156 III.

RÉSZ: A KETTŐS KIHÍVÁS-VÁLASZ KORA (1871-1914)

államot. Az oroszok ellensúlyozására ezért 1875. december 30-án körlevelet intézett

a párizsi békét aláíró nagyhatalmakhoz, melyben reformok elfogadását javasolta a
Török Birodalom európai tartományaiban. Az osztrák-magyar külügyminiszter
jegyzéke gyakorlatilag a status quót erősítette volna meg. A Porta 1876. január 31-én
a nagyhatalmak követeitől kapta meg Andrássy tervezetét, s azt elfogadta. A felkelők
azonban elutasították, mert nem láttak garanciát arra, hogy Konstantinápoly betart­
ja ígéreteit. Ezért azt követelték, hogy a törökök vonuljanak ki a felkelt tartományok­
ból, sőt az egyik nyilatkozat már a Szerbiához való csatlakozásról beszélt. Ezután az
orosz diplomácia kezdeményezett azzal a javaslattal, hogy a három császár szövet­
ségének külügyminiszterei Berlinben találkozzanak. Erre 1876 májusában került
sor, ahol Gorcsakov ismét előjött autonómiatervezetével. Andrássy ezúttal sem
fogadta el, így a május 13-án aláírt berlini memorandum újra a reformokat javasolta
európai ellenőrzéssel, s emellett két hónapos fegyverszünetet is. Ez a diplomáciai
erőfeszítés sem járt sikerrel, sőt a felkelés Bulgária területére is átterjedt.
Hriszto Botev vezetésével hazatértek a romániai bolgár emigránsok, s mintegy
kétszázan megszállták a Dunán hajózó Radetzky osztrák-magyar személyszállító
gőzöst, amely Bulgáriában tette őket partra, ahol a törökök megsemmisítették a
kisszámú csapatot. 1876 tavaszán a bolgár forradalmi bizottságok20 is általános
felkelést indítottak. Egy 25 ezer fős török irreguláris sereg, a basibuzukok azonban
15 ezer embert mészároltak le, s e szörnyűségekről Gladstone tudósította Európát.21
Mindehhez jött az is, hogy májusban a törökök megölték a szaloniki francia konzult.
A bolgárokat katonailag csak Milan szerb és Nyikita montenegrói fejedelem támo­
gatta, akik 1876. július 2-án hadat üzentek Konstantinápolynak, igaz, elsősorban
Bosznia-Hercegovina érdekelte őket. A szerbeket segítette az orosz Csernyajev
tábornok és ötezer önkéntese is.
Az európai hatalmi diplomácia 1876-ban a balkáni válság kiszélesedésével felerő­
södött, de még mindig Ausztria-Magyarország és Oroszország volt a főszereplő. Az
oroszok számára a balkáni konfliktus ambiciózus terveket körvonalazott arra az
esetre, ha a balkáni államok győznek, vereség esetén pedig kötelezettségeket. Mind­
ezt azonban úgy akarták megvalósítani, hogy Béccsel ne kerüljenek konfliktusba.
Erre szolgáltak a tárgyalások. 1876. július 8-án II. Sándor és Gorcsakov a csehországi
Reichstadtban találkozott Ferenc Józseffel és Andrássyval. Igaz, ezt május 11-én
megelőzte II. Sándor és 1. Vilmos berlini találkozója, így az orosz-osztrák-magyar
tárgyalások német közvetítéssel zajlottak. A felek abban állapodtak meg, hogy török
győzelem esetén a konfliktus előtti status quót tartják fenn. A balkáni államok

20 Legalább 200 titkos társaság működött Bulgáriában, erős orosz befolyással.

21 Gladstone-t irritálta ellenfelének, Disraeli akkori miniszterelnöknek az a megjegyzése, hogy
a Balkánról érkező híreknek nem ad sok hitelt. Néhány nap múlva a liberálisok vezére elkészült
híressé lett pamfletjével a bolgár borzalmakról, melyet 200 ezer példányban adtak ki. Szabadságot
követelt minden egyén és nép számára, valamint azt, hogy a brit kormány a többi európai országgal
együtt tegyen meg mindent azért, hogy ez a sátáni orgia, ahogy a törökök bulgáriai tevékenységét
nevezte, megszűnjön.
 A BISMARCK I EURÓPA 157

győzelme esetén viszont felosztják a Török Birodalom területeit úgy, hogy közben
egy nagy délszláv állam létrejöttét nem segítik.
A felosztási tervben Bulgária és Kelet-Rumélia önálló országként szerepelt,
Görögország Thesszáliával és Krétával gyarapodott. Konstantinápolyt szabad vá­
rosnak nyilvánították, Oroszország Dél-Besszarábiát kapta és terjeszkedési lehető­
séget a Kaukázusban, Ausztria-Magyarország pedig Bosznia-Hercegovinát. Reich-
stadtban azonban a tárgyaló felek nem szerződést kötöttek, csupán egy megállapo­
dásra került sor, melyet később mindkét fél eltérő módon magyarázott. Bécs termé­
szetesen mindkét tartományra igényt tartott, az oroszok szerint azonban csak Észak-
nyugat-Bosznia lehetett volna az övé. Bosznia többi részét a régi szerb területekkel
együtt Szerbiának kellett volna megkapni, míg Hercegovina egy adriai-tengeri
kikötővel együtt, ugyancsak az orosz verzió szerint, Montenegrót illette volna meg.
Az eltérő magyarázat jelezte az orosz ambíciókat, magában hordva a későbbi ellen­
tétek lehetőségét is.
A balkáni fronton a törökök Krusevácnál és Alakszinácnál egyaránt győztek. A
szerb fejedelem ezért augusztus 26-án a nagyhatalmakhoz fordult, s angol közvetí­
téssel megkezdődtek a béketárgyalások, valamint a törökök súlyos feltételei miatt a
nagyhatalmak balkáni rendezési tervekkel jelentkeztek. Az angol elképzelés Bosz­
nia-Hercegovina osztrák-magyar, Bulgária orosz megszállásával számolt, Konstan­
tinápoly pedig angol befolyás alatt levő szabad kikötő lett volna. Az oroszok ez
utóbbit nem tudták elfogadni, ezért azt javasolták, hogy a Márvány-tengeren a
nagyhatalmak egyesült hajóraja tartózkodjon. Bécsnek viszont az nem tetszett, hogy
orosz csapatok jelenhetnek meg Bulgáriában. Mindehhez Bismarck taktikázása jött,
aki el akarta kerülni, hogy Pétervár és Bécs között fegyveres konfliktus robbanjon
ki. Ezért maga is támogatta, hogy a Balkánt orosz és osztrák-magyar érdekszférára
osszák. Anglia támogatását pedig azzal akarta megszerezni, hogy Egyiptom az övé
legyen. Közben Konstantinápolyban 1876 májusában az ifjútörökök leváltották Abdul
Aziz szultánt, helyébe öccsét, Muradot ültették. Murad azonban hamarosan megőrült,
ezért 1876. augusztus 30-án detronizálták, s az új szultán Abdul Hamid lett (1876-
1909), aki Midhat pasát, az ifjútörökök vezetőjét tette meg első miniszternek.
A nagyhatalmi alkudozások, tervek a szerbeken nem segítettek. A nézeteltérések,
ellentétek viszont lehetőséget adtak az új török vezetésnek, hogy kihasználja ezeket.
Abdul Hamid ezért 1876. október 10-én féléves fegyverszünetet ajánlott. Ezt viszont
az oroszok nem fogadták el, mivel ez Szerbia megszállását jelenthette s a béketár­
gyalások elhúzódását. A háború ezért folytatódott, változatlanul szerb vereségekkel.
Pétervár emiatt kénytelen volt egy 48 órás ultimátumban követelni egy azonnali 4-6
hetes fegyverszünetet, ellenkező esetben mozgósítással és a diplomáciai kapcsolatok
megszakításával fenyegetőzött. Ennek hatására a szultán október 31-én hathetes
fegyverszünetet kötött.22
A fegyverszüneti huzavona már orosz katonai beavatkozást is körvonalazott, de

22 A szerbek 1877. február 28-án az isztambuli békével zárták le ezt a háborút.

158 III. RÉSZ: A KETTŐS KIHÍVÁS-VÁLASZ KORA (1871-1914)

a küzdelem egyelőre, legalábbis nagyhatalmi szinten, a diplomácia területére kor­

látozódott. Oroszország megpróbálta egy nemzetközi konferencia összehívásával
megoldani a konfliktust. Igaz, az orosz politika a különböző irányzatoknak, mint
vektoroknak az eredőjeként jelent meg. Ez azt jelentette, hogy a keleti kérdést
illetően több irányzatot lehetett kitapintani. Az egyik vonalat a pánszlávizmus
jelentette. Danyilevszkij23 vagy Akszakov egyaránt egy orosz vezetésű szláv föderá­
ció létrehozását hirdette. Fagyejev azt hangsúlyozta, hogy Konstantinápolyba Bé-
csen keresztül vezet az út, ami a keleti kérdés olyan rendezését sugallta, hogy közben
a Monarchiával is számoljon le Oroszország. A különböző nézetek 1876 szeptembe­
rében Livádiában, a cár krími nyaralójában csaptak össze. A z„egzaltáltpatriotizmust”
hirdető pánszláv ideológia valóban felerősödött a nagy keleti válság idején, de nem
ez határozta meg alapvetően a cári külpolitikát. Az előbb említett nézetekkel szem­
ben ugyanis Reutern pénzügyminiszter ellenezte a katonai akciót, a konstantinápo­
lyi orosz követ, Ignatyev csak izolált orosz fellépést támogatott, míg Gorcsakov egy
keményebb vonal híve volt. Mindennek összegzéseként a cár valahol középen állt
meg, s az a döntés született, hogy a balkáni ügyekben az orosz fellépést össze kell
hangolni Béccsel. 1876 szeptemberében a cár saját maga írt levelében azt javasolta
Bécsnek, hogy vonuljon be Boszniába, az oroszok pedig Bulgáriába. Andrássy vá­
laszában a közös fellépés helyett a nagyhatalmaknak a Portára gyakorolt együttes
nyomását javasolta, a közös katonai fellépést pedig arra az időre javasolta halasztani,
ha ez a kísérlet sem sikerül. Október 15-én azonban újabb cári levél érkezett, amely
már konkrét javaslat volt egy közös háborúra a következő esztendőben, s kész volt
a részletekről tárgyalni. Bécsnek ezután meg kellett mondania, hogy háborút nem
akar, de szívesen fogadja a tárgyalásokat, és egy titkos szerződés megkötésére is
hajlandó. Felmerült az a lehetőség is, hogy a másik fél érdekeinek figyelmen kívül
hagyásával egy, akár egymás elleni háborúban oldják meg a keleti kérdést. Ehhez
Berlin támogatására is szükség volt. Bismarcktól azonban ezt egyikük sem kapta
meg, így Oroszország és a Monarchia érdekeinek egyeztetésére kényszerült.
Közben Konstantinápolyban 1876. december 11-én a nagyhatalmak követei
részvételével konferencia kezdődött arról, hogy milyen reformok bevezetésével
lehet megoldani a balkáni konfliktust. Egy bejelentés azonban megszakította a kon­
ferencia munkáját: december 23-án Szaffet pasa, külügyminiszter közölte a tanács­
kozókkal, hogy a szultán alkotmányt adott a birodalomnak, mely garantálja a ke­
resztény alattvalók jogait is. Az összehívandó parlamentben a kisebbségek szintén
képviseltethetik magukat, így a konferencia munkájára nem volt szükség. A török
lépés mögött London állt. Az oroszok szerint azonban a török probléma nem
oldódott meg, ezért 1877. január 15-én orosz-osztrák-magyar megállapodás jött
létre Budapesten. Eszerint orosz-török háború esetén Ausztria semleges marad,
ennek fejében jogot kap Bosznia-Hercegovina megszállására, kivéve a novipazári
szandzsákot, mely Szerbiát elválasztotta Montenegrótól. Bécs abba is beleegyezett,

23 Nézeteit az Oroszország és Európa című munkájában összegezte.

 A BISMARCKI EURÓPA 159

hogy Szerbia és Montenegró Oroszország oldalán harcoljon. Abban is megegyeztek,

hogy az oroszok visszakapják Besszarábiát. Ezenkívül megerősítették a reichstadti
pontokat, különösen azt, hogy nem teszik lehetővé egy nagy délszláv állam létrejöt­
tét. Gorcsakov Angliát igyekezett megnyugtatni azzal az ígéretével, hogy nem
foglalja el Konstantinápolyt, s nem változtatja meg egyoldalúan a szorosok státusát.
Az oroszok elszántságát növelte az a tény is, hogy az 1877. március 19-én megnyílt
új török parlament elutasította a külföldi hatalmak beavatkozási jogát a török
belügyekbe. Ezt követően Pétervár 1877. április 4-én hadat üzent. Szerbia, M onte­
negró, Románia csatlakozott hozzá.24
A háború két térségben zajlott: a Balkánon és a Kaukázusban. A román határon
300 ezer embert vontak össze, s június 27-én Miklós nagyherceg vezetésével átlépték
a határt. Az orosz erők lassan haladtak előre, s Plevnánál az ostrom mintegy 3
hónapig elhúzódott. A túlerővel és az éhséggel szemben azonban a törökök tehetet­
lenek voltak, s így Gurko tábornok csapatai 1878 elején már megközelíthették
Konstantinápolyt. A török fővárost azonban nem foglalták el, mivel az angolok
jegyzékben tiltakoztak az orosz előrenyom ulás m iatt, s ennek alátám asztására
a Márvány-tengerre hadihajókat küldtek. A törökök 1878. január 31-én aláírták a
fegyverszüneti szerződést, majd március 3-án a török főváros egyik külvárosában,
San Stefanóban megkötött békével befejeződött a háború. A szerződő felek ebben
elismerték Szerbia,25Montenegró és Románia függetlenségét,26 a bolgár területeket
pedig Macedóniával és Thrákiával együtt egy, a szultán fennhatósága alatt álló
autonóm fejedelemségben egyesítették, ahol orosz befolyás érvényesült. A Török
Birodalom ténylegesen csupán Bosznia-Hercegovinával és Albániával rendelkezett
a Balkánon, de a közvetlen érintkezést a békeszerződés értelmében ezekkel a terüle­
tekkel elvesztette. Az oroszok nyeresége volt Ardahan, Batum és Karsz a Kaukázus
térségében.
A San Stefanó-i béke egyaránt megsértette a reichstadti és a budapesti egyezmé­
nyeket, mivel a háború eredményeképpen létrejött egy nagy délszláv állam. Ez a
Monarchia érdekeit sértette, az pedig, hogy orosz csapatok álltak Konstantinápoly
külvárosában, alapvető angol érdekeket veszélyeztetett. Az orosz-török háború, s az
azt lezáró béke angol-osztrák-magyar együttműködést eredményezett, melyről
Andrássy pályafutása kezdetétől álmodozott. Nagyhatalmi nyomásra Oroszország
arra kényszerült, hogy elfogadjon egy nemzetközi kongresszust, mely a San Stefa-
nó-i békével kialakult helyzetet vitatta meg.
A Berlinbe összehívott kongresszus 1878. június 13. és július 13. között ülése­

24 1876. október 11-én a románok és az oroszok a Krím-félszigeten folytatott tárgyalások

eredményeképpen egy megállapodást kötöttek, amely szerint szabad átvonulást biztosítanak az
orosz csapatoknak Románia területén, a cár pedig elismerte a román állam területi sérthetetlen­
ségét. 1877. május 11-én Bukarest is hadat üzent a törököknek.
25 Bulgáriához került Pirot városa annak ellenére, hogy a szerbek elfoglalták.
26A krími háborúban elvesztett Dél-Besszarábiát az oroszok visszavették Romániától, cserébe
Dobrudzsát adták Constanza kikötőjével együtt.
160 III. RÉSZ: A KETTŐS KIHÍVÁS-VÁLASZ KORA (1871-1914)

zett,27 s a végeredmény San Stefano revideálása volt. A kongresszust kétoldalú

megegyezések előzték meg. így áprilisban orosz-osztrák-magyar egyezmény szü­
letett Bosznia-Hercegovináról, június elején pedig az oroszok az angoloknak ígérték
meg, hogy Kis-Ázsiában nem mennek tovább. A kongresszus a már meglevő
egyezményeket szentesítette, illetve finomította. Az acte final értelmében Szerbia,
Montenegró és Románia28 függetlenségét megerősítették, s ezek az államok terüle­
tileg is gyarapodtak. Románia Dél-Besszarábiáért cserébe Dobrudzsát és a Duna-
deltát kapta. Montenegróé lett Antivári kikötője azzal a megszorítással, hogy hajó­
hadat nem építhet. Szerbia része lett Nis, Vránja, Pirot. Nagy-Bulgáriát két részre
osztották. A Duna és a Balkán-hegység között hozták létre az autonóm bolgár
fejedelemséget 2 és fél millió lakossal, melynek területén török csapatok nem
tartózkodhattak, élén keresztény fejedelem állt, s az ország adót fizetett a szultánnak.
Nagy-Bulgária déli része Kelet-Rumélia néven a Török Birodalomhoz tartozott, de
a tartomány élén keresztény főkormányzó állt, igaz, a szultán nevezte ki.
A Monarchia a kongresszuson jogot kapott Bosznia és Hercegovina megszállá­
sára, melyre Ferenc József a kongresszus befejezése után július 28-án adott paran­
csot. A megszállás végrehajtása nem volt könnyű, komoly ellenállással találkoztak.
A hadműveletek 1878. október végén fejeződtek be, s a megszállás mintegy 300 ezer
katonát kötött le. S bár Andrássy a novipazári szandzsákot is követelte, ez nem
sikerült, mivel orosz ellenállásba ütközött. Az 1879. április 21-ei isztambuli békében
végül a törökökkel úgy egyezett meg, hogy a terület közös megszállás alá kerül.
Berlin egyik következménye az volt, hogy a három császár szövetsége megren­
dült, s ez a bismarcki szisztéma átalakítását eredményezte. Másik fontos változásként
azt kell kiemelni, hogy a Török Birodalom integritásának elve és gyakorlata mellett
ezt követően még London sem állt ki, hiszen a berlini kongresszus a nagyhatalmi
érdekeknek megfelelően átrajzolta a birodalom területét. A nagyhatalmak által is
megerősített balkáni államok új helyzetet teremtettek azzal, hogy a térségben
szembe kellett nézni a kisállamiság problémájával s annak hatásával a nagyhatalmi
politikára. Kedvezően értékelhette Berlint Franciaország, mivel a külügyminisz­
ter meghívása diplomáciai elszigeteltségének feloldását jelentette. Anglia számára
ugyancsak sikeres volt Berlin, hiszen újabb fontos stratégia pontot kapott a Földkö­
zi-tengeren Ciprus szigetével. Disraeli személyesen is jól érezte magát Berlinben,
különösen amiatt, hogy regényeit s magát is kedvezően fogadták a német fővárosban.

27 A házigazda Bismarck volt, s mellette Hohenlohe-Schillingsfürst herceg, valamint Bern-

hard von Bülow képviselte Németországot, Angliát lord Beaconsfield, azaz Disraeli, lord Salis­
bury, valamint Arthur Balfour, Oroszországot Gorcsakov herceg és a londoni orosz nagykövet,
Suvalov, Ausztriát Andrássy gróf, s meghívót kapott a francia külügyminiszter, az angol szárma­
zású Waddington is. Olaszországot Corti gróf képviselte, a Török Birodalmat Karatheodory, egy
fanarióta politikus.
28 Károly hatalomra jutása után egy alkotmányt fogadtatott el, amely kétkamarás parlamentet
működtetett. Ez kiáltotta ki 1877. május 21-én az ország függetlenségét, melyet a berlini kong­
resszus megerősített. Károly 1881-ben vette fel a királyi címet.
 A BISMARCKI EURÓPA 161

S bár záróbeszédében Bismarck azt hangoztatta, hogy a kongresszus résztvevői

megmentették a békét, a már néhány évvel későbbi évek eseményei ennek az
ellenkezőjét igazolták. Oroszország annak ellenére, hogy megtarthatta kis-ázsiai
szerzeményeit, számára a kongresszus mégis diplomáciai vereséggel végződött ami­
att, hogy Nagy-Bulgária szétdarabolásával jelentősen csökkent az oroszok súlya a
Balkánon. Emiatt elsősorban a németekre haragudtak, s mindenekelőtt Bismarckra,
mert szerintük nem képviselte hatékonyan az orosz érdekeket, s inkább Bécsnek
kedvezett. Bismarck helyzete valóban nem volt könnyű, mivel úgy kellett egyensú­
lyoznia, hogy a három császár szövetsége megmaradjon. Ez azonban nem sikerült,
mert II. Sándor a kongresszus után kijelentette, hogy nem tartja tovább érvényesnek
a három császár szövetségét. Ennek ellenére ez a hatalmi tömörülés nem szűnt meg,
hanem a nyolcvanas évek elején megújított formában még egy darabig tovább
működött. Az a tény pedig, hogy a Balkánon a Monarchia nem csupán politikailag,
hanem gazdaságilag is egyre inkább érdekelt lett, s ennek érdekében a szláv államok­
tól független vasútvonal kiépítésére törekedett, újabb osztrák-magyar-orosz ellen­
téteket hordozott magában.

