II I.

RÉSZ
A K E T T Ő S K IH IV A S -V A L A S Z K O R A
(1871-1914)
Soha semmi nem következett be úgy ezen a világon,
ahogy a próféták meg a vezérek képzelték és akarták,
de a próféták és vezérek nélkül egyáltalán be sem
következett volna.
Georg Simmel

A német egységet, illetve a francia-porosz háborút lezáró frankfurti békét követően

egy sajátos mozgás indult el a nemzetközi kapcsolatokban, mely röviden a „kettős
kihívás-válasz” viszonnyal jellemezhető. Az 1871 és 1914 közötti időszakban e vi­
szony kialakulása két nagyhatalom, Franciaország és Németország aktivitásának
volt köszönhető. Ez a mozgás lélektani láncreakciót indított el, a fenyegetettség
érzésének és a biztonságot erősítő törekvéseknek a láncreakcióját, amely helyzet, s
különösen a biztonság növelése paradox módon az első világháború kirobbanásában
is fontos szerepet játszott.
A korszak német kihívással kezdődött, amelyre Párizs csak két évtized múlva, az
1891 és 1894 között létrejött francia-orosz szövetséggel tudott válaszolni. Az 1904-es
angol-francia antant a francia válasz erősítése volt, sőt olyan jól sikerült hogy
kihívást jelentett Németországnak s az általa létrehozott blokknak. E korszaknak
egyébként jellemzője a blokkpolitika, mivel a hatalmi egyensúly alkalmi társulások­
kal már nem volt biztosítható. Emellett a globalizálódott európai politika is tartós
szövetségi blokkokat igényelt. A koalíciók mozgását 1904 után az jellemezte, hogy
Berlin tíz éven keresztül megpróbált válaszolni a francia kihívásra. E politika nem
volt sikeres, mivel 1907-ben az angol-orosz antant is a francia kihívást erősítette. Az
1914-es szarajevói merényletet ezért Berlin arra használta, hogy a leghatékonyabb­
nak ígérkező válasszal, a háborúval próbálkozzon. Az első világháború azonban
1918-ban német vereséggel végződött. Ez a vereség mégis válasz volt a francia
kihívásra, mert 1918-ban a francia-orosz szövetség felbomlott, s meggyengült a
francia-angol antant is. A háború előtti Németországot bekerítő hatalmi rendszer
így gyakorlatilag megszűnt.
 A BISMARCKI EURÓPA
Az első „kihívás-válasz” viszony az 1871 és az 1890-es évek közé eső időszakot jelenti,
mely korszaknak Bismarck volt a meghatározó személyisége, s nem csupán a német
belpolitikában, hanem az európai diplomáciában is. A bismarcki külpolitikát röviden
a koalíciók rendszerével lehet jellemezni, vagy ahogy a kortársak mondták, Bismar­
ckot a koalíciók lidércnyomása gyötörte.1 Ennek oka Elzász és Lotharingia egy
részének Németországhoz csatolásában keresendő, mellyel Franciaországot a kan­
cellár az új Németország örökös ellenfelévé tette. Miért volt szükség erre a lépésre?
Bismarck azzal magyarázta, hogy a tábornokok kényszerítették rá katonai megfon­
tolásokból. Strassbourg és Metz valóban stratégiai pontok voltak a délnémet terüle­
tek, de a Franciaország belseje felé vezető úton is. Nehéz persze elképzelni, hogy az
a Bismarck, aki a katonák érveit sem a francia-porosz háború alatt, sem az ezt
megelőző években nem nagyon tisztelte, hirtelen megváltozott volna. Ennek ellené­
re ez a stratégiai helyzet kétségtelenül szerepet játszhatott Bismarcknál annál is
inkább, mert a kancellár a francia revánsot elkerülhetetlennek tartotta. „Sohasem
bocsájtják meg a győzelmünket!” - mondogatta 1871-ben. Az említett területek ezért
kettős célt szolgáltak: egyrészt a nyugati német határ garanciáját jelentették; más­
részt kialakították azt a veszélyérzetet, mely az újonnan létrejött egység egyik
erősítőjévé vált. A koalíciók szintén a kialakult német és európai helyzet védelmét,
egyúttal Franciaország elszigetelését jelentették, s ehhez a többi európai hatalom
valamilyen formában partner volt. London és Pétervár ugyanis a német egységet
nem az európai egyensúly felborításának, hanem helyreállításának tekintette. Kül­
politikai tervei és aktivitása alapján ugyanis számukra IIE Napóleon Franciaországa
volt a felforgató, az egyensúlyt veszélyeztető hatalom. A német győzelem azonban
elindította a kihívás-válasz láncreakciót, amely előbb vagy utóbb a kontinens vala­
mennyi nagyhatalmát érintette.

