william

gibson
neuromancer
 EGY

A kikötő felett úgy szürkéllett az ég, mint a televízió képernyője adás-

szünet idején.*
Case a Chat ajtaja előtt álló tömegben tülekedett, és a következő
mondat ütötte meg a fülét:
– Nem mintha függő lennék, csak olyan, mintha a testemnek baro-
mira hiányozna a drog. – A hang és a vicc is a Sprawl velejárója volt.
A Chatsubo bár a hivatásos expatok törzshelyének számított; akár egy
hétig is lehetett ott inni anélkül, hogy két japán szót hallott volna az
ember.
A pultban Ratz Kirint csapolt: egy tálcára való korsót tervezett
megtölteni, műkarja ütemesen rángott. Amikor meglátta Case-t, el-
mosolyodott, mire kelet-európai acél csillant ki a barnán rothadó fogak
közül. Case keresett magának egy helyet a pultnál, Lonny Zone egyik
valószínűtlenül napbarnított kurvája és egy keményített tengerész-
egyenruhás, magas afrikai között, akinek arccsontján törzsi hegteto-
válások húzódtak szabályos sorokban.
– Wage is benézett korábban két bérfiúval. – Ratz odatolta az egyik
tele kriglit Case-nek a jó kezével. – Csak nem tőled akart valamit?
Case vállat vont. A tőle jobbra ülő lány felkuncogott, és megbökte.
A pultos vigyora kiszélesedett. Rondasága legendás volt. A meg-
fizethető szépség korában az ő csúf vonásai bizarrnak számítottak.
Antik műkarja megnyikordult, ahogy újabb korsóért nyúlt. A kar orosz

*  Ajkay Örkény fordítása.

9
katonai fejlesztés volt; hétfunkciós, mocskos rózsaszín műanyag borí-
tású, erő-visszacsatolásos darab.
– Herr Case túl nagy művész – mordult fel Ratz. Nála ez a hang
helyettesítette a nevetést. Rózsaszín kampójával megvakarta lecsüngő
hasát a fehér póló alatt. – Egy kicsit mókás mesterség nagy művésze.
– Persze – kortyolt bele Case a sörébe. – Valakinek mókásnak is
lennie kell errefelé. Merthogy te tutira nem vagy az.
A prosti vihogása egy oktávval magasabbra váltott.
– És te sem, hugi. Szóval tűnj el, oké? Zone jó barátom.
A nő Case szemébe nézett, és alig mozgó ajkakkal, nagyon halkan
mintha köpött volna egyet. De távozott.
– Jézusom! – folytatta Case. – Miféle lebujt üzemeltetsz te itt? Az
ember már egy sört sem ihat meg békében!
– Hahh! – Ratz egy ronggyal végigtörölte a karcos fapultot. – Zone
legalább jutalékot fizet a lányok után. Téged csak azért hagylak dol-
gozni, mert szórakoztató vagy.
Case az italáért nyúlt. Különös csend ereszkedett köréjük egy pil-
lanatra, mintha több száz beszélgetés maradt volna abba egyszerre.
Aztán a kurva felvihogott, immár némi hisztérikus éllel.
Ratz felhorkantott.
– Angyal szállt el fölöttünk.
– A kínaiak – bömbölte egy részeg ausztrál –, a rohadt kínaiak ta-
lálták fel az idegvagdosást! Ha idegmunka kellene, csak a kontinensre
mennék. Azok ott értik a módját, haver…
– Na – dörmögte Case a korsóba, a benne felgyülemlett keserűség
pedig egészen a torkáig csapott –, ez orbitális baromság.

A japánok már többet felejtettek az idegsebészetről, mint amennyit

a kínaiak valaha is tudtak. Chiba zugklinikái jelentették a szakma
csúcsát. Minden hónapban vadonatúj technológiai fejlesztésekkel

10
rukkoltak elő, mégsem tudták helyrehozni, amit Case abban a mem­
phisi hotelben szenvedett el.
Már egy éve itt dekkolt, és még mindig a cybertérről álmodott,
éjszakáról éjszakára halványuló reménnyel. Bármennyi speedet nyelt
le, akárhányszor próbált megváltozni, és akármennyi utat rövidített
le, még mindig a mátrixot, a színtelen űrben elterülő színes logikai
hálókat látta álmában… A Sprawl különös hazának tűnt a Csendes-
óceán felett, és ő már nem konzollovas volt, nem a cybertér cowboya.
Csak egy szélhámos a sok közül, aki igyekezett valahogy fennmaradni.
Az ilyen japán éjszakákon viszont valósággá váltak az álmok, mint egy
nagyon is létező vuduszertartás során, és ő sírni kezdett utánuk. Fel-
zokogott álmában, és egyedül ébredt a sötétben, összegömbölyödve a
kapszulájában valamelyik koporsóhotelben. Körmei a matrac sír­kövébe
vájtak, a memóriahab pedig kidudorodott az ujjai között, ahogy a
konzolt próbálta megragadni. De az nem volt ott.

– Tegnap láttam a barátnődet – nyújtotta oda neki Ratz a második

Kirint is.
– Nincs olyanom – felelte Case, majd belekortyolt a sörbe.
– Linda Lee kisasszonyt.
Case megrázta a fejét.
– Se nő, se semmi? Csak a meló, művészkém? A biznisznek élsz?
– A kocsmáros apró, barna szeme mélyen besüppedt ráncos bőrredői
közé. – Szerintem jobban bírtalak, amíg vele voltál. Többet nevettél.
Lefogadom, annyira átmész művészbe egyik éjjel, hogy az egyik kli-
nika tartályában végzed bontott alkatrészként.
– Mindjárt megszakad a szívem, Ratz. – Case végzett a sörével,
fizetett, és távozott. Csapott vállát teljesen behúzta széldzsekije eső
áztatta, terepzöld, műszálas anyaga alatt. A ninsei tömegben tülekedve
megcsapta az orrát saját áporodott izzadságszaga.

11
Case huszonnégy éves volt. Huszonkét éves korában még cowboy volt,
renegát, a Sprawl egyik nagymenője. A legjobbaktól tanult, McCoy
Pauley-tól és Bobby Quine-től, a szakma nagymenőitől. Szinte per-
manens adrenalinlázban égett – a fiatalság és a professzionalizmus
mellékterméke –, egy egyedi cybertérdeckhez csatlakoztatva, ami a
mátrixnak nevezett konszenzuális hallucinációba repítette testetlenné
vált tudatát. Tolvajként dolgozott más, gazdagabb tolvajoknak. Meg-
bízói egzotikus szoftverekkel látták el, hogy képes legyen áthatolni
a vállalati rendszerek ragyogó falain, és ablakokat nyisson a gazdag
adatmezőkre.
Csakhogy minden fogadkozása ellenére ő is elkövette a klasszikus
hibát. Lopott az ügyfeleitől. Megtartott magának valamit, és meg-
próbálta elpasszolni egy amszterdami orgazdán keresztül. Azóta sem
derült ki, mivel bukott le, nem mintha ez bármin is változtatott volna.
Akkor biztosra vette, hogy meg fog halni, de azok csak mosolyogtak.
Szívesen, mondták neki, tartsa csak meg a pénzt. Szüksége lesz rá.
Mert – mosolyogtak változatlanul – arról gondoskodni fognak, hogy
soha többé ne kapjon munkát.
Orosz katonai mikotoxinnal tették tönkre az idegrendszerét.
Memphisben harminc órán át hallucinált az ágyához szíjazva, mi-
közben a tehetsége mikronról mikronra égett ki belőle.
A károsodás csekély volt, alig észrevehető és végtelenül eredményes.
Case számára maga volt a pokol. Őt a cybertér testetlen eksztázisa
éltette. Azokban a bárokban, amelyeket menő cowboyként gyakran
látogatott, az elit szenvtelen megvetéssel viseltetett a hús iránt. A test
csak hús. Case pedig saját húsának a börtönébe került.

