Csokonai Vitéz Mihály: A magánossághoz

Verselemzés

Csokonai ezt a művét Lilla- korszakában írta. Szentimentalista művei közé sorolhatnánk.
Tulajdonképpen a magányosságban keres vigaszt, menedéket a viszonzatlan szerelem
gyötrelmei elől. 1798-ban Kisasszondon írta ezt a versét Csokonai. E versében a költő a
magányosságot személyesíti meg, és mint egy nőalakhoz szól. Leírja kettejük viszonyát,
illetve őt, magát is, mintha valóságos élő személy volna. Szinte isteníti, "kedves
istenasszonynak" nevezi, végtelenül jónak, és kedvesnek mutatja be: "Mentsvára a magán
szomorkodónak". A versre többek között jellemző a melankólia, a boldogság utáni vágy, a
magány motívuma (hisz az egész vers e téma köré épül), és a természet szeretete is, hiszen a
verset olvasva többször is megjelenik a természet: "Honnyod csupán az érző Szív és szelíd
falu s mező."
A vers műfaja elég összetett, mivel ez az óda és az elégia tulajdonságait is magában hordozza.
Elégia, hiszen hangulata meglehetősen melankolikus, a reménytelen szerelem képei is
fölvillannak, de egyben egy óda is a magányhoz.
A mű szerkezete: az első részben örömét írja le a költő, hogy rátalált a Magánosságra: "Öröm
nekem, hogy lakhelyedbe szálltam, Hogy itt Kisasszondon reád találtam,". A következő
nagyobb szerkezeti egység a 2. és 3. strófákból áll. Itt a magány "otthonát" mutatja be, vagyis
azt, hogy a fáradt lelkek, hol találhatnak megnyugvást. Mindezt tájleírásba ágyazva tárja elénk
a költő. Ebben a részben találunk klasszicista vonást is: "Két hegy között a tónak és pataknak
Nimfái kákasátorokban laknak; S csak akkor úsznak elő, Ha erre bölcs s poéta jő.". Itt
visszautal Csokonai az ókori görög és római mitológiára, ami jellegzetes klasszicista
sajátosság. Valójában pedig ez a négy sor azt hangsúlyozza ki, hogy az élet szépségeit,
értékeit csak a művelt emberek veszik észre, mert csak ők méltóak rá. Ez a felfogás is
klasszicista eszméket hordoz. A 3. nagy szerkezeti egység a 4. és 5. versszakokból áll. Ez az
előző rész ellentéte. Azt a világot mutatja be, amit a Magánosság elkerül. A 6-7. versszakok a
magány jótéteményeit fogalmazzák meg, erőt adó, éltető forrás itt magány, aki az egyszerű
költőből, a semmiből világot teremtő zsenit formál. Ez a motívum pedig a romantika korai
jele. A negyedik rész Csokonai és a Magánosság ("kedves istenasszony") kapcsolatáról beszél
nekünk. Az utolsó két versszakban egy újabb szerkezeti egységet fedezhetünk fel, egyben az
utolsót is. Itt már megjelenik a halál utáni vágyódás, a szabadulni akarás, de egyben nagyon
nyugodt is. Úgy véli, ha eljő a halál, akkor már minden más lesz, nem fog többé fájni az
evilági szenvedés, ott végre békét lelhet: "Áldott Magánosság! öledbe ejtem Ottan utólsó
könnyemet, Végtelen álmaidba elfelejtem Világi szenvedésemet."
A költői eszközök közül kiemelném a megszemélyesítést, hiszen már maga a cím is egy
megszemélyesítés ez a megszemélyesítés végigvonul a versen, vagyis allegóriává teljesedik
ki. Másik igen fontos költői eszköze még e versnek az ellentét. Ellentét van a 2- 3. és 4.
szerkezeti egység között. Ezekkel az ellentétekkel fokozást ér el a mű végére. Ellentétet
találunk a vers első és utolsó versszaka között is. Az első és utolsó versszakokban majdnem
ugyanazok a képek jelennek meg, de az értelmük megváltozik. Az első versszak még a
természet nyugodtsága, idillje utáni vágyakozást jelenti, míg az utolsó strófában már az örök
magányosságra, az elmúlásra vár, azt próbálja siettetni. A mű első és utolsó sora teljesen
ugyanaz ("Áldott Magánosság, jövel!), ámde jelentésük, a másik 10 versszak miatt már nem
egyezik. A többi strófa értelme, és a közöttük fellépő ellentétek miatt nem jelentheti ugyanazt
ez a két sor.
A mű strófaszerkezete meglehetősen újfajta. 11 és 8 szótagos sorok váltakoznak, az azonos
szótagszámú sorok rímelnek. Így az első négy sorban kereszt-, a második négy sorban páros
rímeket találunk. A sok rím miatt a mű egészen "dallamos", a sorvégi rímek szinte
csilingelnek. Ebben is ellentétre bukkanunk, hiszen a vers melankolikus hangulatához csengő
rím párosul, ami éppenhogy a boldogság kifejezésére alkalmas.
Ez a vers, azt hiszem, Csokonai Lilla- korszakának egyik legmegrázóbb és egyben legszebb
alkotása is, melyet igazán talán soha senki sem fog tudni teljesen megérteni.