A második koalíció
Az oroszokkal való kapcsolatot 1879-től gazdasági problémák is terhelték, mivel
Németország ismét a protekcionista gazdaságpolitikát alkalmazta, elsősorban az
agráriusok érdekében. Ez az orosz gabonaexportot veszélyeztette, s viszonzásképpen
az oroszok is vámokat vetettek ki a német ipari termékekre. Ez a vámháború egészen
1894-ig nehezítette a német-orosz kapcsolatokat.
Bismarck újabb rendszerét Béccsel igyekezett megalapozni. Ausztria-Magyar-
ország részéről a fogadtatás kedvező volt, hiszen 1871 óta a németekkel szerettek
volna szövetséget kötni. S bár I. Vilmos és Bismarck között ebben a kérdésben is
voltak ellentétek, mivel a császár az oroszokhoz ragaszkodott a személyes szimpátia
és a hagyományok alapján, mégis a bismarcki elgondolás került ki győztesen. Az
elveket Gasteinben fogadták el a szerződő felek. A legnagyobb problémát az jelen­
tette, hogy ki ellen irányuljon a szövetség. Andrássy egy oroszellenes szövetségben,
míg Bismarck egy Franciaország elleni tömörülésben gondolkodott, s végül And­
rássy álláspontját, ha módosítva is, fogadták el. Ez az 1879. október 7-én Andrássy
és a bécsi német nagykövet, Reuss herceg által aláírt, s a történelemtől a „kettős
szövetség” elnevezést kapott egyezmény azt jelentette, hogy valóban Oroszország
ellen irányult a megegyezés. A német katonai támogatás az oroszok ellen azonban
csak akkor érvényesült, ha Oroszország a támadó fél.29

29 Hivatalosan 10 év múlva közölték az aláírás tényét. A szerződés teljes szövege 1920-ban

került nyilvánosságra. A szerződés eredetileg 5 évre szólt. 1884-ben 5 + 3 évre hosszabbították
meg, 1892-től pedig 3 évenként automatikusan meghosszabbodott.
162 III. RÉSZ: A KETTŐS KIHÍVÁS-VÁLASZ KORA (1871-1914)

Bismarck természetesen Oroszországot sem akarta elveszíteni, nem akart egy

esetleges háborúban kétfrontos küzdelmet Németország számára. Bizonyos mérték­
ben a kettős szövetség is azt a célt szolgálta, hogy Pétervár megmaradjon a bismarcki
szisztémának, azzal, hogy Berlin az elszigeteltségtudatot igyekezett erősíteni a
Béccsel való szövetséggel. Ezt a nyugtalanságot erősítette Bismarck tárgyalása
Angliával. Ez persze veszélyeket is rejtett, azt, hogy az oroszok esetleg Franciaor­
szághoz közelednek. Bismarck ezért 1879 szeptemberében az oroszokkal is tárgya­
lásokat kezdett. Munkáját megkönnyítette az orosz külügyek élén történt változás:
Gorcsakovot a bismarcki diplomáciát csodáló Giers váltotta fel, de II. Sándor is a
közeledés híve volt. Az orosz vezetés ugyanis a francia-orosz szövetséget ekkor még
irreálisnak tartotta. Ebben szerepet játszott az is, hogy 1880-ban a franciák megta­
gadták egy orosz terrorista kiadását.30 Bécs, s különösen Andrássy nem rajongott az
orosz-német közeledésért, de a magyar származású közös külügyminisztert követő
Haymerle hiába törekedett a tárgyalások elhúzására, Bismarck ultimátumszerűén
lépett fel Béccsel szemben, s így 1881. június 18-án megszületett az új szerződés a
három császár között. A megállapodás 3 évre szólt, a kettős szövetség nem szűnt
meg, s arra törekedtek, hogy Bécs és Pétervár között csökkenjenek a feszültségek a
Balkánon. Ezt szolgálta az a kitétel, hogy a félsziget status quóját egyik fél sem
módosíthatja egyoldalúan. A szerződés azonban lehetőséget adott a Monarchiának
Bosznia-Hercegovina annektálására, Oroszországnak pedig arra, hogy egy államba
egyesítse Bulgáriát. A szerződés elsősorban a németeknek volt kedvező, mivel
német-francia háború esetén orosz semlegességet garantált. De az oroszok is sem­
legességet biztosítottak maguknak egy angol-orosz konfliktus esetére. A kettős
szövetség mellett tehát újra működött a három császár szövetsége, miközben Olasz­
ország jelentkezésével a rendszer bővülésének a lehetősége is felmerült.
Az egyesült Olaszország Németországhoz és Franciaországhoz egyaránt kötő­
dött, mivel a pénzügyek Párizs ellenőrzése alatt működtek, a kereskedelmi kapcso­
latok pedig a németekhez kötötték.31 Franciaországgal azonban politikai problémák
nehezítették a kapcsolatot, mindenekelőtt a pápaság kérdése.32 A hetvenes évek
végéig Róma valóban tartott attól, hogy a francia katolikusok nyomására Párizs
beavatkozik a pápa érdekében. A francia-olasz kapcsolatokat azonban a gyarmati
ellentétek nehezítették meg, mert mindkét ország Tunéziában akart gyarmatosítani.
Mivel a bardói egyezmény 1881-ben az észak-afrikai országot francia protektorátus
alá helyezte, Róma Berlinhez közeledett. Ezt a már említett gazdasági kapcsolatok

30 Egy Hartmann nevű egyénről volt szó, akit azzal vádoltak, hogy fel akarta robbantani azt a
vonatot, melyen a cári család utazott volna.
31 Németország szenet, nyersanyagot szállított, az olaszok pedig mezőgazdasági termékeket.
32 A Pápai Állam Olaszországhoz csatolásával a pápa fogolynak nyilvánította magát. S bár az
olasz állam 1871. május 13-án a garanciális törvényekkel szabályozta a pápaság helyzetét, anyagi
jóvátételt kínált, székhelyül a Vatikánt, Lateránt és Castel Gadolfót jelölte ki, a pápa a törvényt
elutasította, az olasz államot pedig nem ismerte el. A kapcsolatokat a lateráni egyezmény rendezte
1929 februárjában.
 A BISMARCKI EURÓPA 163

mellett az is könnyítette, hogy a pápasággal Bismarcknak is komoly gondjai voltak

a hetvenes évek Kulturkampfja során. A közeledést segítette az is, hogy 1866-ban,
bár az olaszok Custozzánál vereséget szenvedtek, de még így is legalább 130 ezer
osztrákot kötöttek le, hozzájárulva a németek győzelméhez Ausztria felett. Az
olaszok azonban Róma-Berlin-szövetséget akartak. Bismarck számára ez elfogadha­
tatlan volt, mivel Rómának Béccsel ellentétei voltak a Balkánon, illetve területi
követelései. Bismarck ezért fenntartásai ellenére33 csak akkor hajlott a szövetségre,
ha tisztázzák a nézeteltéréseket a Monarchia és Olaszország között. A már említett
bardói szerzó'dés aztán rákényszerítené Rómát a Béccsel való egyezkedésre, s így
1882. május 20-án létrejöhetett a hármas szövetség. Az eddigiekhez hasonlóan ez is
defenzív tömörülés volt, kölcsönös támogatást biztosítva német és olasz viszonylat­
ban francia támadás esetén. A Monarchia nyeresége pedig az volt, hogy egy oro­
szokkal vívandó háború esetén nem kényszerül kétfrontos háborúra. Az újabb
szövetségi tömörülés Franciaország elszigetelését tovább erősítette, s Bismarck
1882-ben joggal mondhatta: a gép olyan jó, hogy magától működik. Ez igaz is lett
volna, ha a Balkán nem létezik. De létezett, s a nyolcvanas években is komoly
gondokat okozott a bismarcki Európának.

Változások a Balkánon

Alig telt el néhány év, s a Balkán ismét mozgásba lendítette az európai diplomáciát.
A berlini kongresszus és az 1885-ben kezdődő bolgár válság közötti években azonban
olyan változások zajlottak le, melyek nélkül nem lehetne megérteni a térségben
érdekelt nagyhatalmak s elsősorban Oroszország megváltozott magatartását.
A berlini kongresszust követően Pétervár aktívan kivette részét a bolgár politi­
kában, ami azt jelentette, hogy nem támogatta a török földesurak visszatérését
Bulgáriába, s részt vett az alkotmány kidolgozásában is. 1879-ben Tirnovóban ült
össze az alkotmányozó gyűlés, amely áprilisban adta ki az alkotmányt, s bevezették
az általános választójogot. Ugyanebben az esztendőben Szófia lett az ország főváro­
sa. A bolgár fejedelem pedig 1881-től Battenberg Sándor, a cár unokaöccse, akit
szintén Tirnovóban választottak meg. Az orosz befolyást mutatta az is, hogy két
fontos miniszteri tárca, a hadügyi és a külügyi az oroszok kezébe került, akik emellett
a gazdasági életet is ellenőrizték. A berlini kongresszus után a titkos bizottságok a
bolgár területek egyesítésére törekedtek, s ennek érdekében Sztojanov vezetésével
létrejött a Bolgár Titkos Központi Forradalmi Bizottság. A tervet Battenberg Sándor is
támogatta, s 1885 nyarán egyesülést követelő megmozdulások robbantak ki Kelet-
Ruméliában. A felkelők hamarosan elfoglalták Plovdivot, Kelet-Rumélia fővárosát,
ahol Sztojanov egy ideiglenes kormányt hozott létre. Két nap múlva, 1885. szeptem­
ber 21-én Battenberg hadserege élén bevonult Plovdivba, s ezzel egy 3 és fél milliós

33 Az olaszokat katonailag gyengének, kétszínűnek tartotta, s a dögkeselyűkhöz hasonlította.

164 III. RÉSZ: A KETTŐS KIHÍVÁS-VÁLASZ KORA (1871-1914)

egyesült Bulgária jött létre. Az egyesítés a berlini kongresszus cikkelyeinek megsér­

tése volt, így számolni lehetett a nagyhatalmak fellépésével, de a szomszéd balkáni
országokéval is, akik aggódtak a területileg nagyobbá lett Bulgária miatt.
A bolgár egyesülés hatására Konstantinápoly csapatokat vont össze, s kelet-
ruméliai jogainak helyreállítását követelte. Oroszország szintén ellenezte az egyesü­
lést, amely az ő engedélye nélkül valósult meg, ráadásul a bolgárok meg akartak
szabadulni az orosz befolyástól, melyet az is mutatott, hogy Battenberg 1884-ben
elküldte az orosz tanácsadókat. Bécs szintén tiltakozott az egyesülés ellen, mert azt
hitte, hogy ez az oroszok műve. Ezért rávette Szerbiát, hogy támadja meg a bolgá­
rokat. Szerbia november 13-án hadat üzent, s a hadműveletek Vidin és Szófia
irányában kezdődtek meg. Szlivnicánál azonban november 19-én vereséget szenve­
dett a bolgároktól, akik néhány nappal később, november 21-én átlépték a szerb
határt és Belgrád felé indultak. A bolgárokat Bécs november 28-ai ultimátuma,
melyben a háborúba való belépéssel fenyegetett, állította meg. A békét 1886.
március 3-án Pirotban kötötték meg a háború előtti status quo alapján. A nagyha­
talmak közül Anglia támogatta az egyesülést, mert Bulgária így gátolhatta az oroszok
balkáni, közel-keleti ambícióit. 1886. augusztus 20-án azonban oroszbarát bolgár
tisztek lemondatták Battenberg fejedelmet és orosz földre szállították. Sztambolov
vezetésével a fejedelem hívei elfoglalták Szófiát, s visszahívták Battenberget. A
fejedelem bár visszatért, de Sándor levelének hatására, melyben a cár kifejtette, hogy
nem tűri meg a trónon, önkéntes száműzetésbe vonult, s Hartenau gróf néven
Grázban élte le hátralevő életét. Előtte azonban Sztambolov lett a régens. A válasz­
tások az oroszellenes irányzatot erősítették meg, ezért az orosz tábornokokat haza-
küldték. Az új fejedelem sem az oroszok jelöltje volt. Szász-Coburg Ferdinánd,34egy
osztrák tábornok 26 esztendős fia és Lajos Fülöp unokája 1887. július 7-én foglalta
el a bolgár fejedelmi trónt,35 aki Sztambolovot nevezte ki miniszterelnöknek. A
bolgár ügy tehát orosz vereséggel és Bécs befolyásának erősödésével ért véget.
A nyolcvanas évek elején a Balkán többi országában is a Monarchia befolyásának
erősödése figyelhető meg. 1881. június 28-án Milan Obrenovic titkos szerződést
kötött Béccsel, melyben vállalta, hogy külpolitikáját a Monarchiával egyezteti.
Ennek fejében az osztrák-magyar diplomácia támogatta, hogy 1882-ben felvegye a
királyi címet. 1885-ben Milan még Szerbia csatlakozását is felkínálta a Monarchiá­
nak, ennek azonban se itt, se ott nem voltak támogatói. Bécs ezenkívül gazdaságilag
is érdekelt Szerbiában, Bulgáriában a Konstantinápoly felé vezető vasútvonal meg­
építésében.36 S ha mindehhez hozzávesszük, hogy Románia 1883 októberében

34 Uralkodókeresés közben a dán Waldemar hercegnek is felajánlották a koronát, de orosz

tiltakozás miatt ez nem valósult meg. Ferdinánd is titokban érkezett Szófiába, hogy a cárnak ne
legyen ideje tiltakozni.
35 1908-ban kiáltja ki a Bolgár Királyság függetlenségét Tirnovóban, s felveszi a bolgárok cárja
címet.
36 A nyolcvanas évek végére közvetlen vasúti összeköttetés volt Bécs és Konstantinápoly
között. A vasút Budapesten, Belgrádon és Nis városán áthaladva kötötte össze a két fővárost.
 A BISMARCKI EURÓPA 165

defenzív szövetséget kötött Béccsel Oroszország ellen, joggal mondható, hogy a

nyolcvanas években a Balkán legbefolyásosabb hatalma a Monarchia volt. Ezért
1887-ben a cár elutasította a három császár szövetségének megújítását.
A bolgár válság kétségkívül megszüntette a szövetséget, a bismarcki koalíciós
szisztéma azonban tovább fejlődött a nyolcvanas évek második felében is. 1887
februárjában megújították a hármas szövetséget. Olaszország a balkáni helyzetet
kihasználva két kiegészítő záradékot fogadtatott el. Eszerint ha a status quo megvál­
tozna a Balkánon, Róma konzultációra és területi kompenzációra tart igényt Béccsel.
Berlintől pedig katonai támogatás ígéretét kapta arra az esetre, ha Eszak-Afrikában
Franciaországgal háborúzik. Bismarck a földközi-tengeri status quo érdekében az
angol-olasz kapcsolatok erősítését szorgalmazta. Ennek eredményeként ugyancsak
1887 februárjában angol-olasz egyezmény született arról, hogy a status quót a
Földközi-tengeren fenntartják. Március 24-én Bécs, később pedig Spanyolország is
csatlakozott e földközi-tengeri antantnak nevezett csoportosuláshoz. Ezek az esemé­
nyek azt jelentették, hogy az eredeti bismarcki cél, Franciaország elszigetelése egyre
teljesebbé vált, hiszen ha nem is közvetlenül, de a földközi-tengeri antanton keresztül
Anglia is része lett a német vezetésű blokknak. S bár a három császár szövetségét
1887-ben nem újították meg, ennek ellenére Oroszország nem esett ki Bismarck
rendszeréből. A német-orosz tárgyalások ugyanis 1887 júniusában egy titkos egyez­
mény megkötését eredményezték, mely viszontbiztosítási egyezmény néven került be
a diplomácia történetébe. Ebben az oroszok semlegességet ígértek egy defenzív
franciaellenes háborúban Németországnak, s ennek fejében diplomáciai támogatás
ígéretét kapták a bolgár kérdésben és a fekete-tengeri szorosok ügyében. A viszont­
biztosítás pedig azt jelentette, hogy Oroszország és Franciaország ellen úgy biztosí­
totta magát, hogy szövetséget kötött Béccsel és Rómával, az oroszokkal pedig a másik
oldalról viszontbiztosította magát. Franciaország elszigetelése így teljesnek tűnt.
Igaz, a rendszer elég bonyolult volt. Ráadásul ellentmondásokat okozhatott volna
egy éles helyzetben. A viszontbiztosítási szerződés ugyanis semlegességet ígért
Oroszországnak, ha Bécs megtámadja, a kettős szövetségi szerződés szerint pedig
Bécsnek orosz támadás esetén. S itt a támadás fogalma volt tisztázatlan. Ráadásul az
1883-as osztrák-magyar-román szerződés előidézhette azt, hogy román-orosz
konfliktus esetén Ausztria beavatkozik. Akkor pedig Berlinnek, s főleg Bismarcknak
főhetett volna a feje amiatt, hogy ki is a támadó fél.
A bismarcki szisztémát kicsit gyengítette az, hogy Angliával közvetlen szövetségi
viszonyt nem sikerült létrehozni, jóllehet 1889-ben volt ilyen kísérlet. Salisbury
azonban egy franciaellenes kapcsolatot visszautasított. Ennek ellenére a nyolcvanas
évek végére a bismarcki gépezet teljes volt. Mégis a hiba ekkor következett be, s
létrejött az, amit a kancellár az elmúlt 20 évben el akart kerülni. Mielőtt megnéznénk,
hogyan alakult át a bismarcki szisztéma, a német kihívásra hogyan válaszoltak a
franciák, vessünk néhány pillantást a gyarmati ügyekre.
 A GYARMATOK
Az európai hatalmi politika része volt, ahogy ezt már a harmincas, negyvenes
években is láttuk, a gyarmatosítás is. A XIX. század hetvenes éveitől ezen a területen
újabb lendület figyelhető meg, elsősorban a világ még ismeretlen területein. Ilyen
volt Fekete-Afrika, amelynek felfedezése a XVIII. század végén indult meg. Ekkor
még az ismeretlen izgalma, az egzotikum, a tudományos kíváncsiság vonzotta a
kutatókat, hogy aztán a tudósokat a katonák, politikusok és a kereskedők kövessék.

Afrika felfedezése
A század első felében főleg a Niger problémája foglalkoztatta a kutatókat. S bár az
ókortól kezdve ismerik ezt a folyamot, amely kb. 4 ezer km-es hurkot csinál, mielőtt
elérné a Guineai-öbölnél a tengert, sokáig mégis egyik földrajzi rejtélye maradt a
kontinensnek. Csak annyit tudtak, amennyit az ókori Plinius vagy a középkori Leo
Africanus mondott róla, azaz azt hitték, hogy nyugat felé ömlik, illetve összekeverték
a Szenegállal vagy a Nílus egyik ágának tartották. Amikor a portugálok megtalálták
a torkolatát, egyik hipotézis sem volt kielégítő. Két sikertelen próbálkozás után1 a
skót Mungo Park 1795-ben indult el Gambiából a rejtély tisztázására. Első útján
eljutott Ségouba, a bambarák fővárosába, s több évszázados titkot megfejtve meg­
állapíthatta, hogy a Niger kelet felé folyik. Megpróbált eljutni a középkor legendás
városába, Timbuktuba is,1 2de ez már csak a következő nagy utazónak, a francia René
Caillénak sikerült, aki 1827-ben a guineai parttól álruhában elindulva érte el
Dzsennét, majd Timbuktut. A középkor tudományos fellegvárából azonban már
csak a romokat látta. E nagy csalódás után átszelte a Szaharát, s Taghazán keresztül
jutott el Fezbe. Magányos feltáró útja a tudománynak nem sokat hozott, kortársai

1Az egyik Houghton nevéhez fűződik, aki Sierra Leonéból indult útnak, de meghalt a mórok
között. A másik utazó Hornemann, Kairóból indult el, de a sivatagban vesztette életét.
2 Második útja során 1805-ben érte a halál, amikor néhány társával együtt a torkolat felé
igyekezett csónakon, de Boussa mellett a zúgóknál örökre elvesztek.
 A GYARMATOK 167

mégis hősként ünnepelték. E térség tudományos eredményekben is kimagasló

kutatója a német Heinrich Barth volt, aki a brit kormány szolgálatában állva járta
be 1850 és 1855 között a Tripoli és Közép-Szudán közti területet. O oldotta meg a
Niger és a Csád-medence kapcsolatának földrajzi problémáját, majd Timbuktuba
jutott, ahol 8 hónapos tartózkodása során lefordította az arab kéziratokat, s így
megismerkedett a Szonghajok történelmével is. Ötéves utazásának történetét 5
kötetben publikálta, s a berlini egyetemen az összehasonlító földrajztudomány
professzora lett, aki egyszerre volt földrajzos, etnológus, nyelvész és történész. A
szintén német Nachtigal 1869 és 1875 között volt a Barth által bejárt térségben, majd
innen a Nílus vidékéhez utazott. Később Bismarck kérésére a németek afrikai
gyarmati vállalkozásaiban is részt vett.
A század második felében a tudomány és a politika egyik nagy problémája a Nílus
volt, amelynek alsó folyását már az ókorban is ismerték, de a forrásvidékről szinte
semmit sem tudtak. A folyó főleg az angolokat érdekelte, elsősorban a gyapot, illetve
Egyiptom miatt. Az volt ugyanis a meggyőződésük, hogy aki a forrásvidéket ellen­
őrzi, azé Egyiptom. 1856-ban az angol Királyi Földrajzi Társaság megbízta Burtont
és Speke-t, hogy derítsék fel a kelet-afrikai nagy tavak vidékét. Két év múlva valóban
felfedezték a Tanganyika-tavat.3 Speke, Burtont betegen hagyva továbbment, s
megtalált egy másik tavat, amelyet Viktória királynőről nevezett el. 1863-ban ta­
lálkozott Sámuel Bakerrel és feleségével,4 akiiének egy másik tóról beszélt. A házas­
pár a következő esztendőben valóban talált egy új tavat, amelyet Viktória férjéről
Albertnek neveztek el. Azt gondolták, hogy a Speke által felfedezett Viktória- és az
Albert-tó együtt alkotják a Nílus forrását. Stanley azonban jó tíz évvel később
bebizonyította, hogy a Nílus forrása a Kagera, amely a Viktória-tavat táplálja.
1887-ben Stanley fedezte fel az Albert-tóval kapcsolatban álló Edward-tavat, amely
a Nílus legnyugatibb forrása. Feltárta aztán a Kongó és a Nílus közti hegygerincet
is, melyet a legendás Hold-hegyekkel azonosított.

