W.B.

Yeats versei

------------------

He Wishes His Beloved Were Dead

Were you but lying cold and dead,

And lights were paling out of the West,
You would come hither, and bend your head,
And I would lay my head on your breast;
And you would murmur tender words,
Forgiving me, because you were dead:
Nor would you rise and hasten away,
Though you have the will of the wild birds,
But know your hair was bound and wound
About the stars and moon and sun:
O would, beloved, that you lay
Under the dock-leaves in the ground,
While lights were paling one by one.

Szerelmesét halottnak kívánja

Feküdnél holtan, hidegen

s alkony sápadna Nyugaton.
Eljönnél hozzám s sziveden
megnyugodhatna bánatom.
Jó lennél, megbocsátanál,
hiszen halott lennél, halott:
nem ugranál föl hidegen
s szeszélyesen mint vadmadár.
Tudnád hogy a csillagos ég
szőtte magába hajadat.
Óh bár halott lennél, halott
a lassan sápadó bus ég
s hervadó bus szirmok alatt.

Babits Mihály
The Song of Wandering Aengus

I went out to the hazel wood,

Because a fire was in my head,
And cut and peeled a hazel wand,
And hooked a berry to a thread;

And when white moths were on the wing,

And moth-like stars were flickering out,
I dropped the berry in a stream
And caught a little silver trout.

When I had laid it on the floor

I went to blow the fire a-flame,
But something rustled on the floor,
And some one called me by my name:
It had become a glimmering girl
With apple blossom in her hair
Who called me by my name and ran
And faded through the brightening air.

Though I am old with wandering

Through hollow lands and hilly lands,
I will find out where she has gone,
And kiss her lips and take her hands;
And walk among long dappled grass,
And pluck till time and times are done
The silver apples of the moon,
The golden apples of the sun.

A vándorlegény dala

A mogyorófa ligetbe futottam,

mert fejemben láng lobogott,
vesszőt vágtam s a végihez
kötöttem egy horogra-szúrt bogyót.
A réten fehér lepkék libegtek
s az égen: lepke csillagok.
És a bogyó a folyóba merült s egy
kis ezüst pisztrángot fogott.
A pisztrángot a gazra tettem,
mentem a tüzet szítani,
de zizzent és zörrent a gaz
s nevemet mondta valaki:
csillogó lánnyá lett a hal,
hajában almafa-virág
s nevem kiáltva elrohant,
eltűnt a tiszta légen át.

Öreg vagyok s nem nyughatok,

vándorlok síkon, halmokon,
meg kell találnom azt a lányt,
megcsókolom s kézen fogom.
Gyepszőnyegen megyünk s mig a
világ világ: velem marad.
Ránk dobja ezüst almáit a hold
és arany almáit a nap.

Képes Géza fordítása

He Tells Of The Perfect Beauty

O cloud-pale eyelids, dream-dimmed eyes,

The poets labouring all their days
To build a perfect beauty in rhyme
Are overthrown by a woman's gaze

And by the unlabouring brood of the skies:

And therefore my heart will bow, when dew
Is dropping sleep, until God burn time,
Before the unlabouring stars and you.

A tökéletes szépségről

Köd-szemhéj, álom-árnyu szem,

a költő fárad szüntelen,
hogy teljes szépet emeljen a rím,
s elvérzik a női tekinteten
s a mennybolt tétlen népein:
szívem meghódol a harmat előtt,
mely szunnyad örökre, s látja fenn
a tétlen csillagokat, meg őt.

Weöres Sándor fordítása

Lines Written In Dejection

When have I last looked on

The round green eyes and the long wavering bodies
Of the dark leopards of the moon?
All the wild witches, those most noble ladies,
For all their broom-sticks and their tears,
Their angry tears, are gone.
The holy centaurs of the hills are vanished;
I have nothing but the embittered sun;
Banished heroic mother moon and vanished,
And now that I have come to fifty years
I must endure the timid sun.

Csüggeteg sorok

Mikor láttam riadt,

zöldes szemét s elnyúlt testét a hold
sötét leopárdjainak?
Vad boszorkák, tündöklő hölgycsoport,
seprőnyél és könny, keserű könny,
– vége mindannyinak.
Szent kentaurok hegyekben nem tanyáznak
velem csak a keserű nap maradt;
hűlt helye mára hősi holdanyának,
és most, ötvenéves koromra, tűrnöm
kell a félénk napsugarat.

