NNCL1636-577v1.

0
DMITRIJ BILENKIN
Fordította: APOSTOL ANDRÁS
Illusztrálta: Varga Ferenc
Megjelent a KINCSKERESŐ magazin
1987. januári számában

Lecke a relativitásból

Megolvadt fekete fém a homokon. Vastörmelék, roncsok,

összevisszaság, korom. Kristálycellák szétszóródott zöldes szilánkjai.
Ez minden, ami a becsapódás és a robbanás után megmaradt.
— Gyerünk — szólt Ognyev. — Minden világos.
Hátrafordult — utoljára. Még a sziklák is megpörkölődtek. A
katasztrófa örök nyomot hagyott a grániton. És valahol e káosz
közepén, a marsi talajtól immár elválaszthatatlanul, ott hever egy piciny
alkatrész, amelyet hanyagul munkáltak meg odaát, a Földön. Apróság,
semmiség. És nincs többé rakéta, nincs a több száz tonnányi várva várt
szállítmány.
Ognyev hallgatag útitársa vállat vont.
— Az a fő, hogy ember nem volt rajta.
„Persze, hogy az a fő! — akarta kiáltani Ognyev. — De ott volt
ember. Odaát, a Földön. Az az ember, aki hanyagul dolgozott. Akiben
ezentúl nem lehet megbízni."
De fennhangon nem szólt semmit. Minek?
Ahogy a lejtőn haladtak, vigasztalanabbnak látták a tájat, mint
valaha. Fakó homok, kicsi nap, bágyadt fény, a köveken meg puffadt,
sötétkék eretriumok. A marsi növény színe mintha figyelmeztetné az
embert arra a méregre, amellyel át van itatva.
Búsan fütyült a szél — az is csupa méreg volt. Zengedezhetünk mi a
Mars feletti győzelemről, a bolygó meghódításáról, amennyi jólesik —
üres szavak! Az emberek kénytelenek földi levegővel körülvenni
magukat, földi táplálékot enni, és örökké félnek, nehogy akár egy tű is
átszúrja annak a szigetelésnek a falát, amely elválasztja az egész marsi
környezettől. Idegenek ők, akik csak a teherrakéta-járatnak — ennek a
kozmoszon átnyúló, millió kilométeres, bizonytalan köldökzsinórnak
köszönhetik, hogy meg tudnak élni. Idegenek egy idegen világban —
ezt nem lehet megszokni. A
legkevésbé Topnak, Ognyev
farkaskutyájának, amelyet azért
hozott magával az űrhajós, hogy
„tanulmányozzák, miképp hatnak a
marsi viszonyok az állatokra." A
kutya, mely mulatságosan hatott az
űrsisakban, a fejét lógatva kocogott
gazdája lába mellett. Egyébként már
rég elszállt az élénksége. Az első
napokban állandóan üvöltés
feszegette a torkát. Később megszokta ezt a helyzetet, de azért minden
alkalmat kihasznált, hogy Ognyev tenyerébe bökjön nedves orrával;
szomorúan igyekezett elkapni a tekintetét, és mintha azt mondta .volna:
„Nem jó itt nekünk, gazdám. Gyere, menjünk el innen!" Ognyevot
bosszantotta a mellette lépkedő Szerjogin szótlansága. „Legalább
csevegéssel könnyítenénk magunkon..." A rakétával történt baleset,
persze, nem nagy katasztrófa. Szerjogin úgy viselkedik, mintha őt nem
is érintené az egész. Mit neki, geológusnak, akinek csak kövekkel van
dolga! Ő, Ognyev bezzeg gondolkozhat, hogyan bővítsék a víznyerő
állomást, hogy ne kelljen takarékoskodni minden gramm táplálékkal;
törheti a fejét, hogyan szabaduljanak a tisztítóberendezés csöveiben
leülepedő sóktól. Mert hát a polioxil csövek, amelyeknek a falára a Mars
légköréből kivont víz nem rakna le sókat, elpusztultak a rakétával, A
terepjárókhoz való alkatrészek szintén. Az ördög vigye el, az ő „hősi"
úttörő munkája túlságosan is egy házkezelő teendőire emlékeztet,
csövek, tisztítás, javítás. Állandóan ki van szolgáltatva ezeknek az
apróságoknak. Erőfeszítéseinek legalább a felét annak a
szigetelőfalnak a karbantartására kell fordítania, mely annyira
megbéklyózza az életüket. Néha úgy rémlett — és ettől a
kényszerképzettől nehéz volt szabadulni —, hogy az állomás
légmentesen szigetelt, apró szobái afféle börtöncellák, és hogy az
űrhajósruhák is zárkák, csak éppen mozgó zárkák.
— Nos, mikor javítjuk meg a terepjárót? — kérdezte Szerjogin, mintha
csak bosszantani akarná. — Unok már kutyagolni.
Ognyevnak kedve lett volna káromkodni egyet.