Egyiptom

S míg a felfedezők az ismeretlen után kutattak, addig a politika a már ismert és

stratégiailag rendkívül fontos Egyiptom után érdeklődött. Már bemutattuk Moha­
med Ali modernizációs és birodalmi kísérletét, s az ehhez kapcsolódó hatalmi
válságot a harmincas években. Said uralma alatt (1854-1863) Egyiptom ismét
izgalmas az európai politika számára, mert 1859-ben kezdték el a Szuezi-csatorna

3 Előttük ezt a vidéket a misszionáriusok már beutazták. Rebmann volt az első európai, aki a
havas Kilimandzsárót felfedezte, s ő készítette el egy Krapf nevű társával együtt az első szuahéli
szótárt és nyelvtant. Krapf 1855-ben már készített egy elnagyolt térképet, melyen egy nagy tavat
is bejelölt.
4 Felesége a magyar származású Sass Flóra, akit Vidinben a rabszolgapiacon vásárolt meg öt
fontért.
168 III. RÉSZ: A KETTŐS KIHÍVÁS-VÁLASZ KORA (1871-1914)

megépítését.5Az ötlet természetesen nem új, hiszen Kr. e. 1400 k. már működött. A
Kr. e. VI. században új csatorna készült, s ezt a Kr. e. III. században II. Ptolemaios
zsilipekkel szerelte fel, s ezt a csatornát az actiumi csata idején Kleopátra használta.
Kr. u. a VII. században Omar kalifa állíttatta helyre, majd a VIII. században be­
temették. A középkorban Velence akarta helyrehozni, de attól tartott, hogy nem
tudja megvédeni. A XIX. század első felében a saint-simonisták vetették fel a
csatorna kérdését, Lesseps Ferdinánd6 pedig, aki maga is saint-simonista volt,
megépíttette. Ebben szerepet játszott az, hogy 12 évig francia alkonzul volt Alexand­
riában, s az egyiptomi khedive, Said a barátja (tőle kapott engedélyt 1854-ben),
III. Napóleon feleségének, Eugénie császárnénak az anyja pedig az unokanővére
volt. Ezután persze még nem kis diplomáciai és anyagi nehézséget kellett leküzde-
nie,7hogy 1869. november 18-án a megnyitót megtarthassák. A meghívott kb. 4 ezer
vendég között a legrangosabb III. Napóleon felesége, Eugénie császárné volt, aki
égszínkék selyemvitorlással hajózott be a csatornába, s hogy kedvében járjanak, még
saint-cloudi palotájának mását is felépítették. A csatorna megépítése francia siker
volt, amelyet azonban nem sokáig élvezhettek, mert 1875-ben az egyiptomi kedhive
a szuezi részvényekből 176 ezret eladott az angoloknak, s ezzel megkezdődött
London befolyásának erősödése Egyiptomban és a csatornaövezetben. Az 1876-os
egyiptomi pénzügyi válságot még az angolok együtt kezelték a franciákkal, de az
1882 szeptemberében Arabi pasa vezetésével kirobbant felkelést már az angolok
egyedül verték le, s közben elfoglalták a Szuezi-csatornát és Kairót. A Szudánban
kirobbant mahdista felkelés pedig jó ürügy volt a briteknek arra, hogy a Nílus
völgyében maradjanak. S miután 1878-ban Ciprust is megszerezték, az Indiába
vezető út brit irányítás alá került.

Tunézia

Az egyiptomi angol pozíciók erősödése miatt Franciaország számára felértékelődött

Algéria keleti szomszédja, Tunézia. Az ország fokozatosan megszabadult a török
gyámkodás alól, s 1817-ben a Porta elismerte az ország autonómiáját. 1830-ban Algír
elfoglalása után a franciák kereskedelmi előnyökhöz jutottak, de megjelentek az
angolok és az olaszok is. A külföld befolyása a hetvenes évek elején erősödött meg,
amikor pénzügyi csőd miatt Tunézia nemzetközi ellenőrzés alá került. A franciák,

5A Vörös- és a Földközi-tenger között kb. 10 méter a szintkülönbség a Földközi-tenger javára.

6 Ősei között konzulok, diplomáciai ügynökök és üzletemberek is voltak. Apja Hamburgban
született, Pétervárott nevelkedett, Marokkóban kezdte a szolgálatát, Malagában nősült, s Tunisz­
ban halt meg.
7 1858-ban Lesseps 400 ezer részvényt bocsátott ki. Ebből 54 ezer a khedivéé, 32 ezer
Egyiptomé, a többi 314 ezret a kontinens nagy fővárosaiba - London, Brüsszel, Bécs, Párizs, Szt.
Pétervár küldték előjegyzésre, de csak 219 ezret vettek meg, s ebből is 207 ezer a francia pénzpiacé
volt. London úgy gondolta, hogy ha nem jegyez részvényt, megakadályozhatja az építkezést. Ez
a számítás nem jött be.
 A GYARMATOK 169

britek és olaszok között pedig konkurenciaharc kezdődött. A franciák az algériai és

a tunéziai vasúthálózat összekapcsolásával akarták erősíteni befolyásukat. Az olasz
pozíciókat a bevándorlók erősítették. Az angolok azonban a Mediterráneum keleti
medencéjében akartak előnyhöz jutni, s ehhez az 1878-as berlini kongresszuson lord
Salisbury francia támogatást keresett, ezért Tunéziát a franciáknak hagyta. Párizs
Bismarcktól is biztatást kapott, mert a kancellár úgy vélte, ez a revánsról eltereli a
franciák figyelmét. A németek szerint „érettgyümölcsöt” ezért Párizs leszakította, s
1881. május 12-én a tuniszi bejre rákényszerítette a bardói egyezményt, amelyben
egy korlátozott és ideiglenes megszállást írtak elő, s ezt 1883. június 8-án a marsai
konvencióban megerősítették, így Tunézia protektorátusi státusba került: az orszá­
got egy Franciaország által kinevezett főrezidens irányította, aki főleg a pénzügyeket
és a külügyeket tartotta kezében.

A Kongó vidéke

A fekete földrész harmadik fontos térsége a Kongó vidéke volt. Torkolatvidékét még
1483-ban fedezte fel egy portugál hajós. A XVIII. században egészen a vízesésekig
jutottak el, majd a XIX. században Livingstone és Stanley tárta fel a térséget. A skót
származású lelkész és orvos, David Livingstone 1849-ben érkezett Dél-Afrikába.
Innen indulva átvágta magát a Kalahári sivatagon, s felfedezte a Ngami-tavat.
1854-ben felment a Zambézin egészen Luandáig, majd átszelte Dél-Afrikát nyugat­
ról kelet felé. O fedezte fel a hatalmas Viktória-vízeséseket, melyeknek füstjét már
8-10 kilométerről lehetett látni. 1858-ban érkezett a Nyasza-tóhoz, s megtalálta a
zanzibári arabok által irányított rabszolga-kereskedést.8 Harmadik expedícióját 1867-
ben indította a Tanganyika-tó partjaihoz. Arra kereste a választ, hogy itt van-e a Kongó
felső folyása, vagy pedig a Nílus legdélibb forrásvidéke. Ezen a vidéken tűnt el Európa
szeme elől, s a keresésére indult Stanley itt találta meg. 1873-ban a Bangweolo-tó partján
halt meg. Holttestét afrikai szokás szerint tartósítva, 60 fekete vitte 11 hónapon
keresztül, a mintegy 2 ezer km-re található Bagamayóba, az Indiai-óceán partjára.
Henry Morton Stanley, a New York Herald Tribune riportere 1870-ben indult el
Livingstone felkutatására, akit 1871. november 10-én talált meg. Stanley neves
Afrika-kutatóként is ismert, hiszen ő térképezte fel Közép-Afrika vízrajzát, megál­
lapította a Kongó, a N ílus és a Csád-tó m edencéjének határait. 1879-től a belga
II. Lipót szolgálatába állt, mint az Association internationale du Congo ügynöke,9 s
végzett fontos kutatásokat. A Kongó mentén településeket alapított, a legnevesebb
Léopoldvilié. Kongó vidéki tevékenysége hozzájárult ahhoz a konfliktushoz is,
melyet 1884-85-ben a berlini kongresszus oldott meg.

8 8-10 éves gyerekekből álló rabszolgakaravánt látott, akik Zanzibaron 7 dollárt, Arábiában
többet értek.
9 II. Lipót ezt 1876-ban hozta létre a kontinens feltárására, s a civilizáció bevezetésére
Afrikában.
170 III. RÉSZ: A KETTŐS KIHÍVÁS-VÁLASZ KORA (1871-1914)

A kongói konfliktus kialakulásában szerepe volt annak, hogy a franciák is meg­

jelentek ezen a vidéken, s felfedezőjük, az olasz származású Pierre Savorgnan de
Brazza a Kongó jobb partján megalapította Brazzaville-t, s 1880-ban Makókéval, a
batékék királyával kötött szerződésben a folyó jobb parti területét francia protekto­
rátus alá helyezte. A két felfedező rivalizálását színesítette egy angol-portugál
konfliktus a Kongó torkolatvidékén. A konfliktust az okozta, hogy ki hajózhat a
Kongó, illetve a Niger folyón, s ebből következően ki hogyan húzhat hasznot az
újonnan feltárt térségből. II. Lipót belga király ezért nemzetközi ügyet csinált e
konfliktusból, a gyarmatosításba éppen bekapcsolódó Németország pedig felkarolta
az ügyet. A már említett Nachtigalnak köszönhetően Kamerun 1884 júliusában
került német ellenőrzés alá. Carl Peters ugyancsak 1884-1885-ben szerzett hatalmas
területeket Németországnak Tanganyikában. A kongói konfliktust ezért Ném etor­
szág felhasználta arra, hogy a gyarmati ügyekbe beleszóljon.

A berlini konferencia

A konferencia Bismarck elnökletével 1884. november 15-én ült össze Berlinben 14

állam részvételével, s köztük egyetlen afrikait sem lehetett találni.10Ez azonban csak
a brit Sir Edward Malet-nek tűnt fel. Bár e konferenciához kapcsolják Afrika
felosztását, valójában ez a folyamat már Berlin előtt elkezdődött, a konferencia után
pedig folytatódott. Fontosabb az, hogy néhány gyarmatosításra vonatkozó szabályt
fogalmaztak meg. Ilyen volt a 35. cikkely, amely kimondta: a part menti terület bir­
tokosának kellő tekintélyt kell felmutatnia ahhoz, hogy megszerzett jogait tiszteletben
tartassa. A konferencia döntött ezenkívül a hajózás és a kereskedelem szabadságáról a
Kongó medencéjében és a Niger-folyón, valamint elismerte II. Lipót szervezetét, az
Association internationale du Gongot, melyet később Kongó Szabad-államnak hívtak. Ezzel
a Kongó vidéke gyakorlatilag II. Lipót belga király magánbirtoka lett, s ez egyedülálló
a gyarmatosítás történetében. A belga állam csak 1908-ban vette kezébe a gyarmatot.
Berlin jelentősége abban állt, hogy első ízben szenteltek figyelmet Afrikának, s
meggyorsították a gyarmatosítást annak kimondásával, hogy aki elsőnek érkezik
valahová, övé az adott terület. Megjelent ezenkívül a nemzetközi kapcsolatok szótá­
rában egy új fogalom, a befolyási övezeté. Ez először az 1885-ös angol-német
egyezményben fordult elő, majd igen gyorsan elterjedt a nemzetközi jogban.

A frika magyar kutatói

Ebben a fejezetben talán érdemes szólni arról is, hogy Afrikának magyar kutatói is
voltak, akik legalább annyival járultak hozzá a fekete kontinens megismeréséhez,

10 Németország, Ausztria-Magyarország, Franciaország, az Egyesült Királyság, Olaszország,

Oroszország, Belgium, Dánia, Spanyolország, Hollandia, Portugália, Svédország és az Oszmán
Birodalom, valamint az Egyesült Államok.
 A GYARMATOK 171

mint a már bemutatott felfedezők. A legjelentősebbek egyike Magyar László volt,

akinek élete igazi kalandregény." A nagy különbség azonban a többi kutatóhoz
képest az, hogy mögötte nem állt nagyhatalom vagy befolyásos tudományos társa­
ság.112Elsősorban a kalandvágy vitte Afrikába, s a Kongó vidéke után hosszabb időt
a mai Angola területén töltött. 1849 és 1864 között Biliében élt, az ottani fejedelem
lányát vette feleségül, ismerte négy törzs nyelvét, az ábundát, a kolobárt, a moluvát
és a munyanekát, valamint ezek dialektusait. Ezenkívül természetesen tudott por­
tugálul, spanyolul, franciául, olaszul és németül. Ez a felkészültsége és említett
sajátos helyzete lehetővé tette, hogy értékes leírásokat adjon az afrikai szokásokról,
temetkezésről, házasodásról, a törzsi szervezetekről, igazgatási rendszerükről és a
kései rabszolga-kereskedelemről.
A másik neves Afrika-kutató, Torday Emil már szerencsésebb helyzetben volt
abban az értelemben, hogy állt mögötte valamilyen hatalom és tudományos társaság
is. 1900-tól belga szolgálatban járta be a Kongó vidékét, majd 1904-től brit megbí­
zásból dolgozott a térségben. Neki köszönhető a Kongó mellékfolyóinak feltárása,
járt a busongók és a bankutuk földjén, s így az afrikai művelődéstörténet sokat
köszönhet Tordaynak. S ami még fontos, Londonban a magyar ügy szószólója volt,
illetve a magyar kultúra terjesztésében fontos szerepet játszott.
Harmadikként Teleki Sámuel nevét lehet megemlíteni, aki egyáltalán nem volt
tudós alkat, s azt sem lehet igazán tudni, hogy miért töltött három esztendőt Af­
rikában. Talán mert szerette Stefánia hercegnőt, s ez vétségnek számított. Talán
politikai ok a magyarázat. Egyik talán sem igazolható biztosan. Biztosnak az tűnik,
hogy Teleki szeretett vadászni, Afrikában találkozott az ekkor már rabszolga- és
fegyverkereskedő Rimbaud-val, s az, hogy ő fedezte fel a Rudolf- és a Stefánia-tavat,
valamint a róla elnevezett vulkánt, ami azért is érdekes, mert addig az volt a vé­
lemény, hogy a szárazföld belsejében nem lehet vulkán. Teleki ezt megcáfolta.

11 Fiúméban tanult tengerészetet, majd 1843-ban Brazíliába ment. Innen Havannába hajózott,
aztán egy spanyol csempészhajón a guineai partoknál kötött ki. Volt ezután Szumátrán, Jáván,
Madagaszkáron sárgalázt kapott, felgyógyulva Rio de Janeiróba ment. Ezután beállt a La Platai
Köztársaság flottájához, s hadnagyként részt vett a La Plata és Uruguay közötti háborúban.
Fogságba esett, halálra ítélték, de egy francia tiszt megmentette. Ezután ismét Rio de Janeiro
következett, ahonnan expedíciót tervezett Dél-Amerika belsejébe. Tervéhez Széchenyi segítségé­
vel 14 ezer pengőforintot kért a Magyar Tudományos Akadémiától. Ismeretlensége és az akadé­
mia pénzügyi helyzete miatt ezt nem kapta meg, ezért Afrika nyugati partjaihoz hajózott, s a
kalahári néger király szolgálatába állt. A király flottillájának parancsnokaként két évet töltött itt.
Közben a Kongó vidékén megtalálta Dél-Afrika egyik legnagyobb rabszolgavásárát. P3gészségi
állapota miatt kellemesebb éghajlatot keresett, s így érkezett 1848. december 9-én a Benguelai-
öbölbe, majd innen a földrész belsejébe, Bihébe ment.
12 Szemere Bertalan segítségével jelentek meg tanulmányai az angol Királyi Földrajzi Társaság
évkönyveiben. 1861 -ben kézhez kapta könyve magyar kiadását s azt az értesítést, hogy a Magyar
Tudományos Akadémia felvette tagjai közé, honoráriumként pedig 140 aranyat kapott.
 FRANCIA VÁLASZ
Miközben a világ különböző részein a gyarmatokért, befolyási övezetekért folyt a
harc, 1890 márciusában Bismarck II. Vilmos óhajának megfelelően benyújtotta
lemondását, s ez a tény az általa létrehozott koalíciók sorsát is befolyásolta. A
bismarcki szövetségi szisztémában ugyanis Oroszország fontos és sajátos helyet
foglalt el, mert a német blokkban való tartásához a kancellár mindenképpen ragasz­
kodott. Nem akarta, egy esetleges háborúban Németország kétfrontos küzdelemre
kényszerüljön. A Bismarck utáni német külpolitikában azonban az oroszokkal szem­
beni magatartás megváltozott, ami abban nyilvánult meg, hogy Berlin nem tartotta
fontosnak a viszontbiztosítási szerződés megújítását. Ez önmagában még nem jelen­
tette az oroszokkal való szakítást, sőt, Schweinitz tábornok pétervári német nagykö­
vet egyik nyilatkozata szerint.....Berlinben szilárdan el vannak tökélve, hogy Oroszor­
szággal, úgy mint eddig, a legjobb viszony tartassákfenn... ”. Ha ez volt a helyzet, akkor
mit jelentett a változás, illetve mi volt az oka annak, hogy nem újították meg a
viszontbiztosítási szerződést.
A Bismarckot követő német külpolitikai irányvonalat Fritz von Holstein báró
külügyi tanácsos határozta meg, aki szerint a szerződés meg nem újítása nem
veszélyezteti a német érdekeket, míg a megújítás igen. Érvelése szerint az orosz-né­
met szerződés nem nyújtott védelmet Franciaország támadása ellen, miközben a
Balkánon egy orosz-osztrák-magyar háború Németországot magával rántaná. A
szerződés meg nem újítását viszont nem ítélte hátránynak, mert a Pétervárral való
jó kapcsolat szerinte továbbra is fenntartható. N em kell ugyanis attól tartani, hogy
az oroszok Angliával vagy Franciaországgal szövetségi kapcsolatra lépnek. így a
német diplomácia elkötelezettség nélkül élvezheti az Oroszországgal való jó kapcso­
latot. Ez a számítás azonban nem vált be, s a viszontbiztosítási szerződés meg nem
újítása 1890 nyarán az egyik tényezője volt annak, hogy a francia diplomácia választ
adhatott az 1871 óta számos ponton megerősített német kihívásra.
 FRANCIA VÁLASZ 173

A francia-orosz szövetség kezdetei

A francia diplomácia két évtizedes próbálkozás után a nyolcvanas évek második
felében jutott olyan helyzetbe, hogy eredményesen kezdeményezhesse a Péter-
vár-Párizs szövetségi kapcsolatok alakítását. Franciaország számára az oroszok ide­
ális partnernek tűntek, mert az ellensúlyát jelenthették Németországnak, s a veze­
tésével Franciaország elszigetelésére létrejött szövetségi rendszereknek. A kapcso­
latteremtés azonban nem volt könnyű.
Az első kedvező lehetőséget az 1875-1878-as keleti válság kínálta. Egyrészt azzal,
hogy Párizs kikerült a diplomáciai elszigeteltségből, mivel meghívták a berlini
kongresszusra. Másrészt a válság egy orosz-francia együttműködést körvonalazott.
Kelet-Rumélia élére ugyanis francia főkormányzót szerettek volna, s ezt az oroszok
is támogatták. Sőt, a főkormányzónak még az orosz megszállás alatt kellett volna
megérkeznie. Az elképzelés ellen azonban Andrássy tiltakozott, de az angol és a
német diplomácia sem támogatta. A nyolcvanas évek balkáni válsága már gyümöl­
csözőbb volt. Igaz, Flourens külügyminiszter szövetségi próbálkozása a bolgár
válság idején még sikertelen, s ezt a Boulanger tábornok keltette reváns mozgalom
is lehetetlenné tette. Berlint ugyanis nyugtalanította a hadügyminiszter és a Ligue
des Patriotes által szervezett hazafias tüntetések közötti kapcsolat. Bismarck azzal
fenyegetőzött, hogy Boulanger hatalomra kerülése háborút jelenthet a két ország
között. Ezt látszott megerősíteni az a tény, hogy 1887-ben új katonai törvényt,
költségvetést szavaztatott meg a német parlamenttel, melynek eredményeként a
hadsereg létszáma 427 ezerről 468 ezerre emelkedett. Az 1887. január 11-ei beszé­
dében pedig lehetségesnek tartotta, hogy Németország és Franciaország között
háború tör ki. S valóban 1887 áprilisában háborús volt a hangulat, mivel a francia
hírszerzés egyik ügynökét, Schnaebelé rendőrfelügyelőt a német rendőrség francia
területen tartóztatta le. Boulanger ezért részleges mozgósítással fenyegetett, míg­
nem az ügynököt elengedték. Ilyen körülmények között Flourens próbálkozása csak
olaj volt tűzre, s ezt a berlini francia nagykövet jelentése - miszerint: „Ha csak
megmoccanunk, Bismarck ránk veti magát" - megerősített. A német eltökéltség további
adaléka volt Bismarck 1888. február 6-ai beszéde, melyben kijelentette: „Mi németek
csak Istentőlfélünk, különben a világon semmitől. "Az 1887-es esztendő a francia-német
háborús riadalom s a bolgár válság ellenére mégis a francia válaszadás kezdeteit
jelentette. S még akkor is, ha a német kancellárnak ugyancsak 1887-ben változatlanul
az volt a véleménye, „hogy egy ellenünk kötött orosz-francia szövetség számba semjöhet... ”,
ahogy ezt Hatzfeldt grófnak, a londoni német nagykövetnek írt levelében kifejtette.
Ügy tűnt, Bismarcknak igaza van, hiszen szövetségi rendszere tovább erősödött, s a
már említett válság közepette elképzelhetetlennek tűnt minden válaszadási próbál­
kozás. Mégis, kicsit a történelem fintoraként, maga a német kancellár is segédkezett
ebben. 1887. november 6-án ugyanis Bismarck utasítására bezárult a berlini pénz­
piac az orosz állami hitelek előtt, s ez súlyosan érintette Oroszországot, mivel
Németország volt az egyik legfontosabb hitelezője.
Bismarck lépését gazdasági, politikai tényezők magyarázzák. A berlini pénzpiac
174 III. RÉSZ: A KETTŐS KIHÍVÁS-VÁLASZ KORA (1871-1914)

bezárásával a kancellár pénzügyi nehézségeket akart okozni az oroszoknak, hogy

késleltesse a stratégiai jelentőségű vasutak építését a birodalom európai területein.
Egyúttal nehezíteni akarta Oroszország katonai előkészületeit, s ezzel megakadá­
lyozni egy orosz-osztrák-magyar konfliktust. Az intézkedés azonban visszájára
fordult. Az oroszok ugyanis a párizsi pénzpiac segítségét kérték, amely a sikeres
tárgyalások után megkezdte az orosz kölcsönök kibocsátását, s egészen az első
világháború végéig a birodalom legjelentősebb hitelezőjévé vált. Bismarck intéz­
kedése tehát kedvező feltételt teremtett a francia tőkének arra, hogy behatoljon
Oroszországba. Ez az adott pillanatban „csupán” gazdasági tényező volt, azzal a
lehetőséggel, hogy hosszabb távon politikai előnyöket is kamatozik. A pénzügyi
kapcsolatteremtés mindkét félnek érdekében állott. Oroszország ugyanis hatalmas
felvevőpiacnak tűnt Párizs számára. Pétervár pedig azt a pénzforrást látta Francia-
országban, melynek segítségével modernizálhatja gazdaságát, hadseregét, s így
megőrizheti nagyhatalmi szerepét.

