovász véleményéről, amelyet az előbb volt alkalma
meghallgatni. Fanny belátta, hogy a felkérésből nem lesz semmi, de amilyen szerény volt,
önmagát hibáztatta, amiért túlságosan vérmes reményeket táplált.
Miután eleget taglalta a ló baját, Tom felvett egy újságot az asztalról, belepillantott, és
bágyadtan így szólt: - Ha táncolni akarsz, Fanny, isten neki. - De Fanny még udvariasabb
volt, s visszautasította az ajánlatot: nem, nem akar táncolni. - Ennek örülök - mondta Tom
sokkal vidámabb hangon, és visszadobta az újságot -, tudniillik halálosan fáradt vagyok. Nem
is értem, hogyan bírják derék barátaink ilyen sokáig. Mintha valamennyien szerelmesek
volnának, különben nem tudom, mi élvezetet nyújtana nekik ez az ostobaság; de hát
csakugyan azok, ha nem csalódom. Oda nézz, csupa szerelmespár - kivéve Yatest és Grantnét
-, habár köztünk legyen mondva, szegény asszonyra éppúgy ráfér egy kis szerelem, mint a
többire. Iszonyú unalmas élete lehet a nagytiszteletű úr oldalán - s hamiskás képpel dr. Grant
széke felé fordult, de amikor látta, milyen közel van hozzá, olyan hirtelen rendezte át az
arcvonásait, s fordította másra a szót, hogy Fanny önkéntelenül is majdnem elnevette magát. -
Különös dolgok történnek odaát Amerikában, nagytiszteletű úr! Mi a véleménye? Látja,
politikai kérdésekben mindig magához fordulok.
- Tom, fiacskám! - kiáltotta nem sokkal utóbb a nagynénje. - Ha úgyse táncolsz, biztos
szívesen leülsz velünk egy robberre, igaz? - Majd felállt a székéről, s odament, hogy nyoma-
tékosabban is alátámassza a kérését. - Szeretnénk összehozni egy partit Rushworthné kedvéért
- súgta oda Tomnak. - Anyád nagyon fontosnak tartja, de sehogy se ér rá a kézimunkájától.
Viszont itt vagyunk hárman, te meg én és dr. Grant; igaz, mi csak félkoronás alapon játszunk,
de te külön is feltehetsz egy-egy félguinea-t a nagytiszteletű úr ellen.
- Boldogan részt vennék benne - felelte hangosan Tom, és nagy sebesen felugrott -, semmi se
szerezne nagyobb élvezetet; de sajnos, éppen táncolni készültünk. Gyere, Fanny - s kézen
fogta -, ne fecsegjünk itt tovább, különben mindjárt vége a táncnak.
Fanny örömmel fogadott szót, bár sok hálát nemigen érezhetett az unokabátyja iránt, s arra
sem volt képes, mint ő, hogy az önzését megkülönböztesse a másokétól.
- Csekélység, mondhatom - háborgott a fiatalember, miközben otthagyták Norrisnét. - Két
teljes órára odaszegezne egy kártyaasztalhoz saját magával és dr. Granttal, akik folyton
veszekszenek, meg azzal a piszmogó vénasszonnyal, aki annyit ért a whisthez, mint az
algebrához. Szeretném, ha drága nénikénk valamivel kevesebbet nyüzsögne! S az is, ahogy
felszólított! Csak úgy, ripsz-ropsz, mindenki előtt, hogy sehogy se tudjak nemet mondani. Ez
az, amit a legjobban utálok. Rettenetesen felbosszant, ha úgy tesznek, mintha kérni akarnának
valamit, mintha választhatnék két dolog között, s közben úgy adják elő, hogy nincs más
lehetőség, bele kell törődni! Ha nem támad az a szerencsés ötletem, hogy táncolni hívlak,
nem is tudtam volna kibújni alóla. Szörnyű. De ha a néném a fejébe vesz valamit, semmi se
veri ki belőle.
 Tizenharmadik fejezet

John Yates úr őméltósága, Tom Bertram új barátja, nem volt valami megnyerő egyéniség,
legfeljebb azt lehetett felhozni mellette, hogy divatosan, költségesen s mint egy lord másod-
szülött fia meglehetősen függetlenül él; Sir Thomas valószínűleg egyáltalán nem tartotta
volna örvendetesnek, hogy megtisztelte a házát. Tom Weymouthban ismerkedett meg vele,
ahol tíz napot töltöttek együtt ugyanabban a társaságban, s a barátságra - ha ugyan
barátságnak lehet nevezni - az ütötte rá a szentesítő pecsétet, hogy Yates úr meghívást kapott,
térjen be Mansfieldbe, ha arra jár, s ezt ő volt szíves megígérni; el is jött, méghozzá
korábban, mint ahogy várták, Weymouthból ugyanis egy másik barátja kastélyába ment
szórakozni, de ott hirtelen felbomlott a nagyszámú társaság. Yates urat a csalódás űzte
Mansfieldbe, s minden gondolatát a színművészet foglalta le, mert a társaság színielőadásra
készült; ő is kapott szerepet a darabban, s már csak két nap volt hátra a bemutatóig, amikor a
család egyik közeli rokonának a halála váratlanul meghiúsította az egész tervet, és távozásra
kényszerítette a szereplőket. Még két nap, s micsoda boldogság! Micsoda hírnév! Bekerülnek
az ecclesfordi műkedvelő színielőadások arany krónikájába (Ecclesfordnak hívták Lord
Ravenshaw birtokát), ami legalább egy évre halhatatlanná tette volna az egész társaságot!
Hogy az utolsó pillanatban mindez füstbe ment, csakugyan nagy csapás volt, és Yates úr nem
is tudott másról beszélni. Ecclesford, a kastély színháza, az előkészületek, a kosztümök, a
próbák, a tréfák - csakis erre tért vissza minduntalan, s csak a múlt dicső emlékeiben talált
vigaszt.
Szerencséje volt, mert a fiatalok között oly általános a színház iránti rajongás, és oly erős a
szereplési viszketeg, hogy akármennyit beszélt is, nem tudta untatni a hallgatóit. A szerepek
kiosztásától az epilógusig minden elbűvölőnek tetszett, és nemigen akadt, aki ne irigyelte
volna a műkedvelőket, vagy ne mutatta volna be szívesen a maga tehetségét. Ecclesfordban a
Szerelmi fogadalmak-at8 tűzték műsorra, és Yates úr Cassel gróf szerepét kapta. - Jelenték-
telen szerep - mondta - és egyáltalán nem az ízlésem szerint való; még egyszer semmi esetre
se fogadnám el; de nem akartam akadékoskodni. A darabban csak két valamirevaló szerep
van, s azokat Lord Ravenshaw és a herceg már lefoglalta, mielőtt Ecclesfordba érkeztem
volna; Lord Ravenshaw ugyan a kedvemért le akart mondani a magáéról, de ebbe, ugyebár,
nem mehettem bele. Inkább csak sajnáltam őt, hogy annyira félreismeri a tulajdon
képességeit, mert a báró szerepével igazán nem tudott megbirkózni: alacsony kis ember, s
olyan gyenge a hangja, hogy az első tíz perc után mindig bereked. Nagyon is lerontotta volna
az előadást; de mondom, elhatároztam, hogy nem akadékoskodom. Sir Henry szerint a herceg
sem volt megfelelő Frederick, de ezt csak azért mondta, mert ő maga szerette volna eljátszani;
valójában a herceg százszor alkalmasabb arra a szerepre. Meglepett, hogy Sir Henry ilyen
korlátolt. Szerencsére az előadás minősége nem tőle függött. Az Agathánk utolérhetetlen volt,
és a legtöbben a herceget is kitűnőnek találták. Egészben véve bizonyos, hogy nagy siker lett
volna.
- Nahát, micsoda bosszúság! - És: - Igazán meg tudom érteni a csalódását - mondták kedvesen
az együttérző hallgatók.
- Nem érdemes sokat keseregni miatta; de az biztos, hogy a szegény öreg hercegné soha
rosszabb időt nem választhatott volna az elhalálozásra; s az ember önkéntelenül is arra
gondolt, hogy három napig igazán várhatnának a hír közzétételével. Mindössze három napra
volt szükségünk; s mivel csak egy nagymama halt meg, méghozzá kétszáz mérföldre, nem

8
Elizabeth Inchbald 1798-ban ezzel a címmel ültette át angolra Kotzebue német drámaíró Das Kind
der Liebe (Szerelemgyerek) című érzelmes darabját.
hiszem, hogy nagy baj lett volna belőle, és fel is vetették az ötletet, határozottan tudom; de
Lord Ravenshaw, akinek a korrektsége párját ritkítja egész Angliában, hallani sem akart róla.
- Vígjáték helyett utójáték - mondta Tom Bertram. - A Szerelmi fogadalmak-nak befellegzett,
s Lord és Lady Ravenshaw eljátszhatta kettesben a Nagymama búcsújá-t. Őlordságának
nyilván kapóra jött a dolog; magunk közt szólva, azt hiszem, tartott a bukástól a báró szerepé-
ben, s a tüdejét is féltette, úgyhogy nem eshetett nehezére visszalépni; ellenben neked, Yates,
csak azzal adhatnánk kárpótlást, ha építenénk egy kis színházat Mansfieldben, és téged
kérnénk fel igazgatónak.
Az ötlet, bár a pillanat szülte, nem múlt el a pillanattal, mert a színjátszó kedv már felébredt, s
a ház jelenlegi urában legalább oly erősen, mint bárki másban; mivel bőven volt ráérő ideje,
minden újdonságot örömmel fogadott, élénk természetének és vidám hajlamainak pedig
különösen megfelelt a színjátszás. A gondolat újra meg újra visszatért. „Jaj, ha ők is meg-
próbálhatnának valamit az ecclesfordi színházzal és a díszleteivel!” Ezt az óhajt visszhangozta
mindkét nővér; s Henry Crawford, aki változatos mulatozásai közepette sem kóstolt még
ilyesmibe, éppúgy lelkesedett az ötletért. - Esküszöm - mondta -, olyan bolondos kedvemben
vagyok, hogy szívesen elvállalnék minden szerepet, amit eddig írtak, Shylocktól és III.
Richárdtól lefelé egészen a bohózati hősökig, akik piros kabátban és háromszögletű kalapban
énekelnek. Úgy érzem, a világon mindent el tudnék játszani: tudnék ágálni és dörögni, só-
hajtozni és bukfencezni bármely angol nyelven írott tragédiában vagy komédiában.
Csináljunk hát valamit. Akár egy fél darabot, egy felvonást, egy jelenetet; mi akadálya lenne?
Amikor ilyen arcok állnak rendelkezésünkre - fordult a Bertram lányok felé -, ami pedig a
színházat illeti, mit számít egy színház? Hiszen csak magunkat akarjuk szórakoztatni. Ennek a
háznak bármelyik szobája is megtenné.
- Függöny azért kell - mondta Tom Bertram -, néhány yardnyi zöld posztó függönynek, talán
az is elég.
- Persze hogy elég! - kiáltotta Yates úr. - Meg egy-két oldalkulissza, festett ajtók s három-
négy felhúzható színfal; egy ilyen tervhez nem kellene semmi egyéb. Ha csak a magunk
mulatságára játszunk, semmi másra nem lenne szükség.
- Azt hiszem, kevesebbel is be kell érnünk - mondta Maria. - Idő sincs rá, és más nehézségek
is felmerülnének. Fogadjuk el inkább Crawford úr álláspontját, s az előadás legyen a célunk,
ne pedig a színház. Legjobb darabjainkban sok szerepet találunk, amely független a díszle-
tektől.
- Hogyisne - szólt közbe Edmund, aki növekvő nyugtalansággal hallgatta őket. - Félmunkát
azért ne végezzünk. Ha már szerepelni akarunk, legyen igazi színházunk földszinttel, páho-
lyokkal, karzattal, s egy teljes darabot adjunk elő, az elejétől a végéig; a legjobb, ha német
darab, mindegy, hogy melyik, agyafúrt és bonyodalmas utójátékkal, figurás tánccal, pikulával
s a felvonások között dalokkal. Ha nem pipáljuk le Ecclesfordot, semmit se ér az egész.
- Ugyan, Edmund, ne kellemetlenkedj - mondta Julia. - Senki se szereti úgy a színházat, mint
te, aki a hetedik határba is képes vagy elmenni, hogy megnézz egy előadást.
- Hogyne, egy igazi előadást, egy becsületes, hivatásos előadást; de még a szomszéd szobába
sem igen mennék át, hogy megnézzem egy műkedvelő társaság kezdetleges próbálkozásait:
csupa úriembert és úrhölgyet, aki a belénevelt illemszabályokkal küszködik a színpadon.
Rövid szünet után mégis tovább vitatták a kérdést, méghozzá lankadatlan érdeklődéssel, mert
maga a vita s a többiek hajlandóságának a tudata mindenkiben feltüzelte a hajlandóságot; s
bár semmit se sikerült tisztázniuk azon kívül, hogy Tom Bertram vígjátékpárti, a húgai és
Henry Crawford pedig tragédiapártiak, s hogy mégsem lenne könnyebb dolog a világon, mint
olyan darabot találni, amely az egész társaságnak tetszene, a színjátszási szándék oly erősen
nyilvánult meg valamennyiükben, hogy Edmund komolyan aggódni kezdett. El is határozta,
hogy ha csak lehetséges, megakadályozza a dolgot, bár az anyja, aki éppúgy tanúja volt az
asztalnál folyó beszélgetésnek, egyáltalán nem talált benne semmi rosszat.
Edmund még aznap este meggyőződhetett róla, mit ér a tiltakozása. Maria, Julia, Henry
Crawford és Yates úr a biliárdszobában tartózkodott. Tom otthagyta őket, és bejött a
szalonba, ahol Edmund elgondolkodva állt a tűz előtt, míg Lady Bertram nem sokkal
távolabb a pamlagon ült, Fanny pedig mellette segédkezett a kézimunkájában.
- Azt hiszem, nincs a világon még egy ilyen rettenetes biliárdasztal, mint a miénk - fakadt ki
Tom, mihelyt belépett. - Nem lehet kibírni; s komolyan mondom, nincs az a földi erő, amely
még egyszer rávenne, hogy játsszam rajta; de azért mégis volt belőle valami haszon: meg-
állapítottam, hogy a helyiség kiválóan alkalmas a színielőadásra: a hossza is, az alakja is
pontosan megfelel. S ha a túlsó végén kinyitjuk az ajtókat, ami öt perc munka, csak a könyv-
szekrényt kell odébb tolni apám szobájában, akkor keresve sem találhatnánk jobb színházter-
met; apám szobája pedig nagyszerű művészszoba lesz. Mintha csakis ezért nyílna egybe a
biliárdszobával.
- Csak nem gondolod komolyan ezt az egész színjátszást? - kérdezte halkan Edmund, amint
bátyja közelebb lépett a tűzhöz.
- Hogy nem gondolom komolyan! Dehogyisnem. Miért vagy úgy meglepődve?
- Nagyon helytelennek tartanám. A műkedvelő színielőadások ellen különben is sok mindent
fel lehet hozni, de a mi jelenlegi helyzetünkben azt hiszem, nagy meggondolatlanság lenne,
sőt, még annál is rosszabb. Nagyon bántó lenne az apám miatt, aki nincs itthon, s többé-
kevésbé mindig veszélyben forog, és nagy tapintatlanság lenne Mariával szemben, akinek a
helyzete most annyira kényes: mondhatnám, rendkívül kényes.
- Te mindent olyan halálos komolyan fogsz fel! Mintha heti három előadást akarnánk ren-
dezni, amíg apám haza nem tér, és az egész környéket beinvitálnánk. De ilyesmiről szó sincs.
Semmi mást nem akarunk, csak szórakozni egy kicsit, magunk között, a változatosság
kedvéért, hogy valami új dologban is kipróbáljuk a tehetségünket. Közönségre,
nyilvánosságra semmi szükségünk. Azt hiszem, mindenki biztos lehet felőle, hogy valami
kifogástalan darabot fogunk választani; és nem látom be, miért lenne bármelyikünkre nézve
rosszabb vagy károsabb, ha egy jó hírű szerző emelkedett nyelvezetén társalgunk, és nem a
saját szavainkkal fecsegünk. Félelemre vagy aggályoskodásra semmi ok. Ami pedig apám
távollétét illeti, az szerintem sokkal inkább a tervünk mellett szól, mint ellene; most, hogy
közeledik a hazatérése, anyám nyilván egyre nyugtalanabb, s ha a következő hetekben sikerül
enyhítenünk valamennyire a nyugtalanságán, és elszórakoztatjuk egy kicsit, azt hiszem,
nagyon jó munkát fogunk végezni, és biztos vagyok benne, hogy apámnak is ez lesz a
véleménye. Anyám most rendkívül nyugtalan időket él át.
E szavak közben mindketten az anyjukra néztek. Lady Bertram a pamlag egyik sarkába
süppedve, mint a testet öltött egészség, jólét, derű és nyugalom, épp a legjobb úton volt, hogy
szép csendesen elbóbiskoljon, s helyette Fanny vállalta a kézimunkával járó csekély meg-
erőltetést.
Edmund elmosolyodott, és megrázta a fejét.
- Hát nem, a mindenit, ez nem megy! - kiáltotta Tom, és harsányan kacagva levetette magát
egy székre. - Drága jó anyám, a maga nyugtalansága, mi tagadás... nem, ezzel bakot lőttem.
- Mi a baj? - kérdezte őladysége mély hangon, mint akit éppen felriasztottak álmából. - Nem
aludtam.
- Dehogy aludt, anyám, nem is gondolta senki! Mindegy, Edmund - folytatta Tom visszatérve
az előbbi tárgyra, az előbbi hangon és tartásban, mihelyt Lady Bertram ismét elszenderedett -,
annyit mégis fenntartok, hogy nincs benne semmi rossz.
- Nem tudok egyetérteni veled; meg vagyok győződve róla, hogy apám mélységesen
helytelenítené.
- Én pedig meg vagyok győződve az ellenkezőjéről. Senki sem örül jobban, ha a fiatalok a
tehetségüket gyakorolják, s nem pártolja őket szívesebben, mint apám szokta, és úgy tapasz-
taltam, hogy mindenféle színjátszás, szónoklás, szavalás különösen a kedvére van.
Kiskorunkban is mindig biztatott bennünket. Hányszor mondtunk gyászbeszédet Julius Caesar
holtteste felett, hányszor tettük fel a kérdést, hogy lenni vagy nem lenni, éppen ebben a
szobában, az ő szórakoztatására? Arra is jól emlékszem, hogy az egyik karácsonyi szünidőben
minden áldott este Norval volt a nevem.9
- Az egészen más volt. Magadnak is be kell látnod a különbséget. Iskoláskorunkban apám
megkívánta, hogy jól tudjunk beszélni; de olyasmit sohasem kívánna, hogy a felnőtt lányai
színdarabokban szerepeljenek. Nagyon is szigorúan gondolkodik az illemről.
- Tudom, tudom - mondta Tom bosszúsan. - Éppen olyan jól ismerem az apámat, mint te; s
gondom lesz rá, hogy a lányai semmivel se hívják ki a nemtetszését. Te csak törődj a magad
dolgával, Edmund, a család többi tagját pedig bízd rám.
- Ha mindenáron színészkedni akartok - felelte Edmund kitartóan -, remélem, hogy a lehető
legszerényebb és csöndesebb formák között zajlik majd le az egész; rendes színházat véle-
ményem szerint nem szabad csinálni. Semmiféle mentség nem lenne rá, ha apám távollétében
felforgatnátok a házát.
- Ilyesmiről szó sincsen, azért én felelek - mondta Tom határozott hangon. - Semmi kár nem
fogja érni a házát. Nekem legalább annyira érdekem, hogy ez a ház rendben maradjon, mint
neked; ha pedig felforgatásnak nevezed, amit az előbb mondtam, egy könyvszekrény áthelye-
zését, egy ajtó kinyitását, vagy akár azt, hogy egy hétig nem biliárdozásra használjuk a
biliárdszobát, mindjárt arra is hivatkozhatnál, hogy apám haragudni fog, amiért többet ülünk
ebben a szobában és kevesebbet a reggelizőben, mint az elutazása előtt, vagy amiért a húgom
zongoráját áttoltuk a szoba egyik végéből a másikba. Teljes képtelenség!
- Az ilyen változtatások, akár helytelenek, akár nem, mindenesetre költséggel járnak.
- Hogyne, egy ilyen mulatság rendkívüli költségekkel járna! Talán még húsz fontba is bele-
kerülne. Valamiféle színházat feltétlenül csinálnunk kell, de megnyugtatlak, hogy roppant
egyszerű lesz: egy zöld függöny, egy kis ácsmunka, és kész; mivel pedig az ácsmunkát
házilag végeztetjük el Christopher Jacksonnal, nevetséges lenne költségekről beszélni. Azt is
beláthatod, hogy ha Jacksonnal dolgoztatunk, apámnak nem lesz semmi kifogása. Ne képzeld,
hogy ebben a házban rajtad kívül senkinek sincs szeme vagy feje. Neked nem kell fellépned,
ha nincs kedved hozzá, de ne kívánd, hogy mindenki téged kövessen.
- No nem, hogy én fellépjek, arról szó sem lehet - mondta Edmund.
Ezek után Tom kiment a szobából, Edmund pedig leült, s gondterhelten és bosszúsan
piszkálgatta a tüzet.

9
John Home Douglas című tragédiájának (1756) főszereplője.
Fanny, aki mindent hallott, és tökéletesen együttérzett Edmunddal, most nagy merészen így
szólt, hogy megvigasztalja, ha lehet: - Talán úgysem tudnak megegyezni a darab kiválasz-
tásában. Úgy veszem észre, hogy Tomnak egészen más az ízlése, mint a lányoknak.
- Ebben nem reménykedem, Fanny. Ha kitartanak a tervük mellett, előbb-utóbb találnak
valamit. De azért beszélek a húgaimmal, és megpróbálom jobb belátásra téríteni őket, mást
nem tehetek.
- Gondolom, Norris néni maga mellett lesz.
- Én is úgy gondolom, de amennyit ő Tomra vagy a húgaimra hatni tud, azzal nem sokat
érnék; ha egyedül nem sikerül meggyőznöm őket, inkább hagyom, csináljanak, amit akarnak,
és nem próbálkozom őrajta keresztül. Nincs rosszabb dolog a világon, mint a családi
perpatvar, s inkább jöjjön akármi, semhogy valamennyien egymásnak ugorjunk.
Húgai, akikkel másnap reggel sikerült beszélnie, éppoly türelmetlenül utasították vissza a
tanácsát, éppoly kevéssé engedtek a kérésének, s éppoly makacsul ragaszkodtak a szórako-
zásukhoz, mint Tom. Anyjuknak semmi kifogása nem volt a terv ellen, az apjuk rosszallásától
pedig egy csöppet sem tartottak. Semmi rossz nem lehet abban, amire olyan sok tisztes család
s annyi előkelő hölgy is példát mutat; nem is aggályoskodás: már-már őrület, ha valaki hibát
talál egy olyan tervben, mint az övék, amikor csak fivérek, nővérek és közeli jó barátok
vennének részt benne, s rajtuk kívül nem is hallana róla senki. Julia ugyan hajlandó lett volna
elismerni, hogy Maria helyzete különleges óvatosságot és tapintatot követel - ez azonban őrá
nem vonatkozik, ő szabad; Maria viszont úgy vélte, hogy a jegyessége inkább őt menti fel
mindenféle megkötöttség alól, és sokkal kevésbé szorul az apja vagy az anyja engedélyére,
mint Julia. Edmund már alig reménykedett, de azért folytatta a vitát, amikor Henry Crawford
lépett a szobába, egyenesen a paplakból jövet, s harsányan újságolta: - Nem kell félni, hogy
kevés lesz a színészünk, Bertram kisasszony. Van már statisztánk is; a húgom üdvözletét
küldi, abban a reményben, hogy felvesszük a társulatba, és boldogan vállal bármilyen szere-
pet, öreg duenná-t vagy bárgyú confidente-ot10 amit maguk nem akarnak eljátszani.
Maria egy pillantást küldött Edmund felé, amely azt jelentette: „Hát erre mit tudsz mondani?
Lehet-e rossz, amit Mary Crawford jónak tart?” S Edmundba belefagyott a szó, és kénytelen
volt elismerni, hogy a színjátszás varázsa igenis lenyűgözheti a zseniális szellemeket; s a talá-
lékony szerelem ösztönzésére inkább az üzenet szolgálatkész, előzékeny jellegén merengett,
semmint egyéb vonatkozásain.
A terv pedig haladt előre. Minden ellenvetés hiábavaló volt; Norrisné pedig, rácáfolva
Edmund véleményére, nem hozott fel egyet sem. Ha voltak is aggályai, azokat öt perc alatt
eloszlatta a nagyobbik unokaöccse és unokahúga, akik mindig az ujjuk köré tudták csavarni; s
mivel az egész dolog senkitől se kívánt nagy kiadásokat, neki pedig semmibe se került,
viszont rengeteg sürgési és fontoskodási lehetőséggel kecsegtette, sőt, még azzal a közvetlen
előnnyel is, hogy ott kell hagynia, ugyebár, a házát, amelyben már egy hónapja élt a saját
költségén, és átköltözhet Mansfield Parkba, hogy a nap minden órájában a társulat
rendelkezésére álljon - végeredményben el volt ragadtatva a színielőadás tervétől.

10
Duenna: kísérő, komorna; confidente: a főszereplő bizalmasa, akinek csak az a szerepe, hogy meg-
hallgassa, amit elmondanak neki.
 Tizennegyedik fejezet

Úgy látszott, Fanny közelebb járt az igazsághoz, semmint Edmund gondolta. Kiderült, hogy
egyáltalán nem könnyű olyan darabot találni, amely mindenkinek megfelel; s az ács ugyan
megkapta az utasításokat, és mértéket is vett, majd egymás után vetette fel és oldotta meg a
legkülönbözőbb problémákat, s miután kétségtelenül bebizonyította, hogy a tervet és a költ-
ségvetést feltétlenül ki kell bővíteni, már munkához is látott, de színdarab még nem volt.
Másféle előkészületek is folytak. Northamptonból egy hatalmas vég zöld posztó érkezett,
Norrisné kiszabta (nem kevesebb, mint háromnegyed yardnyi anyagot ügyesen megtakarítva),
s a cselédek már varrták is belőle a függönyt, de a darab még nem volt meg; s miután így telt
el két-három nap, Edmund szinte már kezdte remélni, hogy nem is lesz meg soha.
Csakugyan, annyi mindent kellett szem előtt tartani, oly sok embernek az óhaját kellett
figyelembe venni, annyi főszerep kellett, s főleg annyira fontos volt, hogy a darab tragédia és
vígjáték is legyen egyszerre, hogy a döntés meglehetősen reménytelennek látszott, mint
mindig, ha lelkes ifjú nézetek csapnak össze.
A tragikum pártját a két Bertram lány, Henry Crawford és Yates úr képviselte; a komikumét
Tom Bertram, nem egészen egyedül, mert érezni lehetett, hogy Mary Crawford is mellette
van, bár udvariasan elhallgatta kívánságait; különben is, az olyan határozott és erőszakos
bajnoknak, mint Tom, nem kellettek szövetségesek; csakhogy függetlenül e súlyos és kibékít-
hetetlen nézeteltéréstől, olyan darabra volt szükségük, amelyben kevés a szerep, de
mindegyik kitűnő, a női főszerepek száma pedig három. Sorra vették mind a legjobb
darabokat, de hiába. Sem a Hamlet, sem a Macbeth, sem az Othello, sem a Douglas, sem A
játékos nem tudta kielégíteni még a tragédiapártiakat sem; A vetélytársak-at, A rágalom
iskolájá-t, A szerencse kereké-t, Az örökös-t11 és a többit és a többit pedig még hevesebb
ellenvetésekkel utasították vissza egymás után. Bármilyen darab került is szóba, valaki
mindig talált kifogást, s a két párt vitájában más se hallatszott, mint: - Nem, erről igazán szó
sem lehet! - Dagályos tragédiákra semmi szükség. - Túl sok benne a szerep. - Egyetlen
tűrhető női szerep sincs benne. - Drága Tom, akármit, csak ezt ne. - Sose találnánk rá
szereplőket. - Ilyen szerepet nem vállalna senki. - Tiszta bohóckodás, elejétől a végéig. Ez
talán megfelelne, de a kis szerepek miatt nem lehet. - Ha ragaszkodnak hozzá, hogy
megmondjam a véleményemet, én mindig ezt tartottam a legüresebb darabnak, ami eddig
angol nyelven színre került; én igazán nem akarok akadékoskodni; boldogan vállalok
mindent, de az a véleményem, hogy rosszabbul nem is választhatnánk.
Fanny csak ült és hallgatta őket, önkéntelenül is mulatva rajta, hogyan diktálja az önzés,
többé vagy kevésbé leplezett formában, minden javaslatukat, s kíváncsian várta, mi lesz a
vége. Ha csak a maga szórakozására gondol, azt kívánhatta volna, hogy igenis játsszanak el
valamit, mert még egy fél darabot sem látott soha, de a komolyabb szempontok mind a
színjátszás ellen szóltak.
- Hát így nem megyünk semmire mondta végül Tom Bertram. - Szégyen, gyalázat, ahogy az
időt pocsékoljuk. Valamiben mégiscsak meg kell állapodnunk. Mindegy, hogy miben, de
válasszunk valamit. Nem szabad olyan kényesnek lenni. Ne ijedjünk meg, ha egy kicsit sok a
szerep. Egy szereplő kettőt is eljátszhat. Engednünk kell egy kicsit a követelményeinkből. Ha
egy szerep jelentéktelen, annál nagyobb dicsőség kihozni belőle valamit. Én ettől a pillanattól
fogva semmilyen kifogást nem emelek többé. Elvállalok bármilyen szerepet, amit rám
akarnak kiosztani, csak komikus legyen. Ha komikus a szerep, nincs más feltételem.

11
John Home, Robert Sheridan és más XVIII. századi angol drámaírók tragédiái és vígjátékai.
Ezek után körülbelül ötödször ajánlotta elfogadásra Az örökös-t, csak aziránt voltak kétségei,
vajon Lord Duberley vagy dr. Pangloss szerepét válassza-e; s roppant hévvel, de teljesen
eredménytelenül igyekezett meggyőzni a többieket arról, hogy a darabban kiváló tragikus
szerepek is vannak.
A sikertelen próbálkozás után egy kis szünet következett, majd ismét az előbbi szónok
hallatta szavát; kiemelt egyet az asztalon heverő színdarabkötetek tömegéből, belelapozott, s
hirtelen így kiáltott fel: - Szerelmi fogadalmak! Ha Ravenshawéknak jó volt a Szerelmi
fogadalmak, miért ne lenne jó nekünk is? Hogyhogy eddig nem jutott eszünkbe? Szerintem
pontosan ez az, amire szükségünk van. Mit szólnak hozzá? Itt van két nagyszerű tragikus
főszerep Yatesnek és Crawfordnak, nekem pedig a rímfaragó inas, ha más nem tart rá igényt;
apró kis szerep, de én szívesen vállalnám, s mint az előbb mondtam, nekem akármi jó lesz, és
igyekszem megtenni, ami tőlem telik. A többit bárki eljátszhatja. Nincs is más, csak Cassel
gróf és Anhalt.
Az ötletet általános tetszés fogadta. Mindenki belefáradt már a vitába, s mindenki rögtön úgy
vélte, hogy az eddigi javaslatok közül egy sem felelt meg ennyire mindannyiuknak.
Különösen Yates úr volt boldog: Ecclesfordban rettenetesen vágyott arra, hogy eljátszhassa a
bárót, minden tirádáját irigyelte Lord Ravenshaw-tól, de csak a szobájában tirádázhatta végig
az egészet. Legfőbb színészi becsvágya az volt, hogy Wildenheim báróként hasogassa a szín-
falakat; s mivel a darab felét már amúgy is kívülről tudta, most a legnagyobb örömmel vállal-
kozott a szerep eljátszására. De becsületére legyen mondva, mégse foglalta le erőszakosan;
tudniillik eszébe jutott, hogy Frederickben nem kevésbé jó tirádázási lehetőségek vannak, s
ezért éppoly készségesen erre a szerepre is felajánlotta szolgálatait. Henry Crawford
bármelyiket vállalta. Neki tökéletesen megfelel az, amelyikről Yates úr lemond, s egy darabig
kölcsönösen udvariaskodtak egymással. Vitájukat Bertram kisasszony döntötte el, aki a
leendő Agatha érdekeit tartva szem előtt, megmagyarázta Yates úrnak, hogy itt
tulajdonképpen magasság és alkat kérdéséről van szó, mivel pedig Yates úr a magasabbik,
nála senki sem lehet alkalmasabb báró. A többiek igazat adtak neki, s miután a két érdekelt is
belenyugodott, Bertram kisasszony biztos lehetett a Frederickje felől. Ily módon már három
színész megkapta a szerepét, nem beszélve Rushworth úrról, akiért Maria kezeskedett, hogy
bármit elvállal; ekkor azonban Julia, aki legalább annyira szeretett volna Agatha lenni, mint a
nővére, váratlan aggályokkal hozakodott elő Crawford kisasszony érdekeinek képviseletében.
- Nagyon csúnya dolog, hogy nem gondolunk a távollevőkre - mondotta. - Nincs elég női
szerep. Amelia és Agatha, mondjuk, megfelelne Mariának és nekem, de akkor a maga húgá-
nak, Crawford úr, nem marad semmi.
Crawford úr erre azt felelte, hogy szót se róla: a húga, ebben egészen bizonyos, egy csöppet
sem óhajt szerepelni, csak ha valamiképpen hasznát vehetik, és ő maga tiltaná meg, hogy
tekintettel legyenek rá. Erre azonban Tom Bertram rögtön felpattant, és kijelentette, hogy
Amelia szerepe mindenképpen Crawford kisasszonyt illeti meg, ha lenne szíves elvállalni. -
Éppoly természetes, vitathatatlan joga van hozzá - mondta -, mint Agathához valamelyik
húgomnak. S az ő részükről nem lesz áldozat, mert a szerep rendkívül komikus.
Rövid csend támadt. Mindkét nővér nyugtalan lett; ugyanis mind a kettő szerette volna
megkapni Agathát, s remélte, hogy a többiek majd rábeszélik. Henry Crawford, aki közben
felvette a darabot, s látszólag nagyon hanyagul lapozgatott az első felvonásban, pillanatok
alatt eldöntötte a kérdést.
- Kénytelen vagyok azzal a kéréssel fordulni Julia Bertram kisasszonyhoz - mondta -, hogy
ne kívánja magának Agatha szerepét, különben odalenne minden komolyságom. Nem szabad,
higgye el, hogy nem szabad - fordult Juliához. - Nem bírnám ki, ha olyan bánatos és sápadt
arccal állna elém. Feltétlenül eszembe jutna, mennyit nevettünk együtt, és Frederick
kénytelen lenne világgá futni a tarisznyájával.
Mindezt tréfásan, udvariasan mondta; de a hang mit sem enyhített Julia érzésein. Látta, hogy
Crawford Mariára sandít, ami a sértést még nyilvánvalóbbá tette: fortélyos, gonosz csel az
egész; megbántották, háttérbe szorult Maria mellett; ezt Maria is jól tudja, látszik a diadalmas
mosolyából, amelyet hasztalan próbál elfojtani; s mielőtt még Julia összeszedte volna magát,
hogy mondjon valamit, a tulajdon bátyja is ellene fordult: - Hát persze! Agathát csakis Maria
játszhatja. Maria lesz a legjobb Agatha. Julia ugyan azt képzeli magáról, hogy jobban szereti
a tragédiát, de szerintem egyáltalán nem illene hozzá. Nincs benne semmi tragikus. Csak rá
kell nézni. Az arcvonásai nem tragikus arcvonások, túl gyors a járása, túl gyorsan beszél, és
nem tudná fegyelmezni magát. Sokkal inkább neki való az az öreg parasztasszony, a zsellér
felesége; komolyan, Julia. A zsellér felesége nagyon jó szerep, én mondom. Rengeteg humor
van benne, amivel az öregasszony a férje cikornyás szentenciáit ellensúlyozza. Te leszel a
zsellér felesége.
- A zsellér felesége! - kiáltotta Yates úr. - Hova gondolsz? Az a legutálatosabb,
leghitványabb, legjelentéktelenebb szerep; végtelenül alantas; egyetlen valamirevaló beszéd
sincs benne. Ezt játssza el a húgod! A puszta gondolat is sértő. Ecclesfordban a nevelőnőre
osztották ki. Mindnyájan egyetértettünk abban, hogy másnak nem lehet felajánlani. Több
belátást, rendező úr, ha szabad kérnem. Méltatlan vagy az állásodra, ha nem tudod valamivel
jobban megbecsülni a társulatod képességeit.
- Drága barátom, amíg a társulatommal együtt csakugyan színre nem viszek valamit, leg-
feljebb előlegezhetem a bizalmat; de a világért sem akartam lekicsinyelni Juliát. Két
Agathánk nem lehet, egy zsellér feleségére viszont feltétlenül szükségünk van; s azt hiszem,
jó példát mutattam a szerénységből, amikor én magam beértem az öreg inassal. Ha a szerep
jelentéktelen, annál büszkébb lehet rá Julia, hogy mégis ki tud belőle hozni valamit; ha pedig
annyira ellene van mindennek, ami humoros, a zsellér feleségének a szövege helyett
elmondhatja a zsellérét, és akkor végig felcseréljük a két szerepet; azt hiszem, a zsellér igazán
elég ünnepélyes és patetikus. A darab szempontjából mindegy lenne, a zsellért pedig, ha
megkapja a felesége szövegét, én is boldogan eljátszanám.
- Bármilyen sokra tartja is Bertram úr a zsellér feleségét - mondta Henry Crawford -,
semmiképpen sem lehetne belőle a húga számára alkalmas szerepet faragni, mi pedig nem
kényszeríthetünk rá olyasmit, ami idegen a jó természetétől. Nem szabad megengednünk,
hogy elvállalja ezt a szerepet. Nem élhetünk vissza a szolgálatkészségével. Ha ki akarjuk
használni a tehetségét, ott van Amelia. Ameliát még Agathánál is nehezebb jól alakítani. A
játékossága, az egyszerűsége csak a legtökéletesebb érzékkel, a legnagyobb tapintattal adható
vissza, hogy ne váljon szertelenné. Láttam már jó színésznőket, akik belebuktak ebbe a
szerepbe. A hivatásos színésznők szinte soha nem tudják eljátszani az egyszerűséget. Lelki
finomság kell hozzá, ami belőlük hiányzik. Egy úrinő kell hozzá: egy Julia Bertram. Ugye
elvállalja, ha megkérjük? - fordult Juliához esdeklő pillantással, amitől Julia megenyhült egy
kissé; de amíg a válaszon törte a fejét, a bátyja ismét síkraszállt Crawford kisasszony mellett:
- Nem, nem, Julia nem lehet Amelia. Egyáltalán nem neki való szerep. Ő maga sem szeretné.
Nem is játszana jól. Túl magas és erős. Ameliát csak alacsony, könnyed, lányos, fürge alkattal
lehet eljátszani. Crawford kisasszony az igazi Amelia, ő és senki más. Mintha csak éppen rá
volna szabva, és meg vagyok róla győződve, hogy nagyszerű lesz benne.
Henry Crawford mindezt eleresztette a füle mellett, és tovább unszolta Juliát. - Meg kell
tennie a kedvünkért - mondta -, kérve kérjük. Ha áttanulmányozza a szerepet, bizonyos, hogy
kedvére valónak fogja találni. Maga a tragédiára szavazna, de a vígjáték - ez nem vitás -
magára. Majd eljön hozzám a börtönbe egy kosár elemózsiával; remélem, hajlandó megláto-
gatni a börtönben? Szinte látom, ahogy jön a kosarával.
A behízelgő hang nem maradt hatástalan. Julia megingott; de hátha Crawford csak le akarja
csitítani, ki akarja engesztelni, hogy túltegye magát az előbbi sértésen? Nem bízott benne.
Nagyon csúnyán megbántották. Lehet, hogy a férfi csak álnokul játszik vele. Gyanakvó
pillantást vetett Mariára; Maria arca lesz a bizonyíték: ha bosszús és ingerült, akkor - de
Maria valósággal sugározta a derűt és az elégedettséget, s Julia nagyon jól tudta, hogy ebben a
dologban Maria csak az ő rovására lehet boldog. Így aztán a felháborodástól remegő hangon,
szinte kapkodva vágott vissza Crawfordnak: - Úgy látszik, ha egy kosár ennivalóval állítok be
magához, nem félti a komolyságát... pedig azt jobban megérteném... de én, ugye, csak Agatha
szerepében lennék olyan ellenállhatatlan! - Elfulladt, s Henry Crawford elég ostoba képet
vágott, mint aki nem tudja, mit válaszoljon. Tom Bertram újrakezdte:
- Csak is Crawford kisasszony lehet Amelia. Nagyszerű Amelia lesz.
- Ne félj, nekem úgyse kell az a szerep - kiáltotta haragosan Julia -; Agathát nem adtátok ide,
a többire pedig nem tartok igényt; Amelia különben is a legutálatosabb szerep a világon.
Gyűlölöm. Undok, kicsinyes, szemtelen, mesterkélt, szemérmetlen lány. Mindig is
tiltakoztam a vígjáték ellen, ez pedig a vígjáték legrosszabb fajtája. - Ezzel kisietett a
szobából, s a társaság némely tagjában kínos érzések támadtak, bár az együttérzés nemigen
ébredt fel senkiben, kivéve Fannyt, aki néma tanúja volt az eseményeknek, és őszintén
sajnálta Juliát, amiért annyira gyötri a féltékenység.
Távozása után egy kis ideig csend volt; de a bátyja hamarosan visszatért a Szerelmi foga-
dalmak-hoz és az előtte álló munkához, s Yates úr segítségével buzgón lapozgatta a darabot,
hogy megállapítsa, milyen díszletekre lesz szükség, Maria és Henry Crawford pedig halkan
beszélgetett, s amikor a kisasszony mindenekelőtt kijelentette, hogy „esküszöm, szívesen
lemondanék a szerepről Julia kedvéért, de tudom, hogy, bár valószínűleg rosszul fogom csi-
nálni, ő még rosszabbul csinálná”, bizonyára hiánytalanul megkapta a helyzethez illő
bókokat.
Ez is eltartott egy darabig, majd a társaság végképp feloszlott, mert Tom Bertram és Yates úr
további megbeszélések céljából átvonult abba a helyiségbe, amelyet máris a színház néven
emlegettek, Bertram kisasszony pedig elhatározta, hogy személyesen megy át a paplakba
felajánlani Amelia szerepét Crawford kisasszonynak; s Fanny magára maradt.
Az egyedüllétet mindjárt arra használta fel, hogy kinyissa az asztalon hagyott kötetet, és
megismerkedjék a darabbal, amelyről oly sokat hallott. Kíváncsian falta a betűket, csak néha
állt meg egy-egy pillanatra, annyira el volt képedve, hogy éppen ezt választották a jelenlegi
körülmények között, s ilyesmit mertek magánelőadásra ajánlani és elfogadni! A maga módján
sem Agatha, sem Amelia nem volt házi színpadra való; egyetlen illemtudó nő sem élhette
bele magát az egyiknek a helyzetébe, a másiknak a nyelvezetébe; Fanny nem is akarta elhinni,
hogy az unokanővérei tudták, mire vállalkoznak, s alig várta, hogy Edmund, aki nyilván nem
hagyja szó nélkül a dolgot, minél előbb észre térítse őket az intelmeivel.
 Tizenötödik fejezet

Crawford kisasszony nagyon készségesen vállalta a szerepet; s nem sokkal azután, hogy
Bertram kisasszony visszatért a paplakból, megjött Rushworth úr, és így még egy szerep
gazdára talált. Felajánlották neki, hogy válasszon Cassel gróf és Anhalt közül, s először nem
tudta, melyiket szeresse jobban, és Bertram kisasszonytól várt eligazítást; de amikor felfogta,
mi a különbség a két szereplő külső megjelenése között, s melyik milyen, és eszébe jutott,
hogy egyszer már látta a darabot Londonban, és akkor Anhaltot nagyon ostoba fickónak talál-
ta, mindjárt a gróf mellett döntött. Bertram kisasszony helyeselte a döntését: mennél keveseb-
bet kell megtanulnia, annál jobb; s bár nem tudott osztozni Rushworth úrnak abban az óhajá-
ban, hogy a gróf és Agatha együtt szerepeljen a színpadon, sem pedig türelmet erőltetni
magára, amíg a vőlegénye lassan forgatta a lapokat, hogy hátha mégis akad egy olyan jelenet,
azért nagyon nyájasan átvette vele a szerepét, és ahol csak lehetett, húzott egy kicsit belőle;
továbbá kifejtette neki, hogy nagyon elegánsan kell öltözködnie, és meghatározta a ruhái
színét. Rushworth úr boldog volt, hogy kicsípheti magát, bár úgy tett, mintha a dolog egy
csöppet sem érdekelné; s annyira eltelt a kosztümökkel, amelyeket majd viselhet, hogy eszébe
se jutott a többiekre gondolni, nem vont le kellemetlen következtetéseket, és nem adott
hangot semmiféle rosszallásnak, noha Maria tulajdonképp számított ilyesmire.
Ennyire jutottak, s Edmund, aki egész nap távol volt, még semmit se tudott az egészről; de
amikor vacsora előtt belépett a szalonba, Tom, Maria és Yates úr között lázasan folyt a
beszélgetés; Rushworth úr pedig nagy lendülettel sietett elébe, hogy közölje a jó hírt.
- Megvan a darab! - újságolta. - A Szerelmi fogadalmak; én leszek Cassel gróf, s először kék
ruhában jövök be, rózsaszínű selyemköpennyel, aztán lesz még egy elegáns jelmezem,
valamiféle vadászöltözet. Nem is tudom, örüljek-e neki, vagy sem.
Fanny szemmel kísérte Edmundot, s megdobbant érte a szíve, amikor látta, milyen arccal
fogadja e szavakat, és elképzelte, hogy mit érez.
- A Szerelmi fogadalmak! - Edmund csak ennyit felelt Rushworth úrnak a legnagyobb
elképedés hangján, majd a bátyja és a húgai felé fordult, mint aki biztosan számít a cáfolatra.
- Az bizony! - kiáltotta Yates úr. - Annyi gond és vita után végre rájöttünk, hogy a
céljainknak legjobban megfelelő darab, a legkifogástalanabb darab nem is lehet más, mint a
Szerelmi fogadalmak. Csoda, hogy előbb nem jutott eszünkbe. Hihetetlenül ostoba voltam,
hiszen ily módon kamatoztathatjuk mindazt, amit Ecclesfordban láttam; mindig nagyon
hasznos, ha van példa az ember előtt! Ott csaknem minden szerepet betanultunk.
- De mi lesz a női szerepekkel? - kérdezte Edmund komolyan, és Mariára nézett.
Maria önkéntelenül is elpirult, s úgy felelt: Én azt a szerepet kaptam, amelyet Lady Raven-
shaw-nak kellett volna eljátszania; Amelia pedig - tette hozzá bátrabban - Crawford kis-
asszony lesz.
- Nem hittem volna, hogy egy ilyen darab szerepeit mi is éppoly készségesen elvállaljuk -
felelte Edmund, a kandalló felé fordulva, ahol az anyja, a nagynénje és Fanny ült, s igen
bosszús arccal maga is letelepedett közéjük.
Rushworth úr utánament: - Három jelenésem és negyvenkét szövegem van. Egész rendes,
igaz? Csak az nem tetszik, hogy annyira ki kell öltöznöm. Kék ruhában, rózsaszínű
selyemköpenyben alig fogok magamra ismerni.
Edmund nem tudott erre válaszolni. Néhány perc múlva Tom Bertramot kihívták a szobából,
hogy felvilágosítsa valamiről az ácsot; Yates úr vele ment, majd nem sokkal utóbb Rushworth
úr is követte őket, s Edmund azonnal megragadta az alkalmat. - Yates úr előtt - mondta - nem
fejthetem ki, mi a véleményem erről a darabról, mert akkor megsérteném az ecclesfordi
barátait; de neked, kedves Maria, meg kell mondanom, hogy szerintem semmiképp sem alkal-
mas magánelőadásra, és remélem, hajlandó vagy lemondani róla. Biztos vagyok benne, hogy
lemondasz róla, ha figyelmesen végigolvasod. Olvasd csak fel az első felvonást anyánknak
vagy nagynénénknek, és meglátod, mit szólnak hozzá. Nem is lesz rá szükség, hogy az apánk
felfogására hivatkozzam, arról meg vagyok győződve.
- Mi ketten egészen másként látjuk a dolgokat - fakadt ki Maria. - Hidd el, hogy nagyon is jól
ismerem a darabot; s ha egy-két helyen kihagyunk belőle, vagy átalakítjuk, ami persze meg
fog történni, nem látok benne semmi kifogásolnivalót; és nem én vagyok az egyetlen fiatal nő
az ismerőseid közül, aki úgy véli, hogy igenis alkalmas magánelőadásra.
- Nem örülök neki - felelte Edmund -, de ebben a kérdésben te vagy a legfontosabb személy.
Neked kell példát mutatnod. Ha a többiek hibáztak, a te kötelességed, hogy felnyisd a
szemüket, és megmutasd nekik, milyen az igazi tapintat. Ha illendőségről van szó, a te
magatartásodnak kell törvényt szabnia az összes többiek előtt.
Maria megilletődött egy kissé, hogy ilyen szépeket hall a tulajdon jelentőségéről, mert senki
sem szerette annyira a legfontosabb személynek érezni magát, mint ő; s ezért sokkal
szívélyesebb hangon felelte: - Nagyon hálás vagyok neked, Edmund; tudom, hogy jót akarsz;
de hidd el, túlságosan szigorúan gondolkodol; s igazán nem vállalhatom, hogy ilyesmiről
szónokoljak az egész társaságnak. Azzal még inkább vétenék az illendőség ellen.
- Hát azt hiszed, erre akartalak kérni? Dehogy: a magatartásod ékesebben beszélne minden
szónoklatnál. Mondd azt, hogy áttanulmányoztad a szerepet, és úgy látod, nem tudsz vele
megbirkózni; több erőfeszítést és önbizalmat követel, mint amennyit tőled kívánhatnak. Csak
ennyit mondj, de határozottan, és az is elég lesz. Akinek van esze, meg fogja érteni az
okaidat. A darab lekerül a műsorról, és a te tapintatosságod megkapja a méltó elismerést.
- Semmi olyat ne tégy, szívem, ami nem illik - mondta Lady Bertram. - Apád megharagudna
érte. Fanny, kérlek, csengess, ideje, hogy vacsorázzam. Remélem, Julia is átöltözött már.
- Egészen bizonyos, anyám - mondta Edmund, visszatartva Fannyt -, hogy apám
megharagudna érte.
- No ugye, szívem, hallod, mit mond Edmund?
- Ha visszaadnám a szerepet - mondta Maria újult erővel - Julia biztosan elvállalná.
- Ugyan! - kiáltotta Edmund. - Hiszen ismerné az okaidat!
- Jó, de talán úgy gondolná, hogy a kettőnk közötti különbség... a helyzetünk közötti különb-
ség... hogy neki nem kell úgy vigyáznia magára, mint nekem. Biztos, hogy erre hivatkozna.
Nem; ne is haragudj; nem vonhatom vissza a szavamat; már annyira benne vagyunk, minden-
kinek óriási csalódást okoznék, Tom rendkívül mérges lenne; s ha ilyen finnyásak vagyunk,
soha nem játszhatunk el semmit.
- Én is éppen ezt akartam mondani - szólt közbe Norrisné. - Ha minden darabban találtok
valami kifogásolnivalót, akkor semmit se fogtok előadni, és az összes előkészületekkel csak
kidobtuk a pénzt, ami ugye rossz fényt vetne mindannyiunkra. Én nem ismerem a darabot; de
ha igaz is, amit Maria mond, és akad benne egy-két kényesebb részlet (mint a legtöbb
darabban), azt egyszerűen kihagyjátok. Nem szabad túl aggályosnak lenni, Edmund. Hiszen
Rushworth úr is játszik benne, úgyhogy nem lehet semmi hiba. Azért megvan a véleményem
Tomról: ő maga se tudta pontosan, mit akar, amikor az ácsok dolgozni kezdtek, és így az
oldalajtók miatt kárba veszett egy félnapi munka. De a függöny nagyon jó lesz. A cselédek
kitűnően végzik a munkájukat, és azt hiszem, néhány tucat karikát vissza lehet majd küldeni.
Nincs rá semmi szükség, hogy olyan közel varrják őket egymáshoz. Azt hiszem, én sem va-
gyok egészen haszontalan, amikor úgy vigyázok, hogy ne legyen pazarlás, és semmi se
menjen pocsékba. Mindig kell egy józan személy felügyelőnek, ha a fiatalok olyan sokan
vannak. El is felejtettem megmondani Tomnak, mi történt velem éppen ma. Kimentem
körülnézni egy kicsit a baromfiudvarba, és éppen visszafelé jöttem, amikor, kit látnak
szemeim: Dick Jackson igyekszik a cselédház ajtaja felé két darab fenyőfa deszkával, az
apjának viszi, ugyebár; az anyja elküldte valamiért az apjához, aztán az apja ráparancsolt,
hogy vigye oda azt a két deszkát, mert feltétlenül szüksége van rá. No de én mindjárt átláttam
a szitán, mert abban a pillanatban szólalt meg a fejünk fölött a cselédek ebédcsengője, s mivel
utálom az ilyen enyveskezű jómadarakat (Jacksonék rettentően enyveskezűek, mindig is
mondtam: ezek csak azt nézik, mit lehet elcsenni), hát jó keményen rászóltam a fiúra (tízéves,
nagy kamasz, igazán szégyellhetné magát): „Majd én elviszem apádnak azt a deszkát, te meg
fuss haza, Dick, de aztán szedd a lábad.” Nagyon ostoba képet vágott, és egy szó nélkül
sarkon fordult, mert azt hiszem, egy kicsit éles hangon beszéltem; de gondolom, tanult belőle,
és egy darabig nem jön tolvajkodni a házunk tájára. Utálom az ilyen mohóságot; pedig milyen
jó hozzájuk az apátok, egész évben munkát ad annak az embernek!
Senki sem erőltette meg magát, hogy válaszoljon valamit; a többiek hamarosan visszajöttek; s
Edmundnak be kellett érnie azzal, hogy ő mindent megpróbált.
A vacsora unalmasan telt el. Norrisné ismét előadta, milyen diadalt aratott Dick Jackson
felett, de sem a színdarabról, sem az előkészületekről nem esett sok szó, mert Edmund
rosszallása még a bátyjára is hatott, bár semmi áron se vallotta volna be. Mariának
nélkülöznie kellett Henry Crawford lelkes támogatását, s így jobbnak látta, ha inkább
tartózkodik a témától. Yates úr, aki Julia körül kellemkedett, tapasztalhatta, hogy bármiről
beszél is, jobban fel tudja vidítani, mint ha sajnálkozását fejezi ki, amiért kivált a társulatból;
Rushworth úr pedig, akinek csak a saját szerepe és jelmeze járt a fejében, hamarosan
elmondott mindent, amit e két tárgyról mondani lehetett.
A színházi gondokat azonban csak egy-két órára függesztették fel: még sok mindenről kellett
dönteni; s miután az esti hangulat ismét felpezsdítette a társaságot, Tom, Maria és Yates úr
testületileg helyet foglaltak egy külön asztalnál a szalonban, előttük a nyitott kötet, s már
kezdtek elmélyedni a témában, amikor tárgyalásukat félbeszakították, de ők egy csöppet sem
haragudtak érte, ugyanis Crawford úr és a húga lépett be a szobába; hiába volt olyan késő,
olyan sötét, olyan csatakos idő, feltétlenül át kellett jönniük, s mindenki a legnagyobb öröm-
mel fogadta őket.
- No, hogy állunk? - Mennyire jutottak? - és: - Jaj, maguk nélkül semmire se megyünk! -
ezzel üdvözölték egymást; s Henry Crawford mindjárt oda is ült hármójukkal az asztal mellé,
a húga pedig Lady Bertramhoz lépett, s neki bókolt a maga kedvesen udvarias modorában: -
Gratulálok, Lady Bertram - mondta -, hogy sikerült kiválasztani a darabot; bár mindeddig
olyan példás türelmet mutatott, bizonyára halálosan unta már a lármánkat és a gondjainkat. A
színészek persze boldogok, de a külső szemlélők nyilván ezerszer boldogabbak, hogy végre
megszületett a döntés; s hadd fejezzem ki őszinte szerencsekívánataimat asszonyomnak is,
Norrisné őnagyságának is, és mindenkinek, aki megszabadult ettől a nyűgtől - tette hozzá
félig aggodalmasan, félig hamiskásan pillantva Fannyról Edmundra.
Lady Bertram éppoly udvariasan válaszolt, de Edmund nem szólt semmit. Egy szóval sem
cáfolta, hogy ő csak külső szemlélő. Crawford kisasszony elcsevegett néhány percig a
kandalló melletti társasággal, majd visszatért az asztal melletti társasághoz, s úgy látszott, egy
ideig érdeklődve hallgatja a tervezgetést, aztán, mint akinek hirtelen eszébe jut valami, fel-
kiáltott: - Kedves barátaim, látom, a legnagyobb nyugalommal csinosítgatják kívülről-belülről
ezeket a parasztházakat és kocsmákat; de könyörgök, tudassák már velem is, hogy milyen
sors vár rám. Ki lesz Anhalt? Az urak közül ki az, akinek lesz szerencsém szerelmet vallani?
Egy pillanatig mindenkinek torkán akadt a szó; aztán egyszerre kezdtek beszélni vala-
mennyien, hogy közöljék a szomorú tényt: Anhaltjuk pedig nincsen. Cassel gróf szerepét már
kiosztották Rushworth úrra, de Anhaltot még nem vállalta senki.
- Választhattam a kettő közül - mondta Rushworth úr -, és végül is a gróf mellett döntöttem,
bár nem nagyon örülök, hogy annyira ki kell öltöznöm.
- Nagyon is bölcsen választott - felelte Crawford kisasszony, s az arca felderült -; Anhalt
rendkívül nehéz szerep.
- A grófnak is negyvenkét szövege van ám - magyarázta Rushworth úr -, ami nem csekélység.
- Egyáltalán nem lep meg - mondta Crawford kisasszony egy kis hallgatás után -, hogy
nehezen találunk Anhaltot. Úgy kell Ameliának. Nagyon felvágták a nyelvét, hát persze, hogy
félnek tőle a férfiak.
- Én igazán boldogan vállalnám a szerepet, ha mód volna rá - kiáltotta Tom -, de sajnos az
inas és Anhalt együtt van a színen. Azért nem adok fel minden reményt; meglátom, mit lehet
tenni... még egyszer átnézem az egészet.
- Az öcsédnek kellene adni - mondta halkan Yates úr. - Mit gondolsz, elvállalná?
- Én nem fogom felkérni - felelt Tom hűvösen és határozottan.
Crawford kisasszony valami másról kezdett beszélni, majd nemsokára visszament a kandalló
melletti társasághoz.
- Egyáltalán nincs rám szükségük - mondta, miközben leült. - Csak gondot okozok nekik, és
udvarias szólamokra kényszerítem őket. Edmund Bertram úr, maga nem játszik a darabban,
tehát elfogultság nélkül nyilatkozhat; úgyhogy magához fordulok. Mi a teendő, ha nincs
Anhaltunk? Eljátszhatja valaki a többiek közül, a saját szerepe mellett? Mit tanácsol?
- Azt tanácsolom, hogy cseréljék ki a darabot - felelte nyugodtan Edmund.
- Én egy csöppet se bánnám - mondta Crawford kisasszony -; igaz, nincs különösebb kifo-
gásom Amelia szerepe ellen, ha megfelelő partnert kaphatnék, vagyis ha jól menne minden,
de senkinek sem szeretnék kényelmetlenséget okozni. Mivel azonban annál az asztalnál - (s
odanézett) - nem hallják a tanácsát, nyilván nem is fogadhatják meg.
Edmund egy szót sem szólt.
- Ha létezik olyan szerep, amely magát a színpadra csábíthatná, gondolom, Anhalt lenne az -
mondta a hölgy huncut mosollyal, egy kis szünet után -; hiszen ő, mint tudja, lelkész.
- Ez a körülmény egy csöppet sem csábítana - felelte Edmund -, mert nem akarnám a szerepet
nevetségessé tenni a rossz játékommal. Nagyon nehéz lehet úgy ábrázolni Anhaltot, hogy ne
legyen belőle nagyképű, ünnepélyes prédikátor; s az olyan ember, aki a lelkészi pályát
választja, talán a legkevésbé szívesen játszik lelkészt a színpadon.
Crawford kisasszony elhallgatott, s egy kissé bosszúsan és sértődötten jóval közelebb húzta
székét a teázóasztalhoz, hogy minden figyelmét az ott elnöklő Norrisnénak szentelje.
- Fanny - kiáltotta Tom Bertram a másik asztal mellől, ahol lázasan folyt az értekezlet, és
senki sem fáradt bele a vitába -, szükségünk van rád.
Fanny azonnal felállt; azt hitte, el akarják küldeni valamiért; még nem szoktak le róla, hogy
ilyen formában vegyék igénybe a szolgálatait, bár Edmund hevesen tiltakozott ellene.
- Maradj csak, ne zavartasd magad. Nem ebben a pillanatban van rád szükségünk. Csak egy
kicsit később, a darabunkban. Te leszel a zsellér felesége.
- Én! - kiáltotta Fanny, és döbbent arccal visszaült a helyére. - Kérem, ne kívánjanak ilyet. A
világ minden kincséért sem tudnék színdarabot játszani. Nem vagyok rá képes; kérem,
mentsenek fel.
- De bizony képes leszel rá, mert nem menthetünk fel semmiképp. Ne félj tőle, semmi az
egész, jelentéktelen kis szerep, legfeljebb egy fél tucatszor kell kinyitnod a szájad, és az se
baj, ha senki sem ért belőle egy szót se, úgyhogy olyan kisegér lehetsz, amilyen csak akarsz,
de feltétlenül kell valaki, akihez beszélünk.
- Ha egy fél tucat szövegtől is megijed - kiáltotta Rushworth úr -, mit szólna egy olyan
szerephez, mint az enyém? Nekem negyvenkettőt kell betanulnom.
- Nem attól félek, hogy kívülről meg kell tanulnom - mondta Fanny, rémülten tapasztalva,
hogy most ő beszél egyedül a szobában, és csaknem minden szem ráirányul -, de igazán nem
tudok színpadon játszani.
- Dehogynem, nekünk az is elég jó lesz, ahogy tudsz. Tanuld meg a szerepedet, a többire
majd megtanítunk. Csak két jelenetben szerepelsz, és különben is én leszek a zsellér: majd én
eligazítlak, még oda is taszigállak, ahová kell, és nagyon jól fogod csinálni, ne félj semmit.
- Igazán, Tom, ne kívánjon tőlem ilyet. Nem gondolhatja komolyan. Képtelen lennék rá. Ha
elvállalnám, csak bosszúságot okoznék.
- Ugyan, ugyan, ne légy olyan szégyenlős. Nagyon jól fogod csinálni. Végtelenül elnézőek
leszünk. Nem várunk tökéletes alakítást. Szerezz valahonnan egy barna ruhát, egy fehér
kötényt meg egy parasztfőkötőt, aztán odafestünk az arcodra egy-két ráncot, a szemed
sarkába néhány szarkalábat, és nagyon rendes kis öregasszony lesz belőled.
- Ne kívánja, kérem, ne kívánja - kiáltotta Fanny, egyre pirosabban a nagy izgalomtól, s
ijedten nézett Edmundra, aki jóindulatúan figyelte, de mivel nem akarta felbosszantani a
bátyját, tartózkodott minden közbeszólástól, csak egy biztató mosolyt küldött Fanny felé.
Tom azonban hajthatatlan maradt; elismételte, amit az előbb mondott, s most már nem
egyedül beszélt, mert a kéréséhez csatlakozott Maria, Crawford úr és Yates úr is, éppoly
sürgetően, bár valamivel szelídebben és udvariasabban, amit Fanny még kevésbé bírt
elviselni; s mielőtt még szóhoz juthatott volna, Norrisné is ellene fordult, és suttogva, de azért
hallhatóan és igen haragosan így szólt hozzá: - Mi ez a nagy hűhó semmiért? Szégyellhetnéd
magad, Fanny, hogy egy ilyen apró szívességet sem akarsz megtenni az unokatestvéreidnek,
amikor ők mindig olyan kedvesek hozzád! Vállald el azt a szerepet minden teketória nélkül,
és többet ne is halljak az egészről.
- Ne erőltesse, néném - mondta Edmund. - Nem való, hogy így erőlteti. Látja, mennyire
irtózik a szerepléstől. Hadd döntsön ő maga: ehhez mindannyiunknak joga volt. Fannyra
éppúgy rá lehet bízni, mint bárki másra. Ne erőltesse tovább.
- Egyáltalán nem akarom erőltetni - felelte Norrisné élesen -, de az lesz róla a véleményem,
hogy csökönyös, hálátlan leány, ha nem teszi meg, amit a nagynénje meg az unokatestvérei
kérnek tőle; igenis, nagyon hálátlan ahhoz képest, hogy kicsoda és micsoda.
Edmund szólni se tudott haragjában; de Crawford kisasszony elképedve nézett egy pillanatig
Norrisnéra, majd Fannyra, akinek a szemét már kezdte elfutni a könny, aztán egy kissé
csípősen így szólt: - Nem érzem itt jól magam; túl meleg ez a hely - s átvitte székét az asztal
másik oldalára, leült Fanny mellé, és kedvesen a fülébe súgta: - Ne törődjön vele, drága Price
kisasszony, ez a bosszúságok estéje; mindenki bosszús és ingerült; de nem kell törődnie velük
- s megkülönböztetett kedvességgel tovább beszélt hozzá, hogy jobb kedvre derítse, bár ő
maga is rosszkedvű lett. Egy pillantás a bátyja felé elég volt ahhoz, hogy a színházi tanács
részéről abbamaradjon az unszolás, és őszinte jóságával, amely csaknem minden cselekedetét
irányította, Crawford kisasszony hamarosan visszanyerte azt a keveset, amit Edmund szemé-
ben veszített.
Fanny nem imádta éppen Crawford kisasszonyt; most azonban nagyon hálás volt neki a
kedvességéért; s amikor Mary meglátta a hímzését, és azt mondta, hogy szeretné, ha ő is
olyan szépen tudna kézimunkázni, és elkérte a mintát, és megjegyezte, hogy Fannynak persze
most már többet kell foglalkoznia az öltözködésével, hiszen végleg elfoglalja helyét a
társaságban, ha az unokanővére férjhez megy, majd azt kérdezte, milyen híreket kapott
legutóbb a tengerész bátyjától, ő már nagyon kíváncsi rá, biztosan nagyszerű fiatalember, és
azt ajánlotta Fannynak, hogy rajzoltassa meg az arcképét, mielőtt legközelebb ismét tengerre
szállna - Fanny kénytelen volt elismerni, hogy mindez a hízelgés nagyon jólesik, és
élénkebben figyelt a kérdésekre, mint ahogy szándékában állott, és még válaszolgatott is
rájuk.
A darabról közben tovább folyt a tanácskozás, és Crawford kisasszony figyelmét Tom
Bertram csakhamar elvonta Fannytól, kijelentve, hogy végtelenül sajnálja, de semmiképp sem
vállalhatja Anhalt szerepét az inasé mellett: igazán mindent megpróbált, de hiába, nem megy;
erről le kell mondani. - Lesz azért, aki eljátssza, ne féljen semmit - tette hozzá. - Csak szólni
kell, s válogathatunk a jelentkezők között. Máris fel tudnék sorolni legalább hat fiatalembert,
egyik se lakik messzebbre hat mérföldnél, aki boldog lenne, ha bevennénk a társulatunkba, s
egyik-másik nem is hozna szégyent ránk; tökéletesen megbíznék például akármelyik Oliver
fiúban vagy Charles Maddoxban. Tom Oliver nagyon eszes fiú, Charles Maddoxnál kifogás-
talanabb úriembert pedig el sem lehet képzelni, úgyhogy holnap korán reggel lóra ülök, át-
nyargalok Stoke-ba, és megállapodom valamelyikükkel.
Mialatt beszélt, Maria nyugtalanul sandított Edmundra, attól tartva, hogy hevesen tiltakozni
fog a szereplőgárda kibővítése ellen, hisz az elején váltig hangoztatták, hogy ilyesmire nem
kerülhet sor; Edmund azonban nem szólt semmit. Egy pillanatnyi gondolkodás után Crawford
kisasszony nyugodt hangon így felelt: - Ami engem illet, semmi kifogásom nem lehet az
ellen, amit mindenki helyesnek tart. Nem is tudom, találkoztam-e már a szóban forgó urak
közül valamelyikkel? Hogyne, Charles Maddox úr a múltkor ott vacsorázott a nővéreméknél,
nem igaz, Henry? Higgadt, rendes fiatalembernek látszott. Emlékszem rá. Inkább őt kérjék
fel, ha egyébként mindegy; számomra kellemesebb lenne, mint egy vadidegen.
Nem volt vita: Charles Maddoxot fogják felkérni. Tom Bertram ismét kijelentette, hogy kora
reggel átlovagol hozzá; s bár Julia, aki addig alig nyitotta ki a száját, most Mariára, majd
Edmundra pillantva gúnyosan megjegyezte, hogy „a mansfieldi műkedvelők tevékenysége
határozottan fel fogja rázni az egész környéket”, Edmund változatlanul hallgatott, csak
elszánt komolysága mutatta, hogy mit érezhet.
- Őszintén szólva, nem várok valami sokat a darabunktól - mondta Crawford kisasszony
halkan Fannynak egy kis tűnődés után -, és Maddox úr biztos lehet felőle, hogy mielőtt el-
kezdenénk közös próbáinkat, egy kissé meg fogom kurtítani a szerepét, a magamét pedig még
annál is jobban. Nagyon kellemetlen az egész; igazán nem így képzeltem.
 Tizenhatodik fejezet

Bármilyen ügyes volt is Crawford kisasszony, Fannyban mégsem oldhatta fel igazán a
történtek emlékét. Hogy elmúlt az este, Fanny nyugovóra tért, de még akkor sem bírt másra
gondolni, idegei még akkor is remegtek a támadástól, amelyet Tom intézett ellene, méghozzá
nyilvánosan és kitartóan, s szívét változatlanul görcsbe szorította a nagynénje barátságtalan
megjegyzése és szemrehányása. Hiszen a figyelem középpontjába állították egy ilyen üggyel
kapcsolatban, nyíltan megmondták, hogy erre az előjátékra még sokkal rosszabb dolgok kö-
vetkeznek, kényszeríteni akarták, hogy szerepeljen, amit ő lehetetlennek érzett; azután
makacssággal és hálátlansággal vádolták, s alantas helyzetére is utalás történt - mindez
annyira fájt, amikor elhangzott, hogy Fanny egyedül maradva is majdnem ugyanúgy
szenvedett az emlékétől s azonkívül a félelemtől is, hogy másnap újabb fejlemények
várhatók. Crawford kisasszony csak ideiglenesen nyújthatott védelmet; mit tegyen, ha
szűkebb családi körben ismét sarokba szorítják a Tomtól és Mariától megszokott erőszakos
fölénnyel, s Edmund épp nem lesz jelen? A kérdés válasz nélkül maradt, amikor Fanny
álomba zuhant, és másnap ébredéskor éppoly fenyegetően állt előtte. Amióta a családhoz
került, mindig a kis fehér padlásszobában aludt, s mivel itt semmi sem adott ihletet, Fanny
gyorsan felöltözött, és átment egy másik, tágasabb helyiségbe, ahol jobban lehetett fel-alá
járkálni és gondolkozni, s amelyet egy ideje majdnem ugyanannyira a magáénak mondhatott.
Régebben ez volt a tanulószobájuk, úgy is hívták, amíg a Bertram lányok meg nem tiltották,
hogy annak nevezzék, bár a rendeltetése még egy darabig a régi maradt. Itt lakott Lee
kisasszony, itt szoktak volt írni, olvasni, beszélgetni és nevetgélni egészen három évvel
ezelőttig, amikor a nevelőnő elköltözött tőlük. A szoba akkor fölöslegessé vált, s egy ideig
nem is használta senki, azazhogy csak Fanny, ha a növényeit ápolta, vagy elő akart venni
egyet a könyvei közül, melyeket a legszívesebben most is ott tartott, mert odafönt a
szobácskájában nem akadt elég hely a számukra; aztán mindinkább rájött a tanulószoba
előnyeire, kincsei is megszaporodtak, s ő egyre több időt töltött közöttük. Mivel pedig
semmilyen ellenállásba nem ütközött, lassanként minden fortély nélkül, a lehető
legtermészetesebben kisajátította a szobát, úgyhogy most már mindenki az övének tekintette.
A Keleti Szoba - így hívták, amióta Maria Bertram tizenhat éves lett - éppúgy Fanny
birodalmának számított, mint a fehér padlásszoba: ez ugyanis olyan kicsi volt, hogy mindenki
belátta a másik szoba használatának szükségességét, s a Bertram kisasszonyok, akik eléggé
kimutathatták előkelőbb mivoltukat a maguk előkelő lakosztályaival, fenntartás nélkül
lemondtak róla; Norrisné pedig, miután kikötötte, hogy Fanny kedvéért soha nem szabad
befűteni, többé-kevésbé bele tudott törődni, hogy unokahúga megkapja azt, ami senki másnak
nem kellett, bár néha olyan szavakkal beszélt erről a nagylelkűségről, mintha a ház legjobb
szobáját engedték volna át neki.
A szoba fekvése olyan kedvező volt, hogy az igénytelen Fanny sok kora tavaszi és késő őszi
reggelen még tűz nélkül is kibírta benne; sőt, amíg egyetlen napsugár behatolt, azt remélte,
hogy télen is használhatja. Elmondhatatlan, mit jelentett neki szabad óráiban ez a szoba.
Odamenekülhetett, ha a földszinten kellemetlenségek érték, s mindig talált vigaszt valami
foglalatosságban vagy a gondolataiban. A növényei, a könyvei - amelyeket szorgalmasan
gyűjtögetett, mióta életében először jutott egy shilling birtokába -, az íróasztala, a
jótékonyságból vagy kedvtelésből végzett kézimunkák mindig ott voltak a keze ügyében;
vagy ha semmihez se volt kedve, s csak az ábrándozás segíthetett, nemigen talált a szobában
olyan tárgyat, amelyhez ne fűződtek volna érdekes emlékek. Mindegyik a barátja volt, vagy
egy barátjához vezette a gondolatait; s bár néha sokat kellett szenvednie, bár sokszor
félreértették a szándékát, vagy nem törődtek az érzéseivel, s lebecsülték az értelmét; bár
tapasztalhatta a zsarnokság, a gúny és a közöny minden szúrását: ha visszagondolt rájuk,
csaknem mindig talált valami vigasztaló mozzanatot. Lady Bertram a pártját fogta, Lee
kisasszony megdicsérte, vagy ami gyakrabban fordult elő, és jobban is esett: Edmund állt ki
mellette a barátságával; képviselte az érdekeit, vagy megmagyarázta, hogy mit is akart;
csitította, hogy ne sírjon, vagy kimutatta a szeretetét, amitől a könnyek is édessé váltak - s
most ezt az egészet úgy összeolvasztotta, olyan harmonikusan elrendezte az időbeli távlat,
hogy minden régi bánatnak megvolt a maga varázsa. Fannynak szívéhez nőtt a szoba, és
berendezését nem cserélte volna el a ház legszebb bútoraival, bár az eredetileg sem túlságosan
szép tárgyakat a gyerekek még jobban megrongálták; pompának vagy dísznek nem is akadt
egyéb, mint egy kifakult párnás zsámoly, Julia keze munkája, melyet a szalonba nem lehetett
bevinni, három átlátszó kép, akkoriban csinálták, amikor bolondultak az átlátszó képekért, s
ki is ragasztották az egyik ablak három alsó táblájára, a Tintern-apátság romját egy itáliai
barlang és egy cumberlandi holdsütötte tó közé; aztán voltak még sziluettek a család
különböző tagjairól; más helyre nemigen lettek volna méltóak, de itt odakerülhettek a
kandallópárkány fölé; s mellettük a falra tűzve egy hajó rajza, melyet négy évvel ezelőtt
küldött William a Földközi-tengerről, alatta a neve: „Az Antwerpen hadihajó”, akkora
betűkkel, mint a főárboc.
Ebbe a biztonságos fészekbe vonult most vissza Fanny, hogy kipróbálja, vajon meg tudja-e
nyugtatni kétség gyötörte, izgatott lelkét, vajon Edmund sziluettjéből kiolvasható-e, mit
tanácsolna ő, s ha ablakot nyit a muskátlijaira, vajon nem ad-e neki is egy kis lelkierőt a friss
levegő. De nemcsak a kitartását illető félelemtől akart megszabadulni: most már azt se tudta
biztosan, voltaképpen mit kell tennie, s ahogy fel-alá járkált a szobában, kétségei nőttön-
nőttek. Vajon helyes-e, hogy nem enged a buzgó kérésnek, a heves kívánságnak - hiszen azok
is kérik, akiknek a legnagyobb szolgálatkészséggel tartozik, s lehet, hogy ettől függ, sikerül-e
a terv, amelybe szívüket-lelküket beleadták? Nem azért tiltakozik-e, mert rossz a természete,
önző, és fél a szerepléstől? S vajon Edmund álláspontja, az a véleménye, hogy Sir Thomas az
egész előadást helytelenítené, elég lesz-e igazolásnak, ha következetesen szembe akar szállni
a többiekkel? Annyira iszonyodott a színpadi fellépéstől, hogy kételkedni kezdett a tulajdon
aggályainak őszinteségében és tisztaságában; s ahogy körülnézett, egyre erősebben érezte,
hogy az unokatestvérei joggal támasztanak igényt a szolgálataira, hiszen ott volt az a számta-
lan ajándék, amellyel elhalmozták. A két ablak közötti asztalkát elborították a kézimunka-
dobozok és -kosarak, amelyeket az évek folyamán kapott, főleg Tomtól; e sok kedves emlék
láttán egyre jobban szégyellte magát a tartozása miatt. Így vívódott a kötelességtudásával,
amikor kopogtattak az ajtón, s halk „tessék”-jére az lépett a szobába, akivel minden kétségét
meg szokta beszélni. Fannynak felcsillant a szeme: Edmund állt előtte.
- Beszélhetnék veled néhány percig, Fanny? - kérdezte.
- Hogyne.
- Szeretném, ha meghallgatnál. Szeretném hallani a véleményedet.
- Az én véleményemet! - kiáltotta Fanny, megriadva a bóktól, bármennyire jólesett is neki.
- Igen, a tanácsodat és a véleményedet. Nem tudom, mitévő legyek. Ez a színházi terv, mint
te is látod, egyre csúnyább lesz. Rosszabb darabot nemigen választhattak volna, most pedig
mindennek a tetejébe, be akarnak vonni még egy fiatalembert, akit alig ismerünk. Ezzel aztán
vége a meghittségnek és az illendőségnek, amiről eleinte annyi szó esett. Semmi rosszat nem
tudok Charles Maddoxról; de az a közvetlen... sőt, több mint közvetlen: bizalmas viszony,
amivel egy ilyen kapcsolat járna, mindenképp helytelenítendő. Ha erre gondolok, elfogy
minden türelmem; olyan súlyosnak tartom a dolgot, hogy feltétlenül meg kell akadályozni, ha
mód van rá. Te nem így látod?
- De igen; de mi lenne a megoldás? Tom feltétlenül ragaszkodik hozzá.
- Csak egy megoldás van, Fanny. El kell vállalnom Anhalt szerepét. Tisztában vagyok vele,
hogy Tomot semmi mással nem lehet leszerelni.
Fanny nem tudta, mit feleljen.
- Rendkívül kínos - folytatta Edmund. - Még a látszat is kínos, hogy valaki ennyire követke-
zetlen. Miután kezdettől fogva elleneztem a tervüket, látszólag képtelenség, hogy most csat-
lakozom hozzájuk, amikor minden tekintetben túlléptek az eredeti elképzeléseiken; de nem
látok más kiutat. És te, Fanny?
- Nem - mondta lassan Fanny -, hirtelenjében semmit se látok, de...
- De micsoda? Látom, nem értesz velem egyet. Gondolkodjál rajta egy kicsit. Te talán nem
látod olyan világosan, mint én, mennyi kárt okozhat, és mennyi kellemetlenséget fog okozni,
ha így fogadunk be magunk közé egy fiatalembert; bejáratos lesz a házunkba, akkor jön,
amikor akar, és egyszeriben olyan kapcsolatba kerül velünk, amely lehetetlenné tesz
bármiféle tartózkodást. Például micsoda bizalmasságot teremtene minden egyes próba.
Elgondolni is rossz! Képzeld magad Crawford kisasszony helyébe, Fanny. Gondold meg, mit
jelentene egy idegennel eljátszani Ameliát. Figyelembe kell vennünk Crawford kisasszony
érzéseit, mert nyilvánvaló, hogy vannak érzései. Hallottam, mit mondott neked tegnap este, és
megértettem belőle, mennyire nem szívesen játszana együtt egy idegennel; valószínűleg
egészen másra számított, amikor elvállalta a szerepet... talán nem gondolta végig, mi lesz
belőle... éppen ezért csúnya lenne, mindenképpen helytelen lenne, ha most magára hagynánk.
Tisztelnünk kell az érzéseit. Te nem így gondolod, Fanny? Mintha tétováznál.
- Sajnálom Crawford kisasszonyt; de még jobban sajnálom; hogy maga olyasmibe keveredik,
amit határozottan ellenzett, s amiről valamennyiünk előtt kijelentette, hogy a nagybátyám is
ellenezné. Micsoda diadal a többieknek!
- Nem lesz olyan nagy a diadaluk, ha majd látják, milyen csapnivaló színész vagyok. De azért
kétségtelenül diadalmaskodni fognak, és ezt el kell viselnem. Ha sikerül rávennem őket, hogy
minél kevesebb embert avassanak be az egészbe, minél kisebb legyen a közönség, s minél
korlátozottabb formák között maradjon az esztelenségünk, akkor nem lesz hiábavaló az
áldozat. E pillanatban semmi befolyásom nincsen, nem tehetek semmit: megsértettem őket,
nem hallgatnak rám; de ha jobb kedvre derülnek az engedményemtől, talán hajlandók lesznek
sokkal szűkebb körben tartani az egészet, mint ahogy a jelek szerint most akarják. Az már
kézzelfogható nyereség lenne. Szeretném elérni, hogy Rushworthnén és Grantékon kívül ne
hívjanak meg senkit. Nem gondolod, hogy ezért érdemes?
- De igen, nagy eredmény lenne.
- És te mégsem helyesled. Tudsz-e valami más módszert, amellyel ugyanennyit tehetnék?
- Nem, semmi más nem jut eszembe.
- Akkor mondd, hogy jóváhagyod, Fanny. Addig nem lehetek nyugodt.
- Jaj, bátyám!
- Ha nem állsz mellém, kételkednem kell magamban, és mégis... De hát igazán nem hagyha-
tom, hogy Tom összevissza nyargaljon a környéken, és lámpással keresse a színészjelölteket...
mindegy, hogy kit, csak úri formája legyen. Azt hittem, te jobban megérted Crawford kis-
asszony érzéseit.
- Biztos, hogy örülni fog. Nagy kő esik majd le a szívéről - mondta Fanny, s igyekezett több
együttérzést mutatni.
- Még soha nem volt olyan szeretetre méltó, mint éppen hozzád, tegnap este. Azzal különösen
megnyerte a rokonszenvemet.
- Nagyon kedves volt, csakugyan, és őszintén örülök, hogy most megszabadul...
Nem tudta befejezni ezt az önzetlen kitörést. A lelkiismerete nem engedte - de Edmundnak
ennyi is elég volt.
- Reggeli után mindjárt átmegyek hozzá - mondta -, és biztosan nagy örömöt szerzek neki.
Most pedig, Fannykám, nem zavarlak tovább. Nyilván olvasni akarsz. De sehogy se tudtam
megnyugodni, amíg nem beszéltem veled, s nem sikerült döntésre jutnom. Álmomban is,
ébren is egész éjszaka ezzel foglalkoztam. Kellemetlen história, de nélkülem még kellemetle-
nebb volna. Ha Tom már felkelt, rögtön beszélek vele, hadd essünk túl rajta, és a reggelinél
már általános lesz a jó hangulat, amiért ilyen egységesen játsszuk ezt a kutyakomédiát. Te
meg addig, ha jól látom, átruccansz egy kicsit Kínába. Hol jár e pillanatban Lord
Macartney?12 - kérdezte, felütve egy kötetet, majd az asztalon heverő többi könyvbe is
belelapozott. - S itt vannak Crabbe Meséi, meg az Idler,13 hogy felüdítsenek, ha belefáradtál a
komoly olvasmányokba. Rettentően irigylem ezt a kis mentsváradat; mihelyt kiteszem a
lábam, te már el is felejtetted, mennyi bajt okoz ez az ostoba színház, és kényelmesen
letelepedsz az asztalod mellé. De ne maradj itt túl sokáig; még megfázol. Kiment; de Fanny
bizony nem olvasott, nem ruccant át Kínába, nem talált megnyugvást. Nem tudott másra
gondolni, mint Edmund rendkívüli, hihetetlen, ijesztő bejelentésére. Hát mégis szerepelni
fog! Miután annyit tiltakozott ellene - teljes joggal, és nyilvánosan! Hiszen Fanny hallotta,
miket mondott, látta az arcát, tudta, mit érez. Lehetséges ez? Edmund olyan következetlenül
viselkedik! Vajon nem csapja-e be önmagát? Nem téved? Ó, ez mind Crawford kisasszony
műve! Az ő befolyása érződött ki Edmund minden szavából, s Fanny végtelenül elkeseredett.
A tulajdon magatartását illető kételyek és félelmek, amelyek az előbb még annyira kínozták,
majd háttérbe szorultak, míg Edmundot hallgatta, most elvesztették minden jelentőségüket.
Az új fájdalom nagyobb volt, elnyelte őket. Most már lesz, ami lesz, nem bánja. Ha az
unokatestvérei megint rátámadnak, csak tessék, sebet úgysem üthetnek rajta. Ő már túl van az
egészen; s az se számít, ha végül is engednie kell - most már minden mindegy.