Kálnoky László fordítása

A Prayer for my Daughter

Once more the storm is howling, and half hid

Under this cradle-hood and coverlid
My child sleeps on. There is no obstacle
But Gregory's wood and one bare hill
Whereby the haystack- and roof-levelling wind,
Bred on the Atlantic, can be stayed;
And for an hour I have walked and prayed
Because of the great gloom that is in my mind.

I have walked and prayed for this young child an hour

And heard the sea-wind scream upon the tower,
And under the arches of the bridge, and scream
In the elms above the flooded stream;
Imagining in excited reverie
That the future years had come,
Dancing to a frenzied drum,
Out of the murderous innocence of the sea.

May she be granted beauty and yet not

Beauty to make a stranger's eye distraught,
Or hers before a looking-glass, for such,
Being made beautiful overmuch,
Consider beauty a sufficient end,
Lose natural kindness and maybe
The heart-revealing intimacy
That chooses right, and never find a friend.

Helen being chosen found life flat and dull

And later had much trouble from a fool,
While that great Queen, that rose out of the spray,
Being fatherless could have her way
Yet chose a bandy-leggèd smith for man.
It's certain that fine women eat
A crazy salad with their meat
Whereby the Horn of Plenty is undone.

In courtesy I'd have her chiefly learned;

Hearts are not had as a gift but hearts are earned
By those that are not entirely beautiful;
Yet many, that have played the fool
For beauty's very self, has charm made wise,
And many a poor man that has roved,
Loved and thought himself beloved,
From a glad kindness cannot take his eyes.
May she become a flourishing hidden tree
That all her thoughts may like the linnet be,
And have no business but dispensing round
Their magnanimities of sound,
Nor but in merriment begin a chase,
Nor but in merriment a quarrel.
O may she live like some green laurel
Rooted in one dear perpetual place.

My mind, because the minds that I have loved,

The sort of beauty that I have approved,
Prosper but little, has dried up of late,
Yet knows that to be choked with hate
May well be of all evil chances chief.
If there's no hatred in a mind
Assault and battery of the wind
Can never tear the linnet from the leaf.

An intellectual hatred is the worst,

So let her think opinions are accursed.
Have I not seen the loveliest woman born
Out of the mouth of Plenty's horn,
Because of her opinionated mind
Barter that horn and every good
By quiet natures understood
For an old bellows full of angry wind?

Considering that, all hatred driven hence,

The soul recovers radical innocence
And learns at last that it is self-delighting,
Self-appeasing, self-affrighting,
And that its own sweet will is Heaven's will;
She can, though every face should scowl
And every windy quarter howl
Or every bellows burst, be happy still.

And may her bridegroom bring her to a house

Where all's accustomed, ceremonious;
For arrogance and hatred are the wares
Peddled in the thoroughfares.
How but in custom and in ceremony
Are innocence and beauty born?
Ceremony's a name for the rich horn,
And custom for the spreading laurel tree.

Imádság lányomért

Kinn szél süvölt, s itt benn, míg takarója

s bölcsője odva félig rejtve óvja,
a lányom alszik. Nincs gát, semmi se,
egy domb csak, s Gregoryék erdeje,
ami az Atlantin nevelkedett
kazlakat döntő szél útjába áll;
s én föl-le járok egy órája már,
s imádkozom: gond gyötri lelkemet.

Imádkoztam hosszan e gyermekért,

s hallottam, a toronyban sír a szél,
s a híd íve alatt; és hogy süvölt
a szilfák közt, az ár fölött,
és zaklatottan arról képzelődtem:
bomlott dobszóra megjelennek
a jövendő idők, a tenger
gyilkos ártatlansága küldi őket.

Bár lenne szép, de ne afféle szép,

hogy megzavarja más ember szemét,
vagy tükre a sajátját. Az olyan,
megáldva szépséggel túlságosan,
élete minden célját benne látja,
s természetes jóságát és a szívbe
látó meghittséget elveszítve
rosszul választ, s nem lesz igaz barátja.

