2 54 II.

RÉSZ: A BÉKEKONFERENCIA ÉS AZ ÚJ EURÓPAI REND

Március derekára azonban világossá vált, hogy e program megvalósításához sem

Nagy-Britannia, sem az USA nem nyújt segédkezet. Bár a brit politikai és katonai
döntéshozó tényezők a háború során mindent megtettek avégett, hogy megakadá­
lyozzák a német kontinentális hatalom megalapozását, most nem éreztek hajlamot
ahhoz, hogy egy francia túlhatalmat segítsenek megvalósítani. Emellett, ha az angol
tőke érdekelt volt is a német terjeszkedésének korlátozásában, abban már semmi­
képpen sem volt, hogy a legfontosabb kontinentális gazdasági partner, a német
gazdaság összeroppanjon. Mindezek tetejében felmerült a német szerep fontossága
a bolsevik fertőzés ellensúlyozásában, és ez olyan szempont volt, amit maguk a
franciák sem vitathattak. Az angol politika ráadásul számíthatott az amerikai dele­
gáció támogatására a Németországot érintő kérdésekben. Franciaország tehát nem
kaphatta meg örökbe a Saar-vidéket, nem érhette el, hogy a határt a Rajnánál jelöljék
ki, és azt sem, hogy létrehozzanak egy Rajna-vidéki pufferállamot. Clemenceau-nak,
hacsak nem akarta felmondani a szövetségi kapcsolatokat, kompromisszumokba
kellett beletörődnie; ezek viszont az ő javaslatára magukba foglalták annak kimon­
dását is, hogy Ausztria nem csatlakozhat Németországhoz. Franciaország ígéretet
kapott egy angol-amerikai garanciára határainak biztonságát illetően, ezt az ok­
mányt azonban az USA visszavonulása miatt sohasem írták alá. Az Anschluss-tila-
lom elfogadása az amerikai és az angol delegáció által volt az ára annak, hogy a
franciák viszont belementek az angolszászok által követelt engedményekbe a fran­
cia-német határ kérdésében. Ez egyúttal fordulatot jelentett az osztrák állam keze­
lésében, mert mindegyik nagyhatalom feladatának kezdte tekinteni, hogy az Ansch-
luss-tilalomhoz megnyugtató elemeket fűzzön - miként hangoztatták, „kedvet”
csinálandó a csatlakozáspárti osztrákoknak az önálló élethez. A szakítás veszélyét
egyébként - sok más jel mellett - éreztette a brit miniszterelnök, Lloyd George ún.
fontenebleau-i memoranduma, amelyben vita tárgyává tette - többek között - több
millió német és számtalan magyar elszakítását az anyaországtól. További viták és
kisebb-nagyobb kölcsönös engedmények révén a három nagy mégis elfogadta, hogy
mintegy 2,5 millió német Lengyelország és mintegy 3 millió Csehszlovákia polgára
legyen.2
A német leszerelés ügyét a „három nagy” heves viták után végül azzal zárta le,
hogy a Németországnak (és a többi vesztes országnak) engedélyezett kontingenst
alapul véve majd később, a Népszövetség égisze alatt foglalkoznak az általános
leszerelés ügyével.3 Hasonló „Kolumbusz tojása” született a jóvátétel kérdésében.

2Az angol miniszterelnök főként az ellen tiltakozott, hogy túlságosan sok németet helyez­
zenek idegen fennhatóság alá, de kifogásai között megemlítette ugyanezt magyar viszonylat­
ban is.
3A legnagyobb vitához e kérdésben is a német kérdés vezetett. A szakmai szempontokat
figyelembe vevő katonai vezetők - beleértve a franciákat is - sokáig kardoskodtak a 200
ezres létszám mellett, amit a politikusok csökkentettek ennek a felére. A többi vesztes
ország katonai létszámát a német hadseregéhez igazították. Hasonlóan nagy vita zajlott az
engedélyezendő hadsereg jellegéről is, mivel a hivatásos hadsereg ügyében a katonai vezetők
 A PÁRIZSI BÉKEKONFERENCIA ÉS A BÉKESZERZŐDÉSEK 255

Megegyezés híján a jóvátétel kivetését rátestálták a felállítandó jóvátételi bizottságra.

Már a konferencián eló'revetítette árnyékát a jóvátételi tengerikígyó réme, amely azután
éveken át kínozta egész Európát. Az amerikai és angol szakértők egyébként is nehezen
tudták elképzelni, miként lennének képesek a tönkrement vesztes országok oly nagy
jóvátételt fizetni, mint amekkoráról a franciák beszéltek, és azt sem értették, hogy miért
mentesülnének a jóvátételtől Ausztria-Magyarország nemrég elszakadt egyes népei,
amelyek a háborúban csakúgy részt vettek, mint az osztrákok vagy a magyarok.
Az olasz probléma lényege abban állt, hogy 1915-ben, amikor égető szükség volt
rá, hogy az olasz hadsereg beszálljon az antant oldalán a küzdelembe, a londoni titkos
szerződés keretében messzemenő ígéreteket tettek ennek az országnak, ezeket azon­
ban a háború vége felé már a legszívesebben elfelejtette volna mind az angol, mind
a francia kormány. Az ígéretek ugyanis részben szögesen ellentétesek voltak egy
másik szövetségesük, Szerbia (majd a megalakuló Szerb-Horvát-Szlovén Király­
ság, később Jugoszlávia) érdekeivel. A kínos helyzetből az kínált kiutat, hogy az
amerikai elnök elvi okokból elítélte a titkos szerződéseket, és nem ismerte el érvé­
nyességüket. Ráadásul Wilson meg volt győződve róla, hogy mindennemű pánszláv
összefogással és mozgalommal szemben az a legjobb védekezés, ha a dunai-balkáni
övezetben messzemenően figyelembe veszik a szláv nemzetek érdekeit. Ezért az
amerikai delegáció keményen fellépett az olasz igények korlátozása és a délszláv
követelések minél teljesebb kielégítése mellett. Az angolok és a franciák beérhették
azzal, hogy nem siettek az olaszok segítségére. Az olasz delegáció az előzetes
nemzetközi biztosítékok ellenére patthelyzetbe szorult. Emiatt hagyta el Vittorio
Emanuele Orlando miniszterelnök márciusban nagy sebbel-lobbal a konferenciát, de
miután kénytelen volt belátni, hogy távolléte Olaszország sorsán inkább ront,
mintsem segítene, néhány hét múlva mégis visszatért. Nagy örömmel fogadták, ezen
kívül azonban más nem is történt. Az olaszok végül Dél-Tirol (Alto Adige) és egy
viszonylag kis terjedelmű parti övezet (Isztria, Trieszt és néhány dalmát sziget)
Olaszországhoz csatolását tudták elérni, de nem elégíthették ki sem Dalmácia
egészére vagy nagy részére, sem az afrikai német gyarmatokra irányuló igényeiket.
Dél-Tirol átadása viszont így is megvetette az olasz-osztrák ellentétek alapját, lévén,
hogy e területnek csak déli része volt olasz jellegű, míg északi felét csaknem kizárólag
német nyelvű lakosság lakta. (Máig is ez a helyzet.) Az olasz delegáció végül beérte
volna azzal, ha a megígért nagy adriai tengerpart helyett Fiúmét kapja meg (ami nem
szerepelt a londoni egyezményben), Afrika helyett pedig Anatóliában adnak neki
kárpótlást, de ez is hiú reménynek bizonyult. Mindezek ellenére Ausztria-M agyar­
ország felbomlása elsősorban Olaszországot hozhatta kedvező helyzetbe abban az
esetben, ha az így keletkezett űrt pénzügyi és kereskedelmi téren ki tudja használni.
E potenciális lehetőségtől eltekintve, ami nem volt az antant érdeme, Olaszországot
eredeti ígéreteikhez képest valóban aprópénzzel fizették ki a szövetségesei, és mivel
e kérdésben hatalmi érdekek és felfogások ütközéséről volt szó, ezen aligha segített

véleménye is megoszlott, nagyjából aszerint, hogy országuk milyen katonai hagyományokkal

rendelkezett.
256 II. RÉSZ: A BÉKEKONFERENCIA ÉS AZ ÚJ EURÓPAI REND

volna, ha - mint egyes történészek feltételezik - az olasz delegáció modernizálja

tárgyalási taktikáját és szlogenrendszerét.4
Az „orosz kérdés” kezelésében a breszt-litovszki békeszerződés aláírása (1918.
március 3.) és 1919. március 25. két fontos határpont. Az angol és a francia politiku­
sok nem nagy meggyőződéssel ugyan, de egy ideig még a bolsevik hatalomátvétel
után sem zárták le határozottan az orosz szövetségi dossziét. Szórványosan érintke­
zésekre is sor került, és egyelőre a kivárás álláspontjára helyezkedtek a leendő
bolsevik kül- és katonapolitikát illetően. Miután azonban Vlagyimir Iljics Lenin
határozott fellépése következtében a szovjetek aláírták a központi hatalmakkal a
békeszerződést, minden szál elszakadt az egykori szövetségesek között, az angol és
a francia kormány pedig - mint már említettük - nagy volumenű intervencióra
készült. Ehhez rendelkezésre álltak az eredetileg más céllal létesített tengeri támasz­
pontok, majd a britek által megszállt zónák a Kaukázusban, és Törökország fegyver-
letétele után a Fekete-tengeren létesített flottabázis, valamint az onnan kiindulva
kialakított odesszai megszállási övezet. Kiegészült mindez a Távol-Keleten a japánok
megjelenésével a partszakaszon, valamint részben az ő ellenőrzésüket és fékezésüket
is szolgáló kisebb amerikai támaszpont létesítésével. Az 1918 tavaszán-nyarán készült
katonai tervek nemzetközi részvétel (angol, francia, szerb, görög, román) mellett azzal
is számoltak, hogy a haderő átvezénylése a nyugati frontról a keleti biztosítható lesz a
vesztes országok vasútvonalainak igénybevételével. (Ezt a fegyverszünetekben ki is
kötötték.) Ha e tervezetek mellett figyelembe vesszük, hogy az egykori orosz birodalom
számos népe fegyvert ragadott függetlenségéért, és hogy a bolsevik állam ellenségévé
tette az általa fenyegetett osztályok és rétegek nagy részét, az intervenció nem
látszott irreálisnak. Célja viszont nem kizárólag a bolsevik uralom megdöntése volt, de
ezzel együtt a széthulló birodalom különböző részei felett a befolyás megszerzése is.
A terv azonban - csakúgy, mint az 1918-as német katonai kalkuláció - irreálisnak
bizonyult. Ebben viszonylag jelentéktelen szerepet játszott az a körülmény, hogy a
konferencia meghatározó politikusai között többen is akadtak, akik e gondolatnak
kezdettől fogva nem voltak igazán hívei, és sokkal nagyobbat, hogy hadseregük
állapota és országuk közvéleménye miatt végül azok is kénytelenek voltak lemondani
róla, akik eleinte melegen támogatták. Az amerikaiak nem vettek részt a tervezésben,
és az amerikai elnöknek eszébe sem jutott, hogy javaslatot tegyen a kongresszusnak
frissen felállított hadseregének nagy tömegben való újabb felhasználására. Noha
angol és francia illetékesek még 1917 decemberében aláírták a már említett megál­
lapodást a befolyási övezetekről, a brit miniszterelnök mégis viszonylag hamar
visszakozott, mert felfogta, hogy belpolitikai okokból nem indíthat útnak egy nagy
intervenciós hadsereget. Lloyd George felfogását egyébként a brit kormányban néhá-
nyan (például Churchill) megkérdőjelezték, és kategorikusan felléptek az intervenció

4 Kétségtelen ugyanakkor, hogy az olasz volt az egyetlen olyan delegáció, amely a konferencián
szinte kizárólag jogi érvekkel lépett fel, és ezért elszántan ragaszkodott a titkos szerződések
jogforrásként való elismertetéséhez. Ez egyúttal azt is lehetetlenné tette, hogy fellépjen más titkos
szerződés ellen.
 A PÁRIZSI BÉKEKONFERENCIA ÉS A BÉKESZERZŐDÉSEK 257

mellett. Március végéig ugyanezt tette Foch marsall, de Clemenceau kénytelen volt
belátni, hogy az ő országa sem bírná ki a további hadviselést, ami miatt annak
erőltetése veszélyeztetné saját politikai karrierjét. Míg a katonák csodálatos papír­
terveket dolgoztak ki, a politikusok 1919 januárjában már a modus vivendi útját
keresték. Egyetértésre is jutottak abban, hogy az orosz kérdés rendezése érdekében
tárgyalásra hívják meg az összes érdekelt felet. A konferenciából végül nem lett
semmi, mert a bolsevik vezetés ugyan - némi habozás után - hozzájárult a megren­
dezéshez, a fehérek azonban kijelentették, hogy nem hajlandók részt venni egy olyan
konferencián, amelyre a bolsevikok is hivatalosak.
Közben a katonai vezetők által összeszámlált szövetséges alakulatok száma és
létszáma drámai módon leapadt. Kiderült, hogy a fegyverben álló katonák egy részét
már régen le kellett volna váltani, a keretek a sebesülések, betegségek miatt kiürültek,
továbbá, hogy a román hadseregnek nincs elegendő fegyvere, a görögöt e célra a
kormány nem engedi igénybe venni, (a görög kormány már Törökország önálló
megtámadását készítette elő), az olaszok pedig nem hajlandók részt venni semmiféle
politikai célzatú intervencióban. A bolsevikok által szervezett hadsereg viszont 1919
tavaszán sikeresen nyomult dél felé Ukrajnában, és már a szövetségesek odesszai
támaszpontját fenyegette.
Ilyen körülmények között került sor a legfelső tanács 1919. március 25-ei ülésére,
amelyen megvitatták, hogy fenntartsák-e az odesszai bázist további erősítések igény-
bevételével, vagy kiürítsék, és ezzel mintegy pontot tegyenek a tervezett nagy
intervenció végére. Vezető katonatisztek meghallgatása után a támaszpont felszá­
molása, és a Romániát védő besszarábiai frontvonal megerősítése mellett döntöttek.
Ekkor került a nagy intervenció helyébe végérvényesen az „egészségügyi kordon”
megszervezésének gondolata, ami az Oroszországgal határos kis államok nemzeti és
bolsevikellenes irányultságára alapozva célozta meg egy olyan Nyugat-Európát
védelmező fal kialakítását Finnországtól Romániáig, amely az eredeti elképzelés
szerint magába foglalta a bolsevikok elleni katonai fellépést is. E front fő erőssége
Lengyelország és Románia volt - legalábbis a francia tervezők szemében. Az új
elgondolás értelmében a szövetségesek továbbra is segítséget nyújtottak a vörösök
ellen harcoló fehérgárdista alakulatoknak, de velük szemben előnyben részesítették
a harcra kész szomszédos államok hadfelszerelési igényeit. E gondolat jegyében az
angolok mindjárt át is irányítottak egy eredetileg Gyenyikinnek szánt hajószállít­
mányt Jakiba. E lépések által a szövetségesek kétszeres segítséget nyújtottak Romá­
niának. Az utóbbi viszont keleti határának megerősítését és a hadseregének nyújtott
segítséget nem az oroszországi bolsevizmus ellen használta fel, hanem arra, hogy
katonailag bebiztosítsa Magyarországgal szemben formált követeléseinek kielégíté­
sét. A kérdéses időben mindenesetre már hivatkozhatott rá, hogy Budapesten is
szovjet típusú köztársaság van uralmon.
A hatalmak végül a tárgyalásról is, a nagy intervencióról is lemondtak, ami azután
feltevéseiktől eltérően a bolsevik rendszer győzelméhez és konszolidálódásához
vezetett. A megszilárduló bolsevik hatalom, vagyis az az Oroszország, amit a bolse­
vikoknak sikerült átmenteniük a birodalomból, kívül rekedt az európai politikán
258 II. RÉSZ: A BÉKEKONFERENCIA ÉS AZ ÚJ EURÓPAI REND

csakúgy, mint a világgazdaságon. Ebben minden bizonnyal nagy szerepe volt az új

orosz vezetés rugalmatlanságának, a pénzügyi kérdésekben m utatott merevségének,
továbbá annak, hogy az általános nemzetközi helyzet az elzárkózásra mindenképpen
hajlamos és a Nyugat-Európával szemben bizalmatlan, hagyományos érzelmekre
és gondolatokra is támaszkodó elemeket erősítette meg ebben az országban. Szerepe
volt azonban a végül is eredménytelen és fölösleges beavatkozási politikának is, ami
hozzájárult a Nyugat és Kelet tartós szétszakadásához. Nem lehet ugyanis kizárni,
hogy egy valamivel rugalmasabb nyugati politika befolyásolhatta volna az orosz
eseményeket. Oroszország azonban a nyugati elitek számára enigma volt, és az is
maradt. Végül eredménytelennek bizonyult az „egészségügyi övezet” politikája is,
ami a békekonferencia egyik fő céljaként létrehozta a kisállami övezetet Ném etor­
szág és a Szovjetunió között. Ez feltételezett szerepét nemcsak nem tudta betölteni,
de csakhamar a náci Németország, majd a második világháború után a Szovjetunió
előtere és befolyási övezete lett.
A közép-európai térségben - mind Németország, mind a Szovjetunió vonatko­
zásában - nagy gondot okozott a lengyel határok kialakítása. A franciák által tervezett
nyugati határt a brit miniszterelnök túl sok német lakos átcsatolása miatt veszélyes­
nek tartotta, a keleti határokról pedig a konferencia még csak nyilatkozni sem tudott
az ott folyó lengyel-ukrán, illetve lengyel-bolsevik harcok miatt. Megelégedett
azzal, hogy a rendelkezésére álló eszközökkel a lengyeleket segítette, ami által eleve
lemondott arról, hogy kezét nyújtsa a függetlenségükért síkra szálló ukránoknak.
1919. december 8-án a brit külügyminiszter, George Curzon javasolt ugyan egy
vonalat, amely véleménye szerint megfelelt az etnikai viszonyoknak, (1920-ban
javaslatát megismételte), ezt az ún. Curzon-vonalat azonban majd csak a második
világháború után vették figyelembe. Elosszas viták és latolgatások után oldotta meg
a konferencia, hogy tengeri kikötőhöz juttassa a lengyel államot úgy, hogy egyúttal
biztosítsa Kelet-Poroszország összeköttetését Németország többi részével. Végül a
kikötői övezetet Gdansk (Danzig) körzetében alakították ki úgy, hogy Danzigot
szabad várossá tették, majd a Népszövetség fennhatósága alá rendelték, és Lengyel-
ország számára kihasítottak egy kb. 60 kilométeres hozzá vezető sávot, az ún.
korridort. A rendszer egyik gyengeségét az jelentette, hogy Gdansk lényegében véve
német város volt ebben az időben, a másikat az, hogy a korridoron át Königsberg
felé a németek oda-vissza csak vízum birtokában közlekedhettek, ami nemcsak
ésszerűtlen volt, de egyúttal nevetséges és sértő is.
Bandaharcok közepette, erős diplomáciai nyomás és több antantmisszió közre­
működésével sikerült nyugvópontra juttatni a Teschen (Tesin, Cieszyn) vidékén
kialakult konfliktust a csehszlovák és a lengyel állam között. Mivel az elosztásnál
minden téren, de főleg gazdasági szempontból Csehszlovákia járt jobban, a kérdés
a lengyel-csehszlovák viszony egyik irritáló pontja maradt. Ráadásul a csehszlovák
kormány a sikert éppen akkor csikarta ki, amikor a vörös hadsereg Varsót szoron­
gatta, és ezt a lengyel politikai körök sokáig nem felejtették el. Lengyelország keleti
határai majd csak 1920-ban, a szovjet állam ellen viselt háború eredményeként
alakultak ki, amiről még lesz szó.
 A PÁRIZSI BÉKEKONFERENCIA ÉS A BÉKESZERZŐDÉSEK 259

Említettük, hogy az osztrák ideiglenes nemzetgyűlés október 21-én kimondta

Német-Ausztria létesítését. E deklarációt Károly császár november 11-ei lemondó
levele után november 12-én a nemzetgyűlés megismételte, az államot úgy határozva
meg, hogy „Német-Ausztria a Német Köztársaság része”. Az osztrák állam létesí­
tését és annak Németországhoz való csatlakozását a békekonferencia ugyan nem
ismerte el, de Ausztriát eleinte oly szigorral kezelte, mintha mégis Németország
része lenne. Az Anschluss egyébként nemcsak annyit jelentett volna, hogy N ém et­
ország valójában nem szenved csorbát sem területi, sem lakossági szempontból, de
egyúttal azt is, hogy ráadásul minden korábbinál homogénebbé válik etnikai vonat­
kozásban. Az Ausztriának szánt békeszerzó'dés-tervezetet mindenesetre a legna­
gyobb szigor szellemében fogalmazták meg. Mielőtt azonban átadták volna, Auszt­
ria kezelésében lényeges változás következett be azáltal, hogy - mint említettük -
francia javaslatra a hatalmak hozzájárultak az Anschluss-tilalomhoz. Ettől kezdve a
francia kormány is abban látta érdekeltnek magát, hogy kedvet csináljon az osztrá­
koknak az önálló élethez. Ezért azután, amikor az osztrák delegáció 1919 májusában
megérkezett a francia fővárosba, a delegációt vezető Karl Renner kancellár értésére
adták, hogy az átnyújtott tervezetet nem kell a végső szónak tekintenie, és hogy a
konferencia szívesen átveszi és tanulmányozni fogja az osztrák javaslatokat. Ilyenek­
ben nem volt hiány. Az osztrákok többek között beadvánnyal éltek a csehszlovák
(Szudéta-vidék), a magyar (a nyugati magyar megyék német ajkú lakossággal ren­
delkező vidéke, amelyet később Burgenlandnak neveztek), a délszláv (Klagenfurt,
Radkersburg és Marburg, szlovénül Maribor övezete) és az olasz határral kapcsolat­
ban. Ezek közül kettőnek a konferencia valóban nagy figyelmet szentelt a továb­
biakban.
Az Ausztriára irányuló kompromisszumos határozatok kidolgozásában és elfo­
gadtatásában nagy szerepet játszott az amerikai delegáció, és személy szerint Wilson
elnök. Eleinte szinte egyedül ő, illetve az amerikai delegáció volt meggyőződve arról,
hogy a nyugati magyar határszélt át kell adni Ausztriának, amiben etnikai szempont­
jai mellett vélhetően az is szerepet játszott, hogy így látta elérhetőnek a csehszlo-
vák-jugoszláv korridor követelményének automatikus elvetését. Wilson ugyanis a
szláv népek igényeinek kielégítése mellett azt is fontosnak tartotta, hogy a két nem
szláv állam, Ausztria és Magyarország elválassza az északi és a déli szlávokat egy­
mástól, mert egyébként - vélte - szláv túlhatalomtól kellene tartani. A békeszerződés
által Ausztriának juttatott nyugat-magyar terület, Burgenland végül kisebb lett,
mint amekkorát az osztrák kormány szívesen látott volna, de a magyarok ezt a
területcsonkítást úgy élték át, mint hátbatámadást a korábbi partner részéről.5
Ugyancsak nagy szerepe volt Wilsonnak abban, hogy az osztrák-délszláv határ ügye
kompromisszummal zárult. A vitatott terület egy részét, M arburg (Maribor) köz­
ponttal az SHS-állam kapta meg, Radkersburgot Ausztria megtarthatta, Klagenfurt