12
Lord Macartney volt az első angol követ Kínában; ottani szerepléséről 1797-ben könyvet írtak,
amely nagyon népszerűvé vált.
13
George Crabbe verses Meséi 1812-ben jelentek meg; az Idler Samuel Johnson egyik cikkgyűjte-
ménye (1758-60).
 Tizenhetedik fejezet

Tom Bertram és Maria csakugyan eltelhetett a diadallal. Nem is remélték, hogy ekkora
győzelmet aratnak Edmund tartózkodása felett, s most valósággal ujjongtak. Dédelgetett
tervüknek immár semmi sem állt az útjában, s egymás között nagy garral beszéltek arról a
jellemgyöngeségről és irigységről, amelynek a fordulatot tulajdonították. Hiába vágott
Edmund továbbra is olyan komoly képet, s hiába hajtogatta, hogy ellenzi a tervet általában és
a választott darabot különösen, mégiscsak ők kerekedtek fölül: Edmund játszani fog, s erre
csakis a tulajdon önzése kényszerítette. Edmund leszállt arról az erkölcsi magaslatról, amelyet
addig elfoglalt, s ez diadallal töltötte el a testvéreit.
Diadalukat azért nem éreztették vele túlságosan, legfeljebb egy-egy izomrándulás árulkodott
róla a szájuk szögletében, s olyan boldognak mutatkoztak, amiért mégsem kell Charles
Maddoxhoz fordulniuk, mintha önmagukon tettek volna erőszakot a meghívás gondolatával.
Minden vágyuk az volt, hogy szűk családi körben maradjon az egész; senkinek sem eshetett
volna rosszabbul, mint nekik, ha egy idegent is be kell fogadni; s amikor Edmund ezt a
gondolatot továbbfejlesztve annak a reményének adott kifejezést, hogy a közönség sem lesz
túlságosan népes, pillanatnyi nagylelkűségükben mindent megígértek. Edmund mindenkitől
csak kedvességet és segítő szándékot tapasztalt. Norrisné felajánlotta, hogy elkészíti a jelme-
zét, Yates úr biztosította, hogy Anhalt utolsó jelenete a báróval nagy színészi teljesítményekre
és hatásokra ad lehetőséget, Rushworth úr pedig vállalkozott rá, hogy megszámolja, hány
szövegből áll a szerepe.
- Talán most már Fanny is beadná a derekát - mondta Tom. - Hátha rá tudnád beszélni.
- Nem, az ő álláspontja nagyon határozott. Semmiképpen sem fog játszani.
- Jó, ha nem, nem. - S többé egy szót sem szóltak erről; de Fanny érezte, hogy megint
veszélyben forog, és már nem is volt olyan fásult a veszéllyel szemben.
A paplakban legalább annyi mosolyt váltott ki Edmund pálfordulása, mint a kastélyban; s
Crawford kisasszony, akit még inkább megszépített a mosolygás, mindjárt nagyobb lelkese-
déssel vetette magát az előkészületekbe, úgyhogy Edmund végképp megnyugodott:
csakugyan kímélnie kellett egy ilyen lány érzéseit; jól tette, hogy mégis kötélnek állt. S a nap
igen kellemes, bár nem egészen józan gondolatok jegyében telt el. Fannyt egy dolog
mindenesetre megvigasztalhatta: Crawford kisasszony nyomatékos kérésére Grantné a tőle
megszokott szívélyességgel elvállalta azt a szerepet, amelyet Fannynak szántak; ő csak ebben
az egyben találhatott örömet a nap folyamán, s még ezzel is járt egy kis szívfájdalom, amikor
Edmund bejelentette: hiszen Crawford kisasszonynak tartozott köszönettel, Crawford
kisasszony kötelezte hálára, s róla kellett valóságos dicshimnuszt végighallgatnia, hogy
milyen jóságos teremtés. A veszély tehát elmúlt, de béke vagy biztonság nem lépett a
helyébe. Fanny még soha nem állt ilyen messze a lelki békétől. Önmagát ugyan nem érezte
hibásnak, de különben csak gyötörte minden gondolat. Szíve és esze egyformán tiltakozott
Edmund lépése ellen: nem tudta megbocsátani a következetlenségét, s fájt látnia, hogy még
boldog is tőle. Nagy féltékenység és nyugtalanság kavargott benne. Sértőnek érezte Crawford
kisasszony jókedvét, és baráti szavaira alig bírt higgadtan válaszolni. Körülötte mindenki
nevetett, izgult, lelkendezett, fontoskodott, mindenkit lekötött a maga érdekes elfoglaltsága,
szerepe, kosztümje, kedvenc jelenete, megvoltak a társai és szövetségesei: mindenki remekül
szórakozott a sok tanácskozással, tervezgetéssel vagy a közben felmerülő tréfás ötletekkel.
Csak ő volt szomorú, csak rajta néztek keresztül; nem kapott részt semmiből; ha akart, ott
maradt, ha nem, elmehetett; ott ülhetett a lárma középpontjában, vagy visszavonulhatott a
Keleti Szobába, de így se, úgy se vették észre, s nem hiányzott senkinek. Már-már úgy érezte,
hogy ennél minden jobb lett volna. Grantné bezzeg nagyon fontos személyiség lett: az ő
készségéről csak magasztaló szavak hangzottak el; alkalmazkodtak az ízléséhez, a ráérő
idejéhez; mindenképp a kedvében jártak, körüludvarolták, dicsérték; s Fanny közel járt ahhoz,
hogy elirigyelje a szerepét. De azután kijózanodott: belátta, hogy ő sohasem számíthatott
volna olyan megbecsülésre, mint Grantné; de ha égig magasztalják, akkor sem tudott volna
nyugodt lélekkel részt venni egy olyan vállalkozásban, amelyet mélységesen el kellett ítélnie,
már csak a nagybátyja miatt is.
Fanny egyébként hamarosan észrevette, hogy nemcsak ő szomorú a társaságban. Julia is
szenvedett, bár nem éppen olyan ártatlanul.
Henry Crawford csak játszott a szívével, Julia mégis régóta tűrte a fiatalember udvarlását, sőt,
biztatta is, pedig kigyógyíthatta volna a csöppet sem alaptalan féltékenység, melyet a nővére
iránt érzett; most pedig, amikor tudomásul kellett vennie, hogy Henry Crawford Mariát
részesíti előnyben, egyáltalán nem kezdett nyugtalankodni Maria miatt, de lelki egyensúlyát
sem nyerte vissza. Csak ült nagy durcásan, búskomor hallgatásba merülve, amelyből nem
zökkenthette ki sem a kíváncsiság, sem az elhangzó tréfák; vagy pedig fogadta Yates úr
udvarlását, csakis vele beszélt erőltetett vidámsággal, és kicsúfolta a többiek színészi
képességeit.
A sértésre következő egy-két napon Henry Crawford még igyekezett jóvátenni a bűnét, latba
vetve a hízelgések és bókok szokásos fegyvertárát, de néhány sikertelen kísérlet után fel-
hagyott vele, mert nem tartotta túlságosan fontosnak; különben is, a színdarab hamarosan
annyira lefoglalta, hogy többfelé már nemigen ért rá udvarolni, s egyáltalán nem érdekelte a
kis összezördülés, sőt, inkább fellélegzett, hogy ilyen szerencsésen véget ért az egész, mielőtt
másban is vérmes remények támadhattak volna, nemcsak Grantnéban. Grantné ugyan nem
örült annak, hogy Julia kimaradt a darabból, és csak ül egymagában; de mivel úgy vélte, hogy
Julia boldogsága nem múlhat ezen, Henryre pedig nyugodtan rá lehet bízni a saját boldog-
ságát, s ő rendkívül meggyőző mosollyal ki is jelentette, hogy sohasem gondolt komolyan
Juliára, és Julia sem őrá, Grantné kénytelen volt beletörődni, legfeljebb megismételte korábbi
intelmeit az idősebbik nővérre vonatkozóan, s kérte Henryt, hogy tartson mértéket az udvar-
lásban, és ne játsszon a tűzzel, maga pedig szívvel-lélekkel kivette a részét mindenből, ami
örömet szerzett a fiataloknak általában, s különösen kettejüknek, akik oly közel álltak a szívéhez.
- Meglep, hogy Julia nem szeretett bele Henrybe - mondta egy alkalommal Marynek.
- Dehogynem - felelte hűvösen Mary. - Azt hiszem, mind a két nővér beleszeretett.
- Mind a kettő! Nem, nem, ilyesmiről szó sem lehet! A világért se célozz rá Henry előtt.
Gondolj Rushworth úrra!
- Inkább Bertram kisasszonyt figyelmeztesd, hogy gondoljon Rushworth úrra. Ráfér a
figyelmeztetés. Ami engem illet, én sokszor gondolok Rushworth úr vagyonára és független-
ségére, és szeretném, ha jobb kezekbe kerülne; de őrá magára nem gondolok soha. Ha
valakinek ekkora birtoka van, legyen csak a grófság képviselője; foglalkozás után úgysem
kell néznie, hát képviselje a grófságot.
- Biztosan be is kerül a parlamentbe. Ha Sir Thomas megjön, nyilván fellép valamelyik
kerületben, de eddig még senki sem fogta munkára.
- Sir Thomasnak lesz dolga elég, ha majd hazajön - mondta Mary egy kis hallgatás után. -
Emlékszel Hawkins Browne Ódá-jára14 a dohányhoz, amelyben Pope-ot15 utánozza?
14
Hawkins Browne (1705-60), korának népszerű paródiaírója.
15
Alexander Pope (1688-1744), neves költő, a Fürtrablás szerzője.
 Dicső levél! Füstöd repesni készt,
Az úrnak békét adsz, a papnak észt.
Én így parodizálnám:
Dicső lovag! Szigorod dalra készt,
Lányodnak vagyont adsz, Rushworthnak észt.
Mit szólsz hozzá nővérkém? Úgy látszik, minden Sir Thomas hazatérésétől függ.
- Hidd el, te is méltányolni fogod a jelentőségét, ha majd a családja körében találkozol vele.
Nem tesz jót a társaságunknak, hogy nincs itt. Tiszteletet parancsoló, tekintélyes ember,
ahogy illik is egy ilyen ház fejéhez, s a jelenlétében mindenki úgy viselkedik, ahogy kell. Ha
itthon van, Lady Bertram sem látszik olyan jelentéktelennek, Norrisnét pedig senki más nem
tudja kordában tartani. De Mary, azt azért verd ki a fejedből, hogy Henry tetszik Maria
Bertramnak. Juliának nem tetszik, az biztos, különben tegnap este nem kacérkodott volna úgy
Yates úrral; Maria és Henry nagyon jó barátok, de Maria úgy szereti Sothertont, hogy nem
lehet csapodár.
- Nem sokat adnék Rushworth úr esélyeiért, ha Henry közbelépne, mielőtt még aláírják a
házassági szerződést.
- Ha csakugyan ilyesmire gyanakszol, tennünk kell valamit; s mihelyt vége a színielőadásnak,
beszélünk a fejével, és színvallásra kényszerítjük; ha pedig nincsenek komoly szándékai,
elküldjük egy ideig, bármennyire a testvérünk is.
Julia azonban mégiscsak szenvedett, bár Grantnénak nem tűnt fel, és a saját családja sem igen
vette észre. Igenis beleszeretett Henrybe, még mindig szerelmes volt, s elszenvedte mindazt,
amit egy heves természet és élénk kedély szenvedhet, ha füstbe mennek dédelgetett, bár
ésszerűtlen reményei, s ráadásul még súlyosan sértve is érzi magát. Vérző szíve megtelt
dühvel, és vigasztaló gondolatai mind haragban fogantak. Nővére, akihez mindig oly közel
állt, most a legnagyobb ellensége lett: elidegenedtek egymástól; s Julia képes volt azt kívánni,
bárcsak gyászos vége lenne a Henry Crawforddal még mindig tartó kapcsolatnak, bárcsak
megbűnhődne Maria, amiért olyan szégyenletesen bánt vele is, Rushworth úrral is. Míg az
érdekeik megegyeztek, a nővérek barátságát nem zavarta sem vérmérsékleti különbség, sem
nézeteltérés, a mostani próbatétel azonban leleplezte, hogy nincs bennük annyi szeretet és
igazságérzet, amelyből megértést vagy méltányosságot, tisztességet vagy együttérzést merít-
hetnének. Maria élvezte a diadalát, és tovább tört célja felé, mit sem törődve Juliával; Julia
pedig, valahányszor tapasztalta, mennyire kitünteti Henry Crawford Mariát, mindig abban
reménykedett, hogy féltékenység és nyilvános botrány lesz a vége.
Fanny sok mindent látott ebből, és sajnálta is érte Juliát; de mondani semmit sem mondtak
egymásnak. Julia nem nyilatkozott meg, Fanny pedig nem mert bizalmaskodni. Külön
szenvedtek mind a ketten, s csak Fanny gondolatvilágában kerültek egymás mellé.
A két fivér és a nagynéni pedig már csak azért sem vette észre Julia lelki dúltságát, s azért
nem is sejtette igazi okait, mert ki-ki el volt telve a maga dolgával. Másra nem terjedt ki a
figyelmük. Tomot annyira lekötötte a színház, hogy csak azt látta meg, aminek közvetlenül
köze volt hozzá. Edmund gondolatait is más pólusok vonzották - a színpadi és a valóságos
szerepe, Crawford kisasszony személye és a tulajdon magatartása, a szerelem és a következe-
tesség -, tehát ő sem vett észre semmit; Norrisné pedig annyira el volt foglalva a társulat apró
ügyeinek irányításával és lebonyolításával, a jelmezek leggazdaságosabb összeállításával -
amiért senki se mondott köszönetet -, s a távollevő Sir Thomas érdekeinek lelkes képvise-
letében egy-egy félkorona megtakarításával, hogy a lányok magatartásának felügyeletére
vagy boldogságuk oltalmazására már igazán nem futotta az idejéből.
 Tizennyolcadik fejezet

Most már jó úton haladt előre minden; színház, színészek, színésznők és jelmezek egyre
tökéletesebbé váltak; de mégis, bár nagyobb akadály nem merült fel ismét, Fanny alig néhány
nap múltán megállapíthatta, hogy a résztvevők öröme azért nem egészen zavartalan, s az az
összhang és boldogság, amelyet eleinte csak nehezen bírt elviselni, szinte pillanatonként
csorbát szenved. Mindenkinek volt valami bosszúsága - Edmundnak nem is egy. Legnagyobb
megrökönyödésére egy díszletfestő érkezett a városból, és munkához is látott, tetemesen
növelve a kiadásokat, s ami még rosszabb volt, az egész ügy szenzációját; Tom pedig egy-
általán nem hallgatott Edmundra, és ahelyett, hogy korlátozni igyekezett volna a közönséget,
boldog-boldogtalannak osztogatta a meghívókat. Őt egyébként az bosszantotta, hogy a
díszletfestő lassan dolgozik, és kezdett türelmetlenkedni. Már betanulta a szerepét - jobban
mondva a szerepeit, mert elvállalt minden kis szerepet, amely nem ütközött az inaséval, és
alig várta, hogy színpadra léphessen; s a tétlen napok folyamán egyre inkább megerősödött
benne az az érzés, hogy a szerepei együttvéve is elég jelentéktelenek, és talán jobb lett volna
valami más darabot választani.
Fanny, aki mindig nagyon udvarias hallgató volt, sokszor pedig az egyetlen hallgató, aki
rendelkezésre állt, hamarosan a letéteményese lett szinte valamennyiük panaszainak és
bánatának. Ő volt az, aki értesült róla, hogy Yates urat az egész társaság szörnyű ripacsnak
tartja; hogy Yates úr csalódott Henry Crawfordban; hogy Tom Bertram rettenetesen hadar, és
alig lehet megérteni a szavát; hogy Grantné mindent elront a nevetésével; hogy Edmund még
nem tudja a szerepét, s hogy Rushworth úrral együttműködni valóságos kínszenvedés, mert
súgó nélkül meg se tud mukkanni. Arról is értesült, hogy szegény Rushworth úr nemigen talál
partnert, aki hajlandó lenne próbálni vele; ő is Fannynak öntötte ki a szívét, mint a többiek;
sőt, Fanny azt is jól látta, milyen feltűnően kerüli Rushworth úr társaságát Maria, s milyen
fölöslegesen sokszor próbálja végig első jelenetét Crawford úrral, úgyhogy attól kezdett
tartani, előbb-utóbb másféle panaszokat is hallania kell a vőlegénytől. Szó sem volt arról,
mintha a színdarab csak örömet és szórakozást nyújtott volna mindannyiuknak; Fanny tapasz-
talhatta, hogy mindenki hiányol valamit, és bosszúságra ad okot a többieknek. Mindenkinek
vagy rövid, vagy hosszú volt a szerepe; senki sem akart alájátszani a másiknak; senki sem
jegyezte meg, hogy melyik oldalról kell bejönnie, senki sem követte az utasításokat - kivéve
azt, aki éppen panaszkodott.
Fannynak legalább annyi ártatlan örömöt szerzett a darab, mint bárki másnak; Henry
Crawford nagyon jól játszott; s Fanny élvezte, ha besurranhatott a színházba, és
végighallgathatta az első felvonás próbáját, bár Maria szövegében talált némi kivetnivalót.
Maria - ezt nem tagadhatta - szintén jól játszott, túlságosan is jól; s Fanny az első próbák után,
amikor egyedül maradt a közönség soraiban, igyekezett hasznosítani magát, akár mint súgó,
akár mint néző. Úgy vélte, Crawford úr kétségtelenül a legjobb színész valamennyiük közül;
biztosabb fellépése volt, mint Edmundnak, több esze, mint Tomnak, nagyobb tehetsége és
jobb ízlése, mint Yates úrnak. Fanny ugyan nem szerette mint embert, de el kellett ismernie,
hogy ő a legjobb színész, s ebben majdnem mindenki egyetértett vele. Yates úr a kivételhez
tartozott: ő bárgyúnak és sótlannak találta Henry Crawford alakítását; s végül eljött az a nap
is, amikor Rushworth úr Fannyra emelte borús tekintetét, és így szólt: - Kegyed is úgy el van
ragadtatva mindettől? Én, ha megfeszülök se tudok rajongani érte; s köztünk maradjon, de
nevetségesnek tartom, hogy egy ilyen alacsony, jelentéktelen, rossz külsejű ember
mindenáron nagy színész akar lenni.
Ettől kezdve visszatért régi féltékenysége, amelyet Maria nem is igen igyekezett elaltatni,
mert crawfordi reményei mindinkább fellángoltak; s egyre valószínűtlenebbnek látszott, hogy
Rushworth úr valaha is meg tud birkózni mind a negyvenkét szövegével. Hogy tűrhető
alakítást nyújthatna, arról igazán nem álmodott senki, kivéve az anyját; Rushworthné ugyanis
inkább azt sajnálta, hogy a szerepe nem nagyobb, s addig nem is akart átjönni Mansfieldbe,
amíg az előrehaladottabb próbák során a fia összes jelenetét egyetlen alkalommal végig nem
nézheti; a többiek legfeljebb annyit kívántak tőle, hogy jegyezze meg a végszavakat és a
szöveg első sorát, azután pedig mondja el, amit a súgótól hall. Fannynak megesett rajta a
szíve, és nagy igyekezettel próbált segíteni a tanulásban, ellátta tanácsokkal, mankókat adott
az emlékezőtehetségének, és az utolsó szóig maga is bevágta a szerepét, de mindez nem járt
sok eredménnyel.
Volt ugyan éppen elég kínos, aggasztó, fájdalmas gondolata, de mivel egyébként is igénybe
vették az idejét és a szolgálatait, egyáltalán nem kellett tétlennek vagy haszontalannak éreznie
magát, s azon sem ért rá bánkódni, hogy senki sem osztozik a gondjaiban; igazán akadt elég
tennivalója és meghallgatnivalója. Kezdeti félelmei alaptalannak bizonyultak. Mindenki
hasznos segítőre talált benne, és ő legalább annyira meg lehetett elégedve, mint bárki más.
Azonkívül sok volt a varrnivaló, amiben szintén közre kellett működnie; s hogy Norrisné
éppoly boldognak tartotta, mint a többieket, világosan kiderült a szavaiból. - Gyere, Fanny -
kiáltotta -, tudom, hogy most aztán szürcsölöd az élvezeteket, de azért mégse járkálj folyton
szobáról szobára, mint egy előkelő néző; szükségem van rád. Alig állok a lábamon, annyit
kínlódtam, hogy ebből a szaténből kiteljen Rushworth úr köpenye; most légy szíves, te is
vegyél részt legalább az összeállításában. Csak három darabot kell beszegni, pillanatok alatt
megleszel vele. Boldog lennék, ha nekem is csak a kidolgozással kellene foglalkoznom. Én
mondom, neked van a legjobb dolgod; de ha mindenki csak annyit tenne, mint te, nem
haladnánk valami gyorsan.
Fanny szó nélkül munkához látott, nem is próbálva védekezni, de a nyájasabb természetű
Lady Bertram azért kiállt mellette:
- Nem csoda, húgom, hogy Fanny csakugyan élvezi az egészet, mindez új neki; annak idején
mi is odavoltunk a színdarabokért, és én még most is odavagyok értük; ha egy kicsit jobban
ráérek, el is határoztam, hogy bemegyek a próbákra. Miről szól a darab, Fanny? Még nem is
beszéltél róla.
- Jaj, nővérem, hagyja most; Fanny nem olyan, aki egyszerre tud beszélni és dolgozni.
Szerelmi fogadalmakról szól.
- Azt hiszem - mondta Fanny Lady Bertramnak -, holnap este három felvonást próbálnak,
akkor együtt tetszik majd látni az összes szereplőket.
- Várjon inkább, amíg elkészül a függöny - szólt közbe Norrisné -; egy-két napon belül
feltesszük; függöny nélkül igazán nem sokat ér egy darab; majd meglátja, milyen szép
redőkbe tudjuk húzni.
Lady Bertram készségesen beletörődött a várakozásba. Fanny már nem volt olyan nyugodt,
mint a nagynénje; ő bizony sokat gondolt a másnap estére, mert ha elpróbálják a három fel-
vonást, Edmund és Crawford kisasszony először fog együtt szerepelni; a harmadik felvonás-
ban volt egy jelenetük, amely Fannyt különösen érdekelte: izgatottan várta, hogyan fogják
előadni, s ugyanakkor rettegett is tőle. Szerelemről szólt az egész: a férfiú elmondja, mi is az
a szerelmi házasság, a hölgy pedig félreérthetetlen szerelmi vallomást tesz.
Fannyban a legfájdalmasabb, legzavarosabb érzések támadtak, amint többször is végigolvasta
a jelenetet, s most szinte oktalan izgalommal várta, mi lesz belőle a színpadon. Nem hitte,
hogy akár négyszemközt is elpróbálták volna.
Eljött a másnap, folytak az esti próba előkészületei, s Fanny izgalma egy csöppet sem
enyhült. Szorgalmasan dolgozott tovább a nagynénje irányításával, de szorgalma és hallgatása
csupán leplezte nyugtalanságát és aggodalmait; déltájban el is szökött a varrásával a Keleti
Szobába: nem akarta végignézni az első felvonás újabb és szerinte teljesen fölösleges
próbáját, amelyet Henry Crawford javasolt éppen, hogy kettesben maradhasson Mariával, és
látnia se kelljen Rushworth urat. Amint átment az előcsarnokon, Fanny meglátta, hogy a
paplaki hölgyek éppen közelednek a házhoz: ettől csak még jobban kívánta a magányt, s jó
negyedóra hosszat varrogatott és tűnődött zavartalanul a Keleti Szobában, amikor halkan
kopogtak az ajtón, és Crawford kisasszony lépett be.
- Jó helyen járok? Igen, ez a Keleti Szoba. Kedves Price kisasszony, bocsásson meg, hogy
betörtem magához, de a segítségét szeretném kérni.
Fanny, aki nagyon meglepődött, igyekezett udvarias magatartásával bebizonyítani, hogy
csakugyan ő a szoba gazdája, és ijedten nézett az üres kandalló fényes rácsa felé.
- Köszönöm, nem fázom, egyáltalán nem fázom. Engedje meg, hogy itt maradjak egy kicsit,
és legyen olyan jó, hallgassa meg a harmadik felvonásbeli szerepemet. Elhoztam a könyvet,
és rendkívül hálás lennék, ha végigpróbálná velem! Azért jöttem át, hogy Edmunddal
próbáljam el... kettesben... mert estére tudnom kell, de ő nincs itt; és ha itt volna is, azt
hiszem, vele nem tudnám átvenni, amíg be nem gyakoroltam egy kicsit; van benne ugyanis
egy-két rész, amely igazán... Megtenné a kedvemért?
Fanny nagyon készségesen, bár nem éppen szilárd hangon ajánlotta fel szolgálatait.
- Nem pillantott bele véletlenül abba a szerepbe, amelyről beszélek? - folytatta Crawford
kisasszony, kinyitva a könyvét. - Itt van. Eleinte fel se vettem, de most, bizony isten... Nézze
csak ezt a részt, meg ezt is. Hogy merjek a szemébe nézni, miközben ilyeneket mondok?
Maga képes lenne rá? No persze, magának az unokatestvére, ami nagy különbség. El kell
próbálnia velem, mintha maga lenne ő, aztán lassanként megszokom. Maga csakugyan
hasonlít rá néha.
- Igazán? Mindenesetre szívesen megteszem, ami tőlem telik; de kénytelen leszek olvasni a
szerepet, mert nem sokat tudok belőle kívülről.
- Nyilván semmit. A könyv persze magánál lesz. No de lássunk hozzá. Szükségünk van két
székre, amit maga majd előrehoz a rivaldáig. Úgy ni: derék tantermi székek, nem éppen
színpadra valók; inkább arra, hogy kislányok üljenek rajtuk, és tanulás közben összevissza
rugdossák. Mit szólna a nevelőnője és a nagybátyja, ha látná, milyen célra használjuk őket?
Azt hiszem, ha Sir Thomas e pillanatban bekukkantana, mondana valami szépet, mert az
egész házban folyik a próba. Yates a szalonban deklamál. Hallottam, amikor feljöttem; a
színházat persze a mi fáradhatatlan próbázóink, Agatha és Frederick vették igénybe. Ha ők
nem lesznek tökéletesek, igazán nem tudom, mit gondoljak. Egyébként öt perccel ezelőtt
benéztem hozzájuk, véletlenül éppen azt a jelenetet próbálták, amikor igyekeznek nem
összeölelkezni, és Rushworth úr is velem volt. Úgy vettem észre, egy kicsit furcsállja a
dolgot, hát megpróbáltam szépíteni rajta, amennyire csak lehetett, és azt súgtam a fülébe:
„Nagyszerű Agathánk lesz, rendkívül anyaian tud viselkedni, csodálatosan anyai a hangja és
a magatartása.” Hát nem voltam ügyes? Rushworth úr azonnal felderült. No de lássuk a
monológomat.
Elkezdték, s Fanny, mint ahogy erre számítani lehetett, dobogó szívvel igyekezett beleélni
magát Edmund szerepébe; de a mozdulatai és a hangja olyan nőiesek voltak, hogy nem nagy
sikerrel alakította a férfit. Egy ilyen Anhalt mellett azonban Crawford kisasszony bátor-
talansága teljesen megszűnt; s már a jelenet közepén jártak, amikor abba kellett hagyniuk,
mert kopogtak az ajtón, majd Edmund lépett a szobába, úgyhogy nem is folytathatták.
Mindhármójukban meglepetést, zavart és örömet keltett e váratlan találkozás; s mivel
Edmund pontosan ugyanazzal a szándékkal jött, mint az előbb Crawford kisasszony, úgy
látszott, hogy a kettejük zavara és öröme nemigen múlik el egyhamar. Edmund is magával
hozta a könyvét, s nem tudva, hogy Crawford kisasszony is a házban van, Fannyval szeretett
volna gyakorolni az esti próba előtt; most aztán nagy volt az öröm és az izgalom, hogy így
összeakadtak, s együtt beszélték meg a terveiket, és magasztalták Fanny szívességét.
Ő azonban nem tudott lépést tartani velük a lelkesedésben. Minél magasabbra csapott a másik
kettő hevülete, annál inkább lelohadt az övé, s mivel úgy érezte, az ő személye hovatovább
egyiküknek sem jelent semmit, nem sok vigaszt talált abban, hogy mind a ketten hozzá
fordultak. Most már együtt kell próbálniuk. Edmund állt elő a javaslattal, ragaszkodott hozzá,
könyörgött; s a hölgynek, aki eleinte sem tiltakozott valami őszintén, végül is engednie
kellett, és Fannyra csak azért volt szükség, hogy legyen súgójuk és közönségük. Még az ítész
és a bíró szerepét is rábízták, s ő csakugyan szerette volna teljesíteni a megbízatást, és felhívni
a figyelmüket minden hibájukra; ettől azonban szíve minden rezdülésével visszariadt: nem
bírta, nem akarta, nem merte megpróbálni; érezte, hogy ha egyébként nagyszerű műbíráló
volna is, a lelkiismerete akkor sem engedné, hogy most kritizálja őket. Ha az egészben
annyira elfogult, a részletekben sem lehet becsületes vagy igazságos. Az is elég lesz, ha
megmarad súgónak; néha több is volt, mint elég, mert nem mindig tudott odafigyelni a
könyvre. Őket figyelte, minden egyébről megfeledkezett; s ahogy Edmund játéka egyre
hevesebb lett, izgalmában becsukta a könyvet, és elfordult, pedig éppen súgnia kellett volna.
Mindezt érthető fáradtságával magyarázták, s kapott is éppen elég köszönetet és sajnálkozó
megjegyzést; de Fanny azt remélte, soha még csak sejteni sem fogják, mennyire jogos a
sajnálatuk. Aztán végre befejezték a jelenetet, és Fanny kénytelen volt maga is hozzájárulni a
dicséretekhez és bókokhoz, amelyekkel a két szereplő elhalmozta egymást; amikor pedig
ismét egyedül maradt, és gondolatban végigpergette az egészet, meg kellett állapítania, hogy
mindkettő nagy odaadással és érzéssel alakítja a szerepét, ami nyilván jót tesz majd a színészi
hírnevüknek, ám kevésbé jót az ő szívének. De hiába, még aznap újra át kell esnie a tortúrán.
Ez ellen valóban nem lehetett mit tenni: este meglesz az első három felvonás főpróbája. Úgy
volt, hogy Grantné és a Crawford testvérek e célból vacsora után minél hamarabb vissza-
térnek; s minden részvevő lázas izgalommal várta a nagy eseményt. Mindenkit elfogott a
jókedv. Tom annak örült, hogy már nincs messze a bemutató; Edmundot még mindig lelke-
sítette a délutáni próba; a kis bosszúságok mindenütt elsimultak. Mindenki élénk volt és türel-
metlen; a hölgyek hamarosan asztalt bontottak, az urak éppoly sietve követték őket, s Lady
Bertram, Norrisné és Julia kivételével nagyon korán ott volt mindenki a színházban; ki is
világították, amennyire félig kész állapota megengedte, s csak Grantnéra és a Crawford
testvérekre vártak, hogy elkezdhessék.
A testvérekre nem kellett sokáig várni, de Grantnéra hiába vártak. Nem jöhetett el. Dr. Grant
kijelentette, hogy rosszul érzi magát - amiért csinos sógornőjének megvolt róla a véleménye -,
s nem nélkülözheti a feleségét.
- Dr. Grant beteg - közölte Crawford kisasszony tréfás ünnepélyességgel. - Beteg, amióta csak
nem evett a ma esti fácánból. Rágósnak találta, visszaküldte, és azóta rettenetesen szenved.
Micsoda csalódás! Grantné távolmaradása mindenkit lesújtott. Kedves modorával és derűs
készségével mindig nagyon értékes partnernek bizonyult; de most feltétlenül szükség lett
volna rá. Nélküle nem lehet játszani, nincs értelme az egész próbának. Ugyan mit tegyenek?
Tom mint zsellér, el volt keseredve. A tanácstalanság szünete után néhányan Fannyra kezdtek
pislogni, s egy-két hang ki is mondta, amit gondoltak: - Ha Price kisasszony lenne szíves
felolvasni a szerepet... - Azonnal körülvették, esdekeltek, mindenki könyörgött, még Edmund
is azt mondta: - Tedd meg, Fanny, ha nem nagyon kellemetlen.
De Fanny még mindig vonakodott. A szereplésnek még a gondolatát sem bírta elviselni.
Miért nem fordulnak inkább Crawford kisasszonyhoz? Vagy miért nem vonult vissza a
szobájába, az lett volna a legbiztosabb, ahelyett, hogy egyáltalán részt vegyen a próbán?
Hiszen tudta, hogy itt csak fájdalmas, elszomorító benyomások érhetik, tudta, hogy
kötelessége lenne távol maradni. Most aztán méltán bűnhődik.
- Csak olvasnia kell a szerepet - mondta Henry Crawford, még könyörgőbb hangon.
- Ráadásul azt hiszem, betéve fújja - tette hozzá Maria -, hiszen a múltkor húsz helyen is ki
tudta igazítani Grantnét. Fanny, meg vagyok róla győződve, hogy remekül tudod a szerepet.
Fanny ezt nem tagadhatta; s mivel valamennyien tovább unszolták, és Edmund is megismé-
telte a kérését, s meleg tekintetén látszott, mennyire bízik a kedvességében, végül is engednie
kellett. Mindenki megnyugodott, s hagyták Fannyt, csitítsa a szívdobogását, ahogy tudja, míg
a többiek a kezdésre készülődtek.
El is kezdték, s mivel a maguk lármájától egyáltalán nem hallották, hogy a ház másik részét
szokatlan hangok verik fel, jócskán előre is haladtak, amikor valaki feltépte a színházterem
ajtaját: Julia jelent meg a küszöbön, és halálra vált arccal így kiáltott feléjük: - Apám megjött!
Már itt is van az előcsarnokban.
 Tizenkilencedik fejezet

Hogyan lehetne leírni a társaság megdöbbenését? Legtöbbjüket teljesen hatalmába kerítette a

rémület. Sir Thomas a házban! Rögtön elhitte mindenki. Senki nem is gondolt arra, hogy tré-
fáról vagy tévedésről van szó. Julia arca kétségtelen bizonyítékul szolgált; s az első felszissze-
nések és felkiáltások után egy fél percre néma csend támadt; elváltozott arcok meredtek
egymásra, s csaknem mindenki úgy érezte, hogy ilyen kínos, ilyen elképesztő, ilyen szeren-
csétlen fordulat soha rosszabbkor nem jöhetett volna. Yates úr talán csak az esti program
bosszantó megszakítását látta benne, Rushworth úr pedig talán éppen a boldogsága hajnalát;
de mindenki más többé-kevésbé bűntudatot vagy valami bizonytalan félelmet érzett, s
mindenki másban felmerült a kérdés: „Mi lesz velünk? Most mi a teendő?” Rettenetes volt a
szünet, s minden fül rettenetesnek hallotta a nyíló ajtók és siető léptek igazoló lármáját.
Elsőnek Julia ocsúdott fel bénaságából és némaságából. Féltékenysége és fájdalma szünetelt
egy ideig: önzését az imént alárendelte a közös ügynek; de éppen, amikor megjelent,
Frederick végtelen odaadással hallgatta Agatha elbeszélését, a hölgy kezét a szívére szorítva;
s mihelyt Julia észrevette ezt, és látta, hogy Henry Crawford a döbbenetes bejelentés ellenére
sem változtat a tartásán, és nem engedi el Maria kezét, sebzett szívében ismét feltört a harag,
s éppoly vörös arccal, mint amilyen fehér volt az előbb, már ki is fordult a teremből, csak
ennyit mondott még: - Nekem nincs mitől félnem, ha a szeme elé kerülök.
Távozása felrázta a többieket; s a két fivér egyszerre mozdult meg, érezve, hogy tenni kell
valamit. Nem kellett sokat tárgyalniuk róla. Nézeteltérésnek e pillanatban nem volt helye:
azonnal be kell menniük a szalonba. Maria hozzájuk szegődött, ugyanazzal a céllal, s
hármójuk közül most ő volt a legbátrabb; ami ugyanis Juliát száműzte az előbb, neki a leg-
édesebb támaszt nyújtotta. Henry Crawford nem engedte el a kezét, még e válságos és döntő
fontosságú pillanatban sem - ez felért százévnyi kétellyel és aggodalommal. Maria a
legkomolyabb elhatározás jelét látta benne, s ettől még az apjával is képes volt szembenézni.
Így hát kisiettek, rá sem hederítve Rushworth úrra, aki folyton azt kérdezte: - Én is menjek?
Nem lenne jobb, ha én is mennék? Illik-e, hogy én is odamenjek? - De alighogy becsukódott
mögöttük az ajtó, Henry Crawford megadta a választ izgatott kérdéseire, s miután rábeszélte,
hogy feltétlenül tegye a tiszteletét Sir Thomasnál, méghozzá azonnal, Rushworth úr boldogan
elfutott a többiek után.
Fanny ily módon a Crawford testvérek és Yates úr társaságában maradt. Unokatestvérei
teljesen megfeledkeztek róla; s mivel ő sem számította magát Sir Thomas kedvencei közé, és
a világért sem akart a többiekkel együtt odatolakodni, inkább örült, hogy otthagyták, és fel-
lélegezhet egy kicsit. A történtek jobban megijesztették és feldúlták, mint bárki mást, s mert
olyan volt a természete, hogy még a tiszta lelkiismeret sem tudta megóvni a szenvedéstől, kis
híján elájult: mindaz a rettegés, melyet annak idején a nagybátyjával szemben érzett, most
feltámadt benne, de ugyanakkor sajnálta is Sir Thomast, sőt majdnem kivétel nélkül sajnálta a
társaság többi tagját is, hogy mi lesz, ha majd számot kell adniuk, és kimondhatatlanul
dobogott a szíve Edmundért. De nem volt mit tennie, leült valahová, és reszketve vívódott
félelmetes gondolataival, míg amazok hárman végre felszabadulva a nyomás alól, kiöntötték
bosszúságukat, s rendkívül szerencsétlen eseménynek minősítették ezt a váratlan és korai
hazatérést, és a legcsekélyebb kíméletet sem tanúsítva a szegény Sir Thomas iránt, azon
sopánkodtak, miért nem tartott legalább kétszer annyi ideig az utazása, vagy miért nincs még
mindig Antigua szigetén.
A Crawford testvérek indulatosabbak voltak Yates úrnál, hiszen jobban ismerték a családot,
és világosabban látták, milyen katasztrófák fenyegetnek. Egy pillanatig sem kételkedtek
abban, hogy a színdarabnak vége: kedves tervük végképp füstbe megy, méghozzá rövidesen;
Yates úr viszont csak ideiglenes akadálynak fogta fel a dolgot, egyetlen estére szóló
bosszúságnak, sőt, még azt is el tudta képzelni, hogy tea után, ha majd elül a Sir Thomas
fogadtatása körüli izgalom, esetleg folytathatnák a próbát a ház urának szórakoztatására. A
Crawford testvérek jót nevettek ezen az ötleten; úgy vélték, az lesz a leghelyesebb, ha ők
most szépen hazamennek, s magára hagyják a családot; Yates úrnak pedig felajánlották, hogy
kísérje el őket, és töltse az estét a paplakban. De Yates úr, akinek sohasem volt érzéke a
szülők jogai vagy a családias hangulatok iránt, nem látta be, miért volna ilyesmire szükség;
így hát megköszönte a szíves ajánlatot, és azt mondta, ő inkább ott marad, ahol van, hogy illő
módon üdvözölhesse az öregurat, ha már megjött; különben sem lenne szép, ha
cserbenhagynák a többieket, és mindenki elfutna.
Mire idáig jutottak, Fanny már kezdte összeszedni magát, s arra gondolt, talán éppen azzal
viselkedne tiszteletlenül, ha tovább is elmaradna; elbúcsúzott tehát a két testvértől, megígérte,
hogy kimenti őket, s elindult teljesíteni szörnyű kötelességét: jelentkezni a nagybátyjánál.
Túlságosan is hamar odaért a szalon ajtajához; s miután várt egy pillanatig, bár maga is tudta,
hogy hiába, mert még sohasem találkozott olyan ajtóval, amelynek a külső oldalától bátor-
ságot kapott volna, végső kétségbeesésében lenyomta a kilincset, s máris előtte voltak a
szalon fényei és az egybegyűlt család. Amikor belépett, a saját nevét hallotta. Sir Thomas
éppen körülnézett, és azt mondta: - De hol van Fanny? Miért nem látom az én kis Fannymat?
-; amikor pedig meglátta, elébe ment, hihetetlen, szívig ható kedvességgel drága Fannyjának
nevezte, nagy szeretettel megcsókolta, s mint aki nagyon örül, elcsodálkozott, hogy mennyire
megnőtt. Fanny azt se tudta, mit szóljon erre, hová nézzen. Teljesen elszédült. Sir Thomas
még soha életében nem volt hozzá ilyen kedves, ilyen kimondhatatlanul kedves. Egész
viselkedése megváltozott, örömében gyorsabban beszélt, mint máskor; s tekintélyességének
minden ijesztő vonását feloldotta a szeretet. Közelebb vonta Fannyt a világossághoz, még
egyszer szemügyre vette, az egészsége felől érdeklődött, majd kiigazította magát: nem is kell
érdeklődnie, hiszen Fanny külseje mindennél ékesebben beszél. Régi sápadtságának nyoma
sincsen, szép piros az arca, nyilván sokkal egészségesebb, mint régen, s meg is szépült. Aztán
a családjáról kérdezősködött, elsősorban Williamről, s mindenképp olyan kedves volt, hogy
Fanny elszégyellte magát, amiért nem nagyon szereti, és a hazatérését is csapásnak tartotta;
amikor pedig egy kis bátorságra kapva már a szemébe mert nézni, és látta, mennyire
lefogyott, milyen cserzett az arca a munkától és a forró éghajlattól, még jobban elérzékenyült,
és nagyon rosszul esett arra gondolnia, hogy a nagybátyja nem is sejti, mennyi bosszúság
szakad rá hamarosan.
Most azonban Sir Thomas volt a társaság lelke, és azt ajánlotta, üljenek le valamennyien a
kandalló köré. Minden joga megvolt rá, hogy ő vigye a szót; s az öröm, hogy ilyen hosszú
távollét után ismét a házában, a családja körében lehet, szokatlanul közlékennyé és beszédessé
tette; szívesen beszámolt utazása körülményeiről, s ha a két fia kérdezett valamit, jóformán ki
sem mondhatták, már meg is adta a választ. Antiguai ügyeinek intézése az utóbbi időben
szerencsésen meggyorsult, s most egyenesen Liverpoolból jött, miután ott szállt partra, mert
sikerült helyet kapnia egy magánhajón, és nem kellett megvárnia a postajáratot; készségesen
leírta az összes apró részleteket és eseményeket, az indulásokat és érkezéseket, s Lady
Bertram mellett ülve nagy szívbéli elégedettséggel legeltette szemét a többiek arcán, nem-
egyszer félbeszakítva elbeszélését: milyen szerencse, hogy valamennyiüket itthon találja -
pedig váratlanul érkezett -, s mind együtt vannak, ahogy titokban kívánta, bár nem is merte
remélni. Rushworth úrról sem feledkezett meg; már az elején rendkívüli szívélyességgel és
meleg kézszorítással üdvözölte, most pedig többször is hangsúlyozta, hogy azok közé
számítja, akik a legszorosabb kapcsolatban állnak Mansfielddel. Rushworth úr külsejében
nem volt semmi visszataszító, és Sir Thomas rögtön megkedvelte.
Hallgatói közül senki sem leste a szavait olyan töretlen, zavartalan örömmel, mint a felesége,
aki csakugyan végtelenül boldog volt, hogy viszontláthatja, s akit a váratlan hazatérés úgy
felajzott, hogy közelebb állt az izgalomhoz, mint az elmúlt húsz esztendőben bármikor.
Néhány percig majdnem lázba jött, s később is oly élénk maradt, hogy félretette a kézimun-
káját, eltolta maga mellől a mopszlit, és minden figyelmét, valamint a pamlag fennmaradó
részét a férje rendelkezésére bocsátotta. Az ő boldogságát azután senki miatt nem felhőzte
aggodalom: ő igazán feddhetetlenül töltötte az idejét Sir Thomas távollétében: nagy mennyi-
ségű gobelinmunkát végzett, és yardszámra varrta a szegődíszeket; s tiszta lelkiismerettel meg
mert volna esküdni rá, hogy a fiatalok is mind éppoly jól viselkedtek, és csupa hasznos dolgot
műveltek. Annyira jólesett viszontlátnia a férjét, hallania a hangját, szórakoznia, és minden
értelmi képességével rajta csüngenie az elbeszélésén, hogy egyre inkább átérezte, milyen
rettenetesen hiányzott eddig, s milyen kibírhatatlan lett volna, ha még tovább is elhúzódik a
távolléte.
Norrisné boldogsága semmiképp sem volt a nővérééhez hasonlítható. Nem mintha ő nagyon
félt volna, mit szól majd Sir Thomas, ha megismerkedik a háza állapotával, mert ítélő-
képessége annyira elhomályosult, hogy ösztönös óvatosságból legfeljebb Rushworth úr
rózsaszínű szaténköpenyét tüntette el nagy sietve, amikor a sógora belépett, s egyébként
nemigen adta jelét a nyugtalanságnak; de az igenis bosszantotta, hogy így történt a hazatérés.
Neki nem maradt semmi szerepe. Ahelyett, hogy kihívatta volna a szobából, s előbb vele
beszélt volna, hogy ő közölhesse az örömhírt az egész házzal, Sir Thomas, aki, úgy látszik,
joggal bízott a felesége és a gyerekek erős idegeiben, csupán a komornyikot fogadta bizal-
masául, s szinte vele egyidőben lépett be a szalonba. Norrisné úgy érezte, hogy kijátszottak:
mindig arra számított, hogy ő lesz a közvetítő, akár Sir Thomas megérkezését, akár a halál-
hírét kell tudtul adnia; most pedig mégis szeretett volna tenni-venni, holott nem akadt semmi
tennivaló, és lázasan kereste a fontoskodási lehetőségeket, holott nem volt szükség másra,
mint békére és nyugalomra. Ha Sir Thomas hajlandó lett volna enni valamit, máris futott
volna a házvezetőnőhöz mindenféle zaklató utasításokkal, és agyonhajszolta volna az
inasokat; de Sir Thomas határozottan elutasított minden vacsoraajánlatot; semmit nem kért -
semmit a világon, legalábbis a teáig -, nem, inkább megvárja a teát. Norrisné azért időnként
újabb ötletekkel állt elő; s épp amikor Sir Thomas a tengeri utazás legérdekesebb mozzana-
tainál tartott, amikor tetőfokára hágott az izgalom egy francia kalózhajó miatt, Norrisné
félbeszakította, és mindenáron rá akarta beszélni egy csésze levesre... - Drága Sir Thomas,
egy csésze leves biztosan sokkal jobbat tenne, mint a tea. Fogadjon el egy csésze levest.
Sir Thomas azonban hajthatatlan maradt. - Látom, még mindig ugyanúgy aggódik mindenki-
nek a jólétéért, kedves sógorasszony - mondta. - De köszönöm, csakugyan nem kérek semmit
a teán kívül.
- Akkor talán az lesz a legjobb, nővérem, ha máris szól a teáért; ugyan sürgesse meg egy
kicsit Baddeleyt; mintha lassabban mozogna ma este. - Óhaja teljesült, és Sir Thomas
folytathatta az elbeszélését.
Végül is csend támadt. A legsürgősebb közölnivalók elfogytak, és Sir Thomas megelégedett
azzal, hogy kedvtelve nézegesse szeretteit, s hol az egyiken, hol a másikon pihentesse
tekintetét; de a szünet nem tartott sokáig: örömmámorában Lady Bertram beszédessé vált, s a
gyerekei döbbenten hallották, hogy ezt mondja: - Mit gondol, mivel szórakoztak mostanában
a gyerekek, Sir Thomas? Színjátszással! Az egész házat felrázta a színjátszás.
- Igazán? És mit játszottak?
- Ne féljen, majd ők elmesélik.
- El ám, egykettőre - kiáltotta Tom gyorsan s könnyed hangot erőltetve -; de nem olyan érde-
kes az egész, hogy most untassuk vele apámat. Holnap is eleget hallhat róla. Csak azért, mert
nem tudtuk, mit csináljunk, és szórakoztatni akartuk anyánkat, hát megpróbáltunk előadni
valamit, alig egy hete fogtunk hozzá, mindössze néhány jelenet, semmi az egész. Október
elejétől fogva majdnem szüntelenül esett az eső, úgyhogy szinte napokon át szobafogságra
voltunk kárhoztatva. Harmadika óta úgyszólván nem volt puska a kezemben. A hónap első
három napján még elég tisztességes volt a vadászat, de azután nem is lett volna érdemes
megpróbálni. Én a mansfieldi erdőben kezdtem, Edmund meg átment az eastoni bozótokba,
és összesen hat pár fácánt hoztunk haza mindjárt az első nap, bár hatszor annyit is lőhettünk
volna; de apám nyugodt lehet, tiszteletben tartottuk a fácánjait. Nem hinném, hogy ritkábbnak
találná az állományt, mint annak előtte. Én legalábbis soha életemben nem láttam annyi
fácánt a mansfieldi erdőben, mint az idén. Remélem, apám is mielőbb kijön vadászni egyszer.
Pillanatnyilag elmúlt a veszély, és Fanny magához tért egy kicsit; de nemsokára behozták a
teát, majd Sir Thomas felállt, s amikor kijelentette: ha már itthon van, nem bírja, hogy
legalább be ne kukkantson a kedves szobájába, mindenkit ismét elfogott a nyugtalanság.
Mielőtt bárki előkészíthette volna rá, hogy miféle változásokat fog találni, már ki is ment, s
távozása után rémült csend támadt a szalonban. Végül is Edmund szólalt meg elsőnek.
- Valamit tenni kell - mondta.
- Ideje, hogy a vendégeinkre is gondoljunk - mondta Maria, aki még mindig Henry Crawford
szívén érezte a kezét, s egyébre nemigen gondolt. - Hol hagytad Crawford kisasszonyt,
Fanny?
Fanny közölte, hogy elmentek, és átadta üzenetüket.
- Akkor szegény Yates egyedül maradt! - kiáltotta Tom. - Megyek, behozom. Nem lesz rossz
segítség, ha majd kisül az egész.
Átsietett a színházba, s éppen idejében érkezett, hogy tanúja legyen apja és jó barátja első
találkozásának. Sir Thomas előzőleg nagy meglepetéssel tapasztalta, hogy gyertyák égnek a
szobájában, s amint jobban körülnézett, más jelekből, például a bútorzat általános rendetlen-
ségéből is kiolvashatta, hogy a helyiség egyáltalán nem volt lakatlan az ő megérkezéséig.
Különösen az tűnt fel neki, hogy a könyvszekrényt eltolták a biliárdszobába nyíló ajtó elől, de
még csak elképedni sem ért rá e furcsa tüneteken, mert a biliárdszobából olyan hangokat
hallott, amelyek még jobban elképesztették. Valaki nagyon hangosan beszélt odaát - Sir
Thomas nem ismerte a hangot -; jobban mondva nem is beszélt, inkább harsogott. Sir Thomas
az ajtóhoz lépett, s e pillanatban még örült is, hogy semmi sem torlaszolja el az átjárást;
benyitott, és a következő pillanatban egy színpadon állt, előtte egy vadul deklamáló fiatal-
ember, aki úgy hadonászott, mintha rögtön le akarná ütni. Ugyanabban a pillanatban, amikor
Yates észrevette Sir Thomast, s talán élethűbben rémült meg, mint bármikor a hosszas próbák
folyamán, Tom Bertram is belépett a szoba túlsó végén; és soha nem került még ennyi erő-
feszítésébe, hogy megőrizze a komolyságát. Az apja méltóságteljes és döbbent arca, első
fellépése a világot jelentő deszkákon s a szenvedélyes Wildenheim báró fokozatos átalakulása
a jól nevelt és fesztelen Yates úrrá, aki mélyen meghajolva kért bocsánatot Sir Thomas
Bertramtól - mindez olyan látványosság volt, olyan felülmúlhatatlan színészi alakítás, amelyet
a világ minden kincséért sem szalasztott volna el. Tudta, hogy ez az utolsó, minden bizonnyal
a legeslegutolsó jelenet azon a színpadon; de jobbat úgysem adhattak volna elő rajta. A
színház a legnagyobb siker jegyében zárhatja kapuit.
De nem nagyon ért rá, hogy ilyen mulatságos képzetekkel szórakozzon. Neki is elő kellett
lépnie, hogy közreműködjön a vendég bemutatásában, s bár roppantul kínosan érezte magát,
azért tőle telhetően állta a sarat. Sir Thomas a rá jellemző szívélyesség minden külső jelével
fogadta Yates úr bemutatkozását, de valójában éppoly kevéssé volt elragadtatva a megismer-
kedés szükségességétől, mint a körülményeitől. Mivel elég jól ismerte Yates úr családját és
társadalmi körét, egy csöppet sem örült, hogy fia úgy mutatja be, mint „legjobb barátját” -
efféle legjobb barátja volt neki vagy száz -; s csak a végre hazatért ember boldogsága és az
ebből fakadó türelem óvta meg Sir Thomast attól, hogy dühbe ne guruljon, amiért ilyen
bosszantó helyzetbe került a saját házában, amiért olyan nevetséges módon belecsöppent
holmi ostoba színházi cécó kellős közepébe, és a lehető legalkalmatlanabb pillanatban fogad-
nia kell egy idegen fiatalembert, aki rögtön felkeltette az ellenszenvét, s aki fesztelen közö-
nyével és bőbeszédűségével már az első öt percben úgy viselkedett, mintha kettejük közül ő
érezné magát otthonosabban.
Tom megsejtette apja gondolatait, s azt kívánta, bár máskor is olyan jó hangulatban lenne,
hogy minél kevesebbet juttasson kifejezésre belőlük; ugyanakkor pedig kezdte világosabban
belátni, mint eddig, hogy Sir Thomas némi joggal érezheti sértve magát; hogy nem egészen
érthetetlen, miért nézi olyan szemmel a helyiség mennyezetét és stukkóit; s hogy amikor
szelíd komolysággal a biliárdasztal sorsa felől érdeklődik, igazán csak a legmérsékeltebb
kíváncsiságot tanúsítja. Néhány perc mindkét félnek éppen elegendő volt az ilyen kínos
észleletekre; s miután Sir Thomasnak sikerült kipréselnie magából egy-két tompán helyeslő
szót, válaszul Yates úr mohó kérdésére, hogy ugye milyen szerencsésen oldottak meg
mindent, a három úriember együtt ment vissza a szalonba, Sir Thomas mindenesetre lényege-
sen komolyabb arckifejezéssel, ami többeknek nem is kerülte el a figyelmét.
- A színházatokból jövök - mondta higgadt hangon, miközben leült -; eléggé váratlanul ért,
amikor egyszerre csak ott találtam magam. Hogy éppen az én szobámmal szomszédos... de
mindenféleképpen meglepett, hiszen nem is gyanítottam, hogy műkedvelő tevékenységetek
ilyen komoly jelleget öltött. Egyébként tisztességes munkának látszik, amennyire
gyertyafénynél meg tudtam ítélni, és becsületére válik Christopher Jackson barátomnak. -
Ezek után szerette volna másra terelni a szót, és derűsebb színezetű családi ügyekről
társalogva békésen kortyolgatni a kávéját; de Yates úr, aki nem volt annyira okos, hogy
megértse Sir Thomast, sem pedig annyira tartózkodó, tapintatos vagy finom érzésű, hogy
rábízza a beszélgetés irányítását, míg ő maga igyekszik minél kevésbé feltűnően elvegyülni a
többiek között, a világért sem hagyta volna eltérni a színház témájától, lankadatlanul gyötörte
erre vonatkozó kérdéseivel és megjegyzéseivel; s végül rátukmálta ecclesfordi csalódásának
egész történetét. Sir Thomas nagyon udvariasan hallgatta, bár az előadásban sok mindent
talált, az első szótól az utolsóig, ami sértette az illendőségről vallott nézeteit, és igazolta azt a
rossz véleményt, amely Yates úr felfogásáról alakult ki benne; s amikor a vendég befejezte,
együttérzését legfeljebb egy halvány főbiccentés erejéig volt képes kifejezni.
- Tulajdonképp innen eredt az egész színházi láz - mondta Tom egy kis gondolkodás után. -
Yates magával hozta a fertőzést Ecclesfordból, s azután ránk ragadt... hiszen apám tudja,
milyen ragadós az ilyesmi... annál is inkább, mert éppen apánk biztatott minket hasonló
próbálkozásokra annak idején. Úgy éreztük, mintha a régi úton járnánk.
Yates úr mohón átvette barátjától a szót, és azonnal előadta Sir Thomasnak, hogy mit
műveltek addig, és mit akarnak még művelni; beszámolt elképzeléseik fokozatos kibontako-
zásáról, az első nehézségek szerencsés megoldásáról, s az ügy jelenlegi, sokat ígérő állásáról;
mindezt pedig olyan elvakult mániával, hogy egyáltalán nem vette észre, milyen kínosan
feszengve ülnek a barátai, mennyire elváltozik az arcuk, hogyan fészkelődnek és köhécselnek
zavarukban; de még azt sem látta, mit tükröz az az arc, amelyre a szemét meresztette - nem
látta, hogy Sir Thomas sötét szemöldöke megrándul, amint felelősségre vonó komolysággal
néz a lányaira és Edmundra, különösen az utóbbira, s olyan ékesen fejezi ki rosszallását és
feddését, hogy a kisebbik fiúnak okvetlenül a szívére kellett vennie. De éppúgy a szívére vette
Fanny is, aki a pamlag mögé húzta a székét, hogy a nagynénje eltakarja, s míg ő maga
észrevétlen marad, jól meg tudjon figyelni mindent. Sohasem hitte volna, hogy Edmund ilyen
szemrehányó pillantásokat kaphat az apjától; s még rosszabbul esett tudnia, hogy Edmund ezt
többé-kevésbé meg is érdemli. Sir Thomas tekintete azt mondta: „A te ítélőképességedben
megbíztam, Edmund; mi történt veled?” Fanny gondolatban letérdelt a nagybátyja elé, és
vadul dobogó szívvel rimánkodott hozzá: „Jaj, ne, legalább őrá ne! Nézzen így mindenki
másra, csak ne őrá!”
Yates úr még mindig beszélt. - Az igazat megvallva, Sir Thomas, ma este is épp egy próba
közepén voltunk, amikor megérkezett. Az első három felvonást vettük át, azt hiszem, nem
egészen sikertelenül. Mivel a Crawford testvérek hazamentek, s így a társulat felbomlott, ma
már nem tehetünk semmit; de holnap este, ha megtisztelne bennünket a jelenlétével, úgy
gondolom, nem kellene szégyenkeznünk. Persze, mint kezdő színészek, kérjük szíves el-
nézését; remélem, számíthatunk az elnézésére.
- Számíthatnak rá, uram - felelte Sir Thomas komolyan -, de minden további próba nélkül. -
Majd egy kissé megenyhülve és mosolyogva hozzátette: - Azért jöttem haza, hogy boldog
legyek és elnéző. - S a többiek felé fordulva nyugodt hangon megkérdezte: - A legutóbbi
levelekben, amelyeket Mansfieldből kaptam, szó esett Crawford úrról és a húgáról. Kellemes
ismerősök?
Tom volt az egyetlen, akinél készen állt a válasz, s mivel egyikük iránt sem érzett különösebb
elfogultságot, hiszen nem gyötörte sem szerelmi, sem színészi féltékenység, nagyon elisme-
rően tudott nyilatkozni mindkettőjükről: Crawford úr talpig úriember, a húga pedig bájos,
csinos, elegáns, élénk leány.
Rushworth úr nem bírta tovább szótlanul. - Jó, nem mondom, hogy nem úriember; de azt is
közölhetné az apjával, hogy nincs több százhetvenöt centinél, különben még azt hiszi, valami
jóvágású fiatalemberről beszélünk.
Sir Thomas nem egészen értette ezt, s egy kissé meglepődve nézett rá.
- Ha kíváncsiak a véleményemre - folytatta Rushworth úr -, szerintem nagyon kellemetlen ez
az örökös próbálás. Jóból is megárt a sok. Én már nem lelkesedem úgy a színjátszásért, mint
az elején. Azt hiszem, sokkal hasznosabban töltjük az időnket, ha kényelmesen üldögélünk itt
egymással, és nem csinálunk semmit.
Sir Thomas ismét ránézett, majd helyeslően mosolyogva azt mondta: - Örülök, hogy ebben a
kérdésben ennyire megegyezik a véleményünk. Őszintén mondom, nagyon jólesik. Igazán
természetes, hogy én óvatosabb és élesebb szemű vagyok, s olyan aggályokat is átérzek,
amelyeket a gyermekeim nem éreznek; az is éppoly természetes, hogy náluknál sokkal jobban
megbecsülöm a családi nyugalmat, az olyan otthont, amelyből száműzve van a lármás szóra-
kozás. De ha ön is így érez, az ön korában, ez igen jó fényt vet önre, s biztató lehet minden -
kinek, akihez köze van; és én fel tudom mérni, mit jelent, hogy ilyen tekintélyes
szövetségesre találtam.
Sir Thomas úgy gondolta, hogy Rushworth úr nézeteit fejezi ki, csak jobban megfogalmazva,
mint ahogy ő tudná. Azzal tisztában volt, hogy Rushworth úr nem lángész; de józan, derék
fiatalembernek tartotta, akinek az ékesszólása nem tudja kellőképpen tükrözni a helyes
felfogását, s ezért máris magas polcra állította megbecsülésében. A többiek közül sokan nem
bírták elfojtani mosolyukat. Maga Rushworth úr nemigen tudta, mihez kezdjen a mély
értelmű szavakkal; de mivel látszott rajta, hogy Sir Thomas jó véleménye őszintén boldoggá
teszi, s nem nagyon nyitotta ki a száját, ezzel a maga részéről mindent megtett, hogy a jó
vélemény még egy darabig fennmaradjon.
 Huszadik fejezet

Másnap reggel Edmundnak az volt az első dolga, hogy négyszemközt beszéljen apjával, és
becsületesen tájékoztassa a színház egész történetéről; a maga igazolására csupán az indítékait
hozta fel, amelyeket most, józanabbul is mentségnek tartott, de őszintén bevallotta, hogy a
részvétele nem sok haszonnal járt, vagyis tévesen ítélte meg a helyzetet, amikor beadta a
derekát. Bár önmagát elmarasztalta, vigyázott rá, hogy a többiekről ne mondjon semmi
rosszat; de csak egyvalaki akadt közöttük, akinek a magatartása nem szorult védelemre vagy
szépítgetésre. - Többé-kevésbé mindnyájan hibásak vagyunk - mondta -, ahányan csak
vagyunk, kivéve Fannyt. Fanny az egyetlen, aki egy percig sem ingott meg, és következetes
maradt. Elejétől a végéig határozottan ellenezte az egészet. Egy pillanatra sem feledkezett
meg arról, amivel apámnak tartozunk. Fannyban nem találhat semmi kivetnivalót.
Sir Thomas legalább annyira helytelenítette a történteket - ilyen vállalkozás, ilyen
társaságban, ilyen körülmények között -, mint ahogy a fia mindig is tartott tőle; annyira
helytelenítette, hogy sokat nem is akart beszélni róla; s miután kezet fogott Edmunddal,
igyekezett feloldani a kínos hangulatot, és hajlandó volt elfelejteni, hogy az ő személyéről
mennyire megfeledkeztek - feltéve, ha a lehető leghamarabb eltűnik minden, ami erre
emlékeztethetné, s a ház visszanyeri tisztes állapotát. A többi gyerekét egyáltalán nem
részesítette feddésben: inkább feltételezte, hogy belátták hibájukat, semhogy kockázatos
vizsgálatokba bocsátkozzék. Az is elegendő büntetés, ha azonnal véget ér minden, és
gyökeresen felszámolják az egész vállalkozást.
De mégis volt valaki a házban, akivel másképpen is éreztetnie kellett a rosszallását, nemcsak
a viselkedésével. Nem tudta megállni: Norrisné előtt céloznia kellett arra, hogy azt remélte, ő
legalább közbelép, és figyelmeztetéseivel igyekezik megakadályozni, amit józan eszével
nyilván elítélt. A fiatalok igen meggondolatlanul bocsátkoztak színjátszási terveikbe; maguk-
tól is több eszük lehetett volna; de hiszen fiatalok, s ő, Sir Thomas úgy véli, Edmund kivé-
telével bizony nem eléggé szilárd jelleműek; ennélfogva jobban meglepi, hogy Norrisné szó
nélkül hagyta helytelen lépéseiket, és pártolta kétes szórakozásaikat, semmint az, hogy e
lépések és szórakozások gondolata egyáltalán felmerült. Norrisné egy kissé zavarba jött, s
még sohasem állt ilyen közel ahhoz, hogy torkán akadjon a szó; szégyellte ugyanis bevallani,
hogy semmi rosszat nem látott abban, ami Sir Thomas szerint ily kirívóan helytelen, másrészt
nem akarta elismerni, hogy vajmi keveset ér a tekintélye - hogy hiába beszélt volna. Egy
kiutat látott csupán: igyekezett minél hamarabb szabadulni a kínos témától, és szerencsésebb
mederbe terelni Sir Thomas gondolatait. Sok mindent fel tudott hozni a maga dicséretére:
utalt arra, hogy általánosságban féltő gonddal őrködött a család jólétén és érdekein; éreztette,
mennyi fáradsággal és áldozattal járt az a rengeteg futkározás, amikor pillanatonként
elszólították békés otthonából; s részletezte, milyen értékes, tanácsokkal buzdította éberségre
és takarékosságra Lady Bertramot és Edmundot, minek következtében lépten-nyomon sikerült
megakadályozni a végzetessé válható pazarlást, és leleplezni sok hűtlen szolgát. De a
legerősebb aduja Sotherton volt. Az ő hervadhatatlan érdeme, hogy összehozta a családot
Rushworthékkal. Ezt a dicsőséget nem kezdheti ki semmi. Neki, és csakis neki köszönhető,
hogy Rushworth úr tettekre váltotta Maria iránti vonzalmát. - Ha én nem veszem kézbe a
dolgot - mondta -, ha nem teszek meg mindent, hogy bemutassanak a fiatalember anyjának, s
azután nem veszem rá a nővéremet, hogy viziteljen le nála, akkor holtbiztos, hogy semmi se
lett volna az egészből, mert Rushworth úr az a fajta kedves, szerény fiatalember, akit nagyon
is bátorítani kell, és ha mi tétlenek maradunk, akadt volna más leány éppen elég, aki
megfogja magának. De én minden követ megmozdítottam. Hegyeket is megmozdítottam
volna, hogy rábeszéljem a nővéremet, és a végén sikerült. Tudja, milyen messze van ide
Sotherton; pláne télvíz idején, s az utak majdnem járhatatlanok voltak, de én mégis
rábeszéltem.
- Tudom, milyen sokat nyom a latban, s méltán, a kegyed szava Lady Bertramnál és a
gyermekeinél, éppen ezért sajnálattal gondolok arra, hogy nem...
- Drága Sir Thomas, ha látta volna, milyen állapotban voltak az utak aznap! Már azt hittem,
soha nem jutunk el a célhoz, bár négy lovat fogattunk be, természetesen; s az a szegény öreg
kocsis velünk jött, csupa szeretetből és jóságból, pedig alig bírt megülni a bakon a reumája
miatt, amit persze én kezeltem már Szent Mihály napja óta. A végén ki is gyógyítottam
belőle, de egész télen kínlódott szegény, és aznap olyan idő volt, hogy indulás előtt muszáj
volt felmennem a szobájába, és rá akartam beszélni, hogy maradjon itthon: már éppen vette
fel a parókáját; egyszóval, azt mondom neki: „Öregem, jobb, ha itthon marad; ne féltsen
bennünket, Lady Bertramot meg engem; hiszen tudja, milyen megbízható ez a Stephen, és
Charles is tud már bánni az ostorhegyesekkel, úgyhogy aggodalomra nincs ok.” De aztán
mindjárt láttam, hogy hiába minden; a fejébe vette, hogy velünk jön, úgyhogy nem is szóltam
többet, mert nem szeretek erőszakoskodni és fontoskodni; de vérzett a szívem érte,
valahányszor megzökkent a kocsi, és Stoke mellett, azon a hepehupás úton, ahol csupa hó
meg jég borította a köveket, úgyhogy el sem tudja képzelni, milyen keserves volt, ott szinte
sírtam, úgy sajnáltam. No és azok a szegény lovak is! Ahogy azok erőlködtek! Tudja,
mennyire odavoltam mindig a lovakért. S amikor a sandcrofti domb lábához értünk, mit
gondol, mit csináltam? Most nevetni fog: de igenis kiszálltam, és gyalog mentem fel a
dombra. Isten engem úgy segéljen. Talán nem sokat könnyítettem rajtuk, de valamit azért
mégis, és nem bírtam elviselni, hogy kényelmesen üldögéljek, miközben azok a pompás
állatok úgy kínlódnak. Persze rettenetesen megfáztam, de bántam is én! Az a fő, hogy elértem
a célomat a vizittel.
- Remélem, a jövőben is mindig úgy érezhetjük majd, hogy ez a kapcsolat megérte a fárad-
ságot, amelybe a létrehozása került. Rushworth úr megnyilatkozásaiban nincs semmi rend-
kívüli, de tegnap este jólesett hallanom, hogyan vélekedik egy bizonyos kérdésről: a békés
családi kört határozottan előnyben részesítette a színjátszás lármájával és felfordulásával
szemben. Nagyon egészséges érzésekről tett tanúbizonyságot.
- De még mennyire, és minél jobban megismeri, annál jobban meg fogja szeretni. Nem
mondom, hogy valami ragyogó egyéniség, de rengeteg jó tulajdonsága van, és magát, Sir
Thomas, úgy isteníti, hogy az emberek szinte nevetnek rajtam, mert mindenki az én kezemet
látja benne. A napokban is azt mondja Grantné: „Kedves Norrisné, ha Rushworth úr a maga
fia volna, akkor se tisztelhetné jobban Sir Thomast.”
Sir Thomas nem feszegette tovább a kérdést: megzavarták Norrisné kitérő válaszai, lefegy-
verezte a hízelgése; kénytelen volt belenyugodni abba a gondolatba, hogy ha szeretteinek
pillanatnyi öröméről van szó, sógornője nem mindig olyan okos, mint amilyen jóindulatú.
Egyébként nagyon sok dolga volt aznap délelőtt. Idejének csak kis részét tölthette családi
beszélgetéssel. Vissza kellett zökkennie a mansfieldi élet megszokott kerékvágásába; tárgyalt
az intézőjével és a tiszttartójával; mindent ellenőrzött, mindennek utánaszámolt, s két elintéz-
nivaló között megnézte az istállóit, a kertjeit, a nem nagyon távoli földeket; de tevékeny és
módszeres ember lévén, nemcsak hogy mindezzel végezni tudott, mire a ház uraként ismét
elfoglalta helyét az ebédlőasztalnál, hanem még az ácsnak is kiadta a szükséges utasításokat,
hogy bontsa le, amit nem is olyan rég a biliárdszobában épített, és azzal a jóleső érzéssel nyúlt
a kanálhoz, hogy a díszletfestő azóta már legalább Northampton vidékén járhat: ő minden-
esetre idejében elbocsátotta. A díszletfestő tehát elment, miután annyi kárt okozott csupán,
hogy összemázolta az egyik szoba padlóját, tönkretette a kocsis összes spongyáit, és fel-
bőszített öt inast, akik miatta nem végezhették a rendes munkájukat; Sir Thomas most már
joggal remélhette, hogy egy-két napon belül a történtek utolsó tárgyi emléke is eltűnik a
házból, s a Szerelmi fogadalmak utolsó fűzött példánya is megsemmisül, mert ő bizony
mindet a tűzbe vetette, ahány csak a keze ügyébe került.
Yates úr most már kezdte megérteni Sir Thomas szándékait, bár indítékainak a megértéséhez
egy csöppet sem jutott közelebb. A nap legnagyobb részét barátjával együtt a vadászatnak
szentelte, és Tom megragadta ezt az alkalmat, hogy előkészítse a várható fejleményekre, s
elnézését kérje az apja különös intézkedései miatt. Yates urat, mint képzelhető, végtelenül
lesújtotta, amit hallott. Csakugyan nem tekinthette közönséges balszerencsének, hogy
másodszor is csalódnia kell reményeiben; s úgy érezte, ha nem akarná kímélni a barátját,
valamint a barátja ifjabb húgát, felháborodásában jól megmondaná a magáét a bárónak, meg-
bélyegezné képtelen magatartását, és valamivel jobb belátásra térítené. Igenis így érezte,
nagyon határozottan, amíg a mansfieldi erdőt járta, majd később az egész úton hazafelé; de
amikor asztalhoz ültek, volt valami Sir Thomasban, amitől Yates úr bölcsebbnek vélte, ha
ráhagyja az egészet, és nem veti szemére a bolondériáját. Már addig is találkozott egy-két
bosszantó atyával, és elég sokszor szívhatta fogát az okvetetlenkedésük miatt, de ilyen külön-
leges példányt, ilyen érthetetlen erkölcscsőszt és példátlan zsarnokot, mint Sir Thomas, még
soha életében nem látott. Az ilyet csak a gyerekei kedvéért lehet elviselni, és Sir Thomas az
elragadó Juliának köszönhette, hogy Yates úr azért hajlandó volt még egypár napig a házában
időzni.
Az este látszólag minden súrlódás nélkül zajlott le, ámbár lélekben csaknem mindenki fel volt
dúlva; s a zeneszámok, amelyeket Sir Thomas kérésére adtak elő a lányai, csupán az igazi
harmónia hiányát leplezték. Maria alig bírta féken tartani a nyugtalanságát. Számára az volt a
legfontosabb, hogy Crawford minél előbb nyilatkozzon, s egyetlen nap is fájdalmas
időveszteségnek tetszett, ha ezen a téren nem történik előrehaladás. Egész délelőtt várta, hogy
találkozzék vele, s még este is várta. Rushworth úr korán hazaindult Sothertonba a nagy
szenzációval, és Maria szívből remélte, hogy rövidesen közbejön az a boldogító fejlemény,
amely egyszer s mindenkorra megkímélné a visszaút fáradalmaitól. De a paplakból egy árva
lélek sem jelentkezett, az ott lakók még életjelt sem adtak, csak Grantné fejezte ki szerencse-
kívánatait, és érdeklődött a hogylétük felől egy Lady Bertramhoz intézett baráti levélkében.
Hosszú, hosszú hetek óta ez volt az első nap, hogy a két család egyáltalán nem érintkezett
egymással. Augusztus eleje óta még egyszer sem telt el huszonnégy óra, hogy valamiképpen
össze ne jöttek volna. Szomorú, fájdalmas nap volt; s a rákövetkező, bár másféle
gyötrelmeket hozott, semmivel se bizonyult kellemesebbnek. A lázas öröm pillanatait a
mardosó szenvedés órái követték. Henry Crawford ismét a házban volt; dr. Granttal jött át,
aki feltétlenül tiszteletét akarta tenni Sir Thomasnál; amikor - eléggé korán - bevezették őket
a reggelizőbe, a család legtöbb tagja odabent tartózkodott. Sir Thomas is hamarosan
megjelent, s Maria repeső szívvel, roppant izgalomban figyelte, hogyan mutatkozik be
apjának az a férfi, akit szeret. Nem tudta volna szóban kifejezni az érzéseit, s néhány perccel
később sem, mikor Henry Crawford, aki közte és Tom között ült, halkan megkérdezte az
utóbbitól, van-e remény arra, hogy a mostani örvendetes megszakítás után (itt udvarias
pillantást vetett Sir Thomas felé) folytathatják a darab próbáit, mert ez esetben ő bármikor
azonnal visszatér Mansfieldbe, ha a társaság úgy kívánja: most ugyan sürgősen el kell utaznia,
hogy Bathban találkozzék a nagybátyjával, de ha a Szerelmi fogadalmak-at esetleg mégis
színre lehetne vinni, őrá feltétlenül számíthatnak; minden egyéb programját felborítaná; még
a nagybátyja sem tarthatná vissza, ha szükségük van rá. Őrajta nem fog múlni a darab
előadása.
- Bathból, Norfolkból, Londonból, Yorkból, ahol éppen vagyok - jelentette ki -: csak
értesítsenek, s máris indulok Anglia bármelyik pontjáról.
Szerencse, hogy Tomnak kellett felelnie, s nem a húgának. Neki nem esett nehezére, hogy
könnyedén, fesztelenül beszéljen: - Sajnálom, hogy elmegy; de ami a darabunkat illeti, annak
befellegzett... egyszer s mindenkorra befellegzett... (sokatmondó pillantás Sir Thomas felé).
Tegnap elment a festő, és holnapra nem sok marad az egész színházból. Mindjárt tudtam,
hogy ez lesz a vége. De hogyhogy ilyen korán megy Bathba? Nem lesz ott senki.
- A nagybátyám mindig ilyenkor kezdi.
- És mikor indulna?
- Még ma; estig talán eljutnék Banburybe.
- Melyik istállót szokta igénybe venni Bathban? - hangzott a következő kérdés; és amíg erről
a témáról folyt a szó, Maria, akiben volt büszkeség és akaraterő, felkészülhetett rá, hogy
lehetőleg nyugodtan vegye ki részét a további beszélgetésből.
Crawford nemsokára hozzá fordult, s nagyjából ugyanazt mondta el, mint az előbb, csak
gyöngédebben s a bánatát jobban kidomborítva. De mit számított a gyöngédsége vagy a
bánatos arca? Elmegy, s bár lehet, hogy nem önként megy el, kétségtelenül önként akar távol
maradni; azon kívül ugyanis, amivel talán a nagybátyjának tartozik, minden kötelezettsége
önkéntes. Hiába emlegeti a kényszert - Maria tudta, hogy a függetlenség szól belőle. Az a
kéz, amely az övét oly forrón szorította a szívére! Az a kéz s az a szív most egyformán hideg
és érzéketlen! Maria erős volt, tudott uralkodni magán, de kegyetlenül szenvedett.
Szerencsére nem sokáig kellett hallgatnia a hazug szavakat, melyekre a férfi tettei oly
csattanósan rácáfoltak, s az illemszabályok bilincsébe erőltetnie viharzó érzéseit, mert Henry
Crawford csakhamar elfordult tőle, hogy eleget tegyen az udvariasság általános
követelményeinek, s búcsúlátogatása - hiszen az volt, most már nyíltan kimondta - nagyon
rövid ideig tartott. Aztán elment... utoljára érintette meg a kezét, utoljára hajolt meg előtte, és
Maria nyomban belekóstolhatott a magányba: ad-e vigaszt, vagy sem. Henry Crawford
elment, el a házból, és két órán belül a faluból is; és ezzel füstbe mentek a remények,
amelyeket önző hiúságával Maria és Julia Bertramban támasztott.
Julia még örülni is tudott a távozásának. A jelenlétét már-már gyűlöletesnek érezte; és eléggé
lehiggadt ahhoz, hogy ha a férfi nem lesz Mariáé, bosszúvágya ennyivel is beérje. Nem
kívánta, hogy akit faképnél hagytak, ráadásul még nyilvánosan is megszégyenüljön. Csak
menjen el Henry Crawford, akkor még sajnálni is tudja a nővérét.
Fanny sokkal tisztább okokból fogadta örömmel a bejelentést. Ebéd közben szerzett róla
tudomást, és valósággal fellélegzett. A többiek mind a sajnálkozásukat fejezték ki, és az
érzelmek skálájának legkülönbözőbb fokain magasztalták Henry Crawford érdemdús
személyét: Edmund őszintén, bár egy csöppet sem elfogulatlanul, Lady Bertram pedig
gépiesen, minden meggyőződés nélkül. Norrisné nagyot nézett, s kezdte elhinni, hogy
Crawford talán mégsem szeretett bele Juliába; már-már azzal vádolta magát, hogy nem tett
meg mindent ennek érdekében; de amikor annyian vannak a gondjaira bízva, csoda-e, hogy
még az ő buzgalma sem tud lépést tartani a vágyaival?
Egy-két nap múlva Yates úr is elutazott. Sir Thomas elsősorban az ő távozását várta türel-
metlenül; az adott helyzetben, amikor egyedül akart maradni a családjával, még egy Yates
úrnál különb idegen jelenléte is kellemetlen lett volna; de ez a léha és bizalmaskodó, haszon-
talan és költséges vendég mindenképpen az idegeire ment. Önmagában véve is bosszantotta
volna, de mint Tom barátja és Julia udvarlója végképp elviselhetetlenné vált. Sir Thomasnak
egészen mindegy volt, hogy Crawford úr elmegy-e, vagy marad-e; de amikor Yates urat
kísérhette ki a bejárati ajtóhoz, őszinte megkönnyebbüléssel kívánt neki kellemes utazást.
Yates úr még tanúja lehetett annak, hogyan számolják fel a mansfieldi színház maradványait,
s hogyan távolítanak el mindent, aminek a legcsekélyebb köze is volt a darabhoz; távozásáig a
ház visszanyerte eredeti komolyságát; és Sir Thomas abban a reményben csukta be mögötte
az ajtót, hogy a színdarab utolsó, legbosszantóbb kellékét búcsúztatta el, s többé semmi sem
fogja emlékeztetni e kínos történetre.
Norrisnénak sikerült eltüntetnie a szeme elől azt, ami még kellemetlenül érinthette volna. A
függöny, amelynek elkészítését oly nagy tehetséggel és sikerrel irányította, átvándorolt az ő
házába, ahol véletlenül nagyon is elkelt a zöld posztó.
 Huszonegyedik fejezet

Sir Thomas hazatérése, a Szerelmi fogadalmak-tól függetlenül is, erősen hatott a család
életére. Az ő fennhatósága alatt Mansfieldet mintha kicserélték volna. Néhányan elmentek a
társaságból, másoknak megkeseredett a hangulata - unalom és ború váltotta fel az addigi derűt
- a kedélytelen családi körbe csak ritkán lopakodott be valami élénkség. A paplakkal alig
érintkeztek. Sir Thomas mindig is nagyon tartózkodó volt, most pedig különösen viszolygott
a társas kapcsolatoktól, egy kivétellel. Hozzátartozóin kívül mással nemigen érintkezett szíve-
sen, mint Rushworthékkal.
Edmund nem csodálkozott az apja érzésein, s nem is fájt neki semmi, csak Granték kire-
kesztése. - Ők joggal tarthatnak igényt a barátságunkra - mondta Fannynak. - Szinte hozzánk
tartoznak; valósággal részei a családnak. Kár, hogy apám nem méltányolja jobban, milyen
figyelmesek voltak anyám és húgaim iránt az ő távollétében. Attól tartok, most úgy érezhetik,
hogy elhanyagoljuk őket. De apám, sajnos, egyiküket sem ismeri valami jól. Alig egy éve
költöztek ide, amikor ő elutazott Angliából. Ha jobban ismerné őket, érdemeikhez képest
becsülné a társaságukat, hisz pontosan olyan emberek, amilyeneket ő szeret. Nálunk mosta-
nában nem nagyon vidám a hangulat: a húgaim búbánatosak, és Tomról is lerí a rosszkedv.
Dr. Grant és a felesége egy kis életet hozna közénk, s még apám is úgy találná, hogy derű-
sebben telnek az estéink, ha itt vannak.
- Gondolja? - kérdezte Fanny. - Véleményem szerint a nagybátyám nem örülne semmilyen
vendégnek. Azt hiszem, ő éppen ezt a csöndet szereti, és a családi kör pihentető békéjén kívül
nem vágyik semmi másra. Egyébként nem érzem úgy, mintha nálunk most komorabb volna a
hangulat, mint régebben... mármint a nagybátyám elutazása előtt. Ha jól emlékszem,
nagyjából ilyen volt mindig. Sohasem nevettünk valami sokat a jelenlétében; vagy ha mégis
van egy kis különbség, legfeljebb annyi, azt hiszem, amennyi az ilyen hosszú távollét után
eleinte nagyon is érthető. Egy kissé feszélyezettek vagyunk, ami természetes; de nem emlék-
szem rá, hogy régebben vidámabbak lettek volna az estéink, kivéve, amikor a nagybátyám a
városban volt. Gondolom, a fiatalokban sohasem tombol a vígság, ha otthon van, akire fel
kell nézniük.
- Azt hiszem, igazad van, Fanny - felelte Edmund egy kis gondolkodás után. - Csakugyan, az
estéink nem változtak meg, inkább visszanyerték régi jellegüket. Az az élénkség, az volt az
újdonság. De milyen erős tud lenni alig néhány hét benyomása! Már-már úgy éreztem, mintha
sohasem éltünk volna másként.
- Úgy látszik, én kedélytelenebb vagyok, mint a többiek - mondta Fanny. - Én most sem
érzem hosszúnak az estéket. Nagyon szeretem hallgatni a nagybátyámat, ha Nyugat-Indiáról
beszél. Órák hosszat elhallgatnám. Sok mindent tudnék mondani, amiben feleannyi
szórakozást sem találtam; de hát azt hiszem, én nem vagyok olyan, mint mások.
- Miért hiszed ezt? - kérdezte Edmund mosolyogva. - Szeretnéd, ha rábólintanék, s azt mon-
danám, hogy azért különbözöl a többiektől, mert bölcsebb és józanabb vagy náluk? De ugyan
mikor bókoltam én neked, Fanny, vagy akárki másnak? Ha bókokra vágyol, menj csak az
apámhoz. Benne nem fogsz csalódni. Kérdezd meg, mi a véleménye rólad, és annyi bókot
hallhatsz, amennyi jólesik; igaz, mindenekelőtt a külsődről, de most be kell érned ennyivel,
abban a reményben, hogy egyszer majd a lelki szépségedet is felfedezi.
Ez a hang annyira új volt Fannynak, hogy végtelenül zavarba jött tőle.
- Egy szó, mint száz: a nagybátyádnak az a véleménye, hogy nagyon csinos vagy, kedves
Fanny. Rajtam kívül mindenki más nagy hűhót csinált volna belőle, és rajtad kívül mindenki
más megsértődött volna, amiért nem tartották nagyon csinosnak már azelőtt is; de az az igaz-
ság, hogy a nagybátyád eddig nem látott szépnek, most pedig annak lát. Hogy mennyivel jobb
színben vagy! És az arcod hogy megszépült! És az alakod... nono, Fanny, ne fordulj el... hisz
csak egy nagybácsi mondja. Mi lesz veled, ha még a nagybátyád dicséretét sem bírod
elviselni? Komolyan, lassanként hozzá kell edződnöd ahhoz a gondolathoz, hogy az
embernek jólesik rád néznie. Próbáld meg kibírni, hogy csinos nő lett belőled.
- Jaj, ne beszéljen így, ne beszéljen így! - kiáltotta Fanny, és Edmund nem is sejthette, mi
minden bántja; de látta, hogy bántja valami, s ezért nem folytatta tovább, csak ennyit tett
hozzá komolyabb hangon:
- Semmi akadálya, hogy minden tekintetben megnyerd a nagybátyád tetszését; csak azt
szeretném, ha többet beszélgetnél vele. Azok közé tartozol, akik esténként túlságosan is sokat
hallgatnak.
- De hiszen többet beszélek vele, mint régebben. Ez így van, higgye el. Tegnap is, nem
hallotta, amikor a rabszolgakereskedelemről kérdeztem?
- De igen... és reméltem, hogy azután is lesz még egypár kérdésed. A nagybátyád örült volna,
ha tovább érdeklődsz.
- Én igazán szerettem volna... de az a halálos csend! Az unokanővéreim csak ültek, és egy
szót se szóltak, mintha egyáltalán nem érdekelné őket a téma, úgyhogy nem szívesen...
gondoltam, olyan látszata lenne, mintha az ő rovásukra akarnék feltűnni, ha én tanúsítok
kíváncsiságot és érdeklődést a mondanivalója iránt, amikor ő a lányaitól várná el ugyanezt!
- Crawford kisasszony nagyon helyesen állapította meg rólad a múltkor, hogy te majdnem
úgy félsz a feltűnéstől és a dicsérettől, mint más nők a mellőzéstől. A paplakban
beszélgettünk rólad, és szó szerint ezeket mondta. Pedig ő ért hozzá. Senkit sem ismerek, aki
ennyire bele tud látni az emberekbe. Szinte csodálatos, egy ilyen fiatal nőtől! A te jellemedről
mindenesetre tisztább képe van, mint számos régi ismerősödnek; és egy-egy tréfás
megjegyzéséből, amikor jókedvében nem vigyáz a nyelvére, azt veszem ki, hogy sok
mindenkit éppoly találóan tudna jellemezni, ha a tapintat nem tiltaná. Kíváncsi vagyok, mi a
véleménye apámról! Nyilván tetszik neki, mint jó megjelenésű, méltóságteljes, egyenes és úri
modorú ember, de mivel olyan keveset érintkezett vele, talán egy kissé riasztónak találja a
tartózkodását. Ha többet volnának együtt, biztosan megszeretnék egymást. Apám élvezné az
elevenségét, ő pedig van annyira okos, hogy megbecsülje apám jó tulajdonságait. Kár, hogy
nem találkoznak gyakrabban! Remélem, Crawford kisasszony nem gondolja, hogy ennek
valamiféle ellenszenv az oka apám részéről.
- Mivel a többiek részéről csakis rokonszenvet tapasztalt, nemigen lehetnek ilyen aggodalmai
- felelte Fanny, elfojtva sóhaját. - Nagyon természetes, hogy Sir Thomas eleinte senkivel sem
akar találkozni a családján kívül, úgyhogy ebből nem vonhat le semmilyen következtetést.
Egy idő múlva, gondolom, ugyanúgy érintkezünk majd, mint azelőtt, már amennyire az év-
szak megengedi.
- Gyerekkora óta ez az első október, amelyet vidéken tölt. Tunbridge-et és Cheltenhamet nem
nevezhetem vidéknek; a november pedig még komolyabb hónap, és látom, Grantné mindent
elkövet, hogy Crawford kisasszony ne találja unalmasnak Mansfieldet, ahogy a tél közeledik.
Fanny erre sok mindent mondhatott volna, de okosabb volt hallgatni, s egyáltalán nem
érinteni Crawford kisasszony anyagi helyzetét, műveltségét, szellemességét, társadalmi
állását, a barátait, nehogy látszólag méltánytalan kijelentések csússzanak ki a száján.
Minthogy Crawford kisasszony olyan jó véleménnyel volt róla, legalábbis hálás elnézést
érdemelt, és Fanny másra terelte a szót.
- Holnap, úgy tudom, a nagybátyám Sothertonban ebédel magával és Tommal együtt. Alig
egypáran maradunk itthon. Remélem, a nagybátyám nem fog kiábrándulni Rushworth úrból.
- Hiába reméled, Fanny. A holnapi látogatás után ki kell ábrándulnia belőle, hiszen öt óra
hosszat leszünk a társaságában. Előre félnék a holnapi bárgyúságtól, ha nem kellene még
nagyobb veszélyekkel számolni: a hatással, amelyet apámra gyakorolhat. Igazán nem áltathat-
ja magát sokáig. Őszintén sajnálom mindannyiukat, és nem adnám egy vak lóért, ha Rush-
worth és Maria sohasem találkozott volna.
Ezen a téren valóban nagy csalódások vártak Sir Thomasra. Bármilyen jóindulattal viseltetett
is Rushworth úr iránt, bármennyire tisztelte is őt Rushworth úr, előbb-utóbb rá kellett eszmél-
nie az igazságnak legalább egy részére - arra ugyanis, hogy Rushworth úr nagyon értéktelen
fiatalember, akinek a gyakorlati és elméleti ismeretei egyaránt hiányosak, akinek semmiről
sincs határozott véleménye, s akinek álmában sem jut eszébe, hogy olyan, amilyen.
Sir Thomas egészen másféle vőre számított; s most aggodalom fogta el Maria miatt, és szere-
tett volna belelátni az ő szívébe. Nem kellett sokáig figyelnie, hogy megállapíthassa: még az a
legjobb, ha csak közönyt talál benne. Maria hűvösen, fölényesen viselkedett Rushworth úrral
szemben. Nem tudta szeretni, nem is szerette. Sir Thomas elhatározta, hogy komolyan beszél
vele. Hiába lenne oly előnyös a frigy, hiába vált már jó ideje nyilvánossá az eljegyzés, Maria
boldogságát nem szabad feláldozni. Úgy látszik, túlságosan rövid ismeretség után ígérte oda a
kezét Rushworth úrnak, s most, hogy jobban megismerte, bánja, amit tett.
Sir Thomas ünnepélyes, de nyájas modorban kezdte a beszélgetést; elmondta lányának, hogy
mitől fél, érdeklődött az óhajai felől, kérte, hogy beszéljen nyíltan és őszintén, s biztosította,
hogy semmilyen kellemetlenségtől nem kell tartani, a kapcsolat végérvényesen felbontható,
ha úgy érzi, hogy csak boldogtalanságot hozna rá. Ő, Sir Thomas, kiáll mellette, és
megszabadítja. Maria vívódott egy pillanatig e szavak hallatán, de csak egy pillanatig; s
amikor apja befejezte, azonnal, határozottan s a lelki tusa minden látható jele nélkül adta meg
a választ. Hálásan köszöni Sir Thomas féltő szeretetét, atyai jóságát, de apja téved, ha azt
hiszi, hogy benne akárcsak a leghalványabban is felmerült az eljegyzés felbontásának a
vágya, vagy egy csöppet is változott a gondolkodása és a hajlandósága, amióta megkötötték.
A legnagyobb tisztelettel viseltetik Rushworth úr jelleme és egyénisége iránt, és nem
kételkedik abban, hogy tökéletesen boldog lesz mellette.
Sir Thomasnak ennyi elég volt. Talán örült is, hogy beérheti ennyivel, s nem kell mélyebbre
ásnia, miként az esze másoknak tanácsolta volna. Olyan kapcsolatról volt szó, melynek a
felbontása igen fájdalmasan érintette volna, s ezért a következőképpen okoskodott.
Rushworth úr még fiatal, sokat fejlődhet: jó társaságban fejlődnie kell, és fejlődni is fog; s ha
Maria ilyen biztosnak látja mellette a boldogságát, mégpedig anélkül, hogy elfogulttá vagy
vakká tenné a szerelem, akkor hinni kell neki. Az érzései nyilván nem túl hevesek; Sir
Thomas ezt nem is gondolta egy percig sem; de attól még éppoly derűs lehet az élete; s ha le
tud mondani arról, hogy kiemelkedő, ragyogó egyéniséget lásson a férjében, minden egyéb
kétségtelenül mellette szól. Egy jó természetű fiatal nő, aki nem szerelemből megy férjhez,
általában még inkább szokott ragaszkodni a régi családjához; most is az lehet a legnagyobb
csábítás, hogy Sotherton olyan közel van Mansfieldhez, s ez minden bizonnyal a
legkedvesebb és ártatlanabb örömök állandó forrása lesz. Ilyen és ehhez hasonló érveket
sorakoztatott fel magában Sir Thomas, mert örült, hogy elkerülheti a szakítás kellemetlen
mellékzöngéit, a feltűnést, a megjegyzéseket, a szemrehányásokat, amelyek szükségképpen
együttjárnának vele; örült, hogy mégiscsak létrejön a házasság, amely nagymértékben
növelheti a tekintélyét és a befolyását; s még jobban örült, hogy a lányáról nem kell olyasmit
feltételeznie, ami keresztezné a szándékait.
Mariát legalább annyira megnyugtatta ez a beszélgetés, mint az apját. A mostani lelkiállapo-
tában csak örülni tudott annak, hogy végérvényesen eldőlt a sorsa; hogy ismét elkötelezte
magát Sotherton mellett; hogy Crawford nem ringathatja magát holmi diadalmas elképze-
lésekbe, mintha ő irányítaná a tetteit, és Maria őérte áldozná fel a jövőjét; ennélfogva büszke
elszánással ment ki a szobából, s csak azt fogadta meg, hogy ezután óvatosabban bánik Rush-
worth úrral, nehogy az apja ismét gyanút fogjon.
Ha Sir Thomas a Henry Crawford távozása utáni első három-négy napban fordul a lányához,
mielőtt még lecsitult a háborgása, mielőtt még feladott minden reményt, vagy elhatározta,
hogy megpróbálja kibírni a vőlegényét, talán másféle választ kapott volna; de azóta megint
eltelt három-négy nap, és Crawford nem jött vissza, nem írt, nem üzent, nem jelezte, hogy
meglágyult a szíve, és Maria többé semmi jót nem várhatott az elválásuktól: kénytelen volt
tehát kijózanodni, s a büszkeségben keresni vigaszt, bosszúját önmaga ellen fordítva.
Henry Crawford tönkretette a boldogságát, de ezt sohasem szabad megtudnia; a hírét, az
eleganciáját, a jólétét már nem fogja tönkretenni. A világért sem szabad azt hinnie, hogy
őutána epekedik a mansfieldi magányban, hogy miatta dobta el Sothertont és Londont, a füg-
getlenséget és a pompát. A függetlenség csábosabb színekben tűnt fel, mint valaha; s még
jobban fájt, hogy Mansfieldben hiába vágyik rá. Maria egyre tűrhetetlenebbnek érezte a
korlátokat, amelyek Sir Thomas hazatérése után körülvették. A szabadság, amelyet a
távollétében élvezett, most nélkülözhetetlenné vált. Amilyen hamar csak lehet, meg kell
szabadulnia apjától és Mansfieldtől, hogy a gazdagságban, az előkelőségben, a mozgalmas
nagyvilági életben keressen gyógyírt sajgó lelki sebére. Ezt szilárdan eltökélte, s nem ingott
meg többé.
Aki így érez, annak minden késedelem fáj, még az is, amit a hosszas előkészületek okoznak, s
még Rushworth úr sem igen várhatta türelmetlenebbül az esküvőt, mint Maria. A lényeges
dolgokban, vagyis a lelkiekben már úgyis tökéletesen felkészült a menyasszony: felkészítette
a házasságra az a gyűlölet, amelyet otthona, szabadságának korlátozása és a nyugalom iránt
érzett; a csalódott szerelem gyötrelme és a megvetés az iránt, aki a férje lesz. A többi ráér. Az
új kocsik és bútorok beszerzése várhat tavaszig, amikor majd Londonban jobban érvényesít-
heti ízlését.
Miután a fő kérdésekben ily módon megegyeztek, hamarosan kitűnt, hogy az esküvő
múlhatatlan előkészületeire néhány röpke hét is elegendő.
Rushworthné roppant készségesen lépett le a színről, s adta át a helyét a szerencsés ifjú
hölgynek, akit drága fia hitveséül választott; komornáját, inasát és hintóját megtartva már
november legelején teljes nagyasszonyi pompával Bathba költözött, hogy estélyein ott kér-
kedjen tovább a sothertoni csodákkal; ez a foglalatosság talán a kártyapartik izgalma
közepette is éppen olyan élvezetet szerzett neki, mint a helyszínen; s még el sem kezdődött a
hónap második fele, amikor lezajlott az a szertartás, amely beiktatta Sotherton új úrnőjét.
Kifogástalan esküvő volt. A menyasszony kitűnt eleganciájával; a két nyoszolyólány illő
módon elhomályosult mellette; az oltár előtt apja adta át a vőlegénynek; anyja röpülősót szo-
rongatott a kezében, várva, hogy mikor lesz rosszul az izgalomtól, nagynénje megpróbált
sírni; s a prédikációt dr. Grant tartotta nagyon szívhez szólóan. Amikor a szomszédok később
megtárgyalták, nem is tudtak fennakadni semmin, kivéve azt, hogy a vőlegényt, a meny-
asszonyt és Juliát ugyanaz a kocsi szállította a templomtól Sothertonba, amelyet Rushworth úr
már egy éve használt. Egyébként minden vonatkozásban tökéletesen eleget tettek a legszigo-
rúbb etikett követelményeinek.
Megtörtént: elmentek. Sir Thomas, mint aggódó apa, illendően fel volt dúlva, s nagyrészt
átérezte mindazt az izgalmat, amitől a felesége annyira tartott, de végül is szerencsésen meg-
menekült. Norrisné, aki boldogan vette ki részét a fáradalmakból, s az egész napot a
kastélyban töltötte, hogy lelki támaszt nyújthasson a nővérének, és a szokásosnál egy-két
pohárral többet ürítsen Rushworth úr és az ifjú Rushworthné egészségére, szinte földöntúli
derűt sugárzott; hiszen ő hozta össze a partit; minden neki köszönhető; s aki látta magabiztos,
diadalmas arcát, szentül hihette, hogy soha életében nem hallott még boldogtalan házasságok-
ról, és a legcsekélyebb fogalma sincs róla, mi megy végbe az unokahúgában, aki a szeme
láttára nőtt fel.
Az ifjú pár úgy tervezte, hogy egy-két nap múlva Brightonba utazik, s ott házat bérel néhány
hétre. Mariának minden nagyvilági hely új volt, és Brighton télen is csaknem olyan vidám,
mint nyáron. Ha majd elmúlik az újszerű szórakozások varázsa, még mindig ott lesznek
London tágabb lehetőségei.
Úgy volt, hogy Julia is velük megy Brightonba. Mióta nem kellett vetélytársnőt látniuk
egymásban, a nővérek között nagyjából helyreállt a régi jó egyetértés; annyira legalábbis
összebarátkoztak, hogy az adott helyzetben mindegyik végtelenül ragaszkodjon a másikhoz.
Az ifjú Rushworthnénak mindennél fontosabb volt, hogy ne maradjon kettesben a férjével; s
Julia éppoly mohón vágyott az újdonságra és az élvezetekre, mint Maria, bár valószínűleg
nem hozott volna akkora áldozatot a cél érdekében, és jobban el tudta viselni, hogy alárendelt
helyzetben marad.
Eltávozásuk újabb cezúrát jelentett Mansfield életében: az űrt, amit maguk után hagytak, nem
lehetett egyhamar betölteni. A családi kör még jobban összezsugorodott; s jóllehet a Bertram
kisasszonyok az utóbbi időben vajmi kevéssé járultak hozzá a hangulat vidámabbá tételéhez,
azért nagyon hiányoztak mindenkinek. Még az anyjuknak is hiányoztak; hát még gyöngéd
szívű unokahúguknak, aki csak járt-kelt a házban, rájuk gondolt, és velük érzett, méghozzá a
legnagyobb szeretettel, bár ők sohasem tettek valami sokat, hogy ezt kiérdemeljék.
 Huszonkettedik fejezet

Fanny jelentősége megnőtt, miután az unokanővérei eltávoztak. Most már ő volt az egyetlen
fiatal nő a szalonban, egyedül ő foglalta el a családi életnek ezt a fontos központját, ahol
addig csak a legszerényebb harmad illette meg, úgyhogy szükségképpen többet volt szem
előtt, többet gondoltak rá és foglalkoztak vele, mint bármikor azelőtt; s ez a kérdés: „Hol van
Fanny?” - elég gyakran hangzott el még akkor is, ha senki sem óhajtotta igénybe venni a
szolgálatait.
De nemcsak otthon nőtt meg az értéke, hanem a paplakban is. Szívesen látott, meghívott
vendég lett ebben a házban, ahová Norris nagy tiszteletű úr halála óta évente kétszer sem tette
be a lábát, s a borús, sáros, novemberi napokon a legszívélyesebb fogadtatásra talált Mary
Crawfordnál. Első látogatása véletlennek volt köszönhető, a többi már nyomatékos rábeszé-
lésnek. Grantné kapva kapott mindenen, ami változatosabbá tehette a húga életét, mi sem volt
könnyebb tehát, mint meggyőznie magát arról, hogy a legnagyobb szívességet teszi
Fannynak, és a legnagyszerűbb fejlődési lehetőségeket biztosítja a számára, ha ragaszkodik
minél sűrűbb látogatásaihoz.
Amikor Norrisné egyszer beküldte valamiért a faluba, Fannyt hatalmas zivatar érte utol a
paplak közelében; az egyik ablakból meglátták, amint egy tölgyfa ágai és megritkult levelei
alatt keres menedéket a háztól nem nagyon messzire, s bár előbb szerényen húzódozott egy
kicsit, végül is be kellett mennie. A szolgálónak, aki udvariasan behívta, még ellenállt; de
amikor maga dr. Grant ment ki érte egy esernyővel, nem volt más hátra, mint pironkodni, és a
lehető leggyorsabban befutni a házba, s a szegény Crawford kisasszony, aki roppant
csüggeteg lelkiállapotban bámult ki a vigasztalan esőbe, s egy lemondó sóhajjal éppen
tudomásul vette, hogy aznap már semmi se lesz a sétából, és a következő huszonnégy órában
egy árva lélekkel sem találkozhatik a hozzátartozóin kívül, határtalanul megörült, amikor
némi lármát hallott a bejárati ajtó felől, s az előszobában szembetalálta magát a csuromvizes
Price kisasszonnyal. Most tudta csak igazán méltányolni, mit ér, ha egy esős falusi napon
történik valami. Azonnal feltámadt az életkedve, s mindenkinél buzgóbban szorgoskodott
Fanny körül; kiderítette, hogy sokkal jobban átázott, mint ahogy eleinte hajlandó volt
bevallani, és ellátta száraz ruhaneművel; s miután Fanny megadta magát a zsarnoki
figyelmességnek, és eltűrte, hogy mindenféle gazdasszonyok és szobalányok sürögjenek
körülötte és kiszolgálják, majd ismét lejött a szalonba, mert erőnek erejével ott marasztalták
egy órácskára, amíg el nem áll az eső, Crawford kisasszony tovább lubickolhatott a szemét és
szellemét felüdítő újdonságban, amely arra volt hivatva, hogy átöltözésig, illetve vacsoraidőig
megmentse a halálos unalomtól.
A két nővér olyan barátságos és kedves volt hozzá, hogy Fanny őszintén élvezte volna ezt a
vizitet, ha el tudta volna hinni, hogy nem alkalmatlankodik, ha biztos lett volna abban, hogy
egy óra múlva csakugyan megjavul az idő, s ha nem kellett volna attól a szégyentől tartania,
hogy kizárólag az ő hazaszállítása végett előállítják dr. Grant kocsiját és lovait, mert igenis
ezzel fenyegették. Hogy odahaza esetleg aggódnak, amiért ilyen időben elmarad, attól egy
csöppet sem kellett félnie; mivel a két nagynénjén kívül senki sem tudott az eltávozásáról,
efelől teljesen nyugodt lehetett, s tudva tudta, hogy ha Norrisné megemlít egy parasztházat,
ahol ő bizonyára oltalmat talált a zivatar elől, Lady Bertramnak semmi kétsége nem lesz
afelől, hogy csakugyan ott van abban a házban.
Már kezdett kitisztulni, amikor Fanny észrevett a szobában egy hárfát, s a kérdéseiből,
amelyeket feltett, hamarosan kiderült, hogy nagyon kíváncsi a hangjára, mert - ezt alig
lehetett elhinni - még egyszer sem hallotta, amióta Mansfieldbe hozták. Maga Fanny úgy
gondolta, hogy ennél mi sem egyszerűbb és természetesebb. Mióta a hangszer megérkezett,
nemigen járt a paplakban - miért is járt volna? -, de Crawford kisasszony, akinek eszébe
jutott, hogy Fanny annak idején igenis kifejezte ez irányú óhajait, most lelkifurdalást érzett
mulasztása miatt; s a legszívélyesebb hangon mindjárt meg is kérdezte, hogy: - Akkor hát
játsszak valamit most? - és - Mit szeretne hallani?
Játszott is; nagy örömmel töltötte el, hogy sikerült új hallgatóra találnia, méghozzá olyan
hallgatóra, aki rendkívül hálás közönségnek bizonyult, aki el volt ragadtatva az előadástól, s
akiből nem hiányzott a zenei ízlés. Játszott, míg csak Fanny az ablak felé sandítva meg nem
állapította, hogy nyilvánvalóan kiderült, úgyhogy, sajnos, mennie kell.
- Még egy negyedórát - felelte Crawford kisasszony -, aztán majd meglátjuk. Ne szaladjon el
az első pillanatban, ahogy elállt. Azok a felhők nagyon ijesztőek.
- De már elvonultak - mondta Fanny. - Megfigyeltem. Délről fúj a szél.
- Délről vagy északról: ismerem én az ilyen fekete felhőket. Nem szabad elindulnia, amíg
ilyen bizonytalan az idő. Különben is, még valamit szeretnék eljátszani magának... nagyon
szép kis darab... az unokabátyjának, Edmundnak ez a kedvence. Muszáj maradnia, hogy meg-
hallgassa az unokabátyja kedvencét.
Fanny ezt belátta; s bár nem kellett az előbbi mondatra várnia, hogy Edmund az eszébe
jusson, e szavak még erősebben felidézték a képét: szinte látta, amint ott ül abban a szobában
nap nap után, talán épp az ő mostani helyén, és sohasem halványuló élvezettel hallgatja
kedvenc darabját, amelyet Crawford kisasszony - úgy rémlett - még az előbbieknél is
zengőbben és kifejezőbben adott elő; s bár Fannynak is tetszett, hisz nagyon szívesen
gyönyörködött mindenben, amiben Edmund gyönyörködik, a dal végeztével még kevésbé
volt maradása, mint előtte; ezt azután tudomásul vették, de nagyon nyájasan invitálták, hogy
jöjjön el máskor is, nézzen be hozzájuk, valahányszor arra jár, úgyhogy Fanny igazán nem
tehetett egyebet, s megígérte, ha otthon nem lesz ellene kifogás.
Így kezdődött a barátság, amely a Bertram kisasszonyok távozása utáni első hetekben alakult
ki közöttük - s amely inkább a változatosságra szomjazó Crawford kisasszony óhajaiban
gyökerezett, semmint Fanny érzéseiben. Fanny két-három naponként elment hozzá, mint akit
megbabonáztak: nem tudta megállni, hogy el ne menjen, pedig nem szerette Mary
Crawfordot, nem úgy gondolkodott, mint ő, s nem érezte lekötelezve magát, amiért jobb híján
most az ő társaságát kultiválják; a beszélgetésekből sem származott magasabb rendű öröme,
legfeljebb olykor némi szórakozás, sokszor az is csak jobb belátása ellenére, ha az elhangzó
tréfák olyan személyeken vagy dolgokon csattantak, amelyek véleménye szerint tiszteletet
érdemeltek volna. Mégis elment, s mivel az évszakhoz képest szokatlanul enyhe volt az idő,
sok-sok félórát sétálgattak együtt Grantné bokrosában; néha még le is ültek a lomboktól már-
már alig védett padok egyikére, s ottmaradtak, míg egy váratlanul hűvös fuvallat rájuk nem
tört - miközben Fanny talán épp a hosszú ősz áldásait magasztalta elérzékenyülten -, s az
utolsó megsárgult leveleket köréjük hintve arra nem késztette őket, hogy felugorjanak, és
járkálva próbáljanak felmelegedni.
- Milyen szép ez - mondta Fanny körültekintve, amikor egyszer így üldögéltek együtt. -
Valahányszor ide jövök, ebbe a bokrosba, mindig jobban elámulok a fejlődésén és a szép-
ségén. Három éve még nem volt itt semmi, csak egy elvadult élő sövény ennek a területnek a
felső szélén, semmit se láttunk benne, semmit se vártunk tőle; most pedig sétány lett belőle, s
nehéz volna megmondani, miért becsüljük jobban: a hasznosságáért vagy a szépségéért; még
három év, s talán végképp elfelejtjük... vagy majdnem... hogy mi is volt azelőtt. Csodálatos,
igazán csodálatos az idő munkája és az emberi lélek átalakulása! - E gondolatsor folytatása-
képpen nemsokára hozzátette: - Ha van a természetünknek olyan képessége, amelyet csodá-
latosabbnak lehet nevezni a többinél, azt hiszem, az emlékezet az. Működésében, hibáiban,
kihagyásaiban is valahogy érthetetlenebb jelenségekkel szolgál, mint a szellem egyéb
területei. Az emlékezet néha mindent megőriz, szolgálatkész, engedelmes; máskor zavaros és
gyönge, ismét máskor zsarnoki és ellenőrizhetetlen! Kétségtelen, hogy az ember minden
tekintetben valóságos csoda; de az a képessége, amellyel emlékezik és felejt, különösen
rejtélyesnek látszik.
Crawford kisasszony, aki közömbösen és szórakozottan hallgatta, nem tudott mit mondani;
éppen ezért Fanny visszakanyarodott az előbbi témához, hogy jobban lekösse az érdeklődését:
- Talán szemtelenségnek hat, ha én merek dicsérni valakit, de mégis bámulnom kell Grantné
nagytiszteletű asszony ízlését, ahogy mindezt elrendezte. Micsoda nyugodt egyszerűség van a
sétány beosztásában! Semmi nagyzolás!
- Igen - felelte hanyagul Crawford kisasszony -, nagyon megfelel egy ilyesfajta helynek.
Nagyságra persze itt gondolni sem lehet; s magunk közt szólva, mielőtt Mansfieldbe jöttem,
nem is képzeltem volna, hogy egy falusi lelkész bokrosra s más hasonlókra vágyhat.
- Úgy örülök, hogy az örökzöld ilyen szépen fejlődik! - mondta válasz helyett Fanny. - A
nagybátyám kertésze mindig azt mondja, hogy az itteni talaj jobb, mint a miénk, s a babér és
általában az örökzöld fejlődése mintha őt igazolná. Az örökzöld! Milyen gyönyörű, milyen
kedves, milyen csodálatos! Gondoljuk csak el, mennyi érdekességet mutat a természet!
Tudom, némely országban éppen az a fa érdekes, amely elhullajtja a lombját, de azért mégis
bámulatos, hogy ugyanazon a földön, ugyanannak a napnak a melegétől olyan növények
tenyésznek, amelyek létezésük legfontosabb alaptörvényeiben ennyire különböznek egymás-
tól. Most talán megmosolyog, amiért így fantaziálok, de kint a szabadban, s kivált, ha el-
üldögélek a szabadban, mindig hajlamos vagyok arra, hogy eleresszem a gondolataimat.
Pihentessük meg a szemünket a leghétköznapibb természeti jelenségen, s az is tápot ad a
csapongó képzeletnek.
- Az igazat megvallva - felelte Crawford kisasszony -, én többé-kevésbé olyan vagyok, mint
az a híres dózse XIV. Lajos udvarában; és kijelenthetem: nagyobb csodát nem látok ebben a
bokrosban, mint hogy én magam itt vagyok benne. Ha most egy éve bárki azt mondta volna,
hogy ez a hely lesz az otthonom, hogy hónapokig itt fogok élni, mint ahogy élek, a szemébe
nevettem volna. Pedig csaknem öt hónapot töltöttem itt; méghozzá életem legnyugodtabb öt
hónapját.
- Azt hiszem, túlságosan is nyugodtnak találta ezt az időt.
- Elméletileg én is azt hittem volna, de - s a szeme felcsillant - mindent összevéve, még
sohasem volt ilyen kellemes nyaram. No de - tette hozzá jobban elgondolkodva és valamivel
halkabb hangon -, ki tudja, mi lesz a vége.
Fannynak megdobbant a szíve, és úgy érezte, képtelen volna további feltevésekkel vagy
kérdésekkel előállni. Crawford kisasszony azonban felélénkült, s így folytatta:
- Azt tapasztalom, hogy sokkal jobban bele tudok törődni a vidéki életbe, mint képzeltem
volna. Mi több, lehetséges, hogy akár az évnek a felét is kellemesen el tudnám tölteni a vidé-
ken, sőt, bizonyos körülmények között nagyon kellemesen. Egy elegáns, nem túlságosan nagy
ház, s elérhető távolságban a rokonok; állandó érintkezés velük; megbecsült hely a környék
legjobb társaságában; talán némi elismerés is, amiért hangadóbb szerepet játszunk benne,
mint mások, akik vagyonosabbak; s változatosságnak az efféle vidám szórakozások után
legfeljebb egy kis tête-à-tête16 azzal a valakivel, aki érzésünk szerint a legrokonszenvesebb a

