Kovai Lırinc

A Nagysámán

MESEREGÉNY

SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADÓ BUDAPEST

MÁSODIK KIADÁS

Ajánlom ezt a könyvet

drága kis feleségemnek,
dr. Szegedi Ilonának

© KOVAI LİRINC, 1983

ISBN 963 15 2395 0

SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADÓ

FELELİS VEZETİ ILLÉS ENDRE IGAZGATÓ

A KIADVÁNY A PÉCSI SZIKRA NYOMDÁBAN
KÉSZÜLT, PÉCSETT, 1983-BAN
MUNKASZÁM: 82-4069
FELELİS VEZETİ SZENDRİI GYÖRGY IGAZGATÓ
FELELİS SZERKESZTİ FÁBIÁN KATALIN
KÉPSZERKESZTİ ZSOLDOS VERA
MŐSZAKI VEZETİ GINÁCS LÁSZLÓ
A KÖTETET M. BECK ANNA TERVEZTE
A BORÍTÓN BOZÓKY MÁRIA RAJZA
MEGJELENT 55,5 A/5 ÍV TERJEDELEMBEN
SZ 3789-11-8385
 1.

A roppant tó világoskék hullámai lágyan futottak a lapos, homokos

partra, és különösen csillanó rajzokat véstek a homokba. A halkan susogó
bokrok között három fiú hevert. Ketten hasonlítottak egymáshoz. Termetük
zömök, hajuk fekete. De az egyiké göndör, a másiké sima, érdes szálú. A
göndör hajú fiú arcán latin értelem és készség rejtızött, a sima, érdes szálú
hajú szeme alig észrevehetıen ferde, élesszürke volt.
A göndörhajú hirtelen felegyenesedett.
– Hé, Itil, tizenkét legszebb csigámban fogadok, hogy tovább tudok
lebegni mozdulatlanul a vízen, mint te.
A harmadik, a szıke suhanc láthatóan kényszerbıl védeni akarta azt,
akire oly hetykén kiáltott a másik, és tiszteletteljes mentegetızéssel
mondta:
– Mi a csodálatos benne? Ez a te hazád, római. Itt nevelkedtél a tó
partján. Ha Itil Pannoniában születik, akkor biztosan jobban úszik, mint te.
A másik, akit Itilnek szólítottak, némán, mereven nézett a messzeségbe,
a túlsó parton emelkedı kialudt vulkánok csoportja felé. Az elöl emelkedı
hegy szinte lebegett a tavon elomlı gyöngyházszínő ködök felett.
Lesimította rövid, szinte férfiasan erıs kezével a sima, vaskos szálú hajára
hullott levelet. Hosszúkás koponyája nem közönséges értelemre és
gondolkodási készségre vallott. Alig észrevehetıen ferde szemében a
versengés láza csillant.
– Lebegni a vízen? – vastag, mozgékony ajkán megvetı rezzenés
siklott. – Ezt még lányok is tudnak. Gyere, ülj lovadra, hadd lássuk, ki mer
beljebb úszni, oda, a hegy felé.
A római szürkésbarna szemében a barbárral vitázó patrícius gıgje
csillant.
– Ha azt véled, Itil, hogy van olyan dolog, amelyet nem csinálnék
utánad, akkor tévedsz – szólt udvarias hangjával leplezve a kihívást.
A fekete hajú, zömök fiú felpattant, és szótlanul rohant oda, ahol a
nádas szélén, a sekély vízben négy-öt gyönyörő kanca gázolt. A római egy
pillanatig meglepve a másik tettvágyától nézett nyomába, aztán utánafutott.
A sánta, púpos, szıke suhanc arcán bosszúság lobbant.
– Hé, hova? – kiáltott hangosan, aztán halkan dormogte: – Megvesztek
ezek, a mennykı üssön beléjük!
Látta, hogy Itil, anélkül hogy megállott volna, egyetlen ugrással veti
magát egy szıke sorényes kanca hátára. A ló csodálkozva felvetette fejét.
Bájos, kicsi fülét hegyezve figyelt, Itil hallotta, hogy a másik még csak
most ér oda az elsı meglepetéstıl már felocsúdott lovakhoz. Kiáltott
valamit, de a kancák nagy csobbanással ugrán-doztak a nádas korul,
lubickolva a sekély vízben. Itil vaskos, de szabályos ajkán mosoly volt.
Hol kiáltozva, hol lábával rugdalva a lova oldalát, hajszolta elıre.
A római most kapaszkodott végre egy fekete kanca hátára. Kissé
bizonytalanul oldalt hajolt. Kitépett egy ágat a vízben álló bokrokból,
gyors, kapkodó mozdulattal szaggatta le leveleit... és Itil után lendült.
A sánta, púpos suhanc korülpillantott.
– Hogy ezek a hunok mindig lóra másznak, ha embernek akarnak
látszani – mondta felnıttes bosszankodással. – Két bolond egy pár... De
azért csak kell hogy valakinek józan esze is legyen. –Odafutott a félig
partra húzott halászcsónakhoz, a tóba lendítette, és mögötte gyalogolva
tolta a messze-messze sekély vízben.
Itil nem fordult hátra. Odahajolt a szıke sörényes kanca füléhez. Újra
kiáltott. A lova mar úszott. Szugye elótt hullámzott a világoszöld víz.
Szemben, a túlsó parton a megmerevedett hullámként emelkedı, ısrégi
kialudt vulkán sötétzöld fala mintha távolabb sodródott volna a tó felett
lebegı ködök között.
Most úgy hallotta, a római közeledik.
– Utánam mertél jönni? – hangja vidáman szállott a sima víztükrön.
Rövid ideig csak az úszó lovak korul áradó hullámok csob-banását hallotta,
aztán nyugodtan, kimérten csendült a római hangja:
– Mondtam már, nincsen olyan dolog, amelyet ne csinálnék becsülettel
utánad. Elhiheted, nem vagyok gyávább, mint te.
Itil kereste hangjában a félelem árnyékát. Leszegte fejet már férfiasan
izmos mellére, lágyan, becézve cibalta a szıke kanca sörényét. A lova
elırenyújtotta szép fejét, és hevesebben lendült úszásra.
A római, aki még mindig hátrább maradva figyelte mozdulatait,
végigvert a lova nyakán. A fekete kanca, követve a másikat, hevesebben
tört elıre a vízben.
– Vissza! – hallatszott mögöttük. Megismerték a szıke suhanc hangját,
és egymás elıtt fitogtatva bátorságukat, hangosan nevettek.
A tó szélesen, szinte végtelenül, tengerként tárult körülöttük. A lovak
feje néha már le-lemerült a víz széléig. Ilyenkor a szemük egyszerre
kidülledt a rettegéstıl. Itil elırehajolva, fölényes, lágy hangon biztatta a
szıke kancát.
Mögöttük elmaradt az alacsony, homokos part. A nádasok, melyek
széles küszöbként vették körül a láthatárt, most egyetlen vékony, sötét
vonalnak látszottak. Itil, mintha hallotta volna, hogy a háta mögött
elhalkulva, a messzeségben száll a sánta, szıke, púpos suhanc hangja.
Lova feje egyszerre hanyatlott le. A sima, szinte mozdulatlan víz nagy
buborékokat vetett a szıke kanca zihálva szétnyíló szája elıtt. Fulladozva
felnyerített. Görcsös kapkodással újra felmerült. Aztán különös, ziháló
nyerítéssel visszasüllyedt a mélybe. Szép feje feltartóztathatatlanul tőnt el a
sima víztükör alatt.
Mindketten érezték, hogy a halál hővös fuvallata siklik el arcukon.
– Ússzál ide! – kiáltotta a római. Hangjában izgalom csendült. A másik
meghallotta. Éles szemében megcsillant a kegyetlen öröm. Szótlanul
felvetette fejét, és egyenletes, széles karcsapásokkal úszott tovább... elıre...
elıre... Mögötte, a tó sima vizén különös körök jelezték az elmerült lova
helyét.
A római barna, ovális arcán nyugodt figyelem volt; „Ez a halál?” –
merült fel agyában felnıttesen, komoran a gondolat. Egyszerre csodálkozás
és megmagyarázhatatlan megkönnyebbülés fogta el. A fekete kanca még
egyenletesen úszott, de dülledt szemében már a halálfélelem sötétlett.
Fulladozva felnyerített. A római lesiklott a hátáról, és sörényébe
kapaszkodva úszott mellette. Most úgy látta, a tengerként táruló tó
világoszöld tükre felett lebegı karcsú fellegek, mint a napfénytıl részeg,
hófehér testő asszonyok, ereszkednek egyre lejjebb, és a halálos
veszedelem tudata csak olyan volt, mint a felleg könnyő árnya, mely
sötétzöldre festi a lágyan csillogó világoszöld vizet.
Hirtelen érezte, hogy a lova vizes sörénye kicsúszik a kezébıl.
Elırenyúlt. Tenyere alatt érezte vergıdését. Látta, mint merülnek fel a
nagy, gyémántosan csillogó buborékok. Agyában elıször egyesült egyetlen
fogalommá a víz és az égbolt.
Úgy érezte, a mélység és a magasság között lebeg, de a mélység és a
magasság különös összhangként egyesült lelkében. Látta, mint remeg a tó
sima, csillogó tükre ott, ahol a kanca elmerült. Újra látta a halált. Most már
megértette.
A távoli, kék égbolt, a sötétzölden emelkedı hegy, a világoszölden
csillogó tó szépséget, szabadságot, harmóniát lehelt. A hővös mélységben
eltőnı élet kisodródott ebbıl az összhangból, mint a célon túldobott kı, és
talán azért kellett kihunynia. A gondolat súlyos, idegen verető volt, úgy
érezte, nem ı gondolkodik, hanem valaki más parancsára merül fel benne
ez a felismerés. Behunyta szemét, hanyatt feküdt a vízen. Rövid ideig
pihenve lebegett. Oldalt fordult. Itil, anélkül hogy hátrafordult volna,
úszott elıtte. Féktelen, konok lendülettel, mintha áttörne a messze lebegı
hegyek felé. A római szemében egy pillanatra győlölet siklott, aztán
ıszinte ámulat ömlött el rajta. A vízben néha itt-ott hideg áramlatok
győrőztek, és ilyenkor úgy érezte, hideg, pikkelyes kígyó siklik el mellette.
Mindjárt... mindjárt rácsavarodik, és elragadja valahová a mérhetetlennek
látszó mélységbe. „Visszaforduljak? Hiszen úgysem néz hátra... Tébolyo-
dott...” Az elhagyott part felé tekintett, és a halál bizonyossága egyszerre
tisztán, megcáfolhatatlanul merült fel elıtte. Ajkát
összeszorította......Nem... Hiszen úgysem érhetek ki a partra... Ha
visszafordulok, ugyanúgy elpusztulok, mintha elıreúsznék.” Vívódása,
félelme szétfoszlott a halál biztos tudatában. Elırelendült.
Itil durva, egyenes szálú, fekete haja elnyúlt a vízen. Mozdulatai
nagyon lassúak voltak. Néha hátára fordult. De akkor sem nézett a másik
felé. Arca nyugodt, makacs volt. Alig észrevehetıen ferde szemét úgy
húzta össze, mintha aludna. Lassan, egyenletesen csúsztatta elıre karját. A
víz elfedte fülét, és az úszás minden mozdulata tompa morajt zúgatott,
mely olyan volt, mint a hővós mélység fenyegetı hangja.
Testében fáradtság terjengett. Néha lassította mozdulatait, de ilyenkor
mindig úgy érezte, a másik feltartóztathatatlanul közeledik feléje.
Keményen összeszorította szederjessé vált száját. Hevesen elırelendult. De
a vállaiban lassan terjedt a bénult fáradtság. Úgy érezte, egy helyben
vergıdik. Mozdulatai görcsösen hevesek lettek. Meg-megtorpant. Mély,
kulonos csend borított el mindent.
Hátán lebegett, szinte mozdulatlanul. A fellegek mintha közeledtek
volna. Olyan volt most a világoszöld, végtelen vízsíkon, mint az életszikrát
hordozó csíra, mely a végtelenbıl sodródott az életerıvonalak rezgésébe,
hogy megtermékenyítse a félig élı, de a szerves élet lehetıségét hordozó
ısanyag parány részecskéjét. Összeolvadt a végtelen éggel, a határtalan
vízzel. Vetülete lett a magasban lebegı fellegeknek. Érezte a hegyek
súlyát, a messzi nádasok minden nádszálának rezzenését. Teste olyan lett,
mint a milliárdnyi hullám egyike, melyen átsiklik a messzirıl szállott
fuvallat. A gondolatok körvonalai felolvadtak a képzetek gomolygó
színeiben, és a küzdelem tudata úgy lüktetett benne, mint a szellı sodró
ereje a tó síkján. Szeme elıtt elsiklott egy hullám: a fellegek egy pillanatra
megduzzadtak, aztán elvékonyodtak, megnyúltak. Megrázta fejét. Minden
erejét feszítve lendült elıre, de a karja, dermedezve a fáradtságtól, alig
csapkodta a vizet. Hirtelen láthatatlan jeges marokként dermesztette izmait
a görcs. Karja furcsa, hátrahajlított tartásban torpant meg. Agyában
vakítóan lobbant az életerı rezgése.
Görcsösen, egész testében megrázkódott.
 Minden izma kígyózott, mintha az élet lángja egyszerre utolsó fel-
lobbanással perzselné testét. Szája kinyílt.
Aztán feltartóztathatatlanul merült egyre sőrőbb homályba.
A másik, aki ott lebegett mögötte, már nem tudta felemelni fejét, de
lelkén megcáfolhatatlanul átsiklott, átlebbent a halál könnyő árnya. Lassan
oldalt fordult. Rettentı erıfeszítéssel feltekintett. De sehol sem látta a tó
világoszöld tükrén Itil fekete hajú fejét. A gyızelemtudat fellüktetett
benne.
Homályos szemében megcsillant az életerı. Utolsó pillantást vetett a
távolba.
Szemben vele sötétzölden emelkedett az ısrégi, kialudt vulkán. A tó
világoszöld tükrébıl visszaverıdı napsugár fényködöket leb-bentett, és a
hegyóriás mintha könnyedén közeledett volna feléje. Teste elnehezült:
különös könnyedség lágy fuvallatként mosta el gondolatait, és
egyenletesen bénította izmait, melyek mintha felolvadtak volna a vízben.
„Róma... városom... Pannónia... Hazám... Szülıföldem...” Úgy érezte,
ez a hatalmas tó ítélt kettıjük között. A mélybe ragadta a gıgös keleti
hódítóivadékot, és neki adta az élve maradás vagy a késıbbi halál
gyızedelmét. Homályos szeme elıtt mintha felmerült volna a közeledı
csónak képe. Az evezıvel ügyetlenül csapkodó sánta suhanc alakja. Ajka
úgy mozdult meg, mintha mosolyogna... Talán csak néhány mozdulat, és
az élet, amely mint a messzeségben gyorsan foszladozó felleg, tünedezett
testébıl, ismét betölti ernyedı izmait. De a gyızelem tudata
megtorpasztotta. Úgy érezte, a csúcsra ért. A verseny eldılt, és a halál
elrejtızött mögötte,
mint a hővös mélység a csillogó, világoszöld víztükör alatt. Közelében
talán megcsobbant a csónak evezıje. De már csak a könnyő, víz alatti
zúgás érte a hullámokkal elborított fülét, arcát. Úgy merült el diadalmasan,
nyugodtan a mélységbe, mint a remete a hegy sziklafalába vájt cellába.
Feje gıgösen hátrahajlott. Karját széttárta. Hosszú, izmos lába egyenetlen
vergıdéssel nyúlt el. Teste eltőnt a világoszöld, márványsima víz felülete
alatt.
Egy pillanatra elmerült az eszméletlen vergıdés hevében.
A csónak most ért melléje. Az evezıvel ügyetlenül kapkodó, nagyokat
rikoltó szıke, sánta suhanc elırehajolt. A fuldokló felmerülı feje után
kapott.
Nem érte el.
A csónak megbillent a heves mozdulattól. A suhanc arcán a halállátás
rettegése ömlött el. Kimeredı szemmel nézte a csillogó, mozdulatlan
víztükröt, mely alatt, mint hangtalanul suhanó óriás ragadozók, siklottak a
halál árnyai. Összeszoruló torkából rekedt kiáltás tört ki. Dideregve
húzódott le az ülések közé. Szeme elıtt mérhetetlen mélység rémlett. Úgy
érezte, egyetlen rezzenés, és ı is kizuhan a világoszöld, sima vízbe.
Behunyta szemét. A fény, a mélység, a távlatok mögött a pusztulás szürke
árnya lebbent. Nyöszörögve hajtotta le fejét úgy, hogy a homloka súrolta a
csónakban felhalmozott halászhálókat.
A csónak alig észrevehetıen, lassan sodródott a könnyő fuvallatban. A
behunyt szemmel a halászhálókra borult suhanc szıke feje megrezzent.
Hallotta, hogy a szellı halk, lágy suhanásába a nádasok ismerıs zizegése
vegyül. Révedezve körülpillantott.
Szeme elıtt piros pontok ködébe veszett a feléje nyúló homokos part, a
messze elömlı arasznyi sekély víz, a zöldellı nádasok susogó fonata.

***

A tó fölött egyetlen rezzenés, egyetlen vonal nem látszott. Ez a

tökéletes, csillogó, sima nyugalom jobban hordozta a teljes,
megcáfolhatatlan halál képét, mint a pusztító viharok tombolása.
A szıke suhanc rekedten felordított. Kiugrott a csónakból a sekély
vízbe, és sántítva, de öles ugrásokkal, mintha a víz égette volna a bokáját,
rohant a part felé. A nádasok között ritka fővel benıtt, széles, homokos
térség nyúlott. Balra néhány pannon halász bontogatta hálóját, akasztotta
fel a főzfák között a földbe vert, alacsony karókra. Távolabb négy-öt
kopjás, tollas, süveges pusztai lovas vitázott három egyforma szıke,
hatalmas termető, egészen fiatal harcossal, akikrıl azonnal látszott, hogy
testvérek vagy éppen hármas ikrek. Egyforma tartásban is állottak.
Hatalmas, öblös gót pajzsaikat hátukra vetették. Mögöttük nagy kerekő
vándorszekér látszott. Az egyik pusztai lovas, akinek kerek, könnyő
pajzsán két ezüst rovásjel mutatta törzsét, népét, tömör, fekete bajuszához
nyúlt baljával. Odafordult egy fiatalabb harcoshoz, aki tolmácsnak látszott.
Jobb kezét felemelte, mintha zenészeket dirigálna a mulatságon. Izmos,
hosz-szú mutatóujját figyelmeztetıen mozgatta.
– Mondd meg ennek a három gót vitéznek, te, Osbı, hogy én...
mármint Kara-törzsbıl való Lebéd, aki felette híres, sıt a hun nagykirálytól
már négyszer dicsért hadnagya vagyok a törzsem legvitézebb ezredének...
Lassan bólogatott saját szavaira. Úgy látszik, mélységesen eltelt
önmaga bölcsességével, tekintélyével, mert egyszerre mintha vastagabbnak
látszott volna a nagy, szürke lova nyergében.
 –... szóval én... kimondám a teljes nevemet nekik, hadd dicsekedjen ez
a három istenadta, kivel találkozott. Szóval, én felette nem helyeslem, hogy
ık, még ha oly elıkelı férfiak is, még ha tiszteletre méltó túszvendégeink
is... így összevissza csavarognak ezen a földön, amely immár a miénk.
Szeme fenyegetıen villant a három gót testvér felé, aztán magyarázva,
lassan közelebb hajolt feléjük a nyeregbıl.
– Énnekem, eztet, ugye, errefelé ki ne tunná, aranyszívem van. Tudom
én, amit tudok... ugye, arról ık ugyan nem tehetnek, hogy csak fafejő
gótoknak születtek, és így én, mármint Lebéd ezredvezetı hadnagy, aki tíz
századnak és száz tizednek parancsol, nem vétetem le a fejüket, de igen-
igen szigorúan megparancsolom, hogy rögvest induljanak velünk oda, ahol
a szállásuk kijelölve vagyon. Mi a túszvendégeket úgy ajnározzuk, mint a
csikósbojtár azt a gyenge kiscsikót, amely éppen most bújt ki az anyjából.
Csakhogy itt, Pannoniában, méghozzá ezen a tóparton van most Buzád
királyfi törzsének nyári tábora, de te, így mondd neki:,,Buda királyfi”, mert
eztet a gótok így mondják, másként nem értik. Ott jobbra pedig a Mundzuk
nagyfejcdelem fıszállása, és te így mondd nekik: „Ruga nagykirály”, ık
ezt így értik. Itt pedig a parton senkinek járkálni nem szabad, még akkor
sem, ha igen-igen kedvelt túszvendégünk, mert a túszok is sokfélék,
egymást marják a Nagysámán elıtt, ezért a túszok is meg mindenféle más
idegenek, akik itt éldegélnek, az én saját oltalmam alatt vannak. Ha ezt
elmondtad, kísérd el ıket evvel a hét lovasommal szállásukra. De nagyon
szépen ám! Fejét
egyik se veszítse. Ha meg errıl a szekérrıl hiányozna valami, hát mind
a heten fej nélkül maradtok. Hadd halljam... hogy mondod, de ha számokat
sorolsz, kézzel mutasd, hogy én is lássam, hol tartasz.
A fiatal lovas rejtett türelmetlenséggel hallgatta nagyképő, het-venkedı
beszédét. A többiek, akik Lebéd mögött állottak, látszólag szoborszerő
mozdulatlansággal, néha nagyokat rúgtak egymás lovába kengyelbe
feszülı lábukkal, és ajkuk szélén suhancos mosoly rejtızött.
– Veszély! Veszély! — sivított egy akadozó hang. A part felıl furcsán
bukdácsoló, szıke, sánta suhanc rohant. Szinte nekirontott a hadnagy
szürke lovának. Belekapaszkodott a karjába. Szederjes ajka reszketett.
– Ott... ott... Etzl... Herzog...
Csend lett. Az öles termető, szıke gót harcosok, a pusztai lovasok
mindent megértettek. A gótok kíváncsisággal és izgalommal figyeltek. A
hunok mozdulatlan arcán megdöbbenés és még valami más, titkolt érzés
ömlött el. Lebéd hirtelen megrázta a sánta suhanc vállát.
 – Mit? Hol? – horkantott fel. Bajusza vége megremegett. A szıke
suhanc zihálva fulladozott.
– Ott, messze... lovakkal úsztattak be. Versenyeztek... Én a csónakkal
utánuk...
A halál árnyéka újra végigsuhant a komor, harcos arcokon. Lebéd
egyetlen mozdulattal a nyeregbe emelte a suhancot úgy, hogy sánta lába
furcsán billegve érte a lova nyakát. A harci mének szinte helybıl lendültek
vágtatásra. Körülöttük felporzott a homok. A tó egyszerre tárult elıttük a
nádas mögül. A lovasok belerohantak a vízbe. Villódzó cseppek özöne
röppent. Lebéd megrántotta a kantárszíjat. A csapat úgy állott meg, mintha
láthatatlan falba ütköztek volna.
– Hol? – szakadt újra a hadnagy ajkáról. A sánta suhanc a lovaglás
szokatlan érzésétıl megzavarva mutogatott a messzeségbe.
– Ott... ott... messze... messze...
A lovasok éles tekintete komoran kutatta a tó csillogó felületét. A
tükörsima vízen egyetlen hullámfodor, egyetlen fekete pont, hányódó gally
vagy törmelék sem látszott.
Lebéd érezte, hogy ha bármilyen kicsiny jel tőnne fel a tükörsima
vízen, szilaj, kirobbanó hévvel vezeti bele a lovát. De ez az üres, sima
tükör bénított. A távolságok végtelenséggé olvadtak össze.
A három gót vitéz, a halászok most értek oda. Csend volt. A
világoszöld víz lágy csillogása betöltötte tekintetüket, és a halál fogalmát
elmosta a megcáfolhatatlan szépség.
– Ki veszett oda? – kérdezte halkan az egyik gót. – A király?
– Tán királyfit mondott – vonogatta a vállát a másik.
– Dehogy, herceget – legyintett a középsı, aztán a tolmácshoz fordulva,
akit Osbınek hívott a hadnagy, kérdezte –, csak nem a nagy Ruga király, a
népek jószivő atyja? – figyelte a másik arcát. Nem tudta, megértette-e, és
újra ismételte. – Ata? Ruga... ata?
A tolmács szegletes, ravasz arcán izgalom sápadozott. Hallgatott. A
hadnagy oldalt pillantott. Láthatóan fontolgatta, kell-e szólni vagy nem a
szerencsétlenségrıl, aztán, talán hogy megelızze valami még rosszabb hír
terjedését, tagadolag rázta fejét.
– Nem Ruga... nem Ata... A királyfi, a kis ata... kis ata... Osbı most
feléje fordult, es segítve neki magyarázta:
– Csak a kis ata: Attila.
A három gót testvér arcán ıszinte csalódás látszott, aztán
együttérzésüket jelezve, lármásan szanakoztak:
– Attila... Ata-il... It-il. Milyen szomorú sors!
 A szıke suhanc feléjük pillantott, és gyorsan mondta:
– Etzl Herzog... A nagy Ruga király unokaöccse...
A tolmács a suhancra nézett. Úgy érezte, a másik idegen módon ejtve a
halott nevet, sérti szellemét, és gyorsan, halkan mormogta:
– Fene a nyelveteket, de kiforgatjátok a neveket. Még a besenyık is
tisztességgel mondtak a nevét: Attun. Ha már rendesen, magyarul nem
bírjátok mondani: Ajtony.
Újra csend lett, csak a halászok suttogtak, mutogatva oldalt, a sekély
vízben lebegı csónakra.
– Csak te voltál vele? – kérdezte homlokát ráncolva a hadnagy, es
térdével meglökte az elıtte a nyeregben ülı, sánta suhancot. A másik, talán
mert tiszteletlenségnek tartotta háttal beszélni a hadnagyhoz, zavartan
oldalt forgatta fejét.
– Egy római túsz is odaveszett... Elıkelı család fia... Itt született a tó
vidékén. Ismernie kellett volna ezt a vizet... Mégis Etzl herceg után
lovagolt...
– Túsz?! – A hadnagy egyszerre elsapadt. – Hogy hívják?
A suhanc egy pillanatig mintha gondolkodott volna: – Quintus Aetius,
nagyon okos, kiváló ifjú...
– Kiváló! – horkantott fel a hadnagy. – Hogy a Kardisten verje meg a
gyalázatos, hebehurgya kölyköt, mind, ahány van. Két ilyen
senkiházi taknyos miatt a fejemet véteti Ruga király. Én vagyok felelıs
a túszokért.
A suhanc arcán értelem és ravaszság rezzent. Ismét félig hátrafordult.
Kék szemének tekintete éles, hővös volt:
– Ne félj... Majd elmondom én, hogy történt minden... Nem hibás itt
senki. Az Istenek akarták, hogy így legyen.
Osbı szegletes, ravasz arcán elgondolkodó kifejezés ömlött el.
– Az bizony könnyen lehet, mert hej, de fonták a hurkot az Itil királyfi
ellen Buzád fejedelem ágyasházában, mert hogy olyan szépet jósoltak
annak a kis kölyöknek a legléleklátóbb sámánok. Majd örül most az a
hétszáz szép asszony...
A hadnagy megtörölte homlokát:
– A hétszázát neki! – mormogta, aztán ajkáról parancs röppent. – Osbı,
le a lóról! Gyalog követed a csapatot. Fecsegtél az idegen elıtt.
Mindnyájan a messzeségbe néztek. A három gót lassan elhúzódott a
szekerük irányába. A hadnagy is megfordította lovát.
 – Mit jósoltak a sámánok a kis Itil királyfinak? – kérdezte a tolmács
felé fordulva, aki gyalog bukdácsolt a lova mellett, a sekély vízben. A
másik egyszerre bánkódva saját és a halott sorsán, sóhajtott:
– Hát csak azt, hogy uralkodik majd földön, vízen, levegın, tőzön...
Vagyis hogy a négy világtáj megnyílik számára.
A lovasok összenéztek.
– A jóslat az Istenek akaratát rejti – mondta ünnepélyesen Le-béd.
Hangja mélyen kondult. – Lám, most tőnt ki az igazi értelme: mert íme,
övé a víz, melyben elmerült, övé a tőz, mely testét a halotti máglyán
elporlasztja, övé a levegı, mely a porát elsodorja, s övé a föld is, mely
csontját befogadja... Ugyan ki elıtt nyílik meg a négy táj, ha nem a holtak
elıtt, amikor turulmadár képében száll a hajnalcsillag felé az ifjú lélek?
Kiértek a partra. Lebéd megállította lovát a part homokjában.
– Hát én most Buzád nagyfejedelem szállására vágtatok. Ti meg
kerüljétek a tavat jobbról-balról, riasszátok a halászokat. Erre balra, vagy
húsz római mérföldre van néhány nagyobb csónak. Azok már indulhatnak
is. Keressék a halottakat. De serényen és... Te meg velem jössz Buzád
fejedelemhez, vagyis Buda királyhoz – ütött az elıtte ülı suhanc hátára. –
Túsz vagy?
A sánta fiú tagadólag rázta a fejét.
– Vendég...
– Mi a neved? Melyik népbıl való vagy?
A sánta újra oldalt fordult, de mozdulatában már gıg és fölény volt.
– Geiserich... a vandálok népébıl...
Hirtelen mindnyájan, a szekerek körül forgolódó három gót testvér, a
hálóikat szárítgató halászok, a pusztai lovasok és a sánta, szıke suhanc is
úgy látták, rıten sziporkázó bolygóláng lebben talán a tó síkja, talán a
másik part felett, talán a messzi vulkán oldalán... Mindenki látta ezt, de
senki sem szólt. A lelkek megteltek titkokkal.

***

Messze, messze, a Himalája eget áttörı bércei között, az örök jég

gleccserfolyamaival körülbilincselt kolostor közelében, a hegy sziklafalába
vájt cella mélyében, a sorserık jeleit fejtegetve nézte a lángszínő, rıten
lobogó csíratartalom rezgésében feltőnı képeket a Befalazott, a Holtak
országát hódító Megújhodott. Most eszmélt fel, hogy az ı akaratrezgése
sodorta a tó vizébe a homokparton heverı, zömök, erıs fiút. Ismeretlen
erık csapdáját sejtve fordult oda, ahol Eiréné homloka felett, a hosszú
pillás szemekben, a bársonyos asz-szonyvállakon, a kúp alakú két mell két
bimbóján csillogott az aranyfényő, bolygó láng.
– Íme... elnyelte a suhanc testét a hullám. Ismertem jövıjét.
Mérhetetlen bőnöket és vérontást akadályoztam meg. De helyes-e az ilyen
egyszerő megoldás?
Eiréné vállat vont. A felette lebegı aranyfényő láng meglebbenr, mint
lepke, ha fuvallatban mozdul a virágszirma.
– Ez a jövendı a te szellemi ikerpárod sorsvonala volt. Te
kovácsolhattad volna... Most már megszemélyesülés korbácsa alatt
viharzik majd a népek óceánja. S te nem részesülsz sem a veszélyben, hogy
ismét a gonoszság szennyezi be immár rettentı hatalmú
szellemfejedelemmé, óriássá vált lelkedet, sem az erıben, melyet a nagy
harc törvénye fakaszt a Rıt Bolygón megteremtett új emberiség számára...
s mely erı tetted által tört volna oda a Földrıl. Megmenekültél a
megpróbáltatástól. S önmagadat fosztottad meg az új erık zsákmányától is.
A Befalazott lényén zavar ömlött.
– Én feléd törtem a rettentı, sok száz éves harcban... itt a hegy
mélyén... – szállott lényébıl a válasz. – Te mit teszel, Csillagszemő?
Eiréné sóhajtott.
– Nem tudom – suttogta, és hosszú pillás szemében a szomorúság
opálos köde borította el a kozmikus értelem fényét. – Rettenetes volt,
amikor a római fiú, kinek agyában oly fenséges, hatalmas gondolatok
szellemcsírái csillogtak, oly méltatlanul elveszett a hullámok alatt. Azt
hiszem, ez: indokolatlan pazarlás... Voltaképpen te ölted meg ıt is...
A Hétláng távolodott... A Befalazott utánalendült. A cella megtelt lénye
erejével, mely feltartóztathatatlan hullámmal zúdult a Varázsszeretı után,
és mint cikázó, kavargó, vakítóan lobbanó Eiré-né-kép vetıdött a holtak
szemére...
Az óriás gránithegy vad robajjal repedezett... Csúcsa négyfelé vált.
Kıgörgetegek százait zúdítva egymásra, dılt le... ö üstökösként szállott. A
cella mélyében eltöltött évszázadok mint szellemgúla roppant
piramislépcsıi vezettek egyre magasabbra... „Száz esztendı... kétszáz...
háromszáz... négyszáz... – villant át rajta a diadalmas harcban széttört
idıkeretek tudata... – ötszáz... hatszáz...”
– Ó, mily csodálatos gyızelem... – villant át lényén, és nem látta a
Felleghegyen a titánok jókedvő mosolyát. Fellendült a Szellem-bolygó
felületére, az általa már zsákmányolt fogalmak mozaikja közé, aztán
követve a Hétláng lobogását, mint sólyom a zsákmányára, mint a hulló
csillag a Föld felé, tört rá az anyagi sík törvényeire, képzeteire.
 Itt lent éjszaka volt. A tó felett csillagok ragyogtak. Hirtelen érezte,
hogy idegen akaratrezgés gátja emelkedik elıtte. Megtorpant.
Az ısrégi, kialudt vulkán tetején halványzöld energiarezgés
lángoszlopa emelkedett...
Megismerte. Az volt, ki haddal tört reá a nagy csatában... A régi
megszemélyesülések fogalomkörvonalai szétfoszlottak: Si-Hoang-ti és
Ajtony megszemélyesülésfokozata elmerült a hét évszázad irgalmatlan
harcaiban szerzett hatalmas ereje örvényében... Az érzésképzetek mozaikja
között csak a Varázsszeretı aranyos lángja lobogott olthatatlanul, mint
egykoron.
Szemben állottak egymással az ısrégi, kialudt vulkán hullámszerően
széles tetején, mint egykoron ott a Hoang-Ho töltésén, ahol húszezer
fogoly körül állott a százezer hóhér, pribék, orvos és kovács, hogy kivésse
tırével a pusztai harcosok szemét, fáklyával égesse ki a rettentı sebet,
vizescsöbröt emeljen a kíntól torzult ajkakhoz, láncot kovácsoljon a tömör,
alacsony tönkhöz szíjazott karjaikra, és egymáshoz bilincselje a húszezer
vakot, a félszemő vezérükkel...
Szemben állottak ismét...
Akaratrezgésükkel vizsgálták egymás erejének tartalmát, s közöttük
felvillódzott az aranyfényő Hétláng. A tó túlsó, homokos partján, a sekély
vízben hálóikat feszítı halászok úgy látták, két különös, halványzölden és
sötétvörösen az égbe nyúló, spirál alakú felleg között hét csillag rejtelmes
aranyszikrákat hullajtó csillagzata lebeg.
Lassan feszültek neki egymásnak. Körülöttük a tó fogalmainak szellemi
vetületén átvibrált a Varázsszeretı közeledésének izgalma. A tó felületén, a
visszatükrözıdı csillagok körül a mélyben kicsiny lobbanások gyúltak...
Merevek, szinte mozdulatlanok lettek. Fokozatosan közeledtek a mélybıl a
felszínhez. Felmerültek... Megkettızıdtek. Szétnyíltak. Hím és nı
életcsírát hordozó szellemlángokká váltak. Ahogy egymás körül keringve
siklottak a végtelen víztükör felett, a keringésük egyre gyorsabb lett...
Spirálvonallá olvadtak eggyé... A halandók számára is látható tartalommá
váltak: a különös, tompa derengésben vízi lányok hős uszonyai csobbantak
a homokos parton elömlı sekély vízben. A szőz najádok pikkelyeinek
villódzásában az újhold szent nászának elıérzcte borzongott. Nagy zöld
szemük a mélység homálya után mohón szívta tekintetével a csillagfényt.
Kicsiny liliommelleik megfeszültek a bársonyos homok simogatására. Dús,
óarany hajuk, mely nem vált csapzottá a vízben, most úgy lobogott a fel-
felhúzódó csitriválluk felett, mint az égbıl leszálló kicsiny, bársonyos
felhı. Mohó, hővös szájukat borzongatta a forró, szilaj csók vágya.
 – Ó... Nézzétek... Ott egy halott! – ujjongott fel az egyik, aki úszás
közben úgy mozgatta a csípıjét, mintha ölelne. A mozdulatlan vízen a part
felé egy zömök, férfiasan vaskos fiú holtteste lebegett. Úgy hevert hátán,
széttárt karokkal, lábakkal, hátravetett fejjel, hogy csak a csípıje bukkant
fel néha halványan, nedvesen csillanva a víz felületén, de mozdulatlan arca
elıtt a hullámok köny-nyő vízfátyla lebegett.
A vízi lányok halkan felszisszentek. Hosszúkás, nedves tenyerük úgy
verıdött össze, mint nádasban párzó madarak szárnya.
– Jaj, de kedves halott — sziszegett elragadtatással egy másik, akinek
nagy, zöld szemében opálos szikra rejtızött.
– Úgy szeretem a holtakat – suttogta vidáman a harmadik, akinek jobb
oldali, kicsiny liliommellén olyan volt egy piciny horzsolás,
mint mohó csók nyoma. – Olyan tapintatosak, halkan lépnek a vízben...
majdnem úgy, mint mi. Csupa harmónia minden mozdulatuk, ahogy
sodródnak a mélyben.
Körüllebegte a halott fiút. A mélység hővös szemérme bénította
mozdulataikat. Egy gyors, türelmetlenebb mozgású vízi lány, akinek öle
bolyhán piciny csiga fehérlett, megvárta, amíg a halott fiú a sekély vízbe
sodródik. Feléje hajolt. Nagy, homoksárga szeme tágulva szívta a vékony
vízréteg alatt kirajzolódó arcvonásokat, melyek így megteltek távlatokkal,
jelekkel, révületvárással.
– Oly szépek a holtak. Nézzétek, hogy villan nyitott szemében a
csillagfény.
Egyszerre valamennyien odaúsztak. A sekély vízben lebegı halott fölé
hajoltak, aki engedelmeskedve a karjaik, uszonyaik nyomán felrebbenı
hullámzásnak, lassan fordította fejét hol az egyik, hol a másik felé. A
hosszú leánykarok borzongva kígyóztak körülötte. Az, akinek öle bolyhán
piciny csiga akadt, hirtelen megérintette a halott csípıjét, aztán úgy kapta
vissza kezét szőzi riadozással, mintha hirtelen megégette volna. De a
többiek keskeny, borzongó tenyere már rálebbent a halott testére:
– Jaj, milyen sima a bıre.
– És milyen csodásan zöld.
– Ó, de hiszen ez az a királyfi, akit a halászok kerestek.
– Iszonyú, micsoda lármát csaptak.
– Rudakkal döfködték a vizet és régi, erıtlen varázsszavakat ordítottak,
melyeknek már csak azok a szellemek engedelmeskednek, akik régen
elsodortatták magukat a Földrıl a nagy szellemfolyóval a messzi csillagok
felé. Jót nevettünk volna, ha nem csapnak ilyen förtelmes zajt.
 – Néhányan a vízbe estek. Ó, hogy rángatóztak... S ahelyett hogy
siettek volna a mélységbe, a víz és föld küszöbére, undorító
határozatlansággal csapkodtak – szólt nagyképő bölcselkedés mögé rejtve
izgalmát az, kinek ölére piciny csiga ragadt. – Igen. Az ember a világok
határán egyensúlyozza sorsát, s míg Istenné nem lesz valamennyi világ
fölött, mindegyikben csak idegen szolga marad... Higgyétek el, lányok, ık
a szárazon is éppen úgy vergıdnek, mint a vízben, csak másként. Itt nálunk
a testük fuldoklik, ott a leikük... Én királyleány voltam, és tudom... Akik a
csónakban eveztek, holtabbak, mint a vízbe fúltak, hiszen nem is élnek,
csak mozognak.
Kezük most már leplezetlen mohósággal tapadt a halott fiú testére. Az,
akinek nagy, zöld szemében opálos szikra rejtızött, hirtelen
rátapasztotta hővös ajkát a fiú szétnyílt szájára. A halott feje
hátrabillent. Tarkója belemélyedt a homokba. Érdes, egyenes szálú haja
körül, mint tompa, aranyos felleg, gomolygott a felkavart homok. Eltakarta
a mozdulataikat egymás elıl, és a vízi lányok teste egyszerre simult hozzá,
mindenfelıl birtokolva bırük rezzenésével a kezdıdı férfiasság még
kialakulatlan vonalait. Az egyetlen érintésre hővös révületbe boruló,
vergıdve ívelı leánytestek között széttárt karokkal, ide-oda mozduló fejjel
lebegett a halott. A lesúrlódó halpikkelyek felvésték víztıl megpuhult
bırét. Tágra nyitott szeme fel-felmerült az aranyosan gomolygó homok
fellegébıl. A feléje törı leánytestekbıl áradó nászerı betöltötte lényét, és a
teste nyomán lebegett lelke, melyet még milliónyi láthatatlan jelenlétszál
főzött az agysejtekhez, egyre közelebb sodródott. A vízi lányok tajtékfehér
válla, apró liliommelle didergıs vágyakozással tört feléje. A hosszú, fehér
karok néha vad kitöréssel átcsúsztak a halott szinte élın vergıdı teste
felett, és a begörbülı ujjaik felszántották a másik oldalon vergıdık mellét,
vállát...
A tó felett halk zengés röppent. De a könnyő, hívó, vidám fájdalom
mögött nem izzott fel a férfias birtoklás ereje, és a lányok nagy, zöld
szemeibıl könnyek csorrantak. A mámorvágy rezgése átvibrált a Végtelen
Térben. Az ısi kialudt vulkán tetején lebegı halványzöld és sötétvörös,
két, különösen spirál alakú felleg között vil-lódzó, aranyfényő Hétláng
csillagzata fellebbent. A Hajnalcsillag Asszonya akaratrezgésén átlebbent a
mámorra szomjas szeretık kö-nyörgı hívása.
– Mit akartok? – szállott piciny, aranyfényő szikrákkal a kérdés a
Hajnalcsillag Asszonya lényébıl.
– Mámort! Erıt! Nászt! Asszonyiságot! Adj erıt, hogy letéphesse végre
valaki rólunk a szőziesség hővös bilincsét.
 Eiréné érezte, hogy a vízi lányok akaratrezgésében emberi hév vibrál.
Lényén csodálkozás és asszonyos kíváncsiság áradt.
– Nem értem... Ti hővös mélység s lágy fények hordozói vagytok.
Mámorotok: erıs, mindig izzó mámor... Olykor erısebb, mint az élık testi
vagy a holtak szellemi násza. Tiétek a test... Miért nem birtokoljátok úgy,
mint mindig?
A sima vízfelületen vergıdı nászörvény megtorpant. A Liliommellő
Leány felemelkedett. Apró fogait csikorgarta.
– Támaszd fel... Támaszd fel ıt...
A sekély vízben kisodródott halott most bukkant fel a csillagfényben.
Megtépett teste olyan volt, mintha éles fogú, ezüstpikkelyes
halak raja lakomázott volna húsából. Körülötte egyszerre hét hófehér
lángként emelkedett fel a hét sellı teste. Vékony karjaik az aranyfényő
Hétláng felé nyúltak.
– Támaszd fel! Támaszd fel! – szállott makacsul. A lányok pikkelyes
teste remegett. Az aranyfényő Hétláng csillagzata magasabbra emelkedett.
Mögötte lassan rajzolódott fel a Hajnalcsillag Asszonya hosszú pillás
szeme, homloka, bársonyos válla, két tömör, kúp alakú melle. Most olyan
volt, mint az ısi vulkánhegy tetején emelkedı, fellegnagyságú szobor, és a
Két Megszemélyesült energiaoszlopa megrázkódott körülötte a sok
évszázados várakozás türelmetlenségében. Eiréné érezte, hogy a két
erıhullám mindjárt vad szellemharcban csap össze körülötte. A roppant
felíegszobor izmos, erıs, arányos, földi asszonytestté változott. Úgy lépdelt
a két összecsapó akaratfeszültség vonalán, mintha kanyargós, remegı
ösvényen sietne ızbokás asszonylába...
A sellık egyszerre feléje tódultak. Bomlott hajuk lebegett.
– Hát nem ismersz?! Hát nem a Hajnalcsillag sugárösvényén vezettél
minket ide?!
Eiréné megállott a tó partján, éppen ott, ahol ezerötszáz esztendı múlva
egy kicsiny deszkapalló vezet majd a hullámokba. Karcsú derekán felizzott
a bíboröv. Hosszú pillás szemében kozmikus értelem rejtızött. A halott
teste szétvetett karokkal hevert lábainál, és az ızbokán sziporkázó
Hajnalcsillag kékes sugarai nyitott szemében csillantak.
– Ez a fiú azért lépett ki az anyagi síkból, mert szellempárja akarta
így... Ha élve marad, rettentı háborúkat indít. Százezernyi fegyverese által
százezreket gyilkoltat meg.
Az a sellı, akinek szemében opálos csillanás vibrált, egyszerre feléje
nyújtotta kezét.
 – Emlékezz rám, ó, Mindig Diadalmas... Én Thusnelda vagyok, s apám
a gót király szekerébe elzárva hurcolt vándorló táborával, mert szeretıje
félt, hogy fiút szülök, s veszélyeztetem az ı fia uralkodását... Én... én
könyörögtem hozzád, hogy legalább egy éjszakán át olyan szabad legyek,
mint a vízi lányok...
Az, akinek öle bolyhán piciny csiga rejtızött, s hamvasbarna hajú, a
másik elé lendülve kiáltozott:
– Emlékezz reám, te Legtitkosabb Istennı... én Honoria vagyok, a
római császár leánya... s palotájában raboskodom, mert apám fél eljövendı
férjemtıl...
Az, aki fogait csikorgatta, akadozva suttogta:
– Én Pulcheria vagyok, a bizánci császár legifjabb ágyasa... Nem
szeretek senkit, de mámorra szomjúhozom, s ifjúságom bőn a képmutató
udvaroncok között... Én könyörögtem neked a palota tengerre nyíló
teraszán, hogy úgy vethessem magam a legnagyobb mámor viharába, mint
hullámot torlasztó Poszeidón leányai...
Egy nyúlánk, fekete hajú vízi lány, aki most is a halott össze-karmolt
vállára tette kezét, úgy húzta maga felé a vízbe fúltat, mint nıstény párduc
a zsákmányt.
– Én Enikı vagyok, a hun nagyfejedelem leánya, s én áldoztam neked
hét legszebb, legselymesebb szirmú virágot, hogy legalább egy éjszakára
kiléphessek a durva sátorlakók szállásáról, mint vízi lányok a mocsaras
nádasból, ahol fényes habok vannak.
Az, akinek tőzszínő hajfürtjei elfedték a halott arcát, és átkúsztak az
ifjú mellén, ismét belemélyesztette körmeit a halott csípıjébe:
– Én Krimhilda vagyok... – szólt asszonyosan mély hangon –, a
burgund király leánya... nekem szabadság és mámor kell...
Mély csend lett. Aztán halkan felzendült a széles víztükör, és a túlsó
oldalon, mint roppant dob, halkan felmorajlott az ısrégi vulkánhegy.
– Én Mikholt vagyok, a perzsa király leánya... S Baktria öreg
fejedeleme visz asszonyházába, mert így kívánja ezt ısi hazám üdve... A
szilaj nász éjszakáját kértem tıled, mielıtt becsapódna mögöttem az arany
kapu.
– Én Rika vagyok, a magyar törzsfı leánya... Minden éjjel fekete
sólyom csap le ágyamra, és tépi ágyékom, melleim, ajkam... Hét táltossal
idéztelek, ó, Hajnalcsillag Asszonya... Add meg a nász utáni hővösség
nyugalmát. Törd szét bővös szavaddal, legalább egy éjszakára a rácsot,
némítsd el a sziszegı ravaszokat és az okve-tetlenkedı kontárokat.
 Őjra csend lett, s újra felcsendült a széles tó. Szellemtüzek raja lebbent
a Varázsszeretı felé. Karcsú bokája körül kicsiny, ezüstös halak siklottak,
sütkérezve a Hajnalcsillag kékes fényében. A sellık szemébıl könnyek
ömlöttek, hővös ajkukról könyörgés áradt.
– Támaszd fel... Támaszd fel ıt... Eiréné zavartan lepillantott:
– Ha feltámasztanám, iszonyú háborúkat zúdítana a világra... Nem...
nem... ez lehetetlen... – Aztán a halott felé fordulva, akaratrezgésével
kérdezte:
– Szólj, te, ifjú. Mondd meg, hogy nem akarsz feltámadni. –A halott
nyitott, sárgás szemében csak halhatatlanoknak látható makacsság rezzent:
„Nem akarok visszatérni oda, ahonnan kiléptem. De nem szólhatok
hozzájuk. Te tudod, a holtak nem beszélhetnek úgy, mint az élık.”
Szándékosan fontoskodott, mert szerette volna, ha a Varázsszeretı nagy,
hosszú pillás szemébıl még áradna reá a kozmikus, lágy tekintet, melytıl
egyszerre felzendült a felette lebegı lelke. „De maradj mellettem... Oly jó,
ha itt vagy.” Pulcheria apró ökleit rázva kiáltozott:
– Támaszd fel! Ha nem akarod feltámasztani, szólj, mely istenhez
könyörögjünk, aki feltámasztja. Talán a Sereget Tipró Arészhez vagy a
Ködhajú Dionüszoszhoz...
Mindnyájan felfigyeltek. Szemükben a csillag fénye és a remény
csillogott. Eiréné a földi asszony határozatlanságával állott. Halkan
tüsszentett. Kicsiny, finom orra hegyén enyhe rezzenés futott.
– Amennyire én tudom, az istenek ritkán kérdezik meg a szüzeket, mi a
kívánságuk, hiszen ha nem teljesítenék kívánságukat, ta-pintatlanok
lennének éppen azokhoz, akiknek szépsége által oly eredményesen szólnak
az emberekhez. Ha pedig teljesítették, amit a szüzek kívánnak, oly sok
csodát kellene tenniük, hogy a törvények összedılnének, és maguk alá
temetnék az isteneket, a szüzeket, sıt a férfiakat is.
A hét sellı szemében türelmetlenség lobogott.
– De hát akkor mit csinálnak az istenek?! – kiáltotta Honoria.
– Az istenek hagyják a szüzeket, hogy cselekedjenek. Csak akkor
lépnek közbe, ha ez a tapintat megsértése nélkül lehetséges, vagy ha
kivételesen erısen kérik ıket, kivételesen szép szüzek.
A hosszú liliomkarok egyszerre könyörgésre fonódtak össze. A nagy,
csillogó szemekben látványos könnyek rejtıztek:
– Nagyon... nagyon kérünk téged, támaszd fel!
– Nézd, már mindjárt kél a hold, és ı még mindig nem támadt fel! Ó,
de rettenetes, akkor miért engedted, hogy idejöjjünk?
 – Hisz elveszítem az életem egyetlen szabad ölelését, egyetlen szabad
éjszakáját.
Eiréné hallgatott. Hirtelen körőipillantott, mintha valami eszébe jutott
volna. Aztán elırehajolt, és láthatatlant látó tekintettel nézte a fiú felett
lebegı lelket.
– Ó, de hiszen még csak mást sem vezethetek utatokra, mert az ı
sorsvonala; a ti utatok. Az ı élete sorsomiás, mely elsodorja és magasba
ragadja életeteket. Most már tudom, miért történt minden így...
– Támaszd fel!
– Tedd erıs férfivá – szállott a szőziesen konok kérés. Eiréné újra
sóhajtott.
– Ígérjétek meg legalább... mind a heten vigyáztok reá! Óvjátok ot a
verontastól és a pusztítástól. Ha hét szőz vigyáz egy férfira...
Lassan hajolt le. A szellemfenyekkel ékes tó, az ısi, kihunyt
vulkánhegyek, a végtelenséget hordozó égbolt, a magasságot biro
csillagok, a Hajnalcsillag sugaraiban ficánkoló halak, figyelve elnémult
nádasok, a tőzhányó tetején egymásra feszülı ket megszemélyesőlt
energiaörveny – mind, mind tudta, hogy mindjárt puhán éri a halott
szétnyílt szájat Eiréné varazscsókja, es a feltámadás csodája lobog fel a
Kozmoszban. Néhány kis hal türelmetlenül ugrált fel a víz felszínen, hogy
jobban lathassa a Legmeztelenebb Szeretı csókjától szetfoszló halált.
Nagy, bársonyszárnyú éji lepkék izgatottan lebben-tek ide-oda Eiréné
bájos, kicsiny fecskefeje körül.
A Varázsszereto letérdelt. ízes, piros ajka lassan közeledett a fiú nyitott
szájához Fent, a Vulkán tetején egymásnak feszülı két meg-személyesült
erıörveny egyike hirtelen úgy lendült vissza, mint a birkózó, ha cselezve
kitér a vigyázatlanul támadó ellenfele elöl, és sötétrıt üstökössé válva
zúdult le. A másik elveszítve az eleje feszü-lı erıt, sötétzöld tőzhullámként
omlott el a hegyen.
A rıt üstökös lángörvénnyel borította be a halott testét. Milliónyi piciny
lobbanassal szivárgott be izomrostjaiba, agysejtjeibe, lénye
energiaatomjaiba.
Körös-körül, nem látva a csak láthatatlant látóknak látható rıt üstököst,
állott a hét najád.
Eiréné hosszú pillás szemében mindent tudó, kozmikusan bölcs tekintet
csillant. Lassan atfonta két puha, erıs karjával a fiú fejét. Érezte testében a
Befalazott, a Cellából Kelt, a hatszáz évet küzdött szellemóriássá vált férfi
megszemélyesülésének féktelen érzésviharát. Magához szorította. ízes,
beszédes, piros ajka asszonyosan mohó és mégis lágy, életadó csókkal
simult a halott húvos, szétnyitott szájára...
A Befalazott érezte, mint viharzik át rajta a csók kozmikus varázsa,
mint foszlik szét a birtokba vett testrıl a halál dermedése, mint simulnak el
a sebek, duzzadnak erotol az izmok, válik ifjúvá a fiú.
A fiú tagra nyílott szemében lassan merült fel az elok tekintete. Ajka
kiforrósodott. Érezte, mint viharzik át testén az életerı; foszlik le boréról a
kulonos, síkos hővosség. Izmai megteltek szilaj lüktetéssel. Ajkán érezte a
Varázsszeretı bársonyos ajkát, és lényét sohasem ismert révület perzselte.
Halkan felnyögött. Összerázkódott. Olyan erısnek, könnyőnek érezte
magát, mintha irgalmatlan testedzésben eltöltött évekkel lett volna idısebb.
„El ne menj!” – zen-ciült át lelkén a Varázsszeretı felé az erıhullám.
„Idézz hét nászáldozattal... s hét lángban megtalálsz... – szállott a
válasz. – Emelj titáni tetteket, s ormán megtalálsz... Hordozd a
Legvakmerıbb Gondolatot, s fényében megtalálsz.”
Hátralépett...
A fiú, ernyedten a halál árnyát szétrebbentı csók csodájától, féloldalt
hevert. „Ne menj el!” – áradt leikébıl a kiáltás. Félig felült. A hét leány ott
állott körülötte. Homlokuk felett aranyfényő lángok lobogtak. Egy
pillanatra megcáfolhatatlan, életen átharsanó igazsággal látta, mint
merülnek fel a hét leány arcáról Eiréné arcvonásai, mint tőnik elı testük
körvonalaiból Eiréné karcsú, erıs, örökifjú asszonyteste. Halkan
felhördült. Könnyedén, gyorsan, szinte önmaga számára is váratlanul
felemelkedett. Erejének ujjongó tudata betöltötte lényét, átlüktetett izmain.
Tekintete fellobogva siklott a hét szőz alakján. Lába alatt megcsobbant a
meleg, sekély víz.
A tó tükrén ünnepelve a csodát, várva a nász erıforrásának fel-
fakadását, ujjongva cikáztak a szellemlángok. Ámulva suttogott a nádas,
halkan morajlott a messzi hegy, és összecsendültek a csillagok sugarai,
ünnepelve a Hajnalcsillag Asszonyának a halál törvényét megtörı csodáját.
Az ısrégi, kialudt vulkán tetejérıl elömlı világoszöld energiaörvény
most hangtalanul villódzó lávafolyamként ömlött le a hegy oldalán, és a
fák, a sziklák egyszerre zölden villódzó jelekké váltak. Nyomukban
különös, hangtalan, egyenesen emelkedı és süllyedı hullámok keltek.
Mellettük mozdulatlanul, tükörsimán tárult a kékes ködökkel szegélyezett
víz. A sima hullámok között egyenletesen süly-lyedt vagy emelkedett a
római fiú teteme. Mozdulatlan arcával, mellével, már merev testével olyan
volt, mint borostyánból faragott szobor.
 Eiréné érezte a zöld villódzásból feléje suhanó hívást. Megállott a lágy,
homokos parton. A különös, merev hullámok köréje zúdultak. Az
összefutó hullámok lassan emelték az asszony karcsú, erıs alakját.
Roppant vízpiramis tetején állott. A halványzöld fényörvény úgy
emelkedett a piramis tetején, mint kitörı tőzhányó irdatlan lángoszlopa.
Eiréné látta, mint merül fel elıtte Ajtony arányos férfialakja. Arcán
férfikérés volt. Ajkáról emberi beszéddel zizzent a szó:
– Ha feltámasztottad az egyiket neki, támaszd fel a másikat: ne24
kem. Ha nem... Gáttalanul árad ellenpár nélkül az egyik Mélységben
Kihunyt akaratrezgése, túlcsap a célon, mint ott fenn, a Rıtcsillagon az
óceán, ha nem emelkednének elıtte áramlását szellemet tápláló erıvé
változtató gátak... Támaszd fel ıt is. Összecsapásunkból tevékeny erı
lesz...
Karját lassan nyújtotta elıre. Tenyerének árnyéka elfedte a
Varázsszeretı karcsú derekán izzó bővös bíboröv ısi, parázna vesétekkel
ékes csatját, és az egymás felé törı párduc dombormőve elhalványult, csak
zöld drágakıszemükben vibrált elı szikra. Úgy vetette le a pusztai vezér
alakját, mint harcos a páncélt. Ködhajú feje felett az örök szerelem
aranyfényő bolygólángja lobogott. Ajka szilaj csókkal hullott Eiréné ízes,
piros, beszédes ajkára. Tekintetükbıl az örök szerelem sugárzott. Kezük
lágy, parázna simogatással becézte egymás felé törı testüket.
Összehajlásuk, az asszony bársonyos bırének minden parányi érintése
piciny, aranyfényő szikrákat lobbantott a férfi forró didergéssel rezzenı
izmaiban. Szemét kápráztatta a Leg-meztelenebb Szeretı olümposzi
meztelensége. A csók hevében, a nászra tárulás astartei érintésében, az
örök ifjúság csodás üdesége rejtızött...
Körülöttük örvényt vetett a halványzölden villódzó energia árja. A
római fiú teteme ott lebegett a keringı ár halványlila tajtékjában.
A Vízgúla ormán kozmikus életáldozat násza tombolt. Eiréné hosszú
pillás szemében a révület borostyántüze győlt.
A római fiú érezte, mint lobban fel testének minden pórusában az élet.
A hullámok, mint lassan suhanó szárnyak, hangtalanul lebben-tek
körülötte. Szemérıl lassan foszlott le a halál álma. A hullámok
visszahullottak, és a partokon a Szent Nász száz csodáján ámuló halászok
úgy látták, néma villámok visszfénye lobban a már ismét a csillagok képét
hordozó víztükör felett...
A római fiú szeme elıtt lassan merült fel a homokos parton a nász utáni
aléltságban heverı karcsú, erıs asszonytest képe. Az életre eszmélés
csodás élménye egyszerre csupán talapzattá vált, melyen a
legmámortadóbb asszonyiság, a legsugárzóbb szépség, a megcáfolhatatlan,
örök ifjúság, a nászra gyújtó meztelenség lebegett, mint okhatatlan
varázsláng. Szeretett volna mindig így feküdni mellette, és érezni, amint
fokozatosan szállanak szemére az asszony testének körvonalai.
Mély, csodás csend volt. A túlsó parton, a rég kihunyt vulkán felett
újhold merült fel, és ahogy a széle odaért a hegy oldalához,
25
a római fiú szinte hallotta halk ezüstpendülését. Az asszony talán
valóban hallotta. Hosszú szempillái megrebbentek. Kicsi, lányosán bájos,
asszonyosan mohó arcán különös fényárnyak suhantak.
Lassan felkelt.
A római fiú így lentrıl úgy látta, az újhold ezüst fejekként ragyog az
asszony bomlott, sötétbarna hajfürtjei között.
– Maradj... – mondta, s úgy érezte, valaki más szól ajkával. Eiréné
alakja körül ezüstköd lebbent. Hosszú pillás szemében kozmikus értelem
csillogott a földi asszony lágy tekintete mögött.
– Legyen életed: villámok útja. Legyen tetted: mennydörgés, melytıl
megremegnek a hegyek. Legyen a gondolatod vakmerı, mint az istenek...
A római fiú szemében áhítat gomolygott:
– Igen... Igen... De mit tegyek, hogy az életem villámok útja legyen?
Eiréné alakja körül egyre sőrőbben gomolygott az ezüstköd. Szava
olyan volt, mint a lángok lobbanásának visszfénye a fiú lelkében.
– Vigyázz... Ne légy gonosz... Mert a gonoszság nem erı, ha százszor
is annak látszik, csupán állapot. Légy nemes szívő, de minden nap, mikor
nem lépsz át egy tömegtörvény küszöbén, nem töröd át a megszokottság
rácsát, nem keresed a fenséges lehetetlenséget tettel, gondolattal, vagy
hangulattal: lármás börtön vagy kongó kripta.
A római fiú félig felemelkedett.
– Csókolj meg... És én széttöröm a lármás börtönt...
Az ezüstköd leple mögül egyre erısebben lobbant az aranyfényő,
bolygó Hétláng. A Varázsszeretı szava, mint láthatatlan szárnyak suhanása
szállott feléje.
– Lelked fenséges jósága legyen a legfıbb törvény, mert a gonoszság, a
zsarnokság, a bárgyúság törvénye: ellenség. Ne elégedj meg a lehetıvel,
mert a lehetséges: megalázó; a megszokott: züllesztı.
A római fiú felkelt. Sosem ölelt testében érezte a mámor utáni
könnyedséget.
– Igen... igen... – suttogta akadozva, és ismét úgy érezte, más szól
ajkával – de mi lesz, ha... zuhanok... zuhanok.
 Az aranyfényő Hétláng fényesebben lobbant.
– Merj zuhanni és összezúzódni. Ha vakmerı bölcsességgel teszed ezt,
az istenek mosolyogva nyújtják feléd karjaikat, hogy össze ne törd magad a
mélységben. S a mélység magassággá válik.
A római fiú érezte, hogy a mámor utáni fellegérzés felolvasztja térdeit.
A Hétláng lágy fényében csillogó álmok szivárványa lebbent.
Nem látta Eirénét, de érezte közelségét.
Lassan ereszkedett le a homokra. A szivárványként derengı álmok
betöltötték lelkét.

2.