1 Amikor egyszer valaki azt mondta a kancellárnak, hogy a koalíció nem más, mint az ő
rémképe, Bismarck így válaszolt: „Egy német államférfi számára ez a fajta rémkép még sokáig s talán
mindig is egy elkerülhetetlen rögeszme lesz. ”
 A BISMARCKI EURÓPA 149

A német kihívás
A győztes Németország súlyát és kihívását először Franciaország érzékelte. Ez je­
lentkezett mindenekelőtt a háborús vereségben, melynek következtében a franciák
elvesztették Elzászt és Lotharingia egy részét. S bár mindössze 15 ezer km2 és 1,6
millió lakos elcsatolásáról volt szó, a területvesztés mégis érzékenyen érintette a
franciákat. Az említett területtel vasérctelepek, kohók, a Moselle-vidék szénmeden­
céje s a mulhouse-i textilipar, valamint Strassbourg, s ezzel a Rajna-vidék kereske­
delmének egyik fontos pontja Németország kezébe került. A veszteségekhez kell
számítani a békeszerződés által előírt 5 milliárd frankos hadisarcot is.2 Ezenkívül a
Rajnán túl egy 541 ezer km2területű birodalom jött létre 41 millió lakossal, dinami­
kus gazdasággal. S azt, hogy Németország Európa legjobb hadseregével rendelkezik,
Párizsnak nem kellett bizonygatni. Ezt a helyzetet az is tetézte, hogy Berlinnek
közvetlenül vagy közvetett módon valamennyi nagyhatalmat sikerült Németország­
gal közös szövetségi blokkba tömörítenie.
Berlin külpolitikai aktivitása összefüggött a francia belpolitikai helyzet alakulá­
sával. Amíg a francia nemzetgyűlésben konzervatív többség volt, s a kormány élén
Thiers állt, Bismarck számára ez Franciaország békés szándékait garantálta. A kan­
cellár azt is kedvezőnek ítélte, hogy a franciák korábban akarják kifizetni a hadisar­
cot, mert úgy vélte, ez az anyagi teher gátolja Franciaország talpraállását. S bár ebben
a kérdésben a német vezérkarral konfliktusba került, mivel a katonák a megszállással
kialakult stratégiai helyzet fenntartásában s így a fizetés késleltetésében voltak
érdekeltek. Bismarck azonban makacsságával elérte, hogy 1872. június 29-én létre­
jött a franciákkal egy egyezmény a fizetés előrehozásáról és a csapatkivonásokról.
1873 márciusában egy újabb megállapodást kötöttek, s ennek értelmében az 1874.
márciusi határidő előtt fél évvel, 1873 szeptemberében kifizették a hadisarcot, s így
az utolsó német katona is elhagyta Franciaország földjét.
Annak ellenére, hogy a hadisarc kifizetése enyhülést hozott a francia-német
kapcsolatokban,3Bismarck mégis hozzákezdett a Franciaország elszigetelését bizto­
sító szövetségi rendszer kiépítéséhez. Ebben szerepet játszott az a tény, hogy 1872.
július 27-én Franciaországban helyreállították a kötelező katonai szolgálatot a 20 és
40 év közötti korosztály számára, ami 2,5 millió katona mozgósítását tette lehetővé.
Ez is szerepet játszott abban, hogy ugyancsak 1872-ben az első bismarcki szisztéma
létrehozása érdekében fontos lépések történtek.
Bismarck kezdeményezésére 1872 szeptemberében Berlinben találkozott Ferenc
József osztrák császár, II. Sándor orosz cár és I. Vilmos német császár, s bár írásos
egyezmény nem született, mégis megvetették a későbbi egyezmény alapjait. E

2 Berlinnek a háború 3,3 milliárd frankba került, így a hadisarc mintegy 2 milliárd frankos
nyereséget hozott.
3A csapatkivonások sürgetésében a nemzeti sérelmen kívül gazdasági mozgatók is szerepeltek.
A megszálló csapatok fenntartása ugyanis napi 1,25 millió frankba került Párizsnak. A jóvátétel
összegét egy Rothschild vezette bankcsoport biztosította.
150 III. RÉSZ: A KETTŐS KIHÍVÁS-VÁLASZ KORA (1871-1914)