16
Bizalmas együttlét.
világon. Ugye, hogy ebben a képben nincs semmi ijesztő, Price kisasszony? Ha ilyen
otthonunk volna, igazán nem kellene irigyelnünk az újdonsült Rushworthné őnagyságát. -
Rushworthnét irigyelni! - Fannyból csak ennyi csúszott ki önkéntelenül, de Mary Crawford
máris folytatta: - No de igazán csúnya lenne, ha nem a legnagyobb szeretettel emlékeznénk
meg az ifjú Rushworthnéról, mert számítok rá, hogy sok vidám, kellemes, önfeledt órát
köszönhetünk majd neki. Azt hiszem, jövőre mindannyian sokat leszünk együtt Sothertonban.
Egy ilyen házasság, mint a Bertram kisasszonyé, valóságos jótétemény mindenkire nézve;
hiszen Rushworth úr feleségének nyilván az lesz az első dolga, hogy minél több embert
gyűjtsön a házába, és a legjobb bálokat rendezze az egész környéken.
Fanny hallgatott, és Crawford kisasszony is visszasüppedt a tűnődésbe, majd néhány perc
múlva felnézett, s ez a kiáltás hagyta el ajkát: - Ó, hisz éppen itt van! - Pedig nem Rushworth
úr volt az, hanem Edmund; látták, amint Grantnéval sétál feléjük. - A nővérem és Bertram úr.
Örülök, Price kisasszony, hogy az idősebbik unokabátyja elment, s így újra Edmund kapta
meg a „Bertram úr” címet. „Edmund Bertram úr”, ez olyan mesterkélten, szánalmasan,
másodszülöttesen hangzik, hogy gyűlölöm.
- Én egész másként érzem! - mondta lelkesen Fanny. - Nekem a „Bertram úr” hangzik sem-
mitmondónak és hidegnek, nincs benne melegség, nem lehet embert képzelni mögéje!
„Bertram úr”: egy úr, és semmi más. De az Edmund névben van nagyság. Hősi, nemesi
képzetek tapadnak hozzá: királyok, hercegek és lovagok neve, s mintha lovagi szellem és
meleg érzés sugározna belőle.
- Elismerem, hogy a név önmagában véve kifogástalan, és Lord Edmund vagy Sir Edmund
pompásan hangzik; de az az „úr” teljesen megkopasztja, kilúgozza, és „Edmund úr” már
semmivel se jobb, mint „John úr” vagy „Thomas úr”. De hadd okozzunk nekik egy kis
csalódást, jó? Keljünk fel, mielőtt ideérnének, hadd rekedjen bennük a fele prédikáció, amiért
idekint ülünk ebben az évszakban.
Edmundnak különös gyönyörűség volt ez a találkozás. Most látta őket először együtt, amióta
létrejött köztük ez a szorosabb kapcsolat, melyről nagy örömmel értesült. Mást nem is kíván-
hatott volna, mint hogy akik oly közel állnak a szívéhez, legyenek jó barátok; s becsületére
legyen mondva, hogy, bár szerelmes volt, nem úgy képzelte a dolgot, mintha csakis Fanny
vagy akár elsősorban Fanny nyerhetne valamit ezen a barátságon.
- No mi az, hát nem szid meg bennünket a könnyelműségünk miatt? - kérdezte Crawford
kisasszony. - Mit képzel, miért üldögéltünk itt, ha nem azért, hogy megkapjuk a magunkét, s
azután halljuk, amint rimánkodik és könyörög, hogy ilyesmi soha többé ne forduljon elő?
- A szidás talán nem maradt volna el - felelte Edmund -, ha bármelyiküket egyedül találom a
padon; de amíg együtt bűnöznek, sok mindent el tudok nézni.
- Nem is ülhettek valami sokáig - kiáltotta Grantné -, mert amikor felmentem a kendőmért,
láttam őket a lépcsőház ablakából, és akkor még sétáltak.
- Különben is - tette hozzá Edmund -, olyan enyhe az idő, hogy igazán nem lehet könnyel-
műségnek nevezni, ha leültek egypár percre. A mi időjárásunkat nem szabad mindig a naptár
alapján megítélni. Néha novemberben többet engedhetünk meg magunknak, mint májusban.
- Esküszöm - mondta Crawford kisasszony -, még sohasem láttam ilyen kiábrándító, szívtelen
jó barátokat! Hiszen magukat semmivel se lehet nyugtalanítani. Nem is tudják, mennyit szen-
vedtünk, milyen rettenetesen átfáztunk! Különben régóta tudom, hogy Isten legyen irgalmas
ahhoz a nőhöz, aki Bertram úr józan eszét próbálja valami kis ravaszsággal kijátszani.
Mindjárt sejtettem, hogy tőle nem sokat várhatok; de tőled, kedves nővérem, egyetlen
nővérem, azt hiszem, igazán elvárhattam volna, hogy reszkess egy kicsit miattam.
- Sose áltasd magad, drága Marym. Arra várhatsz, amíg engem megijesztesz. Pedig én is
reszketek néha, csak egészen másért; s ha én parancsolnék az időnek, bizony jó csípős keleti
szélben ültetek volna egész mostanáig... például a növényeim miatt, amelyeket Robert nem
hajlandó bevinni, mert olyan enyhék az éjszakák, pedig az lesz a vége, jól tudom, hogy
hirtelen megváltozik az időjárás, egyik napról a másikra beáll a kemény fagy, mindenki cso-
dálkozik majd (főleg Robert), és nekem elpusztul minden növényem; de ami még rosszabb,
épp most mondta a szakácsné, hogy a pulyka, amit semmi esetre sem akartam vasárnap előtt
elkészíttetni, mert tudom, mennyivel jobban ízlene az uramnak a vasárnapi fáradalmak után,
legfeljebb, ha holnapig eláll. Ezek az igazi bajok, ezért tartom az időjárást bosszantóan
enyhének.
- A háztartás örömei faluhelyen! - mondta Crawford kisasszony pajkosan. - Ajánlom magam
a műkertésznek és a tikásznak.
- Drága gyermekem, ajánld be az uramat a Westminster-apátság vagy a Szent Pál-székes-
egyház főesperesének, és akkor boldogan neked hagyom a műkertészt meg a tikászt. De
Mansfieldben nincsenek is ilyen rangok. Hát mit tegyek?
- Semmi mást, mint amit most is teszel: bosszankodjál minél többet, és mégse gyere ki soha a
sodrodból.
- Köszönöm szépen; de bárhol élünk is, Mary, az ilyen apró bosszúságokat nem lehet
elkerülni; ha majd letelepedsz a városban, és meglátogatlak, azt hiszem, nevethetek rajta,
hogy te sem szabadultál meg tőlük, hiába lesz műkertészed és tikászod... vagy talán éppen
azért. Keservesen fogsz jajveszékelni, hogy soha nincsenek kéznél, hogy pontatlanok,
rengeteg pénzt kérnek, és csalnak.
- Igen ám, de én olyan gazdag leszek, hogy eszembe se jut majd ilyesmiért jajveszékelni.
Eddigi tudomásom szerint boldogtalanság ellen a legjobb gyógyszer a nagy jövedelem. A
kellő mennyiségű mirtuszt és pulykát mindenesetre biztosítani tudja.
- Csakugyan nagyon gazdag akar lenni? - kérdezte Edmund olyan tekintettel, amelyet Fanny
végtelenül komolynak és sokatmondónak talált.
- Természetesen. Maga talán nem? Ki ne akarna?
- Nem akarhatok olyasmit, aminek a megvalósítása egyáltalán nem áll hatalmamban.
Crawford kisasszony megszabhatja, hogy mekkora vagyont kíván. Csak kimondja, hogy évi
hány ezer, és kétségkívül meg is kapja. Nekem csak az a vágyam, hogy ne legyek szegény.
- És nem is lesz, ha mértékletes és takarékos, és a jövedelméhez szabja az igényeit, és így
tovább. Megértem... és nagyon helyesnek tartom, ha valaki így gondolkodik, ha olyan öreg,
mint maga, olyan korlátozottak a lehetőségei, és olyan középszerű a rokonsága. Maga ugyan
mit is kívánhatna tisztességes megélhetésen kívül? Hiszen nem sok ideje van hátra, s a hozzá-
tartozói nincsenek abban a helyzetben, hogy tegyenek valamit magáért, vagy elkeserítsék,
amiért ők annyival gazdagabbak és tekintélyesebbek. Legyen csak becsületes és szegény... de
én nem fogom irigyelni; azt hiszem, még tisztelni se fogom valami nagyon. Sokkal jobban
tisztelem azokat, akik becsületesek és gazdagok.
- Hogy a gazdagok vagy a szegények becsületét mennyire tiszteli, az engem a legkevésbé sem
érint. Én nem akarok szegény lenni. Éppen azt határoztam el, hogy nem leszek szegény. Ha a
kettő között, az evilági élet közbülső állapotában nem nézi le a becsületes embert, akkor már
megnyugszom.
- De igenis lenézem, ha magasabb helyet is elfoglalhatna. Le kell néznem azt, aki beéri a
homállyal, holott nyitva előtte az út, hogy felemelkedjék, és sikert arasson.
- De hogyan emelkedjék fel? S például az én becsületem hogyan arasson sikert?
Erre a kérdésre nem volt könnyű választ adni, legfeljebb egy „Ó!”-t, amely elég sokáig
eltartott, s a hölgy csak azután tudta hozzátenni: - Elmehetne parlamenti képviselőnek, vagy
beállhatott volna a hadseregbe már évekkel ezelőtt.
- Az utóbbival elkéstem egy kicsit; ami pedig a képviselőséget illeti, azt hiszem, várnom kell,
amíg meg nem alakul valamiféle külön testület a kis jövedelmű másodszülöttek számára.
Nem, Crawford kisasszony - tette hozzá komolyabb hangon -, igenis vannak sikerek, amelye-
ket én is el szeretnék érni, és roppant szerencsétlen volnék, ha úgy érezném, hogy hiába...
nincs semmi esélyem vagy reményem... ezek azonban más természetűek.
Valami elfogódottság látszott rajta, mialatt így beszélt, s mintha Crawford kisasszony viselke-
désében is ugyanilyen elfogódottság nyilvánult volna meg, amikor nevetve válaszolt valamit;
Fanny látta ezt, és nagyon rosszul esett neki; s mivel képtelen volt illedelmesen odafigyelni
Grantnéra, aki most mellette lépkedett, Mary és Edmund nyomában, már-már elhatározta,
hogy azonnal hazamegy, csak bátorságot kellett gyűjtenie hozzá; ekkor azonban a kastély
nagy órája hármat ütött, eszébe juttatva, mennyivel tovább maradt el, mint máskor, és rövid
úton megoldotta a nagy problémát, hogy szabad-e ott helyben elbúcsúznia, s ha igen, akkor
hogyan. Minden kétsége elszállt, rögtön búcsúzkodni kezdett; Edmundnak pedig ugyanakkor
eszébe jutott, hogy az anyja már érdeklődött utána, és ő éppen azért jött át a paplakba, hogy
hazavigye.
Fanny erre még türelmetlenebb lett, s a legkevésbé sem számítva arra, hogy Edmund netalán
elkísérheti, máris szaladt volna haza egyedül; de az egész társaság sietni kezdett, és vala-
mennyien bekísérték a házba, amelyen úgyis át kellett mennie. Az előszobában dr. Granttal
találkoztak, s miközben néhány pillanatra megálltak vele, Fanny azt vette ki Edmund szavai-
ból, hogy mégiscsak haza akarja kísérni. Edmund is búcsúzkodott. Fanny nagyon megörült
ennek. Mielőtt kiléptek volna a házból, dr. Grant meghívta Edmundot, ossza meg vele
másnap az ürüpecsenyéjét; és Fanny még jóformán fel sem foghatta ezt az újabb csapást,
amikor Grantné, mint akinek hirtelen eszébe jut valami, odafordult, és remélte, hogy hozzá is
lesz szerencséjük. Ez az udvarias meghívás olyan újszerű volt, olyan szokatlan esemény
Fanny életében, hogy alig bírt meglepetésével és zavarával; s miközben eldadogta, mennyire
hálás, „de sajnos nem hiszi, hogy módjában állna”, Edmundra sandítva remélt tanácsot és
segítséget. Edmund azonban végtelenül megörült a Fannyra váró boldogságnak, s miután egy
futó pillantás és egy félmondat segítségével is megállapította, hogy csak a nagynénje miatt
szabódik, s el sem tudta képzelni, miért ne nélkülözhetné az anyja Fannyt, nyíltan és
határozottan azt tanácsolta, hogy fogadja el a meghívást; s bár Fanny még e biztatás után sem
merte ilyen vakmerő és független lépésre ragadtatni magát, abban csakhamar megegyeztek,
hogy ha nem kap ellenkező értesítést, Grantné számíthat rá másnap.
- Úgyis tudják, mi lesz vacsorára - mondta Grantné mosolyogva -: pulyka, méghozzá nem is
akármilyen; tudniillik, drágám - fordult a férjéhez -, a szakácsné ragaszkodik hozzá, hogy
holnap elkészítse a pulykát.
- Remek, remek - kiáltotta dr. Grant -, annál jobb; jólesik hallanom, hogy ilyen finom falatok
vannak a házban. De Price kisasszony és Edmund Bertram úr, gondolom, amúgy is vállalják a
kockázatot. Nem vagyunk kíváncsiak a menüre. Baráti összejövetel, nem pedig díszvacsora:
ez kell nekünk, igaz? Egy pulyka, egy liba, egy borjúláb, vagy bármi más, amit te meg a
szakácsnéd hajlandók vagytok elébünk tálalni.
A két unokatestvér hazament, s útközben nem sok szó esett közöttük, legfeljebb Edmund
lelkendezett egy ideig a meghívás miatt, mert úgy érezte, hogy ez elmélyíti a két lány barát-
ságát, amelynek annyira örült; de miután ezt a témát kimerítette, valahogy ábrándosabb lett,
és másról nem volt kedve beszélni.
 Huszonharmadik fejezet

- Ugyan miért hívja meg Grantné Fannyt? - kérdezte Lady Bertram. - Hogy jutott ilyesmi az
eszébe? Tudod, hogy Fanny sosem szokott így náluk vacsorázni. Nem nélkülözhetem, és
biztos vagyok benne, hogy nem is akar elmenni. Ugye nem akarsz elmenni, Fanny?
- Ha így kérdezi - kiáltotta Edmund, mielőtt még az unokahúga válaszolhatott volna -, Fanny
persze rögtön azt fogja mondani, hogy nem; de én igenis biztos vagyok benne, drága anyám,
hogy szeretne elmenni; és nem látom be, miért ne mehetne.
- El sem tudom képzelni, hogy jutott az eszébe Grantnénak ez a meghívás. Ez az első eset. A
húgaidat meghívta néha, de Fannyt még soha.
- Ha a néninek szüksége van rám... - kezdte Fanny nagy önfeláldozással.
- De hisz apám is itt lesz anyám mellett egész este.
- Hogyne, ő velem marad.
- Tessék talán megkérdezni, mit szól hozzá ő.
- Nagyon okos gondolat. Igazad van, Edmund. Ha Sir Thomas bejön, rögtön megkérdem tőle,
hogy nélkülözhetem-e Fannyt, vagy sem.
- Ahogy jónak tetszik látni, ez más kérdés; de én arra gondoltam, mit szól apám a meg-
híváshoz: el kell-e fogadni, vagy sem; s, azt hiszem, mivel ez az első meghívás, Grantnéra és
Fannyra való tekintettel is az lesz a véleménye, hogy el kell fogadni.
- Nem tudom. Majd megkérdezzük. De ő is nagyon meg lesz lepve, hogy Grantné egyáltalán
meghívta Fannyt.
Ezek után nem volt mit mondani, legalábbis semmi értelme nem volt, hogy bármit is mond-
janak, amíg Sir Thomas meg nem érkezik; mivel azonban a másnap esti kényelme forgott
kockán, Lady Bertramot annyira izgatta a kérdés, hogy amikor egy félóra múlva a férje a
gazdaságból jövet s az öltözőszobája felé tartva benézett hozzájuk, utánaszólt, mielőtt még
behúzta volna az ajtót: - Sir Thomas, egy pillanatra... mondani szeretnék valamit.
Csendes, bágyadt hangja - mert sohasem szokta hangos beszéddel megerőltetni magát - mint
mindig, most is engedelmes fülekre talált, s Sir Thomas visszajött. Lady Bertram belefogott a
mondókájába, Fanny pedig azonnal kisurrant a szobából; igazán nem lehetett idegekkel
kibírni, hogy a nagybátyja színe előtt róla tárgyalnak. Rettenetesen félt, noha maga is tudta,
hogy ennyire talán mégsem kellene félnie, hisz végül is mit számít, hogy elmehet-e, vagy
sem? De ha a nagybátyja jó sokáig latolgatja ezt a kérdést, méghozzá igen szigorú arccal, s
közben le nem veszi róla azt a szigorú szemét, és végül is ellene dönt, akkor ő talán nem
tudna elég illedelmesnek és szófogadónak mutatkozni. Pedig az ügye közben jól haladt. Lady
Bertram így kezdte: - Mondani akarok valamit, ami nagyon meg fogja lepni. Grantné meg-
hívta Fannyt vacsorára.
- És? - kérdezte Sir Thomas, mintha azt várná, hogy mikor csattan a meglepetés.
- Edmund azt akarja, hogy menjen el. De hogy legyek meg nélküle?
- Csak el ne késsen - mondta Sir Thomas, elővéve az óráját -, de mi itt a nehézség?
Edmund úgy érezte, most már közbeszólhat, s kiegészítheti anyja hézagos előadását. Mindent
elmondott; Lady Bertram csak ennyit tudott hozzátenni: - Nagyon furcsa! Grantné még
egyszer sem hívta meg eddig.
- Hát nem természetes - jegyezte meg Edmund -, hogy Grantné szeretne ilyen kellemes
társaságot biztosítani a húgának?
- Mi sem természetesebb - felelte Sir Thomas rövid megfontolás után -; véleményem szerint
akkor sem lehetne természetesebb, ha a húga nem játszana benne semmi szerepet. Ha Grantné
ápolja a kapcsolatokat Price kisasszonnyal, Lady Bertram unokahúgával, az nem szorul ma-
gyarázatra. Legfeljebb azon tudnék meglepődni, hogy most hívja meg először. Fanny nagyon
helyesen tette, hogy csak feltételes választ adott. Úgy látszik, pontosan érzi, mi a módja
ennek. De mivel úgy gondolom, hogy szívesen elmenne, hiszen a fiatalok mindig szeretnek
együtt lenni, nem látom be, miért tagadnánk meg tőle az engedélyt.
- De hát meg tudok-e lenni nélküle, Sir Thomas?
- Határozottan azt hiszem, hogy igen.
- Tudja, mindig ő készíti el a teát, ha a húgom nincs itt.
- Talán megkérhetjük a húgát, hogy töltse velünk a holnapi napot, én pedig feltétlenül itthon
leszek.
- No jó, hát akkor Fanny elmehet, Edmund.
Az érdekelt hamarosan tudomást szerzett a jó hírről. Edmund a szobájába menet bekopog-
tatott hozzá.
- No, Fanny, minden a legnagyobb rendben, a nagybátyád egy percig sem gondolkodott rajta.
Egyáltalán nem kellett töprengenie. Jöhetsz.
- Köszönöm, nagyon örülök - felelte Fanny ösztönszerűen; bár amikor elfordult Edmundtól,
és becsukta az ajtót, önkéntelenül is ezt gondolta: „Tulajdonképpen miért örülök? Hát nem
tudom, hogy fájni fog, amit majd látok és hallok?”
De hiába tudta, mégis örült. Mások talán semmi különöset nem találtak volna ebben a
programban, de neki újszerű volt és jelentős, hiszen a sothertoni kirándulástól eltekintve még
nemigen járt vendégségben; igaz, most csak egy fél mérföldre kellett elmenni, s csak három
személyhez, de azért ez is vendégség volt, és már az előkészületek apró izgalmai is örömöt
szereztek. Pedig megértést vagy segítséget egyáltalán nem kapott azoktól, akik arra lettek
volna hivatva, hogy együtt érezzenek vele, és az ízlés dolgaiban ellássák tanácsokkal; Lady
Bertramnak ugyanis soha eszébe sem jutott, hogy bárkinek szívességet tehetne, Norrisné
pedig, amikor Sir Thomas kérésére és meghívására másnap elég korán megjelent, nagyon
rossz hangulatban volt, és úgy látszott, nincs más célja, mint hogy, amennyire csak lehet,
elrontsa az unokahúga minden jelenlegi és jövőbeli örömét.
- Mondhatom, Fanny, ritka szerencsés lány vagy, hogy mindenki ilyen udvarias hozzád, és a
rokonaid is elkényeztetnek! Nagyon hálás lehetsz Grantnénak, amiért az eszébe jutottál, és a
nagynénédnek, amiért elengedett, és jobb, ha ezt egészen kivételes alkalomnak tekinted, mert
remélem, nem gondolod, hogy neked találták ki az ilyen társaságba járást és házon kívül
vacsorázást, és biztos lehetsz benne, hogy többször nem is fog előfordulni. Azt se képzeld,
hogy a meghívással éppen téged akartak megtisztelni, mert a megtiszteltetés a nagybátyádnak,
a nagynénédnek és nekem szól. Grantné úgy gondolja, nekünk tartozik azzal, hogy törődjön
veled egy kicsit, különben soha eszébe se jutott volna, és mérget vehetsz rá, hogy ha Júlia
itthon van, akkor ítéletnapjáig se kapsz vacsorameghívást.
Miután Norrisné ilyen ügyesen elsinkófálta Grantnénak a kegyes cselekedetben játszott
szerepét, Fanny - mert valamit mégiscsak válaszolnia kellett - azt mondta, hogy nagyon hálás
Bertram néninek, amiért elengedte, és igyekezni fog minél jobban előkészíteni a nagynénje
esti munkáját, nehogy túl sok dolga legyen az ő távollétében.
- Attól ne fájjon a fejed, a nagynénéd nagyon jól meglesz nélküled, különben nem engedett
volna el. Én is itt leszek, úgyhogy a nagynénéd miatt nem kell aggódnod. És remélem,
nagyon kellemes estéd lesz, és pompásan fogod érezni magad. De meg kell jegyeznem, hogy
éppen öt személyt ültetni asztalhoz, a legnagyobb ügyetlenség, és nem is értem, hogy egy
olyan előkelő dámának, mint Grantné, nem jutott az eszébe valami jobb megoldás! Pláne
ahhoz a hatalmas asztalukhoz, amely borzasztó, hogy mennyire betölti az egész szobát! Kár,
hogy a nagytiszteletű úr nem elégedett meg az én ebédlőasztalommal, amikor eljöttem, pedig
minden értelmes ember megtartotta volna, de neki a sajátja kellett, az az új, az a
szörnyűséges, amelyik bizony isten nagyobb az itteni ebédlőasztalnál... pedig mennyivel
jobban járt volna! És mennyivel jobban tisztelnék! Mert az olyan embert, aki fel akar
kapaszkodni az uborkafára, sohasem tiszteli senki. Ezt jegyezd meg magadnak, Fanny. Öten...
összesen öten ülik majd körül azt az asztalt. De a vacsora, az tíznek is elég lesz, fogadni
mernék.
Norrisné lélegzetet vett, s így folytatta:
- Ha látom, milyen ostobák és nevetségesek azok az emberek, akik nincsenek megelégedve a
maguk rangjával, és mindenáron szeretnének többnek látszani, úgy gondolom, nem árt, ha
téged is figyelmeztetlek, Fanny, amikor nélkülünk mégy társaságba, és kérve kérlek, hogy ne
told magad az előtérbe, és ne akarj folyton szerepelni és véleményt nyilvánítani, mintha nem
is te volnál az, hanem valamelyik unokanővéred, és ne képzeld magad a mi drága Rush-
worthnénk vagy Juliánk helyébe. Nagyon nagy illetlenség lenne, nekem elhiheted. Ne feledd,
hogy akárhol vagy, mindig te maradsz a legalacsonyabb és a legutolsó helyen, és hiába
vehetjük úgy, mintha Crawford kisasszony tulajdonképpen otthon volna a paplakban, te azért
semmiképpen se próbálj elébe kerülni. Éjszaka pedig addig maradsz, ameddig Edmund jónak
látja. Ezt csak bízd őrá.
- Igenis, néném, eszembe se jutott, hogy ne úgy legyen.
- Ha pedig eleredne az eső, ami nagyon valószínű, mert ilyen borús időt még soha életemben
nem láttam, akkor segíts magadon, ahogy tudsz, és ne számíts arra, hogy kocsit küldünk
érted. Hogy én nem megyek haza éjszakára, az biztos, tehát énmiattam nem kell a kocsit
előállítani, úgyhogy készülj fel a legrosszabbra, és vidd magaddal, amire szükséged lehet.
Unokahúga mindezt nagyon természetesnek tartotta. Hogy mi jár neki, azt még Norrisné sem
taksálhatta olyan kevésre, mint ő; s amikor nem sokkal utóbb Sir Thomas benyitott az ajtón,
és azt mondta: - Fanny, hány órára kéreted a kocsit? - úgy meglepődött, hogy nem bírt szóhoz
jutni.
- De drága Sir Thomas! - kiáltotta Norrisné, vörösen a haragtól. - Fanny gyalog is mehet.
- Gyalog! - ismételte meg a szót Sir Thomas megsemmisítő méltósággal, és beljebb jött a
szobába. - Gyalog menjen az én unokahúgom, ha vacsorára hívják, ebben az évszakban! Négy
óra húsz perckor jó lesz?
- Igenis - mondta Fanny szerényen, s olyan érzéssel, mintha bűncselekményt követne el
Norrisné ellen; s hogy a diadalmas fölénynek még a látszatát is elkerülje, nagybátyja
nyomában kisietett a szobából, bár olyan gyorsan mégsem tudott utánamenni, hogy ne hallja a
következő indulatos szavakat:
- Teljesen fölösleges! Túlzott kedvesség! De Edmund is megy; hát persze, Edmund miatt van
az egész. Én is észrevettem, milyen rekedt volt csütörtök este.
De Fannyt nem lehetett becsapni. Érezte, hogy a kocsi egyedül neki szól; s a nagybátyja
figyelmessége, kivált azután, hogy a nagynénje olyan ellenségesen nyilatkozott, a hála
könnyeit csalta a szemébe, amikor magára maradt.
A kocsi percre pontosan előállt; még egy perc, és a fiatalúr is megjelent; mivel pedig a kis-
asszony, aki rettenetesen félt, hogy elkésnek, már sok-sok perce ott ült a szalonban, a mindig
végtelenül pontos Sir Thomas idejében kísérhette ki őket.
- Hadd nézzelek meg, Fanny - mondta Edmund kedves mosollyal, mint egy szerető testvér -,
aztán megmondom, hogy tetszel; amennyire ebben a rossz világításban látom, nagyon csinos
vagy. Mit vettél fel?
- Az új ruhámat, amit a nagybátyámtól kaptam ajándékba Maria esküvőjére. Remélem, nem
túl cifra; de gondoltam, fel kell vennem, amikor csak lehet, talán úgysem adódik rá több
alkalom egész télen. Remélem, nem találja túl cifrának.
- Ha egy nő talpig fehérbe öltözik, sohasem lehet túl cifra. Nem, semmi cifraságot nem látok
rajtad; minden a lehető legízlésesebb. Nagyon csinos a ruhád. Szépek ezek a fényes foltok.
Ugye, Crawford kisasszonynak is van egy ilyesféle ruhája?
A paplakhoz közeledve elhaladtak az istállóudvar és a kocsiszín mellett.
- Ejha! - mondta Edmund. - Vendégek jöttek, egy fogatot látok! Vajon kit hívtak meg a
tiszteletünkre? - S leengedte az ablakot, hogy jobban megnézze. - De hisz ez Crawfordé,
szavamra, Crawford csézája! A két szolgáját is megismerem, éppen tolják be a régi helyére.
Hát persze, megjött Crawford. Ez aztán a meglepetés, Fanny. Nagyon örülök neki.
Idő se volt rá, a helyzet se volt rá alkalmas, hogy Fanny közölje, mennyire mások az ő
érzései; de az a gondolat, hogy még valaki s éppen ez a valaki szemügyre fogja venni, nem
kis mértékben növelte izgalmát, mellyel a szalonba bevonulás rettentő szertartása eltöltötte.
Márpedig Crawford úr csakugyan ott volt a szalonban; épp idejében érkezett, hogy
vacsorához még átöltözhessen; s a körülötte álló háziak mosolygó, boldog arca világosan
mutatta, mennyire örülnek hirtelen elhatározásának, hogy Bath után leruccant hozzájuk
néhány napra. Edmunddal nagyon szívélyesen üdvözölték egymást; s Fannyt nem számítva,
általános volt az öröm; sőt, Crawford ottléte tulajdonképpen még Fannynak is némi előnyt
jelentett, hiszen minél nagyobb volt a társaság, annál több lehetősége nyílt arra, hogy szíve
vágya szerint némán és észrevétlenül a háttérbe húzódjon, mint mindig. Ezt csakhamar maga
is érezhette; mert jóllehet Norrisné intő szózata ellenére, a saját illemtudására hagyatkozva,
kénytelen volt eltűrni, hogy ő legyen az első számú hölgy a társaságban, s megkapja mindazt
az apró figyelmességet, ami ezzel együtt jár, boldogan tapasztalta, míg az asztalnál ültek,
hogy a bő kedvvel áradó beszélgetésben egyáltalán nem kell részt vennie - mindenki oly
lelkesen társalgott, a fivér és a húga Bathról, a két fiatalember a vadászatról, Crawford úr és
dr. Grant a politikáról s Crawford úr és Grantné minden elképzelhető témáról, hogy Fannyban
méltán támadhattak vérmes remények: talán meg sem kell szólalnia, s nagyon kellemesen
töltheti el az estét. Sajnos, nem sikerült túlzott érdeklődést mutatnia, mikor arról esett szó,
hogy a nemrégiben érkezett úriember esetleg meghosszabbítaná mansfieldi tartózkodását, és
elhozatná az agarait Norfolkból, bár Crawfordot olyannyira foglalkoztatta ez a terv, amely dr.
Grant agyából pattant ki, és Edmundnál helyeslésre, a két nővérnél pedig lelkes pártfogásra
talált, hogy azt szerette volna, ha még Fanny is bátorítja. Továbbá megkérdezte tőle, hogy
véleménye szerint változatlanul ilyen enyhe marad-e az idő, de az udvariasság határain belül a
legkurtább és közönyösebb válaszokat kapta. Fanny nem óhajtotta, hogy Crawford
ottmaradjon; azt viszont annál inkább, hogy lehetőleg ne is szóljon hozzá.
A férfiú láttán sokat kellett gondolnia két távollevő unokanővérére, kivált Mariára; a víg
kedélyű Crawfordot azonban láthatólag nem feszélyezte semmiféle kellemetlen emlék. Most
itt volt megint, ahol a történtek megtörténtek, és úgy viselkedett, mint aki semmi akadályát
sem látja, hogy itt maradjon, s a Bertram kisasszonyok nélkül is olyan jól érezze magát,
mintha másféle körülmények között soha nem járt volna Mansfieldben. Fanny hallotta, amint
megemlíti őket, de csak úgy futtában; hanem amikor a társaság ismét átvonult a szalonba, s
Edmund és dr. Grant fülig elmerült valami érdekes gazdasági különbeszélgetésben, míg
Grantné a teázóasztal körül szorgoskodott, Crawford a húgához fordulva megint szóba hozta
a két nővért, most már határozottabban. Sokatmondó mosollyal, amelyért Fanny szinte meg-
gyűlölte, így szólt: - Hallom, Rushworth úr és bájos hitvese Brightonban vannak; boldog
ember!
- Igen, körülbelül két hete lehetnek ott, nem igaz, Price kisasszony? És Julia is velük van.
- S gondolom, Yates úr sem lehet nagyon messze.
- Yates úr! Ó, Yates úrról nem tudunk semmit. Azt hiszem, nem sokat szerepel a Mansfield
Parkba küldött levelekben, igaz, Price kisasszony? Gondolom, az én kedves barátnőm, Julia,
okosabb annál, semhogy Yates úrral szórakoztassa az édesapját.
- Szegény Rushworth meg a negyvenkét szövege! - folytatta Crawford. - Azt nem lehet
elfelejteni. Szegény feje! Magam előtt látom, ahogy kínlódik, a kétségbeesés határán.
Mindent el tudok képzelni, csak azt nem, hogy szép Mariájának örömöt szerez, ha
negyvenkétszer kinyitja előtte a száját. - Majd egy pillanatra elkomolyodva hozzátette: - Egy
ilyen férfi és egy ilyen nő... - Aztán visszazökkent az előbbi évődő hangnembe, és Fannyhoz
fordult: - Maga volt Rushworth úr legjobb barátja. Soha nem felejtjük el a kedvességét és a
türelmét, azt a kimeríthetetlen türelmet, amellyel fáradozott, hogy belésulykolja a szerepét...
hogy egy kis észt töltsön a fejébe, ha már a természet megtagadta tőle... hogy a saját szellemi
fölöslegéből átadjon neki valamit! Neki talán annyi esze sincs, hogy fel tudja fogni, milyen jó
volt hozzá, de nem túlzok, ha azt állítom, hogy a többiek mind látták és méltányolták.
Fanny elpirult, és nem szólt semmit.
- Mint egy álom, mint egy kellemes álom! - kiáltott fel Crawford, miután néhány percig
tűnődve hallgatott. - Mindig a legnagyobb élvezettel fogok visszagondolni színészi
próbálkozásunkra. Az a pezsgés, lelkesedés, vidámság! Mindenkit áthatott. Mindannyian fel
voltunk villanyozva. A napnak minden órájában akadt tennivaló, reménység, izgalom,
mozgás. Mindig akadt valami apró kifogás, kétség, akadály, amit le kellett küzdeni. Sohasem
voltam boldogabb.
Fanny mélységesen felháborodva mondta utána magában: „Sose volt boldogabb! Sose volt
boldogabb, mint amikor olyasmit tett, amiről maga is tudta, hogy helytelen! Sose volt boldo-
gabb, mint amikor olyan szégyenletesen és érzéketlenül viselkedett! Ó, micsoda romlott
lélek!”
- Nem volt szerencsénk, Price kisasszony - folytatta Crawford halkabban, hogy Edmund meg
ne hallja, s nem is sejtve, mit érez Fanny -, határozottan balszerencsések voltunk. Még egy
hét, egyetlenegy hét, már az is elég lett volna. Azt hiszem, ha mi irányíthattuk volna az
eseményeket... ha Mansfield Park parancsolt volna a szeleknek, csak egy-két hétre, a nap-
éjegyenlőség táján, akkor minden másképpen történt volna. No persze nem rendeltünk volna
valami szörnyű vihart, hogy életveszélybe döntsük... csak egy kitartó ellenszelet vagy
szélcsendet. Azt hiszem, Price kisasszony, nagyon kellemesen érintett volna bennünket, ha
éppen akkoriban egyheti szélcsend uralkodik az Atlanti-óceánon.
Úgy beszélt, mint aki választ követel; s Fanny az arcát elfordítva, szilárdabb hangon, mint
máskor, azt felelte: - Ami engem illet, uram, én egy nappal se késleltettem volna a
hazatérését. Amikor megjött, a nagybátyám annyira helytelennek talált mindent, hogy azt
hiszem, így is éppen elég messzire mentek a dolgok.
Ilyen sokat még soha életében nem mondott egyszerre Crawfordnak, ilyen haragosan pedig
senki másnak sem; s amikor befejezte, reszketett és pirult a tulajdon merészségétől. Crawford
meglepődött; de miután néhány pillanatig szótlanul nézett a lányra, nyugodtabb, komolyabb
hangon felelte, s mintha őszinte meggyőződésből mondaná: - Azt hiszem, igaza van.
Kellemes volt, de nem éppen helyes. Kezdtünk túl nagy lármát csapni. - Aztán egy ügyes
fordulattal szerette volna másra terelni a szót, de Fanny olyan félszegen és tartózkodva
válaszolgatott, hogy Crawfordnak sorra el kellett ejtenie minden témát.
Crawford kisasszony, aki már többször is odapillantott dr. Grant és Edmund felé, most
megjegyezte: - Úgy látszik, azok az urak valami nagyon érdekes dologról tárgyalnak.
- A legérdekesebb dologról a világon - felelte a bátyja -: hogyan lehet pénzt keresni; hogyan
lehet a nagy keresetből még nagyobbat csinálni. Dr. Grant most kioktatja Bertramot, hogy
mihez kezdjen a javadalmával, amelyet nemsokára elfoglal. Hallom, néhány hét múlva fel-
szentelik. Már az ebédlőben is ezt tárgyalták. Örülök, hogy Bertramnak olyan jól fog menni a
sora. Szép kis jövedelme lesz, úgyhogy vígan szórhatja a pénzét, és nem kell valami sokat
dolgoznia érte. Ha jól sejtem, meglesz legalább az évi hétszáza. Évi hétszáz már nagyon
csinos összeg egy másodszülött fiúnak; nyilván továbbra is otthon fog élni, úgyhogy bőven
futja belőle az apró szórakozásaira; s az a néhány prédikáció karácsonykor meg húsvétkor,
gondolom, igazán nem nagy áldozat.
Húga nevetve próbálta leplezni az érzéseit: - Rendkívül szórakoztató, hogy az emberek
milyen könnyedén el tudják intézni azoknak a jólétét, akik sokkal szegényebbek náluk.
Nagyon sanyarú képet vágnál, Henry, ha neked is évi hétszázból kellene megoldanod az apró
szórakozásaidat.
- Lehetséges; de az ilyesmi, kérlek, mindig relatív. Az elsőszülöttségi jog meg a szokások, az
a döntő. Nem vitás, hogy Bertram nagyon jól el van látva, ahhoz képest, hogy másodszülött,
még ha báró is az apja. Huszonnégy-huszonöt éves korára meglesz az évi hétszáza, és semmit
se kell tennie érte.
Crawford kisasszony majdnem azt felelte, hogy valamit azért mégiscsak kell tenni és
szenvedni érte, s neki nagyon fáj ez a valami; de lenyelte a szavát, és inkább hallgatott; s
amikor nem sokkal utóbb a másik két úr csatlakozott hozzájuk, igyekezett nyugodtan és
fesztelenül viselkedni.
- Bertram - mondta Henry Crawford -, feltétlenül eljövök Mansfieldbe, hogy meghallgassam
az első prédikációját. Kötelességemnek érzem bátorítani a fiatal kezdőket. Mikor lesz? Ugye
maga is összefog velem, Price kisasszony, hogy bátorítsuk az unokabátyját? Ugye hajlandó
lesz végig ráfüggeszteni a szemét, akárcsak én, nehogy egy szót is elszalasszon; vagy ha
félrenéz, hát csakis azért, hogy lejegyezzen egy különösen szép mondatot? Majd viszünk
magunkkal táblát és palavesszőt. Mikor lesz? Itt kell prédikálnia Mansfieldben, ugyebár, hogy
Sir Thomas és Lady Bertram is hallhassa.
- Én pedig igyekszem kitérni az útjából, Crawford, ameddig csak lehet - felelte Edmund -,
mert nincs még egy ember, aki annyira zavarba tudna hozni, mint maga, s akitől annyira
rosszul esne, hogy egyáltalán megpróbálja.
„Hát ezt sem érzi? - gondolta Fanny. - Nem, nincs benne semmi tisztességes érzés.”
Most, hogy a társaság egybegyűlt, és a hangadók lekötötték egymást, őt nem bántotta senki; s
amikor tea után megalakult a whistparti - voltaképpen Grantné alakította meg, hitvesi
figyelmességből, a férje kedvéért, bár ezt nem volt szabad kimondani -, és Crawford kis-
asszony odaült a hárfájához, őrá csak a hallgatóság szerepe hárult; azután már nem is zavarták
egész este, legfeljebb Crawford úr intézett hozzá néha egy-egy kérdést vagy megjegyzést,
amelyre kénytelen volt válaszolni. Crawford kisasszonyt annyira felzaklatta, amit az előbb
hallott, hogy semmi máshoz nem volt kedve, mint a zenéhez. Ezzel csitítgatta fájdalmát, és
szórakoztatta hódolóját.
A bejelentés, hogy Edmund nemsokára pap lesz, amely régóta Damoklész kardjaként függött
a feje fölött, noha szerette volna a távoli, bizonytalan jövőbe száműzni, most keserűséggel és
haraggal töltötte el. Nagyon haragudott Edmundra. Azt hitte, erősebb hatással van rá. Igenis
komolyan gondolt Edmundra, önmaga előtt nem tagadhatta: komolyan s már-már határozott
szándékkal; de ezentúl hideg közönnyel fizet a hideg közönyért. Világos, hogy Edmund nem
gondolta komolyan, nem ragaszkodott hozzá igazán, hiszen mégiscsak rálép arra az alantas
pályára, ahová - tudhatta - ő sohasem fogja követni. De nem baj: majd megtanulja viszonozni
Edmund érzéketlenségét. Tessék, udvaroljon: de ő ezek után csak a pillanatnyi szórakozásra
gondol, semmi egyébre. Ha Edmund ilyen könnyen elbánik a saját érzelmeivel, neki se fog
megszakadni a szíve.
 Huszonnegyedik fejezet

Henry Crawford másnap reggelig a leghatározottabban eldöntötte, hogy még két hetet
Mansfieldre szán; nyomban intézkedett is, hogy küldjék utána az agarait és a vadászlovait, s
írt néhány magyarázó sort a tengernagynak; majd ahogy lepecsételte és az asztalra dobta a
levelet, felnézett a húgára, s látva, hogy tiszta a levegő, mert a család többi tagja nincs jelen,
mosolyogva így szólt: - Találd ki, Mary, mivel akarok szórakozni azokon a napokon, amikor
éppen nem vadászok? Öreg vagyok már ahhoz, hogy többször is nekivágjak az erdőnek, mint
hetenként háromszor; de a közbülső napokra is megvan a tervem, és mit gondolsz, mi az?
- Természetesen séta és lovaglás az én társaságomban.
- No nem egészen, bár kapható leszek mind a kettőre, de azzal csak a testemet frissíteném fel,
márpedig szellemi sportra is szükségem van. Egyébként az csak szórakozás és pihenés lenne,
a fárasztó munka egészséges hatása nélkül, és én nem akarok semmittevő kenyérpusztító
lenni. Nem, az a tervem, hogy magamba bolondítom Fanny Price-t.
- Fanny Price-t! No hiszen! Nem, nem. Elégedj meg a két unokanővérével.
- De nem tudok megelégedni, amíg Fanny Price-t meg nem hódítottam, amíg egy icipici kis
sebet nem ütöttem Fanny Price szívén. Úgy látom, nem vagy tisztában azzal, milyen
figyelemre méltó teremtés. Amikor tegnap este beszélgettünk róla, egyikőtöknek sem tűnt fel,
milyen bámulatos külső fejlődésen ment át az elmúlt hat hét folyamán. Ti mindennap látjátok,
azért nem veszitek észre; de én mondom nektek, hogy ősz óta mintha kicserélték volna.
Akkor csak egy csöndes, szerény, nem éppen csúnya lány volt, most pedig határozottan
csinos. Azelőtt nagyon rossz véleményem volt az arcszínéről is, az arcvonásairól is, pedig
milyen szép az a finom bőre, különösen, amikor olyan gyakran elpirul, mint például tegnap; s
a szája és a szeme, ahogy megfigyeltem, nagyon is sok mindent ki tud majd fejezni, ha lesz
kifejeznivalója. De az egész magatartása, modora, mindene rengeteget fejlődött! Azt hiszem,
legalább két hüvelykkel meg is nőtt október óta.
- Ej, ej, ej! Ez mind attól van, hogy nem voltak jelen magas termetű nők, akikkel összehason-
líthattad volna, meg aztán új ruhát viselt, és te még sohasem láttad ilyen szépen kiöltözve.
Hidd el, hogy pontosan olyan, mint októberben volt. Az az igazság, hogy más nőt nem találtál
a társaságunkban, pedig neked mindig kell valaki. Én mindig is mondtam, hogy csinos... nem
feltűnően csinos... de „egészen csinos”, ahogy mondani szokás; olyasfajta szépség, aminek
lassacskán jövünk rá az ízére. A szeme sötétebb is lehetne, de a mosolya nagyon bájos; hanem
ami azt a csodálatos fejlődést illeti, szerintem mindent megmagyaráz az elegánsabb ruha, s
hogy nem akadt más, akin a szemedet legeltesd; ha tehát csakugyan kikezdesz vele, sohasem
fogom elhinni, hogy a szépségének hódolsz, vagy hogy más indítékaid is vannak a lustasá-
godon és bolondságodon kívül.
Bátyja csak egy mosollyal felelt erre a vádra, majd kis idő múlva azt mondta: - Nem egészen
tudom, hová tegyem ezt a Fanny kisasszonyt. Nem értem a lényét. Tegnap se tudtam, mit is
akar tulajdonképpen. Milyen a jelleme? Komoly? Bogaras? Szemérmetes? Miért húzódott
vissza, s nézett rám olyan szigorúan? Alig tudtam szóra bírni. Még soha életemben nem for-
dult elő, hogy ennyi időt töltöttem együtt egy lánnyal, ilyen buzgón próbáltam szórakoztatni,
és ilyen kevéssé sikerült! Még soha nem fordult elő, hogy egy lány ilyen szigorúan nézett
volna rám! Ezt nem hagyhatom annyiban. A szeme azt mondja: „Nem szeretlek, nem akarlak
szeretni”; én pedig azt mondom: „És mégis szeretni fogsz.”
- Te szamár! Hát innen fúj a szél! Látod, hogy semmibe vesz, azért olyan finom a bőre, azért
nőtt meg két hüvelykkel, azért olyan bűvös és bájos! De nehogy aztán igazán boldogtalanná
tedd; egy kis szerelem talán csak felélénkíti, s még jót is tesz neki; de azt nem engedem, hogy
nagyon elbolondítsd, mert végtelenül rendes teremtés, és mondhatom, csupa érzés.
- Csak két hétről van szó - mondta Henry -, s ha két hét alatt is belepusztul, akkor igazán
menthetetlenül gyönge a természete. Nem, Isten őrizz, hogy összetörjem azt az érzékeny kis
szívét! Csak azt akarom, hogy nézzen rám kedvesen, ne csak piruljon, de mosolyogjon is a
szemembe, mindig tartson fenn nekem egy széket maga mellett, akárhol vagyunk, és jöjjön
tűzbe, ha odaülök és szólok hozzá; tegye a magáévá minden véleményemet, érdekelje mindaz,
ami az enyém, vagy ami szórakoztat, próbáljon meg itt tartani Mansfieldben, ameddig csak
lehet, s amikor elmegyek, érezze úgy, hogy soha többé nem lesz boldog. Egyebet nem kívá-
nok.
- Micsoda szerénység! - mondta Mary. - Ezek után csakugyan nem lehetnek aggályaim.
Mindenesetre lesz elég alkalom, hogy megpróbálj beférkőzni a rokonszenvébe, mert nagyon
sokat vagyunk együtt.
S lemondva minden további figyelmeztetésről, a sorsára bízta Fannyt, pedig ez a sors fájdal-
masabb is lehetett volna, mint amilyet megérdemelt, ha Fanny szívét fel nem vértezi ellene
valami, amit Crawford kisasszony nem sejthetett; mert ha vannak is olyan rendíthetetlen
tizennyolc éves ifjú hölgyek, akiket a férfiügyesség, a szép szavak, a figyelmesség és a hízel-
gés minden hatalma sem tud a józan eszük ellenére szerelembe dönteni (s kétségtelenül
vannak, különben nem olvasnánk róluk olyan sokat), én a magam részéről nem sorolnám
közéjük Fannyt, s nem hiszem, hogy aki oly gyöngéd és fogékony természetű, mint ő,
sértetlen szívvel megúszta volna egy Crawford szabású fiatalember udvarlását (ha csak
kétheti udvarlását is), még a kezdeti ellenszenv oltalma alatt sem, ha érzelmei nem kötik
máshová. Ostromlott lelki békéjét ugyan megóvta az a körülmény, hogy mást szeretett, s az
ostromlót megvetette; mégis, a kitartó - kitartó, de nem tolakodó - s szelíd és érzékeny
természetéhez egyre jobban alkalmazkodó udvarlás igen hamar elérte, hogy ne idegenkedjék
Crawfordtól annyira, mint azelőtt. Nem mintha a korábbiakat elfelejtette volna: rossz
véleménye mit sem változott; de éreznie kellett a férfi vonzását: Crawford szórakoztató volt, s
a viselkedése annyira megjavult, oly tapintatos lett, olyan mélységesen és kifogástalanul
tapintatos, hogy nem lehetett udvariatlansággal viszonozni.
Mindez alig egynéhány nap műve volt; s ami e néhány nap elteltével történt, az voltaképpen
kedvezett Crawford szándékainak, mert olyan boldog lelkiállapotba ringatta Fannyt, hogy az
egész világot hajlandó lett volna a szívére ölelni. William, a bátyja, oly régóta távollévő és
forrón szeretett bátyja, ismét Angliában volt. Maga Fanny kapott tőle értesítést, néhány
boldog, hevenyészett sort: még a Csatornán írta a hajóról, majd az első dereglyével beküldte
Portsmouthba, mikor az Antwerpen lehorgonyzott Spitheadben; s Crawford, aki a legfrissebb
napilappal átment a kastélyba, hogy elsőnek közölhesse a hírt, Fannyt már a legnagyobb
örömmámorban találta; lángoló, hálás arccal írta éppen, amit a nagybátyja végtelenül higgad-
tan diktált: szívélyes meghívó levelet válaszul Williamnek.
Crawford csak az előző napon szerzett tudomást a helyzetről, addig voltaképp nem is tudta,
hogy Fannynak van egy tengerész bátyja, vagy hogy melyik hajón szolgál, de az értesüléstől
felajzva rögtön elhatározta, hogy mihelyt visszamegy a városba, megérdeklődi, mikorra
várható az Antwerpen hazatérése a Földközi-tengerről, és egyáltalán, mit hallani felőle; s a
véletlen szerencse, hogy másnap reggel éppen ezt a nevet pillantotta meg a hajózási hírek
között, égi jutalomnak tűnt fel, amiért ilyen ügyes módszert talált ki Fanny megnyerésére, no
meg amiért a tengernagy hű unokaöccseként már évek óta azt a lapot járatta, amelyet a leg-
fürgébb tengerészeti hírforrásnak tartottak. De sajnos így is elkésett. Az első öröm, amelyet ő
szeretett volna felszítani, már javában lobogott. De a szándéka, a jótett szándéka hálás
elismerésre talált: annál hálásabb és melegebb elismerésre, mert a William iránti szeretet
mámorában Fanny sokkal kevésbé volt félszeg, mint máskor.
S ez a drága William nemsokára közöttük lesz. Nem lehetett kétséges, hogy azonnal
megkapja az eltávozási engedélyt, hiszen még mindig csak hadapród volt; s mivel a szülei ott
éltek a kikötőben, és nyilván találkoztak már vele, sőt, valószínűleg naponta látták, méltán
számítani lehetett arra, hogy mihelyt kiadják a szabadságát, siet a húgához, aki hét éven át
mindenki másnál hűségesebben levelezett vele, s a nagybátyjához, aki a legtöbbet tette a
boldogulásáért és az előmeneteléért; Fanny válaszlevelére csakhamar meg is jött a
viszontválasz, amely egy igen közeli napot jelölt meg William érkezésének időpontjául; s alig
telt el tíz nap, amióta Fanny magához tért az első vacsorameghívás izgalmából, máris egy új,
magasabb rendű izgalom rabjaként leste az előcsarnokban, a folyosón, a lépcsőn, hogy mikor
hangzik fel a kocsizörgés, amely a bátyja jövetelét jelzi.
Végül is felhangzott, szerencsére épp, miközben így várta; s mivel a találkozás pillanatát
semmiféle szertartás vagy félénkség nem késleltette, Fanny már az ajtóban megölelhette
Williamet, és a viszontlátás első boldog percei zavartalanul, tanúk nélkül zajlottak le, hacsak
azokat a szolgákat nem tekintjük tanúknak, akik mindenekelőtt a megfelelő ajtók kinyitásával
voltak elfoglalva. Sir Thomas és Edmund titokban éppen ezt akarta lehetővé tenni, egymástól
függetlenül, bár megsejthették egymás szándékát, mert egyforma buzgalommal igyekeztek
rávenni Norrisnét, hogy maradjon a helyén, s ne fusson ki az előcsarnokba, mihelyt az
érkezés lármája hozzájuk is behatolt.
William és Fanny nemsokára előttük állt; és Sir Thomas örömmel tapasztalhatta, hogy
pártfogoltja már egyáltalán nem az a kamasz, akit hét évvel azelőtt útjára bocsátott, hanem
kellemes, nyílt arcú fiatalember, aki szabadon, fesztelenül, de jóérzéssel és tisztelettudóan
viselkedik, s neki láthatólag jó embere.
Sokáig tartott, amíg Fanny feleszmélt az izgatott boldogság órája után, amely a várakozás
utolsó és a beteljesülés első harminc percéből tevődött össze; még az is beletelt egy kis időbe,
amíg a boldogsága csakugyan boldoggá tudta tenni, amíg megbarátkozott a bátyja új külsejé-
vel, s megint a régi Williamet látta benne, és olyan közvetlenül tudott beszélni vele, mint
ahogy hosszú éveken át sóvárogva várta. De lassacskán ide is eljutottak, annál is könnyebben,
mert William vonzódása Fannyhoz éppoly erős volt, mint a húgáé őhozzá, és kevésbé gátolta
az önbizalom hiánya vagy az etikett. Fannyt szerette a legjobban a világon, de bátrabb és
határozottabb egyéniség lévén, természetesnek tartotta, hogy ki is fejezze, amit érez. Másnap
már teljes egyetértésben sétáltak együtt, s a közös séta azután mindennap megismétlődött,
úgyhogy Sir Thomas is észrevette, és megelégedéssel nyugtázta, még mielőtt Edmund
felhívta volna rá a figyelmét.
Kivéve a rendkívüli öröm pillanatait, amelyeket Edmund szembeszökő vagy nem várt
figyelmességeinek köszönhetett az elmúlt hónapok folyamán, Fanny még soha életében nem
tapasztalt akkora boldogságot, mint most, hogy akadálytalanul, minden zavaró körülménytől
és aggodalomtól mentesen érintkezhetett a bátyjával, legrégibb barátjával, aki őszintén
feltárta neki a szívét, elmondta, milyen remények és kétségek, tervek és vágyak élnek benne
az oly régóta áhított, becsületesen megszolgált és méltán a legnagyobb jutalomnak tartott
előléptetéssel kapcsolatban; aki közvetlen és részletes felvilágosítással tudott szolgálni
apjukról és anyjukról, öccseikről, és húgaikról, hiszen Fanny csak nagyon ritkán hallott
felőlük; akit nagyon is érdekelt minden apró öröm és bánat, amely a húgát második
otthonában, Mansfieldben érte, és rögtön hajlandó volt elfogadni Fanny jellemzését a
mansfieldi család minden tagjáról, legfeljebb annyiban tért el tőle, hogy kevesebb tapintattal
és több szenvedéllyel nyilatkozott Norris néni rovására; és - talán mind közül ez volt a
legnagyobb gyönyörűség - akivel Fanny újra átélhette gyermekkoruk minden keserűségét és
édességét, s az emlékezés békéltető derűjében felidézhette minden közös fájdalmukat és
élvezetüket. Ilyen előnyöket nyújt, így erősíti a szeretetet még a házastársi kapocsnál is
jobban a testvéri kapocs. Az egy családból, egy vérből született gyerekeknek, akik osztoznak
első benyomásaikban és élményeikben, van valamiféle sajátos örömforrásuk, amelyet
semmilyen későbbi kapcsolat nem pótolhat; s csak hosszas és természetellenes elidegenedés,
semmilyen későbbi kapcsolattal nem igazolható szétválás lehet az oka, ha e legkorábbi
vonzalom drága maradványai végképp kivesznek belőlük. Sajnos, nagyon is gyakran így
történik. A testvéri szeretet, amely néha szinte mindennél többet jelent, máskor a semminél is
rosszabb. De William és Fanny Price esetében még üdén virult, nem csorbították
érdekellentétek, nem hűtötték más irányú vonzalmak, s az idő múlása és a távolság csak
növelte erejét.
Ez a kedves kapcsolat még rokonszenvesebbé tette mindkettőjüket azoknak a szemében,
akiknek volt egy csöpp érzékük a jó iránt. Henry Crawford éppen úgy látta és csodálta, mint
bárki más. Méltányolta a fiatal tengerész szókimondó gyöngédségét, ahogy Fanny fejére
mutatva kijelentette: Komolyan, máris kezdem megkedvelni ezt a furcsa divatot, pedig
amikor meghallottam, hogy Angliában most ez a módi, nem akartam elhinni, s amikor
Brownné őnagysága meg a többi hölgy ilyen díszben jelent meg a gibraltári főbiztosnál, azt
gondoltam, hogy elment az eszük; de Fanny mindennel meg tud barátkoztatni s Crawford
élénk csodálattal adózott Fanny kipirult arcának, a szeme ragyogásának, mélységes
érdeklődésének, elmerült figyelmének, amikor bátyja a veszélyes pillanatokról vagy a
hátborzongató jelenetekről mesélt, amelyek ilyen időkben szükségszerű velejárói a
tengerészéletnek.
Igen, Henry Crawfordban volt annyi lelki finomság, hogy értékelni tudja ezt a látványt.
Fanny vonzóereje megnőtt - megkétszereződött; hiszen az arcát megszépítő, minden
vonásából sugárzó szeretet maga is vonzóerő volt. Már nem kételkedett Fanny szívbeli
képességeiben. Van benne érzés, igazi érzés. Az lenne csak valami, elnyerni egy ilyen lány
szerelmét, felszítani fiatal, romlatlan lelkében az első szenvedélyt! A feladat izgalmasabb lett,
mint képzelte. Két hét nem volt elég. Bizonytalan időre meghosszabbította ott-tartózkodását.
Williamet gyakran biztatta a nagybátyja, hogy meséljen. Elbeszélései önmagukban véve is
szórakoztatóak voltak, de Sir Thomas főként azért kívánta hallani őket, hogy belelásson az
elbeszélőbe, hogy történetein keresztül megismerje a fiatalembert; s jóleső érzéssel állapít-
hatta meg, hogy a világosan, egyszerűen, találóan előadott részletek helyes életelvekről,
szakmai tudásról, tettre kész erőről, bátorságról és jó kedélyről tanúskodnak, csupa dicséretes
tulajdonságról, amely a legszebb reményekre jogosított. Fiatal kora ellenére William máris
sokat tapasztalt. Szolgált a Földközi-tengeren, Nyugat-Indiában, megint a Földközi-tengeren;
kapitánya jóvoltából sokszor járt a szárazföldön is, és megismerte mindazt a veszélyt, amit a
tenger és a háború együttesen nyújthat. Ilyen élmények birtokában méltán elvárhatta, hogy
meghallgassák; s bár Norrisné szüntelenül izgett-mozgott a szobában, és egy pillanatra se
hagyta békén a többieket, mert feltétlenül meg kellett találnia két szál cérnát vagy egy le-
szakadt inggombot, miközben az unokaöccse épp egy hajótörésről vagy egy tengeri csatáról
számolt be, mindenki más feszülten odafigyelt; még Lady Bertram sem bírta megindultság
nélkül végighallgatni e szörnyűségeket, s kézimunkájáról felpillantva néha így szólt: - Na de
ilyet! Micsoda kellemetlenség! Nem is értem, hogy az emberek miért mennek a tengerre.
Henry Crawfordra egészen másféle hatást tett, amit hallott. Ha elmondhatná, hogy ő is
tengerész volt, s látta, megtette, végigszenvedte mindazt, amit a másik! Hevesebben dobogott
a szíve, kigyúlt a képzelete, s mélységes tisztelet fogta el a fiatalember iránt, aki még
húszéves sem volt, de máris ilyen testi megpróbáltatásokon esett át, és ekkora lelkierőről tett
tanúságot. A hősiesség, a hasznos munka, az erőfeszítés, a kitartás dicsfénye megszégyenítően
rávilágított a tulajdon lusta, önző életére, s azt kellett kívánnia, bárcsak ő is egy William Price
volna, aki oly öntudatosan és lankadatlan szorgalommal dolgozik a maga boldogulásán és
felemelkedésén - nem pedig az, ami!
De ez a vágya inkább heves volt, mint tartós. Bánatosan, befelé fordulva elmerengett rajta,
majd hirtelen felriadt, amikor Edmund megkérdezte, mik a tervei a másnapi vadászattal kap-
csolatban; és rájött, hogy az se rossz, ha az ember máris gazdag, s lovak és lovászok állnak a
rendelkezésére. Sőt, bizonyos tekintetben még jobb is, mert így legalább szívességet tehet, és
hálát ébreszthet a megfelelő helyen. William, aki sohasem volt híján a vállalkozó kedvnek, a
bátorságnak és a kíváncsiságnak, közölte, hogy ő is szívesen vadászna, mire Crawford
készségesen felajánlhatta neki egy lovát, annál is inkább, mert ebből rá nézve legfeljebb annyi
kényelmetlenség származott, hogy le kellett szerelnie Sir Thomast, aki jobban fel tudta mérni
az ilyen kölcsönök értékét, mint az unokaöccse, és el kellett oszlatnia Fanny aggodalmait.
Fanny ugyanis féltette a bátyját; hiába mesélte el William, milyen lovaskalandjai voltak a
legkülönbözőbb országokban, milyen nyaktörő vállalkozásokba sodródott, milyen vad lovakat
és öszvéreket kellett megülnie, úgyhogy sokszor hajszálon múlt az élete - Fanny nem tudta
elhinni, hogy egy angol rókavadászaton, egy tüzes hazai mén hátán is a helyzet ura maradna;
s amíg épen és sértetlenül vissza nem tért, mindennemű baleset vagy csúfos kudarc nélkül,
nem is volt képes arra, hogy elfojtsa a szorongását, vagy hogy hálás legyen Crawford úrnak,
amiért kölcsönadta a lovat, pedig ő éppen azért adta kölcsön. Mikor azonban kiderült, hogy
Williamnek semmi baja nem esett, Fanny is méltányolni tudta a szívességet, sőt, jutalmul még
egy mosollyal is megajándékozta a tulajdonost, aki egy pillanatra ismét birtokba vette a lovát,
majd a következő pillanatban visszaadta Williamnek, de oly szívélyesen, hogy nem lehetett
elutasítani: legyen az övé, ameddig csak Northamptonshire-ben marad.
 Huszonötödik fejezet

A két család között ismét csaknem olyan sűrű lett az érintkezés, mint ősszel volt; legalábbis, a
régi, meghitt találkozások résztvevői nem gondolták volna, hogy még egyszer ilyen sűrű lesz.
Ebben nagy szerepet játszott Henry Crawford visszatérése és William Price megérkezése, de
még nagyobbat Sir Thomas, aki eltűrte, sőt, szívesen fogadta a paplak baráti közeledését.
Miután kezdeti gondjai elmúltak, meg kellett állapítania, hogy Grantékkal és fiatal vendé-
geikkel csakugyan érdemes összejönni; s jóllehet mérhetetlenül fölötte állott minden ravasz
ügyeskedésnek, amely holmi előnyös házassági tervek megvalósítását szolgálta volna, akár a
szívéhez legközelebb álló személyek érdekében, s még azt is megvetendő kicsinyességnek
tartotta, ha valaki túlságosan szemfüles, amikor ilyen lehetőségek merülnek fel, annyit mégis
észre kellett vennie a maga méltóságteljes és fölényes módján, hogy Crawford úr mintha
megkülönböztetett figyelemben részesítené az unokahúgát - s ezért (habár öntudatlanul)
könnyebben mondott igent a meghívásokra.
De amikor a többiekkel együtt végül őt is meg merték hívni vacsorára a paplakba, sok-sok
vita és tépelődés után, hogy egyáltalán érdemes-e, „hiszen Sir Thomas mindig olyan
elutasítóan viselkedik, és Lady Bertram olyan közömbös!” - kizárólag udvariasságból és
jóindulatból fogadta el, és nem is gondolt Crawford úrra, legfeljebb mint a kellemes társaság
egyik tagjára; hiszen éppen ezen a vacsorán kezdte gyanítani, hogy aki szereti az ilyen léha
megfigyeléseket, most azt gyaníthatná, hogy Crawford úr udvarol Fanny Price-nak.
A társaság csakugyan kellemesnek bizonyult, mert egészséges arányban találkoztak benne
azok, akik beszélni szeretnek, s azok, akik szívesebben hallgatnak; maga a vacsora pedig
nagystílű volt és bőséges, mint ahogyan Grantéknál lenni szokott, de mivel nem tért el a
vendégek szokásos étkezéseitől, senkiben sem támasztott különösebb lelki viharokat, Norrisné
kivételével, akit pillanatonként felkorbácsolt a hatalmas asztal és a rajta sorakozó tálak impo-
záns látványa, akit a széke mögött sürgölődő személyzet mindig fel tudott bosszantani
valamivel, s aki nem fojthatta el azt a meggyőződését, hogy ennyi sok tál közül némelyiknek
feltétlenül ki kell hűlnie.
Az est folyamán aztán kiderült, amiként Grantné és a húga előre eltervezte, hogy a whistparti
megalakítása után még egy másik játékra is maradnak éppen elegen, s mivel mindenkinek
minden egyformán jó volt, már ahogy az ilyen alkalmakkor lenni szokott, majdnem ugyan-
olyan gyorsan megszavazták a spekuláció-t is, mint a whistet; s Lady Bertramnak szembe
kellett néznie azzal a szörnyű dilemmával, hogy melyiket válassza a kétfélék közül, s húzzon-e
helyre a whistasztalnál, vagy sem. Sehogy sem tudott dönteni. Szerencsére Sir Thomas nem
volt messze.
- Mit tegyek, Sir Thomas? Whist vagy spekuláció? Melyik szórakoztatna jobban?
Sir Thomas rövid megfontolás után a spekulációt ajánlotta. Ő maga whistet játszott, s talán
úgy gondolta, hogy a saját szórakozása forogna veszélyben, ha a felesége lenne a partnere.
- Rendben van - felelte őladysége megkönnyebbülve -, akkor hát a spekuláció mellett marad-
nék, nagytiszteletű asszony. Egyáltalán nem ismerem a játékot, de Fanny majd megtanít.
Itt azonban Fanny közbeszólt, és rémülten bizonygatta, hogy ő is éppoly tudatlan: soha életé-
ben nem játszott spekulációt, és másokat se látott játszani; ettől Lady Bertram ismét
megingott egy pillanatra; de amikor mindenki megesküdött rá, hogy semmi az egész, ez a
legkönnyebb kártyajáték a világon, és Henry Crawford roppant előzékenyen megkérte, hadd
ülhessen őladysége és Price kisasszony közé, s taníthassa mindkettőjüket, akkor mégiscsak
visszatért előbbi döntéséhez; s míg Sir Thomas, Norrisné, dr. Grant és a felesége leült a
szellemi elitnek fenntartott asztal mellé, a társaság másik hat tagja Crawford kisasszony
vezetésével egy kerek asztal körül foglalt helyet. Henry Crawfordnak kitűnően megfelelt ez
az elrendezés, mert így Fanny mellé került, s tennivalója is akadt bőven, hiszen a sajátján
kívül a két szomszédnője lapjaival is foglalkoznia kellett; igaz ugyan, hogy Fanny három perc
alatt tökéletesen elsajátította a játékszabályokat, de azért ráfért a buzdítás, hogy játsszon
bátrabban, legyen zsugoribb és kíméletlenebb, amire elég nehéz volt rávenni, különösen,
amikor Williammel szemben licitált; ami pedig Lady Bertramot illeti, az ő sikerein és anyagi
érdekein Crawfordnak egész este őrködnie kellett; ha nem lépett közbe elég fürgén, őladysége
mindjárt megnézte a lapjait, mihelyt leosztották őket, a parti folyamán viszont semmit se
tudott kezdeni velük a szomszédja irányítása nélkül.
Crawford tehát elemében érezte magát, csevegett, sziporkázott, és mestere volt minden apró
leleménynek, mulattató fogásnak, tréfás szemtelenségnek, ami e játék lényegéhez tartozik; s a
spekulációzók köre csakugyan üdítő ellentétül szolgált a másik asztal józan komolysága és
szótlan fegyelmezettsége mellett.
Sir Thomas kétszer is megpróbált érdeklődni Lady Bertram előmenetele és szórakozása felől,
de nem sikerült; lassú modorban fogalmazott mondatai sehogy sem fértek bele a játék
szüneteibe; s őladysége állapotáról alig lehetett megtudni valamit, amíg az első robber után
Grantné oda nem ment hozzá egy kis udvariaskodás céljából.
- Remélem, Lady Bertram, szórakoztatja a játék.
- Ó, igen! Nagyon mulatságos. Rendkívül furcsa játék. Fogalmam sincs, hogy mi történik.
Nem szabad megnéznem a lapjaimat, és mindent Crawford úr csinál helyettem.
- Bertram - mondta Crawford egy kis idő múlva, kihasználva a játék pillanatnyi ellankadását
-, nem is meséltem magának, mi történt velem tegnap, amikor hazalovagoltam. - Előzőleg
együtt vadásztak, s vígan nyargalva már elég messzire hagyták Mansfieldet, amikor Henry
Crawford lova elvesztette az egyik patkóját, úgyhogy kénytelen volt lemondani a folytatásról,
s ahogy lehet, eljutni hazáig. - Mondtam már, hogy eltévedtem, miután túlhaladtam azon az
öreg tanyaházon, a tiszafáknál, mert utálok kérdezősködni; de azt még nem mondtam, hogy
hála szokásos szerencsémnek... mert ha én rosszat teszek, az végül mindig a javamra válik...
egy idő múlva pontosan azon a helyen vettem észre magam, amelyre már régóta nagyon
kíváncsi voltam. Ahogy leereszkedem egy lejtős, eléggé meredek rétről, s az alján elfordulok,
egyszerre csak egy eldugott kis faluban vagyok, szelíden emelkedő dombok között; előttem
egy patak, amin át kell gázolni, jobboldalt valami dombocskán egy templom, a faluhoz képest
meglepően nagy és szép templom, de sehol egy úri vagy akár csak félig úri lakóház, kivéve
mégis egyet... valószínűleg a paplak volt... egy kőhajításnyira a templomtól és a
dombocskától. Egyszóval, Thornton Laceybe kerültem.
- Valószínűnek látszik - felelte Edmund -, de melyik irányba fordult, miután elhagyta a
Sewell-tanyát?
- Ilyen haszontalan és ármányos kérdésekre nem is válaszolok; bár nyugodtan megtehetném,
mert ha egy óra hosszat faggatna, s én mindenre kielégítő választ adnék, akkor se tudná
bebizonyítani, hogy nem Thornton Lacey volt az: tudniillik csakugyan az volt.
- Hát mégiscsak kérdezősködött?
- Én sohasem kérdezősködöm. De láttam egy embert, aki valami sövény ápolásával volt
elfoglalva; határozottan kijelentettem előtte, hogy ez Thornton Lacey, és ő rábólintott.
- Csodálom a memóriáját. Nem is emlékszem rá, hogy ennyi mindent meséltem volna
magának a faluról.
Thornton Lacey volt az Edmundra váró javadalom, amiként Crawford kisasszony is nagyon
jól tudta. Éppen William Price bubijára alkudott, s most még nagyobb buzgalommal folytatta
a licitálást.
- No és hogy tetszett, amit látott? - kérdezte Edmund.
- Nagyon tetszett. Szerencsés egy fickó maga. Legalább öt évre el lesz látva munkával, amíg
lakható állapotba hozza azt a helyet.
- Nem, nem, annyira talán mégse rossz a helyzet. A gazdasági udvart át kell telepíteni, azt
elismerem; de más tennivalót nemigen látok. A ház egyáltalán nem rossz, s ha nincs ott az az
udvar, gondolom, egész tűrhető látványt nyújt majd az érkezőknek.
- A gazdasági udvart teljesen meg kell szüntetni, és fákat kell ültetni a helyére, hogy
eltakarják a kovácsműhelyt. A házat el kell fordítani, hogy keletre nézzen, ne pedig északra;
tudniillik a bejáratnak és a fontosabb szobáknak azon az oldalon kell lenniük, mert ott igazán
nagyon csinos a kilátás; biztos vagyok benne, hogy meg lehet csinálni. Az érkezők majd arról
jönnek, ahol most a kert van. Persze csinál helyette másik kertet, a ház mostani háta mögött;
ott nagyszerűen fog hatni, lejtősen, délkelet felé. A terep kiválóan alkalmas rá. Elkocogtam
vagy ötven yardra a fasorban, a templom és a ház között, hogy körülnézzek egy kicsit, és
lássam, mit lehet kihozni belőle. Roppant egyszerű. Persze a réteket egyesíteni kell, a mostani
és a majdani kerten túl, a fasortól kezdve, ahol álltam, északkelet felé, egészen a falun átmenő
országútig; nagyon szép rétek, itt-ott pompás fák nőnek rajtuk. Gondolom, a rétek is a
javadalomhoz tartoznak; ha nem, akkor meg kell vásárolni az egészet. Aztán a patak... a
patakkal feltétlenül csinálni kell valamit, de végül is nem tudtam eldönteni, hogy mit. Két-
három gondolatom is volt.
- Nekem is van két-három gondolatom - mondta Edmund. Az egyik például az, hogy a maga
Thornton Laceyre vonatkozó terveiből nagyon kevés fog megvalósulni. Be kell érnem egy
kissé kevesebb dísszel és szépséggel. Azt hiszem, tetemesebb kiadások nélkül is el lehet érni,
hogy a ház és a környéke aránylag kényelmes legyen, és úri külsőt mutasson: ennyivel meg
kell elégednem, s remélem, azok is meg lesznek elégedve, akik törődnek velem.
A hangjában és félig-meddig a tekintetében is, ahogy e reményéről beszélt, volt valami
sajátos árnyalat, amely gyanakvással és némi megütközéssel töltötte el Crawford kisasszonyt;
ezért gyorsan be is fejezte a William Price-szal folytatott alkut, és elképesztő áron
megvásárolta a bubiját. - Az utolsó garasomat is kockára teszem, ahogy bátor nőhöz illik! -
kiáltotta. - A józan óvatosság nem nekem való. Nem arra születtem, hogy ölbe tett kézzel
üljek, és ne csináljak semmit. Ha elvesztem a játékot, legalább senki se vádolhat azzal, hogy
nem harcoltam érte.
A játékot ugyan megnyerte, de nem keresett rajta annyit, mint amennyibe került. Újra osztot-
tak, és Crawford megint Thornton Laceyre terelte a szót.
- Lehet, hogy az én tervem nem az elképzelhető legjobb; alig egy néhány perc állt a rendel-
kezésemre; de hogy sok tennivaló vár magára, az nem vitás. Oda érdemes munkát befektetni,
és meglátja, hamarosan maga is rájön, hogy nem lesz vele megelégedve, amíg ki nem hozott
belőle úgyszólván mindent, amit csak lehet. (Bocsánat, Lady Bertram, nem szabad megnéznie
a lapjait. Tessék csak hagyni, maradjanak ott lefektetve.) Nagyon is érdemes, Bertram. Azt
mondja, legyen úri külseje. Lesz is, ha megszünteti a gazdasági udvart; mert attól a ször-
nyűségtől eltekintve még soha életemben nem láttam ilyen úri külsejű házat, amely a puszta
megjelenésével is ennyire fölötte állna mindenféle paplaknak, amely ennyire mutatná, hogy a
lakója nincs évi néhány száz fonthoz kötve. Más épületeket úgy raknak össze, különálló,
alacsony szobákból, hogy több a tető, mint az ablak: ez nem olyan; de nem is afféle közön-
séges, ormótlan, kocka alakú parasztház; nem: jó erős, kúriaforma, tágas épület, szinte látszik
rajta, hogy egy előkelő úri család otthona, amely apáról fiúra szállt, már legalább kétszáz éve,
s a mostani gazdái is elköltenek benne évi két-háromezret. - Crawford kisasszony felfigyelt,
Edmund pedig rábólintott. - Egyszóval, mindenképpen úri külseje lesz, ha egyáltalán hozzá-
nyúl. De annál sokkal többet ki lehet hozni belőle. (Várjunk csak, Mary; Lady Bertram
tizenkettőt ígér azért a dámáért; nem, nem, annyit nem ér meg. Lady Bertram nem ígér
annyit. Inkább lemond róla. Csak tovább, tovább.) Ha megvalósítja az ötleteimet... igazán
nem ragaszkodom hozzá, hogy mindent az én tervem szerint csináljon, bár mellesleg, nem
nagyon hiszem, hogy bárki is jobbat tudna ajánlani... egészen más lesz a levegője. Mint egy
kastélynak. Meg fog látszani rajta, hogy aki benne lakik, nemcsak úriember, de művelt, jó
ízlésű, modern gondolkodású, jó összeköttetésekkel rendelkező úr. Mindezt rá lehet írni arra a
házra; s aki csak odavetődik az országúton, meg lesz győződve, hogy a gazda a legnagyobb
földbirtokos a faluban: kivált, hogy nincs is más úriház a környéken, amely ezt a rangot elvi-
tathatná tőle; valljuk be, hogy ez sem utolsó szempont: a rang és a köztisztelet, s nagyon is
növeli a hely értékét. Remélem, egyetért velem? - fordult lágyabb hangon Fannyhoz. - Volt
már Thornton Laceyben?
Fanny gyorsan megadta a tagadó választ, s hogy palástolja, mennyire érdekli a dolog, úgy
tett, mintha a bátyjára figyelne, aki épp makacsul alkudozott vele, és igyekezett becsapni,
ahogy csak lehet; Crawford azonban közbeszólt: - Nem, kisasszony, azt a dámát nem szabad
eladnia. Éppen elég drágán vásárolta meg, s a bátyja feleannyit sem kínál érte, mint amennyit
ér. Szó sem lehet róla, uram, tessék csak visszavonulni. A kedves húga nem adja el a dámát.
Ne is álmodozzon róla. Maga fog nyerni - fordult megint Fannyhoz -, egészen biztosan maga
nyeri meg a játékot.
- Pedig Fanny sokkal jobban szeretné, ha William nyerne - mondta Edmund az unokahúgára
mosolyogva. - Szegény Fanny! Nem hagyják, hogy becsapja önmagát, pedig az tenné bol-
doggá!
- Bertram úr - szólalt meg néhány perc múlva Crawford kisasszony -, tudja, milyen nagyszerű
tervező Henry, úgyhogy remélem, az ő segítsége nélkül semmit se kezd el Thornton
Laceyben. Mi mindent vitt véghez Sothertonban is! Milyen óriási dolgok történtek ott, amikor
elmentünk vele egy forró augusztusi napon, hogy bejárjuk a birtokot, és figyeljük lángelméje
fellobbanását! Elmentünk, aztán hazajöttünk; s hogy ott mi minden történt, azt el sem lehet
mondani!
Fanny Crawfordra nézett, már-már nem is komoly - majdnem szemrehányó tekintettel; de
amikor találkozott a pillantásuk, elkapta a szemét. Crawford mintha egy csöppet zavarba jött
volna, a húgára nézett, megrázta a fejét, s nevetve válaszolta: - Igaz, hogy Sothertonban nem
történt valami sok; de nagyon meleg nap volt, folyton csak járkáltunk, kerestük egymást, nem
találtuk a helyünket. - Majd az általános beszélgetés lármájának oltalma alatt, egészen halkan,
hogy csak Fanny hallja meg, hozzátette: - Nagyon sajnálnám, ha tervezői képességeimet a
sothertoni kirándulás alapján ítélnék meg. Most már egészen másként látok mindent. Ne
higgye, hogy olyan vagyok, amilyennek ott mutatkoztam.
A Sotherton szó természetesen megütötte Norrisné fülét, s mivel épp megpihenhetett a
babérjain, mert hála Sir Thomas és a saját mesteri játékának, sikerült elvinniük a döntő ütést
Granték elől, akiknek óriási lapjuk volt, széles jókedvében így kiáltott fel: - Sotherton! Az
aztán a pompás hely, s milyen kellemes napot töltöttünk ott! Komolyan sajnálhatod, William;
de remélem, amikor legközelebb eljössz, Rushworthék éppen otthon lesznek, áldja meg őket
az Isten, és garantálom, hogy mind a ketten olyan szívesen fogadnak majd, ahogy csak lehet.
Az unokatestvéreid nem olyanok, hogy megfeledkezzenek a rokonaikról, és Rushworth úr is
rendkívül szeretetre méltó ember. Most, mint tudod, Brightonban vannak; olyan házat
bérelnek ott, mint nem sokan mások, de megtehetik, mert futja rá Rushworth úr vagyonából.
Nem tudom pontosan, mekkora a távolság, de ha visszamégy Portsmouthba, és nincs nagyon
messze, feltétlenül menj át, és látogasd meg őket; egyúttal küldhetnek veled egy kis csomagot
az unokanővéreidnek.
- Szívesen elvinném, nénikém; de Brighton majdnem Beachy Headnél van már; s még ha el
tudnék is jutni odáig, nem hiszem, hogy szívesen látnák egy olyan előkelő társaságban a
magamfajta hitvány kis hadapródot.
Norrisné már kezdte volna bizonygatni, hogy de igenis a legszívélyesebb fogadtatásra
számíthat, amikor Sir Thomas igen határozottan félbeszakította: - Nem tanácsolom, hogy
Brightonba menj, William, mert remélem, hamarosan jobb alkalom is adódik a találkozásra;
de abban biztos lehetsz, hogy a lányaim mindenütt örömmel fogadnák az unokatestvéreiket,
Rushworth úr pedig olyan ember, aki családunk minden rokonát a saját rokonának tekinti.
- Ha ő lenne az admiralitás első lordjának a személyi titkára, nem sokat törődnék vele, hogy
milyen ember - dörmögte alig hallhatóan William, aki ezt a megjegyzést nem a nyilvános-
ságnak szánta, s azután másról beszéltek.
Mindeddig Sir Thomas semmi feltűnőt nem talált Crawford úr viselkedésében; de amikor a
második robber után felbomlott a whistparti, s dr. Grant és Norrisné még az utolsó játszmát
tárgyalta, átült nézőnek a másik asztalhoz, és észre kellett vennie, hogy unokahúga megkülön-
böztetett figyelemben részesül, vagy úgy is mondhatjuk: csapják neki a szelet.
Henry Crawford ismét Thornton Laceyről beszélt: egy újabb terv első lázában égett, s mivel
Edmund figyelmét nem sikerült felkeltenie, bájos szomszédnőjének adta elő a részleteket igen
lelkes hangon. A terv abból állt, hogy maga venné ki a házat a következő télre, mert szeretné,
ha saját otthona lenne azon a környéken; és nemcsak a vadászidényben használná
(magyarázta éppen Fannynak), bár ez a szempont is elég jelentős, mert dr. Grant ugyan
végtelenül előzékeny, de azért mégsem lehet örökké a terhére a lovaival együtt; no de nem is
egy bizonyos szórakozás vagy egy bizonyos évszak miatt ragaszkodik ő ehhez a vidékhez;
szíve vágya, hogy legyen itt valami kis fészke, ahová bármikor lejöhet, egy kis tanyája, ahol
az év minden szakában eltöltheti a szabad idejét, s ápolhatja, szorosabbra fűzheti és
fejlesztheti a Mansfield Park-i családdal kialakult meghitt barátságát, amelynek az értéke
napról napra növekszik a szemében. Sir Thomas mindezt hallotta, és nem vette rossz néven.
A fiatalember roppant tisztességtudóan beszélt, s szavait Fanny olyan illedelmesen,
szerényen, nyugodtan és tartózkodóan fogadta, hogy ebben sem találhatott semmi
kivetnivalót. Fanny alig szólalt meg, nagy ritkán helybenhagyta, amit hallott, de semmi jelét
nem adta annak, mintha a bókok egy részét önmagára vonatkoztatná, vagy alá akarná
támasztani a Northamptonshire mellett szóló érveket. Mikor Henry Crawford észrevette, hogy
Sir Thomas figyeli, őhozzá fordult, az előbbi témát folytatva, kissé hétköznapibb, de azért
egyáltalán nem közömbös hangon.
- Talán hallotta, Sir Thomas, amint épp azt mondtam Price kisasszonynak, hogy szeretnék a
szomszédjuk lenni. Remélhetem-e szíves beleegyezését, s hogy nem igyekszik lebeszélni a
fiát egy ilyen bérlőről?
Sir Thomas udvariasan biccentve így felelt: - Minden körülmények között, kivéve ezt az
egyet, szívesen látnám önt állandó szomszédomul; de remélem, és hiszem, hogy Edmund
maga óhajtja elfoglalni a házát Thornton Laceyben. Vagy talán tévedek, Edmund?
Edmund erre már odafigyelt, s el kellett neki magyarázni, miről van szó; amikor megértette a
kérdést, azonnal válaszolt.
- Természetesen, apám, feltett szándékom, hogy ott telepszem le. De ne búsuljon, Crawford:
ha visszautasítom is mint bérlőt, jöjjön el mint jó barát. Tekintse a ház felét a magáénak
minden télen; majd kibővítjük az istállókat a maga módosított terve szerint, s még azokat a
módosításokat is figyelembe vesszük, amelyekkel esetleg a tavasz folyamán tovább módosítja
a módosított tervét.
- Mindez csak nekünk veszteség - folytatta Sir Thomas. - Ha Edmund elmegy, akár csak
nyolc mérföldre, sajnálatosan összezsugorodik a családi körünk; de ugyanakkor végtelenül
rosszul esne, ha az én fiam másmilyen megoldást választana. Egyébként természetes, hogy ön
ezt nem gondolhatta végig, Crawford úr. Egy parókiának azonban vannak olyan igényei és
szükségletei, melyeket csakis az a lelkész ismerhet, aki állandóan a hívei között él, s
amelyeket semmiféle helyettes nem elégíthet ki ugyanolyan mértékben. Edmund talán, ahogy
mondani szokás, fél kézzel is elláthatná Thorntont, vagyis Mansfield Parkban maradhatna, s
onnan tudhatná le az istentiszteleteket és a prédikációkat; minden vasárnap átlovagolna a
házába, amelynek csak névlegesen volna a gazdája, és elvégezné lelkészi teendőit; minden
hetedik napon lenne csak Thornton Lacey lelkésze három-négy órára, ha ennyivel is beérné.
De ő nem éri be ennyivel. Ő tudja, hogy heti egy prédikáció nem sokat javít az emberi
természeten, s ha nem él a hívei között, és nem bizonyítja be nekik állandó törődéssel, hogy a
jóakarójuk és a barátjuk, vajmi kevéssé szolgálja az ő javukat vagy akár a saját magáét.
Crawford úr megértően bólintott.
- Ismétlem - tette hozzá Sir Thomas -, Thornton Lacey az egyetlen ház a környéken,
amelyben Crawford urat mint állandó lakót nem a legnagyobb örömmel keresném fel.
Crawford úr hálásan megköszönte a kedvességét.
- Apám nagyon jól tudja, mi egy falusi lelkész kötelessége - mondta Edmund. - Reméljük,
hogy a fia is tudni fogja.
Sir Thomas kis beszéde, függetlenül attól, hogy valójában milyen hatást tett Crawford úrra,
két másik hallgatójában - s épp azokban, akik a legfigyelmesebben hallgatták -, vagyis
Crawford kisasszonyban és Fannyban meglehetősen kínos érzéseket támasztott. Egyikük, aki
csak most döbbent rá, hogy Thornton ilyen rövid idő múlva és végérvényesen Edmund ottho-
na lesz, a szemét lesütve próbálta elképzelni, mit jelent majd, ha nem láthatja őt mindennap; a
másik, aki felriadt kellemes ábrándjaiból, melyekbe a bátyja elbeszélése ringatta az előbb, s
immár nem tehette meg, hogy a majdani Thornton képét színezgetve kihagyja belőle a temp-
lomot, száműzze a lelkészt, és csupán egy anyagilag független úriember tekintélyes, elegáns,
modernizált és alkalmi rezidenciáját lássa maga előtt, fölöttébb haragos szemmel nézett Sir
Thomasra, mint e szép álom romba döntőjére, s annál is inkább szenvedett, mert Sir Thomas
egyénisége és modora olyan tiszteletet parancsolt, amely nem engedte, hogy az általa
képviselt ügy kifigurázásával próbáljon könnyíteni a lelkén.
Neki már semmi élvezetet nem nyújthatott a spekuláció. Ha ütött a prédikációk órája, ideje
félretenni a kártyát; s Crawford kisasszony nagyot lélegzett, amikor a parti csakugyan véget
ért, és ő üdítőbb helyet és szomszédot választhatott magának.
A társaság jelesebb tagjai most a kandalló körül helyezkedtek el összevissza, s várták az est
végét. William és Fanny vált tőlük leginkább külön. Együtt maradtak az elhagyott kártyaasz-
talnál, s nagyon kellemesen beszélgettek, mit sem törődve a többiekkel, míg a többiek közül
nem akadt olyan, aki velük törődjék. Először Henry Crawford széke csúszott közelebb hozzá-
juk, s a fiatalember néhány percig szótlanul figyelte őket; őt pedig eközben Sir Thomas
figyelte, aki épp dr. Granttal társalgott.
- Ma este bál van Portsmouthban - mondta William. - Ha ott volnék, talán én is elmentem
volna.
- De azért nem kívánkozol Portsmouthba, ugye, William?
- Nem, Fanny, igazán nem. Eleget láthatom Portsmoutht meg a bálokat, ha majd téged nem
láthatlak. Különben lehet, hogy hiába mennék el a bálba, mert úgysem akadna párom. A
portsmouthi lányok mindenkit lenéznek, ha nincs tiszti rangja. Egy hadapród, az nekik senki.
És igazuk van: csakugyan senki. Emlékszel a Gregory lányokra? Csuda szépek lettek, ahogy
felnőttek, de velem alig állnak szóba, mert Lucynak egy hadnagy udvarol.
- Szégyen, gyalázat! De ne törődj vele, William - Fannynak lángolt az arca felháborodásában.
- Nem érdemes. Téged személy szerint nem ért sérelem; hiszen többé-kevésbé ugyanezt
tapasztalhatták a legnagyobb tengernagyok is, amikor fiatalok voltak. Az ilyesmit úgy kell
felfogni, úgy kell beletörődni, hogy hozzátartozik a tengerészélet megpróbáltatásaihoz, mint a
viharos idő és a kemény munka, azzal a különbséggel, hogy ennek vége lesz egyszer, s eljön
az az idő, amikor nem kell tovább szenvedned tőle. Majd amikor hadnagy leszel! Gondolj
arra, William, hogy amikor hadnagy leszel, nevetni fogsz az ilyen semmiségeken.
- Már-már azt hiszem, hogy sohasem leszek hadnagy, Fanny. Mindenki megkapja a kineve-
zését, csak én nem.
- Jaj, ne beszélj így, drága William; ne hagyd el magad. A nagybátyám nem szól semmit, de
biztos vagyok benne, hogy mindent elkövet a kinevezésed érdekében, amit csak lehet. Éppen
olyan jól tudja, mint te, hogy milyen fontos ez.
Ekkor észrevette, hogy a nagybátyja közelebb van hozzájuk, mint gondolta volna, s erre
gyorsan témát változtattak.
- Szeretsz táncolni, Fanny?
- Nagyon; csak hamar belefáradok.
- Szeretném, ha egyszer együtt mehetnénk bálba, és láthatnám, hogyan táncolsz. Nálatok
Northamptonban soha sincsenek bálok? Szeretném látni, hogyan táncolsz, és szeretnék tán-
colni veled, ha vállalkoznál rá, hiszen engem úgysem ismer itt senki, s legalább újra a
partnered lehetnék. Ugrándoztunk mi már együtt elég sokat, emlékszel? Amikor szólt a
kintorna az utcán? Azt hiszem, egész jó táncos vagyok a magam módján, de te biztosan
lepipálsz. - Ezzel a nagybátyjához fordult, aki most már közvetlenül mellettük állt: - Fanny
ugye nagyon jól táncol, Sir Thomas?
Fanny, akit ez a döbbenetes kérdés valósággal fejbe kólintott, azt se tudta, hová nézzen, hová
bújjon a válasz elől. Most bizonyára szigorú rendreutasítás következik, vagy legalábbis
néhány fagyosan közömbös szó, ami rosszul fog esni a bátyjának, ő pedig a föld alá
süllyedhet szégyenében. De amit hallott, egyáltalán nem volt olyan szörnyűséges: - Sajnálom,
de nem áll módomban válaszolni a kérdésedre. Kislány kora óta egyszer sem láttam táncolni
Fannyt; de bizonyos vagyok benne, hogy ő is lesz olyan úrinő, mint bárki más, ha majd
alkalma nyílik bemutatni a képességeit, remélhetőleg nem nagyon sokára.
- Nekem már volt szerencsém látni, hogyan táncol a húga, Price úr - mondta Henry Crawford
előrehajolva -, s megadhatom a legkielégítőbb felvilágosítást minden ide vonatkozó
kérdésére. De talán inkább máskor - tette hozzá, látva, hogy Fanny arca elborul. - Van
közöttünk valaki, egyetlenegy személy, aki nem szereti, ha Price kisasszonyról beszélnek.
Való igaz, hogy egyszer már látta Fannyt táncolni; az is igaz, hogy hajlandó lett volna ékes
szavakkal ecsetelni, milyen könnyedén, elegánsan siklott a zene ritmusára; pedig szó, ami
szó, egyáltalán nem emlékezett rá, hogyan táncolt, s táncolt-e csakugyan; de hát neki is ott
kellett lennie a többiekkel együtt.
Mégis sikerült azt a benyomást keltenie, hogy nagy csodálója Fanny táncosnői képességeinek;
Sir Thomast ez egyáltalán nem érintette kellemetlenül, úgyhogy maga beszélt tovább a
táncokról általában, s nagy kedvvel írta le az antiguai bálokat, majd amikor az unokaöccse
számolt be a különféle érdekes táncokról, amelyeknek tanúja lehetett, oly elmerülten figyelt
rá, hogy meg se hallotta, amint a kocsiját jelentik, s csak a sürgő-forgó Norrisné hangjára
riadt fel:
- Gyerünk, Fanny, gyerünk, mire vársz? Indulunk. Nem látod, hogy a nagynénéd már felállt?
Gyorsan, gyorsan! A világért sem akarom várakoztatni azt a derék öreg Wilcoxot. A kocsisra
meg a lovakra is gondolni kell, érted? Sose feledkezz meg róluk. Drága Sir Thomas, úgy
intézkedtünk, hogy a kocsi jöjjön vissza magáért, Edmundért és Williamért.
Sir Thomas semmit se szólhatott ez ellen, hiszen ő maga intézkedett így, amiként előzőleg
már közölte is a feleségével és a sógornőjével; Norrisné azonban, úgy látszik, mindezt el-
felejtette, és önmagának kellett tulajdonítania az intézkedés dicsőségét.
Fannyt az est végeztével egy kis csalódás érte: amikor ugyanis Edmund minden sietség nélkül
át akarta venni a kendőjét az inastól, hogy a vállára terítse, Crawford úr gyorsabb keze meg-
előzte, s Fanny kénytelen volt köszönetet mondani e fürge figyelmességért.
 Huszonhatodik fejezet