A barbárok – gótok, hunok, rugiaiak, szírek, gepidák, jazigok –

általában a mezıkön hajtották nyájaikat. A Sabaria felé vezetı mőút, úgy
látszik, keskenynek bizonyult. A római hadiutak örök köveire egyre
vastagabb földréteg sodródott. Rajta egyre sőrőbben nıtt a magas, nagy
levelő fő. A zöld levelek között karcsú szárakon égı piros, selyemszirmú
virágok mosolyogtak. A villa ledılt kerítésén át be lehetett látni az útra, a
zöld dombokra, melyeken épületek hosszú sora emelkedett. Az udvar túlsó
– a tó felé nyíló – része nyitott volt. A széles víztükör lágy, zöldeskék
csillogása összevegyült a kerti fák lombjairól visszaverıdı napsugarak
világoszöld fényével. A villa teraszán ketten ültek. Az egyik magas, hajlott
hátú, ıszülı hajú férfi egyszerő, fehér filozófustógát viselt, de ujjain négy
hatalmas győrő sziporkázott, jelezve magas rangját és – mint amulett –azt
is, mely isten erejét hordja lelkében. Amikor a tó felé intett, keskeny,
finom ajkán gúnyos mosoly rezzent.
– Dionüszoszra... ha erre nézek, azt hihetem, el sem mozdultam
Ravennából, és most is ott ülök tengerparti villámban. Igaz, ott erısebben
érzik még ilyenkor is az „áldott mocsarak” lehelete — halkan nevetett. –
Igen, ez a lehelet kissé bőzös, mint derék hun és germán zsoldosaink. De
hol volna dicsı urunk, a legszentségesebb Honorius cézár hatalma, ha
csupán a zsoldosok védenék Ravenna falait? Hidd el, Oresztész, mint
filozófus a filozófusnak, és hellén férfi a hellén férfinak, mondom neked, a
mocsár, mely megközelít-hetetlenné teszi a császári székváros falait,
immár jelkép. Mocsárba merülünk az ellenség, az idı, a cselekvés és
önmagunk elıl, hogy a mocsár nádasaival takarjuk el szemeink elıl a
rettentı valóságot.
 A másik még egészen fiatalnak látszott. Tiszta hellén arcán az
udvariasság, együttérzı gúny és a tapasztalt udvaronc figyelı óvatossága
váltakozott:
– Azt hiszem, az idı mutatja meg, bölcs szerénység-e ez, vagy a
tehetetlenek szánalmas rejtızése – szólt halkan, és úgy hajolt meg,
27
mintha mindjárt féltérdre ereszkedne a másik elıtt, a császári udvar
szokása szerint. – Minden politikai rendszer annyit ér, amennyi új
gondolatot szabadít fel. Én azt hiszem, hogy az uralkodásnak –amely oly
kiváló elmét csillogtat meg a hatalom fényében, mint te, Ioannész magister
– nemcsak a politikai tehetetlenség és szellemi tespedés a lényege...
A bokrok halkan zörrentek. Az árnyékban négy-öt óriás, szürke véreb
hevert. Békésen szundikáltak. Csak vaskos, ernyedt fülük rezzent meg
néha, elriasztva a szemtelenkedı legyeket. A magas, ıszülı hajú férfi
keskeny, finom ajkán gúnyos mosoly volt, ahogy az alvó óriás kutyákat
nézte.
– Derék vérebek. Oly nyugodtan alszanak, mint hun vagy gót
zsoldosaink az ırségváltás után, ott, a testırség kis kaszárnyájában, a
ravennai császári palota hátsó udvarán. Érdekes, hogy a foglalkozás
mennyire megszabja a jellemet, tekintet nélkül arra, ember-e vagy állat az,
aki a véreb munkáját végzi. Derék kutyák... oly emberi a képük, ahogy ott
alszanak. Komor és méltóságteljes. Ha leikük lenne, ez bizonyára tiszta és
együgyő lehetne, és nem más. Hisz nem tudják, hogy zsarnokot
szolgálnak-e, vagy éppen a törvényt.
Nevetve rázta kifogástalanul simára fésült fejét. A haja, bár nem
használt illatos olajokat, mint a római aranyifjak, nem borzolódott fel.
– Tiszta és egyszerő kutyalélek... Ha-ha-ha... Korunk fı filozófiai
jellegzetessége, hogy az emberi lélek egyre egyszerőbb lesz. Az
egyszerőség immár erény. S az ostobák hangosan kiabálják világgá
tudatlanságukat, mert az egyszerőség és a bárgyúság gyakran egy és
ugyanaz. A gondolkozás: bőn. Mindez azonban szükségszerő és megokolt.
Ha az, aki a gondolatot hordozza, nem hajlandó pajzsot és kardot emelni
szabadsága védelmére, akkor elveszíti jogát a gondolata kifejezésére.
Persze ebben az esetben megmarad az élete, ami nem megvetendı elıny.
Bár én már nem tudom, mi az értéke az oly életnek, melybıl hiányzik a
gondolat. Régen, mikor az emberek között igen sokan szabadok voltak, a
filozófus úgy vélte, ha gondolkodik: akkor él. Ma azt mondhatnám, ha
szabad vagyok: gondolkoz-hatom. Tehát csak akkor élek, ha szabad
vagyok.
 A tó vízsíkját nézte, mely halványzölddé vált, ahogy emelkedett a nap,
aztán lassan változott opálszínővé a messzeségben, a túlsó parton
emelkedı ısrégi, kihunyt tőzhányók aljában. A fiatalabb férfi is
mosolygott. Barna, értelmes arcán tiszteletteljes vidámság látszott. Abból,
hogy a magas, ısz hajú férfi szinte áhítatosan vigyázott a
tiszta attikai kiejtésre, nehogy bizánci vagy dél-itáliai görög tájszavak
vegyüljenek beszédébe, úgy vélte; a hatalmas és váratlan vendég filozófiai
vitával akarja szórakoztatni magát.
– Ez esetben, uram – mondta igyekezve, hogy átvegye a másik gúnyos,
töprengı beszédmodorát –, ez esetben országunk a holtak birodalma, és az
egész világ egyetlen, nagy halotti máglya, melyen az idı láthatatlan
lángjában enyésznek el a gondolat nélküli népek, könyvet nem ismert
birodalmak és eszmét nem teremtett hódítók. Hiszen a barbárok nem
birtokolhatják az élet teljességét, mert nem a gondolatot hordozzák, csupán
a minıség nélküli születés és szaporodás törvényét védik otromba
kardjaikkal.
A magas, hajlott hátú, ıszülı férfi hosszúkás arca egyszerre feszült lett.
Csend támadt. Mindketten érezték, hogy az, ami ott lappangott az elvont
bölcselkedés mögött, mint a felleg lászólag csak a víz tükrén elsuhanó
árnyéka, mindjárt szavakká lesz. Ioannész lassan az asztal közepére tette
hosszú ujjú, finom kezét, és a rangját, hatalmát jelzı győrők drágakövei
felsziporkáztak.
– Igen... Jól szóltál, Oresztész... a birodalom ma a holtak országa, de a
kormányzás lényege: a nép rejtett erıforrásainak felfedése. Ha ezt
megtettük, a holtak birodalma helyén ismét teljes fenségében feltámad a
népek lelkét hellén szellemmel betöltı, élı, örök Róma.
Oresztész ifjú, értelmes arcáról eltőnt az udvariasság és a gúny.
Hirtelen veszedelemérzete támadt. Ez az elıkelı vendég, aki régi ismerıse
volt Ravennából a császári udvarból, megmagyarázhatatlan sietséggel
érkezett, állítólag csak azért, hogy megtudja, mennyit szenvedtek
terjedelmes dél-pannóniai birtokai a félig vendégként, félig zsoldosként,
félig hódítóként bevándorolt hun törzsektıl. Most úgy érezte, a
látogatásnak valami más, titkos célja van. Nyugtalanul lepillantott.
– Álmodhat-e fenségesebb álmot a te tiszta, hatalmas lelked, uram? –
szólt alázatos áhítattal leplezve feszült várakozását: – Mily vigasztaló,
hogy a gyenge s roskadozó birodalom csúcsán álló, oly kiváló elméjő
férfiak között olyan is akad, aki szívében hordozza az örökké tiszta, örökké
vidám Olümposz szépséget szülı, gondolatot csillantó, isteni mosolyát.
 A másik, ıszülı fejő kissé félrehajtva figyelte az udvaroncok
beszédmodora mögött a hangsúly csendülését. Megvárta, amíg az ifjú
házigazda tekintete megállapodik a császári kancelláriát vezetı primicerius
notariorum rangját jelzı győrőn, és másik kezét felemelve, halkan, érdesen
mondta:
– Igen... azok, akik jobban félnek Itália, fıleg Róma népétıl, mint a
barbár zsoldosoktól, valóban harsogó sajnálkozással hirdetik, hogy a
birodalom gyenge. De ez csupán mentegetızése a zsarnokságnak, mely
megbénítja a nép cselekvıerejét.
Tekintete mereven figyelve szegezıdött az ifjú házigazda egyszerre
kissé elsápadó arcára:
– Az igazság az, hogy Róma olyan erıs, mint még soha, hiszen annak
dacára, hogy Bizánc szinte teljesen elszakadt, állja a harcot a legerısebb,
legszámosabb, legvitézebb barbár népek ellen. S ha idegen zsoldosok
helyett ismét Itália népe kezébe adhatunk fegyvert... a betört vízigótok,
osztrogótok, vandálok, frankok, burgundok minden seregét
tönkreverhetjük, teutonok és cimberek sorsára juttatjuk.
Oresztész szürkésbarna szemében ámulat volt.
– Amióta kényszerítve lettem a hun vendégek jóakarata által, hogy
ıseim birtokát személyesen óvjam, itt Pannóniában töltöm az év nagyobbik
felét – kezdte körülményesen, lassan, hogy összeszedje gondolatait. –
Azóta sokat foglalkozom iskolamesterséggel. Hun elıkelıket, fıleg
sámánokat, fıpapokat tanítok latinra, görögre. Ily ismeretségek nagyon
hasznosak, jobban védik földjeimet, mint e ledılt fal. Szerettem volna
felolvasni a ma élı költıink néhány versét hallgatóimnak, de... sajnos, a
legszebb versek Róma elpuhultságá-ról, a nép tespedésérıl, a birodalom
romlásáról szólnak. így persze megmaradtam Ovidiusnál, Horatiusnál,
mert nem szeretném, ha oly hatalmas, elıkelı hallgatóim Rómát olyan
gyengének látnák, amilyen ma.
Ioannész halkan nevetett:
– Itália népe nem elpuhult és nem gyenge... ha az volna, Ho-norius
császár nem rejtızne elıle Ravenna mocsarai mögé.
Őjra csend lett. Oresztész mereven maga elé nézett, és nem tudta,
valóban meg-megrezzen-e az árnyékban heverı hatalmas vérebek legyeket
riasztó, vaskos füle, vagy a szeme káprázik. A vendégek hangja még
halkabb lett.
– Itália népének új Gracchusok kellenek, akik széttörik az óriási
latifundiumokat, földet juttatnak a nincsteleneknek, s így öntudatos, szabad
polgárokká válnak azok, akik most nyomortól megtörve, közönyösen nézik
a zsarnokok váltakozásait a mocsáron túli palota
falai között... és nagyobb ellenségnek vélik az irgalmatlan adószedıt,
mint bármely barbár vezért.
A fák lombja között felsuttogott a tó felıl szálló szellı. A lombok
suttogása közé a nádasok zizegése vegyült. Ioannész körülpillantott.
Szerette volna valamiképpen megnyugtatni zavartan hallgató ifjú
házigazdáját, és hangosan, vidáman mondta:
– Dionüszoszra... hiába, Pannónia a legrómaibb provinciánk. Sem
Noricum, sem Raetia, sem az oly régi prokonzulság, mint Illíria, de még
Dácia sem, ahol pedig valóban nagyszerő eredményeket értünk el, nem
hordozza úgy tájain, földjein Itália szellemét, mint Pannónia. Ha alkalmam
lesz, megkérdezem azt a hun herceget, akinek gulyái földbirtokomat
letarolták, mondja meg már végül, meddig szándékoznak pásztorai élvezni
vendégszeretetünket.
Mesterkélten nevetett, önmagát gúnyolva bólogatott:
– Megteszem... meg én. Szörnyő lenne még udvariasságból is
elveszíteni ezt, az akár Horatius költészetére is méltó földet.
Oresztész tudta, hogy a másik a válaszát várja, és csak hogy húzza az
idıt, kényszeredetten mosolygott.
– Ó, uram, emlékezz csak, Itália népe még így is fegyvert fogott ama
Eugenius cézár jelvényei alatt, aki olümposzi istenek nevével az ajkán
indult a harcba... de a hatalmas, a legyızhetetlen Theo-dosius, a
legszentebb Császárunk dicsı emlékő atyja hun, gót és alán zsoldosai élén
legyızte ıt.
Úgy érezte, a hellén szentélyeket romboló Theodosius dicsıítése talán
haragra gerjeszti a másikat, és gyorsan hozzátette:
– A fenséges álmok és a kegyetlen ébrenlét tényei között járjuk talán a
valóság göröngyös, de az életfenntartást egyedül jelentı ösvényét. Ma
aligha akad Rómának polgára, vagy parasztja Itáliának, ki fegyvert ragadna
Honorius császár hun, gót, herul, rugi, vandál, alán, longobárd, gepida
vagy százféle más barbár zsoldosa ellen. De még ha csoda történne is, a
száz ember még nem centuria, háromszáz még nem cohors... a négyezer
sem légió... Ha ebéd után megtisztelsz azzal, hogy házamban megpihensz,
olvasd el még egyszer a földosztó Gracchusok fenséges, tragikus
históriáját.
A másik bólintott:
– Igen, igen, Oresztész, ahhoz, hogy száz emberbıl centuria legyen,
pajzssoruk áttörhetetlenné feszüljön össze, valóban idı kell s oly
törvények, melyek újra azok kezébe adják Itália földjét, kik gyıztek
ezernyi csatatéren, Britannia rétjeitıl Egyiptom homokjáig. Igen,
Oresztész, jól látod. Szét kell törni a barbár zsoldosoknak azt
a hadát, mely mint e pompás vérebek téged, közönyösen oltalmazzák a
zsarnokokat, s nem töprengenek, filozófus vagy pór koponyát hasít-e szét
hosszú, egyenes kardjuk, ha int a parancsnok. De emlékezz csak, mit
mondtam: a kormányzás titkos erıforrások feltárásának tudománya. –
Elhallgatott, aztán hangosan, élesen mondta: – Én azért jöttem ide, hogy
ezt tegyem. Titkos, hatalmas szövetségest keresni, aki hadat küld, ha a
Honorius cézár betegágya körül kavargó küzdelem döntı napja elérkezik.
Oly hadat, mely görgetegként söpri el mindazt, ami bénítja Róma népét.
Ha Theodosius hun zsoldosokkal gyızött, akkor... miért ne gyızhetne még
több hun zsoldossal az, aki Itália megújhodását remélve emel kardot, vagy
nyúl a császári bíbor után. Idı kell. Akarat. Hatalom. Még nem késı. Itália
népe örök. Ma jobban várja az új Gracchust vagy Mariust, mint egykoron.
Csak merni kell. Csak keresni az erıt, mely a megújhodás elsı – talán
pusztító – eszköze leend.
Elhallgatott. Megkopogtatta rangjelzı győrőjével a kehely szélét, aztán
szinte közönyösen kérdezte:
– Ki most tulajdonképpen a hunok királya? Hol a szállása? Akárhány
barbárral beszéltem, mindegyik másként mondta a nevét: Rua? Roas?
Rugha? Rugila? Vagy...?
Látta, hogy Oresztész sápadtan mosolyog, és maga is örülve, hogy
kimondta mindazt, ami égette lelkét, túlzott mentegetızéssel vono-gatta
vállát:
– A hun nép számunkra nagy titok. De hát lehet-e másként? Hiszen alig
húsz éve, hogy egyáltalán hallottunk róla, s talán tíz sem, mióta a
birodalom határainál feltőnt. Ki érti nyelvüket? Senki.
Oresztész a lágyan csillogó tavat nézte. Mélyet lélegzett. Úgy érezte, a
színek vidám szépsége megnyugtatja. Örült, hogy a beszéd eltért az udvari
cselszövések halálos veszedelmet rejtı csapdáitól.
– Igen. A hun nép nagy titok. A „hun” szó embert jelent. Egyúttal
vezért, hıst, harcost. Lényegében ugyanazt, ami a nyelvünkön a „homo”
szó jelentése. Nem tudom, vajon van-e ilyen nép úgy, ahogy van római
vagy hellén nép. Talán csak egy Sámán van, aki az Égfia. S az Egisten
akaratát hordozza... Ennek az egy félistennek, aki – úgy mondják, már több
száz éve – vezeti a népeket a sorsuk útján, sok rangjelzı neve van. Minden
nép más-más rangjelzı nevet használ, másképpen hívja, mert az igazi nevét
csak rejtett istentiszteletek éjszakáján mondják ki a titkot tudó sámánok...
 Ioannész arcáról eltőnt az összeesküvést kovácsoló államférfi
irgalmatlan ravaszsága, és a kutató tudós ıszinte izgalma látszott.
– Igen, én is hallottam a titkot tudóktól, hogy a Nagysámán
misztériumok ereje által birtokolja a népek lelkét, de... de amint mondtad,
híres tudós hun fıpapok tanulnak nálad latint és görögöt. Hát ık sohasem
mondják ki elıtted az Égfia igazi nevét?
Oresztész szerénykedve széttárta kezét:
– Mondáik úgy tanítják, hogy az Égfia nemzetsége a Nagy
Anyaországból, egy messze, innen keletre fekvı óceán közepén terülı
világrészrıl jött. Ezért a Nagysámán egyik rangneve Őr-Sulám-Balam-Bér,
ami körülbelül annyit jelent: „Az ég urának dicsı, örök ajándéka”, tehát
hasonlít a Theodorosz vagy Hannibál név értelméhez. Mikor a
Nagysámánnak hódoló népek meghódították a régi Perzsiát, akkor lett a
rangneve: Dema-Vend-Oguz: a hegyek népeinek vezére. Ha jól
emlékszem, Dema-Vend, az hegység Perzsiában, Oguz pedig lovast,
harcost, vezért jelent, ha egyszerően jelzı nélkül használjuk. Ezért egyes
törzsek, melyek most itt élnek közelünkben, egyszerőbben így ejtik nevét:
Balam-Bér vagy Bendegúz. S még a tudományban jártasabbak is úgy
beszélnek róla, mintha más, új vezér neve lenne.
A hatalmas vendég keskeny, finom ajkán a hellén filozófusok
kételkedı, jóakarata mosolya rezzent:
– Jó... jó... de ki fogadja a követeket, ki vezeti a népet a csatában?
Kinek nevében húzzák karóba az elítélteket a hóhérok? A ravennai császári
palotában a hun zsoldosok mindig elnémulnak, ha errıl kérdezısködünk.
Pedig ugyancsak cifra átkok között el tudják mondani, mi őzte el ıket a
Nagyfejedelem – vagy a Nagysámán – hatalma alól a mi földünkre.
Oresztész bólintott:
– Igen. A látható személy mindig csupán helytartó, akinek lelke
közvetlenül hordozza a Nagysámán, az Égfia akaratát. De mindig más-más
a helytartó. A nagy csaták elıtt vagy olykor, ha valamennyi nép dönt
sorsáról, a Nagysámán személyesen is megjelenik: óriás termető, ısz hajú,
ısz szakálíú, nem emberi erejő vitéz képében. Gyönyörő, aranysörényő,
hófehér kancán lovagol el a nagy fejedelmek, a törzsfık, a nemzetségek, a
sámánok, a táltosok, a garabonciások, a száz- meg százezernyi harcos
ezredei elıtt. Szól hozzájuk. Aztán ismét eltőnik a pusztában, s csak a
sámánok idézik szellemét, mely mindenütt, minden népnél egyszerre, egy
idıben jelen van minden ágyasházban, a népek legszebb, legifjabb,
legmohóbb, gondosan kiválogatott ágyasai között. İ a legısibb
nemzetségbıl származik, melynek ismertetı jele a hosszú koponya. Ezért
egyik neve It-il vagy
At-il, azaz hosszú koponyajú ember, vagy inkább hosszú koponyájú
vezér. De ezt persze be kell bizonyítani azzal, hogy ı évszázadokon át a
legkiválóbb államférfi, legdiadalmasabb hadvezér, legerısebb férfi, kinek
tíz ágyasházában tízezer gyönyörő, ifjú ágyasa tárul nász-ra egyidıben. ö
ismeri az egyidejő jelenlét olümposzi titkát. Nem szenvedhet vereséget.
Elıre ismeri minden csata kimenetelét. Legmélyebb titkokat látó jós, a
rettentı hatalmú holtakon is uralkodó szellemfejedelem, a barbárok
nyelvén: Dzsen-Giz-Kán, vagyis a szellemek embertestben megjelenı ura.
Ha téved, ha vereséget szenved, akkor ez annak jele, hogy immár nem
hordozza az eget, a pusztát uraló Kardisten akaratát. És ilyenkor feláldozza
magát népéért, hogy kiengesztelje a Kardistent, a sorsot. Magára véve
népének bőneit...
Ioannész meghatározhatatlan mozdulatot tett:
– Úgy látom, ezek a pusztai barbárok még abban a korban élnek, mikor
nálunk, Hellaszban, Héraklész vitte végbe tizenkét hıstettét. Mennyi
költészet! Valóban rokonszenves, hogy leikük, melyet annyi vér és állati
iszony fröcsköl be, ily gyermekien tiszta marad a lóverej-tékszagú, nem
éppen tiszta ruháikkal fedett, éppen nem klasszikusan arányos, görbe lábú
testükben.
A császári palota roppant könyvtárában otthonos tudós fölényével
beszélt, mint aki eleget tett a kötelezı udvariasságnak, kérdezte:
– Tehát ez a több nevő törzsfı... ez a Rura, Roas, Ruga, vagy ahogy a
gótok beszélik, Rugila, ez... tulajdonképpen helytartója a puszta
végtelenjében rejtızı Nagysámánnak?
Oresztész elmosolyodott:
– Rua és e név egyéb változata, amely a gótok, jazigok, szkíták ajkán
él; a Nagysámán egyik címének változata, annyit jelent: „Lélekhordozó”.
A hosszú fejő sámán nemzetség nyelvén „Ruha” szó lelket jelent. Ez a szó
nınemő, tehát jelzi, hogy a lelket a Kardisten akarata tölti be... tettekre.
Ioannész megrázta fejét, és jelezve tréfás meglepetését, mosolyogva
dörzsölte homlokát.
– A költészet bizonyos értelemben mindig valóság – mondta udvariasan
–, mindenesetre beszélnem kell valakivel, akivel érdemes barátságot kötni,
mert intésére sok kard repül ki a hüvelybıl. Ne nyúljunk túl messze a
pusztákba, mert a titkok mindig ellenségei a tudatlanoknak. Ez a hun
törzsfı, aki háznépével, méneseivel, gulyáival, nyájaival immár fél
esztendeje pusztítja a legelıimet, vetéseimet... ez... hogy is mondjam
csak... mekkora haddal rendelkezik? Úgy tudom, a neve Buda, vagy ahogy
a gótok mondják, Blodelin.
A másik jelezve, hogy ismét ellent kell mondania a nagy hatalmú
vendégének, széttárta kezét.
– Ez nem név, csak cím, jelentése: a béke ura. A pusztai harcosok így
ejtik nevét: Buzád, de ez is jelképes név, Ugyanis ı szoktatta rá népét a
földmívelésre, gabonát vettetett, a gabona neve ezeknél a pásztoroknál:
búza. Érdekes, hogy ugyanaz a szó egyúttal életet is jelent. Tehát átvitt
értelemben Buzád: a béke ura, az élet ura, a nyugalmat adó... tehát fıpap is.
Látta a vendége arcán a reménytelenséget, és önkéntelenül
elmosolyodva hozzátette:
– ö viszont kétségtelenül a Nagysámán nemzetségébıl származik, és
övé a hatalom hét vagy nyolc felette vitéz, de teljesen érthetetlen nevő,
tökéletesen ismeretlen nép felett a birodalom keleti határa mentén egészen
a Pontus Euxinus partjáig.
Hallgattak. A napsugarak lassan vándoroltak az alacsony, széles
asztalon. Ioannész kehelyhez nyúlt:
– Barátokat harcra kell szerezni, és nem békére. De hiszen, ha az ilyen
hun fejedelemnek hatalmas ágyasháza van, akkor a fiai száma legalább
ötven-hatvan. Nekem nagyravágyó, tehetséges, vakmerı, fiatal hun herceg
kell, akit valamiképpen hatalomra segítenék; s aki viszont eredményes
eszköze lehetne Itália megújhodásának az akadályok gyors elhárítása által.
A másik felkelt, ösi pedagógusmozdulattal, öregesen elırehajolva
hátratette kezét, és néhányszor végigment a teraszon:
– Ide sok elıkelı ifjú jár, aki különbözı népek fejedelmi családjából
való, de mindnyájan hunoknak mondják magukat. Az egyiket – talán ma –
idehívom.
Ioannész figyelmeztetıen felemelte kezét.
– Igazi hun legyen – és gúnyosan mosolyogva folytatta –, igazi
sámánivadék. Hosszú koponya és csupa titok... kivéve persze azt, hogy a
törzsének erıs serege legyen.
Oresztész tagadólag rázta fejét.
– Nem, uram... akit én idehívok, az igazi római lesz – arcán lelkesedés
ömlött el –, igazi római. Én egy ideig úgy beszéltem vele, mint egy kis
barbárral, mert úgy hallottam, hogy az apja, aki kitőnı hadvezér volt,
állítólag germán származású, de kiderült, hogy ez nem igaz. Olyan római
ez a fiú, mintha maga Mucius Scaevola álla-na eléd, uram, hogy tőzbe
tartsa a karját. ízig, vérig római... egyébként itt született Pannoniában, a tó
partján, e villában, és délebbre, egy másik pannoniai városban töltötte
gyermekkorát. – Látta a magas rangú vendég arcán a türelmetlenséget.
Engesztelıén felemelte kezét: – ö jobban ismeri annak a hun ifjú
hercegnek a jellemét, mint én, aki csupán tanítója vagyok.
– Miféle ifjúnak? – hallatszott türelmetlenül. Oresztész megállott elıtte.
– E római ifjú a legjobb barátja Buzád herceg állítólagos öccsé-nek,
akinek neve a gótok kiejtése szerint: Attila. Igen, igen, a múltkor az egész
vidéket bejárta a hír, hogy állítólag mindketten vízbe fúltak... illetve... de
hát ezt már nem mondom el neked, uram, mert úgy látom, a titkok
nyugtalanságot keltenek benned. A fiatal hun herceg elég jól beszél latinul,
görögül, és még rengeteg olyan nyelven, melybıl én viszont egy szót sem
értek.
A bokrok árnyékában alvó szürke vérebek egymás után hangtalanul
egyenesednek fel. Oresztész látta, amint a vendége aggódva kémlel arra,
ahová a vérebek. Megnyugtatóan feléje intett, és gyorsan suttogta:
– Nappal nem ölnek, csak némán körülveszik a jövevényt. Éjjel sem.
De kitőnıen betanított falka. Ha valaki kardot ránt ellenük, az egyikük
elkapja a könyökét. A másik a mellére ugrik, és feldönti... Hahaha!
Vigyázni kell: a gótok és a hunok híres lelki betegsége a vérbosszú.
Az óriás vérebek lehajtott fejjel figyeltek elıre. A villa udvarában, az út
felé ledılt falon át egy ifjú lépdelt könnyő, biztos léptekkel. Bı, fehér, házi
szıttes nadrágját rövid lovaglócsizmájába győrte. Széles, arányos vállán
ugyancsak bı, fehér inget és kissé kopott bırmellényt viselt. Hóna alatt
három-négy írástekercset vitt, mint iskolába induló tanulók. Csak a széles,
rezes övén meg-megcsillanó rövid, díszes tırének az ısök fejedelmi
jeleivel televésett markolata mutatta származását. Érdes, egyenes szálú
hajának fürtje homlokába hullott. Keskeny, éles, szürkésfekete szemében
suhancos gıg és nem közönséges értelem csillogott. Úgy haladt elıre a
magas fővel belepett kerti úton, mintha nem is látná a bokrok tövében a rá
meredı óriás vérebek falkáját.
– A kutyák, nézd, uram, úgy állnak, mintha megdermedtek volna –
suttogta Ioannész felé túlzott rémülettel Oresztész. Hirtelen
felegyenesedett, és szélesre széttárt karokkal indult le a kerti úton, aztán
egyszerre féltérdre ereszkedett az új vendége elıtt.
– Tudtam, hogy e napot az istenek látogatásoddal teszik felejthetetlenné
számomra, uram – szólt hangosan latinul, aztán éppen olyan halkan, mint
az imént, a másik felé, suttogta –, ez, itt a teraszon... arra vágyakozik
Nyugaton, amire te, Keleten... bátran szólhatsz.
Az ifjú barna, kerek, csontos arcán csodálkozás rezzent:
 – Hallod-e, görög, ne térdelj itt nekem, ezt sohasem tetted, állj fel, mert
még szolgának vélnek – mondta lassan, egy pusztai törzs nyelvén, és
amikor Oresztész felegyenesedett, hangosan, vidáman, görögül folytatta: –
Kétszer annyi verssort tanultam meg a Hektór és Patroklosz viadalából,
mint amennyit feladtál. – Hangja diadalmasan felcsapott. – A többiek nem
mertek eljönni. A pannoniai barátom, a sánta vandál és a három gót testvér
halászni mentek.
Oresztész egyszerre megváltozott. Kiesett az udvaronc szerepébıl, aki
hangsúlyozni kívánja vendége elıtt az egyszerően öltözött ifjú
elıkelıségét. Kezét derekára tette.
– Halászni?! Az Iliász tanulása helyett? – elpirult haragjában. Hangja
hangosan felcsapott. — Azonnal mondd meg, hol vannak?!
Az ifjú barna, érdes arcán az a zavar volt, mely mindig mindenkit elfog
a becsült és nagyon tudósnak vélt tanítója elıtt.
– Büntess meg – szólt válasz helyett. Aztán láthatóan attól tartott, hogy
a másik tiszteletlenségnek veszi szavait, és mentegetızve hozzátette –
eláruljam cimboráimat?
Oresztész komoran, mereven nézett rá:
– Tudod, hogy én éppen oly kevésbé vagyok tanító, mint te garabonciás
diák, aki csupán a versek költészetében gyönyörködik. Én az örök, tiszta
Olümposz halhatatlan, vidám isteneiért küzdık itt, mikor tíz-tizenöt
suhancot, akik nagy hatalmú népek, törzsek fejedelmei lesznek talán már
néhány év múlva, oktatok arra, amit mindenkinek tudni kell, aki lélekben
görög akar lenni. Ezért kérdezlek újra, hol az a sok szemtelen siheder?
A hun ifjú hallgatott. Arcán gyerekes határozatlanság látszott.
Oresztész megvetıen félrehúzta száját.
– Szép kis vitézek! Hát annyira félnek, hogy hátukon csattan a vesszı?!
A hun ifjú bosszankodva legyintett.
– Nem veréstıl félnek, de nem akarja egyik sem, hogy a többi
kinevesse. Te mondtad, hogy a tudatlanságot mindig a tudatlan neveti ki a
leghangosabban.
Oresztész gondolkozott. Végigsimított hullámos, fekete haján:
– Milyen halra halásznak? Milyen módon? – Hirtelen hallotta a
másik önkéntelenül készséges válaszát, és összecsapta tenyerét. –
Akkor csak itt lehetnek a révnél!
Megfordult és gyors, egyenletes léptekkel, mint a versenyzı atléták,
futott ki a tó partján elvezetı ısrégi útra. A hun ifjú komoran nézett maga
elé.
 – Ügyetlen voltam'- mondta halkan. Hallotta, hogy a teraszon figyelı
vendég feléje indul. Ioannész mélyen meghajolt, de ajka szélén egyformán
vidámnak vagy gúnyosnak vélhetı mosoly rejtızött, amely enyhítette a
hódolat mozdulatát.
– Hét jámbor remete szavát hallgattam meg, mielıtt útnak indultam
volna, ide messze Keletre – szólt nyugodtan, nyájasan. – Hét jámbor,
istenfélı remete három éjszakán át, ugyanazt az álmot látta: fenséges arcú
ifjú jelent meg elıttük, fehér lovon. Kezében tüzes kard lángolt, ki nem
hunyó villámként, s mennydörgés zúgta a te neved... Paripáid patkói alatt
országok váltak tüzes porrá. A hét remete közül a legbölcsebb így szólt
hozzám: „Menj Keletre, és kérd meg ıt... Övé Kelet minden dicsısége, ha
bölcsessége élıbb lesz, mint az ifjúsága, s a bátorsága nagyobb, mint a
türelme.”
Hirtelen arra gondolt, hogy a másik talán nem értette meg görög
beszédét, és sajnálkozva nézett a házigazda után. A hun ifjú erıs, mohó
száján megértı mosoly rezzent. Rövid ideig gondolkozott, vajon a hódolat
megszokott szóvirágait hallja-e, vagy valami más rejtızik a nyilvánvalóan
bárgyú barbárnak szánt, együgyőnek is jól érthetı hízelgés mögött.
Tekintetük találkozott. Fontolgatva méregették egymást. A hun ifjú éles,
keskeny szemében elismerés csillant, ahogy nézte a vendég hosszúkás,
finom vonású, értelmes arcát.
– Mi itt gyakran beszélünk Honorius császár betegségérıl – szólt
lassan, gondosan vigyázva a görög hangsúlyra. Megrázta fejét, mint a
felelı tanítvány, aztán most még lassabban, de egészen hibátlanul folytatta.
– Úgy tudjuk, a derék, vitéz Constantius magister militum talán abban a
kitüntetésben részesült volna, hogy uralkodótárs lehet, ha Honorius nénje,
Piacidia úrhölgy, aki legalább oly uralomra vágyó, mint atyja, a nagy
Theodosius, nem lenne egyszerre szerelmes Constantiusba és féltékeny is
reá mint népszerő hadvezérre.
Ioannész látta, hogy a másik a jó tanulók készségével mutatja
tájékozottságát a ravennai udvar életében. Elismerı, fölényes mosolyát
rejtve, bánatosan sóhajtott.
– A legszentségesebb uralkodómat már régóta vízi betegség kínozza, és
betegágyánál sok nemtelen cselszövı tolong. Hun vitézek sok ezre jön
hozzánk, hogy zsoldosaink sorába álljon, de a hun nagyfejedelem oly
közönnyel szemléli barátai és ellenségei küzdelmét, mintha nem tudná,
hogy Honorius utódának személye a béke és áldott barátság záloga a római
és hun nép között.
 Hirtelen ismét arra gondolt, hogy ez a pásztorruhás, kócos hajú suhanc
talán semmit sem értett a hosszú, cikornyás, ravaszkodva sejtetı és mégis
nyíltan figyelmeztetı mondataiból. Egyenesen nézett a szemébe, és
megnyugodott. Az ifjú éles, szürkésfekete, különös szemébıl mindentudó,
hővös sámántekintet hullott.
– Ha hatalmas barátokat keresel, római, akkor menj Buzád vezér
táborába, kit ti és a gótok Buda hercegnek hívtok. Én egyszerő pásztor
vagyok csupán, ki szeret görögül tanulni.
Ioannész elismerve a másik szerénységét, bólintott.
– A jóslat rólad szólt, uram – mondta szertartásosan, szinte komoran. –
Hozzád jöttem, segíteni, hogy segíthessél. Mit ér a legszebb halál is, ha a
holttestet birtokló szelleme nem hordozza lelkében a fenséges, vakmerı
álmokat... s vajon nem a hatalom-e már az, ha a lélek hordozza ezeket?
A hun ifjú most mosolygott elıször. Sőrő, fehér foga megcsillant.
Durva, vastag ajka egyszerre lágy lett.
– Ha minden álmom kardpenge lenne, mely nekem engedelmeskedik,
máris birtokolnám mind a három világot: a mienket, a szıke hajú népek és
a rómaiak világát is.
Ioannész elragadtatott mosollyal helyeselt:
– Igaz jóslat pillanatában lelkőnkben istenek szava zendül, és jö-
vınkben titkos ösvények nyílnak, melyeken csak a bölcs vakmerıség, a
villámgyors, értelmes cselekvés és az indokolt önbizalom hármas amulettje
vezethet a célhoz.
Rövid ideig hallgatott, aztán fejét rázva, látványos csodálkozással
folytatta.
– Miért jársz testırök nélkül? Ravennában sok hun vitéz szolgál. Ha
úgy kívánod, hazaküldöm ıket, hogy óvják személyedet titkos és nyílt
ellenségeid ellen. – Látta, hogy a másik arcán megváltozik valami, és elıre
mentegetızve vállat vont.
– Jobb, ha sokan látnak mindent, ami körülötted történik, mert amikor
egy alkalommal halálod hírét költötte a mindig tevékeny rosszakarat,
mindenki azt mondta, bérgyilkosok öltek meg... egy hajón, a tavon... s
vízbe vetették holttestedet. Az ilyen hírek ártanak még a leghatalmasabb
bitodalomnak is.
A hun ifjú arca mozdulatlan, férfiasán érdes volt.
– Ha igyekszünk, hogy a jóslatok valóra váljanak, az istenek szavának
igazságáért harcolunk – mondta halkan. Arcán fejedelmi értelem volt.
Alakjáról megcáfolhatatlan fenség áradt, loannész önkéntelenül úgy
elsápadt az izgalomtól, mint a gyöngyhalász, ha váratlanul nagy értéket
talál a sáros kagylóban.
– Az isteni igazság villámként sújt – mormogta akadozva. A másik
olyan nyugodt, mindent tudó, nyílt tekintettel állott elıtte, hogy Ioannészt
ıszinte, mély csodálat fogta el:
– Sok karddal hatalmas az igazság, s minél istenibb, annál több embert
állíthat csatasorba – hallatszott sámáni bölcsességgel, mintha nem alig-alig
ifjúvá érett suhanc, de ısz bölcs állana a villa magas fővel benıtt udvarán.
– Itt sok a vitéz, de kevés az arany. Úgy tudjuk, Rómában több az arany, de
kevesebb a jó vitéz. Ha a jóslat szerint cselekednék, te miben segítenél?
Csend lett. Hallgattak. loannész közelebb lépett hozzá.
– Ha megmondod, mily cselekvéssel értelmezed a jóslatot,
megmondom, miben segíthetek – szólt halkan. A fák levelei felsuttogtak.
Messze, a tó túlsó partján, az ısrégi, kihunyt vulkán tetején, mint nászra
táruló, alabástromtestő asszony, egy karcsú, kecses felleg hevert.
– Minden törzs félti nyájait, gulyáit – mondta halkan a hun ifjú. – Ezért
inkább harcosokat kell toborozni, s nem a törzsfık kedvét kell keresni
ajándékkal, mint ahogy eddig tettétek.
Oresztész úgy lopakodott a nádas között vezetı halászösvényen, mint a
vadász a vad után. A parton néhány egyformán szıke suhanc
szedelızködött nagy lármával. Egy sánta, hajlott hátú, kócos siheder
halászbotot rázva magyarázott a többieknek. Beszédében görög és pusztai
népek szavait keverte, láthatóan szándékosan, hogy mulattassa a többieket.
Oresztész egyszerre lépett ki a nádasból közéjük. A lárma, a nevetés
elakadt. A görög derekára tette kezét. Sőrő, de keskeny, fekete szemöldöke
felívelt.
– Sohasem hittem volna, hogy vandál vagy gót ifjak félnek egy
iskolamester vesszejétıl.
A szıke suhancok egyszerre mindnyájan elpirultak. Szemükben düh
lobbant.
– Én meg sohasem hittem, és ma sem hiszem, hogy bárkitıl is
eltőrném, hogy gyávának tartson – mondta a legidısebb gót ifjú. Csend
lett. A másik, a sánta, lassan letette a halászbotot, és a gót elé lépett:
– Én pedig nem hiszem, hogy verekedés nélkül úszód meg, ha
tanítónkkal szemtelenkedsz – mondta összeszorított ököllel.
– Ebben neki van igaza, ha százszor testvérem vagy is — hallatszott
kimérten. A másik két gót ifjú egyszerre lépett a legidısebbhez.
 Oresztész sima, fiatal arcán ıszinte meghatódás látszott.- Alig volt
valamivel idısebb ezeknél a hatalmas suhancoknál, és teljesen megértette
viselkedésüket. Elmosolyodott.
– Ha így megbecsülitek a tudóst, népetek egykoron uralkodik majd a
világon. – Kezével a legidısebb felé mutatott. – Theodemir, te harminc
sorral többet tanulsz meg holnaputánra, és elıször testvéreidnek mondod
fel a leckét. Minden három hiba után ti ketten a víz alá buktatjátok ıt, és
addig tartjátok ott, amíg a vandál barátotok tízet számol.
A suhancok torkából egyszerre tört ki az ujjongó diadalüvöltés.
Ökleiket rázva hun hadi táncban ugrálták körül a legidısebbet. Theodemir
szlávosan széles arcán gıg volt.
– Abban a harminc sorban nem lesz hiba – intette le a többieket.
Oresztész hirtelen élesen körülpillantott.
– Lehet, hogy alkalmatok lesz kimutatni bátorságtokat – szólt
mosolyogva, de tekintetében izgalom rezzent. A lárma elhalkult.
Valamennyiük arcán kíváncsiság látszott. A zajos, vidám suhancokból egy
pillanatra komor, figyelı harcosok lettek. Oresztész érezte rásze-gezıdı,
súlyosodó pillantásukat. Most ıt fogta el a zavar. Várta, hogy
valamelyikük ajkán elröppen a kérdés. De csend volt. Oresztész még
jobban elsápadt az izgalomtól:
– Téged hány vitéz kísért el ide Buda vezér táborába? – fordult a sánta
vandál ifjú felé.
– Silingi törzsbıl tizennyolcan, astingi törzsbıl negyvenen – hallatszott
pontosan, nyugodtan a válasz.
– Hát titeket?
A három gót közül a legidısebb, hogy jóvátegye az elıbbi viselkedését,
készségesen elırelépett.
– Száznyolcvan nemes vitéz és három ágyvetı szolga. Azok
egynegyede olyan idıs, mint én, és fegyverforgatásban felette jártasak.
Oresztész akaratlanul feléje pillantott.
– Kevés – mormogta zavartan –, nagyon kevés.
A legidısebb gót testvér készségesen mutatott a tó túlsó partja
irányába.
Egy igen vitéz skír, herul és rugi bajnok, Edekon, most vezette
ötszáz vitézét e tájra, és Blodelin hercegnek ajánlotta fel szolgálatait.
De az nem fogadta fel, mert az íjászaik túl nehéz nyilai rövid távolságra
szállnak. Lovaik szépek szemre, de nincsenek lovas harcra betanítva. –
Hozzáértését fitogtatva, komolyan beszélt, mintha növelni akarná
tekintélyét, melyet megtépázott viselkedésével. – Pedig csupa vakmerı
legény, akiket minden nép kivetett kemény természetők miatt.
Oresztész sokáig hallgatott.
– Menjetek el ti ketten – intett a sánta vandál és a legidısebb gót testvér
felé –, szóljatok e bajnoknak. Holnap este gyújtasson hármas tüzet ott
szemben, a hegyoldalon, mikor nyugszik az újhold. S várjon. Átevezünk
hozzá.
A suhancok szemében izgalom csillogott:
– Buda herceg holdtöltekor nagy halászatra indul a legnagyobb bárkán
– szólt látszólag összefüggés nélkül a legidısebb. Oresztész elvörösödött:
– Ha kétértelmő megjegyzéseiddel jogos haragra gerjesztesz, akkor
negyven sort kell megtanulnod, és a többiek addig nyomnak le a víz alá,
míg Geiserich tizenkettıt nem számol – szólt fenyegetıen. Szerette volna,
ha a nevetés újra kitör, de most mindnyájan hallgattak. Egy fekete hajú,
ovális, barna arcú római ifjú, aki ugyancsak túsz lehetett vagy félig-meddig
fogoly, de az egész idı alatt oldalt húzódva állott, és nem vett részt sem a
halászatban, sem a vitában, most közelebb lépett:
– Én tudom a verset Hektór és Patroklosz viadaláról – szólt, mintha
semmit sem hallott volna a többiek beszédébıl. Oresztész hirtelen elsápadt.
Miközben a germán királyfiakkal vitázott, szinte nem is vette észre a
másikat, aki pedig régi kiváló tanítványa volt, és akit megsiratott, mikor
híre járt, hogy a tóba veszett. Most úgy érezte, a római ifjú kérdésében a
menekülés ösvénye nyílik az egyszerre megtorlódott, vihar elıtti tikkadt,
rejtelmes várakozásból.
– Mondd el, Aëtius – mormogta hálásan, és senkire sem nézve leült a
homokos partra.

***

Csodásan lágy éjszaka volt. Az újhold most merült fel a kialudt

tőzhányó széles, csonka gúlája mögött, és a hegy oldalán egyre közeledı
három jelzıtőz most egyszerre nagyobbnak látszott a homályban.
A csónak gyorsan siklott a tó csendes vizén. A sánta vandál és a fekete
hajú, vállas római ifjú háttal ülve az utasoknak, egyenletesen,
fáradhatatlanul eveztek. Talán mindketten azt hitték, a tanítójuk ıket
nézi, és némán, versengve egymással, összeszorított foggal feszítették
erejüket. Férfiasán izmos hátukon halványan meg-tnegcsil-lant a verejték a
csillagok erısödı fényében. A vandál ifjú, aki csak nemrég tanult meg
evezni, különösen vigyázott tartására a csónak padján, hogy ne görnyessze
hátát, „mint egy gályarab”. Ioannész izgatottan forgolódott a helyén.
– Talán túl nagy tüzeket gyújtott az a... barbár rablóvezér –mondta
gyorsan, idegesen görögül. – Mi történik, ha az idısebb hun herceg
törzsének valamelyik ırjárata kíváncsi les?, és...
Oresztész barna, tiszta hellén arcán mosoly siklott:
– Az idısebb hun hercegnek nincsen szüksége arra, hogy ırjáratai
jelentését hallgassa. Ha valóban az Égfia sámánleikének akaratát hordozza,
akkor igaz jós, tehát mindent tud,
A hatalmas vendég egy pillanatig gúnyosan, idegesen meredt reá:
– Néha azt hiszem, te teljesen elfelejtetted filozófusainkat. Néha arra
gondolok, gúnyolódsz, vagy ijesztgetni akarsz. – Látta, hogy a másik
tiszteletteljes mentegetızésre lehajtja fejét, és gyorsan magyarázta: –
Felette izgatott vagyok. Mielıtt a csónakba szálltunk volna, vettem észre,
hogy a „végsı menedék”-győrőm opáljából kiszáradt a gyors, kellemes
halált adó méreg. így, ha elfognak, akár a legret-tentıbb kínokkal is
vallathatnak... A szkíta hóhérok híresek valla-tótudományukról. Éppen
azért, mondd csak, nem lenne-e mégis helyesebb, ha visszafordulnánk, és a
két hun herceg apjának udvarába mennénk, aki bizonyára többet tehet
céljaink teljesítéséért, ha kegyét elnyerjük. Hogy is hívják az atyjukat? Ez
a római ifjú, itt elıttem, olyan különös, barbár nevet mondott, melynek
nincsen sem latin, sem gót, sem görög alapja.
Oresztész szürkésbarna szemében újra megjelent a tanító fölénye.
– Mundzuk? – rövid ideig hagyta, hogy Ioannész bólogatva fejtegesse
az új cselszövés politikai lehetıségeit, aztán halkan közbeszólt: – Uram,
újra elfelejted, hogy hatalmas, élı titok kapujában állasz. Mundzuk nem
apa. Mundzuk: csupán a hatalom bizonyos fokát jelentı kifejezés. Szó
szerinti jelentése: igazgyöngy. Az ismeretlen Óceán ismeretlen szigetérıl
jött sámánnemzetség jelezte származását, a Nagy-Anyaországból hozott,
csodás gyöngyökbıl készült fejékkel. Mundzuk tehát éppen olyan
méltóságot, hatalmat jelentı szó, mint mondjuk, a „bíbort viselı” kifejezés,
a legszentségesebb császárunk áldott neve mellett.
Ioannész szép, ıszüld fejéhez kapott.
– Ha ily barbár mendemondákkal traktálsz, legalább ne beszélj ilyen
kifogástalanul tiszta attikai irodalmi dialektusban! – kiáltott fel, talán
gúnyosan, talán ıszinte elkeseredéssel. – Kicsoda tehát a két hun herceg
atyja?
Oresztész komoran tekintett reá.
 – Az Érı! – mondta ünnepélyesen, és igyekezve, hogy a hellén
filozófusok kifejezésével szóljon, lassan folytatta. – A tiszta kozmikus
öntudat, a gondolathordozó, akaratrezgéseket árasztó energia. Ez az ifjú
hun herceg, akitıl, uram, te százezer lovast akarsz kapni, ha Ravennában
eljön a küzdelem döntı órája, még csak It-il... tehát csupán a sok százezer
éves „hosszú fejő” nemzetségbıl származó ember, de ha lelke a
Nagysámán akaratának kelyhe lesz, akkor kapja meg az At-il, „az emberek
atyja” méltóságot, akkor lesz Égfia; aki egyedül hordozza az Égisten
akaratát, tehát At-il... mert az az „at” atya, s,,il” embert jelent.
Ioannész, jelezve, hogy szédeleg, elıre-hátra billegtette felsı testét.
– E népnek vagy törzsnek, vagy akár nemzetségnek, amely oly
hatalmas, hogy Nyugat és Kelet egyformán remeg tıle, nincsen
uralkodója? – tette fel végül a kérdést. Oresztész bólintott.
– Van. Egy hatalmas szellem, mely új és új nevet vesz fel. Olykor egy
vagy több emberi testben jelenik meg a harcosok elıtt, ı az emberré váló
és ismét szellemfejedelemmé magasztosuló, élı Kardisten. Egy Áo-tun
vagy Ajtony, vagy Achtum nevő, sok száz évig uralkodó vezér, aki At-il:
„az emberek atyja”, mert egykoron csodák százával mutatta meg erejét, s
vezette el népét mérhetetlen messzeségbıl, a selyemszövı, sárga emberek
birodalmának határaitól ide, a mi birodalmunk határaihoz. Ennek ereje
szállja meg a sámánnemzetség egyik tagját, megszemélyesül benne.
Achtum vagy Ajtony... – Látta, hogy a római ifjú hirtelen hátrafordul,
várakozva néz reá, és türelmetlenül kérdezte: – Mit akarsz, Aëtius?
A római ifjú arcán csodálkozás volt.
– Úgy hallottam, nevemen szólítottál – szólt gyorsan. Oresztész
bosszankodva legyintett, aztán latinul, kötelességszerően magyarázta:
– Dehogy... én egy ısrégi barbár vezér nevét említettem: Ajtony.
A római ifjú éles, szürkésfekete szeme homályosan csillant:
– Miért tréfálsz? – suttogta. – De hiszen most is az én nevemet
mondod.
Oresztész elırehajolt.
– Evezz... Ajtony – szólt gyorsan, lágyan, de egész alakján bénító
ámulat ömlött. Ioannész nem figyelt feléjük. Homlokát dörzsölve nézte a
víz tükrén fel-felmerülı csillagokat, az egyre emelkedı hegy sötétkék
függönyét.
– Tehát ez az idısebb hun herceg... ez a... – kicsit gondolkozott, hogy a
sok név közül melyiket mondja ki, aztán önkéntelenül az ismert gót
elnevezést használva folytatta – ez a Buda rex vagy dux, király vagy
herceg... nem testvére annak a felette értelmes barbár ifjúnak, akivel én a
villában beszéltem?
Oresztész, aki a meglepetéstıl bénultan nézett még mindig a római ifjú
különös, merev arcába, kiegyenesedett.
– Nem – szólt vontatottan, mintha álom bénítaná meg. — Nem, a
„testvér” szó itt csak jelképes, lehetıséget jelent, hogy a Nagysámán lelke,
a Kardisten akarata ıt is megszállhatja, mert talán ı is a sámánnemzetség
tagja, s akkor ı lesz a Kardisten élı képe itt a földön. Ö lesz At-il, „az
emberek atyja”...
Ioannész belenyújtotta két hosszú ujját a vízbe, aztán gyors, megszokott
mozdulattal, mint mindig a nehéz tárgyalások elıtt, dörzsölte csuklóit,
halántékát, füle tövét.
– Buda herceg tehát sámán?
Oresztész az elıbbi megjegyzésre gondolt, amikor a hun vezér jövıbe
látó képességeirıl beszélt.
– Nyugodj meg... ı csak olyankor sámán, amikor a nagy
szellemfejedelem ereje tölti be lelke kelyhét. Igazi sámán csak az lehet, aki
elérte a kettıszáz esztendıs életkort, és ezzel bizonyította be: valóban
hordozza a Kardisten életakaratát. Kétszáz esztendıs életkor elıtt csak
„táltos”, tehát beavatatlanoknak tilos, titkos dolgokat tudó lehet a
sámánnemzetség tagja. S a százéves életkor elıtt csak garabonciás: tehát
költı, jós, énekes, táncos vagy éppen tudós. Ez a nemzetség alapította a
sárga arcú emberek immár tízezer éves országát. S vesztette el néhány száz
évvel ezelıtt, midın a kozmikus szellemfejedelmek csatájában összeomlott
az egyik ifjú szellembirodalma. Ha valaha valamilyen erı vagy törvény,
képlet vagy vetület istenölı nyila érné, s lénye elsugározna a Földrıl a
végtelenbe – ez a hatalmasnak látszó nép néhány nap alatt eltőnne, mint a
szétfoszló viharfelleg.
A csónak lassan nekisodródott a partnak, mely itt meredekebb volt. A
római ifjú és a sánta vandál suhanc vízbe ereszkedve tolták feljebb, hogy a
görög kényelmesebben kiszállhasson.
Ioannész meglepetten nézte a tábortőznél álló zsoldosvezért. Öles
termető, szıke hajú germán bajnokot várt. A durva, fekete hajú,
sárgásszürke szemő, csontos, sovány Edekon ezüst gót láncinget és hegyes
hun süveget viselt. Hosszú, gyors mozgású volt. Ahogy szórakozott,
megszokott mozdulattal, mutatóujjával csörrentette meg a díszes hüvelybıl
könnyedén ki-kilendülı kardját, látszott, hogy kitőnı bajvívó lehet. Majd
embernagyságú, öblös alán pajzsára támaszkodva állott. A pajzs szélén,
díszes, rézbıl kovácsolt herul és skir törzsi jelek csillogtak.
 Szerte a tőzhányó fennsíkszerő tetején, a bástyákhoz hasonló
bazaltoszlopain, a beomlott óriás kráter mélyében tábortüzek lobogtak.
Herul, skir, rugi, jazig, szarmata, szláv vagy a pusztai népek beszéde
hullámzott. Az Edekon mögött – de hallótávolon kívül – csoportosuló
barbár zsoldosvezérek néha rá-rákiáltoztak a harcosok csoportjaira, melyek
gyerekes kíváncsisággal közeledtek újra és újra a vendégek, a három
beszélgetı felé, aztán bosszankodó mormogással húzódtak el. Oresztész
már hosszú ideje beszélt. A barbár vezér olykor félbeszakította. Töprengve,
némán hajtotta félre fejét. Levette hun süvegét. Egyik szemét behunyta.
Úgy nézegette rubinos tollforgóját, mintha elıször látná. Aztán hun és gót
szavakat keverve kérdezett valamit. Oresztész, aki egyformán értett
mindkét nyelven, látta, hogy a másik egyiket sem beszéli jól, de még
jobban meglepıdött, mikor észrevette: a hun kiejtése mégis jobb.
–... tehát olyan cselekedetre kérlek, melyet akkor is kötelességed lenne
véghezvinni, ha nem ily dús jutalomban részesülnél felette vitéz
bajnokaiddal együttesen, de ha csupán szegény vándortól hallod e
megdöbbentı s minden hıst küzdelemre hívó hírt: három bárkán sok
törzsbıl rabolt ifjú asszonyt és leányt akar keletre vinni néhány hírhedt, de
rémítıen gazdag kalmár... A három bárka holdtöltekor halad el a hegy
elıtt, a tavon, déli irányba. Ha vitézeid csónakjaiddal a nádasokba
rejtıznek, a meglepetés könnyő diadalt és mérhetetlen zsákmányt hoz. –
Keze lassan Ioannész felé lendült tiszteletteljes mozdulattal. – Ez igen-igen
tudós férfiú két serdülı leányát és három gyönyörő, ifjú ágyasát vesztette
el az éjjel, mikor a kalmárok szedett-vedett fegyveresei megrohanták
védtelen háza népét.
Fejéhez kapott, és beleélve magát a szerepébe, suttogta:
– Iszonyú... iszonyú... éppen azért ki is csodálkozna, ha egyetlen
kívánsága van: minden férfit, akit a bárkán találtok, ott helyben
koncoljátok fel.
Újra látta, hogy a másik meg akar szólalni, és eléje emelte kezét.
– Ez nemcsak nemes bosszú, nemcsak dicséretes igazságszolgáltatás,
nemcsak az árvák és gyengék minden hısnek kötelezı védelme... De
indokolt óvatosság is. Hiszen ha híre megy, micsoda roppant zsákmányt
ejtettetek, tíznapi lovaglásra minden törzsfı rátok vezeti hadait. Éppen
azért ne kíméljetek senkit, aki elárulhatja, hogy hét nép legszebb
asszonyait és hét ország mérhetetlen kincseit zsákmányoltátok, míg
biztonságba nem juttattátok az ifjú hun herceg szállására.
Edekon újra levette hun süvegét. Homlokát ráncolva igazgatta rajta a
vezéri rangját jelzı sasszárnyat.
 – Az ifjú herceg tud a kalmárok gonosztettérıl? Oresztész bólintott.
– Tud. De cselekedhet-e bátyja akarata nélkül? Márpedig mire a
hírvivıi Buda herceg táborát megjárják, a kalmárok bárkái már régen a
nagy folyón eveznek Singidunum felé. – Elhallgatott, aztán gyorsan
folytatta: – Jobb, ha minél kevesebben tudnak hatalmas zsákmányotokról.
Néhány villámgyors kardcsapás... és száz meg száz gyönyörő asszonnyal
mulathattok három nap, három éjjel. Itt e hegyen, ha senki sem árulhatja el
e hatalmas diadalt.
A barbár vezér sárgásfekete szemében mohóság lobbant.
– De vajon erre hajóznak-e? – kérdezte, és hangja megremegett.
Oresztész komoly arccal bólintott.
– A túlsó part nagyon zátonyos, s csak erre érhetik el ama kicsiny
folyót, mely a tavat a széles Iszterrel összeköti. – Ujját figyelmeztetıen
felemelte. – De vigyázzatok, a kalmárok ravaszak! Bármit is kiáltoznak, ne
irgalmazzatok nekik!
Edekon ritka szakállal benıtt állat dörzsölgetve, komoran
elmosolyodott.
– De a fejekért külön jutalmat fizet az urad... Ioannész fogadkozva
felemelte kezét:
– Minden fejért tíz arany külön jutalom. Ha ismerıs: tizenöt. Edekon
feltette süvegét, ökle öblös alán pajzsára csapott:
– Legyen: tizenöt az ismeretlen, s huszonöt az, amelyikben felismered
két leányod és három ifjú ágyasod elrablóját.
Ioannész tartva, hogy a másik gyanakodni kezd, ha túl könnyen ígérget,
ajkát harapdálva ráncolta homlokát.
– Legyen – szólt végül komoran. Edekon hátrafordult:
– Hé, vezérek! – kiáltott hunhoz hasonló pusztai nyelven, melyet csak
Oresztész értett. A tábortüzek mellett lármázó, nyolc-tízféle népbıl való
szökevény harcosok úgy indultak feléje, mintha a kiáltása mindenkit hívott
volna. Aëtius és a sánta vandál suhanc ösztönösen tırükhöz kaptak.

***

A csónak lassan siklott vissza. Keleten az alacsony dombok felett a

Hajnalcsillag sziporkázott. Ioannész vékony kezével olyan mozdulatot tett,
mintha karddal sújtana.
– Mikor fent a hegyen a diadalmi tivornyában már mindenki holtrészeg,
a tanítványaid fegyveresei rájuk törnek, és...
Oresztész tagadólag intett.
 – Nem... Ha a bárkákat megtámadják, mi a megtámadottak segítségére
sietünk. Ha a védekezés erıs, lassabban evezünk, ha gyenge, akkor
gyorsabban. Ki tudja, kinek a kardja hoz halált Buda herceg fejére. S ha ı
halott, egyetlen hun sem mer kezet emelni a másik „testvér” ellen, aki
immár az egyedüli hordozója lesz a Kardisten akaratának. Mert vajon ki s
mily célból cselekedne ezt? Nem a Kardisten nyilvánvaló akarata-e, hogy a
vesztes vesszen, s a gyıztes uralkodjon?
A római ifjú és a sánta vandál suhanc feszülten figyeltek. Szemükben
ifjú ragadozók örömteljes vadászizgalma csillogott. Ioannész sóhajtott:
– Milyen kár, hogy Buda herceg udvarába tudtommal már négy titkos
követség látogatott el. Különbözı gonosz törtetık állítólag már kértek és
kaptak tıle meg nem érdemelt támogatást. Míg én... hiába... – keskeny
ajkát összeszorította. Oresztész, aki már egészen beleélte magát a
démonian ravasz cselszövı alkalom adta szerepébe, fölényesen legyintett:
– így talán jobb. Az ifjú herceg mélységesen rokonszenvez Nyugattal,
rengeteget tanul, míg Buda nem kedveli különösképpen sem a gótokat, sem
a rómaiakat. Bár mindenkivel igen barátságos. Egyébként igazi pusztai
uralkodó, aki nem sokat törıdik Nyugat dolgaival. Úgy hallottam,
néhányszor szemére vetette „öccsének”, hogy túl sokat barátkozik
germánokkal és rómaiakkal.
Mögöttük távolodva kék függönyként lebegett a kialudt tőzhányó.
Oldalán már nem égtek tüzek. Elıttük, az alacsony dombok felett égi
pompájában egyre erısebben sziporkázott a Hajnalcsillag.

3.

... Buzád vezér nyugodt, komoly, férfias arcán játékos vidámság siklott,
ha a körülötte hancúrozó ifjú ágyasainak csillogó tekintetével találkozott
pillantása. Izmos, vaskos alakján bı, zöld selyem, kínai szabású fejedelmi
köntös ömlött. Derekán széles, drágaköves perzsa öv villódzott a fáklyák
fényében. Remekmővő, borotvaéles, görbe hun kardját lecsatolva vetette a
tarka párnákkal, szınyegekkel leterített kerevet végére. Az öblös bárka
aranyozott deszkákkal fedett fedélzetére a hajó belsejébıl
szivárványszárnyú lepkerajként lebbentek a díszruhás, ifjú ágyasok.
A tó felett óriás hold lebegett. Az egyik part beleolvadt az opá-los, lilás
végtelenségbe. A másikon könnyedén, mint a nász elıtt lehulló fátylak,
halmozódtak a kihőlt vulkánok. Egy nyúlánk, dús, fekete hajú kun leány
hosszú, nyugtalan karja körülkúszta a férfi térdét. Közel hajolt hozzá, és
mintha titkot súgna, kérdezte:
– Mikor látjuk majd a holdasszonyokat? Nézd, a hold már feljött –
nagy, sötét szemében jólesı rettegés és kíváncsiság csillogott. A férfi
elmosolyodott. Puha, fekete bajusza összeolvadt rövid, bársonyos
szakállával, és mohó, szépen rajzolt férfiajkán a sok ágyast ölelt, mámort
adó hím öntudata rejtızött.
– Ha heves leszel a nászban, s engedelmes a tárulásban, akkor meglátod
a tündérasszonyokat, amint a holdsugarakon ülve szövik a varázsfátylat,
mellyel beborítják a fáradt szeretık testét, hogy új erıt adjanak új nászra –
szólt halkan, sejtelmesen, lágyan s mégis férfias, trágár érdességgel.
Hosszú karja magához lendítette a leányt. A többiek egyszerre
lecsendesültek. Egy magas, csontos, mindig mámorra szomjas gót
fejedelemlány hővös, kék szemében irigység és bosszúság lappangott.
– A villámszóró Wotan rıt szakállú papjai úgy tanítják – szólt érdesen,
kissé rekedten –, egyszer hatalmas farkas eszi meg a világot, és minden
elpusztul tízezer tüzes agyara között. Vajon hol lesznek akkor a
holdasszonyok?
A férfi nagy, barna szemében gondolat rebbent.
– Az igazi sámán nem fél a legrémítıbb fenevadtól sem, s csupán
tekintetének is engedelmeskedik a legpusztítóbb szellemtőz is – szólt
töprengve. Egy finom arcú, nagyon piros ajkú pannoniai asszony óvatosan
leült a kerevet szélére.
– Te igazi sámán vagy?
A férfi a messzi parton fátyolként heverı hegyeket nézte:
– Néha azt hiszem, valóban az vagyok... Néha érzem emberi mivoltom
bilincseit.
Egy vaskos lábú, nagyon karcsú jazig nı alázatosan letérdelt a kerevet
elé, a szınyegre. Könnyő ruhája felsiklott telt, fehér combjain.
– Ha igazi sámán vagy, tégy csodát – mondta vakmerıén. A férfi
nevetett. Arca suhancosan fiatal volt a hold egyre erısödı fényében.
– Milyen csodát? – kérdezte, és elırenyújtotta kezét. A jazig nı
óvatosan megfogta, és lassan szorította magához. A többiek csoportján
izgalom rezzent. Az arcokon várakozás, türelmetlenség, féltékenység
hullámai siklottak.
– Mondd, hogy a hegyek mozduljanak meg... – suttogta az izmos lábú,
nagyon karcsú jazig nı, és a férfi könyökét szorítva észrevehetı, fokozatos
mozdulatokkal, melyekben ott rejtızött a nász-hívás, kúszott a kerevethez.
A nyúlánk kun leány úgy lebbentette elıre dús, sötét haját, hogy eltakarja
ıt a fejedelem kigyúló tekintetétıl. A gót asszony elırelépett, hosszú, fehér
lába a kerevet szélére vetett sisakot érintette. Lágy, de mégis a másik kettıt
megelızı vakmerı mozdulattal fonta át a fejedelem nyakát. Csókja a férfi
füle tövét becézte. Ujjai alatt gyorsan csúsztak ki az aranyos hurkokból a
drágakövektıl szikrázó gombok. A férfi érezte, hogy a lágy, gyors,
alázatos mozdulatok ritmussá váltak. A ritmus lüktetı örvénnyé. Úgy dılt
oldalt, mintha párducokkal viaskodna: egyszerre érezte a kun leány puha,
forró ajkát a száján, a gót asszony csókját a nyakán, mellén, és a jazig nı
ölének perzselı forróságát. Mély, mormogó hangon, röviden, érdesen
nevetett. Körülötte egyre hevesebbek, egyre forróbbak lettek a
mozdulathullámok. Izmait elborította a forró borzongás. A hulló ruhák
susogásába, mint holdsugarak pengése a tavon, vegyült a többi ágyas
biztató kacagása...
A nász láthatatlan máglyája úgy töltötte be a bárkát, mint a tó ezüst
tükrén lebegı aranyos urnát...
Fedetlen testek fehérlettek a hold fényében a beteljesülés lágy
aléltságában, a széles kerevetre hullva...

