ROBERT LUDLUM – GAYLE LYNDS

A HÁDÉSZ-FAKTOR

K·Ö·N·Y·V·E·K
 A mű eredeti címe: The Hades factor
Copyright © 2000 by Myn Pyn LLC.
Minden jog fenntartva!

Fordította: Fazekas László

Címlapterv: Cséve Gábor

Hungarian translation: © I.P.C. Könyvek Kft. 2000.

 Köszönetnyilvánítás

A könyv írása közben Stuart C.

Feinstein végtelen
nagylelkűséggel osztotta meg
velem a sejtekről és vírusokról,
antigénekről és antitestekről
szerzett kivételes tudását. Dr.
Feinstein a Santa Barbara-i
Kalifornia Egyetem molekuláris,
sejt- és fejlődéstani tanszékének
professzora, egyben vezetője,
valamint az Idegélettani
Kutatóintézet társigazgatója.
 Előszó

Október 10., péntek 19:14

Boston, Massachusetts
Remegő kezében összegyűrt egydollárost szorongatva, Mario Dublin
végigbotladozott a forgalmas belvárosi utcán. A hajléktalan csavargó a
határozott úti céllal rendelkező ember elszántságával bicegett a tömegben,
és menet közben szabad kezével többször is a fejéhez kapott. Egy olcsó
drogériába tért be, amelynek a kirakatát árleszállítást hirdető cédulákkal
ragasztották tele.
Reszketve a pultnak támaszkodott, és odaszólt az eladónak: – Advilt!
Az Aszpirin kikészíti a gyomrom. Advilt adjon!
A fehérköpenyes ajakbiggyesztve, megvetően mérte végig a katonai
egyenruhára emlékeztető, tépett rongyokba bugyolált, borotválatlan alakot.
Az üzlet azonban üzlet – a háta mögötti, fájdalomcsillapítókkal teli polcra
nyúlt, és leemelt egy dobozzal a legkisebb kiszerelésű Advilból. – Még
három dollár! – közölte.
Dublin elengedte az egydollárost, és a dobozért nyúlt.
Az eladó fürgébb volt, és időben visszahúzta.
– Süket vagy, haver? – kérdezte. – Még három dollárt adjál! Hitelbe
nem árulunk.
– Nincs több, és szétmegy a fejem! – Dublin meglepő fürgeséggel
magához ragadta a dobozt.
Az eladó megpróbálta visszaszerezni, de a csavargó makacsul szorította.
Dulakodás közben levertek egy nyalókával teli üveget és egy vitamin-
gyártótól reklámcélra kapott állványt.
– Hagyja, Eddie! – kiabálta valahonnan a hátsó helyiségből a gyógysze-
rész, és a telefonért nyúlt. – Hadd vigye!
Miközben tárcsázott, az eladó elengedte a dobozt.
Dublin reszkető ujjakkal felbontotta, letépte az üvegről a záró
műanyagszalagot, és a tenyerébe öntötte a tablettákat. A sietségtől néhány
a padlóra esett. A tenyerében lévőket a szájába öntötte, megpróbálta
mindet egyszerre lenyelni, és közben a fájdalomtól elgyöngülve a drogéria
kövére hanyatlott. Arcvonásait görcs torzította el, tenyerét a halántékára
szorította, és zokogni kezdett.
Pár perccel később rendőrautó fékezett csikorogva az üzlet előtt. A
gyógyszerész az éles hangra felkapta a fejét, intett, és a rendőrök be-
mentek. A tulajdonos a padlón összekucorodott Mario Dublinra mutatott,
és magából kikelve rikácsolni kezdett: – Vigyék innen ezt a mocskos
disznót! Nézzék meg, mit művelt a boltommal! Rablótámadás miatt fogom
beperelni!
A rendőrök szinte mechanikusan a gumibotjukért nyúltak – látták a
felfordulást, a szétgurult pirulákat, és érezték az alkoholszagot is.
A fiatalabb Dublin hóna alá nyúlt, és talpra rángatta.
– Oké, Mario! Gyere, járjunk egyet!
A társa Dublin másik karját ragadta meg, és közös erővel a járőrko-
csihoz vezették a semmilyen ellenállást nem tanúsító részeget. A rangidős
kinyitotta az autó hátsó ajtaját, fiatalabb társa pedig rutinból lenyomta az
őrizetes fejét, hogy a kocsi belsejébe irányítsa.
Dublin felüvöltött, és hátra csapva megszabadította magát a lüktető
koponyájára nehezedő kéz érintésétől.
– Kapd el Manny! – kiáltotta a hátratántorodó fiatalabb rendőr.
Mannynek sikerült ugyan megmarkolnia Dublin göncét, de a részeges
nyomorult kiszabadította magát. Egyetlen pillanatra csupán, mert a fiata-
labb rendőr megmarkolta a grabancát, társa pedig – hogy észhez térítse –
ráhúzott a gumibottal. Dublin üvöltve a járdára hanyatlott, és egész
testében rázkódva ide-oda hempergett. A rendőrök elfehéredett arccal,
értetlenül néztek össze.
– De hiszen alig értem hozzá! – tiltakozott a túlzott reakció ellen Manny.
A fiatalabb Dublinért nyúlt, és talpra segítette.
– Jézusom! Csupa tűz a teste!
– Tegyük be a kocsiba!
Megmarkolták a levegőért kapkodó Dublint, és benyomták a járőrkocsi
hátsó ülésére. Manny még a szirénát is bekapcsolta, mielőtt vadul a gázba
taposott, hogy egy alig kocsihosszúságnyi rést kihasználva, bevágódjon a
sűrű esti forgalomba. Alig állt meg a kocsi csikorgó kerekekkel a városi
kórház előtt, rögtön segítségért kiabált.
A társa körberohanta az autót, és felrántotta a Dublin felöli ajtót.
Amikor az ügyeletes orvos és a nővérek futva megérkeztek a
hordággyal, a fiatalabb rendőr a döbbenettől megdermedve bámult a kocsi
hátuljába, ahol Mario Dublin mozdulatlanul feküdt egy hatalmas, az ülést
lucskossá áztató, és a padlóra is lecsorgó vértócsában.
Az orvos mély lélegzetet vett, behajolt az autóba, megfogta a csavargó
pulzusát, néhány másodpercre a mellére tapasztotta a fülét, aztán lemondó
fejcsóválással fölegyenesedett.
– Meghalt.
 – Képtelenség. – Az idősebb rendőr hangja idegesen a magasba röppent:
– Alig értünk hozzá a mocsokhoz! Ezt nem varrhatják a nyakunkba!

Mivel rendőri intézkedés közben elhalálozott személyről volt szó, és a

hivatalos procedúra sok időt vett igénybe, a törvényszéki orvos szakértő
négy órával később kezdhetett csak a néhai Mario Dublin (lakóhelye
ismeretlen) boncolásához a kórház alagsori bonctermében.
Mielőtt az első vágást megtehette volna, az ajtó szélesre tárult, és
harsány kiáltás töltötte be a hófehérre csempézett helyiséget: – Ne nyisd
fel, Walter!
Dr. Walter Pecjic értetlenül pillantott az érkező felé.
– Mi a baj, Andy? – kérdezte.
– Lehet, hogy semmi – válaszolta idegesen dr. Andrew Wilks –, de
zavar az a rengeteg vér a kocsiban. Akut légzőszervi betegek szájából nem
szokott ömleni a vér. Csak egyszer láttam ilyet, békehadtestes koromban,
Afrikában, amikor egy vérzéses lázban szenvedőt segítettem ellátni. Ennél
a fickónál hadirokkant igazolvány volt. Lehet, hogy Szomáliában szolgált,
vagy egy másik afrikai országban.
Dr. Pecjic a felnyitásra váró holttestre nézett, és lassan visszatette a
szikét a tálcára.
– Szólni kellene az igazgatónak – mondta.
– És a járványügyiseknek is – tette hozzá dr. Wilks.
Dr. Pecjic, leplezetlen félelemmel a tekintetében, egyetértőn bólintott.

19:55
Atlanta, Georgia
A középiskola szülőkkel és barátokkal zsúfolásig megtelt előadótermében
akkora volt a csönd, hogy a légy zizzenését is meg lehetett volna hallani. A
reflektorokkal megvilágított színpadon szép tinédzser lány állt a William
Inge Buszmegállójának előadásához tervezett díszlet előterében.
Mozdulatai esetlenek voltak, szövegmondása merev, iskolás.
A nézőtér első sorában ülő testes nőt egyáltalán nem zavarta. Ezüst-
szürke ruhát viselt, amilyet az örömanyák a lányuk esküvőjén, még rózsát
is tűzött rá. Ellágyultan, mosolyogva nézte a lányt, és amikor a jelenet
végén felhangzott az udvarias taps, boldogan, mindenkit megszégyenítő
lelkesedéssel verte össze a tenyerét.
Az előadás végén a helyéről felpattanva ünnepelt, és amikor a többi
néző a kijárat felé indult, ő a színpadhoz vezető ajtóhoz sietett, amelyen át
egyenként, párban, vagy éppen hármasban áramlottak ki a szereplők, hogy
csatlakozzanak a szüleikhez, a barátaikhoz, barátnőikhez. Örültek, mert túl
voltak az iskolai színjátszó kör előadássorozatán, és türelmetlenül várták a
késő éjszakába nyúló bankettet.
– Bárcsak láthatta volna édesapád, Billie Jo! – mondta lelkesen a büszke
anya, miközben a középiskolás szépség fáradtan elhelyezkedett a kocsi
első ülésén.
– Jó lett volna, anyu! Menjünk haza!
– Haza? – kérdezte zavartan a gondos anya archetípusának látszó molett
hölgy.
– Szeretnék ledőlni kicsit. Majd utána elmegyek a bankettre. Rendben?
– Nem tetszik a hangod – a nő aggódó pillantást vetett a lányára, mielőtt
besorolt a forgalomba. Billie Jo már több mint egy hete szipogott,
köhögött, de hallani sem akart arról, hogy lemondja az előadást.
– Csak egy kis megfázás – válaszolta nyűgös, a túl aggodalmas
szülőknek kijáró hangon.
Mire a házukhoz értek, már a szemét dörzsölte, néha felnyögött, az
arcán pedig tűzpiros lázrózsa virult. Anyja kapkodva, idegesen nyitotta ki
az ajtót, és rohant, hogy hívja a 911-et. Azt a választ kapta, hogy hagyja a
lányát a kocsiban, tartsa melegen, és ne engedje mozogni. A mentő három
perccel később megérkezett.
Az Atlanta utcáin szirénázva végigszáguldó kocsiban Billie Jo már
hangosan nyöszörgött, és kapkodva, nehezen vette a levegőt. Anyja a lány
verejtékben úszó arcát törölgette, és időnként kétségbeesve felzokogott.
A kórház sürgősségi osztályán egy nővér megfogta a kezét, és biztatóan
azt mondta:
– Most már jó kezekben van a kislány, Mrs. Pickett! Nem lesz semmi
baj!
Két órával később Billie Jo Pickett szájából ömleni kezdett a vér, és
néhány perccel később meghalt.

17:12
Fort Irwin, Barstow, Kalifornia
A kaliforniai sivatag időjárása október elején legalább olyan kiszámíthatat-
lan, mint egy katonai akadémiáról frissen kikerült alhadnagy parancsai.
Ezen a napon tiszta, verőfényes idő volt, és Phyllis Anderson jó hangulat-
ban látott a vacsora elkészítéséhez a kiképző központ területén álló kelle-
mes, kétszintes házuk jól berendezett konyhájában. Napközben meleg volt,
és a férje, Keith nyugodtan aludt ebéd után. Már két hete megfázással
küszködött, és az asszony remélte, hogy a száraz meleg, a napsütés végre
meggyógyítja.
A konyhaablak előtt, a zöld pázsiton automata öntözőberendezés szórta
a vizet. Phyllis virágai csillogtak az egyenletes permetben, pompázó
színükkel tagadva a csenevész mesquitocserjékkel, jukkával, kaktusszal
tarkított sivatag lélekölő szürkeségét.
Phyllis vidáman dudorászva rakta be a makarónit a mikrosütőbe, közben
éberen figyelte, mikor hallja férje lépteit – az őrnagynak éjszakai
gyakorlatra kellett mennie. Az emeletre vezető lépcső felől a csosszanások,
dübbenések egyértelműen ifjabb Keithre utaltak. Lázban volt, mivel
Phyllis úgy tervezte, hogy ha már a férjének dolgoznia kell, elmennek
moziba a gyerekekkel. Végül is péntek este volt!
– Hagyd abba, Jay-Jay! – kiáltotta.
De tévedett, nem az ifjabb Keith volt az. Éppen csak magára kapott,
rendezetlenül lógó gyakorlóruhában férje tántorgott be a konyhába. Az
arca verejtékben úszott, a kezét a fejéhez szorította, mintha attól félt volna,
hogy szétrobban.
– A kórházba... gyorsan... – nyögte elgyötört hangon.
Az asszony tágra nyílt szemmel figyelte, ahogy az őrnagy a konyha
kövére bukik, és zihálva levegőért kapkod.
Az első megdöbbenés után Phyllis a katonafeleségek gyorsaságával és
határozottságával cselekedett. Átrohant a szomszédba, és az ajtót kopogás
nélkül felrántva, berontott a konyhába.
Paul Novak százados és Judy, a felesége felkapta a fejét.
– Phyllis! – Novak felállt az asztaltól. – Mi történt?
Az őrnagy felesége nem vesztegette az időt fölösleges magyarázko-
dással:
– Segítsen, Paul! Judy, gyere át a gyerekekhez! Gyorsan!
Megpördült, és már rohant is vissza, Novak százados pedig feleségestül
szorosan a nyomában – az igazi katona, ha feladatot kap nem kérdezős-
ködik, hanem cselekszik. Az Anderson-ház konyhájába lépve, gyors
pillantással felmérte a helyzetet.
– Kilenc-tizenegy? – kérdezte a telefonért nyúlva Judy Novak.
– Nincs rá idő! – kiabált rá Novak.
– A kocsihoz! – harsogta Phyllis.
Judy Novak felrohant az emeletre, ahol a két gyerek már javában készü-
lődött az érdekesnek ígérkező estére. Phyllis Anderson és Novak pedig fel-
emelte a levegőért kapkodó őrnagyot. Anderson orrából folyt a vér, félig
önkívületi állapotban volt, beszélni már nem is tudott, csak nyögni. Ami-
lyen gyorsan csak bírtak, a gyepen át az út mentén parkoló gépkocsihoz
futottak vele.
Novak vezetett, Phyllis a hátsó ülésen, a férje mellett ült. Sírással
küszködve a vállára vonta az őrnagy fejét, és szorosan tartotta. Anderson
kíntól elgyötörve, szívszaggatóan nézett rá és levegőért küszködött. Novak
a kürtöt folyamatosan nyomva, vadul keresztülvágtatott a támaszponton.
Az útjába kerülők úgy húzódtak félre, ahogy a páncélos menetoszloppal
találkozó gyalogos század két részre válik. Mire beértek a Weed Army
Community Hospitalbe, Keith Anderson őrnagy elveszítette az eszméletét.
Három órával később halott volt.
Kalifornia államban, ha valaki váratlanul, tisztázatlan ok miatt meghal,
kötelező felboncolni, és mivel ebben az esetben igazán szokatlanok voltak
a körülmények, az őrnagyot rögtön a hullaházba szállították. Amikor a
hadsereg kórboncnoka megnyitotta a mellkast, olyan erővel spriccelt ki a
vér, hogy rá is bőven jutott.
Az orvos halottsápadt lett. Elugrott az asztaltól, lerángatta a gumi-
kesztyűjét, és a boncteremből átrohant az irodájába.
– A Pentagont, a USAMRIID-t! Azonnal! Pokoli sürgős! – ordította a
telefonba.
 ELSŐ RÉSZ

1. fejezet

Október 12., vasárnap, 14:55

London, Anglia
Hideg októberi eső áztatta a Knightsbridge, a Brompton Road és a Sloan
Street hármas kereszteződését, ahonnan személygépkocsik, taxik és
emeletes piros buszok áradata kanyarodott délre, hogy sűrűn meg-megállva
araszoljon a Sloan Square és Chelsea felé. Sem az eső, sem az üzletek és
kormányhivatalok hétvégi zárva tartása nem csökkentette a forgalmat. A
világgazdasági helyzet kedvező volt, a boltok tele áruval, az új Munkáspárt
ügyelt rá, hogy senki hajójának az útjába ne állítson zátonyokat. A turisták
az év minden szakában elárasztották Londont, és a vasárnap délutáni
forgalom csigalassúságú volt.
Jonathan (Jon) Smith amerikai orvos alezredes két megállóval úti célja
előtt türelmetlenül leugrott a lassan haladó régimódi – előreugró
motorházas – 19-es buszról. Az eső szerencsére már alábbhagyott, gyengén
szemerkélt csupán. Smith bemelegítésként magasra emelt lábbal gyors
helyben futást végzett a megállóban, aztán nekilódult, és pillanatokon belül
messze maga mögött hagyta a buszt.
Magas, karcsú, kisportolt testű, korai negyvenes férfi volt, nagyon
kellemes, megnyerő vonásokkal, sötét haját hátrafésülte. Égszínkék szeme
automatikusan, megszokásból sorra vette a gyalogosokat, a járműveket.
Nem volt semmi feltűnő benne, ahogy tweedzakóban, flanelnadrágban,
esőkabátban lazán futott a járdán, a nők mégis rendre megfordultak utána.
Észrevette, hogy megnézik, időnként rájuk is mosolygott, de nem állt meg.
A Wilbraham Place-nél az enyhe szitálást is maga mögött hagyta, és
lendületét visszafogva belépett az előkelő Wilbraham Hotel előcsarnokába
– mindig itt szállt meg, ahányszor a USAMRIID megbízásából orvosi
konferenciára utazott Londonba. A lépcsőfokokat kettesével véve felsietett
első emeleti szobájába, előkapta a bőröndjét, és beletúrt, hogy megkeressen
egy jelentést, amely a Manilában szolgálatot teljesítő amerikai katonák
körében tapasztalt, magas lázzal járó tömeges megbetegedésről szólt.
Megígérte dr. Chandra Uttamnek, az Egészségügyi Világszervezet, a WHO
víruskutatási részlegvezetőjének, hogy ebédszünetben hazaugrik érte, és
elviszi neki.
 Egy halom hanyagul bedobált szennyes fehérnemű alatt találta meg.
Sóhajtott, és meg is mosolyogta magát – nem volt képes megválni terepen
dolgozó, sátorlakó orvos korában belérögzült rossz szokásától.
A jelentést hóna alá csapva sietett vissza a WHO járványügyi
konferenciájára, de mielőtt a kijárathoz ért volna, a portás utánaszólt:
– Ezredes úr! Levele van. Sürgős.
– Levél? – Ki küldhette? Smith dátumjelző órájára nézett. – Vasárnap?
– Küldönc hozta.
Smith hirtelen támadt aggodalommal vette át a borítékot, és türelmet-
lenül felszakította. Rövid üzenet volt benne, fejléc és a feladó címe nélkül.

Smith!
Találkozzunk hétfőn éjfélkor a Rock Creek-parkban, a Pierce-malom
pihenőnél! Sürgős. Ne tudjon róla senki!
B.

Smith mellkasa összeszorult. Egyetlen ember volt csak, aki Smithynek

nevezte, Bill Griffin. Az iowai Council Bluffsban, a Hoover általános isko-
la harmadik osztályában ismerte meg Billt, és azóta testi-lelki jó barátok
voltak. Együtt jártak középiskolába, az Iowai Egyetem alaptagozatára, vé-
gül a Kaliforniai Egyetemre is. Útjaik azután váltak csak szét, hogy Smith
orvosként, Bill pedig pszichológusként diplomát szerzett. Mindketten gyer-
mekkori álmukat váltották valóra azzal, hogy a hadseregnél vállaltak állást
– Bill a katonai hírszerzés munkatársa lett. Több mint tíz éve nem ta-
lálkoztak, de tartották a kapcsolatot, mindig tudták, mi történik a másikkal.
Smith mozdulatlanul állt az elegáns előcsarnokban, és csak bámulta
elképedten a rejtélyes szöveget.
– Valami baj van, uram? – kérdezte udvariasan a portás.
Smith körülnézett. – Semmi. Az égvilágon semmi! Megyek, nehogy
lekéssem a következő szemináriumot.
Esőkabátja zsebébe gyűrte a levelet, és kilépett a kellemetlenül nyirkos
délutánba. Honnan tudta Bill, hogy Londonban van? Ebben a csöndes, nem
túl széles körben ismert hotelben! És miért a nagy titokzatosság, annyira,
hogy gyerekkorukban megszokott nevét használja?
Feladót nem írt a levélre, telefonszámot sem.
A neve kezdőbetűjét biggyesztette csak a végére.
És miért éjfélkor akar találkozni?
Smith szerette egyszerű, hétköznapi embernek képzelni magát, de tudta,
hogy ez meglehetősen távol áll az igazságtól. Pályafutása ékes bizonyíték
volt rá. Diploma után egy darabig tábori kórházakban dolgozott, most
pedig kutatóorvos volt. Egy ideig a katonai titkosszolgálat alkalmazásában
állt, és a hadtestparancsnoksági munka sem volt ismeretlen a számára.
Nyughatatlansága úgy hozzátartozott, mint más emberhez a bőre, annyira
beleivódott a természetébe, hogy már észre sem vette.
Az elmúlt évben azonban olyan boldogságra talált, amely korábban nem
tapasztalt módon célratörővé tette, új, határozott perspektívát adott az
életének, Nemcsak a USAMRIID-nél végzett munkáját élvezte, találta
hallatlanul izgalmasnak, megrögzött agglegény létére még szerelmes is lett.
Valóban szerelmes. Ez már nem a középiskolában, egyetemen, és aztán is
évekig gyakorolt múló, mindig könnyen felejthető kapcsolat volt. Sophia
Russell minden volt számára egy személyben – kolléga, munkatárs, és
lélegzetelállító szőke szépség.
Előfordult, hogy Smith csak azért húzta el a fejét az elektronmikrosz-
kóptól, hogy őt bámulja. Örök, izgalmas rejtély maradt a számára, hogyan
bújhat meg Sophia törékeny szépsége, bája mögött annyi intelligencia,
kőkemény akarat. Már attól is, hogy eszébe jutott, csillapíthatatlan
hiányérzete támadt. A gépe másnap reggel indult Heathrow-ról, és mivel az
időkülönbség miatt maradt elég ideje, úgy tervezte, hazaugrik Marylandbe,
megreggelizik Sophiával, és együtt mennek be a laborba.
És erre megkapta Bill Griffin nyugtalanító üzenetét.
Összes belső riasztócsengője azonnal működésbe lépett, ugyanakkor
kellemes bizsergés vett rajta erőt, izgatta a megmagyarázhatatlan, rejtélyes
levél. Halvány mosollyal nyugtázta, hogy a jelek szerint nem sikerült még
teljesen kinőnie kalandvágyát.
A járda szélén állva, taxit akart fogni, és egyből tervezni kezdett.
A repülőjegyét átcseréli hétfő estére, és úgy érkezik haza, hogy éjfélkor
találkozhasson Billel, határozta el. Túlságosan régi és túlságosan közeli
barátok voltak, semhogy ne teljesítse a kérését. Ez azt jelentette, hogy csak
kedden, egy nap késéssel jelentkezik a munkahelyén, és ettől Kielburger
tábornok, a USAMRIID vezetője paprikavörös lesz dühében. A tábornokot
bosszantotta Smith meglehetősen laza, öntörvényű viselkedése és
munkastílusa.
Semmi baj! Sok mindent kibírt már, ezt is el fogja viselni.
Smith előző nap, kora reggel felhívta Sophiát, hogy hallja a hangját. Be-
szélgetés közben azonban sürgős hívást kapott a lány, és haladéktalanul be
kellett mennie a laborba, hogy azonosítson valamilyen Kaliforniából szár-
mazó vírust. Ez akár tizenhat-huszonnégy óra folyamatos munkát is jelent-
hetett. Ha nagyon későn végez, gondolta Smith, akkor valószínűleg haza
sem megy, hogy – amint tervezte – hétfőn együtt reggelizhessenek. Csaló-
dottan felsóhajtott, és azzal vigasztalta magát, hogy ha Sophia ennyire
elfoglalt, legalább nem ér rá aggódni miatta.
A biztonság kedvéért azért hagy egy üzenetet a rögzítőjükön, figyelmez-
teti, hogy egy nap késéssel érkezik, és akkor nem lesz nyugtalan, gondolta.
Sophia majd eldönti, hogy figyelmezteti-e Kielburger tábornokot, vagy
sem.
A halasztásnak, a kellemetlenségeken kívül volt egy kétségtelen haszna
is – másnak talán elhanyagolható, de számára pótolhatatlanul fontos órákat
nyert. Tom Sberingham, a U. K. Micro-biological Research Establishment
kutatócsoportjának vezetője egy hantavírus elleni vakcina előállításán
dolgozott éppen. Az úti terv módosulásának köszönhetően nemcsak az
előadásán tud részt venni, hanem vacsorázni is meghívhatja. A késő esti
járat indulása előtt lesz ideje, hogy kiszedje Tomból azokat a részleteket is,
amelyeket egyelőre nem akar nyilvánosságra hozni, és kicsikarjon
magának egy Porton Downba szóló meghívást.
Smith a tervvel elégedetten, mosolyra görbülő szájjal átlépett egy jókora
tócsát, beszállt az integetésére megálló taxiba, és megmondta a sofőrnek a
WHO szervezte tanácskozás címét.
Alig dőlt azonban hátra az ülésen, leolvadt arcáról a mosoly. Elővette
Bill Griffin levelét és újból elolvasta, hátha talál benne olyan utalást, amely
első olvasáskor elkerülte a figyelmét. A legérdekesebb az volt a levélben,
ami hiányzott belőle. Miközben többször is átfutotta, homlokán egyre
mélyültek a ráncok. Az együtt töltött évekre gondolt, és megpróbált
rájönni, mi késztette Billt arra, hogy ilyen szokatlan üzenetet küldjön.
Ha akár személyes, akár a USAMRIID-től származó szakmai segítségre
van szüksége, azt hivatalosan is kérhette volna. Az FBI munkatársaként a
USAMRIID igazgatójához kellett volna fordulnia, ha igénybe akarja venni
Smith szolgálatait.
Ha viszont magánügyben keresi, akkor mi értelme a titokzatos-
kodásnak? Megtette volna egy szóbeli üzenet is, telefonszámmal, hogy
visszahívhassa.
Belátva, hogy kérdéseire egyedül nem találja meg a választ, Smith vállat
vont a fűtetlen, hideg taxi hátsó ülésén. Egy dologban mindenesetre biztos
volt – a találkozó, amit a barátja kért, nem hivatalos, sőt, kifejezetten
titkos. Nagyon titkos, ami azt jelenti, hogy Bill az FBI-t és a USAMRIID-
et is ki akarja hagyni belőle. Minden kormányzati szervet... és nyilván arra
számít, hogy ő sem tereli hivatalos útra az ügyet.
 2. fejezet

Október 12., vasárnap, 9.27

Fort Detrick, Maryland
A Nyugat-Maryland erdős dombjai között megbújó kisváros adott otthont
az Egyesült Államok Hadserege Fertőző Betegségekkel Foglalkozó
Kutatóintézetének. A USAMRIID, vagy egyszerűbb nevén az Intézet a
hatvanas években mágnesként vonzotta a felháborodott, erőszaktól sem
visszariadó tüntetőket, lévén a vegyi- és biológiai fegyverek előállításával
és kipróbálásával foglalkozó egyik legfontosabb kormányzati intézmény.
Amikor Nixon elnök 1969-ben utasítást adott a programok leállítására, a
USAMRIID kikerült a reflektorfényből, és visszaváltozott azzá, ami a
nevében is szerepelt: tudományos és gyógyító központtá.
Jött 1989. A rendkívül fertőző Ebola-vírus a virginiai Reston-ban
megtámadta egy külföldről származó főemlősök számára létesített karantén
lakóit. A majmok vészes gyorsasággal pusztultak. A USAMRIID orvosai
és állatorvosai, polgári és katonai alkalmazottak egyaránt a helyszínre
rohantak, hogy elejét vegyék az emberekre is átterjedő, tragikus kimenetelű
járványnak.
Remek munkát végeztek: ahelyett, hogy csupán megfékezték volna
arestoni vírust, bebizonyították, hogy hajszálnyira eltér a Zaire-ban és
Szudánban észlelt Ebola-törzstől, és ami a legfontosabb, az emberre
ártalmatlan. Az izgalmas felfedezés pillanatok alatt országszerte a hírek
élvonalába emelte a USAMRIID tudósait. Fort Detrick neve ismét bekerült
a köztudatba, ezúttal azonban mindenki elismeréssel gondolt rá, az
Egyesült Államok legkiválóbb, orvosi kutatásokkal foglalkozó katonai
intézményeként könyvelte el.
Irodájában ülve dr. Sophia Russell éppen erre az időre gondolt,
megpróbált ösztönzést meríteni belőle, közben türelmetlenül várta, hogy
megcsörrenjen végre a telefon, beszélhessen azzal az emberrel, aki
segítségére lesz – legalábbis ezt remélte – egy súlyos járvánnyal fenyegető
válsághelyzet megoldásában.
Sophiát a sejt- és molekuláris biológiai kutatások elismert szakembere-
ként tartották számon. Fontos eleme volt annak a világméretű fogaskerék-
rendszernek, amelyet Keith Anderson őrnagy halála hozott működésbe.
Négy éve dolgozott a USAMRIID-nél, és miként elődei 1989-ben, ő is egy
ismeretlen vírus előidézte veszélyhelyzet felszámolásán munkálkodott.
Fejlettebb eszközök álltak ugyan a rendelkezésére, mint annak idején
tudóstársainak, de a helyzete ezzel együtt sem volt irigylésre méltó. Erről a
vírusról már bebizonyosodott, hogy halálos: megölte a hadsereg egyik
őrnagyát és két civilt. Nagyjából egy időben, néhány óra leforgása alatt
haltak meg, mindhárman akut légzőszervi megbetegedésben, szakmai
nevén ARDS-ben.
Pusztán az időbeli egybeesés és az ARDS nem lett volna elegendő
ahhoz, hogy izgalmat keltsen a USAMRIID-ben – évente sok millióan
haltak meg világszerte ARDS-ben. De nem fiatal, egészséges emberek,
nem néhány óra leforgása alatt, nem kínzó fejfájás kíséretében, és főleg
nem úgy, hogy a mellüregüket közben elárasztja a vér.
Három eset egyetlen nap leforgása alatt, azonos tünetekkel, az ország
különböző részein – a hadsereg egyik őrnagya Kaliforniában, egy tinédzser
lány Georgiában és egy massachusettsi hajléktalan.
A USAMRIID igazgatója, Calvin Kielburger dandártábornok nem akart
világméretű riadót elrendelni három, csupán előző nap ismertté vált eset
miatt. Utálta a fölösleges felhajtást, meg a gondolatától is irtózott, hogy
beszari alaknak tartsák, pánikkeltéssel vádolják, de ami talán ennél is
nagyobb súllyal esett latba nála: nem akart közösködni egyetlen kiemelt,
országos jelentőségű laboratóriummal sem, és főleg nem a USAMRIID
legnagyobb riválisával, az Atlantában működő Országos Járványügyi
Központtal, a CDC-vel.
A USAMRIID-ben szinte tapinthatóvá vált a feszültség. Sophia –
kutatókból álló kis csapata élén – fáradhatatlanul dolgozott.
Az első vérmintákat vasárnap hajnalban, három órakor kapta meg, és
azonnal a laboratóriumba indult, hogy megvizsgálja őket. A kis öltözőben
meztelenre vetkőzött, levette, a karóráját és a gyűrűt is, amelyet Jon Smith-
től kapott, miután közölte, hogy igen, feleségül megy hozzá. Mosolyogva
nézte, és Jonra gondolt. Arca rég elfeledett, talán soha számon nem tartott
indián ősöket idéző markáns vonásai, melegséget sugárzó, csodálatosan
mélykék szeme – kitörölhetetlenül beleivódott az emlékezetébe. A szeme
ejtette először rabul, többször is eljátszott a gondolattal, milyen volna el-
merülni abban a feneketlennek látszó, sugárzó kékségben. Szerette a férfi
ruganyos, csak saját akaratából megszelídíthető ragadozóéra emlékeztető
mozgását, tetszett, hogy tüzesen, izgatóan szeretkezett, és még rengeteg tu-
lajdonságát találta vonzónak, aminek az lett a vége, hogy megmásíthatat-
lanul, szenvedélyesen beleszeretett.
Akkor is vele beszélt éppen, amikor riasztották az intézetből, és sietve el
kellett búcsúznia.
„Mennem kell, drágám!” szakított félbe egy mondatot. „A laborból
hívtak. Nagyon sürgős.”
„Ilyenkor? Nem várhat reggelig? Aludnod kell.”
„Te ébresztettél fel, ha már elfelejtetted volna”, válaszolta kuncogva.
„Mélyen aludtam, amíg rám nem csörögtél.”
„Tudtam, hogy örülni fogsz neki. Képtelen vagy ellenállni a
csábításnak.”
„Úgy igaz, ahogy mondod”, ismerte be nevetve. „Nappal és éjszaka,
minden percben beszélni szeretnék veled. Veszteség minden perc, amit
Londonban töltesz. Örülök, hogy felébresztettél, és el tudtam ezt
mondani.”
Erre már Jon is elnevette magát. „Én is nagyon szeretlek, drágám”,
mondta, és bár a hangja vidám volt, érezni lehetett rajta, hogy halálosan
komolyan gondolja.
A USAMRIID öltözőjében dr. Sophia Russell nagyot sóhajtott,
behunyta a szemét, erőszakkal kirekesztette gondolataiból Jon Smitht.
Dolgoznia kellett. Sürgős, fontos feladat előtt állt.
Villámgyorsan steril munkaruhába bújt, és – egyelőre mezítláb –
nekiveselkedett a nehezen nyitható ajtónak, amely mögött a külsőnél
alacsonyabb nyomás uralkodott, megakadályozandó a kórokozók kijutását
a második, harmadik és negyedik biológiai biztonsági fokozatú szintről.
Átjutva rajta, keresztülhaladt a szárazzuhany alatt, és belépett abba a
helyiségbe, ahol a gondosan fertőtlenített, hófehér zoknikat tartották.
Felhúzott egyet, és továbbment a harmadik szint öltözőjébe, ahol gumi-
kesztyűt vett, hosszú szárát gondosan le is ragasztotta, hogy hermetikusan
zárva legyen. Ugyanezt a műveletet a zokninál is megismételte, csak
azután bújt bele élénk kék színű, méretre szabott, leginkább az
űrhajósokéra emlékeztető szkafanderébe. Gondosan ellenőrizte, nincs-e
rajta sérülés, leeresztette a sisak légmentesen záródó, átlátszó műanyag
arcvédőjét, behúzta a sisak és a ruha közötti, légmentes csatlakozást
biztosító cipzárt, és a falból kinyúló, világossárga oxigéncsőért nyúlt.
A helyére illesztette, a levegő abban a pillanatban halk szisszenéssel
beáramlott a szkafanderbe, megtöltötte tartályait. Már csaknem készen volt
– lekapcsolta a csövet és nehézkes, esetlen léptekkel, egy acélajtón belépett
a negyedik biztonsági szint zsilipjébe, amelynek zuhanyrózsáiból minden
csírát elpusztító fertőtlenítő folyadék permetezett rá, tetőtől talpig
végigmosta, az űröltözék legkisebb redőjébe is jutott belőle bőven.
Amikor ezzel is megvolt, kinyitotta az utolsó ajtót, és belépett a
negyedik szintre, a „forró zónába”
Most már, ha akar, akkor sem tudott volna sietni. Ahogyan végighaladt
a védekezés különböző fázisain, úgy váltak egyre behatároltabbakká a
lehetőségei, míg végül nem maradt más, csak a jól átgondolt, céltudatos
mozgás. Minél átgondoltabban, célirányosabban mozgott, annál nagyobb
sebességet érhetett el. Ezért aztán ahelyett, hogy a laboratóriumon kívüli
megszokott határozott mozdulattal rántotta volna fel a sárga gumicsizmát,
inkább megfelelő szögbe hajlította, és belecsúsztatta előbb az egyik, aztán
a másik lábát.
Amennyire a mozgásai akadályozó ormótlan védőöltözék engedte, fürge
léptekkel haladt végig a folyosón, a laboratóriuma felé. Menet közben
felhúzott még egy kesztyűt, óvatosan kivette a vér- és szövetmintákat a
hűtőből, és hozzálátott a vírus elkülönítéséhez.
A következő huszonhat órában Sophia enni és aludni is elfelejtett.
Világa teljesen beszűkült, a laboratóriumra koncentrálódott csupán. Semmi
egyébbel nem foglalkozott, csak az elektronmikroszkópban látható kóroko-
zóval. Meglepődött, amikor csapatával eljutottak odáig, hogy előbb az
Ebolát, majd a Marburgot is teljes bizonyossággal kizárják. Amikor meg-
pillantotta – a halálos kimenetelű ARDS-re gondolva –, első ötlete az volt,
hogy ahhoz hasonló hantavírussal van dolguk, amely 1993-ban egy navajo
rezervátumban edzőtáborozó atléták halálát okozta. A USAMRIID mun-
katársai, sok egyéb mellett, a hantavírusok vizsgálatában is szakértőknek
számítottak. Egyik legendás hírű kollégájuknak, Karl Johnsonnak sikerült
először, még a hetvenes években hantavírust izolálnia és azonosítania.
Dr. Sophia Russell úgy döntött, kipróbálja, reagál-e az ismeretlen kóro-
kozó a USAMRIID hantavírus-áldozatoktól vett, a világ legkülönbözőbb
részeiről származó, lefagyasztott vérmintáira. A próba meglepő módon
semmilyen eredményt sem hozott. Más ötlete hirtelen nem lévén PCR-t,
polimer láncreakciót végzett, hogy feltérképezze a vírus DNS-ének egy
szakaszát. Egyetlen hanta víruséra sem emlékeztetett, de minden eshető-
ségre számítva, a későbbi vizsgálatok érdekében felvázolt róla egy előzetes
sémát. Ekkor jutott eszébe ismét Jon és kívánta, – minden addiginál
erősebben –, hogy bár itt lenne, nem Londonban, egy WHO-konferencián.
Elégedetlenül hagyta ott a laboratóriumot – kérdéseire nem kapott
választ. Csoportja tagjait már régen elküldte aludni, most végre maga is
nekilátott a kivetkőzés nehéz, fárasztó procedúrájának. Rétegenként
lehántotta magáról a védőöltözéket, elvégezte a többszöri fertőtlenítést, és
visszaöltözött civilbe.
Négyórás felületes alvás után – ennél több nem is kell, bíztatta magát –
besietett az irodájába, hogy átnézze a jegyzeteit. A többieket, ahogy sorban
felébredtek, visszaküldte a laborba, folytatni az elemzést. A feje fájt, a tor-
ka kegyetlenül ki volt száradva. Kivett egy üveg vizet a hűtőszekrényből,
és visszatért vele az íróasztalához. A szoba falán három bekeretezett fény-
kép lógott – miközben pohár nélkül, csak úgy az üvegből hosszan ivott –
Sophia ezeket nézte. Az első egy éve készült, Jont és őt ábrázolta fürdőru-
hában. Barbadoson. Milyen remekül érezték magukat, első, és eddig egyet-
len közös vakációjukon! A második képen Jon mosolygott egyenruhában,
frissen felvarrt alezredesi rangjelzéssel a váll-lapján. A harmadikon mocs-
kos egyenruhában kórházsátor előtt, valahol az iraki sivatagban egy fekete
hajú, szutykos képű, sugárzóan kék szemű fiatal százados nézett szembe a
kamerával.
Sophiának nagyon hiányzott, már a telefonért nyúlt, hogy felhívja Lon-
donban, de megállt a keze a levegőben. Jont a tábornok küldte el a WHO
konferenciájára, és számára a szolgálati szabályzat volt mindennek az
alfája és omegája. Ragaszkodott ahhoz, hogy beosztottai hajszálpontosan
hajtsák végre az utasításokat, fejezzenek be minden küldetést. Sem egy
nappal előbb, sem egy nappal később. Jonnak a program szerint néhány
órán belül meg kellett érkeznie. Már valószínűleg a gépen ül, gondolta
Sophia, csak éppen ő nem lesz odahaza, hogy várja. Halkan sóhajtott egyet,
és megpróbálta legyűrni a csalódottságot.
Alapos megfontolás után egész életére eljegyezte magát a tudománnyal,
és valahol, menet közben óriási szerencse érte. Soha nem gondolt a férjhez-
menetelre. Azt nem tartotta kizártnak, hogy szerelmes lesz, de hogy férjhez
is menjen? Nem. Kevés olyan férfi akad, aki képes elviselni, hogy a felesé-
ge él-hal a munkájáért. Jon azonban megértette, sőt, kifejezetten izgalmas-
nak találta, hogy elég ránéznie egy sejtre, rögtön képes részletekbe menő-
en, érdekesen beszélni, vitatkozni róla. Cserébe kielégíthetetlen kíváncsisá-
gát adta, ami viszont Sophiára hatott ösztönzően. Mint két gyerek az óvo-
dai zsúron, kedvenc játszótársra találtak egymásban – nemcsak szakmailag,
temperamentumukat tekintve is tökéletesen összeillettek. Szakmájukban és
egymás iránti szeretetükben is egyformán odaadóak, szenvedélyesek
voltak.
Sophia felhőtlenül boldog volt, és tudta, hogy ezt Jonnak köszönheti.
A fejét türelmetlenül megrázva bekapcsolta a számítógépét, hogy újból
átnézze a laboratóriumi jegyzeteket, hátha korábban valami elkerülte a
figyelmét. Egyetlen, kicsit is jelentősnek látszó új momentumra sem
bukkant.
Aztán, ahogy a DNS-elemzés adatait nézegette, és gondolatban sorra
vette a vírus klinikai jellemzőit, hirtelen különös érzése támadt.
Biztos volt abban, hogy valahol már látta a vírust, vagy ha nem azt,
akkor valami hozzá hihetetlenül hasonlót.
Lázasan törte a fejét, emlékei mélyére ásott, amennyire csak tudott,
visszament a múltba.
Semmi nem jutott eszébe mindaddig, amíg bele nem botlott csoportja
egyik tagjának a jelentésébe, amely szerint az új vírusnak esetleg köze
lehet Machupóhoz, ahol Karl Johnson először fedezett fel vérzéses lázat
előidéző kórokozót.
Afrika és az Ebola nem ébresztett benne különösebb gondolatot, de
Bolívia...
Peru!
Első antropológiai terepgyakorlata és...
Victor Tremont.
Igen, így hívták. Biológus volt, gyógyszergyártási szempontból
ígéretesnek tűnő növényeket és talajmintákat gyűjtött... Melyik vállalatnak
is? Gyógyszergyártó cég volt, a neve... Blanchard Pharmaceuticals!
Sophia gyorsan belépett az internetbe, és rákeresett a Blanchardra.
Pillanatok alatt megtalálta, a központja New York államban, Long Lake-
ben volt. A honlapján Victor Tremont is szerepelt mint termelési igazgató.
Sophia a telefonért nyúlt, és a cég központi számát tárcsázta.
Vasárnap délelőtt volt ugyan, de tudta, hogy a nagyvállalatoknál – ne-
hogy egy fontos hívás elvesszen – hétvégén is dolgozik a telefonközpont.
A Blanchardnál is így volt. Élő hang válaszolt, és miután Sophia meg-
mondta, hogy Victor Tremonttal szeretne beszélni, megkérte, hogy várjon.
Türelmetlenül dobolt az íróasztalán, és hallgatta a kagylóból hallatszó
kellemes dallamot.
Végül kapcsolást jelző kattanások és rövid szünet után másik hang szólt
bele a készülékbe. Semleges volt színtelen. Megkérdezte, mi a neve, és
milyen ügyben keresi dr. Tremontot.
– Sophia Russell. Közös perui utunkról akarok beszélni vele.
– Kérem, tartsa a vonalat! – kérte a hang, majd újabb, ezúttal már
rövidebb szünet után közölte: – Kapcsolom Mr. Tremontot.
– Miss Russell? – a férfi nyilván a jegyzetlapon elé tett nevet tanulmá-
nyozta. – Miben segíthetek? – Halkan beszélt, a hangja kellemes volt, de
határozott, érezni lehetett rajta, hogy parancsoláshoz szokott.
– Egész pontosan dr. Russell – válaszolta lágyan, kedvesen Sophia. – A
hangjából ítélve nem emlékszik rám.
– Hogy őszinte legyek, nem, de Perut említette, és arra igen. Ha jól rém-
lik, tizenkét-tizenhárom éve jártam ott. – Fogadta a hívást, hajlandó volt
szóba állni vele, de nem kezdeményezett, ügyelt arra, hogy egyetlen lépést
se tegyen, hátha a telefonáló állást keres, vagy valamilyen beugratásról van
szó.
– Tizenhárom, és én pontosan emlékszem magára – Sophia vigyázott,
hogy a hangja könnyed, természetes legyen. – A Caraibo folyónál találkoz-
tunk – antropológiai terepgyakorlaton voltunk az évfolyamtársaimmal a
Syracuse-ról, maga pedig gyógyszergyártásban hasznosítható anyagokat
gyűjtött. Amiatt a vírus miatt hívom, amelyet egy elszigetelt törzsnél talált.
Annál, amelyiket a többi bennszülött a majomvér népének hívott.
A vonal másik végén, a tágas irodájában ülve Victor Tremont enyhén
összerándult, de amilyen gyorsan jött, olyan hamar el is fojtotta magában a
félelmet. Forgószékét megpördítve a kora délelőtti fényben ezüstösen
csillogó tóra nézett. A túlsó partján sűrű fenyőerdő kúszott fel egybefüggő
szőnyegként a távolban kéklő hegyekre.
Megdöbbentette a telefonáló veszedelmesen pontos emlékezete, de
hamar összeszedte magát, és a karosszékében hintázva, barátságos,
nyugodt hangon válaszolt: – Most már emlékszem! A tudományba
szerelmes, mindenre kíváncsi szőke lány! Antropológus lett?
– Nem. Tettem néhány kitérőt, és végül sejt- és molekuláris biológiából
doktoráltam – válaszolta Sophia. – Ezért is fordulok magához. Fort Det-
rickben, a hadsereg fertőző betegségek kutatásával foglalkozó központjá-
ban dolgozom. Úgy tűnik, hogy a vírus, amelyet éppen vizsgálunk, hasonlít
ahhoz a peruihoz. Ismeretlen típus, fejfájást, lázat és akut légzőszervi
elégtelenséget okoz, amelybe az egyébként egészséges emberek, heves
tüdővérzés kíséretében, néhány óra alatt belehalnak. Mond ez valamit
magának, doktor Tremont?
– Szólítson nyugodtan Victornak! Jól emlékszem, hogy maga Susan...
Sally... valami hasonló?
– Sophia.
– Hát persze! Sophia Russell, Fort Detrick – mondta Tremont olyan
hangon, mintha közben írná. – Örülök, hogy hűséges maradt a tudomány-
hoz. Gyakran eszembe jut, mennyivel jobban tettem volna, ha maradok a
laborban, ahelyett, hogy előreugrom, a tűzvonalba. Mindegy, késő bánat
ebgondolat. – Halkan, kellemesen fölnevetett.
– Emlékszik a vírusra? – kérdezte Sophia.
– Nem. Akárhogy töröm is a fejem. Bizonyára azért felejtettem el, mert
nem sokkal Peru után menedzseri megbízást kaptam, és azóta nem
foglalkozom kutatással. Régen volt, de még emlékszem valamire a
molekuláris biológiából, és annak alapján elég valószínűtlennek tűnik, amit
mond. Nyilván különböző vírusokra gondol, amelyekről az út során
hallottunk. Emlékszem, volt belőlük elég.
Sophia a feltételezéstől indulatosan erősebben szorította füléhez a kagy-
lót. – Nem. Tudom, hogy volt egy bizonyos, a majomvér népétől származó
vírus – jelentette ki határozottan. – Akkor nem figyeltem rá különösebben,
mert még nem sejtettem, hogy biológus leszek, azt pedig végképp nem,
hogy a sejt- és molekuláris biológiánál kötök ki. Ezzel együtt megfogott a
furcsasága, és nem felejtettem el.
– A majomvér népe? Elég furcsán hangzik. Biztosan megjegyeztem
volna ilyen különös törzset.
– Figyeljen ide, dr. Tremont! Kérem! – Sophia hangján most már tisztán
lehetett érezni a türelmetlenséget. – Létfontosságú dologról van szó.
Három olyan vírusfertőzés történt, amely arra a perui esetre emlékeztet. A
bennszülötteknek volt rá gyógymódjuk, és az az esetek majdnem nyolcvan
százalékában bevált – egy bizonyos majomnak a vérét itták. Emlékszem,
éppen ez döbbentette meg, és keltette föl az érdeklődését.
– Ma is megdöbbentene – válaszolta Tremont. Idegesítőnek találta,
hogy a nő hajszálpontosan visszaemlékezik tizenhárom évvel korábbi ese-
ményekre. – Primitív indiánok, akik ismerik egy halálos vírus ellenszerét?
Még csak nem is hallottam róla – hazudta könnyedén, természetes hangon
–, pedig ha valóban úgy lett volna, ahogy mondja, emlékeznék rá. A
kollégáinak mi a véleményük? Néhányan biztosan voltak közülük Peruban.
Sophia csalódottan felsóhajtott. – Először magánál akartam ellenőrizni.
Van éppen elég hamis riasztás, és Peru tényleg régen volt. Ha maga nem
emlékszik... – a hangja elhalkult, nehezen tudta legyűrni a csalódását. –
Biztos vagyok abban, hogy létezett az a vírus. Talán az lenne a legjobb, ha
felhívnám a peruiakat. Nekik biztosan van valamilyen nyilvántartásuk az
indiánok által használt szokatlan gyógymódokról.
– Lehet, hogy fölösleges – válaszolta enyhén megemelt hangon Tre-
mont. – Megőriztem a régi naplóimat, a gyógyszergyártásra alkalmasnak
tűnő anyagokról készített feljegyzéseimet. Lehet, hogy találok bennük
valamit a maga vírusáról.
Sophia azonnal rávetette magát a lehetőségre: – Nagyon hálás lennék,
ha átnézné őket. Lehetőleg rögtön.
– Ajaj! – Tremont elégedetten felnevetett – jól számított, a nő bekapta a
horgot. – Fogalmam sincs, hová tettem őket, lehet, hogy a padláson
vannak, de az is, hogy a pincében. Holnap visszahívom.
– Nagyon köszönöm, Victor, és talán mások is, az egész világ. Holnap,
mihelyt teheti, hívjon fel! Nem is tudja, milyen fontos lehet – válaszolta
Sophia, és rögtön meg is adta a telefonszámát.
 – Azt hiszem, tudom – mondta a téma súlyához illő komolysággal
Tremont. – Holnap az első dolgom lesz, hogy jelentkezzem.
A kagylót helyére rakva a tóra, és a megszokottnál hirtelen közelibbnek
tűnő, fenyegetően az égre tornyosuló hegyekre nézett. Felállt, és elgondol-
kodva az ablakhoz sétált. Közepes testalkatú, magas férfi volt, szembetűnő
arccal, amelynek az idő múlása nemhogy ártott volna, éppen ellenkezőleg,
kifejezetten használt. Az aránytalanul nagy orrú, elálló fülű, sovány,
nyeszlett kamaszból jóképű férfi lett. Ötvenéves korára szedett magára
annyit, hogy alakja vonzó legyen, vonásai karakteresek: Arca markáns
volt, de előkelő, arisztokratikus. Orra tökéletes – egyenes, határozott,
pontosan a jellegzetesen angol arc közepén. Egyenletesen barna bőrével,
dús, őszes hajával mindenütt figyelmet keltett, de tisztában volt azzal, hogy
nem megjelenésének méltósága, vonzereje gyakorolja a legnagyobb hatást
az emberekre, hanem önbizalma. Hatalmat sugárzott, és ennek a kevésbé
magabiztosak nem, vagy csak nagyon nehezen tudtak ellenállni.
Victor Tremont azonban nem indult haza. Távolba meredő szemmel állt
az ablaknál, és próbálta legyűrni az idegeiben felhalmozódó feszültséget.
Sophia Russell. Jézusom! Sophia Russell!
Ki gondolta volna? Először meg sem ismerte a nevet – tulajdonképpen
senkiére sem emlékezett abból a jelentéktelen kis egyetemista csoportból
Russell azonban megjegyezte az övét. Micsoda agy lehet az, amely ilyen
apró részletet is elraktároz? Nyilván fontos volt neki az a tábor. Tremont
elégedetlenül megrázta a fejét. A nő tulajdonképpen nem jelentett igazi
problémát, csupán apró kellemetlenséget. Mégis foglalkoznia kellett vele.
Kinyitotta mesterien faragott íróasztala titkos rekeszét, mobiltelefont vett
elő, és beütött fejből egy számot.
– Tessék – válaszolta egészen enyhe akcentussal egy érzelemmentes,
nyugodt hang.
– Beszélnem kell magával – mondta határozottan Victor Tremont. – Az
irodámban. Tíz perc múlva. – Bontotta a vonalat, visszarakta, a rekeszbe a
telefont, és az asztalon álló irodai készülékért nyúlt. – Muriel? Hívja fel
Caspar tábornokot Washingtonban! – mondta a titkárnőjének.
 3. fejezet

Október 13., hétfő, 9.14

Fort Detrick, Maryland
Hétfőn reggel, amikor a USAMRIID alkalmazottai megérkeztek a munka-
helyükre, gyorsan elterjedt a híre, hogy a hét végén sikertelenül próbáltak
meg azonosítani és izolálni egy új, gyilkos hatású vírust. A sajtó egyelőre
nem harapott rá a történetre, és az igazgatói titkárság szigorú utasításba ad-
ta mindenkinek, hogy semmilyen információval se szolgáljon az újság-
íróknak. Tilos volt riporterekkel beszélni. Azok, akik a laboratóriumban
dolgoztak, és közvetlen közük volt a vizsgálathoz, már előre rettegtek,
hogy mi lesz, ha valami mégis kiszivárog, és megindul ellenük a roham.
A munkának, persze, minden izgalom ellenére, mennie kellett a maga
megszokott módján. Űrlapokat kellett kitölteni, felszerelést karbantartani,
telefonokra válaszolni. A törzsőrmesteri hivatalban Takeda Hideo leveleket
szortírozott mozgatható rostlemez falakkal határolt munkahelyén, és
kezébe került egy közepes méretű, az Egyesült Államok védelmi
minisztériumának logójával ellátott boríték.
Kétszer is elolvasta a levelet, mielőtt a paravánon áthajolva odaszólt
volna a szomszédos kabinban tanyázó kollégájának, Sandra Quinn-nek. –
Áthelyeztek Okinavára – súgta bizalmasra halkított hangon.
– Ne hülyéskedj!
– Pedig már feladtuk – vallotta be vigyorogva Takeda. Miko, a
barátnője Okinaván szolgált.
– Jobb, ha rögtön szólsz a főnöknek – figyelmeztette Sandra. – Be kell
tanítania egy új embert, hogy tudja, hogyan bánjon ezzel a sok szórakozott
professzorral. Nem hiszem, hogy odáig lenne a boldogságtól. Mit szólsz
ehhez a felforduláshoz? Komoly baj lehet, ha mindenki ennyire ideges.
– Ha akarja, meg is dugom, hogy örüljön – fogadkozott vidáman
Takeda.
– Jöjjön inkább a legszörnyűbb rémálom. – A tisztesek riadtan kapták
fel a fejüket a határozott hangra, és az irodája ajtajában álló Helen
Daugherty főtörzsőrmestert pillantották meg. – Lenne szíves idefáradni,
Mr. Takeda? – kérdezte vérfagyasztó udvariassággal. – Vagy óhajtja netán,
hogy előbb félholtra verjem?
Az impozáns megjelenésű, száznyolcvan centiméter magas szőkeség –
olyan vállai voltak, hogy ugyancsak szembetűnő domborulatairól is el tud-
ták vonni a figyelmet – legbájosabb piranha-mosolyával nézett a száz-
hatvanöt centi magas Takedára. Az írnok idegesen lépett ki a rekeszéből.
Tudta, hogy Daughertyhez raportra menni nem életbiztosítás, ahogy az egy
feladatát tökéletesen ellátó főtörzsőrmester esetében el is várható.
– Csukja be az ajtót, és üljön le!
A tisztes egyetlen hang nélkül végrehajtotta a parancsot.
Daugherty tekintete szinte átfúrta a testét. – Mióta tudja, hogy esetleg
áthelyezik, Hideo? – váltott át keresztnévre.
– Az előbb kaptam meg az értesítést. Éppen csak elolvastam.
– Mikor is továbbítottuk a kérvényét... Már majdnem két éve?
– Legalább másfél évvel ezelőtt. Rögtön azután, hogy visszajöttem az
okinavai szabadságomról. Nézze, őrmester, ha még egy darabig itt akar
tartani, én...
Daugherty a fejét rázta. – Úgy tűnik, ha akarnám, sem tehetném –
mondta, és mutatóujjával határozottan rákoppintott egy előtte heverő iratra.
– E-mailen küldték a minisztériumból, nagyjából akkor, amikor maga a
levelet felbontotta. Az utóda már úton van. Koszovóból jön, a hírszerzési
főnökségről. Mikor a levél ideért, már a gépen ült.
– Azt akarja mondani, hogy még ma megérkezik?
Daugherty az íróasztalán álló órára nézett. – Egész pontosan órákon
belül – felelte.
– Ezt nevezem gyorsaságnak!
– Én is – értett egyet Takedával a törzsőrmester. – Még a szokásos
áthelyezési eljárást is lerövidítették. Egyetlen napja van arra, hogy kiürítse
az íróasztalát és a szállását. Holnap reggel már gépen kell ülnie!
– Egy nap?!
– Jobban teszi, ha minél előbb hozzálát a csomagoláshoz. Sok
szerencsét, Hideo! Jó volt magával dolgozni. A jelentésembe is beleírom.
– Igenis, khm, őrmester! És nagyon köszönöm!
Takeda kissé zavartan távozott főnöke irodájából. Daugherty
főtörzsőrmester ceruzáját az ujjai között forgatva, elgondolkodva nézett a
lelkesen kifelé igyekvő katona után. Takeda, ha nehezen is, de uralkodott
magán annyira, hogy ne robbanjon ki belőle a harsány üdvrivalgás. Unta
már, hogy sok ezer kilométer választja el Mikótól, és belefáradt a
USAMRIID állandó, pillanatnyi lazítást is csak nagy ritkán engedélyező
taposómalmába. Sok vészhelyzetet megért már, de ez a legutóbbi az összes
előzőt messze felülmúlta, mindenkit idegessé tett, sőt, sok munkatárs arcán
látszott, hogy kifejezetten fél. Takeda boldog volt, hogy nyúlcipőt húzhat,
és messze maga mögött hagyhatja a központot.
Három órával később, ugyanabban az irodában Adele Schweik tizedes
feszes vigyázzban megállt Daugherty főtörzsőrmester előtt. Merev tartású,
alacsony, sötétbarna, majdnem fekete hajú nő volt, éberen csillogó, szürke
szemekkel. Makulátlan egyenruháján két sorban fértek csak el a sok
országban, különböző bevetésekben szerzett kitüntetéseit jelző szalagok,
köztük az is, amelyet Boszniában kapott.
– Pihenj!
Schweik pillanatnyi késedelem nélkül végrehajtotta a parancsot. –
Köszönöm, főtörzsőrmester!
Daugherty még egyszer elolvasta az áthelyezési parancsot, és anélkül,
hogy a tekintetét fölemelte volna róla, megkérdezte:
– Nem volt ez túl gyors?
– Hónapokkal ezelőtt kértem, hogy helyezzenek át a D. C. körzetébe.
Személyes okokból. Az ezredesem szólt, hogy Detrickben van egy
lehetőség, és azonnal lecsaptam rá.
– A képzettsége alapján nyugodtan megpályázhatott volna egy érdeke-
sebb beosztást is – mondta az iratból felpillantva Daugherty. – Ez unalmas,
csöndes állás. Az egység kicsi, jelentéktelen, ritkán fordul elő, hogy valakit
érdekesebb munkára, mondjuk tengerentúlra vezényelnek.
– Nem foglalkoztam a körülményekkel. Az volt a fontos, hogy
Detrickbe kerüljek.
– Valóban? – A főtörzsőrmester enyhén felvonta a szemöldökét –
Schweik viselkedését hűvösen kiszámítottnak érezte, volt benne valami
rendkívüli fegyelmezettségre utaló vonás. – Akkor, hogy pontosan tudja,
hová került, közlöm, hogy ez itt a USAMRIID, az Egyesült Államok
Fertőző Betegségekkel Foglalkozó Kutatóintézete. Tudományos kutatások
céljából hozták létre, és nálunk az összes tiszt orvos, állatorvos, valamilyen
szakterületre specializálódott tudós. Még civiljeink is vannak. Fegyver,
kiképzés, harcban megszerezhető dicsőség viszont semmi.
– Békés helynek tűnik, főtörzsőrmester! – válaszolta mosolyogva
Schweik. – Jól fog esni Koszovó után. Egyébként abból, amit hallottam
róla, úgy tűnt, hogy a USAMRIID csupa veszedelmes betegséggel
foglalkozik, izgalmas hely.
– Az orvosoknak igen – mondta az állát határozottan felvetve
Daugherty. – Nekünk marad az unalmas irodai rutin. Az a dolgunk, hogy
nyugodt körülményeket biztosítsunk a tudósoknak. A hétvégén volt némi
izgalom. Ne kérdezzen semmit! A részletek nem tartoznak magára. Ha
netán egy újságíró érdeklődik, küldje az információs osztályhoz! Ez
parancs! Quinn mellett fog dolgozni. Mutatkozzon be, helyezkedjen el! Ha
kész, Quinn elmondja, mi a dolga.
Schweik ismét feszes vigyázzba vágta magát. – Értettem, főtörzs-
őrmester!
Daugherty – ceruzáját ismét az ujjai között pörgetve – a becsukódott
ajtót nézte egy darabig, aztán nagyot sóhajtott. Amit új beosztottjának
mondott, nem fedte száz százalékig a valóságot. A USAMRIID-ben
rengeteg volt a rutin, az igaz, de előfordultak váratlan események – mint
például ez is – amelyek következtében hirtelen felborult a rend, az Intézet
olyanná vált, mint egy felbolydult méhkas, még csak nyomokban sem
emlékeztetett fegyelmezett katonai intézményre. Vállat vont – sokkal
furcsább dolgokat is látott már, mint egy váratlan kettős áthelyezés, amely
mindkét érintettet boldoggá teszi. Csöngetett Quinn-nek, kért egy csésze
kávét, és igyekezett minél gyorsabban megfeledkezni a laboratóriumi
válsághelyzetről, a különös áthelyezésekről. Fontosabb dolgai is voltak,
semhogy túl sokat foglalkozzon ilyen ostobaságokkal.

17.32-kor Daugherty főtörzsőrmester bezárta szobája ajtaját, és távozni

készült az üresnek hitt irodából. Csakhogy az iroda ezúttal nem volt üres.
– Ha lehet maradnék még, főtörzsőrmester, hogy átnézzek egypár
dolgot – mondta Schweik, az újonnan hozzájuk vezényelt lány.
– Rendben. Majd szólok a biztonságiaknak. Kapott kulcsot? Remek. Ha
végzett, zárja be az irodát! Nem lesz egyedül; az új vírus egészen lázba
hozta a doktorokat. Páran biztosan bent maradnak éjszakára is. Ha sokáig
nem jönnek rá, micsoda, nehéz lesz velük. Nem szeretik a megoldatlan,
halálos veszéllyel járó rejtélyeket.
– Tudom – válaszolta megértő mosoly kíséretében a kis barna, és
bólintott is hozzá. – Mielőtt elindultam, mondták, hogy nagy a felfordulás
Fort Detrickben.
Daugherty elnevette magát. – Nem tőlem hallotta – mondta, és otthagyta
újdonsült beosztottját.
Magára maradva Schweik tizedes legalább félórán át emlékeztetőket,
útmutatókat olvasgatott, és lelkiismeretesen jegyzetelt is közben. Amikor
megbizonyosodott arról, hogy a főtörzsőrmester nem tér vissza, és a biz-
tonságiak sem néznek be, hogy ellenőrizzék, kinyitotta az első kávészünet-
ben magához vett diplomatatáskáját. Reggel, amikor megérkezett az
Andrews Légitámaszpontra, a kazetta már ott volt a parkolóban várakozó,
személyi használatra kapott gépkocsijában.
A USAMRIID telefonhálózatának rajzát vette elő. A központi elosztó,
amelyben az összes mellék- és kimenő vonal találkozott, az épület alag-
sorában volt. Pontosan megjegyezte, hol helyezkedik el a szekrény, elrakta
a rajzot, gondosan becsukta a táskát, és íróasztalát otthagyva, kilépett a
folyosóra.
Ártatlan, kíváncsi arccal óvatosan körülnézett. A bejáratnál ügyeletet
teljesítő őr se nem látott, se nem hallott, annyira beletemetkezett egy
könyvbe. Schweik mély lélegzetet vett, és az őr háta mögött nesztelenül az
alagsorba vezető ajtóhoz osont.
Megállt várt egy keveset, hogy meggyőződjön arról, teljes a csönd, az őr
nem vette észre. Bár az épületre a legszigorúbb biztonsági előírások
vonatkoztak, a védelem célja elsősorban nem az illetéktelen behatolás
megakadályozása volt, sokkal inkább az, hogy megakadályozzák a halálos
toxinok, vírusok, baktériumok és más veszélyes vizsgálati anyagok
kijutását. Az őrből, bár igen alapos kiképzésen esett át, hiányzott az
állandó éberség, agresszivitás, amely nélkülözhetetlen a szupertitkos
hadianyagok előállításával foglalkozó intézmények védelmét ellátóknál.
Miután meggyőződött, hogy a férfi minden idegszála változatlanul az
érdekes történetre van kihegyezve, Schweik nekiveselkedett az ajtónak, de
az zárva volt hiába húzta teljes erőből, nem tudta kinyitni. Karikára fűzött
kulcsokat vett elő a táskájából, próbálgatni kezdte Őket, és már a harmadik
simán elfordult a zárban. Nesztelen léptekkel osont le a lépcsőn a hatalmas
gépek közé, amelyek fűtötték, vagy ha éppen kellett, hűtötték az épületet,
biztosították a steril levegőt és alacsony nyomást a laboratóriumok
számára, működésben tartották a nagy kapacitású szellőzőrendszert, vizet
és vegyszereket pumpáltak a sterilizáló fürdők zuhanyrózsáiba, és úgy
általában, működtették az egész komplexumot.
Schweik erősen megizzadt, mire sikerült megtalálnia a központi el-
osztót. Táskáját óvatosan a padlóra fektette, és kivett belőle egy drótokkal,
színes csatlakozásokkal, mérőműszerekkel, kapcsolókkal, lehallgatáshoz
szükséges csatlakozásokkal, miniatűr felvevővel teli kisebb tokot.
Este volt, az alagsorban – a csővezetékek és a szellőzőaknák halk mora-
ját leszámítva – teljes csend honolt Schweik ennek ellenére fegyelmezetten
várt, hogy meggyőződjön, senki nem jár a környéken, és közben izgatott
bizsergést érzett. Amikor egészen biztos volt a dolgában, kinyitotta a
kapcsolószekrényt, és munkához látott.

Két órával később, már az irodájában ülve, gondosan ellenőrizte a

telefonját, miniatűr fülhallgatót csatlakoztatott hozzá, felkattintotta az
íróasztal fiókjának a mélyére rejtett kapcsolót és feszülten figyelt.
„...igen, még legalább két órát maradok. Muszáj, szivi, ne haragudj! Ez
a vírus alaposan megizzaszt bennünket. Mindenki ezzel foglalkozik.
Rendben, igyekszem hazaérni, mielőtt a srácok elalszanak.”
Elégedetten, mivel a lehallgató berendezés kitűnően működött, Schweik
kikapcsolta a készüléket, és egy külső számot tárcsázott. A hívásra vála-
szoló férfihang ugyanaz volt, amely előző este megadta neki az utasítást. –
Tessék!
– A szereléssel végeztem – jelentette. – A berendezés minden beszél-
getést rögzít, és csináltam külön kivezetést is, hogy azonnal lássam, ha a
megadott irodák bármelyikéből telefonálnak.
– Nem vette észre senki? Nem gyanakszanak magára?
Schweik büszke volt arra, hogy remek füle van, ismeri az összes nagy
világnyelvet, és még jó néhányat azonkívül. A hang tulajdonosáról hamar
megállapította, hogy tanult ember, és jól beszél, angolul, ha nem is
tökéletesen. Szóhasználata és egészen enyhe akcentusa alapján közel-
keletinek vélte. Nem izraeli, iráni vagy török volt, inkább szíriai, esetleg
libanoni, vagy ami a legvalószínűbbnek látszott, jordániai vagy iraki.
Gondosan elraktározta magában az információt, hogy később,
alkalomadtán utánanézzen.
– Természetesen nem – felelte.
– Nagyszerű! Legyen éber, ne mulasszon el semmit, ami az ismeretlen
vírussal kapcsolatos! Figyelje az összes hívást, amit dr. Russell, Smith
alezredes és Kielburger tábornok irodájából kezdeményeznek, vagy oda fut
be!
Nem tarthat sokáig a megbízatás, mert akkor túl kockázatossá válik,
gondolta. Közvetlen veszély szerencsére nincs. A valódi Adele Schweik
holttestét valószínűleg sosem fogják megtalálni. Rokonai nincsenek, és
barátja is nagyon kevés a hadseregen kívül. Éppen ezért választották ki.
Daugherty főtörzsőrmester viselkedésén azonban érezni lehetett a
gyanakvást, azt, hogy zavarja szokatlanul gyors érkezése. Ha alaposan
utánanéznek, lelepleződhet.
– Meddig maradok itt? – kérdezte.
– Amíg szükséges. Ne tegyen semmit, amivel felhívhatja magára a
figyelmet!
Halk búgás jelezte, hogy bontották a vonalat. Schweik is lerakta a kagy-
lót, és a székében előredőlve folytatta a törzsőrmesteri hivatal működési
rendjét tartalmazó iratok tanulmányozását. Időnként beszélgetések foszlá-
nyai jutottak el hozzá, és folyamatosan figyelte a piros jelzőfényt is, hogy
lássa, nem telefonál-e valaki dr. Russell laboratóriumából. Kíváncsi volt,
mi olyan rendkívül fontos a nőben, de rögtön kényszerítette is magát, hogy
felejtse el, ne foglalkozzon a gondolattal. Úgy érezte, vannak dolgok,
amelyeket jobb, ha nem tud.

4. fejezet

Éjféltájt
Washington, D. C.
A Washingtont kettészelő csodálatos Rock Creek-park egy darabka
hamisítatlan őstermészet a város szívében. A Potomac folyótól a Kennedy
Center közelében kiinduló keskeny, a város északnyugati szegletének felső
részén kiszélesedő erdős patakvölgy ideális hely túrázásra, biciklizésre,
erdei lovaglásra, piknikezésre, és számos történelmi emlékkel is szolgál. A
Pierce-malom, amelynél a Tilden Street keresztül szeli a parkon
végighaladó Beach Drive-ot, egyike ezeknek. Az öreg malmot, akárcsak
sok, a patak mentén sorakozó társát, még a polgárháború előtt építették.
Természetesen hosszú ideje nem működött már. A National Park Service
kezelésében lévő múzeum lett belőle, régmúlt idők sejtelmesnek látszó
tanúja az ezüstös holdfényben.
Bill Griffin, rövid pórázon tartva egy izgatott dobermannt, a malomtól
északnyugatra várakozott, ahol a magas fák árnyékában a legsűrűbbek
voltak a bokrok. Bár éjszakára erősen lehűlt a levegő, Griffin alaposan
megizzadt. Tekintete a malmot és mellette a piknikezőhelyet pásztázta, a
csillogó, fekete szőrű kutya pedig lázasan szimatolt, és ide-oda mozgatta
hegyes, felálló fülét, hogy minél több hangot befoghasson.
Balról, a malom felől közeledő alak bukkant fel. A kutya jóval előbb
meghallotta a léptei alatt szétmorzsolódó, száraz őszi levelek halk nesze-
zését, mint a gazdája, de mihelyt a hangot meghallotta, Griffin levette az
állatról a pórázt. A dobermann izgalomtól remegő izmokkal ülve maradt.
Griffin nem szólt neki, csupán a kezével jelzett.
A kutya fekete lidércként, egyetlen hang nélkül nekilódult, és végig a
nagy fák árnyékában maradva megkerülte a piknikező-helyet.
Griffinnek minden idegszála pattanásig feszült, rettenetesen szeretett
volna rágyújtani. Mögötte, a sűrű aljnövényzetben egy kis állat motozott
idegesítően, a fák közül bagolyhuhogás hallatszott. Sem a hangokról, sem
idegei feszüléséről nem vett tudomást. Kiválóan képzett, kőkemény profi
volt, mozdulatlanul a helyén maradt, és éberen figyelt tovább, Gyorsan,
egyszerre csak kevés levegőt véve lélegzett, nehogy a hideg miatt megder-
medő lehelete elárulja. Tökéletesen uralkodott magán, annak ellenére, hogy
dühös volt és aggódott.
Jonathan Smith alezredes végre kilépett a holdfénybe, és tisztán látható-
vá vált, Griffin még ekkor sem mozdult. Szemben vele, a tisztás túlsó szé-
lén a dobermann láthatatlanul a földhöz lapult, de pontosan tudta, hol van.
Jon Smith néhány lépés után bizonytalanul megtorpant, és az ideges
ember jellegzetes, rekedt suttogásával kérdezte: – Bill?!
Griffin mozdulatlanul állt a helyén, és az éjszakára koncentrált. Éberen
figyelte a parkot átszelő út felől hallatszó zajokat és a város távolabbi, halk
moraját, de nem észlelt semmi szokatlant. A késői órán rajtuk kívül senki
nem járt a házak közé ékelt zöld rezervátumnak ezen a részén. Várt, hátha
a kutyának más a véleménye, de az is elégedett lehetett, mert ott hagyta
megfigyelőhelyét, és nesztelenül folytatta körútját.
Griffin megkönnyebbülten sóhajtott, és kilépett a tisztásra, ahol a hold-
sütötte rész és a fák fekete, tömör árnyéka találkozott. Amikor megszólalt,
a hangja halk volt és sürgető:
– Smithy. Ide!
Jon Smith megfordult, az izmai pattanásig feszültek. Csupán bizony-
talan körvonalú, elmosódott alakot látott a holdfényben. Elindult felé,
közben úgy érezte, hogy teljesen védtelen, kiszolgáltatott, de hogy minek,
arról fogalma sem volt.
– Bill? – kérdezte bizonytalanul. – Te vagy az?
– Talált – válaszolta Griffin, és rögtön visszahúzódott az árnyékba.
Smith követte, közben hatalmasakat pislogott, megpróbált gyorsan al-
kalmazkodni a sötéthez. Amikor végre sikerült, látta, hogy régi barátja szé-
les mosollyal tekint rá. Bill Griffinnek ugyanolyan kerek volt az arca, nyá-
jasak a vonásai, amilyennek emlékezetében megőrizte, de mintha legalább
öt kilót fogyott volna. Járomcsontja karakteresebbé vált, és a válla is erő-
sebbnek tűnt, mivel a felsőteste és a dereka megvékonyodott. Barna haját
változatlanul közepes hosszúságúra növesztette, és ugyanúgy nem tudott
mit kezdeni vele, mint amikor utoljára találkoztak. Mintegy öt centivel ala-
csonyabb volt a száznyolcvan centiméter magas Smithnél – jól megtermett,
erőt sugárzó, masszív férfi.
Smith ugyanakkor tudta, hogy csak akarnia kell, képes szempillantás
alatt észrevehetetlen, hétköznapi fickóvá válni, mintha a gyár futószalagja
mellől érkezett volna, ahol alkatrészeket szerel össze napi nyolcórás,
monoton munkával, vagy éppen a sarki bisztróba tartana, ahol sörözés
közben minden este flipperezni szokott. Villámgyors átalakulásra képes
arca és teste jó szolgálatot tett neki a katonai hírszerzésnél és az FBI-nál,
sikeresen leplezte, hogy a szelíd külső alatt éles ész és vasakarat rejtőzik.
Smith már megszokta, és el is fogadta, hogy gyerekkori barátja olyan,
akár a kaméleon, ezúttal azonban más volt. A holdfényben az iowai
futballista, a nézeteiért, véleményéért mindig határozottan kiállni kész régi
ismerős nézett rá, olyan ember, aki bátornak, tisztességesnek született. Az
igazi Bill Griffin.
– Hello, Smithy! Örülök, hogy újból látlak. Már éppen ideje volt. Hol is
találkoztunk utoljára? Des Moines-ban a Drake Hotelben?
– Igen. A sörözőben, Potosi mellett – válaszolta Jon Smith, de nem
mosolygott, miközben megrázta Griffin kezét. – Furcsa módját választottad
a találkozónak. Mi történt? Gondjaid vannak?
– Úgy is lehet mondani – Griffin hangja változatlanul könnyed volt. –
De ne törődjünk vele! Hogy vagy, Smithy?
– Én remekül! – vakkantotta meglehetősen türelmetlenül Smith. – De
most rólad van szó! Honnan az ördögből tudtad, hogy Londonban vagyok?
– kérdezte, de abban a pillanatban halkan el is kuncogta magát. – Felejtsd
el! Ostoba kérdés volt, hiszen mindig mindent tudsz. Arról mesélj inkább...
– Hallom, nősülni készülsz – vágott a szavába Griffin. – Ráakadtál
valakire, aki képes megszelídíteni a cowboyt? Letelepíteni egy kellemes
kertvárosban, rávenni, hogy gyereket neveljen és füvet nyírjon.
– Azt aztán nem! – felelte vigyorogva Smith. – Sophia is cowboy.
Ugyanolyan szenvedélyes vírusvadász, mint én.
– Így már érthető. Akár lehet is belőle valami. – Griffin bólintott, de
rögtön oldalra nézett, és a tekintete nyugtalan, rettenetesen feszült volt,
akárcsak a körülöttük ólálkodó láthatatlan dobermanné. Mintha arra szá-
mított volna, hogy a nyugodt éjszaka bármelyik pillanatban felrobbanhat,
lángtengerré változhat körülöttük. – Apropó! Boldogultok a vírussal?
– Melyik vírussal? Detrickben annyi van, hogy észben sem lehet tartani
őket.
Bill Griffin továbbra is nagy éberséggel figyelte a park holdfényes és
sötét árnyékba burkolózott részeit. A ruhája alatt felgyülemlő izzadsággal
nem is törődött. – Azzal, amelyiket szombat reggel kaptatok – felelte.
Smith csodálkozva nézett rá. – Kedd óta Londonban voltam. Nyilván te
is tudod. A szentségit! – szitkozódott hangosan. – Ez lehetett az a sürgős
ügy, ami miatt Sophiát elhívták, miközben beszéltünk. Úgy volt, hogy... –
félbehagyta a mondatot, és gondterhelten összeráncolta a homlokát. –
Honnan tudod, hogy Detrick új vírust kapott? Amiatt kerestél? Azt hiszed,
hogy távollétemben is folyamatosan tájékoztattak, képben tartottak, és ki
akarsz szedni belőlem valamit?
 Griffin arca semmit nem árult el, tekintete változatlanul az éjszakát
fürkészte. – Nyugodj meg, Jon! – kérte tökéletesen semleges, fegyelmezett
hangon.
– Nyugodjak meg?! – Smith alig akart hinni a fülének. – Annyira érdek-
li az FBI-t ez a vírus, hogy téged küld a nyakamra? Baromság! Az igazga-
tótok bármikor felhívhatja az enyémet, hogy megkapjon tőle minden infor-
mációt. Bejáratott út, és tökéletesen működik is.
Griffin végre a barátjára nézett. – Már nem dolgozom az FBI-nál –
felelte.
– Nem – Smith az éber szemekbe nézett, de nem tudott kiolvasni
belőlük semmit. A tekintet, akárcsak az arc, tökéletesen üres, kifejezéstelen
volt, emléke sem maradt benne a régi Bill Griffinnek. Smith gyomra
először fájdalmasan összerándult, de aztán heves indulat támadt benne:
katonaként és vírusvadász tudósként kifejlesztett összes érzéke riadót fújt,
dühösen tiltakozott az érthetetlen, természetellenesnek tűnő szituáció ellen.
– Mi olyan különleges ebben az új vírusban? – kérdezte. – És kinek
gyűjtesz információt? Valami mocskos szennylapnak?
– Nem újságnál dolgozom – válaszolta szenvtelenül Griffin.
– Hát akkor? Valamelyik kongresszusi bizottságnak? Annyira le akarják
faragni a kutatási kiadásokat, hogy volt FBI-osokat bérelnek fel adatgyűj-
tésre? – Smith mély lélegzetet vett – idegennek érezte az előtte álló férfit,
annak ellenére, hogy valamikor a legjobb barátjának tartotta. Valami alap-
vetően megváltozott Bill Griffinben, és a változást csak súlyosbította, hogy
semmit nem árult el róla. Szemernyi segítséget sem adott a megértéséhez.
Egy dolog vált csak világossá: gondosan titkolt céljai szolgálatába akarja
állítani egykori barátságukat. Miután mindezt átgondolta, Smith határozot-
tan megrázta a fejét. – Nem, Bill ne is mondd meg, hol dolgozol! Lényeg-
telen. Ha bármit meg akarsz tudni valamelyik hozzánk került vírusról, járd
végig a hivatalos utat! Ne is keress többé, csak akkor, ha kizárólag
barátként akarsz beszélni velem! – Undortól eltelve hátat fordított, és ott
akarta hagyni Griffint.
– Maradj, Smithy! Beszélnem kell veled.
– Menj a francba, Bill! – Jon Smith anélkül, hogy visszanézett volna
határozott léptekkel tovább ment.
Griffin halkan füttyentett. Pillanat alatt megtermett dobermann bukkant
fel a sötétből, hatalmas szökellésekkel Smithhez rohant, és lecövekelve
előtte, fenyegetően morogni kezdett. A holdfényben nedvesen csillogó hó-
fehér fogai ijesztően hegyesnek látszottak, semmi kétséget sem hagytak a
felől, hogy az állat, ha parancsot kap rá, egyetlen harapással képes feltépni
bárkinek a torkát.
Smith megtorpant, hevesen dobogó szívvel figyelte a feszülő inakkal
mozdulatlanul ülő kutyát.
– Sajnálom – Griffin hangja már-már szomorúan csengett. – Az elején
azt kérdezted, van-e valami gond. Van, nem is kicsi, de nem én vagyok
bajban, hanem te.
A kutya halkan, fenyegetően morgott, de meg sem rezzent, és Smith is
mozdulatlan maradt leszámítva az arcát – lekicsinyléssel vegyes utálat
kifejezése jelent meg rajta. – Azt mondod, bajban vagyok? – kérdezte. –
Mesélj!
– Igen. Pontosan azt, Smithy – válaszolta nyugodtan Griffin. – Ennél
többet azonban nem mondhatok. Veszélyben vagy, igazi, komoly veszély-
ben, úgyhogy el kell tűnnöd a városból, minél előbb. Ne menj be a labora-
tóriumba! Ülj fel egy gépre, és...
– Miről beszélsz?! Nagyon jól tudod, hogy sosem tenném. Szó nélkül
hagyjak itt mindent? A szentségit, Bill, hogy mondhatsz ilyet?!
Griffin figyelmen kívül hagyta a heves indulatkitörést, nem reagált rá,
mintha meg sem történt volna. – Hallgass rám! – kérte nyugodt hangon a
barátját – Telefonálj Detrickbe! Mondd meg a tábornoknak, hogy szabad-
ságra van szükséged, hosszú szabadságra! Lehetőleg külföldön. Utazz el,
amilyen gyorsan csak tudsz! Még ma éjjel!
– Nem győztél meg – válaszolta a korábbinál valamivel nyugodtabban
Smith. – Mond el, mi olyan különleges abban a vírusban! Ha azt akarod,
hogy elfogadjam, amit mondasz, indokold meg!
– Az isten szerelmére! – Griffin hangján érezni lehetett, hogy kezdi
elveszíteni a türelmét. – Hát nem érted, hogy segíteni akarok?! Utazz el!
Gyorsan! Vidd a barátnődet is!
Mielőtt befejezhette volna a mondatot, a halkan morgó dobermann
felpattant, és kilencven fokban dél felé fordulva a park egy távoli pontjára
figyelt.
– Látogatók, öreg? – kérdezte halkan Griffin, és gyors mozdulatot tett a
kezével, mire a kutya hangtalanul berohant a fák közé. Gazdája Smithhez
fordult, és valósággal kirobbant belőle az újabb figyelmeztetés: – Tűnj el
innen, Jon! Máris! Siess! – A dobermann után vetette magát, és termetét
meghazudtoló fürgeséggel beleveszett a sötétbe.
Miután eltűnt, Smith még pillanatokig megkövülten állt. Őt féltette va-
jon Bill, vagy saját magát? Esetleg mindkettőjüket? Úgy tűnt, régi barátja
nagy kockázatot vállalt azért, hogy figyelmeztesse, és megkérje arra, ami
korábban meg sem fordult volna egyikük fejében sem: hagyja ott a munká-
ját, és nyomtalanul tűnjön el, szakítson egész addigi életével.
Nagyon nyomós ok kellett ahhoz, hogy Bill ilyen messzire
merészkedjen.
Mibe keveredhetett bele?
Smith gerincén borzongás futott végig, a halántéka lüktetni kezdett.
Billnek igaza volt – veszélyben van, itt, a sötét parkban mindenképpen.
Rég elfeledettnek hitt reflexek léptek működésbe benne, érzékei
kiélesedtek, és szakértő módjára, villámgyorsan körbehordozta a tekintetét.
A tisztás szélén, az árnyékban indult el gyors léptekkel, közben az agya
lázasan működött. Miután megkapta az üzenetet, természetesnek vette,
hogy barátja az FBI csatornáit igénybe véve talált rá, de kiderült, hogy Bill
már nem dolgozik az FBI-nál.
Azt, hogy a Wilbraham Hotelben szállt meg, csak a menyasszonya, a
főnöke és a jegyvásárlást, szobafoglalást intéző Fort Detrick-i hivatalnok
tudta, de egyikük sem árulta volna el egy idegennek, függetlenül attól,
hogy az milyen mesével áll elő, és mennyire meggyőző a viselkedése.
Honnan tudhatta hát meg Bill – aki saját bevallása szerint már nincs az
FBI-nál és nem vehet igénybe hivatalos csatornákat –, hogy hol szállt meg
Londonban?

Az öreg malom árnyékában, a Rock Creek-park Tilden Street-i kijáratánál

kikapcsolt reflektorokkal egy fekete limuzin várakozott. A hátsó ülésén
egyedül helyet foglaló utast Nidál al-Hasszánnak hívták – magas, olajbarna
bőrű, sovány arcú férfi volt éles, markáns vonásokkal. A beosztottját, Steve
Madduxot hallgatta éppen, aki az ablakon behajolva jelentést tett.
Madduxnak a futástól kipirult, izzadt volt az arca. – Bill Griffin vagy
nincs a parkban, Mr. al-Hasszán... vagy istentelenül ért hozzá, hogy
észrevehetetlenné váljon. Csak a dokit láttam, rajta kívül egy istenverte
lelket sem – mondta a sietéstől lihegve.
A luxusautó sötétjébe húzódó férfi arcát hegek borították, jelezve, hogy
egyike a gyerekkorában még halálos veszedelemnek számító himlő
szerencsés túlélőinek. Mély gödörben ülő szeme hidegen, kifejezéstelenül
szögeződött az emberére. – Mondtam már, Maddux, hogy ne káromkodjon,
amíg nekem dolgozik!
– Elnézést! Hogy az isten...
A magas férfi keze, mint az áldozatára lecsapó kobra, villámgyorsan
vágódott előre, hosszú ujjai vasabroncsként szorultak beosztottja torkára.
Maddux rémülten elharapta ugyan a káromkodást, de nem elég gyorsan,
az kimondatlanul is ott lógott a levegőben, miközben összepréselődő torká-
ból halk, elkínzott nyögés tört fel. A vasmarok keményen tartotta, szorítása
csak másodpercek múlva enyhült. Maddux homlokán izzadságcsöppek
jelentek meg.
A kocsi sötétjében parázsló szemek mintha tükrök lettek volna, fényes
felszínük mögé nem hatolhatott be idegen tekintet. A hang megtévesztően
halk és nyugodt volt: – Megunta az életét? Máris meg akar halni?
– De hát maga mohamedán! – tört fel reszelős hangon a tiltakozás
Maddux résnyire tágult torkából. – Miért baj...
– Minden próféta szent! Ábrahám. Mózes, Jézus, mind, kivétel nélkül!
– Rendben van. Rendben. Jézu... – Maddux elgyötörten felnyögött a
rászoruló ujjak súlya alatt. – Honnan tudtam volna?
Az ujjak egy pillanatra megfeszültek, de utána ellazultak, és a keskeny,
csontos kéz visszahúzódott a kocsiba. – Talán igaza van – válaszolta al-
Hasszán. – Túl sokat vártam egy ostoba amerikaitól. De most már tudja, és
még egyszer nem fogja elfelejteni. – Határozott kijelentés volt, kérdésnek a
nyomát sem lehetett felfedezni a hangsúlyban.
– Persze! Hogyne! – válaszolta készségesen, a légszomjtól lihegve
Maddux. – Természetesen, Mr. al-Hasszán.
A foncsorozott szemek hidegen csillogtak a sötétben. – Jon Smith
azonban ott volt – a hang halk volt, al-Hasszán mintha magában beszélt
volna. – A londoni emberünk szerint későbbi járatra tetette át a jegyét, és
egy egész napra eltűnt, Londonból. A maga emberei azóta követték, hogy
megérkezett a Dullesre. Ahelyett, hogy hazament volna Marylandbe,
egyenesen idejött. Nagyra becsült kollégánk közben kiosont a szállodából,
és hiába követtem, a környéken nyoma veszett. Különös egybeesés még
akkor is, ha maga szerint nincs a parkban. Miért jött ide dr. Russell barátja,
ha nem azért, hogy találkozzon a mi kedves Mr. Griffinünkkel?
Maddux nem válaszolt – már megtanulta, hogy főnöke néha hangosan
tesz fel magának kérdéseket, mintha énje idegenek számára láthatatlan
részével beszélgetne. Idegesen hagyta, hogy a csönd megnyúljon, és szinte
hallhatóvá váljon a sötét park halk lélegzése.
– Persze lehet, hogy tévedek – szólalt meg másodpercekkel később újra,
hanyag vállvonogatás kíséretében al-Hasszán. – Talán tényleg véletlen
egybeesés, és semmi közük egymáshoz. Igazából nincs is jelentősége.
Remélem, a többiek gondoskodnak az alezredesről.
– De mennyire! – válaszolta lelkesen Maddux. – Élve nem jut ki
Washingtonból!
 5. fejezet

Október 14., kedd, 1:34

Fort Detrick, Maryland
Sophia Russell meggyújtotta az olvasólámpát, és elégedetlenül, rossz-
kedvűen ledobta magát a karosszékbe. Victor Tremont délelőtt visszahívta,
és közölte, hogy perui naplóiban semmit sem talált az általa említett
különös vírusról és a majomvér népének nevezett indián törzsről. Nagyon
bízott Tremontban, és elkeserítette, hogy nem tudott segíteni neki.
Bár Fort Detrick teljes mikrobiológusi gárdája megállás nélkül
dolgozott, ugyanolyan távol voltak a halálos vírus megismerésétől, mint
amikor elkezdték. Az elektronmikroszkóp alatt a kórokozó a szokásos
gömbszerű alakot mutatta, sűrű protein-szálakkal, mint az influenzavírus.
A felépítése ugyanakkor sokkal egyszerűbb volt, mint bármelyik influenza-
mutánsé, a hatása pedig sokkal veszedelmesebb.
A hantavírusokkal kezdték, és miután azok között nem találtak hasonlót,
újból ellenőrizték a Marburg-, a Lassa- és az Ebola-vírust is, bár azok a
mikroszkóp alatt csöppet sem hasonlítottak az új, ismeretlen kórokozóra.
Próbálkoztak az összes vérzéses lázat okozó, ismert vírussal – tífusszal,
bubópestissel, tüdőpestissel, agyhártyagyulladással, tularémiával –, de
hasztalan, az új kórokozó egyikkel sem egyezett.
Délután Sophiának végre sikerült rávennie Kielburger tábornokot, hogy
ne tartsa titokban tovább az új kórokozót, kérjen segítséget az atlantai
Országos Járványügyi Központtól, a CDC-től és a vezető külföldi
laboratóriumoktól is. Az igazgató nehezen adta be a derekát, mondván,
hogy mindössze három esetről tudnak, és ilyen csekély fertőzésszám esetén
fölösleges riadót fújni. Felfogta ugyanakkor, hogy tudósai számára a vírus
tökéletesen ismeretlen, az ereje viszont gyilkos, és ha kitör egy járvány,
mielőtt megtenné a Sophia által javasolt intézkedéseket, mindenki őt fogja
hibáztatni. Morogva visszavonult hát, elküldette az ilyenkor szokásos
feljegyzést és a hozzá tartozó vérmintát a CDC-nek, az Egészségügyi
Világszervezet Különleges Kórokozókkal Foglalkozó Részlegének, az
angliai Porton Downban működő víruskutató laboratóriumnak, az Anvers-i
Egyetemnek Belgiumba, a németországi Bemard Nocht Intézetnek, a
párizsi Pasteur Intézetnek, és a többi neves kutatóközpontnak.
Az első jelentések azóta már be is futottak – akik látták, mind
egyetértettek abban, hogy az ismeretlen kórokozó hantavírusra emlékeztet,
de sajnálattal közölték, hogy egyetlen, az adatbankjukban tárolt mintával
sem egyezik meg. A CDC és a külföldi laboratóriumok bekapcsolása a
kutatásba nem hozott eredményt – hatalmas szellemi tőkére támaszkodó
találgatással tudtak csak szolgálni.
Sophia a csontja velejéig fáradtan hátradőlt a karosszékben, és lassan
masszírozni kezdte a halántékát, hogy szabaduljon kimerültség okozta,
kínzó fejfájásától. Munka közben nem ért rá az idő múlására figyelni, és
megdöbbent, amikor az órájára nézve rájött, hogy már majdnem hajnali
kettő van.
Nyugtalanul ráncolni kezdte a homlokát. Hol lehet Jon? Ha előző este
megérkezett, ahogyan eredetileg tervezte, valamikor napközben be kellett
volna mennie a laborba, Korábban annyira lekötötte a munka, hogy a férfi
távolléte igazából nem is tudatosodott benne. Most azonban fáradtsága, fej-
fájása, és aggodalma ellenére is kénytelen volt elmosolyodni, mert eszébe
jutott, hogy bár a vőlegénye negyvenegy éves, állítólag megállapodott
férfi, még mindig annyi benne a kíváncsiság, a fiatalos tettrekészség, mint
egy húszévesben. Elég volt felmutatni neki egy megoldandó problémát,
rejtélyt, a versenyló fürgeségével és a vadászkutya elszántságával azonnal
rávetette magát. Ha nem jött meg, az csak azért lehet, mert valami
megoldásra váró, érdekes szakmai kérdésbe botlott Angliában.
Ennek ellenére persze telefonálhatott volna, hisz lassan már egy teljes
napot késik, állapította meg magában.
Lehetséges persze, vetődött fel benne az újabb ötlet, hogy Kielburger te-
lefonon bizalmas feladatot bízott rá, és nem telefonálhat. Jellemző lenne a
tábornokra, és az is, hogy nem fogja fel; fölöslegesen konspirál, előle úgy-
sem titkolhatja el a dolgot. Ha elküldte valahová Jont, elég lesz bármelyik
kolléga előtt elszólnia magát, a hír nagyon rövid idő alatt eljut hozzá.
Sophia hátradőlt, fejét fáradtan odahajtotta a szék támlájához, de az
agya lázasan tovább működött. A laboratórium összes munkatársa bent
maradt éjszakára, megállás nélkül dolgozott, és hogy bizonyítsa nélkülöz-
hetetlenségét, a tábornok is bent maradt. Sophia hirtelen támadt ötlet
hatására felpattant, és fáradtságát meghazudtoló fürge léptekkel az igazgató
irodájába indult.

Calvin Kielburger dandártábornok a nagydarab, öblös hangú, nem sok

ésszel megáldott katonák közé tartozott, ahhoz a típushoz, amelynek képvi-
selőit a hadsereg működésének automatizmusai rendszerint eljuttatják
ugyan az ezredesi rendfokozatig, de miután elérték, mindenki megfeledke-
zik róluk, és ott is rekednek nyugdíjazásukig. Ezek a férfiak néha kemé-
nyek, mindig utálatosak, nincs diplomáciai érzékük, képtelenek arra, hogy
megtalálják a hangot másokkal, és a környezetük többnyire csak Bikának
vagy Baknak nevezi őket a hátuk mögött. E gúnynevek tulajdonosai között
természetesen akadnak magasabb rangúak is, Ők azonban rendszerint apró
termetű, rettentő határozott, harapós modorú emberek, megtörhetetlen
akaratról árulkodó makacs állal.
Miután sikerült egy csillaggal többet begyűjtenie annál, mint amennyire
józan ésszel számíthatott, Kielburger dandártábornok felhagyott a kutató-
munkával, mivel abba a hamis illúzióba ringatta magát, hogy egyszer elő-
léptetik igazi tábornokká, és igazi alakulatot kap. A hadsereg azonban ka-
tonái vezénylését igyekszik értelmes emberekre bízni, olyanokra, akik ké-
pesek szót érteni egyenruhás és civilben járó alárendeltjeikkel egyaránt.
Kielburger nem tartozott közéjük; energiáit annyira lekötötte az előlépteté-
sért vívott harc, hogy nem jött rá: azzal használna magának a legtöbbet, ha
megpróbálna intelligensen, taktikusabban viselkedni. Következésképp
megmaradt annak, ami volt: egy katona- és polgári tudósokból verbuvált,
általa mélységesen lenézett csapat főnökének. Egytől egyig utálta a pa-
rancsnoksága alá tartozókat, mivel képtelenek voltak tisztelni a tekintélyt,
és azok is nehezen tudták elviselni ostoba, nagyképű hőbörgését.
A fegyelmezetlen bandában Jon Smith alezredes volt a legnehezebben
kezelhető, következésképp a legidegesítőbb. Neve puszta említésétől is
forrt Kielburgerben a méreg, és alig fejezte be a kérdését Sophia, a
dandártábornokból valósággal kirobbant a harsány, dühös válasz: – Eszem
ágában sem volt bármivel megbízni! Ha fontos feladatot kapnánk, Smith
lenne az utolsó, akire rábíznám, pontosan az ilyen trükkjei miatt!
Sophia legalább olyan hűvös, elutasító volt, mint amilyen felajzott
Kielburger. – Jonnak nincs szüksége trükkökre – felelte.
– Máris egy napot késett, pedig szükség lenne rá!
– Nem tudhatja, hacsak maga nem telefonált neki! – vágott vissza
Sophia. – Én sem tudtam, milyen súlyos a helyzet, amíg hozzá nem kezd-
tem a vírus vizsgálatához. Azóta pedig egy percre meg nem álltam, dolgoz-
tam megállás nélkül. Talán még emlékszik rá, mit jelent ez a furcsa szó. –
Igazság szerint erős kétségei voltak afelől, hogy Kielburger valaha is átélte
a lázas sietséggel végzett laboratóriumi munka izgalmát, a belőle fakadó,
szűnni nem akaró nyomást. A szájhagyomány szerint a dandártábornok
már beosztott kutató korában is nagyobb figyelmet szentelt a feljebb-
valóinak szóló jelentések gyártásának és kollégái kíméletlen – az esetek
döntő többségében teljesen megalapozatlan – bírálatának, mint a tényleges
munkának. – Ha késik, nyilván jó oka van rá. Esetleg rajta kívül álló okból
nem jött vissza időben.
 – Van valami ötlete, doktor? Mit gondol, mi tartotta vissza?
– Ha tudnám, nem vesztegetném fölöslegesen a drága idejét. És a
magamét sem – válaszolta fagyosan Sophia. – Azért érdeklődtem csak,
mert nem szólt, hogy késni fog. Ez nem jellemző rá.
Kielburger heves érzelmi váltások kifejezésére is alkalmas gumiarcán
ádáz, utálkozó vigyor jelent meg. – Szerintem nagyon is jellemző! – vicso-
rogta. – Olyan, akár egy istenverte, örökké kincsre vadászó kalóz, és az is
marad. Lefogadom, hogy talált valami „érdekes” szakmai problémát, vagy
hallott valami – szerinte érdekes – újdonságról, és szándékosan lekéste a
gépet. Lássa már be, Russell, hogy a fegyelem szikrája is hiányzik belőle,
és ha összeházasodnak, magának jut a hálátlan feladat, hogy megpróbálja
kordában tartani! Őszintén szólva egy csöppet sem irigylem érte.
Sophia erős maradt – összeszorította az ajkát, háromig számolt, és
leküzdötte a heves vágyat, hogy a tábornok szemébe vágja, pontosan mit is
gondol felőle.
Kielburger is felfüggesztette egy időre a fröcsögést, merev pillantást
vetett rá, és gondolatban vetkőztetni kezdte. Mindig is nagyon szerette a
szőkéket, azt pedig különösen ingerlőnek találta, ahogy Sophia – nem
pontosan hátul, hanem kissé oldalt, hogy elölről is látni lehessen –
lófarokba fogta a haját. Nagyon szerette volna megtudni, vajon mindenhol
ugyanolyan szőke-e, amilyennek a hajából ítélve látszik.
Mivel a nő egy szót sem szólt, erőt vett magán, és valamivel béküléke-
nyebb hangon folytatta: – Ne vegye nagyon a szívére Russel! Hamarosan
megjön, legalábbis remélem. Minden emberre szükségünk van ennek a
vírusnak a vizsgálatához. Gondolom, egyelőre nincs jelentenivalója.
Sophia határozottan megrázta a fejét. – Hogy őszinte legyek, kezdek
kifogyni az ötletekből, és a kollégák úgyszintén. Mindenki lázasan
dolgozik, a többi laboratórium is, de egyelőre csak negatív válaszaink
vannak, és legfeljebb találgatni tudunk.
Kielburger merev ujjakkal dobolni kezdett az asztalon, hogy ezzel is ki-
fejezze elégedetlenségét. Tábornok lévén kötelességének érezte, hogy csi-
náljon valamit. – Azt akarja mondani, hogy ez egy tökéletesen ismeretlen,
korábban sehol sem regisztrált vírus? – kérdezte.
– Valahol mindennek el kell kezdődnie. Ezúttal nekünk jutott a
felfedezés öröme, és a gond is, ami vele jár – válaszolta Sophia.
Kielburger elégedetlenül felmordult. Eszébe jutott, hogy ez a fiaskó
meghiúsíthatja az orvosi gettó elhagyására, a hőn áhított csapatszolgálat
elnyerésére irányuló kísérleteit.
– Javasolhatok valamit, tábornok? – kérdezte éber pillantással, mintha
olvasott volna a gondolataiban, Sophia.
– Hogyne! Éppen kérni akartam rá – válaszolta keserűen Kielburger.
– Az áldozatok az ország legkülönbözőbb részein laktak. Ketten
nagyjából azonos korúak voltak, a harmadik viszont jóval fiatalabb. Kettő
férfi, egy nő. Egy aktív katona, egy veterán és egy civil. Hol kaphatták el a
vírust? Mi lehetett a fertőzés forrása? Valahol léteznie kell egy gócnak.
Egy a százmilliárdhoz az esélye annak, hogy ugyanaz az ismeretlen vírus
huszonnégy órán belül három, egymástól több ezer kilométerre lakó
embert megfertőzzön.
A tábornok, mint általában, ezúttal sem értette, miről van szó. – Hová
akar kilyukadni? – kérdezte ingerülten.
– Ha a három helyszín valamelyikén nem lesznek újabb áldozatok, ak-
kor nincs más lehetőségünk, meg kell próbálnunk megtalálni az összefüg-
gést a három eset között – magyarázta Sophia. – Nyomoznunk kell mind-
három személy után, kideríteni, hogy teszem azt, hat hónappal ezelőtt nem
fordultak-e meg mindhárman ugyanabban a milwaukee-i szállodai
szobában. Lehet, hogy ott kapták a fertőzést. – Kis szünetet tartott. –
Közben alaposan át kell nézni mind a három körzet orvosi nyilvántartását,
hátha találunk feljegyzést olyan korábbi fertőzésről, amely előidézhette az
antitesttermelést.
Ez már jobban tetszett Kielburgernek – felfogta, hogy ha követi Sophia
tanácsát, azt a látszatot keltheti, mintha határozottan kézben tartaná az
eseményeket. – Azonnal szólok a többieknek, hogy kezdjenek hozzá –
felelte –, maguk pedig Smithszel menjenek el Kaliforniába, és kérdezzenek
ki mindenkit, aki ismerte Anderson őrnagyot! Világos?
– Tökéletesen, tábornok!
– Remek! Azonnal értesítsen, mihelyt Smith méltóztatott visszatérni!
Szét akarom rúgni a seggét!
Sophia szó nélkül kiviharzott a szobából – annyira dühös volt, hogy
Kielburger kemény, ellentmondást nem tűrő amerikai katonát bemutató
hollywoodias alakítását sem tudta igazán élvezni.
A folyosón rápillantott az órára, amely 1:56-ot mutatott, és újból
belemart a nyugtalanság. Csak nem esett baja Jonnak? Hol lehet?

2:05
Washington, D. C.
Kis Triumphjával az éjszakai városon áthajtva Jon Smith a Bill Griffinnel
folytatott beszélgetésen törte a fejét, és megpróbálta kikövetkeztetni belőle
azt is, amire a barátja csak gondolt, de nem hangzott el.
Bill azt mondta, hogy otthagyta az FBI-t. Önként, vagy felszólításra?
Akár így, akár úgy, Billnek valami köze van egy új vírushoz, amelyet
valahonnan tanulmányozás céljából elküldtek a USAMRIID-nek. Talán
azért, hogy a laboratórium pontosan azonosítsa, és javaslatot is tegyen rá,
hogyan lehet küzdeni ellene. Ez így rutinfeladatnak tűnt – Fort Detricket
pontosan ilyen jellegű munkák elvégzésére hozták létre.
Igen, de ugyanakkor Bill Griffin határozottan azt állította, hogy
veszélyben van.
Remekül kiképzett, fegyelmezett dobermannja többet elárult a
gondolatairól, mint szavai. Griffin igazán komoly veszélyre számított, és
úgy érezte, hogy az nemcsak Smitht fenyegeti, hanem mindkettőjüket.
A találkozó után Smith óvatosan az árnyékban maradva távozott a
parkból, és útközben többször is behúzódott a fák közé, hogy figyelje, nem
követik-e. Tökéletesen felújított, 68-as évjáratú Triumphjához visszatérve
előbb alaposan körülnézett, csak aztán ült a volán mögé, és délnek indult,
nem Marylandbe, hazafelé, ahogyan azt esetleges követői feltételezhették.
A késői időpont ellenére a forgalom közepes volt – még majd két óra
hiányzott ahhoz, hogy a város lüktetése alábbhagyjon, főbb útvonalai is
kiürüljenek néhány órára.
Smithnek úgy tűnt, hogy valaki a nyomába szegődött, ezért több sarkon
is bekanyarodott, hol padlóig nyomta a gázt, hol váratlanul lassított, a Du-
poni Circle-ön át Foggy Bottom felé tartott, majd váratlanul ismét észak-
nak. Több mint egy órába telt, hogy biztosra vehette: senki sem követi.
Sűrűn a visszapillantó tükörbe nézegetve ismét dél felé kanyarodott,
ezúttal a Wisconsin Avenue-n. A forgalom elég gyér volt, az utcai lámpák
meleg, sárgás fényű alagutat vájtak az éjszaka sötétjébe. Smith fáradtan
felsóhajtott – rettenetesen vágyott rá, hogy lássa Sophiát. Most már talán
megkockáztathatja, gondolta, hogy arra vegye az irányt. Úgy tervezte,
hogy átmegy a Potomacen, és a George Washington Parkwayn indul felfelé
Marylandbe. Sophiához! Elég volt, ha csak rá gondolt, már attól mosolyog-
hatnékja támadt. Minél hosszabb ideig volt távol tőle, annál jobban hiány-
zott neki. Alig várta, hogy ismét a karjában tarthassa. Már közel járt a fo-
lyóhoz. Georgetown egyik divatos butikokkal, elegáns könyvesboltokkal,
éttermekkel, bárokkal és klubokkal teli utcáján, amikor dübörgő motorral
behemót teherautó bukkant fel mellette a bal sávban.
Háromtengelyes, nehéz áruszállító volt, egyike azoknak a járműveknek,
amelyek az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig sűrűn ellepik az összes
autópályát, a városokat átölelő körgyűrűt. Smith alaposan meg is lepődött,
nem értette, hogy kerülhetett oda, hiszen még legalább három óra hiányzott
ahhoz, hogy az üzletekben, éttermekben elkezdődjön a munka, beindulhas-
son az áruszállítás. Érdekes módon a teherautónak sem a vezetőfülkéjén,
sem a zárt csomagterén nem volt vállalatnév, cím, logo, jelmondat, de még
telefonszám sem, amelyből következtetni lehetett volna rá, hogy honnan,
és mit szállít.
Smitht jobban lekötötte a Sophia utáni vágyakozás, semhogy sokáig
morfondírozzon a jármű különös anonimitásán. Talán ki is rekesztette vol-
na gondolataiból a teherautót, ha nem lép automatikusan működésbe a zsi-
gereiben szunnyadó veszélyérzet, a kitörölhetetlen reflex: amely évek so-
rán rögzült belé, a világ különböző részein húzódó frontokon, ahol bárme-
lyik pillanatban, a legbékésebbnek tűnőben is vad tombolásba kezdhetett
az erőszak, a halál tudata egy lélegzetvételnyi időre sem csillapult, és nem
létezett biztos, a váratlanul lesújtó végzetet elhárító menedék. Az is lehet
persze, hogy az ablakból látott mozdulat, a kamion robaja keltette fel a
figyelmét.
Akárhogyan is, egy töredék másodperccel azelőtt, hogy a nehéz jármű
gyorsítani kezdett volna, hogy megelőzze és elévágjon, Smith pontosan
tudta, mi készül.
Mintha erős áramütés érte volna, nyakán megfeszültek az erek, a véré-
ben szempillantás alatt megsűrűsödött az adrenalin. Mihelyt a teherautó or-
ra feléje fordult, villámgyorsan jobbra tekerte a kormányt, és a gázba tapo-
sott. Sportkocsija a hirtelen gyorsítástól megugrott, és felpattant a járdára.
Nem hajtott gyorsan – óránként ötven kilométeres sebességgel legfeljebb –
de tisztában volt azzal, hogy a járdán, bármilyen széles legyen, ennyivel is
őrültség haladni.
Mégis meg kellett kockáztatnia. Fülében a kamion dübörgésével, láza-
san tekerte a kormányt, próbálta visszaszerezni uralmát a kocsi fölött. Éles
csikorgással előbb egy postaládát súrolt végig, aztán egy szemetes vödröt,
majd egy padnak vágódott neki. Zárt, csöndes üzletek, bárok, klubok ajtaja
előtt száguldott a sötét ablakok mint vak, semmit sem látó szemek suhan-
tak el mellette. A feje búbjától a talpáig verejtékben úszva balra pillantott –
a hatalmas teherautó változatlanul egy vonalban volt vele, sebesen szágul-
dott az úttesten, és a sötét ablak mögött meghúzódó vezetője csak az alkal-
mat leste, hogy elé vágjon, és autóstól hozzápréselje valamelyik ház
falához. Smith némán hálaimát rebegett az égi hatalmakhoz azért, hogy az
utca kihalt, egyetlen gyalogos sincs sehol.
Szeméttartók között szlalomozva a szeme sarkából hirtelen azt látta,
hogy a teherautó ablaka leereszkedik, és puskacső mered rá a vezetőfülké-
ből. Pillanatra megrémült – a járdára kényszerítve, oldalában a vad monst-
rummal nem tudott sem menekülni, sem elrejtőzni. És fegyvere sem volt.
Bármit terveztek is korábban az üldözői, nyilvánvalóvá vált, hogy most
már meg akarják ölni.
Smith hirtelen lassított, és ide-oda tekerte a kormányt, hogy kikerüljön a
célkeresztből, megnehezítse a teherautó vezetőfülkéjében ülő gyilkos
dolgát.
Nehéz izzadságcsöppek gyűltek össze a szemöldökén, gördültek le las-
san a homlokán. Két pislogás között észrevette, hogy útkereszteződéshez
közelednek, és ettől új remény ébredt benne. Elfehéredő ujjakkal vadul
megmarkolta a kormányt, és a gázba taposott.
Alig lódult előre a Triumph, lövés hallatszott. A durranás dobhártyare-
pesztő volt, de a golyó elkésett, a gépkocsi hátsó ablakait ütötte át, és egy
kirakatban állt meg. A járdára hulló üvegdarabok csörömpölését hallva
Smith nagyot sóhajtott – átkozottul közel járt a véghez, hajszálon múlott,
hogy a lövedék nem talált.
Óvatosan a szeme sarkából a teherautó ablakában himbálózó puskacsőre
pillantott. Szerencsére már közel járt a kereszteződéshez. Az egyik sarkon
bank volt, a másikat kis üzletek foglalták el.
Döntenie kellett, nem maradt ideje a gondolkodásra. A kereszteződés
közvetlenül előtte volt, az egyedüli esélyt kínálva a menekülésre. A távol-
ságot pontosan bemérve, Smith a fékbe taposott, és miközben a Triumph
vadul csikorgó kerekekkel lassulni kezdett, élesen jobbra tekerte a kor-
mányt. Másodpercei maradtak csak, hogy ellenőrizze, sikerült-e leráznia
üldözőjét, de ennyi elég volt ahhoz, hogy lássa, amit remélt: a nehéz teher-
autó, nem tudott lassítani, saját sebességének áldozatul esve tovább szágul-
dott egyenesen, át a kereszteződésen, és pillanatok alatt el is tűnt a szeme
elől.
Smith óriási diadalérzettel újból a fékbe taposott, megrántotta a
kormányt, és ismét elkanyarodott, ezúttal egy árnyas, déli stílusú házakkal
szegélyezett, keskenyebb utcára. Számtalan sarkot maga mögött hagyott
még, közben sűrűn bele-belenézett a visszapillantó tükörbe, bár tudta, hogy
a hosszú teherautó a késő éjszakai, gyér forgalomban sem lehetett képes
arra, hogy U-kanyart csinálva a nyomába eredjen.
Lihegve, az izgalomtól, a hosszan tartó erős koncentrációtól kimerülve
egy jókora magnóliabokor árnyékában állította le a Triumphot. Körülötte
BMW-k, Mercedesek és a gazdagság egyéb jelképei tanúsították, hogy
Georgetown egyik legelegánsabb részébe keveredett. Kényszerítenie kellett
magát arra, hogy elengedje a már-már hozzánőtt kormányt. Kezei remeg-
tek, de nem a félelemtől. Régen volt, hogy ilyen kényszercselekvést vég-
zett – erőszakos kényszercselekvést, amelyre nem számított és nem is
akart. Hátravetette a fejét, a szemét behunyta, mélyeket lélegzett, és ismét
elképedt azon, milyen villámsebesen, a másodperc töredéke alatt meg tud
változni az ember élete. Nem akart bajt, érthetetlen bonyodalmakat, de...
énjének egy darabja nemcsak elfogadta őket, hanem lázba is jött, élvezte,
hogy megküzdhet velük. Míg rá nem törtek újból, váratlanul, azt hitte,
hogy Sophiához fűződő kapcsolata kiölte belőle ezt az érzést. Azóta, hogy
a lányt megismerte, nem volt szüksége külső veszélyre ahhoz, hogy érezze,
él és cselekszik.
Szerette volna tisztázni, nyugodtan kielemezni zavaros érzéseit, de
tudta, hogy ha lenne is rá ideje, választási lehetősége akkor sincs.
A teherautóban ülő gyilkosok, akik a semmiből előbukkanva az életére
törtek, annak a tisztázatlan, de kétségtelenül létező veszedelemnek a részei,
amelyre Bill Griffin – ködösen, mindenfajta konkrét információt gondosan
kerülve – megpróbálta figyelmeztetni. A kérdések, amelyek éjféli találko-
zójuk óta hol elevenen, hol csak a tudatalattijában, de egyfolytában mun-
káltak benne, újult erővel tértek vissza.
Mi olyan különleges abban a vírusban?
Mit akart eltitkolni előle Bill?
Fáradtan sebességbe kapcsolt, és továbbindult. Csak kérdései voltak,
válaszai nem, de remélte, hogy Sophiának talán lesznek. Ahogy ez eszébe
jutott, Smith mellét fájdalmas görcs rántotta össze, a szája kiszáradt, a
félelemtől megfagyott ereiben a vér.
Ha őt meg akarják ölni, akkor lehet, hogy Sophiát is!
Az órájára nézett – 2:32 volt.
Fel akarta hívni, hogy figyelmeztesse, de nem volt nála a mobiltelefon-
ja. Otthon hagyta, nem akarta magával cipelni Londonba, úgyhogy nem
maradt más választása, keresnie kellett egy nyilvános telefont. A
Wisconsin Avenue-n biztosan talált volna egyet, de rögtön el is vetette az
ötletet; nehogy a gyilkos kamion ismét rátörjön.
El akart jutni Fort Detrickbe. Azonnal, pillanatnyi késedelem nélkül!
Vadul a gázba taposott, és hangos kerékcsikorgással nekivágott az utcá-
nak. A járdaszegélyen álló magas fák egybemosódtak, vibráló függönyt al-
kottak mellette. A csúcsos tetejű, fehér szalagdíszítményekkel ékes öreg,
vörös téglás viktoriánus házak mint éber szellemek néztek le rá sötét ablak-
szemeikkel. Elől ezüstös fényben csillogó útkereszteződés bukkant fel, és
váratlanul két éles fénycsóva is. A kocsi szemből közeledett, és legalább
kétszer akkora sebességgel, mint a Triumph.
 Smith káromkodva jobbra és balra kapta a tekintetét, megpróbálta minél
rövidebb idő alatt bemérni a kereszteződést. Az éjszakai hideg elleni véde-
kezésként a felsőtestén szorosan összefont karral váratlanul egy gyalogos
lépett le a járdáról. Falsul danolászva, alkoholos mámorban tántorgott elő-
re, pár lépés után széttárva a karját, hátha az segít abban, hogy megőrizze
az egyensúlyát. Smith mellkasa megfeszült; látta, hogy a férfi egyenesen a
gyorsulva közeledő gépkocsi kerekei alá tart.
A részegnek kezdetben eszébe sem jutott felnézni, később pedig ideje
nem volt rá. Éles fékcsikorgás hallatszott; Smith elszörnyedve nézte, amint
a kereszteződésen átszáguldó gépkocsi orra telibe találja a férfit, és az
széttárt karral a levegőbe emelkedik. Mielőtt visszazuhant volna a betonra,
Smith vadul a fékbe taposott. A gázoló kocsi vezetője is lassított, mintha
meg akart volna győződni arról, mi történt, hogy aztán ismét gázt adva
tovaszáguldjon, és eltűnjön a legközelebbi sarkon.
Alig állt meg a Triumph, Smith lázas sietséggel kiugrott a volán mögül,
és az úttesten heverő férfihoz rohant. Az utcán különös, mély csönd volt,
az éjszaka hangjai elcsitultak, és a sötétség is mintha megvastagodott volna
a kereszteződést kitöltő éles lámpafény körül. Leguggolt, a mozdulatlanul
fekvő alak fölé hajolt, hogy megvizsgálja, közben újabb, gyorsan közeledő
gépkocsi hangját hallotta. Éles fékcsikorgás következett, aztán csönd – a
kocsi megállt.
Smith hátrafordult, és automatikus mozdulattal, segélykérőn a karját is
fölemelte. Látta, amint két férfi kiugrik az autóból, és feléje rohan,
ugyanakkor a szeme sarkából mást is észrevett, és gyorsan visszafordult a
sebesülthöz.
– Hogy érzi... – nem fejezte be a mondatot, tágra nyílt szemmel,
meredten bámult maga elé.
Az „áldozat” éber, tiszta tekintete önmagában is elég lett volna ahhoz,
hogy megdöbbenjen, de az illető még egy hangtompítós, félautomata
Glockot is a homlokának szögezett. – A szentségit, de nehéz magát
megölni! – morogta rosszallóan, és enyhén csóválta is hozzá a fejét.