találkozó, amely megmutatta, hogy a három uralkodó képes egyezségre jutni egy­
mással, nem volt előzmény nélküli.
Az orosz-német közeledést elősegítette, hogy a francia-porosz háborúban az
oroszok jóindulatú semlegességet tanúsítottak Berlinnel szemben. A porosz győze­
lem lehetővé tette Pétervár számára, hogy felmondja a krími háborút lezáró párizsi
béke azon pontjait, melyek gátolták katonai aktivitását a Fekete-tengeren.4 A köze­
ledést segítette az is, hogy az orosz-német gazdasági kapcsolatok szorosak voltak,
hiszen az orosz textil- és fémiparban fontos szerepet játszott a német tőke. A Béccsel
való viszonyt illetően is kedvező változások történtek Berlin számára. Ebben első­
sorban annak volt szerepe, hogy a francia-porosz háború tanulságait le kellett vonni
Bécsben. Friedrich von Beust osztrák-magyar közös külügyminiszter 1871. május
18-ai felterjesztésében Bécs és„Porosz-Németország” szoros kapcsolatát hangsúlyozta.
Beust azonban poroszellenességével kompromittálta magát, így a Németországgal
való jó viszony kialakítása Andrássy feladata lett, aki 1871 novemberében került a
külügyminiszteri székbe. Még kinevezése előtt 1871 augusztusában elkísérte ural­
kodóját Gasteinba, ahol I. Vilmossal és Bismarckkal találkoztak. S bár Andrássy
oroszellenes szövetséget akart a németekkel, hamarosan tudomásul kellett vennie,
hogy ez az út nem járható, ha Németország az oroszokkal is jó viszonyt akar te­
remteni. A három császár kapcsolatában a Bécs-Pétervár-vonal volt problematikus,
de Bismarck megtalálta a találkozási pontot azzal, hogy a monarchiák szolidaritását
hangsúlyozta a köztársasági Franciaországgal szemben. Nem véletlenül támogatta
ezt az államformát Bismarck, mert abban reménykedett, hogy a monarchikus
Európában ez megnehezíti, esetleg lehetetlenné teszi azt, hogy Párizs szövetségest
találjon magának. Ebben az időben Európában csak Svájcban, Andorrában és San
Marinóban volt köztársasági államforma.
A három császár szövetségének nevezett egyezmény a következő esztendőben,
1873-ban született meg, s szintén kapcsolatban volt a francia belpolitika változásaival
is. 1873. május 24-én ugyanis Thiers megbukott, s Bismarck attól tartott, hogy egy
monarchikus restauráció veszélybe sodorja addigi eredményeit.5
1873 májusában I. Vilmos Bismarckkal és Moltkéval együtt Pétervárra érkezett,
ahol 6-án egy katonai egyezményt írtak alá, amely a szerződő felek valamelyikét ért
támadás esetére 200 ezer fős hadsereget ígért a megtámadott félnek. A következő
hónapban II. Sándor a bécsi világkiállítást látogatta meg, s felhasználta arra, hogy
június 6-án egy konzultatív paktumot írjon alá Ferenc Józseffel Schönbrunnban az

4 Oroszország a Gorcsakov-körlevélben (1870. október 31.) mondta fel azt a számára sérelmes
kikötést, amely megtiltotta a part menti államok számára a hadiflotta tartását a Fekete-tengeren.
E szokatlan lépés okozta feszültséget az 1856-os szerződést aláíró hatalmak Berlin közvetítésével
az 1871. évi Pontus szerződéssel oszlatták el, s az orosz álláspontnak megfelelően módosították a
párizsi megállapodást. Ebben a Fekete-tenger semlegesítését megszűntnek nyilvánították. A
szorosokat a hadihajók előtt bezárták, azzal a megkötéssel, hogy a szultán a baráti és szövetséges
hatalmak előtt megnyithatja.
5 Thiers bukásával a monarchista Mac-Mahon lett a köztársasági elnök.
 A BISMARCKI EURÓPA 15 1