Francia érdekek

A francia tőke már a hetvenes években megkezdte behatolását Oroszországba,

jóllehet a második császárság idején még a Földközi-tenger vidéke, a Közel-Kelet és
Latin-Amerika érdekelte a francia befektetőket, s elsősorban a vasútépítéseket finan­
szírozták. A nyolcvanas évek végéig ezért a cárok birodalmában csak a Rothschild-
háznak volt jelentősebb szerepe. Mellette még a Crédit Lyonnais-nak sikerült
megkapaszkodni Oroszországban. A nyolcvanas évek végétől aztán a nagy francia
hitelintézetek is bekapcsolódtak az orosz gazdaságba, rajtuk keresztül pedig a francia
polgárok százezrei. A francia polgár ugyanis a kisebb profitot hozó de biztos,
garantált állami kötvényekbe szívesen fektette megtakarított pénzét. A külföldi
államkötvények között pedig az orosz papírok voltak a legkedvezőbbek. A francia
járadékok ugyanis 3,25-3,5%-os haszonnal dolgoztak. Az 1888-as orosz kölcsön
viszont 4,66% részesedést kínált. Ez is magyarázza, hogy a francia-orosz pénzügyi
kapcsolatok története során 1 millió 600 ezer francia polgár rendelkezett orosz
értékpapírokkal.
A francia-orosz pénzügyi egymásra találás gazdasági szükségszerűség is volt,
abban az értelemben, hogy bár a XIX. század vége a tőkekivitel szempontjából
konjunkturális időszak, mégis a nemzetgazdaságok szerkezete és a piacok helyzete
a világgazdaságban a francia-orosz közeledést segítette elő. Anglia tőkekivitele
elsősorban a gyarmataira irányult, Németország tőkefeleslege pedig saját nemzet-
gazdaságát táplálta, s érdekeltsége Oroszországban az áruforgalomban volt jelentős,
így Pétervár választási lehetősége nem volt nagy. Ugyanakkor Oroszország szabad
és felfutóban levő piac volt, és Párizs éppen ezt kereste tőkefeleslege számára.
Külpolitikai megfontolásból a kapcsolatteremtést a francia kormány is támogat­
ta, hiszen egy Németországot átkaroló rendszert akart saját biztonsága érdekében.
E cél megvalósításához a tőkekivitelt hitelfegyverként használta fel, nem egy esetben
 FRANCIA VÁLASZ 175

eredményesen. És annak ellenére, hogy a gazdasági, pénzügyi kapcsolatok ebben a

korban magánszemélyek, magánvállalkozások között jöttek létre, a politikának volt
eszköze arra, hogy befolyásolta a tőkepiacot. Ez az eszköz a tőzsdei bejegyzésre való
elfogadás volt, ami azt jelentette, hogy a külföldi kölcsönök kibocsátásához, tőzsdei
bejegyzéséhez meg kellett szerezni a kormány felhatalmazását. Ezt pedig politikai
célok, gazdasági előnyök - például a hitelező állam termékeinek, hadfelszereléseinek
megvásárlása - szerzésére lehetett felhasználni.

A z orosz oldal

A francia-orosz pénzügyi egymásra találás nem csupán alkalmi jellegű volt, mindkét
oldalon komoly érdekek fűződtek ehhez. Orosz részről a már említett modernizációs
szükséglet, a hadseregfejlesztés, stratégiai vasutak építése volt az ösztönző. Az orosz
belső felhalmozás ugyanis az 1892 és 1908 közötti periódusban csupán a moderni­
zációhoz szükséges források 40%-át jelentette. A külföldi tőkebehozatalt ezért maga
az állam is ösztönözte. „Szerencsétlenségünkre hazánk éppen a megtakarítások által felhal­
mozott tőkében nem eléggazdag... Ha az országnak nincs elég saját tőkéje, de mind az állam,
mind az ipar haladéktalanul rászorul erre, akkor nincs más kiút ebből a helyzetből, mint a
tőkét külföldről b e h o z n i . fogalmazta meg Witte pénzügyminiszter. A nyolcvanas
években már kialakult Oroszországban egy olyan gyárosokból, földbirtokosokból
álló csoport, amely Katkov lapja, a Moszkovszkie védomosztyi köré csoportosulva a
külpolitikai orientáció felülvizsgálatát követelte. „Azt kívánjuk, hogy Oroszország
szabad és baráti kapcsolatokban maradjon Németországgal, de hasonló kapcsolatokat építsen
ki más nemzetekkel is, különösen Franciaországgal, amelyik egyre inkább hatalmához méltó
helyetfoglal el Európában ”—írta Katkov 1886 júliusában. Az új irányvonal követelését
az 1879-ben kirobbant orosz-német vámháború is motiválta. A közeledéshez azon­
ban elsősorban arra volt szükség, hogy a politika is rákényszerüljön a kapcsolatte­
remtés szükségességének felismerésére. Ezen a területen viszont mindkét fél részéről
voltak ellenvetések is.
III. Sándor cár nem szimpatizált a köztársasági Franciaországgal, s úgy tűnt,
Bismarck azon számítása, hogy a köztársasági berendezkedést támogatta a hetvenes
évek elején, most kamatozik. Sándor ugyanis a monarchikus elv elleni fenyegetésnek
tartotta a francia politikai berendezkedést. Az orosz külügyminiszter, Giers sem
rajongott a franciákért: „...a legundorítóbb nép - mondta. - Nem szövetkezünk a
züllöttséggel... Öngyilkosság lenne, ha kompromittálnánk magunkat olyan emberekkel, mint
Grévy, Clemenceau és ez az egész söpredék. ” Ezt a bizalmatlanságot a gyakori kormány-
váltások erősítették az oroszokban. Természetesen Franciaországban a bankárokon
vagy a revansista körökön kívül más nemigen rajongott a kapcsolatért. A történész
Leroy-Beaulieu szintén a két ország ellentétes politikai berendezkedését és az eltérő
külpolitikai érdekeket hozta fel érvként. Jules Grévy köztársasági elnök azt a fenn­
tartását hangsúlyozta, hogy az oroszok a döntő pillanatban majd magára hagyják
176 III. RÉSZ: A KETTŐS KIHÍVÁS-VÁLASZ KORA (1871-1914)

Franciaországot. A szocialista Jaurés pedig attól tartott, hogy a szövetség előbb vagy
utóbb háborút fog jelenteni.
A kapcsolatteremtésben a belső politikai tényezők és a gazdasági mozgatók
kétségkívül fontosak voltak pro és contra egyaránt, de meghatározó szerepet a külső
feltételek jelentettek. Ennek egyik mozzanata az volt, hogy Párizs puhatolózása egy
francia-angol közeledés ügyében nem járt eredménnyel. Clemenceau, a radikális
köztársaságiak vezetője magánemberként, de a kormány tudtával 1891 júliusában
Angliában járt, s az előbb említett lehetőségről érdeklődött Chamberlainnél. Cle­
menceau úgy vélte, hogy az eltérő politikai berendezkedés miatt nincs esély a
francia-orosz közeledésre. A német-francia kapcsolatok ára viszont az Elzász-Lo-
tharingiáról való végleges lemondás lett volna. így az elszigeteltségből való kilépés
érdekében Angliára számított a kapcsolatok erősítésében. A Salisbury által vezetett
angol kormány azonban közömbös maradt a francia kezdeményezésre. Ezért nem
maradt más lehetőség, mint Oroszország. Ehhez viszont az kellett, hogy a kapcso­
latot Oroszország is akarja, s ebben változást szintén a külső körülmények hoztak.
Az egyik tényezőt, a viszontbiztosítási szerződés meg nem újítását már említettük.
Az 1887-es földközi-tengeri antant létrejötte, amely a hármas szövetségen keresztül
Angliát a német blokkhoz kapcsolta, a másik fontos tényező volt. Ezt a vonalat
erősítette az 1890. július 11-én megkötött Zanzibár-Helgoland-egyezmény N ém et­
ország és Anglia között, melyben Berlin Zanzibárt Helgoland szigetére cserélte.
Mindezt tetőzte, hogy 1891. május 6-án megújították a hármas szövetséget. Ezek a
tényezők Oroszország diplomáciai elszigetelődését jelentették, s ebből kiutat csak a
franciákkal való közeledés jelenthetett.

A kölcsöntol a szövetségig

Az 1888. december 10-én kibocsátott 500 millió frankos orosz kölcsön az első lépés
volt ezen az úton. Ezt követte az, hogy ugyancsak 1888-ban Párizsba látogatott a
cári gárda parancsnoka, Vladimir nagyherceg, s 500 ezer darab Lebel-puskát rendelt
a Chatellerault-cégnél. 1890 májusában a francia kormánynak az a gesztusa, hogy
Párizsban letartóztatták az orosz politikai emigránsok egy részét, szintén kedvező
visszhangra talált Pétervárott. 1891. január 27-én pedig III. Sándor kedvezően
nyilatkozott Schweinitz pétervári német nagykövetnek Franciaországról. „A Francia
Köztársaság hatalmas erőt képvisel; gazdag, konszolidált és csodálatos módon újjászervezte
hadseregét; egy nagyhatalom... ” - hangsúlyozta a cár. Ezt megelőzően 1890 augusztu­
sában a narvai hadgyakorlaton részt vevő Boisdeffre tábornok francia vezérkari
főnöknek Obrucsev tábornok orosz vezérkari főnök azt a kijelentést tette, hogy
német támadás esetén Franciaország számíthat Oroszország támogatására, sőt,
homályos célzást tett egy katonai konvenció megkötésére is.
A már említett, s különösen az orosz diplomáciai elszigetelődéssel fenyegető
külpolitikai helyzetváltozás hatására megkezdődtek a diplomáciai tárgyalások. Giers
orosz külügyminiszter Laboulaye pétervári francia nagykövetnek a közeledésre tett
 FRANCIA VÁLASZ 177

ajánlatot, melyre Ribot francia külügyminiszter 1891. július 23-án emlékiratot ál­
lított össze. Memorandumában azt javasolta, hogy a békét veszélyeztető kérdések­
ben a két kormány egyeztesse érdekeit. Ha pedig a hármas szövetség valamelyik
hatalma mozgósítana, Oroszország és Franciaország előzetes megegyezés nélkül is
mozgósítson. A következő napon pedig levelet küldött a pétervári francia nagykö­
vetnek, melyben gyakorlatilag a memorandumban megfogalmazottakat javasolta az
orosz félnek. 1891 augusztusában pedig francia hadihajóraj futott be Kronstadt
kikötőjébe Gervais admirális parancsnoksága alatt. Ribot levelére Giers augusztus
22-én a cár által is jóváhagyott levélben válaszolt, melyben azt javasolta, hogy a béke
veszélyeztetése vagy a két hatalom valamelyikének megtámadása esetén a két fél
konzultáljon a szükséges lépésekről. S bár Ribot a levélben foglaltakat kevésnek
találta, augusztus 27-ei levelében mégis elfogadta, mert Párizs számára minden
egyezmény sikernek számított. így 1891. augusztus 27. a francia-orosz konzultatív
paktum megkötéseként ismert a diplomácia történetében. Párizs persze ennél többet,
azaz katonai elkötelezettséggel is járó szövetséget akart kötni. A katonai tárgyalások
1892 augusztusában kezdődtek el Boisdeffre és Obrucsev tábornokok között Pé-
terváron. A kidolgozott egyezményt 1892. augusztus 17-én mindketten aláírták. A
defenzív jellegű szerződés Németország ellen francia részről 1 300 000, orosz részről
pedig 700-800 ezer embert irányzott elő azzal a céllal, hogy a németeket kétfrontos
háborúra kényszerítse. Az 1892-es egyezmény cári elfogadásáról Giers 1893. decem­
ber 27-ei levelében értesítette Montebello pétervári francia nagykövetet. A viszont­
válasz Párizsból 1894. január 4-ei keltezésű volt. Ezzel a francia-orosz szövetség
befejezett ténnyé vált.1Jogos kérdés lehet azonban az, miért kellett több mint egy
esztendőt várni az elfogadásra.

Év Névleges érték Valós érték

1888 500 438
1889 1942 990
1890 1062 831
1891 804 297
1892 175 113
1893 507 274
1894 4101 920

1892-1893 mindkét fél részéről a tétovázás évei voltak. Az oroszok abban remény­
kedtek, hogy mégis sikerül megegyezniük a németekkel. A vámháború azonban
ismét felerősödött a két ország között. A franciák gazdasági téren tétováztak. A
párizsi Rothschild az orosz kormány antiszemita politikája miatt nem akart kölcsönt

1A kortársak szerint Giers a következő szavakkal írta alá a levelet: „A zt kértem az Istentől, hogy
állítsa meg a kezemet, ha ez a szövetség minden előrelátásom ellenére gyászos lenne Oroszország számára. ”
Nos, az orosz külügyminiszter keze nem görcsölt be.
178 III. RÉSZ: A KETTŐS KIHÍVÁS-VÁLASZ KORA (1871-1914)

adni. A franciák ugyanakkor kifogásolták az orosz gazdaság helyzetét, s azt, hogy a

kereskedelem feltételei tisztázatlanok. A nemzetközi hatalmi és gazdasági helyzet
azonban nem kínált alternatívát egyik félnek sem, így a szövetség létrejött. A
tétovázás után a közeledés külső megnyilvánulását jelentette az, hogy ezúttal az
orosz hadihajók tettek látogatást francia vizeken Toulonban. Schweinitz pétervári
német nagykövet pedig még 1891 augusztusában a francia hadihajók látogatásakor,
különösen annak hatására, hogy a cár levett kalappal hallgatta a Marseillaise-t, így
összegezte feleségének írt levelében a változásokat: „...átérzem azt afájdalmas benyo­
mást, hogy az imént temették el véglegesen a dinasztikus politikát, a monarchiák antantját a
forradalmak ellen”.2
A mellékelt táblázat jól mutatja azt is, hogy a pénzügyi kapcsolat hogyan segítette
a politikait, hogy a kölcsön a hitelfegyver szerepét betöltve a két ország közeledésén
munkálkodjon. Különösen jól látható ez a tétovázás idején 1892-1893-ban, amikor
alig adtak kölcsönt. 1894-ben pedig, amikor a szövetség létrejött, hirtelen megugrott
a kölcsön összege (a kölcsönök millió frankban értendők).
Párizs tehát a francia-orosz szövetséggel, mintegy két évtizedes próbálkozás után
választ adott a német koalíciós szisztéma kihívására. Hamarosan azonban kiderült,
hogy ezt a választ korrigálni és erősíteni kell.

2 Flourens egykori külügyminiszter úgy értékelte a szövetséget, hogy az „a liberális eszmék

véglegesgyőzelme” lesz Európában. A francia monarchisták a köztársasági betegségből való kigyó­
gyulást, illetve a jobboldallal együtt Elzász-Lotharingia visszaszerzését remélték. Az orosz libe­
rálisokat kiábrándította a szövetség, mert a liberalizmusnak jelét sem látták. Tolsztoj pedig úgy
értékelte, hogy a szövetség a háborús vonalat fogja erősíteni.
 Ú T A HÁRMAS A NTAN TH OZ
A kilencvenes években ismét a gyarmatok felé fordult az európai hatalmak figyelme,
s Ázsia, Afrika vált a küzdelmek színterévé. Ebbe a harcba Oroszország és Francia-
ország is bekapcsolódott, mivel a szövetség megkötése mindkét hatalomnak na­
gyobb bátorságot adott az Európán kívüli területeken. A hatalmi küzdelmeket
bonyolította az említett térségben az, hogy az Egyesült Államok és Japán is konku­
rensként jelent meg Európa számára.

Távol-Kelet
A kilencvenes években formálódó európai hatalmi blokkok igazi küzdelme a gyar­
matokon zajlott. A Távol-Keleten a század elejétől Kína kedvenc terepe volt a
hatalmi vetélkedésnek. A század nyolcvanas éveire a helyzet annyiban változott,
hogy az európaiak mellett vetélytársként Japán is megjelent. A „felkelő nap országá”-
nak belépése az európai hatalmi küzdelmekbe a hatvanas években elkezdődött
modernizáció eredménye volt. A változások egyik jeleként a Mucuhito (1867-1877)
császár elhagyta a vallási fővárost, Kiotót, s a politikai fővárosba, Tokióba költözött.
1876-ban leverte a szamurájok felkelését, s megerősítve hatalmát a modernizáció
munkájába fogott, mellyel sikerült elkerülni a többi ázsiai ország sorsát.1 Ehhez
tartozott iskolák nyitása, állami egyetem alapítása Tokióban, áttértek a méter szisz­
témára, átvették a Gergely-naptárt, s hozzákezdtek a hadsereg modernizálásához.
Ebben fontos lépés volt az, hogy 1873-ban bevezették a kötelező katonai szolgálatot
a 17 és 40 év közötti korosztály számára. Ez 6 3 ezer fős békelétszámot jelentett, amely
háború esetén 240 ezer főre volt felfuttatható. A hadsereg kiképzésében európaiak

1 Az európaiak a XIX. század ötvenes éveiben jelentek meg a szigetországban, s Jokohamát

sikerült megnyitni a külföld előtt. Ezzel párhuzamosan egy idegengyűlölő mozgalom alakult ki,
s ennek hatására 1863-ban a császár kitiltotta a külföldieket, az angol és orosz hajók pedig
bombázták a japán partokat.
180 III. RÉSZ: A KETTŐS KIHÍVÁS-VÁLASZ KORA (1871-1914)

vettek részt: a szárazföldi hadsereg kialakításában a németek, a haditengerészetében

az angolok és a franciák. 1889-ben az alkotmányt is európai, elsősorban porosz
mintára szerkesztették meg, amely kétkamarás parlamentet hozott létre. A választást
cenzushoz kötötték. A kormányt a császár nevezte ki, s csak neki tartozott felelős­
séggel. A gazdaságban elsősorban a textilipart és az acélgyártást fejlesztették. T er­
meltek ezenkívül nyersselymet, melynek Európában jó piaca volt a selyemhernyó­
vész miatt. Fejlesztették az infrastruktúrát, aminek eredményeként 1894-re a vas­
utak hossza elérte a 3 ezer kilométert. Emellett rendelkezett egy 200 ezer tonnás
kereskedelmi flottával is. A japán modernizációban az angol tőkének jelentős érde­
mei voltak, s a brit flotta is fontos szerepet játszott a japán kereskedelmi szállítások­
ban, hiszen ennek 45%-át biztosította. Japán elsősorban selymet, teát, rizst és bőrt
exportált, de főleg a textilipar biztosította a szigetország gazdasági expanzióját. Ez
persze még nem jelentette azt, hogy Japán az ipari országok sorába lépett volna, de
ahhoz a közepes minőség is elegendő volt, hogy az ázsiai kontinens egy részén
megvesse a lábát.
A gazdasági expanzió a katonaival együtt haladt. Ezt mutatta az, hogy 1874-ben
Japán elfoglalta Formoza szigetét. Igaz, angol nyomásra hamarosan elhagyta. Japánt
ezután Mandzsúria kezdte érdekelni, ahová Koreán keresztül vezetett az út. Korea
viszont Kína vazallusa volt. Japán harca a hatalmas ázsiai ország egy részéért már a
hetvenes években kezdetét vette, részeként annak a folyamatnak, amelynek során az
európai hatalmak megnyitották maguknak Kínát.
1885-ben Japán és Kína közös fennhatóság alá vonta Koreát, s megállapodtak
abban, hogy kölcsönös értesítés nélkül nem küldenek csapatokat a félszigetre. Korea
viszont az oroszokat is érdekelte. 1891-ben francia kölcsönökkel az oroszok hozzá­
kezdtek a transzszibériai vasút megépítéséhez, melynek egyik végállomása éppen a
Koreai-félszigeten lett volna. Az európai hatalmakat is érdeklő távol-keleti konflik­
tus japán-kínai válságként indult 1894-ben, amikor Dél-Koreában zavargások rob­
bantak ki. A japánok anélkül, hogy értesítették volna a kínaiakat, csapatokat küldtek
a felkelés leverésére. A koreaiak Kínától kértek segítséget. A japán-kínai háború így
1894. július 25-én kirobbant, jóllehet a hadüzenetre csak augusztus 1-jén került sor.
Mivel Kínának igazán se flottája, se hadserege nem volt, illetve nem működött
hatékonyan Japán ellen, felhívást intézett a nyugati hatalmakhoz. Európa azonban,
legalábbis egyelőre erre nem reagált. Ebben szerepe volt annak, hogy Anglia kivé­
telével az öreg kontinensnek nem sok információja volt afelkelőnap országáról, s emiatt
London hiába javasolt közös fellépést, ez eredmény nélkül ért véget. A háború japán
győzelmet hozott, elfoglalták Port Arthur kikötőjét és Vejhajvejt. Ennek hatására
Tokió 1895 márciusában a béke feltételeként azt szabta Kínának, hogy mondjon le
Koreáról, a Liaotung-félszigetről, valamint követelte Mandzsúria déli részét, For-
mozát, a Pescador-szigeteket, hét kikötő megnyitását és 300 millió taelt kártérí­
tésként. A békét 1895. április 17-én Simonoszekiben kötötték meg. Ebben Kína
elismerte Korea függetlenségét, s ezzel Japán fennhatóságát a félszigeten. Átengedte
Japánnak Formoza szigetét, a Liaotung-félszigetet és Port Arthurt. Kártérítésként
pedig 200 millió tael hét év alatti fizetésére vállalt kötelezettséget. Ezek a követelések,
 ÚT A HÁRMAS ANTANTHOZ 18 1