6. fejezet

2:37
Washington, D. C.
A mondatot még végig sem hallgatta, Jon Smith énjének egy darabja
azonban már a múltban járt, Boszniában, és még régebben, a Fal leomlása
előtti idő Kelet-Németországában. Árnyak, emlékek, meghiúsult álmok,
apró győzelmek jutottak az eszébe, és velük az örök, múlni nem akaró
nyugtalanság. Minden, amiről azt hitte, hogy egyszer és mindenkorra maga
mögött hagyta, újult erővel visszatért.
Miközben a két idegen fegyvert rántva feléje rohant Smith villámgyors
mozdulattal elkapta a lábánál heverő csirkefogó csuklóját és felkarját.
Mielőtt a férfi bármit tehetett volna, rántott és tekert is egyet a kezén.
A váll nagyot reccsent, inak szakadtak, az ízület kifordult, és a támadó
arca hófehérré sápadva görcsbe rándult a fájdalomtól. Ájultan hanyatlott
vissza a kőre, ernyedt keze a Glockot is eleresztette. Az egész másodpercek
alatt játszódott le, Smithnek még arra is maradt ideje, hogy komoran elmo-
solyodjon, nyugtázza magában, hogy legalább nem kell megölnie a férfit.
Gyors mozdulattal felkapta a revolvert, oldalra hengeredett, és a fegyvert
célra tartva, féltérdre érkezett meg. Azonnal tüzelt – a hangtompító éles
pukkanássá szelídítette a dörrenést.
A rohanó alakok közül az egyik előrezuhant. Miközben fájdalomtól
fetrengve a combját markolászta ott, ahol Smith golyója beléhatolt, a társa
is melléje vetődött. Hason fekve fölemelte a fejét, mintha a lőtéren lenne,
ahol álló célra kell tüzelni, és ezzel komoly hibát követett el. Smith
pontosan tudta, mit fog csinálni, és még idejében vetődött oldalra, úgyhogy
a golyó elsüvített mellette.
Nem maradt más lehetősége, lőnie kellett, mielőtt a férfi másodszor tü-
zel, vagy lerántja a fejét. A golyó fekete szegélyű krátert ütve, a jobb szem-
üregen át hatolt reménybeli gyilkosa koponyájába. Vér lövellt ki a sebből,
az alak az utca kövére bukott, és mozdulatlanul ott is maradt. A test elhe-
lyezkedése, az ernyedt végtagok látványa cáfolhatatlanul jelezte, hogy
halott.
Smith vadul lüktető halántékkal felállt, és óvatosan indult támadói felé.
Nem akarta megölni egyiket sem, és dühös volt, mert olyan helyzetbe
kényszerítették, hogy nem maradt más választása, egyikükkel végeznie
kellett. Sötét volt, a levegő mégis szinte vibrált körülötte a feszültségtől.
Gyorsan mindkét irányban végigpillantott az utcán – a házak sötétek
maradtak, sehol nem gyulladt fel a villany. A késői óra és a hangtompítós
fegyverek titokban tartották a támadást.
A hadseregnél rendszeresített Berettát vett ki a fejbe lőtt férfi ernyedt
kezéből, és anélkül, hogy a legcsekélyebb reményt fűzte volna hozzá,
ellenőrizte, ad-e valamilyen életjelt. Nem adott, halott volt, ahogyan a
találat pillanatában gondolta. Undorral vegyes sajnálattal csóválta a fejét,
miközben a két sebesülttől is begyűjtötte a fegyvert. Akinek a vállát eltörte,
még mindig eszméletlen volt, a másik pedig, a comblövéses, vad
káromkodások özönét rázúdítva, dühös, perzselő tekintettel nézte.
Smith nem törődött vele. Hátat fordított, hogy a Triumphhoz rohanjon,
de abban a pillanatban mély, közeledő teherautóra utaló motorzúgás
hallatszott. Még épp idejében pördült meg, hogy láthassa, amint a zárt,
fehér szekrényű, háromtengelyes monstrum feléje tartva átszáguld a
kereszteződésen. Üldözői, bárkik voltak azok, újból megtalálták.
De hogyan?
Háborúban legtöbbször a lábat keményen megvetve harcolni kell, de
adódnak pillanatok, amikor nem marad egyéb lehetőség, muszáj menekül-
ni. Sophiára gondolt Smith, miközben vadul rohanni kezdett az úttesthez
közel álló viktoriánus házak sora előtt. Valamelyik hátsó udvarból kutyau-
gatás hallatszott, és a közelből azonnal meg is érkezett a válasz. Nem sok
idő telt bele, és máshol is felhangzott egy-egy morgás, az ismerősöknek
szóló vakkantás. Smith egy kétemeletes, tornyokkal, kupolákkal, széles
oszlopos tornáccal díszített ház árnyékában várakozott. Már legalább
százméternyire volt a kereszteződéstől, és meg merte kockáztatni, hogy a
nyakát óvatosan előrenyújtva visszanézzen. Jól megjegyezte, hogyan
helyezkednek el az útszélen parkoló gépkocsik, aztán minden figyelmét a
kereszteződésen túl megálló teherautóra összpontosította. Alacsony,
köpcös ember ugrott ki a vezetőfülkéből, és sorban a földön heverő három
alak fölé hajolt. Nem látszott ismerősnek, de ez lényegtelen volt, mivel a
teherautót Smith rögtön megismerte.
A férfi széles mozdulattal intett, mire még ketten ugrottak ki a
vezetőfülkéből, és félrehúzták az útból a két sebesültet. Az első férfi
kinyitotta a kamion rakterét, ahonnan legalább fél tucatnyian ugrottak le,
hogy a fejüket ide-oda forgatva figyelmesen szemügyre vegyék az utcát.
Smith a halvány holdfényben is látta, hogy a köpcös arca izzadságtól
fénylik, miközben parancsokat oszt.
A két sebesültet és a holttestet a Smith Triumphja mellett megálló ko-
csiba rakták, és a csapat egyik tagja északnak kanyarodva elvitte őket. A
nagy teherautó is távozott, de ellenkező irányba, a folyó felé, a csoport ve-
zetője pedig párba rendezve elindította az embereit – nyilván azért, hogy
keressék meg Jon Smitht. Kis szerencsével mindegyik azt fogja hinni, gon-
dolta Smith, hogy életben maradt társai beszámolója ellenére nem ellenfél
neki egy negyvenéves, ülő munkától elpuhult tudományos kutató. Elefánt-
csonttoronyban élő nyamvadt alak, aki a hadsereg elnéző jóindulatának
köszönhetően hord csak egyenruhát, és véletlenül szerencséje volt.
Korábban sokan elkövették már azt a hibát, hogy így ítélték meg, és Smith
nagyon remélte, hogy ezúttal is ez fog történni.
A rejtekhelyén csöndesen meghúzódva két közeledő alakot látott, és
gyorsan eldöntötte, hogy ártalmatlanná teszi őket, hadd legyen nagyobb a
mozgásszabadsága. Megfordult, és hangosan koppanó léptekkel elindult,
hogy biztos lehessen benne, üldözői meghallják. A csel bevált – ráharaptak
a csalira, és a hang után vetették magukat, nem törődve azzal, hogy
eltávolodnak a társaiktól. Smith gyors iramban vágott át az útjába kerülő
sötét udvarokon, közben éberen figyelt, alkalmas helyet keresett terve
megvalósításához. A kereszteződéstől négy háztömbnyire úgy érezte, hogy
meg is találta. Rövid kocsibehajtó végén fehér, gyarmati udvarházak
stílusában készült épületet látott, egyik végében bokroktól és sűrű lombú
fáktól takart, alig észrevehető, fedett, rácsos falú kerti pihenőt.
Köhögött, a sarkát néhányszor jó erősen a kövezethez csapta, hogy
üldözői azt higgyék, a házba tart, majd gyorsan irányt változtatott és
nesztelenül a pihenőbe osont. Jól számított – a rácson keresztül szemmel
lehetett tartani a környéket. A Glockot és a Berettát egy padra tette; nem
állt szándékában lőni, legfeljebb ijesztésre akarta használni őket. Gyorsan
és csöndben akarta elvégezni, amit kitervelt.
Egy hosszú perc telt el anélkül, hogy bármi történt volna.
A két férfi kitalálta talán, mire készül, és szólt a többieknek? Elindultak
körbe, hogy bekerítsék? Smith végigsimította a homlokát, letörölte a sűrű
izzadságot, közben azt is érezte, hogy a szíve hevesen ver.
Két perc... három...
Egy árnyék bukkant elő a fák közül és balra futott, a nagy ház felé.
Néhány másodperccel később a második is megjelent, az azonban már
jobbra tartott.
Smith megkönnyebbülve sóhajtott. Az orgyilkosok – akár katonák, akár
civilek – könnyen kiszámíthatóak, állapította meg magában már sokadszor.
Képzelőerejük nincs, taktikai érzékük annyi, mint a leszegett fejjel,
dühösen támadó, megvadult bikáé, vagy egy általános iskolai futballcsapat
fedezetéé, aki nagyon büszke magára, mert mindig az ellentétes irányba
néz, mint ahová passzolni kívánja a labdát.
Ezek ketten valamivel jobbak voltak, ugyan az átlagnál, de akárcsak
Custer Little Big Hornnál, vagy Lord Chelmsford a zuluk ellen Isandhlwa-
nánál, elkövették azt a hibát, hogy megosztották erejüket, lehetővé téve,
hogy egyenként számoljon le velük. Smith eleve remélte, hogy ezt fogják
tenni.
A ház jobb oldalán felhangzó léptek adták meg neki a jelet. Ahogy
elhaladtak az épület és a pihenő között, Smith otthagyta a rejtekhelyet, és
üldözője után osont, hogy becserkéssze. Nem figyelt eléggé, rálépett egy
ágra, és bár a reccsenés halk volt, fölkeltette a támadó figyelmét. A férfi
lövésre készen tartott pisztollyal a kezében megpördült.
Azonnal cselekednie kellett. Egyetlen, a torokra mért, jól irányzott ütés,
amely megbénítja a légcsövet, villámgyors körzés, hogy a végén a férfi ha-
lántékán csattanjon a cipő, és a támadó már mozdulatlanul a földön feküdt.
Smith visszaosont a kerti pihenőbe.
Eltelt egy perc... kettő.
A páros óvatosabb tagja a földön heverő alak és a pihenő között bukkant
fel. Volt annyi esze, hogy óvatosan, végig árnyékban maradva kerüljön
körbe, de képzelőereje itt véget is ért – fekvő társát meglátva fejvesztetten
hozzá rohant.
– Jerry? Jézusom, mi... – nem tudta befejezni a mondatot, a tarkójához
vágódó Beretta belefojtotta a szót.
Smith bevonszolta a két eszméletlen férfit a pihenőbe, és föléjük
hajolva, néhány másodpercre mozdulatlanná merevedett, az erőfeszítéstől
kissé lihegve hallgatta az éjszaka neszeit. Az egyetlen jól kivehető hang
egy dél felé távolodó gépkocsi zúgása volt a távolból. Megkönnyebbülten
otthagyta őrhelyét, és ugyanazon az úton, amelyiken érkezett, visszafelé
indult. A kereszteződés közelében, ahol megtámadták, lassított, és újból
hallgatózni kezdett. Egyetlen zajt észlelt csak: egy gépkocsiét – a
hangjából ítélve ugyanaz lehetett, mint amelyikre korábban felfigyelt –,
csak ezúttal már északi irányba haladt.
Smith hasra vetette magát, és mindkét kezében fegyverrel előrekúszott,
a kereszteződésnél álló egyik ház előkertjének pereméig. Amennyire meg
tudta állapítani, az úttest szélén ugyanazok a gépkocsik parkoltak,
amelyeket korábban látott, és a Triumphja is ugyanott állt, ahol hagyta. A
járművek körül, bármennyire erőltette is a szemét, senkit sem látott.
Elképzelhetetlen, gondolta, hogy a kamion sofőrje csak úgy, teljesen
véletlenül akadt volna a nyomára előbb a Wisconsin Avenue-n, aztán itt.
Ekkora szerencséje senkinek sem lehet. Ennek ellenére a teherautó, a
személygépkocsi és a „részeg” elég illúziókeltő jelenetet tudott rögtönözni,
és hajszálon múlt, hogy nem csalták tőrbe.
Ahhoz, hogy ez így sikerüljön, pontosan tudniuk kellett, hol található.
Türelmesen kivárta, hogy a hold lenyugodjon. A még sötétebbé váló
éjszakában nagy bagoly repkedett prédára lesve a terebélyes fák között, a
távolban haladó gépkocsi először délnek, aztán északnak tartott, majd
megint délnek, lassan közeledve a kereszteződéshez.
Elégedetten, mert senki nem ólálkodott a közelben, Smith felpattant, és
meggörnyedve a Triumphhoz rohant. Kis elemlámpát vett ki a kesztyűtar-
tóból, a kocsi hátsó része alá bújt, és rögtön meg is találta, amit keresett.
Nem volt benne semmi újdonság, eredeti ötlet. Az elemlámpa éles fényé-
ben jól lehetett látni a hüvelykujjkörömnél nem nagyobb, erős mágnessel a
fenéklemezhez tapasztott jeladót. A vevőkészüléket nyilván a teherautó
vezetőfülkéjében helyezték el, vagy az alacsony, köpcös sofőrnél volt.
Smith elrakta az elemlámpát, leszedte a kocsiról a szerkezetet, és köz-
ben pár pillanatig elismeréssel adózott magában a mérnöki találékonyság-
nak, amely képes volt ilyen miniatürizált berendezést létrehozni. A Tri-
umph alól kimászva meghallotta a már ismerős motorzajt, és néhány má-
sodperc múlva látta is a kereszteződéshez közeledő gépkocsit. Lehúzódott
az autója mellé, és éberen figyelt. A gépkocsi lassan mozgott, a vezetője a
leeresztett ablakon át műanyag fóliába hegesztett újságokat dobált szét a
kocsifelhajtókra, előkertekbe.
Smith megvárta, amíg elég közel járt hozzá, felállt, elfüttyentette magát,
és amikor a sofőr fékezett, rögtön odafutott a nyitott ablakhoz.
– Van eladó újságja?
– Persze. Kaptam egy párat tartalékba – válaszolta a sofőr.
Smith aprópénzt vett elő, de ügyetlenül húzta ki a kezét a zsebéből, egy
érmét elejtett, és le kellett hajolnia érte. Ugyanazzal a mozdulattal, amel-
lyel érte nyúlt, a jeladót rányomta az újságkihordó kocsi fenéklemezére.
– Köszönöm – mondta, átvéve a lapot. – Nagyon kedves.
Az autó továbbhajtott, Smith pedig gyorsan beszállt a Triumphba.
Abban a reményben hajtott tovább, hogy sikerült annyi időt nyernie,
amennyi alatt eljut Sophiához. Tisztában volt azzal, hogy ha a találkozásuk
óta lezajlott támadások voltak azok, amelyekre Bill Griffin figyelmeztetni
akarta, akkor üldözői pontosan tudják, kicsoda, és hol lehet őt megtalálni.
És azt is, hogy hol van Sophia.

4:07
Fort Detrick, Maryland
A Trópusi Betegségek belgiumi Leopold herceg Intézetének jelentése volt
a harmadik, amelyet Sophia elolvasott, miután Kielburger tábornoktól
visszament az irodájába. A kutatók közül már csak ő maradt az épületben –
túlságosan nyugtalan, ideges volt ahhoz, hogy aludni tudjon. Ha a hülye
tábornoknak igaza van, gondolta, és kiderül, hogy Jon azért késik, mert
ismét elkapta a kutatói hevület, és rávetette magát valamilyen új témára,
alaposan beolvas neki, lekapja a tíz körméről. Ugyanakkor remélte is, hogy
Kielburgernek igaza van, és fölöslegesen aggódik, Jont nem érte
komolyabb baj.
Alaposan átnézte a USAMRIID megkeresésére érkezett válaszokat, de
csak a Leopold herceg Intézeté kecsegtetett némi reménnyel. Dr. René
Giscours emlékezett egy jelentésre, amelyet évekkel korábban, a bolíviai
Amazonas-vidék egyik dzsungelkórházában olvasott. Nagyon elfoglalt volt
akkoriban, mert San Joaquin környékén, ahol Kari Johnson, Kuns és
MacKenzie évekkel korábban fölfedezte a halálos vírust, újból felütötte
fejét a Machupo-láz. Nem volt rá ideje, hogy alaposabban elgondolkodjon
a távoli Peruból érkezett, meg nem erősített híreken, úgyhogy készített egy
gyors feljegyzést, aztán az egészről, úgy ahogy volt, meg is feledkezett.
Az új vírus azonban befészkelte magát az emlékezetébe. Amikor a
USAMRIID megkeresése eljutott hozzá, azonnal átnézte a papírjait, és
megtalálta köztük a feljegyzést, de az eredeti jelentést nem. Saját jegyzetei-
ből – sok év után – annyit tudott csak kisilabizálni, hogy hantavírus okozta
vérzéses lázról szólt a Peruból kapott beszámoló, és a betegségnek volt
valami köze a majmokhoz is.
A levelet elolvasva Sophia dühös elégedettséget érzett. Igen! Miután
Victor Tremont nem tudott segíteni neki, kételkedni kezdett magában, de
Giscours válasza most megerősítette, hogy mégis jó az emlékezete. Milyen
kapcsolatai vannak arrafelé a USAMRIID-nek? – tette fel magának azon-
nal a kérdést. Emlékei szerint az intézetben nem került a kezébe se töme-
ges, se kis számú megbetegedésről szóló jelentés, tehát a vírus előfordulása
változatlanul Perunak arra az isten háta mögötti, dzsungel borította részére
korlátozódik.
Sophia lelkiismeretesen bejegyezte munkanaplójába a belga intézettől
kapott válasz nyomán támadt gondolatait, hozzáfűzte a Victor Tremonttal
folytatott két beszélgetés lényegét, és néhány feltevést is azzal
kapcsolatban, hogyan juthatott ki a vírus a perui dzsungelból.
Még nem fejezte be az írást, amikor ajtónyitást hallott. – Ki.
Reménykedve megpördült a széken. – Jon? Drágám! Hol...
Mielőtt a színes szikrákat szétlövellő fájdalombomba felrobbant volna
az agyában, még maradt ideje megnézni a körülötte álló négy férfit, és
megállapítani, hogy egyik sem Jon.
Utána már csak a mindent beburkoló, áthatolhatatlan feketeség
következett.

A laboratóriumi védőöltözéket viselő Nidal al-Hasszán módszeresen átku-

tatta Sophia Russell fiókjait, elolvasott minden dokumentumot, jelentést,
jegyzetet, emlékeztetőt, átnézte az összes hivatalos iratot. A feladat, bár
gumikesztyűben végezte, undorító volt. Tudta, hogy ilyen szentségtörés sa-
ját országában és sok iszlám hitet valló, köztük arab nép körében előfordul,
de ettől még nem találta kevésbé felháborítónak. Vallása tanításával össze-
egyeztethetetlen eretnekségnek tartotta, hogy nők férfiakkal együtt dolgoz-
zanak, és a férfíméltóság és a női tisztesség beszennyezését látta benne.
Mocskosnak érezte magát attól is, hogy meg kellett érintenie a nő által
használt tárgyakat.
A kutatás azonban elkerülhetetlen volt, és módszeresen, semmit ki nem
hagyva végezte. A két veszélyes dokumentumot mindjárt az elején meg-
találta. Az első az íróasztalon hevert, dr. René Giscours küldte a Leopold
herceg Intézetből. A másik a nő saját nyilvántartása a kimenő telefonokról
– a USAMRIID igazgatója nyilván megkövetelte, hogy minden munkatárs
pontosan regisztrálja hívásait.
A Belgiumból kapott válaszra vonatkozó naplóbejegyzésre is rábukkant.
Szerencsére egész oldalt megtöltött, a lap tetejétől az aljáig. Al-Hasszán kis
bőrtokból tollnak álcázott borotvaéles pengét vett elő, és óvatosan, nagy
hozzáértéssel kimetszette a jegyzetfüzetből az ominózus oldalt. Hogy
biztos legyen a dolgában, ellenőrizte, láthatatlan maradt-e a vágásnyom,
majd elégedetten a zsebébe süllyesztette a lapot. Ezután már nem akadt a
kezébe semmi lényeges.
Három, hasonló védőruhát viselő társa szintén végzett a fal melletti
irattartó szekrényekkel.
– Új bejegyzés egy Peruról szóló dossziéban – jelentette az első.
– Néhány régi dosszié, különböző dél-amerikai betegségekről – mondta
a második.
A harmadik csak a fejét rázta, jelezve, hogy nem talált semmi említésre
méltót.
– Elolvastak minden dokumentumot? – kérdezte szigorúan al-Hasszán.
– Átnéztek minden dossziét? Megnézték az összes fiókot?
– Igen. Ahogyan az utasítás szólt.
– Benéztek a szekrények alá? Mindenhová?
– Persze! Nem vagyunk tökfejek!
Nidal al-Hasszánnak efelől erős kétségei voltak. A legtöbb nyugatit lus-
tának, semmire sem használhatónak tartotta, de látva az irodában kelet-
kezett felfordulást, úgy döntött, segítői ezúttal alapos munkát végeztek.
– Rendben. Tüntessék el a nyomokat! Minden pontosan úgy nézzen ki,
ahogy érkezésünkkor!
Miközben azok hárman munkához láttak, al-Hasszán egy második,
vastagabb gumikesztyűt is felhúzott, hűtés után lezárt hőszigetelő fémtokot
vett elő a táskájából, kinyitotta, és apró üvegfiolát emelt ki belőle.
Tartalmát óvatosan felszívta egy injekciós fecskendőbe, és Sophia bal
bokájának egyik vivőerébe fecskendezte.
A tűszúrástól a nő enyhén megrándult, és halkan nyögött is.
A három férfi meghallotta, odanézett, és mindannyiuk arca hamu-
szürkévé vált.
– Folytassák a munkát! – szólt rájuk határozottan al-Hasszán.
Nagyot nyeltek, de szó nélkül engedelmeskedtek. Miközben befejezték
a rendrakást, al-Hasszán a használt fecskendőt műanyag tokba dugta, amit
gondosan lezárt: és beletett a táskájába. Amikor emberei jelezték, hogy ké-
szen vannak, körbenézett, alaposan ellenőrizte az irodát, és mivel elégedett
volt az eredménnyel, jelezte, hogy mehetnek. Az ajtóból vetett még egy
utolsó pillantást a padlón mozdulatlanul heverő Sophiára, hogy meggyő-
ződjön róla, az arca vastag verejtékben úszik. Amikor a nő felnyögött, el-
mosolyodott, és az ajtót halkan behúzva maga mögött, a többiek után ment.

7. fejezet

4:14
Thurmont, Maryland
Könnyű szellő mozgatta a fák és bokrok leveleit, és terítette szét a
környéken a földön rothadó almák szagát. Jon Smithnek a Catoctin-hegy
lejtőjére épült, az utca felől kétemeletesnek látszó háza koromsötét volt, a
teraszon sem égett a lámpa, amiből egyenesen adódott a következtetés,
hogy Sophia még a laboratóriumban van. Smith azonban nem érte be
ennyivel, biztos akart lenni a dolgában.
Egy saroknyira állt meg a háztól, behúzódott egy bokor mögé, és
alaposan körülnézett. Sokatmondó, apró jeleket látott. Az öreg almafa
törzse túl vastagnak tűnt, nyilván azért, mert rejtőzött mögötte valaki.
Távolabb, két nagy tölgyfa között fekete Mercedes orra látszott; az autó
olyan szomszéd kocsibehajtóján állt, akiről Smith tudta, hogy 2000-es
Buick Le Sabre-ja van és azt mindig a garázsban tartja.
Figyelembe véve, milyen gyorsan hajtott haza Georgetown-ból a
csaknem teljesen kihalt autópályán, lehetetlennek tűnt, hogy üldözői elébe
tudtak volna vágni, tehát a háznál egy második csapat várakozott, és ez
még nyugtalanabbá tette.
 Aki a ház előtt őrködött, jól szemmel tarthatta a kocsibehajtót és a
garázskaput. Nyilván hátul is rejtőzködött valaki, hogy figyelje a házat és a
garázst, azt azonban Smith nem tartotta valószínűnek, hogy valakit oldalra,
a garázs külső falához is állítottak volna.
Minden katona számára ismerős, félelem ütötte lyukat érzett a gyomrá-
ban, de ugyanakkor azt is, hogy felszaporodott a vérében az adrenalin. A
fák fedezékében futva megkerülte a házát, és nagyon óvatosan – az utolsó
néhány métert kúszva téve meg – odalopakodott hozzá.
Egy darabig mozdulatlanul várt, figyelte, nem hallható-e gyanús nesz az
épület háta mögül, és csak azután emelkedett föl, hogy benézzen a
garázsba.
Megkönnyebbülten felsóhajtott, mivel üres volt, nem állt bent az öreg,
zöld Dodge. Sophia még nyilván Fort Detrickben van, ezért nem ég a
teraszon a lámpa, okoskodott. Mélyeket lélegzett, kezdte sokkal jobban
érezni magát.
Ugyanazon az úton, amelyen érkezett, visszasietett a Triumphhoz, és
egy négyszáz méterrel arrébb lévő telefonfülkéhez hajtott. Már alig várta,
hogy hallhassa a lány hangját. Az irodáját hívta, ahol négy csöngetés után a
válaszoló kapcsolt be: „Nem vagyok itt, és a laboratóriumban sem. Kérem,
hagyjon üzenetet! Amilyen hamar tudom, visszahívom. Köszönöm!”
Az erős, világos hang szíven ütötte Smitht, és új érzést is keltett benne,
amit hirtelen nem tudott megmagyarázni. Magányosságot talán?
Újból tárcsázott. A hívásra válaszoló hang nyugodt, szenvtelen volt, ami
– figyelembe véve a körülményeket – bátorítóan hatott: – Fort Detrick.
Biztonsági Szolgálat.
– Jonathan Smith alezredes, USAMRIID.
– Kérem az azonosítóját.
Smith bediktálta a számot.
Néhány másodperc szünet következett, aztán az udvarias válasz: –
Köszönöm, alezredes! Miben segíthetek?
– Kapcsolja a USAMRIID ügyeletesét!
Kattanás, néhány sípolás hallatszott, majd újabb hang: – USAMRIID,
biztonsági szolgálat, Grasso.
– Grasso, itt Jon Smith. Nem tudja...
– Alezredes! Szóval visszajött! Minden rendben? – kérdezte lelkesen az
őr. – Russell doktornő már...
– Éppen őt keresem – vágott közbe Smith. – Nincs az irodájában. Nem
tudja, hol lehet?
– Amikor kezdtem, még bent volt, és nem láttam elmenni.
 – Mikor állt munkába?
– Éjfélkor – válaszolta az őr. – Lehet, hogy a laboratóriumban van, és
nem hallja, ha csörög a telefon.
Smith az órájára pillantott – 4:42 volt.
– Megtudná nézni?
– Persze, alezredes! Ha megmondja, hol tudom elérni, visszahívom.
Smith bediktálta a telefonfülke számát, és várt. Minden másodpercet
percnek érzett, és minden perccel nehezebben tudott lélegezni. A hűvös
éjszaka elviselhetetlenül fülledt volt, a fülke szinte fojtogatta.
A készülék csörrenését meghallva vadul kapott a kagylóért.
– Igen?!
– Nincs ott, alezredes! Az irodája és a labor is zárva.
– Látott valami szokatlant?
– Semmit. Minden a helyén, teljes a rend. – Grasso hangja bocsánat-
kérőnek tűnt: – Nem tudom, hogy nem vettem észre. Talán a másik kapun
ment ki. A külső őrség biztosan tudni fogja.
– Köszönöm, Grasso! Át tudna kapcsolni?
– Máris.
Pár másodperc szünet után Smith másik, nagyon álmos hangot hallott: –
Fort Detrick, kapuőrség, Schroeder.
– Jonathan Smith alezredes vagyok a USAMRIID-től. Látta elmenni dr.
Sophia Russellt?
– Nem ismerem dr. Russellt, alezredes! Kérdezze meg a USAMRIID
ügyeletesét, ő biztosan tudja, hogy bent van-e!
Smith cifrát káromkodott magában. A külső kapunál szolgálatot teljesítő
polgári biztonsági őröket állandóan cserélték, és mivel a munkaidejük
hosszabb volt, mint a katonáké, gyakran megesett, hogy elbóbiskoltak.
Tehették, mivel a sorompó miatt minden érkező kocsinak meg kellett állnia
a kapu előtt, és a motorzaj felébresztette őket, a távozók viszont maguk is
fel tudták nyitni a sorompót, és elhagyhatták a területet anélkül, hogy az
őrök észrevették volna őket.
A kagylót a helyére akasztva Smith úgy okoskodott, hogy valószínűleg
Sophia is eljött már a laborból, de nyilván nagyon fáradt, ezért nem
Thurmontbe ment, hanem Frederickbe, a régi lakásába, amit már eladott
ugyan, de még nem ürített ki teljesen. Megpróbálkozhatott volna a
telefonnal, de biztos volt abban, hogy attól sem lenne okosabb – ha
hajnalig dolgoztak, hazatérve azonnal lehalkították a készüléket, hogy ne
zavarja őket a csöngetés, és nyugodtan alhassanak legalább néhány órát.
Az agya lázasan működött, megpróbálta helyükre rakni az eseményeket.
Sophia annyira fáradt, gondolta, hogy az egyik oldalbejáraton át távozott,
nehogy összefusson valakivel, és az illető feltartsa. Logikus, hogy ezt tette,
a kapuőr pedig nyilván elaludt, azért nem vette észre. Mivel ő még nem
érkezett meg, természetes, hogy a laborhoz sokkal közelebbi régi lakásába
ment. Nem ébreszti fel, csöndben mellé bújik az ágyba, de álmában is meg
fogja érezni a közelségét. Elmosolyodik, morog egy kicsit, és hozzábújik.
Ő is mosolyog, óvatosan ad egy csókot a vállára, és nézi, hogyan alszik,
amíg végül őt is elnyomja az álom...

Frederick történelmi városa minden útikönyvben szerepel, de csak kevés

sorolja nevezetességei közé Fort Detricket. Sophia lakása mindössze öt
utcányira volt a rácsos kerítéssel körülvett, közepes biztonsági fokozatba
tartozó, egy lakónegyed közepére biggyesztett katonai létesítménytől. A
ház előtt megállva Smith nem látott semmi gyanúsat. Kiszállt a
Triumphból, halkan becsukta a kocsit, és mielőtt befelé indult volna, a
biztonság kedvéért egy-két másodpercre megállt hallgatózni. Alvók távoli
köhögése, nevetés, és egy részeg dühös kiáltása hallatszott. A közeli sarkon
nagy sebességgel beforduló kocsi kerékcsikorgása, és egyenletes, a város
életétől elválaszthatatlan halk moraj társult hozzájuk, de egyetlen olyan
hang sem, amely veszélyt jelzett volna.
Saját kulcsával nyitotta ki a kétemeletes bérház ajtaját, és az elő-
csarnokon átvágva a liftekhez ment. Egyik sem volt működésben, mindet a
földszinten találta.
A második emeleten a Glockot lövésre készen tartva, óvatosan indult
előre. A folyosó, mint ősi katakombák üres termei, visszhangzott a
lépteitől. A lakás előtt újból megállt hallgatózni, de egyetlen neszt sem
hallott bentről. A zár hangja, bár óvatosan fordította el a kulcsot,
robbanásként dörrent az agyában.
Smith óvatosan kitárta az ajtót, és hasra vágta magát a szőnyegen.
A lakás sötét volt, semmi nem mozdult benne. Az ajtó melletti asztalka
lapját végigsimítva vékony porréteget érzett.
Felállt, és a sötét nappalin át a két hálószobához vezető kis folyosóra
osont. Mindkét helyiséget üresen találta, az ágyakon látszott, hogy már jó
ideje nem használták őket. A konyhában sem talált evésre, vagy akár csak
egy csésze kávé elkészítésére utaló nyomokat. A mosogató száraz volt, a
hetekkel korábbi kikapcsolt hűtőszekrény néma.
Semmi kétség, Sophia nem járt a lakásban.
Smith eltompultan, akár egy robot, visszament a nappaliba. Villanyt
gyújtott, és támadás, dulakodás, bármilyen idegen behatolás nyomai után
kezdett kutatni.
Nem talált semmit. A lakás üres volt, háborítatlan, élettelen, akár egy
múzeumi tárgy.
Ha megölték vagy elrabolták Sophiát, az nem itt történt, állapította meg
magában.
A laboratóriumban nem volt. A thurmonti házban és a lakásban sem, és
semmi sem utalt arra, hogy bármelyik helyen valami rendkívüli dolog
történt volna vele.
Smith tudta, hogy zsákutcába jutott, ha tovább akar lépni, segítségre van
szüksége.
Az első, hogy felhívja a támaszpontot, és bejelenti Sophia eltűnését, a
következő, hogy értesíti az FBI-t.
Fogta a mobiltelefonját, és be akarta ütni Fort Detrick számát, de a keze
megállt a levegőben, mert kintről lépteket hallott.
Gyorsan eloltotta a villanyt, a készüléket egy kisasztalra tette, és a két
marokra fogott Glockkal az ajtóra célozva, térdre ereszkedett a heverő
mellett.
Valaki tétova léptekkel közeledett Sophia lakásához; időnként
nekiütődött a falnak, megállt, aztán újból elindult. Egy részeg tántorogna
éppen haza?
A léptek zaja az ajtó előtt szűnt meg. Nehéz, szaggatott lélegzés
hallatszott a folyosóról, az illető tétován motoszkált kulcsával a zárban.
Smith mozdulatlanná merevedett, és egy pillanattal később az| ajtó,
heves lökésnek engedve, kivágódott.
Sophia bizonytalanul, imbolyogva állt a fényes négyszögben. Ruhája
szakadt, mocskos volt, mintha csatornából mászott volna elő.
– Sophia! – kiáltott fel Smith.
A lány imbolyogva lépett beljebb, és összerogyott volna, ha nem ugrik
oda, hogy elkapja. Zihált, látszott rajta, hogy meg kell küzdenie minden
levegővételért, az arca pedig tűzpiros volt, lázban égett.
Smithre nézett, és megpróbált mosolyogni. – Visszajöttél... drágám.
Hol... hol voltál?
– Ne haragudj, Soph! Hozzácsaptam egy napot a kiküldetéshez, azt
akartam...
A lány a kezét fölemelve belefojtotta a szót. Amikor megszólalt, a
hangja olyan volt, mintha delíriumban lenne: – A laborban... valaki...
megütött...
Ájultan hanyatlott Smith karjába. A bőre egészségtelenül sápadt,
pergamenszerű volt, szép arcát fájdalom rántotta torz görcsbe, és élénk-
vörös lázrózsák égtek rajta. Avatatlan szem is első látásra meg tudta
állapítani, hogy nagyon beteg. Mi történhetett? Önmagában a kimerültség,
akármekkora is, nem okozhatott ilyen tüneteket.
– Soph? Soph! Drágám!
Az elkeseredett szólításra nem volt válasz. A lány eszméletlen volt, a
teste ernyedt.
Smith, felocsúdva megdöbbenéséből, gépiesen munkához látott. Rémült
szerelmesből visszaváltozott orvossá, aki tudja, mit kell tennie ilyen
esetekben. Óvatosan lefektette Sophiát a kerevetre, a telefonért nyúlt, és
miközben a 911-et tárcsázta, mérte a lány pulzusát, figyelte a lélegzését. A
pulzusa gyönge volt és gyors, nehezen, szaggatottan lélegzett, a teste forró.
A diagnózis szinte tálcán kínálta magát: magas lázzal járó, akut légzőszervi
megbetegedés.
– Akut légzőszervi tünetek! – ordította a telefonba. – Dr. Jonathan
Smith, a szentségit! Siessenek!

A jelzés nélküli, zárt furgont, amely Sophia Russell háza közelében, a fák
árnyékában állt, csak az vehette észre, aki tudta, hol keresse. Az utcai
lámpa fénye nem tudta szétoszlatni az éjszaka sötétjét, és megfosztani a
kocsiban ülőket attól, amire a leginkább vágytak: a rejtőzködést segítő
homálytól. Bill Griffin szótlanul figyelte az utca másik oldalán, a
kétemeletes bérház előtt villogó vészjelzéssel várakozó mentőautót.
– Dr. Russellnek nem lett volna szabad kijönnie a laboratóriumból –
törte meg a hosszúra nyúló csöndet a vezetőülésen helyet foglaló Nidal al-
Hasszán. – Nem lett volna szabad eljutnia idáig.
– De mindkettőt megtette – válaszolta szenvtelenül, érzelemmentesen
Griffin. Barna haja a vezetőfülke sötétjében koromfeketének látszott, öles
vállát, izmos felsőtestét ellazította, egész megjelenése magabiztosságból
fakadó nyugalmat sugárzott. Alapvetően másnak, sokkal keményebbnek,
nyugodtabbnak tűnt, mint az a férfi, aki néhány órával korábban a
washingtoni Rock Greek-parkban a barátjával, Jon Smithszel találkozott.
– Mindent hajszálpontosan úgy csináltam, ahogy az utasításban szerepelt
– mondta al-Hasszán. – Másképp nem is lehetett volna anélkül, hogy ne
ébresszen gyanút.
Griffin a hallgatásával sikeresen leplezte, mekkora vihar dúl benne. Jon
váratlan, előre nem látható bekapcsolódása az eseményekbe teljesen felké-
születlenül érte. Megpróbálta figyelmeztetni, elriasztani a barátját, de al-
Hasszán esélyt sem adott neki a menekülésre, ráküldte Madduxot. Ez
önmagában még hasznos is lehetett volna, mivel bebizonyította, hogy a
figyelmeztetés komoly, de a nő elleni támadás alapvetően megváltoztatta a
helyzetet, még a lehetőségét is megszüntette annak, hogy Jon vissza-
kozzon. Hogy az ördögbe védheti meg ezek után a legjobb barátja életét?
Al-Hasszánnal éppen azon voltak, hogy megtalálják Smitht, amikor a
USAMRIID-hez beépített, Adele Schweik néven szereplő kém hívása
befutott. A mozgásérzékelő, amelyet a tizedes Sophia Russell irodájában és
laboratóriumában elhelyezett, váratlanul felmondta a szolgálatot, és amikor
a kém működésbe hozta a rejtett videokamerát, a legnagyobb meglepődé-
sére azt látta, hogy Sophia kitámolyog az irodájából. Azonnal Fort Detrick-
be rohant, de mire odaért, Russell doktornőnek már nyoma sem volt.
– Láttam rajta, hogy nem képes kocsiba ülni – jelentette a nő al-
Hasszánnak –, úgyhogy megnéztem a dossziéját. Kiderült, hogy van egy
lakása a támaszpont közelében.
Azonnal az épülethez hajtottak, de addigra a mentő is megérkezett, és a
bérházban nagy volt a felfordulás. Szemernyi esélyük sem maradt, hogy
észrevétlenül bejussanak.
– Lehet, hogy nem volt más megoldás, de ha még tud beszélni, és
elmondja Smithnek, mi történt, a főnök nem lesz boldog – mondta Bill
Griffin. – Nézze csak!
Négy ápoló lázas sietséggel hordágyat tolt ki az épületből, Jon Smith is
velük volt – a hordágyon fekvő nő kezét fogta, és mélyen fölé hajolt. A
távolság ellenére jól lehetett látni, hogy folyamatosan beszél hozzá, és csak
rá figyel, tudomást sem vesz arról, ami körülötte zajlik.
– Tudnunk kellett volna a lakásról! – mondta al-Hasszán, miután
megeresztett egy hosszú arab káromkodást.
Griffin a lehetőséget megérezve, villámgyorsan úgy döntött, hogy vál-
lalja a kockázatot, még jobban megutáltatja magát az arabbal, hátha az el-
követ valamilyen hibát izgatottságában. – De nem tudtunk róla – válaszolta
–, és most békésen beszélgetnek. A nő életben van. Ezt jól elbaszta, al-
Hasszán! Szét fogják rúgni érte a seggét. Van valamilyen ötlete? Mit
csináljunk?
– Követjük őket a kórházba, végleg elhallgattatjuk a nőt, és a barátját is
– válaszolta vészjósló nyugalommal al-Hasszán, és nyugodt, rezzenéstelen
tekintettel Griffinre nézett.
Griffin pontosan tudta, mit figyel, mire számít: valamilyen reakcióra,
akár a legcsekélyebbre is, amelyből kiderül, hogy ellenzi Jon megölését.
Kifejezéstelen arccal válaszolt: – Akár a mentősöket is kinyírhatjuk –
lehet, hogy hallottak valamit. Remélem, felkészült rá.
– A mentősökre nem gondoltam, de ha kell, őket is megöljük –
jelentette ki élénken az arab. Kis szünetet tartott, és gyanakvón összébb
húzott szemmel hozzátette: – Lehet, hogy Jon Smith egy hullához beszél.
A szerelem a legértelmesebb emberből is képes bolondot csinálni. Majd
meglátjuk, életben marad-e a nő. Ha nem, akkor már csak Jon Smitht kell
elhallgattatni. Annyival is könnyebb dolgunk lesz, nem gondolja?

8. fejezet

5.52
Frederick, Maryland
Sophia hevesen zihált, az intenzív kezelő oxigénsátra alatt is kegyetlenül
megharcolt minden egyes lélegzetvételért. Korszerű kórházi berendezések
tartották életben, lélektelen gépezetek, melyeket nem érdekelt, kicsoda és
mi baja van. Smith az ágy mellett ült, a lány láztól forró kezét fogta, és a
legszívesebben ráordított volna a gépekre: „Sophia Russellnek hívják.
Beszélgetni szoktunk. Nevetni. Együtt dolgozunk. Szeretkezünk! Élünk!
Tavasszal össze akarunk házasodni. Meg fog gyógyulni, pár hónap múlva
férj-feleség leszünk, és még öregen, ráncosan is szeretni fogjuk egymást!”
Közel hajolt a lányhoz, és határozott, erős hangon azt mondta: – Meg
fogsz gyógyulni, Soph drágám! – Úgy biztatta, ahogyan már számtalan,
valamelyik háborús hadszíntér front kórházában fekvő, súlyosan sebesült
fiatal katonát biztatott: – Hamarosan jobban fogod érezni magad. Fölkelsz,
és akkor már sokkal könnyebb lesz. – Igyekezett nyugodtan, normális han-
gon beszélni, eltitkolni, hogy mennyire fél. Katonaorvosként megszokta,
hogy vigasztalja a sebesülteket, tartsa a lelket még az élőhalottban is, mivel
mindig volt remény, Most azonban Sophiáról volt szó, és keményebben
kellett küzdenie azért, hogy ne mutassa ki elkeseredését, mint azelőtt
bármikor. – Tarts ki, drágám! Kérlek! – suttogta. – Tarts ki!
Amikor magánál volt, a lány két ziháló, nehéz lélegzetvétel között
igyekezett rámosolyogni, gyengén megszorította a kezét is, de többre nem
volt képes, a láz és a levegőért vívott harc elszívta maradék erejét.
Megpróbált mosolyogni. – ...hol ...voltál?
Smith óvatosan a szájára tette az ujját. – Ne beszélj! Csak azzal törődj,
hogy mielőbb meggyógyulj! Aludj, szívem! Pihenj gyönyörűségem!
Sophia szeme egy színházi előadás végén lehulló függönyhöz hasonlóan
becsukódott, az arca azonban komoly maradt, mintha összpontosítani pró-
bálna, mozgósítani minden belső tartalékát a szervezetét szétmarcangoló
kór ellen. Smith némán figyelte sima, áttetsző bőrét, finom csontozatát,
szemöldöke kecses ívét. Sophia nem tartozott a hétköznapi, férfimagazinok
címlapjára kívánkozó, harsány szépségek közé. Finom vonásaiból csodála-
tos belső harmónia áradt, és az összhatást tovább fokozta a tekintetéből
sugárzó rendkívüli intelligencia. Most azonban, magas láztól gyötörten, a
testéhez csatlakozó kábelek vezetékek fogságában szánalmasan
törékenynek, magatehetetlennek látszott. A bőre csaknem áttetszővé vált,
arca lázrózsái élénkpirosak voltak, szinte fénylettek, és ez még jobban
megijesztette Smitht.
Sophia bal orrlyukából vékony vérpatak indult el.
A férfi döbbenten felitatta, és odaszólt a nővérnek: – Állítsa el a vérzést!
Az ápolónő a géztamponért nyúlt. – Szegénykém – mondta együtt
érzőn. – Biztosan megrepedt egy hajszálér az orrában.
Smith nem válaszolt. A gépekkel teli, függönyökkel körülvett őrzőt
otthagyva a teremnek abba a részébe ment, ahol dr. Josiah Withers, a
kórház tüdőspecialistája, dr. Eric Mukogava, Fort Detrick belgyógyásza, és
Donald Gherini, a USAMRIID legjobb virológusa halkan tanácskozott.
Gondterhelten néztek rá valamennyien.
– Nos?
– Kipróbáltunk minden lehetséges antibiotikumot, amelyről úgy gondol-
tuk, hogy segít – válaszolta dr. Withers, a tüdőspecialista. – Úgy látszik
azonban, hogy vírusfertőzéssel van dolgunk. Minden, a tünetek enyhítésére
tett erőfeszítésünk hatástalan, egyelőre nem reagál semmire.
Smith halkan elkáromkodta magát. – Találjanak ki valamit! Legalább
stabilizálják az állapotát!
– Jon... – Gherini százados, hogy megnyugtassa, a vállára tette a kezét.
– Úgy látszik, ugyanaz a vírus, amit a hétvégén kaptunk. Riasztottuk a
világ összes vezető laboratóriumát, de egyelőre fogalmunk sincs arról,
micsoda, és mit lehet tenni ellene. Úgy néz ki, mint egy hantavírus, de nem
az. Legalábbis nem az ismertek közül való. – Szomorúan, lemondó grimasz
kíséretében megcsóválta a fejét. – Valahogy megfertőződhetett...
– Azt akarod mondani, hogy hibázott a laborban?! – Smith tágra nyílt
szemmel, elképedve nézett Gherinire. – A „forró zónában”? Ki van zárva!
Annál ezerszer tapasztaltabb és körültekintőbb!
– Minden tőlünk telhetőt megteszünk, alezredes – szólt közbe halkan a
bázis belgyógyásza.
– Tegyenek még többet! Jobban! Csináljanak valamit, az isten
szerelmére!
 – Alezredes!
Az ápolónő rémülten nézett ki a függöny mögül; Sophia teste az éltető
levegőért vívott kilátástalan küzdelemtől fájdalmas görcsbe rándult.
Amikor meglátta, Smith vadul félresöpörte útjából a többieket. –
Sophia!
Mikor odaért, a lány megpróbált elmosolyodni.
– Drágám! – Smith a kezéért kapott.
Sophia szeme becsukódott, a keze elernyedt.
– Ne! – üvöltötte a férfi.
A lány, mintha nagyon elfáradt volna egy hosszú utazástól, hátradőlt,
belesüppedt az ágyba. Mellkasa nem mozdult többé, és a korábbi görcsös,
nehéz zihálást megmásíthatatlannak tetsző csönd váltotta fel. Mielőtt
bárkiben leülepedhetett volna a jelentősége, Sophia orrából és szájából vér
bugyogott elő.
Smith – mint aki nem akar hinni a szemének – elszörnyedve a szív-
működést jelző monitorra nézett. Nyílegyenes, fluoreszkáló vonal szelte
ketté, pontosan a közepén. Halál!
– Defibrillátort! – üvöltötte.
A nővér erőt vett magán, lenyelte feltörni készülő könnyeit, és oda-
nyújtotta az újjáélesztő készülék elektródáit.
Smithnek keményen meg kellett küzdenie azért, hogy ne legyen úrrá
rajta a pánik. A világ különböző pontjain, véres harc közben ellátott súlyos
sebesültekre gondolt. Képzett, kollégái által is sokra tartott orvos volt,
életeket mentett, ez volt a munkája, és ehhez értett a legjobban. Meg fogja
menteni Sophiát! Képes rá.
Tekintetét a monitorra szögezve, rányomta a lány mellkasára a fém-
papucsokat. Sophia teste némán ívbe feszült, de utána, rögtön el is ernyedt.
– Megint!
Ötször próbálkozott, és mind az öt alkalommal növelte a feszültséget. A
monitort keresztbe szelő csík mind az ötször nyílegyenes maradt, nem
jelzett semmilyen reakciót. Biztosan hibás, gondolta. Vagy csak álmodott!
Elaludt, és álmában rémlátomás tört rá. Hiszen Sophia él! Tele van
energiával. Gyönyörű, mint egy ragyogó nyári nap. És a nyelve! Imádta,
ahogy időnként ingerkedett vele...
– Gyerünk!
Dr. Withers, a tüdőspecialista Smith vállára tette a kezét. – Hagyd, Jon!
– Tessék?!
– Nagyon sajnálom, Jon – válaszolt dr. Mukogava, a belgyógyász. –
Nemcsak én, mindannyian. Ez borzalmas. Hihetetlen! – Tétován a többiek-
re mutatott. – Itt hagyunk. Egyedül talán könnyebb lesz.
Szótlanul, libasorban távoztak. Ahogy a függöny összezárult Sophia
ágya körül, Smithbe már-már elviselhetetlen fájdalom markolt. Egész tes-
tében remegett. Térdre rogyott az ágy mellett, és az élettelenül lelógó kar-
hoz szorította a homlokát. Még nem hűlt ki és szerette volna elhitetni ma-
gával, hogy Sophia él, mindjárt megmozdul, felül, elneveti magát, huncut
szemvillanással közli vele, hogy ami történt, csupán rossz tréfa volt.
Kövér könnycsepp bukott át a szemhéja peremén, és gördült végig
lassan az arcán. Dühösen letörölte, és eltolta az oxigénsátrat, hogy tisztán
lássa a lányt. Megtévesztően elevennek tűnt, a bőre rózsás volt, izzadságtól
enyhén nedves. Smith nagy erőfeszítéssel feltápászkodott, és leült mellé az
ágyra. Mindkét kezét megfogta, morzsolgatta egy darabig, végül adott egy
csókot az ujjaira.
Emlékszem az első találkozásunkra, gondolta. De gyönyörű voltál! És a
poklot hoztad arra a szegény munkatársra, mert nem jól értékelt ki egy
lemezt. Nagy tudós vagy, Sophia! A legjobb barát, akivel valaha
találkoztam, és az egyetlen nő, akit igazán szerettem...
Mozdulatlanul ült mellette, és némán, magában beszélt hozzá.
Szerelmet vallott. Néha megszorította a kezét, ugyanúgy, ahogyan sokszor
a moziban is tette. Egyszer lenézett, és látta, hogy könnyei jókora nedves
foltot hagytak a lepedőn. Hosszú időbe telt, mire rá tudta venni magát,
hogy kimondja:
– Isten veled, drágám!

A kórház várótermében halványan derengett, a hosszú, kimerítő éjszakának

már vége volt, de a reggeli nyüzsgés még nem kezdődött el. Smith tompán,
elcsigázottan, erőtlenül leejtett vállal ült az egyik karosszékben.
Az első nap, amikor belépett a USAMRIID laboratóriumába, Sophia
azonnal beszélni kezdett, meg sem várta, hogy hátradőljön, ott hagyja a
mikroszkópot. – Randi fel van háborodva a bátorságán – mondta. – Nem
tudom, miért. Nekem tulajdonképpen tetszik, hogy vállalta a felelősséget
mindazért, amit tett, és hogy volt mersze elé állni, nyíltan bocsánatot kérni
tőle. Látszott, hogy komolyan gondolja, és szenved attól, ami történt.
Smith hátrafordult, alaposan megnézte, és újból kénytelen volt beismer-
ni – persze csak magában –, hogy szigorúan személyes indokból járt a fő-
nökei nyakára, nyaggatta őket addig, amíg végre hajlandóak voltak átcsábí-
tani Fort Detrickbe. A NIH-ben, az Országos Egészségvédelmi Központ-
ban találkoztak először – Sophia éppen azzal volt elfoglalva, hogy kemé-
nyen leteremtse egyik felületességre hajlamos munkatársát. Smith nagyon
meglepődött, amikor a húgánál ismét összefutottak, de ez a két találkozás
tökéletesen elég volt ahhoz, hogy tudja: élete hátralévő részét vele akarja
leélni. Magán érezte ugyan Randi dühös tekintetét, de egy pillanatra sem
volt képes levenni a szemét a lányról. Sophiának hosszú, lenszőke haja
volt, amit a tarkóján feszes lófarokba fogott, és igézően szép alakja.
A lány azonnal észrevette, hogy erősen érdeklődik iránta. Nem sokkal
azután, hogy megjelent a laborban, közölte is vele: – Elfoglalom azt az
üres helyet. – Kis szünetet tartva az egyik gazdátlan asztalra mutatott. –
Nyugodtan leveheti rólam a szemét, dolgozni fogok. Mindenki meges-
küszik rá, hogy maga átkozottul jó katonaorvos, és el is hiszem. Kutatónak
viszont jobb vagyok, mint amilyen valaha is lesz, és akkor jár a legjobban,
ha gyorsan megbarátkozik a gondolattal.
– Majd igyekszem.
Sophia egyenesen a szemébe nézett, és lefegyverzően természetes
hangon közölte: – A sliccét is tartsa nyugodtan zárva! Majd szólok, ha
kinyithatja.
Smith bólintott, elmosolyodott, és azt válaszolta: – Tudok várni.
A kórházi váróterem mintha egy időn és téren kívüli sziget lett volna.
Kusza emlékek bukkantak föl benne, járták zabolátlan, örvénylő táncukat.
Le kell mondania az esküvőt, jutott hirtelen az eszébe. Felhívni a
rendezvényszervező irodát, a kocsikölcsönzőt, a...
Jézusom!
Erősen megrázta a fejét, és megpróbálta rendezni a gondolatait. Sikerült,
de csak annyira, hogy végre pontosan tudja, hol van.
Az utca szemközti oldalán lévő épületeket a felkelő nap rózsaszínné,
sárgává változtatta. Ha hazaér, az egyenruháját vissza kell tennie a
molyzsákba, jutott az eszébe.
Hol fordulhatott meg az utóbbi hetekben Sophia? Állandóan vele kellett
volna lennie. Sosem lett volna szabad bevinnie a USAMRIID-be.
Hány embert is hívtak meg az esküvőre? Mindegyiknek írni kell.
Személyesen. Közölni, hogy Sophia elment... nincs többé.
Ő ölte meg, vágott belé a szörnyű gondolat. Sophia! Gondoskodott
arról, hogy a USAMRIID olyan ajánlatot tegyen neki, amelynek nem lehet
ellenállni, Fort Detrickbe menjen, és ezzel megölte. Abban a pillanatban
tudta, hogy szüksége van rá, mihelyt meglátta a húgánál. Amikor megpró-
bálta elmondani Randinek, mennyire sajnálja, hogy meghalt a vőlegénye, a
nő dühösebb volt, semhogy képes legyen végighallgatni. Sophia azonban
nagyon is megértette. Látta a tekintetén – azoknak a fekete szemeknek a
pillantása annyira átható volt, annyira élettel teli...
 Szólnia kell a családnak. Pontosabban, kellene. Sophiának nincs
családja, leszámítva Randit. Szólnia kell Randinek.
Felállt, hogy keressen egy nyilvános telefont, és közben Szomáliára
gondolt. Egy kórházhajón szolgált az invázió idején, amelyet azért indítot-
tak, hogy megvédjék a két hadúr háborújától tönkretett országban rekedt
amerikai állampolgárokat. Egyik nap egy lázas őrnagyhoz hívták. Smith a
tizenkét órás műszaktól kimerülve maláriát állapított meg, de később kide-
rült, hogy a betegség a sokkal kevésbé ismert, és sokkal veszedelmesebb
Lassa-láz. Az őrnagy meghalt, mielőtt a diagnózison és a kezelésen
változtattak volna.
A hadsereg felmentette a bűnös hanyagság vádja alól Jont, Azzal zárták
le az ügyet, hogy olyan hibát követett el, amelyet sok tapasztalt, de a viro-
lógiában nem eléggé járatos orvos elkövetett már, és még el is fog követni.
Ráadásul a Lassa-láz a leggondosabb kezelés mellett is halálos betegség,
nincs rá gyógyszer. Smith azonban tudta, hogy nagyképű volt, túlságosan
is bízott magában, annyira, hogy nem kért segítséget, csak amikor már
késő volt. Keserűen vádolta magát, annyira, hogy nem hagyott nyugtot a
feletteseinek, amíg át nem helyezték Fort Detrickbe, ahol lehetősége nyílt
rá, hogy alaposan beleássa magát a vírustanba és a mikrobiológiába.
Csak miután megértette, milyen hallatlanul ritka a maláriához képest a
Lassa-láz, volt képes úgy felfogni a tévedését, mint az ismeretlen, távoli
vidékeken végzett orvosi munkával óhatatlanul együtt járó kockázatot. Az
őrnagy azonban Randi Russell vőlegénye volt, és Randi sosem bocsátott
meg Smithnek, nem szűnt meg vádolni őt a haláláért. Most pedig nem
tehetett mást közölnie kellett vele, hogy megölt még valakit azok közül,
akiket a legjobban szeretett.
Erőtlenül lerogyott az egyik kerevetre.
Sophia. Soph! Ő ölte meg. Drága Sophia! Tavaszra tervezték az
esküvőjüket, és most halott. Soha nem lett volna szabad For Detrickbe
csábítania. Soha!

– Smith alezredes?
Mintha víz alatt, több mérföldes mélységben hallotta volna a hangot. Smith
először csak egy alak bizonytalan körvonalát látta, fokozatosan élesedő
arcot, amely csak akkor tisztult ki, amikor pislogva a felszínre bukkant.
– Smith! Jól van? – kérdezte fölé tornyosulva Kielburger dandár-
tábornok.
Újból beléhasított a gondolat, és mindjárt olyan erővel, hogy a velő is
megfagyott tőle a gerincében: Sophia halott!
Kihúzta magát, a derekát megfeszítette. – Ott kell lennem boncoláson!
Ha...
– Maradjon! Még nem kezdték el.
– Miért nem értesítettek erről az új vírusról? – kérdezte felháborodottan
Smith. – Tudta, hol vagyok!
– Ne beszéljen velem ilyen hangon, alezredes! Először is azért nem
értesítettük, mert kezdetben nem látszott súlyosnak a helyzet – egy katona
halt csak meg Kaliforniában. A másik két esetről egy nappal a hazautazása
előtt szereztünk csak tudomást. Ha betartja az utasítást, és időben
megérkezik, tudomást szerzett volna róla. Talán...
Smith gyomra görcsbe rándult, és az ökle is. Csak nem arra céloz Kiel-
burger, hogy megmenthette volna Sophiát, ha itt van, kérdezte magában
felháborodottan, de rögtön le is csillapította magát. Mit számít, ha a
tábornok is megteszi ugyanazt, amit ő. Azóta, hogy leült a várószobában,
mást sem csinált, csak önmagát vádolta.
– Telefonálnom kell – mondta a kerevetről felpattanva.
A liftek melletti telefonhoz ment, és Randi Russell otthoni számát
tárcsázta. Két csöngetés után bekapcsolt az üzenetrögzítő, és megszólalt az
ismerős, hűvösen szenvtelen, határozott hang: „Randi Russell. Nem tudok
a telefonhoz jönni. A sípolás után hagyjon üzenetet! Köszönöm.”
A „köszönöm” kissé kelletlenül hangzott, mintha Randi kényszerből,
egy belső hangnak engedelmeskedve mondta volna ki. Amely arra
figyelmeztette, hogy ne legyen mindig kimért, tárgyszerű.
A munkahelyén, a nemzetközi politika agytrösztjeként számon tartott
Külügyi Intézetben is felhívta, de onnan még feszesebb, elutasítóbb választ
kapott: „Russell. Hagyjon üzenetet!” Semmi „köszönöm”, még kényszere-
detten sem.
Keserűen arra gondolt, hogy talán hasonló hangvételű üzenetet kellene
hagynia: Smith. Rossz hírem van. Sophia halott. Sajnálom.
Szó nélkül visszaakasztotta a kagylót. Tisztában volt azzal, hogy
személytelen üzenettel nem intézheti el a dolgot, beszélnie kell Randivel,
bármilyen nehéz is lesz. Ha másnapig nem tudja elérni, döntötte el
magában, telefonál a főnökének, elmondja, mi történt, és megkéri, szóljon
neki, hogy feltétlenül hívja fel. Mi egyebet tehetne?
Randit mindig nehéz volt elérni, gyakran tartózkodott hosszú
kiküldetésen. Sophiával is ritkán találkoztak. Ahogy kettőjük kapcsolata
mélyült, úgy ritkultak Randi telefonjai, és egyszer sem látogatta meg őket.
A várószobába visszatérve Kielburgert egy fotelben ülve találta, amint
türelmetlenül lóbálta keresztbe vetett, borotvaéles nadrágba és tükörfényes
cipőbe bújtatott lábát.
Smith leült a tábornok mellé. – Meséljen erről a vírusról! – kérte. – Hol
bukkant fel? Milyen típusú? Vérzést okoz, mint a Machupo?
– Igen is, meg nem is – válaszolta Kielburger. – Keith Anderson őrnagy
péntek este akut légzőszervi rendellenességben halt meg Fort Irwinben, de
ehhez hasonló tünetegyüttessel még nem volt dolgunk. Erős tüdővérzést
kapott, a vér elárasztotta az egész mellüreget. A Pentagon azonnal riasztott
bennünket, és szombat reggelre már meg is kaptuk a vér- és szövetmintá-
kat. Addigra a két másik, atlantai és bostoni halálesetről is értesültünk. Mi-
vel nem volt itt, dr. Russellre bíztam a vizsgálatok irányítását, és a csapat
szünet nélkül, végkimerülésig dolgozott. Sikerült összeállítaniuk a DNS-
térképet, de kiderült, hogy nem hasonlít egyetlen ismert víruséra sem. A
kórokozó egyetlen antitestre sem reagált. Úgy döntöttem, felvesszük a kap-
csolatot az Országos Járványügyi Központtal és minden nagy laboratóri-
ummal, de pozitív választ még sehonnan sem kaptunk. Annyi tud csak
mindenki, hogy ez új vírus, és halálos.
A váróterem előtti folyosón dr. Lutfallah, a kórház patológusa bukkant
fel két, lepedővel letakart kocsit toló betegszállító kíséretében. Nem szólt,
csak odabólintott Smithnek.
– Szeretném, ha maga... – akarta folytatni Kielburger tábornok, de
Smith oda sem figyelt rá.
Amit tennie kellett, azt sokkal fontosabbnak tartotta bárminél, amit
Kielburger akart. Felpattant, és anélkül, hogy egy szót is szólt volna a
tábornoknak, követte a boncterem felé tartókat.

Emiliano Coronado kórházi betegszállító a szolgálati kapun át kiment az

épület mögé a keskeny kis utcára, hogy rágyújtson. Merész és neves távoli
őseitől örökölt büszke tartással, kihúzó vállal állt, képzeletben négyszáz
évet visszaröpülve az időben hogy a messzi Coloradóban aranyvárosok
után kutasson.
Váratlanul fájdalom hasított a torkába. Cigarettája kiesett szájából, a
fényes dicsőség fantázia rajzolta képei a sötét mellékutcában hányódó
szemét közé hullottak. Borotvaéles penge rajzolt vérző vonalat a nyakára,
de utána sem húzódott vissza, az éle ott maradt a seben.
– Meg ne mukkanjon! – figyelmeztette hátulról egy suttogó hang.
Emiliano rémületében csak nyögni tudott.
– Meséljen dr. Russellről! – Nidal al-Hasszán biztatásként erősebben
szorította a sebre a pengét. – Él még?
Coronado nyelni próbált, de nem igazán sikerült neki. – Meghalt.
– Mit mondott, mielőtt meghalt?
– Semmit... nem mondott senkinek semmit.
A kés még mélyebbre hatolt a sebben. – Biztos? Smith alezredesnek, a
vőlegényének sem? Elég hihetetlenül hangzik.
Emiliano nagyon elkeseredett. – Nincs magánál, tudja? Hogy beszélne
akkor?
– Így már más.
A kés befejezte a munkáját, Emiliano Coronado az eszméletét vesztve
haldoklott a mocskos kövezeten, a torkából bugyogó vér lucskossá áztatta a
sötét mellékutca szemetét.
Al-Hasszán gondosan körülnézett, utána kilépett a sarok mögül, hogy a
tömböt megkerülve a zárt furgonhoz menjen.
– Nos? – érdeklődött Bill Griffin, miután beült mellé.
– A betegszállító szerint nem mondott semmit.
– Akkor Smith valószínűleg nem is tud semmit. Talán jobb, hogy
Maddux elvétette a D. C-ben. Két USAMRIID-munkatárs halála könnyen
gyanússá válhat valakinek.
– Jobban szeretném, ha Maddux megölte volna – válaszolta al-Hasszán.
– Akkor nem lenne szükség erre a beszélgetésre.
– Maddux azonban nem végzett vele, és nem is biztos, hogy meg kell
ölni.
– Lehet, hogy a nő beszélt a lakásban.
– Nem, ha egész idő alatt eszméletlen állapotban volt.
– Akkor még biztosan nem, amikor hazaért. A főnök nem szívesen
gondol arra, hogy esetleg beszélt a barátjának Peruról.
– Erre is csak azt tudom mondani – tartott ki a korábbi érve mellett
Griffin –, hogy túl sok megmagyarázhatatlan haláleset fölösleges figyelmet
kelt. Különösen akkor, ha Smith elmondta valakinek, hogy többször is
megtámadták. A főnök ennek valószínűleg még kevésbé örülne.
Al-Hasszán elbizonytalanodott. Nem bízott Griffinben, de belátta, hogy
a volt FBI-ügynöknek akár igaza is lehet. – Rendben van. Döntse el ő,
melyik megoldást választja! – felelte.
Bill Griffin úgy érezte, mintha teher gördült volna le a válláról. Nem
mind, persze, mivel ismerte Smithyt, tudta, ha csak halvány gyanú is támad
benne, hogy Sophia halála nem a véletlen műve volt, nem fog visszakozni.
Remélte azonban, hogy konok barátja azt hiszi, menyasszonya hibát
követett el a laboratóriumban és az ellene intézett támadásoknak nincs
közük a halálához. Ha békén hagyják, nem törnek ismét az életére, leáll,
nem lesz többé veszélyben, és végre ő is megnyugodhat.

A fredericki kórház alagsorában a hófehérre csempézett boncteremben

Smith a boncasztaltól hátralépő patológusra nézett. A levegő hideg volt,
erős formaldehidszagtól nehéz. Mindketten szorosan záródó, zöld
sebészruhát viseltek.
– Ez az, Jon – sóhajtott fel Lutfallah. – Semmi kétség. Erős vírus-
fertőzést kapott, ami tönkretette a tüdejét.
– Milyen vírus? – kérdezte a maszk alól Smith, bár már szinte teljesen
biztos volt a válaszban.
– Meghagyom maguknak, detricki Einsteineknek, hogy eldöntsék –
válaszolta fejcsóválva a patológus. – A tüdőt támadta meg, semmi mást...
de nem tüdőgyulladás, tébécé vagy bármi, a számomra ismerős dolog. Egy
biztos: halálos, és nagyon gyorsan hat.
Smith némán bólintott, óriási akaraterővel sikerült elvonatkoztatnia
attól, ki fekszik előtte felnyitva a rozsdamentes, vas elvezető csatornákkal
behálózott boncasztalon, és segített Lutfallahnek elvégezni a vér és
szövetminta-vétel lehangolóan komor feladatát.

Csak miután a boncolást befejezték, és védőöltözékétől megszabadulva

leült a boncterem előtti folyosón egy padra, hagyta, hogy rátörjön a Sophia
halála miatti gyász.
Túl hosszú ideig várt. Hagyta, hogy kíváncsisága, az új ismeretek
megszerzésének vágya sokáig távol tartsa. Hazudott magának, amikor azt
mondta, hogy Sophia mellett felhagyott a cowboyélettel. Nem így történt.
Azután is, hogy megkérte a kezét, magára hagyta, hogy a szenvedélyének
hódoljon, és most már semmi nem hozhatja vissza az így elvesztegetett
időt.
A lány halála okozta fájdalom kegyetlenebb volt minden, valaha is
érzett fizikai kínnál. Reménytelen erőfeszítéssel próbálta feldolgozni
magában a feldolgozhatatlant, azt, hogy örökre elveszítette a lányt.
Előredőlt, homlokát a tenyerébe támasztotta. Rettenetesen vágyott utána.
Kövér könnycseppek csordultak ki az ujjai közül, a sajnálat, a bűntudat, a
gyász könnyei. Válla hangtalan zokogástól rázkódott. Sophia nem volt
többé, és másra sem tudott gondolni, csak arra, milyen kegyetlenül sajog
karja a vágytól, hogy legalább még egyszer megölelhesse.
 9. fejezet

9:18
Bethesda, Maryland
A legtöbb ember azt hiszi, hogy a NIH, az Országos Egészségügyi Köz-
pont egyetlen létesítmény, ami igencsak távol áll az igazságtól. A Kapitóli-
um kupolájától mindössze tizenöt kilométernyire, Bethesdában, háromszáz,
dús növényzettel borított hektáron működő NIH huszonnégy részlegből áll,
és tizenhatezer embert foglalkoztat. Közülük hatezren orvosdoktorok, és ez
nagyobb koncentráció, mint amire a legtöbb híres egyetem, vagy a világ
országainak egy csöppet sem elhanyagolható része képes.
Lily Lowenstein szakképzett irattáros többek között erre is gondolt,
miközben kibámult a Központ területén álló hetvenöt épület egyikének
legfelső emeletén lévő irodája ablakán. Pillantása befogta a szépen
gondozott virágágyásokat, a hullámzó, füves dombokat, fákkal övezett
parkolókat és a viruló természetbe ágyazott építményeket, amelyekben oly
sok jól képzett, intelligens ember dolgozott.
Választ keresett valamire, amire egyszerűen nem létezett válasz.
Az FRMC, a Szövetségi Egészségügyi Nyilvántartó vezetőjeként Lily is
kiválóan képzett szakember volt, és megérdemelten jutott el foglalkozása
csúcsára. Irodája magányában ücsörögve a tekintélyes NIH területét nézte,
de nem látott se épületeket, se embereket, mivel minden figyelme saját
problémájára összpontosult. Olyan problémára, amely évek során, szinte
észrevétlenül nőtt hatalmassá, míg végül akkora lett, hogy szinte
ólomsúllyal nehezedett rá.
Lily szenvedélyes szerencsejátékos volt. A játék fajtája nem számított,
egyiknek sem volt képes ellenállni. Kezdetben Las Vegasban töltötte a
szabadságát, attól kezdve pedig, hogy megkapta első washingtoni állását,
Atlantic Citybe járt, lévén az a legközelebbi hely, ahol játékasztalhoz
ülhetett. A hétvégeken könnyen el tudta érni, de egy szabadnap alatt is
megjárható volt, sőt, akár egyetlen éjszakára is érdemes volt leruccanni,
ahogy az utóbbi években – az adósságai nyomasztó gyarapodása miatti
késztetésnek engedve – többször megtette.
Ha képes lett volna ezen a ponton megállni, beéri a kaszinói játékkal, és
a pimlicói és arlingtoni lóverseny-pályákra tett alkalomszerű látogatások-
kal, megmaradhatott volna szegény, reménytelen kis vesztesnek. Termé-
szetesen az is nagyon kellemetlen állapot, ugyancsak felemésztette volna
tisztességes fizetését, szétdúlta volna a családi kapcsolatait, mivel – úgy-
mond, fontos elfoglaltsága miatt – sorra mondott le látogatásokat, és se ka-
rácsonyi, se születésnapi ajándékot nem küldött unokahúgainak és unoka-
öccseinek, eltávolította volna tőle a barátainak többségét, de legalább nem
vált volna azzá a borzalmas szörnyeteggé, amellyel most szembe kellett
néznie.
Fogadott telefonon, bárokban, mindenütt, ahol bukmékerek előfordul-
nak, és végül már azoktól kellett kölcsön kérnie, akik a hozzá hasonló arc-
talan, elkeseredett lelkek adósságaiból tartották fenn – nem is akárhogyan –
magukat. Több mint ötvenezer dollárra nőttek az adósságai, és egy férfi,
aki nem volt hajlandó elárulni a nevét, telefonon közölte, hogy felvásárolta
őket, beszélni akar vele a törlesztésről. A bejelentéstől jeges borzongás fu-
tott végig Lily gerincén, a keze önkéntelenül remegni kezdett, mintha szél-
ütés érte volna. A hang udvarias volt, de mondataiban ott bujkált a ki nem
mondott fenyegetés. Pontosan fél tízkor kellett találkozniuk Bethesda
központjában, az egyik bárban, amelyet, sajnos, túl jól ismert.
Rémülten próbált egérutat találni, rájönni, mi lenne a legjobb megoldás.
Szemernyi illúziója sem volt. Elmehetett volna a rendőrségre, de tudta, ha
megteszi, minden kiderül. Elveszíti állását, és valószínűleg börtönbe is
csukják, mert a hivatali beszerzéseknél legömbölyített néhány sarkot, a
számlázottnál alacsonyabb áron vásárolt dolgokat, és a különbözetet zsebre
tette. A házi kasszába is belenyúlt, ahogy azt a legtöbb szenvedélyes
szerencsejátékos megteszi.
Nem voltak már barátai, családja, amelytől kölcsönt kérhetett volna, ha
rá tudja szánni magát arra, hogy nyíltan beszéljen gondjáról. Két kocsija
közül az egyiket, a béreltet a kereskedő visszavette, mivel nem törlesztette
a részleteket, a háza pedig a teljes érték erejéig meg volt terhelve jelzálog-
gal. Férje nem volt, már nem, és a fia taníttatásából rá eső költségeket is
rendszertelenül fizette, ha egyáltalán fizette. Nem voltak részvényei, állam-
kötvényei, ingatlana. Senkinek a segítségére sem számíthatott, még egy
uzsoráséra sem. Már nem.
El sem menekülhetett a sorsa elől – egyetlen létfenntartási forrása volt, a
fizetése. Ha elveszti az állását, semmije sem marad. Senki volt.

Bill Griffin a bár végében az egyik bokszból figyelte a nőt. Olyan külseje
volt, amilyenre számított: középkorú, középosztálybeli, jellegtelen. Pár
centivel magasabb a kelleténél – százhetven centiméterre saccolta –, pár
kilóval nehezebb, barna haj, barna szem, szív alakú arc, kicsi áll. Az
öltözéke sokat elárult róla: ruhája már-már kopott volt, és nem úgy állt
rajta, ahogyan egy tekintélyes, komoly kormányzati intézmény igazgatóján
állnia kell a ruhának. A haja rendezetlen volt, és annyira lenőtt, hogy a
szálak tövén kiütközött az eredeti szürke szín. A szerencsejátékos.
A felső középszintű bürokraták jellegzetes gőgjével lecövekelt a kijárat-
nál, és várta, hogy valaki odamenjen hozzá.
Griffin hagyta, hadd álldogáljon egy darabig, várakozzon, és elbizonyta-
lanodjon közben.
Amikor elérkezettnek látta az időt, kilépett a bokszból, és a tekintetét
elkapva biccentett neki. A nő merev tartással indult felé az asztalok között.
– Miss Lowenstein?
Lily ha nehezen is, de megőrizte a nyugalmát, és kimérten biccentett. –
És maga? – kérdezte.
– Lényegtelen. Foglaljon helyet!
Eleget tett a felszólításnak, de idegesen feszengett, és hogy enyhítsen a
szorongásán, támadni próbált: – Honnan szerzett tudomást az adóssá-
gaimról?
– Igazából nem érdekli a válasz, ugye, Miss Lowenstein? – kérdezett
vissza halvány mosollyal a szája szögletében Bill Griffin. – Ki vagyok,
hogy gyűjtöttem össze az adósságait, miért vásároltam meg őket – tulaj-
donképpen egyik válasz sem lényeges. – A remegő ajkat figyelte, és a nő,
elkapva a tekintetét, erőt vett magán annyira, hogy meg tudja merevíteni az
arcát. Griffin gondolatban elégedetten bólintott. Halálra van rémülve, és
ettől még sebezhetőbb, állapította meg. – Nálam vannak az elismervényei –
folytatta, és közben éberen figyelte, hogyan ugrálnak ide-oda a barna
szemek. – Azért jöttem, hogy felajánljam: segítek talpra állni.
– Talpra állni? – kérdezte gúnyos horkantás kíséretében a nő.
Nincs az a szenvedélyes szerencsejátékos, akit önmagában az adósságai
eltörlése lázba hozna. Ezeknek az embereknek a játék kényszer, betegség,
amelytől nem képesek szabadulni. A kölcsönfelhalmozás természetesen
veszélyeket hordoz magában, de ennek nincs különösebb visszatartó ereje,
amíg a lóversenypályák, bukmékerek, kaszinók ragaszkodnak ahhoz, hogy
aki játszani akar, az rögtön, ott helyben készpénzzel fizessen. Griffin
pontosan tudta, hogy Lilynek naponta ismétlődő, komoly vesződségébe
kerül előteremteni azt az összeget, amiből nem többre futja, mint egy
nyomorúságos, ötdolláros lóverseny fogadás.
Nem is várt tovább, elővette azt a csontot, amely ennek a kutyának a
farkát elkerülhetetlenül mozgásba kellett, hogy hozza: – Elölről kezdhet
mindent. Visszaadom az elismervényeit – senki nem tudja meg, hogy
adósságai voltak – és hozzá annyit, hogy újból, kényelmesen el tudjon
indulni. Mit szól hozzá? Elég jól hangzik?
 – Elölről kezdeni?! – Lily Lowenstein arca kipirult az izgalomtól, a
szeme felcsillant, de gyanakvóan egyből ráncolni kezdte a homlokát.
Bajban volt, az igaz, de senki nem foghatta rá, hogy buta nő. – Attól függ,
mit kell tennem érte.
Katonai hírszerző korában Griffin az egyik legügyesebb, vasfüggöny
mögött dolgozó beszervező volt. Ragyogóan tudta alkalmazni a receptet,
amely úgy szólt, hogy a jelöltet komoly személyes haszon lehetőségének
felcsillantásával, magasztos erkölcsi elvekre hivatkozva, a jó ügy szolgála-
tának méltatásával kell csábítani, és ha megfelelően reagál, el lehet húzni
előtte a mézesmadzagot, kezdődhet a csavarok megszorítása. Túlzás lett
volna azt mondani, hogy különösebben szerette munkájának ezt a részét,
de ügyesen csinálta, és most is megérezte, mikor kell keményebb hangra
váltani.
– Nem – válaszolta a melegségéből legalább harminc fokot veszített
hangon. – Nincs feltételes mód – fizetni nem tud, és azt sem vállalhatja,
hogy kiderüljenek az adósságai. Ha úgy gondolja, hogy bármelyik
lehetséges, hagyjon itt! Ne pazarolja az időmet!
Lily az indulattól elvörösödve megpróbált visszavágni: – Jól figyeljen
rám, maga arrogáns...
– Tudom, hogy nehéz – szakította félbe Griffin. – Hozzászokott, hogy
maga a főnök, de jobban teszi, ha ezt gyorsan elfelejti, és megbarátkozik a
gondolattal, hogy a főnök én vagyok. Ha nem, holnap már nem lesz
munkája, és esélye sem arra, hogy újból elhelyezkedjen. Sem
kormányhivatalban, sem a C-ben, nagy valószínűséggel sehol.
Lily gyomra előbb görcsbe rándult, olyan lett, akár a kő, majd gyorsan
átváltozott puha, ázott szivaccsá. Sírva fakadt, és ettől még nyomorultabbul
érezte magát. Nem! Neki nem szabad sírnia! Ő sosem sír. Ő a főnök. Ő...
– Semmi baj – szólt rá Griffin. – Sírjon csak! Eressze el magát! Nehéz a
helyzete, és ha nem változtat rajta gyökeresen, még nehezebb lesz.
Gondolja át alaposan!
Minél együtt érzőbben beszélt, Lily annál hevesebben sírt. A könnyein
keresztül figyelte, amint a férfi kényelmesen hátradőlt, jelzett a pincér-
nőnek, és kiürült poharára mutatott. Vele nem törődött, meg sem kérdezte,
inna-e valamit. Nem baráti összejövetelnek tekintette a találkozót, hanem
üzleti tárgyalásnak. Akárki legyen is, igazából nem ő zsarolja, döbbent rá
Lily. Csak közvetítő, egy feladat elvégzésére szerződött, és nincs benne
semmi érzelem, nem tekinti személyes ügyének a dolgot.
Amikor a pincérnő meghozta a sört, Lily oldalra fordult, mert szégyellte
sírástól kivörösödött, nedvesen csillogó szemét. Soha nem volt még dolga
ilyen helyzettel, a vele szemben ülőhöz hasonló ellenféllel, és most rettentő
magányosnak érezte magát.
Griffin ivott egy kortyot, és utána újból elővette a mézesmadzagot. –
Jobban érzi magát? – kérdezte szelíden. – Gondoljon arra, hogy ennek
előbb-utóbb be kellett következnie, amit csinált, az nem folytatódhatott
tovább a végtelenségig! Így legalább túl lesz rajta, tiszta lapot kezdhet, és
még kap is hozzá ötvenezer dollárt. Mindössze néhány órai munkáért
cserébe, sőt, valószínűleg annyi sem lesz, ha úgy ért a munkájához,
ahogyan hiszem. Így azért már nem hangzik olyan rosszul, ugye?
Tiszta lap... Ötvenezer dollár... A bíztató szavak, mintha kelő nap
sugarai lettek volna, ragyogó fénybe vonták sötét gondolatait. Mindent
elölről kezdhet. Vége a rémálomnak. És pénzt is kap hozzá. Igazán tiszta
lapot nyit. Orvoshoz fordul, segítséget kér, hogy megszabaduljon a
szenvedélyétől. Ami történt, még egyszer nem fog bekövetkezni. Soha!
Zsebkendőért nyúlt, hogy felszárítsa a könnyeit. A legszívesebben
szorosan magához ölelte, összevissza csókolta volna a férfit. – Mit... mit
kell tennem? – kérdezte.
– Ezt már szeretem! – mondta helyeslően Griffin. – Tudtam, hogy okos
nő. Azért is választottam magát.
– Ne hízelegjen! Nincsen rá semmi szükség – figyelmeztette Lily.
– És határozott is. Visszatért az életkedve, ugye? Van is rá oka, senki
nem fogja bántani. Mindössze néhány feljegyzést, adatot kell kitörölnie, és
utána szabad lesz, akár a madár.
Feljegyzést, adatot kitörölni? Soha, gondolta Lily. Összerázkódott, de
sikerült gyorsan erőt vennie magán, és józanul szem benéznie a
helyzetével. Mi másra számított? Mi egyébre kellhetett nekik, bárkik is
azok az ők? Irattáros volt, a Szövetség Egészségügyi Nyilvántartó vezetője.
Hát persze, hogy orvos feljegyzésekkel kapcsolatos a kérésük!
Griffin éberen figyelte, tisztában volt azzal, hogy elérkeztek a döntő,
legkritikusabb pillanathoz. Az első igazán nagy megrázkódtatás minden
beszervezettnél akkor következik be, amikor szembesül azzal, hogy mit
kívánnak tőle. Akárhogyan nevezzék is, mindig ugyanarról van szó: el kell
árulnia valamit, vagy valakit. Hazát, munkaadót, családot, valakinek a bi-
zalmát mindegy, akármelyiket kérjék is, a forma nem változtat a lényegen.
Griffin tehát figyelt, és megkönnyebbült, amikor észrevette, hogy elmúlt
a kritikus pillanat. A nő megvívta kemény belső harcát, látszott a
tekintetén, hogy az ajánlatot elfogadta.
– Ez volt a neheze – mondta lassú bólintással. – Innentől már olyan az
egész, akár egy ünnepi fáklyásmenet. A következőről van szó: egy feljegy-
zést szeretnénk kitöröltetni, amit Fort Detrick, a CDC, és valószínűleg több
külföldi laboratórium is megkapott. Azt akarjuk, hogy ne maradjon nyoma,
mintha soha nem is létezett volna. Ugyanezt kell tennie az Egészségügyi
Világszervezetnek azokkal a dokumentumaival, amelyek az Irakban az
utóbbi két évben észlelt vírusfertőzésekről vagy a kezelésükről szólnak.
Ezeken kívül már csak néhány telefonbeszélgetés jegyzőkönyvéről van
szó. Meg tudja csinálni?
Lily még mindig túlságosan meg volt döbbenve ahhoz, hogy képes
legyen válaszolni, de bólintott.
– Még egy feltétel: délre készen kell lennie.
– Délre? Most? Munkaidő alatt? Hogyan...
– Ez már a maga gondja – vágott közbe a férfi.
Csak ahhoz volt ereje, hogy szótlanul ismét bólintson.
– Nagyszerű – mondta Griffin, és elmosolyodott. – Miután ezt ilyen
szépen megbeszéltük, mit szólna egy italhoz?

10. fejezet
13.33
Fort Detrick, Maryland
Smith a kimerültség rádőlni készülő falának nekifeszülve, lázasan dolgo-
zott a laboratóriumban. Hogyan halt meg Sophia?! Bill Griffin figyelmez-
tetésének, és a Washingtonban ellene megkísérelt halálos támadásoknak az
emlékével az agyában nem akarta elhinni, hogy a lány halálát véletlen bal-
eset okozta. A közvetlen kiváltó ok felől ugyanakkor nem lehetett semmi
kétség – halálos vírusfertőzés okozta akut légzőszervi rendellenesség volt.
A kórházban az orvosok együtt érzőn arra biztatták, hogy menjen haza,
pihenje ki magát, a tábornok pedig szigorúan ráparancsolt, hogy fogadja
meg az orvosok tanácsát. Nem tiltakozott, csak éppen a háza helyett Fort
Detrick főbejáratához hajtott. Az őr azonnal szélesre tárta a kapuszár-
nyakat, és feszesen tisztelgett, miközben áthajtott köztük. A megszokott
helyén, a USAMRIID doboz alakú, sárga téglából és betonból készült
épülete közelében állította le a kocsit, de még elég távol, hogy tisztán lássa
a tetőre szerelt, a hármas és négyes biztonsági szint laboratóriumainak
szellőztetését biztosító, nagy teljesítményű ventilátorokat.
A kórbonctanról elhozott vér- és szövetmintákkal a kezében, bánat és
kimerültség okozta félig önkívületi állapotban lépett be az épületbe, és
odamutatta igazolványát az őrnek, aki cserébe mély együttérzéssel
biccentett. Gépiesen haladt tovább, mint egy robot. A folyosók kusza,
sarkokkal, ajtókkal, vastag laboratóriumi ablakokkal teli útvesztővé álltak
össze körülötte. Sophia irodája előtt megállt, egy pillanatra be is nézett, de
érezve a valahogyan a torkába kerülő nehéz, kemény követ, rögtön
továbbsietett a negyedik biztonsági szint öltözőjébe.
Minden tanács, utasítás és biztonsági előírás ellenére egyedül fogott
hozzá Sophia vér- és szövetmintáinak vizsgálatához a „forró zónához” tar-
tozó laborban. Megismételte mindazokat a műveleteket, amelyeket a lány a
három másik áldozattól vet mintákkal elvégzett – izolálta a vírust, alaposan
tanulmányozta mikroszkóp alatt, kipróbált rajta minden, a világ különböző
részein vírusfertőzésben meghaltaktól vett, a USAMRIID fagyasztókam-
rájában őrzött tenyészmintát. A Sophiát megölő vírus egyikre sem reagált.
Újabb polimer-láncreakciós DNS-vizsgálatot végzett, hogy azonosítsa az
új vírust, és összeállított egy előzetes restrikciós térképet. Minden adatot,
eredményt számítógépre vitt, és a légzsilipben vett, hét percig tartó
fertőtlenítő fürdő után kibújt a szkafanderre emlékeztető védőruhájából.
A laboratóriumot otthagyva az irodájába sietett, hogy összehasonlítsa
saját eredményeit a Sophia által kapottakkal. Miután ezzel is végzett,
hátradőlt a karosszékében, és révetegen bámult bele a messzeségbe. A
vírus, amely megölte Sophiát, nem egyezett semmilyen, személyes
tapasztalat vagy mások leírásának alapján ismert kórokozóval. Számos
hasonló vonást föl lehetett fedezni benne, csak éppen mindegyik más és
más ismert vírussal állította párhuzamba.
Egyetlen eggyel volt csak azonos – azzal, amelyet halála előtt a lány is
vizsgált.
Bármennyire lesújtotta, megbénította Sophia elvesztése Smith
elszörnyedt a gondolattól, micsoda szörnyű, halálos veszedelmet hozhat a
világra az új vírus. Valószínűnek tartotta, hogy a négy ismertté vált áldozat
csupán a kezdet.
Hogyan fertőződhetett meg Sophia?
Ha bármilyen fertőzésveszéllyel járó baleset történt volna a vizsgálatok
közben a laboratóriumban, egész biztosan azonnal jelenti. Nem azért, mert
a szabályok kötelezően előírták, hanem mert őrültség lett volna elmu-
lasztani. A „forró zónában” előforduló kórokozók kivétel nélkül halálosak
voltak. Akit megtámadtak, azon semmiféle vakcina, ápolás nem segíthetett,
de azonnali, a szervezet ellenálló képességét felerősítő kezelés, steril
körülmények, és a mindenfajta vírusfertőzés esetén alkalmazott orvosi
beavatkozás sok olyan ember életét megmentette már, aki egyébként egész
biztosan meghalt volna.
 Fort Detricknek külön kórháza is volt, és az ottani orvosok rendelkeztek
az összes, ilyen esetben számba jöhető szakismerettel. Ha bárkik
megmenthették volna, akkor ők, és ezt Sophia is pontosan tudta.
Ráadásul kutató volt, felkészült tudós. Ha szemernyi valószínűségét
látta volna annak, hogy megfertőződött, egész biztosan mindent megtesz
azért, hogy tapasztalatait a lehető legpontosabban rögzítse, ki is elemezze,
elősegítve ezzel a vírusról szerzett ismeretek gyarapodását, és megmentve
mások – talán több ezer ember – életét.
Mindent pontosan jelentett volna. A legelhanyagolhatóbbnak látszó
apróságot is. Mindent!
Gondolatban idáig jutva Smithnek már csak a Georgetown-ban ellene
intézett támadásokat kellett felidéznie, és eljutott az egyetlen logikus vég-
következtetésig: Sophia halála nem a véletlen műve, nem baleset okozta.
Tisztán hallotta a lány hörgő, zihálástól el-elakadó hangját: „...a
laborban... valaki... megütött...”
Smith akkor annyira meg volt rémülve, hogy Sophia nehezen, küszköd-
ve kimondott szavainak a jelentését igazából fel sem fogta, most viszont
harsányan visszhangoztak benne. Bement valaki a laborba, hogy
megtámadja, ahogyan őt is megtámadták?
Izgatottan újból elővette a lány jegyzeteit, emlékeztetőit, jelentéseit,
hogy valamilyen kapaszkodót találjon, bármit, aminek az alapján
elindulhat, és kiderítheti, valójában mi történt.
Nem kellett hozzá sok idő, hogy munkanaplója egyik oldalának tetején
megtalálja a nyomtatott betűs bejegyzést. Sophia részletes emlékeztetőt írt
minden, az ismeretlen vírussal kapcsolatos vizsgálatról.
PRL-53-99. Smith azonnal megértette. A PRL a belgiumi Leopold
herceg Intézet nevének a rövidítése volt, és Sophia nyilván az egyik ottani
kollégától kapott, a munkája során felhasznált jelentésre utalt vele. A két
szám valamilyen kísérletnek vagy következtetéssornak a jele. Ami igazán
fontos volt a hivatkozásban és a számban, az az, hogy Sophia ezeket
mindig – mindig! – a bejegyzések végére biggyesztette.
A végére!
Ez a három betű és négy szám viszont egy oldal tetején szerepelt, olyan
rövid eszmefuttatás előtt, amely arról szólt, hogy három lakóhely,
életkörülmények, kor, nem és foglalkozás szerint is nagyon különböző
személyt csaknem egyszerre ölt meg ugyanaz a vírus, ám egyiknek a
környezetében sem történt egyetlen hasonló fertőzés sem.
A kommentárban nem történt említés egyetlen, más laboratóriumtól
kapott jelentésről sem, tehát az utalás valamiért rossz helyre került.
 Amennyire csak lehetett, Smith szétfeszítette a lapokat, hogy alaposan
megvizsgálja a könyv gerince felöli részt, de hiába vett elő nagyítót, az
sem mutatott semmi gyanúsat.
Néhány másodperces gondolkodás után felkapta a kinyitott munkanap-
lót, és a metszetkészítéshez használt, nagy erejű mikroszkópja alá illesz-
tette. Ráhajolt a nézőkére, és óvatosan tekerni kezdte a beállító tárcsát.
Mélyet sóhajtott, amikor megpillantotta: a vágás csaknem olyan egye-
nes és sima volt, mintha lézerrel csinálták volna. Bármennyire jól sikerült
is azonban, annyira nem volt tökéletes, hogy a nagy felbontású mikroszkóp
elől el tudja rejteni az igazságot. A peremén látható, egészen enyhe
gyűrődés jelezte, hogy pengétől származik.
Valaki szándékosan kimetszett egy oldalt Sophia naplójából.

Calvin Kielburger dandártábornok megállt Jon Smith irodájának nyitott

ajtajában. A kezét hátracsapta, a lábát szétterpesztette, és komor, szigorú
kifejezést erőltetett kövér arcára, hogy úgy nézzen ki, mint Patton az
Ardennekben, amikor támadásra buzdította 4. páncélos hadseregét.
– Azt mondtam, hogy menjen haza, Smith alezredes – kezdte szemre-
hányó hangon. – Senkinek nem használ azzal, ha túlhajtja magát, és leesik
a lábáról. Tisztán gondolkodó, munkaképes emberekre van szükségünk,
különösen most, hogy dr. Russel már nincs velünk.
Smith anélkül válaszolt, hogy odanézett volna: – Valaki kivágott egy
lapot a munkanaplójából.
– Menjen haza, alezredes!
Smith végre fölemelte a fejét. – Nem hallotta, amit mondtam?! –
kérdezte. – A legutolsó bejegyzései közül hiányzik egy lap. Miért?
– Föltehetően kitépte, mert nem volt megelégedve azzal, amit írt.
– Mindent elfelejtett a tudományról azóta, hogy megkapta a tábornoki
csillagot? Nincs az a kutató, aki a legfölöslegesebbnek tűnő jegyzetét is
megsemmisítené azelőtt, hogy befejezze a munkát. Azt is tudom, hogy
amit a naplóból kivágtak, a Leopold herceg Intézetből kapott jelentéssel
kapcsolatos. A jelentést viszont nem találom a jegyzetei között.
– Biztosan bent van az adatbankban – válaszolta a dandártábornok.
– Az lesz a következő, amit megnézek.
– Majd később. Először is pihenje ki magát! Utána menjen el Kaliforni-
ába, dr. Russell helyett! Beszéljen Anderson őrnagy családjával, a barátai-
val, mindenkivel, aki ismerte!
– Küldjön valaki mást! – Smith szeretett volna beszámolni Kielburger-
nek a washingtoni támadásokról, hátha azzal meg tudja győzni arról, hogy
feltétlenül ki kell derítenie, hogyan kapta meg Sophia a vírust, de gyanítot-
ta, hogy ha megemlíti őket, a tábornok először is arra lesz kíváncsi, mit ke-
resett a D. C.-ben ahelyett, hogy a megadott időre visszatért volna Fort
Detrickbe. Akkor pedig nem lesz más választása, beszélnie kell titkos talál-
kozójáról Bill Griffinnel. Nem akart szót ejteni régi barátjáról, amíg nem
tud többet, tehát rá kellett vennie a tábornokot arra, hogy engedélyezze a
további kutatást. – Valami nagyon nincs rendben Sophia halála körül. Ki
akarom deríteni, pontosan mi történt.
– Megteheti, csak nem a munkája kárára – berzenkedett a tábornok. –
Sokkal nagyobb problémánk van, alezredes, mint egy munkatársunk halála,
bárki volt is az illető.
– Vegye úgy, hogy már ki is léptem! – vágott vissza hevesen Smith.
Kielburger a kezét vadul ökölbe szorítva meredt rá. Az arca paprikavö-
rös volt, legszívesebben azt válaszolta volna, hogy rendben, lépjen csak ki
Smith, hiszen már úgyis nagyon elege van az önfejűségéből, de meggon-
dolta magát. Eszébe jutott, hogy rossz szolgálatot tenne neki, ha bekerülne
a személyi anyagába, hogy nem képes együttműködésre bírni a beosztottja-
it, megnyerni őket a céljainak. Úgy döntött, hogy elhalasztja a dolgot, majd
később mászik rá Smithre az önfejűsége, parancsmegtagadó mániája miatt.
– Rendben van – mondta, nyugalmat erőltetve az arcára –, megértem a
felindultságát. Folytassa a vizsgálatot! Majd valaki mást küldök
Kaliforniába.

14.02
Bethesda, Maryland
Bár nagyon sietett a munkával, Lily Lowensteinnek az egész délelőttre
szüksége volt ahhoz, hogy elvégezze azt, amire a névtelen férfi utasította.
Amikor készen volt, úgy döntött megérdemli, hogy megjutalmazza magát,
és elfogyasszon egy finom ebédet kedvenc, Bethesda belvárosában lévő
éttermében. Az ablak közelében foglalt helyet, és második Tanqueryjét
simogatva elégedetten nézegette az októberi nap fényében fürdő őt személy
szerint mindig a dallasi házakra emlékeztető, magas épületeket.
Meglepő módon az Egészségügyi Világszervezet, a WHO számítógépes
világhálózatába történő belépés bizonyult a feladat legegyszerűbb részének
– senki nem tartotta szükségesnek egy tudományos és humanitárius célokat
szolgáló információs hálózat behatolás elleni védelmét. Gyerekjáték volt
tehát kitörölni a WHO nyilvántartásából minden jelentést, utalást, amely
két kisebb, Bagdadban és Baszrában kitört járványra, azok áldozataira és
túlélőire vonatkozott.
 Az iraki számítógépes rendszer legalább öt évvel el volt maradva a
korszerű követelményektől, úgyhogy annak megtisztítása a jelentésektől
csaknem ugyanolyan simán ment. Lily dolgát az is megkönnyítette, hogy
az irakiak az eredeti dokumentumok nagy részét már kitörölték – Szaddam
Huszein rendszere óvakodott attól, hogy bármilyen jelét adja a
gyengeségnek annak, hogy netán szüksége lenne külső segítségre.
A belga jelentés eltüntetése az FRMC központi számítógépéből, a
USAMRIID és a CDC adatbázisából már több időt vett igénybe, a
legnehezebb azonban az volt, hogy Fort Detrick telefonközpontjának
nyilvántartásából is törölje az e-mailen kapott dokumentum nyomát.
Ahhoz, hogy megtehesse, fel kellett hívnia egy telefontársaságnál dolgozó,
magas beosztású ismerősét, aki tartozott neki egy szívességgel.
Lily kíváncsiságát alaposan felpiszkálta az utasítás, megpróbált rájönni
az indokára, de a kitörölt dokumentumok közt nem talált egyéb
összefüggést azon kívül, hogy mindegyik valamilyen vírussal foglalkozott.
A világ fontos kutatólaboratóriumai közötti elektronikus távközlési
vonalakon jelentések százai röpködtek ide-oda, de megbízója – zsarolója –
a legcsekélyebb érdeklődést sem mutatta irántuk.
Bármi volt is a célja, Lily az ebből rá eső részt sikeresen elvégezte. Nem
fedezték föl, semmilyen nyomot sem hagyott, és hamarosan megszabadul
minden anyagi gondjától, állapította meg elégedetten magában. Még
egyszer nem fordul elő, hogy ilyen mélyre jusson, fogadkozott. Ötvenezer
dollár készpénzzel már elmehet Vegasba vagy Atlantic Citybe, hogy
visszanyerje mindazt, amit elveszített.
Gondtalan mosollyal az arcán úgy döntött, hogy aznap elkezdi, föltesz
ezer dollárt Capitalsre.
Nem sok híja volt, hogy hangosan nevessen, amikor kilépett az
étteremből, és elindult abba a bárba, amelyben kedvenc bukmékere fogadta
az ügyfeleit. Kellemes bizsergést érzett, biztos volt abban, hogy nem
veszíthet. Most nem. És soha többé!
Még amikor a csattanást hallotta, és hátrafordulva meglátta a járdán
feléje vágtató nagy, fekete áruszállító kocsit, akkor sem olvadt le arcáról a
széles mosoly. Ott volt akkor is, amikor a teherautó átgázolt rajta, hogy
tetemét a járdán hagyva visszakanyarodjon az úttestre, és elszáguldjon.

15.16
Fort Detrick, Maryland
Smith az asztal szélébe kapaszkodva eltolta magát a számítógéptől. Öt, a
Leopold herceg Intézetből érkezett jelentést talált, de mindegyik elég régi
volt és arról szólt, hogy a belga kollégáknak sem sikerült előbbre jutniuk az
ismeretlen vírus azonosításában.
Tudta, léteznie kellett olyan jelentésnek is, amely új információt
tartalmazott, elég fontosat ahhoz, hogy Sophia előző este egész oldalt írjon
róla a munkanaplójába, de hiába kutatta át Fort Detrick és a CDC
adatbázisát, vette igénybe a hadsereg szuperkomputerét, hogy belenézzen a
világ összes vezető laboratóriumának, köztük a Leopold hercegnek a
nyilvántartásába, sehol nem akadt a nyomára.
Dühösen, számonkérőn nézett a segíteni nem akaró képernyőre. Vagy
Sophia hibázott, és rossz kóddal látta el a tárolt anyagot, vagy...
Vagy kitörölték a jelentést a világ összes számítógépes adatbázisából,
beleértve azét az intézetét is, amelyből érkezett.
Nehéz volt elhinni, hogy ez történt. Nem volt ugyan lehetetlen elvégezni
a műveletet, de Smith nem látta okát, hogy bárki megtegye, mivel minden-
kinek az elemi érdeke azt diktálta, hogy sikerüljön minél előbb földeríteni,
azonosítani a vírust. A fejét csóválva igyekezett meggyőzni magát arról,
hogy a munkanaplóból hiányzó oldal semmi lényegeset sem tartalmazott
de hiába erőlködött, nem sikerült. Azt a lapot szándékosan kivágták!
Olyanvalaki, aki észrevétlenül bement és távozott is a támaszpontról.
Vagy többen voltak?
Újból a telefonért nyúlt, hogy megtudja, Sophián kívül kik voltak előző
éjjel a laboratóriumban, de hiába beszélt többekkel, köztük Daugherty
főtörzsőrmesterrel is, nem jutott közelebb a válaszhoz. Daugherty minden
embere este hatkor befejezte a munkát, a tudományos munkatársak
azonban, és maga Kielburger is, éjjel kettőig bent maradtak. Utána Sophia
már egyedül volt.
Az éjszakai őr Grasso nem látott semmi érdemlegeset, még azt sem vet-
te észre, hogy Sophia távozott. A kapunál szolgálatot teljesítők megesküd-
tek, hogy éjjel kettő után senkit nem láttak, de ez nem sokat jelentett, mivel
azt sem vették észre, ahogy Sophia – nyilván tántorogva, rogyadozó lábbal
– elhagyta a támaszpontot. Smith abban is erősen kételkedett, hogy aki,
emberi szem számára észrevehetetlenül képes kimetszeni egy feszesen fű-
zött napló egyik lapját, olyan elővigyázatlan, hogy érkezésekor vagy
távozásakor hagyja megfigyelni magát.
Zsákutcába jutott – hiába törte a fejét, ettől a ponttól nem tudott
továbblépni.
Gondolatban újból hallotta Sophia nehéz zihálását. Behunyta a szemét,
és látta, amint gyönyörű arca eltorzul a borzalmas fájdalomtól. A karjába
rogyott, kegyetlenül meg kellett harcolnia minden levegővételért, de volt
annyi ereje, hogy kimondja: „...a laborban... valaki... megütött...”

17.27
Hullaház, Frederick, Maryland
Dr. Lutfallah nem is próbálta titkolni megdöbbenését. – Nem tudom, mi
egyebet találhatnánk még, Smith alezredes! Az eredmény világos, egyértel-
mű. Nem volna jobb, ha kipihenné magát? Csodálom, hogy még egyáltalán
képes talpon maradni. Aludnia kellene...
– Majd alszom, ha megtudom, mi történt vele – jelentette ki határo-
zottan Smith. – Nem azt kérdezem, mi ölte meg, hanem hogy hogyan.
A kórboncnok csak vonakodva egyezett bele, hogy újból találkozzanak
a kórház bonctermében – egy csöppet sem örült annak, hogy elrángatják
kedvenc, és ezúttal tökéletesre sikerült Tanquery martinije mellől.
– Hogyan? – Lutfallah erősen felvonta a szemöldökét. Ez már igazán
több a soknál, gondolta, és meg sem próbált enyhíteni gúnyos hanghordo-
zásán. – Én azt mondanám, alezredes, hogy ugyanúgy, ahogy általában a
gyilkos vírusok teszik.
Smith nem törődött tovább vele. A boncasztal fölé hajolt, és kemény
küzdelmet vívott azért, hogy ne omoljon össze a sápadt, élettelen test
látványától. – Minden négyzetcentiméter felületet át kell vizsgálnunk,
doktor! – mondta. – Olyasmit keressen, amit első alkalommal esetleg nem
vettünk észre, vagy valamiért szokatlan!
Lutfallah még háborgott ugyan egy kicsit, de engedett a kérésnek, és
munkához látott. Csöndben dolgoztak legalább egy órán át, és a kór-
boncnok már éppen azon volt, hogy újból hangot adjon az értelmetlennek
érzett munka miatti nemtetszésének, amikor meglátott valamit. – Hát ez
mi?! – kérdezte az arcát takaró maszk ellenére is élénk hangon.
– Micsoda? – Smith izgatottan felkapta a fejét. – Mit talált? Mutassa!
Lutfallah nem válaszolt, lehajolva Sophia bal bokáját vizsgálta, és
amikor újból megszólalt, akkor másik kérdést tett föl: – Cukorbeteg volt
dr. Russell?
– Nem. Mit talált?
– Volt egyéb betegsége, ami miatt intravénás injekciót kellett kapnia?
– Nem.
A kórboncnok bólintott, és kis szünetet is tartott, mielőtt föltette a
következő kérdést: – Fogyasztott kábítószert, alezredes?
– Úgy érti, hogy narkós volt-e? Ugyan már!
– Nézze meg ezt!
 Smith az asztalt megkerülve a Sophia bal oldalán álló patológus mellé
lépett, és vele együtt hajolt le, hogy közelről szemügyre vegye a lány
bokáját. A folt alig észrevehető volt – piros, duzzadt, de olyan kicsi, hogy
az első vizsgálat alkalmával elkerülte a figyelmüket, bár az is lehet, hogy
akkor még nem is látszott, csak később alakult ki.
A folt közepén egyetlen, nagyon vékony tűtől származó szúrás látszott.
A vénán ejtették, olyan mesterien, ahogy a Sophia naplójából hiányzó lapot
kimetszették.
Smith hirtelen fölegyenesedett. A halántéka lüktetett, ökölbe szorított
keze elfehéredett az erőfeszítéstől. Korábban csak gyanakodott rá, de most
már tudta.
Sophiát meggyilkolták.

20.16
Fort Detrick, Maryland
Jon Smith bevágtatott az irodájába, de nem ült le az íróasztalához, egysze-
rűen képtelen volt rá. Fel és alá rótta a szobát, dühösen, mint a ketrecbe
zárt vadállat. Bár rettenetesen fel volt dúlva, az agya tiszta maradt, és teljes
erőből koncentrált. Egyetlen cél létezett csupán a számára: hogy megtalálja
Sophia gyilkosát.
Gondolkozz! – nógatta magát. Valami veszélyes dolgot tudhatott meg,
olyasmit, ami miatt végezni kellett vele, és meg semmisíteni minden
bizonyítékot, amely elárulhatta, mit tudott meg. Mit tesznek a tudósok a
kutatási program során azon kívül, hogy leveleznek egymással,
Jelentéseket, emlékeztetőket írnak? Beszélgetnek!
Smith az asztalon álló telefonért kapott. – Adja a bázis biztonsági
parancsnokát!
Ujjai rohamra hívó dobpergést utánoztak az asztalon, miközben a
kapcsolásra várt.
– Dingman! Miben segíthetek, alezredes?
– Vezetnek nyilvántartást a telefonhívásokról? – kérdezte Smith.
– Nem, de ha kell, a számítógépből minden beszélgetést elő tudunk
keresni. Megkérdezhetem, melyikre gondol?
– Mindegyikre, amelyiket szombat óta dr. Sophia Russell kezdeménye-
zett, és a neki szólókra is.
– Van rá felhatalmazása, uram?
– Kérdezze meg Kielburgert!
– Kis türelmet kérek. Visszahívom – ígérte a biztonsági főnök.
 Tizenöt perccel később listával a kezében telefonált Smith-nek. Nem
sok beszélgetés szerepel a felsorolásban, mivel Sophia és a többiek is
bevették magukat a laboratóriumba és irodáikba, és a vírus vizsgálatával
voltak elfoglalva. A lány ötször telefonált – háromszor külföldre –, és csak
négy hívást kapott. Smith mindegyik számot felhívta, és mindegyiken azt a
választ kapta, hogy vizsgálataik kudarcát beszélték meg csupán Sophiával.
Csalódottan dőlt hátra a karosszékében, de csak egy pillanatra, utána
fürgén felpattant, és átsietett a lány szobájába, hogy még egyszer alaposan
megvizsgáljon mindent, ami az íróasztalán hever, és ellenőrizze a fiókjait
is. Nem tévedett, Sophia havi telefon-kimutatása – Kielburger takarékossá-
gi okokból ragaszkodott hozzá, hogy minden munkatárs pontosan vezesse
– szintén hiányzott.
Az irodájába visszatérve ismét a telefonért nyúlt. – Miss Curtis? Beadta
már az októberi telefon-nyilvántartását Sophia? Nem? Biztos? Köszönöm.
A listát is elvitték tehát. A gyilkosok. Miért? Azért, mert szerepelt ben-
ne egy olyan hívás, amely fényt derített arra, amit ők mindenáron titkolni
akartak, állapította meg magában. A Leopold herceg Intézet válaszával
együtt annak a nyomát is kitörölték a központi számítógépből. Erősek
voltak, agyafúrtak, és áthatolhatatlan fal mögé rejtették, mit tett, vagy
tudott meg Sophia, ami miatt valakik úgy gondolták, hogy meg kell halnia.
Máshogy kell eljutnia a válaszhoz, a vírus áldozatainak élettörténetén át.
Valami összekapcsolhatta őket, mielőtt meghaltak!
Újból tárcsázott. - Megint Jon Smith, Miss Curtis! Ott van a tábornok?
– Hogyne lenne! – válaszolta a titkárnő. – Tartsa a vonalat! – Miss
Melanie Curtis Mississippi államból jött, Smith őszintén kedvelte, de most
nem érzett kedvet évődő csevegéshez.
– Köszönöm.
– Kielburger tábornok – hallatszott néhány másodperccel később a
vonal másik végéről.
– Akarja, hogy holnap elutazzam Kaliforniába?
– Mitől változott meg a véleménye, alezredes?
– Gondolkodtam. A nagyobb veszélyé az elsőbbség.
– Persze! – Kielburger hangján érződött, hogy nem hisz igazán a
magyarázatban. – Rendben van, katona! Holnap reggel nyolckor indul az
Andrewsról. Hétre legyen az irodámban, hogy elmondjam, mi a dolga!

11. fejezet
17.04
Adirondack park, New York
A New York névről a legtöbben felhőkarcolókra, utasokkal teli, koszos
metrószerelvényekre és lélektelen, csak a profit növelésére törekvő pénzü-
gyi központokra gondolnak, és eszükbe sem jut a nagyvárossal azonos ne-
vű állam. Victor Tremont a Blanchard Pharmaceuticals vezérigazgatója az
Adirondack állami parkban lévő háza nyugatra néző teraszán állva gondo-
latban látta is a térképét: keleten Vermont-nál kezdődött, nyugaton csak-
nem az Ontario tóig ért, északon Kanadával volt határos, délen pedig
Albany fölött ért véget. Mintegy hárommillió hektár, részben állami, rész-
ben magánkézben lévő terület bővizű folyókkal, tavak ezreivel és negyven-
hat csipkézett hegycsúccsal, amelyek több mint ezerkétszáz méternyire
emelkedtek ki az Adirondack-hegység tömbjéből.
Tremont azért tudta ezt ilyen pontosan, mert fantasztikus agya volt,
amely automatikusan szelektálta, elraktározta és fel is használta a tudomá-
sára jutó fontos információkat, tényeket. Az Adirondack park létfontosságú
volt a számára, és nemcsak azért, mert csodálatos, érintetlen erdőség borí-
totta, hanem azért is, mert kevesen lakták. Egyik kedvenc története, ame-
lyet szívesen mesélt a vendégeinek a kandalló mellett, egy állami adófelü-
gyelőről szólt, aki a környéken vett nyaralót. Mivel túl borsosnak találta a
megyei illetékeket, nyomozni kezdett, és kiderítette, hogy a megyei adóhi-
vatal korrupt munkatársai bűnös üzelmeket folytatnak. Sikerült is vádat
emeltetnie ellenük, a baj csupán az volt, hogy a tárgyalásra nem sikerült
összeállítani a törvényi előírásoknak megfelelő esküdtszéket. Hogy miért?
Azért, mert a megyének olyan kevés állandó lakosa volt, hogy akik számba
jöhettek volna, azok vagy maguk is korrumpálódtak, vagy szoros
kapcsolatban álltak a vád alá helyezettekkel.
Tremont elmosolyodott. Az elszigeteltség, az ellenőrzés hiánya ideálissá
tette számára ezt az erdős paradicsomot. Tíz évvel korábban a Long Lake
falu közelében utasítására felépített vörös téglás komplexumba költöztette
át a Blanchard Pharmaceuticalst, és ugyanakkor a Magua tó mellett
magának is létrehozott egy pazar rezidenciát.
Ennek a háznak a fedett teraszáról nézte éppen a nap narancsszínű
gömbjét. A feketébe hajló csipkés hegyormokban és a napnyugta ragyogó
színeiben gyönyörködve áthatotta annak az erőnek, hatalomnak,
befolyásnak az öröme, amelynek az elébe táruló látványt, a házat és a
hozzá tartozó életstílust is köszönhette.
Az épület valamikor olyan birtokhoz tartozott, amilyent a XIX. század
vége felé alakítottak ki maguknak a környéken New York, és egyben az
ország legtehetősebbjei. Külső falai ugyanúgy gerendából épültek, mint a
közeli Raquette tónál álló Great Camp Sagamore-é, és egyetlenként maradt
meg egy letűnt korszak és életstílus építményei közül. A környező erdőség
tökéletes rejtekhelyül szolgált, eltakarta a kíváncsi tekintetek elől. Tremont
úgy állíttatta helyre, hogy nem változtatott az erdő eredeti rendjén, a ház
körül a növények szabadon burjánozhattak, növekedésüket semmi nem
gátolta. Postaládát nem rakatott az út mellé, a tavon nem volt árulkodó
móló, és egyetlen telefonkönyvben sem szerepelt a rezidencia. Csak Victor
Tremont, a Hádész-tervben részt vevő néhány megbízható partnere, és az
épület emeletén lévő, ragyogóan felszerelt laboratóriumban dolgozó lojális
tudósok és technikusok tudták, hogy létezik.
Ahogy az októberi nap lejjebb ereszkedett, az Adirondack esti hidege
beleharapott az arcába, bekúszott zakója és nadrágja alá, de Tremontot ez
sem zavarta. Élvezte vastag szivarja füstjét, a lassan kortyolgatott ötvené-
ves Langavulin telt zamatát. Fölmelegedett a vére, és kellemes tűz lobogott
a torkában. A Langavulin a földkerekség talán legfinomabb whiskyje volt,
de tőzegfüsttől nyert zamatát, tökéletesen kiegyensúlyozott ízkompozíció-
ját Skócia határain túl kevesen ismerték. Tremont a nemes italt készítő,
Islayben működő kis szeszfőzde teljes termelését felvásárolta minden
évben.
Ahogyan a látóhatár alá bukó nap utolsó narancssárga sugaraiban
gyönyörködött, mégsem a csodálatos ital, hanem a táj csalt elégedett
mosolyt az arcára. A kristálytiszta vizű tóról indulva kenuval nagyon
hamar el lehetett jutni a zsúfolt, pezsgő életű Raquette-be. A hatalmas,
sudár fenyők lágyan hajladoztak az enyhe esti szélben, illatuk betöltötte a
levegőt. A távolban, mint egy istenre mutató ujj, a Mt. Marcy több mint
ezerhatszáz méter magas kopár csúcsa meredt az égre.
Tremont már Syracuse-ban, zabolátlan kamaszként is nagyon szerette a
hegyeket. Apja, az egyetem közgazdaságtan-professzora ugyanúgy nem
volt képes kordában tartani, ahogy most a Blanchard igazgatótanácsának
hájas seggű elnöke sem. Mindketten állandóan arról papoltak, mit nem
szabad, és szentül állították, hogy senki nem tehet meg mindent, amit
szeretne. Tremont nem tudta elfogadni ezt a szűklátókörűséget. Az
embernek kizárólag a saját képzelete, képességei, merészsége szabhat
korlátokat, vallotta, és a Hádész-terv önmagában is ékes bizonyítéka volt
ezen állítása helyességének. Ha apja és az elnök a kezdetekkor tudomást
szereznek arról, mi fogant meg az agyában, mindketten azt mondták volna,
hogy lehetetlen, nincs ember a földön, aki meg tudja valósítani.
Kisstílű puhányok, gondolta mély megvetéssel. Még néhány hét, és a
terv tökéletes diadalt arat. Győzni fog, és évtizedeken keresztül nem lesz
más dolga, mint hogy elkönyveltesse a vállalkozásból származó
mérhetetlen profitot.
Talán éppen azért, mert a Hádész befejező szakaszához érkezett,
Tremont gondolatai az utóbbi időben gyakran kalandoztak a múltban, sok-
szor eszébe jutott rég halott apja. Tulajdonképpen ő volt az egyetlen ember,
akit valaha is tisztelt. Az öreg nem értette meg egyetlen fiát, de kiállt mel-
lette. Tremont tizenéves gyerek volt még, amikor valósággal megbűvölte a
Jeremiah Johnson című film. Legalább tucatszor megnézte, és aztán egy
jéghideg téli napon elindult a hegyekbe, hogy kövesse Johnson példáját.
Ugyanúgy akart élni, mint ő, gyümölcsöket és gyökereket gyűjtögetve,
elejteni a megkívánt vadat, harcolni az indiánokkal, és megbirkózni az
elemekkel, amire bátorság vagy képzelőerő híján csak kevesen képesek.
Számítása, sajnos, nem vált be, a kaland nem sok nemes élménnyel
gazdagította. Apja Remingtonjával lőtt ugyan két szarvast, de tilalmi
időben, véletlenül eltalált és kis híján megölt egy hegymászót, beteg lett a
rosszul összeválogatott bogyóktól, és majdnem megfagyott. Szerencsére a
hiányzó puska, viharkabát, hátizsák, és hosszas áradozása a filmről elárulta
az apjának, merre mehetett. Amikor a mentőszolgálat abba akarta hagyni a
keresést, az öreg minden kapcsolatát bevetette. Sikerült elérnie, hogy
morogva bár, de folytassák a kutatást, és végül összefagyva, nyomorúságos
állapotban meg is találták a behavazott Marcy oldalában, egy barlangban.
Bár balul végződött, Tremont változatlanul élete egyik legjelentősebb
eseményeként tartotta számon ezt a kalandot. A hegyen elszenvedett ku-
darc nyomán örökre megjegyezte, hogy a természet kegyetlen, közömbös,
nem barátja az embernek. Arra is rájött, hogy a fizikai kihívások nem
igazán vonzzák, mivel azoknak nem feltétlenül tud megfelelni. A
legfontosabb tanulság azonban az volt, hogy rájött, miért vonult el a
hegyekbe Johnson. Korábban azt hitte, hogy a természettel kívánt
megbirkózni, harcolni akart az indiánokkal, megmutatni keménységét,
elszántságát, de be kellett látnia, hogy tévedett. Johnsont a pénz vonzotta.
A trapperek, a természet szabad fiai – ahogy sokan tévesen nevezték őket –
kizárólag egy célért szenvedtek, viselték el a sok megpróbáltatást: azért,
hogy meggazdagodjanak.
Tremont ezt soha többé nem felejtette el, és az egyszerűségében is
merész cél határozta meg a későbbiekben egész életét.
A rusztikus verandán mindezeket átgondolva rájött, hogy szeretné, ha
apja jelen lenne a Hádész befejezésénél. Az öreg végre belátná, hogy az
ember mindent megtehet, amit akar, ha elég okos és kemény hozzá. Vajon
büszke lenne rá? Valószínűleg nem. Kár, gondolta, és hangosan
fölnevetett. Az anyja igen, de az lényegtelen. A nők nem számítanak.
Felkapta a fejét, és az egyre erősödő helikopterzajt figyelte. Amikor már
egészen közelről hallatszott, felhajtotta maradék whiskyjét, szivarját egy
magas lábon álló hamutartóba tette, hamvadjon el magától, és visszament a
hatalmas, magas mennyezetű nappaliba. A vastag gerendákból ácsolt
falakról vadtrófeák néztek le csillogó üvegszemekkel. Az Adirondack
vidékén készülő jellegzetes, bőr-fa kombinációjú ülőbútorok álltak az
embermagasságú kandalló elé terített, kézi csomózású szőnyegen. Tremont
nem állt meg a lobogó tűznél, a hátsó folyosón haladt tovább, amelyet
betöltött a konyhában készülő sütemények illata.
A ház hátsó frontján lépett ki a hűvös alkonyatba. A helikopter, egy Bell
S–92C Helibus alig százméternyire tőle éppen akkor ereszkedett le.
Négyen szálltak ki belőle, mindannyian negyven-ötven év körüliek
voltak, nagyjából egykorúak Tremonttal. A házigazda homokszínű vászon
szafariöltönyt, ónszürke vászoninget viselt, és pántjánál a nyakába akaszt-
va széles karimájú szafarikalap lógott a hátára, vendégein ezzel szemben
drága, mesterien szabott öltöny, fehér ing volt, és első ránézésre meg
lehetett állapítani róluk, hogy az üzleti élet szűk, legfelső vezető rétegének
privilegizált tagjai.
Tremont mindnyájukat a régi barátnak kijáró széles mosollyal és
erőteljes kézfogással üdvözölte, és miközben a másodpilóta a gépből
kiugorva intézkedett a csomagok felől, bevezette őket a házba.
Néhány pillanattal azután, hogy a Helibus fölemelkedett, egy kisebb,
206B JetRanger III típusú helikopter szállt le a megüresedett helyre. Két
utasa erősen elütött az első csoport tagjaitól. Hétköznapi konfekcióöltönyt
viseltek, olyat, amelyet senki nem néz meg kétszer. A magasabb, sötétebb
bőrű, kék öltönyös férfinak himlőhelyes arca volt, nehéz, vastag szemhéja,
és olyan görbe, vékony orra, mint egy handzsár. Szelíd, kerek arcú, széles
vállú, hosszúra növesztett hajú társa unalmas grafitszürke ruhát választott.
Egyiküknek sem volt csomagja, de nem a poggyász hiánya és a hétköznapi
öltözék különböztette meg őket igazán az első helikopterrel érkezettektől,
hanem a mozgásuk. Az a ragadozókra valló hanyag feszesség, amely a
hozzáértőnek első ránézésre elárulta a veszélyt.
A két férfi átbújt a JetRanger sebesen pörgő rotorlapátjai alatt, és a
többiek után indult.
Bár Victor Tremont egyszer sem fordult hátra, vendégei észrevették a
két új jövevényt, és gondterhelten összenéztek.
Nidal al-Hasszán és Bill Griffin egyetlen arcrezdüléssel sem reagált sem
Tremont közönyére, sem a többiek idegességére. Némán körbenéztek, és
egy másik ajtó küszöbén át léptek be a házba.

