VENDÉGSÉGEK MÁTYÁS UDVARÁBAN

MÁTYÁS, A TUDOMÁNY ÉS A MŰVÉSZET TÁMOGATÓJA

Mátyás király az udvarát a kultúra és a művészetek központjává tette. Mivel őt magát is érdekelte
például a csillagászat, az építészet, ezért sok neves tudóst hívott meg magához. Leginkább itáliai
költők, történetírók, szobrászok, orvosok, filozófusok fordultak meg udvarában.
Budán létrehozta a híres „Corvin-könyvtárat”. Hívei közül sokak számára tette lehetővé, hogy
külföldön tanuljanak.
Visegrádi és budai palotájának építkezésein külföldi mestereket, szobrászokat alkalmazott. Nem
titkolt célja volt, hogy fényes udvarával, a pezsgő szellemi élettel elkápráztassa mindazokat, akiket
vendégül látott.

A corvinák
Mátyás egyik kedvtelése a könyvek gyűjtése volt. Könyvei, az ún. corvinák számára könyvtárat
létesített, ahol ő is szívesen időzött.
Az ókori görög és római szerzők munkái mellett kora tudományos és egyházi témájú műveit is
gyűjtötte.
A király nemcsak vásárolta a köteteket, hanem Budán kódexmásoló műhelyt is létrehozott.
Halálakor könyvtára több mint kétezer kötetet számlált. Akkoriban csupán a pápanak volt ennél
nagyobb könyvtára!

Mátyás ínyencségéről sokat tudunk. Úgy tudjuk, koronázása alkalmával 24 fogásos ebédet tálaltak
fel. Ünnepekkor vagy ha kedves vendége érkezett maga is kiment a konyhába, és segített az ételek
ízesítésében.
A királyi asztal étkei közül a húsok álltak az első helyen. Kedvelték a vadat (szarvast, őzet, vaddisznót,
nyulat) és a marhahúst. Gyakran került pulyka, sőt páva is az asztalra. Böjt idején főként csukát és
pontyot fogyasztottak. Régészeti leletek igazolják, hogy a tengeri kagyló és az osztriga is gyakori fogás
volt. Ezeket valószínűleg tengervizes hordóban szállították. A húsféléket általában fűszeres mártással
tálalták, mellé kenyeret vagy olasz fehér zsemlét ettek. A fűszerek közül leginkább borsot,
szegfűszeget és sáfrányt használtak, s természetesen elmaradhatatlan volt a só.
Zöldségekben, gyümölcsökben és tejtermékekben sem volt hiány. A babot, a káposztát és a gombát
nagyon kedvelték a királyi udvarban. Mátyásról tudjuk, hogy különösen szerette a pirított hagymát,
az aszalt fügét és az almát (különösen egy fajtáját, a „kormos almát”).
A lakomát édességek zárták, és persze folyamatosan innivalót is kínáltak. A borivás nemcsak az
előkelők szokása volt ebben az időben, ugyanis a bort az egészség megőrzőjének tartották. Egyrészt
azért, mert a gyakran fertőzött vizet helyettesítette, másrészt pedig jókedvre derített, s ellensúlyozta
a nehéz ételeket. (A sör is kedvelt volt, különösen a polgárok körében.)
Az asztaloknál ezüst- és aranyedényeket, evőeszközként villát és kést használtak. A szószokat
kenyérrel mártogatták, de a kezüket is gyakran használták étkezés közben. A fogások után
asztalkendőt és kézmosó vizet hordtak körbe. Az udvari illemszabályok még csak ekkor kezdtek
kialakulni.

Mátyás egyik díszes serlege Mátyás üvegpohara. Az üveg igen drága portéka volt

MÁTYÁS ÉS BEATRIX UDVARÁBAN

Mátyás második felesége, a nápolyi Beatrix otthon hozzászokott a pompához. A magyar király ennek
megfelelően fogadta menyasszonyát. A korabeli krónikások megörökítették érkezését és az azt
követő lakomát.
„A király a fenséges hölgy elé ment, az egész kíséret csak úgy ragyogott az aranytól, ezüsttől,
drágakőtől. A király előtt tíz nagy paripán az apródok lovagoltak. Fehérvártól fél mérföldre... Mátyás
nagy tisztelettel és örömmel fogadta menyasszonyát. A földön tizenhárom vég kék posztó volt
kiterítve, ezen vezették a királykisasszonyt Mátyáshoz...
Csütörtökön volt a koronázás. A királyné vörös bársonyruhát viselt, a ruhaujjak az olasz divat szerint
kivágottak voltak, kibontott hajában két értékes igazgyöngy ragyogott...
Budán... tartották a lakomát. A falakat arannyal átszőtt posztó borította... Minden asztalnál külön
pohárszék állott, mindegyiken ötven aranyozott ezüstkupa és serleg volt a többi ezüst evőeszközön
kívül.”
Beatrix a királyi udvar életét a saját ízlése szerint alakította át. Erről Mátyás életrajzírója, Bonfini a
következőket jegyzi meg: „Miután a királyné megérkezett, az asztalt és az életmódot kulturáltabbá
tette, a hitvány háztartástól viszolyogva nagyszerű ebédlőtermet rendezett be, díszes csarnokokat,
lakószobákat teremtett, a szkíta szokások közé olaszokat hozatott, és a latin konyhát is
megkedveltette.”
Beatrix a művészeteket is támogatta. Hívott az udvarba énekeseket, „csatlakoztak a bohócok,
színészek, akiket a királyné nagyon kedvelt, továbbá szóló és zenekari fúvósok, dudások, citerások” is
jöttek. A magyar urak, akik „a műveltség és az élvezet iránt érzéketlenek, ferde szemmel nézték,
kárhoztatták az éktelen költekezést, nap mint nap szidták a királyi felséget, mert a pénzt játékszernek
tartja”.
Ilyen lehetett Mátyás és Beatrix esküvői lakomája. A királyi pár asztala előtt egy ezüsthordó függött,
amelyből a bort csapolták. Ugyanitt állt egy színezüstből készült, embermagasságú kút. Az asztalok
előtt nyolcemeletes pohárszékeket állítottak fel, telerakva ezüst- és aranyedényekkel

Egy itáliai kortárs (Galeotto Marzio) így ír a magyarok étkezési szokásairól.

„Szokásuk a magyaroknak, hogy négyszögletű asztalokhoz ülnek le enni, és minden ételt mártásban
tálalnak... Az is szokás, hogy valamennyien egy tálból esznek, nem mint nálunk, mindenki külön
tálból, és senki sem használ villát, amikor a falatot felemeli, vagy a húsba harap, ahogyan az Itáliában
szokásos. Mindenki előtt van valami kenyérféle, a közös tálból kiveszi, amit kíván, és falatokra vágva
ujjával teszi a szájába. A magyaroknál nemigen vannak szokásban az étekosztók, úgyhogy csak a
legnagyobb nehézséggel védheti meg az ember kezét és ruháját a beszennyeződéstől, mert a
lecsöpögő sáfrányos lé néha az egész embert bemocskolja.”

A Mátyás korabeli étkezésekről kevesebb adat maradt fönn, mint az olasz reneszánsz étkezésekről, ahol a
pávatollakkal, füstölőkkel, csillogókkal, selyemkendőkkel, koponyákkal és egyéb különlegességekkel
díszített ételek, és a különleges, sőt extrém helyeken feltálalt étkeztetések jelentették a szemkápráztatás
csúcsát, az érzékiség finomságát. Mátyás király Aragóniai Beatrixszel történő házassága révén ezen olasz
étkezési szokások mind jobban terjedtek az amúgy is a korral haladó magyar királyi udvarban.

A királyi és főúri asztalokra kerülő ételek sora bőséges és választékos volt. Galeotto Marzio leírása szerint
Mátyás udvarában sokféle halat szolgáltak fel. A legkedveltebb halak: a csuka, a menyhal, az angolna, a
pisztráng. A húsok között szerepelt a marha, a juh, a házi- és vadsertés, a kecske, a szarvas, az őz, a nyúl,
a liba, a kacsa, a fogoly, a fácán. Kedvelt csemege volt a hízott pávahús is. Nagy gondot fordítottak a
kovásszal készült kenyérre. Erősen érvényesült az olasz hatás az étkezésben. Elterjedt a vöröshagyma, a
fokhagyma, az ecetes halak, olaszos sajtok, a gesztenye és a tészták használata. Kedvelt fűszerek voltak
az olaszdió, sáfrány, fahéj, bors, gyömbér, ánizs, kapor. A húsételeket erősen fűszeres mártásokban
tálalták fel. A levesek és mártások sűrítésére kenyérbelet használtak, a rántást még nem ismerték. A
húsok sütésénél már alkalmazták a nyárson és roston sütést. A pároláshoz, főzéshez bográcsot, üstöket
és lábasfazekat használtak.

Kárpitok, címerek, zászlók

- királyi pár trónszékei aranyborításos, monogramos felirattal: Díva Aragóniai Beatrix és Mátyás
király
- hatalmi jelképek: jogar, korona, zászlók stb.
Teríték az asztalon
- fehér damasztterítők, monogramos asztalkendők a királyi párnak és a meghívottaknak is az ülés
rendjében.
A lakoma résztvevői (az érkezés a bejelentés sorrendjében történik) harsonák, csörgődob - zenei
aláfestéssel, az ajtóőrök biztosítják a bevonulást:
Antonio BONFINI (Itália földjéről) Mátyás történetírója /Mátyás halála után jelennek meg az írások/
ALBERT osztrák herceg és kísérete – hercegnő/k
Janus PANNONIUS szül. Csezmicei János püspök és követ, költő
FRANCESCO herceg, főnemesi ifjú, Beatrix királyné testvéröccse, akit aranysarkantyús lovaggá
ütötte Mátyás királyunk az első találkozásuk alkalmával, valamint kísérete
ÚJLAKI Miklós macsói bán, erdélyi vajda, bosnyák király (Bosznia kormányzója), akit Szilágyi
Erzsébet (Mátyás király anyja) fiává fogadott, Beatrix királynő birtokainak intézője
LŐRINC, bosnyák herceg, Újlaki Miklós fia
KINIZSI PÁL várkapitány, tíz vármegye birtokosa és felesége
MAGYAR BENIGNA, apja Horváth Balázs szláv bán, majd erdélyi vajda (együtt harcoltak a török
ellen)
SZILÁGYI Mihály, Mátyás király nagybátyja, Beszterce grófja, szerb fejedelem, nándorfehérvári
várkapitány a későbbi ostrom idején (érdekesség, hogy a sisakján pajzsának egy részlete látható)
VITÉZ JÁNOS püspök, Mátyás nevelője – mint tudjuk több nyelven is beszélt Mátyás herceg,
eredeti nyelven olvasta pl.
Nagy Sándor beszédeit. A püspök úr az, aki minden esetben asztali
áldást mond a lakomán is

-2-

ORSZÁG MIHÁLY Magyarország nádora (a király után az első ember) nagyszebeni gróf és hitvese
ROZGONYI BORBÁLA bárónő

Ekkor már minden, és mindenki készen áll a királyi pár fogadására: a palota udvarán vásári
mutatványosok, csepűrágók, bohócok, tűznyelők és igricek, a gazdagon díszített márványoszlopos
erkélyen, lodzsán udvari zenészek zenélnek

A királyi pár és kísérete:

DÍVA ALEXANDRIAI BEATRIX - legfőbb erényei- szép, okos, és határozott (első ténykedésének egyike,
mikor országunkba érkezett, hogy bevezette az asztalnál az ülésrendet-korábban nem volt olyan,
hogy asztali ülésrend, szabad evészet és ivászat volt ünnepekkor

MÁTYÁS KIRÁLY – legendás alakját sok-sok meséből, mondából ismerhetjük, a jókat

bátorító, a rosszakkal kérlelhetetlen, a
tévelygőkkel megbocsátó – a kísérők között a királynő társalkodó nője, bohócok, apródok

Reneszánszkori öltözékben, ami minden esetben jelzi az adott közösségben betöltött helyét: pl.
uralkodók, főnemesek, bárók, hercegek, bíborban, bársonyban, arany és ezüstszállal szőtt ruhákban,
nemes szőrmékkel, lovagok és teremőrök szintén korhű ruhákban.
Az öltözék jelezte a rangot és hatalmat.
Mátyás király udvarában szinte csak férfiúi posztok voltak. Kivételt képeztek a dadák, mosónők és
társalkodónők.

Fontos szerepe volt a fő kamarásnak,(e rendezvény alkalmából Kovácsné Mogyorósi Erika

személyében) Több minden tartozott hozzá, kincstárnok, gazdasági ügyek intézése, pohárnokok és
főkóstoló.

- 3-

Az egész lakoma és magas rangú esemény lebonyolítója a főceremónia mester volt

Lakomákat gyakran tartottak, legalább 24 féle étek volt az étlapon.