Gyorsan új jenre váltotta a teljes vagyonát. A nagy köteg régi papírpénz

pont olyan végtelen ciklusban forgott a világ feketepiacain, mint a
Trobriand-szigetek kagylói. Készpénzzel nehéz volt törvényes üzletet
kötni a Sprawlban; Japánban ez már illegálisnak számított.

12
 Görcsösen ragaszkodott a meggyőződéshez, hogy itt meg fogja ta-
lálni a gyógymódot. Chibában. Vagy egy működési engedéllyel ren-
delkező klinikán, vagy az orvostudomány feketepiacán. Chiba – az
implantátumok, az idegvagdosás és a mikrobionika fellegvára – mág-
nesként vonzotta a Sprawl technobűnöző szubkultúrájának képviselőit.
Chibában végignézte, ahogy újjen-tartalékait két hónap alatt fel-
emésztik a vizsgálatok és a konzultációk. A zugklinikák dolgozói, az
ő utolsó reménysége, mindössze elismeréssel adóztak a megcsonkítását
végzők szakértelmének, majd lassan megcsóválták a fejüket.
Most már a legolcsóbb koporsókban aludt, a kikötők környékén, a
rakpartokat színpadi megvilágításba borító kvarc-halogén reflekto-
rok ragyogásában. Az adásszünetet idéző égbolt vakításában Tokió
fényei nem is látszottak oda, még a Fuji Electric Company hatalmas
hologramlogója sem. A Tokiói-öböl végtelen síkságnak tűnt, sirályok
köröztek fehér hungarocellhabjai felett. A kikötőn túl terült el a város,
a gyárkupolákkal fémjelzett nagyvállalati arkológia betonkockáival.
A dokkokat és a várost régi utcák keskeny határsávja választotta el
egymástól; ennek a környéknek nem volt hivatalos neve. Night City
napközben jellegtelenül várakozott a mérgezett ezüst égbolt alatt,
szívében Ninseijel és a lehúzott redőnyű ninsei bárokkal, míg a neon-
fények holtan, a hologramok bénultan várták a sötétet.

A Chattől két sarokra nyugatra, a Jarre de Thé nevű teaházban Case

dupla presszókávéval öblítette le az estét bevezető első tablettáját.
A nyolcszögletű, lapos, rózsaszín pirula a brazil dex egy erős változata
volt, Zone egyik örömlányától szerezte be.
A Jarre falát tükörlapok borították, és mindegyik panelt vörös neon­
csíkok keretezték.
Amikor Case magára maradt Chibában, nem volt túl sok pénze,
reménye pedig még kevesebb arra, hogy ráleljen a gyógymódra. Halá-
losan túlpörgette magát, és rá nem jellemző hideg intenzitással hajtotta

13
a pénzt. Az első hónapban két férfit és egy nőt ölt meg olyan összegért,
amiért egy évvel korábban a kisujját sem mozdította volna. Ninsei
ledarálta, és végül már az utcákban is valamiféle halálvágy kivetülé-
sét látta, egy rejtett mérget, amelyről nem is tudta, hogy bekerült a
szervezetébe.
Night City olyan volt, mint egy unatkozó kutató elmebeteg szociál­
darwinista kísérlete, aki ráadásul folyamatosan lenyomva tartja az
előretekerés gombot. Ha valaki abbahagyta a pörgést, nyom nélkül
elsüllyedt, aki viszont túlságosan belelendült, az megtörte a fekete­
piac kényes felületi feszültségét. Az ember mindkét esetben eltűnt, és
nem maradt utána más, csak homályos emlék a Ratz-féle állandósult
elemek fejében. A szíve, a tüdeje vagy a veséi viszont akár tovább is
élhettek valami idegen testében, akinek a zsebe új jennel volt kibélelve,
és futotta neki klinikai tartályokra.
Az üzlet errefelé folyamatosan a hallásküszöb alatt duruzsolt. A lus-
taságért, az óvatlanságért, az elegancia hiányáért és a kifinomult pro-
tokollok semmibevételéért halálbüntetés járt.
Amikor a nyolcszögletű pasztilla hatni kezdett, Case még mindig
egyedül üldögélt a Jarre de Thé asztalánál. A verejték gombostű­hegyei
ütköztek ki a tenyerén, és hirtelen tudatára ébredt a karján és a mell-
kasán lévő összes szőrszál csiklandozásának. Tudta, hogy egy bizo-
nyos ponton névtelen, ősi játékot kezdett saját magával: egy halálos
pasziánszot. Már nem hordott fegyvert, és nem ügyelt az alapvető
óvintézkedésekre sem. Ő ütötte nyélbe a leggyorsabb, legkockáza-
tosabb ügyleteket az utcán, és elterjedt róla, hogy mindent meg tud
szerezni, amire csak igény támad. Énje egy része tudta, hogy egyre
fogyatkozó ügyfelei előtt nyilvánvaló, milyen önpusztító a röppályája,
a másik része viszont egyenesen megnyugvást lelt a tudatban, hogy a
vég már csak idő kérdése. És ez az önelégült halálváró rész irtózott
a leginkább Linda Lee gondolatától.
A lányt egy játékteremben látta meg egy esős éjszakán.

14
 A cigarettafüst kék ködét átégető szellemek alatt, a Wizard’s Castle,
a Tank War Europa, és New York sziluettje között… És most már
mindig így emlékezett rá: arca a nyughatatlan lézerfényben fürdött,
vonásai kóddá redukálódtak, járomcsontja vörösen felizzott, amikor a
Wizard’s Castle lángba borult; homlokát elöntötte az azúrkék, amikor
München elesett a tankháborúban, ajkain forró arany futott végig,
amikor egy tovasikló kurzor szikrákat fakasztott egy felhőkarcoló-ka-
nyon faláról. Case aznap este fel volt dobva, mivel Wage ketamintéglája
elindult Yokohama felé, és a pénz már a zsebében lapult. Ninsei járdáin
meleg eső sistergett, és ahogy belépett az ajtón, a játékba feledkező lány
arca valahogy kiemelkedett a konzoloknál álló többtucatnyi emberé
közül. Néhány órával később, amikor egy kikötői koporsóban aludt,
ugyanolyan volt az arca, a felső ajka pedig arra emlékeztetett, ahogy
a gyerekek a repülő madarakat rajzolják.
Case-t valósággal doppingolta a sikeresen megkötött üzlet. Átvágott
a termen, hogy a lány mellé állhasson. Látta, hogy felpillant rá. Szürke
szeme körül elkenődött a kontúrceruza vonala. A tekintete olyan volt,
mint egy közeledő jármű reflektorától halálra vált állaté.
Az éjszakájuk délelőttbe nyúlt, amiben szerepet kapott két jegy a
kompkikötőben és első útja az Öblön át. Az eső kitartott, tovább zu-
hogott Haradzsuku-szerte, cseppekben ült meg a lány nejlonkabátján.
Körülöttük tokiói gyerekek sereglettek el a híres butikok mellett fehér
saruban és celofánkabátban, amíg a lány ott nem állt mellette egy
pacsinkószalon éjféli zakatolásában, úgy szorongatva a kezét, mintha
ő is gyermek lenne.
A drogok és feszültség egyhavi egyvelegébe telt, hogy az a folyton
riadt szempár a visszatükröződő vágyakozás kútjává váljon. Case látta,
ahogy a lány személyisége szétesik, leborjadzik, mint egy jéghegy, a
részei pedig elsodródnak, és végül megpillantotta mögöttük a nyers
sóvárgást, a függőség éhes mechanizmusát. Látta, hogy a lány milyen
összpontosítással veszi magához a következő löketet, és az imádkozó