5 Kun Béla az osztrák külügyminiszter, a szociáldemokrata Otto Bauer „árulását” égbekiáltóbb

bűnnek tekintette, mint a különböző „imperialista” kormányok magyarellenes fellépéseit.
2 60 II. RÉSZ: A BÉKEKONFERENCIA ÉS AZ ÚJ EURÓPAI REND

körzetében pedig népszavazást írtak ki, aminek kimenetele eleve biztosítva volt
Ausztria javára.
Magyarországot - úgy tűnik - alapjában máig sem pontosan ismert tényezők
választották el attól, hogy sorsában 1920 tavaszán kedvező fordulat menjen végbe.
A konferencia ugyan nagyrészt még 1919 márciusában (a Tanácsköztársaság kikiál­
tása előtt), kisebb részben pedig április-július folyamán kialakította a leendő hatá­
rokat (az utóbbi időpontban véglegesítették a déli vonalat és döntöttek a nyugati
változtatásról, amit eredetileg nem terveztek), és ezek az etnikai vonalakon messze
túlmutató gazdasági és stratégiai érdekeket követtek a győztes nagyhatalmak szö­
vetségesei és leendő szövetségesei javára. Ezt a szerződéstervezetet azonban nem
nyújtották át, mert a konferencia nem ismerte el sem a tanácskormányt, sem az azt
követő kormányokat (Padi és Friedrich).
E körülményben rejlett némi ígéretes elem. Az 1919. február-augusztusi sza­
kaszban még teljes volt az angol—francia egyetértés abban, hogy mindkét ország
érdekeinek megfelelően Magyarország rovására kell kielégíteni azoknak a vele szom­
szédos országoknak az igényeit, amelyekre a jövőben e nagyhatalmak a térségben
támaszkodhatnak. Ami az angolokat illette, Lloyd George óvásával saját delegációjá­
ban ha nem is teljesen egyedül, de kisebbségben volt. A viszonylag szerény amerikai
és olasz ellenjavaslatok viszont nem érvényesülhettek az illetékes bizottságokban,
mert gyakorlatilag sosem találkoztak egymással. Némileg egyszerűsítve a helyzetet:
az amerikaiak a keleti, az olaszok a déli határon szerettek volna Magyarország javára
módosítani, de javaslataikkal egyedül maradtak mind az egyik, mind a másik eset­
ben. Az amerikai delegáció ugyanis Wilson elnök koncepciójának megfelelően - a
korridor kivételével - készséges volt a csehszlovák és a délszláv igények kielégítésé­
ben, míg a román követelményeket már csak azért sem támogatta százszázalékosan,
mert azok egy, az elnök által elvileg elítélt titkos szerződésen alapultak. Homloke­
gyenest eltért ettől az olasz delegáció álláspontja. Ha az olasz kormány érvényesíteni
akarta a vele kötött titkos megállapodás előírásait, márpedig ez volt minden törek­
vése, úgy nem tagadhatta meg a román kormánnyal kötött szerződés elismerését.
Az amerikai állásponttal szöges ellentétben érdekelt volt viszont a délszláv állam
igényeinek lefaragásában, ám ezt az amerikaiak határozottan ellenezték. Ami végül
a brit és a francia delegációkat illette, ők a dunai kérdésekben szinte teljes egyetér­
tésben és csaknem minden esetben a Magyarországgal szomszédos államok javára
és Magyarország rovására döntöttek.6 Eltérés a két delegáció között annyiban m u­
tatkozott, hogy az angolok, abban a hiszemben, hogy a cseh politikai vezetés e
gondolatot támogatja {Masaryk elnök tett ilyen értelmű kijelentést Smuth tábornok­

6 A magyar közvélemény és részben a történetírás sem vette figyelembe az egyes nagyhatalmi

delegációk álláspontjában bekövetkezett változásokat. így például azt, hogy a békekonferencia
kezdetén, 1919 elején az amerikai tervezet már nem volt azonos azzal, amit 1918 elején a Wilson
által kiküldött bizottság kidolgozott, hanem annál lényegesen kedvezőtlenebb volt magyar szem­
pontból. Ami az angolokat illette, az ő szempontrendszerük kezdetben megegyezett a francia
delegációéval, amiben lényeges változások majd csak 1919 végén, 1920 elején következtek be.
 A PÁRIZSI BÉKEKONFERENCIA ÉS A BÉKESZERZŐDÉSEK 261

nak 1919. április elején), a Csallóközt megpróbálták megtartani Magyarországnak,

ám a jobban értesült franciák, Benes csehszlovák külügyminiszter álláspontját követ­
ve, ezt ellenezték. A valódi helyzetet felismerve azután az angolok is gyorsan
retiráltak. Ugyanakkor a brit delegáció Békéscsabát is Romániának akarta juttatni,
amit viszont a franciák elvetettek.
Végeredményben a Magyarország javára megfogalmazott nagyhatalmi ajánlások
egyike sem érvényesült, mivel a bizottságokban e kérdésekben minduntalan 1:3
arány alakult ki. Ez ugyanakkor távolról sem jelentette, hogy a békekonferencia az
igénylő kormányok valamennyi kívánságát kielégítette volna Magyarország rovásá­
ra. E követelések Magyarország esetében mindegyik szomszédos állam fogalmazá­
sában jóval túlmentek a konferencia által megállapított határokon, és a pótlólagos
igények csaknem kizárólag színmagyar területekre irányultak. Az 1919-ben kidol­
gozott békeszerződés-tervezet végeredményben azonban így is minden vonatkozás­
ban kedvezett a szomszédos országoknak, miközben Magyarországot megfosztotta
korábbi területének mintegy kétharmadától és több mint 3 millió magyar anyanyel­
vű polgárától.
Időközben azonban a politikai szemlélet e pontról elmozdult. Az angol-francia
egyetértés helyén rivalizálás lépett fel (a romániai olaj, a Duna-hajózás, a dunai térség
infrastruktúrájának, bankrendszerének stb. megszerzése, illetve ellenőrzése kérdé­
seiben),7 a magyar kérdést pedig elkezdték át- és újraértékelni a budapesti angol,
illetve francia főmegbízottak hatására (követ még nem volt a diplomáciai kapcsolatok
hiánya miatt), és részben az otthoni külügyi főtisztviselők személyében bekövetke­
zett változások miatt. Változás következett be az olasz miniszterelnök személyében
is, és elképzelhető volt, hogy a déli határok ügyében hallatni fogja a szavát. Túl a
magyar kérdés keretein, a háborús szövetség két fő meghatározója, az angol és a
francia kormány éles ellentétbe került egymással a közel-keleti kérdésekben, köze­
lebbről a Moszul körüli olajvidék birtoklása miatt.
A folyamatnak azonban volt egy magyar szempontból veszélyes pontja. 1919.
június 11-én, amikor a konferencia azon buzgólkodott, hogy leállítsa a magyar vörös
hadsereg offenzíváját Szlovákiában, véglegesítette és kihirdette, méghozzá a legfelső
tanács szintjén, Magyarország északi és keleti határait.8Ennek ellenére, amikor a már
feloszlott konferenciát 1920. március elejére újból összehívták Londonba, hogy
bizonyos közel-keleti ügyek mellett magyar kérésre megtárgyalja a most már aláír-
hatóvá vált békeszerződés-tervezettel kapcsolatos magyar észrevételeket, az angol
miniszterelnök általában véve, az új olasz miniszterelnök, Saverio Nitti pedig a déli
határ vonatkozásában megtámadta a tervezetet. Az USA nem volt megfelelően

7 Egy ideig e versenyben az Egyesült Államok is részt vett, elsősorban a román olaj tekinte­
tében.
8 E vonalat a csehszlovák kormány egy apró változtatással elfogadta, Bratianu román minisz­
terelnök azonban alapos kiigazítást kért az egész határon Magyarország rovására, és mivel ezt nem
kapta meg, a konferencia által kidolgozott javaslatot nem fogadta el.
262 II. RÉSZ: A BÉKEKONFERENCIA ÉS AZ ÚJ EURÓPAI REND

képviselve, mivel az illetékes nagykövetet „elfelejtették” értesíteni, de az USA

megfelelő képviselete sem változtathatott volna azon, hogy az Egyesült Államok már
csak megfigyelő volt.9 Nem tudni, hogy pontosan mi történt, de tény, hogy a brit
miniszterelnök is, az olasz is nagyon gyorsan visszalépett a tervezet revíziójára
irányuló előterjesztésétől. Szerepet játszhatott ebben, hogy az említett 1919-es
nyilatkozatot mindkét állam képviselője aláírta annak idején, továbbá, hogy a kis-
szövetségesek erélyes fellépése nyomást gyakorolt az érintettekre, de nem zárható
ki az sem, hogy a háttérben másfajta kompromisszumok húzódtak meg - például
éppen a közel-keleti olajövezetre vonatkozóan.101A tanácskozás idején egyébként
Berthelot utolsó napjait töltötte a francia külügyminisztérium élén, aki elkeseredetten
ellenzett minden módosítást Magyarország szomszédai rovására, és álláspontját a
miniszterelnöki megnyilatkozásokban is érvényesíteni tudta." Röviddel utóbb őt
Maurice Pale'lologue váltotta fel, aki a szóban lévő övezetben lényegesen rugalmasabb
és az övétől elvileg eltérő politikába kezdett.
A párizsi békekonferencia Ausztria-Magyarország helyén 5 új államot létesített,
és az egykori birodalom központi magjából, mind a szoros értelemben vehető osztrák
(illetve német nyelvű), mind a magyar területekből nagy darabokat vágott le Olasz­
ország, Románia és a szláv utódállamok javára. Az eljárás értelmezése körül heves
publicisztikai és történészvita bontakozott ki, amelynek középpontjában két kérdés
állt. Az első a győztesek ama állítása körül alakult ki, hogy az átrendezés által valóban
sikerült volna érvényt szerezni a nemzeti elvnek, ami egyúttal történelmi igazságte­
vést is magába foglalt. A tétel - lényegesen megszelídítve - manapság többnyire úgy
fogalmazódik, hogy az ideális megoldáshoz a párizsi békerendszer azzal járult (volna)
hozzá, hogy az elnyomott népek lakosságszámát az érintett övezetekben mintegy a
felére csökkentette. Bár nem vitatható, hogy e téren valóban bekövetkezett némi
pozitív változás, a hivatkozott arány nyilvánvalóan nem felel meg a valóságnak, mi­
vel azon a nagyvonalú és fenntarthatatlan felfogáson alapul, hogy cseheket, szlová­
kokat, ruszinokat, valamint valamennyi délszláv népet egy kalap alá lehet vonni, és
ezen az alapon a „felszabadított” népek családjába sorolni pusztán azon az alapon,
hogy a centralizáló központ Budapestről átkerült Prágába, illetve Belgrádba. Ehhez
többnyire hozzáteszik, hogy a teljesen igazságos határmegvonást az etnikai tarkaság
tette lehetetlenné. Az állítás mindkét fele tartalmaz a valóságnak megfelelő, ám
egyúttal kétséges elemet is. Az idegen uralomtól valóban megszabadult etnikumok
közé azonban - kisebb töredékeket nem számítva - csak a következőket lehet sorolni:

9Az amerikai külügyminisztérium az időközben már megalakult nagykövetek konferenciájá­

nak tagját, a párizsi nagykövetet látta el instrukciókkal, helyette azonban a hatalmak a londoni
nagykövetet hívták meg. Az instrukció egyébként lehetővé tette, hogy a párizsi nagykövet
fellépjen Magyarország mellett az északi és a keleti határövezetben.
10Tény mindenesetre, hogy francia engedmény alapján ekkor alakult ki egy kompromisszum­
féle e kérdésben.
11 Az iratok alapján hinni lehet, hogy Berthelot mellett a változás kemény ellenzője volt az
angol külügyminiszter, Curzon is.
 A PÁRIZSI BÉKEKONFERENCIA ÉS A BÉKESZERZŐDÉSEK 263

finnek, baltiak, lengyelek, csehek, dél-tiroli olaszok és erdélyi románok. A többiek,

így a szlovákok, ruszinok, horvátok, szlovének, macedónok stb. csak gazdát cseréltek,
hogy az anyanemzetüktől elszakított ukránokról, németekről, osztrákokról, magya­
rokról ne is szóljunk. E népek, illetve népcsoportok egy része ráadásul a laza
szerkezetű Ausztria-Magyarország helyett erősen központosított, magát nemzeti­
nek kikiáltó soknemzetiségű államok része lett. Ami a tétel második részét, az övezet
etnikai tarkaságát illeti, az teljesen pártatlan, igazságos határmegvonást valóban nem
tett lehetővé, ám azt is tudni kell, hogy ez nem történt meg azokban az esetekben
sem, amikor az etnikai feltételek azt nemcsak lehetővé tették, de valósággal diktálták
volna. Meglehetősen világos volt ugyanis az etnikai vonal az olasz-osztrák érintke­
zéspontján Dél-Tirolban, világosan kirajzolódott a német település körvonala a
végül megvont keleti határon túl, hibátlanul le lehetett írni a szudétáknak nevezett
németek lakóterületét az újonnan létesült Csehszlovákián belül, és minden békeszer­
ző jól tudta, hogy a megrajzolt magyar határokhoz, azokhoz szorosan tapadva - a
nyugati határ kivételével - mindenütt magyarlakta területek társultak. Kiváltképpen
feltűnő volt ez a Csehszlovákiához csatolt Csallóköz esetében, amelynek színmagyar
voltát senki sem vonta kétségbe.
A másik vitatott kérdés abban állt, hogy vajon a szövetséges hatalmak tevékeny­
ségének volt-e mindez a következménye, vagy pedig ők - amint képviselőik több­
nyire állították - a maguk részéről csupán jóváhagyták, amit a kettős monarchia
népei végrehajtottak. Úgy tűnik, hogy Ausztria-Magyarország nemzetiségeinek
elégedetlenkedése, hosszú évtizedek óta tartó szervezkedése, autonómia, majd sza­
badságvágya nélkül az antant- és szövetséges hatalmak még csak nem is gondolhat­
tak volna ennek az államnak a felbontására, ám - másfelől - a szeparatizmus aligha
fejlődhetett volna ki, a kiválási szándék aligha erősödhetett volna meg anélkül a jogi,
szervezeti, katonai és propagandisztikus támogatás nélkül, amit 1918 tavaszától
kezdve e törekvések politikai képviselői a szövetséges hatalmaktól kaptak. Másfelől
viszont éppen a sorozatos, előzetes ígéretek zárták ki a lehetőséget, hogy a békekon­
ferencián tisztán vagy legalább jobban érvényesüljenek az egyébként hangoztatott
nemzeti, etnikai szempontok. Ezeket az ígéreteket a hatalmak részben katonai
megfontolások alapján tették Olaszországnak és Romániának, mert szükségük volt
a támogatásukra a frontokon, részben pedig egy új európai koncepció részeként
fogalmazták meg a későbbiekben. Az utóbbi egyértelmű volt azzal, hogy a korábban
vitában álló brit, francia és amerikai politikai csoportok közül m indenütt az jutott
győzelemre, amely hosszabb-rövidebb ideje Ausztria-Magyarország felrobbantá­
sán és a benne meghúzódó nemzetiségek önállóságának elismertetésén dolgozott, és
amely - ennek megfelelően - Bécs- és magyarellenes volt.
Ilyen irányzatot képviselt Angliában a New Europe csoport Seton Watsonnal és
Wickham Steaddel az élén, és e csoportnak megvoltak az összeköttetései a Foreign
Office-szal, ennek volt híve a francia politikai körökben Poincaré köztársasági elnök,
Foch marsall, Pichon külügyminiszter és néhány tábornok, efelé hajlott az USA-ban
a State Departmant vezetője, Robert Lansing. E csoportok azonban 1918 tavaszáig
véleményüket még nem tudták érvényesíteni a legfontosabb döntéshozatali szinte­
2 64 II. RÉSZ: A BÉKEKONFERENCIA ÉS AZ ÚJ EURÓPAI REND

ken. Wilson elnök bizottsága (Inquiry) az év tavaszán még a 14 pont szellemének

megfelelő föderativ tervezetet dolgozott ki Ausztria-Magyarország nemzetiségi
problémáinak megoldására, amikor azonban május végén az elnök Lansinget európai
útjára bocsátotta, ő már - mint láttuk - a leendő utódállamok önállóságának és
függetlenségének elismertetésére kapott felhatalmazást.12 Ugyanebben az időben
lejátszódott a fordulat Londonban is, aminek az lett az eredménye, hogy a minisz­
terelnök nem régen ejtett szavait arról, hogy a háborús feleknek semmiféle követe­
lése nincs a kettős monarchiával szemben, tökéletesen elfelejtették, és hozzáláttak a
felosztási tervek kidolgozásához. Francia politikai körökben egyértelműen megha­
tározóvá vált a cseh és a lengyel követelések támogatása, és mivel katonai körökben
befolyásos kapcsolatokkal rendelkezett, ugyanezt a miniszterelnök húzódozása elle­
nére lényegében meg tudta szerezni a román kormány is.
Az új iránynak nagy segítségére volt az oroszországi forradalom, mivel ettől
kezdve felértékelhették a leendő kisnemzeti, nacionalista államok jelentőségét. Az
1918-ban már széles körökben elterjedt felfogás szerint az ő blokkjuk volt hivatva
megakadályozni a német-orosz összefogást, útjába állni a vélhetően feléledő német
expanzív törekvéseknek és feltartóztatnia Moszkvából fenyegető bolsevik áramlat
terjedését. A kettős monarchia helyén pufferállamok sorozata keletkezett tehát,
amelyek közül a hatalmak a hozzájuk politikailag közelállókat részesítették jutalom­
ban a vereség súlyát egyedül viselő Ausztria és - főként - Magyarország rovására.
Mindez érthetővé teszi, hogy bár elvileg a konferencia minden részvevője elfo­
gadta a nemzetiségi elvet, az érdekeikért harcoló delegációk a legváltozatosabb
érveket vonultatták fel. Ha mód volt rá, éltek az etnikai elvvel, de könnyen túltették
magukat rajta, ha segítségével nem érhették el céljaikat. Ilyenkor jogi (olaszok),
gazdasági és infrastrukturális (főként csehek), történeti (az angolszászokon kívül
mindenki), biztonságinak nevezett stratégiai, geopolitikai érvek kerültek előtérbe, és
mindig komoly esély nyílt rá, hogy egy vesztes országgal szemben ezeket el lehet
fogadtatni.
Az új koncepciónak kétségkívül megvolt a maga logikája, ám ez nem jelentette,
hogy nagyhatalmi körökben minden politikus, minden diplomata és mindenki, aki
a döntéshozatalban szerepet játszott, ennek a logikának hódolt volna. Ami az Egye­
sült Államokat illette, a politikai megfigyelők a konferencia munkájából és eredmé­
nyeiből elsősorban azt a következtetést vonták le, hogy országuknak nem szabad
felelősséget vállalnia egy olyan rendszerért, amely előnyt nem kínál, de további
bonyodalmakba rángathatja bele az Államokat. Angliában és Franciaországban
továbbra is sokan voltak, akik valamilyen okból szintén elrontott békéről beszéltek.
Franciaországban az intranzigens nacionalisták támadták a Németországgal szem­

12 A megállapodás Párizsban létre is jött abban a formában, hogy a megfelelő nyilatkozatokat

a leendő északi szláv állam, Csehszlovákia, valamint Lengyelország egységesülése és önállósága
vonatkozásában valamennyien megteszik, a délszláv állam létesítésének jogosságáról azonban csak
az USA bocsát ki nyilatkozatot, mivel Angliát és Franciaországot ebben a londoni titkos szerződés
és egyáltalán Olaszország igényei feszélyezik.
 A PÁRIZSI BÉKEKONFERENCIA ÉS A BÉKESZERZŐDÉSEK 265

ben mutatott „lágyságot”,13mások azonban a középen és a baloldalon máris a túlzott

szigor visszahatásától féltek. A francia politikai mezó'ny egy része eleinte arról szó'tt
terveket, hogy a dunai és balkáni övezet kis népeit hiánytalanul egyesíti valamilyen
gazdasági terv körül, mivel azt a bizonyos kiegyenlítő és veszélyelhárító szerepet,
amit ezeknek az országoknak szántak, másként valóban nem lehetett elképzelni.
Hamar kiderült azonban, hogy e terv kivihetetlen a békeszerződések jellege, az
általuk teremtett sérelmek, valamint a kedvezményezettek szorongásai m iatt.14Ettől
kezdve viszont mind több francia politikus kezdte sejteni, hogy védelmi blokk
helyett voltaképpen egy veszélyeztetett sáv keletkezett, ami az európai viszonyok
kiegyensúlyozása helyett pótlólagos problémákat okozhat a jövőben. Mindez foko­
zottan állt az angol politikai körökre, ahol a békeszerzés élharcosai hamarosan
veszteni kezdték befolyásukat, és olyan politikusok kerültek az előtérbe, akik a békék
számos vonatkozását tévesnek és károsnak vélték, csak éppen cselekvési lehetőség
nem nyílt a számukra, hogy ezeket módosítsák. Még paradoxabb viszonyba került
Olaszország a békerendszerrel, amelynek kidolgozásában maga is részt vett. A
győztes Olaszországban ugyanis először a nem hivatalos közvélemény jelentős része,
hamarosan azonban maga az állam is kérdésessé tette a békerendszer jogosultságát,
és mintegy 10 évvel a háború befejezése után a kormányfő e nézetét meghirdette a
nyilvánosság előtt is.
Végeredményben a békeszerződéseket eltérő időpontokban sikerült tető alá
hozni. A folyamat csak a Törökországgal 1923-ban aláírt szerződéssel ért véget.
Először a Németországgal kötött békeszerződés aláírására került sor 1919. június
28-án a versailles-i kastélyban. Elzász és Lotharingia, Eupen és Malmédy (két apró
terület, amely Belgiumhoz került) csaknem egész Poznan, Danzig (Gdansk) az ún.
korridorral együtt, és a Memel-vidék megszűnt német birtok lenni. Néhány övezet­
ben a békeszerződés népszavazást írt elő, így egy kis területsávon a dán határ mentén
Észak-Schleswigben, továbbá Sziléziában (a megelőzően Németországhoz tartozó
ún. Felső-Szilézia), valamint Marienwerder és Allenstein körzetében. Az 1920
júliusában Észak-Schleswigben lebonyolított népszavazás Dánia javára ütött ki,
Marianwerder és Allenstein német maradt, Sziléziában viszont hosszabb időre
áldatlan állapotok alakultak ki a zavargások miatt, amelyekre még visszatérünk. A
Saar-vidéken a bányák a francia állam tulajdonába mentek át, közigazgatásilag pedig
a területet a Népszövetség fennhatósága alá helyezték. 15 év múlva népszavazással
kellett eldönteni a Saar-vidék hovatartozását. A Rajna bal partját szövetséges meg­
szállás alá helyezték; az ott kialakított három övezetet 5,10, illetve 15 év múlva kellett
kiüríteni. A jobb parton a béke 50 km szélességben demilitarizált övezetet létesített.
Németország hadseregének létszámát 100 ezer főnyi zsoldos katonában szabták meg
12 éves szolgálati idővel. Németország nem gyárthatott nehézágyúkat, sem tanko­