(Mellékletek)

További érdekességek
- Beatrix királynő idejében volt szintén először, hogy a rákosmezei lóverseny szünetében
hegedűjátékot hallgattak a tisztelt összegyűltek.
- Mátyás királyunk nagy kísérettel fogadta a nagyköveteket, küldötteket és felettébb szeretett
táncolni, a nép közé vegyülni álruhában…
- Itáliai nagyvilági uralkodóktól került át a marcipán mint édesség – először a királyi esküvőn,
óriási fekete-fehér sakk-tábla torta volt marcipánból a vendégek ámulatára.

KIRÁLYI KONYHA

Nagy udvartartás – kamarások, tanácsosok, kincstartó (vitéz János), udvarbíró, udvarnokok, apródok,
testőrség tagjai. Sok bizalmas személy: tárnok és a konyha sáfár méltósága. Szolgák, cselédek – mind
férfiak.
Az udvari ételműhely élén a konyhai sáfár áll, ő felel a beszerzésért, az éléskamra felügyeletéért,
valószínűleg ő osztja be az erre szánt pénzt, fizeti a személyzetet.
A főszakácsmester igazgatja a nagyszámú szakács, kukta- és szolgahadat.
-4-
(Somogyi tájékról valók) – Nagyszakácsi Veres György, Orros Péter, Kiss László, Györfy Egyed, Kölkedy
György – Valamennyien Kis- Nagy- és Külsőszakácsi szülöttei.) –
(Zsemlesütő, jókenyerű, pereces nevek ebben az időben váltak családnevekké)

Ételek alapanyagai:

Húsok: szarvasmarha, juh, kecske, - szarvas, őz, nyúl –fogoly, réce, fácán – pulyka - gyöngytyúk – páva
– halak (csuka, angolna stb.)
Sajt – fokhagyma – hagyma – Ferrarából
Méz – marcipán, aranyozott díszítésű sütemények
Kenyérféle – lepény, nápolyi fehér zsemle
Babocsai János, semlesütő Gergely, Pereces, Kenyeres
Fűszerek: szegfűszeg, gyömbér, fahéj, sáfrány, szerecsendió, szegfűszeg (Olaszországból)
Gyümölcsök: mandula, füge, gesztenye, narancs, citrom, gránátalma, - dinnye, cseresznye, alma,
körte, szőlő, dió, aszalt szilva…

Reneszánsz lakomák története

Terítés, tálalás
A fejedelmi asztalokat gyakran földig érő abrosz takarta. A húsokat kézzel vették ki a tálból, majd
levüket az étkezés végén körbehordott kézmosó edényben leöblítették, s az odanyújtott kéztörlővel
leszárították. Az egészben sütött állatokat a méretükhöz igazodó tálakon
-5-
étekfogók cipelték az asztalhoz, ahol a szeletelést és darabolást a külön erre a célra képzett
szakember, vagy maga a házigazda végezte. A sült húsok díszítése a mai ember számára ugyancsak
szokatlan módon történt. A szőrös állatokat bundájukba burkoltan, a szárnyasokat tollazatukkal
díszítve tálalták fel. Divatos volt egyes húsételek, halak, pácok, stb. bearanyozása asztalra
felkerüléskor. Az aranyport eleink az étellel együtt elfogyasztották, mert annak gyógyító hatást
tulajdonítottak.
Ételsorok, fogások a lakomákon
A mai értelemben vett "menü" igen sok fogásból állt. Mátyás király és Beatrix menyegzőjén 1476-ban
huszonnégyféle ételt szolgáltak fel. Az ételsor változatosságát az alapul szolgáló húsok sokfélesége
jelentette, húst hús követett a sorban. "Kárászok járulnak elöl" - így írja a korabeli szakácskönyv.
Kárászokból való étkek készültek: fejér lével, édes lével, törött lével. Ezek a levek általában
savanykásak voltak, mert vagy bort, vagy ecetet, esetleg citromlevet tettek beléjük.
A halakat főtt tehénhús követte tormával, majd a vadak és szárnyasok következtek. A húsokhoz nem
készítettek a mai értelemben vett köretet, hanem egyszerűen kenyérrel fogyasztották. "Szeletet
tétess alá" - hangzik egy régi recept, ami azt jelenti, hogy a sültek alá kenyérszeletet raktak, hogy
azzal felfogják a lecsorgó szaftot és zsiradékot.
Ami viszont eltűnt a XXI. század emberének étlapjáról, az a kásaételek sora. A kásák a
tömegélelmezést
-6-
szolgálták a középkorban. Készítése egyszerű, de akkoriban mégis a "szakácsmesterség próbájának"
számított a jó kásafőzés tudása. Az egyszerű kásák tejjel készültek, "pergelték" szalonnás hagymával,
de ünnepi alkalmakkor divat volt a húsos kása is. Alapanyagnak árpa, zab, köles és hajdina, valamint
hüvelyesek voltak..
Eleink kizárólag füstölt szalonnát használtak, és apróra vágva azt olvasztották ki főzéskor. A finomabb
tésztaféléket, húsokat vajban "rántották" meg.
Étek végi fogások, édességek
Sok-sok gyümölcsöt tettek az asztalra, melyek között déligyümölcs is volt. Szinte egyedüli
édesítőszerük a méz volt. Gyümölcsökből mézzel együtt főzték a littáriumokat (littárium - lekvár),
vagy gyümölcssajtokat, mézes gyümölcsös kocsonyákat. Marcipánból, pástétomokból valóságos
művészi alkotások, szobrászati remekek készültek.
Asztali szórakozások
Az étkezést és a beszélgetést gyakran megszakította a reneszánsz hangszerek (funda, trombita, lant,
hárfa) zenéje és a vendégsereg énekelt és táncra perdült.

MÁTYÁS és BEATRIX 1476-ban Fehérváron megtartott esküv

 
je roppant pompázatosra sikerült a
rengeteg arany, ezüst eszközzel, de a 24 fogásos ételsort sem lehet figyelmen kívül hagyni. Az esküv
 
t
követ
 
en némi változás állt be az udvar táplálkozási szokásaiban, mert a magyar szokásokat egyre
inkább háttérbe szorította az olasz etikett. A szabad asztalok megsz¢ntek, és el
 
re rendezett,
szertartásos és fényes lakomák ideje köszöntött hazánkra.15 Az állandó asztali vendégeket egyre
inkább megválogatták és így a királyi asztalnál való étkezés megtiszteltetésnek számított.16 BEATRIX
Itáliából modenai készítés¢ villákat szerzett be, de ezek országos elterjedéséhez még hosszú
évtizedekre volt szükség. Szintén a királyné nevéhez f¢z
 
dik a zsemlye kenyér megjelenése, de ez
nem tudta kiszorítani a magyaros kovászos kenyeret. Az olaszos sajtok (pl. piacenzai) viszont hamar
népszer¢ek lettek az udvarban, s
 
t Itáliából és Franciaországból sajtkészítő mesterek is érkeztek.

–––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

Hunyadi legkorábbi építkezéseinek szakaszában egy armírozott élekben végződő, ovális falgyűrű képezte a vár
központi részét. Téglából rakott védőpártázatának nyomai a keleti oldalon figyelhetők meg. A
terepviszonyokhoz képest, bizonyos szabályosságra törekedve, egymástól majdnem egyenlő távolságra négy
kerek toronnyal erősítették meg a várfalat. A tornyokat később átalakították, mindössze az északi, ún. Hímes-
torony őrizte meg eredeti alakját. A vár bejárata a városra tekintő dél-keleti oldalon volt, ide épült a Régi-
kaputorony gyalogos- és szekérkapuval.

A várfalhoz belülről csatlakozó épületszárnyakról keveset tudunk. Egyedül az északi szárnyról vannak némi
ismereteink. Kétszintes építmény volt, udvari falához pedig, a földszinten és az emeleten is, a nemesi
várépítészetben akkoriban még elég ritkán alkalmazott árkádos folyosót építettek. Az itáliai loggiákra
emlékeztető kiegészítés jelentős mértékben növelte a vár udvarának szépségét. Az emeleti folyosó falát
címersorral díszítették, az alatta levő mezőt pedig lombornamentikába bújtatott vadászjelenettel töltötték ki. A
címersor I. Ulászló király címerével kezdődött, középen, kiemelt helyen, a Hunyadi címer foglalt helyet. Tőle
jobbra sorakoztak a világi előkelők, balra pedig az egyházi előkelők címerei. Figyelembe véve hivatalviselésüket
a falkép, és ezáltal az északi szárny az árkádos folyosóval 1445 körülre tehető. Sajnos ezt a nemesi
művészetpártolásban egyedi kompozíciót, amelynek belső logikáját is sikerült megfejteni a 20. század elején
leszedték, és azóta teljesen elpusztult. A vár saját kápolnával is rendelkezett. Létezéséről írott forrás
tanúskodik, ugyanis 1443-ban Hunyadi János a Szűz Mária tiszteletére épített várkápolna látogatói számára
bűnbocsánatot kért. Ezen túlmenően, minden bizonnyal a várudvart fából készített építmények határolták,
nyomukat azonban a későbbi építkezések elpusztították.

Az egész vár ünnepélyességét jelentős mértékben fokozta a várfalon, tornyokon és kaputornyon végigvonuló,
téglából rakott magas védőpártázat, igazi arisztokratikus rezidenciák megjelenését kölcsönözve a várnak. Az
így körvonalazódó erődítményt a várépítészetben elég ritka, sajátos építménnyel egészítették ki. Hatalmas
szögletes tornyot emeltek a vár elé és ezt látványosan szerkesztett hosszú fedett folyosóval kötötték össze a
várral kis felvonóhíd közvetítésével.

A Nebojsza („ne félj”) nevet viselő torony látszólag utolsó lehetőséget nyújtó menedékhelyként
funkcionálhatott, de minden bizonnyal egyéb feladatoknak is megfelelt, mint például a tulajdonos család
vagyontárgyainak a megőrzése. Védett fekvését jól tükrözi az 1854-es tűzvész, amikor az egész vár lángok
martaléka lett, azonban a Nebojsza-torony teljes mértékben érintetlenül maradt.

A vár második látványos átalakítására nem sokkal Hunyadi kormányzóvá való megválasztása után került sor.
Ekkor épült a ma is álló, térfűzésében és tömegében templomot felidéző kápolna gazdag heraldikai
programmal. A kápolna, egy 1450-ben kelt irat értelmében, Keresztelő Szent János tiszteletére épült, aki
minden bizonnyal Hunyadi János védőszentje is lehetett. A kápolnával szemben, a nyugati oldalon hatalmas
palota építésébe kezdett, áttörve a korábbi várfalat. Ez egyértelműen tanúskodik arról, hogy Hunyadi nem
tulajdonított különösebb hadászati szerepet a várnak. A kétszintes palota alsó és felső termét öt-öt pillér két
hajóra osztotta. Az emeleti magasabb terem előkelőbb volt a földszintinél. A földszinti termet közvetlenül az
udvarról lehetett megközelíteni, míg az emeletre csigalépcsőn lehetett feljutni. Az építményt látszólag a
földszinti terem második pillérének szalagfelirata datálja: „Ezt a művet Hunyadi János Magyarország
kormányzója készíttette az Úr megtestesülésének 1452-ik évében.” A dátum talán csak az alsó terem
befejezésére utal, ugyanis néhány címeres zárókő, és a csigalépcső-torony ajtajának igen szépen faragott
címere a Hunyadi bővített címert ábrázolja, ezt pedig Hunyadi János 1453-ban kapta V. Lászlótól. Minden
bizonnyal hosszan elhúzódó munkáról van szó, és az sincs kizárva, hogy Hunyadi halálakor még nem volt
befejezve. Szintén ebben a periódusban kerül sor a keleti és nyugati kerek torony átalakítására. Mára
mindössze a nyugati, ún. Kapisztrán-torony őrizte meg a módosítás emlékét. Kis, boltozott, jól fűthető szobát
alakítottak ki benne, szépen faragott Szilágyi-címeres zárókővel és a francia gótikára emlékeztető kandallóval.
A korszak legnagyobb építkezésére a palota külső homlokzatán került sor. Ezt a Zalasd patakra tekintő
homlokzatot négy hatalmas támpillérrel tagolták, amelyre kecses, címerekkel gazdagon díszített erkélyeket
helyeztek és ezeket keskeny folyosóval kötötték össze. Az új látványos építmény a palota külső homlokzatának
teljes hosszát kitölti és jelentős mértékben emeli a vár nyugati homlokzatának ünnepélyes jellegét.
Néhány évtizeddel később Mátyás király nem csak fiának adományozta a várat, hanem ismét építkezni kezdett,
hogy a vár immár az uralkodói reprezentáció új követelményeinek feleljen meg. Ebben a periódusban épült az
Új-kaputorony a palota és az északi szárny között. Az északi szárnyat a keleti oldalon szépen faragott zárt
erkélyekkel díszítették, az árkádos folyosó földszinti árkádjait pedig késő gótikus ablakokkal zárták be. Talán
most került sor az emeleti árkádok feletti mező kifestésére, amely a címerfallal ellentétben szerencsére
megmaradt. Nők és férfiak páros csoportosításban különféle gesztusokat örökítenek meg. Értelmezésük elég
bonyolult, mivel nem minden esetben egyértelműek a gesztusok. A vár egyik restaurátora, Möller István a
Hunyadi család eredettörténetét igyekezett belemagyarázni a falképek üzenetébe, ezzel kapcsolatban azonban
számos kifogás merült fel. Minden bizonnyal idillikus udvari jelenetek megörökítéséről van szó, amilyeneket
számos más 15. századi ábrázoláson láthatunk. Végül ebben a korszakban fejezték be a palota erkélysorának a
boltozását, ahol Mátyás király uralkodásának utolsó szakaszára utaló címerek jelennek meg a záróköveken.