15
sáskákra emlékeztette, amelyeket Sigában látott mindenfelé az utcai
árusoknál, a kék, mutáns pontyok akváriumai és a bambuszketrecbe
zárt tücskök között.
Case az üres csészéjére meredt, a kávéból maradt fekete karikát bá-
multa. Az vibrált a speedtől. A barnára laminált asztallap bemattult a
rengeteg apró karcolástól. Miközben a dex felfelé indult a gerincében,
Case meglátta maga előtt azt a számtalan, véletlenszerű hatást, ami
ilyen felületet eredményez. A Jarre berendezése ócska volt, jellegte-
len, múlt századi; kelletlenül keveredtek a japán eredetű motívumok a
halvány milánói műanyagokkal. Mintha az egészet vékony filmréteg
borította volna, mintha egymillió vendég rossz közérzetét tapasztva a
tükrökre és az egykor fényes plasztikborításra, letörölhetetlen ködöt
vonva mindenre.
– Hé, Case, haverfej…
Felnézett a kontúrceruzával kihúzott szürke szempárba. A lány ko-
pott, francia űrhajószubbonyt viselt, és új, fehér edzőcipőt.
– Már kerestelek. – Leült vele szemben, és az asztalra könyökölt.
Kék overallján a cipzár vállban kiszakadt; Case tekintete automati-
kusan keresni kezdte a tűszúrásnyomokat a karján. – Kérsz egy cigit?
A lány előkotort egy gyűrött doboz Yeheyuan cigarettát a boka-
zsebéből, és odakínálta. Case elvett egy szálat, és hagyta, hogy Linda
tüzet adjon egy piros műanyag öngyújtóval.
– Alszol te rendesen, Case? Fáradtnak tűnsz. – Délibb dialektusa
volt a sprawlinál, Atlanta környéki. Szeme alatt sápadtnak és egész-
ségtelennek tűnt a bőr, de azért simának és feszesnek is. Húszéves volt.
A szája sarkában már megjelentek a nem múló fájdalomráncok. Sötét
haját nyomott mintás selyemszalag fogta össze hátul. A mintája talán
mikroáramköröket idézett, vagy egy város térképét.
– Ha eszembe jut bevenni a tablettáimat, akkor nem – felelte Case.
Elárasztotta a vágyakozás szinte kézzelfogható lökete, a magányosságé
és az amfetamin hullámhosszát meglovagoló gerjedelemé. Felidézte

16
a lány bőrének illatát a kikötő melletti koporsó túlfűtött sötétjében, a
derekánál összekulcsolt ujjait.
Az egész csak hús, gondolta, azt akarja.
– Wage – szólalt meg a lány, összehúzva a szemét – lyukat akar látni
az arcodon. – A saját cigarettáját is meggyújtotta.
– Ki mondta? Ratz? Ratzcal beszéltél?
– Nem. Monával. A legújabb pasija Wage egyik embere.
– Nem tartozom neki annyival. És ha kicsinál, végképp búcsút int-
het a pénzének – vont vállat Case.
– Már túl sokan lógnak neki. Lehet, hogy veled fog példát statuálni.
Vigyázz magadra! Komolyan mondom.
– Persze. És te, Linda? Van hol aludnod?
– Aludni. – A lány megrázta a fejét. – Persze, Case. – Megbor-
zongott, és előregörnyedt az asztal felett. Arcát halvány verejtékréteg
borította. Cage kotorászott a kabátzsebében, majd egy gyűrött ötve-
nest húzott elő.
– Tessék! – Automatikusan kisimította az asztal alatt, négyrét haj-
totta, és átnyújtotta a lánynak.
– Erre neked is szükséged van, cukorborsó. Jobb lenne, ha Wage-
nek adnád. – A szürke szempárban megjelent valami, amit Case nem
tudott megfejteni, valami, amit még sohasem látott.
– Wage-nek sokkal többel tartozom. Vedd csak el! Többet is várok
még onnan, ahonnan ez jött – hazudta, és közben figyelte, ahogy az
új jen eltűnik egy cipzáros zsebben.
– Szerezd meg a pénzed, Case, és keresd meg gyorsan Wage-et!
– Viszlát, Linda! – A férfi felállt.
– Persze. – A lány mindkét írisze alatt megjelent egy milliméternyi
fehérség. Szanpaku. – Vigyázz magadra!
Case bólintott. Alig várta, hogy elhúzhassa a csíkot.
Amikor visszanézett a becsapódó műanyag ajtóra, a lány szemét
látta tükröződni egy vörös neonketrecben.

17
Péntek éjszaka Ninseiben.
Elhaladt a jakitoristandok és a masszázsszalonok mellett, utána
egy Beauti­f ul Girl nevű franchise-kávézó következett, aztán meg
egy játék­terem elektronikus hangvihara. Ahogy kitért egy sötét öl-
tönyös szarari alkalmazott útjából, észrevette a férfi jobb keze fejére
tetovált Mitsubishi–Genentech-logót.
Vajon eredeti volt? Ha igen, gondolta Case, akkor az illető bajban
van. Ha nem, akkor megérdemli. Az M–G-alkalmazottakba egy bi-
zonyos szint fölött fejlett mikroprocesszorokat ültettek be, amelyek a
mutagének szintjét ellenőrizték a vérükben. Egy ilyen cuccért simán
kinyírják az embert Night Cityben, a hulláját meg egyenesen betolják
egy zugklinikára.
A szarari alkalmazott japán volt, Ninseiben viszont túlnyomórészt
gajdzsinok nyüzsögtek. Matrózcsapatok a kikötőből, magányos, feszült
turisták, akik az útikönyvekben nem szereplő élvezeteket hajszolták,
implantátumokat villogtató sprawli nehézfiúk, valamint mindenféle
rendű ér rangú szélhámos járta az utcákat a vágy és az üzlet bonyolult
táncában.
Számtalan elmélet született arra, hogy Chiba City miért viseli el a
Ninsei-enklávét, de Case a felé a magyarázat felé hajlott, hogy a negye-
det a Jakuza tartja fent egyfajta történelmi rezervátumként, a szerény
származás mementójaként. De abban a vélekedésben is látott némi
logikát, hogy a technológiai virágzásnak törvényen kívüli zónákra
is szüksége van, és Night City létét nem a lakói indokolják, hanem a
technológia szándékosan felügyelet nélkül hagyott homokozójaként
szolgál.
Lindának vajon igaza volt?, tűnődött el a lámpára meredve. Wage
tényleg meg akarja ölni, hogy példát statuáljon? Ezt nem érezte jogos-
nak. Persze Wage főleg illegális szerves vegyületekkel foglalkozott, és
azt mondják, az ilyesmihez őrültnek kell lenni.

