Csokonai életútja 1795-ig

1773. november 17-én született. Apja Csokonai József borbély-sebész; dunántúli református
lelkész fia. Debrecenben letelepedve vagyont gyűjtött, a borbélyok céhmestere lett. Kéziratos
könyvébe szorgalmasan jegyezgette a városnak az idegen elnyomástól, pápista önkénytől
elszenvedett szorongattatásait. Ott van a könyvben Rákóczi Recrudescunt vulnerájának tiltott
szövege meg a Csokonai-család színesen kipingált állítólagos címere, mint a nemességhez
tartozás tudatának jele, bár ez aligha több családi legendánál. Az apa korán meghalt (1786), a
vagyon nagyrészét elperelték. Az anya, Diószegi Sára, szabómester, patrícius esküdtpolgár
leánya volt, művelt, Gyöngyösit, a Télémaque és az Argenis magyar fordítását olvasgató
asszony.
A város, ahol Csokonai felnőtt, lélekszámra akkor az első az országban. A II. József-kori
népszámlálás adatai szerint a városnak 28.551 lakosa volt. Debrecen túl van már egykori
gazdasági és politikai virágkorán, amely annyi kifosztatás és felperzseltetés ellenére is a török
hódoltság idejére esett. Akkor a város három országrész határán feküdt: páratlan lehetősége
nyílt céhes ipara termékeinek értékesítésére, közvetítő kereskedelmével behálózta Közép-
Európát és Közel-keletet. Gazdagságával védekezett: mindhárom hatalomnak adózott, s ennek
fejében élhette belső életét. Berendezkedése demokratikus színezetű volt: a vezető szerep a
gazdag patrícius családoké, a nép pedig az utcák, céhek önkormányzata és választott esküdtjei
révén érvényesítette szavát. Az egység szellemi alapja a református hit, a pogány és pápista
elnyomó iránt táplált gyűlölet. Főként ez állította Debrecent a Habsburg-ellenes mozgalmak
oldalára. Főbírái, lelkészei, tanárai között gyakori a Nyugatot járt, nagyműveltségű férfi, aki
haladó eszmékkel s a Kollégium nagy könyvtárának szánt haladó könyvekkel tért haza.
Csokonai korában már lassan hanyatlik ez a városközösség. Nemzetközi kereskedelmi és
kulturális kapcsolatai sorvadoznak, ipara visszaesik, lakossága parasztosodik. A patrícius-
vezetés dinasztikus jelleget ölt, leplezett diktatúrává fajul. A város mégis sokat őriz még
demokratikus hagyományaiból, függetlenségi szelleméből. Polgári elitje és diákságának java
mohón fogadja be a felvilágosodást. A debreceni kultúra központja a Kollégium. Konzervatív,
egyházias intézmény, de nem elmaradottabb egy hazai iskolánál sem. 1770 körül – bár a
vaskalapos professzorok ellenállása miatt csak részlegesen – modern pedagógiai elvek alapján
hajtanak végre oktatási reformot. Itt tanít elsőnek az országban kémiai tudományt Hatvani
István, itt fordítja le Voltaire Henriade-ját Szilágyi Sámuel, itt működik francia nyelvmester
már 1776-ban, innen terjed el Maróthy György munkássága nyomán országosan a zenei
nevelés. Nem véletlen, hogy innen kerültek ki, Verseghyt nem számítva, a felvilágosodás
korának legmuzikálisabb formakultúrájú költői (Csokonai, Fazekas, Horváth Ádám), s hogy
itt, a méltán "szegények iskolájának" nevezett, számtalan jobbágy-gyermeket kitaníttató
Kollégiumban, ahol a Kazinczytól megrótt "mendikáns tónus" uralkodott, nevelkedtek fel az
irodalmi népiesség úttörői (Csokonai, Fazekas, Horváth Ádám, Mátyási).
Csokonai már tizenegy éves korában a Kollégium poéta-klasszisát (a mai I. középiskolának
megfelelő osztályt) végzi. Tanárai által korán méltányolt {215.} villámgyors felfogása,
félelmetes memóriája, rendkívüli nyelvtehetsége tette lehetővé ezt a gyors haladást. Latinul
már gyermekfejjel irodalmi szinten írt, verselt, korán megtanult olaszul, franciául, németül,
görögül, ismerkedett az angollal, a héberrel, az arabbal és perzsával. Költészettan-tanára Háló
Kovács József, maga is poéta ember, Aeneis-fordító, felismerte benne a költői tehetséget is. A
gyönge alkatú, beteges, rapszodikus hajlamú, olykor éjszakai látomásoktól gyötört
gyermeknek megengedte (az állítólag kolostorian rideg fegyelmű kollégiumban!), hogy két
órával később jöjjön iskolába, s kötelező versírási gyakorlatot csak akkor készítsen, ha kedve
tartja. Későbbi tanárai közül Fodor Gerzson, aki utóbb részese lett Martinovicsék
mozgalmának, volt Csokonaira hatással. Igazi szellemi vezetője azonban az 1790 óta
Hajdúhadházon élő Földi János lett. Az ő közvetítésével kezdett 1792-ben levelezésbe
Kazinczyval. Ez eleinte elismeréssel írt tehetségéről, de valójában sohasem ismerte fel igazi
nagyságát; Kisfaludyt, Kis Jánost magasan fölébe helyezte. Ízlés-különbségek miatt
mindinkább elidegenedett tőle. Csokonai viszont haláláig meleg, fiúi érzelemmel szerette.
1790 körül diáktársaival olvasó-társaságot szervezett. Nyelvek szerint egymás között
felosztva tanulmányozták a nyugati irodalmakat. Az érzékeny fülű Csokonai az olasz nyelvet
választotta; a kor olasz irodalmára jellemző idilli-pásztori műfaj, a manierista-rokokó ízlés állt
akkor hozzá a legközelebb. Hatása később is meglátszik rajta: nem mindig szerencsésen, de a
kifejezés könnyedségét, hajlékonyságát és báját, a tónus finomságát, a formák zeneiségét, a
verselés roppant változatosságát – mindazt, ami addig a leginkább hiányzott a magyar
poézisből – nem kis részben Tassótól, Metastasiótól, Guarinitől, Ariostótól tanulta.
Szorgalmasan fordítgatott is tőlük. Az olasz mellett ebben az időben leginkább a 18. századi
német költészetet forgatta. Nagyra becsülte Gessnert; Bürgert Kazinczy tanácsára már korán
tanulmányozni kezdte, de Kölcsey teljesen alaptalanul próbálta őt bírálatában afféle Bürger-
epigonnak feltüntetni.
A pozitivista filológia izzadságos munkával rengeteg párhuzamos helyet kutatott fel Csokonai
verseiben és a nyugati irodalomban. Ezek a párhuzamok az ókori klasszikusokkal, valamint
Gessnerrel, Bürgerrel, Kleisttel, Matthissonnal, Salisszal és különböző jelentéktelenekkel
valójában semmitmondóak. Az egyezések legtöbbször csak egyes motívumokra, fordulatokra
terjednek ki, s ezek is alig köthetők egy-egy meghatározott szerzőhöz, mert az antikvitás, a
rokokó, az anakreontika vagy a szentimentalizmus közös motívumkészletéhez tartoznak.
Diákkori olvasottságáról – talán némi túlzással – csodákat szoktak beszélni. Valójában
világirodalmi ismeretei nagy részét Eschenburg poétikai kézikönyvének példatárából szerezte.
Bár ez a szöveggyűjtemény igen nagy terjedelmű s a szemelvényeket eredeti nyelvükön közli,
az vall Csokonainál lángészre, ahogyan ebből az aránylag mégis csak szűk anyagból merített
tájékozottságát szerves, a dolgok mélyére hatoló irodalmi műveltséggé tudta változtatni.
Emellett alapos ismereteket szerzett a hazai és a világtörténelemben. Természettudományos
érdeklődése – elsősorban Földi hatására – egész életén végigkísérte. Buzgón botanizált,
akárcsak eszményképe Rousseau, s éppúgy mint ez, muzikális lélek, képzett zenész is volt. Jól
klavírozott s valószínűleg maga is szerzett dallamokat.
{216.} 1793-ban jelentek meg első költeményei a Magyar Hírmondóban; utóbb Kármán
Urániája is közölte műveit. 1794-ben már művei gyűjteményes kiadását tervezte. Tervét a
haladó mozgalmak 1795. évi összeomlása és a Kollégiumból való kicsapatása hiusította meg.
Ezekben az években (1793–94 körül) szövődött szerelmi viszonya egy asszonnyal, aki
minden valószínűség szerint nem volt más, mint mesterének, Földi Jánosnak a felesége, a
híres Weszprémi doktor lánya, Juliska. Ez a mélyen titkolt kapcsolat váltotta ki szerelmi
költészete legszenvedélyesebb hangjait. A Laura, majd többnyire Rozália néven szerepeltetett
nőhöz írt versei némi változtatással utóbb beleépültek a Lilla-ciklusba.
Huszonegy éves korában a Kollégium poéta-klasszisának tanítója lett. Óráira a diákok –
Domby Márton szavai szerint – "mint teátrumra egymást törve mentek". Népszerűséget
nemcsak roppant tudása, lebilincselő, színes előadásmódja szerzett neki, hanem tréfakedvelő,
nyájas, türelmes, emberszerető magatartása is. Pedagógiát Rousseau Emiljéből tanult: elvetett
minden iskolás módszert, hagyta tanítványait szabadon fejlődni, gyakran a Nagyerdőn tartotta
leckéit, együtt pipázott, borozgatott, énekelt, táncolt velük.
Csokonai korán megismerkedett a francia felvilágosodás irodalmával. Olvasta Rousseau és
Voltaire fő műveit, legalább részleteket az Enciklopédiából; tanulmányozta Helvetiust,
Diderot-t, lefordította a radikális materialista d'Holbach A természet rendszere című művének
egy fejezetét (A természeti morál) és a német Kotzebue-nak a kereszténységet támadó
költeményét (A kétségbeesés).
Még diákkorában kérte a teológiai előadások látogatása alól való felmentését, a templomot
kerülte. Szabályszegései miatt többször az iskolaszék elé került; másod ízben megfosztották
osztálytanítói tisztétől. 1795 húsvétján Halasra és Kecskemétre küldte a Kollégium legációba.
Dolga végeztével nem tért vissza Debrecenbe, hanem Pestre ment. Tisztelgett Dugonicsnál,
Virág Benedeknél, irodalmi kapcsolatokat keresett. Bizonyosan szemtanúja volt a Vérmezőn
Martinovics és társai mártíromságának.
Hazatérte után újra perbe fogták. Különféle fegyelemsértések voltak a rovásán, s különösen
az, hogy Szilágyi Gábor professzorra gúnydalt énekeltetett tanítványaival a Nagyerdőn, s
hogy a legációban kapott pénzekkel nem számolt el azonnal. 1795. június 15-én Csokonai
hatalmas orációval – amelyből áradt a nemzeti missziója tudatára ébredt költő önérzete –
fordult az ifjúsághoz. Vádolta üldözőit, Rousseau-ra hivatkozott, mint eszményképre, célzott
arra, hogy Kazinczyt (a bebörtönzött összeesküvőt!) vallja mesterének. Másnap az iskolaszék
a költőt távollétében örökre kizárta az intézetből s a diákokat eltiltotta a vele való
érintkezéstől. Az időpontok egybeesése, a tárgyalási jegyzőkönyv szűkszavúsága jogossá teszi
a feltevést, hogy a szigor nem annyira a fegyelembontónak, hanem a radikális, felvilágosodott
versek költőjének, a magyar jakobinusokkal rokonszenvező rebellisnek szólt. A vérmezei
tragédia okozta rémület üldözte ki a Kollégiumból az iskola legtehetségesebb neveltjét.
Csokonai számára a legnagyobb csapás az volt, hogy kiszakadt meleg közösségéből,
elvesztette kicsiny, de lelkes közönségét. Sorsát ezentúl egy törekvéseit magasabb szinten
megértő, tágabb nyilvánosságért folytatott szívós küzdelem határozta meg. Ez a küzdelem
meddő volt. A nemzettől elidegenedett főnemesség, bár Csokonai onnan várta
mecénásait, már nem volt hajlandó {217.} komolyan támogatni a nemzeti kultúrát; a
köznemesség még túlságosan elmaradott, a magyar polgárság gyönge és kisszámú volt ahhoz,
hogy egy írót a könyvpiac közbejöttével tartson el.

A kibontakozás
Első fennmaradt költői kísérletei iskolai feladatként készültek, a poétika-oktatásban akkortájt
divatos, előre megadott témákról (a természet, embertípusok leírása, erkölcsi elmélkedések).
A gyermek Csokonai tehetsége a nagyszerű életmű előiskolájává nemesíti ezt a merev
gyakorlatot. A cél a verstechnika elsajátítása volt; így az ő zsengéi is – az idővel csökkenő
mértékben – pusztán formai gyakorlatok. Nem ritka eleinte a homály, erőltetettség, csak a
ritmus legyen ép.
Meghökkentően rövid idő alatt lett úrrá a latin klasszikus verselés formáin. Csakhamar
otthonos a páros rímű tizenkettősben is: Bessenyeinek és körének a Kollégiumban is diadalra
jutott vers-formájára támaszkodott. Már kamasz korában egyforma biztonsággal kezelte a
különféle formákat, Szenci Molnár kádenciás versét éppúgy, mint a leoninust. Még
meglepőbb, hogy a nyugat-európai típusú rímes-időmértékes nemben is eredményesen
kísérletezett. A Thisbe keservei 1788 előtt már az Édes keserüségbonyolult rímes
anapesztusait csendíti meg; Csokonainak ez a próbálkozása legalább is egyidejű az első
magyar rímes-időmértékes versek megjelenésével.
Az iskolás közhelyek között gyakran megcsillannak ezekben a latin és magyar versekben az
eredeti látásmód s a polgárias szemlélet jelei. A Haud facile emergunt ... címűtől tanárra
sandító kisdiákos papolást várnánk az anyagiakon bizton diadalmaskodó erényről, s ehelyett a
virtus és a pénz összekapcsolásának meghökkentően gyakorlatias receptjét kapjuk. A Nescio
qua ... címűben a haza fogalmát a békével és nem a fegyvercsörgéssel társítja a tizenegy-
tizenkétéves (!) szerző. A tengerjáró kalmár alakja hősi glóriával lép több ízben elénk; a
szorgalom szembe kerül a munkátlansággal (az Oskolai vacatio heves hangja bizonyság, hogy
minden álszenteskedés nélkül). A polgári élet másik, visszataszító arca sem marad rejtve:
az Egy fösvénynek leírása a legelevenebb zsengék közül való. Nem hiányzik a zsarnokellenes
hang (Egy város leírása) s a magyarság elmaradottságának gondolata, a kulturális fejlődés
sürgetése sem (Sint Maecenates).
E gondolatokat szokványos barokk mitológia sallangozza körül, antik és humanista
közhelyek. Ám a közhelyek közül sokban már a felvilágosodás alapgondolatai rejtőznek.
Csokonai e zsengékből fejleszthette ki fokozatosan későbbi nagy aufklérista verseit.
Személyes átéltség ritkán szólal meg e diákkori versekben. Elképzelt helyzeteket ábrázolnak,
könyvélményeket visszhangoznak. De itt-ott már ekkor is előtör az "észrevétel talentoma",
amit Domby Márton nem győzött dicsérni Csokonaiban. A mezei mitológia istenségei a
paraszti élet jól megfigyelt képeiben elevednek meg. Triptolemus például
Dudolgatván fogja paraszt esztekéjét
Hol csára, hol hajszra mozdítja szőkéjét.
Az oroszlánkörmök ott mutatkoznak leginkább, ahol az élmény és a megfigyelés ereje
együttesen pattant ki finom és plasztikus miniatűröket: amikor {218.} a méhek "mézzel
terhelt nehéz" lábáról beszél, vagy a haláltól eseng kegyelemért a halandó emberek számára,
"kik társai vagyunk a nyárleveleknek".