Divat

A magyarországi öltözködés kettőssége - a nyugati és keleti ruházat egymás mellett élése -

megváltozva ugyan, de ebben a korban is jellemző volt. A korábban egyértelműen keleti -
elsősorban kun - viseletet azonban olyan ruházat váltotta fel, amelyet az egykorú külföldi
források megkülönböztető módon magyarként említettek.

A legrészletesebb leírások a különböző királyi ünnepségek - esküvők, békekötések,

királytalálkozók - alkalmával készültek. Mátyás 1476. évi esküvőjéről, az olmüci vagy iglaui
királytalálkozóról, a bécsi vagy bécsújhelyi bevonulásról, II Ulászló és Candale-i
Anna házasságkötéséről szemtanúk készítettek feljegyzéseket, követjelentéseket, s ezekben az
írásokban minden esetben részletesen beszámoltak a király és nagyszámú kísérete pompás,
drága anyagokból varrt, gazdagon díszített ruházatáról, értékes ékszereiről, fegyvereiről és
lószerszámáról.

1476 decemberében Mátyás gyöngyökkel kivarrt rövid ruhában, gyöngyhímzéses köpenyben

fogadta Fehérvár határában menyasszonyát, ünnepélyes budai bevonulásukon drágaköves
palást, az esküvői ebéden cobolybélésű sárga atlaszköpeny borította a vállát. Újdonsült
hitvese, Beatrix a székesfehérvári koronázásra olasz divat szerint készült piros aranybrokát
ruhát öltött. Budára kék ruhában, aranyozott köpenyben vonult be, az esküvői lakomán pedig
cobollyal díszített, arannyal átszőtt vörös ruhát viselt. Az alkalomhoz méltó volt a megjelent
magyar urak ruhája is, Újlaki Miklósét például arany, ezüst, gyöngy és drágakő borította.

Mátyásról több alkalommal feljegyezték, hogy nagy gondot fordított kísérete öltözetére. Fehérvárra a boroszlói
követ szerint háromezer lovag élén érkezett. A király apródjai sárga, szürke, zöld és barna bársonyruhát
viseltek. Színes leírást készített Cesare Valentini ferrarai követ az iglaui királytalálkozóról (1486), ahol látható
csodálattal számolt be a magyar urak illetve a kíséret öltözetéről, fegyvereiről. Mátyás figyelme kiterjedt
katonái ruházatára is: nemcsak megfelelő fegyverzettel, páncéllal látta el seregét, de biztosította számukra a
szükséges számú prémes subát, kesztyűt is.

Férfiviselet

Különösen értékesek azok a leírások, amelyek a magyarok öltözetének a nyugat-európaitól

eltérő jegyeit emelték ki. A források alapján megállapítható, hogy Magyarországon a 15.
században olyan viselet alakult ki, amely a külföldi kortársak számára sajátos jegyeket viselt.
Már Zsigmond király híres hadvezéréről, Ozorai Pipo temesi ispánról feljegyezték, hogy olasz
származása ellenére magyar módon öltözködött: hosszú szakállt, vállig érő hajat viselt, ruhája
pedig "ama népek szokása szerint" földig ért. A milánói herceg budai követe is arra intette
urát, hogy küldöttei hosszú ruhát öltsenek, mert Mátyás udvarában nem szeretik az olasz-
burgundi divat szerint szabott rövid ruhákat.

A 15. századi magyar férfiviselet az alul viselt ingből és nadrágból, a felsőruhaként hordott
dolmányból, és az e fölé öltött mentéből vagy subából állt. Ünnepi alkalmakon viselt
felsőruha volt az Ozorai által is kedvelt, drága kelmékből varrt köntös. Az öltözetet magyaros
hajviselet és süveg tette még jellegzetesebbé. A nadrág általában egyszerű volt, csak színével
kelthetett feltűnést, de a dolmány nagy részét eltakarta. A magyar ing - Estei
Hippolit esztergomi érsek, majd egri püspök leltára szerint - hosszú volt, a nyakánál ráncolt, s
mind az írott források, mind a képi ábrázolások azt bizonyítják, hogy a nyakát, mellrészét és
az ujja végét hímzéssel díszítették.

Az ing fölé öltött dolmányt az előkelők számára gyakran selyemből vagy bársonyból varrták,
néha prémekkel díszítették, de kevésbé igényes kivitelben a társadalom minden rétegében
viselték. A dolmány általában térdig ért, de Cesare Valentini feljegyzése szerint a magyar
urak lovagláshoz rövid felsőruhát, azaz dolmányt vettek magukra. A mentéről csupán néhány,
a subáról azonban számos egykorú forrás tudósít. Vállra vetett díszes ujjast, vagyis mentét
viselt Mátyás király is az esküvői ünnepségek egyik napján.

A forrásokban turca vagy - magyarul - suba néven említett ruhadarab a legegyetemesebb

magyar ruhanemű volt, a királytól a pásztorig mindenki viselte, a különbség az anyagában,
kidolgozásában nyilvánult meg. A magyar suba nyakánál zárt, elöl gombokkal záródó, belül
prémmel bélelt hosszú palást vagy köpenyféle volt. A király és az előkelők subája kívül
brokátból, selyemből készült, hermelin- vagy cobolyprémmel. A királyi kamarások nyest-, az
ajtónállók báránybőr subát viseltek, de báránybőr subát kapott - Estei Hippolit
számadáskönyve szerint - az esztergomi érsek ökörpásztora is.

Az öltözethez a legkülönbözőbb süvegek, sapkák, kalapok tartozhattak, jellegzetes magyar

karakterüket a hímzett- vagy prémszegély, valamint a gyöngyös-ékköves tollforgó és a hozzá
tartozó tolldíszek adták. Az európai divattól eltért a magyaros hajviselet: mint már Ozorai
Pipóról is megjegyezték, Magyarországon a hosszú haj és a hosszú szakáll volt az elfogadott.
1489-ben Milánóban nagy feltűnést keltett Mátyás követe, Buzlai Mózes, aki haját hosszú,
gyöngyökkel díszített hajfonatokban viselte. A később szintén a magyar viselet
jellegzetességeként számon tartott csizmák török hatásra a 15. században bukkantak fel
először.

A nehézlovas hadi viselete a 15. század első felétől a testet teljesen beborító lemezpáncélból
és a hozzá tartozó fegyverzetből állt. Ilyen vértezetben ábrázolták csütörtökhelyi sírkövén
Szapolyai Imre nádort és öccsét, Istvánt, valamint Mátyás egyik leghíresebb hadvezérét,
Tarcai Tamást. Teljesen más jellegű volt a könnyűlovasság hadi viselete: a 15-16. század
fordulójára török hatásra kialakult a huszáros magyar ruha, amelynek jellemzője a hosszú
köntös, a strucctollas kalap és a török csizma. A legkorábbi ismert magyar huszárábrázolás
egy 1500 körül készített szablyán maradt fenn, de találhatunk huszárokat a Miksa császár
életét ábrázoló Weisskunig metszetein is.

A nehézlovasok legfőbb fegyvere a lándzsa és a kard volt, amelyhez kiegészítő fegyverként

még tőr, buzogány járulhatott. A hadilándzsa körülbelül négy méter hosszú volt, támadáskor a
mellvértre szerelt kampóba akasztották. A lovag kezét nagyméretű kerek tárcsa védte, s
egyben biztosította a lándzsa biztonságosabb tartását. A kardok a 15. században - a
lemezpáncélok elleni hatékonyabb támadás érdekében - nagyobbak lettek, a legelterjedtebbek
az egy méternél hosszabb, kétélű, nehéz lovagkardok voltak. Magyarországon a buzogány egy
sajátos változatát, az úgynevezett tollas buzogányt használták, s írott források szerint
jellegzetes a magyar tőr is.

A könnyűlovas fegyverzetéhez a 15. században kard vagy szablya, kopja és íj tartozott, de

használtak buzogányt vagy bárdot is. A legelterjedtebb szablyatípus a török mintára készült
huszárszablya: pengéje egyélű, enyhén hajlított, markolatnyúlványa egyenes és széles. A
hajlított markolatú magyar szablya a 16. századra alakult ki, s vált a leggyakrabban használt
fegyverré. Mind a nehézlovas, mind a könnyűlovas pajzsot használt védőfegyverként. A
pajzsot általában fából készítették, felületét bőrrel vagy vászonnal vonták be, de a huszárok
gyakran használtak kisméretű, kerek, nádból font pajzsot is.

Női viselet, ékszerek

A női öltözet a 15. század folyamán alig változott. Két részből állt: az alsóneműként viselt
ingből és egy egybeszabott felsőruhából, amit rokolyának vagy szoknyának neveztek. A nyak
körül a ruhát kivágták, az így láthatóvá vált ingvállat hímzéssel, gyöngyszegéllyel díszítették,
a polgárasszonyok azonban általában zárt nyakú ruhát hordtak. A hajat fátylak, főkötők
borították, fedetlen fejjel csak a hajadon lányok járhattak. A ruha fölött a hideg ellen palástot
viseltek, de a források szerint volt női suba is.

Viszonylag sok ismerettel rendelkezünk három királyné: Beatrix, Candale-i Anna és

Habsburg Mária öltözetéről. Amíg azonban az első kettő ruhatáráról csupán az írott források
tudósítanak, II. Lajos feleségének, Máriának egyik díszruhája a Magyar Nemzeti Múzeum
egyik féltett kincse. Mária esküvői öltözéke magas derekú, trapéz alakban mélyen kivágott
zöld selyemdamaszt ruhából és az alatta viselt, nyakán és ujján ezüstfonallal hímzett fehér
lenvászon ingből állt. A ruha anyaga az itáliai reneszánsz szövőművészet terméke, a ruha a
16. század elejének - ekkor kialakuló - német reneszánsz ízlésében készült.

A királynék természetesen származásuknak megfelelően olasz, francia vagy német módi

szerint varrt ruhatárral érkeztek, de már a 15. században létezett egy - nehezen rekonstruálható
- magyaros női viselet is. 1457-ben V. László francia menyasszonyának, Magdolna
hercegnőnek magyar ruhát küldött ajándékba, s hozzá hasonlóan ajándékozott magyar ruhát
Mátyás Beatrixnak, majd fia menyasszonyának, Bianca Maria Sforzának. Mindenképpen
magyaros viselet volt a prémes női suba, valamint a gyöngyös magyar párta, amellyel szintén
megajándékozta Mátyás Beatrixot.

Az öltözetet a férfiaknál és a nőknél egyaránt díszes ékszerek egészítették ki. Részletes

leírásokkal rendelkezünk Mátyás és Beatrix ékszereiről, amelyek közül azonosíthatóan egy
sem maradt fenn. Cesare Valentini tett említést Mátyás rubinos-gyöngyös tollforgójáról.
Ruháit drágaköves násfákkal, drágakövekkel-gyöngyökkel díszített nyaklánccal ékesítette.
Beatrix 1499-ben többek közt rubintos-gyöngyös mellboglárjáról, gyémánt- és
smaragdkövekkel díszített arany nyakláncáról intézkedett. Ilyen nagy értékű ékszerekkel
számos báró is rendelkezett: Újlaki Miklós bosnyák király Mátyás esküvőjén viselt
aranyláncán olyan násfa függött, amelyet egy hatalmas zafírkő és 300 kisebb gyémánt
ékesített.