18
 Linda azt állította, hogy Wage holtan akarja látni. Case tisztában
volt azzal, hogy az utcasarki bizniszeknél igazából sem a vevőnek,
sem az eladónak nincs szüksége rá. Közvetítőként az a feladata, hogy
betöltse a szükséges rossz szerepét. A hazugságok vésőjével vájta ki
magának ezt a kétes piaci rést, az árulás lapátjával hányta ki belőle
egyik éjszakát a másik után. Most pedig érezte, hogy kezdenek rá­
omlani a falai, amitől különös eufória előszele csapta meg.
Előző héten nem továbbított egy szintetikus mirigyváladékot, és na-
gyobb haszonnal dobta piacra a megszokottnál. Tudta, hogy Wage-nek
ez szúrja a szemét. Az ilyeneknek kilenc éve Wage volt az elsődleges
beszállítója Chibában, és ráadásul azon kevés gajdzsin kereskedők közé
tartozott, akinek sikerült kapcsolatokat kiépítenie Night City határain
túli, szigorúan hierarchikus bűnözőtársadalomban. A genetikai alap-
anyagok és a hormonok a fedőcégek és hamis személyiségek bonyo-
lult rendszerén keresztül csorogtak le Ninseibe. Wage-nek valahogy
sikerült visszanyomoznia valamit egyszer, és mostanra tíznél is több
városban örvendhetett biztos kapcsolatoknak.
Case azon kapta magát, hogy egy kirakatot bámul. A bolt apró,
színes kütyüket kínált matrózoknak. Karórákat, pillangókéseket, ön-
gyújtókat, mini-videókamerákat, szimstim deckeket, végükön súl�-
lyal ellátott manrikiláncokat és surikeneket. A surikenek, a penge­
éles karmú acélcsillagok mindig lenyűgözték. Némelyik krómszínű
volt, mások feketék, megint másoknak szivárványszínben játszott
a felszíne, mint a vízen elterült olajé. De a tekintetét leginkább a
króm­színűek vonzották. Puha, skarlátvörös mikroszálas műbőrön
állították ki őket, szinte láthatatlan damilra függesztve; a közepüket
sárkányok vagy jin-jang szimbólumok díszítették. Magukra vonzot-
ták és megcsavarták az utca neonfényeit, és Case-be belehasított az
érzés, hogy ezek alatt a csillagok alatt utazik, a sorsát olcsó króm
csillagképek szabják meg.

19
 – Julie – mondta a csillagainak. – Ideje meglátogatnom a jó öreg
Julie-t. Ő tudni fogja.

Julius Deane százharmincöt éves volt, heti szinten költött vagyonokat

a szervezete működését módosító szérumokra és hormonokra. A koro-
sodás elleni legfőbb fegyvere évente megismételt tokiói zarándokútja
volt; ott a génsebészek felfrissítették a DNS-kódját, amit Chibában
nem tudtak megcsinálni. Utána Hongkongba utazott, és megrendelte
a legújabb divat szerinti öltönyeit és ingeit. Nemnélkülinek és ember­
felettien türelmesnek tűnt, a legfőbb örömét valószínűleg a ruházkodás
vallásának ezoterikus formáiban lelte. Case még sohasem látta rajta
kétszer ugyanazt a szettet, holott a ruhái gyaníthatóan előző száza-
di öltözékek aprólékosan kidolgozott rekonstrukciói voltak. Arany
pókháló keretű dioptriás szemüvegének lencséit rózsaszín szintetikus
kvarcból csiszolták, és olyan alakúra metszették, mint a viktoriánus
babaházak tükreit.
Az irodája egy raktárépületben volt Ninsei mögött, és egy részét
mintha évekkel korábban itt-ott véletlenszerűen teleszórták volna
európai bútorokkal, amiből arra lehetett következtetni, hogy Deane
egykor lakásként akarta hasznosítani a helyiségeket. Annak a szobá-
nak az egyik falánál, ahol Case várakozott, neoazték könyvespolcok
porosodtak. Két termetes, Disney-stílusú asztali lámpa keltett esetlen
benyomást egy alacsony, Kandinszkijt idéző, vörös lakk dohányzó­
asztalon. Egy Dalí-óra lógott le a falról a könyvespolcok között, eltor-
zult számlapja a csupasz betonpadló felé csordult. Hologrammutatói
forgás közben megnyúltak vagy összezsugorodtak a számlapot követve,
de soha nem a pontos időt mutatták. A helyiség tömve volt üvegszálas
szállítómodulokkal, amelyekből szárított gyömbér illata terjengett.
– Tisztának látszol, öregfiú – szólalt meg Deane testetlen hangja.
– Gyere be!

20
 Mágneses reteszek nyíltak ki csattanva a hatalmas, rózsafa-utánza-
tú ajtóban, a könyvespolcoktól balra. JULIUS DEANE EXPORT-­
IMPORT, hirdette a felirat a műanyagon, hámló, öntapadós nagybe-
tűkkel. Ha Deane rögtönzött előszobájában az össze nem illő bútorok
az előző évszázad végét idézték, maga az iroda ugyanannak a század-
nak a kezdetéről származhatott.
Deane ránctalan, rózsaszín arca egy ősöreg, szögletes, sötétzöld
ernyőjű rézlámpa fényköréből méregette Case-t. Az importőr egy ha-
talmas, biztonságot jelentő festett acélasztalnál ült, két oldalán egy-egy
magas, valamiféle sápadt fából készült fiókos szekrény tornyosult. Case
arra tippelt, hogy egykor akták tárolására használhattak ilyen bútoro-
kat. Az asztallapon kazetták, sárga nyomtatványok és egy mechanikus
írógép különböző alkatrészei hevertek; utóbbit Deane-nek eddig nem
jutott ideje összeszerelni.
– Mi szél hozott, fiú? – kérdezte, miközben Case elé tolt egy hos�-
szúkás darab, kék-fehér kockás papírba csomagolt aszalt gyömbért. –
Kóstold meg! Ting Ting Djahe, a legjobb. – Case visszautasította, leült
egy billegő fa forgószékbe, és végighúzta az ujját egyik fekete nadrág­
szárának kopott varrásán. – Julie, úgy hallom, Wage meg akar ölni.
– Á! Nofene. És ezt hol hallottad, ha szabad kérdeznem?
– Emberektől.
– Emberektől – visszhangozta Deane gyömbért forgatva a szájában.
– Miféle emberektől? Barátoktól?
Case bólintott.
– Nem mindig könnyű megállapítani, ki az ember barátja, igaz?
– Tartozom neki egy kis pénzzel, Deane. Nem mondott neked
semmit?
– Mostanában nem érintkeztünk. – Az öregember felsóhajtott. –
Persze ha mégis tudnék valamit, nem biztos, hogy olyan helyzetben
lennék, hogy elmondhassam neked. A dolgok állását tekintve, érted.

21
 – A dolgokét?
– Ő egy fontos kapcsolat, Case.
– Igen. Meg akar ölni, Julie?
– Nem tudok róla. – Deane megvonta a vállát. Mintha csak a gyöm-
bér áráról diskuráltak volna. – Amennyiben ez megalapozatlan plety-
kának bizonyul, öregfiú, gyere vissza úgy egy hét múlva, és neked is
jut egy kis valami Szingapúrból.
– A Bencoolen utcai Nan Hai hotelből?
– Sok a kérdés, fiam! – vigyorodott el Deane. Az acélasztalon
lehallgatászavaró eszközök is álltak kisebb vagyont érő kupacban.
– Még találkozunk, Julie. Beköszönök Wage-hez.
Deane ujjai felemelkedtek, hogy végigsimítsanak halvány selyem
nyakkendőjének tökéletes csomóján.

Case nem egészen egysaroknyira jutott Deane irodájától, amikor belé-

hasított a szinte sejtszintű bizonyosság, hogy valaki követi, méghozzá
nagyon közelről.
Bizonyos mértékű egészséges paranoiát természetesnek vett. Csak
arra figyelt, hogy ne hagyja elfajulni, ami elég nehéz volt a nyolcszög-
hegyek mögött. Leküzdötte az adrenalinhullámot, és keskeny arcára
az unott üresség álarcát erőltette, úgy tett, mintha csak sodródna a
tömeggel. Amikor meglátott egy sötét kirakatot, sikerült megállnia
mellette. Az üzlethelyiségben eredetileg minisebészet üzemelt, de
átmenetileg bezárták felújítás miatt. Case, kezét a dzsekije zsebében
tartva bebámult az üvegen át a faragott műjáde piedesztálon fekvő,
lombikban növesztett hús lapos rombuszára. A rajta lévő bőr színe
Zone örömlányaira emlékeztette; egy beültetett chiphez drótozott
világító, tetovált digitális kijelző díszítette. Miért vacakolna az ember
műtétekkel – merült fel benne a gondolat, miközben verejték csorgott
végig a bordáin –, ha a zsebében is hordhatja ezt a cuccot?