13 Közéjük tartozott a köztársasági elnök, aki azonban hivatalára tekintettel tartózkodott a

nyilvános vitától. Heves szópárbajra került viszont sor Foch marsall és Clemenceau között.
14 Kezdettől fogva ellenzett minden ilyen tervet az olasz és a csehszlovák kormány.
266 II. RÉSZ: A BÉKEKONFERENCIA ÉS AZ ÚJ EURÓPAI REND

kát, nem építhetett sem hadi-, sem légiflottát. A flottát ki kellett volna szolgáltatni
a szövetségeseknek, ám az 1919. június 21-én Scapa Flow-nál elsüllyesztette magát.
A vezérkart fel kellett oszlatni, és a katonai iskolákat meg kellett szüntetni. -
Németország, mindent összevéve, területének kb. egyhetedét és lakosságának egy-
tizedét vesztette el, keleti határai mentén, Ausztriát is ideértve, mintegy 13 millió
német ajkú ember maradt a német határokon kívül.
Anélkül, hogy a jóvátétel végösszegét közölni tudta volna, a békeszerződés a
jóvátételre való jogot azzal alapozta meg, hogy egyedüli háborús felelősként a
központi hatalmakat, és azon belül elsősorban Németországot nevezte meg. Ezen az
alapon követelte a német kereskedelmi és halászflotta nagy része, továbbá gépek,
felszerelések, mozdonyok, vagonok, különféle nyersanyagok átadását, 10 éven át
rendszeres szénszállításokat stb. A győztesek igényt tartottak a Németországgal való
kereskedelemben a legnagyobb kedvezmény elvének érvényesítésére.15A szövetsé­
gesek mindenütt kisajátították a német gazdasági jogokat, kinnlevőségeket, hiteleket
stb. Minden szövetséges és társult hatalom megkapta a területén lévő német érde­
keltségek (javak, jogok) kisajátításának jogát, ráadásul anélkül, hogy ezek értékét
beszámították volna a német jóvátételbe. Németországot megfosztották tenger alatti
kábeleitől, folyóit pedig nemzetközi ellenőrzés alá vetették.
A békeszerződés a jóvátételi elvet csupán leszögezte, de az összeget nem nevezte
meg. Az elv valójában a „régi jó” hadisarc átkeresztelt változata volt „modern”
érvrendszerrel alátámasztva. Az okozott károkat kellett volna ezen a módon a
veszteseknek megtéríteniük, a valóságban azonban a jóvátétel emellett azt is magába
foglalta, hogy a szövetségesek saját felhalmozott adósságukat is e számla jóvoltából
akarták kiegyenlíteni. A kulcs valójában az amerikai hitelezők kezébe került, mert a
jóvátétel világos összefüggésben volt kezdettől fogva a szövetségesközi adósságok­
kal. Mivel azonban sem a konferencia főszereplői, sem az őket követő politikai
garnitúra meghatározó tagjai nem vették figyelembeJ.-M. Keynes figyelmeztetéseit
arra nézve, hogy a világ gazdasági egyensúlyát csak új, nagy kereskedelmi nyitással,
Német- és Oroszország újrabevonásával lehet megoldani, aminek érdekében az
USA-nak is nagy elhatározásokra kell jutnia, a jóvátételként definiált egyoldalú
fizetési kötelezettségi rendszer útjára indult a maga összes átkos pénzügyi, általános
gazdasági és politikai hatásával egyetemben.
A versailles-i békeszerződés gazdasági tekintetben nem kevesebbet tartalmazott,
mint a német ipar energiabázisának közel 50%-os csökkentését, vagyis a német ipari
hatalom gyakorlati felszámolását. Az eszköz ehhez a Saar-vidéki és a sziléziai bányák
jó részének elvétele, a jóvátételként fizetendő óriási szén- és koksztételek kiszabása,
a vasércforrás mintegy 80%-ának eltulajdonítása volt. Az eredeti francia terv kivite­

15 Angol kívánságra a megfelelő cikkely mindegyik békeszerződésbe bekerült, az Ausztriával

és Magyarországgal kötött béke azonban ennek kihatását enyhíteni igyekezett azzal, hogy e két
ország, valamint Csehszlovákia egymáshoz való viszonyában lehetővé tette a preferencia alkalma­
zását, amivel öt éven belül élhettek. E kedvezményt az érintettek nem vették igénybe.
 A PÁRIZSI BÉKEKONFERENCIA ÉS A BÉKESZERZŐDÉSEK 267

lezését azonban már magában a békeszerződésben sem lehetett tökéletesen garan­

tálni, az évek múlásával pedig mind több vonatkozásban csorbát szenvedett. Meg­
jegyzendő, hogy a Schneider-cég kivételével16a francia nagytőke e politikai koncep­
ciót csak kevéssé, illetve egyáltalán nem támogatta.
A versailles-i békének volt egy olyan része, nevezetesen a VII. fejezet, amelyet
a szövetséges hatalmak végül nem tudtak érvényesíteni. Ez a rész kimondta, hogy a
császárt vád alá helyezik a „nemzetközi erkölcs” és „a szerződések szentsége” ellen
elkövetett bűnei miatt. Ö t és a többi „háborús bűnöst”, akik felett egy különleges
bíróságnak kellett volna ítélkeznie, Németországnak - szögezte le a szerződés -
kötelessége kiadni. II. Vilmos azonban jóval előbb Hollandiába menekült, és mivel a
holland állam nem volt hajlandó a menedékjogra vonatkozó törvényét megsérteni,
a császár bíróság elé állítása lehetetlenné vált, és ez értelmetlenné tette a többi
„háborús bűnös” feletti ítélkezést is.17
Az osztrák delegációnak a hatalmak a békeszerződés-tervezet kétszer javított
változatát18 1919. szeptember 2-án nyújtották át, és azt szeptember 10-én Saint-
Germain-en-Laye kastélyában aláírták. Dél-Tirol a később híressé vált Brenner-há-
góig Olaszország birtoka lett a mintegy 250 ezer német ajkú lakójával együtt,
ezenfelül megkapta Olaszország Triesztet, Isztriát, a birodalom balkáni területeinek
nagy része azonban az SHS Királyságra szállt. Ausztria lett viszont az egyetlen
vesztes állam, amely a békeszerzőktől ajándékot is kapott: Burgenlandot, amely
zömmel valóban német lakta terület volt, de közigazgatásilag sosem tartozott hozzá.
Klagenfurtban és közvetlen környékén a szerződés népszavazást írt elő, amely
azután tisztes osztrák fölénnyel zárult. Az állam neve Osztrák Köztársaság lett, és a
nemzetgyűlés által választott Német-Ausztria megjelölést csakúgy megtiltották
számára, mint a Németországhoz való csatlakozást. Hadseregét a béke 30 ezer főben
maximálta. Megjegyzendő, hogy azokat a csehszlovák, délszláv és egyéb igényeket,
amelyek a Bécsben felhalmozott kultúrkincsek szétosztására irányultak, a konferen­
cia - főként Clemenceau tiltakozására - elhárította. A szerződés tartalmazta azt a
lehetőséget, hogy Ausztria Csehszlovákiával és Magyarországgal prefcrenciális
vámszerződésre lépjen.
Bulgária képviselőinek a konferencia nevében szeptember 18-án nyújtották át a
béketervezetet, és a szerződést november 27-én Neuilly-sur-Seine egyik kastélyá­
ban írták alá. A béke értelmében Bulgária északon 1913-as határára szorult vissza,

16 E cég nagy érdekeltségeket vásárolt fel Lengyelországban és Csehszlovákiában, és nagy

érdeklődést tanúsított a magyarországi befektetések iránt is.
17A vonatkozó paragrafus megtalálható a többi békeszerződésben is, sőt, listák is készültek az
egyes országok háborús bűnöseiről. Mivel a német pert nem lehetett megrendezni, a többi is
lekerült a napirendről. A legfelső tanácsban e kérdés vitája során felmerült 1. (IV.) Károly kérdése
is, ám a jelenlévők egyetértettek abban, hogy mivel neki a háború kezdeményezésében nem volt
szerepe, és mivel a háborút szerette volna befejezni, őt nem lehet bevonni a bűnösök körébe.
18 Megjegyzendő, hogy az osztrák közvélemény e változatokról nem volt értesülve, ezért csak
a szerződés kemény voltát érzékelte, a bekövetkezett enyhítésekre viszont nem reagált.
268 II. RÉSZ: A BÉKEKONFERENCIA ÉS AZ ÚJ EURÓPAI REND

macedón területeket a délszláv államnak kellett átadnia, egy tengerparti övezet pedig
az Egei-tenger mentén Maricáig Görögország része lett. Bulgária háborús vereségé­
ből tehát valamennyi szomszédja hasznot húzott, ami egyúttal megalapozta, hogy
viszonya velük a további évek során kényes vagy egyenesen feszült legyen. Bulgária
számára a béke 20 ezer fős hadsereget írt elő.
1920. június 4-én írták alá Magyarországgal a versailles-i Nagy Trianon kastély­
ban19 a békeszerződést. Magyarország elvesztette a Felvidéket, vagyis Szlovákiát és
Kárpátalját, Erdélyt a Partiummal, a Bánságot, a Bácskát, Horvátországot, Szlové­
niát és nyugati határövezetét. Összesen területének mintegy kétharmadát és magyar
lakosságának kb. 30%-át vették el tőle. 35 ezer fős hadsereg fenntartására hatalmaz­
ták fel, és a többi vesztes országhoz hasonlóan jóvátételre kötelezték.
Kidolgozta, elfogadta és aláíratta a konferencia a békeszerződést Törökországgal
is, ez azonban sosem lépett életbe. A görög-török háború után az 1923-ban kötött
lausanne-i béke lépett a helyébe.
A békemű egészében véve sokkal több káros és baljós elemet tartalmazott, mint
hasznosat és megnyugtatót. Elsősorban Wilson elnöknek hála, indoklási rendszeré­
ben, ideológiájában felhasznált több új, modern elemet, mint például a népek
egyenlőségének, a nemzeti önrendelkezésnek, a demokrácia támogatásának, az álta­
lános leszerelésnek, a békét biztosító Nemzetek Szövetségének gondolatát, ezek az
elvek azonban többnyire megmaradtak a szavak világában, illetve megvalósításukra
nem az eredeti szellemben került sor. A konferencia a nemzeti elvet csak látszólag
fogadta el, és a valóságban mellette gazdasági és stratégiai megfontolásokat érvénye­
sített. A hadisarcot jóvátétellé keresztelte át, az újonnan keletkezett demokráciákat
felelőssé tette a megelőző rendszerek tetteiért, a titkos szerződést csak akkor tekin­
tette hatálytalannak, ha a hatalmi érdekek ezt diktálták (Olaszország), máskor
azonban nagyrészt akkor is érvényt szerzett neki, ha a kedvezményezett állam
megszegte az általa vállalt kötelezettségeket (Románia). A békeszerzők minden
vonatkozásban úgy jártak el és úgy ítélkeztek, mintha a háború kirobbantásához
semmi közük nem lett volna. A békerendszer a kereskedelem szabadságát nemcsak
nem növelte, de gazdasági intézkedéseivel az elzárkózás, az autarkiás törekvések
számára nyitott utat, a zárt vámkereteket nem törte meg, de újakat teremtett, és
mindezzel Európa-szerte elhintette a viták és az új konfliktusok magvait. Végül igaza
lett a tábornokból marsallá előléptetett Foch-nak, amikor úgy gondolta, hogy a
szövetségesek valójában nem békét, hanem csak egy hosszú fegyverszünetet kötöt­
tek.20 Hozzáteendő azonban ehhez, hogy a húszas évek gazdasági és nemzetközi

19 A versailles-i kastély parkjában két Trianon nevű kastély áll, és a magyar irományokban
olykor az egyiket, máskor a másikat jelölik meg az aláírás színhelyeként. A francia szakemberek
ezzel szemben kitartanak amellett, hogy az aláírásra az ún. Nagy Trianon kastélyban került sor.
A másik, a Kis Trianon, amelyet XV. Lajos király építtetett a szeretőjének, Dubarry asszonynak,
mérete és intim jellege miatt nem is alkalmas egy diplomáciai aktus lebonyolítására.
20 A marsall ezt nem az általunk mondottak szellemében állította, hanem azért, mert szerinte
a tartós békét csak Németország teljes megtörése biztosíthatta volna.
 A PÁRIZSI BÉKEKONFERENCIA ÉS A BÉKESZERZŐDÉSEK 269

politikai mozgásai a problémák ellenére mégis a kibontakozás felé mutattak. A

gazdasági világválság nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a rendszerbe eleve beépített
baljós elemek új életre keljenek, és újabb, még nagyobb tragédia felé sodorják
Európát.
Különösen károsak voltak a konferencia elavult szemléletből fakadó gazdasági
kihatású intézkedései, amelyeket nem is mulasztottak el bírálni a kor közgazdászai,
valamint a gyakorló pénzügyi korifeusok és üzletemberek.21 E szemlélet lényege
abban állt, hogy a háborús károkat, valamint a háború alatt felhalmozott antantadós­
ságokat teljes egészében a vesztes államoknak kell kifizetniük. Ez részben olyan jogi
képtelenségekhez vezetett, hogy - például - a magyar állam az osztrák-magyar
hadsereg által okozott károkért jóvátételt fizetett, miközben hasonló kötelezettség
nem terhelte az SHS Királyságot és Csehszlovákiát, amelynek horvát, szlovén,
bosnyák, illetve cseh és szlovák katonái ugyanabban a hadseregben, ugyanazon az
oldalon harcoltak, részben pedig súlyos tévedésnek bizonyult gazdasági szempont­
ból. A hadisarc elvén kicsikart német jóvátétel a normális kereskedelmi forgalom és
üzleti kapcsolatok helyén nemcsak a francia gazdaságnak nem volt igazán hasznára,
de a rendszer valójában károkat okozott egész Európa és az egész fejlett világ
kereskedelmi és pénzügyi kapcsolatainak. Jóllehet pénzügyi szakemberek és bizo­
nyos politikai kérdések (európai egyensúly) újragondolásának hatására a brit politi­
kusok viszonylag hamar belátták, hogy a gazdaság egészét Németország tönkretétele
árán nem lehetséges feltámasztani, a francia törekvések valamelyes korlátozása
mellett alapjában véve mégis tehetetleneknek bizonyultak. Az USA-val szemben
fennálló adósságai ugyanis a brit államot szintén nyomasztották, az amerikaiak pedig
- ugyancsak kérdéses elveket követve - további kölcsönök nyújtására készen álltak
ugyan, de csak akkor, ha az addigi adósságokat az utolsó centig bevasalhatják. A hibás
körből nem volt kitörési lehetőség. Keynes úgy gondolta, és nem alaptalanul, hogy az
USA-t nagy mulasztás terheli azért, hogy nem tett reális pénzügyi-gazdasági aján­
latot a kivérzett és leromlott Európának.
A konferencia súlyos kérdéseket hagyott megoldatlanul, amelyekkel azután a
Népszövetség és az általa életre hívott szervezetek, illetve a konferencia által felállí­
tott nagykövetek konferenciája, majd tanácsa, a jóvátételi bizottság és az ad hoc
összehívott nemzetközi tanácskozások egész sorozata birkózott éveken át, és csak­
nem minden kérdésben hasztalanul. A párizsi békekonferencia bár szintén beteges,
de mégis viszonylag magas kort megérő, és a jövőt előkészítő gyermeke a Népszö­
vetség volt.

21 Közülük az antant „táborához” tartozó John Maynard Keynes vált a leghíresebbé, de bíráló
nézeteivel egyáltalán nem állt egyedül.
 A NÉPSZÓ VÉTSÉG
ÉS A NEM ZETI KISEBBSÉGI KÉRDÉS
Wilson amerikai elnök szinte egyetlen igazi sikere a Népszövetség lábra állítása volt.
Annak ellenére mondjuk ezt, hogy a szervezetet utóbb rengeteg jogos bírálat érte,
és hogy az elnök békeműve éppen a Népszövetség miatt bukott meg az amerikai
kongresszusban.
A világtörténelem első olyan nemzetközi szervezetét, amelynek legfőbb feladata
a nemzetek jogainak védelmében, az agresszió elhárításában és a béke megóvásában
állt, voltaképpen nem minden előzmény nélkül hozták létre, legalábbis ami a
gondolati szférát illette. A háború előtt ugyan az államok közötti érintkezést a polgári
lakosság bizonyos védelmére irányuló nemzetközi szabályoktól (két hágai konferen­
cia határozatai 1899-ben és 1907-ben) eltekintve kizárólag a szuverén nemzetek
egymás közötti megállapodásai szabályozták, de a világbéke biztosításának eszmé­
jével, ami viszont elvileg minden szempontból korlátozta a szuverenitást, filozófu­
sok, írók, jogászok már régóta foglalkoztak. Sőt, a háború második felében francia
és angol javaslat is született a „Société des Nations”, illetve a „League of Nations
Union” megszervezésére. A francia változat szerzője Léon Bourgeois, az angolé Robert
Cecil és Smuts tábornok volt. Az előbbi olyan, jogi elveken alapuló szervezetre
gondolt, amely a béke fenntartása és a békeszegő megbüntetése céljából fegyveres
erő felett is rendelkezik, az utóbbi viszont e feladat betöltését kizárólag a jogra és az
erkölcsi elkötelezettségre akarta bízni.
Wilson fellépésére e gondolatok egy nemzetközi szervezet formájában realizálód­
tak, oly módon, hogy a valóban felállított Népszövetség az eredeti francia, illetve
angol koncepció keverékét testesítette meg. Ez rendkívül nagy jelentőségű, történel­
mi tett volt. A Népszövetség előképét és előiskoláját jelentette a második világháború
után kialakított, és nála már hatékonyabb nemzetközi szervezeteknek. Három fontos
szervezete volt: a közgyűlés, a tanács és a titkárság. A közgyűlés minden év szeptem­
berében ült össze és döntéseiben a szervezet minden tagjának egy szavazata volt.
Megválasztotta a speciális bizottságok tagjait, a tanács nem állandó képviselőit,
valamint a hágai bíróság bíráit. A tanács 4, majd Németország felvétele után 5
állandó tagból, valamint 4, később 6 és végül 9 nem állandó tagból állt. Minden
fontos politikai és katonai kérdés elébe került, és bár az alapokmány szerint évente
 A NÉPSZÖVETSÉG ÉS A NEMZETI KISEBBSÉGI KÉRDÉS 271

csak egyszer volt kötelező összeülnie, az idő előrehaladtával egyre gyakrabban került
sor az összehívására. A titkárság intézte a szervezet minden adminisztratív ügyét,
kezelte a beadványokat (többek között a kisebbségi petíciókat), és készítette elő az
üléseket. Az első főtitkár Sir Eric Drummond, utóda pedig 1933-tól a francia Joseph
Avenol volt.
A Népszövetség keretében dolgozták ki a nemzetközi feszültségek békés megol­
dására irányuló genfi protokollt 1924-ben, a háború általános elutasítását tartalmazó
Kellogg-Briand-paktumot 1928-ban, és a Népszövetség 1929-es közgyűlésén hirdette
meg Aristide Briand a Pán-Európa tervet. A Népszövetség a 20-as években több
konfliktust simított el sikeresen. Jelentős szerepe volt például abban, hogy az olasz
kormány által felnagyított korfui incidens nem vetett nagyobb lángokat. Csillapító
szerepét a szervezet olykor még a 30-as évek első felében is sikerrel be tudta tölteni;
például akkor, midőn I. Sándor jugoszláv király meggyilkolása miatt fenyegetett
konfliktus a dunai övezetben. Emellett az új szervezet jelentős lépéseket tett a
rabszolga-kereskedelem nemzetközi leküzdése érdekében, többé-kevésbé sikeresen
lépett fel a legelterjedtebb drog, az ópium forgalmazása ellen, és megtette az első
lépéseket a munkaügy nemzetközi szabályozása felé, midőn lábra állította a N em ­
zetközi Munkaügyi Hivatalt. Nagy jelentősége volt a Hágában felállított Állandó
Nemzetközi Bíróságnak, amely a tagállamok közötti ellentétek jogi megítélésével (és
a szándék szerint: azok elsimításával) volt megbízva.
Kétségtelen viszont, hogy a szervezetnek több szervi hibája volt. Ezek közé
tartozott, hogy a rátapadó korszellemnek megfelelően csak a győztes országokat
tekintette alapító tagoknak. A semlegesek minden procedúra nélkül beléphettek, a
veszteseket azonban megpróbáltatások várták, ha a szervezet tagjai akartak lenni.
Kérvényüket nagyító alatt vizsgálták. 1921-ben jóindulatú súgók a magyar kor­
mánynak például azt tanácsolták, hogy kérvényét vonja vissza, ha nem akarja súlyos
kellemetlenségeknek kitenni magát. Ekkoriban zajlott ugyanis az a paramilitáris
csapatok által folytatott küzdelem, amit nyugat-magyarországi felkelésnek nevez­
tek.1A kisebb vesztes országok mégis a 20-as évek elején sorra tagok lettek (Magyar-
ország 1922 szeptemberében), Németországnak azonban, a kontinens egyik legna­
gyobb államának erre 1926-ig, a Szovjetuniónak pedig 1934-ig kellett várnia. A
harmincas években viszont az európai és a világrend gyökeres átalakítására aspiráló
államok-Japán, Németország, Olaszország- sorra elhagyták a Szövetséget, és ezzel
minden kilátását megszüntették a hatékonyságra.
Visszás helyzetet idézett elő, hogy az Egyesült Államok nem foglalta el helyét a
szervezetben. A kongresszusi többség ugyanis módosításokat akart elérni a népszö­
vetségi alapokmányban, aminek keresztülvitelére az elnök nem vállalkozott, holott
e módosításokat a nyugati partnerekkel vélhetően elég könnyen elfogadtathatta