Ékszerekről számos végrendelet intézkedett: az Itáliában gyöngyös hajviseletével nagy

feltűnést keltő Buzlai Mózes végrendeletében többek között értékes aranyláncról,
drágakövekről, gyűrűkről rendelkezett. A Tolna megyében birtokos Buzlai végrendeletében
felsorolt ékszerek mellé érdekes párhuzamként kívánkozik az a kincslelet, amely Tolnán
került elő a föld alól. Az aranyozott ezüst díszedényeket, ékszereket a 16. században, a török
elől rejthette el birtokosa, aki feltehetően egy módos helybeli kereskedő volt. A tolnai
kincsleletben aranyozott ezüst reneszánsz ékszerek: öv- és ruhakapcsok, egy gránátalmadíszes
csüngő, valamint egy lánc töredéke került elő.
Újkor XVI-XVIII. század
A reneszánsz viselet
A középkor utolsó századaiba Itáliában alakult ki az új stílus, a
reneszánsz,
azaz az
újjászületés. Európában a jelentős városokban nagy ívű fejlődésen ment keresztül a
kézműipar, a kereskedelem valamint a bankárok pénzügyi és politikai megerősödése.
Az uralkodók és a jómódú polgárok öltözékében megjelenik az egyéniség szabadsága és a művészetek
szeretete. Különbséget tesznek a mindennapok egyszerű ruhái és az ünnepek
nagyszerű viseletei között. Az észak-itáliai kereskedő
városok a korabeli divat középpontjává
váltak az anyagok széles és színes választékának birtokában.
A már ismert alapanyagok (len, pamut, gyapjú,
selyem) mellett megjelentek a vert és varrott
csipkék. A ruhákat selyemfonallal, arany és
ezüstszállal, drágakövekkel, gyönggyel
díszítették. A kézműiparosok a ruházathoz tervezték a mintákat, melyek közül nagyon
népszerűek voltak a gyümölcs, virág és indamotívumok. A kedvelt színek narancs, sárga,
vörös, kék, zöld, fekete, fehér.
VISELETTÖRTÉNET

13
A női viselet alapja továbbra is a két ruha, kezdetben magasított derékvonalú felső
ruha,
szögletes vagy íves kivágással. Uszályos szoknyát varrtak a fűzős felső
részhez, melyeket
cserélhető
ruhaujjakkal tettek változatossá. Szalagokkal rögzítették a ruhához az ujjakat,
ami az alsóing kivillanását tette lehetővé. A ruhaderék a XVI. század
elején már ismert volt, a
szoknyákat harangosan szabták és hajtásokkal bővítették. Az alsóruha nemes anyagokból
készült, mert kilátszott a felső alól. A köpeny viselete továbbra is népszerű
volt.

12. ábra. Reneszansz női ruhák

Az itáliai férfiak viselete volt a
legnemesebb. Rangtól és kortól függően a zeke magas nyakú
vagy ék alakban kivágott, rövid és gombos
. A zeke derékig testközeli, övvel derékra
szorított, majd hajtásokkal bővült lefelé. Az alját gyakran díszítették szőrme vagy szövött
szegéllyel. A férfiak is kedvelték a cserélhető
vendégujjakat. A feszes harisnyanadrágot a
derekukon lévő
övhöz erősítették.
Az Anjouk idejében a magyar viselet a kor, főleg itáliai mintáit követte.
10
Forrás: /www.origo.hu/i/0803/20080331reneszans.jpg,2010-06-23

A palástot a nyaknál egy- vagy kétbogláros csat fogta össze. Úgy ebben, mint
egyéb ékszerek, láncok, kösöntyűk, koronkák (párták), gyöngyök, fülfüggők,
karkötők, násfák viselésében a nők nagy fényűzést fejtettek ki.

Az ékszert a magyarok régtől fogva kedvelték. De amíg a régebbi időkben inkább a

férfiak kiváltsága volt, hogy magukat arany-ezüst díszekkel teleaggassák, addig a
középkor vége óta az ékszerviselés mindjobban a nők előjogává vált. Leltárak,
ünnepségekről szóló leírások beszélnek az ékszerek tömegéről, sokféleségéről és
drága voltáról. A XV–XVI. század a magyar ötvösség fénykora; aranyműves
mestereink ügyessége a zománc minden fajtájának és a fínom filigránnak
készítésében, a drágakövek felhasználásában az olaszokéval vetekszik. A női
fejékek, karperecek, különösen pedig a pazarul mindenfelé a ruhákra varrt boglárok
az itt megforduló külföldiek bámulatát is magukra vonták.

A magyarok mindenkor szerették gazdagságukat fitogtatni, de soha jobban, mint

Mátyás idejében. Maga a király járt elő példával. Mátyás külsejének hibáit (zömök
volt és nem valami szép arcú) dús és fényes öltözeteivel igyekezett kiegyenlíteni.
Az idegen követek, akik résztvettek 1476-ban tartott lakodalmán, elámultak,
amikor a Szent Koronával fején, gyöngyökkel hímzett s drágakövekkel telehintett
palástban jelent meg. És az őt körülvevő urak igyekeztek az uralkodót utolérni.
Ugyanazon ünnepségen Ujlaki Miklós öltözetét elborították [A RUHÁK ÉS A HAJZAT
DÍSZEI] a drágakövek, csak gyémánt nem kevesebb, mint ötszáz volt ruhájára varrva.

A legfontosabb ruhakiegészítõ évszázadok óta a veretes öv, melyet a magyar szakirodalom pártaövnek nevez: a
veretek díszei vagy figurálisak, vagy nevek, monogramok, Krisztus és Mária, rózsák és a gonosz szellemet megkötõ
fonat együttesen szerepelnek az öveken, ez a díszítõ funkció mellett oltalmazó szerepet is kölcsönöz nekik.

A 15. században Velence és Firenze városállamok vették át a vezetõ szerepet a textilmûvészetben is, az itt készült
ragyogó színû, vörösekbõl, arannyal, ezüsttel gazdagon átszõtt, gránátalma mintás bársonyok nagy számban
kerültek I. (Corvin) Mátyás (1458-1490) udvarába. Ebbõl az idõszakból sem maradt ránk ruhadarab, de írott
források, követjelentések beszámolnak arról a fényûzésrõl, ami a király és felesége öltözetét és környezetét
jellemezte.

Fiúsítás

Azonban anyjának és híveinek tudósításaiból teljesen meggyőződött arról, hogy az

adó tetemes leszállítása még legbiztosabb módja az elégületlenség és zavargás
megszüntetésének s a belső nyugalom helyre állításának. Lajos király megfogadta e
tanácsot, de az adó leszállításával egy más czélt is kötött egybe. Az Anjou-ház
örökösödési jogát 1355-ben csak a fiágra állapították meg a lengyelek; a fiág pedig
Lajossal kihalandó volt. Arra nézett tehát, hogy az örökösödést a leányágra is
kiterjeszszék. E végből Lajos király a lengyel főurakat összehívta Kassára. 1374
nyarán Nagy- és Kis-Lengyelország nemessége és főpapsága csakugyan bevonúlt
Kassa városába.
Kezdetben csupán az eke-adó törvényességéről tárgyaltak. Ezt – úgy látszik – nem
volt nehéz bebizonyítania Zaviszának a főkanczellárnak, ez eszes és ügyes
diplomatának. Ha pedig – teheté hozzá – kegyelmeiteknek nehezére esik ez a
fizetség, – s ezt egyhangú karban bizonykolák papok, fő- és alrendű nemesek
együtt és szerte szét, – van módja leszállításának. Megkezdődtek az alkudozások. A
papság és kis-lengyelek a kanczellár szövetségesei s az Anjou-ház hívei valának,
ellenben a nagy-lengyelek nem akartak egyezkedni. Az adót, mondák, a ki be
akarja nálok szedni, lássa, hogyan fog hozzá. De elejét vették csökönyösségöknek,
s hogy el ne széledjenek, bezárták a város kapuit. Zavisza s a kis-lengyelek győztek
és 1374 szeptember 17-én létre jött az országos egyezmény, Lengyelország «nagy
privilegiuma».
Alig szenved kétséget, hogy Zavisza szerkeszté ez okiratot, mely tizenkilencz
szakaszból áll, és az egész államjogi viszonyt rendezi a korona s a nemzet közt. Az
első két szakasz a leányági öröködéssel foglalkozik; a harmadik a lengyel
birodalom integritását biztosítja; a negyedik és ötödik szakaszban fölmenti a király
egész Lengyelországot bármi néven nevezendő királyi adótól vagy szolgálmánytól,
és megelégszik, hogy – csupán a korona jogának elismerésére – minden jobbágyi
telektől évenkint szent Márton napján (november 11-én) két garast folyó pénzben,
melyek negyvennyolcza tesz egy lengyel márkát, fizessenek, de azon kikötéssel,
hogy az országot a nemesség védeni tartozzék (7-10. szakasz). A következő négy
szakaszban megígérte Lajos király, hogy a főhivatalokat, úgymint a nádorit,
várnagyit, bíróit és alkamrásit, melyek élethossziglan tartanak, idegenekre, kivévén
ha ezek herczegek, nem ruházza. A többi szakaszok részint a törvénykezésre,
részint arra vonatkoznak, hogy a király utazásai közben másnak terhére ne essék. [529]

Mindamellett, teszi hozzá kútfőnk, a főpapok és káptalanok még azt a két garast se
fizették meg; míg a zárdák telepeseit és parasztjait, Lajos király adó leengedése
daczára is arra kényszerítették, hogy az egész királyi adót (hat garast) megfizessék

In the name of God. Amen. On the obliging events (*the privilege of Buda) the
future commemoration depends (explains them) and in order to support
freedom and community, the privileges, the (legal) tools, respect from the
authorities, forever, which are confirmed, therefore we, Louis, from God’s will,
the king of Hungary, Poland, Dalmatia etc. want to inform all the people present
and people in the future about the facts noted in writing that, 
our Polish kingdom will prevail, on the basis of the free will and good faith
(intention) in a good state and will be the leader, although we had obligations
towards noblemen of the Polish kingdom in terms of legal promises and
privileges, and when we leave that world (die) (in the future), only our male
successors will take our inheritance as a heritage together with the Polish
kingdom: 
Finally, the men with greater power (clerks of higher ranks), knights, gentry and
the others approved by the council will grant to our daughters which are not
born from our male offsprings as an appointed lord or a royal heir will be freely
accepted and approved, they (the daughters) will be granted the crown of the
Polish kingdom as our heirs entitled to the throne, they will be granted the
crown without any objections. 
However, in such a case, when the son or the sons are given by God with God's
mercy, and when one of them is a male, or if they are not males, and we have no
power to have an impact on that, then one of our daughters, already born and
expected to be born and born in the future, from us and our perfect queen, our
beloved mother and sister (wife), entitled to divide (to make a decision) who will
become our beneficiaries and heirs entitled to sit on the throne and which will
be respected by those living in the kingdom as they belong to them and have
(are assigned to them - the inhabitants to their children), by the authorities,
gentry, lords , the inhabitants and individually assigned inhabitants of the Polish
kingdom, who will fulfill our will by future generations (also by the heirs) and
respect them as a prince (or a princess) and our heir. 
Alone, not having power to give birth to his or her own child, our other son or
other daughter will be a successor in the before mentioned Polish kingdom, this
is a commitment to the generation homage and this means fulfilling and
implementing the promise, then and now and for the future, the heir will be an
entitled successor and will have the same rights and will have the same place in
the abovementioned kingdom. 
Due to the fact that our noblemen accepted us as they love us and our daughters
and sons are respected by princesses and lords and are released from submitting
any offerings, taxes and fees, general and specific ones, whatever they are
called, all cities, burgs, properties, towns and villages, inhabitants from the
villages of the entire Polish Kingdom, belonging to our lords and all noblemen –
we want to release them and make free from all services, works and deliveries
concerning people and things. 
 XV. századi gránátalma mintás selyem bársonyok velencéből és firenzéből a Metropolitan Museum
gyűjteményéből

Magasztalták a követek Mátyás pompás palástját, melyben Beatrix koronázásán (1476) részt vett, a saját
koronázása alkalmából pedig egészen bizonyos, hogy a szent István által adományozott "palást" borította a vállát.

Mátyás megkoronázása (1476 után készült iniciálé)

Ünnepélyes budai bevonulásakor drágakõvel kivarrottat, az esküvõi ebéden pedig cobolybélésû, sárga
atlaszköpenyt viselt, de szívesen hordott az uralkodó színes, zöld, fehér, arany, piros vagy sárga, arannyal és
gyöngyökkel kivarrt öltözéket is. Elegáns hadi díszruhájáról is szóltak a kortársak, megemlítve, hogy fedett fõvel és
arccal lovagolt.

A közismert ábrázoláson is megfigyelhető a jellegzetes reneszánsz mintájú bársony anyag Beatrix ruháján.
Hunyadi Mátyáson pedig szőrmegallérral díszített humanista köpenyt láthatunk.