illetve az a tény, hogy Japán a Távol-Kelet stratégiai pontjain, mint Port Arthurban,
Kelet Gibraltárjában megjelent, az európai diplomáciát is mozgósította. Lobanov-
Rosztovszkij orosz külügyminiszter kompenzációkat követelt Tokiótól, mindenek­
előtt Port Arthurt, mivel azt akarta, hogy ez legyen a transzszibériai vasút végállo­
mása, valamint Mandzsúria és Korea is érdekelte. II. Vilmos német császár bedobta
az európai tudatba a sárga veszedelem fogalmát, s késznek mutatkozott az oroszokkal
való közös fellépésre. E mögött az a szándék húzódott meg, hogy az oroszok
figyelmét elterelje a Balkánról, s természetesen valami befolyási övezet a németeket
is érdekelte. S mivel a németek részt vettek az ügyben, Párizs úgy vélte, nem
maradhat ki. Ennek az lett az eredménye, hogy 1895. április 25-én a három hatalom
közösen lépett fel Tokiónál a simonoszeki béke revideálását követelve. Jegyzékben
kérték, hogy Japán mondjon le a Liaotung-félszigetről. Május 10-én ez megtörtént.
November 8-án Japán és Kína aláírta a pekingi konvenciót, amelyben Kína vissza­
kapta a Liaotung-félszigetet, igaz ennek fejében a kártérítés összegét emelték. Orosz­
ország francia segítséggel segített a hadisarc kifizetésében. Ez úgy történt, hogy 1895
decemberében Witte orosz pénzügyminiszter a francia tőke segítségével létrehozta
az Orosz-Kínai Bankot, amely magára vállalta a háborús jóvátétel kifizetését. A kö­
vetkező lépésben 1896. június 3-án Moszkvában egy orosz-kínai defenzív szövetség
jött létre Japán ellen. Az orosz fegyveres segítség fejében Kína lehetővé tette, hogy
az oroszok Mandzsúrián keresztül vasutat építsenek Vlagyivosztok felé. Ennek
érdekében létrehozták a Kelet-kínai Vasúti Társaságot.
A konfliktusból Németország is hasznot húzott oly módon, hogy német hittérí­
tők meggyilkolására hivatkozva elfoglalta Santung-félszigetén Kiaocsou kikötőjét.
Az oroszok emiatt tiltakoztak, de Németország Port Arthur felajánlásával kompen­
zálta Pétervárt. 1898-ban ezt német-kínai egyezményben rögzítették, ahol Kiao-
csout 99 évre bérbe adták a németeknek. Emellett a német cégek vasút- és bánya­
koncessziókat kaptak a Santung-félszigeten. Ugyancsak ebben az esztendőben egy
orosz-kínai egyezmény is megszületett, amelyben elismerték, hogy Port A rthur és
a Luaotung-félsziget az oroszoké, akik ezenkívül lehetőséget kaptak arra, hogy Port
Arthurból vasutat építsenek Elarbinig. Anglia viszont 99 évre Vejhajvej kikötőjét
kapta meg kompenzációként, szintén a Santung-félszigeten, melynek célja Port
Arthur ellensúlyozása volt. A kilencvenes évek végére tehát Kína érdekszférákra
oszlott. Az egész Jangce-medence angol befolyási övezet lett. Mandzsúria az oroszo­
ké, Kína déli, Vietnamhoz közeli része - Jünnan tartomány - a franciák befolyása
alá került, a Santung-félszigeten pedig megjelentek a németek is.
A kínai ügy a simonoszeki békével, illetve a nyugati hatalmak javára végrehajtott
kompenzációkkal nem zárult le. Egyrészt az európai pozíciók erősödése a távol-keleti
országban egy belső idegenellenes folyamatot erősített fel. Másrészt Japán számára
sem ért véget a küzdelem, mivel se Koreát, se Mandzsúriát nem szerezte meg a
japán-kínai háborúban.
Kínában az idegenellenesség még a XIX. század közepére vezethető vissza. Az
ország megnyitása az ópiumháborúval, majd a nyugati hatalmak megjelenése az
országban vezetett 1851-ben a tajping felkelés kirobbanásához. A Jünnan tartó-
182 III. RÉSZ: A KETTŐS KIHÍVÁS-VÁLASZ KORA (1871-1914)

mányban Hung Hsziu-csüan vezetésével elindított fegyveres mozgalom a nagyjólét

mennyei birodalmát akarta megvalósítani. S bár a harcok a hatvanas évek végéig is
elhúzódtak, a kínaiak csak azt érték el, hogy az európai pozíciók tovább erősödtek
az országban. Az újabb idegenellenes megmozdulást Japán példája mozgatta. A
felkelő nap országának sikeres modernizációja Kínában is híveket toborzott a refor­
moknak, sőt a császárt, Kuang-Hszüt is megnyerték az ügynek. A reformerek,
köztük Kang Ju-vej a hazai ipar, kereskedelem és a kultúra fejlesztését akarta
megvalósítani. A reformerek azonban csak átmeneti sikereket értek el, amely 100
napos reform2 néven ismert a kínai történelemben. E kísérlet azzal ért véget, hogy Ce
Hszi régensnő vezetésével lemondatták a császárt, a reformokat pedig eltörölték.
Japán esete tehát nem ismétlődött meg. Kínára a függetlenséghez és a modernizá­
cióhoz más út várt, s ez az út sok feszültséget, külső és belső konfliktust tartogatott.
Még a reformtörekvések idején, 1898-ban titkos társaságok jöttek létre a külföldiek
ellen, amely elnevezését az ökölről, a boxerről kapta. A Santung-félszigeten 1898—
1899-ben felkelések robbantak ki, 1899-ben agressziókat követtek el misszionáriu­
sok, külföldi kereskedők ellen, 1900 májusában pedig népi megmozdulások robban­
tak ki az országban, s júniusban Pekingben is. Megtámadták a követségeket, s
megölték Ketteler német követet.
A pekingi események hatására II. Vilmos a nagyhatalmak kollektív beavatkozását
követelte, s valóban egy nemzetközi expedíciót indítottak útnak Pekingbe Waldersee
német tábornok vezetésével. Mire azonban odaértek, a fegyveres összecsapások be­
fejeződtek, mivel a japánok és a franciák felszabadították a követségeket. Az esemé­
nyeket követő béke (1901 szeptemberében) következményeként az európai befolyás
tovább erősödött Kínában. Egyrészt súlyos hadisarcot - 1750 millió tael 39 év alatt
- fizettettek vele és betiltották a titkos társaságokat. Az orosz befolyás megerősödött
Mandzsúriában, s az oroszok gyakorlatilag protektorátusi státust élveztek.
A hatalmak közül Japán érezte magát megalázva az európai beavatkozás miatt,
már a simonoszeki béke után. Ezért az ország felgyorsította gazdasági, katonai
fejlődését és készült egy Oroszország elleni háborúra. A japánok Koreát és Madzsú-
riát még a transzszibériai vasút befejezése előtt szerették volna megszerezni. T er­
veikhez nagyhatalmi támogatót kerestek, s ezt Angliában, sőt Németországban
találták meg. Berlintől azt az ígéretet kapták, hogy orosz-japán háború esetén
Németország semleges marad. A cárt pedig arról igyekezett meggyőzni a német
diplomácia, hogy Európát egyedül Oroszország védheti meg a sárga veszedelemtől.
Tokió azonban Londontól nem csupán ígéretet, hanem egy szövetségi szerződést is
kapott. Az angol-japán egyezményt 1902. január 30-án írták alá. Ebben az angolok
semlegességet ígértek arra az esetre, ha Japán kínai vagy koreai érdekekért visel
háborút, de fegyveres támogatást adnak, ha két vagy több hatalommal háborúba
keveredik.

2 Az 1898. június 11-én kezdődött reformidőszak nyomán fejlesztették a vasutakat, az ipart, a

mezőgazdaságot. Megalapították európai mintára a Pekingi Egyetemet, iskolareformot vezettek be.
 ÚT A HÁRMAS ANTANTHOZ 183

A balkáni status quo

Közben Európában a keleti kérdés változatlanul bonyodalmakkal fenyegetett. Az
1876 óta uralkodó Abdul Hamid a pániszlamizmus segítségével akarta erősíteni
birodalmát és korlátozni az európai hatalmak befolyását. Ez a politika a birodalom
különböző pontjain ellenállási mozgalmakhoz vezetett. A kilencvenes években az
örmény kérdés vált feszültté azzal, hogy az örmények a reformpolitikát kérték
számon a szultántól, aki azonban a kérdést török módon, mészárlásokkal igyekezett
megoldani. Ez a politika 1893 és 1896 között 250 ezer örmény áldozatot követelt.
1896- ban az örmény nacionalisták még az Ottomán Bankot is megtámadták, de sem
ez, sem általában az örmények ellen elkövetett török atrocitások nem hozták moz­
gásba az európai hatalmi diplomáciát. Még a krétai kérdés sem. A sziget már hosszú
idő óta Görögországhoz akart csatlakozni, s 1896-ban ez a probléma ismét napirend­
re került. Ebben az esztendőben ugyanis felkelés robbant ki amiatt, hogy muzulmán
kormányzót neveztek ki a sziget élére. A felkelésnek a görögök fegyveres támogatást
adtak, melynek eredményeként egy keresztény kormányzó került a sziget élére.
Ekkor viszont a lakosság muzulmán rétege robbantott ki felkelést. Az események
1897- ben odáig fajultak, hogy Vassos ezredes 2 ezer görög katonával elfoglalta a
szigetet. Ennek hatására görög—török háború robbant ki, melynek eredményekép­
pen a görögök vesztettek, le kellett mondaniuk a szigetről s 100 millió frank értékű
kártérítést is fizetniük kellett. Az egyetlen eredmény az volt, hogy a sziget autonó­
miát kapott, főmegbízottként pedig György király második fiát nevezték ki.
A Balkánon érdekelt hatalmak, elsősorban Oroszország és Ausztria-Magyaror-
szág a status quóra törekedtek. 1897-ben jegyzékváltás formájában a két fél a
kialakult helyzet fenntartásában egyezett meg, hozzátéve, ha netán ez a félsziget
bonyodalmai miatt nem valósítható meg, a két hatalom egyezségre törekszik egy­
mással. Ezt abban körvonalazták, hogy Bosznia-Hercegovina, valamint a novipazári
szandzsák egy részét szükség esetén Bécs annektálhatja. A Balkán többi részét pedig
felosztják a balkáni államok között, ügyelve azonban az egyensúlyra. Konstantiná­
polyi és a szorosok kérdését pedig európai ügynek nyilvánították. A status quóról
szóló megegyezésüket Mürzstegben 1903-ban megerősítették.

Az orosz-japán háború
A japán diplomáciai mozgást az oroszok nem hagyhatták figyelmen kívül. Először
megpróbálták bevonni a franciákat. Párizs azonban nem rajongott azért, hogy az
orosz katonai erőket a Távol-Keleten kötik le. Pétervár ezután Pekinggel rendezte
kapcsolatait. 1902. április 8-án a két ország aláírt egy egyezményt, amelyben az
oroszok kötelezték magukat arra, hogy 3 szakaszban 18 hónapon belül kivonják
erőiket Mandzsúriából. A második szakasznál azonban az oroszok felfüggesztették
a kivonást a japánok mandzsúriai ambíciói miatt.
Az oroszok az angolokkal is tárgyalásokat kezdtek, s VII. Edward személyében
1 84 III. RÉSZ: A KETTŐS KIHÍVÁS-VÁLASZ KORA (1871-1914)

még támogatót is találtak, aki a két ország közeledésének volt a híve. A tárgyalások
során lényegében azok a kérdések vetődtek fel, amelyek majd az 1907-es angol-orosz
antant kapcsán oldódnak meg. Az angolok ugyanis hajlandók voltak elismerni
Pétervár jogát Mandzsúriára, hozzátéve, hogy a nyitott kapuk elvét itt is érvényes­
nek ismernék el. London arra is hajlott, hogy Perzsia északi része orosz befolyási
övezet legyen. Ennek fejében viszont azt kérte, hogy az oroszok ismerjék el Perzsia
déli részét és Tibetet angol érdekszférának, az Afganisztánnal való diplomáciai
kapcsolatokról pedig mondjanak le. E tárgyalásokat az orosz-japán háború kitörése
szakította meg.
A háborút megelőző években orosz-japán tárgyalásokra is sor került. Az oroszok
készek voltak elismerni, hogy Korea japán protektorátus alá kerüljön. Ennek fejében
viszont azt kérték, hogy szabad átjárásuk legyen a koreai tengerszoroson, illetve ne
legyenek japán katonai erők az orosz-mandzsúr határzónában, mivel Mandzsúriát
az oroszok orosz-kínai ügynek tekintették. Mivel mindkét országban a háborús párt
győzött, a tárgyalások 1904. február 6-án megszakadtak, s egy hadüzenet nélküli
háború kezdődött. Japán még január 13-án kérte az oroszoktól, ismerjék el Mandzsú­
ria területi integritását. Erre nem kaptak választ. Február 8-án megtámadták a Port
Arthurban horgonyzó orosz hajókat. S mivel Vlagyivosztoknál a tenger be volt
fagyva, az itteni orosz erők még segíteni sem tudtak.
Már a kezdet kezdetén a japánok fölényben voltak. A Távol-Keleten ugyanis 80
ezer főnyi orosz erő állomásozott Alekszejev admirális - aki egyben alkirályi funk­
cióban is működött a Távol-Keleten - vezetése alatt. Ezenkívül 28 hadihajó volt a
Vlagyivosztok és Port Arthur közti régióban. Ezzel szemben a japánok ereje 150 ezer
fő volt, amelyet gyorsan a duplájára lehetett növelni, és több mint 50 hadihajóval
rendelkeztek. Az oroszok kénytelenek voltak csapatokat átdobni a távol-keleti had­
színtérre. A transzszibériai vasút viszont még nem volt befejezve, így az oroszok csak
1904 októberében érték el a számbeli fölényt. A háború japán sikereket hozott. Még
1904 augusztusában tönkretették a vlagyivosztoki flottát. 1905. február-márciusá­
ban Mukdennél megverték az orosz szárazföldi erőket, s ennek hatására az oroszok
kénytelenek voltak elhagyni Mandzsúriát. Az oroszok számára egyetlen remény
maradt, hogy vissza tudják szerezni a tengeri fölényt. Ehhez azonban a balti flottát
a Távol-Keletre kellett küldeni. A flotta 1904 októberében Rozsgyesztvenszkij
admirális vezetésével valóban elindult, s Afrikát megkerülve 7 hónap elteltével 1905
májusában érkezett japán vizekre.3 Május 27-én Csuzimánál zajlott le a döntő
ütközet, mely katasztrofális vereséget jelentett az oroszok számára. 37 hajóból a
japánok 19-et elsüllyesztettek, 5 hajót pedig elfogtak. Szárazföldön és vízen egyaránt
a japánok győztek. Belpolitikai, illetve pénzügyi problémák miatt mindkét félnek

3 A flotta útját nehezítette, hogy október 21-22-én Hull magasságában angol halászhajókat
támadtak meg, mert azt hitték, hogy japánok. Emiatt az angolok be akarták az oroszokat keríteni,
s csak francia fellépésre álltak el ettől. Meghosszabbította az oroszok útját az, hogy nem merték
igénybe venni a Szuezi-szorost, félve az angolok támasztotta nehézségektől.
 ÚT A HÁRMAS ANTANTHOZ 185

érdeke volt a háború befejezése. A háborút lezáró békére az Egyesült Államokban

található Porstmouth-ban került sor 1905. szeptember 5-én. A béke értelmében a
japánok megkapták Dél-Mandzsúriát, Koreát Port Arthur kikötőjével, valamint a
Szahalin-sziget déli részét.
Az orosz-japán háború volt az első, amikor egy európai hatalom gyarmatosítását
megakadályozták, s ezzel megkezdődött a fehér expanzió visszaszorítása. Japán
megtette az első fontos lépéseket a délkelet-ázsiai térség meghódítására. Még az első
világháború előtti években kiszorította a 25 milliós Mandzsúriából az európai,
amerikai konkurenciát. A térséget összekötötték Koreával, s fontos szerepet játszott
a bányászatban. Japán a győzelmével Európa konkurensévé kezdett válni Ázsiában,
miközben az amerikai-japán viszony is rosszabbodott. Ez olyan következménnyel
is járt, mint a japán bevándorlás korlátozása az Egyesült Államokban. A háború
közvetlen következményeként az orosz diplomácia figyelme ismét Európára, illetve
a Balkánra irányult.

A másik konkurens: Amerika

Japán mellett a kilencvenes években megjelent egy másik hatalom, amelyik szintén
gyarmati kérdésekben ütközött Európával. Az Egyesült Államokban az expanzió
gondolata nem régi keletű, hiszen ez a hatalmas ország belső ügyeivel, mint a
Csendes-óceánig terjedő nyugati részek pacifikálása vagy a polgárháború, volt
elfoglalva.4 Ezért a század végén szabadultak fel energiái aktívabb külpolitikára.
Ennek megfogalmazására a nyolcvanas évek közepén került sor, amikor A. Mahan
azt fejtegette egyik könyvében, hogy Amerika hatalma és presztízse számára a
tengerek, óceánok ellenőrzése rendkívül fontos. Hasonló gondolatokat Beveridge
szenátor vagy Theodore Roosevelt is megfogalmazott. Blaine külügyminiszter
pedig Latin-Amerikára hívta fel a figyelmet. Igaz, ez még az Újvilág szolidaritásának
leplébe volt öltöztetve. 1895-ben Cleveland elnök az angol-venezuelai konfliktus
kapcsán már azt is kijelentette, hogy az amerikai kontinenst érintő kérdéseket az
Egyesült Államok nélkül nem lehet szabályozni, ami gyakorlatilag a Monroe-elv
felújítását, megerősítését jelentette.
Az Egyesült Államok számára két nagy terület iránti érdeklődés körvonalazó­
dott: Latin-Amerika, s ezen belül először a Karib-tenger térsége, illetve az Európát
is érdeklő Kína. A kilencvenes évek végére azonban, mint láttuk, az öreg kontinens
gyakorlatilag felosztotta magának Kínát, így Amerika számára nem maradt más
hátra, mint az, hogy az egyenlő jogok hirdetésével keressen magának valamilyen
üzleti, politikai lehetőséget a Távol-Keleten. Ezt a politikát fogalmazta meg Hay

4 Az európai hatalmakkal a XIX. század során még diplomáciai szinten is ritkán került
összeütközésbe. Csupán a Monroe-elvet lehet említeni 1823-ból, vagy a franciák mexikói vállal­
kozását a hatvanas években, amikor Amerika ezt barátságtalan lépésnek tekintette Párizs részéről.
186 III. RÉSZ: A KETTŐS KIHÍVÁS-VÁLASZ KORA (1871-1914)

külügyminiszter a nyitott kapuk elvének hirdetésével. Ahhoz azonban, hogy akár

ezen elvek szerint is legyen keresnivalója Amerikának Ázsiában, a Csendes-óceán
stratégiai pontjait is meg kellett szereznie. Az Egyesült Államok belépése a gyarmati
küzdelmekbe valami újat is hozott azzal, hogy nem hagyományos gyarmatosítóként
lépett fel - bár erre is lesz példa - , hanem a gazdaság, a dollár befolyásoló ereje
segítségével érvényesítette a politikai akaratot.
Az üzleti köröket a kilencvenes években kezdte érdekelni a külső piac problémája.
Az első terület, ahol politikát, gazdaságot össze lehetett kapcsolni egy expanziós
politikában a karibi térség volt. A Spanyolországhoz tartozó Kubában 1895-ben
felkelés robbant ki. A sziget a cukortermelés miatt az üzletembereknek, stratégiai
helyzete miatt pedig a politikának volt fontos. Amerika a Maine cirkáló felrobbanása
ürügyén Havannában 1898 áprilisában avatkozott be Spanyolország ellen. A siker
gyorsan jött. Leromboltak két spanyol flottát, az egyiket az Antillákon, a másikat
a Fülöp-szigeteknél. A spanyol—amerikai háborút lezáró párizsi békében (1898) a
Fülöp-szigetek és P u erto Rico az Egyesült Államok gyarmata lett, Kuba pedig
függetlenséget kapott, jóllehet ez gyakorlatilag amerikai befolyást jelentett a sziget
számára. Annektálta ezenkívül a Hawaii-szigeteket, valamint a Szamoa-szigetcso-
port egy részét. Ez pedig azt jelentette, hogy a Csendes-óceán néhány stratégiailag
fontos pontja amerikai ellenőrzés alá került. A Karib-tenger pedig amerikai tó lett.
Stratégia helyzetét erősítette ebben a térségben az is, hogy ők építhették meg a
Panama-csatornát.5

Incidens Fashodánál
A kilencvenes években Afrika is a hatalmi konfliktusok térsége lett. Franciaország
Afrikában akarta bővíteni gyarmatbirodalmát, miközben Anglia is erre törekedett.
A francia Szenegál—Dzsibuti-tengely az angol Kairó-Fokváros-tengelyt keresztezte 1898-
ban, s ez a két ország között konfliktust okozott, amely a század eleje óta tartó
egyiptomi kérdés részeként jelent meg. Arról volt szó, hogy a hatvanas évektől az
angolok számára Egyiptom felértékelődött. Nem csupán a Szuezi-csatorna vagy a
gyapot miatt, hanem azért is, mert Egyiptom az India felé vezető úton stratégiai
helyet foglalt el. London azonban úgy gondolta, hogy Egyiptom megtartásához
Szudánt, s ezen belül a Nílus forrásvidékét is ellenőrizni kell. Mindehhez néhány
európai hatalom támogatását is megszerezte. A kilencvenes évek elején az olaszok,
majd a németek is elismerték az angolok jogát a Felső-Nílus vidékére. A franciák
pedig vissza akarták szerezni a hetvenes és nyolcvanas években elveszett befolyásu­
kat a Nílus vidékén. Mindezt bonyolította Szudánban a Mahdi felkelése. Ennek