22
 Anélkül, hogy megmozdította volna a fejét, felemelte a tekintetét,
és a körülötte áramló tömeget figyelte a tükröződő üvegben.
Ott.
A rövid ujjú, terepszínű egyenruhás matrózok mögött. Sötét haj,
tükrös lencséjű szemüveg, sötét ruházat, karcsú alak…
Már el is tűnt.
Case nekiiramodott, legörnyedve, a testek között cikázva.

– Kölcsönadsz nekem egy pisztolyt, Shin?

A fiú elmosolyodott.
– Két óra. – Egy sigai szusistand mögött álltak, a friss, nyers tengeri
herkentyűk szagában. – Visszajössz, két óra.
– Most kell, tesó. Nincs most nálad valami?
Shin kotorászni kezdett a kiürült kétliteres vízitormaporos flakonok
mögött. Előhúzott egy keskeny, szürke nejlonba tekert csomagot.
– Sokkoló. Egy óra, húsz új jen. Harminc letét.
– A picsába! Nem ilyen kell. Egy pisztolyra van szükségem. Elkép-
zelhető, hogy le akarok lőni valakit, érted?
A fiú vállat vont, és visszatette a sokkolót a tormaporos flakonok
mögé. – Két óra.

Az üzletbe belépve rá sem pillantott a kiállított surikenekre. Életében

nem dobott el egyet sem.
Vett két csomag Yeheyuant egy Mitsubishi bankchippel, amely
Charles Derek May névre szólt. Ez még mindig jobb volt a Truman
Starrnál, aminél elfogadhatóbbat nem tudott szerezni az útleveléhez.
A terminál mögött álló japán nő a látszat alapján rávert pár évet
a jó öreg Deane-re, de minden orvosi segítség nélkül. Case elővette
a vékony tekercs jent a zsebéből, és megmutatta neki.
– Fegyvert akarok venni.

23
 Az eladó a késekkel teli vitrin felé mutatott.
– Nem – felelte Case. – Nem szeretem a késeket.
A nő előhúzott egy hosszúkás dobozt a pult alól. A fedele sárga
kartonból volt, rápecsételve egy összetekeredett, felfújt csuklyájú kobra
sematikus rajza. A dobozban nyolc egyforma, selyempapírba csavart
henger lapult. Case végignézte, ahogy a foltos, barna ujjak lehámozzák
a csomagolást az egyikről. A nő elé tartotta a tárgyat, hogy megvizs-
gálhassa: matt acélcső volt, egyik végén bőrszíj, a másikon egy kis
bronzpiramis. Az asszony a markába fogta a csövet, a másik mutató- és
hüvelykujjával pedig megfogta a piramist, és meghúzta. Három ola-
jozott, teleszkópos alkatrész siklott ki az eszközből pattanásig feszült
rugókon, majd a helyükre kattantak.
– Kobra – mondta a nő.

Ninsei neonremegése alatt gonoszan szürkéllett az ég. Rossz lett a

levegő is, mintha fogakat növesztett volna. A járókelők fele szűrős
maszkot viselt. Case tíz percet töltött a vizeldében azzal, hogy meg-
próbálta kitalálni, hogyan rejthetné el a legkényelmesebben a kobrát.
Végül megelégedett azzal, hogy a farmernadrágja derekába tűzte a
nyelét, így a csöve átlósan a hasára simult. A piramis alakú hegy a bor-
dái és a dzsekije bélése között lapult meg. Úgy érezte, mintha az esz-
köz bármelyik lépésénél kieshetne a járdára, mégis biztonságérzettel
töltötte el.
A Chatbe alapvetően nem a drogüzérek jártak, de hétköznap azért
be-betértek az ilyesfajta vendégek is. Pénteken és szombaton más volt
a helyzet. A törzsvendégek legnagyobbrészt megmaradtak, de kisebb-
ségbe szorultak a matrózok és a rájuk vadászó specialisták áradata
mögött. Case, miután belépett az ajtón, Ratzot kereste a tekintetével,
de sehol nem látta. Lonny Zone, a helyi strici üveges tekintetű, atyai
érdeklődéssel figyelte az egyik neki dolgozó lányt, aki egy tengerészt
próbált éppen megpuhítani. Zone arra a nyugtatóra volt ráállva, amit

24
a japánok Felhőtáncosoknak neveztek. Case elkapta a strici pillantását,
majd intett neki, hogy menjen a pulthoz. Zone lassított felvételként
siklott végig a tömegen, arca nyúlt volt, békés.
– Láttad ma Wage-et, Lonny?
Zone a tőle megszokott higgadtsággal mérte végi. Megrázta a fejét.
– Biztos, haver?
– Talán a Nambanban. Talán olyan két órája.
– Voltak vele bérfiúk? Az egyik vékony, sötét hajú, esetleg fekete
dzsekiben?
– Nem – felelte végül Zone. Sima homloka ráncokba szaladt, jelez-
ve, mekkora erőfeszítést okoz neki ennyi értelmetlen részlet felidézése.
– Nagyfiúk. Implantosok. – Alig látszott a szeme fehérje, az íriszéből
pedig még kevesebb, ugyanakkor lecsüngő szemhéja alatt hatalmasra
tágultak a pupillái. Hosszan meredt Case arcába, majd leeresztette a
tekintetét. Észrevette a kidudorodó acélkorbácsot.
– Kobra – állapította meg, majd felvonta a szemöldökét. – Ki akarsz
csinálni valakit?
– Viszlát, Lonny! – Case kisétált a bárból.

Megint követték. Ebben biztos volt. Érezte, hogy belehasít az eksztá-

zis, a nyolcszögekbe és az adrenalinba valami más is vegyül. Te élvezed
ezt, gondolta. Te megőrültél.
Furcsa és nagyon hasonlatos módon ez is olyannak tűnt, mint a
repülés a mátrixban. Ha az ember eléggé be van állva, és egy két-
ségbeejtő, de különösen elvont zűrös helyzetben találja magát, elő-
fordulhat, hogy Ninsei egy adatmezővé változik a szeme előtt, mint
ahogy egykor a mátrix is különböző sejtfunkciókat ellátó fehérjékre
emlékeztette. És az ember ilyenkor nagy sebességre váltva cikázhat
benne, teljesen a részévé válva, mégis távol az egésztől, körülötte meg
ott táncol a biznisz, az információcsere, a feketepiac útvesztőjében
hússá változtatott adat…