Különösen becsesek számunkra azok a leírások, amelyek magyar ruhákat említenek még akkor is, ha pontosan
nem tudjuk, milyenek lehetettek, legfeljebb a 16. századi darabokból következtethetünk az elõzményekre. A királyi
udvarban a hosszú magyar öltözet volt udvarképes. Éppen ezért a milánói herceg budai követe, Maffeo da
Treviglio arra kérte urát, figyelmeztesse a Magyarországra induló követség tagjait: "Jó lenne mindenkit inteni,
hogy hosszú ruhákat öltsenek, mert ilyen az ottani szokás, és nagyon kárhoztatják ezeket a rövid ruhákat..", vagyis
a korszakban Európában mindenütt viselt rövid, szûk, derékban szabott zekét, melynek derekát öv szorítja,
szoknyarésze szépen elrendezett hajtásokban hullik alá. Színes, gyakran két elütõ színû és mintázatú a zeke maga,
és a harisnya is (miparti). A magyar urak, Mátyás és Beatrix küldöttei mind tutte vestiti a la ungarescha, vagyis
magyar ruhába öltöztek, igen díszesen, arany és selyemturcába, fejükön virágkoszorúval, skófium és ékszerdísszel
jelentek meg az 1490-ben megrendezett álarcosbálon, a Festa del Paradison, melyet Lodovico Sforza Milánóban
Leonardoval terveztetett Izabella hercegnõ tiszteletére.
 Ransanus beszéde Mátyás király és Beatrix előtt (1490 előtt)

A velencei követjelentések és Ippolito d'Este esztergomi számadásai is veste a hongaresca (1503) veste ala Ungara
(1504), vagyis magyar ruháról szólnak. Cesare Valentini szerint azonban lovagláshoz a magyar urak is rövid ruhát
öltöttek. Talán ez a dolmány, amirõl Ippolito d’Este leltárában is olvashatjuk: duloman alhungaresca,
vagyis magyar dolmány, amelyet selyembõl, bársonyból, vagy posztóból varrtak. Ezt a térdig érõ alsó kabátfélét
nem csak az írott forrásokban leljük föl, megtalálható az egykorú vagy közel egykorú emlékeken: a budai
várpalotában talált csempetöredéken – kék színû gombos dolmány egy részlete –
címerábrázolásokon, oltárképeken. Úgy gondoljuk, ez a ruhadarab általánosan viselt volt már ekkor, nemesek és
parasztok, fõrangúak és szolgálók egyaránt ezt hordták. Ritkán hallunk viszont a hozzá viselt nadrágról, amibõl
arra következtethetünk, hogy a dolmány hossza elfedte, ezáltal az nem volt hangsúlyos és díszített, és olyankor
említik csak, amikor színével tûnik ki: Mátyás 1477-ben egy újévi ünnepségen gyöngyhímzéses ruhájához piros
nadrágot viselt. Az ingrõl a már többször említett Ippolito leltára szól ismét: a magyar ing hosszú volt, a nyaknál
ráncolt, és elöl arany zsinór fogta össze. A nyaknál az ing elejét és kézelõjét selyem- és aranyfonalas hímzés
díszítette, fõképpen azoknál, melyeket szétnyíló ujjú ruhadarabokhoz viseltek. Cesare Valentini a már idézett
jelentésében a rövid lovaglóöltözet mellett egy városi viseletrõl, a turcáról is beszámolt. Viselték az urak és a
köznép is, ki-ki a rangjának megfelelõ anyagból és díszítéssel. Mátyás királyunk az arannyal átszõtt selyembõl,
drága prémbéléssel készült darabokat kedvelte, sárgát és zöldet is említenek a források. Menyasszonyának kettõt
küldött ajándékba, cobolyprémeset, aranyszövetbõl, 500 dukát értékben. Cobollyal és hermelinnel béleltet a
francia királynak is küldött, és keleti szokás szerint az udvarban megforduló külföldi követek, zenészek, énekesek
is kaptak ajándékba egyet-egyet.
 Hunyadi Mátyás magas nyakú ingben, zöld gombos felsőruházatban és szörmével bélelt köpenyben. A lábán
jellegzetes szűkre szabott reneszánsz nadrágot és udvari viseletre - pl. tánchoz is - ideális bokacipőt visel.

A magyar feljegyzésekben ez a terminológia nem szerepel, a hasonló jellegzetességgel bíró öltözéket a 15.
században subának nevezték. Feltételezzük, ugyanazt a ruhadarabot látta a nyugati szem orientális jellegûnek, és
emiatt nevezte turcának azt, amit a magyar nyelvû források subának hívtak. Ippolito d'Este számadáskönyveiben
olvashatunk is suba all’ungarischáról, sõt a ruhadarab jellemzõit is ismerjük: a végig prémmel bélelt,
hosszú, felsõ köpenyfélét ujjas, de ujjatlan változatban is hordták, ötvösmívû gombokkal záródott, sõt némelykor
zsinórdísz is szükséges volt az elkészítéséhez. Érdemes megjegyeznünk, hiszen a forrásokból tökéletesen kitûnik,
hogy az öltözékek anyaga viselõje rangja szerint változott: a király, mint említettük, selyem és arany, cobollyal
vagy hermelinnel bélelt subát viselt, a királyi kamarások nyestbõl, a káplánok rókabõrrel béleltet kaptak. A
janitorok (ajtónállók) erdélyi báránybõr subában õrizték a bejáratot. A járandóságok között is olvashatjuk a
szõrmével bélelt ruhadarabot, Ippolito d'Este udvarában is ezzel fizettek: a sáfár és a kancellár róka, a többiek
báránybõr subát kaptak. Ebben jártak az õrök, a trombitások, a szakácsok, a kukták, az edénymosogatók, a szabók,
a lakatosok, a kovács, a pallér, a pék, a kertész, a kulcsár és még a kis ökörpásztor is. Az ékszerdíszes, prémes
fejfedõt kedvelte a király, de rózsás és sötétbarna gyapjúból készült magyar süvegekrõl is tudunk. A fejfedõket
gyöngyfûzérek, a köznyelv szerint párták, vagy rubinkõvel és gyönggyel kirakott, arany tollal ékített köves forgók
díszítették. A színes ruhadarabokhoz piros, sárga, hímzett, puha bõr csizmát viseltek.
 Hunyadi Mátyás, Corvin János és Aragóniai Beatrix Keresztelő Szent Jánost hallgatja.

Mátyás király második felesége, Beatrix nápolyi hercegnõ ragyogó öltözeteirõl még nagyobb ámulattal írnak a
szemtanúk. Bíborruhában koronázták, vállát arany palást takarta, esküvõjére hermelinprémes bíbor-arany ruhát
öltött. Mátyás nászajándéka egy kamazsinpiros, arannyal átszõtt magyar ruha volt, két cobolyprémes turcával
együtt. Nincs leírásunk arról, milyen is lehetett a többször emlegetett magyar ruha, de késõbb, 1487-ben fia
menyasszonyának, Bianca Maria Sforzának is küldött harminckét darabot. A források egyértelmûen bizonyítják a
magyar nõi és férfi öltözék létét. Errõl tanúskodik a budai magyar szabók - vagyis magyar ruhát készítõ szabók -
Szilágyi Benedek (Benedictus Zilagy) és Vámossy Mátyás (Matheus Wamossy) céhmesterek által 1492-ben aláírt
céhlevél, hiszen ahol magyar szabók céhbe tömörültek, ott a magyar öltözékek varrásának is virágoznia kellett.

Katonaság

Bandériumok

A bandériumok kialakításának törvénybe foglalása Károly Róbert nevéhez fűződik. Károly Róbert a hozzá

hű főúri réteget magánhaderő kiállítására kötelezte. A király 50 főben határozta meg egy bandérium
létszámát.[1] Károly Róbert teljes egészében ezekre a magánhadseregekre támaszkodott, zsoldosokat csak
szükség esetén fogadott fel. A hadseregszervezés e formája kevésbé volt költséges egy professzionális,
állandó jelleggel létrehozott haderővel szemben.

Luxemburgi Zsigmond[szerkesztés]
Zsigmond király három törvényében is rendezte az addigra elavuló hadviselési forma szabályait. Zsigmond
törvényei a következő módon szabták meg a haderő kiállításának módját:

1. a király az általa (földbirtok-élvezettel) díjazott várőrségeken kívül köteles volt még állandóan, tehát
békében is, 1000 lovasból álló királyi bandériumot tartani a saját költségén. Ezenkívül háború
 esetén a királynak még több – a szükségnek s a királyi jövedelmeknek megfelelő számú –
bandériumot kellett kiállítania saját költségén.
2. A királynénak az általa élvezett jövedelmekből vett költségen, állandóan fegyver alatt kellett
tartania a királyné bandériumát.
3. Az ország főméltóságai (zászlósurak) is kötelesek voltak bandériumokat tartani. Költségeik fejében
készpénzből vagy sóból álló évi járadékot kaptak. A 15. század okmányai az ilyen „zászlós” urak
közt említik az erdélyi vajdát, a horvát, a szlavóniai, a nándorfehérvári, a szörényi, a szabácsi, a
zeberniki és a jajcai bánt, valamint a székely és a temesi ispánt.
4. Az egyházi és világi főurak, jövedelmüknek megfelelő számú fegyvereseikkel, csak akkor
képezhettek külön bandériumot, ha régebben – Zsigmond király idejéig – legalább 400, később
pedig 50 lovas harcost tudtak állítani.
5. A megyék bandériumaiba a nemesek által jobbágyaik száma arányában kiállított fegyveresek,
a portalis katonaság tartozott, ez onnan kapta a nevét, hogy a kivetésnél nem a jobbágyok
számát, hanem a jobbágycsaládok, azaz az ezek által művelt telkekhez tartozó házat, vagyis az
udvarkapuk – a porta – számát vették tekintetbe. A megye zászlója alá gyülekeztek a
személyesen fölkelt nemesek is.
6. A városok bandériumait főleg a várak őrizetére rendelték. A városokat ezenkívül ágyúk, puskák,
puskapor és egyéb hadianyagok szállítására és fuvaroztatására kötelezték.
A Zsigmond által ilyen módon létrehozott haderő 93 ezer főt számlálhatott. Ez a szám II. Lajos idejére 60
ezer fő környékére esett vissza.[2]

Hunyadi Mátyás[szerkesztés]
A banderiális rendszert Mátyás király rendítette meg. A bandériumok helyett a hivatásos zsoldosseregre
helyezte a hangsúlyt. Ezért lehetővé tette, hogy a főurak a bandériumok kiállítására való kötelezettség
teljesítése helyett évi járadékot fizessenek a királyi kincstárba. Ezt a jövedelmet kitűnően szervezett zsoldos
hadára fordította

They fought with large formations of musket armed infantry with a few pikes to defend. When war gets
ugly, they use axes to attack. Then cavalry move in from flanks. Simple but effective. When fighting
arrow armed Tartars, they used mobile wooden walls with gunports. Russians used quilted armor to
protect against Tartar arrows and nobles used chain mail with metal plates.

Az törökök Oláhországban (Havasalföldön) való megjelenésének hírére Hunyadi János Erdélyben nyomban
körülhordoztatta a véres kardot, a székely és magyar hadakat Szeben tájékán való gyülekezésére szólítván
fel. Hunyadi nyilván azt szerette volna, ha Sehabeddin bejön seregével a magas hegyek közé és a Törcsvári-
vagy a Tömösi-hágóban ütközhet meg vele, hiszen ott szinte egyáltalán nem érvényesülhetett volna a
törökök túlereje. Sehabeddin ezzel szemben délre, laposabb területre akarta csalni a magyar sereget, hogy
ott nyílt mezei csatában, erőfölényét kihasználva, megsemmisíthesse őket.

 Az 1390-es évektől a nagyhatalommá váló Oszmán-törökök Magyarország közvetlen szomszédjává

váltak. A Német-római császári címre áhítozó királyunk Luxemburgi Zsigmond – aki később elérte
célját és császár lett (1434) – építette ki az első magyar végvárrendszert Erdélytől az Adriáig. Közben a
török hódítás megtorpant, hiszen 1402-ben az ankarai csatában a mongol Timuridák, és a csagatáj
törökök (testvérháborúra példa) súlyos csapást mértek az Oszmán államra. Ennek következtében a
balkáni fejedelmek a Magyar Királyságban látták az utolsó reményüket, Zsigmond így függőségbe
vonta a szomszédos balkáni államokat, Havasalföld, majd az ankarai török vereség miatt időlegesen
felszabadult Szerbia is magyar vazallus állam lett. 1409-re öt magyar boszniai hadjáratot követően
Észak-Bosznia is behódolt Zsigmondnak. 1413-tól azonban a török támadások újra kezdődtek, ezáltal
közvetlenül elindult a magyar – török háború. A török betörések ellen építette ki királyunk a kétlépcsős
magyar végvári rendszert.

A belső országrészben meglévő várak általában elavultnak számítottak a korszakban kezdték meg az
olasz bástyarendszer kiépítését. Több településen új várakat is építettek ilyen a XVI. század végén
elkészült Érsekújvár és Komárom vára, amelyek az új olasz bástyarendszernek a legjellemzőbb példái
lettek. Városerődítmények sora keletkezett, egyik ilyen típus a város védvonalához csatlakozott vár,
ezek számos esetben valóságos citadellákká fejlődtek, mint Nagyvárad vagy Kanizsa. A templomvárak
a hadi és az egyházi építészet kereszteződésével születtek. A palánkvárakat a hegységekben kővel, a
síkságokon földel töltött cölöpgát vette körbe, a kettős fal külső oldalát agyaggal tapasztották be. Az
úgynevezett huszárvárak a városokba be nem férő katonaságnak épültek. A várkastélyokat is
megerősítették, jellemzően hármas tagozódású erősségeket alkottak, az öregtoronyból, a kastélyból és
a külső védvonalból álltak. A végvári harcok központját a várak képezték, de nem csak ezért
tekintettük át a legjellemzőbb korabeli várfajtákat. Sajátos adat, hogy a mohácsi csatától a
mezőkeresztesi csatáig (1596) nem volt olyan nagyobb ütközet ahol nagy haderők a nyílt terepen
csaptak volna össze, jellemzően ebben a 70 évben kifejezetten várharcok sokasága zajlott.