A hosszú norvég ebédlőasztalnál Victor Tremont és négy vendége olyan

lakomát fogyasztott, amely a Walhalla lakóihoz is méltó lett volna.
Gombamártásos hideg vadkacsával kezdték, a tóból származó főtt
pisztránggal folytatták, és párolt endíviával, burgonyakrokettel és Rhone
Hermitage alapú mártással tálalt szarvaspecsenyével fejezték be, amelyhez
Tremont lőtte a nyersanyagot.
Evés után jóllakottan rogytak le a hatalmas nappali öblös foteljeibe,
hogy konyakkal, Remy Martin Cordon Bleu-vel és a házigazda rendelésére
készült kubai Maduros szivarral tetőzzék be az élvezetet. Tremont ott, a
meghitt hangulatot árasztó, begyújtott kandalló előtt fejezte be beszámoló-
ját annak a programnak az állásáról, amely már egy évtizede mindannyiuk
életét meghatározta, lázban tartotta képzeletüket, és megtestesítette minden
reményüket.
–... feltételeztük, hogy a mutáció az amerikai alanyokban egy évvel
később fejlődik ki, mint a nem amerikaiakban. Az általános egészségi
állapot, a táplálkozás, az erőnlét, a genetikai tényezők indokoltak ezt.
Nos...
Tremont a nagyobb hatás kedvéért szünetet tartott, közben az arcokat fi-
gyelte. Mindannyian kezdettől vele voltak – egy évvel azután csatlakoztak
hozzá, hogy hazatért Peruból a különleges vírussal és a majomvérrel.
Jobbra tőle – mint egy szárnygéppuskás – George Hyem foglalt helyet. A
magas, egészségtől majd kicsattanó férfi akkor még kezdő, de nagyon
tehetséges könyvelő volt, és azonnal felfogta a tervben rejlő pénzügyi
lehetőségeket. Azóta a Blanchard főkönyvelője lett, de gyakorlatilag
Tremontnak dolgozott. Az erősen hízásnak indult Xavier Becker ült
mellette, számítógépes zseni, aki öt évvel lerövidítette a vírus és a szérum
fejlesztését szolgáló kutatást. Tremonttal szemben Adam Cain virológus
foglalt helyet. Amikor meglátta Hyem számait, azonnal úgy döntött, hogy a
Blanchard és Tremont sokkal szebb jövőt ígér, mint a CDC. Megtalálta a
módját, hogyan lehet izolálni és egy hétig életben tartani a halálos mutáns
vírust. Becker másik oldalán Jack McGraw, a Blanchard biztonsági főnöke
dőlt hátra kényelmesen, az a férfi, aki a kezdetektől fogva gondoskodott
arról, hogy ne érhesse bántódás egyiküket sem.
A négy titkos szövetséges feszült kíváncsisággal várta a befejezést.
Tremont a másodpercnek még egy töredékéig kivárt, és csak aztán
folytatta: – A vírus most már itt, az Egyesült Államokban is jelen van, és
hamarosan végigszáguld az egész világon. Országról országra fog terjedni
a járvány. A sajtó egyelőre nem tud róla, de az is eljön, és sem őt, sem a
vírust nem állíthatja meg senki. A kormányoknak egyetlen lehetőségük
marad: megfizetni az árat, amit kérünk.
A négy férfi egyszerre mosolyodott el, csillogó tekintetük óriási dollár-
összegekről mesélt, de más is volt benne – diadal, büszkeség, várakozás,
izgalom. A szakmájukban mind a négyen nagyon sikeresnek mondhatták
magukat, és már csak hajszál választotta el őket attól, hogy pénzügyileg is
azok legyenek, elképesztően gazdagok, az amerikai álom tűhegyes
csúcsára jutottak.
– George?! – fordult Hyemhez Tremont.
A főkönyvelő szempillantás alatt rendezte a vonásait, és foglalkozásá-
hoz illő levert, szomorú arcot vágott. – A részvényesek profit-előrejelzése
pillanatokon belül elkészül – mondta. – A nyereség, sajnos, kevesebb lesz,
mint amennyire számítottunk. Legfeljebb öt... de a legjobb esetben is csak
hat... milliárd dollár – fejezte be hosszú szünet után a mondatot, és
harsányan nevetett is saját szellemességén.
Xavier Becker az oda nem illő nyegleség miatt rosszallóan ráncolta a
homlokát, és nem várta meg, hogy szólítsák.
– Mi a helyzet a titkos ellenőrzéssel? – kérdezte.
– Jack szerint csak Haldane látta az eredményt, vele pedig nem lesz
gond – válaszolta Tremont. Mercer Haldane a Blanchard Pharmaceuticals
igazgatótanácsának elnöke volt. – Az éves igazgatósági ülés végén, a
díszvacsora előtt elrendezem a dolgot. Egyéb, Xavier?
– Módosítottam a számítógépes nyilvántartást, hogy úgy nézzen ki,
mintha tíz évre elegendő szérum előállításán dolgoznánk egy vásárolt sza-
badalom alapján, amit továbbfejlesztettünk, és mintha most várnánk hozzá
a Szövetségi Élelmiszer- és Gyógyszeripari Hatóság engedélyét. Az is
kiderül az adatokból, hogy csillagászatiak a költségeink – Becker hangján
izgalom érződött. – Adagok millióinál tartunk, és a termelés folyamatosan
növekedik.
– Senki nem sejt semmit – állapította meg elégedetten nevetve Cain.
– Vagy ha sejt is, akkor sem tudja bizonyítani – fűzte hozzá elégedetten
Jack McGraw, a biztonsági főnök.
– Áruld el, mikor lépünk akcióba! – szólt szinte könyörögve Hyem.
Tremont elmosolyodott, és mint aki türelmet, megértést kér, magasba
emelte a kezét. – Ne aggódj! Több menetrendem is van, aszerint, milyen
gyorsan tudatosul bennük a járvány súlyossága. Haldane-nal az igazgató-
tanácsi ülés előtt akarok beszélni.
 Az öt férfi elégedetten ivott – úgy érezték, jövőjük minden másod-
perccel egyre fényesebbé válik.
Tremont azonban egy idő után lerakta a brandyjét, és komoly arccal is-
mét feltartotta a kezét. – Sajnos, van egy probléma, amely nagyobb gondot
okozhat, mint az ellenőrzés – mondta. – Hogy milyen nagy a veszély, vagy
hogy van-e még veszély a kényszerűségből megtett lépéseink után, azt
egyelőre nem lehet megmondani. Nyugodtak lehettek azonban afelől, hogy
a helyzetet kézben tartjuk.
– Milyen problémáról beszélsz, Victor? – kérdezte harapósan Jack
McGraw. – Miért nem tudok róla?
– Azért, mert nem akarom, hogy a Blanchardnak, akár közvetve is bár-
mi köze legyen hozzá – válaszolta határozottan a szemébe nézve Tremont.
Számított rá, hogy McGraw érzékenyen reagál minden, a biztonsággal
összefüggő kérdésre, de végül is a döntéseket, bármiről volt szó, ő hozta. –
Olyasmi történt, amire senki nem számíthatott. A perui expedíción, amikor
megtaláltam a vírust és a szérumot, összeakadtam egy csapat terepgyakor-
laton lévő egyetemistával. Azon kívül, hogy udvariasan köszöntünk egy-
másnak, és néha hétköznapi dolgokról beszélgettünk, nem sokat törődtünk
egymással. – Kis szünetet tartott, és megcsóválta a fejét, mint aki még
mindig nem akarja elhinni, hogy ez előfordulhatott. – Három nappal ezelőtt
azonban felhívott az egyik. Amikor bemutatkozott, halványan emlékeztem
rá, hogy ő volt az, akit a leginkább érdekelt a munkám. Sejt- és molekuláris
biológus lett, ami önmagában még nem jelentett volna problémát, de a
USAMRIID-nél dolgozott, ahol az első halálesetek okát vizsgálják. Mint
arra számítottunk is, nem tudták azonosítani a vírust, de a szimptómák
alapján a nőnek eszébe jutott Peru. Emlékezett a nevemre, és felhívott.
– Jézusom! – nyögte halottsápadt arccal Hyem.
– Összefüggésbe hozott a vírussal? – kérdezte Jack McGraw.
– Nemcsak Victort, mindannyiunkat! – egészítette ki hevesen Becker.
– Tagadtam – mondta az emlékek hatása alatt enyhén megborzongva
Tremont. – Meggyőztem róla, hogy téved, nem létezik olyan vírus,
amilyenre ő hivatkozik, aztán rábíztam Nidal al-Hasszánra.
Az óriási nappaliban ülőkből csaknem egyszerre szakadt fel a megkön-
nyebbült sóhaj. Több mint egy évtizede keményen dolgoztak, a terv
megvalósítása érdekében kockára tették karrierjüket és megélhetésüket, és
egyik sem akarta elveszíteni a már csak karnyújtásnyira lévő mérhetetlen
gazdagságot.
– Azonban, sajnos, a vőlegényével, aki egyben a munkatársa is,
változatlanul gondok vannak – folytatta Tremont. – Elmenekült, és a nőnek
feltehetően volt még ereje beszélni vele, mielőtt meghalt.
– Ezért van hát itt al-Hasszán! – szólt közbe hevesen Jack McGraw. –
Mihelyt megláttam; rögtön tudtam, hogy valami baj van.
– Ne csinálj a bolhából elefántot! – intette nyugalomra Tremont. – Azért
hívtam ide al-Hasszánt, hogy beszámoljon róla, hogyan állunk. Ha balul üt
ki a dolog, én veszíthetem ugyan a legtöbbet, de ettől függetlenül
mindannyiunkat érint.
A szavai nyomán támadt csönd a legerősebb zajnál is harsogóbb volt.
– Rendben van. Halljuk, mit mond! – törte meg a hosszúra nyúlt
hallgatást Becker.
A tűz kihunyóban volt – a fahasábok már csak parázslottak, néha-néha
csapott föl belőlük gyenge láng. Tremont a kandalló mellé lépett, és
megnyomott egy falba süllyesztett gombot, mire Nidal al-Hasszán, és
szorosan a nyomában Bill Griffin is belépett a szobába. Al-Hasszán
odament a kandallóhoz, Tremont mellé, Griffin azonban a háttérben
maradt, az ajtó mellett nekitámaszkodott a falnak. Az arab felidézte Sophia
Russell telefonhívását, elmondta, hogyan halt meg, és azt, hogy miképpen
tüntettek el minden nyomot, amely kapcsolatba hozta a vírust a Hádész-
tervvel. Beszámolt Jonathan Smith viselkedéséről, és arról is, Bill Griffin
hogyan vette rá zsarolással Lily Lowensteint, hogy a rájuk nézve veszélyes
számítógépes adatokat eltüntesse.
– Semmi nem maradt, ami összekötne bennünket Russell-lel vagy a
vírussal, feltéve, hogy a nő nem beszélt Smith alezredessel – fejezte be a
beszámolót al-Hasszán.
– Elég komiszul hangzik ez a „feltéve” – jegyezte meg Jack McGraw.
– Szerintem is – értett egyet al-Hasszán. – Smith valamiért azt gyanítja,
hogy a nő halála nem volt véletlen. Teljes gőzzel nyomoz, még a vírus
vizsgálatából is kivonta magát.
– Megtalálhat bennünket? – kérdezte idegesen Hyem, a könyvelő.
– Mindenki mindenkit megtalálhat, ha elég sokáig és elszántan keresi.
Ezért mondom, hogy végezni kell vele is.
– Magának viszont más a véleménye. Ugye, Griffin? – kérdezte a
teremnyi szoba végébe nézve Tremont.
Mindenki hátrafordult, a falat támasztó volt FBI-ügynök felé. Bill
Griffin éppen Jon Smithre gondolt. Minden lehetőséget fölhasznált azért,
hogy figyelmeztesse, elriassza a barátját. Már nem érvényes FBI-os jogo-
sultságára hivatkozva megtudta ugyan a munkahelyén, hogy elutazott, de
aztán lépésről lépésre, számtalan próbálkozás árán sikerült csak kiderítenie,
milyen konferencián vesz részt Londonban, és melyik szállodában lakik.
 Az öt baljóslatúan rámeredő szempár láttán azt tette hát, amit tennie
kellett annak érdekében, hogy megmentse magát, és közben a Jonra
leselkedő veszélyt is csökkentse. – Smith olyan lázas igyekezettel látott
hozzá kideríteni, mi történt dr. Russell-lel, hogy szerintem a nő nem szólt
neki se Peruról, se rólunk – mondta nyugodt, közömbös hangon. – Ha nem
így lenne, az alezredes már itt dörömbölne, és követelné, hogy
beszélhessen magával, Mr. Tremont. Egyébként, a USAMRIID-ben lévő
kémünk szerint, már abbahagyta a nyomozást, és a többiekkel együtt a
víruson dolgozik. Holnap elutazik Kaliforniába, hogy beszéljen Anderson
őrnagy családjával és ismerőseivel, ahogy az ilyen esetekben szokás.
Tremont elgondolkodva bólintott. – Nidal?
– A detricki emberünk jelentette, hogy Kielburger tábornok elküldte
Smitht Kaliforniába, de ő hallani sem akart róla – válaszolta al-Hasszán. –
Később meggondolta magát, és önként jelentkezett. Szerintem azért, mert
sejt valamit, és most bizonyítékot keres rá.
– Orvos, úgyhogy jelen volt a boncolásnál – vette át a szót ismét
Griffin. – Nem találtak semmit, és gyanakodnia sincs mire. Nidal mindent
remekül elrendezett, nem maradt az égvilágon semmilyen nyom.
– Nem tudjuk, mit talált boncolás közben – vitatkozott al-Hasszán.
– Ha ennyire aggódik miatta, ölje meg! Egy gonddal kevesebb – mondta
lekicsinylő grimasszal az arcán Griffin. – Azt azonban ne felejtse el, hogy
minden újabb gyilkosság növeli az alapos nyomozás és a lebukás veszé-
lyét! Dr. Russell vőlegényének és munkatársának váratlan halála különö-
sen, és főleg akkor, ha említést tett Kielburger tábornoknak a washingtoni
támadásokról.
– Ha várunk, könnyen elkéshetünk – tartott ki az álláspontja mellett al-
Hasszán.
A szobában olyan súlyos volt a csönd, hogy attól lehetett tartani, még a
házat is rájuk dönti. Az összeesküvők tétován egymásra néztek, végül a
vezetőjükön állapodott meg a tekintetük.
Tremont szótlanul járkált a kandalló előtt, és a homlokát ráncolva
erősen gondolkodott.
– Griffinnek igaza lehet – mondta alapos latolgatás után. – Jobb nem
megkockáztatni, hogy valakinek feltűnjön, milyen sűrűn hullanak a Fort
Detrick-i kutatók.
A többiek újból összenéztek, és ezúttal sorban bólintottak is. Nidal al-
Hasszán megvárta a néma voksolás végét, csak aztán fordult oldalra, hogy
tekintetét az árnyékba húzódott Griffinre szögezze.
– Akkor ezt elintéztük – zárta le mosolyogva a megbeszélést Tremont. –
Aludjunk egyet! Holnap még nagyon sok dolgunk lesz, véglegesítenünk
kell a terveket. – Szívélyesen kezet rázott a távozókkal.
Al-Hasszán és Griffin maradt utolsónak, őket pár szó erejéig
visszatartotta.
– Alaposan figyeljék Smitht! Borotválkozni se tudjon anélkül, hogy
maguk ne értesülnének róla! – mondta. A kihunyóban lévő tűzbe bámult,
mintha a vörösen izzó zsarátnokból próbálná kiolvasni, mit hoz a jövő, de
amikor al-Hasszán és Griffin távozni akart, hirtelen felkapta a fejét, és
visszahívta őket.
Megvárta, amíg odaértek, és csak akkor szólt halk, nyomatékos hangon:
– Nehogy félreértsenek, uraim! Ha bebizonyosodik, hogy dr. Smith
teher a számunkra, akkor természetesen meg kell szabadulni tőle. Az élet
kockázat és biztonság, győzelem és vereség egyensúlya. Az, hogy néhány
emberben esetleg kérdések merülnek fel dr. Smith és dr. Russell halála
kapcsán, valószínűleg még mindig kisebb kockázatot jelent, mint ha
hagyjuk, hogy kiderítse, hogyan halt meg a menyasszonya.
– Feltéve, hogy valóban nyomoz utána.
Tremont ránézett Bill Griffinre. – Feltéve. A maga dolga, hogy ezt
kiderítse, Mr. Griffin! Ne okozzon nekem csalódást! – mondta hideg,
figyelmeztető hangon.

12. fejezet

Október 15., szerda, 10:12

Fort Irwin, Barstow, Kalifornia
Az Andrews légitámaszpontról érkezett C-130-as teherszállító meleg, sze-
les időben, 10:12-kor szállt le Victorville közelében a repülőtéren. A gép-
ből kiszálló Smitht a katonai rendőrség egyik Humveeja várta a betonon.
– Isten hozta Kaliforniában, uram! – üdvözölte udvariasan a sofőr, és a
csomagját átvéve kinyitotta előtte az ajtót.
– Köszönöm, őrmester, Irwinbe megyünk?
– Csak a helikopter-leszállóhoz, uram! Helikoptert küldtek magáért.
A sofőr berakta a csomagot a hátsó ülésre, és elindultak. Hamarosan el-
hagyták a betont, és bár a nehéz terepjárónak az egyenetlen talaj nem jelen-
tett akadályt, Smithnek kapaszkodnia kellett, amíg újból sima útra nem ér-
tek. A leszállóhelyen az orvosi szolgálat egyik helikoptere már várta, olda-
lán a 11. páncélos ezred jelvényével, egy vörös és fehér mezőben ágaskodó
fekete ménnel. A rotorlapátok vadul pörögtek, a gép készen állt a
felszállásra.
Idősebb, őrnagyi rangjelzést, a zubbonya gallérján pedig Merkúr kígyós
botját ábrázoló jelvényt viselő férfi lépett oda Smithhez, hogy a dübörgést
túlkiabálva bemutatkozzon: – Dr. Max Behrens, ezredes. A Weed Katonai
Kórházból.
Egy közlegény átvette Smith csomagját, beszálltak, és a helikopter nem
túl magasan a sivatag fölé emelkedett. Alsóbbrendű utakat, kisvárosokat
hagytak maguk mögött, és a négysávos 15-ös országos autópálya mentén
repültek tovább.
Dr. Behrensnek oda kellett hajolnia Smithhez, hogy az a dübörgés
ellenére is értse, amit mond:
– Szigorú megfigyelés alatt tartunk a támaszponton minden egységet, de
eddig nem fordult elő újabb megbetegedés.
– Mrs. Anderson és a többiek hajlandók beszélni velem? – kérdezte
ugyancsak kiabálva Smith.
– Igen, uram! A család, a barátok, mindenki, akit kért. A parancsnok
elrendelte, hogy az ÁLLELL-nál mindenki álljon a rendelkezésére.
– ÁLLELL?
Az orvos őrnagy elvigyorodott. – Bocsánat, elfelejtettem, hogy már egy
ideje nem csapatnál szolgál. A 11-esek az „Állandó Ellenség”; a kiképzésre
ide vezényelt alakulatoknak minket kell legyőzniük. Rendesen meg
szoktuk izzasztani őket; élvezzük, nekik pedig használ, jobb katonák
lesznek tőle.
A helikopter átröpült a négysávos autópálya fölött, és Smith csak a
köves sivatagot látta mindaddig, amíg fel nem bukkant egy keskeny, Isten
hozta! feliratú kapun át vezető út, távolabb pedig egy jókora domb.
Sziklák borították a tetejét, és mindegyikre egy, az évek során Fort
Irwinben kiképzésen megfordult alakulat jelzése volt festve.
Sűrű porfelhőt maguk után hagyva, gyorsan mozgó katonai járművek
fölött repültek. Meglepő volt, hogy a készítőiknek mennyire pontosan
sikerült utánozniuk az orosz BMP–2 és BRDM–2 páncélozott csapat-
szállítókat és a T–80-as tankokat úgy, hogy meghagyták az eredeti,
amerikai belső szerkezetet. A helikopter a port erősen felkavarva a
leszállóhelyre ereszkedett Smith pedig, meglátva a fogadására érkezetteket,
felhagyott a csodálkozással, és újból a feladatára koncentrált.

Phyllis Anderson magas, molett nő volt. Fásultan hellyel kínálta vendégét a

kellemes ház dobozokkal teli, csöndes nappalijában. A szeméből sugárzó
félelemmel Smith sokszor találkozott már viszonylag fiatal katona-
özvegyeknél. Mihez fog most kezdeni? – kérdezte a tekintete. Egész
házaséletét támaszpontokon, laktanyákban, különböző bázisokon töltötte,
sosem volt igazi, sajátjának nevezhető otthona.
– A gyerekek? Elküldtem őket a szüleimhez – válaszolta Smith kérdésé-
re. – Túl kicsik még ahhoz, hogy megértsék, mi történt. – Végighordozta a
tekintetét a nappaliban felhalmozott dobozokon. – Néhány nap múlva
utánuk megyek. Veszünk egy házat. Kisvárosban fogunk lakni, az Erie
közelében, Pennsylvaniában. Munkát is kell keresnem. Nem tudom, mit...
Erőtlenül félbehagyta a mondatot; Smith kegyetlenségnek érezte, hogy
feltegye azt a kérdést, amit pedig feltétlenül föl kellett tennie.
– Volt korábban valamilyen betegsége a férjének?
Az asszony bólintott. – Néha belázasodott, de csak pár órára, utána tel-
jesen rendbejött. Egyszer fordult elő, hogy egy egész napig lázas volt. Az
orvosok aggódtak, nem tudtak rájönni, mi okozza a lázat, de mindig magá-
tól meggyógyult. Néhány héttel ezelőtt azonban erősen megfázott. Szeret-
tem volna, ha néhány napig itthon marad, vagy legalábbis nem megy ki
gyakorlatra, de nem próbáltam meggyőzni, tudtam, hogy úgysem sikerül.
Mindig arra hivatkozott, hogy a háború, az ellenséges támadás nincs
tekintettel egy megfázásra. Az ezredes is azt mondta, Keith betegen is ér
annyit, mint bárki egészségesen. – Az asszony az ölébe ejtett, nedves
zsebkendőt szorongató kezére nézett. – Ért – javította ki magát halkan.
– Van valamilyen elképzelése arról, mi okozta a halálos fertőzést?
Smith látta, hogy az asszony arca megrándul, sajnálta is érte, de nem
tudta másként feltenni a kérdést.
– Nincs. – Phyllis Anderson a látogatójára emelte a tekintetét. Mindket-
ten ugyanazt a fájdalmat érezték, és Smithnek nagyon kellett uralkodnia
magán, hogy a tekintete ne váljon árulkodóvá. – Nagyon hamar történt.
Úgy tűnt, kezd kilábalni a megfázásból, délután jót aludt, de már haldokol-
va ébredt. – Az asszony erősen az ajkába harapott, hogy el ne sírja magát.
Smith érezte, hogy nedvesedik a szeme. Előrenyúlt, és megfogta az
özvegy kezét. – Sajnálom. Tudom, milyen nehéz.
– Valóban? – kérdezte keserűen, szemernyi reménnyel a hangjában az
asszony. Tudta, hogy Smith nem képes feltámasztani a férjét, de mintha
abban bízott volna, hogy van valamilyen csodaszere, amellyel el tudja
oszlatni a minden sejtjét átjáró kegyetlen fájdalmat.
– Igen. A vírus az én menyasszonyomat is megölte.
Phyllis döbbenten meredt Smithre. Két kövér könnycsepp indult el a
szeme sarkából, és gördült végig lassan az arcán. – Borzalmas, ugye?
Smith megköszörülte a torkát; a mellkasában perzselő láng égett, a
gyomra pedig körülbelül olyan volt, mintha egy betonszállító ment volna
keresztül rajta. – Igen, borzalmas – értett egyet az asszonnyal. – Képes még
beszélni róla? Szeretnék minél többet megtudni a vírusról, és
megakadályozni, hogy másokkal is végezzen.
Phyllis Anderson gondolatban még mindig katonafeleség volt, és a
cselekvést tartotta a legjobb vigasznak. – Mit akar tudni? – kérdezte.
– Járt Anderson őrnagy az utóbbi időben Atlantában vagy Bostonban?.
– Azt hiszem, Bostonban sosem járt, Atlantában pedig azóta nem
voltunk, hogy évekkel ezelőtt eljöttünk Breggből.
– Fort Breggen kívül hol szolgált még a férje?
– Hát... – az asszony felsorolt jó néhány támaszpontot Kentuckytól Ka-
liforniáig. – És Németországban is, a 3. páncélos hadseregnél – tette hozzá.
– Az mikor volt? – A vérzéses lázat okozó Marburg vírust, az Ebola
közeli rokonát Németországban regisztrálták először.
– 89-től 91-ig.
– A 3. páncélosnál? Ezek szerint részt vett a Sivatagi Viharban is –
jegyezte meg Smith.
– Igen.
– Hol volt még külföldön?
– Szomáliában.
Ebben az országban történt Smith végzetes találkozása a Lassa-lázzal. A
hadművelet viszonylag kicsi volt, de vajon mindent tud, ami ott történt? –
kérdezte magától. Egy ismeretlen vírus mindig megbújhat annak a
szerencsétlen kontinensnek a dzsungeljeiben, sivatagjaiban, vagy mélyen
bent a hegyei között.
– Mondott valami emlékezeteset Szomáliáról? – folytatta a kérdezőskö-
dést. – Megbetegedett, akár csak rövid időre is? Legyűrte az a gyorsan
múló láz? Nem fájt a feje?
Az asszony tagadóan rázta a fejét. – Úgy emlékszem, nem.
– A Sivatagi Vihar idején volt valamilyen betegsége?
– Nem.
– Vegyi vagy biológiai fertőzése?
– Nem hiszem. Arra viszont emlékszem – mesélte Phyllis Anderson –,
hogy megsebezte egy srapnel, és kis időre tábori kórházba került, ahol
mindenki védőoltást kapott, mert az orvosok arra gyanakodtak, hogy
baktériumtámadást intéztek ellenük.
Smith gyomra összerándult, de erőt vett magán, és nem lehetett érezni a
hangján, mennyire izgatott. – Az őrnagy is? – kérdezte.
– Azt mondta, élete legkellemetlenebb védőoltása volt – válaszolta
szinte már mosolyogva az asszony. – Nagyon fájt.
– Véletlenül nem emlékszik annak a tábori kórháznak a számára?
– Sajnos, nem..
Pár perccel később be is fejezték a beszélgetést, és a verandán váltottak
még néhány szót apró-cseprő, hétköznapi dolgokról.
Smith végül elbúcsúzott, de csak pár lépést tehetett meg, amikor az
asszony fáradtan utánaszólt: – Maga volt az utolsó, alezredes? Azt hiszem,
már mindent elmondtam, amit tudok.
Smith visszafordult. – Más is érdeklődött az őrnagy felől?
– Behrens őrnagy a Weedből, az ezredes, egy Los Angeles-i patológus,
és azok a borzalmas orvosok, akik szombaton jártak itt. Keith felől fagga-
tóztak, hogy pontosan milyen idős volt, hogy nézett ki, amikor... – az
özvegy a mondatot félbehagyva összerázkódott a kellemetlen emlék hatása
alatt.
– Szombaton? – Smith nem értette a dolgot. Miféle tisztiorvos járhatott
itt szombaton? Fort Detrickben és a CDC-ben akkor még csak éppen
elkezdték a vírus vizsgálatát. – Megmondták, ki küldte őket?
– Nem, csak annyit, hogy kormányzati megbízásból jöttek.
Újból megköszönte az asszonynak a felvilágosítást, és a hallottakon
gondolkodva elindult következő interjúalanyához. Lehetséges lenne, hogy
a vírus Irakban fertőzte meg Anderson őrnagyot, és az időnként jelentkező
kisebb lázat leszámítva tíz éven át lappangott a szervezetében, hogy aztán
súlyos megfázás képében ismét jelentkezzen... és megölje?
Smith nem ismert olyan vírust, amely így viselkedik, de arra gondolt,
hogy a HIV-hez hasonlót sem ismert senki mindaddig, amíg Afrika szívé-
ben hirtelen fel nem bukkant, hogy villámgyorsan elterjedjen az egész
világon.
És kik lehettek azok a „kormányzati megbízást teljesítő orvosok”, akik
azelőtt keresték fel Phyllis Andersont, hogy a CDC-n és Fort Detricken
kívül bárki tudomást szerzett volna az új vírus létezéséről?

20.22
Magua tó, New York
Benjamin Sloat kongresszusi képviselő megtörölte kopasz feje búbját, és
ivott egy kortyot Victor Tremont tiszta malátawhiskyjéből. A ház egyik
homályos, a teraszra és az előtte elterülő tisztásra néző szalonjában ültek.
Beszélgetésük közben nagy, csillogó szemű őzsuta vonult át olyan nyuga-
lommal a teraszon, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lett volna, és
Tremont is így érezhette, mert halványan elmosolyodott. Sloat már régen
elkönyvelte magában, hogy sosem fogja megérteni Victor Tremontot, de
nem is tartotta ezt szükségesnek. Megelégedett azzal, hogy pótolhatatlan
összeköttetést, kampánypénzt és jövedelmező részvénycsomagot kap tőle,
ami igazán előnyös kombináció, annak, aki a politika olcsónak semmiképp
sem mondható játékát űzi.
– A szentségit, Victor! Miért nem szólt korábban?! – mordult fel a kép-
viselő. – Csöndben el tudtam volna intézni, hogy Smitht és a nőt is külföld-
re küldjék. Megspóroltuk volna a gyilkosságot, és Smith sem szaglászna
körülöttünk.
– Nagyon meglepett a telefonja – válaszolta kényelmes foteljéből, szi-
varjával lazán gesztikulálva Tremont –, hirtelen csak arra tudtam gondolni,
hogy mielőbb meg kell szabadulni tőle. Azóta derült ki, milyen
kapcsolatban állt Smithszel.
– Nem hagyhatnánk egyszerűen figyelmen kívül a fickót? – kérdezte
borúsan Sloat. – A nőt hamarosan elfelejtik, és úgy látszik, Smith alezredes
nem sokat tud. Az is meglehet, hogy hamarosan elfelejti.
– Vállalja a kockázatot? – Tremont átható pillantást vetett a képviselő-
ház Fegyveres Erők Bizottságának erősen izzadó elnökére. – Hamarosan az
egész világon elszabadul a pokol, és mi leszünk a milliomos lovagok, akik
legyőzik a szörnyű veszélyt. Feltéve, hogy valaki nem állít pellengérre
bennünket.
– Dr. Smith Fort Irwinben van – szólalt meg a szoba legtávolabbi, ár-
nyékba burkolt sarkából Nidal al-Hasszán. – Lehet, hogy tudomást szerzett
az „orvosainkról”.
Tremont elmélyülten vizsgálta szivarjának vastag hamuját. – Máris
hosszú utat tett meg. Nem akkorát, hogy ártani tudjon, de elég hosszút ah-
hoz, hogy foglalkozzunk vele. Ha túl közel kerül hozzánk, Nidal eltakarítja
az útból anélkül, hogy felhívná a figyelmet ránk, vagy Sophia Russell
halálára. Valami más esemény fog történni vele, mondjuk tragikus
balesetet szenved. Igazam van, Nidal?
– Öngyilkosság – javasolt egy újabb lehetőséget az arab. – Nyilván
mélységesen lesújtotta dr. Russell halála.
– Lehet, ha sikerül úgy megszervezni, hogy senki ne fogjon gyanút –
értett egyet Tremont. – Addig is, állítsa le a kutatást, képviselő! Intézze el,
hogy Smith a laborhoz legyen kötve! Vagy helyeztesse át! Mindegy, mit
csinál, a lényeg, hogy ne szimatoljon körülöttünk.
– Beszélek Salonen tábornokkal, ő tudni fogja, mi a teendő – döntötte el
Sloat. – A vírus létezését titokban kell tartani. Túl érzékeny téma ahhoz,
hogy nyilvánosságra kerüljön. Smith orvos, amatőr, ezt a kérdést viszont
profiknak kell kezelniük.
– Jól hangzik.
A képviselő felhajtotta whiskyje maradékát, elégedetten megnyalta a
száját, még bólintott is hozzá, majd felállt. – Mindjárt beszélek is
Salonennel. De nem innen! Jobb, ha a faluból, nyilvános telefonról hívom.
Tremont kezet fogott Sloattal, és miután az távozott, nyugodtan vissza-
tért a szivarjához. Kényelmesen elhelyezkedett a foteljében, és anélkül
szólalt meg, hogy ránézett volna Nidal al-Hasszánra: – Meg kellett volna
ölni Smitht. Magának volt igaza, Griffin tévedett.
– Talán. De az is lehet, hogy a saját szempontjából a legokosabban
csinálta.
Tremont erre már megfordult. – Ezt hogy érti?
– Elgondolkodtató, milyen éberen reagált Smith már a legelső támadá-
sunkra is – válaszolta az arab. – Mit keresett olyan későn a parkban,
messze a lakásától? Miért gyanakodott rögtön gyilkosságra?
– Azt akarja mondani, hogy Griffin figyelmeztette – szólt elgondolkod-
va Tremont. – Miért? Ha lelepleződünk, ugyanannyit veszít, mint bárki
más. – Kissé elgondolkodva szünetet tartott, mielőtt hozzátette: – Feltéve,
hogy nem dolgozik még mindig, az FBI-nak.
– Nem, annak utánanéztem – mondta al-Hasszán. – Biztos vagyok
benne, hogy az Irodával szakított. Lehetséges azonban, hogy korábbról van
valamilyen kapcsolata dr. Smithszel. Az embereim éppen azon vannak,
hogy kiderítsék.
Victor Tremont már egy ideje gondterhelten ráncolta a homlokát, de
hirtelen eltűntek a redők, és helyettük nyugodt mosoly jelent meg az arcán.
– Van megoldás, ráadásul elegáns is – mondta. – Vizsgálják csak tovább
az emberei mindkettőnek a múltját, de szóljon Mr. Griffinnek, hogy meg-
gondoltam magam. Azt akarom, hogy ő kerítse elő Smitht... és végezzen is
vele! Igen, ölje meg gyorsan! – Hidegen elmosolyodott. – Így legalább ki
fog derülni, kihez is köti Mr. Griffint a hűség.

13. fejezet

Október 16., csütörtök, 9:14

Fort Detrick, Maryland
A Fort Irwinben előző nap folytatott többi beszélgetés semmit nem tett
hozzá ahhoz, amit Smith Phyllis Andersontól megtudott. Miután utolsó
interjúalanyától is elbúcsúzott, Victorville-ben repülőgépre szállt, és az út
nagy részét nyugodtan átaludta. Az Andrews légitámaszpontról egyenesen
Fort Detrickbe ment, és bár éberen figyelt, nem vette észre, hogy követték,
vagy a támaszpont bejáratánál várták volna. Amíg ő Fort Irwinben járt,
mások a többi áldozat családjával és ismerőseivel folytattak kimerítő
beszélgetést, és kiderült, hogy a bostoni hajléktalan és az atlantai diáklány
apja is a hadseregben szolgált az Öböl-háború idején. Smith mindhárom
katona személyi anyagát lehívta a számítógépből.
Harold Pickett őrmester a 101. légi bevetésű hadosztály 2. dandárjában,
az 1-502-es gyalogos zászlóaljban szolgált a Sivatagi Vihar idején.
Megsebesült, és a 167. mozgó tábori kórházban ápolták, ahol Mario Dublin
is dolgozott. Annak nem volt nyoma, hogy az akkor még hadnagy Keith
Andersont szintén kezelték volna a 167-esben, de annak igen, hogy a 3.
páncélos hadsereg egységei az iraki-kuvaiti határ körzetében működtek, a
167-es tábori kórházhoz közel.
Idáig eljutva Smith a telefonért nyúlt, és Atlantát hívta.
– Mrs. Pickett? Elnézést a korai zavarásért! Jonathan Smith alezredes
vagyok a USAMRIID-től – mutatkozott be. – Megengedi, hogy föltegyek
néhány kérdést?
– Nem! – hallatszott a vonal másik végéről a már-már hisztérikus
válasz. – Kérem, alezredes! Nincs magukban szemernyi...
– Tudom, milyen nehéz, Mrs. Pickett – szólt közbe Smith –, de szeret-
nénk megakadályozni, hogy más fiatal lányok is meghaljanak.
– Kérem...
– Csak két kérdést!
A csönd olyan hosszúra nyúlt, hogy azt hitte, az asszony letette a
készüléket. Amikor ismét megszólalt, a hangja halk, tompa volt: – Tessék!
– Volt-e szüksége valaha a lányának vérátömlesztésre, és a férje volt-e a
donor?
A rövid csönd ezúttal már félelemről árulkodott. – Ezt... honnan tudja?
– Nehéz más lehetőséget elképzelni. Még egy utolsó kérdés! Nem hívta
fel szombaton a tisztiorvosi szolgálat, hogy a lánya halála felől
érdeklődjön?
– Dehogynem! Az illető, aki telefonált, undorító volt, erőszakos, nem
érdekelte, hogy milyen állapotban vagyok. Le is raktam a telefont.
– Mondott egyebet azon kívül, hogy hivatalból keresi?
 – Nem, és nagyon remélem, kirúgják ezért a minősíthetetlen viselkedé-
sért! – Billie Jo Pickett anyja indulatosan lecsapta a kagylót, de Smith ezt
már nem bánta, mert megtudta, amire kíváncsi volt.
Csaknem teljesen biztos volt benne, hogy tíz évvel korábban, az iraki-
kuvaiti határ közelében mind a három katonát ugyanabban a tábori
kórházban oltották be „esetleges baktériumfertőzés” ellen.
Anélkül, hogy a kagylót a helyére rakta volna, Kielburger dandár-
tábornok mellékét hívta, hogy beszámoljon a beszélgetésekről.
– A Sivatagi Vihar? – kérdezte riadtan Kielburger. – Biztos benne,
Smith? Egészen biztos?
– Igen, már amennyire pillanatnyilag bármiben biztos lehetek.
– A szentségit! Az Öböl-háborús szindróma miatti perek után már csak
ez hiányzik a Pentagonnak! Ne szóljon senkinek, amíg nem beszéltem az
illetékesekkel! Egyetlen szót se! Megértette?!
Smith undorodva rakta a helyére a kagylót. Politika!
Elment ebédelni, és közben úgy döntött, hogy a következő lépése
azoknak az állítólagos kormányintézménynél dolgozó „orvosoknak” az
előkerítése lesz. Valakinek az utasítására telefonáltak. De kiére?

Négy hosszú, eredménytelenül eltöltött óra után ott tartott, hogy kis híján
szétrobbant. –... igen, tisztiorvosok, akik telefonáltak Fort Irwinbe,
Atlantába és valószínűleg Bostonba is, hogy a vírus áldozatai felől
érdeklődjenek – ismételte meg már sokadszor. – Érzéketlenül viselkedtek,
nem voltak tekintettel a családokra, és már nekem is kezd piszkosul elegem
lenni ebből az egészből!
– Csak a munkámat végzem, dr. Smith – válaszolta kelletlenül a vonal
másik végén lévő nő. – A főnökünket tegnap halálra gázolták, és mindenki
nagyon elfoglalt, nincs elegendő emberünk. Legyen szíves, mondja be még
egyszer a pontos nevét, az alakulatát!
– Jonathan Smith alezredes – közölte jókora levegőt véve Smith. – A
USAMRIID-től, Fort Detrickből.
Választ nem kapott, de anélkül is maga elé tudta képzelni, amint a nő
beüti a számítógépbe az adatokat. – Tartsa a vonalat, kérem! – mondta
hivatalos hangon a titkárnő, miután elkészült.
Smith kis híján szétrobbant. Négy órája küszködött már a bürokráciával,
és egyelőre csak a CDC-től közölték egyértelműen, hogy tőlük senki nem
hívta fel a családokat. A hadsereg egészségügyi szolgálata főparancsnoká-
nak irodájától azt a választ kapta, hogy nyújtsa be írásban a kérdését. A
bethesdai Országos Egészségvédelmi Központ intézetei sorra a központi
tudakozóhoz irányították, az ottani ügyeletes viszont kerek perec közölte,
hogy azokkal a bizonyos halálesetekkel kapcsolatban senkinek sem adhat
felvilágosítást. Hiába magyarázta, hogy nem kívülálló, sőt, éppen ő
foglalkozik a három esettel, nem ért el semmit.
Miután a haditengerészetnél, a légierőnél és a Pentagon egészségügyi
szolgálatánál is elutasításra talált, Smith úgy érezte, áthatolhatatlan fal
veszi körül. Utolsó menedékként hívta fel a NIH-hez tartozó Szövetségi
Egészségügyi Nyilvántartót, az FRMC-t.
– Aronson megbízott igazgató – hallotta hosszas várakozás után a vonal
túlsó végéről. – Miben segíthetek, alezredes?
– Köszönöm, hogy időt szakított rám – válaszolta Smith, és nagyon
igyekezett, hogy nyugodt maradjon a hangja. – Úgy tűnik, többen is
érdeklődnek a vírus iránt, amely Fort Irwinben, Atlantában és...
– Hadd spóroljak az idejével, alezredes! – vágott közbe a megbízott
igazgató. – A Fort Irwin-i esetre vonatkozó összes információt titkosítot-
ták. Csak olyanok kaphatnak felvilágosítást róla, akik rendelkeznek a
szükséges engedéllyel.
Smith nem bírta tovább. – Nálam van az a rohadt vírus! Én dolgozom
vele! – kiabálta indulatosan. – A USAMRIID-től származik minden
információ! Én csak azt...
Monoton zúgás jelezte, hogy a vonal másik végén lerakták a kagylót.
Mi az ördög ez?! Úgy tűnt, mintha valami idióta lakatot akart volna
tenni mindenre, ami a vírussal kapcsolatos. Bármilyen felvilágosítás csak
engedély birtokában adható róla, hallotta Smith. De kitől kell kérni az
engedélyt? És miért?
A szobáját otthagyva dühösen végigviharzott a folyosón, és Melanie
Curtisnél meg sem állva berontott Kielburgerhez.
– Mi az ördög folyik itt, tábornok?! – kérdezte. – Megpróbáltam kiderí-
teni, miféle „kormányhivatalnak dolgozó orvosok” telefonáltak Irwinbe és
Atlantába, de bárkit kérdeztem, mindenki titkosításra hivatkozott, és nem
volt hajlandó elárulni semmit.
Kielburger a karosszékében hátradőlve, mellén összekulcsolt kézzel
válaszolt: – Elvették tőlünk az irányítást, Smith! Minden, amit csinálunk, a
legszigorúbban titkos. Ránk csak a vizsgálatok tartoznak, és az, hogy az
eredményről pontosan beszámoljunk az egészségügyi szolgálat főnökének,
a katonai felderítésnek és a Nemzetbiztonsági Tanácsnak. Pont! Nincs több
magándetektívesdi.
– Akkor mi a fene van?! Ebben az ügyben csak mi lehetünk a
detektívek! – háborgott Smith.
 – Mondja ezt a Pentagonnak!
Mint amikor a vihartól elsötétült tájat villám vonja élénk, vakító fénybe,
a tábornok válaszaitól Smith hirtelen rájött, miért maradt eredménytelen az
előző négy órában tett összes erőfeszítése. Nem hétköznapi, valamelyik
kormányhivatal által elrendelt tilalommal állt szemben. A tiltás annál jóval
több intézményt érintett, ráadásul teljesen illogikus is volt. Egy vizsgálat,
és főleg egy tudományos kutatás irányítását nem szokás elvenni azoktól,
akik a legjobban tudják, mi történt. Ha más, „kormányhivatalnak dolgozó”
orvosok is bekapcsolódtak a munkába, arról a USAMRIID-nek is tudnia
kell.
Kivéve, ha azok a bizonyos orvosok nem is léteznek.
– Hallgasson ide, tábornok! Azt hiszem...
– Megsüketült, alezredes?! – vágott közbe ingerülten Kielburger. – Nem
hallotta a parancsot? Visszarendeltek bennünket. Szakemberek fogják
kideríteni, mi okozta dr. Russell halálát. Azt ajánlom, menjen vissza a
laboratóriumba, és ne foglalkozzon mással, csak a vírussal!
Smith mély lélegzetet vett – most már nemcsak dühös volt, hanem félt
is. – Valami nagyon nincs rendben – mondta. – Vagy egy nagyon befolyá-
sos ember manipulálja kívülről a hadsereget, vagy maga a hadsereg mani-
pulál. Le akarják állítani a kutatást, eltitkolni, hogy létezik ez a vírus, és a
vége az lesz, hogy rengeteg ember meghal.
– Megőrült?! Elfelejtette, hogy katona, és egyértelmű parancsot kapott?
Smith hirtelen meg sem tudott szólalni. Egész nap a lelkére telepedő
gyásszal küszködött, és valahányszor az eszébe jutott, megpróbálta elűzni
magától Sophia emlékét. Nehezen ment, mert túl sok minden volt körülöt-
te, ami eszébe juttatta – a lány kedvenc tolla, az irodája falán a fényképek,
az íróasztalán tartott kedvenc parfümje –, és hiába próbált erős maradni,
érezte, hogy kezd szétesni. Néha kedve támadt, hogy négykézlábra
ereszkedjen, torkaszakadtából üvöltsön azokra a láthatatlan gazemberekre,
akik elrabolták tőle Sophiát, és aztán egyenként apró ízekre szaggassa őket.
– Kilépek a seregből! – kiabált vissza a tábornoknak. – Délután meg-
kapja a felmondásomat.
Erre már Kielburger is elveszítette a türelmét. – Nem léphet ki egy
válság kellős közepén! Ha megpróbálja, hadbíróság elé állíttatom!
– Rendben van. Éppen esedékes az egyhónapos pótszabadságom.
Kiveszem.
– Nem engedélyezem! Ha holnap reggel nem jön be, engedély nélküli
eltávozásért fogom köröztetni!
Kielburger íróasztalára támaszkodva, villámló tekintettel nézték egy-
mást, és végül Smithnek sikerült először legyűrnie az indulatát. – Megöl-
ték, tábornok – mondta a székre visszaülve. – Sophiát meggyilkolták.
– Meggyilkolták? – kérdezte hitetlenül Kielburger. – Ez nevetséges. A
boncolási jegyzőkönyvben egyértelműen az áll, hogy a vírustól halt meg.
– Igen, de a fertőzés nem volt véletlen. Először nem vettük észre, való-
színűleg azért nem, mert csak néhány óra múlva kezdett bepirosodni, de a
második vizsgálatnál már felfedeztük a tűszúrást a bokáján. Beléfecsken-
dezték a vírust.
– Tűszúrást a bokáján? – Kielburger gondterhelten ráncolta a homlokát.
– Biztos benne, hogy...
– Semmilyen ok nem volt arra, hogy injekciót kapjon – vágott közbe
rezzenéstelen tekintettel Smith –, leszámítva a vírus beadását.
– Miért, az isten szerelmére?! Ennek az egésznek semmi értelme!
– Gondoljon a munkanaplójából kivágott lapra! Tudott, vagy legalábbis
sejtett valamit, amit ők titokban akarnak tartani. Ezért ellopták a
feljegyzéseit, a telefonjairól vezetett nyilvántartását, és megölték.
– Kik azok az ők? – kérdezte Kielburger.
– Nem tudom, de ki fogom deríteni!
– Megértem, hogy nagyon fel van dúlva – próbálta lecsöndesíteni
Smitht a tábornok. – Próbálja meg összeszedni magát! El kell kapnunk ezt
a vírust, mielőtt súlyos járványt okoz.
– Nem vagyok biztos benne, hogy bekövetkezhet. Három elszigetelt
esetünk van, és egyiknek a körzetében sem történt más megbetegedés. Hal-
lott már olyan vírusfertőzésről, amely egyetlen embert érint, és rajta kívül
senki mást a környezetében?
Kielburger fejébe szöget ütött a kérdés, mert mielőtt válaszolt volna,
hosszan gondolkodott. – Nem. Tényleg nem hallottam, de...
– És más sem – szakította félbe komoran Smith. – Még mindig, vannak
bőségesen ismeretlen vírusok, és a természet folyamatosan gondoskodik
arról, hogy ne ülhessünk nyugodtan a babérjainkon. De ha egy vírus olyan
halálos, mint ez, miért csak három elszigetelt megbetegedés fordult elő? A
legkevesebb, amit elmondhatunk róla, hogy nem igazán fertőző. Sem a
családtagok közül, sem a szomszédok közül nem kapta meg senki egyetlen
esetben sem. A kórházakban sem esett baja senkinek, ráadásul még az a
kórboncnok is él és virul, akire az őrnagy vére ráspriccelt. Az egyetlen,
akiről biztosan tudjuk, hogy mástól kaphatta a fertőzést az atlantai kislány,
akinek évekkel ezelőtt vérátömlesztést kellett adni, és az apja volt a donor.
Ebből két dologra következtethetünk. Először, ez a vírus is, akárcsak a
HIV, évekig lappanghat a beteg szervezetében anélkül, hogy kifejtené a
hatását. Másodszor, ahhoz, hogy öljön, akár lappangó, akár virulens
állapotban közvetlenül a vérbe kell kerülnie. Bármelyik variációt vesszük
is, járvány kitörésének nincs komoly veszélye.
– Bárcsak igaza lenne! – válaszolta lemondó grimasz kíséretében a
tábornok. – De ezúttal, sajnos, téved. Vannak újabb esetek, és már többen
meghaltak. Lehet, hogy ez a vírus nem olyan fertőző, mint általában a
többi, de azért terjed.
– Dél-Kaliforniában? Atlantában? Bostonban?
– Nem. A világ túlsó felén: Európában. Dél-Amerikában, Ázsiában.
– Akkor még rosszabb a helyzet, mint gondoltam – mondta a fejét meg-
rázva Smith, és kis szünetet tartott. – Sophiát megölték. Érti, mit jelent ez?
– Hát...
– Azt, hogy valaki kémcsőben tartja a vírust – válaszolt a saját kérdésé-
re Smith. Felpattant, és ökölbe szorított kézzel Kielburger íróasztalára
támaszkodva folytatta. – Egy ismeretlen halálos kórokozót, amit senki nem
tud azonosítani. Valaki azonban tisztában van azzal, micsoda, honnan
származik, és meg is szerezte.
– Megszerezte?! – a tábornok kövér arca bíborvörössé vált. – De hát...
– Olyanokkal állunk szemben, akik szándékosan adták be másoknak! –
mondta öklével az asztalra csapva Smith. – Sophiának is! Fegyverként
akarják bevetni.
– Jézusom! – Kielburger elszörnyedve, hitetlenül meredt rá. – Miért?
– Miért és kik? Ezt kell kideríteni!
A tábornok megrázkódott, de aztán összeszedte magát, és halottsápadt
arccal felpattant a karosszékéből. – Beszélek a Pentagonnal! Írjon le
mindent, amit elmondott, és azt is, mit akar tenni!
– Elmegyek Washingtonba – válaszolta Smith.
– Rendben van. Elintézem, hogy minden hivatalos segítséget, felhatal-
mazást megkapjon.
– Értettem, uram! – Smith megkönnyebbült, és kissé meg is lepődött
azon, hogy sikerült meggyőznie a tábornokot. Kielburger talán mégsem
olyan érzéketlen és ostoba, mint amilyennek hitte, állapította meg
magában, és egy pillanatig majdhogynem kedvelte is idegesítő főnökét.
Távozás közben még hallotta, amint a tábornok kiszólt a titkárnőjének:
– Hívja fel az egészségügyi szolgálat főnökét és a Pentagont! Igen, mind a
kettőt. Mindegy, melyikkel kezdi, csak siessen!
Adele Schweik felkattintotta a vonalmegszakítót, hallgatózott, nem
hall-e gyanús zajt Daugherty törzsőrmester irodája felől, aztán élénken
beleszólt a telefonba: – Katonai egészségügyi szolgálat. Nem, Kielburger
tábornok, a parancsnok nincs itt. Mihelyt megérkezik, azonnal szólok neki,
hogy hívja vissza.
Schweik körülnézett – Sandra Quinn szerencsére annyira elmerült a
munkájában, hogy se nem látott, se nem hallott, a törzsőrmester irodájának
ajtaja pedig zárva maradt. Elváltoztatta a hangját, és úgy válaszolt
Kielburger újabb hívására: – Pentagon. Kérem, tartsa a vonalat!
Gyorsan beütött a készülékbe egy számot, amelyet az íróasztala
fiókjában tartott listáról olvasott le. – Caspar tábornok irodája? Kielburger
tábornok kéri sürgősen a USAMRIID-ből. – Kapcsolt, újabb vonalat kért, a
tárcsázás után halkan, de sebesen mondott valakinek valamit, aztán a
kagylót a helyére téve folytatta a hívások miatt félbeszakított munkáját.

17.50
Thurmont, Maryland
Smith befejezte a pakolást a Catoctin-hegység lábánál megbújó üres
házban. Rosszul érezte magát, amin csöppet sem csodálkozott. Bármerre
fordult is, minden Sophiára emlékeztette – a konyhában tartott palackos
víztől az ágy által megőrzött illatáig. A szíve sajgott belé, agyában a ház
üres kongása visszhangzott. Az épület olyan volt, akár egy katakomba,
reményei síremléke, tele Sophia álmaival és nevetésével. Nem tudott
megmaradni benne, képtelen volt rászánni magát, hogy ott éljen.
Sem a házban, sem a lány lakásában. Hiába tette fel magának a kérdést,
egyelőre nem jutott eszébe olyan hely, ahol képes lett volna jól érezni
magát. Tudta, hogy keresnie kell egyet, de egyelőre nem foglalkozott vele.
Még nem. Előbb meg akarta találni Sophia gyilkosait. Eltaposni őket, hogy
csak kíntól ordító vér-csont-szövet massza maradjon belőlük.
Kielburgertől egyenesen az irodájába ment, megírta a jelentését, ki-
nyomtatta, és kerülő úton tért haza, éberen figyelve, nem követik-e. Senkit
nem látott, amíg megérkezett a hegyoldalnak támaszkodó, elölről emeletes-
nek látszó, de hátulról földszintes, jókora házhoz, amelyben boldog hóna-
pokat töltött együtt Sophiával. Miután minden lehetséges időjárásra szá-
mítva elpakolt egy hétre való ruhát, megtöltötte szolgálati Berettáját, magá-
hoz vette az útlevelét, noteszét és mobiltelefonját, egyenruhába bújt, és
várta Kielburger jelentkezését.
A tábornok azonban nem telefonált.
Este hatkor, már sötétben hajtott vissza Fort Detrickbe. Melanie Curtist
nem találta a szobájában, és a tábornokot sem a belső irodában, de egyik
helyiség sem úgy nézett ki, mintha gazdája az aznapi munkát befejezve
hazament volna. Nem értette a dolgot. Az órájára nézett – 18:27 volt.
Biztosan elmentek kávézni, gondolta, de rögtön hozzá is fűzte a kérdést:
mindketten egyszerre?
A kávézóban sem találta őket, és amikor visszatért, Kielburger irodája
változatlanul üres volt.
Csak arra tudott gondolni, hogy a tábornokot Washingtonba rendelték,
és magával vitte a titkárnőjét is.
Ha ez történik, megtette volna, hogy nem telefonál?
Nem. Hacsak nem az történt, hogy a Pentagonból kifejezetten megtiltot-
ták neki.
Kellemetlenül érezte magát, és anélkül, hogy bárkivel beszélt volna, vi-
harvert Triumphjához indult. Úgy döntött, hogy Pentagontól származó en-
gedély ide vagy oda, Washingtonba megy. Képtelen lenne még egy éjsza-
kát egyedül eltölteni a thurmonti házban. A támaszpont kapuján kikanya-
rodva nem vett észre gyanús járművet, de hogy egészen biztos lehessen a
dolgában, egy órát keringett a városban, mielőtt rákanyarodott a fővárosba
vezető I-270-es autópályára. Gondolatai Sophia körül csapongtak – rájött,
hogy az együtt töltött szép napok emlékéből némi megnyugvást meríthet.
Egyéb úgysem maradt neki.
Az elmúlt három napban egyetlen nyugodt éjszakája volt, és mivel egé-
szen biztos akart lenni abban, hogy ezúttal senki sem követi, Gaithersburg-
nél hirtelen lekanyarodott az autópályáról, és úgy állt meg, hogy szemmel
tarthassa a kijáratot. Egyetlen kocsi sem ment utána. Elégedetten elhajtott a
legközelebbi Holiday Innig, és hamis néven bejelentkezett. Megivott két
sört a motel bárjában, evett valamit, és a szobájába visszatérve egy órán át
nézte a CNN-t, mielőtt újból felhívta Kielburger irodáját és házát. Egyik
helyen sem vették fel a telefont.
Gondterhelten nézett maga elé, míg valami meg nem ütötte a fülét, de
úgy, hogy attól rögtön kihúzta magát, és mozdulatlanná merevedett. A
bemondó az országos híradó harmadik hírénél tartott éppen: „A Fehér
Háztól kaptuk a hírt, hogy Calvin Kielburger tábornok, a Fort Detrickben
működő USAMRIID orvosparancsnoka elhunyt. A tábornokot és a
titkárnőjét az otthonukban találták meg, minden jel szerint az az ismeretlen
vírus végzett velük, amely már négy embert megölt az Egyesült
Államokban, köztük egy Fort Detrick-i kutatót. A Fehér Ház ismételten
felhívta a figyelmet, hogy egyedi halálesetekről van szó, széles körű, a
lakosságot fenyegető veszéllyel nem kell számolni.”
Smith döbbenten, de lázas sietséggel sorra vette mindazt, amiben biztos
volt: sem Kielburger, sem Melanie Curtis nem járt a „forró zónában”,
semmilyen szín alatt sem fertőződhettek meg. A haláluk nem baleset, vagy
a vírus természetes terjedésének a következménye. Gyilkosságok... két
újabb gyilkosság! Akiknek ez érdekükben állt, megakadályozták, hogy
Kielburger kapcsolatba lépjen a Pentagonnal és a hadsereg egészségügyi
szolgálatának parancsnokával, Melanie Curtist pedig abban, hogy bárkinek
beszámoljon arról, mire készült a főnöke.
Mi lett a tökéletes titoktartással, amelyhez mindenkinek, aki a vírussal
kapcsolatba került, igazodnia kellett? A közvélemény értesült a fejlemé-
nyekről. Valahol valaki teljes párfordulást hajtott végre, csak éppen azt
nem lehetett tudni, miért.
„...a Fort Detrickben bekövetkezett tragikus halálesetek miatt a hadsereg
kéri a rendőrséget, hogy segítsen megtalálni az állomáshelyét engedély nél-
kül elhagyó, katonaszökevénnyé nyilvánított Jonathan Smith alezredest.”
A televízió képernyőjére meredve Smith úgy érezte, mintha a szoba
falai kezdenének összezáródni körülötte. Megrázta a fejét, remélte, hogy
attól kitisztulnak a gondolatai, és képes lesz józanul számot vetni
mindazzal, ami történt. Egy dolgot máris biztosan tudott: az ellenségnek
félelmetes ereje van, képes volt arra, hogy megölje Sophiát, a tábornokot
és Melanie Curtist. Valahol lesnek rá, várják, hogy felbukkanjon, és már a
rendőrség is őt hajszolja.
Egyedül van, csak magára számíthat, vonta le a gondolatmenetből
adódó, egyetlen logikus következtetést.
 MÁSODIK RÉSZ

14. fejezet

Október 17., péntek, 9:30

Fehér Ház, Washington, D. C.
Samuel Adams Castilla elnök három éve volt hivatalban, és már a második
megbízatásért kampányolt. Az ablakon kinézve látta, hogy kellemetlen,
szürke idő van, és remélte, hogy éppen ezért elég sokan ott lesznek a
Mayflower Hotelben rendezett kampánypénz-gyűjtő reggelin, amelyen a
sürgős értekezlet miatt kénytelen volt lemondani a részvételét.
Rosszkedvűen és aggódva állt fel az Ovális Iroda nehéz tölgyfa
íróasztalától, és ment oda a többiekhez, akik süppedő bőrfotelekben, a
kandalló előtt ültek. Az Ovális Iroda Castilla idejében is az elnök
személyes ízlését tükrözte. Neki aztán nem kellett holmi nyamvadt, ideges,
keleti parti belsőépítész, a maga gyönge, sápatag stílusával. Felpakoltatta a
Santa Fe-i kormányzói rezidencia erőteljes, délnyugati farmstílusban
készült bútorait, és Albuquerque-ből hozatott egy művészt, hogy
megteremtse az összhangot a vörös-sárga navajo függönyök, az élénksárga
szőnyeg, a belészőtt világoskék elnöki pecsét, és a rusztikus vázák, színes
kosarak, fejdíszek között, amelyek minden idők legnemzetibb hangulatú,
indián emlékeket őrző Ovális Irodáját eredményezték.
– A CNN szerint már hatan haltak meg ettől a vírustól – kezdte az elnök.
– Mondják meg őszintén, mennyire súlyos a helyzet, mire számíthatunk!
Az egyszerű fenyőfa dohányzóasztal körül helyet foglaló férfiak és nők
komolyak voltak, egyszersmind mértéktartóan optimisták. Lesse Oxnard, a
hadsereg egészségügyi szolgálatának parancsnoka szólalt meg először:
– A múlt hétvégén regisztrált ismeretlen vírus eddig tizenöt embert ölt
meg. Természetesen csak magunkról, az Egyesült Államokról beszélek.
Nemrég jelentették, hogy hat embernél állapították meg a fertőzést, és
hárman közülük még életben vannak. Ez némileg biztató.
Charles Ouray fehér házi stábfőnök volt a következő: – A WHO-tól
kapott jelentés szerint külföldön tíz-tizenkétezren kapták meg a vírust, és
több ezren meg is haltak.
– Vagyis semmi olyasmi nem történt, ami miatt sürgős, rendkívüli intéz-
kedéseket kellene foganatosítanunk – ezt Steven Brose tengernagy, a Ve-
zérkari Főnökök Egyesített Bizottságának elnöke mondta. A kandallónak
támaszkodott, amely fölött Bierstadt egyik hatalmas, a Sziklás-hegységet
ábrázoló festménye lógott.
– A vírusokra jellemző, hogy villámgyorsan terjednek – mutatott rá
Nancy Petrelli egészségügyi miniszter. – Jó lelkiismerettel nem várhatunk
az ellenintézkedésekkel addig, amíg elkészül a CDC vagy Fort Detrick
jelentése. Azt javaslom, minél előbb figyelmeztessük az embereket a
veszélyre, és kérjünk segítséget, tanácsot minden egészségügyi, illetve
gyógyszeripari cégtől. – Rövid szünetet tartva határozottan az elnök
szemébe nézett. – Biztos vagyok benne, uram, hogy a helyzet csak
rosszabbodhat.
Valaki tiltakozni próbált, de Castilla gyors, ellentmondást nem tűrő
mozdulattal belefojtotta a szót. – Mit tudunk a vírusról? – kérdezte.
– Fort Detrick és a CDC szerint eddig ismeretlen, sehol nem regisztrált
típus – válaszolta lemondást kifejező grimasz kíséretében Oxnard. – Egye-
lőre az sem világos, hogyan terjed. Nyilvánvaló, hogy rendkívül veszedel-
mes, mivel mind a három embert, akik Detrickben kapcsolatba kerültek
vele, megölte, és ez még akkor is igen aggasztó, ha figyelembe vesszük,
hogy a hat elsődleges fertőzöttnek eddig csak a fele halt meg.
– Hatból három nekem bőven elég – jelentette ki az elnök. – Tehát Fort
Detrickben elveszítettünk három kutatót. Kik voltak?
– Az egyik a parancsnok, Calvin Kielburger dandártábornok.
– Jézusom! – Castilla szomorúan megcsóválta a fejét. – Emlékszem rá –
nem sokkal azután találkoztunk, hogy beiktattak. Tragikus!
– Az ő halála miatt került nyilvánosságra a dolog – mondta komoran
Brose tengernagy. – Teljes hírzárlatot rendeltem el, miután a helyettesem,
Caspar tábornok felhívta rá a figyelmemet, hogy túl sok amatőr ártotta bele
magát a dologba, és félő, hogy fölöslegesen felfújják az ügyet. Nem
akartam, hogy országos pánik törjön ki. – Kis szünetet tartott, várta, hogy a
többiek megerősítsék döntése helyességébe vetett hitét, és miután mindenki
egyetértőn bólintott, még az elnök is, megkönnyebbülve felsóhajtott. –
Kielburger tábornok és a titkárnője házához azonban kiszállt a rendőrség,
és a kórházban megállapították, hogy ugyanaz a vírus végzett velük,
amelyik korábban megölte a USAMRIID egyik munkatársát. Az újságírók
azonnal rávetették magukat a témára. Kénytelen voltam feloldani a
hírzárlatot, és a média szerencsére tudomásul vette, hogy csak a
Pentagontól kaphat információt.
– Okos lépés volt – értett egyet a tengernaggyal Nancy Petrelli. –
Aggaszt viszont, hogy az egyik detricki kutató engedély nélkül távozott, és
egyelőre sehol sem találják.
– Tudják, miért tette?
– Nem, uram – vallotta be őszintén Jesse Oxnard. – A körülmények
mindenesetre gyanúsak.
– Nem sokkal Kielburger és a titkárnője halála előtt tűnt el – magyarázta
a tengernagy. – Riasztottuk a hadsereget, az FBI-t és a rendőrséget is. Meg
fogják találni. Egyelőre csak ki akarjuk hallgatni.
– Elfogadhatóan hangzik – mondta az elnök, és a nagyobb nyomaték
kedvéért bólintott hozzá. – Nancyvel is egyetértek. Meg kell nézni, mit tud
ajánlani a magánszektor. Addig is, szeretném, ha mindenről tájékoztatná-
nak. Egy halálos, ismeretlen vírus elég, hogy összecsináljam magam, sőt,
nemcsak én, hanem mindannyian.

15. fejezet

9:22
Washington, D. C.
Washingtonnak talán a legzajosabb negyede az éttermekkel teli, lakóinak
bőrszínét tekintve igen változatos Adams Morgan. Két fő útvonalán, a Co-
lumbia Roadon és a 18. utcán egymást érik a bárok, éttermek, klubok, új és
használt könyveket, lemezeket, használt ruhát, és a legmodernebb divatnak
megfelelő cikkeket árusító üzletek. Egzotikus öltözéket viselő guatemalai,
salvadori, columbiai és ecuadori, jamaicai és haiti, mind a két Kongóból,
Kambodzsából, Laoszból és Vietnamból érkezett friss bevándorlók teszik
még változatosabbá a már nélkülük is épp eléggé változatos környéket.
A 18. utcától nem messze, egy olyan kávézóban, ahol még ősrégi,
kerek, beégetett gyári jeggyel ellátott kávéscsuprokat használtak, Lon
Forbes FBI-ügynök kissé türelmetlenül várta, hogy Jonathan Smith
alezredes rátérjen végre a lényegre. Nem sokat tudott Smithről azon kívül,
hogy – állítása szerint – Bill Griffin barátja, ami fölkeltette ugyan az
érdeklődését, de egyben óvatossá is tette.
Mivel idő hiányában csak annyit tudott kideríteni, hogy Smith Fort Det-
rickben dolgozó kutató, Forbes ügynök azt ajánlotta, hogy találkozzanak a
lerobbant kávézóban. Ő érkezett elsőként, és amíg Smith be nem futott,
azzal töltötte az időt, hogy a megkésett reggelire vadászva az utcán
őgyelgőket bámulta.
Az egyenruhás alezredes a kávézó elé érve megállt, alaposan körülné-
zett, és csak aztán lépett be. Az FBI-ügynöknek azonnal feltűnt kivételesen
erős fizikuma és a mozgásából áradó nyugodt erő. Első ránézésre Smith
egészen más volt, mint a sejt- és molekuláris biológia kívülálló számára
misztikus vadászmezőit benépesítő satnya tojásfej kollégái.
Nyugodtan iszogatta a kávéját, az évszakhoz képest szokatlanul meleg
időjárásról csevegett, megkérdezte Forbest, eszik-e süteményt – az ügynök
köszönte szépen, nem kért –, és lábával ütemesen dobolt az asztal alatt.
Forbes éberen figyelt. Az alezredesnek távoli indián ősökre utaló markáns
arca volt, hátrafésült fekete haja, és a színét meghazudtolóan komor pillan-
tású, kék szeme. Minél tovább nézte, az ügynökben egyre erősödött az az
érzés, hogy hatalmas indulatok feszülnek benne, és csak alkalom kell, hogy
kirobbanjanak. Az egész ember a szorosan összenyomott, feszes acél-
rugóhoz hasonlított.
– Meg kell találnom Billt – tért rá hosszas bevezetés után találkozásuk
valódi céljára Smith.
– Miért?
Smith pár pillanatra elgondolkodott azon, hogy okosan teszi-e, ha őszin-
tén válaszol, és végül úgy döntött, hogy megkockáztatja, fölfed valamen-
nyit abból, amit tud. Végül is, azért jött, hogy segítséget kérjen. – Pár nap-
pal ezelőtt Bill megkért, hogy titokban találkozzam vele a Rock Creek-
parkban, és figyelmeztetett, hogy veszélybe kerülhetek. Igaza volt, ve-
szélyben vagyok, és szeretném megtudni, hogyan jött rá, és pontosan mit
tud.
– Hihetően hangzik. Elárulja, mi fenyegeti? – kérdezte Forbes.
– Valaki meg akar ölni.
– De fogalma sincs róla, kicsoda.
– Nincs.
Az ügynök körbenézett az üres helyiségben. – A körülményekről – mi
úgy nevezzük őket, hogy a veszély környezete – hajlandó beszélni?
– Egyelőre nem. Abban kérem csak a segítségét, hogy megtaláljam
Billt.
– Nagy cég vagyunk, rengeteg alkalmazottal. Miért éppen engem
választott?
– Bill egyszer azt mondta, hogy az FBI-nál maga az egyetlen barátja -
válaszolta Smith. – Az egyetlen, akiben megbízik, és akire bajban is
biztosan számíthat.
Így igaz, gondolta Forbes, és magában elkönyvelt egy újabb jó pontot
Smithnek. Bill csak olyan embernek mondhatta ezt el, akiben megbízik.
– Rendben van. Meséljen a kapcsolatukról!
 Smith a közös gyerekkorral kezdte, folytatta a középiskolával, majd az
egyetemmel, Forbes pedig éberen figyelt, összevetette a hallottakat
mindazzal, amit Griffintől hallott, illetve az eltűnése után elolvasott
személyi anyagából megtudott. Nem talált ellentmondást, első hallásra úgy
tetszett, minden egyezik.
Rendelt egy kávét, és miután meghozták, a csészét marokra fogva előre-
hajolt, és halk, komoly hangon belekezdett: – Bill, megmentette az élete-
met. Nem egyszer, hanem kétszer. Partnerek voltunk, barátok, sőt, annál is
többek. Sokkal többek. – Hogy szavainak még nagyobb nyomatékot adjon,
kis szünetet tartott, az alezredes szemébe nézett, és megkérdezte: –
Világos?
Smith megpróbált a tekintet mögé, a gondolataiba látni. Érezte, hogy a
lazán odavetett kérdésben egész világ rejtőzik, csak még nem tudta,
milyen. Azt jelentette volna, hogy Forbes és Bill olyan dolgokat csinált,
amelyekről az FBI nem tudott?
Együtt szegtek meg szabályokat? Fedezték egymást? Törvénysértést
követtek el? „Elkövettünk néhány dolgot. Ne kérdezze, mit, csak fogadja
el, hogy ha Griffinről van szó, bennem megbízhat! Magában is meg lehet
bízni?” – kísérelte meg kibontani magában a kérdés mögöttes tartalmát.
– Tudja, hol van? – próbálkozott.
– Nem.
– Kapcsolatba tud lépni vele?
– Talán – válaszolta Forbes, és ivott egy korty kávét. Nem hiányzott
neki, tulajdonképpen azért kérte, hogy alkalomadtán legyen mivel az időt
húznia. – Már nem dolgozik az Irodánál. Gondolom, ezt nem tudta.
– De igen. Elmondta, amikor találkoztunk. Amit nem tudok, az az, hogy
hihetek-e neki. Lehet, hogy olyan munkát kapott, amelyet fedésben kell
végeznie.
– Nincs fedésben. – Forbes gondolkodott kicsit, és végül úgy döntött,
hogy folytatja: – A katonai hírszerzéstől került hozzánk, megszokta a
szabadságot, az FBI-nál viszont szigorú szabályok vannak. Egy ügynöknek
számot kell adnia minden lépéséről, függetlenül attól, mit ért el velük.
Papírokat kell kitöltenie, minden apróságról kötelező jelentést írnia. Bill
szeret a saját feje után menni, márpedig nálunk a főnökség nem igazán
díjazza az önálló kezdeményezést. Főleg az olyat nem, amelyet titokban
tartanak. Az Iroda azt szereti, ha a munkatársai hárompéldányos jelentést
írnak minden lélegzetvételükről. Billnek ez nem igazán tetszett.
– El tudom képzelni – szúrta közbe mosolyogva Smith.
– Bajba került, fegyelmezetlen, nem tud beilleszkedni a csapatba,
mondták. Én is elkövettem néhány stiklit, de Bill sokkal tovább ment. Sza-
bályokat szegett meg, legömbölyített néhány kihagyhatatlan sarkot, és nem
számolt el pontosan a költségeivel. Megvádolták, hogy sikkaszt, és amikor
alkut kötött, hogy lezárjon bizonyos ügyeket, az Iroda nem volt hajlandó
kifizetni néhány számlát. Ahol lehetett, betartottak neki, míg végül elege
lett az egészből.
– Kilépett?
Forbes zsebkendőért nyúlt a zakója belső zsebébe, és közben Smith
tisztán látta a hónaljtokba bújtatott jókora, tíz milliméteres Browningot. Az
FBI változatlanul hitt abban, hogy az a jó, ha az ő embereinél van a legna-
gyobb fegyver. Az ügynök megtörölte verejtéktől gyöngyöző homlokát.
Látszott rajta, hogy aggódik, és az is nyilvánvaló volt, hogy nem magáért,
hanem Bill Griffinért.
– Nem egészen – felelte. – Egyszer, egy adócsalási ügyben nyomozva
összeakadt valakivel, akinek sok a pénze és a hatalma. Sosem tudtam meg,
ki az illető. Attól kezdve, hogy megismerkedtek, Bill kezdett elmaradozni
az értekezletekről, és hozzászokott, hogy csak akkor jöjjön be a Hoover
Buildingbe, ha valamilyen konkrét dolga van. Ha elküldték valamelyik vi-
déki irodába, előfordult, hogy napokig nem jelentkezett. Egy megbízást is
elpuskázott, közben nyilvánvaló volt, hogy rengeteg pénze van, többet költ,
mint amennyit a fizetéséből megengedhetne magának. Az igazgató rájött,
hogy másodállásban annak az adócsalónak dolgozik, és többször túllépte a
megengedett határt – embereket félemlített meg, a beosztását felhasználva
nyomást gyakorolt rájuk, és hasonlók. Az FBI-nál általános szabály, hogy a
munkatársak, bármit csináljanak is, az Irodát képviselik. Hogy ne
szaporítsam a szót, kirúgták, de sikerült elhelyezkednie valahol. Azt hi-
szem, annak a fickónak dolgozik, akinek már korábban is, másodállásban.
– Forbes szomorúan megcsóválta a fejét. – Több mint egy éve nem
találkoztunk.
Smith a kirakatüvegen keresztül megpróbálta szemmel tartani az utcát,
de a piszkos üvegre keresztbe-kasul ragasztott sok reklámcédula miatt nem
látott ki rendesen. – Megértem, hogy elege lett a piszkálódásból, de hogy
egy adócsalónak dolgozzon, és a kedvéért megfélemlítsen embereket...
Nem jellemző rá – mondta.
– Nevezheti csömörnek, illúzióvesztésnek, a magasztos elvekbe vetett
hit megingásának, vagy aminek éppen akarja – válaszolta vállvonogatva
Forbes. – Ami Billt illeti, az Irodát nem nagyon érdekelte, mi az igazság,
mi is történt valójában. Mindenki csak a szabályokról beszélt. A
törvényről. Senki nem képes olyan gyorsan mundért váltani, mint egy hívő,
ha elveszíti a hitét.
– Maga egyetért vele?
– Nem értek egyet, és el sem ítélem. Eldöntötte, mit akar csinálni, én
pedig nem kérdezősködöm. Akármi történt is, változatlanul összetartozunk.
Smith alaposan átgondolta a hallottakat, és arra a megállapításra jutott,
hogy a helyzete nagyon hasonlít Griffinéhez. Billt az FBI árulta el, őt pedig
a hadsereg, és nem sok választotta el attól, hogy törvényen kívüli legyen. A
Pentagon szemében máris az, mivel engedély nélkül elhagyta a helyét.
Hogy jön ő ahhoz, hogy ítéletet mondjon Bill fölött? Lehetséges, hogy ez
az FBI-ügynök igazibb barátja, mint én? – tette fel magának a kérdést.
A morális elvek, ha alávetik őket a gyakorlat próbájának, sosem bizo-
nyulnak olyan szilárdnak, abszolútnak, mint – pusztán elméleti okoskodás
alapján – hisszük, vonta le az elhangzottakból a kézenfekvő következtetést.
– Tudja, hogy hol találhatom meg? Ismeri esetleg a munkaadóját.
– Nem tudom, hol van, és azt sem, hogy valóban annak a fickónak
dolgozik-e – válaszolta Forbes. – Csak gyanítom, hogy igen, de nem
tudom, ki az illető.
– Ennek ellenére kapcsolatba tud lépni vele?
– Tegyük fel, hogy igen! – válaszolta az ügynök. – Mit üzen neki?
Smithnek nem kellett törnie a fejét, már korábban kigondolta a választ:
– Azt, hogy vettem a figyelmeztetést, élek, de Sophiát megölték. Tudom,
hogy náluk van a vírus, de azt nem, hogy mit terveznek, és feltétlenül
beszélni akarok vele.
Forbes elgondolkodva nézte a széles vállú, atlétatermetű tudóst. Az FBI
napokkal korábban értesült az ismeretlen vírus előidézte aggasztó hely-
zetről, beleértve dr. Sophia Russell halálát is, reggel pedig egy feljegyzés
érkezett a hadseregtől, amely arról szólt, hogy Smith engedély nélküli
eltávozás miatt körözés alatt áll, és veszélyezteti a kutatást, amelynek
minden adatát titkosította a Fehér Ház. A Pentagon arra kérte az Irodát,
hogy próbálja megtalálni Smitht, és ha előkerül őrizet alatt vitesse vissza
Fort Detrickbe.
Forbes azonban munkája során nem elhanyagolható emberismeretre tett
szert – nemegyszer attól függött az élete, hogy egy pillanat alatt helyesen
ítél-e meg valakit – és úgy döntött, hogy Smith nem ellenség. Ha valami
fenyegeti a vírussal kapcsolatos vizsgálat sikerét, akkor az maga a paranoia
szülte parancs, amely kizárja a nyomozásból a tudományos kutatókat. A
Pentagon főnökei nem akartak több, biológiai hadviselésre alkalmas anyag-
ról, és az amerikai katonáknak a Sivatagi Vihar idején történt lelkiismeret-
len veszélyeztetéséről szóló harsogó szalagcímet a lapokban, ezért jó szo-
kásukhoz híven hírzárlatot rendeltek el, bebiztosították becses feneküket.
– Ha megtalálom, átadom az üzenetét, alezredes – mondta az ügynök, és
felállt. – Addig is, adnék egy tanácsot: gondolja meg, mit és kivel beszél,
és legyen állandóan résen! Szökevényként körözik, letartóztatási parancsot
adtak ki maga ellen. Többször ne is próbáljon kapcsolatba lépni velem!
Smith gyomra a figyelmeztetés hallatán összerándult. Igazából nem
lepődött meg, bár a hír váratlanul érte. Úgy érezte, újból elárulták,
erőszakot követtek el ellene, mint egyfolytában azóta, hogy visszatért
Londonból. Előbb Sophiát veszítette el, most pedig az állását, egész
karrierjét is. Olyan érzése támadt, mintha üvegcserép akadt volna a torkán.
Miközben az FBI-ügynök a kijárat felé tartott, Smith körbehordozta a
tekintetét a termen, futó pillantást vetett a néhány vendégre, és amikor föl-
nézett, még látta, amint Forbes az ajtó előtt megtorpan, gyakorlott tekintet-
tel végigpásztázza az utcát. Egy pillanattal később már ott sem volt, elil-
lant, mint a pára. Smith nem kért számlát, az asztalon hagyta a pénzt, és a
hátsó ajtón át távozott. Se gyanús alakot, se az úttest szélén parkoló, komor
arcú férfiakkal teli szedánt nem látott, ám ennek ellenére nyugtalanul kala-
páló szívvel, gyors léptekkel indult a távoli Woodley metróállomás felé.

16. fejezet
10:03
Washington, D.C.
Smith a Dupont Circle-nél hagyta ott a metrót; a délelőtti nap fényesen,
melegen sütött a sűrű forgalomban araszoló gépkocsikra. A föld alól fel-
bukkanva óvatosan körülnézett, és elvegyült a hivatalukat otthagyva korai
kávészünetet tartó, többnyire jólöltözött járókelők között. Tekintete éberen
ide-oda ugrált, miközben végighaladt a kávézókkal, bisztrókkal, könyves-
boltokkal és butikokkal teli utcákon. Ezen a környéken elegánsabbak vol-
tak az üzletek, mint az Adams Morganben, és bár október közepét mutatott
a naptár, a pénzköltésre vágyó turisták számán ezt nem lehetett észrevenni.
Smithnek a körülötte felbukkanó arcokat figyelve többször is déjá vu
érzése támadt, mintha Sophiát látná...
Nem halt meg!
Él, egészséges, mindössze néhány lépés választja el őket egymástól!
Egy barna lánynak ugyanolyan ringó, izgató járása volt, mint neki, és
Smith komoly erőfeszítés árán tudta csak legyőzni a vágyat, hogy elébe
vágva visszaforduljon, és az arcába bámuljon: Egy fiatal nő laza lófarokba
fogta össze hosszú szőke haját, mint Sophia munka közben, hogy ne
zavarja. Egy másik pedig olyan erős, a lányéval azonos illatot hátrahagyva
sietett el Smith mellett, hogy a férfinak fájdalmas görcsbe rándult tőle a
gyomra.
Ez így nem mehet tovább, össze kell szednem magam, figyelmeztette
magát szigorúan.
Dolga volt. Életbe vágóan fontos feladata, amelyet el kellett végeznie,
hogy legyen valami értelme Sophia tragikus halálának.
Mélyen beszívta a levegőt, és hosszan bent is tartotta. Meg akart
bizonyosodni róla, valóban nem követik-e, ezért északnak indult a
Massachusetts Avenue-n, a Sheridan Circle és az Embassy Row irányába.
Körülbelül félúton a Sheridanhez villámgyorsan beugrott a Phillips-
gyűjtemény nemrég megnyílt kiállítótermének ajtaján, átsietett a lenyűgöző
Renoirokkal és Cézanne-okkal, provokatív Rothkos- és O'Keeffe-
festményekkel teli üres termeken, és az egyik vészkijáraton át távozott. A
szabadba érve ismét megállt, nekitámaszkodott a ház falának, és a kocsikat
és a gyalogosokat figyelte.
Elégedett volt – nem követte senki. Ha a nyomába szegődtek is, sikerült
leráznia üldözőjét. A Massachusetts Avenue-t útba ejtve visszasietett a kis
mellékutcába, amelyikben a Triumphját hagyta.
Az előző esti, Kielburger és Melanie Curtis haláláról, és az ő állítólagos
szökéséről beszámoló tévéhíradó óta egyfolytában menekült, éberen figyel-
te, nem lát-e maga körül gyanús alakot. Hajnalban a harcoló katonáéhoz
hasonló belső riasztó hangjára ébredt Gaithersburgben. Az egész teste
hideg, maró verejtékben úszott – éjszaka egyfolytában Sophiával álmodott.
Kényszerítette magát, hogy rendesen megreggelizzen, közben a motel ét-
termének panorámaablakán keresztül az autópálya sűrűsödő kocsiáradatát
és a betoncsík fölött gyakran felbukkanó forgalomellenőrző helikoptereket
figyelte. Lezuhanyozott, meg is borotválkozott, és hétkor már úton volt.
Nyilvános telefonról hívta fel Forbes ügynököt, és a Potomacon
keresztül hajtott be Washingtonba. Tett egy kört, mielőtt az Embassy Row
egyik mellékutcájában leállította a Triumphot, aztán metróra szállt, és
Adams Morganbe ment, hogy beszéljen Forbesszal.
Amikor végzett, elhajtott egy forgalmas, a Dupont és a Washington
Circle közé eső családi házas lakónegyedbe, ahol az egyik magas, kusza
bokroktól övezett kocsibehajtó előtt feltűnő tábla hirdette: MAGÁNTULAJ-
DON! IDEGENEKNEK BELÉPNI TILOS ! A nagy tábla alatt egy kisebb, sűrűb-
ben teleírt is volt. TILOS AZ ÁTJÁRÁS. HÁZALÓK, ÜGYNÖKÖK, PÉNZBESZE-
DŐK TAKARODJANAK!
 Smith a figyelmeztetéssel mit sem törődve a behajtóra kanyarodott. Az
utca felől a bokrok sűrű, áthatolhatatlannak tetsző falat alkottak, mögöttük
fekete szegélyű hófehér szendvicselemekből épült, takaros kis ház
rejtőzött. Pontosan a téglából kirakott ösvénynél állt meg, amely enyhe
kanyart leírva a behajtótól a ház ajtajához vezetett.
Még be sem csukta a kocsi ajtaját, amikor valahonnan fémes hang szólt
rá: – Állj! Mondja meg a nevét, és hogy mi járatban van! Ha öt másod-
percen belül nem válaszol, működésbe lép a védelmi rendszer. – A mély
hang fentről jött, és az egek urának nyugodt magabiztossága érződött rajta.
Smith jókedvűen elmosolyodott – a ház gazdája a maga nemében zseni
volt, és számos ötletes védőszerkezetet – a hívatlan látogatót könnyfakasz-
tó gázzal és bűzös permettel elárasztó fuvókákat – helyezett el a kocsibe-
hajtó környékén. Kifogástalanul működött mindegyik, és Martin Zeller-
bachot – Smith régi barátját – dühös kereskedők, gáz- és villanyóra-leolva-
sók, postások, csomagkézbesítők már számtalanszor bíróság elé citálták.
Marty azonban két diplomával is rendelkezett, maga volt a megtestesült
naiv szerénység, mélységes megbánást tanúsított, és ennek a hatása alól
egyetlen bíró sem tudta kivonni magát. Az, hogy rendkívül gazdag, és a
legjobb ügyvédeket tudta felfogadni, már csak a habot jelentette a tortán. A
védők szenvedélyesen, meggyőzően érveltek: az áldozatok maguknak
keresték a bajt, hiszen láthatták a figyelmeztető táblákat, tudták, hogy
tiltott területre tévedtek, ráadásul jól hallhatóan fel is szólították őket arra,
hogy igazolják magukat, ami igazán természetes egy fizikailag nem teljes
értékű ember részéről. A tárgyalások rendszerint azzal végződtek, hogy a
bíró szigorú figyelmeztetésben részesítette a kárvallottakat, felhívta rá a
figyelmüket, hogy legközelebb körültekintően járjanak el.
Marty biztonsági intézkedései, bár sok kellemetlenséget okoztak,
senkiben nem tettek maradandó kárt, minden perét megnyerte, a sorozatos
kudarcok után a rendőrség is felhagyott a megbírságolására tett
kísérletekkel, és azt tanácsolta a panaszosoknak, hogy fogadják el a
felajánlott kártérítést, legközelebb pedig jól gondolják meg, hová lépnek.
– Ugyan már, Marty! – kiáltotta jókedvűen Smith. – Én vagyok az,
Jonathan Smith.
Meglepődést jelző szünet következett, majd az újabb felszólítás: –
Jöjjön végig a járdán, de vigyázzon, le ne lépjen róla, mert attól működésbe
lép a másodlagos-biztonsági rendszer! – A fémes, személytelen hang
elhallgatott, és a következő figyelmeztetésből már őszinte aggodalom csen-
dült ki: – Óvatosan, Jon! Nem akarom, hogy olyan szagod legyen, akár egy
bűzös borznak!
Smith pontosan követte a Marty által előírt útvonalat. Láthatatlan lézer-
sugarak pásztázták be a területet, egyetlen, illetéktelen behatolásra utaló
rossz lépés is isten tudja, mit nem hozhatott működésbe.
A fedett verandára lépve Smith elkiáltotta magát: – Lefújhatod a riadót,
Marty! Megérkeztem. Nyisd ki az ajtót!
– Nincs kivétel, Jon! A szabályok rád is vonatkoznak – hallatszott
bentről a testetlen hang. – Állj az ajtó elé! Nyisd ki a jobb oldalon lévő
szekrényt, és tedd a kezed az üveglapra!
– Jézusom! – nyögött fel Smith, de közben mosolygott.
Az ajtó fölött két gyanús fém zárólemez mozdult el, és sötét csövek
jelentek meg, amelyek festékszórótól rakétaindító berendezésig bármik
lehettek. Marty örömét lelte az olyan ötletekben, amelyektől a legtöbb
ember a kamaszkort elérve megválik, mondván, hogy gyerekesek. Smith
nem haragudott értük, belement a játékba, és a dobozt kinyitva
engedelmesen rárakta a kezét az üveglapra. Tudta, mi történik: az érintés
működésbe hoz egy videokamerát, amely digitális felvételt készít róla,
továbbítja Marty szuperszámítógépének, amely – miközben az üveglap
alatti érzékelők rögzítik a tenyér lenyomatát – pillanatok alatt számsorokká
alakítja át arca leképezett jellemzőit. Végezetül a számítógép ellenőrzi,
hogy a konvertálás eredményeként kapott vonalkód – Marty minden
barátjáról, ismerőséről készített ilyet – szerepel-e a tárban.
– Maga Jonathan Jackson Smith alezredes – hallatszott újból a látha-
tatlan hangszóróból. – Beléphet.
– Köszönöm, Marty – válaszolta hanyagul Smith. – Már egy ideje azon
töröm a fejem, ki a fene is vagyok.
– Nagyon vicces!
Drámai kattanások, csikordulások hallatszottak, és a kusza hangzavar
végén a fával borított, vastag acélajtó végre nyikorogva kitárult. A karban-
tartás nem tartozott Marty erősségei közé, erősen vonzódott viszont a teát-
rális megoldásokhoz. Ahová Smith a küszöböt átlépve jutott, úgy nézett ki,
mint egy hagyományos előszoba, azzal a kis különbséggel, hogy közvetle-
nül az ajtó mögött háromoldalú ketrec volt, és mihelyt a nehéz ajtószárny
automatikusan becsukódott, úgy érezte magát, mint a börtönbe zárt fogoly.
– Szevasz, Jon! – hallatszott valahonnan az előszobán túlról. Marty
magas, jól artikulált hangja. Nem váratott magára, mihelyt a ketrec belső
ajtaja kinyílt, oldalról előlépett. – Gyere be! – mondta kajánul csillogó
tekintettel.
Alacsony, köpcös férfi volt, és nehezen járt, mintha nem tanulta volna
meg rendesen, hogyan mozgassa a lábát. Smith engedett a felszólításnak,
és követte egy hatalmas, elképesztően rendetlen, elhanyagolt, számítás-
technikai berendezésekkel és egyéb, nehezen megfejthető rendeltetésű
szerkezetekkel telezsúfolt szobába. Az ajtóval szemközti falat méretre is
lenyűgöző Cray számítógép foglalta el, a többit, sőt a szoba közepét is
elborították a legkülönbözőbb márkájú, méregdrága szerkezetek, a bútorzat
azonban – már amennyiben annak lehetett nevezni – úgy nézett ki, mintha
az Üdvhadsereg selejtezte volna le. Az elfüggönyözött ablakok mindkét
oldalán kopott, itt-ott már rozsdásodó, fém irattartó szekrények álltak.
Marty a jobb kezét céltalanul lóbálva ballal üdvözölte vendégét, de
közben zöld szemét a bal oldali, számítógépekkel telezsúfolt fába szögezte.
– Régen találkoztunk, Marty! Örülök, hogy látlak – mondta Smith.
– Kösz. Én is. – A házigazda szégyenlősen elmosolyodott, a pillantása
közben fel is fénylett, de aztán ismét elkalandozott.
– Szeded a gyógyszereket?
– Persze! – A hang egy csöppet sem volt vidám. – Ülj le, Jon! Kérsz
kávét, egy kis rágcsálnivalót?
Martin Joseph Zellerbach – Ph. D. D. Litt. (Cambridge) – Smith Ted
bácsikájának, a kollégái körében is osztatlan elismerésnek örvendő kórházi
pszichiáternek a páciense volt azóta, hogy Smith és Marty összeismerke-
dett az általános iskolában. A sokkal magabiztosabb, viselkedését tekintve
összehasonlíthatatlanul érettebb Smith védőszárnyai alá vette Martyt, igye-
kezett megóvni a többi gyerek és néhány tanár heccelődésétől. Marty, bár
sokan annak tartották, nem volt ostoba, sőt! Ötéves korától zseniszinten
teljesített minden intelligenciatesztet, és Smith szórakoztatónak, kellemes-
nek, intellektuálisan stimulálónak tartotta a társaságát. Ahogy múltak az
évek, Marty egyre intelligensebb és egyre magányosabb lett. A tanulásban
messze megelőzött mindenkit, de a kis- és nagykamaszok számára oly
fontos emberi kapcsolatokról fogalma sem volt, vagy ami valószínűbb,
csöppet sem érdekelték.
Mások számára idegen dolgok iránt érdeklődött, és mivel többnyire un-
tatták az iskolai órák – a legtöbb tantárgyban messze előtte járt társainak –,
vad, zabolátlan fantáziáját szabadjára engedve próbált enyhíteni egyhangú-
ságukon. Senki nem akarta elhinni, hogy egy olyan okos fiú, mint ő, nem
szándékosan okoz bajt, dúlja fel az órák nyugalmát, és a tanárok gyakran
küldték az igazgatóhoz, hogy megkapja megérdemelt büntetését. Később
Smithnek egész csapat feldühödött fiútól is meg kellett védenie, mivel azok
úgy érezték, hogy Marty lekezelően bánik velük, illetve a barátnőikkel.
A szokatlan viselkedésnek a szakirodalomban pontosan körülhatárolt,
de a gyakorlatban nehezen felismerhető oka volt: az Asperger-kór, amely
az autizmusnak egy meglehetősen ritka, viszonylag enyhe változata.
Miután gyerekkorától kezdve autista hajlamtól kényszeres cselekvésen át
funkcionális autizmusig sok mindent megállapítottak Martyról, Ted bácsi
végül felállította a helyes diagnózist. Marty betegségének meghatározó
szimptómái közé tartoztak az egymást váltó rögeszmék, a rendkívül magas
színtű intelligencia, a kommunikációs képességek vészes hiánya, és a
kiemelkedő tehetség egy bizonyos területen, az elektronikában.
Az Asperger-kór enyhébb válfajában szenvedőkre rendszerint azt mond-
ják, hogy „aktívak, de viselkedésüket különös vonások jellemzik”, illetve,
hogy „excentrikusak, autizmusra hajlamosak”. Marty esete ennél súlyosabb
volt, és bár a szakemberek mindent megtettek, hogy segítsék beilleszkedé-
sét a társadalomba, szeretett, részben elektronikus paradicsomnak, részben
egyéb különcségei mennyországának berendezett házát már tizenöt éve
nem hagyta el, leszámítva a különböző bíróságokon tett rövid látogatásait.
A betegségére nem volt gyógyszer, legfeljebb a tüneteket lehetett enyhí-
teni a központi idegrendszert stimuláló szerekkel, mint például az Adderall
Ritaim, a Cylert, vagy a legújabb, amit Marty is szedett, a Mideral. Akár-
csak a skizofrénia kezelésére használt társaik, ezek a vegyszerek is a fan-
táziát, a mérhetetlen lelkesedést, szenvedélyt fogták vissza, lehetővé téve a
páciensnek, hogy normálisan, két lábbal a földön állva élje az életét. Marty
bár utálta, lelkiismeretesen szedte őket, mert tudta, hogy szüksége van
rájuk olyan „normális” feladatok elvégzéséhez, mint a közüzemi számlák
rendszeres befizetése, illetve annak megakadályozásához, hogy a betegsége
elhatalmasodjon rajta, és cselekedetei ellenőrizhetetlenné váljanak.
A korábbi gyógyszerek hatása alatt Marty mindent szürkének, unalmas-
nak látott, zsenialitásának, kreativitásának nagyobbik részét elveszítette,
ezért boldogan fogadta az új szert, amely ugyanolyan gyorsan megnyugtat-
ta, mint a többi, de a hatása csak hat órán át tartott, és ezért gyakrabban
kellett szednie. A világtól elzárva, sajátos erőddé átalakított házában hosz-
szabb ideig élvezhette a gyógyszerektől mentes szabadságot, mint a
legtöbb Asperger-szindrómában szenvedő.
Akinek lángeszű, alkotó fantáziával megáldott számítógépes szakem-
berre volt szüksége, olyanra, aki nem riad vissza az illegálisnak számító
manőverektől sem, az a legjobban tette, ha az éppen tiszta fejjel
gondolkodó Marty Zellerbachhoz fordult, és utána nagyon ügyelt rá, hogy
résen legyen, és visszarángassa a földre, még mielőtt önálló és nehezen
követhető röppályára áll.
Smith éppen ezért volt itt.
– Segítségre van szükségem, Marty!
 – Hogyne, Jon! – válaszolta mosolyogva, kávéfoltos csészével a kezé-
ben Zellerbach. – Ideje bevennem a gyógyszert, nehogy elszálljak.
– Reméltem, hogy ezt fogod mondani – felelte Smith, és beszámolt a
nem létezőnek tűnő, a belga Leopold herceg Intézettől származó
jelentésről, Sophia esetleges telefonbeszélgetéseiről, amelyeknek nem
maradt nyomuk, és arról, hogy szüksége van minden, az ismeretlen vírusra
vonatkozó, a világon bárhol fellelhető információra. – Bill Griffint is meg
akarom találni. Biztosan emlékszel rá az iskolából – mondta, és röviden
összefoglalta, hogyan jutott el a vírus első három áldozatától az Öböl-
háborúig, és az iraki-kuvaiti határ mentén működő mozgó tábori kórházig.
– Próbáld meg, hátha rábukkansz valamilyen nyomra, amelyikből kiderül,
hogy a vírus tíz évvel ezelőtt már jelen volt Irakban!
Marty lerakta a kávésbögrét, és határozott léptekkel, nyílegyenesen a
központi számítógéphez ment. – Az új programjaimat fogom használni –
közölte lelkes mosollyal.
– Úgy egy óra múlva visszajövök – mondta Smith.
– Rendben. – Marty boldogan dörzsölte a kezét. – Jó mulatság lesz!
Smith úgy hagyta ott, hogy lassú, ügyetlen ujjai a számítógép billen-
tyűzetét nyomogatták. A gyógyszer hatása hamarosan elmúlik, gondolta, az
ujjak és Marty agya is szárnyalni kezd, míg annyira fel nem gyorsul, hogy
csillagközi pályára állással fenyeget, és akkor Martynak be kell vennie az
újabb adag Mideralt.
A házból kilépve gyorsan a Triumphhoz ment, és mivel nagy volt a
forgalom, a zaj, nem vette észre azt a helikoptert, amely magasan fölötte
kis időre megállt a levegőben, majd széles bal kanyart leírva a
Massachusetts Avenue-val párhuzamosan repült tovább.

A rotorzaj, és a Bell JetRanger nyitott ablakán beáramló szél süvítése olyan

hangos volt, hogy Nidal al-Hasszánnak egészen közel kellett tennie
szájához a mikrofont, és alaposan kiereszteni a hangját: – Maddux? Smith
nemrég jött ki egy házból a Dupont Circle közelében. – A város részletes
térképe segítségével pontosabban is behatárolta, hol van az épület, és
figyelmeztette az emberét a kocsibehajtót eltakaró magas bokrokra. –
Tudja meg, ki lakik ott, és mit akart Smith!
Kikapcsolta a rádiót, és lenézett a Georgetown felé tartó öreg,
klasszikus formájú Triumphra. Most először támadt valami nehezen
megfogható, kellemetlen érzése. Esze ágában sem volt beszámolni róla
Tremontnak, de elhatározta, hogy nem szakad le Smithről, a közelében
marad. Bill Griffin, még ha meg is lehet bízni benne, egyedül esetleg nem
lesz elég ahhoz, hogy felszámolja a veszélyt.

17. fejezet
10:34
Washington, D.C.
Bill Griffin rövid ideig nős volt, Smith kétszer is találkozott a nővel, még
mielőtt eljegyezte Griffin. Mindkét alkalommal jól érezték magukat,
végigjárták a zajos New York-i bárokat, amelyeket Bill katonaként kedvelt
meg – nyilván azért vonzották, mert munkája idegen országokban, távoli
posztokhoz kötötte, ahol egy óvatlan lépés könnyen halált hozhatott, és
minden hang az ellenségé lehetett. Smith szinte semmit nem tudott a
házasságukról, azt leszámítva, hogy két évig sem tartott. Hallotta, hogy az
asszony megtartotta a régi, georgetowni lakásukat. Ha Bill veszélyben van,
talán ott bújt el, számítva rá, hogy kevesen tudják, hol keressék.
Halvány esély volt ez csupán, de Marty segítségét leszámítva Smithnek
nem sok lehetősége maradt.
A bérház elé érve mobiltelefonjáról felhívta az asszonyt.
– Marjorie Griffin – hallotta az első kicsöngés után a nyugodt, határo-
zott feleletet.
– Már biztosan nem emlékszik rám, Mrs. Griffin. Jonathan Smith
vagyok, Bill...
– Hogyne emlékeznék, Smith százados! Vagy most már őrnagy, esetleg
ezredes?
– Nem tudom, de tulajdonképpen nem is számít. Tegnap még alezredes
voltam – válaszolta Smith. – Megtartotta Bill nevét?
– Szerettem Billt, Smith alezredes! Nem volt szerencsém, fontosabbnak
tartotta nálam a munkáját. De gondolom, nem azért hívott, hogy a házassá-
gunkról, vagy a válásunkról érdeklődjön. Billt keresi, ugye? – kérdezte az
asszony.
– Nos... – kezdte óvatosan Smith.
– Semmi gond. Mondta, hogy esetleg telefonálni fog.
– Találkoztak?
Az asszony kis időre elhallgatott, majd anélkül, hogy válaszolt volna,
visszakérdezett: – Hol van most?
– Az épület előtt. Egy Triumph.
– Mindjárt lemegyek.
Marty Zellerbach előredőlt a nagy, számítógépekkel, monitorokkal, mode-
mekkel, kapcsolószekrényekkel telezsúfolt, rendetlen szobában, és erősen
koncentrált. Széke körül nyomtatóról letépett, összegyűrt papírok halmo-
zódtak. Egy hangszóróból adattovábbításra utaló halk zörejek, sípolás hal-
latszott. A függönyök szorosan össze voltak húzva, a levegő hűvös és szá-
raz volt, kissé áporodott, ami kedvezett a számítógépeknek, és Marty is
szerette. Most éppen elégedetten mosolygott, mivel Jon Smith kódjának
felhasználásával rá tudott kapcsolódni a USAMRIID számítógép-hálózatá-
ra, és a szerverbe is sikerült belépnie. Ez persze csak a kezdet volt, az igazi
munka ez után kezdődött. Marty izgatottan böngészte át a különböző
könyvtárakat, míg rá nem akadt a rendszergazda jelszavát tartalmazó doku-
mentumra. Gúnyosan fölnevetett, amikor meglátta, hogy az elemeket – a
feltörés megnehezítése érdekében – összekeverték.
Kilépett, és megkereste azt a dokumentumot, amelyből kiderült, hogy a
USAMRIID szervere a Popcornt, az egyik legújabb titkosítót használja.
Elégedetten bólintott – a szoftver a legjobbak közé tartozott, ami számára
azt jelentette, hogy a laboratórium jók kezekben van, vigyáznak rá, hogy
illetéktelenek ne hatolhassanak be az adattárába.
Azt már igazán nem vethette senki a rendszergazda szemére, hogy
gondossága ellenére sem számolt Marty Zellerbachhal, aki saját fejlesztésű
programjával úgy konfigurálta a számítógépét, hogy az a Webster
Unabridged, a Star Wars sorozat, az Űrszekerek (televíziós és mozi
változat), a Monty Python Repülő Cirkusz és az összes J. R. R. Tolkien-
regény – valamennyi a kibernetikusok kedvence – valamennyi szavának a
betűit összekeverje, és minden lehetséges módon kombinálva addig
próbálkozzon, amíg meg nem fejti a titkosított kódot.
Miután elindította a műveletet, Marty felállt, és kezét a háta mögött
összekulcsolva olyan határozott, dühös léptekkel kezdte körbejárni a szo-
bát, mintha az vad hullámokat szelő kalózhajó lenne, ő pedig a kapitány.
Az informatika, ez a nehezen ellenőrizhető tevékenység már odáig fejlő-
dött, hogy a legjobb hackerek és crackerek bármilyen jelszót képesek vol-
tak megfejteni, be tudtak jutni még a Pentagon központi számítógépébe is,
és mint régen a vadnyugat banditái, szabadon, tetszésük szerint száguldoz-
hattak az internet egész világot átfogó hálózatán. Még egy kezdő is
könnyen hozzájuthatott olyan programhoz, amellyel bármilyen weblapot
meg lehetett támadni, éppen ezért a nagyvállalatok és a kormányzati hiva-
talok folyamatosan növelni igyekeztek számítógépeik biztonságát. Erőfe-
szítéseik egyik következménye az lett, hogy Marty saját keresőprogramot
írt, és kifejlesztett egy olyan letapogatót, amellyel meg tudta találni rend-
szereik gyönge pontját, áthatolhatott a legtöbb, másokat megállító védelmi
tűzfüggönyön is.
Ding-dong-ding – a számítógépből a Leave it to Beaver című ősrégi
televíziós sorozat dallamcsengőjének zenéje hallatszott. Marty kuncogva
visszaült a monitor elé, és elégedetten felmordult – a számítógép megtalál-
ta a jelszót. Nem volt különösebben ötletes: betazoid – az Űrszekerek Béta
bolygója extraszenzoriális képességekkel rendelkező őslakosainak a neve.
Kifinomultabb keresőrendszerét, amely végtelen számú, tetszőleges
kombináció létrehozására és ellenőrzésére volt képes, és figyelmen kívül
hagyta a létező szavakat, be sem kellett vetnie. A rendszergazda
jelszavának birtokában Marty számára már gyerekjáték volt megszerezni a
rendszer belső IP-jét – internet-protokollját –, és vele a címet is. Ezzel
végleg beásta magát a USAMRIID számítógépes hálózatába, és percek
kérdése volt csupán, hogy „lehorgonyozzon”, szabadon hozzáférhessen az
összes adatállományhoz, töröljön belőlük, változtasson rajtuk, kövesse
minden egyes bevitt adat útját. Egyszóval, istenné vált.
Amit Jon Smith kért tőle, nem volt ugyan gyerekjáték, de a Mount
Everest megmászásához sem lehetett hasonlítani. Marty gyorsan
átvizsgálta az összes, a Leopold herceg Intézetből a USAMRIID-be
érkezett e-mailt, de egyikben sem talált utalást az új vírusra. Egyik fájl sem
az volt, amit Jon keresett, és a legtöbben ennél a pontnál feladták volna,
mondván, hogy ha létezett is ilyen üzenet, azt kitörölték, örökre elveszett.
Marty azonban egészen mást tett: elindított egy újabb programot, amely
a rendszerben lévő adatok közti hézagokat vette számba. Ha egy
számítógépes rendszerbe azonos címszó alatt új adatot táplálnak be, az
felülírja a régit, és az elvben visszahozhatatlanná válik. Miután az újabb
keresőprogram sem bukkant rá a belga laboratórium elektronikus levelére,
Marty megállapította, hogy azzal is ez történt.
Hátát a karosszék támlájához préselve fölvetette az állát, és az ég felé
lökte mindkét kezét. A gyógyszer hatása kezdett elmúlni; izgató bizsergést
érzett, és az agyát mintha felhúzták volna, gondolatai feszessé,
gyémánttisztaságúvá váltak. Lenézett, és az ujjai abban a pillanatban
szédítő táncba kezdtek a billentyűkön, megpróbáltak lépést tartani vadul
száguldó gondolataival. Marty újabb szűrésre utasította a programot,
ezúttal a feladó nevét, e-mail címét és más azonosító adatait, illetve azok
töredékét kerestetve vele. Elképesztő gyorsasággal zajlott a művelet,
néhány másodperc kellett csak ahhoz, hogy a képernyőn megjelenjen az
eredmény: opold Int – az intézet nevének két kis darabja.
Marty diadalmasan felkiáltott, követni kezdte az e-mail nyomát, és el is
jutott az Országos Egészségvédelmi Központ Szövetségi Egészségügyi
Nyilvántartójának egy olyan számítógépéhez, amelyhez egyetlen jelszó
volt csak rendelve, Lily Lowensteiné, az FRMC igazgatójáé. Irányt váltott,
és bonyolult műveletek során át a Leopold herceg Intézet felé vette a
kutatás útját.
– Megvagy, te szószátyár szörnyeteg! – kiáltott fel elégedetten, Lewis
Carroll Jabberwockjának egyik mondatát parafrazeálva, amikor az intézet
rendszerének a mélyén eltemetve rábukkant az üzenet egyik példányára.
A jelentést a trópusi orvostan Leopold herceg nevét viselő belga intéze-
téből indították útnak, küldték el a világ összes jelentős, víruskutatással
foglalkozó laboratóriumának. Marty villámgyorsan átfutotta, és bár nem
igazán értette, afelől biztos volt, hogy Jon számára hasznos lesz. A feladat-
nak ezt a részét elvégezve hozzálátott annak kiderítéséhez, mi történt az
eredeti levéllel, és rosszalló homlokráncolással vette tudomásul, hogy az
üzenetet, nem csak keletkezése helyén, a Leopold herceg Intézet központi
számítógépében törölték ki, hanem az összes címzett komputerében is.
Pontosabban, ennek kellett volna történnie, és ezt állapította volna meg
minden átlagos számítógépbetyár, hétköznapi hacker, de a legtöbb
elektronikus adatvédelemmel foglalkozó szakértő is.
Marty Zelierbach azonban nem. Számos kollégája, a virtuális világ töb-
bi varázslója hozzá fordult, ha soha nem látott problémába ütközött, vagy
olyan dologhoz kellett neki útmutatás, amit még soha senki nem csinált.
Martynak nem volt semmilyen tudományos fokozata, csupán két, kvantum-
fizikából és matematikából, valamint filológiából szerzett egyetemi diplo-
mája, és nem állt sehol alkalmazásban, kizárólag magának dolgozott. A va-
ló világban partra vetett cetként szenvedett, elkeseredetten küzdött a puszta
életben maradásért, és mindenki szánakozott rajta, vagy gúnyolta, a
kiberóceán elektronikus mélyvizében viszont fürgén és magabiztosan
mozgott. Ebben a világban mitológiai istenség volt, a számítógép-óceán
Neptunja, aki előtt minden halandó mélységes tisztelettel fejet hajtott.
Vidáman fölnevetett, összeszorított öklével nagyot csapott a levegőbe,
és a székről felpattanva, állva ütötte be az újabb parancsot. Alig fejezte be
gyors, a siker fölötti öröm vezérelte piruettjét, a gép már ki is köpte magá-
ból az elvben nem létező, örökre kitörölt jelentést. Martynak semmi nem
szerzett nagyobb örömöt annál, mintha olyat csinált, amire más nem volt
képes. Apró kárpótlás volt ez sivár magányban eltöltött életéért, és nyugod-
tabb pillanataiban, józanul számot vetve körülményeivel, ezt be is vallotta
magának.
Általában viszont... tulajdonképpen lenézte környezete összes ólomlábú,
tompa agyú, „normális” életet élő, „kapcsolatokat” ápoló, róla csak sajnál-
kozva nyilatkozni tudó tagját. Rájött, hogy az Asperger-kór, az állandó
gyógyszerezés, és a tizenöt éve tartó, önként vállalt bezártság ellenére már
eddig több kapcsolatot tudott létesíteni, mint amennyit a legtöbb ember
egész élete folyamán. Mit gondolnak az idióták, mivel foglalkozik? Mire
való az e-mail?!
A jelentést a nyomtatóról letépve kinyújtott karral maga elé tartotta,
mintha megölt ellenség levágott feje lett volna. – Szörnyeteg vírus! Senki
nem győzheti le a sárkányölőt. A Sárkányölő pedig én vagyok. Enyém a
győzelem! – kiáltotta.
Félórával később az FRMC már korábban megvizsgált termináljától ki-
indulva eljutott az iraki kormányzat elektronikus hálózatához, és több
olyan, egy évvel korábban készült jelentéshez, amely riasztóan nagy számú
légzőszervi megbetegedésről szólt. Kiprintelte ezeket is, és tovább kalan-
dozott az iraki rendszerben, egészen a Sivatagi Vihar idejéig visszamenve
kutatott a vírus után, de ezek a próbálkozásai már rendre kudarcot vallot-
tak, semmit nem talált.
Sophia Russell telefonjainak rekonstruálása a belga jelentés megtalálá-
sánál is nagyobb kihívásnak bizonyult. Mind hiába kutatott, nem érzékelte,
hogy bárki illetéktelen behatolt volna a frederícki telefonrendszerbe. Ha
Sophia Russell vonaláról történt is a központi nyilvántartásban nem szerep-
lő, kifelé menő hívás, annak minden nyomát visszavonhatatlanul
eltüntették.
Az összes, Bill Griffin megtalálására tett kísérlet – egyetemi, egészségü-
gyi, társadalombiztosítási és egyéb nyilvános és magánadattárak átnézése –
ugyanazt a választ eredményezte: „A CÍM ISMERETLEN”. Martynak
egyetlen lehetősége maradt - be kellett lépnie az FBI rendszerébe. Ez sem
okozott azonban különösebb problémát, sőt! Már annyiszor megtette, hogy
szinte parancsokra sem volt szüksége, a számítógépe magától hajtotta vég-
re a műveletet. Tisztában volt vele, hogy a Szövetségi Nyomozó Iroda
IDS-e, illetéktelen behatolást jelző rendszere a legfejlettebbek közé tartozik
az egész világon, ezért korlátozott idő áll csak rendelkezésére. Ez is elég
volt azonban ahhoz, hogy megbizonyosodjon róla: Griffin személyi anya-
gát kilépés miatt lezárták. A művelet valódiságát megkérdőjelező nyomot –
titkos jelentést, kifizetési számlát, kódolt jelszót, vagy bármi egyebet, ami
arra utalt volna, hogy Griffin mély fedésbe vonult – nem talált. Az anyagot
ráadásul megkülönböztető jelzéssel látták el, lábjegyzetként hozzáfűzték,
hogy Griffinnek a nyilvántartásban szereplő címe tovább nem érvényes, az
Iroda nem ismeri az újat, és a beszerzése változatlanul folyik, a kutatás tart.
 A mindenségit! Nem akármi, amit Griffin csinál! Még az FBI sem tudja,
hol lehet.
A Szövetségi Nyomozó Iroda IDS-énél is keményebb diónak bizonyult
a katonai hírszerzés rendszere. A védőfalon rést ütve Martynak villámgyor-
san kellett behatolnia, elolvasnia a fájlt, és utána rögtön kilépni. Erőfeszíté-
se nem hozott eredményt, a címet a katonák nyilvántartásában sem találta.
Hátradőlt, és a száját összeszorítva megvakarta a feje búbját. Úgy tűnt,
hogy Griffin nemcsak fel akart szívódni, hanem kellő szakértelemmel is
rendelkezett ahhoz, hogy ezt megtegye. Fantasztikus!
Marty soha nem kedvelte Griffint, de most kénytelen volt elismeréssel
adózni a képességeinek. Hátradőlt, mosolyogva keresztbe fonta a karját, és
harminc fájdalmasan hosszúnak tűnő másodpercen át hozzá sem ért a
számítógépéhez – másnak a szemében semmiségnek tűnhetett, de nála ez
jelentette a tiszteletadást.
Miután megvolt vele, Marty megnyitott egy új, Bill Griffinnek szentelt
fájlt. Szokatlan volt neki a számítógépes világban elszenvedett kudarc,
egyszerre zavarta és inspirálta is. Bill Griffin nyomtalanul eltűnt, de szá-
mára ez nem a történet végét jelentette, hanem éppen ellenkezőleg, a kez-
detét. Semmit nem értékelt olyan sokra, mint egy méltó ellenféltől való ki-
hívást, és mivel Griffin annak bizonyult, Marty elégedetten elvigyorodott.
Megvakarta az állát, és felkészítette agyát a sztratoszféra-repülésre. Képze-
letét kívánta működésbe hozni, gyógyszertől nem korlátozott, szárnyaló
fantáziáját használni, hogy rájöjjön a megoldásra.
Már éppen formálódni kezdett agyában egy ötlet, amikor összerezzent,
és felpattant a karosszékből. Számítógépe éles sípolás kíséretében villogó
piros betűs figyelmeztetést írt ki a képernyőre:

BEHATOLÓK! BEHATOLÓK! BEHATOLÓK!

Marty inkább izgatottan, mintsem idegesen megnyomott egy gombot, és

közben arra gondolt, hogy ez akár még szórakoztató is lehet. A képernyőn
azonnal megjelent az információ:

A és X helyszín

Marty újabb gombot nyomott meg, mire a feje fölött, a falon működésbe
lépett két nagy felbontású monitor. Az A helyszínen, amely a ház mögötti
részt jelölte, két férfi próbált éppen átjutni a sövényen, amely azonban túl
sűrű volt ahhoz, hogy át lehessen hatolni rajta, és magasabb, semhogy
megmászható legyen. Marty nézte egy darabig eredménytelen
próbálkozásukat, végül lekicsinylően legyintett.
Az X helyszínen egészen más volt a helyzet. Marty hatalmasat nyelt, és
mozdulatlanná dermedve figyelte a rejtett kocsibehajtón álló, rendszámtáb-
la nélküli, szürke furgont. Két izmos idegen szállt ki belőle, és jókora féla-
utomatával a kezében alaposan szemügyre vette a házat. Marty lexikonhoz
hasonlatos agya azonnal azonosította a két fegyvert: az egyik 1911-es
mintájú 45-ös colt volt, a másik pedig tíz milliméteres Browning, az a
típus, amelyet az FBI is használt. Érezte, hogy akik markolják őket, azokat
nem lesz könnyű elriasztani.
Marty zömök teste összerázkódott. Utálta az idegeneket és az erőszak
minden fajtáját. Kerek, az előbb még vidám és izgatott arca elsápadt, a
szája remegni kezdett. A képernyőre meredt, és közben hallotta, amint
magnóra vett fémes hangja rászól a ház előtt tartózkodó két idegenre.
Ahogy azt eleve feltételezte is, nem álltak meg a figyelmeztetésre.
Előrelendültek, valósággal megrohamozták a bejáratot.
Marty hangulata szempillantás alatt az ellenkezőjére fordult – legalább
lesz része némi szórakozásban, gondolta. Összekulcsolt kézzel, székében
előre-hátra hajladozva figyelte, amint működésbe léptek a könnygázt
kibocsátó fúvókák. A két férfi az arcához kapott, és köhögve, káromkodva
gyorsan elhátrált a bejárattól.
– Legközelebb fogadjátok meg, ha valaki jó tanácsot ad! – mondta
hangosan, vidám nevetés kíséretében Marty.
Hátul a másik két idegen kukákat szerzett a szomszédból, hogy azok
segítségével másszon át a sövényen. Marty éberen figyelt, és a megfelelő
pillanatban... amikor elérték a sövény tetejét... megnyomott egy gombot.
A kemény gumilövedékek sorozata valósággal lekaszálta őket, és
hátrazuhantak, vissza a szomszéd telekre.
Martynak éppen csak annyi ideje volt, hogy kurtán fölnevessen, mert az
elől próbálkozók összeszedték magukat, és áthatolva a könnygáz-
függönyön, elérték a bejáratot.
– Lássuk, ehhez mit szóltok! – kiáltott fel Marty, és érdeklődéssel fi-
gyelte, amint a két férfi az ajtó fölötti rejtekhelyről előugró pálcák csapása-
itól hátrahőköl. Az alacsony köpcös – mozgása, viselkedése alapján úgy
tűnt, hogy ő a főnök – elég hamar visszanyerte a lélekjelenlétét, és meg
akarta fogni az ajtógombot.
Marty kíváncsian előrehajolt, és elégedetten nézte, amint a kezét érő
csípős áramütéstől a fickó ordítva hátraszökkent.
Kuncogva pördített egyet a székén, hogy újból szemügyre vegye a hátsó
bejáratnál próbálkozó párost. A két férfinak nem szegte a kedvét a kudarc,
sőt, találékonnyá tette őket. Kocsijukkal átlyukasztották a sövényt, az
autóból kipattanva újból megrohamozták az ajtót, és még arra is volt
gondjuk, hogy mélyen lehajoljanak, elkerülve ezzel a ház mögötti területet
pásztázó lézersugarakat.
Marty nem tehetett róla, kénytelen volt elvigyorodni, amikor eszébe
jutott, mi vár rájuk: áramütések minden ajtónál és ablaknál, és ketrecek
arra az esetre, ha mégis átjutnának rajtuk.
Bármilyen bonyolult, rafináltan összetett volt is azonban a védelmi
rendszer, nem úgy tervezték, hogy halálos legyen. Marty szelíd ember volt,
valódi veszélyre nem kellett számítania. Biztonsági berendezéseit csak arra
szánta, hogy távol tartsák az ízetlenül tréfálkozókat, a betegségéből gúnyt
űzőket, mindenkit, aki meg akarta zavarni békés visszavonultságát.
Gyerek-képregényekbe illő ötletes szerkezeteket konstruált, vagy vett, ha
készen lehetett őket kapni, és titkos menekülési útvonalakat épített ki.
Egyik sem volt azonban alkalmas arra, hogy a való világ elszánt gyilko-
sainak útját állja, és erre most maga is rájött. Undorító, nyirkos félelem
rántotta görcsbe a gyomrát, a szíve vadul vert. A zsenialitásnak azonban,
szerencsére, vannak praktikus előnyei is – vagy tíz évvel korábban, éppen
ilyen esetekre számítva Marty kidolgozott egy tervet. Belátva, hogy eljött
az alkalmazás ideje, felkapott egy távirányítót, a Jonnak kinyomtatott olda-
lakat, és a fürdőszobába rohant. Egy gombnyomás a távirányítón – a zu-
hanytálca egyik oldala mentén elfordulva függőleges állásba emelkedett,
hozzásimult a falhoz. Újabb gombnyomás, és kinyílt a zuhany alá rejtett
csapóajtó. Marty félelemtől összeszorult szívvel ereszkedett le a létrán egy
jól megvilágított alagútba. A távirányító egyik gombját gyors egymásután-
ban kétszer megnyomva becsukta a csapóajtót, és visszaeresztette a helyére
a zuhanytálcát.
Megkönnyebbülten mély lélegzetet vett, majd kacsázó léptekkel addig
ment az alagútban, amíg egy újabb csapóajtó alá nem ért.
Pár másodperccel később az egyik szomszédos utcában lévő szintén az
ő tulajdonát képező házba érkezett. Ezt az épületet nem alakította át, nem
látta el védelemmel, még csak be sem rendezte. Állandóan kint lógott az
ajtaján az ELADÓ feliratú tábla, és teljesen üres volt, leszámítva egy tele-
font. A háta mögül, a két telket elválasztó sövényen túlról dühös káromko-
dásokat, fájdalmas kiáltásokat hallott, és hangos üvegcsörömpölést, amely
jelezte, hogy a támadók hamarosan bent lesznek a házban, és keresni
kezdik, mindent tűvé tesznek érte, hogy megtalálják.
Marty rémülten a telefonért nyúlt, és sebesen tárcsázni kezdett.
 18. fejezet
11:07
Washington, D.C.
A Georgetown Universityt, az Egyesült Államok első katolikus egyetemét
a jezsuiták alapították 1789-ben. A kellemes, dús lombú fák alatt
meghúzódó XVIII-XIX. századi épületek akkor készültek, amikor a
tudomány még igen keveset tudott a vírusokról, de az oktatást már kezdték
úgy tekinteni, mint ami megoldást nyújt a modern kor erőszakból fakadó
összes problémájára. Ezen gondolkodott éppen Smith, miközben a
folyosóval egybeépített tanszéki pihenő ablakán kinézve, a nagy fák alatt
álló öreg épületekben gyönyörködött.
– Tehát itt dolgozik? – törte meg kérdésével a kissé hosszúra nyúlt
csöndet.
– Történelmet adok elő – válaszolta szomorkásan Marjorie Griffin. –
Gondolom, Bill nem említette a foglalkozásomat. Amikor találkoztunk,
még a New York-i egyetemen voltam, aztán átjöttem ide.
– Elég keveset mesélt a magánéletéről – vallotta be Smith. – Többnyire
a munkánkról, a régi közös emlékekről beszélgettünk.
– Az utóbbi időben, ha találkoztunk, velem már arról sem – mondta a
teáját kavargatva az asszony. – Megváltozott. Csöndes, visszahúzódó lett.
– Mikor látta utoljára, Marjorie?
– Az utóbbi néhány napban kétszer is. Kedden délelőtt váratlanul be-
csöngetett, aztán tegnap este is. – Kis szünet következett, az asszony ivott
egy kortyot. – Ideges, feszült volt. Aggódott maga miatt. Amikor beenged-
tem, egyből az utcai ablakhoz ment, és körülnézett. Megkérdeztem, miért,
de úgy tett, mintha nem hallaná. Hozott egy zacskó croissant az M utcai
francia pékségből, és megkért, hogy főzzek egy teát.
– Pillanatnyi ötletből látogatta meg? – találgatott Smith. – Vajon miért?
Marjorie Griffin nem válaszolt rögtön. Arca szomorú volt, miközben a
fák alatt, a téglából kirakott járdán sétálgató diákokat figyelte. – Utálok
rágondolni – mondta hosszú szünet után –, de az egésznek olyan volt a
hangulata, mintha búcsúzni jött volna. Azt hittem, maga tudni fogja, miért.
Szép nő, állapította meg magában Smith, és meg is lepődött azon, hogy
erre csak most jött rá. Nem olyan volt, mint Sophia. Dehogy! Nyugodt
szépség, csöndes derűt sugárzott, látszott rajta, hogy pontosan tudja, kicso-
da és mit ér. Túlzás lett volna passzívnak nevezni, de hiányzott belőle az
állandóan újat kereső, életüket magas fordulatszámon pörgető emberek
vibrálása. Sötétszürke szeme volt és fekete haja, amelyet kerek kontyba tű-
zött a nyakszirtjén. Álla szépen formált, járomcsontjai karakteresek, de
nem annyira, hogy teljesen uralják az arcát. Vonzó alakja nem volt ugyan
karcsú, de annyira telt sem, hogy molettnek lehetett volna nevezni. Smith
bizsergést érzett, hirtelen támadt erős vonzalmat, de csak egy pillanatig – a
váratlan, és nem is kívánt érzés elhalt, mielőtt kiteljesedhetett volna, felvál-
totta a bánat fájdalmas, lélekbe hatoló döfése, a Sophia elvesztése fölötti
kín.
– Két, lassan már három nappal ezelőtt Bill figyelmeztetett, hogy
veszélyben vagyok – mondta a nőnek, és beszámolt a Rock Creek-parkban
lezajlott találkozóról, a támadásokról, a vírusról és Sophia haláláról. – Va-
lakiknek nemcsak birtokában van a vírus, Marjorie, hanem használják is.
Megölték vele Sophiát, Kielburgert és a titkárnőjét.
– Jóságos isten! – a nő szép vonásai átrendeződtek, rémület sugárzott
belőlük.
– Nem tudom, kik és miért, de azt igen, hogy mindenáron meg akarnak
akadályozni a kiderítésében. Bill nekik dolgozik.
– Nem! – Marjorie Griffin ijedten a szája elé kapta a kezét. – Lehetetlen!
– Ez az egyetlen értelmes, elfogadható magyarázat arra, hogy képes volt
figyelmeztetni – mondta Smith. – Azt szeretném csak tudni, hogy titkos
megbízatást teljesít-e, vagy önszántából szegődött hozzájuk. – Pár
másodpercre elbizonytalanodott, de aztán csak kimondta: – Az a kollégája,
aki a legközelebb állt hozzá az FBI-nál, állítja, hogy nem kellett fedésbe
vonulnia.
– Lonny Forbes. Mindig is kedveltem. – A nő szorosan összeszorított
ajkakkal, szomorúan megcsóválta a fejét. – Bill egyre keményebbé,
cinikusabbá vált. A két utolsó találkozásunkkor észrevettem, hogy valami
erősen zavarja. Mintha olyasmit csinálna, amire csöppet sem büszke, de
nem tudja abbahagyni, a körülmények, vagy valami más rákényszerítik. –
A bögréjéért nyúlt, és meghökkent attól, hogy üres – már elfelejtette, hogy
pár perce kihörpintette a teáját. – Mindez persze csak találgatás. Többé
nem megyek férjhez – váltott hirtelen témát. – Időnként találkozom egy
kedves emberrel, de ennyi, több nem lesz belőle. Ahogy mondani szokták,
Bill volt életem nagy szerelme, neki viszont a munkája, ami valamilyen
módon megcsalta. Nem. tudom, mi történt, csak azt, hogy csalódott,
megkeseredett. Valamikor valamiért elveszítette a hitét.
Smith megértette, mire gondol. – Olyan világba csöppent, amelyben a
pénz az egyedüli érték, és meg akarja kapni a részét. Előfordult már
másokkal is. Tudósokkal, akik nagy fizetésért eladták magukat, hozzájuk
méltatlan munkát vállaltak. Próbálja meg pénzben kifejezni, mit ér egy
betegség felszámolása. Százezrek, esetleg milliók életének megmentése!
Lehetetlen, ezért nem is kísérletezik vele senki;
– Magát viszont nem képes elárulni! – tért vissza Griffinhez az asszony,
– Ezért harcol, küszködik önmagával.
– Már elárult. Sophia meghalt.
Marjorie Griffin tiltakozásra nyitotta a száját, de mielőtt bármit
mondhatott volna, Smith mobiltelefonja megszólalt. A pihenőben
tartózkodók csodálkozva, némi megütközéssel fordultak feléjük.
– Tessék! – szólt bele Smith a zsebéből előkapott készülékbe.
Marty hívta, és a hangja egyszerre volt izgatott és rémült. – Jon! Mindig
mondtam, hogy veszedelmes a világ! – Kis szünetet tartott, de nehéz lihe-
gését közben is hallani lehetett. – Most be is bizonyítottam. Személyesen!
Egy csapat idegen van a házamban. Egész pontosan négy! Erőszakkal
hatoltak be! Ha megtalálnak, biztos, hogy megölnek. Ez már a te területed.
Ments meg!
– Hol vagy? – kérdezte halkan Smith.
– A másik házamban. – Marty bemondta a címet, és a végén egy
pillanatra elcsuklott a hangja. – Siess! – kiabálta rémülten a telefonba.
– Máris!
Smith sietve elnézést kért Marjorie Griffintől, az idegességtől remegő,
kézzel felírta a mobiltelefonja számát, megkérte, hogy hívja fel, ha Bill
előbukkan, és lélekszakadva távozott.

Marty háza előtt elhajtva szürke, zárt furgont látott a kocsibeállón.