1788-tól fogva Csokonai már maradandó műveket alkot. Az átmenet nem hirtelen
hangváltozással következik be, mint például Adynál, hanem a zsengék legértékesebb
vonásainak felerősödésével.
Továbbra is a leírás uralkodik verseiben, de az eddigi, jobbára nyugodt, kényelmes tempójú
recitálás hevesebb hangba csap át. Ez részben annak a kétéves retorikai képzésnek az
eredménye, amelyen a költő a poéta-osztály elvégzése után átesett. Megtanult bánni a stílus
indulatkeltő eszközeivel; versei puszta központozása is, sűrűsödő kérdő- és felkiáltójeleivel,
szaporodó kettőspontjaival, pontosvesszőivel, világosan mutatja a változás természetét. A
mellérendelést mindinkább kiszorítja a feszesebb, jól tagolt, nagyobb ívekben építkező,
emelkedő-fokozó vagy az ellentéteket élénken váltogató szerkesztés; a felsoroló modort a
gyakran csattanóval feloldó körmondat (Quem dii oderunt ..., A kétszinüség, A szerencse
változó). Az állóképeket a mozgás váltja fel, a jelenségeknek folyamatosságukban,
dinamizmusukban való szemlélete. Szaporábban peregnek az igék, megnő a jelzők energia-
tartalma (Ventus describitur – A tengeri zivatar).
Nem iskolai feladat megoldása lebeg többé a fiatal költő szeme előtt; közönsége van, amelyre
hatni akar. Ez a többé-kevésbé kamasz-közönség a rikító benyomásokra fogékony, s maga
Csokonai is, mivel mondanivalójának a tapasztalat súlyával még nem adhat átütő erőt, csinált
exaltációtól várja az áhított hatást. Mesterséges érzelmi felcsigázottságában azonban nincs
semmi szentimentális: az erő, a nagyság érzetét akarja inkább felidézni. Az antik fenség az,
amit elérni kíván, de annak nyugalma, egyensúlya nélkül: ezek a versei egész életművében a
legbarokkosabbak. Ízlése mindamellett megóvja a dagályosságtól; merész képei néha valóban
a grandiózus közelében járnak.
 A szelek halomnyi habokat görgetnek
Mindenikbe egy-egy halált hempelygetnek:
Most a hajót olyan magasra feltolják,
Hogy már az árbócfák a holdat korholják.
(A tengeri zivatar)
Hogy az ilyenfajta exaltáció alapjában mégsem igazi természete, kitetszik abból, hogy
ugyanitt, miután a feszültséget a végsőkig fokozta, hirtelen kiesik szerepéből, s a vers önként
adódó befejezését, a vihar lecsillapodását, Neptunus humoros, csaknem parodisztikus
felléptetésével készíti elő, aki "összeattázván" a szeleket, "jól megegyengeti őket tridensével"
s hazaparancsolja.
Mégis van már ekkor néhány költeménye, melyben a heves hang mögött valódi indulat
munkál: a kortársak szerint már a diák Csokonaira is igen jellemző igazságérzet kifakadása.
Ebből születnek első érettebb szatirikus jellemrajzai. Mintául ezekhez a klasszikus római
szatíraírók módszerét veszi: a statikusan megrajzolt portrét, s az inkább szemtől-szembe
támadó, mintsem ironikus modort. Mindamellett Csokonainál nem egyszerűen az erkölcsi
normák sérelme váltja ki a felháborodást. A kevély címűben, ahogy közeledünk a vers
befejezéséhez, mind világosabbá válik az ábrázolt típus társadalmi {219.} hovatartozása ("az
esik terhére ... | Hogy amely-levegőt a szegény kileheli, | Uri tüdejének ugyanazt színi kell").
Az indulat, amelynek itt valóságos alapja van, szakít A tengeri zivatar s más efféle
költemények keresett szókincsével, érdes, köznapias kifejezéseket vonz magához, kiszorítva
minden barokkost. Ez a vers A gazdagcíművel együtt már Csokonai nyelvi realizmusának
előfutára. Záró soraiban a Tempefőiegyik eszmei motívuma dereng fel: az úri gőg, amely mint
hozzá méltatlanra néz le a poétára, a kultúra művelőire. A poéta gyönyörködése más oldalról
feszeget hasonló gondolatot: a kincsekért tülekedő, hatalom előtt meghunyászkodó ember
lelki rabságát állítja szembe az igénytelensége árán független poétával, aki örömöt, s
mindenért kárpótlást talál a szabad és örök természetben. A rousseau-i filozófia első halk,
mégis félreismerhetetlen megnyilatkozása ez Csokonai költészetében. Ámde az, hogy a
természetről alkotott képében a kellem az uralkodó, s különösen, hogy az "etéziák" szó,
Csokonainak ez az oly jellemző és kedvelt szava, első ízben felbukkan, arra figyelmeztet: a
rousseau-i felfogás mindjárt össze is fonódik nála a rokokóval.
Az Egy individuale datum az asszonyi álIhatatlanságról című asszonycsúfoló versezet a
paraszti humorban gyökerezik, de jellegzetesen diákossá teszi kevert nyelve: a parlagi hang és
a tudóskodó latinizálás váltakozása parodisztikus hatást kelt. Olyan stílus-eszközt próbálgat itt
Csokonai, amelynek különféle változatait sokszor használja még, az ő nyomán pedig Petőfi s
még inkább Arany Az elveszett alkotmányban és a Bolond Istókban.
A nyelvi humor fő eszközlője itt az, hogy az asszonyi viselkedést a grammatika latin
terminusaival írja le, többnyire ötletesen, de néhol már gépiesen alkalmazott analógiákkal.
Formája arra utal, hogy a vers pajzán szellemének világirodalmi forrása is van: az osztrák
Blumauer szabadszájú Aeneis-travesztiájának hétsoros stanzáiban készült. E sokáig népszerű
mű Szalkay András készítette fordítása akkoriban indult el hódító útjára. Blumauer a barokk
tartalmatlanná vált mitológizálásának adta meg a kegyelemdöfést. Hatását a református
diákság körében erősítették antimonarchisztikus érzelmei, abszolút
tiszteletlensége, minden tekintélyt semmibe vevő szabadszájúsága, mely ellenállhatatlanul
vonzotta a szigorú kordába fogott kollégiumi serdülő ifjakat. Kigúnyolt alakjait könnyű volt
azonosítania tekintélyes debreceni polgárokkal (a kollégiumi diákság ellentétben állt a módos
városi polgársággal, s ez a szokásos csínyeken túl, nemegyszer összetűzésekben robbant ki),
még inkább a tanári tekintéllyel, amely legtöbbet éppen a latin nyelvvel, latin világképpel,
mitológiával gyötörte őket. Csokonai tehát közönsége legbensőbb igényeit elégítette ki,
amikor a blumaueri paródia stílusát vette át. Nem riadt vissza a legnyersebb kifejezésektől
sem; így keletkeztek a múltban hol kiátkozott, hol zavart mosollyal palástolt obszcén versei.
Annyi érdemet ma mégis hagyjunk meg ezeknek, hogy egy olyan társadalomban, amely a
valláserkölcs pillérein áll, ennek a vakmerő – s tegyük hozzá, nem fülledt és frivol, hanem
népiesen vaskos, alapjában egészséges és gyakran tagadhatatlanul ötletes – trágárságnak is
frissítő szerepe lehet. Egyébként Csokonai azt veszi át a blumaueri mondanivalóból, stílusból,
ami viszonylag a legértékesebb benne. Az istenek osztozása már a politikai szatíra irányában
fejleszti a műfajt. A parodisztikus hatást itt a legkülönfélébb műveltség-elemek
összezagyválásával, nyelvi barbarizmusokkal éri el. A keveréknyelvben a nemesi– {220.}
jogászi deákság a túlnyomó. Fokozzák a parodisztikus hatást a szándékos durva
anakronizmusok, amelyek az Olümposz életét magyaros, parlagi-nemesi vonásokkal szövik
át. Az istenek harca így valami tisztátalan eszközökkel folyó országgyűlési csetepatéhoz,
vagyonjogi torzsalkodáshoz kezd hasonlítani. Hogy a műben aktuális tartalom lappang, azt
még világosabbá teszik a költő epés kiszólásai a szövegből, a pragmatica sanctióról, a
"tökkolop" mágnásokról vagy a papi ravaszság, népbutítás ellen. Mindamellett túlzás volna
politikai mondanivalót tulajdonítani neki. Több benne a csúfondárosság önmagáért való
öröme, mint a tudatos kritika. A kidolgozás kissé elnyújtott, a párhuzamok, azonosítások
gyakran erőltetettek. Ami igazán jó a megformálásban, az az ifjú tehetség nyelvének áradó
bősége, az a szellemesség és biztonság, ahogyan ezt a nyelvi habarékot kevergeti s
komikumot sajtol belőle.
Ugyanezeket a vonásokat mutatja, de jóval magasabb fokon a Békaegérharc (1791).
Az antik Batrachomiomachiát Jakob Balde kibővített latin fordítása alapján dolgozta fel
Csokonai, igen szabadon: "... én is hasonlóképpen nem szószerint fordítottam, hanem a
furcsaság kútfejét megduplázván, travestáltam". A travesztia travesztiájáról, helyesebben
paródiájáról –- lényegében kettős tagadásról – van tehát szó. Kisszerű, nevetséges lényekről ír
tréfás és gyakran durva hangon: ezzel nagyrészt valóban megsemmisíti azt a komikumteremtő
feszültséget, amelyet egyfelől a travesztiában, másfelől a paródiában a tárgy és a stílus
ellentéte ad. És mégis, a poétikai papírforma ellenére, bár nem éppen műremek, de roppant
mulatságos, vérbő komikumú művecske kerekedik belőle Csokonai tréfáló kedve,
kimeríthetetlen ötletessége révén.
A Békaegérharc beskatulyázhatatlan irodalmi képződmény a népi trufák, humoros állatmesék,
a vígeposz és a politikai szatíra között. A műfaji hovatartozás bizonytalansága az alapeszme
tisztázatlanságából is fakad. A szerző talán még annyira sem tudja vagy inkább nem akarja
eldönteni, (hiszen maga mondja: "nincsen írva serio"), hogy voltaképpen mi a célja művével,
mint Az istenek osztozása esetében. Viszont ez a nem túlságosan átgondolt mondanivaló
sokkal összetettebb, merészebb és nagyobb hatósugarú amazénál. Nem a konfliktus hordozza
a vezető gondolatokat, mint ahogy az epikában többnyire szokásos, hiszen a küzdő-feleket
nincs kivel-mivel azonosítani, csoportnak, osztálynak vagy népnek nem típusai. Mind a
békák, mind az egerek tulajdonságai magyar, német, francia, angol, feudális és polgári, diákos
és paraszti vonásokból vannak összegyúrva. (Hogy mást ne mondjunk: a szerző az egér-
kronprinz-cel a Rákóczi-nótát fúvatja.) A mondanivaló a mű járulékos részeiben, a
párhuzamokban, a közbeszólásokban, kaján megjegyzésekben, kitérőkben tolul elő, egy kissé
már Byron módszerét előlegezve. Aktuális vonatkozása bőven van, főleg a megírás évében
lezajlott diétával, amely kuruckodó gyűlésnek indult, de aztán felekezeti vitákba fúlt – mint az
egerek diétája. A célzások, példálódzások során mindenki megkapja a magáét, aki
megérdemli: az ostoba császári főherceg-hadvezérek, a hazug hadijelentéseket kiadó
vezérkarok, a pöffeszkedő, asszonyfaló, csatában gyáva katonatisztek; a csűrő-csavaró
jogászok, politikusok, a jobbágyaik zsírján hízó földesurak, a pénzért hivatalt vásárló senkik,
az adót és a katonát a maguk nevében lelkesen megajánló, s azt a népen bezsaroló diétai
nagyszájúak; az egész műveletlen nemesség, amely semmit sem áldoz a nemzeti
kultúráért, {221.} a magyar nyelv bevezetése ellen kardoskodó maradiak, akik pedig maguk
alig konyítanak a latinhoz. Csupa elevenbe találó, gyilkosan rosszmájú portré-miniatűr.
A mű tekintélyromboló merészsége, nyüzsgő elevensége, harsány életigenlése, nyelvének
(amely immár csak tompítottan parodisztikus, s nem olyan bábeli, mint Az istenek osztozásáé)
színessége, dús népi zamatossága magával ragadja az olvasót. Korántsem leszűrt
világnézetből fakad, nagyrészt csak politikai ötletek s félig tudatos plebejus indulatok
mozgatják, de még így is a kor legmerészebb irodalmi alkotása.

Utak a rokokóból
A Kollégiumban Cimbalomnak hívták Csokonait. Több lehetett ebben a névben az elismerés,
mint a csúfság: a lényéből áradó muzsikának, a mozgalmas, erős, sokhúrú, hangadó
egyéniségnek szólt. Ez a hangszer a kilencvenes évek elején kezd minden regiszterével
zengeni.
A szerelmes vitézhez című aprócska mesterművel csendült fel az a hang, amelyet a köztudat
mindmáig leginkább a Csokonaiénak érez. Az élet könnyed, csaknem könnyelmű szemlélete,
de minden rafinált élvetegség nélkül; naiv ráfeledkezés a csöppet sem elvont, hanem az
érzékek gyönyörűségével szemlélt evilági szépre. Rokokó ez, de van benne mindjárt valami
összetéveszthetetlenül egyéni, ami egyúttal el is távoztatja azt, ami a rokokóban híg és
ellenszenves: a hidegfejű szépelgést, az affektációt – és ez a szépség előtti gyöngéd, tiszta
áhítat. Ez a kis miniatűr (egyetlen Balassi-strófa) a kései Balassi-követők csilingelő-hajladozó
magyar rokokójához kapcsolódik, de laza és bőbeszédű elődeihez és Csokonai eddigi
terméséhez képest is újdonság benne a nagyfokú és hatásos tömörítés. Körülötte az életmű
kronológiájában néhány Amadéra és társaira emlékeztető, hosszú és rövid sorok játékos
váltogatásából felépített verset találunk, az ő jellegzetes rímtechnikájukkal és
rímkészletükkel (Bús hányódások), A költő tehát magyar hagyományból veszi a rokokó színt,
de az csakhamar kiegészül nála olasz, német és kisebb mértékben francia hatásokkal,
közelebb kerül az európai nagy rokokóhoz.