1 Ennek a felkelők által kitűzött célja az egész átcsatolásra kijelölt terület, az ún. Burgenland
megtartása volt. A magyar kormány a mozgalmat arra használta fel, hogy egy kompromisszumot
alakítson ki, és a terület egy kisebb részét visszaszerezze.
272 II. RÉSZ: A BÉKEKONFERENCIA ÉS AZ ÚJ EURÓPAI REND

volna. Wilson leszavazása e kérdésben egyúttal azt eredményezte, hogy az USA a

vele hadban állt államokkal csak a békeállapot beálltát megállapító szerződést írt alá.
E végeredményért okolhatjuk az elnök makacsságát, összefüggésbe hozhatjuk a
betegségével is, mégis hinni lehet, hogy e tényezőknél jóval többről volt szó. Wilson
és a kongresszus között az ellentét nem kizárólag és valószínűleg nem is elsősorban
néhány népszövetségi szakasz megfogalmazása miatt keletkezett, hanem annak
mélyebb értelmet adott, hogy az elnök merőben új Amerika-képét, az amerikai
misszió és szerepvállalás mértékét illető nézetét a nagy többség még fantazmagó­
riának és Amerika-idegennek tekintette akkoriban. Wilson új Amerikájára, amely
már a leendő „világhatalom” képét vetítette előre, majd csak a második világháború
éveiben lehetett - akkor már sikerrel - visszatérni.
Ezzel voltaképpen megszűnt az USA felelőssége a békerendszer fenntartásáért,
s ez egyértelmű volt azzal, hogy a politikában az USA visszatér korábbi elzárkózó,
izolacionista magatartásához. Ez azonban - már utaltunk erre - ez idő szerint már
csak fikció volt. A háború előtt e politika többé-kevésbé harmonizált az USA
gazdasági-pénzügyi szerepével, az összhang azonban a háború után diszharmóniába
csapott át. Európa nem tudott talpra állni és meglenni az amerikai tőke nélkül, az
amerikai bank- és üzleti körök tevékenysége messzemenő befolyást gyakorolt az
európai országok ügyeire és sorsuk alakulására, miközben a politikai szféra az előkelő
idegen tógájába öltözött. A gazdasági válság és következményei demonstrálták
ennek az ambivalenciának katasztrofális voltát és tarthatatlanságát. Az USA első
reakciója akkor a még szigorúbb, teljes körű, a pénzügyekre is kiterjedő izoláció
volt, aminek kiigazítására, meghaladására majd a második világháború alatt és után
került sor.
Euro-Azsia legnagyobb állama, a Szovjetunió mindössze 1934-től 1939-ig volt a
Népszövetség tagja, ami jelzi, hogy az európai államok kormányainak többsége az
intervenció kudarca után sem tudta eldönteni, hogy ezt az államot miként kezelje,
illetve, hogy a szovjet vezetés külpolitikai vonala ingadozó volt. A húszas években
mindenesetre egyik oldalon sem merült fel komolyan a közeledés igénye, annak
ellenére, hogy a szovjet vezetés az évtized derekán felhagyott a világforradalmat szító
kísérletekkel, és megfogalmazta „a szocializmus egy országban” irányvonalát.2 Sem
a nyugat-európai fővárosokban (Berlint kivéve), sem Moszkvában nem tették fel azt
a kérdést, hogy vajon egy akkora hatalom, mint a Szovjetunió, meddig maradhat
kényszerű vagy önkéntes karanténban. Ez a magatartás mindkét fél részéről párját
ritkította, és józan ésszel úgyszólván felfoghatatlan volt. A szovjet vezetés elhitette
magával, hogy egy birodalom a modern világban is magára csukhatja az ajtót,
elvághatja magát a világ gazdaságától és kultúrájától, és a maga építette hatalmas

2 Ez gyakorlatilag annyit jelentett, hogy a Komintern és Sztálin helyzetértékelése szerint a

proletárforradalom továbbterjedésére a belátható időn belül nem lehetett számítani. Ez azonban
nem jelentette, hogy a kommunista pártok feladták volna az előkészítés feladatát, sem azt, hogy a
III. Internacionálé letett volna a távolabbi jövőben a kapitalizmus világméretű megdöntéséről.
 A NÉPSZÖVETSÉG ÉS A NEMZETI KISEBBSÉGI KÉRDÉS 273

lágerben jobban fog boldogulni, mint bárki más. A több mint 70 évig tartó elvetélt
kísérlet milliók életébe került. A szovjet modernizálás, amely az önálló gyors fejlesz­
tés szellemében fogant, egyúttal azon a téves felfogáson alapult, hogy - miként a
régmúltban - a XX. században is lehetségesek olyan „külön utak”, amelyek függet­
leníteni tudják magukat az egyre nagyobb mértékben egységesülő világfolyamatok­
tól. A Nyugat politikusai is elhitették azonban magukkal, hogy úgy tehetnek, mintha
a szovjet hatalom nem is létezne. Megelégedtek a reménnyel, hogy e hatalom
végtelen gyengeségében csak saját sebeit fogja nyaldosni addig is, amíg - vélhetően
hamarosan —össze nem omlik. A világ ügyeibe tehát nem tud beleszólni, és csak arra
kell vigyázni, hogy ezt meg se próbálhassa. A húszas években senkinek sem jutott
az eszébe támadást indítani ellene, de az sem, hogy a világ sorsa múlik majd azon,
hogy a Szovjetunió a következő nagy mérkőzésben melyik oldalon áll.
A jég a Szovjetunió körül majd akkor tört meg, amikor a náci fenyegetés hatására
mindenütt ellenszert kezdtek keresni. Az olvadás azonban csak addig tartott, amíg
a szovjet kormány el nem döntötte, hogy a bizonytalannak tűnő angol-francia
ajánlatokkal szemben elfogadja a messzemenőbb előnyöket, birodalmi jellegű ter­
jeszkedési lehetőségeket nyújtó és szilárdabbnak látszó német szövetségi szerződést.
1939 végén a Népszövetség Finnország megtámadása miatt kizárta a Szovjetuniót
tagjai közül, ám ennek gyakorlati jelentősége már nem volt, mert a háború körülmé­
nyei között a szervezet működése teljesen megbénult.
A Népszövetség békefenntartó képességének elégtelensége a 30-as években már
lépten-nyomon megnyilvánult. Ennek okát többen abban látják, hogy túlságosan
gyengék voltak a szankciók, amelyeket az agresszív országokkal szemben alkalmaz­
hatott, és hogy nem rendelkezett katonai erő felett. Formálisan az állítás megállja a
helyét, de hozzá kell tennünk, hogy a nemzetközi érdekrendszer és a szövetségi
hálózat a 30-as évek második felében már annyira meghasonlott állapotba jutott,
hogy ez önmagában véve megakadályozott minden összehangolt fellépést. Ezen
pedig az sem változtathatott volna, ha az Alapokmány kötelezően előírja a kemény
gazdasági szankciók, például a teljes körű embargó alkalmazását az agresszorral
szemben, vagy ha a Népszövetség ugyanúgy rendelkezik rendfenntartó erőkkel,
mint utóda, az Egyesült Nemzetek Szervezete. A legfőbb probléma vélhetően abban
rejlett, hogy Nagy-Britannia, amely a leginkább törekedett arra, hogy a Népszövet­
séget hasznosítsa és saját politikáját népszövetségi köntösbe öltöztesse, nem volt elég
erős ahhoz, hogy a szervezetet és segítségével az erőviszonyok világméretű alakulá­
sát döntően befolyásolja, az egyetlen hatalom pedig, amely ebben a segítségére
lehetett volna, az USA, minden politikai beavatkozástól elzárkózott az Amerikán
kívüli övezetekben. Másként szólva, nem volt olyan hatalom a szervezetben, amely
elég nagy potenciállal rendelkezett volna ahhoz, hogy akaratát érvényesítse, és
globális integráló szerepet töltsön be.
A Népszövetség hatáskörébe tartozott a leszerelés ügyének gondozása, aminek
érdemi megvitatása 1926-ban kezdődött, majd az 1932-ben összehívott leszerelési
konferencia üléseivel folytatódott, hogy azután a kísérlet csúfos kudarccal záruljon
le a már befolyásolhatatlan és korláttalan német fegyverkezés beindítása után.
274 II. RÉSZ: A BÉKEKONFERENCIA ÉS AZ ÚJ EURÓPAI REND

A Népszövetség lett a legfőbb ore a békekonferencia által megfogalmazott

nemzetiségi jogoknak. A nemzetiségi probléma voltaképpen a nemzeti gondolat
megjelenésével együtt keletkezett, amennyiben számos európai, elsősorban közép-
és kelet-európai állam több nemzetiséget foglalt magába, és miután ezek előbb vagy
utóbb ugyanúgy ráébredtek etnikai identitásukra, mint az államalkotó nemzetek, ők
is elkezdték küzdelmüket, ami olykor az önálló államot, máskor a fennálló államke­
reteken belüli autonómiát, ismét máskor pedig csak körülhatárolt nyelvi és kulturális
jogok biztosítását célozta.3 A konferencia elvileg elfogadta a nemzetiségi elvet, és
durva vonalakban alkalmazta is. Legtöbb résztvevője tudatában volt annak, hogy az
általa helyre-, illetve lábra állított közép-európai államok távolról sem nemzetiek,
hanem csupán a nemzeti állam jelmezét viselő többnemzetiségű államok. (Kivételt
képezett Ausztria és Magyarország, amelyek keretében kevés nemzeti kisebbség
maradt.) Csehszlovákiában például a vezető, és a névhasználat ellenére de facto
államalkotó nemzet, a cseh, nem érte el a számszerű többséget, a délszláv állam
nemzetiségek egész halmazát foglalta magába centralizált szerb vezetés alatt, Len­
gyelországban sokmilliós német és ukrán lakosság élt, Romániában ugyancsak
milliókat tettek ki a magyarok, németek, ukránok stb. E tényt elismerve a konferen­
cia legalább szerény biztosítékot akart teremteni e nemzetiségek jogainak érvénye­
sülése érdekében.
A békeszerződéseket a párizsi békekonferencia kiegészítette a nemzetiségi jogok
elismerésére vonatkozó szerződésekkel, és ezek aláírását megkívánta a fent felsorolt
országok kormányaitól. Noha e követelmény a lengyel és a román kormánynál erős
ellenállásba ütközött (Romániában főként a zsidók vallásának szabad gyakorlása
kérdésében), a konferencia ki tudta kényszeríteni a kisebbségi szerződések aláírását.
Betartatni őket azonban még nehezebb volt. A Népszövetség szabályzata értelmé­
ben a nemzeti kisebbségek a szervezet tanácsához fordulhattak panaszaikkal. A
panaszok elárasztották a Népszövetséget, és az megállapíthatóan foglalkozott is
minden egyes beadvánnyal. Ennek azonban csak nagyon ritkán volt foganatja, mert
a szövetség szinte kizárólag a bepanaszolt kormánynál tájékozódhatott a dolgok
állása felől, és a jogvédelemhez gyakorlatilag még az információszerzés tekintetében
sem rendelkezett eszközökkel. E tevékenység mégsem volt teljesen hatástalan, mivel
a szervezet fellépése kifejtett valamelyes eszmei és erkölcsi hatást, sőt, kivételes
esetekben eredményt is produkált.4
A Népszövetség felügyelete alá tartozott az úgynevezett mandátumrendszer.

3 Voltaképpen a nyugat-európai nemzetállamok többsége is több etnikumból szerveződött

egységgé, ám ott a beolvasztás folyamata nagyon korán végbement, olyan időszakban, midőn
annak a nemzeti tudat sem, a jogszokás sem állta útját. Ezért a XX. század elején az integráció
olyan szinten volt, hogy - az íreket leszámítva - autonomista vagy szeparatista törekvések csak
elvétve és viszonylag gyengén jelentkeztek. (A század második felében azonban a helyzet e
tekintetben megváltozott, és váratlanul merőben újnak ható nemzeti törekvések jelentek meg.)
4Nem lehet kizárni, hogy a különböző zsidó szervezetek panaszának a magyarországi numerus
clausus ellen volt szerepe abban, hogy Bethlen miniszterelnök a vonatkozó törvényt módosíttatta.
 A NÉPSZÖVETSÉG ÉS A NEMZETI KISEBBSÉGI KÉRDÉS 275

Wilson elnök általános demokrácia- és szabadságeszméinek mégis csak volt annyi

hatása, hogy a békekonferencia a Németországtól elvett gyarmatokat nem osztotta
fel egyszerűen az igénylők között, hanem megbízást, mandátumot adott azok ideig­
lenes felügyeletére azzal a céllal, hogy meghatározott időpontra olyan fejlettségi
szintre hozzák közigazgatását, iskola- és egyéb rendszereit, hogy a továbbiakban már
önállóan megállhassanak a lábukon. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy e rendszer,
amely már a nagy gyarmatbirodalmak megingásáról tanúskodott, nem egyedül az
amerikai elnök eszméinek köszönhette létrejöttét. Hatott benne egyes domíniumok,
gyarmatok és protektorátusok megnövekedett önbizalma és érdekmeghatározása is,
aminek viszont további okait is meg lehet jelölni. A háború megkívánta e területek
bekapcsolódását nemcsak a front ipari ellátásába, de katonai kiszolgálásába is, ami
önérzetjavító tényezőnek bizonyult, és hozzájárult ahhoz, hogy a szóban forgó
területek népessége jelt adjon függetlenségi törekvéseiről. Ezt csak alátámasztották
azok az új ideák, amelyek a forradalmi Pétervárról, illetve Moszkvából indultak el,
és minden nép egyenjogúságát hirdették meg.
A mandátum formájában adott megbízatás teljesítése felett a Népszövetség
gyakorolt ellenőrzést, majd e tisztet az Egyesült Nemzetek Szervezete vette át tőle,
hogy a második világháború után fokozatosan valóban végrehajtassa e területek
önállóvá tételét. A mandátumrendszer valójában beharangozta a gyarmati világ
végóráját. Ez azonban nem akadályozta meg, hogy a francia és az angol szövetségesek
hajba kapjanak a mandátumok birtokáért.
 KIS HÁBORÚK BEKEIDEJEN
A fegyverszünet megkötése és a tényleges békeállapot beállása között több helyen
került sor határvillongásokra, sőt háborúra is. E konfliktusokban változatos erők
játszottak szerepet. Egyes esetekben hivatásos hadseregek vívták mindkét oldalon,
mint például a görög-török háborút. Máskor helyi honvédő csoportok, alakulatok
vagy azoknak álcázott egyéb paramilitáris szervezetek vettek bennük részt, amelyek
azonban többnyire titkos támogatásban részesültek az érdekelt kormányoktól, mint
például Karintiában, Nyugat-Magyarországon (Burgenland), Teschenben, Szilé­
ziában. Volt azonban olyan eset is, amikor egy önkéntesekből álló kisebb haderő
kormánytámogatás és egyetértés nélkül próbált megszerezni valamely területet,
mint Gabriele D'Annunzio úgynevezett Légiója Fiúmét.
Az incidensek java 1918-19-ben kezdődött. Láttuk, hogy az olasz kormány a
békekonferencián benyújtotta igényét Fiume (Rijeka) városára és kikötőjére, amit
azonban a legfelső tanács nem elégített ki, hanem szabad várossá nyilvánította
Fiúmét. Az ismert író és bravúros pilóta, D'Annunzio, saját korábbi alakulata élén,
amelyhez önkéntesek is csatlakoztak, bevonult a városba és kezébe vette a közigaz­
gatást. A puccs elsősorban azért nem vezetett eredményre, mert az olasz kormány
szövetségpolitikai okokból nem állt a kétes kimenetelű vállalkozás mögé, sőt, a Légiót
kiparancsolta Fiúméból. 1920. november 12-én Olaszország és az SHS Királyság a
rapallói szerződésben elismerte a város szabad státusát, majd 1924. január 27-én a
római szerződésben az utóbbi lemondott róla Olaszország javára. Ez az incidens
véráldozattal egyáltalán nem járt, és amit az olaszoknak fegyverrel nem sikerült
elérniük, azt később elérték diplomáciai eszközökkel.
Ausztria déli részein, Stájerországban és Karintiában már 1918 végén rendsze­
resekké váltak az összetűzések helyi csoportoknak álcázott és olykor álcázatlan
délszláv csapatok és az osztrák Heimathwehren (honvédők, a későbbi Heimwehr
szervezet egyik magja) paramilitáris alakulatai között. Az osztrák kormányt ugyan
az utóbbiak tevékenységének szervezésével nem lehetett megvádolni, de tény, hogy
azt semmiképpen nem is akadályozta. 1919. január 13-án aláírtak egy helyi fegyver-
szünetet, de az összetűzések nem szűntek meg, sőt, olykor olasz egységek is beavat­
koztak a konfliktusba. Gyakorlatilag arról volt szó, hogy a délszláv vezetés az
 KIS HÁBORÚK BÉKE IDEJÉN 277

övezetben nagyobb területet akart megszerezni, mint amire a konferencián kilátása

volt, míg a helyben lakó osztrákok fellázadtak a megszállás és egy de facto helyzet
kialakítása ellen. Miután a konferencián felmerült a vitatott terület megosztása és
Klagenfurt térségében népszavazás rendezése, délszláv egységek 1919. április végén
újból támadást kezdtek a fait accompli, a befejezett helyzet kialakítása érdekében.1
Ez azonban részben a helyi erők, részben a békekonferencia erélyes tiltakozása miatt
nem vezetett eredményre, és a békeszerződésben előírták a népszavazást. Az utóbbit
1920. október 10-én tartották meg, és az egyértelműen Ausztriának kedvezett.
Ellenkező eredménnyel zárult viszont Ausztriára nézve egy másik népszavazás,
amit Sopronban és környékén rendeltek el. Nem lehetetlen, hogy a magyar para-
militáris alakulatok vezetői (no meg a kormány) éppen az osztrák példából okultak,
amikor a békeszerződés rendelkezéseitől eltérően 1921 augusztusában ellenőrzésük
alá vonták az ún. nyugati vármegyéket, vagyis az Ausztriának ítélt Burgenlandot. A
magyar kormány mosta kezeit, de egyúttal alkupozíciót alakított ki a paramilitáris
csoportok által létrehozott helyzetből. Megértette a nagykövetek konferenciájával,
hogy a szabadcsapatokat csak valamilyen engedmény fejében képes engedelmeske­
désre bírni és kiparancsolni a területről. Ezen az alapon jött létre a Magyarországgal
kötött béke első és egyetlen korrekciója: a nagyhatalmak felkérték az olasz külügy­
minisztert, Pietro Tomasini della Torretta márkit a kompromisszum kialakítása érde­
kében a közvetítésre, lényegében véve a magyar külügyminiszter, Bánffy Miklós által
megjelölt alapon, azon, hogy Sopron Magyarországé marad. A közvetítésre 1921.
október 11-13-án Velencében került sor, ahol Johannes Schober osztrák kancellár
gyakorlatilag a nagyhatalmi akarattal szembesülve járult hozzá e megoldáshoz, míg
a magyar kormány eredeti javaslatától eltérően - elfogadta a népszavazást.12 Az
utóbbit december 14-én bonyolították le, és az 65%-os magyar többséget eredmé­
nyezett. Bethlen István kormányának ez volt a legjelentősebb külpolitikai sikere.
Felső-Sziléziában a békeszerződés aláírása után kezdődtek a nyugtalanságok.
Jóllehet a versailles-i béke népszavazást írt elő az övezetben, jelei voltak, hogy annak
eredményét a lengyelek erőszakkal akarják befolyásolni, illetve, hogy német szabad-
csapatok is igyekeznek kész helyzetet teremteni. A villongások elkerülése érdekében
a zónát 1920 februárjában szövetséges csapatok szállták meg, ami azonban továbbra
sem tudta teljesen elejét venni az összecsapásoknak. A népszavazást végül csak 1921.
március 20-án bonyolították le, és az kb. 60%-os német többséggel zárult. Ennek