európai béke fenntartásáról. Október 22-én I. Vilmos ehhez az egyezményhez

csatlakozott, mely a három császár szövetségeként ismert.6
A következő esztendő már bizonyos szempontból a szövetség próbáját is jelen­
tette az 1874-1875-ös francia-német háborús riadalom során. Az ellentét a Bismarck
által 1872-ben elindított Kulturkampfhoz kapcsolódott, mivel a francia püspökök
tiltakoztak a kancellár politikája miatt a német katolikusokkal szemben.7 A francia
külügyminiszter, de Broglie herceg azonban Bismarck kérésére lecsillapította a
kedélyeket. Komolyabb konfliktusra 1875-ben került sor, amikor Franciaországban
újabb katonai törvényt fogadtak el, amely növelte a tisztek és az altisztek számát, s
ezzel háború esetén 150 ezer fővel növekedett a mozgósíthatók száma. A konfliktus
áprilisban robbant ki, amikor a Bismarckhoz közel álló Radowitz egy preventív
háborúról beszélt a berlini francia nagykövetnek, egy kölni újság, illetve a berlini
Die Post pedig nyilvánosan is felvetette a háború kérdését. Az új francia külügymi­
niszter, Decazes herceg azonban nemzetközi síkra vitte a konfliktust. S bár Francia-
országnak nem volt szövetségese, az európai egyensúly elve mégis védelmet bizto­
sított számára. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a brit külügyminiszter lord
Derby s a Berlinbe látogató II. Sándor, valamint külügyminisztere, Gorcsakov
egyaránt a béke érdekében lépett fel, nyugalomra intve Bismarckot. A három császár
szövetségének korlátáit már ez a konfliktus is mutatta, a Balkán pedig, ahol Auszt-
ria-Magyarország és Oroszország egyaránt érdekelt volt, már a szövetség felbomlá­
sával is fenyegetett.

A nagy keleti válság (1875-1878)

A francia-német háborús krízis már megmutatta a három császár szövetségének a
korlátáit, hiszen Oroszország nem támogatta Berlint abban, hogy Franciaország
tovább gyengüljön. Az ugyancsak 1875-ben kirobbant balkáni válság pedig Pétervár
és Bécs között élezte ki az ellentéteket.

A Balkánról röviden

A félsziget népeit a földrajzi környezet változatossága elszigetelt régiókra osztotta,

amelyek között a XVIII. század végi gazdasági, társadalmi változások teremtettek
szorosabb kapcsolatokat. A XIX. századi külpolitikai mozgások pedig lehetőséget
adtak a Török Birodalomból való kiszakadásra. 1878-ig ugyanis a félsziget névlege­
sen vagy ténylegesen Konstantinápolyhoz tartozott.

6 Az egyezményhez 1874-ben Olaszország is csatlakozott.

7 1873 augusztusában Nancy városának püspöke felszólította híveit, hogy imádkozzanak az
elcsatolt tartományok visszatéréséért, mivel német Lotharingia egy része az egyházmegyéjéhez
tartozott. De tiltakozott a nimes-i és az angers-i püspök is a katolikusok üldözése miatt.
152 III. RÉSZ: A KETTŐS KIHÍVÁS-VÁLASZ KORA (1871-1914)

A Balkán népei közül az albán lakosság többsége muzulmán vallású volt, s

funkcionáriusokat és katonákat adott a birodalomnak. A szerbek egy része szintén
felvette a muzulmán vallást, s Boszniában belőlük került ki az arisztokrácia, amely
szláv nyelvét, szokásait megőrizte. A keresztény szerbek és bolgárok a boszniai
katolikusok kivételével a konstantinápolyi görög egyházhoz tartoztak.
A román fejedelemségek elszakadását Konstantinápoly tói az orosz-török hábo­
rúk segítették. Ennek azonban az volt az ára, hogy a török befolyást az orosz váltotta
fel. A cári birodalomnak a román fejedelemségek stratégiai szempontból voltak
fontosak, mert támaszpontot, felvonulási utat jelentettek Konstantinápoly irányába.
Az orosz befolyás már megjelent az 1774-es kücsük-kajnardzsi békével, amelyben a
cár meghatároztatta az adó nagyságát a szultánnal, s a fejedelmeket hét évre válasz­
tatta. Az 1812-es bukaresti béke következményeként Moldávia egy része, Bessz-
arábia az oroszoké lett. Az 1829-es drinápolyi béke, a Moldvában 1831-ben, Havas-
alföldön 1832-ben kiadott Szervezeti Statútumok* és az a tény, hogy 1834-ig orosz
csapatok tartózkodtak a fejedelemségekben, Pétervár befolyásának további erősödé­
sét mutatták. Ezt a folyamatot a krími háború törte és szüntette meg, s még
Besszarábiát is visszakapták a románok. A következő lépések már a két fejedelemség
egyesüléséhez vezettek. 1857-ben kezdte meg munkáját egy rendkívüli országgyűlés
mindkét fejedelemségben, melyet köteleztek arra, hogy külön-külön fejedelmet
válasszon. 1858-ban a nagyhatalmak párizsi konferenciáján elismerték, hogy a két
ország a Moldva és Havaselve Egyesült Fejedelemség nevet viselje. A következő évben
mindkét állam Alexandra Cuza ezredest választotta fejedelemmé, s az eredményt a
nagyhatalmak is elismerték. 1862-ben pedig egyesült a két országgyűlés, majd közös
kormány alakult, s ezzel Románia létrejött. Cuzát 1866-ban egy összeesküvés vál­
totta le, s helyébe külföldi uralkodót hoztak9 Hohenzollern-Sigmaringen Károly
személyében, akit a nagyhatalmak az 1867. január 20-ai jegyzékükben ismertek el.10
Károly a német blokkhoz húzott, míg a románok jó része franciabarát11 volt, és
területeket akart szerezni.
Szerbiában az altisztek és disznó kereskedők12vezetésével a XIX. század elejének