Verseiben megjelennek a játékos amorettek és gráciák s az európai rokokó egész miniatűr-
mitológiája s egyéb díszítő kellékei (viola, jácint, rózsafüzér, Ámor fáklyája, filoméla,
galamb, pillangó, harmat, zefír), pásztori világának festett kulisszái, kedvelt költői motívumai
(a fürdő vagy alvó kedvest megleső szerelmes, a sebet ejtő szemek, a csókváltás körüli alku,
az ajkak mézére rajzó méhek, az anakreoni bor- és gyönyör dícséret), és Csokonai máris
mesterien zengeti a változatos, gazdag ritmikájú, operaária-szerű formákat. A szóképek
gyakran még a természetre is a szalonélet párhuzamait vonják rá (piperés rét; a havak és derek
... a tél fején fejérlő púderek). Fő témája az epekedő vagy enyelgő szerelem, az enyelgésből
támad az erre az ízlésre jellemző felelgető-forma (Melitesz Rozáliához, Amynt és Laura). A
versek gyakran csattanóra épülnek fel. A költészet célja a finoman artisztikus elemek minél
töményebb együvé-párlása lesz; a költőt nem annyira érzelmei vezetik, inkább nagyon is
tudatos, mérlegelő agymunkát végez. A dél második változatában, az eredetileg puszta
természetleíráshoz a nyár heve – a szerelem heve ana-{222.}lógiával hozzákapcsolt
toldalékban, a nő szemének kegyetlenül égető tüzét, lelkének részvétlen hidegségét s megint a
maga szerelmi izzását szerkeszti össze hármas ellentétbe, s igen szellemesen valósággal
végigpermutálja az ebből adódó lehetőségeket ("hát rend szerint mégyen, | Hogy aki mást
éget, maga jeges légyen? ... | Hisz égek, lám, mégis vizcseppet hullatok" stb. A gálánsán
ostromló szerelmes magatartása ez; a humanista szerelemtan szókészletében és stratégiájában
való járatosságával bizonyítja udvarképességét és szellemi sziporkáival akarja elkápráztatni a
kedvest a győzelem érdekében. Másutt a hölgy vonzó tulajdonságainak egekig dicsérésével
igyekszik meglágyítani szívét. Az elragadtatott érzékenységekben a megszólaltatott érzékek
mintegy kórusban együtt zengik a gáláns szépség-himnuszt. Ebben a versben szinte
programszerűen mutatkozik meg a rokokó életérzés szenzualizmusa: a kellemest, a gyönyört
okozót látással, hallással, ízléssel, szaglással, tapintással egyszerre akarja mohón magába
szívni. Nem hiányzik Csokonai rokokójából a jellegzetes erotika sem, a vágy kielégülését
valamilyen játékos akadály késlelteti, kellemes feszültséget teremtve. A patyolatban a fürdőbe
lépő nő meztelenségét fátyol árnyékolja be, mint a napot a "vékony ködök". A hasonlat
kiszámított művésziességgel szövi át a verset (amely egyébként szenvelgés nélkül szólaltatja
meg a vágyat), jeléül annak, hogy ott is az artisztikumra való tudatos törekvés adja a formát,
ahol az alapélmény az ösztönökben gyökerezik. A hasonló témájú A feredés, az érzést
hitelesítő izgatott felkiáltásaival, gyors egymásutánban pergő pillanatképeivel fog meg. Ez a
vibráló mozgalmasság, amelyhez tökéletesen simul a folytonosan, idegesen változó, igen
rövid és nagyon hosszú sorok ellentéteire épített forma, szintén a rokokó sajátja. Mindez
olyan stílus-iskola volt Csokonai számára, ahol a magyar költészetben eladdig meg sem igen
kísérelt költői feladatokkal került szembe, s későbbi, méltóbb munkák elvégzésére edzette s
gazdagította kifejező készségét. Lírája páratlanul dús zeneisége ugyancsak ebben az iskolában
formálódott ki. A rokokó vers: énekvers, mely bonyolult ritmusokkal, kacskaringós
dallamokkal játszadozik; az olasz canzonetták és kantáták fordítása közben zenei ritmus és
szöveg, metrum és prozódia összefüggésének igen bonyolult problémáival kellett a költőnek
megbirkóznia.
Ez munkálta ki páratlan, ösztönös formaérzékét, s így jutott el oda, hogy 1794-ben megírhatta
az első tökéletes magyar dallamkövető verset, melyben hibátlanul érvényesül az az elv, hogy
hosszabb időtartamú hangokra hosszú, rövidebbekre rövid szótag kerüljön (Daphnis
hajnalkor). Hogy eljárása tudatos volt, vagy legalább is később tudatossá vált, verstana
bizonyítja. Verseghy, aki zeneelméleti munkáiban először hirdette nálunk modern felfogással
a dallam és a szöveg szoros kapcsolatát, költői gyakorlatában legfeljebb megközelítette ezt az
eszményt, Horváth Ádám pedig úgy igyekezett a dallam-ritmushoz alkalmazni a versritmust,
hogy egyeztette, helyesebben: keverte a metrikus és magyaros lüktetést.
A rokokó iskolája alakította ki Csokonai versformáinak, strófaszerkezeteinek, rím-
kombinációinak roppant változatosságát, ez csiszolta ki végső tökéletességre nála a – Földi
János műszavával – "kétszeres" (rímes-időmértékes) verselés technikáját. Művészi értékre
nézve minden kortársát megelőzte ebben; időben is csak Ráday Gedeon és Földi János járt
előtte, de ők formákat alkottak, nem igazi költészetet.
{223.} Valószínűnek látszik, hogy Csokonai írta az első igazi rímes-jambikus verset (A rövid
nap és hosszu éj) és a legkorábbi magyar szonettek egyikét (bár Kazinczy nem ismerte el
annak, mert sorai egy-egy lábbal rövidebbek a szokásosnál) (Az esztendő négy
szakasza). Remekelt nagylélegzetű, sokszorosan összetett unikum-strófáival is, megújítva ezt
az eredetileg pusztán dekoratív célú, különc barokk képződményt (A feredés). Az Egy
kétségbeesett magagyilkosában a jól kimért daktilusokkal mozgalmasított, különböző tempójú
sorfajok zaklatott váltogatása a dikciót valóságggal zihálóvá teszi, vergődő izgalmat
érzékeltet: a versforma tartalmassá lesz, lelkiállapotot tükröz. Csokonai már a kilencvenes
évek elején érti a titkot, amit majd Dayka verseiről írott bírálatában fogalmaz meg: "a
poémának belső természetével aesthetica megegyezése legyen a versificátió külsőjének."
A rokokó melódia-szomj magyarázza, hogy Csokonai kialakította a vers már fokozhatatlan
zengzetességét megvalósító módszert, amelyet "háromszoros"-nak nevezhetnénk: azt a
nemzeti ütemes-rímes formát, amely egyúttal időmértékes versként is szabatosan
ritmizálható (Egy rózsához, Ének a tavaszhoz, Miért ne innánk? Az emésztő tűz). Olyan
bravúrokig jut el, mint a hangsúlyos nyolcas-hetes kombinációnak a nehéz és ritka ionicus a
minoréval való párosítása, amelyből aztán az Egy tulipánthozcsodálatosan gazdag, telt vers-
muzsikája születik.
A vers zeneiségét fokozza Csokonai a pedantériáig szabatos, csengő rímelésével is. A
zsengéktől kezdve mindvégig a legszigorúbban ragaszkodik a tiszta rímhez, s a nyolcvanas
évek végétől a hím- és nőrímek szabatos megkülönböztetéséhez is. Ha jobb megoldás nem
kínálkozik, inkább ragrímet használ, mint asszonáncot, amelyet elvből elvet, legtöbbnyire
azonban valósággal ontja az ötletesebbnél ötletesebb újszerű mester-rímeket, mozaik-rímeket,
nem ritkán öncélú játékossággal, olykor a kínrím határáig is elmerészkedve. Gyökeresen
szakít, Horváth János kifejezése szerint, a ragrím addigi kényelemvilágával.
Legsűrítettebben mégsem versben, hanem a Csókok című terjedelmes próza-idilljében foglalta
egybe mindazt a játékosságot, bájt és édességet, ami a rokokó sajátja. A magyar prózastílus
korabeli állapota sokkal mostohább, mint a versé. A Csókok elkápráztatóan hajlékony,
árnyalatos, zengő és színpompás, zsúfoltsága és modorossága ellenére is könnyed prózáját
igazi hazai előzmények nélkül, valóságos csodaként pattantja ki az ifjú Csokonai
nyelvformáló zsenije. Maga a mű különös, bonyolult konglomerátuma az ó-görög lírai
regényből és a 17–18. századi pásztoridillből (főleg Tassótól, Guarinitől, Gessnertől) átvett
motívumoknak, cselekményrészleteknek, hangulatoknak, "concettó"-k-nak és a költő egyéni
leleményeinek. A sokféle elemből, biztos szerkesztőkészségének bizonyságául, mégis ép
egész kerekedik ki. Van a műnek egy méltán sokat idézett részlete, amely már túlmutat a
rokokón. Arról beszél, hogy az előkelők kicirkalmazott mulató-kertjei megszégyenülnek a
nyíratlan, szabad természet előtt, ahol a hősnő, Rozália "plebejus fűzfák" (!) árnyékában
szendereg. Ez már a Nagyerdő rengetegjét kezében Rousseau-kötettel járó öntudatos polgár
szava. De ha valóban az, hogyan fér össze a rokokó mesterkélt világával? Az ifjú Csokonai
csillapíthatatlan vágyat érez minden után, ami műveltség, egy európaibb, szélesebb látóhatárú,
finomultabb életformára áhítozik. Ez olvastatja vele Rousseau-t, Voltaire-t, de ezzel bűvölik
el Versail-{224.}les és a kis olasz udvarok is. A homályból kilépve, káprázó szemével
egyelőre nem tud különbséget tenni az életet sarjasztó napfény és a hideg, talmi csillogás
között.
1793–94-ben írja meg A vidám természetü poétát. Elutasítja benne a szentimentális költészet
sápadt fájdalom és halál-kultuszát, el Racine és Shakespeare tragikus életérzését. De nem a
felvilágosodott eudémonizmust, Helvétius Erkölcsi kiskátéja szellemében, amely szerint az
ember célja, hogy kerülje a fájdalmat, keresse az örömöt. Az öröm forrása a költemény szerint
a kellem képzeletbeli szférájában, nem a valóságban fakad. A boldogság ábrándját egy olyan
légies világba vetíti, ahol időtlenül rezeg a lant, lehel nektárt a rózsa, ahol sohasem fogy ki a
csók, örök a harmónia. Színtiszta rokokó ez; csodálatos, hogy őszintén hangzik Csokonai
ajkán. A sárba ragadt környezetétől elvágyódó lélek nosztalgiája az, ami őszinte benne, ez üt
szíven az élmény erejével. Csokonai élete vége felé, amikor a Lilla-ciklust megszerkesztette,
programversül ezt a költeményt illesztette a kötet élére, immár Az én poézisom
természete címmel és csak a formát érintő változtatásokkal. Ez arra figyelmeztet, hogy a
rokokó ízlés, életérzés, bár egyre csökkenő mértékben, de mindvégig részese maradt
költészetének, világképének. Az utolsó évekig felbukkannak nála rokokó szellemű
költemények. Nem járhatta végig azt az utat, amelyet a tizenhárom évvel tovább élt Fazekas
Mihály végigjárt, aki fejlődésében egészen maga mögött hagyta a rokokót.
Csokonai magyar rokokójának azonban más a szerepe s a társadalmi talaja, mint a nyugat-
európainak. A dekadens irányzat a magyar költőnél progresszív tartalmak edénye lett. "Még
mostanság, literaturánknak ezen csecsemő állapotjában – írja Csokonai 1797-ben Koháry
Ferencnek –, úgy kell bánni gyengélkedő nemzetünkkel (értem a számosabb és együgyűbb
részét) mint az apró gyermekekkel. Édes beszéd, kecsegtető nyájasság, danolás, báb és cukros
csemege légyen mindaz, amivel őtet az oskolai leckékhez édesgessük." Rokokó
stíluseszmény, a realitással számoló józanság, a közérthetőség demokratikus igénye, tudatos
népművelő szándék: összeférhetetlennek látszó elemek sajátságos együttese. A gondolatmenet
mindazonáltal kifogástalanul logikus. Tegyük még hozzá, hogy a rokokó öröm-kultusza,
világos tónusa, mint az aufkléristák legtöbbjénél, természetszerűen s gyakran már
szételemezhetetlenül fonódik össze nála, a felvilágosodás optimizmusával, világos stílusával.
Csokonai költészetében sokféleképpen ötvöződnek össze ezek az elemek, különféle
feszültségeket hozva létre, s ezek meg-megrepesztik, vagy szét is vetik a rokokó – s néha
éppúgy a klasszicizáló – forma burkát.
A valóságból táplálkozó humorérzék a fellengzőt, a csináltat, az őszintétlent szembesíti s
szégyeníti meg a realitással. Ilyesfajta humorérzék bujkál a Kedves drága lélek kezdetű, nagy
szavakkal udvarló, felcsigázott hévvel epekedő versben, amelynek egyes fordulatai
sejtelemszerűen jelzik, hogy mindezt nem kell egészen komolyan venni, míg egyszer csak
kiugrik a paródiaszerű sorpár (Csokonai tökéletesen tudott bánni a kínrímben rejlő komikai
lehetőséggel!):
Szemem szemed közé mihelyest tekintett,
Mintha olajt tűzre hintnének egy pintet.
{225.} A vizitalban játékos mitológiai apparátussal cáfolja az anakreoni közhelyet, hogy az
ihlet a borból jön.
Csokonai egy korábban ismeretlen humoros, bájos-közvetlen stílusváltozatot teremt meg,
amely a rokokóból már csak a könnyedséget őrzi. A Horváth Ádámhoz írt (Indulj
Muzsám ... kezdetű) episztolában bukkan fel ez először, gondolatokban gazdagon, de a baráti
csevegés elevenségével, melengető légkörével, Petőfi költői leveleinek világos
előzményeként. Csokonai itt Horváth Ádám polihisztorkodását a korabeli európai
tudományosság legmagasabb mércéjével méri, a vers mondanivalója tehát mélységesen
komoly, mégis föllelhetjük benne a rokokó forma-iskoláját (Múzsájával megleseti Horváthot,
mint poéta szokta kedvesét, megszólaltatja az echót), és rokokó fogantatású a kidolgozás
könnyed eleganciája, az intim hangvétel (hasonló példák: Mátyási József urhoz, Trocheus
lábakon).
Egy másik verstípusban a hang behízelgő gyöngédsége vagy bájos évődése vall a
rokokóra (Földi Rózsa, Egy tulipánthoz). Ez a gyöngédség, amely Csokonainál gyakran lép a
szépelgés helyére, miközben szentimentális hatások is finomítják és gazdagítják (Haljunk
meg), olyan érzelmi tartalommal kezd telítődni, amelyben a szerelem felvilágosodás-formálta,
polgárian emberséges felfogása tükröződik. A nő nem bálvány és nem rab egyszemélyben,
hanem ember és társ, akinek természetadta joga a választás a szerelemben, s a hozzá fűződő
érzelmek emberhez szabottak, kifejezésük őszinte. Csokonai tiszta szerelmi vox humánája
már 1793-ban, jóval a Lilla-versek előtt felzendül:
Én pedig, mintsem szavamban
   Tégedet csufoljalak;
Szánlak inkább és magamban
   Megbocsátok, gyöngyalak!
(Laura még ingó
kegyelmed)
"Semmi az ő szeme eleibe nem akadt amit az ő figyelmetessége meg nem ragadott volna.. . s
néha egy ollyan kicsinységeken, mellyet más meg sem látott, felakadván, sokáig mélázván,
utoljára a költő tehetség is hozzá járulván, egész anekdotum s román lett belőlle." Dombynak
ez a megfigyelése pontosan tájékoztat Csokonai korán mutatkozó realista hajlamainak
eredetéről s továbbfejlődésük irányáról. Feltűnő, hogy ezek eleinte csak az egészen apró
részletekben mutatkoznak (A rózsa lenyűgözően színes és szemléletes, egyben
természettudományosan pontos képe a bimbó virágba szökkenéséről). A rokokó miniatűr-
kultusza, az apró, kecses, közeli dolgok felé irányuló figyelme ad itt ösztönzést és formát
annak a valóságérzéknek és igénynek, amely a polgári életformából hajt ki. A továbbfejlődés
iránya az, hogy ebben a verstípusban – főleg a természetleírásokban és zsánerképekben –
mind több valóságrészlet jelenik meg a díszítőelemek között, végül ezek egészen
jelentéktelenné válnak vagy teljesen el is tűnnek, s a mű a korabeli élet leghitelesebb képévé
lesz (Az ősz). Ebben a választékos, dekoratív, rokokó nyelvezetet kiszorítják a köznyelv
érdesebb, a valóság jó ízét hordozó, hétköznapi szavai (lőre, emlő, noszpolya, lopó, a hordó
feneke). Sokat elárul {226.} Csokonai szemléletéről, hogy ebben a versben a gyümölcsöt
többre tartja a virágnál; a táplálóan, hasznosan – ha szabad így mondani – polgárian,
parasztian szépet a rokokó szín- és illatkultuszánál.