Amennyire meg tudta ítélni, senki nem ült a volán mögött, a házba pedig –
a magas sövény és az összehúzott függönyök miatt – nem látott be. Kis
időre megállt, körbenézett, de semmi gyanúsat sem észlelt – csak a késő
délelőtti forgalom normális zaját hallotta. Óvatosan körbehajtott, és
rákanyarodott a Martyé mögötti ház kocsibeállójára. Az ajtón, és a telek
szélén húzódó sövényen is fehér, a sarkain már enyhén rozsdásodó
zománctábla hirdette: ELADÓ.
Az egyik utca felöli ablakot takaró redőny hirtelen a magasba szökött,
és Marty ijedt szeme bukkant fel alig öt centivel az ablakpárkány fölött.
Smith a bejárathoz rohant.
Marty – az egyik kezében lapokat, a másikban távirányítót szorongatva
– azonnal ajtót nyitott. – Gyere! Siess! Gyorsan! – mondta, és rémülten
Smith mögé nézett. – Nem jó Florence Nightingale lenne belőled! Amilyen
lassan értél ide, akár meg is halhattam volna. Mi tartott ilyen sokáig?
 – Ha Florence Nightingale lennék, nem itt volnék – válaszolta Smith. –
Egy évszázad választana el tőled. – Becsukta az ajtót, és miközben Marty
az ablakon kinézve körbekémlelt, szemügyre vette az üres szobát. –
Mesélj! Pontosan mondj el mindent!
Marty egy szóval sem tiltakozott. Leeresztette a rolót, aztán részletesen
beszámolt a négy idegenről, a fegyvereikről, arról, milyen elszántan indul-
tak támadásra. Mivel Smith eközben körbejárta a házat, hogy ellenőrizze,
jól zárnak-e az ajtók és az ablakok, kénytelen volt kacsázó léptekkel utána-
sietni állandóan a nyomában maradva. A függönyök minden helyiségben
szorosan össze voltak húzva, az anyagukon átvetülő fénycsíkokban porsze-
mek táncoltak. Az épület üres volt és annyira biztonságos, amennyire egy
közönséges ház lehet, ami bizony nem sok.
Marty találgatások kusza sorozatával fejezte be a beszámolót.
– Igazad van – válaszolta komoran Smith –, hamarosan elkezdik átku-
tatni a környéket.
– Remek! Épp ezt akartam hallani! – Marty mosolyogni próbált, az
eredmény szánalmasra sikeredett, de ez mit sem vont le a kísérlet
hősiességéből.
Smith a barátja vállára tette a kezét és nagyon ügyelt, hogy a hangja
nyugodt maradjon, izgalomnak nyoma sem legyen benne: – Honnan
tudnak a kapcsolatunkról. Marty? Meséltél róla valakinek?
– Soha! – válaszolta határozottan, tiszta meggyőződéssel Marty.
– Akkor követtek, csak nem tudom, hogyan. – Smith gyorsan sorra vette
az óvatosságot, az esetleges üldözők lerázására szolgáló összes lépését,
amelyet azóta tett, hogy eljött Frederickből. – Nem volt rá alkalmuk, hogy
újból jeladót tegyenek a kocsimra.
A hang nem volt ugyan erős, de rögtön feltűnt neki, mert elütött a város
megszokott zajaitól. Pár pillanatig nem tudta hová tenni, de aztán
felismerte, és végre arra is rájött, hogyan követték. Megfeszülő torokkal
lépett az ablakhoz, föleresztette a rolót, és egyből a magasba nézett.
– A francba! – kiáltotta, és dühösen a falba bokszolt.
Már Marty is ott volt, együtt figyelték az alacsonyan, az utcától kissé
délre, de azzal párhuzamosan szálló helikoptert. Miközben tágra nyílt
szemmel bámulták, a helikopter északnak kanyarodott, a szemük elől kis
időre eltűnve kört írt le, és a házzal szembe repülve jött ki a fordulóból. Az
egyre erősödő dübörgést hallgatva Smithnek eszébe jutott, hogy akkor is
helikopterzajt hallott, amikor a rövid látogatás után eljött Martytól.
Dühösen káromkodva ismét a falba bokszolt. Végre rájött, mi árulta el –
a Triumph! Afelől biztos volt, hogy amikor Gaithersburgnél lekanyarodott
az autópályáról, sikerült leráznia üldözőit, akiknek arra sem volt alkalmuk,
hogy újabb jeladót szereljenek a kocsijára. De hány tökéletesen helyreállí-
tott, fényesre kiglancolt, 68-as évjáratú Triumph szaladgálhat a környéken?
Nem sok, a kora reggeli órákban pedig, a Frederickből Washingtonba ve-
zető autópályán talán egy sem az övén kívül. Valamelyik forgalomellenőr-
ző helikopter azok közül, amelyeket a gaithersburgi motelből reggelizés
közben látott, könnyen lehetett egészen más, mint aminek nézte. Elég volt
azt feltételezniük, hogy Washingtonba megy, és tenni egy próbát, végig-
repülni néhányszor az autópálya fölött.
Gaithersburgnél kiszúrták a kocsit, és azóta egyfolytában követik.
Kedvence, a féltve óvott, gondosan karbantartott Triumph árulta el. A
szentségit!
– Oké, Jon! Nincs rá időnk, hogy kitombold magad! – mondta szigorúan
Marty. – Csak olyan lyukat szeretek a falamon, amit én csinálok. Gyorsan
mondd el, mire jutottál! Talán tudok segíteni.
– Arra sincs idő. Nem azt mondtad, hogy ez az én szakterületem?
Megvan még a kocsid? – kérdezte Smith. Tévedett, amikor azt hitte,
biztonságban van a Triumphban. Ideje, hogy a kocsit követve az üldözői is
tévedjenek, gondolta.
– Garázsban, nem messze a Massachusetts Avenue-tól – válaszolta
Marty. – Tudod, hogy nem járok ki a városba! – A másik szobába átmenve
Marty idegesen kinézett az ablakon. A távirányítót és a számítógépről
kinyomtatott oldalakat, mintha minden veszélytől megóvó talizmánok
lennének, változatlanul cipelte magával.
– Most fogsz! – jelentette ki határozottan Smith. – A főbejáraton
megyünk ki, és...
– J-J-Jon! Nézd! – Mintha valamilyen bökő szerszám lett volna, Marty
izgatottan előrelökte a távirányítót.
Smith – Berettával a kezében – azonnal mellette termett. A hívatlan
látogatók közül kettő átjutott a sövényen, és egyenesen feléjük tartott.
Előregörnyedve futottak, mindkettőnél fegyver volt. Smith szívverése
felgyorsult, Marty a félelemtől mozdulatlanná dermedve állt mellette. A
vállát megfogva gyorsan lerántotta.
Hagyta, hogy a támadók ötméternyire megközelítsék a házat, akkor tolta
csak fel az ablakot, célzott gondosan, és mindkettőnek a lábába eresztett
egy golyót. Agya az évek óta tartó tespedéstől berozsdásodott kicsit, izmai
azonban megőrizték emlékezetükben az ezerszer begyakorolt mozdu-
latokat, és simán, olajozottan végre is hajtották őket.
A támadók a fájdalom és a megdöbbenés kiáltásával előrezuhantak. Mi-
közben lázas sietséggel, négykézláb araszolva megpróbáltak menedéket ta-
lálni egy jókora vadgesztenyefa törzse mögött, Smith átrohant a nappaliba.
– Gyere már, Marty!
Fölöslegesen szólt, Marty ott lihegett szorosan a nyomában, és egyszer-
re néztek ki az ablakon. Az történt, amitől Smith tartott: a négyes másik két
tagja a bejáratnál próbálkozott. Egyiküket rögtön megismerte – ugyanaz az
alacsony, köpcös alak volt, aki két nappal korábban Georgetownban meg-
támadta. Meghallhatták a lövéseket, mert a köpcös hasra vágta magát, és
esés közben jókora Glockot rántott elő a zakója alól. Társa legalább har-
minc másodpercet késett – a téglából kirakott járdán állt, 45-ös katonai
coltja éppen csak kikerült a hónaljtokból.
Idegességében Smith elvétette ugyan a lábát, de mielőtt a férfi hátra
tudott volna szökkenni, vissza az utca nyújtotta biztonságba, újabb lövés
dörrent, amelytől már vér serkent a vállából, és a földre rogyott.
– Szép lövés volt, Jon! – állapította meg elégedetten Marty, de a hang-
ján változatlanul nyugtalanság érződött. Smith villámgyorsan számot vetett
a helyzetükkel. Váratlan lövései a hátulról támadókat harcképtelenné tették
ugyan, de elöl a főnök még sértetlen volt, és a társa is csak kis karcolást
szenvedett. Most, hogy már tudják, milyen elszánt ellenféllel állnak
szemben, gondolta, óvatosak lesznek, de kitartanak, nem vonulnak vissza.
A helikopterben ülők pedig erősítést küldenek.
– Erről az oldalról is működik az alagutad? – kérdezte gyorsan,
idegesen.
– Persze! – válaszolta Marty. – Másképp mit érne?
– Gyerünk!
A hálószobában Marty újból megnyomta a távirányítót, mire az
ágyneműtartós pamlag hangtalanul félresiklott, láthatóvá téve az alatta
rejtőző csapóajtót. Újabb gombnyomás, és az ajtó is kinyílt.
– Gyere utánam! – A papírokat és a távirányítót vadul markolva Marty
becsúszott a fényesen kivilágított aknába, alakját meghazudtoló fürgeség-
gel lemászott a falhoz rögzített létrán, négykézláb végigaraszolt egy szűk
folyosón, és leugrott egy betonfalú, mélyen a föld alatt húzódó alagútba.
Pár másodperccel később Smith is mellette volt. – Lenyűgöző, Marty! –
mondta őszinte elismeréssel.
– És milyen hasznos! – Marty megnyomta a távirányító egyik gombját.
– Ettől bezáródik a csapóajtó, és minden visszakerül a helyére.
Amilyen gyorsan csak tudtak, végighaladtak a kivilágított alagúton, és a
másik végét elérve Smith ragaszkodott ahhoz, hogy előremenjen. Kidugta a
fejét Marty kis fürdőszobájának padlója alól, és nagyon megdöbbent, mert
a nyitott ajtón át egy ötödik férfit látott belépni a nappaliba.
Vadul verdeső szívvel hallgatózott, másodpercek kellettek, hogy
rádöbbenjen, az illető a fürdőszoba felé tart.
– Zárd be! – mondta élesen, miután visszarántotta a fejét. Marty azonnal
engedelmeskedett, becsukta a csapóajtót, és a helyére eresztette a zuhany-
tálcát. Egy-két másodperccel később élesen koppanó lépteket hallottak,
amelyeket a vécécsésze felöl érkező hangos csobogás követett.
Smith Martyhoz fordult, és halkan elmagyarázta neki, mit akar.

19. fejezet
Berettáját készenlétben tartva Smith az aknába szerelt lépcső legfelső fo-
kán állt. Mélyen beszívta a levegőt, amikor a zárnyelv hátrasiklott, de nem
eresztette ki rögtön, mivel a csapóajtót a ránehezedő zuhanytálca egyelőre
a helyén tartotta. Amikor az is fölemelkedett, hogy a falhoz simuljon, és a
csapóajtó kinyílt, a fegyverét célzásra emelve kidugta fejét a lyukon, szem-
ügyre vette a fürdőszobát, és a nappalinak az ajtókeretben látható szeletét.
Elmosolyodott – a körülmények kedvezőbbek voltak, mint amilyenre
számított.
A vizelő férfi háttal állt neki, és leesett az álla az elképedéstől, amikor a
vécécsésze fölötti tükörben azt látta, hogy a mögötte lévő zuhanytálca
középen kettéválik, és fölemelkedik, mint valami doboztető. Azon túl,
hogy megdöbbent, még kiszolgáltatott is volt, arra sem maradt ideje, hogy
felhúzza sliccén a cipzárt.
Profi lévén nyitott sliccel is azonnal a víztartályra tett fegyveréért kapott
azonban, és megpördült.
– Jó, de nem eléggé. – Smith erősen a férfi térdére csapott a Berettával.
Csont reccsent, az áldozat felüvöltött, a fegyverét eldobva mindkét kezével
a térdéhez kapott, és lerogyott a fürdőszoba kövére.
Smith kiugrott az aknából, felmarkolta a revolvert, és magához vette az
öblítőtartályon maradt rádió adó-vevőt is. A férfi így már nemcsak lőni
nem tudott, segítséget sem kérhetett.
– Hé! – nyögött fel fájdalmas arccal. Megpróbált lábra állni, de törött
térde nem bírta, és visszaesett a kőre.
– Jesszusom! – morogta az alagútból kimászva Marty, és kacsázó lép-
tekkel az előszobába indult.
Smith követte, és behúzta maga mögött a fürdőszobaajtót. – Nem lőtted
le? – kérdezte értetlenül Marty.
– Elég, hogy eltörtem a térdét – válaszolta Smith. – Legalább három
műtét kell ahhoz, hogy rendbe hozzák. Harcképtelen, menni sem tud.
Gyere, Mart! Ideje indulnunk.
Számítógépekkel teli szobáján áthaladva Marty egy pillanatra megállt,
siralmas képpel körülnézett, aztán követte a barátját.
Smith óvatosan kikémlelt az ajtó sarka mögül. A szürke furgon még
mindig a ház előtt állt, és kedve lett volna a Bill Griffintől kamaszkorában
tanult módszerrel elkötni, de nem mert hozzáfogni, mivel a helikopter
változatlanul a házak fölött körözött.
– Mart! Elmegyünk a Massachusetts Avenue-ra a kocsidért. Hozd a
gyógyszereidet!
– Nem tetszik ez nekem. – Marty az íróasztalához kacsázott, magához
vett egy kis fekete bőrtáskát, és a hóna alá szorítva visszatért Smithhez. –
Nem szeretem az ilyesmit. A világ tele van idegenekkel!
Smith nem reagált a panaszra. Tudta, hogy Marty fél mindenkitől, akit
nem ismer, de bízott benne, hogy a haláltól való rettegés legyőzi benne a
külvilággal szembeni viszolygást. – Ha egy mód van rá, maradj a fák alatt!
Eszedbe ne jusson futni, mert elárulod magad! Kis szerencsével a
helikopter nem vesz észre bennünket. Ha mégis, akkor a kocsidnál rázzuk,
le. A biztonság kedvéért azért megpróbálom elrontani a furgont.
Marty figyelmeztetően feltartotta a kezét, és szélesen elvigyorodott. –
Majd én!
– Innen?! Hogyan?
– Leégetem a fedélzeti számítógépét.
Ha elektronikáról volt szó, Smith soha, egyetlen másodpercig sem kétel-
kedett Marty képességeiben. – Rendben van. Lássuk, hogyan csinálod! –
mondta.
Marty némi keresgélés után nagyobb videokamerára hasonlító, bőrtokba
bújtatott szerkezetet halászott elő az egyik fiókból. Az ajtóból ráirányította
a furgonra, beállított egy-két tárcsát, és megnyomott egy gombot. – Ennyi
elég lesz.
– Nem láttam, hogy bármi történt volna – mondta gyanakodva Smith.
– Persze, hogy nem. A motort vezérlő számítógépet tettem tönkre.
– Mi ez a szerkezet?
– TED: tranziens elektromágnesező. Rádiójelekkel gerjeszt statikus
elektromosságot – magyarázta Marty. – Magam készítettem, erősebb a ná-
lunk forgalomban lévőknél. Az oroszoktól ipari méretűt is lehet kapni; ak-
kora, mint egy aktatáska, és már százezer dollárért megvehető.
 Smithre mély benyomást tett a készülék. – Hozd magaddal! – mondta,
és kilépett az ajtón. – Menjünk!
Marty mozdulatlanul állt a küszöbön, ide-oda ugráló tekintete a kék
eget, a zöld pázsitot, az utcai forgalmat fürkészte, és látszott rajta, hogy fél.
– Régen voltam kint – morogta halkan, és össze is rázkódott.
– Gyere! Képes vagy rá – biztatta Smith.
Marty nagyot nyelt. – Rendben. Felkészültem.
Lerohantak a verandáról, végig a magas sövénnyel szegélyezett járdán,
ki az utcára, ahol Smith rögtön lassított, belekarolt Martyba, és kényelmes,
kimért léptekkel vezette tovább. Két barát, amint ráérősen a kétsaroknyira
lévő sugárút felé bandukol.
Hátulról a családi házak fölött lebegő helikopter rotorjának zaja, elölről
a Massachusetts Avenue forgalmának moraja hallatszott. Smith remélte,
hogy ha odáig eljutnak, könnyen elvegyülhetnek az Embassy Row és a
Dupont és Sheridan Circle között lévő elegáns, történelmi patinájú
épületek felé tartó gyalogosok között.
Nem sikerült. Az első saroknál jártak, amikor a hátulról hallatszó dübör-
gés erősebb lett. A fejét felkapva Smith látta, hogy a helikopter feléjük tart.
– Jézusom! – nyögött fel Marty, miután ő is észrevette.
– Gyorsan!
Rohanni kezdtek, de a helikopter a nyomukban volt. Olyan alacsonyra
ereszkedett, hogy kis híján súrolta a fák lombját, és rotorjának a szelét is
érezték a hátukban. A lövéseket meghallva Marty rémülten felkiáltott; a
golyók szerencsére célt tévesztettek, mellettük csapódtak a földbe, vagy
pattantak meg a járda kemény betonján.
– Fuss! – biztatta Smith a barátját, és hogy le ne maradjon tőle, a karját
is megmarkolta.
Marty groteszk mozgással – úgy nézett ki, mint egy robot és egy puha
rongybaba keveréke – igyekezett lépést tartani vele. A helikopter elsuhant
a fejük fölött, és kanyarodni kezdett, hogy szemből térjen vissza.
– Gyorsabban! – Smith erősen tartotta Martyt, és húzta maga után.
A helikopter befejezte a fordulót, és szembeállt velük.
– Elkéstetek! – kiáltotta lihegve Smith, és a kis utcából kiszökkenve
Martyval együtt belevetette magát a Massachusetts Avenue gyalogosfor-
galmába. Péntek délután lévén, nagy volt a forgalom, a hosszúra nyújtott
ebéd után mindenki sietett vissza a hivatalába, hogy befejezze a munkát, de
közben már a hétvége programját tervezgette.
– Ó! – nyögött fel Marty. A futástól elgyötörten Smithhez dőlt, de nem
állt meg, a lába gépiesen tovább mozgott.
 – Remekül csináltad! – dicsérte meg a barátja. – Kemény volt, de most
egy darabig biztonságban leszünk. Hol a kocsid?
– A következő utcában.
Smith a tömeg fölött lassan haladó, rájuk vadászó helikopterre nézett, és
onnan Marty homokszínű széldzsekiből, kék ingből és világos
vászonnadrágból álló öltözékére.
– Vedd le a dzsekidet, és kösd a derekadra! – mondta.
– Rendben, de akkor is észrevesznek. Lelőnek bennünket.
– Teszünk róla, hogy ne sikerüljön. Láthatatlanná válunk. – Smith nem
szeretett ugyan hazudni, de ezúttal azt tartotta a legokosabbnak. Tettetett
magabiztossággal kigombolta a zubbonyát, menet közben levette, belete-
kerte egyensapkáját, és hóna alá gyűrte. Meglehetősen gyenge álcázás volt,
az igaz, de remélte, hogy a tömegben ennyi is elég.
A közeledő helikoptert tisztán hallva a következő sarok felé siettek.
Smith látta Martyn, hogy rettenetesen fél. Erőt vett azonban a rémületén, és
kipréselt magából egy mosolyt. Smith, bár szinte remegett a feszültségtől,
bátorítóan visszamosolygott.
A dübörgés fölerősödött, a helikopter a fejük fölé ért.
– Ez az! – mondta izgatottan Marty. – Megismerem az utcát. Forduljunk
be!
Smith fölnézett. – Még nem. Tégy úgy, mintha a cipőfűződet igazítanád!
Marty azonnal engedelmeskedett, sportcipője fűzőjével kezdett matatni,
és Smith is lehajolt, a nadrágszárához nyúlt, mintha piszkot akarna lesö-
pörni róla. A járókelők közül néhányan rosszallóan csóválták a fejüket,
nem tetszett nekik, hogy feltartják a többieket.
A helikopter továbbhaladt.
– Most! – Smith ment előre, hogy utat vágjon Martynak a tömegben.
Körülbelül tízméternyire tőlük keskeny, sikátorszerű kis utca kezdődött,
annak a közepén volt a kétemeletes, sárga téglából épült parkolóház.
Egyetlen kocsit sem láttak ki- vagy behajtani, és Smithnek a lapos tető sem
tetszett, mivel azon a helikopter könnyen le tudott szállni.
Marty megmutatta forgalmiját a bejáratnál lévő fülkében üldögélő
parkolóőrnek, aki igencsak elcsodálkozott, mert már megszokta, hogy a
szóban forgó kocsi állandóan a garázsban áll, nem használja senki. –
Mennyi időre, Mr. Zellerbach? – kérdezte.
– Még nem tudjuk – mondta Smith, megmentve Martyt attól, hogy
szóba kelljen állnia az idegennel.
Az őr még egyszer alaposan megnézte a tulajdonjogot igazoló papírt,
majd fölvezette őket az első emeletre, ahol védőponyvával letakarva a
tartós őrzésre átadott gépkocsik sorakoztak.
Amikor leemelte a ponyvát az utolsó előttiről, Smithnek a szeme
elkerekedett a csodálkozástól. – Egy Rolls-Royce?!
– Az apámé volt – válaszolta félénk mosollyal Marty.
A harmincéves Silver Cloud úgy ragyogott, mint azon a napon, amelyen
kikerült a régen elfeledett mesterek keze alól, és amikor a parkolóőr
beindította, eredeti motorja olyan halkan duruzsolt, hogy Smith azt
kérdezte magától, valóban jár-e. Zörgésnek, kopogásnak nyoma sem volt
az egyenletes, szelíd hangban.
– Parancsoljon, Mr. Zellerbach! – mondta büszkélkedve az őr. – A leg-
szebb kocsi a garázsban. Örülök, hogy végre menni is látom.
Smith ült a volánhoz, és rászólt Martyra, hogy hátra szálljon be. Katonai
zubbonyát nem, de a tányérsapkáját fölvette, hogy némileg sofőrre hason-
lítson. Alaposan megnézte a fényes faborítású műszerfalat, a kezelőszer-
veket, némi félelemmel vegyes tisztelettel sebességbe tette, és kivezette az
utcára az elegáns autót. Bárhol az országban a Rolls ugyanolyan feltűnést
keltett volna, mint saját ragyogóan karban tartott Triumphja, leszámítva
New Yorkot, Los Angelest, és Washingtont. Ebben a városban egy volt
csak a nagyköveteket, külföldi előkelőségeket, vezető politikusokat, vagy
hatalmas konszernek elnök-vezérigazgatóit szállító autócsodák közül.
– Tetszik, Jon? – kérdezte a hátsó ülésről Marty.
– Mintha varázsszőnyeget vezetnék – válaszolta Smith. – Csodálatos!
– Azért tartottam meg. – Marty elégedetten elmosolyodott, és mint egy
túlsúlyos, jóllakott kandúr, kényelmesen elhelyezkedett, élvezte a zárt utas-
tér nyújtotta biztonságot. A papírokat és a gyógyszereit tartalmazó fekete
bőrtokot maga mellé rakta, és halkan fölnevetett. – Az a fickó a fürdőszo-
bában hiába mondja el a többieknek, hogy van egy titkos alagutam, nem
tudják kinyitni. – Elővette, és diadalmasan felmutatta a távirányítót. –
Enélkül nem mennek semmire!
Smith is elnevette magát; a visszapillantó tükörben látta, hogy a heli-
kopter egy saroknyira tőlük egy helyben lebeg, vezetője nyilván nem tudja,
mihez kezdjen. Rákanyarodott a Massachusetts Avenue-ra, ahol sűrűn
követték ugyan egymást a gépkocsik, de a forgalom zaja nem hallatszott be
a Silver Cloudba.
– Mik azok a papírok? Kinyomtattad, amit találtál?
– Igen. Vannak jó híreim, de rosszak is – válaszolta Marty.
Miközben áthajtottak a Dupont Circle-on, hogy észak felé kanyarodva
rájussanak a 95-ös autópályára, és azon a Washingtont övező körgyűrűre, a
Beltwayre, elmondta, mit sikerült végeznie. Smith ezalatt nemcsak rá,
hanem minden egyébre is feszülten figyelt, mert olyan érzése volt, hogy
bármelyik pillanatban újabb támadásra számíthatnak.
Az elbeszélés egy pontján azonban összerezzent, és ámulva a vissza-
pillantó tükörbe nézett, hogy lássa Martyt. – Megtaláltad a Leopold Intézet
jelentését?
– Igen. És az iraki vírusos betegségekről szólókat is.
– Fantasztikus! Köszönöm. Mi a helyzet Bill Griffinnel és Sophia
telefonjaival?
– Sajnálom, Jon! Nem ment, pedig nagyon igyekeztem – felelte Marty.
– Tudom. El kéne olvasnom az anyagot.
Smith a Connecticut Avenue-i kijáratnál bekanyarodott a Rock Creek-
parkba, és egy magas fákkal körülvett tisztás parkolójában megállította a
kocsit.
– Az NIH Szövetségi Egészségügyi Nyilvántartójának igazgatója törölte
ki őket – mondta Marty előrenyújtva a két kinyomtatott oldalt.
– A szentségit! – káromkodott Smith. – Vagy a kormányzatból, a hadse-
reg vezetéséből áll valaki a háttérben, vagy annál is nagyobb hatalmuk van
ezeknek a gazembereknek, mint gondoltam.
– Félelmetes belegondolni, Jon!
– Engem is megijeszt a dolog, úgyhogy nem ártana minél előbb
kideríteni, melyik variáció az igaz – felelte Smith, és először a Leopold
herceg Intézetből küldött választ olvasta el.
Dr. René Giscours egy helyszíni jelentésről számolt be, amelyet
Bolíviában, Amazónia egy dzsungelkórházában olvasott. Segíteni ment
oda, mert a környéken nagyon sokan betegedtek meg Machupo-lázban, és
nem volt ideje elgondolkodni a távoli Peruból érkezett, meg nem erősített
híren, de több év távolából is emlékezett az új vírusra. A USAMRIID
megkeresését kézhez kapva azonnal elővette régi feljegyzéseit, és meg is
találta a perui vírusra vonatkozót, de az eredeti jelentést, amelynek alapján
született, sajnos nem. A naplóbejegyzés hantavírus és vérzéses láz
szokatlan kombinációjára vonatkozott, és a kettő majmokhoz kötődő, nem
tisztázott kapcsolatáról is szó volt benne.
Smith elgondolkodott a Belgiumból érkezett levélen. Mivel kelthette fel
Sophia érdeklődését, kérdezte magában. Kevés tény szerepelt benne,
lényegében egy rég hallott, meg nem erősített hír felelevenítése volt. A
Machupo-láz említése talán? Giscours azonban nem vont közvetlen
párhuzamot a két eset között, még csak nem is célzott rá, hogy valamilyen
kapcsolat lehet közöttük, és a Machupo antitestjei nem reagáltak az új,
ismeretlen vírusra. Ez arra utalt, hogy az új vírus ténylegesen létezik a
természetben, de hát a kutatók ezt egyébként is feltételezték. Talán Bolívia
említése szólaltatott meg vészcsengőt a lányban? Esetleg Perué. De miért?
– Valami fontos? – kérdezte izgatottan, a segíteni akarástól eltelve
Marty.
– Nem tudom. Hadd olvassam el a többit! – válaszolta Smith.
Még három jelentés volt a kötegben – mindegyik az iraki egészségügyi
miniszter hivatalától származott. Az első kettő, évekkel korábban, akut lég-
zőszervi szindróma miatt Bagdad környékén bekövetkezett halálesetekről
szólt, amelyekre kezdetben nem találtak ugyan magyarázatot, de végül arra
a megállapításra jutottak, hogy az élelemhiány miatt a városba kalandozó
sivatagi egerek által terjesztett hantavírus okozta. A harmadik jelentés
három Baszra környéki ARDS-esről szólt, akik túlélték a betegséget. Smith
testén jeges borzongás futott át – mind a hárman baszraiak voltak! Az
életben maradottak és a halottak száma pontosan megegyezett! Mintha
irányított kísérletet végeztek volna. Lehetséges, hogy a három amerikai
áldozat is valamilyen ördögi kísérlet szenvedő alanya?
Még a végéhez sem ért a kérdésnek, eszébe jutott a három amerikai
áldozat és a Sivatagi Vihar közötti kapcsolat.
Furcsa nyugalom szállta meg hirtelen, úgy érezte, hogy megtalálta az
irányt, amerre tovább tud lépni. Irakba kell mennie, gondolta. Ki kell
derítenie, kik haltak meg, kik maradtak életben... és miért.
– Kaliforniába megyünk. Marty! – szólt hátra Smith. – Van ott valaki,
aki tud segíteni.
– Nem szoktam repülni – érkezett meg rögtön a válasz.
– Most fogsz.
– De Jon... – próbált tiltakozni Marty.
– Ne is erőlködj! Hozzám vagy kötve, ráadásul, ha őszinte akarsz lenni,
be kell ismerned, hogy szereted az őrült dolgokat. Vedd úgy, hogy ez
egyike a legőrültebbeknek!
– Nem hiszem, hogy ebben az esetben a pozitív gondolkodás önma-
gában is elég. Hiába határozom el magam, attól még összeomolhatok. Nem
mintha akarnám – magyarázta lázas izgalommal Marty –, de tudod, még
Nagy Sándornak is voltak gyengéi.
– Epilepsziás volt, neked viszont Asperger-szindrómád van, és rendesen
szeded a gyógyszeredet – válaszolta Smith.
– Van egy apró kis bökkenő. Nincs gyógyszerem.
– Nem hoztad magaddal a táskát?
– De igen, csak éppen egy adag van benne.
– Majd Kaliforniában szerzünk utánpótlást – mondta Smith. és Marty-
nak a visszapillantó tükörben látható fájdalmas grimaszával mit sem törőd-
ve rákanyarodott az autópályára. – Pénzre is szükségünk lesz. A hadsereg,
az FBI, valószínűleg a rendőrség is, és azok, akiknél a vírus van, nyilván
figyelik a számláimat, a bankkártyám forgalmát, de a tiédet egyelőre nem.
– Igazad van. Ha életben akarok maradni, veled kell tartanom – ismerte
be Marty. – Legalábbis egyelőre. Tekintsük úgy, hogy jótékonysági célra
adakozom! Huszonötezer dollár elég?
Smitht megdöbbentette a jókora összeg, de alaposabban belegondolva
rájött, hogy Martynak a pénz, mint olyan, önmagában nem sokat számít. –
Igen – felelte normális hangon.

Nidal al-Hasszán a rotorzajt és a levegő süvítését túlharsogva beleordított a

mikrofonba: – Elveszítettük őket! – Jókora sötét védőszemüveget viselt,
amely elnyelte a szemből tűző nap sugarait.
Az Adirondack-tó közelében lévő irodájában Victor Tremont vadul
káromkodott: – A rohadt életbe! Ki ez a Martin Zellerbach? Mit keresett
nála Smith?
Al-Hasszán, hogy jobban halljon, rátapasztotta a tenyerét arra a fülére,
amelyiken nem volt hallgató. – Utánanézek. Mi a helyzet a hadsereggel és
az FBI-jal?
– Smitht hivatalosan szökevénynek nyilvánították, és kapcsolatba hoz-
zák Kielburger és a nő halálával, mivel utoljára ő látta élve őket. A rendőr-
ség és a hadsereg is keresi. – A helikopter távoli dübörgése arra késztette
Tremontot, hogy ő is kiabáljon, mintha ott ülne a gépben al-Hasszánnal. –
Jack McGraw az irodához beépített embere révén mindenről értesül.
– Nagyszerű. Zellerbach házában rengeteg informatikai berendezés van,
és mindegyik nagyon fejlett, korszerű. Lehet, hogy Smith ezért kereste
meg. Ha sikerül kideríteni, mivel foglalkozott Zellerbach, amikor
megérkeztünk, akkor talán arra rájövünk, mit keres Smith.
– Elküldöm Washingtonba Xaviert. Az emberei figyeljék a kórházakat,
amelyekben a betegeket ápolták, és különösen a három túlélőét! A
kormányzat eddig nem találta meg őket, de ez is be fog következni. Ha
értesül róluk, Smith is biztosan megpróbál kapcsolatba lépni velük.
– Már intézkedtem.
– Rendben van, Nidal! Hol van Bill Griffin?
– Nem tudom. Ma még nem jelentkezett.
– Kerítse elő! – adta ki az utasítást az arabnak Tremont.
 20. fejezet
19:14
New York City
Mercer Haldane, a Blanchard Pharmaceuticals Inc. elnöke alig tudott ki-
préselni magából egy mosolyt, amikor Mrs. Pendragon, a titkárnője bevitte
neki a másnapi igazgatótanácsi ülés napirendjét. Ennek ellenére a szokásos
vidám hangon vett tőle búcsút, és csak miután magára maradt, süppedt bele
rosszkedvűen a karosszékbe. Frakkot és hófehér csokornyakkendőt viselt,
mivel ezen az estén volt az igazgatótanács negyedévenkénti, szokásos
vacsorája, amely előtt azonban még szembe kellett néznie egy nagyon
súlyos problémával.
Haldane büszke volt a Blanchardra, és nemcsak a vállalat múltjára,
hanem a jövőjére is. A céget Ezra és Elijah Blanchard alapította 1884-ben
egy buffalói garázsban azzal a céllal, hogy anyjuk eredeti receptjei alapján
szappant és arckrémet gyártsanak. A Blanchard család egymást követő
tagjainak tulajdonában és irányítása alatt a vállalat sikeresen fejlődött, és
fermentálással nyert termékek előállításához is hozzákezdett. A második
világháború idején a Blanchard egyike volt annak a néhány vállalatnak,
amelyet megbíztak a penicillingyártással, és fokozatosan gyógyszergyárrá
alakult át. A háború után a cég gyorsan fejlődött, és a hatvanas években
nagy hírverés közepette megkezdődött részvényeinek tőzsdei forgalmazá-
sa. Húsz évvel később, a nyolcvanas évek elején az utolsó Blanchard-
leszármazott átadta a vállalat irányítását Mercer Haldane-nak, és vezérigaz-
gatóként ő vezette át a céget a kilencvenes évekbe. Tíz évvel ezelőtt az el-
nöki címet is megszerezte, és a vállalat most már gyakorlatilag az övé volt.
A vállalat jövője még két nappal ezelőtt is ugyanolyan fényesnek lát-
szott, amilyen a múltja volt. Victor Tremontot Haldane fedezte fel, ő vette
észre a ragyogó biokémikusban a kivételes alkotószellemet és vezetői ké-
pességeket. Szinte kézen fogva, lépésről lépésre vitte előre, és megismer-
tette vele a cég tevékenységének minden területét, hogy ha elérkezik az
ideje, a helyébe léphessen, át tudja venni a munkáját. Négy évvel korábban
termelési igazgatóvá nevezte ki, megtartva magának a legfőbb irányítói
jogköröket. Haldane tudta, hogy Tremont a fogát csikorgatja a korlátok mi-
att, szeretné önállóan vezetni a vállalatot, de ezt kifejezetten hasznosnak
tartotta és a javára írta. Akiben van kellő tehetség, vallotta, az nehezen vi-
seli el, ha korlátozzák a szabadságában, és egy törekvő, vágyait megvaló-
sítani akaró ember mindig sikeresebben teljesít, mint egy helyzetével
elégedett, akinek már nincsenek megvalósítatlan álmai.
Ezen az estén azonban Haldane-on volt a sor, hogy a fogát csikorgassa.
Egy évvel korábban a cég egyik új könyvvizsgálója kifogást emelt a ku-
tatási és fejlesztési költségek elszámolásának módja ellen. Nyugtalan volt,
sőt kifejezetten ideges, és arra hivatkozott, hogy a könyvelésben lehetetlen
nyomon követni a projektek költségeit az indulástól a megvalósulásig.
Haldane akkor nem tulajdonított különösebb jelentőséget a dolognak, el-
könyvelte magában, hogy az illető járatlan a gyógyszeripari kutatás és fej-
lesztés sajátos, egyedi megoldásokat igénylő problémáiban, de mivel óva-
tos volt, alapos elemzés elvégzésével bízott meg egy külső könyvvizsgáló
céget.
Az eredmény riasztó lett. Haldane két napja kapta meg a jelentést,
amelyben az állt, hogy tíz év alatt különböző apró, alig észrevehető
szabálytalanságok, költségtúllépések, könyvelési hibák, megnövekedett
fenntartási és javítási költségek miatt csaknem egymilliárd dollár szivárgott
el a kutatásra és fejlesztésre szánt költségvetésből. Egymilliárd dollár.
Ugyanakkor ezzel nagyjából megegyező összeg jelent meg egy rejtélyes,
Haldane számára teljesen ismeretlen kutatási program költségvetésében.
Az összegek nyomát hallatlanul nehéz volt követni, és a könyvvizsgálók
azt is bevallották, hogy nem bizonyosodtak meg száz százalékig
megállapításaik helyességéről. Hozzátették ugyanakkor: annyira igen, hogy
komoly értelmét lássák a további vizsgálódásnak, és bíznak abban, hogy
engedélyt is kapnak rá.
Haldane megköszönte a jelentést, ígéretet tett rá, hogy majd jelentkezik,
és azonnal Victor Tremont jutott az eszébe. Egy másodpercig sem hitte,
hogy apró hanyagságok mégoly hosszú láncolata is elegendő egymilliárd
dollár elvesztéséhez, és azt sem, hogy Victor ilyen hatalmas összeget sik-
kasztott volna. Azt viszont lehetségesnek tartotta, hogy korlátlan hatalom-
ra, cselekvési szabadságra áhítozó, második embere titkos kutatási tervet
indított útjára, és nem tájékoztatta róla. Igen, ez egészen elképzelhetőnek
tűnt.
Türelmes volt azonban, nem lépett azonnal, úgy tervezte, hogy a ne-
gyedéves igazgatótanácsi ülést megelőző, hagyományos vacsora előtt talál-
kozik vele. Szembesíti Victort mindazzal, ami tudomására jutott, és ma-
gyarázatot követel. Akárhogyan alakul is a beszélgetés, megtudja, hogy lé-
tezik-e titkos kutatási program. Ha igen, kénytelen lesz elbocsátani Victort,
de lehetséges, hogy a programot – amennyiben érdemes rá – megtartja. Ha
nincs ilyen program, és Victor nem tud elfogadható magyarázatot adni az
egymilliárdos hiányra, abban a pillanatban felmond neki.
 Haldane hatalmasat sóhajtott. Rettenetesen bánta, hogy ilyen szituáció
alakult ki, ugyanakkor kellemes, bizsergető izgalmat érzett. Idős volt már,
az igaz, de változatlanul imádta a küzdelmet, és vágyott is rá, különösen
akkor, ha előre tudta, hogy megnyeri.
Az irodájához tartozó magánlift zúgását hallva a délre néző hatalmas
panorámaablak melletti bárszekrényhez lépett, ahonnan tisztán be lehetett
látni az egész várost, egészen Batteryig és az öbölig. Töltött magának egy
keveset kivételes minőségű XO konyakjából, majd visszatért az
íróasztalhoz. Kinyitotta a nyirkosítóval ellátott szivarládát, kiválasztott egy
szivart, rágyújtott, és jóízűen belekortyolt a nemes italba, pontosan abban a
pillanatban, amikor Victor Tremont hófehér csokornyakkendőben és
frakkban kilépett a liftből.
– Jó estét, Victor! – köszöntötte Haldane. – Töltsön magának!
Tremont alaposan megnézte a hatalmas, szépen faragott íróasztala
mögött szivarozó elnököt. – Rosszkedvűnek látszik, Mercer! Valami gond
van? – kérdezte.
– Töltsön magának egy brandyt, és utána megbeszéljük!
Tremont öntött egy ujjnyit, az öreg, nemes italból, kiszolgálta magát
egy szivarral, és Haldane-nel szemben, a lábát lazán keresztbe vetve, helyet
foglalt egy öblös bőrfotelben.
– Ne vesztegessük az időt! – mondta mosolyogva. – A vacsora előtt
még el kell mennem egy hölgyért. Mi rosszat tettem?
Haldane remekül érezte magát – kihívást intéztek ellene, és ezt élvezte.
Úgy döntött, hogy nem fog köntörfalazni, és gyorsan helyére teszi Victort.
– Úgy tűnik, van egymilliárd dollár hiányunk. Mit csinált vele, Victor?
Ellopta, vagy átirányította valahová? – kérdezte.
Tremont ivott egy kortyot, a szivarját úgy tartotta, hogy alaposan szem-
ügyre vehesse a hamut, és komolyan bólintott, mintha azt akarta volna je-
lezni, hogy számított a kérdésre. Hosszúkás, arisztokratikus arcán az álló-
lámpa fényétől megszaporodtak az árnyékok. – Hát igen, a titkos könyv-
vizsgálat – mondta. – Gondoltam, hogy ez lesz az eredménye. Nos, hogy
röviden válaszoljak, nem... és igen. Nem loptam el a pénzt. Átirányítottam,
hogy meg tudjam valósítani egy saját tervemet.
Haldane uralkodott az indulatán. – Mikor kezdődött? – érdeklődött
nyugodtan.
– Körülbelül tíz éve. Pár évvel az után, hogy a központi kutató-
laboratórium munkatársaként elküldött Peruba. Emlékszik?
– Egy évtizede! Ez elképesztő! Ennyi ideig nem csaphatott be.
Valójában mi...
 – Dehogynem, és meg is tettem – vágott közbe Tremont. – Természete-
sen nem egyedül. Összehoztam egy csapatot a cégen belül. A legjobb em-
bereinkből. Megértették, hogy a tervem, ha sikerül megvalósítani, milliár-
dokat hozhat, és készséggel csatlakoztak hozzám. Egy könyvelési ötlet itt;
egy kis segítség a biztonságiaktól ott, néhány kiváló tudós, a saját laborató-
riumom, rengeteg odaadás, némi segítség a szövetségi kormánytól és a
hadseregtől, és kész volt a Hádész-terv. Megszülve, eltervezve, kifejleszt-
ve, beindításra készen. – Victor Tremont újból elmosolyodott, és széles
mozdulatot tett a szivarjával mintha az varázspálca lett volna. – Néhány hét
– legfeljebb hónap –, és a csapatom és a Blanchard milliárdokat fog
keresni. Lehetséges, hogy százmilliárdokat. Mindenki gazdag lesz – én, a
társaim, az igazgatótanács, a részvényesek... és természetesen maga is.
Haldane mozdulatlanná merevedett, szivarja megállt a levegőben. –
Maga őrült – mondta.
– Nem hinném – válaszolta nevetve Tremont. – Jó üzletember, aki ész-
reveszi, ha hatalmas profitra tehet szert.
– Őrült, és börtönbe fog kerülni! – ismételte meg, most már hevesen,
Haldane.
– Nyugalom, Mercer! – szólt rá a kezét fölemelve Tremont. – Nem is
érdekli, mi az a Hádész-terv? Nem kívánja megtudni, miért tesz bennünket
mérhetetlenül gazdaggá, beleértve magát is, dacára annak, hogy ilyen
hálátlan?
Mercer Haldane némiképp elbizonytalanodott. Tremont bevallotta, hogy
titkos kutatásra fordította a vállalat pénzét, és a legkézenfekvőbbnek
látszott, hogy elbocsássa, feljelentse és bíróság elé állíttassa, amely minden
bizonnyal elmarasztaló ítéletet hoz, de nem tudott nem számot vetni azzal,
hogy ragyogó vegyész, és a program jogilag a Blanchardé. Talán valóban
komoly nyereséget hoz, és neki, mint az igazgatótanács elnökének, a
vállalat legfőbb vezetőjének az a feladata, hogy védelmezze a céget, és
növelje eredményeit.
Ezért aztán Haldane fölvetette ősz fejét, és azt mondta: – Nem hiszem,
hogy bármin változtatna, de azért elmondhatja, mi az a nagyszerű terv.
– Amikor tizenhárom évvel ezelőtt Peruba küldött, az ország egyik el-
dugott sarkában fölfedeztem egy különös vírust. A fertőzése az esetek
többségében halálos volt – mesélte Tremont –, de találtam egy indián tör-
zset, amely ismerte az ellenszerét: egy bizonyos, a betegséget szintén ma-
gában hordozó majomfajta vérét itták. Érdekelt a dolog, és az áldozatok
szervezetéből vett élő vírussal és különböző majmok vérével tértem haza.
Vizsgálatokba kezdtem, és megdöbbentő, de tulajdonképpen logikus
eredményre jutottam.
– Folytassa!
Victor Tremont jókora korty konyakot ivott, elismerően összeszorította
a száját, és a pohár pereme fölött rámosolygott a főnökére. – A majmok
ugyanúgy megkapták a fertőzést, mint az emberek, csakhogy ez különös
vírus. A szervezetbe kerülése után – mesélte – tíz éven keresztül lappang,
ugyanúgy, mint a HIV, csak azután kezdi kifejteni a hatását. Néha egy kis
láz, némi fejfájás, vagy egyéb rövid ideig tartó, kellemetlen tünet előfor-
dulhat a betegnél, de semmi komoly, amíg a vírus spontán módon át nem
megy bizonyos mutáción, hogy körülbelül két hétre rá súlyos megfázásos,
influenzás tüneteket produkáljon, amelyek már az embereknél és a
majmoknál is halállal végződnek. Ugyanakkor, és ez jelentette a megoldás
kulcsát, a betegség hamarabb és sokkal enyhébb formában jelentkezik a
majmoknál. Nagyon sok túléli, és a vérében megtalálható a mutáns vírust
semlegesítő antitest. Az indiánok próba szerencse alapon rájöttek erre, és
amikor megbetegedtek, a majmok vérét itták, és meggyógyultak. Nem
mindig, de az esetek túlnyomó többségében, ha szerencséjük volt, és
megfelelő majmot választottak.
Tremont kis szünetet tartva előrehajolt. – Az az igazán szép ebben a
szimbiózisban, hogy bármilyen mutáción megy keresztül a vírus, a mutáns
először mindig a majmokban jelenik meg, kitermelve maga ellen a
megfelelő ellenszert. Ugye, milyen csodálatos a természet?
– Megdöbbentő – felelte szárazon Haldane. – A nyereséget viszont, bár-
mennyire igyekszem is, nem tudom fölfedezni a történetében. Létezik ez a
vírus máshol is, ott, ahol nincs természetes ellenszere?
– Sehol, amennyire meg tudtuk állapítani. Pontosan ez a Hádész-terv
kulcsa.
– Világosítson fel! Kérem! Már alig várom.
– A jól ismert lekezelő gúny – mondta nevetve Tremont. – Haladjunk
szép sorjában, Mercer! – Felállt, a bárszekrényhez lépve töltött magának az
elnök nemes, öreg konyakjából, és a fotelbe visszaülve újból lazán
keresztbe vetette a lábát. – Természetesen nem importálhattuk majmok
millióit, hogy megöljük őket a vérükért, arról már nem is beszélve, hogy
nem minden majomban vannak antitestek, a vér pedig, bármilyen gondosan
tárolják is, gyorsan romlik. Először tehát a vírust és a vérben kifejlődött
antitesteket kell izolálni, utána kidolgozni a nagyüzemi előállítás
módszerét, és megteremteni a spontán mutáció feltételeit.
– Nyilván azt akarja mondani, hogy mindezen túl vannak – szólt közbe
Haldane.
 – Pontosan. Már az első évben elkülönítettük a vírust, és képessé vál-
tunk az előállítására. Ez utóbbinak az ideje igen változó, és az antiszérum
kidolgozásával is csak ebben az évben végeztünk. Több millió egységet
állítottunk elő, és a majombetegség gyógyszereként jegyeztettük be, az
emberi vírust, magától értetődően, nem is említve. Természetesen a
valóságosnál nagyobb költségeket tüntettünk fel, de pontosan vannak
dokumentálva, hogy magas áron adhassuk a szert, és már kértük is hozzá
az FDA jóváhagyását.
– A Szövetségi Gyógyszerügyi Hatóság még nem adta meg az
engedélyt? – kérdezte hitetlenül Haldane.
– Ha kitör az általános járvány, a Hatóság azonnal meg fogja adni.
– Általános járvány?! – ezúttal Haldane-on volt a sor, hogy nevessen, és
a hangja most már kifejezetten gúnyos volt. – Miféle járványról beszél?
Azt akarja mondani, hogy vaktában legyártották a készletet, anélkül, hogy
szükség volna rá? Jézusom, Victor...
– Majd lesz – válaszolta mosolyogva Tremont.
– Lesz?
– Nemrég hat megbetegedés fordult elő az Egyesült Államokban, és a
betegek közül hármat – titokban – meggyógyítottak a szérumunkkal. Újabb
megbetegedések is lesznek azonban, és külföldön már körülbelül ezren
meghaltak. A világ néhány napon belül megtudja, milyen veszély
leselkedik rá. Hatalmas lesz a pánik.
Mercer Haldane mozdulatlanul ült a karosszékében, még a konyakjáról
is elfeledkezett, és szivarjának véletlenül leesett, izzó hamuja kezdett
lyukat égetni az íróasztal lapjába. Tremont – anélkül, hogy a mosoly egy
pillanatra is eltűnt volna az arcáról – türelmesen várt, őszes haja és
egészséges, barna bőre csillogott a lámpafényben. Amikor Haldane végre
megszólalt, a hangja – bár uralkodott magán – ijesztően merev, elutasító
volt: – A terv egy részéről nem beszélt.
– Talán – válaszolta Tremont.
– Mi az?
– Igazából nem akarja tudni.
Haldane kis időre elgondolkodott, végül azt mondta: – Ez így nem
megy. Börtönbe kerül, Victor, és ha kiszabadul, akkor sem fog soha többé
dolgozni.
– Bízzon bennem! Különben is, ugyanúgy benne van, mint én.
Haldane szemöldöke a magasba szökkent. – Hogyan merészel...
– Még jobban! – vágott közbe kuncogva Tremont. – Tökéletesen
fedeztem magam. Az összes megrendelést, beszerzést, kiadást maga hagyta
jóvá. Minden a maga írásos beleegyezésével történt. A legtöbb aláírás
valódi, mert amikor olyan hangulatban van, meg sem nézi, mit ír alá, csak
odafirkantja a nevét, hogy mielőbb megszabaduljon a papíroktól. Az orra
alá dugtam őket, maga rájuk tette a szignóját, és elküldött, ahogyan a tanár
szokta az idegesítő diákot. Néhányat hamisítani kellett, de arra sem fog
rájönni senki. Az egyik emberem művésze a hamisításnak.
Haldane, mint valami fáradt, öreg oroszlán, elnyomta a Tremont
sunyisága miatti dühét, és inkább figyelmesen tanulmányozta védencét,
megpróbálta felmérni, mennyi haszonnal járhat mindaz, amit megtudott.
Bár nem szívesen tette, be kellett látnia, hogy a vállalkozásból származó
profit csillagászati lehet, és ki is akarta venni belőle a részét, ugyanakkor
tovább kereste a program gyönge pontját, a hibát, amelyen az egész
elképzelés megbukhat.
– A kormányzat ragaszkodni fog a tömegtermeléshez – mondta –, hogy
az egész világot elláthassa a szerrel. El fogják venni magától. Majd
legfeljebb azt mondják, hogy nemzeti érdek.
– Nem – válaszolta határozott fejcsóválással Tremont. – Csak minden
részlet ismeretében tudják előállítani a szérumot, és egyelőre senki nem
rendelkezik megfelelő gyártóberendezéssel. Különben sem kívánnak baj-
lódni vele. Először is azért, mert mi kéznél leszünk, hogy elvégezzük a fel-
adatot. Másodszor, nincs olyan amerikai kormány, amely rászánná magát
arra, hogy megfosszon bennünket az ésszerű profittól, mert ezzel hitelét
vesztené mindaz, amit már időtlen idők óta papolunk szerte a világon. Ka-
pitalista társadalomban élünk, és semmi egyebet nem teszünk, mint hogy
eredményesen gyakoroljuk a kapitalizmust. Éjt nappallá téve dolgozunk,
hogy megmentsük az emberiséget, és természetes, hogy elvárjuk érte a
méltó ellenszolgáltatást. Természetesen, ahogy már mondtam is, felpum-
páltuk a költségeinket, de arra nem jönnek rá. A nyereség elképesztő
méretű lesz.
– Tehát járvány lesz – mondta az eszmefuttatás végén, enyhe grimasszal
Haldane. – Az egyetlen biztató kilátás, hogy megvan a gyógyításhoz
szükséges szérum. Talán mégsem hal meg sok ember.
Tremont tisztán érzékelte főnöke hangjában a cinizmust, amelyet
Haldane azért fejlesztett ki, hogy szükség esetén kapitulálni tudjon. Mint
mindig, ezúttal is jól ítélte meg az elnököt. Nyugodtan ült hát, és lassan
hordozta körbe a tekintetét, mintha emlékezetébe akarná vésni az iroda
minden egyes részletét.
Amikor végzett, egykori mentorára szögezte a tekintetét, és hideg,
távolságtartó hangon közölte: – Ahhoz azonban, hogy minden megfelelően
működjön, nekem kell irányítanom a dolgokat. Ezért aztán holnap, az
igazgatótanács ülésén lemond, és átadja nekem a vállalatot. Én leszek a
vezérigazgató, a vállalati tanács elnöke. Az igazgatótanács elnöki tisztét
megtarthatja, ha akarja, és arra is lesz módja, hogy a tanács bármelyik
tagjánál jobban belelásson a napi ügyekbe. Egy éven belül azonban igen
tisztességes végkielégítéssel és nyugdíjjal lemond, és átadja nekem az
igazgatótanácsot is.
Haldane elképedve nézett Tremontra. A harcias öreg oroszlánt a sarokba
szorították, nem számított erre a fordulatra, és most mélységesen meg volt
döbbenve. Ráébredt, hogy végzetesen alábecsülte Tremontot. – És ha nem
leszek erre hajlandó? – kérdezte.
– Kénytelen lesz megtenni. A szabadalmat annak a társaságnak a nevére
jegyezték be, amelynek én vagyok a vezető részvényese, és a Blanchard
magas díj ellenében csupán használja. A megállapodást évekkel ezelőtt
maga hagyta jóvá, úgyhogy tökéletesen jogszerű, megtámadhatatlan. De ne
aggódjon! A Blanchard, és maga is sokat fog nyerni. Az igazgatótanács és
a részvényesek lázba jönnek a profittól, a közvélemény pedig mennybe
meneszt bennünket. Hófehér paripán harcba vágtató rettenthetetlen hősök
leszünk, akik megóvják a világot egy új, a fekete halálnál is szörnyűbb
veszedelemtől.
– Állandóan azt hangsúlyozza, milyen sok pénzt fogok keresni,
függetlenül attól, hogy maradok-e a helyemen vagy sem. Ezért aztán nem
látok okot a lemondásra. Maradok, gondoskodom arról, hogy minden
rendben menjen, és maga is megkapja a megérdemelt jutalmat.
Tremont halkan fölnevetett, élvezettel gondolt arra, hogy miközben el-
játssza a világ megmentőjének szerepét, Midász királyéval vetekedő kincs-
re is szert tesz. – A Hádész-terv tökéletes siker lesz, a legnagyobb, amelyet
a Blanchard valaha elért, de hiába néz úgy ki papíron; hogy maga hagyta
jóvá, valójában semmit nem tud róla – válaszolta Haldane-nak. – Ha
megpróbálja kézbe venni az irányítást, a legjobb esetben is bolondot csinál
magából. Mindenki tisztában lesz azzal, hogy idegen tollakkal ékeskedik,
az én munkámból akar tőkét kovácsolni magának, és öt perc alatt meg
tudom győzni az igazgatótanácsot és a részvényeseket, hogy rúgják ki.
Haldane idegesen, mélyeket lélegzett – a legrosszabb rémálmában sem
számított arra, hogy az események ilyen fordulatot vesznek. A körülmé-
nyek vaskézzel szorították, és rá kellett jönnie, hogy nem képes változtatni
rajtuk, befolyásolni őket. A tehetetlenség érzése vett erőt rajta, és hirtelen
nem jutott eszébe semmi, amivel visszavághatott volna. Tremontnak igaza
volt – ilyen helyzetben csak megveszekedett bolond harcol. Jobb elfogadni
a szabályokat, és csöndben zsebre tenni az érte járó jutalmat Gondolatban
idáig eljutva egyből jobban érezte magát. Nem jól, de jobban.
– Na jó! Menjünk, nemsoká kezdődik a vacsora! – mondta a vállát
megvonva.
– Ez a beszéd! – válaszolta nevetve Tremont. – Ne aggódjon! Gazdag
lesz és híres.
– Máris gazdag vagyok, a hírnév pedig sosem érdekelt.
– Szokjon hozzá! Meglátja, tetszeni fog. Gondoljon arra, hány nyugdíjas
elnökkel golfozhat!

21. fejezet
16.21
San Francisco, Kalifornia
Marty Zellerbach hitelkártyájának köszönhetően Smith és Marty pénteken
késő délután bérelt géppel érkezett meg a San Francisco-i nemzetközi
repülőtérre. Mivel aggódott, hogy a barátja kifogy a gyógyszerből, Smith
azonnal kocsit bérelt és a belvárosba hajtva keresett egy gyógyszertárat. A
gyógyszerész felhívta Marty kezelőorvosát, hogy megkérdezze, valóban ki-
adhatja-e a gyógyszert, de az orvos az egyenes válasz helyett ragaszkodott
ahhoz, hogy személyesen beszéljen Martyval. Smith egy másik készülékről
hallgatta a beszélgetést.
A doktor a hangjából ítélve feszült volt, lényegtelen, oda nem illő
kérdéseket tett fel, és végül afelől érdeklődött, hogy Smith alezredes is
Martyval van-e.
Smith abban a pillanatban kikapta a barátja kezéből a kagylót, és a
magáéval együtt lecsapta.
Miközben a gyógyszerész gyanakvó pillantással méregette őket az
üvegfal mögül, halkan elmagyarázta Martynak: – Az orvosod itt akart tar-
tani, feltehetően azért, hogy az FBI, vagy a katonai titkosszolgálat emberei-
nek legyen idejük ideérni és letartóztatni engem. Lehet, hogy azok miatt,
akik a házadat megrohamozták. Hogy ők mit csinálnának velünk, azt
gondolom, sejted.
Marty szeme tágra nyílt a rémülettől. – A gyógyszerész bemondta a bolt
nevét és címét, úgyhogy az orvosom pontosan tudja, hol vagyunk – felelte.
– Igen, és az is, aki mellette volt és hallgatta a beszélgetést. Úgyhogy
gyerünk!
 Kirohantak az üzletből. Marty gyógyszerének hatása már múlóban volt,
de az utolsó adagot tartalékolnia kellett a másnap délelőtti hosszú autóútra.
Morogva tartott lépést a barátjával, miközben végigjárva néhány üzletet,
ruhát, és egyéb szükséges holmit vásároltak, és kényszeredetten ugyan, de
a vacsorát is megette a North Beach egyik olasz éttermében, amelyet Smith
akkor kedvelt meg, amikor egyszer rövid időre San Franciscó-ba helyezték,
az akkor még katonai létesítményként működő Presidióba. Bármennyire
igyekezett is azonban a számítógépzseni, egyre izgatottabb és beszédesebb
lett.
Éjszakára a Mission Streeten, a városközponttól elég messze lévő
Mission Innben vettek ki szobát. Mire elfoglalták, sűrű köd ereszkedett San
Franciscóra, és a magas oszlopokra szerelt utcai lámpákat is alig lehetett
látni.
Martyra nem volt hatással sem a kisvárosias környék bája, sem az apró
motel nyújtotta előnyök. – Nem zárhatsz be ebbe a középkori kínzókamrá-
ba, Jon! – háborgott. – Ki olyan idióta, hogy ilyen bűzös lyukban aludjon?
– A köd szaga kétségtelenül beszivárgott a szobába is. – Menjünk a
Stanford Courtba! Az legalább majdnem lakható. – A Stanford Court
egyike San Francisco legendás, nagyhírű szállodáinak.
– Már laktál ott? – kérdezte csodálkozva Smith.
– Ezerszer! – válaszolta Marty lelkes túlzással, és ezzel figyelmeztette
Smitht, hogy kezd ellenőrizhetetlenné válni. – Mindig ott béreltünk lakosz-
tályt, ha apámmal San Franciscóba jöttünk. Nagyon élveztem. A hallban
jókat lehetett bújócskázni a liftesfiúkkal.
– Mások is tudták, hogy oda jártok?
– Természetesen,
– Menj oda nyugodtan, ha azt akarod, hogy erőszakos barátaink
pillanatok alatt rád akadjanak!
Martyt szempillantás alatt kijózanította az ajánlat. – Jézusom! Igaz. Már
biztosan San Franciscóban vannak. Szerinted biztonságban leszünk ezen a
nyomortanyán?
– Pontosan azért választottam, ráadásul hamis néven jelentkeztem be –
válaszolta Smith. – Csak egy éjszakát töltünk itt.
– Egy szemhunyásnyit sem fogok aludni – jelentette ki Marty, és a leg-
határozottabban visszautasította, hogy levetkőzzön. – Bármelyik pillanat-
ban megtámadhatnak bennünket. Nem fogok hálóingben menekülni, azok-
kal a gazemberekkel, vagy az FBI-jal a nyomomban.
– Ki kellene aludnod magad. Holnap sokat utazunk.
A figyelmeztetés hatástalan maradt. Miközben Smith megborotválko-
zott és fogat mosott, Marty széket tolt az ajtó kilincse alá, hogy ne lehessen
kinyitni, és a nagyobb biztonság kedvéért egy újság egyenként gombóccá
gyűrt lapjaival is teleszórta a bejárat környékét. – Így nem tudnak meglepni
bennünket – magyarázta. – Egy filmben láttam, a detektív revolvert is tett
az éjjeliszekrényére, hogy a keze ügyében legyen. Ugye kikészíted a
Berettádat, Jon?
– Persze, ha az megnyugtat – szólt ki törülközés közben a fürdőszobából
Smith. - Gyere, feküdjünk le!
Bebújt a takaró alá, Marty azonban ruhában volt csak hajlandó
végigdőlni a dupla ágy másik felén. Tágra nyílt szemmel, némán bámulta
egy darabig a plafont, majd hirtelen Smith felé fordult, és megkérdezte: –
Mit keresünk mi Kaliforniában?
– Azért jöttünk, hogy találkozzunk valakivel, aki esetleg tud segíteni –
válaszolta az éjjeli lámpát felkapcsolva Smith. – A Sierrában, a Yosemite-
tól nem messze lakik.
– A modocok országa! Ismered Jack kapitány és Lava Beds történetét?
A modocok főnöke volt, akiket ugyanabba a rezervátumba kényszerítették,
amelyikbe az ősellenségeiket, a klamathokat. – Marty gondolatai már vadul
száguldottak, képtelen volt megálljt parancsolni nekik, és lelkesen mesélni
kezdte az indián háborúk történetét. – A modocok végül megöltek néhány
fehéret, úgyhogy a hadsereg ágyúkkal vonult ellenük! Pár tucatnyian
lehettek egy egész ezreddel szemben, és...
Apró részletekbe menően mondta el, milyen vérlázító igazságtalanságot
követett el a hadsereg az ártatlan modoc főnök ellen, és leírta Joseph törzs-
főnök és népe megpróbáltatásokkal teli washingtoni és idahói vándorlását,
és a szabadságuk érdekében indított végső, elkeseredett rohamukat az
Egyesült Államok fél hadserege ellen. Mielőtt azonban Joseph szívsajdító
utolsó beszédének végéhez ért volna, hirtelen az ajtó felé kapta a fejét.
– A folyosón vannak! Hallom őket! Fogd a fegyveredet, Jon!
Smith felugrott, felkapta a Berettát. Az észrevehetetlent sikertelenül
megkísérelve igyekezett nesztelenül az ajtóhoz osonni. Mihelyt odaért, a
pereméhez tapasztotta a fülét és hevesen dobogó szívvel hallgatózott.
Öt teljes percen át maradt az ajtónál. – Egy pisszenés sincs – mondta
végül. – Biztos vagy benne, hogy hallottál valamit?
– Tökéletesen – válaszolta Marty. Egyenes háttal ült, az arca remegett,
és mindkét kezével hevesen gesztikulált.
Smith csinált néhány guggolótámaszt, hogy ellazítsa megmerevedett
tagjait, és utána még legalább félórán át hallgatózott. A folyosón vendégek
jöttek-mentek, csak beszélgetés, és néha nevetés hangját hallotta. – Semmi.
Próbálj aludni! – mondta az újabb ügyelet végén, és az erősen zörgő
papírgalacsinokon átgázolva visszament az ágyhoz.
Marty nem válaszolt, mintha megnyugodott volna. Szótlanul hátradőlt,
de tíz perccel később lelkesen elkezdte felsorolni az összes indián háború
főbb eseményét egészen az 1600-as évektől, Fülöp király uralkodásától
kezdve.
Aztán újból lépteket hallott. – Valaki van az ajtónál, Jon! – kiáltotta. –
Lődd le! Lőj, mielőtt bejönnek! Lődd le őket!
Smith újból az ajtóhoz rohant, és mert ezúttal sem hallott semmit, úgy
döntött, feladja a kilátástalan küzdelmet. Ha tovább erőlködik, gondolta,
Marty egész éjszaka Amerika korai történelmének részleteivel fogja
traktálni, közben egyfolytában ugráltatja. Már teljesen felpörgött, és minél
tovább nélkülözi a gyógyszert, annál rosszabb lesz mindkettőjüknek.
– Rendben van, Marty, vedd be az utolsó adagot! – mondta, és az ágy-
ból felkelve a barátjára mosolygott. – Bízzunk benne, hogy Peter Howell
holnap tud szerezni! Addig is, aludnod kell, és nekem is.
Marty agya már a legmagasabb fordulatszámon pörgött, szavak és
képek cikáztak át rajta hihetetlen sebességgel. Távolból hallotta csak, mit
mond Smith, mintha egész kontinens választotta volna el őket. Aztán egyik
pillanatról a másikra észrevette régi barátját és a mosolyát is. Jon azt akar-
ta, hogy vegye be a gyógyszert, de neki minden porcikája tiltakozott ellene.
A gondolatát is utálta annak, hogy otthagyja izgalmas világát, amelyben
villámsebesen, drámai erővel zajlanak az események.
– Tessék! – Jon mellette állt, egyik kezében pohárral, a másikban pedig
a gyűlölt tablettával.
– Inkább tevegelek végig a csillagos égen, és iszom kék limonádét – vá-
laszolta Marty. – Te nem szeretnéd? Nincs kedved hallgatni, mit játszanak
aranyhárfájukon a tündérek? Nem akarsz Newtonnal és Galileivel
beszélgetni?
– Mart! Figyelj rám! Légy szíves, vedd be a gyógyszeredet!
Marty a most már az ágy mellett térdelő, őszintén aggódó Smithre
nézett. Sok mindenért szerette, de pillanatnyilag egyik okot sem tartotta
fontosnak.
– Tudom, hogy megbízol bennem, Marty – folytatta Smith. – Hidd el,
túl sokáig vártunk a gyógyszerrel! Ideje, hogy visszagyere.
– Utálom a tablettát! – válaszolta izgatottan Marty. – Megváltozom tőle.
Nem vagyok ott! Gondolkodni sem tudok, mert nincs ott „Én”, hogy
gondolkodjon!
– Tudom, hogy nehéz – mondta együtt érzőn Smith. – De nem kockáz-
tathatjuk meg, hogy túl messzire juss. Ha sokáig nem veszed be a
gyógyszert, kicsit furcsán viselkedsz.
Marty dühösen megrázta a fejét. – Ahogy a zongorázást tanítják, úgy
akartak megtanítani arra is, hogyan viselkedjem „normálisan”. Azt mond-
ták, jegyezzem meg, mi a normális. „Nézz a szemébe annak, akivel be-
szélsz, de ne bámuld!” „Ha férfival találkozol, üdvözlésként nyújts kezet,
de ha nővel, hagyd, hogy ő kezdeményezzen!” Őrültség! Olvastam egy fic-
kóról, aki nyíltan ki is mondta: „Megtanulhatjuk tettetni, hogy ugyanolya-
nok vagyunk, mint mások, de attól még nem értjük a lényeget.” Én nem
értem, Jon! Nem akarok normális lenni!
– Én sem akarom, hogy „normális” légy! Szeretem a furcsaságaidat, a
zsenialitásodat – magyarázta Smith. – Nélkülük nem az a Marty lennél,
akit ismerek. De ügyelnünk kell arra, hogy egyensúlyban maradj, ne röpülj
olyan messzire, hogy ne lehessen visszahozni! Holnap, Peternél ismét
szüneteltethetjük a gyógyszert.
Marty tágra nyílt szemmel nézett a barátjára, agyán számok és algorit-
musok sokasága futott át. Rettenetesen vágyott rá, hogy semmi ne korlá-
tozza gondolatai szabad szárnyalását, ugyanakkor azt is tudta, hogy Jonnak
igaza van. Még kontrollálni tudta magát, de már csak hajszál választotta el
attól, hogy átlépje a határt, és azt nem akarta.
– Győztél, Jon – mondta óriási sóhaj kíséretében. – Bocsánatot kérek.
Add azt a rohadt tablettát!
Nem egészen fél órával később mindketten mélyen aludtak.

Október 18., szombat, 00:06

San Franciscó-i nemzetközi repülőtér
Nidál al-Hasszán álmatlanságtól kivörösödött szemmel szállt ki a New
Yorkból érkező DC-10-ből. A két gyűrött öltönyös, kövér férfi, aki elé
ment a repülőtérre, nem ismerte, de senki más nem utazott a New York-i
járaton, aki megfelelt volna a személyleírásnak.
– Al-Hasszán?
Az arab elutasítóan nézett a borostás, ápolatlannak tűnő alakra. – A
nyomozóirodától jöttek? – kérdezte.
– Eltalálta.
– Halljam a jelentést!
– Az FBI-osok előttünk értek a gyógyszertárba, de a fickó nekik is csak
annyit tudott mondani, hogy ketten voltak, és az üzlet előtt taxiba szálltak.
Most ellenőrizzük a taxistársaságokat, ugyanúgy az FBI és a helyi zsaruk
is. A hoteleket, moteleket, apartmanházakat, kocsikölcsönzőket és egyéb
gyógyszertárakat szintén. Eddig semmi, és a rendőrség meg az FBI sem tud
többet.
– A Hotel Monacóban leszek, a Union Square közelében. Azonnal
hívjanak fel, ha megtudnak valamit!
– Akarja, hogy egész éjszaka folytassuk a keresést?
– Amíg meg nem találják őket, maguk vagy a rendőrség.
A lompos külsejű férfi hanyagul vállat vont. – Tőlem! Maga fizeti.
Al-Hasszán taxival a belvárosban lévő, nemrég tatarozott szállodába
ment, amelynek kicsi, de elegáns hallja volt, és a húszas évek európai
városainak hangulatát idéző étterme. Mihelyt a szobájába ért, azonnal
telefonált New Yorkba, és jelentette, amit az inkább csavargónak, mintsem
magándetektívnek kinéző férfitől hallott.
– A hadsereghez nincs kapcsolata, onnan nem tud segítséget kérni –
mondta. – Egyelőre megfigyelés alatt tartjuk Smith és Zellerbach összes
barátját, és azokat is, akiknek közük van a betegekhez.
– Ha kell, bízzon meg egy másik nyomozóirodát is – válaszolta New
York-i szállodai szobájából Victor Tremont. – Xavier rájött, miben segített
Zellerbach. – Röviden felsorolta, mit találtak az embereik Marty számító-
gépében. – Úgy tűnik, sikerült előásnia valahonnan Giscours válaszát és az
iraki vírusfertőzésekről szóló jelentésekre is rábukkant. Smith nyílván
tudja, hogy birtokunkban van a vírus, és ki akarja deríteni, mi a
szándékunk vele. Már nem csupán potenciális veszélyt jelent, hanem kész
veszedelem…
– Nem sokáig – jelentette ki megnyugtatóan al-Hasszán.
– Maradjon kapcsolatban Xavierrel! Ez a Zellerbach megpróbálta
kideríteni, hogy kikkel beszélt telefonon Russell. Nagyon valószínű, hogy
nem adja fel. Xavier állandó megfigyelés alatt tartja a számítógépét. Ha
kapcsolatba lép vele, vonalban tartja, amíg a Long Lake-i rendőrség rá nem
jön, honnan érkezett a hívás.
– Beszélek Washingtonnal, és megadom a mobiltelefonom számát.
– Sikerült megtalálnia Bill Griffint? – érdeklődött Tremont.
Al-Hasszán gyanúsan hosszú szünet után, zavartan válaszolt: – Senkivel
sem lépett kapcsolatba azóta, hogy rábíztuk Smith likvidálását.
– Fogalma sincs róla, hol van?! - csattant élesen, korbácsként Tremont
hangja. – Ez hihetetlen! Hogy veszítheti el így az emberét?!
Az arab halkan tiszteletteljesen válaszolt. Victor Tremont istenek nélkü-
li világa azon kevés pogány szelleme közé tartozott, akit tisztelt, és ráa-
dásul most még igaza is volt. – Igyekszünk megtalálni. Az önbecsülésem
múlik azon, hogy mielőbb sikerüljön.
A vonal másik végén Tremont mély lélegzetet vett. Érezte, hogy kis
híján túllőtt a célon, és meg akart nyugodni. – Xavier szerint Martin
Zellerbach is kereste Griffint, nyilván Smith megbízásából – felelte végül
természetes, hétköznapi hangon. – Most már bizonyítható is, hogy
kapcsolatban állnak, ahogy maga korábban jelezte.
– Különös, hogy Griffin nem próbált kapcsolatba lépni Jon Smithszel, ő
viszont elment Griffin volt feleségéhez Georgetownba.
Tremont pár másodpercig gondolkodott a hallottakon, és csak aztán vá-
laszolt: – Könnyen előfordulhat, hogy Griffin kettős játékot űz. A legve-
szedelmesebb ellenségünk ugyanúgy lehet, mint a leghasznosabb fegyve-
rünk. Találja meg!

7.00
San Francisco, Mission kerülete
Marty és Smith korán kelt, és hét órára ki is jelentkezett a szállodából.
Nyolckor már a San Francisco-öböl csillogó vize fölött átívelő hídon
jártak, a kelet felé tartó I-580-as autópályán. Lathrop után a 99-esre
kanyarodtak, onnan a 120-asra, és dús, intenzíven megművelt termőföldek
között a Merced felé hajtottak, és egy késői reggeli elfogyasztásának
erejéig álltak csak meg útközben. Utána ismét keletre fordultak, és a 140-es
autópályán egyenesen a Yosemite Nemzeti Park felé vették az útjukat.
Hűvös, de verőfényes idő volt, Martyt nyugodtan tartotta a gyógyszer, és
minél magasabbra jutottak, annál mélyebb kék lett fölöttük az ég.
Egyenletesen emelkedő úton haladtak az ezer méter magas Mid Pines
csúcs felé, átkeltek a vadul rohanó Merced folyón, és El Portalnél érték el a
parkot. Útközben Marty csöndesen nézelődött. Amikor hatszáznyolcvan
méter magasságban elhagyták a meredek esésű folyót, és bekanyarodtak a
híres völgybe, a tekintete egészen tágra nyílt, valósággal itta magába a
lenyűgöző hegyvidéki táj látványát.
– Csodálatos! – kiáltott fel lelkesen.
– És kevés ember akad a környéken, nem teszik tönkre a kilátást –
válaszolta Smith.
– Túl jól ismersz, Jon.
A saját permetébe burkolózó Bridal Veil vízesést és az El Capitan
csupasz szikláit is maguk mögött hagyták, és a távolban feltűnt a legendás
Half Dome és a Yosemite-vízesés. Észak felé kanyarodtak, és a Big Oak
Fiat Roadon haladtak egészen a magasan húzódó Tioga Roaddal –
novembertől májusig, sőt néha júniusig mindkét irányból le volt zárva a
forgalom elől – alkotott kereszteződésig, hogy onnan a háborítatlan Sierra
fenséges tájain, egyre szaporodó hófoltok között hajtsanak tovább. A
gerincen túl a keletnek tartó út lejteni kezdett, a talaj fokozatosan ismét
szikkadttá vált, a vad burjánzást egyre csenevészebb növényzet váltotta fel.
Marty régi cowboydalokat dúdolt, bizonyságául annak, hogy az
orvosság hatása ismét múlóban van. Néhány mérfölddel Lee Vining előtt,
ahol a Tioga Road belefut a 395-ös országos autópályába, Smith keskeny,
fekete kohósalakkal felszórt útra kanyarodott. Mindkét oldalon
szögesdróttal körülvett füves legelők húzódtak, és a távoli fák árnyékában
jól lehetett látni a hőség elöl pihenőre vonult marhákat és lovakat.
– „Otthon, édes otthon a hegyekben, hol szarvas és antilop játszik!
Nincs ott idegen szó, és az ég mindig felhőtlen kék” – dudorászta Marty.
Smith a sebességváltót ide-oda kapcsolgatva vezette a kocsit, gyors
hegyi patakok fölött ívelő rozoga fahidakon hajtott át, míg egy széles
vízmosáshoz nem ért, amelynek alján bővizű folyó rohant zúgva, jókora
sziklák között. Keskeny acél gyaloghíd ívelt át a vízmosáson, másik
oldalán jókora tisztás volt, és rajta sudár fenyők és cédrusok árnyékában
megbújó gerendaház.
Miközben Smith leparkolta a kocsit, Marty a csodálatos tájtól
fellelkesülten képzeletben tovább röpködött, végtelen óceántól az égbe
nyúló hegyekig és határtalan legelőkig óriási területeket járt be, de közben
tisztában volt azzal, hogy útjuk végállomására érkeztek, ahol talán
megalszanak, sőt lehet, hogy eltöltenek néhány napot.
Mivel Smith a kocsit megkerülve kinyitotta az ajtót, Marty nem tehetett
mást, kelletlenül ugyan, de kiszállt. A szélben enyhén ide-oda lengedező
gyaloghídtól annyira megijedt, hogy hátrahőkölt. Alatta a vízmosás
legalább tíz méter mély lehetett.
– A lábamat sem teszem rá erre a bizonytalan tákolmányra – jelentette
ki határozottan.
– Nézz előre, akkor nem lesz baj. Gyerünk! – mondta Smith, és taszított
rajta egyet.
Marty vadul markolta a korlátot, pillanatra sem eresztette el, míg át nem
ért a túlsó partra. – Miért jöttünk erre az isten háta mögötti helyre? Nincs
itt semmi, csak az az öreg viskó – panaszkodott.
– Mert itt lakik, akit keresünk – válaszolta a ház felé indulva Smith.
– Itt?! – kérdezte Marty, és rögtön le is cövekelt. – Öt másodpercet sem
vagyok hajlandó eltölteni ilyen primitív helyen! Szerintem itt még
vezetékes víz sincs, vagy ha igen, áram biztosan nem, tehát számítógép
sem. Anélkül pedig nem tudok meglenni!
 – Lehet, de gyilkosok sincsenek, és különben is, ne a borítója alapján
ítélj meg egy könyvet! – válaszolta Smith.
– Elkoptatott, ősrégi klisé! – háborgott Marty.
– De igaz.
A dús lombú fenyők alatt sötét volt, gyantaszag járta át a levegőt A
gerendaház kihaltnak tűnt, és valahányszor felé nézett, Marty rosszkedvűen
megcsóválta a fejét.
A váratlanul felhangzó morgás olyan éles, fenyegető volt, hogy
mozdulni készülő lábuk megmerevedett, valósággal hozzáragadt a földhöz.
Kifejlett puma szökkent le hangtalanul az egyik fáról, és hasalt le
fenyegetően körülbelül háromméternyire tőlük. Farkával figyelmeztetően
ide-oda csapdosott, vészjóslóan fénylő sárga szemét rájuk szögezte.
– Jon! – kiáltotta rémülten Marty, és meg is pördült, hogy lélekszakadva
elfusson.
– Várj! – Smith megmarkolta a karját és visszatartotta.
– Maradjanak nyugton, uraim! – hallatszott valahonnan elölről egy elté-
veszthetetlen angol akcentussal beszélő hang. – Ha nem nyúlnak fegyver-
hez, nem bántja magukat És talán én sem.

22. fejezet
13:47
Lee Vining közelében,
Magas Sierra, Kalifornia
A ház alacsony tetejű verandáján, brit Enfield karabéllyal a kezében
közepes termetű, sovány férfi lépett előrébb az árnyékból. Szavait
Smithhez intézte, de a tekintete szünet nélkül Marty Zellerbachra
szegeződött: – Nem mondtad, hogy hozol magaddal valakit, Jon! Nem
szeretem a meglepetéseket.
– Én boldogan elmegyek, Jon – súgta Marty.
Smith nem figyelt rá, jószerivel meg sem hallotta. Peter Howell más
volt, mint Marty Zellerbach, a védekezése halálos, és tőle a legártatlanab-
bul hangzó figyelmeztetést is komolyan kellett venni. – Hívd vissza a
macskát, Peter, és ereszd el a fegyvert! – válaszolta nyugodt, indulattól
mentes hangon. – Sokkal régebben ismerem Martyt, mim téged, és mind a
kettőtökre nagy szükségem van.
– Én viszont nem ismerem – mondta ugyancsak halkan az inas, kőke-
mény izmú férfi. – Ez itt a bökkenő! Ismered annyira, hogy kezeskedj érte?
– Készséggel, Peter!
Howell némán tanulmányozta Martyt egy darabig – tiszta, kék szemé-
nek pillantása hideg volt, és olyan átható, akár a röntgensugár –, és elége-
dett lehetett az eredménnyel, mert végül különös, füttyentés és torok-
köszörülés között valahol félúton lévő hangot hallatott: – Brrr, Stanley! Jó
macska – tette hozzá lágyan. – Maradj!
A puma felállt, és lassan visszaballagott a ház mögé, de közben
többször is hátranézett, mintha reménykedne, hogy újabb parancsot kap,
engedélyt arra, hogy vadásszon.
A sovány férfi a szeme sarkából figyelte, miközben lassú mozdulattal
leeresztette a karabélyt.
Marty izgatottan nézett a távolodó nagymacska után.
– Még nem hallottam idomított pumáról! – mondta lelkesen. – Hogy
csinálta? Nevet is adott neki! Ez csodálatos! Tudja, hogy az afrikai
uralkodók idomított leopárdokkal vadásznak? Indiában pedig gepárdokat…
– Folytassuk inkább a társalgást odabent! – vágott a szavába Howell. –
Sosem lehet tudni, nem hallgatózik-e valaki. – Az Enfield csövével mutatta
meg az utat, és félreállt, hogy előreengedje vendégeit. Amikor Smith
melléje ért, felvonta a szemöldökét, és az állával Marty háta felé bökött.
Smith némán bólintott.
A ház belül tágasabb volt, mint amilyennek kívülről látszott. Kényelmes
berendezésű nappaliban álltak, amelyben a hatalmas, mészkő kandallót le-
számítva semmi nem emlékeztetett az Államok nyugati részén megszokott
gerendaházakra. A bútorok nagy része megegyezett az angol vidéki kúriá-
kéval, de társult hozzájuk néhány londoni klubokat idéző, öblös bőrfotel is,
valamint a XX. század legtöbb háborújának relikviái. Az egyik falat,
amelyre már nem jutottak fegyverek, csapatzászlók és katonákat ábrázoló
fényképek, hatalmas absztrakt képek töltötték be, Kooning, Newman és
Rothko alkotásai, amelyek közül bármelyik vagyont ért.
A nappali teljes szélességében elfoglalta a házat, de a bal hátsó sarkától
egy elölről láthatatlan szárny nyúlt mélyen a fenyők közé. Az épület L
alakú volt, de a gyaloghíd felől az L-nek csupán a talpát lehetett látni, a
hosszú folyosóra felfűzött szobákat nem. Az első szoba szabályos, a
legkorszerűbb számítógéppel felszerelt iroda volt.
Mihelyt meglátta, Marty boldogan felkiáltott, és lélekszakadva a számí-
tógéphez rohant.
– Mi baja?! – kérdezte halkan Howell.
– Asperger-kór – válaszolta Smith. – Zseni, főleg ami a számítás-
technikát illeti, de irtózik az idegenektől.
– Nincs gyógyszere?
Smith bólintott. – Sietve kellett eljönnünk Washingtonból. Várj egy
percet, utána nyugodtan beszélgethetünk!
Howell szó nélkül hátat fordított, visszament a nappaliba, Smith pedig a
számítógépbe teljesen belefeledkezett Martyhoz lépett.
– Miért nem mondtad, hogy van generátora? – kérdezte rosszallóan a
barátja.
– Az oroszlán teljesen kiverte a fejemből.
– Stan hasonlít ugyan az oroszlánhoz, de nem az, hanem puma – vála-
szolta Marty. – Tudtad, hogy Kínában idomított szibériai tigriseket
használnak...
– Beszéljük meg később! – vágott közbe Smith. Bármennyire biztatta is
Martyt, nem volt meggyőződve arról, hogy tökéletes biztonságban vannak.
– Meg tudod nézni még egyszer, nem volt-e szokatlan telefonja
Sophiának? Esetleg Bill Griffint is megpróbálhatnád előkeríteni.
– Pontosan arra készülök. Csak annyi kell hozzá, hogy eljussak a számí-
tógépemig, és használhassam a szoftveremet. Ha a barátod gépe nem olyan
primitív, mint ez a hely, akkor perceken belül sikerül.
– Biztos vagyok benne. – Smith bátorítóan megveregette Marty vállát,
hátrébb húzódott, és figyelte, amint barátja, ujjait a klaviatúrán táncoltatva
egyre mélyebbre hatol a mások számára talán ijesztő, neki viszont az
egyetlen biztonságos közeget jelentő komputervilágba.
– Honnan van ennek a vacaknak ennyi ereje? – kérdezte magától halkan
morogva Marty. – Mindegy. Kezd biztatóan alakulni a dolog.
A nappaliba visszatérve Smith a kandalló előtt, egy fekete csövű gép-
pisztoly pucolásába belefeledkezve találta Peter Howellt. A tűz nagy
lánggal lobogott, a kép békés, megnyugtató lett volna, ha nincs az angol
kezében a veszedelmes fegyver.
– Foglalj helyet! – mondta Howell anélkül, hogy egy pillanatra is
felnézett volna. – Az öreg bőrfotel a legkényelmesebb. A klubomtól
vettem, amikor rájöttem, hogy otthon nincs rám szükség, és jobban teszem,
ha olyan helyre megyek, ahol kevesen ismernek.
Hajszál híján száznyolcvan centiméter magas volt, és majdnem
csontsoványnak látszott sötét kékeszöld flanel ingében és khakiszínű,
bakancsszárba tűrt, bő angol katonanadrágjában. Keskeny arcát durvára
cserzette a nap és a szél, és olyan mély ráncokat vésett rá, hogy a szeme is
mintha szakadék mélyéről villant volna elő. A tekintete éles volt, de
fegyelmezett. Valamikor koromfekete haja egyenletesen szürkévé vált,
kezei inas, barna karmokká soványodtak.
– Mesélj a barátodról!
Smith kényelmesen elhelyezkedett, és azzal kezdte, hogy beszámolt kö-
zös gyerekkorukról, Marty problémáiról, amelyek az Asperger-kór felfede-
zésében csúcsosodtak ki. – Ezzel minden megváltozott számára, a gyógy-
szerek szabaddá tették. Azoknak köszönheti, hogy nyugodtan végig tudta
ülni az órákat, leérettségizett, és két diplomát szerzett. Amíg tart a hatásuk,
képes elvégezni a legunalmasabb, hétköznapi feladatokat is. Villanykörtét
cserél, mos, főz. Nagyon gazdag, nyugodtan tarthatna személyzetet, hogy
gondoskodjanak róla, de nem tudja elviselni az idegeneket. A gyógyszert
mindenképpen szednie kell, és amíg hat, arra is képes, hogy ellássa magát.
– Meg tudom érteni. Jól láttam, hogy elfogyott a gyógyszere? – kérdezte
Howell.
– Igen. Az egyik biztos jele, hogy egyfolytában beszél, ahogy hallottad
is. Véget nem érő előadásokat tart, szárnyalnak a gondolatai, alig alszik, és
mindenkit megőrjít. Ha sokáig nem kapja meg a következő adagot, annyira
ellenőrizhetetlenné válik, hogy veszélyes lesz önmagára és másokra nézve
is.
– Sajnálom a kölyköt. Ne érts félre, őszintén mondom – jelentette ki
fejcsóválva Howell.
– Tévesen ítéled meg a helyzetet – válaszolta halkan nevetve Smith. –
Marty sajnál téged, és engem is. Szán bennünket, mert ha megfeszülünk,
akkor sem jutunk el a tudásnak arra a szintjére, ahová ő. Képtelenek
vagyunk felfogni mindazt, amit ő természetesnek, magától értetődőnek tart.
Mindenki számára óriási veszteség, hogy kalickába zárja magát, kizárólag
a számítógépek érdeklik, bár, amennyire meg tudom ítélni, folyamatosan
tanácsokat ad más, a világ legkülönbözőbb részein élő számítógépes
szakembereknek. Sosem személyesen, mindig csak e-mailen keresztül.
Howell nyugodtan végighallgatta Smitht, de a keze egy pillanatra sem
állt meg, gondosan tovább pucolta a Heckler & Koch MP5-öst, amely pont
olyan halálos volt, amilyennek első látásra tetszett. – De ha a gyógyszer
hatása alatt gépies és lassú, nélküle pedig elszáll, hogyan tud bármi
értelmeset csinálni? – kérdezte a kellő pillanatban anélkül, hogy tekintetét
fölemelte volna a géppisztolyról.
– Ez a legfantasztikusabb az egészben – magyarázta Smith. – Megtanul-
ta, hogyan mentesítse magát a gyógyszer hatásától, de nem annyira, hogy
teljesen elszálljon. Képes rá, hogy naponta pár órát ebben a köztes
állapotban töltsön, és ez számára maga a mennyország. Új, elképesztően
eredeti ötletei támadnak, fantasztikusan éles az agya, villámgyors,
egyszerűen verhetetlen.
– Mármint a számítógépnél – mondta Howell, és egy pillanatra a
tekintetét is fölemelte. – Na jó. Később folytatjuk – zárta le a témát, és
rögtön vissza is tért a H & K-hoz, a brit Különleges Légi Szolgálat, az SAS
kedvenc fegyveréhez.
– Mindig fegyvert pucolsz, ha látogatód jön? – kérdezte Smith, és a
hosszú vezetéstől fáradtan pár pillanatra be is csukta a szemét.
– Olvastad Doyle Fehér századát?! – horkant fel Howell. – Kiváló
regény. Kölyökkoromban sokkal jobban érdekelt, mint a Sherlock Holmes-
történetek. Furcsa, azt mondják, a gyerek a felnőtt tanítója. – Kis szünetet
tartott, mintha alaposabban el akart volna gondolkodni a gyerek-felnőtt
viszonyon, és csak aztán folytatta: – Van a regényben egy öreg íjász, Black
Simon. Egyszer a főhős megkérdezi tőle, miért feni borotvaélesre a
fegyverét, amikor biztosan tudja, hogy aznap nem lesz harc. Black Simon
azzal válaszol, hogy a crecyi és a poitiers-i csata előtt vörös tehénnel álmo-
dott, és éjszaka ismét megjelent neki a furcsa állat. A folytatást biztosan ki-
találod: neki van igaza, a spanyolok még aznap támadást indítanak ellenük.
– Vagyis – mondta a szemét kinyitva Smith – felkészülsz minden
eshetőségre.
– Körülbelül – felelte halvány mosollyal Howell.
– Igazad van, mint mindig. Szeretném, ha segítenél, de ne legyenek
illúzióid! Ha beszállsz, veszélybe kerülsz – figyelmeztette Smith.
– Mi másra jó egy öreg, viharvert sivatagi patkány?
A halálosan unalmas Sivatagi Pajzs közben ismerték meg egymást, ami-
kor a mozgó tábori kórház teljes személyzete mindennap felkészülten vár-
ta, hogy induljon már meg a hadművelet. Csalódniuk kellett, teljes tétlen-
ségre voltak kárhoztatva, kivéve Peter Howellt. Pontosabban őt, és az
SAS-nél szolgáló társait. Peter soha nem mondta el, pontosan mi és hol is
történt, de egyik éjjel úgy bukkant fel a kórházban, mint egy homokból
életre kelt szellem. Magas láza volt, és a szervezete teljesen legyengült. Az
orvosok közül többen állították, hogy akkor éjjel valamilyen jármű zaját
hallották a sivatagból, de megesküdni nem mertek volna rá, és senki nem
tudta pontosan, hogy helikopter volt-e, vagy valami más. Hogy Howell
hogyan érkezett, ki vitte hozzájuk, örök rejtély maradt.
Smith azonnal felismerte a beteg brit sivatagi álcázóruháját, amelyről
valamilyen dühös, falánk csúszómászó minden fegyvernemi és rangjelzést
lerágott. Gondos kezeléssel megmentette Howell életét, és miután olyan
állapotba hozta, hogy már beszélgetni is lehetett vele, fokozatosan megis-
merték és megtanulták tisztelni egymást. Akkor tudta meg, hogy az illetőt
Peter Howellnek hívják, az SAS őrnagya, és valamilyen titkos megbízatást
teljesítve mélyen bent járt az iraki sivatagban. Ennél többet harapófogóval
sem lehetett kihúzni belőle. Mivel első ránézésre meg lehetett állapítani,
hogy régen túllépte az átlagos kommandósok számára megszabott legfelső
korhatárt, nyilvánvaló volt, hogy a történetnek ez csak egy elenyészően kis
része, de évekbe telt, amíg Smith nagyjából megismerte életútját, és sok
részlet azután is homályos maradt.
Röviden összefoglalva Howell azok közé a nyughatatlan, kimeríthetet-
len energiával rendelkező britek közé tartozott, akik az utóbbi kétszáz év-
ben minden kis és nagy konfliktusban felbukkantak, hol az egyik, hol a
másik oldalon. A nyelvészi diplomáját adó cambridge-i egyetem és a sand-
hursti katonai akadémia elvégzése után, a vietnami háború idején csatlako-
zott az SAS-hez. Később egyszerre igazolt le az MI-6-hoz és a külföldi hír-
szerzéshez, és hol az egyik, hol a másik színeiben tevékenykedett, attól
függően, hogy hideg, vagy forró háborúban volt-e rá szükség, néha pedig
mindkettőben egyszerre. Így ment ez mindaddig, amíg túlkorossá nem vált
az egyik, és – a megváltozott körülmények miatt – bevethetetlenné a másik
számára.
A Sierra Nevada ritkán lakott, isten háta mögötti keleti oldalán talált rá
jól megérdemelt menedékére, legalábbis látszólag. Smith ebben a
„nyugdíjas” állapotban legalább annyi kérdőjelet látott, mint Howell egész
korábbi élettörténetében.
Mivel hivatalosan katonaszökevénnyé nyilvánították, nem jutott eszébe
jobb ötlet, mint hogy felhasználja mindazt a segítséget, amelyet az SAS és
az MI–6 adhat.
– El kell jutnom Irakba, Peter – mondta. – Titokban, mégis úgy, hogy
legyenek kapcsolataim.
Howell várt egy kicsit, és csak azután szólalt meg, hogy hozzálátott a H
& K összeszereléséhez.
– Kész öngyilkosság. Amerikaiak és britek számára mindenképp. Jobb
nem próbálkozni vele, mert úgysem sikerül.
– Muszáj! Megölték Sophiát.
Howell felmordult, körülbelül úgy, ahogy Stant, a pumát visszarendelte.
– Elmondod, mi ez az engedély nélküli távolmaradás?
– Tudsz róla, hogy szökevénnyé nyilvánítottak?
– Megpróbálok lépést tartani az eseményekkel. Néhányszor, velem is
előfordult már, hogy nem ott és nem akkor voltam, ahol és amikor lennem
kellett volna. Hosszú történet mindegyik.
Smith részletesen beszámolt mindenről, ami Anderson őrnagy Fort
Irwinben bekövetkezett halála óta történt. – Nem tudom, kicsodák, Peter,
de nagyon erősek – mondta. – Képesek manipulálni a hadsereget, az FBI-t,
a rendőrséget, sőt, talán az egész kormányzatot. Bármit terveznek, elég
komoly ahhoz, hogy embereket öljenek miatta. Meg akarom tudni, mi az,
és hogy miért ölték meg Sophiát.
Géppisztolya tisztításával és összerakásával végezve Howell inas, barna
kezével egy párásítóért nyúlt, és nagy műgonddal megtömte a pipáját. A
ház hátsó traktusából a számítógépbe belefeledkezett Marty elégedett
kiáltásai hallatszottak.
Miután végzett a pipatömés bonyolult műveletével és elégedetten
pöfékelt egyet-kettőt, Howell halkan megjegyezte: – Ha birtokukban van a
vírus és senki nem ismeri az ellenszerét, akár az egész világot túszul
ejthetik. Olyasvalaki állhat a háttérben, mint Szaddam vagy Kadhafi.
Esetleg Kína.
– Pakisztán, India, és bármelyik, a nyugati államoknál gyengébb ország
– sorolta tovább a lehetőségeket Smith. – Vagy nem ország és nem is
politikai célok. Lehet, hogy csupán pénzről van szó, Peter!
Howell élvezettel szagolta a szobát lassan betöltő aromás füstöt, közben
hosszan elgondolkodott a lehetőségen. – Egyedül kevés vagyok ahhoz,
hogy bejuttassalak Irakba, Jon – felelte jókora szünet után. – Egész föld-
alatti hálózat kell hozzá. Szaddam Huszeinnek gyenge a belső ellenzéke,
de létezik, és a tieid és az enyéim is segítik, hogy erősebbé váljon. Ha
megkérem őket, bejuttatnak, de nem lesznek hajlandók kockáztatni az
egész hálózatot. Ha komoly bajba kerülsz, csak magadra számíthatsz. Az
amerikai embargó mindenkinek az életét tönkretette Irakban, leszámítva
Szaddamot és bandáját. Gyerekek halnak meg miatta tömegével. Nem sok
segítségre számíthatsz az ellenállástól, és semmire sem az iraki néptől.
Smith mellkasát félelem szorította ugyan össze, de azért vállat vont, és
természetes hangon válaszolt: – Vállalom a kockázatot.
Howell alaposan megszívta a pipáját. – Akkor nincs más hátra, ideje
munkához látni. Igyekszem megszerezni neked az összes védelmet, amit
csak tudok. Szeretnék veled menni, de nem sok hasznomat vennéd, sőt!
Túl sokan és túl jól ismernek arrafelé.
– Jobb, ha egyedül megyek. Különben is, lenne számodra egy itthoni
munkám.
– Tényleg?! – kérdezte izgatottan Howell. – Már kezdtem nagyon elun-
ni magam. Stanley etetése egy idő után egyhangúvá válik.
– Más! – váltott témát Smith. – Martynak gyógyszerre van szüksége,
különben hamarosan használhatatlan lesz. Üres üvegekkel tudok csak
szolgálni, a washingtoni orvosával nem léphetünk kapcsolatba.
Howell átvette az üvegeket, és távozott a hosszú folyosón, amelyről a
Marty által elfoglalt szoba is nyílt. Smith egyedül maradt a nappaliban, és a
klaviatúra billentyűinek kopogását, Marty időnként felhangzó izgatott kiál-
tásait hallgatta. Odakint a szél erősen cibálta a hatalmas, sudár fenyők ága-
it. Kellemes, megnyugtató volt a hangja, olyan, mintha a föld lélegzését
hallaná. Lecsúszott a fotelben, és hagyta, hogy tagjai teljesen elernyedje-
nek. Megpróbálta elűzni magától a Sophia halála miatti bánatot, az erős ag-
godalmat és feszültséget, amelyet a tervezett iraki kaland váltott ki, és a
kérdés, hogy megtalálja-e, amit keres, és ha igen, túléli-e? Ha egyáltalán
létezik valaki, aki be tudja juttatni a meggyötört, tönkretett országba, akkor
az Peter, gondolta. Biztos volt abban, hogy a kérdéseire ott rejtőzik a vá-
lasz – ha nem az előző évi tömeges vírusfertőzés áldozatai, akkor a túlélők
között.

17.05
Washington, D.C.
Marty Zellerbach Dupont Circle-höz közeli rendetlen házának egyetlen
nagy szobájában Xavier Becker számítógép-szakértő elégedetten figyelte,
amint Zellerbach egy távoli komputerről kapcsolatba lépve saját nagy
teljesítményű Cray gépével, sebészi pontossággal behatol a telefontársaság
számítógépes rendszerébe.
Becker rengeteg dolgot ismert, de még egyszer sem találkozott olyan
fejlett kereső és programfeltörő szoftverrel, amilyet Zellerbach létrehozott.
A program szépsége és eleganciája annyira lenyűgözte, hogy kis híján
megfeledkezett arról, miért is van ott.
Minden tudását össze kellett szednie, hogy egy lépéssel Zellerbach előtt
járjon, hamis válaszok bonyolult labirintusán átvezetve vonalban tartsa, le-
hetővé téve ezzel a Long Lake-i rendőrségnek, hogy a szövevényes világ-
hálót átfésülve azonosítsa a számítógépét. Becker keményen megizzadt, at-
tól félt, hogy Zellerbach váratlanul kilép, és azzal elveszítik. Ahogy múlt
az idő, egyre kevésbé értette a zsenitől szokatlan nemtörődömséget. Zeller-
bach mintha szabálytiszteletből, egy elvi sémához alkalmazkodva használ-
ta volna a bonyolult, többszörös átkapcsolással, irányváltással áttekinthe-
tetlenné tett kapcsolatot, és úgy tűnt, miután megteremtette, tovább nem
törődött vele, eszébe sem jutott változtatni rajta, hogy összekuszálja a
nyomokat.
– Még pár perc! – hallatszott a fejhallgatóból. – Tarts ki, Xavier!
 A hangjából ítélve Jack McGraw legalább annyira izzadt Long Lake-
ben, mint Becker Washingtonban. Kétszer – miközben Bill Griffin nyomát
kutatta, illetve a USAMRIID központi számítógépét ellenőrizte, hogy
megtudja, hol tartanak az új vírussal kapcsolatos vizsgálatok – már
majdnem sikerült elkapnia Zellerbachot de mindkét alkalommal túl
gyorsan lépett tovább, és Beckernek nem sikerült feltartania. Ezúttal
azonban úgy tűnt, hogy végre sikerül megfogni. Vagy Becker választotta
meg ügyesebben a hamis adatokat, vagy Zellerbach kezdett elfáradni, a
lényeg az, hogy már csak két-három perc kellett...
– Megvan! – kiáltotta diadalmasan Jack McGraw. – Egy Lee Vining
nevű kaliforniai kisváros vagy falu közelében. Al-Hasszán a Yosemite
környékén van. Máris szólok neki!
Becker szétkapcsolt. Tovább figyelte, hogyan követi Zellerbach a hamis
nyomot, amelytől azt remélte, hogy elvezeti Sophia Russell telefonjaihoz,
és nyoma sem volt benne az elégedettségnek. Zellerbach ötletessége, krea-
tivitása túl szép volt ahhoz, hogy saját gondatlansága fordítsa ellene. Külö-
nös szomorúság, zavar lett úrrá Beckeren. Úgy érezte, Zellerbachot elra-
gadta a lelkesedés, és naiv tudatlanságában nem sejti, milyen veszedelmes
a világ, hogy tele van Xavier Beckerekkel és Victor Tremontokkal.

14.42
Lee Vining közelében,
A Magas Sierra, Kalifornia
A számítógépszobába lépve Smith magából kikelve találta Martyt. –
Francba! Francba! Francba! Hol vagy, te kiméra?! Senki nem győzheti le
Marty Zellerbachot! Hallod?! Tudom, hogy ott bujkálsz! A kurva életbe…
– Mart? – Smith még sosem hallotta káromkodni Martyt, és az, hogy
eljutott idáig, szintén azt jelezte, hogy kezd ellenőrizhetetlenné válni. –
Mart! Hagyd abba! Mi a baj?
Marty tovább szitkozódott, vadul csapkodta a számítógép klaviatúráját,
és nemcsak hogy nem hallotta a figyelmeztetést, azt sem tudta, hogy
barátja a szobában van.
– Mart! – Smith határozottan megmarkolta a vállát.
Marty vicsorogva, mint egy megvadult állat kapta hátra a fejét, és mi-
helyt meglátta Smitht, összeroskadt ernyedten belesüllyedt a karosszékbe.
– Semmi! Semmit nem találtam. Az égvilágon semmit! – mondta
fájdalomtól remegő hangon.
– Nyugodj meg, Marty! Nincs semmi baj - próbálta vigasztalni Smith. –
Mit nem találtál? Bill Griffin címét?
– Sehol nincs nyoma. Már egészen közel jártam, és mégsem sikerült.
Ugyanaz történt a telefonokkal is. Benne vagyok a számítógépemben, a
saját szoftveremet használom, és csak egy lépés hiányzik... Biztos, hogy ott
van! Olyan közel...
– Ne ess kétségbe! Amikor elkezdted, is tudtuk, hogy óriási szerencse
kellene hozzá. Mi a helyzet a vírussal? Hogy állnak Fort Detrickben?
– Azzal nem volt gond, percek alatt sikerült belépnem a rendszerükbe.
Hivatalosan tizenöt halottnál és három túlélőnél tartunk itt, az Államokban.
– Újabb áldozatok?! – kérdezte izgatottan Smith. – Hol? És túlélők is?
Hogyan? Milyen kezelést kaptak?
– Nem tudom. Ahhoz is, hogy az adatokat megszerezzem, egy
vadonatúj biztonsági rendszeren kellett átjutnom. A Pentagon minden
adatot zárolt, csak a katonákon keresztül juthat hozzájuk bárki... – Marty
kurtán felnevetett – kivéve engem.
– Ezért nem hallottunk a túlélőkről. Meg lehet állapítani, kik azok?
– Csak azt, hogy hányan vannak. A nevükre és a lakóhelyükre a
leghalványabb utalás sincs. Sajnálom, Jon!
– Se Detrickben, se a Pentagonban?
– Sehol. Felháborító! Azok a banditák, ott a Pentagonban valószínűleg
be sem vitték a rendszerbe az adatokat!
Smith agya lázasan működött. Első ötlete az volt, hogy felkutatja és
kikérdezi a túlélőket. Ez tűnt a legkönnyebb, legközvetlenebb útnak ahhoz,
hogy tovább tudjon lépni.
Gyanította, hogy a kormányzat a tömeghisztériának akarja elejét venni
az információk titkosításával – rutinszerűen alkalmazott, bevett módszer
volt ez –, és valószínűleg jóval több halálos áldozat van már, mint az
adattárban szereplő tizenöt. A tudósok nyilván éjt nappallá téve vizsgálják
a három túlélőt, addig nem is lépnek a nyilvánosság elé, amíg minden
lehetségest meg nem tudnak róluk, és a kutatások titkosságának megőrzése
érdekében a legszigorúbb biztonsági rendszabályokat léptették életbe.
Ki van zárva, hogy átjusson ezen a rendszeren, és nagyon valószínű,
hogy Peter Howell is hasztalan próbálkozna vele.
A katonai titkosszolgálat és az FBI nyilván őrzi a túlélőket. A gyilkosok
is természetesnek veszik, hogy náluk próbálkozik, és lesben állnak, várják,
mikor bukkan fel. Ha túlélőkkel akar találkozni, nincs más választása, Irak-
ba kell mennie, állapította meg magában. Abban a lezárt országban nem
számítanak rá, és ott nincsenek is olyan bonyolult technikájú, kifinomult
védőrendszerek, mint amilyenekkel az amerikai kormányzat rendelkezik. A
legbiztosabb és leggyorsabb módja a további információszerzésnek az, ha
Irakba megy.
– Ez az! – kiáltott fel izgatottan Marty. – Egy perc, és elkaplak!
Az elmélkedést abbahagyva Smith a barátja felé fordult, figyelte, amint
a klaviatúra fölé hajolva úgy mered a képernyőre, mint lesben álló vadász a
néhány lépésnyire gyanútlanul sétálgató prédára.
Hirtelen félelem markolt belé. – Mióta vagy bent a számítógépedben? –
kérdezte.
Howell bukkant fel, és mereven, mozdulatlanul megállt az ajtóban. – A
saját számítógépével beszélget?
– Mióta, Mart? – ismételte meg a kérdést Smith.
Marty, mint aki álomból ébred, zavartan pislogott, mielőtt megnézte a
képernyő sarkában lévő órát. – Egy, talán két órája – felelte. – De nincsen
semmi baj. Egy csomó átmenő állomást használtam, ahogyan kell.
Különben is, a saját gépemé és...
– Tudják, hol van! – vágott közbe hevesen Smith. – Könnyen lehet,
hogy ott ülnek előtte, és az orrodnál fogva vezetnek! A telefontársasághoz
törtél be először?
– Dehogy! Találtam egy teljesen új útvonalat Bill Griffinhez, de a
végén, sajnos, sehová sem vezetett. A telefontársaság állandóan változtatja
az elérési útvonalakat, de egészen biztos, hogy...
– Szerinted van emberük Kaliforniában?! – kérdezte élesen Peter Howell.
– A nyakamat teszem rá – felelte Smith.
– A barátod gyógyszere úton van, a gyilkosaidnak viszont nagy valószí-
nűséggel sikerült lenyomozniuk a vonalat – mondta Howell. – A nevemet
nem, de az nem sokat számít. Be tudják határolni a helyet, és ha megtalál-
ják az utat, ide is érnek. A legrosszabb esetben egy órán belül, de ha sze-
rencsénk van, kettőnél akkor sem kell több hozzá. Akárhogyan is, jó lesz,
ha minél előbb elhúzzuk a csíkot.

23. fejezet
6.51
New York City
Victor Tremont Waldorf-Astoria-beli lakosztályának hatalmas tükre előtt
állva lesimította a szmokingját, és hozzálátott, hogy nagy műgonddal meg-
kösse fekete csokornyakkendőjét. Mercedes O'Hara a háta mögött, a feldúlt
ágyon meztelenül elnyúlva figyelte. Gyönyörű volt – formái tökéletesek,
bőre fénylő, akár az aranyfüst.
– Nem szeretem, ha beteszel a gardróbba, az öltönyeid közé, amíg ismét
kedvet nem kapsz hozzá, hogy használj – mondta koromfekete szemét a
tükörben látható arcra szögezve.
Tremont mogorva pillantással válaszolt. Hiba volt részéről, hogy vi-
szonyt kezdett a se türelmesnek, se visszafogottnak nem nevezhető szép-
séggel, akinek előrebukó, dús, vörös haja most éppen eltakarta gyönyörű
mellét. Tremonttal ritkán fordult elő, hogy ilyen téren tévedett. Eddig csak
egyszer, és az a nő öngyilkos lett, amikor közölte vele, hogy nem veszi
feleségül.
– Dolgom van, Mercedes! Ha végzek, elmegyünk vacsorázni – felelte. –
A kedvenc helyeden, a Le Chevalban foglaltam asztalt. Ha ez is kevés,
elmehetsz.
Mercedes nem öngyilkos-típus, állapította meg magában. A chilei nőnek
nagy szőlőültetvényei voltak, neves borászata a Malpo-völgyben, két nagy
bányatársaság igazgatótanácsának tagjává és a chilei parlament képviselő-
jévé választották, korábban miniszter volt, és biztonsággal számíthatott rá,
hogy még lesz is. Ám, mint minden nő, ő is több figyelmet igényelt Tre-
monttól, mint amennyit az adni szándékozott, és idő kérdése volt csupán,
hogy azt kérje, házasodjanak össze. Egyik sem értette meg, hogy nem akar
állandó társat, nincs rá szüksége.
– Igen? – kérdezte nyugodtan. – Semmi ígéret? Egyik nő olyan, mint a
másik. Állandóan gond van velünk. Nem vagyunk képesek megérteni,
hogy Victor csak Victort tudja szeretni.
Tremont úgy érezte, igaztalanul megbántották. – Egy szóval sem...
– Persze, hogy nem mondtad – vágott a szavába a nő. – Ahhoz az kelle-
ne, hogy felfogd. – Hosszú lábait meglendítve fürgén leszállt az ágyról. –
Azt hiszem, elegem van magából, dr. Tremont.
A férfi mozdulatlanná merevedett, és ámulva figyelte, amint a szék
karjára dobott ruhájához lépett, és öltözni kezdett anélkül, hogy egyetlen
pillantást vetett volna rá. Hirtelen jött, perzselő indulat kerítette hatalmába.
Mit képzel magáról ez a némber?! Hogy merészel így beszélni vele?! Nagy
erőfeszítéssel elfojtotta dühét, folytatta a nyakkendő megkötésének
bonyolult műveletét, és közben elmosolyodott.
– Ne légy nevetséges, drágám! – mondta. – Menj, igyál egy koktélt! A
zöld estélyidet vedd fel, abban fantasztikusan nézel ki! Egy óra...
legfeljebb kettő múlva én is a Le Chevalban leszek.
 Mercedes hangosan, vidáman fölnevetett; testhez simuló fekete Armani-
ruhája nemcsak csodálatos formáit, haja vörös tüzét is kiemelte. – Szánal-
mas, ostoba alak vagy, Victor – mondta, és mielőtt Tremont válaszolni
tudott volna, újabb gyöngyöző nevetéssel kiment a hálószobából.
Pár pillanattal később élesen becsapódott utána a lakosztály ajtaja.
Tremontot pillanatra vad düh, és mélységes megbántottság temette
maga alá, mint hegycsúcsról lezúduló lavina a völgyben megbújó házakat.
Gyors léptekkel indult a hálószoba nyitott ajtaja felé. Senki nem nevetheti
ki Victor Tremontot! Senki! A legkevésbé egy nő!
Az arca tüzelt, mintha láza lett volna, kezét dacosan ökölbe szorította,
mint egy kisiskolás.
Aztán, amilyen gyorsan jött, az indulat ugyanolyan gyorsan el is
párolgott. Kurtán, dacosan fölnevetett. Csak nem fog utánamenni?! Ostoba
lotyó!
Legalább megspórolta neki a hibája kijavításával járó unalmas vesződ-
séget. Azt hitte, ez a nő legalább intelligens, de újból bebizonyosodott,
hogy egyik sem az. Megkönnyebbült, hogy nem lesz dráma, könnyekkel
tarkított szakítási jelenet, és drága búcsúajándékot sem kell vennie. Üres
kézzel távozik. Ki is hát az ostoba?
Széles mosollyal az arcán tért vissza a tükörhöz, még egyet igazított a
nyakkendőjén, lesimította a szmokingját, és megállapítva, hogy megjelené-
se tökéletes, elindult a megbeszélt találkozóra. Mielőtt az ajtóhoz ért, meg-
szólalt a mobiltelefonja. Remélte, hogy al-Hasszán hívja, és jó híreket
mond Jon Smithről és Marty Zellerbachról.
– Tessék!
– Zellerbach belépett a számítógépébe, és Russell telefonja után kutat –
közölte megnyugtató hangon az arab. – Xavier fel tudta tartani addig, amíg
McGraw lenyomozta, hogy Lee Viningból, Kaliforniából jelentkezett. –
Al-Hasszán, hogy szavainak még nagyobb nyomatékot adjon, rövid
szünetet tartott. – Onnan hívom.
– Hol a fenében van az a Lee Vining?
– A Sierra Nevada keleti oldalán, a Yosemite Nemzeti Park közelében.
– Hogy talált oda?
– Az FBI kiderítette, hol aludtak az éjjel, és megtalálta a kölcsönzőt is,
amelyikben kocsit béreltek. Smith Észak-Kalifornia-térképet kért, és külön
megérdeklődte, hogy nincs-e lezárva egy bizonyos, a Yosemite-on át
vezető út. Elmentünk a parkba, vártunk, és amikor McGraw szólt, tovább
jöttünk Lee Viningba – mesélte al-Hasszán. – A telefon, amit Zellerbach
használ, bizonyos Nicholas Romanové. Nyilván álnév. Majd kiderül – már
úton vagyunk.
Tremont mélyen, elégedetten beszívta a levegőt. – Remek. Egyéb újság?
– Legalább a Jon Smith alezredes okozta kellemetlenségtől megszabadul.
Az arab bizalmasra halkított hangon, érezhető büszkeséggel válaszolt: –
Van. Részben jó, részben rossz. Kiderítettem, hogy Marty Zellerbach régi,
iskolai barátja Smithnek... és ugyanúgy Bill Griffin is.
– Griffin tehát azért ment a Rock Creek-parkba, hogy figyelmeztesse
Smitht! – mordult fel Tremont.
– És nyilván esze ágában sincs megölni. Azt viszont nem vállalja, hogy
nyíltan ellenünk forduljon.
– Gondolja, hogy változatlanul meg akarja kapni a pénzt?
– Minden erre utal.
Miközben bólintott, Tremont agya teljes fordulatszámon, lázas sebes-
séggel működött. – Ha ez a helyzet, fel tudjuk használni – mondta. – Intéz-
ze el Smitht és a többieket! – A terve formát öltött, most már pontosan
tudta, mit kell tennie. – Griffint bízza rám!

19.52
Thurmont, Maryland
Bill Griffin halványan elmosolyodott. Ugyanaz a fehér pizzaszállító kocsi
az utolsó két órában háromszor ment el Jon Smith kétemeletes, hegyoldal-
nak támaszkodó háza előtt. Ő este hattól volt odabent, azóta, hogy befejez-
te Fort Detrick egész napos megfigyelését. A pizzaszállító abban a pillanat-
ban fölkeltette a figyelmét, amikor lassan, óránként pár tucat kilométeres
sebességgel araszolva felbukkant. Jon ellenőrzi, hogy biztonságos-e a ház,
nem tartják-e megfigyelés alatt? – kérdezte magától. Amikor a kocsi
másodszor is felbukkant, már számított rá; azonnal szeméhez kapta az
éjszakai messzelátót, és meggyőződött róla, hogy nem Jon ül a volán
mögött. A harmadik alkalommal azt is megállapította, kicsoda: al-Hasszán
egyik embere vadászott Jonra, és talán rá is.
Griffin tudta, hogy az arab a Rock Creek-parki eset óta gyanakszik rá,
de arra nem számít, hogy éppen Smith házában bujkál. Nagyon óvatos volt,
ügyelt arra, hogy semmilyen áruló nyom se maradjon utána. A gépkocsiját
háromutcányira, egy üres ház garázsában hagyta, és a hátsó ajtó zárját
leszerelve jutott be. Mivel Smith nem bukkant fel sem Fort Detrickben,
sem Thurmontben, Griffin kezdte azt hinni, hogy már nem is fog. Al-
Hasszán végzett volna vele? Nem, mert akkor nem küldi ki az embereit,
hogy vadásszanak rá.
 Gyorsan átment a dolgozószobába, a számítógépet bekapcsolva előhívta
saját web-lapját, és rögtön látta is a régi FBI-os társa, Lon Forbes által
küldött üzenetet:

Jon Smith alezredes keres. Már Marjorie-val is beszélt. Az FBI, a rend-

őrség és a hadsereg is nyomoz utána. Igazolatlanul van távol, és két halál-
eset ügyében is ki akarják hallgatni. Értesíts, hogy akarsz-e beszélni vele!

Griffin kis időre elgondolkodott, aztán megnézte, nincs-e egyéb

üzenete, és észrevette, hogy nemcsak Forbes, valaki más is kereste. A web-
lapon szerencsére nem volt semmi, ami elárulta volna a tartózkodási
helyét. Ennek ellenére a próbálkozás nyugtalanságot ébresztett benne.
A számítógépet kikapcsolva a hátsó ajtóhoz ment. Meggyőződött arról,
hogy senki nem figyeli, és nesztelenül kiosont a sötétbe.

20.06
New York City
A 47. utcán lévő Harvard Club különtermét lefoglaló négy férfi ideges volt.
Évek óta ismerték egymást, többször előfordult, hogy ellentétes érdekeket
védve szembe kerültek egymással, de most a pénz és hatalom utáni vágy,
és a jövőre vonatkozó azonos elképzelésük, amit előszeretettel neveztek
„tisztánlátásnak”, összehozta, ugyanabba a szobába vezette őket.
A négyes legfiatalabb tagja, Nelson Caspar vezérőrnagy, a Vezérkari
Főnökök Egyesített Bizottsága elnökének irodavezetője halkan beszélgetett
Ben Sloat képviselővel, Victor Tremont rejtett, adirondacki birtokának
gyakori vendégével. Kettőjük közül Caspar tábornok volt az izgatottabb, ő
minden ötödik másodpercben az ajtó felé nézett. A St. John'snál vásárolt
méregdrága krémszínű kötött ruhát viselő Nancy Petrelli egészségügyi
miniszter magányosan sétálgatott a lefüggönyözött ablakok előtt. Elnar
Salonen nyugalmazott altábornagy, az amerikai katonai-ipari komplexum
egyik legfőbb lobbistája öblös fotelben foglalt helyet, egy könyvet tartott a
kezében, de nem olvasta. Sem Caspar, sem Salonen tábornok nem viselt
egyenruhát, úgy érezték, ehhez a titkos találkozóhoz jobban illik a
ránézésre egyszerű, de méregdrága szabó műhelyéből kikerült sötét öltöny.
Az ajtónyitást hallva egyszerre fordultak meg.
– Elnézést, uraim, hölgyem! – a besiető Victor Tremont udvariasan fejet
hajtott a miniszter asszony előtt. – Smith alezredes miatt késtem, de öröm-
mel közölhetem, hogy a nevezett úr ügye jól halad, hamarosan a végére
járunk.
Megkönnyebbült morgás hallatszott a különteremben.
– Hogy zajlott a Blanchard igazgatótanácsi ülése? – vágott bátran a
mindenkit foglalkoztató téma közepébe Caspar tábornok.
Tremont – szmoking, csokornyakkendő, minden tökéletesen elegáns
volt rajta – lazán leült az egyik öblös bőrfotel karfájára. Rendíthetetlen ma-
gabiztosságot sugárzott, mágnesként vonzotta négy előkelő vendége tekin-
tetét. – Szilárdan kézben tartom a vállalatot – közölte, büszkén fölvetve
nemes vonalú állát.
Salonen tábornok volt a leghangosabb: – Gratulálunk!
– Remekül csinálta, Victor! – lelkesedett Sloat képviselő. – Mostantól
mi diktálunk.
– Nem hittem, hogy sikerülni fog – vallotta be Petrelli asszony.
– Nekem a legcsekélyebb kétségem sem volt felőle – mondta moso-
lyogva Caspar tábornok. – Victor minden helyzetből győztesen kerül ki.
– Köszönöm! – nyugtázta nevetve az általános elismerést Tremont. –
Mindannyiuknak köszönöm a bizalmat, de meg kell mondjam, tökéletesen
egyetértek Caspar tábornokkal.
Mindenki nevetett, még Nancy Petrelli is, de a nevetése nem volt igazán
vidám. Hamar befejezte, hogy föltegye a kritikus kérdést: – Elmondta az
igazgatótanácsnak? A részleteket is?
– Töviről hegyire. – Tremont mosolyogva keresztbe fonta a karját, és
várt, szándékosan feszítette a húrt.
A szobában szinte tapinthatóvá vált a feszültség. Minden tekintet
Tremontra szegeződött.
– És aztán?! – törte meg a hosszúra nyúlt csöndet Nancy Petrelli.
– Mit válaszolt a tanács? – Salonen tábornok sem tudott uralkodni
magán, ő is mielőbb tudni akarta a választ.
Victor Tremont szélesen elmosolyodott. – Úgy vetették rá magukat a
Hádész-tervre, mint éhes kutyák a velőscsontra. – Magabiztosan körbe-
nézett a sugárzó arcokon. – Látniuk kellett volna a tekintetüket! Azt hittem,
Las Vegasban vagyok, csupa félkarú rabló előtt ülő játékos között.
– Semmi lelkiismeret-furdalás? Semmi kétely? – kérdezte Sloat. – Nem
kell attól tartanunk, hogy valakinek utólag rossz érzése támad, úgy érzi
helytelenül döntött?
Tremont határozottan megrázta a fejét. – Gondoljon arra, milyen körül-
tekintően választottuk ki őket! Minden rendelkezésünkre álló eszközt beve-
tettünk, hogy előélet, érdek, kockázatvállalási hajlam szempontjából töké-
letes csapatot hozzunk össze. – A legnagyobb gondot az jelentette számára,
hogy a jelölteket jóváhagyassa Haldane-nel, és a régi tagokat megbízatásuk
lejártával egyenként új, neki tetsző személyekkel váltsa fel. – Az persze
változatlanul kérdés, hogy jól ítéltük-e meg őket.
– Efelől semmi kétség – jelentette ki magabiztosan Sloat képviselő.
– Szerintem sem – válaszolta Tremont. – Természetesen belesápadtak,
amikor közöltem velük, hányan halhatnak meg a szérumunk nélkül, és
mennyi lesz az elkerülhetetlen áldozatok száma, mire engedélyezik, hogy
embereken is alkalmazzuk. Elmagyaráztam azonban, hogy a vírus kezelés
nélkül sem feltétlenül halálos, és felfogták, hogy ha a kormányzat gyorsan
jóváhagyja a szérum alkalmazását, világszerte nem sokkal több mint
egymillió lesz az áldozatok száma.
– És ha a kormányzat nem lesz hajlandó megfizetni az általunk
megszabott árat? – érdeklődött Nancy Petrelli, az örök pesszimista.
Súlyos csönd nehezedett a szobára, és egyszerre négy szempár
szegeződött az egészségügyi miniszterre, aki volt annyira bátor, hogy
nyíltan föltegye a kérdést, amely mindannyiukban ott munkált.
– Nos, ezzel a kockázattal kezdettől fogva mindannyian tisztában
vagyunk – válaszolta Tremont. – Ha úgy tetszik, hazárdjátékba kezdtünk,
hogy milliárdos haszonra tegyünk szert, és meggyőződésem, hogy nyerni
fogunk. Nem hiszem, hogy akár a mi kormányunknak, akár bármelyiknek
lenne más lehetősége. Ha nem veszik meg a szérumot, világszerte
rengetegen halnak meg. Ilyen egyszerű.
– Aki mer, az nyer – válaszolta egyetértő bólintás kíséretében Caspar
tábornok.
– Hát igen. Az SAS jelszava. – Tremont a beavatottak lazaságával
biccentett a tábornoknak, de szárazon rögtön hozzá is tette: – Nem bánnám
azonban, ha a kockázatért, amit vállaltunk, hasznosabb elismerést kapnánk,
mint néhány medál, és barátságos vállveregetés a királynőtől. Nincs
igazam?
Laza tartással ült, könnyedén lábat is cserélt, és várta, hogy az elhang-
zottak leülepedjenek a jelenlévőkben. Gyávát csinál belőlünk a lelkiisme-
ret, ötlött az eszébe a nem egészen pontos Shakespeare-idézet. De ha bát-
rak vagyunk a végsőkig, nem érhet bennünket kudarc. Sem a bátorságnak,
sem Shakespeare-nek nem volt köze ahhoz, hogy vállalták az emberirtás
kockázatát. A huszonegyedik század küszöbén ilyesmire csak a hatalom és
a gazdagság iránti olthatatlan vágy vehetett rá bárkit.
– Egyikünk családja sincs veszélyben – mondta ki nyíltan Salonen
tábornok. – Megvéd bennünket a szérum.
 Mindannyian gondoltak erre, de csupán benne volt annyi bátorság vagy
érzéketlenség, hogy ki is mondja. Tremont nem válaszolt, nyugodtan várt
tovább.
– Mikor kezdődik? – kérdezte Nancy Petrelli.
Tremont számolt, és csak aztán felelt: – Három-négy nap, mire
világszerte mindenki ráébred, mit jelenthet a járvány.
Halk moraj hallatszott – hogy a sajnálkozás hangja-e, vagy a mind-
annyiukban ott munkáló kapzsiságé, azt nehéz lett volna megmondani.
– Amikor bekövetkezik – folytatta Tremont –, szeretném, ha valamen-
nyien, minden lehetséges alkalommal hangsúlyoznák, mekkora veszély
leselkedik az emberiségre. Amennyire lehet, föl kell keltenünk a pánikot,
és csak aztán bejelenteni, hogy rendelkezésünkre áll a szérum.
– És megmenteni vele az emberiséget! – mondta érdesen nevetve
Caspar tábornok.
Minden kétségük eloszlott, egybe forrasztotta őket a régen vágyott,
közös cél. Már közel volt, nagyon közel, csupán hajszálnyival a látóhatár
pereme alatt. Pár pillanatra megfeledkeztek minden veszélyről, Bill Griffin
esetleges árulásáról, Jonathan Smith elszánt kutatásáról, hogy a nyomukra
akadjon.
– Csodálatos! – sóhajtott fel elégedetten valaki.