De nem jutott ideje
válaszolni. Top hirtelen
nekiiramodott —
felborzolódott a szőre,
tompa morgás hallatszott
a sisakja alól. — Mi lelt,
Top?
Ognyev még be se
fejezte a kérdést, már
megkapta rá a választ.
Egy szikla mögül az
emberek felé gördült egy szörny, amely nyilván az eretriumbozótban
legelészett. Póklábai zajtalanul és gyorsan vitték az állatot, mint valami
kerekek, úgyhogy egy pilla alatt veszélyes közelségbe került.
Szarunemű szemei vörös színben játszottak.
Top előrerohant, hogy elvágja az útját. Az oxigénpalack csövei fel-
felugráltak a kút hátán.
— Vissza, Top! — ordította pisztolyát előkapva Ognyev.
A szörny támadásában nem volt semmi félelmetes. A víznyomásos
űrruhában, vasöklének egyetlen csapásával még fegyvertelen ember is
könnyen porrá zúzhatta a szörnyeteget. Egy kis ügyesség és néhány
gyakorlott fogás — hogy kikerüljük az állat hegyes karmait —, ennyi az
egész.
De Top először találkozott ilyen szörnyeteggel. Nem gyanította, hogy
ugrálásával csak akadályozza az embereket. Őt az a sok évszázados
ösztön vezérelte, amelyet az ember nevelt bele: ha megtámadják a
gazdáját, el kell hárítania a támadást.
 — Vissza, Top, vissza! — kiáltotta pisztolyát leeresztve Szerjogin is,
Ognyev is. Lehetetlen volt lőni a kutya miatt.
Aztán meg elkéstek vele. A szörny gyenge, de rendkívüli ellenfél volt:
behajlított vékony lábát egy rugó sebességével, könnyen előrelökhette.
Egy ugrás — és a szörny lába süvítve lesújtott a kutya fejére. A
következő pillanatban a felbőszült Top mellel nekiütődött ellenfelének. A
szörny teste száraz zörgéssel szerteszét omlott.
Szerjogin elsőnek szaladt oda a kutyához.
— Kész, vége — mondta tompán.
A szörnyeteg lába
borotvaként
széthasította a sisak
gallérját, úgyhogy
lecsúszott Top fejéről. A
kutya oldalt dőlve,
görcsösen levegőért
kapkodott. Kilógó
nyelvén tajték csurgott
végig.
— A baj nem jár
egyedül — szólt Ognyev, miközben hasztalanul próbálta visszailleszteni
a sisakot a kutyára.
Minden hiába: Top a külső levegőt szívta be, amelyben volt ugyan
elég oxigén, a nitrogénoxid azonban — ha nem is azonnal, de
elkerülhetetlenül — halált okozott.
Mintha Top is tudta volna ezt. Próbálta megnyalni Ognyev kezét. A
szeméből könny gördült ki, oldala görcsösen be-behorpadt.
— Végezz vele... — mondta félrefordulva Szerjogin.
Ognyev felemelte pisztolyát. A kutya szemrehányóan és szomorúan
nézett rá. A pisztoly remegni kezdett a kezében.
— Nem bírom — szólt tompán.
— Én se — válaszolta halkan Szerjogin. — De jobb lesz így. Célzott,
és már-már meghúzta a ravaszt. De nem jutott rá ideje. Üvöltés zúdult
végig a sziklák fölött. A visszhang megsokszorozta és feldobta a jeges,
lila égbe. Ezzel a vonítással mintha kirobbant volna a kutyából a régóta
visszafojtott kétségbeesés és minden gyűlölete a Mars hideg, vörös
síkságaival, az idegen nappal, a csöppet se melegítő fénnyel szemben.
És mintha erőt öntött volna belé ez a gyűlölet: felugrott, és a tajtékot
szétfröcskölve, eszeveszetten forogni kezdett. De görcsös
mozdulataiban mégis volt valami célszerűség. Top mintha keresett
volna valamit a kövek és a homok között. A hasát meg a hátsó lábait a
földön vonszolta, de makacsul mászott egy cél felé, amelyet csakis ő
ismert. Ognyev torkát fojtogatta valami; nagyokat nyelt. A kutya a
mellével rárogyott egy marsi növény csomós kinövésére, és tépni
kezdte a szivacsos, nyálkás masszát. Szerjogin eltette pisztolyát.
— Az ösztön! Ennek a megzavarodott állatnak most eszébe jutott,
hogy a gyógyfüvek néha megmentenek a haláltól.
— Itt nincsenek füvek...
— Az ösztön ezt nem tudja. Az azt parancsolja: keresd! Föld vagy
Mars — a halálfélelem elmossa a különbségeket, a kétségbeesés
elfogadja az önámítást. Nos, legalább megtalálta, hogyan szabadulhat
meg kínjaitól a leghamarabb.