Túl szép Heléna unta életét,

majd egy bolond miatt sok bajt megért
s a nagy Királynő, tengerhab szülötte,
apátlan bár, saját kedvét követve,
a rút kovácsot választotta férjnek;
tehát a szép nők, annyi biztos,
bolondgombát esznek a húshoz,
s az áldás így, mely részük, semmivé lesz.
Főként azt kell majd megjegyeznie:
nem ajándék, de bér mások szive,
s azé, kinek szépsége nem hibátlan;
s hogy bár bolondultak, de hányan,
a szépségért, bölccsé báj tette őket;
és sok szegényt, ki kóborolt rég,
szeretett, s hitte, hogy szerették,
örökre boldog kedvesség kötött meg.

Bár lenne rejtve nőtt, dúslombu fa,

s mint csalogány minden gondolata,
s bár rajta kívül semmivel ne
törődne, csak az áradó hangra figyelne
s vadászatba másképp ne kezdve,
csak jókedvében, sem vitába,
ó, zöld babérfává ha válna,
egy kedves, régi helyre gyökerezve!

Lelkem, mivel a neki drága lelkek,

s olyan szépség, melyben öröme telhet,
gyéren teremnek, lassan puszta lett;
de tudja: a fullasztó gyűlölet
tán minden rossz között a legnagyobb rossz.
S ha egy lélekben gyűlölet nem él,
bárhogy tépje a fát a szél,
nem hagyja el a csalogány a lombot.

Szellemi gyűlöletnél nincs mi rosszabb:

tartson majd minden elvet átkozottnak –
avagy nem láttam-e a legszebb
nőt, a bőségszaruból születettet,
elvakultságból mint becsülte le
és dobta el mindazt az áldást,
miért nyugodtabb lélek hálás,
egy fujtatóért, vad léggel tele.

S ha minden gyűlölet kivész belőle,

gyökeresen ártatlan lesz a lélek,
és rájön: önmagától
retteg s örül, magától bátor,
s mit ő akar, azt akarja az Ég is,
s hogy ő, bár minden száj morog,
süvölt minden szeles sarok,
fúj minden fújtató – boldog tud lenni mégís.

S bár vinné őt a férje olyan házba,

hol él a múlt idők minden szokása!
Mert gyűlölet és arrogancia
a zsibvásárok áruja,
szertartás és szokás és semmi más
hozza szépség s ártatlanság gyümölcsét.
A szertartás más neve: bőség,
s a dús babérfáé: szokás.

Rakovszky Zsuzsa fordítása

Byzantium

The unpurged images of day recede;

The Emperor's drunken soldiery are abed;
Night resonance recedes, night walkers' song
After great cathedral gong;
A starlit or a moonlit dome disdains
All that man is,
All mere complexities,
The fury and the mire of human veins.

Before me floats an image, man or shade,

Shade more than man, more image than a shade;
For Hades' bobbin bound in mummy-cloth
May unwind the winding path;
A mouth that has no moisture and no breath
Breathless mouths may summon;
I hail the superhuman;
I call it death-in-life and life-in-death.

Miracle, bird or golden handiwork,

More miraclc than bird or handiwork,
Planted on the star-lit golden bough,
Can like the cocks of Hades crow,
Or, by the moon embittered, scorn aloud
In glory of changeless metal
Common bird or petal
And all complexities of mire or blood.
At midnight on the Emperor's pavement flit
Flames that no faggot feeds, nor steel has lit,
Nor storm disturbs, flames begotten of flame,
Where blood-begotten spirits come
And all complexities of fury leave,
Dying into a dance,
An agony of trance,
An agony of flame that cannot singe a sleeve.

Astraddle on the dolphin's mire and blood,

Spirit after Spirit! The smithies break the flood.
The golden smithies of the Emperor!
Marbles of the dancing floor
Break bitter furies of complexity,
Those images that yet
Fresh images beget,
That dolphin-torn, that gong-tormented sea.

Byzantium

Hátrál a nap tisztátlan képe mind;

ágyban a császár ittas népe mind.
Hátrálnak éji zaj, korhely dalok,
hogy a nagy harang elkongatott.
Egy csillagfényes, holdsütötte dóm
lenéz mindent, ami
bonyolult-emberi,
vér mocsarát, dühét utálkozón.