***

Lágy fuvallat siklott a tó felett. A kialudt vulkán tetején aranyfényő

Hétláng lebegett. Itt-ott, a tó felett, ahol a Nyolcnász sámáni ereje áthatotta
a mélységet, hableányok merültek fel. Nagy, zöld szemükben áhítat. A
fellegként lebegı szeretık elıtt felmerülı óriás hold sugarain a
holdasszonyok abbahagyták a fátyluk szövését, és odanéztek, ahol a bárka
aranykelyhében a Nyolcnász lángolt. Arra vártak: mikor tőnik fel Keleten,
a messzi pusztán, a Kardisten varázsménese, válnak szilaj asszonyokká az
aranysörényő kancák, szel-lemtüzek lebbennek a tó felületén, és
aranyfényő Hétláng csillagza-tában jelenik meg az ısi vulkán tetején a
Legtitkosabb Istennı...
– Ki ez az erıs, igazi férfi, ki nyolc gyönyörő, ifjú ágyasának ad
mámort, önzetlen, sámáni öleléssel egyetlen éjszakán? – kérdezte az egyik,
aki mikor holdtölte éjszakáján emberi testet öltött, egy ifjú halászhoz járt,
akinek két felesége egyformán hideg vagy bosszús volt, mert közönnyel
vagy bosszúsággal szennyezte be ifjúságát.
– Ez Buzád, a Sámánfejedelem, kit Buda hercegnek hívnak a hosszú
kardos, szıke harcosok – szólt a másik, aki félénk menyasz-szonyok
helyett lopódzott a türelmetlen vılegények ágyába, hogy legalább
holdtöltekor oly asszonyokat öleljenek, amilyeneket képzeletükben
megalkottak maguknak. – Jó is, hogy ily erıáldozatban búcsúzik az
életétıl... mert bizony ma éjjel elszakad a sorsfonala.
– Ó... ó... de hiszen most látom én is... megölik! – kiáltotta örömmel a
harmadik, kinek szeretıje, egy híres madarász, nem bírt többet egy éjjel
egy asszonynál. – Jaj, de jó! – Tapsolva csapta össze tenyerét, és körülötte,
mint a húrok, halkan felzendültek a merev, színezüst holdsugarak. – Akkor
még hajnal elıtt itt lesz! Mindjárt összeszedek néhány jó puha felleget,
leterítem oda a nádasra. Szép, opálszínő ködsátrat feszítek, és én leszek a
kilencedik szeretı, aki mámorra lobban tıle.
A negyedik, aki a túlsó parton emelkedı vulkán tetejére, egy rég halott,
híres, de elfeledett hıshöz járt a barlangsírjába, rejtelmesen bólintott.
– Úgy van. Ha az élık tudnák, milyen jól ölelnek a holtak, mindig ıket
hívnák az ágyaikba, hogy nász közben betöltsék lényükkel élı szeretıjük
testét, birtokolják mámorát. Hiszen így egyszerre két szeretıt ölelhetnek
meg. Egyet: lélekben, egyet: testben. Ilyenkor a holt szeretıt itatják meg az
élet italával a nász tőzkelyhébıl, s a holt szeretı lénye így erısödik a
kisugárzott mámorral. Egyre közelebb kerül ahhoz, aki hívta az élı szeretı
révületében izzó, ifjú, erıs testének nászban lobogó máglyája által. Persze
az ilyen híváshoz örök szerelem kell.
Az ötödik, aki minden alkalommal, valahányszor ott lent a bokrokban
kigyúlt a nász, leszökött, hogy lopva zsákmányoljon az új és új szeretı
beteljesülésébıl egy-egy erırezzenést, idegesen vonogatta hófehér vállát.
– Jaj, alig látom a lelkét... Nézzétek meg már, mikor ölik meg?
Mindnyájan a hold elıtt lebegı, csak nekik látható ködfátyolban felmerülı
jövendıt nézték, melyben visszatükrözıdtek a földön még csak ezután
történı tettek energia-körvonalai.
– Az a magas, csontos, fekete hajú bajnok öli meg. Edekon. Ez skir
népbıl valónak hiszi magát. Pedig magyar anyától származott – szólt a
hatodik, aki nagyon fiatalon halt meg, és még azután is megırizte
félénkségét, miután a Kardisten varázsnászban holdasz-szonnyá tette,
megajándékozta a tiszta energia testben történı megtestesülés és a
mámoradás képességével. – Edekont pedig még ma éjjel, hajnal elıtt, az a
szálas, szıke hajú suhanc öli meg – a három fejedelmi testvér közül a
legidısebb –, aki ott, arra rejtızik harcosaival a vulkán aljában. Theodemir,
a gót királyfi.
– Jaj, csak tudnánk, vajon Edekon lesz-e olyan heves és mohó a halál
utáni nászban, mint a hun sámánfejedelem? – kiáltotta az, aki a
leghevesebb volt, és ezért a legifjabb, s éppen ezért természetesen a
legszebb is. – Asszonyok! Nagyon sőrő ködbıl kell fonni a sátrunkat, mert
mire mindez megtörténik, már hajnalodik... Nézzétek, már indulnak is a
csónakok. Mily bátor, nagyszerő gyilkosok! Persze nem tudják, mennyi
örömet okoznak nekünk mindjárt, s talán még azt sem mondták el nekik a
táltosok, hogy valahányszor mi, holdasszonyok a hirtelen halált halt, vitézi
harcban elesett hısökkel a holdfénykereveten ölelünk, a holdkorong körül
szivárványgyőrő dereng. Ó, milyen ügyesen rejtette el Edekon vitéz
gyilkosait a nádasban... Látjátok a homloka felett a gyors halál fekete
bolygólángját?
Gyönyörő, hővös testük reszketett a nász elıtti élı izgalomtól. Az, aki
szőzen halt meg, és csak halála után tette asszonnyá a Kardisten a
varázsnászban, a szent holdtölte éjszakáján, tikkadt ajkába mélyesztve
gyöngyházfogait, riadtan felszisszent:
– De ni csak! Az a másik csónak ott... miért... Úgy látom,
halászcsónak... Két halász húzza a hálót. Egy öreg meg egy fiatal. Jó lenne,
ha ık is idejönnének hozzánk.
– Vajon ha tudnák, hogy olyan heves, szép holdasszonyokat ölelhetnek,
mint mi, akkor is úgy irtóznának a haláltól? – töprengett hangosan,
udvarias többes számban beszélve az elsı, de ahogy tekintetével becézte
saját testét, aztán akadékoskodó hibakereséssel pillantgatott a többire,
látszott, csak önmagát tartja igazán szépnek.
A többiek hallgattak. Ahogy türelmetlenül elırehajoltak, ala-
bástromtestük karcsú, sudár fellegként halványan derengett a holdfényben.
Csillagszemükben erık szomja rejtızött. Éj fekete hajuk körül tompán
fénylı szivárvánnyá olvadt össze a holdsugár és a szel-lemtüzek
asztrálkoronája. Ölük bolyha olyan volt, mint kicsiny, sötét bárányfelhı,
mely szinte felolvadt összeszoruló combjaik ezüstös derengésében.

***

... Az aranyos bárka látszólag szinte mozdulatlanul sodródott a tó vizén.

A nászban feldúlt, széles kereveten, a fedélzet aranyos deszkáin
összegyőrıdött szınyegeken, feltorlódott tigrisbırökön heverı ágyasok
holdfényben derengı fedetlen teste olyan volt, mint a hoid-asszonyok
tükörképe az anyagi lét síkján. A férfi a középen dılt le nász utáni álomra.
Most birtokolta a sámánölelésben zsákmányolt erıket, s a lelke tavában
tisztán merült fel a jövı száz titka. Ajkán mosoly volt. Tekintete találkozott
a holdasszonyok tekintetével. Látta a mélységben az aranyos bárka felé
sikló sellıket, akik birtokolják majd kard tépte testét, míg asztrállénye a
holdasszonyokkal borul nászra a ködsátorban, de szívében nem rezzent
rettegés...
A tó közepérıl egyre közeledve egy csónak tőnt fel, melyben két halász
állott.
Az aranyos bárkán lassan egyenesedett fel a nyúlánk, fekete hajú kun
leány. Hangja átpendült a csendben a fedélzeten.
– Nézzétek! Halásznak! Most húzzák a hálót! Mennyi hal! Jaj, mennyi
hal!
A kereveten, a szınyegeken, az összegyőrıdött tigrisbırökön heverı
fejedelmi szeretık lassan megmozdultak. Kíváncsi tekintetek szegezıdtek
a kicsiny csónakra.
– Gyönyörőek! Hogy csillognak! – szólt elragadtatással a gót nı. –
Csináltass nekem ezüstbıl ilyen díszeket a bársonyruhámra.
A fejedelem felegyenesedett. Halkan kiáltott. A két halász, aki ismerte
az aranyos bárka útjait, kapkodva evezett közelebb. Az asz-szonyok
kihajolva csiviteltek, csodálták a zsákmányt. A szláv ágyas mereven nézte
az olykor vergıdı, a lassú fulladás iszonyú kínjában tátogó halakat. Orcáin
könnyek csordultak.
– Jaj! Rettenetes! Mennyit szenvednek! – hirtelen odavetette magát a
férfi lábaihoz. – Parancsold, hogy elengedjék ıket! Parancsold meg, hogy
visszaengedjék a vízbe, a tóba! Nézd! Megfulladnak lassú, szörnyő
halállal. Elvesznek. Meghalnak ártatlanul.
Az ifjú ágyasok csapatában gúnyos nevetés csapott fel:
– Szálljunk ki! Fızzünk! Süssünk! – kiáltozta a kun leány.
– Majd én fızök! – fogadkozott a nagyon karcsú, izmos lábú jazig nı.
A szláv ágyas piros orcáin, egyre bıvebben ömlöttek a könnyek.
– Nem... nem!... Rettentı halál! Forró vízbe vetik ıket! Elevenen a
forró vízbe! Elevenen darabolják fel! Szaggatják ki szívüket! De miért?
Miért?
A többiek dıltek a kacagástól. A gepida királylány rıt hajfürtjei
mozgékony csípıjét csapkodták, a gót nı zöldesszürke szemében gıg
csillant.
– Elment az eszed? – vetette oda a szláv szeretınek. – Ezt a pompás
zsákmányt vízbe dobatnád? Jaj, máris oly éhes vagyok.
A férfi bölcs sámánként figyelte a szavakat s a szavak mögött a jeleket.
Lassan két tenyerébe fogta síró szeretıje fejét, és közelebb hajolva, kutatta
szemét. Az asszony kék szemében aranyfényő Hétláng csillogása rejtızött.
A sámánfejedelem érezte nászban megtisztult lelkében a Hajnalcsillag
Asszonya akaratsugárzását. Felpillantott. Sámántekintettel nézett a
messzeségbe. A vulkán felett ott lobogott a hét aranyfényő láng. Tudta,
hogy most, a nászáldozat fellegérzésében minden szeretı látja a
láthatatlant.
– Láttok-e valamit ott a hegy felett? – kérdezte halkan. Az asz-szonyok
az opálos ködökben lebegı, kihunyt vulkán felé néztek.
– Én... olykor... hét piciny villanást látok – szólt a nyúlánk, fekete hajú
kun leány. – Néha kihunynak, néha kigyúlnak.
– Én hét apró csillagot látok – mondta a gót nı.
– Én hét ragyogó arany fényő lángot – hallatszott a könnyezı asz-szony
hangja.
A fejedelem megértette a jelt. A halak csillogó garmadájára nézett,
mely olyan volt, mint a mélységbıl rabolt kincs, és felette most látta csak ı
is – pedig láthatatlant látó sámán volt ebben a pillanatban – a kín fekete
lángjait.
Lent, a bárka széléhez állott csónakban tiszteletteljesen nézte a
fejedelem arcát a két halász. A férfi sámántudattal mérlegelte a kozmikus
akaratrezgések iránytartalmát. Ahogy a dülledt szemő, némán fuldokló
halak kínja növekedett, vergıdı testük felett egyre sőrőbben merültek fel a
kín sötét lángjai. A Nagyfejedelem elko-morodott. A halak nyitott
szemében hirtelen önmagát látta, amint összekaszabolt teteme hosszú
vércsíkok fekete szalagjait húzva maga után lebeg a csendes vízen. Lassan
levette középsı ujjáról a nagy, fekete köves győrőt, és odahajította az
öregebbik halásznak.
– Tied a győrő! Enyém a zsákmányod. Igaz? – kérdezte gıgösen. A
halászok némán meghajoltak. A sámánfejedelem lassan felemelte karját. –
Annak áldozom e halak életét, akinek aranyfényő Hétlángja ott lobog a
vulkán felett. Szabadságot és életet áldozok neki, ki a Hétlángban rejtızik.
Vessétek e halálra ítélt ezüstpikkelyeseket a vízbe... hátha akad közöttük
néhány mélységbe számőzött lélek, ki még nem törhetett fel szellemtőz
alakjában a tó felszínére.
Az asszonyok hallgattak. A szıke, lágy arcú ágyas a fejedelem kezét
borította be csókjaival. A két halász felemelte a hálót. Arcuk ünnepélyes
volt, mint az áldozatot bemutató táltosoké. A szétnyíló hálóból ezüst
patakként dıltek a tó csendes vizébe a kifogott halak. Néhány pillanatig
bénultan lebegtek a víz felszínén, aztán hirtelen megelevenedve siklottak a
mélybe. A tó felett a hableányok csak sámánoknak hallható ujjongása
zendült fel. Lent a mélyben a feltámadott szabadulok hangtalan ujjongása
csendült, mint ezernyi apró ezüstcsengı. Az ezüstszárnyú madárrajként
szerteröppenı halak pikkelyein aranyos csillanás vibrált, és a mélységben
mintha ezer meg ezer aranyfényő bolygóláng siklott volna. A víz tükre
megtelt mesésen finom derengéssel.
– Nagyobb, fénylıbb csodát tettél, mintha oly hegyet emeltél volna a
partra, mint a kihunyt vulkán... – szállott a csendben a csak sámánnak
hallható zengés.
... Balról, a nádasokból hirtelen két hosszú csónak siklott elı. A
sisakos, páncélinges evezısök ezüst varázsvitézeknek látszottak. A csónak
elején álló magas, szikár bajnok rangjelzı, sastollas hun süvegét tarkójára
tolva, öblös alán pajzsát maga elé emelve, ritmikusan hajlott jobbra-balra,
ahogy ringott a gyorsan sikló csónak. Jobbjában felvillant, kihunyt, újra
felvillant a súlyos, egyenes osztro-gót kard.
Az aranyozott bárka túlsó szélén még mindig ujjongva kiáltoztak a víz
ezüstje alatt eltőnı halak után az ifjú ágyasok. A fejedelem lassan
megfordult. A csónak most már rohant a bárka felé. Ahogy az evezısök
hátradıltek, ezüstpikkelyes ragadozónak látszott.
A harcosok hirtelen a csónakba dobták az evezıjüket. Bal karjukon
szegletesen rajzolódott a pajzs, jobb kezükben rövid római kardok
lendültek, görbe, borotvaéles hun szablyák suhogtak, hosszú, egyenes,
súlyukkal sújtó osztrogót pallosok villantak. Rövid herul hajítódárdák
emelkedtek. Kun íjak feszültek.
Az aranyozott bárka elején most rajzolódott ki a sőrősödı, opá-los
ködökbıl a fejedelem vállas, zömök alakja. Könnyő, kerek pajzsán a hun
uralkodó nemzetség sámánjele csillogott, az óceán mélyébe elmerült Nagy-
Anyaország, az Elsı Birodalom téglalap alakú
„MU”-rovásbetője. Jobbjában zizzenve emelkedett fel a bővösen éles,
hajlott pengéjő pusztai kard.
– Hé! Félre innen! – kiáltotta. – Mi népek vagytok?
A csónak most súrlódott a bárka aranyozott oldalához. Az asszonyok
sikongva vagy elhallgatva a rettegéstıl dıltek oldalt. A hun fejedelem
megtántorodott a hirtelen billegı fedélzeten. Megvárta, amíg a csónak
elején álló magas, sovány zsoldosvezér elırelendül, aztán úgy sújtott
oldalról pajzsával, mint szárnyával a sas. A pajzs széle a bárka fedélzetére
lépı térdét érte. Edekon hosszú alakja megingott. Sújtott. Gót kardja
összecsapott a hun szablyával. A csendben megpendültek az összevágódó
pengék.
A csónak szélérıl már heten-nyolcan kapaszkodtak fel a fedélzetre.
Háromszögő pajzsuk védésre elırenyújtva olyanok voltak, mint csillogó,
óriás, szegletes viperafejek. A rövid herul lándzsák fullánk-ként
szegezıdtek a magányos harcos felé.
 – Hé! Vissza! – harsant a fejedelem szava. – Én vagyok Buzád, a hunok
vezére!
A lökésre lendülı lándzsák megtorpantak. Egy pillanatig dermedt csend
volt.
– Becsaptak minket... – horkantott fel fulladozva, mintha hirtelen
láthatatlan kéz kapta volna el a torkát, sápadtan, egy kun zsoldos. Edekon
arcán döbbent rettegés rezzent. Szinte önkéntelenül húzódott vissza. Szeme
elıtt káprázott a kerek, könnyő ezüstpajzson a százezer éves fejedelmi
rovásjel. Egyik lábával a csónakba, a másikkal a bárka szélébe
kapaszkodva meredt a hun vezér felé. Éles, fekete szemében hirtelen
fellobbant a rettegés szülte, kétségbeesett düh.
– Rajta! Vágjátok... Szúrjátok ıket!
A herul, gót, rugi, skir zsoldosok elırezúdultak. A kun és a két,
egyforma kopaszra vágott fejő kuturgur íjász, aki értette Buzád szavait,
rémülten kapkodott Edekon felé.
– Vezér, nem hallod?! Ez maga a nagy fejedelem! Becsaptak
bennünket!
Edekon sápadtan csikorgatta fogát.
– Koncoljátok fel! Ha élve marad, úgyis karóba huzat mindnyájunkat.
A zsoldosok kardjai megvillantak. A hun vezér érezte, mint hullanak
pajzsára a súlyos, egyenes pallosoknak a pajzs mögött is csontot törı,
izmot bénító, tompa ütései. Látta, mint merül fel elıtte a bárka aranyozott
deszkáin egyszerre négy-öt fegyveres, mint sodródnak Iá56
buk elıtt a tarka párnák, a gomolygó, mesésen finom keleti fátylak,
mint horpadnak be a nászban összegyőrıdött tigrisbırökön ívelı, vaskos
ráncok. Széles körvágással futtatta a pengét, aztán engedve a lendületnek,
hosszú ugrással vetette magát a halvány, csillogó hullámokba.
– Vezér! – szállott Edekon halálsápadt arcába a kiáltás. – Vesztünkbe
rohantunk! Még hajnal elıtt nyakunkban lesznek a hun kop-jások.
A zsoldosvezér verejtékezı homlokát dörzsölte, rekedten szitkozódott.
– Utána! Ha elvisszük a fejét Itil kha-khánnak... – kiáltott magyarul. A
zsoldosok nem figyeltek rá. A zsákmányolás révületében szaggatták le a
kerevet díszeit, kapkodták fel az ágyasok nászhul-lámzásban földre hullott
ékszereit. Edekon vadul csapkodott feléjük kardjával.
– Utána! Ha megmenekül, karóba huzat mindnyájunkat! Utána! A
zsoldosok kapkodva tolongtak vissza a csónakba. A hold elé felleg siklott.
A tó felületén kihunytak a fények.
– Hol van? – zizzent, suttogott, susogott a kérdés.
– Ott... ott... – A csónak elırelendült. Az evezık ívbe feszültek.
 A hold elıtt egyre sőrősödött a felleg, a tó fölött a közeledı vihar
zúgása moraj lıtt.
– Hol? – A csónak megtorpant. Mindnyájan figyeltek. A megszokott
váratlansággal kitörı vihar zúgása elnyomott minden zajt.
Hirtelen csend lett. A hold elıtt úgy váltak szét a fellegek, mint az új
összecsapáshoz a küzdıtér szélére elhúzódó óriások.
– Ott... ott...
Az evezık meglendültek.
A hun vezér a nagy ázsiai folyamok dermesztı örvényét megjárt úszó
tapasztalatával megállott, nehogy az úszás csapkodó zaja vagy egyszerően
a mozgás látása feléje vonja az üldözıket.
– Ott... ott... – hallatszott újra, de már távolabban. Ö némán, széttárt
karral, úgy lebegett a víz felületén, hogy a hullámok el-el-lepték arcát.
Tisztán hallotta a közeledı csónak nagy evezıinek csob-banását, még
mélyebbre húzódott le, és hirtelen érezte, hogy a lába a tó homokját éri.
Önkéntelenül elmosolyodott. Ez a végtelennek látszó, de itt-ott váratlanul
oly sekély víz mindig szolgált ilyen meglepetésekkel. Óvatosan felmerült.
Mély lélegzetet vett. Aztán egyszerre egészen eltőnt a víz alatt.
Az evezık csobbanása közeledett... távolodott... Őjra közeledett...
Egyre jobban...
Csend lett. A pillanatok a végtelenbe nyúltak. A tüdejét láthatatlan
tüzes karmok marcangolták. A pillanatok megteltek a halál hő-vösségével.
Ösztönösen, akarata ellenére összerázkódott, és felmerült. Mély lélegzettel
kapkodott a levegı után.
– Siess, uram, rád várunk – hallatszott közvetlenül mellette. Kinyitotta
szemét. A kicsiny csónakból, a vízben gázolva, a két halász indult feléje.
Néhány lépést tett. Lába alatt hirtelen mélység tárult. A kimerültségtıl
görcsösen kapkodva úszott. A halászcsónak eléje siklott. Karok nyúltak.
Lihegve felkapaszkodott.
– Bújj a hálók alá, Nagyúr – hallotta a fiatal halász mormogá-sát. Úgy
csúszott a hálók alá, mint mélységbe menekülı, mélységbıl kiragadott vízi
lány. Az evezık megcsobbantak.
– Hejj... Megállni!! – harsant messzirıl a kiáltás. A két halász az
evezık után kapkodott. A fejedelem feltekintett.
– A part felé evezzetek – lihegte, amikor látta, hogy a kicsiny, otromba
halászcsónak a tó közepe felé tart. Az öregebb halász erılködéstıl feszült
arcán ravaszkodó mosoly rezzent.
– Jobban tudjuk mi, hogy vessük itt a kockát.
 Az evezı néha sarat vetett fel a végtelennek látszó vízen. A nyomukba
rohanó hosszú, gyors csónak hirtelen megakadt a láthatatlan zátony gátján.
– Most balra... – mormogott az öregebb halász, és a fejedelem felé
fordulva hozzátette – keskeny ez a zátony, és erre nyúlik. Ha egyenesen
továbbmegyünk, hamar mély vízre érnek ık is. Így azt hiszik, sekély a tó.
A zsoldosok, kiugrálva, a vízbe tolták a csónakot. Súlyos páncéljukban
majd derékig merültek az iszapos mederbe. A halászok szinte lassú, de
mégis villámgyors, egyenletes mozdulatokkal eveztek.
– Kússz a csónak elejére... úgy szállj a vízbe, uram, hogy észre ne
vegyenek – hallatszott a fiatalabb halász szava. – Mindjárt véget ér a
zátony, s bizony utolérnek, ha terhes a csónakunk.
Buzád magára húzta a hálót. Óvatosan kúszott a csónak elejére. Aztán a
háló alatt fokozatosan ereszkedett a vízbe. Már kinyújtott kezével is
érintette a meder iszapját. Elmerült a fodrozódó apró hullámok között. A
csónak megkönnyebbült teherrel gyorsabban siklott tovább. Úgy látta, az
üldözık mély vízbe érnek, egyszerre hevesebben lendülnek a halászok
után. Óvatosan kémlelt körül. A hold elıtt újra összefeszültek a nagy
birkózásban a fellegóriások. Hővös, vihar elıtti sötétség borított el
mindent. Arra gondolt, hogy körülötte messze-messze nyúlik a tengernyi
tó, és a hirtelen feltorlódó óriás hullámok, melyeket a pusztalakók úgy
megcsodáltak a partról, most pillanatok alatt belesodorhatják a mélységbe.
Ezek a hirtelen támadó, percek alatt kitörı, vad hullámokat korbácsoló
viharok mindig partra vetették a vigyázatlan halászok, a messze beúszó
fürdızık tetemét.
A víz kellemesen meleg volt. Valahol egyenetlenül csapkodó
evezılapátok hallatszottak. Eltávolodtak. Ismét megcsobbantak. A szél fel-
felzúgott. Elcsendesedett. A hold elıtt ismét szétváltak a tusa-kodó
fellegek.
Most már feltérdelt a vízben. Figyelt.
A holdfényben, nem messze tıle, az aranyozott fejedelmi bárka
csillogott. Az asszonyok áthajolva csapkodták, alighanem a hajó belsejébıl
felszedett könnyő, aranyos deszkákkal a vizet. A deszkák alig érték a
hullámokat, de a szél bele-belekapaszkodott a bárka sulán lebbenı, kicsiny
vitorlájába, sodorta a part irányába.
Buzád felegyenesedett. A bárka megtorpant a láthatatlan zátony szélén.
A férfi feléjük futott.
– Feszítsük ki a nagyobb vitorlát! Lányok! – kiáltotta vidáman, a
pusztalakók nyelvén. Az asszonyok elnémulva meredtek rá. Ahogy a tó
végtelenjébıl jött feléjük a sekély vízben, mintha hullámok tetején
lépdelne.
– Szólj... élı vagy-e?! – kiáltotta remegı hangon a kun leány.
A férfi hangosan nevetett. Belekapaszkodott a ladik szélébe. Egyszerre
puha, illatos kezek nyúltak feléje. Az önkéntelen örömujjongás most tört ki
mindnyájuk ajkáról. Szemükben ıszinte könnyek csillogtak.
– Tudtam, hogy nem halsz meg – suttogta az a szıke ágyas, aki a
halakat megszabadította. – Tudtam, a mélység nem nyelhet el, mert a vízi
istenek nem engedik.
A férfi mosolyogva állottá a ráviharzó csókok záporát.
– Vitorlázzunk – mondta vidáman. Kibontakozott az asszonyok
karjából. A rövid, vaskos árbocokon széles, egyenetlenül kétfelé lendülı,
könnyő vitorla bomlott szét. Meglebbent, felduzzadt az alig észrevehetı
szélben. A bárka megbillenve siklott a vízen. Buzád fellépett a
kormányevezıhöz. Fent végleg szétfoszlottak a fellegek. A tó simán,
csendesen tárult. A halál, a kardok villogása, a hirtelen rázúduló harcosok
képe olyan volt, mint sámánerejével felidézett és ismét szétfoszlott
ködképek gomolygása. A jazig nı odahajolt a fejedelem füléhez.
– Ugye, nagyon megbünteted ıt? Büntesd meg úgy, hogy évezredek
múlva is borzongjon, aki hallja.
– Kit? – kérdezte Buzád, aztán az asszonyai elıtt hetvenkedı férfi
fölényével vállat vont. — Sok fegyveres rabló járja Pannónia földjét.
A jazig nı tagadólag rázta fejét:
– A vezérük herul törzsjelvényeket viselt, de magyarul kiáltotta két
legényének: „Ha elviszem a fejét Itil kha-khánnak.”
A kun leány gyorsan bólogatott. Buzád körülpillantott. Elıttük a sima,
homokos parton feltőntek a fejedelmi sátorváros tüzei. A férfi elırehajolt.
Halkan, gyorsan mondta:
– Ha felfedjük a testvérviszályt, gyengének vél az ellenség, s ha
gyengének vél, fegyvert fog ellenünk. Itil még nagyon fiatal, s talán éppen
az ifjúságát használnák fel ellenem az okos gonoszok. Ha megbüntetem ıt
a törvény szerint, késıbb testvérgyilkosnak mondanak a pusztán, a
tábortüzek mellett. Ha számőzöm, bosszúra gondol. S hová számőzzem?
Keleten a pusztai népek a Kardisten akaratának hordozóját látják benne
éppen úgy, mint bennem, hiszen az Akaraterı törvénye által vagyunk
„testvérek”. Bármely nép könnyen fellázad, és olyan pusztító testvérharc
gyúlna ki, mely elpusztíthatná a sámánbirodalmat.
A kun leány, aki jól értette a maya-mayar beszédet, izgatottan
összecsapta a kezét.
 – De hát csak nem hagyod büntetlenül?! Ha ı a hibás mindenért...
A fejedelem vállat vont.
– Én vagyok a hibás. A legsúlyosabban vetkeztem az elıvigyázatosság
ellen. – Hangja komorrá vált. – Egyedül mentem veletek a bárkán, holott ki
ne tudná, hogy Pannónia földjén ma már érvénytelenek a híres, dicsı római
törvények, és rabló törzsek kóborolnak, s hol is rejtıznének jobban, mint e
tengernyi tó nádasaiban?
A hajó nekifutott a lapos, homokos partnak. A Kara-törzsbıl való
Lebéd fél század testırkopjással úgy rontott elıre, hogy harci ménje
aranypikkelyes szügye szinte súrolta a bárka aranyozott díszeit.
– Hol a fejedelem?! – ordította teli torokkal, aztán hideg verejtékkel
borított homlokát törölgetve, megkönnyebbülten félig káromkodott, félig
imádkozott. – Megvadított kancákkal, tavaszi sárláskor kéne széttépetni
ıket.
– Kiket? – hallatszott hővösen. A fejedelem nagy, sötét sámánszemébıl
jövendıt látó, mindent tudó nyugalom sugárzott. Lebéd olyat sóhajtott,
hogy az aranyozott pikkelypáncél villódzva vibrált széles bajvívómellén.
– Két halász futott lélekszakadva éppen most az éjszakai testırök
szállására. Azt mondták...
Látta, hogy a fejedelem figyelmeztetıen int. Elhallgatott. Buzád szépen
rajzolt mohó, férfias ajkán gúnyos mosoly jelent meg.
– A két halászt én küldtem riasztó hírrel, hogy próbára tegyem
éberségteket. Öltöztesd fel ıket díszes ruhába, és kísérd ide. Egy
nemzetségbıl valók vagyunk. Az egyik Dél-Turán helytartója lesz, a
másik, mint vértestvérem, hetvenkét legszebb leányt válogathat ágyasának,
ha leányvásár lesz azon a helyen, amely Hadmezı és Vásárhely is, ott a
Maros és Tisza között.
Lebéd szegletes, barna arca kifejezéstelen maradt.
– Ne zárjam le a tábort testırkopjásokkal? – kérdezte halkan.
– Ne – hallatszott éppen olyan nyugodtan.
– Ne állítsak ırséget egy-két s más sátor elıtt?
– Ne.
– De áztat tán meg lehetne cselekedni, hogy az a két ezred test-ırkopjás
a tó partját végigportyázza. Csak menjen, aztán már gyüj-jön is...
– Ne – hallatszott ismét. Lebéd levette, aztán ismét feltette sisakját,
melyen aranyból vésett remekmővő sasszárny jelezte rangját.
– A parancsot teljesítem – szólt –, de ha még egyszer egyedül indulsz
valahová, vezér, én elıtted megyek a Kardisten bővös méneséhez
csikósnak. – Karjával győlölködve a tó felé bökött. – Ettıl a nagy víztıl
pedig jó lesz... odébbállni. Nem jó ez semmire sem. Itt topogtam legjobb
lovasaimmal, mint a kotlós, ha a vízbe mennek a kiskacsák, amit kiköltött.
Buzád hosszan nézte a szedelızködı asszonyokat.
– Hogy hívják a két halászt? – kérdezte közömbösen. Lebéd
gondolkozott.
– Gub és fia, Csene. Mindketten megyeri törzsbıl. – Aztán hüm-mögve
hozzátette: – Igaz, nem jó azokkal gáncsoskodni, akiket éppen most emelt
a sámánhegyre a nagyfejedelem, de megmondom, ahogy van: úgy vettem
ki szavaikbul, bizony szökevények ezek onnan a pusztából... a te
országodból, fejedelem. Buzád elmosolyodott.
– Ha kitör a ménesembıl két csikó, nem a ménes a hibás, de éppen
hogy a csikós. Küldd csak ide ıket. Okos szó országot ér, ha a király
hallgatja – és most már közelebb intette a sátrakból elıfutó szolgákat,
segítsék ki a bárkából a visszatérés örömében sikongó asszonyait.

***

Edekon lihegve állott meg a parton. A zsoldosok, akik a két csónakot a

partra lendítették, hallgattak. Néhányan lopva nézegették a bárkáról
elragadott ékszereket, ruhafoszlányokat, százféle kicsiny, csillogó díszt,
melyet a sámán ágyasai viseltek. Edekon sóhajtott:
– Vissza a csónakba. Ha nekifeszültök az evezıknek, még hajnal elıtt
elérjük a két görög villáját – rendelkezett szaggatott hangon. A többiek
egyszerre sodródtak vissza a csónakba. Az evezık meglendültek. A csónak
gyorsan kerülgetve messze a tó vizébe nyúló nádasokat, siklott délnyugat
felé. Keleten a virradat rıt derengése vegyült a holdnyugta halvány
fényével. Edekon megvárta, amíg a csónak megkerüli a zöld fokként
elırenyúló nádast, és összehúzott szemmel figyelt elıre, Oresztész villája
felé. A márványépület most halvány varázsszínben derengett a holdnyugta
mesés világosságában. A bejárat elıtt hét-nyolc hun kopjás lova
toporzékolt. Edekon intett. Az evezıket behúzták.
– Vissza – mormogta, és a túlsó parton emelkedı vulkán felé intett,
mely úgy hordozta széles, csonka gúláján a lenyugvó holdat, mint roppant
oltár az áldozati tüzet.
A csónak lassan siklott, hogy átszelje a tavat. Edekon sokáig hallgatott.
– Ha elérjük így a part mentén a szabad gótok szállásait, ott már nem
sokat tehet a hun fejedelem. Ha meg Sisciában vagy Sin-gidunumban a
római császár helytartója fogad el zsoldosoknak, akkor éppenséggel nincs
mit félnünk.
 A többiek hallgattak. Fáradt karjuk egyre gyorsabban forgatta az
evezıt.
– Hátha mégis halott a Hercog Buda – töprengett hangosan egy szıke
szakállas skir. – Én úgy láttam, elmerült. Talán csak a lelkét kergettük.
A többiek arcán töprengés volt.
Itil a sátor elıtt hevert, puha, hatalmas birkabır subán. Zömök, már
férfias, vaskos alakja beleolvadt a homályba, amely itt a sátor árnyékában
annál tömörebb, súlyosabb, szegletesebb lett, minél inkább erısödött a
telihold fénye. Behunyta szemét.
Mindent tudott, és mégis semmit.
Tudta, hogy valamikor össze kell mérni erejét a másikkal, aki a
Láthatatlan Óriássá lett szellemfejedelem akaratát hordozhatta. Suhancos
hencegéssel mindent tudóan vágott eléje Ioannész érveinek, de kínzó zavar
mardosta, ha egyedül maradt.
A sátrak elıtt elvezetı átjárón futó gyalogosok lépte dobbant a teljes
némaságban. Ez a hang itt, a fejedelem szállásán, ahol mindenki lovon jár,
szinte ismeretlen volt. Itil feltekintett. A sátorba kivont karddal, szótlanul,
nyolc-tíz aranyozott pikkelypáncélos testır zúdult be. Látta könnyő,
drágaköves, aranyozott pajzsaikon Buzád fejedelem rovásjelét. Felpattant.
Hangtalanul siklott a homályban a lovak szállása felé. Bent, a sátor falán,
ott, ahol a bırök helyett ablakként könnyő vásznak függtek, egyszerre
feltőntek az ide-oda lebbenı árnyak. Valami zörögve feldılt.
Itil egy pillanatig mereven, mozdulatlanul állott. Úgy érezte, minden,
ami eddig fellegként, alaktalanul, de nyilvánvalóan ott gomoly-gott
körülötte, szétfoszlik, és ismeretlen, homályos körvonalak merültek fel,
mint mikor a pusztán vágtató lovas kiér a ködborította síkságról az
ismeretlen sziklák közé. Megfordult. Átkerült a sátor mellett álló nagy
baromfiketrecek mögé. Hatalmas, vasderes paripája csodálkozva
szaglászott feléje, s okos szemében a holdfény csillogott. Itil gyors, sikló
ugrással lendült a hátára. Körülötte mintha léptek dobbantak volna,
hangtalan árnyak imbolyogtak. Itil a lova füléhez hajolt. Ajkáról egyetlen
varázsszó suhant. A vasderes úgy ugrott szinte helybıl, mint egy párduc. A
sátrak sora mögött a tó felé tárult a síkság. Nádasok zizegtek. A dobogás
elhalt a magas főben. Önkéntelenül örült a gyors vágtatásnak, annak, hogy
a lova szinte hangtalanul siklik ki a szélcsendben a szekértáborból, hogy az
egész fejedelmi szállás második leggyorsabb lova akadt eléje.
A sátrak elmaradtak mögötte, érezte az egyedüllét felszabadulással
vegyes, megkönnyebbült tudatát. Hirtelen összerezzent. Jobbról, balról,
mint lovának a garabonciásoktól elvarázsolt, megkettızıdött árnyéka:
lovasok vágtattak. A lovasok a lovaik sörényét — fent a fül mögött –
kettıs fonatba fonták, fejedelmi ménes jeleként.
Itil ismét elırehajolt. Gyors suttogására a vasderes halkan felnye-rítve
erılködött. Jobbról-balról mégis közeledett a két árny.
– Állj meg, kisvezér! – szállott a lódobogásból a kiáltás. Itil nem
hallotta, de pásztorérzékenységével érezte a csikóspányva suhanását.
ösztönösen oldalt hajolt, egy pillanatig azt hitte, tévedett, aztán látta, mint
lebben a kinyíló hurok. Dühösen felszisszent, úgy vetette magát elıre,
mintha leugrana a ló hátáról, aztán érezte, hogy a hurok ráfonódik, és
derekához szorítja karjait. Fogát csikorgatva küzdött, vergıdve, majd
lezuhant a vágtató vasderes hátáról. A másik nem rántotta meg a kötelet, de
jobbról zizegve, suhogva röppent fel a másik pányva. A szélesre kanyarodó
hurok lehullott a nyeregig, aztán lassan, óvatosan, de ellenállhatatlanul
szorította csuklóját a melléhez.
– Hová akartál futni, kisvezér? – hallatszott Kara-törzsbıl való Lebéd
halk, inkább kíváncsi, mint gúnyos hangja. Itil tudta, hogy egyetlen
mozdulat még: a hurok összeszorul, és ı lezuhan a lova hátáról. Nem
tudott nagyobb szégyent elképzelni, mintha a lovas kiesik a nyeregbıl. A
hiúsága megbénította. Rákiáltott a vasderesre. A vágtatás egyszerre
lelassult. „Hová? – villant át agyán. – Hát hova lehet futni a hun fejedelem
hatalma elıl, testırei elıl? Mely római helytartó ne adná ki ıt?”
Megállította lovát. Némán, gıgösen nézett maga elé. A fejedelem
aranyozott pikkelypáncélos, aranylándzsás, „éjszakai” testırei körülvették.
Nyék-nembeli Osbı, akit az egész nyári szálláson a legjobb pányvavetınek
ismertek, jelezve, hogy a hurok csak jelkép, lazára engedte a kötelet. Lebéd
szegletes, barna arcán szinte gyengéd kifejezés látszott.
– így van ez, kisvezér – szólt mentegetızve –, de hát nem lehet az
másképp, akárhogy is... – Várta volna, hogy a másik mond valamit, aztán
bozontos, sőrő szemöldökét felhúzva dörmögte: – Úgy mesélt énnekem két
halász... nagyon hajtják valami igen, igen fegyveres bajnokfélék a mi
nagyfejedelmünket. Márpedig Buzád vezérnek rajtad kívül ellensége ugyan
ki volna. Te is csak azért, mert testvére vagy a sámándombon, ha
megöletnéd, téged szolgálna az ı csodaerıs, igaz sámánlelke. Így talán
még ama Ajtonynál is nagyobb lennél, akit Vend-Oguznak mondanak,
amióta a Dema-Vend-hegyek-bıl kiértünk. – Lassan, egyenletesen beszélt,
láthatóan azért, hogy a hangja megnyugtassa a másikat, és jelezze: ismeri ı
a titkok ösvényét, a szavak, a tettek, a rangjelvények között. Itil hallgatott.
Lebéd sajnálkozva rázta fejét, aztán felemelte kezét.
– Hát csak azért jobb, ha zálognak velünk vagy... ne toldja
 64
meg azt a rövid gyerekeszedet az ı fene ravaszságával se gót, se görög,
se római.
A nyugtalanul zúgó, moraj ló tábor egyre közeledett. A holdfényben
minden csillogott, és a sátrak olyanok voltak a tó partján, mint a
láthatárokig nyúló tó vizébıl a homokra felzúdult merev hullámok.
Közöttük bolygó szellemtüzekként cikáztak-az aranyozott pikkelypáncélos
testırök csoportjai. Olykor kürt rivallt. Lebéd komoran nézett maga elé:
– Áztat is megkérdem már én tetőled, kisvezér, ha már egyszer így
fordult a sor, ugyan nem szégyelled-e te, ki, úgy lehet, Nagysámánja leszel,
ha leszel, tizennégy nagypusztai hun népnek, hogy téged egy jöttment
görög oktatgat mindenféle semmi dologra? Hát ez az Oresztész, én saját
fülemmel hallottam, azt mondta, nem tud ı még egynapos holtat sem
megidézni. Te meg ott élsz mindég az idegen túszok között, mintha magad
is valahol idegenben volnál. Ugyan mit találsz te azon a góton, rómain,
hogy úgy beszélsz velük, mintha közéjük való lennél? Még a vandált, azt
értem... sánta meg olyan garabonciásféle vagy mi, nevettem rajta... de hát a
többi? Hát lehet igazi vitéz vagy igazán szabad ember, aki gyalog jár?
Aztán az ugyan miféle bajnok, aki úgy fél a kardtól, a lándzsától, hogy
magára veszi azt a sok vasat, hogy még a kisujját se érje a penge? A
páncél, az dísznek jó: ha aranyozott, szép, könnyő. De ezek úgy bújnak
beléje, mint a teknısbéka. Aztán, láttál-e már gótot vívni? Hát vívás az?
Úgy verik egymást azokkal a vaspallosokkal agybafıbe, mint a juhászok a
nagy bottal, ha verekszenek! Látod, én még a fejemet, a hajamat is
leborotváltattam, csak ezt a két fürtöt hagytam meg, hogy ha legyız valaki
a párviadalban, nyergéhez köthesse levágott fejemet, vagy lószerszámdíszt
csináljon lenyúzott fejbırömbıl... mert én a haláltól ugyan nem félek.
Hirtelen élesen, komoran nézett Itil mozdulatlan arcába.
– Ha lesújtotta Ahrimán fekete ménese Buzád fejedelmünket, aztán
értem jönnek hajnalban a hóhéraid, én ugyan el nem futok, meg sem
mukkanok, ha akár tüzes harapófogókkal tépetsz is széjjel.
A puszta felıl hirtelen messze szálló örömrivalgás harsant. A parthoz
aranyozott bárka közeledett a hanyatló telihold fényében. Lebéd hirtelen
körbefordította lovát, és úgy zúdult elıre, hogy a ménje szügye szinte
súrolta a partnak nekifutó, tompán villódzó, aranyozott fafaragással ékes
elejét.
A Nagysámán hétezer fehér ökörbırbıl összerótt sátorpalotájában
magyar, kun, besenyı, kazár, kuturgur, avar és hatvannégy más hun nép,
nemzetség vagy törzsnek számító nemzetség fejedelmei, vezérei állottak
Buzád színarany, heverıhöz hasonló, háromezerkétszáz rubinnal borított,
alacsony trónusa körül. Bı, aranyszıttes, perzsa szabású köntöseiken
könnyő díszpáncélokat viseltek, melyeken hatalmas, ritka drágakövek
sziporkáztak. Távolabb gepida, osztrogót, alán, herul, rugi, jazig, vend
királyok csoportosultak. Buzád, jelezve, hogy nem követeket vagy idegen
fejedelmeket, hanem csupán vendégeket fogad, hosszú, fehér szıttes
sámánruhát viselt. Széles vállára ritka szép tigrisbır borult, jelezve, hogy
egyszerre mint Nagyfejedelem és az Égfia van jelen. Nagy, barna
szemében nem lobogott sem düh, sem bosszú. Mohó, férfias száján, a
sötétbarna bajusza alatt, fölényes, enyhén gúnyos mosoly rejtızött.
A trónussal szemben Ioannész és Oresztész állott. Arcukon halál-várás
látszott. Kezükön nem csörrent bilincs. Egyszerő, fehér filozófusruhájukon
nem szürkéilett por, nem feketéllett sár, csak a sarujuk sebtiben csomóra,
kifordítva kötött szíjai árulták el azt, ami olykor megrezzentette a
primkerius notariorum kezét, és megvillantotta ujjain a hatalmas győrőket.
A hun sámánfejedelem fegyvertelen övére tette kezét. Mosolya láthatóbb
lett a sötétbarna bajusz alatt.
– Azért hívattalak benneteket – szólt halkan, nem egészen hibátlan
latinsággal, melyet még jobban elváltoztatott a pusztai népek hangsúlya –,
mert méltatlannak tartom, hogy testvérem két ilyen kiváló, elıkelı tanítója
szinte titokban végzi dicséretes és áldásos, oktató munkáját.
Elhallgatott. Arcán látszott, hogy tudja, most az egész nyugati világhoz
szól, és gondosan válogatja a szavakat, nehogy rejtett gúny szikrája
győljön a hallgatók szemében. A két görög arcán határtalan meglepetés,
kételkedés suhant, félelem szürkéllett, ahogy keresték a látszólag kedves
szavak mögött a barbár zsarnok ravasz bosszúját, a kínok mosollyal
álcázott vermét. A hun fejedelem súlyos sámántekintettel nézett az
arcukba. Nagy, barna szeme egy pillanatra elhomályosodott, ahogy olvasta
az agyukban felmerülı gondolatokat. Aztán újra nyájas lett.
– A ti munkátok felette értékes, mert a békét szolgálja. A népek e nagy
ajándékát óvni, gondozni kell. A római császár és valamennyi hun nép
barátsága erıs záloga a nyugalomnak mindkét birodalom határain belül.
A gót, gepida, alán, herul, rugi, skir és más hódolt népek törzs66
fınökeinek arca komor, gyanakvó lett. Széles, hosszú spathakardjuk-ra,
öblös pajzsaikra támaszkodva, kicsit csodálkozva figyelték a hun
sámánfejedelem ajkáról idegenül, érdesen hulló latin beszédet. Legtöbben
keveset értettek a római szónokokat utánzó hosszadalmas, érdesen
szegletes mondataiból, de sejtették beszéde értelmét. A fejedelem térdére
tette kezét.
 – Testvérem jól érti nyelveteket, kedvel benneteket. Sokszor hallgat
rátok, vagy elfogadja tanácsaitokat. – Hangjában alig észrevehetıen
megcsendült a fenyegetı, komor árnyalat. – Ismerjük meg jobban egymást,
és a béke még erısebb, megbonthatatlanabb lesz. Éppen azért, mikor
testvérem kéréssel fordult hozzám, hogy ország-tokát meglátogathassa,
fájó szívvel bár, de elengedném, ha ígéretet tennétek, hogy óvjátok ıt,
gondozzátok lelkét ott messze idegenben.
Ioannész, aki eddig mereven nézett maga elé, mert nem akarta, hogy a
pusztai vezér meglássa szemében a félelmet, feltekintett. Arcán öröm
piroslott fel. Mélyet lélegzett, hogy a hun és germán törzsfık ne vegyék
észre hangja remegését. Egy pillanatig megfelelı bevezetés után kapkodott
gondolataival, aztán halkan kezdte:
– Oly kegy... oly jutalom... – hangja elakadt. Újra mélyet lélegzett, és
folytatta: – Hangom remeg... szavam elhal... ily mérhetetlen kegy s
felbecsülhetetlen bölcsesség. Ugyanúgy érzem magam, mint Arisztotelész,
mikor ama híres Philipposz király kezébe adta világot hódító fia, az ifjú
Alexandrosz nevelését. A feladat fenséges nagysága lenyőgözi lelkemet.
De esküszöm, úgy gondozom, mintha fejedelmem s fiam lenne egyszerre.
A hun népek fejedelmeinek csoportja szétvált. Két sámán: az öles
termető, ısz szakállú Orkháb és a nálánál is öregebb, hajlott hátú, de
fiatalosan vaskos izmú Kibéd között germán-római öltözetben Itil lépdelt.
Hóna alatt három írástekercset tartott, mintha Oresztész villájába sietne,
Iliászt hallgatni. Komor, barna arcán a látszólagos közöny alatt düh és
rettegés rezzent. Az idegen ruha most – talán elıször életében – szinte
égette bırét. Érezte, hogy a hun és germán fejedelmek tekintete gúnyosan
vagy sajnálkozva szegezıdik rá. Hóna alatt megremegtek a régi
írástekercsek. A hatalmas, öles termető, lenyőgözıen hosszú élető,
fiatalosan vaskos izmú, ısz szakállas Orkháb, aki úgy hajtotta le nagy
bikafejét vaskos nyakán, mintha ök-lelızne a láthatatlan ellenséggel,
halkan mondta:
– Állj meg.
Itil megállott. Csend lett. Buzád elırehajolt. Vaskos karját felemelte.
– Engedtem kérésednek. íme, barátaid között, barátaidhoz kül-delek.
Ismerd meg ıket még jobban, megérdemlik, hisz oly jól oktattak.
A hun népek fejedelmeinek csoportjában, az inas, nyugtalan, mindig
forgolódó besenyı beké torkából egyszerre felhorkant a feltartóztathatatlan
nevetés. A kuturgur fıordas oldalba lökte, hogy legyen csendben, de már ı
is nevetett. A kun kende csitítgatva emelte fel mindkét karját, de talán csak
azért, hogy rejtse gúnyos huhogását. A jazigok, szarmaták, az ısszkíták
együttérzıen mosolyogtak. A gót, gepida, herul, rugi törzsfık komoran
hallgattak. Szemükben részvét és gyanakvás vegyült.

***

Theodemir háromszáz gót és vandál fegyveressel hajnalig várta azon az

éjszakán Edekon zsoldosait, hogy rájuk törve felkoncolja a támadás
minden tanúját. Már hajnalodott, mikor a sánta vandál és a római ifjú
kíséretében feljebb indult a vulkán oldalán, hogy tájékozódjon. A tó
végtelennek látszó tükre magába olvasztotta a túlsó alacsony partnak a
láthatáron, az opálos ködök mögött elenyészı vonalát.
– Talán nem merte támadni – mondta a sánta vandál királyfi.
– Közbejött valami – vélekedett a római ifjú. Az opálos ködökben a
hanyatló telihold és a hajnal derengése keveredett.
– Ott... – A három gót testvér szinte egyszerre emelte fel kezét. A part
mentén csónakok sora húzódott. Olykor halványan megcsillantak a
sisakok, a pajzsok. Mindnyájan sokáig hallgattak. Mély csend volt.
– Úgy látszik, nem ejtettek zsákmányt, mert nem jönnek vissza a
hegyre – szólt a római ifjú.
– Menjünk – határozott Theodemir. Hosszúkás, csontos, fehér bırő
arcán aggodalom látszott. – Menjünk vissza a vendégek szállására.
Semmirıl semmit sem tudunk. Senkit sem láttunk ezen a harci játékon. Ha
király leszek, mindig holdtöltekor hívom harci játékra a harcosaimat.
A római gúnyosan mosolygott. Éles, fekete szemében káröröm látszott.
– Nincs szebb, mint bárkinek titkolt félelmét látni – szólt lassan. –
Ajánlom, kürtjel nélkül vezesd vissza harcosaidat, mert úgy hiszem,
legalább két ezred válogatott kopjás valamelyik hun népbıl már kerülgeti a
tavat. Ha nem vigyázol, örülhetünk, ha csak olyan
68
sánták leszünk, mint a kománk – intett a vandál suhanc felé. A három
gót királyfi kényszeredetten nevetett.
– Hát ha elkapnak, biztos belesántulunk, belevakulunk, de hát éppen az
a harc mővészete, hogy ne kapjanak el – mondta az egyik.
A túszok, vendégek szállásán, mikor odaértek, már minden forrongott.
– Úgy mondják, elfogták az ifjú Itil kánt – újságolta az akacir
fejedelem.
– Pányvára kötve vitték a testırök a Nagyfejedelem szállására –
bólintott Ardarich gépid királyfi.
 A római megvárta, amíg mindenki beszél, kérdezısködni kezd, aztán
odaintett a sánta vandál ifjúnak, és mindketten szótlanul indultak Oresztész
villája felé. A villa elıtt két kopjás testır állott. Hosszú lándzsáik hegye,
ahogy a lovaik a szúnyogoktól kínozva nyugtalanul topogtak, zörögve
súrolta a villa elıtt nıtt fák lombjait.
– Talán ne menjünk be – mormogta halkan a vandál. A római nem
állott meg. Csak fölényesen odaszólt a vállán keresztül a másiknak.
– Maradj, ha félsz, Geiserich – és nyugodtan ment a kopjások felé. A
sánta vandál lelassította lépteit, aztán visszamaradt.
Aëtius úgy haladt fel a villa lépcsıjén, mint máskor, ha tanulni jött. Egy
harcos sem nyújtotta eléje a kopját, csak keskeny, éles szemükkel követték
a jövevényt. Aëtius végigjárta az ismerıs, üres szobákat, melyekben egy-
egy feldılt bútor jelezte az éjszakai eseményeket, aztán kikerült az
ablakhoz, és az egyik hun nép nyelvén, melyet jól ismert, hibátlan
kiejtéssel kérdezte:
– Te melyik magyar törzs kopjása vagy, koma?
A lovasok mozdulatlan arcán csodálkozás látszott.
– Hun tanultál meg magyarul, legényke? – kérdezte vissza. Aëtius
gondolkozott. Úgy érezte, ha eddig teljes nyugalmával akarta bizonyítani,
hogy nem volt része mindabban, amit Ioannész kitervelt, akkor most is
tovább kell folytatni ezt a szerepet.
– É-é-én? – kérdezte, úgy nyújtva a szót, ahogy az Iszter és Tisszus
között szállásukat tartó hunok magyar törzsei beszéltek –, é-é-én? Bizony
nem mástól, hanem magától Itil kántól.
A két testır kopjás összenézett.
– Akkor tán te is utánamégy hazádba, ha elevenen hazaviheted a fejed.
Aëtius göndör hajú, kerek, latin fejét rázta.
– Mit nem mondasz? Idegenbe küldik az ifjú kha-khánt?
69
A másik kopjás, aki soványabb, mozgékonyabb volt, megsimogatta
nyugtalankodó lova sörényét.
– Nagy, igaz sámán Buzád vezér, látszik, hogy a legrégibb hun nép
legrégibb nemzetségébıl való, mert azt mondja: „Vér vért szül.” Akkor
állasz legjobban bosszút az ellenségeden, ha óvatosságodnál csak a
bátorságod nagyobb. De nem is lehet másképp. Ha vetkezik – kicsit
hallgatott, aztán mégis kimondta –, teszem azt, testvért öl, elvész akkor a
sámáni hatalma. Nem az Égfia, de gonosz varázsló lenne, s csak Ahrimán
fekete ménese jelenne meg, ha a nagy dombon hívná atyái istenét.
 Aëtius túlzott kíváncsisággal forgatta fejét. Hosszúkás, barna arcán
feszült figyelem látszott.
– Okosan, szépen beszélsz... de hát mit csinált Itil kán?
A vaskosabb, izmosabb kopjás megdörzsölte ritka szakáilát.
– Nem tudja azt, úgy lehet, senki. Tán ı maga sem. De az nyilvánvaló,
hogy jobban kedveli az idegeneket, mint akármelyik hun népet.
Aëtius a vállát vonogatta.
– Én megkedveltetném vele a saját fajtáját. Kun lányokat hozatnék ide
vagy hetet. Mind nagyhajú lenne, karcsú, mint a nádszál.
A két kopjás harsogó, nyerítı nevetéssel dülöngélt a lován. A római
közelebb intette a sánta vandál ifjút, aki a villa udvarának ledılt falán
üldögélt, és óvatosan tekingetett a lovak felé.
r- Hé, komák – kérdezte újra a testıröket –, hát azzal a két görög
betővetımesterrel, aki itt oktatgatta a vendégfiakat mindenféle hasznos
tudományra... mi lett?
A kopjások hallgattak. Aëtius, mintha a válasz nem is érdekelné, a
sánta suhanc felé intett:
– Engedjétek már meg, hogy az a cimborám ott szedjen abból a szép
gesztenyébıl. De jó is, hogy a tanító nincs itt, mert még azt sem engedte,
hogy a hullottat felszedjük.
Az izmosabb testır jóakaratú fölénnyel intett.
– Hé, legényke, mehetsz, szedhetsz, amennyi jólesik.
Geiserich, aki félig-meddig értette a beszédet, felkelt, és óvatosan oda-
odatekintve a kopjásokra, a gesztenyefákhoz ballagott. A római kapkodva
intett:
– Siess... siess. Még visszajön a tanító! – kiabált magyarul. A másik
kopjás jólelkően legyintett:
– Szedjed csak, te, legényke, szedjed, ha kell. Visszaküldték ezt a két
betőmestert Itil kánnal idegenbe. Nem gyün az!
Aëtius töprengve nézett maga elé.
– Gyertek le ide, ebbe a villába, legények, jövı holdtöltekor. Leszünk
mi itt néhányan, cimborák. Majd hozunk lányokat abból a halászfaluból,
meg mindenféle könnyen fekvı fehérnépet onnan a városból. Bor is lesz.
Ott az a hegy, mind az én ıseim birtoka volt, meg erre is a földek – intett
hosszú, vékony kezével. Az izmosabb kopjás homlokát törölgette.
– Oszt, ha csakugyan a tiéd, hogy hagytad, hogy más legeltessen rajta?
Aëtius nevetett:
 – Hát kérdeztétek, hagyom-e? Itt jártok a mi földünkön, itt,
Pannoniában ménessel, gulyával, már a2t se tudom, vendégeink vagytok-e
vagy ellenség?
A két testır kopjás összenevetett:
– Gyenge gazda nagyot köszön még a hívatlan vendégnek is. Aëtius
felpillantott:
– Mi nem vagyunk gyengék. Róma ereje sohasem fogy el. Jog meg a
törvény, ez a gyengeségünk, ez a mi erınk. Majd összemérjük mi a
kardunkat egyszer... – érezte, hogy a hangja komor, fenyegetı lesz. Észbe
kapott. Elmosolyodott. – De hát addig is igyunk, mulassunk, mert azt
ugyan melyikünk tudja, melyik percben éri utol a gyors léptő halál...
– Úgy is van! – rikoltotta az izmosabbik harcos, aztán felemelte ujját. –
Aztán, ha azokat a borokat hozzák, akkor te csak intsél a szolgádnak.
Amelyik a legsőrőbb ital, azt Koguznak vigyék, aki Kánya fia.
A vékonyabb harsogva nevetett, aztán, mert nem akart elmaradni a
másiktól, titkolódzva intett.
– Hát a bor, az csak bor. De ha azokat a menyecskéket elosztod
vendégeid között, akkor a legkövérebbnek csak azt mondd, abba a bokorba
feküdjön, ahun Kutas alszik, aki Kerecseny fia.
Most mind a hárman nevettek. A sánta suhanc, aki gyorsan rá-zogatta a
gesztenyefa ágát, szedegette a lehullott gesztenyét, mohón beleharapott az
érettnek látszó gyümölcsbe, és a zsákmányt maj szólva, velük nevetett.

4.

A tengerre nyíló oszlopos terembe a messzi parti mocsarak lehelete

áradt. A császár vízibetegségtıl puffadt, sárgás arcán fölény és aggodalom
váltakozott. Egyszerő, fehér selyemtunikát viselt. Tógája hátravetve hevert
az alacsony elefántcsont széken. Szemhéjai duzzadtak, lilásak voltak.
Láthatóan kápráztatta elıtte álló hadvezére díszes, könnyő, aranyozott
mellvértjének villogása. Elfordította fejét, és a tenger táruló végtelenjén
futtatva pillantását, halkan, tapintatosan mondta:
— Aki oly dicsıséges diadalt aratott a barbárokon, s oly sok bitorlót
gyızött le, mint te, Constantius, annak joga és kötelessége, hogy keresse a
birodalom megjavításának sors véste útjait. Mégsem hiszem, hogy egyetlen
magányos számőzött ily nagy értéket jelentene számunkra. Úgy hallottam,
felette nehéz tájékozódni a hunok szokásairól, törvényeirıl. Követségeink
azt sem tudták soha, kivel tárgyaltak. A birodalom uralkodójával-e vagy
valamelyik helytartóval, fıpappal, aki azonban mégsem tekinthetı a
hatalom legfıbb birtokosának. E hatalmas nép: titok. S minél kíváncsibban
fordulunk feléjük, annál megfejthetetlenebb ez a titok. Kiszen azt sem
tudjuk, mely népeken uralkodik fejedelmük vagy fejedelmeik. Ha ez az
ifjú, akit gót zsoldosaink Attila hercegnek neveznek, csupán törzsfı vagy
fıpap, akkor sok eddigi ismeret tévedésnek bizonyul. Hiszen hosszú ideig
úgy tudtam, hogy a hunok két fejedelemnek hódolnak. S íme, most kiderül,
hogy... – jelezve, hogy nem tudja kifejezni, mi is következik az egészbıl,
bizonytalan kézmozdulatot tett, és elhallgatott.
A hadvezér arányos termető, szálas, híres erıs férfi volt. Tiszta, éles
latin arcán töprengés látszott. Nem szerette volna, ha a betegségtıl oly
nyugtalan cézár, csupán mert makacs modorát ellenszenvesnek találja,
elvesse politikai terveit:
– Ez a menekült... felette fontos személyiség, akit diadalmas ellenfele
nem mert sem megöletni, sem a germán vagy keleti hun népek közé
számőzni. Ezért nagy politikai tapintattal és bölcsességgel a számú'zöttet
lélekben akarta eltávolítani népeitıl. Ioannész primicerius notariorum, aki
a számőzött hun herceget Ravennába kísérte, úgy értesült, a vád: túlzott
rokonszenv a germánok és fıleg rómaiak iránt. Idegenben való
tartózkodása tehát még jobban elszakítja ıt a hunoktól, sıt talán a
germánoktól is.
Elırehajolt, és jobbját figyelmeztetıen felemelve, halkan mondta:
72
– Ajánlom a legszentebb császári fenségednek, tegye lehetıvé a
számőzöttnek, hogy maga köré győjtse mindazokat a hun menekülteket,
zsoldosokat, vendégeket, akik jelenleg Ravennában, Rómában vagy a
birodalom bármely más városában tartózkodnak. Ugyancsak felette helyes
lenne, ha pénzbeli segítségben részesítenénk. Így titkos hírvivıket
küldhetné fıleg germán, de némely hun néphez is, akik sorsát
méltánytalannak, igazságtalannak tüntethetnék fel egyes amúgy is
elégedetlen fejedelmek vagy törzsfık elıtt, és ugyanakkor hitet tennének a
számőzött herceg szeretetérı! népe iránt, kellı módon méltatnák elınyös
tulajdonságait, tehetségét, alkalmasságát a kormányzásra.
Szegletes, férfias állához nyúlt, melyen valami barbár kard rég
begyógyult nyoma látszott. Gondolkozott. Félt, a beteg ideges lesz. Aztán
mégis folytatta:
– Különösen eredményes lehet a titkos követek útja a hunoknak hódoló
germán népek között. Ioannész szerint a hun nagyfejedelmi udvarnál élı
több germán királyfi Attila herceg személyes jó barátja, így Theodemir, a
keleti gótok egyik fınökének fia, illetve ennek két testvére, Widemir és
Walamir, ugyancsak Geiserich, az asding-vagy talán siling-vandálok
valamely felette befolyásos hercegének öccse vagy talán a fia, Ardarich, a
gepidák fejedelmi házának tehetségesnek és bátornak ismert sarja. Mindez
a barátság idıvel hatalmas szövetséget eredményezhet, mely római
segítséggel nagy, belsı háborúban törheti meg a hunok hatalmát, anélkül
azonban, hogy egyes veszélyes germán népek a birodalomra zúdulnának.
A császár a tengert nézte. A nap a nagy, palotaszerő imperátori nyaraló
mögött hanyatlott le, és a kicsiny, hegyesen felszökkenı hullámok izzó
bolygólángokká váltak a víz felszínén sikló sugarakban.
– A mi különös vendégünk minden, rangját jelzı kíséret nélkül
érkezett?
Constantius éles, tiszta latin arcán alig észrevehetı vidámság suhant:
– Aquileia elıtt egy herul vagy talán skir zsoldosvezér, valamint
Edeko... vagy Edekon csatlakozott hozzá. Eddig nem sikerült megtudni, mi
okból hódolt e sokféle nép fiaiból összeverıdött, nem éppen nagyszámú
csapat a számőzött hercegnek. Holott Edekon ismeri Ioannész kancellárt.
Részemrıl nem tartottam helyesnek ezt az egyébként alig másfél száz
emberbıl álló csapatot a városba beeresz73
teni, és inkább a mocsarakon túl, a hun zsoldosok szállásán adattam
nekik táborhelyet.
A császár duzzadt, sárgás arcán a betegek állandó nyugtalansága
rezzent.
– Miért járt Ioannész Pannoniában? – kérdezte, mintha nem tudott
volna az utazás bejelentett okáról. A hadvezér láthatóan már másra
gondolt, és gyorsan, szabatosan mondta:
– Birtokait látogatta meg a nagy pannoniai tó környékén. A császár
fakó ajkán gúnyos mosoly jelent meg:
– Constantius, te oly kiváló hadvezér vagy, amilyen talán Julius Caesar
óta nem vezette a birodalom légióit, de tanuld meg már végre, hogy itt az
udvarnál más törvények szerint küzdenek az ellenfelek. Ilyenkor például
kötelezı, hogy az uralkodó szívében gyanakvást keltsünk oly férfiú iránt,
aki valamilyen módon vetélytárs lehet.
A hadvezér kemény tekintető, világosbarna szemén most suhant át a
zavar.
– Piacidia úrnı oly bíró, kinek ítélete a vesztes vetélytársnak is
dicsıségére válik.
A császár nevetett.
 – De megelégedhet-e ezzel így egy erıteljes férj? A nagy hadvezér is
mosolygott.
– Férji jogaimat, legszentebb felség, arra használom fel, hogy
legbiztosabb módon óvjam fenséges húgod házastársi hőségét irántam.
A császár érdeklıdve felfigyelt:
– Ezt a módszert nekem is elmondhatnád. A férjek ısidık óta mindent
megpróbáltak, de... – tréfás reménytelenséggel legyintett. A nagy hadvezér
kiegyenesedett. Arányos, fiatal, izmos bajvívó alakja élesen rajzolódott az
alkonyt visszasugárzó tenger hátterébıl.
– Egyszerő a módszerem, Sacratissimus Imperator. Következetesen,
alaposan és a lehetı legkellemesebben elfárasztom a nászban.
A császár bólogatott. Sárga, vaskos nyakán hullámoztak a ráncok:
– Bölcs, igazi férfimódszer. Csak ehhez persze idı kell. S kevés férj
veszi oly komolyan férji kötelességeit, hogy éppen azzal a nıvel
gyakorolja, aki úgyis minden éjjel az ágyában fekszik. De ha már oly sok
diadal után neked erre is idıd van, fordíts nagyobb gondot gyermekeidre.
Nem sok jót hallottam nevelıiktıl. Amíg te a gótokat, burgundokat,
alamannokat, frankokat, vandálokat verted egymás
74
után, Valentinianus fiad sokat és jól tanul, de talán túlzottan anyás
természető, s ez hiba. Honoria leányod éppen ennek az ellentéte. Amilyen
ifjú, olyan féktelen, ravasz, olykor vad. S ez még nagyobb hiba.
Constantius komolyan, keményen bólintott.
– Megszelídítése a vılegénye nehéz és kellemes feladata lesz.
Jelenlétemben Honoria is, Valentinianus is kifogástalanul viselkednek.
Piacidia azt mondta, ez nagyobb diadalom, mint a frankok leverése, ö csak
a legszigorúbb eszközökkel tudta féken tartani ezt a leányt. Valentinianust
viszont a nevelık sem tudják elvonni a könyvek mellıl.
A tenger felıl hővös fuvallat szállott. A császár lassan, óvatos
mozdulattal igazgatta meg tógáját.
– Sokszor azért menekülünk a könyvekhez, mert félünk az emberektıl.
Itt, Ravennában könnyen elfoghat bárkit is kísértés, hogy elrejtızve,
látszólagos nyugalomban éljen, de ez a nyugalom halálos lehet a
birodalomra. Mi, mikor Rómában beiktattuk az új konzulokat, szerettem
volna, ha Valentinianus fiad is megjelenik az ünnepségen. Piacidia nem
jöhetett. A fiú egész úton sírt és kiáltozott. Kénytelen voltam
visszaküldeni. Az ilyen anyai szeretet megöli a lélek önállóságát, s a fiú a
születés után is egy láthatatlan anyaméhben akar élni. Az anya rettentı
zsákmánya ez az érzés. A fiú lelke fejletlen marad, erıtlen és ingadozó.
Idegenkedik az erısektıl. S lehet-e hatalmas a birodalom erıs hőségesek
nélkül?
A nagy hadvezér hallgatott. Fejét lehajtva jelezte, hogy mélyen töpreng
a császár szavain. A hatalmas diadalok már-már a cézári bíborig sodorták
ıt. Feleségül vette a császár nıvérét, Piacidiát, aki két gyermeket szült
neki: a máris gyönyörő Honoriát és az anyás, szorgalmas, félénk és nagyon
hiú kis Valentinianust. Erıs, tiszta lelkő férfi volt. Éles kardú, kemény
harcos, de talán egyedül az egész birodalomban, teljesen átérezte az
Istencsászárság olümposzi lényegét. Számot vetett azzal, hogy ha az ember
Isten lehet, akkor ez a tudat oly hatalmas fejlıdés, oly eredmény, amely
talán nagyobb a birodalom létének fényénél is. Ezért mindig a halandó
hódolatával tekintett Honorius császár vízibetegségtıl duzzadt, okos,
rejtelmesgúnyos arcába.