24. fejezet
15.15
A Magas Sierra, Kalifornia
– Nézd! – kiáltott fel boldogan Marty. – De gyönyörű! – Hirtelen lassított,
megfordulva bement Peter Howell házának végében egy sötét, üres
szobába, és megbabonázva a szemközti falra szögezte a tekintetét.
A falon, körülbelül háromméternyire a padlótól elektronikus térkép
csillogott. Minden ország más színű volt rajta, villogó kis égők sokasága
töltötte be, és mellette külön listán szerepeltek az országnevek, megtoldva
különböző színű világító jelzésekkel. A térkép alatt hatalmas, ránézésre is a
legmodernebbnek látszó számítógép foglalta el a falat, a szoba közepén
magas támlájú, forgatható, bőr és acél karosszék állt, mindkét oldalán
földgömb és irattartó szekrény.
Smith közelebb lépett a térképhez, hogy alaposabban is szemügyre ve-
gye. Irak, Irán, Törökország, és külön színnel megvilágítva mindháromnak
azok a részei, amelyek együtt a történelmi Kurdisztánt alkotják, aztán
Kelet-Timor, Kolumbia, Afganisztán, Dél-Mexikó és Guatemala, Salvador,
Izrael, Ruanda – törzsi konfliktusok, etnikai villongások, parasztlázadások,
véres vallási ellentétek, fegyveres felkelésben kicsúcsosodó népi
elégedetlenség helyszínei.
– A kontrollszobád? – kérdezte Smith Howelltől.
– Igen. Valamivel el kell foglalnom magam.
A berendezés bonyolultabb volt, mint amire egy egyszerű, békés polgár
vágyhatott és meg tudott szerezni. Egyértelművé tette, hogy Peter Howell
továbbra is dolgozik valakinek.
Marty a számítógéphez rohant. – Éreztem, hogy a PC-je sokkal erősebb,
mint amilyennek látszik. Ezzel a góliáttal van összekapcsolva! Csodálatos!
Nekem is kell egy ilyen térkép! Figyeli ezeket az országokat, ugye?
Mindegyikben működik valamilyen központ, amellyel összeköttetésben áll.
Meg kell mutatnia, mit csinál, hogyan kapcsolódnak egymáshoz a
térképek! Milyen...
– Majd máskor, Mart! – Smith vigyázott rá, hogy türelmes legyen a
hangja. – Mennünk kell. Emlékszel?
– Miért? – kérdezte elszontyolodva Marty. – Itt akarok maradni, ebben a
szobában. – A mogorva kifejezés hirtelen eltűnt, kerek arcán boldog mo-
soly jelent meg. – Azt is csinálom. Tökéletes! Nem kell mennem sehová, a
világ jön hozzám. Soha nem hagyom...
– Mennünk kell! – szólt rá határozottan Smith, és az ajtó felé tolta. –
Segíts pakolni! Rendben?
– Ha már itt vagyunk, összeszedem a papírjaimat – mondta Howell, és
kiemelt egy köteg barna borítékot az egyik iratszekrény legfelső fiókjából.
Az ajtóhoz érve a kerethez nyúlt, megnyomott valamit, mire halk kattanás
hallatszott. – Szedjetek össze annyi élelmet, hogy elég legyen egy-két
napra! Fegyver és lőszer is kell, na meg whisky.
– A kocsinkban is van elég sok holmi. Hogy visszük el mindet? –
kérdezte Smith.
– Bízd rám!
Halk zúgás hallatszott a kontrollszobából – Smith pillanatnyi figyelmet-
lenségét kihasználva Marty visszaszökött, és már Howell karosszékében
ült, az egész falat betöltő kezelőpult előtt. Ide-oda forgatta a széket, tekin-
tete a különböző színekben villódzó térképre szegeződött. Kezdte megérte-
ni, melyik lámpa mit jelent, hogyan kapcsolódnak egymáshoz. Csodálatos
érzés volt. A pulzáló fények mintha az agyában gyulladtak volna ki...
Smith szelíden a vállára tette a kezét. – Mart?
 – Nem! – Marty dühösen megpördült. – Nem megyek innen Soha!
Soha! Soha... – Rúgkapált, csapkodott, lerázta magáról a visszatartó kezet.
– Azonnal be kell vennie a gyógyszert – mondta Howellnek Smith.
Marty dühösen káromkodva az öklét is bevetette ellene, úgyhogy nem
tehetett mást, kénytelen volt szorosan átölelni, felkapni, és úgy elvinni a
kezelőpulttól.
– Erre most nincs idő – mondta gondterhelten, a homlokát ráncolva
Howell, és eléjük lépve olyan erővel vágta állon Martyt, hogy az egyből
összecsuklott.
– Hozd! – mondta az angol, és vissza sem nézve, kiment a folyosóra.
Smith nagyot sóhajtott; előre sejtette, hogy Marty és Peter nem fog
igazán jól kijönni egymással. Felkapta megszelídült, ájult barátját, a vállára
dobta, és követte a volt SAS harcost és MI–6-os ügynököt a ház végén lévő
garázsba, ahol egy közepes méretű lakókocsi állt.
– Van másik út! – mondta ki hangosan a hirtelen jött felismerést. –
Hogyne lenne! Nem telepednél le olyan helyen, ahol csapdába eshetsz.
– Pontosan. Egy földút – nem szerepel a térképen, az állapota is pocsék,
de azért megteszi – válaszolta Howell. – Tedd be!
Smith a kocsi végében, egymás fölött lévő három lenyitható ágy egyiké-
re fektette Martyt. A jármű a szokásos módon volt berendezve – konyha,
étkező, fürdőszoba, mindegyik miniatűr, de a célnak megfelelő – leszámít-
va a szalont, amely pontos mása volt a házban lévő kontrollszobának.
Ugyanaz a villogó térkép, irányítópult, szék volt benne.
– Töltöm még egy kicsit az akkumulátorokat – mondta a brit, és egy
vastag kábellel rákapcsolta a kocsit a ház elektromos hálózatára.
A következő óra az élelem, whisky, fegyverek és lőszer összeszedésével
telt. Howellnek egyéb dolga is akadt, úgyhogy Smithre bízta a csomago-
lást. Marty rövid ideig tartó ájulás után kezdett magához térni. Felnyögött,
a karját is megmozdította, és ugyanabban a pillanatban Smith meghallotta
egy alacsonyan közeledő repülőgép zúgását.
Felkapta a Berettáját, és visszarohant a házba.
– Nyugalom! – figyelmeztette Howell.
Együtt léptek ki a teraszra, és figyelték a közeledő egymotoros Cessnát.
A gép egész alacsonyan szállt, és egy acéltokot dobtak ki belőle a ház előtti
tisztásra.
– A gyógyszer – mondta Howell, átnyújtva a csövet.
Smith a lakókocsiban felültette a hangosan nyögő Martyt, adott neki egy
tablettát, és gondoskodott róla, hogy lenyelje. Marty utána szó nélkül hát-
radőlt, és mozdulatlanul a kocsi mennyezetét kezdte bámulni. Ritkán be-
szélt a nyomorúságáról, de Smith néha – ehhez hasonló pillanatokban –
rajtakapta, amint a semmibe bámul, és nyilván azon gondolkodik, mit érez-
hetnek, gondolhatnak mások, milyen lehet az a bizonyos „normális” lét.
– Vendégeket kaptunk – szólt be komoran Howell.
– Maradj, Mart! – Smith bátorítóan megveregette barátja kezét, és sietve
kiszállt a kocsiból.
A brit nyakában távcső lógott. Gondosan megtisztított H & K MP5-öse
is nála volt, Smithnek pedig odaadott egy rövid csövű Enfield karabélyt.
Barázdált, egyenletesen lebarnult arcán különös, belülről sugárzó fény
ragyogott, mintha kedvére való elfoglaltságot találva igazi énje ledobta
volna komor álcáját, hogy új életre keljen.
Smith mélyet lélegzett, érezte a bizsergető izgalmat, és a vele járó enyhe
félelmet, amelyre már régen várt. Talán a gyilkosok érkeztek meg,
gondolta. Kész volt szembenézni velük, sőt, valójában alig várta.
Kimentek a ház elé, a verandára, és a környező bokrok nyújtotta
fedezékből figyelték a mély vízmosáson átívelő hidat, és az öt férfit, aki a
túlsó parton Smith bérelt kocsiját vizsgálgatta.
Howell a szeméhez illesztette a távcsövet. – Hárman a körzeti seriff
helyettesei – mondta –, ketten viszont sötét öltönyt, kalapot viselnek, és
úgy látszik, ők vezénylik a parádét.
– Nem úgy hangzik, mintha a gyilkosaink lennének – válaszolta Smith.
Átvette a távcsövet, és a szeméhez igazította. A három egyenruhás
gesztusaiból, mozdulataiból látta, hogy a két civil utasítását teljesítik. Az
öltönyösök egyszer félre is vonultak, nyilván azért, hogy a három rendőr ne
hallja, mit beszélnek, és végül az egyikük a házra mutatott.
– Az FBI – találgatott Smith. – Nem fognak lőni, hiszen csak engedély
nélküli eltávozáson vagyok.
– Feltéve, hogy nem játszanak össze az üldözőitekkel, vagy nem történt
olyan változás, amiről még nem tudsz. A legjobb, ha nem kockáztatunk.
Ejtsük gondolkodóba őket!
Howell visszament a házba, Smith pedig az FBI-ügynököket figyelte,
akik a mozdulataikból ítélve éppen arra figyelmeztették a seriffhelyettese-
ket, hogy maradjanak hátul, engedjék előre őket. Fegyverrel a kézben, az
FBI-osok vezetésével indultak a ház felé. Az egyik ügynöknél kézi
megafon is volt.
Pár lépésre voltak csak a hídtól, amikor hirtelen megtorpantak, és
döbbenten előremeredtek. Smith is elbizonytalanodott, alig akart hinni a
szemének. A gyaloghíd ugyanis az egyik pillanatban még ott volt, a
következőben pedig már csak a helyét látta.
 Hangos csattanás hallatszott, és barna porfelhő szállt fel a vízmosásból.
A hívatlan látogatóknak néhány másodpercre még a szájuk is tátva
maradt a meglepődéstől. Előbb értetlenül lefelé néztek, aztán át a
túloldalra. A három rendőr előrelépett, és Smith a távcsőben tisztán látta,
amint lekémleltek a vízmosásba, mondtak egymásnak valamit, és szélesen
elvigyorodtak. Nyilván azt tárgyalták meg, mi vár a két elegánsan öltözött
ügynökre, és az ő kárukra nevettek.
Howell visszatért, és lekuporodott Smith mellé. – Meglepődtek?
– De mennyire! Mi volt ez?
– Egy kis bűvészmutatvány. A hídnak átkozottul erős zsanérjai vannak
ezen az oldalon, a másik parton viszont csak kapcsok tartják. Ha kioldom
őket, lecsapódik, és úgy marad, belelóg a vízmosásba. Elég nehéz
visszahúzni, de Lee Viningban van egy csapat, amelyik megcsinálja, ha
kell. Legalább félórára feltartóztattuk őket – mondta Howell, és rögtön fel
is állt. – Beleizzadnak, amíg átjutnak a vízmosáson. Gyere!
Smith halkan nevetve követte a barátját keresztül a házon, vissza a
garázsba, ahol Martyt a lakókocsi lépcsőjén, fáradtan, rossz hangulatban
találták. – Szevasz, Jon! Sok baj volt velem? – kérdezte lassan.
– Zseniális voltál, mint mindig, de sajnos, megint tovább kell állnunk.
Az FBI megtalált bennünket. Az autónkhoz vissza sem tudunk menni, az a
túlsó parton marad.
– Mit segítsek?
– Szállj be a kocsiba, és várj!
Smith a ház mögött, keresztbe tett lábbal a földön ülve talált rá a britre.
A lombok között áttűző napsugarak bonyolult fényárnyék mintát rajzoltak
Howellre, és a szemben vele, a hátsó lábain nyugodtan ülő pumára.
– Sajnálom, Stanley, megint el kell mennem – mondta nyugodt hangon
Howell. – Tudom, hogy kellemetlen. Vissza kell menned az asszonyhoz, és
eltartani magad egy darabig. Vigyázz a házra, amíg visszajövök! Ígérem,
nem maradok sokáig.
A hatalmas, nyugodt macska mozdulatlanul Howellre szögezte a
tekintetét, és Smithnek olyan érzése támadt, hogy pontosan érti, amit a brit
mond. Hogy a szavakat-e, vagy a testbeszédet, azt nem tudta megállapítani,
de hogy igaza van, azt az is tanúsította, hogy a puma közelebb lépett,
előrenyújtotta izmos nyakát, és óvatosan hozzábökte az orrát Howelléhez.
– Viszlát, fiú – mondta a brit, és vissza is adta a cvikipuszit. Felállt,
váltottak még egy pillantást, aztán a puma nesztelen, könnyed szökelléssel
eliramodott a fák között, Howell pedig odament Smithhez.
– Nem esik baja? Tud gondoskodni magáról? – érdeklődött Smith.
 – Stan csak udvarias, nem szelíd, Jon – válaszolta Howell. – Nem va-
gyok biztos abban, hogy bármelyik macskát igazán meg lehet szelídíteni,
de ez külön téma. Stanley elvisel és véd engem is, meg a házat, de tulaj-
donképpen kettős életet él. Megvan a saját területe, rendszeresen vadászik,
párzik, kölykei vannak, de valamiért besorolt a védencei közé. Azt hiszem,
az ételt sem azért fogadja el tőlem, mert szüksége van rá, hanem annak
viszonzásaként, hogy időt szán rám. Remekül meglesz.
– Nem próbálja megtámadni azokat a rendőröket?
– Csak akkor tenné, ha mondanám neki. Egyébként kitér az ember útjá-
ból, mint minden puma, amíg nem érzi fenyegetve magát. Más állatoktól –
például a medvéktől – viszont megvédi a házat. – Howell felkapta a fejét,
és pár másodpercig hallgatózott. – Rendben. Elérték a vízmosás alját, és
kezdenek felmászni. Ideje indulnunk.

Pár perccel később a megpakolt, feltöltött akkumulátorú lakókocsi már a

magas fenyők, cédrusok és itt-ott előforduló hatalmas fekete tölgyek között
húzódó földúton haladt, hátulról, a gerendaház belsejéből pedig
robbanások hallatszottak.
– Jon! Mi volt az! – Marty rémülten nézett vissza.
– Bejutottak a házba! – válaszolta izgatottan Smith. – A fenébe!
– Aligha – nyugtatta meg őket Howell. – Csak az önmegsemmisítő
lépett működésbe. Nem hagyhattam ott nekik a kontroll-szobát, nem igaz?
Az robbant fel az előbb: Minden tönkrement benne, de a ház többi része
teljesen ép maradt. Ügyes, nem? Egy öreg, az elektronikához is jól értő
műszaki ötlötte ki a szerkezetet.
– Irak ügyében tudtál valamit intézni?
Howell a flanelingére felkapott viharkabát zsebébe nyúlt, és borítékot
vett elő. – Tessék! Pontosan kövesd az utasításokat, különben az útnak
vége lesz, még mielőtt elkezdődik! Az utolsó betűig tartsd be őket!
– Úgy lesz.
– Valamilyen itthoni feladatról beszéltél – jegyezte meg a brit felderítő.
– És velem mi lesz, Jon? – kérdezte a kocsi hátuljából Marty.
– Tudjátok, milyen kérdésekre keresem a választ – válaszolta nekik
Smith. – Ki akarom deríteni, honnan származik a vírus, hogyan lehet kezel-
ni, kinek a birtokában van, mi a szándéka vele, és hogy ki ölte meg
Sophiát.
– És hogyan lehet megállítani őket – egészítette ki komoran a felsorolást
Howell.
– Különösen ez utóbbit. – Egy jókora gödrön hajtottak át éppen, és
Smithnek erősen meg kellett kapaszkodnia, nehogy leessen az ülésről. – A
világ összes hármas és négyes biztonsági fokozatú biológiai laboratóriuma
a vírus ellenszerét kutatja, úgyhogy lesz kitől segítséget kérni. Ettől azon-
ban a többi kérdés változatlanul érvényes. Valójában egyben összefoglal-
ható – kinél van a vírus? –, de ha bármelyikre választ kapunk, az segít el-
jutni a legfontosabbhoz. Azért megyek Irakba, mert úgy érzem, ott van a
legtöbb esélyem arra, hogy kiderítsem, honnan származik, és mit terveznek
vele.
– Ha megtudjuk, ki ölte meg Sophiát, az is segít megválaszolni a végső
kérdést. Az én dolgom, igaz? – kérdezte Howell.
– Igen. A tiéd és Martyé. – Smith hátrafordult. – Próbálj előbányászni
bármilyen, a nyilvántartásban nem szereplő telefonhívást, és megtalálni
Griffint! – mondta Martynak. – De vigyázz, ne lógj sokáig ugyanazon a
vonalon! Cserélgesd az elérési útvonalakat!
– Sajnálom, Jon – mondta mély bűntudattal az arcán és a hangjában
Marty.
– Tudom. – Smith kis szünetet tartott. – Meg kell beszélnünk, hogyan
tartjuk a kapcsolatot.
– Az interneten keresztül – felelte gondolkodás nélkül Marty. – Csak
nem közönséges e-maillel.
– Igaza van – értett egyet Howell –, de talán hagyhatnánk is valahol
üzeneteket egymásnak.
– Már tudom is, hol – mondta mosolyogva Smith. – Közvetlenül az
orruk előtt, ahová sosem néznek. Nyugodtan használhatjuk az Asperger-
kór web-lapját.
– Remek, Jon! Tökéletes! – lelkesedett Marty.
A kódolt üzenetek továbbításának, a kapcsolattartásnak a lehetőségeiről
beszélgettek még akkor is, amikor Howell hirtelen felkiáltott: – Kapasz-
kodjatok! Ellenség tíz óránál!
Olyan élesen rántotta jobbra a kormányt, hogy a lakókocsi pár
másodpercig két keréken futott. Az erdőből lövések dördültek, a kocsi
hátsó részén üveg csörrent, fém csattogott és Marty rémülten felkiáltott.
– Mart?! – Smith hátrakapta a fejét.
Marty a padlón feküdt, a bal lábát markolta, és igyekezett kitámasztani
magát, hogy a vadul ide-oda kanyargó kocsi ne dobálja úgy, mint egy
liszteszsákot. Mint egy véres liszteszsákot! Smith megrémült, látva a
nadrágja szárán terjengő vörös foltot, de Marty mosolyt erőltetett az arcára,
és igyekezett megnyugtatni: – Semmi baj, Jon!
– Tekerj rá egy törülközőt, és jól szorítsd meg! Ha pár perc múlva is
vérzik, kiálts!
Nem akarta otthagyni a vezető melletti ülést, hogy előre is lőhessen, ha
valaki meg akarja állítani őket.
Howell túlságosan elfoglalt volt semhogy fegyverért nyúljon, minden
idegszálával a vezetésre kellett koncentrálnia. A dokkolást végző asztrona-
uta nyugodt biztonságával irányította a nehéz, a kormánymozdulatokra
még sima úton is csak lomhán reagáló járművet; és az, csodával határos
módon, nem ütközött neki egyetlen fának, bokornak sem. Kétszer gázolt át
majdnem teljes sebességgel, a vizet magasra fröcskölve gyors hegyi
patakon, és valahogy mindkét alkalommal el tudta kerülni a mederben
alattomosan megbújó sziklákat.
Az úton két fegyveres rohant, megpróbálta célba venni a lakókocsit, de
a jármű kiszámíthatatlan imbolygása, gyors irányváltása megakadályozta
őket benne. Bokrokon kellett átgázolniuk, sziklákat ugrottak át, mögöttük
egy szürke terepjáró próbált megfordulni a szűk helyen, hogy
bekapcsolódhasson az üldözésbe.
Az üldöző fegyveresek már kezdtek jócskán lemaradni, amikor Smith
észrevette a pontosan az útjukat keresztező, mély vízmosást. – Peter!
Vigyázz!
– Látom! – Howell a fékbe taposott, és oldalra rántotta a kormányt,
amitől a magas súlypontú jármű kis híján felborult. Csúszás közben több
jókora sziklának is nekicsapódott, néhány helyen behorpadt, lehorzsolódott
az oldala, végül alig félméternyire állt meg a szakadék szélétől.
A fegyveresek, bár jókora távolságra voltak, rendíthetetlenül loholtak
utánuk, mögöttük a szürke autónak már majdnem sikerült megfordulnia.
A lakókocsiban úgy megsűrűsödött a feszültség, hogy szinte vágni
lehetett, Smith a mély szakadékba nézett, és vastag izzadságot törölt le az
arcáról.
– Gyerünk! – Howell sebességbe kapcsolt, és a hasadékkal párhuzamo-
san haladt tovább, egyenesen az út felé.
Smith a fák között feléjük rohanó üldözőiket figyelte. – Közelednek.
A szeme sarkából Howell is oda pillantott. Nem sokkal később a
hasadék élesen elkanyarodott, a kocsi kivágódott a fák közül, és elérte a
földutat. A brit megkönnyebbülve elvigyorodott, mesterien megfordította a
nehézkes járművet, és padlóig nyomta a gázt, amitől sűrű porfelhő csapott
fel mögöttük.
Az utolsó golyózápor lövedékei már csak a fákban tettek kárt, egy sem
érte el őket. Smith kényszerítette magát, hogy hosszan, mélyen szívja be a
levegőt, és lenyugodjon. Az oldalsó visszapillantó tükörben látta, hogy két
üldözőjükhöz harmadik is csatlakozott, és dühösen állnak, bámulnak
utánuk a poros út közepén, kezük tehetetlenül markolja a fegyvert.
A harmadikként érkezett alacsony, zömök férfit azonnal megismerte.
– Ők azok! – mondta dühösen. – Ezek próbáltak megölni. – Howellre
pillantott. – A társaik egész biztosan itt vannak valahol.
– Persze. – Az angol előrenézett, egy pillanatra sem vette le a tekintetét
az egyenetlen útról. – Ez csak elterelő hadművelet volt, jó helyismeretre
alapozva. Hátha annyira megijedünk, hogy másra nem is tudunk figyelni.
Smith hátramászott a vad hajszától megrémült, minden keze ügyében
lévő tárgyba kapaszkodni akaró Martyhoz. Az ijedtségen kívül szerencsére
nem esett komolyabb baja, a lövedék csupán súrolta. Smith gondosan
fertőtlenítette, és bekötözte a sebet. A lakókocsi egyik ablaka kitörött,
külső burkolatát három lövedék is átszakította, de a Martyt eltalálón kívül
egyik sem hatolt a belsejébe, és semmilyen lényeges dologban, így Howell
számítógépében sem esett kár.
Smith visszamászott a kocsi elejébe, és öt perccel később már hallotta is
az országúti forgalom zaját.
– Mit gondolsz, az országútnál várnak? – kérdezte a fák között kanyargó
poros utat figyelve.
– Vagy előbb. Lepjük meg őket! – mondta Howell, és halványan
elmosolyodott.
Előttük kis út ágazott le balra. Keskenyebb volt, kátyúsabb is, mint az,
amelyiken haladtak, és alig szélesebb, mint a lakókocsi, de mégiscsak út,
nem gyalogösvény.
– A tűzoltók használják – mondta Howell. – Tele van velük az erdő.
Csak az erdőfelügyelet és a tűzoltóság térképein szerepelnek.
– Arra megyünk?
– Persze, a panorámáikon! – felelte a brit, és gyors kormánymozdulattal
rákanyarodott a keskeny csapásra.
Fenyőágak karcolták végig a lakókocsi oldalát. A hang folyamatossá
vált, az idegeiket borzolta. Smith behunyta a szemét, mélyeket lélegzett, és
próbált tudomást nem venni róla. Még szerencse, hogy Marty nem
panaszkodott, csöndesen gubbasztott a kocsi hátuljában. Igaz, megkapta a
gyógyszerét. Hála istennek!
Amikor végre elérték az országutat, Smith kihúzta magát, és mozdu-
latlanná merevedve előrenézett. Howell a fák alatt, de már a földút végén
állította meg a kocsit; az idegesítő súrlódás, ágkaparászás abbamaradt, és
csak a motor és a forgalom zaja törte meg az erdő csodálatos csöndjét.
– Látod őket? – kérdezte Smith. Az előttük húzódó széles, kétszer kétsá-
vos úton nagyobb volt a forgalom, mint amire számított. – Ez nem a 120-
as.
– A 395-ös országos autópálya, a legforgalmasabb az ország innenső
felén. Látsz valami gyanúsat?
Smith alaposan körülnézett. – Semmit.
– Akkor jó. Én sem. Merre menjünk? – kérdezte Howell.
– Hogy jutunk vissza a leghamarabb San Franciscóba?
– Jobbra, aztán a 120-ason, a Yosemite-on keresztül.
– Akkor jobbra, és aztán irány a 120-as!
– De szemtelen vagy! – mondta cinkos szemhunyorítással Howell.
– A legkevésbé arra számítanak, hogy ugyanazon az úton megyünk
vissza, amelyiken jöttünk, a lakókocsik pedig annyira egyformák, hogy
képtelenség megkülönböztetni őket.
– Hacsak nem jegyezték meg a rendszámot.
– Vedd le!
– A szentségit! Erre magam is gondolhattam volna. – Howell csavar-
húzót, két montanai rendszámtáblát vett elő a kesztyűtartóból, és kiszállt.
Smith melléje állt, Berettával a kezében. Minden eshetőségre felké-
szülve figyelte, amint Howell táblát cserél, de nem történt semmi váratlan,
az erdő nyugodt volt, csak madárdal és rovarok zúgása törte meg a csendet.
Pár perc múlva, amikor visszatértek a kocsiba, Martyt a számítógépnél
találták. – Minden rendben? – kérdezte.
– A legteljesebb mértékben – válaszolta Smith.
Howell sebességbe téve elindította a lakókocsit. – Na, lássuk az
oroszlánt! – kiáltotta lelkesen.
Délnek haladtak, majd a 120-as utat elérve vissza, a hegyek felé.
Négyszáz métert hagyhattak maguk mögött, amikor két gyanús, az erdő
peremén parkoló gépkocsit is láttak. Egyet-egyet a Howell házához vezető
poros út mindkét oldalán.
Az egyik mellett fekete öltönyt viselő magas, himlőhelyes arcú, komor
tekintetű férfi állt, és éppen egy rádió adóvevőbe beszélt. Izgatottnak tűnt,
űzött tekintete a távoli hegycsúcsok felé meredt, és tudomást sem vett a
Yosemite-park felé tartó, kopott, montanai rendszámú lakókocsiról.
– Arab – közölte Howell. – Veszélyesnek látszik.
– Szerintem is – válaszolta komoran Smith. – Bízom abban, hogy talá-
lok valamilyen választ Irakban, ti pedig kiderítitek, hol van Bill Griffin, és
sikerül többet megtudnotok Sophia haláláról. Azok az eltüntetett telefonok
nagyon fontosak lehetnek.
Kis idővel később Howell bekapcsolta a rádiót, hogy meghallgassák a
híreket egy mit sem sejtő, gyanútlan világról, miközben a leszálló alkonyat
egyre hosszabbodó árnyékokat vetett a Sierra Nevada előttük magasodó,
hófödte csúcsaira.
 HARMADIK RÉSZ

25. fejezet

Október 21., kedd, 20.00

A Fehér Ház, Washington, D. C.
A The Washington Post harsogó vádiratként hevert a nagy tanácsterem
ovális asztalán, ahová az elnök hajította. Bár sem az elnöki kabinetnek az
asztalt komor arccal körülülő tagjai, sem a terem falai mentén meghúzódó
munkatársaik nem néztek az újságra, mindannyian fájdalmasan tudatában
voltak annak, mi áll az első oldal tetején, vastag betűkkel szedve. Ébredés
után, álmosan kitántorogva a házuk küszöbére dobott újságért, rögtön a
szemükbe ötlött a szalagcím, ahogy egyszerű amerikaiak százmillióinak is.
Valamennyi rádióállomás egész nap harsogta, és a tévétársaságoknak is ez
volt a vezető híre.
Tudósok és katonák napok óta rendszeresen tájékoztatták az elnököt és
az ország más vezetőit, de csak most, amikor az egész – úgynevezett –
civilizált világban robbant a hírbomba, tudatosodott bennük a maga teljes
szörnyűségében, mekkora veszélyt jelent a megállíthatatlanul terjedő kór.

ISMERETLEN VÍRUS OKOZTA HALÁLOS JÁRVÁNY PUSZTÍT VILÁG-

SZERTE

Norman Knight külügyminiszter feljebb tolta hosszú orrán a szemüve-

gét, és higgadtan elkezdte beszámolóját: – A világ huszonhét országából
eddig több mint félmillió halálos áldozatot jelentettek. A kezdeti tünetek
mindannyiuknál erős megfázásra, vagy enyhe influenzára utaltak, de
mintegy két hét után állapotuk rohamosan romlani kezdett, súlyos
légzőszervi megbetegedés tünetei jelentkeztek, és néhány óra, vagy még
rövidebb idő alatt beállt a halál. – Kis szünetet tartott, és nehéz sóhaj
szakadt fel belőle. – Negyvenkét országból kaptunk olyan értesítést, hogy
hirtelen nagyon megugrott az enyhe influenzás megbetegedések száma.
Egyelőre nem tudjuk, hogy ennek a vírusnak tudhatók-e be, vagy valami
másnak. Még csak az áldozatok összeszámolásának elején tartunk, de az
máris biztos, hogy sok millióan lesznek.
 Megdöbbenésről tanúskodó moraj fogadta az adatokat. A teremben
megdermedt a levegő.
Samuel Adams Castilla elnök átható pillantása lassan körbejárt az
arcokon. Megpróbált a jelenlévők gondolataiba látni, rájönni, kinek mi jár
az eszében. Tudnia kellett, kire számíthat, ki képes nyugodtan, bölcsen,
hatékonyan cselekedni, és egyáltalán, ki az, aki ekkora veszély láttán sem
veszíti el a fejét. Ki marad cselekvőképes, és ki fog pánikba esni? Kit bénít
meg teljesen a döbbenet? A cselekvésvágy nélküli tudás tehetetlen, a tudás
nélküli akarat pedig vad és meggondolatlan. Akiből bármelyik is hiányzik,
attól mielőbb meg kell válnia.
– Köszönöm, Norm – mondta az elnök nyugodt, természetes hangon. –
Idehaza hány esetről tudunk?
– A múlt heti kilencen kívül a CDC legfrissebb összesítésében ötven új
haláleset szerepel, és legalább ezer influenzás megbetegedés, amit most
vizsgálnak, hogy kiderüljön, a vírus okozta-e – válaszolta a hosszú arcú,
fésűt nem tűrő, hófehér hajú külügyminiszter.
– Úgy tetszik, hogy nincs komoly baj – jelentette ki Stevens Brose
tengernagy, a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottságának elnöke.
Hangján letagadhatatlan, bár óvatos derűlátás érződött.
Túl óvatos és túlságosan is bízik, állapította meg magában az elnök.
Meglepő módon azt tapasztalta, hogy gyakran a katonák azok, akik a legin-
kább ódzkodnak az azonnali, határozott cselekvéstől. Mentségükre szolgált
ugyanakkor, hogy a rossz döntésnek az ő esetükben sokkal tragikusabb
következményei lehettek, mint másoknál.
– Egyelőre – pontosította a tengernagy megállapítását Nancy Petrelli
egészség- és szociálisügyi miniszter. – Ami nem jelenti azt, hogy holnapra
nem válhat borzalmassá a helyzet.
– Egyetértek – mondta Castilla. Meglepte a borús hangvétel, mivel
mindig is optimista típusnak tartotta a miniszter asszonyt. Úgy látta, a vírus
átlagembereket és kabinettagokat egyaránt rémülettel tölt el, és ez
ugyancsak cselekvésre ösztönözte – átgondolt, körültekintő, pillanatig sem
halogatható cselekvésre, hogy ne legyen úrrá az embereken a tehetetlenség,
a mindent megdermesztő pánik.
– Sikerült valami újat megtudni az első hat fertőzöttről, Jesse? – fordult
a hadsereg egészségügyi szolgálatának parancsnokához. – Van köztük
valamilyen kapcsolat?
– Azon kívül, hogy vagy részt vettek a Sivatagi Viharban, vagy kapcso-
latban álltak valakivel, aki ott volt, sem a CDC, sem a USAMRIID nem
talált semmit.
 – Külföldön mi a helyzet?
– Ugyanez – vallotta be Jesse Oxnard. – A tudósok beismerik, hogy
megrekedtek, nem tudnak továbblépni. Tisztán látják ugyan az elektron-
mikroszkópban a vírust, de a DNS-vizsgálatok egyelőre semmilyen hasz-
nálható eredményt nem hoztak. Több, már azonosított vírusra is hasonlít
ugyan, de egyikkel sem egyezik meg pontosan, úgyhogy csak találgatni
tudják, mit lehet kezdeni vele. Fogalmuk sincs róla, honnan származik, és
mivel lehet elpusztítani. Csak a minden vírusfertőzésnél alkalmazott ha-
gyományos módszereket tudják javasolni, és bízni abban, hogy a halálozási
ráta nem lesz magasabb ötven százaléknál.
– Nem sok, de azért valami – mondta az elnök. – Mozgósíthatjuk a fej-
lett ipari államok minden nélkülözhető orvosát, és szétküldhetjük őket a vi-
lágba. Gyógyszereket is. Mindent, amire bárkinek szüksége van, vagy úgy
érzi, hogy szüksége lehet. – Anson McCoy védelmi miniszterhez fordult: –
Az egész hadsereget bocsássa Jesse rendelkezésére, Anse! Mindent –
szállítóeszközöket, embereket, hajókat, repülőgépeket, amit csak kér.
– Igenis, uram – értett egyet az elnökkel McCoy.
– Csak ésszerű keretek között, uram – figyelmeztette Castiliát Brose
tengernagy. – Vannak országok, amelyek esetleg megpróbálják kihasznál-
ni, ha túl nagy erőket kötünk le erre a célra. Könnyen kitehetjük magunkat
egy támadásnak.
– Egyelőre úgy néz ki, Stevens – válaszolta szárazon az elnök –, hogy
ha nem lépünk határozottan, akkor nem sok megtámadni, vagy védeni való
marad a világon. Ideje, hogy szakítsunk a megszokott sémákkal. A régi
válaszok itt már nem jók semmire. Lincoln mondott valami hasonlót egy
akkori válsághelyzetben, és tökéletesen igaza volt, meg kell fogadnunk a
tanácsát. Kenny és Norman már évek óta próbál rávenni bennünket. Igaz,
Kenny?
Kenneth Dahlberg belügyminiszter egyetértőn bólintott, és rögtön sorol-
ni is kezdte: – Globális felmelegedés. A természeti környezet állapotának
tragikus romlása. Az esőerdők kipusztítása. A harmadik világ elmaradott
térségeiből kiinduló, megállíthatatlan migráció. Túlnépesedés. Mindez új,
rengeteg halálos áldozatot követelő betegségek kialakulásához vezet
világszerte. Lehet, hogy ez a vírusjárvány csak a jéghegy csúcsa.
– Ami azt jelenti, hogy minden erőnket be kell vetnünk a megállítása ér-
dekében – vette át a szót ismét az elnök. – És valamennyi iparilag fejlett
országnak. – Látta Nancy Petrellin, hogy tiltakozni akar. – Nehogy a költ-
ségekre hivatkozzon, Nancy! Ott tartunk, hogy azoknak már szinte egyál-
talán nincs jelentőségük.
 – Egyetértek, uram! Csupán egy kiegészítést szerettem volna tenni.
– Rendben. – Az elnök erőt vett magán, megpróbált uralkodni cselek-
vési vágyból fakadó türelmetlenségén. – Halljuk, mire gondolt!
– Nem értek egyet azzal, hogy a tudósok testületileg tehetetlenek,
egyiküknek sincs használható ötlete – kezdte Nancy Petrelli. – Körülbelül
egy órája felhívott dr. Victor Tremont, a Blanchard Pharmaceuticals elnök-
vezérigazgatója. Még nem száz százalékig biztos a dologban, mivel nem
végeztek kísérletet az új vírussal, de a leírás, amit hallott róla, és a
szimptómák majdnem tökéletesen megegyeznek egy majmokban
előforduló víruséval, amellyel a vállalata már évek óta kísérletezik. – A
miniszter asszony a nagyobb hatás kedvéért kis szünetet tartott. – Sikerült
kifejleszteniük egy szérumot, amely az esetek döntő többségében hatásos.
Pár másodpercig tartó, döbbent csönd követte a bejelentést, de utána
izgatott hangzavar töltötte be a termet. Kérdések özöne zúdult Nancy
Petrellire. Akadtak, akik nem hittek abban, hogy létezhet megoldás,
többeket viszont lázba hozott a lehetőség.
Az elnök egy idő után megunta, és öklével határozottan az asztalra
csapott. – Elég, a szentségit! Fogják be a szájukat! Mindenki!
A teremben csönd lett, de a levegő vibrált az idegességtől. Castilla las-
san körbehordozta a tekintetét a jelenlévőkön, időt hagyott, hogy mindenki
megnyugodjon. A feszültség szinte kitapintható volt, a kandallópárkányon
álló óra tiktakolása is zavaróan hangosnak tűnt a néma csöndben.
– Fogja rövidre a dolgot, Nancy! – fordult az elnök Petrellihez. – Valaki
úgy gondolja, hogy megtalálta ennek a betegségnek az ellenszerét? Hol?
Hogyan?
Nancy Petrelli leplezetlenül ellenséges pillantást vetett kabinettársaira,
akik nem fogadták el első hallásra a bejelentést, és a fal mentén ugrásra
készen várakozó tanácsadókra is. – Ahogy már mondtam, uram, az illetőt
Victor Tremontnak hívják – felelte az elnöknek. – A Blanchard Pharma-
ceuticals nevű nagy nemzetközi biomedikai vállalat elnök-vezérigazgatója.
Elmondása szerint kutatóiknak sikerült kifejleszteniük egy dél-amerikai
majomfajtában talált, a miénkhez megszólalásig hasonló vírus ellenszerét.
Az állatkísérletek rendkívül biztatóak, az állatgyógyászati szabadalmat már
be is jegyezték, a Szövetségi Gyógyszerügyi Hatóságnál pedig folyamat-
ban van a szer alkalmazásának engedélyeztetése.
– Ezek szerint az FDA még az állatokon történő alkalmazást sem hagyta
jóvá? – kérdezte gondterhelten a homlokát ráncolva Jesse Oxnard.
– És még ki sem próbálták embereken? – érdeklődött McCoy védelmi
miniszter.
 – Nem, mivel ez nem is állt szándékukban – felelte az egészségügyi
miniszter. – Tremont szerint azonban az ismeretlen, embereket pusztító
vírus nagy valószínűséggel ugyanaz, amelyet ők a majmokban fölfedeztek,
és – tekintettel a körülményekre – ostobák lennénk, ha nem folytatnánk a
vizsgálatokat ebbe az irányba.
– Miért fejleszt ki valaki majmokat pusztító vírus elleni szert? – akarta
tudni a kereskedelmi miniszter.
– Azért, hogy gyarapítsa a vírusról szerzett ismereteit. Hogy fejlessze a
tömegtermelési technikát – válaszolta Nancy Petrelli. – Ken és Norman
épp az előbb hívta fel a figyelmet arra, hogy a korábban távolinak és elzá-
roltnak számító területeken előforduló, eddig ismeretlen vírusok egyre sú-
lyosabban veszélyeztetik a világot. A ma még csak majmokat megtámadó
vírus holnap emberek körében okozhat pusztító járványt. Azt hiszem, ezt
mindannyian belátjuk. Talán érdemes volna alaposabban utánanézni, nem
használható-e emberek gyógyítására is a majmoknál már bevált szer.
A termet újból kusza hangzavar töltötte be.
– Túl veszélyes!
– Szerintem igaza van Nancynek! Nincs más választásunk.
– Az FDA sosem engedélyezné!
– Mit veszíthetünk?!
– Sokat! Ha hozzákezdünk az alkalmazáshoz, könnyen lehet, hogy a
járványnál is súlyosabb következményekkel kell szembenéznünk.
– Nem tartják különösnek? Egy mindenki számára ismeretlen betegség
ellenszere hipp-hopp, egyszer csak előbukkan a semmiből!
– Ugyan már, Sam! Nyílván évek óta dolgoznak rajta.
– A kutatások jelentős része kezdetben semmilyen eredményt sem hoz,
de aztán hirtelen változik a helyzet.
Az elnök kénytelen volt ismét az asztalra csapni, különben sosem lett
volna vége.
– Rendben van! Rendben! Megbeszéljük. Minden ellenérvet hajlandó
vagyok meghallgatni – mondta –, de most azt akarom, hogy Nancy és Jesse
haladéktalanul menjen el a Blanchardhoz és nézzen körül alaposan. Na-
gyon súlyos a helyzet, és gondolom, senki nem akarja, hogy még rosszabb
legyen. Igazán jól jönne valami csoda. Bízzunk benne, hogy ez a Tremont
tudja, mit beszél! Sőt! Imádkozzunk, hogy bebizonyosodjon az igaza,
mielőtt a világ népességének a fele kipusztul! – Castilla felállt. – Egyelőre
ennyi. Mindannyian tudjuk, mit kell tennünk. Lássunk hát munkához!
Sokkal magabiztosabb léptekkel távozott a teremből, mint amilyennek
érezte magát. Kis gyerekei voltak, és bár mindenki előtt titkolta, nagyon
félt.

Hosszú, fekete limuzinjának hangszigetelt utasterében Nancy Petrelli

nyugodtan beszélhetett a telefonba: – Ahogy tanácsolta, megvártam, hogy
a hangulat siralmassá váljon, és amikor már mindenki kész volt
belenyugodni, hogy a haldoklók ápolásán kívül mást nem tehetünk,
bedobtam a bombát. Volt sok tiltakozás, fogcsikorgatás, de a vége az lett,
hogy az elnök tulajdonképpen kész elfogadni minden segítséget.
– Remek. Ügyesen csinálta! – Washingtontól messze, az Adirondack-
hegységben Victor Tremont mosolyogva nézte az irodája előtt elterülő
békés, nyugodt tavat.
– Mit tervez Castilla?
– Elküld magához az egészségügyi szolgálat főnökével, hogy tájékozód-
junk, és tegyünk jelentést.
– Még jobb. Tartunk egy emlékezetes bemutatót Jesse Oxnardnak.
– Legyen óvatos, Victor! – figyelmeztette Tremontot Nancy Petrelli. –
Oxnard és még páran gyanakszanak, bizalmatlanok. Amíg az elnök lelkes,
és eredményt vár, addig csak magukban morognak, de ha bármilyen
kézzelfogható jelét tapasztalják annak, hogy valami nincs rendben,
kinyitják a szájukat.
– Jöjjenek nyugodtan, Nancy! Minden rendben lesz. Bízzon bennem!
– Mi van Jon Smithszel? Sikerült már semlegesíteni?
– Meg fog történni.
– Remélem, Victor! Nagyon remélem.
Nancy Petrelli kikapcsolta a mobiltelefont, és ujjaival idegesen dobolva
hátradőlt a süppedő ülésen. Izgatott volt, és félt. Izgatott amiatt, hogy
minden úgy történik-e, ahogy eltervezték, és ijedt, mert állandóan
motoszkált benne a gondolat, hogy valami apróság, amiről megfeledkeztek,
esetleg észre sem vettek, bajt hoz rájuk.
Victor Tremont az irodájából az Adirondack csipkés csúcsait figyelte.
Nancy Petrellit biztatta ugyan, de önmagát sokkal nehezebben tudta
megnyugtatni. Miután. al-Hasszán elszalasztotta Smitht és két barátját a
Sierrában, mindhármuknak nyoma veszett. Abban bízott csupán, hogy
sikerült halálra rémíteni őket és elrejtőztek, a továbbiakban nem jelentenek
veszélyt.
Nem vállalhatta azonban a kockázatot. A róla beszerzett információk
tanúsága szerint Smith nem tartozott a meghunyászkodók közé, és ezért
továbbra is éberen kellett figyelni rá. Nem sok esélye volt arra, hogy kárt
okozzon, vagy akár csak életben is maradjon, Tremonton mégis borzongás
futott végig, mikor rá gondolt. A nem sok esély az olyan ember esetében,
mint Smith, gondolta, lényegesen különbözik a lehetőség teljes hiányától.

26. fejezet

Október 22., szerda, 8.02

Bagdad, Irak
Az egykor az emberi civilizáció bölcsőjének tekintett Bagdad a Tigris és az
Eufrátesz folyók közötti száraz síkságon épült. A kontrasztokból álló met-
ropolis épületei furcsán remegtek a reggeli fényben. A színes majolika-
csempével burkolt mecsetek magas minaretjeiből müezzinek hívták
harsogva imára az igazhitűeket. Tetőtől talpig fekete abajába burkolt nők
siettek végig a szűk, az ősi bazár szűk sikátorain az új város csupa üveg,
modern épületei felé.
A mítoszoknak és legendáknak ez az ősi városa sok támadásnak volt
kitéve több ezer éves története folyamán – hettiták és arabok, mongolok és
britek akarták megszerezni –, de mindegyiket diadalmasan túlélte. Egy
évtizeddel az Egyesült Államok által kezdeményezett szankciók bevezetése
után azonban már nem sokan törődtek a dicső történelemmel. Szaddam
Huszein kopott Bagdadjában az élet a létért folytatott küzdelemből állt,
keményen meg kellett harcolni a legelemibb dolgokért – az élelemért, a
tiszta vízért, az orvosságért – is. A pálmákkal övezett körutakat járművek
árasztották el, füsttől vált csípőssé a tiszta, száraz sivatagi levegő.
Jon Smith taxival araszolt végig a város elszürkült utcáin. Miután kifi-
zette a sofőrt, óvatosan körülnézett a valaha előkelőnek számító környéken,
és megkönnyebbülve tapasztalta, hogy senki nem néz felé kíváncsian.
ENSZ-megfigyelőnek volt öltözve, karszalagot viselt, zubbonyán műanyag
azonosító kártya fityegett. Könnyen kapott taxit, abból bőven akadt a hábo-
rútól meggyötört, elszürkült városban. A taxizás egyike volt a középosz-
tálybeli irakiak által űzhető, és készséggel űzött foglalkozásoknak: a csalá-
dok még mindig rendelkeztek legalább egy működőképes gépkocsival,
Szaddam Huszein pedig alacsonyan tartotta a benzin árát.
A taxis elhajtott, Smith pedig még egyszer alaposan szemügyre vette az
utcát, hogy aztán óvatosan átkeljen a túlsó oldalra, a valaha az amerikai
nagykövetségnek otthont adó épülethez. A zsalugáterek zárva voltak, a ház
és a kert állapota nagyon leromlott, látszott rajta az elhanyagoltság. Smitht
ez nem zavarta, a bejárathoz ment, és csöngetett.
Az Egyesült Államoknak még mindig volt egy embere Bagdadban, de
nem amerikai, hanem lengyel. Az Öböl-háború végén, 1991-ben Lengyel-
ország ellenőrzése alá került az északnyugati P utcában álló impozáns ame-
rikai követség, és attól kezdve, még ha amerikai bombák hullottak is az ég-
ből, a lengyel diplomaták kitartottak. Nemcsak saját országukat, hanem az
Egyesült Államokat is képviselték Irakban. A nagy, csukott ablakú épület-
ben intézték az útlevélügyeket, írták szorgalmasan sajtószemléiket, és to-
vábbították szükség esetén a Washington és Bagdad közötti titkos üzene-
teket. Mint minden háborúban, ebben is előfordult, hogy az ellenségeknek
kapcsolatot kellett létesíteniük egymással, és ez volt az egyetlen oka annak,
hogy Szaddam Huszein megtűrte a lengyeleket. A diplomaták ugyanakkor
tudatában voltak annak, hogy a szeszélyes Szaddam bármelyik pillanatban
meggondolhatja magát, és akkor börtönbe kerülnek.
A csöngetés után nem sokkal jól megtermett, tömpe orrú, sűrű, ősz hajú,
intelligens barna szemű férfi nyitott ajtót.
Egy pillantás is elég volt ahhoz, hogy Smith megállapítsa, a Howelltől
kapott személyleírás tökéletesen illik rá.
– Jerzy Domalewsky?
– Személyesen. Maga pedig biztosan Peter barátja. – Az ajtó szélesre tá-
rult, és a diplomata éles pillantással alaposan szemügyre vette a magas
amerikait. Negyvenes évei közepén járhatott, kopott, tisztítót valószínűleg
rég nem látott barna öltönyt viselt, és erős lengyel akcentussal beszélte az
angolt. – Jöjjön beljebb! Ne kísértsük a sorsot! – Becsukta az ajtót, és a
márványpadlójú előcsarnokon át egy tágas irodába vezette Smitht. – Biz-
tos, hogy nem követte senki? – Szimpatikusnak találta az idegen nyugodt
pillantását és a mozdulataiból sugárzó erőt. Nyugalom és erő – a
veszedelmes Bagdadban mindkettőre szükség volt.
Smith azonnal megérezte a diplomata szavai mögött bujkáló félelmet. –
Az MI–6 tudja, mit csinál – mondta biztatóan. – Nem untatom azzal, hogy
elmondjam, milyen bonyolult úton jutottam ide.
– Ne is mondja! – válaszolta Domalewsky, becsukva az iroda ajtaját. –
Vannak titkok, amelyeket jobb, ha senki nem tud, még én sem. – Kurtán,
nem túl meggyőzően elmosolyodott. – Üljön le! Biztosan elfáradt. Az a
karosszék a legkényelmesebb, még megvannak a rugói. – Miközben Smith
helyet foglalt, az ablakhoz lépett, kinyitotta a zsalugátereket, és alaposan
körülnézett. – Nagyon óvatosnak kell lennünk.
Smith hátradőlt, és kényelmesen keresztbe vetette a lábát. Domalewsky
nem tévedett, valóban elfáradt. A sürgető vágy azonban, hogy mielőbb a
végére járjon az egész ügynek, megtudja, amit akar, egy szemernyit sem
csökkent benne. Sophia szép arcának emléke és a kín, amelyet a halála
okozott, állandóan kísértette.
Három napja, a kora reggeli órákban érkezett meg San Franciscóból a
londoni Heathrow-repülőtérre, és ez csak a kezdete volt a hosszú, fárasztó
utazásnak. Heathrow-n az MI–6 egyik ügynöke várta, és katonai mentőau-
tóval a RAF, a brit légierő egyik kelet-angliai támaszpontjára vitte. Onnan
Szaúd-Arábiába került, egy térképeken nem is szereplő kis repülőtérre, és
az SAS egyik arabul tökéletesen beszélő, beduinnak öltözött, névtelen és
kevés beszédű tizedese vette pártfogásába.
– Vegye föl! – mondta Smithnek, és az övéhez hasonló köntöst nyomott
a kezébe. – Egy kevéssé ismert, háború előtti egyezményt fogunk kihasz-
nálni. – Mint később kiderült, arra a megállapodásra gondolt, amellyel Irak
és Szaúd-Arábia semleges zónát létesített közös határa mentén, hogy
nomád beduin törzseik továbbra is szabadon járhassák évszázadok során
megszokott, hagyományos útvonalaikat.
Az iraki ellenállás beduin táborról beduin táborra adta tovább őket, míg
végül Bagdad egyik külvárosában a tizedes komoly mennyiségű iraki
dinárral, nyugati öltözékkel, hamis ENSZ-okmányokkal, jelvénnyel és
karszalaggal lepte meg Smitht. Az iratok Mark Bonnet, a Világszervezet
belize-i alkalmazottja részére lettek kiállítva.
Kézhez véve őket, Smith elámult az MI–6 alaposságán. – Maga aztán
tud titkot tartani – mondta a tizedesnek.
– Még szép – válaszolta a tizedes mogorván. – Nem volt biztos, hogy
túléli. Kár lett volna egy hullára pazarolni ezeket a remek papírokat. – Bú-
csúzóul keményen megszorította Smith kezét. – Ha összeakad azzal a segg-
fej Peter Howell-lel, mondja meg neki, hogy mindannyiunknak tartozik
egy jókora hamburgerrel.
Most tehát az ENSZ-megfigyelők szokványos öltözékében – barna pa-
mutnadrág, rövid ujjú ing, cipzáras dzseki –, a létfontosságú karszalaggal
és jelvénnyel ellátva ült az amerikai nagykövetségen. Pénze volt bősége-
sen, és az okmányaiban a leggyanakvóbb ellenőrzés sem találhatott volna
semmi kivetnivalót.
– Ugye nem veszi rossz néven, hogy aggódunk? – kérdezte továbbra is
az utcát fürkészve Domaiewsky. – Talán, megérti, hogy csöppet sem
lelkesít bennünket a segítségnyújtás gondolata.
– Természetesen. Peter is mondta, hogy óriási kockázatot vállalnak
miattam.
 – Elküldte azoknak az orvosoknak és kórházaknak a listáját, akikkel fel
akarja venni a kapcsolatot. – A lengyel végre elfordult az ablaktól, és busa
szemöldökét felvonva újból alaposan szemügyre vette az amerikait. Régi
barátja, Peter Howell azt írta, orvos, és nem volt biztos abban, hogy képes
lesz megóvni magát, életben maradni az enyhén szólva sajátos, erőszakkal
terhelt iraki körülmények között. Igaz, markáns vonásai, széles vállban
kezdődő, erős karban és keskeny csípőben folytatódó izmos teste inkább
vallott katonára, mint a gyógyítás békés szakemberére. Domaiewsky jó
emberismerőnek tartotta magát, és az amerikairól szerzett benyomásait
számba véve úgy döntött, hogy Howellnek valószínűleg igaza van.
– Megszervezte a találkozókat? – kérdezte Smith.
– Természetesen. Elviszem mindenhová, ahová kell, de a többi már a
maga dolga. – A diplomata hangja figyelmeztetővé vált: – Ne felejtse el,
hogy az ENSZ-papírok semmit nem érnek, ha letartóztatják. Ez rendőrál-
lam. Sok embernek van fegyvere, és bárki kém lehet. Szaddam magánrend-
őrsége a Köztársasági Gárda olyan brutális és mindenható, mint az SS és a
Gestapo együttvéve. Állandóan az állam ellenségei, ellenzékiek után kutat,
de ha egy pribék csak simán ellenszenvesnek talál valakit, az is elég ahhoz,
hogy az illetőt őrizetbe vegyék.
– Tudom, hogy sokszor csak a véletlenen múlik.
– Á! Ezek szerint ismeri Irakot.
– Egy kicsit – válaszolta komoran Smith.
Domalewsky az állát fölvetve újból végigmérte, aztán az íróasztalához
lépett, és benyúlt az egyik fiókba. – Gyakran az önkényesség jelenti a leg-
nagyobb veszélyt – mondta. – Az erőszak errefelé a lelkekben lakik, és
sokszor nincs is rá logikus magyarázat. Peter szerint szüksége lesz rá. –
Leült Smith mellé, és egy Berettát nyújtott felé.
Smith Örömmel elvette. – Mindenre gondol.
– Volt alkalmunk tapasztalni apámmal.
– Ezek szerint együtt dolgoztak.
– Többször is. Ezért teljesítem a kérését, és segítek magának.
Smith már néhányszor megkérdezte magában, miért vállalta
Domalewsky a segítségnyújtást, és most végre megkapta a választ. –
Köszönöm mindkettőjüknek.
– Remélem, holnap vagy holnapután is ezt fogja mondani – felelte a
diplomata. – Peter szerint ért a Berettához. Ne habozzon használni, ha
muszáj, de azt se felejtse el, hogy ha egy külföldit rajtakapnak, hogy
fegyvert tart magánál, azonnal letartóztatják!
– Köszönöm a figyelmeztetést. Igyekszem elkerülni a lebukást.
 – Hallott már az Igazságügyi Kihallgatóközpontról?
– Nem.
Domalewsky önkéntelenül halkabban kezdett beszélni, és leplezetlen fé-
lelem érződött a hangján: – Régen suttognak róla, de csak nemrég vált tel-
jesen bizonyossá, hogy létezik. Hat emelet mélyen nyúlik a föld alá. Kép-
zelje csak el! Nincsenek ablakai, hogy a világ betekinthessen, külső falai,
hogy áthallatsszon rajtuk a megkínzottak üvöltése, és szemernyi remény
sem arra, hogy akit oda bevisznek, elmenekülhessen. Az iraki katonai tit-
kosszolgálat építtette az al-Rasid támaszpont kórháza alá, innen délre. Azt
mondják, Kusaj, Szaddam őrült fia személyesen felügyelte a tervezést és az
építést. Egy teljes szintet kínzó- és kivégzőkamrákkal csak a Szaddamnak
valamiért nem tetsző katonatiszteknek tartanak fenn. Másokat olyan szin-
tekre raknak, ahol hivatalosan nem is léteznek. Nem lehet érdeklődni felő-
lük, a nevüket sem ejti ki senki. Nyomtalanul eltűnnek a szerencsétlenek,
és örökre elfelejtik őket. Szerintem a legborzalmasabb... a legalsó szint. Ott
nemcsak magánzárkák vannak... Szaddam ötvenkét akasztófát is
felállíttatott.
– Jóságos isten! – Smith egész testében megborzongott. – Ötvenkét
akasztófát?! Tudtam, hogy vannak tömegkivégzések, de hogy egyszerre
ötvenkét embert... Úgy tűnik, az a hely maga a pokol!
– Pontosan. Ne felejtse el, ha észreveszik magánál a fegyvert, akkor az a
legokosabb, ha használja! A kavarodásban lehet rá esélye, hogy megmene-
küljön. – Domalewsky összekulcsolta a kezét, Smithre nézett, és némi bi-
zonytalankodás után úgy döntött, hogy inkább kimondja, amit gondol: –
Titokban, nem hivatalosan tartózkodik itt, és senkitől sem számíthat véde-
lemre. Ha elfogják, csak abban bízhat, hogy gyorsan végeznek magával.
– Értem.
– Ha ezek után is folytatni akarja, jobb, ha máris indulunk. Sok a
dolgunk, és jó volna, ha estére végeznénk.
Smith a hallottak hatása alatt néhány pillanatra tisztán látta maga előtt
az életéért harcoló Sophia elkínzott arcát. Izzadság csordult végig az
arcán... szőke haja csapzott volt... reszkető keze a torkát markolászta,
miközben levegőért küszködött. Fájdalma olyan szörnyű volt, hogy a
látását is alig volt képes elviselni.
Domalewsky komor arcát nézte, de az egyetlen nőt látta, akit valaha
szeretett, borzalmas, megmagyarázhatatlan, szükségtelen és aljas
szándékból okozott halálát. Sophiáért bármit hajlandó volt elviselni. Még
Irakot és Szaddam Huszeint is.
– Menjünk! – mondta, és lendületesen felállt.
 27. fejezet

10.05
Bagdad
Az amerikai nagykövetség egyetlen működőképes limuzinjának hátsó ülé-
séről Smith érdeklődéssel figyelte a várost, és undorodva állapította meg,
hogy a leggyakrabban ismétlődő dekoráció Szaddam Huszein fényképe.
Bármerre fordult is, mindenhonnan – hatalmas hirdetőtáblákról, épületek
tűzfaláról, bekeretezett fényképekről, koszos kis üzletek kirakatára ragasz-
tott újságkivágásokról – Szaddam tömött bajusza, villogó fogsora köszön-
tött rá. Gyermeket dajkált. Hősi daccal farkasszemet nézett Amerika go-
nosz elnökével. Családja körében, vagy lelkes üzletemberek között trónolt.
Büszkén fogadta feszes díszlépésben elvonuló hős katonái tisztelgését.
A tudás és a kultúra valaha legendás hírű földjén Szaddam acélökle erő-
sebb volt, keményebben uralkodott, mint bármikor. A népét sújtó háborús
állapotot hatalma szilárd alapjává, a lakosság nyomorát a hazafias büszke-
ség táplálójává változtatta. Miközben az ENSZ által meghirdetett embar-
góra – alhisszar – hárított minden felelősséget milliók alultápláltság okozta
haláláért, önmaga és a szűkebb környezetéhez tartozók szemérmetlenül
tobzódtak a gazdagságban.
Smith undorát csak fokozta az elegáns Dzsadirija látványa, azé a negye-
dé, amelyben Szaddam talpnyalói, háborújának haszonélvezői pazar körül-
mények között éltek, és volt képük hivalkodni is ezzel a jóléttel. Jerzy Do-
malewsky lassan hajtott végig az elegáns villákkal, csillogó éttermekkel,
méregdrága butikokkal határolt utcákon. Egyenruhás ajtónállók posztoltak
a szórakozóhelyek bejáratánál. A szegénység nyomát is száműzték a
környékről, hogy a kapzsiság, kivagyiság szabadon kitombolhassa magát.
– Ez elképesztő! – kiáltott fel Smith.
– Ahhoz képest, hogyan néz ki Bagdad úgy általában, Dzsadirija olyan,
mintha másik bolygóra csöppent volna az ember – válaszolta a sofőrsapkát
és kabátot viselő Domalewsky. – Egy elképesztően gazdag bolygóra.
Felfoghatatlan, honnan van ennyi érzéketlenség, önzés ezekben az
emberekben.
– Aljasság!
– Egyetértek. – A diplomata kék csempével fedett, fehérre vakolt, ele-
gáns villa előtt állította meg a kocsit. – Ez az. – Anélkül, hogy a motort ki-
kapcsolta volna, hátranézett. Az arca komoly volt, látszott rajta, hogy ag-
gódik. – Megvárom, feltéve, hogy nem fog köztársasági gárdistákkal a
nyomában menekülni. Nem tartom valószínűnek, de ha mégis bekövet-
kezik ez a kellemetlen eset, ne sértődjön meg azon, hogy csak a füstöt látja,
amit magam után húzok.
– Tökéletesen megértem – válaszolta kesernyés mosollyal Smith.
Az elegáns lakóház, egyben rendelő is, dr. Husszein Kamilé, a neves
belgyógyászé volt. Smith kiszállt a légkondicionált kocsiból a perzselő
napsütésbe, óvatosan körülnézett, és a sudár datolyapálmákkal szegélyezett
járdán a dúsan faragott bejárati ajtó felé indult. Az előcsarnok kellemesen
hűvös volt, vastag szőnyegek, drapériák, párnázott bútorok tették elegáns-
sá. Smith nézte a bezárt ajtókat, és azon gondolkodott, nincs-e veszélyben,
választ kap-e a kérdéseire. A doktornak nem mehetett olyan jól, mint
ahogy az, befolyása alapján, természetes lett volna Irak gazdasági elszige-
teltsége, ha nem is túl szembeszökően, de már az ő otthonában is kezdte
éreztetni hatását. A drapériák kifakultak, a bútorok elhasználódtak. A
kisasztalokon heverő magazinok öt-tíz évesek lehettek.
Nyílt az egyik ajtó, és a házigazda lépett elő. Ötvenes évei elején járó,
közepes termetű, barna bőrű férfi volt, ideges, átható pillantású szemekkel.
Borotvaélesre vasalt, szürke nadrágja fölött fehér köpenyt viselt, és
egyedül volt, se nővérnek, se recepciósnak a nyomát sem lehetett látni.
Nyilván szándékosan időzítette úgy a találkozót, hogy ne legyenek tanúi.
– Dr. Kamil! – Smith az ENSZ-papírjaiban szereplő hamis néven, Mark
Bonnet-ként mutatkozott be.
Az orvos udvariasan biccentett, de a hangja halk volt, feszültségről árul-
kodó: – Tudja igazolni magát? – A brit felsőosztály tagjainak jellegzetes
hanghordozásával beszélte az angolt.
Smith átadta hamisított ENSZ-igazolványát. Dr. Kamil – úgy tudta,
hogy vendége a világ legkülönbözőbb részeiről verbuvált, az új vírust kuta-
tó csapat tagja – bevezette a rendelőjébe, és olyan figyelemmel nézte meg
az okmányt, mintha legalábbis rákot diagnosztizáló zárójelentés lett volna.
Várakozás közben Smith körbenézett, és hófehér falakat, fényesen csil-
logó orvosi eszközöket, két fa széket és fehérre festett íróasztalt látott,
amelyen kerámiatartóban tollak álltak. Az orvosi eszközök kopottak vol-
tak, látszott rajtuk, hogy hosszú ideje használják őket. Patyolattiszta volt a
helyiség, de az állványok üresen árválkodtak, holott vizsgálathoz levett
vérmintákat tartalmazó kémcsöveknek, pipettáknak kellett volna sorakoz-
niuk bennük. A vizsgálóasztalra terített fehér vászonlepedő elvékonyodott
a sok mosástól, és több helyen ki is lyukadt. A felszerelés egy része ment-
hetetlenül idejétmúltnak látszott, és ezzel még nem volt vége mindazoknak
a problémáknak, amelyekkel az orvosnak – az összes iraki orvosnak –
szembe kellett néznie. Domalewsky elmondta, hogy sokan közülük a világ
vezető orvosi egyetemein végeztek, remek diagnoszták, de a betegeiknek
kell megszerezniük az általuk felírt gyógyszert. A feketepiacon, és sosem
dinárért, kizárólag amerikai dollárért. A beszerzés még az elithez
tartozóknak is gondot okoz, bár ők hajlandók és képesek is csillagászati
összegeket fizetni az egészségük megőrzéséhez szükséges szerekért.
A doktor alapos tanulmányozás után visszaadta a papírokat. Nem
kínálta hellyel Smitht, és ő sem ült le. Álltak a spártai berendezésű,
elhasznált rendelő közepén – két feszült, gyanakvó idegen.
– Pontosan mire kíváncsi? – kérdezte az orvos.
– Azt mondta, hajlandó beszélni velem. Feltételezem, hogy tudja, miről
van szó – válaszolta Smith.
– Az ember nem lehet elég óvatos – mondta dr. Kamil, és ideges
kézmozdulatot tett. – Élvezem nagy vezérünk megtisztelő bizalmát, és a
Forradalmi Tanács több tagja is a páciensem.
Smith alaposan megnézte magának. Titkokat hordozó embernek
látszott, a kérdés csupán az volt, sikerül-e megnyernie a bizalmát annyira,
hogy fölfedje azokat. – Úgy látom, nyugtalanítja valami, dr. Kamil –
mondta. – Nyilván orvosi probléma. Biztos vagyok benne, hogy semmi
köze Szaddamhoz és a háborúhoz, úgyhogy megbeszélhetjük. Feltételezem
– tette hozzá óvatosan –, hogy az ismeretlen vírusról van szó.
Dr. Kamil az ajkába harapott, a tekintete idegesen megrebbent. Már-már
esdeklőn nézett körül, mintha attól félt volna, hogy a falnak is füle van, és
elárulja őket. Hatalmasat sóhajtott, és beszélni kezdett: – Egy esztendővel
ezelőtt volt egy páciensem, akivel tüdővérzéssel párosult akut légzőszervi
elégtelenség végzett. Két héttel az ARDS kialakulása előtt betegedett meg,
súlyos megfázás tünetei mutatkoztak rajta.
Smith erőt vett magán, sikerült visszafojtania izgalmát – a tünetek,
amelyeket az iraki orvos említett, pontosan megegyeztek az Egyesült
Államokban tapasztaltakkal. – A Sivatagi Vihar veteránja? – kérdezte.
Az orvos tekintete leplezetlenül rémültté vált. – Ne nevezze így! – sut-
togta. – Abban a megtiszteltetésben volt része, hogy a Köztársasági Gárda
tagjaként harcolhatott a haza egyesítéséért vívott dicsőséges háborúban!
– Utalt-e arra bármi, hogy biológiai hadviseléshez használatos anyag
okozta a halálát? Tudjuk, hogy Szaddam rendelkezik ilyenekkel.
– Hazugság! Nagy vezérünk a leghatározottabban ellenzi ezeknek a
fegyvereknek az alkalmazását. Ha megtörtént, azt egyedül az ellenség
követhette el.
 – Akkor másképp teszem fel a kérdést. Okozhatta ellenséges biológiai
fegyver a halálát?
– Nem. Semmiképp sem – válaszolta meggyőződéssel dr. Kamil.
– De az egyértelmű, hogy valamikor a háború idején fertőződött meg?
Az orvos némán bólintott. – A családom régi barátja volt – felelte. –
Élete végéig évente eljárt hozzám teljes belgyógyászati kivizsgálásra. Tud-
ja, a miénkhez hasonló, elmaradott országban nem árt az óvatosság. – Alig-
hogy ezt kimondta, dr. Kamil rémülten körbepillantott, mintha megtorlásra
számított volna azért, mert becsmérlően nyilatkozott dicső hazájáról. –
Nem sokkal azután, hogy visszatért a civil életbe, apróbb fertőzés jelei mu-
tatkoztak rajta, amelyek nem voltak ugyan súlyosak, de az ilyenkor meg-
szokott kezelés hatására sem szűntek meg. Ahogy múltak az évek, egyre
gyakrabban lázasodott be, volt enyhe influenzája. Végül súlyosan meg-
fázott, és azt már nem tudta kiheverni.
– Voltak-e akkor más halálos áldozatai is a vírusnak? – kérdezte Smith.
– Igen. Kettő, itt Bagdadban.
– Szintén háborús veteránok?
– Azt mondták.
– Olyan beteg, akit sikerült meggyógyítani?
Dr. Kamil a karját összefonva, szomorúan megcsóválta a fejét. – Csak
megalapozatlan szóbeszédet hallottam – mondta, és úgy folytatta, hogy
közben nem nézett Smith szemébe. – Szerintem maguktól túlélték a fertő-
zést. A nem kezelt veszettségen kívül nem ismerek olyan vírusfertőzést,
amely száz százalékban öl. Még az Ebola sem.
– Hány túlélőről tud?
– Háromról.
Három, és aztán megint csak három! A bizonyítékok egyre gyűltek, és
Smithnek erőt kellett vennie magán, hogy titkolni tudja izgalmát és
elszörnyedését. Olyan információkat tárt fel, amelyek egyre biztosabban
utaltak egy olyan kísérletre, amelyben tengeri malacok helyett embereket
használtak fel, tudtukon kívül. – Hol vannak ezek a túlélők?
Az amúgy is rémült doktornak ez már sok volt, hátrahőkölt a kérdéstől.
– Elég! Nem akarom, hogy máshol is kutakodjon, és kiderüljön, hogy
beszélt velem! – A rendelő ajtajához lépett, szélesre tárta, és az előcsarnok
másik oldalán, szemben lévő ajtóra mutatott. – Menjen! Hagyjon
magamra!
Smith nem mozdult. – Valamiért el akarta ezt mondani, doktor! Biztos
vagyok benne, hogy nem a három halott miatt – közölte halkan dr.
Kamillal.
 Az orvos egy pillanatig úgy nézett ki, mint aki ott helyben ki akar
ugrani a bőréből – Elég! Hagyja abba! Menjen! – mondta hevesen. – Nem
hiszem, hogy belize-i, és az ENSZ-től jött. – A hangja hirtelen a magasba
szökkent, hisztérikussá vált: – Egyetlen telefon a hatóságoknak, és...
Smith idegei pattanásig feszültek. A rémült orvos bármelyik pillanatban
összeomolhatott, és annak beláthatatlan következményei lettek volna, ame-
lyeket nem állt szándékában vállalni. Engedelmeskedett hát, és az oldalaj-
tón át távozott. Nagy megkönnyebbülésére a követségi limuzin még a ház
előtt állt.

Dr. Husszein Kamil állt a rendelőjében, rémülten és dühösen csóválta a

fejét. Dühös volt, mert veszélyes helyzetbe hozta magát, és félt attól, hogy
rajtaveszt. Ugyanakkor a súlyos helyzet csábító lehetőséget is kínált, és a
kérdés csupán az volt, meg merje-e kockáztatni, hogy éljen vele.
A fejét lehajtva keresztbe fonta a karját, és megpróbált úrrá lenni
remegésén. Nagy család eltartásának terhei nehezedtek a vállára, és
országa a szeme láttára hullott darabokra. Nem tehetett mást, kénytelen
volt a jövőjére gondolni. Belefáradt már abba, hogy szegény legyen egy
olyan földön, ahol gazdaggá is válhatott, csak akarnia kellett.
Hosszas gondolkodás után a telefonért nyúlt, de nem a hatóságokat
hívta.
– Igen, dr. Kamil! – szólt bele mély lélegzetet véve a készülékbe. – Az
illető, aki miatt felhívott, itt járt. – Kis szünetet tartott, hogy a hangja nyu-
godttá, egyenletessé váljon. – Az előbb ment el. Belize-i ENSZ-alkalma-
zottnak mondja magát. A neve Mark Bonnet. Biztos vagyok benne, hogy őt
keresi. Igen, a haza egyesítéséért vívott dicső háború vírusa... Arról érdek-
lődött. Nem, egy szóval sem említette, hová megy. De nagyon érdeklik a
túlélők. Természetesen. Nagyon köszönöm. Holnap várom a pénzt és az
antibiotikumokat.
Helyére tette a kagylót, és lerogyott a karosszékébe. Mély lélegzetet
vett, és máris jobban érezte magát. Annyival jobban, hogy halvány mosoly
jelent meg a szája szögletében. Kétségtelenül nagy kockázatot vállalt, de –
kis szerencsével – megérte. Egyetlen telefonhívással karnyújtásnyira jutott
attól, hogy mutogatni való – még csak az kellene! – ritkaság legyen Bag-
dadban – olyan orvos, aki saját antibiotikum-készlettel, sőt utánpótlással is
rendelkezik.
Elégedetten dörzsölte a kezét, optimizmus járta át.
A gazdagok térden csúszva mennek hozzá, és kérik a kegyeit, ha
maguk, vagy a gyerekeik megbetegszenek. Pénzzel árasztják el. Nem
dinárral, amely semmire sem jó ebben a nyomorult országban, ahol rabként
kénytelen élni, mióta az ostoba amerikaiak elkezdték a háborújukat és az
embargójukat. Nem, a gazdag betegek amerikai dollárokkal árasztják el.
Hamarosan bőven lesz pénze ahhoz, hogy kimenekítse a családját, és új
életet kezdjen. Mindegy, hogy hol, csak az a lényeg, hogy ne kelljen
Irakban maradniuk.

19.01
Bagdad
Az egzotikus Bagdadra lassan ráköszöntött az este. Egy tetőtől talpig
koromfekete abajába burkolózott nő osont végig a gyertyafényes ablakok,
előrenyúló, zárt erkélyek alatt húzódó keskeny sikátoron. A perzselő nyári
hőségben az óváros házainak ezek a jellegzetes tartozékai jó szolgálatot
tettek, hűs árnyékot biztosítottak, de már október volt, és az épületek
közötti résen keresztül a kristálytiszta, hideg égbolton ragyogó csillagok
néztek alá.
A nő figyelmét annyira lekötötte két megbízatása, hogy csak egyszer
pillantott fel rájuk. Öregnek tűnt – rettenetesen hajlott volt a háta, de talán
nem is annyira a kortól, mint inkább az alultápláltságtól, és attól, hogy ne-
héz, vászon sporttáskát cipelt. Az alakját beburkoló bő abaján kívül fehér
pusit is viselt, amely arca nagy részét eltakarta, és csupán sötéten csillogó –
nem kellően alázatos, és nem is merev tekintetű – szemét hagyta szabadon.
Az előreugró erkélyek, a masrabiják alatt haladt, amelyekből jól ki lehe-
tett ugyan látni, de sűrű farácsozatuk útját állta a külső világbeliek illeték-
telen pillantásainak. A sikátor fényesen kivilágított utcába torkollott, ame-
lyen utcai árusok kínálták szánalmas portékáikat, és mezítlábas kölykök
rohangáltak harsányan rikoltozva. Senki nem törődött a nővel, legfeljebb
ha futó pillantást vetettek rá, mivel mindenki azzal volt elfoglalva, hogy az
este nyolckor kezdődő kijárási tilalom előtt kiélje fölös energiáit.
Szaddam Huszein rettegett Köztársasági Gárdájának három sötétzöld
egyenruhás, jellegzetes fegyverszíjat viselő tagja bukkant fel.
A nő mozdulatlanná merevedett, amikor meglátta őket. Balra tőle, az ut-
cai árusok között egy vidékről érkezett paraszt friss gyümölcsöt árult. Jó-
kora csoportosulás támadt körülötte, a járó-kelők egymást túlkiabálva lici-
táltak az árura. A nő egy marék dinárt rántott elő abajája alól, gyorsan elve-
gyült a tömegben, és alkudni kezdett, de közben a szeme sarkából aggódva
figyelte a három izmos gárdistát.
Azok megtorpantak, és vészjósló tekintettel méregették az utca egyszerű
népét. Valamelyik kis idő múlva gúnyos megjegyzést tett, és egyik társa
egyből riposztozott is – tehette, hiszen erős volt, jól táplált, és védte a sűrű-
södő homályban is fenyegetően csillogó fegyvere. Néhány mondatot kellett
csak váltaniuk, hogy mindhármukból kirobbanjon a fergeteges röhögés.
A nő izgalomtól verejtékezve alkudott tovább a gyümölcsökre. A
körülötte állók közül többen is idegesen hátra-hátrapillantottak, és amíg a
többség vadul lármázott, néhányan halkan, észrevétlenül elosontak.
A gárdisták nézelődtek még egy darabig, végül kiválasztották áldozatu-
kat: egy péket, aki lapos kenyerekből rakott, az arcát is eltakaró tornyot
cipelt a karján, és óvatosan hátrálva próbálta kikerülni a gyümölcsárust
körülvevő csoportot. A nő egy pillanatra látta az arcát, de nem találta
ismerősnek.
A három gárdista zord arccal, fegyverét lövésre készen tartva körbevette
a férfit. Egyikük kiverte a kezéből a kenyereket, társa pedig revolvercsövet
nyomott a rémült arcba.
A vászon sporttáskában fegyver lapult, és a nő minden idegszála ölésért
kiáltott, azért, hogy dögöljenek meg végre a brutális fenevadak. Pusija alatt
az arca dühtől lángolt, és az ajkába kellett harapnia, hogy uralkodni tudjon
magán.
Feladata volt, amit feltétlenül el kellett végeznie, Nem hívhatta fel
magára a figyelmet.
Amikor a pék az utca kövére zuhant, a közelben állók riadtan elfordítot-
ták a tekintetüket, és félrehúzódtak. Jól tudták, hogy bárkivel megeshet
ilyen, sőt ennél nagyobb baj is, ha felhívja magára a szeszélyes gárdisták
figyelmét. A férfi fájdalmasan felüvöltött, az arca vérzett. A nő megder-
medve figyelte, amint két gárdista a hóna alá nyúl és elcipeli. Letartóztat-
ták, és ehhez különösebb indok sem kellett, elegendő volt annyi, hogy szó-
rakozni támadt kedvük. A szerencsétlen ördög családjának mindenesetre
nem sok reménye maradt, hogy még egyszer élve viszontlássa.
Egy teljes perc telt el. Az esti levegő, mint hirtelen érkező sivatagi vihar
előtt általában, kellemetlenül nehéznek tűnt. A tudat, hogy a gárdisták mást
választottak, senkit nem nyugtatott meg. Következő alkalommal bárki
lehetett az áldozat.
Az élet azonban megkövetelte a magáét, kis idő múlva az izgalom
alábbhagyott, az utca ismét megtelt hangokkal. A paraszt eltette a pénzt, és
adott érte egy narancsot. A nő bedobta a táskájába, a fegyver mellé,
továbbsietett, de még jó ideig kísértette a szerencsétlen pék rémülettől
eltorzult arca.
Végre odaért a kereskedelmi negyed fő ütőerének számító Szadun utcá-
ba, amelyet a Tigris túlsó partján emelkedő minareteknél is magasabb épü-
letek szegélyeztek. Az egykor elegáns üzletekben kevés volt a jó minőségű
áru, de az is a polcokon porosodott, mert csak kevesen tudták megengedni
maguknak, hogy vásároljanak belőle. A turisták is eltűntek Bagdadból,
ezért aztán a nő üresen találta a Sargon király szálloda tágas előcsarnokát
is. A valaha messze földön híres, obszidiánnal és krómmal díszített elő-
csarnokot nyugati művészek tervezték, ügyelve arra, hogy az ősi királysá-
gok kultúráját a nyugat kínálta legkorszerűbb kényelmi berendezésekkel
párosítsák. Mostanra mindkettő a múlté volt, homály és üresség tátongott a
helyükön.
A magas, nagy, fekete szemű, Szaddam Huszein-bajuszt viselő londiner
dühösen suttogott éppen az unatkozó recepciósnak: – Mit tett értünk a nagy
vezér, Rasid? Meséld csak el, hogyan pusztította el az idegen ördögöket, és
tett mindannyiunkat gazdaggá a tikriti géniusz! Annyira gazdaggá, hogy
egyetemi végzettséggel is imádok kopott londinerkabátban – dühösen a
mellére csapott – egy olyan szállodában rostokolni, ahová senki nem teszi
be a lábát, a gyerekeim pedig szerencsések, hogy még fiatalok, és jövő
nélkül kell tengődniük.
– Majd csak túléljük valahogy, Belsazar – válaszolta komoran a
recepciós. – Mindig így volt, és Szaddam sem él örökké.
Idáig juthattak a beszélgetésben, amikor észrevették a hajlott hátú,
szótlanul hozzájuk lépő öregasszonyt. Olyan halkan érkezett, hogy nem
hallották a lépteit, és a recepciós zavarba jött, szégyellte óvatlanságát. A nő
tekintete megvillant a fehér pusi fölött, de rögtön le is sütötte a szemét,
ahogyan azt az illem diktálta.
A recepciósnak ennyi is elég volt azonban ahhoz, hogy rosszallóan
összevonja a szemöldökét.
A nő ijedten, tökéletes arabsággal kért elnézést: – Ezer bocsánat!
Szundu küldött a varrnivalóért.
A recepciós lenézően felkapta az álfát, és kurtán a háta mögé bökött! –
Semmi keresnivalód az előcsarnokban, vénasszony! Legközelebb a
gazdasági bejáraton gyere! Az való a szolgáknak.
A nő bocsánatkérőn motyogott valamit és alázatosan elosont az
egyetemet végzett, Belsazar nevű londiner mellett. Közben a pultból észre
sem vehető gyors mozdulattal egy összehajtogatott papírt dugott az
aranysujtásos kabát zsebébe.
A londinernek az arca sem rezdült. – Mi van az árammal? Holnap mikor
kapcsolják ki? – kérdezte a gőgös recepcióstól, és lazán a zsebébe
süllyesztette a kezét.
 A nő anélkül, hogy egyszer is visszanézett volna, alázatos tartással
távozott. Sikerrel teljesítette első feladatát, és ettől némileg
megkönnyebbült. A veszély azonban nem múlt el – maradt még egy
nagyon fontos megbízatása.

28. fejezet
19.44
Bagdad
A sivatag felől érkező éles szél végigsöpört a sötét Bagdadon, gyorsabb
léptekre ösztönözve az esti vásárlásból az Omar sejk utcán hazafelé
tartókat. Tömjén és kardamon szaga érződött a friss levegőben. Az ég
fekete volt, a hőmérséklet rohamosan csökkent. A fekete abaját és az arcát
eltakaró pusit viselő, hajlott hátú, öreg nő, aki üzenetet vitt a Sargon király
szállodába, elhaladt a bakra állított furnérlemez pultok előtt, amelyeken
használt holmik és az irakiak zseniális szerelőtudományának bizonyítékai
sorakoztak. A város valaha kényelmes életet élő középosztályának sok
tagja e pultok mögött állt, és fűszerektől a meleg ételen át a vízvezeték-
szerelési anyagig mindenfélét árult.
Úti céljához közeledve a nő egyszer csak megtorpant és döbbenten né-
zett maga elé. A szíve olyan erőset dobbant, hogy majdnem megrepesztette
a bordáit, és nem akart hinni a szemének.
Mivel a tömeg a késői órára való tekintettel gyérebbé vált, az illető job-
ban kimagasodott belőle, mint normális körülmények között. Magas volt,
karcsú, kisportolt testű, az egyetlen európai az utcán. Ugyanaz a sötétkék
szem, koromfekete haj, rideg kemény arc, amely az emlékezetében élt, és
valahányszor eszébe jutott, fájdalmat és dühös indulatot ébresztett benne.
Könnyű dzsekit és barna nadrágot viselt, és bár ENSZ-karszalag volt rajta,
a nő nagyon jól tudta, hogy semmi köze a Világszervezethez.
Kíváncsian, a szeme sarkából figyelte volna, ha egy az Irakban már jó
ideje csak elvétve előforduló európai típusúak közül. Ez az ember azonban
több volt szokatlan jelenségnél, és a nő lába földbe gyökerezett, amikor
meglátta. Hamar összeszedte azonban magát, és továbbment. A
leggyakorlottabb megfigyelő is csak annyit állapíthatott meg, hogy
valamitől elbizonytalanodott egy pillanatra. Valójában ennél sokkal többről
volt szó – mélységesen megdöbbent.
Mit kereshet a férfi Bagdadban? Sok mindenre számított, de arra nem,
hogy Jonathan Smith alezredessel fut össze az iraki főváros egyik utcáján.
Smith kimerülten figyelte az elárusítópultoktól és apró javító-műhelyektől
szegélyezett utcát. Hosszú nap állt mögötte, orvosi rendelőket, kórházakat,
klinikákat járt végig, ideges orvosokkal, nővérekkel, a háborúban ápoló-
ként szolgálatot teljesítőkkel beszélt. Többen megerősítették, hogy az előző
évben hat személy halt meg súlyos légzőszervi rendellenességben, olyan
tünetekkel, amilyeneket az általa kutatott halálos vírus okozott. Hiába ér-
deklődött azonban, senki nem tudott felvilágosítást adni a három túlélőről.
Nem tapasztalta ugyan semmilyen, konkrét jelét, mégis olyan érzése tá-
madt, hogy valaki figyeli. Óvatosan végignézett a kopott üzleteken, a teá-
zók teraszán üldögélő, hosszú, bő inget, galabiját viselő férfiakon. Megpró-
bált természetesen viselkedni, bár a körülmények egyáltalán nem voltak
azok. Különösnek találta, hogy dr. Radah Mahuk, a világszerte ismert gye-
rekgyógyász és sebész a városnak éppen ezen a részén akar találkozni vele.
Tévedésről azonban szó sem lehetett. Domalewsky nagyon pontosan,
határozottan adta meg a helyszínt.
Smith közel járt az elkeseredéshez. Egyelőre nem volt több ötlete azon
kívül, hogy beszél a híres gyerekgyógyásszal, és azt is tudta, hogy sokszo-
rosára növeli a veszélyt, ha úgy dönt, hogy még egy napot Bagdadban tölt.
Bárki azok közül, akikkel beszélt, feladhatta a Köztársasági Gárdánál.
Reménykedett azonban, hogy következő informátora meg tudja mondani,
honnan ered a vírus, és ki az a gazember, aki megfertőzte az irakiakat és
Sophiát.
Pattanásig feszülő idegekkel állt egy műhely előtt, melynek a bejáratá-
nál láncra függesztett autógumik lógtak. Ebbe a mocskos kis üzletbe küldte
Domalewsky. A diplomata azt is elmondta, hogy a műhely tulajdonosa
gazdag üzletember volt, és gyűlöli a bagdadi rezsimet, mert Szaddam
Huszein fölösleges háborúi tönkretették jól menő vállalkozását.
A bolt bizalomgerjesztőnek csöppet sem nevezhető külseje tovább növel-
te Smith nyugtalanságát. Az órájára nézett, meggyőződött róla, hogy pon-
tosan érkezett, és miután még egyszer körbepillantott, átlépte a küszöböt.
Alacsony, kopaszodó, tömött fekete bajuszt viselő férfi állt a kopott pult
mögött, és egy papírt olvasott éppen. Vastag, tömzsi ujjai végén kátrány fe-
ketéllett. Nem messze tőle fekete abaját viselő nő válogatott a kerékgumik
között.
– Hasszán? – kérdezte Smith.
– Nincs itt – válaszolta angolul, erős akcentussal a férfi, de közben a
tekintete élesen megvillant.
Smith a szeme sarkából vetett egy pillantást a nőre, és halkabbra fogta a
szót.
 – Beszélnem kell vele. Farul ad-Dub mondta, hogy van egy új Pirellije.
– A jelszót Jerzy Domalewsky választotta, és senkiben nem ébreszthetett
gyanút, mivel Hasszán Rasid üzlete a világ legkiválóbb köpenyeire
szakosodott, és közismert volt a tulajdonos igényessége, az, hogy a
legkiválóbb árut kínálja vevőinek.
Hasszán a szemöldökét felvonva jelezte, hogy érti, miről van szó, kurtán
elmosolyodott, összegyűrte a papírt, és a korábbinál sokkal tisztább
angolsággal válaszolt: – Á, Pirelli! Ragyogó választás! Hátul van. Jöjjön,
megmutatom! – Megfordult, hogy az üzlet hátsó részébe kalauzolja Smitht,
és közben halkan mondott valamit arabul.
Smith nyakán az ijedtségtől égnek meredtek a hajszálak. Hirtelen
hátrakapta a fejét, és még éppen láthatta, amint a fekete lepelbe burkolózott
nő villámgyorsan kisiklik az ajtón.
Megmerevedett, az ösztönei azt súgták, hogy valami nagy baj van. –
Ki... – akart valamit kérdezni, de Hasszán sürgetően közbevágott:
– Kérem, siessen! Erre!
Egy lefüggönyözött ajtón át az üzlet mögötti raktárhelyiségbe vezette,
ahol annyi használt autógumi volt felhalmozva, hogy csaknem eltorlaszolta
a hátsó kijáratot. Az egyik kupac a mennyezetig ért, a helyiség közepén
lévő legalacsonyabb kupacon viszont egy csecsemőt dajkáló, középkorú
iraki nő ült. Ráncok finom pókhálója borította az arcát és homlokát,
koromfekete szeme kíváncsian szegeződött Smithre. Hosszú, nyomott
mintás ruhát, fekete kardigánt, és a fejét és nyakát eltakaró, fehér sálat
viselt. Smith azonban nem őt nézte, hanem az izzadságtól fénylő arcú,
nyilvánvalóan lázas csecsemőt. Amikor felnyögött, gondolkodás nélkül
hozzá lépett – orvosi ösztöne azt parancsolta, segítsen, függetlenül attól,
hogy ahová került, csapda-e, vagy sem.
Hasszán gyorsan pergő nyelvvel, arabul mondott valamit a nőnek,
Smith hallotta, hogy az ENSZ-igazolványában szereplő hamis név is
szerepelt benne. Az asszony ránézett, a hanglejtéséből ítélve kérdezett
valamit, de mielőtt a válasz elhangozhatott volna, az üzlethelyiség felől
csattanás hallatszott. Valaki berúgta a bolt ajtaját. Mindhárman
mozdulatlanná dermedtek; kint csizmás lábak dobogása hallatszott, és
valaki arabul kiáltott.
Smith ereiben vadul száguldott a vér az izgalomtól. Elárulták!
Előrántotta a Berettáját, és megpördült.
Ugyanabban a pillanatban Hasszán egy öreg AK–47-es géppisztolyt
rántott elő egy halom elhasznált Goodyear gumi alól, és halkan odavak-
kantotta: – Köztársasági gárdisták! – Abból, ahogyan a fegyvert fogta,
nyilvánvaló volt, hogy nem először nyúlt hozzá, megvédeni magát vagy az
üzletét.
Smith kifelé indult, de Hasszán fürgébb volt, és az útját állta. Dühösen a
középkorú nő és a beteg csecsemő felé bökött. – Őket vigye, a többit bízza
rám! Ez az én dolgom!
Az elszánt iraki nem várt tovább, hogy kiderüljön, végrehajtja-e Smith
az utasítást. Az ajtóhoz ugrott, kidugta a géppisztoly csövét a függönyön,
és hosszú sorozatot eresztett meg.
A zárt térben a fegyverropogás olyan hangos volt, hogy a falak is
beleremegtek.
A nő felkiáltott, a baba sírni kezdett.
Smith a Berettával a kezében visszarohant hozzájuk. Mire beérte őket, a
nő már felállt, és a csecsemőt magához szorítva a hátsó ajtó felé igyekezett.
Az üzlethelyiség felől ekkor vad fegyverropogás hallatszott. Hasszán
hátraugrott, és lehúzódott egy kerékkupac mögé. A felső karját lövés érte, a
sebéből vastagon ömlött a vér. Smith egy másik gumihalom mögé rántotta
a nőt és a gyereket. Lövedékek árasztották el a raktárhelyiséget, éles
csattanással vágódtak neki a kerekeknek.
Hasszán a fedezékben félhangosan imát mormolt: – Allah nagy. Allah
igazságos. Allah könyörületes. Allah...
Újabb sorozat vágta félbe a szavait. A nő a baba fölé hajolt, hogy a
testével védje, Smith pedig kettőjük fölé. A polcokon sorakozó üvegek,
cserépedények szilánkjai szanaszét záporoztak, dobozokban tartott
csavarok, szögek, fúrófejek röpködtek mindenfelé. Valahol egy vécé öblítő
tartályából ömleni kezdett a víz.
Smith nem először találkozott ezzel a jelenséggel, a rosszul kiképzett
katonáknak azzal az ostoba hitével, hogy a válogatás nélküli vad lövöl-
dözés elég bármely akadály legyőzéséhez. Az igazság ezzel szemben az,
hogy elhasaló, vagy fedezékbe húzódó célpontban az ilyesmi nem sok kárt
tesz. Hasszán is, miután a sorozat hangja elhalt, folytatta az imát. Amikor a
lövöldözés újból kezdődött, Smith a sarkára ereszkedett, és a félelemtől
halottsápadt nőre nézett. Mivel arabul nem tudott, a karját veregette csak
meg bátorítóan, hátha attól megnyugszik. A baba felsírt, elvonva az
asszony figyelmét a saját bajáról. Fölé hajolt, és halkan csitítani kezdte.
Hirtelen csönd támadt, a köztársasági gárdisták abbahagyták a tüzelést.
Smithnek pár másodperc kellett, hogy rájöjjön, miért. Az egyre
hangosabbá váló dobbanásokból ítélve a lefüggönyözött ajtóhoz közeledtek
– meg akarták rohamozni a raktárhelyiséget.
– Dicsőség Allahnak! – kiáltotta Hasszán, és előugrott a gumikupac
mögül. Eltorzult vigyor tartotta mereven az arcát, a tekintete vadul
parázslott. Mielőtt Smith megakadályozhatta volna, ujját az AK-47-es
ravaszára szorítva kirontott a függöny mögül.
Az üzletből lövések, kiabálás, fájdalmas nyögések hallatszottak,
fedezéket találni igyekvők rémült kaparászása, majd hirtelen megszűnt a
zaj, és síri csönd támadt.
Smith elbizonytalanodott, nem tudta, mit tegyen. Ki kellett vinnie a nőt,
de arra gondolt, hátha...
Ahelyett, hogy a hátsó kijáratot választotta volna, összegörnyedve a
függöny felé indult.
Kintről ismét fegyverropogás hallatszott.
Smith hasra vágódott, a padló kövéhez préselődött, és előrekúszott. A
lövöldözés abban a pillanatban abbamaradt, hogy odaért a függönyhöz. A
lélegzetét is visszafojtva kukucskált ki alatta, és az újabb – ezúttal azonban
magányos – lövés előtt arra sem maradt ideje, hogy visszarántsa a fejét
Hasszán a pult mögött hasalt, géppisztolyával sakkban tartva, a padlóhoz
szögezve a köztársasági gárdistákat. Smith őszinte tiszteletet érzett iránta.
Látta azonban, hogy néhány gárdista óvatosan feléje kúszik, megpróbál-
ja bekeríteni. Túl sokan voltak, a bátor iraki már nem sokáig állhatott ellen
nekik. Smith elkeseredetten vágyott rá, hogy segítsen neki. Ketten talán fel
tudnák tartóztatni őket annyi időre, hogy lehetőségük legyen menekülni.
Ekkor közeledő járművek zaját hallotta kintről, a keskeny utcáról.
Erősítés érkezett, öngyilkosság lett volna, ha bekapcsolódik a
küzdelembe.
Hátranézett, a mozdulatlanul figyelő nőre. Az asszony gyöngéden a kar-
jában tartotta a csöppséget és mintha azt várta volna, hogy kiderüljön, mit
határozott. Hasszán azt kérte, hogy mentse meg. Nemcsak azért áldozta fel
az életét, hogy megóvja az üzletet, hanem hogy az asszonynak és a gyerek-
nek ne essen bántódása. Ráadásul Smithnek még teljesítenie kellett a kül-
detését, amelynek sikere milliókat menthetett meg a szörnyű haláltól. Mé-
lyet sóhajtott hát, és elfogadta a tényt, hogy képtelen segíteni Hasszánon.
Miután döntött, egyetlen további pillanatot sem akart elfecsérelni. Az
újból elkezdődő fülsiketítő lövöldözésben vadul felrántotta a raktár hátsó
ajtaját. Biztatóan rámosolygott a nőre, megfogta a kezét, és óvatosan
kikémlelt a sikátorba, amely olyan szűk volt, hogy a szél sem tudott
beléhatolni. Meggyőződött arról, hogy tiszta a levegő, és az asszonyt maga
után húzva óvatosan elindult.
Néhány lépés után mozdulatlanná dermedt, földbe gyökerezett a lába. A
sikátor mindkét végén nyitott dzsipek fékeztek, fegyveresek ugráltak le
róluk, és indultak lassan feléjük. Foglyok voltak, a Köztársasági Gárdának
nevezett rém kelepcéjébe estek.

29. fejezet

Október 22, szerda, 1:04

Frederick, Maryland
Adele Schweik tizedes éles, átható sípolásra ébredt – közvetlenül a füle
mellett működésbe lépett a riasztó, amelynek érzékelőjét Sophia Russell
irodájában helyezte el, a USAMRIID nyolcszáz méternyire lévő
épületében. Éberségét szempillantás alatt visszanyerve, elnémította az
idegesítő szerkezetet, kiugrott az ágyból, és bekapcsolta a távoli irodában –
ugyancsak saját kezűleg – felszerelt videokamerát.
A hálószobában sötét volt, de nem gyújtott villanyt. Az asztalához ült,
és a Russell irodáját mutató monitort figyelte, amelyen hamarosan fel is
bukkant egy, a feje búbjától a talpáig feketébe öltözött alak. Schweik
izgatottan tanulmányozta a behatolót. Hogy férfi-e, vagy nő, azt nem tudta
megállapítani, de magabiztos, gyakorlott mozdulatain látszott, hogy nem
először fordul meg titokban, a személyzet figyelmét kijátszva gondosan
őrzött épületben. Kezeslábasán kívül fényelnyelő anyagból készült, az arca
nagy részét eltakaró csuklyát és szorosan testhez simuló, fekete golyóálló
mellényt viselt. A mellény a legkorszerűbb volt a maga nemében – a
legtöbb revolver és géppisztoly lövedékét meg tudta állítani.
Schweik éjszakára csupán az egyenruháját vetette le, cserélte át
hálóingre, nappali éberségét azonban maradéktalanul megőrizte, és addig
maradt a képernyő előtt, amíg meg nem győződött arról, mit akar az
illetéktelen behatoló. Amikor látta, hogy alaposan, módszeresen kezdi
átkutatni Sophia Russell irodáját, gyors mozdulattal ledobta magáról a
hálóinget, belebújt fekete álcázóruhájába és futva indult a kocsijához.

Fort Detrick bejáratától egy saroknyira, az elsötétített lakókocsi hátuljában

Marty Zellerbach boldogtalanul meredt számítógépe képernyőjére. Aggódó
arcot vágott, elpuhult teste tehetetlenül belesüllyedt a karosszékbe. Hét órá-
val korábban vette be a Mideralját, és mire a gyógyszer hatása alábbha-
gyott, elkészült egy briliáns programmal, amely véletlenszerűen, magától
váltogatta az elérési útvonalakat, hogy még egyszer senki ne tudja követni
a nyomát, és ne deríthesse ki, honnan indulva barangolja keresztül-kasul a
számítógépes világhálót.
Hiába alkotta meg azonban a nagyszerű programot, két célja közül az
egyiket sem sikerült megvalósítania: Sophia Russell nyilvántartásban nem
szereplő telefonjait, ha egyáltalán léteztek, képtelen volt előásni, és Bill
Griffinnek sem akadt a nyomára.
Alkotó, újszerű ötletre volt szüksége, és más körülmények között örült
is volna a kihívásnak. Most azonban nem, sőt kifejezetten aggódott. Kevés
ideje maradt, és egyelőre ott tartott, hogy fogalma sem volt arról, hogyan
fogja megoldani bármelyik problémát. Ráadásul nagyon aggódott Smithért,
akitől még semmilyen hír sem érkezett, csupán annyit lehetett tudni, hogy
valahol Irakban tartózkodik. Bármennyire idegenkedett is úgy általában az
emberektől, azt sem akarta, hogy tömegével haljanak meg, márpedig ez a
sors várt rájuk abban az esetben, ha nem sikerül megállítaniuk a vírus
tombolását.
Ezek voltak azok az érzések, amelyek elkerülésére egész életében
törekedett, nehogy féltőn óvott önző érdekei összeütközésbe kerüljenek
titkolni akart legbensőbb érzéseivel.
Senki nem tudta, hogy a nemtörődömséget sugárzó felszín alatt erős
emberbaráti hajlam munkál benne. Gondosan ügyelt arra, hogy kívülről ne
lehessen észrevenni, és a világ minden kincséért sem vallotta volna be,
hogy gyöngédséget váltanak ki belőle a gyerekek, a kortól zsémbessé váló
öregek, és azok az életerős felnőttek is, akik önként, fizetség nélkül
segítenek másokon, és úgy áldozzák idejüket, energiájukat jótékonyságra,
hogy még csak nem is büszkélkednek vele. Értékpapírokban elhelyezett,
elidegeníthetetlen vagyonának teljes évi kamatjövedelmét különböző
jótékonysági programokra fordította a világ különböző részein. Egyének,
vállalatok, kormányzati intézmények megrendelésére írt számítógépes
programokkal, informatikai problémák megoldásával keresett annyit, hogy
kényelmesen megéljen belőle, sőt jelentős megtakarítása is volt, amelyből
huszonötezer dollárt gond nélkül oda tudott adni Smithnek.
Felsóhajtott – érezte az idegvégződéseiben halmozódó feszültséget, és
tudta, közel az idő, amikor be kell vennie az újabb tablettát. Szerette volna
minél későbbre halasztani, hogy élvezhesse gondolatai szabad szárnyalását.
Miközben erre koncentrált, valahol a lakókocsi kocsonyássá, áttetszővé
vált falain túl, a távoli horizonton vakító fényeket látott felvillanni, és a
világ egyre növekvő lehetőségek koncentrikus köreiben tágulni kezdett
körülötte.
Elérkezett ahhoz a termékeny időszakhoz, amikor már csak hajszál
választotta el attól, hogy elveszítse maga fölött az uralmat, pedig erre most
óriási szüksége volt – meg kellett szereznie Sophia Russell telefonjainak
pontos listáját és kideríteni, hol rejtőzik Bill Griffin.
– Rajta!
Marty nagy megkönnyebbüléssel hátradőlt, behunyta a szemét, és
belemerült határtalan képzelete sziporkázó csillagóceánjába.
Nem sokáig élvezhette azonban a súlytalan lebegést, mert egy hűvös,
nyugodt hang visszarántotta a valóságba: – Ha ellenség lennék, már rég
halott lenne.
Marty rémülten megpördült.
– Peter! – kiáltotta. – Maga megveszekedett! Úgy megijesztett, hogy
majdnem szívrohamot kaptam!
– Megérdemelte volna, Marty – válaszolta rosszalló fejcsóválás kísére-
tében Howell. – Legyen éberebb! – Egy magas támlájú, kényelmes karos-
székben ült, még mindig az SAS antiterrorista kommandójának korom-
fekete kezeslábasa volt rajta, csupán a csuklyát vette le, és lazán a térdére
terítette. Elvégezte a USAMRIID-ben, amit akart, és olyan észrevétlenül
tért vissza a lakókocsiba, hogy a levegő sem rezdült meg körülötte.
Marty távolról sem volt olyan nyugodt, mint Howell, már kezdett
nagyon belefáradni a kémesdibe. Szeretett volna minél előbb visszatérni
csöndes házába, ahol legfeljebb a postás érkezése zavarhatta meg a
nyugalmát.
– Zárva volt az ajtó, maga gazember! – harsogta felháborodottan. – Úgy
jött be, mint valami betörő!
– Mint egy csöppet sem hétköznapi betörő! – válaszolta Howell, nem
törődve Marty dühös, becsületsértésnek is beillő pillantásával. – Ha
szokványos besurranó tolvaj lennék, most nem ülnénk itt.
Miután elbúcsúztak Smithtől a San Francisco-i Nemzetközi Repülő-
téren, kerülő utakon szelték át a lakókocsival az országot, és csak enni és
aludni álltak meg, hogy minél hamarabb célhoz érjenek.
Többnyire Howell vezetett, és ő is vásárolt be, mert ez még mindig ke-
vesebb terhet jelentett, mint hallgatni Marty szűnni nem akaró panaszkodá-
sát. Ráadásul újból meg kellett tanítania Martyt vezetni, amit óriási türe-
lemmel csinált. Most is csak ült nyugodtan, nézte a számítógépes géniuszt,
és azon töprengett, hogy vajon mi táplálja az elpuhult kis emberben a ren-
díthetetlen felsőbbrendűség tudatát, amikor az élet legelemibb dolgaiban, is
vészesen járatlan. Ráadásul, ha egy picit összeszedi magát, rettentő
idegesítő tud lenni.
– Remélem, legalább nagyobb sikerrel járt, mint én – mondta Mart.
 – Szó sincs róla – felelte lemondó grimasszal Howell. – Semmit sem
találtam, aminek a legcsekélyebb hasznát vehetnénk. – Marylandbe érve
úgy döntött, az lesz a legokosabb, ha Sophia laboratóriumában és az
irodájában kezdik a kutatást, és megbizonyosodnak arról, hogy semmi nem
kerülte el Smith figyelmét. Ezért aztán ott állította meg a kocsit, ahol most
is volt, fölvette SAS-es kommandósruháját, és beosont Fort Detrickbe. –
Attól tartok, Marty fiam – folytatta sóhajtva –, hogy szükségünk lesz most
a maga természetfölötti képességeire, ha vájkálni akarunk szegény hölgy
múltjában. Föl tudja nyitni a dossziéját?
Marty arca felderült, mindkét karját a magasba lendítette, és az ujjait
összeszorítva nagyot pattintott. – Vegye úgy, hogy már meg is történt! –
Keze sebesen táncolni kezdett a billentyűzeten, tekintetét mereven a moni-
torra szögezte, és egy perccel később hátra is dőlt, karját összefonta, és elé-
gedetten rávigyorgott Howellre. – Tessék! Sophia Lilian Russell személyes
fájlja. Bánjon vele belátása szerint!
Howell csöndben, de nyugtalanul figyelt, aggasztotta Marty hangjának
izgatott remegése. Miután megszületett az eredmény, a számítógéphez
lépett.
– Jon szerint volt valami a Leopold herceg Intézet kitörölt jelentésében,
amit Sophia fontosnak tartott – mondta halkan. – Ezért tüntették el az
anyagot, és vágtak ki egy oldalt a munkanaplójából. – Kis szünetet tartva a
lázasan csillogó, zöld szemekbe nézett. – Valami olyasmit kellene találni,
ami beleillik a jelentésbe.
– Nem probléma! Kinyomtatom az egész anyagot! – Martynak szinte a
pórusaiból is magas feszültség áradt, az arca földöntúli mosolytól fénylett.
– Megvan! Megvan!
Howell a vállára tette a kezét.
– Jobb volna, ha bevenné a Mideralját! Sajnálom. Tudom, hogy utálja.
Vigasztalja a tudat, hogy most jön a meló unalmas része! A maga kínjain
legalább valamelyest enyhíteni fog a gyógyszer.

Sophia munkadossziéját lehíva, Howell hangosan olvasta a Leopold herceg

Intézettől kapott jelentést, Marty pedig ellenőrizte, nem kapcsolódik-e
valamilyen módon a lány személyi anyagában található adatokhoz. Sorról
sorra haladt, módszeresen vetette össze a két dokumentumot, miközben
Howell újból és újból elölről kezdte a felolvasást. A Mideral
csodagyógyszer volt, villámgyorsan hatott, lelassította Marty beszédét, és
lehetővé tette, hogy türelmesen végigcsinálja a terhes, fárasztó feladatot.
Nyugodtan, udvarias, de rosszkedvű gentlemanként viselkedett.
 Pirkadni kezdett, de még mindig nem találtak az ő szempontjukból
figyelmet érdemlő kapcsolatot Sophia múltja és a USAMRIID-nél végzett
munkája között.
– Rendben van – ismerte be a sikertelenséget Howell. – Lépjünk vissza
egyet! Hol dolgozott, miután megszerezte a diplomáját?
– A Kaliforniai Egyetemen – olvasta a fájlt Marty.
– Melyiken?
Ha éppen nem hatott volna a gyógyszer, Marty elkeseredésében nyilván
az égre néz, nem tudja egykönnyen megemészteni Howell tájékozatlan-
ságát. Ehelyett csak enyhén megcsóválta a fejét. – Természetesen a
Berkeleyn.
– Természetesen! És még ránk, britekre mondják, hogy sznobok
vagyunk. Be tud törni abba a fenséges intézetbe, vagy vissza kell mennünk
a nyugati partra?
Marty előbb csak rosszalló homlokráncolással reagált az évődő hangra,
de utána idegesítően lassan, kimért hangon megkérdezte: – Mondja Peter,
nagyon utáljuk egymást, amikor nincs bennem gyógyszer?
– Hogyne, fiam! De mennyire!
Marty méltósággal fejet hajtott. – Gondoltam – mondta, és tíz perccel
később előbányászta a Berkeley archívumából Sophia személyi anyagát.
Howell újból felolvasta a Leopold Intézettől a USAMRIID
megkeresésére érkezett választ.
– Semmi nem stimmel, se a nevek, se a szakterület – állapította meg
Marty. – Emberi genetikával foglalkozott, a víruskutatáshoz akkor még
nem volt köze. – Hátradőlt, hagyta, hogy a papírok lecsússzanak az öléből.
– Reménytelen.
– Ugyan már! – próbált lelket önteni belé Howell. – Ahogy mi, britek
mondjuk, „A harc még el sem kezdődött!”
Marty összeráncolta a homlokát. – Ezt John Paul Jones mondta, amikor
a britek ellen vonult.
– Persze, de gyakorlatilag még brit volt;
– Körömszakadtáig ragaszkodunk a gyarmatokhoz? – kérdezte csúfon-
dáros mosollyal Marty.
– Ostobaság feladni az előnyös befektetést. Hol doktorált?
– Princetonban.
– Nézzük!
Sophia doktori tanulmányainak listája igen hosszú volt, de nem találtak
benne semmit, ami segítségükre lett volna. Disszertációjának halvány köze
sem volt a vírusokhoz, genetikai mutációkkal foglalkozott.
 – Sokat utazott, rengeteg terepgyakorlaton vett részt. Ez akár jelenthet is
valamit – mutatott rá Marty.
– Egyetértek. Ki volt a konzultánsa?
– Dr. Benjamin Liu. Már nyugdíjas, de Princetonban lakik, és időnként,
még tart előadásokat.
– Nagyszerű! Ő a mi emberünk – válaszolta Howell. – Hátha ő okosabb
lesz.

8.14
Princeton, New Jersey
Napsütéses idő volt, az őszi táj ezer színben ragyogott. Hogy ne
veszítsenek időt, egy szemhunyásnyit sem aludtak. Wilmingtontól délre
átkeltek a Delaware Memorial Bridge-en, és a New Jersey Turnpike-on
haladtak tovább, kikerülve Philadelphiát és Trentont. Mire Princetonba
értek, a nap már elég magasan járt, csillogóvá varázsolva a fák vörös, arany
és rozsdabarna leveleit.
Princeton ősi város, a függetlenségi háború idején a britek egy időre ott
rendezték be a főhadiszállásukat, és komoly csatát is vívtak mellette.
Árnyas fasorai, tágas parkjai, a régi lakóházai és a klasszikus stílust követő
egyetemi épületei békés, elegáns hangulatot kölcsönöznek neki,
megteremtik a nyugodt élet és a tanulás ideális feltételeit. A híres egyetem
és a történelmi város elválaszthatatlan egymástól, önmagában egyik sem
lenne teljes értékű.
Dr. Benjamin Liu egy tűzpiros levelű juharfáktól szegélyezett, csöndes
kis utcában lakott. Nyugodt formákból összerakott, kétemeletes háza azt a
jellegzetes, keleti parti színt viselte magán, amely se nem sötétbarna, se
nem sötétszürke, hanem valahol a kettő között van, és az elemekkel vívott
hosszú, bátor küzdelem közben nyerhető csak el.
Dr. Liu arca is az időjárástól megviseltnek tűnt. A kínaiakról alkotott
klisét meghazudtolóan magas és izmos férfi vékony, lelógó bajszával asz-
ketikus életet élő mandarinra emlékeztetett volna, ha nincs hangsúlyos já-
romcsontja, telt arca, és olyan pirospozsgás bőre, mint egy New England-i
bálnavadászhajó kapitányának. Keleti és európai vonások keveredtek
benne igen előnyösen, és a dolgozószobája falán függő két – feltehetően a
szüleit ábrázoló – portré kielégítő magyarázattal szolgált erre. Az egyik
felvétel magas, karcsú, de szemmel láthatóan izmos, szőke nőt ábrázolt
vitorláskalapban, hosszú horgászbottal, a másik pedig elegáns, a
mandarinok hagyományos köntösét viselő urat, egy hajó tatjában ülve. A
fényképek egyik oldalán gondosan preparált haltrófeák sorakoztak, a
másikon pedig a történelmi Kína emlékét idéző, udvari rangjelző szalagok.
Dr. Liu már túl volt a reggelijén, úgyhogy egyből a dolgozószobájába
vezette Howellt és Martyt.
– Miben segíthetek? – érdeklődött udvariasan. – Sophia Russellt
említették a telefonban. Jól emlékszem rá. Nagyszerű, felkészült diák volt,
a külsejéről már nem is beszélve! Egyszer, miatta jutott csak eszembe,
hogy kihívjam magam ellen a sorsot, és belebonyolódjam egy tanár-diák
viszonyba. – Hátradőlt, kényelmesen elhelyezkedett öblös hintaszékében. –
Hogy van?
A gyógyszer hatása alatt Marty lassan, módszeresen kezdett bele a
válaszba: – Nos, az a helyzet, hogy Sophia Russell...
– Bízza rám, Marty! – vágott közbe türelmetlenül Howell. – Meghalt,
dr. Liu. Elnézést, hogy ilyen durván lényegre törő vagyok, de azért jöttünk,
mert azt reméljük, hogy tud segíteni. Az új vírus ölte meg.
– Meghalt? – A nyugalmazott professzor kísérletet sem tett hogy leplez-
ze megdöbbenését. – Mikor? Hogyan? – Howellről Martyra, róla ismét a
britre nézett, és előbb csak lassan, majd egyre hevesebben csóválni kezdte
a fejét. – De hát olyan fiatal volt! – Elhallgatott, mintha felrémlett volna
előtte az élettől kicsattanó Sophia képe és a Howell által mondottak mara-
déka csak lassan, ez után ülepedett le benne. – Az új vírus? Borzalmas,
világméretű katasztrófa. Unokáim vannak, és rettenetesen féltem őket. Ha
nem sikerül megállítani, az emberiség felét is képes lesz kiirtani. Mit
teszünk ellene? Meg tudják mondani?
Howell igyekezett bátorító hangot megütni: – Mindenki szünet nélkül az
ellenszer megtalálásán dolgozik. Dr. Russell is részt vett a kutatásban.
– A kutatásban? Akkor támadta meg a vírus?
– Talán. Ez az egyik kérdés, amelyre választ keresünk.
A professzor arcát szomorú redők hálózták be. – Nem tudom, hogyan
segíthetnék, de megpróbálom. Mondják el, mire kíváncsiak!
Howell átadta az egyoldalas jelentést. – A trópusi betegségek Leopold
herceg Intézetéből érkezett – mondta. – Kérem, olvassa el figyelmesen, és
mondja meg, talált-e benne valamit, ami összefüggésbe hozható dr. Russell
princetoni tanulmányaival! Egyetemi csoporttal, terepgyakorlattal,
kutatással, barátokkal, bármivel, ami eszébe jut.
Liu professzor kurta biccentéssel jelezte, hogy érti a kérdést. Alaposan,
az idővel nem takarékoskodva olvasta végig a jelentést, közben többször
szünetet is tartott, hogy az emlékei közt kutasson. Csak a kandallópárká-
nyon álló antik óra ketyegése törte meg a szoba csöndjét. Amikor végzett,
a professzor elölről kezdte, sőt harmadszor is elolvasta a USAMRIID
kérdéseire küldött belga választ.
Végezetül megrázta a fejét. – Semmit nem találok, amit kapcsolatba
hozhatnék Sophia munkájával, tanulmányaival – mondta. – Elsősorban ge-
netikával foglalkozott, és amennyire tudom, soha nem járt Dél-Amerikában
terepgyakorlaton. Giscours nem tanult Princetonban, és Sophia sem
Európában. Nem tudom, hol találkozhattak volna. – Szünetet tartott,
enyhén csücsörítve nézte egy darabig a papírt, végül felkapta a fejét. –
Valami azért rémlik... egy tanulmányi út. De az még az egyetem elején
volt, és semmi köze a vírusokhoz. – Liu láthatóan elbizonytalanodott. –
Futólag említette csak, társaságban. – Lemondóan sóhajtott. – Sajnos ez
minden, amit mondani tudok.
Marty egész idő alatt éberen figyelt. Még amikor a gyógyszer hatása
alatt áll, és briliáns agya ki volt pányvázva, akkor is több pontot ért volna
el bármilyen intelligenciateszten, mint az emberiség kilencvennyolc száza-
léka. Peter Howell ettől csak még idegesítőbbnek találta, és hogy bebizo-
nyítsa, képes megelőzni, gyorsan megkérdezte: – Hol kezdte az egyetemet?
– Syracuse-ban – válaszolta a professzor. – De akkor még egyáltalán
nem foglalkozott biológiával, úgyhogy nem tudom mi köze a gyakorlatnak
Giscours-hoz és a jelentéshez.
Howell újból mondani akart valamit, de Marty ezúttal megelőzte: –
Pedig nagyon jó volna, ha lenne! – Alig fejezte be a mondatot, félelem
vágott belé, és tétován a britre nézett. Howell megértette, és hogy lelket
öntsön belé, el is vigyorodott. – Ez az utolsó esélyünk – mondta.