Elém egy rém lebeg, ember, vagy árny,

ember inkább s nem árny, rém, mintsem árny;
Hades múmia-pólyájú orsaja
csavart útját legöngyölheti ma.
Csak lehellettelen halotti száj
hívhat ily társat itt.
Hívom a földöntulit:
Jöjj, halálban-élet s életben-halál!

Csoda, madár, vagy vert-arany remek,

inkább csoda, mint szárnyas, vagy remek.
Csillagfényes arany boltív csucsán
Hades kakasait példázza tán,
vagy gúnyol hangosan, mint kit a hold bánt
mert érc-dicsőség megmarad,
mulandó szirmot, madarat,
mocsárnak, vérnek minden bonyodalmát.

Láng lebben a császár kőpadlatán,

nem rőzsegyujtó s vascsiholta láng:
vihar se fogja: láng lángot terem,
hová vér-nemzett lelkek soka jön
túl minden zagyva emberi dühön,
belehalván a táncba,
haldokló, buja tránszba,
mely megperzselni egy csipkét is képtelen.

Delfin vér-mocskos hátán nyargalász

szellem szellem után! Az árt töri a rács,
a császár vert-arany szép rácsai!
A táncos folyosó márványai
megtörik a bonyolultság dühét,
e rémeket, melyek
újakat nemzenek,
s a tenger delfin-tépte, tajtékzó vizét.

Jékely Zoltán fordítása

Lapis Lazuli

I have heard that hysterical women say

They are sick of the palette and fiddle-bow.
Of poets that are always gay,
For everybody knows or else should know
That if nothing drastic is done
Aeroplane and Zeppelin will come out.
Pitch like King Billy bomb-balls in
Until the town lie beaten flat.

All perform their tragic play,

There struts Hamlet, there is Lear,
That's Ophelia, that Cordelia;
Yet they, should the last scene be there,
The great stage curtain about to drop,
If worthy their prominent part in the play,
Do not break up their lines to weep.
They know that Hamlet and Lear are gay;
Gaiety transfiguring all that dread.
All men have aimed at, found and lost;
Black out; Heaven blazing into the head:
Tragedy wrought to its uttermost.
Though Hamlet rambles and Lear rages,
And all the drop-scenes drop at once
Upon a hundred thousand stages,
It cannot grow by an inch or an ounce.

On their own feet they came, or On shipboard,'

Camel-back; horse-back, ass-back, mule-back,
Old civilisations put to the sword.
Then they and their wisdom went to rack:
No handiwork of Callimachus,
Who handled marble as if it were bronze,
Made draperies that seemed to rise
When sea-wind swept the corner, stands;
His long lamp-chimney shaped like the stem
Of a slender palm, stood but a day;
All things fall and are built again,
And those that build them again are gay.

Two Chinamen, behind them a third,

Are carved in lapis lazuli,
Over them flies a long-legged bird,
A symbol of longevity;
The third, doubtless a serving-man,
Carries a musical instrument.

Every discoloration of the stone,

Every accidental crack or dent,
Seems a water-course or an avalanche,
Or lofty slope where it still snows
Though doubtless plum or cherry-branch
Sweetens the little half-way house
Those Chinamen climb towards, and I
Delight to imagine them seated there;
There, on the mountain and the sky,
On all the tragic scene they stare.
One asks for mournful melodies;
Accomplished fingers begin to play.
Their eyes mid many wrinkles, their eyes,
Their ancient, glittering eyes, are gay.

Lazúrkő

Csodálkoztam nem egy hisztérikán,

vonó s paletta akit elriaszt,
s a költő is, aki vidám,
mert tudja vagy tudhatná bárki azt:
hacsak nem történik csoda,
gép száll fölénkbe, léghajó evez,
Vili császár bombát dobat,
s Londonból palacsinta lesz.