***

Az asszony bronzbarna, ovális arcán figyelem látszott. Nagy, sötét

szemében néha jóakaratú fölény csillant. Dús, fekete haját gyémántokkal
szikrázó, keskeny fejékkel szorította le. A mesésen finom,
75
légiesen könnyed arany abroncson átkúszó haj fürtök különös jeleknek
látszottak sima, magas homlokán. Lányosán csontos, szegletes, de arányos
alakja néha – ahogy a férje szavait hallgatta – meg-meg-mozdult, mintha
láthatatlan erı sodorta volna, mint a patak hullámai a vízben nıtt
hajlékony, sötét szirmú aszphodélosz virágot. Apró mellei érdesen, ifjan
feszültek a díszes, világoskék köntös alatt. Hosszú, finom, aranybarna
nyakán kicsiny feszületet viselt. Ahogy beszélt, az ajka néha gıgösen
keskeny, majdnem fakó lett, néha ideges, asszonyosan, mohón duzzadt.
Belenézett a férje arcába, és halkan, kimérten mondta:
– Legszentségesebb Fivérem oly rettentı vádakat hangoztat ellenem,
hogy ha nem tartoznék fiamnak életben maradással, kötelességem lenne...
Csontos, de mégis hajlékony karjával olyan mozdulatot tett, meíy-lyel
Constantiusra bízta a megszokott szólásmondás befejezését, aztán keskeny
szemöldöke gıgösen felívelt.
– Honorius egy pillanatra sem felejti el, hogy ı Nagy Theodosius fia...
de úgy látom, következetesen elfelejti, hogy én viszont Nagy Theodosius
leánya vagyok. Tudom, néhány hatalomra vágyó udvaronc kezébe szeretné
kaparintani az én kis Valentinianusom nevelését, s ezért démoni
gonoszsággal torzítják császári fivérem elıtt a fiam természetes
ragaszkodását hozzám.
A nagy hadvezér arca komor volt.
– Én is meglepıdtem – mormogta az udvari cselszövés láthatatlan
áramlásaiban járatlan, hivatásos katona ıszinteségével. Piacidia nyugodt,
mozdulatlan arccal nézte a hatalmas falfestményt, amely az elsı niceai
zsinatot ábrázolta.
– Én nem. A császár beteg, ki tudja, mikor... – körülpillantott a nagy,
félhomályos, kellemesen hővös teremben, és hangosan sóhajtva folytatta –
mikor ér minket a legnagyobb, a legfájdalmasabb, az elképzelhetetlenül
súlyos veszteség.
Aztán gyorsan, hideg dühvei suttogta:
– Aki az én kis Valentinianusom mellett áll, az gyakorolja valóban a
hatalmat, s akié a hatalom, az bosszút állhat vetélytársain, sıt talán még a
császári bíbort is megszerezheti. Ezért mondom neked, aki férjem vagy: ne
lepıdj meg. Oly érthetı, oly világos minden – csontos, könnyen mozduló
kezét szívére tette –, hidd el, Constan-tius, míg te egymás után verted le a
gótokat, a frankokat, a burgundokat, az alamannokat ott messze, Galliában,
én nem kevésbé veszélyes harcokat vívtam itt gyermekeink életéért. S
tudod, éppen
76
ezért, mire vetemedtek ezek a... – hangja elakadt a hirtelen rátörı
haragtól.
A férfi arcán kellemetlen zavar volt. Sohasem hallott még felesége
hangjában ily pusztító győlöletet. Arra gondolt, hogy a beszélgetés árnyéka
rávetıdik az éjszakájukra, és érzéketlenné teszi asszonyát a nászban.
– Mire vetemedtek? – kérdezte mégis kötelességszerően. Piacidia
közelebb lépett:
– Ellenem ingerlik saját lányomat! Olyan bizalmas dolgokat, melyeket
csak egyes-egyedül az anya mond leányának, Ioannész ajkáról hallottam a
császár jelenlétében.
A teremben mély, súlyos csend volt. A keskeny ablakon át a csodás
üvegfestmények mögött a legnyugvó nap sugarai hullottak be.
A nagy hadvezér felvetette fejét. Aranyozott mellvértje, kardja tompán
sziporkázott a nap fényében.
– Nem hiszem, hogy Honoria szándékosan ellened szólt volna. Persze,
ártatlan, szinte gyermek még, és... – kényszeredetten elmosolyodott – a
gyermekek nyíltsága sok kellemetlenséget okoz nekünk.
Az asszony ajka keskeny, hideg volt. Bronzbarna arca megfakult.
 – Az a lány leselkedik utánam, és tiszteletlen Ioannészhez. Igen.. ez a
vénülı szoknyabolond egyszer ajándékot küldött neki. Valami görög
könyvet, és abban olyan rajzok voltak, melyek... én sem nézném meg,
pedig két gyermek anyja vagyok.
A férfi tekintete hirtelen éles, figyelı lett. Zavara elmúlt. Most emelte
fel elıször fejét. Szürke szemében felcsillant valami rejtett emlék.
– Igen... a táborban sok pletyka keringett arról, hogy Ioannész
egyformán kedvelt tanácsadója a császárnak... és neked.
Piacidia önkéntelenül, ideges mozdulattal nyúlt széles aranyövéhez.
– Amíg nem akarta elragadni tılem a fiamat, és nem közeledett a még
gyermek Honoriához oly hódolattal, mely csak felnıtteket illet meg, addig
sokszor hallgattunk rá. – Érezte, hogy valamiképpen el kell téríteni a
beszélgetést a veszélyessé váló témától, és közönyösen, nyugodtan
mondta: – Ö hangoztatta a császár elıtt, hogy Itália új Gracchust vár, aki új
földtörvénnyel, új, erıs parasztságot teremtene, új római légiókat, és így
feleslegessé válnak a barbár zsoldos csapatok. Persze arról hallgatott, mi
történne, ha az elkeseredett parasztságnak mi magunk adnánk fegyvert a
küzdelemre. Ki ne tudná, hogy Itália még mindig Olümposz-hitő és
republikánus. Atyánk,
77
Theodosius, a kereszténységet segítette diadalra, igaz, olykor általam
helytelenített hevességgel, de én sem helyeselném, ha fegyvert adunk oly
tömeg kezébe, melynek hősége felette kétséges. Én anya vagyok, és a
legszentebb emberi és isteni törvény szerint önzetlenül a fiam életét
védem... minden veszély ellen.
Hirtelen úgy érezte, valaki más szavait ismétli, melyek mint láthatatlan
jelek hullanak az ı tudatára. Összehúzott szemmel elhallgatott. Ovális,
bronzbarna arca merev lett.
Constantius sóhajtott;
– Olykor az önzetlenség jobb védelem, mint a legravaszabb erıszak –
szólt halkan. – Ha a császár a parasztság mellé áll, gondold csak meg,
Piacidia; éppen nemrég hallottam, hogy az egyik afrikai provinciánk
összesen hat nagybirtokos kezében van. Csoda-e, ha a parasztság menekül
a hadi szolgálattól. Csoda-e, ha oly gyakran a betörı barbárok mellé áll,
kik olykor elkergetik a földesurakat. Én, aki sok hatalmas barbár nép ellen
harcoltam, neked, ki hitvesem vagy, igaz szívem szerint mondom, nem a
gótok, a hunok, a gepidák az erısek, hanem mi, a birodalom. S ha mégis az
ellenség néha lefoghatja karunkat, annak oka csupán a mi saját belsı
állapotunk.
 Az 2sszony érezte, hogy elkerülte a veszélyes témát, és megköny-
nyebbülten mosolygott. Ajka telt, piros, nedves lett. Lányosán szegletes és
mégis hajlékony alakja imbolyogva megmozdult. Ahogy a terem lassan
félhomályba borult, szeme nagy, csillogó lett. Hosszú, könnyő karja férje
páncélos vállára lebbent.
– A férfiak nagylelkősége mögött néha több bőn rejtızik, mint az
asszonyok legravaszabb, legönzıbb cselszövésében, s ami a
legveszélyesebb, ez a bőn olykor önmagunknak is láthatatlan.
Hangja vidáman csengett, mert érezte, hogy a legsúlyosabb politikai
téma is veszélytelenebb, mint a Ioannész körül keringı szóbeszéd.
– Hát nem látod, hogy a Gracchusokból váltak volna a legvéresebb
zsarnokok, ha a nép akkor gyız? Ki fizeti a hadsereg zsoldját, ha ködös
álmoknak engedve azokat gyengíti, kik hőséges ismerıseink? Te öngyilkos
lehetsz, de én, aki anya vagyok, nem lehetek, mert ezzel a fiamat ölném
meg, lökném védtelenül a sima szavú fenevadak falkájába.
Feje lassan hanyatlott a férfi mellére. Constantius érezte bársonyos,
forró bırének ismerıs, egészséges, könnyő illatát. Karja lassan kúszott az
asszony régi engedelmességgel behajló derekán.
– Mit csinálsz most? – kérdezte rekedten.
78
Az asszony felsóhajtott.
– Megnézem a gyerekeket, aztán sétálhatok veled egyet a tengerparton.
Hátravetette fejét úgy, hogy a haja egyszerre végigömlött a férfi izmos,
kardsúrolta karján, amely egyszerre mohóbb birtoklással feszült derekára.
– Tudod, az egész nyaralásban az a legjobb, hogy az udvaroncok nem
okvetetlenkednek hízelgéseikkel, nagyképő terveikkel... s a szolgákat látni
sem kell.
A férfi az éjszakára gondolva, türelmetlenül, mohón becézte az asszony
vékony, bársonyos, nyárillatos nyakhajlatát. Halk mormo-gással győrte
mellére asszonyát. Hirtelen kitöréssel, trágár katona-mozdulatokkal úgy
birtokolta, mint az ırségre beszökött tábori lányt. A másik halk, vidám
sikollyal összegörnyedt, és menekülve, szinte lecsúszott a mozaik padlóra.
Constantius lihegve kapta fel. Hirtelen arra gondolt, hogy valaki talán
mégis leskelıdik a szomszéd teremben vagy a tengerpartra nyíló oszlopos
folyosón.
– Még el kell mennem egy titkos tanácskozásra – látta, mint rezzen a
lihegve kiegyenesedı asszony szemében az érdeklıdés, és mosolyogva
legyintett –, valami hun menekültek érkeztek, állítólag egy felette elıkelı
ifjú, mélyen rangrejtve. – Fejét rázta. – Titokzatos, furcsa nép. A
seregemben elég sok hun zsoldos szolgál, de egyik csapatuk alig érti meg a
másikat. Semmit sem tudunk róluk. Egész különleges a nyelvük, sem
germánhoz, sem keltához, sem göröghöz nem hasonlít. Én persze
rendszeresen tanultam, azonban... – legyintett és nevetett. – A tanácskozás
után én is a tengerpartra megyek. Légy ott a kıoroszlánnál, jó? De ne
lábatlankodjanak ott nekem azok a gyerekek. – Hangjában suhancos
mohóság és férfias parancs csendült.
Az asszony nevetett, a férfi szájára szorította érdes, finom ujjú kezét, és
szinte futva indult oda, ahol Honoria és a kis Valentinianus tanult. A
tengerre nyíló körfolyosó még világos volt. Kicsi, rıt fellegek lebegtek a
lenyugodott nap felett, mint izzó korongról leszakadt, aranyfényő lángok.
– Hét... – suttogta maga elé. Arra gondolt, milyen lehetısége lehet a
jelnek, s jel-e valóban, vagy véletlen. Hét láng...
Itt, a császári nyaralóban, kiszakadva az udvari napirend megszokott
börtönébıl, az asszony megváltozott. Mérhetetlen kincsnek érezte a
magányt, melyben a gondolat, a tett, a hangulat teljes szabadsága rejtızött.
Most az éjszakára gondolt. A férje mohóságára,
79
mely mindig úgy kigyúlt, ha visszatért a hosszú, veszélyes, mindig
gyıztes hadjárataiból. Ki kellene vitetni néhány takarót a kıorosz-lánhoz, a
tengerpartra, és ételt, italt. Constantius mindig oly éhes. Persze a táborban
a katonáival étkezik. Elmosolyodott. Aztán eszébe jutott, hogy maga küldte
el a szolgákat. Nem... nem... a szabadság igazi értéke az, ha az ember csak
azokkal érintkezik, akikkel akar. De hát mi a szabadság tulajdonképpen?
Hatalom. Minél szabadabb valaki, annál hatalmasabb. S minél
hatalmasabb, annál szabadabb... Az egyszerő következtetések mögött
tömören, sötéten rejtızött valami, mint komor hegyorom a fellegekben.
„De lehetek-e szabad vagy hatalmas oly férj mellett, mint Constantius? Aki
oly erıs testben, mint egy régi gladiátor, és olyan az elméje, mint a régi
hellén államférfiaké, akik egyszerre voltak vakmerı filozófusok és
diadalmas hadvezérek?” Lassan hátravetette szép fejét. Görcsös szorítással,
idegesen-mohón mozduló ujjakkal úgy markolta akaratlanul felhúzódó,
lányosán csontos vállait, apró, tömör melleit, mintha utánozná a férfi nász
elıtti becézı mozdulatait. Kívánta ölelését.
– Különös hírek... – Suttogás lebbent úgy, hogy Piacidia nem tudta, az
ı vagy más ajkán váltak szavakká gondolatai. De a lányosán csontos,
szegletes mozgású, ifjú asszonytestén hirtelen áradt át az az ismerıs, forró
hullám, mely hasonlított arra az érzésre, mely akkor fogta el, mikor
Constantius gladiátorkarja szorította csípıjéhez csípıjét. Nem nézett oda,
ahonnan a beszéd hallatszott.
– Menj... Bonifacius... menj – suttogta gyorsan. Válla türelmetlenül
rezzent. Riadtan pillantott arra, ahol az imént a férjével beszélt. Csend lett.
– Megyek, úrnım... idım letelt – hallatszott alázatosan, alig
észrevehetı, szomorkás öngúnnyal –, mindig el kellett mennem, ha a
hatalmas, tiszta lelkő férjek vagy a nemes erkölcső apósok hazajöttek. Nem
is azért jöttem most utoljára, mert... – hirtelen nem tudta, miképpen fejezze
ki magát, hogy meg ne bántsa az asszony hiúságát oly emlékkel, mely most
a diadalmas férj visszatérésekor idıszerőtlen lehetett.
Piacidia érezte, mint rezzen át újra testén a másik feléje sugárzó
férfiereje. Bronzbarna arcán akaratlanul pirosság ömlött. Arra gondolt,
hogy a másik talán észrevette ezt, és keskeny, hollófekete szemöldöke
túlzott gıggel felívclt.
– Tudom. Éppen azért búcsúzz és menj. – Tekintete még mindig
mereven szegezıdött a nagy terem felé, ahol férjétıl elvált.
– Megyek – hallatszott nyugodtan –, sohasem lettem volna oly
80
vakmerı, hogy még csak búcsúzni is merészeljek. Hajóm ma este
holdtöltekor indul a kikötıbıl Karthágóba, de ott sem maradok sokáig.
Szfax vidékére utazom birtokaimra. Vitézeimmel a vad mauretánok ellen
akarok harcolni, s névtelenül védeni a te birodalmadat, úrnım. Soha...
sohasem hoz immár neked, úrnım, a hírvivı leveleket tılem, s ezért
mondom most neked, az önfeláldozó, tiszta hőség nevében, tudd meg: én a
te vitézed leszek, míg vérem a sivatag homokjára ömlik, s a te
birodalmadat oltalmazom, míg élek. – Az udvaronc cikornyás, megszokott
fogadkozásaiban ıszinte, mély érzés csendült.
Piacidia gondolkozott. Már biztosan megkezdıdött a tanácskozás.
Constantiusnak szenvedélye a hun titok. Micsoda nép! Birodalmakat zúz
össze rohamával, és mikor valaki keresi a hatalmas, legyızhetetlen
hunokat, csak más, ismeretlenebbnél ismeretlenebb népeket talál...
Szándékosan próbált erre gondolni, hogy erıt vegyen izgalmán.
Megnedvesítette kiszáradt ajkát.
– Africába utazol? Karthágóba? De hiszen azt mondtad, anyád eladta
birtokodat ott Szfax közelében.
Csend volt. Mintha a férfi hangjában pendülı érzéseket figyelte volna,
aztán nyugodtan, szinte vidáman hallatszott:
– A távozás olykor mcgcáfolhatatlanabb bizonyítéka jelenlétünknek,
úrnım, mint ha amellett maradnánk, aki miatt távozunk. A tapasztalt
tartózkodás utolsó alázatos ajándéka a leghőségesebb, leg-önzetlenebb,
legszerelmesebb alattvalódnak, úrnım.
Piacidia önkéntelenül most is megcsodálta kifogástalan attikai kiejtését.
Gyakorlottan kereste a patetikus udvari beszéd kötelezı szóvirágai között a
lényeget, de csak a hellén szavak dallamos csengését hallotta. Lassan
megfordult.
Az oszlopok között álló izmos, fekete hajú, barna arcú férfi hasonlított
Constantiushoz, de arcvonásaiban a nagy hadvezér komor érdessége
helyett a költı lágysága rejtızött. Erıs karja lassan, ritmikusan emelkedett
fel, gyakorlott színészi mozdulattal jelezve vágyakozását, aztán
reménytelenül, ernyedten hullott le. Nagy, sötét szemében ıszinte bánat
gomolygott. Régi hellén himation útiköpenyét a folyosókorlátra vetette.
Rövid, fehér selyemtunikáját egyiptomi rézhieroglifákkal ékes, széles,
kirenaikai halászöv fogta össze. Nyugodtan beszélt, de lábujjhegyen állott,
mintha mindjárt rávetné magát az asszonyra, és Piacidia látta lábizmai
rezzenését.
– Africa? Karthágó? A tartózkodásnak fokozatai vannak, Boni-facius –
mondta gyorsan, idegesen –, s aki úgy távozik, hogy elté81
veszti a fokozatokat, az éppen úgy hanyatt eshet, mint aki a lépcsın
hátrál, s nem nézi meg, hátha egy lépcsıfok hiányzik.
A férfi alig észrevehetı, olyan mozdulatot tett, mintha visszahúzódna.
Látta a mozdulat árnyékának könnyő lebbenését az asszony arcán, és
lehajtotta fejét:
– Mennem kell, bárhogy is, mert én mindig csak a te birodalmadat
védtem, úrnım. Csak a tiédet, és senki másét. Ki ne tudná, hogy nélküled a
birodalom már régen összeomlott volna? Hogy Constan-tius is mindent
csak a te kegyednek köszönhet, s még talán légióparancsnok sem lehetne,
ha Nagy Theodosius leánya nem nyújtja feléje isteni, kicsi kezét.
Piacidia önkéntelenül lepillantott a kezére. Tudta, hogy ujjat szépek,
hosszúak, de a tenyere széles, érzékeny, mohó, öblös, mint egy urna,
melyben mindig lobognak a bizseregtetı, láthatatlan tüzek.
– Én... – szava hirtelen elakadt. A tettetett nyugalma szétfoszlott. A
férfi hirtelen lendült feléje. Az asszony feje hátrasiklott a bársonyos
nyakára, forró borzongásban felhúzódó vállaira zuhogó csókok
tőzfergetegében.
– A... – szakadt fel egy pillanatra megduzzadt, nedvesen táruló ajkáról,
aztán újra elborította a végtelen, szilaj csók. Félig behunyt szeme elıtt a
tenger szélén mintha felizzottak volna a kék alkonyi ködök. A
veszélyérzés, mely mindig úgy vette körül lelkét az utóbbi idıben, mint
láthatatlan börtön, egyszerre elporladt mindent felperzselı, csak neki
eszmélhetı lángokban. Érezte a szabadság mámorító ízét. Az oszlopok
mintha hangtalan robajjal omlottak volna le körülöttük. A folyosó széles,
alacsony kıkorlátja, mint óriás kéz, tolta ıt a rátörı férfi elé. Úgy
hanyatlott hátra, mintha mindjárt levetné magát a fal aljában halkan
csobbanó hullámokba, és borzongó vergıdéssel feszítette melleit a csókok
elé. Könnyő, forrón cikázó fájdalom lebbent át vállán, nyakán. A
küzdelemben szétsodródó térdei olyanok voltak a ruha hullámzó ráncai
ívében, mint az apály hullámaiból felmerült ékszerek. Hosszú, bronzbarna
combjain hívó ellenkezéssel meg-megfeszültek a bársonyos izmok.
– De... ı...
– Két hívem... ırségparancsnok... üdvözlı paranccsal jelzi, ha ı a
tanácsterembıl kilép. Meghalljuk.
A szavak elvesztek a mozdulatok forró örvényében..
Piacidia hátravetett fejjel, aléltan lebegett a férfi karjaiban. Lassan nyíló
szeme elıtt kirajzolódik a tenger síkja, mely most, ahogy a feje
hátrahajlott, égboltnak látszott, s az égbolt olyan volt, mint a szellemhadak
fekete felleggályáival borított tenger. Valahol messze, a folyosó túlsó
végén is túl, leánynevetés csendült. Egy kisfiú vitázva kérdezett valamit.
A férfi felállott. Szótlanul emelte fel az asszony lehullott övét. Piacidia
lassan megmozdult. Nekivetette a hátát a hővös oszlopnak.
– Most csak menj, menj. De ne Karthágóba! – Ajkán parázna mosoly
rezzent. – Nekem hatalom kell. Vigyázz... ha árulkodna valaki, ne hidd el.
Ügyes szóval, pénzzel, cselszövéssel vagy másképp... Védd a titkot.
Bonifacius ajka az asszony bokáját érte. Aztán kiegyenesedett. Alakja
némán merült a homályba. Piacidia fejét az oszlophoz támasztva nézett a
messzeségbe. A tenger végtelenje összeolvadt az égbolttal. A nász utáni
vidám, könnyő fáradtsághoz vakmerı vidámság vegyült. Duzzadtra csókolt
ajka szélén mosoly rezzent. Lassan kapcsolta övét. Halkan nevetett.
Lement a tengerhez vezetı lépcsın. Rövid ideig úgy nézte a
visszatükrözıdı csillagokat, mintha jeleket olvasna, aztán ledobta ruháját.
Alakja könnyedén megmozdult a félhomályban. Úgy érezte, a csillagok
közé veti magát, ahogy a vízbe lépett, s a meleg, kicsiny hullámok parázna
becézéssel simogatták testét. Keleten, a tenger szélén, mint az égi harcra
ébredı titán sisakja, bukkant fel a súlyos, komor fellegen a telihold fél
korongja. Felette sisakdiszként lebegett a szivárványszínő, könnyő pára.
Lassan úszott, majd hátára fordult. Mintha nászra tárulna a fellegóriás
elé, mozdulatlanul lebegett a hullámokon. „A hét bíborfelleg... – jutott
eszébe a jel. Elmosolyodott. – ırültség. Oly vakmerıség, amely
teljességgel megbocsáthatatlan.” Halkan, elismerıen nevetett. Lassan
úszott a lépcsı felé. Keleten irdatlan fekete fallá vált az ébredı titán alakja.
Piacidia kiemelkedett a hullámokból. Frissnek, erısnek érezte magát.
Hátracsapta vizes haját. Most vette észre, hogy a harminckét mesés
gyémánttól ragyogó, aranyabroncs fejéket nem vette le, mikor a vízbe
lendült, és csak most rémült meg, hogy elveszíthette volna.
– Jaj! – mondta hangosan, hogy igazolja önmagát. Ujjai úgy siklottak
végig az ékszeren, mintha megszámlálná, nem esett-e ki valamelyik
drágakı. Bólintott, mint a kocsiversenyeken, mikor esélyei beváltak.
Ruhája után nyúlt. A hold óriás korongja elıl elsodródtak
83
a halvány párák. Fénye érccssé erısödött. Piacidia látta, hogy eléje
hosszú árnyék vetıdik. Kiengedte kezébıl a ruhát, és büszkén, vakmerın
kiegyenesedett.
– Tengerbe dobatlak – szólt halkan, gıgösen. Fedetlen teste izzott a
holdkelte fényében.
– Nem dobatsz tengerbe, úrnım – hallatszott halkan, fölényesen. Az
asszony elmosolyodott.
– Valóban, keresztény uralkodónak kötelessége az irgalom... de... nem
veszem fel a ruhámat, a férjem bármely pillanatban megláthat, és...
A magas, ıszülı férfi tiszta hellén arcán vidám gúny volt:
– Úgy hallottam, a nagy hadvezér minden szeretıjére egyformán
féltékeny, s a feleségére bizonyára még jobban, hiszen a tiszta erkölcs
törvényét ki tarthatná meg jobban, mint az, aki elérhetetlen példaként lebeg
a nép elıtt?
Piacidia megigazította vizes haját.
– Mindjárt jön... négyfelé vág, és a tengerbe vet. Ioannész bólintott.
– Tiszteletlenség lenne irányodban, ha másképp cselekedne. Bár
helyében én megelıztem volna mindazt, ami most történt, azzal, hogy
hamarább hagyom ott a tanácskozást.
Piacidia szeretett volna hangosan kiáltani, de ahelyett érezte, hogy
hiúsága könnyő sebet kap.
– Bizonyára hosszúra nyúlik a tanácskozás. Úgy tudom, a férjem igen
lényeges dolgokról tárgyal a barbár szökevényekkel.
Ioannész engedékenyen bólintott. Arca egészen fiatalnak látszott a
halványrıt, súlyos holdfényben.
– Igen... ha sikerülne ezt a szökevényt vagy vendég hun herceget trónra
segíteni, egymásra lehetne zúdítani a hunokat és a germánokat, szítani a
két óriás fenevad marakodását, aztán esetleg visszakergetni a germán
medvét az ısrengetegbe, a hun farkast pedig a pusztára.
Piacidia halkan nevetve rázta vizesen sziporkázó haját. A vízcsep-pek
viüódzva hullottak a férfi arcába. Aztán jelezve, hogy folytatni tudja
Ioannész gondolatmenetét, legyintett:
– Persze, ehhez lázadás kellene. Ott a pusztán vagy a germán
szolganépek között. De ha nem is sikerülne a lázadás, a vendég annál
értékesebb, minél veszélyesebb. Kudarc esetén is jó feltételek alapján
kiadhatnánk a bosszúvágyó, hun Nagyfejedelemnek, hogy
84
erısödjön a barátság és a béke. Üj hun zsoldoscsapatok jöhetnének
segítségünkre a germánok ellen.
Néha, jelezve, hogy gúnyolódik árpolitikai ritmus változásai felett,
mosolygott, vagy olyan mozdulatot tett, mintha ismét a vízbe vetné magát.
Aztán hirtelen élesen nézett a másikra:
– Hogyan lehetséges az, hogy te, aki az ifjú hun herceget oly titokban
idehoztad, nem vagy jelen a tanácskozáson?
Ioannész mozdulatlan arccal hallgatott. A fellegeket nézte, melyek
tompa, lágy szivárványt hordozva vonultak a hold elıtt.
– Elküldött, hogy tájékoztassam Legfenségesebb Fivéredet mindarról,
ami eddig a tanácskozáson történt, kérjem válaszát, s természetesen, hogy
a távollétemet felhasználhassa. Úgy látom, a nagy hadvezér a maga
számára szeretné megszerezni a hetven-nyolcvan-erer hun íjászt. így
egyszerre diadalmaskodna mindenkivel szemben, anélkül hogy egyetlen
vitázó szó elhangzana, mert nyolcvanezer jó lovas oly erı, mely a
legnagyobb tapintatra készteti azokat, akik ezzel nem rendelkeznek. Persze
ebben az esetben ily félelmetesen tehetséges férj mellett neked is, úrnım,
le kellene mondanod elıször a hatalomról, aztán a gyermekeidrıl, végül a
szeretıdrıl. – Talán gúnyosan, talán ıszintén töprengve félrehajtotta szép,
ıszülı fejét: – Úgy vélem, ez a folyamat máris megindult.
Piacidia érezte, a tenger felıl hővösebb fuvallat árad.
– Talán menjünk arra a kıoroszlán felé – szólt közönyösen, mintha
nem hallotta volna a másik megjegyzését. Lassan, némán haladtak a sima,
homokos parton. Az egyre erısödı holdfényben az óriás palotakert
tengerig húzódó, alacsony fala mellett, ormótlan kıtalap-zaton különös,
kerek, szinte emberfejő, ısrégi etruszk oroszlánszobor állott. Mélyre
kikopott szemüregeiben most élesen, tömören rejtızött a sötétség. Ioannész
köhintett:
 – A bölcs férj mindig számon tartja felesége szeretıit, hiszen általuk a
legmakacsabb asszonyon is uralkodhat, anélkül hogy látványosan hangos
jelenetre kerülne a sor. Ez felette figyelemreméltó, ha a férj császári
bíborra vágyakozik, s a császárságát a feleség segítheti vagy
akadályozhatja... hiszen a rendkívül hatalmas nı egyik fivére Nyugaton, a
másik Keleten császár. Igen... igen, ily feleség szeretıjének lenni nagy
rang, és veszélyes, felette veszélyes. Mióta a nagy hadvezér a császári
palotába bevonult, a tájékozottabb udvaroncok oly udvariasak, készségesek
hozzám és Bonifacius iránt, mint az utolsó kenetet feladó papok a
haldoklókhoz.
Halkan nevetett. Úgy hajolt az asszony felé, hogy árnyékuk egy8J
másra hullott a homokban, és alig észrevehetı rezzenésekkel siklott –
ahogy léptek – a sima homokon, aztán egyszerre nekihevülve, betöltıdve
az apró hullámok mozgásától, ringott a víz tükrén: – Láttad volna most
egy-két fı zsoldosvezér vicsorgó farkasképét, mikor Constantius jóságos
mosollyal megkért, menjek el, tájékoztassam a császárt. Aztán kerestelek
meg, és íme, szórakoztatlak, míg ı odamehet a kıoroszlánhoz.
Az asszony nekitámaszkodott a szobor talapzatának. Könnyedén
magára vetett ruhája még mindig rátapadt vizes testére, Homlokán
sziporkázva csillogott a fejek harminckét gyémántja. Lassan vállat vont.
– Mit tehet az olyan asszony, mint én. A férjem éveken át a barbárokkal
hadakozik, csak annyi idıre jön hozzám, hogy teherbe ejtsen – szólt
halkan. – Igazán tapintatos voltam, amikor egy ilyen ıszülı udvarlót
választottam, mint te. Ez magasabb rendő hiúság jele. Utóvégre egy
bikaerejő testırtisztet is hívhattam volna ágyamhoz olykor-olykor. Sajnos,
nem érzek mámort, ha ostoba férfival ölelek. – Lassan Ioannészhez fordult,
aki fokozatosan húzódott közelebb hozzá. – Te viszont belekeveredtél a te
saját, külön összeesküvésedbe. Titokban utazgattál közel fél évig ide-oda.
Kellett valaki, aki hőséges, erıs, és... mellettem van: Bonifacius. Én anya
vagyok...
A másik idegesen, gúnyosan nevetett:
– Bonifaciusnak csak itt Ravennában, a palotájában, nyolc csi-
nosabbnál csinosabb és fiatalabbnál fiatalabb germán rabnıje van.
Valószínőleg miattad, úrnım, mert szıkeségükkel fokozottabban szítani
akarja hevét a te éjhajú szépségedre. Valamennyivel együtt hál egy kerti
lak külön e célra berendezett hálótermében.
Az asszony finom latin orrán olyan rezzenés siklott, mintha tüskébe
lépett volna. Aztán vállat vont.
 – Ezt már sokszor elmondottad a legkülönbözıbb formákban –
gúnyosan nevetett. – Ha tudom, hogy a szeretım ilyen kivételes erejő férfi,
hamarább érem el a mámor csúcsát. De különben is a rabnı nem tekinthetı
ágyasnak, hiszen bármikor kiválthatják.
Hallgattak. Ioannész lassan az asszony vállához hajolt. Ajka Piacidia
tengeríző nyakát érte.
– Valóban... valóban ık rabnık csupán, te pedig Theodosius imperátor
leánya vagy, a nyugati császár nénje, a keleti császár húga. Mindemellett,
mikor ott a folyosón neked rontott, melledhez feszítette térdeidet, melyeket
én oly sokszor csókoltam... és rásodort a
86
kıkorlátra, akkor éppen úgy birtokolt, mint egy rabnıt. Tépte, gyúrta,
marcangolta testedet. Te pedig úgy kiáltoztál, mint azok a rabnık ott a
kerti lakban. Ha akarod, odavezetlek. A császári kertek túlsó faláról
mindent jól lehet látni. Piacidia lassan feléje fordult.
– Te leskelıdtél?
A másik szeretett volna gúnyos, fölényes lenni, de a hangja megrezzent
:
– Láttam, hogy a legmegbízhatóbb bérgyilkosai ácsorognak különféle
látszatokok miatt a palotának ezen részén és a nyaraló körül. Elıször azt
hittem, férjed ellen készül valami, aztán gondolkoztam. Persze mindjárt
mindent tudtam. A gondolatnál csak az emlék az irgalmatlanabb. Emlékezz
csak, akkor is tavasz volt, amikor mi csó-kolóztunk éppen ezen az
elhagyatott körfolyosón, melybe a bejáratot oly gondosan zárták el
fegyveresei és személyes hívei az udvaroncok közül. Talán búcsúzni jött
hozzád, s ezzel sodort oly érzelmi örvénybe, mely halált, szégyent
jelenthetett volna...
Lassan átfonta karjával az asszony nyakát, és minden szónál hosz-szan
csókolta apró füle tövét, a vizes ruha alatt domborodó melleit.
– Látod, én nem menekülök, mint ı, nem búcsúzom. Pedig ez rettentı
vereség napja volt számodra. Ma veszítetted el mindazt, amit a legnagyobb
kincsnek érzel: szabadságodat, vagyis a hatalmadat.
Piacidia lágyan nevetett:
– Féltékeny vagy. Szeretnéd, ha gyengének erezném magam, ha
megrémülnék, hogy megvédhess, és ezzel hódíts meg. Pedig mihelyt két
szabad ember számon tartja egymás szeretıit, pokolba veti magát. Én nem
utasítottalak el. Nem jöttem-e hozzád ezer veszély között? Éjjel, tolvajok
ösvényén. S te most fenyegetsz, riasztasz. Ma délután beszéltem a
férjemmel. Éppen a tanácskozás elıtt.
 Ioannész mereven nézett az asszony nagy, sötét szemébe. Meglátta a
mámor utáni borostyánszínő csillogást. Elkomorodott. Lehajtotta fejét.
– Úgy látszik, nem látod a vermet, mely elıtted megnyílt. A leg-
szentségesebb, felséges fivéred lesújtó bírálattal illette nevelı munkádat. A
férjed nem védett meg a császár elıtt, sıt felelısségre is vont. A beteg
imperátor a diadalmas, nagy hadvezér kedvét kereste, mikor maga hívta
fel: vegye ki kezedbıl trónörökös fiad és lányod nevelését. Túszokat ad
kezébe a másik fivéred ellen. Hiszen ı tudja
87
legjobban, Bizánc császára nem egyezne bele Constantius
császárságába itt Nyugaton, hiszen nem Theodosius családjába való. Ha
elveszíted fiadat, ez megtöri hatalmadat az udvarnál. Ha pedig te elveszíted
a hatalmadat, mely férj hagyná büntetlenül a hatalomvesztett feleség
szeretıit? Ezért akart menekülni Bonifacius, s ezért maradok melletted én.
Az asszony lassan két tenyerébe fogta Ioannész fejét. Ajka sőrő, meleg
csókokkal becézte orcáját, szemét, ajkát. Érezte a férfiajak remegését.
Mellére hajtotta a fejét, és halkan, lágyan, mintha vigasztalná, kérdezte:
– Mit akarsz tenni? Ioannész hallgatott. Sóhajtott:
– Ha neked engedelmeskedne a nyolcvanezer hun lovas, erısebb
lennél, mint a férjed s fivéred. Én ismerem az ifjú hun herceget. Felette
tehetséges, kiváló ifjú.
Habozott, aztán lassan, szinte szótagolva kimondta:
– Ígérd neki Honoria kezét. ígérd meg, hogy egyszerre lehet germánok,
hunok és rómaiak ura, ha hatalomra tör saját hazájában. – Érezte, hogy az
asszony összerezzent karjaiban, és gyorsan hozzátette: – Most ígérd meg
ezt, míg lányod kezedben van. Ki a hunok barátságát bírja, az
diadalmaskodhat itt az udvarnál is. Gondold csak meg, mit érne
Constantius híres zsoldosserege, ha legfıbb ereje, a hun íjászezredek
otthagyják ıt a döntı órában az ifjú herceg szavára. Ha a legnagyobb gyász
ér minket császári fivéred halálával, a kiváló, diadalmas hadvezér
Constantius mellett te néhány esztendı múltán csak öregedı ágyas lehetsz.
De ha a kis Valentinianus nevében magad gyakorlód a hatalmat, a
birodalom legszabadabb asszonya, igazi uralkodó lennél.
Piacidia felvetette fejét. A különös, ısrégi, kopott oroszlánt nézte.
– A férjem észreveszi, és talán megakadályoz, hogy a hun herceget
megnyerjem, talán megelız...
Ioannész lassan ajkához emelte az asszony kezét.
– Nem szabad észrevennie semmit. Én jól ismerem ezt a hun suhancot.
Gyakori vendégem. Találkozhatnánk véletlenül, szinte titokban. Persze
Honoria féktelen lesz, szabad szájú és gıgös csitri. Meg kell mondanod, ne
nevesse ki a hun ifjú eléggé hibás latin beszédét. Beszéljen vele istenekrıl,
fegyverekrıl és lovakról. Kérdezze meg, mekkora a birodalom, melyet
elhagyott. Mit szándékozik tenni, hogy visszaszerezze.
A palota felıl lépések dobbantak. Vidám kiáltás szállott a hold88
tölte ünnepélyes csendjében. Constantius alakja könnyő futással
bukkant fel a körfolyosó felıl. Zengıt kiáltott. Hirtelen karjaiba kapta az
asszonyt, és alig lassítva lépteit, futotta körül az ısrégi oroszlánszobrot.
Piacidia nevetve vergıdött karjaiban. Mikor megállottak, már nem látta
Ioannészt...
A gyanakvás, a harag szétfoszlott. A férfi föléje hajolt. Ajka erıs,
birtokló csókkal becézte az asszony száját. Árnyékuk olyan volt az ısrégi
oroszlánszobor évezredektıl elkoptatott talapzatán, mint a holdtölte
varázslatára felmerült parázna dombormő. Piacidia megkönnyebbülten
sóhajtott:
– Úgy vártalak... egész este – suttogta lágyan, és érezte, igazat mond.
Constantius bólintott. Most vetette le az asszony könnyő ruháját.
– Az egész hadjárat alatt úgy vágyakoztam utánad, mint a szom-janhaló
a forrásra.
Az asszony mosolygott az emlékezetében felmerülı pletykákon.
– Persze – szólt mindent tudóan –, persze, én is reád...
A szobor tövében hevertek, a férfi homokra leterített rövid
katonapalástján. Constantius gyorsan dobálta le válláról, mellérıl a
rangjelzı páncélt. Az asszony átfonta karjaival vaskos, erıs nyakát.
– Mi történt a tanácskozáson? – kérdezte szinte önkéntelenül.
Constantius mohón sodorta le az asszony válláról a ruhát:
– Unalmas férfidolgok – mondta kitérıén.
Piacidia hirtelen érezte, hogy valóban jelentéktelen és unalmas dolog
mindaz, ami ott, a hosszan nyúló tanácskozáson történik. Elmosolyodott.
Hevesen, mohón belecsókolt a férfi mosolygó szájába. Megvárta, amíg a
másik visszacsókolja. Nevetett.
– Én... én csak gyerekeimnek akarok ezentúl élni és neked –suttogta
gyorsan –, bármi legyen a kívánságod, addig könyörgök, akár Honoriusnak
itt, akár a fivéremnek, ott Bizáncban, amíg megteszi. – Nıies, szelíd
odaadással szorította bársonyos orcáját a férfi mellére. – Nem is tudod,
milyen erıs egy anya, ha kér vagy könyörög. Milyen jó lenne
gyerekeinknek, de az egész birodalomnak is, ha Honorius bátyám
társuralkodónak emelne téged maga mellé.
 A férfi egy pillanatra megtorpant. Érdes, komor, szép latin harcosarcán
meglepetés rezzent.
– Jó... jó... ne folytassuk itt a tanácskozást – nevetett ıszinte hím
mohósággal, és szinte fenyegetıen kérdezte: – Ha elalélsz, ledörzsöljelek
vízzel?
Piacidia vidám borzongással felvonta meztelen vállát, melyet elfedett a
férfi hatalmas tenyere.
89
– Nem... Hagyj, míg kialszom magam. A másik irgalmatlanul rázta
bajvívófejét.
– Nem hagyom... nem... nem... Eleget alhattál, míg hadakoztam,
gótokat, frankokat, vandálokat, gepidákat kergettem kere-veted mellıl.
Most...
Ellenállhatatlan lendülettel teperte le az asszony nyúlánk, köny-nyed
hívással kígyózó testét a homokra leterített katonapalástra.
Az asszony érezte ölelésében a fölényes birtoklást, és halkan, alá-_
zatosan feljajdult. A hővös uralomvágy szétfoszlott. Szinte ösztönösen
hasonlította össze az egyik férfi viharzó rátörését, a másik kesernyés-
készséges csókjait és a harmadik lenyőgözı, olümposzi fölényét. Az
emlékek felizzottak. Tüzes spirálként vették körül lelkét. Néha azt hitte, a
nászban hullámzó testtel föléje boruló másik látja gondolatait, és zihálva,
halkan, rettegve felsikoltott...
A férfi tudta, hogy most egyszerre harcol a hatalomért és az
udvaroncok sziszegıs suttogásában felmerülı szeretık ellen. Figyelte a
bronzbarna, lányosán csontos asszonytest mámoradásra hívó rejtett jeleit, a
mélyizmok rezzenéseit, a szemekben gomolygó csillogó párát, a
katonaköpenyrıl lesodródott sőrő, dús haj hullámzását az aranyos
homokban. A lelkét, a gondolatát akarta birtokolni a nász által, felperzselni
mindazt, ami által testéhez nyúlhattak a gondolatot, erıt hordozó szeretık.
De az asszony testébıl visszasugárzó révület láthatatlan lángja át-átcikázott
rajta.
... A tenger ezüstvarázsba borulva tárult a messzeségbe. Olyan
hatalmas, élı, nyugodt és fenséges volt, mint a világistenség emberi
szemnek beláthatatlan tükörképe. Úgy szülte holdfénybıl a holdfényt, mint
a határtalan erık vetését a népeket szülı puszta.
A szobortalapzatra tömör, éles, hangtalan árnyak vetıdtek. Pengék
villantak. Hun fövegeken ezüsttollaknak látszottak a törzsfık fekete
sasszárny jelei. Numidák fehér köpenye lebbent. A zsoldosok elıtt
Bonifacius alakja merült fel. Jobbjában hosszú, vékony kire-naikai
halásztır. Ioannész fegyvertelenül haladt két átszökött magyar
nemzetségfı között.
Piacidia lassan felvetette fejét. Dús, bomlott haja elfedte az alvó
Constantius arcát, és illatos, éj színő hullámokkal ömlött az alvó széles
gladiátorvállán.
Mély csend lett...
Ioannész mélyen meghajolt. Hosszú árnyéka oldalt hullott, és egy
pillanatra kioltotta a pengék villogását.
– Most jövünk a Legszentségesebb Cézár betegszobájából. Az or90
vosok azt mondják, úgy lehet, még hajnal elıtt a legrettentıbb csapás
boríthatja gyászba a birodalmat. S ha Constantius vállára borul a császári
bíbor, te csupán egy leszel ágyasai sorában. Hatalmadért, gyermekeidért
sújt a kardunk.
Szava egyenletesen, szinte nyugodtan susogott. Csak arcán sápa-dozott
a holdfény ezüst álarca alatt az izgalom. Bonifacius elırelépett:
– Ébreszd fel ıt, úrnım. Ha álmában öljük meg, lelke mindig melletted
marad, s birtokolja testedet, ha mással borulsz nászra –szólt szinte
hangosan.
Piacidia mereven nézett a férfi lassan közeledı arcába.
– Menjetek – szólt lágyan. – Boldog akarok lenni.
Fojtott, különös csend lett. Bonifacius kezében megrezzent a hosz-szú
kirenaikai halásztır.
– Úrnım, hatalmad szétfoszlik. Gyermekeidet kiveszik kezedbıl.
Piacidia nagy, sötét szemében pusztító gúny csillant.
– Téged pedig... Hát annyira félsz bosszújától, hogy álmában is
megölnéd ıt?
A férfi úgy lépett hátra, mintha láthatatlan kéz lökte volna vissza.
– Én nem félek. Én érted... miattad... Az asszony elmosolyodott:
– Most tartózkodással bizonyítsd be szerelmedet.
A férfi határozatlanul, mozdulatlanul állott. Piacidia elmosolyodott:
– Menj, Bonifacius. Hidd el, Ioannész oly értelmes, hogy ki sem
húznák numidáid tıreiket férjem szívébıl, máris valamennyiıtöket
megölet hunjaival, mert tudja, ha nem így cselekedne, ostobának tartanám,
és sohasem engedném kerevetemre.
Újra csend lett, csak a görbe hun kardokon, a hosszú numid tırökön
villódzott a holdfény. Ioannész elmosolyodott. Mélyen, alázatosan
meghajolt:
– Ha ily eszes asszonyt féltenénk attól, ki hadvezér csupán, akkor
indokolatlanul és sértın kisebbítenénk elméd olümposzi hatalmát. Én
csupán irántad érzett mély, ıszinte gyengédségtıl indíttatva uszítanám e
vad kardforgatókat arra, kit csókjaidra érdemesnek vélsz.
Hirtelen egyikük sem – talán maga Ioannész sem – tudta: a férjre vagy
a másik szeretıre gondol-e most. Az alvó mélyet sóhajtott. Az asszony dús,
illatos, éjfekete hajának néhány fürtje sötét lángként kígyózott fel
lélegzetvételétıl. Ez a lélegzetvétel mintha elsodorta
volna a fehér köpenyes numidák, a farkasbırös hunok, az udvaroncok
csoportját.
Az ısi etruszk oroszlán nyitott szájából Dionüszosz oroszlánjának csak
erıs szeretık lényében felzendülı nászhívása harsant, és a tenger
összerezzentette a holdsugarak óarany pikkelyeit az apró hullámokkal
hővösen fellüktetı testén.

5.

Csendes, lágy délelıtt volt. A nyaraló gyermekszobájából

kihallatszottak a kis Valentinianus éles, felnıttesen okoskodó kérdései,
ahogy nevelıjét faggatta. Itt, a tengerre levezetı széles teraszon, a pálmák
és kádakban álló, különös, Afrikából hozott, hatalmas levelő, nagy
növények árnyékában kellemes hővös volt. Ioannész rátámaszkodott a
széles korlátra. A birodalom kancellárjának pompázó ruhája helyett, mint
mindig, ha Piacidia gyermekeivel foglalkozott, hellén filozófusok
egyszerő, fehér himationját viselte. Oldalt hajtotta szép, ıszülı fejét úgy,
hogy az ajka szinte érte a mellette álló csitri kicsi, rózsás fülét, és keskeny
szemöldökét felvonva, elıre, a tenger felé nyújtotta kezét.
– Ha egyedül maradsz az ifjú hun herceggel, mondd neki, hogy ott, a
tenger síkján fehér szarvast láttál vágtatni. Olyan gyorsan rohant, hogy
elhagyta saját árnyékát a hullámokon, mely fehér szirmokká hullott szét, és
a levegıben csodás virágillat lebegett.
A csitri hátravetette dús, hamvasbarna hajával ékes fejét. Sötétszürke
szemében a mesét hallgató gyermek áhítata volt. Készségesen bólintott
úgy, hogy egy szinte acélszürke, ércesen rugalmas hajú fürt végigkígyózott
üde, értelmes homlokán. Szabálytalan, halványpiros, szőziesen friss ajkát
elhatározást jelezve szorította össze.
– Ezt igen... ez így szép... ezt elmondom.
Ioannész, kissé elhúzódva, úgy szemlélte arckifejezését, mint szobrász
a szobrát.
 – Ha mondod, arcod áhítatos legyen és tiszta, mint az anyádé a
templomban, ha a tömeg ıt figyeli.
A csitri finom kis orrát fintorgatta:
– Mint az anyámé? Ó, nem... – aztán megnyugtató mozdulattal emelte
fel vékony, inas karját, és fölényesen legyintett. – De azért meg leszel
velem elégedve.
92
Ioannész hosszúkás arcán, finom filo-ófusvonásain képmutató
megbotránkozás látszott.
– Szüleinket mindenekelıtt kell szeretni, Honoria – szólt, s anélkül
hogy hátrafordult volna, gyors pillantást vetett a szeme sarkából, nem
leselkedik-e valaki a pálmák vagy a viridarium, a díszkert különös
növényei között. A csitri rántott egyet'a már gömbölyödı, barna vállán.
Finom, sudár, de suhancosan csontos testén könnyő, kislányos tunikát
viselt, mint olyan leányok, kiknek korát kisebbíteni igyekszik a még ifjú
anya. Mintegy védekezésképpen ez ellen, derekán erısen összehúzta
egyszerő övét, úgyhogy apró mellei már meg-cáfolhatatlanul,
észrevehetıen kidomborodtak. Abban a korban volt, amikor a gyermekség
vonalaiból szinte néhány hónap alatt merül fel a kora ifjúság kezdıdı
tavaszának elsı pompájában a már érett leánytest. Hegyes térdét durcásan
odakoppintotta a korláthoz, és szabálytalan, halványpiros, üde ajkát
lebiggyesztve, hangosan mondta:
– Ki nem állhatom anyámat. Fıleg ha oly tolakodóan becéz az
udvaroncok elıtt, mintha csak most keltem volna ki a pólyából. Szeretnék
a kezébe harapni, mikor orcámba veregetve dicsér okosságomért. És azok a
szörnyő, cuppanós csókok! Míg apám haza nem jött a gót háborúból, nem
csókolt ilyen látványosan. – Sötétszürke szemében vakmerı, felnıttes gúny
volt. – A múltkor apám elıtt azt kívánta, hogy jámbor éneket énekeljek,
mire szavalni kezdtem Ovidius ódáját, azt a szerelmeset, ahol a gyertyát a
földre teszik.
Ioannész füléhez kapta kezét.
– Honoria, hallgass! Legalább ne ismételd. Az egész Ravenna két nap.
Hallgass és figyelj. Azt kell mondanod az ifjú hun hercegnek, nem vagy
római lány, hanem egy hatalmas sas ragadott cl, messzi pusztáról, és atyád,
hun király után kaptad a nevedet. Mindezt persze ı sem hiszi el, de ebbıl
látja rokonszenvedet lószagú népe iránt, s ez a fontos. Szükséges, hogy
beléd szeressen, forrón, megcá-folhatatlanul. Ha ez megtörténik, ígérd meg
neki, hogy a menyasszonya leszel. Mondd, te is szereted ıt.
 A leány üde, halvány arcán sápadtság ömlött. Szabálytalan, friss ajka
megremegett. Felhúzta gömbölyő vállát. Hosszú, inas keze lassú,
bizonytalan mozdulattal, meg-megremegve ereszkedett a férfi vállára.
– Ezt... ezt... nem mondom – suttogta akadozva –, hisz tudod, hogy én
csak téged szeretlek. Csak a te menyasszonyod akarok lenni.
93
A férfi éles, fekete szeme elhomályosult. Hallgattak. A tenger felett
nagy, fehér madár szállott. Tiszta volt, mint egy napsütötte felleg, és gyors,
mint a gondolat. A lány szipogott. Finom, rózsás orrcimpái remegtek.
– Ne mondd, hogy tizenkét éves vagyok... ne mondd. Ama trójai
Heléna már tizenkét éves korában igazi asszony volt s Thé-szeusz, ki
túllépett életének negyvenötödik esztendején is, ragadta el szüleitıl
Thébába.
A férfi hosszúkás, magas homlokú arca komor volt. Igen, elragadta...
de aztán Attikába szökött ifjúsága elıl... – akarta mondani, de csak lassan
végigsimított ıszülı haján a hatalom győrőjével ékes, nıiesen ápolt
kezével.
– Ha olyan erıs lennék, mint Thészeusz, akkor én is elragadnálak –
suttogta lassan, és élesen nézett a lány szürkéskéken égı szemébe. –
Engem csak értelmes nık szerethetnek igazán, Honoria. Légy értelmes, s
én értelmed által erıs leszek, mint Thészeusz.
Ismét fokozatosan figyelt minden árnyalatra, aztán olyan közel hajolt a
lányhoz, hogy ajka szinte érintette Honoria homlokát.
– Ha olyan okos leszel, mint mindig, az ifjú herceg beléd szeret. Ha
beléd szeret: hun zsoldosai mellém állnak a döntés órájában. Értsd meg...
Elıször le kell gyıznöm apádat: anyád és szeretıi segítségével... aztán
anyád szeretıjét... s végül anyádat.
A lány arcáról eltőnt a gyermekes makacsság. Koraéretten, tapasztaltán
úgy szorította most ajkát, mint Piacidia.
– Mindenki tudja, szerelmes vagy anyámba – hirtelen halkan felsírt, és
mindkét kezével görcsösen kapaszkodott a férfi fehér filozófusruhájába.
Kicsi arca elszürkült dühében. – Most mondd meg, kit szeretsz jobban,
engem vagy ıt?
Ioannész éles, fekete etruszk szemében meghatottság, férfigıg és a
botránytól rettegı udvaronc félelme keveredett.
– Neki a szeretıje vagyok... neked a férjed leszek.
A lány elernyedt. Fejét a férfi mellére szorította. Halovány orcáin már a
könnyen ömlı csitrikönnyek fénylettek.
– De mi lesz akkor a hun herceggel? Ioannész elmosolyodott:
 – Ha már vállamon a császári bíbor, ráuszítom a gót vagy az alán
zsoldosokat, és megkötözve kiadatom Buzád vezérnek mint veszedelmes
ellenségét, aki ellene összeesküvést szıtt.
A lány sóhajtott. Lassan, tagadólag rázta fejét.
– Nem... nem... inkább, hogy vigasztalódjon, kinevezzük a
94
birodalom patríciusának, és elküldjük a gótok ellen. Talán még
nagyobb gyızelmeket arat rajtuk, mint apám. – Őjra megtörölte szemét. –
Nagyon szeretlek, Ioannész – suttogta. Hamvasbarna hajfürtjei
kibomlottak.
– Atyád ma meghallgatja Valentinianust, mikor görögre tanítom – a
férfi hangjában szinte a menekülı rettegése susogott.
A lány hangosan, boldogan nevetett.
– Ó, apám mindig olyan együgyőségeket kérdez, ha visszajön egy-egy
hadjáratából, mintha még mindig olyan kicsi lennék, mint amikor elment.
Anyám meg éppen visszalökne a bölcsıbe. Miért nem szereti oly sok
szülı, ha a gyermekeik nınek, okosodnak?
Ioannész megkönnyebbülten elmosolyodott, de még mindig halkan,
fojtottan mondta:
– Te olyan kivételesen, hátborzongatóan okos csitri vagy, hogy ilyet
még életemben nem láttam, pedig egyszerő etruszk pásztorok gyermeke
vagyok, és sok minden történt életemben, míg a birodalom kancellárja
lettem. Igen... Bölcs csitri vagy, Honoria. Szerezz nekem sereget, hogy
császár lehessek, s szabadok leszünk mind a ketten. Hidd el, neked talán
még jobban kell a szabadság, mint nekem. Anyád sohasem engedné meg,
hogy férjhez menj bárkihez is, hiszen tudod, veszélyeztetné a kis
Valentinianus trónját. Anyád pedig Va-lentinianus által uralkodhat csupán.
Rettentı sivár lesz az életed... kolostor vár reád... iszonyú magány, örökös
böjt, önkínzás, ha most nem gyızünk.
– Hallottam, anyám már beszélt errıl apámmal – szólt halkan, felnıttes
hővösséggel a leány. – Mert a legszentségesebb cézár nem akarja, hogy a
családunk új ága veszélyeztesse a régit... testvérháború, lázadás legyen...
hallottam mindezt sokszor. Én tudom, csak te szabadíthatsz meg a
kolostortól. Ezért szerettem beléd.
Lehajtotta bomlott hajú, kicsi fejét, és halkan, határozottan mondta:
– Hívd a hun herceget, de légy rejtve bár, mindig a közelemben, hogy
késıbb megmondhasd, mit tettem jól, és mit rosszul.
 A gyerekszobából éles vita hangja csapott ki. Valami zörögve ledılt. A
nyitott bejárat elıtt barna arcú, sőrő, fekete hajú, csillogó szemő kisfiú
állott.
– Elmegyek halászni a kıoroszlánhoz – mondta kimérten, szinte
szertartásosan. – Anyám mondta, ha sokat beszéltek ti ketten, menjek
hozzá, elenged.
A lány villámgyorsan megfordult.
95
– Már megint árulkodni akarsz? – kiáltotta, és fenyegetıen rázta
mindkét kezét. – Ha még egyszer, csak egyetlen mukkanást szólsz,
kiengedem a gilisztáidat a halászóedénybıl! Összetöröm a legszebb
varsáidat! Békát teszek az ágyadba! Összemázolom a betőidet a tábládon!
A fiú riadtan húzta be válla közé a fejét:
– Soha, soha, csak ne bántsd a gilisztáimat! Honoria közelebb lépett:
– Soha? Akármit látsz? A kisfiú ijedten hátrált.
– Soha... én... nem... én igazán nem... A lány parancsolóan intett:
– Fordulj el. Eredj be! – Megvárta, amíg a kis Valentinianus megfordul,
aztán úgy vetette magát Ioannész nyakába, mint menyét a zsákmányra.
Ajka ügyetlen, mohó csitricsókkal tapadt újra meg újra a férfi riadtan nyíló
szájára.
A csendben harsogó, vidám férfikacagás csendült. Ioannész össze-
rázkódott, de a lány görcsösen szorítva nyakát, csüngött a mellén. Nem
merte kinyitni szemét. Hallotta, mint lép közelebb Constantius, és
nyakszirtje hevesen felbizsergett, mintha máris rávetıdött volna a suhanó
kard árnyéka.
– Honoria... legalább apád jelenlétében fékezd magad. Micsoda
veszedelmes csitri – hallatszott érdes legionáriuselismeréssel. – Dio-
nüszoszra! Tüzes kis nı lesz belıle!
A lány inas és mégis bársonyos, vékony karja lassan lecsúszott a férfi
nyakáról. Úgy állott, mintha védené az apja elıl. Nagy, most acélszürkének
látszó szemében elszántság csillogott. Hosszú, üde csit-rinyakát úgy
nyújtotta elıre, mint a viadalra készülı kis csibe. Szabálytalan, finom,
halványpiros ajka most duzzadt, merev, nedves, bíborszínő lett. Kihevült
orcáin olykor átlebbent a sápadtság, és ilyenkor mesésen finom latin
arcbıre szinte áttetszıvé vált.
– Én szeretem ıt, apám – mondta a millióesztendıs szertartás milliónyi
szeretı ajkán elcsendült szavait. Constantius mosolyogva tárta szét
gladiátorkarjait:
– Szemléltetı bizonyítás! Megcáfolhatatlan. S mi a további teendı?
 A lány reszketı ajakkal hallgatott.
– Feleségül akarok menni hozzá! – szólt végül érdesen, szinte kiáltva.
Constantius barna, szegletesen is harmonikus bajvívóarcán gondolatok
árnya siklott. Közelebb lépett, hangja egészen halk volt.
96
– Sajnos, csupán katonája vagyok a birodalomnak, és nem császára. –
Látszólag tréfás mentegetızéssel vállat vont. – Nem hiszem, hogy
házasságod hátrányos lenne az uralkodócsaládnak, de anyádnak más a
véleménye, ö legszentebb felséges cézárunk húga, én csupán kegye által
emelt hadvezér vagyok. – Elmosolyodott, de szeme hővösen figyelve
szegezıdött Ioannész sápadó arcába. – Persze, mi, hárman, egy csitri, egy
filozófus és egy hadvezér, erısebbek lehetnénk itt az udvari cselszövések
mérges mocsarában, mint külön-külön.
Ioannész tudta, a másik válaszát várja. Elfehéredett ajkáról gyorsan,
egyenletesen hullottak a szavak. Úgy menekült a körülményesen
kanyarodó mondatok közé, mint csapdából szabadult vad az erdıbe.
– A legszentségesebb cézárnak kétségtelen bizonyítékot kell
szolgáltatni, s azt his-em, ezt én is megkísérelhetem, hogy személyes
biztonsága megköveteli az olyan uralkodótársat, akinek hősége és
népszerősége egyaránt biztosítéka a legszentségesebb uralkodócsalád és a
birodalom biztonságának is.
Constantius úgy veregette vállát súlyos kezével, mint csapatvezér, akit
veszélyes ingoványon akar átvezetni az ismeretlen vezetı.
– Minél erısebb leszek, annál jobban, eredményesebben érzed
segítségemet.
Ioannész szerette volna megmutatni, hogy ı már mindent végiggondolt,
mindenre van kész terve. Fülében mintha megcsendültek volna Piacidia
szavai, melyek ott a kıoroszlánnál röppentek el ajkáról. „Bonifacius... ha
megölöd a férjemet... Ioannész rögtön felkoncoltat hunjaival... Megvetném,
ha nem használná ki démoni értelemmel az ilyen alkalmat...”
– Adj parancsot Bonifacius comes rerum privatarum elfogatá-sára...
Csend lett. Constantius arcán határozatlanság derengett. Miért? –
szerette volna kérdezni, de érezte, hogy mint férj ezt nem kérdezheti éppen
a felesége szeretıjétıl.
– Itt a palotában császári beleegyezés nélkül... és... – hangjában a
fegyelemben felnıtt katona ösztönös bizonytalansága csendült.
Ioannész sápadtan, de a száz cselszövés csapdáját elkerült udvaronc
fölényével legyintett.
 – Csak ennyit írj Edekonnak, a herul, rugi és hun zsoldosok vezérének:
„Vedd ırizetbe Bonifacius római polgárt...”
97
Hallgattak. Constantlus úgy húzogatta jobb kezével bal kezét, mintha
ujjait számlálgatná.
– Most látom, nálam van a pecsétgyőrő... – mormogta, és úgy vonta fel
szemöldökét, mintha csodálkozna. A lány halkan felsikol-tott:
– Apám, olyan jó vagy! – Egyik kezével ruhájába kapaszkodott, a
másikkal hálás, könyörgı mozdulattal nyúlt Constantius felé. Ioan-nész
végigsimított a lány hamvasbarna, sőrő haján.
– Ha az ifjú hun herceg barátságával ajándékozza meg diadalmas
atyádat, felesleges lenne Edekont is beleavatni e nemes és indokolt
küzdelembe. A hun zsoldosok nemcsak mint vendéget, fejedelmi sarjat, de
mint fıpapjukat is tisztelik a herceget.
Constantius arcán megkönnyebbülés ömlött:
– Egy valóban értelmes koponya két légiót ér – mormogta elismerıen.
Hallgattak. A gycrmckszobából kihallatszott, amint a kis Valentinianus
egyenletes mormogással ısi zsoltárt tanul a gyermeki ártatlanság
dicsıségérıl.