 Ognyev elfordult, hogy ne lássa a végét. De amikor visszafordult, Top
még élt. Ognyev nagy erőfeszítéssel lehajolt. A kutya szemében fekete
hullámként ott lebegett a halál. Tekintete megüvegesedett — onnan jött,
ahol már nem várnak választ. Ognyev önkéntelenül a sisakjához nyúlt,
azzal a mozdulattal, amellyel a Földön ilyen esetekben leveszi az ember
a kalapját.
A tengerimalacok fél perc alatt elpusztultak az eretrium mérgétől —
jegyezte meg Szerjogin —, a kutya tovább bírja.
Szerjogin pedantériája még csak nem is háborította fel Ognyevot.
„Bocsáss meg nekem Top. Mi a magunk jószántából jöttünk ide, ahol
még az élet is halállal fenyeget. Mert mi tudtuk, miért tesszük. De neked
nem volt szükséged a Marsra, neked nehezebb volt. Bocsáss meg!" És
most már minden tétovázás nélkül ráfogta pisztolyát.
— Várj! — állította meg Szerjogin. — Végig kell vinni a kísérletet.
— Ez kegyetlenség.
— Ez szükséges. A tudomány érdekében. Top pedig... már úgysem
érez semmit.
Top szeme becsukódott. Csak valami enyhe remegés tanúskodott
még arról, hogy él.
— Nem, ez kegyetlenség, nagy-nagy kegyetlenség!
Gazdájának kiáltása mintegy életre keltette Topot. Lábizmain
összehúzódások jelenítek, a szeme felnyílt; a kutya felemelte fejét,
megpróbált felállni. Szerjogin és Ognyev hátrahőkölt.
Top már állt is a rogyadozó lábain. Oldala minden kilégzéskor
behorpadt, de lélegzett, és mind hangosabban, mind nagyobb örömmel
szívta be a marsi levegőt.
— Mi ez? — suttogta Ognyev.
Top egy lépést tett feléje, de kis híján elesett. Szerjogin a karjára
kapta. A kutya hálásan megnyalta a sisak üvegét.
Így álltak sokáig, és nézték a csodát: az eleven Topot. Attól féltek
ugyan, hogy a csoda mihamarabb véget ér, hogy Top feje kimerülten
lehanyatlik, és kialszik a remény, a meghökkentő, a váratlan remény.
De Top élt, sőt meglepődve nyüszített is: miért hallgatnak ilyen
szokatlanul az emberek?
— Há-át igen — szólalt meg végül Ognyev. — I-igen...
Esetlenül téblábolt. Még mindig teljesen értetlenül, zavartan
kinyújtotta a kezét, és megérintette a kutya szőrét. Összeomlott az a
tévhit, hogy a Mars ellenséges bolygó, de hát e hegyomlás porfelhője
még eltakarta az új távlatokat.
— Méreg — mondta váratlanul, tisztán Szerjogin, ahogy merőn nézte
Topot. — Méreg amely nem is volt, és nincs is. Sehol. Csak korlátolt
metafizikusok vannak. Mi.
— Hogy? — Ognyevnak úgy rémlett, hogy rosszul hallotta.
— De hisz te biológus vagy, neked jobban kellene tudnod! —
jegyezte meg most már leplezetlen iróniával Szerjogin. — Az eretrium
méreg, a marsi levegő is méreg. De mínusz szorozva mínusszal —
nemcsak a matematikában ad pluszt.
— Igen, persze — helyeselt gépiesen Ognyev. — Aha! — Hirtelen
megvilágosodott előtte a rejtély. — Csak nem azt akarod mondani,
hogy...
— Pontosan azt. Az embert el lehet pusztítani konyhasóval, és meg
lehet menteni kígyóméreggel. Abszolútum nincs a természetben (nincs
olyan, ami mindentől független, szerk. meg.), csak a mi agyunkban létezik.
 — De hát ez közismert! A mérget ellenméreggel semlegesíteni
lehet...
— Á, közismert! Akkor mi eddig miért...
Ognyev zavart tekintetét látva mondat közben abbahagyta. Ognyev
úgy nézett körül, mintha először látná a Marsot. A homok szürke, a
messziség nyomasztó, a Nap bágyadtan világít, minden olyan élettelen,
mint eddig, de a megvilágosodás tündöklő hajnala már elmosta a marsi
árnyakat. Nem változott meg semmi, csak az emberek elképzelése a
környező világról, és mégis minden megváltozott, így érzi magát a vak,
amikor visszanyeri látását.
— Top! — kiáltotta Ognyev. — Gyer' ide, te betyár!
A kutya készségesen felugrott. Ognyev a karjára kapta, és
körbeperdült vele. Ahc táncolt, óvatosan kerülte meg az eretrium
sötétkék duzzanatait — szebbnek látta most őket a rózsánál is, mert
bennük volt az a csodaszer, amely lehetővé teszi az ember számára az
életet a Marson. Ahol méreg van, ott van ellenméreg is; ahol bánat van,
akad öröm is; ahol tudatlanság van, ott lesz felfedezés is — és ez
ugyanúgy érvényes a Marsra, mint a Földre, mert mindenütt a dialektika
uralkodik...