Sir Thomas nemcsak egy pillanatra gondolkodott el Williamnek azon a kívánságán, hogy
szeretné látni, hogyan táncol a húga. Nem azért csillantotta meg a közeljövőben esetleg adódó
alkalom reményét, hogy azután mindjárt elfelejtsék. Később is erős maradt benne a hajlandó-
ság, hogy kedvében járjon a rokonszenves testvéri érzésekről tanúskodó Williamnek vagy
bárki másnak, aki táncolni szeretne Fannyval, s hogy általában örömet szerezzen a fiatalok-
nak; így tehát miután alaposan végiggondolta a dolgot, és legjobb belátása szerint döntésre is
jutott, másnap reggeli közben visszatért unokaöccse szavaira, kifejezte a maga helyeslését, s a
következőket fűzte hozzá: - Sajnálnám, William, ha úgy mennél el Northamptonshire-ből,
hogy ez a kívánságod nem teljesült. Magam is szeretném látni, hogyan táncoltok mind a
ketten. Említetted a northamptoni bálokat. Unokatestvéreid néha részt vettek rajtuk, most
azonban nemigen gondolhatunk erre. Nagynénédet túlságosan megviselné az utazás. Azt
hiszem, el kell vetnünk a northamptoni bálok gondolatát. Egy itthoni táncmulatság már alkal-
masabb lenne; és ha...
- Jaj, drága Sir Thomas! - vágott a szavába Norrisné. - Tudtam, mi lesz a vége. Tudtam, mit
akar mondani. Ha a mi drága Juliánk itthon volna, vagy a mi drága Rushworthnénk, áldja
meg az Isten, Sothertonban, egyszóval, ha az ő jelenlétük okot vagy alkalmat adna az
ilyesmire, maga nem tudna ellenállni a kísértésnek, hogy a fiatalok kedvéért bált ne rendezzen
itt Mansfieldben. Tudtam, hogy erre gondol. Ha ők lehetnének a bál csillagai, bizony
megrendezné azt a bált még most karácsonykor. Köszönd meg a nagybátyádnak, William,
köszönd meg neki!
- A lányaimnak - vágta el Sir Thomas igen komolyan a további szóáradatot - megvan a
maguk szórakozása Brightonban, és remélem, hogy nagyon jól érzik magukat; de azt a
táncmulatságot, amelyet Mansfieldben óhajtok megrendezni, az unokatestvéreik kedvéért
rendezem. Ha valamennyien együtt lehetnénk, kétségkívül nagyobb lenne az örömünk,
némelyek távolléte azonban nem foszthatja meg szórakozásuktól a többieket.
Norrisnénak torkára forrt a szó. Látva Sir Thomas határozott arcát, meglepetésének és
bosszúságának néhány percnyi hallgatásra volt szüksége, hogy lecsillapuljon. Egy bál, ilyen
körülmények között! Amikor a lányok nincsenek itthon, őt pedig meg se kérdezték! De
hamarosan rátalált a vigasz forrására. Ő lesz a fő-fő szervező; Lady Bertramot természetesen
meg kell kímélni minden gondtól és fáradságtól, tehát csakis ő viselheti a terheket. Ő lesz az
igazi bálanya: ez a gondolat olyannyira visszaringatta jó hangulatába, hogy mielőtt a többiek
kórusa elzenghette volna örömét és háláját, neki is sikerült belekapcsolódnia.
Edmund, William és Fanny - ki-ki a maga módján - csakugyan végtelenül örült a megígért
bálnak, s olyan hálás volt érte, hogy Sir Thomas igazán meg lehetett elégedve. Edmund a két
unokatestvére miatt örült. Ilyen szíve szerint való jóságot vagy kedvességet még sohasem
tapasztalt az apjától.
Lady Bertram a legnagyobb nyugalommal és derűvel fogadta a bejelentést, s nem volt semmi
ellenvetése. Sir Thomas kezeskedett érte, hogy alig lesz valami gondja az egészből; mire ő
biztosította férjét, hogy egyáltalán nem fél a gondoktól; sőt, el sem tudja képzelni, miféle
gondokra kellene számítani.
Norrisné azonnal előterjesztette javaslatait, hogy szerinte mely szobák lennének a célra leg-
alkalmasabbak, de máris elkésett: a szobák ki voltak jelölve; s amikor a bál időpontjára
vonatkozólag óhajtott volna tanácsot adni, kiderült, hogy már ezt is eldöntötték. Sir Thomas-
nak kedve tellett abban, hogy a legapróbb részletekig kidolgozza a tervet; s mihelyt a sógor-
nője hajlandó volt türelmesen odafigyelni, felolvasta neki a meghívandó családok jegyzékét,
melyet úgy állított össze, hogy ha a rövid határidő miatt nem is jönnének el mindannyian,
tizenkét-tizennégy táncos pár azért kiteljen a fiatalokból; továbbá azt is elmagyarázta, miért
esett a választása éppen 22-ére. Williamnek 24-én kell Portsmouthban jelentkeznie; 22-e tehát
itt-tartózkodásának utolsó napja lesz; mivel azonban ilyen kevés idő áll rendelkezésére, nem
lett volna célszerű korábbi időpont mellett dönteni. Norrisnénak meg kellett elégednie azzal,
hogy ő is éppen úgy gondolta, s már a nyelve hegyén volt, hogy 22-e minden elképzelhető
dátum közül a legmegfelelőbb.
Így tehát eldőlt, hogy meglesz a bál, s az érdekeltek még a nap folyamán tudomást szereztek
róla. Sürgősen szétküldték a meghívókat, s Fannyn kívül még sok más ifjú hölgy is boldogító
gondokkal tért aznap este nyugovóra. Fanny esetében a gond szinte felülmúlta a boldogságot;
mert ha valaki fiatal és tapasztalatlan, s nem áll nagy választék a rendelkezésére, és nem bízik
a saját ízlésében, akkor a „mit vegyek fel” problémája ijesztő méreteket ölt. Fannynak éppen
a legbecsesebb, mondhatni egyetlen ékszere okozta a legnagyobb gondot, egy igen csinos bo-
rostyánkő kereszt, amelyet William hozott neki Szicíliából: nem volt ugyanis mire felfűznie,
hacsak nem egy szalagra; s bár egyszer már viselte úgy, vajon megteheti-e most, amikor a
többi kisasszony feltehetőleg a legpompásabb ékszerekkel tündökölve fog megjelenni? De hát
ne vegye fel egyáltalán?! William egy aranylánccal is meg akarta ajándékozni, de nem tellett
rá a pénzéből, úgyhogy bizonyára fájna neki, ha látná, hogy még a keresztet sem viseli. Ezek
bizony gyötrelmes gondolatok voltak, s le is hűtötték Fanny jókedvét, bár tudta, hogy a bált
elsősorban az ő kedvéért rendezik.
Eközben folytak az előkészületek, és Lady Bertram nyugodtan üldögélt tovább a pamlagán,
mert semmi kellemetlensége nem származott belőlük. A gazdasszony ugyan többször kereste
fel, mint egyébként, s a szobalányának is sietnie kellett az új ruhával, amelyet számára
készített; Sir Thomas jobbra-balra osztogatta utasításait, és Norrisné összevissza szaladgált;
de Lady Bertramnak mindez nem okozott gondot, s mint ahogy előre látta, „igazán semmi
gonddal sem járt az egész”.
Annál több gondja volt Edmundnak, aki élete két sorsdöntő eseményére készült: a felszen-
telésre és a házasságra - e kettő körül forgott minden gondolata, annál is inkább, mert tudta,
hogy legalább az egyiknek hamarosan be kell következnie a bál után, melynek éppen ezért
nem tulajdoníthatott akkora jelentőséget, mint a ház többi lakója. Úgy volt, hogy 23-án
elutazik egy barátjához Peterborough mellé, aki ugyanazt a pályát választotta, s együtt szen-
telik fel őket karácsony hetében. Sorsának egyik fő kérdése tehát rövidesen eldől, a másikat
azonban ki tudja, hogyan lehet megoldani. A feladat ki lesz szabva, de a nő, akinek e feladat
teljesítése közben a munkatárs, a buzdító és a jutalmazó szerepét kellene vállalnia, talán
elérhetetlennek bizonyul. A maga szándékait világosan látta, de Crawford kisasszony szándé-
kai már nem mindig álltak előtte oly világosan. Némely dologban sehogy sem tudtak meg-
egyezni; voltak pillanatok, amikor a hölgy mintha elutasítóan viselkedett volna; s hiába érezte
úgy Edmund, hogy Mary is ragaszkodik hozzá, s hiába merte éppen ezért elhatározni (vagy
mondjuk inkább úgy: félig-meddig elhatározni), hogy dűlőre viszi a dolgot, mihelyt végzett
legsürgetőbb tennivalóival, s hiába tudta pontosan, mit ajánlhat fel neki, az eredményt illetően
mégsem tudott szabadulni aggályaitól és kétségeitől. Néha szentül meg volt győződve róla,
hogy Mary viszonozza érzéseit; felidézte a biztatás megannyi apró jelét, amely a tökéletes
leány tökéletesen érdekmentes vonzalmáról látszott tanúskodni. Máskor azonban kétség és
szorongás vegyült reményeibe; s amikor arra gondolt, milyen nyíltan értésére adta Mary,
hogy idegenkedik a csendes, elvonult élettől, és mindenképp Londont részesíti előnyben,
akkor mi egyébre számíthatott, mint a leghatározottabb visszautasításra? Legfeljebb
olyasmire, ami még ennél is rosszabb: esetleg azt kívánná tőle, hogy áldozza fel a munkáját
és a hivatását, ami pedig semmiképp se lenne összeegyeztethető a lelkiismeretével.
Egyetlen kérdésen fordul meg minden. Szereti-e Mary annyira, hogy lemondjon sok min-
denről, ami eddig a legfontosabb volt neki? Szereti-e annyira, hogy most már ne azt tartsa a
legfontosabbnak? S bár e kérdésre, melyet szüntelenül hánytorgatott magában, a legtöbbször
„igen”-nel felelt, olykor a „nem” is felmerült.
Crawford kisasszony nemsokára elutazik Mansfieldből: Edmund tudta ezt, s ezért a „nem” és
az „igen” mostanában elég sűrűn váltogatta egymást. Látta, milyen csillogó szemmel említi
Mary egy barátnője levelét, melyben hosszabb időre meghívta magához Londonba, s milyen
hálásan beszél Henryről, aki lenne szíves januárig ittmaradni vele, hogy személyesen vihesse
el oda; hallotta a hangját, amely az utazás örömeinek részletezésével mintha csupa „nem”-et
kiáltott volna. De mindez a levél megérkezésének napján történt, a kitörő öröm első órájában,
amikor egyébre nem is gondolhatott, mint a jó barátokra, akiket hamarosan viszontlát.
Később másképpen beszélt, másféle érzéseknek, vegyesebb érzéseknek adott hangot; Edmund
hallotta, amint az mondja Grantnénak, hogy fáj elválnia tőle; hogy attól tart, a jó barátok s a
reá váró élvezetek nem pótolhatják azt, amit elveszít; s bár úgy érzi, mindenképpen el kell
mennie, és tudja, hogy ha már ott lesz, csakugyan jól fog szórakozni, máris alig várja, hogy
visszatérhessen Mansfieldbe. Vajon mindez nem azt jelenti-e, hogy „igen”?
Az ilyesféle kérdések boncolgatása, ízekre szedése és összerakása közben Edmundot - leg-
alábbis a maga személyét illetően - sokkal kevésbé érdekelte a várható mulatság, mint a
család többi tagját. Nem számítva a két unokatestvére örömét, az estély legfeljebb annyit
jelentett neki, mint bármely másik találkozás a két család között. Minden találkozás
alkalmából remélhette, hogy Crawford kisasszony újabb bizonyítékát adja vonzalmának; de
egy bálterem forgataga talán nem nagyon alkalmas a komoly érzelmek felébresztésére vagy
kifejezésére. Ha idejekorán szól Marynek, hogy tartsa fenn neki az első két táncot, minden
tőle telhetőt megtett a maga boldogsága érdekében, más köze nincs a bál előkészületeihez -
bár körülötte mindenki csak ezzel foglalkozott reggeltől estig.
A bál csütörtökre volt kitűzve, és szerda reggel Fanny még nem tudta, mit vegyen fel; elhatá-
rozta tehát, hogy tudósabb elméktől kér tanácsot, s Grantnéhoz és a húgához fordul, akik köz-
ismert jó ízlésükkel nyilván hozzásegítik a legkifogástalanabb megoldáshoz; mivel pedig
Edmund és William bement Northamptonba, és Fannynak oka volt feltételezni, hogy
Crawford úr sincs otthon, nyugodtan elindulhatott a paplak felé, abban a reményben, hogy a
beszélgetésnek nem lesznek illetéktelen tanúi; ez a szempont rendkívül fontos volt neki, mert
kimondhatatlanul szégyellte magát.
Alig néhány lépésre a paplaktól szembetalálkozott Crawford kisasszonnyal, aki éppen őhozzá
indult látogatóba, s bár most kénytelen volt szívélyesen beinvitálni a barátnőjét, Fannynak
mégis úgy rémlett, mintha nem szívesen fordulna vissza, ezért hát nyomban előadta, mi járat-
ban van, hozzátéve, hogy ha Crawford kisasszony lenne szíves kisegíteni a tanácsaival,
idekint is éppúgy megbeszélhetnék az egészet, mint odabent. Crawford kisasszonynak
szemlátomást jólesett az iránta megnyilvánuló bizalom, s egy pillanatnyi gondolkodás után
még szívélyesebben hívta be Fannyt a házba, mint az előbb: az ő szobájában kényelmesen
elbeszélgethetnek, s nem kell zavarniuk dr. Grantot és Grantnét, akik a szalonban
tartózkodnak. Ez a terv különösen megfelelt Fannynak; s miközben őszinte hálával mondott
köszönetet a vendéglátó hölgy készségéért és kedvességéért, be is mentek a házba, majd fel az
emeletre, és csakhamar elmerültek az érdekes témában. Crawford kisasszony, akinek
hízelgett, hogy Fanny őhozzá fordul, legjobb tudása és ízlése szerint fejtette ki véleményét;
könnyűszerrel megoldott minden nehézséget, s biztató szavaival igyekezett Fanny minden
gondját eloszlatni. De miután a ruhaprobléma lényegesebb vonatkozásait elintézték, azt
kérdezte: - És milyen nyakláncra gondolt? Nem akarja felvenni azt a keresztet, amit a
bátyjától kapott? - E szavak közben kibontott egy kis csomagot: Fanny látta, hogy már akkor
is a kezében volt, amikor találkoztak. Fanny bevallotta, milyen vágyak és kétségek gyötrik
ezzel kapcsolatban: nem tudja, hogyan vehetné fel a keresztet, de lemondani sem akar róla.
Válaszul Crawford kisasszony elébe tett egy kis ékszeres dobozt, és felkérte, hogy válasszon a
benne levő aranyláncok közül. Ez volt az a csomag, amelyet magával vitt, épp ezért készült
hozzájuk látogatóba; most pedig végtelenül kedvesen biztatta Fannyt, hogy vegyen ki egyet,
ami jó lesz a kereszthez, és fogadja el emlékbe, s közben előhozott mindent, ami csak az
eszébe jutott, hogy eloszlassa Fanny szent borzadályát, mellyel az első pillanatban az ajánlatot
fogadta.
- Hiszen látja, milyen, gyűjteményem van - mondta -, a felét soha fel se veszem, de még
eszembe se jut. Még ha valami újat kínálnék. De én csak egy régi nyakláncot kínálok. Kérem,
ne vegye sértésnek, és fogadja el.
Fanny tovább tiltakozott, s nem csak színből. Túlságosan értékes volt az ajándék. De
Crawford kisasszony nem hagyta annyiban, s oly őszinte buzgalommal folytatta a rábeszélést,
hivatkozva Williamre és a keresztre, és a bálra és saját magára, hogy végül is diadalmas-
kodott. Fanny kénytelen volt engedni, nehogy gőggel, közönnyel vagy valami másféle alantas
indulattal vádolhassák; s miután szerényen vonakodva megadta magát, hozzáfogott a váloga-
táshoz. Alaposan megvizsgált minden egyes darabot, hátha sikerül megállapítania, melyik a
legkevésbé értékes; az egyiket Crawford kisasszony mintha gyakrabban tette volna elé, mint a
többit, s ez hozzásegítette a döntéshez. Aranylánc volt, igen szép ötvösmunka, s bár Fannynak
egy hosszabb és egyszerűbb lánc jobban megfelelt volna, mégis ezt választotta, abban a
reményben, hogy Crawford kisasszony ehhez ragaszkodik a legkevésbé. Crawford kisasszony
tökéletesen meg volt elégedve a választással, amint ezt mosolya is jelezte, s hogy megpecsé-
telje az ajándékozást, feltette a láncot Fanny nyakába, hadd lássa, milyen jól áll neki. Fanny-
nak csakugyan nem volt semmi kifogása ellene, s ha maradtak is némi aggályai, végtelenül
örült az ajándéknak, amely soha jobbkor nem jöhetett volna. Talán csak azt sajnálta, hogy
nem valaki mással szemben kell lekötelezettnek éreznie magát. Ez azonban csúnya gondolat
volt. Crawford kisasszony kitalálta, mire vágyik, s e kedvességgel bebizonyította, hogy igazi
jó barát. - Valahányszor felveszem ezt a láncot - mondta Fanny -, maga fog az eszembe jutni
róla, s hogy milyen kedves volt hozzám.
- Még valakinek az eszébe kell jutnia, ha ezt a láncot viseli - felelte Crawford kisasszony. -
Henrynek kell az eszébe jutnia, mert eredetileg ő választotta. Tőle kaptam, s a nyaklánccal
együtt ezennel átadom azt a kötelezettséget is, hogy emlékeznie kell az eredeti ajándékozóra.
Legyen ez a nyaklánc afféle családi emlékeztető. Ha felidézi az egyik testvért, idézze fel a
másikat is.
Fanny, akit ez mélységesen megdöbbentett és zavarba hozott, azonnal vissza akarta adni a
láncot. Olyasmit fogadjon el, ami valaki másnak az ajándéka, méghozzá egy testvéré -
lehetetlen! Nem szabad! S roppant izgalomban és zavarban, melyet a barátnője hallatlanul
szórakoztatónak talált, vissza is tette párnájára a láncot, és lerítt róla az elszántság, hogy vagy
egy másikat választ, vagy nem fogad el egyet sem. Crawford kisasszony azt gondolta
magában, hogy ilyen bájos félszegséget még sohasem látott. - Drága gyermekem - mondta
nevetve -, mitől fél? Azt hiszi, Henry majd az én tulajdonomnak tartja a láncot, és
meggyanúsítja, hogy nem tisztességes úton jutott hozzá? Vagy azt képzeli, hogy túlságosan
hízelgő lenne rá nézve, ha a maga szépséges nyakán látná viszont ezt az ékszert, amelyet
három évvel ezelőtt vásárolt, amikor még nem is álmodta, hogy ilyen nyak létezik a világon?
Vagy talán arra gyanakszik - tette hozzá pajkos mosollyal -, hogy cinkosok vagyunk, s amit
most teszek, azt az ő tudtával és az ő kívánságára teszem?
Fanny a körme hegyéig elpirulva tiltakozott e feltevés ellen.
- Hát akkor - felelte Crawford kisasszony valamivel komolyabban, bár semmit se hitt el a
tiltakozásból - annak bizonyítására, hogy nem gyanít semmiféle fortélyt vagy leplezett
bókot... hiszen tudom, hogy sohasem szokott... vegye el a láncot, és többet ne is beszéljünk
róla. Azért, mert a bátyám ajándéka, még könnyű szívvel elfogadhatja, aminthogy én is,
elhiheti, könnyű szívvel válok meg tőle. Henry mindig hoz nekem valami apróságot. Már
annyi ajándékom van tőle, hogy a java részük minden értékét elvesztette a szememben, ő
pedig a legtöbbre nem is emlékszik. Ezt a nyakláncot például, azt hiszem, összesen hatszor se
viseltem; nagyon csinos darab, de valahogy sose jut az eszembe; s bár igazán boldogan
átengedném ebből a dobozból akármelyiket, véletlenül éppen azt választotta, amelyről a
legkönnyebben tudok lemondani, s amelyet szívesebben látok a maga birtokában, mint
bármely másikat. Kérem szépen, ne tiltakozzon tovább. Egy ilyen semmiségre nem is
érdemes annyi szót vesztegetni.
Fanny tehát nem mert tovább ellenkezni; s másodszor is elfogadta a nyakláncot, újabb, de
kevésbé lelkes köszönetnyilvánítások közepette, mert Crawford kisasszony szemében volt
valami sajátos kifejezés, amely sehogy sem tetszett neki.
Lehetetlen volt észre nem vennie, hogy Crawford úr viselkedése megváltozott. Erre már jó
ideje felfigyelt. Crawford úr nyilvánvalóan meg akarta nyerni a tetszését; gáláns volt, figyel-
mes volt, olyasféleképpen viselkedett, mint annak idején az unokanővéreivel szemben: lehet-
séges, gondolta Fanny, hogy az ő lelki nyugalmát is meg akarja zavarni, mint amazokét; s
hogy csakugyan semmi köze sincs ehhez a nyaklánchoz? Az egyáltalán nem biztos, mert
Crawford kisasszony ugyan roppant szolgálatkész testvér, de mint nő s mint barátnő eléggé
megbízhatatlan.
Ilyen gondolatokba s kétségekbe merülve indult el hazafelé, azzal az érzéssel, hogy hiába
kapta meg, amire oly nagyon vágyott, mégsem talált benne örömet, s a gondjai inkább csak
átalakultak, de nem csökkentek, amióta ellenkező irányban tette meg ugyanezt az utat.
 Huszonhetedik fejezet

Amikor hazaért, Fanny azonnal felment a Keleti Szobába, hogy váratlan szerzeményét, a
kétes becsű nyakláncot elhelyezze valamelyik kedvenc dobozában, ahol apróbb kincseit
őrizte; de amint kinyitotta az ajtót, legnagyobb meglepetésére Edmundot pillantotta meg: ott
ült az asztalnál, és írt! Minthogy ez még sohasem fordult elő, legalább annyira elcsodálkozott
a látványon, mint amennyire megörült neki.
- Fanny - mondta rögtön Edmund; letette a tollat, felállt, s elébe ment, a kezében tartva
valamit. - Bocsáss meg, amiért betörtem ide. Téged kerestelek, s miután vártam rád egy ideig,
igénybe vettem az írókészletedet, hogy tudassam veled jövetelem célját. Az asztalon meg-
találhatod egy neked szóló üzenet kezdetét; de most már személyesen is elmondhatom, miért
jöttem: pusztán azért, hogy megkérjelek rá, fogadd el ezt a csekélységet, ezt a láncot William
keresztjéhez. Már egy hete meg kellett volna kapnod; a késésnek az az oka, hogy a bátyám jó
néhány nappal később érkezett meg a városba, mint ahogy számítottam, s ezért csak most
vehettem át Northamptonban. Remélem, Fanny, tetszeni fog. Igyekeztem a te egyszerű
ízlésedhez alkalmazkodni; de abban mindenesetre bízom, hogy legalább a szándékomat
méltányolod, s az ajándékot annak tekinted, ami a valóságban: nem több, mint egyik
legrégibb barátod szeretetének a jelképe.
Ahogy ezt kimondta, már sietett is el, mielőtt még az édes-bús érzések áradatától megbénult
Fanny szóhoz juthatott volna; de aztán mégis magához tért, s mint akit ellenállhatatlan
kényszer mozgat, utánakiáltott: Edmund! Várjon egy pillanatra, várjon, kérem!
Edmund visszafordult.
- Meg se próbálom, hogy megköszönjem - mondta Fanny rendkívül izgatottan -; köszönetről
itt nem is lehet szó. Amit én érzek, azt nem lehet kifejezni. A maga jósága, hogy rám gondolt,
s éppen így, az minden...
- Ha csak ennyit akartál mondani, Fanny... felelte mosolyogva Edmund, s megint elfordult.
- Nem, nem csak ennyit. Tanácsot is akartam kérni.
Közben szinte öntudatlanul kibontotta, amit Edmund az előbb a kezébe nyomott, s az
ékszerész ügyes csomagolásában pillantva meg a végtelenül egyszerű és ízléses aranyláncot,
megint nem bírta visszafojtani feltörő érzéseit: De hisz ez gyönyörű! Pontosan erre vágytam!
Soha nem is álmodoztam másféle ékszerről. Nagyszerűen illik majd a keresztemhez. A kettőt
csakis együtt lehet és kell viselni. S milyen jókor jött! Jaj, Edmund, nem is tudja, milyen
jókor!
- Drága Fanny, te nagyon is eltúlozod ezeket a dolgokat. Végtelenül örülök, hogy tetszik a
lánc, s hogy a holnapi bál előtt éppen idejében érkezett; de a köszönet túl van méretezve.
Hidd el, nekem semmi a világon nem szerezhet akkora örömöt, mintha én szerezhetek örömöt
neked. Nem, őszintén mondom: ilyen tökéletes és tiszta örömöt semmi másban nem talál-
hatnék. Ennek nincs semmi zavaró mellékíze.
E szeretetnyilvánításban annyi éltető erő volt, hogy Fanny akár egy óra hosszat is meg tudott
volna lenni egyetlen szó nélkül; Edmund azonban egy pillanatnyi várakozás után
kijózanította: De miről akartál tanácsot kérni?
A Crawford kisasszony nyakláncáról, persze; mindenképpen vissza akarta adni, s remélte,
hogy Edmund helyesli ezt az elhatározását. Beszámolt nemrégi látogatásáról, és szárnyaló
boldogságának ezzel aztán vége is lett: Edmund ugyanis annyira elámult, annyira el volt
ragadtatva Crawford kisasszony cselekedetétől, annyira jólesett neki a kettőjük magatartásá-
nak véletlen megegyezése, hogy Fannynak be kellett látnia: van egy magasabb rendű öröm,
amely minden egyébnél erősebben hat Edmundra, ha vannak is zavaró mellékízei. Edmund
csak nagy sokára tudott odafigyelni Fanny tervére, vagy válaszolni, amikor a véleményét
kérdezte: elmerült édes ábrándjaiban, legfeljebb egy-egy félmondatot motyogott közbe dicsé-
retül; de amikor magához tért, s megértette, miről van szó, a leghatározottabban kifejezésre
juttatta, hogy ellenzi Fanny szándékát.
- Visszaadni a nyakláncot! Nem, kedves Fanny, semmi esetre sem. Súlyosan megbántanád
vele. Nemigen tudok kellemetlenebb érzést elképzelni, mint amikor visszakapunk valamit,
holott abban a jogos reményben ajándékoztuk oda, hogy kedvére tehetünk egy jó
barátunknak. Miért fosztanád meg Crawford kisasszonyt attól az örömtől, amelyet
kétségtelenül megérdemelt?
- Ha az ajándék eredetileg nekem szólt volna - Mondta Fanny -, eszembe se jutna, hogy
visszaadjam; de mivel a bátyjától kapta, nem valószínű-e, hogy szívesebben megtartaná, ha
tudja, hogy nincs is rá szükségem?
- Nem kell tudnia, hogy nincs rá szükséged, még kevésbé, hogy vissza akarod adni; az pedig,
hogy a bátyjától kapta, egyáltalán nem számít; ha ő ennek ellenére fel tudta ajánlani, és te el
tudtad fogadni, akkor most miért ne tarthatnád meg? Kétségtelenül szebb, mint az enyém, és
báli célokra sokkal megfelelőbb.
- Nem, egy csöppet se szebb, különben se lehet összehasonlítani a másikkal, és az én
céljaimra nem is olyan megfelelő. A maga lánca sokkal jobban illik William keresztjéhez,
mint a Crawford kisasszonyé.
- Egy estére, Fanny, csak egy estére, ha itt egyáltalán áldozatról lehet beszélni... biztos
vagyok benne, hogy ha gondolkozol rajta egy kicsit, inkább meghozod ezt az áldozatot, s nem
okozol fájdalmat annak, aki olyan őszintén igyekezett gondoskodni rólad. Mindig annyi
figyelmességet kaptál Crawford kisasszonytól... nem többet, mint amennyit megérdemeltél...
távol álljon tőlem, hogy ilyet gondoljak... de mindenesetre nagyon sokat; s ha ezt most
olyasmivel viszonoznád, ami esetleg hálátlanságnak látszana, bár jól tudom, hogy erről szó
sincsen, az ellentétben állna a természeteddel. Vedd csak fel holnap este azt a láncot, ahogy ő
kérte, az enyémet pedig, amelyet igazán nem a bál miatt rendeltem, tedd el hétköznapibb
alkalmakra. Ez a tanácsom. Nem szeretném, ha csak egy árnyalatnyi idegenség is elválasztaná
egymástól azt a két személyt, akinek a jó kapcsolata mindig a legnagyobb örömmel töltött el,
s aki a lényeges kérdésekben, igazi nagylelkűségben és ösztönös lelki finomságban annyira
hasonlít egymásra, hogy az a néhány apró különbség, amely főként a helyzetükből adódik,
nem lehet komoly akadálya a legtökéletesebb barátságnak. Nem szeretném, ha csak egy
árnyalatnyi idegenség is közéjük férkőzne - mondta még egyszer, s a hangja megbicsaklott
egy kissé -, mert kettőjüket szeretem a legjobban a világon.
Alighogy kimondta, már el is ment; s Fanny magára maradt: nyugodjon meg, ha tud. A kettő
közül ő az egyik - ez mindenesetre vigasztaló. De a másik: az első! Edmund még sohasem
beszélt ilyen nyíltan előtte, s bár nem mondott mást, mint amit Fanny már régóta tudott,
szavai mégis tőrdöfésként hatottak, mert feltárták elképzeléseit és szándékait. Határozott
szándékai vannak. Feleségül akarja venni Crawford kisasszonyt. Igen, ez tőrdöfés volt, hiába
lehetett rá oly régóta számítani; s Fannynak többször is el kellett ismételnie magában, hogy a
kettő közül ő az egyik, amíg a szavak értelme a tudatáig hatolt. Ha azt hihetné, hogy
Crawford kisasszony méltó Edmundhoz, akkor - igen, akkor egészen más lenne - sokkal
elviselhetőbb! De Edmundnak káprázik a szeme; nem létező érdemekkel ruházza fel
szerelmét; a hibáit pedig, bár változatlanul megvannak, nem látja többé. Ez a káprázat
keservesen megríkatta Fannyt, s ha izgalma elmúlt is a könnyektől, utána olyan csüggedés
vett erőt rajta, melyen csak az Edmund boldogságáért mondott buzgó fohászok tudtak
enyhíteni valamelyest.
Elhatározta - kötelességének érezte -, hogy megpróbálja elfojtani mindazt, ami Edmund iránti
vonzalmában már mértéktelennek látszik, s az önzéssel határos. Hogy veszteség vagy
csalódás érte - ilyesmit mondani vagy akárcsak képzelni is, akkora önteltség lenne, amelyre
nem találna elég erős szavakat, hogy a tulajdon alázatát kielégítse. Őrültség lenne, ha ő is úgy
gondolna Edmundra, mint ahogy Crawford kisasszonynak talán joga van gondolni. Az ő
számára Edmund soha nem jelenthet semmit; nem többet, mint egy jó barát. Hogy is
merülhetett fel benne ilyen gondolat, még ha azután mindjárt elfojtotta és száműzte is! Ennek
még csak súrolnia sem lett volna szabad a képzeletét. De most már sokkal okosabb lesz, s
józan ésszel és becsületes szívvel igyekszik kivívni magának a jogot, hogy ítéletet
mondhasson Crawford kisasszony jelleméről, és a szívén viselhesse Edmund sorsát.
Hősi lélek volt, és szilárdul eltökélte, hogy megteszi a kötelességét; de mivel a fiatalság
természetes érzései sem hiányoztak belőle, ne nagyon csodáljuk, ha mind e szép
elhatározások és önuralmi fogadalmak után úgy kapta fel Edmund félbehagyott levelét, mint
valami talált kincset, s a szíve viaszként olvadt meg e szavak olvastán: „Drága, kedves
Fannym, nem tagadhatod meg tőlem azt a szívességet, hogy elfogadod” - majd a lánccal
együtt gondosan elzárta a levelet is, mint az ajándék értékesebbik felét. Eddig még semmit se
kapott tőle, ami ennyire megközelítette volna a levél fogalmát; másodikat talán nem is kap
soha; olyat pedig semmiképpen sem, amely tartalmánál és stílusánál fogva ekkora örömöt
szerezhetne. Soha még a legkiválóbb szerző sem vetett papírra két ilyen sikeres sort - a
legmohóbb életrajzíró sem bukkanhatott soha ilyen szerencsés leletre. A szerelmes nő
lelkesedése még az életrajzíróénál is nagyobb. Neki már a kézírás is mennyei üdvösség,
függetlenül a tartalomtól. Földi halandó tollából még soha nem kerültek ki olyan tökéletes
rajzolatok, mint Edmund középszerű betűi. Ha sebtiben kapta is oda őket, nem volt hiba
bennük, s az első három szó - „Drága, kedves Fannym” - oly gyönyörű lendülettel sorakozott
egymás mellé, hogy a címzett egy életen át el tudott volna andalodni rajtuk.
Miután a józan ész s a gyöngeség e boldogító egyvelegével rendbe szedte gondolatait, és
lecsitította érzéseit, Fannynak sikerült a kellő időben visszamennie a földszintre, hogy telje-
sítse szokásos feladatait Lady Bertram mellett, s a letörtség minden látható jele nélkül ugyan-
úgy kiszolgálja, mint máskor.
Eljött a csütörtök, a remény és az öröm hajnala; s Fannynak mindjárt több derűt hozott, mint
általában az ilyen önfejű, makrancos napok: nem sokkal reggeli után ugyanis William rend-
kívül barátságos hangú levélkét kapott Crawford úrtól; azt írta, hogy másnap fel kell utaznia
Londonba néhány napra, s most útitársat keres; ennélfogva reméli, hogy William hajlandó
lesz a tervezettnél egy fél nappal korábban elbúcsúzni Mansfieldtől, s elfogad egy helyet a
kocsijában. Crawford úr kiszámította, hogy késő estére, amikor a nagybátyja vacsorázni
szokott, beérhet a városba, és meghívta Williamet, hogy vacsorázzon vele a tengernagynál.
William nagyon megörült az ajánlatnak: előre élvezte a gondolatot, hogy négylovas hintón
utazhatik egy ilyen jó kedélyű, kellemes ismerős társaságában; el volt ragadtatva, mennyivel
szerencsésebb, elegánsabb megoldás ez, mint a forspont, s máris áradozott róla; Fanny is
örült, bár más okokból; az eredeti terv ugyanis az volt, hogy William postakocsin indul
Northamptonból másnap este, majd átszáll a portsmouthi kocsiba, s így egy órányi pihenője
sem marad; igaz, Crawford úr ajánlata jó néhány órával korábban megfosztja William
társaságától, de ebbe könnyű szívvel bele tudott nyugodni, ha arra gondolt, hogy a bátyja
ilyen módon elkerüli az út fáradalmait. Sir Thomas ismét más okból helyeselte a közös utazás
tervét. Unokaöccsének hasznára válhat, ha megismerkedik Crawford tengernaggyal, aki - úgy
hírlik - befolyásos ember. Mindent összevetve, a levélke általános örömöt keltett. Fannyt
mindenesetre jókedvvel töltötte el a délelőtt legnagyobb részében, s ezt, valljuk be, csak
növelte az a tudat, hogy a levél írója is elutazik.
Ami mármost az alig néhány óra múlva elkezdődő bált illeti, izgalma és félelmei nem enged-
ték, hogy feleannyi örömmel készüljön rá, mint ahogy illett volna, s mint ahogy fel is
tételezte róla a többi ifjú hölgy, aki helyzeténél fogva magabiztosabban tekintett elébe, hiszen
számukra nem is volt olyan érdekes, újszerű és boldogító esemény, amilyennek az ő
elképzelésük szerint Fanny tarthatta. Price kisasszony, akit a meghívottak fele csak névről
ismert, most jelenik meg először a társaságban, s nyilván ő lesz a bálkirálynő. Ki lehetne
boldogabb Price kisasszonynál? De Price kisasszonyt nem képezték ki az első megjelenés
roppant feladatára; s ha tudta volna, mit gondolnak általában e bálról és róla, önbizalma még
inkább megcsappant volna a félelemtől, hogy valami baklövést talál elkövetni a kíváncsi
tekintetek kereszttüzében. Csak ne nézzék túlságosan kutató szemmel; ne fáradjon el
mértéktelenül, csak bírja erővel az est felét, s amíg ereje van, párja is akadjon, táncolhasson
egy kicsit Edmunddal, és ne kelljen sokat táncolnia Crawford úrral, csak lássa, hogy William
jól szórakozik, és sikerüljön távol tartania magát Norris nénitől ez volt minden vágya, ennél
nagyobb boldogságot el sem tudott képzelni. Mivel jobbat nem remélt, még ez a kis remény
sem maradhatott változatlanul erős; a hosszú nap folyamán, melyet jórészt a két nagynénjével
töltött, néha sokkal kevésbé vérmes elképzelések hatalmasodtak el rajta. William, aki az
utolsó csöppig ki akarta élvezni az elutazása előtti napot, elment szalonkalesre, afelől pedig
meg volt győződve, hogy Edmund a paplakban van, így aztán egyedül kellett tűrnie Norrisné
szekatúráit, aki fölöttébb epés hangulatban volt, mert a gazdasszony a maga feje után intézte a
vacsora előkészületeit, és Fanny - ellentétben a gazdasszonnyal - nem tudott elbújni előle;
végül is Fanny teljesen összeroppant, kínosan érintette minden, aminek köze volt a bálhoz, s
amikor Norrisné még egyszer utoljára meggyötörte és felküldte öltözködni, oly lankadtan
vánszorgott a szobája felé, s annyira képtelennek érezte magát a boldogságra, mintha bizony
eltiltották volna az esti élvezetektől.
Ahogy lassan ment felfelé a lépcsőn, eszébe jutott az előző nap; körülbelül ilyenkor jött
vissza a paplakból, s Edmundot a Keleti Szobában találta. „Hátha ma is ott találnám!” -
gondolta magában, engedve a képzelet csábításának.
- Fanny - szólalt meg egy hang abban a pillanatban, közvetlen közelről. Fanny összerezzent,
felnézett, s annak a folyosónak a túlsó végén, ahová épp felért, egy másik lépcső tetején
Edmundot pillantotta meg. Már jött is feléje. - Fáradtnak, kimerültnek látszol, Fanny -
mondta. - Túl sokat sétáltál.
- Nem, kint se voltam egész nap.
- Akkor idebent fárasztottak ki, ami még rosszabb. Jobb lett volna, ha sétálni mégy.
Fanny, aki nem szeretett panaszkodni, azt találta a legegyszerűbbnek, ha semmit se válaszol; s
bár Edmund éppen olyan szeretettel nézett rá, mint mindig, úgy rémlett neki, hogy a
fáradtsága miatti aggodalom elég hamar eltűnt az arcáról. Rosszkedvűnek látszott; nyilván
valami bosszúság érte, aminek hozzá, Fannyhoz semmi köze. Együtt mentek tovább a
lépcsőn, minthogy szobáik a következő emeleten voltak.
- Grantéktól jövök - mondta Edmund egy kis hallgatás után. - Sejtheted, Fanny, miért
mentem oda. - S olyan félszegen viselkedett, hogy Fanny csak egy „miért”-et tudott
elképzelni, és izgalmában elfordította a fejét. - Le akartam foglalni Crawford kisasszonyt az
első két táncra - tette hozzá magyarázatul Edmund, s ettől Fannyba visszatért az élet, úgyhogy
meg tudta kérdezni, mert végül mégiscsak szólnia kellett már: hogy sikerült-e.
- Igen - felelte Edmund -, nekem ígérte az első két táncot; de - s kényszeredetten elmosolyo-
dott - azt mondja, ez az utolsó alkalom, hogy velem táncol. Nem mondta komolyan. Azt
hiszem, remélem, bizonyos vagyok benne, hogy nem mondta komolyan; de mégis nagyon
rosszul esett. Azt mondja, még sohasem táncolt pappal, és soha nem is fog. A magam részéről
annak örülnék a legjobban, ha nem is lenne bál éppen... nem azt akartam mondani, hogy épp
ezen a héten, csak éppen ma; holnap ugyanis elutazom.
Fanny erőt vett magán, s azt mondta: - Sajnálom, hogy bosszúság érte. A mai napon minden-
kinek örülnie kellene. A nagybátyám ezt akarta.
- Persze, persze, s úgy is lesz: ez a nap az öröm napja. A végén minden jóra fordul. Ez a
bosszúság csak egy pillanatig tart. Nem is arról van szó, mintha úgy érezném, hogy rossz
időben kerül sor erre a bálra; hát nem mindegy? De Fanny - s a keze után nyúlt, megállította,
és halkan, komoly hangon beszélt tovább -, te is tudod, mit jelent mindez. Egész világosan
látod; s talán jobban meg tudod mondani nekem, mint én neked, hogy tulajdonképpen miért
vagyok bosszús. Hadd beszéljek erről egy kicsit. Te olyan kedvesen tudod meghallgatni az
embert. Ma délelőtt beszéltem vele, fájt, amit mondott, és nem bírom kiheverni. Pedig tudom,
hogy természettől fogva éppoly kedves és hibátlan, mint te, de a régebbi ismerőseinek a
hatása néha meglátszik rajta... a modorán, a kijelentésein, a nézetein... s egy árnyalatnyi
rosszaságot kever mindenbe. A gondolkodása nem helytelen, csak amit mond, mert igenis
helytelen dolgokat mond, tréfából, s hiába tudom, hogy csak tréfából mondja, mégis az
elevenembe hasít.
- A nevelés következménye - mondta szelíden Fanny.
Edmund boldogan igazat adott neki. - Persze, az a nagybácsi és nagynéni! Miattuk torzult el a
legtisztább lélek; mert bevallom, Fanny, néha úgy rémlik, hogy nemcsak a modorról van szó;
mintha magát a lelket érte volna rontás.
Fanny ezt úgy fogta fel, hogy a véleményét kérdezik, s ezért egy pillanatnyi gondolkodás után
így felelt: - Ha valóban csak azt akarja, hogy meghallgassam, Edmund, tőlem telhetőleg
igyekszem hasznosítani magam; de tanácsadónak nem vagyok alkalmas. Tőlem ne kérjen
tanácsot. Nem vagyok illetékes.
- Igazad van, Fanny, ha ilyesmire nem akarsz vállalkozni, de nem kell félned. Ebben a
dologban sohasem kérnék tanácsot; a kérdés olyan természetű, hogy nem lenne sok értelme; s
azt hiszem, ilyesmiben csak azok szoktak tanácsot kérni, akik a tulajdon lelkiismeretük ellen
várnak segítséget. Én csak beszélni akarok veled.
- Még valamit. Bocsássa meg a merészségemet: de vigyázzon a szavaira. Nem szeretném, ha
olyasmit mondana, amit később esetleg megbánhat. Talán eljön az az idő, amikor...
S mélységesen elpirult, ahogy ezeket mondta.
- Drága Fanny! - kiáltotta Edmund, s majdnem olyan forrón szorította ajkát Fanny kezére,
mintha a Crawford kisasszony keze volna. - Milyen tapintatos vagy te! De nem kell
aggódnod. Az az idő sose fog eljönni. Nem, amire te célzol, az soha. Most már nagyon
valószínűtlennek tartom; egyre kisebbek az esélyek; de még ha eljönne is, minden rossz érzés
nélkül gondolhatnánk vissza arra, ami elhangzott közöttünk, mert én sohasem fogom
szégyellni az aggályaimat; s ha ezek elmúlnának, mert ő megváltozik, annál inkább
tisztelhetném a jellemét, amikor a régi hibái jutnak eszembe. Rajtad kívül senki sincs a
világon, akinek elmondtam volna, amit most mondtam; de hiszen te mindig is tudtad, mi a
véleményem róla; te vagy a tanúm, Fanny, hogy sohasem voltam vak. Milyen sokszor
beszélgettünk azokról a kis hibáiról! Ne félts engem; azzal a gondolattal már alig
foglalkozom komolyan; de igazán ostoba volnék, ha - bármi történjék is - a te kedvességedre
és rokonszenvedre nem a legőszintébb hálával gondolnék vissza.
Mindez elég volt ahhoz, hogy megrendítsen egy tizennyolc éves tapasztalatlan lelket. Elég
volt ahhoz, hogy Fannyban valamivel boldogabb érzések támadjanak, mint az elmúlt napok
folyamán; az arca is felderült egy kissé, amint ezt felelte: - Igen, Edmund, meg vagyok róla
győződve, hogy magától nem kapnék egyebet, bár másoktól talán igen. Bármit elmondhat,
nem félek. Nem kell feszélyeznie magát. Mondjon el mindent, amit csak akar.
Közben felértek a második emeletre: itt felbukkant egy szobalány, és véget vetett a beszél-
getésnek. Fanny pillanatnyi lelki nyugalmát tekintve épp a legjobbkor: ha Edmund még öt
percig beszél, ki tudja, talán Crawford kisasszony minden hibáját és a saját csüggedtségét is
kibeszélte volna magából. Így azonban, amikor elváltak, hálás szeretettel nézett az unoka-
húgára, az pedig teljes megindultsággal őrá. Fanny már jó néhány órája nem érezte ilyen
könnyűnek a szívét. Mióta elmúlt az első öröme, amelyet Crawford úrnak Williamhez intézett
levele szerzett, a legsötétebb lelkiállapotban volt: körülötte semmi vigasz, benne magában
semmi remény. Most újra mosolygott a világ. Ismét William jó szerencséjére kellett gondol-
nia, és nagyobb jelentőségűnek látta, mint eleinte. A bál is - mennyi örömöt tartogat ez az
este! Most már csakugyan átérezte lelkesítő hatását, és amikor öltözködni kezdett, nem
hiányzott belőle az a boldog izgalom, amely lényeges eleme minden bálnak. S minden jól
sikerült; külsejét nem találta visszatetszőnek; amikor pedig megint a nyakláncokra került sor,
valósággal beteljesült a szerencséje, mert ahogy fel akarta próbálni a Crawford kisasszonyét,
kiderült, hogy sehogy se megy át a kereszt karikáján. Már elhatározta, Edmund kedvéért,
hogy felveszi; de hiába, túl nagy. Így tehát Edmund láncát kell viselnie; boldogan fűzte rá a
keresztet - ez a két tárgy, a szívéhez legközelebb álló két ember drága ajándéka, valóságosan
is, a képzelet hatalmánál fogva is tökéletesen összeillett -, s miután a nyakára tette, s láncból
és keresztből kiérezte Edmund és William sugárzását, könnyen rá tudta szánni magát, hogy a
Crawford kisasszony nyakláncát is felvegye. Ez lesz a leghelyesebb. Crawford kisasszony
megérdemel ennyit; neki is meg kell adnia, ami jár neki, ha ugyanakkor nem csorbítja, nem
korlátozza másnak a jogait, amelyek erősebbek, mert igazibb jóság a támaszuk... s kivált, ha
ezzel még önmagának is örömet szerez. A nyaklánc csakugyan szép volt; s amikor Fanny
végül elhagyta a szobáját, nagyjából meg volt elégedve önmagával és az egész világgal.
Lady Bertram ezen az estén igazán szokatlan szellemi frisseséggel gondolt az unokahúgára.
Senki sem figyelmeztette rá, mégis eszébe jutott, hogy a bálra készülődő Fanny talán örülne,
ha magasabb rendű segítséget is kapna, mint amit a házicseléd nyújthat, s ezért felküldte
hozzá a komornáját, miután a saját toalettjével már elkészült; ahhoz persze már későn, hogy
ebből bármiféle haszon is származhasson. Chapmanné éppen akkor jelent meg a legfelső
emelet folyosóján, amikor Price kisasszony teljesen felöltözve kilépett a szobájából, úgyhogy
a kölcsönös udvariaskodáson kívül egyébre már nemigen volt szükség; de Fanny azért majd-
nem annyira tudta méltányolni a nagynénje figyelmességét, mint maga Lady Bertram vagy
Chapmanné.
 Huszonnyolcadik fejezet

Amikor Fanny lement, nagybátyját és mindkét nagynénjét a szalonban találta. Sir Thomas
őszinte érdeklődéssel viseltetett iránta, s kedvtelve nézte, milyen elegáns és csinos. A jelenlé-
tében ugyan, csak annyit tartott helyesnek, hogy tetszetős és illendő ruhájára tegyen meg-
jegyzést, de amikor Fanny nemsokára ismét kiment a szobából, határozottan dicsérő
szavakkal említette meg a szépségét.
- Igen - mondta Lady Bertram -, nagyon jól néz ki. Én küldtem fel hozzá Chapmannét.
- Jól néz ki! Még szép! - kiáltotta Norrisné. - Minden oka megvan rá, hogy jól nézzen ki,
amikor ilyen különleges előnyöket élvez; hiszen ebben a családban nevelkedett, s a kuzinjai
mindig kitűnő példát mutattak neki a jólneveltségükkel. Gondolja csak meg, drága Sir Tho-
mas, milyen rendkívüli előnyöket köszönhet magának meg nekem. Még azt a ruhát is,
amelyet az előbb észrevett, maga volt szíves nekiajándékozni, amikor a mi drága
Rushworthnénk férjhez ment. Ugyan mi lett volna belőle, ha nem vesszük a pártfogásunkba?
Sir Thomas nem szólt többet; de amikor asztalhoz ültek, a két fiatalember tekintete
meggyőzte arról, hogy ha finoman ismét szóba hozná a témát, miután a hölgyek
visszavonultak, több sikert aratna vele. Fanny látta, hogy tetszik; s csinosságának a tudata
még csinosabbá tette. Több okból is boldog volt, és csakhamar még boldogabb lett; amikor
ugyanis nagynénjei nyomában kiment a szobából, Edmund, aki nyitva tartotta nekik az ajtót,
így szólt hozzá, miközben elhaladt mellette: - Feltétlenül táncolnod kell velem, Fanny; két
táncot fenn kell tartanod; bármelyik két táncot, kivéve az első kettőt. - Fanny nem is
kívánhatott volna többet. Talán még soha életében nem állt ilyen közel a tökéletes derűhöz.
Már nem csodálkozott rajta, miért voltak az unokanővérei bál előtt olyan vidámak; most
elragadónak talált mindent, s képes volt a szalonban gyakorolni a tánclépéseket, hiszen nem
kellett tartania Norrisnétól, akit teljesen lefoglalt a rendezgetés, valamint az a törekvés, hogy
elrontsa a pompásan lobogó tüzet, amelyet az inas rakott.
Eltelt egy félóra, amely más körülmények között legalábbis unalmas lett volna, de Fanny
boldogsága nem csökkent. Elég volt felidéznie Edmunddal folytatott beszélgetését: ugyan mit
számított Norrisné izgése-mozgása? Mit számított Lady Bertram ásítozása?
A férfiak is bejöttek; s azután hamarosan elfogott mindenkit a kocsivárás édes izgalma; a
gondtalanság és a jókedv szinte a levegőben úszott, vidáman álldogáltak, beszélgettek és
nevetgéltek valamennyien, s minden pillanat teli volt új örömmel és reménnyel. Fanny érezte,
hogy Edmund egy kissé erőlteti a vidámságot, de sikeresen, s ezt is jó volt látni.
Mikor végül felhangzott a kocsizörgés, mikor a vendégek csakugyan szállingózni kezdtek,
már nem repesett annyira a szíve; a sok idegen láttára ismét magába zárkózott; s az első nagy
cercle17 ünnepélyességén és szertartásosságán kívül, amelynek enyhítésére sem Sir Thomas,
sem Lady Bertram modora nem volt éppen alkalmas, időnként még súlyosabb megpróbálta-
tásokat is el kellett viselnie. Nagybátyja ennek is, annak is bemutatta, s ő nem tehetett mást,
tűrte, hogy szóljanak hozzá, pukedlizett, válaszolgatott. Mindez roppant terhes kötelesség
volt, s valahányszor rákényszerült, mindig William felé nézett, aki fesztelenül járkált a szín
hátterében - Fanny semmit se kívánt úgy, mint együtt lenni vele.
Granték és a Crawford testvérek megérkezése kellemes változást hozott. Közvetlen modoruk
és fesztelen viselkedésük hamarosan feloldotta az általános merevséget: kis csoportok alakul-
tak, és mindenki kezdte otthonosan érezni magát. Fanny is fellélegzett; s a szertartásos udva-

17
Uralkodók tartanak cercle-t: egy-egy szót váltanak a teremben felsorakozott vendégekkel.
riasság nyűgétől megszabadulva ismét nagyon boldog lett volna, ha kibírja, hogy a pillantása
ne járjon ide-oda Edmund és Mary Crawford között. A lány csakugyan gyönyörű volt - mi
lesz ennek a vége? Tűnődéséből Crawford úr zökkentette ki: megállt előtte, s néhány
bevezető szó után azonnal lefoglalta az első két táncra. Fanny boldogságát most igen sötét
színek árnyalták. Nagyszerű volt, hogy mindjárt akadt párja, mert a kezdés pillanata már
veszedelmesen közeledett; és ő oly kevésre tartotta önmagát, hogy azt képzelte, ha Crawford
úr nem kéri fel, utolsónak marad egyedül, s csak hosszas sugdolózás, tájékozódás és
buzgólkodás után kap partnert, ami szörnyű lett volna; másrészt Crawford úr modorában,
amikor felkérte, volt valami célzatosság, ami nem tetszett neki, s azt is látta, hogy a férfinak
egy pillanatra megakad a szeme a nyakláncán, és elmosolyodik - Fanny legalábbis úgy vélte -,
s ettől pirulnia kellett, és nagyon kínosan érezte magát. Bár Crawford úr második pillantása
már nem volt olyan nyugtalanító, és igazán barátságos szándékokról tanúskodott, Fanny nem
bírt szabadulni a zavarától, melyet csak növelt, hogy a férfi is észrevette; és nem nyerte vissza
egyensúlyát, amíg Crawford úr valaki máshoz nem fordult. Akkor aztán lassanként
elzsongította az öröm, hogy sikerült partnert kapnia, önkéntes partnert, még mielőtt a tánc
elkezdődött volna.
Mikor a társaság kezdett átáramlani a bálterembe, első ízben került Crawford kisasszony
mellé, akinek a pillantása és a mosolya mindjárt ugyanazt vette célba, mint előbb a bátyjáé,
csak még egyértelműbben, s már-már ki is mondta volna, hogy mire gondol, ha Fanny, aki
minél hamarabb át akart esni a dolgon, gyorsan el nem meséli a második, az igazi nyaklánc
történetét. Crawford kisasszony végighallgatta, s nyomban megfeledkezett minden bókról és
célzásról, amelyet Fannynak szánt: egyetlen érzés kerítette hatalmába; s élénk örömmel így
kiáltott fel, miközben a szeme, bármennyire ragyogott is addig, most bebizonyította, hogy
még jobban tud ragyogni: - Csakugyan? Edmund? Milyen jellemző rá. Senki másnak nem
jutott volna eszébe. Nincs rá szó, hogy mennyire becsülöm érte. - S körülnézett, mintha őt
keresné, hogy ezt azonnal meg is mondja neki. De Edmund nem volt a közelben, néhány
hölgyet kísért ki éppen a szobából; Grantné pedig odajött a két lányhoz, beléjük karolt, s
együtt mentek a többiek után.
Fannynak elszorult a szíve, de most még Crawford kisasszony érzéseivel sem ért rá hossza-
sabban foglalkozni. Már a bálteremben voltak, zengett a hegedűszó, s benne sokkal nagyobb
izgalom munkált, semhogy komoly gondolatoknál időzhetett volna. Meg kellett figyelnie
mindent, látnia kellett, hogyan is történik az ilyesmi.
Néhány perc múlva Sir Thomas lépett hozzá, és megkérdezte, hogy van-e párja; s a válasz: -
Igenis, Crawford úr - úgy látszik, teljesen kielégítette. Crawford úr nem volt messze; Sir
Thomas odavitte Fannyhoz, és mondott valamit, amiből kiderült, hogy ők lesznek az első pár,
akik megnyitják a bált; ilyesmire Fanny álmában sem gondolt. Ha megpróbálta elképzelni az
est részleteit, mindig úgy volt, hogy természetesen Edmund és Crawford kisasszony kezdi
majd a táncot; erről annyira meg volt győződve, hogy bár a nagybátyja állította az ellenkező-
jét, önkéntelenül fel kellett kiáltania meglepetésében, sőt, az alkalmatlanságával is előhoza-
kodott, és szabadkozni próbált. Abból, hogy szembeszállt Sir Thomasszal, látható volt,
milyen súlyos az eset; az első pillanatban annyira megrémült, hogy egyenesen a szemébe mert
nézni, és azt mondta, reméli, hogy nem ragaszkodik a kívánságához; de hiába: Sir Thomas
mosolygott, bátorította, s végül nagyon komolyan és nagyon határozottan mondta: - Ennek
így kell lennie, kedvesem - amire Fanny egy szót sem szólhatott; a következő pillanatban
pedig Crawford úr már oda is vezette a terem végébe, s a többi pár, ahogy sorra
megalakultak, egymás után csatlakozott hozzájuk.
El sem akarta hinni. Hogy éppen őt emeljék ki annyi elegáns fiatal nő közül! Túlságosan nagy
volt a megtiszteltetés. Hiszen úgy bánnak vele, mint az unokanővéreivel! S gondolatai e
távollevő unokanővérekhez szálltak, a legőszintébb és mélységes sajnálattal, amiért nincsenek
itthon, hogy elfoglalják méltó helyüket a teremben, és kivegyék részüket a mulatságból,
amelynek annyira örültek volna. Hányszor hallotta, amint sóvárogva emlegették, mint a
boldogság netovábbját, hogy mikor lesz már otthon is bál! S most nincsenek itt, amikor
teljesült a kívánságuk - és ő nyitja meg a bált, méghozzá Crawford úrral! Most talán már nem
irigyelnék e kiváltságért; de visszapillantva arra, hogy ősszel miképpen álltak a dolgok, s
milyen volt közöttük a kapcsolat, amikor egyszer már táncoltak ebben a házban, alig bírta
ésszel felfogni ezt a mostani helyzetet.
Elkezdődött a bál. Fannynak inkább megtiszteltetést jelentett, mint boldogságot, legalábbis az
első tánc: párja kitűnő hangulatban volt, s ezt igyekezett megosztani vele; de neki a félelem
teljesen megrontotta az élvezetét, amíg úgy kellett éreznie, hogy mindenki őt nézi. Mivel
azonban fiatal volt, csinos és kedves, még a félszegsége is bájosnak hatott, és nemigen akadt a
jelenlevők közül olyan, aki ne dicsérte volna. Vonzó lány, szerény lány, Sir Thomas unoka-
húga - sőt, hamarosan azt is rebesgetni kezdték, hogy Crawford úr kitüntette figyelmével.
Több se kellett az általános sikerhez. Maga Sir Thomas roppant elégedetten figyelte, hogyan
szerepel a táncban; büszke volt az unokahúgára; s bár Norrisnéval ellentétben nemcsak
Mansfield hatásának tulajdonította a szépségét jólesett éreznie, hogy minden egyebet tőle
kapott: a nevelését és a modorát neki köszönheti.
Crawford kisasszony sok mindent megsejtett Sir Thomas gondolataiból, s mivel sérelmei
ellenére is szerette volna elnyerni a jóindulatát, talált rá alkalmat, hogy odalépjen hozzá, és
valami kellemeset mondjon Fannyról. Dicsérő szavai melegen hangzottak, és Sir Thomas úgy
is fogadta őket, ahogy Mary elvárta tőle: őszintén helyeselt, amennyire a tapintat, az udvarias-
ság és lassú beszédmódja engedte - mindenesetre buzgóbban, mint nem sokkal utóbb a
felesége, amikor Mary meglátta egy közeli pamlagon, és mielőtt táncolni ment volna,
odafordult hozzá, hogy gratuláljon neki Price kisasszony külsejéhez.
- Igen, nagyon jól néz ki - felelte nagy nyugalommal Lady Bertram. - Chapmanné segített
neki az öltözködésben. Én küldtem fel hozzá Chapmannét. - Nem mintha igazán örült volna
Fanny sikerének, de annyira meg volt hatódva önmagától, amiért felküldte hozzá
Chapmannét, hogy állandóan ez motoszkált a fejében.
Crawford kisasszony jobban ismerte Norrisnét, semhogy őt is Fanny magasztalásával igye-
kezzék megnyerni; neki tehát azt mondta, mikor alkalom adódott rá: - Ah, asszonyom, milyen
kár, hogy a drága Julia és Rushworthné ma este nem lehet közöttünk! - s Norrisné ezért annyi
mosollyal és udvarias szóval fizetett, amennyire csak futotta idejéből, tudniillik roppantul el
volt foglalva: kártyaasztalokat rendezgetett, tanácsokat adott Sir Thomasnak, és azon igye-
kezett, hogy a gardedámokat egy alkalmasabb szobarészbe terelje.
Crawford kisasszony merő jóindulatból éppen Fannyval szemben követte el a legnagyobb
baklövést. Szerette volna, ha a lánynak egy kicsit megdobban a szíve örömében, és eltelik a
siker mámorító érzésével; s félreértve Fanny pirulását, azt hitte, hogy csakugyan jót tett vele,
mikor az első két tánc után odament hozzá, és sokatmondó arccal így szólt: - Ha valaki, hát
maga meg tudja mondani, ugyebár, hogy a bátyám miért megy be holnap a városba. Azt
mondja, dolga van, de nem hajlandó elárulni, hogy mi. Ez az első alkalom, hogy nem fogad a
bizalmába! De hát mindannyiunknak ez a sorsa. Előbb-utóbb mindenkinek át kell adnia a
helyét. Kénytelen vagyok magához fordulni felvilágosításért. Mondja, kérem, miért megy
Henry a városba?
Fanny oly határozottan bizonygatta, hogy nem tudja, amennyire csak zavarában bírta.
- Hát akkor - felelte Crawford kisasszony nevetve -, nyilván csakis arra az élvezetre vágyik,
hogy bevigye a maga bátyját, és útközben magáról beszélgessen vele.
Fanny zavarban volt, de zavara rossz érzésekből fakadt; Crawford kisasszony pedig csodál-
kozott rajta, hogy miért nem mosolyog, és azt gondolta, hogy túlságosan is vigyáz magára,
vagy furcsa a viselkedése, egyszóval elgondolt róla mindent, kivéve azt, hogy nem leli
örömét Henry érdeklődésében. Fannyt csakugyan sok öröm érte az est folyamán, de Henry
érdeklődésének vajmi kevés része volt benne. Sokkal jobban szerette volna, ha Henry nem
kéri fel újra olyan hamar, és kellemetlen volt gyanítania, hogy a férfi előzőleg csak azért
tudakozódott Norrisnénál a vacsora ideje felől, mert az este második részében is számítani
akart Fannyra. De mindezt nem lehetett elkerülni: Henry világosan éreztette vele, hogy
elsősorban ő foglalkoztatja; habár Fannynak el kellett ismernie, hogy nagyon finoman
csinálja, s a modora nem tapintatlan vagy feltűnő; amikor például Henry Williamről beszélt,
egyáltalán nem viselkedett kellemetlenül, sőt, olyan szívjóságot mutatott, amilyet Fanny nem
is tételezett volna fel róla. De örömében azért mégsem játszott szerepet ez az érdeklődés.
Boldog volt, valahányszor Williamre nézett, és látta, milyen pompásan szórakozik,
valahányszor vele sétálhatott vagy öt percet, és hallgatta, miket mesél a partnernőiről; boldog
volt, mert tudta, hogy sikere van; és boldog volt, mert még előtte állt az est nagyobbik része s
az a két tánc, amit Edmundnak ígért; a férfiak most már valósággal versengtek érte, úgyhogy
állandóan az ígéretére kellett gondolnia. Boldog volt akkor is, amikor végül összekerültek; de
nem azért, mintha Edmund különös jókedvet vagy olyan udvarias gyöngédséget tanúsított
volna, mint amilyennel bearanyozta a délelőttjét. Most ki volt merülve, és Fannyt az tette
boldoggá, hogy ő a jó barát, aki pihenőt nyújt neki: - Elcsigázott a sok udvariaskodás -
mondta Edmund. - Egész este szünet nélkül beszéltem, és nem volt semmi mondanivalóm. De
melletted, Fanny, végre békét találhatok. Te nem kívánod, hogy beszéljek. Élvezzük tehát a
hallgatás luxusát. Fanny még annyit se nagyon mondott, hogy beleegyezik. Kímélte
Edmundot a fáradtságában, amely nagyrészt valószínűleg hasonló érzések következménye
volt, mint a délelőtti viselkedése; s aki látta, milyen higgadt nyugalommal táncolták végig a
két táncukat, biztos lehetett afelől, hogy Sir Thomas nem akart feleséget nevelni a
másodszülött fiának.
Az este nem sok örömet szerzett Edmundnak. Crawford kisasszony nagyon vidám volt,
amikor először táncoltak együtt, de ez a fajta vidámság nemigen segített a fiatalemberen;
kedélyállapota inkább elborult, semmint felderült tőle; később pedig - mert mégsem bírta ki
nélküle, és ismét csatlakozott hozzá - Mary úgy beszélt arról a hivatásról, amelynek a küszö-
bén állt, hogy valósággal belesajdult a szíve. Beszélgettek, hallgattak; Edmund felsorakoztatta
érveit, Mary csúfolódott; s amikor végül is elváltak, kölcsönös ingerültség maradt bennük.
Fanny, aki nem bírta megállni, hogy szemmel ne tartsa őket, eleget látott, s valamelyest meg
is nyugodott a látványtól. Nagy kegyetlenség, hogy boldognak érzi magát, amikor Edmund
szenved. És mégis, egy kicsit éppen azért kellett boldognak lennie, mert látta a szenvedését.
A két tánc után olyan kevés ereje maradt, hogy többre már nemigen vágyott; és Sir Thomas,
aki látta, hogy elfúló lélegzettel és az oldalához tapadt karral, inkább vánszorogva, semmint
táncolva igyekszik elérni a rövidülő füzér végét, szigorúan a helyére parancsolta. Erre
Crawford úr is leült, és nem táncolt többet.
- Szegény Fanny - kiáltotta William, aki egy pillanatra odament hozzá, és olyan buzgón
forgatta a táncosnője legyezőjét, mintha az élete függne tőle -, milyen hamar kifogy belőled a
szusz! Hiszen csak most jön a java. Remélem, nem hagyjuk abba még jó két óráig. Hogyan
fáradhatsz el ilyen hamar?
- Ilyen hamar! Kedves barátom - mondta Sir Thomas, a kellő óvatossággal előkotorva óráját
-, három óra van, és a húgod nem szokta meg, hogy ilyen későig fennmaradjon.
- Jó, Fanny, de akkor nem szabad felkelned holnap reggel, mielőtt elutaznék. Aludjál,
ameddig csak tudsz, és ne is törődj velem.
- Micsoda! Fel akart kelni, mielőtt elutaznál?
- Jaj, Sir Thomas, feltétlenül! - kiáltotta Fanny, és izgatottan felugrott, hogy közelebb
kerüljön a nagybátyjához. - Mindenképpen korán akarok kelni, hogy vele reggelizhessek.
Hiszen tudja, hogy ez az utolsó alkalom; az utolsó reggel.
- Nem helyes. Williamnek fél tízre már meg is kell reggeliznie, hogy útra készen álljon. Ha
jól tudom, Crawford úr, azt mondta, fél tízkor jön érte?
Fanny azonban olyan izgatott volt, s a szemét úgy elfutotta a könny, hogy Sir Thomas végül
is nagy kegyesen dörmögött valami „nem bánom”-félét.
- Igen, fél tízkor - szólt Crawford William után, aki már ment is vissza a táncba -, és pontos
leszek, mert nekem nincs olyan szerető húgom, aki felkelne a kedvemért. - És halkabban
hozzátette, Fannyhoz fordulva: - Inkább sietni fogok, hogy minél hamarabb elhagyjam azt a
vigasztalan házat. Holnap a bátyja meg lesz lepődve, hogy mennyire különbözőképpen
gondolkozunk az időről.
Rövid megfontolás után Sir Thomas felajánlotta Crawfordnak, hogy másnap a többiekkel
együtt reggelizzék az ő házában, ne pedig otthon, egyedül; ő maga is velük fog tartani; s a
fiatalember hálás beleegyezése meggyőzte arról, hogy gyanúja, amely - hiába titkolta volna
önmaga előtt - nagy szerepet játszott e bál megrendezésében is, nem volt alaptalan. Crawford
úr szerelmes Fannyba. Sir Thomas elégedetten várta a fejleményeket. De az unokahúga
egyáltalán nem volt hálás ezért a mostani gondoskodásért. Eddig azt remélte, hogy az utolsó
reggelt kettesben töltheti Williammel. Kimondhatatlan gyönyörűség lett volna. De ha keresz-
tezték is a vágyait, nem támadt fel benne a zúgolódás szelleme. Ellenkezőleg, mivel az ő
kívánságát soha meg se hallgatták, nemhogy a kedvére próbáltak volna tenni, inkább örült és
csodálkozott, hogy most ennyire is érvényesült az akarata, s nem háborgott, amiért utána
mindjárt szűkebbre szabták a boldogságát.
Nem sokkal ezután Sir Thomas újra kedvét szegte egy kicsit, mert azt tanácsolta, hogy
azonnal feküdjék le. A „tanács” szót használta, de korlátlan hatalmának teljes súlyával, így
hát Fanny nem tehetett mást, felkelt, és Crawford úr legszívélyesebb búcsúszavai közepette
csendben eltávozott; az ajtóban megállt, mint Branxholm Hall úrnője, 18 „egy pillanatra s nem
tovább”, hogy elbúcsúzzon a derűs látványtól, s egy utolsó pillantást vessen arra az öt-hat
elszánt párra, akik még mindig serényen munkálkodtak; aztán lassan felvonszolta magát a
főlépcsőn, nyomában a szűnni nem akaró füzértánc hangjaival, lázasan a reményektől és a
félelmektől, a forró levestől és a forralt bortól, fájós lábbal és kimerülten, nyugtalanul és
zaklatottan, de mégis azzal a boldogító felismeréssel, hogy egy bál csak ugyan pompás dolog.
Sir Thomas talán nemcsak azért küldte el, mert az egészségét tartotta szem előtt. Talán az is
megfordult a fejében, hogy Crawford úr már eleget ült mellette, vagy talán be akarta mutatni
Fanny engedelmességét, hogy a fiatalember látva lássa, milyen jó feleség válna belőle.

18
Walter Scott Az utolsó dalnok balladája című költeményében (1805).
 Huszonkilencedik fejezet

Megvolt a bál, hamar meglett a reggeli is; elcsattant az utolsó csók, s William elutazott.
Crawford úr, mint ahogy ígérte, nagyon pontosan jelentkezett, s a társaság jó hangulatban, bár
igen rövid ideig ült együtt az asztalnál.
Miután búcsút intett Williamnek, Fanny nehéz szívvel ment vissza a reggelizőbe búslakodni a
szomorú változáson, és nagybátyja jóságosan magára hagyta, hadd sírjon békében; talán arra
is gondolt, hogy Fannynak mind a két fiatalember gazdátlan széke fölött jólesik
elérzékenyülnie, s a William tányérján maradt hideg sertéscsontok és mustárnyomok
megosztják bánatát a Crawford úr tányérján maradt tojáshéjakkal. Fanny csakugyan sokáig
üldögélt, és sírdogált is con amore,19 ahogy a nagybátyja kívánta, de az amore csak testvéri
volt, és semmi más. William elment, s ő most azzal vádolta magát, hogy látogatása alatt a fele
idejét léha semmiségekre és önző szórakozásra pazarolta, mintha a bátyja itt se lett volna.
Fanny olyan természetű volt, hogy még akkor is lelkifurdalást érzett, ha Norrisnéra gondolt,
sivár és kedélytelen kis házára, s úgy érezte, legutóbb nem tanúsított iránta elegendő figyel-
mességet; még kevésbé tudta megbocsátani magának, hogy két teljes héten át nem foglal-
kozott eleget Williammel, s nem tett meg érte mindent, amit kellett volna.
Nyomasztó, búskomor nap volt. Nem sokkal a második reggeli után Edmund egy hétre búcsút
mondott mindannyiuknak, és lóháton Peterborough-ba indult, úgyhogy kiürült a ház. A
tegnap estéből csak az emlékek maradtak, amelyeket Fanny nem oszthatott meg senkivel.
Megpróbált Lady Bertrammal beszélgetni; valakivel feltétlenül beszélnie kellett a bálról; de a
nagynénje oly kevéssé figyelte meg a történteket, s oly kevéssé érdeklődött irántuk, hogy a
kísérlet reménytelennek bizonyult. Lady Bertram nem tudta volna megmondani, ki milyen
ruhát viselt, vagy ki hol ült a vacsoránál, kivéve persze saját magát. Nem emlékezett rá, mit is
hallott az egyik Maddox kisasszonyról, vagy mit is mondott Fannyra Lady Prescott, s hogy
Harrison ezredes Crawford urat vagy Williamet értette-e, amikor azt mondta, hogy
jóvágásúbb fiatalember nincs az egész teremben; valaki odasúgott neki valamit, de ő
elfelejtette megkérdezni Sir Thomastól, hogy mit is mondott. S még ezek voltak a
leghosszabb kijelentései és a legvilágosabb közlései, egyébként csak egy-egy bágyadt szóra
futotta erejéből: „Igen, persze, hogyne; te is? Az a fiú? Nem láttam; nem tudnám
megkülönböztetni az egyiket a másiktól.” Nagyon kellemetlen volt. Nem olyan kellemetlen,
mint amilyenek Norrisné csípős válaszai lettek volna; de ő szerencsére hazament a megmaradt
gyümölcskocsonya tömegével, hogy egy beteg cselédet ápoljon, s így a kis társaság derűs
békében tölthette idejét, bár ennél többet nemigen lehetett volna elmondani róla.
Az este éppoly nyomasztó volt, mint az egész nap. - Fogalmam sincs, mi bajom lehet -
mondta Lady Bertram, miután leszedték a teáskészletet. - Nagyon kábultnak érzem magam.
Biztosan azért, mert tegnap olyan sokáig fennmaradtam. Fanny, csinálj valamit, hogy el ne
aludjak. Nem bírok kézimunkázni. Hozd ide a kártyát, szörnyű kábultnak érzem magam.
Fanny odavitte a kártyát, és lefekvésig cribbage-et játszott a nagynénjével; s mivel Sir
Thomas közben elmerült az olvasmányába, két óra hosszat nem is lehetett mást hallani a szo-
bában, mint a játszma eredményeit: - Az összesen harmincegy pont: négy a kézben és nyolc a
talonban. Most a néni oszt; vagy osszak én a néni helyett? - Fanny egyre csak azt gondolta,
mennyire meg tudott változni huszonnégy óra alatt az a szoba s az egész házrész. Tegnap este
még remény és mosoly, élet és mozgás, lárma és ragyogás töltötte be a szalont, a többi
helyiséget, mindent. Most pedig átvette helyét az unalom és a magány.

19
Zenei műkifejezés: gyöngéden. Amore: szerelem. (olasz)
A zavartalan éjszakai pihenő jót tett a hangulatának. Másnap derűsebben tudott visszagon-
dolni Williamre; s mivel délelőtt sikerült elbeszélgetnie a csütörtök estéről Grantnéval és
Crawford kisasszonnyal, méghozzá a kellő stílusban, a képzelet kiszínező erejéhez is folya-
modva s játékos kacagás közepette, ami feltétlenül hozzátartozik a lezajlott bálok ízéhez,
utána már nagyobb erőfeszítés nélkül vissza tudta nyerni mindennapos kedélyállapotát, és
nyugodtan nézett a következő csöndes hét elébe.
Csakugyan nem is emlékezett rá, mikor fordult elő, hogy egy egész napon át ilyen kevesen
lettek volna a házban, s a legjobban persze ő hiányzott, akinek a jelenléte nélkül egyetlen
családi összejövetel s főleg egyetlen étkezés sem lehetett igazán kellemes és vidám. De meg
kell tanulnia, hogy ezt is elviselje. Hiszen ő nemsokára végleg elmegy; s Fanny most annak is
örült, hogy egy szobában ülhet a nagybátyjával, hallja a hangját, kérdéseket kap tőle, sőt,
válaszolni is tud rájuk, és közben nem gyötri úgy a szorongás, mint azelőtt.
- Hiányzik a két fiatalember - jegyezte meg Sir Thomas az első nap csakúgy, mint a
másodikon, amikor a jócskán megcsappant társaság vacsora után letelepedett; s látva Fanny
könnyes szemét, az első nap nem is mondott többet, csak a poharát emelte az egészségükre; a
másodikon azonban valamivel továbbment. Elismerően nyilatkozott Williamről, és remélte,
hogy mihamarabb előléptetik. - S azt hiszem - tette hozzá Sir Thomas -, nincs semmi aka-
dálya, hogy ezután elég sűrűn ellátogasson hozzánk. Edmund hiányát viszont lassanként meg
kell szoknunk. Ez az utolsó tél, amelyet még körünkben tölt, úgy, mint eddig.
- Igen - mondta Lady Bertram -, de jobb szeretném, ha nem menne el. Úgy látom, mindenki
elmegy. Jobb szeretném, ha itthon maradnának.
Ez a megjegyzés elsősorban Juliára vonatkozott, aki nemrég kért engedélyt, hogy Mariával
együtt beköltözhessen a városba; s mivel Sir Thomas mindkét lány érdekében helyesnek
tartotta, ha beleegyezik, a lágy természetű Lady Bertram, aki egyébként nem emelt volna
kifogást, most mégis siránkozott, amiért Julia hazatérése későbbre marad, pedig körülbelül ez
idő tájt kellett volna megjönnie. Sir Thomas számos józan érvvel próbálta meggyőzni
feleségét az intézkedés helyes voltáról. Mindent felhozott, amit egy gondos szülőnek éreznie
kell, s amit egy szerető anya nyilvánvalóan érez is, ha gyermekeinek a jólétéről van szó. Lady
Bertram csöndes igennel válaszolt mindenre; s egy negyedórányi néma tűnődés után várat-
lanul így szólt: - Sir Thomas, gondolkoztam a dolgon... s nagyon örülök, hogy idevettük
Fannyt: most, hogy a többiek elmentek, igazán jó, hogy itt van.
Sir Thomas azonnal javított egy kissé a bókon: - Nagyon igaz. Mindketten jó véleménnyel
vagyunk Fannyról, s ezt azzal is megmutatjuk neki, hogy szembe dicsérjük; csakugyan
értékes társunk lett. Igyekeztünk ellátni mindennel, amire szüksége volt, most viszont nekünk
van szükségünk őrá.
- Igen - felelte kisvártatva Lady Bertram -, és jólesik arra gondolni, hogy ő legalább mindig
velünk marad.
Sir Thomas hallgatott egy darabig, félig elmosolyodott, az unokahúgára sandított, majd
komoly hangon így szólt: - Remélem, nem is hagy el bennünket, s csak akkor cserél otthont,
ha olyan helyre hívják, ahol méltán remélhet több boldogságot, mint amennyiben itt részesült.
- Az pedig nem nagyon valószínű, Sir Thomas. Ugyan ki akarná magához hívni? Maria
időnként talán szívesen látná Sothertonban, de esze ágában sincs, hogy végleg odahívja;
egyébként biztos vagyok benne, hogy itt jobb dolga van; meg aztán nem is tudnám
nélkülözni.
Míg a mansfieldi kastélyban ilyen csöndesen és békésen telt a hét, a paplakban egészen
másféle jellege volt. Legalábbis ami a házikisasszonyokat illeti, nagyon különböző
hangulatba ringatta őket. Amiben Fanny nyugalmat és derűt talált, az Maryt csak untatta és
bosszantotta. Ebben része lehetett a természetüknek és a tapasztalataiknak is: egyikőjük oly
kevéssel beérte, a másik annyira nem szokta meg a tűrést; de az eltérő körülmények talán még
nagyobb szerepet játszottak. Némely tekintetben az érdekeik pontosan ellentétesek voltak.
Fannynak Edmund távolléte voltaképp az okánál és a céljánál fogva is megkönnyebbülést
jelentett; Maryt viszont minden szempontból fájdalommal töltötte el. Mindennap, szinte
minden órában érezte Edmund hiányát, s olyan erősen, hogy ha arra gondolt, miért ment el,
csak nőtt az ingerültsége. Edmund szántszándékkal sem találhatott volna jobb módszert a
maga jelentőségének kiemelésére, mint ezt az egyhetes távollétet, méghozzá éppen most,
amikor Henry is elment, William Price is elment, ily módon beteljesítve az élettől pezsgő
társaság általános felbomlását. Marynek mindez az elevenébe vágott. Most hármasban
maradtak, vigasztalanul, szobafogságra és tétlenségre kárhoztatva, mert hosszú napokon át
esett az eső vagy havazott, és sehonnan se remélhettek változatosságot. Bármennyire neheztelt
is Mary Edmundra, amiért kitartott az elképzeléseiben, és azok szerint cselekedett, dacolva az
ő akaratával (márpedig annyira neheztelt, hogy szinte haragban váltak el a ház előtt), mégis
állandóan a távollevőre kellett gondolnia, felidézte érdemeit és vonzalmát, s rettenetesen
vágyott rá, hogy ismét találkozzon vele, mint az utóbbi időben csaknem mindennap.
Fölösleges volt ilyen hosszú időre elutaznia. Nem lett volna szabad így intéznie a dolgát; nem
lett volna szabad egy teljes hétre elmennie hazulról, amikor ő, Mary is hamarosan búcsút
mond Mansfieldnek. Aztán önmagát kezdte hibáztatni. Megbánta, hogy olyan indulatos volt,
amikor legutóbb beszélgettek. Talán túlságosan is erős, megvető kifejezéssel illette a papokat:
ilyet nem lett volna szabad csinálni. Illetlenség volt; helytelen volt. Mary sokért nem adta
volna, ha visszaszívhatná a szavait.
Elmúlt a hét, de nem az ingerültsége. Eddig is komiszul érezte magát, de még komiszabbul,
amikor újra péntek lett, és ez a nap is Edmund nélkül telt el; aztán szombat, és Edmund még
mindig sehol; végül, amikor a vasárnap alkalmából futólag ismét érintkezhetett a másik
családdal, kiderült, hogy levél jött Edmundtól: elhalasztotta a hazatérését, és néhány napig
még a barátjánál marad.
Ha eddig türelmetlenséget és lelkifurdalást érzett ha fájlalta, amit mondott, és félt, hogy
túlságosan bántóak voltak a szavai -, most tízszeresen gyötörte a fájdalom és a félelem.
Azonkívül még egy kellemetlen érzés mardosta, amelyet régebben sohasem ismert: a
féltékenység. Edmund barátjának, Owen úrnak nővérei vannak; hátha megtetszenek neki. De
különben is: ha távol marad, éppen most, amikor neki a jól ismert tervek szerint rövidesen
Londonba kell költöznie, az csak egyet jelenthet, s az elviselhetetlen. Ha Henry megtartotta
volna a szavát, és három-négy nap múlva csakugyan visszatért volna, ő már itt se lenne
Mansfieldben. Feltétlenül érintkezésbe kell lépnie Fannyval, hogy megtudjon tőle valamivel
többet. Ebben a nyomorult magányban nem bír tovább élni; s el is indult a kastély felé - bár
egy héttel előbb ugyanazt az utat még járhatatlannak tartotta -, hogy valami csekélységről
mégis tudomást szerezzen, vagy legalább hallja Edmund nevét.
Az első félóra kárba veszett, mert Lady Bertram is jelen volt. Mary tudta, hogy semmit se
remélhet, amíg kettesben nem marad Fannyval. De Lady Bertram végül is kiment a szobából,
s akkor Crawford kisasszony azonnal elkezdte, olyan fegyelmezett hangon, ahogy csak bírta:
- És maga mit szól ahhoz, hogy Edmund olyan sokáig marad távol? Minthogy több fiatal
nincs a házban, gondolom, magát érte a legnagyobb veszteség. Bizonyára erősen érzi az
unokabátyja hiányát. Meglepte, hogy tovább is elmarad?
- Nem is tudom - felelte Fanny bizonytalanul. - Igen, meglepett; nem nagyon számítottam rá.
- Talán mindig is tovább marad el, mint ahogy mondja. Minden fiatalember így szokta
csinálni.
- Ő nem, a múltkor se, amikor egyszer már volt Owen úrnál.
- Most valószínűleg kellemesebbnek találja azt a házat. Edmund nagyon... nagyon rokonszen-
ves fiatalember, és mi tagadás, rosszul esnék, ha nem láthatnám viszont, mielőtt felmegyek
Londonba, pedig most már biztosan úgy lesz. Mindennap várom Henryt, s mihelyt megjön,
semmi se marasztalhat tovább Mansfieldben. Bevallom, szerettem volna még egyszer talál-
kozni vele. De ugye, megmondja neki, hogy melegen üdvözöltetem? Igen, a legjobb, ha így
mondja: melegen. Nem gondolja, Price kisasszony, hogy a mi nyelvünkből hiányzik valami -
aközött, hogy melegen és szeretettel -, ami megfelelne ennek a baráti kapcsolatnak? Hiszen
hónapokon át tartott! De talán elég lesz annyi, hogy melegen. Hosszú volt a levele?
Részletesen leírta, hogy mit csinál? A karácsonyi mulatságokra marad ott?
- Én csak a levél egyik részét hallottam; a nagybátyámnak írta; de azt hiszem, nagyon rövid
volt; sőt, biztosan tudom, hogy legfeljebb egypár sor. Én csak annyit hallottam, hogy a
barátja megkérte, maradjon tovább, és ő beleegyezett. Még egy-két napig, vagy néhány napig;
nem tudom biztosan.
- Ó, ha az apjának írt... Azt hittem, talán Lady Bertramnak vagy magának. De ha az apjának
írt, nem csoda, hogy tömör volt. Ki merne akár levélben is elcsevegni Sir Thomasszal? Ha
magának írt volna, több részletet ismernénk. Hallottunk volna mindenféle bálokról és összejö-
vetelekről. Leírt volna mindent és mindenkit. Hányan is vannak az Owen kisasszonyok?
- A felnőttek hárman.
- Muzsikálnak?
- Bizony nem tudom. Sohasem hallottam róla.
- Tudja - mondta Crawford kisasszony, vidám és könnyed hangot erőltetve -, mérget vehet rá,
hogy ha egy nő muzsikál, legelőször is ezt kérdezi meg, ha egy másik nő kerül szóba.
Egyébként butaság bármit is kérdezni, ha fiatal hölgyekről van szó... három nővérről, aki épp
hogy kinőtt a gyerekkorból; anélkül is pontosan tudjuk, hogy milyenek: igen sokoldalúak és
kellemesek mind a hárman, az egyik pedig nagyon csinos. Minden családban van egy
szépség; ez a szabály. Ketten zongoráznak, az egyik hárfázik; s mind a hárman énekelnek,
vagy énekelnének, ha tanítanák őket, esetleg annál jobban énekelnek, minél kevésbé tanulják,
vagy valami hasonló.
- Semmit sem tudok az Owen kisasszonyokról - mondta csendesen Fanny.
- Nem tud, és nem is akar tudni róluk, ahogy mondani szokás. A hangja remekül kifejezte a
közönyét. Miért is érdekelnék az embert olyanok, akiket sohasem látott? Mindegy, ha az
unokabátyja hazajön, nagyon csendesnek találja majd Mansfieldet; a zajosak mind elmentek;
a bátyám, a magáé és én is. Most, hogy közeledik a búcsú, nem szívesen válok meg a nővé-
remtől. Ő sem örül, hogy elmegyek.
Fanny úgy érezte, mondania kell valamit. - Biztos lehet benne, hogy sok mindenkinek
hiányozni fog. Egészen bizonyos.
Crawford kisasszony rámeresztette a szemét, mintha többet akarna látni vagy hallani, majd
nevetve így szólt: - Hogyne, hiányozni fogok, mint ahogy mindenféle lármás veszedelem
hiányzik, ha egyszer csak nincs többé: feltűnik a változás. De ne értsen félre: nem akarok
bókokat provokálni. Ha csakugyan hiányzom, az úgyis kiderül. Akik látni szeretnének,
könnyen megtalálhatnak. Nem valami kétes, távoli vagy megközelíthetetlen vidékre utazom.
Fanny erre nem tudott mit mondani, és Crawford kisasszony csalódást érzett; azt várta
ugyanis, hogy Fanny, akinek mindenről tudnia kell, majd tesz valami kellemes megjegyzést a
vonzóerejére; s most ismét elhagyta a jókedv.
- Igen, az Owen kisasszonyok - mondta egy kis szünet után. - Mit szólna hozzá, ha
valamelyik Owen kisasszony végleg Thornton Laceybe költözne? Furcsább dolgokat is
láttunk már. Fogadni mernék, hogy valamennyien fenik rá a fogukat. És igazuk is van, mert
nagyon jó partit csinálnának. Egyáltalán nem csodálkozom, és nem is hibáztatom őket.
Mindenkinek kötelessége, hogy igyekezzék boldogulni, ahogyan csak tud. Sir Thomas
Bertram fia nem akárki; s most már nagyon is nekik való. Az apjuk lelkész, a bátyjuk lelkész:
én is pisze, te is pisze. Edmund a törvényes tulajdonuk, senki sem veheti el tőlük. De maga
nem szól semmit, Fanny; maga hallgat, Price kisasszony. Komolyan, nem gondolja, hogy úgy
lesz?
- Nem - mondta Fanny határozottan. - Egyáltalán nem gondolom.
- Egyáltalán nem! - kiáltotta élénken Crawford kisasszony. - Ez érdekes. De maga nyilván
pontosan tudja... mindig is úgy gondoltam... maga talán azt sem tartja valószínűnek, hogy
egyáltalán megnősül... legalábbis egyelőre.
- Nem, nem tartom valószínűnek - felelte halkan Fanny, abban a reményben, hogy nem téves
a feltevése: talán nem is lett volna szabad kimondani.
Crawford kisasszony merően ránézett; majd látva, hogy Fanny nem sokáig állja pirulás
nélkül, felderült, s azt mondta: - Jobb is neki, amíg nőtlen - és másra fordította a szót.
 Harmincadik fejezet

Crawford kisasszony nyugtalansága sokat csökkent e beszélgetés után, s hazafelé sétálva már
annyira felderült, hogy az idegei talán még egy hetet kibírtak volna ugyanabban a szűk
körben és rossz időben, ha próbára teszik őket; de mivel a bátyja aznap este megjött
Londonból, éppoly vidám vagy talán még vidámabb hangulatban, mint máskor, Mary felől
elmúlt a nyomás. Jókedvét csak növelte, hogy Henry most sem volt hajlandó elárulni, miért
ment be a városba; egy nappal előbb még bosszankodott volna rajta, de most kedves tréfának
fogta fel; mást nem tudott elképzelni, mint hogy a bátyja valami kellemes meglepetést
tartogat a számára. S másnap csakugyan volt oka meglepődni. Henry azt mondta, átszalad
Bertramékhoz, megkérdi, hogy vannak, és tíz perc múlva már vissza is jön, de több mint egy
óra hosszat elmaradt; s amikor a húga, aki türelmetlenül várta, hogy együtt menjenek sétálni a
kertbe, végül is összetalálkozott vele a feljárónál, és rákiáltott: - Henry, hol voltál ilyen
sokáig? - a fiatalember csak annyit válaszolt, hogy Lady Bertrammal és Fannyval üldögélt.
- Másfél óra hosszat üldögéltél velük! - fakadt ki Mary.
De a meglepetés java még hátravolt.
- Igen, Mary - mondta a bátyja, karjába fűzve a lány karját, s elindult vele a feljárón, mint egy
holdkóros -: nem bírtam hamarabb eljönni; Fanny olyan gyönyörű volt! Döntöttem, Mary.
Sziklaszilárd az elhatározásom. Kíváncsi vagyok, meglepődsz-e. De nem, nyilván úgyis
tudod, mire határoztam el magam: feleségül veszem Fanny Price-t.
Most már teljes volt a meglepetés; mert bármit képzelt is Henry, a húgának álmában sem
jutott eszébe, hogy ilyen szándékai vannak, s a meglepetés oly világosan tükröződött az arcán,
hogy Henrynek még egyszer s ünnepélyesebben el kellett ismételnie, amit mondott. A hír,
miután a tudatába hatolt, nem érintette kínosan Maryt. Inkább kellemes meglepetés volt. A
mostani lelkiállapotában csak örülni tudott annak, hogy szorosabb kapcsolatba kerül a
Bertram családdal, s nem bánta, hogy a bátyja egy kissé a rangján alul nősül.
- Bizony, Mary - erősítette meg Henry a mondottakat. - Meg vagyok fogva. Tudod, milyen
léha szándékokkal kezdtem; s ez lett a vége. Az ő vonzalmát - talán nem vagyok túl hiú, ha
így képzelem - jórészt már elnyertem; de ő az enyémet teljesen.
- Micsoda szerencsés lány! - kiáltotta Mary, mihelyt szóhoz jutott. - Milyen remek partit
csinál! Drága Henry, ez volt persze az első gondolatom; de a második, amelyet éppen olyan
őszintén kimondok, az, hogy szívvel-lélekkel helyeslem a választásodat, és előre látom, hogy
boldog leszel: ezt nemcsak kívánom, de tudom is. Tündéri kis feleséget kapsz: csupa hála és
odaadás. De meg is érdemled. Micsoda nagyszerű parti! Norrisné mindig a Fanny
szerencséjét emlegeti; mit szól majd most? S az egész család, mennyire odalesznek! Mert
őszinte barátai is vannak közöttük! Hogy fognak örülni! De mondj el mindent! Beszélj,
beszélj. Mikor kezdtél komolyan foglalkozni ezzel a gondolattal?
Erre a kérdésre roppant nehéz lett volna válaszolni, de azért roppant jólesett, hogy feltették.
Henry nem tudta, „hogyan tört rá a kedves kór”, s mielőtt háromszor egymás után - némi
csekély fogalmazásbeli változatokkal - kifejthette volna érzelmeit, a húga izgatottan a szavába
vágott: - Aha, kedves Henry, hát ezért mentél fel Londonba! Ez volt a dolgod! Ki akartad
kérni a tengernagy tanácsát, mielőtt döntenél.
Ezt azonban Henry a leghatározottabban tagadta. Jobban ismerte a nagybátyját, semhogy
házassági tervek ügyében tanácsot kérjen tőle. A tengernagy gyűlölte a házasságot, és
vagyonos fiatalemberek részéről megbocsáthatatlan bűnnek tartotta.
- Majd ha megismeri Fannyt - folytatta Henry -, imádni fogja. Pontosan az a nő, aki egy olyan
embernek, mint a tengernagy, minden előítéletét eloszlathatja, tudniillik pontosan olyan nő,
amilyen a tengernagy szerint egy sem él a világon. Azt mondaná Fannyról, hogy a megtes-
tesült lehetetlenség... ha ugyan elég pallérozott már a modora, és ki tudja fejezni a
gondolatait. De ez a kérdés el van döntve... senki sem szólhat bele... és a tengernagynak
egyáltalán nem kell tudnia róla. Nem, Mary, teljesen hamis nyomon jársz. Még mindig nem
találtad ki, hogy mi dolgom volt a városban.
- Jó, ennyi is elég. Azt már tudom, hogy ki miatt mentél, a többi nem olyan sürgős. Fanny
Price! Isteni, komolyan, isteni! Hogy Mansfield ilyen jó hatással... hogy te éppen Mans-
fieldben találtad meg a boldogságodat! De tökéletesen igazad van; jobban nem is választhattál
volna. Ő a legjobb lány a világon, vagyonra neked nincs szükséged; s a rokonsága nem
lehetne kifogástalanabb. Bertramék kétségkívül az ország legjobb családjai közé számítanak.
Fanny Sir Thomas Bertram unokahúga; ennyi elég lesz a világnak. De folytasd, folytasd.
Mondd el a részleteket. Mik a terveid? És ő, tudja-e már, honnan kapja a boldogságát?
- Nem.
- Mire vársz?
- Mire?... Legfeljebb az alkalomra. Mary, ő nem olyan, mint az unokanővérei; de azt hiszem,
nem fog kikosarazni.
- Ugyan, az lehetetlen. Még ha nem is volnál olyan rokonszenves... még ha nem volna beléd
máris szerelmes (de majdnem biztosra veszem, hogy az), akkor se kellene nyugtalankodnod.
A szelíd, hálás természete rögtön levenné a lábáról. Nem mintha azt hinném, erre meges-
küszöm, hogy szerelem nélkül is hozzád menne; ha van olyan lány a világon, akit nem befo-
lyásol a nagyravágyás, hát ő az; de kérd meg, hogy szeressen, és nem lesz szíve vissza-
utasítani.
Amikor Mary izgalma lecsitult egy kissé, úgyhogy a bátyját is hagyta szóhoz jutni, Henry
nem kérette magát, s a beszélgetés csaknem egyformán lebilincselte mindkettőjüket, bár a
fiatalembernek voltaképpen nem volt semmi közölnivalója, csak a saját érzelmeiről beszélt, és
Fanny bájait ecsetelte. Fanny arcának és alakjának a szépsége, Fanny tökéletes modora és
szívjósága kimeríthetetlen téma volt. Forró szavak magasztalták a kedvességét, szerénységét,
simulékonyságát - azt a simulékonyságot, amely minden férfi szerint a nők legfontosabb
erénye, s ha néha olyanba is bele tudnak szeretni, akiből hiányzik, azért sohasem hiszik el,
hogy nincs meg benne. Henrynek minden oka megvolt rá, hogy dicsérje Fanny béketűrését, és
biztos legyen felőle. Gyakran látta, amint meggyötörték. Edmund kivételével a családnak
melyik tagja nem tette folyton próbára a szelídségét és a türelmét? Az is világos, hogy milyen
erősek az érzései. Csak látni kellett, amikor együtt volt a bátyjával! Mi bizonyíthatta volna
elbűvölőbben, hogy a szíve nemcsak szelíd, de éppoly forró is? Mi biztathatta volna jobban
azt az embert, aki el akarja nyerni a szerelmét? Az észjárását sem érheti semmi kifogás: gyors
és tiszta, modorában pedig szerény és elegáns szelleme tükröződik. S ez még nem minden.
Henry Crawford okosabb volt annál, hogy ha feleségéül választ valakit, ne becsülje meg
benne a tisztességes életelveket, bár nem lévén hozzászokva az elmélyült gondolkodáshoz,
nemigen tudta volna néven nevezni őket, de amikor arról beszélt, hogy Fanny állhatatos és
kitartó természete, szilárd becsületérzése és feddhetetlen illemtudása minden férfit tökéletesen
megnyugtathatna a jelleme és a hűsége felől, voltaképpen azt fejezte ki, hogy Fannyban ő is
felismerte az emelkedett gondolkodást és a vallásosságot.
- Tökéletesen, feltétel nélkül meg tudnék bízni benne - mondta -, s éppen ez az, amit kívánok.
A húga, aki csakugyan nem tartotta túlzottnak Fanny dicséretét, őszintén tudott lelkesedni
érte.
- Minél tovább gondolkodom rajta - kiáltott fel -, annál világosabban látom, hogy nagyon
helyesen cselekszel; s bár soha nem hittem volna, hogy éppen Fanny Price tudja majd
elnyerni a vonzalmadat, most már meg vagyok győződve róla, hogy ő az, aki a legboldogabbá
tehet. A te gonosz terved, amellyel fel akartad dúlni a békéjét, remek ötletnek bizonyult.
Mind a kettőtökre csak jó származhatik belőle.
- Csúnya dolog volt tőlem, nagyon csúnya, egy ilyen nagyszerű teremtéssel szemben; de
akkor még nem ismertem; és esküszöm, soha nem lesz rá oka, hogy elátkozza azt a pillanatot,
amikor az a szándék megfogamzott bennem. Nagyon boldoggá fogom tenni, Mary; olyan
boldog lesz, mint még soha, olyan boldog, amilyennek még senkit se látott. Nem viszem el
Northamptonshire-ből. Kiadom Everinghamet, és bérbe veszek egy másik birtokot ezen a
környéken; talán Stanwix Lodge-ot. Hét évre kiadom Everinghamet. Bármikor találhatok
kifogástalan bérlőt. Akár most is meg tudnék szerezni három embert, aki minden feltételemet
elfogadná, s még hálás is lenne.
- Jaj de jó! - kiáltotta Mary. - Northamptonshire-ben telepszel le! Remek! Akkor mindannyian
együtt maradunk.
Mihelyt e szavak kicsúsztak a száján, már meg is bánta, és szerette volna visszaszívni őket; de
nem kellett zavarba jönnie; a bátyja ugyanis csak arra gondolt, hogy Mary a mansfieldi pap-
lakban marad, és nagyon kedvesen meghívta, látogasson el minél sűrűbben az új otthonukba,
hiszen senki sem ragaszkodhat hozzá annyira, mint ő.
- Az idődnek több mint a felét ránk kell szánnod - mondta. - Nem ismerhetem el, hogy
Grantnénak ugyanannyi joga van hozzád, mint nekünk, mi ugyanis ketten vagyunk! Fanny is
a testvéred lesz!
Mary mindezt szépen megköszönte, és általánosságban jóvá is hagyta; de voltaképp nagyon
szilárdul eltökélte, hogy most már nem sok hónapig lesz a vendége sem a bátyjának, sem a
nővérének.
- Az év felét Londonban, felét Northamptonshire-ben fogod tölteni? - kérdezte.
- Igen.
- Nagyon helyes; Londonban persze saját házad lesz; nem maradsz a tengernagynál. Drága
Henry, micsoda szerencse, hogy elkerülsz a tengernagytól, mielőtt még rád ragaszthatta volna
a modorát, mielőtt még eltanultad volna azokat a képtelen nézeteit, s a terített asztalt tekinte-
néd az élet legfőbb áldásának! Te nem is tudod, mennyit nyersz ezzel, mert a rokonszenv
elvakít; de véleményem szerint nagyszerű, hogy fiatalon nősülsz: igazi megváltás. A szívem
szakadt volna meg, ha azt látom, hogy szóban vagy tettben, külsőben vagy magatartásban
olyan leszel, mint a tengernagy.
- Nos, ebben nem egészen értünk egyet. A tengernagynak megvannak a hibái, de nagyon jó
ember, és velem mindig jobban bánt, mint egy igazi apa. Kevés apa engedett volna úgy sza-
badjára, mint ő. Nem szabad ellene hangolnod Fannyt. Azt akarom, hogy szeressék egymást.
Mary nem mondta ki, amit érzett, hogy tudniillik két ellentétesebb jellemű és viselkedésű
embert az egész földkerekségen nem lehetne találni; a tengernagy idővel úgyis rájön erre; de
azért egy oldalvágástól mégsem tudta visszatartani magát: - Henry, én nagyon sokra becsülöm
Fanny Price-t, s ha arra kellene gondolnom, hogy a leendő Crawfordnénak akárcsak feleannyi
oka lesz megutálni a nevét, mint szegény nagynénémnek volt, mindent elkövetnék a házasság
megakadályozására; de ismerlek téged: tudom, hogy a feleséged, amíg szerelmes vagy belé, a
legboldogabb asszony lesz a világon, s ha egyszer elmúlik is a szerelmed, akkor sem fog
csalódni a te úri nagylelkűségedben és jólneveltségedben.
Henry ékes válaszának persze az volt a veleje, hogy a világon mindent meg fog tenni Fanny
Price boldogságáért, és sohasem fog kiszeretni belőle.
- Ha láttad volna ma délelőtt, Mary - folytatta -, hogy milyen kimondhatatlan szelídséggel és
türelemmel teljesítette a nagynénjének minden ostoba kívánságát, ahogy kézimunkázott
mellette és helyette, és gyönyörűen kipirult a munkában, aztán visszament az asztalhoz, hogy
befejezzen valami levelet, amit annak az ostoba asszonynak a megbízásából kezdett írni, és
mindezt végtelenül egyszerűen, kedvesen, mintha a legtermészetesebb dolog volna, hogy soha
nem rendelkezhetik egyetlen percével sem, és a haja szépen megfésülve, mint mindig, csak
egy kis fürtöcske hullott előre, miközben írt, azt néha visszadobta egy fejmozdulattal, és
ennyi elfoglaltság közepette azért velem is tudott egy-egy szót váltani, vagy odafigyelt, ha
beszéltem, és úgy látszott, érdekli, amit mondok... Ha láttad volna, milyen volt, Mary, nem
tudnád elképzelni, hogy a szívem valaha is eltávolodhat tőle.
- Drága Henry - vágta el a szavát Mary a szemébe mosolyogva -, mennyire örülök, hogy ilyen
szerelmes vagy! El vagyok ragadtatva. De mit szól majd Rushworthné és Julia?
- Nem érdekel, hogy mit szólnak, vagy mit éreznek. Végre megláthatják, miféle nő tudja el-
nyerni a vonzalmamat, egy értelmes férfi vonzalmát. Remélem, tanulnak belőle valamit. És
azt is láthatják majd, hogy az unokahúguk végre olyan bánásmódban részesül, amilyen meg-
illeti, és talán elszégyellik magukat, amiért mindig olyan pimaszul közönyösek és utálatosak
voltak hozzá. Dühösek lesznek - tette hozzá pillanatnyi hallgatás után, valamivel hűvösebb
hangon -; Rushworthné nagyon dühös lesz. Nem fog ízleni a keserű pirula; azazhogy néhány
pillanatig kellemetlen lesz az íze, mint minden keserű pirulának, de aztán lenyeli és elfelejti;
nem vagyok olyan öntelt, hogy azt higgyem, tartósabb érzésekre képes, mint a többi nő, bár
engem tüntetett ki velük. Igen, Mary, az én Fannym tapasztalni fogja, milyen más lesz körü-
lötte a világ; tapasztalni fogja mindennap, minden órában, valahányszor csak érintkezik vala-
kivel; s az én boldogságomat majd betetőzi az a tudat, hogy mindezt nekem köszönheti; hogy
éntőlem kapta meg a járandóságát. Most csak gőgöt, közönyt, ridegséget kap, nincs egy jó
barátja, mindenki keresztülnéz rajta.
- Nem, Henry, nem mindenki; nem néz rajta keresztül mindenki, s nem áll egészen egyedül.
Az unokabátyja, Edmund, mindig jó barátja volt.
- Edmund! Igaz: ő, azt hiszem, nagyjából kedves hozzá, és Sir Thomas is az, a maga módján;
vagyis ahogy egy gazdag, fölényes, cikornyás szavú, önkényes nagybácsi kedves tud lenni.
De mit tehet Sir Thomas és Edmund együttvéve, mit tesznek valójában a boldogságáért, a
jólétéért, az elismertetéséért, a társadalmi megbecsüléséért, ahhoz képest, amit én fogok
tenni?
 Harmincegyedik fejezet