5 A megépítéshez az engedélyt már 1901-ben megkapták. Kolumbia azonban gátolta, ezért

1903-ban államcsínyt robbantottak ki, s Panama néven a csatornaövezetet kiszakították Kolum­
biából. A csatornát 1914-ben fejezték be.
 ÚT A HÁRMAS ANTANTHOZ 187

leverésére 1896-ban Kitchener tábornokot küldték, aki 3 ezer emberével teljesítette

ezt a feladatot, s 1898. szeptember 18-án megérkezett Fashoda erődjéhez. Közben a
franciák Marchand kapitányt ugyancsak 1896-ban Gabonból indították útnak, hogy
előzze meg Kitchenert. Hanotaux, akkori francia külügyminiszter így akarta meg­
oldani az egyiptomi kérdést. Marchand 1898 júliusában valóban megérkezett Fasho­
da düledező erődjébe, s francia protektorátusnak nyilvánította a régiót. A szeptem­
berben odaérkező Kitchener csak az erődön kívül tudott tábort verni. S bár a két
katona nagyon lovagias volt egymáshoz, London és Párizs között ez nem mondható
el. A franciák ellenállását fokozta a francia-orosz szövetség létezésének a tudata. A
Párizs-Pétervár közti véleménycsere során azonban kiderült, hogy az oroszok a
szövetséget nem tartják érvényesnek egy angol-francia konfliktus esetére. Persze
nem csupán erről volt szó, hanem arról is, hogy az oroszok, ha még akartak volna,
sem tudtak volna segíteni a franciáknak. A segítség az lett volna, ha az oroszok
nyugtalanítani tudják az angolokat az orosz-afgán határon. Ez azonban elmaradt, s
ennek oka az oroszok közép-ázsiai katonai helyzetében keresendő. Ebbe a térségbe
ugyanis nem vezetett vasútvonal a transzszibériai vasúttól, s egyébként is az oroszo­
kat lefoglalta a transzszibériai vasút építése, illetve a távol-keleti problémák. Ilyen
körülmények között a francia diplomácia két dolgot tehetett: vagy megegyezést
keres az angolokkal, vagy pedig a francia-orosz szövetség érvényét kiterjeszti egy
francia-angol, illetve orosz-angol konfliktusra is. Mindkét variációt elkezdték, végül
az előbb említett valósult meg. Kiderült ugyanis, hogy az angol-francia ellentétek
korántsem kibékíthetetlenek. Ebben persze szerepet játszott Németország világpo­
litikai törekvése, s az a felismerés, hogy az valóban veszélyezteti az egész angol
gyarmatbirodalmat, míg a francia-angol ellentétek csak egyes kérdésekre vonatkoz­
nak. E felismerés jegyében, mely a francia külügyminiszter, Delcassé diplomáciá­
jának volt köszönhető, 1899-ben létrejött egy angol-francia konvenció, amelyben
Franciaország felhagyott a Nílus vidékével, cserébe a Csád-tó körüli területeket
kapta meg érdekszféraként. Az engedékenységben belpolitikai gondok, mindenek­
előtt a Dreyfus-ügy teremtette polgárháborús hangulat is szerepet játszott. Az
említett angol-francia konvenció az első jelentős lépés volt a francia-angol antant
létrejötte felé vezető úton.

A francia-angol viszony
A két ország kapcsolatában a további javuláshoz a gyarmati kérdések rendezésére
volt szükség. Delcassé úgy vélte, egy Egyiptom-Marokkó cserét lehetne csinálni.
Az angolok kezdetben nem rajonganak az ötletért, de látva, hogy Párizs esetleg a
spanyolokkal együtt oldja meg Marokkó ügyét, hajlottak a cserére. Első lépésként
1903 áprilisában elismerték a csere elvét. Ezt követte 1903 májusában VII. Eidward
párizsi látogatása, melyet ez év júliusában a francia elnök, Loubet viszonzott Lon­
donban. Közben megkezdődtek a diplomáciai tárgyalások, melyek 1904. április 8-án
az entente cordiak aláírását eredményezték a két ország között. Ez a kapcsolat nem
188 III. RÉSZ: A KETTŐS KIHÍVÁS-VÁLASZ KORA (1871-1914)

jelentett szövetséget, hiszen valóban csak gyarmati ügyekről volt szó az egyezmény­
ben. Nevezetesen Sziámot két befolyási övezetre osztották, Franciaország elismerte
az angolok jogát Egyiptomban, London pedig a franciákét Marokkóban. A fran­
cia-angol antant létrejöttével a franciák válasza a német kihívásra tovább erősödött.

A német világpolitika
Az angol-francia közeledésben szerepet játszott az, hogy a németellenes hangulat
erősödött Angliában. Ennek magyarázatát a német gazdasági fejlődésben, illetve a
német politikában kell keresni. Az előbbi azt jelentette, hogy Németország a kilenc­
venes években az első generációs ipari ágazatokban is utolérte, sőt megelőzte a
szigetországot. Itt a vas- és acéltermelésre kell gondolni, valamint arra, hogy a
világpiacon, Európától Ázsiáig, Latin-Amerikáig a németek veszélyes konkurenssé
kezdtek válni. Ennél is veszélyesebbnek tűnt azonban a német flottaprogram, amely
Tirpitz admirális vezetésével 1898-ban indult.6 Igaz, a számok még angol túlsúlyt
mutattak, hiszen 22 német csatahajóval szemben 147 angol állt, de a császár, a német
vezetés által is alátámasztott tervek, „Németországjövője a tengereken van ”, már a brit
elsőséget kérdőjelezték meg, s az angolok ezt jó érzékkel vették észre. Angol érdeke­
ket sértett, s így Franciaország felé vitte Londont az is, hogy Németország Török­
országban megvetette a lábát. Először a hadsereg modernizálásában vett részt, majd
koncessziókat szerzett magának Kis-Azsiában. Az egyik, a Berlin-Bagdad-vasút
terve,7 melyre 1903-ban kaptak engedélyt, különösen felborzolta a kedélyeket. A
szerződés Anatóliára szólt, ahol a németek 300 km-es vasúthálózatot építhettek meg,
ezenkívül a vasút 20 km-es körzetében kiaknázhatták a bányászatot. Az a tény
azonban, hogy ez kapcsolódott a fő vasútvonalakhoz, s így a németek Berlinből a
Perzsa-öbölhöz juthattak el, már angol érdekeket veszélyeztető terv volt. Ez valóban
ellentéteket okozott, ennek ellenére a németek befejezhették a vasút építését. Ugyan­
csak nyugtalanító volt az, hogy 1891-ben létrejött a Pángermán Szövetség, amely
egy német gyarmatbirodalom kiépítését hirdette meg, melyben Törökországnak
fontos szerepet szántak.

A Párizs-Róma-kapcsolat
A francia diplomácia közben a francia-orosz szövetségen is javított: a félreérthető
cikkelyeket pontosabbá tette, ezenkívül Párizs az orosz vasúthálózat javítására
törekedett. Ennek érdekében 1898-ban, 1900-ban és 1901-ben kölcsönöket adott ki

6Az 1906-1907-es törvények évi négy modern páncéloshajó építését irányozták elő. Bizonyos
angol körökben ezért a preventív háború gondolata is felmerült Németországgal szemben.
7Az Isztambul és Bagdad közti szakaszon a forgalom 1940. július 17-én indult meg.
 ÚT A HÁRMAS ANTANTHOZ 189

az európai, valamint a közép-ázsiai orosz vasúthálózat finanszírozására. Emellett a

francia vezérkar elkezdte azt a tárgyalási sorozatot az oroszokkal, melynek célja,
hogy egy francia-német háború esetén a lehető legrövidebb időn, legalább egy
hónapon belül Németország kétfrontos háborúra kényszerüljön.
A francia diplomáciának az olaszokkal is sikerült javítania kapcsolatát a kilenc­
venes években. A két ország viszonyát a nyolcvanas évek elejétől a gyarmati ügyek,
illetve a vámháború nehezítette. A közeledést segítette olasz részről az, hogy 1896-
ban vereséget szenvedtek Aduánál, s ez egy időre véget vetett az olasz gyarmati
ambícióknak Etiópiában. A német kihívással szemben a franciák pedig erősíteni
akarták válaszukat. Az 1896-os vereség teremtette pénzügyi helyzetben az olaszok
Franciaországhoz fordultak. Az 1896-ban megkötött egyezményben az olaszok
elismerték a franciák tunéziai protektorátusát, ennek fejében kereskedelmi előjogo­
kat kaptak, s megtarthatták iskoláikat is ebben az országban. Az 1898-as kereskedel­
mi egyezmény véget vetett a két ország közti vámháborúnak. Az 1900-as egyez­
ményben pedig Delcassé francia külügyminiszter és Barrére római francia nagykö­
vet megnyugtatta az olaszokat, hogy Franciaország nem tart igényt Tripolitániára,
s nem akadályozza az olaszok líbiai törekvéseit. Ennek fejében Róma szabad utat
adott a franciák marokkói terveinek. 1902-ben pedig a két ország titkos egyezményt
kötött, melyben az olaszok francia-német háború esetén semlegességet ígértek akkor
is, ha Franciaország provokáció miatt kénytelen háborút indítani. E sort folytatta
1903-ban az olasz király párizsi, 1904-ben pedig a francia elnök római látogatása.
Ezek az egyezmények nem borították még fel a hármas szövetséget, sőt, 1902. június
28-án, tehát két nappal a franciákkal kötött egyezmény előtt részt vettek a hármas
szövetség megújításában. Az egyezmények azonban jelezték, hogy Olaszország
könnyűszerrel leválasztható a német blokkról. Ezt Schlieffen tábornok megjegyzése
is érzékelteti, amikor azt írja, hogy „Németország az egész francia hadsereget kapja majd
a hátába anélkül, hogy e hadsereg egy részét visszatartanák az Alpok felőli határról”.
 A FRANCIA KIHÍVÁS
Az 1904-es francia-angol antanttal Párizs teljesnek érezhette a német kihívásra adott
válaszát, de legalábbis a fashodai incidens teremtette bizonytalanságokat úgy vélte,
sikerült kijavítania, még akkor is, ha az Angliával való kapcsolat lazább volt, mint a
francia-orosz szövetség. Sőt, ez a korrigált válasz olyan jól sikerült, hogy egyben
kihívást jelentett a német blokk számára. A francia-orosz szövetség teremtette
harapófogót ugyanis az Angliával való kapcsolat szorosabbra zárta, miközben a
francia blokk szerkezete alapvetően eltért a német blokkétól. A különbség abban állt,
hogy Németország a kilencvenes években meghirdetett világpolitikai ambícióihoz
csak olyan szövetségi szisztémával rendelkezett, amely törekvéseiben s hatalmi
hatósugarában elsősorban az európai kontinenshez kötődött. Míg a bismarcki kon­
tinentális célokat megfelelő hatalmi rendszer támogatta, addig a vilmosi világpolitika
változatlanul a bismarcki európai politikához kiépített rendszert tudta használni.
Ezzel szemben a francia szövetségi blokk a kontinentális és a globális igényeknek
egyaránt megfelelt.1

1 A francia blokk elnevezés magyarázatra szorul, mert a századfordulón az angol-német

viszony kiéleződött, s úgy tűnt, a két ország viszonya határozza meg a nemzetközi politikát. Anglia
azonban annak ellenére, hogy a fényes elszigeteltség elve idejétmúltnak tűnt erre az időre, nem
folytatott aktív diplomáciát abban az értelemben, hogy a hatalmi elkötelezettségektől változatla­
nul tartózkodott. így az angol-német ellentétek integrálhatók voltak a kontinentális politikát
továbbra is meghatározó francia-német ellentétekbe. Az aktív tényező ezért Németország és
Franciaország volt, még akkor is, ha az utóbbinak a gazdasági, demográfiai mutatói rosszabbak
voltak, mint a németeké. A francia hátrány nem eredményezett pozíciómódosulást Németország
javára. A német előny csak arra volt elegendő, hogy az egyik hatalmi blokknak legyen a vezetője,
de arra nem, hogy a kontinensen is hatalmi túlsúllyal rendelkezzen.
 A FRANCIA KIHÍVÁS 191

Német válaszkísérletek
A Párizs által létrehozott hatalmi blokk olyan kihívást teremtett, hogy 1904-től
kezdve Berlin védekező pozícióba szorult. Az első' pillanatban azonban mégis úgy
tűnt, hogy a német diplomácia helyzete nem is olyan rossz, amint azt a francia-orosz
szövetség, illetve a francia-angol antant teremtette helyzet alapján gondolni lehetett.
A nemzetközi életnek ugyanis voltak olyan ellentmondásai, melyeket a németek
igyekeztek a maguk javára hasznosítani. Kedvezőnek tűnő helyzetet az orosz-japán
háború, valamint a gyarmati kérdések, mindenekelőtt Marokkó kínált.

Björkotől Marokkóig

Az orosz-japán háború által kialakult helyzet sebezhetővé tette az addig elért francia
eredményeket. Ez azt jelentette, hogy Párizs azzal az Angliával lépett antant kap­
csolatra, amelyet 1902 óta szövetségi kapcsolat kötött Japánhoz, s amely 1904-ben
háborús konfliktusba keveredett Párizs szövetségesével, Oroszországgal. így ha a
franciák az oroszok oldalára állnak, veszélybe kerülhet az Angliával frissen megkö­
tött kapcsolat, hiszen Japán Londonnak a szövetséget jelentette, Párizsnak viszont
az oroszokkal való szövetségen át az ellenséget. Ha viszont a franciák nem támogatják
az oroszokat, akkor Pétervár máshol, a németeknél kereshet kapcsolatot, széteséssel
fenyegetve ezzel a nehezen létrehozott francia-orosz szövetséget. A nemzetközi
helyzet ellentmondásosságával a német diplomáciai is tisztában volt, s úgy vélte,
lehetőség van arra, hogy egy csapással szétrobbantsa a francia-orosz szövetséget és
a francia—angol antantot, megszüntetve ezzel az őt körülvevő hatalmi harapófogót.
II. Vilmos először megpróbálta levélben meggyőzni II. Miklóst arról, hogy az
angol-francia közeledés az orosz érdekeknek nem jó. A katonai körök, különösen
Schlieffen preventív háborút javasolt Franciaország ellen, mivel a német katonai,
valamint a nemzetközi helyzetet egyaránt kedvezőnek ítélte.2 Háborút azonban se
II. Vilmos, se kancellárja, Bülow nem akart, de Tirpitz admirális sem, mivel féltette
a flottaprogramot.3 Berlin ezért a diplomácia eszközeivel akart célt érni. 1904.
október 7-én II. Vilmos egy szövetségi ajánlattal fordult az orosz cárhoz a japánokkal
folytatott háború idejére. Párizs a pénzfegyver bevetésével azonban meghiúsította a

2 A katonai vezetők már 1898 óta fontolgatták a preventív háborút Franciaország ellen. 1905
tavaszát viszont különösen kedvezőnek ítélték, mivel a német hadsereg 120 ezer fővel nagyobb
volt, mint a francia, Oroszországot lekötötte a Japán elleni háború, így Schlieffennek lehetővé vált
volna az, hogy a nyugati határon 72 hadosztályt vonultasson fel 64 franciával szemben.
3Tirpitz szerint a német flottaprogram szempontjából 1904—1905 kritikus helyzet volt. Ha az
angolok addig nem reagálnak, utána csak a megegyezést kereshetik. Tirpitz aggodalma jogos volt,
mert Lee, az angol admiralitás civil lordja 1905-ben rajtaütésszerű támadást javasolt a német flotta
megsemmisítésére.
192 III. RÉSZ: A KETTŐS KIHÍVÁS-VÁLASZ KORA (1871-1914)

tárgyalások folytatását. Berlin második módszerként a marokkói kérdést használta

fel Franciaország ellen s azért, hogy egy kontinentális hatalmi blokkot hozzon létre.
A kontinentális blokk gondolata nem új az európai politikában. A kilencvenes
években Hanotaux külügyminisztersége alatt a francia diplomácia is gondolt erre.
Hanotaux egy francia-német antant létrehozását Egyiptommal kapcsolatban vetet­
te fel 1896-ban, tehát angolellenes éllel. Ennek az ára azonban az lett volna, hogy a
franciák felejtsék el Elzászt. A közvélemény azonban erre nem volt fogadóképes.
Ennek ellenére a kilencvenes évek végén a francia sajtó többször felvetette azt az
ötletet, hogy Elzászt cseréljék el egy francia gyarmatért, s így létrejöhetne a fran-
cia-német-orosz hármas szövetség.4 Párizs azonban nem mondott le a revánsról,
Németország pedig még nem mondott le a kontinentális blokkról, legfeljebb első
lépésként nem francia-német, hanem orosz-német viszonylatban gondolkodott.
Közvetve a marokkói krízis is ebbe az irányba mutatott.
A marokkói ügy kiélezéséhez kedvezőnek tűnt a helyzet, mivel az oroszok 1905
márciusában vereséget szenvedtek a japánoktól Mukdennél. Ezt kihasználva II. Vil­
mos ugyanebben a hónapban Tangerbe látogatott, s az ott elhangzott beszédében
Marokkó függetlenségét hangsúlyozta, s azt, hogy Németország megakadályozza a
franciák berendezkedését az észak-afrikai országban.5 Bülow ezenkívül egyenlő
jogokat követelt Németország számára, s ennek érdekében joggal hivatkozhatott az
1880-as madridi konferencia határozataira, amely ezt a jogot lehetővé tette az összes
külföldi hatalomnak. Párizs valóban francia protektorátust akart Marokkóból. Erre
egyrészt az ösztönözte, hogy gazdaságilag érdekelt volt az országban, másrészt az
algériai-marokkói határon állandó zavargások voltak, melyek Algériát veszélyeztet­
ték. Franciaország ezért Marokkó tuniszosításába kezdett, azaz francia protektorá­
tussá akarta tenni. Első lépésként, hogy e célt elérje, reformtervezetet nyújtott be a
marokkói szultánnak. Marokkói terveihez azonban Párizs nem kérte a németek
támogatását, mert úgy vélte, Németország nem földközi-tengeri hatalom. A néme­
tek marokkói fellépése azonban arról győzte meg, hogy véleményüket is figyelembe
kell venni. A francia külügyminiszter, Delcassé ezért a következő hónapban, ápri­
lisban közvetlen francia-német tárgyalásokat javasolt Marokkó ügyében, a németek
azonban ezt visszautasították, mert számukra nem csupán Marokkóról volt szó,
hanem arról is, hogy szétrobbantsák a francia hatalmi blokkot. Az ehhez vezető egyik
lépés az volt, hogy május 30-án Bülow német kancellár változást követelt a francia
külügyi vezetésben: Delcassé lemondását kérte.
A francia politikai vezetés nehéz döntés előtt állt: vagy szembeszáll a német
fellépéssel, vállalva ennek kiszámíthatatlan következményeit, vagy visszavonulót

4 A kilencvenes években voltak jelei a francia-német közeledésnek. 1896-ban a franciák részt

vettek a kiéli csatorna megnyitásán. A németek ott voltak 1900-ban a párizsi világkiállításon, s két­
ezer jutalmat, valamint 250 nagydíjat vihettek haza.
5A franciák az antantegyezményben szabad utat kaptak Londontól. 1904. október 7-én pedig
francia-spanyol egyezmény is létrejött az ügyben, mely szerint Madrid elismerte a francia-angol
egyezményt, s ennek fejében befolyási zónát kapott Marokkóban.
 A FRANCIA KIHÍVÁS 193

fúj, ami diplomáciai vereséget jelent. A kérdésben döntést hozó drámai miniszter-
tanácsi ülés 1905. június 6-án zajlott le, ahol két ellentétes nézet csapott össze. Az
egyik oldalt Maurice Rouvier miniszterelnök képviselte, aki úgy vélte, hogy N ém et­
ország a marokkói ügyet használta fel arra, hogy diplomáciai elszigetelődése ne
folytatódjon. Rouvier attól tartott, hogy a francia-angol együttműködés kiszélese­
dése német támadást von maga után, a háborúra viszont Franciaország nincs felké­
szülve. Rouvier azzal érvel: „...ha aláírjuk a közös cselekvési egyezményt Angliával,
Németországot errőlfeltétlenül értesítik, s Németország akkor hadüzenet nélkül támad ránk.
Nos vagyunk-e olyan helyzetben, hogy háborúzzunk? Természetesen nem. Keleti erődítménye­
inket újra kell építenünk, fegyverzetünket modernizálnunk kell. Mióta Négrier tábornok
felülvizsgálta a helyzetet, tudjuk, hogy keleti határbiztosító csapataink létszáma nem teljes.
A hadseregben rossz a közhangulat, az anarchista propaganda megkezdte romboló hatását,
másrészt a nép közhangulata, amelyet az utóbbi időkben az ország annyi területén kitört
sztrájkok bizonyítanak, okot ad arra, hogy a mozgósítás terén nehézségektőlféljünk, és bukás
esetén a hadjárat kezdetén lázadásoktól isfélhetünk Párizsban és más városokban. Nagyon jól
értjük: Anglia nem fél attól, hogy elfoglalják a szigetet, s ezért bennünket akar előrevetni
magával együtt. Együttesflottáink legyőznék a németflottát, a német kereskedelmi kikötőket
biztosan lerombolnák, de ezalatt a francia földre benyomulnának, s a gyalogos háború
Németország ellen nagyon is egyenlőtlen, számunkra hátrányos vagy végzetes lenne. Az ország
nem értené meg, hogy miért bocsátkozunk ilyen kalandba, Marokkóval kapcsolatos viszályunk
következtében. ” Majd így összegezte véleményét: „Háborúzni ma, jelenlegi hátrányos
helyzetünkben vakmerő és nagyon is bűnös kaland lenne. ”
A másik oldalon Delcassé külügyminiszter a németekkel való szembeszállás
mellett agitált. Véleményének alátámasztására ismertette Anglia javaslatait egy
Németország elleni közös francia-angol lépés ügyében. S bár szerinte Németország
fenyegető magatartást fog tanúsítani egy ilyen szerződés megkötése esetén, a német
fenyegetés csak blöff lesz és nem háború.6„ Vigyázzunk —mondotta -, ha visszautasít­
juk Anglia ajánlatait, amikor pillanatnyilag velünk akar együttműködni, hogy tönkretegye
a német tengerészetet és kereskedelmet, amelynek konkurenciájától retteg. Anglia rövidesen
Németország mellé állhat, s akkor mi elszigetelten, védtelenek leszünk e támadás ellen, fennáll
az a veszély, hogy elveszítjük a csatát Európában, s Európán túl pedig elveszik tőlünk
gyarmatainkat. ”A minisztertanács azonban Delcassé javaslatait nem fogadta el, ezért
a külügyminiszter július 1-jén lemondott. Berlin számára ez siker volt, hiszen a
németellenes irányvonal vezetője bukott meg. A két ország kapcsolatában mutatko­
zó enyhülést Berlin ki akarta használni oly módon, hogy a kontinentális blokk
gondolatát igyekezett a gyakorlatban megvalósítani. Ennek érdekében 1905. július