***

Itil újra meg újra elámult, mikor a kék, tavaszi ködökben felmerültek
elıtte Itália százszor szent földjének városai.
– Mennyi idı alatt hordtak össze ezek a lovasok ennyi követ? –
kérdezte, szándékosan fitogtatva azt a hun szót, amely embert, szabadságot
és lovast jelent egyszerre. Oresztész, Ioannész és a mögöttük lovagló
Edekon – aki még Aquileia elıtt csatlakozott hozzájuk csapatával –
mosolyogtak.
– Félezer évig – szólt Oresztész, vigyázva, hogy volt tanítványa ne
értelmezze gúnynak mosolyukat.
– Mekkora falak! – tört ki Itil ajkáról önkéntelenül a gyermekes ámulat.
– De hiszen ezek nagyon elpuhult és gyáva emberek lehetnek, ha így
önként börtönbe zárják magukat.
Oresztész szerette volna Ioannész és Edekon elıtt egyformán
megmutatni, mennyire ismeri elıkelı tanítványa lelkét.
– A város a mőveltség születésének helye – szólt lágyan, vidáman –,
Róma mőveltsége által volt erıs, melyet tılünk, hellénektıl kapott. A
légiók legyızték az örök Hellász kis városállamait, de mőveltségünk
meghódította Rómát. A mőveltség összeforrasztja a népek lelkét, és a
birodalom, ha van önálló mőveltsége, szilárd maradhat, ha seregei
megsemmisülnek egy-egy csatában, vagy hatalmas uralkodók helyett
gyengék kezében inog meg a hatalom.
Itil csontos, barna, a görögéhez hasonló arcán figyelem volt. Éles,
98
fekete szemében az akarat csillogott, hogy a másik szavai mögé nézzen.
– Falak közé zárva az ember csak rab lehet – szólt, gondosan válogatva
a latin szavakat, nehogy újra mosolyt keltsen. – Aki nem szabad, annak
nem lehet becsülete. S mit ér az élet becsület nélkül?
Aquileia falai egyre közeledtek. A tárt kapukon tarka tömeg áradt.
Bent, a szők utcákon lármásán tolongtak kereskedık, parasztok, polgárok,
kézmívesek, messzirıl jött, barbár zsoldosok. Oresz-tész megvárta, amíg
átlovagolnak a piac lármás kavargásán.
– Ha azt hiszed, hogy itt mindenki szolga, mindenki becstelen, akkor
tévedsz, Itil kán – szólt magyarul, mert a másik kettı úgyis lemaradt a
tolongásban –, mert a sok szolga között akadnak igazán szabad
gondolathordozók is. A gondolat, ez a szárnyas, vakmerı lény itt emel
önmagának láthatatlan szentélyt, melyet talán csak néhány könyv, régi
írástekercs jelez, mint, a Legtitkosabb Istennı jelenlétét a hét aranyos láng.
Egy vendégfogadó udvarán állottak. Körülöttük mindent elborított a
szenny és a lárma. Itil szédelgett, mint a fuldokló.
– Nem látom a fellegeket – mondotta, és mohó, férfias száján
gyerekesen sírós remegés rejtızött. A fényhordozó magasság, a
szabadságot idézı messzeség, a napfényes fellegek tisztasága, a
száguldásra hívó távlatok vágya megremegtette zömök, de arányos alakját.
Lassan mentek fel a széles lépcsıkön. Fent a kicsiny, piszkos szoba
már csendesebb volt. Oresztész tiszta hellén arcán ıszinte rokonszenv
látszott. Nagyszerő ételeket hozatott, borokat. Megvárta, míg Ioannész és
Edekon feljönnek, aztán jelezve, hogy maradéktalanul birtokolja
tanítványa lelkét, széles, patetikus mozdulattal mondta:
– Vágyakoztál, hogy lásd a fellegeket? Igen, a puszta szélén csak
felleget lát a pásztor. Nincsenek országok, csak ménesek és legelık.
Nincsenek városok vagy határok, s ezért persze nincsen igazán élı múlt
sem, mely kialakítja évszázadról évszázadra a nép lelkét. Ott csak jelen
van, hiszen a megszokott munka éppen olyan most, mint ezer évvel ezelıtt.
Itt az egyik gondolat, eszme élete szabja meg a másikat. Itt az ember – még
ha nem is sámán — átléphet az emberin, mert a bető, a kı, a ritmus
megırzi lényének erejét testi halála után is. Ott nálatok nincsen bető,
nincsen könyv, nincsen festı vagy szobrász, mert nincsen sem kı, sem
pergamen vagy papirusz. Nálatok az ember csak akkor igazán az, ha lovon
ül. De lovon nem lehet sem írni, sem olvasni. Ha pedig ezt nem teszed,
hordozol igazán gondolatot? Ha pedig nem hordozol gondolatot, mi
értelme az életednek?
99
Hiszen csak olyan vagy, mint a rét egyik csikója, vagy a rét egyik
főszála. Lovon ülve még gondolkodni sem lehet, hiszen a vágtatás ritmusa
alaposan kirázza a lovasból a gondolatát. A szerelem is suta vagy túl
egyszerő lesz...
Itil némán hallgatta ıt. A pusztán hosszú napokig lovagolt
egyfolytában, s nem érzett fáradtságot. Most itt szinte bénult kimerültség
fogta el.
Mellette már görögül beszéltek a többiek. Ioannész a tervét elemezte.
– Helytelennek tartanám, ha a ravennai udvaroncok csak szegény
üldözöttet látnának benne. Helytelen teljesen elrejteni rangját, jövıjét.
Titokzatosnak, ismeretlennek s ugyanakkor roppant hatalmat sej-tetınek
kell lennie. Az udvaroncoknak nem szabad tudni, kicsoda ı, csak
hatalmasnak, veszélyesnek vélni. Csak a legszentségesebb Cézár,
Honorius, isteni húga, Piacidia és valamely felette befolyásos udvari
hadvezér, talán a mindig gyıztes Constantius tudhatja igazi rangját, ha mi
kellıképpen más-más vetületben, illetve lényeg szerint elmagyarázzuk.
Helyes és egyszerőbb is, ha versengı, de hatalmától meg nem fosztott
fejedelmi sarjnak vélik, ki éppen azért jött mélyen rangrejtve Ravennába,
hogy mővelıdés által erısebb legyen vetélytársainál. Igazi nevét még a
cézár elıtt sem kellene kimondani, csak azt, melyet a gótok adtak neki:
Attila. Itt senki sem tudja majd, kit vetett közénk a puszták
végtelenségébıl a sors hullámverése. S e titok lesz a mi erınk a
beavatatlanokkal szemben, kik talán fölényesen szólnak hozzá, s így
haragját felkeltik, míg birodalmat érı barátsága csak a miénk marad.
Most mind a hárman Itilt nézték, aki fekete hajú fejét férfiasán széles
mellére hajtva, halkan horkolva aludt. Oresztész elmosolyodott:
– Sohasem hittem volna, hogy ez a vasból kovácsolt kis sámán valaha
is elfáradjon.
– Nem a teste fáradt el, hanem a lelke – szólt a primicerius nota-riorum
–, most, hogy alszik, a holtnál is holtabb, mert a lelke régen visszaszállott a
pusztákra. Vigyázni kell. Nagy, döntı küzdelem ez. Ha megkedveltetjük
vele a római életmódot, barátunk lesz. Ha pedig nem, akkor halálosabb
ellenség a leghalálosabbnál is, mert akkor megpróbálja elpusztítani azt az
életformát – talán öntudatlan bosszúvággyal –, mely kivetette ıt magából.
Edekon lassan kivette az alvó kezébıl a kicsiny, éles kést, mellyel
ioo
szalonnát vágott, pásztor módra tartva egyszerre az egyik kezének ujjai
között a szalonnát, a kenyeret és a savanyú uborkát.
– Talán elıbb rejtsük el a császári hun zsoldosoknál. Úgy hallottam,
Ravenna falain kívül, jó messze, a várost védı mocsarakon túl, a
tengerparti síkságon tanyáznak sátrakban, és nagy halászatokat rendeznek.
Ott névtelenül is elrejthetjük ıt, anélkül hogy ı maga is tudná, hogy
rejtızik. Míg az udvarnál szükség lesz reá...
Ioannész szórakozottan bólintott. Megvárta, amíg Edekon kimegy, és
anélkül hogy Oresztész felé fordult volna, halkan mondta:
– Ha meggondolom, hogy nagy népek rettentı hatalmú vezérei, kik oly
határtalanul nagy birodalmakat alapítanak, nem ismerik, mondjuk,
Arisztipposzt, Empedoklészt vagy Eratoszthenészt... kétségbe kell esnem
az emberiség sorsa felett. Mily csodálatos változást jelentene az egész
emberiség számára, ha ez a kis farkaskölyök itt megismerkedne a
gondolathordozók nagy tetteivel.
Oresztész félresimította szép, domború homlokáról sötétbarna haját.
– Néha azt hiszem, a filozófiát nem lehet megtanulni, a filozófiát élni
kell. Ha ı jobban megismerkedik, mondjuk Macedóniai Alexandrosz
életével, bizonyára vágyakozik ily nagy tettekre. Talán mégis ı a mi új
Alcxandroszunk, aki elviszi a hellén mőveltséget a messzi pusztákra.
Hunok, germánok és rómaiak uralkodója lesz egyszerre. Hellén lélekkel a
barbár testben...
Kint még mindig lármázott, tülekedett, adott-vett, cserélt a gazdag,
mozgékony élettel lüktetı Aquileia.
... Itil másnap szinte betegen ébredt fel. Körülpillantott, és szívét jeges
rémület szorította össze: körülötte vaskosan, szürkén kıfalak állottak.
Felette, alacsonyan, mintha mindjárt reá omlana, tarkára festett mennyezet
húzódott. Felugrott, és halkan szőkölve, mint egy farkaskölyök, majdnem
kivetette magát az ablakon. Visszahıkölt. Az ablak elıtt emeletes mélység
tátongott.
Alig várta, hogy kiérjenek a városból.
Egyszerre veszett vágtában hajszolta lovát, hogy az elsuhanó levegı
fuvallata lemossa róla a város örvénylı tolakodását, a kövek hideg
leheletét.
 – Vigyázz... azok ott vetések! – hallatszott mögötte aggodalmasan
Oresztész szava.
Edekon nevetve biztatta. 0 is szilaj vágtában zúdította lovát elıre.
Egy délután megérzett valamit. Látszólag oktalan izgalom vett
IOI
rajta erıt. A csodás, lágy itáliai levegıben a pusztai pásztorok tüzei-nek
ismerıs füstszaga terjengett. Lova felnyerített. Hangja olyan mint az
örömteli kiáltás. Biztatás nélkül, vad vágtatással zúdult elıre.
A messzeségben, a tengerparti síkon a nyugati császár hun
zsoldosainak tábortüzei füstölögtek. A füstoszlopok egyenesen szállottak a
magasba. Hirtelen eszébe jutott, hogy a zsoldosok legtöbbje szökevény, aki
talán éppen a Nagyfejedelem irgalmatlan hatalma elıl keresett védelmet a
nyugati császár jelvényei alatt, és könnyen kiröp-penhetnek a hüvelyekbıl
a görbe, borotvaéles pengék az ı nevének hallatára. De ez a
veszedelemérzés is oly otthonos volt, hogy remegı ajakkal önkéntelenül
elmosolyodott. Gondolkodott. Megdörzsölte homlokát. Levette süvegérıl a
vezéri sasszárnyat. Csak egy kicsiny, fekete tollat hagyott egészen elöl, a
homloka felett, mint a törzsi vérbosszú elıl bolyongók, akik „ne kérdezz”
jelet viseltek fövegeiken, ha idegen szállásra léptek vendégként.
A sátrak közeledtek. A tábortőz körül bı ruhás, süveges harcosok
forgolódtak. Itt-ott, a messzeségben összeverıdve legelésztek a lovaik. Itil
némán odalovagolt az egyik tábortőzhöz. Egy zömök, széles arcú tizedes
felkelt. Szótlanul kivette kezébıl vidáman nyihogó lova kantárát. Itil
leszállott a nyeregbıl.
– Adjon isten – szólt halkan, illedelmesen, mert a sátor körül ülı öt-hat
vitéz mindegyike jóval idısebb volt nála.
– Fogadj isten – köszönt vissza nyugodtan a legidısebb. Mindnyájan
mozgolódva húzódtak odébb, hogy helyet adjanak a jövevénynek. Itil várta
a megszokott: „Hová mégy, honnan jössz?” kérdést, aztán hirtelen eszébe
jutott, hogy a „ne kérdezz” fekete toll-jelzés némítja el a többiek ajkát.
Nem tudta türtıztetni örömét, és csak hogy hallja népe nyelvét, mondta:
– Jó legelık ezek itt erre.
Egy széles vállú, hosszú kező vitéz, aki a legrangosabbnak látszott,
barátságosan bólintott.
– Itt erre, no meg fıleg arra, a nagy folyó felé, szép legelı lehetne, ha
azt a sok semmi várost kifüstölné valaki. De hát ezek a mitugrász
emberkék annyi követ hordtak oda háznak, templomnak, mindenféle
cifraságnak, hogy egy nyáj se laknék jól azon a földön kerek egy
esztendeig. Arra délre meg csupa hegy, szikla minden.
 Itil látta, hogy a többi tábortőztıl, ahol látszólag közönyösen üldögéltek
a harcosok, egyre gyakrabban szállnak feléjük rejtett kíváncsisággal a
pillantások. Tudta, most mindegyik legszívesebben ezer
IO2
kérdéssel rohanná meg, mit tud a jövevény messzi szülıföldjérıl, de
akad olyan is, aki méltatlannak tartja ily fiatal gyermekemberhez komolyan
szólni. A tábortőz túlsó oldalán ülı ıszülı harcos, aki jobbján a
mesteríjászok jelét viselte, a nyakán függı talizmánhoz nyúlt, melyben
talán az elhagyott puszta földjének néhány rögét viselte.
– De a császárjuk, az okosabb, mint az a csavaros esző népe... Úgy
búvik a mocsár közepébe, mint Buzád Nagysámán a Hadmezıre.
Itil egy pillanatig beszédét figyelte, mert szerette volna tudni, a másik
melyik magyar törzs szökevénye.
– Melyik hadmezıre? A jászok hadmezejére? – kérdezte, hogy
világosabb választ kapjon. A zsoldos tagadólag rázta ıszülı fejét.
– Nem... arra, ahol a nagy vásárok helye van.
Itil szerette volna megmutatni, hogy ismeri ezt a vidéket:
– Az összes népek hadmezıi köpött csak egy van, amely vásárhely is –
szólt férfias komolysággal —, a két folyó szögében, a nagy tavak között.
Az egyik folyót a besenyık és a magyarok Tiszának hívják, a másikat
Marosnak. Van egy harmadik kis folyó is, ezt a gepidák Netád pataknak, a
Kara-törzsbeli magyarok Szárazérnek, mert nyáron olykor kiszárad...
Olykor nagyon bıviző...
Nem tudta magát türtıztetni a rá szegezıdı pillantások alatt, és
gyorsan, gyerekes hencegéssel hozzátette:
– Én halásztam a partján.
A tavaszi délután csendjében különös, áhítatos várakozás rejtızött. A
tizedes, aki visszajött, de mivel a vendég elfoglalta helyét a tábortőznél,
házigazdához illı szerénységgel álldogált a beszélgetık mögött, megtörölte
ritka bajuszát.
– Fogunk mi is erre sok szép halat – szólt tekintélyesen –, akad ilyen is,
olyan is... de olyan, amilyen ott fönn, a Szárazéren... olyan bizony sehogy,
semerre... akár arra, akár erre kanyarítjuk azt a hálót. Te hogy kedveled a
halat, vendég, magyar módra, vagy ahogy a besenyık?
Itil elmosolyodott.
– Énnekem, bizony, magyar módra ízlik. A tábortőz körül halk
helyeslés siklott:
– Nem is jó az másképp. Itil bólintott.
 – De nem ám! Hanem az ököruszályt, azt a besenyı menyecskék felette
értik.
103
Látta a tábortőz körül ülık arcán a csendes mosolyt, amikor a
„menyecske” szót kimondta, és maga sem tudta, miért, zavartan lesütötte a
szemét. A széles vállú, hosszú kező mesterijász megdörzsölte homlokát.
– Elvetıdtünk mi jászokhoz is, ahogy azon a hadmezın, amelyik
vásárhely is, mondják, történt egy és más. Hát ott meg egy furcsa növényt
sütnek a hússal a jász szakácsok, úgy hívják ott: hagyma. Varázsereje van:
ha sebre teszik, meggyógyul a seb. Ha vágja valaki, akár hiszed, akár nem,
úgy hull a könnye, mintha édesszüleit siratná. A húsnak meg olyan izt ad...
ejha!
Néhányan csodálkozva hümmögtek:
– Nem úgy van az, valahogy, te, Csomorkány – mondta a
mesteríjásznak az ıszülı hajú vitéz –, olyan fő-faféle nincsen, amelyiket én
megsiratnék. Tréfa az csak! Becsaptak téged azok a jász lányok.
Rosszabbak azok, mint a csalány...
Néhányan mosolyogtak. A tizedes a napra pillantott, amely lassan
ereszkedett a messzi tenger síkjára.
– Hallod-e, vendég, ha nem félsz... gyühetsz velünk halászni, ilyenkor
jó az. De fogózz meg jól a csónakban, mert ez itt nem Szárazén
Itil felkelt. A többiek szótlanul szedelızködtek. Ketten egy jókora
szurkos hálót cipeltek magukkal, melynek javításán, úgy látszik, egész nap
dolgoztak, és most alig bírták a súlyát. A vad harcosok helyett nyugodt
arcú, halk szavú halászok lépkedtek a partra húzott csónakok felé. Itil
megállott. Arcán a végtelenséget látó sámán áhítata volt.
De szép a tenger! Olyan, akár a puszta.
A csónakok lassan siklottak a sima, csendes vízen. Kellemes, hős
fuvallat áradt.
A tenger kéken, lágyan tárult. A hálók lassan, hangtalanul merültek a
vízbe. Hirtelen minden mozdulat megtorpant, különös várakozás töltött be
mindenkit. Az arcokon áhítat ömlött. Mély csend lett. A tenger felett, a
láthatár szélén, ott, ahol a messzi-messzi túlsó parton, a hegyeken is túl, a
hun puszták tárultak, különös lobbanás vibrált. Az alkony fénye mintha
elhalványult volna. A lobbanás kihunyt, de a messzeségben meredı
szemekben ott csillogott egy-egy visszamaradt, piciny szikra. A különös
fény ismét fellobbant. Úgy húzódott az égbolton, mint a hullócsillag
csóvája, de nem hunyt ki. Az emberek szemében visszamaradt szikrából
lassan rajzolódott ki a jel képlete: a tenger szélén titáni kard lángolt.
Pengéjérıl szikrák
104
zuhatagai hullottak a csendes vízre, és a tenger egyszerre párasze-rően
áttetszı lett. A csónakok mintha a levegıben lebegtek volna. A kétfelé
nyíló hálók roppant turulszárnyakként nyíltak oldalt. A tőzkard irdatlan
pengéje körül, darabokra szaggatva a láthatatlan erıktıl, kavarogtak az
alkonyi fellegek. A harcosok karjai lassan emelkedtek imára.
– Viharisten kardja... – szállott a suttogás, aztán.egyszerre elhallgatott
mindenki. A vendégifjút nézték, aki felvetett fejjel nézett a messzeségbe.
Itil érezte, hogy a csodás jel mérhetetlen erıket fakaszt lelkében. A tőzkard
visszfénye végignyúlt a hullámokon. Szivárványok szökkentek,
beborították az eget. A kard körvonalai megkettızıdtek,
megháromszorozódtak, és lassan halványultak, beleolvadva a színek
villódzó táncába. Csomorkány lehajtotta fejét.
– Áldott legyen e nap – szólt ünnepélyesen, szinte komoran —, mert
bizony közöttünk van az, kinek kezébe a Viharisten adja világot lebíró
kardját...
A csónak lassan ringott. A harcosok tekintete ujjongó, néma áhítattal
szegezıdött a zömök, fekete hajú ifjú mozdulatlan alakjára. Itil felemelte
kezét. Suhancarcán a Nagysámán fensége sugárzott.
– ırizzétek meg a titkot, míg e kard lesújthat – szólt elváltozott, férfias
hangon.

***

Új és új érzések merültek fel lelkében, mely eddig csupán kelyhe volt a

sámáni erıknek. Most már szeretett egyedül járni-kelni Ra-venna széles,
nyílegyenes utcáin. Látni, hogy csodálkoznak a vakmerı kalmárok,
szemérmesen lesütött szemmel settenkedı utcalányok, tisztes polgárok,
ügyes kézmívesek az ı latin beszédén, mely már szinte hibátlan volt.
Régen szívesen viselte a római vagy gót ruhát már azért is, hogy
meghökkenést keltsen Buzád fejedelem udvarában, bosszantsa az ısz, óriás
Orkháb vagy Uman sámánokat. Most ragaszkodott az egyszerő háziszıttes
hun ruhához, rövid csizmához. Csak a haját nem borotválta le, a szokott
három hajtincs kivételével, mert az asszonyok gyakran dicsérték. Érezte,
hogy a tőzkard jele már megszabta élete útját, és ezért minden szinte
túlságosan egyszerő lett. Ez nyugtalanította.
 ... Egyszer megállott a ravennai székesegyház küszöbén. Bent fenséges
csend volt. Nézte az irdatlan oszlopokat, a magasságot. A vonalak
harmóniája úgy átrezzent lelkén, mint egy puha, illatos asz-szonykéz
simogatása. Lelke kelyhében új tartalom merült fel. Képzetek
lebbenésében a költészet csendülése rejtızött. Az erıt látta,
105
mely maradandóbb lett, mint a seregek vagy a birodalom. Az oszlopok
sora az eget és a földet kötötte össze szilárd egységgé. Mint roppant
kıurna, győjtötte az óriás templom a titkos erıket: igen, az Isten itt van...
ez az Isten háza... aki ezt építette, az jól láthatta
a láthatatlant, még ha nem is volt sámán__Gondolatai túlléptek
az ifjúkor értelmi határán. Most sámán volt, s az Égbolt Hegyének
barlangjaiban kikovácsolt lénye, a hatalmas, titáni lelke úgy hordozta az
élményt, mint az égbolt az üstököst.
Beljebb húzódott a templom oszlopai közé. „Valóban a szellem, a
gondolat birodalma ez... – zendült fel benne a sámáni felismerés. – Mily
hatalmas az Isten, aki ily templomot építtet híveivel... Mi ott, a pusztán
kövekbıl emelünk oltárokat, egy-egy lovat, olykor bikát áldozunk...” Itt,
ahogy lelke túllépte a suhanctest öntudatkereteit, ámulata úgy növekedett.
A bal oldali oszlopóriás mellett egy leány térdelt. Még egészen fiatal
volt, szinte csitri. Dús, hamvasbarna haját fehér szalaggal kötötte át.
Szabálytalan, üde ajka néha megmozdult, ha az ének egy-egy sorát vagy
szavát énekelte, láthatóan öntudatlanul. Nagy, sötétszürke szemének
tekintete a magasba szállott. Hosszú, csontos, de finom ujjú kezét
összetette. Egyszerő, rövid tunikája volt, melyet derékban kötött át övvel,
ügyetlenül vette fel a fehér, a bı palliumot, hogy vékony, hosszú lába
térdig kilátszott. Néha erısen kinyújtotta finom, gyenge csitrinyakát. Ha
imájába elmerülve eltévesztette a kórus dalát, riadtan harapott kissé
kinyújtott kicsiny nyelve hegyébe. Ilyenkor idegesen mozgatta a
gondatlanul megkötött sarujából kicsúszott apró lábujjait.
Itilben fellobbant a suhancos érdeklıdés. Tekintete élesen, kíváncsian
hullott a lány alakjára. Tudta, mindjárt feléje fordul. Várt. A magasban
lebegı, hatalmas, színes üvegfestményekbe varázsolt ablakokból hulló
napsugarak lassan megkerülték az oszlopóriást. A lány nyúlánk, sudáran
elırehajló alakja egyszerre szinte feloldódott a varázslatos világosságban.
Kissé oldalt hajtotta fejét. Hamvasbarna haja acélszürke ékszerré vált
hosszúkás, finom latin arca körül. Vékony hangja belevegyült a kórusba.
Ismét eltévesztette a sorokat, és halkan sziszegve úgy harapott nyelvébe,
hogy a kicsi, piros hegye kibukkant sőrő fogai közül. Itil elmosolyodott.
Rövid lovaglócsizmájában odalépett hozzá, és megbökte ujjával csontos,
de már asszonyosan göm-bölyödı vállát.
– Vigyázz. Ha megharapod a nyelvedet, nem tudsz imádkozni
istenedhez, és a pokolba jutsz – mondta tréfás komorsággal.
106
A lány oldalt nézett. Arcán gıg rezzent, sértıdötten vonogatta rózsás,
üde orrcimpáit. Lassan felkelt. Kezét szertartásosan maga elé emelte.
– Ne merj megérinteni azzal a lószagú kezeddel, barbár – szólt, és
szabálytalan ajka sírósan lebiggyedt –, én rettentıen elıkelı pat-
riciushölgy vagyok.
Itil a nıiesség titkait alaposan ismerı suhancok hányaveti gıgjé-vel
állott elıtte.
– Elıkelı? – rázta meg a templomban is süveges fejét. – Hol vannak a
szolgáid?
A lány meghökkent. Riadtan szétpillantott. Az oszlopok során túl, a
fıoltárral szemben sokan szorongtak, de itt minden üres volt. Az, hogy
egyedül állhatott szemben egy teljesen ismeretlen ifjúval, izgalommal,
félelemmel és örömmel töltötte el.
– A szolgáim nincsenek itt – szólt fölényesen. Aztán elpirulva
elhallgatott. – Mert elszöktem... érted, kedves barbár? Elszöktem. Én olyan
rettenetesen elıkelı patríciushölgy vagyok, hogy annyi a szolgám, hogy
csak szökni lehet elılük. Elszöktem, mert...
Elhallgatott, aztán egyszerre elragadtatással összecsapta kezét: –Jaj,
olyan jó, hogy csak egy barbár zsoldos vagy... hogy idegen vagy.
Idegennek mindent el lehet mondani. Ma éjjel megjelent álmomban a
Legtitkosabb Istennı, és azt mondotta, templomban látom meg azt, akit
szeretek. Ugyanis ı is rettenetesen elıkelı, a birodalomban a legeszesebb
államférfi, és délben, amikor a Legszentsé-gesebb Cézár gyógyulásáért
imádkozik a patriarcha, ı is megjelenik mint az állam képviselıje. –
Elhallgatott. Elmosolyodott.
– Persze, te ezt nem értheted, de én, aki olyan rettenetesen elıkelı
patríciushölgy vagyok, s nemsokára tizenhat éves leszek, már
megtanultam, ıszinte csak kutyáimhoz, díszhalaimhoz és ismeretlen
barbárokhoz lehetek.
Hirtelen összecsapta kezét.
– Jaj... gyorsan... vedd le a süvegedet! Ez itt az Isten háza! Itil éles,
fekete szemében férfias gıg volt.
– Nem én.
 A leánynak hirtelen eszébe jutott, hogy néhány nappal ezelıtt hatalmas
tömegverekedés tört ki a templomban, mert négy vagy öt hun zsoldos a
figyelmeztetés után sem akarta levenni süvegét.
– Te olyan okos barbárnak látszol, beszélni is tudsz, talán még egyik-
másik betőt is ismered. Légy szíves, vedd le a süvegedet. Ha verekedés
lesz, többen felfedezik, hogy én egy barbárral beszéltem
107
a templomban. Ez olyan botrány lenne, hogy még díszhalaimnak sem
merném elmondani, pedig azok aztán igazán dicséretre méltóan
hallgatagok.
Itil vállat vont:
– Nem veszem le a süvegem.
A lány elpirult, gyorsan elfordult. Az oszlopok mentén siklott beljebb.
Itil utánaindult.
– Maradj. Ha elmégy, és én így süvegben melléd lépek, mindenki
láthatja majd, hogy barbárral...
A lány megtorpant. Hosszúkás, sápadt arcán izgalom és harag volt:
– Mit akarsz tılem? – kérdezte suttogva, és önkéntelenül beljebb
húzódott az oszlopok sora mögé. Itil hallgatott.
– Nem tudom – mondta végül –, ma reggel úgy éreztem, ide kell
jönnöm, mert valami titok vonz... Talán te vagy ez a titok.
A lány sötétszürke szemében kíváncsiság csillant.
– Én... persze hogy én. Én már nemsoká tizenhat éves leszek, és ebben
a korban mi, nık, titokzatosak és felette veszedelmesek vagyunk –
egyszerre ismét összecsapta kezét –, de hogy te milyen okos barbár vagy!
Igyekezz, tanulj, és akkor nem kell zsoldosnak lenned. Ha ügyesnek
bizonyulsz, még a császári udvarba is bekerülhetsz a lámpagyújtogató
mellé... vagy akármilyen más, értelmeddel felfogható munkára.
Itil elvörösödött. Gıgösen mosolygott.
– Én is fejedelem leszek népem felett – mondta válaszképpen. A lány
elırenyújtotta hosszú, üde, hamvas csitrinyakát, és szaglászva remegtette
rózsás, kicsiny orrcimpáit:
– Jó, jó – mondta láthatóan alig méltatva figyelemre a másik szavait –,
de mindenesetre, ha templomba mégy, és van másik ruhád, ne viseld ezt.
Szörnyő... mert iszonyúan lószagú vagy. így nem lehetsz még ajtónálló
sem!
Itil sértıdöttségében ismét elpirult:
– Lószagú? Legalább másfél napig nem is ültem lovon. A lány nagy,
sötétszürke szemében részvét volt.
 – Ne félj, a hun zsoldosainkat mindig megfürdetik, mielıtt palotába,
szolgálattételre rendelik be. Mert egyetlen ilyen csapat után két napig oly
lószagú a testırség terme, mint egy istálló.
– Én nem vagyok zsoldosa senkinek sem! Én – hirtelen meghökkent,
hogy elárulja magát, és csak ennyit mondott –, én azért jöttem
108
ide, hogy megismerjem életeteket, mert fejedelem leszek, és a
fejedelemnek ismernie kell népe sorsát.
A lány figyelmesen nézett rá. Most már egyre tisztábban érezte, hogy a
véletlennek látszó találkozás csak olyan, mint mikor hegycsúcs merül fel a
ködbıl, mert elrejti az irdatlan, örök élető hegjy-óriást, és a szemlélı
csupán a csúcs kicsinynek látszó sziklái után ítéli meg a nagyságot.
– Ne légy te fejedelem – szólt figyelmeztetıen felemelve csontos
csitrikezét. – Én, aki már tizenhat éves leszek nemsokára, nagyon sokat
tanultam errıl. A barbár fejedelmek mind öldökölnek, ivókupát csinálnak
ellenségeik koponyájából, és persze, vért isznak. – Fölényesen rázta kicsi
fejét. Sötétszürke szemében jóakarat volt. Az oltár felé pillantott. Halvány
atca elpirult: – Jaj... ott van... ott jön...
Az oltár elıtt a díszes, trónusszerő ülıhelyre magas, hajlott, már ıszülı
férfi lépett fel a primicerius notariorum aranyozott rangjelekkel kivarrt,
díszes, szürke bársonyköpenyében. Lassú, ritmikus mozdulattal egy
pillanatra letérdelt. Büszkén elmerült arccal lehajtotta fejét, és keresztet
vetett. A lány lábujjhegyre állva nyújtogatta nyakát, és mindenrıl
megfeledkezve, szinte önkéntelenül haladt elıbb-elıbb az oszlopok sora
mögött. Itil érezte, hogy az erıhullám, mely idáig sodorta ıt, lassan
elsimul. Megállott. Hosszan nézte Ioannészt, amint könnyedén fellép a
trónusszerő templomszék lépcsıjén. Gıgösen tarkójára tolta sastollas
süvegét, és szótlanul indult ki a templomból.
Kint, az elıkelık emeletes palotáival körülvett téren, a széles
templomlépcsık aljában Oresztész állott. Sötétbarna haját meg-meg-
lebbentette a tengerrıl röppent szél. Tiszta, bölcs, ifjú hellén arcán
dionüszoszi vidámság:
– Láttam! Beszéltél vele! – kiáltotta, és leleplezı elragadtatással
nyújtotta elıre kezét. Itil meglepetten tekintett reá.
– Kivel? – kérdezte, aztán maga sem tudta, miért, zavarba jött. – Egy
lánnyal beszéltem.
– Ügy... úgy... ez a lány, Constantius, a híres hadvezér, és Piacidia, a
császár nıvérének leánya – aztán halkan nevetve, felvonta sőrő, fekete
szemöldökét. – Hízelgett a kis vipera? Csúszott-má-szott? Mi?
 Itil elsápadt. Most már azt hitte, a sámáni megérzésében tévedett, és ez
olyan felfedezés volt, mintha hirtelen megvakult volna.
– Én véletlenül...
109
Oresztész gyors pillantást vetett rá, és hirtelen megértette, mi történt.
– Nem... Ioannész üzent a lánynak, hogy legyen ott a bejárattól
számított harmadik oszlopnál! Én pedig az ı parancsára vezettelek volna
ide. De mikor láttam, hogy úgyis kimégy a városba, utánad settenkedtem.
Gondoltam, ezen az utcán csakis a templomba mégy, mert ez kelti fel a
kíváncsiságodat. Aztán én majd bevezetlek. Te azonban úgy mentél,
mintha ösvény nyílt volna elıtted. Késıbb bementem a templomba, és
láttam, hogy ott beszélgettek. Vigyázz, félelmetesen okos, koraérett kis
vipera. Ezt mindenki mondja az udvarnál. Már tudja, hogy az anyja a
szeretıi által erıs, s ezért, nem tudom, igaz-e, el akarja csalni az anyja
szeretıi közül a legeszesebbet.
Itil úgy nézett körül, mintha a pusztai ember szemének elképesztıen
hatalmasoknak látszó emeletes paloták sorát vizsgálná.
– Nagyon gıgös volt. De ha így van, sok mindent értek. Oresztész
meglepetten felszisszent:
– Gıgös! Ez jó jel. Úgy látszik, remeg, hogy Ioannész feleségül
kényszeríti hozzád, és el akar riasztani. – Sóhajtott, aztán szomorúan
hozzátette: – Majd tudod legalább: ha ágyasházadba vezetted a császár
húgának leányát, a pusztai népek hite szerint Róma császárja meghódolt
elıtted, mert e lány birtoklása által birtokolod az egész Nyugatot, és
tekintélyed felette növekedne. Kardisten kegyének jele az ily házasság.
Persze vigyáznod kell, nehogy felhasználjanak, és félreállítsanak, ha
feladatodat teljesítetted... sıt esetleg kiszolgáltassanak mint összeesküvıt
annak, ki oly nagylelkően ide engedett.
Lassan mentek át a téren a kikötı felé. Itil hátrapillantott az óriás
templomra.
– Nem értem – szólt halkan –, hogyan lehet ez az Isten ilyen hatalmas,
ha kedveli az alázatot, a térdencsúszást és a folytonos rettegést,
könyörgést?
Oresztész értelmes, szürke szemében gondolat siklott.
– Ez az alázat csupán álcázása a felette nagy önérzetnek. Gondold csak,
a keresztények valamennyien mennyei atyjuknak vallják istenüket. Tehát,
hogy lelkők kivétel nélkül istenük lényébıl sugárzott ki. Akár halászé, akár
császáré. Te egyedül állhatsz a vezéri dombra, és mutathatsz be áldozatot
Buzád Nagyfejedelem és Nagysámán mellett az Égistennek, mert Égfia
vagy. Néped, harcosaid csak a Nagysámán, az Égfián keresztül
érintkezhetnek az Égistennel. Itt a nyilvánosház bármely leánya vagy az
utca bármely koldusa, ha megbánta bőneit, közvetlenül szólhat oly
mérhetetlenül hatalmas isIIO
tenhez, aki nem mérhetı emberi mértékkel. A kereszténység lényege ez
a lenyőgözı, monumentális egyszerőség: szeress minden embert, mint
magadat. Az alapító, egy messze Indiából ideszakadt Kresztosz nevő
hellén filozófus, aki világosabban, érthetıbben fogalmazta meg a törvényt
az egyszerő népmilliók számára, mint Szókratész vagy Platón.
Itil kerek, csontos, barna arca komor volt. Fülében még zengett a
templomének.
– De hát te, Oresztész, te miért nem lettél keresztény, hisz görög vagy?
A másik elkomorodott.
– Kereszténység nélkül a tömegek és népek nem törekednének oly
állhatatosán és általánosan lelkők nemesítésére. De a kereszténység
hatalmas, szigorú vezetıi sok mindent a gonosz kísértésének
nyilvánítottak, ami nélkül én nem lehetnék. Nekem költészet, a szépség
olümposzi, parázna, gyújtó ragyogás és lágy napfény kell... a gondolat még
a legszentebb célok nevében sem bénított röpte. Ha ıszintén keresztény
lennék, életem csupa bőnbánat lenne, úgyhogy végül már teljesen
elveszíteném önérzetemet, önbecsülésemet. Nem olvashatnám a lángesző,
vakmerı filozófusok könyveit. De hogyan élhet az ember filozófia nélkül?
Mi marad meg az elmémbıl, ha nem kételkedhetek? Ha azt vallanám, hogy
napom minden percének jó vagy rossz tartalma tılem idegen akarattól
függ, nem mernék gondolkodni. Márpedig az élet értelme a gondolat. –
Halkan nevetett. Nem nézett a másikra. Úgy rejtette pillantását, mint aki
olyan titkot tud, mely elérhetetlen a fejedelmek és a rabszolgák eszmélése
számára. – Persze ha bajba jutok, egyformán hívom az örökké tiszta,
örökké vidám Olümposz isteneit s annak az istennek a szentjeit, akik
elıttem tettek csodákat. Segítsen, aki éppen tud, de hamar.
Mindketten mosolyogtak. A tenger felıl szálló fuvallatban a várost
védı mocsarak lehelete lebegett.

***

A császári nyaraló tengerre nyíló teraszának viridariumában nagy, piros

afrikai virágok pompáztak. A viridarium díszkertje elıtt, alacsony asztai
mellett, a kis Valentinianus tanult. Ráhajolt a papirusztekercsre, és néha
titkos emlékeztetı jeleket írt a mellette heverı, viasszal bevont táblára,
melyrıl olykor leleshette felelésnél a nehezebb feladatok megoldását.
Honoria a díszkert nagy kádakban dúsan nıtt ligetének túlsó oldalán állott.
Hosszúkás, halvány arcán izgalom volt. Nagy, sötétszürke szeme
csillogott. Néha ösztönös, asszonyos
in
megelégedéssel tekintett végig szokatlanul díszes, kissé bı, kék
selyemruháján. Gıgösen összeszorította ajkát, és látványos bosszan-
kodással vonogatta vállát egy-egy ruhavonal miatt, hogy el ne árulja
gyerekes örömét Ioannésznek, aki mögötte állott. Lépteket hallott.
Összerezzent. Úgy mozdult, mintha egyetlen ugrásszerő mozdulattal
fordulna meg hirtelen lobbanó, szertelen kíváncsiságában, aztán lassan,
méltóságteljesen oldalt fordította kicsi fejét. A terem közepén zömök,
barna arcú, éles fekete szemő, hun ruhás ifjú állott. Tekintetük találkozott.
Egyszerre mindketten érezték, hogy elpirulnak, és még jobban zavarba
jönnek. Ioannész felvetette fejét. Rejtett mosoly-lyal szép, fiatalos
férfiszája szegletébe szedegette hangulataik, gondolataik kicsiny jeleit.
Kezét szertartásosan elırenyújtotta:
– Íme, Honoria, atyád kegyes akaratából e kiváló, felette elıkelı ifjú, ki
a hatalmas, legyızhetetlen hun nép egyik reményteljes fejedelmi sarja.
Olykor veletek tanul majd. Azt hiszem, fıleg matematikát és a szomszédos
népek történelmét. Remélem, sem te, sem Valen-tinianus nem hoztok
szégyenbe tudatlanságtokkal engem, szerény és alázatos tanítótokat.
Csend támadt. Honoria hirtelen nem tudta, mit mondjon. A templomi
találkozás emléke titok volt, és mégsem az. Vonzott és taszított. Lesütötte
szemét. Érezte, hogy Ioannész úgy tekint reá, mint a karmester. Mélyet
sóhajtott.
– Örülsz a vendégednek, Honoria? – kérdezte biztatóan Ioannész. A
lány nagyot nyelt. Szabálytalan, üde szája úgy mozdult meg, mintha leckét
mondana.
– Igen... igen... – ismételte, és újra mélyet lélegzett – nagyon örülök.
Szinte éreztem... vagyis... én nagyon szeretem a vitéz hunokat. A múltkor
egy fehér szarvast...
Megtorpant. Egy pillanatig csend lett, aztán egyszerre mind a hárman
nevettek. Ioannész elnézıen rázta fejét. Honoria kipirultán, boldogan,
zengın, szinte asszonyosan kacagott. Itil harsogva, férfiasán, mindent
tudóan. A kis Valentinianus felpillantott a könyvébıl. Lopva még egy jelet
írt a viasztáblára, és hangosan mondta:
– Húsz sort tudok Hektór és Patroklosz viadaláról.
 Ioannész feléje bólintott. Szerette volna, ha a beszélgetés kellı módon
megindul, és Itilnek intett:
– Szólj hát, tiszteletre méltó, ifjú fejedelem. E felette elıkelı hölgy alig
várja, hogy válaszolhasson mély értelmő szavaidra.
Itil szerette volna, ha a másik kissé zavarba jön, mert ez a karmesteri
szereplése bántotta.
112
– Jámborságod híre eljutott hozzánk is, a messzi pusztai szállásokra –
kezdte az Oresztésztıl ajánlott bevezetést. Hirtelen nem jutott eszébe a
megfelelı ritmussal, szinte versszerően hosszú, cikornyás latin mondat
folytatása, melyet nagy nevetések között tanult meg, és röviden csak annyit
mondott: – A múltkor, mintha láttalak volna, ifjú úrnı, a templomban?
Honoria nem tudta, mennyit árulhat el a beszélgetésükbıl Ioan-nész
elıtt:
– I... igen... tiszteletre méltó, idegen fejedelem, mintha én lettem
volna... – hallotta, hogy Ioannész halkan nevetve rázza fejét, és gyorsan
hozzátette – igen, én sokat járok a templomba. Mert nagyon jámbor
vagyok, és mindig ájtatosan imádkozom.
Ioannész figyelmeztetıen felemelte kezét.
– Úgy mondd, Honoria, imádkozom anyám, a Legszentségesebb Felség
húgának jó egészségéért.
A lány most lassan feléje fordult. Ajka keményen összeszorult. Arca
halovány volt.
– Nem... hanem azért, hogy olyan hatalmas lehessek, mint ı, azt
birtokolhassam, amit ı.
Ioannész elsápadt. Hirtelen lesütötte szemét a leány pillantása elıtt.
– Honoria, az ügyetlenség istenkáromlás, hiszen a végtelenül tökéletes
isten az embert saját képére és hasonlóságára teremtette –szólt halkan.
Csend lett. Itil éles, fekete szemének pillantása súlyosan hullott a
magas, ıszülı hajú férfi felé. Hangja halk, parancsoló volt.
– Oktasd a tanítványaidat, elıkelı római férfiú. Én azért jöttem, hogy
segítsek azoknak, akik engem segíthetnek, ha majd megtehetik.
A lányhoz hajolt. Lassan kezére tette kezét. Hangja férfiasán mély,
ünnepélyes volt:
– Szólj bátran, mit tegyek, királyleány. Én vagyok az Égfia. Kívánj
bármit.
Honoria felemelt fejjel nézett rá:
– Az Égfia? – kérdezte áhítatosan. – De hát... valóban az vagy?
Itil érezte, mint telik meg lénye sámáni erıkkel.
 – Az isteni származás jele: az ajándékozás tudománya. Úgy kell
ajándékozni boldogságot, jutalmat, gazdagságot, országokat és koronákat,
miként az Isten, s akkor mindenki elhiszi, tıle származunk.
Honoria arcán pír ömlött. Hirtelen megfogta az ifjú kezét, és hátrább
vonta ıt, a viridarium vízkertjének túlsó végére.
– Ajándékozd nekem... ıt. – Suttogásában végtelen vágyakozás
remegett. – öt... – intett oda, ahol a nagy, piros afrikai virágok illatos
máglyáján túl Ioannész ıszülı feje hajlott a kis Valentinianus felé. Itil
rövid ideig az apró, kihegyesedı leánymelleket nézte, melyek zihálva meg-
megfeszítették a kék selymet.
– Neked adom – és mohó, férfias száján mosoly rezzent. – De mi lesz
az én jutalmam?
– Megmutathatod hatalmadat, s ez az elsı lépés mindenhez – hallatszott
halkan, élesen. Itil most látta elıször, mint merül fel a hosz-szú nyakú,
kapkodó csitri nagy, sötétszürke szemében az az irgalmatlan fejedelmi
értelem, melyrıl oly sokat suttogtak az udvaroncok, és hirtelen valóban
nem tudta, nem volt-e csupán játék minden, ami nevetést csalt az ajkukra.
A messzeségbe tekintett. Arca felnıttes, elgondolkodó volt.

***

A császári sétahajó elején, az aranyozott oromgerenda ívén Venus Vaga

ívelte isteni testét a lágyan szétváló világoskék hullámok felett, de az alig
duzzadó vitorlára a kereszt jelét varratta a vitorlakészítı. Kellemes,
bársonyos, tavaszi alkony volt. Az alacsonyra leengedett vitorla
függönyként választotta el a hajó elején a dúsan aranyozott, kicsiny
fedélzeten ülıket az evezısöktıl. Honoria olykor látta a vitorlán Ioannész
hosszú árnyékát, és hallotta halk szavát, ahogy az evezısökhöz szólt.
Lehajtotta fejét. Hosszú, hamvas csitrinyaka vonalában könnyő
szomorúság és alattomos várakozás volt. Itil úgy figyelte a lány minden
mozdulatát, mint a vadász a sőrő bokrok leshelyérıl a patakhoz lépı
szarvasünı ritmikus, óvatos léptét. Honoria a messzeségbe nézett:
– Egyszer egy híres léleklátó azt mondta nekem, hogy én is hun
származású vagyok – szólt halkan, mintha a szeme elıtt merült volna fel
látomásként az, amit mond. Itil kemény, férfias száján rejtett gúny rezzent.
Várva az oly átlátszó, bájos hazugságot, megértıén bólintott:
– Ma mondta Oresztész, mikor kioktatott, miként viselkedjek veled a ti
illemszabályotok szerint, hogy a férfinak, ha a nıt hallgatja, udvariasságból
kötelessége bolondnak tettetni magát. – Megrázta érdes szálú, fekete haját,
és vigyázva a tökéletes latin kiejtésre, mondta:
– Én úgy vélem, ez csak bizonyos mértékig lehetséges, mert ellen”4
kezı esetben a nı valóban bolondnak véli a férfit, s úgy is bánik vele.
Így tehát a férfi elveszti a nı rokonszenvének azt a mértékét, melyet
látszólagos bolond mivoltával szerzett a nı elıtt.
Megtörölte homlokát, és halkan sóhajtott. Csend lett. Mögöttük, a
vitorlafüggönyön túl halkan csobbantak az evezık. Ioannész árnyéka
mozdulatlanul, tömören vetıdött a vitorlavászonra. Honoria úgy érezte, a
csendben biztonság van.
– Nem tartalak bolondnak, idegen ifjú – szólt, és ahogy oldalt rekintett,
nagy, sötétszürke szemében tisztelet és kíváncsiság volt. – Nem. Hidd el,
igazat mondok, s az a léleklátó is igazat mondott.
– Itt nálatok éppen úgy nem lehetnek jó léleklátók, mint jó filozófusok.
Egymás hegyén-hátán laktok, és a többi ember jelenléte úgy lehorzsolja
egymás leikérıl a láthatatlan dolgok látásának tudását, mint ahogy a patak
kavicsai súrolják, koptatják egymást.
A messzeségben fényes, fehér fellegek lebegtek a tenger felett. Honoria
hirtelen érezte, mint örvénylik fel körülöttük valami forró lüktetés.
Egyszerre meglátta a fellegek olümposzi meztelenségét, és elpirult.
– Az én léleklátom igazi mágus – szólt halkan, meggyızıdéssel.
Vékony csontú, hosszú karja Ioannész árnyéka felé intett: – ö mondta,
hogy nevem nem a latin „honor”, hanem a hun „hunor” szóból lett. Ö látta,
mikor idézte a múltat, hogy anyám fekete szellemlángok lobogását látta,
mikor e nyári lak teraszán aludt. A fekete lángok tú'ztollakká, szárnyakká
váltak. Egy hatalmas, éjsötét tollú sas csapott le reá...
Itil komoran nézett a messzeségbe. Most már ı is látta a karcsún táruló
fellegek meztelenségét.
– Lehet... a pusztai szabad népeknek erıs, nagy szárnyú isteneik
vannak. Talán a Viharisten jött el anyádhoz szent turul képében a nászra
azon az éjszakán, amikor a legfényesebben ragyogott a Hajnalcsillag.
Csoda volt persze, de ha az istenek nem tennének csodákat, rabjai lennének
saját törvényeiknek. De én talán már sohasem térek vissza a pusztába...
sohasem leszek hatalmas népek fejedelme.
A lány halvány orcáin még mindig piroslott a zavar.
– Miért? – kérdezte megkönnyebbülten, hogy mégis elmondta azt,
amihez Ioannész ragaszkodott. Itil vállat vont.
– Itt maradok Itáliában. Tanulni fogok... talán orvos leszek, mint ama
Hippokratész.
 Honoria hátrapillantott a vitorlákra hulló árnyékra.
– Nem... nem... de hiszen...! – kiáltozta zavartan. Nem vet”5
te észre, hogy a másik az ı szavait ismételgeti, és ugyancsak ismételve
más valakit, hadarta: – Orvos? De hiszen ez lehetetlen. Ha túl sokat
törıdünk testünkkel, könnyen elveszítjük lelkünket. A betegség ugyanis
gyakran büntetés, s ki emberi eszközökkel áll ellen az isteni akaratnak, az
elıtt mily könnyen megnyílik az örökké égı, iszonyú pokol.
Itil engedékenyen bólintott:
– Akkor filozófus leszek, mint Arisztipposz, a „romboló”.
A lány nagy, sötétszürke szemében szinte rettegés gomolygott.
– Ne! Ne! A filozófusok oly vakmerı gondolatokat hordoznak, melyek,
mint megvadult paripák, ragadják az embert a legrettentıbb gıg
szakadékába. Tagadják az alázat erényét... az áldott szerénységet...
Itil újra érezte, hogy idézetet hall a leány szabálytalan, üde ajkáról.
– Most látom, hogy talán igazad is van – szólt vontatottan, és a hajó
díszesen faragott, aranyozott oromgerendáján nézte az örökifjú istennı
olümposzi meztelenséggel sugárzó, láthatatlan nászra ívelı alakját.
– Igazad is lehet – szólt visszafordulva –, talán helyes lesz, ha remete
leszek vagy szerzetes. így, ha kellı jámborsággal és kitartással törekszem a
nap minden percében, talán még nagy hatalmú püspök vagy patriarcha is
lehetek. A lelkek igazi pásztora, ki úgy terelgeti a hívei engedelmes, sok
ezres nyáját, mint a pusztai népek Vihart támasztó Kardistene a hófehér,
aranysörényes csodakancák varázsménesét.
Honoria úgy mosolygott, mint mikor könnyő kérdést kap tanítójától.
Szavában ismét a jól betanult lecke biztonsága csendült:
– Ó... ezek a hatalmas pásztorok, minél nagyobb a hatalmuk, annál
szigorúbbak, indokoltan és igazságosan annál jobban féltik a hatalom
nyilvánvalóan istentıl kapott kincsét. Mert úgy érzik, ha ezt elveszítik,
akkor immár semmi sem marad nekik. Akadnak vidám vakmerık, akik
még azt is merik mondani: a nagy pásztorok merev szigorúsága megbénítja
a gondolatot és a lélek érzelmeit egyaránt.
Itil éles, fekete szeme kutató pillantással vizsgálgatta a lányt, a jó
felelet örömétıl megnyugodott arcát. Ismét melléje ült, és olyan közel
hajolva hozzá, hogy az ajka szinte érintette Honoria hamvas,
virágsziromszerő, kicsi fülét, suttogta:
– Ö... tudta, hogy én így beszélek majd, s ezért tanított téged a válaszra.
116
 Honoria némán, készségesen bólintott. Hamvasbarna hajfürtjei az ifjú
arcát érték könnyő suhanással. Itil mélyen mellére szívta a hajfürtök üde
illatát:
– Hát elmondtad, mit beszéltünk a templomban? A lány újra bólintott.
– S ı?
– ö azt mondta, ha még egyszer durva leszek hozzád, felmegy a
palotába, és egy pillanatra sem jön ki ide, a császári nyaralóba, egészen
késı ıszig. Rettenetes volt!
– S te?
– Én... mindent... mindent megteszek, csak ne menjen el.
Itil érezte, hogy a lány készséges engedékenységében a másik iránt az ı
megalázottsága rejtızik.
– Mindent? – mondta, és a hideg megrázta zömök alakját. Férfiasán
vaskos kezével átfogta a lány érdesen rezdülı, ügyetlenül merev derekát.
Ajka az ágyasház mámorát adó küzdelmeiben jártas ifjú mohó csókjával
perzselte Honoria nyakát, apró fülét.
– Erısebben csókolj... azt akarom, lássa... hogy én... – hallatszott
halkan, hővösen. Itil fojtottan felmordult. A szavak, mint hideg fuvallat,
érték arcát, de küzdött ellenük. Ajka dühödt, hővös csókokkal tapadt a lány
szabálytalan, üde íző szájára.
Honoria félig behunyt szemmel, mereven oldalt tartotta fejét. Arca
halvány, nyugodt volt. Csak a lassan kiomló haj fürtjei reszkettek
gömbölyő vállán.
Csend volt. Az evezık egyenletesen csobbantak. A vitorlán
megmozdult a hosszú, imbolygó árnyék.
Összerezzenve húzódtak el egymástól. Dideregve hallgattak.
Itil a vitorlán lebbenı, ismerıs árnyékra pillantott. Mélyet sóhajtott.
– Hát mi legyek akkor? – kérdezte hangosan, nagylelkően. A lány
lassan mondta:
– Légy népeid hatalmas Nagyfejedelme... és ölj sokat... öld meg
barátaid ellenségeit.
Itil arca férfiasán komor volt:
– Csak ints, s minden ellenséged darabokra koncolják a hun zsoldosok
egyetlen szemöldökrezzenésemre. – Hangja most hasonlított a lány
hangjához, mikor ott a templomban „rettenetesen elıkelı hölgy”-nek
mondta magát.
– Mikor ölöd meg ıket? – kérdezte tárgyilagosan, nyugodtan. Itil
gıgösen rántott egyet a vállán.
”7
 – Mondtam. Ha intesz.
– S ha most intek? – A lány hangja megretnegett. A rettentı,
irgalmatlan hatalom, mint roppant sötét viharfelleg, gomolygott fel elıtte,
elıször életében. Itil közönyösen, fölényesen újra vállat vont.
– Akkor most...
A lány halvány arca még halványabb lett:
– Akárkit?
– Akárkit – és nem törıdve, hogy az evezısök hallják, folytatta: –
Akárkit. Akár császár, akár pásztor, akár apád, akár anyád...
Honoria úgy szorította remegı ajkához kezét, mintha visszatartaná egy
kiáltását.
– De... de a testırök... a rengeteg testır: stucori, sagittarii, clibanarii,
gentiles...
Itil önmagát figyelte. A sámáni erı hulláma mintha ismét közeledett
volna, de még a megérzés tajtékja se érte lelkét. Még suhanc volt, és
suhancosan, együgyően, nyersen odavetette:
– Én az Égfia vagyok. A Nagysámán. Nem érted, leány? Ha rajtam van
az erı, csak rágondolok arra, akit meg akarok ölni, és abban a pillanatban
holtan rogy össze, akár ezer testıre között is!
Honoria még jobban elhúzódott. De halvány, hosszúkás arcán áhítat és
türelmetlenség vegyült.
– Az Égfia? Ó, ha te volnál valóban az Égfia – kezét úgy tette össze,
mintha imádkozna, és remegı ajkáról hirtelen tört ki a sóhaj –, ha te vagy
valóban... tégy csodát! Nálunk még a legkisebb szent is csodát tesz.
Itil önmagát figyelte. A sámáni erı diadalmas vihara már ott ka-vargott
körülötte hangtalan, lelket remegtetı harsogással. Megrázta. érdes hajú
sámánfejét, és gıgösen mondta:
– Kívánj akármit!
Honoria a messzeségbe nézett. Arcán látszott, ki akarja próbálni a
másik erejét, mielıtt szavakká válna ajkán a legtitkosabb titka:
– Én... én látni akarom a fehér csodaszarvast!
Itil lassan felkelt ültébıl. Zömök alakja súlyosnak, hatalmasnak
látszott. Kezét felemelte, mély csend volt. A tenger, a nap, a fellegek
között láthatatlan erık kavarogtak.
– Ott! Ott! – zendült fel hirtelen hátunk mögött az evezısök ámu-ló
kiáltása.
Honoria felvetette fejét.
A tenger síkján hófehér szarvas vágtatott. Agancsain hét aranyfényő
bolygóláng viüódzott. Lépte nyomán gyémánttajték freccsent
 118
a habokból. Büszke fejét hátravetette a szédült rohanásban. Árnyéka
megcáfolhatatlanul jelezte jelenlétét, siklott a tengeren. Mögötte roppant,
éjtollú turul lebegett. Az irdatlan szárnyak árnyéka olykor rávetıdött a
szarvas karcsú, hófehér testére, és ilyenkor a száguldás még gyorsabb lett.
Az óriás fekete turul sötét fergetegként csapott le. A körvonalak
összekeveredtek, szétváltak kékesfehér és éj fekete tüzekké. Egyetlen
örvénnyé egyesültek, melyekben tisztán lebegett az aranyfényő, bolygó
Hétláng.
– Üdv neked, Te Mindig Diadalmas! – hallatszott Ioannész fojtott,
áhítatos suttogása.
Honoria nagy, sötétszürke szemében áhítat és hála volt:
– Valóban... te vagy az, akinek mondod magad. Cselekedj tehát, tégy
boldoggá... hatalmassá.
Itil arcán fejedelmi kegy ömlött. Hangja ismeretlenül mélyen kon-duló
lett:
– Mire is kaptam volna én, az Égfia, erıt az Égistentıl, ha nem arra,
hogy boldoggá tegyem a boldogtalanokat, és erıssé a gyengét.

6.

Az alacsony, kerek asztalon a császári uradalmak jelentései

halmozódtak. Bonifacius barna, sasorrú, szegletes állú, latin arcán a
várakozás és bizalmatlanság látszott. Sőrő szemöldökét komoran
összevonta. Feszülten figyelte a másik hővös, nyugodt beszédének minden
kicsiny hangsúlyárnyalatát. Ioannész lehajtotta fejét. Hosszú ujjú, szép
keze önkéntelen szónoki mozdulattal elsiklott a jelentésekkel borított asztal
felett.
– Mindig ıszinte voltam, ha érdekeim úgy kívánták, s mindig
kétségbeestem, ha az, kinek érdekei – valamilyen váratlan esemény miatt –
azonosultak az enyémmel, nem ismerte fel a sürgetı valóságot. –
Elhallgatott. Körülpillantott. Elırehajolt. – Félórával ezelıtt titkos
parancsot nyugtáztam a palotában ma éjszaka ügyeletes testırség
parancsnoka részére. – Kezében pergamenlap zörrent. – Íme. „Katona!
Vedd ırizetbe Bonifacius római polgárt. Constantius” –olvasta gyors,
fojtott suttogással. A másik barna, sovány arcán egy pillanatra átrezzent a
megdöbbenés. Aztán szokatlan, erıltetett nyugalommal, gúnyosan húzta
félre erıs, férfias száját. Legyintett.
 – Bármely bíró s maga a legszentségesebb császár tudja, hogy mint
119
comes rerum privatarum a legtisztességesebben kezeltem a császári
birtokok jövedelmét, amely erısen növekedett.
Ioannész a mécses lángjába nézett. Hosszúkás, okos arca sápadt volt.
– Féltékenység – szólt halkan. – Constantius elıbb a legerısebb
szeretıjétıl fosztja meg Piacidiát, aztán természetesen én következem. Az
udvari kancellária egyik vezetıje jelzést kapott, küldjön élelmiszert a gót
és herul zsoldosoknak, akik ma éjjel bevonulnak Raven-nába, hogy
leváltsák a numid és általában az afrikai testırcsapatokat, amelyek még ma
a keleti határra és az aquincumi helyırség megerısítésére indulnak.
Bonifacius nehezen lélegzett. Gyorsan felegyenesedett. Néhány
jelentés, papirusztekercs halk zörgéssel siklott a padlóra.
– Megyek, értesítem Piacidiát. Ioannész szomorúan bólintott.
– Én elıször odasiettem, de úgy látom, a körfolyosón már nem a cézár
húgának megbízható, afrikai testırei állanak ırséget, s inkább
visszasiettem – sóhajtott, és idegesen dörzsölte szája szélét. –Ha nem
rettegnék ennyire, hogy sorsod utolér, azt mondanám, a császárral kellene
visszavonatni ezt az önkényes parancsot. Persze, én sohasem tudtam oly
vakmerın és gyorsan cselekedni, mint te. A Legszentebb Felség
betegágyához már csak fegyverrel lehet utat törni.
Bonifacius mozdulatlanul, lehajtott fejjel állott.
– E lakosztályom körül hét-nyolc numid kopjásom ha van- mormogta
akadozva, és káprázó szemmel nézte az elfogatási parancsot, amely ott
szürkéilett a jelentések tetején. Ioannész felkelt.
– Persze, én nagyon keveset tudok segíteni – mormogta zavartan, és
riadtan rázta fejét –, legfeljebb annyit, hogy elvezényeltethetem a császári
hálószoba, illetve a palota hun ırségét azzal a hun, ifjú törzsfıvel, aki
nekem felette jó ismerısöm. Te akkor el tudsz jutni a Legszentségesebb
Császár elé, s a többi a te dolgod. Persze az én hunjaim segítenek, de a
kezdeményezés mindig a közvetlenül fenyegetett ember kötelessége.