Henry Crawford másnap délelőtt ismét átment a kastélyba, méghozzá korábban, mint ahogy
rendszerint vizitelni szokás. A két hölgyet együtt találta a reggelizőszobában, de szerencséjére
Lady Bertram éppen távozni készült, amikor ő belépett. Őladysége már csaknem az ajtóhoz
ért, s mivel sajnálta volna, hogy ennyi fáradsága kárba vesszen, tovább is ment, miután
udvariasan köszöntötte Henryt, egy rövid mondattal kimentette magát, és utasította az inast,
hogy szóljon Sir Thomasnak.
Henry nem is lehetett volna boldogabb: meghajolt, becsukta utána az ajtót, majd egy
pillanatot sem vesztegetve nyomban Fannyhoz fordult, néhány levelet húzott elő, és rendkívül
lelkes hangon így szólt: - Be kell vallanom, hogy végtelenül hálás vagyok annak, aki ezt a
négyszemközti beszélgetést lehetővé tette: nem is képzeli, mennyire vágytam rá. Tudom,
maga milyen jó testvér, s ezért nem akartam, hogy a házbeliek közül bárkivel is osztoznia
kelljen abban a hírben, amelyet hozok. A bátyja befutott. Megkapta a hadnagyi rangot.
Engedje meg, hogy a legőszintébb örömmel gratuláljak az előléptetéséhez. E pillanatban
vettem kézhez a leveleket, amelyek hírül adják. Talán szeretné elolvasni őket.
Fanny nem bírt megszólalni, de Henry nem is akarta, hogy megszólaljon. Elég volt látnia,
hogyan nyílik karikára a szeme, hogyan változik el az arca, hogyan futnak át rajta az érzései:
a kétely, a zavar, a boldogság. Átvette Henrytől a leveleket. Az elsőt a tengernagy írta unoka-
öccsének, néhány szóval közölve, hogy sikerült elérnie, amit akart, a fiatal Price előléptetését,
s mellékelt még két levelet, az egyiket az admiralitás első lordjának a titkárától kapta egy
közös barátjuk, akinél a tengernagy közbenjárt; a másikból pedig, melyet ez a jó barát küldött
a tengernagynak, kitűnt, hogy őlordsága boldogan tette magáévá Sir Charles ajánlatát; hogy
Sir Charles nem kevésbé volt boldog, amiért a szolgálatára lehetett Crawford tengernagynak;
s hogy William Price úr hadnagyi rangja és a Rigó nevű sorhajóra történt kinevezése általános
örömet keltett a legnagyobb urak széles körében.
Mialatt Fanny reszkető kézzel forgatta a leveleket, hol az egyikbe, hol a másikba kapva bele,
s a szíve csordulásig megtelt, Crawford tovább beszélt; őszinte odaadással, hogy kimutassa,
neki is milyen sokat jelent a hír.
- Nem beszélek a magam boldogságáról - mondta -, mert bármilyen nagy is az én örömöm,
csak a magáéra tudok gondolni. Kinek van joga hozzá, hogy boldog legyen, magához képest?
Szinte bűntudatom volt, amiért előbb tudtam meg a hírt, amelyről legeslegelsőként magának
kellett volna tudomást szereznie. De azért egy pillanatot sem vesztegettem el. Ma reggel
későn jött meg a posta, de azután már nem történt késedelem. El sem tudom mondani, milyen
türelmetlen, milyen nyugtalan, milyen izgatott voltam; micsoda bosszúságot és csalódást
éreztem, hogy londoni tartózkodásom alatt nem sikerült a végére járnom! Pedig csakis azért
maradtam ott napról napra; ha nem erről a dologról van szó, amely olyan közel állt a
szívemhez, feleannyi időt sem töltöttem volna távol Mansfieldtől. De jóllehet a nagybátyám
oly buzgón magáévá tette a kérésemet, hogy igazán meg lehettem elégedve, és azonnal
intézkedni kezdett, mégis akadályok merültek fel, mert az egyik barátja elutazott, a másik
nem ért rá, úgyhogy nem bírtam kivárni a végét, és tudva, milyen jó kezekben hagyom az
ügyet, hétfőn eljöttem, abban a szent meggyőződésben, hogy nem fordulhat sokszor a posta,
amíg ilyen leveleket nem kapok, mint ezek. Nagybátyám, aki a legjobb ember a világon,
mindent megtett, aminthogy ebben nem is kételkedtem, miután találkozott a maga bátyjával.
El volt ragadtatva tőle. Tegnap nem akartam megmondani, hogy mennyire el volt ragadtatva,
s milyen dicshimnuszokat zengett róla. Gondoltam, várok, amíg be nem bizonyosodik, hogy a
dicséret nem volt puszta szó, és most tessék, itt a bizonyíték. Most már elmondhatom, hogy
még én sem tudtam volna olyan érdeklődést és jóindulatot támasztani William Price iránt,
olyan buzgó közbenjárást biztosítani a számára, mint amilyenre a nagybátyám önként
vállalkozott, miután együtt töltöttek egy estét.
- Hát mindez a maga műve? - kiáltotta Fanny. - Istenem, milyen kedves, milyen jóságos!
Maga igazán... maga kérte? Bocsásson meg, de azt se tudom, miket beszélek. Crawford
tengernagy úr járt közben az érdekében? Hogyan történt? Teljesen meg vagyok zavarodva.
Henry boldogan szolgált bővebb felvilágosítással, a legelején kezdte, és részletesen elmondta,
mi mindent csinált. Legutóbbi londoni utazásának nem volt más célja, mint hogy bemutassa
Williamet a Hill utcában, és rávegye a tengernagyot, hogy kövessen el mindent az előlépte-
téséért. Ezért ment fel a városba. Senkinek nem beszélt róla; még Marynek sem szólt egy árva
kukkot; amíg bizonytalan volt az eredmény, kínos lett volna bárkivel is megosztania az
érzéseit; de csakis ezért ment fel Londonba; s olyan hévvel ecsetelte buzgalmát, olyan sokat-
mondó kifejezéseket használt, annyira hangsúlyozta legmélyebb érdeklődését, továbbá kettős
indítékait és elmondhatatlan vágyait, hogy még Fanny is megsejtette volna, mire céloz, ha
oda tudott volna figyelni; de a szíve annyira megtelt, a hír annyira elkábította, hogy még azt
sem hallotta jól, amit Henry Williamről közölt, s amikor véget ért a beszámoló, csak ennyit
bírt mondani: - Milyen kedves! Milyen jóságos! Jaj, Crawford úr, kimondhatatlanul hálásak
vagyunk magának! - Majd felugrott, és az ajtó felé sietve ezt kiáltotta: - Megyek a nagy-
bátyámhoz. A nagybátyámnak azonnal meg kell tudnia! - Ezt azonban Henry nem hagyhatta.
Ilyen alkalmat nem szalaszthatott el, sokkal türelmetlenebb volt annál. Egy pillanat alatt
utolérte Fannyt. Nem szabad elmennie, engedélyezzen neki még öt percet; azzal kézen fogva
visszavezette a székéhez, s mielőtt még Fanny ráocsúdhatott volna, miért tartja vissza, már el
is mondta a felét. Végül is Fannynak meg kellett értenie: Crawford úr arról akarja meggyőzni,
hogy olyan érzelmeket támasztott benne, amilyeneket még sohasem tapasztalt, s mindazt,
amit Williamért tett, az ő iránta való mérhetetlen, határtalan és egyedülálló vonzalom hatására
tette. Ettől mélységesen elszomorodott, és néhány pillanatig nem is tudott válaszolni. Úgy
érezte, mindez csak felületes és léha udvarlás, amivel Crawford úrnak most éppen
szórakoznia tetszik; úgy érezte, hogy csúnyán, méltatlanul bánik vele, pedig igazán nem
szolgált rá; de ez a viselkedés nagyon is jellemző Crawford úrra, és pontosan egyezik azzal,
amit eddig tapasztalhatott tőle; Fanny azonban a világért sem mutatta volna ki a nemtetszését,
hiszen olyan jótéteményben részesült, amelynek az értékét nem csökkentheti semmiféle
nyegleség. Míg a szíve ujjong az örömtől és a hálától William miatt, nem sértődhetik meg
azon, ami csak a saját személyét érinti; s miután kétszer is visszahúzta a kezét, és kétszer is
hiába próbált elfordulni Henrytől, végül mégiscsak felállt, és nagyon izgatottan ennyit
mondott: - Hagyjon, Crawford úr, hagyjon kérem! Nagyon szépen kérem. Az ilyen beszéd
nagyon rosszul esik nekem. El kell mennem. Nem bírom. - De Henry csak beszélt tovább,
leírta érzelmeit, viszonzásukért könyörgött, s végül olyan egyenes szavakkal, hogy még
Fanny sem érthette félre, felajánlotta neki önmagát, a kezét, a vagyonát, mindenét. Igen:
végre kimondta. Fanny döbbenete és elképedése még nagyobb lett; s bár mindezt most sem
hihette komolynak, alig bírt megállni a lábán. Henry a választ sürgette.
- Nem, nem, nem! - kiáltotta Fanny, eltakarva az arcát. - Ez csak játék. Kérem, ne kínozzon.
Nem bírom. Olyan kedves volt Williamhez, hogy szavakban ki sem tudom fejezni a hálámat;
de nem akarom, nem bírom tovább hallgatni az ilyen... nem, nem, ne gondoljon rám. De
hiszen nem is gondol. Tudom, hogy semmi az egész.
Már el is szaladt tőle, s abban a pillanatban meghallották Sir Thomas hangját, amint a
szobához közeledve mond valamit egy inasnak. További vallomásokra és könyörgésekre nem
volt idő, bár Henryt roppant fájdalmasan érintette, hogy el kell válnia Fannytól, amikor pedig
- vérmes és magabiztos természetével úgy hitte - már csak a lány szerénysége áll közte és
vágyainak teljesülése között. Fanny épp az ellenkező ajtón futott ki, mint amerről a nagy-
bátyját várhatták, s már a Keleti Szobában járkált fel s alá szörnyű zavarával és a legvegye-
sebb érzésekkel küszködve, amikor Sir Thomas még az üdvözlésnél és a bocsánatkérésnél
tartott, a látogató pedig bele sem kezdhetett az örvendetes hír előadásába.
Fanny csupa reszketés volt, ellentmondó érzések és gondolatok kergetőztek benne: izgalom,
boldogság, fájdalom, végtelen hála és erős harag. Hihetetlen! Crawford úr viselkedésére nincs
mentség, nincs magyarázat! De hát ilyen a természete: minden cselekedetébe valami rosszat is
belekever. Előbb kimondhatatlanul boldoggá tette, azután pedig ez a sértés... Fanny nem is
tudta, mit szóljon hozzá, hogyan fogja fel, minek tekintse. Az biztos, hogy nem volt komoly,
de lehet-e mentség az ilyen szavakra és ajánlatokra, ha egy férfi csak játszadozik velük?
Mindegy: William hadnagy. Ez legalább kétségtelen tény, s nem vegyül hozzá semmi zavaró
mozzanat. Ezután csakis erre gondol, és minden mást elfelejt. Crawford úr bizonyára nem
fogja ismét megpendíteni a dolgot; látnia kellett, milyen rossz érzéssel fogadta; s akkor majd
fenntartás nélkül becsülheti, amiért olyan jó volt Williamhez.
Amíg fennállt a veszély, hogy Crawford úr még a házban van, nem szívesen hagyta el a
Keleti Szoba rejtekét, s csak a főlépcső tetejéig merészkedett; mikor azonban meggyőződött
róla, hogy már elment, lázasan sietett be a nagybátyjához: ő is éppúgy örült, azonkívül
további felvilágosításokkal szolgált, és kifejtette, hogy véleménye szerint hová kerülhet most
William. Sir Thomas nem is lehetett volna együttérzőbb; roppant nyájas és közlékeny volt;
kellemesen elbeszélgettek Williamről, s Fannyban lassanként feloldódott az előző bosszúság
emléke, míg a végén ki nem derült, hogy Crawford úr még aznap visszajön, és náluk
vacsorázik. Ez a közlés nagyon fájdalmasan érintette Fannyt; lehet, hogy Crawford úr már
nem is gondol a történtekre, de neki azért rendkívül kínos lesz ilyen rövid idő múltán újra
találkoznia vele.
Megpróbálta túltenni magát rajta; amint közeledett a vacsoraidő, minden erejével azon volt,
hogy ugyanúgy érezzen és viselkedjen, mint máskor; de hiába, mégiscsak rendkívüli félszeg-
ség és zavar szállta meg, amikor a látogató belépett a szobába. Fanny nem hitte volna, hogy
akár a legbántóbb körülmények is ennyire le tudják sújtani, mindjárt aznap, amikor tudomást
szerzett William előléptetéséről.
Crawford úr nemcsak hogy belépett a szobába, de hamarosan ott volt mellette. Levelet hozott
a húgától. Fanny ugyan nem mert a szemébe nézni, de a hangjából nem úgy vette ki, mintha
megbánta volna előző bolondságát. Azonnal felbontotta a levelet - örült, hogy akad valami
tennivalója, s hogy Norrisné, aki szintén velük vacsorázott, állandó fészkelődésével többé-
kevésbé elvonja róla a figyelmet, amíg olvas.
Kedves Fanny! - mert ezután mindig így szólíthatom, végtelen megkönnyebbülésemre,
hiszen már legalább hat hete ficamítom a nyelvem azzal a Price kisasszony-nyal: nem
engedhetem el a bátyámat anélkül, hogy néhány sorban ki ne fejezzem őszinte szeren-
csekívánataimat, egyetértő örömömet és jóváhagyásomat. Csak rajta, kedves Fanny, ne
féljen semmitől; komolyabb akadályok fel sem merülhetnek. Talán nem vagyok szerény-
telen, ha úgy gondolom, hogy az én egyetértésem is számít valamit; úgyhogy mosolyog-
jon csak rá a legbájosabb mosolyával, s aztán küldje vissza hozzám még boldogabban,
mint ahogy elment.
Szeretettel
M. C.
A levél egyáltalán nem tett jót Fannynak; igaz, csak sebtiben s nagy zavarban olvasta el, tehát
nem alkothatott egészen világos képet Crawford kisasszony mondanivalójáról, de annyi azért
kiderült belőle, hogy gratulál neki, amiért elnyerte a bátyja vonzalmát, sőt, úgy látszik, ko-
molynak tartja a dolgot. Most már végképp nem tudta, mitévő legyen, mire vélje az egészet.
Ha ez komoly, annál rosszabb; bárhogyan fogja is fel, megoldhatatlan és gyötrelmes kérdé-
sekbe ütközik. Valahányszor Crawford úr szólt hozzá, elszorult a szíve, márpedig gyakran
szólt hozzá; s Fanny rémülten tapasztalta, hogy vele mintha más hangon és más modorban
beszélne, mint a többiekkel. Semmi élvezetet nem talált a vacsorában, alig bírt egy-egy falatot
lenyelni, és amikor Sir Thomas derűsen megjegyezte, hogy úgy látszik, az öröm elvette az
étvágyát, majd a föld alá süllyedt szégyenében, mert ki tudja, hogyan értelmezi ezt Crawford
úr; ő ugyan a világért sem nézett volna jobbra, ahol Henry ült, de érezte, hogy a fiatalember
egy pillanatra se veszi le róla a szemét.
Fanny tartózkodóbb volt, mint valaha. Még akkor is alig lehetett szóra bírni, ha Williamről
beszéltek, hiszen a tiszti rang is onnan jött, jobb kéz felől, s neki rosszul esett ez az össze-
függés.
Úgy érezte, Lady Bertram még egyszer sem volt ilyen lusta asztalt bontani, s
kétségbeesésében már-már azt hitte, soha nem szabadulhat a helyéről; de végül mégiscsak a
szalonban voltak, s ő zavartalanul töprenghetett tovább, míg nagynénjei a maguk módján
befejezték William kinevezésének a megtárgyalását.
Norrisné mindenekelőtt attól volt elragadtatva, hogy az örvendetes esemény nagy megta-
karítást jelent majd Sir Thomasnak. William ezután el tudja tartani magát, ami nem kis dolog,
mert csak a jóisten a megmondhatója, mennyit költött rá a nagybátyja; de neki, Norrisnénak
sem csekélység, mármint az ajándékok miatt. Amikor elbúcsúztak is, adott valamit William-
nek, és most nagyon örül neki, igazán boldog, hogy akkor éppen nem szorították annyira a
pénzgondok, és módjában állt bőkezűbben megajándékoznia, persze csak a saját lehetőségei-
hez és szűkös anyagi helyzetéhez képest, de most ugye, William így is nagyon jól felhasz-
nálhatja majd azt a pénzt a kajütje berendezésére. Persze, kiadások várnak a fiúra, sok
mindent be kell vásárolnia, bár az apja meg az anyja nyilván elintézik, hogy a legolcsóbban
szerezze be, amire szüksége van; de ő, Norrisné, mindenesetre nagyon örül a maga szerény
hozzájárulásának.
- Jó, hogy olyan bőkezűen ajándékozta meg - mondta Lady Bertram minden gyanakvás
nélkül, a legártatlanabb nyugalommal -, én ugyanis csak tíz fontot adtam neki.
- Micsoda! - kiáltotta Norrisné elvörösödve. - Esküszöm, jól meg lehetett tömve a zsebe,
amikor elment innen, s ráadásul még az útja se került semmibe Londonig.
- Sir Thomas azt mondta, tíz font elég lesz.
Norrisné, aki ezt egyáltalán nem óhajtotta kétségbe vonni, más szempontból vizsgálta tovább
a kérdést.
- Elképesztő - mondta -, hogy a fiatalok milyen sokba kerülnek a hozzátartozóiknak: a
nevelésük, a szárnyra bocsátásuk! Ők persze nemigen gondolnak erre, s nem adják össze,
mennyit költenek rájuk egy év alatt a szüleik vagy a nagybátyjaik és a nagynénjeik. Itt vannak
például a testvérünk gyerekei; gondolom, el se hinné senki, hogy együttvéve micsoda összeg-
be kerülnek Sir Thomasnak minden áldott évben, arról nem is beszélve, amit én teszek értük.
- Igaza van, húgom. De hát mit csináljunk? Szegény gyerekek! Nem tehetnek róla; meg aztán
Sir Thomas ennyit igazán megengedhet magának. Fanny, nehogy William megfeledkezzen a
sálamról, ha Kelet-Indiába kerül; de egyéb megbízásaim is lesznek: minden, amit érdemes
onnan beszerezni. Remélem, hogy Kelet-Indiába küldik, akkor végre megkaphatom a sálamat.
Tudod, mit, Fanny: azt hiszem, két sálat hozatok vele.
Fanny mindezek alatt csak akkor nyitotta ki a száját, ha már semmiképp sem hallgathatott, s
közben azt szerette volna ésszel felfogni, vajon mit akar tőle Crawford úr meg a húga. Nem
gondolhatják komolyan - minden emellett szólt, kivéve Crawford úr szavait és viselkedését -,
minden, ami természetes, valószínű, ésszerű: az ő szokásaik és gondolkodásmódjuk s a maga
alacsony helyzete. Hogyan is támaszthatott volna komoly érzelmeket egy olyan férfiban, aki
már annyi mást ismert, akiért annyian rajongtak, s aki már annyiszor csapta a szelet Fannynál
összehasonlíthatatlanul magasabban álló nőknek; aki szemlátomást teljesen érzéketlen volt
mindenféle komolyabb benyomásra, még akkor is, ha céltudatosan igyekeztek megnyerni a
tetszését; aki mindenről oly könnyelműen, felületesen, léhán gondolkozott; aki az első helyen
állt mindenkinél, de maga senkit sem állított az első helyre? Meg aztán hogy is lehetne el-
képzelni, hogy a húga, aki olyan világias, előkelő nézeteket vall a házasságról, most egyszerre
csak a komolyságot kezdené pártolni ebben a kérdésben? Mindkettőjük természete pontosan
az ellenkezőjét teszi valószínűvé. Fanny szégyellte magát, amiért egyáltalán kétségei támad-
tak. Mindent inkább el lehet képzelni, mint azt, hogy komoly érzelmekről van szó - iránta! -,
s ezeket jóvá is hagyják. Fanny lassanként elaltatta kétségeit; ekkor azonban megjelent Sir
Thomas és Crawford úr. Crawford úr jelenlétében már nehezebb volt biztosnak lenni; a
fiatalember ugyanis egyszer-kétszer olyan pillantásokat vetett rá, amelyektől nemigen tudta,
hányadán áll; kétségtelen, hogy mindenki másnál nagyon őszintének és sokatmondónak
találta volna őket. De még mindig igyekezett elhitetni önmagával, hogy az unokanővérei és
száz más nő is ugyanazt kapták Crawford úrtól.
Érezte, hogy a férfi szeretne vele négyszemközt beszélni. Látta, hogyan keresi a módját egész
este, valahányszor Sir Thomas kiment a szobából vagy Norrisnéval beszélgetett - s Fanny
óvatosan kitért minden alkalom elől.
Végre-valahára - csak Fannynak volt végre-valahára roppant idegességében, mert egyébként
nem járt túl későre az idő - Crawford úr búcsúzkodni kezdett; de mielőtt még Fanny fel-
lélegezhetett volna, már oda is fordult hozzá, s így szólt: - Nem küld semmit Marynek? Nincs
válasz a levelére? Csalódni fog, ha semmit se kap magától, írjon neki, kérem, legalább egy sort.
- Hogyne, persze - kiáltotta Fanny, s azonnal felugrott. Zavarában ugrott fel, hogy
meneküljön, amilyen hamar csak lehet. - Máris írok.
Odasietett az asztalhoz, amelyen a nagynénje megbízásából szokott írni, és előszedve a
kellékeket, azon törte a fejét, mit is írjon. Csak egyszer olvasta el Crawford kisasszony
levelét, s minthogy alig értette meg, most roppant nehéz volt válaszolni rá. Nem szokott
ilyesfajta leveleket írni, és ha lett volna rá idő, bizonyára hosszasan elidőzik a stílusra
vonatkozó aggályokkal és kételyekkel; valamit azonban írni kellett, méghozzá rögtön; s
Fanny bele is vágott reszkető kézzel és lélekkel: csak az a fontos, értsék meg, hogy ő nem
vette komolyan, amit mondtak.
Kedves Crawford kisasszony, nagyon szépen köszönöm a szerencsekívánatait, amelyek
bátyámra, Williamre vonatkoznak. Tudom, hogy levelének a többi része nem jelent
semmit; de én annyira járatlan vagyok az ilyesmiben, hogy ne kívánjon tőlem bővebb
választ. Elég sokszor voltam együtt Crawford úrral, és jól ismerem a modorát; ha ő is
ugyanolyan jól ismerne engem, azt hiszem, másképpen viselkedett volna. Nem is tudom,
miket írok, de rendkívül hálás lennék magának, ha ezt a kérdést soha többé nem hozná
szóba. Még egyszer megköszönve szíves sorait
maradok, kedves Crawford kisasszony satöbbi, satöbbi.
A záradék majdnem olvashatatlanná vált, annyira elfogta a rettegés, mert látta, hogy
Crawford úr éppen közeledik hozzá, mintha csak a levélért jönne.
- Csak nem gondolja, hogy sürgetni akarom? - mondta halkan Henry, látva, milyen rémült
kapkodással fejezi be a levelet. - Kérem, ne gondoljon ilyet. A világért se siessen.
- Nem, köszönöm, már be is fejeztem, készen van, még egy pillanat; nagyon megköszönném,
ha lenne szíves átadni Crawford kisasszonynak.
Odanyújtotta a levelet: át kellett venni; aztán Fanny a szemét elfordítva odament a
kandallóhoz, ahol a többiek ültek, s Henry nem tehetett egyebet, meghajolt és távozott.
Fanny úgy érezte, hogy ennyi izgalmat még soha nem tapasztalt egyetlen napon: ennyi fájdal-
mat és örömet; de az öröm szerencsére nem múlhat el a nappal; William előléptetése holnap
és azután is valóság marad, a fájdalom viszont, úgy remélte, nem tér vissza többé. Afelől
ugyan nem volt kétsége, hogy nagyon rosszul fogalmazta meg a levelét, s a stílusa még egy
gyereknek is a szégyenére válna, mert nagy szorultságában nem ért rá gondolkozni rajta; de
annyit legalább megértenek belőle mind a ketten, hogy Crawford úr kijelentései nem kábí-
tották el, és nem is tették boldoggá.
 Harminckettedik fejezet

Fanny egyáltalán nem felejtette el Crawford urat, amikor másnap reggel felébredt; de a saját
levelére is nagyon jól emlékezett, s éppoly vérmes reményeket táplált a hatását illetően, mint
előző este. Csak menne el Crawford úr! Ez volt minden vágya; menjen el, s vigye magával a
húgát, hiszen úgy is tervezte, s éppen ezért jött vissza Mansfieldbe. Hogy miért vannak itt
még mindig, Fanny nem tudta volna megmondani; Crawford kisasszony nem örül a
halogatásnak, az biztos. Crawford úr tegnapi vizitje alatt folyton azt várta, mikor említi meg
az elutazásuk napját; de a vendég csak annyit mondott, hogy nemsokára.
Miután ilyen szépen eldöntötte magában, hogy a levél nem lehet hatástalan, őszintén meg
kellett lepődnie, amikor véletlenül kinézett az ablakon, és megint csak Crawford urat
pillantotta meg a házhoz vezető úton, méghozzá éppoly korai időben, mint előtte való nap.
Jövetelének most talán semmi köze sincs hozzá, de ő azért feltétlenül igyekszik elbújni előle,
ha lehet; éppen útban volt az emeletre, tehát úgy határozott, hogy odafönt marad az egész
látogatás folyamán, hacsak nem hívatják; mivel pedig Norrisné még a házban tartózkodott,
nemigen fenyegette ilyen veszély.
Jó ideig várakozott nagy izgalomban, fülelt, reszketett, félt, hogy bármely pillanatban érte
küldhetnek; de mivel senkit sem hallott a Keleti Szoba felé közeledni, lassacskán megnyugo-
dott, leült, és sikerült elfoglalnia magát valamivel, abban a reményben, hogy Crawford úr
majd szépen elmegy, ahogy jött, neki pedig egyáltalán nem kell tudomást vennie az ittlétéről.
Csaknem egy félóra telt el így, és Fanny kezdte magát egészen jól érezni, amikor mégiscsak
felhangzottak azok a közeledő léptek; súlyos léptek voltak, és nagyon szokatlanok a háznak
abban a részében: a nagybátyja léptei, melyeket Fanny éppoly jól ismert, mint a hangját; a
múltban tőlük is nemegyszer fogta el ugyanolyan reszketés, mint a hangjától, s most is resz-
ketni kezdett arra a gondolatra, hogy a nagybátyja őhozzá jön, és beszélni akar vele -
mindegy, hogy miről. Csakugyan Sir Thomas volt az: kinyitotta az ajtót, megkérdezte, hogy
ott van-e, és szabad-e bejönnie. Fanny legalább akkora rémülettel fogadta, mint régen, amikor
néha benézett ebbe a szobába: szinte azt várta, hogy megint vizsgáztatni fogja angolból és
franciából.
De azért nagyon illemtudóan viselkedett, székkel kínálta, s igyekezett kimutatni, hogy meg-
tiszteltetésnek tartja a látogatást; izgalmában egészen megfeledkezett a szoba fogyatékossá-
gairól, Sir Thomas azonban alig tett egy-két lépést, megállt, s nagyot nézve így szólt: - Miért
nincs ma befűtve nálad?
Odakint hó takarta a földet, és Fanny kendőbe burkolózva üldögélt. Csak nehezen tudta rá-
szánni magát a válaszra.
- Nem fázom. Sir Thomas. Télen sohasem ülök idebent sokáig.
- De általában be szoktak fűteni?
- Nem, Sir Thomas.
- Hogy lehet az? Itt valami tévedésnek kell lenni. Tudomásom szerint azért kaptad meg ezt a
szobát, hogy teljes kényelemben érezhesd magad. A hálószobád, tudom, nem fűthető. Itt
valami félreértés van, amelyet helyre kell hozni. Nagyon ártalmas lehet, ha itt üldögélsz a
hidegben, akár csak egy félórát is naponta. Nem vagy olyan erős. Könnyen megfázol. A
nagynénéd nyilván nem tud erről.
Fanny a legszívesebben semmit se szólt volna; de mivel beszélnie kellett, s nem akarta, hogy
a kedvesebbik nagynénje rossz színben tűnjön fel, motyogott valamit, amiből ki lehetett venni
a „Norris néni” szavakat.
- Értem fakadt ki a nagybátyja: észbe kapott, s többet nem is akart hallani -, értem. Norris
nénéd mindig amellett kardoskodott, igen helyesen, hogy a fiatalokat nem szabad túlságosan
elkényeztetni; de tartsunk mértéket mindenben. Ő maga nagyon edzett asszony, s érthető, ha
ennek alapján ítéli meg, hogy a többieknek mire lehet szükségük. Egyébként egy másik
szempontból is tökéletesen meg tudom érteni. Kezdettől fogva ismerem a felfogását. Az elv
önmagában véve helyes volt, de meglehet, sőt biztos, hogy a te esetedben egy kissé szigorúan
alkalmazták. Tudom, olykor úgy tapasztalhattad, mintha némely tekintetben valamiféle
igazságtalan megkülönböztetés érvényesülne; de azt is tudom, Fanny, hogy jó a természeted, s
ezért sohasem fogsz neheztelni. Okosabb vagy annál, hogy csak a dolgok egyik részét
mérlegeld, és részrehajlóan ítélkezzél. Ha egészében tekinted a múltat, és méltányolod a
helyzetet, a körülményeket, a lehetőségeket, be kell látnod, hogy akik a reád váró szerény
jövő tudatában neveltek, s fel akartak készíteni arra, ami akkor az osztályrészednek látszott,
nem voltak rosszakaróid. Lehet, hogy az óvatosságuk végül is fölöslegesnek bizonyul, de a jó
szándékukhoz nem férhet kétség; abban pedig bizonyos lehetsz, hogy ha többet kapsz a
sorstól, mint amire ők számítottak, e többlet értékét csak megkettőzi a múltban elszenvedett
apró nélkülözések és korlátozások emléke. Tudom, hogy nem fogok csalódni benned, s te
sohasem tagadod meg Norris nénédtől a neki járó tiszteletet és előzékenységet. De erről elég
ennyi. Ülj le, kedvesem. Beszélni akarok veled néhány percre, de nem foglak sokáig
feltartani.
Fanny szót fogadott, a szemét lesütve s egyre jobban pirulva. Egy pillanatnyi szünet után Sir
Thomas, aki nem egészen tudta elnyomni a mosolyát, így folytatta:
- Talán nem tudsz róla, hogy ma reggel látogatóm érkezett. Reggeli után nem sok időt
töltöttem a szobámban, amikor Crawford urat vezették be. Valószínűleg sejted, hogy milyen
szándékkal jött.
Fanny még pirosabb lett; nagybátyja belátta, hogy zavarában úgysem tudna megszólalni vagy
felnézni, hát inkább maga is másfelé fordult, s megkurtítva a beszélgetés szünetét, kertelés
nélkül beszámolt Crawford úr látogatásáról.
Crawford úr azért jött, hogy bejelentse: szerelmes Fannyba, hogy megkérje a kezét, és jóvá-
hagyásért forduljon a nagybátyjához, aki a szüleit helyettesíti; mindezt oly rokonszenvesen,
nyíltan, elfogulatlanul, illedelmesen adta elő, Sir Thomas pedig annyira meg volt elégedve a
saját válaszaival és kijelentéseivel, hogy most rendkívül szívesen idézte fel a beszélgetés
részleteit, s nem is sejtve, mit érez az unokahúga, szentül hitte, hogy e részletek taglalásával
neki még nagyobb élvezetet szerez, mint önmagának. Így azután jó néhány percig beszélt
egyfolytában, s Fanny nem merte félbeszakítani. Voltaképp nem is nagyon akarta. Annál
sokkal nagyobb volt benne a zűrzavar. Még jobban elfordult, s szemét az egyik ablakra
szögezve végtelenül feldúltan és elkeseredetten hallgatta a nagybátyját. Sir Thomas egy kis
szünetet tartott, s Fanny még jóformán magához sem tért, amikor felállt, és így szólt: - Most
pedig, Fanny, miután teljesítettem kötelességem egyik felét, s ilyen kendőzetlenül és meg-
nyugtatóan feltártam előtted mindent, szeretnék rátérni arra, ami még hátravan, és meg-
kérnélek, fáradj le velem a földszintre, hogy a tőlem hallottak után, bár gondolom, ezek sem
érintettek éppen kellemetlenül, még jólesőbb közléseket fogadhass. Crawford úr, mint bizo-
nyára sejtetted, még a házban tartózkodik. A szobámban van, s ott várja, hogy találkozhasson
veled.
Az a tekintet, összerezzenés, felkiáltás, mellyel Fanny e bejelentésre reagált, jócskán
meglepte Sir Thomast; de még nagyobb volt a meglepetése, amikor a következőket kellett
hallania: - Jaj, nem, Sir Thomas, nem mehetek, igazán nem mehetek le hozzá! Crawford úrnak
tudnia kellene... és tudja is... tegnap világosan értésére adtam... mert tegnap már beszélt
velem erről, s én nyíltan megmondtam neki, hogy mindez nagyon rosszul esik nekem, és
képtelen vagyok, igazán képtelen vagyok viszonozni a rokonszenvét.
- Nem értelek - mondta Sir Thomas, és visszaült. - Képtelen vagy viszonozni a rokonszenvét?
Mit jelentsen ez? Tudom, hogy beszélt veled tegnap, s ha nem csalódom, kapott is annyi
bátorítást, amennyit egy józan gondolkodású leány adhat. Nagyon meg voltam elégedve,
amikor értesültem róla, hogyan viselkedtél; illemtudó magatartásodat csakis a legnagyobb
elismerés illetheti. De most, hogy ilyen tisztességes, kifogástalan formában tette meg az
ajánlatát... miféle aggályaid lehetnek még most is?
- Tévedni tetszik! - kiáltotta Fanny: pillanatnyi izgalmában még a nagybátyjának is a szemébe
tudta mondani, hogy nincs igaza. - Tévedés, nagy tévedés! Hogy is mondhatott Crawford úr
ilyesmit? Én egyáltalán nem bátorítottam tegnap. Éppen ellenkezőleg, megmondtam neki...
már nem emlékszem pontosan a szavaimra... de világosan megmondtam neki, hogy hallani
sem akarok erről, hogy semmi sem érinthetne kínosabban, és kértem, hogy soha többé ne
beszéljen úgy velem. Mindezt világosan megmondtam neki, s még többet is; és még annál is
többet mondtam volna, ha elhiszem, hogy komolyan gondolja; de nem akartam, a világért
sem akartam nagyobb jelentőséget tulajdonítani a szavainak, mint ő maga. Azt hittem, csak
játszik.
Nem bírt tovább beszélni; elfúlt a lélegzete.
- Egyszóval - mondta Sir Thomas egy kis hallgatás után -, úgy értsem, hogy ki akarod
kosarazni Crawford urat?
- Igenis.
- Kikosarazod?
- Igenis.
- Kikosarazod Crawford urat! De miért? Mi a kifogásod ellene?
- Nem... nem tudom annyira szeretni, hogy a felesége legyek.
- Ez nagyon különös! - mondta Sir Thomas, és nyugodt hangja is elárulta nemtetszését. - Van
itt valami, ami meghaladja a felfogóképességemet. Adva van egy fiatalember, aki közeledik
hozzád, s minden mellette szól: nemcsak a társadalmi helyzete, vagyona, jelleme, hanem az
átlagon felül kellemes egyénisége, mindenkit megnyerő fellépése és modora is. Vegyük
hozzá, hogy nem ma találkoztál vele először; már jó ideje ismered. Azonkívül a húga kedves
barátnőd, ő maga pedig olyasmit tett a bátyádért, amiről azt hittem, hogy ha semmi más, de
ez önmagában véve is kivívhatja a rokonszenvedet. Nagyon kétséges, hogy az én befolyásom
mikor érte volna el William kinevezését. Ő máris elérte.
- Igenis - mondta Fanny, s új szégyenérzettel sütötte le a szemét; csakugyan, majdnem
szégyellte magát, amiért nem szereti Crawford urat, miután a nagybátyja ilyen képet festett
róla.
- Látnod kellett - folytatta Sir Thomas egy kis szünet után -, már egy ideje látnod kellett,
hogy Crawford úr megkülönböztetett figyelemmel viseltetik irántad. A mostani fejlemény
nem érhetett meglepetésként. Tapasztalnod kellett az udvarlását; s bár mindig nagyon
illemtudóan fogadtad (ebből a szempontból nincs mit felrónom), sohasem vettem észre,
mintha kellemetlenül érintene. Olyasmit kell hinnem, Fanny, hogy nem vagy egészen
tisztában a saját érzelmeiddel.
- De igen, Sir Thomas, higgye el! Az udvarlása soha... soha nem esett jól.
Sir Thomas még jobban elképedve nézett rá. - Ezt már nem érem fel ésszel - mondta. - Ez
magyarázatra szorul. Fiatal vagy, alig érintkezel valakivel, fölöttébb valószínűtlen tehát, hogy
az érzelmeid...
Elhallgatott, s merően rászögezte a szemét. Látta, amint Fanny ajka megformálja a „nem”
szót, bár a hangját nem lehetett érteni, de az arca vérvörös volt. Mindez azonban egy ilyen
szerény lány részéről nagyon is összeférhetett a tiszta lelkiismerettel; Sir Thomas végül
helyesebbnek vélte, ha leplezi a gyanúját, s gyorsan hozzátette: - Nem, nem, tudom, hogy
ilyesmiről szó sincsen; lehetetlen. No, ne beszéljünk róla többet.
S néhány percig nem is szólt semmit, elfoglalták a gondolatai. Ugyanúgy elfoglalták az
unokahúgát is, aki megpróbált erőt gyűjteni, és felkészülni a további faggatásra. Inkább meg-
halt volna, semhogy bevallja az igazat; s remélte, hogy ha sikerül összeszednie magát egy
kicsit, nem is fogja elárulni.
- Crawford úr választása kétségkívül elismerésre méltó - szólalt meg ismét Sir Thomas
nagyon higgadtan -, de ettől függetlenül, már azt is dicséretesnek tartom, hogy ilyen fiatalon
akar nősülni. Híve vagyok a fiatalon kötött házasságoknak, ha megvan hozzá az alap, és azt
tartom, hogy minden fiatalember, akinek a jövedelme kielégítő, nősüljön meg huszonnégy
éves kora után olyan hamar, ahogy csak teheti. Olyannyira ez a véleményem, hogy rosszul
esik látnom, mennyire idegenkedik a nősüléstől az unokabátyád, a nagyobbik fiam, Tom; de
pillanatnyilag, úgy veszem észre, egy csöppet sem foglalkoztatják házassági tervek vagy
gondolatok. Szeretném, ha közelebb állna a családalapításhoz. - Itt egy oldalpillantást vetett
Fannyra. - Sokkal valószínűbb, hogy Edmund fiatalon köt házasságot: a természete és az élet-
felfogása erre enged következtetni. Ő, gondolom, már meg is találta azt a nőt, akit szeretni
tudna, míg a nagyobbik fiam, ez iránt nincsenek kétségeim, még körül se nézett. Igazam van?
Egyetértesz velem, kedvesem?
- Igenis, Sir Thomas.
Ezt halkan, de nyugodtan mondta, és Sir Thomas nem is aggódott tovább a fiai miatt. Hiába
múlt el azonban a riadalma, unokahúga ebből nem sok hasznot látott; minél érthetetlenebb
volt ugyanis Fanny viselkedése, annál inkább nőtt Sir Thomas bosszúsága; végül felállt,
járkálni kezdett a szobában, összehúzva szemöldökét - Fanny legalábbis úgy képzelte, bár
nem mert odanézni -, majd szigorú hangon így szólt: - Arról van-e szó, Fanny, hogy valami
kivetnivalót találsz Crawford úr természetében?
Nem, Sir Thomas.
Azt kívánta, bárcsak hozzátehetné: „Hanem a felfogásában igenis találok” - de iszonyodva
gondolt arra, hogy micsoda vita és magyarázkodás származna ebből, s valószínűleg úgysem
sikerülne meggyőznie a nagybátyját. A Crawford úrról alkotott rossz véleménye főként az
unokanővéreivel kapcsolatos megfigyeléseken alapult, amelyeket nemigen tárhatott fel az
apjuk előtt. Maria és Julia szerepe - különösen a Mariáé - olyan szorosan összefüggött
Crawford úr helytelen viselkedésével, hogy tudta, ha róla kiállítja a bizonyítványt, őket is el
kellene árulnia. Azt remélte, hogy egy olyan okos, becsületes, jóságos embernek, mint a
nagybátyja, az is elég lesz, ha egyszerűen bevallja, mennyire idegenkedik a kérőtől. Végtelen
szomorúságára most kénytelen volt tapasztalni, hogy nem így áll a dolog.
Sir Thomas közelebb lépett az asztalhoz, ahol Fanny szánalmas állapotban, reszketve ült, s
eléggé hűvös, rideg hangon mondta: - Látom, semmi értelme, hogy tovább beszéljek veled.
Legjobb, ha véget vetünk e fölöttébb kínos tárgyalásnak. Máris elég soká várakoztattam
Crawford urat. Csak annyit óhajtok még közölni, mert nem hallgathatom el, miképpen véle-
kedem a magatartásodról, hogy csalódnom kellett benned, rácáfoltál minden elképzelésemre,
és kiderült, hogy pontosan az ellenkezője vagy annak, amit rólad gondoltam. Magad is észre-
vehetted, Fanny, a viselkedésemből, hogy nagyon kedvező véleményt alakítottam ki rólad,
amióta hazatértem Angliába. Azt hittem, különösképpen mentes vagy a makacsságtól, az
önteltségtől, s nincs benned semmi hajlam arra az önfejűségre, amely napjainkban oly
gyakori, még fiatal nők között is, bár épp a fiatal nőkben végtelenül sértő és visszataszító.
Most azonban megmutattad, hogy tudsz te konok és csökönyös is lenni; hogy tudsz és akarsz
a magad feje után cselekedni, megtagadva mindenféle engedelmességet vagy tiszteletet azok
iránt, akiknek talán volna némi joguk az irányításodra, s még csak ki sem kérve a tanácsukat.
Megmutattad, hogy nem az vagy, egyáltalán nem az, akinek képzeltelek. Egy pillanatig sem
jutott eszedbe, hogy a mostani döntésedből miféle előnyök vagy hátrányok származhatnak a
családodra, a szüleidre, a fivéreidre és a húgaidra. Hogy ők mekkora hasznát látnák egy ilyen
házasságnak, hogy ők mennyire örülnének neki, az téged nem érdekel. Téged nem érdekel
senki, csak saját magad, s mert Crawford úr iránt nem egészen azt érzed, amit egy túlfűtött
fiatal elme a boldogság nélkülözhetetlen feltételének képzel, inkább azonnal kikosarazod,
még egy kis gondolkodási időt sem kérsz, nem sokat, csak annyit, hogy józanabbul
elgondolkodj rajta, és igazán magadba pillants; és valami eszelős rohamban eldobsz magadtól
egy olyan előnyös, fényes, megtisztelő házasságot, amilyenre talán soha többé nem adódik
lehetőség az életedben. Ez a fiatalember ugyanis értelmes, jellemes, jó természetű, jó modorú,
vagyonos, rendkívüli vonzalmat tanúsít irántad, és a legrokonszenvesebb formában, teljesen
önzetlenül kéri a kezed; s hadd mondjam meg, Fanny, nem valószínű, hogy életed következő
tizennyolc évében hasonló ajánlatot kapnál valakitől, aki csak feleolyan gazdag, mint
Crawford úr, vagy tizedannyi előnnyel rendelkezik. Én a magam részéről boldogan
hozzáadtam volna bármelyik lányomat. Maria kitűnő házasságot kötött; de ha Crawford úr
megkérte volna Julia kezét, nagyobb és őszintébb örömmel adtam volna hozzá, mint Mariát
Rushworth úrhoz. - Majd egy pillanatnyi szünet után: - S nagyon meglepett volna, ha
bármelyik lányom bármikor is elutasító választ ad egy feleilyen előnyös házassági ajánlatra,
méghozzá azonnal és kategorikusan, fittyet hányva az én véleményemnek vagy
kívánságomnak. Nagyon meglepett volna, és nagyon fájt volna, ha így viselkednek. Úgy
éreztem volna, hogy súlyosan vétettek a köteles tisztelet ellen. Téged nem köt ugyanaz a
törvény. Te nem tartozol nekem gyermeki kötelességgel. De ha a tulajdon szíved, Fanny, fel
tud menteni a hálátlanság vádja alól...
Nem folytatta. Fanny most már oly keservesen sírt, hogy bármilyen haragos volt is Sir
Thomas, nem akarta tovább erőltetni a dolgot. Csakugyan, Fannynak kis híján megszakadt a
szíve, amiért a nagybátyja ilyen képet alkot róla, ilyen súlyos, többszörös, egyre fokozódó
vádakkal illeti. Makacs, önfejű, önző, hálátlan. Mindezt elmondta róla. Csalódott benne; oda
a jó véleménye. Mi lesz vele ezek után?
- Nagyon sajnálom - mondta alig érthetően, a könnyein keresztül -, nagyon, nagyon sajnálom.
- Sajnálod! Remélem is, hogy sajnálod; s valószínűleg sokáig okod lesz rá, hogy sajnáld, ami
a mai napon történt.
- Hiszen ha lehetséges volna, ha megtehetném... - mondta Fanny, összeszedve minden erejét -
de szentül meg vagyok róla győződve, hogy sohasem tudnám boldoggá tenni, én pedig
szerencsétlen lennék.
Újabb könnyáradat; de jóllehet a könnyek ismét eleredtek, s elhangzott az a borzalmas,
tragikus szó - szerencsétlen! -, amely felhúzta a zsilipjüket, Sir Thomas arra gondolt, hátha
egy kis enyhülésnek, egy kis hajlandóságbeli változásnak is van ebben némi része, s kezdte
remélni, hogy a fiatalember személyes könyörgése talán kedvezőbb eredménnyel jár. Tudta,
hogy Fanny nagyon félénk és ideges természetű; nem éppen lehetetlen tehát, hogy ez a lelki-
állapot elmúlik, s egy kis idő, egy kis sürgetés, egy kis türelem és egy kis türelmetlenség, ha
az udvarló helyes arányban vegyíti, megteszi a hatását, mint annyi más esetben. Ha a fiatal-
ember kitartó, ha elég szerelmes, hogy kitartó legyen, nem kell feladni a reményt; s miután e
gondolatok megfordultak Sir Thomas agyában, és felderítették, így szólt, a helyzethez illő
komoly hangon, de kevésbé haragosan: - Jó, jó, Fanny, törüld meg a szemed. Semmi értelme
a sírásnak; azzal nem segítünk a dolgon. Most le kell jönnöd velem. Nem várakoztathatjuk
tovább Crawford urat. Személyesen kell megadnod a választ; kevesebbel aligha érné be; s
csakis te magyarázhatod meg neki, hogy az érzelmeidet illetően miféle téveszméknek lett
sajnos az áldozata. Én erre teljesen alkalmatlan vagyok.
Fanny azonban oly rémülten, oly kétségbeesetten tiltakozott e találkozás gondolata ellen,
hogy Sir Thomas némi megfontolás után helyesebbnek vélte, ha nem kényszeríti. Igaz, ilyen
módon valamelyest megcsappantak a fiatalemberrel és a hölggyel kapcsolatos reményei; de
amikor unokahúgára pillantott, s látta, milyen állapotba került az arca és a szeme a sírástól,
arra gondolt, hogy a rögtöni viszontlátásnak talán több lenne a kára, mint a haszna. Így azután
megelégedett azzal, hogy néhány szót intézzen hozzá, minden különösebb jelentőség nélkül, s
egyedül ment le a földszintre, magára hagyva szegény unokahúgát, hadd sírdogáljon a történ-
teken, s viaskodjon keserű érzéseivel.
Fanny mélységesen fel volt dúlva. Múlt, jelen, jövő, minden iszonyatosnak látszott. De mind
közül Sir Thomas haragja fájt a legjobban. Önző és hálátlan! Ilyennek látja! Ezt nem heveri
ki soha. Nincs senkije, aki a pártját fogná, tanácsot adna, kiállna mellette. Egyetlen barátja
távol van. Ő talán meg tudná békíteni az apját; de lehet, hogy mindannyian, kivétel nélkül,
önzőnek és hálátlannak tartanák. Talán örökre tűrnie kell a szemrehányásukat; ezt fogja látni,
hallani, érezni, valahányszor érintkezik a környezetével. Crawford úrra kétségkívül
neheztelnie kellett egy kissé; de hátha csakugyan szerelmes belé, s ő is szerencsétlen!...
Iszonyat, iszonyat, ahová csak fordul.
Sir Thomas körülbelül egy negyedóra múlva visszajött; Fanny csaknem elájult, amikor meg-
látta. De nyugodt hangon beszélt, szigorúság és szemrehányások nélkül, s Fanny magához tért
egy kicsit. S nemcsak a viselkedése, de a szavai is enyhet adtak, mert így kezdte: - Crawford
úr elment; most kísértem ki. Fölösleges elismételnem, mi történt közöttünk. Nem óhajtom az
ő érzéseinek leírásával súlyosbítani, ami most talán végbemegy benned. Csupán annyit
közlök, hogy nagyvonalúan, kifogástalan úriemberként viselkedett, s még jobban igazolta az
eszéről, szívéről és természetéről alkotott igen kedvező véleményemet. Miután értésére
adtam, mennyire szenvedsz, a legnagyobb tapintattal nyomban lemondott arról, hogy
egyelőre viszontlásson.
Fanny, aki az előbb felnézett, most újra lesütötte a szemét.
- Természetesen - folytatta a nagybátyja -, előbb-utóbb valószínűleg kérni fogja, hogy négy-
szemközt beszélhessen veled, ha csak öt percre is; ez oly természetes, oly jogos, hogy nem
lehet megtagadni tőle. De nem állapodtunk meg semmilyen időpontban; talán holnap, talán
később, majd ha lecsillapodtál egy kissé. Egyelőre nincs más dolgod, mint megnyugodni. Ne
sírj: csak kimerülsz tőle. Ha valamennyire mégis szót akarsz fogadni nekem, amit őszintén
remélek, nem adod át magad az ilyen szertelen érzéseknek, s józan belátással igyekszel
visszanyerni a lelki egyensúlyodat. Azt tanácsolom, sétálj egyet; a szabad levegő jót fog
tenni; menj ki egy órára a parkba; a bokrosban egyedül leszel, s meglátod, a levegő és a
mozgás hamarosan felüdít. Még valamit, Fanny - fordult vissza egy pillanatra -: odalent nem
óhajtom megemlíteni a történteket; még Lady Bertramnak sem. Nincs értelme, hogy
másoknak is csalódást okozzunk; te se beszélj róla.
Ezt a parancsot igazán könnyű volt megfogadni; jóságból fakadt, s Fanny valósággal elér-
zékenyült tőle. Hiszen így elkerülheti Norrisné végeérhetetlen szemrehányásait. Amikor Sir
Thomas kiment, unokahúgáról sugárzott a hála. Minden elviselhetőbb lenne, mint az ilyen
szemrehányások. Még azt is jobban kibírná, ha találkoznia kellene Crawford úrral.
Azonnal ki is ment a házból, ahogy a nagybátyja ajánlotta, s mindenben követte a tanácsát,
amennyire bírta; valóban felhagyott a sírással; valóban igyekezett lecsillapodni, és nyugodt
lelkiállapotba kerülni. Szerette volna, ha Sir Thomas látja, hogy igenis a kedvében akar járni,
szerette volna visszanyerni a jóindulatát; s még egy oka volt rá, hogy erőt vegyen magán, ha
Sir Thomas csakugyan eltitkol mindent a nagynénik elől. Most már érdemes igyekeznie,
nehogy arcával és viselkedésével gyanút keltsen; s Fanny úgy érezte, mindenre képes lenne,
csak hogy fel ne ingerelje Norris nénit.
Nem akart, igazán nem akart hinni a szemének, amikor a séta után visszament a Keleti
Szobába, s ott a következő látvány fogadta: befűtöttek, a kandallóban lobogott a tűz! Meleg
szoba! Nem, a jóból is megárt a sok: ekkora kedvesség, s éppen most, szinte fájdalmas hála-
érzettel töltötte el. Hihetetlen, hogy Sir Thomasnak egyáltalán eszébe jutott ez az apróság; de
amikor bejött a cseléd, s fát hozott a tűzre, kiderült, hogy ezután mindennap így lesz. Sir
Thomas rendelte el.
„Igazán gonosz volnék, ha mindezt hálátlansággal viszonoznám! - mondta magában Fanny. -
Isten óvjon attól, hogy hálátlan legyek!”
Vacsoráig azután már nem találkozott sem a nagybátyjával, sem Norrisnéval. Amikor
asztalhoz ültek, Sir Thomas majdnem ugyanúgy viselkedett, mint azelőtt; Fanny érezte, hogy
azt kívánja, minden maradjon a régiben, s ha neki mégis úgy rémlik, mintha másképpen
volna, csak a tulajdon rossz lelkiismerete bántja; de a nagynénje hamarosan veszekedni
kezdett vele; s amikor tapasztalnia kellett, milyen hosszasan és kéjesen taglalható pusztán az a
körülmény, hogy elment sétálni Norrisné tudta nélkül, még inkább áldotta Sir Thomas
jóságát, amiért megkímélte attól, hogy egy lényegesen nagyobb jelentőségű üggyel
kapcsolatban támadjon rá ugyanez a szemrehányó ádázság.
- Ha tudom, hogy sétálni mégy, megkértelek volna, hogy nézz be a házamba, és vigyél át
Dadusnak egyet s mást - mondta Norrisné -, így azonban mindezt magamnak kellett elintéz-
nem, pedig mondhatom, nagyon is a terhemre volt. Alig értem rá a sok dolgom közepette, s te
megkímélhettél volna a fáradságtól, ha kegyeskedsz bejelenteni, hogy elmégy. Gondolom,
mindegy lett volna, hogy a bokrosban töltöd az időt, vagy elsétálsz a házamig.
- Én ajánlottam a bokrost Fannynak, mert az a legszárazabb hely - szólt közbe Sir Thomas.
- Ó! - Norrisné elhallgatott egy pillanatra. - Ez igazán nagyon kedves magától, Sir Thomas,
de nyilván nem tudta, hogy az én házamig teljesen száraz az út. Higgye el, Fanny oda is
ugyanolyan kellemesen elsétálhatott volna, azzal a különbséggel, hogy akkor legalább valami
hasznos dolgot művel, és szívességet tesz a nagynénjének: egyedül ő a hibás. Csak be kellett
volna jelentenie, hogy elmegy hazulról... de hiába, Fanny már ilyen, sokszor megfigyeltem
nála... mindent a maga feje után akar csinálni; nem szereti, ha parancsolnak neki; ragaszkodik
a maga külön útjaihoz, ha csak teheti; nem vitás, hogy van benne egy kis titkolózó hajlam,
egy kis önfejűség és komiszság, amiről jobban tenné, ha leszokna.
Sir Thomas rendkívül igazságtalannak találta ezt az általános érvényű jellemrajzot, bár alig
néhány órája maga is hasonlóképpen nyilatkozott; s megpróbálta másra terelni a szót:
többször is megpróbálta, míg végül sikerült; Norrisné ugyanis se most, se máskor nem volt
képes belátni, milyen jó véleménye van Sir Thomasnak az unokahúgáról, s mennyire nem
kívánja, hogy Fanny pocskondiázásával magasztalják fel a saját gyerekeit. Norrisné továbbra
is Fannyt vette célba minden szavával, és majdnem a vacsora végéig dohogott a kárhozatos
séta miatt.
De a vacsora egyszer mégiscsak véget ért; s az este több nyugalmat és derűt hozott Fannynak,
mint amennyire a viharos nap után számítani mert; először is meg volt győződve róla, hogy
helyesen járt el, hogy az ítélőképessége nem vezette tévútra - a szándékai mindenesetre tiszták
voltak. Másodsorban pedig úgy érezte, bízvást remélheti, hogy a nagybátyja már nem harag-
szik annyira, s még kevésbé fog haragudni, ha elfogulatlanabbul gondolja végig az egészet, és
belátja, mert egy jó embernek be kell látnia, milyen szörnyűséges, megbocsáthatatlan, jóvá-
tehetetlen és bűnös dolog egy érzelmek nélkül kötött házasság.
Abban a hitben ringatta magát, hogy ha átesik a következő napra várható kínos találkozáson,
az ügy végérvényesen lezárul, s miután Crawford úr elment Mansfieldből, hamarosan
visszaáll a régi hangulat, mintha ez az ügy soha nem is létezett volna. Nem hihette, nem
akarta hinni, hogy Crawford urat sokáig gyötörhetnék viszonzatlan érzelmei: nem olyan
ember. London majd egykettőre kikúrálja. Londonban maga is csodálkozni fog e rövid
fellobbanásán, és hálás lesz neki, amiért józan eszével megóvta a súlyosabb
következményektől.
Miközben Fanny ilyesféle reményekkel vigasztalta magát, Sir Thomast nem sokkal tea után
kihívták a szobából; ez olyan gyakran előfordult, hogy Fanny semmi különöset nem talált
benne, s nem is gondolt rá, csak tíz perc múlva, amikor a komornyik ismét megjelent, és
félreérthetetlenül őhozzá közeledve így szólt: - Sir Thomas kéreti, szíveskedjék a szobájába
fáradni. - Fanny most már sejtette, miről lehet szó, s hirtelen feltámadt gyanúja minden csepp
vérét kiűzte az arcából; de azért nyomban felállt, és indulni készült, amikor Norrisné
rákiáltott: - Várjál, Fanny, várjál! Mit akarsz? Hová mégy? Nem kell úgy sietni. Nyugodt
lehetsz, hogy nem téged hívatnak, hanem engem - s a komornyikra nézett -, de te mindig
előretolod magad. Ugyan mit akarhatna tőled Sir Thomas? Nyilván énértem jött, Baddeley;
máris megyek. Értem jött, ugyebár; Sir Thomas engem kéret, nem pedig Price kisasszonyt?
De Baddeley rendíthetetlen maradt. - Nem, asszonyom, Price kisasszonyt; semmiképpen sem
tévedek. - S e szavakat egy árnyalatnyi mosoly kísérte, mintha azt akarná mondani: „Azt
hiszem, kegyed egyáltalán nem felelne meg a célnak.”
Norrisné végtelenül bosszúsan kénytelen volt ismét felvenni kézimunkáját; Fanny pedig
zavartan, izgatottan kiment, s mint ahogy számított rá, a következő pillanatban négyszemközt
találta magát Crawford úrral.
 Harmincharmadik fejezet

A beszélgetés nem bizonyult sem oly rövidnek, sem oly perdöntőnek, mint ahogy az egyik fél
remélte. A másik fél nem adta meg magát olyan könnyen. Oly kitartóan viselkedett, hogy Sir
Thomas igazán meg lehetett volna elégedve. Ebben nagy szerepet játszott a hiúsága, amely
eleinte megerősítette abban a hiszemben, hogy Fanny mégiscsak szereti, bár talán maga sem
tud róla; később pedig, amikor el kellett ismernie, hogy Fanny igenis tisztában van a saját
pillanatnyi érzelmeivel, abba a meggyőződésbe ringatta, hogy idővel sikerül majd a maga
kívánságai szerint átalakítania ezeket az érzelmeket.
Szerelmes volt, nagyon szerelmes; és e szerelem tüzében, amely lángra gyújtotta
nyughatatlan, lobbanékony, inkább heves, semmint gyöngéd érzésekre hajló természetét,
annál értékesebbnek tűnt fel Fanny vonzalma, minél nehezebb volt elnyerni, s annál
édesebbnek a diadal és a boldogság, amelyet kétségkívül megízlelhet, ha sikerül
rákényszerítenie Fannyt, hogy viszontszeresse.
Távol állt tőle a kétségbeesés; távol a lemondás. Minden oka megvolt rá, hogy erősen kívánja
ezt a kapcsolatot; Fanny értékei tartós boldogságot ígértek annak, aki magához köti; mostani
viselkedése is érdekmentes, tapintatos lélekre vallott (Henry Crawford e tulajdonságokat
különösen ritkának tartotta), s csak növelte a szerelmes fiatalember vágyait, és megerősítette
minden elhatározását. Crawford nem tudta, hogy a szív, amelyet ostromol, már foglalt. Ezt
nem is gyanította. Inkább úgy képzelte, hogy Fanny még sohasem nézett szembe ilyesmivel,
azért kerülte el a veszélyt; megóvta fiatalsága, belső fiatalsága, amely éppoly vonzó, mint a
külső; szerénységében észre sem vette, hogyan közeledik hozzá, s még most sem tud fel-
ocsúdni a váratlan nyilatkozat után, még most sem tudja felfogni ezt az újszerű helyzetet,
amelyről soha nem is álmodott.
Vajon nem az következik-e mindebből, hogy ha sikerül Fannyt ráeszméltetnie az igazságra,
már el is érte a célját? Crawford meg volt győződve róla. Az ő szerelme, egy ilyen ember
szerelme, ha kitartó, feltétlenül kivívja a viszonzást, méghozzá nemsokára; szinte nem is
bánta, hogy Fanny most nem szereti: oly boldogító volt a gondolat, hogy rövid időn belül
mégiscsak szeretni fogja, ha akarja, ha nem. Egy kis akadály, amit el kell hárítani, egyáltalán
nem riasztotta vissza Henry Crawfordot. Inkább pezsdítőleg hatott rá. Eddig túlságosan is
könnyen hódította meg a szíveket. Amit most tapasztal, újszerű és lelkesítő.
Fanny viszont, akinek a szemében az akadályok rég elvesztették minden varázsukat, hiszen
egyébbel sem találkozott egész életében, mindezt teljesen értetlenül fogadta. Tudomásul
kellett vennie, hogy Crawford nem áll el a szándékától; de hogy ezt miképpen teheti, miután
ő kénytelen volt olyan világosan beszélni vele, az már sehogy sem fért a fejébe. Megmondta
neki, hogy nem szereti, nem tudja szeretni, biztos benne, hogy soha nem fogja szeretni; lehe-
tetlen, hogy megváltozzon; rendkívül kínos ezzel foglalkoznia; arra kéri, soha ne is említse
többé, engedje meg, hogy most azonnal elbúcsúzzon tőle, és tekintsék az ügyet egyszer s
mindenkorra lezártnak. Amikor pedig Crawford nem hagyta ennyiben, még azt is hozzátette,
hogy úgy érzi, a kettőjük természete merőben ellentétes, bármiféle kölcsönös vonzalom
elképzelhetetlen közöttük, s alkatuknál, nevelésüknél, szokásaiknál fogva semmiképpen sem
illenek össze. Mindezt elmondta komolyan és őszintén; de mindez nem volt elég, mert
Crawford úr azonnal bizonygatni kezdte, hogy az egyéniségük igenis rokonjellegű, a
helyzetük igenis összeegyeztethető; s határozottan kijelentette, hogy nem mond le a
szerelméről, és nem adja fel a reményt!
Fanny tudta magáról, mit akart mondani, de nem látta magát, ahogyan mondta. A magatartása
gyógyíthatatlanul szelíd volt, s ő nem észlelte, mennyire eltakarja a szándék komolyságát.
Félszeg, hálás, simulékony modora azt a látszatot keltette, mintha önmagán tenne erőszakot
minden közönyös szóval: mintha önmagának csaknem annyi fájdalmat okozna, mint a fiatal-
embernek. Crawford úr már nem az a Crawford úr volt, aki Maria Bertram titkos, csalárd,
álnok udvarlójaként irtózással töltötte el, akit látni se bírt, szólni sem akart hozzá, akiben
egyetlen jó tulajdonságot sem tudott feltételezni, s akinek a vonzóerejét nem volt hajlandó
elismerni, még annyira sem, hogy kellemes embernek tartsa. Most már az a Crawford úr volt,
aki lángoló, önzetlen szerelemmel fordult hozzá; akiben minden jel szerint a legbecsületesebb
és tisztességesebb érzelmek virultak ki; aki másként el sem tudja képzelni a boldogságot, mint
egy szerelmi házasságban; aki lelkesen magasztalta szerelme tárgyát, fáradhatatlanul ecsetelte
a maga érzelmeit, s latba vetve egy nagyon tehetséges ember minden ékesszólását, meggyőző
erejét és szellemességét, váltig bizonygatta - ha ilyesmit szavakkal egyáltalán bizonygatni
lehet -, hogy a szelídségéért és a jóságáért szereti az imádott hölgyet; ráadásul pedig az a
Crawford úr volt, aki elintézte William kinevezését!
Micsoda változás! Megannyi új érdem, amely nem hagyható figyelmen kívül. A haragos
erény fennkölt hullámainak taraján, a sothertoni parkban vagy a mansfieldi színházban Fanny
méltán sújthatta megvetéssel Crawford urat; ez az újszerű közeledés azonban másmilyen
bánásmódot érdemelt. Udvariasnak kellett lennie hozzá, részvétet kellett tanúsítania. A
kérelmet megtisztelőnek kellett tartania, s akár önmagára, akár a bátyjára gondolt, mélységes
hálát kellett éreznie. Mindezek folytán magatartásában a szánalom úgy elvegyült az izga-
lommal, szavaiban a visszautasítás a lekötelezettség és a törődés kifejezéseivel, hogy egy
olyan hiú és reménykedő természet, mint a Crawfordé, joggal táplálhatott kételyeket az iránta
megnyilvánuló közöny valódiságát vagy legalább az erejét illetően; s nem is volt olyan
esztelen, mint amilyennek Fanny tartotta, amikor a beszélgetés végezetéül ismét hitet tett
állhatatos, soha nem lankadó és csüggedő vonzalmáról.
Nem szívesen vált el imádottjától, de utolsó pillantásában nem volt semmi kétségbeesés,
amely rácáfolt volna szavaira, vagy megnyugtatta volna Fannyt, hogy mégsem olyan oktalan,
mint amilyennek mutatkozott.
S ettől már Fanny haragja is feltámadt. Igenis neheztelnie kellett e szűkkeblű és önző makacs-
ság miatt. Újra előtte állt az a tapintatlanság, mások semmibevevése, amely régebben annyira
szemet szúrt neki, és viszolygásra késztette. Többé-kevésbé újra előtte állt a régi Crawford úr,
akit mélységesen elítélt. Hiszen világos, hogy nincs benne se érzés, se emberség, ha a
tulajdon élvezete forog kockán, s nincsenek elvei, amelyek a kötelesség szavával
kényszerítenek, ha a szíve hallgat.
Ilyesmiről gondolkodott Fanny odafent a szobájában, őszinte meggyőződéssel és józan
szomorúsággal, elmerengve a kandalló tüzén s a hihetetlen jóságon és gazdagságon, amit ez a
tűz képviselt; így merengett a múlton, a jelenen és azon is, ami még hátravan; s zaklatott
idegállapotában minden összekuszálódott előtte, csak azt tudta biztosan, hogy soha,
semmilyen körülmények között nem lenne képes szeretni Crawford urat, s hogy mennyei
boldogságot érez, amiért lobog a tűz a kandallójában, és ő elmerenghet fölötte.
Sir Thomasnak várnia kellett - vagy tetszett - egy napig, hogy megtudja, mi történt a fiatalok
között. Másnap azután fogadta Crawford urat, és meghallgatta a beszámolóját. Az első
pillanatban csalódást érzett: többre számított; nem hitte volna, hogy egy Crawford szabású
fiatalember, ha egy teljes óra hosszat könyörög, ilyen kevéssé tudjon megpuhítani egy olyan
szelíd természetű lényt, mint Fanny; de az udvarló határozott kijelentései és vérmes reményei
hamarosan megvigasztalták. Ha a főszereplő ennyire bízik a sikerben, neki is bíznia kell
benne.
Nem is fojtott magába egyetlen udvarias, biztató, nyájas szót sem, amely előmozdíthatta a
tervet. Méltányolta Crawford úr állhatatosságát, dicsérte Fannyt, s kapcsolatukat változatlanul
kívánatosnak minősítette. Crawford úr mindig szívesen látott vendég lesz Mansfield Parkban;
most és a jövőben maga döntheti el, legjobb belátása és érzése szerint, hogy milyen gyakran
óhajtja felkeresni őket. Fanny rokonai és barátai azonosan gondolkodnak a dologról, s azonos
a kívánságuk; mindazok, akik szeretik őt, csakis egy irányban érvényesíthetik a befolyásukat.
Minden elhangzott, ami bátorítást adhat, minden bátorító szó hálás fogadtatásra talált, s a
vendég a legjobb barátként távozott.
Abban a meggyőződésben, hogy az ügy immár a legjobb, legbiztatóbb úton halad, Sir
Thomas helyesnek vélte, ha nem háborgatja többé az unokahúgát, és megkíméli mindenféle
nyílt beavatkozástól. Úgyis olyan a természete, hogy jósággal lehet a legtöbbet elérni nála.
Elég, ha egyvalaki sürgeti. Fanny jól tudja, mit kíván a család, s ha mégis türelmet tapasztal,
annál engedékenyebb lesz. E bölcs megfontolás alapján Sir Thomas fel is használta az első
alkalmat, hogy szelíd, komoly és lefegyverzőnek szánt hangon így szóljon hozzá: - Nos,
Fanny, ismét beszéltem Crawford úrral, és pontosan megtudtam tőle, hogy áll a dolog
köztetek. Mondhatom, rendkívüli fiatalember, és bármi lesz is ennek a vége, be kell látnod,
hogy nem közönséges vonzalmat támasztottál; de mivel fiatal vagy, s még nemigen tudhatod,
hogy a legtöbb esetben milyen múlékony, változékony, állhatatlan természetű a szerelem,
nem is lepődhetsz meg annyira, mint én e bámulatos kitartáson, amely nem ismer csüggedést.
Pedig ő csak a szíve parancsának engedelmeskedik, s ezért nem vár, talán nem is érdemel
elismerést. Mivel azonban ilyen jól választott, dicséretesnek kell tartani az állhatatosságát. Ha
a választása kevésbé volna feddhetetlen, a kitartását is elítélném.
- Tessék elhinni - mondta Fanny -, őszintén sajnálom, hogy Crawford úr továbbra is... tudom,
hogy nagy kitüntetés, és rendkívül megtisztelőnek érzem; de bizonyos vagyok benne, és meg
is mondtam neki, hogy sohasem leszek képes...
- Kedvesem - vágott a szavába Sir Thomas -, hagyjuk most ezt. Éppoly jól ismerem az érzé-
seidet, mint te az én kívánságaimat és a sajnálkozásomat. Itt nincs mit mondani vagy tenni.
Mostantól fogva többé nem beszélünk erről. Semmi okod a félelemre vagy az izgalomra. Ne
gondolj rólam olyasmit, hogy képes lennék rád erőltetni bármiféle házasságot, ha vonakodsz
tőle. Én csak a te boldogságodat és javadat tartom szem előtt; s mivel Crawford úr úgy
gondolja, hogy mindkettő összefér az övével, csupán arra kérlek, viseld el, ha meg akar
győzni erről. Minden kockázat az övé. Téged nem kötelez semmi. Megígértem neki, hogy
érintkezhet veled, ahányszor csak eljön, mintha mi sem történt volna. Te pedig fogadd úgy,
mint a család többi tagja, és igyekezz szabadulni a kellemetlen emlékektől, amennyire csak
lehet. Hamarosan elutazik Northamptonshire-ből, úgyhogy még ezt a csekély áldozatot sem
kell sokszor meghoznod. Hogy mi lesz azután, senki sem tudhatja. Most pedig, kedves Fanny,
végképp lezártuk ezt a témát.
Mindebből Fannynak csak az adott megnyugvást, hogy Crawford úr nemsokára elmegy. De
azért őszintén méltányolta a nagybátyja kedvességét és türelmét; s ha arra gondolt, milyen
kevéssé sejti Sir Thomas az igazat, úgy érezte, nem csodálkozhat a magatartásán. Attól az
embertől, aki az egyik lányát hozzá tudta adni Rushworth úrhoz, igazán nem várható holmi
romantikus érzékenység. Nincs más hátra: teljesítenie kell a kötelességét, abban a reményben,
hogy az idő múltával könnyebb lesz teljesítenie, mint most.
Bár csak tizennyolc éves volt, nem tudta elhinni, hogy Crawford úr vonzalma örökké tarthat;
egy idő múlva bizonyosan meg fog szűnni, ha állandó elutasításba ütközik. Hogy mit képzelt,
mennyi idő múlva, az más kérdés. Nem lenne szép dolog, ha firtatni próbálnánk, mennyire
taksálja egy ifjú hölgy a tulajdon vonzóerejét.
Jóllehet csakugyan nem akarta újra felhozni a dolgot, Sir Thomasnak még egyszer beszélnie
kellett róla az unokahúgával: röviden elő kellett készítenie arra, hogy a két nagynénit is
kénytelen beavatni; ettől még most is tartózkodott volna, ha lehet, de hiába, rákényszerült,
mert Crawford úr egy csöppet sem volt segítségére a tapintatos hallgatásban. Crawford úr
egyáltalán nem óhajtott titkolózni. A paplakban úgyis tudtak mindent, hiszen mindkét testvére
előtt roppant élvezettel ábrándozott a jövőről, s mindenképpen vágyott rá, hogy beavatott
tanúk szeme láttára tegye meg a sikerhez vezető utat. Amikor Sir Thomas tudomást szerzett
erről, belátta, hogy a feleségét és a sógornőjét is haladéktalanul tájékoztatni kell; bár Fannyt
majdnem annyira féltette Norrisné várható felhördülésétől, mint amennyire maga Fanny
rettegett tőle. Sir Thomas elítélte a sógorasszony jó szándékú, de rossz hatású buzgalmát. Mi
tagadás, most már nem állt nagyon távol attól, hogy Norrisnét ama derék emberek közé
sorolja, akik merő jó szándékból mindig nagyon kellemetlen dolgokat művelnek.
Ezúttal azonban kellemesen csalódott benne. Kikötötte ugyanis, hogy Fanny iránt a legna-
gyobb türelmet kell tanúsítani, egyetlen szóval sem szabad említeni előtte a dolgot; Norrisné
ezt nemcsak megígérte, de meg is tartotta. Csupán az arca árulta el, hogy még jobban
meggyűlt benne a rosszindulat. Igenis pukkadt a méregtől, a keserű méregtől; de inkább azért
haragudott Fannyra, mert ilyen ajánlatot kapott, nem pedig amiért visszautasította. Ezzel
súlyosan megsértette Juliát, és belegázolt a jogaiba; Norrisné szerint ugyanis Crawford úr
Juliát illette volna meg; de ettől függetlenül azért is dúlt-fúlt Fanny ellen, mert Fannyt ő
kezdettől fogva a háttérbe szorította, s most keserves lett volna látnia, hogy akit mindig el
akart nyomni, egyszeriben ilyen magaslatokra emelkedik.
Sir Thomas több elismeréssel adózott vélt tapintatának, mint amennyit megérdemelt; Fanny
pedig szinte áldotta magában, amiért csak az arcával s nem a hangjával mutatja a bosszúságát.
Lady Bertram másképpen fogadta a hírt. Ő maga egész életében szép volt: szép és gazdag; s
igazán méltányolni tudta a szépséget és a vagyont. Ennélfogva Fanny nagyot nőtt a szemében,
amikor kiderült, hogy egy gazdag ember kéri feleségül. Úgy látszik, Fanny tényleg nagyon
csinos - amiben eddig kételkedett -, s jó partit fog csinálni; akkor pedig némi büszkeséggel
nevezheti az unokahúgának.
- Nahát, Fanny - mondta, mihelyt kettesben maradtak, s csakugyan, szinte türelmetlenül várta,
hogy kettesben maradjanak, és az arca szokatlan izgalomról tanúskodott, miközben beszélt -,
mondhatom, nagyon kellemes meglepetés ért ma reggel. Egyetlenegyszer feltétlenül beszél-
nem kell róla, Sir Thomasnak is megmondtam, hogy egyszer legalább muszáj, aztán egy szót
se többet. Gratulálok, húgocskám. - S miután kedvtelve végignézett rajta, még hozzátette: -
Hiába, nagyon jóképű család vagyunk!
Fanny elpirult, s először nem tudta, mit mondjon; majd abban a reményben, hogy eltalálja a
néni sebezhető pontját, így felelt:
- Drága nénikém, ugye nem kívánja, hogy mást tegyek, mint amit tettem? Nénikém nem
kívánhatja, hogy férjhez menjek, mert mit is csinálna nélkülem? Ugye, nem tudna nélkülözni?
- Dehogynem tudnálak, kedvesem, ha egyszer így rád mosolyog a szerencse. Nagyon jól meg
tudnék lenni nélküled, ha olyan gazdag emberhez mégy feleségül, mint Crawford úr. Be kell
látnod, húgocskám, hogy ilyen pompás ajánlatot minden lánynak kötelessége elfogadni.
Ez volt úgyszólván az egyetlen útmutatás, az egyetlen tanács, amelyet Fanny nyolc és fél év
alatt a nagynénjétől kapott. Belé is fojtotta a szót. Tudta, hogy semmi értelme nem lenne a
vitának. Ha a nagynénje nem áll mellé a szívével, az eszét ugyan hiába próbálná ostrom alá
venni. Lady Bertram egyébként roppant beszédes kedvében volt.
- Te, Fanny - mondta -, biztos a bálban szeretett beléd. Egészen biztos vagyok benne, hogy
akkor este történt a huncutság. Remekül néztél ki. Mindenki mondta. Sir Thomas is. Emlék-
szel, Chapmanné segített öltözködni. Nagyon örülök, hogy felküldtem hozzád Chapmannét.
Meg is mondom Sir Thomasnak, hogy biztos akkor este történt. - S folytatva e derűs
gondolatsort, nem sokkal utóbb hozzátette: - És tudod, mit, Fanny, ezt még Mariának sem
ígértem soha: legközelebb, ha Mopika megkölykezik, te is kapsz egy kis mopszlit.
 Harmincnegyedik fejezet

Edmund nem is tudta, mi mindent fog hallani, ha megjön. Nagy meglepetések várták. Az
első, amelyet tapasztalt, jelentőségében sem volt utolsó: mikor belovagolt a faluba, Henry
Crawfordot s a húgát pillantotta meg, amint együtt sétáltak. Edmund azt hitte - azt remélte -
hogy már messze földön járnak. A két hét leteltével azért hosszabbította meg távollétét, hogy
elkerülje Crawford kisasszonyt. Mélabús emlékezésre, gyöngéd ábrándozásokra készülve jött
vissza Mansfieldbe, amikor egyszerre csak őt látta szemtől szembe, teljes szépségében, a
bátyja karján, s hallhatta, milyen barátságosan, kétségtelenül barátságosan üdvözli az a nő,
akiről két perccel azelőtt még azt hitte, hogy hetven mérföldre van tőle, érzelmileg pedig
messzebb, sokkal messzebb, semhogy mérföldekben ki lehetne fejezni a távolságot.
Ha tudja, hogy ott találja, akkor sem remélhetett volna ilyen fogadtatást. Miután azzal a szán-
dékkal ment el; s annak a megvalósításával tért vissza, mindenre inkább számíthatott, mint
erre az örömre s e kedves, egyértelmű szavakra. Nem csoda, ha felizzott a szíve, és olyan
hangulatban ért haza, hogy kellőképpen tudta méltányolni a többi kellemes meglepetést.
Csakhamar tudomást szerzett William előléptetésének minden részletéről, s ez meg a saját
titkos boldogsága együttvéve olyan örömforrás volt, amely az egész vacsora alatt táplálta
derűjét és jókedvét.
Vacsora után, amikor kettesben maradt apjával, értesült Fanny históriájáról; így tehát meg-
ismerte az elmúlt két hét összes nagy eseményeit s a mansfieldi helyzet jelenlegi állását.
Fanny sejtette, mi történik odabent. Nyilván azért maradtak sokkal tovább az ebédlőben, mint
máskor, hogy róla beszéljenek; s amikor végre kijöttek teázni, és ő ismét Edmund szeme elé
került, rettenetesen bűnösnek érezte magát. Edmund odament hozzá, leült mellé, megfogta a
kezét, és kedvesen megszorította; s e pillanatban Fanny úgy érezte, hogy ha nem fedezné a
teáskészlet és a tea körüli foglalatosság, biztosan elárulná az érzelmeit valami megbocsátha-
tatlan kitöréssel.
Pedig Edmund nem azért tette, amit tett, hogy biztosítsa feltétlen jóváhagyásáról, és bátorítsa
- bár Fanny így értelmezte. Csupán azt akarta kifejezni, hogy együtt érez vele, s azok után,
amiket hallott, még nagyobb gyöngédséggel viseltetik iránta. Mi tagadás, az adott kérdésben
teljesen egyetértett apjával. Igaz, nem lepődött meg annyira, mint az apja, amiért Fanny kiko-
sarazta Crawfordot, hiszen nem tételezett fel benne semmiféle rokonszenvet a fiatalember
iránt, sőt, mindig is inkább az ellenkezőjét gyanította, és el tudta képzelni, milyen váratlanul
érte az ajánlat, de magát a házasságot Sir Thomas sem tarthatta volna kívánatosabbnak, mint
ő. Annak tartotta minden szempontból; s bár magasztalta Fannyt, amiért a mostani szerelmet-
lenségében azt tette, amit tett - forróbb szavakkal magasztalta, semhogy Sir Thomas teljesen
osztozhatott volna a véleményében -, azért bízvást remélte, és szentül hitte, hogy végül
mégiscsak házasság lesz belőle, s ha majd a kölcsönös vonzalom egyesíti őket, tökéletesen
boldoggá tehetik egymást nagyon is összeillő természetükkel - mert kezdte úgy gondolni, s
őszintén, hogy egymáshoz valók. Crawford elsiette a dolgot. Nem hagyott időt Fannynak,
hogy megszeresse. Mindjárt a végén kezdte. De vonzó egyénisége és Fanny simulékonysága
biztosíték arra, hogy előbb-utóbb minden a legszerencsésebben elrendeződik. Addig is, látva
Fanny zavarát, Edmund megfogadta, hogy gondosan óvakodik minden olyan szótól, pillan-
tástól vagy mozdulattól, amely ismét zavarba hozhatná.
Másnap eljött Crawford, és Edmund hazatérése címén Sir Thomas különösen jogosnak érezte,
hogy vacsorára is ott marasztalja; ennyi udvariassággal feltétlenül tartozott neki. Crawford
persze maradt, és Edmundnak bőven nyílott alkalma megfigyelni, hogyan boldogul Fannyval,
s mennyi közvetlen bátorítás olvasható ki a lány viselkedéséből; ez pedig oly kevés volt, -
mondhatni, oly elenyészően kevés (legfeljebb Fanny zavara csillantott fel néha egy szemernyi
esélyt, egy csöpp kis lehetőséget: ha a zavara nem támasztott reményt, más azután még
kevésbé), hogy valósággal csodálkoznia kellett a fiatalember kitartásán. Fanny ugyan meg-
érdemli ezt is; Edmund úgy gondolta, hogy minden türelmi próbát, minden lelki erőfeszítést
megérdemel, de őszintén bevallotta magának, hogy nincs olyan lány a földkerekségen, akit ő
tovább ostromolna, ha nem kap tőle valamivel több biztatást, mint amennyit Fanny szemében
látott. Legfeljebb azt remélhette, hogy Crawford valamivel többet lát, de ennél
megnyugtatóbb következtetést nem vonhatott le a barátjára nézve mindabból, amit vacsora
előtt, közben, és után tapasztalt.
Az est folyamán mégis történt egy-két apróság, amely biztatóbbnak látszott. Amikor Craw-
forddal együtt átment a szalonba, anyja és Fanny már ott üldögélt, s oly buzgón és szótlanul
hajoltak a kézimunkájuk fölé, mintha semmi más nem érdekelné őket a világon. Edmund nem
állhatta meg, hogy szóvá ne tegye látszólag rendíthetetlen némaságukat.
- Na, azért nem voltunk ilyen csendesek egész este - felelte az anyja. - Fanny felolvasott
nekem, s csak az előbb tette le a könyvet, amikor hallotta, hogy jöttök. - S az asztalon csak-
ugyan ott hevert egy könyv, látszott rajta, hogy nemrég csukhatták be: egy Shakespeare-kötet.
- Fanny gyakran felolvas nekem ezekből a könyvekből; most is majdnem befejezett egy
nagyon szép monológot, annak a nem tudom, kicsodának a monológját... hogy is hívják,
Fanny?... amikor meghallottunk benneteket.
Crawford felvette a kötetet. - Hadd legyek én az a szerencsés, aki őladysége szórakoztatására
befejezheti - mondta. - Azonnal megtalálom. - S óvatosan engedve, hogy a lapok maguktól
nyíljanak szét, csakugyan meg is találta, vagy legfeljebb egy-két lapot tévedett, Lady Bertram
mindenesetre meg volt elégedve, s amikor Wolsey bíboros nevét hallotta Crawfordtól, nyom-
ban rámondta, hogy ez az a monológ. Fanny egyetlen szóval vagy tekintettel sem ajánlotta fel
a segítségét; egy kukkot se szólt a bíboros mellett vagy ellen. A kézimunka lekötötte minden
figyelmét. Úgy látszott, eltökélte, hogy semmi más nem fogja érdekelni. De a műélvezet
erősebbnek bizonyult. Öt percig sem bírta ki, hogy másra figyeljen; kénytelen volt oda-
hallgatni; Crawford úr pompásan olvasott, s ő mindig roppant gyönyörűséget talált a szép
felolvasásban. Pedig szépen olvasni mást is hallott már nemegyszer; szépen olvasott a
nagybátyja, szépen az unokanővérei, Edmund nagyon szépen, de olyan magasrendű
művészettel, mint a Crawford úré, még nem találkozott soha. Sorra megszólaltatta a királyt, a
királynét, Buckinghamet, Wolseyt, Cromwellt;20 mert hallatlan érzékkel és tehetség-adta
szerencsével mindig rátalált a leghatásosabb jelenetre, minden szereplő leghatásosabb
monológjára; s éppoly mesterien tudta visszaadni a méltóságot és a büszkeséget, az
ellágyulást és a bűntudatot, mint bármi mást. A dráma élni kezdett. Crawford úr színészi
képességei egyszer már megtanították Fannyt arra, mekkora élvezetet nyújthat egy színdarab,
s a felolvasás most legalább annyira lenyűgözte, mint akkor a színészi teljesítmény; sőt, talán
még nagyszerűbb élmény volt, mert váratlanul érte, és nem kellett szenvednie az
árnyoldalától, mint annak idején, amikor együtt látta szerepelni Crawford urat Bertram
kisasszonnyal.
Edmund figyelte, hogyan támad fel az érdeklődése; szórakoztató és örvendetes látvány volt,
ahogy Fanny egyre kisebb odaadással végzi a kézimunkáját, amely kezdetben olyannyira
lekötötte; ki is esett a kezéből, de ő hozzá se nyúlt, meg se moccant, s a pillantása, amely
egész nap oly kínosan kerülte a vendéget, most egyenesen feléje irányult, rá volt szögezve,
méghozzá hosszú perceken át, úgyhogy végül Crawford is megérezte, visszanézett, a könyv
becsukódott, és a varázs megtört. Akkor Fanny ismét magába zárkózott, elpirult, s az előbbi
20
Shakespeare VIII. Henrik című drámájának szereplői.
buzgalommal vette fel a kézimunkáját; de Edmundnak ennyi is elég volt, hogy a barátja
szempontjából rózsásabbnak lássa a jövőt, s amikor szívélyes köszönetet mondott neki a fel-
olvasásért, azt remélte, hogy Fanny titkolt érzéseit is kifejezi.
- Látom, ez az egyik kedvence - mondta. - Úgy olvasott belőle, mint aki alaposan ismeri.
- Mostantól fogva biztosan az egyik kedvencem lesz - felelte Crawford -, de azt hiszem,
tizenöt éves korom óta ki se nyitottam egy Shakespeare-kötetet. Egyszer talán láttam a VIII.
Henrik-et, vagy valaki mesélte, hogy látta, már nem emlékszem pontosan. De Shakespeare-rel
valahogy akkor is megismerkedik az ember, ha nem olvassa. Ott van minden angolnak a
tudatában. A gondolatai és a szépségei annyira elterjedtek, hogy lépten-nyomon beléjük üt-
közünk; ösztöneinkkel ismerjük. Akiben van egy csöppnyi fogékonyság, akármelyik darabját
felütheti egy jó részletnél, s máris együtt tud szárnyalni a szellemével.
- Kétségtelen, hogy bizonyos mértékig szinte gyerekkorunk óta ismerjük Shakespeare-t -
mondta Edmund. - Mindenki idézi belőle a híres részeket; minden második könyvben talál-
kozunk velük, s mindnyájan Shakespeare nyelvét beszéljük, az ő hasonlatait használjuk, az ő
szemével nézzük a világot; de mindez messze van attól, ahogy maga tudta feltárni az értelmét.
Sokan vannak, akik felületesen ismerik; talán olyanok is akadnak szép számmal, akik el-
mélyedtek benne; de olyan tehetséggel, aki jól tudja felolvasni, nem mindennap találkozunk.
- Uram, végtelenül megtisztel - felelte Crawford, és tréfás komolysággal meghajtotta a fejét.
Mindkét fiatalember Fannyra pillantott: vajon ki lehet-e sajtolni belőle egy dicsérő szót; de be
kellett látniuk, hogy hiába próbálkoznának. Ő már kifejezte az elismerését, hiszen odafigyelt:
érjék be ennyivel.
Lady Bertram viszont szavakban is kifejezte csodálatát, méghozzá nyomatékosan. - Igazán
olyan volt, mintha színházban lettünk volna - mondta. - Kár, hogy Sir Thomas nem hallotta.
Crawford el volt ragadtatva. Ha a sekélyes és tunya Lady Bertram ilyesmit tudott érezni, mit
érezhetett az unokahúga, aki olyan okos és éber szellem!
- Ön igazán nagy színészi tehetség, Crawford úr - tette hozzá őladysége -, tudja, mit gon-
dolok? Egyszer még saját színháza lesz otthon, Norfolkban. Tudniillik, ha majd letelepszik a
birtokán. Komolyan mondom. Biztos vagyok benne, hogy színháza is lesz a norfolki
kastélyában.
- Gondolja, asszonyom? - kiáltotta hevesen Crawford úr. - Pedig nem lesz, nem, soha.
Tévedni méltóztatik. Everinghamben szó sem lehet színházról! De nem ám! - És Fannyra
nézett sokatmondó mosollyal, amely nyilvánvalóan ezt jelentette: „Ez a hölgy sohasem
engedné, hogy színház legyen Everinghamben.”
Edmund megértette, s azt is látta, hogy Fanny nem akarja megérteni, tehát Crawford úr
hangja önmagában véve is elég kifejező lehetett; márpedig, gondolta Edmund, ha Fanny ilyen
villámgyorsan felfogja a neki szánt bókot, ha ilyen könnyen elérti a célzást, az inkább
kedvező jel, semmint kedvezőtlen.
Azután tovább folyt az eszmecsere a felolvasás kérdéséről. Csak a két fiatalember beszélt, de
ők azután, a kandalló előtt állva, mindent megbeszéltek: a fiúiskolák jelenlegi rendszerét,
melyben teljesen megfeledkeznek a felolvasás művészetéről, semmi gondot sem fordítanak a
szükséges képzésre, aminek természetes, de néha már-már természetellenes következménye,
mint annyiszor tapasztalták, hogy felnőtt emberek, méghozzá értelmes és tájékozott emberek,
elképesztő járatlanságot és pallérozatlanságot mutatnak, ha váratlanul arra kerül sor, hogy fel
kell olvasniuk valamit, és nem győzték sorolni a példákat, a hibákat, baklövéseket és másod-
lagos okaikat: úgymint azt, hogy sok embernek fogalma sincs a hangerő kezeléséről, a kellő
árnyalásról és ejtésről, a beosztásról és tagolásról, ami viszont mind az elsődleges ok követ-
kezménye, mert a fiatalkori szoktatás és képzés hiányából fakad; és Fanny érdeklődése ismét
felébredt.
- Milyen kevéssé tanulmányozzák a felolvasás művészetét még az én hivatásomban is! -
mondta Edmund mosolyogva. - Milyen keveset foglalkoznak a tiszta hangzással, a helyes
dikcióval! No de mindez inkább a múltra vonatkozik, mint a jelenre. Most már kezd tért
hódítani az újítás szelleme; de hallgassuk meg azokat, akiket húsz, harminc, negyven évvel
ezelőtt szenteltek fel, s a legtöbb esetben érezni fogjuk, hogy úgy tanulták: más a felolvasás,
és más a prédikáció. Azóta sokat javult a helyzet. Több figyelmet fordítanak erre a kérdésre.
Kezdik felismerni, hogy a világos és hatásos előadás még a legkézenfekvőbb igazságok hir-
detésének is csak a hasznára válik; s azonkívül általánosabb a műveltség, fejlettebb a közízlés
és a kritikai érzék, mint régebben; egyre több embert találunk minden gyülekezetben, aki ért
valamit a dologhoz, van róla véleménye, és bírálni is tud.
Edmund egyszer már tartott istentiszteletet, amióta felszentelték; s miután ez kiderült,
Crawford behatóan kérdezősködni kezdett az élmény és a siker felől; Edmund szívesen
válaszolgatott, mert a kérdések ugyan könnyedén röpködtek, de csak a fürge szellem és a
baráti érdeklődés hatására, s teljesen hiányzott belőlük az a csúfolódó hajlam vagy léhaság,
amely, tudta, mélységesen bántaná Fannyt; amikor pedig Crawford a szertartás egyes
részeinek helyes előadásmódjáról kérte ki a véleményét, s úgy fejtette ki a magáét, mint aki
már sokat gondolkozott erről, méghozzá rendkívül értelmesen, akkor Edmund még nagyobb
örömöt érzett. Igen, ez a helyes út Fanny szívéhez. Udvarlás, szellemesség, kedveskedés
együttvéve sem tudná megnyerni; legalábbis távolról sem olyan hamar, mint így, a mélyről
jövő érzések és a komoly dolgokat megillető komolyság közreműködésével.
- Liturgiánknak vannak olyan szépségei - mondta Crawford -, amelyeket még a lompos,
pongyola előadásmód sem tud elrontani; de ismétlődő és terjengős részek is akadnak benne,
amelyeket csak a jó előadás enyhíthet. Legalábbis, ami engem illet, töredelmesen bevallom,
hogy nem vagyok mindig olyan figyelmes, mint kellene (itt egy pillantást vetett Fannyra);
húsz eset közül tizenkilencben arra gondolok, hogyan is kellene felolvasni azt az imádságot,
és szeretném, ha én lehetnék az, aki felolvassa. Szólt valamit? - fordult hirtelen Fannyhoz
lágyabb hangon; s miután Fanny nemmel válaszolt, újra megkérdezte: - Biztosan nem szólt?
Láttam, hogy mozog az ajka. Mintha azt akarta volna mondani, hogy igenis figyeljek oda
jobban, és ne hagyjam elkalandozni a gondolataimat. Nem ezt akarta mondani?
- Igazán nem... ön sokkal jobban ismeri a kötelességét, semhogy én... még akkor is, ha...
Elhallgatott: érezte, hogy belezavarodik, s többé egyetlen szót sem lehetett kihúzni belőle,
hiába tartott még jó néhány percig a türelmes unszolás. Akkor Crawford visszatért előbbi
helyére, s úgy folytatta, mintha ez a gyöngéd közjáték nem is szakította volna félbe.
- A jól elmondott prédikáció még a jól felolvasott imánál is ritkább. Hogy a prédikáció önma-
gában véve jó, az nem ritkaság. Jól beszélni nehezebb, mint jól fogalmazni; a fogalmazás
szabályait és fortélyait ugyanis behatóan tanulmányozzák. De egy igazán jó prédikáció,
amelyet igazán jól is mondtak el, rendkívüli élvezet. Ha ilyet hallok, mindig tiszteletet és cso-
dálatot érzek a szónok iránt, s nagy kedvem lenne papnak menni, hogy magam is prédikál-
hassak. A templomi ékesszólásban, ha csakugyan ékesszólás, van valami nagyszerűség, ami
méltó a legmagasabb rendű dicséretre és megbecsülésre. Az a szónok, aki meg tudja fogni és
le tudja bilincselni a legvegyesebb hallgatóságot, pedig nem sok téma közül választhat, s
azokat is rég elkoptatták már a középszerűek; aki újat vagy meglepőt tud mondani, aki fel
tudja kelteni a figyelmet, anélkül, hogy sértené a hallgatóság ízlését vagy próbára tenné a
türelmét, olyan ember, aki (hivatalos minőségben) minden elismerést megérdemel.
Szeretném, ha ilyen ember volnék.
Edmund nevetett.
- Igazán szeretném. Valahányszor egy kitűnő templomi szónokot hallgatok, mindig
valamiféle irigység fog el. De azért ragaszkodnék a londoni közönséghez. Csak a
művelteknek tudnék prédikálni; azoknak, akik képesek méltányolni a szónoklatomat. És azt
hiszem, nem akarnék túl gyakran a szószékre lépni; csak hébe-hóba, például tavasszal
egyszer-kétszer, miután néhány hónapig izgatottan vártak minden vasárnap; de lekötni
magam holtomiglan, azt már nem, arról szó sem lehet.
Fanny, aki akarva, akaratlan mindent hallott, önkéntelenül is megcsóválta a fejét, s Crawford
nyomban mellette termett ismét, és váltig faggatta, hogy mit akart mondani; odahúzott egy
széket, és közvetlenül melléje ült, amiből Edmund rögtön látta, hogy heves támadás készül,
sokatmondó pillantások és suttogó szavak bevetésével; ő maga tehát, amilyen halkan csak
tudott, félrehúzódott egy szögletbe, s abban az őszinte reménységben, hogy a lángoló szerel-
mesnek sikerül a drága kis Fannyból megnyugtató magyarázatot kipréselni arra a fejcsó-
válásra, felvett egy újságot, s hogy minél jobban elszigetelje magát a tárgyalás neszeitől,
dünnyögve olvasta a különféle hirdetések címeit, hogy azt mondja: „Egy pompás dél-walesi
birtok”. „Szülők és gyámok figyelmébe” és „Egy tökéletesen idomított vadászló”.
Fanny pedig mi mást tehetett: haragudott önmagára, amiért csak a szótlanságban volt erős, a
mozdulatlanságban már kevésbé; fájt neki, hogy Edmund úgy félrehúzódik; szelíd és szerény
természetének minden erejét megfeszítve igyekezett védekezni Crawford úr ellen, aki szem-
mel és szóval ostromolta, és semmi áron nem adta fel az ostromot.
- Mit jelentett az a fejcsóválás? - kérdezte. - Mit akar kifejezni? Attól tartok, hogy rosszallást.
De mit rosszallott? Mit mondtam, ami nem tetszett? Úgy gondolta, hogy helytelenül, léhán,
tiszteletlenül beszélek arról a tárgyról? Mondja meg, ha igen. Mondja meg, ha hibáztam.
Szeretném, ha kioktatna. Nem, nem, könyörgök, tegye le egy pillanatra a munkáját. Mit
jelentett az a fejcsóválás?
Hiába mondta Fanny kétszer is egymás után: - Kérem, hagyjon; nagyon szépen kérem,
Crawford úr - s hiába próbált elmenekülni tőle. Crawford ugyanazon a halk, feszült hangon,
ugyanolyan közelről tovább sürgette ugyanazokkal a kérdésekkel. Fannyban nőttön-nőtt a
nyugtalanság, s egyre kínosabban érezte magát.
- Hogy tehet ilyet, Crawford úr? Igazán csodálkozom. Meglep, hogyan képes ennyire...
- Csodálkozik? - vágott a szavába Crawford. - Meglepi? Van valami ebben a kérésemben,
amit nem ért? Azonnal megmagyarázom, miért nem hagyom békén, miért érdekel minden
pillantása és mozdulata, miért vagyok olyan kíváncsi. Egy pillanat alatt eloszlatom a meg-
lepetését.
Fanny önkéntelenül is elmosolyodott egy csöppet, de nem szólt semmit.
- Megcsóválta a fejét, amikor azt mondtam, hogy nem szívesen vállalkoznám holtomiglan a
lelkészi munkára. Igen, ez volt az a szó. Holtomiglan. Nem félek tőle. Ha akarja, lebetűzöm,
kimondom, írásba adom, tanúk előtt. Semmi ijesztőt nem találok benne. Úgy gondolta, hogy
meg kellene ijednem tőle?
- Talán úgy gondoltam - mondta Fanny, kimerülve a hiábavaló ellenállástól -, talán úgy
gondoltam, Crawford úr, kár, hogy nem mindig olyan erős az önismerete, mint amilyennek
abban a pillanatban látszott.
Crawford, aki el volt ragadtatva, hogy mégiscsak sikerült szóra bírnia, még kitartóbban ütötte
a vasat; s Fannynak, aki azt remélte, hogy e súlyos feddéssel végképp elnémítja, tapasztalnia
kellett roppant tévedését: a kíváncsiságnak új forrásai fakadtak, s új kérdések kezdtek
záporozni. Crawford nem mondott le róla, hogy végre magyarázatot kapjon. Semmiképp nem
szalaszthatta el a lehetőséget. Ilyen alkalom egyszer sem adódott, amióta Sir Thomas szobá-
jában beszélt Fannyval, s talán nem is adódik többé, mielőtt elutazna Mansfieldből. Lady
Bertram, aki az asztal túlsó oldalán ült, igazán nem volt komoly akadály, hiszen arra mindig
számítani lehetett, hogy ő csak félig van ébren, Edmund pedig változatlanul elmerült a hirde-
tésekben.
- Jó - mondta Crawford a villámgyors kérdések és a kényszeredett válaszok sorozata után -,
így is nyugodtabb vagyok, mint az előbb, mert most világosan látom, mi a véleménye rólam.
Azt tartja, hogy állhatatlan vagyok, könnyen engedek minden pillanatnyi szeszélynek, minden
csábításnak, könnyen megtántorodom. Ha ez a véleménye, nem csoda, hogy... De majd
meglátjuk. Nem szavakkal akarom meggyőzni arról, hogy a véleménye igazságtalan: nem
fogadalmakkal akarom bebizonyítani az érzelmeim állhatatosságát. A viselkedésem lesz a
szószólóm: a távollét, a távolság, az idő. Az majd bebizonyítja, hogy ha magát egyáltalán
megérdemelheti valaki, én igenis megérdemlem. Tudom, hogy mérhetetlenül fölöttem áll
minden emberi értékben; hogyne tudnám. Sohasem hittem, hogy akadhat ember a földkerek-
ségen, akiben ilyen tulajdonságok volnának, ilyen fokon. A maga lénye jobban hasonlít az
angyalokra, mint bármi, amit... nem azt mondom, hogy látunk, mert ehhez foghatót nem
látunk soha... de amit egyáltalán el tudunk képzelni. És én mégsem csüggedek. Magát nem az
fogja elnyerni, aki ugyanannyit ér, mint maga. Olyan ember nincs. De aki mindenkinél
jobban látja, hogy mit ér, s mindenkinél jobban becsüli az értékét, annak több joga van a
viszonzásra, mint másnak. Ez az, amiben bízom. Ezen a jogon állítom, hogy igenis
megérdemlem, meg fogom érdemelni; s ha egyszer majd belátja, hogy amit az érzelmeimről
mondtam, szóról szóra igaz, akkor tudom, minden okom meglehet a reményre... Hiszen
ismerem magát. Igen, drága, édes Fanny. Nem - szakította félbe önmagát, látva, hogy Fanny
döbbenten visszahőköl -, bocsásson meg. Most talán még egyáltalán nincs semmi jogom; de
hogy is nevezhetném másként? Azt hiszi, képzeletben talán más névvel illettem? Nem,
„Fannyra” gondolok, reggeltől estig, „Fannyról” álmodom estétől reggelig. Maga olyan
tapintható édességgel töltötte meg ezt a nevet, hogy most már nem illik magára semmi más.
Fanny aligha bírta volna tovább a helyén, s legalábbis megpróbált volna elmenekülni, minden
várható ellenkezéssel szembeszállva, ha végre meg nem hallja, hogy közeledik a felmentő
sereg, amelyet izgatottan várt, s amely érthetetlen okokból egyre csak késett.
Most azonban feltűnt az ünnepélyes menet, az élén Baddeley, nyomában a teáskészlet, a
kanna és a sütemények hordozói, s megváltotta gyötrelmes testi-lelki rabságától. Crawford
úrnak fel kellett állnia. Fanny szabad volt: munkát és oltalmat talált.
Edmundnak sem esett rosszul, hogy ismét gyakorolhatja a társas lények jogait és
kötelességeit. De jóllehet a tárgyalást meglehetősen hosszúnak találta, s Fanny arcán inkább
csak a bosszúság jeleit vélte felfedezni, hajlott arra a biztató feltevésre, hogy ha az egyik fél
ilyen sokat elmondott, s a másik mindent végighallgatott, abból a beszélőre nézve mégiscsak
kellett valami haszonnak származnia.
 Harmincötödik fejezet