1Az osztrák ügyet és a kormány által kidolgozott különböző kéréseket elsőként valószínűleg
az amerikai delegáció misszióban járó tagja, Calvin Coolidge karolta fel, és terjesztette az amerikai
delegáció elé. Ezt követően Wilson elnök vetette fel a Legfelsőbb Tanácsban mind Burgenland,
mind a klagenfurti övezet fent jellemzett megoldási módját.
2A publicisztikában és a történetírásban is sokáig tartotta magát az a hiedelem, hogy a velencei
kompromisszumot az olasz külügyminiszter dolgozta ki és hozta létre. A valóságban Bánffy
javaslatát a nagyhatalmak valamennyien már előbb magukévá tették, és magát a velencei találkozót
is ez tette lehetővé. Della Torretta szerepe elsősorban abban állt, hogy az alku elfogadásának
szükségszerűségét megértette az osztrák kancellárral.
278 II. RÉSZ: A BÉKEKONFERENCIA ÉS AZ ÚJ EURÓPAI REND

megfelelően a területnek Németországon belül kellett volna maradnia, ám a lengye­

lek Wojciech Korfanty vezetésével május elején felkelésbe kezdtek. A rendet szövetsé­
ges csapatok odaküldésével lehetett csak helyreállítani, majd - vélhetően francia
befolyásra - a Népszövetség dolgozott ki egy kompromisszumot, aminek eredmé­
nyeként a népszavazási területet kettéosztották. Felső-Szilézia kb. kétharmada né­
met, maradéka lengyel lett, ami az egységet alkotó ipari övezet kettévágását jelen­
tette, és egyik oka lett a következő évtized lengyel-német viszályának.
Erőszakos megoldással intézték el Memel (Klajpeda) kikötővárosának és környé­
kének ügyét is. A Memel-vidéket a békeszerződés szabad területté nyilvánította,
amely 1920 októberében megválasztotta a maga városi tanácsát egy francia polgár-
mesterrel az élén. 1923. január 10-én azonban litván szabadcsapatok törtek be a
városba, és az egész szabad övezetet megszállták. A nagykövetek tanácsa, illetve a
Népszövetség saját tehetetlenségét vallotta be, amikor meghajolt a kész tény előtt,
és elismerte az erőszakos akció eredményét. A versailles-i békeszerződést aláíró
nagyhatalmak a Memel-vidékkel kapcsolatban megfogalmazott jogaikról lemondtak
Litvánia javára, vagyis Litvánia utólagos nagyhatalmi felhatalmazást kapott ahhoz,
hogy a Memel-vidéket bekebelezze. A vidéket azonban továbbra is németek lakták
többségben. A város 1939-ben újabb, ezúttal német részről elkövetett erőszakos
akció áldozata lett.
A győztes hatalmak számára az eddig felsorolt konfliktusoknál is kellemetleneb­
bek voltak azok a csetepaték, amelyek saját szövetségeseik között robbantak ki.
Adódott ilyen Kárpátalján (Kárpát-Ukrajna), ahová a megszerzés reményében egy­
szerre hatoltak be cseh és román csapatok. E kínos helyzetet azonban viszonylag
hamar meg tudták oldani, mivel a román kormány könnyűszerrel tudomásul vette,
hogy e területen (amiről egyébként a bukaresti titkos szerződésben sem esett szó)
nincsenek esélyei. Másként fogta fel azonban a Bánság ügyét, már csak azért is, mert
azt teljes egészében Romániának ígérték 1916-ban. A fegyverszünet megkötése után
azonban világossá vált, hogy a hatalmak akkor elfeledkeztek Szerbiáról, és most az
övezetet meg akarják osztani Románia és a délszláv állam között. A feszültség mind
a helyszínen, mind a diplomáciában oly erőssé vált, hogy a szövetségesek már
elválasztó zóna kialakításán dolgoztak, ám végül ez a konfliktus is megoldódott
anélkül, hogy véres eseményekbe torkollott volna.3
Nem ez történt viszont csehszlovák-lengyel vonatkozásban Teschen (Tesin,
Cieszyn) vidékén, amely a korábban Ausztria-Magyarország birtokát képező Szilé­
zia része volt. Még mielőtt a békekonferencia bármit is mondhatott volna, 1919
januárjában az értékes iparvidéket cseh alakulatok szállták meg, majd őket lengyel
fegyveres csoportok próbálták kiszorítani onnan. A konferencia által kiküldött
bizottság itt is népszavazást javasolt, amit azonban a csehszlovák külügyminiszter,

3 A bánáti vita a Tanácsköztársaság kikiáltása után szelídült meg, amiben szerepet játszhatott,
hogy a román vezérkar és a kormány előtt megcsillant a kárpótlás lehetősége más magyar
területeken.
 KIS HÁBORÚK BÉKE IDEJÉN 279

Eduard Benes francia segítséggel el tudott hárítani, sőt, valamivel később azt is elérte,
hogy a nagykövetek tanácsának döntése alapján a területet egyszerűen felosszák. A
vidék gazdasági szempontból érdekesebb része a jelentős bányákkal és egy fontos
vasútvonallal Csehszlovákiáé lett. Ráadásul a csehszlovák állam ezáltal jelentős
lengyel kisebbséget is határai közé fogadott. Többek között a tescheni válság lett az
egyik alkotóeleme a csehszlovák-lengyel viszonyt a két világháború között többnyi­
re jellemző „érdektelenségnek”, olykor feszültségnek.
A helyi háborúk sorában meg kell még említenünk a Vilna (Vilnius) miatt
kirobbant konfliktust. Bár e várost jó ideje lengyel többség lakta, az orosz fennható­
ság alól felszabaduló litván állam történelmi okokból magának követelte, mint
egykori és leendő fővárosát. 1920. október 9-én azonban Vilnát lengyel szabadcsa­
patok szállták meg. Az igazságtevés jegyében a nagykövetek tanácsa népszavazást
rendelt el, ami 1922. január 8-án erős lengyel többséget eredményezett. Április 8-án
Lengyelország a várost és környékét bekebelezte, Litvánia azonban e tényt sosem
ismerte el.
Kitört a hivatalos békeidőszakban egy olyan konfliktus is, amelyet már valódi
háborúnak kell tekintenünk: a görög-török háború. Ezt Törökország nem egyedül
Görögország ellen vívta, de valójában a számára elkészített békeszerződés vala­
mennyi nagyhatalmi aláírója ellen is - méghozzá eredménnyel. Törökország az első
világháború alatt jelentős sikereket ért el az antant erőivel szemben, és még 1918-ban
is, midőn már a súlyos kimerültség jeleit mutatta, képes volt rá, hogy - nem
függetlenül az oroszországi forradalmi eseményektől - megszállja Azerbajdzsán jó
részét. Végül azonban a brit előnyomulás hatására VI. Mehmed szultán fegyverszü­
netet kért. A mudroszi okmány gyakorlatilag véget vetett a Török Birodalomnak,
sőt, ezt az országot kiűzte Európából. A törökök afrikai birtokaikat még a XIX. szá­
zadban elvesztették, most pedig le kellett mondaniuk a Közel-Keletről is (Szíria,
Irak, Palesztina, Jordánia, és az Arab-félsziget többi része). A győztes hatalmak
megalázó feltételeket készítettek elő Törökország számára.
Az országban jó évtizede erős reformtörekvés mutatkozott az úgynevezett ifjú­
török mozgalom keretében, és a háború alatt a lakosság szélesebb köreiben is felerő­
södött a nacionalizmus. A háborús vereség miatt azután már minden együtt volt
ahhoz, hogy az elégedetlenek egyesüljenek, és megkíséreljék a szembeszegülést
mind a vaskalapos szultanátussal, mind a győztes hatalmakkal. Musztafa Kemál pasa,
akit később Kemál Atatürknek (törökök atyja) neveztek, mint a háború egyik legsike­
resebb tábornoka össze tudta gyűjteni a nemzeti ellenállás katonai erőit, amelyekhez
polgári reformátorok is csatlakoztak. A mozgalom azután alakította ki szervezetét,
hogy 1919. május 15-én a görög hadsereg a győztes nagyhatalmak egyetértésével
támadást indított Törökország ellen és elfoglalta Szmirnát (ma Izmir). Jóllehet a
nemzeti reformerek leszögezték, hogy a békeszerződés minimális feltételének
Trákia és Anatólia töröklakta területeinek megtartását tekintik, és meghirdették a
függetlenségi háborút mind a görögök, mind a keleten területeket foglaló azerbaj­
dzsánok ellen, és hogy az Ankarában összehívott ellenzéki nemzetgyűlés a békekon­
ferencia által kidolgozott feltételeket elutasította, 1920. június 10-énMehmed szultán
2 80 II. RÉSZ: A BÉKEKONFERENCIA ÉS AZ ÚJ EURÓPAI REND

az aláírás mellett döntött. A nemzetgyűlés viszont felhívást bocsátott ki a honvéde­

lem megszervezésére.
1920. augusztus 10-én a szultáni delegáció aláírta a sévres-i békét. Ez a tenger-
szorosokat nemzetközi igazgatás és ellenőrzés alá helyezte, és visszaállította az
úgynevezett kapitulációs rendszert, ami azt jelentette, hogy török bíróság nem
ítélkezhetett külföldi állampolgár felett. Elrendelte a hadügyek, pénzügyek, a kikö­
tők stb. külföldi ellenőrzését. A hadsereg létszámát 50 ezer főben engedélyezte. A
sévres-i béke értelmében Törökország elvesztette Trákiát, az égei-tengeri szigeteket,
Szmirnát (Görögország javára), Szíriát, Libanont (mindkettő francia mandátum
lett), Irakot és Palesztinát (brit mandátumok), továbbá le kellett mondania Dode-
kanészosz és Rodosz szigetekről (Olaszország javára). A megcsonkított Törökország
birtokában Isztambul és hátországa, valamint Anatólia maradt meg kb. 10 millió
lakossal.
A békeszerződéssel a török nemzeti erőkön kívül elégedetlenek voltak a görög
kormánytényezők is. A görög hadsereg brit erkölcsi, diplomáciai és anyagi támoga­
tással a háta mögött 1920 nyarán offenzívába kezdett, és szinte ellenállás nélkül
elfoglalta Anatólia nyugati részét. A Kemal által megszervezett török hadsereg
azonban megfordította a helyzetet az 1921. augusztus 24-szeptem ber 16. között a
Szakarija folyónál lezajlott nagy ütközetben. Ezt követően a törökök kiszorították
földjükről a görög erőket. A görög-török háború végére 1922. szeptember 9 -1 1-én
került pont, amikor a görögök kiürítették Szmirnát. Közben már jó ideje zajlottak
az egyezkedő tárgyalások a nagyhatalmakkal, s ez végül odavezetett, hogy elejtve a
sévres-i békét, a török kormány 1923. július 24-én új békeszerződést írhatott alá.
A lausanne-i béke elismerte Törökország függetlenségét és szuverenitását, felad­
ta a kapitulációkat és a nagyhatalmak más előjogait, és az eredetinél valamivel jobb
feltételeket teremtett az európai Törökország számára; Trákiában a határ a Marica
folyó lett, és Karagacs - hosszú viták után - megmaradt Törökország keretében. A
török siker okai között a nemzeti erők és a hadsereg átszervezése mellett ott találni
a Nagy-Britannia és Franciaország között keletkezett ellentéteket, amelyek különö­
sen élesek voltak a Moszul vidékén található olaj mezők kérdésében, és amit a
békeszerződés keretében nem is sikerült megoldani, valamint azt a körülményt, hogy
Törökország 1921. március 16-án „barátsági és testvériségi” egyezményt kötött Szov-
jet-Oroszországgal, és ezáltal tehermentesítette keleti határait. (Örményországot ket­
téosztották, azerbajdzsáni támadástól pedig többé nem kellett tartani.)
 EURÓPA A HÁBORÚ UTÁN
Az első világháború nemcsak az emberéletben és az anyagi javakban végrehajtott
pusztítás méreteiben különbözött az addigi háborúktól, de abban is, hogy a kezde­
ményező országok közül egyik sem lett annak igazi nyertese. A háború mérlege egész
Európa számára gyászos volt, és ebben kevés eltérést lehetett kimutatni győztesek
és vesztesek között. A Brit Birodalom gyengéi ettől kezdve mutatkoztak gyógyítha­
tatlanoknak, Franciaország minden erőfeszítése ellenére egyre jobban izolálódott,
az olasz csalódottságot pedig egy percig sem titkolta senki. Németországot kiütötték
a nagyhatalmak sorából, és 7-8 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy többé-kevésbé
ismét számoljanak vele. Szuverenitását azonban továbbra sem nyerte vissza sem
pénzügyi, sem katonai vonatkozásban. Oroszország hosszú időre elveszítette nem­
csak nagyhatalmi szerepét, de beleszólási lehetőségét is a nagypolitikába, Auszt-
ria-Magyarország eltűnt, és a helyén keletkezett, illetve rovására megnagyobbított
kisállamok vezetői hamarosan észrevették, hogy valami vákuumfélébe pottyantak,
és egyelőre nem tudták, hogy azt vajon melyik hatalom fogja kitölteni. Európa mint
civilizációs egység elvesztette vezető szerepét.
Magas volt az emberveszteség, hiszen az oroszországi polgárháború és interven­
ció áldozatai nélkül a halottak száma Európában több mint 8 millióra, a rokkantaké
6 millióra rúgott, az 1914-1921 közötti oroszországi áldozatok száma pedig becslések
szerint elérte az 5 milliót. (A háborús áldozatok között voltak azonban közel-keletiek,
afrikaiak és ázsiaiak is, akiknek a száma ismeretlen.) A felnőtt férfilakosság legna­
gyobb százalékát, 10% körülit Franciaország és Németország veszítette, de magas
volt e hányad Ausztria-Magyarország (9,5%) és Olaszország (6,2%) esetében is. A
temetők lakói mellett a háború a rokkantak, nagybetegek, sebesültek további millióit
hagyta maga után, akiknek nem jelentéktelen része sosem lett többé teljes értékű
ember.
Hozzájuk kellene még számítani a polgári lakosság áldozatait, akik hadicselek­
mények, a háborúval együtt járó betegségek, járványok, helyenként az éhezés miatt
vesztették életüket, ezek számát azonban csak ritkán ismerjük. 1918-tól jó néhány
éven át szedte áldozatait Európa minden országában a spanyolnátha, az influenza
egy addig ismeretlen fajtája. Legkevesebb 1 millió embert ölt meg, ebből 200 ezret
282 II. RÉSZ: A BÉKEKONFERENCIA ÉS AZ ÚJ EURÓPAI REND

Németországban, 270 ezret Olaszországban. E jelenségek mellett az európai demog­

ráfiai görbét eró'sen befolyásolta a szülések számának drámai csökkenése a háború
négy éve alatt, sőt a férfilakosság pusztulása e tendenciát még a háború utáni évekre
is kitolta. Ehhez hozzájárult az. egészségügyi viszonyok leromlása miatt a csecsemő-
halandóság átmeneti megemelkedése. Mindez különösen azokat az országokat érin­
tette súlyosan, ahol a szaporodási ráta már megelőzően is alacsony volt; mint például
Franciaországban, és kisebb mértékben Nagy-Britanniában, de kiheverhetetlen
demográfiai torzulásokat idézett elő másutt is. A korpiramis ekkortájt kezdett át­
alakulni az idős nemzedékek javára, ami egyúttal magába foglalta a társadalom által
túlságosan nagynak érzékelt nyugdíjaslétszám problémáját. Katonai téren viszont
megteremtette az „üres évfolyamok” rémét.
A békekonferencia által kijelölt új határok nagy népmozgást indítottak el. Töm e­
gével menekültek a németek Lengyelországból, a balti államokból, költöztek haza
az egykori gyarmatokról, de a drasztikusan megkisebbített Magyarországnak is több
százezer „vagonlakót” (egyes számítások szerint mintegy 400 ezret) kellett befogad­
nia, és hasonló volt a helyzet Bulgáriában is (200 ezer fő). Valamivel később,
1923-ban került sor egy görög-török lakosságcserére, amelynek során mintegy
másfél millió görög hurcolkodott az anyaország területére. E vándorló tömeg a
háború után döntően Európán belül m aradt, míg a nagy emigrációs hullámnak
a tengereken túli kontinensekre nagyjában-egészében vége lett, mivel a befogadást
erősen korlátozták. Európai munkakeresők - lengyelek, olaszok, spanyolok - meg­
lehetősen nagy tömegekben jelentek meg viszont európai államokban, elsősorban
Franciaországban és Svájcban.1
Gazdasági téren a háború vesztese egyértelműen egész Európa volt, és nem
csupán a vesztes Európa. Közvetlen károk - bányák, üzemek, utak, vasútvonalak
terén - elsősorban a hadműveleti területeken keletkeztek, és súlyosan éreztette
hatását az a veszteség, amit a kereskedelmi flották szenvedtek el. A termelési mutatók
- különböző okokból - m indenütt lezuhantak. A francia ipar, bányászat és a mező-
gazdaság megsínylette azokat a pusztításokat, amelyeket a harcok Észak-Franciaor-
szágban okoztak, a német gazdaság megszenvedte nyersanyagforrásai jó részének
elvesztését, Ausztria-Magyarország utódállamainak egy része ipari, más része me­
zőgazdasági piacát vesztette el, és mindegyiküknek hiányzott a tágas vámövezet,
amely megelőzően - minden egymás közötti vitájuk ellenére - valójában vala­
m en n y ik e t óvta. Önálló vámtarifarendszere egyiküknek sem volt. Oroszországban
a gazdaságot szinte nullára írták a polgárháborús és intervenciós pusztítások, vala­
mint a hadikommunizmus elvének alkalmazása. Egészében véve az európai mező-
gazdasági potenciál 30, az ipari 40%-kal csökkent.
A háború alatt a világ bankárja Anglia helyett az Amerikai Egyesült Államok lett,
és ebben többé nem is történt változás. Nemcsak arról volt szó, hogy az európai

1 1920-ban a magyar kormány is foglalkozott nagyobb létszámú munkás franciaországi

foglalkoztatásával, ennek eredményét azonban egyelőre nem ismerjük.
 EURÓPA A HÁBORÚ UTÁN 283

szövetséges és társult hatalmak mind eladósodtak az amerikai bankokkal szemben,

hanem arról is, hogy kintlévőségeiket vagy vissza kellett hívniuk, vagy - az adósság-
szolgálat fedezeteképpen - „eladták” az USA-nak. Nagy-Britannia külföldön el­
helyezett tőkéje a 20-as években 45 millió fontsterling körül mozgott szemben az
1913-as 160 millióval. Franciaországot, és ezen belül számos kisbefektetőt különle­
ges csapásként sújtotta, hogy a Szovjetunió megtagadta a cári adósságok átvállalását.
Az államadósságok részben belsők voltak, részben külföldi kölcsönök formájában
álltak elő. Nagy-Britannia külső kölcsöne 1919-ben 32, Franciaországé 33, Olaszor­
szágé 20 milliárd frankot tett ki. A központi hatalmak nem voltak abban a helyzet­
ben, hogy hadikiadásaikat fedezendő eladósítsák magukat külföldön, annál inkább
megtették ezt azonban saját polgáraikkal szemben. Az adók egyetlen hadviselő
országban sem fedezték a kiadásokat. Ezért a kormányok kölcsönkötvényeket bo­
csátottak ki, aminek következtében a belső adósság Franciaországban meghaladta,
Nagy-Britanniában csaknem elérte a 200 milliárd frankot, míg Németországban 169
milliárdot tett ki. A kötvényvásárlók mindenütt rosszul jártak, de a legrosszabbul a
vesztes államokban, ahol az infláció teljesen megsemmisítette a kötvények értékét.
Az infláció a háború alatt kezdődött, mivel a kormányok a belső eladósodás
segítségével sem tudták biztosítani a háború finanszírozását. Beindították tehát a
bankóprést, amit a háború befejeztével nem volt könnyű leállítani. Közben pedig
mindenütt csökkent az aranytartalék állománya, részben azért, mert olykor arannyal
fizettek a vásárlásokért, vagy arannyal egyenlítették ki a fizetési mérlegben keletke­
zett hiányt, részben pedig azért, mert elkezdődött a tőke menekülése a semleges
országok felé, és a legelőnyösebbnek az látszott, ha a tőkét értékálló formában
(nemesfémekben és drágakövekben) helyezik el. A következmény nem maradt el.
1919 végéig a fontsterling elvesztette háború előtti értékének 10, a frank 50, a márka
90%-át. Míg Angliában viszonylag gyorsan végrehajtották a pénz stabilizálását és
helyreállították paritását az aranyalappal (1921 májusában), Franciaországban pedig
legalább korlátozni sikerült az inflációt, a vesztes vagy más okokból nagyon sérülé­
keny országok nem voltak képesek megfékezni azt. A pénzromlás Németországban,
Ausztriában, Magyarországon elképesztő, sosem ismert méreteket öltött. A stabi­
lizálást Ausztriában 1922-ben, Németországban 1923-24-ben, Magyarországon,
Csehszlovákiában, Lengyelországban 1924-26 folyamán hajtották végre. Olaszor­
szág 1926-ban, Franciaország 1928-ban rendezte pénzügyeit. (Az árfolyamot Olasz­
országban túlságosan magasan állapították meg.)
Roppant nagy károkat okozott a háború az európai országok kereskedelmének.
Nagy változás mutatkozott abban, hogy míg a háború előtt a fejlett nyugati ipari
államok mezőgazdasági alapszükségleteik jelentős részét Kelet-Európábán szerezték
be, minek fejében a keleti országok ipari felvevő piacot jelentettek számukra, a
háború alatt Észak-Amerika lett a legnagyobb agrárszállító (is). Ez egyfelől piacgon­
dokat okozott a nyugati államoknak, másfelől egyik oka lett az állandósuló, és főleg
Kelet-Európát sújtó agrárválságnak, aminek nincs vége mind a mai napig. Megsza­
kadtak hagyományos kereskedelmi kapcsolatok a háborúskodás, a blokád vagy
egyszerűen a piac elérhetetlensége miatt is. Az így keletkezett nehézségeket csak
2 84 II. RÉSZ: A BÉKEKONFERENCIA ÉS AZ ÚJ EURÓPAI REND

fokozta a birodalmi vámhatárok felbomlása, és apró vámterületek létesülése a dunai