Csokonai népiessége is a rokokó burkából feslik ki. Az enyelgő, hamis pásztoridillek mű-
pásztorait a parasztos színezetű polgári világban élő költő valódiakkal helyettesíti. Ezt már
Faludi Ferenc megpróbálta, levonva, mint Horváth János írja, a pásztorköltészet belső
konzekvenciáit. Csokonai szerelmi lírájába is korán behatolnak (néha bántó stílus-töréseket
okozva) a népi szemlélet és nyelv elemei, mígnem a Szerelmes bucsuvételben a hagyományos
pásztorneveken, a felelgető formán és a nagyméretű barokkos strófán kívül (amely azonban
népi harmadoló tizenkettősökből és ősi nyolcasokból épül fel) egyéb nem is marad a
rokokóból, s szinte az egész vers igazi népdalhangon szól, a szerelem tiszta, meghitt és
egyszerű népi szemléletét tükrözi.
A Nyárban a népiességnek inkább a tartalmi oldala domborodik ki. Az elpuhult eszem-iszom
nemesi hereéletet állítja szembe a munkás és tiszta parasztival. A villanásszerű, pompás kis
életképek frissen váltakozó ellentétekben peregnek le. Csupa nyelvi remeklés ("a lágy pihén is
sziszegve hevertek" – "tiszta forrásvízzel enyhül igaz szomja"), telve gyöngéd együttérzéssel
a "szegény arató" iránt. De a befejezés idillbe fullad, sőt Orczyt ismétli az uránál boldogabb
parasztról, furcsa ellentmondásban azzal a rendkívül ingerült tónussal, amelyben a vers a
nemességről mindvégig beszél.
Magasabb fok a Szegény Zsuzsi a táborozáskor (1791 körül). Mint az első igazi műnépdalt
szokták emlegetni, noha Horváth Jánosnak van igaza: népies helyzetdal, s némileg epikus
karakterű is. Abban mégis az első, hogy kívül-belül hitelesen népi. Csak az utolsó
versszakban, mely a végleges kidolgozásból el is maradt, ütnek ki egy kissé a győzelemre
biztató szavak és a "Téged sóhajtó rabodhoz" sor, amely a 17. századi nemesi költészethez
húz.

A csúcson
Van azonban Csokonai fejlődésének egy vonala, és éppen a legfontosabb, amely megkerüli a
rokokót. A korai leíró versek komolykodó, moralizáló, barokkon, klasszicizmuson iskolázott
stílusa idővel súlyos tartalmak, itt-ott már társadalombíráló szándék hordozójává válik (A
kevély, A gazdag) vagy legalább a természet tárgyilagos szemléletéhez vezet el, mint Az
estve első változata, mely mentes minden konvencionális elemtől, mitologizálástól, sőt
nagyrészt a megszemélyesítésektől is. Ezeket a verseket Csokonai 1788 és 1790 között
diákkori zsengéiből dolgozta át, 1793–95-ben pedig többet olyan toldalékkal bővített ki,
amelyekkel költészete a magyar felvilágosodás lírájának messze kiemelkedő csúcsaira került.
Előbb azonban még több lépcsőfokot kellett megjárnia.
Első politikai tárgyú verse, a Magyar! hajnal hasad, a II. József halála után kibontakozó
nemesi ellenállás hatása alatt keletkezett. Válasz Darvas Ferenc Hazafiui intésére, melyet
1790-ben minden folyóirat közölt. A vers nemigen mond többet annál a nemesi szellemű
jóslatnál, hogy felvirrad még a hadi szerencse a magyarra. Ami mégis többlet, az az előkészítő
részben van: {227.} a felvilágosodás klasszikus fény és hajnal szimbolikájának elragadó
művészi alkalmazása. "Az elmult időknek mostohás keze" által szőtt lehasadozó fekete
vásznak képe nem csupán a katonai dicsőség fényének kontrasztja akar lenni; a nemzeti
balsorssal együtt a középkor, a babona vagy épp a klérus sötétségét is jelképezi, aminthogy
kettős jelképet tartalmaz az "ázsiai Muzsa" kitétel is, mert egyszerre utal a kultúrára és a
magyarság harcos tradícióira.
Már többet mondanak Csokonai ugyancsak 1790 táján keletkezett prózai állatmeséi. A műfaj
jellegzetesen a felvilágosodásé. La Fontaine, Gellert és mások az ezópuszi állatmesét
továbbfejlesztve, alkalmassá tették a didaxis és a szatíra, e kedvelt aufklérista törekvések
könnyed, közérthető, szórakoztató formában való egyesítésére.
A bagoly és a kócsag a nemesi ellenállásból való kiábrándulás terméke. A külsőséges öltözet-
hazafiság jelképe a kócsagtoll, amit a szájas patrióták "haszontalan fitogtatásra" hordoznak
kalpagjaikon. Csokonai pompás ötlettel egészen váratlan perspektívából mutatja be tárgyát:
ahogy dagad a hazafiúi buzgóság a nyalka nemesekben, úgy vesznek-pusztulnak mindjobban
a nemes madarak. A malíciát csakhamar nyílt gúnnyá élesíti a költő nemességellenes indulata:
a kócsagtollat, mondja "sok üres főkön, mint elszáradt tököcskén" viselik, s a kócsagbokréta
kedvesebb a babérkoszorúnál (vagyis: nehéz a poéta sorsa Magyarországon). A mű politikai
élét tompítja azonban a befejezés: a költő felvilágosodott Habsburg-monarchiáról ábrándozik.
A bagoly és a kócsaggal egyidőben készült el A magyar gavallér. Ugyanannak a nemesi
pompának, öltözet-hazafiságnak lelkesült nemzeti büszkeségtől dagadozó dicsérete, amelyet
az előbbi mű támad. Ezúttal csak a tényt szögezzük le, az ellentmondás értelmezését később
kíséreljük meg. A vers művészi minősége szavatol őszinteségéért. Csupa lendület, tobzódnak
benne a színek, férfiasan kacér hangneme maga is telitalálat. Ebben az annak idején agyon-írt
témakörben egy költő sem nyújtott művészibbet.
A pillangó és a méh a tücsök és a hangya meséjének változata. Alighanem Csokonai
artisztikum-igénye cserélte fel a két nagyon prózai lényt két poétikusabbra, melyhez jobban
illik olvatag zenéjű költői prózája. A csillogó természetlíra szokatlan e műfajban, mint ahogy
eszmei többlet a moralizálással szemben az erkölcsi tulajdonságoknak társadalmi
osztályokhoz kötése s a félreérthetetlen ítélkezés. Nem pusztán szorgalom és könnyelműség
áll itt szemben egymással, mint a mese ős-változatában. A pillangóban világosan
kirajzolódnak a nagyúri hölgy vonásai, a vele vitázót pedig a költő egyenesen "paraszt-méh"-
nek nevezi. Benne van az egyenlőség eszméje is: a pompázatos pillangó is csak féregből lett.
A méh és a méhész viszonya meglepően emlékeztet a rousseau-i társadalmi szerződésre, s
hogy a felvilágosodás gyakorlatiassága se hiányozzék, a költő szellemes propagandát csinál
Tessedik modern méhészeti módszerének. A két vitázó beszédstílusa határozottan elüt: az
egyiké pazarul dekoratív, a másiké jóval egyszerűbb, puritánabb. Nem az igazi, társadalmilag
tipizált egyénítés még ez, de ebben a vonatkozásban már felkészülés Csokonai drámáihoz.
Az állat-beszélgetések közül a legforradalmibb A szamár és a szarvas. Mondanivalója
azonos A kutyák és farkasokéval, sőt annál némileg gazdagabb, {228.} árnyaltabb is. A
szolgalelkű meghunyászkodás mellett pompásan jeleníti meg a sanda opportunizmust. A
szarvas szavaiban pedig lírai átéltséggel szólal meg a szabadság-egyenlőség-testvériség tana.
1793 eredménye a Méla Tempefői, avagy Az is bolond, ki poétává lesz Magyarországonis,
Csokonai egyetlen magas irodalmi igénnyel írt, kiadásra szánt, de csonkán maradt
színdarabja. Műfaját és mondanivalóját a szerző így határozta meg egy levelében: "Comoedia
formába öntött satyricum roman a tudományok barátságtalanjai eránt". Legfőbb gyengéje
epikus természete, s a sok monológ, bár Csokonai többi darabjával együtt a maga korában
még mindig a legszínszerűbb volt. Valóságos, fokozódó feszültségű konfliktusra épül.
Hibáikban és bűneikben megrögzött mellékalakjait igazi szatírai vénával, hidegen, kívülről
jellemzi Csokonai, s egyszersmind pompás, csípős humorral is; önmagukkal leplezted le
hitványságukat. (Serteperti, a pipogya parlagi sznob többre nézi a pipát a literaturánál, az erős
dohánytól ellenben ájuldozik.) Az alakok nem a klasszicizmus elvont erkölcsi típusai, hanem
meghatározott osztály változatos figurái.
A mű legfőbb erénye a szókimondó és keserű vád a riasztó hazai műveltségi állapotok ellen, a
nemességnek és a felső klérusnak a költészet és kultúra művelői iránt tanúsított barbár
megvetése és cinikus szűkmarkúsága ellen. Csokonai felhasználta a magyar iskoladráma
hagyományait, Kotzebue Menschenhass und Reue című darabjának egyes motívumait, de a
téma és a típusok megválasztásában és abban a törekvésében, hogy beszédmódjukkal is
egyénítse őket, inkább Bessenyei színművei ösztönözhették, különösen A filozófus. Alakjai
Kisfaludy Károly vígjátékaiban élnek majd tovább. Csokonai elveit Tempefői és Rozália
mondja ki a darabban. A nemzeti irodalomért buzgó honleány típusa Rozáliával tűnik fel
először, de éppen mert nagyon is tételesen hangoztatja a költő eszméit, nem elevenedik meg
igazán. Tempefői szerepe ellenben nem merül ki abban, hogy hangot ad a költő éles
társadalom-bírálatának, hanem sorsával is példázza a magyar kultúra munkásainak szörnyű
magukra hagyatottságát. Bár inkognitóban maga is gróf (e titok kipattanása oldotta volna meg
a konfliktust a korabeli vígjáték kötelező fordulatával, de merőben idegenül a mű
szellemétől), Fegyverneki szerint Tempefői "egy rusticus és alávaló gusztusú emberecske".
Valóban erőteljes népi fordulatok bukkannak fel beszédében, különösen ahol a felháborodás
szól belőle, mint nagy vádmonológjában, ahol már-már Tiborc panaszának viharzását – sőt
stílusát és mondatritmusát! – véljük felhangzani ("Az urak udvaraiban divízióként koslatnak a
jobbágyok zsírjával hízott kopók ... A tanultak éhen fáradoznak ... a hazájok vesztett
koppókupecek bársony bugyogóban járnak. Imé ennyi pénzes uraság között egy buzgó hazafi
meg nem szabadulhat a tömlöcből ..."). A feltámadt indulat szétveti azt a kört, amelyet a
vígjátéki koncepció eredetileg rajzolt köréje. Színpadra lépésekor a színi utasítás szerint
karikatúrája az ágrólszakadt költőnek. Az indulat azonban a a műfaji egység rovására, de az
eszmei mondanivaló javára – tragédiába illő tirádákat ad szájába. Ez mondatja ki vele, mint
francia kémnek tartott plebejussal, Csokonai legrebellisebb szavait, nyílt állásfoglalását –
1793-ban! – a forradalom mellett: a francia nép előtt, amely "mérföldes léptekkel halad a
tökéletesedés felé" szégyelli nemzetét, amely "oly mélyen hortyog a megrögzött parasztság
álmában ... önnön maga vét kettős fedelet pislogó szemeinek lomha héjaira".
{229.} A "megrögzött parasztság" emlegetése, noha jobbágyvédő szavak között, arra utal,
hogy Csokonai szánalmasan elmaradottnak tartja a paraszti kultúrát. A szolga Szuszmir
meséje (az első hitelesen megörökített népmese irodalmunkban) vonzza ugyan szépségével
Csokonai szívét, esze azonban a felvilágosodott racionalizmus szellemében, akárcsak
Bessenyeié, a megvetett ponyvával veszi egynek, Csokonai népiessége olykor még
patriarkális, hol paraszti, hol meg plebejusi: csupa ellentmondás, mint egész talányos lénye.
Második színdarabja, a Gerson du Malheureux, amelyet 1795-ben diákjaival előadatott a
Kollégiumban, irodalmi becsvágy nélküli rögtönzés. Az iskolai színjátszás hagyományos
bohózati figuráival űzött felszabadult, féktelen tréfálkozás háttérbe szorítja a voltaképpeni
"komoly" főcselekményt, amely előbbi darabja voltaire-iánus szelleméhez viszonyítva a
rousseau-i pesszimizmus behatolását jelzi. Művészi többlet a Tempefői sűrű monológjaival
szemben a darab pergő, eleven dialógusokban való gazdagsága.
A Tempefői eszmeiségét radikális felvilágosodott versek viszik tovább. A Zsugori uram (A
fösvény erősen átgyúrt második változata) elődjénél szenvedélyesebb, gyilkos szatírája az
uzsorásnak. A földindulás a fejedelmekhez és a politikusokhoz esdekel, hogy legalább a
legkiáltóbb szerencsétlenségen enyhítsenek, de gúny és vád is parázslik benne: hogy akik
népeket tudnak leigázni és nagyok a rombolásban, tehetetlenek a természeti katasztrófával és
közömbösek a tömeges nyomorral szemben. A vers leíró részének csodálatosan kifejező
nyelve teljében mutatja Csokonai művészi erejét.
A pártütőben, ebben a velősen szűkszavú versben Csokonai éles tekintettel ismeri fel a
reakciónak azt az évszázados taktikáját, hogy a forradalmárokat hazátlan bitangoknak
rágalmazza. Az 1793-ban írt vers Martinovics és társai perével nyert később szomorú
aktualitást.
A tengeri háboru a rousseau-i filozófia egyik legtisztább kifejezése Csokonai költészetében.
Diákkori változata nem volt több egzotikus festésnél. Az átdolgozásban a viharleírás elveszti
egykori öncélúságát, filozofikus mondanivalót szolgál. A költő a hajótörött kalmár szájába
adja a kincs utáni lélekvesztő hajsza bírálatát. A hajótöröttnek kenyeret nyújtó szegény halász
Rousseau-nak az emberi egyenlőtlenség eredetéről vallott elveit fejtegeti, de hála Csokonai
költői tapintatának, biztos lélektani érzékének, olyan természetességgel, hogy magától
értődően fogadjuk el az öreg csendes elmélkedését afféle szegényember-böicsességnek.
Az embert a majmok legkevélyebb fajának nevezi – első ízben jelenik meg ezzel, s igen
merészen, pre-darwinista gondolat a magyar irodalomban. Ez a biológiai gradáció tanát
megfogalmazó Bonnet-tól eredhet, talán Földi János közvetítésével, akinek állattanában, bár
nem ilyen határozott formában, szintén felmerül.
A had szenvedélyessége azt bizonyítja, hogy az alkatilag szelíd, filozófiájában mélységesen
toleráns költő tud protestálni, gyűlölni és keményen ítélkezni is. Motívumokat kölcsönöz az
Apokalipszis könyvéből, s mint az, kísérteties allegóriáit a legnyersebb valóság vonásaival
elegyítve testesíti meg s növeszti emberfeletti méretűvé ("... a Halál ... |Sárga karjain ül az
aludt vérikra"). A klasszikus világossággal három egységre és konklúzióra tagolt vers középső
szakaszában a háború realisztikusabb képét adja; az élesszemű megfigyelés, a láttató erő, a
leselkedő képzavart fölényesen megkerülő logikai {230.} fegyelmezettség, tömörítés és
ellentétezés olyan bravúrjaival, mint ez a két sor:
A kirántott kardok csillámló ligete
A néző szemekre fényes homályt vete.