Adele Schweik kis Hondájának volánja mögül figyelte a házat. Maddux, a

köpcös mellette ült, a jobb első ülésen. A nő látta, amint a fekete
álcázóruhát viselő alak Fort Detricket otthagyva beszáll egy lakókocsiba,
és követte Princetonba. Ezzel el is végezte a munkáját, ideje volt, hogy
visszatérjen állandó helyére, a USAMRIID-be.
– Veszélyesnek látszik – mondta Madduxnak. – Legyen nagyon óvatos!
Egy másik férfi is van vele, de azzal nem lesz gond. Ha kijönnek,
elkaphatja őket.
– Jelentette Mr. al-Hasszánnak, mi történt?
– Nem volt rá időm.
– Rendben. Bízza ránk!
Maddux a Hondát otthagyva visszasietett a saját furgonjához, Schweik
pedig anélkül, hogy egyszer is visszanézett volna, elhajtott.
 30. fejezet

9.14
Long Lake Village, New York
Az Adirondack-hegységben szinte harapni lehetett a levegőt, a nap is
fényesen sütött, a harmattól csillogó hatalmas fenyők árnyékát vetítve a
Blanchard Pharmaceuticals telepére. Jesse Oxnardot, a hadsereg egészség-
ügyi szolgálatának főnökét nem csak a környezet nyűgözte le, hanem az is,
amit a vörös téglás épületekben látott. Nancy Petrelli egészségügyi minisz-
terrel járták végig a Blanchard laboratóriumait és termelő részlegeit,
személyesen Victor Tremont vezette őket. Az egészségügyi főnök termé-
szetesen hallott már a vállalatról, de mivel ez nem reklámozta magát külö-
nösebben, elképzelése sem volt a méreteiről és a világ gyógyszeriparában
elfoglalt helyéről.
A két magas beosztású kormány tisztviselő egy zamatos kávé mellett el-
beszélgetett a vállalat vezető munkatársaival, majd visszatért Tremonthoz,
az elnök-vezérigazgató hallatlanul elegáns, részben fával burkolt irodájába.
A helyiség egyik fala üvegből volt, ragyogó kilátást biztosítva az erdőktől
övezett, a kisvárosnak nevet adó tóra. Tremont kandallója előtt, süppedő
fotelekben ültek, hallgatták a tűz megnyugtató duruzsolását, és
házigazdájuk lelkes beszámolóját a még csak kísérleti stádiumban lévő, de
már sokat ígérő szérum eredetéről.
–... és a mikrobiológusaink több mint tíz éve hozzám fordultak, mivel
akkor éppen a kutatásért és fejlesztésért voltam felelős. Jelezték, hogy
egyre több új, ismeretlen betegség üti fel a fejét annak mértékében, ahogy
csökken a harmadik világ országainak elszigeteltsége, és nő a lakosságuk.
Egyre kevesebb lesz az olyan elzárt, isten háta mögötti terület, ahonnan
nem képes kitörni egy halálos kór, az iparilag fejlett világ pedig nincs fel-
készülve az új, esetenként a HIV-nél is veszedelmesebb kórokozók kivédé-
sére. Remélték, hogy ha a legritkábbakat kezdik kutatni, nemcsak értékes
elméleti ismereteket szereznek, hanem ki tudnak fejleszteni gyógyíthatat-
lannak hitt betegségek elleni szérumokat is. Az egyik vírus azok közül,
amelyekre összpontosítottak, egy olyan majomfajtát támad meg leginkább,
amely genetikailag nagyon közel áll az emberhez. Sikerült létrehoznunk
egy kombinált szérumot, és a biotechnológiánkat továbbfejlesztve –
mintegy a későbbi tömegtermelés megvalósíthatósági esettanulmányaként
– eljutottunk az antitestek nagy tömegben történő előállításáig. – Tremont
kis szünetet tartva őszinte, nyugodt pillantást vetett a két magas rangú
kormánytisztviselőre. – Erről a, ha úgy tetszik, tanulmányról beszéltem a
telefonban, miniszter asszony. Úgy látszik, az erőfeszítésünk nem volt hiá-
bavaló, hasznára lehet az emberiségnek. Én mindenesetre nagyon remélem.
Jesse Oxnard nem osztotta Tremont derűlátását. Nagy, tagbaszakadt
férfi volt, erős állkapoccsal, dús, tömött bajusszal. – Ha jól értem – mondta
–, ez a termék... szérum... még csak kísérleti állapotban van.
Az elnök-vezérigazgató arisztokratikus vonású, egészségesen lebarnult
arcán megértő mosoly suhant át. Elegánsan megrázta a fejét, amitől a
kandallóban lobogó lángok fénye játékosan megcsillant acélszürke haján. –
Már túl vagyunk az állat és a főemlős-kísérleteken – felelte. – Bebizonyí-
tottuk, hogy a szérum alkalmas a vírustól megtámadott majmok gyógyítá-
sára, és mint mondtam, tudományos előtanulmányként kifejlesztettük a
tömeggyártás eszközeit és technikáját. Máris több millió adaggal rendelke-
zünk a szerből. Ez késztetett bennünket arra, hogy szabadalmaztassuk, és
kérjük a Szövetségi Gyógyszerügyi Hatóságtól az állatgyógyászati
alkalmazás engedélyezését.
Nancy Petrelli szótlanul, éberen figyelte, milyen hatással vannak az
elhangzottak az egészségügyi szolgálat főnökére, és közben csodálta
Tremontot azért az utánozhatatlan könnyedségért, amellyel a légből kapott
történetet előadta. Annyira meggyőző volt az alakítása, hogy kis híján ő is
elhitte, amit mondott. Erről azonban rögtön eszébe jutott az is, hogy jobban
teszi, ha nagyon óvatosan bánik Victorral. Soha, egyetlen pillanatig sem
gondolta, hogy a barátja. Tremontnak kezdetben a befektetéseire volt
szüksége, később képviselőként, majd miniszterként élvezett befolyására.
Ennél közelebb nem is jutottak egymáshoz.
Nancy Petrelli józan realista volt. Ezüstös, ősz haját rövidre vágatta, és
olyan frizurát csináltatott, amely akkor is jól állt, ha nem sokat törődött
vele. Nőiesen, de visszafogottan öltözködött, többnyire St. John'stól rendel-
te a ruháit, és csak akkor fogadott, ha biztos esélye volt a győzelemre.
Azért állt Victor Tremont és komoly erőkkel megtámogatott gyilkos üzel-
mei mögé, mert hitt benne, hogy képes lesz sikerre vinni őket. Tökéletesen
tisztában volt azzal, hogy Tremontot, ha rajtaveszt, tömeggyilkosságért
vonják felelősségre, ezért úgy intézte, hogy semmilyen közvetlen kapcso-
latot ne lehessen kimutatni közöttük. Ugyanakkor nagyon várta, hogy a
terv sikert arasson, és gazdaggá tegye.
– A majmok nem emberek, Mr. Tremont – szólt közbe legalább annyira
önmaga, mint Oxnard álláspontjának a védelmében.
Tremont megfejthetetlen pillantást vetett rá, de egyetértett: – Igaz. A mi
esetünkben azonban nagyon nagy a genetikai és fiziológiai hasonlóság.
– Hadd legyek egészen bizonyos abban, hogy jól értem, amit mond! –
Oxnard tömött bajuszához nyúlt, és elgondolkodva megsimogatta. – Nem
állíthatja százszázalékos biztonsággal, hogy a szérum emberek esetében is
hatásos.
– Természetesen nem – felelte komolyan Tremont. – Addig nem
lehetünk biztosak benne, amíg nem próbáljuk ki embereken. A helyzetre
való tekintettel azonban úgy hiszem, hogy el kellene végezni a kísérletet.
– Éppen ez a bökkenő – mondta a hadsereg egészségügyi szolgálatának
főnöke. – Mi van, ha a szérum az emberekre ártalmasnak bizonyul?
Tremont az ujjai hegyét összeillesztve gúlát formált a kezéből, egy
darabig nézte, majd nagyon szürke hangon azt felelte: – Egy dolog most
bizonyosnak mondható: az emberek milliói fognak meghalni, ha nem
találjuk meg rövid időn belül ennek a szörnyű vírusnak az ellenszerét. –
Lassan csóválni kezdte a fejét, mintha súlyosan vívódna. – Ne higgye,
hogy nem küszködöm már jó ideje ezzel a problémával! Ezért is tartott két
napig, amíg rászántam magam, hogy telefonáljak. Biztos akartam lenni
abban, hogy helyesen cselekszem. A válasz tehát igen. Meg vagyok
győződve arról, hogy a szérum jó eséllyel pályázhat e szörnyű járvány
gyógyszerének a szerepére. De amíg ki nem próbáljuk, hogyan
garantálhatnám, hogy nem okoz még nagyobb kárt?
Rövid csönd állt be, mindhárman elmerültek saját problémájukban.
Jesse Oxnard tudta, hogy addig nem javasolhatja Tremont szérumának
használatát, amíg nem állnak rendelkezésére a népes mintán elvégzett
próba eredményei, ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy kellő
merészséggel, határozottsággal milliók életét menthetik meg.
Nancy Petrelli továbbra is magával volt elfoglalva. Tudta, hogy a
szérum hatásos, de már régen megtanulta a saját kárán, hogy politikai
játszmákban jobb óvakodni a szélsőségektől. Eldöntötte hát, hogy a
biztonság mellett teszi le a voksát, és a kisebbséghez csatlakozik, amelynek
a véleményét végül – és ebben egészen biztos volt – felül fogják bírálni.
Victor Tremont pedig Jon Smith és két barátja miatt aggódott. A
Sierrában elszenvedett fiaskó óta semmit nem hallott róluk, al-Hasszán
egyszer sem jelentkezett. Kényszerítenie kellett magát, hogy ne velük
foglalkozzon, hanem a jelen problémáira koncentráljon. Tartogatott még
egy bátor gesztust, amelytől azt remélte, hogy meggyőzi a hadsereg
egészségügyi főnökét, és rajta keresztül Castilla elnököt, és már csak azt
kellett eldöntenie, mikorra időzítse.
Felnézett, és látta, milyen komor, befelé forduló arcot vág Petrelli és
Oxnard. Úgy érezte, elérkezett a pillanat.
Érezte a patthelyzetet, és azt is, hogy túl kell lépnie rajta. Ha nem tudja
meggyőzni Oxnardot, könnyen elveszíthet mindent, amiért az elmúlt
tízegynéhány évben küzdött.
Anélkül, hogy egyetlen arcizma is rándult volna, Tremont
elmosolyodott magában. Nem fog veszíteni, gondolta. Nem veszíthet!
– Csak akkor lehetünk teljesen biztosak a dolgunkban, ha emberen is
kipróbáljuk – mondta. Előredőlt, a hangja komoly volt, és tekintélyt paran-
csoló. – A majmokat megtámadó halálos vírusból sikerült kisebb mennyi-
séget izolálnunk. Egyelőre instabil; de körülbelül egy hétig el lehet tartani.
– Elhallgatott, mintha súlyos morális kérdéssel kellene szembenéznie, és
erősen vívódna. – Egyetlen módon léphetünk csak előrébb. Kérem, ne is
próbáljanak megakadályozni benne, mert úgysem sikerül! Túl nagy a tét!
Az eredményre, a közösség érdekeire kell gondolnunk nem pusztán arra,
hogy egyénként mit veszíthetünk. – Kis szünetet tartva mély lélegzetet
vett. – Magamon próbálom ki a vírust...
– Maga is tudja, hogy ez lehetetlen, ilyet nem tehet! – tiltakozott
Oxnard.
Tremont fölemelte a kezét, jelezve, hogy már döntött, és semmi nem
tántoríthatja el céljától. – Kérem! Hadd fejezzem be! Beadom magamnak a
vírust, és aztán a szérumot is. Lehet, hogy a majmokat pusztító vírus nem
száz százalékig olyan, mint amely világszerte vad pusztításba kezdett, de
szerintem hasonlítanak egymáshoz annyira, hogy kiderüljön, van-e
valamilyen mellékhatása a szérumnak. Ha elvégzem a próbát, akkor
legalább biztosak leszünk a dolgunkban.
– Ez abszurdum! – tiltakozott az ördög ügyvédjének szerepét játszva
Nancy Petrelli. – Maga is tudja, hogy ezt nem engedhetjük meg.
Jesse Oxnard már nem volt olyan biztos ebben. – Valóban meg akarja
csinálni? – kérdezte.
– Természetesen! – Tremont vehemensen bólogatott. – Nem ismerek
egyéb módszert, amellyel mindenkit meg lehet győzni arról, hogy a
szérumunk megállíthatja ezt a borzalmas méreteket öltő pusztítást.
– De... – az egészségügyi miniszter jelezni akarta, hogy ellenzi a tervet,
a hadsereg egészségügyi főnöke azonban a szavába vágott.
– Nem mi döntünk, Nancy – mondta eltökélt fejcsóválással. – Tremont
az emberiség érdekeit szem előtt tartva nagyon komoly felajánlást tett. Az
a legkevesebb, hogy tiszteletben tartjuk a döntését, és az elnök elé visszük
a javaslatot.
– A fenébe is, Jesse! – válaszolta hevesen Petrelli. – Nincs semmilyen
biztosítékunk arra, hogy a két vírus az emberi szervezetben egyformán rea-
gál a szérumra. – Látta, hogy Tremont kíváncsian ránéz, mintha nem volna
biztos abban, hogy jól hallotta, amit mond. – Ha doktor Tremont tengeri-
malaccá akarja átminősíteni magát, akkor az igazi vírust kell beadni neki,
vagy legalábbis alaposan meg kell vizsgálni mindkettőt, hogy kiderüljön,
azonosak-e.
Tremont majd szétrobbant a dühtől, de uralkodott magán. Mi az ördögöt
csinál ez a némber, kérdezte magától. Pontosan tudja, hogy nem létezik
száz százalékig biztos szérum, vagy vakcina. Igaz, hogy felkészült a
legváratlanabb következményre is, de Nancy Petrelli ezt nem tudja,
gondolta, kívül azonban teljesen nyugodt maradt. – Tökéletesen igaza van
– mondta, és még bólintott is. – Ez lenne a legjobb. A vírusok összevetése
azonban további fölösleges időveszteséget okozna. Kész vagyok az
embereket pusztító vírust beadni magamnak. Bizonyos vagyok benne,
hogy a szérumunk elpusztítja, megfelelő ellenszernek bizonyul.
– Nem! – Oxnard, hogy a tiltakozásnak nagyobb nyomatékot adjon, ha-
tározottan rácsapott a térdére. – Szó sem lehet arról, hogy ezt engedélyez-
zük! Az áldozatok családja azonban már alig várja a segítséget; több értel-
me lenne őket megkérdezni, hogy elvégezhetjük-e a próbát beteg hozzátar-
tozóikon. Így legalább megtudnánk, amit akarunk, és esetleg megmenthet-
nénk valakit az egyelőre biztosnak látszó haláltól. Addig is, szólok Fort
Detricknek és a CDC-nek, hogy vessék össze a két vírust.
– A Szövetségi Gyógyszerügyi Hatóság nem fog beleegyezni! –
tiltakozott Petrelli.
– De igen, ha személyesen az elnöktől kap rá utasítást – felelte Oxnard.
– Az igazgató tiltakozásul benyújtja a lemondását.
– Lehetséges, de ha az elnök azt akarja, hogy kipróbáljuk a szérumot,
akkor nincs, aki megakadályozhatná.
Nancy Petrelli úgy tett, mintha alaposan elgondolkodna a hallottakon. –
Változatlanul ellenzem, hogy az ilyenkor szokásos, alapos vizsgálatok
nélkül kipróbáljuk a szérumot – mondta némi hallgatás után. – Másrészt,
ha feltétlenül előrébb akarunk lépni, akkor szerintem is több értelme van
úgy elvégezni a próbát, hogy azzal esetleg megmentünk egy beteget.
– Felhívjuk az elnököt, és ismertetjük vele mindkét javaslatot – mondta
az egészségügyi főnök, és mintegy jelezve, hogy a megbeszélést a maga
részéről befejezettnek tekinti, fel is állt. – Minél előbb elkezdjük, annál
több életet menthetünk meg. – Victor Tremontra nézett: – Hogyan tudok itt
nyugodtan telefonálni?
– A tanácsteremben van külső vonal. Arra! – Tremont az irodája jobb
oldalán nyíló ajtóra mutatott.
– Nancy?! – Oxnard várakozón pillantott az egészségügyi miniszterre.
– Menjen csak! Nem akarom zavarni. Mondja meg neki, hogy minden-
ben egyetértünk!
Alig húzta be maga után az ajtót a hadsereg egészségügyi főnöke,
Victor Tremont úgy fordította a székét, hogy szemtől szembe vérfagyasztó
mosolyt küldhessen az egészségügyi miniszternek. – Az én káromra
próbálja fedezni magát, Nancy? – kérdezte.
– Gondoskodtam róla, hogy Jessenek legyen mi ellen harcolnia – vágott
vissza Nancy Petrelli. – Megbeszéltük, hogy én fogok akadékoskodni,
hadd koncentráljon Oxnard az eredményekre.
– Remekül csinálta – Tremont hanghordozása nem árulta el, milyen
dühös. – Azt hiszem, azért volt benne jó adag önvédelem is.
– Tanultam a mestertől – mondta Petrelli és még fejet is hajtott.
– Köszönöm a bókot, bár amit csinált, azt úgy is lehet értelmezni, hogy
nem bízik bennem.
– Magában igen, csak abban nem, hogy képes kifogni a véletlenen is –
jelentette ki kurta mosoly kíséretében a miniszter asszony. – Az még
senkinek sem sikerült.
Ezzel Tremont is egyetértett. – Igaz. Ezért aztán igyekszünk fedezni
magunkat. Felkészülünk minden eshetőségre. Én például ragaszkodom
hozzá, hogy elvégezzük a próbát, és gondoskodom arról, hogy a vírus
ártalmatlan legyen, mielőtt bejut a szervezetembe. Ha mégsem, ha a
véletlen közbeszól, az már az én kockázatom.
– Ez a terv mindannyiunk szempontjából kockázatos, Victor!
Hogy mivé fejlődött volna a beszélgetés, Nancy Petrelli sosem tudta
meg. Alig tett ugyanis pontot a mondat végére, nyílt a tanácsterem ajtaja,
és Oxnard – mackós termetéhez illő széles mosollyal az arcán – visszatért.
– Az elnök megígérte, hogy beszél az FDA-vel, de a leghatározottabban
a lelkemre kötötte, hogy ne várjunk, kezdjük el toborozni az önkénteseket
– mondta. – Nagyon optimista. Valamilyen módon kipróbáljuk a szérumot,
és ha beválik, adunk annak az istenátka vírusnak.

Victor Tremont hosszan, hangosan nevetett. Igen! Megcsinálta! Mindan-

nyian gazdagok lesznek, és ez még csak a kezdet! Íróasztala mögött elter-
peszkedve, kubai szivarral, és kizárólag az ő megrendelésére főzött tiszta
malátawhiskyvel a kezében egyszemélyes győzelmi tort ült. Egészen
addig, amíg a legfelső fiókban meg nem szólalt a mobiltelefon.
– Nidal? – kérdezte, a készüléket villámgyorsan a füléhez kapva.
 A nagy távolságú mobiltelefon-hívásokra jellemző rövid szünet követ-
kezett, és csak aztán az önelégülten előadott válasz: – Megtaláltuk Jon
Smitht.
Ez a nap minden szempontból az övé! – Hol?
– Irakban.
Váratlan nyugtalanság vett erőt Tremonton. – Hogy tudott bejutni
Irakba?
– Talán a Sierrában lakó angol segített neki. Megpróbáltam, de semmit
nem sikerült kideríteni róla. Az sem biztos, hogy valóban Howellnek
hívják, és nem Romanovnak. Annyira ködös körülötte minden, hogy az
már nem lehet véletlen.
– Nyilván az MI–6-nak dolgozik – válaszolta dühösen Tremont. –
Hogyan sikerült megtalálni Smitht?
– Az egyik kapcsolatom, bizonyos dr. Kamil segítségével – felelte al-
Hasszán. – Számítottam rá, hogy Smith a kísérleti alanyaink után fog
nyomozni, úgyhogy riasztottam az összes ismerős orvost, Nem volt nehéz,
elég kevés maradt Irakban, aki még praktizál. Kamil szerint Smith élénken
érdeklődött a túlélők iránt is.
– A fenébe! Meg kell akadályozni, hogy rájuk akadjon.
– Ha mégis, az sem számít. Nem hagyja el Irakot.
– Bejutott.
– Igen, de akkor még nem vadászott rá Szaddam rendőrsége és a
Köztársasági Gárda. Mihelyt megtudják, hogy egy amerikai illetéktelenül
behatolt az országba, lezárják a határokat, és hajtóvadászatot indítanak
utána. Ha nem ölik meg, mi végzünk vele.
– A szentségit, Nidal! Vigyázzon, nehogy ezt is elpuskázzák! – mondta
felajzottan Tremont, és még be sem fejezte a mondatot, amikor eszébe
jutott a másik problémája: – Mi van Bill Griffinnel? Megtalálták?
– Mindenhol keressük, ahol Jon Smith megfordult, de mintha a föld
nyelte volna el – válaszolta al-Hasszán, akinek már az előbbi szemrehányás
is túl kemény volt.
– Nagyszerű! – Tremont heves indulattal kikapcsolta a készülékét, de
nem állta meg, utána rögtön el is mosolyodott – nagyobb volt a diadal
okozta késztetés, semhogy ellen tudott volna állni neki. Nem érdekes, mit
talál Jon Smith Irakban, és mit csinál Griffin, a Hádész-program a tervnek
megfelelően zajlik. Ivott egy korty whiskyt, és a mosolya még szélesebbé
vált. Már az elnök is bekapta a horgot, gondolta elégedetten.
Fort Irwin, 10:02
Barstow, Kalifornia
A férfi a Fort Irwintől követte Bill Griffin bérelt Toyotáját. Biztonságos
távolságot tartott, sosem közelítette meg nagyon, de ügyelt arra is, hogy el
ne veszítse a kétsávos úton, majd a 15-ös országos autópályán. Azt várta,
hogy Griffin megállapodjon valahol, ő pedig aludhasson végre. Griffin
biztos volt benne, hogy akár Los Angelesig is követi, bárhová, ahol annyira
hosszú idegig marad, hogy megérkezhessen a segítség.
A barstowi motel egyik szobájának függönye mögül leste a férfit, amint
kiszáll Land Roverjéből, és a recepcióra indul. Nem volt rajta semmi
feltűnő, átlagos barna öltönyt és nyitott gallérú inget viselt. Griffin még
egyszer sem látta, de meg is lepődött volna, ha kiderül, hogy ismerős. A
zakó jellegzetes kidudorodását azonban észrevette. Tudta, hogy a férfi
ellenőrizni fogja, vajon Griffin – vagy bárki, aki a 107-es szobát kivette –
ott akar-e maradni éjszakára, aztán telefonál.
Egy törülközőt magához véve kimászott a hátsó ablakon, és olyan
helyet keresett, ahonnan jól szemmel tudta tartani a recepciót. Követője
éppen hamis igazolványát mutatta az ügyeletesnek. Az megnézte, bólintott,
és úgy fordította a vendégkönyvet, hogy a férfi kényelmesen tudja olvasni.
Griffin a Land Roverhez ment, lehúzódott a hátsó ülésen, és várt. Kis
idő múlva gyorsan közeledő lépteket hallott.
Amikor a kocsi ajtaja becsukódott, Griffin – egyik kezében egy 6,35
milliméteres, hangtompítós Walther PPK-val, a másikban a törülközővel –
fölemelkedett.
A férfi éppen a számot ütötte be a mobiltelefonjába.
Griffin egyetlen gyors mozdulattal a fejére borította a törülközőt, és lőtt.
A férfi feje hátrahanyatlott. A törülközővel Griffin felfogta a vért, és a
koponyából kifröccsenő agydarabok többségét. Eleresztette az élettelen
testet, a kocsiból kiszállva áttolta az első utasülésre, és beszállt a helyére.
A moteltől messze, kint a sivatagban eltemette az ismeretlent, és
Barstowba visszatérve, egy csöndes mellékutcában hagyta a lezárt kocsit.
Fáradtan és dühösen visszament a motelbe, kijelentkezett, és továbbhajtott
a 15-ös felé. Fort Irwinben megtudta, hogy Tremont „tisztiorvosai” és
Anderson őrnagynak a Sivatagi Viharban való részvétele érdekelte Jon
Smitht. A 15-öshöz érve Los Angeles, a nemzetközi repülőtér felé
kanyarodott. El kellett döntenie néhány dolgot, és ehhez a keleti partot
tartotta a legalkalmasabb helynek.
 31. fejezet

20:02
Bagdad
A fekete abaját viselő hajlott hátú nő egy sarknyira volt a használt autógu-
mikat árusító üzlettől, amikor elkezdődött a lövöldözés. Egy öregember
mellett torpant meg, aki keresztbe vetett lábbal az utca kövén ült, és a
tenyerét maga elé tartva kéregetett. Semmibe révedő tekintettel nézett az
öregre, az agya azonban lázasan működött, bizonygatta, nem kell
visszamennie az üzlethez, hogy megtudja, mi történt.
Újabb vad géppisztolysorozatokat hallott.
Mi köze hozzá? Ő teljesítette a feladatát – megbizonyosodott arról,
hogy az amerikai orvos megtalálta, akit keresett. Fegyveres harc nem
szerepelt a tervben, sem az, hogy a titokban Bagdadot járó orvos éppen az,
aki. A nő feszülten várt. Sok mindent el lehetett mondani róla, de azt nem,
hogy fegyelmezetlen. Nagyon büszke volt a munkájára, arra, hogy
alaposan, felelősségteljesen végzi, és tökéletesen megbízható.
Ránézett a koldusra, néhány dinárt rakott a tenyerébe, és amilyen
gyorsan görnyedt háta engedte, visszaindult az üzlethez.

A bagdadi sikátorban a sötétség jelentette az egyetlen védelmet Smith, az

asszony és a csecsemő számára. Egy ottfelejtett, kerekes elárusítópult
mögé húzódtak, remélve, hogy rejtve maradnak. A lövések robaja elfedte a
normális városi zajokat, Smith azonban megpróbált mögéjük hallani, és
közben figyelni a sikátor mindkét végét. Nem sok öröme volt abban, amit
látott – tucatnyi köztársasági gárdista közeledett feléjük lövésre készen
tartott fegyverrel. Magabiztosan mozogtak, látszott rajtuk, hogy bíznak az
erejükben. Szaddam Huszein megbecsült gyilkosai!
Bármennyire lehangoló volt is a látvány, Smith biztatóan rámosolygott a
nőre. – Mindjárt jövök – súgta neki. Tudta, hogy nem érti, de remélte, hogy
a hanghordozása megteszi a magáét, elejét veszi annak, hogy teljesen
pánikba essen.
Izgalomtól lüktető halántékkal balra osont, és megpróbálta kinyitni az
első útjába kerülő ajtót. Nem sikerült, zárva volt. A második is.
A köztársasági gárdisták közeledtek.
Smith visszament a nőhöz, karon ragadta, és az üzlet hátuljától a
szomszédos épülethez osonva vele, lenyomta, egészen a fal tövébe. Azt
akarta, hogy minél kisebb célpontot nyújtsanak. Más lehetőséget nem látott
a menekülésre, mint hogy fegyverrel vágjon maguknak utat.
Készenlétbe helyezte a Berettát, és figyelte a fenyegetően közeledő
árnyakat. Bár az éjszaka hideg volt, patakokban ömlött róla az izzadság.
Az üzletben abbamaradt a lövöldözés, és ettől egy pillanatra eszébe jutott
Hasszán – remélte, hogy életben maradt –, de aztán minden egyéb
gondolatot kisöpört magából, és kizárólag a veszélyre koncentrált.
A csöndet csak a közeledő katonák léptei törték meg. Smith mélyeket
lélegezve megpróbált nyugodt maradni. Jerzy Domalewsky figyelmezteté-
sére gondolt, arra, hogy akinél fegyver van, az jobban teszi, ha használja,
és megkockáztatja, hogy elesik a tűzharcban, mintha hagyja, hogy fegyver-
rel a kézben elfogják. Tudta, hogy minden lövést pontosan ki kell számíta-
nia, mivel nemcsak a saját élete forog kockán, hanem a nőé és a kisgyereké
is. Akkor nyit tüzet, határozta el, amikor a gyilkosok már annyira közel
lesznek, hogy nem hibázhatja el őket. Minél gyorsabban a lehető legtöbbel
akart végezni.
Ahogy közeledtek, nagyon szerette volna, ha nemcsak az az egy
revolvere van. Célzásra emelte a Berettát, de abban a pillanatban a baba
teli torokból felsírt. A nő próbálta ugyan csitítani, de nem sok sikerrel, és a
sötét, szűk sikátorban az éles kis hang különösen erősnek tűnt, pontosan
elárulta a gárdistáknak, hol rejtőznek.
Smith gyomra görcsbe rándult. A feje fölött golyók vágódtak a falba,
tűhegyes faszilánkok záporoztak körülöttük. A nő tehetetlenül, rémülten
nézett fel a síró gyerekről. Smith a testével fedezve őket jobbra-balra tüzelt
a közeledő katonákra.
Két lövés között váratlanul figyelmeztetést hallott: – Készüljenek, de
meg ne mozduljanak, amíg nem szólok! – Amerikai akcentussal beszélő
nőtől származott, és a raktár felől jött, onnan, ahol a bolt golyók szaggatta
hátsó ajtaja félig nyitva, már csak egy zsanéron lógott.
Mielőtt Smith bármit tehetett volna, fekete abajás alak bukkant fel, rö-
vidre vágott körmű, fehér kezében szakszerűen tartott Uzival. Az arctalan
nő figyelemre méltó könnyedséggel szorította az oldalához a géppisztolyt,
és mindkét irányban ráeresztett egy sorozatot a köztársasági gárdistákra.
Amikor fordult, Smith guggolva lehúzta a fejét, nehogy eltalálja egy go-
lyó, és közben védte az iraki asszonyt és a babát is. Miközben a nő balra
tüzelt, Berettájával leszedett két jobb oldalról támadó fegyverest, és mialatt
az Uzi jobbra köpködte golyóit, ő balra lőtt. A tüzelés irányát összehangol-
tan váltogatva öt perc alatt minden támadót a földre kényszerítettek –
holtan, sebesülten, vagy azért, hogy rémülten fedezéket próbáljon találni.
Döbbent kiáltások és nyögések hallatszottak a sötét sikátorban, de
megszűnt a közeledő léptek zaja, és minden egyéb mozgás is.
– Befelé! Gyorsan! – mondta az abajás nő, és Smith önkéntelenül is
összerezzent, mert furcsa módon ismerősnek tűnt neki a hang.
Arra, hogy ezen elgondolkodjon, természetesen nem volt idő. Az iraki
asszonyt és a babát magával ragadva futott a hajlott hátú nő után át a rak-
táron, az üzlethelyiségbe, ahol vér mocskolta össze a falakat, és tócsákba
gyűlt a padlón. Hasszán és négy gárdista feküdt holtan a vérszagtól nehéz
levegőjű helyiségben. Smith torka összeszorult, amikor meglátta őket.
– Hasszán! – nyögött fel fájdalmasan az iraki asszony.
Az abaját viselő nő gyorsan mondott valamit arabul, közben levetette a
bő fekete leplet, az arcát eltakaró pusit, és kibújt a kengyelből, amely
görnyedten tartotta, megakadályozva abban, hogy figyelmetlenségből föl
egyenesedjen. Megkönnyebbülten magasba emelte a kezét, és teljes
százhetven centiméteres magasságában nagyot nyújtózkodott. Smith
döbbenten figyelte, amint ENSZ-karszalagot húz tweed kosztümkabátjára,
lesimítja szürke szoknyáját, és dupla fenekű sporttáskája titkos rekeszébe
dugja az abaját és a pusit. Nem egészen egy perc alatt végzett az
átváltozással, és közben szünet nélkül beszélt az asszonyhoz.
Smitht nem ez a gyorsaság, a kétfelé koncentrálás képessége döbben-
tette meg, hanem a nő külseje.
Csillogó, aranyszőke haja volt, mint Sophiának, csak rövidebb,
hullámos, ugyanolyan telt, vonzó ajka, egyenes orra, határozott álla, fénylő
porcelánbőre, és csábító tekintetű, fekete szeme, bár az most, miközben az
utolsó kérdést is feltette az iraki nőnek, keményen, határozottan csillogott.
Randi volt az, Sophia húga.
– Jézusom! Mit keresel te itt?! – kérdezte megrökönyödve Smith.
– Igyekszem megakadályozni, hogy szétlőjék a segged – válaszolta
Randi Russell anélkül, hogy egyetlen pillantást vetett volna rá.
Smith alig hallotta a választ, a szívébe markoló fájdalommal volt elfog-
lalva. Megszokta, már egy ideje nem is gondolt arra, hogy a két lány szinte
a megszólalásig hasonlít egymásra, és libabőrös lett a látványtól, de képte-
len volt elszakítani Randitől a tekintetét. Hevesen pislogott, a szíve olyan
gyorsan vert, hogy a pultba kellett kapaszkodnia, és minden erejét össze-
szedni, hogy túltegye magát a váratlan találkozás okozta megdöbbenésen.
A gyereket tartó asszonyhoz intézett utolsó kérdés után Randi Russell
Smithhez fordult. Az arcát mintha hideg márványból faragták volna, most
szinte egyáltalán nem emlékeztetett a nővérére. – Az erősítés mindjárt
ideér – mondta. – Elől megyünk ki. Veszélyes, de még mindig kevésbé,
mint a sikátor. Jobban ismeri a mellékutcákat, mint én, úgyhogy ő fog
vezetni – közölte, és az iraki nőre mutatott. – Ne hadonássz a Berettával,
de tartsd készenlétben! Én hátul maradok. Egy európait fognak keresni, és
két iraki nőt, akik közül az egyik abaját visel.
Smith végre összeszedte magát annyira, hogy visszatérjen a jelenbe, és
fölmérje a helyzetüket. – A sebesültek a sikátorban jelenteni fogják, mi
történt.
– Pontosan. Azt fogják elmondani, amit láttak. Bízzunk abban, hogy az
európai ruha elbizonytalanítja a többieket! Utálják ugyan az európaiakat,
de nemzetközi incidenst sem akarnak.
Smith bólintott, hűvös nyugalma visszatért.
Kiléptek a sötét utcára. Ez is csak egy feladat, és Randi profi, aki a
munkáját végzi, gondolta. Energikus léptekkel haladt, pillantásával
igyekezett minél nagyobb területet befogni, és egyszerre látta meg a két
katonai járművet. Az egyik az utca végén parkolt – páncélozott, orosz
gyártmányú BRDM–2-nek tűnt, amelynek huszonöt milliméteres ágyúja,
vele egy tengelyen elhelyezett géppuskái és páncéltörő rakétái vannak. Egy
másik páncélozott jármű – a gyalogosokat rémült menekülésre késztető
behemót – lassan feléjük tartott.
– Minket keresnek! – mondta Smith.
– Gyerünk! – adta ki a parancsot Randi.
A nő előrefutott a csecsemővel, és vagy háromméternyire az üzlettől
besiklott egy keskeny sikátorba, amelyben egy ember is csak nehezen fért
el. Smith arcát pókháló súrolta, miközben utánafutott. Berettáját lövésre
készen tartva gyakran hátranézett, hogy meggyőződjön róla, Randinek nem
esett baja, a nyomukban van.
Újabb kereszteződéshez értek. Randi visszarakta az Uzit a sporttáskába,
és Smith is bedugta a Berettát a zakója alatt viselt tokba. A nő továbbra is
elöl haladt, diszkrét távolságból követték. Természetesnek tűnt a jelenet –
két európai ENSZ-megfigyelő esti sétáját végzi –, Smithben azonban
kellemetlen érzést keltett, mintha a múlt és a jelen ütközött volna össze.
Küszködnie kellett, hogy ne hatalmasodjon el rajta ismét a Sophia halála
miatti fájdalom.
– Mi az ördögöt keresel Bagdadban, Jon? – kérdezte menet közben,
mogorván a lány.
Smith elmosolyodott; Randi a régi volt, olyan kedves és megértő, akár
egy kobra. – Ugyanazt, amit te. Dolgozom – felelte.
– Dolgozol? – a szőke szemöldök kérdőn megemelkedett. – Mit? Nem
hallottam, hogy lenne itt egyetlen beteg amerikai katona is, akit
megölhetnél.
 – CIA-ügynökök azonban úgy látszik, vannak. Most már tudom, miért
nem vagy soha odahaza, vagy a „nemzetközi” agytrösztötökben.
– Még mindig nem mondtad meg, miért vagy Bagdadban – tért vissza
az eredeti kérdéshez Randi. – Tud róla a hadsereg, vagy ez is egy újabb
egyszemélyes keresztes hadjárat?
Smith úgy döntött, hogy csak a részletekben fog hazudni. – Egy új,
gyilkos víruson dolgozunk a USAMRIID-ben – felelte. – Jelentést kaptunk
arról, hogy Irakban is okozott megbetegedéseket.
– És téged küldtek, hogy körülnézz?
– Nem találtak rá alkalmasabbat – jelentette ki könnyedén Smith, és
magában megkönnyebbülten felsóhajtott, a kérdéseiből ítélve Randi még
nem tudott arról, hogy engedély nélkülinek minősítették az eltávozását, és
körözik, mert ki akarják hallgatni Kielburger tábornok halálával
kapcsolatban, és nyilván Sophia meggyilkolásáról sem értesült.
Úgy érezte, még nem jött el az ideje annak, hogy felvilágosítsa erről.
Az utcák újból keskenyek lettek, sárga gyertyafényben derengő, zárt
erkélyek nyúltak ki föléjük. Az üzletek a városnak ebben a negyedében ősi
falakba vájt lyukak voltak csupán, olyan alacsonyak, hogy föl sem lehetett
egyenesedni bennük, és annyira keskenyek, hogy egy felnőtt széttárt karral
mindkét falukat meg tudta érinteni. Mindegyiknek az ajtajában ott állt a
tulajdonos, és megpróbálta rásózni silány áruját az arra járókra.
A csecsemőt cipelő nő egy rossz állapotban lévő, de modern épülethez
vezette őket. A hátsó ajtón belépve látták csak, hogy kórházba jutottak –
gyerekek aludtak vagy nyögtek fájdalmasan a folyosó két oldalán és a
kórtermekben sorakozó ágyakon. Zsúfolt, kis betegekkel teli kezelők előtt
haladtak el. – A gyermekkórház valamikor korszerű, jól felszerelt lehetett,
de az épület és a berendezés állaga is nagyon leromlott.
Talán mégis ez lesz az a hely, ahol találkozni tud a híres gyerekgyó-
gyásszal, gondolta Smith. Mivel az orvostudomány más ágait művelték,
nem ismerte személyesen, azt sem tudta, hogy néz ki. – Hol van dr. Ma-
huk? – kérdezte. – Úgy volt, hogy Hasszán elvisz hozzá. Gyerekgyógyász
specialista.
– Tudom – válaszolta halkan a lány. – Azért mentem az üzletbe, hogy
megbizonyosodjam róla, Hasszánnak sikerült felvennie a kapcsolatot egy
titkos ügynökkel, akiről kiderült, hogy te vagy. Dr. Mahuk nagyon fontos
tagja az ellenállási mozgalomnak. Úgy gondoltuk, az a legbiztosabb, ha
Hasszán üzletében találkozol vele.
A csecsemőt cipelő nő belépett egy irodába, amelyben vizsgálóasztal is
volt. Óvatosan ráfektette a szánalmasan nyöszörgő, lázas gyereket, és egy
ott heverő sztetoszkópért nyúlt. Smith egyből követte, Randi viszont csak
azután, hogy mindkét irányban végignézett a kopott folyosón. Bezárta
maga mögött az ajtót, és rögtön a szoba másik oldalán lévőhöz sietett, hogy
amögé is bekukkantson. Kórterembe vezetett, és alig nyitotta ki, fölerősödő
gyerekhangokat lehetett hallani. Randi szomorú arccal ezt az ajtót is
bezárta.
Elővette az Uziját, és a karjára fektetve nekitámaszkodott az ajtónak.
Smithnek feltűnt, hogy a vonásai megkeményedtek, tekintete éberré
vált. Igazi, kőkemény profivá változott, nemcsak a nőt és a gyereket, őt is
védelmezte. Olyan arca volt ez Randinek, amelyet még sosem látott.
Annyit tudott csak róla, hogy rendkívül határozott, magabiztos. Amikor hét
évvel korábban először találkoztak, szépnek és érdekesnek találta.
Megpróbált őszintén beszélni vele a vőlegénye haláláról, a bűntudatáról, de
hiába erőlködött, nem sikerült.
Később, amikor elment hozzá Washingtonba, hogy bocsánatot kérjen
Mike halála miatt, megismerte Sophiát. A falon, amelyet Randi bánatból és
dühös indulatból épített maga köré, sosem tudott keresztültörni, és Sophia
iránti szerelme annyira lekötötte minden gondolatát, hogy később ezt már
nem is tartotta fontosnak. És most a nővére meggyilkolásáról is be kellett
számolnia Randinek!
Nagyot sóhajtott. Vissza akarta kapni Sophiát, és valahányszor Randire
nézett, egyre erősödött a kínzó vágy.
Segített kibontani a csecsemőt a takaróból, és közben az iraki nő hálásan
rámosolygott. – Remélem, megbocsátja a csalást – mondta tökéletes
angolsággal. – Miután megjelentek a gárdisták, attól féltem, elfogják, és
úgy éreztem, jobb, ha nem tudja, hogy én vagyok az, akit keres. Dr. Radah
Mahuk. Köszönöm, hogy segített megmenteni szegényt. – A gyerekre
mosolygott, és rögtön föléje hajolt, hogy megvizsgálja.

32. fejezet

21:02
Bagdad
– Nagyon keveset tudunk tenni a gyerekekért, de, sajnos, nemcsak értük.
Az összes beteg és sebesült irakiért is – mondta mélyet sóhajtva dr. Radah
Mahuk.
Meghallgatta a szöggel, ragtapasszal egyben tartott vizsgálóasztalon
fekvő csecsemő – kislány volt – szívverését, megnézte a szemét, fülét,
torkát, és lázat is mért. Smith félévesnek becsülte a gyereket, bár a súlya
nem lehetett több, mint négyhónaposé. Sovány volt, a bőre szinte áttetsző.
Már korábban észrevette, hogy a szemgolyója sárgás, és nem látszanak
rajta az erek, ami jellegzetes tünete a vitaminhiánynak. A gyerek minden
jel szerint nem kapta meg azt a táplálékot, amelyet a szervezete igényelt.
Dr. Mahuk a vizsgálat végén kiszólt egy nővérnek, megsimogatta a
kislányt, óvatosan átadta neki, és utasításokkal is ellátta:
– Fürössze meg, de hideg vízben, hogy lenyomja a lázát! Hamarosan
megint el kell mennem. – Finom ráncait elmélyítette az aggodalom, fekete
szeme karikás volt a fáradtságtól.
Randi, aki értette, mit mondott, megkérdezte: – Mi a kislány baja?
– Egyebek között alultápláltság és hasmenés – válaszolta a gyerek-
gyógyász.
– Az életkörülményeket tekintve nem csoda – jegyezte meg Smith. –
Ahol a szennyvíz belefolyik az ivóvízbe, ott elkerülhetetlen a diarrhea, és
annál súlyosabb betegségek is.
– Igaza van. Foglaljon helyet! A hasmenés általános jelenség, különösen
a régi városrészekben. Ennek a kicsinek három testvére van, kettő közülük
izomsorvadásos – mesélte a doktornő. – Elhoztam az anyjától azzal, hogy
megpróbálok segíteni rajta. Holnap reggel az anyja jelentkezni fog,
hazaviszi, de nem tud annyit enni, hogy elegendő teje legyen. Remélem,
addigra sikerül valami élelmet találnom a kicsinek, ha mást nem, joghurtot.
Dr. Mahuk felült a vizsgálóasztal végére. Nagyon egyszerű, nyomott
mintás ruhát, tornacipőt és fehér bokazoknit viselt. Irakban az emberek
többsége elemi létfenntartási gondokkal küzdött, és ő is, akinek a munkáját
az egész világon elismerték, korábban rendszeres résztvevője volt a nem-
zetközi gyerekgyógyász-konferenciáknak, amelyeken nagy figyelemmel
hallgatták felszólalásait, be kellett, hogy érje a legegyszerűbb dolgokkal.
– Köszönöm, hogy vállalta a találkozás kockázatát – mondta Smith,
helyet foglalva az íróasztal melletti nyikorgó széken. Körbenézett a
spártainál is egyszerűbben berendezett szobán, és bár ingerült lett attól,
amit látott, igyekezett nyugalmat erőltetni a hangjára és az arcára. Hálás
volt a doktornő segítőkészségéért.
– Ezt kell tennem, így helyes – felelte vállat vonva dr. Mahuk. Levette
fehér kendőjét, és határozottan megrázta a fejét. Vállát beterítő hosszú,
fekete hajával egyből fiatalabbnak és dühösebbnek látszott. – Ki gondolta
volna, hogy idáig jutunk? – kérdezte parázsló tekintettel. – A Baath Párt
ígéretein nőttem fel. Izgalmas napok voltak, egész Irak tele reménnyel. A
Baath küldött Londonba, megszerezni az orvosi diplomát, és aztán New
Yorkba, a Columbia-Presbyterian Hospitalbe, hogy tovább képezhessem
magam. Hazatérve megszerveztem ezt a kórházat, és az első igazgató
főorvosa lettem. Nem akarom, hogy egyben az utolsó is legyek. Amikor
azonban a Baath elnökké választotta Szaddamot, minden megváltozott.
– Csaknem azonnal háborút indított Irán ellen – jegyezte meg Smith.
– Igen. Borzalmas volt, rengeteg életerős fiatal halt meg értelmetlenül.
Nyolc év vérontás és üres jelszavak után aláírtuk a békeszerződést, amely a
Sattel-Arab középvonalától pár száz méterrel keletre helyezte át a határt.
Annyi értékes, fiatal élet egy jelentéktelen határvita miatt! Aztán, hogy a
seb még fájóbb legyen, 1990-ben még azt a drágán megszerzett csöpp kis
területet is vissza kellett adnunk Iránnak, hogy ne lépjen be az, Öböl-
háborúba. Őrület! – A doktornő fájdalmas grimaszt vágott. – A kuvaiti
kaland és a borzalmas háború után jött az embargó. Mi al-hisszárnak
nevezzük, ami nem egyszerűen elszigeteltséget jelent, hanem egy
ellenséges világ általi körbezártságot. Szaddam örül az embargónak, mert
úgy állíthatja be, mint minden bajunk okozóját. A leghatékonyabb eszköz
neki ahhoz, hogy hatalmon maradjon.
– Nincs elegendő gyógyszerük – vetette közbe Smith.
A doktornő dühösen behunyta a szemét. – Alultápláltság, daganatos
betegségek, kóros hasmenés, paraziták, izomsorvadás... vég nélkül lehetne
sorolni a betegségeket. A gyerekeink vészesen alultápláltak, fertőzött vizet
isznak, nem kapják meg a legszükségesebb védőoltásokat sem. Irakban ma
minden betegség halálos veszélyt jelent. Tennünk kell valamit, különben
elpusztul a következő nemzedék. – Felnézett, fekete szeme fénylett az in-
dulattól. – Ezért csatlakoztam az ellenállási mozgalomhoz. Hálás vagyok a
segítségükért – mondta Randire pillantva, és dühösen suttogva hozzátette:
– Meg kell döntenünk Szaddam uralmát, mielőtt mindannyiunkkal végez!
Az ajtón túlról Randi Russell orvosok és nővérek halkan beszűrődő
hangját hallotta. Tudta, hogy szelíd, vigasztaló szón kívül sokszor semmit
nem tudnak nyújtani a beteg, haldokló gyerekeknek. Sajgott a szíve,
sajnálta őket és az egész szerencsétlen országot.
Ugyanakkor dühös, felháborodott is volt. Minden idegszálával figyelt,
vigyázott, nehogy rájuk törhessenek Szaddam elitalakulatának pribékjei, és
hallgatta a beszélgetésben mélyen elmerült két orvost. A vizsgálóasztal
végén görnyedő Radah Mahuk arca szinte lángolt az indulattól. A doktornő
kulcsfontosságú alakja volt annak a gyönge ellenállási csoportnak, amelyet
a CIA nemcsak pénzzel támogatott, hanem segítőket is küldött neki, Randit
és másokat. Jonathan Smith látszólag nyugodtan ült a széken, de Randi
ismerte annyira, hogy tudja, látszólagos lazasága éber figyelmet,
feszültséget takar. Mit is mondott, miért jött Irakba? Hogy valamilyen
vírus után kutasson.
A lány tekintete hirtelen megkeményedett. Smith fegyelmet, kötöttséget
nem ismerő önfejűsége könnyen veszélybe sodorhatja dr. Mahukot, és rajta
keresztül az ellenállást, gondolta, és rossz előérzettel igazított a karján
keresztbe fektetett Uzin.
– Ezért egyezett bele, hogy találkozzam magával? – kérdezte Smith.
– Igen. Nyíltan nem lehetett, mert mindannyiunkat figyelnek – vála-
szolta dr. Mahuk.
– Mennél nagyobb a titokzatosság, annál jobban örül a CIA.
Randi is hallotta a megjegyzést, és nem tudott uralkodni magán,
kirobbant belőle a feszültség: – Minél tovább fecsegsz annál veszélyesebb!
Kérdezd meg, amiért jöttél, aztán gyerünk!
Smith nem reagált, minden figyelmét a doktornőre összpontosította. –
Elég sokat tudok már arról a három személyről, aki tavaly halt meg egy
ismeretlen vírus okozta fertőzésben. Az Öböl-háború vége felé, ha
különböző időpontban is, de mind a hárman megfordultak az ország déli
részén, a kuvaiti határ közelében.
– Én is úgy tudom. Ismeretlen vírus okozta a halálukat, ami elég
különös.
– Az egész ügy nagyon különös – értett egyet Smith. – Állítólag hárman
meggyógyultak ugyanabból a betegségből. Tud valamit róluk?
A kérdés szemmel láthatóan megdöbbentette dr. Mahukot.
– Doktornő?! – biztatta Randi.
A gyerekgyógyász leszállt az asztalról, a folyosóra nyíló ajtóhoz sietett,
felrántotta, és jobbra-balra nézett. Meggyőződve arról, hogy senki nincs a
közelben, becsukta, de még várt egy darabig, felszegett állal figyelte, nem
hall-e közeledő lépteket. – Még csak szót ejteni is tilos azokról a halottak-
ról és túlélőkről – mondta feszülten. – Igen, hárman valóban meggyógyul-
tak Baszrában, a kuvaiti határ közelében. Az az érzésem, hogy maga
ugyanarra gondol, amire én.
– Valamilyen kísérlet alanyai voltak? – kérdezte komoran Smith.
A gyerekgyógyász bólintott.
– Akik meggyógyultak, azok szintén Kuvait környékén harcoltak?
– Igen.
– Különös, hogy a bagdadi betegek mind meghaltak, a baszraiak pedig
mind túlélték a betegséget.
– Rendkívül különös. Többek között ez tett kíváncsivá engem is.
 Randi éberen figyelte őket. A témát óvatosan körüljárva olyasmiről be-
széltek, amit nem egészen értett, de úgy sejtette, hogy fontos. Tekintetüket
egymásra szögezték, érezni lehetett rajtuk a feszültséget. Még csak
tapogatóztak, próbálgatták egymást, de már megfeledkeztek a külvilágról,
és ettől sebezhetőbbekké váltak, Randi pedig még éberebbé.
– Tudja, miért gyógyultak meg a baszraiak? – kérdezte Smith.
– Igen. A baszrai kórházban voltam éppen, segítettem a betegek ellátá-
sában, amikor ENSZ-orvosok érkeztek, és mindegyiket beoltották. Az álla-
potuk ettől rohamosan javult, és négy nappal később már nyoma sem volt a
betegségnek – válaszolta a doktornő. – Figyelemre méltó eredmény.
– Eufemizmus.
– Az. – Dr. Mahuk keresztbe fonta a karját, mintha fázna. – Ha nem a
saját szememmel látom, el sem hiszem.
Smith felpattant, és izgatott léptekkel róni kezdte a szobát. A tekintete
csillogott, látszott, hogy lázasan töri a fejét. – Tudja, mit mondott, doktor-
nő? – kérdezte hirtelen. – Az ismeretlen vírus ellenszerét kapták meg?
Nem valamilyen oltást, hanem a biztos ellenszert?
– Ez az egyetlen lehetséges magyarázat.
– Antiszérum?
– Nagyon valószínű.
– Ha így van, akkor azoknak az állítólagos ENSZ-orvosoknak megfelelő
mennyiségben kellett, hogy a rendelkezésükre álljon az a szérum.
– Igen.
Smitht végképp a hatalmába kerítette az izgalom, lázas sietséggel lökte
ki magából a szavakat: – Egy olyan vírus ellenszere, amely először a múlt
évben jelentkezett, Irakban, majd jó egy hete a világ másik felén, Ame-
rikában, és szintén hat esetben. Mind a tizenkét áldozat az iraki-kuvaiti
határon szolgált a háborúban, vagy olyantól kapott vért, aki ott harcolt.
– Pontosan – a gyerekgyógyász hevesen bólogatott. – Egy olyan vírus,
amely korábban mindkét országban ismeretlen volt.
Elhallgattak, némán nézték egymást, mintha féltek volna kimondani a
következő mondatot.
Randinek azonban nem voltak ilyen fenntartásai. – Ez nem figyelemre
méltó, hanem valóságos csoda – jelentette ki, de nem állt meg, be is fejezte
a gondolatsort: – Csak arra tudok gondolni, hogy valaki szándékosan adta
be nekik a vírust.
– Igen, az ellenszert pedig csak a betegek felének – szólalt meg ismét,
az undor keltette hányingerrel küszködve Smith. – Ellenőrzött, halálos
kimenetelű kísérletet végeztek embereken, akiknek fogalmuk sem volt
arról, mi történik velük.
– A náci orvosok jutnak eszembe, akik kísérleti alanyokként használták
a koncentrációs táborok foglyait – tette hozzá a doktornő. – Undorító!
Szörnyűség!
– Kik lehettek? – kérdezte Randi.
– Megmondta a nevét valamelyik az orvosok közül, dr. Mahuk?
– Nem. Azt mondták, könnyen bajba kerülhetnek, a kormányzatunk és a
genfi főnökeik sem vennék jó néven, ha megtudnák, hogy segítettek.
Biztos vagyok abban, hogy hazudtak. Nem jöhettek volna Irakba, és nem
engedték volna be őket egy katonai kórházba a kormányzat tudta nélkül.
– Hogy sikerülhetett? Megvesztegetéssel?
– Feltételezem, hogy személyesen Szaddam kapta, és nem kis összeget
– válaszolta a doktornő.
– Tehát abban sem hisz, hogy az ENSZ küldte őket? – kérdezte Randi.
A gyerekgyógyász határozottan nemet intett. – Korábban le kellett volna
vonnom a kézenfekvő következtetést – mondta. – Ez a baj mindannyiunk-
kal. Arra koncentrálunk, hogy megoldjuk a napi gondokat, megnyerjünk
egy-egy kis csatát, és nem figyelünk egyébre. Igen, meggyőződésem, hogy
nem az ENSZ-től jöttek és nem is gyakorló orvosok voltak. Sokkal inkább
hasonlítottak kutatást végző tudósokra. Ráadásul a legmegfelelőbb
időpontban érkeztek, mintha pontosan tudták volna, mikor üti fel a fejét a
betegség.
A dr. Mahuktól hallottak pontosan beleillettek Smithnek abba az
elméletébe, hogy a tizenkét személy az Öböl-háború végén a 167-es mozgó
tábori kórházban végrehajtott kísérlet alanya volt. – Megmondták, honnan
érkeztek? – kérdezte.
– Állítólag Németországból, de rosszul beszéltek németül, és az öltözé-
kük sem európaiakra vallott. Szerintem amerikaiak voltak, akiknek akkor,
Szaddam beleegyezése nélkül ide jönni egyenlő lett volna a halálos
ítélettel.
– Sejti, ki küldhette őket? – érdeklődött Randi, és újból igazított egyet a
géppisztolyán.
– Csak arra emlékszem, hogy egyszer síelésről beszélgettek. Ez persze
bármit jelenthet, Amerikában is sok remek síterep van – válaszolta a
doktornő.
Smith izgatottan fel-alá rótta a szobát, és törte a fejét, kik lehetnek azok
az amerikai kutatók, akiknek elegendő mennyiség áll rendelkezésükre az új
vírust semlegesíteni tudó szérumból, de közben eszébe jutott valami: –
Egész nap az egy évvel ezelőtt történt hat megbetegedésről érdeklődtem.
De mi történt azóta? Voltak újabb esetek?
Dr. Mahuk szomorúan összeszorította a száját. Egész életét a
gyógyításra tette fel, és most azt kellett tapasztalnia, hogy az egész világot
egy ellenőrizhetetlennek tűnő kór keríti hatalmába. – Az utóbbi egy hétben
sok új ARDS-es megbetegedés történt, és legalább ötvenen meg is haltak –
felelte; – Nem vagyunk biztosak a számban, mert az óráról órára változik.
Csak nemrég kezdtük vizsgálni, hogy az ismeretlen vírus okozza-e a
megbetegedéseket, de nekem nem sok kétségem van afelől, hogy igen.
Ugyanazok a tünetek – hosszabb időn keresztül gyakran előforduló kisebb
láz, néhány hétig erős megfázás vagy enyhe influenza, aztán hirtelen
bekövetkező akut légzőszervi elégtelenség, és vérzés, amely után néhány
órával beáll a halál. Egyelőre nincs túlélő. – A hangja elcsuklott, kénytelen
volt kis szünetet tartani. – Egy sem.
Smith a halálos áldozatok nagy száma hallatán megtorpant. Mély
együttérzés kerítette hatalmába, de közben arra gondolt, hogy talán ezen a
ponton kell keresnie a választ. – Akik az utóbbi időben meghaltak, szintén
harcoltak az Öböl-háborúban? – kérdezte. – Vagy ha nem, a kuvaiti határ
közelében éltek?
Dr. Mahuk nagyot sóhajtott. – A válasz, sajnos, nem olyan egyszerű –
felelte. – Csak néhányan vettek részt a háborúban, és egyetlen áldozat sem
járt Kuvaitnak a közelében sem.
– Volt kapcsolatuk az első hat fertőzöttel?
– Semmi – mondta a doktornő.
Smith gondolatai Sophia, Kielburger tábornok, Melanie Curtis és a 167-
es mozgó tábori kórház körül örvénylettek. – Hogyan lehet ötven embert
egyszerre, úgy beoltani a vírussal, hogy senki ne tudjon róla? És főleg
olyan hermetikusan lezárt országban, mint a maguké? Egy körzetből
származtak? Jártak valaha külföldön? Érintkeztek külföldiekkel? – sorolta
a kérdéseket.
Dr. Mahuk nem válaszolt rögtön. Az ajtónál elfoglalt megfigyelő helyét
otthagyva egy fogason lógó köpeny zsebében kotorászott, a dobozából
ítélve orosz cigarettát vett elő, és idegesen rágyújtott. Orosz dohányokra
jellemző átható, erős szag árasztotta el a spártai berendezésű szobát.
– Mivel a múlt évben részt vettem a betegek kezelésében – szólalt meg,
miután jó mélyen leszívta a füstöt –, az idén is megkértek, hogy vizsgáljam
meg a betegeket. Utánanéztem az összes fertőzés forrásnak, amelyet az
előbb felsorolt, de egyet sem találtam. Kapcsolatot sem az áldozatok kö-
zött. Nem, kor, foglalkozás, etnikai és földrajzi hovatartozás szempontjából
nagyon összetett, véletlenszerűen kialakult csoport volt. – Újból megszívta
a cigarettát, és elgondolkodva, lassan fújta ki a füstöt. – Semmi sem utalt
arra, hogy egymástól, vagy a családjuktól kapták volna a fertőzést. Nem
tudom, van-e ennek valamilyen jelentősége, mindenesetre érdekes.
– És lényeges! Eddigi ismereteim szerint a vírus szinte egyáltalán nem
fertőz – válaszolta Smith.
– Akkor hogyan kaphatja meg valaki? – kérdezte Randi, aki csöndben,
de nagyon éberen hallgatta a beszélgetést. Bár nem volt szakképzett
kémikus vagy biológus, elég tanfolyamon vett részt ahhoz, hogy mindkét
tudomány alapjaival tisztában legyen, és rögtön megértette, hogy amiről a
két orvos beszél... ami miatt mélységesen aggódik... az fenyegető járvány.
– És miért csak Irakban és Amerikában? Nem lehetséges, hogy valamilyen,
a Sivatagi Vihar idejéből visszamaradt, Irakban elrejtett biológiai fegyver
okozza a betegséget?
Dr. Mahuk a fejét csóválva, sűrű cigarettafüstöt húzva maga után, a
sarokban álló fém íróasztalhoz lépett, egy újságot vett ki az egyik fiókból,
és odaadta Smithnek. Randi azonnal a férfi mellé lépett, és úgy tartotta az
Uzit, hogy közel tudjon hajolni. Megdöbbent, amikor elolvasta a
Washington Post számítógépről kinyomtatott első oldalának szalagcímét:

ISMERETLEN VÍRUS OKOZTA HALÁLOS JÁRVÁNY PUSZTÍT VILÁG-

SZERTE

A cikk arról szólt, hogy huszonhét országban több mint félmillió ember
halt már meg az új, ismeretlen kórban, amely egy-két hétig tartó
megfázásként, vagy influenzaként kezdődik, de aztán hirtelen átalakul akut
légzőszervi elégtelenséggé, amit vérzés követ, és utána a beteg néhány
órán belül meghal. Ami még aggasztóbb, negyvenkét országból érkezett
jelentés több millió súlyos megfázásos megbetegedésről, és egyelőre nem
lehetett tudni, hogy nem a vírus okozta-e ezeket is.
A cikket végigolvasva Smithnek elállt a lélegzete, és jeges borzongás
futott végig rajta. Félmillió halott! Több millió beteg! – Honnan szerezte
ezt? – kérdezte.
Dr. Mahuk elnyomta a cigarettát. – Van egy titkos, nyilván nem tartott
számítógépünk a kórházban – felelte. – Ma délelőtt hívtuk le a cikket az
internetről. A vírus ezek szerint már nemcsak Irakban és az Egyesült Ál-
lamokban, vagy az Öböl térségében pusztít. Nem hiszem, hogy egy iraki
biológiai fegyver világméretű katasztrófát tudna okozni. Elborzadtam,
amikor megláttam, hogy mennyi az áldozat. – A hangja egy pillanatra
megbicsaklott. – Ezért éreztem úgy, hogy beszélnem kell magával.
 A tudósításból adódó következtetések és a gyerekgyógyásztól hallottak
mélyen megrázták Smith. Gyorsan újból elolvasta a cikket, és közben
átgondolta, mit is sikerült megtudnia. Dr. Mahuk csaknem teljesen kizárta
annak a lehetőségét, hogy az iraki áldozatok bármilyen formában
érintkeztek volna a külvilággal, és mégis, a vírus robbanásszerű pusztítást
végzett világszerte. Két héttel korábban még minden áldozata élt,
leszámítva a három, Irakban egy évvel korábban meghaltat. A pusztítás
akkora sebességgel terjedt, hogy az szinte felfoghatatlan volt.
– Haza kell mennem – jelentette ki a cikk végére érve. – Ha nálunk
valóban létezik a szérum, meg kell találnom azokat, akik rendelkeznek
vele. A barátaimnak talán már sikerült újabb információkat szerezniük.
Nem veszíthetünk több...
– Várj! – vágott közbe parancsoló hangon Randi. Egy pillanatra mozdu-
latlanná merevedett, de aztán az Uzit lövésre tartva átrohant a szobán, a
folyosóra nyíló ajtóhoz. Smithnek csupán egy másodperc kellett, hogy
kövesse, Berettával a kezében mellé ugorjon.
A folyosóról éles arab kiáltás hallatszott, amelyet halkabb, ijedt hangok
követtek. Nehéz csizmák koppantak a kövezeten, és váltak egyre
hangosabbá, jelezve, hogy többen is közelednek a szobához.
– Köztársasági gárdisták?! – kérdezte sürgetően, dr. Mahukra pillantva
Smith.
A doktornő remegő ujjait a szájára szorítva hallgatózott, majd megrázta
a fejét, és odasúgta: – A rendőrség. – Fekete, kifejező szeme tele volt
félelemmel.
Randi átsuhant a szobán, a másik ajtóhoz. Hullámos, szőke hajával,
magas, karcsú termetével, szűk szoknyában és blúzban inkább látszott
fotómodellnek, mint sokat tapasztalt CIA-ügynöknek. Smitht azonban már
nem tévesztette meg a látszat – tapasztalta, amint a lány az életét
kockáztatva, mesterien szállt szembe a köztársasági gárdistákkal az üzlet
mögötti sötét sikátorban, és most ugyanazt a magabiztos, kemény
elszántságot érezte rajta, mint akkor.
– Rendőrök vagy gárdisták, mindegy. Egyik sem jobb. – Randi paran-
csoló pillantással magához rendelte őket. – A kórtermen át megyünk.
Gyorsan! – Felrántotta az ajtót, és hátranézve intett, hogy Smith és dr.
Mahuk menjen előre.
Ezzel hibát követett el. A rendőrök is számítottak rá, hogy arra akarnak
menekülni, és várták őket. Csapdát állítottak, amelybe bele is estek.
Egy egyenruhás iraki rendőr előreugrott, és mielőtt a lány bármit
tehetett volna, kirántotta a kezéből az Uzit. Három társa AK-47-es
géppisztollyal a kezében a szobába rontott, és mielőtt Smith elsüthette
volna a Berettát, még ketten érkeztek a folyosóról, és rávetették magukat.
Foglyok voltak.

33. fejezet

21:41
Bagdad
Dr. Radah Mahuk hátát a falnak vetve állt, és meg sem mozdult. Bátor volt,
de nem ostoba. A gyógyítást választotta hivatásául, és tudta, hogyha
megöleti magát, többé nem gyakorolhatja. Országa megmentéséért sem
tehetett semmit a hírhedt Igazságügyi Kihallgatóközpont foglyaként.
Akárcsak a halott Hasszán, ő is egy szent ügy katonájául szegődött, de nem
volt fegyvere, és önvédelemre sem képezték ki. Egyedül az eszére
támaszkodhatott, és arra a bizalomra, amelyet honfitársai körében kivívott.
Szabad akart maradni, hogy tovább segítse népét, és az amerikaiakat is.
Ezért aztán nekiszorította a hátát a falnak, megpróbált észrevétlenné válni,
és közben patakokban ömlött homlokáról az izzadság.
A folyosóról – társainál óvatosabban, alaposan körülnézve, géppiszto-
lyát lövésre készen tartva – még két rendőr érkezett, és utánuk egy méretre
készült egyenruhát viselő, karcsú férfi a Beretta iraki változatával, Tárik
pisztollyal a kezében.
Kis időre mindenki megfeledkezett dr. Mahukról – nem volt fontos,
legalábbis egyelőre nem. Kihasználva ezt a lehetőséget, a doktornő
remegve kiosont a folyosóra, és amilyen nyugodtan, feltűnésmentesen csak
tudott, elindult egy telefon felé.
A szobában az elegáns egyenruhát viselő tiszt rámosolygott Smithre, és
enyhe akcentussal, angolul szólította meg: – Smith alezredes, ugye?
Meglehetősen nehéz volt megtalálni.
Túlhangsúlyozott udvariassággal Randi felé bólintott. – És a hölgy? Őt
nem ismerem. Netán a CIA küldte? Állítólag annyira érdekeljük magukat,
hogy folyamatosan küldik hozzánk a titkos ügynökeiket, lemérni, milyen
hőfokú a szeretetünk vezérünk iránt.
Smith mellkasát düh feszítette. Gondatlanok voltak, nem vigyáztak
eléggé. A fenébe!
– Nem ismerem – hazudta. – A kórház személyzetéhez tartozik. – Maga
is érezte, hogy igen gyönge a védekezés, de jobb nem jutott eszébe.
 – Egy európai hölgy ebben a kórházban? – kérdezte nevetve a tiszt. –
Nem hiszem.
Randi – dühösen, mert figyelmetlen volt, aggódva az ellenállási mozga-
lomért, és lázasan keresgélve a lehetőségek között – csodálkozó, de egyben
hálás pillantással fogadta a próbálkozást.
A tiszt jókedve eddig tartott. Arcáról eltűnt a mosoly, és baljós latúan
lóbálni kezdte a pisztolyát. Úgy döntött, hogy ideje indulni – arabul
mondott valamit az embereinek, mire azok kilökdösték Randit és Smitht a
folyosóra. Ajtók csukódtak be sebesen, a rémült kórházi személyzet
igyekezett távol tartani magát és a kis betegeket is a bajtól. A két amerikait
már néptelenné vált, elcsöndesült folyosón terelték végig az iraki rendőrök.
Randi idegesen nézelődött, nem látja-e valahol Mahuk doktornőt, és
mélyen, megkönnyebbülten felsóhajtott, miután meggyőződött róla, hogy
eltűnt. Az egyik rendőr azonban, hogy gyorsabb haladásra ösztökélje, vá-
ratlanul a hátába nyomta fegyverének a csövét, fájdalmasan emlékeztetve
arra, milyen helyzetbe került. A lány testét izzadság lepte el, nagyon félt.
A rendőrök a csillagfényes éjszakába kilépve egy öreg, vászontetejű,
orosz teherautóhoz vezették őket. Az elhasznált motor köhögve eregette
magából a holdfényben fehérnek tűnő kipufogógázt, a város hangjai
közelről hallatszottak, és a sötétség miatt ijesztően hatottak. A rendőrök
leeresztették a kocsi hátsó palánkját, fölemelték a ponyvát, és belökték
alája a két amerikait.
Nyirkos sötétség, a dízelolaj hányingert keltő nehéz szaga fogadta őket.
Randi megborzongott, és aggódva nézett Smithre.
Az megpróbálta titkolni, mennyire fél, és száraz, üresen kongó hangon
szólt rá: – És még te panaszkodsz az egyszemélyes keresztes hadjá-
rataimra.
– Elnézést! – mondta szánalmasra sikerült mosollyal Randi. – Legkö-
zelebb óvatosabb leszek.
– Kösz. Máris sokat javult a hangulatom. – Smith lassan körbenézett. –
Mit gondolsz, hogy akadtak ránk?
– Nem hiszem, hogy a bolttól követtek volna. Valószínűleg a kórházból
adott fel bennünket valaki. Nem minden iraki ért egyet dr. Mahuk
nézeteivel, de aki igen, arra is csábítóan hat a lehetőség, hogy érdemeket
szerezhet a rendőrségnél.
Két rendőr mászott be hozzájuk. Hosszú csövű kalasnyikovjaikat az
amerikaiakra szögezték, és mély torokhangon, kifejező mozdulatokkal fi-
gyelmeztették őket, hogy menjenek beljebb, távol a hátsó palánktól. Smith
és Randi teljes levertséget, meghunyászkodást színlelve engedelmeskedett,
és leült a vezetőfülke mögötti padra. A fegyveresek a palánk két végén
helyezkedtek el, őrizték az egyetlen kijáratot. Körülbelül háromméternyire
voltak a foglyoktól – elegendő távolságra ahhoz, hogy kényelmesen
tudjanak célozni, ha kell.
A Tárik pisztolyos tiszt a kocsi mögött állt. – Au revoir, de csak
átmenetileg, kedves új amerikai barátaim – köszönt el gúnyos mosollyal, és
a fegyvere csövét fenyegetően rajtuk tartva, utasítást adott az embereinek,
hogy emeljék fel és rögzítsék a kocsi palánkját.
– Hová visznek? – kérdezte Smith.
– Játszótérre. Hétvégi kirándulásra. Üdülőhelyre, ha akarják. – Az iraki
jókedvűen mosolygott fekete, tömött bajsza alatt. – Vagy igazán tudni
akarja? – kérdezte hirtelen élessé vált hangon, összeszűkülő szemmel. – Az
Igazságügyi Kihallgatóközpontba. Ha rendesen viselkednek, és azt teszik,
amit mondanak maguknak, talán életben maradnak.
Smitht a félelem újabb hulláma árasztotta el, miközben arra gondolt, mit
mesélt Jerzy Domalewsky a hat emelet mélyen a föld alá épített kínzó- és
kivégzőközpontról. Gyors pillantást váltott Randivel – a lány arca
kifejezéstelen volt, de a keze remegett. Ő is tudott a szörnyű börtönről,
tisztában volt azzal, hogy akit oda visznek, az többé nem kerül elő élve.
A ponyvatető a helyére került a sötétség még sűrűbbé vált körülöttük. A
két őr a fegyverét lövésre készen tartva a hátsó palánknak dőlt, az elölről
érkező hangok pedig jelezték, hogy a tiszt és a három másik rendőr is
beszállt a teherautóba.
Elindultak, és Smith komor hallgatásba burkolózva igyekezett
átgondolni a történteket. Miatta Randit is elfogták, és semmilyen illúziója
sem volt a tekintetben, mit csinálnak az irakiak egy CIA-ügynökkel, aki
ráadásul nő, fiatal és szép. És hogyan fogja értesíteni a USAMRIID-et és a
Pentagont arról, amit a vírusról és a betegség gyógyításáról megtudott?
– Meg kell szöknünk – mondta halkan.
– Engem sem különösebben vonz a kihallgatóközpont – értett egyet
Randi. – Az őreink viszont jól fel vannak szerelkezve, úgyhogy nem túl
rózsásak az esélyek.
Smith a két halványan derengő arcra pillantott. A rendőröknél a
géppisztolyon kívül pisztoly is volt.
Olyan keskeny utcákon haladtak végig, hogy a teherautó ponyvája
többször is súrolta a házfalakat.
Randire nézett, úgy érezte, cselekedniük kell, mielőtt nem késő.
– Mi az? – kérdezte a lány.
– Nem érzed rosszul magad?
 Randinek egyetlen másodperc kellett csak, hogy megértse. – Borzalmas
hascsikarásom van – felelte.
– Nyögjél jó nagyokat!
– Így megfelel? – kérdezte Randi, és nyöszörögve a hasához kapott.
– Hé! – szólt Smith az őröknek. – Rosszul van! Jöjjenek már és
segítsenek!
– Meghalok! – kiabálta arabul, hétrét görnyedve Randi. – Segítsenek!
A rendőrök összenéztek. Az egyikük rosszallóan felvonta a
szemöldökét, a másik nevetett, és váltottak néhány szót, amiből Smith
semmit nem értett. Randi elkínzott hangon újból felnyögött.
Smith felállt, és az alacsony ponyvatető miatt meggörnyedve az őrök
felé lépett. – Muszáj...
Az egyik elkiáltotta magát, a másik pedig már lőtt is. A golyó Smith
füléhez olyan közel süvített el, hogy a fütyülése mint hegyes fúró hatolt az
agyába. A ponyvatetőn lyukat ütve távozott, a két rendőr pedig durván
visszalökte a helyére Smitht.
– Nem hisznek nekünk – állapította meg Randi.
– És nincsenek is tréfás kedvükben – felelte a férfi, a lövéstől csengő
fülére tapasztva a kezét. – Mit mondanak? – kérdezte behunyt szemmel,
remélve, hogy attól elmúlik a halogató fejfájás.
– Azt hogy szándékosan céloztak melléd. Legközelebb, ha ilyesmivel
próbálkozunk, mindketten meghalunk.
– Világos beszéd.
– Sajnálom, Jon... Akárhogyan is, érdemes volt megpróbálni – mondta
Randi.
A teherautó egyik keskeny utcából a másikba kanyarodott. Oldalai
időnként továbbra is súrolták a házfalakat. Randi kereskedők hangját
hallotta, akiknek már régen be kellett volna zárniuk, de még reménykedtek,
hogy bevetődik hozzájuk egy vásárló, talán az első és egyetlen a nap
folyamán. Néha régi, még a háború előtti időkből származó rádiók
recsegését is hallani lehetett. Minden hang arról árulkodott, hogy Bagdad
óvárosában járnak.
– Túlságosan lassan haladunk, és csupa mellékutcán – súgta oda
Smithnek a lány. – Nincs benne semmi logika. A bagdadi rendőröknek
semmi okuk rá, hogy óvatosak legyenek. Hozzátartozik a munkájukhoz,
hogy mindenütt jelen vannak, mutogatják magukat, ezek viszont gondosan
kerülik a forgalmas utcákat.
– Gondolod, hogy nem is rendőrök? – kérdezte Smith. Mivel a fájdalom
alábbhagyott, elvette a füléről a kezét.
 – Egyenruhát viselnek és nagy tűzerejű orosz fegyverük van. Ha nem
rendőrök, és elkapják őket, helyben kivégzik mindet. Nem tudom, ki
mások lehetnének.
– Én igen.
Ahogy ezt kimondta, Smith agyán átfutott az elmúlt hét minden esemé-
nye, és bekövetkezett az, ami ellen elkeseredetten küzdött: Randi eltűnt, és
Sophia foglalta el a helyét. A szíve, szerelemtől lüktetett, és minden ideg-
szála sajgott attól, hogy újra látja. Sophia gyönyörű fekete szeme nézett rá
csillogón, az ő halvány bőrét, hosszú, selymes szőke haját látta. Telt ajka
egyenletes, hófehér fogsorát kivillantó mosolyra húzódott. Mélyről fakadó
szépség sugárzott belőle. Gyönyörű volt kívül és belül, minden értelemben.
Egy őrült pillanat erejéig valóban azt hitte, hogy a lány él, elég, ha
kinyújtja a kezét, és máris alkarjába szoríthatja, érezni fogja haja illatát,
szíve dobbanását. Él!
Énje legmélyéig ásott, hogy erőt gyűjtsön, és hogy könnyebben menjen,
hevesen pislogni kezdett.
Megrázta a fejét, hátha kitisztul, és ráparancsolt magára, hogy ne
hazudjon. Randi ül mellette, őt látja, és nem Sophiát.
Szembe kellett néznie az igazsággal, tudomásul kellett vennie, hogy
súlyos veszélyben vannak. A gyomra helyén tátongó űr keletkezett, mintha
sebesen zuhanó liftben lett volna. Lehetséges, hogy egyikük sem marad
életben, gondolta, és úgy döntött, hogy nem halogatja tovább az
elkerülhetetlent, az igazság feltárását.
Meg kell mondania Randinek, mi történt Sophiával. Ki kell mondania a
visszafojtani próbált, szörnyű szavakat, mert ha nem, könnyen átcsúszhat
egy olyan világba, amelyben örökké Sophiának tekinti Randit. Nem
hagyhatja, hogy érzelmei kegyetlenjátékot űzzenek vele.
Nemcsak az ő élete forog ugyanis kockán, mondta magában, hanem
Randié, és emberek tízmillióié is, akik meghalhatnak a vírustól. Mintha
előtte állt volna, olyan tisztán hallotta Sophia figyelmeztetését: „Szedd már
össze magad, Smith! Ha életben akarsz maradni, az még nem jelenti azt,
hogy kevésbé szeretsz. Dolgod van, amit el kell végezned. Szeress annyira,
hogy mindent megtegyél érte!”
– Ott hagytad abba, hogy tudod, kicsodák – mondta éber, fürkésző
pillantás kíséretében Randi.
Smith mélyet lélegzett, bízva abban, hogy az oxigénnel együtt a
józansága is visszatér. – Akkor nem figyeltem fel rá, de amikor ránk
rontottak, a vezetőjük a valódi nevemen szólított. Nem az álnéven, amit
használok. Honnan tudhatná, hogy Jon Smith-nek hívnak, hacsak nem azok
fogadták fel – az embereivel együtt –, akik a vírussal manipulálnak. Azóta
próbálnak megállítani, hogy...
Igyekezett erőt venni magán, hogy Randit lássa, ne a nővérét, és
miközben magával viaskodott, a lány arca megmerevedett, mintha előre
megsejtette volna, hogy valami szörnyűséget akar mondani, olyasmit, ami
a legközelebbről érinti, és amit – akárcsak a vőlegénye halálát – sosem
bocsát meg neki.
– Borzalmas hírem van, Randi – szólalt meg halkan Smith. – Sophia
halott. Meggyilkolták. Azok, akik emögött az egész szörnyűség mögött
állnak.

34. fejezet

Randi kihúzta magát, és mozdulatlanná merevedett. Smith először arra

gondolt, hogy valami mástól... nem attól, amit mondott. A lány arca merev
volt, izmai mintha egy pillanat alatt elsorvadtak volna, de ezt leszámítva
semmilyen jelét sem adta annak, hogy eljutott a tudatáig a nővére
meggyilkolásának ténye.
A döbbenet csöndjében Smith a teherautó legkisebb rándulását is tisztán
érezte. Mivel az életük függött tőle, nagyon figyelt, ügyelt arra, hogy az
érzékei tiszták maradjanak. A jármű felgyorsult, a ponyva nem súrolta már
a házfalakat, és az emberi és rádióból jövő hangok is elhalkultak, jelezve,
hogy szélesebb utcára értek. Más gépkocsik zaját, és a vezetőfülkéből
beszélgetésfoszlányokat hallott, de ez volt minden.
– Randi?! – szólalt meg tétován, a bűntudattól lüktető halántékkal.
A lány addig merev, kifejezéstelen arca hirtelen darabjaira hullott.
Könnyek ömlöttek végig az arcán, de továbbra is egyenesen, mozdulatlanul
tartotta magát. Hallotta, hogy beszélnek hozzá, de a szavak jelentése nem
jutott el a tudatáig. Perzselő fájdalom járta át. Sophia meghalt?
Meggyilkolták? Elutasította a puszta gondolatot is. Lehetetlen. Hogy
halhatott volna meg Sophia?!
– Nem hiszem el – hallotta a saját hangját.
– Pedig igaz. Sajnálom. Tudom, mennyire szeretted, és hogy ő is
mennyire szeretett téged.
Bűntudata támadt, Smith szavai mint kalapácsütések zúdultak rá.
„Tudom, mennyire szeretted.”
Hónapok óta nem látta Sophiát. Nagyon elfoglalt volt, túlságosan lekö-
tötte a munkája. Másoknak nagyobb szükségük volt rá. Úgy gondolta, ren-
geteg idejük van még, hogy együtt legyenek, és élvezzék egymás
társaságát. Ha már elvégezték a munkájukat.
Amikor Jon Smith nem köti le annyira Sophiát, nem foglal el olyan
központi helyet az életében.
Úgy érezte, a szívét sűrű repedések hálózzák be, és kezd darabokra
hullni. Dühösen az arcához nyúlt, hogy letörölje könnyeit.
– Randi?!
Hallotta, hogy szólítják. Hallotta a motor furcsán visszhangzó moraját...
mintha a teherautó a semmibe száguldott volna. Agya lázasan váltott, és
valahonnan messziről a jelenbe visszatérve rájött, hogy hídon haladnak
keresztül. Hosszú hídon, amely alatt víz hömpölyög. Hallotta a szél
hangját, éjszakai halászaton lévők távoli kiáltásait, egy szamár bőgését.
Rövid ideig tudott csak a környezetére figyelni, utána újból
megrohanták az emlékek. Sophia! Keresztbe fonta a mellén a karját,
mintha az segített volna egyben tartani magát, és Smithre nézett.
Elkeseredett arcot látott, amelyre olyan erővel tapadt rá a bánat, hogy
lehetetlennek látszott valaha is letörölni róla.
Ez az arc nem hazudott: Sophia meghalt.
Sophia meghalt!
Mély lélegzetet vett, megpróbált uralkodni magán, de a nővére képét
nem tudta kirekeszteni a gondolatai közül. Közben azonban Jon Smitht
figyelte, és azt kérdezte magától, hogyan bízhatna benne. Szerette volna
hinni, hogy nem bűnös Sophia halálában, de képtelen volt elűzni a gyanút,
hogy talán mégis.
Nagyképűsége, túlzott magabiztossága okozta Mike halálát, és talán a
nővéréét is.
– Hogyan?! – kérdezte parancsoló hangon. – Mit csináltál vele?
– Londonban voltam, amikor történt – felelte Smith, és részletesen
elmondott mindent, attól kezdve, hogyan találkozott éjszaka Bill Griffinnel
a Rock Creek-parkban, egészen a hiányos munkanapló és a Sophia bokáján
lévő tűnyom megtalálásáig. – A vírust akarta azonosítani, megtalálni az
eredetét. Ugyanazét a vírusét, amely felől az ittenieknél érdeklődtem. Nem
laboratóriumi baleset okozta azonban a halálát, ez a kórokozó nem fertőz
annyira. Ahhoz, hogy végezzen vele, nagyon súlyos, elemi hibát kellett
volna elkövetnie. Szándékosan fertőzték meg, mert rájött valamire.
Meggyilkolták, Randi, és addig nem nyugszom, amíg meg nem találom
őket. Nem viszik el szárazon...
Miközben a férfit hallgatta, behunyta a szemét, és arra gondolt, mennyit
szenvedhetett Sophia, mielőtt meghalt. Erőt vett magán, nem hagyta, hogy
újból eleredjen a könnye.
Smith halk, őszinte hangon folytatta: – Megölték az igazgatónkat és a
titkárnőjét is, mert elmondtam nekik, hogy valakinek a birtokában van a
vírus, és szándékosan fertőz meg vele embereket. Most már ott tartunk,
hogy világméretű a járvány. Nem tudom, hogyan fertőzték meg az új
áldozatokat, és hogyan gyógyítottak meg néhányat, de ki akarom deríteni...
Éppen csak olyan hangosan beszélt, hogy a motor zúgásán át is érteni
lehessen, amit mond. A város zajai elmaradtak, és mintha nyílt terepen
jártak volna. Szembe jövő járművek hangját lehetett hallani néha.
Randinek egy pillanatra lankadt a figyelme, és ettől újból ömleni
kezdtek szeméből a könnyek. Smith vigasztalóan átölelte, de lelökte a
karját, és a blúza ujjával gyorsan megtörölte a szemét.
Többé nem fog sírni, határozta el magában keményen. Itt és most nem!
– Nagyon erősek – folytatta a férfi. – Nyilván itt jártak, Irakban, és talán
még mindig itt vannak. Ezért is gondolom, hogy ők küldték ránk a
„rendőröket”. Úgy tűnik, mindenhová elér a kezük, a kormányhivatalokba
és a hadseregbe is beférkőztek, fel egészen a Pentagonig.
– A Pentagonig? – Randi kétkedve nézett rá.
– Mi egyébbel lehetne megmagyarázni, hogy mindent, ami a
USAMRIID-ben történik, titkosítottak? És a Szövetségi Egészségügyi
Nyilvántartó számítógépéből kitörölt adatok? Úgy érezték, kezdek veszé-
lyesen közel jutni hozzájuk, és meg akartak állítani. Ez az egyetlen logikus
magyarázat Kielburger halálára. A Pentagonba akart telefonálni, hogy je-
lentse, mire jutottam, amikor eltűnt. A titkárnőjével együtt nyoma veszett,
és órákkal később találták meg őket, holtan. Engem is üldöznek. Hivatalos
körözést adtak ki ellenem szolgálati hely engedély nélküli elhagyásáért, és
a tábornok és a titkárnője halálának ügyében is ki akarnak hallgatni.
Randi uralkodott magán, visszafojtott egy keserű megjegyzést. Jon
Smith, aki szerelmének a haláláért felelős, azt állítja, hogy az amerikai
hadseregnek valamilyen módon köze van a nővére halálához, és csak azért
szökött meg, hogy szabadon nyomozhasson. Hogyan hihetne neki?
Bízhat-e benne? Lehetséges, hogy az egész történet, ügy ahogy van, az
elejétől a végéig hamis.
Ugyanakkor, fűzte tovább a gondolatot Randi, minden amerikai, aki be-
teszi a lábát Irakba, az életét kockáztatja. Saját szemével látta, milyen bát-
ran próbálta megvédeni dr. Mahukot a köztársasági gárdistáktól Jon még
azelőtt, hogy tudta volna, kicsoda is valójában. És a halálos vírus! Ha
egyedül Jontól hall róla, lenne oka rá, hogy erősen kételkedjen a
létezésében, de dr. Mahuk szintén azt állította, hogy létezik, és benne meg
lehet bízni.
Miközben törte a fejét, észrevette, hogy a teherautó hangja ismét meg-
változott, visszhangossá vált, mintha az útpálya alatt üresség tátongana.
– Hányadik híd ez? – kérdezte éberen.
– Ha jól számoltam, a második – válaszolta Smith. – Az első úgy húsz-
huszonöt kilométerre volt.
– Szerintem is. Hamarosan jönnie kell a harmadiknak – mondta Randi.
Akkorát sóhajtott, hogy az egész teste beleremegett. Aztán még egyet.
Mind elmentek – az apja, anyja, és most a nővére is. A szülei tíz éve, Santa
Barbaránál, hajóbalesetben vesztették életüket és most Sophia. Érezve,
hogy ismét nedvesedni kezd a szeme, odakapott és megtörölte.
A teherautó a harmadik hidat is elérte, és Randi visszatért a jelenbe, a
munkájához, amely pillanatnyilag az egyetlen gyógyír volt a bánatára.
– Bagdad közepén mehettünk át a Tigrisen – súgta oda Smithnek. – A
második és a harmadik híd már az Eufrátesz lehetett. Nem délnek
megyünk, hanem nyugatnak. Ha emelkedni kezd az út, biztos, hogy a
Szíriai-sivatagba tartunk, amin keresztül Jordániába lehet jutni.
Smith a lány pontos helyismeretén meghökkenve a két rendőrre nézett.
Fegyverük csövét rajtuk tartva nyugodtan beszélgettek, mintha már el is
felejtették volna a szökési kísérletüket.
– Szólj nekik, hogy teljesen elgémberedtem! Nyújtózkodnom kell –
mondta Randinek.
– Miért? – kérdezte gyanakvón a lány.
– Támadt egy ötletem.
Randi egy darabig némán tanulmányozta, és végül rábólintott. –
Rendben – mondta, és hadart valamit arabul a két fegyveresnek.
Az egyik elutasítóan vakkantott, de Randi nem hagyta abba, és ő
győzött. – Azt mondja, rendben, de csak te állhatsz fel – szólt Smithnek.
– Az is valami.
A férfi a kezét a derekához támasztva hátradőlt, mintha elgémberedett
tagjait akarná megmozgatni. A két rendőr ránézett ugyan, de unottan le is
vette róla a szemét, és akkor Smith sebesen a ponyvatetőn éktelenkedő
hasadékra nézett.
Az egyik rendőr a szeme sarkából megláthatta, mert élesen rászólt.
– Ülj le, Jon! – fordította Randi. – Azt mondja, elég volt.
Smith elégedetten zökkent vissza a helyére. – Láttam az esthajnal-
csillagot – súgta. – Nyugatnak megyünk.
– A kihallgatóközpont Bagdadtól délre van.
 – Igen, és különben is, már régen oda kellett volna érnünk. Nem
börtönbe visznek, és nem is kihallgatni. Maradt nálad valamilyen fegyver?
Randi enyhén felvonta a szemöldökét. – Egy kis tőr a combomon.
Smith az unalmas szürke szoknyára nézett, és alig észrevehetően
bólintott. Gyorsan kézbe tudja kaparintani, állapította meg magában.
Valami váratlan akadály kerülhetett a teherautó elé, mert a sofőr olyan
hirtelen fékezett, hogy előrebuktak. A rándítás Smith-nek lökte Randit, de
a lány gyorsan el is taszította tőle magát. A teherautó megállt, hangos
beszéd hallatszott, és távolodó léptek.
Hátul, a raktérben a két rendőr összerezzent, és készenlétbe helyezte a
géppisztolyát.
Randi az állát fölszegve hallgatta a kinti hangokat. – Azt hiszem, a tiszt
és az egyik rendőr kiszállt – fordította a hallottakat.
– Ellenőrző pont? – kérdezte Smith.
– Igen.
Rövid ideig csönd volt, de aztán nevetés hallatszott, halk puffanások,
mint amikor valaki hátba veregeti a másikat, végül súrlódás a kocsi hátsója
felől és ajtócsapódás. A teherautó újból elindult, és érezni lehetett, amint
egyre növekszik a sebessége.
– Abból, amit hallottam, úgy tűnik, hogy köztársasági gárdisták állítot-
tak meg bennünket, és gond nélkül elhitték, hogy ezek igazi rendőrök –
mondta halkan, elgondolkodva Randi. – Mintha még a tiszt nevét is
mondták volna.
– Ezek szerint tényleg rendőrök?
– Szerintem igen, csak éppen maszekolnak. Ha mindkettőnknek igazunk
van, akkor bárki legyen is az illető, aki e mögött az egész mögött áll,
nemcsak a hatalma, hanem a pénze is rengeteg. Az egyetlen jó, amit
elmondhatunk, hogy nem kerültünk a kihallgatóközpontba. Viszont hatan
őriznek bennünket, és mindegyik állig fel van fegyverezve.
Smith szája sarka csöpp mosolyra görbült, a pillantása viszont
jéghideggé vált. – Nincs esélyük – mondta.
– Mire gondolsz? – kérdezte megütközve Randi.
– Ezek ketten – Smith az állával a plató végében ülő rendőrökre bökött
– már majdnem aludtak, amikor a gárdisták megállították a kocsit. Ha van
egy kis szerencsénk, újból elbóbiskolnak. Tegyünk úgy, mintha aludnánk,
attól ők is álmosak lesznek!
– Sokáig nem várhatunk. Nem azért hoztak ide bennünket, hogy
élvezzük a sivatagi levegőt.
Csöndben, behunyt szemmel ültek, és a fejüket előreejtve alvást
színleltek. Időnként testhelyzetet is változtattak, ahogyan az alvók teszik,
ha kényelmetlen a számukra a hely. Smith, miközben halkan horkolt,
résnyire nyitott szeme sarkából a két őrt figyelte.
Kilométerekre elhagyták már az ellenőrző pontot, és az őrök beszélgeté-
se egyre halkabbá, lassúbbá vált. Smith és Randi is elálmosodott, de mie-
lőtt elaludtak volna, horkolást hallottak, amely már igazi volt, nem Smith
imitálta.
– Randi! – a férfi hangja egészen halk, fojtott volt.
Az egyik rendőr a fejét a ponyvának hajtva aludt, és előredőlő teste
imbolygásából ítélve társát is csak hajszál választotta el attól, hogy álomba
merüljön.
Percek kérdése lehetett csupán, hogy megkapják az esélyt, amire vártak.
Smith pillanatra az ajkához érintette a mutatóujját, majd jelezte Randi-
nek, hogy balra induljon, ő pedig jobbra megy. A lány azonnal megértette,
és bólintott. Óvatosan hasra fordultak, onnan térdre emelkedtek, és lassan
elindultak.
A teherautó hirtelen éleset kanyarodott, és ettől mindannyian hátra
zuhantak. A nehéz jármű letérhetett az útról, mert vadul ugrálni, rángatózni
kezdett. Smith gyorsan a palánk mellé kucorodott, Randi pedig visszaült a
helyére, mielőtt a két álomból felriadt iraki gyanút foghatott volna.
– A szentségit! – szitkozódott halkan.
A kocsi lelassított, de a baj már jóvátehetetlen volt. A két őr ismét éber
lett, a túlélés esélyével nem vethették rájuk magukat.
Smith is káromkodott. Elveszett a legjobb, és talán az utolsó
lehetőségük.
A sofőr ismét vadul fékezett, és a rándítás újból előrelódította őket. A
teherautó megállt, a vezetőfülkében valaki dühösen kiáltott, válaszként egy
másik kiáltás hallatszott valahonnan a kocsin kívülről. Váratlanul erős
motorzúgás kezdődött, és fény vetődött kívülről a ponyvára, halványan
megvilágítva a teherautó rakterét, ahol Randi és Smith mozdulatlanná
merevedve figyelt.
– Mit mondtak?
– Újabb látogatókat kaptunk – válaszolta a lány. – Ezeknek azonban
mintha nem örülnének úgy a rendőreink, mint az előzőeknek.
– Kik azok?
– Nem tudom. Lehet akár a Köztársasági Gárda is. Talán későn esett le
nekik a tantusz az ellenőrző ponton, és utánunk jöttek.
– Szép! Cseberből vederbe – mondta Smith, és idegesen megtörölte
izzadó homlokát.
 – A másik hang! – súgta izgatottan Randi. – Arabul beszélt, az igaz, de
nem iraki arabot!
A két rendőr éberen markolta a géppisztolyát, érezni lehetett, hogy
valami erősen nyugtalanítja őket. Halkan váltottak néhány szót, aztán
egyszerre hátat fordítva, a ponyváért nyúltak.
– Gyerünk! – súgta határozottan Smith.
Előrelódult, bízva abban, hogy Randi is ugyanazt teszi. A baloldalt álló
őrt kapta el, hátrarántotta, öklével a halántékára csapott, és kirántotta a
kezéből a géppisztolyt.
Randi villámgyorsan felrántotta a szoknyáját, előkapta a combjára
szíjazott tőrt, és rávetette magát a másik őrre. Az megpördült, hogy
segítsen a társának, de mielőtt elsüthette volna a fegyverét, a lány a karjába
döfött. Az iraki felordított, és a géppisztolyt elejtve a sebhez kapott.
Előregörnyedt, Randi felrántott térde pedig pontosan állcsúcson találta,
amitől ájultan a társára zuhant.
Kintről lövések hallatszottak, kiáltások, találatot jelző sikolyok
hasítottak bele az éjszakába. Mindenfelé futó lábak dobogtak, egyre több
fegyver szólalt meg. Csata dúlt körülöttük, és a hangokból ítélve egyre
közeledett, nem sok hiányzott, hogy a közepébe kerüljenek.

35. fejezet

18:32
Long Lake, New York
Victor Tremont eltolta magától a jelentést, amelyen éppen dolgozott,
fáradtan megdörzsölte a szemét, az órájára nézett, és türelmetlenül dobolni
kezdett az íróasztal peremén. Feszült volt, ideges. Nancy Petrelli és a
hadsereg egészségügyi szolgálatának a főnöke nem jelentkezett, és több
mint kilenc órája al-Hasszántól sem kapott hírt. Több mint tíz éven át tartó,
kockázatokkal teli munkája a diadalmas befejezéséhez közeledett, már nem
sok kellett ahhoz, hogy a világ egyik leggazdagabb embere legyen. Túl
nagy volt a tét, hogy bármi elronthassa a játszmát.
Felállt, nyugtalanul hátracsapta a kezét, és a süppedő szőnyegen át az
üvegfalhoz lépett. A tó a lenyugvó nap utolsó sugaraiban olvadt ezüstként
fénylett a környező hegycsúcsok alkotta kráterben. Szinte érezte a vastag
fenyők haragos-zöldből előbb vörössé, majd feketévé váló sűrű lombjának
illatát. A házak ablakai, mint az esti égbolton a csillagok, sorban ki
világosodtak. Tremont balra, majd jobbra fordult, és mintha csak meg akart
volna győződni arról, hogy valóban ott van, tekintetével befogta a tájhoz
alkalmazkodó épületekből álló, Blanchard Pharmaceuticals nevű nagy ipari
komplexumot. Az legalább valódi volt, és az övé.
– Megjött Mr. al-Hasszán, dr. Tremont – hallotta az íróasztalán álló
hangszóróból a titkárnője hangját.
– Remek. – Visszasétált magas támlájú karosszékéhez, miközben ren-
dezte a vonásait, hogy nyugodtnak látsszon. – Küldje be!
Nidal al-Hasszán himlőhelyes arca diadaltól fénylett. – Megvan Smith!
– újságolta már az ajtóból.
Tremont alig észrevehetően beleremegett az izgalomba. – Hol?
Al-Hasszán az asztalig ment, és előrehajolt, mint egy agár, amely a
nyúlra készül lecsapni. – Bagdadban – mondta mosolyogva. – A rendőrök,
akiket megvesztegettem, „letartóztatták” őket.
– Őket? – A hír jobb volt, mint amilyennek Tremont első hallásra hitte.
– Zellerbach és az angol is ott van?
– Sajnos, nem – válaszolta al-Hasszán, és a diadalmas mosoly egyből le
is olvadt az arcáról. – Egy CIA-ügynök van vele. Egy nő, aki valószínűleg
az ellenállást segíti.
Tremont nagyot káromkodott, de csak magában. Újabb fölösleges
bonyodalom! – Bármit tudott meg Smith, nyilván neki is elmondta. Öljék
meg! Mi van a másik kettővel?
– Őket is hamarosan elkapjuk. A USAMRIID-be beépített emberünk
hajnalban fölfedezte őket...
– Hajnalban? – vágott közbe dühösen Tremont. – Miért nem
értesítettek?
Al-Hasszán zavartan lesütötte a szemét. – A detricki emberünk kezdet-
ben egyedül volt, és teljesen lekötötte az, hogy kövesse őket. Maddux és az
emberei leváltották ugyan, de ők is olyan nehezen tudtak Howell nyomá-
ban maradni, hogy nem volt lehetőségük telefonálni. Csak egy órával eze-
lőtt kaptam meg a jelentést. Lehordtam őket, ahogy megérdemelték, és a
lelkükre kötöttem, hogy a továbbiakban mindenről folyamatosan tájékoz-
tassanak. – Az arab elmondta, hogyan hatolt be Peter Howell az Intézetbe,
Marty Zellerbach hogyan töltötte le Sophia fájlját, és mentek tovább
Princetonba. – Maddux szerint onnan északnak kanyarodtak, és most
Syracuse környékén járnak.
Tremont szótlanul járkált, törte a fejét, és gyorsan ki is találta, mi
történt. – Sophia Russell előélete után nyomoz Zellerbach és Howell –
mondta dühösen. – Ha sokáig folytatják, értesülhetnek a perui gyakorlatról,
és arról is, hogy ismertük egymást. – Elhallgatott, és megpróbált minél
gyorsabban nyugalmat erőltetni magára. Mindig büszke volt arra, hogy
alaposan ismeri, érti az emberi természetet, és most, az arabot figyelve
kénytelen volt emlékeztetni magát arra, hogy a rejtélyes, a világ másik
részéből érkezett férfi áll csupán közte, valamint Smith és a segítői között.
Igen, mondta magában, biztosítani kell, hogy al-Hasszán valóban végezzen
Smithszel. Hirtelen támadt egy ötlete. – Már régen megállíthatta volna
őket, Nidal! Csalódást okozott nekem – mondta.
Al-Hasszán arca, ahogyan arra Tremont eleve számított is, megrándult.
Az arab mozdulatlanul állt, megszólalni sem tudott, és Tremont biztos volt
abban, hogy mélységesen szégyelli magát a kudarc miatt. Pontosan ezt
akarta.
– Nem fog még egyszer megtörténni, Mr. Tremont – ígérte al-Hasszán,
miután összeszedte magát annyira, hogy meg tudott szólalni.
Kiegyenesedett, a tekintetéből őszinte tisztelet sugárzott. – Van egy tervem
– mondta, és nesztelenül, ahogyan a halál jár, kiment a szobából.

20:12
Syracuse közelében, New York
Howell mélyen elgondolkodva, fekete SAS-egyenruhában – csak a kámzsa
és a lőszerszíj hiányzott róla – vezette a kocsit Syracuse távolban pislákoló
fényei felé, miközben a háta mögött Marty lázasan dolgozott a számító-
gépen. A vírus okozta fertőzés robbanásszerű terjedése mindkettőjüket
megdöbbentette. Három lehetőségük volt: találni valamit Syracuse-ban,
ami kapcsolatba hozható a Leopold herceg Intézettől kapott jelentéssel, ha
nem, Martynak elő kell ásnia valahonnan Sophia telefonjainak elveszett
listáját, vagy kiderítenie, hol rejtőzik Bill Griffin.
Semmit nem tudtak Smithről, ami egy csöppet sem lepte meg Howellt,
de nyugtalanította. Vagy azt jelentette ugyanis, hogy Jon bajban van, nem
képes visszajutni a bagdadi követségre, vagy valami egészen váratlan
fejleményt, amit közelebbről még csak behatárolni sem tudott.
Nem sokkal azután, hogy elhagyták Princetont, az a kellemetlen érzése
támadt, hogy követik őket. Hogy biztos legyen a dologban, jókora kerülőt
tett, alacsonyabb rendű utakon kelt át New Jerseyből New Yorkba, és csak
mélyen bent az állam területén kanyarodott rá az autópályára. Ha valóban
követik, már észrevette, vagy lerázta volna a gyanús kocsit, de eddig
semmi gyanúsat sem látott. Ennek ellenére rossz érzése nem akart elmúlni.
Már meggyőződött arról néhányszor, hogy az ellenség érti a dolgát.
Kétszer állt meg út menti parkolókban, hogy átkutassa a lakókocsit,
meggyőződjön róla, nem rejtettek-e el benne jeladót. Nem talált, de
aggodalma ezzel együtt sem múlt el, azt pedig már régen megtanulta, hogy
jól teszi, ha hallgat a megérzéseire. Ezért is hagyta ott hamar az autópályát,
hogy lassúbb, de kevésbé forgalmas mellékutakon jussanak el Syracuse-ba.
Az első nyolc kilométeren csak néha tűnt fel mögöttük egy-egy pár
fényszóró, és amikor Howell az útpadkára húzódva megállt, mindegyik
kocsi lassítás nélkül továbbhajtott. Gyakran változtatott irányt, először
nyugatnak, majd délre kanyarodott, onnan keletnek, északnak, és csak
aztán vissza nyugat felé. Most már a csöndes külvárosokban jártak, és
mivel még mindig nem tapasztalta semmi jelét annak, hogy követik,
kezdett megnyugodni.
A fekete égen sziporkáztak a csillagok, a hold alatt lógott csak néhány
csipkés szegélyű felhő. Jobbra tőlük, az út mentén erdős park húzódott
padokkal, piknikezőhelyekkel. Az úton gyér volt a forgalom.
Hirtelen, mintha a semmiből bukkant volna elő, szürke, nyitott platójú
kisteherautó előzte meg nagy sebességgel a lakókocsit. Elébe vágott, és
azonnal lassított is, arra kényszerítve ezzel Howellt, hogy szintén beleta-
posson a fékbe. A visszapillantó tükörben látta, hogy a személygépkocsié-
nál magasabban lévő reflektorpár közeledik hátulról nagy sebességgel. Egy
másik kisteherautó, vagy terepjáró lehetett, és egyenesen nekik tartott.
– Kapaszkodjon, Marty! – kiáltotta Howell.
– Mi van már megint? – kérdezte panaszosan Zellerbach.
– Elöl kisteherautó, hátul terepjáró, vagy másik kisteherautó.
Szendvicset akarnak csinálni belőlünk a mocskok.
Marty kerek arca elvörösödött. – Ajaj! – nyögte, és a számítógépet
kikapcsolva, rögtön beszíjazta magát az ülésbe, és megmarkolta a
lakókocsi fenéklemezéhez rögzített asztalt. – Lassan kezdem megszokni
ezeket a vészhelyzeteket.
Howell a féket nyomva jobbra rántotta a kormányt, amitől a bal oldali
kerekek elszakadtak a betontól, és a kocsi oldalra dőlt, mint a vitorlás az
erős szélben. Marty meglepetésében felkiáltott. A nehéz jármű a méretét
meghazudtoló könnyedséggel csinálta meg a piruettet, visszazökkent négy
kerekére, és beszáguldott az egyik piknikezőhelyre. A hátuk mögött fékek
visítottak, autógumik égtek az erős súrlódástól. A magasan álló fényszórók
hosszú fűszálak között bukdácsoltak, facsemetéket, bokrokat pásztáztak
végig, de aztán megállapodtak az erdei úton. A szürke teherautó kissé
lemaradva szintén a nyomukban volt.
 Marty félelemtől zakatoló szívvel bámult ki az ablakon, idegei pattaná-
sig feszültek. Átkozta balsorsát, amely összehozta az angollal, aki nem
elég, hogy intellektuálisan alacsonyrendű, még azzal a veleszületett képes-
séggel is rendelkezik, hogy a legerőszakosabb szituációkat teremtse meg
maga körül.
Az út kétfelé vált, és Howell a jobb oldali ágat választotta. Fékezés
nélkül vezette tovább a vadul rázkódó lakókocsit és talán sikerül is egérutat
nyerniük, ha az út hirtelen nem kanyarodik vissza a piknikezőhely felé.
– A rohadt életbe! – szitkozódott az angol. – Átkozott hurok! – A magas
fényszórók mögöttük voltak, a szürke teherautó pedig szemből közeledett.
– Beszorultunk! – Howell az ülés mögé nyúlt, és előrántotta Enfieldjét. –
Menjen a hátsó ajtóhoz, és tüzeljen, ha szólok!
– Én?! – kérdezte döbbenten Marty, de azért ügyesen elkapta az
odadobott karabélyt.
– Próbáljon meg célozni, és húzza meg a ravaszt! Gondolja azt, fiam,
hogy joystick!
Howell arcára mély árkokat vésett az aggodalom, a tekintete azonban
fénylett. Újból a fékbe taposott, félrerántotta a kormányt, és beszáguldott a
fák közé. Mihelyt a kocsi megállt, azonnal otthagyta a vezetőülést,
előkapta H & K géppisztolyát, odadobott egy tárat Martynak, és az egyik
oldalsó ablakhoz sietett.
A lakókocsi orra a bokrok közé fúródott, oldalajtaja előtt is fák
sorakoztak, úgyhogy a támadók nem juthattak be egykönnyen, Howell és
Marty azonban a hátsó ajtóból és a kis oldalablakból is tüzelhetett.
Marty izgatottan dünnyögve megvizsgálta fegyverét.
– Eligazodott rajta? – kérdezte Howell. Egyetlen jó tulajdonságot talált
az idegesítő fickóban – valóban olyan okos volt, mint Jon Smith állította.
– Vannak dolgok, amelyeket soha nem is akartam megtanulni –
válaszolta Marty, és lemondóan sóhajtott. – Természetesen értem, hogyan
működik ez a primitív szerkezet. Gyerekjáték.
A magasra helyezett fényszórók egy nagy fekete dzsiphez tartoztak. A
nyugtalanító külsejű jármű az úton állt meg, a kisteherautó pedig a füvön át
lassan közeledett a lakókocsi felé.
Howell két jól irányzott lövéssel kilyukasztotta a kerekeit, megállásra
kényszerítette, és ezzel megszűnt körülöttük minden mozgás.
Pár másodperccel később azonban kivágódott a teherautó mindkét
ajtaja, két alak vetődött ki a vezetőfülkéből, és bújt be villámgyorsan a
jármű alá, miközben a lakókocsi oldalát a dzsipből megeresztett
géppisztolysorozat szántotta végig.
 – Húzódjon le! – kiáltotta Howell, mihelyt meghallotta a fémbe
belemaró lövedékek kopogását.
Marty azonnal engedelmeskedett, és az angol is lekuporodott a kocsi
fala mellé.
– Hol vannak a lyukak? – kérdezte Marty, miután a lövések
abbamaradtak. – Úgy kellene kinéznie a falnak, mint a szita.
– Kicsit átalakítottam a járgányt, raktam rá néhány szériafelszerelések-
hez nem tartozó lemezt – válaszolta vigyorogva Howell. – Azt hittem,
hogy abból, ami a Sierrában történt, rájött. Ügyes, nem?
Újabb sorozat találta el a kocsi páncélozott oldalát, de ez már ablakot
tört, függönyöket is leszakított. Éles cserepek záporoztak körülöttük, vájták
be magukat a berendezés tárgyaiba, és tépett szövetfoszlányok hullottak alá
lassan, mint jókora hópihék.
– Az ablakra sem ártott volna páncéllemezt tenni – mondta Marty
rémülten, a feje fölött összekulcsolt karral.
– Nyugalom! – intette Howell. – Nemsokára belefáradnak és megnézik,
élünk-e még. Teszünk róla, hogy ne örüljenek nagyon. Rendben?
Marty felsóhajtott, és azon volt, hogy elűzze magától a félelmet.
Újabb egyperces, vad golyózápor után a lövöldözés abbamaradt. A
váratlanul beállt csönd szinte lyukat vájt az éjszakai neszekkel teli parkba.
A madarak is elhallgattak, a sűrű aljnövényzetben megszűnt a motoszkálás.
Marty arca falfehérré vált a félelemtől.
– Na jó! – szólalt meg vidáman Howell. – Nézzünk körül!
Óvatosan fölemelkedett, és kipillantott a törött ablak mögül. A szürke
teherautó két utasa járműve árnyékában állt, és első ránézésre Ingram M11
géppisztolynak tűnő tárgyat szorongatott. A lámpáktól megvilágított kis
tisztáson át a lakókocsit figyelték. A nagy, fekete dzsipből izzadságtól
fénylő arcú, alacsony, köpcös, olcsó szürke öltönyt viselő férfi szállt ki
Glock-kal a kezében, és intésére még két állig felfegyverzett alak követte.
A férfi gyors mozdulatokkal elrendezte csapatát, utasította embereit, hogy
húzódjanak szét, úgy közelítsék meg a lakókocsit.
– Jól van – állapította meg, ezúttal már halkan Howell. – Magáé a jobb
oldal, enyém a bal. Egyelőre nem valószínű, hogy lőnének, úgyhogy
célozzon nyugodtan! Tartsa rájuk a fegyvert, és húzza meg a ravaszt!
Rendben?
– Hogyne! Kezdek hozzáalantasulni a körülményekhez – válaszolta
Marty.
– Nagyszerű. Folytassa csak!
 36. fejezet

A páncéllemezekkel megerősített lakókocsiban szikrázott a feszültség. A

támadók körülbelül húszméternyire lehettek a járműtől, és lassan, óvatosan
közeledtek. Fegyverüket a gyakorlott ember magabiztosságával tartották,
és a távolság ellenére is félelmetes látványt nyújtottak.
– Most! – Howell gondosan célzott lövést adott le a vezérre, Marty
ellenben minden visszafojtott indulatát, félelmét szabadjára eresztve vadul
tüzelni kezdett.
Miközben golyói leveleket téptek szét, fák kérgét hántották le és kisebb
ágakat törtek ketté, az angol célpontja a jobb karjához kapott, és térdre
rogyott. Az Enfield fülsiketítő robajjal tovább köpködte a lövedékeket.
– Állj, Marty! Ennyi elég! – kiáltotta Howell.
A lövések zaja még másodpercekig visszhangzott a fák között. A négy
pribék és vezetőjük gyorsan fedezékbe húzódott, onnan kezdte lőni a
lakókocsit. Howell feje fölött, a törött ablakon besüvítve lövedékek
vágódtak a kocsi falába, de ezek már egyes lövések voltak, nem sorozatok.
Támadóik igyekeztek célpontot találni.
– Sikerült rájuk ijeszteni annyira, hogy nem fognak ránk rontani, de el
sem mennek – mondta Howell. – A dzsip sofőrje valószínűleg a helyén
maradt, és nyilván abban bíznak, hogy csak idő kérdése, mikor találják el
valamelyikünket, fogyunk ki a lőszerből, hogy elkaphassanak, vagy
érkezik meg a rendőrség, és tartóztat le mindannyiunkat.
– Általában bízom a rendőrökben, de most nem igazán örülnék nekik –
válaszolta Marty.
– Elhiszem – értett egyet Howell. – Érdekelné őket, mi szükségünk ma-
gántulajdonban nem tartható fegyverekre és egy gépkocsiba szerelt korsze-
rű parancsnoki állásra. Ha Jonra hivatkoznánk, utánanéznének, hamar kide-
rítenék, hogy körözik, és becsuknának bennünket, amíg átvesz a hadsereg,
vagy az FBI. Ha nem szólunk Jonról, akkor azért zárnak be dühös baráta-
inkkal együtt, mert nem tudunk kielégítő magyarázatot adni erre a kissé
hangos játékra.
– Logikus. Van valami ötlete?
– Szét kell válnunk.
– Nem vagyok hajlandó egyedül szembenézni ezekkel a hasfelmetsző
gyilkosokkal! – jelentette ki határozottan Marty.
Howell szeme világított a sötétben, fekete kommandós ruhája azonban
szinte láthatatlanná tette alakját. – Tudom, fiam, hogy nincs valami jó
véleménnyel elmebeli képességeimről, de ne felejtse el, hogy már akkor is
ilyen munkával kerestem a kenyeremet, amikor maga még csak óbégató kis
majom volt az apja szerint! A következőt csináljuk: elől megyek ki, ahol
nem látnak, és maga közben durrogtat, hogy teljesen lekösse a figyelmüket.
Balra kerülök, és közben akkora zajt csapok, hogy azt higgyék, egész
dandár menekül. Ha sikerül meggyőzni őket, utánam jönnek, maga pedig
szépen lelép a kocsival. Világos?
Marty csücsörítve felfújta az arcát, és lázasan gondolkodott. – Ha a
lakókocsiban maradok, figyelhetem, nem jelentkezik-e Jon, és kereshetem
tovább Sophia telefonjait és Bill Griffint – mondta némi szünet után. – Az
autót persze el kell rejtenem valahová. Ha megtörtént, az Asperger-kór
web-lapján üzenek Jonnak, ahogy megbeszéltük.
– Gyorsan jár az agya, fiam – válaszolta elégedetten Howell. – Némi jó
is van abban, ha zseni a társa az embernek. Adjon egy percet, hogy
felkészüljek, aztán húzza meg a ravaszt, és el se engedje addig, amíg ki
nem ürül a tár! Ne felejtse el, egy perc!
Marty az erősen barázdált, csontos, megszokottá vált arcra nézett.
Szerda volt, és szombat óta egy percre sem váltak el. Ebben az öt napban
több hajmeresztő kalandban volt része, mint egész addigi életében, a velük
járó kockázatról már nem is beszélve. Természetesnek érezte, hogy
megszokta Howell közelségét, és egy pillanatra furcsa érzés kerítette
hatalmába: sajnálta, hogy külön kell válniuk. Bármennyire zavarta is az
életszemlélete, tudta, hogy hiányozni fog neki az angol.
Figyelmeztetni akarta, hogy vigyázzon magára, de ehelyett csak annyit
mondott: – Érdekes volt, Peter! Köszönöm.
Egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetük, de gyorsan el is fordultak
egymástól.
– Tudom, fiam! Nekem is – válaszolta Howell, és a lakókocsi elejébe
menve felcsatolta a szíját.
Marty kurta mosollyal a hátsó ajtóhoz húzódott, és komolyan megrótta
magát azért, mert hagyta, hogy őrültségekbe rángassák.
Már egy ideje nem lőttek rájuk, a támadók biztosan azon tanakodtak, mi
legyen a következő lépésük. Mihelyt Howell nesztelenül otthagyta a
lakókocsit, és az alakja belesimult az erdő sötétjébe, Marty elkezdte az
előre megbeszélt, hatvanig tartó számolást, közben ügyelt arra, hogy
lassan, egyenletesen lélegezzen. Amikor a perc letelt, összeszorította a
fogát, előrehajolt, és vadul lőni kezdett. A fegyver hevesen ugrált a
kezében, rázta az egész testét. Marty rémült volt ugyan, de elszánt, és egy
pillanatra sem hagyta abba a tüzelést, nehogy csalódást okozzon
Howellnek, aki számított rá.
A fedezékbe bújt támadók viszonozták a tüzet, a lakókocsi oldalán
élesen csattogtak a lövedékek.
Marty arcán patakokban ömlött az izzadság. Félelemmel küszködve,
folyamatosan húzta a ravaszt, és amikor a tár kiürült, a melléhez szorította
a fegyvert, csak aztán dugta ki a fejét óvatosan az ajtón. Mivel sehol sem
látott mozgást, végigtörölte a homlokát, és megkönnyebbülten felsóhajtott.
Egy perc múlva ügyetlenül tárat cserélt, leült, és két perccel később,
amikor még mindig nem történt semmi, vakarózni kezdett az idegességtől.
Ezután hallotta csak meg balról a zajt, amely úgy hatott, mintha valaki
sikertelenül próbálna csöndesen elosonni a fák között. Peter! Marty
felkapta az állát, és mozdulatlanná merevedve figyelt.
– Menekülnek! – hallotta a piknikezőhelyről egyik támadójuk figyel-
meztető kiáltását.
A következő pillanatban két-három fegyver szólalt meg balra, abban az
irányban, amerre Howell ment.
A teherautó és a dzsip utasai lázas sietséggel új lőállást kerestek a
tisztáson, miközben az új irányból tovább hallatszott a tüzelés.
Aztán egyik pillanatról a másikra abbamaradt – az egész úgy hatott,
mintha többen lennének ott, és egyszerre mindannyian a menekülést
választották volna.
– Utánuk! – kiabálta valaki.
Martyt mintha hirtelen áramütés érte volna – bekövetkezett, amire várt.
A fegyveresek a kisteherautót otthagyva, balra futottak, a dzsipet azonban
beindította valaki, széles ívben megfordította, és utánuk vágtatott. Ahogy
azt Howell előre megjósolta, mindenki őt kezdte üldözni.
Marty bűntudattól eltelve ült be a lakókocsi kormánya mögé –
biztonságban volt, Howellnek pedig magányos nyúlként kellett menekülnie
a dühös kopófalka elől. Ezzel együtt tudta, hogy az angolnak igaza van,
reménytelen helyzetüket nem lehetett másként megoldani.
A slusszkulcsot a helyén találta. Mély lélegzetet vett, hogy megnyugtas-
sa ágaskodó idegeit, és beindította a motort. Nemcsak amiatt aggódott,
hogy képes lesz-e előásni valahonnan a Jon által kért információt, hanem
azért is – talán sokkal jobban –, hogy tudja-e vezetni Howell nehéz, pán-
céllemezekkel megerősített lakókocsiját. Amikor a túlméretezett motor fel-
bőgött, és az erejét a kormányművön keresztül átadva megremegtette egész
testét, támadt egy ötlete. Behunyta a szemét, és parkolópályára állította a
valóságot. Nem gépkocsiban, hanem egy Galaxy osztályú csillaghajóban
ült, és könnyedén, mondhatni fél kézzel vezette az ezer veszélyt rejtő Ne-
gyedik Kvadráns felé. Kierőszakolt utazás volt, mivel még nem múlt el a
Mideral hatása, de a csillagok, bolygók, aszteroidák így is szivárványszínű
csíkká összeolvadva száguldottak el a csillaghajó ablaka előtt. Tökéletesen
ura volt a járműnek, és az ismeretlen meghunyászkodott előtte, nyájasan
hívogatta.
Gyorsan kinyitotta a szemét. Ne légy ostoba! – mondta magának némi
undorral. Persze, hogy el tudod vezetni ezt a nehézségi erőtől gúzsba kötött
monstrumot. Már a puszta léte is anakronizmus.
Marty hirtelen feltámadt önbizalommal hátramenetbe kapcsolt, a gázra
lépett, és nekiment egy fának. A kudarctól csöppet sem keseredett el:
sorban belenézett a visszapillantó tükrökbe, és elégedetten megállapította,
hogy egy lélek sincs az autó körül. Belekapaszkodott a kormányba,
megfordította a kocsit, és az simán kicsúszott a fák közül, mint fogpaszta a
tubusból. Közben persze nagyon figyelt, ahogyan Howell tanította.
Csillogó zöld szeme minden árnyékot, akadályt megvizsgált, nem hagyott
ki egyetlen sötét zugot sem, ahol támadóik esetleg meghúzhatták magukat.
A parknak ez a része azonban csöndes volt, és megkönnyebbült sóhajjal
baj nélkül rá is kanyarodhatott az északnak, Syracuse-ba vezető útra.

Peter Howell a géppisztolyát lövésre készen tartva egy kibetonozott vízel-

vezető árokban feküdt a park peremén, és figyelte, amint lakókocsija, már
az autópályán, elsuhan előtte. Elégedetten elmosolyodott – Marty minden
idegesítő tulajdonsága ellenére ezúttal is képes volt felnőni feladatához.
Végighúzta a tenyerét borostás állán és erősen koncentrált. Mélyeket
lélegzett, beszívta az árok nedves földszagát, a környező fák leveleinek
illatát, de még a lombokat benépesítő apró lények miriádjaiét is. Minden
érzékét kihegyezte, nem történhetett körülötte semmi, ami elkerülte volna a
figyelmét. Hallotta, és a zsigereiben érezte is, hogyan közelednek az
üldözői gyalog, és a dzsippel is, azon az úton, amelynek átereszében hasalt.
Tudta, ideje továbbállni, de előbb még el akart végezni valamit.
Két fekete hengert csatolt le az övéről, egymás mellé, az árok fölött
haladó útra tette őket, és előhúzta 9 milliméteres Browningját. Jobb
kezében a pisztollyal, balban a H & K MP5-össel fölemelkedett, és
végignézett az úton.
Széles arcvonalban közeledtek az ostobák, a mögöttük haladó dzsip
fénycsóvája élesen kirajzolta az alakjukat. Közelebb engedte őket, tizenöt
méter távolságból nyitott rájuk tüzet de egyszerre mindkét fegyverből, és
közben sűrűn váltogatta is a helyét, hogy azt higgyék, többen vannak a
támadók.
 Elkerülhetetlen volt persze, hogy észrevegyék, és ekkor egyből viszo-
nozták a tüzet. Howell hátraugrott, mintha menekülni akarna. Az üldözők
felbátorodtak, arcvonalukat szorosabbra vonva feléje tódultak, de a henge-
reket magához véve ő is előrébb kúszott. Amikor már csak tíz méter lehe-
tett köztük a távolság, könyökre emelkedett, és elhajította az első hengert.
A magnéziummal töltött gyújtógránát éles villanással hatalmasat robbant,
pontosan a félkör közepén, fél méternyire csupán a támadók többségétől.
Mindannyian a földre vetették magukat. Akadt, aki üvöltött, mindkét
kezével a fejét fogta, másokat csak néhány pillanatra tett harcképtelenné a
megdöbbenés, de Howellnek ennyi is elég volt.
Felpattant, és a balszárnyat vette célba. Az SAS lőalagútjában ellőtt sok
ezer töltény, a rengeteg gyakorlás, amellyel megtanulta, hogyan kell teljes
sebességgel rohanva tökéletes biztonsággal lőni váltakozó célpontokra,
olyan automatizmust fejlesztett ki benne, amelyet egyszerűen nem lehetett
elfelejteni. Két gyors lövéssel kioltotta a dzsip fénycsóváját, és elhajította a
második gránátot. Ez is középre csapódott, és mivel az első hatása még
nem múlt el, nemcsak fizikailag, hanem pszichikailag is bénítóan hatott.
Néhány perccel később, amikor üldözői még mindig azon igyekeztek, hogy
úgy-ahogy összeszedjék magukat, Howell már száz méterre volt tőlük, és
gyors, egyenletes léptekkel haladt az autópálya felé.

A városhoz közeledve Marty lassított, keresni kezdte a helyet, ahol

elrejtheti a lakókocsit, és hamarosan olyan érzése támadt, hogy korán ivott
a medve bőrére. Hová lehetne eldugni egy olyan nagy, szembeszökő
járművet, mint egy lakókocsi, amelynek még az ablakai is hiányoznak, és
golyó ütötte lyukak éktelenkednek az oldalán? Mivel lassan haladt, egyre
több kocsi torlódott össze mögötte, és néhány türelmetlen vezető már
dudált is, amitől csak még idegesebb lett.
Nem tehetett mást, kénytelen volt lehúzódni az útpadkára, hogy
elengedje a sort. Amikor elfogytak mögüle a járművek, továbbhajtott, és
kis idő múlva izgalmas felfedezést tett. Az autópálya mindkét oldalán
gépkocsi-kereskedések sorakoztak fényesen kivilágított bemutatótermekkel
és tágas parkolókkal. Volt ott minden, olcsó kisautóktól luxusszedánokig
és drága sportkocsikig, mérföldeken keresztül. A látvány automatikusan
hozta magával az ötletet. A kormány fölé hajolva árgus szemekkel figyelt,
hátha...
Igen! A csoda megtörtént, az út jobb oldalán tágas, lebetonozott terület
bukkant fel. Új és használt kocsikat is áruló kereskedés volt
javítóműhellyel.
 Martynak rögtön a gyerekkori találós kérdés jutott az eszébe: Hol lehet
a legkönnyebben eldugni egy elefántot?
A válasz természetesen az, hogy egy elefántcsordában.
Sugárzó arccal behajtott a kapun, keresett egy üres helyet, és
kikapcsolta a motort. Késő volt, a kereskedő már nyilván záráshoz
készülődött. Ha kis szerencséje van, gondolta, éjszaka, a kocsikkal teli
telepen senki nem fog rábukkanni.

20:27
Syracuse, New York
Emeritus Richard Johns professzor egy öreg, ragyogóan karbantartott vik-
toriánus házban lakott a South Crouse Avenue-n, az egyetemi domb alján.
A berendezés egységes stílusát megteremtő felesége által berendezett nap-
paliban fogadta a késői látogatót, aki arra hivatkozva tört rá, hogy Sophia
Russell felől szeretne érdeklődni. Volt valami az idegenben, ami riasztóan
hatott Johnsra. Egyfajta intenzív, fegyelmezetten elfojtott erőszakosságról
árulkodó kisugárzás. Már megbánta, hogy egyáltalán beengedte.
– Nem tudom, mi egyebet mondhatnék még, Mr...
– Louden. Gregory Louden – idézte mosolyogva a professzor
emlékezetébe Howell a küszöbön bemondott hamis nevet, amelyhez rögtön
hozzá is tette: – Dr. Russell őszintén csodálta. – Fekete kezeslábast viselt
és viharkabátot, amelyet attól a kamionsofőrtől vett, aki volt olyan kedves,
és bevitte Syracuse-ba. Miután elbúcsúztak, taxit fogott, és a professzorhoz
sietett, ami egyelőre fölösleges időpazarlásnak tűnt. Az öregúr ideges volt,
csupán arra emlékezett, hogy Sophiának akadt néhány közeli barátja, de
egyiknek a nevét sem tudta megmondani.
– Fő szakának a tanszékvezetője voltam, és vezettem néhány kurzust.
Ez minden – mondta védekezően Johns. – Később hallottam, hogy szakot
váltott.
– Antropológiát tanult önnél, ugye?
– Igen. Lelkes diák volt. Meglepődtünk, amikor hallottuk, hogy átment
más területre.
– Miért tette?
– Fogalmam sincs. – Johns összevonta a szemöldökét. – Arra emlék-
szem, hogy az utolsó két évben a még elfogadható minimumot teljesítette
csak antropológiából, és nagy óraszámban vett fel biológiát. Ahhoz persze
már késő volt, hogy fő tárgyat váltson, hacsak nem akart volna még egy
vagy két évet eltölteni az egyetemen.
 – Mi lehetett az, ami – már a főtárgyválasztás után – ennyire fölkeltette
az érdeklődését a biológia iránt? – kérdezte a járkálást abbahagyva Howell.
– Ezt sem tudom.
Eszébe jutott, hogy a Leopold Intézet kutatójától kapott válaszban szó
esett Bolíviáról és Peruról is. – Járt terepgyakorlaton?
– Terepgyakorlaton? – kérdezte értetlenül a professzor, de aztán hirtelen
felcsillant a szeme, mintha eszébe jutott volna valami. – Hát persze! Az
első két év után minden hallgatónknak kötelező.
– Sophia hová utazott?
A professzor homlokán elmélyültek a ráncok. Hátradőlt öblös karos-
székében, erősen gondolkodott, és végül meg is találta a választ: – Peruba.
Howell halványkék szeme felfénylett az izgalomtól. – Beszélt róla,
amikor visszajött?
Johns megrázta a fejét. – Ha igen, akkor sem mondhatott semmi
különöset, mert nem emlékszem rá. Viszont minden hallgatónak dolgozatot
kell írnia a tapasztalatairól. – Felállt. – Valahol itt kell lennie – mondta, és
kiballagott a szobából.
Howell szíve olyan hevesen vert, hogy majd kiugrott a mellkasából:
Úgy érezte, végre áttörés előtt áll. A professzor másik szobából jövő
szavait, fiókok nyitását és csukását hallgatva izgalmában a szék pereméig
csúszott.
– Ez az! – hallotta végre a diadalmas kiáltást.
Howell állva fogadta a sarkán összetűzött papírköteget lapozgatva
visszatérő Johnst. – Minden dolgozatot megtartottam tanszékvezető
koromból – mesélte a professzor. – Nagyon hasznosak, segítenek motiválni
az alsóbb évfolyamosokat.
– Köszönöm – mondta oda nem illően Howell. Izgalmát alig leplezve
átvette a dolgozatot, és leült a legközelebb lévő székre. Figyelmesen
olvasni kezdte, és... Igen! Erős pislogási kényszer vett erőt rajta, alig mert
hinni a szemének, és még egyszer, lassan elolvasta azt a részt, hogy
emlékezetébe véssen minden szót: „Hallottam egy érdekes népcsoportról, a
»majomvér népéről«. Az Államokból jött biológusok kutattak éppen náluk,
amikor arra jártunk. Nagyon érdekesnek tűnt. Annyi trópusi betegség van,
hogy egy élet munkája is kevés a gyógyításukhoz.”
Név nem szerepelt a bekezdésben, és a vírusról sem történt benne
említés. De vajon nem ez az emlék jutott eszébe Sophiának, amikor
dolgozni kezdett az ismeretlen vírussal?
– Köszönöm, Johns professzor – mondta Howell, és távozáshoz
készülődve fel is állt.
 – Megtalálta a választ a kérdéseire?
– Lehetséges. Megtarthatom? – kérdezte az angol, és kissé meg is
emelte a dolgozatot.
– Sajnálom. Tudja, az archívumomhoz tartozik.
Howell megértőn bólintott. Nem zavarta, hogy meg kell válnia a
dolgozattól, mivel mindent, ami lényeges volt benne, megjegyzett.
Elköszönt, kilépett a sötét, hideg éjszakába, amelyet hosszú idő óta először
egészen barátságosnak érzett. Fölfelé indult a dombon, az egyetem felé,
mert úgy gondolta, hogy ott egész biztosan talál nyilvános telefont.