és a balti övezetben. Magyarországnak például a háború befejezése után évekig nem
volt érvényes kereskedelmi szerződése egyetlen szomszédjával sem.
Néhány ipari ágazatban ugyanakkor konkurensként jelentek meg e szempontból
újnak nevezhető államok, például Japán, Kanada, Dél-Afrika, de főként az USA. Az
utóbbi nemzeti összjövedelme megkétszereződött a háború alatt. Hasznot húzott a
háborúból néhány további Európán kívüli ország is, így India és Ausztrália, Latin-
Amerikában Argentína, Brazília és Uruguay, ahol mind az iparosok, mind a keres­
kedők kihasználták a háborús konjunktúrát. Ezt egyébként a háború kezdetén né­
hány európai semleges ország is jól gyümölcsöztette (Svájc, Svédország, Norvégia),
később azonban ők már súlyos nehézségekkel küszködtek.
Egyetlen európai kormány sem érezte magát képesnek rá, hogy - amint azt
néhány közgazdász ajánlotta - továbbra is beavatkozzon a gazdaságba annak érde­
kében, hogy bátorítsa a termelést, növelje a munkapiacot és bővítse a belső vásárló­
képességet. Ez ugyanis a további eladósodás rémét idézte fel. így azután a kormá­
nyok a nagybankok ösztökélésére kétségbeesetten törekedtek a hagyományos arany­
alap helyreállítására, a költségvetési hiány eltüntetésére, és arra, hogy amennyire
csak lehetséges, ismét kivonuljanak a gazdaságból. A politikusok új helyzettel, új
problémákkal találták szemben magukat, de a hagyományos módon gondolkodtak.
Ez egyúttal azt is jelentette, hogy a háború utáni Európában a termelés élénkítésére
nem keletkeztek új eszközök, és nem volt gyógyszer a munkanélküliség ellen sem.
E politika és különösen az a tény, hogy a fontot a kormány túlságosan erőssé tette,
különösen káros következményekkel járt Nagy-Britanniára nézve. Mindez növelte
a társadalmi feszültségeket, és politikai nyugtalanságot váltott ki.
Európa új, legalábbis megingott helyzetét érzékelte a szépirodalom, a filozófia,
felfogták egyes tudósok, akik a történelem, a még csak embrionális politológia, eset­
leg a szociológia és a filozófia határmezsgyéin mozogtak, érzékelte néhány közgaz­
dász is, de egyáltalán nem vették tudomásul a politikusok. Az amerikai kongresszus
nagy többsége szilárdan meg volt győződve róla, hogy az U SA eminens érdeke a
visszatérés korábbi mérsékelt magatartásához, és elszigetelődéséhez a világ többi
részének bajaitól. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy Washingtonban egyáltalán nem
értették meg az európai változásokat, következésképpen azt sem, hogy ezekhez az
Egyesült Államok új módon viszonyulhat, vagy éppen új módon kell hogy viszo­
nyuljon. E nézetet azonban nem osztotta az amerikai bank- és pénzvilág, ami miatt
az amerikai magatartás ambivalens lett. A politika félrehúzódott és látszólag nem
avatkozott be semmibe, a pénzvilág ezzel szemben m indenütt ott volt, ahol csak
tudott. Az európaiak szilárdan hitték, hogy a megingás átmeneti csupán, és Európa
hamarosan ismét az lesz, ami megelőzően volt, vagyis világelső mind a javak elő­
állítása és forgalmazása, mind a bankárszerep betöltése szempontjából, ami - mint­
egy természetszerűleg - azt is magába foglalja, hogy Európa továbbra is a legmaga­
sabb civilizáció megtestesítője és kisugárzója lehet.
Az 1917-ben kezdődő és 1923-ban záruló időszakaszt forradalmak, felkelések,
puccsok, sztrájkok és tömegdemonstrációk jellemezték. Ezek az események - a fent
 EURÓPA A HÁBORÚ UTÁN 285

érintett egyéb háborús következményekkel együtt - kisebb-nagyobb mértékben

beépültek az államok közötti viszonyokba, a Szovjetunió esetében pedig ideologikus
elemekkel feltöltődve alapvető' meghatározói lettek a nemzetközi diplomáciának.
Nem először fordult elő a történelemben, hogy valamilyen ideológia mentén
szerveződtek pártok, szövetséges csoportok, blokkok, koalíciók, az azonban igen,
hogy új radikális ideológiák állampolitikai meghatározó szerepbe jutva döntő befo­
lyást gyakoroljanak az egész kontinens életére. A 20-as években ez elsősorban a
bolsevik ideológia és rendszer megjelenését és a rá adandó válasz kényszerét jelen­
tette (eszmei szinten csakúgy, mint a gazdaságban és a diplomáciában), mivel az
1922-ben uralomra jutott olasz fasizmus egyelőre nem tűnt sem veszedelmesnek,
sem meghatározónak. Megváltozott a helyzet 1933-tól, lévén hogy a nemzetiszo­
cialista párt Európa egyik legnagyobb országában szerezte meg a hatalmat, a náciz­
mushoz pedig nem lehetett viszonyulni anélkül, hogy egyúttal Németországhoz is
ne viszonyuljanak, és megfordítva.
Mindent összevéve úgy tűnik, hogy a békeszerző politikusok semmivel sem
jártak el bölcsebben, mint azok, akik elkezdték a háborút. Európát nemcsak a
világháború tette tönkre, de csapást jelentett rá az elfogadott békerendszer is. Ez
annál is sajnálatosabb, mert ekkoriban már számos új, használható gondolatot
megfogalmaztak, e gondolatok alkalmasak is lettek volna rá, hogy a kontinensen
elősegítsék a kiegyensúlyozottabb, méltányosabb helyzet kialakulását, ám gyakor­
latilag ezeket alig alkalmazták. Megőrizték pozícióikat a régen beidegzett hatalmi­
stratégiai szempontok. Ezek pedig az ellentéteket nem csökkentették, de inkább
megsokszorozták, az igazságtalan és sokszor ésszerűtlen intézkedések megvetették
a reváns pszichológiai alapjait, a gazdasági talpra állást pedig a békerendszer kifeje­
zetten megnehezítette.
 RÉSZ
A N E M Z E T K Ö Z I É L E T 1929-IG
Ha a magasból nézünk le rá, a középtől Kelet felé csak
egyetlen nagy államot látunk: a német birodalmat.
Németország gyorsan magára talál majd, és hamaro­
san ő lesz az egyetlen nagyhatalom.
Charles Benőit

VÁLSÁGOS ÉVEK, 1920-1929

Uj erővonalak a külpolitikában
A kontinentális politika meghatározásában 1918 után két korábbi nagyhatalom -
Németország és Oroszország egyáltalán nem, vagy alig vett részt, egy további,
Ausztria-Magyarország pedig megszűnt létezni. A dunai-balkáni övezetben kisha-
talmi rendszer keletkezett, és a nagy terveket, amelyeket előbb Németország, azután
a szövetséges győztes hatalmak szőttek keleti befolyásuk megszervezése érdekében,
egyiküknek sem sikerült megvalósítania. Ráadásul a franciák és az angolok törekvé­
sei keresztezték egymást, miközben Róma legfeljebb terveket szőtt, ereje azonban
nem volt hozzá, hogy gyakorlati lépéseket tegyen. A Szovjetunió ugyan hamarosan
sikeresen rendezte viszonyát a vele szomszédos európai államokkal, sőt számos
ország elismerte és felvette vele a kapcsolatokat, a nemzetközi politikai döntéshoza­
talban mégsem vett részt. Ez azt jelentette, hogy összeomlottak a hagyományos vi­
szonyok, az egyensúly pedig tartósan felborult. Úgy tűnt, hogy a helyzet logikusan
kitermelte a francia dominanciát Európában, hiszen egyelőre egyetlen hatalom sem
ellensúlyozta Franciaországot. E felszínt egyes történészek máig ténynek tekintik.
A valóságban azonban nem volt szó valódi francia dominanciáról, hanem sokkal
inkább egy átmeneti törekvésről, amit azonban nem koronázott siker. Részben azért
nem - és ezt maguk a franciák is tudták -, mert fő ellenségüket, a fatálisán újra
megerősödő Németországot „nem vesztették el”, elvesztették viszont legfőbb szö­
vetségesüket, Oroszországot, és az utóbbiért csak egy zavaros és segítségre szoruló
övezetet kaptak cserébe. Ráadásul ezt az övezetet nem tudták megszervezni, és
befolyásuk ezért csak részlegesen érvényesült, ami újabb ellentétforrást jelentett. A
francia külügyminisztérium a háború utolsó éveiben nagy volumenű, ambiciózus
terveket dolgozott ki Európa jelentős részének francia befolyási zónába vonására,
aminek legfőbb eszközét gazdasági befektetésekben, és a szóban lévő országok
pénzügyi talpra állításában látta. A terv feltétele a másik oldalon a német gazdaság
tönkretétele volt, amit - mint láttuk - a békeszerződés révén csak részlegesen sikerült
elérni. Még kevésbé vezettek sikerre a regionális befektetési tervek. Egyelőre nehéz
megítélni, hogy ebben a különféle hátráltató tényezők szerepe mekkora volt. Tény
288 III. RÉSZ: A NEMZETKÖZI ÉLET 1929-IG

mindenesetre, hogy a külügyminisztérium nagy tervei csak nagyon kevéssé keltették

fel a francia vállalkozók és bankok érdeklődését, és az is tény, hogy a jelentkező tőke
viszont ilyesfajta tervek megvalósítása szempontjából nevetségesen kicsinek mutat­
kozott.1 Egyedül a Schneider-cég kezdett jelentősebb terjeszkedésbe, de különféle
okokból ő is önkorlátozásra kényszerült. (Magyarországi terveit például csak cson­
kán valósíthatta meg, amiben szerepe volt a politikának is.) Másfelől viszont e ter­
vekhez a francia körök nem kaphattak sem angol, sem amerikai segítséget. Ellenke­
zőleg, számolniuk kellett az angolszász ellenzéssel.
Bizonyos értelemben Franciaország már a 20-as évek elején egyedül maradt
Németországgal szemben, pontosabban szólva: egyedül maradt azzal a politikával,
amit Németországgal szemben meg akart valósítani. A francia politika kudarcait
részben már láttuk a békekonferencián, részben látni fogjuk a húszas évek esemé­
nyeinek ismertetése során. Mindenesetre a francia politika a konferencián könnye­
dén elérte, hogy létrehozzák a Németország korlátozására alkalmasnak vélt Cseh­
szlovákiát és Lengyelországot, mivel e megoldásnak valójában nem volt ellenfele. A
konferencia döntéshozói azonban megalapozták ekét állam és Németország tartósan
ellenséges viszonyát is a sokmilliós német kisebbség inkorporálása, valamint a
danzigi „korridor” létesítése révén, amivel kapcsolatban már nehéz lenne állítani,
hogy a választott megoldásnak - legalábbis elméletileg - ne lett volna alternatívája.
A francia döntéshozók meglehetősen formálisan kezelték e kérdéseket, midőn azt
gondolták, hogy a megrajzolt vonalakkal alapjában gyengíthetik a német erőt, és nem
tették fel maguknak a kérdést, hogy vajon valóban korlátozzák-e azáltal a német
potenciált, ha mintegy 12-13 millió német nyelvű embert kirekesztenek határai
közül,12 vagy nem adnak-e ezzel inkább jól forgatható fegyvert a német politikusok
kezébe. Csak Elzászra és Lotharingiára, valamint a velük kapcsolatos francia érzel­
mekre kellett volna emlékezni.
E meglehetősen súlyos helyzetben a francia kormányok egy ideig megkíséreltek
önállóan politizálni, illetve kárpótolni Franciaországot a kis szövetségesekkel kötött
szerződésekkel (időrendi sorrendben: Lengyelország, Csehszlovákia, Románia, Ju ­
goszlávia), de nyilvánvaló volt, hogy e rendszer nem ér fel a francia kormányok által
áhított angol-amerikai vagy legalább angol garanciával, és hogy kelet felől sem
pótolja Oroszországot. M indent összevéve: a győztes Franciaország csupán egy
nagyon is illanékony pillanatig volt a helyzet ura, miközben minden tartós politikai
és gazdasági elem (lakosságszám, gazdasági kapacitás, geopolitikai helyzet) N ém et­
ország javára mutatott.
Nagy-Britannia a háború befejezése után átmenetileg élénk kontinentális politi­

1Valószínű, hogy a külügyi tervezők eleve tisztában voltak vele, hogy elgondolásukat egyedül
francia források alapján nem lehet kivitelezni. Erre vallott, hogy például a román rekonstrukcióba
a tervezésnél még az amerikai tőke bevonására is gondoltak, ami természetesen a későbbiekben
megvalósíthatatlannak bizonyult.
2Ausztriával együtt, ahol eleinte valamennyi nagy párt a Németországgal való egyesülés híve
volt.
 VÁLSÁGOS ÉVEK, 1920-1929 289

kát folytatott. Érdeklődése a szovjet határokig terjedt, és ezáltal minduntalan kon­

kurenciaharcba keveredett korábbi szövetségesével, Franciaországgal. 1925-ig an­
gol-francia párbaj jellemezte az európai hatalmi viszonyokat. A 20-as évek közepén
azonban mind az addig követett francia, mind a brit politika elérte lehetőségeinek
határait. A franciák kénytelenek voltak engedni agresszív büntetőpolitikájukból, és
lépéseket tettek az ésszerűbb francia-német viszonyok kialakítása felé, a brit kor­
mány pedig rákényszerült egész Európa-politikájának felülvizsgálatára, és addigi
gyakorlatának feladására. Az angolok érdeklődése megmaradt a német kérdések
iránt, és azok kezelésében részt vettek a továbbiakban is, ezzel szemben a német
határoktól keletre fekvő országokat mintegy „leírták” a maguk számára. Ugyanakkor
tehát, amikor a francia intranzigencia megroppant, a britek kénytelenek voltak mind
pénzügyi, mind politikai értelemben „kivonulni” a kontinens nagy részéből.3 E
változások szükségképpen maguk után vonták, hogy megnőtt a német mozgástér, és
ezt a német tényezők nem mulasztották el kihasználni. Mindenesetre a 20-as évek
vége felé a potenciális helyett már tényleges vákuumhelyzet kezdett kialakulni
abban a sávban, amelyet a békekonferencia idején „egészségügyi övezetként” emle­
gettek. Az 1929-ben kirobbant gazdasági világválság azután merőben új helyzetet
teremtett, többek között azáltal, hogy sokszorosára növelte a létező feszültségeket.
A németek közvetlenül a háború után teljesen magukra voltak utalva, és izolált­
ságukból csak a Szovjetunió felé találtak kiutat. A Moszkva felé tett sikeres német
lépés (1922-ben), majd a Ruhr-vidék francia megszállásának kudarca együttesen oda
vezetett, hogy a francia politika lépést váltott Németország vonatkozásában. A
francia-német közeledés a húszas évek derekától a regionális megbékélés ígéretét
tartalmazta, de végül nem lett több ígéretnél.
Bármily furcsán hangzik is, a valóságban a háború végén és után kialakult helyzet
elsősorban a vesztes Németországnak volt kedvező, hiszen két fékező-korlátozó
hatalmat tüntetett el a színről: Ausztria-Magyarországot és Oroszországot. Most
valóban megnyílhatott a német gazdaság útja a Kelet felé, amit a világon senki sem
tudott keresztezni. A német politikán és közéleten múlt, hogy e lehetőséget felhasz­
nálja-e, vagy visszatér a területi és erőpolitikához.
Jóllehet a diplomácia titkossága - mint Wilson kívánta volna - távolról sem szűnt
meg, néhány új vonás mégis feltűnt a nemzetközi kapcsolatokban, és ezek máig
fennmaradtak. Néhány esetben alkalmazták a népszavazás elvét, és ez annak ellenére
tartalmazott némi ígéretet a jövőre nézve, hogy népszavazás kiírására többnyire csak
akkor került sor, amikor előrelátható volt, hogy annak eredménye harmonizál a

3 A Bank of England, a kormány és egyes pénzügyi szervek alapos vizsgálatot végeztek arra
nézve, hogy vajon lehetséges-e tovább folytatni a birodalmi érdekek csorbítása nélkül az addig
tervezett, illetve folytatott európai pénzügyi politikát. A válasz 1925 közepe táján az egyértelmű
nem volt. - Ez számos más ország mellett közelről érintette Magyarországot, amely éppen
beruházó tőkét keresett, és amely külpolitikájában elsősorban Angliára igyekezett támaszkodni.
A magyar kölcsönök ezt követően az amerikai tőke elsődleges részvételével jöttek létre, a külpoli­
tikában pedig új utat kellett találni.
290 III. RÉSZ: A NEMZETKÖZI ÉLET 1929-IG

nagyhatalmak elképzelésével (például Klagenfurt, Sopron), illetve, hogyha ez még­

sem következett be, a hatalmak valamiképpen „kifogtak” az eredményen (Felső-Szi­
lézia). Elszaporodtak emellett a konferenciák, és más, fontos kérdéseket nyilvánosan
megvitató összejövetelek, amelyeken olykor egy-egy probléma szakértői, máskor a
külügyminiszterek, ismét máskor a kormányfők jelentek meg. Ugyancsak nyilvános
tárgyalást biztosított egy-egy vitának, konfliktusnak a Népszövetség. A szervezet
ugyanakkor azt is lehetővé tette, hogy egy-egy kérdés megvizsgálására missziót vagy
megbízottat küldjenek ki, ami lehetővé tette - legalábbis többé-kevésbé - az adott
konfliktus elemeinek nyilvánosságra hozatalát.
A diplomáciai élet új vonása volt, hogy több esetben nemzetközi szervezetek
foglalkoztak egy-egy ország pénzügyi-költségvetési gondjaival, vagyis kezdtek lábra
állni olyan nemzetközi szervezetek, amelyek bizonyos nemzeti kérdéseket a globa­
litás szellemében kezeltek. Ez történt - többek között - az osztrák, a német, a magyar
pénzügyi kérdések esetében.
Megfigyelhető volt emellett a kormányfők, olykor a külügyminiszterek szerepé­
nek megnövekedése a nagykövetek, követek és más diplomáciai személyiségek
jelentőségéhez viszonyítva. E tendencia felerősödött, amikor Európát döntötték a
diktatúrák, de a tünet nemcsak a diktatúrákra volt jellemző. Elég utalni Gustav
Stresemannra vagy Aristide Briandra, hogy érzékeljük a jelentőséget, amelyet egy
külügyminiszter elérhetett. E körülmény felértékelte egyrészt a személyes hatást,
másrészt a személyes (olykor titkos) megállapodásokat a külpolitikában. Titkos
tárgyalások előzték meg például a rapallói szerződést, titkos tárgyaláson folyt a
francia-német közeledés elemeinek megvitatása a két érdekelt külügyminiszter
között, évtizedekig titokban maradt a megállapodás Laval és Mussolini között 1935
elején, máig is ismeretlenek a német-szovjet tárgyalások részletei 1939-ben, és így
tovább. Ha figyelembe vesszük, hogy másfelől viszont a parlamentek is, a sajtóor­
gánumok is árgus szemekkel figyelték a diplomáciai mozgásokat, gyorsan eljutha­
tunk arra a következtetésre, hogy míg az egyik oldalon minden korábbinál zártabb
és titkosabb tanácskozásokon döntöttek létfontosságú kérdésekről, addig a színpa­
don, a nyilvánosság előtt elég gyakran játék zajlott, amelynek keretében legfeljebb
a folyosón kötött alku eredményét adták elő, vagy - rosszabb esetben - azt leplező
nyilatkozatokat tettek. Kétségtelen, hogy egy idő után diplomaták, miniszterek és
miniszterelnökök gyakran csak azért igyekeztek Genfbe a Népszövetség valamely
rendezvényére, hogy a folyosón találkozhassanak egyik vagy másik kollégájukkal.
A belpolitikai viszonyok, a meghatározó pártok és a jelentős gazdasági csoportok
korábban is befolyást gyakoroltak a külpolitikára, ennek a súlya és jelentősége
azonban megnőtt a háború után. Az „utcai” politizálás, a média, a propaganda
jelentőségét mindenekelőtt az a tény növelte meg, hogy a választójog a háborút
követő években vált általánossá Európa legtöbb országában. Óriási tömegek vonul­
tak be a politikába, ami együtt járt azzal, hogy a politikának számításba kellett vennie
e tömegek követelményeit, ízlését és hangulatát, s ez nem hagyhatta érintetlenül a
külpolitika és a diplomácia birodalmát sem. A fontos lépéseket a nagy nyilvánosság
előtt kellett megtenni, a média pedig - természetéből kifolyólag - azon volt, hogy
 VÁLSÁGOS ÉVEK, 1920-1929 291

minél több hírt kiszivárogtasson. A két világháború közötti időszakban történt meg
először, hogy a sajtó indiszkréciója folytán miniszterek buktak meg külpolitikai
kérdések miatt.4
Új befolyásoló tényező jelent meg az országok egész sorában annak következmé­
nyeként, hogy a háborúban első ízben alkalmaztak sorozott tömeghadsereget, és
ezért milliók tettek szert jártasságra a fegyverhasználatban, illetve nagyon sokan
szereztek és tartottak meg maguknak fegyvert. (Az utóbbi körülmény elsősorban a
széthulló birodalmak és a maradékaikban kialakult forradalmi vagy kaotikus állapo­
tok esetében volt megfigyelhető.) A háború kialakította a hosszú ideig fegyverben
álló katonák szolidaritását, ami a háború után különböző típusú bajtársi szövetségek,
félkatonai szervezetek, kommandós alakulatok stb. létrejöttéhez vezetett, és nem volt
ritka, hogy e csoportok politikai ambíciókat is tápláltak, és befolyást, olykor döntő
befolyást gyakoroltak a politikára. Mint láthattuk, néhány esetben még a határok
végleges kialakításába is bele tudtak szólni. E csoportokat a kormányok olykor
felhasználták saját céljaikra, olykor igyekeztek megfékezni és félreállítani őket -
számolniuk azonban mindenképpen kellett velük. Különösen veszedelmes helyzet
alakulhatott ki olyan esetekben, midőn a békeszerződés az államot messzemenő
leszerelésre kötelezte, és így nagyszámú tiszt vesztette el létalapját. Ezeket az
embereket Németországban, Ausztriában, Magyarországon stb. m indenütt ott ta­
lálni a radikális jobboldali belpolitikai törekvések, valamint a vakmerő, sokszor
kalandor jellegű külpolitikai akciók élén vagy megoldási javaslatok mögött.
Amikor a békekonferencia - nem is tudni, pontosan mikor és hogyan - szinte
észrevétlen feloszlott, egy sor kérdést hagyott megoldatlanul maga után. „A nagyok”
a német békeszerződés aláírása után 1919 júliusában eltávoztak Párizsból, hogy
nekilássanak sürgős otthoni dolgaik elrendezésének. Ekkor még egyetlen további
békeszerződést sem írtak alá, mi több, egyikük-másikuk még el sem készült teljesen.
A konferencia ügyeit a Párizsban visszamaradt delegátusok vették a kezükbe. Kö­
zöttük miniszterelnökként és delegációvezetőként rendszeresen már csak Clemenceau
jelent meg az értekezleteken, aki ezt könnyen megtehette, hiszen Párizsban lakott,
angol partnere többnyire Arthurfumes Balfour külügyminiszter volt, az USA-t pedig
Frank Lyon Polk képviselte a felső szinteken. Egyébként az amerikai delegáció
alaposan megfogyatkozott, mivel számos tagja még májusban lemondott tisztségé­
ről, arra hivatkozva, hogy nem tud egyetérteni a konferencia által kidolgozott
tervezetekkel.
E megfogyatkozott társaság nézett szembe a még elintézetlen, általunk részben
már tárgyalt ügyekkel, de neki kellett lezárnia néhány további kérdést is. Ez azután
vagy sikerült, vagy nem. 1919 folyamán a magyar kivételével sikerült sorra aláíratni
a békeszerződéseket, de továbbra is nyitott maradt a lengyel-szovjet határ kérdése,
hamarosan kiderült, hogy a Törökországgal kötött szerződés megkérdőjeleződik, az

4 Az Etiópiára vonatkozó titkos angol-francia egyezmény kiszivárogtatása vezetett Sámuel

Hoare angol külügyminiszter és - részben - Pierre Laval francia miniszterelnök bukásához.
292 III. RÉSZ: A NEMZETKÖZI ÉLET 1929-IG

új határok többnyire nem voltak még kijelölve a helyszínen, jó néhány övezetben

konfliktusok dúltak, illetve népszavazásokat kellett megszervezni. Teljesen nyitott
maradt egyelőre mind a jóvátétel, mind a leszerelés ügye. E kérdések intézése a
továbbiakban már eléggé rendszertelen módon történt. Részben foglalkozott velük
a csonka konferencia, részben mégiscsak sikerült egyszer-kétszer közös asztalhoz
ültetni a vezető személyiségeket és amolyan pótkonferenciázást rendezni a fonto­
sabb kérdésekről, a továbbiakban pedig a nagykövetek konferenciája (később: taná­
csa) vált döntéshozó fórummá, illetve ad hoc szervezett konferenciák (főleg jóváté-
teliek) vették át a terepet. Volt azonban egy kérdés, a szovjet, amelyhez érdemben
sem maga a konferencia, sem annak utódszervezetei nem tudtak hozzászólni.