A feudális hadszervezetet az állandó zsoldos kötelékek váltották fel, megjelentek a „landsknecht”

típusú gyalogzsoldos formációk. A Spanyol Habsburgok kézi lőfegyverekkel látták el csapataikat, a
franciák pedig a tüzérséget tökéletesítették. A törökökkel vívott harcok során a magyarországi katonai
rendszer is átalakult, de nem az európai utat követte, hanem alkalmazkodott a nagy ellenfél az
Oszmánok harcmodorához. A magyar haderő hagyományosan lovasság központú volt. Már a XV.
század végétől törvény mondta ki, hogy a bandériumok fele páncélos nehéz lovas, a másik fele huszár
legyen. Majd a mohácsi csatától kezdve fokozatosan áttolódott a súlypont a könnyűlovasságra. A
portyázó hadviseléshez igazodva a banderiális haderő is megszűnt, helyét nálunk is az állandó
katonaság vette át, a hivatásszerűen szolgáló hadinép, az időlegesen felfogadott zsoldosok. A végvári
katonaság nagyrészt azokból került ki, akiknek a lakhelyét elpusztították a harcokban, de sokan
menekültek az örökös jobbágyrendszer szorításából is. A városi lakosság közül sok plebejus
származású polgár és iparos is belépett a végvári vitézek közé. A végvárak katonaságának
emberanyagát a török által meghódított területek és a kettős adóztatást elszenvedő peremvidékek
elmenekült lakosai adták. Sok nemes hátrahagyta kúriáját és mint „vitézlő atyafi” beállt valamelyik
főnemes seregébe. Nem csak a király, hanem a főnemesek zsoldosai között is sok volt a nemes, a
birtokaikról előzött kisnemesek kizárólag a lovasság sorait erősítették. A korszakban kialakult nem
nemesi eredetű vitézlő rend átmeneti helyet foglalt el a jobbágyság és a nemesség között.

A 16. század elején a magyar marhakereskedelem tönkrement és a megélhetés nélkül maradt magyar
hajdúk – gyalogszerrel – tömegesen álltak be végvári szolgálatba. A század közepétől a „hajdú”
magnevezés kizárólag katonai foglalkozást jelentett. A korabeli források a törökök valóságos rémeként
emlegetik a hajdúkat. A zsold nélküli hajdúk, akiket gazdátlan hajdúnak vagy szabad legénynek
neveztek, semmiféle hatalomtól nem függtek, a határszéleken kóboroltak és ha nem tudták a
törököket sarcolni, bizony saját népüket sem kímélték. Azonban a törököknek félelmetes ellenfelei
lettek. Ibrahim Pecsevi török történetíró feljegyezte, hogy a hajdúk miatt Budától Belgrádig nem lehet
az egyik palánkból a másikba átjutni, csak ha 500-600 török katona alkotott csapatot. Ő maga is a
pécsi házában – félve a hajdúk támadástól – kardját felkötve, ölébe vett puskával alszik. A szállás
nélküli kóborló hajdúk („bitang hajdúk”) erdőségekben, főként Somogy és Baranya erdeiben éltek
onnan csaptak ki folytonosan a törökökre. A közhiedelemmel ellentétben a 16. században a hajdúk
túlnyomó többsége magyar volt, de található köztük kevés balkáni nép és ruténok is. A Balkánon
kialakult török ellenes katonai réteget a szerbek hajdutoknak, uszkóknak nevezték. Viszont nem árt,
ha tudjuk, hogy valójában Magyarországon kevés török katona fordult meg, mert a rác katonai réteg
zöme török szolgálatban állott és ők járták fosztogatva, harácsolva hazánkat. A török kincstári
defterek tanúsága szerint a török végvárakban szolgáló irreguláris katonaság döntőtöbbsége rác volt.
A horvátok jellemzően törökellenesek voltak, ezekben az időkben húzódtak egyre északabbra
betelepülve a magyar területekre. A törökök elöl menekülő, délszláv elemekből összetevődött katonai
egységeket nevezték „haramiáknak”, a mai haramia szavunk is ebből az elnevezésből származik,
hiszen általában a szegény jobbágyság nyakán élősködtek, komoly veszélyt jelentve a közbiztonságra.

 A gyalogos zsoldossereg hadát német zsoldosok tették ki. A XVII. századtól a Habsburg hatalom egyre
inkább szeretett a magyar királyi várakba nyugati zsoldosokat küldeni. Azonban a császári zsoldosok
legtöbbször késve vagy egyáltalán nem kapták meg zsoldjukat, ezért a zsákmányszerzés vágya
ösztönözte őket. A német zsoldosok nagyon sokszor a magyar lakossággal szemben embertelen
pusztításba és felfoghatatlan garázdálkodásba kezdtek. Jellemző adat, hogy 1558-ban Sáros
megyében 30 helység állott lakatlanul a császári zsoldosok garázdálkodása miatt.

Arra is akad jó néhány példa, hogy a magyar nép felháborodván a zsoldosok dúlásától önvédelmi
akcióba lendült. Amikor 1560-as évek végén a császári zsoldosok pusztították a Kanizsa környéki
falvakat, a jobbágyok ellenálló csapatokba verődtek. Ezek a felfegyverkezett alakulatok a hegyes
vidékek szorosaiban, erdőkben rendre megtámadták a zsoldosokat. Az eddig mindent felprédáló,
asszonynépen erőszakot tevő idegen zsoldosokat megölték, majd intő jelként fegyveresen a fákra
akasztották őket.

A zsoldért küzdő hivatásos katonaságon belül, lényeges különbség volt a magyar és a császári
zsoldoskatonák között. A végbeli magyar zsoldosok szülőföldjükért, a saját otthonukért tiszta szívvel
harcoltak, a helyieket fosztogató, ide – oda elkóborló császári zsoldosoknál lényegesen elszántabban
harcoltak, a várakat is keményebben védték.

A vár élén a várkapitány állott, aki a királlyal kötött szerződést és a vár korlátlan ura volt. A végvári
harcok kedvelt harceljárásaként a lesvetést alkalmazták. Az egyszerűbb módja a lesvetésnek amikor a
támadó csapat , ismerve az ellenség menetirányát, egyszerűen rajtaütött az ellen csapatain. Az
eredményesebb lesvetési mód a kelepcébe csalás vagy lesbecsalás volt. Ez ősrégi magyar harcászatból
fennmaradt eljárásnak tekinthető, megfutamodást színlelve tőrbecsaltak az ellenséget. Ez a harcmodor
kifejezetten kifárasztotta a török felet. Sokszor már a törökök a megszállt várak kapuit sem merték
nyitva tartani, hiszen a gyors magyar csapatok folyton betörtek. Az üldözésükre induló hadakat, pedig
sokszor csapda várta. Arra is akadt példa, hogy a sebesen vágtató magyar könnyűlovasok a meglepetés
erejével hatva egyszerűen elfoglalták az ellenség várát. 1551 szeptemberében Zay Ferenc szolnoki
kapitány 400 lovasával, egy villámgyors rajtaütéssel, Kalocsa palánkvárát foglalta el. Zrínyi Miklós,
Nádasdy Tamás egészen a Száva-vidékig vezetett portyákat. A magyar végvári katonaság kiváló
stratégiát alkalmazva a megszállt területre helyezte át a harcok tűzfészkét, tehát nem a saját váraik
vonalában akarták elsősorban megállítani a törököket.

A végvéri harcok legjellegzetesebb színfoltja a bajvívás, a párviadal volt. Kifejezetten fontosnak

tartották az egyéni vitézséget. A magyar – török harcokban a győztes harcos tisztelete kölcsönösen
kijárt minkét oldalról. A győztes viadalok hőseinek híre messzi földekig elért, buzdította a katonákat, a
lantosok énekeket költöttek róluk, példaképnek tekintették őket szerte az országban. A személyes
párbajokban a híres bajvívók “versengős vitézek” szabályok szerint küzdöttek az ellenfél bajnokaival.
Az “igazlátók” – mindkét fél – viadal bírái előre megegyeztek a feltételekben, majd vitéz küzdelemben,
igazságos harcban győzőt a jobb párvívó. Az összecsapás addig zajlott, míg az egyik fél meg nem halt,
kardját el nem veszíttette, vagy feladta a küzdelmet. A korszak híres bajvívó hősei legtöbbször maguk
a várkapitányok voltak, vagy éppen vitézségüknél fogva várkapitánnyá nevezték ki őket.

Az érdemes vitézeket a lantosok megénekelték, a végházak őrségei dicsőítették. Még a török

végházak vitézei is magasztalták az ilyent s poharat ürítettek az egészségére. S a vitézi énekek a
végházakban szájról-szájra jártak. A haza védelmében elesetteknek nagy tisztességet adtak. A főbb
vitézeket országos részvét kísérte sírjukba. Márványba vésték tetteiket s gyászlobogót helyeztek
sírjuk fölé. Ez a lobogó, melyet temetőzászlónak híttak, az illető tisztnek csata-zászlója volt.
Dicsőségének hirdetője tehát a sírba kísérte őt. A meghalt fővitéznek fegyverzetét és főlovát a
királyhoz vitték s ez a fegyverzetet a császári gyűjteménybe helyeztette.

ezek adtak vigaszt a harcból kivénült aggoknak.

Jellemzõen duhaj, fegyelmezetlen társaság, akik inkább a gyors

rajtaütéseket, a zsákmánnyal kecsegtetõ portyákat kedvelték, mintsem a
nyíltszíni ütközetet. Ugyan harcedzett katonák voltak, de harcmodoruk
ekkorra már korszerûtlenné vált. Rákóczi felismerte, hogy csupán
rajtaütésekkel és portyákkal nem gyõzheti le a császári hadakat. Az 1708.
június 6-án Egerben kelt levelében Károlyit bírálja az idejétmúlt portyázó
harcmodor miatt: 

Hellepront János ezredes-kapitány 1704. február 26-án a páli réten kelt

levelében számol be Károlyinak a kuruc lovasok prédálásáról, és a rác
lakosság elleni kegyetlenkedésekrõl. De a bosszú sem maradt el, amelynek
szintén csak az ártatlan civil lakosság látta kárát. Mindkét hadsereg
rekvirált, fosztogatott, kegyetlenkedett. Az elégtelen hadtáp miatt a katonák
a hadmûveleti terület lakosságától szereztek élelmet, ruházatot, lovakat,
sõt, még fegyvert is. 

17. sz: abaposztóból szabott dolmány, sarkantyús csizma, föveg, tarsoly,

fehér vagy vörös kerek köpönyeg, forgós kalpag. 
A török háborúk során kialakult évszázados magyar harcmodor jellemzõi:
kerülni a frontális összecsapást, lesbõl, portyázásszerûen lecsapni, s meg-
megújuló lovasrohamokkal felmorzsolni az ellenséget. Ez utóbbi módszert
alkalmazták Herbeville tábornok ellen 1705-ben, kevés sikerrel. Mindezek
azonban már többnyire kevésnek bizonyultak a császáriak modern
hadseregével szemben. 
A korai huszárok fő fegyvere a kopja volt, de a közelharcra használtak szablyákat és fokosokat is. Csak
kevesük viselt sodronyinget és sisakot. Az 1500-as évek elejére a huszárok felszerelésben a páncél, a sisak és
a pajzs egyre általánosabbá vált, és egy időre el is vesztették klasszikus könnyű lovas jellegüket. Mátyás
halála után a huszárok egy része a végvárak védelmében vett részt, egy másik részük, pedig zsoldosnak állt
Európa különböző hadseregeiben. Így jelentek meg a Lengyelországban is az XVI. század elején azok a szerb
zsoldosok, akik az előfutárai voltak a későbbi szárnyas huszároknak.

Piros sátrának bejárata szétnyílt, s ők hárman beléptek. Az ellenséges fejedelmek meglepetten néztek
körül. Nehéz arannyal hímzett szőnyegek és színes kárpitok pazar pompája fogadta őket, a sátor
közepén díszesen ötvözött, szénnek való kályha, amelynek parazsára illatos füstölőport hintettek.
Kellemes meleg volt idebent. Igen hosszú tanácskozó asztalt láttak. - Foglaljatok helyet, - szólt Mátyás
otthonosan, - ez a

Vegyetek még ebből a fácánból. - Aranyozva van? - szólt Ulászló. - Érdekes szokás, nálunk ezt nem
csinálják. - Az én szakácsom valóságos művész, - felelt Mátyás, - magának az aranyfestéknek, amivel a
pecsenyéket megaranyozza, pompás íze van. Derék magyar rendeim igazat mondanak az
országgyűlésen: valósággal eszem az aranyat.

Stílus:

nekirúgá magát a töröknek.