25
 Rajta, Case, mondta magában. Rántsd be őket! Erre fognak szá-
mítani a legkevésbé. Félsaroknyira járt a játékteremtől, ahol először
találkozott Linda Leevel.
Egy csapat matróz rebbent szét előtte, ahogy végigrohant a Ninsein.
Egyikük utánakiabált valamit spanyolul. Bevetette magát a bejáraton,
és a lárma úgy csapott össze a feje felett, mint a tajték, az érzékelhe-
tetlenül mély hangok a gyomrában dübörögtek. Valaki bevitt egy tíz
megatonnás csapást a Tank War Europában, és a játékterem elmerült
a szimulált légrobbanás fehérzajában, közben élénk tűzgolyóhologram
gombafelhője jelent meg a fejük fölött. Case átvágott jobbra, és fel-
rohant egy festetlen faforgácslapokból készült lépcsőn. Egyszer már
járt ott Wage-dzsel, egy vényköteles hormonális hormontriggerről
folytattak üzleti tárgyalást egy Matsuga nevű férfival. Még emlékezett
a folyosóra, a foltos szőnyegre, az apró irodafülkékre nyíló egyforma
ajtókra. Az egyik most nyitva volt. Fekete trikós japán lány pillantott
fel egy fehér terminálról. A mögötte lévő görög utazási plakáton áram-
vonalas ideogrammák keveredtek az Égei-kékségbe.
– Hívja fel ide a biztonságiakat – mondta neki Case.
Végigrohant a folyosón, és eltűnt a lány szeme elől. Az utolsó két
ajtó csukva volt, feltételezése szerint zárva is. Megpördült, és nekicsap-
ta szintetikus anyagú futócipőjének talpát a kékre lakkozott műanyag
ajtó szabadon álló oldalának. Az ajtó felpattant, széthasadt keretéből
olcsó alapanyag hullott. A sötétségben egy terminálház fehér körvona-
la ködlött fel. Case a jobb oldali ajtóhoz ugrott, két kézzel megragadta
az áttetsző műanyag ajtógombot, és teljes erejéből nekivetette magát.
Valami elpattant, és ő már bent is termett. Itt találkoztak Wage-dzsel
és Matsugával, de az üzletfelük fedőcége már rég eltűnt. Se terminá-
lok, se semmi. A játékterem mögötti sikátorból fény szivárgott be a
kormos plexin. Csak egy fali csatlakozóból induló üvegszálas kábel,
egy halom piszkos kajásdoboz és egy elektromos ventilátor lapát nél-
küli kosara látszott.

26
 Az ablakot egyetlen olcsó plexilap takarta. Case lerázta magáról a
dzsekijét, a jobb ökle köré tekerte, és ütött. A lap széthasadt, és még
két ütés után kiszabadult a keretből. A játékok tompa hangzavarát
akkor egy riasztó harsogta túl, amit vagy a betört ablak, vagy a folyosó
elején dolgozó lány indított be.
Case megfordult, felhúzta a dzsekijét, és teljes hosszában kieresz-
tette a kobrát.
A csukott ajtó mögött lapulva arra számított, hogy a követője azt
feltételezi majd, a lerúgott zsanérú ajtón ment be. A kobra bronz­
piramisa finoman hintázni kezdett, rugós nyele felerősítette a pulzusát.
Semmi sem történt. Csak a riasztó sivított, a játékok csattogtak, a
szíve kalapált. Amikor megjelent a félelem, olyan benyomást keltett,
mint egy félig elfeledett barát. Nem a dexparanoia hideg, hirtelen
mechanizmusa volt, hanem szimpla állati rettegés. Case már olyan
régóta élt az állandósult szorongás peremén, hogy szinte el is felejtette,
milyen az igazi félelem.
Az iroda az a fajta hely volt, ahol az emberek meg szoktak halni.
Lehet, hogy itt éri a vég. Lehet, hogy lőfegyver lesz náluk…
Egy csattanás a folyosó túlsó végéről. Egy japánul kiabáló férfihang.
Egy sikoltás, a nyers rettegésé. Újabb csattanás.
És léptek, amelyek minden sietség nélkül közelednek.
Elhaladnak a csukott ajtó előtt. Három gyors szívverés erejére meg-
állnak. Majd visszatérnek. Egy, kettő, három. Bakancstalp csosszan
a szőnyegen.
A nyolcszögből merített bátorságának az utolsó cseppje is elpárolgott
belőle. Visszapattintotta a kobrát a nyelébe, és a félelemtől vakon, sikol-
tozó idegekkel az ablak felé vetette magát. Már fent is termett, aztán kint
a párkányon, és zuhanni kezdett, mielőtt tudatosult volna benne, mit is
csinál. A becsapódástól tompa fájdalomrudak hasítottak a sípcsontjába.
Egy résnyire nyitott szolgálati ajtó keskeny fénycsíkjában egy kö-
teg eldobott üvegszálas optikai kábel és egy kiszuperált konzol háza

27
rajzolódott ki. Case arccal ráesett egy átnedvesedett forgácslapra,
ahonnan a konzol árnyékába gurult. Az iroda ablaka halvány fény-
kockának tűnt. A riasztó hangja még mindig hullámzott, idekint han-
gosabban, mert a hátsó fal eltompította a játékok ricsaját.
Egy fej jelent meg az ablakkeretben, a folyosói neonfény háttere
előtt, majd eltűnt. Aztán ismét megjelent, de Case még mindig nem
tudta kivenni a vonásait. Ezüst csillant a szemében.
– A fenébe! – mondta egy női hang észak-sprawli kiejtéssel.
A fej eltűnt. Case lassan elszámolt húszig a konzol alatt, majd fel-
tápászkodott. Az acélkobra még mindig ott volt a kezében, és beletelt
néhány pillanatba, amíg fel tudta idézni, hogy mi is az. Aztán elsán-
tikált a sikátorban, a bal bokájára nem nehezedett rá.

Shin pisztolya egy Walther PPK dél-amerikai másolatának ötvenéves

vietnámi imitációja volt, beakadt ravasszal. Egy 22-es puska tárával
látták el, és Case jobban örült volna ólomazid töltényeknek, de Shin
egyszerű kínai üreges hegyű lőszereket adott el neki. Mindenesetre
lőfegyver volt a kezében, kilenc tölténnyel, és a szusistandtól a Shigán
gyalogolva féltőn dédelgette a zsebében. Az élénkvörös műanyag mar-
kolat támadó sárkányt formázott, ezt simogatta a hüvelykujjával a
sötétben. A kobrát egy szemeteskonténerbe száműzte a Ninsein, és
szárazon lenyelt egy újabb nyolcszöget.
A tablettától felragyogtak az áramkörei, és ezen a löketen úszott végig
a Shigán a Ninseihez, majd át a Baiitsura. Úgy döntött, a követője bizo-
nyára lekopott, amit jól is tett. Telefonálnia kellett, üzleteket kötnie, és
ezek nem várhattak. Egysaroknyira a Baiitsun, a kikötő felé jellegtelen,
ronda sárga téglából készült tízemeletes irodaépület állt. Az ablakai már
sötétek voltak, de ha az ember hátrahajtotta a fejét, láthatta a tető halvány
neonfényét. OLCSÓ HOTEL – hirdették a főbejárat melletti kivilágí-
tatlan neonbetűk egy rakás ideogramma alatt. Ha volt is a helynek ren-
des neve, Case nem ismerte; mindig csak Olcsó Hotelként emlegették.