6 Delcassé „ Tudomásunkra hozza, hogy Anglia javaslatokat tett egy Németország elleni közös fran­
cia-angol lépés ügyében. Ezek ajavaslatok nem korlátozódtak egyszerű megbeszélésekre. írásosjegyzékeket is
váltottak. Felolvassa az utolsójegyzék szövegét, amely anélkül, hogy a végrehajtása részleteit kifejtené, nagyon
világosan megmondja, hogy mire vállalkozik Anglia egy ilyen közös lépés esetén. Ügy véli, hogy nagyon is
érdekeltek vagyunk e szerződés megkötésében... ”.
194 III. RÉSZ: A KETTŐS KIHÍVÁS-VÁLASZ KORA (1871-1914)

23-24-én Björkö-szigeténél7 a német császár találkozott II. Miklós orosz cárral, s

egy olyan defenzív szövetséget írtak alá, amely a Japánnal való békekötés után lép
érvénybe. A német diplomácia azt akarta, hogy Pétervár a szerződést csak ezután
mutassa meg a franciáknak, kényszerítve őket arra, hogy szövetségesként lépjenek
be a kontinentális blokkba. Berlin úgy gondolta, amennyiben Párizs ezt visszauta­
sítja, a francia-orosz szövetség megszakad. „Fordulat Európa történetében” —írta
II. Vilmos a tervvel kapcsolatban. A németek azonban Párizs csatlakozását várták, s
ezt igyekeztek diplomáciájukkal is segíteni, ezért a marokkói kérdésben engedékeny­
nek mutatkoztak. Belegyeztek abba, hogy a franciák kiváltságos helyet élvezzenek a
marokkói-algériai határvidéken. 1905. szeptember 28-án pedig abban egyeztek meg,
hogy egy nemzetközi konferencián szabályozzák a gazdasági, pénzügyi kérdéseket,
valamint a marokkói rendőrség ügyét. Berlin mindenképpen el akarta kerülni, hogy
Rouvier helyzete meggyengüljön, hiszen ő a németekkel való közeledés híve volt.
Björkö azonban csalódással végződött a német diplomácia számára.
Az orosz külügyek irányítója, Lamsdorff 1905 szeptemberében ismerte meg a
björkői megállapodás szövegét, s tisztában volt azzal, hogy ehhez az egyezményhez
Párizs nem fog csatlakozni. Ehhez bizonyítékul szolgált a párizsi orosz nagykövet,
Nyelidov beszélgetése Rouvier-val. Anélkül, hogy az orosz diplomata a björkői
találkozót megemlítette volna, azt kérdezte a francia miniszterelnöktől, hogy mit
szólna, ha Németország csatlakozna a francia-orosz szövetséghez. Rouvier azt
válaszolta, amire Lamsdorff számított: „Németországgal lehetetlen a szövetség. A nemzet
ezt nem viselné el. A kormánynak pedig figyelembe kell venni a nemzet érzéseit. ” Az orosz
külügyminiszter ezt követően meggyőzte a cárt arról, hogy a kontinentális blokk
lehetetlen Párizs távolmaradása miatt. A németekkel való kapcsolat pedig Oroszor­
szág számára rendkívül kedvezőtlen lenne, mivel Ázsiában egy francia-angol koalí­
cióval kellene szembenéznie, másrészt a párizsi pénzpiac is bezárulna Oroszország
előtt akkor, amikor egy vesztes háború és egy forradalmi helyzet miatt az anyagi
csőd szélén áll a birodalom.
Párizs valóban nem csupán szavakkal fejezte ki rosszallását, hanem a frankdiplo­
máciával is. 1888 óta 1905-ben bocsátotta ki a francia pénzpiac a legkisebb orosz
kölcsönt, mindössze 31 millió 300 ezer frankot. A pénzfegyver segítségével egyrészt
békekötésre akarta kényszeríteni az oroszokat Japánnal, másrészt a németekkel való
kapcsolat felmondását akarta. Kölcsönt ugyanis csak Björkö feledésével és feladásá­
val lehetett Párizsban kapni. A kontinentális blokk elutasítását nem csupán az
Elzász-Lotharingia miatti érzékenységben kell keresni, mert a gazdasági megfonto­
lások is komoly szerepet kaptak. A kontinentális blokkban ugyanis Franciaország
gazdaságilag vesztes lett volna. A német ipar versenyképessége miatt a kereskedelem
továbbra is német-orosz viszonylatban lett volna a legjelentősebb. A francia tőke­
forrást pedig mindkét hatalom kihasználta volna, hogy a francia érdekeket közösen
háttérbe szorítsák. Párizs ezt a helyzetet el akarta kerülni.

7 Pontosabban a sziget közelében egy hajón.

 A FRANCIA KIHÍVÁS 195

Lamsdorff érvei meggyőzőek voltak, s a cár 1905. november 2 3-án levélben vonta
vissza a II. Vilmosnak Björkőn tett ígéretét. E csalódás után Németország ismét a
marokkói ügyet erősítette fel, s arra törekedett, hogy az összehívott nemzetközi
konferencia ne adjon döntő súlyt Franciaországnak Marokkóban. Az 1906. január
16-án a spanyolországi Algecirasban megkezdődött konferencián Berlinre újabb
csalódás várt. Az április 7-ei záródokumentum ugyanis a marokkói rendőrség meg­
szervezését Franciaországra és Spanyolországra bízta egy általános inspektor elmé­
leti ellenőrzése mellett. Ez bizonyos mértékben a német diplomácia bukását jelentett
abban az értelemben, hogy nem sikerült a franciákat elszigetelnie.8 Arra azonban
lehetősége volt, hogy a jövőben is beavatkozzon ebben az ügyben. Marokkó egy
fontos dolgot is megmutatott: Anglia elkötelezettségét Franciaország mellett és
Németország ellen. Még a háborút is fontolgatta azért, nehogy Németország meg­
vesse a lábát egy marokkói kikötőben. Anglia számára ez stratégiai érdek volt, mert
az atlanti-óceáni brit közlekedési vonalakat érezte veszélyben.9Az új angol külügy­
miniszter, Grey pedig a brit vezérkarral egy francia-brit közös akció lehetőségeit
vizsgáltatta,101a párizsi brit nagykövetnek pedig azt írta, hogy „...ha Franciaország
háborúba keveredik Németországgal, a Marokkóval kapcsolatos egyezményünk alapján nem
állhatunk félre; részt kell vennünk Franciaország oldalán". E vélemény ellenére Anglia
katonai szövetséget nem kötött a franciákkal, jóllehet Párizs ezt szorgalmazta.
Londonnak azonban az volt a véleménye, hogy a bizonytalanság a béke garanciája.
Arra viszont törekedett, hogy az oroszokkal rendezze kapcsolatait egyrészt azért,
hogy az orosz-japán háború teremtette ellentmondásos helyzet ne ismétlődjön meg,
másrészt azért is, mert London is tudott a kontinentális szövetség tervéről, ami csak
ellene irányulhatott. A németek 1904-1906-os nagy válaszadási kísérlete tehát
sikertelenül végződött annyira, hogy a francia blokk még meg is erősödött azzal,
hogy 1907. augusztus 31-én létrejött az angol-orosz antant.11 Ez pedig még veszé­
lyesebb kihívást jelentett a német blokk számára.
Az algecirasi konferenciával azonban a marokkói válság nem zárult le. Francia-
ország nem kapott teljes cselekvési szabadságot az országban. A rend fenntartására

8 A franciákat az oroszok, angolok s az amerikaiak is támogatták. Az olaszok megígérték

Párizsnak, hogy nem helyezkednek velük szembe. Berlint egyedül Ausztria-Magyarország támo­
gatta, de ő is megegyezést javasolt. Bülow valóban elfogadta, hogy a rendőrség kádereit a franciák
és a spanyolok adják, de nemzetközi ellenőrzést javasolt, melyet a franciák elfogadtak.
9 Marokkó a stratégia jelentősége mellett gazdasági lehetőségeket is kínált. A rif zónában
ásványkincseket találtak, az ország modernizálása pedig vállalkozási lehetőségeket kínált.
10 Az angol admiralitás már 1905-ben az angol flotta nagy részét az Északi-tengerre hozta a
franciákkal kötött egyezmény értelmében. 1906-ban azt vizsgálták, hogyan szállíthatók csapatok
Franciaország északi partvidékére, hogy szükség esetén támogathassák a franciákat. 1906 január­
jában hasonló tárgyalások folytak a belga vezérkarral is.
11 A két ország Tibet, Afganisztán és Perzsia kérdését rendezte el egymás között. Anglia
megígérte, hogy kiüríti Tibetet, ennek fejében Oroszország lemondott arról, hogy kiterjessze
befolyását Afganisztánra. Perzsiát pedig három részre osztották. Az északi rész orosz, a déli angol
befolyási zóna lett.
196 III. RÉSZ: A KETTŐS KIHÍVÁS-VÁLASZ KORA (1871-1914)

jogot kapott az atlanti kikötőkben és az algériai határon. Azt a kérdést azonban nem
szabályozták, hogy mi történjen zavargások esetén. Franciaország ezért a marokkói
incidenseket arra használta, hogy újabb területeket szerezzen. Ez történt 1907-1908-
ban, amikor elfoglalta Oudzsát, mert Marrakech-ben megöltek egy francia orvost.
A casablancai alföld elfoglalására pedig az adott ürügyet, hogy európai munkásokat
öltek meg. A francia terjeszkedést Németország gátolni igyekezett. A két ország
közti feszültségre az adott alkalmat, hogy 1908 szeptemberében a casablancai német
konzul segítségével szöktek meg francia idegenlégiósok. A feszültséget az 1909.
február 9-i francia-német egyezmény átmenetileg oldotta, mert a németek elismer­
ték a franciák túlsúlyát az országban. Viszonzásként Párizs a németek gazdasági
lehetőségeit ismerte el, s úgy tűnt, egy gazdasági együttműködés is létrejön a két
hatalom között. A gyakorlatban azonban ennek az ellenkezője történt, mivel mind­
két fél kiváltságos helyzetet akart magának teremteni. A csalódott Németország
ezért újra megnyitotta a marokkói kérdést, felhasználva az algecirasi konferencia
határozatát ennek érdekében.
Az ürügyet az 1911 májusában a szultán ellen kirobbant fezi felkelés nyújtotta.
Az európai telepesek védelmében Franciaország beavatkozott, s elfoglalta a várost.
Ezzel viszont túllépte az algecirasi jogosítványokat, mert megsértette a status quót.
Berlin számára ez lehetőséget kínált a beavatkozásra. Kiderlen-Wáchter külügyi
államtitkár azonban úgy vélte, Marokkó legyen a franciáké, de ennek fejében Párizs
kompenzálja a németeket. S amíg ez megtörténik, Németország lefoglal zálogként
egy marokkói kikötőt. 1911. július 1-jén így született meg az agadiri válság, amikor
is a Panther nevű német cirkáló megjelent a marokkói kikötőben azzal az ürüggyel,
hogy védelmet nyújtson a német alattvalóknak.
A francia politikai vezetés ismét nehéz döntés elé került. Caillaux még pénzügy-
miniszterként Jules Cambon berlini francia nagykövettel együtt azon a véleményen
volt, hogy fogadják el a kompenzáció elvét. A francia vezérkar s bizonyos politikai
körök viszont erődemonstrációt akartak. A július elsejétől már miniszterelnök
Caillaux változatlanul a tárgyalások folytatását akarta, s ezt a tanácsot kapta Lon­
dontól is. A németek azonban kompenzációként egész Francia-Kongót kérték, s ezt
a követelést még a kompromisszumkész Caillaux sem fogadhatta el. Úgy tűnt,
Kiderlen-Wáchter még a konfliktus kockázatának vállalására is kész, s hogy nem ez
lett belőle, az elsősorban a brit fellépésnek, s ebből következően II. Vilmos és
környezete kevésbé agresszív magatartásának volt köszönhető.
Bár London a tárgyalások híve volt, a német követelőzés hatására megváltoztatta
véleményét, s tudatta II. Vilmossal, hogy számára elfogadhatatlan Franciaország
megalázása, s ezért akár fegyverrel is támogatja a francia pozíciókat. Lloyd George
azt hangoztatta, hogy a béke minden áron formula elfogadhatatlan, s riadókészült­
ségbe helyezték az angol flottát. A brit fellépés eredményeként a németek mérsékel­
ték követeléseiket, s 1911. november 4-én aláírták a megegyezést a franciákkal. Egyes
vélemények szerint ezzel sikerült néhány évvel késleltetni az első világháború
kitörését. Az egyezmény értelmében Berlin elfogadta a francia protektorátust Ma­
rokkóban, ennek fejében megkapta Francia-Kongó egy Kamerunnal határos részét.
 A FRANCIA KIHÍVÁS 197

A kompromisszumot kemény bírálatok érték mindkét országban. Caillaux megkap­

ta, hogy túl nagy volt az ár, a németek pedig azt kifogásolták, hogy nem kapták meg
egész Francia-Kongót. Caillaux kormánya aztán hamarosan megbukott, s helyére
Poincaré került, aki lotharingiai származásával garanciát jelentett a francia naciona­
lista körök számára, hogy Franciaország határozottabb magatartást fog tanúsítani
Berlinnel szemben.
Agadir változást hozott a nagyhatalmak magatartásában. A szövetségi blokkok
szorosabbra zárultak. 1912 júliusában a francia-orosz katonai konvenciót tengeré­
szeti egyezménnyel egészítették ki. Ugyancsak ebben az évben megújították a
hármas szövetséget, s közben a Balkán krízisekkel jelentkezett. Az orosz-japán
háború egyik következményeként ugyanis Oroszország ismét a Balkán felé figyelt,
ahol az első világháborút megelőző esztendőkben jelentős változások, s ennek kö­
vetkeztében a nagyhatalmi politikát is befolyásoló konfliktusok keletkeztek.

A z annexiós válság

1908 őszén Bosznia-Hercegovina annektálásával Bécs mozgatta meg az európai

hatalmi politikát. Az 1906-tól a külügyek élén Goluchowskit felváltó Aehrenthal
aktív balkáni politikát akart folytatni. Az 1903-ban bekövetkezett szerbiai palotafor­
radalom12 az orosz- és franciabarát Karadjordjevic Pétert emelte hatalomra. A
külügyminiszter az orosz orientációjú Pasic, a radikális párt vezetője lett. Bécs
számára ez a változás azt jelentette, hogy véget ért az Obrenovicok uralmát jellemző
monarchiabarát külpolitika. A Monarchia a változásokra vámháborúval reagált. Az
1906-ban kezdődött s öt évig tartó konfliktus gazdasági nehézségeket akart okozni
Szerbiának. A bécsi számítások azonban nem váltak be, mivel a szerb gazdaság új
felvevőpiacokat talált agrártermékeinek Bulgáriában, Törökországban és Olaszor­
szágban. Ráadásul a vámháborút a francia és a német tőke használta ki. Különösen
Franciaország pénzügyi befolyása erősödött meg, s ezt jól mutatja az, hogy a szerb
kölcsönök kétharmad része Párizsban volt elhelyezve. A balkáni államok jó fegyver­
vásárlók is voltak. A francia Creuzot 1907 és 1911 között 50 millió frankos hadimeg­
rendelést kapott Belgrádtól. S bár a balkáni francia tőke 6-7%-ot képviselt Párizs
külföldi tőkekihelyezései között, mégis Franciaország domináns pénzügyi szerepet
játszott a félszigeten,13 s különösen Szerbiában. Párizs jelenlétét és befolyását mu­
tatta Belgrádban az a tény is, hogy a francia tőke belgrádi képviselője a szerb

12Június 24-én reggel a palotába behatolt tisztek megölték Obrenovic Sándort és feleségét.
13 Bulgária 1906-ban és 1909-ben 20, illetve 27,3 millió frankért vásárolt fegyvereket, Görög­
ország pedig 1912 és 1914 között 58,2 millió frankért. A bolgár dohány és a román olaj jó piacot
talált Franciaországban. A francia áruk viszont alulmaradtak a német, de még az osztrák-magyar
árukkal szemben is. Párizs ezért csak egyet tehetett: az államkölcsönöket valaminek, s általában
fegyvereknek a vásárlásához kötötte.
198 III. RÉSZ: A KETTŐS KIHÍVÁS-VÁLASZ KORA (1871-1914)

kormány pénzügyi tanácsadója volt. A Balkán a francia és a német tőke párharcát is

jelentette, s Szerbiában éppen a franciák kerültek ki győztesen.14
Aehrenthal a szerb kérdést egy általános délszláv rendezés keretében akarta
megoldani. Az volt a terve, hogy Bosznia-Hercegovina annektálását követően a
Monarchia megszerzi Szerbia egy részét, hogy elérje a nagy célt, Szalonikit. Ezt s
az akciót Romániával és Bulgáriával együtt akarta végrehajtani. Ennek fejében az
említett két állam területeket kapott volna Szerbiából. Magyar politikai erők részéről
azonban ez a törekvés ellenállásba ütközött, jóllehet a szerb függést Budapest is
akarta, de azt már nem, hogy a Monarchia része legyen a délszláv állam. Bosznia és
Hercegovina annexiójának a kérdése viszont napirenden maradt.
A Monarchia 1907-ben engedélyt kapott a török kormánytól arra, hogy vasutat
építsen a novipazári szandzsákon át Szaloniki felé, ezért felmerült a két tartomány
annektálásának a gondolata. Bár a vasútépítést a berlini szerződés is lehetővé tette,
Bécset mégis támadás érte francia, olasz és angol lapok részéről a terv nyilvánosságra
kerülését követően. A Balkán volt a témája az 1908. június 9-10-ei találkozónak is,
mely Révaiban zajlott le II. Miklós és VII. Edward között. A Monarchiát azonban
a Török Birodalomban bekövetkezett események is az annexióra ösztönözték. 1908
júliusában ugyanis Konstantinápolyban győzött az ifjútörök forradalom.

A z ifjútörökök

A birodalom modernizálásának15addigi eredményeivel elégedetlenkedők mozgalma

még 1865-ben kezdődött Konstantinápolyban. Programjukban a nemzeti tőke erő­
sítése, alkotmányos parlamenti szisztéma, valamint a polgári kultúra fejlesztése
szerepelt. Az ifjútörök mozgalom válasz volt a Török Birodalom elmaradottságára,
s arra, hogy kiszolgáltatott az európai hatalmaknak. Az első alkotmányos kísérlet
1876-ban zajlott le. A mozgalomnak főleg a hadseregben voltak hívei. A megtorlások
miatt az ifjútörökök külföldön, elsősorban Párizsban és Genfben szervezkedtek.
1890-ben jött létre az Egység és Haladás nevű bizottságuk, amely az 1901-es párizsi
ülésen két nagy áramlatra szakadt. A liberális irányzat a provinciák föderációját, a
nemzetiségi területek autonómiáját hirdette meg. A többség azonban egy centrali­
zált török államot akart a török etnikum főségével. A mozgalom 1905-ben Párizsból
Szalonikibe tette át a székhelyét. Macedóniában és Albániában ifjútörök komiték
jöttek létre. Az 1907-es párizsi kongresszuson megállapodtak a nemzetiségekkel,
széles körű önkormányzatot ígértek nekik, 1908 októberére pedig felkelést terveztek.