***

A császár viaszsárga, vízibetegségtıl duzzadt arcán néha halotti

merevség ömlött el. Szemgolyója fennakadt. Constantius ilyenkor arra
gondolt, hogy a másik a végét járja, és akaratlanul elhallgatott.
 – Beszélj csak, beszélj – hallatszott ilyenkor mindig halkan, foj-tottan.
Constantius, jelezve együttérzését, megrendülését, mindig sóhajtott.
Arányos, hatalmas bajvívóalakja tisztelettel hajolt elıre.
– Nem vagyok járatos az udvari életben, Sacratissimus Impera-tor, úgy
látom, életem nagyobb veszélyben van itt, mint a gótok, ala-mannok,
burgundok vagy éppen a frankok ellen vívott, oly veszedelmes harcokban.
Éppen azért csedezem, hogy ismét Galliába mehessek a sereghez.
Összehúzott szemmel nézett a hatalmas, súlyos függönyre, mely a
tulajdonképpeni háló- és betegszobát elválasztotta az orvosok, a
halaszthatatlan ügyekben kihallgatásra jelentkezı birodalmi fıtisztviselık
számára fenntartott teremrésztıl. A császár kinyitotta szemét. Tekintete
szokatlanul tiszta, éles volt, mintha csupán a szeme élt volna sárgás,
ráncos, duzzadt arcában.
– Itt hagynál engem, Constantius? – kérdezte lassan, érthetıen. – Hát
nem tudod, mi történik, ha távozol? Hány hatalmas város, erıs birodalom
végzete az ingatag asszonyuralom? – Elhallgatott, aztán halkan, gúnyosan
kérdezte-. – Félsz Piacidia környezetétıl?
Csend lett. A hadvezér lassan a betegre emelte tiszteletteljesen lesütött
tekintetét.
– Itt az udvarnál védtelen vagyok. Láthatatlan nyilak suhognak
körülöttem. Hőséges katonáimat, akik testıreim lehetnének, nem engedték
be, nemhogy a palotába, de még a városba sem. Régóta értesültem egy
összeesküvésrıl, de vártam, mikor cselekedsz te, uram, mert nekem nem
kenyerem az árulkodás. A múltkor a tengerparton, mikor feleségem
karjaiban feküdtem, majdnem megöltek Bonifacius comes rerum
privatarutn numid fegyveresei. Alvónak tettettem magam, és csodás
véletlen folytán menekültem meg. Tudom... Leg-szentségesebb Imperátor,
hogy híveid már értesítettek téged. Ma éjjel idetörnek az összeesküvık, és
rákényszerítenek, hogy elküld) vagy elfogass. Persze sohasem lehet tudni,
mivel végzıdnék mindez, s azért jöttem, hogy egyedül védjelek meg, s ha
kell, itt haljak meg betegágyad védelmében.
A csend hirtelen megtörött. A nagy, súlyos bársonyfüggöny mögött
léptek dobbantak, fegyver csörrent. Élesen kiáltott valaki. Dörrenve csapott
össze két pajzs. A császár felkönyököít ágyában. Duzzadt arcán furcsa,
vaskos ráncok futottak. A függöny félrelebbent.
– Jönnek! – hallatszott Constantius hangja. Kint felcsattogtak a pengék.
Hun szitkok és afrikai átkok keveredtek vad lármává.

***
 A messzi városfalak fellett óriás, opálosan derengı hold lebegett. A
paloták, a nyílegyenes új utcák, a templomok, a holdtölte csodás, astartei
pompájába borultak. A párás égbolt mint könnyő selyemsátor emelkedett a
város fölé. Minden más égi fény elhalványult a varázssátoron túl, csak a
Hajnalcsillag ragyogott diadalmasan, magasba törve, mint az égbolt
végtelenjén száguldó csodaszarvas. A kikötı felıl, a hajók soraiból numid,
mauretániai, afrikai zsoldosok furcsán feljajduló vagy vidáman rikoltó
éneke csapott fel, elhalkulva a párás messzeségben.
Honoria didergés, ideges mozdulattal levetette felsıruháját, mely
akadályozta mozgását. Csak rövid nıi tunikát viselt. Itil és Ioannész között
haladt. Vékony derekát a hun zsoldostisztek díszes magyar öve szorította.
Dús, hamvasbarna hajfürtjei itt-ott kicsúsztak a fésők közül, és különös,
súlyos, éles árnyékot vetettek hosszúkás, halvány arcára. Üde
csitrinyakában, ezüstláncon, a kicsi feszület mellett díszes, keskeny
pengéjő tır függött. Nagy, sötétszürke szemében a csínytevés öröme és
valami hővös, irgalmatlan csillanás rejtızött.
A császári Újpalota elıtt táruló nagy udvar, melynek túlsó oldalán a
régebben épült palotarészek emelkedtek, most üres volt. Itil mögött három
egyforma, szinte ikertestvérnek látszó, rettentıen széles vállú, hosszú kező,
rövid, görbe, vaskos lábú hadnagy haladt. A csontos képüket barázdáló
régi és új kardvágások nyomai furcsán elmélyültek: a két-három f orradás
sal széttagolt szemöldökök, összebarázdált orcák, régi buzogányvágással
súrolt, behorpadó homlokok szinte különállóknak látszottak, és az arcuk
olyan volt, mint széthullott, aztán hevenyében ismét összerakott mozaik.
Ahogy irdatlan vállukat billegtetve léptettek Itil nyomában, bı
pásztorruhájukban szinte szélesebbek voltak a magasságuknál. Jobbjukon
vékony szíjon csuklójukhoz kötve lóbálódzott a pehelykönnyő,
borotvaéles, görbe, híres, jó szkíta kard. Itil magán érezte a lány tekintetét,
és suhancos hencegéssel hátramordult.
– Déli ırség?!
A három hadnagy mélyen a szemüregben rejtızı, alig észrevehetı
ferde szeme összevillant. Hallgattak. Itil, aki a clibanarius testırtisztek
ezüstözött láncingét viselte, nagy, pirosra festett kereszttel a mellén, örült,
hogy mutathatja haragját, hatalmát a lány elıtt.
– Kocsur! Süket vagy arra a két vágott füledre? Hozzád szóltam!
A bal szélen haladó hadnagy, akinek besenyı módra kopaszra borotvált
fején egyetlen vaskos hajtincs csüngött, és mindkét füle helyén csak
szegletes csonkok jelezték a fülkagylók helyét, oldalt sandított a másik
kettıre.
– A déli ırség? Hát mi volna, kisvezér? – mondta fölényesen. A
középen haladó, akinek homlokáról gepida szeges buzogány sodorta
122
le a bırt, és a forradás olyan volt, mint széles vörös szalag, oldalba
bökte az elsıt.
– Ne ugrasd itt ezt a gyereket a lány elıtt, hé – mormogta
figyelmeztetıen, aztán helyette válaszolva mondta.- – Amarra Gorzsa bá-
csiék tartják az ırséget, mert hogy azok a szıke szakállasok inni mentek.
Erre meg Oldamur kopjásai.
Itil bólintott, aztán halk, parancsoló hangon, hogy a lány szemében újra
felcsillanjon az áhítat, kérdezte:
– Ki kapott bort? Tıled kérdem, Zerind.
A balról haladó hadnagy, aki hollószárnyas süveget viselt, túlzottan
tiszteletteljes hangon, úgy, hogy a másik kettı buzogánnyal vert száján
megrezzent a rejtett mosoly, jelentette:
– Mindenki! Mindenki! Fene azt a sok cafat népet... A
szıkeszakállasok, a feketeszakállasok, aztán azok a más-más legények
onnan a déli, homokos világbul. Mindenki, csak éppen mi nem. Nem jó
sámán vagy te, kisvezér, nem láttad, ki itt a legszomjasabb. Majd
megszakadt a híres aranyszívem, ahogy hozták ezeknek a jó borostömlıket
a szolgák.
Itil elmosolyodott:
– Majd isztok hajnalban – vetette oda vidáman. Megkerülték a palota
jobbszárnyát. A város felé nyíló fılépcsı elıtt egyforma lovakon két hun
kopjás állott ırséget. Kerek, könnyő pajzsuk hővösen, kékesen sziporkázva
verte vissza az emelkedı telihold egyre erısödı fényét. Másfél öl hosszú
kopjájuk hegye alatt ezüstnek látszott a rövid lófarkdísz. A hátukon függı
íj felsı vége úgy merült ki a nyílvesszık tollas kévéjébıl, mint marásra
feszülı, izmos kígyó. Pompás lovaik sziklaszerő mozdulatlansággal
állottak. Távolabb, a mellékudvar felıl, a gót és gepida zsoldosok
kaszárnyája irányából részeges ének harsogott. A kaszárnyabejárat elıtt
álló szekerekbıl vidám lármával szolgák cipelték befelé a borostömlıket.
A kaszárnya minden ablakában égtek az ünnepi nagy urnák. Ioannész
sápadtan mosolygott. Magas, hajlott alakja egy pillanatra megtorpant.
– A császári pince sok régi borát küldöttem oda, comes rerum
privatarum Bonifacius, a császári vagyon felügyelıjének egyenes, írott
parancsa alapján. Ha meggondolom, hogy éppen azokat itatja le a döntı
órában, akik esetleg elénk állhatták volna, olykor azt hiszem, a
védıszentjei nem törıdnek vele. – Hangja halk, nyugodt, udvarias volt.
Díszes saruja halkan lépett a fıbejárat lépcsıjén. Pompás selyemruhájában,
melyen apró aranykeresztek csillogtak, fejedelemnek látszott. Sokat élt,
sokat kormányzott, veszélyesen értelmes
123
férfi biztonságával haladt a két fiatal elıtt, és Itil bosszankodva érezte
udvariassággal álcázott, könnyed fölényét.
A palota folyosóin nem állottak ırök. Bent, a betegszoba elıtt egy öreg
magyar tizedes és két szép szál fekete bajuszos kuturgur vitéz volt az
ajtónálló. A sagitarius testırszázad díszes, piros bársonyruháját viselték,
dús aranyozással. Hátukon arannyal, rézzel borított íj ívelt, és a
nyíltartóból kilátszó nyilak tollas vége összeolvadva olyan volt, mint
vállukra vetett, zsákmányolt nagy madár tollazata. Itil, megelızve
Ioannészt, elırelépett. Az udvaronc tiszteletteljes, elıjékeny mozdulattal
húzódott hátrább a lányhoz. Itil rövid ideig figyelte az ajtónállók arcát,
aztán megkérdezte:
– Gorzsa bácsi! Ki van a császárnál?
Az öreg, akinek fél arcát lesodorta egy nehéz, gót pallos, egy pillanatig
gondolkozott:
– Az a szép szál fıvezér beszélget vele – szólt megfontoltan.
Valamennyien hallgattak. Itil elértette az udvaronc biztató mozdulatát.
– Aztán mit hallottál, Gorzsa bácsi, hogy beszélgettek? Szépen,
csendesen vagy amúgy hangosabban?
Az öreg rövid ideig gondolkozott.
– Hát... ahogy így hallottuk, olyan szépen, halkan. Mondja az a szép
szál vezér, hogy így, úgy... az a valami, ami nékik kéne. A császár meg
csak egy-egy szót szólt közbe... de szépen, halkan.
Itil le akarta fordítani a választ Ioannésznek, de a kancellár bólintott:
– Értettem. Úgy látszik, a tárgyalás hangneme barátságos, s amennyire
mi, halandók a legmagasabb társalgást értelmezhetjük, a Legfenségesebb
Felség – felelte indokoltan – nem ellenzi Constan-tius magister militum
rendkívül figyelemreméltó érveit. – Színpadias, de ösztönös mozdulattal
végigsimított szép, ápolt kezével homlokán, és senkire sem nézve mondta:
– Helyesnek tartanám, ha elfogulatlanul, némi zajjal jeleznénk ıfelségének
a veszély komolyságát. Így könnyebben és gyorsabban felértékelheti
azokat a mérhetetlen elınyöket, melyek személy szerint is javítanának
helyzetén, ha mint társuralkodó viselné a császári bíbort.
 Figyelte hallgatói arcát, megértik-e pontosan retorikus latinságát, aztán
udvarias mosollyal Itilhez fordult:
– Gondoskodj, ifjú herceg, hogy e harci zajt eléggé meggyızıen
hallhassa a legszentségesebb betegünk, és ugyanakkor e lárma ne hal-
latsszék ki a palotából. Jelenleg a birodalomnak csak három polgára tudja,
mi történik itt, de ha a gót zsoldosok meghallanák, bizonyá124
ra követelnék jutalmukat. Ez esetben felette rokonszenves vitézeidnek
jóval kevesebb jutna.
Itil nem nézett rá. Komoran hallgatott. Aztán a hadnagyok felé fordult.
– Ha meglátjátok comes rerum privatarum Bonifaciust, aki az afrikai
zsoldosok parancsnoka, elfogjátok!
Az öreg Gorzsa felvetette fejét.
– Mi a fene... ki is lenne az? Csak nem az a szép, barna úr, aki a
borokat osztogatja ünnepkor a szolgáival?
Itil bólintott.
– De bizony az, Gorzsa bácsi.
Az öreg helytelenítve rázta dús, ısz hajú táltosfejét:
– Hát ti is jól választottátok ki, kit hajszoltok. Én ugyan nem bántom,
se ez a két legényem itt.
A behorpasztott homlokú hadnagy éles, apró szemében vidámság volt.
– Oszt mért nem bántod, te vénség? – kérdezte hetykén. Gorzsa
méltóságteljesen felvonta szemöldökét.
– Ittam a borából nemegyszer, oszt azért. De azért megvédenénk
benneteket.
Honoria úgy figyelte a különös idegen beszédet, mintha csupa
varázsszó érné fülét. Hirtelen hallotta, hogy a folyosón ismerıs, gyors,
határozott léptek zörrennek, néha beleolvadnak az utánahala-dók halk
lépteinek zajába. Hosszú, finom ujjai ökölbe szorultak. A folyosó függönye
félrelibbent. Bonifacius zömök, de arányos alakja egyszerre lendült elıre.
Széles vállán aranyos, rövid palást lebbent. Nyomába négy-öt izmos,
szikkadt numid zsoldos zúdult szinte hangtalanul, hosszú tırökkel a
kezükben. Bı, fehér köpenyükben, elırehajolva a döféshez, szinte
fejetleneknek látszottak.
A lány úgy ugrott ki Ioannész és Itil közül eléjük, mint hüvelybıl
kiröppenı penge. Kicsi fejét hátravetette. Dús haja kibomlott. Szeme
kitágult a küzdelem, az erı, a feltörı hatalomvágy révületében.
– Fogjátok el! Vágjátok darabokra! – szállott ajkáról a sikoly. –
Bilincseljétek meg!
 Bonifacius megtorpant. Éles, barna, férfias latin arcán zavar és ámulat
volt. Csend lett. Honoria érezte, hogy az izgalma kilobbant a sikolyban.
Elırenyújtotta már nem remegı kezét.
– Bilincseljétek meg! – Hangja különös, szinte mély volt. Látta, hogy
mindnyájan: Ioannész, a hun testırök és a nyurga, szikár afri”5
kaiak csodálkozva néznek rá. Itilhez fordult. Nagy, sötétszürke
szemében féktelen diadalvágy lobogott.
– Bilincseltesd meg ıt!
Itil érdes, férfiasán mohó ajkán mosoly rejtızött, de szemöldökében
parancs rezzent. A két hadnagy egyszerre tette roppant kezét Bonifacius
vállára. A kantárszíjaktól ledörzsölt, töredezett körmő ujjak behajlottak. A
rövid, aranyos palást csillogó, zöld, aranyvirágai egyszerre eltőntek a
vastag tenyerek alatt. Halk kiáltás röppent a déliesen féktelenül lobbanó
dühtıl eltorzult ajkakról. A numidák elırerontottak. Kezükben egyszerre
megvillantak a hosszú tırök. A horpasztott homlokú hadnagy irdatlan válla
megmozdult. Őgy állott eléjük, mintha sziklatuskó gurult volna útjukba.
Egyszerre négyöt tır csapott feléje. A pengék összebarázdálták
hordómellét, vállát, bikanyakát, orcáit. Bal karja elırecsapott. A hosszú,
inas afrikai zsoldos hangtalanul zuhant hanyatt. A pehelykönnyő,
borotvaéles szkíta kard, mely eddig szíjon lóbálódzott a hadnagy
csuklóján, most szinte lassan úgy érintette a másik numida lábát, mint a
varázsvesszı. Az afrikai egyszerre sután oldalt lépett. Aztán mozdulatlan
arccal ült le a fal tövében, az ínvágás kényszerparancsára.
Csend lett. Ioannész köhintett. Nyugodtan, halkan, nem törıdve a
zsoldosokkal, fordult Bonifaciushoz:
– Ha vereséged köztudomású lesz, valóban vesztettél, és még én sem
segíthetek neked barátaid ellen, akik persze elsıknek követelik majd a
halálodat, hogy minél szemléltetıbben megcáfolhassák ezt a veszedelmes
barátságot.
Bonifacius szemében kétség és feszült töprengés volt. Gıgösen
felvetette fejét.
– Vegyétek le rólam piszkos mancsaitokat, derek, lószagú pásztorok –
és szája széles gúnyosan lebiggyedt –, még hajnal elıtt mocsárba
hajíttatom valamennyiıtök testét Szent Laurentius bástyájáról, gazdátokkal
együtt. – Tekintete hirtelen feltörı, lángoló győlölettel villant Ioannész
felé. A másik udvarias, tiltakozó mozdulattal emelte fel kezét:
– Szívvel-lélekkel igyekszem majd, hogy meglásd a látszat mögött az
igaz, önzetlen, ésszerő barátságomat. Most alázatosan kérlek, vonulj vissza
lakosztályodba, s tartózkodj biztonságot adó falai között mindaddig, míg
meggyıztem a császárt ártatlanságodról s magister militum Constantius
tévedésérıl. Segíts néh2 azzal, hogy hangosan kéred számomra
védıszentjeid támogatását.
Bonifacius feszült arckifejezéssel kereste hangjában a gúnyt, a
126
képmutatást, de csak halk udvariasságot és ıszinte sajnálkozást hallott.
Ez a hangsúly zavarba hozta. Csend lett. Honoria hirtelen összetette kezét:
– Most anyámhoz menjünk... egyenesen anyámhoz! – Hangja
könyörgı, szinte szeretetteljes volt. Halvány arca kipirult. Ioannész
szemében, ahogy rátekintett, egy pillanatra rettegés rezzent. Lehajtotta fejét
és elıreindult. A többiek nyomába siettek.
– ırizd a foglyokat – intett Itil a behorpasztott homlokú hadnagynak,
aki várakozva, félrehajtott fejjel állott.
– Jól van, kisvezér – dörmögte vidáman.
A palota folyosója csendes volt. Most, hogy az ırséget elvonták, sehol
egyetlen lélek sem látszott. Honoria elırefutott.
– Anyám! Anyám! – hangja végigcsendült a folyosón. A férfiak ajkán
akaratlanul is mosoly rezzent. Csak Ioannész haladt lehajtott fejjel. Balra
Piacidia lakosztályának elıszobájában három szolgáló imádkozott hangos
suttogással, imával őzve el az éjszakai démonok órájának sok titkos
veszedelmét. Piacidia mindig felébredt ebben az órában, s csak akkor aludt
el ismét, ha hallotta az ima halk mormo-gását. Most az ismerıs áhítat, s
biztonságérzést hozó halk hangokon túl hirtelen élesen zengı, ismerıs
hang szállott. Egy pillanatig akaratlanul Honoriára gondolt, aztán behunyta
szemét. A kiáltás közelebb röppent fel.
Piacidia felült ágyában. Teljes képtelenségnek tőnt elıtte, hogy a
leánya ebben a késıi éjjeli órában elhagyja a gyerekek hálószobáját. Kint
elnémult az imádkozó asszonyok hangja. Ismeretlen lépések koppantak. Az
ajtó zörrenve felpattant.
Honoria nyúlánk alakja feléje lendült.
– Zsoldosok! Bilincseljétek meg! – csapott élesen, parancsolóan,
idegenül szava.
Piacidia bronzbarna, ovális arcán bénító ámulat ömlött. Finom, hajlott
orrcimpái sírósan megremegtek. Nagy, sötét szeme elhomályo sodott. Egy
pillanatra ernyedten visszahanyatlott ágyába. Hallott.., amint a szoba
megtelik idegenekkel. Felegyenesedett. Szótlanul vállára vetette ruháját.
Az idegen, kard szabdalta arcok közül lassan merült fel Ioannész alakja.
Piacidia kapkodva igazgatta vaskos, éjfekete hajfürtjeit.
 Ioannész mélyen meghajolva, halálsápadtan állott elıtte. Homályos
tekintete az ismerıs, széles kerevetre szegezıdött.
– Ürnım... comes rerum privatarum Bonífacius rettegve magis-ter
militum Constantius féltékeny bosszújától, oly súlyos vádakat
127
hangoztatott a Legtisztább Hitves, Legjóságosabb Anya ellen, hogy a
Legszentségesebb Császári Bátyád kívánsága: gyermekeid körében
bizonyítsd be a vádak tarthatatlanságát.
Piacidia mélyet lélegzett. Magas, csontos alakja fenyegetıen
elırehajolt. Apró, lányos mellei megretzentek.
– S te? – kérdezte halkan, fojtottan. Ioannész még mindig
mozdulatlanul állott, rejtegetve megfakult, sápadt arcát.
– Megmentettem életét, azzal, hogy híveimet küldtem az elfogatási
parancs végrehajtására. S íme, megkísérlem megmenteni hatalmadat azzal,
hogy óvlak az elhamarkodott cselekedetektıl, melyek az avatatlanok elıtt
igazolhatnák a vád látszatát.
Honoria, aki mohón, nyitott szájjal meredt a beszélıre, összerázkó-dott.
Egyszerre mindkét karjával belekapaszkodott Ioannész vál-lába.
– Bilincseld meg ıt! Bilincseld meg!
Piacidia egy pillanatra behunyta szemét. Nagyon önzetlen, nagylelkő,
bölcs anyának tartotta magát. Néha valami különös feszültséget látott a
lány szemében, mikor Ioannész közelében volt.
Honoria apró, csillogó fogát csikorgatva rázta a férfi vállát:
– Mondd meg neki! Most mondd neki! Hogy engem szeretsz! Engem!
Nem ıt. Engem. Bilincseld meg!
Piacidia látta, hogy a férfi egyszerre megrokkan, orcáin könnyek
csordulnak. Reszketı kézzel igazította haját. Sápadtan mosolygott.
– Mit akar tılem ez a kis vipera? – kérdezte Ioannészhez fordulva. A
férfi riadtan nézett maga elé.
– Ó, csupán szertelen, de az anyai szeretetre felette vágyakozó gyermek
bohó kitörése ez – mondta, és gyorsan hozzátette –, engedd, hogy
kísérjelek, úrnım. Én a Legszentségesebb Cézár lábaihoz vetem magam, s
esedezem, engedje meg, hogy kedved szerint szabadon járhass itt a
palotában.
Piacidia elfordult. Arca merev, fakó lett.
– A palotában sem? – kérdezte. – Távozzatok... – hangja halk, szinte
nyugodt volt. Félt, hogy a folyosón álló ırök meghallják sírását. –
Szóljatok szolgáimnak, imádkozzanak.
 Ioannész mélyen meghajolt. Szótlanul indult ki. A császári lakosztály
elıtt már négy-öt hun testır állott ırséget, kivont karddal. Fényesre
tisztított, ezüstözött pajzsaik tükörként verték vissza a fáklya fényét.
Minden olyan volt, mint máskor a hajnali ırségváltáskor, csak a mécsesek
helyett füstös fáklyákat gyújtottak, és a testırök sárga, csontos arcán
mintha sejtelem rejtızött volna, hogy valami
128
nem megszokott dolog történik. Ioannész szótlanul indult a betegszoba
felé. A hun harcosok határozatlanul megállottak. Itil megragadta a lány
kezét:
– Maradj egy kicsit, beszédem volna veled – szólt halkan, hangja
megremegett.
A lány szótlanul rontott a függöny mögött eltőnı Ioannész után. A
hadnagyok nevettek.
– Kár volt a kardodat villogtatni, kisvezér – mormogta Kocsur. Itil
elfordult.
– Tartsuk az ırséget – szólt, mintha nem hallotta volna a másik szavát.
... Benn, a beteg ágya körül hét-nyolc birodalmi tisztviselı ült. Honoria
hirtelen elvesztette biztonságát. Az öreg, kedves magister officiorum, a
testırség parancsnoka, akit mindig óvatosan a leg-jámborabbnak ismert,
katonai dolgokhoz a legkevésbé sem értı udvari hivatalnokok közül
neveztek ki, meglepetten mosolygott rá. A testes, rettenetesen nagyképő
questor, aki valósággal veszekedett a császárral szinte minden rézpénz
miatt, most szokatlanul meghatott arccal gyorsan, szinte akadozva az
igyekezettıl beszélt. A vele szemben ülı sovány, rémítıen zsugori comes
sacrarum legationum bólogatott. Constantius látszólag szerényen
elhúzódva ült a beteg császár ágya mellett, de alakjában, tartásában valami
új erı rejtızött.
Ioannész, aki mint primicerius notarium jelent meg, mozdulatlanul
rpegállott, várva, hogy jelentést tehessen. A császár, aki a beteg emberek
minden külsı esemény iránt érzett közönyével a legnyugodtabbnak
látszott, intett.
Csend lett. Ioannész, ünnepélyes mozdulattal, proszkinészisszel
üdvözölve a császárt, fél térdre ereszkedett. Hangja halk, remegı volt:
– E rendkívüli órában két kéréssel borulok Legszentségesebb Felséged
lábaihoz...
A birodalmi fıtisztviselık arcán feszült várakozás ömlött. Ioan-nész
mélyet lélegzett:
 – Comes rerum privatarum Bonifacius kéri Legszentségesebb Felséged
legkegyesebb felmentését eddigi munkája alól, hogy magába szállva,
minden idejét a jámbor életnek és buzgó imának szentelhesse,
mindnyájunk legnagyobb kincsének, lelki üdvösségének elnyerésére.
A betegágy körül ülık meglepetésüket rejtve, mozdulatlanságba
129
dermedtek. Ioannész még jobban elırehajolt, a proszkinészisz
térdelésében :
– A Legszentségesebb Felséged nénje, Piacidia úrnı, azon kérésének
közvetítésére méltatott, hogy ezentúl minden idejét a legszentebb anyai
kötelességének szentelhesse, s kegyes elvonultsága által még fényesebben
tündököljön példaszerő hitvesi élete az egész birodalom minden népe elıtt.
Valaki leejtett valami kéziratot. A halk zörejre mindnyájan
összenéztek, az arcokon látszott, hogy valamennyien minden erıvel el
akarják rejteni izgalmukat. Honorius köhintett. Körülhordozta nyugodt
tekintetét. Valami fájdalmat érezhetett, mert homlokát ráncol-va rejtette
akaratlan fintorát. Őjra köhintett.
– Mily kicsiny a legnagyobb földi hatalom is – mondta gondolkozva, és
önmagát figyelte. – íme, császár vagyok, s amíg élek, nem vehetem le
gyenge vállaimról a bíbort – szavaiban figyelmeztetés volt. Félrehajtott
fejjel nézett maga elé. – De vajon elvehetem-e akár a legszegényebb
alattvalómtól is a lehetıséget, hogy imába merülve elérje lelke üdvösségét?
Vajon megakadályozhatok-e bármely anyát abban, hogy csak anya legyen?
Mily boldogok, hogy megtehetik azt, aminek én még a gondolatát sem
mondhatom magaménak.
Lehajtott fejjel hallgatta az elragadtatás halk, alázatos morgását. Talán
ösztönösen sóhajtott. Kezét Constantius felé nyújtotta.
– Én is kéréssel fordulok hozzátok – szólt áhítatosan –, közvetítsétek
egy elesett beteg kérését Rómában a szenátusba, hogy uralkodásban
társammá szeretném fogadni dicsı, diadalmas hadvezérünket, magister
peditum et equitum Constantiust, ki Piacidia tiszta lelkő férje, és. két
gyermeke gondos apja.
Honoria hallotta, amint hangosan felcsap a tetszészaj, s lábujjhegyen
húzódott vissza az orvosságokkal zsúfolt szekrény felé. Hirtelen nagyon
fáradt lett. „Most kell mindent kívánni... most kell mindent elérni... Ez, ez
a diadal éjszakája...” A hatalom hővös érzése újra elfogta. Behunyta
szemét. Hirtelen újra fáradtság zúdult reá bénító árral. Talán elaludt ott,
behúzódva a hatalmas szekrény és a vaskos, házfalmagas bársonyfüggöny
közé. összerezzent. Eddig ismeretlen, de immár ösztönössé vált
mozdulattal a nyakában függı tıréhez kapott. Most látta, hogy
összegörnyedve ül az aranyozott szekrény mögött, a falnak támaszkodva.
A betegágy mellett már csak Constantius arányos gladiátoralakja
látszott. Honoria látta, hogy az apja mélyen – proszkinészisz módon
130
– térdet hajt, aztán kiegyenesedik. Üjra mélyen meghajol és kilép a
szobából. Felrántotta a függönyt, és utánarontott.
– Apám! – kiáltotta rekedten. Constantius nem fordult meg. Komor,
szép, férfias arcáról eltőnt a nyugalom. Élesen nézett a tisztelgésbe meredı
ırségre, mely most még számosabb volt.
„Ez a diadal éjszakája” – zendült Honoria lelkében. Elıresiklott, és úgy
ragadta meg az apja kezét, mint Ioannészét.
– Apám! Add nekem ıt! Még ma add nekem!
Constantius ismeretlen, hővös, szinte vak tekintettel nézett rá.
– Én? Neked? Kit?
– İt! Ioannészt! Hát tudod, azt mondtad... akkor... Ioan-nészt... én
szeretem Ioannészt...
Constantius úgy emelte fel kezét, mintha félreintené ıt, aztán látta,
hogy a katonák tekintete kíváncsian szegezıdik reá, és kényszeredetten
elmosolyodott:
– Ioannész római polgár, és nem rabszolga, hogy bárki
elajándékozhassa – mondta kimérten, azzal a türelemmel és
szívélyességgel, mellyel a másik rokonszenvét akarja megnyerni az okos
államférfi. Honoria hamvas, halvány orcáin pirosság ömlött. Szemében
izgalom csillogott:
– Apám. Hát tudod, én szeretem ıt... én a felesége akarok lenni.
Constantius ajka szélén bosszúság rezzent. Oldalt hajtotta fejét, és
egészen halkan, hővösen, hogy csak a leány érthesse, mondta:
– Honoria... egyszerően ırült vagy. Hát hogy hihetted egy pillanatig is,
hogy feleségül adhatlak anyád kiérdemesült szeretıjéhez, akit el kell hogy
tapossak, ha nem akarom, hogy diadalaim fényét egy asszony
paráznaságának élı emléke homályosítsa el.
Honoria görcsösen kapaszkodott az apja izmos, erıs kezébe:
– De hát... miért mondtad akkor, amikor csókolóztunk a viri-
dariumban, és rajtakaptál minket? Akkor azt mondtad, és ı is hitt neked, ö
is, aki okos... aki...
Constantius ajkán szánakozó mosoly volt. De tekintete ismeretlen
hidegséggel szegezıdött a lány arcába.
 – Ö egy pillanatig sem hitte ezt. ö tudta, ha én akkor szólok
Piacidiának, akkor bukása nagyobb lenne, mintha én vágom el kardommal
a fejét, mert hirtelen halál helyett rosszabb számára, ha az egész udvar
ellene fordul ilyen súlyos vád hallatára. Gondold csak... Hiszen már sok
mindent tudtak. De mégis: anya s a leánya... egyszerre... – halkan,
gúnyosan nevetett. – Az ilyen szerelem szemben áll minden égi és földi
törvénnyel.
A leány hallgatott. Sápadt arcán nem csordult könny.
– Apám, nekem nem törvény kell – szólt szinte nyugodtan –, hanem
szerelem.
Constantius már újra a katonái felé mosolygott, mintha ıket hívná
segítségül.
– A szerelem, ha mentes minden földi salaktól, az égi, tiszta szerelem...
– mondta hangosan, mert tudta, hogy a szavai szerteröppennek a
birodalomban – szóval, ha mentes minden földi salaktól, érted? A szerelem
oly érzés, mely megtisztítja a lelket. De a földi szerelemben mindig ott
lappang a bőn. Óvd magad ettıl, Honoria, s a test paráznasága helyett
vágyakozz az égi boldogságra.
Maga is érezte, hogy ezek a szavak rejtett mosolyt rezzentenek katonái
ajkán, akik sátrába terelgették a szép, ifjú, aranyszıke, búzaszıke,
napfényszıke, hamvasszıke vagy hamvasbarna gót vagy burgund, frank
szüzeket. És hirtelen ıszinte bosszúsággal legyintett.
– Eh... De hát mit is akarsz te ettıl a görbe hátú vénembertıl?! Hát már
ıszül! Csak azért kell neked, mert anyádnak kellett... Menj, és verd ki a
fejedbıl!
Az ırség felé nyújtotta hatalmas kezét, és hangosan, hogy a palotába
már bejutott néhány régi légionáriusa hallja, mondta:
– Nézd... én nem vagyok boldogságod akadálya, mint anyád, aki fél a
lánya gyerekeitıl, akikbıl esetleg trónkövetelık lehetnek, vagy általuk,
joguk által másvalaki törhet a birodalom trónjára. De persze a férjed is
vetélytárs lehet, követelheti a császári bíbort. Szóval, én nem félek.
Bármely katonámhoz szívesen feleségül adlak, ha... – kezével újra széles,
ajándékozó és bizonytalan mozdulatot tett. A felcsapódó üdvrivalgás
mindent elnyomott. Constantius mosolyogva átölelte a lányt:
– Te kis bohó – suttogta a fülébe. – Hát ez a ravasz, sötét lelkő
udvaronc nem is szeret téged. Csak eszköznek tekint valami szökött hun
fıember rokonszenvének megnyerésére. Mert hun csapatokkal akarja
erısíteni mindenképpen tarthatatlan helyzetét az udvarnál.
 Honoria már nem kapaszkodott beléje. Nagy, szürkésbarna szemében
nyíltan csillant a megvetés.
– Mondtad! Tartsd meg az ígéretedet! ö most hisz ígéretedben. Segít
neked.
Constantius érezte, hogy zavarba jön. Bosszúsan vállat vont.
– Mondtam, mert az udvaroncok százféle kifogással nem engedIJ2
ték be Ravennába megbízható latin légionáriusaimat, s egyedül állottam
e kígyóveremben. Segít? Igen, segít, mert így akar menekülni a
bőnhıdéstıl.
A lány mélyet lélegzett. Két keze, ahogy önkéntelen könyörgı
mozdulattal összekulcsolta a mellén, a nyakában függı tırhöz ért.
Akaratlanul lepillantott a keskeny, éles pengére, mely most eltakarta a
feszületet.
– Apám... Te magad tudod... Mindent megtettem. Ma éjjel: gyıztünk.
Hisz gyıztünk!
Constantius arcán újra hővös bosszúság ömlött.
– Mit? Gyıztetek? Ma éjjel? Ugyan ki ellen? – Hevesen, taga-dólag
rázta fejét. – Én a császár s harcosaim akaratának engedelmeskedve
fogadtam el a társuralkodás bíborát. Itt a katonáim között egyetlenegy
sincs, aki ne helyeselné Honorius imperátor választását, az egész palotában
nincs és nem is volt soha egyetlen ellenségem sem!
Az utolsó szavakat élesen, szinte szótagolva mondta, hogy mindenki
meghallgassa, és ne szüljön összeesküvést a bőnösök rettegése.
Kintrıl, a palota ötszögő udvaráról ütemes rivalgás harsogott. A
különbözı fegyverzető testırszázadok – a clibanarii, a scutarii, sagittarii,
gentiles, a sodronypáncélos gót, a pikkelypáncélos alán, a görbe kardos
hun – zsoldosai összeverıdve rázták fegyvereiket, éltették az új császárt.
Constantius kilépett a teraszra. A tengerbıl felmerülı nap sugaraiban
sziporkázó, aranyozott mellpáncéljában, régies, magas, tarajos hellén
sisakjában, hatalmas, arányos bajvívóalakjával, vidám, vakmerı arcával
valóban olyan fejedelmien fenséges férfias, küzdelemre született volt, hogy
ezernyi vad zsoldos torkából dübörögve zúgott fel az üdvözlés.
Honoria lassan húzódott oldalt. Fázott. Arca fakó, szinte ráncos volt.
Néhány lépést tett. ílrezte, hogy ha egyedül marad, a gondolatok ismét úgy
rontanak reá, mint a láthatatlan szellemfarkasok, és talán széttépik lelkét.
Behúzódott egy ablakmélyedésbe, és hogy semmit se lásson, mereven
nézte a messzi nyugati parti nádasok kettıs sötétbíbor ívébıl a tenger
világosbíbor kerevctérıl kelı napot. Hirtelen, bár nem hallott lépteket
maga mögött, megcáfolha-tatlanul tudta, valaki ott áll mellette. Szinte
érezte borzongó, hamvas nyakán hővös lélegzetét.
– Te vagy az, Égfia? – gúnyosan akart beszélni, de hangjában
könyörgés surrogott. Két kezével eltakarta arcát, és nekitámaszko133
dott homlokával az ablak közepén emelkedı, díszesen faragott el-
választóoszlop bı éjszakai harmattal behintett, hideg kövének.
– Te... Te azt mondtad, hogy nem kell neked kard se... csak rátekintesz
valakire, s holtan esik le lováról, akárki, ezernyi ezer testır vasgyőrőjében
is. – Dideregve küzdött a testén át-átcsapó hő-vösség ellen, mely néha
halálos nyugalommá vált, néha hideg rettegéssé önmagától. – Nekem...
nekem... sújtsd le... sújtsd le...
Az utolsó szó újra és újra erıt idézı varázslatként sziszegett megfakult
ajkáról. Érezte, amint a másik föléje hajlik. Várta, hogy az ajka úgy
rápecsételıdik ajkára, mint akkor, ott a hajón, de ehelyett csak könnyő,
hővös lélegzetét érezte.
– Ha vétkezhetik a Sors, akkor vetkezik, ha hatalmas, lángoló szerelmet
ad, de nem ad erıt a diadalához. – Nem tudta, mondja, hallja, vagy csak
gondolta ezt. Üjra érezte nyakán a másik leheletét:
– Csókolj meg... és segíts... – mondta elszántan. Feltekintett. Senkit
sem látott maga mellett. A folyosó messze, egészen a nagy teremig üres
volt. Honoria lehajtotta a fejét. „Nincs itt? De itt lehetett... Megcsókolt.
Tudja, mit akarok. Jobb is, hogy így mondtam el... Mert bőn, rettentı bőn.
De hát mi a nagyobb bőn? vetkezni a szerelemért, vagy hagyni
pusztulását?” — úgy gondolkodott, mintha valaki más gondolkozott volna
helyette. Csodálkozott. Érezte, hogy lélekben asszonnyá válik ebben a
rettentı percben. Hogy gondolatai felnıttesek, komorak. Irgalmatlanok.
Talán egy birodalom sorsát tartja kezében a rettentı bánat, a csodás,
pusztító, izzó, lányosán együgyő szerelme által. Lassan a nyakában függı
tırhöz nyúlt, és nem törıdve, hogy a borotvaéles penge felsérti finom,
hosszú, mohón begörbülı ujjait, úgy szorította mint titkos amulettet.

***

Bent, a betegszoba ágyán lassan ült fel a beteg. Arca most a reggeli
világosságban kékessárgának látszott. Álmatlanul eltöltött éjszakától vörös
szeme szinte elmerült a vaskos, puffadt ráncok között. Hallotta a felcsapó
üdvrivalgást, amely beviharzott a palota ötszögő udvaráról, és vontatottan
mondta:
– Az ilyen hangos ünnepeltetés: tapintatlanság.
 Ioannész, aki reggeli jelentésekkel a térdén az ágy mellett ült, hó-
dolatteljesen bólintott:
– Vagy ami még veszélyesebb: a feledékenység, Sacratissimus Im-
perator. Aki ilyen könnyen feledkezik meg arról, hogy e rettentı lárma árt
annak, akinek a legtöbbet köszönhet, az még gyorsabban feledkezik meg
mások kisebb segítségérıl.
Hangja nyugodt, lágy volt. Alá2atosan, engedékenyen elmosolyodott.
Hirtelen eszébe jutott egy erıs érv, mely azonban egész politikájának
ellentmondott. Habozott, kimondja-e, aztán, mivel jelen pillanatban a
távolabbi célkitőzései elhalványultak Constantius hatalmának vakítóan
bénító ragyogásában, mégis kimondta:
– Ma hajnalban magister equitum et peditum Constantius... illetve, az
új cézár parancsot adott, hogy itáliai parasztokból sorozott hetedik légiója,
mely járványveszély miatt eddig a városon kívül táborozott, vonuljon be a
városba. – Vállat vont, és a térdén halmozódó rendeletekre nézve, gyorsan,
halkan mondta. – Akadtak Raven-nában, de talán az egész birodalomban is
akadnak, kik ezt az intézkedést bizalmatlanságnak tekintik.
A császár figyelmesen, nyugodtan nézett rá. Sárga, zavaros szemében
jóakaratú megértés rejtızött.
– Úgy látom, nem tudsz választani az anya és a leánya között.
Megértelek. A legısibb problémák egyike ez nekünk, akik a szeretıinkben,
mikor már anyák lettek, a jelenünket, s az anyák viruló leányaiban a
múltunkat keressük a jövınk számára. De egyébként is halálom esetén
Piacidia uralkodott volna a birodalom felett a kis Valentinianus nevében, s
te mint régi okos szeretıje, bizonyára nagy és megérdemelt hatalomhoz
jutottál volna. Úgy látszik azonban, a kis Honoria megzavarta híres
eszedet. Hát ennyire szereted azt a csitrit, hogy szembe mertél szállni a
hatalmas, ifjú, híres szép asszonyszeretıddel? Mily kár, hogy korunk durva
zsoldosok s kissé egyoldalúan gondolkodó hivık különös kora. Ha
költınek születtél volna, e szerelem gyönyörő, parázna versben lett volna
örökké emlékezetes a kevésbé jámbor és értelmesebben vad utókor elıtt.
Elırehajolt, és régen nem mosolygott, fakó ajkán vidámság rezzent.
Ioannész lehajtotta fejét:
– Talán egy-két napig várni kellett volna a társuralkodói
indítványommal – szólt halkan, alázatosan.
Honorius újra elmosolyodott.
– Mi a biztosíték, hogy az, aki betegágyamat éppen a vetélytársa elıl
ırzi, nem gyilkol-e meg valamilyen tapintatos módon, hogy állítólagos
utolsó szavaim alapján mint nemes lelkő, az utolsó leheletemig hőséges
hívem, kiirthassa vetélytársait? – Megrázta fejét. Álmatlanságtól duzzadt
arca élénk lett. – Vigyázz, Ioannész, az ifjúság ra-gályos, mint a pestis, s
éppen olyan pusztító is a te korodban. Fıleg a lelket pusztítja el, a
gondolatot. Igen... A fiatalok felelıtlensége olykor erı és önbizalom jele,
de ıszülı hajjal utánozni egy csitri lel135
kének képét; hogy ne csupán a testét birtokold, súlyos gonosztett ön-
magaddal szemben, mert önmagadat lököd a fejletlensége alsó,
tudatlansággal szennyes lépcsıjére. – Visszafeküdt ágyára. Rövid ideig
némán gondolkozott. Ismét felült, és térdét karjaival átkulcsolva kérdezte :
– De hát miként gondolhattad te, kit egyesek lángesző államférfinak
tartanak, hogy egy apa hozzáadja lányát a felesége szeretıjéhez?
Ioannész sokáig szótlanul nézett maga elé.
– Nem hittem, hogy ilyen népszerő a testırségnél. Itt az udvarnál
Constantius volt a gyengébb, Piacidia és Bonifacius az erısebb. Arra
gondoltam, ha segítem a gyengébb gyızelmét, árat szabhatok
segítségemnek. Vesztettem, mert túl nagy volt a gyızelem.
A császár összecsapta duzzadt, sárga kezét:
– Aki annyira értelmes, hogy meg tudja választani a legkockázatosabb
cselekvés számára a legmegfelelıbb pillanatot, az valóban méltó a császári
bíborra, mert ez az uralkodás ısi, mindig sikeres mesterfogása, a
népszerőség varázsforrása.
Ioannész szerényen mosolygott.
– Az udvarnál, a palotában a hatalom azé, akinek a hun zsoldosok
engedelmeskednek.
Honorius legyintett.
– Túlzás... Páncélzatuk gyenge, s a közelharcban, fıleg városban
feltétlenül alulmaradnak, mondjuk, a teljesen vasba öltözött gótokkal vagy
alánokkal szemben.
A másik bólintott. Hosszúkás, sápadt arcán szomorúság volt:
– Igen, de ahhoz, hogy a gót vagy az alán testıröket megnyerjék, pénz,
pénz és harmadszor is pénz kell. S ha az egyik csapatot megvásárolja az
összeesküvı, a többi ellene támad, ha nem kap ugyanannyit vagy többet.
De a hunok ifjú hercegük egyetlen szemöldökintésére kardot rántanak, akár
a legpénztelenebb összeesküvı érdekében is, s bıven hullatják vérüket. A
többiek pedig – a gótok, az alánok, a herulok –, akik szintén nem kapnak
külön jutalmat, bölcsen tudatlanoknak vagy legyızötteknek tettetik
magukat.
Honorius gyors, fiatalos mozdulattal nyúlt a kisasztalon álló
vizespohárhoz. Ivott. Heves, élénk mozdulatot tett kezével:
 – Az ifjú herceg? Értelmesebb besúgóim azt mondják, nem is herceg,
hanem valami varázsló, aki csodát tesz. Ez tiszteletlenség a felsıbb
hatalmak iránt. Csodákat tenni csak az egyház szentjeinek van joguk, a
többi csoda démoni megtévesztés vagy egyszerő káprá-zat. – Halkan,
elégedetten nevetett. – Káprázat! Ezt jól mondtam,
öreg szerelmes... igaz? Szemmel látható, megcáfolhatatlan igazság, ha
kellemetlenné növekszik számunkra, egyszerően: káprázat. Pedig, ha nem
félnék a pokloktól, azt mondanám: a démonok csodái éppolyan értékesek a
halandóknak, mint az angyaloké.
Ioannész egy ideig gondolkozott, nem akarja-e a másik meggondolatlan
kijelentésbe belekergetni, és halkan, tiszteletteljesen mondta:
– A Legszentségesebb Felségednek nem kell félni a haláltól, mely
messze árnyék csupán.
Honorius halkan nevetett.
– Valóban az. Alapos, okszerő, megcáfolhatatlan haldoklásomnak
köszönet, hogy éiek. Így a legravaszabb összeesküvınek sem jut eszébe,
hogy megmérgezzen. Valamelyik ügyesebb orvosommal... De nem tudom,
ez az ifjú herceg fiatalos hevében talán inkább élınek tart, mint halottnak.
Ez számomra felette veszedelmes különbség.
Ioannész bólintott. Most sápadt el elıször.
– Ha Constantius neki ígéri Honoriát, a herceg engedelmes eszköze lesz
neki mindenki ellen. Mivel pedig én nem lehetek Honoria férje,
Constantius súlyos hibát követne el, ha nem használná fel a leánya
befolyását arra, aki az udvarnál a hun zsoldosok teljhatalmú ura.
Honorius figyelmesen nézett rá:
– A lehetséges ellenségeket mindig akkor kell ártalmatlanná tenni,
mikor még nem ébredtek annak tudatára, hogy ık ellenségeink, így sokkal
kevesebb költséggel távolíthatók el a politikai láthatár mögül. Én úgy
tudom, a herceget ellenfelei számőzték a hun szállásokról, s így az ı
számukra is veszély, ha a herceg ilyen különös események következtében
itt ennyire hatalmas lesz. Nincs véletlenül Pannoniában vagy megfelelı
helyen oly ismerısöd, aki mindezt érthetı módon kifejthetné, valami
hatalmas személy elıtt ott, a pusztán, s felhívná figyelmét, milyen elınyös
lenne, ha a lehetı legfenye-getıbb formában kikérné innen ezt az ifjú
varázslót? Persze a fenyegetésnek szemléltetıhek kell lenni, hogy
Constantius is lemondjon e hasznos szövetségesérıl.
Ioannész összehúzta szemét.
– Igen... van... Gaudentius, egykori magister militum fia, Aetius,
egészen ifjú, de már oly eszes, hogy a legnagyobb feladatokra méltó.
Mikor birtokaimon utazgattam, beszéltem vele. Több jó szolgálatot tett.
Engedd meg, Legszentségesebb Imperátor, hogy Aëtiusnak írt levelemet
holnap bemutassam neked.
137
A császár vállat vont.
– Ha nem kéred, hogy ellenjegyezzem, mindig szívesen gyönyörködöm
költıi stílusodban – nevetve legyintett –, de talán jobb, ha nem mutatod
meg, hiszen úgy is küldök neki más hivatalos levelet. Még akkor
jelenthetjük, hogy majdnem az életedet vesztetted, mikor meg akartad
szerezni magad számára a hunok segítségét, az új fejedelem uralomra
juttatása árán...
Ioannész lehajtotta fejét.
– Mindentudásodnál csak az irgalmad nagyobb, Legszentségesebb
Cézár – suttogta alázatosan.
A császár hővösen nézett rá.
– Ha akkor kivégeztettelek volna, pannoniai ügyeid miatt, az udvari
pártok között felborult volna az egyensúly, s én felesleges lettem volna a
gyıztes számára. Te pedig rokonszenvesen értelmes és veszélytelenül
gyenge voltál akkor. Az uralkodás egyik titka, hogy a hóhérokat, titkos
bérgyilkosokat csak az ostobákkal és rajongókkal szemben vegyük
igénybe.
Olyan mozdulatot tett, mintha ismét a vizespohárhoz nyúlna, aztán csak
féloldalt támaszkodott meg az ágyán. Lehajtotta kopaszodó fejét:
– Szegény, kicsi Honoria... ha a sors nem zúdította volna reám a
császári bíbor áldott szerencsétlenségét, türelmesebb hitves lettem volna,
mint ama Claudius... Most is, álmatlan éjszakáimon úgy érzem, hogy
Piacidiában talán Agrippina s Honoriában talán Poppea Sabina szelleme
személyesült meg. – Nevetve felemelte ujját. — Persze nem vágyom
Claudius sorsára, s nem... sohasem eszem gombát.
Visszahanyatlott a párnára. Arcán vidámság rezzent. Ioannész látta,
hogy a beteg még beszélni akar, és türelmesen hallgatott. Hono-rius halkan
kuncogott:
– Azért sajnállak... Úgy ismerem Piacidiát, mint talán senki. Szörnyő
féltékeny. Biztosan elriasztotta más szeretıidet, vagy csak olyanokat tőrt
meg melletted, ha politikai helyzete pillanatnyilag nem tette lehetıvé a
támadást, akiket csúnyának tartott. Rettenetes életed lehetett, szegény
Ioannész.
Ioannész nem mosolygott. Komoran, mereven nézett maga elé.
 – Honoria szerelme csodálatos... csak azért érzem mégis tragédiának,
mert ilyen késın csillant meg életem útján ez a kincs.
Hallgattak. A beteg arcáról eltőnt a vidámság. Szemében kesernyés
gúny rejtızött:
– Bizony, öreg cselszövı... akármilyen hőséges hívem vagy,
IJ8
elıbb-utóbb meg kell mérgeztetned engem tudós orvosbarátaiddal, mert
én sem egyezhetem bele, hogy Honoria az anyja szeretıjének felesége
legyen. Mit szólnának püspökeim kegyes híveik elıtt? – Habozott, aztán
sóhajtva kimondta: – Sıt ennyi iárma után az a kislány most már a szeretıd
sem lehet. Méltó vagyok a halálra... mi?
Ioannész arcán ıszinte, mély meghatottság látszott. Meghajolt.
Homloka a császár puffadt, sárgás kezét érintette.
– Engedd meg, Legszentségesebb Imperátor, hogy megírjam a levelet
ama Aëtiusnak, aki – miként mondottam – a felette vitéz Gau-dentius
magister militum méltó fia, ott messze Pannónia földjén, a hunok között is
– szólt akadozva, erıltetve a hivatalos szenvtelen-séget. A császár
visszahanyatlott betegágyára. Behunyta szemét.
– Írd... de én nem tudok semmirıl... s ha érted jönnek Cons-tantius hun
testırei, ne hivatkozz reám.
Ioannész felegyenesedett. Proszkinészisz-féltérdhajtással újra mélyen
meghajolt.
– A halál: folytonos alkotás, mint akár az élet – szólt halkan. – Aki azt
akarja, hogy halála remekmő legyen, egy hosszú élet olt-hatatlan, fekete
lángokkal lobogó koronája, annak az élete ritmusára kell kovácsolni e
remekmővet gondolattal, érzéseivel, tetteivel.
Hosszú alakja, mintegy hangsúlyozva szavait, szinte ritmikusan hajlott
meg harmadszor, az udvari elıírás szerint. Lassan indult ki a részegesen
lármázó díszruhás, hun, gót, alán testırökkel már zsúfolt folyosóra.

7.