Edmund úgy döntött, hogy teljesen Fannyra bízza, akar-e beszélni vele a Crawford-ügyről, s
ha nem hozza szóba, ő sohasem tesz róla említést; de néhány napi kölcsönös tartózkodás után
apja kérésére mégis elhatározta, hogy megpróbálja latba vetni befolyását a barátja érdekében.
A Crawford testvérek elutazásának napja már ki volt tűzve, méghozzá nem nagyon sokára; és
Sir Thomas úgy vélte, nem árt, ha a fiatalember minden segítséget megkap, mielőtt elmenne
Mansfieldből, s lankadatlan vonzalmának, melyet oly szenvedélyesen hangoztatott, minél
több tápot ad a remény.
Sir Thomas szívből óhajtotta, hogy Crawford úr ebből a szempontból sziklaszilárd jelleműnek
bizonyuljon. Szerette volna az állhatatosság mintaképét látni benne, és úgy gondolta, ennek
érdekében az lenne a legcélszerűbb, ha a próbatétel nem húzódna el túlságosan sokáig.
Edmundot nem volt nehéz rábeszélni, hogy megtegye, ami tőle telik: maga is tudni akarta,
mit érez Fanny. Hiszen mindig is őhozzá fordult minden gondjával-bajával, s Edmundnak,
aki annyira szerette, rosszul esett, hogy most nem fogadja bizalmába; remélte, sőt szentül
hitte, hogy a segítségére tudna lenni: kinek tárhatná fel a szívét Fanny, ha nem neki? Ha
tanácsra nincs is szüksége, az őszinte megnyilatkozás bizonyára könnyítene rajta. Fanny most
elhúzódik tőle, hallgat, magába zárkózik: ez természetellenes állapot, ezt a falat át kell törnie;
s Edmund könnyen meg tudta győzni magát arról, hogy Fanny is tőle várja a fal áttörését.
- Beszélni fogok vele, apám: megragadom az első alkalmat, hogy négyszemközt beszélhessek
vele - így foglalta össze a fentiekhez hasonló gondolatait; s miután Sir Thomas közölte, hogy
Fanny épp egyedül sétálgat a bokrosban, Edmund azonnal kiment utána.
- Hadd sétáljak veled, Fanny - mondta. - Szabad? - S karjába fűzte a lány karját. - Régóta
nem sétáltunk együtt, pedig milyen jó egy kellemes kis séta.
Fanny szinte nem is válaszolt, csak jelezte, hogy nincs kifogása ellene. Eléggé rossz
hangulatban volt.
- De, Fanny - folytatta Edmund egy kis szünet után -, attól még nem lesz kellemes a séta, ha
egymás mellett tapossuk ezt a kavicsos utat. Beszélned kell velem. Tudom, hogy valami
nyomja a szívedet. Tudom, hogy min töprengsz. Te is tudod, hogy tudom. Hát mindenkitől
hallanom kell róla, csak tőled nem?
Fanny izgatottan s egyben szomorúan felelte:
- Ha úgyis hall róla mindenkitől, Edmund, nekem igazán nem kell mondanom semmit.
- A tényekről talán nem; csak az érzésekről, Fanny. Azokat nem tudhatom meg mástól. De
nem akarlak faggatni. Ha nincs kedved hozzá, már be is fejeztem. Azt hittem, szeretnél
könnyíteni a lelkeden.
- Félek, hogy egészen másképpen látjuk a dolgokat, s akkor nem lenne megkönnyebbülés, ha
elmondanám, mit érzek.
- Gondolod, hogy másképpen látjuk a dolgokat? Nem biztos. Inkább azt hiszem, ha össze-
hasonlítanánk a nézeteinket, kiderülne, hogy éppoly közel állnak egymáshoz, mint mindig is;
de hagyjuk a kertelést: szerintem Crawford ajánlata nagyon előnyös, nagyon örvendetes...
lenne, ha viszonozni tudnád az érzelmeit. Természetesnek tartom, hogy az egész család
örülne, ha viszonozni tudnád; de mivel nem tudod, feltétlenül helyesen jártál el, amikor
kikosaraztad. Van ebben valami nézeteltérés közöttünk?
- Nem, dehogy! De azt hittem, maga is haragszik rám. Azt hittem, hogy ellenem van. Jaj, de
nagy kő esett le a szívemről!
- Hamarabb is leeshetett volna, Fanny, ha nem húzódsz el tőlem. De hogy is szabad fel-
tételezni rólam, hogy ellened vagyok? Hogyan képzelhetted, hogy pártolom a szerelem
nélküli házasságokat? S még ha általában könnyelműen gondolkodnék is az ilyesmiről, hogy
képzelhetted, hogy akkor is könnyelmű vagyok, ha a te boldogságod forog kockán?
- A nagybátyám nem helyeselte, amit teszek, és tudtam, hogy beszélt magával.
- Amit eddig tettél, Fanny, abban szerintem tökéletesen igazad volt. Talán nem örülök neki,
talán meg vagyok lepődve (bár még ezt sem mondhatom, hiszen ennyi idő alatt nem fejlőd-
hettek ki az érzelmeid), de tökéletesen igazat adok neked. Lehet ezen vitatkozni? Csúnya
dolog lenne. Nem szeretted őt; azért kellene elítélni, ha mégis igent mondtál volna.
Fanny hosszú napok óta nem érezte magát ilyen könnyűnek.
- Mindeddig kifogástalanul viselkedtél, s akik mást kívántak tőled, nagy tévedésben voltak.
De ezzel nincs vége a dolognak. Crawford nem úgy szerelmes, ahogy általában szokás; rop-
pant kitartó, és reméli, hogy mégiscsak sikerül olyan érzéseket támasztania benned, amilyene-
ket eddig nem sikerült. Ehhez, tudjuk, némi időre van szükség. De a végén, Fanny - s nagy
szeretettel rámosolygott -, hadd sikerüljön neki... hagyd, hogy sikerüljön. Már megmutattad,
hogy becsületes vagy, és nem a magad érdekeit nézed; mutasd meg azt is, hogy hálás a
szíved, és lehet rá hatni, s akkor te leszel a legtökéletesebb nő a világon hiszen én mindig
tudtam, hogy az leszel.
- Soha, soha, soha! Amit éntőlem akar, az nem sikerülhet soha! - ezt olyan hévvel mondta,
hogy Edmund teljesen megdöbbent; Fanny maga is elpirult, ahogy észbe kapott, s látta
Edmund arckifejezését, és hallotta a válaszát: - Soha! Fanny! Micsoda konokság... Nem
ismerek rád. Te sokkal okosabb szoktál lenni.
- Én csak azt mondom - kiáltotta Fanny rettentő kínban, gyorsan kiigazítva magát -, hogy úgy
hiszem... már amennyire bárki a jövőbe láthat... úgy hiszem, hogy sohasem fogom viszonozni
az érzelmeit.
- És én mégis remélem a legjobbakat. Tudom... jobban tudom, mint Crawford... hogy az a
férfi, aki meg akarja szerettetni magát veled (miközben te világosan látod a szándékát),
nagyon keserves feladatra vállalkozik, mert a régi vonzalmaid és szokásaid mind csatasorba
állnak vele szemben; s mielőtt elfoglalhatná a szívedet, meg kell szabadítania számos régi
köteléktől, amely élő és élettelen tárgyakhoz fűz, amelyet hosszú évek fontak ilyen szorosra, s
amelyet most az elválás puszta gondolata is csak erősít. Tudom, hogy nem szívesen válsz meg
Mansfieldtől, s ez a félelem egy ideig makacsul felvértez Crawford ellen. Sajnálom, hogy
kénytelen volt elárulni a szándékait. Sajnálom, hogy nem ismert olyan jól, Fanny, mint én.
Azt hiszem, egyesült erővel meg tudtunk volna hódítani. Az én elméleti tudásom és az ő
gyakorlati tudása együttvéve nem vallhatott volna kudarcot. Kár, hogy nem az én terveim
alapján látott munkához. De remélem, ha egy idő múlva kiderül (márpedig ki fog derülni,
abban biztos vagyok), hogy állhatatos vonzalmával igenis méltó hozzád, akkor elnyeri a
jutalmát. Nem hihetem, hogy legalább ne szeretnéd szeretni... hogy a természetes hála ne
késztetne valami ehhez hasonló érzésre. Nyilván magadnak is rosszul esik, hogy nem
szereted.
- Annyira különbözünk egymástól - mondta Fanny, kerülve az egyenes választ -, annyira
eltérő minden hajlandóságunk és szokásunk, hogy még akkor sem lehetnénk boldogok együtt,
igazán nem, ha meg tudnám szeretni. Két ilyen különböző ember még soha nem élt a világon.
Semmiben sem közös az ízlésünk. Szerencsétlenné tennénk egymást.
- Tévedsz, Fanny. Nem olyan nagy a különbség. Éppen eléggé hasonlíttok egymáshoz. Igenis
vannak dolgok, amiben közös az ízlésetek. Például szellemi téren vagy az irodalomban.
Melegszívű, jóindulatú emberek vagytok mind a ketten; s ugyan ki mondhatná, Fanny, hogy
nem vagytok egymáshoz valók, miután hallotta őt, ahogy Shakespeare-ből olvasott a múltkor,
és látott téged, ahogy hallgattad? Másról van itt szó: a kettőtök természete igenis különböző,
azt elismerem. Ő csupa élénkség, te komoly vagy; de annál jobb: a jókedve legalább téged is
felpezsdít. Te hajlamos vagy arra, hogy könnyen elcsüggedj, és felnagyíts minden nehézséget.
Az ő vidámsága majd ellensúlyozza ezt. Ő semmit se lát nehéznek, s a derűje, a jó kedélye
benned is tartja majd a lelket. Ne hidd, Fanny, hogy ez a különbség egy csöppet is akadálya
lehetne a közös boldogságotoknak. Bizonyos vagyok benne, hogy éppen ellenkezőleg, a
javatokra válik... Szilárd meggyőződésem, hogy jobb, ha a házastársak természete nem
egészen egyforma, mármint ezen a téren: élénkségben, modorban... ha az egyik jobban
kedveli a társas életet, mint a másik; ha az egyik beszédesebb, a másik inkább hallgatni szeret;
ha az egyik inkább komolyságra, a másik meg vidámságra hajlik. Ha ilyen dolgokban van
köztük némi eltérés, szentül hiszem, hogy az csak boldogabbá teszi a házasságukat.
Szélsőséges esetekről persze kár volna beszélni; s nyilván az lenne a legszélsőségesebb, ha
mindenben pontosan megegyeznének. A helyes életmódnak és viselkedésnek nincs jobb
biztosítéka, mint a szelíden és állandóan érvényesülő ellenhatás.
Fanny nagyon jól tudta, hol járnak most a gondolatai: Crawford kisasszony hatása
mindinkább visszanyerte régi erejét. Amióta hazajött, változatlan derűvel beszélt róla. Most
már esze ágában sem volt, hogy kerülje. Előző nap is ott vacsorázott a paplakban.
Miután néhány percig hagyta, hogy Edmund elmerüljön szívderítőbb gondolataiba, Fanny
úgy érezte, vissza kell térnie Crawford úrra: - Nemcsak a természetét érzem a magamétól
teljesen idegennek, bár azt hiszem, ebben a tekintetben is túlságosan nagy, szinte
felmérhetetlen közöttünk a különbség; a jókedve sokszor nyomasztóan hat rám: de van benne
valami, amit még jobban elítélek. Meg kell mondanom, Edmund, hogy a jellemében is találok
kivetnivalót. A színdarab óta egyformán rossz véleményem van róla. Akkor nagyon jól láttam
a viselkedését, s olyan helytelennek, olyan önzőnek találtam... most már elmondhatom, hiszen
mindez a múlté... olyan helytelenül viselkedett szegény Rushworth úrral szemben, nem
törődött vele, hogy nevetségessé teszi, vagy fájdalmat okoz neki, és úgy udvarolgatott
Mariának, hogy... egyszóval, az a benyomás, amely a színdarab idején alakult ki bennem,
nem múlhat el soha.
- Kedves Fanny - felelte Edmund, aki szinte végig se hallgatta -, sem őt, sem mást nem
szabad annak alapján megítélni, amit akkor mutatott, az általános esztelenség idején. Nagyon
nem szívesen gondolok vissza arra az időre. Maria is hibás volt, Crawford is hibás volt, mind-
annyian hibásak voltunk, de senki sem volt olyan hibás, mint én. Hozzám képest a többiek
ártatlan bárányok. Én nyitott szemmel követtem el az egész őrültséget.
- Mint kívülálló - mondta Fanny -, én talán többet láttam, mint maga, és az a véleményem,
hogy Rushworth úr néha igenis féltékeny volt.
- Nagyon valószínű. Nem is csoda. Minden helytelen volt, amit csináltunk. Még most is
háborgok, amikor eszembe jut, hogy Maria ennyire meg tudott feledkezni magáról; de ha ő
képes volt rá, ne csodálkozzunk a többieken.
- A színdarab előtt, ha nem tévedek, Julia meg volt győződve arról, hogy Crawford úr neki
udvarol.
- Julia! Igen, nekem is mondta valaki, hogy Crawford szerelmes Juliába, de ennek semmi jelét
nem láttam soha. Hidd el, Fanny, én vagyok a legboldogabb, ha dicsérhetem a húgaimat, de
nagyon könnyen el tudom képzelni, hogy az egyik vagy a másik, vagy mind a kettő a
kelleténél valamivel jobban szerette volna, ha Crawford a lábai előtt heverne, és ezt az óhaját
meglehetősen oktalanul éreztette is vele. Emlékszem rá, mennyire odavoltak érte; s ha egy
ilyen élénk természetű és talán egy kissé könnyelmű férfi, mint Crawford, bátorítást kap,
esetleg hajlamos arra, hogy... De nagyon messzire azért így se mehetett, hiszen nyilván nem
akart tőlük semmit: a szíve neked volt fenntartva. S meg kell mondanom, hogy éppen ettől
nőtt óriásit a szememben. Jobb bizonyítványt nem állíthatott volna ki magáról; megmutatta,
hogy értékelni tudja a családi boldogság és a tiszta érzelmek áldását. Megmutatta, hogy a
rossz példa, a nagybátyjáé, nem fogott rajta. Egyszóval megmutatta, hogy olyan ember,
amilyennek mindig is szerettem volna hinni, bár attól féltem, hogy nem olyan.
- Biztos vagyok abban, hogy komoly dolgokról nem úgy gondolkodik, mint kellene.
- Mondd inkább azt, hogy komoly dolgokról egyáltalán nem gondolkodott eddig: akkor
sokkal közelebb jársz az igazsághoz. Ki lepődne meg rajta, ha tudja, milyen nevelést kapott, s
milyen volt a tanácsadója? Nem azon kell-e csodálkoznunk inkább, hogy az adott
körülmények között mind a két testvér mégis ilyen emberré tudott fejlődni? Elismerem, hogy
Crawfordot mindeddig főleg az érzései kormányozták. Általában jó érzések - szerencsére. A
többit majd megkapja tőled; s az a legnagyobb szerencséje, hogy az érzései egy ilyen nőhöz
kötik... aki sziklaszilárdan kitart az elveiben, és ugyanakkor oly kedves és szelíd, hogy éppen
ezzel tudja őket a legjobban elfogadtatni. Igazán ritka szerencsés kézzel választotta meg az
élettársát; boldog leszel mellette, Fanny; tudom, hogy boldoggá tesz; de te még többet teszel
majd érte: mindent kihozol belőle, amire képes.
- Nem mernék ilyesmire vállalkozni - kiáltotta Fanny megbicsakló hangon -, túl nagy lenne a
felelősség!
- Hát persze, a szokásos kishitűséged! Neked minden feladat nehéz! Jó, én talán nem tudom
megváltoztatni az érzéseidet, de remélem, lesz, akinek mégiscsak sikerül. Őszintén bevallom,
hogy nagyon szeretném. Igazán a szívemen viselem Crawford javát. A te boldogságod után,
Fanny, az övét teszem a második helyre. Tudnod kell, hogy egyáltalán nem vagyok
közömbös iránta.
Fanny tudta: annyira tudta, hogy nem is válaszolt semmit, s vagy ötven lépést ment tovább
szótlanul, gondolataiba merülve. Végül Edmund kezdte újra:
- Nagyon jólesett hallanom tegnap, amit a húga mondott: annál is jobban, mert nem számí-
tottam rá, hogy ilyen helyesen ítéli meg a dolgot. Tudtam, hogy nagyon szeret téged, de
mégis féltem, hátha nem becsül eléggé, és nem tart méltónak a bátyjához: hátha sajnálja, hogy
nem valami előkelő, gazdag nőt választott. Féltem, hogy elfogulttá teszi az a sok világi
bölcsesség, amivel teletömték a fejét. De nem volt rá semmi okom. Úgy beszélt rólad, Fanny,
hogy bárki meg lehetett volna elégedve. Éppoly őszintén kívánja ezt a házasságot, mint a
nagybátyád vagy én magam. Hosszasan elbeszélgettünk róla. Én nem mertem volna
megpendíteni, bár nagyon is érdekelt a véleménye, de öt perce sem ültem náluk, amikor ő
hozta szóba, abban a nyíltszívű, bájosan egyéni, csupa ötlet modorban, amely annyira
jellemző rá. Grantné jót nevetett rajta, hogy milyen szenvedélyes.
- Hát Grantné is ott volt?
- Ott; amikor megérkeztem, kettesben találtam őket; s miután elkezdtünk beszélni rólad,
Fanny, abba se hagytuk, amíg Crawford és dr. Grant be nem jött.
- Több mint egy hete nem találkoztam Crawford kisasszonnyal.
- Tudom, panaszkodott is; de belátja, hogy talán így volt a legjobb. Azért még találkozni
fogsz vele, mielőtt elutazna. Nagyon haragszik rád, Fanny; erre légy felkészülve. Legalábbis
azt mondja, hogy nagyon haragszik, de képzelheted, milyen az ő haragja. Inkább csak testvéri
bosszúság és csalódás, mert azt szeretné, ha a bátyja mindent megkapna, amit kíván, abban a
pillanatban. Meg van bántva, mint ahogy te is megbántódtál volna William miatt; de azért
szívből szeret és becsül téged.
- Tudtam, hogy nagyon fog rám haragudni.
- Drága Fanny - kiáltotta Edmund, jobban magához szorítva a karját -, semmi okod, hogy
keseregj a haragján. Jólesik neki egy kis haragos nyelvelés, de hidd el, az ilyennek nagyobb a
füstje, mint a lángja. Nem is fér harag az ő szívébe, csak szeretet és kedvesség. Kár, hogy
nem hallottad, milyen szavakkal dicsért; kár, hogy nem láttad az arcát, amikor azt mondta,
hogy muszáj Henryhez menned feleségül. És megfigyeltem, hogy mindig csak „Fannynak”
emleget, pedig azelőtt nem így szokta; és csupa testvéri szeretet volt a hangjában.
- És mit mondott Grantné... ha mondott valamit... vagy nem maradt ott végig?
- De igen, és tökéletesen egyetértett a húgával. Szavamra, Fanny, azt hiszem, ez a kikosarazás
volt életük legnagyobb meglepetése. Úgy látszik, nem érik fel ésszel, hogy ki tudtál kosarazni
egy olyan embert, mint Henry Crawford. Én védtelek, amennyire tőlem tellett; de mi tagadás,
ahogy felsorakoztatták az érveiket... Sürgősen jobb belátásra kell térned, ha azt akarod, hogy
ne tartsanak bolondnak. Ugyan, csak tréfálok... Már abba is hagytam. Ne fordulj el tőlem.
- Eddig azt hittem - mondta Fanny, miután összeszedte magát, és egy kis erőt gyűjtött -, azt
hittem, minden nő el tudja képzelni egy másikról, hogy talán nem fogadja szívesen egy férfi
közeledését, vagy legalábbis nem szerelmes bele, bár az a férfi csakugyan közkedveltségnek
örvend. Még akkor is, ha ő a legtökéletesebb lény a világon, gondolom, nem kellene biztosra
venni, hogy megfelel minden nőnek, aki neki véletlenül megfelel. De tegyük fel, hogy nekik
van igazuk, és fogadjuk el, hogy Crawford úr csakugyan olyan nagyszerű ember, amilyennek
a testvérei tartják: hogyan is tudtam volna rögtön viszonozni minden érzését? Teljesen várat-
lanul ért az ajánlata. Az addigi viselkedéséből nem is sejthettem a szándékait; vagy azt várták,
legyek jó szívvel iránta pusztán azért, mert a jelek szerint alig vesz rólam tudomást? Határ-
talan önhittség lett volna, az én helyzetemben, ha Crawford úrról kezdek álmodozni. A
testvérei, akik olyan sokra tartják, nyilván ugyanígy gondolkoztak volna, ha semmilyen
szándékot nem tapasztalnak a részéről. Hát akkor hogyan... hogyan szerethettem volna belé
abban a pillanatban, amikor kijelentette, hogy ő szeret? Honnan vettem volna elő azokat az
érzéseket mindjárt az első szóra? A testvérei énrám is gondolhatnának, nemcsak őrá. Minél
kitűnőbb ember, annál helytelenebb lett volna, ha egyáltalán eszembe jut ilyesmi. És...
nagyon eltér a véleményünk a női természetről, ha azt képzelik... márpedig úgy látom, azt
képzelik... hogy egy nő ilyen hamar viszonozni tud bármiféle érzelmet.
- Édes, drága Fanny, végre kibújt a szög a zsákból. Tudtam, hogy erről van szó, és tisztellek,
becsüllek érte. Így képzeltem én is. Éreztem, hogy meg tudlak érteni. Szóról szóra ugyanezt a
magyarázatot adtam elő helyetted a barátnődnek és Grantnénak, és valami hatást el is értem
vele, bár a te melegszívű barátnődet nem lehetett egészen leszerelni, olyan lelkesen rajong
Henryért. Megmondtam nekik, hogy nincs még egy ember a világon, akinek olyan sokat
jelentene a megszokás és olyan keveset az újdonság, mint neked; hogy Crawford nyilatkozata
éppen azért nem lehetett eredményes, mert újszerű volt. Csak ártott neki, hogy olyan
meglepő, váratlan dolgokkal állt elő, mert te mindentől viszolyogsz, ami szokatlan: és így
tovább, és így tovább, hogy jobban rávilágítsak a természetedre. Aztán sokat nevettünk,
amikor Crawford kisasszony elmondta, hogyan akarja biztatni a bátyját. Talán buzdítólag hat
rá, ha megnyugtatjuk, hogy van remény: szerelme idővel biztosan viszonzásra talál, és tízévi
boldog házasság után rendkívül szívesen fogadják majd a közeledését.
Erre mosollyal illett válaszolni; bár nem volt könnyű dolog. Fanny teljesen megzavarodott.
Félt, hogy nem viselkedett helyesen: túl sokat mondott, eltúlozta a szükséges óvatosságot; az
egyik veszélytől óvakodva kitette magát a másiknak; s attól, hogy vissza kellett hallania
Crawford kisasszony élénk szavait, éppen most és éppen erről a kérdésről, még jobban meg-
gyűlt benne a keserűség.
Edmund látta, milyen gyötrött és szomorú az arca; nyomban el is határozta, hogy nem
folytatja a vitát, és többször még csak meg sem említi Crawford nevét, ha nem biztos, hogy
kellemes gondolatokat indíthat el vele. Ehhez tartva magát, egy idő múlva így szólt:
- Hétfőn elutaznak. Ezek szerint számíthatsz rá, hogy holnap vagy vasárnap találkozol a
barátnőddel. Hétfőn mennek el; s én kis híján hagytam magam rábeszélni, hogy éppen hétfőig
maradjak Lessingbyben! Majdnem megígértem. Pedig milyen más lett volna minden, ha
maradok! Talán életem végéig se hevertem volna ki azt az öt-hat napot, amivel
meghosszabbítom az ott-tartózkodásomat.
- Szó volt róla, hogy tovább marad?
- De mennyire. Nagyon kedvesen marasztaltak, és nem sok hiányzott hozzá, hogy beadjam a
derekam. Ha csak egy levelet is kaptam volna Mansfieldből, az itteni helyzetről, majdnem
biztos, hogy ott maradtam volna; de nem tudtam, mi történt itt az elmúlt két hét folyamán, és
úgy gondoltam, hogy elég sokáig voltam távol.
- Jól érezte ott magát?
- Jól; azaz, ha mégse, csak a saját lelkiállapotomat okolhatom érte. Mindenki nagyon kedves
volt hozzám. Azt hiszem, ők már nem találtak engem olyan kedvesnek. Rosszkedvet vittem
magammal, és nem tudtam szabadulni tőle, amíg vissza nem értem Mansfieldbe.
- Milyenek az Owen kisasszonyok? Össze tudott barátkozni velük?
- Hogyne, nagyon is. Kedves, jó kedélyű, egyszerű lányok. De én már el vagyok kényeztetve,
Fanny: az átlagnők társasága már nem elég jó nekem. Aki megszokta az okos nőket, nem tud
mit kezdeni az ilyen jó kedélyű, egyszerű lányokkal. Te meg Crawford kisasszony nagyon
igényessé tettetek.
De Fanny kimerültsége és rossz hangulata még ettől sem csökkent. Edmund látta az arcán;
szavakkal nem lehetett eloszlatni; nem is próbálkozott többé, és szelíden, de határozottan,
mint egy jóindulatú pártfogó, visszavitte unokahúgát a házba.
 Harminchatodik fejezet

Edmund most már úgy hitte, hogy mindent tud, amit Fanny egyáltalán elmondhatott vagy
sejtethetett az érzelmeiről, és tökéletesen meg volt elégedve. Igazolódott az a feltevése, hogy
Crawford elsiette a dolgát, s Fannynak időt kell hagyni, hogy előbb megbarátkozzék a gondo-
lattal, azután pedig meg is kedvelje. Ha már nem lesz szokatlan neki, hogy Crawford szerel-
mes belé, talán nem nagyon sokára viszonozni is tudja majd az érzelmeit.
A beszélgetés alapján kialakult véleményét közölte apjával, s arra kérte, többet ne is szóljanak
Fannynak: ne próbálják befolyásolni vagy rábeszélni; bízzanak mindent Crawford udvarlására
és a Fanny lelkében végbemenő természetes folyamatokra.
Sir Thomas megígérte, hogy úgy lesz. Valószerűnek találta Edmund helyzetjelentését; elhitte,
amit Fanny érzéseiről mondott, bár egyáltalán nem örült neki; ő ugyanis kevésbé bízott a
jövőben, mint a fia, s attól tartott, hogy ha ilyen hosszú várakozási és szoktatási időre van
szükség, amíg Fanny kedvezően tudja fogadni Crawford udvarlását, addigra talán már nem
lesz mit fogadnia. De nem tehetett mást, kénytelen volt belenyugodni, és remélte a leg-
jobbakat.
Amióta Edmund megemlítette, hogy a „barátnője” - így nevezte Crawford kisasszonyt - fel
fogja keresni, Fanny állandó rettegésben élt. Hiszen a húga Crawfordnak, részrehajló és
haragos testvér, aki nem szokta féken tartani a nyelvét, másrészt pedig magabiztos és fölé-
nyes: tehát mindenképpen félni kell tőle. Rosszallása, éleslátása és ujjongása egyformán
ijesztőnek ígérkezett, s Fanny csak abból a reményből merített vigaszt, hogy talán mások is
jelen lesznek a találkozásnál. Éppen ezért lehetőleg nem tágított Lady Bertram mellől,
elkerülte a Keleti Szobát, és nem ment egyedül sétálni a bokrosba, nehogy rajtaütés érje.
Óvatossága nem volt hiábavaló. Crawford kisasszony, amikor végül megjött, a reggelizőszoba
biztos fedezékében találta, a nagynénjével együtt; s miután az első kínos percek elmúltak, és
Crawford kisasszony a vártnál sokkal kevésbé éles pillantások és szavak próbájának vetette
alá, Fanny kezdte remélni, hogy egy félórányi kibírható izgalommal megússza az egészet. Ez
a remény azonban túlságosan vérmesnek bizonyult: Crawford kisasszony sohasem volt a
körülmények rabja. Eltökélte, hogy négyszemközt fog beszélni Fannyval, tehát nem sok idő
múlva halkan így szólt hozzá: - Néhány percig beszélnünk kell valahol - s e szavak heves
lüktetésre késztették Fanny ereit és idegszálait. Tiltakozásról szó sem lehetett. Ellenkezőleg,
Fanny, aki megszokta, hogy mindig azonnal engedelmeskedjék, szinte nyomban felállt, és
előreindult, ki a szobából. Kegyetlen érzések gyötörték, de mást nem tehetett.
Mihelyt kiértek az előcsarnokba, Crawford kisasszony arcáról lefoszlott az önfegyelem.
Pajkos, de kedves szemrehányás volt a mozdulataiban, ahogy megrázta a fejét, s kézen fogta
Fannyt, mintha ott helyben rá akarná kezdeni. De csak ennyit mondott: - Csúnya, rossz lány!
Most aztán alaposan megmosom a fejét - és volt benne annyi tapintat, hogy ne folytassa, amíg
négy fal között nincsenek. Fanny rögtön elindult a lépcsőn, és abba a szobába vezette látoga-
tóját, amely most már télen is mindig alkalmas volt a vendégfogadásra; szorongva nyitotta ki
az ajtót, és felkészült rá, hogy olyan kínos jelenetben lesz része, amilyet ez a szoba még soha-
sem látott. Egyelőre azonban megmenekült a vésztől, mert Crawford kisasszony gondolatai
hirtelen másfelé fordultak: igen nagy hatást tett rá, hogy ismét a Keleti Szobában találja
magát.
- Ó - kiáltott fel rendkívül élénken -, hát itt vagyok megint? A Keleti Szoba! Egyszer már
voltam ebben a szobában - s körülnézett, mintha fel akarná idézni az akkori eseményeket -,
egyetlenegyszer. Emlékszik rá? Próbára jöttem. Aztán az unokabátyja is megjött; együtt
próbáltunk. Maga volt a közönségünk és a súgónk. Az a csodálatos próba. Sohasem fogom
elfelejteni. Itt voltunk, éppen itt, a szobának ebben a részében; itt állt az unokabátyja, itt
álltam én, itt a székek. Miért is kell az ilyesminek elmúlnia?
Fanny szerencséjére, nem kívánt választ. Csak önmagával tudott foglalkozni. Elmerült az
édes emlékekben.
- Milyen különös volt az a jelenet, amit próbáltunk! A tárgya olyan... olyan... hogy is
mondjam csak? A házasságról szólt: ő elmondta, mi az, rá akart beszélni. Mintha most is
előttem volna: igyekszik olyan higgadtan, kimérten viselkedni, ahogy Anhalthoz illik, és csak
mondja a két hosszú tirádát. „Ha két együttérző szívet összefűz a hitvesi kötelék, a házasélet
boldog életet jelent.” Az arca, a hangja, ahogy ezeket mondta, úgy az emlékezetembe
vésődött, hogy azt hiszem, nem homályosulhat el soha. Furcsa, rendkívül furcsa, hogy épp
egy ilyen jelenetet kellett előadnunk! Ha azt mondanák, hogy újraélhetek egy hetet az
életemből, én azt a hetet választanám... a színház hetét. Mondhat, amit akar, Fanny: igenis,
azt; mert soha nem voltam olyan tökéletesen boldog. Amikor ő, a hajthatatlan megadta
magát! Nincs rá szó, hogy micsoda gyönyörűség volt. De sajnos aznap este mindennek vége
lett. Éppen aznap este jött meg a nagybátyja, a lehető legrosszabbkor. Szegény Sir Thomas,
önt bizony nem fogadták valami nagy örömmel! Ne higgye, Fanny, hogy most is
tiszteletlenül akarok nyilatkozni Sir Thomasról, bár akkor, mi tagadás, heteken át gyűlöltem.
Nem, most már őszintén becsülöm. Ilyen családfő illik ehhez a családhoz. Nem; szomorúan
kijózanodva csak annyit mondhatok: most már valamennyiüket szeretem. - S annyi érzés,
annyi elfogódottság volt a hangjában, amennyit Fanny még sohasem tapasztalt nála: ezt,
most, nagyon rokonszenvesnek találta. Crawford kisasszony elfordult egy pillanatra, hogy
összeszedje magát. - Látja, kaptam egy kis rohamot, amikor ebbe a szobába léptem - mondta
aztán tréfás mosollyal -, de már elmúlt; üljünk hát le, és helyezzük magunkat kényelembe;
mert ami a fejmosást illeti, Fanny, hiába volt feltett szándékom, most már sehogy se visz rá a
lélek. - S nagy szeretettel megölelte. - Kedves, jó Fanny! Ha arra gondolok, hogy most látom
utoljára, ki tudja, meddig, nem tehetek mást: csak szeretni tudom.
Fanny meghatódott. Ezt várta a legkevésbé, és érző szíve csak ritkán tudott ellenállni az
„utoljára” szó mélabús hatásának. Sírva fakadt: ha kétszer annyira szerette volna Crawford
kisasszonyt, akkor sem sírhatott volna jobban; Crawford kisasszony pedig, akit ez az érzelmes
látvány még inkább meglágyított, gyöngéden ölelte tovább, s azt mondta: - Nagyon nem
szívesen hagyom el. Ott, ahová megyek, senki se lesz ilyen kedves nekem. Ki meri azt
mondani, hogy mi ketten nem leszünk mégis testvérek? Tudom, hogy azok leszünk. Érzem,
hogy szoros kapcsolatra születtünk, és a könnyeiből látom, hogy maga is úgy érzi, drága
Fanny.
Fanny összeszedte magát, de csak a hallottak egy részére válaszolt: - De hiszen jó barátoktól
jó barátokhoz megy. Az egyik legjobb barátnőjéhez, nem igaz?
- Hogyne, igen. Fraserné régi jó barátnőm. De semmi kedvem sincs elmenni hozzá. Folyton
csak azokra a barátaimra gondolok, akiket itt kell hagynom: drága nővéremre, magára és az
egész Bertram családra. Maguk mind szív-emberek: nemigen akad párjuk a nagyvilágban.
Bizalommal és biztonsággal töltenek el, nem úgy, mint mások. Miért is nem úgy beszéltem
meg Frasernével, hogy csak húsvét után megyek hozzá, mindenképp alkalmasabb idő lett
volna, de most már nem lehet lemondani. Tőle pedig a nővéréhez, Lady Stornawayhez kell
mennem, kettőjük közül tulajdonképp ő volt a jobbik barátnőm, bár az elmúlt három évben
nem sokat törődtem vele.
E szavak után a két lány hosszú percekig nem szólt semmit, ki-ki gondolataiba merült; Fanny
azon tűnődött, mennyiféle barátság létezik a világon, Maryt pedig kevésbé filozofikus
kérdések foglalkoztatták. Végül is ő kezdte újra:
- Milyen jól emlékszem rá, amikor elhatároztam, hogy feljövök magához, és elindultam a
Keleti Szoba felé, bár fogalmam se volt róla, hogy merre keressem! Milyen jól emlékszem,
miket gondoltam, amikor végül megtaláltam. Benéztem, és megláttam magát, ahogy ennél az
asztalnál kézimunkázik; aztán az unokabátyja meglepetése, amikor benyitott, és engem is itt
talált! No és a nagybátyja hazatérése, éppen aznap este! Azt persze sohasem lehet elfelejteni.
Néhány pillanatra újabb tűnődés következett, de Mary hamarosan kitépte magát belőle, s
ostrom alá vette barátnőjét:
- Fanny, kedvesem, még sohasem láttam ilyen merengőnek! Remélem, az a valaki jár az
eszében, aki mindig csak magára gondol. Ó, ha legalább egy kis időre átröpíthetném a mi
városi köreinkbe, hogy lássa, mit szólnak ott a sikeréhez! A népes hölgykoszorút, ahogy
irigykednek és pukkadoznak, és leesik az álluk, és nem akarnak hinni a fülüknek, ha meg-
hallják, mit művelt Henryvel! Ő ugyanis egy csöppet sem óhajt titkolózni, olyan, mint a
lovagregények hősei, kérkedik a láncaival. Londonba kellene jönnie, Fanny, hogy értékelni
tudja a hódítását. Ha látná, milyen hévvel udvarolnak Henrynek, és Henry miatt nekem is!
Most, hogy a maga bűvkörébe került, Fraserné távolról sem lesz olyan boldog velem. Ha
megtudja, mi a helyzet, azt hiszem, alig várja majd, hogy visszajöjjek Northamptonshire-be;
Fraser úrnak ugyanis van egy lánya az első házasságából, akit a felesége rettentően szeretne
férjhez adni, elsősorban Henryhez. Mit el nem követett, hogy megfogja! Maga olyan
ártatlanul és szelíden ül itt, fogalma sincs róla, mekkora szenzációt fog kelteni, milyen
kíváncsiak lesznek magára, micsoda kérdésáradatra kell majd válaszolnom! Szegény
Margaret Fraser, egy percnyi nyugtom nem lesz tőle: írjam le annak a Fanny Price-nak a
szemét, a fogait, s hogy melyik cipésznél dolgoztat. Szeretném, ha Margaret minél előbb
férjhez menne, szegény barátnőm miatt, mert azt hiszem, Fraserék körülbelül olyan
boldogtalanok, mint a legtöbb házaspár. Pedig annak idején nagyon előnyösnek látszott a
parti; Janet számára. Mindnyájan tapsoltunk hozzá. Szó sem lehetett róla, hogy nemet
mondjon: Fraser úr gazdag volt, neki nem volt semmije; de aztán férjemuram egyszerre csak
kimutatja azt a kellemetlen, követelőző természetét, és megkívánja egy fiatal nőtől, egy
huszonöt éves gyönyörű fiatal nőtől, hogy ugyanolyan komoly legyen, mint ő. És a barátnőm
sem úgy bánik vele, ahogyan kellene: nem tudja ügyesen kezelni. Állandóan ingerült a
légkör, ami - hogy csúnyábbat ne mondjak - nem illik egy úri családhoz. Ha náluk leszek,
csak a legnagyobb tisztelettel gondolhatok majd vissza arra, hogy a mansfieldi paplakban
egészen másféle hang uralkodik a házastársak között. Akármilyen ember is dr. Grant,
tökéletesen megbízik a nővéremben, és többé-kevésbé figyelembe veszi a véleményét, amiből
látszik, hogy csakugyan szereti; Fraseréknél ilyesmit hiába keresnénk. Én már soha többé
nem szakadok el Mansfieldtől, Fanny. A nővéremnél eszményibb feleséget és Sir Thomas
Bertramnál eszményibb férjet nem tudok elképzelni. Szegény Janet csúnyán megjárta, pedig
igazán nem tehet róla; nem hűbelebalázs módjára ugrott bele a házasságba: senki se
mondhatja, hogy nem volt elég körültekintő. Három teljes napig gondolkodott, mielőtt választ
adott volna, és közben megkérdezte minden okos ismerősét, elsősorban drága, megboldogult
nénikémet, akinek olyan élettapasztalata volt, hogy a társaságába tartozó fiatalok mindig a
legnagyobb bizalommal fordulhattak hozzá tanácsért: és ő határozottan Fraser úr mellett
nyilatkozott. Hiába, úgy látszik, boldog házasságra nincs garancia. A másik barátnőmet,
Florát már nem tudnám így megvédeni, ő ugyanis faképnél hagyott egy nagyon helyes
lovastestőrt, és inkább azt a szörnyű Lord Stornawayt választotta, akinek körülbelül annyi
esze van, Fanny, mint Rushworth úrnak, csak sokkal rosszabb a külseje, és egészen sötét
jellem. Én már akkor is sejtettem, hogy Flora ostobaságot művel, mert annak az embernek
még csak úri formája sincsen, azóta pedig mélységesen meggyőződtem róla. Egyébként azon
a télen, amikor bevezették a társaságba, Flora Ross majd elepedt Henryért. De sose jutnék a
végére, ha minden nőt fel akarnék sorolni, aki tudomásom szerint szerelmes volt belé. Csak
maga, Fanny, maga kis szívtelen, maga tud ilyen közömbös lenni iránta. De csakugyan olyan
közömbös-e, mint ahogy mondja? Dehogyis, dehogyis: látom az arcán.
Fannynak csakugyan lángolt az arca e pillanatban: aki eleve gyanakodott rá, most igazolva
láthatta a gyanúját.
- Drága gyermek! Nem akarom bosszantani. Majd csak elintéződik minden. De, édes Fanny,
vallja be: a kérés nem érte olyan váratlanul, mint ahogy az unokabátyja képzeli. Lehetetlen,
hogy ne gondolt volna rá már előbb is... hogy ne sejtette volna, mi készül. Látnia kellett, hogy
ő minden rendelkezésére álló eszközzel igyekszik megnyerni a tetszését. Az az odaadó
viselkedése a bálban! És a bál előtt, a nyaklánc! Maga tudta, hogy mit jelent. Úgy zavarba
jött, hogy öröm volt nézni. Pontosan emlékszem rá.
- Hát a bátyja előre tudott a nyakláncról? Jaj, Crawford kisasszony, ez nem volt szép dolog.
- Hogy tudott-e róla! Ő találta ki az egészet, ő volt az értelmi szerző. Szégyellem, hogy
nekem nem jutott az eszembe, de aztán boldogan vállaltam a megbízást, mindkettőjük
érdekében.
- Nem tagadom, hogy gondoltam erre, és féltem is tőle - felelte Fanny -, a maga arckifejezé-
sében ugyanis volt valami aggasztó... de az első pillanatban még nem... akkor még nem
gyanakodtam... kérem, higgye el. Kész vagyok megesküdni rá. Ha csak egy kicsit is sejtem, a
világért sem fogadtam volna el a nyakláncot. S hogy a bátyja nem viselkedett közömbösen...
igen, tapasztaltam, nem nagyon régóta, legfeljebb kéthárom hete, de nem tulajdonítottam neki
semmi jelentőséget; úgy gondoltam, ő már ilyen, és eszembe se jutott, hogy komolyan akar
foglalkozni velem... mint ahogy nem is kívántam. Nem kerülte el a figyelmemet, Crawford
kisasszony, hogy a nyár folyamán és ősszel mi ment végbe közte és családunk egynémely
tagja között. Nem szóltam semmit, de nem voltam vak. Látnom kellett, hogy Crawford úr
igenis szeret felelőtlenül udvarolgatni.
- Jaj, nem is tagadom. Bizony, csúnyán elcsavart egy-két fejecskét, és nem sokat törődött
vele, hogy micsoda pusztítást végez az ifjú hölgyek szívében. Sokszor összeszidtam érte, de
más hibája nincsen; és mondjuk meg azt is, hogy nem sok ifjú hölgy szívét érdemes
komolyan venni. No és a diadal, Fanny, hogy leterítheti azt, akit annyian célba vettek már...
hogy megfizetheti az egész női nem adósságát! Azt hiszem, egyikünk se tudna lemondani
erről a dicsőségről.
Fanny megrázta a fejét. - Nem lehet jó véleményem egy olyan férfiról, aki csak játszik a nők
érzelmeivel; akármilyenek is azok a nők, sokszor talán többet szenvednek, mint ahogy a
kívülálló gondolja.
- Nem akarom védeni. Feltétel nélkül kiszolgáltatom magának, s ha majd Henry hazaviszi
Everinghambe, felőlem annyit prédikálhat neki, amennyit akar. De hadd mondjak még
valamit: igaz, megvan az a hibája, hogy szereti egy kicsit magába bolondítani a lányokat, ez
azonban a feleség boldogsága szempontjából egyáltalán nem olyan veszélyes, mintha ő
bolondulna utánuk, márpedig erre sohasem volt hajlamos. Szentül meg vagyok róla
győződve, hogy még soha senkihez nem vonzódott úgy, mint magához; hogy teljes szívéből
szereti és szeretni is fogja, ameddig emberileg lehetséges. Ha egyáltalán létezik örökké tartó
férfiszerelem, azt hiszem, a Henryé az lesz.
Fanny akaratlanul is elmosolyodott egy csöppet, de nem szólt semmit.
- Még sohasem láttam Henryt olyan boldognak - folytatta kisvártatva Mary -, mint amikor
elérte William kinevezését.
Ezzel már sikerült telibe találnia Fanny érzéseit.
- Jaj, igen. Roppant kedves volt tőle.
- Tudom, hogy nem kis fáradságába került, mert ismerem azokat, akikre hatnia kellett. A
tengernagy a kisujját se mozdítja, ha nem muszáj, és utál szívességeket kérni; meg aztán
olyan sok fiatalember ügyében tesznek hasonló lépéseket, hogy ha a pártfogójuk nem elég
kitartó, rendszerint kutyába se veszik. Milyen boldog lehet most William! Kár, hogy nincs itt
velünk.
Szegény Fanny roppant kínos lelkiállapotba került. Ha eszébe jutott, mit köszönhet William
Crawford úrnak, mindig nehezére esett az ellenállás; most is hosszasan töprengett, míg
Mary, aki eleinte mosolyogva, majd valami más kérdésen tűnődve nézte, hirtelen fel nem
riasztotta: - Szívesen beszélgetnék itt magával egész nap, de odalent is várnak ránk, úgyhogy
isten vele, drága, kedves, nagyszerű Fannym: hivatalosan majd a szalonban kell
elbúcsúznunk, de az igazi búcsú mégiscsak ez. Búcsúzom tehát, a szerencsés viszontlátás
reményében, és szeretném, ha mihamarabb olyan körülmények között találkoznánk, hogy egy
csöppnyi rossz érzés vagy tartózkodás nélkül tárhassuk fel egymásnak a szívünket.
E szavak közben megindultan és nagy-nagy szeretettel átölelte.
- Az unokabátyjával nemsokára úgyis találkozom a városban: azt mondja, hamarosan ott lesz;
gondolom, tavasszal Sir Thomas is; no meg az idősebbik unokabátyja, és Rushworthék, és
Julia... biztos sokat leszek együtt az egész családdal, kivéve magát, Fanny. De volna két
kérésem: először is, maradjunk érintkezésben. Feltétlenül írnia kell nekem. Másodszor pedig
ígérje meg, hogy gyakran felkeresi Grantnét, és kárpótolja az én távozásomért.
Az első kérésnek Fanny nem nagyon örült; mégsem szólhatott semmit a levelező kapcsolat
ellen, sőt, készségesebben mondott igent, mint ahogy a józan esze diktálta. Ilyen buzgó szere-
tetnyilvánításnak nem lehetett ellenállni. Fanny különösen fogékony volt a gyöngédségre, s
mivel eddig oly ritkán részesült benne, a Crawford kisasszonyé most annál inkább levette a
lábáról. Azonkívül hálás is volt neki, hogy a kettejük beszélgetésében, amely roppant kínos-
nak ígérkezett, ilyen kíméletes magatartást tanúsított.
Végül is átesett rajta: megúszta szemrehányások nélkül, és elkerülte a leleplezést. A titka titok
maradt; amíg meg tudja őrizni, úgy érezte, szinte semmi sem elviselhetetlen.
Este hátravolt még egy búcsú. Henry Crawford átjött, és egy ideig náluk maradt; s Fanny,
akinek már korábban megingott az ellenállóképessége, most egy kissé barátságosabb volt
hozzá, mert úgy látszott, hogy Crawford csakugyan tud érezni. Szokásától eltérően, alig nyi-
totta ki a száját. Láthatólag nyomott hangulatban volt, és Fannynak meg kellett sajnálnia, bár
őszintén remélte, hogy többé nem látja viszont, vagy ha mégis, addigra már valaki más lesz a
felesége.
Mikor aztán elérkezett a búcsú pillanata, Crawford megfogta a kezét, ehhez feltétlenül
ragaszkodott; de nem szólt semmit, legalábbis Fanny nem hallotta, és amikor a férfi kiment a
szobából, voltaképp jólesett neki, hogy nem egészen ridegen váltak el.
Másnap a Crawford testvérek elutaztak.
 Harminchetedik fejezet

Miután Crawford úr elment, Sir Thomas szívesen látta volna, hogy a távolléte hiányérzetet
okoz; azt remélte, hogy unokahúgának hiányozni fog az udvarlás, amelyet oly kínosnak érzett
- vagy képzelt -, amikor része volt benne. Fanny tapasztalhatta - méghozzá a leghízelgőbb
formában -, milyen az, ha valaki a figyelem középpontjába kerül; és Sir Thomas arra számí-
tott, hogy ha erről le kell mondania, ha ismét az a jelentéktelen személy lesz, aki volt, nagyon
egészséges megbánást fog érezni. Ilyen szemmel figyelte tehát Fannyt, de meglehetősen
eredménytelenül: nemigen tudta megállapítani, hogy a lány vidámabb-e vagy szomorúbb.
Fanny most is olyan szelíd és visszahúzódó volt, hogy érzelmi állapota rejtély maradt Sir
Thomas előtt. Nem értette az unokahúgát; belátta, hogy nem érti; ennélfogva Edmundhoz
fordult: ő talán meg tudja mondani, hogyan érintették Fannyt a legutóbbi események, s vajon
boldogabb-e a lány, mint addig, vagy sem.
Edmund a bánatnak semmiféle tünetét nem tudta felfedezni, és úgy vélte, apja egy kissé
türelmetlen, ha az első három-négy nap után máris hiányolja az ilyen tüneteket.
Meglepte viszont, hogy Fanny - úgy látszik - Crawford húgát sem hiányolja: a barátnőjét, a
társnőjét, aki olyan közel állt hozzá. Furcsa, de Fanny róla is csak ritkán beszélt, és kérdezet-
lenül nemigen említette, hogy szomorú, amiért el kellett válnia tőle.
Ó, épp ez a húg, ez a barátnő, ez a társnő okozta most Fannynak a legtöbb lelki szenvedést.
Ha hihette volna, hogy Maryt a sors éppúgy nem fogja Mansfieldhez kötni, mint a bátyját - őt
pedig nem fogja, az biztos -, ha remélhette volna, hogy éppúgy nem tér vissza egyhamar,
mint a bátyja - mert annak a visszatérésétől, úgy érezte, nem nagyon kell félni -, akkor
csakugyan könnyű lett volna a szíve; de minél többet gondolkodott és figyelt, annál jobban
meggyőződött róla, hogy Crawford kisasszony és Edmund házassága előtt simább az út, mint
addig bármikor. Edmund hajlandósága erősebb volt, a Maryé egyértelműbb. Edmund
kifogásai, a jelleméből fakadó aggályok szétfoszlottak, nem lehetett tudni, miért; s a Mary
kételyei és a becsvágyából fakadó ingadozások éppúgy megszűntek, úgyszintén minden
látható ok nélkül. Nyilván megnőtt közöttük a vonzalom: más magyarázat nem lehetséges.
Ami jó volt Edmundban, s ami rossz volt Maryben, engedett a szerelemnek, és ha ilyen nagy
a szerelem, össze is fogja kapcsolni őket. Úgy volt, hogy Edmund felmegy Londonba,
mihelyt elintéz valamit Thornton Laceyvel kapcsolatban, talán két héten belül; sokat beszélt
az utazásáról, szívesen beszélt róla; ha pedig újra együtt lesz Maryvel, az eredmény nem lehet
kétséges. Biztos, hogy megkéri a kezét, s éppoly biztos, hogy Mary igent mond; de valami
rossz érzés arra késztette Fannyt, hogy szorongva tekintsen a várható esemény elé - igazán
nem maga miatt, ő legalábbis azt hitte.
Legutolsó beszélgetésük alkalmából Crawford kisasszony ugyan eléggé szeretetreméltónak és
fölöttébb nyájasnak mutatkozott, de azért mégiscsak Crawford kisasszony maradt: megtévedt
és megzavart szellem, öntudatlanul is az; rossz úton jár, de a jó úton hiszi magát. Lehet, hogy
szerelmes, de ezen kívül nincs benne olyan érzelem, amely méltóvá tenné Edmundhoz. Fanny
meg volt győződve róla, hogy másfajta szívbéli összhang aligha lehetséges közöttük; s az
idősebb bölcsek talán megbocsátanak neki, amiért Crawford kisasszony jobb útra térését
szinte reménytelennek tartotta, és úgy vélte, hogy ha Edmund befolyása a heveny szerelem
állapotában is ily kevéssé tudta a lány elméjét megvilágosítani vagy helyesebb gondolkodásra
bírni, akkor a házasélet hosszú évei után sem várható gyökeres változás.
A tapasztalat nyilván derűsebbnek látta volna két ilyen fiatal lény jövőjét az adott feltételek
mellett, és a pártatlanság nem vitatta volna el Crawford kisasszonytól a női természet
általános készségét, hogy végül is magáévá tegye annak a férfinak a felfogását, akit szeret, s
mint élettársát tisztel. Fanny azonban szentül hitte, amit hitt, végtelenül szenvedett tőle, s csak
fájdalommal tudott Crawford kisasszonyról beszélni.
Sir Thomas közben tovább melengette a maga reményeit, továbbra is nyitva tartotta a szemét,
és úgy érezte, az emberi természet ismerete alapján méltán számíthat arra, hogy a
trónfosztottság és a háttérbe szorulás előbb-utóbb nyomot hagy unokahúga kedélyén, s az
abbamaradt udvarlás felébreszti benne a folytatás iránti vágyat; igaz, egyelőre hiába várta,
hogy mindez tökéletesen és kétségtelenül megmutatkozzék, de hamarosan talált rá
elfogadható magyarázatot: újabb vendég jelezte érkezését, és Sir Thomas kénytelen volt
belátni, hogy amíg megfigyeléseinek tárgya erre a vendégre gondol, kedélyállapotában
nemigen következhetik be romlás. William tíz nap szabadságot kapott, s Northamptonshire-be
készült, mint a világ legboldogabb - mert legújsütetűbb - hadnagya, hogy megmutassa a
boldogságát, és leírja az egyenruháját.
Meg is jött, s az egyenruháját is szívesen megmutatta volna, ha a kegyetlen szabályzat úgy
nem rendelkezik, hogy csak szolgálatban szabad viselni. Az egyenruha tehát Portsmouthban
maradt, és Edmund attól tartott, hogy mire Fanny megláthatja, már kopottabb lesz egy kissé,
amiként a gazdája érzéseinek is szükségképpen meg kell kopniuk. Szégyen lesz felvenni; mert
ugyan mi lehet kevésbé tetszetős vagy megbecsült viselet, mint az olyan hadnagy
egyenruhája, aki már egy-két éve hadnagy, és látnia kell, hogy némelyek megelőzik a
ranglétrán? Így morfondírozott Edmund, amíg az apja be nem avatta egy tervbe, amely
lehetővé tette Fannynak, hogy teljes díszben is láthassa a Rigó hadnagyát.
A terv abban állt, hogy Fanny kísérje vissza a bátyját Portsmouthba, és maradjon egy kis
ideig a családja körében. Amikor Sir Thomas egy emelkedett szellemű tűnődése során erre a
gondolatra jutott, terve a lehető leghelyesebbnek és célszerűbbnek tűnt fel előtte; de mielőtt
végleg döntött volna, a fiát is meg akarta hallgatni. Edmund minden oldalról fontolóra vette
az ötletet, és minden szempontból helyesnek találta. Maga a terv jó, s nem is lehetne jobbkor
megvalósítani; Fanny pedig bizonyosan örömét lelné benne. Sir Thomas ezek után nem této-
vázott, s egy határozott kijelentéssel - „Akkor hát így lesz!” - berekesztette a tárgyalást; oka
volt rá, hogy elégedetten várja a fejleményeket, és nemcsak azért, amit a fiával közölt; az a
szempont ugyanis, hogy helyénvaló, ha Fanny meglátogatja a szüleit, voltaképp nem sok
szerepet játszott az elhatározásában, Fanny boldogításának a gondolata pedig még annál is
kevesebbet. Igaz, azt kívánta, hogy Fanny szívesen vállalkozzék az útra, de éppoly őszintén
kívánta azt is, hogy még mielőtt lejárna az ott-tartózkodása, végképp elege legyen a család-
jából, s átérezve a mansfieldi elegáns, nagyvonalú élet hiányát, józan belátásra jusson, és
jobban meg tudja becsülni azt az ajánlatot, amely egy éppoly előkelő otthonhoz juttatná, még-
hozzá végérvényesen.
A tervnek tehát gyógyító célzata volt: Fanny kezelésre szorul, mert a gondolkodásmódja
pillanatnyilag, sajnos, nem egészséges. Jólétben, vagyonos légkörben élt nyolc-kilenc évig, s
ez egy kissé megzavarta valóságérzékét és ítélőképességét. Az apja házában nyilván be fogja
látni, mit is ér a nagy jövedelem; és Sir Thomas bízvást remélte, hogy a kúra eredménye-
képpen bölcsebb és boldogabb asszonyként éli majd le az életét.
Ha Fanny csak egy kicsit is hevülő természetű, bizonyára hangosan kitört volna belőle az
elragadtatás, amikor megtudta a tervet: amikor a nagybátyja közölte vele, hogy meglátogat-
hatja a szüleit, fivéreit, és húgait, miután addigi életének csaknem a fele nélkülük telt el; hogy
két teljes hónapra visszatérhet gyermekkora színhelyére, az úton William lesz társa és
támasza, s azután is együtt maradhat Williammel, amíg a fiatalember ismét tengerre nem
száll. Igen, ha egyáltalán van öröm, amely ujjongásra tudja késztetni, most feltétlenül
ujjongania kellett volna, mert az öröme csakugyan nem ismert határt, de a boldogság
csöndesen, mélyen, szívet csordítóan rejtőzött benne, és Fanny, aki sohasem beszélt valami
sokat, annál inkább hajlott a némaságra, minél forróbbak voltak az érzései. Az első
pillanatban csak annyit tudott mondani, hogy köszöni szépen. Később, amikor
megbarátkozott a boldogság hirtelen feltárult lehetőségeivel, már részletesebben írta le
érzéseit William és Edmund előtt; de szívének egynémely benső rezdülését még akkor sem
önthette szavakba. Az első örömök emléke, s a szenvedésé is, amikor el kellett szakadnia
tőlük, újult erővel támadt fel benne, és úgy tetszett, hogy ha visszatér a szülői házba,
egyszeriben begyógyul minden seb, amelyet azóta ütött a távollét. A családi kör ismét
magába zárja, érezheti mindannyiuk szeretetét - erősebb szeretetet, mint addig bármikor -,
félelem és tartózkodás nélkül egyenrangúnak érezheti magát a környezetével, és soha meg
sem említik előtte a Crawford testvéreket, egyetlen pillantásban sem kell szemrehányást
gyanítania őmiattuk: mindez annyi üdvösséget ígért, hogy a felét sem lehetett bevallani.
És Edmund - két hónapig távol lesz tőle, sőt, talán háromig is elmaradhat: ez biztosan jót fog
tenni. Mérföldek lesznek közöttük, nem kell naponta látnia, nem kell tapasztalnia a kedves-
ségét, nem kell szüntelenül sajognia a szívének, amiért tudja róla, hogy mit érez, s nem kell
menekülnie bizalmas közlései elől... így talán sikerül józan ésszel megnyugtatnia magát, és
nem lesz szerencsétlen, ha arra gondol, hogy Edmund Londonban van, és ott végleg elintéz
mindent. Amit Mansfieldben nehéz lenne elviselni, Portsmouthban távolról sem lesz olyan
nyomasztó.
Csak az aggasztotta, hogy mihez kezd nélküle Lady Bertram. Rajta kívül nem volt rá
szüksége senkinek; de hogy ő milyen nehezen fogja nélkülözni, arra Fanny nagyon rossz
érzésekkel gondolt; és csakugyan, a tervnek ez a része állította Sir Thomas elé a legsúlyosabb
problémát: olyan súlyosat, hogy csakis ő oldhatta meg, és senki más.
No de Sir Thomas volt az úr a mansfieldi házban. Ha komolyan elhatározott valamit, mindig
keresztülvitte az akaratát; most is addig taglalta a kérdést, addig magyarázta és fejtegette,
hogy Fannynak kötelessége néha ellátogatni a családjához, amíg a felesége bele nem egyezett;
igaz, inkább engedékenységből, mint belátásból, mert Lady Bertram körülbelül csak annyit
látott be, hogy Sir Thomas helyesnek tartja Fanny elutazását, következésképpen Fanny el fog
utazni. Öltözőszobája csendjében, ahol szabad folyást engedhetett tárgyilagos tűnődéseinek, s
nem háborgatták Sir Thomas zavarba ejtő érvei, semmiképpen sem fogta fel, miért kell
Fannynak egyáltalán találkoznia az apjával meg az anyjával, akik hosszú éveken át remekül
megvoltak nélküle, miközben ő olyan jó hasznát vette. Amikor pedig Norrisné roppant hévvel
bizonygatta, hogy meg sem fogja érezni Fanny hiányát, a leghatározottabban vissza kellett
utasítania ezt a képtelen állítást.
Sir Thomas az eszére, a lelkiismeretére, a nagylelkűségére hivatkozott. Nem vitás, mondotta,
hogy olyan áldozatot kíván tőle, melyre csakis a jóság és az önmegtagadás lehet képes.
Norrisné viszont arról akarta meggyőzni, hogy Fanny egyáltalán nem pótolhatatlan (ő maga
szíves örömest felajánlja minden szabad idejét, ha kell), tehát nincs is rá semmi szükség.
- Meglehet, húgom - felelte konokul Lady Bertram. - Talán igaza van; de mégse mondhatok
egyebet, mint hogy nagyon nehezen fogom nélkülözni.
Hátravolt még, hogy érintkezésbe lépjenek a portsmouthiakkal. Fanny maga írta meg a
levelet, s az anyja válasza, bár rövid volt, nagyon kedvesen hangzott - néhány egyszerű
sorban fejezte ki az anya természetes örömét, hogy ismét találkozhatik gyermekével -; Fanny
tehát igazolva láthatta az együttlétükhöz fűzött minden reményét; immár biztos volt benne,
hogy ragaszkodó és szerető barátnőre talál a „mamában”, aki mostanáig, mi tagadás, nem sok
gyöngédséget tanúsított iránta; ezt azonban könnyű volt önhibáinak vagy képzelődésének a
számlájára írni. Túl érzékeny természete merő gyámoltalanságból és nyűgösségből nyilván
elriasztotta a szeretetet, vagy pedig nagyobb részt kívánt belőle, mint amekkora oly népes
családban egy személynek járt volna. De most már jobban tudja hasznosítani magát,
türelmesebb is lett, az anyját se foglalják le többé a kisgyerekektől nyüzsgő ház szüntelen
gondjai, idő vagy hajlandóság hiánya nem gátolja a teljes összhang kialakulását, s így
hamarosan létrejöhet közöttük az a kapcsolat, amelynek anyát és gyermekét mindig is egybe
kell fűznie.
Williamet csaknem ugyanolyan boldoggá tette a terv, mint a húgát. Kimondhatatlan öröm,
hogy nem kell Fannytól elszakadnia, amíg csak a szolgálat meg nem követeli, sőt, talán még
akkor is otthon találja, ha visszatér első útjáról. Azonkívül égett a vágytól, hogy megmutassa
neki a Rigó-t, mielőtt kifutna a tengerre (az egész flottában nincs még egy olyan egyárbocos,
mint a Rigó); és a kikötőben is történt egy-két változás, amelyet Fannynak okvetlenül látnia
kell.
Kertelés nélkül megmondta azt is, hogy Fanny jelenléte igen üdvös lesz mindannyiukra
nézve.
- Én nem is tudom - mondta -, de valahogy ránk férne otthon a te jó modorod és rendességed.
A ház mindig a feje tetején áll. Te majd biztos eligazítasz mindent. Megmondod anyánknak,
hogyan is kell csinálni, segítesz Susannak, némi oktatásban részesíted Betseyt, és el fogod
érni, hogy a fiúk szeressenek, és hallgassanak rád. Rend lesz, és mindenki jól fogja érezni
magát!
Mire Price-né válasza megjött, az ifjú utasoknak alig néhány napjuk maradt Mansfieldben, s e
napok közül is az egyiknek jó részét nagy riadalomban kellett tölteniük, mert amikor sor
került az utazás módozatainak megbeszélésére, és Norrisné tapasztalta, hogy hiába szeretne
minél többet megtakarítani a sógora pénzéből, s hiába célozgat arra, hogy Fannynak valami
olcsóbb közlekedési eszköz is megfelelne, Sir Thomas az ő óhajait semmibe véve határo-
zottan a delizsánsz mellett foglal állást, sőt, evégből még bankjegyeket is átnyújt Williamnek:
akkor Norrisnénak hirtelen eszébe jutott, hogy a kocsiban egy harmadik személy is elférne, s
ellenállhatatlan vágy támadt benne, hogy ő is útra keljen, és meglátogassa szegény drága
testvérét. Gondolatait egy csöppet sem igyekezett véka alá rejteni. Az első perctől fogva,
úgymond, nagy kedvet érzett az iránt, hogy elkísérje a fiatalokat; igazán boldogan utazna
velük; már több mint húsz éve nem látta szegény drága testvérét; és milyen nagy segítség lesz
a fiataloknak, ha útközben ott van mellettük a tapasztalt öreg, aki helyettük is tudja, mi a
teendő; meg aztán szegény drága testvére ugyebár egész biztosan rossz néven venné tőle, ha
nem menne el hozzá, amikor itt a remek alkalom.
Williamet és Fannyt jeges borzadály hatotta át erre a javaslatra.
Az élvezetes utazás minden élvezete odalesz. Gyászos képpel néztek egymásra. Kínzó
bizonytalanságuk eltartott egy-két órát. Egyikük sem mert közbeszólni, hogy bátorítsa vagy
lebeszélje a nénit. Norrisnénak segítség nélkül kellett döntenie; s végül is, unokaöccse és
unokahúga határtalan örömére, eszébe jutott, hogy őt Mansfield Park e pillanatban
semmiképp sem nélkülözheti; Sir Thomasnak és Lady Bertramnak múlhatatlanul szüksége
van rá, következésképpen nem veheti a lelkére, hogy akár csak egy hétig is magukra hagyja
őket, és a kettőjük szolgálatán kívül minden egyéb örömről fájó szívvel le kell mondania.
Az igazat megvallva az is eszébe jutott, hogy ha Portsmouthba elviszik is ingyen, visszafelé
aligha bújhat ki az útiköltség megfizetése alól. Így azután szegény drága testvérét semmi sem
óvhatta meg a keserű csalódástól: Norrisné mégiscsak elszalasztotta a remek alkalmat, és
valószínűnek látszott, hogy újabb húsz évig nem fognak találkozni.
Fanny portsmouthi utazása Edmund terveire is hatott. Mansfield Park, tőle is áldozatot kívánt,
akárcsak a nagynénjétől. Eredetileg úgy tervezte, hogy körülbelül ez idő tájt Londonba
utazik; de most mégsem hagyhatta magára az apját és az anyját, épp amikor környezetük
leghasznosabb tagjai kiröppentek a házból; így azután önfeláldozóan, de egy csöppet sem
tetszelegve az önfeláldozó fiú szerepében, egy-két héttel elhalasztotta utazását, amely élete
boldogságának végleges megalapozásával kecsegtette.
Fannynak ezt meg is mondta. Hiszen olyan sokat tud máris: hadd tudjon meg mindent. Ismét
a legbizalmasabban beszélt vele Crawford kisasszonyról; és Fanny annál inkább szenvedett,
mert érezte, hogy ez az utolsó alkalom, amikor Crawford kisasszony neve még valamelyest
szabadon kerülhet szóba közöttük. Edmund azután csak egyetlenegyszer utalt rá. Lady
Bertram este épp lelkére kötötte unokahúgának, hogy írjon sűrűn és késedelem nélkül, akkor
maga sem lesz rossz levélíró; mire Edmund egy alkalmas pillanatban odasúgta: - Én is írok
majd neked, Fanny, ha lesz miről írnom... ha lesz olyan mondanivalóm, aminek, azt hiszem,
örülni fogsz, s amiről másoktól nem értesülnél olyan hamar. - Ha Fanny nem értette volna,
mire céloz, elég lett volna egy pillantást vetnie Edmund égő arcára, hogy minden kétsége
megszűnjön.
Össze kellett szednie minden erejét, hogy felvértezze magát e levél ellen. Istenem, levelet vár
Edmundtól, és retteg tőle! Kezdte belátni, hogy még nem esett át mindama gondolati és
érzelmi változásokon, amelyeket az idő múlása és a körülmények alakulása idéz elő e
forgandó világban. Még nem apasztotta ki a lelki szenvedés minden forrását.
Szegény Fanny! Szíves örömest vállalkozott az útra, mégis gyötrelmesen töltötte az utolsó
estét Mansfield Parkban. Búcsúzáskor nagyon nehéz volt a szíve. Megkönnyezte a ház
minden egyes szobáját, s még jobban minden kedves lakóját. Forrón megölelte a nagynénjét,
mert tudta, hogy hiányozni fog neki; zokogásával küszködve csókolt kezet a nagybátyjának,
mert fájt éreznie, hogy magára haragította; s amikor végül Edmunddal került szembe, se nem
látott, se nem hallott, de még gondolkodni sem volt képes: csak utólag fogta fel, hogy
unokabátyja testvéri szeretettel búcsúzott el tőle.
Mindez este történt, mert másnap igen korán kellett indulniuk; s amikor a megcsappant
háznép reggelire gyűlt össze, már arról esett szó, hogy William és Fanny bizonyára túlvan az
első állomáson.
 Harmincnyolcadik fejezet

Ahogy Mansfield Park mindinkább elmaradt a távolban, az utazás újszerűsége, s a boldogság,

hogy együtt lehet Williammel, hamarosan megtette a maga természetes hatását Fanny
kedélyére; mire elérték az első állomást, és kiszálltak Sir Thomas hintójából, Fanny már igen
derűsen tudott búcsút mondani az öreg kocsisnak, akivel illő üzeneteket is küldött a kastélyba.
A két testvér között vége-hossza nem volt a kellemes beszélgetésnek. William áradó jókedve
új tápra talált mindenben, s a fiatalember nem győzte ontani a pajkos tréfákat, ha olykor
megpihentek a fennköltebb eszmecsere közben, amely mindig a Rigó magasztalásával végző-
dött, ha ugyan nem azzal kezdődött: kifejtette, milyen feladatokat bízhatnak a hajóra, ütkö-
zetekről ábrándozott, melyekben diadalmaskodnak a túlerő fölött, akkor pedig (feltéve, ha az
első tiszt nem rontja a hajón a levegőt - és William vajmi kevés irgalmat tanúsított az első
tiszt iránt) hamarosan előbbre jut egy fokkal; azután az ábrándok magukban foglalták a zsák-
mánypénzt is, amelyet nagylelkűen szét fog osztani a család tagjai között, s csak annyit tart
meg belőle, hogy kényelmesen berendezzen egy kis házikót, ahol az emberi kor legvégső
határáig boldogan éldegél majd Fannyval együtt.
Fanny közvetlen gondjai, amelyek Crawford úrhoz kapcsolódtak, nem szerepeltek a beszélge-
tésben. William tudott a történtekről, és szívből sajnálta, hogy a húga olyan hűvös érzelmeket
táplál az iránt, akit ő a legnagyszerűbb embernek tartott; de abban a korban volt, amikor a
fiatalok mindennél magasabbra helyezik a szerelmet, s így semmit sem vethetett Fanny sze-
mére; azonkívül ismerte Fanny óhajait, és a leghalványabb célzással sem akarta megbántani.
Fannynak volt oka azt hinni, hogy Crawford úr még nem felejtette el. A testvérpár elutazása
óta eltelt három hét folyamán több levelet is kapott a húgtól, a fivér pedig mindegyikhez
hozzáfűzött néhány sort, s amit írt, éppoly melegen és határozottan hangzott, mint amit
élőszóval mondott. A levelezés legalább olyan kínosnak bizonyult Fanny számára, mint
ahogy eleve képzelte. Crawford kisasszony csupa szellem, csupa szív stílusa önmagában véve
is bajt hozott rá, függetlenül attól a kényszertől, hogy a fivér utóiratait is olvasnia kellett;
Edmund ugyanis nem nyugodott, amíg fel nem olvasta neki a levelek fő részét, s azután
Fanny kénytelen volt végighallgatni, ahogyan Mary fogalmazási és szívbéli erényeit
magasztalja. Mivel pedig a levelek át meg át voltak szőve üzenetekkel, célzásokkal,
emlékekkel, mindenféle mansfieldi vonatkozásokkal, Fanny megsejtette, hogy voltaképp
Edmundnak szólnak, és alig bírta elviselni gyötrelmes kényszerhelyzetét: tűrnie kell, hogy
levélben ostromolja az a férfi, akit nem szeret, annak viszont, akit szeret, egy másik nő iránti
szerelmét kell közvetítői minőségben támogatnia. Már csak ezért is sokat várt a mostani
elutazástól. Ha ő nem lesz egy födél alatt Edmunddal, Mary aligha tartja majd érdemesnek,
hogy tollat ragadjon, s London és Portsmouth között lassanként végleg elapad a levelezés.
Ilyen gondolatok jártak az eszében, s még ezer hasonló, mialatt derűsen utazott tovább:
minden baj nélkül és a csatakos februárhoz képest elég gyorsan haladtak előre. Áthajtottak
Oxfordon, de Fanny csak egy futó pillantást vethetett a kocsiból Edmund kollégiumára, s
azután meg sem álltak Newburyig, ahol jóízű ebéd vagy inkább vacsora tett pontot a napi
örömök és fáradalmak végére.
Másnap ismét korán reggel indultak, és mivel útközben semmi sem történt, ami késedelmet
okozott volna, előírás szerint haladtak tovább, s még világosban értek Portsmouth határába,
úgyhogy Fanny körülnézhetett, és megcsodálhatta az új épületeket. Átmentek a felvonóhídon,
be a városba; s éppen szürkülni kezdett, amikor a kocsi William érces hangjának irányításával
a Fő utcáról bekanyarodott egy szűk sikátorba, és megállt egy kis ház előtt, amely jelenleg
Price úréknak szolgált lakóhelyül.
Fanny csupa lázas izgalom volt, csupa remény és szorongás. Alighogy megálltak, egy lompos
külsejű cselédlány, aki nyilván a kapuban várakozott rájuk, azonnal odasietett, és mindenféle
segédkezésnél fontosabbnak tartotta, hogy lélekszakadva elújságolja, ami történt: - Hadnagy
úr, kérem, a Rigó kifutott a kikötőből, és az egyik tiszt úr itt járt, hogy... - Nem folytathatta,
mert egy jónövésű tizenegy éves fiú rohant elő a házból, félretolta a cselédlányt, s miközben
William maga nyitotta ki a kocsiajtót, így kiáltott felé: - Épp idejében érkeztél! Már egy
félórája várunk. A Rigó ma reggel kifutott. Én is láttam. Gyönyörű volt. Azt mondják, egy-
két napon belül megkapja az útiparancsot. Campbell úr itt volt négykor, téged keresett: a
Rigó egyik dereglyéjével van, hatkor visszamegy a hajóra, és szerette volna, ha idejében
megjössz, hogy együtt mehess vele.
Egy-két futó pillantás Fannyra, mialatt William kisegítette a kocsiból: az öcskös csupán ennyi
önkéntes figyelmet szentelt neki, de azért nem tiltakozott a nővéri csókok ellen, bár közben is
lázasan részletezte tovább a Rigó kifutását, amit méltán tarthatott mindennél érdekesebb ese-
ménynek, mert úgy volt, hogy ő is éppen most kezdi el a tengerészi pályát, méghozzá a
szóban forgó hajó fedélzetén.
Még egy pillanat, s Fanny a házban találta magát, a szűk bejárati folyosón, anyja ölelő karjai-
ban: Price-né arca őszinte örömöt fejezett ki, és annál is kedvesebb volt Fannynak, mert a
Lady Bertraméra emlékeztette; aztán előkerült a két húga, a szépen fejlett, tizennégy éves
Susan és a család legfiatalabb tagja, az öt év körüli Betsey - mindketten nagy örömmel fogad-
ták, bár nem a legfinomabb modorban. De Fanny nem is kívánt jó modort, csak arra vágyott,
hogy szeressék, a többi nem volt fontos.
Bevezették a nappaliba; ez olyan kicsi volt, hogy először azt hitte, csupán átjárószoba, mely-
ből a rendesebb helyiségekbe lehet jutni, s egy pillanatra megállt, várva, hogy tovább vigyék;
mikor azonban rájött, hogy a szobának nincs más ajtaja, és a jelek szerint a család itt szokott
tartózkodni, elszégyellte magát, s még a gondolatait is gyorsan visszaparancsolta, nehogy az
arca elárulja. De az anyja nemigen ért rá gyanút fogni. Már vissza is ment a bejárati ajtóhoz,
hogy üdvözölje Williamet: - Isten hozott, édes fiam! Hallottad, mi újság a Rigó-ról? Már ki is
futott, pedig azt hittük, legalább három napig szó sem lehet róla; most aztán nem tudom, mit
csináljak Sam holmijával, sehogy se leszek idejében készen; a Rigó talán már holnap meg-
kapja az útiparancsot. Teljesen váratlanul ért az egész. Szegény fiam, máris mehetsz
Spitheadbe. Itt volt Campbell, izgatottan keresett; mondd, hát mit csináljunk? Úgy örültem,
hogy kellemesen együtt tölthetjük az estét, és most tessék, egyszerre a nyakamba szakadt
minden.
Fia derűsen azt felelte, hogy mindig minden úgy van a legjobban, ahogyan van, és semmi
bosszúságot nem mutatott, amiért újra el kell mennie hazulról.
- Persze hogy jobban örültem volna, ha a Rigó a kikötőben marad, és nyugodtan itthon
tölthetek még egypár órát; de ha már itt az a dereglye, legjobb, ha azonnal indulok, ezen kár
sopánkodni. Merrefelé horgonyoz a Rigó Spitheadben? A Canopus mellett? No de mindegy:
Fanny bent van a nappaliban: minek álldogálunk itt a folyosón? Jöjjön, anyám, hisz jóformán
meg se nézte még az édeslányát.
Be is mentek mind a ketten, Price-né nagy szeretettel újra megcsókolta Fannyt, néhány szót
ejtett arról, hogy mennyire megnőtt, majd a természetes anyai érzésektől indíttatva az úti
fáradalmak és az utasok kívánságai felől kezdett érdeklődni.
- Szegény gyermekeim! Milyen fáradtak lehettek! Ugyan mit is kívántok? Már azt hittem,
sohasem jöttök meg. Betseyvel együtt legalább egy félórája lestünk benneteket. Mikor ettetek
utoljára? És most mit kívánnátok? Nem tudtam előre, hogy mit ennétek szívesebben, ha meg-
jöttök, egy kis húst vagy csak egy teát, különben már készen is lenne valami. Most meg attól
félek, Campbell visszajön, mielőtt elkészülne a pecsenye, és nincs is hentes a közelben.
Nagyon kellemetlen, hogy nincs hentes az utcában. Ahol legutóbb laktunk, sokkal jobb volt.
De talán egy kis teával is megelégesztek, ha gyorsan elkészül.
Mindketten kijelentették, hogy semmit se kívánnak jobban egy csésze teánál. - Akkor, Betsey
drágám, fuss már ki a konyhába, és szólj Rebeccának, hogy tegye fel a vizet, aztán hamar
készítsen be mindent a teához. Kár, hogy a csengő nincs megjavítva; de Betsey nagyon ügyes
kis küldönc.
Betsey kiviharzott, szemlátomást büszkén, hogy szép új nővére előtt bemutathatja
képességeit.
- Istenem, milyen rosszul ég a tűz! - folytatta az aggódó anya. - Titeket meg biztos csontig
átjárt a hideg. Húzd közelebb a széked, drágám. El nem tudom képzelni, mit csinál ez a
Rebecca. Jó félórája szóltam neki, hogy hozzon be egy kis szenet. Legalább te gondolhattál
volna a tűzre, Susan.
- Én fent voltam, mama, az emeleten, és rakosgattam - felelte Susan olyan tiszteletlen, el-
utasító hangon, hogy Fanny összerezzent. - Azt tetszett mondani, hogy ha megjön Fanny
néném, vele együtt költözzem át a másik szobába, és hiába szóltam Rebeccának, nem kaptam
tőle semmi segítséget.
A további vitát nagy jövés-menés akadályozta meg; először a kocsis jelentkezett a pénzéért;
azután Sam és Rebecca között tört ki a perpatvar Fanny poggyászának a felszállítása körül,
mert Sam mindenáron a saját elképzelése alapján akarta lebonyolítani ezt a műveletet; végül
beállított maga Price úr: öblös hangja előre jelezte érkezését, amint a folyosón valami károm-
kodásszerű szösszenet kíséretében belerúgott a fia bőröndjébe és a lánya kalapdobozába, majd
gyertyáért kiáltott; mivel azonban gyertyát nem kapott, anélkül volt kénytelen a szobába
lépni.
Fanny kétes érzésekkel állt fel a fogadására, de csakhamar visszahanyatlott, amikor tapasztal-
ta, hogy apja észre sem veszi a félhomályban, és nem is érdeklődik felőle. Price úr barátságo-
san megrázta a fia kezét, és nagy garral üdvözölte: - Haha, komám, Isten hozott idehaza. Jó,
hogy itt vagy. Hallottad a nagy hírt? A Rigó ma reggel kifutott. Nem henyélünk, de nem ám!
Az istenfáját, épp jókor jöttél! A doktor már itt volt, keresett: az egyik dereglyével van, és
hatkor indul Spitheadbe, úgyhogy az lesz a legjobb, ha vele mégy. Voltam Turnernél a beosz-
tásod dolgában: minden rendben lesz. Csöppet se csodálnám, ha már holnap megkapnátok az
útiparancsot; de ezzel a széllel úgyse indulhattok el, ha nyugat lesz az irány; márpedig Walsh
kapitány szerint biztosan nyugat felé mentek az Elefánt-tal. Bárcsak úgy lenne, az istenfáját!
De az öreg Scholey azt mondja, előbb Texel felé hajóztok. Mindegy, lesz, ami lesz, állunk
elébe. Hanem az istenfáját neki, sokat vesztettél, hogy nem voltál itt ma reggel, amikor a
Rigó kifutott! Én magam ezer fontért se mondtam volna le arról a látványról. Épp
reggeliztünk, amikor az öreg Scholey átfutott, hogy felhúzták a horgonyt, s már úszik kifelé.
Mindjárt rohantam én is, két ugrással ott voltam a rakparton. Esküszöm, olyan gyönyörű
jószágot még nem ringatott a tenger. Most aztán kint van Spitheadben, és lefogadom, hogy
egész Anglia huszonnyolc ágyúsnak nézné. Két óra hosszat álltam a parton ma délután, s
gyönyörködtem benne. Ott fekszik az Endymion meg a Kleopátra között, valamivel keletre a
darushajótól.
- Ejha! - kiáltotta William. - Magam is éppen odavittem volna. Az a legjobb spitheadi hajó-
állás. De itt a húgom is, apám; itt van Fanny - odafordult hozzá, és közelebb húzta -; meg se
látja ebben a sötétben.
Price úr elismerte, hogy csakugyan megfeledkezett a lányáról, de most pótolta a mulasztást:
amúgy derekasan a keblére szorította; megjegyezte, hogy felnőtt nővé cseperedett, és mahol-
nap bizonyára férjet fog magának; azután pedig nagyon is úgy tett, mintha újra meg akarna
feledkezni róla.
Fanny visszahúzódott a helyére, sebzetten az apa modorától és italszagától; Price úr pedig
tovább beszélt, de csak a fiához és csakis a Rigó-ról, jóllehet William, bármennyire érdekelte
is a téma, nemegyszer megpróbálta Fannyra, hosszú távollétére és hosszú utazására irányítani
az apja figyelmét.
Így ültek együtt még egy ideig, s végül gyertyát is kaptak; mivel azonban a tea csak nem
akart asztalra kerülni, és Betsey konyhai jelentései alapján belátható időn belül, nem is
lehetett számítani rá, William jobbnak látta, ha inkább átöltözik, és felkészül a behajózásra,
hogy aztán nyugodtan teázhasson.
Alighogy kiment, két pirospozsgás, megtépázott és maszatos fiú rontott be a szobába, név
szerint Tom és Charles, az egyik talán nyolc-, a másik kilencéves: épp kiengedték őket az
iskolából, s alig várták, hogy találkozzanak a nővérükkel, és közölhessék vele, hogy a Rigó
kifutott. Charlest nem ismerte Fanny, mert az elköltözése után született, de Tomot még
sokszor babusgatta, és most nagyon örült, hogy viszontláthatja. Szívből jövő csókokat adott
mindkettőjüknek, de főként Tomot igyekezett maga mellett tartani, hogy felkutassa arcán az
olyannyira szeretett kisbaba vonásait, és elmondja neki, hogy annak idején kölcsönös volt a
ragaszkodásuk. Tomnak azonban nem fűlött a foga az ilyen édelgéshez: nem azért jött haza,
hogy egy helyben maradjon és hallgasson, hanem azért, hogy összevissza rohangáljon és
lármázzon; a két fiú hamarosan el is menekült Fannytól, és addig csapkodta a nappali ajtaját,
amíg a nénjüknek bele nem fájdult a feje.
Fanny most már látta mindazokat, akik otthon éltek; rajtuk kívül csak két testvére volt még,
nála fiatalabbak, de Susannál idősebbek, az egyik hivatalnok Londonban, a másik tisztjelölt
egy Indiába járó kereskedelmi hajón. Igen, látni már látta a család valamennyi tagját, de a
lármából, amit csapni tudtak, még csak ízelítőt kapott. A következő negyedórában aztán
jobban megismerte a hangerejüket. William kijött az emeleti lépcsőfordulóra, s lekiáltott az
anyjának és Rebeccának. Bosszús volt, mert nem talált valamit, amit a szobájában hagyott.
Egy kulcs eltűnt, Betsey állítólag rátette a kezét az új kalapjára, az egyenruhája mellényén
pedig nem hajtották végre azt az apró, de igen fontos módosítást, amelyre vonatkozólag
mindannyiuktól ígéretet kapott.
Price-né, Rebecca és Betsey testületileg felsiettek, hogy előadják mentségeiket; valamennyien
egyszerre beszéltek, de Rebecca a leghangosabban, és nagy kapkodva hozzáláttak a mulasztás
jóvátételéhez; William hasztalan próbálta visszaküldeni Betseyt a földszintre, vagy legalább
rábírni, hogy maradjon nyugton ott, ahol van; mivel pedig a háznak csaknem valamennyi
ajtaja nyitva volt, mindezt pompásan lehetett hallani a nappaliban is, kivéve azokat a szünete-
ket, amikor a lépcsőn fel s alá kergetőző, bukfencező és sivalkodó Sam, Tom és Charles
erősebb ricsaja minden egyéb lármát elfojtott.
Fanny csaknem megsüketült. A ház kicsi volt, a falak vékonyak, minden közelről hallatszott:
az úti fáradalmak és az iménti izgalom után alig bírta elviselni. Igaz, magában a szobában
teljes nyugalom honolt; Susan ugyanis eltűnt a többiekkel, és Fanny mellett csak az apja
maradt; ő pedig elővette az újságot, amelyet egyik szomszédjuktól szokott kölcsönkapni,
elmerült az olvasásban, és láthatólag teljesen megfeledkezett a lánya létezéséről. Az egyetlen
gyertyát önmaga és az újság közé állította, mit sem törődve azzal, hogy esetleg Fannynak is
szüksége lehet rá; de hát Fannynak nem volt semmi dolga, még örült is, hogy fájós fejét nem
bántja a világosság, s csak üldögélt nagy búsan, riadt és csüggedt tűnődésben.
Hát itthon van. De jaj, micsoda otthon ez és micsoda fogadtatás - Fanny gondolatban is el-
harapta a szavát: nem szabad panaszkodnia. Mi jogon kívánja, hogy fontosabb helyet foglal-
jon el a családban? Oktalan kívánság, miután oly sokáig éltek távol egymástól! Természetes,
hogy minden William körül forog, ez mindig is így volt, és William meg is érdemli. És
mégis: hogy alig szóltak hozzá, nem kérdezték, alig érdeklődtek Mansfield felől! Fannynak
rosszul esett, hogy megfeledkeztek Mansfieldről, a mansfieldiekről, akiknek annyit
köszönhetett, a drága jó mansfieldiekről! Itt csak egyvalami fontos, minden más a háttérbe
szorul. De talán így van rendjén. Érthető, ha most a Rigó kifutása kelti a legnagyobb
izgalmat. Egy-két nap múlva talán másképpen lesz. Nincs kit hibáztatnia, csak önmagát. De
azért Mansfieldben nem így lett volna. Nem, a nagybátyja házában tudták volna, hogy mikor
mi illik, miről mennyit kell beszélni, és kinek mennyi figyelem jár - itt nem tudták.
Ehhez hasonló gondolatokkal volt elfoglalva csaknem egy félóráig, s apja csak egyszer sza-
kította félbe egy hirtelen kifakadással, de egyáltalán nem azért, hogy megnyugtassa. A folyo-
són ugyanis különösen erős lett a dobogás és a bömbölés, mire Price úr így kiáltott fel: -
Átkozott kölykök, hogy nyílna meg alattuk a föld! Ezt a pokoli zenebonát! No persze, Sam
hangja a legerősebb! Máris elmehetne fedélzetmesternek a csibész. Hé, ti ördögök! Sam, fogd
be a csőrödet, mert szíjat hasítok a hátadból.
E szörnyű fenyegetéstől nyilván nem ijedt meg senki; a három fiú ugyan öt perc múlva
együttesen berontott a szobába, és leült, Fanny azonban úgy látta, ennek legfőbb oka az, hogy
egyelőre kifogyott belőlük a szusz, amiként tűzpiros arcuk és szapora zihálásuk mutatta -
hiszen az apjuk szeme láttára is változatlanul rugdosták egymás sípcsontját, és időnként fel-
visítottak, mint az őrültek.
A következő ajtónyílás végre örvendetesebb eseményeket jelzett: feltűnt a teakészlet, amely-
nek a látványáról Fanny már-már lemondott aznap estére. Mivel az a cselédlány, aki Susannal
együtt behozta az edényeket, még az előbbinél is lomposabb volt, Fannynak ámulva kellett
megállapítania, hogy az imént a főkomornát látta. Susan feltette a kannát, és úgy sandított a
nővérére, mint akiben roppant harcot vív a jóleső büszkeség, amiért e hasznos szerepében is
bemutatkozhatik, és a félelem, hogy alantas munkájáért netalán megvetést kaphat. Kiment a
konyhába, úgymond, hogy megsürgesse Sallyt, és segítsen pirítóst csinálni meg vajat kenni,
különben nem tudja, mikor készülne el a vacsora, pedig a nővére biztos nagyon éhes már a
hosszú kocsizás után.
Fanny szívből megköszönte. El kellett ismernie, hogy csakugyan vágyik egy korty teára, és
Susan nyomban hozzá is látott az elkészítéséhez: láthatólag tetszett neki, hogy egyedül ő intéz
mindent, és nem számítva egy kis fölösleges hűhót meg néhány oktalan kísérletet, melyet az
öcskösök ráncba szedésére pazarolt, igazán jól megállta a helyét. Fanny lelkileg éppúgy
felüdült, mint testileg; agyának is, szívének is jót tett a nem túl kései figyelmesség. Susan
értelmes, nyílt arcú lány volt; Williamre hasonlított, és Fanny remélte, hogy tőle is annyi
kedvességet és szeretetet kap majd, mint Williamtől.
Miután a légkör ily módon megenyhült, visszajött William, s mindjárt utána az anyja és
Betsey is. Tökéletes hadnagyi egyenruhájában még magasabbnak, férfiasabbnak, sudárabbnak
látszott; boldog mosollyal egyenest odament Fannyhoz, ő pedig felállt, egy pillanatig szótlan
elragadtatással nézett rá, majd a nyakába borult, és keserédes izgalmában kitört belőle a sírás.
De nem akarta, hogy boldogtalannak higgyék, hamar összeszedte magát, letörülte könnyeit,
már képes volt sorban szemügyre venni és megcsodálni a tengerésztiszti öltözék minden
jelentősebb kellékét, s jobb kedvre derülve hallgatta Williamet, aki vidáman beszélt arról,
hogy reméli, naponta partra szállhat, mielőtt útnak indulnának, sőt, talán még ki is viheti
Fannyt Spitheadbe, hogy lássa a hajót.
Azután újabb kavarodás támadt: beállított Campbell úr, a Rigó orvosa, igen jó modorú
fiatalember; a barátjáért jött, s némi bonyodalmak után kapott is egy széket, valamint - hála
az ifjú teakészítő közreműködésének - egy sebtiben elmosogatott csészét és csészealjat; aztán
az urak még egy negyedóra hosszat tárgyalták ügyeiket illő komolysággal, miközben nőttön-
nőtt körülöttük a lárma és a zűrzavar, de végül is a férfiak és a fiúk együttesen fölkerekedtek,
és indulni készültek; minden rendben volt, William búcsút mondott a családnak, és vala-
mennyien elmentek - a három fiú is, mert hiába könyörgött az anyjuk, ragaszkodtak hozzá,
hogy egészen a hajófeljáróig kísérjék a bátyjukat és Campbell urat; ugyanakkor Price úr is
eltávozott, hogy visszavigye szomszédjának az újságot.
Most már úgy látszott, talán beköszönt a viszonylagos nyugalom korszaka; és csakugyan,
miután Rebeccát sikerült rávenni, hogy vigye ki az edényeket, és Price-né a szobában járva-
kelve jó néhány percet eltöltött valami ingujj keresésével, amelyet végül Betsey halászott elő
a konyhaszekrény egyik fiókjából, a kis női társaság végre megpihenhetett; az anya ugyan
még sopánkodott egy kicsit, hogy semmiképp sem tudja idejében elkészíteni Sam holmiját, de
azután mégis eljutott odáig, hogy a legidősebb lányára és a mansfieldi rokonokra is
gondoljon.
Érdeklődni kezdett felőlük, de már az első kérdések egyike - hogy boldogul Lady Bertram a
cselédeivel? Ott is olyan pokolian nehéz valamirevaló cselédet találni? - hazacsalogatta a
gondolatait Northamptonshire-ből, és a saját háztartási bajaihoz vezette vissza: ezek után már
nem tudott másról beszélni, mint arról, hogy milyen szörnyűségesek az összes portsmouthi
cselédek, közülük is legfőként az a kettő, aki nála szolgál. Bertramékat teljesen háttérbe
szorította Rebecca hibáinak a részletezése, amihez Susan rengeteg adalékkal járult hozzá,
Betsey pedig még annál is többel; mivel úgy látszott, semmi se szól Rebecca mellett, Fanny
kénytelen volt szerényen megjegyezni, hogy akkor Price-né bizonyára elküldi a háztól,
mihelyt letelik az esztendeje.
- Az esztendeje! - kiáltotta Price-né. - Remélem, hamarabb megszabadulok tőle, mert ha
kivárnám azt az esztendőt, akkor egészen novemberig kellene várnom. Portsmouthban,
drágám, odajutottunk a cselédekkel, hogy csoda, ha több mint egy fél évig megtartjuk őket.
Én már nem is remélem, hogy egyszer nyugtom lesz az életben: ha Rebecca elmegy, biztosan
még rosszabb jön utána. Pedig nem hiszem, hogy túlságosan bogaras háziasszony volnék, és
ennél könnyebb helyet nemigen lehet találni, hisz mindig ott a másik lány is, aki segít neki,
meg aztán sokszor magam végzem el a munka felét.
Fanny nem szólt semmit; de nem azért, mintha meg lett volna győződve, hogy e bajokra
úgysem akad orvosság. Amint elnézte Betseyt, önkéntelenül is eszébe jutott egy másik húga:
nagyon szép kislány volt; amikor ő Northamptonshire-be került, nem lehetett sokkal fiatalabb,
mint most Betsey, és néhány év múlva meghalt. Valami különös kedvesség sugárzott belőle.
Fanny annak idején jobban szerette, mint Susant, s amikor aztán Mansfieldben hírül vette a
halálát, egy kis ideig nagyon le volt sújtva. Betsey most felidézte a kis Mary képét, de Fanny
a világért sem szólt volna erről, nehogy fájdalmat okozzon az anyjának. Mialatt ilyen gondo-
latokba merült, Betsey, aki nem állt messze tőle, feltartott valamit, hogy ő is lássa, de ugyan-
akkor igyekezett eltakarni Susan elől.
- Mi van nálad, kicsi húgom? - kérdezte Fanny. - Gyere, mutasd meg nekem.
Egy ezüstkés volt. Susan azonnal felpattant, követelte a tulajdonát, el is akarta venni; a gyerek
azonban anyjához futott oltalomért, és Susan legfeljebb kiabálhatott vele, amit nagyon
indulatosan meg is tett, láthatólag abban a reményben, hogy sikerül a maga pártjára állítania
Fannyt. Micsoda dolog az, hogy nem kaphatja meg a saját kését; a kés az övé; szegény kis
Mary hagyta rá a halálos ágyán, és már régen meg kellett volna kapnia. De a mama elvette
tőle, és mindig odaadja Betseynek; az lesz a vége, hogy Betsey tönkreteszi és kisajátítja,
pedig a mama igenis megígérte, hogy Betseynek nem szabad hozzányúlnia.
Fanny meg volt botránkozva. Kötelesség, illendőség, tapintat... legmélyebb érzéseit bántotta,
amit a húga mondott, s amit az anyja válaszolt rá.
- Ugyan, Susan - fakadt ki Price-né panaszos hangon -, hogy lehetsz ilyen undok? Folyton
veszekszel azért a késért. Igazán türelmesebb lehetnél egy kicsit. Szegény Betseykém: ez a
csúnya Susan mindig veszekszik veled! De azért nem lett volna szabad kivenned, szívecském,
amikor odaküldtelek a fiókhoz. Látod, megmondtam, hogy ne nyúlj hozzá, mert Susan hara-
gudni fog érte. Legközelebb majd jól eldugom, bizony. Szegény Mary, nem gondolta volna,
hogy ennyi veszekedés lesz miatta, amikor rám bízta, vagy két órával a halála előtt. Szegény-
kém! Beszélni is alig tudott már, és olyan édesen mondta: „Ha majd meghaltam, és eltemet-
tek, mama, hadd legyen a késem a Susané.” Szegény kis gyermekem! Úgy szerette azt a kést,
Fanny, hogy ott tartotta maga mellett az ágyban, az egész betegsége alatt. A keresztanyjától
kapta ajándékba, Maxwell tengernagy feleségétől, drága öregasszony, csak hat héttel a halála
előtt. Szegény, drága kislányom! De legalább nem kellett megérnie semmi rosszat. Látod,
Betseykém - simogatta meg a kislányt -, te már nem voltál olyan szerencsés: neked nem jutott
olyan jó keresztmama. Norris néni messze van, nem tud törődni az olyan apróságokkal, mint
te.
Fanny csakugyan nem hozott semmit Norris nénitől, legfeljebb egy üzenetet, hogy reméli, a
keresztlánya jó kislány, és szépen tanul imádkozni. Volt egy pillanat, amikor a mansfieldi
szalonban még arról is esett egy-két halk szavacska, hogy Betseynek küldeni kéne egy ima-
könyvet, de ezt aztán nem feszegették tovább. Norrisné azonban hazament, és a
keresztlányára gondolva levette a polcról férjének két régi imakönyvét; de amikor jobban
megvizsgálta őket, elszállt belőle az ajándékozási kedv. Az egyiket olyan apró betűkkel
nyomták, hogy egy gyerek nem tudta volna kisilabizálni, a másik meg nehéz volt ahhoz, hogy
mindenhová magával cipelje.
Annyi fárasztó benyomás után Fanny kapva kapott az első ajánlaton, hogy térjen nyugovóra;
és Betsey még javában bömbölt, amiért a nővére tiszteletére csak egy órával hosszabbították
meg a fennmaradási idejét, amikor ő már ki is ment, hogy mögötte zavartalanul kezdődhessen
újra a ricsaj és a felfordulás: a fiúk sajtos pirítósért kornyikáltak, az apjuk a rumját meg a
hozzávaló forróvizet követelte torkaszakadtából, Rebecca pedig csak éppen ott nem volt
található, ahol lennie kellett volna.
A dohos, gyéren bútorozott kamrában, amelyet Susannal kellett megosztania, Fanny nem sok
vigaszt talált. Mi tagadás, a földszinti és emeleti szobák kicsisége, a szűk folyosó és lépcső
valósággal megdöbbentette. Kezdte nagyon is megbecsülni a mansfieldi padlásszobácskáját,
amely abban a házban rajta kívül nem lett volna elég jó senkinek.
 Harminckilencedik fejezet

Ha Sir Thomas beleláthatott volna Fanny érzéseibe, melyekkel a Lady Bertramhoz intézett
első levelét írta, bizonyára nem lett volna elégedetlen; igaz, Fanny derűs szavakkal tudott be-
számolni otthonáról, amikor a nyugodalmas éjszaka után pihenten ébredve arra gondolt, hogy
nemsokára viszontláthatja Williamet, s a házban viszonylagos békét talált, mert Tom és
Charles már elment az iskolába, Sam is valahol másutt intézte a maga ügyeit, apjuk pedig
szokása szerint a házon kívül lebzselt; de azért így is volt éppen elég, amit tudatosan el kellett
hallgatnia. Ha pedig Sir Thomas alig egy hét múltán pillant bele az érzéseibe, méltán hihette
volna, hogy Crawford úr győzelme immár nem kétséges, és el lett volna ragadtatva a tulajdon
éleselméjűségétől.
Alig egy hét, és minden csupa csalódás. Először is, William elment. A Rigó megkapta az úti-
parancsot, a szél megfordult, és négy nap sem telt el, amióta Portsmouthba érkeztek, William
már kint járt a tengeren; az alatt a négy nap alatt is csak kétszer találkozott a húgával,
futtában, rövid időre, amikor a szolgálat a partra szólította. Elmaradtak a meghitt
beszélgetések, a kószálások a bástyasétányon, a kirándulás a sólyatelepre, a Rigó-ra - mindaz,
amit elterveztek, amire számítottak. Füstbe ment minden, csak William szeretete nem hagyta
cserben. A fiatalember az utolsó pillanatban is őrá gondolt. Menni készült, de még
visszafordult az ajtóból, és azt mondta: - Vigyázzon Fannyra, anyám. Érzékenyebb nálunk,
nem szokta meg ezt a kemény életet. Tegye meg, amit kérek: vigyázzon Fannyra.
William elment; s Fanny nem titkolhatta önmaga előtt, hogy az otthon, amelyben a bátyja
nélkül maradt, minden szempontból az ellenkezője annak, amit kívánt. A házban ricsaj,
rendetlenség, közönségesség uralkodott. Semmi se volt a helyén, semmit se csináltak úgy,
ahogy illett volna. Fanny hiába próbált kellő tiszteletet érezni a szülei iránt. Az apjától ugyan
nem várt sokat, de mégsem képzelte, hogy ennyire nem törődik a családjával, ilyen csúnya
szokásai vannak, és ilyen durva a modora. Nem volt ostoba ember, de a mesterségén kívül
nem érdekelte semmi, és nem is tudott semmiről; csak az újságot meg a tengerészeti közlönyt
olvasta; csak a sólyatelepről, a kikötőről, Spitheadről és Motherbankről tudott beszélni; ká-
romkodott és ivott, piszkos volt és goromba. Fanny nem emlékezett rá, hogy valaha is kapott
volna tőle egy kis gyöngédséget, csak a nagyhangúságáról és a nyerseségéről maradt valami
elmosódott benyomása; most pedig az apja szinte ügyet sem vetett rá, vagy legfeljebb azért,
hogy durván tréfálkozzék a rovására.
Az anyja részéről nagyobb csalódás érte; tőle igenis sokat várt, és úgyszólván semmit se
kapott. Dédelgetett álmai, hogy beférkőzhetik a szívébe, csakhamar szétfoszlottak. Price-né
nem volt barátságtalan; de ahelyett, hogy mindinkább a szeretetébe és bizalmába fogadta
volna Fannyt, s egyre jobban összeforrott volna vele, egy szikrával sem tanúsított iránta több
kedvességet, mint a megérkezése napján. Természetes ösztöne egykettőre kielégült, másféle
forrás pedig nem táplálta Price-né ragaszkodását. Ideje is, érzelmei is le voltak foglalva;
egyikből sem maradt fölösleg, amit Fannynak adhatott volna. A lányai sohasem jelentettek
valami sokat a számára. Jobban szerette a fiait, elsősorban Williamet; a lányok közül Betsey
volt az első, aki a szívéhez nőtt. El is kényeztette, amennyire csak lehetett. William volt a
büszkesége, Betsey a kedvence; maradék anyai érzéseit, egyszer a gondjait, másszor az
örömeit John, Richard, Sam, Tom és Charles foglalta le. Ők osztoztak a szívén; idejét leg-
nagyobbrészt a háztartás és a cselédek sajátították ki. Napjait valamiféle lassú kapkodásban
töltötte; mindig csinált valamit, de sohasem jutott előbbre, mindig a körmére égett a munka,
és szüntelenül sopánkodott emiatt, de azért minden maradt a régiben; szeretett volna jó
háziasszony lenni, de hiányzott belőle a kellő ügyesség vagy rendszeresség; panaszkodott a
cselédeire, de egyáltalán nem értett az irányításukhoz, és akár segített nekik, akár korholta
őket, akár pedig rájuk hagyott mindent, semmiképpen sem tudta elismertetni velük a tekin-
télyét.
A két nővére közül Price-né sokkal jobban hasonlított Lady Bertramra, mint Norrisnéra.
Szükségből lett beosztó, nem pedig hajlandóságból, és Norrisné tevékenységi láza sem volt
meg benne. Természettől fogva hanyag volt és nemtörődöm, mint Lady Bertram, s a jómód és
a semmittevés sokkal inkább megfelelt volna képességeinek, mint az a sok nyűggel és le-
mondással járó állapot, amelybe oktalan házassága folytán került. Előkelő hölgyként éppúgy
megállta volna a helyét, mint Lady Bertram, de Norrisné alkalmasabb lett volna arra, hogy
csekély jövedelemből is tisztességesen felneveljen kilenc gyereket.
Mindezek jórészt nem kerülhették el Fanny figyelmét. Szavakban ugyan nem szívesen
fogalmazta meg, de éreznie kellett, és érezte is, hogy az anyja elfogult, helytelen gondolko-
dású szülő, lusta és lompos teremtés, aki a gyerekeit nem tanítja, és nem is fegyelmezi, akinek
a házában korlátlan úr a zűrzavar és a kétbalkezesség, aki semmihez sem ért, és semmihez
sem tud hozzászólni, őt alig szereti, nem is akarja jobban megismerni, nem vágyik a barát-
ságára, és nem mutat egy csöpp ragaszkodást, amivel tompíthatná a lánya rossz érzéseit.
Fanny mindenképpen szerette volna hasznosítani magát, s még a látszatától is óvakodott
annak, mintha lenézné a szülői házat, és idegen nevelése folytán nem tudna, vagy nem akarna
részt venni az otthoni munkában; éppen ezért nyomban elővette Sam holmiját, s reggeltől
estig kitartóan és szorgalmasan dolgozva sikerült is elérnie, hogy amikor a fiú végül tengerre
szállt, a fehérneműjének több mint a fele már készen volt. Fannynak nagyon jólesett éreznie,
hogy hasznát veszik, de nem tudta elképzelni, mit csináltak volna nélküle.
Tulajdonképpen sajnálta, hogy Sam elmegy; igaz, a fiú állandóan hangoskodott és szemtelen-
kedett, de ügyes, jó eszű gyerek volt, és mindig örült, ha beküldték valamiért a városba;
Susannak, aki rosszul alkalmazott és tehetetlen eréllyel próbálta kordában tartani, nem
nagyon fogadott szót, de Fanny szolgálatai és szelíd rábeszélése lassanként hatni kezdtek rá;
végül is Fanny megállapította, hogy a három fiú közül a legjobbik ment el, mert Tomot és
Charlest, akik fiatalabbak voltak, még jókora távolság választotta el az értelem és a jó érzés
korától, amelyben többnyire belátjuk, hogy érdemes barátságosan viselkedni, és lehetőleg
nem törünk borsot a mások orra alá. Fannynak csakhamar rá kellett jönnie, hogy őket aztán a
legkevésbé sem tudja befolyásolni; hiába próbált meg mindent, amire ötletességéből vagy
idejéből futotta, a két fiú végképp szelídíthetetlennek bizonyult. Minden délután
újrakezdődtek az egész házat felverő lármás játékok; és Fanny nemsokára a megkönnyebbülés
sóhajával fogadta a szombat közeledtét, amely legalább félnapi nyugalmat ígért.
Már-már arról is kezdett lemondani, hogy később majd sikerül megszeretnie vagy jobbra taní-
tania az elkényeztetett Betseyt, akit úgy neveltek, hogy az ábécében lássa legfőbb ellenségét,
aki kedvére lábatlankodhatott a cselédek körül, s még biztatták is, hogy jelentsen róluk
minden rosszat, amit csak tud; egyébként Susan jó természetét illetően is egyre szaporodtak a
kétségei. A kislány állandóan feleselt az anyjával, hangosan pörölt Tommal és Charlesszal,
veszekedett Betseyvel, s bár Fannynak el kellett ismernie, hogy megvan rá az oka, a szüntelen
civakodás mégis kedvét szegte, és attól tartott, hogy aki ennyire zsémbes, nemigen lehet
szeretetre méltó egyéniség, és a nővére nem várhat tőle sok nyugalmat.
Ilyen volt hát az otthon, amelynek az lett volna a feladata, hogy elhomályosítsa Mansfield
emlékét, és mérsékelje Edmund iránti érzelmeit. Épp fordítva történt; másra se tudott gon-
dolni, mint Mansfieldre, a szeretett mansfieldiekre, a boldog mansfieldi életre. Ez pontosan a
fonákja volt annak. A nap minden órájában eszébe jutott a mansfieldi elegancia, jó modor,
rend, összhang s talán legfőként a csend és a nyugalom, éppen azért, mert itt mindezeknek
épp az ellenkezője vette körül.
Egy olyan gyenge alkatot és ideges kedélyt, amilyen a Fannyé volt, különben sem kárpótol-
hatott volna semmilyen elegancia vagy összhang azért a csapásért, hogy állandó lármában kell
élnie. Mind közül ezt tudta a legkevésbé elviselni. Mansfieldben soha nem fordult elő, hogy
veszekedő szavakat, éles hangokat, indulatos kitöréseket, dobogó lépteket halljon valaki;
derűs, megszokott rendben zajlott minden; mindenkire tekintettel voltak, mindenkinek tisztel-
ték az érzéseit. Ha a gyöngédség olykor talán hiányzott is, pótolta a józan ész és a jólnevelt-
ség; ha Norrisné olykor némi ingerültséget támasztott, az is hamar elmúlt, elenyészett, mint a
csepp a tengerben, s nem volt hasonlítható az itteni élet szüntelen viharaihoz. Itt mindenki
lármázott, mindenki kiabált (kivéve talán az anyát, aki puha, monoton hangon beszélt, mint
Lady Bertram, csak nyűgösebben). Ha valakinek kellett valami, ordított érte, ahogy a torkán
kifért, és a cselédek is ordítva közölték mentségeiket a konyhából. Az ajtók állandóan
csapódtak, a lépcső dübörgött, semmi se történt zenebona nélkül, senki sem maradt nyugton,
és senki sem tudta elérni, hogy a többiek odafigyeljenek, ha mond valamit.
Fanny alig egy hete volt otthon, s ha összehasonlította a két házat, kedve lett volna alkalmazni
rájuk dr. Johnson21 híres mondását a házaséletről meg a legényéletről: úgy érezte, Mansfield
Parkban talán van némi szenvedés, Portsmouthban viszont nincs semmi élvezet.