A tanulságot Voltaire Filozófiai szótárának a háborúról szóló cikke nyomán vonja le. Aki egy
embert öl: gonosztevő; de a "cifra mészáros", aki százezreket gyilkoltat le: hérosz. A kisszerű
gazember akasztófán végzi, a nagy felmagasztaltatik. A konklúzió a felvilágosodás
legradikálisabb történetszemléletét mutatja; az egyetlen passzus, ahol Csokonai racionalista
egyoldalúsággal az egész magyar múltat megtagadja, mivel minden krónikája "még eddig
csak ilyen hentesek táblája".
Gondolkodásának másik végletét a következő évben keletkezett A borital mellettmutatja.
Ebben azt mondja a régi Magyarországról, hogy ott "aki munkált, az koldussá nem lett", s
Gvadányival hangoztatja, hogy a sok idegen módi megrontja a magyarságot. (A korcs jelent a
feltámasztott Zrínyivel szembesíti; vajon olvasta-e Mikszáth ezt a verset?) Humoros
eszmefuttatások ezek, de mégis elgondolkoztató, mennyire más históriai látást tükröznek,
mint A had. Az ugyancsak 1795-ből való A pesti dicsőség még messzebb visz a
felvilágosodott Csokonai gondolataitól; "elegy-belegy népek sodomájá"-t, "török, zsidó, rác,
német, tót rút nyájá"-t emlegeti – egy évvel Az álomnak, annak a versnek a keletkezése után,
amelyben Csokonai a materializmus hívének mutatkozik, tagadja a lélek halhatatlanságát,
természettudományos szenvtelenséggel írja le a test felbomlásának folyamatát. A
könyörtelenül pusztító természet képét, mely a középkori haláltánc-énekekben még a vallás
lelki terrorjának szolgálatában állt, haladó eszmék hordozójává teszi, s vakmerő módon
költészetté emel kendőzetlen biológiai tényeket, amelyeket korában és még igen-igen sokáig a
köztudat egyáltalában nem tartott alkalmasnak poéta lantjára.
E világnézeti ellentmondások bár meghökkentők, mégsem kezdik ki 1795 végéig terjedő
korszakának szemléleti alapját, felvilágosodott eszméit, melyeket olyan művészi erővel, olyan
őszinte hevű költőiséggel szólaltat meg, ami egészen kivételes a kor világirodalmában.
A Konstancinápoly és Az estve jelzik a csúcsokat. A két vers a felvilágosodás két fő
irányzatának foglalata: az egyik Voltaire középkor-ellenes optimista racionalizmusáé, a másik
Rousseau pesszimista, de társadalmi gátakat romboló szentimentalizmusáé.
Voltaire-i a Konstantinápolyban a vallási fanatizmus leleplezése céljából – közelebbi példák
helyett – az izlám tájaira való kalandozás, voltaire-i a jókedvű pikantéria, az élet természetes
élvezetének propagandája. Így maradhatott meg ebben a súlyos mondanivalójú versben – az
első változatból – a kamasz-költő fantáziálgatása a szultán háreméről. Ezt a részletet azonban
a vers végéről, ahol eredetileg a tetőpontot alkotta, az érett Csokonai szerkesztő érzéke előre
veti mint puszta hangulatkeltő elemet. A mű remek szerkezete a különös felől az általános, az
egzotikus felől az egyetemes felé halad, miközben a tartalomhoz érzékenyen simuló forma
pazarul széles skálán mozog a színpompás, anekdotikus, nyugodt tónusú leírástól és az
évődő {231.} hangtól (a "dáma-bibliotéka" leleményes metaforája), a szarkazmuson, az
ingerült kifakadásokon, és a harag ódai dörgedelmein át az átszellemült váteszi szózatig. A
stílusnak ez a rendkívüli hajlékonysága, szeszélyes, de mindig a tartalomhoz simuló,
sokszólamú változatossága, a stílusnemek könnyed, természetes egymásba hajlása páratlan a
korábbi magyar költészetben.
Először a Kelet színes látványosságain vezet végig a vers, majd az izlám groteszk vonásain
gúnyolódik. Közben Csokonai mind nyomatékosabban szól az izlám vallási fanatizmusáról,
és "A szentség színével bémázolt babona" sorral a konkrét képeket szinte észrevétlenül
átbillenti a filozófiai általánosításba. Elhalványodik a couleur locale, s ott áll lemeztelenítve a
feudális világi hatalommal összefonódott, háborúkat szító, tömeges nyomorúság árán
katedrálisokat emelő egyház. A vers csúcspontján az őstársadalom utópiáját siratja a költő, s
mint felvilágosodott világpolgár (Csokonai-alkotta szó!) minden embert és népet egybeölelő
testvériesülést hirdet. A verset szárnyaló jövendölés zárja le az új világról, amelyben felsejlik
a javak igazságos elosztásának gondolata. És nehogy bárki is abban a hitben maradjon, hogy
itt a mohamedánságról volt szó, szerszámokat (vagy plebejus garasokat?) öntet
a harangokból, amint már Jókai észrevette a tudatos önleleplező célzást. De Csokonai szíve
minden lángolásában sem forrófejű. Valóságérzéke, magyar perspektívája nem engedi, hogy
francia példaképei nyomán hatalmába ejtse, mint Batsányit, a felvilágosodottak századvéget-
váró mámora (... megujul a világ, | S előbb, mint e század végső pontjára hág"). Csokonai
rendíthetetlenül hisz az eljövendő aranykorban, de felmérve a hazai realitást, "késő századra"
teszi. Már 1795 előtt ott bujkál benne az a kesernyés érzés, amely a vérmezei tragédia után
felerősödve megíratja vele a Magyar! hajnal hasad záradékát, amely a 20. századra halasztja
a politikai virradatot.
Az epopeiáról szóló értekezésében az oktató költészet törvényévé ezt tette: "utile dulci
mixtum". Seholsem valósította ezt meg inkább, mint Az estvében. A hangulatteremtő tájleírás
csupa finomság, olvatag, édes íz, a legszebbek egyike lírájában. A vers filozofáló második
fele pedig Csokonai legsúlyosabb mondanivalóját hordozza. A két elütő hangú részt az a
rousseau-i gondolat kapcsolja össze, hogy a természet harmóniáját, amelyet Az estve bevezető
tájképei oly megkapóan érzékeltetnek, a szabadság ősi törvénye helyébe lépő magántulajdon
örökös viszállyal és igazságtalansággal zavarta meg. A természeti szép tehát kontrasztként
emeli ki a második részben ábrázolt erkölcsi-társadalmi rútat, s így a vers két felének
stílusbeli disszonanciája tartalmat kifejezővé válik, A behízelgően lágy hangütés után annál
keményebben csattannak az elkeseredés, a tiltakozás, a megbélyegzés szavai.
A mondanivaló voltaképpen sokszor megírt közhely. Ott lappang már a humanizmusban (pl.
Campanellánál), jelen van a korai felvilágosodásban, megfogalmazta már Lahontan, s a
gondolat lényegéhez Rousseau szinte nem is tett semmit. Az estvében mégis eredeti hatásúvá
lesz Csokonai valóságismerete, átéltsége és a korabeli magyar viszonyokra való utalásai révén
(dézsma, porció, legelők, erdők bekerítése; az "indzsenéri duktus", a korábban közösen
használt földek felmérése ellen a nép haragja nemegyszer zendüléssel tiltakozott.)
Csokonai nagy radikális verseiben a Bessenyei és köre felvilágosodott klaszszicizmusának
példáján kifejlesztett elmélkedő költészet jutott végső diadal-{232.}ra. A fiatalabb költő
továbbgondolta, igazi világtávlatba helyezte elődei gondolatait. Amikor Csokonai filozófiai
témával foglalkozik, költői kifejező anyagában is mindig jelen van az Emberiség. Képzelete a
hottentottákig, otahajtákig elkalandozik, s ez nem az orientalizmus puszta divatja nála.
Tágabb szemhatárt akar felmutatni szomorú kis hazája előtt, az egy és oszthatatlan emberiség
üzenetét akarja szavaival közvetíteni. (A szép és kifejező idegen szavak kedvelésének is ez a
mélyebb oka.) Bessenyei költészetét folytatják ezek a versek higgadt, magabiztos
lélegzetvételükkel, nyílt és nyájas okosságukkal, tiszta szellemükkel és csengésükkel.
Szakítanak azonban az előd kissé száraz pedantériájával; a vers baktató menetét roppant
mozgalmasság, nyelvi szürkeségét káprázatos színpompa váltja fel. Ezekben a
költeményeiben csiszolta tökéletesre Csokonai legnemzetibbnek érzett versformánkat, a
párosrímű tizenkettőst, hogy úgyszólván készen adja át Aranynak. A versformát a tartalom
valóságos élő testévé teszi. Sorai tökéletes természetességgel futnak, a legcsekélyebb szórendi
önkény nélkül, a kötetlen beszéd mesterkéletlenségével és közvetlen melegével. Szólamai,
mondatai maguktól értetődően simulnak a cezúrák, sorvégek és sorpárok határai közé. 1795-
re, mikor egyéni sorsa a nemzet legjobb törekvéseivel egyidőben zuhant a mélybe, Csokonai
fejlődése már magasra ívelt. Addigra lényegében megszólaltatta minden alapvető gondolatát,
kipróbálta minden formáját, kimondta legbátrabb politikai ideáit. Utána világnézetének
hanyatlása következik. Költői termése némileg meg is csappan pályája második szakaszán.
Valójában csak népiessége mélyül el és szélesedik; formaművészete azonban tovább érik,
tökéletesedik; számos mesterművét 1795 után alkotja, heroikus lélekkel, melyet nem törhettek
meg a szörnyű viszonyok. Ami még hátra van, az már a készből való – bár káprázatos –
gazdálkodás.

A vándor poéta
Debrecenből Sárospatakra ment jogásznak. A labanc önkénytől annyit szenvedett pataki
református kollégiumban elevenen élt a kuruc hagyomány. Itt már bevezették a magyar
nyelvű oktatást amikor Csokonai ellen a debreceni kollégiumban az egyik vádpont az volt,
hogy búcsúbeszédét magyarul mondta el. Mégis csalódnia kellett. Mint egyik levelében
panaszolja, nyomasztotta a kisváros szellemi tunyasága. A törvénytudományban néhány
hónap alatt járatos lett, de a paragrafusok lélektelensége, logikátlansága elriasztotta, s örökre
hátat fordított a Werbőczyből való "moslékhabarás"-nak (Bucsu a Magyar Muzsáktól). Az
országgyűlés összehívása azt a reményt ébresztette benne, hogy megismétlődhetik az 1790.
évi fellendülés, nemesi ellenállás. 1796 őszén Pozsonyba sietett, s kezdte megjelentetni
a Diétai Magyar Muzsa füzeteit. Kísérlete érdektelenségbe, kudarcba fulladt. A példányok
nagyrészt eladatlanok maradtak.
1797 tavaszán a nemesi felkelés hírére Komáromba ment. Itt szövődött nagy szerelme
Lillával, Vajda Júliával – a jómódú polgárleánnyal. Hogy családot alapíthasson, először a
keszthelyi Georgikonban próbált katedrát kapni, az új csurgói gimnáziumba is pályázott
tanárnak – eredménytelenül. {233.} Közben Lillát szülei hozzáadták egy gazdag dunaalmási
kereskedőhöz, Csokonai dunántúli nemesek falusi kúriáiban afféle házipoéta szerepében talált
menedéket; csaknem egy évig Sárközy István szolgabíró kisasszondi kastélyában időzött.
1799 májusában nyomorúságos helyettes tanári állást vállalt Csurgón. Szabad pedagógiai
elveihez, gyakorlatához hű maradt; tanítványai hálájának szép bizonysága Gaál László
rajongó visszaemlékezése. Csurgón iskolai előadáson vitte színre két darabját, a Culturát és
a Karnyónét. A Culturában, feltehetően Horváth Ádám hatására is, elénekeltette a Rákóczi-
nótát. Megrovást kapott érte az egyébként haladó szellemű patrónustól, Festetics Györgytől,
aki attól tartott, hogy e miatt "széthányják az iskolát".
1800 télutóján, zsebében két forinttal hazagyalogolt Debrecenbe, azzal az elhatározással, hogy
ezentúl teljesen művei kiadatásának és Árpádról szóló nagy nemzeti eposza megalkotásának
szenteli életét. Levelei sejtetik azt a roppant munkát, amelyet erre a soha be nem fejezett műre
áldozott. Ámde mindkét terve akadozott. A mecénások adományai gyéren szivárogtak (még
leginkább Széchényi Ferenctől és Festeticstől). Előfizetéseket gyűjtött, a kor viszonyaihoz
képest némi sikerrel, de kereső foglalkozásra is szüksége lett volna. 1801-ben, az akkor folyó
földmérések miatt becsben álló goemetra foglalkozást akarná kitanulni Pesten, s közben
esztétikai előadásokat hallgatna. Szerkesztőnek hívták a Bécsi Magyar Hirmondóhoz, de ez
sem valósult meg.
Közben meglátogatta a börtönéből kiszabadult Kazinczyt, s útba ejtette Aggteleket.
Megindító, ahogy írja: "Ennek a barlangnak kitapasztalása egész életembeli experientiáim
között a legszebbik, legkedvesebbik" – nagyobb élmény nem jutott neki, aki pedig verseiben
minden magyar költőnél szenvedélyesebben fejezte ki a távoli tájak, messzi szépségek
szomjúságát. 1802 júliusában hatalmas tűzvész pusztított Debrecenben. Csokonaiék háza is
leégett. Ezzel a költő az anyagi romlás szélére került. Az éppen megnyitás előtt álló Nemzeti
Könyvtárba pályázott; írnoksággal is megelégedett volna, Széchényi Ferenc azonban már
gyermekei nevelői számára ígérte oda a könyvtár állásait. Most már tüdőbaja is, amelyet
alighanem kora ifjúságától fogva hurcolt, egyre inkább gyötri. Műveinek kiadása pénzhiány, a
papír drágulása, a cenzori okvetetlenkedés és a nyomdászok megbízhatatlansága miatt egyre
késett. Mindössze két kötete jelent meg életében: Kleist Tavaszának fordítása (1802) és
a Dorottya (1804).
A magánossággal kacérkodó rousseau-izmusa valódi emberkerüléssé változott. Már csak
valami csöndes zugra vágyott – ezért kért honorárium fejében, amikor a református
énekeskönyv átdolgozásával akarták megbízni, Debrecen határában, egy forrás körül "fátalan
pusztán" fekvő, vadvizes föld-darabkát. Felvidulni már csak nyájas és művelt barátai körében,
Fazekas Mihály, Kiss Imre, az irodalmárkodó salétrom-inspektor, Nagy Gábor, Kazinczy
híveinek társaságában látták.
1804 áprilisában felszólították, hogy a dúsgazdag bihari földbirtokos, Rhédey Lajos
feleségének temetésén halotti búcsúztatót mondjon. Csokonai, óriási munkabírása utolsó
fellobbanásával, régebbi verseit a kompozícióba beleépítve, néhány nap alatt befejezte
hatalmas filozófiai költeményét. A lélek halhatatlansága címen ismert Halotti verseket. A
hűvös időben, kint a nagyváradi temetőn, miközben szokása szerint hallatlan beleéléssel,
izzásig {234.} hevülő pátosszal elszavalta a költeményt, tüdőgyulladást kapott, s hetekig
betegen feküdt Váradon. Közben költeménye szövegét, tudta nélkül, elrontva, megcsonkítva,
a tételes vallás szelleméhez igazítva Rhédey kiadatta. Csokonai a nemzet költőjének teljes
önérzetével tiltakozott, s a neki juttatott száz forintot keserű gúnnyal "mint versificator és
mint a halotti pompára dolgozott egyéb kézmívesek" köszönte meg.