A sokágú, kanyargós Tigasz nádasai felıl – melyet Tiszának mondtak a

hun népek magyar halászai – ezer és ezer madár zaja hallatszott, és tavaszi
lármájuk szinte elnyomta a nagyfejedelmi szállás roppant nyári sátra körül
a vásárhely megszokott zaját. Aëtius lassan lépegetett a „szıke viző folyó”
mellékágának partján, a fakockákon álló óriás emeletes szekerek ritka sora
mentén. Amióta Theodemir és Geiserich kísérı vitézei között ide jött,
levetette a római tógát. A Tarján törzs ruhájában járt, és csak a mellén
viselte a vendégek jelvényét, egy középen átlyuggatott római sestertiust,
hogy valamely ismeretlen hun szokás be nem tartása miatt ne kerüljön
bajba. Az emeletes szekerekrıl a nemzetségfık feleségei kiáltoztak
egymásnak. Nevetés csendült. Tarka selymek lebbentek az asszonyok,
lányok könnyen lendülı kezében. Messze, balra, az új és új
folyóágakkal, kicsiny tavakkal elválasztott városrészek között,
csónakok százai siklottak a csendes vízen. A szıke, kanyargós Tigasz s
déli mellékfolyója – melynek nevét Aëtius sehogy sem tudta megjegyezni,
mert a hun népek mindegyike másképpen ejtette –, új és új ágak, tavak,
mocsarak hatalmas, áttörhetetlen övezetével védték a nagyfejedelmi
szállást, s a Nagysámán szent áldozati dombját – a Suh-Sant vagy Susánt:
Őrhalmát –, ahol az Égfia mutatott be áldozatot az Égistennek az évszakok
kezdetén, minden hónapban, a holdtölte idején vagy azon az éjszakán,
mikor a legfényesebben ragyogott a Hajnalcsillag. Ez a hadmezı volt az
egyedüli, mely nem változott, mióta a hun népek beözönlöttek a karpok
kicsiny törzsérıl elnevezett hegylánccal északról, keletrıl s részben délrıl
övezett síkságra. Itt titkos vagy nyílt, de elzárható gázlók bonyolult
rendszere vezetett a fı hadmezıre, a nagyfejedelem szállására. De a nagy
vásárhelyre igyekvı százféle kalmár is könnyen evezett fel ezernyi
bárkáján Tigasz szinte mozdulatlan vizén, a Dunán át a Fekete-tengerrıl,
fıleg Bizáncból, fıleg ha helybeli kalauz vezette a hajót, a
kiszámíthatatlan, újra és újra körbefutó medrek spiráljain.
Aëtius megkerülte a Szent Dombot, melynek oldalát vastagon borította
be az áldozati máglyák hamuja. Átment a Tarján törzs városrészén, ahol a
nagyfejedelem negyvennégy kisebb-nagyobb épületbıl összeilleszkedı
palotája emelkedett. Aztán újra lekanyarodott a parti nádashoz, ahol az
egyszerő, gúla alakú sátor tetején a gyógyítást jelentı koponya látszott, és
a léleklátót jelzı három fehér szalag lebegett a nyári szélben. A sátor elıtt
felhalmozott friss nádkévéken öles termető, galambısz sámán ült.
Hatalmas, hófehér szakálla olyan volt széles mellén, mint sziklafalon
lebegı napfényes felleg. Dús, vaskos ezüstfürtjei ércdíszekként nyúltak át
domború homlokán. Szemében néha láthatatlan jelenségek vetülete siklott,
néha gyermekes vidámság csillant. Bı, fehér ruhájában hellén filozófusra
emlékeztetett. Érdes, férfias ajkát nem fonnyasztotta a közel két
évszázados élet pora. Szemben vele, várakozva, míg a sámán megszólal,
hárman ültek, az igaz jóslatot, okos tanácsot, gyógyító bőbájt kérık.
Egyszerő ünneplıruhát viseltek. Kardjuk hüvelyén csillogtak a szerény
rézdíszek. Az ısz óriás lassan arra fordította ezüst sörényes oroszlánfejét,
ahol egy izmos, fekete hajú, kissé zömök, erıs fiatalasszony szép nagy
halakat szedett ki a merítıhálóval az alacsony, széles hordóból.
– Megfıtt-e az a hal, te Gyöngyi? – kérdezte látható ugratással.
140
Az asszony felkapta fejét. Alig észrevehetıen ferde szemében nem volt
bosszúság, de a hangja lármásán csattant.
– Megfıtt-e? – kezével széles mozdulattal a napra mutatott. –Hát hun
van még a vacsoracsillag?
A sámán szótlanul, elégedetten nézte a merítıhálóban fickándozó
halakat. Aztán a várakozók felé fordult:
– Hadd halljam, vitézek, mélyítık fogott ilyen szép piros szárnyú
keszeget ebben a kanyargós folyóban?
A három várakozó közül a legidısebb, aki halász lehetett, mert
szemében a hozzáértı elismerése volt, valamennyiük helyett – talán
tiszteletbıl – mondta:
– Senki. Olyan ennek a csodahalnak az a szép piros szárnya, mint a
legeslegszebb pipacs... vagy még annál is pirosabb.
Az óriás megelégedetten, ravaszkodva mosolygott.
– Mert nem tudjátok, hol vannak itt, a nagyszálláson az igazi, a jó
halászhelyek. Hát majd én megmondom. Ennek a szép hosszúnak itt a
susáni sátrakon túl, a lúdvári ágban. Annak a legnagyobbnak meg arra a
martelli kunyhóknál, hol azok a szıke szakállas fegyverkovácsok laknak.
Látta a tiszteletteljes meglepetést a várakozók arcán, és most már a
magyar szójárás szerint ejtve az idegen nyugati szót, bólintott:
– Mártélynál fogtam én ezt, nem másutt. Alig megy halász arra, mert
azt hiszi, hogy az a nagy pörölycsattogás elriasztja a halakat. Hát itt van-e.
Szép, mi?
Aëtius tudta, hogy a „martell” szó pörölyt jelent, és hirtelen elhatározta,
beszélnie kell a régóta Galliából, Itáliából idetelepült, bıségesen
jutalmazott fegyverkovácsokkal, akik sok érdekeset tudtak a három folyó
kilenc ágával védett, tizennyolc tóval elrekesztett, negyvennégy mocsár
mozaikjával hozzáférhetetlenné tett Hadmezın és Vásárhelyen százkét
ismert és ismeretlen népbıl összejött elıkelık életérıl, hatalmi
versengésérıl, avagy titkos terveirıl... „Mocsárvár ez... mint Ravenna...
csak talán hússzor akkora” – gondolta, mikor naphosszat nézegette a tavak,
árvizek mindig sima tükrén lebegı, fából faragott, de emeletes, aranyozott
díszektıl csillogó, ezüsttel borított fapalotákat, melyeknek felsı teraszán
bíborsátrak pompáztak, napvédı selyemtetık tarkállottak. A kisebb sziget
nagyságú palotatutaj díszes, aranyozott korlátja mögött mindig villogott
vagy barnállott a messzirıl hozott asszonyok, lányok fedetlen teste. A
tavakon, folyóágakon sikló ezer meg ezer csónak, széles, vaskos
teherszállító evezıs bárka vagy éppen hatalmas révtutaj messze elkerülte
ilyenkor az ágyasházakat, de Aëtius mégis csodálkozott, mert Ra-
vennában a tengerparton csak a vásári hetérák fürödhettek ruhátlanul, de
akkor is meghatározott idıben.
„Persze érthetı, hogy éppen itt van a talán határtalan pusztai birodalom
szíve... – fontolgatta újra meg újra. – Az igazi veszélyes ellenség ott a
keleti, végtelen síkságon van. Itt csupa legyızött vagy békés nép él a római
földeken... A pusztai seregek mindig úgy törnek az ellenségre, mint a
villám. Támadásuk fı célja, megakadályozni az ellenséget az erık
összevonásában, s külön-külön verni le. De persze, aki a csapást
eltévesztette, úgy jár, mint a farkas, amelyik a pásztor helyett a
pásztortőzbe ugrik.”
– Szóljatok, feleim, ki-ki dolgáról? – hallatszott a sámán elváltozott,
halk, mély hangja. A legidısebb várakozó, aki halásznak látszott,
izgatottan elırehajolt.
– Elkötötte valaki a csónakot az éjjel... ugyan hol találnám? Csend lett.
A sámán behunyta szemét. Aëtius úgy látta, szemhéjain a belsı erık
napfényében is látható derengése ömlik el.
– Keresd a körtvélyesi nádasban, ahun homokos a part. De a csónaknak
örülj, ne annak, amit benne látsz.
Az öreg halász komoran felemelkedett, és szótlanul indult a körtvélyesi
nádasok felé kitaposott, széles ösvényen.
Egy vaskos, nagyon erısnek látszó, már ıszülı vitéz zavartan dörzsölte
állat.
– Ha szólnál ıseimnek, hogy segítsenek... Kéne nagyobb ágyasház —
szólt gyorsan. – Hetven ifjú ágyas kéne. Jártam én hadban tízfelé is, ha
nem tizenkét felé... Most, ahogy hazalovagoltam, mondom magamnak:
eladom a nyájam, ménesem, gulyám, építtetek szép faragott, aranyozott
asszonyházat tutajon, vagy cölöpön, itt, e susáni tavon.
– Ne tedd... megbánod...>*- hallatszott szinte hangtalanul, de
megcáfolhatatlanul, s Aëtius úgy látta, a sámán ajka nem nyílt szóra. Az
ıszülı, vaskos, erıs vitéz töprengve lehajtotta fejét. Ahogy ült, két kezét
megszokott mozdulattal eresztette kardjára.
– Osztán a kardom velem lesz-e, amikor bánom? – kérdezte halkan.
Csend lett.
– Csak a hüvelye – hallatszott a holdfényes éjjelen, a teljes
szélcsendben, rejtelmesen, látszólag oktalanul rebbenı nádas zizegéséhez
hasonlóan. A vaskos, erıs vitéz felkelt. Hallgatagon állott. Hümmög-ve
rázta fejét.
– Szólj ıseim szellemeinek, vigyázzanak majd, hogy a kardom ki
142
ne essen a kezembıl, mert ugye... mit ér az, akinek kezébıl kiesik az a
jó kardja?
A harmadik várakozó szép szál, barna legény volt. Díszes süvegét
tarkójára tolta. Sőrő, göndör haja homlokára hullott. Erıs, szegletes állat
elırefeszítette, mintha viadalra készülıdne. Szépen rajzolt, kemény, férfias
szája megrezzent. Mélyen ülı, éles, fekete szemében zavar volt. Hallgatott.
Az ısz óriás lepillantott.
– Szóljak? – kérdezte mély, mormogó hangon. A legény sőrő,
koromfekete szemöldöke megmozdult.
– Tán jobb is lenne... – dörmögte megkönnyebbülten. Az öles termető
sámán két évszázad porától sem fonnyadt ajkán komor mosoly rejtızött.
– Vóna egy nagy hajú menyecske a susáni nagyjuhász selyemsátrában,
igaz-e?
A legény elsápadt:
– Az ám... – mormogta, és tömör, éjfekete, selymes bajuszához nyúlt.
A sámán még jobban elkomorodott.
– Három halottat látok mögötte... Férje van... A legény összeszorított
ököllel csapott a levegıbe.
– Oszt ha nem lesz?
Az ısz óriás halkan mormogva összevonta szemöldökét:
– Kerüld a susáni nagyjuhászokat. Van ennek a nagyhajúnak, hogy
Ahrimán csıdöre tapossa meg az ilyet... négy bátyja, oszt ha sokat ugatnak
rád a kutyáik, úgy jársz, mint az a piros szárnyú keszeg ott ni.
Bozontos szemöldökével oda intett, ahol a gazdasszony szedte ki a még
vergıdı hal belsırészeit. Csend lett. A legény sokáig hallgatott. Lassan,
tiszteletteljesen levette díszes süvegét. Meghajolt. Aztán még jobban
kiegyenesedett.
– Hát köszönöm is nagyon, nagyon szépen a látást – mondta lassan,
mintegy bevezetésképpen. Még jobban elsápadt. – Tudjuk mi, erre a tarjáni
nádasoknál meg még az újvárosi kistónál is, hogy te-reád hallgat, te,
Orkháb sámán, még maga Buzád nagyfejedelem, az Égfia is... mind a
tizenhárom nagy, vitéz magyar nép ura is... – Egy pillanatra elhallgatott.
Aztán felcsattanva mondta: – De ha most ebben a szent pillanatban el is
tapostatsz a Fekete Ahrimán ménesével, akkor is azt mondom: én azt nem
hagyom sehogy se, hogy annak a menyecskének azzal a nagy hajával más
takarózzon! – Ismét elhallgatott. Melle zihált. — Oszt ha már egyszer
bizony a halál
143
üzen nekem, hát majd meglesz az is, de szépen, kardosán, hogy még a
Nagy Szénáson, meg pusztai Földváron is úgy szóljon énrólam, akár
juhász, akár csikós, ahogy kell...
Meghajolt és kiment.
Csend lett. Csak néha hallatszott a tőz sercegése a halas lábas alatt, meg
ahogyan töredeznek a gallyak az asszony gyors kezében. Aëtius köhintett.
– Nagy a te híred, Orkháb sámán. Mesélte nekem Theodemir, aki a
gótok fejedelme leend s legénycimborám, mióta itt a hun sátrakban a
magyaroknál vendégeskedem,' úgy is mondhatnám, gyerekkorom óta –
kezdte tiszteletteljesen, körülményesen a magyar hunok nyelvén, melyen a
sámánok szóltak.
Az ısz óriás barátságosan intett kezével, jöjjön beljebb.
– Mindjárt olyan finom halat eszel te, római, hogy még hetvenéves
korodban is megemlegeted – válaszolt hibátlan latin nyelven. – Hirtelen
eszébe jutott, jobb, ha ezt a dicséretet az asszony is hallja, és
férfiravaszsággal hunyorítva, a magyar hunok nyelvén is elmondta. – Hát
mit hallottál még rólam? – kérdezte figyelmesen, ne-hcgy a nagyon is fiatal
vendég úgy érezze, nem tekinti ıt komoly férfinak. Aëtius újra
tiszteletteljesen meghajolt.
– Hogy csak intesz bal karoddal, s olyan orkán támad a puszta bal
szélérıl, hogy szétriadnak az ellenség ménesei... mert cikázó villám
képében a Kardisten lelke lép ki akkor az éjfekete viharfellegbıl.
Orkháb lehajtotta ısz fejét:
– Az emberek azt hiszik, amit látnak, de vajon mindig igazat látnak-e?
– szólt újra latinul, s most nem ismételte újra a szavait a magyar hunok
sámánnyelvén. Arca komor lett. Halkan sóhajtott. Aztán ajkán már ismét a
házigazda vidám, barátságos mosolya volt. Tekintetével intett, és a
gazdasszonyára hunyorítva, magyarul mondta: – Hiába is tagadod, te
római, tudom én, azért jöttél igyenöst a római császártól, mert.azt akartad
kitudni, lehet-e még fogni ilyen piros szárnyú keszeget a lúdvári
jegenyéknél, a parton. Igaz-e?
Aëtius tiszteletteljesen mosolygott.
– Olyan a vidámság a jövendıt hordozó nagy, tiszta lelkedben, mint a
napfény a tenger tükrén – mondta, vigyázva, hogy a rossz kiejtés ne tegye
nevetségessé hun beszédét.
.Figyelmesen nézte a sámán arcát, kereste a gúnyt vag> az elismerést.
 Orkháb a messzeségbe nézett, ahol sötétkék piramisként tornyo144
sultak a szélesen táruló égboltig a lúdvári part több száz éves
tölgyóriásai.
– Van olyan idı: az az erıs, aki tudja a jövendıt, és az a gyenge, aki
nem. De van úgy is, hogy gyengít a jövendı tudása, s a tudatlanság
bátorságot vagy éppen gyızelmet ad. Az ember több erıt áldoz az
isteneknek, gondolatban, vágyban, tettben, ha nem ismeri a jövendıt.
Aëtius lehajtotta fejét:
– Én csak tapasztalatlan ifjú vagyok, s mélységes hálával köszönöm,
hogy gazdaggá tettél bölcsességeddel – szólt halkan. – Nem azért jöttem,
mintha hinni merészelném, hogy elıtted ismeretlen dolgokat mondhatok,
de azért, hogy tanácsod szerint cselekedjek én is s az is, aki tanácsodat
általam kéri. Íme, ez az írás, melyet titkos követ hozott nekem még
pannoniai szállásomra. Sokáig töprengtem, kire bízhatom e titkot, s kitıl
kaphatok segítséget a nagyfejedelemnél. – Halkan beszélt, s alig tudta
elrejteni a tiszteletteljes, alázatos hangnem mögött a büszkeségét. Mikor
Ioannész levelét megkapta, alig néhány percig vívódott, tegyen-e a
gyermekkori pajtása ellen, aztán úgy érezte, a hatalom kapui nyílnak meg
elıtte, és a varázsölelés emléke egyszerre fellobbant a nagy tettek
szomjúságával.
Orkháb sokáig szótlanul fontolgatott valamit. Aztán elismerıen
bólintott, és latinul, gyorsan, halkan mondta:
– Tíz nappal hamarább kaptam e levél másolatát, Buzád nagyfejedelem
ravennai barátaitól, mint te ezt az igazit – szólt mosolyogva. – Ioannész
primicerius notariorum helyesen érvel. Ha Piacidia uralkodna a beteg
Honorius császár helyett, a Nyugat- és Keletrómai birodalmak
egyesülnének, s a hun határok mentén egységes, hatalmas állam alakulna.
Ismerjük Ioannész terveit. Ha ilyen változások megváltoztatják Itália mai
rendjét, a Nyugati Birodalom igen hosszú ideig barátunk lehet, s
segítségünkkel újra és újra megoldhatja a belsı bajokat. S minél inkább
távolodnak a régi rend országától, Bizánctól, annál inkább segítünk annak,
aki a külsı nagyság hamis fényének kergetése htiyett a belsı bajokat
orvosolja.
Hangja szinte lágy volt. Aëtius úgy érezte, nem illik csodálkozni az ısz
óriás tájékozottságán. Az udvaroncok gyakran nyíltan vagy titokban
illették egymást a hunbarátság vádjával, s néhányról köztudomású volt,
hogy hun Nagyfejedelemtıl, bizánci császártól vagy éppen valamelyik
germán királytól kap rendszeres jutalmat ügyes szolgálataiért az udvarnál.
– Én... úgy gondolom, Ravennában a helyzet erısen javulna,
 145
ha valaki tudomására hozná mindezt Constantius társcsászárnak, s így
védelemben részesítené Ioannész birodalmi kancellárt, aki most már
közvetlenül a nagyfejedelem segítségét kéri a hunoknak oly kedvezı tervei
megvalósítására. Ha e jóakaratú figyelmeztetés késik, Constantius esetleg
mint a római és bizánci sereg fıvezére jelenhet meg Pannoniában, és a hun
Nagyfejedelemnek hódoló germán népek – mily tévesen! – barátjuknak
fogadhatják. Míg ha a ravennai udvarnál oly megbízható jó barátra hallgat
a két császár, mint Ioannész... a római imperátor és a hun Nagyfejedelem
békében uralkodhat a behódolt germán népek felett. Vajon a hatalmas
gótok nem egyszerre ellenségei-e a rómaiaknak és a hunoknak? Az ısz
óriás mosolyogva hallgatta az ifjú beszédét:
– Éles az elméd, vendég, de ki mondja el mindezt annak, akinek kell? –
kérdezte vidáman. – Ha hivatalosan követeket küldünk, mindenki
megtudja, hogy Ioannész a nagyfejedelem barátja, és hangos lármával
esetleg árulónak bélyegzik. Az ilyen vádak mindig gyengítik a vádlottat, s
csökkentik erejét, tekintélyét, tehát barátságának kézzelfogható értékét. A
követségünk, úgy lehet, ártana Ioannésznek.
Aëtius úgy érezte, láthatatlan hullám sodorja valahová. Szeme egy
pillanatra elhomályosodott. Keskennyé, sápadttá vált ajkába harapott,
mintha vissza akarta volna tartani a kikívánkozó szavakat. Aztán halkan
mondta:
– Ha a Nagyfejedelem valamilyen szemmel látható módon segítene,
hogy ifjúságom dacára is egyenrangú félként beszélhessek az udvar
hatalmas cselszövıive!, én szívesen szót emelek Bizánc ellen a császár
elıtt, s bebizonyítom, mily veszedelmet jelentenek a Róma s Bizánc
egységének lármás hívei, kik szörnyő háborúba s biztos pusztulásba
taszítják egész Nyugatot.
Orkháb felegyenesedett. Szemében érdeklıdés volt.
– Mi volna ez a segítség?
Aëtius összehúzott szemmel nézett maga elé.
– Az udvarnál alig hárman vagy négyen tudják, ki az az ifjú, kinek úgy
engedelmeskednek a hun testırök. De vajon meddig tartják ezt titokban?
Ha Constantius, a nagy hadvezér, aki sorra verte meg súlyos csatákban a
hatalmas gótokat, az oly eszes frankokat, a híres vitéz burgundokat, a
mindenre kész vandálokat... ha ı az egyesült római-bizánci hadsereg élén
jelenne meg a hun szállásoknál, akkor a hun népek megosztanának, míg a
meghódított germán törzsek nyíltan Itil és Constantius mellé állanának. Ez
súlyos veszély. Talán a birodalmatok vége.
 Az óriás lassan felkelt a nádhalomról. Élesen végignézett ifjú
vendégén, aki tiszteletteljesen, kissé meghajolva állott elıtte. Így, mikor
nem látta értelmet sugárzó, barna latin arcát, zömök, vállas alakja után
hunnak is vélhette volna.
– Ezt mi mind régóta tudjuk. De míg Itil kán csupán
kényszervendégként élt nálatok, nem volt veszélyes. Bár –Constantius,
Edekon, különösképpen Oresztész több titkos hívüket küldték a hódolt
germán népekhez, s egyszer az elégedetlenkedı hun népekhez is, fıleg Itil
kán magyar törzséhez, a kun, a besenyı hunokhoz, e titkos hírvivık sehol
sem kaptak oly ígéretet, mely veszélyes 4ett volna a birodalmunk
egységére. Ezért Buzád Nagyfejedelem nem is vetett küszöböt
visszatérésüknek. De most, mikor Constantius császár lett, s talán a leányát
ígéri Itilnek, valóban cselekedni kell. – Úgy nézett az ifjú vendégre, mint
tanulót vizsgáztató iskolamester. Könnyedén vállára tette hatalmas kezét. –
Te mit cselekednél?
Aëtius feltekintett. A sámán közellétébıl erı áradt.
– Kérdésed oly megtisztelı, hogy bármely választ vakmerıségnek
éreznék – szólt tisztelettel –, s csupán a rettegés, hogy hallgatásomat
tiszteletlenségnek vélnéd, kényszerít a szóra. Ha nagy sereget küldenétek
Itália határai felé, valamely germán viszály ürügyén, azt hiszem,
könnyebben vehetnem rá Constantiust, hogy Itil kánt hazájába
visszaküldje, s Ioannész tanácsát megfogadja.
A sámán szótlanul felvetette ısz oroszlánfejét. Tekintete elsiklott
Aëtius felett. Arcán ámulat volt. Ajka megmozdult. A vacsorához
készülıdı szállás vidám zajában halkan hullott a szó:
– Ajtony... Te Háromszor Feltámadott... Dicsıség néked... Te, aki
Dema-Vend-Oguz vagy a hegyek népeinek: a Legtisztább Magasság
Kapuja... Te, akit Ur-Szulam-Balam-Bér nevén ismernek az ısi germán
nemzetségek... Ki Mundzsuk vagy a százezer éves gyöngykorona érintése
által... Mily mérhetetlen, fenséges Világtitok, hogy Te, aki négyezer
esztendeig lovagoltál népeid élén vezéri jelvényeid alatt, annak testében
jelensz meg, ki egyszer gátat vet népeid útjának Nyugat felé...
Arca egyre sápadtabb lett. Ajkát mintha most borította volna el az
évszázadoknak az öregség fonnyadtságát hordozó pora. Széles melle zihált.
Lassan hajlott le. Reszketı, hatalmas karjával lassan szorította homlokához
a római ifjú kezét.
Aëtius érezte, hogy lényét ismeretlen erık telítik meg. Szeretett volna
csodálkozni vagy félni, de szótlanul állott. Tekintete elhomályosult. Egy
pillanatig úgy vélte, álmot lát.
 147
– Az Égisten, aki a viharok istene s a kardok istene, oly hatalmas, hogy
néha tapasztalatlan ifjak szavával szól hozzánk – hallatszott rejtelmes,
titkot hordozó, mély zúgással. – Úgy vélem, a had elindul, s ha az leszel
Ravennában, ami lehetsz, a segítség mindig alkalmasságod mértéke lesz.
Csend volt. A mártélyi fegyvermőhelyek felıl a messzeségben
elhalkulva hullámzott az ezernyi martellpöröly csattogása.
... Mikor Aëtius visszatért sátrába, már minden mélyen aludt. Odalépett
fekhelyéhez, melyet Geiserich vandál szolgái vetettek meg számára. A
sátor nem volt éppen tágas ennyi embernek, s a levegı nehéz, fojtott.
Aëtius ruhástól vetette magát a fekhelyre. Egy pillanatra elmerült a
fáradtság, az élmények hullámzásában. Aztán a fáradtság lassan halványult
az álmában is felmerülı gondolattöredékek, lebbenı tervfoszlányok, táruló
lehetıségek elıtt. Kinyitotta szemét, a cselekvés megrázta férfiasodó
suhanctestét. Felkelt. Óvatosan elhaladt a hosszú, szıkésbarna Theodemir
és az összegörnyedve alvó sánta Geiserich között.
Kilépett a sátorból. A nagyfejedelmi szállás tizennégy fıtelepe elmerült
a kicsiny, sekély tavak, a fel-felsurranó nádasok, a látszólag szinte a
végtelenbe terülı rétek, a gigászi, fekete sátraknak látszó ligetek között.
Fent felséges éji pompájában tárult a pusztai égbolt. A csillagok betöltötték
a magasságot, a tavak tükrét, fényük ott villódzott a nádasok között, a
ligetek harmatos lombjain. Az égbolt úgy birtokolt most mindent, ami
földi, mint roppant kehely a kicsiny cseppet.
Aëtius mélyet lélegzett. Odalépett a nádas széléhez. Leült egy partra
húzott, nagy, otromba, már korhadt halászcsónak ormótlan elejére, és
felvetette fejét. A Nagysámán fapalotája felıl az idıt jelezve szállott az
ırkürtöknek a messzeségbıl csak dallamos, halk kondulásnak hallatszó
jele. A homályban a sátor felıl jellegzetes csúszó lépések zörrentek. A
békák egyre hangosabban felzendülı kórusa elhallgatott.
– Kinevetett Orkháb sámán? – hallatszott érdes germán latinsággal. –
Már mindent tudott?
A római megismerte Geiserich hangját.
– Remek fıtt hallal kínált meg – szólt kitérıén, aztán, nehogy a másik
fölényes elutasításnak értelmezze szavait, hozzátette. – Olyan különös
látomásai voltak, hogy most már nem tudom: római vagyok vagy hun?
A vandál ifjú közelebb lépett. Halkan, rekedten nevetett:
148
– Ahhoz a néphez tartozol, amelyiket jobban elárulhatod... Aëtius
gıgösen elmosolyodott:
 – Ne ugrass, cimbora. Lehet, hogy nagy hun sereg elıtt Itáliába
megyek... — habozott, szóljon-e, de aztán a suhancos dicsekvési vágy erıt
vett rajta. – Én leszek Buda nagysámán követe Constan-tius társcsászárnál.
A vandál ifjú mozdulatlanul állott. Széles vállát a sánták jellegzetes
tartásával hajtotta oldalt. Csontos, szabálytalan arca olyan volt a
homályban, mint a démoni arcok faragványai, a germán rengetegben
ormótlan gerendákból összerótt ısi szentélyek démonoszlopain.
– Mikor? – kérdezte röviden, mert az irigység láthatóan fojtogatta
hangját.
A római ifjú nem tudott erre felelni, s ezért még fölényesebbnek
mutatta magát. Egyik lábát, ültében, lóbálva oda-odakoppantotta a szárazra
húzott, ócska csónak oldalához.
– Nemsokára.
A másik gúnyosan nevetett:
– Haha! Mire Buda hírnöke elér Rugila Nagykirály messzi szállására...
ott, a hegyeken túl... Ott megtanácskozzák... – Fölényesen legyintett.
Aëtius elfordította fejét.
– Rugila király nincs – szólt lassan, hővösen. A vandál rövid ideig
hallgatott, mintha a felsuttogó nádast hallgatná, aztán köhin-tett, és
igyekezve, hogy szépen fejezze ki magát a gıgös római elıtt, mondta:
– Amióta itt élek, oly sok titok merült fel elém a puszták tengerébıl,
hogy néha azt hiszem, minden, amit látok, csupa délibáb, mely bármely
pillanatban szétfoszlik, s én ott találom magam a rettentı sorsátokkal ezer
év óta üldözött népem fakunyhói, szalmával fedett vermei elıtt. Én
mondom neked, római: csak gonosz varázslat az egész határtalan hun
birodalom, s ha valaki lesújtaná a varázslót, minden összedılne,
szétfoszlana.
Aëtius habozott. Hirtelen úgy érezte, láthatatlan, erıs rezgés vibrál
körülötte, és tudta, hogy ez az egyszerő beszélgetés olyan, mint piciny
villanás, mely azonban hatalmas fegyverkovácsoló-mőhelyek helyét sejteti.
– Szent mondáikból tudom, a csapás csak akkor sújtja le a varázslót, ha
a harcos helyesen választja ki az idıt, a helyet, a varázslatot megtörı
fegyvert is.
149
A vandál ifjú lassan lépett eléje. Csontos, szabálytalan arcán kö-
nyörgés rezzent. Kezét összetette:
— Ó, római... ha tudnád, mennyire győlölöm a hunt... és a gótot... a
gótot, kit ti testvérnépünknek hisztek... a gótot, mely vérengzı
farkascsordaként lohol a szelíd, jóságos, vitéz, becsületes vandál népem
mögött. Míg északon éltünk, a vérontás a legszörnyőbb bőnnek számított a
Villámisten szent tölgyeinek árnyékában ítélı bölcsek elıtt. Sem asdingi,
de még silingi vandál törzsek között sem akadt egyetlen árva, özvegy vagy
szegény, akit ne gyámolított volna mindenki. Harcosaink sohasem
hátráltak meg. Becsületünk közmondásos volt a borostyánköveket termı,
acélszínő tengerek partján. De rettentı évszázad óta sodor elıre a gót, ha
Nyugatra tör, és mi, kik Róma leghőségesebb zsoldosai voltunk, most
kénytelenek vagyunk a legirgalmatlanabb, leghalálosabb ellenségünk, a
gótok céljaiért hullajtani vérünket a világ elméje és lelke, Róma ellen.
Hangja elcsuklott. Szabálytalan arcán viharzó érzelmi kitörésben
könnyek csordultak. Állat széles mellére leszorítva, fogát csikorgat-va,
hangosan, gyerekesen szipogott. Hirtelen megragadta a meglepetten
rámeredı Aëtius kezét:
— Kössünk titkos, örök barátságot. Tegyünk szent esküt, hogy
elpusztítjuk az osztrogótokat, kik közénk tolakodtak, kik lekorbácsolták
népemet messze Hispániába. Légy erıs. Ó, ha Róma erıs lenne! Tüzes
harapófogóba szorítanánk a gótokat. Mi Dél-Hispánia, ti Itália felıl. S
végre, végre befejezıdne népem vesszıfutása országról országra a hun
kergette gótok farkascsordája elıl.
Aëtius gondolkozott. Látta maga elıtt a homályban a másik köny-nyes
arcát. Érezte kezének erıs szorítását.
— Ha egyszerre oly sokat győlölsz – mondta lassan, és úgy érezte,
valaki más szól ajkáról –, akkor a győlöleted elsekélyesíti lelkedet. Győlölj
mindig egyet. Azt, akit valóban lesújthatsz, akinek bukása lépcsı ahhoz,
hogy a többit is lesújtsd. Az ilyen győlölet okszerő, s tevékennyé teszi
elmédet. Az okos cselekvésben mindig ott rejtızik az istenek akarata. Mert
lehetséges-e értelem istenen kívül? S lehet-e valóban gonosz az Isten?
Elhallgatott. Úgy csodálta saját szavait, mintha idegen szólott volna.
Hirtelen, mint a villám, cikázott át agyán az ısz óriás látomása. Úgy érezte,
könnyő, izzó páraként lebeg a Másik Lénye az ı lelke urnájában. Behunyta
szemét. Hátravetette fejét, önmagát látta, körülötte ezüstörvényként
kavargott Ajtony akaratrezgése. Az ezüstörvény felett aranyfényő
bolygóláng lebegett. Mély, hosszú csend
IJO
volt. Távolabb, a Hajnalcsillagnak szentelt ligetben, különös, mesz-
szirıl jött madarak kiáltoztak. Aëtius érezte, hogy a lelke megtelik erıvel,
biztonsággal, vidámsággal.
– Gyere velem Ravennába, ha nagy hun sereg elıtt jövök Hono-rius és
Constantius császárokhoz. Az udvar sok hatalmas cselszövıje, persze
elsısorban maga Ioannész, hasznosnak véli barátságomat, s ez hatalmat
jelent. Ha hatalmas leszek, segítek neked, hogy erıs légy, s erıd által
növelhesd hatalmamat.
Érezte, amint a vandál ifjú hirtelen fellobbanó örömmel szorítja kezét,
aztán a szorítása elernyed.
– Ha hunoknak hódol a Nyugat császára, s Róma gyengül, mi,
vandálok egyedül maradunk az osztrogótokkal szemben ott messze,
Hispániában – mondta töprengve.
Aëtius újra sokáig hallgatott.
– Buda Nagyfejedelem alig hallgatja meg a tanácsban a germánok
királyait – szólt végül. – De ha Attila mutathatná be az áldozatot az
Égistennek, sok mindent barátai javára cselekedhetne. Én néha úgy érzem,
Róma hatalmát itt e nádasok között kellene visszaállítani, az elmék, a
ravasz erısek titkos, rettentı harcában. – Felkelt. Kezét elırenyújtotta. Úgy
hívta közelebb a germán suhancot, mintha most terveznék el, hogyan
másszanak át a tilosba egy gyümölcsös magas kerítésén. – Ami Buda
részérıl csak jóakarat vagy fejedelmi kegy, az Attilának kényszer s parancs
lenne azok részérıl, akik ıt az Égisten oltárához segítik. Segítsünk neki!
Ha megindul a had délre, csatlakozzatok hozzá. Csatlakozzon Attila
minden germán barátja. Theodemir vízigótokkal, Ardarich a gepidákkal, s
persze te is, s mások is: herulok, rugiak, skirek, turcillingek. Ha a táborba
hozzák, üdvözöljük minél hangosabban. Ki tud a harcosok közül Buda és
Attila ellenségeskedésérıl vagy éppen arról, amit itt mi hárman-négyen
tudunk? Senki. Vagy igen kevesen. S ha tud is, hallgat. Attiláról az a hír,
hogy Constantius császár rövidesen neki adja leányát, Honoriát. Kápráztató
megtiszteltetés egy szegény szám-őzöttnek! Terjesszétek e hírt hangosan. S
ha a hun hadhoz csatlakoztok, mondjátok, azért jöttetek, mert nászmenetbe
akartok állani. A hun népek két táborra oszlanak, s nyilvánvalóan az a
tábor lesz az erısebb, akihez ti, germánok csatlakoztok. Ha pedig Attila
gyızne, az a ti diadalotok lenne. Az új nagysámánnak a hunok között
különösen ott, a hegyeken túli nagy pusztákon, sok ellensége lenne, míg a
germán fejedelmek között talán egy sem akadna, aki ellene
szólna a tanácsban. Kire támaszkodhatna tehát Attila? Reánk. Ha pedig
így van, nem volna-e az ı hatalma a mi hatalmunk?
Suttogása néha lázasan felcsapott, néha elhalt. Úgy érezte, a nádas sötét
tengerként hullámzik körülötte. Képek merültek fel, mint a csillagfény a
habokon. Ahogy a távlatok tárulása, a lehetıségek lob-banása új és új
tervek délibábjaként átcsapott lelkükön, erısebben vagy ernyedtebben
szorították egymás kezét.
 8.

A tenger lágy lehelete úgy érte a forró, nyári éjszakában a homokos

parton heverı Ravennát, mint szeretı az asszonya várakozva behunyt
szemét, és a falakon túl terjengı nádasok hulló ruhákként zizegtek a
homályban. A hun zsoldosok most szinte valamennyien a palota
háromszögő belsı udvarán és a tenger felé nyúló császári kertekben
aludtak. A gyorsan kihunyó kicsiny tüzek mellé Edekon, Kocsur és a
zsoldosok három hadnagya nem engedélyezett megszokott nagyobb
tábortüzeket, mert a tengerrıl jövı fuvallat a császári betegszoba felé verte
a füstöt. Az elhanyagolt, nagy gyümölcsöskertek messzirıl hozott
csemetékbıl kitenyésztett, tölgy nagyságú, de a föld felett sárkányként
elterpeszkedı, ısrégi fái között madarak kiáltoztak.
Itil csizmásán, lóverejtékszagú vászonruhában elhúzódva hevert a
magányos, alacsony, zömök ırbástya tövében leterített farkasbırön.
Kardját maga mellé fektette. Fejét az öblös bır nyíltartójára hajtotta.
Borostás orcáját néha lágyan érintette a nyíltartók tollas vége. Ilyenkor
behunyta szemét. Szegletes, férfiasodó arcán különös, lágy kifejezés
ömlött. Szempillái megrezzentek. Vaskos ajka megduzzadt. Orrcimpái
megremegtek.
Érezte, amint a lehunyt szeme elıtt felmerülı formák megtelnek új
tartalommal, összeilleszkednek új fogalommá, mely szilárd talapzatként
emelkedik ki az élmények gomolygó fellegtengerébıl. E talapzaton úgy
lobbant a benne megszemélyesült akarat, mint jelzıláng az ormon.
Lassan, hangtalanul felkelt. Fejét hátravetette. A sötét égbolton, mint
fekete bársonykereveten a férfit gyújtó, meztelenséget sugárzó, kozmikus
szeretı, lebegett az Eiréné-csillag. A kihunyt tábortőz mellıl egyszerre
emelkedett fel Edekon és Kocsur hadnagy. Tekintetük
az ifjú alakjára szegezıdött. Edekon halkan köhintett. A hadnagy
megragadta a zsoldosvezér kezét.
– Hagyd... nézd homlokán a jelt... nézd a járását: sámánútra megy. A
lélek hívja ıt...
Edekon tekintetét erıltetve meredt az ifjúra. Egy pillanatra látta:
homloka felett a durva, dús, darabos, fekete hajfürtök között halvány,
rıtszínő lángnyelv lobban, és lépte oly puha, oly hangtalan, mintha nem is
érné rövid lovaglócsizmája a még forró, homokos földet.
 Itil néha ösztönösen lehajtotta fejét, hogy elkerülje a gyümölcsfák
alacsonyan nyúló ágait. A tengerpart összeolvadva az égbolttal húzódott
elıre. Messzirıl, a tenger síkján, alacsonyan gomolygó, tömör, fekete
felleg rohant feléje. Behunyt szemmel, mellét a vihar elé feszítve állott.
Vaskos lába bokáig besüppedt a parti fövénybe. Érdes, fekete haj fürtökkel
borított homloka felett imbolyogva lobbant a fekete láng. Hirtelen úgy
látta, mintha hullócsillag tőnı fénye lobbant volna mögötte, és alakjának
árnyéka hosszan elnyúlva vetıdött a tömören gomolygó fellegre. A fény
kihunyt, de az árnyék érdesen vált ki. Megtelt színekkel, vonalakkal,
fogalmakkal; negyven rézpáncélos, aranysárga arcú óriás vállán, hatalmas
bárkaszerő, tizennégyezer drágakıtıl sziporkázó, aranyból kovácsolt
levelekkel, szılıfürtökkel, elefántcsont lótuszokkal borított hordszéken,
mesés, virágsziromszerő selymekbe burkolózva hajlott hátú, magas
homlokú férfi ült. Éles, fekete szemében ısi, démoni értelem. Hosszú keze
nyugtalanul rebbent ide-oda a hordszék kilencvenkilenc hajnalszínő
gyémánt el nem tőnı harmatával borított, sárkányhátszerő karfáján, ahogy
agyában fel-felröppentek a birodalmakat zúzó gondolatok. Mögötte
roppant fekete falként nyúlt el a fekete felleg. A falon száz kapu tárult.
Milliónyi sárga arcú harcos özönlött. A tenger felett milliónyi szellemláng
lebbent, halandóknak is láthatóan.
A hordszéken ülı, mesés pompában tündöklı fejedelem elırehajolt.
Durva, erıs ajkán, mely olyan volt, mint a parton álló ifjú sámán szája,
mosoly volt:
– Én vagyok: Te! – harsant, csak mágusoknak hallhatóan. –Én vagyok:
Te, Te vagy: én! Jöjj! Kövess! Gyızz!
Itil érezte, mint kavarog fel körülötte az erıörvény. – Jöjj! Kövess!
Gyızz! – harsant át lelkén erıket szabadító varázsszóként. Öntudatán
átrezzent az akarat, alakja megnyúlt. Kilépett az anyagi törvények
keretébıl. Az örvény szétvált.
Roppant varázsturul lebegett a tenger síkja felett. Izzó sárkány155
karmai között a Viharisten birodalmakat lesújtó, lángoló szellemkardja
sziporkázott.
... A távolságok, mint alázatos rabnık, hullottak a szárnya alá, és
maradtak el mögötte. A tenger eltőnt. Puszta tárult. Az irdatlan szárnyak
alatt csak sámánok leikével felfogható, titkos erık viharai keltek. Száz
szállás ezer igaz sámánja lépett ki a sátrából, és tekintett a csillagos égre.
Akaratuk a magasba tört. Leikük látással töltötte be a milliónyi alvót, és
mindenki látta, mint suhan a csillagok között a roppant Varázsturul, mint
szikrázik sárkánykarmai között a Viharisten birodalmakat lesújtó, tüzes
szellemkardja.
... Buzád vezér, a Nagysámán, Orkháb és Ulmár sámánnal a palota
elıtt, a Susán dombon állottak, ahol csak az Égfia, a Nagysámán
mutathatott be egyedül, minden pusztai nép nevében, birodalmi áldozatot,
az Égistennek. Arcukon nem volt rettegés. Szemükben a tőzkard szikrái
visszfénylettek. Sámánleikük zúgott, mint óriás tölgy az irdatlan szárnyak
suhanásától. Az ısz óriás, mint napba nézı, emelte szeméhez hatalmas
kezét:
– íme a Szárnyra Kelt! Kovácsoljunk szellemölı nyilat, mely megtöri
röptét, mert az személyesült meg az ı sámáni erejében, ki annak idején
gátat vetett népeinknek a Nagy Fallal, s a sárga birodalom küszöbén
pusztába kergetett bennünket milliónyi harcosának újra meg újra felénk
özönlı árjával.
A sovány, öreg Uléma-Árh hátravetette a keselyőnyakán kopaszodó
fejét. Arca rézmaszknak látszott a tőzkard hullócsillag lobba-násához
hasonló fényében.
– Ám legyen, de vajon nem a népünk lelkét éri-e a varázsnyíl? Mert
bizony e lélek hordozója ı... lm látjuk... Kelj talán te vele viadalra, Égisten
igaz fia, Buzád vezér... S ha legyızöd, téged szolgál az ı lelke, akár a
népünk most.
– Készülök e harcra, s megvívok vele a Titkok Éjszakáján. De nem
azért, hogy lelkét zsákmányoljam, hanem hogy testvéremmé tegyem.
Az óriás turul tovaszállott. Irdatlan szárnyai alatt viharverte tengerként
morajlott a végtelen puszta. Fergeteget érzı ménesekként figyeltek a
népek. Ujjongó sokaság özönlötte el gyorsan gyúló fáklyák alatt a táborok
tereit. Halványkék szellemlángok gyúltak a névtelen vezérek határtalan
síkságon emelkedı, névtelen sírhalmai felett.
Itil érezte erejét. Ujjongó harci kedvvel kiáltott, ha feléje szállott az ıt
üdvözlı népek, törzsek, nemzetségek akaratrezgése. Sámánszemében a
diadal villódzott. Szárnyai erejét próbálgatva egyre magáig
sabbra emelkedett, aztán, mint zsákmányára hulló ragadozó, csapott
ismét vissza Itália felé...
Ravenna felett a hajnal elsı világossága derengett, még szinte
észrevétlenül.
A roppant, fekete turul erıörvénnyé vált, sötét lánggal lobbanó, fekete
csillaggá, mely hangtalanul röppent egyre közelebb a földhöz. Itil érezte,
mint szőkül össze öntudata, emlékezete. De a titáni vágyak kincse ott
rejtızött a magasba töréstıl megtisztult lelkében. Lába alatt a zömök, ısi
torony teteje dobbant. Révülten az erı tudatától, tántorgott. Ledılt a
mellvédek kövére, és ájult álomba merült.

***

Valahol messze, messze mennydörgés morajlott. Villám cikázott. A

császári palota teraszán, az oszlopok között száz meg száz súlyos,
hangtalan árny lebbent. Honoria behunyt szemhéjain érezte néma
suhanásukat. Mélyet lélegzett. Hirtelen eszébe jutott, hogy az éjszakának
ebben az órájában imádkozó szolgálókat kellene állítani a szobájuk ajtaja
elé. Aztán arra gondolt, hogy ez anyjára emlékeztet. Vékony szemöldöke
gıgösen felívelt. „Inkább a démonok, mint hogy azt hihesse, félek attól,
amitıl ı.” A gondolat hővös, vakmerı és győlölködı volt. Ez a hővös
győlölködés elsodorta a félelmét.
... Kint a forró nyári éjszakában tompán, különösen felmorajlott a
mennydörgés. Szélroham zúgott fel. Honoria úgy érezte, roppant szárnyak
suhognak a levegıben, és arra gondolt, hogyan suhant a fergetegként
vágtató csodaszarvas után az óriás turul.
Csend lett, mintha az óriás turul ideereszkedett volna a császári palota
tetejére. Honoria behunyt szemmel is érezte izzó tekintetét. Hirtelen forró
borzongás csapott át rajta.
Most már biztosan tudta, hogy valaki áll az oszlopok között, de a csoda,
mely egyszer már feltündöklött elıtte napfényes nyári délutánon, most
elvette a félelem élét, mert tudta, más nem lehet, csak: ö.
A homály tömör maradt, de mégis tisztán látta a hun ifjú zömök alakját.
Dús, durva szálú, darabos haját. Keskeny, éles, sötét szemének súlyos és
mégis becézı tekintetét. Hallotta férfiasán vaskos ajkáról az ércesen
csörrenı szót.
– Holnap lesújtom apádat. Te kívántad. Szólj egy szót. S megmenekül.
Honoria hosszúkás, halvány arca kemény, mozdulatlan lett. Sötétszürke
szemében hővös szikra lobbant. Szabálytalan, üde ajka némán
összeszorult. A terem csendjében láthatatlan viharok tomboltak. Erıs,
férfias ajkáról újra tompán pendült a szó:
155
– Szólj egy szót, s szétfoszlik Constantius homlokáról a halál szürke
jele. Kérd életét a sorstól. Hullajts igaz könnyet védelmére.
A leány mereven, gıgösen nézett maga elé. Érezte, hogy a Birodalom,
az örök Róma, a hatalmas népeket legyızı hadvezér sorsát döntheti el
ritkán csókolt ajkának egyetlen szava. Mérhetetlen hatalom olümposzi
tudata fogta el. Megértette anyját, és egy pillanatra régi-régi, gyermeki
gyengédséget érzett iránta. Aztán újra mindent elsodort a hatalom
ismeretlen mámora. Ajka zárva maradt.
Itil alakja lassan távolodott a szellemerık viharában...

***

Constantius, amióta vállát érte a császári bíbor, kigyúlt lélekkel

szomjúhozta a cézárok dicsıségét. Hatalmas gyızelmei csak lépcsıknek
látszottak elıtte, melyek a még messzi csúcshoz vezették. Erıs a
Birodalom, sokkal erısebb, mint bárki is hiszi. Hát nem hódolnak-e a
folytonos viszály dacára is a hatalmas gótok, vakmerı burgundok, az
értelmes frankok, a mindig messzeségbe törı svévek, a harcban oly
kíméletlen vandálok, a nehéz fegyverzető alánok annak, aki innen,
Ravennából intézi a birodalom sorsát? Erısebben, még erısebben
összekovácsolni a birodalmat! Legyızhetetlen sereget alkotni a hun
lovasságból, az egyéni harcban oly kiváló germánokból és a római
légiókból is... és ismét leborul minden nép az örök Róma elıtt.
Közelebb húzta a négyágú, nagy lánggal égı mécsest. Az asztalon
heverı, gondosan lepecsételt jelentések után nyúlt. Érdes, férfias
gladiátorarca megváltozott, megtelt a gondolat lobbanásával.
Kint tompa mennydörgés morajlott. Mély csend lett. Constantius
érezte, hogy valaki megáll elıtte.
– Késıbb – intett szórakozottan, mert azt hitte, hogy a várakozó
vezérkari fınöke, dux militum Metellus állott meg asztalánál. Nem hallotta
a távozó lépteket, és feltekintett.
– Holnap halálod napja virrad reád... – úgy érezte, nem hallja, de érzi a
szavakat, melyek szürke árnyékként vetıdtek lelkére. Ösz-szehúzta szemét.
A hivatásos harcos rettenthetetlen mosolyával kérdezte :
– Miért... ó, láthatatlan vádló?
A teremben nem szállott fuvallat, de az asztalon halmozódó jelentések
megzörrentek.
– Ki legjobban szeret, oly erıvel kívánja halálodat, hogy sorsod
erıvonalai szétszakadtak, s a mélység megnyílt – hallatszott halkan, élesen.
Constantius hallgatott. Sok szép, sok hatalmas, északi va156
rázslóját, keleti mágusát, pusztai sámánját, római haruspexét ismerte, s
nem lepıdött meg.
 – Az ember mindig elkerülheti sorsát, ha kellı áldozatot mutat be az
isteneknek – szólt, ösztönösen utánozva a láthatatlan hírnök szavát. – Mit
áldozzak most?
A csendben megrezzent valami.
– Áldozz értelemmel ékes gondolatot elméd oltárán. Constantius érezte
a homlokán átrebbenı, hővös fuvallatot. Egy
pillanatig úgy látta, mintha a terem falán felmerülne egy zömök, fekete
hajú, hun ruhás ifjú alakja, aztán mindent elborított egy hatalmas, sashoz
hasonló madár tovatőnı képe. Maga elé meredt, homlokát dörzsölte. „Aki
legjobban szeret? Piacidia...? – Újra elmosolyodott. – Mily nagyszerő és
indokolt, ha az ilyen szép, iíjú asszony, a Nagy Theodosius leánya, méltó
akar lenni hatalmas apjához... Persze... persze, a férfinak gyakran
kötelessége, hogy bolondnak tettesse magát, rokonszenvesen vaknak vagy
éppen kétségbevonha-tatlanul süketnek... de ha mindezt állandóan teszi,
anélkül hogy az ellenkezıjét bebizonyítaná, akkor még a legértelmesebb
asszony is valóban bolondnak, süketnek, vaknak véli eme udvarias férfit,
és aszerint is bánik vele.”
A kellemetlen hővösség, mely elborította lényét, szétfoszlott. Fejét
rázva nevetett, mintha rövid frank lándzsák ezre suhanna körülötte, s az ı
artát figyelnék a sorakozó légionáriusok és a barbár zsoldosok. Rövid ideig
gondolkozott.
– Edekon! – kiáltott halkan. A zsoldosvezér hosszú, gyors mozgású
alakja feltőnt a termet elválasztó függöny mögött. Durva, fekete haja
kibomlott tollas fövege alól. Csontos, sárga arcán a lángesző vezérét
szemlélı harcos ıszinte áhítata volt. Constantius felkelt, odalépett az
oszlopok sorához, melyek elválasztották a termet az emeleti terasztól.
– Értesítsd, akit illet, hogy holnap napkeltétıl napnyugtáig magamba
szállva, jámbor imába merülten töltöm a napot, s teljes böjtöt tartok – szólt
halkan, komoran. – Hogy üdvös magányomat senki meg ne törje, hun
testıríjászaim háromszoros ırláncával vegyétek körül e palotarészt. Ide
senki sem léphet be, ha ez mégis megtörténne, az ırség parancsnokát mint
felségsértıt fejeztetem le. Ételtılitaltól teljes mértékben tartózkodom. E
terembıl ki nem lépek. Ha a nap lenyugszik, az ırség kürtjellel adjon jelt.
Intett. Megvárta, míg Edekon kimegy. Aztán leült az asztal mellé. A
palotarész folyosóján vezényszavak csattogtak. Szinte látta, hogyan
fonódnak hármas lánccá a hun testırök ırvonalai a palotaszárny köré.
A nyugalom és nyugtalanság fekete-fehér vonalként váltakozott
lelkében. Kint, az oszlopsoron túl a hajnal derengett. Úgy érezte, az
eljövendı nap hatalmas csatatérként tárul eléje, s minden percben, mint
láthatatlanul suhanó nyilak árnyéka, rejtızött a halál. Szemtıl szemben ült
az ellenséggel.
Az oszlopsorhoz lépett, és kitekintett. A palota kis udvara, melynek
túlsó oldalán a hunok lovainak istállói állottak, üres volt. Edekon és két
egyforma széles vállú, hosszú kező, zömök ezredhadnagy most terelgette
vissza az istállószolgákat, akik két-két rúdon a friss széna hatalmas halmait
cipelték a császári kertek felıl.
Körös-körül üresen hallgattak a termek, a máskor udvaroncok halkan
vitázó hadától nyüzsgı teraszok. Mélyet sóhajtott. Testén fáradtság ömlött
el.
„Végre... kipihenhetem magam – jutott eszébe. – Nagyszerő!”
Odalépett érdes, de jó széles katonakerevetéhez, és megelégedett mosolyát
rejtve leheveredett.
„Ez a hajnal életem utolsó napjának hajnala?... – gondolta félálomban.
– Csakhogy az értelemmel ékes gondolat áldozatával minden sors
megmásítható... Ez méltányos és indokolt... Az értelem az isteni kegyelem
legnyilvánvalóbb jele... Milyen jól látták ezt a hellén filozófusok, kikre úgy
haragszanak a bölcs, de kissé túl heves keresztény püspökök. De mi az
értelemmel ékes gondolat? Hátha itt belül a testben rejtızik valami
betegség?”
Álmossága erısödött. De a nyugtalansága fellobbant. Feszülten figyelte
szíve dobogását, vére lüktetését, lélegzetét. Minden izma, érzése
kifogástalannak látszott. Megkönnyebbülten sóhajtott. Behunyta szemét.
Az erıs, egészséges katonaálom egyszerre omlott reá.
Kint teljes pompájában merült fel az épületek mögül a nap.
... Constantius aludt. Széles melle egyenletesen emelkedett. Hatalmas,
arányos testének sugárzó életereje betöltötte a termet álmában is. Az
alacsony padra letett régi, tarajos hellén sisakja, széles, súlyos légionárius
gladiuskardja egyre erısebben villódzott, ahogy emelkedett a nap. Az
oszlopok árnyéka lassan rövidült a terem kék mozaikpadlóján. A fények
villanása kihunyt.
Constantius érezte az arcán hullámzó napfényt. Arra gondolt álmában :
a táborban alszik. Arca nyugodt, férfias, érdes volt. Lehunyt szeme elıtt
álomképek bomlottak ki, mint nagy, kék ködszirmú virá158
gok: a puszta végtelen síkja tárult. Olyan határtalan volt, hogy
Constantius hirtelen sajgó vágyat érzett a végtelenség után.
A teremben mély, rejtelmes csend volt.
 ... A palota háromszögő udvarán, ahol máskor nyerítve vágtattak körbe
az istállókból jártatásra kivezetett hun harci mének, most csak szélben
sodródó néhány szalmaszál susogott a patkó súrolta kövön.
A nap lassan hanyatlott a nyugati égbolton a hun zsoldosok istállójának
élénkzöld cserepes teteje mögé.
Constantius mélyet lélegzett. Kinyitotta szemét. Az égboltról visz-
szaverıdı derengés betöltötte a termet. Felült. Megrázta fejét. Kö-hintett.
Nem látta az istálló kifaragott, paripafejekkel díszes, hosszú épülete
mögött lenyugvó napot. Hirtelen érezte, éhes, szomjas. Tompa bosszúság
fogta el. „Mennyi mindent halasztottam el... hát kellett volna nekem ilyen
szigorúan elrejtızni? Eh, ha valaki megtudja, még gyávának tart.”
Felegyenesedett. Az istálló zárt kapuit nézte. Még a lovakhoz sem
engedték az istállószolgákat az ırök.
Lentrıl tülök hangja bıdült. Constantius érezte, amint a diadalérzés
elömlik rajta. „Elmúlt... Míg aludtam, úgy látszik, a sors is velem aludt, s
nemcsak én, de a sorsom is átaludta a halálom percét.” Halkan nevetett.
Kilépett az oszlopok közül.
– Hé! íjászok! Szóljatok a szolgáknak! Azonnal etessék meg a lovakat!
– kiáltotta a messzebb, a felsı teraszon csoportosuló hun ırség felé. Látta,
hogy a kürtös most emeli ajkához a kürtöt, és fejét rázta: „Elkésett a
jelzéssel.” Az átaludt nap hirtelen pótolhatatlan veszteségnek látszott.
Ideges tettvágy lobbant fel benne.
Lesietett az udvarra. Minden csendes volt.
Hirtelen hallotta, hogy a lovas istenfaragványokkal borított, hatalmas,
bronz istállókapu halkan zörrenve kitárul. Az udvarra alig dör-renı
léptekkel óriás, fekete csıdör lépett ki. Fényes, éj fekete söré-nye, ahogy
megrázta lehajtott fejét, át-átlebbent széles szügyén. Constantius megállott.
„Milyen csodás, gyönyörő mén!” – ámuldozott a lovas ember ıszinte
elragadtatásával. Lelkén hirtelen átsuhant valami hővös, rejtelmes sejtelem.
... A roppant, fekete csıdör lassan emelte fel fejét. Constantius látta,
hogy szeme rıt lángokban izzik, hogy patkója mellett, mint néma
villámok, szikrák cikáznak. A hatalmas, éjsötét sörény megleb-bent,
felleggé vált. Constantius most már hallotta a paták csak néki hallható,
mennydörgı robaját... Arca komor, nyugodt volt. Kezét
159
ösztönösen küzdı mozdulattal emelte fel. A roppant, fekete csıdöt
felágaskodott. Ovális, izzó, sziporkázó patkója mint gigászi pöröly zúdult
Constantius hátracsukló fejére.
 A felsı teraszról most harsant fel a napnyugtát jelzı kürt. A fıutcáról a
nyájaikat hazaterelı pásztorok tülkei recsegtek, sípszó búcsúztatta a tőnı
napot.
Az udvar közepén mozdulatlanul heverı halott teteme felett gyorsan
foszladozó, sötét örvény kígyózott. Mély csend volt. Az ırség felıl
egyetlen kiáltás sem röppent. A hun Íjászok arcán dermesztı rémület
sápadozott.
– Az Iszonyú Ahrimán fekete ménje... – szállott ajakról ajakra a
suttogás.
Csak mikor két frank testır jött be az udvarra, és rontott oda a császár
teteméhez, akkor zúdult egyszerre mindenki az ırhelyérıl a halott felé.
Constantius homlokán különös jelként piroslott az izzó patkó félköre. Arca
nyugodt volt, mint a viadalban bátran elesett bajvívóé.

***

Bonifacius egy himnuszon dolgozott, melyet imának szánt Hono-rius

császár egészségéért.
Befejezte a sort. Kinyújtotta zömök bikanyakát. Mohó, férfias ajkát úgy
mozgatva, mint a betőket tanuló iskolásfiú, halkan, ütemesen próbálgatta a
versmérték helyességét.
– A császár halott! – harsant magyar hunok nyelvén valahol messze. A
hatalmas palota egy pillanatra mintha megdermedt volna. Aztán egyre
erısebb, meghatározhatatlan zaj hullámzott. Bonifacius felvetette fejét.
Hosszú esztendık óta látta Honorius betegségét, várta napról napra
megújuló reménnyel halálát, amikor Piacidia ke-revetét birtokolva,
birtokolhatja majd szeretıje birodalmát is. S most mégis úgy érezte, valami
hihetetlen, elképzelhetetlen dolog történt.
– A császár halott! – szállott az ordítás a gót zsoldosok kaszárnyájából.
„Melyik császár? – siklott egy pillanatra agyán a kérdés. – Aztán még
jobban elsápadt. – Hát lehetett akár egy pillanatig is kételkedni, hogy az
esztendık óta betegeskedı, már-már haldokló Honoriust érte a halál?”
Felugrott, ırizete titkos volt, és a lakosztálya elıtt mindig csak a
megszokott ırség állott. Most minden üres volt. A márványpadló élénkzöld
mozaikja között, melyek hazatérı nyájat ábrázoltak, lószerszámszíj hevert.
Messze, a belsı udvaron ordítás harsant. „Menekülni... mene160
külni... – lüktetett át agyán az életösztön. – Hát várhatok-e kegyelmet a
féltékeny Constantiustól?... Vagy Ioannész ígéretében bízzak? – Ide-oda
imbolyogva állott a szoba közepén. – Ha egyedül futok, csak szegény
menekült leszek... de ha ı... ha Piacidia... Ó, hát lehet máshová menekülni,
mint Bizáncba? Vele... és persze a kis Valentinianusszal...” Mindaz, ami
eddig fokozatosan érett benne, most egyszerre lobbant fel, lázas
cselekvésvágy lett. Magára kanyarította rövid köpenyét, és futásnak eredt
az üres folyosón. Csak néhány lépés, és Piacidia hálószobájának nagy
bronzleveles, ezüstliliomokkal díszes, keskeny, éksrerszerő ajtaja ott
csillogott elıtte.
Az ajtó elıtt négy fehér ruhás, elıkelı, idısebb hölgy térdelt. Fakó
ajkukról az esti ima mormogása hullott. A folyosó túlsó végérıl eltőnt az
ırség, de itt, úgy látszott, semmit sem tudtak arról, ami vad kavargással
töltötte be a barbár zsoldosok kaszárnyáit és az udvari méltóságok
hivatalait.
Bonifacius barna sólyomarcán rettegés és öröm vegyült. Felrántotta az
ajtót. Piacidia az imazsámolyon térdelt. Ha ott kint az ajtó elıtt erısödött
az ima mormogása, magas, csontos, de arányos alakja úgy mozdult meg,
mintha felfoghatatlan fuvallat hajlítaná elıre. Bronzbarna, ovális arcán
néha erıltetett, néha ıszinte áhítat siklott. Nagy, fekete szemében olykor
látszólag oktalanul düh lobbant, néha bosszúság, hogy engedett az imát
zavaró gondolatoknak.
Sóhajtott. Lehajtotta dús, fekete hajjal ékes fejét Hosszú, finom,
aranybarna nyakán átsuhant a mécses kora esti világosságban még erıtlen
derengése.
Bonifacius halkan kiáltott. Térdre vetette magát, s ajkához emelte a
császárné ruhája szélét.
– Miért jöttél? – hallatszott meglepetten, akadozva. Bonifacius egy
pillanatig hallgatott:
– Hogy megcsókolhassam a ruhád szegélyét, mielıtt a szerencsés
hitványok a véremet ontanák. – Hirtelen megérzett valamit, és szinte
dideregve a lehetıségtıl, mely mintha csak most merült volna fel elıtte,
suttogta. – Meneküljünk Bizáncba.
Az asszony felemelkedett. Ovális, barna arcán sápadtság ömlött, így
halványan, lányosán ifjú lett.
– Látták, mikor idejöttél. Én nem hívtalak. Honnan tudhatom, nem
vagy-e ellenségeim szolgája – mondta gyorsan, halkan, vádlóan, aztán
élesen, hangosan kérdezte: – Mi történt?
Bonifacius kiegyenesedett:
– Adj kardot kezembe, és vidd fiadat, úrnım – mondta lassan,
i6t
 szinte nyugodtan. – A Beteg: halott... S az Élı, ha engem sújt le
paráznaság bőnéért, téged ítél örök rabságra. Piacidia nagy, sötét szeme
kitágult.
– Honorius halott? Szegény, szegény testvérem... – Hosszú évek óta
várta a vízibetegségben szenvedı császár halálát, és most ez a hír a
veszélyérzet helyett is szinte önkéntelenül a beteljesedett vágyakozás
ellenállhatatlan örömét keltette. Okos, ovális, lányosán riadtnak látszó arca
egyszerre érdes lett. Mindent megértett. Berohant a szomszéd szobába. A
kis Valentinianus álomhoz készülıdve a hálóruháját vette fel. Sovány
lapockái szegletesen kiállottak, ahogy úszó mozdulatokkal éviekéit be
bokáig érı, hosszú hálóingébe. Piacidia elkapta a hálóingbıl kinyúló, apró
kezét.
A gyerek nyafogva csapkodott.
– Gyere... mert megölhetik anyádat, az egyetlen, a jóságos anyádat, aki
egyes-egyedül jó hozzád... egyedül véd meg téged... –hadarta lihegve, s
úgy sietett át a másik szobába, hogy Bonifacius alig tudta követni.
Piacidia egy pillanatra hátrafordult. Pillantása égı győlölettel csapott a
hálószobája ajtajánál térdelı, elnémulva rá meredı, fehér ruhás
öregasszonyokra.
– Aki árulkodni merészel, bátyám, az élı, aki Bizánc cézárja, mint
hamis vádlót vakíttatja meg hóhéraival – sziszegte sőrő, fehéren villanó
fogát csikorgatva, aztán futásnak eredt. Bonifacius megragadta az asszony
mellett a rémülettıl elnémulva botladozó fiú másik kezét, és a kis
Valentinianus úgy sodródott közöttük, hogy apró gyereklába alig érintette a
folyosó kövét.
A zsoldoskaszárnyák felıl egyre erısödött a lárma. A palota kijáratánál
néhány medvebırös herul és farkasbırös skir testır tolongott, szinte
vidáman rikoltozva, lármásán vitatkozva, a belsı udvar felé. Velük szembe
istállószolgák futottak. Bonifacius felkapta a gyereket, és elsınek indult
elıre. A széles, nyílegyenes utcán kecskenyá-jak vonultak, por gomolygott.
Kint, a kapun kívül minden csendesnek, nyugodtnak, közönyösnek látszott.
Piacidiát hirtelen a szabadság didergıs vágya fogta el. Csak most,
ebben a pillanatban, talán elıször életében, értette meg, mit jelentett a
titkos, gondosan rejtett, ezerféle hódoló lebomlással álcázott rabszolgaság.
A rettegés a rettegıktıl, a folytonos küzdelem a nagyobb, a félelmetesebb
megfélemlítéséért.
A kikötı felıl szekerek zörögtek. Halászok cipelték apró, kétkerekő
kordékon a halat. A kikötı egyszerre tárult eléjük. Távolabb,
162
 elhúzódva a kalmár hajók nyájától, egy bizánci hadigálya lebegett a
csendes hullámokon. Hatalmas, kék vitorláján Szent Andreász ferde, piros
keresztje húzódott. Néhány piros inges, göndör hajú, izmos görög
tengerész, széles övükön rövid, széles, éles, tırszerő karddal, vidáman
ugratva egymást, kockázott a kikötı vizébıl terasz-szerőén kiálló
magányos sziklán. Piacidia odalépett ”hozzájuk:
– Császártok húga vagyok. Nagy Theodosius leánya. Kísérjetek
hajótokra – mondta gıgösen felvetett fejjel. A tengerészek kíváncsi,
kételkedı tekintettel néztek reá.
– Hé! Csónakos! – kiáltott az egyik, aki tizedesi rangjelzést viselt.
Piacidia lassan indult a partnak nekifutó, hosszúkás csónak felé. Bonifacius
a behunyt szemmel szipogó gyereket tartva lépett utána.

***

A betegszobában valami új orvosság különös, kesernyés szaga

terjengett. A beteg felemelte kopaszodó fejét. Sárgás, kissé dülledt szeme
homályosan és mégis értelemmel teli tekintettel szegezıdött a leányra, aki
tiszteletteljesen meghajolva, nagyon soványán, sápadtan állott elıtte.
– Gyermekem, bizalmad megejtı, s tekintve, hogy dicsı atyád, az én
diadalokkal övezett császártársam, Constantius, az egész napot hirtelen
támadt buzgalmában jámbor imában tölti, helyesen tetted, hogy feltártad
elıttem szerelmed titkát. – Köhintett. Ahogy túlzott szertartásossággal
ismételte a császári családban elıírt kifejezéseket, duzzadt, sárgás arcán
jóindulatú öngúny volt. – Nincs meghatóbb dolog, mint a bizalom, mert
ebbıl láthatom: ıszülı, de általad meg-ifjított szerelmesed egyelıre nem
próbálkozik megmérgezésemmel. Ó, mily biztonságot ad a haldoklás!
Haldokoljatok bölcsen, látványosan, ti, hatalmasok, s hosszú életőek
lesztek e földön. Már látom, hogy filozófiai értekezésemnek mégiscsak ezt
a címet adom: „A ta-pintatos, látványos és megnyugtató haldoklás
dicsérete.” Remélem, elolvasod, s nem gondolsz reám haraggal, ugyanis
semmit sem tehetek érted... még azt sem mondhatom: sajnállak, mert ezzel
már sérteném az erkölcsi törvényeket, melyeken az egész birodalom
nyugszik. Ha nem Ioannészrıl lenne szó, s nem lennék császár – hörpin-
tett egyet az orvosságból –, szóval ha nem lennék istenített példaképe az
erénynek, Sacratissimus Imperator... akkor azt mondanám neked, légy
bátor, s cselekedj úgy, ahogy a szíved parancsol. Minthogy azonban az
erkölcsök legfıbb védıje vagyok, azt mondom: mellızd felette értelmes
hívemet, Ioannészt, mert oly sokat forgolódott a legtisztább anya, Piacidia
húgom közelében, hogy a legkülönbözıbb
rágalmak terjednének szájról szájra a birodalomban, ha te és ı... – újra
apró kortyokat ivott az italból —... látványosan és indokoltan boldogok
lennétek...
Honoria felemelte lehajtott fejét. Sötétszürke szemében felnıttes, hideg
győlölet és olykor ösztönös rbkonszenv váltakozott.
– Ha nem engeditek, hogy Ioannészé legyek, akkor... ama ifjú hun
varázslóhoz megyek feleségül, s mindnyájatokat megöletlek –szólt
vakmerı, gyerekesen együgyő, akaratlanul kitörı fenyegetéssel. A beteg
duzzadt, sárga arcán vidámság és rokonszenv volt:
– Ha meg tudod tenni, méltó leszel a legtörvénytörıbb, legparáz-nább
szerelemre is, az erı legısibb s az élet által leginkább megszentelt jogán. –
Halkan nevetett. Végigpillantott a leány nem éppen tiszta, de igen rövid
tunikáján, melyen faágak, kutyafogak és gyermekes verekedés nyomai
látszottak; a kócos, dús, hamvasbarna haján, horzsolt, hegyes térdén, és
lágyan mondta: – Az udvarnál immár közmondásos lett gyermeki
rosszaságod, illetve, nagyon is felnıttes lustaságod. Aki ilyen ıszintén és
ennyire undorodik a munkától, az valóban a legnagyobb tettekre való,
hacsak elızetesen, a nagy tettek sorsadta alkalma elıtt el nem merül a
züllöttség mocsarában.
A leány szótlanul megfordult, és anélkül hogy az udvari illem szerint
búcsúzott volna, hangtalan, gyors zergeléptekkel szökkent ki a folyosóra.
A folyosón nem állott ırség.
Lassan, lehajtott fejjel haladt az oszlopok sora mellett. Halvány,
hosszúkás arcán különös várakozás látszott. Bement szobájába, ágyához
lépett. Szórakozott mozdulattal úgy nyúlt elıre, mintha megigazítaná a jó
álomkívánságokkal kivarrt tarka párnákat, a kék selyemtakarót.
Kint elnyújtott, különös kiáltás szállott, fájdalmasan, mint egy
farkasüvöltés. Honoria úgy érezte, ebben a kiáltásban állati rettegés és
valami iszonnyal dermesztı csoda ujjongó ámulata vegyül. „Apám...” –
rezzent át lelkén. Érezte, hogy valami szörnyő, megdöbbentı dolog történt.
Párnákat érı keze megtorpant.
Mély, alkonyi csend volt. A palota elıtti fákon egyetlen levél sem
zörrent. Hirtelen hallotta, hogy valahol tompán felzúg valami.
Az ablak kivágódott, színes üvegei zengve repültek a földre. A
keskeny, szőzi ágyról, mint riadt lepke, lebbent fel a selyemtakaró.
Zörögve repültek a felboruló asztalról a könyvek, csörömpölve hullottak az
edények, tintatartók.
 Honoria érezte, hogy dermesztı, hideg szorítás fojtogatja torkát,
164
bénítja szívét. Az ırjöngı rettegéstıl táguló szeme elıtt fakó kod
gomolygott.
Oldalt zuhant. Körülötte láthatatlan erıörvényben sodródott, zör-gött,
recsegve hányódott minden. „Apám... – akarta mondani –... apám...”
Szeme elıtt fekete láng lobbant. Nyitott szemmel, görcsbe dermedve nyúlt
el a padlón. Suhancos, sovány teste megnyúlt, megvékonyodott.
Mozdulatlan, nyitott ajka szélén kicsiny hab-csepp aranylott. Hirtelen úgy
látta az apját, mint holtak a holtakat. Constantius roppant bajvívóalakja
fenyegetı fellegként hajlott föléje. Hatalmas két keze, mely most olyan
volt, mint két fekete villám, a leány nyakára szorult, szemében szilaj
bosszúvágy égett.
Most történt valami. Constantius arca megváltozott. Keze lesik-lott a
leány nyakáról, alakja fellegként emelkedett fel. A leány úgy hevert, mint a
holtak.
Kint kihunyt az alkony. A fák mozdulatlan lombja között a madarak
dala csendült.
„Szegény... szegény kicsi Honoria...” – rezdült mellette, mint a
Végtelenség Tengerérıl suhanó fuvallat, a szó. A szoba közepén karcsú,
erıs asszony állott. Derekán olyan volt a bíboröv, mintha az alkony
fellegébıl hasították volna ki számára, ızbokáján a Hajnalcsillag
sziporkázott.
A leány hideg ajka nem mozdult, de lényébıl gıgösen szállott a válasz:
– Nem vagyok szegény! Ki oly hatalmas szerelmet hordoz a lelkében,
mint én, az lehet-e szegény? Vagy tehettem volna másként?
Eiréné kicsi, kerek arcán nıies zavar ömlött. Hosszú pillás
csillagszemében a szomorúság opálos derengése terjengett.
– Ezt nem tudom, de biztos, hogy a gonoszság megöli a szerelmet. A te
gonosztetted az, hogy kívántad atyád halálát. Ez az érzés, mint gonosz
kelevény, pusztítja lelkedet.
– Mit tegyek? – rezdült a kérdés a leány leikébıl.
– Égesd ki az erıs, önzetlen szerelem tüzével. – Kicsi keze lágy
simogatással siklott a leány haján. Honoria érezte, hogy a lénye megtelik
halk zengéssel. Nyitott szeme elıtt lassan rajzolódtak ki a homályban az
ismerıs tárgyak. Vékony testérıl lefoszlott a halotti dermedés. Oldalt
fordította fejét. A Varázsszeretı nyomaként lebegı ezüstköd halványuló,
mesésen finom fátylán túl látta a feldılt asztalt, a szerte heverı párnákat, a
könyveket. A betört ablakon túl a palota udvarán nagy tábortőz – talán
halotti máglya – égett, és a feldúlt szobában bizonytalan világosság
terjengett. Jajongó, féktelenül fájdalmas ének csapott fel. Százak ütemes
lépte olvadt össze tompa morajjá.
Honoria felegyenesedett. Az ablakhoz lépett. A palota fıbejáratának
oszlopai között, a hatalmas ravatal körül, urnákban tőz lobogott. A teljes
fıvezéri díszben felravatalozott halott hatalmas alakján ércesen
sziporkázott az aranyozott mellpáncél. Gladiátori válla még szélesebbnek
tőnt tompán szikrázó drágakövekkel ékes vállvértjében. Kerek pajzsa
visszaverve a tőz fényét, hővös lángokkal égı urnának látszott.
Mozdulatlan arca olyan volt, mint rézbıl kovácsolt hadiálarc. Homlokán
rejtelmes jelként, különös díszként piros-lott a halálos ütés patkó alakú
nyoma. Sok diadalt látott szeme nyitottan meredt a csillagok felé.
Elıtte a hun zsoldosok gyásztánca kavargott. Tompa fájdalommal fel-
felbıdültek a hadikürtök. A táncolok fedetlen felsıtestén gyászsebek
kígyóztak. Jobb kezükben könnyő, borotvaéles szkíta pengék lendültek a
tompán morajló dobok ütemére. Kavargó körük megmegtorpant, aztán
továbblendült. Kopaszra borotvált fejükön fekete lángként lobbant az
egyetlen vaskos, fekete hajtincs. Sarkantyúik ütemesen pendültek.

Hej! Mily vezér volt! H-e-e-e-jjj! Jó vezér volt! J-a-a-a-ajjj! Jó vezér

volt!