21
Samuel Johnson (1709-84), nagy hatású, szellemes író.
 Negyvenedik fejezet

Fanny nem tévedett, amikor kiszámította, hogy Crawford kisasszony most már ritkábban fog
írni, mint a levelezésük kezdetén; Mary újabb levele kétségtelenül nagyobb szünet után jött
meg, mint az előző; de abban már tévedett, amikor úgy képzelte, hogy az ilyen hosszú szüne-
tek neki csakis megkönnyebbülést okozhatnak. Íme, újabb különös lelki fordulat! Amikor a
levél végül megjött, Fanny őszintén megörült neki. Mostani száműzetésében, távol a jó társa-
ságtól és mindentől, ami eddig érdekelte, jólesett egy ilyen kedves és nem minden elegancia
nélkül fogalmazott levelet kapnia attól, aki a szívéhez legközelebb álló körökbe tartozott.
Miután egyre növekvő társadalmi kötelezettségeire hivatkozva Mary a szokásos módon
bocsánatot kért, amiért nem írt korábban, így folytatta:
Most pedig, hogy végül mégis nekiültem, nem lesz érdemes elolvasni a levelemet, mert a
végén hiába keres holmi kis szerelmi fogadkozásokat, két-három szenvedélyes sorocskát
a világ leghűségesebb H. C.-jétől; Henry ugyanis Norfolkban van: ügyei tíz nappal
ezelőtt Everinghambe szólították, de ez talán csak ürügy, hogy magával egyidőben utaz-
hasson. Elég az hozzá, ott van, s a távolléte mellesleg elegendő magyarázatul
szolgálhat a húga levélírói lustaságára, mert nem volt, aki folyton rágja a fülemet, hogy
„Mary, mikor írsz már Fannynak? Nem kellene már írnod Fannynak?” Többszöri
kölcsönös próbálkozások után végre sikerült találkoznom az unokanővéreivel; „a mi
drága Juliánk és Rushworthnénk, áldja meg az Isten”, tegnap itthon talált, és nagyon
megörültünk egymásnak. Pontosabban, úgy tettünk, mint akik nagyon örülnek, és azt
hiszem, csakugyan örültünk is egy kicsit. Azután rengeteg volt a közölnivaló mindkét
részről. Kíváncsi rá, milyen képet vágott Rushworthné, amikor megemlítettem a maga
nevét? Eddig azt hittem, kellő önuralommal rendelkezik, de amit tegnap hallott, egy
kicsit sok volt neki. Arcszín tekintetében kétségkívül Julia vitte el a pálmát, legalábbis
azután, hogy maga szóba került. Ha látta volna azt az elsápadást, amikor „Fannyról”
kezdtem beszélni, de úgy, mint leendő kedves rokonomról! Mindegy, azért Rushworthné
arca is kipirosodik nemsokára; 28-án rendezi az első fogadását, már itt a meghívó.
Akkor majd teljes szépségében ragyoghat, hiszen a Wimpole utca egyik legpompásabb
házát nyitja meg a vendégek előtt. Most két éve már jártam ott, amikor Lady Lascelles
lakott benne, és mondhatom, kevés olyan házat ismerek egész Londonban, egyszóval -
hogy szatócs módra fejezzem ki magam - Rushworthné nyugodt lehet: nem adta áron
alul a portékáját. Henrytől sosem kapott volna ilyen házat. Remélem, gondol majd erre,
és a lehetőségekhez képest meg lesz elégedve, amikor királynőként trónol a
palotájában, még ha a királynak célszerűbb is a háttérben maradnia; én igazán nem
akarom bosszantani, és fogadom, hogy soha többé nem szúrok belé a maga nevével.
Lassanként majd csak kijózanodik. Ha értesüléseim és sejtéseim nem csalnak,
Wildenheim báró változatlanul sürgölődik Julia körül, de azt már nem tudom, hogy
részesül-e komolyabb biztatásban. Juliának remélhetőleg több esze van annál. Egy lord
másodszülött fia nem valami nagy fogás, a vonzalom pedig aligha játszhat szerepet
ebben az ügyben, mert ha elvesszük a báró úr pallérozott tirádáit, igazán nem marad
semmije. Milyen sokat is számít egyetlen mássalhangzó! Ha nem annyira pallérozott,
mint inkább tallérozott lenne! Kedves unokabátyja, Edmund, láthatólag nem nagyon siet;
talán lelkészi kötelezettségei tartják vissza. Biztosan van valami öregasszony Thornton
Laceyben, akit meg kell téríteni. Nem szívesen gondolok arra, hogy netán egy fiatal miatt
hanyagol el annyi sok ideje. Isten vele, drága édes Fannym: látja, milyen hosszú levelet
kapott Londonból, cserében írjon maga is egy szépet, hadd várja Henryt valami
 boldogító olvasmány, ha majd visszajön, és írja le részletesen az összes jóképű fiatal
tengerészkapitányokat, akiket Henry miatt kutyába se vesz.
E levél tartalma éppen elég tűnődéshez, méghozzá nem is nagyon kellemes tűnődéshez szol-
gáltatott anyagot; de a kínos benyomások ellenére közelebb hozta Fannyhoz a távollevőket:
olyan emberekről és eseményekről tudósította, akik sohasem érdekelték annyira, mint éppen
most, úgyhogy boldog lett volna, ha minden áldott héten kap egy ilyen levelet. Csak a Lady
Bertrammal folytatott levelezése nyújtott még ennél is izgalmasabb élményt.
Portsmouthban nem talált olyan társaságra, amely pótolhatta volna a szülői ház hiányosságait;
apja és anyja ismerősei közül senki sem volt alkalmas erre; senki sem akadt, akinek a
kedvéért megpróbálta volna leküzdeni félszegségét és tartózkodását. A férfiakat kivétel nélkül
gorombának találta, a nőket nagyszájúnak, valamennyiüket rosszul neveltnek; s akár régi,
akár új ismerősöknek mutatták be, éppoly kevéssé nyerte meg a tetszésüket, mint azok az
övét. A kisasszonyok, akik eleinte némi tisztelettel fordultak felé, hiszen egy báró családjából
érkezett, hamarosan megsértődtek, és „nagyképűnek” minősítették; mivel ugyanis Fanny nem
zongorázott, és nem viselt elegáns bundákat, nem látták be, milyen alapon kellene felnézniük
rá.
Fanny végül mégiscsak talált egy vigaszt az otthoni bajokra, méghozzá olyan vigaszt, amely a
józan ész fényében is szilárdnak látszott, és tartósnak ígérkezett: jobban megismerte Susant,
és remélte, hogy jót tehet neki. Susan mindig kedves volt hozzá, de kirívó viselkedése meg-
hökkentette és aggodalommal töltötte el; Fanny csak két hét múlva kezdte megérteni a termé-
szetét, amely tökéletesen különbözött az övétől. Susan világosan látta, hogy otthon sok min-
den nincs rendjén, és szeretett volna változtatni rajta. Javító módszereit nem épp a leghelye-
sebben válogatta meg, de hiszen tizennégy éves volt, és csak a saját értelmétől kapott irányí-
tást; Fanny hamarosan úgy érezte, inkább kell csodálnia természetes eszét, amely ilyen fiata-
lon is helyes felismerésekre jutott, semmint szigorú bírálattal illetnie azt a helytelen magatar-
tást, amely ezekből következett. Susant tulajdonképp ugyanazok az igazságok késztették
cselekvésre, és ugyanazok a célok fűtötték, amelyeket Fanny is helyesnek tartott, de lágyabb
és engedékenyebb alkatával meg sem próbált elérni. Susan arra törekedett, hogy valami hasz-
nosat tegyen, ő viszont a legszívesebben elmenekült és sírt volna; s látnia kellett, hogy Susan
működéséből csakugyan származik némi haszon; hogy bármilyen rossz is a helyzet, enélkül
még rosszabb lenne, s hogy anyját és Betseyt semmi más nem tartja vissza a hanyagság és a
közönségesség egynémely különösen bántó megnyilvánulásától.
Ha feleselt is az anyjával, a dolgok lényegét illetően mindig Susannak volt igaza, meg aztán
sohasem tapasztalt anyai gyöngédséget, amely leszerelte volna. Ő sohasem részesült abban az
ajnározásban, amely annyi bajt okozott körülötte. Se régebben, se most nem kapott túl sok
szeretetet, s így a hála érzése nem vigasztalhatta meg azért, hogy mások annyival többet
kapnak belőle.
Mindez lassanként megvilágosodott Fanny előtt, s valami részvéttel vegyes tiszteletet ébresz-
tett benne Susan iránt. Változatlanul meg kellett állapítania, hogy Susannak rossz a modora -
néha nagyon rossz -, gyakran nem azt teszi, amit kellene, vagy rosszkor teszi, igen sok
esetben hihetetlenül csúnyán beszél és viselkedik; de most már kezdte remélni, hogy mindez
kijavítható. Susan, úgy vette észre, felnéz rá, és szeretné, ha jó véleménnyel lenne róla; s bár
Fanny eddig még sohasem élvezett semmiféle tekintélyt, és sohasem képzelte, mintha bárkit
is irányítani vagy okítani tudna, most elhatározta, hogy időnként beszél a húgával, és
megpróbálja ráeszméltetni, hogy mivel tartozik a környezetének, és mi a legjobb neki
magának - egyszóval, megosztja vele mindazt, amihez őt kedvezőbb neveltetése juttatta.
Befolyása, pontosabban e befolyás tudatos érvényesítése egy kedvességgel kezdődött,
amelyre végül Susan érdekében rászánta magát, miután tapintatból sokáig tétovázott. Már az
első napokban felmerült benne, hogy egy kis pénzösszeg segítségével talán egyszer s
mindenkorra békét lehetne teremteni az ezüstkés fájó ügyében, amely állandóan a napirenden
szerepelt, s minthogy roppant gazdagnak mondhatta magát, hiszen tíz fontot kapott útravalóul
a nagybátyjától, bőkezűségi vágyának kielégítéséhez az eszközök sem hiányoztak. Mivel
azonban nem szokta meg, hogy ő is támogathat valakit, kivéve a legszegényebbeket, mivel
tökéletesen járatlan volt bármiféle bajnak a kiküszöbölésében vagy a családon belüli
kedveskedésekben, és a világért sem akarta otthon az előkelő dámát játszani, csak hosszas
vívódás után sikerült eldöntenie, hogy az efféle ajándékozással nem tesz semmi rosszat. De
végül is eldöntötte; vásárolt egy ezüstkést Betseynek, a kislány boldogan fogadta, hiszen új
volt, s így feltétlenül kívánatosabbnak látszott a réginél; Susan végleg birtokba vehette a
magáét, miután Betsey bájosan kijelentette, hogy az övé sokkal szebb, tehát soha többé nem
támaszt igényt a másikra; s az anyától, aki legalább annyira meg volt elégedve, nem érte
semmilyen szemrehányás, bár Fanny ezt alig merte remélni. Az elgondolás tökéletesen bevált;
a családi háborúság egyik forrása végleg kiapadt, s hálából Susan megnyitotta a szívét Fanny
előtt, új tápot adva szeretetének és érdeklődésének. Kiderült, hogy Susanban van lelki
finomság: bármennyire örült is, hogy végre megkapta, amiért legalább két éve makacsul
harcolt, attól tartott, hogy a nővére talán nem helyeselte a magatartását, és elítéli, amiért
makacsságával kierőszakolta, hogy a családi béke érdekében végül is megvegyék azt a kést.
Susan nyílt természetű lány volt. Bevallotta, mi nyomja a szívét, bocsánatot kért a makacssá-
gáért, s Fanny, aki felismerte alapvető jóságát, és látta, milyen fontos neki az ő jó véleménye,
és milyen készségesen választja őt követendő például, ismét élvezni kezdte a szeretet áldásait,
s a remény is feltámadt benne, hogy hasznára lehet egy léleknek, aki nemcsak rászorul a
segítségére, de meg is érdemli. Az egészséges értelemnek be kellett fogadnia tanácsait, mert
okos tanácsokat adott, s az ingerlékeny természet nem tiltakozhatott ellenük, mert szelíd és
tapintatos tanácsadó volt; jutalmul Fanny gyakran tapasztalhatta, hogy szavai nem egészen
hatástalanok. Többet nem is várt, mert noha egy percig sem kételkedett az engedelmesség és a
türelem célszerű és kötelező voltában, meleg együttérzéssel azt is belátta, hogy egy olyan
lány, mint Susan, szinte óránként találhat okot a jogos bosszúságra. Alig telt el egy kis idő, s
már nem azon csodálkozott a legjobban, hogy Susan, akinek dicséretes eszményei vannak,
ennyire tiszteletlen és türelmetlen magatartásra vetemedik a szüleivel szemben - inkább azon,
hogy ezek az eszmények egyáltalán kialakulhattak benne, és sok mindent olyan jól tud
megítélni; hogy elhanyagolt és hibás nevelése ellenére is tudja, mi lenne a helyes, pedig
őmellette nem állt ott egy unokabáty, egy Edmund, hogy irányítsa a gondolkodását, és
megalapozza életelveit.
A meghitt kapcsolat, amely ezek után kialakult közöttük, mindkettőjüknek határozottan a
javára vált. Sokat üldögéltek együtt fent az emeleten, s ezáltal jórészt kimaradtak a ház zene-
bonájából; Fanny élvezte a nyugalmat, Susan pedig rájött, hogy az se nagy szerencsétlenség,
ha csöndesen munkálkodik valamin. A szobájuk nem volt befűtve, de ezt a csapást még
Fanny is jól ismerte, és annál kevésbé szenvedett tőle, mert a Keleti Szobára emlékeztette.
Igaz, a hasonlóság nem terjedt tovább. Nagyság, világítás, berendezés vagy kilátás
tekintetében a két helyiség gyökeresen különbözött egymástól, és Fanny sokszor felsóhajtott,
ha eszébe jutottak a Keleti Szobában őrzött könyvei, dobozai és egyéb kedves tárgyai. A két
lány lassanként megszokta, hogy a délelőtt java részét odafent töltse, eleinte csak
kézimunkázással és beszélgetéssel, de a könyvek emléke néhány nap múlva olyan erősen és
sürgetően jelentkezett, hogy Fannyban újra feltámadt az olvasás leküzdhetetlen vágya. Az
apja házában ugyan egyetlen könyvet sem talált, de mivel a pénz vakmerő és tobzódni akar,
az övé sem nyughatott, amíg legalább töredékében át nem vándorolt egy kölcsönkönyvtárba.
Beiratkozott; maga sem akarta elhinni, hogy ilyesmire képes, hogy önállóan intézkedik,
előfizet, könyveket válogat! Méghozzá úgy, hogy valaki másnak az okulását tartja szem előtt!
Pedig ez volt az igazság. Susan addig még semmit sem olvasott, és Fanny alig várta, hogy
megízleltesse vele a maga első gyönyörűségét, s rákapassa az életrajzokra és a versekre,
amelyekért rajongott.
Azt is remélte, hogy az olvasás segítségével sikerül legalább részben elaltatnia mansfieldi
emlékeit, amelyek egykettőre felbuzogtak, ha csak az ujjai voltak elfoglalva; most különösen
jó lett volna másra gondolni, nem pedig Edmundra, akinek Lady Bertram legutóbbi levele
szerint már Londonban kell lennie. Fannynak semmi kétsége nem volt afelől, hogy mi lesz a
londoni út eredménye. Az értesítés, amelyet Edmund megígért, szüntelenül a feje fölött
lebegett. Most már naponta érezte a félelem görcsét, valahányszor a postás bekopogtatott a
szomszédban: ha olvasmánya csak egy félórára is megszabadítja ettől, nem hiába nyitotta ki a
könyvet.
 Negyvenegyedik fejezet

Eltelt egy hét Edmund utazásának bejelentett időpontja óta, és Fanny még mindig nem kapott
hírt tőle. Ebből háromféle következtetést lehetett levonni, s nehéz volt köztük a választás: hol
az egyik, hol a másik látszott a legvalószínűbbnek. Lehet, hogy ismét elhalasztotta az
utazását; lehet, hogy még nem sikerült négyszemközt beszélnie Crawford kisasszonnyal; az is
lehet, hogy boldogságában nincs kedve levelet írni!
Fanny, aki már csaknem négy hete volt távol Mansfieldtől - ezen sokat merengett, és
pontosan utána is számolt minden nap -, egy délelőtt éppen arra készült, hogy Susannal együtt
szokás szerint felvonuljon az emeletre, amikor valaki bekopogtatott a házba: nyilván olyan
látogató, akit nem illik elkerülni; Rebecca mindenesetre roppant fürgén sietett az ajtóhoz,
mert ezt a kötelességét teljesítette mind közül a legszívesebben.
Egy férfihang hallatszott; s Fanny még alig sápadt el a hallatára, amikor Crawford úr már be
is lépett.
Aki tud okosan viselkedni, mint Fanny, sohasem veszti el a fejét, ha csakugyan szükség van
rá; most is, önmaga legnagyobb meglepetésére, eszébe jutott a látogató neve, és képes volt
bemutatni anyjának mint „William barátját”, bár sohasem hitte volna, hogy ilyen helyzetben
egy árva hang is kijönne a torkán. Némileg megkönnyítette a dolgot, hogy odahaza valóban
csak William barátjaként ismerték Crawford urat. De miután bemutatta, és valamennyien
leültek, Fannyban újult erővel támadt fel a rettegés, hogy mi lesz ebből a látogatásból, és úgy
érezte, menten elájul.
Igyekezett eszméletén maradni, a látogató pedig, aki eleinte éppoly forró pillantásokat lövellt
felé, mint azelőtt, bölcs tapintattal elfordult tőle, hogy magához térhessen, mialatt ő minden
figyelmét az anyának szenteli, s akár beszélt, akár hallgatta Price-né válaszait, végtelenül
udvarias és tisztelettudó viselkedésébe pontosan annyi közvetlenség vagy legalábbis érdek-
lődés vegyült, amennyit a kifogástalan modor megkövetel.
Modor tekintetében Price-né is a tőle telhető legjobbat nyújtotta. Meg volt illetődve, hogy a
fiának ilyen barátja van, igyekezett a legelőnyösebb oldaláról mutatkozni előtte, és szabad
folyást engedett hálájának, a mesterkéletlen anyai hálának, amely nem is kelthetett rossz be-
nyomást. Mint mondotta, végtelenül sajnálja, hogy a férje nincs otthon. Fanny közben magá-
hoz tért annyira, hogy e körülményben semmi sajnálatosat ne találjon; több forrásból táp-
lálkozó kínos érzéseit ugyanis csak megtetézte a szégyen, amiért a vendég ilyen családi
környezetben talált rá. Megrótta magát e gyöngeségért, de hiába, ettől még nem lett erősebb.
Szégyenkeznie kellett, és az apját még jobban szégyellte volna, mint az összes többieket.
Williamről beszélgettek; ezt a témát Price-né a végtelenségig hajlandó lett volna boncolgatni;
és Crawford úr dicsérő szavai, balzsamként hatottak a szívére. Úgy érezte, még soha életében
nem találkozott ilyen kellemes emberrel; csak azt nem értette, miért jött Portsmouthba egy
ilyen kellemes, ilyen előkelő úriember, ha nem azért, hogy találkozzék a kikötőparancsnokkal
vagy a királyi biztossal, és sem a szigetre nem óhajt átmenni, sem a sólyatelep megtekintése
nem áll szándékában. Mindaz, amit Price-né az előkelőség és a gazdagság csalhatatlan jelének
tekintett, amióta csak az eszét tudta, láthatólag semmi szerepet nem játszott Crawford úr le-
jövetelében. Előző este későn érkezett a városba, egy-két napig akart maradni, a Koronában
szállt meg, véletlenül összetalálkozott egy-két tengerésztiszt ismerősével, de egyáltalán nem
azért jött, mintha bármiféle dolga lett volna velük.
Miután ezeket szép sorjában előadta, méltán tételezhette fel, hogy most már szabad Fannyra
néznie és szólnia hozzá; Fanny csakugyan elég jól állta a tekintetét, és képes volt végig-
hallgatni a további közléseket: hogy Crawford úr az elutazása előtti estén egy félórát töltött a
húgánál Londonban; Mary a legszívélyesebb üdvözletét küldi, bár levélírásra sehogy sem
tudott időt szakítani; még szerencse, hogy sikerült legalább egy félórára együtt lenniük, mert
ő, Crawford, alig huszonnégy órát töltött Londonban, miután visszatért Norfolkból, aztán
máris útra kelt megint; Edmund Londonban van, tudomása szerint már néhány napja ott
tartózkodik; ő ugyan nem találkozott vele, de tudja, hogy jól van, a mansfieldieket is jó
egészségben hagyta otthon, és tegnap este Fraserékhez volt hivatalos vacsorára.
Fanny nagy önuralommal hallgatta mindezt, még az utolsó közlést is; sőt, elcsigázott lelkének
megnyugvást adott a valószínű bizonyosság; valahol a mélyben ugyan megfogalmazódtak
benne ezek a szavak: „Akkor most már minden eldőlt”, de csak a leghalványabb pirulás árul-
kodott titkos izgalmáról.
Mivel úgy látszott, Fannyt Mansfield érdekli a legjobban, Crawford egy ideig még tovább
beszélt erről a témáról, majd arra kezdett célozgatni, hogy milyen kellemes egy kora-délelőtti
séta. Most is, ugyebár, gyönyörű az idő, de ebben az évszakban sokszor hirtelen beborul,
úgyhogy az a legokosabb, ha az ember minél korábban indul sétálni; mivel azonban az efféle
célzások hatás nélkül maradtak, nem sokáig kertelt, és nyíltan buzdítani kezdte Price-nét meg
a lányait, hogy ne vesztegessék az időt, kerekedjenek fel mindannyian. Végre megértették.
Kitűnt, hogy Price-né alig teszi ki a lábát hazulról, legfeljebb vasárnap; nagy a család, nem-
igen jut ideje sétálni. Hát akkor nem beszélné rá a lányait, hogy használják ki a szép időt, és
szerezzék meg neki azt az örömöt, hogy a kísérőjük lehessen? Price-né megtisztelőnek tartotta
az ajánlatot, és nem volt ellene semmi kifogása. A lányai sokat ülnek otthon bezárva; Ports-
mouth igazán siralmas hely; csak ritkán jutnak el valahová; pedig ő tudja, hogy van egy-két
elintéznivalójuk a városban, és most is szívesen bemennének. Így aztán semmi sem óvhatta
meg Fannyt attól a különös, kínos és nyomasztó élménytől, hogy tíz perc múlva már a Fő utca
felé sétáljon Susannal együtt, Crawford úr társaságában.
Kínra kín, feszengésre feszengés következett; alig fordultak be ugyanis a Fő utcába,
találkoztak az apával, aki a szombati nap tiszteletére sem festett előnyösebben, mint máskor.
Price úr megállt, és jóllehet egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy úriember, Fanny
kénytelen volt bemutatni Crawford úrnak. Egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy mi lesz
Crawford úr benyomása. Nem is érezhet mást, csak szégyent és kiábrándulást. Nyilván
lezártnak tekinti az egész ügyet, és végképp elmegy a kedve a tervezett házasságtól; Fannyt
azonban, noha mindeddig buzgón imádkozott Crawford úr szerelmi gyógyulásáért, ez a fajta
gyógymód csaknem annyira kínosan érintette, mint maga a betegség; de hát azt hiszem, az
Egyesült Királyság ifjú hölgytársadalmának legtöbb tagja inkább beletörődne abba a szörnyű
csapásba, hogy egy szellemes és kellemes fiatalember udvarol neki, semhogy az illető azért
hagyja faképnél, mert nem bírja ki a legközelebbi hozzátartozók közönségességét.
Crawford úr valószínűleg nem is gondolt arra, hogy öltözködés tekintetében a leendő apósát
válassza mintaképül; de Fanny hamarosan megállapíthatta (és nagy kő esett le a szívéről, ami-
kor megállapította), hogy az apját mintha kicserélték volna, s az előkelő idegennel szemben
egyáltalán nem úgy viselkedik, mint otthon, családi körben. Kifinomultnak ugyan nem
lehetett nevezni a modorát, de súlyos kifogások sem merülhettek fel ellene; volt benne
udvariasság, élénkség, férfiasság; úgy beszélt, mint egy szerető apa, mint egy értelmes ember;
öblös hangja nem hatott rosszul kint a szabadban, és egyetlen káromkodás sem csúszott ki a
száján. Így tisztelgett ösztönösen Crawford úr jó modora előtt, amivel - minden egyébtől
függetlenül - pillanatnyilag roppant megkönnyebbülést szerzett Fannynak.
A két gentleman kölcsönös udvariaskodása eltartott egy darabig, majd Price úr felajánlotta,
hogy megmutatja Crawford úrnak a sólyatelepet, Crawford úr pedig, bár a sólyatelep egy-
általán nem volt újdonság a számára, a világért sem akarta elutasítani a szíves ajánlatot, no
meg azt is remélte, hogy ily módon tovább maradhat együtt Fannyval, következésképp bol-
dogan igent mondott, feltéve, ha a kisasszonyok nem riadnak vissza a fáradságtól; mivel
pedig valami módon kiderült, illetve úgy látszott, vagy legalábbis az urak olybá vették, hogy
egyáltalán nem riadnak vissza tőle, egyhangúlag a sólyatelep mellett döntöttek; s ha Crawford
úr nem szól közbe, Price úr egyenest meg is indult volna a telep felé, mit sem törődve azzal,
hogy a lányainak még van némi dolguk a Fő utcán. Így azonban készségesen beleegyezett,
hogy előbb csak intézzék el a bevásárlásukat, amelyért tulajdonképp eljöttek hazulról; ezzel
egyébként nem vesztettek sok időt, mert Fanny irtózott attól, hogy bárki is türelmetlenkedjék
miatta, vagy várnia kelljen rá, s a boltajtóban álldogáló urak éppen csak elkezdték
eszmecseréjüket a legújabb tengerészeti rendelkezésekről és a bevetésre kész háromfedélzetű
hadihajók feltehető számáról, amikor a lányok már végeztek is a bevásárlással.
Ezek után nyomban elindulhattak a sólyatelep felé, bár a séta - Crawford úr véleménye szerint
- eléggé különös módon zajlott volna le, ha teljesen Price úrra bízzák az irányítását: ő
ugyanis, mint kiderült, hagyta volna, hogy a két lány mögöttük kullogjon, és legjobb tudása
szerint igyekezzen lépést tartani velük, mialatt ők az élen haladva diktálják az iramot.
Crawfordnak időnként sikerült egy kissé fékeznie a tempót, bár korántsem annyira, mint
szerette volna; elszakadni mindenesetre nem volt hajlandó a kisasszonyoktól, s ha
útkereszteződéshez értek, vagy sűrűbb lett a tömeg, és Price úr csak hátrakiáltott: - Gyerünk,
lányok; gyere, Fáncsi; gyere, Susan; vigyázzatok magatokra; nézzetek körül -, ő legalább
megkülönböztetett figyelemben részesítette őket.
A sólyatelepen aztán úgy látszott, talán mégis sikerül meghitt beszélgetésbe kezdenie Fanny-
val, mert nemsokára csatlakozott hozzájuk Price úrnak egy régi lebzselő cimborája, aki aznap
sem mulasztotta el szokásos szemleútját, és szükségképpen jóval értékesebb társnak bizonyult
a vendégnél; a két tengerésztiszt csakhamar meg is feledkezett a többiekről, és elmerült a
mindkettőjüket egyaránt foglalkoztató örök kérdések tárgyalásában, míg a fiatalok alkalmas
ülőhelyet találtak egy bordafán vagy egy épülőfélben levő hajó fedélzetén, amelyet a társaság
együttesen megtekintett. Fanny szerencsére alaposan elfáradt. Crawford tökéletesen meg volt
elégedve az állapotával: nem kellett sokat biztatni, hogy üljön le; legfeljebb az volt bosszantó,
hogy a húga is ott van velük. Harmadiknak senki se lett volna olyan kellemetlen, mint egy
Susan korabeli élénk leányzó, aki Lady Bertrammal ellentétben csupa szem és csupa fül;
előtte nem lehetett rátérni a lényegre. Crawfordnak be kellett érnie holmi általánosan
szórakoztató csevegéssel, amelyből Susan is megkapja a maga részét, s legfeljebb odáig ment
el, hogy külön is megkockáztatott egy-egy sokatmondó pillantást vagy célzást a tájékozottabb
és a szándékait jobban megértő Fanny címére. A legtöbbet Norfolkról beszélt: nemrég járt a
birtokán, és legújabb tervei különös jelentőséget adtak mindannak, amit ott tapasztalt. De bár-
hol és bármilyen társaságban járt is, egy olyan ember, mint ő, csakis mulatságos élményekkel
térhetett vissza; utazásait és ismerőseit remekül ki tudta aknázni, egészen újszerű szórakozás-
ban részesítve Susant. De Fanny számára mást is tartogatott azon kívül, hogy leírta, miféle
kellemes társaságokba csöppent be véletlenül. Jóváhagyás végett elébe terjesztette utazásának
tulajdonképpeni célját, amely e szokatlan évszakban Norfolkba szólította. Komoly dologról
volt szó, valami bérlet megújításáról, amelytől egy népes és - véleménye szerint - szorgalmas
család jóléte függött. Gyanította, hogy az intézője rosszban sántikál, föl akarja piszkálni a
jóravaló család ellen; végül is elhatározta, hogy leutazik a helyszínre, és személyesen
vizsgálja ki az ügyet. Le is utazott, és több jót sikerült tennie, mint gondolta, az utazás haszna
messze felülmúlta eredeti elképzeléseit, s most igen jó érzés, hogy megtette a kötelességét, és
nyugodt lelkiismerettel pillanthat vissza az elvégzett munkára. Megismerkedett néhány
bérlőjével, akiket még sohasem látott; betért néhány parasztházba, amelyeknek a létezéséről
sem volt fogalma, habár az ő birtokán álltak. Mindez Fannynak szólt, és nem is tévesztette el
a célját. Az ilyen beszédet jólesett hallani; Crawford ezúttal úgy járt el, ahogy rendes
emberhez illik. A szegények és elnyomottak pártfogója! Semmi sem hathatott volna jobban
Fannyra; már-már azon volt, hogy meg is jutalmazza egy elismerő pillantással, amikor
hirtelen vissza kellett riadnia, mert Crawford nyomatékosan hozzátette, hogy reméli,
nemsokára olyan segítőtárs, jó barát, tanácsadó áll majd mellette, aki még jobban előmozdítja
Everinghamben a hasznos és jótékony tevékenységet; aki bearanyozza egész Everinghamet és
mindazt, ami hozzá tartozik.
Fanny, elfordult: ez már bántotta a fülét. Annyit szívesen elismert volna, hogy Crawfordnak
több jó tulajdonsága van, mint eddig gondolta. Most már nem lepődött volna meg, ha végül is
egészen rendes embernek bizonyul; de ők ketten se most, se a jövőben nem lehetnek egy-
máshoz valók, és a férfi rosszul teszi, ha egyáltalán rágondol.
Crawford belátta, hogy eleget beszélt Everinghamről, és ideje más témát keresni, ennélfogva
rátért Mansfieldre. Jobban nem is választhatott volna: szinte azonnal visszanyerte Fanny
érdeklődését, és sikerült újra a szemébe néznie. Fanny úgyszólván elolvadt, ha Mansfieldről
hallott, vagy ha maga beszélhetett róla. Miután oly régóta elszakadt mindenkitől, aki
Mansfieldet ismerte, most jó barátnak kellett éreznie azt is, aki egyáltalán megemlíti, s ezzel
alkalmat ad a hely szépségeit és előnyeit magasztaló lelkes felkiáltásokra, a lakóit dicsérve
pedig lehetővé teszi a számára, hogy valóságos dicshimnuszban öntse ki a szívét, és áradoz-
zon a nagybátyjáról, aki csupa jóság és okosság, meg a nagynénjéről, aki a legszelídebb ter-
mészetű asszony az egész világon.
Crawford maga is rajongott Mansfieldért; ezt erősen hangsúlyozta; minden vágya az volt,
hogy ideje nagy részét, legnagyobb részét ott tölthesse; csakis Mansfieldben vagy a környé-
kén. Az idei nyártól és ősztől különösen sokat várt; érezte, hogy nem fog csalódni; biztos volt
benne; ez a nyár és ez az ősz sokkal, de sokkal boldogabb lesz a tavalyinál. Visszatér ugyanaz
a vidámság, szórakozás, társas élet, csak összehasonlíthatatlanul magasabb rendű körülmé-
nyek között.
- Mansfield, Sotherton, Thornton Lacey - mondta lelkesen -: micsoda társaság gyűlik majd
össze ezekben a házakban! Szent Mihály napja körül pedig talán hozzájuk vehetünk még egy
negyediket: valami kis vadászlakot, közel e drága helyekhez; annak ugyanis, hogy
elfogadjam, amit Edmund Bertram egyszer jókedvűen felajánlott, és megosszam vele
Thornton Laceyt, remélem, két akadálya is lesz: két nyomós, pompás, elháríthatatlan
akadálya.
Fanny erre két okból is néma maradt; bár valamivel később már bosszankodott, amiért kép-
telen volt rászánni magát, hogy a célzás egyik felét nyíltan megértse: akkor talán Crawford
tovább beszélt volna a húgáról és Edmundról. Meg kell tanulnia, hogy ne kerülje ezt a témát;
rövidesen nem lesz mentség a gyávaságára, amellyel minduntalan visszariad tőle.
Miután Price úr és a barátja mindent megnézett, amit akart, vagy amire az idejükből futotta, a
többiek is szívesen felkerekedtek; majd hazafelé menet Crawford úrnak sikerült egy pillanatra
négyszemközt maradnia Fannyval, és közölnie, hogy semmi dolga nincs Portsmouthban, csak
találkozni akart vele; azért és csakis azért jött le két napra, hogy lássa őt, mert nem bírta
tovább elviselni a közöttük tátongó szakadékot. Fannyt ez roppant kínosan érintette; de noha
Crawford még egyebet is mondott, ami nem esett jól neki, egészben véve úgy találta, hogy
előnyös változáson ment át, amióta legutóbb találkoztak; szelídebb volt, figyelmesebb, mások
iránt tapintatosabb, mint Mansfieldben; Fannyra még sohasem tett ilyen kellemes benyomást -
majdnem kellemeset; az apjával szemben is kifogástalanul viselkedett, az pedig határozottan
kedves és ildomos volt, ahogyan Susannak őszinte figyelmet szentelt. Igen, előnyére
változott. Fanny rossz érzésekkel várta a holnapot, jobb szerette volna, ha Crawford
látogatása csak egy napig tart; de azért nem volt olyan szörnyű az egész, mint képzelte: hiszen
Mansfieldről beszélgettek, s ez az öröm sok mindenért kárpótlást nyújtott.
Mielőtt elbúcsúztak volna, Crawford még egy örömöt szerzett neki, és az se volt kicsiség. Az
apa kijelentette, hogy meg lenne tisztelve, ha Crawford úr náluk költené el az ebédjét, és
Fannyn jóformán még végig sem futott a borzadály, amikor elhangzott Crawford úr válasza,
miszerint végtelen sajnálatára nem tehet eleget a meghívásnak. Aznapra is, holnapra is
elígérkezett már; a Koronában találkozott egy régi ismerősével, akit nem utasíthatott vissza;
de szíves engedelmükkel másnap ismét tenné a tiszteletét, és a többi, és a többi - azzal el is
váltak, és Fanny szinte repesett az üdvözült boldogságtól, amiért megúszta a rettenetes vesze-
delmet.
Iszonyatos lett volna, ha Crawford úr velük ebédel, és feltárul előtte a család kendőzetlen
arculata! Rebecca főztje, Rebecca szobalányi ténykedése, Betsey fegyelmezetlensége az
asztalnál, ahogy eszik és összevissza ráncigál mindent, ami a keze ügyébe akad -
mindezekhez még Fanny sem edződött hozzá annyira, hogy a legtöbbször ne szenvedjen az
étkezések alatt. Pedig az ő igényei csupán a vele született érzékenységből fakadtak: Crawford
úr viszont kijárta a fényűzés és az epikureizmus iskoláját.
 Negyvenkettedik fejezet

Másnap Price-ék épp a templomba készültek, amikor Crawford úr ismét megjelent. Nem
akarta feltartani őket, inkább csatlakozott hozzájuk; felkérték, hogy tartson velük a
Helyőrségi Kápolnába, ami tökéletesen megegyezett az óhajaival, s így valamennyien együtt
indulhattak el az istentiszteletre.
A család most a legelőnyösebb oldalát mutatta. Tagjait nem mindennapi szépséggel ruházta
fel a természet, és vasárnaponként kiderült, hogy a tiszta arc és a rendes öltözet milyen jól
illik a szépségükhöz. A vasárnap mindig megszerezte Fannynak ezt az örömet, de sohasem
annyira, mint éppen most. Szegény édesanyjáról is jobban el lehetett hinni, hogy Lady
Bertram húga, mint máskor. Fannynak sokszor fájt összehasonlítania őket; fájt arra
gondolnia, hogy a körülmények ilyen különbözővé formáltak két asszonyt, amikor a
természet alig tett különbséget közöttük; hogy anyja, aki éppoly szép volt, mint Lady
Bertram, s néhány évvel még fiatalabb is nála, annyival megtörtebbnek és hervadtabbnak
látszik, annyira meghajszolt, rendetlen, szegényes. De hála a vasárnapnak, ő is tisztes
külsővel és eléggé derűs kedéllyel léphetett a nyilvánosság elé, szemrevaló gyerekeitől
körülvéve; látszott, hogy fellélegzik egy kicsit az egész heti gondok után, s csak akkor fogta
el a nyugtalanság, ha a fiai valami nyaktörő vállalkozásba kezdtek, vagy ha meglátta Rebecca
virágdíszes kalapját.
A templomban el kellett válniuk, de Crawford úr ügyelt rá, hogy ne kerüljön messzire a női
szakasztól; istentisztelet után is velük maradt, és a családdal együtt vonult ki a bástyasétányra.
Price-né az esztendő minden napfényes vasárnapján itt végezte szokásos heti sétáját; istentisz-
telet után egyenest a sétányra ment, és ebédig ott is maradt. Itt élt társadalmi életet: találkozott
ismerőseivel, értesült egy-két pletykáról, szapulta a portsmouthi cselédeket, és lelkierőt gyűj-
tött a következő hat napra.
Kimentek tehát a sétányra; Crawford úr dagadó kebellel, mint a Price lányok kiváltságos
lovagja; és nemsokára - a jó ég tudja, hogyan történt, Fanny sohasem hitte volna - kart karba
öltve lépkedett közöttük: ezt valahogy nem lehetett elkerülni, sem pedig abbahagyni. Fanny
egy ideig kellemetlenül érezte magát, de a szép idő és a szép kilátás végül őt is jobb hangu-
latba ringatta.
Szokatlanul szép idő volt. Még csak márciust írtak, de már április érződött a langyos levegő-
ben, a kellemesen friss szellőben és a nap ragyogásában, melyet a felhők egy-egy pillanatra
eltakartak; ilyen égbolt alatt megszépült minden: fény-árnyék játszott a hajókon, amelyek
Spitheadben és távolabb, a szigetnél vesztegeltek, dagály volt, a tenger boszorkányosan válto-
gatta ezernyi színét, ujjongva táncolt, és fenséges zúgással ostromolta a bástyákat - mindez
együttvéve annyira elbűvölte Fannyt, hogy lassanként szinte megfeledkezett kínos
helyzetéről. Sőt, még örülhetett is Crawford úr karjának: ha nem áll rendelkezésére,
hamarosan megérezte volna a hiányát, mert ezek a kétórás kószálások, egy egész heti
tétlenség után, rendszerint alaposan kimerítették. Fannynak kezdett rosszat tenni, hogy
elhagyta a szokásos mindennapi testmozgást; határozottan legyöngült, amióta Portsmouthba
érkezett; s ha nem kap támaszt Crawford úrtól és a szép időtől, egykettőre kifulladt volna.
Crawford úr egyébként éppúgy élvezte az idő és a látvány szépségét, mint ő. Többször is
megálltak, egybehangolt érzéssel és ízléssel, hogy néhány percig a mellvédnek támaszkodva
szemlélődjenek és gyönyörködjenek, s bár Crawford úr nem volt Edmund, Fannynak el
kellett ismernie, hogy azért eléggé fogékony a természet varázsára, és nagyon jól ki tudja
fejezni az elragadtatását. Ő maga néha szótlanul elábrándozott, amit Crawford úrnak sikerült
arra felhasználnia, hogy lopva az arcába pillantson; s e pillantások eredményeképpen
megállapította, hogy noha Fanny arca mit sem vesztett bűverejéből, egyáltalán nem virul
annyira, mint kellene. Fanny ugyan váltig hangoztatta, hogy semmi baja, és elutasított minden
ellenkező értelmű feltevést; de Crawford végeredményben mégis meg volt győződve róla,
hogy itteni körülményei nem valami ragyogóak, következésképp nem lehetnek üdvösek az
egészségére, és szerette volna, ha Fanny mihamarabb visszatér Mansfieldbe, ahol sokkal
boldogabb lesz - és ő is, hiszen gyakrabban láthatja.
- Egy hónapja van itt, ugyebár? - kérdezte.
- Nem, nem egészen egy hónapja. Holnap lesz négy hete, hogy eljöttem Mansfieldből.
- Maga végtelenül pontosan és becsületesen számol. Én nyugodtan rámondanám, hogy egy
hónapja.
- Kedd este volt, amikor megérkeztem.
- És arról van szó, ugyebár, hogy két hónapig marad?
- Igen. A nagybátyám két hónapot mondott. Azt hiszem, nem lesz kevesebb.
- És milyen módon utazik majd vissza? Kit küldenek magáért?
- Nem tudom. A nagynéném erről még nem írt semmit. Lehet, hogy még tovább is marad-
hatok. Talán nem lesz alkalmas, hogy éppen akkor jöjjenek értem, amikor lejár a két hónap.
Crawford úr egy pillanatnyi tűnődés után így felelt: - Én ismerem Mansfieldet, tudom, hogy
milyen, tudom, miket szokott elkövetni magával szemben. Tudom, sokszor egyáltalán nem
gondolnak magára, mindenki fontosabb a családban, és mindig maga az áldozat, ha bárkinek
az állítólagos érdekei úgy kívánják. Ismerem ezt: múlhatnak a hetek, és magát szépen itt-
hagyják, amíg Sir Thomas módot nem talál rá, hogy személyesen jöjjön magáért, vagy ide-
küldje Lady Bertram szobalányát, de úgy, hogy emiatt egy csöppet se kelljen változtatni azon,
amit a következő negyedévre netalán eltervezett. Ez így nincs rendjén. Két hónap hosszú idő;
szerintem hat hét is éppen elég lenne. A nővére egészségéről van szó - tette hozzá Susanhoz
fordulva -: véleményem szerint árt neki, hogy Portsmouthban nemigen teszi ki a lábát a
házból. Szabad levegőre, sétára van szüksége mindennap. Ha maga is olyan jól ismerné, mint
én, feltétlenül igazat adna nekem, és egyetértene abban, hogy a nővérét nem szabad sokáig
megfosztani a jó vidéki levegőtől és a mozgás lehetőségétől. Éppen ezért - fordult ismét
Fannyhoz -, ha úgy érezné, hogy romlik az állapota, és bármiféle akadály merülne fel a
mansfieldi hazautazást illetően (még mielőtt letelik az a két hónap), ebből igazán nem szabad
gondol csinálnia. Mihelyt egy kicsit is gyöngébbnek érzi magát, mint rendesen, vagy
bármiféle panasza támad, elég, ha értesíti a húgomat, ha csak egy szót is ír neki: abban a
pillanatban lejövünk magáért, és hazavisszük Mansfieldbe. Hiszen tudja, hogy ez lenne a
legkönnyebb és a legkellemesebb dolog a világon. Tudja, hogy mekkora örömet szerezne
vele.
Fanny azt mondta, hogy köszöni szépen, de megpróbálta tréfára venni az ajánlatot.
- Maga is tudja, hogy a lehető legkomolyabban beszélek - felelte Crawford. - És remélem,
nem lesz olyan kegyetlen, hogy eltitkolja, ha gyöngélkedik. Nem, azt nem teheti meg, de ha
akarná, sem sikerülne, mert csakis addig leszek nyugodt az egészsége felől, amíg minden
levelében határozottan kijelenti Marynek, hogy „egészséges vagyok”: márpedig tudom, hogy
maga sem szóban, sem írásban nem tud hazudni.
Fanny újra megköszönte, de Crawford szavai annyira fájdalmasan és nyomasztóan hatottak
rá, hogy nem tudott sokat beszélni: még azt sem igen tudta, mit kellene mondania. Ez a séta
vége felé történt. Crawford az utolsó percig velük maradt, és csak a házuk előtt búcsúzott el:
tudta, hogy Price-ék ebédelni akarnak, és ezért azzal mentette ki magát, hogy várják valahol.
- Aggaszt, hogy ennyire kifáradt - mondta, visszatartva Fannyt, miután a többiek mind
bementek - aggaszt, hogy gyönge lábon áll az egészsége. Nincs valami megbízása a
számomra, amit elintézhetnék Londonban? Egyébként arra gondolok, hogy talán hamarosan
újra elutazom Norfolkba. Ez a Maddison nem nagyon tetszik nekem. Azt hiszem, még mindig
szeretne becsapni, ha lehet, hogy az unokatestvérét ültesse be egy bizonyos malomba, amelyet
én valaki másnak szántam. Beszélnem kell a fejével. Meg kell értetnem vele, hogy nem
hagyom magam félrevezetni, akár Everinghamtől északra próbálkozik, akár délre: hogy a
portámon én vagyok az úr, és senki más. A múltkor nem mondtam meg neki elég világosan.
Hihetetlen, hogy egy ilyen intéző mennyit tud ártani a gazdája jó hírének és a birtok
szegényeinek egyaránt. A legszívesebben most azonnal visszamennék Norfolkba, és
egykettőre elrendeznék mindent, hogy vége legyen a csűrés-csavarásnak. Maddison ügyes
fickó; nem akarom kiebrudalni az állásából, feltéve, ha ő is meghagy engem az enyémben; de
ostobaság lenne lépre menni valakinek, aki erre semmiféle istenadta jogot nem támaszthat, és
több mint ostobaság, ha tűrném, hogy bérlőként a nyakamba varrja azt a szőrösszívű,
hörcsögtermészetű zsiványt, amikor én félig-meddig már ígéretet tettem egy becsületes
embernek. Ugye, hogy több lenne, mint ostobaság? Menjek el Norfolkba? Mit tanácsol?
- Én?! Ön is nagyon jól tudja, mi a helyes.
- Hogyne. Ha megmondja a véleményét, mindig tudom, mi a helyes. Engem csakis a maga
ítélete vezérel jóra.
- Kérem, kérem, ne beszéljen így. Senki más nem lehet olyan jó vezérünk, mint az a hang,
amely önmagunkban szól: csak oda kell figyelni. Isten vele; remélem, holnap kellemes útja
lesz.
- Ne intézzek el valamit Londonban?
- Nincs mit, köszönöm szépen.
- Nem üzen senkinek semmit?
- Megkérném, hogy adja át üdvözletemet a húgának; és ha találkozik az unokabátyámmal...
mármint Edmunddal... legyen olyan kedves, mondja meg neki, hogy remélem, hamarosan
kapok hírt tőle.
- Szívesen; és ha Edmund lusta vagy nemtörődöm, magam írom meg helyette a mentegetőző
levelet.
Többet nem mondhatott, mert Fannyt nem lehetett tovább tartóztatni. Crawford megszorította
a kezét, a szemébe nézett, és elment. Még három órát kellett agyonütnie valahogyan azzal a
másik ismerősével, amíg asztalukra nem kerül az elsőrangú fogadó legjobb ebédje; Fanny
viszont rögtön megkaphatta, amit a szülői ház konyhája nyújtani tudott.
Price-éknál egészen másként étkeztek, mint a fogadóban; s ha Crawford úr megsejti, mi
mindent kell nélkülöznie Fannynak a szabad levegőn kívül, csodálkozott volna, hogy nem
találta még sokkal rosszabb színben. Rebecca pudingjai és Rebecca vagdalt húsai, amelyek
minden áldott nap félig tiszta tányérokon s még félig sem tiszta kések és villák kíséretében
kerültek terítékre, annyira csüggesztőleg hatottak, hogy Fanny sokszor kénytelen volt a fő-
étkezést estére halasztani, amikor elküldhette az öccseit kétszersültért és pogácsáért. A
mansfieldi nevelés után egy kissé elkésett a portsmouthi edzőkúra; s bár Sir Thomas nyilván
nagy örömmel tapasztalta volna, ha valamiképpen sikerül odalátnia, hogy unokahúgát a testi-
lelki koplalás fölöttébb biztató módon vezeti Crawford úr szép modorának és szép vagyo-
nának helyesebb értékelése felé, talán mégis visszariad a kísérlet folytatásáról, nehogy a
páciens időnek előtte belepusztuljon.
Fanny azután egész nap bánatos volt. Bár nemigen kellett attól tartania, hogy viszontlátja
Crawford urat, rátört a csüggedés, mint amikor jó baráttól válik el az ember. Igaz, egyfelől
jólesett, hogy sikerült megszabadulnia tőle, másfelől azonban úgy érezte, mintha most
végképp elhagyta volna mindenki; mintha újra elszakadt volna Mansfieldtől; s ha arra
gondolt, hogy Crawford úr nemsokára Londonban lesz, ahol gyakran találkozhatik Maryvel
és Edmunddal, az irigységhez olyannyira hasonló érzések támadtak benne, hogy gyűlölte
magát értük.
Búbánatát egy csöppet sem enyhítették a körülötte zajló események; apjának egy-két barátja
náluk töltötte a hosszú-hosszú estét, mint általában, ha éppen nem Price úr ment át hozzájuk;
s hattól fél tízig nemigen hagyott alább a lárma és az ivászat. Fanny el volt keseredve.
Gyászos gondolatai közé még leginkább az a hit lopott be némi vigaszt, hogy Crawford úr
csodálatos átalakuláson ment keresztül. Ebben ugyan a legutóbbi találkozásuk szokatlan
környezetének és az ellentétek hatásának is lehetett egy kis része, de Fanny nem gondolt
ilyesmire: szentül hitte, hogy Crawford úr sokkal kedvesebb és a többiek iránt figyelmesebb,
mint azelőtt. Ha pedig az apró dolgokban ennyire más, miért ne lenne az a nagyokban is? Ha
olyan őszintén aggódik az egészségéért és a kényelméért, ha úgy tud érezni, ahogyan mondta,
s ahogyan egész viselkedése is mutatta, nem tételezhető-e fel teljes joggal, hogy most már
rövidesen abbahagyja kínos és bántó ostromát?
 Negyvenharmadik fejezet

Valószínűnek látszott, hogy Crawford úr másnap visszament Londonba, mert többé nem
jelentkezett Price-éknál; hogy csakugyan így történt, azt két nap múlva egy levél is megerő-
sítette, amelyet Fanny a húgától kapott, s bár más okoknál fogva, de a legnagyobb érdek-
lődéssel bontott fel, és olvasott végig:
Van szerencsém értesíteni, drága Fannym, hogy Henry lent járt magánál Portsmouth-
ban; hogy a múlt szombaton - micsoda gyönyör! - elsétáltak a sólyatelepre, másnap
pedig - még nagyobb gyönyör - a bástyasétányon töltöttek néhány feledhetetlen órát,
mely alkalomból a balzsamos lég, a tündöklő tenger, a maga bűbájos arca és drága
szavai varázslatos összhangban fejtették ki hatásukat, és olyan élményt nyújtottak,
amelynek a puszta emlékétől is meg kell mámorosodni. Tájékoztatóm ezzel lényegében
ki is merült. Henry unszol, hogy írjak, de nem tudom, mi egyebet közölhetnék azon
kívül, hogy - mint mondám - leutazott magához Portsmouthba, kétszer is elvitte sétálni,
és megismerkedett a családjával, elsősorban bájos húgával, egy szemrevaló tizenöt éves
leányzóval, aki szintén magukkal volt a bástyasétányon, s ha jól sejtem, ott kezdte tanul-
mányozni a szerelem ábécéjét. Nem érek rá hosszasan írni, de ugyan minek is érnék rá,
amikor ilyen szigorúan hivatalos ügyben ragadtam tollat, kizárólag azért, hogy mihez-
tartás végett tájékoztassam a fent említett eseményekről. Édes, drága Fannym, mennyi
mindent mesélnék, ha itt volna velem! A füle is belefáradna, amíg végighallgat, és a
szája még jobban, amíg ellát a tanácsaival; de mivel roppant koponyám tartalmának a
századrészét sem lehet papírra vetni, inkább nem szólok semmit: tessék, találgasson,
ahogy tetszik. Egyébként nincsenek híreim a maga számára. Maga úgyis tud mindent;
nem akarom azzal gyötörni, hogy felsorolom, miféle emberek és összejövetelek rabolják
el minden időmet. Illett volna beszámolnom az unokanővére első estélyéről, de lusta
voltam, és most már nem érdekes az egész; elégedjék meg azzal, hogy minden comme il
faut22 volt, nagystílűbbet a legvérmesebb rokonok sem kívánhattak, és a ház asszonya
nem vallott szégyent a toalettjével meg a fellépésével. Barátnőm, Fraserné is elfogadna
egy olyan házat, és én se volnék benne éppen szerencsétlen. Húsvét után Lady Storna-
wayhez megyek; mostanában nagyon derűsnek és boldognak látszik. Családi körben
Lord S. egész kedélyes és kellemes figura lehet, s most már nem tartom olyan csúnyá-
nak, mint régebben - mindenesetre sokkal csúnyábbakat is látni. No persze, ne állítsuk
Edmund Bertram mellé. S ha már megemlítettem a nevét, mit mondjak e lovagról?
Gyanús lenne, ha teljesen hallgatnék róla. Elmondom tehát, hogy kétszer-háromszor
találkoztunk vele, és itteni barátnőim mind el vannak ragadtatva úri megjelenésétől.
Fraserné (aki nagy szakértő) megesküszik rá, hogy legfeljebb még három ilyen jó
külsejű, délceg, elegáns urat ismer egész Londonban; és bevallom, amikor legutóbb itt
vacsorázott, senkit sem lehetett összehasonlítani vele, pedig tizenhatan voltunk. Szeren-
csére, manapság nem kell árulkodó öltözéket viselnie annak, aki egy bizonyos pályára
lépett, de... de... de...
Nagy szeretettel öleli stb. stb.

22
Az úri társaság követelményeinek megfelelő.
 Majd elfelejtettem valamit (Edmund a hibás: nem tesz jót nekem, hogy annyit foglal-
kozom vele), pedig nagyon fontos - a magam és a Henry nevében: boldogan
hazavisszük Northamptonshire-be. Drága gyermekem, ne akarjon megcsúnyulni
Portsmouthban. Az a komisz tengeri szél előbb-utóbb tönkreteszi a szépségét és az
egészségét. Szegény nénikém mindig panaszkodott rá, még tíz mérföldre is a parttól, és
a tengernagy persze nem akarta elhinni, de én tudom, hogy igaza volt. Csak írjon, és
egy órán belül állok rendelkezésére magának is, Henrynek is. El vagyok ragadtatva az
ötlettől, még kerülhetnénk is egy kicsit, hogy útközben megmutassuk magának
Everinghamet, sőt, talán az sem lenne érdektelen, ha útba ejtenénk Londont, hadd
lássa, milyen is egy fényes esküvő a Hannover téri Szent György-templomban. Csak
Edmundot tartsa lehetőleg távol, amíg ott vagyunk: nem óhajtok küzdeni a kísértés
ellen. Micsoda hosszú levél! Csak még egy szót. Henry, mint hallom, a fejébe vette,
hogy visszamegy Norfolkba, mert a maga biztatására el akar intézni valamit, erről
azonban a jövő hét közepe előtt szó sem lehet; csak 14-ike után engedhetem el, aznap
ugyanis mi rendezünk estélyt. Magának fogalma sem lehet róla, mekkora jelentősége
van ilyenkor egy Henry-szabású fiatalembernek; el kell hinnie becsületszóra, hogy
nélkülözhetetlen. Legalább találkozik majd Rushworthékkal, amit, bevallom nem
nagyon bánok - tudniillik furdal egy csöppet a kíváncsiság, és azt hiszem, őt is, bár nem
akarja elismerni.
Ez bizony olyan levél volt, amelyet első olvasásra nem lehetett igazán megemészteni: tüzete-
sebb stúdiumot igényelt, sokáig foglalkoztatta az elmét, és végül is mit sem enyhített a gyötrő
bizonytalanságon. Csupán az derült ki belőle, hogy eddig még semmi sem dőlt el végérvénye-
sen. Edmund még nem nyilatkozott. Hogy mi lakozik Crawford kisasszony szívében, mit akar
tenni, illetve mit fog tenni anélkül, hogy akarná vagy éppen akarata ellenére; hogy ami
Edmundhoz fűzi, változatlanul olyan erős-e, mint amikor legutóbb elváltak; s ha nem olyan
erős, vajon most tovább gyöngül-e, vagy épp ellenkezőleg, újra megerősödik - mindez szám-
talan okot adott a találgatásra, egész nap és még sok napon át el lehetett rágódni rajta minden
eredmény nélkül. A legtöbbször az a feltevés tolakodott elő, hogy Crawford kisasszony talán
megingott és elhidegült egy kissé, miután visszatért a londoni életbe, de végeredményben
mégiscsak jobban vonzódik Edmundhoz, semhogy le tudna mondani róla. Persze, még lesz
egy kis harc a szíve és az igényei között. Még fog egy kicsit tétovázni, vitatkozni, feltételeket
szabni, követelőzni, de végül mégiscsak kimondja az igent.
Fanny képzeletében ez a lehetőség merült fel a leggyakrabban. De egy londoni ház - azt már
lehetetlennek tartotta. És mégis, ki tudja, mi mindent kíván majd Crawford kisasszony.
Edmund jövője egyre sötétebbnek látszott. Milyen lehet az a nő, aki csak a külsejét említi, ha
róla beszél! Hát ez is szerelem? És Frasernéhez kell biztatásért folyamodnia! Amikor egy fél
éve olyan közelről ismeri Edmundot! Szégyen, gyalázat. A levélnek azok a részei, amelyek
csak Crawford úrra és önmagára vonatkoztak, aránylag kevésbé izgatták fel. Végtére semmi
köze hozzá, hogy Crawford úr 14-ike előtt vagy után megy-e Norfolkba, ámbár, ha jobban
meggondolta, valószínűleg mégsem fogja elhalasztani az utazását. Crawford kisasszony össze
akarja hozni Rushworthnéval, ami végtelenül csúnya, tapintatlan és helytelen dolog; de Fanny
remélte, hogy a bátyjában nincs meg ez az alantas kíváncsiság. Ilyesminek egyáltalán nem
adta jelét, és a húga feltételezhetné, hogy finomabb érzések kormányozzák, mint saját magát.
Miután megkapta Londonból ezt a levelet, még nagyobb lett benne a türelmetlenség, amellyel
egy másikat várt ugyanonnan; s emiatt néhány napig olyan nyugtalan volt, annyira izgatta,
amit már tudott, s amit talán meg kell még tudnia, hogy sokszor a Susannal való délelőtti
olvasást és beszélgetést is elhagyta. Hiába erőlködött, nem tudott odafigyelni. Ha Crawford
átadta az üzenetét Edmundnak, valószínű, jaj, nagyon valószínű, hogy Edmund
mindenképpen írni fog, hiszen nem tagadhatja meg szokásos kedvességét; s amíg ez a
gondolat eleven volt, amíg három-négy nap el nem vette az erejét, mert a levél sehogy sem
akart megjönni, Fanny a legnagyobb feszültségben és idegességben élt.
Végül is lehiggadt valamelyest. Ki kell bírnia, nem engedheti, hogy a türelmetlenség felőrölje
és haszontalanná tegye. Az idő is segített valamit, a saját erőfeszítései még többet, úgyhogy
ismét képes volt foglalkozni Susannal, éppoly lelkesen, mint azelőtt.
Susan egyre jobban megszerette; igaz, hiányzott belőle az a könyvimádat, amely Fannyban
kezdettől fogva megvolt, és az ülő foglalatosságokat vagy az öncélú tudást távolról sem ked-
velte úgy, mint ő, de mivel a világért sem akart tudatlannak látszani, és egyébként jól vágott
az esze, igen figyelmes, fogékony és hálás tanítványnak bizonyult. Fannyra úgy nézett fel,
mint egy orákulumra. Fanny magyarázatai és megjegyzései nagymértékben emelték minden
értekezés vagy történelmi olvasmány becsét. Amit Fanny mondott a régmúlt korokról, jobban
hatott rá, mint Goldsmith23 legszebb lapjai, és testvéri rajongásában úgy találta, hogy a nővére
stílusa különb minden hivatásos szerzőénél. Csakugyan megkésve kapott rá az olvasásra.
De nemcsak ilyen magasröptű beszélgetéseket folytattak, történelmi vagy erkölcsfilozófiai
kérdésekről. Egyebekre is sor került, s a kevésbé magasztos témák közül egyik sem foglal-
koztatta őket oly gyakran és hosszasan, mint Mansfield Park, a mansfieldiek, Mansfield szo-
kásai, szórakozásai, életmódja. Susan, akinek vele született érzéke volt a nemes és kifinomult
dolgok iránt, nem tudott betelni a hallottakkal, Fanny pedig nagyon is szívesen időzött a
számára oly kedves tárgynál. Remélte, hogy ezzel nem tesz semmi rosszat, bár egy idő múlva
szinte bűntudatot kellett éreznie, látva, mennyire lelkesedik Susan mindenért, ami Sir Thomas
házában történt vagy elhangzott, és mennyire sóvárog Northamptonshire után: talán olyan
vágyakat szított fel, amelyeket nem lehet kielégíteni.
Szegény Susan, ő sem illett sokkal jobban a szülői házba, mint a nővére; s amikor Fanny
ennek végképp tudatára ébredt, sejteni kezdte, hogy ha majd búcsút mondhat Portsmouthnak,
talán azért nem lesz teljes a boldogsága, mert Susant nem viheti magával. Egyre jobban szen-
vedett attól, hogy ilyen kezekben kell hagynia a húgát, akiből pedig annyi jót lehetne kihozni.
Ó, ha volna saját otthona, hogy magához vegye! S ha viszonozni tudná Crawford úr
érzelmeit, többek között ez is lehetségessé válnék, mert ő biztosan nem tiltakozna ellene.
Fanny meg volt győződve Crawford úr eredendő jóindulatáról, és úgy képzelte, hogy a
legnagyobb örömmel adná beleegyezését egy ilyen tervhez.

23
Oliver Goldsmith (1730-74), neves író, többek között A wakefieldi lelkész szerzője; történelmi
műveket is írt.
 Negyvennegyedik fejezet

A két hónapból már a hetedik hét is csaknem eltelt, mire Fanny megkapta a levelet, Edmund
várva várt levelét. Amikor kinyitotta, s látta, milyen hosszú, felkészült rá, hogy a boldog
szerelem áradozó és aprólékos beszámolóját olvashatja majd arról a szerencsés lényről,
akinek a kezébe Edmund immár végleg letette a sorsát A levél pedig így szólt:
Mansfield Park
Kedves Fannym!
Bocsáss meg, amiért nem írtam eddig. Crawford mondta, hogy szeretnél hírt kapni
tőlem, de Londonból képtelen voltam írni, és elhitettem magammal, hogy megérted a
hallgatásomat. Ha egy-két boldog sort küldhettem volna, feltétlenül megteszem, de
ilyesmi, sajnos, nem állt módomban. Most, hogy visszajöttem Mansfieldbe, minden bi-
zonytalanabb, mint amikor elmentem. A reményeim sokkal halványabbak. Ezt valószínű-
leg úgyis tudod már. Crawford kisasszony annyira szeret téged, hogy biztosan feltárta
előtted a lelkiállapotát, abból pedig kiszámíthatod, milyen lehet az enyém. Nem mintha
ez ellene szólna annak, hogy magam is beszámoljak róla. Miért ne lehetnél mindkettőnk
bizalmasa? Én nem kérdezek semmit. Van valami vigasztaló abban, hogy minden sajná-
latos nézeteltérésünk ellenére is egyesít bennünket az irántad való szeretet. Jól fog esni,
ha elmondhatom neked, hogy állanak most a dolgok, és mik a terveim, ha ugyan ter-
veknek lehet nevezni őket. Szombaton jöttem haza. Három hetet töltöttem Londonban,
és (londoni mértékkel mérve) elég sokszor találkoztam vele. Fraserék legalább annyira
figyelmesek voltak irántam, mint ahogy reméltem. Azt talán nem is lett volna szabad
remélnem, hogy vele annyit lehetek együtt, mint Mansfieldben. De nem is az volt a baj,
hogy túlságosan ritkán találkoztunk: inkább a viselkedése. Ha együttléteink alatt más-
milyennek mutatkozik, egyáltalán nem panaszkodnék, de már az első alkalommal
láttam, hogy megváltozott; másféle fogadtatásra számítottam, és kis híján azonnal
elutaztam Londonból. A részletekre talán nem kell kitérnem. Te tudod, mit lehet
hibáztatni benne, úgyhogy elképzelheted, miféle nézetek és kifejezések vontak kínpadra.
Épp jókedvében volt, körülötte a barátnői, akik a maguk helytelen felfogásával rossz
irányt mutatnak az ő túlságosan eleven szellemének. Nem szeretem Frasernét.
Hidegszívű, hiú asszony, aki csakis érdekből ment férjhez, s bár a házassága
szemlátomást boldogtalan, egyáltalán nem a hibás elvektől, az ingerült légkörtől vagy a
korkülönbségtől szenved, hanem attól, hogy mégsem lett olyan gazdag, mint sok
ismerőse, elsősorban a nővére, Lady Stornaway, és elszántan támogat mindenféle
pénzhajhászást vagy nagyravágyást, feltéve, ha az illető elég sok pénzt hajhász, és elég
nagyra vágyik. Úgy érzem, e két nővér barátsága a legnagyobb csapás, amely az ő
életét és az enyémet is sújtja. Már évek óta mindent elkövetnek, hogy rossz útra
vezessék. Ó, ha el lehetne választani tőlük! - s ez néha nem is látszik reménytelennek,
mert úgy veszem észre, a vonzalom nem egészen kölcsönös. Mindketten odavannak érte,
de ő, ebben biztos vagyok, nem ragaszkodik hozzájuk úgy, mint hozzád. Ha arra
gondolok, mennyire szeret téged, s milyen okos, becsületes, testvéri magatartást tanúsít
irántad, egészen másféle színben tűnik fel előttem, csupa nemes hajlamot látok benne,
és valósággal szégyellem magam, amiért túl szigorúan értelmezem tréfás modorát. Nem
tudok lemondani róla, Fanny. Rajta kívül nincs és soha nem is lesz még egy nő a
világon, akit el tudnék képzelni feleségnek. Ha nem hinném, hogy én is jelentek neki
valamit, persze nem mondanék ilyet, de igenis hiszem, meg vagyok győződve róla, hogy
egyáltalán nem közömbös irántam. Senki sincs körülötte, akire személy szerint féltékeny
volnék. Csak általában vagyok féltékeny az előkelő társaság befolyására. Csak a
nagyúri életformától félek. Az ő igényei nem túl nagyok a vagyonához képest, de a
kettőnk egyesített jövedelme így sem tudná kielégíteni őket. De még ebben is találok
vigaszt. Inkább azért veszítsem el, mert nem vagyok elég gazdag, mint a hivatásom
miatt: jobban el tudnám - viselni. Az csak annyit jelentene, hogy áldozatokra már nem
képes a vonzalma érdekében, és tulajdonképp milyen jogon kívánhatnék én tőle
áldozatokat? Szeretném hinni, hogy ha kikosaraz, ez lesz a valódi oka. Az előítéletei, azt
hiszem, már nem olyan erősek, mint régebben. Drága Fanny, úgy írom le a
gondolataimat, ahogy éppen jönnek; néha talán ellentmondóak, de annál hívebben
tükrözik a lelkiállapotomat. Ha már belekezdtem, jólesik feltárnom mindazt, amit érzek.
Nem tudok lemondani róla. Olyan kapcsolat van közöttünk, és remélem, a jövőben még
inkább olyan lesz, hogy ha lemondanék Mary Crawfordról, egyúttal másokról is le
kellene mondanom, pedig ők állnak hozzám a legközelebb; éppen azoknak a barátaim-
nak a házából rekeszteném ki magam, akikhez minden más bajban segítségért fordulhat-
nék. Ha elveszítem Maryt, tudomásul kell vennem, hogy egyúttal Crawfordot és Fannyt
is elveszítem. Ha vége volna mindennek, ha már kikosarazott volna, remélem, lenne
annyi erőm, hogy elviseljem. Megpróbálnám kiverni a fejemből, és néhány év múlva
talán... de ostobaságokat írok. Ha kikosaraz, el kell viselnem, de addig nem tehetek
mást: szüntelenül küzdök érte. Ez az igazság. Csak az a kérdés: hogyan? Mi lenne a leg-
jobb módszer? Többször is gondoltam arra, hogy húsvét után újra felmegyek Londonba,
máskor meg úgy látom helyesebbnek, ha semmit se teszek, amíg ő le nem jön Mansfield-
be. Hiszen még most is azt mondja, hogy örömmel várja a júniust, amikor Mansfieldbe
jöhet; de június még messze van, úgyhogy azt hiszem, írni fogok neki. Tulajdonképp el
is döntöttem már, hogy levélben tisztázok vele mindent. Ennek a bizonytalanságnak
minél előbb véget kell vetni. A mostani állapotom rendkívül idegesítő. Mindent
figyelembe véve azt hiszem, mégiscsak a levél a legjobb módszer, írásban sok mindent
elmondhatok, amit szóban nem tudnék, ő is megfontolhatja a dolgot, mielőtt válaszol, és
a megfontolás eredménye, azt hiszem, nem lehet olyan rossz, mint ha elhamarkodottan
határoz; nem, attól talán nem kell annyira félnem. Persze, fennáll az a veszély, hogy
esetleg Frasernéhez fordul tanácsért, én pedig ilyen messziről nem lehetnék a magam
ügyvédje. A levélnek megvan az a hibája, hogy rossz tanácsadók elé kerülhet, s ha
valaki nem tud határozottan dönteni, mások egy szerencsétlen pillanatban könnyen
rávehetik olyasmire, amit később nagyon is megbán. Még egyszer meg kell gondolnom
az egészet. Milyen sokat fecsegek, kizárólag a magam bajairól: nem lenne csoda, ha
még egy Fanny barátságát is próbára tenném. Crawforddal legutóbb Fraserné estélyén
találkoztam. Mindaz, amit magam tapasztaltam, és amit hallottam felőle, egyre
biztatóbbnak látszik. Semmi, de semmi ingadozás. Pontosan tudja, mit akar, és
sziklaszilárdan kitart az elhatározása mellett: ritka erény. A nagyobbik húgom is ott
volt, láttam őket együtt, és eszembe kellett jutnia, amit egyszer elmondtál - mi tagadás,
a találkozásukat nem lehetett valami barátságosnak nevezni. Maria kétségtelenül
hűvösen viselkedett. Alig esett köztük egy-két szó. Láttam, hogy Crawford
meghökkenten visszahúzódik, és nem tudtam igazat adni Rushworthnénak, amiért még
mindig neheztel valami állítólagos sérelemért, amely annak idején Bertram kisasszonyt
érte. Bizonyára érdekel, mi a véleményem Maria hitvesi boldogságáról. Úgy látom,
egészen tűrhető. Remélem, jól megvannak egymással. Kétszer náluk vacsoráztam a
Wimpole utcában, és többször is elmehettem volna, de Rushworth mint sógor elég
nyomasztó jelenség. Julia szemlátomást roppantul élvezi Londont. Ami engem illet, én
nem sok élvezetet találtam a városban, de itt még kevesebbet. Nem vagyunk valami
derűs társaság. Nagy szükség lenne rád. Nem is tudom elmondani, mennyire hiányzol
nekem. Anyám nagy szeretettel üdvözöl, és reméli, hogy mihamarabb levelet kap tőled.
 Szinte óránként emleget, és sajnálnom kell, ha arra gondolok, hogy még hosszú hetekig
nem láthat viszont. Apám maga akar érted menni, de csak húsvét után, amikor dolga
lesz a városban. Remélem, jól érzed magad Portsmouthban, de azért nem lenne jó, ha
minden évben odautaznál. Szükségem van rád itthon, hallani szeretném a véleményedet
Thornton Laceyről. Nagyobb átalakításokhoz nem fűlik a fogam, amíg el nem dől, hogy
a háznak úrnője is lesz-e valaha. Azt hiszem, mégiscsak írni fogok. Most már biztos,
hogy Granték Bathba mennek; hétfőn utaznak el Mansfieldből. Örülök neki. Nem
vagyok olyan hangulatban, hogy szívesen legyek együtt bárkivel; de ennyi talán elég: a
nagynénéd máris boldogtalan, amiért elírom előle a legfontosabb mansfieldi híreket.
Isten veled, drága Fannym, szeretettel ölel...
„Soha, soha többé nem fogok levelekért imádkozni - mondta magában Fanny, amikor ezt
végigolvasta. - Úgysem kapok tőlük mást, mint csalódást és bánatot. Csak húsvét után! Hogy
fogom kibírni? És szegény nénikém óránként emleget!”
Fanny igyekezett gátat vetni az ilyesfajta gondolatainak, amennyire bírta, de csak egy hajszál
választotta el attól, hogy megvádolja Sir Thomast, amiért olyan kegyetlen hozzá és a nagy-
nénjéhez is. Ami a levél főtémáját illeti, abban igazán nem talált semmi megnyugtatót.
Edmundra is szinte rosszallóan és ingerülten kellett gondolnia. „Ennek a halogatásnak semmi
értelme - morfondírozott. - Miért nem jár a végére? Teljesen vak, úgysem tudja felnyitni a
szemét semmi, de semmi a világon; milyen régóta ott van előtte az igazság, és nem látja! El
fogja venni, szerencsétlen lesz, és belerokkan. Adja Isten, hogy a felesége hatására se köves-
sen el semmit, ami méltatlan hozzá!” Megint átfutotta a levelet. „»Annyira szeret engem!« -
üres beszéd. Nem szeret ő senkit, csak önmagát és a bátyját. »A barátnői évek óta elkövetnek
mindent, hogy rossz útra vezessék!« Nem tudom, nem inkább ő vezeti-e rossz útra a
barátnőit. Valószínűleg kölcsönösen fáradoznak egymás megrontásán; de ha a barátnők
annyival jobban szeretik őt, mint ő a barátnőit, talán nem is ártottak neki annyit, legfeljebb a
hízelgésükkel. »Nincs és soha nem is lesz még egy nő a világon, akit el tudnék képzelni
feleségnek.« El is hiszem. Ennek a vonzalomnak lesz alárendelve az egész élete. Akár igent
kap válaszul, akár nemet, a szíve mindörökre az övé marad. »Ha elveszítem Maryt, tudomásul
kell vennem, hogy egyúttal Crawfordot és Fannyt is elveszítem.« Ó, Edmund, te nem ismersz
engem. A két család között soha nem lesz ilyen kapcsolat, ha te össze nem kapcsolod őket.
Írj, az Istenért, írj! Legyen már vége. Szűnjön meg ez a nyugtalanság. Dönts, mondd ki a
végső szót, tedd tönkre magad.”
Az ilyesfajta érzések azonban közelebb álltak a haraghoz, semhogy sokáig táplálhatták volna
Fanny monológjait. Hangulata nemsokára megenyhült, bánatosabb lett. Edmund szeretete,
kedves szavai, bizalmas feltárulkozása erősen hatottak rá. Hiszen csak az a baja, hogy túl-
ságosan jó mindenkihez. Egyszóval, Fanny mindent odaadott volna, hogy ne kelljen ilyen
levelet kapnia, de ha már megkapta, nem adta volna oda semmiért. Végül is ezzel az érzéssel
hajtogatta össze utoljára.
Mindazok, akiknek szenvedélye a levélírás, bár nincs sok mondanivalójuk - s e meghatáro-
zásban legalábbis a hölgytársadalom nagy része benne foglaltatik - beláthatják, hogy Lady
Bertram boldogtalan volt, amiért egy olyan nagy jelentőségű mansfieldi hír, mint az, hogy
Granték végleg eldöntötték bathi utazásukat, épp a legrosszabbkor került forgalomba, s nem ő
látta a hasznát; nyilván azt is megértik, mennyire fájhatott neki, hogy ezt a hírt a saját hálátlan
fia kaparintja meg, és vérlázító tömörséggel biggyeszti oda egy hosszú levél végére, amikor ő
majdnem egy egész oldalt meg tudott volna tölteni vele. Mert jóllehet Lady Bertram nem
közönséges levélírói hírnevet vívott ki magának, lévén hogy egyéb teendők híján és Sir
Thomas parlamenti elfoglaltsága következtében már a házasélete kezdetétől fogva elegendő
időt fordíthatott a levelező kapcsolatok megteremtésére és ápolására, s olyan célszerű, bel-
terjes, csacsogó stílust sikerült kialakítania, hogy a legkevesebb mondanivalóból is megélt -
valami kevésre mégiscsak szüksége volt: a semmiről még ő sem tudott írni, még az unoka-
húgának sem; s ha már úgy volt, hogy rövidesen le kell mondania arról az áldásról, amit dr.
Grant köszvényes tünetei és Grantné délelőtti vizitjei jelentettek, legalább annyit megérdemelt
volna, hogy levélben még egynéhányszor kiaknázhassa őket.
De nem kellett sokáig várnia a bőséges kárpótlásra. Hamarosan Lady Bertramot is utolérte a
szerencse. Néhány nappal Edmund levelének a kézhezvétele után Fanny a nagynénjétől is
kapott egyet a következő bevezetéssel:
Drága Fannym!
Egy olyan riasztó esemény késztet írásra, amely téged is biztosan a legmélyebb aggo-
dalommal fog eltölteni.
Mennyivel többet ért ez, mint ha csak Granték tervezett utazásának a részletei késztették
volna írásra! A szóban forgó esemény ugyanis hosszú napokra ellátta írnivalóval, nem kisebb
dologról lévén szó, mint hogy a nagyobbik fia súlyosan megbetegedett, amiként erről néhány
órája hozott hírt a gyorsposta.
Tom, mint kiderült, néhány fiatalember társaságában Londonból Newmarketbe ment, ott
leesett a lováról, nem kezeltette magát, viszont derekasan ivott, s ennek következtében csak-
hamar kitört rajta a láz; mozdulni sem bírt, amikor a társaság szétszéledt, úgyhogy otthagyták
az egyik fiatalember házában, hadd élvezze a magány és a betegség örömeit: a cselédek majd
ellátják valahogy. Azt remélte, hogy nemsokára követheti a barátait, de az állapota egyre
súlyosbodott, s végül már olyan rosszul érezte magát, hogy egy csöppet se bánta, ha az orvosa
levelet küld Mansfieldbe.
Gondolhatod, hogy ez a szomorú esemény (folytatta őladysége, miután beszámolt a
lényegről) mindannyiunkat végtelenül felizgatott, és most rettentően odavagyunk, és
állandóan reszketünk a szegény betegért, akinek az állapota Sir Thomas véleménye
szerint nagyon válságos lehet; Edmund kedvesen fel is ajánlotta, hogy azonnal oda-
utazik a bátyjához, és még az a jó, hogy Sir Thomas nem akar itthagyni ebben a
szörnyű helyzetben, mert az már sok lenne egy kicsit. Edmund nagyon fog hiányozni kis
családi körünkből, de bízom benne, és remélem, hogy jobb állapotban találja majd a
szegény beteget, mint ahogy nagy aggódásunkban képzeljük, és akkor minél előbb
hazahozatja Mansfieldbe, amiként Sir Thomas is kívánja, és minden szempontból
helyesnek tartja, és szeretném hinni, hogy a szegény beteg rövidesen olyan állapotba
kerül, hogy az utazás nem fogja túlságosan megviselni, és nem is lesz ártalmára.
Képzelem, drága Fannym, mennyire együtt érzel velünk e borzasztó körülmények között,
éppen ezért hamarosan újra írok.
Fanny érzései csakugyan forróbbak voltak és mélyebbről fakadtak, mint a nagynénje stílusa.
Őszintén együtt érzett valamennyiükkel. Tom súlyos betegsége, Edmund odautazása, a
szomorú, megfogyatkozott család mansfieldi magánya: ezek minden, illetve majdnem minden
egyéb gondot száműztek. Fannyban legfeljebb annyi önzés maradt, hogy tudni szerette volna,
vajon írt-e Edmund Crawford kisasszonynak, mielőtt elutazott - de ez is hamar elenyészett,
hiszen ő csak a tiszta szeretetben és az érdektelen féltésben volt állhatatos. A nagynénje nem
hanyagolta el, többször is írt újra; Edmundtól sűrűn kaptak beszámolókat, s ezekről rend-
szeresen tudósította Fannyt ugyanabban a szószátyár stílusban, amelyben lépten-nyomon
felütötte a fejét egy-egy „szeretném hinni”, „remélem” és „aggódom”, ahogy éppen jött, sze-
szélyesen szaporítva egymást. Lady Bertram nagy passzióval játszotta ezt az ijedősdit. Ha
nem látta valakinek a szenvedését, az nem is igen hatott a képzeletére, s kedvtelve írogatott
mindenféle izgalmakról, szörnyű helyzetekről és szegény betegekről, amíg Tomot végül haza
nem hozták Mansfieldbe, úgyhogy a saját szemével láthatta, mennyire megváltozott. Akkor
aztán más stílusban, a mélyebb érzések és a valódi ijedtség nyelvén fejezett be egy Fannynak
szánt levelet, amelynek már korábban nekiült; akkor már úgy írt, mint ahogy beszélt volna.
„Éppen megjött, drága Fannym, most vitték fel az emeletre; olyan rettenetes látvány volt,
hogy nem is tudom, mit csináljak. Nagyon beteg, az biztos. Szegény Tom! Szívből sajnálom,
és borzasztóan odavagyok érte, akárcsak Sir Thomas; jaj, de jólesnék, ha mellettem volnál és
vigasztalnál. De Sir Thomas azt mondja, holnapra talán jobban lesz, most az utazás is nagyon
megviselte.”
Az őszinte aggódás, amely végül is feltámadt az anyai kebelben, nem múlt el egyhamar. Tom
olyan türelmetlenül vágyott Mansfieldre, a családi környezetre s az otthon nyugalmára,
amellyel egészséges korában vajmi keveset törődött, hogy előbb szállíttatta magát haza, mint-
sem ajánlatos lett volna; ettől ismét felszökött a láza, és egy hétig rosszabb állapotban volt,
mint addig bármikor. Mindenki komolyan megrémült. Lady Bertram naponta tudósította
félelmeiről az unokahúgát, aki úgyszólván e levelekből táplálkozott, s ha elmúlt a szorongása,
melyet az aznapi levél keltett benne, máris szorongva várta a másnapit. Bár idősebbik unoka-
bátyja sohasem állt nagyon közel a szívéhez, ellágyulásában most úgy érezte, hogy igenis
sokat jelent a számára, és erkölcsi felfogása csak növelte aggodalmát, ha arra gondolt, hogy
Tom - legalábbis tudomása szerint - eddig semmi jót, semmi hasznosat nem tett az életben.
Aki nem hagyta magára, akinek mindezt elmondhatta, most is Susan volt, mint más, kevésbé
fontos alkalmakkor. Susan mindig készséges és együttérző hallgatóságnak bizonyult. A
többieket igazán nem tudta érdekelni ez a távoli csapás - a betegség és az aggódó család,
amely több mint száz mérföldre élt tőlük; még Price-nét sem, aki legfeljebb egy-két szóban
érdeklődött, ha látta, hogy Fanny megint levelet olvas, és olykor elejtett valami csöndes
megjegyzést arról, hogy „szegény nővérem, neki is megvan a maga baja”.
Miután oly régóta nem érintkeztek egymással, és annyira különböző viszonyok között éltek, a
vérségi kötelék alig jelentett többet a semminél. Kapcsolatuk, amely annak idején magán
viselte jóindulatú természetük jegyét, immár puszta formasággá halványult. Price-né pontosan
annyit tett Lady Bertramért, mint amennyit Lady Bertram tett volna Price-néért. Ha az élet
vihara netalán elfújja a Price család három-négy tagját vagy akár mindet, Fanny és William
kivételével, Lady Bertram nem sokat törődött volna vele; legfeljebb bólogatott volna Norrisné
szemforgató kijelentéseire, hogy nincs ennél nagyobb szerencse, és szegény, drága testvérük
boldog lehet, amiért a gyermekei végre olyan jól el vannak látva.
 Negyvenötödik fejezet