Állapota egyre hanyatlott. Gyógyulni akart: "mind az orvosságokban, mind az élés módjában
a legszorosabb rendet" tartotta, de hiába. Amikor újra beállt a hideg, a tűz által megrongált
házban nem volt betegszobának alkalmas helyiség; három kollégiumi rézmetsző diák
szállásán húzódott meg. "... minden külső-belső szereknél használatosabb volna a
hátgerincnek végig való dörgölése: de azt magamnak lehetetlen megcsinálni, mással pedig
nincs kivel tétetni." Utolsó levelében kifizetetlen apró adósságai miatt mentegetőzik. Miután
egy beteglátogatóban levő kollégiumi diákkal még szelíden eltréfálkozott, 1805. január 28-án
fejezte be életét a mindhalálig hősiesen vidám természetű poéta.
1795-ben, pesti látogatásakor, Csokonai felkereste Dugonicsot; őt ünnepli Dugonics
oszlopa című költeményében. Az antik monumentum aere perennius motívum nagyítódik itt
fel; az egyszerű diadaloszlopot a látomásos barokk fantázia szinte riasztó tágasságú és
zsúfoltságú mauzoleummá növeszti, melynek tövében furcsa ellentétként nyílnak a rokokó
violái és nefelejcsei, zengenek "víg énekecskéi". A nagy aufklérista versek világossága, tiszta-
rajzú gondolatai, sejtelmes claire-obscure-nek adnak helyet, és barokk allegóriákkal
vegyülnek. Ami mégis uralkodik e kevertségben, az a múlt, különösen a harcias magyar
ősmúlt képeinek borongó, kissé már ossziáni szellemű felidézése, melyet Dugonics
programjának megfelelően a nemzeti önérzet ébresztgetésének szándéka sugall. Az 1795. év
dermesztő reménytelenségét mutatja, hogy Voltaire, Rousseau, Bessenyei helyett –
Dugonicsot kellett választania kalauzul, de jele ez annak is, hogy tovább akart haladni,
ahogyan épp lehet.
Dugoniccsal való kapcsolata és a történelmi levegőjű sárospataki környezet hatására született
meg Árpádiászának terve. Hogy mennyi készült el a műből, nem tudhatjuk. A fennmaradt
bevezető sorok – homályos körmondataikkal, itt-ott sántító hexametereikkel – valamint a
cselekményvázlat még Sárospatakon, 1795–96-ban keletkeztek, s a koncepciót a legkezdetibb
stádiumban mutatják. E hevenyészett vázlat nem lehet azonos azzal a befejezetlen művel,
amelyre Csokonai legérettebb korszakában hosszú évek heroikus munkáját fordította.
A ránk maradt töredék és vázlat azt mutatja, hogy Csokonai elképzelése az Aeneisnek és
Voltaire Henriade-jának motívumaiból, a krónikák mondaanyagából Dugonics Etelkájának
hatása alatt alakult ki. Cselekménye regényes, eléggé nagy szerepe van benne a szerelemnek.
S bár az elkészült expozíció, energikus jelzőivel, a Zalán futásastílusát előlegezi, egyúttal át
meg át van szőve rokokó kellemmel. A vázlatra az jellemző, hogy a fegyvercsattogással
legalább is egyenrangúak benne a művelődési elemek, a rítusok, szokások, régiségek leírásai.
A befejezés a felvilágosodás történetszemléletét tükrözi: a magyarság, múltjának kilenc
szomorú százada után a tizedik elején virágzik fel, s jut diadalra a nemzeti nyelvű tudomány
és költészet. Az Árpádiász {235.} ebben a kezdetleges formájában sem jelentéktelen állomása
a próbálkozások hosszú sorának, mely Ráday eposztervétől a Zalán futásáig vezetett.
A múlt felé fordulás óhatatlanul a nemesség világnézetéhez közelíti Csokonait. Ugyanebben
az irányban hat tragikus kiszakadása a debreceni polgári környezetből; megélhetése miatt is a
nemesi társadalomhoz kötődik. Nemesi és polgári-felvilágosult eszmények közti
hányódásának megrázó dokumentuma a Diétai Magyar Muzsa.Felveszi belé Az álom és
a Konstancinápoly kivételével valamennyi nagy radikális versét. Mindezek cenzúrán és ön-
cenzúrán mentek át a kinyomtatás előtt. Egyik-másiknak a mondanivalója ebbe bele is
rokkant. (A had vakmerően éles konklúziója például elmaradt.) Néhány felvilágosodott vers
azonban ha többé-kevésbé tompítva is, ám lényegében érintetlenül látott nyomdafestéket. De
mintegy rácáfolnak ezekre az olyan versek, mint A mostani háboruban vitézkedő
magyarokhoz című óda, mely hangütésében ugyan a háború borzalmait idézi, de csak halvány
jelzésekkel, s hiányzik belőle A had kísértetiesen nyomasztó légköre; a továbbiakban pedig
Attila, Árpád, Hunyadi nevével tüzel a harcra, amelynek célja: kíméletlenül irtani a
királygyilkos sansculottokat! (A Tempefői idején még velük érzett együtt.)
Van, aki arra gyanakszik: azért írt és vett fel Muzsájába ilyen verseket, hogy velük együtt
felvilágosodott írásait is mintegy becsempészhesse. A mostani háborúban ... ilyen
értelmezésének ellenemond pazar szemléletessége, bravúros hangszimbolikája, energikus,
robbanó, de Baróti Szabóénál hajlékonyabb, árnyalatosabb hexameter-stílusa, amelyet az ifjú
Vörösmarty szinte készen vehetett át Csokonaitól. Mindez nem jöhetett volna létre ihlet,
érzelmi alap nélkül.
Ennél is talányosabb Az 1741-i diéta, ez a bravúrosan változatos verselésű kantáta, amely a
vitam et sanguinem szellemében buzdít a franciák ellen. Aulikus szellemén keveset
enyhítenek a költő olyan illúziói, hogy Mária Terézia alatt "élelmet, pártfogást kaptak a
szegények", s II. József az ország feljárásával kezdte, "hogy megorvosolhassa a nép
panaszait". A vers felépítése jellegzetesen barokk, hatáskereső fogáson alapul: az időt
visszaforgatja, s a megtörtént (de erősen megszépített) történelmet a múltban elhangzó jóslat
alakjában vezeti fel a jelenig. Mégis olyan magas poétai igény és költői szépség árad a műből,
hogy nem tarthatjuk puszta retorikai bravúrnak.
A Diétai Magyar Muzsa korszaka után is írt hasonló szellemű költeményeket. A nemes
magyarságnak felülésére nagyjából megismétli A mostani háboruban ... mondanivalóját, de
kevesebb benne az ódai pátosz. A hangnem közvetlenebb, szemlélete inkább a valósághoz
kapcsolódik, sőt helyenként valami magyaros ízű, talpraesett, játékos humor is beférkőzik ide.
(A költő a hadoszlop oldalán menetelő trombitásként mutatkozik be, vagy a félénkséget mint
"kül-portékát" említi.) Ez a fesztelenség, amelyet a hexameter helyett ezúttal használt
tizenkettősök is hangsúlyoznak, arra mutat, hogy Csokonai mindinkább belülről éli a nemesi
életformát – újabb ok arra, hogy ne higgyük magára erőszakoltnak a vers mondanivalóját,
amelyet egyébként ismét nagyszerű külső-belső forma hitelesít, a költői sűrítésnek ihletett
remekléseivel.
Az igazság diadalma (1799) a mantuai győzelemre készült, de már méretei is fölébe emelik
mindenféle alkalmi költészetnek. Sehol sem ment Csokonai ilyen messzire a forradalom
megtagadásában ("nincs átkozottabb nép a franciáknál"), és mégis; 1795 és 1804 között,
a Marosvásárhelyi gondolatokat {236.} kivéve nem alkotott ennél nagyobb lélegzetvételű
költeményt. A költő az 1799. évi hadjárat francia ármádiáját a jakobinusokkal, pontosabban a
jakobinusokról a reakció által terjesztett rémképpel azonosítja (fejetlen, anarchista, vad
ideáktól megmámorosodott tömeg, "emberevők"). A thermidori fordulatról nem vesz
tudomást. Azzal vádolja a franciákat, hogy elárulták a felvilágosodást, renegátjai lettek saját
forradalmuknak. A fanatizmus ellen támadva újabb fanatizmust hoztak, megcsalták Európa
népeit, új bilincseket készítve nekik. Csokonai forró pátosszal buzdít harcra ellenük, és a
legsötétebb uralkodókra, az osztrák császárra, Pál cárra, a korhadt török birodalom szultánjára
pazarolja csodálatos jelzőit, szikrázó kép-ötleteit. Mindezt a szerkesztésnek ugyanazzal a
biztonságával, klasszikus szimmetriájával, a dikciónak csaknem ugyanazzal a világosságával
könnyed, mégis méltóságteljes áradásával és színpompájával, mint akár Az estvében vagy
a Konstantinápolyban.
Mégsem engedhetjük át az 1795 utáni Csokonait a forradalom ellenségeinek, a nemesi
reakciónak. Ellentmond ennek Koháry Ferenchez 1797-ben írt levele, (s több későbbi is),
amelyből kiderül, milyen fájdalmas gondolatokkal szemléli most is az ország rettentő
elmaradottságát, milyen világosan látja a jakobinus mozgalom bukása utáni roppant politikai
és kulturális visszaesést. Vannak versei is, amelyekben töretlenül folytatja 1794–95-ös
költészetét. Az Óh szegény országunkban a kuruc énekek hangján lázít a Habsburg-német iga
ellen, a Jövendölés az első oskoláról az Somogyban a legtisztább demokratikus nevelési
eszmény mellett áll ki, a Marosvásárhelyi gondolatok meg éppen Csokonai legnagyobb
igényű felvilágosodott történelemfilozófiai koncepciója. A "pantha rei" antik gondolatából
kiindulva kutatja a szüntelen változás okait. Rezignáltnak ható bevezetésében mintha
átengedné magát annak a gondolatnak, hogy az érett civilizációk szükségszerűen elbuknak, s
ahogy a maga csodálatos, látomásos nyelvén kifejezi: meglehet, majd "fókákkal pezsegnek
London tört tornyai". Ezután mégis az emberi haladás vallója; a barbarizmus veszélyétől akar
óvni, amely a kultúrát szüntelenül fenyegeti. Tömör, szuggesztív képsorokban vázolja fel,
Montesquieu szellemében, a glóbusz műveltségi térképét: a vad, harcias erkölcsű Keletet: a
lomha Délt és az alkotó, vállalkozó Északot. Hogy az északi (értsd, európai, nyugati) népek
szabadságával és gazdagságával szemben amott szolgaság és nyomor uralkodik, annak okát
vérbeli felvilágosodott idealizmussal a tudatlanságban és a "zablátlan indulat"-ban véli
megtalálni, éppúgy, mint Berzsenyi a Vandal bölcsességben. Észak, Dél és Kelet közé helyezi
el Magyarországot és Erdélyt, Marosvásárhelyet a kultúra legszélső őrtornyaként mutatva be a
sötétség óceánjának partjain, s 1794–95. évi verseihez méltóan hirdeti a polgárosodást, a
"termés-elme" (zseniálisan merész jelző, analógiás szó-újítás a "terméskő"-ből!) kiművelése
útján.
Szédítő az a világnézeti szakadék, amely a Marosvásárhelyi gondolatok és Az igazság
diadalmához hasonló versei között tátog. Nem lépten-nyomon elhullatott alkalmi verseire
gondolunk; ezeket gyakorta valóban kenyérért, borért, szállásért szerzette, s
az Alkalmatosságra írt versek előszavában voltaképp megtagadta; bár ezeket is többnyire
megnemesítette azzal, hogy az ünnepelt személy vagy esemény dicséretét valamiféle erkölcsi
vagy filozófiai eszmével igyekezett párosítani. De ha Az igazság diadalmára és hasonló
szellemű megnyilatkozásaira gondolunk, akkor a föltételezett kényszerű megalkuvás {237.}
nem kevesebbet jelent, mint hogy Csokonai szívében a Konstancinápoly és
a Marosvásárhelyi gondolatok eszméivel, az ellenkezőjét hirdette volna meggyőződésének.
Ez pedig különösen olyan költő esetében, aki annyiszor hangsúlyozta, hogy az utókornak ír,
lélektani képtelenség, mert nem számol a nagy alkotónál a priori jelenlevő erkölcsi tartással,
amely nélkül a legnagyobb potenciális tehetség is semmivé válik. Csokonai forradalomellenes
verseit fájlalhatjuk, tulajdoníthatjuk a körülmények nyomorító hatásának, de szubjektív
jóhiszeműségükben nem kételkedhetünk. Annál inkább nem, mivel őszinteségüket
magasrendű formájuk is szavatolja. Fölösleges mentegetnünk őt a korviszonyok közismert
ellentmondásosságával. Utalnunk kell azonban viszonyára a francia jakobinusokhoz. A hírek
a bécsi sajtó torzító közegén át jutottak el hozzá, a forradalom belső logikája, taktikai és
stratégiai követelményei rejtve maradtak előle. Érzékeny humanizmusának az 1793–94-es
terror tényei is okozhattak kiábrándulást, mint Schillernél és más nagy kortársaknál, s a
kiábrándulás okozta űrbe behatolhattak a retrográd nemesi eszmék. Végül, mint láttuk, a
világnézeti ellentmondások megvoltak már a költő pályájának első szakaszában is; s később a
tragikus körülmények között ezek mindinkább elmélyültek.
Bár joggal hangsúlyozhatjuk, hogy gondolkodásában mindvégig a felvilágosodott
humanizmusé, az emberi haladás hitéé és a progresszív hazafiságé volt a vezérszólam, ki kell
mondanunk, hogy inkább nézetei voltak a világról, mintsem egységes világnézete. Ezt
sajátságos társadalmi státusa is magyarázza. Csokonai a debreceni polgárságnak – amely
középhelyzetet foglalt el akkor az ország osztályai között – a középső, közepes vagyonú,
értelmiség és kézművesség határán álló rétegéből származott. Ebből a rétegből mindenfelé, le
és fel egyaránt vezetett út a társadalomban. Ráadásul Csokonait sorsa kivetette ebből a
rétegből is, sehová s mindenhová tartozóvá tette, vándorösztöne pedig minden akkor
lehetséges élethelyzetben megforgatta. Így gyűjthette össze magába mindazt, jót, rosszat,
haladót és visszahúzót, ami a korabeli Magyarországon csak forrott és kavargott.
Egyéniségére nemcsak az jellemző, hogy a legigézetesebben s olykor a legradikálisabban
szólaltatta meg a felvilágosodás eszméit, hanem jellemző grandiózus ellentmondásossága is,
annak a lírai víziónak egyetemessége és teljessége, amellyel a korabeli magyar élet egészét,
valamennyi problémáját, végletét, mélységét-magasságát forró belső átéltséggel tükrözte
vissza.
Az ellentmondások így vagy úgy, de feloldódásra törekszenek, s ez fokozatosan bekövetkezett
Csokonai művében is. A végleteket a fokozódó rezignáció morzsolta le. A forradalmi Párizs
kisugárzása megszűnt, a reakció Európa-szerte tapasztalható előretörése még nyomasztóbbá
tette a közéleti reménytelenséget. A költőt egyéni életében is újabb csapások érték, amelyek
mögött maga felismerte a társadalmi hatóerőket. Mindenekelőtt Lilla elvesztésében, aki "a
tirann törvénynek | S a szokásnak meghódolt".

Lillától a Halotti versekig

A valóban Lillához szóló versek között, főleg a szerelem kezdeti, boldog szakaszában, számos
olyant találunk; amely Csokonai korábbi, rokokó ötlete-{238.}ken és artisztikumkeresésen
alapuló szerelmi lírájához képest nem hoz újat (Az alvó Lilla felett, Keseredés). A szokványos
elemeket azonban továbbra is különös gyöngédség, sok hiteles valóságrészlet, pazarul
érzékies, életet árasztó kép gazdagítja (A szamóca).