28
Megközelíteni a Baiitsuról nyíló egyik sikátoron át lehetett, ott egy lift
várakozott egy átlátszó akna alján. Az Olcsó Hotelhez hasonlóan a lift is
megkésett gondolatnak tűnt; az akna falát bambusszal és epoxigyantával
tapasztották az épülethez. Case bemászott a plexiketrecbe, és elindította
a felvonót az erre szolgáló, felirat nélküli merev mágnesszalaggal.
Ebben az épületben bérelt egy koporsót. Hetente fizette, mióta
Chibába érkezett, de még soha nem aludt az Olcsó Hotelben. Még
olcsóbb helyeken aludt.
A liftben parfüm- és cigarettaszag terjengett. A falai össze voltak
tapogatva és karistolva. Miután az ötödik szint fölé emelkedett, meg-
látta Ninsei fényeit. Ujjaival dobolni kezdett a pisztoly markolatán, a
fülke pedig sziszegve, fokozatosan lelassult. A lift, mint mindig, most
is erőteljes rándulással állt meg, de Case már felkészült erre. Kilépett
az udvarra, ami egyszerre szolgált előtérként és kertként.
A négyzet alakú zöld műfű szőnyeg közepén egy japán kamasz
ült egy C alakú konzol mögött, és tankönyvet olvasgatott. A fehér,
üvegszálas koporsók egy ipari állványrendszeren sorakoztak. Hatszint-
nyi koporsó, oldalanként tíz darab. Case a fiú felé biccentett, majd
átsántikált a műfüvön a legközelebbi létrához. Az egész építmény te-
tejét olcsó, laminált szigetelőréteg borította, ami erős szélben zörgött,
esőben meg beázott, de a koporsókat aránylag nehezen lehetett kulcs
nélkül kinyitni.
A függőfolyosó rostélya meg-megremegett a súlya alatt, miközben
végighaladt a harmadik szinten a 92-es számig. A koporsók három
méter hosszúak voltak, ovális ajtajuk egy méter széles és majdnem
másfél méter magas. Case bedugta mágneskulcsát a résbe, és megvárta,
amíg a házi számítógép azonosítja. A mágneses reteszek megnyugtató
kattanással kinyíltak, majd a tolóajtó a rugók nyikorgása közepette a
magasba emelkedett. Neonlámpák keltek életre villogva, ahogy Case
bemászott, majd behúzta maga mögött az ajtót, és rácsapott a manuális
reteszt aktiváló panelre.

29
 A 92-esben nem volt más, csak egy standard Hitachi zsebszámító­
gép és egy kis, fehér polisztirol hűtőláda. Ez utóbbiban három tíz-
kilós, a párolgás késleltetése érdekében gondosan papírba csomagolt
szárazjéghasáb maradéka lapult, meg egy alumíniumlombik. Case
leguggolt a barna memóriahablapra, amely egyszerre szolgált padló-
ként és ágyként, kivette a zsebéből Shin 22-est, és a hűtőláda tetejére
tette. Utána levette a dzsekijét. A koporsó terminálja a konkáv falba
volt beépítve, azzal a panellal szemben, amely a házirend pontjait
sorolta fel hét nyelven. Case kivette a rózsaszín telefont a helyéről, és
emlékezetből bepötyögött egy hongkongi számot. Hagyta, hogy ötször
kicsengjen, majd letette. A Hitachiban lévő három megabájtnyi értékes
adatot tartalmazó RAM vásárlója nem fogadott hívásokat.
Beütött egy számot a tokiói Sindzsukuban.
Egy nő szólt bele japánul.
– Kígyóember ott van?
– Nagyon örülök, hogy hallok maga felől – szállt be a Kígyóember
is egy melléken. – Már számítottam a hívására.
– Megszereztem a zenét, amit akart – pillantott Case a hűtőládára.
– Ezt örömmel hallom. Mindazonáltal likviditási problémáink van-
nak. Tud hitelezni?
– Ne már, ember! Nagy szükségem lenne a pénzre.
A Kígyóember letette.
– Te szemét! – mondta Case a zúgó kagylóba. Az olcsó kis pisztolyra
meredt.
– Zűrös – jelentette ki. – Ma minden nagyon rázósnak tűnik.

Egy órával pirkadat előtt sétált be a Chatbe, mindkét kezét a kabátja

zsebében tartva, egyikkel a bérelt pisztolyt fogta, a másikkal az alu-
míniumpalackot.
Ratz az egyik hátsó asztalnál ült egy nyikorgós széken, százhúsz
kilónyi tésztás testével a falnak támaszkodva, és Apollonaris vizet ivott

30
egy söröskrigliből. A pultnál egy Kurt nevű brazil kölyök dolgozott, ő
szolgálta ki a legnagyobbrészt néma részegekből álló gyér közönséget.
Kopaszra borotvált fején vékony verejtékréteg csillogott.
– Rosszul nézel ki, művész barátom – villantotta meg Ratz fogai
nedves romjait.
– Pedig jól vagyok – vigyorodott el Case, mint egy koponya. – Szu-
per jól. – Leereszkedett Ratzcal szemben a székre, de a kezét még
mindig a zsebében tartotta.
– Persze. És piából és szerekből épített hordozható légvédelmi bun-
kerben mászkálsz ide-oda. Védelem a nagyobb érzelmek ellen, az ám.
– Nem szállnál le rólam, Ratz? Nem láttad Wage-et?
– Védelem a félelem és a magány ellen – folytatta a pultos. – Hall-
gass a félelemre! Lehet, hogy a barátod.
– Mit hallottál a mai balhéról a játékteremben, Ratz? Megsérült
valaki?
– Egy őrült megvágott egy biztonsági őrt. – Ratz vállat vont. – Azt
mondják, egy lány.
– Beszélnem kell Wage-dzsel, Ratz, én…
– Á! – A kocsmáros szája elkeskenyedett, egyetlen vonallá szűkült.
Case háta mögé nézett, a bejárat felé. – Úgy tűnik, mindjárt fogsz is.
Case lelki szemei előtt hirtelen felvillantak a kirakatban látott
surikenek. A speed dalolni kezdett a fejében. A pisztoly a tenyerében
síkossá vált az izzadságtól.
– Herr Wage! – köszönt Ratz lassan kinyújtva rózsaszín műkarját,
mintha arra számítana, hogy megrázzák. – Micsoda öröm! Ritkán
tisztel meg minket.
Case megfordult, és felnézett Wage jellegtelen maszkra emlékez-
tető, cserzett arcába. Szemei lombikban nevelt, tengerzöld Nikon
implantátumok voltak. Acélszürke selyemöltönyt viselt, két csuklóján
egyszerű platina karkötővel. Két bérfiú vette közre, szinte egyforma
fiatalemberek. Karjuk és válluk csak úgy dudorodott a művi izomtól.

31
 – Hogy vagy, Case?
– Uraim! – Ratz rózsaszín műanyag karmával felemelte az asztalról
a csurig telt hamutartót. – Nem akarok itt bajt. – A Tsingtao sört
hirdető reklámhamutartó vastag, törhetetlen műanyagból készült, de
Ratz minden további nélkül összemorzsolta, műkezéből csikkek és
zöld műanyagszilánkok zuhogtak az asztalra. – Ugye megértik?
– Hé, szivi – szólalt meg az egyik bérfiú –, nem akarod ezt rajtam
is kipróbálni?
– Ne fáradj azzal, hogy lábra célzol, Kurt – folytatta Ratz társal-
gási hangnemben. Case körbepillantott a helyiségben, és látta, hogy
a pult mögött álló brazil egy Smith & Wesson tömegoszlatót fog a
trióra. A fegyver papírvékony ötvözetből készült csöve kilométernyi
üvegszállal volt körbetekerve, és akkora volt, hogy egy ököl is belefért
volna. A csontvázszerű tárban öt kövér, narancssárga töltény sorako-
zott. Szubszonikus gumilövedékek.
– Hivatalosan nem minősül fegyvernek – jegyezte meg Ratz.
– Hé, Ratz – szólalt meg Case –, jövök neked eggyel.
– Dehogy jössz – vont vállat a pultos. – Ezeknek lehetne több eszük
– meredt Wage-re és a bérfiúkra. – A Chatsubóban nem nyírnak ki
senkit.
Wage köhécselt.
– Ki beszélt kinyírásról? Csak bizniszről szeretnénk beszélgetni.
Case és én. Mi együtt dolgozunk.
Case elővette a 22-est a zsebéből, és Wage ágyékára tartotta.
– Úgy hallottam, le akarsz számolni velem. – Ratz rózsaszín karma
a pisztolyra fonódott, és Case hagyta elernyedni a kezét.
– Hallod, Case, mondd már meg, mi a fasz bajod van. Begolyóz-
tál, vagy mi? Mi ez a hülyeség, hogy meg akarlak ölni? – Wage a bal
oldalán álló fiúhoz fordult. – Ti ketten menjetek vissza a Nambanba!
Várjatok meg ott.