fi Az egyesülés és a modem államiság irányába vezető szabályzat. Kidolgozója Kiszeljov gróf,

aki a fejedelemségekben a cárt képviselte, s 1830 és 1834 között a fejedelmi tanács, a díván elnöki
tisztét töltötte be. A statútumok szétválasztották a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalmat.
9 Cuza a vérengzés elkerülése érdekében február 23-án a szobájába betört összeesküvők
egyikének vállán írta alá a lemondási nyilatkozatot, majd Brassóba ment száműzetésbe.
10 A porosz uralkodóval és 111. Napóleonnal egyaránt rokonságban volt. A Porta tiltakozott,
végül Károlyt konstantinápolyi látogatásakor, 1866. október végén a szultán is elismerte.
11 Az értelmiség, a politikai elit jó része Párizsban tanult. 1815 és 1848 között 200 román
végezte tanulmányait a francia fővárosban, s közülük 75 a függetlenség után jelentős társadalmi,
politikai pozíciót kapott.
12A szerb gazdasági életben a XIX. század során az állatok, az állati termékek- nyersbőr, méz,
gyapjú - mellett a gyümölcskereskedelem is fontossá vált. Belgrád bonyolította le a Pest, Bécs,
illetve Szaloniki, Konstantinápoly felé irányuló kereskedelmet. Belgrádnak textil- és fegyvergyár­
tó üzemei is voltak.
 A BISMARCKI EURÓPA 153

két felkelése hozott autonómiát. Két irányzat alakult ki: az egyik Karadjordje ve­
zetésével, aki fegyveres felkeléssel és a cár támogatásával 1808 decemberében
alapozta meg a monarchiát. A másik irányzat, Milos Obrenovic, Karadjordje ellen­
fele a szultán szolgálatában állva próbálkozott Szerbia felszabadulását eló'segíteni.
1820-ban megkapta a Belgrádi pasalik szerb fejedelme címet. A görög felkelés során
tanúsított semlegességét a szultán azzal jutalmazta, hogy 1830-ban örökös fejede­
lemnek ismerte el. A Kragujevacban berendezkedett Milos egy autonóm tartományt
kormányzott a szultán nevében. A szerb belpolitikai életet meghatározta a térségben
érdekelt nagyhatalmak versengése, ami abban is megnyilvánult, hogy egy orosz, egy
török és osztrák csoport is kialakult. Egy török háttérrel működő csoport 1842-ben
ismét a Karadjordje családot juttatta hatalomra, akik már Belgrádban rendezkedtek
be. Az orosz orientációjú csoport azonban 1858-ban visszahívta Milos Obrenovicot,
aki 1860-ban azonban meghalt, s helyére fia, Mihály került. Felesége, a magyar
Hunyadi Júlia grófnő révén Béccsel is jó kapcsolatban volt. Mihály terve az volt,
hogy egy államban egyesíti a szerbek által lakott területeket, s a Montenegróval és
a Bosznia-Hercegovinával is megnövekedett Szerbiát teszi e a félsziget vezető
államává. E célok érdekében 1861-ben bevezette az általános hadkötelezettséget. A
következő évben az európai hatalmak kötelezték a szultánt, hogy vonja ki csapatait
Belgrádból, ami 1867-re teljesült véglegesen, s csupán a szerb mellett lengedező
török zászló emlékeztetett a török uralomra. Mihály belpolitikáját azonban külpoli­
tikai sikerei sem tudták ellensúlyozni, s emiatt 1868-ban összeesküvés áldozata lett,
s unokaöccse, a még kiskorú, 14 esztendős és Párizsban nevelkedett Milan követte
a trónon. Az 1869-es alkotmány segítségével megpróbálták bevezetni az európai
monarchiák intézményeit, s közeledni az európai gazdasági élethez vasutak építésé­
vel, a kereskedelem fejlesztésével. Európai típusú elnevezésekkel - liberális, radiká­
lis, konzervatív - megkezdődött a politikai élet, mely az ország külpolitikáját is
befolyásolta. A szerbek egyesülését és orosz orientációt követelt a Radikális Párt,
míg a liberálisok Ausztria felé kötelezték el az országot. A keleti válság még inkább
kiélezte a belpolitikai ellentéteket.
Az 1875-78-as balkáni konfliktusban legjobban érdekelt Bulgária nem büszkél­
kedhetett olyan eredményekkel, mint akár a görögök, a románok vagy a szerbek. Az
1878-as függetlenségig tartó időszakban a bolgárok kulturális téren értek el sikereket,
melyek elsősorban a görögök ellen irányultak, mivel a gazdasági életet és az egyházat
egyaránt a görögök befolyása jellemezte. Paiszij Hilendarszki13 atyától Hriszto
Botevig azonban a bolgár nemzeti mozgalom sokat fejlődött.
Paiszij atya Szláv-bolgár történet című munkája az 1760-as években készült el
ószláv nyelven, de nyomtatásban csak 1844-ben adták ki Budán. Ez az összefoglaló
politikai szempontból volt jelentős, mivel azt hangsúlyozta, hogy a bolgárok szlávok,
történelmük van, s meg kell teremteni az önálló bolgár kultúrát. Szofronij Vra-