37. fejezet

Október 23., csütörtök, 12:06

Vadi al-Faji, Irak
A Szíriai-sivatag hideg volt és néma, a dízelolaj szaga pedig émelyítő a
teherautó ponyvával fedett rakterében. Smith és Randi a hátsó palánkhoz
húzódva figyelt, várta, mikor hangzanak fel újabb lövések. A két rendőr
mozdulatlanul feküdt mögöttük.
Smith zsákmányolt AK-47-esét két marokra fogva feszülten kuporgott a
palánknál. Amikor maga mellé rántotta, Randi egyből úgy helyezkedett el,
hogy ha szükséges, rögtön lőni tudjon Kalasnyikovjából. A ponyva két
szélén, a hátsó és az oldalfalak találkozásánál lévő keskeny réseken
pillantottak ki.
– Csak mozgó árnyakat látok – mondta dühösen Smith. Arca
verejtékben úszott, és kínzóan lassúnak érezte az idő vánszorgását.
– Én is. A másik kocsi reflektora pontosan ide világít.
– A szentségit!
Villámgyorsan elhasaltak a platón. A lövöldözés abbamaradt, a hideg
éjszaka egyik pillanatról a másikra ijesztően csöndessé vált. Csupán a két
ájult iraki rendőr hangos szuszogását hallották.
Smith a feléje forduló lányra nézett, és meghökkent azon, hogy Randi
arca merev, a tekintetében félelem bujkál. A legrosszabb az volt az
egészben, hogy úgy érezte, okkal.
– Nincs más választásunk, lőni fogunk – súgta oda neki.
– Mihelyt annyira közel jönnek, hogy egész biztosan eltaláljuk őket.
A sivatag sötétjéből egy arabul beszélő hangot hallottak: – Mindenki
megadta magát. Dobják el a fegyverüket, és feltartott kézzel jöjjenek elő!
 Randi gyorsan lefordította a felszólítást, és komoran hozzátette: – Úgy
látszik, a Köztársasági Gárda.
Smith bólintott. Összehúzta a szemhéját, és arra gondolt, hogy nem
hajlandó jámbor barom módjára megadni magát. A ponyvát óvatosan
széjjelebb húzva, három alakot látott, amint fegyverüket a teherautó
platójára szögezték, pontosan oda, ahol Randivel meghúzták magukat.
– Hármat le tudok szedni – mondta. – Tökéletes célpontok. A gond csak
az, hogy nem tudjuk, kicsodák, és hol vannak a többiek.
Randi fölemelkedett, hogy a feje fölött kipillantson a résen, és ahogyan
hozzáért, a teste melege elűzte Smithtől az éjszaka hidegét.
– Lehet, hogy meg kell ölnünk őket – mondta komoran. – Feltétlenül ki
kell juttatnunk Irakból, amit a vírusról tudunk. Próbálj a lábukra célozni!
Mit számít néhány törött combcsont ahhoz képest, ami kockán forog?
Smith bólintott, kidugta a résen az AK-47 csövét, és az ujját a ravaszra
helyezve felkészült arra, hogy meghúzza, amikor...
– Russell! – harsant fel egy hangos kiáltás a sötétből.
Randi és Smith előbb mozdulatlanná merevedett, azután döbbenten
összenézett.
– Ott vagy, Russell? – hallatszott angolul, nagyon erős amerikai
akcentussal. – Szólj, ha az ENSZ-es fickóval kinyuvasztottátok az őröket!
Másképp sajnos kénytelenek leszünk szitává lyuggatni benneteket.
Randi izgatottan nagyot sóhajtott, miközben megszorította Smith vállát.
– Tudom, ki ez, hála istennek! – Harsányan visszakiáltott: – Donoso?! Te
vagy az, szaros seggű?!
– Személyesen, kis hölgy!
– Majdnem lelőttünk, te bolond!
– Ne mondd meg nekik, ki vagyok! – súgta Randinek Smith. – Hadd
higgyék, hogy ENSZ-ellenőr! Ő máris annak tart, különben nem mondta
volna. Ha elkapnak, mert állítólag engedély nélkül otthagytam az
állomáshelyemet... – Nem fejezte be a mondatot, tudta, hogy a lány anélkül
is tisztában van azzal, mi következik az elhangzottakból: nem lesz képes
tovább üldözni azokat, akik megölték Sophiát. – Megteszed, Randi?
– Hát persze! – válaszolta indulattól parázsló szemmel a lány.
Smith rádöbbent, hogy kénytelen rábízni magát Randire, és ettől rögtön
idegessé vált. Fölemelték a hátsó ponyvát; a szeme sarkából aggódva a
lányra nézett, amikor előttük termett egy naptól cserzett arcú, alacsony,
sivatagi álcázóruhát viselő férfi. Az illetőnek határozott vonásai voltak, és
kőkeményen dagadó izmai, amelyeket a ruha sem tudott eltakarni. Kilenc
milliméteres Berettáját lövésre készen tartva a kocsi belsejébe, a két ájultan
heverő rendőrre pillantott.
– Szép munka! – mondta elismerő vigyorral. – Ennyivel is kevesebb a
dolgunk.
Smith és Randi fürgén leugrott a platóról, és a lány látható örömmel
szorította meg a jövevény kezét. – A legjobbkor, Donoso! Bemutatom
Mark Bonnetet.
Smith magában megkönnyebbülten felsóhajtott.
Randi rámosolygott, aztán ismét a terepszín ruháshoz fordult:
– Orvosi ellenőrzésre jött. Mark, bemutatom Gabriel Donoso ügynököt.
Hogy az ördögbe akadtatok ránk, Gabby?
– Mahuk doki telefonált, mihelyt elkaptak benneteket, és az egyik
emberünknek sikerült kiszúrnia a kocsit, amint átkeltetek a Tigrisen. –
Donoso éberen körbepillantott. – Szívesen leülnék nosztalgiázni egy kicsit,
de könnyen lehet, hogy valaki meghallotta a lövéseket. Jobb lesz olajra
lépni. – Elgondolkodva Smithre nézett. – Szóval az ENSZ-től jött?
– Maga pedig, ha jól értem, a CIA-tól – Smith mosolyogva kezet rázott
a férfival. – Egyre jobban tisztelem a Céget.
Donoso apró biccentéssel nyugtázta az elismerést. – Kemény dolguk
lehetett.
A teherautót megkerülve egy öreg, szovjet gyártmányú BMP-hez,
páncélozott csapatszállítóhoz vezette őket, amelynek az oldalára a
Köztársasági Gárda jelvénye volt felragasztva. Keréknyomok mutatták, hol
állt eredetileg, az utat elzárva a nehéz jármű. Reflektorai most már
egyenesen a ponyvával borított rakterű teherautóra szögeződtek, és az
oldalához támasztott háttal ott ültek mellette az életben maradt bagdadi
rendőrök és parancsnokuk, akinek golyó ütötte sebtől vérzett a válla. Két,
ránézésre irakinak is beillő CIA-ügynök őrizte őket.
– Megmondták, mit akartak csinálni velünk? – kérdezte Smith.
– Igen. Bevinni jó mélyen a sivatagba, megölni, és úgy eldugni a
holttestüket, hogy a beduinok se akadjanak rá – válaszolta Donoso.
Smith és Randi összenézett, de a tekintetükben nyoma sem volt a
csodálkozásnak.
– Szükségem van a Kalasnyikovokra, Mr. Bonnet – mondta Donoso, és
hogy szemernyi kétséget se hagyjon, rögtön hozzátette: – Mind a kettőre,
kis hölgy!
Miközben átadták a fegyvereiket, Randi némi magyarázattal szolgált
Smithnek: – Donoso javíthatatlan férfísoviníszta. Tudja, hogy nincs igaza,
de képtelen változni. Kis hölgynek, bigének, vagy szivinek nevez, esetleg
más lekicsinylő, bigott gyerekkori környezetből hozott klisét használ.
 – Ő viszont ragaszkodik a szaros seggűhöz – riposztozott szélesen
vigyorogva Donoso. – Isteni lába van, de kevés fantáziája. Gyerünk! A
csapatszállítóra!
– Kevés fantáziám?! – fortyant fel Randi. – Hol marad a tisztelet?
Nekem köszönheted, hogy Rijádban nem lőttek szét!
– Nyertél – mondta hamiskás mosollyal az ügynök. – Megfeledkeztem
róla. – Laza mozdulattal odahajította a két AK-47-est az iraki rendőröktől
elvett többi fegyverre. – A tieitek is itt vannak?
Smith azonnal megtalálta a Berettáját, és Randinek sem sokáig kellett
keresnie az Uzit. Donoso elégedetten bólintott, és rögtön mászott is fel a
csapatszállítóra.
Miután elhelyezkedtek, Smith a fejével a foglyok felé bökött. – Velük
mi lesz?
– Semmi – válaszolta Donoso. – Ha elkottyantják, hogy maszek melót
vállaltak, és elkötöttek egy rendőrségi teherautót, pillanatok alatt Szaddam
Huszein kazamatáiban találják magukat. Ki van zárva, hogy bárkinek
panaszkodjanak.
– Vagyis fegyveresen kell visszamenniük – vonta le az elhangzottakból
egyenesen adódó következtetést Smith.
– Talált.
A lefegyverezett, tompán maguk elé bámuló irakiakat hátrahagyva
elindultak, és a vezető, fokozatosan növelve a gázt egyre gyorsabb
haladásra ösztökélte az öreg, viharvert járművet. A hold nyugaton már
lenyugodni készült, de a csillagok még fényesen ragyogtak. Messze
előttük, a látóhatár szélén csipkés taréjú, sötét tömböt alkotó hegyek
metszettek ki egy darabot a még sötétebb égboltból.
Smith hátranézett, és látta, hogy az irakiak az egy kupacba dobált fegy-
vereikhez, és onnan a teherautóhoz futnak. Nyilván alig várták, hogy a te-
repjáró lőtávolságon kívül érjen, és elszelelhessenek dicstelen vállal-
kozásuk helyszínéről. Másodpercek kellettek csak, hogy a teherautó jókora
porfelhőt maga után hagyva elvágtasson Bagdad, és a remélt túlélés felé.
– Hová megyünk? – kérdezte Randi.
– Egy öreg erődbe, amit még a britek építettek az első világháború előtt
– válaszolta Donoso. – Ne számíts díszes fogadtatásra, omladozó falak és
sivatagi szellemek maradtak csak belőle. Hajnalban értetek jön egy Harríer,
és elvisz benneteket Törökországba.
– Szóval visszarendelnek, szaros seggű?! – csapott le rá pillanatnyi
szünet nélkül a lány.
– Nem maradhatsz, szivi – felelte elégedetlen fejcsóválás kíséretében az
ügynök. – Ez az okos tojás lebuktatott, és tönkretette az egész akciót. –
Smithre pillantott, és a hangját kissé felemelve odaszólt neki: – Remélem,
megérte.
– Meg – válaszolta nyugodt hangon Smith. – Vannak gyerekei?
– Igen. Miért?
– Mert az ő bőrükre is ment. Lehet, hogy az előbb mentette meg őket.
Donoso Randire nézett, és látva, hogy bólint, hanyagul megvonta a vál-
lát. – Részemről rendben, de Langleyben ennél többre lesznek kíváncsiak.
– Biztos, hogy a Harrier mindkettőnket el tud vinni? – kérdezte a lány.
– Lecsupaszították, nincs rajta rakéta, és pilóta is csak egy. Nem lesz
ugyan kényelmes, de ki lehet bírni – válaszolta az ügynök.
A terepjáró egyenletes iramban nyelte a kilométereket a szélfutta,
holdbéli tájra emlékeztető kopár sivatagban. A hold ezüstös fénnyel szórta
be a sziklás, kiszáradt folyómedret, és bár minden nyugodt volt körülöttük,
egyetlen gyanús neszt, moccanást sem észleltek, mindannyiuk tekintete
lázasan járt ide-oda. Anélkül, hogy szót ejtettek volna róla, azt figyelték,
nem tör-e rájuk valahonnan újabb veszély.

Az úttól északra pillantották meg a romokat. A valaha masszív kőfalak

maradványai mint szuvas, árván maradt fogak ágaskodtak elő a köves
talajból. Csenevész bokrok – főleg homoktövis – nőtték körül őket, jelezve,
hogy a kopár felszín alatt valahol vízér húzódik.
A Donoso kiválasztotta őrt a csapatszállítónál hagyva behúzódtak a
romok közé, és könnyű takaróikat maguk köré tekerve lefeküdtek a
csillagos ég alatt. Mindannyian fáradtak voltak, a többség rögtön el is
aludt, mély horkolásuk elnyomta a csupasz bokrok ágai között neszező szél
hangját. Se Randi, se Smith nem volt az alvók között.
Smith mozdulatlanul figyelte az egyik öreg faldarab tövén meghúzódó
lányt. Fejét egy kőnek támasztva nézte, ahogyan az érzelmek – mint finom
hangszer húrjain felcsendülő hangok – sebesen váltják egymást az arcán.
Önkéntelenül is Sophia jutott az eszébe: akármit gondolt, azonnal
meglátszott rajta. Csodálkozott ezen, de élvezte is, mivel a maga részéről
megszokta, hogy mélyen magába temesse, ha nem muszáj, egy
arcrándulással se jelezze az érzelmeit. Randi persze más volt, mint a
nővére, kőkemény, gyakorlott profi, aki megtanulta – saját érdekében –,
hogyan végezze érzelemmentesen a munkáját. Ennek megfelelően is
viselkedett mindig, kivéve ezt az éjszakát. Látszott rajta a szenvedés, a
testvére elvesztése fölötti mélységes bánat, és Smith nem tehetett mást
azon kívül, hogy őszintén sajnálta.
 Randi, hogy uralkodni tudjon magán, szorosan összezárta a szemét.
Tisztán látta maga előtt a nővére arcát, lágy, harmóniát sugárzó vonásait,
lófarokba fogott, selymes, szőke haját. Amikor az arckép még rá is
mosolygott, keményen kellett küzdenie azért, hogy vissza tudja fojtani a
könnyeit. Sajnálom, Sophia, jajdult fel némán, védekezésként a karját is
szorosan keresztbe fonva magán. Annyira sajnálom, hogy nem voltam ott!
Mint váratlanul megtalált kincs, régi emlék jutott az eszébe, és
megnyugvásra vágyva rögtön le is csapott rá. A reggelik voltak a
legjobbak! Tisztán érezte a Maxwell House kávé megnyugtató illatát,
hallotta, hogyan beszélgetnek vidáman a szüleik, miközben Sophiával
fürgén leszaladnak a lépcsőn, hogy csatlakozzanak hozzájuk. Esténként
gyakran piknikeztek, és gyönyörködtek a csendes-óceáni naplemente
csodálatos fényeiben. Az ugróiskola jutott még az eszébe, Barbie babái,
apjuk szelíd, kissé kezdetleges viccei, és édesanyjuk lágyan simogató keze.
Gyerekkorukat, a sok kedves emléken túl, leginkább elképesztő, egype-
téjű ikrekére emlékeztető hasonlóságuk határozta meg. Randi legtávolabbi
emlékeiben is megmaradtak az – ismerősök és ismeretlenek által – erre tett
utalások, és az, hogy ők Sophiával a világ legtermészetesebb dolgának
tekintették ezt. Az őseiktől örökölt gének ritka keveredése folytán
mindketten sötétbarna, majdnem fekete szeműek voltak, és egészen világos
lenszőkék. Édesanyjuk elbűvölőnek tartotta ezt a párosítást, és hogy ők is
megszokják, és természetesnek tekintsék, Santa Barbara-i házuk elejét
sűrűn teleültette kúpvirággal. A napsárga szirmú, sötét közepű növények
minden nyáron balzsamos illattal árasztották el a környéket.
Innen származhatott Sophia korán felébredt érdeklődése a tudományok
iránt; a haciendáról a Csatorna-szigetekre és a Csendes-óceán végtelenbe
nyúló tükrére nyíló lélegzetelállító kilátás olthatatlan kíváncsiságot
ébresztett benne, a látóhatár mögött rejtőző ismeretlen kutatására
ösztönözte. Két házuk volt, az egyik Santa Barbarában, a másik
Marylandben, a Chesapeake-öbölben. Tengerbiológus apjuk a hivatása
folytán rendszeresen utazott, járta a világot, és ők hárman, édesanyjával és
a nővérével néha elkísérték.
Nehéz megmondani, kinek mikor válnak érdekessé, fontossá mások.
Randi számára ez azzal az izgalmas felismeréssel kezdődött, hogy az
Államok két partja között, a Cortez-öbölben, a Földközi-tengeren, és más,
apja olthatatlan kalandvágya által útjukba sodort vidékeken utazgatva
folyamatosan újabb és újabb szituációkkal kénytelen szembenézni, és a
változó körülmények őt is szünet nélkül formálják. Hamar természetessé
váltak számára a soha nem látott vidékekre, ismeretlen emberek közé tett
utazások, később már élvezte is őket, és a vége az lett, hogy másfajta életet
el sem tudott képzelni magának.
Kivételes nyelvérzékének köszönhetően teljes tandíjmentességet kapott
a Harvardon, spanyol államigazgatás szakon végzett, és a Columbián,
nemzetközi kapcsolatokból védte meg kisdoktori disszertációját. Akárhová
ment, mindenhol újabb nyelveket vett fel, míg végül hetet tanult meg úgy,
hogy nemcsak értette, hanem majdnem anyanyelvi szinten beszélte is
mindet. A CIA a Columbia Egyetemen folytatott tanulmányai idején
figyelt fel rá, és szerződtette munkatársai közé. Ragyogó választásnak tűnt,
Randi mintha eleve ügynöknek született volna – a Borostyánliga neveltje
volt, kiterjedt kapcsolatrendszerrel, és vándorcigányokat megszégyenítő
kalandvágy munkált benne. Beszervezőinek azonban csalódniuk kellett,
mivel finnyásnak bizonyult, kizárólag a képesítésének megfelelő, irodában
is elvégezhető feladatokat vállalta el, a kemény megbízatásoktól éberen
tartózkodott... egészen a vőlegénye, Mike haláláig.
Sem golyó, sem bozótkés nem fogott rajta, és a férfi mégis fájdalmas
véget ért, egy undorító, láthatatlan vírus végzett vele. Ha az eszébe jutott,
még mindig elszorult a torka a fájdalomtól.
A reveláció erejével hatott a megrázkódtatás, rányitotta a szemét az élet
szörnyű igazságtalanságaira. Akármerre nézett, éhező, nyomorba döntött,
hazugságokkal elzsongított, vagy kegyetlenül elnyomott embereket látott,
és ez mélységesen felháborította; Befelé fordult, az életét teljes egészében
a munkája töltötte ki. Úgy döntött, hogy ha már elveszítette Mike-ot, és
vele minden, a csodálatos jövőhöz fűzött reményt, megpróbál legalább
másokon segíteni, jobb, biztonságosabb világot teremteni a számukra.
Ez részben sikerült is, de a legfontosabb téren kudarcot vallott, Sophia
életét nem tudta megóvni.
A fájdalom újabb hulláma temette maga alá Randit. Mélyeket lélegzett,
próbált úrrá lenni az érzelmein, és kényszeríteni magát arra, hogy frissen
megtalált céljára koncentráljon. Tisztában volt azzal, hogy soha nem lesz
képes megszeretni Smitht, igazából talán bízni sem fog benne, de ezt már
nem is tartotta fontosnak.
Egyetlenegy dolog számított csak, az, hogy szüksége van a férfira.
A takarót magához szorítva halkan fölemelkedett, végignézett az
alvókon, és Uziját magához véve négykézláb odamászott Smithhez.
Szótlanul lefeküdt mellé, mire a „majdnem sógor” rögtön feléje fordult.
– Jól vagy? – kérdezte halkan.
Randi eleresztette a füle mellett a kedves, együttérzésről árulkodó han-
got. – Egyszer és mindenkorra szeretném tisztázni a dolgainkat – súgta. –
Az eszemmel tökéletesen értem, és el is hiszem, hogy nem akartad megölni
Mike-ot. A Lassa-lázat nehéz megkülönböztetni a maláriától, és hiába
ismerik fel, az esetek túlnyomó többségében halálos. De talán mégis meg
lehetett volna gyógyítani, ha időben rájössz, mi a baja, és segítséget kérsz.
– Randi!
– Várj! Nem tudom, képes leszek-e valaha is megbocsátani neked. Túl
magabiztos voltál, fennhéjázó, azt hitted, hogy nálad jobban senki nem érti
a szakmát.
– Igaz, nagyképű voltam, de főleg tudatlan, mint a legtöbb katonaorvos,
ha ritka trópusi betegséggel találja szembe magát. – Smith mélyet sóhajtott.
– Tévedtem, végzetes hibát követtem el, de nem figyelmetlenségből,
nemtörődömség miatt. Egyszerűen ismeretlen volt a számomra a betegség.
Tudom, hogy ez nem mentség, legfeljebb magyarázat A Lassa-lázat még
ma is gyakran összetévesztik a maláriával. Amikor elmentem hozzád,
megpróbáltam elmagyarázni, hogy éppen Mike halála miatt kértem magam
a USAMRIID-hez. Változtatni már nem tudtam a történteken, ezért
beleástam magam a trópusi betegségekbe, hogy legalább más katonaorvos
ne kövesse el azt a hibát, amit én. Nagyon sajnálom, hogy meghalt, és még
jobban, hogy ebben nekem is szerepem volt. – Smith erőt vett magán, és
Randire nézett. – Átkozottul végleges, visszavonhatatlan a halál, ugye?
A lány kiérezte a hangjából a fájdalmat, és tudta, hogy Sophiára gondol.
Énjének egy része megbocsátásért kiáltott, el akarta felejteni mindazt, ami
régen, évekkel korábban történt, de a másik fele keményen ellenállt, és
nem engedte. Mi a biztosíték rá, kérdezte magától, hogy meghasonlottsága,
későn feltámadt felelősségtudata ellenére nem ugyanaz a cowboy, aki volt,
és nem éli továbbra is szemellenzősen, kizárólag a saját feje után menve az
életét?
Lehet, hogy így volt, de pillanatnyilag ez sem számított. – Van egy
ajánlatom – mondta Randi.
Smith egy pillanatra megmerevedett, mielőtt homlokráncolva keresztbe
fonta volna a karját. – Halljam!
– El akarod kapni azokat, akik megölték Sophiát, és én is. Szükségem
van a tudásodra, hogy rájöjjek, kik használják a vírust, neked pedig a
kapcsolataimra és egyéb képességeimre. Kettesben egész jó csapatot
alkothatnánk.
Smith elgondolkodva nézte az ismerős, Sophiára a megszólalásig
hasonlító arcot. Randinek még a hangja is ugyanolyan volt, mint a nővéréé,
a keménysége viszont a sajátja. Együttműködni vele vonzónak tetszett...
ugyanakkor veszélyesnek is. Nem tudott úgy ránézni, hogy ne jusson az
eszébe rögtön Sophia, és ne marjon belé a kibírhatatlan fájdalom. Már
megbarátkozott a gondolattal, hogy folytatnia kell az életet, de abban egy
csöppet sem volt biztos, hogy Randi közelében képes lesz erre. Úgy
hasonlítottak egymásra, mint az egypetéjű ikrek. Sophiát szerette, a húgát
egy csöppet sem, és borzasztóan félt attól, hogy soha el nem múló
fájdalmat fog okozni neki a közösen végzett munka.
– Nem tudsz segíteni – mondta hát. – Rendes vagy, hogy felajánlottad,
de nincs értelme.
– Nem rólad és rólam van szó, hanem Sophiáról, és arról a sok millió
emberről, akire halál vár! – válaszolta keményen Randi.
– De igen! Rólad és rólam – mondta Smith. – Ha nem tudunk együtt-
működni, egyikünk sem ér el semmit. Hiába derítek ki bármit, minden
eredmény szertefoszlik a vitáinkban, az állandó ellenségeskedésben. – Kis
szünetet tartott, erőt vett a felindulásán, és csak aztán folytatta, az előzőnél
sokkal nyugodtabb hangon: – Értsd meg, hogy egy csöppet sem érdekel,
mit gondolsz rólam! Kizárólag Sophia számít, az, hogy megállítsuk a
gyilkosait. Tőlem akár utálhatsz életed végéig. Nem foglalkozom vele,
sokkal fontosabb dolgom van. Véget kell vetnem ennek a szörnyűségnek,
és ahhoz, hogy megtegyem, nincs szükségem a segítségedre.
Randinek elállt a lélegzete, hirtelen válaszolni sem tudott. Azt hitte, el
tudja titkolni az érzéseit, és megdöbbent azon, hogy ennyire meglátszanak
rajta. Ráadásul bűntudatot is érzett, amit egyelőre nem volt képes
becsületesen beismerni.
– Feladhatnálak – felelte, miután úgy-ahogy összeszedte magát. – Elég
lenne, ha súgnék pár szót Donosonak, és katonai rendőrök várnának
Törökországban. Ne nézz így rám, Jon! Csak a lehetőségeket sorolom. Azt
mondtad, nincs szükséged rám, én pedig azt mondom, hogy igen. Nem
szoktam elárulni azokat, akiket tisztelek, téged pedig igazán tisztellek
azért, amit Bagdadban csináltál. Vagyis, akkor sem árullak el Donosónak,
ha a magunk dolgában nem jutunk dűlőre. – Megállt, tétován kis szünetet
tartott, csak aztán folytatta: – Sophia szeretett téged. Ez is fontos. Lehet,
hogy soha nem teszem túl magam Mike halálán, de ez nem akadályoz meg
abban, hogy minden lehetséges módon segítselek. Például, van valamilyen
elképzelésed arról, hogy mit fogsz csinálni, ha visszatérünk az Államokba?
Smith érezte, hogy a kocka megfordult, és mivel hirtelen nem támadt
jobb ötlete, elgondolkodva az állát vakargatta. – Az Államokba?
– Igen. Törökországban már nem lesz gond, pillanatok alatt el tudom
intézni. Magammal is viszlek. Az ENSZ-papírjaid tökéletesek.
– Le tudsz ülni egyedül egy modemmel felszerelt számítógéphez,
mielőtt hazamennénk?
– Attól függ, mennyi időre – válaszolta Randi.
– Ha kis szerencsénk van, elég fél óra. Meg kellene néznem egy web-
lapot, hogy tudjam, hol keressem a barátaimat. Amíg Irakban üdültem,
talán jutottak valamire. Feltéve, hogy még életben vannak.
– Feltéve – mondta Randi, meglepődve Smith pragmatizmusán. Rájött,
hogy sokkal bonyolultabb, összetettebb jellem, mint gondolta, és sokkal
határozottabb is.
Már majdnem mentegetőzni kezdett, amikor a férfi ismét megszólalt:
– Fáradt vagy. Látom az arcodon. Aludj egy kicsit! Holnap nehéz
napunk lesz.
Jég csörgedezett az ereiben, nem vér, de Randinek éppen őrre volt
szüksége. Anélkül, hogy egy szóval is mondta volna, elfogadta az ajánlatát.
Miközben hátat fordított neki és behunyta a szemét, némán azért
imádkozott, hogy sikerüljön, amit elhatároztak.
 NEGYEDIK RÉSZ

38. fejezet

Október 22., szerda, 17:32

Washington, D. C.
A legfrissebb adat szerint majdnem, egymillióan haltak már meg világszer-
te. Ami ennél is nagyobb tragédia, több százmillióan küszködtek súlyos
megfázással, amelyről feltételezhető volt, hogy az új vírus – tudományos
nevet még senki nem adott neki – okozta halálos betegség első tünete.
Hisztéria száguldotta körbe a földet, mint az Apokalipszis négy lovasa. Az
Egyesült Államokban a kórházak megteltek beteg és rémült emberekkel, és
az általános elbizonytalanodás miatt néhány nap alatt megdöbbentő
mértékben, ötven százalékkal süllyedt a Dow Jones tőzsdeindex.
Az elnök fehér házi dolgozószobájában színpompás fejdíszt és bőr
ágyékkötőt viselő kachina babák sorakoztak a márvány kandallópárká-
nyon. Végignézve rajtuk, Castilla szinte hallotta az indián lábak nehéz,
ütemes dobbanását, és a varázslók monoton, a világ megmentéséhez a
szellemek segítségét kérő énekét.
Azért hagyta ott a túl forgalmas, felbolydult méhkashoz hasonlító
nyugati szárnyat, hogy csiszoljon még azon a fontos beszéden, amelyet a
következő héten, a középnyugati pártkorifeusok chicagói vacsoráján
készült elmondani, Hiába szánta el azonban magát, egyetlen épkézláb
mondatot sem tudott leírni. A világban uralkodó helyzet miatt minden szó
triviálisnak tetszett, üresen kongott.
Életben lesz-e még akár egy is a vacsora résztvevői közül a jövő héten?
– tette fel magának a kérdést, és rögtön válaszolt is: Nem, hacsak
valamilyen csoda az útját nem állja a világra rászabadult veszedelemnek.
Ahhoz pedig, hogy ez bekövetkezzen, jóval több kell, mint a kachinák
ördögűző dalai és táncai.
Eltolta maga elöl az írótömböt, és már éppen fel akart állni az asztaltól,
hogy kimenjen a szobából, amikor erős kopogtatás hallatszott.
Adams Castilla az ajtóra nézett, egy másodpercre a lélegzetét is
visszatartotta, és csak aztán válaszolt: – Jöjjön!
Jesse Oxnard, a hadsereg egészségügyi szolgálatának a főnöke lépett be,
és ment oda hozzá, ha nem is futva, de igen gyors léptekkel. Nancy Petrelli
egészségügyi miniszter igyekezett lépést tartani vele, Őt Charles Ouray
fehér házi stábfőnök követte, a sort Norman Knight külügyminiszter zárta,
úgy tartva a kezében drótkeretes olvasószemüvegét, mintha az ajtóban
csúszott volna le az orráról. Nagyon komolynak és feszültnek látszott.
Oxnard nehéz, megereszkedett pofazacskói is remegtek az izgalomtól. –
Túl vannak a veszélyen, uram! – közölte lelkesen. Vastag, tömött bajusza
le-föl ugrált, miközben folytatta: – Az önkéntes kísérleti alanyok... A
Blanchard széruma meggyógyította őket. Kivétel nélkül mindet!
A babakék, kötött ruhát viselő Nancy Petrelli arca diadaltól ragyogott. –
Gyorsan javul az állapotuk, uram! Mindegyiké – közölte, és bólogatott is
hozzá lelkesen. – Valóságos csoda!
– Hála istennek! – Az elnök belesüppedt a karosszékébe, mintha
hirtelen elhagyta volna minden ereje. – Egészen biztos, Jesse? Nancy?
– Igen – jelentette ki Petrelli.
– Tökéletesen! – állította lelkesen az egészségügyi szolgálat főnöke.
– Mi a helyzet a Blanchardnál?
– Victor Tremont csak az értesítést várja, hogy elkezdje leszállítani a
kijelölt helyekre a szérumot.
Charles Ouray valamivel bővebb magyarázattal szolgált: – A Szövetségi
Gyógyszerügyi Hatóság jóváhagyására van még szükség. – A stábfőnök
hangjának baljós színezete volt, és a mellén szorosan keresztbe font karja
nem sok jót ígért. – Cormano igazgató szerint legalább három hónap kell
ahhoz, hogy elvégezzenek minden vizsgálatot, és az engedélyeztetési
eljárás végére jussanak.
– Három hónap? Jóságos isten! – Az elnök a telefonért nyúlt. – Zora!
Hívja fel Henry Cormanot az FDA-nél! Azonnal! – Helyére rakta a
kagylót, és dühösen végignézett az előtte állókon. – Saját ostobaságunk
miatt fogunk mindannyian meghalni? – kérdezte.
A külügyminiszter megköszörülte a torkát. – Az FDA azért van, hogy
megóvjon bennünket a türelmetlenség és a félelem miatt elkövetett
hibáktól, elnök úr – mondta. – Éppen a biztonság igénye hozatta létre a
Hatóságot.
– Vannak esetek, amikor a félelem olyan nagy és indokolt, hogy a
védekezés értelmét veszti, és az óvatosság nagyobb bajt okozhat, mint az
esetleges tévedések – válaszolta ingerülten lefelé görbített szájjal az elnök.
A telefonbúgást hallva azonnal a kagylóért kapott.
– Cormano... – kezdte, de rögtön le is ült, és az ujjával türelmetlenül
dobolva végighallgatta a Szövetségi Gyógyszerügyi Hatóság igazgatójának
érveit. – Rendben van, Cormano! Mi történhet, ami a jelenlegi helyzetnél is
rosszabb? – kérdezte a végén. – Igen. Annyira borzalmas! – Dühösen
hallgatott még vagy egy percig. – Hallgasson ide, Henry! De tényleg jól
figyeljen! A világ többi részén engedélyezni fogják a szérumot, mihelyt
kiderül, hogy meggyógyítja annak a vírusnak az áldozatait, amelyről
maguk tudósok azt sem tudják megmondani, honnan származik. Azt
akarják, hogy egyedül az amerikaiak pusztuljanak tovább, mert maguk
védik őket? Igen, tudom, hogy igazságtalan így fölvetni a kérdést, de az
emberek ezt fogják mondani, és igazuk is lesz. Hagyják jóvá a szérumot,
Henry! Utána írhat egy hosszú feljegyzést, amelyben kifejti, miért nem
akarta megtenni, és hogy micsoda szörnyeteg vagyok. – Szünetet tartott,
meg akarta hallgatni az FDA igazgatójának további ellenérveit, de
elfogyott a türelme, és dühösen közbekiabált: – Nem! Most, azonnal!
Castilla lecsapta a telefont, körbenézett a jelenlévőkön, és végül az
egészségügyi szolgálat főnökén állapodott meg a tekintete.
– Mikor tudják elkezdeni a szállítást? – kérdezte mogorván.
– Holnap délután – válaszolta gondolkodás nélkül Jesse Oxnard.
– Meg kell téríteni a kiadásaikat, és méltányos nyereséget is biztosítani
kell nekik – szólt közbe Nancy Petrelli. – Így tisztességes, és ebben is
állapodtunk meg.
– Holnap, az első szállítmány elindítása után megkapják a pénzt –
jelentette ki az elnök.
– Mi van, ha valamelyik ország nem tud fizetni? – kérdezte az
egészségügyi miniszter.
– A fejlett államok fogják kiegyenlíteni az elmaradottak tartozását –
közölte Castilla. – Már el van intézve.
Knight külügyminiszter meg sem próbálta titkolni megdöbbenését. – A
gyógyszergyártó cég előre kéri a fizetséget? – kérdezte.
– Azt hittem, pro bono felajánlásról van szó – csatlakozott hozzá Ouray.
– Senki nem gyárt ingyen oltóanyagot, semmilyen szérumot, Charlie -
válaszolta rosszallóan Oxnard. – Azt hiszi, hogy az influenza elleni
oltóanyag, amit telente felhasználunk, nem kerül semmibe?
– A Blanchard óriási összegeket költött eddig a biotechnológia kifej-
lesztésére és a tömeggyártáshoz szükséges berendezésekre – magyarázta
Nancy Petrelli. – Hosszú megtérülési idővel számoltak, de most gyorsan
nagy mennyiség kell a szérumból, és nincs annyi tartalékuk, hogy
megfinanszírozhassák a gyártást.
– Nem tudom, mit mondjak, elnök úr – szólt nem titkolt aggodalommal
a hangjában Norman Knight. – Vannak bizonyos fenntartásaim a
„csodákkal” szemben.
– Különösen, ha olyan sokba kerülnek – tette hozzá gúnyosan Ouray.
 Castilla elnök az öklével dühösen az asztalra csapott, felpattant, és a
szoba közepére sietett. – A szentségit, Charlie! Mi történt magával? Nem
hallgatott híreket az utóbbi pár napban? – Visszament az íróasztal mögé, és
feszülten előredőlve, a többiekkel szemben rátámaszkodott. – Majdnem
egymillióan haltak meg, mindennap újabb milliókkal nőhet az áldozatok
száma, és maguk pénzről vitatkoznak? Arról, hogy mekkora a befektetőket
joggal megillető, indokolt nyereség? Ebben az országban, ahol állandóan
azt papoljuk, hogy a gazdasági szemlélet az egyedül helyes és üdvözítő?
Lehetőséget kaptunk rá, hogy leszámoljunk ezzel az átkozott vírussal, és
bármennyibe kerül is gyorsabb és olcsóbb lesz, mint az influenza, rák,
malária, AIDS elleni, évente ismétlődő küzdelem! – Indulatosan
megfordult, és úgy nézett ki az ablakon, mintha az egész világot akarná
befogni a tekintetével. – Ha sikerül, amit akarunk, az valóban csoda lesz!
Senki nem válaszolt, a jogos indulatból fakadó kirohanás mindenkinek a
torkára forrasztotta a szót.
Mire megfordult, Castillának sikerült úrrá lennie indulatán. A hangja
nyugodt, de parancsoló volt: – Ha akarják, nevezhetik akár az isteni akarat
beteljesülésének is. A cinikusok, az egyház ellenségei mindig kétségbe
vonják az ésszel nehezen felfogható, szellemi princípium létezését, pedig
higgyék el, hölgyeim és uraim több és bonyolultabb dolog létezik égen és
földön, mint amire a maguk filozófiája választ tud adni. Ha netán túl
elvontnak tartják, amit mondtam, akkor maradjunk a közmondásnál:
Ajándék lónak ne nézd a fogát!
– Nem úgy hangzott, mintha ajándéknak szánnák a gyógyszert –
jegyezte meg Ouray.
– Az isten szerelmére, Charlie! Adja már fel, és barátkozzon meg a
gondolattal, hogy csoda történt! Örvendezzünk! Ünnepeljünk! Nagy
ünnepséget rendezünk az Adirondackben, a Blanchard telepén az első
szállítmánya elindítása alkalmából. Azt akarom, hogy emlékezetes legyen.
Magam is részt veszek rajta. – Castilla elmosolyodott, már a váratlan
fordulatból adódó lehetőségeket latolgatta. Értett hozzá, hogyan állítsa
szolgálatába a jó híreket. Amikor ismét megszólalt, a hangja enyhén
remegett, tele volt várakozással: – Csináljunk egy körkapcsolásos
tévéközvetítést, amelyben megszólalnak a világ országainak vezetői! A
Szabadság érdeméremmel tüntetem ki Tremontot. Megállítjuk a pusztítást,
és megjutalmazzuk mindazokat, akik segítenek ebben. – Cinkosan
rávigyorgott közeli munkatársaira. – Természetesen politikai szempontból
sem lesz haszontalan. Éppen ideje, hogy gondoljunk a következő
választásra.
17:37
Lima, Peru
Arannyal és márvánnyal díszített irodájában a miniszterhelyettes
elégedetten mosolygott.
– Ugye jól tudom – kérdezte fontos angol látogatója –, hogy aki
Amazóniába készül, annak az ön minisztériumától kell engedélyt kérnie?
– Tökéletesen – válaszolta kegyes bólintással a miniszterhelyettes.
– A tudományos expedícióknak is?
– Azoknak különösen.
– Nyilvános az engedélyért folyamodókról készített lista?
– Természetesen, hiszen demokrácia vagyunk.
– De mennyire! – helyeselt az angol. – Szeretném megnézni azoknak a
névsorát, akik tizenkét-tizenhárom évvel ezelőtt kaptak engedélyt. Persze,
csak akkor, hanem okozok vele fáradságot.
– Dehogy! – tiltakozott szívélyesen a miniszterhelyettes, és újból
elmosolyodott. – Mindössze az a gond, hogy az egymást váltó kormányok
idején valamikor megsemmisítették az akkori feljegyzéseket.
– Megsemmisítették? Hogyan?
– Pontosan magam sem tudom – mondta bocsánatkérőn széttárt karral a
miniszterhelyettes. – Régen történt. Akkoriban nagy volt nálunk a
felfordulás, különböző lázadó csoportok készülődtek államcsínyre. A
Fényes Ösvény és a többiek. Gondolom, érti.
– Nem biztos – válaszolta ugyancsak mosolyogva a fontos angol
személyiség.
– Ó!
– Nem emlékszem, hogy bárki bármikor megtámadta volna a belügy-
minisztériumot.
– Talán akkor semmisültek meg, amikor a fénymásolatokat készítették.
– Ha így van, nyilván van róla valamilyen feljegyzés.
A miniszterhelyettes nem hagyta kizökkenteni magát a nyugalmából. –
Mint már mondtam, más kormány volt akkoriban hatalmon.
– Feltételezem, nincs semmilyen elvi akadálya, hogy beszéljek ez
ügyben a miniszterrel.
– Elvi természetesen nincs, de a miniszter éppen nem tartózkodik
idehaza.
– Valóban? Furcsa, ugyanis tegnap este még egy koncerten láttam.
– Biztosan tévedett. Szabadságon van, ha jól tudom, Japánban.
– Nyilván összetévesztettem valakivel.
– Gyakran megesik. Külsőleg nincs benne semmi rendkívüli, első
látásra nehéz is megjegyezni az arcát.
– Hát jó. Maradjunk ennyiben! – mondta mosolyogva az angol, és
felállva enyhe főhajtással búcsúzott a miniszterhelyettestől, aki hasonlóan
udvarias mozdulattal válaszolt.
A gyarmati építészetéről híres, elegáns öreg városnak a minisztérium
épülete előtt húzódó, széles sugárútjára kilépve a Carter Letissier nevet
használó angol leintett egy taxit, és bemondta a sofőrnek mirafloresi háza
címét. Alig szállt be a kocsiba, leolvadt arcáról a mosoly, és hátradőlve
dühöset káromkodott.
Megvásárolták a gazembert, gondolta, ráadásul nem is olyan régen,
talán csak néhány perccel azelőtt, hogy ő megérkezett. Ha nem így történt
volna, a miniszterhelyettes nyugodtan engedi, hadd fecsérelje az idejét az
iratok áttanulmányozásával, hadd jöjjön rá magától, hogy az, amit keres,
nem létezik. Abban is teljesen biztos volt, hogy mire sikerül beszélnie a
miniszterrel, az iratnak valóban nem marad nyoma sem. Az órájára
pillantott. Látta, hogy a munkaidőnek hamarosan vége, és arra gondolt,
hogy amilyen lusták a perui miniszterhelyettesek – még a
megvesztegetettek is –, az irat egyelőre a helyén marad, legkorábban
másnap reggel fogják csak megsemmisíteni.

Három órával később a belügyminisztérium összes elegáns irodájában sötét

volt. Carter Letissier a brit SAS fekete, egész testét takaró speciális
kommandós-öltözékében, tíz milliméteres félautomata Browningját lövésre
készen tartva tért vissza az épületbe. Valamikor az SAS 22. ezredének
századosa volt, és azóta is büszkén, elégedetten gondolt vissza életének
arra a szakaszára.
Egyenesen az irattárba ment, ahol az Amazóniára vonatkozó
dokumentumokat tartották, megkereste az engedélyeket, és kiemelte
közülük az őt érdeklő két év anyagát. Felállította apró, méretét
meghazudtolóan erős fényű lámpáját, és minikamerájával az összes oldalt
lefotózta. Amikor végzett, mindent gondosan visszarakott a helyére,
összecsukta a lámpaállványt, és észrevétlenül távozott.
Letissier – kamerák és egyéb fotófelszerelés Peruban komoly
tekintélynek örvendő importőre – mirafloresi házának a laboratóriumában
hívta elő a filmet, és miután megszáradt, elkészítette a nagyításokat.
Elégedetten mosolyogva, hosszú számsort tárcsázott, és várt. – Letissier
– szólt bele a telefonba, miután a hívott fél fölvette a kagylót. – Sikerült
megszereznem azoknak a nevét, akik akkor és arra a helyszínre
tudományos expedíciót vezettek. Diktálhatom, Peter?
 39. fejezet
Október 23., csütörtök, 10:01
Syracuse, New York
A hegyek már őszi színekben pompáztak Syracuse, a New York állam
közepén lévő régi iparváros körül. Bővizű folyók, nagy, gondosan
megmunkált farmok tették változatossá az állandóan gyarapodó, fejlődő
település környékét. Syracuse-t független szellemű, önállóságra törekvő
emberek lakták, akik tóparti kis metropolisuk kényelmes biztonságából
szívesen gyönyörködtek az országnak ezen a részén csaknem érintetlenül
maradt természet szépségében. Jonathan Smith azért tudta ezt, mert a
nagyszülei syracuse-iak voltak, és minden évben meglátogatta őket. Tíz
éve azonban elköltöztek Floridába, ahol tengeri horgászattal, vitorlázással
és mértékletes szerencsejátékkal töltötték az időt mindaddig, amíg a
nagyanyját el nem vitte egy szívroham, hogy három hónappal később –
egyedül nem volt kedve folytatni – a nagyapja is kövesse.
Smith szórakozottan nézelődött a Randi vezette, bérelt Olds-mobile-ból:
A lány már sávot váltott, felkészült arra, hogy a 81-es autópályát elhagyva
délnek hajtson, az 5-ös útra, azon pedig keletnek, oda, ahol reményeik
szerint Martynak kellett tartózkodnia. A városközpont magasságában
voltak éppen, és Smith régi ismerősöket látott – a fegyvertár öreg
téglaépületét, a Weighlock Buildingét, és az egyetem hozzájuk képest
újnak számító, gömbtetős fedett sportcsarnokát. Örült, hogy megvannak
még a régi épületek, bizonyítékául annak, hogy bármennyire állhatatlan is
a világ, azért létezik benne bizonyos folyamatosság.
Smith fáradt volt és feszült. Hosszú repülőút végén jutottak el az iraki
sivatagból Syracuse-ba. Ahogy Gabriel Donoso megígérte, egy Harrier
ment értük, és vitte őket a törökországi Incirlikben lévő nagy amerikai
légitámaszpontra, ahol Randi elintézte, hogy felszállhassanak egy C–17-es
teherszállítóra. Mihelyt elérték az utazómagasságot, rábeszélte a
másodpilótát, hogy adja kölcsön Smith-nek a hordozható számítógépét,
hadd lépjen be az OASIS-ba, az Asperger-kór internetes web-lapjára.
Marty üzenetét végül az oldal egyik eldugott linkjében sikerült megtalálni.
Köhögő Farkas!
Egy találós kérdés: Ki az, akit megtámadtak, lelépett, Hart hibás
komédiájával otthon van, 5 útra keletre, tózöld vagy valami hasonló, és
hiányzik egy levele?
Edgar A.
 – Ez az üzenet? – kérdezte szkeptikusan, Smith válla fölé hajolva Randi.
– Nem is szerepel benne a neved, Zellerbaché pedig pláne nem.
– Én vagyok a Köhögő – magyarázta Smith. – Gondolj a Smith Brothers
köhögés elleni drazséjára! A nagybátyám, aki Martyt is kezelte, esküdött
rá. Martyval sokat nevettünk ezen. Borzalmas ízű, gusztustalan fekete
golyók. És mit csinál a farkas?
– Üvölt – vágta rá Randi. – Howell! Fantasztikus! Ha belefeketednek,
akkor sem jönnek rá, kiről van szó.
– Ezért beszéltük meg, hogy így üzenünk egymásnak – mondta
mosolyogva Smith. – Számítottunk rá, hogy figyelni fogják az elektronikus
leveleket, de az Asperger honlapja mögött, saját tolvajnyelvvel elég jól el
lehet bújni. Együtt nőttünk fel Martyval, úgyhogy nem gond kitalálni
valamit, amit csak ketten értünk. Sok a közös emlékünk.
– Tehát úgy írta meg az üzenetet, olyan utalásokkal, amelyen más nem
tud eligazodni. – Randi még közelebb hajolt. – Rendben van, megfogtál.
Fordítsd!
– Az eleje egyértelmű: Martyt és Petert megtámadták, úgyhogy szét
kellett válniuk. Marty „otthon van”, vagyis a lakókocsiban, de valószínűleg
még mindig nem tudja, merre lehet Peter.
– Világos, mint a vakablak – mondta nem titkolt szarkazmussal a lány. –
Szóval, hol kell keresni Mr. Zellerbachot és a lakókocsit?
– Természetesen Syracuse-ban – válaszolta Smith olyan természetes
hangon, mintha ennél kézenfekvőbb következtetés nem is létezne.
– Felvilágosítanál?
– Hart téves komédiája.
– Ebből tudod, hogy Syracuse-ban van?
– Persze. Rogers és Hart Broadway-musicalje, a Syracuse-i fiúk
Shakespeare-en, a Tévedések vígjátékán alapszik. Marty Syracuse-ban,
vagy valahol a környékén vár a lakókocsiban.
– És az „5 útra keletre”?
– Ez különösen szellemes! Valamelyik keletről Syracuse-ba vezető
autópálya mentén kell lennie, olyan mellett, amelyiknek a jelzésében ötös
is van.
Randi csöppet sem volt meggyőződve erről. – Hiszem, ha látom –
felelte.
Washington mellett, az Andrews Légitámaszponton szálltak le, és
átmentek a Dulles nemzetközi repülőtérre, ahol megreggeliztek, és ruhát
vásároltak – mindkettőjüknek sima, sötét nadrágot, garbópulóvert, zakót,
illetve blézert. Átöltöztek, a Bagdadban viselt öltözéket eldobták, és
felszálltak az egyik syracuse-i járatra. Éberségük egyetlen pillanatra sem
lankadt, egyfolytában azt lesték, nem figyeli-e őket valaki. Smith ezenkívül
külön feladatot is kirótt magára: megpróbálta feloldani a kapcsolatukat
terhelő feszültséget. Már kezdett túljutni a megrázkódtatáson, amelyet az
okozott, hogy ha csak ránézett Randire, azonnal Sophia jutott az eszébe, ez
azonban mit sem változtatott azon, hogy az arc, a hang, az alak
hasonlósága szűnni nem akaró fájdalmat okozott neki. Csodálkozott,
amikor kiderült, hogy egészen jól együtt tudnak működni, és hálás is volt a
lánynak, mert segített neki kijutni Irakból, visszatérni az Államokba.
Fél órával korábban szálltak le a Syracuse-tól északkeletre lévő
Hancock nemzetközi repülőtérre, ahol Randi egy Oldsmobile Cutlasst
bérelt, és azzal kerülték meg az 5-ös úton – ez már nem autópálya volt – a
várost.
– „Tózöld, vagy valami hasonló” – olvasta az üzenetet Smith. –
Valaminek az út mentén utalnia kell a zöld színre, és tóra is. Lehet, hogy
egy motel lesz az, aminek a nevében mind a kettő szerepel.
– Feltéve, hogy jól értelmezed ezt a zagyvaságot, száz ilyen hely mellett
is elmehettünk már úgy, hogy nem vettük észre – figyelmeztette Randi.
– Nem hiszem – mondta Smith, és határozottan meg is rázta a fejét. –
Ennyire bonyolulttá még Marty sem tesz egy üzenetet. Abból indult ki,
hogy ha idáig eljutunk, könnyebb támpontot is adhat. Menj tovább!
Lassan hajtottak keresztül a Fayetteville nevű külvároson, de bármilyen
éberen figyeltek is, nem találtak semmit, ami megfelelt volna az üzenetnek.
A valaha különálló települést a város vérkeringésébe bekapcsoló, annak
szerves részévé tevő sportklubok, bevásárlóközpontok, új- és használtautó-
kereskedések mellett hajtottak el, a vészcsengő azonban egyszer sem
szólalt meg a fejükben, és ettől egyre jobban elbizonytalanodtak.
Már-már letargia vett erőt rajtuk, amikor Smith hirtelen megmerevedett,
és izgatottan előremutatott. – Ott! – Az út bal oldalán jókora tábla hirdette:
ZÖLD TAVAK ÁLLAMI PARK. – Zöld és tó, mind a kettő szerepel a nevében
– mondta izgatottan. – Az üzenet úgy szól, hogy „vagy valami hasonló”,
úgyhogy Martynak a közelben kell lennie.
Randi gondosan a szélső sávba húzódott, ahol lassabban is haladhattak
anélkül, hogy akadályozták volna a forgalmat. – Úgy látszik, eddig igazad
volt. Nézzük, tudok-e segíteni! – mondta. – Az üzenet vége hiányzó
levélről szól, az aláírás pedig Edgar A. – Hatalmába kerítette a rejtvény-
fejtés izgalma, és nyugtalanul dobolni kezdett a kormánykeréken. – Edgar
Allan Poe Az ellopott levele ugrik be. Mond valamit?
Smith távolba révedő tekintettel, mozdulatlanul ült, megpróbálta kitalál-
ni, mire gondolhatott a barátja, amikor a különös, kuszának tűnő üzenetet
megfogalmazta. Marty számítógépes zseni volt, de imádta a találós
kérdéseket is, és mint szivacs a vizet, úgy szívta magába a legkülönbözőbb,
az élet apró dolgaihoz tartozó információkat is. – Megvan! – kiáltott fel
némi gondolkodás után. – Hol lehet a legkönnyebben elrejteni egy levelet?
Irattartó polcon, más levelek között, ahol senkinek sem tűnik fel. Ha el
akarsz dugni valamit, helyezd el úgy, hogy mindenkinek kibökje a szemét!
– A barátod tehát azt üzeni, hogy olyan helyre ment, ahol hamar észre-
vesszük. Mi az ördögöt akar ezzel mondani? – kérdezte Randi.
– A lakókocsira gondolt, nem magára. Menjünk vissza arra, amerről
jöttünk!
A parancsoló hangon megütközve a lány bekanyarodott egy csöndes
mellékutcába, szűk ívben megfordította a kocsit, és a város belseje felé
indult. – Láttál valamit útközben?
Smith kék szeme lázasan csillogott, miközben válaszolt: – Emlékszel
azokra az autókereskedésekre Fayetteville-ben? Az egyiknek a telepén
mintha jó sok lakókocsi is lett volna.
– Elég ostobán hangzik ahhoz, hogy akár igaz is legyen – mondta
nevetve Randi.
Újból áthajtottak Fayetteville-en. A város ezúttal hosszabbnak,
kaotikusabbnak tűnt, mint első alkalommal, és mivel nem találta, amit
keresett, Smith kezdett idegessé válni.
Aztán mégis észrevette. – Ott van! Jobbra! – figyelmeztette izgalomtól
fojtott hangon Randit.
– Látom.
Jókora, használt és új lakókocsikkal telezsúfolt telep volt előttük. A jár-
művek festetlen fém részei vakítóan csillogtak a napfényben. Bemutatóter-
me nem volt a kereskedésnek, csak egy fa irodaépülete, amely előtt nap-
szemüveges, műszálas öltönyt viselő férfi ült, és ráérősen újságot olvasott.
– Nem túl forgalmas hely – állapította meg Randi. – Talán szerencsénk
lesz. – Bekanyarodott a telep utáni sarkon, és egy lángoló vörös színt öltött
juharfa alatt leállította a kocsit.
– Menjünk gyalog, úgy alaposabban körül tudunk nézni! – ajánlotta
Smith.
Éberen, minden gyanús jelre figyelve ballagtak vissza. A forgalmas
úton egymást érték a kocsik, de a szélén parkoló járművek üresek voltak,
és a gyalogosokon sem vették észre, hogy különösebben figyelnének rájuk.
Senki nem támasztotta hanyagul, a szeme sarkából figyelve a környező
házak falát, mintha várna valakit. Az üzlet tulajdonosát már messziről
látták, teljesen beletemetkezett az újságjába.
Az egész környék nyugodt volt, normálisan élte a maga életét.
Smith és Randi gyors pillantást váltva átlépte az alacsonyan felfüggesz-
tett láncot, és a kocsik közé besurranva elkezdte módszeresen átvizsgálni a
telepet. Egyik sort a másik után nézték végig, és mivel Martynak a nyomát
sem találták, Smith kezdte azt hinni, hogy tévedett, rosszul értelmezte
barátja üzenetét. Eljutottak az utolsó, szikom-, juhar- és tölgyfák tömör fala
előtt álló sorhoz. Hirtelen szél támadt, és felkavarta a száraz leveleket.
– Na végre! – Smithből hosszú sóhaj, a megkönnyebbülésé szakadt fel.
– Ott van. – Howell lakókocsija a poros, régen eladásra kínált járművek
hosszú sorának legvégén állt. Feléjük eső oldalán golyó ütötte lyukak
éktelenkedtek, az ablaka hiányzott.
– Ajaj! – Randi mély lélegzetet vett. – Mi történt vele?
Smith nyugtalanul megcsóválta a fejét. – Elég gyalázatosan néz ki –
felelte.
Senki nem volt ugyan a közelben, de azért szétváltak, és fegyverrel a
kézben rövid földerítést végeztek. Miután a fák között sem találtak semmi
gyanúsat, óvatosan megközelítették a járművet.
– Egy pisszenést sem hallok – súgta menet közben Randi.
– Lehet, hogy elaludt.
Smith megfogta a kilincset, mire az ajtó rögtön kinyílt, jelezve, hogy
hanyagul csukták be, a zárnyelv nem volt a helyén.
Hátraugrottak, a fegyverüket lövésre készen maguk elé tartották. Az ajtó
némán lengett zsanérjain, de ezt leszámítva, semmi nem mozdult. Némi
várakozás után Smith rászánta magát, hogy óvatosan fölmenjen a kocsi
leeresztett lépcsőjén, a nappaliba. Randi az Uziját lövésre készen tartva
követte, tekintete éber volt, semmi nem kerülte el a figyelmét.
– Mart? Peter?
Csönd volt, a hívásra nem érkezett válasz.
Smith óvatosan beljebb lépett a lakórészbe, Randi pedig a kocsi elejére
indult. Egy doboz Cheerie, Marty kedvenc zabpelyhe árválkodott a
konyhapulton egy tálka mellett. A tálkában még benne volt a kanál, és
némi tej is maradt az alján. Az egyik ágy vetetlen volt, aki utoljára aludt
benne, hanyagul a falhoz gyűrte a takarót, és a lepedőt sem simította el. A
számítógép bekapcsolva maradt ugyan, de csak a munkaasztal látszott
rajta, és a fürdőszoba is üres volt.
– Elöl nem találtam senkit – jelentette a lakórészbe visszatérve Randi.
– Én sem – válaszolta Smith. – De Martynak nemrég még itt kellett len-
nie. Nem tetszik ez nekem. Utál kimozdulni a megszokott környezetéből,
fél az idegenektől. Hová mehetett? És miért?
– Mi van a másik barátoddal? Az MI–6-ossal?
– Peter Howell. Semmi nyoma.
Némán körbehordozták a tekintetüket a sivárrá vált lakókocsin. Smith
tanácstalan volt, és nagyon aggódott a barátaiért.
Randi alaposan megnézte a berendezést, majd a falon tátongó, golyó
ütötte lyukakat is. – A nyomokból ítélve nem akármilyen küzdelem lehetett
– mondta.
Smith egyetértőn bólintott. – Azt hiszem, Peter páncéllemezt tett a
normál burkolat alá. Nézd, milyen furcsán csapódtak be a lövedékek! Csak
az ablakokon jöttek be, a falon keresztül egy se.
– És nyilvánvalóan nem itt történt a lövöldözés. Odakint semmi jele.
– Igaz. Marty, Peter vagy mindketten a kocsival menekültek, és valahol
a környéken bújtak el.
– Nem ártana alaposabban körülnézni.
Smith a számítógéphez ült, hogy megnézze, min dolgozott Marty, de a
barátja olyan jelszót használt, amelyet nem tudott megfejteni, így a gépbe
sem volt képes bejutni. Próbálkozott az utca nevével, amelyikben Marty
lakott, a születési idejével, a szülei nevével, gyerekkori lakóhelye címével,
az általános iskolájukkal. Hagyományos jelszóforrások voltak ezek, és
Marty feltehetően használta is őket korábban, de ezúttal nem.
Lemondóan csóválta éppen a fejét, amikor Randi élénken rászólt: –
Figyeld csak! Most már legalább tudjuk, hogy kié a szérum!
Hosszú lábát előrenyújtva ült egy kereveten, és ahogy előrehajolt, dús,
laza csigákba rendezett, szőke haja a szemébe hullt. Smith a szoba másik
feléből is jól látta hosszú, sötét szempilláit. Vászonnadrágja kissé
felcsúszott a lábán, és a cipő fölött kivillant karcsú bokája. A testhez álló,
fehér pulóver alatt jól látszott telt, feszes keble. Igazán szép volt! Éber,
figyelő tekintete fájdalmasan hasonlított Sophiáéra, és Smith egy pillanatra
megbánta, hogy vállalta a közös munkát.
Rögtön el is űzte azonban magától a gondolatot. Érezte, hogy helyesen
döntött, és mindkettőjüknek jó, ha együttműködnek.
– Mit találtál? – kérdezte.
Randi egy halom, a dohányzóasztalon maradt újság fölé görnyedt.
Felvette a The New York Times egyik számát, és úgy tartotta, hogy a férfi is
elolvashassa az első oldalon virító szalagcímet: A BLANCHARD
PHARMACEUTICALS MEGTALÁLTA A JÁRVÁNY GYÓGYSZERÉT.
Smith három hosszú lépéssel átszelte a szobát. – Hallottam erről a
vállalatról – mondta. – Mit írnak róla?
 Randi hangosan felolvasta a cikket:
Castilla elnök tegnap este sajtóértekezleten jelentette be, hogy
kipróbáltak egy új szérumot, és az hatásosnak bizonyult a világszerte
pusztító, ismeretlen vírussal szemben.
Az eredetileg Peru eldugott vidékein előforduló, majmokat megtámadó
vírus ellen kifejlesztett szérum évtizedes kutatómunka eredménye, amelyet
Victor Tremont, a Blanchard Pharmaceuticals elnök-vezérigazgatója
indított el.
„Hálásak vagyunk dr. Tremont és a Blanchard ismeretlen vírusok
kutatásában tanúsított találékonyságáért – mondta tegnap este az elnök. –
Szérumuk birtokában bízhatunk abban, hogy sok életet meg tudunk
menteni, és véget vetünk ennek a borzalmas járványnak.”
Az oltóanyagból eddig tizenkét ország rendelt, és várhatóan mások is
hamarosan csatlakoznak hozzájuk.
Castilla elnök bejelentette, hogy ma 17.00 órakor Long Lakeben, a vál-
lalat központjában kitünteti Tremontot és a Blanchardot. Az ünnepségről
élő közvetítésben számolnak be a világ nagy televíziós társaságai.
Némán összenéztek.
– A cikk szerint évtizedes munka eredménye a szérum – mondta Smith.
– A Sivatagi Viharra gondolsz?
– Igen! 1991-ben volt. Lehet, hogy nem ők fertőzték meg a tizenkét
áldozatot. Végül is egy majmokat megtámadó vírus ellenszerét kutatták, és
nem lehetünk biztosak abban, hogy ugyanaz, mint amelyikkel mi
dolgoztunk. Elgondolkodtató ugyanakkor, hogy hirtelen elő tudnak állni
egy hatásos oltóanyaggal. Különös véletlen, hogy épp akkor kezd
pusztítani a járvány, amikor befejezik a fejlesztést.
– Nagyon különös – értett egyet a férfival Randi, és a fejét csóválta. –
Főleg, ha arra is gondolsz, hogy tavaly Irakban, a múlt héten pedig nálunk
már meggyógyítottak három embert. A cikkben viszont az szerepel, hogy
két különböző vírusról van szó.
– Pokolian gyanús.
– Nem hiszel abban, hogy ez másik vírus – vonta le a következtetést
Smith kijelentéséből a lány.
– Tudósként, kutatóként azt kell mondjam, hogy ennek elenyészően ki-
csi a valószínűsége. Előbb elhiszem, hogy valami őrült ellopta a vállalattól,
mert kedve támadt hozzá, hogy Istent játsszon. Vagy inkább a sátánt!
– De hogyan alakult ki a járvány? Átkozottul jó időzítésre vall, hogy a
Blanchard épp most lett készen egy szérummal, amely a jelek szerint nem-
csak majmok, hanem emberek esetében is hatásos. Honnan tudhatta a cég
vagy bárki más, hogy most tör ki a járvány, vagy hogy egyáltalán kitör?
Smith halványan elvigyorodott. – Úgy látom, ugyanarra gondolunk.
Némán nézték egymást, és közben ág reccsenését hallották a lakókocsi
alól.
Randi azonnal felkapta az Uziját, és Smith is előhúzta a nagy kaliberű
Berettát. Újabb reccsenést nem hallottak, száraz levelek, halk surrogását
viszont igen.
Lehetett volna a szél, vagy valamilyen állat is, de Randi másra gondolt.
– Egyedül van – súgta halkan.
Smith némi kiegészítéssel értett egyet vele: – Előreküldték felderítőnek,
a többiek pedig lesben állnak. Talán hátul, a fák között.
– Vagy elöl, számítva rá, hogy arra menekülünk.
A neszezés abbamaradt, csak az utcai forgalom zaját hallották.
– Tiéd a hátulja, enyém az eleje! – mondta Smith, és az egyik ablak
mellé húzódva, nagyon óvatosan előrehajolt, kinézett a használt lakókocsik
hosszan elnyúló sorára. Hiába figyelt, mozgást sehol nem látott.
– Hátul semmi – súgta Randi, miután alaposan megszemlélte a parkoló
mögötti fákat.
– Túl sok a holt tér, nem látjuk be az egész terepet – mondta Smith. – Ki
kell mennünk.
– Te balra, én jobbra! – osztotta el a feladatokat a lány. – Én kezdem.
– Én! – tiltakozott Smith, és a Berettát lövésre készen tartva már nyúlt is
a kilincsért, hogy kinyissa az ajtót.
Váratlanul éles kattanás és erős súrlódás hallatszott a hátuk mögül.
Mint két olimpián versenyző szinkronúszó, egyszerre pördültek meg, és
elképedve nézték, amint a kocsi műanyaggal borított padlójának négy
eleme felcsapódik, és a nyílásban megjelenik egy Heckler & Koch MP5-ös
géppisztoly.
Smith azonnal megismerte a fegyvert. – Peter! – kiáltotta, és egyből el is
lazította pisztolya ravaszára feszülő ujját. – Semmi baj, Randi!
A lány összevont szemöldökkel, gyanakvón nézte Peter Howellnek a
résben felbukkanó ráncos, viharvert arcát. Az angol fekete kommandós-
öltözéket, fölötte vízhatlan dzsekit viselt.
Mihelyt meglátta, azonnal Randire fogta a H & K-t. – Ő kicsoda?
– Randi Russell, Sophia húga, CIA – mutatta be Smith a lányt. – Hosszú
történet.
– Majd elmondod, ha lesz rá időnk – válaszolta Howell. – Elkapták
Martyt.
 40. fejezet

10:32
Magua-tó, New York
Marty ide-oda forgatta a fejét az ablaktalan, áporodott levegőjű szobában,
amelynek egyetlen berendezési tárgya egy vaságy volt. Vastag műanyag
kötéllel egy székhez kötözve sem érezte igazán rosszul magát, a gondolatai
szabadon szárnyaltak. Élvezte a lebegést, azt, hogy máskor oly nehéz teste
pillekönnyűvé vált, úgy viselkedett, mint egy buborék. Tudatának egy apró
darabkája ugyan tisztában volt azzal, hogy már hosszú ideje van gyógyszer
nélkül, be kellene vennie a Mideralt, a nagyobbik része azonban nem
törődött vele, remekül érezte magát nélküle.
– Valóban nem érzik, milyen nevetséges a maguk korában rablóst
játszani? – kérdezte őszinte megütközéssel. – Ugyan már! - Biztosíthatom
magukat, hogy sokkal fontosabb dolgaim lennének, mint itt ülni, és
válaszolgatni az ostoba kérdéseikre. Követelem, hogy azonnal vigyenek
vissza a gyógyszertárba!
A hangja határozott, támadó volt, és dacosan ki is húzta magát Victor
Tremont pazar vidéki házának sivár alagsori szobájában. Végérvényesen
eldöntötte, hogy nem hagyja megfélemlíteni magát. Mit képzelnek ezek? A
fenébe! Ha maguktól nem tudják, majd ő ráébreszti a büdös patkányait,
hogy nem tanácsos, sőt kifejezetten veszélyes ujjat húzni vele.
– Ez nem játék, Mr. Zellerbach – válaszolta fagyosan Nidal al-Hasszán.
– Meg akarjuk, és meg is fogjuk tudni, hol van Smith.
– Senki nem tudhatja, merre jár Jon Smith! A világ nem képes kalodába
zárni az olyanokat, mint ő és én. Más időben, más univerzumban szállunk.
A maguk nyomorúságos kis világa gyenge ahhoz, hogy visszatartson
bennünket. Számunkra nem léteznek korlátok. Magunk vagyunk a
végtelen! – Marty tétován pislogva az arabra nézett. – Jóságos isten, az
arca! Borzalmas! Gondolom, himlő. Szerencséje van, hogy túlélte. Tudja,
hányan haltak bele az évszázadok folyamán ebbe a szörnyű betegségbe?
Mennyi időbe és erőfeszítésbe került a világnak, hogy megszabaduljunk
tőle! Fagyasztószekrények mélyén még mindig őriznek belőle két-három
kémcsőre elegendő mintát. Miért...
Martyt egészen elragadta a hév, és úgy folytatta, mintha kényelmes
karosszékben ülve a vírusok okozta betegségek története iránt különösen
érdeklődő hallgatóknak tartana előadást. – Most meg itt van a nyakunkon
ez az új vírus! Jon mesélte, hogy halálos. Szerinte valaki megszerezte, és
halomra öldösi vele az embereket. Hallottak már ilyet?!
– Mit mesélt még Jon a vírusról? – kérdezte barátságos mosollyal az
arcán Victor Tremont.
– Ó, nagyon sokat! Tudós, azok közül is az egyik legjobb.
– Tudja, kinél van a vírus? Azt is, hogy mi a szándéka vele?
– Biztosíthatom, hogy... – Marty a mondatot félbehagyva gyanakvóan
összehúzta a szemét. – Á, megpróbálnak átverni! Engem! Ostobák! Hát
nem értik, hogy az én eszemen nem lehet túljárni? Harapófogóval sem
fognak kihúzni belőlem semmit.
Al-Hasszán a kilátástalannak tűnő küzdelembe belefáradva arabul
káromkodott egy sort, és ütésre emelte ökölbe zárt kezét.
– Nem! Még nem! – tartotta vissza Tremont. – Amikor Maddux rábuk-
kant, éppen Mideralt váltott ki, az egyik új, a központi idegrendszerre ható
gyógyszert. Az orvosától tudjuk, hogy az autizmus egyik ritka fajtájában
szenved. A viselkedéséből ítélve elmúlt a gyógyszer hatása, azért beszél
így összevissza.
– Ezek szerint nem tudjuk kiszedni belőle, hol van Jonathan Smith? –
kérdezte al-Hasszán.
– Éppen ellenkezőleg. Adjon neki Mideralt! Húsz percen belül meg-
nyugszik, és visszazökken a valóságba. Ha valóban Asperger-kórja van,
akkor nagy valószínűséggel intelligensebb az átlagnál. A Mideral lelassítja,
eltompítja egy kicsit, ugyanakkor képes lesz felfogni, hogy veszélyben
van, és megtudhatjuk, amit akarunk.
Marty énekelt, és alig vett tudomást arról, hogy al-Hasszán eloldozta az
egyik kezét, adott neki egy tablettát és megitatta. Mihelyt lenyelte a
gyógyszert, azonnal folytatta az éneket, és csöppet sem bánta, hogy az arab
ismét megkötözi.
Tremont és al-Hasszán érdeklődéssel figyelte, amint a hangja fokozato-
san elhalkult, feszes tartása megszűnt, addig lázasan csillogó tekintete
befelé fordult.
– Azt hiszem, most már kérdezheti – mondta Tremont.
Al-Hasszán farkasvigyorral az arcán megkerülte Martyt, és elé állt. –
Hát akkor kezdjük, Mr. Zellerbach!
Marty felnézett a sovány arabra, és félősen összehúzta magát. A férfi túl
közel volt, és gonosznak látszott. Társa – a magas – a másik oldalon ált, és
ő is túl közel volt, ijesztően nézett rá. Marty tisztán érezte idegen szagukat.
Nehezen lélegzett, és azt akarta, hogy elmenjenek, békén hagyják.
– Hol van a barátja, Jon Smith?
Marty reszketni kezdett a félelemtől. – Ir... Irakban.
 – Igen, Irakban volt, de már visszajött Amerikába. Azt kérdeztem, most
hol van?
Pislogva nézte a türelmetlenül föléje hajló arcokat. Emlékezett rá, hogy
elhelyezte a web-lapon a Jonnak szánt üzenetet, amit azóta talán el is
olvasott, és már úton van a lakókocsihoz. Nagyon szerette volna, hogy így
legyen.
Érezte, hogy a fogai összekoccannak a félelemtől. Nem! Nem fogja
elárulni nekik, határozta el keményen. – Nem... nem tudom.
Az arab dühösen káromkodott, meglendítette az öklét, Marty pedig
felsikoltott a rémülettől.
Fájdalombomba robbant az agyában, és koromfekete lepel terült rá.
– A fenébe! – Victor Tremont az öklével dühösen a tenyerébe csapott. –
Elájult.
– Pedig nem is ütöttem nagyot – védekezett al-Hasszán.
– Meg kell várnunk, hogy magához térjen, és valami kevésbé erőszakos
módszerrel próbálkozni – mondta utálkozva Tremont.
– Vannak hatékony módszerek, amelyek a némának is megoldják...
– Nem hiszem, hogy nála beválnának. Vigyázni kell, nehogy
meghaljon. Látta, milyen könnyen felhergeli magát.
Elégedetlenül figyelték a némán, előrebukott fejjel ülő Martyt, akit csak
a kötelek tartottak meg a széken.
– Vagy... – Victor Tremont arcán halvány mosoly jelent meg, elhallga-
tott, de az agya közben lázasan működött, villámgyorsan kidolgozta a ter-
vet – Sokkal jobb ötletem van, hogyan tudjuk meg, amit akarunk. –
Elégedetten bólintott. – Igen, sokkal jobb.

10:35
Syracuse, New York
Peter Howell kibújt a kommandósruhájára felvett esőkabátból. A
golyótépte lakókocsiban körbenézve bánat suhant át mélyen barázdált
arcán, de nyomtalanul el is múlt, helyét az erős koncentráció vette át,
mihelyt elindult, hogy körbejárva felmérje a kárt.
– Mi történt Martyval – kérdezte Smith. – Tudod, hogy hová vitték?
– Pár háztömbnyire, egy gyógyszertárban szúrták ki. Hárman voltak. –
Howell mozgásán látszott, hogy a teste feszül az energiától, a nehezen
visszafojtható cselekvési vágytól. – Egy alacsony, kövér fickó vezette őket,
ugyanaz, aki a Sierrában ránk támadt.
– Azt akarja mondani, hogy azok kapták el, akiknél a vírus van? –
kérdezte Randi.
– Azt – felelte lemondó grimasszal Smith. – Szegény Mart!
– Beszélni fog? – érdeklődött a lány.
– Ha megtette volna, már valószínűleg itt lennének – válaszolt Howell.
– De képes kitartani?
– Nem valami erős – vallotta be Smith, és beszámolt Randinek az
Asperger-kórról.
– Sokkal keményebb és agyafúrtabb, mint hiszed – figyelmeztette
Howell. – Nem hagyja, hogy megtörjék.
– Kérdés, meddig lesz képes kitartani. Minél előbb ki kell szabadítani.
– Hol tartják fogva? – kérdezte az angolt Randi.
– Sajnos, gyalog voltam, nem tudtam követni a kocsijukat – válaszolta a
fejét rázva Howell.
– Hogy jutottál ide? – érdeklődött Smith.
– Körülbelül egy órája találtam meg a lakókocsit az üzenete alapján. –
Howell elmondta, hogy a jármű üres volt ugyan, de talált néhány számító-
gépről kinyomtatott, hamis receptet. – Tegnap este, amikor szétváltunk,
már alig volt gyógyszere, úgyhogy receptet kellett hamisítania – mesélte,
és beszámolt a parkbéli lövöldözésről is.
– Mit gondolsz, hogyan bukkanhattak rátok? – kérdezte Smith.
– Gyanítom, hogy a Detricktől követtek bennünket, és csak a megfelelő
pillanatot várták, hogy lecsaphassanak ránk. Azt hittem, sikerült
eltüntetnem minden nyomot, de úgy látszik, ügyesebbek, mint gondoltam.
– Howell az egyik, golyóktól átlyuggatott térképre nézett, és lassan
megcsóválta a fejét. – Elkezdtem körbejárni a közeli gyógyszertárakat. A
harmadikhoz épp akkor értem oda, amikor Marty kilépett az ajtón, és azok
a mocskok elkapták.
– Volt valamilyen megkülönböztető jelzés a kocsin?
– Sajnos, nem.
– Akkor előbb azt kell kideríteni, kicsodák.
– Igen. Tartok tőle, hogy nem lesz könnyű. De mielőtt hozzákezdenénk,
halljam, mi volt Irakban!
Smith röviden összefoglalta, mit végzett Bagdadban, mielőtt a
köztársasági gárdisták megtámadták a használt-autógumiüzletet.
Az angol ráncai kitágultak, széles mosollyal az arcán Randihez fordult,
és elismerő pillantással végigmérte. – Úgy látszik, a CIA észhez tért, kezd
minőségi ügynököket alkalmazni. Üdítő változás magát látni a sok
mogorva, mellényes öltönyben feszítő fajankó után – mondta. – Ez persze
csak egy fecsegő vénember véleménye.
 – Köszönöm. Magának sem kell szégyenkeznie – válaszolta ugyancsak
mosolyogva Randi. – Ha az igazgató megkérdezne, nyugodtan merném
javasolni.
– Tegye meg! – mondta Howell, és a témát lezárva, rögtön visszafordult
Smithhez. – Mi volt aztán? – kérdezte, és komolyan hallgatta, mit tudtak
meg dr. Mahuktól a kórházban, hogyan fogták el őket a bagdadi rendőrök,
akiket nyilván azok béreltek fel, akik útjára indították a pusztító vírust.
– Tehát Irakban is meggyógyítottak három embert! – az angol dühösen
elkáromkodta magát. – Ördögi kísérlet. Rossz belegondolni, mennyi
pénzük, micsoda hatalmuk lehet azoknak, akik ilyenre képesek abban a
lezárt országban. Mindenesetre most már biztos, hogy a vírus az Öböl-
háború idején jelent meg először. – Kis szünetet tartott, majd közölte: – Én
sem unatkoztam. Sikerült kiderítenem egyet és mást, ami áttekinthetőbbé
teszi a képet. Azt hiszem, tudom, mit talált olyan fontosnak Sophia a
Leopold herceg Intézettől kapott válaszban.
Smith, hogy uralkodni tudjon magán, mélyet lélegzett. – Mit?
– Perut. – Howell beszámolt Sophia tizenkét évvel korábbi, syracuse-i
antropológus hallgatóként Peruban tett tanulmányútjáról. Ebből az
információból kiindulva felhívta egy Limában élő régi ismerősét, aki
megszerezte azoknak a tudósoknak a névsorát, akik ugyanabban az évben
az amazonasi őserdő perui részén kutattak.
– Nálad van a lista? – kérdezte rögtön Smith.
Howell naptól cserzett, barna arcán elégedett vigyor jelent meg. –
Gondolod, hogy eldobtam? – kérdezte, és a konyhaasztal felé menet két
összehajtott lapot vett elő fekete kommandósöltözéke egyik rejtett
zsebéből. Kiterítette őket az asztalon, meggyújtott egy lámpát, és
hármasban az asztal fölé hajolva olvasni kezdték a névsort.
– Sokan jártak abban az évben Amazóniában – magyarázta Howell –, de
nem ugyanakkor, amikor Sophia.
A tizennegyedik név láttán Smith és Randi szinte egyszerre
összerezzent.
– Ő az! Victor Tremont – mondta a lány.
– A Blanchard Pharmaceuticals elnök-vezérigazgatója – fűzte hozzá
komoran Smith. – Az elnök ma akarja kitüntetni, mert a szérumával
megmentette a világot. A nagy humanista, akinek a vállalata éjjel-nappal
gyártja a gyógyszert, és ő csak a gyártási költséget számolja fel érte.
– A pokolba! – Howell határozottan megrázta a fejét. – Annyira igaz,
mint az, hogy csak azért hoztunk létre gyarmatbirodalmat, igáztuk le a fél
világot, mert el akartuk vinni a civilizációt a bennszülötteknek.
 – Azt már tudtuk, hogy a Blanchardé a szérum – mondta az újságcikkre
visszautalva Randi –, de úgy tűnik, a vírust is Tremont hozta, Peruból.
– Mivel tudós – folytatta Smith –, könnyen felismerhette a halálos vírus
ellenszerében rejlő lehetőséget, és valahogy sikerült megfertőztetnie
néhány embert a Sivatagi Vihar idején. Akkor már nyílván tisztában volt
azzal, hogy a kórokozó emberről emberre nem terjed, és lassan fejti ki a
hatását, évekig lappang a szervezetben, akár a HIV.
– Jóságos isten! – nyögött fel az angol. – Tíz évvel ezelőtt elkezdett
embereken kísérletezni anélkül, hogy biztosan tudta volna, rendelkezésére
fog állni a szérum, amikor a vírus kifejti a hatását? Ez őrült!
– Talán annál is rosszabb. Számára alkalmasabb időpontban nem is
kezdődhetett volna a járvány – mondta jéghideg pillantással Smith. –
Valahogy sikerült előidéznie a katasztrófát, hogy utána előálljon a hatásos
ellenszerrel, és mérhetetlenül meggazdagodjon rajta.
Döbbent csend támadt a lakókocsiban – Smith azt mondta ki, amit sem
Howell, sem Randi nem akart hallani, de amiről mindketten tudták, hogy
igaz, és szinte beláthatatlan következményekkel jár.
– Hogyan? – kérdezte végül a lány.
– Nem tudom – vallotta be őszintén Smith. – A Blanchard dokumen-
tumaiból nyilván ki tudnánk deríteni. Bárcsak itt lenne Marty!
– Talán tudom pótolni – mondta Howell. – Elég jól értek a számító-
géphez, és napokon keresztül figyeltem, hogyan használja a programjait.
– Én is megpróbáltam, de olyan jelszót használt, amit nem tudtam
megfejteni.
– Nekem szerencsére sikerült kilesnem – közölte széles vigyorral az
angol. – Jellemző Marty hülye humorára. A jelszó: Stanley, a macska.

10:58
Long Lake, New York
Maradék őszintesége és tisztessége arra kényszerítette Mercer Haldane-t,
hogy feltételezze azt, amit Victor Tremont nem vallott be, még csak nem is
utalt rá: a világot szélsebesen körbe-száguldó járványt valamilyen módon
Victor idézte elő. Irodája ablakából a délutáni ünnepséghez felállított emel-
vényre és óriási kivetítőre nézve úgy érezte, tovább nem hallgathat. Magas-
ságos isten! Az elnök jelezte, hogy személyesen akarja útnak indítani az el-
ső hivatalos oltóanyag-szállítmányt, és Victort lassan már úgy emlegették,
mintha Teréz anya, Gandhi és Einstein lett volna egy személyben.
Haldane napok óta kegyetlenül viaskodott önmagával.
Valaha tisztességes ember volt, büszke a becsületességére, de – és erre
csak most jött rá – a Blanchard világméretekben is számottevő gyógyszer-
gyártó óriássá fejlesztése közben utat tévesztett. Az eredmény az lett, hogy
az elnök Victor Tremontot az Amerika-szerte nagy tiszteletben álló
Szabadság érdeméremmel készült kitüntetni olyan dologért, amely talán a
legundorítóbb bűntett volt, amelyet valaha is elkövettek.
Mercer Haldane úgy érezte, ezt már nem képes elviselni. Akármi
történik vele... még ha neki kell is vállalnia a felelősséget a történtekért...
legyen! Meg kell akadályoznia a gusztustalan színjátékot. Vannak dolgok,
amelyek fontosabbak a pénznél, a sikernél.
A telefonért nyúlt. – Mrs. Pendragon? Kérem, hívja fel a hadsereg
egészségügyi főnökét! Gondolom, tudja a számát.
– Természetesen, uram! Máris!
Haldane hátradőlt kényelmes karosszékében, és várt. A fejét a hűs
bőrtámlának támasztotta, a tenyerét a szemére szorította. Néhány másod-
perccel korábban még azt hitte, döntése végleges és visszavonhatatlan, de
most hirtelen kétségei támadtak. Mélyen megrázta a gondolat, hogy akár
börtönbe is csukhatják.
Elveszítheti a szabadságát, a családját, a társadalmi rangját, a vagyonát.
Ha viszont hallgat, Victor rengeteg pénzt keres mindnyájuknak. Ebben
egészen biztos volt.
Bolond vagy, gondolta, és megrázta hófehér üstökét. Rosszabb: szenti-
mentális, vén bolond. Mit számítanak az arctalan milliók? Előbb-utóbb
úgyis meghalnának, és amilyen a világ, a többségük nem természetes ok-
ból, hanem betegség, éhség, háború, forradalom, földrengés, tájfun, közúti
baleset, vagy éppen egy dühös, felháborodott szerető miatt. Különben is,
túl sok ember él a földön, főleg a harmadik világban, és a népesség évente
mértani haladvány szerint növekszik.
Elkerülhetetlen, hogy a természet visszavágjon, éhínségekkel,
járványokkal, háborúkkal, kozmikus méretű katasztrófákkal megtorolja.
Mit számít, hogy ő, Victor és a vállalat is milliók halála árán
gazdagodik meg?
Mélyet sóhajtott, mert be kellett látnia, hogy neki igen is számít.
Az ember maga irányítja a sorsát, gondolta, és rögtön eszébe jutott a
régi porosz mondás: Annak ér csak valamit az élete, aki hajlandó meghalni
az elveiért.
Őt pedig arra nevelték, hogy bizonyos elvekhez örökké hű maradjon.
Valamikor hirdette, kivont szablyával védelmezte őket. Ha meg akar őrizni
valamit a lelkéből, csak úgy teheti, hogy megállítja Victor Tremontot.
Behunyt szemmel, nyakát a széktámla tetején lévő párnának támasztva
vívódott. A konfliktus kifejlődése közben egyre gyöngébbnek, szánalma-
sabbnak érezte magát, de csak eljutott a döntésig, rászánta magát arra,
hogy mindent elmondjon a hadsereg egészségügyi főnökének. Meg kellett
tennie. Bármilyen árat hajlandó volt megfizetni azért, hogy elmondhassa:
helyesen cselekedett.
Az ajtónyitást hallva felnézett, és megfordította a széket. – Nem sikerült
a hívás, Mrs. Pendragon?
– Elveszítetted a fejed, Mercer?
Victor Tremont állt a küszöbön tekintélyt parancsoló, drága öltönyben,
fényesre pucolt cipőben. Dús, őszes haja csillogott a lámpafényben, és
némi lekezeléssel nézett Haldane-ra. Magabiztosság áradt belőle, ennek
köszönhette azt is, hogy úgy irányította az igazgatótanácsi üléseket,
ahogyan nagy karmesterek szokták világszínvonalú zenekaraikat.
Haldane fáradtan nézett egykori pártfogoltja szemébe. – Megtaláltam a
lelkiismeretemet, Victor! – felelte. – Még neked sem késő. Engedd, hogy
felhívjam az egészségügyi szolgálat főnökét!
Tremont könnyedén, jókedvűen fölnevetett. – Azt hiszem, Shakespeare
írta, hogy a lelkiismeret luxus, mert mindenkit gyávává tesz, de tévedett.
Áldozatokká tesz bennünket, Mercer! Vesztesekké, és én egyik sem akarok
lenni. – Egy pillanatra elhallgatott, az arca fenyegetővé vált. – Az ember
döntse el, hogy farkas lesz-e, vagy őz. Én enni akarok!
– Az isten szerelmére, Victor! – tiltakozott Haldane. – Vállaltuk, hogy
segítünk az embereken. Az a célunk, hogy enyhítsük a szenvedéseiket, és
az első parancsolat, amelyhez tartanunk kell magunkat, az, hogy ne ártsunk
senkinek. Az egészségügyet szolgáljuk.
– Egy frászt! – mondta élesen Tremont. – Mi üzletemberek vagyunk, és
pénzt csinálunk. Profitot. Minden egyéb lényegtelen.
Haldane nem volt képes tovább türtőztetni magát. – Önző gazember
vagy, Victor! – csattant fel dühösen. – Szép kis barát! Mindent elmondok
az egészségügyi szolgálat főnökének...
– Nem csinálsz semmit – vágott közbe Tremont. – Beszélni sem tudsz
vele. Mrs. Pendragonnak jó szeme van, hamar felismeri a győztest. –
Zakója alá nyúlt, és egy fekete, ránézésre is halálos kilenc milliméteres
Glockot húzott elő. – Nidal!
Mercer Haldane öreg szíve rémülten vert, és ömleni kezdett róla az
izzadság, amikor meglátta a szobába lépő, sebhelyes arcú arabot. Al-
Hasszánnál szintén jókora fegyver volt.
Haldane a félelemtől megbénulva szólni sem tudott, csak a tekintete
ugrált egyikről a másikra.
 41. fejezet

12:02
Magua-tó, New York
A fenyőfák karácsonyt idéző illata betöltötte Victor Tremont házának tágas
nappaliját. Az ablakon túl kristálytisztán csillogott a sűrű, haragos-zöld er-
dőktől övezett tó. Bill Griffin egy öblös bőrfotelben, a hatalmas kandallótól
nem messze terpeszkedett, zömök termetével a nyugalom érzetét keltve
mindenkiben, aki ránézett. Barna haját rossz szokásához híven hagyta
lenőni zakója gallérjára, és meg sem fésülködött tisztességesen. A lábát
lazán keresztbe vetette, és lassan, komótosan rágyújtott.
Amikor a cigarettája már égett, szelíden rámosolygott Victor Tremontra
és Nidal al-Hasszánra, és belefogott a magyarázatba: – Az okozta a gondot,
hogy túl szerteágazó feladatokat látunk el. Attól kezdve, hogy utasítást
kaptam Jon Smith likvidálására, három helyszínt kellett figyelnem: a
thurmonti házát, Sophia Russell fredericki lakását és a Fort Detricket. Nem
csoda, hogy képtelenek voltak elérni.
Szemenszedett hazugság volt. Griffin Greenwich Village-ben
rejtőzködött, egy lift nélküli bérház egyik lakásában, amelyet egy régi, még
New Yorkban megismert barátnőjétől kapott kölcsön, de amikor az
újságokból megtudta, hogy az elnök látogatásával tiszteli meg a Blanchard
Pharmaceuticalst, és hallotta, hogy özönlenek a céghez a szérumra
vonatkozó megrendelések, úgy döntött, azonnal visszatér, biztosítani
magának a közös tortából őt megillető részt.
Smith dolga sem dőlt még el, abban is előbbre kellett lépni, és lezárni
valamilyen módon. – Úgy terveztem, hogy akkor kapom el, amikor kijön
Fort Detrickből – magyarázta –, de rosszak voltak a körülmények, és utána
sehol nem bukkant fel, egyik helyszínen sem. Egyszerűen köddé vált. Vagy
feladta, vagy szabadságot vett ki és elutazott. Az is lehet, hogy elbújt
valahol, és a nőt siratja. – Szerette volna, ha ez igaz, de ismerte annyira a
barátját, hogy erősen kételkedjen benne.
Victor Tremont a hatalmas panorámaablaknál állva a fákat, a
napfényben vakítóan csillogó, nyugodt tavat figyelte. – Nem. Nem vonult
el gyászolni – mondta elgondolkodva.
Nidal al-Hasszán a kandallóval szemben, az egyik fotel karfáján foglalt
helyet, készen arra, hogy bármelyik pillanatban felugorjon. – Különben is,
ez most már lényegtelen. Tudjuk, hogy hol van, és már nem sokáig okozhat
gondot – jelentette ki.
 Griffin arcán újabb mosoly jelent meg. – Végre! – sóhajtotta, és csak
úgy mellékesen megkérdezte: – Maddux foglalkozik vele?
Tremont eljött az ablaktól, és szivarra gyújtott. Griffinnek is odakínálta
a beépített párásítóval ellátott dobozt, mire az megemelte a cigarettáját, és
némán nemet intett. Nidal al-Hasszán, hithű mohamedán lévén, nem
dohányzott.
– Elkapta Smith egyik barátját – válaszolta rágyújtás közben a korábbi
kérdésre Tremont. – Martin Zellerbach, számítógépes zsonglőr. Nem sok
kell hozzá, hogy megtudjuk, hol rejtőzik Smith. Syracuse-ban van.
– Syracuse-ban? – Griffin úgy tett, mintha megijesztette volna, amit
hallott, és vádlón rögtön neki is szögezte a kérdést al-Hasszánnak: – Ilyen
közel? Hogy volt képes idáig eljutni?
– Hozzálátott kinyomozni Russell előéletét. A nő Syracuse-ban kezdte
az egyetemet – válaszolta tőle szokatlanul szelíd hangon az arab.
– Onnan ment arra a perui gyakorlatra?
– Igen.
– Ezek szerint Smith tud rólunk!
– Szerintem nem. Egyelőre nem tart ott.
– De fog, a szentségit! – emelte föl a hangját Griffin. – Megállítom.
Ezúttal biztos...
– Ne aggódjon Smith miatt! – vágott közbe Tremont. – Mással akarom
megbízni. Jack McGraw-nak annyi munkája van a biztonsági előkészüle-
tekkel, hogy azt sem tudja, hol áll a feje. Az ünnepség délután lesz, termé-
szetesen hatalmas megtiszteltetés, hogy az elnök is részt vesz rajta, de, saj-
nos, későn szóltak, kevés idő maradt a felkészülésre. Sok fontos ember jön,
és természetesen jókora csapat újságíró. Nem szeretném, ha bármilyen
kellemetlenség adódna. FBI-os korából bőven van tapasztalata ilyen dol-
gokban, úgyhogy az lenne a legjobb, ha maga egyeztetne a biztonsági
szolgálattal.
– Természetesen. – Griffin zavarban volt. – Maga a főnök. De ha
esetleg mégis aggódik Smith miatt, én...
– Fölösleges! – Al-Hasszán hangja határozott volt, nem hagyott
lehetőséget további vitára. – Elintéztük, hogy ne legyen vele gond.
– Kicsoda? Hogyan? – Griffin kihívó pillantást vetett az arabra, de belül
nagyon aggódott.
– Caspar tábornoknak sikerült ráállítania egy CIA-ügynököt Smithre.
Russell húga, és valamilyen régi ügyből kifolyólag gyűlöli a pasast. Azt
mondták neki, hogy Smith súlyos veszélyt jelent az ország biztonságára,
úgyhogy gondolkodás nélkül likvidálni fogja. – Al-Hasszán éberen figyel-
te, milyen hatást váltanak ki az elmondottak Griffinből. – Azt hiszem,
befejezettnek tekinthetjük a dolgot. Számunkra Smith már halott.
Bill Griffin arckifejezése szemernyit sem változott. Hosszan, nyugodtan
beleszívott a cigarettájába.
Miután kifújta a füstöt, kényszeredetten bólintott, jelezve, hogy
megnyugtatónak tartja ugyan, amit hallott, de azért maradtak kétségei. Ezt
az alapállást vette fel abban a pillanatban, hogy megtudta, végezni akarnak
Smithszel, Tremonték pedig rögtön gyanakodni kezdtek rá azután, hogy fi-
gyelmeztette a barátját. Bizalmatlanságukat csak növelte, hogy a határozott
utasítás, és látszólagos lelkesedése ellenére sem tudott végezni vele. Most
pedig a kezükben volt Zellerbach, akit már a középiskolában is zseninek
tartott, de azt is tudta róla, hogy gyönge, könnyen rá lehet ijeszteni. Marty
előbb-utóbb megtörik, és elárulja Jont. Ráadásul Sophia Russell húgát,
Randit is ráállították, ami különösen veszélyes. Jon elmesélte, mennyire
gyűlöli a nő és mivel CIA-ügynök, képes arra, hogy megölje.
Marty elfogásával és Randi Russell csatasorba állításával Tremont és al-
Hasszán problémái megoldódtak. Pontosabban, ők ezt hiszik, javította ki
magát gondolatban Griffin.
Felállt, az arca tökéletesen kifejezéstelen volt, semmit nem lehetett
leolvasni róla. – Testhezálló a feladat. Máris hozzálátok – mondta.
– Remek – válaszolta Tremont, és barátságos mosollyal biccentett is,
jelezve, hogy mehet. – Vigye a Cherokee-t! Mi Nidallal a Land Roveren
megyünk, de még van egy kis megbeszélnivalónk. Köszönöm, hogy eljött,
Bill! Már aggódtunk magáért. Mindig örülök, ha látom.
Griffin még az ajtóhoz sem ért, amikor Tremont arcáról eltűnt a mosoly.
Jéghideg tekintettel nézett az áruló után.

Bill Griffin lekanyarodott az útról az erdőbe, és miközben letört ágakkal

álcázta a Cherokee-t, lázasan megpróbált rendet tenni a gondolatai között.
Tudta, el kell érnie Jont, hogy figyelmeztesse Randire és Martyra, de nem
akart elveszíteni mindent, amiért keményen megszolgált azóta, hogy két
éve össze ismerkedett Victor Tremonttal, és csatlakozott a Hádész-terv
végrehajtóihoz. Úgy érezte, joga van a kényelmes, gondtalan élethez, lega-
lább annyi, mint annak a sok tolvaj gazembernek, aki a világot igazgatja.
Keményen megdolgozott érte, éveken át szolgálta az Irodát és az országot
irányító hálátlan, csak a maguk hasznát tekintő csirkefogókat.
Azt azonban nem engedi, hogy Jont megöljék! Odáig még nem jutott!
A fák között meghúzva magát, figyelte a rusztikus faházat és a kiváló
ízlésre valló, hasonló stílusú melléképületeket. Álmos rovarok zümmögtek
körülötte. A naptól fölmelegedett erdő olyan telt, bódító illatot árasztott,
hogy felgyorsult tőle az érverése.
Tizenöt percnyi várakozás után hallotta meg a Land Rovert, és megkön-
nyebbülten figyelte, amint a búvóhelye előtt elhaladva délkeleti irányban
eltűnt a fák között. Még néhány kilométer, gondolta, és Tremont és al-
Hasszán rákanyarodik egy szélesebb útra, hogy Long Lake-ben aztán bele-
vesse magát az ünnepség előkészületeibe. Attól kezdve valószínűleg sem-
mi egyébre sem gondolnak, és lesz elegendő ideje, hogy elvégezze, amit
kitervelt.
Türelmetlenség kerítette a hatalmába, miközben visszahajtott a házhoz.
A kocsit az egyik melléképület mögött hagyta, és besietett az erdőbe, a főé-
pületből nem látható, magas drótkerítéssel körülvett kennelhez. Kinyitotta,
halkan füttyentett, mire a hatalmas dobermann a házát otthagyva hang-
talanul rögtön előtte termett. Barna szőre fénylett a napsütésben, hegyesre
kupírozott fülét előrefordította, és okos tekintetét a gazdájára szögezte.
Griffin megsimogatta a füle tövét, és halkan megkérdezte: „Mehetünk,
fiú? Ideje dolgozni.”
A nesztelenül lépkedő kutyával szorosan a nyomában kijött a kennelből,
bezárta az ajtót, és gyors léptekkel, óvatosan a ház felé indult, a tekintete
közben ide-oda ugrált, figyelte a terepet. A három, kint szolgálatot teljesítő
őrt ismerte, ők elvben nem jelentettek veszélyt, de úgy érezte, jobb, ha nem
kockáztat. Az egyik oldalsó bejárathoz osont, mély lélegzetet vett, és még
egyszer alaposan körülnézett. Hangtalanul nyitotta ki az ajtót, és lépett be a
dobermannal. A ház ijesztően csöndes volt. Mindenki elment az ünnep-
ségre Long Lake-be, a Blanchard központi telepére, csak néhány technikus
maradt az első emeleti nagy laborban. Biztosra vette, hogy rájuk való
tekintettel Tremont nem ott őrizteti a foglyot.
A ház többi része üres, nincs benne senki, leszámítva Martyt, és talán
egy, a biztonság kedvéért hátrahagyott fegyveres őrt. – Keress! – súgta
halkan a kutyája fülébe Griffin.
A dobermann puha, nesztelen léptekkel elindult, hogy felderítse a házat.
Griffin feszülten várt, hallgatta, hogyan beszélgetnek felszabadultan,
körútjuk végeztével, az ablak előtt az őrök.
Két perc telt el, és a dobermann visszatért. Mozgása feszes volt, és a
tekintetén látszott, alig várja, hogy odavezesse gazdáját ahhoz, amit talált.
Hosszú, vendégszobák között húzódó folyosón haladtak végig – az előző
század gazdagjainak épültek, akik pazar kényelemtől körülvéve azt
játszották, hogy visszatértek a természet lágy ölére –, de a kutya egyiknél
sem állt meg. A fényárban úszó konyhán is átvágott, amely lehangolóan
üresnek tűnt, mivel a szakácsok szintén kimenőt kaptak, hogy részt
vehessenek a Long Lake-i ünnepségen.
A kutya határozottan egy csukott ajtóhoz ment, és lecövekelt előtte.
Griffin megpróbálta elfordítani a gombját, de zárva volt.
Libabőrös lett az idegességtől. A hatalmas, üres ház bárkit feszültté tett
volna, ráadásul ő olyan ajtó kinyitásához készülődött, amely mögött még
sohasem járt. Jobbra, aztán balra nézett, és különböző méretű tolvaj-
kulcsokat rejtő kis tokot vett elő a zsebéből. Hárommal is próbálkozott
sikertelenül, csak a negyedik volt jó a zárhoz.
Griffin pisztollyal a kezében, nagyon óvatosan fordította el az ajtógom-
bot. Az ajtó hangtalanul kinyílt – jól megolajozhatták –, kissé áporodott
szag tört elő mögüle. Griffin tapogatózva megkereste a kapcsolót, villanyt
gyújtott, és egy lépcsőt látott, amely a pincébe vezetett. Nem szólt, kurta
mozdulatot tett csupán, és behúzta az ajtót. A dobermann a fa lépcső-
fokokon hangosan koppanó farokkal előreszaladt.
Griffin várt, némi viszolygással nézett le a lépcső alján tátongó sötétség-
be. A kutya néhány másodperc múlva visszatért, és jelzett, hogy kövesse.
A lépcső közepe táján Griffin újabb kapcsolót talált. Felkattintotta, és
egy rekeszekre osztott, tágas pincét látott, tele jókora papírdobozokkal.
Mindegyik doboz gondosan meg volt címkézve, és a címkéken iktató-
számok, dátumok, forrásmegjelölések szerepeltek – egy tudós és üzlet-
ember életének dokumentációja. A dobermannt mindez nem érdekelte, az
egyetlen, bezárt ajtó kötötte le a figyelmét. Egyenesen ahhoz ment, és
izgatottan körözni kezdett előtte.
Griffin a fegyvert készenlétben tartva hozzátapasztotta fülét az ajtóhoz,
és mivel semmit nem hallott, lenézett a kutyára. – Jó volna tudni, mi van
mögötte. Ugye, fiú?
A dobermann fölemelte a fejét, mintha közölni akarta volna, hogy
egyetért vele. Egyelőre csak éber volt, csupa figyelem, de felkészült rá,
hogy könyörületet nem ismerő gyilkossá váljon, ha a gazdijának netán arra
lesz szüksége.
Szerszámai segítségével Griffin visszahúzta a zárnyelvet, de nem
nyitotta ki azonnal az ajtót. A mélyen a ház alatt lévő pince olyan volt, akár
egy katakomba, és ez rossz érzést keltett benne. Izgatott volt, cselekedni
akart, de hosszú évek során szerzett tapasztalatai arra intették, hogy ne
siessen el semmit, készüljön fel a legváratlanabbra. Nem tudta, mi van az
ajtó másik oldalán – fegyveres őr, egy őrült, vagy csak a nagy semmi.
Bármi legyen is az, nem akarta, hogy meglepetés érje.
Hallgatózott még egy darabig, és mivel teljes volt a csönd, elrakta a
szerszámait, és határozott mozdulattal kinyitotta az ajtót.
Ablaktalan, sötét cellába jutott, amelynek csupán egy részét világította
meg a folyosói lámpa. Ennyi is elég volt azonban, hogy látni lehessen,
valaki fekszik a helyiség egyetlen berendezési tárgyán, az ajtóval szemközt
a falhoz állított priccsen. Egy nyitott kübliből vizelet csípős szaga áradt. Az
egész hely gyászosnak tűnt, veszélyt sugárzott. Griffin egy mozdulattal az
ajtóba állította a dobermannt, hogy őrködjön, és óvatosan az ágyhoz lépett.
Kicsi, köpcös férfi aludt rajta egy gyapjútakaró alatt.
– Zellerbach? – kérdezte egészen halkan.
Marty rögtön kinyitotta a szemét. – Mi? Tessék? – A beszéde lassú volt,
a mozdulatai merevek.
– Jól vagy? Nem sebesültél meg? – Griffin a válla alá nyúlt, segített
neki felülni. Egy pillanatig azt hitte, hogy Martynak súlyos sérülései
vannak, utána azt, hogy nem ébredt még fel teljesen, de végül eszébe jutott
a középiskolában megismert Marty Zellerbach. Jon másik közeli barátja, a
vad, nagyképű csirkefogó, aki mindig verekedésekbe, értelmetlen
küzdelmekbe sodorta Jont. Később megtudták, hogy nem vad és nem
arrogáns, egyszerűen beteg, az autizmus valamelyik fajtájában szenved.
Némán elkáromkodta magát. Lehet, hogy megmondta nekik, amit tudni
akartak?
– Bill Griffin vagyok, Marty – próbálkozott szelíden. – Emlékszel még
rám?
Zellerbach megmerevedett, olyan hirtelen kapta össze magát, hogy az
ágy megreccsent alatta. – Griffin? Hol voltál? Mindenhol kerestelek. Jon
beszélni akar veled – felelte.
– Én is vele. Mióta vagy itt?
– Nem tudom. Azt hiszem, régen.
– Mit mondtál nekik?
– Mit mondtam? – Marty pontosan emlékezett minden kérdésre, a fejét
ért ütésre, és a nyomában leereszkedő fekete lepelre is. – Borzalmas volt.
Ezek nem normálisak! Élvezik mások szenvedését. Egy ideig bírtam,
aztán... elájultam. – Hevesen dobogó szívvel gondolt vissza a megrázó,
kegyetlen élményre. Az emlék olyan friss volt, mint egy sajgó, nyitott seb.
Hogy egész pontosan mi történt, azt nem tudta felidézni, az egész olyan za-
varos volt. Megrázta a fejét, mintha abban bízott volna, hogy attól kitisztul,
és közben tudta, a gondja jórészt annak köszönhető, hogy a gyógyszer
hatása alatt áll. – Nem hiszem, hogy bármit elárultam volna nekik.
– Én sem hiszem – felelte Griffin. Ha igen, gondolta, már elfogták, talán
meg is ölték Jont. Persze az is lehet, hogy a Russell lány végzett vele. –
Kiviszlek innen, Marty, aztán elvezetsz Jonhoz.
Marty kerek arca fájdalmasan összerándult, miközben bevallotta: – Nem
tudom biztosan, hol van.
Griffin újból káromkodott egyet magában. – Gondolkozz! Hol lehet?
Egész biztosan megbeszéltetek egy találkozót A magad módján zseni vagy,
a zseniknek pedig jó az emlékezetük.
Martyban hirtelen gyanú támadt, és megkérdezte: – Hogy találtál rám? –
Sosem szerette Bill Griffint. Nagyszájú, hangoskodó alaknak ismerte meg
a középiskolában, pedig – legalábbis Marty véleménye szerint – éppen
csak fölülmúlta az átlagot. Ráadásul Bili féltékeny volt rá Jon miatt. Véde-
kezésként ösztönösen a falhoz lapult. – Honnan tudjam, hogy nem tartozol
közéjük?
– Közéjük tartozom. Most már Jon is tudja, de azt nem, hogy nagyobb
veszélyben van, mint hiszi. Nem akarom, hogy megöljék, segíteni
szeretnék.
Marty is segíteni akart Jonnak, és ezért hinni szeretett volna Griffinnek,
csak azt nem tudta, szabad-e. Hogyan bizonyosodhatna meg róla? –
kérdezte magában, lázas izgalommal.
– Nézd! Azzal kezdjük, hogy kiviszlek innen – sietett a segítségére
Griffin. – Utána hajlandó leszel hinni nekem, és elárulod, hol beszéltetek
meg találkozót Jonnal? Aztán se hagylak magadra, együtt megyünk.
Marty az állát felvetve éles, analizáló pillantást vetett Griffinre. –
Rendben van – válaszolta, és azzal nyugtatta magát, hogy ha mégsem nyeri
el a bizalmát, akkor kitalál valamilyen hazugságot.
– Gyere!
– Nem tudok. A falhoz láncoltak. – Marty gyászos képpel feltartotta a
kezét, és megmozgatta jobb lábát. A falhoz rögzített vastag, erős láncokat
raktak rá, és mindegyiken nehéz lakat volt.
– Gondolhattam volna abból, hogy nem hagytak őrt.
– Nagyon rossz volt – panaszkodott Marty.
– Elhiszem. – Griffin újból előszedte a tolvajkulcsait, és pillanatok alatt
kinyitotta a három lakatot.
Miközben Marty a sajgó csuklóját és bokáját dörzsölgette, halkan
füttyentett a dobermannak.
A kutya éberen szimatolva, a fülét hegyezve ment oda hozzájuk.
– Barát – mondta Griffin, és rátette a kezét Marty karjára. – Jó. Véd.
Marty ideges alaptermészetét meghazudtoló nyugalommal tette le a
lábát a padlóra, és várta ki türelmesen, hogy a dobermann végigszaglássza
a ruháját, a kezét és a lábát.
 Miután a megtermett, kőkemény izomkötegekből összerakott állat
hátralépett, megkérdezte: – Van neve?
– Sámson.
– Illik hozzá – állapította meg Marty. – Hatalmas.
– Az – értett egyet vele Griffin, és rögtön rá is szólt a kutyára: – Keres!
A dobermann azonnal kiügetett a folyosóra, körülnézett, és elindult a
lépcső felé.
– Gyere! – mondta Griffin.
Támogatta Martyt, míg ki nem értek a cellából, és meg nem rázta
magát, mintha akkor kelt volna életre. Fürge, kacsázó léptekkel követte
Griffint a földszintre, végig a kihalt folyosókon a hátsó ajtóhoz, amely előtt
a kocsi állt. Az agya közben lázasan működött, érzékeit mintha
kihegyezték volna. Még mindig erős kétségei voltak, de azt mindenképpen
Griffin javára kellett írnia, hogy kihozta abból az undorító pincéből.
Mihelyt Griffin lelassított az ajtó előtt, Marty megmarkolta a karját, és a
fülébe súgta: – Nézd! Egy árnyék. – Az ajtó melletti kis ablakra mutatott.
A dobermann felkapta a fejét, mozdulatlanná merevedett, és hegyesen
felálló fülét körbe forgatva hallgatózott. Griffin alig észrevehető kézmoz-
dulattal ráparancsolt, hogy maradjon, és Martyt magával húzva lekucoro-
dott a padlóra.
– Az egyik őr – súgta. – Azért jött, hogy blokkoljon. Három percen
belül elmegy. Rendben?
– Nem kell engedélyt kérned tőlem, ha netán arra gondolsz – válaszolta
mogorván Marty, de közben sokkal jobban érezte magát, mint néhány
perccel korábban.
Griffin összevonta a szemöldökét. Óvatosan felállt, kinézett az ablakon,
és odabólintott Martynak. – Menjünk! – Mihelyt Zellerbach kiegyenese-
dett, taszított rajta egyet, valósággal kilökte az ajtón. Sámson eléjük vágva,
elsőként rohant a Cherokee-hoz, és azonnal bent termett, mihelyt Griffin
kinyitotta az ajtót.
– A padlóra! – adta ki a parancsot Griffin.
Marty az utolsó egy hétben elég vészhelyzetet élt át ahhoz, hogy ne
vitatkozzon, ha valaki, aki ismeri az erőszak számára soha meg nem
érthető világát, utasítja valamire. Azonnal lekuporodott a padlóra, de látva,
hogy Sámson az ülésen marad, óvatosan feléje nyújtotta a kezét. A kutya
rögtön lehajtotta a fejét, és ettől elmosolyodott, finoman megsimogatta
meleg, érzékeny orrát.
– Jó kutya – mondta halk, barátkozó hangon.
Griffin megkönnyebbülten, nagyokat lélegezve hagyta ott a házat. Látta,
hogy az egyik biztonsági őr feléje int, barátságosan viszonozta is a
köszönést, miközben kihajtott a birtokról. Nem egészen húsz perce ért
vissza, és nagyon bízott benne, hogy előző távozását senki nem vette észre.
Már csak egy dologra koncentrált: meg akarta találni Smitht, mielőtt Randi
Russell végez vele.
– Kint vagyunk! Merre? – kérdezte.
– Syracuse-ba. A többit elmondom, ha odaérünk.
– Repülünk – közölte Griffin.
Izgalmában, és a feszültséget felváltó megkönnyebbülésében
elfeledkezett a nyárfák között rejtőző harmadik őrről. A férfi, miközben a
távolodó dzsip után nézett, halkan beleszólt mobiltelefonjába: – Mr.
Tremont? Bekapta a horgot. Kiszabadította a fickót, és épp most hajtanak
el. Igen, uram! Elhelyeztük a jeladót, a repülőteret figyeljük, és Chet is
elhelyezkedett az út mellett.