Körülbelül egy héttel azután, hogy hazahozták Mansfieldbe, Tom felől elmúlt a közvetlen
veszély, és az anyja szívéről a biztató nyilatkozatok hatására minden kő legördült; mivel
ugyanis megszokta már, hogy betegnek és magatehetetlennek lássa a fiát, s most már csupa
jókat hallott, és eszét sohasem mozgatta meg egyéb, mint amit hallott, továbbá mivel
egyáltalán nem hajlott arra, hogy pánikba essék vagy félszavakból is értsen, Lady Bertram
eszményi alanya volt minden apró orvosi csalásnak. A láz alábbhagyott; a láz döntötte volt
ágynak a szegény beteget; persze hogy nemsokára felgyógyul. Lady Bertram el sem tudta
képzelni, hogy nem így lesz, és Fanny osztozott a nagynénje nyugalmában, amíg Edmund
rövid tájékoztatót nem küldött a bátyja valódi állapotáról s a maga és az apja félelmeiről,
minthogy a láz megszűnte után a doktor aggasztó hektikás tünetek fellépését vélte észlelni.
Úgy gondolták, jobb, ha Lady Bertramot nem izgatják fel, remélhetőleg ugyanis alaptalannak
bizonyul az aggodalom; de Fanny előtt nincs miért titkolni az igazságot: tüdővésztől tartanak.
Edmund rövid tudósítása igazabb és élesebb fénnyel világította meg Tom helyzetét és a
betegszobát, mint Lady Bertram akárhány sűrűn teleírt árkusa. Mi tagadás, a háznak
úgyszólván minden lakója jobban le tudta volna írni a megfigyeléseit, mint Lady Bertram; és
a beteg is több hasznát látta bárkinek, mint éppen neki. Ő legfeljebb halkan belibegett hozzá,
és nézte; de Tom, ha elég erősnek érezte magát, hogy beszélgessen, vagy hogy meghallgasson
valami felolvasást, inkább Edmund társaságára vágyott. A nagynénje csak bosszantotta
sopánkodásával, Sir Thomas hangja és modora pedig nem tudott alkalmazkodni a beteg
ingerlékenységéhez és gyengeségéhez. Maradt tehát Edmund, az egyetlen támasz. Fanny
legalábbis annak gondolta, s Edmund mint a beteg fivér ápolója, gyámolítója, felvidítója még
nagyobbra nőtt a szemében. Hiszen nemcsak segíti a gyönge lábadozót, de - mint a levélből
kiderült - csitítja is a megviselt idegeket, és igyekszik felderíteni a nyomott kedélyt; s hogy
ezenkívül a lélek is irányításra szorul, azt Fanny könnyen el tudta képzelni.
A családban még sohasem fordult elő tüdőbetegség, úgyhogy Fanny több okot talált a
reményre, mint az unokabátyjáért való aggodalomra, kivéve, amikor eszébe jutott Crawford
kisasszony; tudniillik Crawford kisasszonyt mindig a szerencse gyermekének tartotta,
márpedig az ő hiúsága és önzése szempontjából nagy szerencsének lenne mondható, ha
Edmund maradna az egyetlen örökös.
A szerencsés Mary még a betegszobában sem merült feledésbe. Edmund a következő utóiratot
fűzte leveléhez: „Visszatérve arra, amiről a múltkor írtam: éppen belefogtam egy levélbe,
amikor Tom betegsége elszólított hazulról, de közben meggondoltam magam, mert félek a
barátnők befolyásától. Ha Tom jobban lesz, odautazom.”
Ilyen volt tehát a helyzet Mansfieldben, s szinte változatlanul ilyen is maradt egészen
húsvétig. Fannyt kellőképp tájékoztatta az a néhány sor, amelyet Edmund egyszer-másszor
hozzáírt az anyja leveleihez. Tom lábadozása riasztóan lassúnak látszott.
A húsvét szokatlanul későre esett abban az évben, amiként Fanny nagy búsan megállapította,
amikor tudomásul kellett vennie, hogy addig semmiképpen sem hagyhatja el Portsmoutht. De
eljött a húsvét, s még mindig nem írtak semmit a visszatéréséről, sőt a londoni utazásról sem,
amelyet közbe akartak iktatni. Nagynénje sokszor kifejezésre juttatta, hogy szeretné, ha
mellette volna, de a nagybátyja nem írt, nem üzent semmit, pedig tőle függött minden. Fanny
belátta, hogy Sir Thomas még nem akarja magára hagyni a fiát, de azért kegyetlenül fájt neki
a késedelem. Már április vége felé jártak; idestova három hónapja, nem pedig kettő, hogy
olyan messzire került mindannyiuktól, és napjait állandó penitenciában tölti, amit ők, a
kedvesek, nem is foghatnak fel igazán; s ki tudja, mikor lesz idejük arra, hogy rá is
gondoljanak vagy érte jöjjenek?
A mohó, égető, türelmetlen kívánság, hogy közöttük legyen, örökre megtanultatta vele
Cowper Tirocinium-ának24 néhány sorát: „Mily szomjas szívvel vágyik otthonába” - ez táncolt
szüntelenül a nyelve hegyén, ez fejezte ki a leghívebben sóvárgását, amelynél epesztőbbet,
úgy gondolta, egyetlen iskolás fiú sem érezhetett soha.
Amikor elindult Mansfieldből, jólesett az otthonának neveznie Portsmoutht, jólesett azt
mondania, hogy haza utazik; akkor is, most is szerette ezt a szót, csakhogy most Mansfieldre
kellett alkalmaznia. Hazamenni csak oda lehet. Portsmouth, az Portsmouth de az otthon:
Mansfield. Titkos merengéseiben már régóta így szerepeltek, és semmiben sem talált nagyobb
vigaszt, mint amikor tapasztalta, hogy a nagynénje is ugyanezen a nyelven beszél: „Igazán
mondom, nagyon szomorú dolog, hogy nem vagy itthon ezekben a nehéz időkben, amikor
annyira le vagyok törve. Szeretném, ha soha többé nem mennél el hazulról ilyen hosszú időre,
bízom benne és remélem” - ezek a mondatok végtelen örömet szereztek neki. De csak titkon
hatódott meg rajtuk. Tapintatosságában a világért sem akarta elárulni a szülei előtt, hogy
jobban szereti a nagybátyja házát. Mindig csak körülírásokkal élt: „Ha visszamegyek
Northamptonshirebe”, vagy „ha majd visszatérek Mansfieldbe, ezt meg ezt fogom tenni”.
Ilyen tapintatos volt sokáig, de végül a sóvárgás felülkerekedett, legyűrte az óvatosságot, s
Fanny azon kapta magát, hogy arról beszél, mit fog tenni, ha majd otthon lesz. A nyelvébe
harapott, elpirult, s riadtan nézett apjára és anyjára. De kár volt megijednie. Úgy látszott, egy
csöppet sem sértődtek meg, talán oda sem figyeltek. Egyáltalán nem voltak féltékenyek
Mansfieldre. Felőlük nyugodtan odakívánkozhatott, és éppoly nyugodtan oda is mehetett,
amikor csak akart.
Fannyt fájdalmasan érintette, hogy meg van fosztva a tavasz minden örömétől. Maga sem
tudta, mennyi örömtől lesz megfosztva, ha városban tölti a márciust és az áprilist. Eddig nem
is tudta, mekkora gyönyörűséget szerzett neki a növényzet ébredése és zsendülése; milyen
testi-lelki felpezsdülést kapott a bontakozó évszaktól, amely lehet ugyan szeszélyes, de
csúnya sohasem; milyen jó volt látni, ahogy terjed a szépség, s előbb a nagynénje
legvédettebb ágyasaiban nyitnak a korai virágok, majd a nagybátyja csemetekertjében
folytatódik a rügyfakadás, végül pedig az erdők is dús lombba borulnak. Ennyi élvezetről
lemondani nem volt csekélység; még sokkal rosszabb volt, hogy azért kellett lemondania
róluk, mert bezárták egy szűk és lármás körbe, amelyben szobafogság, rossz levegő, rossz
szagok helyettesítették a szabadságot, az üdeséget, a természet illatait és zöldjét; de még ez a
fájdalom is eltörpült egy másikhoz képest: hogy hiányzik azoknak, akiket a legjobban szeret,
és nem tehet semmit azokért, akiknek hiányzik.
Ha otthon lehetne, mindenkinek segítségére volna a házban. Érezte, hogy mindnyájan a hasz-
nát vennék. Valamennyiüket mentesítené valami gondtól vagy kétkezi munkától; s ha csak
annyi haszon származna belőle, hogy jobb kedvre deríti Lady Bertramot, távol tartja tőle a
csüggesztő magányt, vagy ami még csüggesztőbb, azt a nyughatatlan, túlbuzgó személyt, aki
a tulajdon fontosságának öregbítése végett oly szívesen csinál elefántot a bolhából, már akkor
is jót tenne mindannyiuknak. Jólesett elképzelni, hogy felolvasna a nagynénjének, elszórakoz-
tatná, igyekezne megvigasztalni a szép emlékekkel, és biztatni azzal, ami lesz; mennyi lépcső-
járástól kímélné meg, milyen sok üzenetet vinne szét mindenfelé.
Meglepte, hogy Tom húgai még ilyenkor is képesek nyugodtan ülni Londonban, noha a
betegség - többé-kevésbé aggasztóan - már jó néhány hete tartott. Ők igazán hazamehetnének

24
Tirocinium című költeményében (1785) William Cowper az iskolai internátusok kegyetlenségét
támadta.
Mansfieldbe, amikor akarnak; nekik semmi gondot nem jelentene az utazás - Fanny nem
értette, hogyan maradhatnak mégis távol. Rushworthné talán úgy képzeli, hogy a társadalmi
kötelezettségei semmiképp sem engedik el, de Julia aztán bármikor otthagyhatná Londont, ha
úgy tetszik. Mint Lady Bertram egyik leveléből kiderült, Julia fel is ajánlotta, hogy
hazamegy, ha szükség van rá, de aztán semmi se lett belőle. Nyilvánvaló volt, hogy
szívesebben marad ott, ahol van.
Fanny hajlott arra, hogy London befolyását mindenféle becsületes vonzalom megrontójának
tartsa. Erre nemcsak az unokanővérei szolgáltattak bizonyítékot, de Crawford kisasszony is;
Edmund iránti vonzalma igazán a becsületére vált, mondhatni, semmi sem vált úgy a becsüle-
tére, mint éppen ez; a barátság is, amely Fannyhoz fűzte, mindenesetre feddhetetlen volt. És
mivé lett ez a két érzelem? Fanny már olyan régen nem kapott levelet tőle, hogy némi okkal
tarthatta olcsó portékának ezt a barátságot, amelyről annyi hangzatos szó esett régebben. Már
hetek óta semmit sem hallott Crawford kisasszonyról, sem pedig londoni ismerőseiről,
legfeljebb Mansfielden keresztül, s már-már azt hitte, a legközelebbi találkozásukig nem is
fogja megtudni, hogy Crawford úr elutazott-e megint Norfolkba, vagy sem, és a húga sem
jelentkezik többé ezen a tavaszon, amikor befutott a következő levél, sok régi érzést
felkavarva, és néhány újat is támasztva:
Drága Fannym, kérem, bocsássa meg hosszú hallgatásomat, amilyen hamar csak tudja,
és tegyen úgy, mintha máris meg tudott volna bocsátani. Nagy szerényen mindössze
ennyit kérek, és számítok is rá, hiszen maga olyan jó, hogy biztosan többet ad, mint
amennyit érdemlek, és nem tagadja meg tőlem az azonnali választ. Szeretném, ha tájé-
koztatna a mansfieldi helyzetről, amelyet bizonyára tökéletesen ismer. Kőszívű volnék,
ha nem sajnálnám őket a mostani nagy bajukban; márpedig olyanokat hallok, hogy
szegény Bertram úrnak nincs sok esélye a végső gyógyulásra. Eleinte nem nagyon
vettem komolyan a betegségét. Olyan embernek tartottam, aki szereti, ha nagy hűhót
csapnak körülötte, és maga is nagy hűhót csap a legkisebb bajból, s inkább azokért
aggódtam, akiknek ápolniuk kellett; de most azt rebesgetik, hogy csakugyan fogytán az
ereje, a tünetek nagyon ijesztőek, s ezzel a családnak egyik része legalább tisztában
van. Ha ez igaz, bizonyos vagyok benne, hogy maga is a tisztánlátók közé tartozik,
ennélfogva arra kérem, írja meg, nem csalnak-e az értesüléseim. Mondanom sem kell,
mennyire örülnék, ha kiderülne, hogy tévedés az egész, de mivel a hír oly erősen tartja
magát, bevallom, nem tudok szabadulni a félelmeimtől. Rendkívül szomorú, hogy egy
ilyen szép fiatalembernek élete virágjában el kell pusztulnia. Szegény Sir Thomas
rettenetesen le lesz sújtva. Magam is egészen odavagyok miatta. Fanny, Fanny, látom,
hogy mosolyog, és hamiskásan néz rám, de becsületszavamra, még soha egyetlen orvost
sem vesztegettem meg. Szegény fiatalember! Ha meghal, két szegény fiatalemberrel lesz
kevesebb a világon; s én szemrebbenés nélkül, bátor hangon merem kijelenteni bárki
előtt, hogy a vagyon és a rang nem is kerülhetne méltóbb kezekbe. Persze, ami kará-
csonykor történt, hebehurgyaság volt, de néhány ostoba nap művét legalábbis részben
el lehet tussolni. Egy kis fénymáz, egy kis aranyozás sok foltot eltakar. Legfeljebb nem
lesz belőle „méltóságos úr”. Az őszinte vonzalom, Fanny, amilyen az enyém, még
többet is el tud nézni, írjon postafordultával, gondoljon a nyugtalanságomra, és ne
vegye könnyedén. Mondja el a teljes igazságot, ahogyan első kézből tudja. És kérem, ne
szégyenkezzék fölöslegesen a saját érzései, sem pedig az enyéim miatt. Higgye el, hogy
nemcsak természetesek, de emberbarátiak és erényesek is. Mondja meg, igaz lelkére,
vajon „Sir Edmund” nem válna-e inkább javára az egész Bertram birtoknak, mint
akármilyen másik „Sir”? Ha Granték otthon volnának, nem zaklatnám magát, de most
senki mástól nem tudhatom meg az igazat, mert a két húg pillanatnyilag elérhetetlen.
R.-né (amint bizonyára tudja) Twickenhamben tölti a húsvétot Aylmeréknél, s még nem
 tért vissza; Julia pedig a kuzinjainál vendégeskedik valahol a Bedford tér környékén, de
nem jut eszembe a nevük és az utca sem. Egyébként akkor is inkább magához fordulnék,
ha a közelben volnának, mert úgy látom, annyira nem akaródzott lemondaniuk a
szórakozásaikról, hogy végig csukva tartották a szemüket az igazság előtt. R.-né húsvéti
vakációja már nem tarthat sokáig; nyilván remekül vakációzik. Aylmerék kellemes
emberek; a férje nincs ott, egyszóval pompásan érezheti magát. R. úrnak feltétlenül a
javára írom, hogy kötelességtudóan leutazott Bathba az anyjáért; de vajon hogy fog
megférni egy fedél alatt a fiatalasszony és az öreg méltósága? Henry épp nincs itt,
úgyhogy nem kérdezhetem meg, mit üzen. Nem gondolja, hogy Edmund már rég
Londonban volna megint, ha nem jön közbe ez a betegség?
Szeretettel öleli
Mary

Éppen össze akartam hajtogatni ezt a levelet, amikor bejött Henry, de nem hozott újabb
híreket, úgyhogy mégis el kell küldenem. R.-né tudja, hogy súlyos bajtól lehet tartani;
Henry délelőtt találkozott vele; még ma hazamegy a Wimpole utcába; az öreg
méltósága megérkezett. No azért ne ijesztgesse magát semmiféle csúnya képzelődéssel:
Henry ugyanis lent volt Richmondban néhány napig. Minden tavasszal így szokta.
Legyen nyugodt, senki más nem érdekli, csak maga. Most is azért izgul, hogy minél
előbb viszontláthassa, különböző módszereken töri a fejét, és szeretné, ha magának is
örömet szerezhetne azzal, amire ő vágyik. Bizonyítékul azt hajtogatja, csak még
lelkesebben, amit Portsmouthban is mondott a maga hazautaztatásáról, és én teljes
szívemből csatlakozom hozzá. Drága Fanny, írjon azonnal, hívjon bennünket. Nagyon
jót tenne mindannyiunknak. Henry meg én a paplakban is megszállhatnánk, és nem
lennénk terhére Mansfield Park-i barátainknak. Őszintén jólesne viszontlátni őket,
nyilván ők se bánnák, ha bővül egy kicsit a társaság, ami pedig magát illeti, éreznie
kell, mennyire hiányolják odalent, s ha van magában egy szikra lelkiismeret (és úgy
tudom, hogy van), igazán nem maradhat távol, amikor az utazásnak semmi akadálya.
Sem időm, sem türelmem, hogy Henry üzeneteinek akár csak a felét is ideírjam; biztos
lehet benne, hogy mindegyiket ugyanaz a változatlan vonzalom hatja át.
Minthogy Fanny végtelenül felháborítónak találta a levél legnagyobb részét, s attól is viszoly-
gott, hogy összehozza az íróját Edmunddal, úgy érezte, nem tudná tárgyilagosan megítélni,
vajon elfogadhatja-e az utóiratba foglalt ajánlatot. Pedig az ajánlat kétségtelenül csábító volt.
Ha akarja - micsoda boldogság! -, három napon belül Mansfieldben lehet; viszont a boldog-
ságból igen sokat levonna, hogy olyanoknak köszönhetné, akiket el kell ítélnie a mostani
helyzetben tanúsított érzéseikért és viselkedésükért: a húgot érzéseiért, a bátyját
viselkedéséért - Maryt hidegszívű nagyravágyásáért, Henryt meggondolatlan hiúságáért.
Hiszen változatlanul érintkezik Rushworthnéval, sőt, talán udvarol is neki! Fanny meg volt
döbbenve. Jobbat várt volna Crawford úrtól. Szerencsére nem kellett ingadoznia ellentétes
óhajai és a helyes magatartásról alkotott nézetei között; nem kellett eldöntenie, hogy
igyekezzék-e távol tartani egymástól Maryt és Edmundot, vagy sem. Volt egy szabály, amely
mindenre pontos útmutatást adott. Az a félelemmel vegyes tisztelet, amelyet a nagybátyja
iránt érzett, s a rettegés, nehogy túl sokat engedjen meg magának, világosan kijelölte a
tennivalóját. Habozás nélkül el kell utasítania az ajánlatot. Ha Sir Thomasnak úgy tetszik,
majd érte küld; még azzal is súlyosan, menthetetlenül vétene az illendőség ellen, ha jelezné,
hogy előbb szeretne hazamenni. Megköszönte hát Crawford kisasszonynak a kedvességét, de
határozottan nemet mondott. A nagybátyja, úgy tudja, személyesen akar érte jönni; mivel
pedig az unokafivére már hetek óta beteg, s rá mégsem volt szükség, azt kell hinnie, hogy a
hazatérése egyelőre nem kívánatos, és csak a terhére lenne a családnak.
Unokabátyja állapotát pontosan olyannak tüntette fel, amilyennek pillanatnyilag maga is
képzelte, abban a biztos tudatban, hogy a címzett vérmes reményeket meríthet belőle.
Edmund bizonyára megkapja a bűnbocsánatot, amiért lelkésznek ment, ha vagyoni helyzete
enyhítő körülményekkel szolgál; körülbelül ennyit jelenthetett az előítéletek leküzdése,
amelyről oly nagy örömmel írt Fannynak. Crawford kisasszony legfeljebb odáig jutott el,
hogy a pénzt most már a társadalmi állásnál is többre becsüli.
 Negyvenhatodik fejezet

Mivel Fanny jól tudta, hogy válaszának nagy csalódást kell okoznia, Crawford kisasszony
vérmérsékletét ismerve, további sürgetésre számított; s bár egy teljes hétig nem jött újabb
levél, még mindig ebben az elképzelésben élt, amikor végül is megjött.
Amint átvette, mindjárt látta, hogy a boríték nem rejthet valami hosszú irományt, legfeljebb
néhány céltudatos sort, futtában papírra vetve. A tartalom felől nem volt semmi kétsége; két
pillanatig sem tűnődött rajta, úgyis tudta, mi lehet: röviden értesítik, hogy még aznap
Portsmouthban lesznek, s ő elkezdhet tépelődni: akkor hát mi a teendő? De ha két pillanat
ennyi gondot támaszt, a harmadik el is tudja oszlatni őket; s Fanny még ki sem nyitotta a
levelet, amikor felmerült benne az a megnyugtató lehetőség, hogy Crawford úr és Crawford
kisasszony talán engedélyt kért és kapott a nagybátyjától. A levél pedig így szólt:
Egy végtelenül botrányos, rosszindulatú pletyka, amelyről épp most szereztem
tudomást, arra késztet, drága Fanny, hogy óva intsem: egy szót se higgyen belőle, ha
netalán vidékre is eljutna. Nyugodt lehet, valami tévedésről van szó, és egy-két napon
belül minden tisztázódik; legalábbis annyi, hogy Henryt semmiért sem érheti gáncs, s
ha történt is egy kis étourderie,25 őt most sem érdekli senki más, csak maga. Minderről
egy szót se: ne hallgasson senkire, ne találgasson, ne susmogjon, amíg újra nem írok.
Biztos vagyok benne, hogy szépen eltussolják az egészet, legfeljebb az fog kiderülni,
hogy Rushworth nagy szamár. Ha valóban elmentek, a fejemet teszem rá, hogy csak
Mansfieldbe mentek, és Julia is velük van. De miért nem akarja, hogy lemenjünk
magáért? Csak aztán meg ne bánja.
Szeretettel stb.
Fanny teljesen elképedt. Minthogy semmiféle botrányos, rosszindulatú pletyka nem jutott a
fülébe, vajmi keveset értett e különös levélből. Csupán annyit vett ki belőle, hogy Rush-
worthékra és Crawford úrra vonatkozik, s a Wimpole utcában valami nagy oktalanság
történhetett, ami szemet szúrt a világnak, és Crawford kisasszony szerint az ő féltékenységét
is felkeltheti, ha tudomást szerez róla. De Crawford kisasszonynak egy csöppet sem kell
nyugtalankodnia miatta. Ő csak az érdekelt felekért és Mansfieldért aggódik, ha a hír netalán
oda is eljut; de ez remélhetőleg nem fog bekövetkezni. Ha Rushworthék csakugyan elmentek
Mansfieldbe, mint ahogy Crawford kisasszony szavaiból sejteni lehetett, nem valószínű, hogy
bármiféle kínos szóbeszéd megelőzte volna őket, vagy ha mégis, a család nem tulajdoníthatott
neki semmi jelentőséget.
Ami Crawford urat illeti, Fanny azt remélte, most talán elmélyül az önismerete, rájön, hogy
nincs olyan nő a világon, akihez állhatatosan ragaszkodni tudna, elszégyelli magát, és nem
zaklatja többé az udvarlásával.
Különös, nagyon különös! Már-már azt hitte, hogy Crawford igazán szereti, hogy a szokottnál
erősebb szálakkal fűződik hozzá, s a húga csakugyan azt mondja, hogy még mindig nem
érdekli senki más. Pedig mégiscsak feltűnően kellett udvarolnia Rushworthnénak, valami
nagyon helytelen dolgot kellett művelnie, hiszen Mary Crawford az apróbb helytelenségeken
igazán nem szokott fennakadni.
Fanny nagyon kínosan érezte magát, s nem is számíthatott enyhülésre, amíg újabb híreket
nem kap Crawford kisasszonytól. Képtelen volt száműzni gondolataiból a levelet, és nem is
akart beszélni róla senkivel, hogy legalább könnyítsen magán. Crawford kisasszony

25
Hebehurgyaság, meggondolatlanság.
fölöslegesen kötötte lelkére a titoktartást; bízhatott volna benne, hogy úgyis tudja, mivel
tartozik az unokanővérének.
Másnap nem jött újabb levél. Fanny csalódást érzett. Egész délelőtt nem tudott másra gondol-
ni; de amikor az apja délután hazajött az újságjával, mint rendesen, igazán nem számíthatott
rá, hogy ilyen úton-módon is érkezhet bármiféle felvilágosítás, s egy kis ideig megfeledkezett
a dologról.
Másfelé kalandoztak a gondolatai. Eszébe jutott az első este, amit ugyanebben a szobában
töltött, s az apja, ahogy most is, az újságját olvasta. Most nincs szükség gyertyára. Csak
másfél óra múlva megy le a nap. Fanny nagyon is átérezte, hogy már három hónapja van a
szülői házban, s a nappaliba behulló erős fénysugarak nemhogy felvidították volna, de még
bánatosabbá tették: arra gondolt, milyen más a napfény a városban, mint vidéken. Itt hamis
volt a tündöklése, fullasztó és színtelen, csak arra jó, hogy kiemelje a piszkot és a pecséteket,
amelyek különben rejtve maradtak volna. A városi napfényből hiányzott az egészség, a
vidámság. Fanny búsan üldögélt a tikkasztó melegben, a táncoló porszemecskék felhőjében, s
ha elunta nézni a falakat, az apja fejének nyomaival, változatosságot csak az asztal kínált,
amelyet összevissza karistoltak és farigcsáltak az öccsei, rajta a teástálca, amely sohasem volt
rendesen megtisztogatva, a foltosra törülgetett csészék és csészealjak, a tej: híg, kékes lében
úszkáló foszlányok, s a vajas kenyerek, amelyek nem tudtak oly ragacsosan kikerülni Rebecca
keze alól, hogy percről percre még ragacsosabbá ne váljanak. Míg a teavíz forrt, apja az
újságot olvasta, anyja pedig szokás szerint a rongyos szőnyeg miatt lamentált, amit Rebecca
nem akart megvarrni; s Fannyt csak az riasztotta fel merengéséből, hogy az apja így szólt
hozzá, miután hümmögve áttanulmányozta az egyik újsághírt: - Te, Fáncsi, hogy is hívják azt
a híres londoni unokanővéredet meg az urát?
Eltartott egy pillanatig, mire Fanny megértette a kérdést. - Rushworthéknak, apám.
- És nem a Wimpole utcában laknak?
- De igen, apám.
- No, a fene, aki megeszi őket! Ide nézz - s elébe tartotta az újságot -, mondhatom, büszke
lehetsz az ilyen előkelő rokonságra. Nem tudom, Sir Thomasnak mi a véleménye az efféléről;
nagyon úri ember, udvari körökben forgolódik: lehet, hogy fel se veszi a lányától. De az
istenfáját! Ha az én lányom volna, ellátnám a baját a kilencfarkú macskával, amíg bele nem
fárad a karom. Férfinak, fehérnépnek egy kis korbács: az a legjobb orvosság az ilyen dolgok
ellen.
Fanny dermedten olvasta, hogy „lapunk végtelen fájdalommal kénytelen a nagy nyilvánosság
elé tárni, mily sajnálatos hitvesi skandalum történt R. úr Wimpole utcai házában; R.-né
őnagysága, legbájlóbb delnőink egyike, ki csak nemrég vette magára Hymen édes láncát, s az
haute volée26 egyik legragyogóbb vezércsillagának ígérkezett, a közismert s ellenállhatatlan C.
úrral egyesülve, ki R. úrnak meghitt jó barátja s mindenben társa volt, elhagyta férje hajlékát,
és még lapunk szerkesztője előtt is titok, hogy hová mehetett”.
- Ez tévedés, apám - mondta Fanny azonnal -, tévedésnek kell lennie, nem lehet igaz; egészen
biztos, hogy másokról van szó.
Csak azért beszélt így, mert ösztönösen késleltetni akarta a szégyent; csak a kétségbeesés
adott erőt a hangjának, mert maga sem hitte, nem tudta elhinni, amit mondott. A tények szinte
ordítottak abból az újságcikkből. Az igazság letaglózta; s később maga sem értette, hogyan
tudott egyáltalán megszólalni vagy akár lélegzethez jutni.

26
Az előkelő világ.
Price urat sokkal kevésbé érdekelte a dolog, semhogy hosszas vitába bocsátkozzék. Talán
hazugság az egész, ismerte el, de manapság annyi úri dáma mártózik meg ugyanabban a
lében, hogy ő bizony senkiért sem tenné tűzbe a kezét.
- Remélem is, hogy nem igaz - mondta panaszos hangon Price-né -: micsoda gyalázat lenne!
Nahát, ha legalább egy tucatszor nem mondtam Rebeccának azt a szőnyeget, akkor egyszer
sem, igaz, Betsey? Pedig tíz perc alatt meg lehetne csinálni.
Nehéz volna leírni, mekkora borzadály töltött el egy olyan lelket, mint a Fannyé, amikor
meggyőződött róla, hogy miféle bűn történt, és legalább részben felderengett előtte az a
szenvedés, ami a következménye lesz. Először valamiféle kábulatba zuhant; de ahogy
magához tért, percről percre jobban felmérte a baj nagyságát. Abban egyáltalán nem
kételkedett, hogy a hír igaz: remélni sem merte az ellenkezőjét. Crawford kisasszony levele,
amelyet annyiszor végigolvasott, hogy már betéve tudta, szörnyűséges összhangban állt vele.
Ahogy buzgón védelmére kelt a bátyjának, és remélte, hogy eltussolják az egészet, ahogy
nem tudta palástolni az izgalmát: mindez valami nagyon csúnya dologra utalt; s ha egyáltalán
létezhetik a világon tisztességes nő, aki egy ilyen förtelmes bűnt képes semmibe venni, aki
könnyedén átsiklik fölötte, és azt kívánja, bárcsak elmaradna a büntetés, akkor - Fanny úgy
érezte - Crawford kisasszony az! Igen, félreértette a szavait, nem azok mentek el, nem azokról
pletykáltak, akikre ő gondolt: nem a Rushworth házaspár, hanem Rushworthné és Crawford
úr.
Fannyt úgy megrázta ez a hír, mint még soha semmi. Egy percre sem talált nyugalmat. Egész
este gyötrődött, s álmatlanul töltötte az éjszakát. Legfeljebb annyi történt, hogy émelygését
borzongás váltotta fel, a forrólázat pedig hidegrázás. Az esetet annyira megdöbbentőnek
találta, hogy voltak pillanatok, amikor a szíve lázadozni próbált ellene; amikor úgy gondolta,
hogy ez nem lehet igaz. Egy fiatal nő, aki csak fél éve ment férjhez; egy férfi, aki váltig
bizonygatta, hogy egy másikat szeret, sőt, elkötelezte magát neki; s az a másik közeli rokona
az elsőnek; az egész család, mindkét család ennyire összefonódva, sokszoros kapcsolatban; a
meghitt barátság, amely valamennyiüket egybefűzte! Micsoda kibogozhatatlan bűnszövevény,
micsoda kusza gonoszsághalmaz: hogy is lehet rá képes az emberi természet, ha nem süllyedt
a legmélyebb barbárságba? Márpedig így van, a józan ész nem tagadhatja. Crawford érzelmi
ingatagsága, amely hiúságából fakadt, Maria kétségtelen vonzalma s mindkettőjük sekélyes
erkölcsisége valószínűvé tette - Crawford kisasszony levele pedig ráütötte a bizonyosság
pecsétjét.
És a következményei? Lesz-e, aki nem fog szenvedni tőle? Aki ezután ne látna másképp
mindent? Akinek a lelki nyugalma ne borulna fel mindörökre? Crawford kisasszony, ő maga,
Edmund... de talán jobb, ha nem lép ilyen veszélyes talajra. Nem törődik... nem szabad
mással törődnie, mint azzal az egyszerű, vitathatatlan fájdalommal, amely a családra szakad,
ha a bűn és a botrány csakugyan igaznak bizonyul. Az anya szenvedése, az apáé - itt
megdermedt. Juliáé, Tomé, Edmundé - itt még jobban. Kettőjüket éri a legsúlyosabb csapás.
Sir Thomas apai szeretete, szigorú becsület- és tisztességérzése, Edmund nemes
gondolkozása, gyanútlansága, mélyen érző szíve talán nem is bírja ki ezt a szégyent:
belerokkanhatnak, beleőrülhetnek; s Fanny úgy képzelte, hogy - csak az evilági életet nézve -
Rushworthné minden hozzátartozója boldognak mondaná magát, ha legott
megsemmisülhetne.
Másnap s a következő napon semmi se történt, ami enyhítette volna rettegését. Kétszer is jött
a posta, de nem hozott cáfolatot se nyilvános, se privát forrásból. Crawford kisasszonytól nem
érkezett újabb levél, hogy helyesbítse az előzőt; Mansfieldből sem jött semmi, bár éppen ideje
lett volna, hogy Lady Bertram újra írjon. Ez bizony rossz ómennek látszott. Fannyban lassan-
ként a remény utolsó szikrája is kihunyt, s a nyugtalanság olyan csüggedtté, sápadttá, reszke-
tővé tette, hogy azt Price-né kivételével minden anya észrevette volna, ha van benne egy
csöppnyi érzés - amikor a harmadik napon végre felhangzott a lélegzetelállító kopogtatás, és
megjött a várva várt levél. Londoni postabélyegző volt rajta, és Edmund küldte.
Kedves Fanny!
Bizonyára tudod, hogy milyen szörnyűség ért bennünket. Kérem Istent, adjon neked
erőt, hogy elviseld a magad részét! Két napja itt vagyunk, de semmit se lehet tenni.
Nyomukat vesztettük. A legutóbbi csapásról talán még nem hallottál: Julia megszökött;
Skóciába ment Yatesszel. Néhány órával a megérkezésünk előtt hagyta el Londont. Más-
kor ez is rettenetes lett volna. Most szinte semmi; pedig jócskán megtetézi a bajunkat.
Apám nem tört össze. Ennél többet nem mondhatok róla. Még mindig tud gondolkodni
és cselekedni; most is az ő kívánságára írok, hogy megkérjelek: gyere haza. Apám sze-
retné, ha ott lennél anyám mellett. A levelem odaérkezése utáni napon Portsmouthban
leszek, és remélem, útra készen talállak, így azonnal indulhatunk Mansfieldbe. Apám
szeretné, ha Susant is magaddal hoznád néhány hónapra. Döntsél belátásod szerint;
tedd, amit helyesnek tartasz: biztos vagyok benne, hogy meghat apám kedvessége, a
mostani körülmények között! Mindenesetre, méltányold a szándékát, ha én nem is tudtam
világosan tolmácsolni. Hogy én milyen állapotban vagyok, azt talán sejted. Elmond-
hatatlan, mekkora szerencsétlenség szakadt ránk. A kora reggeli postakocsival érkezem.
Szeretettel stb.
Fannyra még sohasem fért úgy rá valami szíverősítő, mint most - s még sohasem kapott olyan
hatásosat, mint ez a levél. Holnap! Holnap itthagyhatja Portsmoutht! Abban a szörnyű
veszélyben forgott, s ezt maga is érezte, hogy boldog talál lenni, mialatt mások oly kegyet-
lenül szenvednek. Hát lehet borzasztó az a csapás, amely őrá csupa jókat záporoztat?! Attól
tartott, hogy a végén még érzéketlenné válik iránta. Ilyen rövid időn belül visszatérhet
Mansfieldbe, ilyen kedvesen hívják, ennyire számítanak rá, s még Susant is magával viheti: e
mennyei üdvök bősége lángba borította a szívét, egy ideig minden fájdalmat elhomályosított,
és képtelenné tette arra, hogy kellőképpen osztozzék a többiek keservében, még azokéban is,
akiknek a keservét a leginkább átérezte. Julia szökése viszonylag kevésbé hatott rá; meg-
döbbentette és felháborította, de nem tudta lekötni - nem fészkelődött be a gondolataiba. Meg
kellett erőltetnie magát, hogy foglalkozzon vele, kárhoztassa és elítélje, különben megfeled-
kezett róla, annyira eltöltötték izgató és örvendetes gondjai, amelyek a legutóbbi levélből
fakadtak.
Mélabúra legjobb orvosság a munka, a halaszthatatlan, cselekvő elfoglaltság. Még ha bánato-
san végezzük is, a munka el tudja oszlatni a bánatot, márpedig Fannyt remény fűtötte, miköz-
ben tevékenykedett. Oly sok tennivalója volt, hogy még Rushworthné szörnyűséges története
sem kínozta úgy, mint azelőtt (noha most már végleg bizonyossá vált). Nem ért rá szenvedni.
Remélte, hogy huszonnégy órán belül elutazik: addig még beszélnie kell apjával és anyjával,
fel kell készítenie Susant, mindent össze kell csomagolni. Rengeteg dolga volt: szinte úgy
rémlett, nem elég hosszú a nap. Az is jólesett neki, hogy örömet szerez, s az örömbe nem sok
ürmöt kevert a szomorú hír, amelyet előbb kénytelen volt röviden közölni; apja és anyja
boldogan engedélyezte, hogy Susan vele menjen - úgy látszott, egyikük távozása sem kelt
valami nagy szomorúságot -, Susan pedig majd kibújt a bőréből: mindez kedvezően be-
folyásolta Fanny hangulatát.
Bertramék szerencsétlensége nem nagyon keserítette el a családot. Price-né ugyan beszélt
néhány percig szegény nővéréről, de sokkal többet foglalkozott azzal, hogy mibe kellene
csomagolni Susan ruháit, mert Rebecca minden utazóládát elhordott és tönkretett; ami pedig
Susant illeti, ő váratlanul teljesülve látta szíve leghőbb kívánságát, s mivel nem ismerte
személyesen sem a bűnösöket, sem az áldozatokat, nem csoda, ha végtelen volt a boldogsága
- nincs az az erényes lélek, amelytől egyebet várhatnánk, főleg tizennégy éves korban.
Minthogy semmit se kellett Price-né irányítására vagy Rebecca jó szolgálataira bízni, szép
rendesen elvégeztek mindent, s a két lány készen állt a másnapi útra. Arról persze szó sem
lehetett, hogy utazás előtt jól kialudják magukat. Unokabátyjuk postakocsin robogott feléjük,
de nem aludt sokkal kevesebbet, mint ők, akiket izgalmukban került el az álom: egyiküktől a
boldogság, a másiktól a zűrzavaros, leírhatatlan nyugtalanság tartotta távol.
Edmund másnap reggel nyolckor már a házban volt. A lányok az emeletről hallották, amikor
megérkezett, és Fanny azonnal lement. Arra gondolva, hogy mindjárt viszontlátja, s hogy
mennyire szenvedhet, feltámadt benne minden, amit maga érzett az újsághír olvastán.
Edmund itt van, egészen közel, és vérzik a szíve. Fannyt ájulás környékezte, amikor a
nappaliba lépett. Edmund egyedül volt, azonnal felpattant, magához szorította, s csak ennyit
mondott, alig érthetően: - Drága Fannym, egyetlen húgom; egyetlen vigaszom! - Fanny
semmit sem bírt mondani, s azután néhány percig Edmund sem jutott szóhoz.
Elfordult Fannytól, hogy összeszedje magát, s amikor újra megszólalt, látszott rajta, bár a
hangja még remegett, hogy igyekszik uralkodni magán, és kerülni akar minden további
célzást. Reggeliztél már? Mikor leszel készen? Susan is jön? - kérdezte, szinte hadarva. Leg-
főbb vágya az volt, hogy minél hamarabb elinduljanak. Ha Mansfieldre gondolt, drágának
tetszett az idő; s a tulajdon nyugtalansága csak a mozgásban talált feloldást. Megállapodtak,
hogy félóra múlva odarendelheti a fogatot a ház elé. Fanny biztosította, hogy félórán belül
megreggelizik, és útra készen várja. Edmund már evett, és nem akart a lányokkal tartani.
Inkább jár egyet a bástyasétányon, s azután a fogattal egyidőben visszajön. Már el is ment;
még Fannytól is menekült.
Nagyon megviseltnek látszott; nyilván mardossák a heves érzések, amelyeket el akar fojtani.
Fanny tudta, hogy így van, de szenvedett tőle.
A fogat előállt, s ugyanakkor Edmund is visszaérkezett, épp idejében, hogy néhány percet
még eltölthessen a családdal, és végignézze - bár semmit se látott belőle - milyen
izgalommentesen búcsúztatják el a két leányt, s hogy ne engedje őket leülni a
reggelizőasztalhoz, amely a háznép szokatlan buzgalmának eredményeképpen annak rendje és
módja szerint meg is terült, mire a fogat elhajtott a kapu elől. Az utolsó étkezés, melyet az
atyai ház nyújtott Fannynak, tökéletes összhangban volt az elsővel; a búcsú szívélyessége
semmiben sem maradt el a fogadtatásé mögött.
Könnyen elképzelhető, mennyi öröm és hála feszült a szívében, amikor túljutott a
portsmouthi vámsorompón, s micsoda boldog mosoly ragyogta be Susan arcát. De minthogy
előttük ült, méghozzá főkötőben, a mosolygó arc rejtve maradt.
Az utazás meglehetősen hallgatagnak ígérkezett. Edmund nagyokat sóhajtott, elég sűrűn. Ha
kettesben van az unokahúgával, bizonyára feltárja előtte a szívét, hiába tett ellenkező foga-
dalmat, de Susan jelenléte miatt teljesen magába zárkózott, s ha olykor megpróbált is közöm-
bös dolgokról beszélgetni, sohasem bírta sokáig.
Fanny lankadatlan szeretettel figyelte, s a pillantását elkapva néha sikerült is kicsikarnia egy
kedves mosolyt, amitől valamelyest megnyugodott; de az utazás első napja mégiscsak úgy telt
el, hogy Edmund egy szót sem szólt arról, ami a szívét nyomta. Csak másnap reggel oldódott
egy csöppet a némasága. Éppen indulni készültek Oxfordból: Susan az ablakban állt, és
feszült érdeklődéssel nézte, hogyan mond búcsút a fogadónak egy népes család, ők ketten
pedig a kandalló mellett várakoztak; Edmund Fannyra pillantott, feltűnt neki, milyen rossz
színben van, s mit sem sejtve a mindennapos gyötrelmekről, melyek az atyai házban érték, és
a változást legnagyobbrészt, sőt, teljes egészében a közelmúlt eseményeinek tulajdonítva,
megfogta a kezét, s halkan, de nagyon kifejező hangon így szólt hozzá: - Nem csoda... le
vagy sújtva... szenvedsz. Hogy is válhatott hűtlenné, aki téged szeretett! De te csak nemrég...
én pedig már mióta... Fanny, képzeld magad az én helyembe!
Utazásuk első része egy teljes napig tartott, és alaposan megtörte őket, mire nagy későn
behajtottak Oxfordba; a második sokkal korábban ért véget. Jóval a szokásos vacsoraidő előtt
már Mansfield határában jártak, s ahogy közeledtek a drága helyhez, mindkét nővér szíve
elszorult egy kissé. Fannyt az döntötte rettegésbe, hogy ilyen szörnyű megaláztatásban kell
találkoznia nagynénjeivel és Tommal; Susant pedig a fenyegető gyakorlati vizsga, melyen
majd számon kérik legjobb modorát s mindazt, amit nemrég tanult az itteni szokásokról.
Lázasan ismételgette magában az illik és a nem illik, az egykori póriasság és a mostani fen-
tebb stíl példáit, s lelki szemei előtt ezüst evőeszközök, abroszok, kézöblítő edények kerge-
tőztek. Fanny az egész úton érzékelte, mennyit változott a táj február óta; de a látottak örömét
akkor fogta fel a legerősebben, amikor behajtottak a parkba. Három hónapja, három teljes
hónapja, hogy utoljára látta, s azóta elmúlt a tél, és megjött a nyár. Pázsitok és ligetek leg-
üdébb zöldje ötlött elébe mindenütt; a fák pedig, noha még nem lombosodtak ki egészen, már
eljutottak abba a gyönyörködtető állapotba, amikor érezni, hogy nemsokára még gyönyörűb-
bek lesznek, s bár a szem is jóllakhatik velük, még több marad a képzeletnek. Mindezt azon-
ban egyedül kellett élveznie. Edmund nem osztozott az örömében. Fanny ránézett, de ő hátra-
dőlt, búskomorabban, mint valaha, lehunyt szemmel, mintha bántaná a szívderítő látvány, és
védekezne az otthon elragadó képei ellen.
Ettől Fanny is újra mélabús lett, s a korszerű, tágas, szép fekvésű házat is mélabúsnak látta,
ha arra gondolt, mennyi szenvedést rejthet magában.
A házbeli szenvedők egyike oly türelmetlenül várta őket, mint még soha senkit. Alighogy
Fanny elhaladt a komoly arcú cselédség előtt, Lady Bertram kisietett elébe a szalonból
(sietett, nem úgy, mint máskor), s a nyakába borulva így sóhajtott fel: - Drága Fanny! Végre
megnyugodhatom.
 Negyvenhetedik fejezet

A három mansfieldi szenvedő közül mindegyik azt hitte magáról, hogy ő a legszerencsét-
lenebb. De mégiscsak Norrisné szenvedett a legjobban, hiszen ő állt a legközelebb Mariához.
Maria volt a kedvence, akit valamennyiük közül a legjobban szeretett; a házasságát is ő ütötte
nyélbe, mint ahogy ezzel oly büszkén szokott dicsekedni, érthető tehát, ha a végkifejlet csak-
nem összeroppantotta.
Olyan volt, mint akit kicseréltek: csöndes, eltompult, mindenre közömbös. Az sem segített
rajta, hogy szárnyai alá vehette volna a nővérét, az unokaöccsét, az egész házat; képtelen volt
rá, hogy parancsoljon, intézkedjen - még arra is, hogy hasznosnak képzelje magát. Most,
hogy igazán lesújtotta a baj, minden cselekvőképessége megbénult, és sem Lady Bertram,
sem Tom nem kapott tőle egy csöpp támogatást; meg sem próbálta támogatni őket. Annyit
sem tett értük, mint ők egymásért. Egyformán magányosak, tehetetlenek és szánalmasak
voltak mind a hárman; s most a többiek megérkezése csak demonstrálta az ő
megkülönböztetett szerencsétlenségét. Társai fellélegezhettek, de ő nem nyert semmit.
Edmund csaknem annyira megörvendeztette a bátyját, mint Fanny a nagynénjét; de Norrisné
nemhogy vigaszt kapott volna bármelyiküktől, hanem még dühösebbé vált, ha az a valaki
került a szeme elé, akit elvakult haragjában a tragédia démonának tartott. Ha Fanny nem
utasítja vissza Crawford urat, mindez sohasem következik be.
Susan is csak bosszantotta. Ahhoz már nem volt elég élénk, hogy néhány utálkozó pillantáson
kívül egyéb nyilakat is lövelljen feléje, de kémnek, betolakodónak, koldus unokahúgnak,
minden undokság foglalatának tekintette. A másik nagynéni szelíd kedvességgel fogadta
Susant. Sok időt ugyan nem pazarolt rá, nem is beszélgetett vele sokat, de úgy érezte, hogy
mint Fanny húga, ő is Mansfieldhez tartozik, s nem tagadta meg tőle csókjait és rokonszenvét;
Susan pedig nagyon is meg volt elégedve, hiszen előre tudta, hogy Norris nénitől csak rossz-
indulatot várhat; s mivel egyébként mondhatatlanul boldoggá tette az elképzelhető
legnagyobb áldás, hogy tudniillik sok biztos rossztól sikerült megmenekülnie, jóval több
közönyt is el bírt volna viselni, mint amennyit a többiektől kapott.
Elég sokat magára hagyták, ismerkedjék meg a házzal és a birtokkal, ahogy tud, s ő boldogan
töltötte napjait ebben a tevékenységben, mialatt azok, akik máskor talán törődtek volna vele,
most vagy bezárkóztak, vagy pedig azzal az egy személlyel foglalkoztak, aki csakis tőlük
remélhetett könnyítést; Edmund igyekezett a bátyja gyámolításába fojtani érzéseit, Fanny
pedig Lady Bertram körül szorgoskodott, minden addiginál nagyobb buzgalommal töltve be
régi tisztjét, abban a szent meggyőződésben, hogy sohasem tehet eleget azért, aki láthatólag
ennyire ragaszkodik hozzá.
Lady Bertram egyetlen vigasza az volt, hogy sokszor elmondta Fannynak a borzasztó tör-
ténetet: sokat beszélt és jajveszékelt. Csakis az könnyített rajta, ha türelmesen meghallgatták,
és kedvesen együtt éreztek vele. Másféle gyógyírról szó sem lehetett. A baj gyógyíthatatlan
volt. Lady Bertram gondolatai sohasem hatoltak valami mélyre, de hála Sir Thomas irányí-
tásának, a fontos dolgokban mindig helyesen gondolkodott; ennélfogva teljes egészében
átlátta a történtek szörnyűségét, és sem önmagától, sem pedig Fannytól nem várt biztatást,
hogy igyekezzék könnyedén felfogni azt, ami bűnös és becstelen.
Nem volt heves érzésű vagy szívós elméjű asszony. Egy idő múlva Fannynak sikerült másfelé
terelnie a gondolatait és legalábbis részben feltámasztania érdeklődését a megszokott foglala-
tosságok iránt, de ha Lady Bertramnak mégis eszébe jutott a dolog, mindig csak ugyanazt
látta benne: a lánya elvesztését és a lemoshatatlan szégyent.
Fanny megtudta tőle az összes részleteket, amelyekre addig fény derült. Nagynénje nem volt
valami módszeres elbeszélő, de akadt néhány levél is, amelyet Sir Thomasnak írtak, vagy tőle
kaptak, s ezekből, valamint a saját értesüléseiből és valószínű feltevéseiből Fanny nemsokára
össze tudta állítani a történet minden lényeges mozzanatát.
Rushworthné a húsvéti ünnepeket Twickenhamben töltötte egy családnál, amellyel nemrég
barátkozott össze: a család vidám és szellemes modorával nyilván összhangban voltak
erkölcsei és ítélőképessége, különben Crawford úr nem lett volna mindig bejáratos hozzájuk.
Hogy ő is a közelben tartózkodott, azt Fanny már tudta. Rushworth úr ugyanekkor leutazott
néhány napra Bathba, hogy hazahozza az anyját, és Maria teljesen szabadon a barátainál
maradt, még Julia sem volt vele; Julia ugyanis két-három héttel korábban elment vendégségbe
a Wimpole utcából Sir Thomasnak valami rokonaihoz; apja és anyja most úgy vélte, hogy a
vendégeskedés okai között Yates úrnak is szerepelnie kellett. Nem sokkal azután, hogy
Rushworthék hazatértek a Wimpole utcába, Sir Thomas levelet kapott egy régi, meghitt
londoni barátjától, aki riasztó értesüléseit és a Rushworthék háza táján szerzett tapasztalatait
közölve azt ajánlotta Sir Thomasnak, jöjjön fel személyesen Londonba, és atyai tekintélyével
igyekezzék megszakítani azt a kapcsolatot, amely a lányát máris igen kínos szóbeszéd tár-
gyává teszi, Rushworth urat pedig nyilvánvalóan idegesíti.
Sir Thomas éppen szót akart fogadni ennek a levélnek, bár a mansfieldiek közül senkit sem
avatott be a tartalmába, amikor egy második is érkezett gyorspostán ugyanattól a barátjától, s
tudtára adta a fiatalok ügyének szinte orvosolhatatlan fejleményeit. Rushworthné elhagyta a
férje házát; Rushworth úr erre nagy haragjában és kétségbeesésében őhozzá (Harding úrhoz)
fordult tanácsért; s Harding úr attól tartott, hogy legalábbis valami nagyon nagy balgaság
történt. Idősb Rushworthné szobalánya aggasztóan fenyegetőzik. Ő (Harding úr), bízva Rush-
worthné mielőbbi hazatérésében, minden tőle telhetőt elkövetett, hogy ne szivárogjon ki
semmi, de a Wimpole utcában, sajnos, idősb Rushworthné erős ellenállásába ütközött, úgy-
hogy fel kell készülni a leggyászosabb következményekre.
Ezt a döbbenetes hírt már nem lehetett titokban tartani a család többi tagja előtt. Sir Thomas
elutazott, Edmund ragaszkodott hozzá, hogy vele menjen, a többiek pedig otthon maradtak
nagy keservükkel, amelyet csak az újabb londoni levelek tudtak még fokozni. A botrány
menthetetlenül kipattant. Idősb Rushworthné szobalányának bizonyítékai voltak, s mivel
úrnője is a pártját fogta, nem lehetett elhallgattatni. A fiatal és az öreg méltósága, bár nem sok
időt töltöttek együtt, éles ellentétbe került egymással; s az anyós talán saját személyében is
sértve érezte magát, amiért a menye oly tiszteletlen volt hozzá, és nemcsak a fiát ért sérelem
miatt háborgott.
Elég az hozzá, hogy nem lehetett leszerelni. De még ha kevésbé konok is, vagy nincs olyan
nagy befolyása a fiára, aki mindig a legutóbbi tanácsadójának engedelmeskedett, ha sikerült
elkapni és belefojtani a szót, még akkor is reménytelen lett volna a dolog, mert Rushworthné
csak nem került elő, és minden ok megvolt annak feltételezésére, hogy együtt rejtőzik valahol
Crawford úrral, aki poggyászostul éppen azon a napon hagyta el a nagybátyja házát, amikor
Rushworthné is eltűnt.
Sir Thomas ennek ellenére még Londonban maradt egy darabig, remélve, hogy sikerül a
nyomára akadnia, mielőtt tovább zuhan a lejtőn, bár a jó híre így is végképp odalett.
Hogy milyen állapotban lehet Sir Thomas, arra Fanny gondolni is alig mert. A gyerekei közül
csak egy maradt, akiért e pillanatban nem kell aggódnia. Maria botrányos esete annyira meg-
rázta Tomot, és annyira visszavetette a gyógyulásban, hogy a változás még Lady Bertramnak
is feltűnt, amiként erről rendszeresen tudósította férjét; Julia szökése pedig - az utolsó csapás,
amely Londonba érkezésekor sújtott le Sir Thomasra, bár akkor még csak tompán érezte -
nyilván ugyancsak kegyetlenül fájt neki: Fanny tudta, hogy ezt is nagyon a szívére vette. Sir
Thomas leveleiből kiderült, mennyire odavan miatta. Ez a kapcsolat más körülmények között
sem tudta volna megörvendeztetni, de most, hogy titokban s épp a legrosszabbkor teljesült be,
csak még kedvezőtlenebb színben tüntette fel Julia érzéseit, és még inkább rávilágított ostoba
választására. Sir Thomas elítélte, rossznak tartotta, a formáját és az időpontját pedig még
rosszabbnak; s hiába számíthatott Julia több elnézésre, mint Maria, hiszen a butaság mindig
több elnézést érdemel, mint a bűn, Sir Thomas attól tartott, hogy e ballépés után végül ő is
csak oda jut, ahová a nővére. Ilyen véleménye volt arról a társaságról, amelybe Julia most
beledobta magát.
Fanny mélységesen együtt érzett vele. Edmundon kívül senkitől sem várhat vigaszt. Ha a
többi gyerekére gondol, el kell facsarodnia a szívének. Fanny, aki nem úgy okoskodott, mint
Norrisné, remélte, hogy őrá legalább nem neheztel többé. Ő immár igazolva van. Crawford úr
felmentette: immár nem bűnös, amiért kikosarazta; de ez csak neki fontos, Sir Thomas nem
sok vigaszt meríthet belőle. Fannynak rettenetesen fájt, amikor a nagybátyja neheztelt rá; de
ugyan mit ér Sir Thomas az ő felmentésével, hálájával és ragaszkodásával? Csak Edmundra
támaszkodhatik, senki másra.
Fanny azonban tévedett, ha azt hitte, hogy Edmund e pillanatban nem okoz fájdalmat az
apjának. Igaz, ez nem volt olyan szívfacsaró, mint amit a többiek váltottak ki belőle; de Sir
Thomas tudta, hogy Edmund boldogságát súlyosan érinti, amit a nővére és a barátja tett;
immár végképp el kell szakadnia attól a nőtől, akihez annyira vonzódott, akit a siker nem
csekély reményében el akart nyerni, s aki ellen nem is lett volna semmi kifogás, ha nincs ott
az az alávaló bátyja. Mialatt Londonban voltak, Sir Thomas tudta, hogy Edmund a maga
bajától is szenved, nemcsak a többiek miatt: leolvasta vagy kitalálta az érzéseit; s mivel
gyanította, hogy egyszer már találkozott Crawford kisasszonnyal, és a találkozás csak növelte
az elkeseredését, még inkább helyesnek vélte, ha Edmund elutazik. Londonból: amikor
megbízta, hogy vigye haza Fannyt a nagynénjéhez, nemcsak az ő javukat tartotta szem előtt,
nemcsak rajtuk akart könnyíteni, hanem a fián is. Fanny nem ismerte a nagybátyja titkos
gondolatait, Sir Thomas viszont nem ismerte Crawford kisasszony jellemét. Ha kihallgathatta
volna azt a beszélgetést, amelyet Edmunddal folytatott, bizonyára nem kívánta volna
menyének, még akkor sem, ha húszezer font helyett negyvenezer a vagyona.
Fanny egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy Edmundnak örökre el kell válnia Crawford
kisasszonytól; de amíg nem volt biztos benne, hogy ezt Edmund is belátja, a tulajdon
meggyőződése nem tudta kielégíteni. Valószínűnek tartotta, hogy igenis belátja, de meg akart
bizonyosodni felőle. Jó lenne, ha Edmund most is olyan nyíltan beszélne vele, mint régen,
amikor a nyíltságát néha alig bírta elviselni; erre azonban úgy látszott, hiába vár. Keveset
voltak együtt, négyszemközt sohasem. Edmund valószínűleg nem akar négyszemközt
maradni vele. Mi következik ebből? Az, hogy ésszel ugyan vállalta a családi bajból ráeső
egyéni, keserű részt, de jobban szenved tőle, semhogy meg tudna szólalni. Nyilván ez a
magyarázat. Beletörődött a változhatatlanba, de fájdalmában nem képes beszélni róla.
Hosszú, hosszú időnek kell eltelnie, amíg ismét ajkára veszi Crawford kisasszony nevét, vagy
amíg visszatér a régi bizalmasság.
Csakugyan hosszú időbe tellett. Csütörtökön érkeztek meg Mansfieldbe, és Edmund csak
vasárnap este hozta szóba a kérdést. Vasárnap este együtt üldögélt Fannyval - esett az eső -, a
szívnek ilyenkor feltétlenül meg kell nyílnia, és mindent el kell mondania, ha van a közelben
egy jó barát, aki hallgatja; a szobában nem volt senki más, csak az anyja, aki a megható
vasárnapi szentbeszéd után álomba sírta magát - egyszóval, nem lehetett nem beszélni;
Edmund el is kezdte, a szokásos köntörfalazással, maga sem tudva, hogy miből indult ki az
elején, és a szokásos esküvel, hogy nagyon rövid lesz, csak néhány percet kér Fannytól, és ha
meghallgatja, soha többé nem kíván tőle ilyen áldozatot; ne féljen, csak egyszer akarja elmon-
dani; később egy árva szó sem eshet közöttük erről a kérdésről - s e bevezető után részletezni
kezdte a számára oly fontos eseményeket és érzéseket, hiszen a hallgatóság együttérzéséről
tökéletesen meg volt győződve.
Képzelhető, hogy Fanny milyen feszült érdeklődéssel, mekkora fájdalommal és gyönyörűség-
gel itta a szavait, hogyan leste a hangja reszketését, és milyen gondosan ügyelt arra, hogy
mindenhová nézzen, csak éppen őrá ne. A kezdet fölöttébb nyugtalanító volt. Edmund
valóban találkozott Crawford kisasszonnyal. A találkozást nem ő kezdeményezte. Lady
Stornawaytől kapott néhány sort, hogy keresse fel; úgy gondolta, ez lesz az utolsó, a legutolsó
baráti együttlétük; elképzelte, micsoda szégyent és keserűséget kell éreznie Crawford húgá-
nak, s olyan meghatott, odaadó lelkiállapotban indult el hozzá, hogy Fanny már-már attól félt,
talán mégsem ekkor találkoztak utoljára. De ahogy a történet lassanként kibontakozott, meg-
szűntek a félelmei. Mary komolynak - igen: feltétlenül komolynak -, sőt, izgatottnak látszott,
mondta Edmund; de még mielőtt a vendég egy értelmes mondatot ki tudott volna nyögni,
olyan hangnemben tért rá a tárgyra, hogy azon csak megütközni lehetett. - Így kezdte:
„Hallottam, hogy Londonban van. Találkozni akartam magával. Beszéljük meg ezt a kínos
ügyet. Ki hitte volna, hogy a testvéreink ilyen könnyelműek?” Képtelen voltam felelni, de azt
hiszem, az arcomról is leolvashatta a választ. Érezte a megrovásomat. Néha mindent megérez,
s milyen gyorsan! Aztán komolyabb arccal, komolyabb hangon hozzátette: „Nem akarom
Rushworthné rovására mentegetni Henryt.” Így kezdte, Fanny, de ahogy folytatta, azt
szégyellem, valósággal szégyellem elismételni előtted. Nem emlékszem minden szavára. Ha
tudnám, akkor sem akarnám idézni, amit mondott. A lényege az volt, hogy komolyan
haragszik mindkettőjükre a könnyelműségük miatt. Elítélte a bátyja könnyelműségét, amiért
hagyta magát megszédíteni egy olyan nőtől, akit sohasem szeretett, s ezzel végképp
elveszítette azt, akit imádott; de még jobban elítélte a szegény Mariáét: óriási könnyelműség
volt feláldozni egy ilyen társadalmi állást, és ilyen nehézségekbe bonyolódni pusztán azért,
mert elhitette magával, hogy szereti egy férfi, aki már régóta világosan kimutatta a közönyét.
Képzelheted, mit éreztem. Hogy az a nő beszél így, akit... Könnyelműség! Hogy nem talál
erősebb szót! És ilyen félvállról, nyugodtan, hűvösen elemezgeti! Hát a női természet, vagy
mondjam inkább: az erkölcs, nem készteti egy csöpp megvetésre, viszolygásra, irtózásra?
Hiszen te is tudod, Fanny: hol van még egy nő, akit a természet ilyen gazdagon megáldott
volna? Elrontották, elrontották!
Egy kis szünetet tartott, majd csöndesebben, csüggedten folytatta: - Mindent elmondok, aztán
egyszer s mindenkorra vége. Csak könnyelműséget látott benne, azt is csak azért, mert
kiderült. Hogy nem voltak elég körültekintőek, óvatosak; hogy a bátyja lement Richmondba,
és végig ott maradt, amíg Maria Twickenhamben volt; hogy Maria kiszolgáltatta magát egy
cselédnek; egyszóval... jaj, Fanny!... a leleplezést vetette a szemükre, nem pedig a bűnt. Az
óvatlanságuk miatt fajultak odáig a dolgok, azért kellett a bátyjának lemondania mindarról,
amire vágyott, és megszöknie vele.
Elhallgatott. - És maga - kérdezte Fanny (mert úgy érezte, Edmund elvárja tőle, hogy meg-
szólaljon) - mit tudott válaszolni erre?
- Semmit, semmi értelmeset. Olyan voltam, mint akit fejbe vágtak. Ő pedig folytatta, rólad
kezdett beszélni; igen, rólad, és elmondta, teljes joggal, mennyire fáj neki, hogy elvesztett egy
ilyen... Erről csakugyan okosan beszélt. De hiszen téged mindig is úgy becsült, ahogy kellett.
„Olyan nőt dobott el - mondta - amilyennel soha többé nem találkozik az életben. Fanny meg-
nevelte volna; örökre boldoggá tette volna.” Drága Fanny, remélem, nem fájdítom túlságosan
a szívedet, ha arról beszélek, ami lehetett volna... és most már nem lesz soha. Vagy azt
akarod, hogy hallgassak? Elég, ha egy szóval, egy pillantással jelzed, és már be is fejeztem.
De nem kapott semmi jelzést.
- Hála Istennek - folytatta Edmund. - Egy kissé valamennyien csodálkoztunk rajta, de úgy
látszik, az irgalmas Gondviselés megkíméli a szenvedéstől azt a szívet, amely nem tudja, mi
az álnokság. A legnagyobb elismeréssel és szeretettel beszélt rólad; de még ez sem volt
egészen tiszta, ebbe is belecsöppent egy kis romlottság; mert a kellős közepén egyszerre csak
felkiáltott: „Miért nem akart hozzámenni? Csakis ő a hibás. Csacsi gyerek. Sohasem fogom
megbocsátani neki. Ha igent mond, mint ahogy azt kellett volna mondania, most már
közvetlenül az esküvő előtt állnának, és Henryt a nagy izgalomban és boldogságban senki
más nem érdekelné. Akkor nem erőltette volna meg magát, hogy újra jó viszonyba keveredjék
Rushworthnéval. Semmi se lett volna az egészből, legfeljebb egy szabályos, tartós flört:
évente egyszer találkozás Sothertonban és Everinghamben.” Hát el tudtad volna ezt képzelni?
De a varázs megtört. Kinyílt a szemem.
- Kegyetlen! - mondta Fanny. - Milyen kegyetlen. Képes tréfálkozni, ilyenkor, vidáman
cseveg, és éppen magával! Szörnyű kegyetlenség.
- Azt mondod, kegyetlenség? Ebben nem értünk egyet. Nem, ő nem kegyetlen természetű.
Nem hiszem, hogy meg akarta volna sérteni az érzéseimet. Mélyebben gyökerezik a baj:
abban, hogy fogalma sincs az érzéseimről, nem is sejti a létezésüket; a megtévedt gondolko-
dásában gyökerezik, amely természetesnek tartja, hogy ezt a kérdést így kell felfogni. Hiszen
ő csak úgy beszélt, ahogy másoktól hallotta, és azt hiszi, hogy úgy beszél mindenki. Nem a
természetében van a hiba. Szántszándékkal senkit sem akar ő fölöslegesen megbántani, és
lehet, hogy tévedek, de azt hiszem, irántam, az érzéseim iránt meg... Nem, Fanny, a hiba az
életelveiben van, a lelkiismeret hiányában, a megrontott, megmételyezett felfogásában.
Nekem talán jobb is így: kisebb a veszteségem. De nem, nem igaz. Inkább fájjon sokkal
jobban, hogy elvesztettem, csak ne kellene így vélekednem felőle. Ezt meg is mondtam neki.
- Csakugyan?
- Meg, amikor elmentem tőle.
- Mennyi ideig volt nála?
- Huszonöt percig. No, azután azt mondta, most már nincs más tennivaló, össze kell
házasítani őket. Szilárdabb hangon beszélt erről, Fanny, mint ahogy én tudok. - Folytatta, de
többször is abba kellett hagynia. - „Rá kell bírnunk Henryt, hogy vegye feleségül - mondta -,
s mivel sokat ad a becsületére, és Fannyt most már úgysem kaphatja meg soha, azt hiszem, a
dolog nem egészen reménytelen. Fannyt persze ki kell vernie a fejéből. Azt hiszem, még
Henry sem képzeli magáról, hogy a történtek után bármi esélye lehetne egy ilyen nőnél,
egyszóval, remélem, nem ütközünk leküzdhetetlen nehézségekbe. Én mindenesetre ennek
érdekében fogom latba vetni a befolyásomat, és ha kellő támogatást kapnak az asszony
családjától, a jó hírű Bertraméktól, akkor Maria többé-kevésbé visszanyerheti a társadalmi
állását. Bizonyos körökbe, tudjuk, nem léphet be többé, de ha jó vacsorákat és fényes
estélyeket ad, mindig lesznek olyanok, akik boldogan ápolják vele a kapcsolataikat; manapság
a közfelfogás vitathatatlanul bölcsebb és megértőbb az ilyen kérdésekben, mint azelőtt.
Mindenesetre azt tanácsolom, hogy a kedves édesapja maradjon nyugton. Maga se engedje,
hogy a saját kárára fölöslegesen beleavatkozzék az ügybe. Beszélje rá, hogy mindent szépen
hagyjon menni a maga útján. Ha az ő túlbuzgó működése következtében Maria kikerül Henry
oltalma alól, sokkal kevesebb lesz a valószínűsége annak, hogy Henry feleségül veszi, mint
akkor, ha továbbra is vele marad. Én ismerem Henryt, tudom, mennyire befolyásolható. Sir
Thomas csak bízzék a becsületében és a jóindulatában, akkor talán minden jóra fordul; de ha
elviszi a lányát, akkor a leghatásosabb fegyvert adja ki a kezéből.”
Mikor idáig ért, Edmund szinte fuldokolt a keserűségtől, s Fanny, aki némán, de a
legnagyobb együttérzéssel hallgatta, már-már bánni kezdte, hogy a kérdés egyáltalán szóba
került. Jó időbe tellett, amíg Edmund erőt vett magán.
- Nos, Fanny - mondta végül -, mindjárt befejezem. Lényegében mindenről beszámoltam,
amit mondott. Mihelyt szóhoz jutottam, azt feleltem, hogy igen rossz lelkiállapotban indultam
el hozzá, és nem hittem volna, hogy létezik olyan csapás, amelytől még jobban tudnék szen-
vedni, de tévedtem: csaknem minden mondatával újabb és mélyebb sebeket ütött. Bár
ismeretségünk folyamán többször is tapasztalnom kellett, mondottam, hogy van némi eltérés
a nézeteink között, méghozzá nem éppen jelentéktelen kérdésekben, ekkora nézeteltérést
álmomban sem tudtam elképzelni. Az egész felfogása erről a szörnyűségről, amelyet a bátyja
és a húgom követett el (nem akartam belemenni abba, hogy ki volt a nagyobb csábító), de
már az a hang is, ahogy magáról a bűnről beszélt, és mindent felhozott ellene, csak éppen azt
nem, amit kellett volna; ahogyan gyászos következményeit csakis abból a szempontból nézte,
hogy miképpen lehetne dacolni velük vagy elkendőzni őket, fittyet hányva a tisztességnek, és
szemérmetlenül vállalva a rosszat; végül pedig, de nem utolsósorban, ahogyan azt ajánlotta
nekünk, hogy hunyjunk szemet, kössünk kompromisszumot, törődjünk bele a bűn folytatá-
sába, mert akkor talán létrejön ez a házasság, amelyről most, miután jobban ismerem a
bátyját, az a véleményem, hogy inkább megakadályozni kellene, semmint szorgalmazni:
mindez együttvéve roppant fájdalmasan meggyőzött arról, hogy eddig nem ismertem őt
igazán, s legalábbis ami a lelkieket illeti, nem Crawford kisasszony, hanem a saját képzeletem
szülöttje hatott rám oly erősen az elmúlt hosszú hónapokon keresztül. De talán jobb is így
nekem; legalább nem fáj majd annyira, amit feláldozok: ez a barátság, az érzéseim, a
reményeim, amelyeket immár mindenképp ki kell tépnem magamból. És mégis, nem
tagadhatom, és be is vallom, hogy ha ismét olyan színben láthatnám őt, mint régen, szívesen
vállalnám a búcsú fokozottabb kínjait, mert akkor legalább a rokonszenv és a megbecsülés
jogát vihetném magammal. Ezt mondtam, vagy nagyjából ezt; gondolhatod, hogy nem
beszéltem olyan higgadtan és módszeresen, mint most, amikor beszámolok róla. Ő
meglepetten hallgatott, látszott rajta a határtalan meglepődés... nem is meglepődés: több
annál. Vérvörös lett az arca. A haja tövéig elpirult. Úgy rémlett, mintha sokféle érzés
viaskodna benne: valami vágy, hogy engedjen az igazságnak, valami szégyen; nagy volt a
harc, de nem tartott sokáig, s végül is a megszokás győzött, a megszokás. Szeretett volna
felnevetni, de nem sikerült. Csak mímelte a nevetést, úgy mondta: „Esküszöm, remek kis
szónoklat. Csak nem a legutóbbi szentbeszédéből vette? Ha így halad, nemsokára mindenkit
megtérít Thornton Laceyben és Mansfieldben, s mire legközelebb hallok magáról, talán már
ünnepelt prédikátor lesz valami nagy metodista társaságban vagy misszionárius a tengereken
túl.” Erőltette a fesztelen hangot, de nem volt olyan fesztelen, mint amilyennek látszani akart.
Én csak annyit feleltem, hogy szívből kívánok neki minden jót, és remélem, hamarosan jobb
belátásra tér, s a legértékesebb ismeretet, amelyet az ember egyáltalán megszerezhet,
önmagunk és kötelességünk ismeretét nem a balsors tanításainak fogja köszönhetni: azzal
mindjárt ki is mentem a szobából. Csak néhány lépést tettem, Fanny, amikor hallottam, hogy
a hátam mögött kinyílik az ajtó. „Bertram úr”, mondta. Visszanéztem. „Bertram úr”, mondta
mosolyogva, de ez a mosoly egy csöppet sem illett az előbbi beszélgetéshez: csintalan,
játékos mosoly volt, pajzánul hívott, hogy azután leigázzon; legalábbis nekem úgy rémlett.
Ellenálltam; valami azt súgta abban a pillanatban, hogy álljak ellen, és én továbbmentem.
Azóta voltak pillanatok, amikor megbántam, hogy nem fordultam vissza, de tudom, hogy jól
tettem, amit tettem: hát így ért véget az ismeretségünk. Pedig micsoda ismeretség volt!
Mekkorát csalódtam! A fivérben és a húgában egyaránt! Köszönöm a türelmedet, Fanny.
Nagyobb vigaszt nem is kaphattam volna, s ezzel vége.
Fanny pedig, aki szentírásnak vette minden szavát, öt percig csakugyan azt hitte, hogy vége.
De aztán elölről kezdődött az egész, vagy majdnem ugyanaz, s az érdekfeszítő beszélgetésnek
csak Lady Bertram teljes felébredése tudott igazán véget vetni. Addig tovább folyt a szó, de
csakis Crawford kisasszonyról, hogy mennyire lenyűgözte Edmundot, hogy a természet
milyen bűbájosnak alkotta, és milyen nagyszerű teremtés válhatott volna belőle, ha idejében
jó irányítás alá kerül. Fanny, aki most már nyíltan beszélhetett, úgy érezte, nagyon is jogában
áll kiegészíteni Mary Crawford jellemrajzát egy-két célzással, amelyből kiderült, hogy
feltehetőleg Tom egészségi állapotának is volt némi szerepe a békülési szándékban. Ez a
közlés nem hatott valami kellemesen. A makacs természet egy ideig megpróbált tiltakozni
ellene. Sokkal kellemesebb lett volna, ha Mary vonzalma önzetlenebbnek bizonyul; de
Edmund hiúsága nem volt olyan erős, hogy sokáig küzdjön a logika ellen. Letette a fegyvert,
elhitte, hogy Tom betegsége igenis befolyásolta Maryt, s csupán azt az egy vigasztaló
gondolatot tartotta fenn magának, hogy ahhoz képest, mennyire különbözött a felfogásuk,
Mary kétségtelenül jobban vonzódott hozzá, semmint várni lehetett volna, és az ő kedvéért
majdnem eljutott a helyes cselekvésig. Fannynak pontosan ugyanez volt a véleménye; abban
is tökéletesen egyetértettek, hogy egy ilyen csalódás minden bizonnyal tartósan befolyásolja
majd Edmund lelkét, és kitörölhetetlen nyomot hagy benne. Az idő valamelyest kétségkívül
enyhíti majd a szenvedéseit, de azért teljesen kigyógyulni sohasem fog ebből a
megrázkódtatásból; az pedig, hogy netalán még egyszer találkozhat az életben egy olyan
nővel, aki - nem, a puszta gondolat is felháborító volt. Ő soha többé nem ragaszkodik
senkihez és semmihez, kivéve Fanny barátságát.
 Negyvennyolcadik fejezet

Bűnök és szenvedések leírását örömest átengedem bárkinek. Én magam futva menekülök az

ilyen csúnya témáktól, s alig várom, hogy tőlem telhetőleg vigaszt nyújthassak mindazoknak,
akik nem túlságosan vétkesek, a többiekről pedig hallani sem akarok.
Végtelenül megnyugtat például az a tudat, hogy Fannym ez idő tájt mindenek ellenére nagyon
boldog volt. Boldognak kellett lennie, bár átérezte, vagy azt hitte, hogy átérzi a körülötte
levők minden bánatát. Olyan örömforrások buzogtak benne, amelyeknek okvetlenül fel kellett
törniük. Visszatért Mansfield Parkba, nem élt haszontalanul, szerették; nem kellett tartania
Crawford úrtól; amidőn Sir Thomas hazajött, akkori búskomor hangulatához képest fölöttébb
meggyőzően éreztette vele, hogy jó véleménnyel van róla, és még jobban szereti - s bár
mindez szükségképpen boldoggá tette, mindezek nélkül is boldog lett volna, mert Edmund
már nem volt Crawford kisasszony bolondja.
Igaz, hogy Edmund viszont egy csöppet sem érezte magát boldognak. A csalódás és a bánat
meggyötörte: fájt neki, ami elmúlt, s vágyott arra, amiből soha nem lehet semmi. Fanny tudta,
hogy így van, és bánkódott miatta; de az ő bánata olyan kellemes gyökerekből sarjadt, olyan
megnyugtató virágokat hajtott, és annyira összhangban állt mindennel, ami jólesik a szívnek,
hogy nem sok ember lehet a világon, aki boldogan oda ne adná érte a legnagyobb vidámságát.
Sir Thomas, szegény, mint atya, mint olyan atya, akinek be kellett látnia atyai mivoltában
elkövetett hibáit, valamennyiüknél tovább szenvedett. Érezte, hogy nem lett volna szabad
engedélyeznie a házasságot; nem ismerte elég jól a lánya érzelmeit, tehát bűn volt hozzájárul-
nia; ily módon feláldozta a helyeset az előnyösnek, s az önzést és az anyagias életbölcsességet
fogadta el irányítóul. Időbe tellett, amíg ezek a gondolatok eltompultak valamelyest; de az idő
csaknem mindenre képes; és jóllehet Rushworthné nem sok vigaszt nyújtott a bajokra,
melyeket neki köszönhettek, a többi gyerek nagyobb vigasszal szolgált, mint ahogy Sir
Thomas remélte. Julia házassága nem bizonyult olyan végzetesnek, mint amilyennek eleinte
látszott. Julia megszeppent, alig várta, hogy megbocsássanak neki; Yates úr pedig, aki rop-
pantul szerette volna, ha a család igazán befogadja, készségesen elismerte Sir Thomas
tekintélyét, és szívesen fordult hozzá irányításért. Nem volt valami komoly ember, de remélni
lehetett, hogy egyre kevésbé lesz komolytalan, hogy legalább megnyugszik, és háziassá válik;
mindenesetre az is vigasz volt, amikor kiderült, hogy a birtoka valamivel nagyobb, az
adósságai pedig jóval kisebbek, mint Sir Thomas gondolta, azonkívül mindenben kikérte az
apósa véleményét, és a legnagyobb tisztelettel viseltetett iránta. Vigasszal szolgált Tom is, aki
lassanként visszanyerte az egészségét, a régi könnyelműsége és önzése nélkül. A betegség
nagyon jót tett neki. Szenvedett, és megtanult gondolkodni: ez a két hasznos tapasztalat
mindaddig idegen volt tőle; lelkifurdalást érzett a Wimpole utcai gyászos esemény miatt,
amiért ostoba színházával ő is hozzájárult a veszélyes bizalmasság létrejöttéhez, mivel pedig
sem észnek, sem jó tanácsadóknak nem volt híján, ez az érzés maradandó és üdvös hatást
gyakorolhatott rá, lévén csak huszonhat éves. Derék, megbízható, nyugodt ember vált belőle,
segítette az apját, és nem csak önmagának élt.
Igen, ez csakugyan vigasz volt! S nem sokkal azután, hogy Sir Thomas ilyen biztató fejlemé-
nyekből meríthetett újabb lelkierőt, Edmund is hozzájárult apja megnyugvásához, s mivel egy
dologban ő is fájdalmat okozott neki, most a javulás útjára tért: javulni kezdett a kedély-
állapota. A nyári estéken annyit sétált és üldögélt Fannyval a fák alatt, annyit beszélt a
bajáról, hogy végül is beletörődött, és elég jókedvű lett megint.
Ilyen körülmények s ilyen remények nyújtottak lassanként enyhülést Sir Thomasnak;
eltompították benne a veszteség érzését, és részben megbékítették önmagával, bár az a
fájdalmas tudat, hogy rosszul nevelte a lányait, sohasem hagyta egészen megnyugodni.
Túlságosan későn döbbent rá, milyen kedvezőtlenül kell hatnia minden fiatal jellem fejlő-
désére annak a kétféle, egymással szögesen ellentétes bánásmódnak, amelyben Maria és Julia
otthon mindig részesült: a nagynénjük ajnározta őket, és mindent elnézett nekik, ő viszont
szigorú volt hozzájuk. Most már belátta, milyen helytelen volt az a törekvése, hogy Norrisné
hibáit ő maga épp a fordítottjukkal ellensúlyozza; csak növelte a bajt, amikor arra tanította a
lányait, hogy elfojtsák heves természetüket az ő jelenlétében, hiszen az igazi arculatuk így
rejtve maradt előtte, s minden élvezetért ahhoz a személyhez fordultak, aki csupán vak sze-
retetével és mértéktelen hízelgésével tudta magához vonzani őket.
Nagy hibát követett el; de lassanként rájött, hogy nevelési elgondolásainak nem ez volt a leg-
nagyobb hibája. Valaminek belülről is hiányoznia kellett, különben az idő sok mindent
lefaragott volna a hiba káros következményeiből. Sir Thomas kénytelen volt elismerni, hogy
az erkölcsi irányítás hiányzott, a tevőleges erkölcs: a lányokat senki sem tanította meg arra,
hogy hajlamaikat és természetüket alárendeljék a kötelességérzetnek, amely az egyetlen biztos
irányító. A vallást elméletileg megtanulták, de sohasem kellett átültetniük a mindennapos
gyakorlatba. Dicséretes célul azt tűzték elébük, hogy tűnjenek ki eleganciájukkal és
pallérozottságukkal, ez azonban nem hozhatott magasabb rendű eredményeket, erkölcsileg
nem formálhatta őket. Sir Thomas azt akarta, hogy jók legyenek, de figyelmét az értelmi
képességekre és a modorra összpontosította, nem pedig a belső tulajdonságokra, s most attól
kellett tartania, hogy önmegtartóztatásról és alázatról soha egyetlen szót sem hallottak, amely
a javukra válhatott volna.
Mindezt keserűen megbánta, s nem is értette, hogyan történhetett így. Nyomasztó volt arra
gondolnia, hogy hiába részesítette a lányait olyan gondos és költséges nevelésben, nem tudta
ránevelni őket a legfőbb kötelességeik megértésére, s maga sem ismerkedett meg jellemükkel
és lelki alkatukkal.
Rushworthné nyughatatlan és szenvedélyes természetét ismerte a legkevésbé: csak szomorú
következményeiben tárult fel előtte. Mariát nem lehetett rábeszélni, hogy hagyja ott Crawford
urat. Abban reménykedett, hogy házasság lesz a vége, és vele maradt, amíg e remények hiú-
ságáról végképp meg nem kellett győződnie; akkor a csalódás és a reménytelenség kínjai úgy
megkeserítették a kedélyét, s a társa iránti érzelmeit annyira hasonlóvá tették a gyűlölethez,
hogy egyik a másikának élő büntetése lett, majd egy idő múlva önszántukból különváltak.
Mariának még együttélésük idején meg kellett érnie, hogy Crawford őt vádolja, amiért nem
lehetett boldog Fannyval, s amikor különváltak, nem is maradt egyéb vigasza, mint hogy
csakugyan ő állt közéjük. Képzelhető-e nagyobb szenvedés, mint egy ilyen léleké, ilyen hely-
zetben?
Rushworth úrnak minden nehézség nélkül sikerült kimondatnia a válást; ezzel véget is ért a
házasság, amely olyan körülmények között jött létre, hogy hihetetlen szerencse lett volna, ha
jobban végződik. A feleség megvetette a férjét, és mást szeretett; a férj pedig nagyjából
tisztában volt ezzel. A korlátoltság megszégyenülése és az önző szenvedély csalódása nem
sok szánalmat tud kelteni. Rushworth úr elnyerte méltó büntetését, mint ahogy a felesége, aki
bűnösebb volt nála, szintén elnyerte a magáét. Rushworth úr sértődötten és boldogtalanul tette
le a „férj” nevet, hogy csak akkor vegye fel ismét, ha megint a horgára akad egy csinos
lánynak, és másodszor is kipróbálja a házas állapotot, remélhetőleg több sikerrel: nagyobb
szerencsével és lelki nyugalommal, ha majd újra lóvá teszik; a feleségének viszont sokkal
elkeserítőbb sorsot ígért a magány és a megvetés, amelyben sem a jó hír, sem a jó reménység
nem ismer másodvirágzást.
Mi történjék vele, hol éljen ezentúl: erről kínos és nagy horderejű tanácskozások folytak a
családban. Norrisné, akinek a ragaszkodása úgy látszik, egyenes arányban nőtt az unokahúga
vétkeivel, azt szerette volna, ha befogadják a szülői házba, és valamennyien fátyolt borítanak
a múltra. Sir Thomas erről hallani sem akart; Norrisné pedig csak annál jobban haragudott
Fannyra, mert úgy gondolta, hogy ő a legfőbb akadály. Sir Thomas nyilván őmiatta aggályos-
kodik, bár ünnepélyesen kijelentette, hogy ha a házában egyetlen hajadon lány, egyetlen fiatal
nő vagy férfi sem élne, akit károsan befolyásolhat Rushworthné társasága, vagy sérthet a
rossz híre, akkor sem csapná arcul a szomszédait - mert igenis arcul csapná őket, ha rájuk
erőszakolná. Mint leánya - remélhetőleg bűnbánó leánya -, Rushworthné számíthat a
pártfogására: ő ellátja mindennel, és amennyire meglazult kapcsolatuk engedi, mindenképpen
támogatni fogja, hogy ne kövessen el rosszat; de ennél messzibbre nem mehet. Maria maga
dobta el a jó hírét, ő úgysem adhatja vissza neki, ami örökre elveszett, és nem óhajtja, hogy a
bűn jóváhagyása vagy a gyalázat csökkentése révén bárminő része legyen benne, ha mások
családját is ugyanolyan szerencsétlenség éri, mint az övét.
Végül is Norrisné úgy döntött, hogy elmegy Mansfieldből, és szerencsétlen Mariájának szen-
teli magát; attól fogva külföldön éltek, egy eldugott, magányos helyen összezárva, úgyszólván
társaság nélkül, egyikük szeretetben, másikuk bölcsességben szűkölködve: képzelhető tehát,
hogy a természetük rövidesen egymás büntetésévé tette őket.
Sir Thomas mindeneken túl Norrisné eltávozásának köszönhette a legnagyobb vigaszt. Ami-
óta csak hazajött Antiguából, a sógorasszony egyenletesen süllyedt a szemében: minden
közös dolguk, kénytelen együttműködésük, mindennapos érintkezéseik, de még a
legközömbösebb beszélgetéseik is egyre lejjebb szállították az értékét, és arról győzték meg
Sir Thomast, hogy vagy az idő múlása tett neki rosszat, vagy pedig ő becsülte túl a józan
eszét, és nem ismerte fel a természetét, amellyel régebben csodálatosképpen össze tudott
férni. Norrisné most már a nap minden órájában kínszenvedést hozott rá, s annál súlyosabbat,
mert úgy látszott, ez alól csak a halál adhat felmentést: hozzánőtt az életéhez, örökre el kell
viselnie. Akkora volt hát a boldogsága, amikor mégiscsak megszabadult tőle, hogy ha
Norrisné nem hagy maga után olyan keserű emlékeket, Sir Thomas talán kísértésben lett
volna, hogy áldásosnak tartsa azt a rosszat, amelyből ennyi jó fakadt.
Mansfieldben senki sem sírt Norrisné után. Még azokat sem tudta megnyerni magának, akiket
a legjobban szeretett. Rushworthné szökése óta pedig olyan ingerültté vált, hogy mindenkivel
meggyűlt a baja. Még Fanny sem hullajtott könnyeket Norris néniért, még akkor sem, amikor
örökre elment.
Julia részben a saját szerencsésebb természetének és körülményeinek köszönhette, hogy nem
járt olyan rosszul, mint Maria, de nagyobbrészt annak, hogy nem ő volt a nagynéni első
számú kedvence, s nem részesült annyi ajnározásban és kényeztetésben. Szépsége és
pallérozottsága mindig a második helyre szorult. Egy kicsit mindig alacsonyabb rendűnek
érezte magát Mariánál. Kettőjük közül ő volt könnyebben kezelhető; érzéseit, bár hirtelen
támadtak, jobban tudta fegyelmezni, s a nevelés nem tette olyan végzetesen önteltté.
Azon is hamarabb túltette magát, hogy csalódnia kellett Henry Crawfordban. Miután a
mellőzöttség első fájdalma elmúlt, elég nagy sikerrel kezdte kiverni a fejéből Crawfordot; s
amikor Londonban felújult az ismeretség, és Crawford egyre sűrűbben járt el Rushworth úr
házába, ő nagy bölcsen átengedte a terepet, és éppen ezt az időt választotta arra, hogy vendég-
ségbe menjen Sir Thomas rokonaihoz, még mielőtt túl erős lenne a csábítás. Kuzinjai ennek
köszönhették a szerencsét. Yates úr személye semmi szerepet nem játszott benne. Julia egy
ideje tűrte ugyan az udvarlását, de esze ágában sem volt hozzámenni; ha nem robban ki Maria
botránya, és ettől őt nem szállja meg a vakrémület, hogy az apja tüstént érte jön, hazaviszi, s
rettenetes szigornak és fegyelemnek veti alá, akkor talán nem igyekszik mindenáron elkerülni
e szörnyű következményeket, és Yates úr sohasem éri el a célját. Csakis az önző ijedelem
késztette szökésre, nem pedig alantasabb érzések. Úgy látta, nincs más kiút. Julia könnyel-
műsége Maria bűnéből fakadt.
Henry Crawford, akit elrontott a korai függetlenség és az otthoni rossz példa, túlságosan
sokáig élhetett zavartalanul a komisz hiúság szeszélyeinek. Ezek egyszer mégis rávezették -
véletlenül és érdemtelenül - a boldogság útjára. Ha meg tudott volna elégedni egyetlen
szeretetre méltó nő érzelmeivel, ha be tudott volna telni azzal a diadallal, hogy leküzdi Fanny
Price vonakodását, s kivívja megbecsülését és vonzalmát, akkor minden reménye meglehetett
volna a sikerre és a boldogságra. Ragaszkodása már addig is elért valamit. Mivel engedte,
hogy Fanny hasson rá, valamelyest neki is hatnia kellett Fannyra. Többet is nyerhetett volna a
cserén, ha többet érdemel, s kivált, ha létrejön az a másik házasság, amely megköveteli
Fannytól, hogy elfojtsa korábbi érzelmeit, kettőjüknek pedig több alkalmat ad a találkozásra.
Ha becsületes és állhatatos marad, Fanny bizonyára megjutalmazta volna, méghozzá nagyon
szívesen, persze csak azután, hogy Edmund már bizonyos ideje feleségül vette Maryt. Ha
kitart eredeti szándékában, amelyről tudta, hogy helyes, és miután visszatért Portsmouthból,
csakugyan leutazik Everinghambe, talán örökre megalapozza a boldogságát. De rábeszélték a
maradásra Fraserné estélye miatt; roppant hízelgően marasztalták - és tudta, hogy az estélyen
Rushworthnéval is találkozni fog. Kíváncsisága és hiúsága egyaránt feltámadt, s mivel soha-
sem szokott áldozatokat hozni, a közvetlen élvezet csábítása túl erősnek bizonyult: úgy dön-
tött, hogy elhalasztja norfolki utazását, levélben is elintézheti, amit akart, vagy nem is fontos
elintéznie - és maradt. Találkozott Rushworthnéval, tapasztalta jeges modorát, amelytől vissza
kellett volna riadnia, hogy soha többé meg ne próbáljon áthatolni a látszólagos közöny falán;
de ő megsértődött, nem bírta ki, hogy az a nő, akinek régebben mindig ragyogott az arca, ha
neki úgy tetszett, most fölényesen kiadja az útját; meg kellett törnie ezt a haragvó büszke-
séget, amely Fanny miatt fordult ellene; nem nyugodhatott, amíg el nem éri, hogy megtörjön,
és Rushworthnéból ismét Maria Bertram legyen, ha vele áll szemben.
Ebben a szellemben indította meg az ostromot, és hála kitartó buzgalmának, hamarosan
sikerült felelevenítenie a bizalmasság és udvarlás régi légkörét, aminél többet nem is kívánt;
csakhogy legyűrve Maria tartózkodását, amely ugyan haragban fogant, de azért megmenthette
volna mindkettőjüket, erősebb érzéseknek szolgáltatta ki magát, semmint képzelte. Maria
szerelmes volt belé: ezt az érzést nem lehetett visszaparancsolni. Crawfordban csak a hiúság
működött, a szerelmet egyáltalán nem hozhatta volna fel enyhítő körülménynek, eszébe sem
jutott, hogy hűtlenné vált Maria unokahúgához. Minden igyekezetével azon volt, hogy Fanny
és Bertramék meg ne tudják, mi történik. A titoktartással nem annyira Rushworthné jó hírét,
mint inkább a saját érdekeit védte. Amikor visszatért Richmondból, egy csöppet se bánta
volna, ha soha többé nem találkozik Rushworthnéval. Mindannak, ami ezután történt, Maria
elővigyázatlansága volt az oka, és Crawford végül azért szökött meg vele, mert nem tehetett
mást, de már akkor is fájt a szíve Fanny után, s még sokkal jobban fájt, amikor a botrány
hullámai elültek, alig néhány hónap múlva pedig arra is rájött, a két nőt összehasonlítva, hogy
mit ér az erkölcs, a tiszta gondolkodás és a szelíd természet.
Igaz, neki nem kellett arányosan kivennie részét a büntetésből - a közmegvetésből -, hiszen a
társadalom, mint tudjuk, nem állít fel ilyesféle sorompókat az erény védelmére. A büntetés
nincs oly igazságosan elosztva ezen a világon, mint ahogy kívánatos lenne; nem is akarunk
vakmerő reményeket táplálni egy majdani igazságosabb elosztást illetően, de annyit talán
feltételezhetünk, hogy egy olyan értelmes embernek, mint Henry Crawford, előbb-utóbb mé-
giscsak kijut a lelkifurdalásból és a bánatból, s az egyik néha önváddá, a másik elkeseredéssé
duzzad, amiért megcsúfolta a vendégbarátságot, feldúlta egy család békéjét, elvesztette
legjobb, legtisztességesebb, legértékesebb barátját, és eljátszotta azt a nőt, akit ész és szív
ösztönzésére oly szenvedélyesen szeretett.
A fájdalmas események után, amelyek a két családot annyira megsebezték és elidegenítették
egymástól, nem lett volna kellemes, ha Bertramék és Granték továbbra is tőszomszédok
maradnak; szerencsére az utóbbiak, akik éppen távol voltak, s néhány hónappal szándékosan
megnyújtották távollétüket, végül is szükségesnek, illetve lehetségesnek találták, hogy
egyszer s mindenkorra elköltözzenek. Egy pártfogója révén, akiben már alig reménykedett,
dr. Grantot kinevezték westminsteri kanonokká, s minthogy erre hivatkozva búcsút
mondhatott Mansfieldnek, állandó székhelyét áttehette Londonba, és magasabb jövedelméből
áthidalhatta a két hely közötti különbséget, a megoldás tökéletesen kielégítette mind a
távozókat, mind a maradókat.
A szerető szívű és szeretetre méltó Grantnénak fájt ugyan egy kissé, hogy ott kell hagynia
megszokott környezetét és ismerőseit; derűs kedélyével azonban bárhol, bármilyen társaság-
ban igen sok örömre számíthatott, azonkívül ismét felajánlhatta otthonát Marynek; Mary
pedig az elmúlt fél évben úgy megcsömörlött barátnőitől, a hiúságtól, becsvágytól,
szerelemtől és csalódástól, hogy nagyon is tudta méltányolni a nővére szívbeli kedvességét és
okos nyugalmát. Együtt éltek; amikor pedig dr. Grantot megütötte a guta, és meghalt (miután
három lelkészbeiktatási díszvacsorát evett végig egyetlen hét alatt), továbbra is együtt
maradtak; hiába határozta el ugyanis Mary, hogy másodszülöttekkel soha többé nem lép
kapcsolatra, a szépségének vagy a húszezer fontjának hódoló elegáns képviselők és léha
örökösök között sokáig nem talált olyat, aki a Mansfieldben elsajátított magasabb rendű
ízlését ki tudta volna elégíteni, aki a jellemével és a viselkedésével biztosítékot adhatott volna
arra a családi boldogságra, melynek ugyanott tanulta meg az értékét, s aki hathatósan ki tudta
volna verni a fejéből Edmund Bertramot.
Edmund ebből a szempontból sokkal kedvezőbb helyzetben volt. Neki nem kellett tárgyatlan
érzelmekkel sóvárognia és várnia valakire, aki méltó lesz betölteni Mary üresen maradt
helyét. Alig hagyott fel a kesergéssel, alig jelentette ki Fanny előtt a leghatározottabban, hogy
még egy ilyen nő úgysincs a világon, amikor kezdett felmerülni benne az a lehetőség, hogy
egy egészen másmilyen nő talán éppúgy megfelelne a célnak, vagy talán még jobban; hogy
talán éppen Fanny az, aki kedves mosolyával és egész lényével legalább annyira meg tudja
dobogtatni a szívét, legalább annyira fontos neki, mint annak idején Mary Crawford; s hogy
talán meggyőzhetné arról, hogy az a meleg testvéri szeretet, amelyet unokabátyja iránt érez, a
hitvesi boldogságot is kellőképpen meg tudná alapozni.
Készakarva nem említek itt dátumokat, hogy mindenki szabadon választhasson; tisztában
vagyok ugyanis azzal, hogy a soha el nem múló szenvedélyek gyógyítására és a sírig tartó
szerelmek átruházására minden ember más-más időmennyiséget fordít. Csupán arra kérek
mindenkit: higgye el, hogy pontosan akkor, amikor eljött az ideje, és egy héttel sem
korábban, Edmund végleg kiszeretett Crawford kisasszonyból, s már alig várta, hogy
összeházasodjon Fannyval: maga Fanny sem várta türelmetlenebbül.
Csakugyan, mi lehetett volna természetesebb ennél a változásnál, amikor Edmund rokon-
szenvét már a szegény, magára hagyott kislány is megnyerte, s a serdülő hajadon még inkább
elmélyítette? Oltalmazta, tanította, szerette Fannyt, amióta csak tízéves korában a házukba
került, ő irányította szellemi fejlődését, ő adott neki vigaszt a kedvességével, ő játszotta
életében a legfontosabb szerepet, s Fanny ezért is jobban a szívéhez nőtt, mint a mansfieldiek
közül bárki: most már csak az volt hátra, hogy a kék szemű szépséget többre becsülje a fekete
szeműnél. Mivel pedig állandóan együtt voltak, mindig bizalmasan beszélgettek, és
Edmundot a közelmúlt csalódása épp a legmegfelelőbb lelkiállapotba ringatta, a kék
szemeknek nem kellett sokáig várniuk a győzelemre.
Miután elindult Fanny felé, abban a tudatban, hogy ez az út a boldogsághoz vezet, nem kellett
óvatosságból megállnia vagy lassabban haladnia; most nem voltak kételyei, nem félt ízlésbeli
különbségektől, nem biztatta magát azzal, hogy minél ellentétesebb két ember természete,
annál boldogabbak lehetnek egymással. Fanny gondolkodásmódját, hajlamait, nézeteit és
szokásait nem kellett félig eltitkolnia önmaga előtt, nem kellett áltatnia magát a jelenben,
vagy kedvező változásokat várnia a jövőtől. Még nagy elvakultságában is tudta, hogy Fanny a
különb. Hát még most! Nem, igazán nem érdemli meg Fannyt; de mivel nincs olyan ember,
aki pusztán azért lemondana valamiről, mert nem érdemli meg, Edmund sem esett kétségbe,
és végül csakugyan kapott is egy kis biztatást. Fanny ugyan roppant félénk, riadozó, aggo-
dalmas természet volt, de azért néha mégiscsak éreztetnie kellett Edmunddal, hogy nem ok
nélkül reménykedik, bár a teljes, hihetetlen igazságot csak később vallotta be neki. Amikor
Edmund megtudta, hogy Fanny már régóta csakis őt szereti, a boldogság bizonyára ékes-
szólóvá tette, és önmaga előtt is, Fanny előtt is képes volt szavakba öltöztetni, amit érzett;
nagyobb boldogság már el sem képzelhető. De olyan boldogság is létezik, amely leírhatatlan.
Jobb, ha senki sem próbálja meg visszaadni, mi mehet végbe egy fiatal nőben, ha olyasvalaki
biztosítja a vonzalmáról, akit addig elérhetetlennek tartott.
Miután kölcsönösen feltárták érzéseiket, több nehézséggel már nem kellett megküzdeniük:
szegénység vagy rokonság nem gördített akadályt az útjukba. Sir Thomas még előbb gondolt
rá, hogy jó lenne, ha összeházasodnának, mint ők maguk. Megundorodott az érdekben és nye-
reségvágyban fogant kapcsolatoktól, mindinkább fel tudta mérni az erkölcs és a jó természet
igazi értékét, főként pedig arra vágyott, hogy a lehető legerősebb szálakkal fűzze össze
mindazt, ami családi boldogságából megmaradt: éppen ezért végtelenül jólesett látnia, hogy a
jelek szerint a fiatalok egymásban keresnek kárpótlást az elszenvedett csalódásokért; s oly
nagy örömmel hagyta jóvá Edmund választását, oly nagy szerencsének tartotta, hogy Fanny
végre igazán a lánya lesz, mintha nem is ő lett volna az, aki merőben ellenkező nézeteket
fejtett ki erről a kérdésről, amikor a szegény kislány befogadása szóba került: de hát az idő
mindig is így szokta szembeállítani a halandók tervezéseit és végezéseit, önmaguk okulására
és felebarátaik szórakozására.
Fanny csakugyan igazi lányának bizonyult. Sir Thomas bőkezű jósága nem veszett kárba:
elsősorban ő maga látta hasznát. Amit nagylelkűen adott, bőségesen visszatérült, és meg is
érdemelte, mert a szándékai mindig jók voltak. Igaz, boldogabbá is tehette volna Fanny
gyerekkorát; de csak a téves elgondolásai tüntették fel ridegnek, s fosztották meg a kislány
szeretetétől; most pedig, hogy igazán megismerték egymást, mind bensőségesebb lett a kap-
csolatuk. Amikor a fiatalok elköltöztek Thornton Laceybe, Sir Thomas féltő gonddal ügyelt
arra, hogy Fannynak mindene meglegyen, s azután szinte naponta átment hozzá, vagy áthívta
magához.
Lady Bertram, aki mindig is önző szeretettel csüngött Fannyn, már nem tudott olyan könnyen
megválni tőle. Akármilyen boldoggá tette is ez a házasság a fiát és az unokahúgát, ő nem
örült neki. De aztán mégiscsak belenyugodott, mert Fanny helyett ott maradt Susan. Susan
lett a szolgálatos unokahúg, és boldogan vállalta ezt a tisztet; nyílt esze és szolgálatkészsége
éppoly alkalmassá tette rá, mint Fannyt a szelídsége és hálás természete. Susant nem lehetett
nélkülözni. Előbb csak a vigasztalója volt Fannynak, majd a segítőtársa, később pedig az
utódja lett, és úgy látszott, ő is éppen úgy gyökeret ver Mansfieldben. Mivel bátrabb volt és
erősebb idegzetű, könnyebben elbírt mindent. Gyors felfogásával hamarosan kiismerte a
környezetét, vele született félénkség nem tartotta vissza attól, hogy gyümölcsöztesse
ismereteit, úgyhogy könnyűszerrel megkedveltette magát, és mindenki a hasznát látta; s
miután Fanny férjhez ment, olyan jól beletanult a szerepébe, olyan biztos érzékkel találta ki
minden pillanatban a nagynénje kívánságait, hogy Lady Bertram végül már csaknem őt
szerette jobban kettőjük közül. Susan ügyessége, Fanny jósága, William kitűnő magatartása
és előmenetele s a család többi tagjának a jóléte és boldogulása, ahogy egymást kölcsönösen
segítve szép sikereket értek el, és sohasem hoztak szégyent a támogatójukra, számtalanszor
meggyőzte Sir Thomast arról, hogy érdemes volt pártfogásába vennie őket, s beláttatta vele,
hogy mit jelent, ha az ember már fiatalon megszokja a nehézségeket és a fegyelmet, ha
megtanulja, hogy az életben küzdeni és tűrni kell.
Minthogy sem jó tulajdonságoknak, sem pedig a kölcsönös szeretetnek nem voltak híján, az
unokatestvérpár boldogsága olyan tartósnak ígérkezett, amilyen tartós csak lehet az evilági
boldogság. Egyformán házias természetűek voltak, egyformán élvezték a vidéki élet örömeit,
úgyhogy otthonuk a derű és a béke otthona lett; a sok jó betetőzéséül pedig dr. Grant
halálával éppen akkor ürült meg a mansfieldi javadalom, amikor már elég ideje voltak
házasok ahhoz, hogy jólessen egy kis anyagi többlet, és közelebb is akarjanak kerülni a szülői
házhoz.
Átköltöztek hát Mansfieldbe; s az ottani paplak, amely Fannyból csak félelmet vagy szoron-
gást tudott kiváltani, míg az előző két gazdája lakott benne, most ugyanúgy hozzánőtt a
szívéhez, és éppoly tökéletessé vált a szemében, mint hosszú idő óta minden, ami a mansfieldi
kastély közelében volt, és a pártfogása alá tartozott.

-&-