13 Az Athosz-hegyi kolostorokhoz tartozó Hilendáriban kezdte szerzetesi pályáját. Szerb és

görög társai gúnyolódása hatására, hogy a bolgároknak nincs is történelme, írta meg munkáját.
154 III. RÉSZ: A KETTŐS KIHÍVÁS-VÁLASZ KORA (1871-1914)

csanszki pedig az 1806-1812-es orosz-török háborúban már az oroszoktól kért

segítséget, s még arra is hajlandó volt, hogy Bulgáriát csatolják a cári birodalomhoz.
A század orosz-török vagy balkáni háborúiban mindig találkozunk bolgárokkal is,
akik megpróbálták a konfliktusokat a bolgár önállóság megteremtése érdekében
felhasználni. Havasalföldön, Besszarábiában, Odesszában bolgár emigrációs köz­
pontok jöttek létre.14Sikerek azonban változatlanul kulturális téren születtek. Petar
Beron 1824-ben Brassóban adta ki köznapi bolgár nyelven íródott Halas ábécé című
könyvét, mely az oktatás számára foglalta össze a legfontosabb ismereteket elemi
iskolai használatra.15 A következő lépésben a bolgárok arra törekedtek, hogy az
egyházban is megszűnjön a görögök monopóliuma. Ebben a harcban számíthattak
a nemzetiségi ellentéteket kihasználó török kormány támogatására is. Az első ered­
mény 1849-ben született meg, amikor Konstantinápolyban felépült egy bolgár
templom, létrejött a bolgár egyházközség, amely a fővárosban ellátta a bolgárok
egyházi képviseletét. Az egyházi küzdelem 1870-ben hozott győzelmet, amikor a
szultán létrehozta az önálló bolgár egyházat, az exarchátust.16
Apolitika terén több összeesküvés, felkelés17jelezte az önállóságra való törekvést,
de igazán szervezett erővel a krími háború után találkozunk bolgár földön. Változást
jelentett az is, hogy az egyházi személyek helyett világiak kezébe került a nemzeti
mozgalom vezetése. Az első ilyen vezetők között említhető Georgi Sztojkov Ra-
kovszki,18 aki még mindig összeesküvésben, kis fegyveres csoportok szervezésében
gondolkodott abban a reményben, hogy e csoportokkal elindított felkeléshez majd
csatlakoznak a tömegek is. Az 1867, 1868-as betörések során azonban Rakovszki
reményei nem váltak valóra. Az 1867-es magyar kiegyezés hatására felmerült az az
ötlet is, hogy a szultán koronáztassa meg magát Tirnovóban, Bulgária pedig kapjon
belső önállóságot. Ezt a megoldást azonban a forradalmi mozgalom elvetette, s
1870-ben Bukarestben létrehozta a Bolgár Forradalmi Központi Bizottságot Ljuben
Karavelov és Vasul Levszki vezetésével. Levszki 1873-as kivégzése után Karavelov
arra a meggyőződésre jutott, hogy csak külső segítséggel, egy szerb-török háború
keretében valósítható meg a bolgár függetlenség. S bár a mozgalom másik vezére