Játsszák a tragédiát:
Learek, ágáló Hamletek,
Cordéliák s Ophéliák:
de ha jön a végjelenet
s a nagy függöny már-már lehull,
főszerepre ha méltók igazán,
szavuk könnybe akkor se fúl.
Tudják ők, hogy Hamlet és Lear vidám,
s jókedv nevel gyávákból bátrakat.
Céloztunk mind, találva s vétve célt;
elsötétítés; villámló agyak:
a dráma tetőfokához ért.
Ha Lear tombol, Hamlet ha kertel,
és százezer színpadra a világ
minden függönye rászakad, hüvelykkel,
unciával se nőhet már tovább.

Jöttek gyalog, jöttek tengeren át,

jöttek tevén, lovon s szamáron a
kardélre hányt hajdani kulturák,
s bölcsességüknek alig van nyoma.
Kallimachostól alkotások,
aki a márványt mint bronzot faragta,
hogy a köntösredő lebegni látszott
a tenger szelében, ránk nem maradtak;
hosszúkás, karcsú, pálmatörzsszerű
lámpakürtője egy nap állt csupán:
ledől s felépül valamennyi mű,
s ki felépíti újra, mind vidám.

Lazurkőbe faragva két

kínai s mögöttük is egy;
hosszú élet jelképeként
gólya száll a fejük felett;
szolga lehet, ki hátramarad,
hangszer alatt görnyed a háta.

A kövön minden színárnyalat,

minden bemélyedés, rovátka
vízesést mímel s lavinát,
vagy hegyoldalt, hol hull a hó,
bár nyilván szilva- s cseresznyefaág
árnyában áll az a házikó,
mely a céljuk, s gyönyörűséggel
képzelem el fönn ülve már
őket, egy szinten heggyel, éggel,
míg szemük drámánkon megáll.
Szomorú dalt kér egyikük,
s tanult kéz jár a citerán.
Szemük, ezerráncú szemük,
ősi fénylő szemük vidám.

Kálnoky László fordítása

The Black Tower

Say that the men of the old black tower,

Though they but feed as the goatherd feeds,
Their money spent, their wine gone sour,
Lack nothing that a soldier needs,
That all are oath-bound men:
Those banners come not in.

There in the tomb stand the dead upright,

But winds come up from the shore:
They shake when the winds roar,
Old bones upon the mountain shake.

Those banners come to bribe or threaten,

Or whisper that a man's a fool
Who, when his own right king's forgotten,
Cares what king sets up his rule.
If he died long ago
Why do you dread us so?

There in the tomb drops the faint moonlight,

But wind comes up from the shore:
They shake when the winds roar,
Old bones upon the mountain shake.

The tower's old cook that must climb and clamber

Catching small birds in the dew of the morn
When we hale men lie stretched in slumber
Swears that he hears the king's great horn.
But he's a lying hound:
Stand we on guard oath-bound!

There in the tomb the dark grows blacker,

But wind comes up from the shore:
They shake when the winds roar,
Old bones upon the mountain shake.

A sötét torony

Mondd el, hogy azok, az ó, sötét toronyban

azt eszik már csak, amit a kecske eszik,
elfolyt a pénzük, már csak poshadt boruk van,
de ami a katona jussa, az megvan nekik,
hogy mind letette az esküt:
ama zászlókat be nem eresztjük.

Állnak a sírban szálegyenesen a holtak,

de a szél a partról a toronyba fölér:
zörögnek, amikor vonít a szél,
ó csontok a hegyen zörögnek.

Jönnek a zászlók, csábítva, fenyegetően,

vagy súgva, hogy az is bolond,
aki, ha igaz királya feledvén régen,
bánja, hogy miféle király is üli a trónt.
Ha meghalt, oly régóta már,
tőlük így rettegni kár!

A sírba szivárog fénye a holdnak,

de a szél a partról a toronyba fölér:
zörögnek, amikor vonít a szél,
ó csontok a hegyen zörögnek.

Ki harmatban kúszva kicsiny madarakra

les reggel, a toronybeli öreg szakács,
mikor mi férfiak fekszünk a hajnali álmokat alva,
hallani véli a király nagy kürtje szavát.
De hazudik a sátán:
álljuk az esküt a vártán!

Ott a sírban, ami sötét, feketébb lesz,

de a szél a partról a toronyba fölér:
zörögnek, amikor vonít a szél,
ó csontok a hegyen zörögnek.

Vas István fordítása