Az érzelem cicomátlansága, a meghitt hangütés, a Rozáliához írt költeményekben sem volt
ismeretlen. A Lilla-szerelem erősíti ezt a tendenciát (Alku, Lillához
távollétemben).A Bucsuvétel az első olyan szerelmi verse, amelyből világosan érzik, hogy
valóságos élethelyzetből született. Az ékítményeket, kacér ötleteket teljesen kiszorítja a
meghatott komolyság, a tiszta fogadalom szépsége. Már Rozáliához írt egyes verseit áthatja a
népdalszerűség, a naiv szerelem-érzés. Bármennyire friss, üde és meggyőző is ez
Csokonainál, nem lehet egészen mentes a szerepjátszástól. Jellemző, hogy azokban a
költeményeiben, amelyeket azalatt írt, míg kapcsolata Lillával tartott, a közvetlenség nem
csap át népiességbe, mert az érzelem emberi hitele nem tűri meg a stilizálásnak még ezt a
fokát sem. A polgári szerelem-felfogás első nagy diadalai a magyar költészetben az ilyen
típusú versek, betetőzései annak az érzelmi átalakulásnak, amely Ányossal, Daykával,
Kármánnal kezdődött, előkészítése Petőfi szerelmi költészetének.
Új a Lillához írt versekben a szerelmi élménynek filozofikus mondanivalókkal való
összekapcsolása is, amint az Ujesztendei gondolatokban látjuk. Csodálatosan meleg és lírai
tónusú filozófia ez, ábrándozóan és tűnődőn lebegő, pedig mindvégig szigorúan, kristályosan
logikus. Az idő mulandóságának, a dolgok örök változandóságának antik közhelyét
végtelenül finoman árnyalt, gazdag változatokban játssza végig valami gyöngéd, érzelmes
önszánalommal, végtelenül nemes meghatottsággal mindenek közös sorsán, az elmúláson,
amely alól Lilla szépsége, ifjúsága sem kivétel. Ahogyan borzongva és könnyű szédülettel az
idő mélységeibe pillant, és megfoghatatlanságát érzékelteti, feltűnően modern a maga
korában. A vers formája egyike Csokonai legbámulatosabb leleményeinek. A váltakozó
trocheusi és jambusi sorok szembefutó lejtése mintha az órainga szabályos ide-oda lengésével
mérné ki és érzékeltetné az idő megállíthatatlan múlását.
Szerelmi lírája végső, tragikus elmélyülését a csalódás hozza meg. Már a korábbi Lilla-
versekben is érzik, hogy számára végső menedék ez a kapcsolat a politikai várakozásainak és
írói terveinek kudarca idején ("Csak te légy Lillám, enyim:|Mindég fogom becsülni, hogy
születtem." – Ujesztendei gondolatok). Amikor ez a szerelem is odavész, kezd bővebben
beáramlani Csokonai lírájába a szentimentális életérzés, annak is a német és az angol
irodalomban honos változata, amelyben a rousseau-i iránytól eltérően a főhangsúly a
magánélményekre tevődik át, s a társadalomból való elmenekülés vágyának ad helyet. Mivel
azonban a szentimentalizmusnak ez a hatása kiérett, nagy költőt ér, mindjárt egészen egyéni
stílusváltozatot hoz létre, amely elüt a szokványos szentimentalizmustól. Áradó
szenvedélyességgel és mégis a végsőkig tisztultan, bensőségesen – emelkedetten és mégis
minden póztól és exaltációtól mentesen, megrendítő emberi egyszerűséggel beszél
szerelméről és fájdalmáról (Az utolsó szerencsétlenség s különösen Még egyszer Lillához). A
lélek mélyebb rezdüléseire, az érzelmek belső dinamikájára figyelő modern vallomáslíra
kezdődik ezzel irodalmunkban. Csalódása gondolati, életfilozófiai általánosításából születtek
meg legismertebb, legtöbbet magasztalt költemé-{239.}nyei. Valóban, lírája második
kiemelkedő csúcsát jelzik a nagy aufklérista versek után. Tartalmuk kevésbé radikális,
hangvételük, élmény-anyaguk személyesebb. Érzelemmel mélyebben átszövöttek, közelebb
állnak a modern líra típusához. Társadalmi mondanivalójuk kevésbé konkrét, áttételesebb. A
tihanyi echóhoz (amelynek első változata még a Rozália-korszakhoz tartozik, s mintegy
átmenetet alkot a nagy radikális versektől) még nyíltan beszél nemesi vigalmak, a földesúri
juss, a zsarnok törvény ellen, szembeszögezve mindezzel a maga rousseau-i "ember és polgár"
eszményét, s a nagy lélek dermesztő magáramaradását, akinek elhivatottsága az
évszázadoknak szól. E fájdalmasan lázadó hangot a A magánossághoz című elégiában már a
tiszta rezignációé váltja fel. A szenvedésekre egy ír van, a természettel megosztott magány.
Ez edzi a szívet a halál gondolatához, amely a világ talmiságát megismert bölcs számára nem
elrettentő többé, hanem kívánatos. Csokonai azonban e mélyen pesszimista költeményben
sem tagadja meg felvilágosodott humanizmusát: számára a magány nem puszta negáció ("Te
szülöd a virtust ...|Tebenned úgy csap a poéta széjjel,|Mint a sebes villám setétes éjjel; |Midőn
teremt új dolgokat|S a semmiből világokat.") A vers elsősorban varázslatos tájfestéseivel ejt
rabul. Itt, s különösen a méltán sokat idézett sorokban emelkedik Csokonai természet-lírája a
legmagasabbra:
A lenge hold halkal világosítja
A szőke bikfák oldalát,
Estvéli hűs álommal elborítja
A csendes éjnek angyalát.
Tájat ennyi gyöngéden szenvedélyes érzelemmel, csöndes, olvatag mélabúva átitatni és mégis
éles szemmel megfigyelni rajta kívül csak Tóth Árpád tudott. "Nyelvében is – mint Horváth
János írja – csokonais remeklések: el nem koptatott, ki nem sikált termés-szavak; mintha csak
most születtek volna az érzékelés nyomán (megfrisselő árnyék; csonka gyertyánok; Rajna
bukkanásai; vak kárpit)."
A reményhez mondanivalója még borúsabb. Az előbbi versben alkotásvágy és halálvágy
mérkőzik egymással, itt teljesnek látszik a lemondás, az élet tagadása. Az üde, mozgékony,
rokokó forma azonban olyasmit sugalmaz, hogy nem kell egészen szó szerint vennünk, amit a
szöveg mond. A költő a játékos megformálással mintegy distanciát teremt önmaga és a
leroskasztó élmény között, s ezzel már humanizálta is, megfosztotta romboló hatásától. A vers
a legmegkapóbb kifejezése a költő jellemző magatartásának, mely a fájdalmon a végsőkig
tökéletesített formával, nagy belső fegyelemmel, a humánum elegáns és szelíden heroikus –
mozarti – derűjével lesz úrrá.
A Dorottya (1799), az első magyar komikus eposz létrejöttében is tulajdoníthatunk szerepet a
Lilla-szerelem fájdalmas végének. Van e műben valami nő-ellenes indulat, a Lilla-korszak
áhítatos nő-kultuszának cinizmustól és nyerseségtől sem mentes visszahatása. Csokonai
általános rezignációja pedig abban mutatkozik meg, hogy a Dorottya világnézeti élesség
tekintetében elmarad korábbi parodisztikus alkotásai mögött. Több benne a lemondó legyintés
mint a jobbra serkentő támadás.
{240.} Idestova évszázados vita tárgya: szatíra-e a Dorottya. A polgári irodalomtörténetírás
általában tagadta, a felszabadulás után kialakult felfogás pedig túlnyomóan annak tekintette,
noha a helyes választ maga Csokonai megadta: "... nem is szatíra, noha ez utolsónak
tulajdoniból, valamint minden comicum poéma a világon, egy kis lelket kölcsönöz magának."
(Előbeszéd). A Dorottya elsősorban vígeposzi formájú vénlány-csúfoló. Az viszont igaz: a mű
azzal, hogy a köznemesség üres, vegetatív életének törpe eseményeit ennek az osztálynak
szokott bombasztjaival, hősködő modorában travesztálja, szatírai elemet visz az ábrázolásba
(különösen a harmadik ének csatajeleneteiben). Ezt sem szabad azonban túlbecsülnünk; mivel
a Dorottyában a nyíltan tréfálkozó, pajzán hang uralkodik, a travesztiának nincs túlságosan
nagy szerepe, legalább is kisebb, mint a komikus eposzokban, például Pope Fürtrablásában,
amelyet a mű fő mintájának szoktak tekinteni. Az alapötlet, a dámák és urak háborúja,
valamint néhány részletmegoldás valóban onnan származik, de a cselekménybonyolítás
független tőle, s a vaskos valóságigény, a nyers hang, a harsány csúf ondárosság, a szélesen
epikus elbeszélőmodor elüt a Fürtrablás enervált szemléletétől.
A Dorottyában foglalt szatíra, amint Csokonai meghatározta, a nemzeti "luxus" és
elkorcsosodás ellen is irányul. Elítéli az idegen szokásokat, viseletet, a táncot, az ellenük való
háborgás nem más, mint a konzervatív nemesi irodalom vesszőparipája. Tiltakozik Csokonai
az egészségrontó kicsapongás, a gazdasági romlásba vezető pazarlás ellen is, a felvilágosodott
"józan okosság" és a rousseau-i természetesség nevében. Ennek azonban egykor
kíméletlenebbül adott hangot (A tél). Ami a Dorottyában a leginkább szatírai, az a lesújtó kép,
amelyet a nemesség műveletlenségéről, lelki ürességéről, életstílusának formalizmusáról
rajzol. A Tempefői vádjait ismétli meg, de tompítottabban. Új ezzel szemben az, ahogyan
ennek a társaságnak durva tónusát s e parlagi "édes élet" gátlástalan erkölcseit jellemzi. De
a Tempefői társadalmi – tehát átfogóbb, mélyebb – bírálata itt a morális kritikába billen át,
jeléül, hogy a költő sokkal inkább belülről szemléli a nemesség életét, nem szólva arról, hogy
miközben megbélyegzi, érezhetően jót is mulat a bemutatott kilengéseken. Ezért írhatja
joggal, hogy a Dorottyáért "legnagyobb büntetésem pedig egy-két legyező leggyentés" volt.
A Dorottya nagy értéke a bővérű realizmus, mely minduntalan átüt a burleszk mezen és a
rokokó-mitológia pusztán díszül szánt könnyű leplén. A Dorottyából hitelesen rekonstruálni
lehetne a korabeli nemesség szokásait, életstílusát, gondolkodásmódját, jellemző alakjait.
Azzal, hogy éppen farsangolás közben, a hivalkodás, az egymást érő léha mulatságok, a
programszerű tétlenkedés fő évadjában mutatja be őket a szerző, arra teremt lehetőséget, hogy
e jellemző vonásokat a legsűrítettebben ábrázolja. A szereplőkben – kivéve a vígeposzi
staffázshoz tartozókat és az olyan átlátszóan idealizált figurát, mint Cserházyné – szervesen s
az elevenség hiteles benyomását keltve egyesülnek a társadalmilag jellemző tulajdonságok
gazdag egyéni karakterjegyekkel. A realizmus igényére vall a műben a hiteles lélektani
kidolgozás, s ez annál meglepőbb, mert a vígeposz, mint Pope-nál is látni, az alakok
marionettszerű mozgatását követelné. Realistát mutat a szereplők viselkedésének gondos
motiválása (a hősnőt sorozatos sértések és mellőzések lendítik harcba, úgyhogy Eris
beavatkozása akár el is maradhatna); egyénített beszédstílusuk {241.} (pl. Rebeka habzóan
szószátyár vádbeszéde s Bordács nyers-kurta válasza a III. könyvben); a tárgyi környezet
elemeinek felhasználása jellemzésre (különösen meggyőző példa Dorottya áldozata a II.
könyvben, amelynek ötlete kölcsönzés Pope-tól, de ott a gáláns szerelem szokványos
rekvizitumai, itt a korabeli nemesi vénlányi élet kellékei kerülnek az oltárra). Sok remekül
megfogott valóság-elem halmozódik fel a mű képanyagában is. Méltán dicsérik a III. könyv
etnográfiai hitelességű, szélesen kifejtett Hortobágy-hasonlatát. Más hasonló vonások is
figyelmeztetnek a mű realizmusának népies jellegére. Ez eleve hozzátartozik a koncepcióhoz,
melynek forrása – akár mint korábban feltételezték, az olasz irodalomban, akár, mint
valószínűbb, a magyar folklórban találkozott vele Csokonai – az aszkézis-ellenes, Farsang-
Nagybőjt vetélkedés népi műfaja, amely a böjtöt többnyire banya képében személyesíti meg.
Fontosabb azonban ennél, hogy Csokonai a nemesi világot, félretéve a travesztia-sílust,
gyakran népi szemszögből nézi. Nemcsak szóképeinek, párhuzamainak anyagában
mutatkozik meg ez, hanem abban is, hogy például Gergő személyével kritikát mondat az urak
erkölcseiről. Ennek tisztelettudó és óvatosan bizalmaskodó beszéde azonban azt is elárulja,
Csokonai népiességébe, jóllehet lényegében plebejusi maradt, mélyebben hatolt be a
patriarkális felfogás, mint korábban. A népi iránti érdeklődés Csokonaiban (1796 óta s egyre
rendszeresebben gyűjt népdalokat) nem kis részben a somogyi nemesi irodalmárok, Horváth
Ádám, Sárközy István hatása, akik eloszlatták racionalista idegenkedését a folklortól. Ezen a
réven gazdagodik a Dorottya annyi pompás néprajzi mozzanattal, főleg a babonák köréből.
Szerepük azonban inkább a színesítő motívumé vagy ízes kuriózumé, beillesztésük nem sejtet
politikai érzelmeket.
Hasonlót figyelhetünk meg a somogyi, majd debreceni korszak népies lírájában is. A Szegény
Zsuzsi a táborozáskor végső változatából kiiktatott mindent, ami a legkevésbé is mű-költőre
emlékeztet, és zamatosabban paraszti fordulatokkal pótolt semlegesebbeket (a kertek aljáig,
ehelyett: város kapujáig: száz annyi csókot, ehelyett: meg annyi csókot). A népi forma
hitelesebb lett, de a mondanivaló vádló hangsúlya valamelyest tompult. Parasztdalában, nem
hiába tetszett annyira Kazinczynak, Kölcseynek, a népies helyzetdalt (éppúgy mint
a Siralom címűben) szentimentális érzelmekkel, stílusfordulatokkal szövi át. Néhány nyersebb
kifejezéstől eltekintve, ugyanazt teszi jóval korábban és sikeresebben, mint Kölcsey a népdal
"tónjának találgatása" közben. A népköltészet irodalommá emelésének szándékára mutat az
is, hogy a vers népi formáját jambizálja. A szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz meg éppen a
legtökéletesebb megvalósulása annak a mű-népdal eszménynek, amelyet Kölcsey kitűz majd,
de így megvalósítani nem tud: "dévaj és mégis meleg, mégis nemes". Nyelve meggyőzően
paraszti, anélkül azonban, hogy provinciális volna. A kulacs megszemélyesítése is tökéletesen
egybevág a népköltészet szellemével. De ahogyan a költő ezt a megszemélyesítést
fegyelmezett logikával minden részletében, minden lehetőségével együtt végiggondolja, és
pompásabbnál pompásabb ötletekkel kibontakoztatja, az már idegen a népdal naivságától. Ez
a verstípus lesz a közvetlen mintája Petőfi olyan helyzetdalainak, mint a Szomjas ember
tünődése.