32
 Case végignézte, ahogy átvágnak a báron. A helyiség időközben
szinte teljesen kiürült, Kurt és egy részeg, egyenruhás matróz maradt
csak, utóbbi egy bárszék lábánál gömbölyödött össze. A Smith &
Wesson csöve követte a párost az ajtóig, majd visszalendült Wage felé.
Case pisztolyának tára nagyot csattant az asztalon. Ratz a karmába
fogta a fegyvert, és kiürítette a tárat.
– Ki mondta, hogy ki akarlak nyírni, Case? – kérdezte újra Wage.
Linda.
– Hm? Ki? Valaki át akart vágni.
A matróz felnyögött, majd sugárban hányni kezdett.
– Vidd ki innen! – szólt oda Ratz Kurtnak. A fiú már a pult peremén
ült, és a Smith & Wessonnal az ölében éppen cigarettára gyújtott.
Case érezte, hogy rázuhan az éjszaka súlya, mintha egy zsák nedves
homok ereszkedne a szeme mögé. Kivette a zsebéből az alumínium-
palackot, és átnyújtotta Wage-nek.
– Csak ennyim van. Hipofiták. Ötszázat megadnak érte, ha gyor-
san elpasszolod. A többi lét egy RAM-ba fektettem, de annak már
vége.
– Jól vagy, Case? – A palack már el is tűnt egy szürke hajtóka mö-
gött. – Úgy értem, oké, egálba kerültünk, de rosszul nézel ki. Mint a
mosogatórongy. Jobb lenne, ha elhúznál kialudni magad.
– Igen. – Case felállt, és érezte, hogy megfordul körülötte a Chat. –
Nos, volt egy ötvenesem, de azt odaadtam valakinek. – Felkuncogott.
Megfogta a 22-es tárát, és a mellette heverő tölténnyel együtt az egyik
zsebébe ejtette, a pisztolyt meg a másikba. – El kell mennem Shinhez
visszaszerezni a letétemet.
– Menj haza! – szólt rá Ratz, és a szék megnyikordult alatta, mintha
zavarban lenne. – Művészlélek. Menj haza!
Case érezte, hogy néznek utána, miközben végigmegy a termen, és
átfúrja magát a műanyag ajtószárnyak között.

33
– Ribanc – mondta a Siga feletti rózsás árnyalatnak. Odalent, Nin­
sei­ben a hologramok már kezdtek eltünedezni, akár a szellemek, a
neonlámpák legnagyobb része is hideg és halott volt. Case egy utcai
árustól vett egy kávét, azt szürcsölte a műanyag gyűszűből, és nézte
a napfelkeltét.
– Szállj el, édesem! Az ilyen városok annak valók, aki a lefelé vezető
utat szereti. – De valójában nem erről volt szó, és Case-nek egyre in-
kább nehezére esett fenntartani az árulás miatti felháborodását. A lány
csak egy jegyet akart hazaútra, és a Hitachijában lévő RAM árából
ki is tudná neki fizetni, ha találna egy jó orgazdát. És az a dolog az
ötvenessel! Linda majdnem visszautasította abban a tudatban, hogy
minden mást elszed tőle.
Amikor kilépett a liftből, ugyanaz a fiú ült a pultnál, csak már
másik tankönyvvel.
– Kishaver – kiabált oda Case a műgyepen át –, ne mondj semmit.
Tudom jól. Egy csinos hölgy keresett, volt nála kulcs. Szép kis borra-
valót adott neked, mondjuk, olyan ötven újat?
A fiú letette a könyvet.
– Nő – mondta Case, és elhúzta a hüvelykujját a homloka előtt. –
Selyem. – Szélesen elmosolyodott. A fiú visszamosolygott, és bólintott.
– Kösz, seggfej – felelte Case.
A függőfolyosón elbíbelődött egy kicsit a zárral. Linda elrontotta,
ahogy vacakolt vele, gondolta. Amatőr. Ő is tudta, hol lehet olyan
fekete dobozt kapni, ami az Olcsó Hotel bármelyik ajtaját kinyitná.
Bemászott a koporsóba, és életre keltek a neoncsövek.
– Nagyon lassan csukd be az ajtót, barátom! Nálad van még az a
szar, amit a szusis adott kölcsön?
A lány hátát a falnak vetve üldögélt a koporsó túlsó végén. Csuklóját
felhúzott térdén pihentette, és egy tűvető borsszórószerű torkolata
emelkedett fel a kezében.
– Te, a játékteremből? – Case lehúzta az ajtót. – Linda hol van?

34
 – Csapj a zárra!
A férfi úgy tett.
– Az a csajod? Linda?
Case bólintott.
– Lelépett. Elvitte a Hitachidat. Nagyon ijedős fajta. Mi van azzal
a pisztollyal? – A lány tükrös lencséjű napszemüveget viselt. A ruhája
fekete volt, fekete csizmasarka mélyen belevájt a memóriahabba.
– Visszavittem Shinnek, visszaadta a letétet. A töltényeket is vissza­
vette, fél árat fizetett értük. Te a pénzt akarod.
– Nem.
– Akkor egy kis szárazjeget? Más nincs most nálam.
– Mi ütött beléd az éjjel? Minek rendezted azt a jelenetet a játék­
teremben? Nuncsakuval kellett lenyomnom azt a bérzsarut, aki a nyo-
momba eredt.
– Linda azt mondta, meg akarsz ölni.
– Linda azt mondta? Soha nem láttam korábban, csak itt.
– Nem Wage-nek dolgozol?
A lány megrázta a fejét. Case rájött, hogy a szemüveglencsék be
vannak ültetve a bőrébe, lefedik a szemgödrét. Az ezüstszínű üveg
mintha a járomcsontja feletti sima, sápadt bőrből nőtt volna ki, sötét,
tépett frizura keretezte. Fegyvert tartó ujjai vékonyak voltak, fehérek,
és burgundivörös lakkban végződtek. Körmei mesterségesnek tűntek.
– Azt hiszem, ezt elcseszted, Case. Én megjelentem, te meg ügye-
sen beillesztettél a saját valóságodba.
– Szóval, mit akar, széphölgy? – Case nekidőlt az ajtónak.
– Téged. Egy eleven testet, többé-kevésbé egyben lévő aggyal.
Molly, Case. Mollynak hívnak. Egy ügyfelem megbízásából gyűjtelek
be. Csak beszélni akar veled, ennyi. Senki nem akar bántani.
– Az jó.
– Csakhogy én néha bántok embereket, Case. Azt hiszem, így
vagyok összerakva. – Szűk, finom fekete bőrnadrágot viselt, és bő

35
szabású, fekete dzsekit, amelynek az anyaga mintha elnyelte volna a
fényt. – Ha elrakom ezt a pisztolyt, Case, könnyű dolgom lesz veled?
Kinézem belőled, hogy hajlamos vagy ostoba kockázatokat vállalni.
– Hé, én nagyon könnyű eset vagyok. Nyugis alak. Semmi gond
nem lesz.
– Akkor jó. – A tűvető eltűnt a fekete dzseki alatt. – Mert ha szóra-
kozni próbálnál velem, életed egyik legostobább kockázatát vállalnád be.
A lány tenyérrel felfelé kinyújtotta a kezét, fehér ujjai enyhén szét-
nyíltak, és alig hallható kattanással tíz dupla élű, négy centiméteres
szikepenge csusszant ki a burgundivörös körmök alól.
Elmosolyodott. A pengék lassan visszahúzódtak.

36