14 Az 1828—29-es orosz-török háború után 130 ezer bolgár hagyta el hazáját.

15 Az első" bolgár nyelven oktató világi iskolát Vaszil E. Aprilov alapította Gabrovóban
1835-ben, s a negyvenes évek közepén már 20 iskola működött.
16 Felmerült az is, hogy a bolgár egyház egyesül a rómaival. 1860-ban Joszif Szokolszki alá is
írta az unióról szóló okmányt, s a törökök elismerték. Oroszország tiltakozása miatt ez a kísérlet,
melyben a francia és az osztrák diplomácia keze is benne volt, meghiúsult. Szokolszkit pedig
erőszakkal egy oroszországi kolostorba vitték.
17 Szilisztriában 1835-ben összeesküvést számoltak fel a török hatóságok. Az összeesküvó'k
orosz segítséggel akartak megszabadulni a töröktől. 1841 -ben Nisben tört ki felkelés. Ugyanebben
az esztendőben a román fejedelemségekben élő bolgár emigránsok 3 ezer önkéntes részvételével
Brailából keltek át a Dunán. 1850-ben Lom és Vidin városát támadták meg.
18 A negyvenes évek elején részt vett a brailai kísérletben, majd a bolgár emigrációban -
Románia, Szerbia, Odessza - dolgozott. A hatvanas évek elején Belgrádban hozott létre egy bolgár
légiót. 1866-ban a Cuzával szemben álló körökkel tárgyalt.
 A BISMARCKI EURÓPA 15 5

ellenezte Karavelov politikáját, a balkáni helyzet a hetvenes évek közepén mégis egy
olyan nemzetközi konfliktust kínált, amely lehetőséget adott Karavelov elképzelé­
seire éppúgy, mint a saját erőből való felszabadítás tervét folytató Botev politikájára.
A bolgár mozgalom támaszkodhatott Oroszországra is, ahol még 1856-ban létrejött
a Szlávokat Segítő Bizottság, a hetvenes évek elején pedig a konstantinápolyi orosz
nagykövet, Ignatyev támogatta a bolgár törekvéseket, a terrorista akciók kivételével.

A boszniai felkelés

A válság Bosznia-Hercegovinában robbant ki, de elhúzódásában s abban, hogy

európai méretű konfliktust okozott, a balkáni belső s a Török Birodalomhoz kapcso­
lódó feszültségek éppúgy szerepet játszottak, mint a nagyhatalmak közel-keleti
politikája és gazdasági érdekeltségei.
Bosznia-Hercegovina a Török Birodalom egyik tartománya volt, ahol 1 millió
ember élt. A lakosság fele ortodox vallású, 17%-ot képviseltek a katolikusok, a
maradék pedig muzulmán volt. A felkelés kirobbanásához hozzájárult az 1875-ös
rossz aratás, a török hatóságoknak az az intézkedése, hogy az adó fejében lefoglalták
a gabonát, illetve az, hogy Ferenc József a birodalomban tett körutazásának egyik
állomásaként ellátogatott Dalmáciába, az Oszmán Birodalom határához. Ez az
utazás azt sugallta, hogy Ausztria támogatja Bosznia-Hercegovina szláv népeit. A
felkelés közvetlen kirobbantó oka pedig az volt, hogy a törökök megöltek egy
hercegovinai szerzetest, aki üdvözölni akarta Ferenc Józsefet.
Az osztrák uralkodó utazása a hercegovinai határ közelébe nem volt véletlen: a
bécsi udvar és a katonai körök balkáni terveit jelezte. Rodich tábornok, Dalmácia
horvát származású helytartója Bosznia-Hercegovinával akarta megerősíteni Dalmá­
cia hátát, mások Szerbia kijutását akarták megakadályozni a tengerhez, illetve
egyesülését Boszniával.19 A balkáni szerepvállalásra a piacok is ösztönözték a Mo­
narchiát, különösen az 1873-as válság után. Növelte az érdeklődést az is, hogy 1856
után szabályozták a Duna torkolatát, s ezáltal a Dunán megnövekedett a Fekete-ten­
ger irányából jövő forgalom. A gazdasági kapcsolatokat azonban nehezítette, hogy
a Monarchia vasúthálózata a Balkánnal nem volt összekötve.
A felkelés 1875. augusztus 1-jén robbant ki egy hercegovinai faluban, majd
átterjedt Boszniára. Közben Bulgáriában is felkelés robbant ki a Kaukázusból
áttelepített cserkeszek miatt. A nagyhatalmi fellépés azonban egyelőre annyiból állt,
hogy Gorcsakov 1875 augusztusában orosz-osztrák-magyar együttes beavatkozást
szorgalmazott. Ez diplomáciai jellegű volt, azzal a javaslattal, hogy a felkelt tartomá­
nyok egy román típusú autonómiát kapjanak. Andrássy nem rajongott az ötletért,
mert szerinte ez az első lépése lett volna annak, hogy létrehozzanak egy nagyszerb