A népköltészetről való felfogásának megváltozását tükrözi Csokonai Csurgón
rögtönzött Cultura című vígjátéka (1799), amely ismét a nemzeti művelődés {242.} kérdését
állítja a központba. Új benne a Tempefőihöz képest (bár kritikája korántsem olyan éles) a
művelődés módosult eszménye, amelyben erősebb hangsúly kerül az idegen hatások
távoltartására, s nagyobb szerepet kap a nemzeti, magasabb rangot a néphagyomány. A darab
hevenyészettségéért jól rajzolt, élő típusok kárpótolnak. Különösen a női főszereplő
valószerűbb a Tempefői Rozáliájánál. Inkább világnézeti vonatkozásai miatt figyelemre méltó
Tisztes alakja, akit Nagyváthy Jánosról, a modern hazai mezőgazdaság úttörőjéről mintázott,
valamint Ábrahám, aki a Gerson du Malheureux Shylock-szerű zsidójához képest "hálás, jó és
igazságtalanul bántalmazott". (Pukánszkyné Kádár Jolán)
Az özvegy Karnyóné s az két szeleburdiak című énekes-táncos komédiában (1799) Csokonai
nem tűzött ki maga elé magasabb célt, csupán kacagtatni akart. A befejezést a tündéries
bohózat Bécsből származó divat-műfajának félszeg módszerével oldja meg. Mindamellett ez a
legszínszerűbb darabja. Igazi dialógusok peregnek benne, tempója, dramaturgiája élénk,
ütemes. "Alakjai –mint Pukánszkyné írja – nem jellemek, de eleven, színes és mulattató
figurák ... Játékban, dalban táncban készen van már itt a későbbi magyar népszínmű."

Epilógus
A "kedves füstű" Debrecenbe való hazatérése után újat keveset ír; ez a négy év a csűrbe
hordás időszaka. Az Árpádiászt szeretné befejezni; szemében e terv több, mint pusztán
irodalmi ügy: a magyarságot akarná a nemzeti hősköltemény megteremtésével irodalmilag
egyenjogúsítani. A tudományt a költészet fölébe helyezi, s Hegelre emlékeztető módon
magasabb fejlődési foknak tekinti. Kudarcokkal tele élete egy végsőkig elkeseredett
pillanatában lemond a politikai szabadságról, s a belső szabadság illúziójával biztatja magát.
Reményeit egyre távolabbi korokhoz fűzi, de már ezek a remények is ingatagok: "... írok a
boldogabb maradéknak, írok a XX. vagy a XXI. századnak, írok annak a kornak, amelyben a
magyar vagy igazán magyar lesz, vagy igazán semmi sem." Sajtó alá rendezi költeményeit,
végső tökéletességűvé csiszolva őket. Szerelmes versei javából megkomponálja a Lilla-
ciklust, az első magyar líraregényt: Himfy csak a kiadásban előzte meg. Befejezi legnagyobb
szabású fordítását, Kleist Tavaszát. Földi János elveihez igazodva, mint fordításai nagy
többségében, tartalmi hűségre törekszik. Nem csupán a gondolatokat, hanem lehetőleg a
szóképeket is átmenti, de közben fölényesen elkerüli a túl szoros fordítás minden buktatóját.
A Tavaszüdeségében, szemléletességében, nyelvi gazdagságban csöppet sem marad el
tájköltészete legjobb darabjai mögött, s dúsabb, mozgékonyabb líraiságot áraszt, mint a német
eredeti. A formahűség kérdésében Csokonai szabadelvűbb Földinél. Egyes fordításaiban
ragaszkodik az eredeti versalakhoz, másutt nem. Az eltérés azonban többnyire indokolt. A
tavaszi hangulathoz jobban illik, és a lágy, bizonytalan ritmusú, hangsúlyos német
hexameternek és a vers érzelmes karakterének jobban megfelel a nyolcas-hetes-hangsúlyos
kombináció, mint a kemény és ünnepélyes magyar hexameter. Hogy választása tudatos volt,
az nyilvánvaló a mű élőbeszédéből. Csokonai fordítónak is a legkülönb a maga idejében, a
fordításnak mégis kisebb a szerepe nála, mint kortársainál, hiszen Kármánnal együtt
programul vallotta az írói eredetiséget (a Dorottyaélőbeszédében).
{243.} Ezekben az években bontakozik ki elméleti munkássága, amelyet még Csurgón
kezdett meg, A magyar verscsinálásról közönségesen című befejezetlenül maradt
dolgozatával. Ennek alapján sokáig neki tulajdonították az első igazán önálló és rendszeres
gondolatokat a magyar verselésről. Valójában Földi János verstanának tételeit ismétli a maga
megvesztegető, a legfénytelenebb matériát is bearanyozni képes stílusában.
Értekezéseit az Árpádiász-szal kapcsolatos tanulmányainak köszönhetjük. Az ázsiai
poézisról a nyers jegyzet és a kidolgozott tanulmány közötti állapotban maradt ránk. Az
epopeáról mindközönségesen példaszerűen logikus, lényegre törő, világos rendszerezés;
gondolatait újra Földitől (verstana retorikai fejezeteiből) kölcsönzi, de itt Csokonai önállósága
nagyobb.
Kiadásra előkészített köteteihez tanulmány-súlyosságú, de mindig rendkívül könnyed, az
olvasóval elmésen évődő előszavakat írt ezekben az években. A tavasz előbeszédében
fordítási elveit fejti ki, és a nyelvújítás szükségessége mellett tesz hitet. Az ortológusok
jogtalanul írták zászlajukra Csokonai nevét. A nyelvújítás mértékéről, módszeréről,
forrásairól (itt és az Anakreoni dalok jegyzéseiben s egyéb műveiben és leveleiben, mindig
rendkívül következetesen) – ugyanezt vallotta, mint Földi. "Irodalmi nyelvünk fejlődése – írja
Vargha Balázs – ... sok parasztosnak tartott szavát igazolta azóta." Ez rávilágít arra, hogy
Csokonai nyelvbővítése széles, egészséges volt, s nagy szerepet játszott a magyar költői nyelv
fejlődésében.
Dorottya előbeszédében a művészi ábrázolás törvényszerűségeit kutatja. A költészet célját,
felvilágosodott elveihez híven, nevelő hatásában látja, "mely által a múzsák boldogítóivá
lesznek az emberi nemzetségnek". Ez a nevelő hatás vonzó és taszító példákon: emberi
jellemek ábrázolásán át érvényesül, amelyekbe az író az élet különféle helyzeteiben, különféle
személyekről szerzett tapasztalatait sűríti össze. Így áll elő a "tökéletes ideál", amelyen
Csokonai nem eszményesítést ért, hanem egy embercsoport jellemző vonásainak kivonatát
(mai terminológiával típust). Hangsúlyozza, hogy az irodalom nevelő hatása nem
érvényesülhet "oskolai száraz declamatiók"-ban, példáinak elevenen kell hatnia, érzelmeket,
indulatokat kell megmozgatnia. Fő törvény, hogy a mű valószerű legyen, s az olvasót
"ámulásba" ejtse, azaz a valóság érzetét keltse benne. Ugyanerre a gondolatra építette fel
Gyulai Pál a maga illúzió-elméletét, amelynek fő szerepet juttatott a realizmus
meghatározásában. Dorottyáját helyhez-időhöz kötött mozzanatokkal telítette Csokonai,
"melyek igen nagy precizióra mutatnak". Büszke arra, hogy az eposz szereplőit valóságos, élő
személyeknek hitték (a cenzor is főleg ezért akadékoskodott, kulcsműnek vélve a Dorottyát).
Mindez arra mutat, hogy Csokonai elméletében a típusalkotás másik követelménye, az
életszerű egyénítés is helyet kapott. Ha hozzávesszük mindehhez, hogy a jellemzetesség
érdekében megengedhetőnek tartja a túlzást, nagyítást, hangsúlyozza a költői képzelet
szerepét, de elveti a puszta öncélú képzelgést, több más írásában pedig (A verscsinálásról,
Lilla előbeszéde) a tartalom elsőbbségét és formameghatározó szerepét vallja, nyilvánvalóvá
válik, hogy a realizmus alapelveit Csokonai fogalmazta meg először a magyar esztétikai
irodalomban.
Gyulai Pál hívta fel a figyelmet egyetemi előadásaiban arra, hogy Csokonai egyike volt
azoknak, akik az antikvitás szellemét a legtökéletesebben mentették át magyarrá. Különösen
lírája utolsó korszakára érvényes ez. A szárnyaló, {244.} férfias ódai hang, a görög lírai
versmértékek nagy szerephez jutnak. A mitológiai elemek, célzások ismét tömegestől
hatolnak be a költészetébe, olykor stílusának páratlanul áttetsző világosságát is
veszélyeztetve. A hang néha megtévesztően rokon a Berzsenyiével (Széchényi Ferenc
Nemzeti Könyvitrjára), bár annál hűvösebb. Ez a közeg nem igazán a Csokonaié. Egy igazi
remekművet adott ez az új iránya, a Dr. Földi sirhalma felett címűt, amelyben a klasszikus
hangvétel személyesebb líraisággal tudott összeolvadni, lágyabb, melegebb tónust hozva létre.
Lírája utolsó korszakát megfáradt életének sötét hangulata árnyékolja be. Csalódásaihoz mind
nyomasztóbban társul a halálos betegség. A nemlét egyre kívánatosabbá válik,
a Lethe partjain "ismét emberré lesznek az emberek". Nem mond ellene ennek az sem, hogy
az epikureizmust énekli, s régi és új anakreoni verseit gyűjti kötetbe. Az a filozófia, amely az
egyszerű örömök élvezetében látja az élet egyetlen valóságos értékét, gyakran nem más, mint
a kétségbeesés, a magasabb célok megvalósíthatatlanságán érzett keserűség visszája. Az, amit
az Anakreoni dalok előbeszédében ír, hogy a nyájas epikureizmus a fösvénység, nagyravágyás
és sok más rettenetes bűn ellenszere, alig lehet több jámbor öncsalásnál.
Csokonai kései anakreoni dalai azt az érett aszúzamatot ízleltetik, amelyet annyira hellénnek
érzünk, s érzett különösen a romantika (Az álomhoz, A szeplő). De éppen a túlcsorduló
szépség és belső csönd vall arról, hogy nem azonos ez az ó-klasszikai egyensúllyal, hanem az
utána való vágyakozás szülötte. Legszebb bizonysága ennek A Háfiz sírhalma, amelyet nem
hiába tett az Anakreoni dalok záróversévé. A harmónia és öröm mélységes nosztalgiáját
Csokonai már csak a perzsa Anakreont idézve fejezhette ki a maga teljességében. A
képzeletbeli Keletre, a romantikus elvágyakozások igazi honába teszi át a helyszínt, ahol még
virítóbb a szépség, még időtlenebb a gyönyör. Nosztalgiája tragikus színezetéről vall az,
ahogyan a sírjában fekvő költővel azonosítja magát, s a vers hódító rózsaillatát a csöndes halál
lehelletével elegyíti. És mégsem dekadens. Szinte meghökkentő, hogy a buja Sirászban ott áll
az ész oltára is. A sírhalom fölött éneklő kökényszemű leányok magyar katonadalokban
visszatérő motívumot juttatnak eszünkbe ("Rólam szedik a virágot"). Az anakreoni fantázia-
világot valóság itatja át. A debreceni Sestakert gohérja virágzik, zöld gyepágyon üveg
borocska áll, a kaskában friss eper van, pinty énekel, "tehenek, lovak futosnak".
Csokonai finoman megfigyelt valóságelemekből építkező lírájának legtisztább darabjai most,
a halál árnyékában keletkeznek. A Főhadnagy Fazekas urhoz egy élő ember karakterének
bámulatosan szuggesztív rajza, az őt körüllengő atmoszféra teljesen egyéni varázsával. A
telitalálatot Fazekas egész életműve igazolja. A jellemzés eszközei olyan konkrétumok,
amelyekről az elmélyült megfigyelés lerántott minden általánosságot, nem az egyedi esetre
tartozót.
Már meglátott; gereblyéjét
És kapáját elteszi
S félig harmatos Linnéjét
Pipája mellé veszi.
Mégsem hiányzik az általánosítás; a vers egy bölcs, humánus magatartást {245.} állít például.
Mindez a poétai hevület magas fokán, a meghatott gyöngéd szeretet hangján s roppant
bensőséggel és közvetlenséggel. A Tüdőgyulladásomról (1804) már "költőietlen" tárgyával is
meglep: a betegség fizikai tüneteinek igen pontos, a kétségbeesés és a remény közötti
vergődés tökéletes hitelességű, árnyalatos ábrázolása. A vers tetőfokán mutatja Csokonai
nyelvzsenijét. Sehol sem érezni ennyire, micsoda véghetetlen gazdagságú szókincsből
válogatja ki mindig a legerőteljesebbet, a legjellemzőbbet. (S mellem csontboltján irgalmatlan
| Sarkával rugdos két halál, – Innen savanyu ázótjokkal Pusztás barlangok fojtanak ...), és
milyen fölényes tudással alakítja őket a legkifejezőbbé, a legsugallatosabbá, olykor már a
nagy romantikusok módján (Most a cupressusos partokba, | Hol rémlet ül s jéghallgatás ...).
Élete végén hatalmas lélegzetű költeményben foglalja össze még egyszer életműve
vezérgondolatait, visszaidézve a Halotti versekben (A lélek halhatatlansága) legnagyobb
korszaka elmélkedő, hol hűvösen komoly, hol nyájasan nyílt kristályos stílusát, amelyet új
vonásként itt-ott szenvedélyes, romantikus látomások szőnek át. A legmagasabb fokon
mutatja be a varázslatot: elcsépelt, irodalom alatti rétegbe szállt műfajt telít magasrendű
tartalommal; a halotti búcsúztatóból egykori világölelő ihletét megújítva vérbeli filozófiai
költészetet teremt. A halál közelsége s maga az alkalom, melyre a költemény készült,
érhetővé teszi, hogy a költemény mondanivalója a vallás körébe vág, amelynek mindeddig
egészen jelentéktelen szerepe volt életművében. A lélek halhatatlanságát teológiai oldaláról is
megvizsgálja, de amikor felelni igyekszik a "kérdések kérdésére", azon az alapon jut el az
igenig: az isteni igazságossággal és jósággal összeférhetetlen, hogy aki életet, tudatot adott,
azt, véglegesen vissza is vegye. Ezzel az egyetlen, formális érvvel szemben áll a felsorolt
kétségek tömege. A nagy igényű vallástörténeti áttekintés (bár a gondolatmenetben az a
szerepe, hogy arról győzzön meg: a halhatatlanság hite benne élt minden népben, minden kor
emberében), azt a felvilágosodott nézetet tartalmazza, hogy a hitek sokfélék és viszonylagos
értékűek. Az álom című régebbi versét Konfucius szájára adva, nem feledkezik el arról, hogy
a materializmus felfogását is ismertesse a halálról. Feltűnő melegséggel írja le Szokratész
halálvárását, s bár azt mondja: "De akit setétnek és kicsinynek találunk | Mihelyt egy haldokló
keresztyént találunk" – a keresztyén erre következő monológja a maga elmosódó lírájával
nem győz meg erről. Abban, hogy Csokonai igent mond a lélek halhatatlanságára, nem
láthatunk mást, mint a kétkedő s a kétségbeesés partján álló embernek legfeljebb egy sóhaj
erejével bíró vágyakozását a vallásos hit után.
Pesszimizmusa rousseau-i színezetű, hivatkozik is rá, az ő elméletét gondolja el a végső
következtetésekig. Az emberek, e "kétlábú tollatlan állatok" szerencsétlenebbek, mint a
természettel harmóniában élő barmok. Tudatuk s a remény örökös gyötrelemre ítéli őket, s
megszüli, amit az állat nem ismer, a bűnt. A bűn Csokonai szemléletében társadalmi jellegű,
sőt eredetű, s ez a felismerés mondatja ki vele egész költészetének legsötétebb szenvedéllyel
vádló szavait a despotizmus, a büntetlenül tobzódó, "a szegényt a törvény útján megkéselő"
hatalmasok s a gyarmatosítás ellen. Egy pillanatra reménytelenségén is felülkerekedik: a
villámból tüzet gyújtó őst az emberi méltóságnak és a humánum hatalmának szimbólumává
emeli. Így, a felvilágosodás legtisztább eszméivel zárul Csokonai életműve.