42. fejezet

13:02
Syracuse, New York
– A fenébe! – Peter Howell dühösen meredt a számítógép képernyőjére. –
A Blanchard dokumentációjában alig, esik szó az állati szérumról és a ma-
jomvírusról. Csupa győzelmi jelentést tartalmaz arról, hogy milyen reme-
kül megy a vállalatnak. – Göcsörtös, barna kezével beletúrt ősz hajába.
– Semmi az embereken végzett kísérletekről? – kérdezte Smith. Hosszú
lábait kinyújtva, mellén összekulcsolt karral az egyik kereveten ült, Howell
elégedetlen kiáltására riadt fel a bóbiskolásból. A Berettát az övébe dugta,
hogy ha kell, könnyen előránthassa.
– És Irakról? – Randi a férfi mellett terpeszkedett, és már ugyancsak
aludt egy sort. Észrevéve, milyen közel ülnek egymáshoz, helyzetet
változtatott, feltűnés nélkül távolabb húzódott. Uzija a kerevet előtt,
közvetlenül a sarka mögött hevert, és elég volt kicsit hátrébb húznia a
lábát, hogy érezze az acél megnyugtató keménységét.
– Egy árva szó nem sok, annyi se. – Howell morogva nézte a képernyőt.
– Úgy tűnik, rossz nyomon járunk, a Blanchard olyan tiszta, mint egy
jelzőmatróz füttye, és nem náluk van a vírus. A szérumuk az, aminek
látszik – állati gyógyszer, amely szerencsés véletlen folytán a vírus ellen is
használható.
 – Na ne! – tiltakozott Randi.
– Ha feltételezzük, hogy igaz, akkor sincs válasz a tizenkét emberi
kísérletre – mondta Smith. – Tíz évvel ezelőtt valaki birtokában volt a
vírusnak, különben nem tudta volna elindítani a kísérletet, egy évvel
ezelőtt pedig a szérumnak is, amivel meggyógyította az irakiakat, a múlt
héten pedig a három amerikait.
Megpróbáltak más, elfogadható elméletet felállítani a történtekre, de
akárhánnyal kísérleteztek is, mindegyik sántított.
– Egyéb dokumentumoknak is lenniük kell ebben a rohadt gépben! –
mondta a székében hintázva, borostás állát vakargatva Howell.
– Feltéve, hogy nem kézzel írták őket – vetette föl Randi.
– Lehetetlen – tiltakozott Smith. – Egy kutatónak minden eredményt, öt-
letet, gondolattöredéket föl kell jegyeznie, különben képtelen előbbre jutni.
A főnökei állandóan ott lihegnek a nyakában, feladatokkal bombázzák,
mert különben nem tudnak pénzt szerezni, a könyvelők pedig minden cent
kiadást lelkiismeretesen feljegyeznek.
– De egy tudósnak nem kell mindent számítógépre vinnie – vitatkozott
Randi. – Felírhatja egy papírra is, mit csinált, hol tart.
– Ma már nem – mondta fejcsóválva Smith. – A számítógép a kutató-
munka elengedhetetlen része. A tervezés, a szimulálás, a statisztikai elem-
zések... nélkülük évekig tartanának. Nem! Valahol, valamilyen számító-
gépen ott kell lenniük a valódi dokumentumoknak.
– Meggyőztél – jelentette ki Howell. – A kérdés most már csak az, hogy
hol?
– Marty nélkül nem tudunk továbbjutni – mondta Smith. Most már ő is
izzadt, és a tekintete mélységes csalódottságról árulkodott.
– Próbálkozhatunk másképp is – vetette fel gyakorlatiasan Randi. –
Törjünk be a Blanchardba, és kutassuk át a dokumentációt! Ha
összeakadunk valakivel, „rábeszéljük”, hogy bánjon kedvesen velünk.
– Remek! Biztosan van még egy-két törvény, amit nem szegtünk meg –
válaszolta jókora öngúnnyal Smith.
Hirtelen valaki olyan vadul kezdett dörömbölni az ajtón, hogy az egész
kocsi beleremegett.
– Öregszem – mondta Howell, és felkapta a H & K MP5-öst. – Nem
vettem észre, hogy jön valaki.
Randi és Smith pisztollyal a kezében villámgyorsan felpattant a
kerevetről.
– Jon! – a kintről hallatszó hang vékony, ismerős és parancsoló volt. –
Jon! Nyisd ki az ajtót! Én vagyok az!
 – Marty! – Smith átszáguldott a nappalin, és szélesre tárta az ajtót.
– Jon! Végre! – Marty belépett, karon ragadta a barátját, és első
felindulásában erősen megölelte, de utána zavartan rögtön hátra is lépett. –
Már kezdtem azt hinni, hogy soha többé nem látlak. Hol csavarogtál? Nem
sebesültél meg?
– Bill mentett meg, és úgy gondoltam, magammal hozhatom. Nem baj?
– Csapda!.– kiáltotta Howell, és megpördülve a csöndesen belépő
Griffinre szögezte az MP5-öt.
A volt FBI-os a hátát a csukott ajtónak vetve állt, karja nyugodtan a tör-
zse mellett lógott. Semmi nem volt a kezében, de izmos teste megfeszült,
készen állt arra, hogy bármelyik pillanatban cselekedjen. Hosszú, barna ha-
ja zsíros volt, mintha már napok óta nem mosta volna meg, tekintete pedig
olyan üres, hogy amikor meglátta, jeges borzongás futott végig Smithen.
Randi a figyelmeztetésre azonnal Howell mellett termett az Uzival.
– Ne! – kiáltott föl Griffin elé lépve Smith. – Ne lőjetek! Martynak iga-
za van. Ő Bill Gríffin. Rakjátok le a fegyvert! – Megfordult, és keményen
Griffin szemébe nézett. – Egyedül vagy?
– Egyedül vagyunk – igyekezett megnyugtatni mindhármukat Marty. –
Bill azt mondta, figyelmeztetni akar, Jon! Nagyobb veszélyben vagy, mint
eddig bármikor.
– Milyen veszélyben?
Randi és Howell lassan leengedte a fegyverét. Bill Griffin pedig,
mihelyt elmúlt a közvetlen fenyegetés, villámgyorsan a zsebéhez kapott, és
egy kilenc milliméteres Glockot rántott elő.
– Miatta! – kiáltotta, és a tekintetét Randire szögezve, célba vette a lány
szívét. – A CIA-től van. Nelson Caspar tábornok küldte, hogy megöljön,
Jon!
– Tessék?! – kérdezte felháborodva Randi. A fejét jobbra-balra rántotta,
hol Griffinre, hol Smithre nézett. – Hazugság! – A tekintete megállapodott
Griffinen. – Hogy mer ilyet mondani?! Nekik dolgozik, de idejön, és
engem vádol?
Smith feltartott kézzel jelezte, hogy ő is szeretne mondani valamit. –
Miért akarna megöletni az egyesített vezérkar főnökének helyettese?
– Azért, mert ugyanazoknak dolgozik, akiknek én.
– Tremontnak és a Blanchard Pharmaceuticalsnek?
Griffin bólintott. – Erre próbáltalak figyelmeztetni a Roek Creek-
parkban.
– De mást nem figyelmeztettél! – Smith tekintete dühtől lángolt. – Ezért
ölhették meg Sophiát.
 – Ilyen világban élünk – válaszolta keserűen Griffin. – Nincsenek többé
jó fiúk, senki nem hisz már abban, hogy van különbség a jó és a rossz
között. Mindenki kapar, ahogy tud, igyekszik minél többet összeharácsolni
magának. Én is elveszem, ami nekem jár.
Smith félrefordult, minden erejével azon volt, hogy megőrizze a
nyugalmát. Sophia meghalt és nem hozhatta vissza, bármennyire szerette
volna. Tudta, hogy örökké cipelni fogja magában a fájdalmat, de remélte,
hogy talán megtanul könnyebben együtt élni vele. – Senkinek nem jár
semmi, Bill – mondta halkan. – Randivel kapcsolatban pedig tévedsz. Nem
küldhették utánam azzal, hogy megöljön. A találkozásunk körülményei
alapján ez egyszerűen lehetetlen. Ráadásul neki köszönhetem, hogy még
élek. – A lányra mosolygott, és meglepődve látta, hogy a Jégkirálynőét is
megszégyenítő szép arc felenged, a vonásai lágyabbá válnak. – Ugyanúgy
véget akar vetni Tremont üzelmeinek, mint én. Ki mondta, hogy Caspar
küldte, és azért, hogy megöljön?
Miközben Smitht hallgatta, Bill Griffinnek az a kellemetlen érzése
támadt, hogy elveszítette az élet nevű kirakós játéknak egy nagyon fontos
darabját. Nem volt biztos benne, mi az, de rádöbbent, hogy hiányzik, és
arra is, hogy valahol irányt tévesztett, visszavonhatatlanul eltávolodott tőle.
Figyelte Smitht, amint nyugalmát rendkívüli erőfeszítés árán megőrizve
Sophia haláláról beszél, és a magányosság érzésével kevert bánat tört rá.
Talán tényleg elsiette a dolgot, túl hamar gondolt magára, ahelyett, hogy
figyelmeztette volna Sophiát. Esetleg másokat is megmenthetett volna...
Elég az önkínzásból, figyelmeztette határozottan magát. Meddig mehe-
tett volna el? Ahhoz nincs ereje, hogy az egész világot megmentse, de talán
tehet valamit Jonért, részben ellensúlyozva azt, ami a menyasszonyával
történt.
Úgy döntött, hogy nem köntörfalaz tovább, becsületesen elmond min-
dent. – Mindennek a hátterében Victor Tremont áll. A főpribékje, kivégző-
je Nidal al-Hasszán. Ők... – A két név kimondása mintegy jeladás volt,
hogy megszólaljon benne a vészcsengő. Eszébe jutott, milyen üres – és
lényegében védtelen – volt Tremont háza, amikor betört, hogy megkeresse
Martyt. Milyen kényelmesen, akadálytalanul tudtak menekülni.
Milyen könnyen keresztüljutottak az őrökön.
Martyra villantotta a tekintetét. – Kaptál valamit Tremonttól, vagy
mástól azzal, hogy viseld, állandóan legyen nálad? – kérdezte. –
Gondolkozz! Gombot, érmét, tollat, esetleg egy fésűt!
Smith rögtön megértette. – Arra gondolsz, hogy...
– Nézd át a zsebeidet! – utasította Martyt Griffin. – Beléjük rakhattak
valamit anélkül, hogy tudnál róla. Bármelyikük megtehette. Például
Maddux, hogy mást ne mondjak.
Marty először nem értette, mit akar Griffin, de gyorsan rájött. – Arra
gyanakszol, hogy bepoloskáztak! – kiáltott föl, és rögtön hozzálátott min-
dent kirakosgatni a zsebeiből. – Nem emlékszem rá, de egy időre elájul-
tam, amikor az a himlőhelyes megütött.
Pufók kezei, amelyek természetes fürgeséggel mozogtak a számítógép
klaviatúráján, de minden egyébben esetlennek bizonyultak, ezúttal
szokatlan gyorsasággal tették a dolgukat. Az ex-FBI-osnak ez is kevés volt,
növekvő türelmetlenséggel követte Marty mozdulatait, és a legszívesebben
letépte volna a ruháját, hogy megbizonyosodjon róla, valóban tiszta.
Ehelyett erőt vett magán, és csak annyit mondott: – A nadrágszíjadat,
Marty! Gyorsan!
– A cipődet is! – tette hozzá Smith.
Miközben Marty kihúzta a nadrágjából az övét, hogy odaadja Smithnek,
Bill Griffin indulata utat tört magának, és hatalmába kerítette arcvonásait.
– Megetettek egy hazugsággal, mert biztosak voltak abban, hogy megpró-
bállak figyelmeztetni – fordult Smithhez –, aztán hagyták, hogy kiszabadít-
sam és elhozzam hozzád Martyt, mert semmit nem tudtak kiszedni belőle.
Két legyet egy csapásra! Valószínű, hogy a Rock Creek-park óta gyana-
kodnak rám. Jobban oda kellett volna figyelnem a...
Kintről éles vakkantás hallatszott. Egy és nem több.
Griffin mozdulatlanná merevedett, arcizmai megereszkedtek.
– Itt vannak. Al-Hasszán és az emberei – mondta.
– Honnan tudja?! – Randi a kocsi fala mentén a még ép elülső ablakhoz
osont, és óvatosan kinézett a pereme mögül.
– A kutya! – kapcsolt Smith. – A dobermann, amelyik a parkban is
veled volt.
– Sámson – válaszolta Griffin, és bólintott is hozzá. – Jól van idomítva.
Támad, felderít, biztosít... Mindent tud.
– Látom őket – mondta halkan Randi. – Úgy tűnik, négyen vannak. Egy
sorra vannak tőlünk, az egyik arab.
– Al-Hasszán.
Griffin hangja hátborzongatóan halk volt, üresen kongó.
Howell felől halk csettintés hallatszott. – Tessék! Ezért tudtak becser-
készni bennünket – mondta, és magasra tartott egy miniatűr jeladót,
amelyet Marty cipőjének a sarkából halászott elő. – Aranyos, nem?! –
Megrázta a fejét, majd széles mozdulattal kihajította a készüléket a hátsó
ablakon, és felkapta a géppisztolyát.
 – Nem látok egyetlen rendőrt vagy katonát sem – jelentette Randi.
– Mit számít?! – kérdezte élesen Griffin. – Itt vannak, hála nekem, és
csak pillanatok kérdése, hogy elkapjanak bennünket. Ostoba voltam.
Átkozott hülye!
– Nem hiszem – mondta nyugodtan az angol. – Ilyen könnyen azért nem
megy. – A konyhapult fölötti fénycső oldalához nyúlt, és megnyomott egy
gombot, mire a nappali műanyag padlójának négy, a többitől megkülön-
böztethetetlen lapja halk kattanással megemelkedett. Howell egy ugrással a
vészkijáratnál termett. – Régi szabály: ha menekülni akarsz, egy út nem út.
Jon! Lennél szíves?
Smith felrántotta a csapóajtót, és leugrott a résbe.
– Rajtad a sor, fiam! – szólt rá Martyra az angol. Az mogorván bólintott,
belenézett a lyukba, és óvatosan leereszkedett. A nagy dobermann némán
hasalt a lakókocsi alatt, és éberen figyelte a környéket. Marty fürgén arrébb
mászott, hogy utat engedjen a gyors egymásutánban érkező Randinek,
Griffinnek és Howellnek. A kutya egy-két másodpercig feléje szimatolt,
mire közelebb húzódott hozzá, és amikor Sámson megmerevedve folytatta
az őrködést, finoman meg simogatta a hátát. Furcsa módon egy csöppet
sem félt. Körbepillantott, szemügyre vette a lakókocsik kerekeit, és a
parkoló szélén sorakozó, vastag fatörzseket. Lábakat nem látott, és egy
pillanatra elhitette magával, hogy al-Hasszán és az emberei felhagytak a
kutatással, és elmentek.
Griffin halkan odaszólt a kutyának: – Barátok, Sámson! Barátok.
Az állat némán végigszagolta őket.
Smithszel az élen a lakókocsi erdő felőli oldalához másztak – körülbelül
öt méter választotta el őket a biztonságtól.
– Oda! – Howell a fejével a fák felé bökött. – Elrejtőzhetünk, és nyu-
godtan átgondolhatjuk, hogyan tovább. Ha jelt adok, rohanjatok, mintha a
pokol összes kutyája lihegne a sarkatokban! Fedezlek benneteket! – mond-
ta, és a nagyobb nyomaték kedvéért óvatosan rá is csapott H & K-jára.
Mire a mondatot befejezte, az erdő fala megmozdult, fenyegető alakok
léptek elő.
– Lapulj! – kiáltotta Smith, és rögtön le is hasalt, megpróbált bele-
olvadni a betonba.
Hosszú géppisztolysorozat hallatszott, a golyók egy része éles
csattanással a lakókocsi falába vágódott, a többi megpattant rajta, és irányt
változtatva másfelé száguldott. Kúszva hátráltak, a kerekek mögött
igyekeztek menedéket találni.
– Hányan vannak? – kérdezte Griffin.
 – Ketten – válaszolta résnyire összehúzott szemmel, az erdő peremét
fürkészve az angol.
– Vagy hárman – mondta izgatottan fújtatva Smith.
– Kettő vagy három – ismételte Randi –, ami azt jelenti, hogy ketten
vagy hárman elöl is vannak.
– Igaz. – Körbenézve Griffin négy feszült, félelmet és elszántságot su-
gárzó tekintetet látott. Martyé sem különbözött a többiekétől. Barátja már
csak egész halványan emlékeztetett arra az állandóan nyavalygó, önmaga
árnyékától is megijedő alakra, aki középiskolás korában volt. Nagyon
megváltozott. Miközben erre gondolt, éles fájdalom hasított Griffinbe,
mintha mélyen eltemetett, régi seb szakadt volna fel benne. Hirtelen úgy
érezte, óriási teher nehezedik rá, teszi bénulttá. Talán a keserűség, amely
torz elméjű emberek szolgálatában eltöltött hosszú évek alatt halmozódott
fel, talán az a felismerés, hogy nem illik abba a világba, amelyet maga
választott ugyan, de igazából sosem érzett a sajátjának. Leginkább mégis
az okozhatta, hogy rádöbbent, már senki és semmi nem érdekli.
Akarta, elkeseredetten vágyott rá, hogy újból legyen valami, amit fon-
tosnak tart, és végre megértette, miért kockáztatott olyan rengeteget azért,
hogy megóvja Smitht. Tudat alatt azt remélte, hogy talán megmenthet vala-
mit, ami jó és nemes benne. Griffin vére vadul száguldott, a tudata kitisz-
tult, és azt az akadályt nem ismerő, kemény elszántságot érezte, amely
akkor munkált benne, amikor még fiatalok voltak, és előttük állt a fényes
jövő.
Tudta, mit kell tennie.
Minden idegszála, összes kudarca, tévedése, csalódása azt harsogta.
Hogy mit kell tennie, ha vissza akarja nyerni a hosszú, vargabetűkkel
teli életút során elveszített önmagát.
Anélkül, hogy a többieket egyetlen pisszenéssel is figyelmeztette volna,
gyorsan kimászott a lakókocsi alól, felpattant, és harsány üvöltéssel a fák
felé rohant, oda, ahol a támadók rejtőztek. A dobermann szorosan a
nyomában volt.
– Bill! – kiáltotta Smith. – Ne...
Elkésett. Griffin termetét meghazudtoló gyorsasággal, lobogó hajjal szá-
guldott az erdő felé, és közben folyamatosan tüzelt, ujja szinte hozzáragadt
Glockja ravaszához. Lelkes izgalom kerítette hatalmába, boldog volt, mert
visszatalált régi énjéhez, és megválthatta magát. A kutya villogó fogakkal
balra lendült, rávetette magát az egyik támadóra.
Smith, Randi és Howell másodpercekkel később követte őket.
Mire Smith utolérte, Bill Griffin már az erdő szélén feküdt, és ömlött a
melléből a vér.
– Jézusom! – morogta Howell, de fürge tekintete közben az erdőt és a
lakókocsit pásztázta, hogy lássa, nem jön-e rájuk újabb veszedelem.
Az alacsony, köpcös férfi, aki a Georgetownban Smithre támadó
alakokat vezette, háromméternyire, élettelen kupacként magasodott ki a
fűből, közelében fekvő társával fejlövés végzett, egy harmadik alak pedig
feltépett torokkal meredt az égre. A dobermann újabb ellenség után kutatva
a fák között szaglászott.
– Egyik sem arab – állapította meg Howell a három hullán végignézve.
– Az az al-Hasszán még itt kell legyen valahol.
– Ha egyedül maradt, valószínűleg nem próbálkozik – válaszolta Randi,
de azért készenlétbe helyezte az Uziját. – Hogy van, Jon? – kérdezte
megváltozott hangon, a földre nézve.
– Segíts!
Miközben Howell a H & K-t lövésre készen tartva éberen őrködött,
Randi és Smith a fák közé vitte, és lefektette a vastag, száraz avarra
Griffint.
– Tarts ki, Bill! – Smith elszoruló torokkal a barátja fölé hajolt, és
megpróbált mosolyogni.
Howell is csatlakozott hozzájuk, de az őrködést egy pillanatra sem
függesztette fel.
– Te átkozott bolond! – mondta szelíden Smith. – Miért csináltad ezt?
Elbánhattunk volna velük.
– Nem... vagy biztos benne. – Griffin a barátja gallérjáért kapott. –
Lehet... hogy kinyírtak volna. Al-Hasszán itt van... valahol. Várja az
erősítést. Hagyjatok itt... meneküljetek!
A szorítása erős volt, de a szája sarkában rózsaszín hab jelent meg.
– Maradj nyugton, Bill! Megnézem a sebed. Rendbe fogsz...
– Lószart! – Griffin erőtlenül elmosolyodott. – A ház... a Magua-tónál.
Borzalmas... undorító... – Behunyta a szemét és szaporán, kicsiket
lélegzett.
– Ne beszélj! – figyelmeztette Smith, fürgén kigombolva az ingét.
Griffin felnézett. – Nincs idő... Sajnálom Sophiát... mindent. – A szeme
tágra nyílt, mintha feneketlen sötétségbe bámult volna.
Nyakizma elernyedt, a feje hátrahanyatlott. Az üres, meghasonlott arc a
halálban hirtelen megfiatalodott, ártatlannak látszott. Griffin oly sok
szerephez könnyedén alkalmazkodó vonásai kisimultak, megmutatva az
erős, határozott pofacsontokat, karakteres állat. Miközben Smith szótlanul,
magába fordulva figyelte, valahol vidáman dalolni kezdett egy madár. A
fák ágai között beeső napfény kellemesen meleg volt.
Smith lázas sietséggel a nyaki verőérhez nyúlt, és mivel nem érzett sem-
mit, a véres mellkasra helyezte a tenyerét. Az meg sem rezzent. Tehetetle-
nül lezökkent a barátja mellé, és a térdére hajtotta a fejét. Fájdalom markolt
belé – Sophia, és most már Bill elvesztése miatt is.
A dobermann nesztelenül visszajött. Egy pillanatra mozdulatlanná
merevedve megállt Griffin mellett, aztán óvatosan megbökte az orrával
gazdája fejét, és mélyen felmordult. Marty súgott neki valamit, és óvatosan
simogatni kezdte a hátát.
– Meghalt – mondta Smith, lefogva barátja szemét.
– Itt kell hagynunk, Jon! – Howell hangja szelíd volt, de határozott.
Színes zsebkendőt vett elő kommandósruhája egyik zsebéből, és Smithnek
adta.
– Sajnálom, Jon – mondta Randi, miközben a férfi letörölte a vért a
kezéről. – Tudom, hogy a barátod, de mennünk kell, ha nem akarjuk, hogy
az erősítés itt érjen bennünket.
Mivel Smith nem reagált rögtön, Marty vette át a szót. – Jon! – szólt rá
élesen. – Menjünk! A frászt hozod rám!
Smith felállt, körbehordozta a tekintetét a lövedékektől megviselt
lakókocsin és a halottakon, és mélyeket lélegzett, hogy legyűrje magában a
bánatot és dühöt. Egy utolsó pillantást vetett Bill Griffinre, mielőtt hátat
fordított neki.
Lesz miért felelnie Victor Tremontnak, gondolta.
– Vágjunk át, erre! – szólt a többieknek, és határozott léptekkel befelé
indult az erdőbe.
– Jó ötlet – értett egyet Randi, és megelőzve rögtön át is vette a vezetést.
– Gyere, Sámson! – mondta Marty.
A dobermann fölemelte a fejét, de rögtön le is hajtotta, és megbökdöste
halott gazdája vállát. Várt egy kicsit, mélyről fakadó morgással újból
hozzányomta az orrát, és mivel választ erre sem kapott, utolsó pillantással
búcsút vett Griffintől, és némán a többiek után ügetett.
Randi határozott, hosszú léptekkel balra vezette a csapatot. Smith,
Marty és Howell libasorban ment utána, és a sort utóvédként a dobermann
zárta. Howell H & K-ja egy pillanatra sem állt meg, a csöve folyamatosan
pásztázta a környéket.
– Ismered azt a házat, amit Bill említett? – kérdezte Martytól Smith. – A
Magua-tónál.
– Ott tartottak láncra verve.
– Tudod, hol van?
 – Persze.
– Mozgás hat óránál – szólt hirtelen Howell. – Utánunk jönnek. Lefog-
lalom őket. Menjetek!
– Nélküled nem – tiltakozott Smith.
– Ne hülyéskedj! Törődj Tremonttal! Én tudok vigyázni magamra.
A fák között közeledő lépteket hallva a kutya azonnal megpördült és
csatlakozott Howellhez. Az mondott neki valamit, majd ismét rászólt
Smithre.
– Menj! Gyorsan! Sámsonnal fedezünk benneteket. Siess! – Lenézett a
fülét feltartva, éberen figyelő kutyára. – Érted a kézjeleket, fiú? – kérdezte,
és a karját leengedve gyors mozdulatot tett. A kutya rögtön neki iramod
ott, bevetette magát a fák közé, hogy felderítse a környéket. – Látod, nem
leszek egyedül.
– Igaza van – állt Howell mellé Randi. – Bill is ezt akarná. Smith egy
másodpercre mozdulatlanná merevedett, sötétkék szeme komoran megvil-
lant, izmos teste olyannak tűnt, mint egy megfeszített rugó. Griffin pár
perce volt csak halott, és Howell már közölte, hogy marad, vállalja a nagy
valószínűséggel halálos veszélyt. Smith életek megmentésére esküdött fel,
nem arra, hogy elvesztésük okozója legyen, de a körülmények úgy hozták,
hogy tehetetlenül kellett néznie, hogyan pusztulnak el sorra a hozzá
legközelebb állók.
Howell rezzenéstelen arccal nézett rá. „Menj! Hagyj magamra! Tudom,
mit csinálok.” – mondta a tekintete.
– Rendben van – adta meg magát Smith. – Gyere, Marty! Sok
szerencsét, Peter!
– Kösz – válaszolta az angol, és rögtön hátat fordított.
Egy másodperccel később Smith is azt tette, és, továbbment Randivel és
Martyval. Százméternyire sem lehettek még, amikor a hátuk mögül hosszú
géppisztolysorozat hallatszott, amelyet éles kiáltás követett.
– Peter?! – kérdezte ijedten Marty. – Megsebesült? Nem kellene vissza-
mennünk?
– Az ő H & K-ja volt – nyugtatta meg Smith, bár maga sem volt meg-
győződve erről.
Marty bizonytalanul bólintott, és a lakókocsiban együtt töltött napokra,
Howell érdes humorára és kellemetlen, irritáló szokásaira gondolt. –
Remélem, igazad van. Már... egészen megkedveltem.
Szótlanul mentek tovább. Az erdő csöndjét időnként lövések törték
meg, amelyek úgy hatottak Smithre, mint egy-egy fájdalmas tőrdöfés.
Ennél már csak az volt rosszabb, amikor abbamaradtak, és nyomukban
süket csönd támadt, amely azt is jelezhette, hogy Peter valahol vérben
fekve haldokol.
Az 5-ös úttal párhuzamos, nyugodt, kertes házak között húzódó utcánál
jutottak ki az erdőből. Ruhájuk alá rejtették fegyverüket, jobbra
kanyarodtak, és hamarosan elérték azt a helyet, ahol Jon és Randi a bérelt
kocsit hagyta.
Különváltak, és kétfelől, óvatosan közelítették meg az autót.
Egy lelket sem láttak, senki nem akarta az útjukat állni. Smith ült a
volán mögé, Randi az Uzit térdére fektetve elöl foglalt helyet, Marty pedig
nagy, felszabadult sóhajjal hátra ült. Egy órával később már az Oriskany-
Utica repülőtéren voltak, egymotoros kis gépbe szálltak, és elindultak az
Adirondack Állami Park hatalmas, egybefüggő erdősége felé.

43. fejezet

15:02
Magua-tó, New York
Victor Tremont gerendákból ácsolt háza szélesen terpeszkedett lent, a fák
között. Hátsó frontjától keskeny, kikövezett út vezetett az ugyancsak
gerendából épült, nagy garázshoz. Három állig felfegyverzett őr vigyázta.
A ház másik oldalán kristálytiszta vizű tó csillogott a délutáni napsütésben,
a mélykék égen fehér bárányfelhők úsztak.
Smith, Randi és Marty a ház mögül, egy kis domb tetejéről látta ezt.
Tűlevelek vastag szőnyegén hasaltak, éberen figyelték a házat, a szemmel
láthatóan unatkozó őrök mozgását.
– Remélem, Peternek nem esett baja – mondta aggodalmas arccal
Marty, és mereven nézett előre, bár igazából nem tudta, mit kellene látnia.
– Tud vigyázni magára – felelte halkan Smith. Egy pillanatra elszakí-
totta a tekintetét az őröktől, és a másik oldalán hasaló Randira nézett. A
lány észrevette a szeme sarkából, és bátorítóan rámosolygott.
A szorongás okozta rövid közjáték után ismét Tremont hegyi erődjére
összpontosították minden figyelmüket. Az unatkozó, nagyokat ásító őrök
közül az egyik félóránként körbejárta a házat, ellenőrizte az ajtókat, és
körülnézett, de annyira hanyagul, hogy csak olyasmit vehetett észre, ami
kis híján kibökte a szemét. Egyik társa öreg M–16Al-es karabélyát a térdén
keresztbe fektetve kényelmesen ült egy karosszékben, ráérősen szívta a
cigarettáját, élvezte a késő októberi napsütést. A másik valamivel távolabb,
a helikopterleszálló melletti, kis tisztáson egy Humvee-ban pihent.
– Évek óta nem járt erre idegen – súgta a többieknek Smith.
– Talán nincs, is mit őrizniük – válaszolta Randi. – Griffin hazudhatott,
vagy esetleg tévedett.
– Nem. Megmentette az életünket, és miután megsebesült, tudta, hogy
meg fog halni. Biztos, hogy nem hazudott – tiltakozott Smith.
– Korábban előfordult, hogy igen. Magad mondtad, hogy kibicsaklott az
élete – tartott ki a véleménye mellett Randi.
– Annyira nem. – Smith Martyhoz fordult: – Emlékszel a ház belsejére,
Mart?
– Nagy nappali van benne és sok kisebb szoba. Napos szoba és konyha.
Engem a pincében tartottak. Üres volt, leszámítva egy széket, meg az
ágyat, és amikor felébredtem, a falhoz láncolva találtam magam.
– Ez minden, amit mondani tud? – kérdezte Randi.
– Nem kaptam róla prospektust! – vágott vissza epésen Marty, de rögtön
el is mosolyodott. – Elnézést! Tudom, hogy nem akart bántani. Láttam pár
fehér köpenyes embert. Úgy néztek ki, mint az orvosok, néhánynak a
nadrágja is fehér volt. Az emeletre mentek, de hogy pontosan hová, nem
tudom.
– Esetleg egy laboratóriumba? – találgatott Randi.
– Egy titkos laboratóriumba – igazította ki halk, de izgatott hangon
Smith. – Ahol a kutatás és a fejlesztés folyt, és a tizenkét Öböl-háborús
áldozaton végzett kísérlet dokumentumai, meg még ki tudja, mi egyéb van.
Azért nem találtuk meg őket a Blanchard számítógépében, mert nagy
valószínűséggel itt vannak.
– Esetleg más vállalati név és jelszó alatt – vetette fel Randi.
– A legjobb, ha bemegyünk és meggyőződünk róla – jelentette ki Smith.
– Te maradj itt, Marty! Ha valami gyanúsat látsz, vagy hallasz, adj le egy
riasztó lövést!
– Légy nyugodt, meg is teszem! – Martyn látszott, hogy nagyon
meghökkent, a szeme tágra nyílt a csodálkozástól. – Nem hiszem el! Nem
elég, hogy ilyet mondtam, még lelkes is vagyok! – Pufók keze idegesen
markolta az Enfieldet. A gyógyszer, amit utoljára bevett, még hatott, de
számítani lehetett rá, hogy hamarosan elmúlik a hatása.
Jon és Randi úgy döntött, hogy megvárja, amíg az őr befejezi újabb
körútját, csatlakozik a karosszékben kényelmesen dohányzó társához, és
aztán kapják el a tisztáson, a Humvee-ban ügyelő társukat.
Nem sokáig kellett várniuk. Néhány perc múlva a két őr közül az egyik
felállt, eltűnt a ház mögött, és tíz perccel később bukkant csak elő, de már
az épület másik sarkán. Tessék-lássék körbenézett, bedugta, a blokkoló-
kulcsot a hátsó bejárat melletti készülékbe, majd visszament a társához.
A dzsipben ülő egyedül maradt, az épület feléjük eső oldalán.
– Most! – adta ki a parancsot Smith.
Nesztelenül előrébb kúsztak. A Humvee vezetőülésén, társai látókörén
kívül ülő őr nyugodtan bóbiskolt a napon.
– Meg akarod kerülni? – kérdezte halkan a lányt Smith. Érezte, hogy az
izgalomtól erősen lüktet a füle mögötti verőér. – Innen fedezlek. Ha meg-
érkeztél, jelezz, és elterelem a figyelmét. Ha korábban felébred, és
észrevesz, lelövöm.
– Majd integetek a zsebkendőmmel, igaz, hogy csak papír, de megteszi
– válaszolta mosolyogva Randi. Örült, hogy nem kell tovább tétlenül
hasalnia, ismét cselekedhet.
Izgatottan dobogó szívvel bevetette magát a fák közé, és pillanatok alatt
eltűnt. Smith egészen az erdő szélén hasalt, Berettával a kezében figyelte a
bóbiskoló őrt, és türelmetlenül várt.
Öt perccel később pontosan a Humvee mögött fehér villanást látott,
ugyanakkor az őr is megmozdult, fészkelődni kezdett, de nem nyitotta ki a
szemét. Amikor ismét elnyugodott, Smith felpattant, és meggörnyedve a
nyitott terepjáró felé rohant.
Félúton lehetett csak, amikor az őr hirtelen kinyitotta a szemét, és az M–
16-osáért kapott. A háta mögött, mintha a semmiből bukkant volna elő,
Randi világítóan szőke haja, koncentrálásba merevedett arca bukkant fel. A
lány kecsesen, vadmacskafürgeséggel suhant előre, felszökkent a Humvee-
ra, és az őr tarkójához szorította az Uzi csövét. Smithnek egy pillanatra a
lélegzete is elállt; soha nem látott még nőt így, ilyen gyilkos hatékony-
sággal mozogni.
– Tegye le a puskát! – mondta hideg, tiszta hangon a lány. Az őr egy
másodpercig nem reagált, mintha maradék esélyeit latolgatta volna, de
aztán lassan a mellette lévő ülésre fektette a gépkarabélyt. Kezét jól
láthatóan a combjára tette, jelezve, hogy pontosan tudja, hogyan illik
viselkednie annak, akinek fegyvert szögeznek a tarkójához.
– Okos döntés.
Smith a Humvee-hoz futva magához vette az M-16-ost, és Randival
visszakísérték az őrt Martyhoz. Összehangoltan működtek, és hármasban
hamar végeztek. Marty csíkokra tépte az őr ingét, Smith és Randi pedig a
derékszíjával és a szövetcsíkokkal megkötözte a férfit, a száját is betömte
úgy, hogy nyögni is alig tudott. Tehetetlenül feküdt fenyőtűkből vetett
ágyán, és dühös pillantásokat lövellt rájuk.
 Smith elvette a kulcscsomóját. – A másik kettő előrenéz, nem számít
arra, hogy a házon keresztül, hátulról megyünk.
– Igaz – fogadta el Randi azonnal az ötletet.
Smith a szükségesnél valamivel hosszabban nézett rá, de úgy tetszett, a
lány nem vette észre.
– Tudom, mit fogsz mondani – sóhajtotta Marty. – Ha látok valamit,
adjak le riasztó lövést. Remek! Két hete még azt sem tudtam, hogyan kell
megfogni egy fegyvert. Mi lesz ennek a vége? Kezdek teljesen kivetkőzni
magamból.
Otthagyták a fejét rosszallóan csóváló, de a megkötözött őrt éberen
figyelő Martyt, és a dombról leszaladva a ház egyik oldalbejárata felé
vették az irányt. A fenyők illata alapvetően kellemes volt ugyan, de annyira
tömény, hogy szinte már émelyítő.
Miközben Randi őrt állt, Smith megkereste a zárba illő kulcsot, és
kinyitotta az ajtót. Óvatosan léptek be a kis előtérbe, amelyik fényt csak a
tetőablakokon keresztül kapott. A bejárattal szemközti folyosó mindkét
oldalán szobák sorakoztak, enyhe, de eltéveszthetetlen szivarszag érződött
a levegőben.
– Mi volt ez? – kérdezte hirtelen mozdulatlanná merevedve Randi.
– Nem hallottam semmit – súgta vissza Smith.
– Valami furcsa hang volt – mondta a lány; szép arca feszessé vált, sima
homlokán két mély redő jelent meg az erős koncentrálástól.
– Nézzünk meg minden ajtót!
Smith az egyik, Randi a másik oldalon indult el, és az összes gombot
végigpróbálták.
– Mindegyik zárva – mondta a sok sikertelen kísérlet után, fejcsóválva
Smith. – Vendégszobák vagy irodák lehetnek.
– Menjünk! Hagyjuk későbbre őket! – döntötte el dilemmájukat Randi.
A lépcsőn indultak fölfelé, a fordulónál óvatosan megálltak, vártak egy
kicsit, de semmi gyanúsat nem tapasztaltak, úgyhogy továbbmentek. A
szivarszag fokozatosan erősödött, Smith tekintete, miközben óvatosan
lépkedett előre, izgatottan ide-oda ugrált. Bejutottak a hatalmas, rusztikus
fa és bőr bútorokkal, réz és fa lámpákkal, alacsony, masszív lábakon álló
faasztalokkal berendezett nappaliba. Ez az, amiről Marty beszélt,
állapította meg magában Smith. A teremnyi helyiség szemközti fala
üvegből volt, magába szívta és egyenletesen szétterítette a kintről jövő
fényt. Hatalmas kandallóban szén parázslott, a hűvösre fordult októberi
időben is kellemesen meleggé varázsolva a szobát. Az üvegfalon át
ragyogó kilátás nyílt a fák tömör falával körülvett tóra, és középen egy
szárnyas ajtó is volt, amely széles, fedett teraszra vezetett.
A néma páros odafutott, és alaposan szemügyre vette a verandát. Balra,
a ház előtti füves térségen a két mit sem sejtő őr pihent alacsony, magas
támlájú faszékekben. Fegyverüket keresztben a térdükre fektették,
dohányoztak, és nyugodt arckifejezésükből ítélve, hétköznapi dolgokról
beszélgettek. Tekintetük a szemközti hegyláncot pásztázta, amelyet
haragos-zöld fenyők, és az ősz ezernyi színében parázsló lombos fák
varázsoltak izgalmasan széppé.
– Tökéletes célpontok – állapította meg halkan, szinte csak magának
Randi.
– Lusta idióták. Tremont nincs itthon, ezért azt hiszik, hogy nyugodtan
lustálkodhatnak.
– Ha lőnünk kell – súgta a lány -, enyém a jobb, tiéd a bal oldali.
Remélem, lesz annyi eszük, hogy megadják magukat.
– Nem ártana – mondta Smith, és önkéntelenül bólintott hozzá. Kezdte
megszokni az együttműködést, és néha már kifejezetten élvezte is. Ha elég
ügyesek lennének, és túlélnék a vállalkozást... – Gyerünk!
Felrántották az ajtót, és kiszaladtak a teraszra, de olyan nesztelenül,
hogy az őrök nem hallották, nyugodtan beszélgettek tovább, szívták a
cigarettájukat. Smith megállt a mellvédnél, és a szemből tűző nap fényétől
hunyorogva lenézett a két mit sem sejtő férfira.
A magasabb hanyagul a fűre hajította a csikkjét, és felállt. – Na gyere!
Tegyünk egy kört! – mondta lustán. Egyből fordult, és meglátta Smitht és
Randit. – Bob! – kiáltotta riadtan.
– Fegyvert a földre! – adta ki harsányan a parancsot Smith.
– Lassan, óvatosan! – mondta halkabb, de ijesztően feszült hangon
Randi. – Nehogy bármit félreértsünk!
Mindkét őr mozdulatlanná dermedt. Az egyik már talpon volt, de még
csak a törzse fordult feléjük, amikor megmerevedett. A másik rosszabbul
járt, ő felállás közben hallotta meg Smith kiáltását, és mintha erőnléti
gyakorlatot végzett volna, tompaszögben maradt a lába. Egyiküknek sem
volt ideje arra, hogy célba vegye Smitht vagy Randit, ők viszont, ha csak a
mutatóujjukat megmozdítják, könnyűszerrel végezhettek volna
bármelyikkel. A rajtaütés tökéletesre sikerült, és mind a négyen tudták,
hogy a két fogolynak – hacsak nem akar öngyilkosságot elkövetni – szó
nélkül engedelmeskednie kell.
– A francba! – mondta az egyik, és óvatosan a fűre tette a fegyverét.
A gerendaházakban teljes volt a csönd, miközben Smith a garázs mögötti
melléképületbe terelte, és gondosan bezárta a három foglyot. Marty az ajtó
mellett állt, Randiről pedig nem lehetett tudni, hol van, csak azt, hogy
éberen figyeli a házat, nehogy meglepjék őket. Marty kerek arcáról első
ránézésre le lehetett olvasni, hogy idegen számára a szituáció, zöld szeme
sötéten fénylett, jelezve, hogy olyan világba csöppent, amelyről semmit
sem tudott, és amelyet nem is akart közelebbről megismerni.
– Maradjak? – kérdezte siralmas képpel, eleve tudva a választ.
– Jó volna, Mart! Szükségünk van őrszemre – válaszolta Smith. – Nem
tudom, mit találunk a laboratóriumban. Ha bármi történik velünk, neked
még lesz rá esélyed, hogy bemenekülj az erdőbe.
Marty komoran bólintott, és keményen markolta is a karabélyát, de lát-
szott az ujjain, hogy szívesebben táncolnának egy számítógép billentyűin.
– Rendben, Jon! Tudom, hogy visszajössz értem – felelte. – Sok szeren-
csét! Ne aggódj, ha látok valami gyanúsat, rögtön meghúzom a ravaszt.
Smith nem válaszolt, csak bátorítóan megmarkolta a vállát.
– Minden rendben lesz. Ne aggódj! – mondta a kezéért kapva Marty. –
Menj!

Smith és Randi – fegyverrel a kézben – annál az oldalajtónál találkozott,

amelyet már korábban is használtak. Egymásra néztek, és anélkül, hogy
bármelyikük szólt volna, különös érzés villant beléjük. Smith elkapta a
lányról a szemét, Randi pedig idegesen megkérdezte magától, hogy
tulajdonképpen mi is történik vele.
A hosszú folyosó végéhez érve, megálltak az emeletre vezető lépcső
alján. Teljes volt körülöttük a csönd, egyetlen lövést sem hallottak kintről,
és remélték, hogy bárki van is odafent, semmit nem sejt a támadásból. Az
egész akció lényege ebben volt – villámgyorsan kellett végrehajtaniuk, a
lehető legnagyobb hatékonysággal, és ügyelni arra, hogy a végére életben
is maradjanak.
Óvatosan indultak fölfelé, a lépcsőfordulónál egy pillanatra mozdulat-
lanná merevedtek, és csak aztán mentek tovább, hogy meggyőződtek arról,
teljes a csönd körülöttük. A lépcső tetejéhez közeledve sem hallottak
egyetlen pisszenést se.
Néhány lépés után aztán rájöttek, mitől van a szokatlan síri csönd. A
lépcső tetején a kis előteret három oldalról vastag üvegfal vette körül. Mö-
götte csillogó műszerekkel teli, hermetikusan lezárt laboratórium volt, a
peremén kisebb helyiségek. Az egyik felülről is be volt fedve, „tisztaszobá-
nak” tűnt, csíramentes levegőjű helyiségnek, amelyben a legtisztább kör-
nyezetet igénylő kísérleteket végezhették. Az egyik nyitott ajtajú négyzet-
ben elektronmikroszkóp állt. Valamennyi laboratórium egyforma, minde-
gyikben kaotikus rendetlenség uralkodik – Bunsen-égők, üvegcsészék,
palackok, mikroszkópok, irattartó szekrények, számító- és hűtőgépek, és
egyéb, az ismeretlent kutató tudósok számára nélkülözhetetlen tárgyak
sorakoznak bennük –, de itt egy következő századhoz illő, ultramodern
színképelemző is volt.
Smith tekintetét azonban nem az vonzotta igazán, nem az váltott ki
belőle lelkes, diadalérzéssel határos izgalmat, hanem egy nehéz, tömör
acélnak tűnő ajtó, amelynek a közepén lóhere alakú, fokozott biológiai
veszélyt jelző szimbólum vöröslött. Nagyon jól ismerte, tudta, mi van
mögötte – az összes négyes biztonsági fokozatú laboratóriumba vezető
ajtóra ezt festették.
– Négy embert látok – súgta egészen halkan Randi.
– Ismerkedjünk meg velük! – válaszolta visszafogott hangon Smith.
Anélkül, hogy bármelyikük vezényelt volna, fegyverüket lövésre készen
tartva, egyszerre rontottak be az üvegajtón.

44. fejezet

A technikusok közül ketten felnéztek, és ahogy megpillantották a

fegyvereket, félelem rántotta görcsbe az arcukat. Az egyik nagyot nyögött,
mire a másik kettő is odanézett. Smithnek és Randinek egy hang nélkül
sikerült magára vonnia valamennyiük figyelmét.
– Ne lőjenek! – kérte a két férfi közül az idősebb.
– Kérem! Gyerekeim vannak! – esdekelt a fiatalabb nő.
– Senkinek nem esik bántódása, ha válaszolnak néhány kérdésre –
igyekezett megnyugtatni őket Smith.
– Higgyenek neki! – Randi az Uzi csövével a labor melletti, kis tanács-
teremnek tűnő helyiség felé bökött. – Menjünk be, és beszélgessünk
nyugodtan!
A négy fehér köpenyes engedelmesen bevonult, és újabb utasításra a
hosszú konferenciaasztalhoz ült. Húsz és ötven közötti ránézésre hétközna-
pi, normális életet élő embereknek látszottak. Nem tartoztak a szenvedély-
től parázsló tekintetű, savóképű tudósok közé, akik sokszor hetekig ki sem
mozdulnak a laboratóriumukból, csak hogy minél előbb befejezhessenek
egy kutatási programot. Hétköznapi emberek voltak jegygyűrűvel,
asztalukra kitett családi fényképekkel. Technikusok és nem kutatók.
Leszámítva a két nő közül az idősebbet. Rövid, ősz haja volt és hosszú,
fehér laboratóriumi köpenyt viselt utcai ruhája fölött. Éberen figyelt attól a
pillanattól kezdve, hogy Randi és Smith a laborba lépett. Tudós lehetett,
vagy legalábbis vezető technikus, aki a többiek munkáját felügyelte.
Az idősebb, kopaszodó férfi homlokán kövér izzadságcsöppek jelentek
meg. Tekintetét egy darabig a fegyverekre szögezte, de aztán rászánta
magát, hogy feljebb emelje, és Randire nézzen. – Mit akarnak tőlünk? –
kérdezte reszkető hangon.
– Örülök, hogy megkérdezte – válaszolta a lány. – Meséljenek a majom-
vírusról!
– És a szérumról, amely egy embert megtámadó vírust gyógyít! – tette
hozzá Smith.
– Tudjuk, hogy tizenkét évvel ezelőtt Victor Tremont hozta Peruból.
– Tudunk a Sivatagi Vihar idején tizenkét katonán elvégzett kísérletről
is.
– Mióta áll rendelkezésükre a szérum? – kérdezte Randi.
– És hogy kezdődött a járvány?
A gyors egymásutánban feltett kérdések hatására az idősebb nő arca
megkeményedett, tekintete dacossá vált. – Nem tudom, miről beszélnek.
Nem foglalkozunk semmilyen majom vírussal és szérummal sem.
– Hanem mivel?! – csapott le rá azonnal Randi.
– Elsősorban antibiotikumokkal és vitaminokkal – válaszolta a nő.
– Mire való a nagy titokzatosság? Az eldugott hely? – kérdezte Smith. –
Ez a laboratórium nem szerepel a Blanchard egyetlen dokumentumában
sem.
– Nem tartozunk a Blanchardhoz.
– Akkor kinek készítik az antibiotikumokat és vitaminokat?
A vezető technikus elvörösödött, a többiek rémülten összenéztek. A nő
óvatlan volt, többet árult el, mint amennyit akart.
– Nem tudom! – válaszolta harciasan.
– Rendben – mondta nyugodtan Randi. – Akkor átnézzük a dokumentá-
ciójukat.
– Számítógépen van, mi sem férhetünk hozzá, csak az igazgató és dr.
Tremont. Ha visszajönnek, hamar véget vetnek ennek az egész...
Smithben egyre magasabbra hágott az indulat. Arra gondolt, hogy ezek
az emberek – akár tudatosan, akár nem – közreműködtek Sophia meggyil-
kolásában. – Egyelőre senki nem jön vissza! El vannak foglalva kitünteté-
sek átvételével, a három őr pedig, akit itt hagytak, halott – hazudta. –
Akarnak hozzájuk csatlakozni?
Az idősebb nő kihívóan nézett vissza rá, és makacsul hallgatott.
– Nyilván azt hiszik, hogy mivel eddig udvariasak voltunk, nem ölünk
meg senkit – mondta robbanni készülő indulatát visszafojtva Randi. –
Igazuk van, valószínűleg nem tesszük meg. Rendesek vagyunk. Semmilyen
fenntartásom sincs azonban azzal szemben – folytatta vidáman –, hogy
erős fájdalmat okozzak, sőt! Kifejezetten dühít, ha úgy érzem, hogy nem
akarnak megérteni. Világos?
Sikerült fölkeltenie a figyelmüket, legalábbis háromét a négy közül.
Azok lázasan bólogattak.
– Nagyszerű! Ki lesz az, aki megmondja a felhasználói nevet és a
jelszót?
– És azt – vette át a szót a technikusok vezetőjére nézve Smith –, hogy
mi szükség van vitaminok és antibiotikumok vizsgálatához egy négyes
biztonsági szintű laboratóriumra.
Az idősebb nő elsápadt, a keze remegni kezdett, de keményen nézett a
társaira, igyekezett megfélemlíteni őket.
– Hagyja ezt, Emma! – szólt rá az idősebb, alacsonyabb férfi. – Itt már
nem maga diktál, hanem ők – folytatta dacosan, és Smithre nézett. – Mi a
biztosíték arra, hogy nem ölnek meg bennünket, ha megtudták, amire
kíváncsiak?
– Semmi. Azt viszont nyilván belátják, hogy ha valakit bántani akarunk,
azt inkább előbb tesszük, mint később. Akkor ugyanis eléggé el leszünk
foglalva azzal, hogy Victor Tremontot elkapjuk.
Az idősebb férfi várt egy darabig, aztán bólintott. – Majd én
megmondom.
Smith Randire nézett. – Most, hogy ezt ilyen szépen elrendeztük, hozom
Martyt.
A lány élénken bólintott. A laboratórium négy dolgozóját Uzijával
sakkban tartva Sophiára gondolt, arra, hogy már csak pár lépésnyire van a
gyilkosaitól. Bármibe kerüljön is, megfizetteti velük, amit tettek.
– Beszéljen! – mondta a férfinak. – És lehetőleg minél gyorsabban.

Marty az Enfieldet a térdén keresztbe fektetve egy fa árnyékában ült, hal-

kan dudorászott, és úgy tűnt, hogy a lombok között átfurakodó fénypász-
mákban gyönyörködik. Ahogy hátát a fa törzsének támasztva, kinyújtott,
bokánál keresztbe tett lábbal ücsörgött a tűlevelek vastag szőnyegén, olyan
volt, mint egy gondtalan, valamelyik tündérmeséből odacsöppent manó.
Leszámítva a szemét, amit a közeledő Smith is figyelt, az ugyanis
smaragdzöld volt, a pillantása pedig zavaros.
– Valami baj van?
Marty ijedten összerezzent. – A fenébe, Jon! Legközelebb, ha jössz,
jelezd valamivel! – A szeméhez nyúlt, és megdörzsölte, mintha fájna. –
Örömmel jelenthetem, hogy nem láttam és nem hallottam semmit. A
fészerben is csönd van. Igaz, úgy megkötöztük azt a hármat, hogy
moccanni sem tudnak. Ennek ellenére nem hiszem, hogy őrnek születtem.
Túl unalmas, és túl nagy felelősséggel jár, a rosszabbik fajtából.
– Megértelek. Lenne kedved számítógépezni?
Marty arca felderült. – Na végre! Hogy kérdezhetsz ilyen hülyeséget?
– Akkor menjünk. Meg kellene keresned Tremont néhány dokumen-
tumát.
– Á! Szóval Victor Tremont. Ő áll az egész mögött – mondta Marty, és
a rá váró élvezetre gondolva elégedetten dörzsölte a kezét.
A házba érve a lezárt ajtók hosszú sora előtt haladtak el éppen, amikor
Smith valamilyen hangot hallott. Majdnem ugyan ott jártak, ahol korábban
Randinek tetszett úgy, hogy hall valamit.
Smith karon ragadta Martyt. – Figyelj! Hallasz valamit?
Egy helyben álltak, csak a fejüket mozgatták ide-oda, mintha azt
remélték volna, hogy attól élesebbé válik a hallásuk.
– Mi volt az? – kérdezte pár másodperc múlva, a fejét felkapva Smith.
– Olyan, mintha valaki kiabálna – válaszolta Marty.
A zaj megismétlődött. Emberi hang volt, de tompa, és valahonnan
elölről jött. Egy férfi hangja.
– Ez lesz az! – Smith az egyik ajtóhoz szorította a fülét. Vastagabbnak,
masszívabbnak tűnt, mint a többi, és azon kívül, hogy kulcsra volt zárva,
még jókora lakat is lógott rajta. Mögötte kiabált valaki, de a hang csak
egészen halkan szűrődött ki hozzájuk.
– Nyisd ki! – mondta Marty.
– Add a karabélyt! – Smith gondolkodás nélkül szétlőtte a lakatot.
Fentről, a laboratóriumból rémült kiáltások hallatszottak, miközben be-
lökte az ajtót. Óvatosan léptek be, és közvetlenül az első mögött újabb ajtót
találtak. Smith ennek a zárját is szétlőtte, és egy tágas, kényelmesen bebú-
torozott szobában találták magukat. Alkóvval leválasztva konyha és jókora
bárszekrénnyel ellátott étkező tartozott hozzá, amelyből feltehetően a háló-
szobákhoz vezető folyosó ágazott le. A kiáltások a folyosó felől érkeztek.
– Maradj mögöttem, és fedezz! – mondta Smith.
Marty már túl volt azon, hogy fölösleges tiltakozással fárassza magát. –
Rendben. Majd igyekszem.
 A kiabáló hallhatta őket, ugyanis alig tett egy-két lépést Smith, a
harmadik ajtótól vad dörömbölés hallatszott.
Megpróbálkozott a gombbal, de zárva volt. – Ki van odabent? –
kiáltotta.
– Mercer Haldane! – válaszolta egy dühös hang. – A rendőrségtől jött?
Elkapták Victort?
– Húzódjon hátra! – adta ki az utasítást Smith. Mivel ez az ajtó a
külsőnél sokkal gyengébbnek tűnt, úgy döntött, hogy a Beretta is megteszi.
Igaza lett. Alacsony, kócos, ősz hajú, busa szemöldökű, simára
borotvált, de az indulattól kivörösödött arcú, idős férfival találta szemközt
magát. Kényelmes karosszékben ült, bokája a falhoz volt láncolva, de a
száját nem tömték be.
– Ki az ördög maga?! – kérdezte az öregember.
– Jonathan Smith orvos alezredes. Az, akit az emberei meg akartak ölni.
– Megölni? Az isten szerelmére... – a dühös vénség befejezetlenül
hagyta a mondatot. – Hát persze! Victor! Tudtam, hogy aggódik... Orvost
mondott? CDC? FDA?
– USAMRIID – válaszolta Smith.
– Fort Detrick! Szóval elkapták a gazembert!
– Próbálkozunk vele.
– Jobban teszik, ha sietnek. Ötkor megkapja a kitüntetését, kis idővel
később a pénzét is, és nem lehet tudni, hol lesz hatkor. Hogy valahol
messze, arra mérget vehet.
– Akkor segítsen!
– Kérdezzen!
– Maga szerint ő idézte elő a járványt?
– Hát persze! – válaszolta Haldane. – Ennyire ütődött? Mit gondol,
miért zártak be ide? Csak azt nem tudom, hogyan.
– Vigyázzon! - figyelmeztette Smith. – Szétlövöm a láncot.
Mercer Haldane előbb összerándult a félelemtől, de aztán vállat vont. –
Remélem, jól céloz. Szeretnék addig élni, hogy még lássam térden csúszni
Victort.
Smith szétlőtte a láncra erősített lakatot, és talpra segítette az öreget. –
A másik társam a laboratóriumban van. Megpróbáljuk előbányászni a
számítógépből Tremont dokumentumait.
– Jól elrejtette őket. Én is próbálkoztam vele, de nem sikerült.
– Magának nem volt olyan titkos fegyvere, mint nekem – mondta
Smith, és Marty vállára csapott.
Randi egyedül várta őket a laboratóriumban – a technikusokat bezárta a
tanácsterembe.
– Mi volt az a lövöldözés? – kérdezte. – Kis híján szívrohamot kaptam.
Smith röviden elmondta, bemutatta Mercer Haldane-t, majd a
technikusok felől érdeklődött.
– Azt állítják, hogy a Tremont & Associatesnek dolgoznak. A számító-
gép jelszava Hádész.
Haldane-nel szorosan a nyomában Marty a legközelebbi számítógéphez
vágtatott. Annyira örült, hogy visszatérhet egy olyan világba, amelyet
ismer és ért, hogy az arca kisimult, szinte teljesen megnyugodott. Anélkül,
hogy ránézett volna, odaadta Haldane-nak a karabélyt, leült, megtornáztatta
az ujjait, és sebesen munkához látott. A korábbi elnök-vezérigazgató szó
nélkül melléje húzott egy széket, és miután elhelyezkedett, Smith elvette
tőle az Enfieldet. Nem bízott benne.
– Mercer Haldane a Blanchard előző elnök-vezérigazgatója – magya-
rázta halkan Randinek. – Tremont a múlt héten lemondatta, és teljesen
magához ragadta az irányítást.
– Hogyan?
– Azt mondja, zsarolással, de szerintem őt is megvette. Részt ajánlott
neki a Hádész-terv bevételéből. Így nevezi a vírust, és az egész tervet is.
Több mint tíz évig titkolta Haldane és a Blanchard elől.
– Tökéletes elnevezés arra a borzalomra, amit előidézett – állapította
meg a lány. – Mit mesélt még?
– Nagyjából azt, amit sejtettünk. Tremont Peruban, az Amazonas ős-
erdejében találta a vírust, hazahozta, és a gyógyszerét is: olyan majmoknak
a vérét, amelyek túlélték a betegséget, és a szervezetük nagy mennyiségű
antitestet termelt. A helyi indiánok azt a vért isszák, és nagyon sokat
közülük meg is ment. Tremont a cég pénzén létrehozott egy titkos csapatot
a vírus izolálására, a szérum antitest előállítására gének klónozásával, és
DNS-építő enzimek segítségével mutáns vírusokat gyártott, amelyek az
eredetinél jóval hamarabb válnak virulenssé.
– Csak ennyit mondott? – Randi hangján érezni lehetett, hogy csalódott,
kevésnek találja a hallottakat.
– Igen, hozzátéve, hogy valamilyen módon egész biztosan Tremont
idézte elő a járványt.
Dühös kiáltás töltötte be a laboratóriumot: – Semmi!
Marty tekintete vadul ugrált Haldane és a tanácsterem között, ahová
Randi a technikusokat zárta. – Semmi használható sincs a Tremont and
Associates fájljaiban. Antibiotikumokról, vitaminokról, hajspraykről szól
az egész! A technikusok hazudtak.
– Nem. – Haldane végre megértette. – Victor volt elővigyázatos.
Felhasználta őket, megmondta nekik mit csináljanak, de azt nem, hogy mi
célból. Jellemző, hogy a Hádészt választotta jelszóként. Számított arra,
hogy esetleg illetéktelenek is a számítógéphez jutnak, és a maga módján
meg akarta tréfálni őket.
– Illik ahhoz, aki képes volt embereken kísérletezni az Öbölháborúban –
értett egyet az ex-elnök-vezér igazgatóval Smith. – A valódi adatoknak is
ott kell lenniük valahol. Folytasd a keresést, Mart! Meg kell találnunk őket.
– Igyekszem, Jon! – Marty bátortalanul válaszolt – az utoljára bevett
gyógyszer hatása nem múlt el teljesen, még odébb volt a szabad szárnyalás.
– Csak jó lenne, ha...
Távoli, idegen hangot hallva Smith és Randi.az ablakhoz rohant. A
hegyi úton egy gépkocsi közeledett nagy sebességgel.
– Mart! Haldane! Vigyázzanak a technikusokra! – kiáltotta izgatottan
Smith.
Randivel együtt kirohantak, és hasra vetették magukat a lépcsőforduló-
nál, ahonnan mindenkit láthattak, aki a nappaliból, vagy valamelyik oldal-
só bejárattól jövet felbukkan a földszinti folyosón. Randi a gránitkemény
arccal előremeredő férfira nézett.
– És most? – kérdezte.
– Hamarosan megtudjuk. – Smith mozdulatlan maradt. Nem kellett
oldalra fordulnia, érezte a zsigereiben, hogy a lány megbízható társként
szorosan ott van mellette.
Ajtó csapódott, gyors léptek közeledtek a házhoz, és valaki halkan
beszélt, de hogy mit, azt nem lehetett érteni.

45. fejezet

15.32
Magua-tó, New York
Szapora, könnyű léptek közeledtek a folyosón a hátsó ajtó felől.
– Mi... – kezdte Randi, de mielőtt Smith bármit mondhatott volna, Sámson,
a hatalmas dobermann bukkant fel a lépcső alján. Megállt, fenyegetően
vicsorgott, és támadásra készen megfeszítette kőkemény izmait.
Smith a Berettát a háta mögé dugva felállt. – Sámson, ül!
A kutya zavartan fölszegte a fejét, de miután Smith megismételte a
parancsot, felismerte benne az egyik „barátot”, akit Bill Griffin a lakókocsi
alatt megszagoltatott vele. Lassan leült, de a tekintetét egyetlen pillanatra
sem vette le a lépcső tetején álló alakról.
– Peter?
A volt SAS-es kényelmesen előrébb lépett. Megszokott fekete komman-
dósruháját viselte, amelyet nyakig begombolt széldzsekivel takart el. – Ki
más? Csak nem gondoltad, hogy Sámson átállt az ellenséghez? – kérdezte,
és a kutyával egyszerre elindult a lépcsőn.
– Hogy juthat ilyesmi az eszébe?! – tiltakozott a felpattanó Randi, és
lelkesen rögtön hozzá is tette: – De jó, hogy itt van, Peter!
Smith olyan szélesen mosolygott, hogy néhány pillanatig legalább tíz
évvel fiatalabbnak látszott. – Nagyon aggódtunk érted – vallotta be
őszintén.
– Egyetlen őrt sem láttam. Ti tüntettétek el őket? – kérdezte Howell.
– Igen. A többiek valószínűleg mind az ünnepségen vannak.
– Kivéve négy laboránst. Őket bezártuk – tette hozzá Randi. – És a
Blanchard korábbi főnökét, aki éppen, Martynak segít a...
A mondatot elharapva Smithszel együtt megkövülten bámult az ernyed-
ten lógó bal karra. Howellnek a viharkabátból kilátszó bal keze véres volt.
– Megsebesültél! Súlyos? Hadd nézzem! – mondta sürgetően Smith.
– Semmiség – tiltakozott Howell.
– Gyere, és vedd le a kabátodat a szentségit!
Smith szélesre tárta a laboratórium ajtaját a nyugodt léptekkel közeledő
Howell és Sámson előtt.
– Marty! – kiáltotta, miután beléptek. - Peter van itt!
Marty széles mosollyal megpördült a széken, és az angol is megengedett
magának egy halvány mosolyt.
– Ne aggódj, fiam! – mondta egy hosszú pillantás után Howell. –
Emlékszel, mit mondtam? Ennél nagyobb zűrökben is volt részem, és
többször, semhogy fel tudnám sorolni. Folytasd csak a munkát! – a hangja
tőle szokatlan módon egészen szelíd volt.
Marty csillogó szemmel bólintott, és visszafordult a számítógéphez.
Rövid tőmondatokban bemutatta Mercer Haldane-nak Howellt, és közben a
dobermann nesztelenül odament mellé. Marty megsimogatta a fejét, mire
elégedetten sóhajtott, és leheveredett a lábához.
– Ne csinálj felhajtást! – mondta halkan Smithnek az angol. – Elállí-
tottam a vérzést, úgyhogy addig sem lesz baj, amíg orvoshoz jutok.
– Én vagyok az orvos, te őrült brit! Lehet, hogy az izmaid még
működnek, de a memóriád kezd vészesen kopni.
 Howell nem tiltakozott tovább, lerakta H & K-ját az egyik asztalra, és
hagyta, hogy Smith lesegítse róla a viharkabátot. Csupán nadrágot és
lőszerszíjat viselt alatta, a felsőteste csupasz volt. Az oldalát és a karját
érték a lövedékek, és egy széttépett ing darabjaival kötözte be a sebeket.
Míg leszedték a kötéseket, Randi kiengedte a tanácsteremből az idősebb
férfi laboránst, és az gyorsan keresett egy jól felszerelt egészségügyi
csomagot. A Howell hónalja közelében behatoló golyó a felső borda
mentén távozott, és valószínűleg el is törte, de létfontosságú testrészben
nem tett kárt. A karlövés alagutat vájt az izomba, de a seb már alig vérzett.
Smith kitisztította, fertőtlenítette mindkét sebet, bekötözte őket, és
ragaszkodott hozzá, hogy Howell bevegyen néhány szem aszpirint.
– A kórházat nem úszod meg, de egyelőre ez is megteszi – mondta.
– Jobb, mint új korában – válaszolta a karját megmozgatva az angol. –
Mesélj, mit találtatok!
– Nagyon úgy néz ki, hogy Tremont és társai a kutatás nagy részét itt
végezték. Marty és Haldane épp most próbálja előkeresni a dokumentációt.
Tremont csak a múlt héten távolította el Haldane-t. Szerinte zsarolással, de
gyanítom, hogy először elfogadta, amit a befolyó milliárdokból ígért neki,
és csak aztán ébredt fel a lelkiismerete.
– Jó volna, ha több embernek lennének lelkiismereti problémái –
jegyezte meg Howell. – Megnézhetem, hogy mire jutottak?
– Semmire – válaszolta a fejét rázva Randi. – Martynál még hat a
gyógyszer, nem indult be teljesen az agya, és egyelőre nem sok sikerrel
találgat. A számítógép nincs összekapcsolva a Blanchard rendszerével,
úgyhogy Haldane sem tud segíteni.
– Mondja meg a srácnak, hogy siessen! – szólt a fájdalomtól össze-
ránduló arccal Howell. – Akik utánunk jöttek, azokat Sámsonnal elintéztük
– élnek, de még hosszú ideig harcképtelenek lesznek –, az arab viszont,
akit a Sierrában is láttunk, és Griffin szerint a főnökük, két emberével
együtt meglépett.
– Elképzelhető, hogy követték? – akarta tudni Randi.
– Nem hiszem, de valószínűleg eszükbe jut, hogy Griffin vagy Marty
mesélt a házról, és nagy valószínűséggel itt vagyunk. Bármelyik
pillanatban megjöhetnek az erősítéssel.
– Hallod? – fordult a barátjához Smith.
– Már majdnem mindent kipróbáltam! – csattant fel ingerülten Marty. –
Igyekszem észrevétlenül belépni a gépembe, hogy a saját programjaimat
használhassam. Adj még pár percet!
Ingerültsége és felgyorsult beszéde jelezte, hogy a gyógyszer hatása már
csaknem teljesen elmúlt, úgyhogy a többiek erőt vettek magukon, és
megpróbáltak türelmesek maradni.
– Valakinek le kellene mennie őrködni! – jutott eszébe egy idő után
Smithnek. – Nem neked, Peter!
– Majd Sámson. Éberebb, mint bármelyikünk.
Alig küldte el a kutyát Howell, Marty diadalmasan felkiáltott: –
Sikerült!
– Hála istennek! – sóhajtott fel Randi.
– Nézzük először is, hogy ki működteti ezt a számítógépet! – Marty se-
besen nyomogatta a gombokat, amitől a képernyőn olyan gyorsan követték
egymást a villanások, hogy a szemük nem volt képes rögzíteni a képeket.
A sorozat végén a Blanchard Pharmaceuticals logója és neve tűnt fel.
– Victor tehát a nevünkre regisztráltatta a gépet, és mi fizetünk érte –
állapította meg Haldane. – Egy semmilyen nyilvántartásban nem szereplő
számítógépes rendszerköltségei is szerepeltek a számvizsgálók
jelentésében.
Az újabb billentyűparancsok nyomán ismét villogni kezdett a monitor,
majd újabb név jelent meg: VAXHAM Corporation.
– Mi az ördög lehet az a VAXHAM? – kérdezte értetlenül Haldane.
Marty a koncentrálástól előredőlve rákattintott a névre, és ezzel megnyi-
tott egy hosszú könyvtárlistát. „Laboratóriumi jelentések”, állt az egyik kis
ikon mellett. Megnyitotta a mappát, és addig görgette a dokumentum-
címeket, amíg eljutott az 1989. január 15-én gépre vitt legelsőig.
– A mindenit! – kiáltott föl a tekintetét a képernyőre szögezve Smith. –
A perui majomvírus első restrikciós enzimtérképe! Haladunk! – Egy széket
húzott Marty mellé, leült, és gondosan összehasonlította a leírást azzal,
amely a USAMRIID-ben tanulmányozott, és Sophia halálát is okozó
vírusról készült. Nagyot füttyentett, amikor készen lett vele. – Gyanítani
lehetett, de végre a bizonyíték is a kezünkben van – mondta. – Azonosak.
A majomvírus, és az, amelyik most embereket öldös halomra, egy és
ugyanaz.
– Victor Tremont végig, az első pillanattól kezdve tudta – állapította
meg dühösen Randi.
A gépben évekre lebontva benne volt minden, a vírusra és a szérumra
vonatkozó adat. Kiderült belőlük, hogy a vírusnak a végső, halálos roham
előtti lappangási ideje egyre csökkent, a szérumnak a vírus virulens állapo-
tában kifejtett hatása pedig egyre erősödött – kezdetben csak vegytiszta
laboratóriumi körülmények között, petri csészében, de egy idő után már a
majmokon végzett kísérletek során is. Ez további bizonyítéka volt annak,
hogy a gyanújuk megalapozott, de bármilyen elszántan próbálkozott is
Marty, iraki kísérletre vonatkozó bejegyzést, és olyan információt, amely-
ből kiderült volna, hogyan tudott a vírus szélsebesen elterjedni – Peruból
vagy Victor Tremonttól és VAXHAM Corporationjétől –, nem talált.
– Az utolsó könyvtárhoz csak jelszóval lehet hozzáférni – közölte a
többiekkel Marty, és dühösen elvicsorodott. – Nagyképű, ostoba fajankók!
Azt hiszik, okosabbak Zellerbachnál, a Mágusnál!
Fölemelte a kezét, mint koncert kezdetén a zongoraművészek, és pár
másodperces hatásszünet után nekiesett a billentyűknek. Saját szoftverjét
használva véletlenszerűen összeállított szavak, kifejezések, parancsok
garmadáját szabadította a számítógépre, de mivel mindez szédítő
sebességgel zajlott, a művelet néhány másodpercet vett csak igénybe.
– Na tessék! – kiáltott fel elégedetten. – Ezt a fantáziátlanságot!
Egyetlen rövid kifejezés világított a képernyőn: Lucifer otthona.
– Hádész! – nyögött fel Smith.
– Az emberek többsége kiszámítható, fájdalmasan szegényes a
képzelete – állapította meg fennhéjázón Marty.
A jelszó begépelése után megjelenő, első dokumentumok éves vállalati
jelentések voltak 1989-től kezdődően. A cég vezetőinek a neve is szerepelt
bennük: Victor Tremont mintegy 35 százalékos tulajdoni résszel, továbbá
George Hyem, Xavier Becker, Adam Cain és Jack McGraw 10-10
százalékkal.
Felfokozott, szárnyaláshoz közeli állapotában Marty azonnal felismerte
az összefüggést. – VAXHAM – kereszt- és vezetéknevekből összeállított
mozaikszó. Victor, Adam, Xavier, Hyeni és McGraw, kiegészítve egy A-
val, hogy értelmes szónak tűnjön.
– Kivétel nélkül a vállalat magas beosztású vezetői! – mondta a meg-
döbbenéstől levegő után kapkodva Haldane. – Egy-egy részleg teljhatalmú
főnökei, ha úgy tetszik, aligazgatók, McGraw pedig a biztonsági főnök.
Nem csoda, hogy ilyen sokáig megúszták, senki nem jött rá az üzelmeikre.
– A legnagyobb részvényesek is szerepeltek a listában: Nelson Caspar
vezérőrnagy és Alnar Salonen nyugalmazott altábornagy.
– Tessék, itt a hadsereghez fűződő kapcsolat! – mondta Randi Smith-
nek, és undorodva megrázta a fejét.
– És a kormányhoz! – figyelmeztette őket dühösen Haldane. – Nancy
Petrelli egészségügyi miniszter! És Ben Sloat képviselő!
Marty tovább böngészte a dokumentumokat. – Éves kimutatások a terv
költségeiről... – Kis szünetet tartott. – Összesítések antibiotikum-
szállítmányokról.
 Smith és Haldane közelebb hajolt.
– Ezek a Blanchard termékei. Mind, kivétel nélkül – közölte az ex-
elnök. – Az éves végösszegek is nagyon ismerősek, biztos, hogy a mi
szállításainkra vonatkoznak.
Tovább olvasták a dokumentumokat, míg Smith villámló tekintettel
hirtelen meg nem merevedett. – Ez az! – mondta élesen. Az arca feszes
volt, sötétkék szeme mintha feneketlen lyukba süllyedt volna, és a
tekintetén látszott, hogy hitetlenség, gyilkos indulat és mindent elemésztő
bánat csatázik benne.
Mercer Haldane is föl egyenesedett, Randi pedig kérdőn rájuk szögezte
a tekintetét.
– Mi az, fiam? – érdeklődött Howell. A sebei okozta fájdalommal
küszködve kissé oldalt ült, de Smith arcát látva, rögtön megfeledkezett a
saját bajáról.
– Nyomtasd ki, Marty! – mondta jéghideg, feszes hangon Smith. –
Mindet! Kezdd a vállalati jelentésekkel! Gyorsan!
– Jon!? – Randi hangja tétova volt, a feszes arc, az üres tekintet
megijesztette. – Mi történt?
Minden szempár Smithre szegeződött. Némán figyelték, amint lassan
körbehordozta a tekintetét a laboratórium képcsövein, mikroszkópjain, és
egyéb felszerelésén, amely egy évtizeden át egy szörnyű terv megvalósítá-
sának eszközéül szolgált. Úgy érezte, mintha a mellkasában tüzet gyújtot-
tak volna, a gyomrán pedig nehéz teherautó hajtott volna keresztül.
Beszélni kezdett.

46. fejezet

Smith hangja érdes volt, lassan beszélt, mintha azt akarta volna, hogy min-
den szavát megértsék, és megjegyezzék. – A Blanchard antibiotikum-szál-
lítmányai adják a megoldás kulcsát – mondta. – Biztosan emlékeztek még
rá, hogy azt mondtam, a vírus tulajdonképpen gyengén fertőz. Ezért nem
értettem, hogyan betegedhetett meg halálosan szinte egyszerre sok millió
ember. A válasz, ahogyan gyanítottuk: Victor Tremont. – Elhallgatott,
indulataival küszködve, keményen ökölbe szorította a kezét. – Az a gazem-
ber a Blanchard antibiotikumaiba keverve terítette szét a világban a vírust!
– folytatta szinte hörögve. – Antibiotikumokba, amelyeket gyógyszernek
tart mindenki, nem ismeretlen, halálos betegség terjesztőinek. Tremont és a
bandája tíz évvel ezelőtt indította útjára ezt a borzalmat, a Hádész-tervet. A
Blanchard antibiotikumaival egy évtizeden keresztül fertőzték az emberek
millióit, miközben tisztában voltak azzal, hogy amikor a vírus virulenssé
válik, a fertőzés végső, halálos stádiumához ér, esetleg nem lesz kész a
gyógyszer.
– Ördög és pokol! – morogta halkan, elképedve Howell.
Smith nem nézett feléje, valószínűleg nem is hallotta. – Tíz évig lappan-
gó vírussal kezdték, azt küldték szerteszét a világba, de folyamatosan dol-
goztak rajta, csökkentették a lappangási időt, hogy a betegség millióknál
egyszerre jelentkezzen, és milliárdos profitra tehessenek szert a gyógyítá-
sával. Tették ezt úgy, hogy nem tudták, kezükben lesz-e a szérum,
mennyire lesz hatásos, és sikerül-e olyan stabillá tenni, hogy nagy távol-
ságra lehessen szállítani. A legszörnyűbb hazárdjátékot űzték, emberek
millióit ítélték biztos halálra azért, hogy a többieket fizetésre kényszerítsék.
– Azért, hogy a Blanchard és Tremont milliárdokat kereshessen –
mondta a megdöbbenéséből fölocsúdva Randi. – Hogy mérhetetlenül gaz-
dagok legyenek. Jól éljenek. – A hangja elcsuklott, de erőt vett magán, és
folytatni tudta: – Ezért kellett meghalnia Sophiának. Járt Peruban, és nyil-
ván találkozott is Tremonttal. A hiányzó telefonhívás biztosan neki szólt.
Amikor elkezdte tanulmányozni az ismeretlen vírust, eszébe jutott valami,
és felhívta Tremontot. Hogy mi lett az eredménye, most már tudjuk.
A lány arcán végiggördülő könnycseppek láttán Smith szeme is nedves
lett, a torkát láthatatlan kéz szorította össze. Amikor Randi tétován feléje
nyúlt, némán bólintott, és megszorította a kezét.
Haldane az elszörnyedéstől remegve pattant fel. – Magasságos isten!
Meg sem fordult a fejemben, hogy ilyen ocsmányságot művel! Azok a sze-
rencsétlen betegek, akiknek szükségük volt az antibiotikumainkra! Bíztak a
tudományban, abban, hogy a gyógyszerek enyhítenek a szenvedésükön.
Bíztak a Blanchardban!
– Mennyit keresett volna, ha hirtelen nem gondolja meg magát? –
kérdezte dühösen a volt elnöktől Smith.
– Tessék?! – Haldane öreg, ráncos arca legalább olyan dühössé vált,
mint az övé. – Victor ráhamisította az iratokra a nevem. Becsapott! Azt a
látszatot keltette, hogy mindenért én vagyok a felelős. Mit tehettem volna?
Sarokba szorított, megfosztott minden hatalmamtól. A vállalatomat is el
akarta venni. Nekem is járt abból a pénzből. Én... – Hirtelen elhallgatott,
mert rádöbbent, mit mondott. Amikor ismét megszólalt, a hangja halk volt
a szégyentől: – Nem tudtam, mit tett, milyen borzalmas következmények-
kel fog járni. Amikor rájöttem, éreztem, hogy nem hallgathatok, cseleked-
nem kell. – Öngúnnyal teli hangon fölnevetett. – Túl későn és túl keveset.
Ezt fogják mondani. Ugyanolyan kapzsi, mint a többi, csak későn ébredt
fel a lelkiismerete, és akkor is csak kicsit.
– Igazuk lesz – mondta utálkozva Smith, és Haldane-nak hátat fordítva,
odaszólt Howellnek és Randinek: – Azonnal...
– Jon! – A kiáltás olyan hangos, elkeseredett volt, hogy mindannyian a
hang irányába fordultak. A szörnyű felfedezés elterelte a figyelmüket
Martyról, aki tovább dolgozott, újabb és újabb dokumentumokat hívott elő
a számítógépből. – Nem hagyták abba! Nem! Nem! Nem! Még mindig
vírussal fertőzik az antibiotikumokat! Ma, a szérumszállítmánnyal újabb
adag fertőzött gyógyszert is útnak indítanak!
Síri csönd telepedett a laborra. Smith, Randi, Marty, Howell és Mercer
Haldane egymást nézte, és mindannyiuk tekintete azt mondta, hogy „ez
nem lehet igaz!”
– Tovább akarja terjeszteni a járványt – törte meg a döbbent csendet
Smith.
– Az atombomba ehhez képest gyerekjáték – tette hozzá Randi.
Howell a karjához kapott, mintha a sebesülés okozta fájdalma hirtelen
felerősödött volna. – Meg kell akadályoznunk – jelentette ki határozottan.
– Nem árt, ha sietünk – közölte a tekintetét ismét a számítógép képer-
nyőjére szögezve Marty. – A Blanchardhoz több mint kétmilliárd dollárt
utalnak át különböző országokból, köztük az Egyesült Államokból abban a
pillanatban, mihelyt a szállítmány elindul. – Izgatottan megpördült, a tekin-
tete villámokat szórt az indulattól. – Victor Tremont pedig nemrég magán-
bankszámlát nyitott a Bahamákon. Nyilván arra az esetre, ha valamilyen
előre nem látható fejlemény következne be.
– Vagyis ha ma nem állítjuk meg – vette át a szót Randi –, újabb adag
vírust terít szét, és meglép a pénzzel.
– De hogyan?! - nyögött fel Mercer Haldane, veszni érezve annak az
esélyét is, hogy később, legalább az utókor részben felmentse bűne alól. –
Egy órán belül Victor megkapja a kitüntetést, és a szállítmány elindul! Az
elnök is ott lesz, körülvéve a titkosszolgálat és az FBI embereivel, az
összes állami és körzeti rendőrrel, akinek éppen nincsen egyéb dolga.
– Az elnök! – Smith agyában merész terv kezdett körvonalazódni. –
Tájékoztatjuk róla az elnököt, mit tett Tremont.
– Feltéve, hogy a közelébe jutunk – jegyezte meg Randi.
– A dokumentumok bennünket igazolnak – mondta Howell.
– Igen, de kellene még valaki, akinek az elnök feltétlenül hisz – fejezte
be a gondolatsort Smith. – Nem egy körözött, az állomáshelyét engedély
nélkül elhagyó katona, mint én.
 – Vagy egy CIA ügynök, akit nagy valószínűséggel szintén leírtak –
tette hozzá komoran Randi.
– Javasolhatnám Mr. Mercer Haldane-t, a Blanchard Pharmaceuticals
korábbi elnökét, aki – legalábbis a dokumentumok alapján – részese ennek
az iszonyatos összeesküvésnek? – kérdezte a dokumentumokat kinyomtató
Marty anélkül, hogy hátranézett volna.
A Blanchard ősz hajú ex-elnöke lelkesen bólogatott a fürkésző tekinte-
tek kereszttüzében – örült, hogy van esélye legalább részben visszaszerezni
az önbecsülését. – Igen. Szerintem remek ötlet. Mindent el akarok mondani
az elnöknek. – Lelkesedése amilyen hamar jött, olyan hamar el is olvadt. –
De Victor a közelébe sem enged.
– Nem hiszem, hogy ma bárki kívülálló az elnök közelébe juthat – értett
egyet Haldane-nel Randi.
Smith a homlokát ráncolva erősen gondolkodott. – Vagyis tulajdonkép-
pen ott vagyunk, ahonnan elindultunk. Valamilyen módon mégis meg kell
állítanunk Tremontot.
– Mégpedig minél előbb – figyelmeztette Howell. – Az a mocsok al-
Hasszán és a pribékjei bármelyik pillanatban itt lehetnek. Szóval?
– Ki lesz még ott az ünnepségen? – kérdezte Randi. – Az egészségügyi
szolgálat főnöke? A külügyminiszter? A fehér házi stábfőnök?
– Őket ugyanúgy őrzik, mint az elnököt – mondta Smith. – Tremont em-
berei külön is készülnek arra, hogy esetleg felbukkanunk, és gondoskodnak
róla, hogy ne jussunk a közelükbe. Őket nem köti semmilyen előírás,
szabály, a belátásuk szerint alkalmaznak erőszakot. Bizonyos szempontból
nagyobb akadályt jelentenek, mint a biztonsági szolgálat emberei.
– Ha valamelyik külföldi vezető is részt venne az ünnepségen, akkor
talán... – latolgatta az esélyeket Randi, de nem tudta folytatni.
– Várj! – Smithnek hirtelen támadt egy ötlete. – Mart, be tudsz lépni
egy zárt láncú televíziós adásba? – kérdezte a barátját.
– Persze. Egyszer a CNN-ben is szerepeltem – Marty az emlék hatása
alatt jókedvűen fölnevetett. – Igaz, hogy az csak helyi kábeladó volt, és az
épületben, egy másik stúdióban ültem. Országos kábelhálózatról viszont
nem tudok. Melyik társaságra gondolsz? Tudod a számítógépük kódját?
Egy tévékamerára is szükségem lenne.
– Long Lake-ben van egy helyi stúdió – közölte Haldane.
– Nyilván onnan továbbítják az adást, adják át a nagy hálózatoknak is,
és mindenütt hemzsegni fognak a technikusok – sorolta az akadályokat
Randi.
– Ha kell, fegyverrel törünk utat magunknak. Onnan be tudsz lépni az
adásba, Mart?
– Azt hiszem.
– Rendben. Akkor így csináljuk.
Howellnek továbbra is kétségei voltak: – A faluban hemzsegni fognak a
rendőrök.
A szemük sarkából váratlanul mozgást vettek észre. Az idősebb
laboráns, aki az egészségügyi csomagot odaadta Smithnek – elfelejtették
bezárni a tanácsterembe, a többiekhez –, tartott feléjük lassú léptekkel,
halottsápadtan.
– Hallottam, miről beszéltek. Az egészről semmit sem tudtam, én csak
rutinvizsgálatokat végeztem – mondta, és bocsánatkérőn széttárta a karját.
Én is szedtem a Blanchard antibiotikumait. A családom... – kis szünetet
tartva hatalmasat nyelt –... ők is, évek óta. Én... Mr. Tremontnak van itt
egy kis tévéstúdiója. Azért szereltette föl, hogy könnyen szerepelhessen a
helyi adásban, reklámozhassa a cég termékeit. Megmutatom, ha akarják.
– Marty? – kérdezte Smith.
– Onnan valószínűleg több időbe telik – válaszolta tétován Zellerbach.
Miután Tremont vérfagyasztó Hádész-terve okozta megdöbbenését
legyűrte, Smith agya kitisztult, már ismét a szokott módon működött. Az
órájára pillantott, és már sorolta is az utasításait: – Negyven percünk van.
Randi! Elmegyünk az ünnepségre, és megpróbáljuk átadni a dokumentu-
mokat az elnöknek. Ha nem engednek a közelébe, botrányt csapunk, hogy
Martynak több ideje legyen. – Howellhez fordult: – Maradj itt Sámsonnal,
őrizzétek Martot és Haldane-t! Haldane! Készüljön! Ha adásba kerül,
elmondhatja élete legfontosabb beszédét.
– Úgy lesz – válaszolta a lemondatott elnök-vezérigazgató. – Számíthat
rám.
– Pofonegyszerű – morogta a fájdalomtól sápadtan Howell.
– Menjetek, keressétek meg a stúdiót! A három technikussal ne
törődjetek, jó helyen vannak! Az M–16-osokat elvisszük, jól jönnek, ha
zajt kell csapni. Érthető?
Mindenki bólintott. A társaság tagjai, mintha egymás tekintetéből
akartak volna bátorítást meríteni, egy pillanatra összenéztek, és már
rohantak is kifelé a laborból. Howell, Marty és Haldane a laboráns után, a
hátsó szárnyba, Smith és Randi pedig a bérelt kocsihoz.

Randi a kanyargós hegyi úton a lehetséges legnagyobb sebességgel

vezetett. Szemük sarkából a tájat figyelve mindketten megdöbbentek azon,
milyen szép, normális körülöttük a világ. Nyolcszáz méternyire a háztól
azonban porfelhőt láttak maguk előtt.
– Húzódj le! – kiáltotta Smith.
Randi félrerántotta a kormányt, és csikorgó kerekekkel bekanyarodott a
fák közé. Arra már nem volt ideje, hogy vigyázzon a kocsira, és egy útjuk-
ba kerülő vastag ág letörte az egyik visszapillantó tükröt. Randi felkapta az
Uzit, és az egyik M–16-ost, Smith a másik kettőt, és visszarohantak vagy
tizenöt méternyire. A fák közül kinézve három terepjárót láttak feléjük
száguldani.
– Ott van! – Smith azonnal megismerte az első kocsiban ülő arabot.
– Igen. Ő az. Al-Hasszán – Randi is emlékezett az arabra Syracuse-ból.
– Tüzelj, ahogyan csak bírsz, hadd higgyék azt, hogy sokan vagyunk,
csak arra vigyázz, hogy ki ne lyukaszd valamelyik kereket!
– Miért?
– El kell csalnunk őket a háztól.
Mindkét kezükbe fegyvert ragadva ide-oda rohangáltak, és szinte
megállás nélkül húzták a ravaszt. Lövéseik többnyire a levegőt találták, de
a három járműnek is jutott annyi, hogy lekanyarodjanak az útról. Amikor a
harmadiknak a kereke is az útpadkához ért, Smith és Randi visszarohant a
kocsijához. A lány villámgyorsan az útra tolatott, és nagy gázt adva elszá-
guldott al-Hasszán és megdöbbent emberei orra előtt. Közben látták, hogy
az egyik terepjáró első kerekei lelapultak, a kocsi használhatatlanná vált.
– A szentségit! – szitkozódott Smith.
– Peter és Sámson elbánik velük – vigasztalta Randi.
A másik két autónak betörtek ugyan az ablakai, de komoly kár nem
keletkezett bennük, és nem sokkal azután, hogy maguk mögött hagyták
őket, visszakanyarodtak az útra. A használhatatlan terepjáróból két alak
ugrott ki, felpattantak az egyikre, és megkezdődött az üldözés.
– Long Lake-ig ne hagyd, hogy beérjenek, de nagyon ne is szakadj el
tőlük! – figyelmeztette Smith a lányt. – Tapadjanak csak ránk!
– Pofonegyszerű! – válaszolta Howell hangját utánozva, komor
mosollyal Randi.

47. fejezet

16:52
Long Lake, New York
A nap már alacsonyan járt a hegyek fölött. Gyönyörű idő volt, egyike
azoknak az adirondacki délutánoknak, amelyek gyönyörteli bizsergést
okoznak mindenkinek, aki egy kicsit is szereti a természetet. A lombhulla-
tó fák levelei meleg színekben parázslottak, a sudár fenyők büszkén döfték
bele hegyes csúcsukat a makulátlan kék égbe. A levegő kristálytiszta volt,
a zöld fűben késő őszig viruló margaréták pompáztak. A Blanchard
Pharmaceuticals központi épülete előtti dobogóra kitett összecsukható
székeken meghívott előkelőségek várták, hogy kezdődjék a nagy esemény,
a tőlük pár méternyire vont kordon mögött izgatott tömeg tolongott.
Samuel Adams Castilla elégedetten készülődött a védelmére felállított
sátorban. A helyi lakosokból, a világ legtöbb országának magas rangú
képviselőiből, a vezető médiumok szerkesztőiből, sztárriportereiből, neves
kommentátoraiból álló közönségnél jobbat nem is kívánhatott egy újjává-
lasztásáért harcba szállni készülő elnök. Az ünnepség, amelyet világszerte
– de ami ennél is fontosabb, az Egyesült Államok minden részén – nyomon
lehetett követni televízión, önmagában is biztossá tehette a győzelmét.
Victor Tremont az elnök mellől figyelte a hullámzó tömeget, és bár kül-
sőleg nyugodt volt, kellemetlen gondolatok gyötörték, úgy érezte, mintha
apja állna mögötte, és újra meg újra a fülébe súgná: „Senkinek sem sikerül-
het minden Vic”. Tudta, hogy nincs semmilyen konkrét alapja borúlátásá-
nak, mégsem volt képes levetkőzni nyugtalanságát. Az a rohadt Smith, és a
Russell lány CIA-s húga al-Hasszán és emberei minden erőfeszítése elle-
nére újból meglépett. Nyomuk veszett, és azóta al-Hasszánról sem hallott.
Bármennyire is biztos volt abban, hogy gondosan felkészült, számításba
vett minden eshetőséget, a nyugtalansága nem múlt el, és figyelte, nem
bukkannak-e fel valahol a tömegben. Azt kívánta, bárcsak ne fogadta volna
Sophia Russell hívását. Miért maradt meg tisztán a nő emlékezetében
évekkel korábban folytatott rövid beszélgetésük, miközben más, hasonló
találkozásokat nyilván elfelejtett? Véletlen. Az a bizonyos előre nem
látható körülmény, amely a legkörültekintőbb tervezés esetén is bármikor
előfordulhat.
Megállítani viszont nem fogja.
Gondolatait félbeszakította a Hail The Chiefre rázendítő katonazenekar.
– Kezdődik – mondta vidáman az elnök. – Rendkívüli alkalom ez, Mr.
Tremont! Használjuk ki!
– Egyetértek, elnök úr! És még egyszer köszönöm a megtiszteltetést –
válaszolta Tremont.
Dübörgő taps fogadta őket, amikor a biztonsági szolgálat embereitől
körülvéve kiléptek a sátorból. Mosolyogva integettek a lelkes tömegnek, és
Tremont a szervezőktől kapott instrukciókat betartva kissé lemaradt, hogy
a figyelem osztatlanul az elnökre irányulhasson. A dobogót vörös, fehéres
kék drapériával burkolták be, a szónoki emelvényt a kék-arany elnöki
pecsét képe díszítette. A dobogó mögé hatalmas kivetítőt szereltek föl,
hogy a hátsó sorokban állók is jól lássák a világ különböző sarkaiból
érkezett előkelőségeket, akik közül többen emelkedett hangvételű beszédet
készültek mondani.
Ütemes taps kísérte lépteiket, miközben az elnökkel az élen felvonultak
a dobogóra. A hat sorban helyet foglaló díszvendégek állva köszöntötték a
világ első hatalmának első emberét. Ott voltak a kormány tagjai is, köztük
a szélesen mosolygó Nancy Petrelli, a Vezérkari Főnökök Egyesített
Bizottságának elnöke jobbkezével, Nelson Caspar vezérőrnaggyal, New
York állam szenátorai és kongresszusi képviselői, és ötven ország
Washingtonban akkreditált nagykövete.
Az első sorban álló lesse Oxnard, a hadsereg egészségügyi
szolgálatának főnöke lelkesen tapsolt még egy darabig a többiekkel, majd a
számára felállított külön mikrofonhoz lépett.

17:30
Smith és Randi egymástól nem messze, a tömeg hátsó fertályán állt.
Üldözőiket lerázva félórája érkeztek meg Long Lake-be, és sietve utána-
néztek, hogyan változtathatnák el a külsejüket. A falu főutcáján találtak
egy részben a járdára kitelepült ruházati boltot, egy játéküzletet és egy
drogériát, ahol gyorsan megvették a szükséges holmikat, és elvonultak egy
nyilvános vécébe. Amikor kijött, Smithnek sötét, napbarnított volt a bőre,
úgy nézett ki, mint az Adirondack vidékének lakói. Sok zsebbel ellátott bő,
kantáros vadásznadrágot viselt, vadászdzsekit, és játékálarcról leszedett
tömör bajusz feketéllett az orra alatt. Randi egérszürke, hosszú ruhába bújt,
lapos sarkú cipőt viselt, a haját cipőkrémmel besötétítette, és szalmakalapot
húzott a szemébe.
Elég sok furcsa külföldi, a világ különböző részéről összesereglett
újságíró volt körülöttük, úgyhogy megjelenésük nem keltett feltűnést, nem
szegeződtek rájuk kíváncsi tekintetek. A közönség körül és az emelvényen
álló titkosszolgálatiak, FBI-osok és a Blanchard biztonsági szolgálatához
tartozók azonban éberen figyelték a tömeget, felkészültek arra, hogy senkit
ne engedjenek az elnök közelébe, aki nem oda tartozik.
Smith és Randi gyakran változtatta a helyét. Anélkül, hogy feltűnő lett
volna, többnyire leszegték a fejüket, az arcukon nyugodt barátságos
mosoly ült, és vigyáztak, hogy lazán, természetesen mozogjanak.
Amikor a zenekar rázendített a Hail the Chiefre, és felharsant a dobogó
felé tartó Castilla elnököt és Victor Tremontot köszöntő tapsorkán, Randi
közelebb húzódott Smithhez. – A kötött kosztümös, rövid, ősz hajú nő
Nancy Petrelli, a második sorban, Brose tengernagy mögött álló tábornok
pedig Nelson Caspar – súgta.
– Ben Sloat és Salonen tábornok is biztosan itt van valahol – válaszolta
Smith.
A tervük egyszerű volt. A tömeg elejére akartak kerülni, ahonnan
felhívhatták magukra az elnök figyelmét, hogy kiabálva elmondják
történetüket. Meglobogtassák dokumentumaikat, hogy a jelenlévők lássák
őket. Mindenki füle hallatára fejére olvassák Tremontnak és társainak a
vádjaikat, hátha valamelyikük pánikba esik, és olyat tesz vagy mond,
amivel leleplezi magát. De ha nem, legalább azt el akarták érni, hogy az
elnök meghallgassa őket.
Ez volt a legtöbb, amiben reménykedtek.
A legkevesebb, hogy sikerül elég időt biztosítaniuk Martynak ahhoz,
hogy belépjen a zárt láncú televíziós adásba, és Mercer Haldane mindenki
előtt alátámasztja igazukat.
Először azonban át kellett jutniuk a tömegen anélkül, hogy az éberen fi-
gyelő biztonságiak és Tremont rájuk vadászó emberei felfigyeljenek rájuk.

17:09
Magua-tó
Marty magában beszélve, lázasan dolgozott a legkorszerűbb berendezéssel
ellátott házi tévéstúdió vezérlőtermének számítógépén.
– Hol bujkálsz, te rohadék? Tudom, hogy itt vagy valahol. Add már
meg a jelszót! Kezdjük elölről! A telefontársaság...
Mercer Haldane a kinti stúdióban várt a négy laboránssal és a számító-
gépről kinyomtatott dokumentumokkal. A háta mögött, hatalmas fotón az
Adirondack látszott, a Whiteface és a Marcy égnek meredő csúcsaival.
Haldane erősen izzadt, sűrűn törölgette az arcát, miközben az üvegfal
mögött ügyködő Martyt figyelte, és idegesen az órájára pillantgatott.
–... Ez az! Bent vagyok a társaságnál, jöhet a helyi kábelállomás.
Gyerünk... gyerünk... Tudom, te is azt akarod, hogy megtaláljalak... igen...
a fenébe...
Howell a stúdió ajtajában, a folyosón őrködött, éberen figyelte, nem
hall-e figyelmeztető morgást Sámsontól. Időnként ő is az órájára pillantott.
–... Aha! Megvagy! Most a kontroll szobát! Ez az... Mondtam, hogy
nem tudsz megállítani... nem... – Marty izzadságtól csillogó arccal, vadul
nyomkodta a billentyűket, kereste a rendszerbe vezető utat szabaddá tevő
kódot.

17:12
Long Lake
Miközben Jesse Oxnard meleg szavakkal méltatta Victor Tremont érdemeit
és az Egyesült Államok elnökének bölcsességét, Smith és Randi lassan
közeledve egymáshoz, előrefurakodott a tömegben. Smith látta, hogy
Tremont himlőhelyes arcú gyilkosa, Nidal al-Hasszán elmélyülten beszél-
get valakivel, akiről mozgása, külseje alapján gyanítani lehetett, hogy a
biztosításra kirendelt FBI-osok főnöke. Al-Hasszán széles mozdulattal
körbemutatott a tömegen, közben fényképeket tartott a férfi elé. Smithnek
találgatnia sem kellett, anélkül is tudta, kit ábrázolnak a fényképek.
A bevezető beszéd véget ért, az elnök a pódiumra lépett. Komoly
tekintetét lassan körbehordozta a közönségen, a körülötte helyet foglaló
hazai, és külföldi előkelőségeken, és miután végzett, még néhány
másodperccel tovább nyújtotta a hatásszünetet.
– Borzalmas időket élünk – kezdte mély, zengő hangon. – Az egész
világ szenved. Milliók halnak meg. És mi most mégis azért gyűltünk össze,
hogy ünnepeljünk. Egy olyan ember miatt tesszük, akinek a neve az
emberiség jótevői között fog fennmaradni, amíg csak élet lesz a földön. Az
illető...
Az elnöki kadencia közben Smith és Randi rendületlenül továbbhaladt,
néha csupán pár lépésnyire egymástól, máskor nagyobb távolságot tartva.
Nagyon vigyáztak, hogy furakodásuk ne legyen feltűnő, senkiben ne
keltsen ellenérzést, és ne hívják fel magukra túl korán a figyelmet. Még
arra is volt gondjuk, hogy kellően lelkes arcot vágjanak, amikor Castilla
beszéde kulcsmondatához ért: –... és végtelen öröm számomra, hogy
országunk legnagyobb kitüntetését adhatom át dr. Victor Tremontnak, aki
képes volt arra, hogy tiszta fényt varázsoljon a reménytelenség
mindannyiunk lelkét beborító, komor sötétjébe.
Victor Tremontnak diadalmasan, harsányan nevetni lett volna kedve, de
megpróbált szerény maradni, és ettől groteszk vigyor jelent meg az arcán,
miközben az elnökhöz lépett. A kitüntetés átadását és átvételét az ilyen
alkalmakkor megkívánt kötelező szerénység jellemezte, és még el sem ült
az újabb lelkes taps, amikor a dobogó hátterében lévő óriási kivetítőn
megjelent a brit miniszterelnök képe.
17:16
Nidal al-Hasszán pillantása a tömeget pásztázta. Az arca kifejezéstelen
volt, imádkozó sáskáéra hasonlító, lassan mozgó, keskeny feje megállt,
valahányszor meglátott egy ismerősnek tűnő arcot, vállat, netán katonás,
feszes tartást.
Abban egészen biztos volt, hogy akiket üldöz, ott vannak. Smith sokkal
találékonyabb és veszedelmesebb ellenfélnek bizonyult, mint amilyennek
kezdetben hitte. Az állami és a helyi rendőrségben nem bízott, még
McGraw öreg obsitosokból és nyugdíjas rendőrökből álló csapatában, sőt
az FBI-ban sem, afelől pedig szemernyi kétsége sem volt, hogy ha bármi
történik, a biztonsági szolgálat embereit kizárólag az elnök testi épségének
megóvása érdekli. Victor Tremont és a Hádész-terv védelmének terhe
egyedül és kizárólag az ő vállára nehezedett.
Al-Hasszán éberen tovább figyelte hát a tömeget. Az alkonyi fény meg-
növelte, a valóságosnál nagyobbnak mutatta az arcán lévő himlőhelyeket.
Mélyen, jóleső érzéssel szívta be az esti széltől sodort enyhe, fafűtéses
kályhából, vagy kandallóból jövő füstöt. Illata Észak-Irakban nomád
körülmények között leélt gyerek- és ifjúkorát idézte fel. Az emlék csöppet
sem volt kellemes. Messzire jutott a kezdeti szegénységtől, nyomortól, és
hosszú menekülésére a Hádész-tervvel akarta föltenni a koronát. Senki
nem állhatja útját, nem akadályozhatja meg a sikerét!
Éppen erre gondolt, amikor megpillantotta őket. Hogy izgalmán
uralkodni tudjon, mélyet lélegzett.
Smith bő vadásznadrággal, vadászdzsekivel, és egyenetlenül nyírt, ágas-
kodó szőrszálakkal teli bajusszal próbálta álcázni magát. A CIA-s nő egér-
szürke ruhát viselt, a haját cipőfénnyel sötétítette be, és szalmakalapot tett
a fejére. Mindkét jelmez elég jól sikerült, de al-Hasszánt nem tudták
megtéveszteni vele.
Az arab mondott valamit McGraw-nak, és az előtte állókat izgatottan
félretolva elindult.

17:16
Magua-tó
Marty lángoló tekintettel, görnyedt háttal, olyan mélyen a klaviatúra fölé
hajolva, hogy arcáról a billentyűkre csöpögött a verejtéke, megpróbált túl-
jutni az utolsó akadályon, amely meggátolta abban, hogy belépjen a kábel-
hálózatba. Már régen abbahagyta a kiabálást, még csak nem is motyogott.
Mély, elszánt hallgatásba süppedt, és fogcsikorgatva, rendíthetetlenül
küzdött tovább.
 Mercer Haldane a laboránsokkal a stúdióban álló egyetlen kamera előtt
várt, amelyet már régen bekapcsoltak és élesre állítottak. Nagy erejű
reflektorok ontották rájuk a meleget, sűrűn kellett homlokot törölniük, de
egyetlen szót sem ejtettek róla. Némák maradtak, de a levegő feszültségtől
remegett körülöttük.
Howell az ajtóból már nem a folyosót figyelte, hanem a végtelennek
tűnő, feszült csöndet hallgatta. Nem tudta, mi zajlik éppen Long Lake-ben,
de azt igen, hogy a beszédeknek tíz perce kellett megkezdődniük, és csak
remélni tudta, hogy Smith és Randi az emelvényhez közeledik, elharsogni
vádjait az elnök, az ünneplő tömeg, a titkosszolgálati emberek, Tremont és
a világméretű televíziós közönség előtt.
Vádakat, amelyeket nem lesz esélyük bizonyítani... ha Martynak nem
sikerül másodperceken belül belépnie a kábelhálózatba.

17:17
Long Lake
Smith és Randi eljutott a második sorig, a hazafias színekben pompázó
emelvény már csak alig karnyújtásnyira volt tőlük. Mindenki, aki a
pódiumon kapott helyet – valamennyi előkelőség, Victor Tremont, és maga
az elnök is – a háta mögé nézett, a Blanchard és Tremont dicsőségét zengő,
neki hálát mondó brit miniszterelnök hatalmasra nagyított, vászonra
kivetített képére.
Smith mély levegőt vett, bólintott Randinek, és egyszerre előreugorva
teli torokból kiabálni kezdtek a háttal álló elnöknek.
– Tremont csaló és tömeggyilkos! – Smith vadul meglobogtatta a számí-
tógépből kinyomtatott titkos dokumentumokat. – Ő maga idézte elő a
járványt! Pénzért csinálta! Azért, hogy milliárdokat szerezzen!
Az elnök az első kiáltásra döbbenten hátranézett.
– Fegyver van nála! – kiabálta az ugyancsak megpördülő Tremont. –
Katonaszökevény! Körözés alatt álló gyilkos! Lőjék le!
A biztonsági szolgálat emberei az emelvényről fürgén leugorva Smith
felé rohantak.
– Tremont milliókat fertőz meg most is! – vette át a szót Randi. –
Gyógyszerekbe adagolva terjeszti a vírust. Mindennap halált hozó
antibiotikumokat küld szét a világba. A mai szállítmánnyal is!
Nidal al-Hasszán és emberei a tömeggel birkózva közeledtek feléjük.
Jack McGraw lázas izgalommal parancsokat osztogatott a vállalati őrség
tagjainak.
 Smith már a biztonságiakkal birkózott, sikerült is szabaddá tennie magát
annyi időre, hogy újból meglobogtassa a dokumentumokat. – Bizonyíté-
kaim vannak! A saját belső jelentéseik. Én...
Az elnöki testőrség tagjai a földre rántották.Társaik és a segítségükre
siető FBI-osok Randire vetették magukat. Éles fájdalom hasított a lány
vállába - megtalálták a ruhája alá rejtett Uzit.
– Fegyver van nála!
Nidal al-Hasszánt már csak pár lépés választotta el tőlük.

17:18
Magua-tó
– Sikerült! Adásban vagyunk! – ordította a mikrofonba Marty.
– Gyerünk! – kiáltotta Howell.
Mercer Haldane a kamerába nézett, mély lélegzetet vett, és beszélni
kezdett.

17:18
Long Lake
Az emelvényen maradt biztonságiak körbevették az elnököt, és magukkal
sodorták, hogy mielőbb kimenekítsék a veszélyzónából.
A hatalmas kivetítőernyő egy másodpercre elsötétült, de utána Mercer
Haldane hófehér, lobogó üstöke, patríciusi származásra valló vonásai
jelentek meg rajta. A titkos laboratóriumban állt, mögötte a négy laboráns a
legleleplezőbb dokumentumok sokszorosra nagyított másolatát emelte a
magasba. A tömegen a megdöbbenés moraja hullámzott végig, és utána síri
csönd támadt.
– Mercer Haldane vagyok – hallatszott egy mély, zengő hang. – Marty-
nak valahogy sikerült akkorára növelnie a hangerőt, hogy az emelvénytől
távol állók is tisztán hallják. – A múlt hétig a Blanchard Pharmaceuticals
elnök-vezérigazgatója. A vírusról akarok beszélni, és szeretném, ha
mindenki figyelmesen végighallgatna. Az életük függ tőle. Victor Tremont
szörnyű veszedelmet zúdított ránk, és az egész világra. – A megdöbbentő
bejelentéstől még a biztonságiak is elfeledkeztek kötelességükről, és tekin-
tetüket a képernyőre szögezték. – Tíz évvel ezelőtt Victor szörnyű dolgot
eszelt ki. Hádész-tervnek keresztelte el, és azzal kezdte a megvalósítását,
hogy a perui dzsungelben talált halálos vírussal megfertőzte az Öböl-
háború tizenkét katonáját, hatot-hatot mindkét oldalról. Folytatásként
ugyanezzel a vírussal megfertőzte a Blanchard antibiotikumait is, amelyek
eljutottak a világ minden részébe. A vírus lappangási ideje...
A biztonságiaktól körülvett elnök tekintete a kivetítőre szögeződött, és a
körülötte állóké is. Pattanásig feszült idegekkel nézték Mercer Haldane-t,
hallgatták a minden képzeletet felülmúló történetet. Az ünneplő tömeg is
elnémult, egyetlen – adatokat, dátumokat, számokat soroló – hang
hallatszott csupán.
Egy idő után azonban zsongás támadt – eleinte halk volt, mint egy
távoli tornádó robaja, de fokozatosan erősödött, egyre hangosabbá vált.
A Smitht és Randit fogva tartó testőrök keze elernyedt, szorításuk
enyhült.
Haldane jól láthatóan felmutatta a VAXHAM Corporation vezetőinek és
részvényeseinek neveit tartalmazó listát.
A tömegen a felismerés moraja hullámzott végig, az elnök határozott
parancsokat osztogatott. A biztonsági szolgálat emberei és FBI-ügynökök
vették körül Nancy Petrellit, Caspar tábornokot, Ben Sloatot, a dühösen
tiltakozó Salonen tábornokot és a VAXHAM négy vezetőjét.
Castilla pillantása idegesen pásztázta a tömeget, kereste az ünnepséget
megzavarókat. – Hozzák ide őket! A dokumentumaikkal együtt!
Randi félrelökte a biztonságiakat és az FBI-osokat, és az emelvényre
ugorva az elnök kezébe nyomta a papírokat. – Uram! Azonnal le kell
tartóztatni Victor Tremontot, különben megszökik, és viszi a milliárdjait!
Castilla éppen csak belenézett a dokumentumokba, és már ki is adta a
parancsot. A körülötte állók szétspricceltek, hogy megkeressék Tremontot.
Csak néhány másodperc telhetett el, és a parancsnokuk jelentette: –
Nem találjuk, uram! Victor Tremont eltűnt.
Randi villámgyorsan körbenézett. – És Jon is! – kiáltotta.
– Kerítsék elő őket! – harsogta az elnök.

17:36
A Blanchard Pharmaceuticals központi épületének alagsorában lévő, rak-
tárként használt folyosórendszert megtöltötték a dobozok, iratszekrények, a
leselejtezett irodai bútorok és irodagépek. A valódi pince egy szinttel lej-
jebb helyezkedett el; félhomály uralkodott benne, és kezelőt nem igénylő, a
dolgukat maguktól végző hatalmas gépek foglalták el, amelyek halkan do-
hogva, zümmögve gondoskodtak a jókora épület fűtéséről, légkondicioná-
lásáról, áram- és vízellátásáról, egyszóval arról, hogy működőképes
legyen.
A pince alatt volt egy harmadik, csak ritkán használt szint is. Sötét volt,
nedves, keskeny folyosókkal ezernyi részre szabdalva, és csöppet sem
csöndes. Futó léptek zaja verődött vissza a falakról, miközben Victor
Tremont és Nidal al-Hasszán azoknak az embereknek a magabiztosságával
tört előre, akik pontosan ismerik úti céljukat. Mindkettőjüknél fegyver volt.
Beléptek egy jobbra nyíló közönséges vasajtón, de nem álltak meg,
továbbrohantak a keresztfolyosó végéig, ahol a fal ugyanolyan sima volt,
mint máshol. Aki ránézett, nem látott rajta semmi feltűnőt.
Victor Tremont kis fekete dobozt vett ki elegáns zakója zsebéből.
Nidal al-Hasszán a revolverét lövésre készen tartva figyelte a folyosót.
Tremont megnyomott egy gombot, mire az egész fal hangtalanul félre-
csúszott, és előbukkant mögüle egy boltíves ajtó. Ránézésre közönséges-
nek tűnt, nem volt rajta semmi különös, de a legerősebb acélból készült,
amelyet abban az időben gyártottak, amikor Tremont áttelepítette az
Adirondack rengetegébe a Blanchardot, és megépíttette a rejtekajtót.
Remegő kézzel állította be a számkombinációt, mire egy pneumatikus
szerkezet halk szisszenéssel kiemelte keretéből a vastag acéllemezt, hogy
utána az ajtó hangtalanul szélesre táruljon.
– Ügyes – mondta a főfolyosóról előlépő, Berettáját két kézzel markoló
Smith. Nyugodtan célba vette a váratlan hangra megforduló szökevénye-
ket. Látta, hogy Victor Tremont a Mercer Haldane váratlan felbukkanása
okozta döbbenetet kihasználva elosont. A körülötte állók beszorították,
nem volt képes olyan gyorsan mozogni, mint szeretett volna, de mint
kiderült, a végeredmény szempontjából ennek nem volt jelentősége.
Megtalálta Tremontot.
Nidal al-Hasszán soha, egyetlen pillanatig sem bizonytalankodott.
Keskeny arcán feszes mosoly suhant át, és tüzelt, mielőtt a kiáltás
visszhangja elült volna.
A lövedék legfeljebb egy hajszálnyira suhant el Smith torkától.
Smith szintén nem bizonytalankodott, de nem is hibázott. Egy soha el
nem felejthető másodpercbe sűrítve újból végigélte az elmúlt két hét összes
borzalmát, meghúzta a ravaszt és al-Hasszán egyetlen hang nélkül
előrebukott. Szétterpesztett lábbal, mozdulatlanul feküdt a betonon, vére
egyre növekvő tócsába gyűlt a feje mellett.
Victor Tremont szintén nem hibázta el. Golyója mint perzselő jégdarab
fúródott Smith bal combjába. Hátratántorodott, és ennek volt köszönhető,
hogy a második és a harmadik lövedék már csak a falat találta el, és gellert
kapva, céltalanul továbbrepült.
Hátát a falhoz szorítva, Smith legyűrte a fájdalmat, és észnél maradt.
Újból tüzelt, a golyó eltalálta Tremont jobb karját, és nekivágta a félig
nyitott ajtónak, a revolvert pedig kiröpítette a kezéből. A fegyver hangos
koppanással esett a betonra, és halálsikolyhoz hasonló hanggal csúszott
tovább, elérhetetlen távolságra.
Vérző lábát nehezen vonszolva, Smith a tömeggyilkos felé indult.
Tremont meg sem rezzent. Az állát fölszegve, csillogó szemmel állt,
abban a biztos tudatban, hogy minden ember megvehető, csupán az árát
kell helyesen megszabni. – Egymillió dollárt kap! – mondta. – Ötmilliót!
– Nincsenek milliói. Már nincsenek. Maga halott. Villamosszékbe kerül
– válaszolta Smith.
– Nem fognak el. – Tremont az ajtóra nézett. – Megsemmisítettem a
terveket. Senki nem tud erről a kijáratról. Külföldiekkel építtettem, a pénz
pedig biztos helyen van, ahol senki nem talál rá.
– Gyanítottam, hogy minden eshetőségre felkészült.
– Nem vagyok hülye, Smith! Ha megfeszülnek, akkor sem találnak rám.
– Tényleg nem hülye. Csak elvetemült, a velejéig romlott. Milliók gyil-
kosa. Ez persze csak statisztika. A világ majd számon kéri magán, és meg-
fizet érte. Sophia halálát azonban én kérem számon. Egy kézlegyintéssel
elintézte, gondolkodás nélkül kiadta a parancsot, hogy öljék meg. Most
rajtam a sor.
– Megkapja a pénz felét! Egymilliárd dollárt! Többet is, ha kell! –
Tremont az ajtónak dőlt, a térde megroggyant.
Smith fájdalommal küszködve araszolt feléje, de a Berettát két kézzel
továbbra is rezzenéstelenül tartotta. – Szerettem, Tremont. Ő is engem. Itt
az ideje...
– Ne, Jon! – harsant fel mögötte Randi hangja. – Ne! Nem éri meg!
– Mit tudsz te erről? Szerettem! – Smith ujja megfeszült a ravaszon.
– Vége, Jon! Az FBI pillanatokon belül itt lesz. A biztonsági szolgálat
is. A banda összes tagját letartóztatták. A szérum már úton van, hogy
meggyógyítsák a betegeket, az antibiotikumokat pedig lefoglalták. Bízd
rájuk! Hagyd az önbíráskodást, kapja meg a törvény szerint, amit érdemel!
Smith arcát görcs rántotta össze, a tekintete lángolt. Egy újabb lépés, a
Beretta csöve már csak centiméterekre volt a félelemtől remegő arctól.
Tremont mondani akart valamit, de a szája és a torka kiszáradt,
megszólalni nem tudott, csak érthetetlen motyogásra futotta az erejéből.
– Jon? – Randi hangja szelíd volt, közelről hallatszott.
Smith hátranézett, és Sophiát látta. Szép arcát, nagy, okos szemét,
szívbemarkolóan bájos mosolyát. Zavartan pislogott. Nem! Ez Randi.
Sophia! Randi. Megrázta magát, hogy kitisztuljanak a gondolatai. Tudta,
mit akar Randi, és azt is, mit akarna Sophia.
 Mély lélegzetet vett, még egyszer a reszkető Tremontra nézett, és a
fegyvert leeresztve hátat fordított. Elbicegett Randi mellett, és a berontó
FBI-osokról, az elnök biztonsági szolgálatának tagjairól tudomást sem
véve kifelé indult. Az egyik ügynök utánanyúlt, hogy megállítsa.
– Ne! – szólt rá szelíden Randi. – Hadd menjen! Engedjék el!
Smith hallotta az utánasiető lány lépteit, de nem nézett hátra, és ha meg-
teszi, akkor sem látja, mert feltoluló könnyei elhomályosították a szemét.
Nem tudta, és nem is akarta megállítani őket. Hagyta, hogy akadálytalanul
végigperegjenek az arcán, miközben némán, bicegve továbbaraszolt a
folyosó vége, a homályba vesző kijárat felé.
 Utószó

Hat héttel később, december elején

Santa Barbara, Kalifornia
Santa Barbara... pálmák, és festők ecsetjére kívánkozó, bíborszínű alkony.
Magasból lecsapó sirályok, a csatorna vizén méltóságteljes lassúsággal
úszó, hófehér vitorlás, pazar jachtok. Csodaszép fiatal nők és férfiak,
megejtően szerény méretű fürdőruhákban. Jon Smith, az Egyesült Államok
hadseregének egykori orvos alezredese minden erejével azon volt, hogy
élvezze ezt az erőfeszítést nem ismerő, és nem is méltányló paradicsomot,
amelyben csak a gondtalan életnek, a burjánzó természetnek, és az
álmoknak volt értékük.
Keményen kellett küzdenie azért, hogy leszerelhessen. A hadsereg nem
akarta elengedni, ő azonban tudta, hogy környezetváltozásra van szüksége,
másképp nem lesz képes elég nyomós indokot találni az életben maradásra.
Elbúcsúzott hát a USAMRIID-ben szerzett barátaitól, és még egyszer
hosszú időre megállt Sophia egykori szobája előtt. Egy iratszekrényre
elegendő ajánlással érkezett lelkes és törekvő fiatalember már
szétrakosgatta a holmiját ott, ahol korábban az ő tollai, jegyzetfüzetei,
parfümje, egyéb személyes holmija volt. Smith a saját szobájába is
benézett, amely üresen várta új, kevésbé szomorú lakóját. Utoljára az új
igazgatótól köszönt el. Ahogy belépett az ajtón, szinte hallotta a meglepően
tisztességesnek bizonyuló Kielburger tábornok dagályos, nagyképű szavait.
Keresett egy ingatlanügynökséget, és megbízta, hogy ürítse ki és adja el
a házát. Biztos volt benne, hogy Sophia nélkül képtelen volna tovább ott
élni.
A média heteken át a Hádész-terv nevű aljas összeesküvéssel foglalko-
zott, Victor Tremont tervének egyre több részletére derült fény, és egyre
több valaha köztiszteletnek örvendő, a közigazgatásban, illetve a magán-
szektorban vezető pozíciót betöltő személyt tartóztattak le. A Jon Smith,
Randi Russell, Martin Zellerbach és egy rejtélyes angol elleni vádakat
csöndben elejtették. Egyikük sem volt hajlandó interjút adni, vagy elfogad-
ni bármilyen hivatalos elismerést az ügyben játszott szerepéért. A részlete-
ket a nemzetbiztonságra hivatkozva titokban tartották a média előtt. Smith
csöppet sem volt boldog, amikor egy vállalkozó kedvű, bulldogtermészetű
újságírónő rávetette magát a témára, feltárt bizonyos, a USAMRIID-nél,
Szomáliában, Nyugat-Berlinben és a Sivatagi Vihar idején történt
dolgokat, és kapcsolatba akarta hozni őket vele, azzal a ténnyel, hogy
segített leleplezni Victor Tremont és társai bűnös tevékenységét.
Vigasztalta ugyanakkor a tudat, hogy az idő múlásával feledésbe merül a
dolog, a legharsogóbb szalagcímek helyét is újak veszik át, és ha elég
messze megy, gondosan feléget maga mögött minden hidat, előbb-utóbb
elfelejtik, senki nem fog érdeklődni utána. Idő kérdése csupán, biztatta
magát, hogy neve a történethez fűzött lábjegyzetekből is kikerüljön.
Egy napra Iowába, Council Bluffsba utazott, rég nem látott szülővárosá-
ba. Sétált egy nagyot a hatalmas fákkal teli, szökőkút belvárosi parkban,
sokáig üldögélt a Bennett Avenue-n lévő parkolóban, nézte az Abraham
Lincoln Középiskolát, és Billre, Martyra, közös ifjúságukra emlékezett.
Mennyivel egyszerűbbnek, már-már problémamentesnek látszott akkor
minden. Másnap Kaliforniába repült, ebbe a piros cseréptetős házakkal teli,
kellemes gondtalanságban lubickoló üdülőhelyre. Montecitóban, a
tengerparton bérelt házat, és hetente kétszer a környéken lakó egyetemi
tanárokkal és írókkal pókerezett. A helyi étteremben evett – főzni nem volt
kedve –, nagyokat sétált a parton, és sosem elegyedett szóba idegenekkel.
Nem mintha félt volna tőlük, egyszerűen nem volt mondanivalója.
Most éppen a tengerre néző teraszon ült mezítláb, egy szál sortban, és a
látóhatáron, alacsonyan lógó felhők alatt sorakozó szigetekben
gyönyörködött. A levegőben tengeri só szaga érződött, és bár hűvös volt,
az erősen tűző nap a csontjáig fölmelegítette.
Telefoncsörgés zavarta meg csöndes elmélkedését.
– Szevasz, katona! – Randi hangja vidám, derűs volt. Kezdetben
majdnem mindennap beszéltek. Gyorsan el akarták adni Sophia lakását és
holmiját, egy-két személyes emlékeket hordozó holmit tartva csak meg
belőle – választásuk érdekes módon egyszer sem keresztezte a másikét.
Randi hívásai azóta sem maradtak el, hetente többször telefonált,
ellenőrizte, hogy van, él-e még.
Aggódott érte, és Smith némi meglepődéssel vette tudomásul, hogy
örül, valahányszor a hangját hallja.
– Szevasz, kém – válaszolta. – Hol vagy éppen?
– A D. C-ben. Emlékszel még rá? Dolgozom, végzem a rutinmelót a
külügyi „agytrösztben”, és majd meghalok az unalomtól. Az életemet
adnám egy kis kalandért! Egy ideig biztosan nem kapok új feladatot, de
úgy érzem, valami komoly dolog készül. Pillanatnyilag, sajnos, mindenki
meg van győződve róla, hogy pihennem kell. Nem akarsz meglátogatni
bennünket karácsonykor? Már biztosan az idegeidre ment az állandó
napsütés, a jó idő.
– Szó sincs róla. Remekül érzem magam – tiltakozott Smith. –
Kettesben ünnepelünk Jézuskával.
– Hiányozni fogunk Martyval. Tudom. Karácsonyeste együtt vacsorá-
zunk. Természetesen ki sem lehet robbantani a házából, úgyhogy én me-
gyek hozzá – mesélte Randi, és vidáman fölnevetett. – Sámsont is beé-
pítette a védelmi rendszerébe. Látnod kellene őket együtt! Marty imádja,
ahogy vicsorít, és csöpög a nyál az agyaráról. Esküszik rá, hogy a feltételes
reflexeit is szabályozza. – Kis szünetet tartott. – Te vagy az orvos. Mi a
véleményed?
– Egyformán őrültek – válaszolta Smith. – Ki fog főzni?
– Én. Szeretném, ha a vacsora ehető lenne. Mit kérsz? A szokásos
pulykát? Mit szólnál egy jól bepácolt hátszínhez, vagy libasülthöz?
– Ne strapáld magad! – Ezúttal Smithen volt a sor, hogy nevessen. –
Nem tudsz visszarángatni. Egyelőre. – A Csendes-óceán nyugodt, szikrá-
zóan fényes víztükrére nézett. Sophia és Randi Santa Barbarában nőtt fel.
Az első, náluk tett látogatása jutott eszébe – a jókora birtokkal körülvett
ház magas partfal peremén állt, csodálatos kilátás nyílt a teraszáról. Randi
még egyszer sem kérdezte meg, hogy járt-e ott. Voltak témák, amelyeket
mindketten gondosan kerültek.
Még legalább öt percet beszélgettek. Smith a kagylót lerakva Howellre
gondolt, aki rögtön visszatért Kaliforniába, mihelyt a washingtoni orvosok
kimondták, hogy mehet. Sebei – ahogy Smith első ránézésre megállapította
– nem voltak súlyosak, csak törött, állandóan sajgó bordája okozott gondot.
Az előző héten felhívta, hogy megkérdezze, hogy van, de nem találta
otthon, így kénytelen volt üzenetet hagyni a rögzítőn. Jó egy órával később
visszahívta valaki, és merev, hivatalos hangon közölte, hogy Mr. Howell
hosszú vakációra ment, és legalább egy hónapig nem lehet utolérni. Nincs
semmi baj, dr. Smith, tette hozzá, Mr. Howell azonnal jelentkezik, mihelyt
visszatér.
Nem firtatta a dolgot, egyből megértette, hogy Peter újabb titkos
megbízatást kapott.
Keresztbe font karral, kényelmesen hátradőlt, és behunyta a szemét. A
szárazföld belseje felől érkező meleg szél borzolta a haját, és kellemes,
lágy dallamot csalt elő a terasz sarkában fellógatott szélcsengőből. Távoli
kutyaugatást hallott, gyerekkacajt, sirályok rikoltását. A teraszkorlátra tette
a lábát, és kezdett álomba süppedni.
– Kipihente magát? – kérdezte egy ismeretlen hang a háttérből.
Smith riadtan felpattant; se ajtónyitást nem hallott, se léptek dobbanását
a hajópadlóval burkolt nappaliból. Automatikusan a Berettájáért kapott,
elfelejtve, hogy Washingtonban hagyta, a banki széfjében.
 Egy pillanatra úgy érezte magát, mintha még mindig Victor Tremontot
üldözné, izgatott volt... élt.
– Mi az ördög... – kérdezte, miközben megfordult.
– Jó napot, Smith alezredes! Őszinte tisztelője vagyok, Nathaniel
Frederick Klein.
Közepes termetű, gyűrött, sötétszürke öltönyt viselő férfi állt a teraszaj-
tóban. Borjúbőr aktatáska volt a bal kezében, jobbjában tolvajkulcs, ame-
lyet kissé megkésve ugyan, de különösebb sietség nélkül dugott vissza a
zakója zsebébe. A homloka gyanúsan magasnak tűnt, drótkeretes szemüve-
ge biztosan ült az orrnyergén, és a környezethez képest túl sápadt volt a
bőre.
– Dr. Smith – javította ki Jon. – Whashingtonból?
Klein a zavar legkisebb jele nélkül kurtán elmosolyodott. – Legyen!
Igen, egyenest a repülőtérről jövök. Akar tovább találgatni?
– Nem. Úgy néz ki, mint akinek magától is van elég mondanivalója.
– Valóban? – Meg sem várta, hogy hellyel kínálják, leült az egyik
székre. – Jól kombinál, gyorsan és helyesen következtet. Igaz, mondták is,
hogy ez az egyik erőssége – közölte Klein, és pillanatnyi szünet nélkül,
születésétől a USAMRIID-ig felmondta Smith életrajzát.
Jon a székébe süppedve, némán, behunyt szemmel hallgatta, és egyszer
sóhajtott csak fel közben.
Amikor befejezte, várt egy kicsit, csak aztán nyitotta ki a szemét. –
Gondolom, az egész ott van az aktatáskájában – mondta. – Útközben bőven
volt ideje bebiflázni.
– Kivételesen téved – válaszolta halvány mosollyal a szája szögletében
Klein. – Magazinokkal tömtem tele, egy hónapra visszamenőleg. Sajnos,
rengeteg az elmaradásom, a gépen is csak egy részét tudtam behozni. –
Meglazította a nyakkendőjét, és a hirtelen rátörő fáradtságnak engedve,
leeresztette a vállát. – Nem szaporítom tovább a szót, dr. Smith! Mindket-
tőnknek jobb, ha a tárgyra térek. Maga pillanatnyilag, ahogy mondani
szoktuk, változó érték...
– Tessék?!
– Változó érték – ismételte meg a matematikából vett, ki tudja, melyik
hivatal szakzsargonába illeszkedő kifejezést Klein. – Él bele a világba,
kötődés nélkül, és nem tudja, mit kezdjen magával. Szörnyű tragédia érte,
amely visszavonhatatlanul megváltoztatta az életét. A lényeget tekintve
azonban megmaradt kutatónak, és biztos vagyok abban, hogy ez magának
is fontos. Remek felkészültségű katona, tudós, a titkosszolgálati munkában
is járatos... Nem tudom, mi érdekli még ezenkívül. Családja nincs, közeli
barátja is kevés.
– Igen – helyeselt szárazon Smith. – Ráadásul el sem tudnék
helyezkedni. Senkinek sem kellek.
– Nem nagyon. – Klein halkan, jókedvűen fölnevetett. – Elvben az
összes nemzetközi magánnyomozó ügynökség két kézzel kapna maga után,
ha felajánlkozna, de elég beleolvasni az életrajzába, hogy bárki
meggyőződjön arról, nem igazán szereti a fegyelmet. Hiába szolgált a
seregben, a lelke mélyén magányos farkas maradt. Függetlenségre vágyik,
nem bírja a kötöttséget, de erős hazafias érzés munkál magában, továbbra
is lelkesen vallja mindazokat az elveket, amelyek vonzották a hadseregbe,
de sajnálatos módon nincsenek jelen az üzleti életben.
– Nem akarok vállalkozó lenni.
– Nem is ajánlom. Nagy valószínűséggel kudarcot vallana – jelentette ki
lefegyverző mosollyal az arcán Klein. – Kezdetben biztosan élvezné,
hiszen született kalandor, pezseg a vére akkor is, ha nem akarja. Ha
rákényszerülne, és belevágna, pillanatokon belül virágzó üzletet hozna
létre, hogy amikor már simán működik, eladja, vagy csődbe juttassa. Az
igazi vállalkozók rendszerint csapnivaló menedzserek. Addig érdekli őket
az üzlet, amíg nagy a kockázat, és ha megszűnik, hamar ráunnak.
– Jól kivesézett. Elárulná végre, ki maga? – kérdezte Smith.
– Egy pillanat, mindjárt rátérek. Ha jól emlékszem, a változó értéktől
kanyarodtunk el. A „változó” részt elég jól körbejártuk. Ami az „értéket”
illeti, utalnék az októberi, egész énjét megváltoztató eseményekre –
mondta lefegyverző nyugodtsággal Klein. – Ami a külső változásokat illeti,
azokat könnyű számba venni – kilépett a hadseregből, eladta a házát,
zarándokutat tett a múltjába, szakított a barátaival, az ország másik végébe
költözött. Teljes a lista, vagy kihagytam valamit?
– Dehogy! – válaszolta Smith, és őszintének tűnő lelkesedéssel bóloga-
tott hozzá. – Most nyilván a lélek változásai következnek, de figyelmezte-
tem, nem érdekel a pszichoanalízis.
– Felfokozott érzékenység. Tulajdonképpen érthető – jegyezte meg
szenvtelenül a nem tudni, honnan érkezett látogató. – Mint már mondtam –
lehet, hogy mégsem? – nem tudjuk, és maga sem tudja, milyen belső
változásai vannak. Önmaga számára ugyanolyan rejtély, mint bárkinek. Ha
nem tévedek, haragban van az egész világgal, keresi, de sehogy sem találja
a helyét. Továbbmegyek, az élete értelmét sem. – Klein kis szünetet tartott,
és amikor újból megszólalt, a hangja sokkal lágyabb volt: – Én is
elveszítettem a feleségemet. Rákban halt meg. Csak azért mondom, hogy
tudja, ismerem a fájdalmát.
 Smith nem válaszolt, csak nyelt egyet.
– Ezért vagyok itt. Felhatalmaztak arra, hogy olyan állást ajánljak, ami
nagy valószínűséggel érdekli.
– Tévedtek. Nem akarok elhelyezkedni.
– Nem az állás, a fizetés a lényeg, bár az sem elhanyagolható – folytatta
a visszautasítást meg sem hallva Klein. – Népeken, kormányokon segíthet,
bárkin, aki rászorul. Az előbb azt kérdezte, ki vagyok. Ahhoz, hogy pontos
választ adjak, teljes titoktartást kell fogadnia. Egyelőre maradjunk
annyiban, hogy bizonyos személyek – magas kormányzati pozíciót
betöltők is vannak köztük – élénken érdeklődnek maga iránt. Nagyon szűk,
ha úgy tetszik, elit kört alkotnak, és a természetük is egyezik a magáéval.
Szilárd elveik vannak, de nem viselik el a kötöttségeket. A munka, amit
ajánlok, ajánlanak, nem könnyű, sok utazással jár, és komoly veszélyekkel
is. Keveseket érdekelne, és még kevesebben tudnák elvégezni. Elég
csábítóan hangzik?
Smith némán, rezzenéstelen arccal tanulmányozta Kleint, megpróbált
olvasni a gondolataiban. Nehezen ment – látogatójának szemüvege vakí-
tóan visszaverte a lenyugvó nap fényét, az arca nyugodt, kiismerhetetlen
volt. – Van neve ennek a csoportnak? – kérdezte hosszú hallgatás után.
– Igen, de átmeneti, és nem sokat mond. Egyes. Ennyi. Elvben a
hadsereghez tartozik, de valójában független. Létfontosságú, amit csinál,
de dicsőség, kitüntetés nem jár érte.
Smith a végtelen óceánra szögezte a tekintetét, mintha a jövőt próbálta
volna kifürkészni. Változatlanul érezte a Sophia elvesztése miatti kínt, de
már úgy-ahogy megtanult együtt élni vele. Meg sem fordult a fejében,
hogy még egyszer igazán szerelmes lesz valakibe, de már nem tartotta
eleve kizártnak. Önkéntelen reakciója jutott eszébe, amit Klein váratlan
felbukkanása váltott ki. A Berettájáért kapott, ami józan ésszel
belegondolva nevetségesnek, természetellenesnek tűnt.
– Hosszú utat tett meg a válaszért – mondta nyugodtan, semmire sem
kötelező hangon.
– Úgy éreztük, hogy megéri.
– Hol érem utol, ha úgy döntök, hogy érdekel a dolog? – kérdezte
Smith.
Klein némán felállt – mozdulatából látszott, hogy úgy érzi, elvégezte
feladatát. A zakója zsebébe nyúlt, névjegyet vett elő, amelyen nem volt
más, csak a neve, és egy washingtoni telefonszám. – Ne lepődjön meg,
bármi lesz is a válasz! – mondta. – Mutatkozzon be, és csak annyit
mondjon, hogy engem keres!
 – Egy szóval sem mondtam, hogy érdekel a dolog.
Klein bólintott, és a messzeségbe nézett. Egy sirály repült keresztbe
előttük, és szállt fel olyan magasra, hogy alig lehetett látni. – Szép itt. Igaz,
az én ízlésemhez képest túl sok a pálma. – Fölvette az aktatáskáját, és
elindult vissza, a házba. – Ne fárassza magát! Egyedül is kitalálok – szólt
vissza búcsúképpen.
Smith még vagy egy órát üldögélt kint a teraszon, aztán lement a még
meleg homokra. Automatikusan keletnek fordulva, nekivágott szokásos
napi sétájának. A nap mögötte volt, a tenger előtte a végtelenbe nyúlt.
Nyugodt, egyenletes léptekkel haladt, és a jövőre gondolt. Úgy érezte,
eljött az ideje.
K·Ö·N·Y·V·E·K
Főszerkesztő:
Ivanics István

Felelős szerkesztő: Talpas János

Kiadja az I. P. C. Könyvek Kft.
Felelős kiadó: Ivanics Istvánné
MULTIPRESS 2000 Nyomda
Felelős vezető: Kerekes Ferenc igazgató
ISBN 963 635 184 8