19 1875. január 25-én Ferenc József, Andrássy és a katonák részvételével tartott tanácskozáson
szerepelt Bosznia-Hercegovina megszállása. Andrássy csak belső erjedés esetén akart beavatkoz­
ni, a katonák pedig azért, hogy Szaloniki felé nyissanak.
156 III. RÉSZ: A KETTŐS KIHÍVÁS-VÁLASZ KORA (1871-1914)

államot. Az oroszok ellensúlyozására ezért 1875. december 30-án körlevelet intézett

a párizsi békét aláíró nagyhatalmakhoz, melyben reformok elfogadását javasolta a
Török Birodalom európai tartományaiban. Az osztrák-magyar külügyminiszter
jegyzéke gyakorlatilag a status quót erősítette volna meg. A Porta 1876. január 31-én
a nagyhatalmak követeitől kapta meg Andrássy tervezetét, s azt elfogadta. A felkelők
azonban elutasították, mert nem láttak garanciát arra, hogy Konstantinápoly betart­
ja ígéreteit. Ezért azt követelték, hogy a törökök vonuljanak ki a felkelt tartományok­
ból, sőt az egyik nyilatkozat már a Szerbiához való csatlakozásról beszélt. Ezután az
orosz diplomácia kezdeményezett azzal a javaslattal, hogy a három császár szövet­
ségének külügyminiszterei Berlinben találkozzanak. Erre 1876 májusában került
sor, ahol Gorcsakov ismét előjött autonómiatervezetével. Andrássy ezúttal sem
fogadta el, így a május 13-án aláírt berlini memorandum újra a reformokat javasolta
európai ellenőrzéssel, s emellett két hónapos fegyverszünetet is. Ez a diplomáciai
erőfeszítés sem járt sikerrel, sőt a felkelés Bulgária területére is átterjedt.
Hriszto Botev vezetésével hazatértek a romániai bolgár emigránsok, s mintegy
kétszázan megszállták a Dunán hajózó Radetzky osztrák-magyar személyszállító
gőzöst, amely Bulgáriában tette őket partra, ahol a törökök megsemmisítették a
kisszámú csapatot. 1876 tavaszán a bolgár forradalmi bizottságok20 is általános
felkelést indítottak. Egy 25 ezer fős török irreguláris sereg, a basibuzukok azonban
15 ezer embert mészároltak le, s e szörnyűségekről Gladstone tudósította Európát.21
Mindehhez jött az is, hogy májusban a törökök megölték a szaloniki francia konzult.
A bolgárokat katonailag csak Milan szerb és Nyikita montenegrói fejedelem támo­
gatta, akik 1876. július 2-án hadat üzentek Konstantinápolynak, igaz, elsősorban
Bosznia-Hercegovina érdekelte őket. A szerbeket segítette az orosz Csernyajev
tábornok és ötezer önkéntese is.
Az európai hatalmi diplomácia 1876-ban a balkáni válság kiszélesedésével felerő­
södött, de még mindig Ausztria-Magyarország és Oroszország volt a főszereplő. Az
oroszok számára a balkáni konfliktus ambiciózus terveket körvonalazott arra az
esetre, ha a balkáni államok győznek, vereség esetén pedig kötelezettségeket. Mind­
ezt azonban úgy akarták megvalósítani, hogy Béccsel ne kerüljenek konfliktusba.
Erre szolgáltak a tárgyalások. 1876. július 8-án II. Sándor és Gorcsakov a csehországi
Reichstadtban találkozott Ferenc Józseffel és Andrássyval. Igaz, ezt május 11-én
megelőzte II. Sándor és 1. Vilmos berlini találkozója, így az orosz-osztrák-magyar
tárgyalások német közvetítéssel zajlottak. A felek abban állapodtak meg, hogy török
győzelem esetén a konfliktus előtti status quót tartják fenn. A balkáni államok

20 Legalább 200 titkos társaság működött Bulgáriában, erős orosz befolyással.

21 Gladstone-t irritálta ellenfelének, Disraeli akkori miniszterelnöknek az a megjegyzése, hogy
a Balkánról érkező híreknek nem ad sok hitelt. Néhány nap múlva a liberálisok vezére elkészült
híressé lett pamfletjével a bolgár borzalmakról, melyet 200 ezer példányban adtak ki. Szabadságot
követelt minden egyén és nép számára, valamint azt, hogy a brit kormány a többi európai országgal
együtt tegyen meg mindent azért, hogy ez a sátáni orgia, ahogy a törökök bulgáriai tevékenységét
nevezte, megszűnjön.