A XVI. század küzdő népe szentül hitte, hogy a haza védelmében kitűnt hősök sírján örökké lobogni
fog a temetőzászló s a kései utódok örökké emlegetni fogják azt, amit ők márványba vésettek. Gyarló
hit, hiú remény volt ez. A lobogós kopják hamar elrongyolódtak, az idő vasfoga még a
márványemlékeket is megőrölte. Nem maradt semmi. Nem is akadt senki, aki a múltak emlékeit föl-
fölújította volna. Talán nem is volt kinek. Szó, ami szó, de a hősök korát lejáratták s akik egykoron
tündöklő példával szolgáltak ifjúságunknak, a régi fényüket talán soha vissza nem nyerik. S mégis,
amire senki sem gondolt, elérkezett az idő, mikor föl kell újítanunk a régi honvédők dicső küzdelmeit.
Olyan helyzetbe jutott hazánk (ha nem rosszabba), mint a török világban volt. Régi dicsőségünk
hamujából újra ki kell keresnünk a gyöngyöket.

Mert hadakozás dolgában ő is tudós és bátor vitéz volt, mert a félelmes ő sem ismerte, a halált ő sem
félte. Egy emberöltőn védte Balaton vidékét s kemény harcokat vívott a törökkel Somogy megye
birtokáért. S amíg a karja bírta, a török ott úrnak nem mondhatta magát. Vitézi hírnevét mi sem
mutatja jobban, mint az a körülmény, hogy a szomszéd török urak folyton panaszkodtak reá,
bajviadalokra hívogatták őt s büszke volt az a török fővitéz, aki kopját törhetett véle.
hadviselé s
A buzogány kevesebb szakértelmet igényel mint a kard, de minél nagyobb az erő annál nagyobb a
pusztítás míg a kardhoz kell ügyesség, a kard súlypontja közelebb a markolathoz, a buzogány és
kalapács egész súlya mjadnem a fejnél ami lehúzza a kart
A fejszével nem lehet egyszerűen teljes erővel lesúlytani mert a találatnál meg kell állítani és vissza
kell húzniés körkörösen kell mozgatni hogy megmaradjon a sebesség és a lecsapás után ne kapjon
valaki rögtön találatot, tehát a lecsapásnál azonnal folytatni kell a mozdulatot és aki nem tudja elég
gyorsasággal forgatni azt a csatában legyakják, másrészt meg a balta belaakadhat a csontba (váll,
mellkas koponya) és amíg onnan kihúzza addig legyakják

Falanx: többsoros lándzsás sor, oldalról könnyűgyalogos támogatás amik oldalról az ellenség
lándzsásait megtámadhatják
Lándzsás és kisebb távolságú kard vagy fejsze párosítás amik kiegészíthetik egymást
A kisebb hatótávolságú fejszésnek semmi haszna nagyobb hatótávolságú fegyverek ellen
A falanx annyira erős mint a leggyengébb pontja mert ha valaki elmenekül azzal a körülötte lévőket is
veszélybe sodorja és így áttörhetik a sort
Falanx vs légió: falanx egységes nehezen manőverezntő, légiónál nagyobb a hely a katonák között
könnyebben manőverezhető, légió áttörhet a falanxon és közelharcban jobb a kard; a falanx egy fal, a
légió hagyottt egymás között réseket ahol bevonulhat a maradék csapat

A legjelentősebb támadó jellegű gyalogsággal Svájc rendelkezett, melynek sajátos fejlődése miatt

igazán ki sem alakult a lovagi harcászat, főleg a korai polgárosodás, és a terepviszonyok miatt. A
14. század során a Habsburgok elleni harcokbanviszont tökélyre fejlesztették a gyalogság
alkalmazását. A svájciak három, külön manőverező, több ezer fős zárt  négyszögbe tömörültek, a
külső sorokban a 6-8 méteres pikával felszerelt katonák a lovasságot tartották távol, és e védelem
mögött a nyílpuskások valamint a közelharcra felfegyverkezett alabárdosok várták a kedvező
alkalmat. Sőt, ők már nem csak visszaverték a lovasság támadását, hanem maguk mentek a
dolgok elébe, és ezen a módon számtalanszor ronggyá verték a Habsburgok lovagjait.

Spears began to lose fashion among the infantry in the 14th. Century, being replaced by pole weapons which combined the
thrusting properties of the spear with the cutting properties of the axe, such as the halberd Where spears were retained they
grew in length, eventually evolving into pikes which would be a dominant infantry weapon in he 16th. and 17th. centuries

Cavalry spears were originally the same as infantry spears and were often used with two hands or held with one hand
overhead. In the 11th. Century, after the adoption of stirrups and a high-cantled saddle, the spear became a more powerful
weapon. A mounted knight would secure the lance by holding with one hand and tucking it under the armpit (the couched lance
technique). This allowed all the momentum of the horse and knight to be focused on the weapon's tip whilst still retaining
accuracy and control. This use of the spear spurred the development of the lance as a distinct weapon which was perfected in
the medieval sport of jousting.

In the 14th century, tactical developments meant that knights and men-at-arms often fought on foot. This led to the practice of
shortening the lance to about 5 ft. (1.5m.) to make it more manageable. As dismounting became commonplace, specialist pole
weapons such as the pollaxe were adopted by knights and this practice ceased

The development of both the long, two handed pike and gunpowder in renaissance Europe saw an ever increasing focus on
integrated infantry tactics. Infantry not armed with these weapons carried variations on the pole-arm, including the halberd and
the bill. Ultimately, the spear proper was rendered obsolete on the battlefield.

At the start of the Renaissance, cavalry were still predominantly lance armed; gendarmes with the heavy knightly lance and
lighter cavalry with a variety of lighter lances. By the 1540s, however, pistol-armed cavalry called reiters were beginning to make
their mark. Cavalry armed with pistols and other lighter firearms, along with a sword, had virtually replaced lance armed cavalry
in Western Europe by the beginning of the 17th. Century, though the lance persisted in Eastern Europe, from whence it was
reintroduced into the European mainstream in the 19th. Century.
Dszidás: lovakon, lancier, lándzsa

–––––––––––––––––––––-

Végül az 1481–1489. évi osztrák háborúban alkalmazott seregrészek összetétele és

létszáma oly gyakran változott, hogy azokról biztos számszerű adatok nem is
maradtak fenn. Ebben a felette hosszúra nyúló hadjáratban gyakran előfordult, hogy
az ott alkalmazott fekete sereg kiegészítésére, erősbítésére főleg a délvidéki
hadsereg-csoportból mindig újabb és újabb hadakat kellett felrendelni. Ilyenkor
azonban a király a különböző nemzetiségű hadakat soha sem keverte össze, hanem
azokat mindig egymás mellett alkalmazta.  A hadaknak nemzetiségek szerint külön
[23]

csoportokban való meghagyása minden esetre célszerűnak mondható. Helyesen

jegyzi meg e tekintetben egyik kiváló írónk, hogy: „A hadtestek nemzeti jellegének
megóvása katonailag is indokoltnak volt mondható, mert eltekintve attól, hogy így
a parancsadás könnyítve lőn, a nemes versengésnek is tápot adott és én ennek részt
tulajdonítok abban, hogy mind a három hadtestről egyaránt vitéz tetteket sorol fel a
történelem.“ [24]

Mátyás seregének felfegyverzése és felszerelése elsőrendű volt. E tekintetben a

fekete sereg osztagai különösen kitűnhettek. Ennek emberei alighanem valamiféle
egyenruhát is viselhettek.  Nincs kizárva, hogy ennek a ruházatnak sötét színe is
[25]

hozzájárulhatott a „fekete sereg“ elnevezés általános elterjedéséhez.

[26]

Hogy fegyelem és kiképzés tekintetében Mátyás mindenkori hadai igen magas

fokon állottak, azt a hadműveletek leírása folyamán gyakran volt alkalmunk
kiemelni.
Mátyás a skorpió-, vagyis félköralakot alighanem azért használta hadseregének
csatarendbe való állításánál, hogy ezáltal már eleve előkészítse és biztosítsa az
ellenségnek mindkét oldalon való átkarolását. Tudjuk, hogy a husziták
szekérváraikat sokszor támadólagos szellemben is alkalmazták; hogy
vajjon Mátyás is gyakorolta-e ezt a támadólagos alapra fektetett harcszekér-
taktikát, erre nézve nincsenek támpontjaink, de a fenti schottwieni szemlekép
éppenséggel nem zárja ki, sőt inkább valószinűvé teszi azt, főleg, ha meggondoljuk,
hogy az ő fekete seregének zömét morvák és csehek, tehát igazi huszita-utódok
alkották.

Egyébként Mátyás harcfelállításához és harcmódjához még a következő

megjegyzéseket fűzhetjük. Hogy harchoz felállított egész seregét a paizsosok és
páncélosok gyűrűjével vette körül, az minden esetre eredeti, hogy ne mondjuk
bizarr gondolat volt tőle. Vajjon ez a paizs-koszorú tényleg úgy megvédte-e a
benne levő csapatokat, mint hogyha azok sáncokkal és egyéb erődítésekkel lettek
volna körülvéve, az kizárva nincs, de nem valószínű. Arra minden esetre jó volt ez
a paizs-koszorú, hogy a benne levő csapatok biztonságérzését fokozza. A
szövegezésből arra is lehet következtetni, hogy ellenséges támadás esetén a
paizsosok támogatására nyomban ott termett a veszélyeztetett helyen egy megfelelő
nehéz gyalogsági osztag, mely a paizsosokkal együtt erős falat képezve, inkább
agyonvágatta, agyontapostatta magát, de kijelölt helyét el nem hagyta. Hasonlóan
viselkedtek a nehézlovasok is. Ezekről is azt mondja a krónika, hogy vaspáncélba
burkolva, eleven fal gyanánt fogta fel az ellenség rohamait. Az ekként kifejezésre
jutott kívánalom világosan amellett szól, hogy ennél Mátyásnak a janicsárok
rendeltetése lebegett szemei előtt, akiknek szintén ez volt a főrendeltetésük és
parancsuk. A különbség csak abban áll, hogy amit a szultánok csak a janicsároktól,
mint gyalogcsapatoktól vártak, hogy t. i. helyben állva fal módjára álljanak ellen az
ellenség minden támadásának és erőlködésének, ezt a kívánalmat Mátyás nehéz
fegyverzetű gyalogságán kívül nehéz fegyverzetű lovasságára is kiterjesztette s
így Istvánffy nézetem szerint teljes joggal írhatta, hogy Mátyás fekete seregét a
janicsárok mintájára szervezte meg. [29]

A könnyű lovasság, vagyis a huszárok a paizsosok alkotta biztonsági gyűrűből

kitörve, mint elsők csapnak rá az ellenségre, azt folyton nyugtalanítják, de nagyobb
erő elől rögtön kitérnek, majd a nehéz lovasság mögé húzódnak és amidőn a
pillanat a támadásra újból kedvezővé válik, nyomban ismét előretörnek és
váratlanul csapnak az azt nem is sejtő ellenségre. Hasonló magatartást ír
elő Mátyás könnyű fegyverzetű, tehát kopjás, lándzsás gyalogságának is.  A harc [30]

bevezetésénél a könnyű lovasságot és gyalogságot a puskás gyalogság tőle

telhetőleg támogatja. Az ezt követő döntő harcban a nehéz lovasság és a nehéz és
könnyű fegyverzetű gyalogság játszotta a főszerepet, majd döntés után az
üldözésnél, illetve visszavonulásnál ismét a könnyű lovasság jutott előtérbe.

Körülbelül ez volt a séma a sereg csatarendbe állítására és harctevékenységére

támadásnál és védelemnél egyaránt, mivel abban az időben e két harcformát még
nem különböztették meg egymástól annyira, mint ahogyan az később, a
lőfegyvertechnika tökéletesebb kialakulása folytán szükségszerűen szokássá vált.

A Haugwitz János által Jauernál, illetve a thomaswaldei csatában alkalmazott és a

253. oldalon leírt csatarend ugyancsak egy tömör, több harcvonalas alakzat képét
mutatja, azonban hadiszekerek alkalmazása nélkül, holott az ellenfélnél a védelem
súlypontja a sereget körülvevő hadiszekerekre volt alapítva; azonkívül feltünő,
hogy míg Mátyás nehéz fegyverzetű csapatjait az első harcvonalakba osztotta
be, Haugwitz nehéz zsoldosait utolsóknak hagyta, úgy hogy azok úgyszólván részt
sem vettek a csata eldöntésében.

Erődített helyek megtámadásánál és várak ostrománál természetesen más volt az eljárás. Itt elsőnek
a könnyű lovasság lépett fel harctényező gyanánt, majd a puskásoknak jutott egy kíválóan fontos
szerep  s aztán bekövetkezett a tüzérségnek és az ostromgépeknek néha hetekig, hónapokig, sőt
[31]

évekig tartó, a többi fegyvernemek időközönkénti rohamával kapcsolatos nehéz munkája. A várvívás
volt ugyanis az e korbeli hadviselésnek egyik leggyengébb oldala. Ez pedig főleg a tűzérségi
fegyvernem még nem eléggé fejlett voltának tulajdonítható. Elismeri ezt maga a király is, amidőn az
apósához írt levelében különféle ostromgépeit sokkal hatásosabbaknak mondja tűzérségénél.