A szovjet határok kialakulása

A szovjet állam a balti államok és Lengyelország önállóságának elvi elismerése után
sem hagyott fel a helyi bolsevik-vörös erők támogatásával, úgy, hogy 1918-1919-ben
a fegyveres konfliktus az egész övezetben folytatódott. 1920. február 2-án azonban,
hosszú tárgyalások eredményeként Moszkva Észtországgal békét kötött. Lettorszá­
got és Litvániát a Németországgal aláírt békeszerződés értelmében 1919 novem­
ber-decemberében a bolsevik erőkkel (is) megküzdő német csapatok elhagyták,
majd a gyakorlatilag függetlenné vált Litvániával 1920. július 12-én, Lettországgal
pedig augusztus 11-én a szovjet hatalom szintén aláírta a békét. Moszkva ajánlatot
tett ugyanerre a lengyel kormánynak is. A lengyel-szovjet tárgyalások azonban csak
a jegyzékváltásig jutottak el, amikor a lengyel hadsereg az ukrán kormány egyetér­
tésével 1920. április 25-én támadást indított, mélyen benyomult az akkori szovjet
területre, és május elején elfoglalta Kijevet, Ukrajna fővárosát. A vörös hadsereg
ellentámadása júniusban kezdődött, és oly sikeres volt, hogy az orosz erők egyik
szárnya már Varsót fenyegette július elején. A hírre kitört pánik elérte a nyugati
kormányokat is. Varsó segítséget és a kérdés rendezését kérte a nyugati hatalmaktól.
Ekkor éppen Spában ülésezett egy nemzetközi jóvátételi konferencia, amely kény­
telen-kelletlen foglalkozni kezdett a kérdéssel. A brit külügyminiszter, George Curzon
elővette a békekonferencia legfelső tanácsa által még 1919-ben jóváhagyott határo­
zatot Lengyelország keleti határáról, és a hatalmak közötti egyeztetés után javasolta,
hogy az ott leírt vonal alapján a háborúzó felek kössék meg a fegyverszünetet.
Felajánlotta egyúttal Nagy-Britannia közvetítését a felek között. A későbbiekben e
vonalat Curzon-vonalnak nevezték, és ez lényegében megegyezett a második világ­
háború után kialakított lengyel-szovjet határral. Miután 1920-ban a szovjetek ezt
elutasították, Curzon közölte, hogy ő ugyan nem ragaszkodik a feladathoz, ám ha a
vörös hadsereg folytatja katonai műveleteit, úgy Nagy-Britannia segítséget nyújt
Lengyelországnak.
A segítségkeresés másutt is folyt. A francia kormány tárgyalásokat kezdett a
környező államokkal, közöttük a magyar kormánnyal is, a lengyel hadseregnek
nyújtandó katonai támogatásról. A magyar kormánynál nemcsak ellenállásba nem
 VÁLSÁGOS ÉVEK, 1920-1929 293

ütközött, de készséges fogadtatásra talált. E kérdés beépült a Paleologue-gal folyó

gazdasági és politikai tárgyalásokba, és növelte a magyar kormány reményeit a
békeszerződés mielőbbi korrekciójára. A csehszlovák kormány magatartása azonban
nagy csalódást okozott Párizsnak. Prága nemcsak segítségnyújtásra nem volt hajlan­
dó, de még attól is vonakodott, hogy Varsónak szánt katonai szállítmányokat
átengedjen az országon. Ebben két tényező játszott szerepet: egyrészt Benes cseh­
szlovák külügyminiszter rugalmas - egyesek szerint: (pro)szovjet - politikája, más­
részt az a kelet-közép-európai méretű konkurenciaharc, amit a csehszlovák kormány
minden tekintetben folytatott a szomszédos Lengyelországgal.
Végül masszív katonai segítségnyújtásra a lengyel hadsereg mégsem szorult rá.
Részben francia katonai tanácsadók segítségével, részben pedig szovjet részen elkö­
vetett katonai hibák miatt - amelyeknek felelősét Joszif Visszarionovics Sztálin a
hadműveletet vezető Mihail Nyikolajevics Tuhacsevszkij személyében vélte felfedezni,
de akit ma a történészek sokkal inkább Sztálinban látnak - a lengyelek nagy sikerű
ellenoffenzívát indítottak. Ennek hatására október 12-én Rigában létrejött a megál­
lapodás az előzetes békéről, ami a határt illetően szovjet szempontból sokkal rosz-
szabb volt a Curzon-vonalnál. A békeszerződést ugyancsak Rigában 1921. március
12-én írták alá. A lengyel-szovjet viszonyt azonban továbbra is kölcsönös bizalmat­
lanság jellemezte.
Változatos és az ott élő népek szempontjából katasztrofális események határozták
meg a Kaukázus vidékén a szovjet határok kialakulását. A Kaukázus-vidéki nemzeti
erők 1918. április 22-én kikiáltották a független „transzkaukázusi federációt”, amely
azonban hamarosan három részre szakadt, hogy helyt adjon az önálló Azerbajdzsán,
Grúz és Örmény Köztársaságnak. Nem sokkal ezt követően a bolsevikok kezébe jutó
Baku kivételével német és török katonai erők szállták meg a vidéket (a német
hadsereg kisebb erői még Iránban is megjelentek), mire a közel-keleti brit hadsereg
egy kis osztaga megindult Tiflisz irányába. Az angol behatolást elősegítette a július
26-án Bakuban végrehajtott fordulat, amelynek során megdöntötték a bolsevik
uralmat, és a hatalmat az eszerek (szociálforradalmárok) szerezték meg. A brit egység
bevonult Bakuba, majd a Törökországgal kötött mudroszi fegyverszünet aláírása és
a török hadsereg visszavonulása után a Transzkaukázus nagy része angol ellenőrzés
alá került. A három köztársaság e háttérre támaszkodva alkotmányokat dolgozott ki,
a párizsi békekonferencia nevében pedig a hatalmak 1920 elején de facto elismerték
őket. E viszonylagos nyugalmi helyzetet azonban megzavarta a Kanal által vezetett
török nemzeti hadsereg, amely harcba indult e terület (vagy annak egy része)
megszerzéséért. A törököket elsősorban Örményország érdekelte. 1920 júliusában
az angolok kiürítették a területet, mivel túlságosan gyengék voltak ahhoz, hogy
egyszerre szembenézzenek mind a bolsevikokkal, mind a törökökkel. Nem sokkal
ezután a törökök visszaszerezték Örményország egész, korábban ellenőrzésük alatt
tartott részét. Ez egyébként annyit jelentett, hogy az odesszai bázis felszámolása
után (1919. április elején) a nyugati hatalmak most feladták a kaukázusit is. Míg az
ukrán függetlenségi törekvéseket sosem támogatták, most megszüntették azt a se­
gítséget, amelyben megelőzően a kaukázusi népeket részesítették.
294 III. RÉSZ: A NEMZETKÖZI ÉLET 1929-IG

Az angol kivonulás lehetővé tette, hogy a bolsevikok Bakuban újra megragadják

a hatalmat. Az Azerbajdzsán Szovjet Köztársaság szeptember 30-án „testvéri szö­
vetségre” lépett Moszkvával. Ezzel szemben 1920. május 8-án a bolsevik kormány
elismerte Grúzia függetlenségét, és mint önálló állammal felvette vele a diplomáciai
kapcsolatokat. Közben azonban folyt már a szovjet-török egyezkedés, ami 1921.
március 16-án egy egyezmény megkötéséhez vezetett. Oroszország elismerte a
törökök jogát Karsz és Ardahán térségére, a török kormány viszont kötelezte magát,
hogy nem avatkozik be a korábban Oroszországhoz tartozó Transzkaukázus ügye­
ibe. Ez lehetó'vé tette, hogy a vörös hadsereg fellépjen Grúziában, és véres öldöklést
követően Grúziát is szovjet köztársasággá alakítsák át. Hátra volt még Örm ényor­
szág. 1921. április 18-án a vörös hadsereg benyomult az örmény fő városba, Jereván­
ba, hogy néhány napra rá itt is megalakuljon a szovjet rendszerű köztársaság. Végül
az október 13-i orosz-török egyezmény lezárta a határok ügyét, aminek értelmében
a bolsevik uralom e vidéken mindössze a már említett Karsz és Ardahán átadásával
fizetett azért, hogy rendszerét stabilizálhatta e vidéken, és azt megtarthatta a biro­
dalom határain belül. A három köztársaságban végrehajtott megtorlás során a la­
kosság oly súlyos eseményeket élt át, hogy azt Lenin sem hagyta szó nélkül. A bar­
barizmus felelőseként Sztálint jelölte meg.

A Paléologue-kísérlet
Volt egy kb. fél évig tartó epizód a francia politikában, amely Maurice Paléologue
nevéhez fűződött. A Quai d'Örsay új főnöke, a konzervatív Paléologue lengyel-ma-
gyar-román blokkot akart kialakítani, vélhetően olyan erőket keresve a keleti francia
politika számára, amelyek rendelkeztek több-kevesebb állami hagyománnyal, és
kézenfekvő okok miatt egyúttal megbízhatóan szovjetellenesek voltak. Magyaror­
szág esetében közvetítette a francia nagytőke nagy volum enű befektetési tervét
(a MÁV felvásárlása, Csepelen szabadkikötő építése, nagy mennyiségű bankrész­
vény-felvásárlása stb.), és felajánlotta a békeszerződésben elkövetett igazságtalansá­
gok enyhítése érdekében a francia közvetítést Csehszlovákia és Magyarország kö­
zött. (Az 1920. márciusi londoni konferencia idején Paléologue még nem volt pozí­
cióban, és magát a békeszerződést már csak ezért sem volt módja befolyásolni.)
Hajlandó volt fellépni a magyar-román modus vivendi kialakítása érdekében is. A
tervezet kiegészítéseképpen júliusban tárgyalások kezdődtek arról, hogy Magyaror­
szág támogatást nyújt a lengyel hadseregnek a Szovjet-Oroszország ellen vívott,
átmenetileg baljós eredményre mutató háborújában. Paléologue erőteljesen támogat­
ta egyébként Józseffőherceg magyar királyjelöltségét. A tervezet csúfosan megbukott
Paléologue-gal együtt. Előfeltevése, a francia tőke képessége, illetve hajlandósága a
térség gazdasági rehabilitációjára, messze elrugaszkodott a valóságtól, a cseh és ro­
mán lobbi francia támogatói felzúdultak e politika ellen, és elfordult tőle a magyar
kormány is, amely sokkal hatékonyabb és gyorsabb francia fellépés reményében
ment egyáltalán bele a tárgyalásokba.
 VÁLSÁGOS ÉVIÍK, 1920-1929 295

Párizs e lépéseit a csehszlovák és jugoszláv politikai vezetők rendkívül veszedel­

mesnek találták saját érdekeikre nézve, úgyhogy augusztus 14-én a két kormány
szerződést írt alá, kijelentve, hogy együttesen fognak fellépni minden magyar
revíziós kísérlet és a Habsburg-ház bármely tagjának restaurációs törekvésével
szemben. E szerződés jelentette a kisantant létrehozásának nyitányát, ami a maga
idején valójában nemcsak a magyar revizionizmus emlegetésével, de még a Habs-
burg-kérdés előtérbe állításával is franciaellenes szellemet hordozott. A hosszú ideig
hangoztatott és a történetírásra is kiható felfogással ellentétben a kisantantot a
francia kormány nem kezdeményezte, és eleinte nem is támogatta. A kisantant
szövetsége éppen a francia politika ellen, annak ellensúlyozása érdekében, és első­
sorban olasz támogatásra hagyatkozva kezdte el pályafutását.
A Paléologue-epizódnak Párizsban ugyan hamar vége lett, de a francia kormány
továbbra is jóval tágasabb dunai együttműködés megszervezésén fáradozott, mint
amit végül sikerült megszerveznie. Elég jól felfogták, hogy e csonka szervezet stabil
támaszt aligha kínál. Legfontosabb szövetségesüknek a térségben Lengyelországot
tekintették (legalábbis 1934-ig), amely sosem lett a kisantant tagja. A Balkánra
irányuló angol és olasz érdeklődés miatt sokáig (1927-ig) nem tudták eldönteni, hogy
bevonják-e egyáltalán a francia szövetségi rendszerbe Jugoszláviát. Haboztak -
részben ugyancsak a vélelmezett olasz érdeklődés miatt - a követendő osztrák
politikát illetően is, csupán abban lévén biztosak, hogy így vagy úgy, de mindent
meg kell tenniük az Anschluss megakadályozása érdekében. Végeredményben a
franciák a közép-kelet-európai kifli helyén minden bizonnyal szívesebben láttak
volna egy nagyobbacska zsemlét.
így azután érthető, ha Benes csehszlovák külügyminiszter majd csak évek múlva
érte el, hogy a francia kormány egyértelműen elkötelezze magát a kisantant-politika
mellett. Ekkor viszont önigazolásképpen e „vonalat” igyekezett visszavetíteni a
múltra is.

A Népszövetség első intézkedései

Míg a jóvátételi tárgyalásokon röpködtek a számok, a pénzügyi szakemberek kétség-
beesetten keresni kezdték a legégetőbb pénzügyi problémák megoldási módjait (két
konferencia Brüsszelben 1920-ban). A legsúlyosabb helyzetbe került országok közül
már több is jelezte, hogy nemcsak a kivetendő jóvátétel fizetésére nem rendelkezik
eszközökkel, de nem képes sem pénzének rendbetételére és költségvetésének ki­
egyensúlyozására, sem az ország elemi szükségleteinek kielégítésére. Az első - még
1919-ben - Ausztria volt a kérelmezők sorában. A szövetségesek, hogy elejét vegyék
az esetleges forradalmi megmozdulásoknak, több ízben szállítottak élelmiszert Bécs-
be, aminek ellenértékét már akkor is egy Ausztriának nyújtandó későbbi nemzetközi
kölcsön részének tekintették. 1919 végén elkezdődött e kérdés közelebbi vizsgálata.
Bár a megoldás elhúzódott különböző politikai okok - így az osztrák Anschluss-moz-
galom megélénkülése, Ausztria jelentőségének a francia megítélésben beállt átme­
296 III. RÉSZ: A NEMZETKÖZI ÉLET 1929-IG

neti csökkenése - miatt, a politikai gondolkodásban mégis új elem jelentkezett, az,

hogy egyes országoknak a vesztesek közül pénzügyi támogatást kell nyújtani ahhoz,
hogy bármit is követelni lehessen tőlük. Ugyanakkor máris kialakulóban volt egy
tervezet, amely a rekonstrukció népszövetségi megoldására irányult.
1920. november 15-én nyílt meg Genfben a Népszövetség első közgyűlése,
amely felvette tagjai sorába Ausztriát és Bulgáriát, és határozatot hozott az Állandó
Nemzetközi Bíróság felállításáról Hágában.5Vitás nemzetközi ügyekben ettől kezd­
ve e szervezethez lehetett folyamodni. A hágai bíróság lábra állítása a nemzetközi
jog és a konfliktuskezelés szempontjából jelentős lépés volt.
A közgyűlés jóváhagyta a Németországtól és Törökországtól elvett gyarmatok,
illetve birodalmi területrészek mandátumos elosztását. Afrikában Franciaország és
Nagy-Britannia között megosztották Kamerunt és Togót, Ruanda-Urundi Belgiu­
mé lett, Tanganyikát Nagy-Britannia kapta meg, a Dél-afrikai Unió pedig Nam í­
biára és Délnyugat-Afrikára szerzett megbízást. A Közel-Keleten az angoloké lett
Irak és Palesztina, a franciáké Szíria és Libanon.6 A Csendes-óceán északi felében
Japán, déli felében Ausztrália szerzett mandátumokat, Uj-Zéland pedig megkapta
Nyugat-Szamoát. A mandátumok lejártának időpontjaként a Népszövetség 1947-et
jelölte meg, és az igazgatás ellenőrzésére létrehozta saját szervezetét.

A jóvátétel ügye 1921-ben

A következő év, 1921 ismételt jóvátételi tárgyalásokkal és Berlin címére megfogal­
mazott fenyegetésekkel telt el, mivel a német kormány nem siette el sem a jóvátételek
fizetését, sem a leszerelés végrehajtását. Egy január 24-29. között Párizsban tartott
konferencia Németország jóvátételi fizetési kötelezettségét 269 milliárd márka, 42
év alatt kifizetendő összegben határozta meg, ami mellett még kivitelének minden­
kori 12%-os értékét is a várományosok rendelkezésére kellett volna bocsátania. A
szövetségesek közötti viták után azonban ezek az összegek gyökeresen módosultak
a jóvátételi bizottság német albizottságában. Április 27-én a bizottság a fizetendő
összeget 132 milliárd aranymárkában jelölte meg, majd, amikor a szövetséges főha­
talmak május 5-én ultimátumot intéztek a német kormányhoz, ezt úgy pontosítot­
ták, hogy az összeg 37 év alatt fizetendő, ráadásként évi 2 milliárdot kell fizetni kamat
és amortizáció címén, a kivitel átadandó rátája pedig 26%. Az ultimátum egyébként
követelte a leszerelés haladéktalan végrehajtását, és a „háborús bűnösök” bíróság elé

s A magyar kormány ekkor még meg sem kísérelte a belépést.

6 Az elnevezések azonban önkényesek voltak, és bizonytalan volt, hogy e nevekhez milyen
határok társítandók. Az angolok és a franciák között az Irak-Szíria határ vált konfliktusforrássá,
mert mindketten meg akartak szerezni bizonyos olajövezeteket. Ugyanakkor Libanon kialakítása
nem volt tekintettel az etnikai adottságokra, és a mesterségesen kreált államféleség emiatt össze­
egyeztethetetlen ellentétek forrása és szenvedő alanya lett.
 VÁLSÁGOS ÉVEK, 1920-1929 29 7

állítását is. (Már nem nemzetközi, hanem hazai bíróságról volt szó.) Az ultimátum
elutasítása esetére a jegyzék kilátásba helyezte a Ruhr-medence egészének megszál­
lását. A német parlament az ultimátumot elfogadta.

Habsburg Károly puccskísérletei

Március végén újabb bonyodalom keletkezett a közép-kelet-európai térségben,
amivel kénytelenek voltak foglalkozni a nagyhatalmak is. /., illetve IV. Károly volt
császár és király március 26-án Magyarországra érkezett, és kísérletet tett a magyar
trón visszaszerzésére. Jóllehet e lépést sem a magyar államfő, Horthy Miklós kor­
mányzó, sem Teleki Pál miniszterelnök nem támogatta,7 és a magyar politikusok
mindent megtettek annak érdekében, hogy Károly mielőbb visszatérjen emigrációja
színhelyére, Svájcba, a csehszlovák és jugoszláv felzúdulás és fenyegetőzés miatt az
ügy nemzetközi jelentőségre tett szert. A nagykövetek tanácsán kívül több kormány
is foglalkozott a megoldással, és mindenekelőtt azzal, hogy a Magyarországról távozó
exkirályt Ausztria átengedje területén, a svájci kormány pedig - bizonyos garanciák
mellett - újra befogadja. Közben Prágában elkészült egy ultimátum, amely katonai
megszállással fenyegetőzött Károly haladéktalan távozásának elmulasztása esetére.
Az ultimátumot Zfc/zefmegküldte Rómába, Belgrádba és Bukarestbe, hogy előkészít­
se a közös fellépést. Noha a fogadtatás sem Rómában, sem Belgrádban nem volt
kifejezetten lelkes, a román kormány pedig leszögezte, hogy csak a magyar kor­
mány kérésére avatkozna bele ebbe az ügybe, az ultimátummal való fenyegetőzés
híre Budapesten súlyos aggodalmakat váltott ki, az egész térségben izgatottság­
hoz vezetett, és visszatetszést szült még a nagykövetek tanácsában is. Vélhetően az
utóbbi körülmény volt az oka, hogy az ultimátum átadására nem is került sor
Budapesten.
Károly a magyar állami vezetőknek kijelentette, hogy vállalkozására a francia
kormány, név szerint pedig Briand miniszterelnök és külügyminiszter egyetértésével
került sor. További körülmények, így például az, hogy a francia külügyminisztérium
csak akkor szólalt meg, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a puccsot a magyar vezető
személyiségek már megbuktatták, továbbá diplomáciai iratok utalásai is arra enged­
nek következtetni, hogy Briand, vagy nevében más magas rangú hivatalnok valóban
tett bátorító kijelentéseket Károlyt képviselő személy(ek) előtt. Erre abban a felte­
vésben kerülhetett sor, hogy Károly sikere Ausztria-Magyarország helyreállítását és

7 Megjegyzendő, hogy a kormányzó szoros környezete ebben az időben csaknem kizárólag

szabad királyválasztókból, illetve Habsburg-ellenes személyekből állt, és hasonló szemléletű
pártok alkották a többséget a Nemzetgyűlésben is. Emellett a legitimista csoport Károly király­
ságát ahhoz a feltételhez kötötte, hogy az kizárólag Magyarországra korlátozódhat, ami viszont
minden jel szerint nem egyezett sem Károly és környezetének elképzelésével, sem az őt támogató
külföldi politikai személyiségek terveivel.
298 III. RÉSZ: A NEMZETKÖZI ÉLET 1929-IG

így az Anschluss-veszély tartós elhárítását jelentheti.8 Párizsban azonban nyilván­

valóan nem számoltak azzal, hogy Magyarországon viszont még a legitimisták nagy
része is csak azzal az előfeltétellel támogatta Károly trónkövetelését, hogy az kizárólag
a magyar koronára irányul. Ugyanakkor a francia bátorítás minden bizonnyal csak
siker esetére szólt, az pedig semmiképpen sem képzelhető el, hogy —miként néhá-
nyan állítják - Briand felajánlotta volna Franciaország teljes körű pénzügyi, automa­
tikus katonai és politikai támogatását, valamint a revíziót.9 Közismert, hogy ilyen
messzemenő államközi szerződésre Franciaország egyetlen esetben sem vállalkozott
a két világháború között.
A nemzetközi támogatás elmaradása és a magyar kormánykörök magatartása
miatt Károly második kísérletét már tőlük teljesen függetlenül hajtotta végre. Ekkor
csupán a magyar legitimista csoport kemény katonai szárnyára számíthatott.10
Október 21-én repülőgépen érkezett magyar földre, és a Nyugat-Magyarországon
tartózkodó katonai egységek élén vonult Budapest ellen. A kormány a fővárostól
néhány kilométerre állította meg a királyi csapatokat, és a budaörsi csatával fegy­
verszünetre kényszerítette őket. A királyt internálták, majd átadták az antantnak,
amelynek döntése alapján a királyi család Madeira szigetén telepedhetett meg, ahol
Károly hamarosan meghalt. A legexponáltabb legitimista katonatisztek és politiku­
sok néhány hónapi börtönt szenvedtek el, az általuk képviselt politikai áramlat pedig
jelentőségét vesztette Magyarországon.
A válság október 31-én tetőzött, midőn a magyar kormány nem tudhatta, hogy
Benes külügyminiszter ezúttal nem váltja-e be fenyegetőzését, és a csehszlovák,
valamint a jugoszláv hadsereg nem szállja-e meg Budapestet és az ország nagy részét.
Ezt a nagykövetek tanácsa akadályozta meg, tisztában lévén azzal, hogy a magyar
kormány saját kezdeményezése alapján és saját erejére támaszkodva felszámolta a
puccsot, még mielőtt bárki más megmozdult volna. Sem a megszállást, sem a moz­
gósítási költségek megtérítését nem látta tehát indokoltnak.