14 Görögországban szintén a francia tőke dominált, míg Románia megmaradt a németeknek,

s francia-német gazdasági küzdelem figyelhető meg Bulgáriában vagy a Török Birodalomban.
15 A Tanzimat, a jótékony reformok kora 1839-ben kezdődött. Ennek eredményeképpen
újjászervezték a török hadsereget, bevezették az 5 éves általános hadkötelezettséget. 1845-ben
törvénybe iktatták az ingyenes, kötelező oktatást, bár ez a törvény papíron maradt. A Tanzimat
céljai között szerepelt a polgárság szabad tevékenységének a támogatása is.
 A FRANCIA KIHÍVÁS 199

Az események azonban másképpen alakultak, mivel a macedóniai Rezna erődjének

parancsnoka felkelést robbantott ki. Musztafa Kemál csatlakozott hozzá, elfoglalta
Monasztirt, s innen akartak támadást indítani Konstantinápoly ellen. Erre azonban
nem került sor, mert Abdul Hamid lemondott, helyébe bátyja, V. Mohamed
(1908-1918) került, s visszaállították az 1876-os alkotmányt. Ezzel az ifjútörökök
győztek.16A Monarchia számára ez a változás azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy a
két balkáni tartomány birtoklása veszélybe kerül, mivel az ifjútörökök rendezni
akarták azt a felemás helyzetet, hogy a Monarchia tartotta megszállás alatt, miközben
Bosznia-Hercegovina jogilag a Török Birodalom része volt. Hasonlóan problema­
tikus volt Bulgária státusa is, mivel változatlanul függő helyzetben volt Konstan-
tinápollyal szemben. Ez azt jelentette, hogy az országot egy küldött képviselte a
birodalom fővárosában, s bár hosszú ideig a diplomáciai testület tagjaként kezelték,
az ifjútörök hatalomra jutással megváltozott a helyzet. Bulgáriát ismét autonóm
tartománynak tekintették.
Kezdetben úgy tűnt, hogy nemzetközi konfliktus nélkül is megoldható az anne-
xió, mivel 1908. szeptember 16-án Izvolszkij orosz és Aehrenthal osztrák-magyar
külügyminiszter a morvaországi Buchlauban egy csereügyletet kötött. Arról volt
szó, hogy Pétervár a fekete-tengeri szorosok státusának megváltoztatásához, ponto­
sabban ahhoz, hogy az orosz hadiflotta áthaladhasson a szorosokon,17Bécs támoga­
tását kérte, s ennek fejében hozzájárult a balkáni tartományok annexiójához. Bécs
és Pétervár azonban olyan ügyben egyezett meg, mely nem volt egyenértékű. Ez
azt jelentette, hogy az annexió kérdését meg lehetett oldani Oroszország és a
Monarchia között, a szorosok problémája viszont európai ügy volt, ezért Izvolsz-
kijnak Párizs és London beleegyezését is meg kellett szereznie. Az orosz külügymi­
niszter ennek érdekében európai körútra indult, de amikor Párizsban újságot vett,
döbbenten olvasta, hogy Bécs bejelentette az annexiót. Ez 1908. október 6-án
történt.18Egy nappal korábban pedig Ferdinánd bolgár cár Tirnovóban ünnepélye­
sen bejelentette Bulgária függetlenségét.
Az annexió tehát egyoldalú lépés volt. Szerbia tiltakozott, hiszen a délszláv állam
is szerette volna megszerezni e területet, hogy kijusson a tengerhez. Katonai össze­
ütközés veszélye fenyegetett Szerbia és a Monarchia között. Bécs ultimátumban
szólította fel Szerbiát, hogy ismerje el az annexiót, s fejezze be a Monarchia-ellenes
propagandát. Oroszország támogatást ígért Szerbiának, Németország pedig Bécs-
nek. Franciaország és Anglia azonban nyugalomra intette a cárt. Párizs a fran­

16 Musztafa Kanálnak hamarosan ellenforradalmi megmozdulást kellett levernie, s ezt köve­

tően az ifjútörökök alakítottak kormányt. 1909-ben már visszautasították a nemzetiségeknek tett
ígéreteket. 1913-ban egy triumvirátus vette át a hatalmat: Enver, Talaat és Dzsemal. Az ifjútörök
mozgalom már 1910-től betiltotta a nemzetiségi szervezeteket, s a pánturkizmus, az iszlamizációs
törekvések felerősödtek.
17 A hadiflották áthaladását az 1841-es londoni konvenció tiltotta meg.
18 Aehrenthal az annexiót összekapcsolta azzal, hogy a novipazári szandzsákot, ahol 1879 óta
osztrák-magyar csapatok tartózkodtak, kiürítette.
200 III. RÉSZ: A KETTŐS KIHÍVÁS-VÁLASZ KORA (1871-1914)

cia-orosz szövetséget nem tartotta érvényesnek a Balkánra. Francia és angol támo­

gatás hiányában a cár sem tudott Szerbiának segíteni, hiszen a hadsereg helyreál­
lítása éppen hogy elkezdődött. Hosszú tárgyalások után a török kormány 1909.
február 26-án fogadta el az annexiót. Szerbia hasonlóan cselekedett, s még azt is
megígérte Bécsnek, hogy beszünteti az ellene irányuló propagandát, s jószomszédi
viszonyt fog folytatni vele.
A boszniai annexiós krízis orosz diplomáciai vereséggel végződött, s így része
volt annak a folyamatnak, mely 1904-ben elkezdődött a német politikában. Bülow19
az 1908-as eseményektől is azt várta, hogy megtöri a francia-orosz szövetséget, mert
bebizonyosodott, hogy a cár nem kapott segítséget szövetségesétől. Úgy tűnt,
Bülownak igaza lesz. Ez azt jelentette, hogy Oroszország sértődöttségében a hármas
szövetséghez közeledett. 1909. október 24-én Racconigiban olasz-orosz megegyezés
jött létre, melynek értelmében Róma szabad kezet kapott Tripoliban, s ennek
fejében támogatásáról biztosította Pétervárt a szorosok kérdésében. 1910-ben pedig
orosz-német egyezményt kötöttek Potsdamban Perzsiáról. A felületes szemlélő
számára úgy tűnhetett, hogy az európai hatalmi politika változatlanul alkalmi
szövetségesekkel dolgozik, s nem a szembenálló blokkok a meghatározóak. Ez
azonban csak a látszat volt. Ezt mutatta Bécs és Róma egyezménye 1909. december
19-én arról, hogy a balkáni státus megváltozása esetén Olaszország kompenzációt
kap. Németország kiállása Bécs mellett azonban már nem csupán egy szövetségese
melletti támogatást jelentett, hanem azt is, hogy Berlin szerepe megváltozott a
Balkánon: a térség Németországnak is akcióterülete, s így a Monarchia Berlin
előretolt bástyájaként jelent meg a félszigeten.
Ami a hármas antantot illeti, Oroszország duzzogása nem tartott sokáig. Ham a­
rosan kiderült, hogy szövetségeseire a Balkánon is számíthat.

Háborúk a Balkánon

Alig csitult el az annexió okozta vihar, amikor újabb bonyodalmak keletkeztek a

félszigeten. Az ifjútörök forradalom a valóságban nem azt hozta, amit a nemzetisé­
geknek ígért. A nemzeti összetartást akarta erősíteni oly módon, hogy a törökösítést
erőltette. A nemzetiségi területekre török telepeseket küldtek, török iskolákat nyi­
tottak. Ez a politika ellenállást szült, s különösen Macedóniában volt feszült a
helyzet. Súlyosbította a dolgot az, hogy a szomszédos országok támogatták az
ellenállási mozgalmat, s ez bármikor konfliktusokhoz vezethetett.

19 A kancellár a boszniai helyzetben tanúsított német magatartást így magyarázta: „Az, hogy
világosan és nyíltan Ausztria-Magyarország oldalára álltunk, azért is megfelel érdekeinknek, mert más
magatartás által veszélyes kísérletekre adtunk volna bátorítást, hogy Ausztria-Magyarország nagyhatalmi
állását csorbítsák. Szövetségesünk diplomáciai veresége azonban szükségszerűen visszahatna saját európai
helyzetünkre. Csökkentené azt a súlyt, amelyet Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia közösen
képviselnek és amelyet sok nemzetközi kérdésben közösen vetünk a mérleg serpenyőjébe. ”
 A FRANCIA KIHÍVÁS 201

A válságsorozatot az olaszok nyitották. A Konstantinápolyhoz tartozó Tripoli és

Kirenaika már régóta érdekelte Rómát. Kétoldalú megegyezések20 szabad utat
biztosítottak számára, s csak a kedvező nemzetközi helyzetre várt. Az ifjútörök
hatalomváltás teremtette belpolitikai körülményeket, valamint az agadiri válságot
használták ki az olaszok, s 1911 szeptemberében megkezdődött az olasz-török
háború. Olasz csapatok szálltak partra Tripoliban és Bengáziban.21 1911. november
5-én pedig Róma annektálta a területeket. A háború hamarosan kiterjedt az Egei-
tenger szigeteire, s az olaszok Rhodoszt és a Dodekanészosz-szigeteket is elfoglalták.
Ez a helyzet ösztönzőleg hatott a balkáni államokra, hogy segítsenek a macedónok­
nak, ahol a törökök mészárlásokat hajtottak végre a keresztény lakosság körében.
Másrészt a balkáni államok az európai török területek megszerzését is célul tűzték.
E célok megvalósításához egy balkáni szövetségre volt szükség, melyhez orosz
támogatást igyekeztek szerezni. Az oroszok jó eszközt láttak egy balkáni tömörülés­
ben Ausztria-Magyarország és Németország ellen, ezért a törököket is be akarták
vonni ebbe a tömörülésbe. A balkáni államok viszont nem ezt akarták, hanem a török
kiűzését.
A balkáni blokk alapját az 1912. március 13-án megkötött szerb-bolgár egyez­
mény alkotta. A katonai egyezmény a Monarchia ellen szólt, de a titkos záradék
lehetővé tette, hogy alkalmas pillanatban Törökország megtámadható legyen.22*Az
egyezményben Macedónia felosztásáról is szó volt. Egyedül a Vardar völgyét bízták
az orosz cár ítéletére. Május 29-én bolgár-görög szövetség jött létre, mely már
törökellenes volt, s Montenegró is csatlakozott a ligához anélkül, hogy szövetséget
írt volna alá.25 Létrejött tehát egy balkáni blokk, amely a nagyhatalmi politika
szempontjából nézve azt jelentette, hogy az antant befolyása erősödött meg a
félszigeten, mivel a blokk mögött Oroszország állt. Pétervárnak az volt a törekvése,
hogy orosz hegemóniát teremtsen a Balkánon, s úgy vélte, ez kivitelezhető, mivel a
nagyszláv törekvéseket Anglia is hajlandó támogatni abban az esetben, ha ez nem a
szorosok ellen irányul, csupán a Török Birodalom európai birtokait kérdőjelezi meg.
Nézeteltérései Pétervárnak elsősorban a franciákkal voltak, mivel Párizsnak nem
volt érdeke, hogy a „beteg ember" eltűnjön a hatalmi politikából. Franciaország
gazdasági érdekeit féltette a Török Birodalomban, de nem akart egy orosz-oszt­

20A franciák 1900-ban, az oroszok pedig 1909-ben adták beleegyezésüket az említett területek
megszerzéséhez.
21 Giovanni Giolitti olasz miniszterelnök érvei Líbia megszállásáról: „...ha mi nem vonulunk be
Líbiába, oda valamelyik politikailag érdekelt, vagy ott magának gazdasági érdekkört teremtő másik hatalom
vonult volna be. Másrészt Olaszország, amelyet már Tunisz francia megszállása is oly mélyen megrázott,
bizonyára nem tűrte volna Líbiában egy ilyen esemény megismétlődését. Ilyenformán megkockáztattunk volna
egy konfliktust valamely európai hatalommal, ami összehasonlíthatatlanul súlyosabb lett volna egy Törökor­
szággal való konfliktusnál. ”
22 A háborúra a status quo megváltozása vagy a belső zavargások egyaránt lehetőséget adtak.
25A kidolgozásban a belgrádi és a szófiai orosz diplomaták, Hartvig, illetve Nyehljudov is rész
vettek.
202 III. RÉSZ: A KETTŐS KIHÍVÁS-VÁLASZ KORA (1871-1914)

rák-magyar konfliktusba se belekeveredni, amikor számára az ellenséget Ném etor­

szág jelentette. 1912-től azonban a francia külpolitika véleménye is megváltozott a
Balkánnal kapcsolatban. Poincaré 1912. augusztusi látogatása során Péterváron
azonban úgy tűnt, hogy a nézeteltérések folytatódnak. A francia miniszterelnök
ugyanis itt szerzett tudomást arról, hogy a szerb-bolgár szövetség nem csupán egy
Törökország, de egy Ausztria elleni háborút is rejt magában. Poincaré emiatt
tiltakozott, s ez elsősorban annak szólt, hogy Pétervár nem értesítette Párizst
valamennyi balkáni lépéséről. Természetesen Párizs tudott a szerb-bolgár, de a
bolgár-görög tárgyalásokról is, de tudni és elfogadni, ez két különböző dolog.
Poincaré ugyanis tisztában volt azzal, hogy pusztán balkáni ügyek miatt a francia
közvélemény nem fogad el francia katonai akciót. A félszigeten azonban erre az időre
már alapvetően megváltoztak a nagyhatalmi érdekek, s a balkáni háborúk ezt még
jobban kihangsúlyozták.
A balkáni blokk az olasz-török háború teremtette helyzetet igyekezett kihasznál­
ni.24 1912. október 13-án megkezdődött az első balkáni háború, melyben a szövetség
valamennyi tagja részt vett. Európa hosszú, elhúzódó háborúra és török győzelemre
számított. A háború azonban rövid ideig tartott, s a balkáni államok kerültek ki
győztesen. Néhány hét alatt Macedónia felszabadult. A szerbek elfoglalták a szan­
dzsákot, Durazzo és Szkutari albán városokat. A görögök bevonultak Szalonikibe, a
bolgárok pedig bevették Drinápolyt és Konstantinápoly felé haladtak. December
3-án azonban a törökök fegyverszünetet kértek. 1913 januárjában az ifjútörökök
megdöntötték a kormányt, élére Sevket tábornok vezérkari főnököt tették, s a
háború folytatódott. A törökök ismét vereséget szenvedtek, s 1913 áprilisában ismét
fegyverszünetet kötöttek. A balkáni háború nagyhatalmi érdekeket is érintett. Első­
sorban a Monarchiát nyugtalanította az a szerb törekvés, hogy kijáratot keresett a
tengerhez. Ausztria és Oroszország egyaránt részleges mozgósítást rendelt el. Poin­
caré európai konferenciát javasolt a balkáni ügyek rendezésére. Végül 1912 decem­
berében Londonban gyűltek össze a nagyhatalmak képviselői, valamint a harcoló
felek. 1913. május 30-án kötötték meg a békét. Ennek értelmében a Midia-Enosz-
vonaltól nyugatra eső területek Krétával és az Egei-tenger szigeteivel együtt a
balkáni szövetségé lettek. A gyakorlatban ez Macedóniát és Thrákiát jelentette. A
hármas antant elfogadta azt, hogy létrejöjjön egy önálló, de a Monarchia befolyása
alatt levő Albánia.25 Ezzel Bécs a szerb kijutást akadályozta a tengerhez. A szerze­
mények miatt azonban a balkáni szövetség tagjai között kirobbant a viszály. Szerbia
ugyanis az adriai kijáró helyett Macedóniában kért kárpótlást Bulgária kárára. Ez
utóbbi viszont a legnagyobb területet kérte magának arra hivatkozva, hogy a háború
terheit Bulgária viselte.

24Törökország 1912 októberében a lausanne-i békében gyorsan lezárta az olasz-török háborút.

Kirenaika és Tripoli, valamint Rhodosz és Dodekanészosz az olaszoké lett. Ennek fejében az
oszmán államadósság egy részét magára vállalta.
25 1910-ben Koszovóban, majd 1912-ben az egész országban felkelés robbant ki Ismai Kemál
és Házán Pristina vezetésével.
 A FRANCIA KIHÍVÁS 203

A zsákmányon való osztozkodás egy új szövetségi csoportosulást eredményezett.

Szerbia és Görögország között 10 évre szóló bolgárellenes defenzív szövetség jött
létre, s ebben a Vardart jelölték meg a bolgár expanzió határaként. Romániát szintén
aggasztotta a bolgár területi nagyobbodás, ezért ő is területeket kért, mindenekeló'tt
Szilisztriát, melyet végül megkapott. Az új balkáni csoportosulás Ausztriát sem
hagyta közömbösen. Az ellentéteket arra akarta felhasználni, hogy az antant égisze
alatt létrejött balkáni blokk szétessen. A Monarchia katonai körei szerb győzelem
esetén még katonai fellépést is fontolgattak.
Oroszország megpróbálkozott az ellentétek tompításával, ezért Pétervárra meg­
hívta a balkáni államok miniszterelnökeit. A bolgár miniszterelnök azonban nem
fogadta el a meghívást, s 1913. június 27-én hadműveleteket kezdett Szerbia ellen.
Arra törekedett, hogy legyőzze a szerbeket, mielőtt szembekerül a görögökkel. A
küzdelembe azonban július 10-én a románok is beléptek a szerbek és a görögök
oldalán. Törökország is a bolgárok ellenfeleként lépett fel, s visszafoglalta az első
balkáni háborúban elvesztett Drinápolyt. A minden oldalról megtámadott Bulgária
ilyen körülmények között júliusban fegyverszünetet kért, s a második balkáni
háborút 1913. augusztus 10-én zárták le a bukaresti békével. Előző évi hódításaiból
Bulgária csak a thrák tengerpartot és a Sztrumica völgyét őrizte meg. A szerbeké
lett Monasztir, a Vardar völgye, a szandzsákon pedig Montenegróval osztozkodtak.
A görögöké lett Dél-Macedónia, Szaloniki és Nyugat-Thrákia, Románia Dél-Dob-
rudzsát annektálta, Törökország pedig visszaszerezte Drinápolyt. A legnagyobb
területet Szerbia szerezte. A második balkán háború előtt 48 300 km2 területű
országból a bukaresti béke 87 000 km2 területű államot csinált. A nagyhatalmak
végleg elismerték Albánia függetlenségét, s élére egy német fejedelmet, Wied
Vilmost helyezték, aki 1914 márciusában érkezett meg az országba, de ez év szep­
temberében már le is rakták őt a trónról.
A második balkáni háború legfontosabb változása az volt, hogy a félsziget államai
már nem alkottak egységes antant tömböt, mivel csak Szerbia és Görögország volt
antantorientált, Bulgária és Törökország26a német blokk felé volt érdekelt, Románia
pedig inkább az antant felé mozdult, de ehhez még sok alkudozásra volt szükség. A
másik fontos változás az volt, hogy Németország megjelent a Balkánon,27 a Földkö­

26 1913 novemberében Németország katonai missziót küldött Törökországba Liman von

Sanders ezredes vezetésével.
27 Bethmann-Hollweg német kancellár így magyarázta a német magatartást a balkáni konf­
liktusban: „A balkáni események ugyan nem érintettek bennünket közvetlenül, és érdekeink jó néhány
szempontból messze elmaradnak más hatalmak érdekei mögött. Mégisjogunk éskötelességünk, akárcsak a többi
hatalmaknak is, hogy a mostani háborút követő' újjárendezéskor mi is hallassuk szavunkat, mert Kelet
gazdaságának alakulásában nagyon lényegesen és közvetlenül érdekeltek vagyunk. Csupán a török állam
hitelezőinek nyújtott biztosítékok megtartására emlékeztetek most. Azonkívüljó néhány más kérdés rendezé­
sekor is szavunkat a mérleg serpenyőjébe kell tennünk szövetségeseink érdekében. A hadviselőfelek nem is
vitatják, hogy a háborús eredmények végleges szabályozásakor a nagyhatalmak érvényesíthetik, és kell is hogy
érvényesítsék érdekeiket és ezeknek az érdekeknek alapján hivatattak arra, hogy azon részt vegyenek. ”
2 04 III. RÉSZ: A KETTŐS KIHÍVÁS-VÁLASZ KORA (1871-1914)

zi-tenger térségében, ezáltal az antant blokkból nem csupán Pétervár lett érdekelt a
félszigeten, hanem Berlin jelenléte miatt Anglia és Franciaország is. Ez pedig azzal
a veszéllyel járt, hogy egy balkáni ellentét, ahol valamennyi nagyhatalom érdekelt,
már láncreakciószerűen elindíthatja a szembenálló blokkokat, s ezzel egy európai
háború veszélye nagyobb lett, mint korábban.
 ZÁRSZÓ

A nemzetközi kapcsolatok XIX. századi európai rendszerének hosszú és utolsó rövid

távú mozgása egyaránt háborúba torkollott. A kettős kihívás-válasz korának lélektani
láncreakciója különösen a második marokkói krízis után gyorsult fel, amikor a
blokkok szorosabbra zárultak. A francia-orosz katonai szerződést 1912 júliusában
tengerészeti egyezménnyel egészítették ki, a francia—orosz vezérkar 1900-tól, az
angol és a francia pedig 1905-től rendszeresen konzultált egymással, sőt az angol és
a francia flotta összehangolásáról is született egyezmény. 1912-ben a hármas szövet­
séget megújították, s a két balkáni háború tovább élezte a hármas antant és a német
blokk ellentéteit. A lélektani láncreakciót azonban veszélyessé tette az, hogy a
bizalmatlanság légköre a korabeli tömegkommunikáció segítségével a hatalmi blokk­
ban részt vevő országok széles tömegeit is érintette.
Az eseményeket utólag nézve úgy tűnik, hogy a francia Georges Soréi 1908-ban
joggal írta azt, hogy „Európa a háborús kataklizmák igazi területe”. „Amerikában -
folytatja - az egymástól alig különböző és többé-kevésbé hasonló államokban élő embereket
szövetségbe tömörítették... De mit lehet tenni egy ilyen szövetség érdekében a hol vallásos, hol
misztikusforradalmár szlávokkal, a megszelídült skandinávokkal, az ambiciózus németekkel,
a tekintélyükre féltékeny angolokkal, a takarékoskodó franciákkal, a növekedési krízistől
szenvedőolaszokkal, a harapós kedvű balkáni népekkel, s a harcias magyarokkal? Hogyan lehet
megnyugtatni ezt a rákokkal teli kosarat, ahol egész áldott nap egymást piszkálják? Szegény
Európa! Miért titkoljuk el, hogy mi vár rá? Tíz éven belül háborúba, anarchiába fog
süllyedni. ” Soréi 1912-ben mindehhez még ezt tette hozzá: „Európát, ezt a temetőt olyan
népek lakják, amelyek dalolnak, mielőtt egymás öldöklésébe kezdenek. Franciák és németek
hamarosan dalolni fognak. ” Söreiből a próféta beszélt, mert két év múlva a háború,
mely a kortársaktól a „nagy” jelzőt kapta, valóban kitört. Száz év hatalmi politikájá­
nak, a híres európai egyensúly rendszerének a kudarca volt ez? Aligha. A hatalmi
politikában ugyanis a béke éppúgy csupán eszköz, mint a háború, melynek históriája
ezután következik.