In medieval times, in truth, all armies were mixed units. An army of pure knights could win many
battles but hold no lands nor take any castle. Pure swordsmen would get chewed by Lancers. And pure
spearmen were cut through by heavy swordsmen. Bows require walls (of stone or pikes or armored
men) to be effective. Thus, all armies presented different mixes, but the spearmen always were the
largest unit. Numbers have a quality of their own, and when you need to defend conquered land,
overwhelm a lesser enemy or hold the line, you better have many bodies to throw. As you see, it's not a
very glamorous role, but a needed one.

However, both sides usually had plenty of spears to throw at each other, so Glory instead came to those
that made a difference in battles: Swordsmen cutting through enemy spears, Bowmen raining death,
and Knights charging into history. These last, for their cost and the shock they delivered, were where
the Lords usually took part of. And that's why when you think in the medieval time, you picture
swordsmen (a knight dismounted is a swordsman after all) in armor taking the field.

Later on, as the armored knights became more common and more armored, pikes were used once
more to stop them, but they rarely left home without crossbows (later arquebusiers) and swordsmen
guarding their flanks. That was the trick of the Spanish Tercio (tercio as in trio of weapons in use) and
the Swiss Phalanx, armies which had the correct amount of discipline and mix of weapons to make
medieval armies obsolete.

****************

A legjelentősebb támadó jellegű gyalogsággal Svájc rendelkezett, melynek sajátos fejlődése miatt

igazán ki sem alakult a lovagi harcászat, főleg a korai polgárosodás, és a terepviszonyok miatt. A
14. század során a Habsburgok elleni harcokbanviszont tökélyre fejlesztették a gyalogság
alkalmazását. A svájciak három, külön manőverező, több ezer fős zárt  négyszögbe tömörültek, a
külső sorokban a 6-8 méteres pikával felszerelt katonák a lovasságot tartották távol, és e védelem
mögött a nyílpuskások valamint a közelharcra felfegyverkezett alabárdosok várták a kedvező
alkalmat. Sőt, ők már nem csak visszaverték a lovasság támadását, hanem maguk mentek a
dolgok elébe, és ezen a módon számtalanszor ronggyá verték a Habsburgok lovagjait. A rokon
blogban megénekelt terciók és az itt megéneklendő landsknechtek példaképei is a
helvétek voltak, akik ebben a felállásban 16. század elejéig verhetetlennek bizonyultak.
A legmagasabb szintű egység a regiment (ezred), 3-7000 fős
létszámmal. Ez a Fähnleinokból (“zászlócska”, zászlóalj,  máshol ezt
nevezik kompániának) áll, a Frundsberg-féle felállásban 18 tesz ki egy

regimentet. A Fähnlein ekkor 380 fős, de később ez is

változott 200-500 fő között. A legkisebb egység a Rotte (szakasz), 8-12
főnyi landsknecht alkotja. Egy regiment élén az Obrist (a későbbi Oberst,
vagyis ezredes áll), míg a Fähnleinokat egy-egy Hauptmann (jobbra
lovon) parancsnokolta, végül a szakaszt a Rottenmeister. (Igen, később
az SS nevezte a szakaszait Truppe helyett Rotte-nak). A Hauptmannokat
segíti egy Locotenens (hagnagy), egyFeldwebel (őrmester) és
két Gemeinwebel (a feladatuk a harcban az őrmester segítése az alakzat
tartásában, csak erre vagy harminc vezényszót tudtak rikkantani a
dallamos-búgó német nyelven).
 
Az Obrist és a Hauptmann mellett külön “Staat”, azaz Stab működött. Ide
a hadseregek egyéb kötelező kisegítői tartoznak: orvos, tolmács, írnok,
szakács, a Fouriernek nevezett hadtápos, és a pap. A főtiszteknek külön
testőrsége (Trabanten), szolgái, lovásza volt. Regiment-szinten működött
a hadbíróság, a táborverést vezető szállásmester, a tábori kasszát
kezelő Pfennigmeister, és aProvost által vezetett tábori rendészet és
tűzoltóság. Ő őrködött a táborban a szerencsejátékra az és ivászatra
vonatkozó szabályok betartása felett, ellenőrizte a kereskedelmet,
gondoskodott az elítéltek őrzéséről. Mind a regimentnek, mind a
Fähnleinnak voltak zászlóvivői, dobosai, furulyásai.

A harcmodor eleinte a svájci mintát követte, pár különbséggel. A taktikai

alapegység nem a sokezres négyszög volt, hanem a kis Fähnlein, amely
önállóan, de más csapattestekhez alkalmazkodva is mozgatható volt, így
tetszőlegesen variálhatták egy-egy ütközetben az aktuális erő-, terep- és
egyéb viszonyokhoz igazodóan a csapatok elhelyezkedését. A
négyszögalakzat persze gyakori, de nem kizárólagos, variálhatták a
négyszögek méretét és számát, egyszóval rugalmasabbak voltak a
svájciaknál. Lényeges különbség, hogy Európában - a spanyolok mellett
elsőként - tűzfegyvereknek is jelentős szerepet szántak, ráadásul egyre
nagyobb arányban, míg a svájciak erre többnyire nem voltak hajlandók.
További sajátosság a landsknechteknél, hogy a fő erők elé – szemben a
terciókkal - nem csak puskásokat helyeztek ki, hanem alabárdosokat és
főleg kétkezes karddal küzdőket is, akik – büntetésből vagy extra pénzért
– elsőként rohanták meg az ellenséget, megbontandó az ellenség
lándzsásainak sorfalát. Ők a vörös színűBlutfahne (kb. véres zászló) alatt
indultak harcba, és túlélési esélyeiket kifejezendő "az elveszett csapat"
névvel illették őket. Ez után indult a főerő, a pikások fedezte puskások
sortüzeivel, végül a pikások fala mögött várakozó alabárdosok, és az
egyéb közelharcos fegyveresek rohama következett. Esetleges
visszavonuláskor a még megmaradt kamikázék dolga volt fedezni a
fegyelmezett hátrálást. A terciók sikere láttán azonban hamarosan
teljesen átvették a spanyolok rendszerét is, pontosabban azt is tudták, ha
arra volt szükség.
 

I would offer that it depends on the mix of fighters involved. You would have two handed swordsmen, buckler
and swordsmen, pikemen, arquebusmen, maybe some archers/crossbowmen and artillery with Cavalry waited
nearby. Pikes need the other guys for protection. I consider Pikes the base you maneuver around. They are slow
and can't move over rough ground easily. They can stand up to the pistol armed Cavalry carrying out Caracole
tactics. 
Lansdsknecht liked to mix some two handed swordsmen in their Pike Formations. These guys could lop the blade
off the other sides pikes and then they are armed with sticks!

Yes the sword and buckler infantry have a looser formation by nature of the space needed to wield their
weapons. However since they are so much more mobile and offensive, they can initiate the attack, while the
pikemen hope to land a thrust while the swordsmen attack. The tactic I believe was to have another unit of
pikemen or polearmed men tie up the other pikemen, while the sword buckler infantry would maneuver around
their flanks attack.

*****************************************

A középkori Magyar Királyságban használatos mértékegységek

==========================================================

1. Hosszmértékek
----------------

(*: "királyi", pontosan meghatározott mértékegységek)

ujj (digitus) = 1/4 tenyér = 1/10 arasz = 1/16 láb = kb. 1.9 - 2 cm

(királyi ujj = 1.95 cm lenne, de nem volt leírva)

hüvelyk v. nagyujj = 1/12 láb = 2.63 cm körül

(nyugati hatásra jelenik meg, nálunk viszonylag ritka)

tenyér (palmus minor) = 4 ujj = 1/4 láb = kb. 7.5 - 8 cm

(négy ujj, a hüvelyk nélkül)

kisarasz = 8 ujj = 2 tenyér = 1/2 láb = kb. 15 - 16 cm

(palmus major: nagy tenyér, a hüvelyk- ill. mutatóujj közötti távolság)

arasz = 10 ujj = 2.5 tenyér = kb. 18 - 20 cm

(a hüvelyk- ill. kisujj közötti távolság)

* királyi arasz = 19.53 cm

láb (pes) = 16 ujj = 12 hüvelyk = 4 tenyér = kb. 30 - 32 cm

* királyi láb = 31.26 cm

sing = 1.5 láb = kb. 45 cm

(könyök, alkar: a könyöktõl az ujjvégekig, de lehet a rõf neve is)

rõf = 2 láb = 24 hüvelyk = 32 ujj = kb. 60 - 65 cm

(kar hossza, a sing sokszor ugyanezt jelentette)

(rõf, mint késõbbi textilmérték: kb. 70 - 78 cm)

(brachium, cubitus: rõf vagy sing értelemben használták, de ritkábban

jelenthet (nyugat-európai) öl mértékegységet is.)

fél lépés (gradus) = 2.5 láb = kb. 75 cm (ritka)

lépés (passus) = 5 láb = kb. 1.5 m

* királyi lépés (passus) = 5 láb = 1.56 m 

öl = 3 rõf = 6 láb = kb. 1.8 - 2 m

(nyugat-európai minta, kitárt karok hossza az ujjvégekig, a Magyar Kir. területén usualis = "szokásos"
v. communis = "közönséges" ölként ismert)

magyar erdõöl = kb. 2.2 - 2.5 m

("eredõ" azaz felemelt karú ember magassága, kizárólagos magyar mérték, semmi köze az erdõhöz,
bár úgy nevezték.)

bányaöl = 1.75 (Nagybánya, Erdély) - 2.02 (Selmec) m között

* királyi öl = 5 rõf = 10 királyi láb = 16 arasz = 3.126 m

(A királyi öl etalonját Székesfehérváron õrizték a középkorban, a többi "hivatalos" magyar
hosszmérték ebbõl számolható.)

stadion = 125 passus = kb. 185 - 200 m

mérföld = 1000 passus = kb. 1500 m (ókori maradvány)

magyar mérföld = 1.1 - 1.2 ónémet Meile = kb. 8000 m

A középkorban sokáig élõ rendelkezés szerint azonos napon két mérföldes (kb. 16-17 km) körzeten
belül csak egy vásár tartható! A vásárokat úgy idõzítették, hogy a kereskedõ odaérjen a következõre.

Vasárnap nincs vásár, a fejlõdõ keresztény vallásnak már nincs szüksége a hetipiac vonzerejére, sõt
az "versenytársa" lett a szertartásnak, így betiltották a "vásárnapi" hetivásárt. Az állandó árusítóhelyek
egy ideig mûködtek (a kereskedõk eleinte zömmel zsidók és moszlimok), de miután a keresztények az
üzleti életben is többségbe kerültek, a mise idejére a boltok, mûhelyek is bezártak.

"Szabványos" hosszmértékek, 1600-as évek után:

----------------------------------------------

magyar mérföld = 8353,6 m

bécsi mérföld = 4000 bécsi öl = 7585,92 m
bécsi öl = 6 bécsi láb = 1,89648 m
bécsi láb = 12 bécsi hüvelyk = 0,31608 m
bécsi hüvelyk = 2,634 cm
bécsi rõf = 0,777 m

2. Területmértékek
------------------

hold = eredetileg egy munkanap alatt egy ekével felszántható terület, a körülményektõl függõen
erõsen változott
* királyi hold = 12x72 királyi öl = 8443 m2 = 0.8443 hektár

telek: eredeti jelentése "trágyázott föld".

telek = 20 - 40 királyi hold, a termõképességtõl függõen

(A faluban a közösbõl egy családra osztott föld. Kiscsalád, 3-8 lélek.)

ekealja = eredetileg egy (gazdasági) év alatt egy ekével mûvelhetõ föld, a körülményektõl függõen
erõsen változott.

ekealja = elõírtan 110-150 királyi hold (koronként, helyenként változó)

ekealja: ténylegesen 1-5 telek, 30-150 hold. Általában 3-5 földmûves család közösen használt egy 6-
10 ökör által húzott nehézekét (eketársulás).

Egy "hivatásos" lovasíjász harcost 3-6 család állít ki, a sajátján kívül kb. 2-5 "szolgáló" család.
Jellemzõ az 1:3 harcos/szolgáló arány. Ahogy "nehezedik" a felszerelés, egyre több szolgáló család
kellene. Aki nem képes fedezni fegyverzete költségeit, maga is szolga lesz. Aki harcos marad, annak
egyre jobban ki KELL emelkednie gazdaságilag.

kapaalja = a holdhoz hasonló mértékegység volt.

1 kapaalja szõlõföld: 1 kapás által 1 nap alatt mûvelhetõ szõlõterület.

"Szabványos" területmértékek, 1600-as évek után:

------------------------------------------------