A kisantant
Végül az úgynevezett „húsvéti királyjárás” és az exkirály októberi kísérlete keltette
hullámverés elsimult Károly internálásával, örökbe hagyta azonban, hogy az április­
ban megkötött csehszlovák-román és a júniusi jugoszláv-román szerződés révén
teljes körűvé vált, és megszilárdult a kisantant.
A kisantantot, mint politikai szerkezetet sokáig általában a status quo legfőbb

8 Okirattal azonban e feltevést nem lehet alátámasztani, ami arra vall, hogy bármi hangzott is
el, az csak valamilyen informális beszélgetés keretében történhetett.
9 Zita császárnő nyilatkozott egyszer ebben az értelemben, ami azután bekerült a történeti
irodalom egy részébe is.
10A legnagyobb szerepet Lehár Antal ezredes és Ostenburg-Moravek Gyula ezredes töltötte
be az előzetes szervezésben is.
 VÁLSÁGOS ÉVEK, 1920-1929 299

őrének tekintették a dunai-balkáni övezetben, a valóságban azonban kezdettől fogva

csak nagyon hiányosan töltötte be e szerepet, ha egyáltalán betöltötte valaha is. Benes
és más kisantant politikusok napirenden tartották a magyar revizionizmus veszedel­
mét, de valamennyien jól tudták, hogy a 35 ezer főben megszabott, de valójában a
25 ezres létszám körüli magyar hadsereg egyikükkel sem tudná felvenni a küzdelmet,
nemhogy hármójukkal. A másik elhárítandó nagy veszélyt a kisantant minduntalan
a Habsburg királyi ház esetleges restaurációjában jelölte meg. Ennek a realitása
azonban 1921 után nagyon csekély volt, egyrészt, mert a trónörökösként számításba
jövő Ottó főherceg még kisgyermek volt,József főherceg pedig, akire még gondolni
lehetett volna elvileg, 1920-ban történt kecsegtetése, majd elejtése után többé nem
adta jelét ilyen ambícióknak. A Habsburg-ellenességnek egyébként sem e dinasztia
pellengérre állított hibái biztosítottak értelmet, hanem az a félelem, hogy a magyar
koronát elnyerve a Habsburgok helyreállítják Ausztria és Magyarország egységét, és
ezáltal leküzdhetetlen konkurenciát teremtenek mind gazdasági, mind politikai
szempontból mindhármójuk számára.
Csehszlovákia a Németországgal kialakított élénk gazdasági kapcsolatai ellenére
leginkább a német hatalmi aspirációktól érezte fenyegetve magát, míg Románia
ilyesmit sokáig nem érzékelt, ezzel szemben legjobban a Szovjetuniótól tartott,
amellyel viszont a csehszlovák külügyminiszter ésszerű kapcsolatokra törekedett.
Ami az SHS Királyságot illette, az ő számára - minden ingadozás és hullámzás
ellenére - Olaszország volt és maradt a főmumus. Sokáig sem a lehetséges német
aspiráció, sem a szovjet magatartás nem foglalkoztatta, sőt, az olasz veszéllyel
szemben számításba vette az esetleges német támogatást is. Ugyanakkor az olasz-ro­
mán viszony a húszas évek első felében kifejezetten szívélyes volt. Ami Ausztriát
illette, az Anschluss-kérdés a román politikában nem játszott számottevő szerepet,
a legtöbb jugoszláv politikus viszont már a húszas évek elejétől kezdve elháríthatat­
lannak vélte. (Csakúgy egyébként, mint Bethlen István magyar miniszterelnök.)
Jelentősebb lépéseket egyedül Benes tett annak érdekében, hogy Ausztriát saját
politikájához közelítse, és eltávolítsa a német vonzáskörtől, valamint Magyarország­
tól. A három kisantant ország egyetlen közös ellensége tehát Magyarország maradt,
vele szemben azonban csak addig mutatkozhatott hatékonynak, amíg ez az ország
nem rendelkezett nagyhatalmi támogatással.
A kisantant mintegy kifli alakban zárta körül Magyarországot és két oldalról
Ausztriát, és mivel velük szemben - némi ingadozással - alapjában véve kirekesztő
politikát gyakorolt, hozzájárult ahhoz, hogy ezek az országok a nagyhatalmak felé
orientálódjanak, mintegy hozzájuk meneküljenek. Lévén, hogy a francia kormány­
zat 1924-től kezdve fokozódó mértékben elkötelezte magát a kisantant mellett,
Anglia pedig, mint említettük, hamarosan hátat fordított ennek az övezetnek,
Ausztriának és Magyarországnak csak a „másik” táborban volt keresnivalója, vagyis
számukra csak a Szovjetunió, Olaszország és Németország jöhetett szóba szövetsé­
gesként és támaszként, de belpolitikai és ideológiai körülmények a szovjet orientációt
eleve kérdésessé tették, vagy inkább kizárták. A dunai-balkáni övezet mindenesetre
táborokra szakadt: az egyik oldalon a kialakított békehelyzettel elégedetlen, revíziót
300 III. RÉSZ: A NEMZETKÖZI ÉLET 1929-1G

kívánó államok, a másikon a status quo hívei gyülekeztek. Noha 1920-21-ben mind
Ausztria, mind Magyarország kísérletet tett a közeledésre Csehszlovákiához, ez
kilátástalannak bizonyult.

Az USA és az európai államok

Az amerikai kongresszusnak kétharmados többséggel kellett volna megszavaznia a
békeszerződéseket és a Népszövetség alapokmányát, ezt az arányt azonban az elnök
nem érte el. Először 1919. november 9-én került a csomag a szenátus elé, és azonnal
kiváltotta az „internacionalisták” és az „izolacionisták” heves vitáját. A támadást a
republikánus Hairy Cabot Lodge szenátor vezette, aki mindenáron meg akarta akadá­
lyozni az USA elkötelezését nemzetközi ügyekben, és főként azt a szerepet, amit ő
rendőri feladatként határozott meg. Az elnöknek tudnia kellett, hogy a republikánus
párt nagy részének szavazatai nélkül nem érheti el a bűvös küszöböt, annál is
kevésbé, mivel az 1918. novemberi választásokon a demokrata párt kisebbségbe
szorult.11 Cabot Lodge és társai készek voltak az alkudozásra, és jelezték az elnöknek,
hogy kisebb-nagyobb módosítások árán hajlandóak lennének megszavazni a tör­
vényjavaslatot. Wilson azonban nem engedett, és nem volt hajlandó változtatásokról
tárgyalni. A javaslatot így a szenátus sem a már említett első alkalommal, sem
második beterjesztése (1920. március 19.) után nem fogadta el.
Úgy tűnt tehát, hogy miután Amerika egyszer már latba vetette erőit az európai
kérdések döntő befolyásolása érdekében, mi több, ezt több vonatkozásban meg is
tette, most ismét begubózik, és a világ minden más részén „mentjére hagyja” a
dolgokat. Noha a történelmi tankönyvekben és a feldolgozások egy részében még
manapság is találkozni e látszat valóságként történő ábrázolásával, az igazság ettől
elég messze esett, és jóval bonyolultabbnak mutatkozott a maga idején. Mindenek­
előtt gondja volt rá mind a kongresszusnak, mind a külügyminisztériumnak, hogy
az USA nemzetközi érdekeit kifejezésre juttassa és megvédje. Korlátozták az emig­
ránsok befogadását (1921-es és 1924-es kvóta), többször is felemelték a beviteli
vámokat (1922-ben és 1930-ban), és az ellenséges hadviselő államokkal olyan béke-
szerződéseket írtak alá, amelyek az USA számára biztosították a többi békeszerző­
désben a szövetséges és társult hatalmak javára kikötött jogokat (tengeri, kereskedel­
mi, gazdasági előnyöket). Ugyanakkor kijelentette, hogy a szerződés többi cikkelye
az USA-t nem kötelezi, valamint, hogy nem lép be a békefeltételek végrehajtásával
foglalkozó szervezetekbe.
Valódi elzárkózásra egyébként már csak azért sem lehetett gondolni, mert az
amerikai exportnak kb. a felét európai államok vásárolták meg, a szövetségesközi
adósság pedig mintegy 11,5 milliárd dollárra rúgott. Keynes, mint a brit békedelegá­

11 A szenátusban 49 republikánus foglalt helyet 47 demokratával szemben, és az utóbbiak

között is akadt néhány, aki ellenezte az USA népszövetségi felelősségvállalását.
 VÁLSÁGOS ÉVEK, 1920-1929 301

ció tagja a szövetségközi adósságok teljes annulálását javasolta, ami egyrészt rendkí­
vül megerősítette volna az Egyesült Királyság pénzügyi helyzetét, másrészt viszont
lehetővé tette volna, ha nem is a jóvátétel teljes elejtését, de legalább jelentős
csökkentését. Az amerikai delegáció a javaslatot elhárította, méghozzá vélhetően
sokkal kevésbé a jóvátételi kérdés miatt, mint inkább azért, mert Amerika megszer­
zett fölényét meg akarta őrizni Nagy-Britanniával szemben. Mindemellett az USA
elsőrendű érdekekkel bírt a tengeri kérdésekben, méghozzá nemcsak a Csendes-óce­
ánon, de az Atlantin is. Valamennyi érdeke a nyitottság, a békés állapotok és az
egykori legyőzöttek piaci partnerként való megjelenése mellett esett a latba. Az
Amerikai Egyesült Államok tehát kivonult ugyan a hivatalos pozíciókból, de meg­
figyelőként vagy félhivatalos megbízások útján m indenütt jelen volt, ahol az adós­
ságokról, a jóvátételről, a kölcsönökről stb. esett szó. Sőt, a sorsdöntő fordulópon­
tokon e kérdések elrendezésében vezető szerepet vállalt. (A német jóvátétel kezelése
1924-ben, illetve 1928-ban.)
1921. november 12-én nyílt meg Washingtonban - nyilvánvalóan amerikai
kezdeményezésre - az első „leszerelési”-nek nevezett nemzetközi konferencia,
amely új alapokra helyezte a flottaarányokat és a távol-keleti erőviszonyokat. M ind­
két kérdésben jelezte az európai államok hatalmának beszűkülését. Ö t állam, az
USA, Nagy-Britannia, Japán, Franciaország és Olaszország írta alá a flottaszerző­
dést, amely megtiltotta a nagy hadihajók építését, és a flottarelációt úgy rendezte,
hogy az USA-t és Nagy-Britanniát azonos nagyságú flottaépítésre hatalmazta fel (!).
Az arányokat az országok fent felsorolt sorrendjében 5:5:3:1,75:1,75-ben írta le.
Rendkívül nagy jelentőségű e számok mondandója annyiban, hogy nemcsak az
amerikai egyenjogúságot ismertette el Nagy-Britanniával, de a világ harmadik
tengeri nagyhatalmává Japánt avatta. A négyhatalmi, másként Csendes-óceán-pak-
tum, amelyet az USA, Nagy-Britannia, Japán és Franciaország kötött meg, a
térségben fennálló status quót rögzítette, és új elemet annyiban tartalmazott, hogy
kimondta a még 1902-ben létesült angol-japán szerződés lejártát. Ezzel nemzetközi
jogi szempontból megszűnt e térségben Nagy-Britannia minden kivételezettsége,
és tág kapu nyílt az amerikai befolyás előtt. Végül a kilenchatalmi paktum elismerte
Kína függetlenségét, és szerződésszerűen mondta ki a „nyitott kapuk” elvének
alkalmazását, ami gyakorlatilag annyit jelentett, hogy minden hatalom akkora befo­
lyást szerez magának ebben az országban, amekkorára képes. Ezen elv jegyében
Japán a Santung-szerződés keretében visszaadta Kínának Santung tartományt a
területén lévő haditámaszponttal együtt. Bár szerződésben nem rögzítették, de a
tárgyalások során elérték, hogy a japán kormány kötelezze magát a szovjet Távol-
Keleten kialakított támaszpontjai felszámolására. Miután az USA korábban odaszál­
lított egységeit már jó ideje kivonta, és miután az intervencióhoz fűzött remények
elhamvadtak az angol és a francia befolyási övezetek megteremtésére, e hatalmak
rossz szemmel nézték a szovjet területek irányában mutatkozó japán törekvéseket.
Mindent összevéve, a washingtoni konferencia eredményeként megnőtt két
Európán kívüli hatalom, az USA és Japán befolyása a tengereken, és korlátozódott
Nagy-Britanniáé, amely soha többé nem lehetett már a „tengerek ura”, mint volt
3 02 III. RÉSZ: A NEMZETKÖZI ÉLET 1929-IG

nem is olyan régen. Megnőtt valamelyest Olaszország mozgástere is, amelynek

kormánya azonban a francia-olasz paritással távolról sem volt megelégedve. A
Csendes-óceán térsége és a Távol-Kelet felértékelődött az Egyesült Államok szem­
pontjából, amely azonban máris a sarkában érezhette az erősödő konkurenst, Japánt.

Kísérlet a világgazdaság meggyógyítására

Időközben mind sürgetőbbé vált a nemzetközi pénzügyek és a kereskedelmi viszo­
nyok rendezése. Annál is inkább, mert 1920-21-ben válságjelek mutatkoztak, és nem
volt nehéz felfedezni, hogy ezek részben nemzetközi kérdésekre vezethetők vissza.
Az európai országokban ugyanis meglehetősen lassan indult be a termelés átállítása
a békeidők szükségleteire, ami azzal járt, hogy továbbra is nagy maradt az amerikai
behozataluk. Ez átmenetileg továbbra is gyors fordulatszámot biztosított az ameri­
kai gazdaságnak mind a mezőgazdaság, mind az ipar szférájában. Fizetni viszont az
európai országok csak akkor tudtak, ha a korábbiak mellett új kölcsönökhöz és
hitelekhez jutottak. A növekedés azonban az USA-ban 1920 vége felé lassulni
kezdett, majd az új republikánus kormányzat, az élén Warren Harding elnökkel,
deflációs politikába kezdett, a kamatokat a 4,5-es átlagról 6,5%-ra emelte, és limitálta
a külföldre kölcsönözhető tőkét. E politika azonnali következménye volt az európai
rendelések drámai csökkenése és az amerikai túltermelési válság.
A válság a legsúlyosabb és a legrohamosabb az USA-ban volt, de kihatásai
m indenütt érezhetővé váltak, ahol csak az amerikai tőkének nagy szerepe volt, illetve
ahol valamely jelentős iparág amerikai nyersanyaggal dolgozott. A helyzetet nem
kevéssé súlyosbította maga az amerikai kormány, midőn korlátozta az importot, a
vámtarifákat pedig felemelte 21 -ró'l 30, majd 38%-ra. Mivel az US A-val kapcsolatban
álló államok most már elestek nemcsak a vásárlásaik fedezetéül szolgáló hitelektől,
de az amerikai árupiactól is, a válság végiggyűrűzött azokon az országokon is,
amelyek pénzügyi és kereskedelmi kapcsolatban álltak az Államokkal. Ebből érthe­
tő, hogy a szó szoros értelmében gazdaságinak nevezhető válság elsősorban Japánt,
Nagy-Britanniát és Franciaországot sújtotta. A következményeket azonban a leg­
több ország gazdasága megérezte kisebb vagy nagyobb mértékben.
Már említettük, hogy egy sor országban megfékezhetetlennek mutatkozó inflá­
ció dúlt ugyanebben az időben, miközben szétzilálódtak a korábbi kereskedelmi
kapcsolatok, és országok egész sorának nem voltak rendezett kereskedelmi kapcso­
latai. A képlet ismeretlenét a Szovjetunió jelentette, amely 1917 óta nem volt többé
része sem a nemzetközi pénzügyi rendszernek, sem a kereskedelmi hálózatnak, és
amelynek új kormányzata hallani sem akart az ország korábbi adósságairól.
A fentieket kiegészítette, hogy a német nagyadózók mindent elkövettek azért,
hogy ha már a békeszerződés területi vonatkozásait nem tehették kérdésessé, leg­
alább a francia gazdasági terveket, és elsősorban a francia vasipari programot
megbuktassák. Másként szólva a német nagytőkések (és velük együtt a kormányok)
teljes erőbevetéssel szabotálták a békeszerződés gazdasági-pénzügyi előírásainak
 VÁLSÁGOS ÉVEK, 1920-1929 30 3

végrehajtását, és mindenekelőtt a jóvátétel természetbeni (szén, faáru stb.) fizetését.

Az alapelvben Hugo Stinnestó'l Walther Rathenaun át Gustav Stresemannig mindenki
egyetértett, legfeljebb módszereik tértek el egymástól. Minden lehetséges eszközzel
meg akarták akadályozni Németország gazdasági kifosztását, és ez elsősorban a
szénvagyon megőrzését jelentette. Ez ugyanis feltétele volt a német vasipar megúju­
lásának és egyben a francia vasipari tervek kudarcának. Néhány évig - praktikusan
a Ruhr-vidék francia megszállásának megszüntetéséig - valóságos gazdasági háború
dúlt a két ország között az angolszász hatalmak csendes asszisztálása mellett. E
csatában Franciaország 1922 végéig minduntalan pozíciókat vesztett. 1920 áprilisá­
ban már megkísérelték, hogy a németeket megszállás útján kényszerítsék szállításra,
a francia-belga csapatok bevonulása azonban a Rajna-vidékre (Frankfurttól H am ­
burgig egy hosszú sávot vontak katonai ellenőrzés alá) csak a felfordulást növelte,
miközben erősítette a német nacionalisták pozícióját. A kitermelt és kiszolgáltatott
szénmennyiség nem nőtt, nőtt azonban a társadalmi ellenállás a megszállók által
elkövetett visszaélések és sértő magatartásuk miatt. Az angol magatartás miatt
egyébként e francia kísérletet elég hamar fel kellett adni. A németeknek - angol
segítséggel - már 1920-ban sikerült lényegesen leszállíttatniuk a kiszolgáltatandó
szénkontingenst (a Spában tartott jóvátételi konferencián), ami hozzájárult ahhoz,
hogy a német vasipar 1922-ben annyit termelt, mint 1914-ben, majd e mennyiséget
hamarosan túl is haladta.
Nem csoda tehát, ha egyre erősödött a politikai szándék e csődtömeg felszámo­
lására. Lloyd George kezdeményezésére és Briand egyetértésével 1922. január 6-13.
között Cannes-ban nemzetközi összejövetelt rendeztek, ahol Briand hozzájárult a
német kötelezettségek könnyítéséhez, amennyiben Franciaország megkaphatja az
angol garanciát határai biztonságára. Elhatározták valamennyi európai kormány
meghívását egy gazdasági konferenciára. A meghívandók körébe felvették a vesztes
államokat, valamint a Szovjetuniót is, elismerve ezzel, hogy a gazdasági kérdések
már csak nemzetközi terepen kezelhetők, és ez nem történhet másként, mint a
gazdasági élet valamennyi szereplőjének részvételével és együttműködése árán. E
felfogás először fogalmazódott meg világosan, és első ízben hívtak össze összeurópai
méretű gazdasági konferenciát, amelyen azután több nem európai állam is képvisel­
tette magát. Biztató jel volt, hogy a meghívást minden állam elfogadta, úgyhogy az
április 10-én Genovában megnyílt konferencián a német, magyar, osztrák, bolgár
delegáció, vagyis a „vesztesek” mellett megjelent a Georgij Vasziljevics Csicserin vezette
szovjet küldöttség is. A reményeket csökkentette viszont, hogy időközben Briand
lemondott, utóda, Ray?nond Poincaré pedig egyáltalán nem volt híres megegyezési
készségéről. Ellenkezőleg, az új miniszterelnök el volt szánva rá, hogy mindent
behajtson Németországon, amire csak a békeszerződés módot ad. Elszántságát
növelte, hogy Lloyd George nem volt hajlandó automatikus brit segítségnyújtásról
tárgyalni.
A genovai konferencia április 10. és május 19. között ülésezett a csodálatos olasz
tengerparton, ám a hozzá fűzött reményeket nem váltotta be. 28 európai országon
kívül képviseltették magukat a konferencián a brit domíniumok, valamint Japán. A