Az egyszerő vitézi ének mély morajában, éles rikoltással csapott fel az

elsı szó. A forgás gyorsult. A bal kéz súlyos ökle tompa döngessél csapott
a harcos széles mellére, a jobbjában villogó penge végigbarázdálta saját
homlokát, mellét, vállát. Az új gyászsebekbıl friss, piros vércseppek
csordultak.
Körös-körül az udvaron, a palota teraszán gót, alán, herul, skir
zsoldosok zsúfolódtak, várva, hogy eljárják a gyásztáncot a halott hadvezér
ravatalánál, mielıtt az egyházi szertartás megkezdıdik.
A lány sokáig mozdulatlanul állott.
Lassan megfordult. Körülpillantott a feldúlt szobán. Ajka szélén
különös mosoly rezzent. A folyosón sőrő homály terjengett. Fáklya sehol
sem égett. Honoria megállott az anyja hálószobájánál. Nyugodt, biztos
mozdulattal nyitotta ki az ajtót.
– Anyám... – szólt halkan. Piacidia szobájának két nyitott ablakán
erısebben áradt be az urnák fénye. Körös-körül felborult székek hevertek,
szétszórt ruhák tarkállottak. A gyerekszoba félig nyitott ajtaján át látta a kis
Valentinianus üres ágyát. Mozdulatlan, töprengı arccal ösztönösen
igazgatta kibomlott, vaskos, mindig kócos, hamvasbarna haját.
– Elmentek volna? – suttogta maga elé. Hirtelen átcikázott agyán az
emlék: hányszor beszélt Piacidia arról, hogy Bizáncba kellene menni,
mennyivel biztonságosabb az élet a bátyja tengerentúli udvarában. Az a
biztos tudat, hogy kitalálta a valóságot, mint a szél a lángot, lobbantotta fel
lelkét. Halkan felkiáltott. Összecsapta tenyerét. Kint a ravatal körül
kavargó gyásztánc üteme átcsapott rajta. Elfúlva felsikoltott: a féktelen
szabadság szédítı tudata megrázta nyúlánk testét. Hosszú keze szárnyként
lendült.
Kint felmorajlottak a gyászdobok. Hun kopjások ökörszarv tülkei
bıdültek. Itt bent, a menekülés jeleivel teleszórt üres szobában hangtalanul
hajlongott a tánc ütemére a sudár leánytest. Honoria nagy, sötétszürke
szemében az urnák visszfénye csillogott. Kint feljajongott a gyászdob. A
táncoló leány csontos csitrihátán kígyózva rázkódtak a hamvasbarna
hajfürtök. Szabálytalan, üde ajka szétnyílt. Torkából különös, rekedtes
kiáltás tört ki, mely olyan volt, mint mikor a farkaskölyök próbálja
utánozni a falka üvöltését.
Hirtelen minden elhalkult, csak néha pendültek a kardtánc ritmusára
összecsapódó pengék százai. A leány mozdulatai lelassultak.
Valahonnan, mint leomló gátak mögül a fekete folyam, zúdult reá a
fájdalom. Oly váratlan, oly feltartóztathatatlan volt, hogy egyszerre mintha
minden vakítóan fellobbanó fény kihunyt volna szemet homályosító
árjában. Suhancosan csontos testét vad, hangtalan zokogás rázta. Haja
susogva húzódott a szoba padlóján. Minden gondolata kihunyt. Orcáját a
hideg padlóhoz szorítva hallgatott.
Kint gyors léptek dobbantak. Izgatott beszéd csapongott visszhan-
gosan, torzán a folyosó ívei alatt.
A folyosón fáklyát magasra emelve az öreg Valens praefectus praetori
és Aureoangelidész, az aránylag fiatal, jogtudásáról híres questor jöttek.
A leány eléjük siklott a folyosóra. Kezét felemelte. A két férfi
meglepetten állott meg. Honoria figyelmeztetıen ajkához emelte hosszú,
vékony ujját.
– óvatosan... csak óvatosan, ó, felette kiváló törvénytudók –suttogta.
Táguló szeme világoszöldnek látszott a fáklyáknak a hálótermek ajtajai
zöldes bronzdíszérıl visszaverıdı világosságában. –Titok... oly államtitok,
melyet senkire sem bizhat a császárné, a legtisztább anya, csak reátok.
167
 Az öreg praefectus és a fiatalabb, feltőnıen és mégis híres jó ízléssel
öltözködı questor izgatott arcán az ideges emberek fokozódó feszültsége
látszott.
– Én... – kezdte Aureoangelidész. A leány közelebb siklott.
– Egy szót se! Anyám a legtisztább s a legjóságosabb, isteni Gal-la
Piacidia azonnal tanácskozni kíván vele. Oly ügyekrıl, melyektıl a ti
sorsotok is függ.
Aureoangelidész egy pillanatig mereven nézett maga elé, mintha azt
vizsgálgatná, hogy tógája mővészi ráncai eléggé harmonikusan hullanak-e
a lábán, ahogy kissé elırelépve megáll a császárleány elıtt. Nyilvánvaló...
A hatalmas férj ily gyors s titokzatos halála után csakis a még hatalmasabb
szeretı kezével nyúlhat a hatalomhoz a császárné... Felkapta fejét.
– Itt láttam Ioannészt... itt fent.
– Gyerünk – suttogta készségesen a másik, és szinte futva fordult meg,
hogy megelızze a questort.
Honoria hangtalanul húzódott vissza a szobába. Hirtelen odaugrott a
kerevethez. Hosszú keze elröppent a takarók felett. Megállóit, hallgatózott.
A forró didergés megrázta nyúlánk testét. Odalépett a polchoz. Levett egy
karcsú, díszes, réz boroskancsót. Ahogy kapkodva feszítette a fedelét az
ujjával, körmei töredeztek. Sziszegve szájába kapta az ujját. Reszketı
kezébıl majd kibillent a nehéz korsó. Mohón ivott. A folyosón léptek
dobbantak.
A leány érezte, hogy a bor ködöt páráltat agyára. De a ködben kicsiny
bolygótüzek lobbantak, végigsiklottak testén. Ide-oda cikázott a szobában.
Kapkodva nyúlt, hogy becsukja az ablakot. A léptek közeledtek. Egy
pillanatra mintha megállottak volna az ajtó elıtt.
Honoria az izgalomtól szédelegve torpant meg a szoba közepén.
A léptek egyenletesen továbbkopogtak. A leány lassan leült a ke-revet
szélére. A bor heve, a forró izgalom újra elömlött rajta. Agyában szilaj,
vakmerı, szédítıen parázna gondolatok merültek fel, lassan,
feltartóztathatatlanul.
A kopott, rövid tunika fellendült, aztán lassan hullott a padlóra. Félig
lehunyt, mámorosán csillogó tekintettel nézett végig magán. Félrehajtott
fejjel tapogatta domborodó kicsiny melleit, izmos combjait. Ritmikusan
billegtette a derekát. Dús, hamvasbarna haja ki-bomlott, és valahányszor
csiklandósan kígyózott csípıjén, a dereka elıreívelt, mintha menekülni
akarna a könnyő simogatás elıl.
A folyosón egyszerre sokan jöttek. Fegyverek csörrentek. Tompán
 kondultak az összeütıdı alán pajzsok. Sarkantyúk pendültek. A leány
riadtan körülpillantott a ruhája után, de hirtelen sehol sem látta az ablakon
beáradó fáklyafény árnyakat lebbentı, egyenetlen hullámverésében.
– Edekon! – hallatszott tüntetı hangosan Ioannész szava. – Kivont
karddal jöjjetek utánam, ha kiáltok, s ha tırt emel ellenem a cselszövés,
vágjatok darabokra mindenkit, bárki is legyen!
Ioannész magas, hajlott alakja feltőnt a hálószoba ajtajában. Baljában
könnyő, kerek hun pajzsot, jobbjában szinte súlytalan, görbe kardot tartott.
A fáklyafénytıl vakon, összehúzott szemmel lépett be. Csend lett. A leány
mozdulatlanul állott a kerevet mellett. Ioannész szép, okos férfiarcán az
urnák világossága vibrált.
– Te... – suttogta zavartan, s egy pillanatra behunyta szemét, mintha
nem venné tudomásul a leány fedetlenségét. – Hol... hol... a...
A leány hangtalanul feléje lépett. Apró, felmeredı mellei körül, öle
bolyhán, hosszúkás, de már asszonyosan izmosodó combjain, mint fekete
bolygóláng, imbolygott az ablakból a ravatal felıl behulló fáklyafény
árnyéka. Lassan tárta szét karjait. Aztán gyors menyétmozdulattal úgy
vetette magát a férfi nyakába, mint ott, a császári nyaraló teraszán. A férfi
megingott. Pajzsot és kardot szorítva kezében, sután, mozdulatlanul állott.
Érezte száján a leány üde, forró, ismerıs ajkát. Bizonytalan mozdulatot tett
vállával. Talán védekezni akart, de a pajzs és kard lefogta kezét.
– Bejöjjünk, uram? – hallatszott fenyegetıen a félig nyitott ajtó mögül
Edekon hangja. Ioannész érezte, hogy a leány ajka mohó, gyors csókokkal
perzseli nyakát, orcáit.
– Honoria... a ruhádat... de hiszen mindjárt bejöhetnek a katonák.
Vigyázz! Botrány... Hol van anyád?...
Az ajtó feltárult. A fáklyafényben csapásra emelkedı görbe hun kardok
villantak. Ioannész ledobta baljáról a pajzsot. Sután integetve úgy hajlott
hátra, hogy eltakarja a leány fedetlenül hozzásimuíó testét.
– Ne jöjjetek be! Álljatok ırt!
A leány ajka újra szájára tapadt. Elnémult. Edekon felvont
szemöldökkel nézte a padlón a leány és a férfi összefolyó árnyékát. Lassan
elfordult. Sovány, kardbarázdálta képén ellenállhatatlanul szélesedı
mosoly terjengett.
Az ajtó becsukódott, csend lett. Ioannész letette a kardját. A homlokát
törülgette.
169
– Honoria... de hát értsd meg, várni kellett volna mindenképpen, ha
csak néhány órát is. Most ık valamennyien látták, hogy te és én...
 A leány nagy, sötét szeme ködös volt.
– Most velem maradsz... tiéd akarok lenni – szólt halkan,
megfellebbezhetetlenül. Ioannész sóhajtott. Szernében zavar és bosszan-
kodás keveredett.
– Értsd meg, Honoria... most fontos... a legeslegfontosabb
tanácskozásra győlnek össze a birodalom tisztviselıi.
A leány büszkén, fedetlenül állott elıtte.
– Ha most elmégy, idehívatom a hun herceget, övé leszek. Reád
uszíttatom vitézeit. Felkoncoltatlak. Senki meg nem véd. Azt hiszed, nem
tudom? A hun a herceg parancsára harcol, a gót pénzért. A légiók messze a
város falán kívül táboroznak. Felkoncoltatlak.
Hangja sírósan elcsuklott. Karjai görcsösen szorultak össze a férfi
nyakán. Hallgattak. Akaratlanul, szinte öntudatlanul ereszkedtek a kerevet
szélére. A férfi az ismerıs kerevetet nézte, melybıl szilaj ölelések emléke
párállott feléje.
– Hol...a... a...- hangja elakadt. –... a „császárné”? –így, a kereveten
ülve, melyen annyiszor vergıdött ölelésében az asz-szony lányosán
szegletes mozgású, apró mellő, selymes, bronzbarna teste, a „császárné”
kifejezés kiáltóan képmutató. „Hol a szeretım?” – szerette volna kérdezni,
de a leány, nagy sötétszürke szemének tekintete elnémította.
Honoria hosszú, suhancosan csontos, friss leánykeze újra ott kúszott a
férfi önkéntelenül hátrahajló nyakán.
– Úgy kérdezısködsz az anyám után, mintha azt hinnéd, valamikor is
megbocsát neked, hogy akkor éjjel ráuszítottad a hun zsoldosokat.
Ioannész a fáklyák fényében ránctalannak, szinte ifjúnak látszó arcán
ıszinte, mély fájdalom rezzent. Lehajtotta fejét, hogy elkerülje a leány
tekintetét. Ajka szinte akaratlanul érte a csontos, forró, hamvas
csitrivállakat. Látta, mint rezzen át a leány üde nyakán a forró borzongás.
Úgy érezte, az asszony ül most a térdén, megifjodva a legtitkosabb,
legszilajabb istennı parázna csodája által. A régi ölelések minden lángja
most egyszerre betöltötte a feléje hajló leány fedetlen testét. Hosszú
árnyéka vibrálva hullott az ismerıs, széles ke-revetre. Ioannész még
jobban lehajtotta fejét... A kibomlott hamvasbarna hajfürtök virágillata
összevegyült a selymes, tömör mellek
170
üde illatával. A férfi keze lassan, szinte öntudatlanul úgy nyúlt feléje,
mintha fáklyát gyújtogatna, az ifjúság élı oltárán lobogó szépség
lángjain...
 ***

... Kint a folyosón, ahol a hun zsoldosok állottak kivont karddal, halk
suttogás siklott. A válogatott bajvívók, mesteríjászok kezében lobogó
fáklyák tüze visszfénylett a könnyő, kerek ezüstpajzsokon, és a folyosón
megsokszorozódva terjengett a rıt világosság. A zömök, hosszú kező
Szikáncs ezredhadnagy megdörzsölte vak szemét... Az alamann nyíl
felszaggatta szemhéjait, melyek furcsa, szegletes csomókban zárták le
szemüregét.
– Hát, vitézek... való, ami való... elkapta az a nagyhajú azt a fene nagy
esző görögöt, akárhogy is... Hallom én, amit hallok. Csıdöröslegény
voltam én Kiskunhalason, a szent ménesnél. Hej, azok a gyönyörő,
hófehér, karcsú lábú, fiatal kancák... de hangoskodtak, mikor a híres szép
csıdöröm rájuk ágaskodott. Olyan lágy hangjuk volt, hogy... áztat hallani.
– Hallgatott, aztán hátrafordult. Elvigyorodott. – Megtörténik... igaz-e,
Gorzsa bácsi?
Az öreg ugratást hallott hangjában, és gıgösen, röviden mondta:
– Akinek baj: sirassa...
A horzsolt homlokú Zerind lehajtotta fejét. A háló lazán záródó ajtaján
hallgatózott.
– Az ám, holdvilág – dünnyögte a magyar hunok szójárása szerint. –
Csakhogy ott abban a nagy tanácsteremben, ott, a palota szí-vibe, ahonnan
mi kijöttünk, oszt erre ballagtunk... szóval, hogy ott az a sok nagyúr bizony
leveszi ám a fejét ennek az okos görögnek... ha már így, ahogy látom, neki
magának se nagyon kell ahhoz, amit most éppen csinál.
Az öreg Gorzsa helyeslıén intett. Hegyes, érdes, ısz bajusza a mellét
bökdöste:
– De le ám, hogy észre se veszi. Azt hiszi, hogy még a nyakán van a
feje. Mert hogy lát meg hall. Pedig már nem az övé, mert a hóhér tán már
megy is érte.
– Megy ám. Ha a császár úgy akarja.
– Hát ne akarja.
– Meg kéne óvni azt a szegény beteget attól a sok ravasztól –s?ólt
ügyetlenül utánozva az udvaroncok képmutatását az öreg Gorzsa.
A vágott fülő Kocsur összecsapta tenyerét:
– Hijjnye! Most mondtál jót, Gorzsa bácsi. Eriggy csak, Zerind,
állíts fel kettıs ırséget a beteg ágya körül! Hármas ırséget a termekbe,
ahová kell. Mesteríjász, meg aki van, az mind a fıbejárathoz tömörüljön,
ki-ki jó helyre, az oszlopok mögé. A horpadt homloké legyintett.
 – İrség?! Jó... Jó... De kinél a kincstár kulcsa? Mert ha megvadítja a
gótot meg az alánt valamelyik fıokos, akkor aztán leszedik a fejedet azok a
vasba öltözött, nagy darab legények. Ez, cimbora, nem vásárhelyi
hadmezı. Itt nem kanyaríthatod az ezredeket hurokba. Itt, komám, város
van. Nem ezred harcol, hanem ember ember ellen. Nem íjásznak való az.
Mi csak úgy csikósingbe, ı meg talpig vasba-páncélba. Egy szó, mint száz,
mire kel a hold: lábad közé foghatod a fejed. Azért mondanám, kéne
valaki, aki a kincstárkulcsot jól kézben tartja.
Csend lett. A lazán zárt hálószobaajtó mögül tisztán hallatszott a
nászküzdelem különös, csapkodó és mégis egyenletes zaja.
– Tán a kisvezérnek kéne szólni – mormogta valaki. Az arcok most
komorodtak el. Mindnyájan kerülgetve egymás tekintetét, hallgattak.
– Nem látta senki a palotában ma éjjel – suttogta áhítatos rettegéssel az
öreg Gorzsa –, hanem azt a másik, fiatal, okos görögöt kéne elıpiszkálni,
aki a kisvezért mindenféle idegen beszédre oktatja. Oszt majd szól ı, ha
kell.
Edekon, aki eddig szótlanul hallgatta a vitát, megigazította vállán a
széles germán spathe-kard szíját.
– Egy szó, mint száz... Ti, hadnagyok, tömörítsétek a pusztai vitézeket
errefelé. Az átjárókat belül, a termekben, az ajtók, függönyök mögött, hogy
kívülrıl ne lássák, torlaszoljátok el. ırség maradjon. Én megyek.
Megkeresem Oresztészt. Ott láttam, a nagy tanácsterem ajtajánál.
Kint, az udvaron a fájdalom rivalgása zúgott. Bent a császárné
szobájában új nászban kiáltozott az új asszony.
Oresztész lehajtott fejjel indult a császár betegszobája felé. Tiszta,
hellén arcán bánat volt.
– Tudja a kisvezér, mi történt? – kérdezte halkan, aggodalmasan.
Edekon nyurga alakja ott imbolygott mögötte. – Ha tudnád, mit
tud a kisvezér, mit nem, bölcsebb sámán lennél az öreg Orkhábnál –
szólt vállát vonogatva.
A lépések visszhangosan kondultak az üres termeken. A betegszoba
felé vezetı díszes, de keskenyebb folyosó elején aszta172
lókból, székekbıl, lakomakerevetekbıl emelt torlaszok elıtt
hallgatagon csoportosultak a borotvált fejő, bı ruhás, rövid csizmás,
pusztai íjászok. Oresztész látta, hogy a betegszoba hatalmas, súlyos,
falnagyságú függönye mögül a császár fıorvosa, a magas fekete hajú, még
egészen fiatal, mindig gondosan öltözött Eudoxiosz lép elı. Hosszú ujjú,
finom kezében drágakövektıl sziporkázó, kis orvossá-gos onixdobozt
tartott. A ravennai udvar legjobban értesült emberének számított. Mikor
Oresztészt és Edekont meglátta, lassan felemelte jobbját.
– Ne közeledjetek – szólt gúnyos fontoskodással –, a legszentsé-gesebb
Imperátor felette megsínylette a rettentı hírt. Ne zavarjátok tehát.
Mélyet sóhajtott. Barna, okos arcán az udvaroncok kötelezı
kétségbeesése látszott. Jobbját, melyet bánatát jelezve úgy ejtette le, mint a
színház tragédiát játszó színészei, most újból látványos figyelmeztetéssel
felemelte.
– Rettentı felelısség – suttogta fejét ingatva. – Ha nem vigyázok... ha
csak egyetlen cséppel több hull az orvosságból a beteg borába, a
birodalmat a legnagyobb csapás éri. Hogy kell vigyázni –sóhajtotta
hangosan, aztán egész más hangsúllyal, halkan, hidegen megkérdezte: –
Hogy kell vigyázni?
Oresztész tiszta hellén arcán mindent tudó idegenkedés volt:
– Vigyázz! Jól vigyázz! A császár látványos betegsége sok mindent
megokol, és feleslegessé tesz, ami egyébként esetleg véres viszályt okozna.
Eudoxiosz arcán feszült figyelem látszott:
– Mintha arról beszéltek volna, hogy Constantius helyébe a bölcs és
beteg Honorius új társcsászárt emel maga mellé Ioannész birodalmi
kancellár kiemelkedıen rokonszenves és felette kiváló személyében.
Oresztész és Edekon összenéztek.
– Ha egy feltevés valósággá válik, az megcáfolhatatlan tény minden
más lehetıséggel szemben – szólt látszólag közönyösen Oresztész, az
udvaroncok szófacsarásával kerülgetve a tagadó, igenlı vagy
tájékozottságot eláruló választ. Eudoxiosz, úgy látszik, éppen abból, hogy
a másik tájékozatlannak mutatta magát akkor, mikor a tájékozottság a
legfontosabb tekintélyt adó tény, rögtön látta, Oresztész el akarja rejteni
elıle valamilyen fontos esemény hírét.
– Igen... igen... mily bölcs válasz. Mily veszteség a tudományra, hogy
nem vagy orvos. – Gyorsan, halkan beszélt, láthatóan igye173
kezett, hogy megnyerje az eljövendı társuralkodó közismert barátainak
bizalmát. Tekintetébıl látszott, ismeri Ioannésznek a régi római
népvezérek hagyományait felélesztı demokráciatervét, melyet talán éppen
a beteg császár mondott el neki. Széles, ritmikus, szónoki mozdulattal
emelte fel orvosságosdobozt tartó kezét.
– Ha Themisztoklész korában élek, az én szavamra hallgat Athén.
Hadvezér vagy államférfi szerettem volna lenni, vagy mővész, vagy... –
önmagát gúnyolva nevetve legyintett – s íme, orvos lettem, végbeleken
kaparászom, szörnyő bőzök kínoznak. Pedig szilárdan hiszem: apró
zsarnokok, gyenge varázslók, gyáva szélhámosok hitvány menedéke a
gyógyítás nagyképő komédiája.
Egészen közel lépett Oresztészhez, és félig lehunyt szemmel suttogta: –
Mily szívesen segítenék nektek, ha tudnám, hogy életem új utakra lendül
elıre.
Oresztész tiszta arcán ismét zavar látszott. Őgy pillantott körül
tanácstalanul, mintha várná, hogy Ioannész magas, kissé hajlott alakja
felbukkan a császári betegszoba függönyei mögül.
– Minden új kezdet új élet csíráját hordozza, s új utakat tör –szólt
kimérten. Látta, hogy az orvos távozni akar, s eléje emelte kezét. – Maradj
talán a Legszentségesebb Imperátor betegágyánál, gyógyítás titkaival ékes
Eudoxiosz, míg Ioannész birodalmi kancellár meg nem jelenik. A
kijáratnál a gyászoló katonák ırjöngenek indokolt bánatukban, s ezért –
ésszerően – hun zsoldosok vigyáznak a palota nyugalmára.
Eudoxiosz ajka szélén mosoly jelent meg. Úgy látta, jól alkalmazott
ıszintesége valóban átlendítette ıt a valószínő gyıztesek táborába.
– Jobban megvédem számotokra a beteg imperátort, mint valamennyi
zsoldosvezér együttvéve.
Hallgattak. Ha el-elhalkult a gyász zaja, hallatszott, mint forgolódik a
függöny mögött a beteg.

***

Azon a napon, melyet Constantius palotájában töltött, Itil érezte, hogy a

felidézett erık láthatóvá lesznek elıtte, mihelyt lehajlik a tenger szélére a
forró itáliai nap. Lement a palota mögött egészen a part fövényéig nyúló
hatalmas, elhanyagolt gyümölcsöskertbe. Ott állott, ahol az elsı éjszakán,
mikor reá zúdultak a sámánerık. A nap pajzsa még a láthatáron, a
pusztaként végtelenbe nyúló tenger szélén lebegett, de Itil érdes, fekete
hajfürtjei felett már meg-megvillant a titkos
erık halványrıt derengése, mely nem olvadt be az alkony
világosságába, s olyan volt rajta, mint rézdísz a bíborpaláston.
A tenger szélén felmorajlott valami. Olyan volt, mintha óriás dobok
peregnék a Viharisten riadóját, mintha Arhimán hegynagyságú paripáinak
fekete ménese közeledne birodalmakat zúzó, lelket tipró vágtatással.
Itil behunyta szemét. A csendes alkonyban egyetlen levél sem rez-düít,
de sámánlelke remegett az Iszonyú Ahrimán démoni ménesének
patkórobajától.
Hirtelen Honoriát látta, amint Ioannész mellett állt......Állítsd
 meg a démoni ménest, apád ellen tör! Megállíthatod az én
hatalmammal...” – szóllott a sámáni akaratsugárzás. A leány némán
mosolyogva, tagadólag rázta fejét. Nyúlánk, csontos testérıl lefoszlott az
ismerıs, rövid, mindig megtépett tunika. Kicsi, tömör mellein felizzottak a
mellbimbók.
Megértette a jeleket. Megremegett. Kinyitotta szemét. A tenger felett, a
lenyugvó nap körül, egyetlen, aranyfényő, kicsiny felleg lebegett. Hirtelen
érezte, az ajka felizzik, mintha láthatatlan szeretı varázscsókja érné
tikkadtan szétnyíló száját.
Mikor újra kinyitotta szemét, már csillagok lobogtak a végtelen
magasban.
Felemelte karját. Mozdulatlan alakja körül mint roppant, éjszínő
örvények, kavarogtak fel a titkos erık. Akaratrezgése nyomán új
megszemélyesülés új vetülete hullott a látható fogalmakra, mint a sas
árnyéka a puszta rögére.
Az új jelenlét tettlüktetése roppant turul körvonalait véste az öntudat
síkjára. A turul izzó karmai között ki nem hunyó üstökösként a Viharisten
kardja sziporkázott. A messzeség kitárult.
... Buzád Nagyfejedelem újra ott állott a nagy áldozati Suhsan-dombon,
az öles termető, ısz Oktár és a sovány, hajlott Ulmár között. A
Nagyfejedelem ovális, barna arcán nyugodt figyelem látszott. Az Égisten
Nagysámánja: az Égfia volt, s egyedül hallotta leikével s fülével is, mint
morajlanak a sámándobok végtelen birodalmában. Oktár lassan fordult
feléje.
– Ismét felszólítalak az Égisten nevében, ki viharokat támasztó
Viharisten s kardpengék százezerét villogtató Kardisten, ki a villámok
lelke s villám a lélek fellegében. Ismét és ismét felszólítlak, Fejedelem,
hozd az Égisten nyilait, melyek lesújtják az élıt és a holtat. Feszítsd a szent
varázsíjat! Terítsd le a turult! S ha kihull ott
175
fenn izzó karmaiból a Viharisten kardja, te ragadd fel a birodalmakat
adó fegyvert.
Hangjában hívás és rettegés morajlott. Buzád hallgatott, csak a vállas,
arányos alakja körül erısebben felizzó akaratsugárzás mutatta, hogy
határozott. A sovány, hajlott Ulmár figyelmeztetıen felemelte vékony,
ráncos kezét:
– Siess... Cselekedj... Most lesújthatod ıt a varázsnyiladdal. De ha
harmadszor is felsuhog a szárnya a birodalmad felett, oly tüzek lobbannak,
melyek elemésztik hatalmadat. Ragadd fel a Viharisten eléd hulló kardját.
Vidd harcba a pusztai népeket, hogy egyetlen birodalomban egyesüljön a
hun, a római és a germán.
Buzád sóhajtott:
– Én mutatom-e be az összes pusztai nép nevében az áldozatot az
Égistennek? – kérdezte halkan, nyugodtan. – S láthat-e ezért valaki
messzebb nálam ködös jövıbe? Nézzétek hát! íme! Látjátok-e a meg nem
vívott csaták ki nem ontott vérrel borított mezıin, a meg nem halt holtak
sok százezernyi tetemének halványzöld szikrajelét? Száz- és százezernyi
élet, mely azért nem pusztult el, mert én nem döntöttem a halál fekete
árkába, az én lényemet ékesíti a jótett lüktetésével. Mily csodálatos
zsákmányom ez! Vajon lemondhatok-e errıl csak azért, hogy városokat
gyújthassanak fel harcosaim, vagy halomra öldököljék az ártatlanok száz-
meg százezrét?
Oktár öles alakja meghajolt. Homloka szinte érintette az Égfia kezét.
– Ha nem áldozol összetört birodalmakat az Iszonyú Ahrimán oltárán,
bizony eltapos a rettentı démoni ménes. Mert hogy is lehetne másképp, ha
egyszer nincs kezedben a Viharisten kardja.
A sovány, reszketı fejő Ulmár sámán fenyegetıen rázta mindkét kezét.
– Ne töprengj, Égfia! Ne várd meg, míg harmadszor elsuhannak feletted a
fekete szárnyak. Mert bizony akkor már nem neked pendül az idegen
kovácsok martellpörölye. Ha nem akarsz erıs lenni, megtagadod az Erıt,
ennek a büntetése pedig a gyengeség. Megtagadod a Kardistent, ha nem
veszed kezedbe az ı Istenkardját. Ha pedig megtagadod, saját hatalmadat
tagadod meg. S életben maradhatsz-e hatalom nélkül?
Körös-körül a vezéri hadmezıkön, a folyó menti vásárhelyeken,
fáklyás, ujjongó csoportok futottak. A fáklyalángok fényében tíz-meg
tízezer kéz emelkedett a magasba. Az arcokon csodát látó ámulat sugárzott.
176
Buzád barna, büszke arcán fejedelmi fenség s titkot tudó fölény ömlött.
– Erıs az én karom. Éles a kardom. Nem félek. Ha most sújtom le ıt
istenölı nyíllal, nekem kellene emelni a pusztulás kardját. Nem teszem. Én
kardommal a kézben mindig az elé állok, ki pusztításra hív, s pusztulásba
dönt. – Hallgatott, aztán kimondta. – Ha okom lesz, induljon a had, s hozza
vissza azt, aki eszköze lehet a nyugati császár akaratának. Az az ifjú római,
ki oly jól beszéli nyelvünket, legyen az útmutatónk. Hallgassák meg
vezéreink, a korosabbja is, tanácsát. Engedjék cselekedni azt, amit
elméjében forgat üdvünkre és hasznunkra.
... A nagyfejedelmi szállás minden telepén zúgott a csodalátás öröme.
Szellemhívó tüzek gyúltak. Leányok ruhája lebbent a csodás vándort
üdvözlı táncban. Húrok pendültek. Szent dobok morajába sípok örömteljes
rikoltása vegyült. Fent a magasban mindenkinek láthatóan szállott a kard,,
az üstökösnek tőnı kard pengéje felett az óriás turul...
A roppant szárnyak alatt már újra a tengerben visszatükrözıdı
csillagok sziporkáztak. A ravennai palota udvarán álló ravatal, a zsoldosok
gyászdalainak harsogása, a fegyvereket villogtató tömeg táncörvénylése
egyre közeledett.
Itil most újra Honoriát látta, amint fedetlenül hever a széles ke-reveten.
Egyetlen akaratrezzenéssel ledobta magáról a turul képzetét.

***

Honoria arra ébredt, hogy a szobában sőrőbb lett a ravatal fáklyáinak

becsapódó füstje. Vékony, izmos karjával álmában sem engedte el a
mozdulatlanul fekvı férfi vállát. Sokáig hallgattak. A leány felült. Ovális,
halvány arca most még halványabbnak, de érettebbnek, értelmesebbnek
látszott.
Ioannésznek az új asszony mohó csókjaitól megifjult arcán mosoly
siklott:
– Nem lehettem jelen a birodalom fıtisztviselıinek döntı
tanácskozásán – szólt halkan, szinte nyugodtan. – Közben persze ellenem
határoztak. Ez ésszerő önvédelem részükrıl. Vesztettem, éppen akkor,
mikor a sors kezembe adta a legnagyobb lehetıséget. – Őjra
elmosolyodott. – Irgalmatlan vagy, csitri. Ha a cselszövık lesújtanak,
csókold meg levágott fejemet, és ígérd meg esküvel, hogy soha többé nem
szeretsz bele anyád szeretıibe.
A lány kiegyenesedett. Nagy, asszonyos árnyékkal ékes, az elsı
177
mámor csillogó, ködétıl homályos tekintető szemében vakmerı
elhatározás és féktelen szerelem volt...
– Jöjj! Nagy Theodosius unokája vagyok – hangja halk, büszke volt.
Ioannész lehajtott fejjel hallgatta a leány hangjában pendülı hangsúlyt.
Aztán feléje fordult, s úgy nézett reá éles, töprengı tekintettel, mintha
elıször látná. Valóban... valóban, hisz ez a leány most, mikor Piacidia
elmenekült, a beteg imperátor körül az uralkodócsalád egyetlen tagja itt
Ravennában... – merült fel agyában az egyszerő, hirtelen lobbanó
felismerés.
A leány erıs, suhancos fogással szorította meg kezét, és elıreindult.
Kint, a folyosón még égtek a fáklyák. A kivont karddal, mozdulatlanul álló
pusztai, válogatott bajvívók, mesteríjászok arcán meglepetés látszott... A
leány könnyő mozdulattal intett bal kezével :
– Kövessetek nagybátyám, a Legszentségesebb Imperátor
betegágyához – szólt halkan, gıgösen.
A pusztai zsoldosvezérek szótlanul követték.
Ott, ahol a folyosó a császári belsı lakosztályba, illetve a kis ki-
hallgatási terembe nyílott, székekbıl, asztalokból, lakomakerevetek-bıl
torlasz emelkedett. A kétoldalt lobogó fáklyák fényében Edekon
mesteríjászai helyezkedtek el. Lassan felhúzódó íjak ívén a nyílvesz-szı
acélhegye csillogott. A vágott fülő Kocsur elıreugrott. Borotvaéles szidta
kardja zengve, lapjával érte a dobként elırefeszített pajzsot. A várakozás
csendjében csengı-bongó hang szállott. Kocsur kifeszítette domborodó,
széles mellét, és teli torokkal, úgyhogy a folyosó, a terem, a palota
egyszerre megtelt visszhangos morajjal, harsogta:
– Héj!! Legények! Az apátok erıs istene verje meg azt a süket
fejeteket! Utat a királynınek!
A mesteríjászok feszülten figyelı arcán, gyors célzáshoz összehúzott
szemében rejtett vidámság siklott. A feszülı íjak elernyedtek... Az
asztalok, székek torlasza megnyílt.
Az erıs karú harcosok úgy sodródtak a leány után, mintha a ki-bomló
surrogó, ércesen zörrenı, vaskos ezüstliliomokkal kivarrt gyászpalást
hullámzása sodorná ıket. A félszemő Szikáncs félrerántotta a betegszoba
függönyét.
A beteg, aki közönyös arccal, mozdulatlanul feküdt ágyán, lassan
feléjük fordította kócos fejét. Duzzadt, sárgás arcán meglepetés ömlött el.
Csend lett. A császár fakó ajka megmozdult.
– Gyémántok... selyem... Anyád sem ünnepelhetné nagyobb
178
pompával apád halálát, te csitri! – mondta szinte vidáman, aztán
végtgpíllantott a hun zsoldosvezérek kivont kardos csapatán, és
elmosolyodott: – Ó, az ember ilyenkor learatja munkája eredményét: ha
nem haldoklottam volna ilyen látványosan és ıszintén évek óta, azt kellene
hinnem, a derék Ioannész új Brutusként Julius Caesar sorsára akar juttatni
engem...
A leány görcsösen szorította Ioannész kezét. Elırelépett. Fél térdre
ereszkedett. Hangja úgy csendült meg, mintha verset mondana.
– A Nagy Theodosius unokája kér téged, Nagy Theodosius fia,
Legszentségesebb Imperátor... védd meg szerelmét... – Az együ-győ,
színpadias szavakban féktelen elszántság csendült. A császár felült
ágyában. Vízibetegségtıl eltorzult arcán szokatlan vidámság látszott.
– S ha nem védem meg – kérdezte kötekedı ugratással –, akkor mi
lesz?
A leány összerázkódott. Fejét felvetette. Ioannész, aki zavartan,
sápadtan mellette térdelt, önkéntelenül eléje nyúlt. A leány arcán a harag
pírja lobbant.
– Akkor téged is megöletlek a hun Sámánfejedelemmel! – szállott a
kiáltás. A császár hátravetette kopaszodó fejét.
– Eudoxiosz! – kiáltotta kacagva. – Hol vagy?! Hallottad ezt?! Itass
valami csillapító szert ezzel a csitrivel, mert megelız téged, derék barátom.
Akkor aztán sohasem lesz belıled ravennai Themisz-toklész.
Most már mindenki nevetett: Ioannész, a leány, az orvosok, a szolgák,
egy-két udvaronc, aki valamilyen véletlen okból ott húzódott meg a beteg
közelében. Csak a pusztai zsoldosvezérck állottak mozdulatlan arccal,
kivont karddal. A beteg közelebb intette a leányt. Megfogta vállát. Lassan
csókolta meg homlokát a fejek szikrázó gyémántjai alatt.
– Csacsi vagy, Honoria – mondta lágyan. – Ha mint császár bármit
észrevennék, a bizánci udvar rögtön tiltakozna. Talán éppen sereget,
hajóhadat küldene, hogy anyádat visszahelyezze a hatalomba. Hiszen ki ne
tudná, hogy immár csak Piacidia uralkodásra termett személye biztosíthatja
a Nyugati Császárság – ha még oly halvány – függését Bizánctól?
Arcán ıszinte, mély jóakarat volt. Újra megcsókolta a leányt, és
suttogva folytatta:
– Legjobb, ha semmit sem veszek észre. Ez ésszerő cselekedet, hisz
mint betegnek, sıt némi túlzással, már-már haldoklónak, ez kel179
lemes elıjogom. Legyetek boldogok. Csak a titkos boldogság ırizhetı
meg igazán.
A leány egy pillanatra behunyta szemét. Aztán még jobban
kiegyenesedett. Halvány arcán féktelen fejedelmi ajándékozás vágya volt.
Kezével Ioannészra mutatott.
– Legyen ı a társcsászár, s uralkodjék!
Olyan mély csend támadt, hogy hallani lehetett, mint surrog a mécses
elıtt egy kertbıl beröppent éji lepke. A császár felváltva hol a leány, hol a
férfi arcát nézte.
– Bizánci rokonaink nem ismernék el ıt. Hiszen nem tagja a Nagy
Theodosius családjának. De ha uralkodni akar, amíg élek: uralkodjék.
 A leány lassan hajlott elıre. Ajka gyors, apró csókokkal borította el a
beteg duzzadt sápadt orcáját. A teremben egyre erısödve halk vidám
suttogás suhant.

9.

A bizánci hadi gálya lent keskeny, felfelé szélesedı vitorlája eleltakarta

a tenger szélén lebegı, óriás, zöldezüst teliholdat. Ilyen vitorlát csak itt,
ezekben a széljáratokban használtak a hadihajókon Theodosziosz bizánci
császár vitorlamesterei. A hajó szinte hangtalanul, egyenletesen siklott a
sima vízen.
Piacidia kissé hátrahajtotta fejét, hogy jobban lássa a hold felett lebegı
kicsiny felleget.
– Milyen különös – suttogta maga elé –, amióta tengeren vagyok,
inkább uralkodónak érzem magam, mint ott, Ravennában. Uralkodásra
mindig annak tudata hívott, mily végtelen távolságokat birtokol az, aki
uralkodik. De sohasem láttam még ilyen közvetlenül a végtelenséget, mint
itt. Most jobban összeolvadok a végtelenséggel, s ezért a távolság
birtoklásának érzése is sokkal tisztább, teljesebb.
Bonifacius az asszony ovális, finom vonalú arcát nézte. Az
arcvonásokat most szinte légiessé tette a lényén átderengı gondolat.
– Én is törtem a hatalomra, hogy el ne maradjak tıled... ne engedjem át
a kerevetedet másnak – suttogta. – Olyan volt a kereve-ted, mint a
varázsszekér, mely a hatalom csúcsa felé rohan.
Az asszony feléje fordította fejét. Ovális, barna arcán szomorúság volt.
– A bátyám mindig betegeskedett, a férjem mindig idegenben
hadakozott, s csak a gyızelmi jelentéseket küldte haza. Ha találkoz180
tam volna oly férfival, aki elméjével, kétségbevonhatatlan tehetségével
maradéktalanul legyız az uralkodás területén, szívesen engedelmeskedtem
volna neki, hiszen az asszony akkor uralkodik igazán, ha tökéletesen
engedelmeskedik nálánál erısebb, kiválóbb, bölcsebb, bátrabb, messzebb
tekintı férfinak. De ti mindnyájan csak nekem akartatok engedelmeskedni,
pedig én a birtokoltatást szomjúhoztam, ti pedig még a kerevetemen is
alázatosak voltatok.
Hallgattak. A hold, kibontakozva a ködökbıl, teljes pompájában
lebegett a tenger szélén. A vitorla, mint roppant ezüstbálvány, emelkedett a
magasba, s az árboc szinte súrolta a Hajnalcsillag elıtt lebegı, mesésen
finom, opálos ködöket.
 – Ami elmúlt, elmúlt – mondta a férfi szinte örömmel. – Bizánc,
aranyfényő Bizánc. De hiszen a mocsarak között rejtızı Ravenna
valóságos halászfalu. A káprázatosán gazdag, hatalmas, népes Bizánc a
tengerek ura... Hidd el, oly életed lesz, melynek fénye, forrósága,
vidámsága mellett nyomtalanul elhalványul a mocsárszagú cselszövések
emléke.
Az asszony arcán hővös értelem ömlött. Hangjában töprengés volt.
– Számomra az uralkodás a végtelenséget jelentette: a tárulást, a
birtoklását oly érzéseknek és élményeknek, melyekben talán az örökélető
istenség rejtızik. Aki lemond a végtelenség birtoklásáról, az halálra ítéli
önmagát, mert minden véges út befejezése a sír valamilyen formája. Ezért
mondom, hogy ha lemondanék az uralkodásról, lemondanék a
végtelenségrıl. Tehát nem egyszerő, vidám számőzött, de élıhalott lennék.
A sír... lehet palota is.
– A sír: a föld öle, mely mindnyájunkat szült, s mindnyájunkat
mérhetetlen fölénnyel és jósággal visszafogad. Ha sír nyílik, és nem fekete
torkot, hanem fölényes, bölcs mosolyt látok a sír homályában – mondta a
férfi.
Piacidia kissé felemelte fejét.
– Nem mindnyájunkat szült, s nem mindnyájunkat fogad be, csupán
azokat, akik mindezt természetesnek vélik. Én nem – csók elıtti, halk
nevetéssel villogtatta hibátlan fogait. A férfi barna sólyomarcán az erıs
szeretı szelíd gúnyja volt.
– Nem? Pedig hidd el, a sírba szállás tiszteletre méltó cselekedet: a
sírba szálló hőséget vall a földnek, melybıl vétetett.
Piacidia tagadólag rázta fejét.
– S ki hőséget vall a földnek, megtagadja az eget – szólt halkan,
gyorsan. A férfi nem hallgatott reá. Forró, mohó ajka szilaj csókkal
pecsételte le az asszony száját. A dús, éjfekete hajfürtök, mint nagy
181
bársony szárnyú éji lepkék, szétrebbentek a vaskos keleti szınyeg
ezüstszirmúaknak látszó virágain.
A bukás, a menekülés különös, ismeretlen ízt adott a násznak.
Bonifaciust rejtelmes, orgiasztikus férfiöröm fogta el az asszony
kiszolgáltatottságán, aki most nem menekülhetett elıle semmi fal,
várostörvény-dogma vagy udvari szokás küszöbe mögé. Ha a császárné
szemébe pillantott, érezte: ı is tudja, érzi ezt. Ilyenkor könnyő
szégyenkezés fogta el. De nem tudta, melyikük számára jelent nagyobb
gyújtóerıt ez a felismerés.
 ... Úgy érezték, a tenger nyílik meg elıttük, és lágy, hős, láthatatlan
hullámok sodorják ıket a Kékhajú Titán mélység kincseivel ékes
megaronja felé... A hajó alig észrevehetı siklassál haladt a szinte
mozdulatlan vízen. A hold diadalmasan borította be ezüst pompájával az
égboltot, és mint dionüszoszi pompájában ágyasházába lépı fejedelem
birtokolta, perzselte fel a remegve eléje hulló csillagokat...
Piacidia lassan felemelkedett. Nekivetette a hátát a hajókorlátnak.
Bonifacius mozdulatlanul hevert. Elmosolyodott.
– Jobban kell értékelni ezt a sorsadta, csodálatos idıt – suttogta végül.
– Ha Bizáncba érünk, tiszteletre méltó rokonaid bizonyára oly férjet
állítanak melléd, aki egyszerre ıre jó hírednek és Bizánc politikai
érdekeinek is.
Piacidia sokáig szótlanul nézte a tömör, vertezüst tengert.
– Nem megyek férjhez, magam akarok uralkodni Rómában, míg a fiam
nagykorú lesz. – Ajkán szinte alázatos mosoly rezzent. – Megtartalak
szeretınek.
A férfi sóhajtott.
– Nem tudom, mit szól ehhez legszentségesebb rokonod, a kis
Theodosziosz. – Hirtelen elhallgatott. Nem tudta, nem követett-e el
tiszteletlenséget, mikor,,kis”-nek mondta a bizánci császárt, akit így
neveztek egymás között az udvaroncok, megkülönböztetésül a Nyugat és
Kelet uralkodóházának alapítójától, „nagy” Theodosiustól. – Úgy
emlékszem, fiatal korában remete, aztán szerzetes s végül szent akart lenni.
S csak azért vette fel a császári bíbort, mert a legtisztább húga, Pulcheria, a
legszőzebb szőziesség erényével ékes, ı császári fensége kikényszerítette,
hogy lemondjon a remeteségrıl.
A vitorlán átrezzent az éji fuvallat. A bizánci Szent András
keresztjelvény, mely, míg ernyedten csüngött a vitorla, olyan volt, mintha
elmerülne a vitorlaláncok hosszúkás árnyékában, most egyszerre
182
felmerült, és szinte fenyegetıen sodródott feléjük a domborodva
duzzadó vásznon. Az asszony ösztönös óvatossággal körülpillantott.
– Theodosziosz lágy, finom lélek. Szomjúhozza az égi tisztaságot, s a
császári bíbor tüzes lepelként perzseli lényét. Állandó vallási vitákat folytat
Khrüszaphiosszal, a hatalmas, bölcs eunuchhal, ki viszont, talán mert
heréit, éppen úgy vágyakozik a dionüszoszi mámorokra, mint a császár a
szentek, a remeték lelkének égi tisztaságára. Az uralkodás ezért a szép és
ifjú Pulcheria gyakori szórakozása, vagy szeretıi torzsalkodásának célja.
Mindenesetre jól uralkodik, mert nem akadályozza a tisztviselıket, hogy a
törvényt betartsák, s ami ennél sokkal fontosabb, betartassák, s vigyáz,
hogy szeretıi okos, erıs, vitéz férfiak legyenek. – Közelebb hajolt a férfi
arcához. Nagy, sötét szemében a holdfény csillogott, és a gondolat árnyéka
olyan volt, mint a hold felett lebegı felleg. – Fel kell kelteni hiúságát, hogy
el akarjon hódítani téged tılem – szólt halkan.
A férfi hirtelen azt hitte, nem jól hall:
– Engem... tıled? – mormogta. Piacidia bólintott:
– Persze! Minket, asszonyokat, gyakran a szeretıink által lehet a
legjobban kormányozni. Ha okos s vakmerı leszel, a bizánci sereg és
hajóhad élén vonulhatunk be Ravennába.
Látta, mint sápad el a férfi, és könnyő csókkal becézte orcáját, vastag
nyakát, széles vállait.
– Mily tapasztalt államférfi vagy, s mégsem értesz meg. Ha Pulcheria
látja, mennyire uralkodsz rajtam, uralkodni akar rajtad... s ha uralkodik
rajtad, akkor már foglya lesz saját hiúságának. Kiválasztott férj helyett te
állsz mellettem a vezérgálya árbocánál, mikor Ravenna ellen indul a
hajóhad.
Nevetett. Úgy rázta fejét, hogy dús, illatos, fekete hajfürtjei átátcsaptak
a férfi vállán, mellén, mintha el akarná riasztani a Boni-facius testét elöntı
hővösséget. A férfi ösztönösen elhúzódott.
– De... de... ez lehetetlen – suttogta, és úgy rejtette el arcát a dús, illatos
hajfürtök közé, mint a rémült kisfiú. – Pulcheria egyszerően nem lesz
szerelmes belém. Én téged szeretlek, s ezt nem tudom elrejteni.
Piacidia halkan nevetett.
– Nálunk, asszonyoknál, minden a hiúságunknál kezdıdik, s hiúságunk
által történik. Azért vagyunk halálosan szerelmesek akárkibe, mert
hiúságunk kívánja a halálos szerelmet, vagy hiúságból halunk meg.
Pulcheria gyermekkorában betegesen irigykedett udvarlóimra.
183
ö, mint sokkal fiatalabb, szigorúbb nevelıi felügyelet alatt állott, mikor
udvari ünnepélyeken már körülöttem forgolódtak a legfényesebb jövıjő
ifjak. Ha az én szeretımet elveheti, minden más háttérbe szorul.
A férfi halkan, szinte riadtan nyöszörgött.
– De... te... te...
Piacidia felvonta szemöldökét. Ajka egyszerre keskeny, színtelen lett.
– Én?... Látszólagos féltékenységi jelenetet rögtönzök, kellı
tiltakozással, kellı idıben. S keserő könnyeket hullajtok, mikor ı is látja,
ha te elhagysz engem, az ı ellenállhatatlan varázsának engedve. Persze
Pulcheria többi szeretıi mindent megtesznek, hogy te elkerülj Bizáncból,
és így remélem hatalmas sereg élén indulhatunk Ravenna elkn. Ha el
tudnád érni, hogy Pulcheria azt higgye, a legmélyebben megalázott
hiúságomban, akkor bizonyára nagylelkő fölénnyel vissza is ad nekem,
hogy mint az ı birodalmának hadvezére vigyázz reám s a Nyugati
Birodalomra.
Bonifacius érdes, mohó férfias, barna arcán riadalom látszott.
– De én csak a te szeretıd akarok lenni... Én nagyon... nagyon
szeretlek. Ez nem tréfa, nem hiúság, nem cselszövés.
Piacidia lassan két kezébe fogta a férfi orcáját. Tekintetében lágyság és
hála csillogott.
– Ha csak az én szeretım lennél, rövidesen a perzsa határra kül-
denének, fontos és megtisztelı megbízatással, én pedig szegény, megtőrt
rokonként tengetném az életet a dölyfös udvaroncok között. Törj oly
hevesen Pulcheria felé, mint az imént felém. Perzseld ki ifjú testébıl
minden más szeretı mámorát.
Lassan kúszott a férfi felé.
– Jöjj... jöjj, most mutasd meg, hogy öleled meg értem... ıt... Légy
heves, mint még soha... oly vad, mint egy részeg zsoldos... s mégis oly
bölcs a nászban, mint a Mámoristen papja. Gyújtsd fel egyetlen
lángoszloppá minden érzésedet: a győlöletet, a keserőséget, a vágyakozást
utánam.
... Az alvó evezısök álmait hirtelen lobbantotta fel valami forró
fuvallat.

***

A tanácsteremben, a trónus helyén díszes kerevet állott, amelyen

Honorius vízibetegségtıl duzzadt teste hevert, a pompás, könnyő takarók
szivárványszínő hulláma alatt. A mellette jobbról álló nyúlánk leány
válláról nehéz, fekete bársonypalást ömlött, melynek szélén nagy, ércesen
merev, arasznyi széles ezüstcsipke villódzott. Dús, féktelenkedı fürtjeit
kígyóztató hamvasbarna hajában koronaszerő, aranylevelekbıl
összeötvözött, háromszögő rubinokkal izzó fejek jelezte rangját.
Sötétszürke szemében olykor szelíd figyelem feszült, máskor aggodalom
rezzent. Ha képmutató szerénységgel lehajtotta fejét, szeme alatt sötéten
merült fel az asszonylság parázna, bársonyosan finom árnyéka. Hosszú,
finom, hegyes könyökő karjait néha összetette, mintha imádkozna, néha
jelezve feladatát, a beteg felé nyúlt, vagy lopva igazgatta a fejékén a
háromszögő rubinokon átcsapó hajfürtjeit.
 A trónuskerevet másik oldalán a magas, barna, lágy és mégis férfias
arcú, még fiatalnak látszó Eudoxiosz fıorvos körül két-három görög orvos
csoportosult, kissé visszahúzódva a hét válogatott testır zsoldosvezér sora
mögé. A testırök sorában a magyar és kuturgur hunok ezredhadnagyi
öltözetében – mint a többi hat – zömök, férfiasán izmos ifjú állott. Sisakján
sasszárny jelezte fejedelmi rangját. Könnyő, kerek, ezüst testırpajzsán
a,,MU”, az elsı birodalom szent jele mutatta a maya-mayar
sámánnemzetséget. Mereven, anélkül hogy az ırállás szabályait megtörné,
és a fejét oda fordítaná, nézte Honoriát. Éles, fekete szemében a suhancos
gúny, a hiúság szülte féltékenység, a láthatatlant látó ifjú sámán gıgje
váltakozott.
Az ágytrónussal szemben, a hosszúkás asztal mellett a Nyugati
Birodalom fıtisztviselı'i ültek: a Constantiushoz hasonló, szálas, erıs,
magister officiorum, aki egyszerre számított a testırség vezetıjének és a
többiek vezetıjének; a mindig feltőnıen és kétségtelenül mégis ízlésesen
öltözködı questor, akit a legtekintélyesebb jogtudósnak tekintettek
aránylag fiatal kora ellenére; a mozgékony korintho-szí görög: comes
sacrarum largitionum, a pénzek és kereskedelmi ügyek tanácsosa; a
Bonifacius helyébe kinevezett comes rerum pri-vatarum, a császári vagyon
kezelıje; az öreg, nagyon tehetséges hadvezér hírében álló magister
peditum, a gyalogság vezére, a legfıbb hadvezetés igazi parancsnoka; a
nálánál is öregebb, de kitőnı lovasnak ismert magister equitum, a lovasság
birodalmi fıvezére.
A terem oszlopsoránál a pusztai zsoldosok álltak ırséget. A vállukon
átvetett farkasbır szürkeségéhez enyhe, rıt árnyalat vegyült a terem négy
sarkában égı, bikafejő bronzurnák világosságában. Sisakjukban mintha
meg-megrebbent volna a rangjelzı tolldísz. Lovassági pajzsaik csillogtak
szabályszerően behajtott bal karjukon. Széles hátukon különös rajzoknak
látszottak az íj és nyíl körvonalai. Jobb kezükben rıten sziporkázva ívelt a
pehelykönnyő, borotvaéles, me185
sésen hajlékony szidta kard. Mint vasból kikovácsolt szobrok, felvetett
fejjel meredtek maguk elé.
Ioannész nem a birodalmi kancellár zöld-arany keresztekkel ki-varrt,
bíborszegélyes, sötétkék selyemruhájában, hanem a hellén filozófus
egyszerő, fehér tógájában állott az asztal mellett. Hosszúkás, halvány arca
megifjult, megszokott, kissé hajlott tartása eltőnt. Magas, sovány alakja
olykor könnyedén mozdult a beszéd hevében.
 –... frank törzsfık törnek Gallia két tartományára, s vajon kiild-hetünk-
e sereget Armorica és Aquitania védelmére? Sújthatjuk-e még rettentıbb
adókkal a népet, hogy új barbár zsoldosokat fogadjunk a barbárok ellen?
A szavak elsuhanták a csendben, a birodalmi fıtisztviselık arcán
egyforma kifejezés látszott. A mozgékony korinthoszi görög sacrarum
largitionum tiltakozólag emelte fel mindkét kezét:
– Az adók behajtása lehetetlen! Itália földje itt-ott napi járásra lakatlan,
mert a parasztok vagy a hegyekbe futnak rablónak, vagy a városba
húzódnak az adószedık elıl.
Csend lett. Oresztész, aki a császári rendeletekkel foglalkozó birodalmi
hivatalt vezette, és így jegyezte a tanácskozáson elhangzó beszédeket,
érezte, mint árad a fojtó reménytelenség az asztal körül ülık arcán.
Ioannész a kincstárnok felé pillantott, és lassan bólintott.
– A zsoldosseregek rettentı adót zúdítanak a népre. Ha ránk törnek a
barbárok, a gótok, a frankok, a vandálok, a svévek, az ala-mannok vagy a
burgundok, a provinciák népe nem ragad fegyvert a birodalom védelmére,
mert jobban retteg irgalmatlan adószedıinktıl, mint a barbárok uralmától.
ösi szónoki mozdulattal, mintha az athéni agorán tartana beszédet,
emelte fel kezét.
– Adjunk szabadságot azoknak, akik eddig rettegték az adószedıink
léptét. Adjunk szabadságot azoknak, akik felett eddig zsoldosaink
kardjával uralkodott az önkény, és a szabadok harcra kelnek
szabadságukért a barbárok ellen! Adjunk szabadságot a fenyegetett
provinciáknak: Armoricának, Aquitaniának, a messze Britanniának!
Hatalmas népfelkeléssel söpörjük ki Galliábol a gótokat, a frankokat, a
burgundokat, az alamannokat!
Az asztal körül ülık arcán sápadtság ömlött el. Néhányan meglepetten
kiáltottak fel. – Ilyen lázadás által jobban elveszítjük Gal-liát, mintha
bármely barbár nép foglalná cl – csapott fel a lovasság vezére, aki a nagy
földbirtokosok dél-galliai csoportjának közismert vezetıje volt. Az üres, de
nála néhány evvel fiatalabb magister pe186
ditum, aki a birodalmi gyalogság legfıbb parancsnokának rangját
viselte, legyintett:
– Ha volnának légióink: irányíthatnánk a felkelést. Róma nemeseinek
már több mint két évs2ázad óta császári rendelettel tilos a katonáskodás,
nehogy elıkelı patríciuscsaládok sarjai a katonák felkelése által törjenek a
hatalomra. Itáliában nincs senki, aki önként fegyvert fogna, ha veszély
fenyegetné e földet.
Ioannész újra bólintott:
 – A nincstelenek nem fognak önként fegyvert, mert nincs mit vé-
deniök! Adjunk földet a földönfutó parasztságnak. Osszuk fel a hatalmas
földbirtokok latifundiumait. S az új, szabad földmívelıkbıl új,
legyızhetetlen légiók támadnak!
Az asztal körül ülık egyszerre felugráltak.
– Gracchusok nyelvén szólasz-e?! – kiáltott felháborodva az öreg
magister peditum. – Ez lazítás! S sorsod a Gracchusok sorsa leend!
Ioannész elmosolyodott. Átpillantott Honoria felé, aki lábujjhegyre
ágaskodva figyelt a trónuskerevet mellett:
– Ki védje meg Rómát s Itáliát, mint a nép?! Hiszen ezer évig védte,
míg az önkény barbár zsoldosai ki nem ütötték kezébıl a dicsıséges
fegyvert, mellyel gyızött Britanniától Egyiptomig!
– Önkény?! – rivallt fel egyszerre az udvaroncok látványos
felháborodásával a questor, aki eddig némi rokonszenvvel hallgatta
Ioannészt. – A legtörvénytisztelıbb uralkodó, a Sacratissimus Impe-rator
legtündöklıbb jelenlétében mered kimondani e szót?
Egyszerre csend lett. Mindenki a beteg felé fordult. Honorius
nehézkesen félig felemelkedett a kerevet tarka párnáin. Sárga, duzzadt
arcán furcsa öröm volt. Érezte magán Honoria nagy, szürke szemének
várakozó tekintetét, és elmosolyodott.
– Igen... önkény... – szólt halkan, gúnyosan, de mégis meg-hatottan.
Hallotta a leány halk, elragadtatott sikolyát. Tréfásan védekezve eléje
emelte vaskosnak látszó, puffadt, puha kezét. Elkomolyodott.
– Helyes a bátor beszéd. Mi mással állíthatjuk magunk mellé az itáliai
népet, ha nem az igazságos földosztással, s mi mással sorakoztathatjuk fel
a barbárok ellen Gallia lakosait, ha nem a szabadság ajándékozásával?
Mindenki hallgatott. Ioannészt – aki bár sokat vitázott errıl a
császárral, nem várt ilyen nyílt helyeslést – most olyan meghatottság fogta
el, hogy ajka megremegett. A beteg néhány pillanatig némán rakosgatta
maga körül az apró párnákat. Aztán felpillantott:
187
– Beszélj, hallgatunk – szólt halkan. Ioannész köhintett:
– Úgy vélem, helyes lenne, ha a britanniai légiónk Gallia védelmére
sietne, és mi csak támogatnánk a briteket védelmi harcukban a skótok,
piktek vagy a szax kalózok ellen. Úgy vélem, helyes lenne, ha Armorica és
más galliai tartományok népét oly szabaddá tennénk, amennyire csak lehet.
Tartsanak győléseket e provinciák lakói. Jöjjenek össze a városok, a
nemesek, a földmívelık nevében azok, kikben a nép bizalma van. Vitassák
meg az igazságszolgáltatást, az adók kivetését s bármely más dolgot, mely
fontos a provincia népének.
Mindenki hallgatott. A teremben megtorlódott a fojtott várakozás, az
ámulat, a határozatlanság, a rejtett felháborodás. A császár bólintott:
– Helyes – aztán sápadtan a viasszal bevont írótáblák fölé hajló jegyzık
felé intett: – írjátok. A felvetett törvényjavaslatokat törvénnyé emelésre
ajánlom a szenátusnak s a konzuloknak...
Valaki határozatlanul tapsolt. Másik, harmadik... A birodalmi
fıtisztviselık meglepett, felháborodott vagy tanácstalan arcukat rejtegetve
tapsoltak. Oresztész érezte, hogy szeme könnyes lesz.
– Róma feltámad! A régi, nagy, dicsı, szabad Róma! A Gracchu-sok és
Marius teutonokat, cimbcreket összezúzó Rómája! – kiáltotta fojtottan,
rekedten. Egyszerre csend lett. Néhányan feléje fordultak. A lovasság
vezére, aki olyan sápadt volt, mintha hirtelen viaszlárvát vett volna fel,
megvárta, amíg csend lesz, aztán fejét rázva mormogta :
– Felette veszélyes, ha e törvény köztudomású leend. A gót és más
germán zsoldosok, kik oly bátor és tettre kész férfiak, könnyen
felháborodhatnak, mert zsoldjukat, sıt jutalmaikat látják veszélyben.
Az asztal körül állók ajkán halk, fojtott helyeslés siklott. Ioannész
tagadólag rázta fejét, aztán lassan mutatott a hun testırök mozdulatlan,
néma sora felé.
– A hun Nagyfej edelem sok erıs s vitéz germán nép felett uralkodik.
Mi, rómaiak, a birodalmunkat védjük ugyanezen népek ellen. Nem
természetes-e, ha erısödik az egyetértés közöttünk s a hun fejedelmek
között? Nem természetes-e, ha a germán veszély ellen hun segítséget
kérünk, ha kell?
Egy pillanatra elhallgatott, aztán lassan, vontatottan mondta:
– Ha valaha is a római s a hun egymás ellen tör: ez életet jelentı
egyensúly megbomlik, s az erıs, vitéz germán népek elıször az
188
egyiket, aztán a másikat sújtják le. A hun sámán Nagyfejedelem és a
római császár barátsága birodalmak életének záloga.
Tekintete találkozott Itil pillantásával. A hun ifjú szemében hővös
figyelem volt.
Már mindenki tapsolt. Az asztal körül állók ajkáról még bizonytalanul,
de fel-felröppentek az „Üdv!” kiáltások.

10.
 A Boszporusz liláskék szalagján túl, messze Keleten, a sok zsarnokot
hordozó Ázsia partjai lebegtek a párás láthatár szélén. Balra, a paloták
rengetege felett, mint merev, aranyfényő lángok lebegtek a templomok
kupolái. Egészen távol, a még Atlantiszból jött hellének által emelt
Byzantion keskeny, ısrégi utcái kanyarogtak. A régi városrész körül a
Constantinusok városának pompásan megtervezett, még pompásabban
felépített Őj-Rómája bontakozott ki. Nyílegyenes utak, sok emeletes
paloták, mindig zöldellı kertek. Egészen messze, az utcák tengerén túl, a
bevehetetlen városfalak, szegletes bástyák sora sötétlett, s a horizonton
kelı alkonyi fellegek olyanok voltak, mint hellén istennınek bástyák
talapzatán emelkedı, roppant, aranyozott szobrai, amelyeket az
Olümposzra fellépett ezer Pheidiász faragott a végtelen égbolt
ledönthetetlen megaronjába.
Piacidia rátette hosszú, lányosán csontos kezét a terasz korlátjára. Oda
nézett, ahol a Khrüszoterosz aranyszarvként a város mélyébe kanyarodó
tengeröblének csendes vízén hajók szorongtak. Lüktetett a világkikötı.
Elpusztíthatatlan erıvel örvénylett a vakmerı kalmárok, a hét tengert járt
hajósok száz népbıl összeverıdött tömege. Ravenna egyenes, széles, szinte
vadonatúj, de méltóságteljesen csendes, a nap legnagyobb részében szinte
üres utcái után szeme szinte káprázott a gazdagság, a hatalom, a gondolat
mindent túlzsúfoló bıségétıl. A messzeségbıl néha halk zengésként
szállott a hippod-rom lóversenyterérıl a tömeg rivalgása, délrıl a
Márvány-tenger felıl érkezı hajóhad száz gályájának kürtjelzése.
– Nem is tudom, mit csináltok itt, Pulcheria – mondta mesterkélt,
könnyed vidámsággal, és szokatlan szeszélyes mozdulattal vállat vont. –
Ezen a városon lehetetlen uralkodni, mert lehetetlen törvényekbe fogni
természetét.
Vele szemben, az oszlophoz támaszkodva, középtermető, görögösen
arányos asszony állott. A bizánci nık százféle szépségápoló szerévei
becézett, csodásán hamvasbırő arca komoly, értelmes volt. Nagy,
szürkészöld szemében, mely hasonlított Honoria szeméhez – de néha, az
indulatok hullámzásában egészen elborította a smaragdzöld színárnyalat –,
a szegény rokonnak járó enyhe gúny és jóindulatú szánalom csillant.
Festett, duzzadt, sötétpiros ajkán udvarias, alig észrevehetı mosoly
rezzent. Úgy vonta fel gömbölyő vállát, hogy mesésen ápolt, hófehér bıre
kibukkant a bíbor selyemruha rejtett kivágásából, és a néhány egyforma
hajnalszínő gyémánttal ékes, tenyérnyi ruhakapcsoló fibula megrebbent a
vállán. Kedvenc zafírgyőrőivel borított, hosszú, finom ujjaival
smaragdokkal zölden villódzó övéhez nyúlt. Megigazította ezüstcsipkékkel
szegélyezett, zöld-aranyos felsı palástját. Kicsi lába táncosán mozdult. A
csodás mővő gyöngyökkel borított apró saru piciny sziporkákat vetve,
hangtalanul siklott minden léptére.
– Mi nem uralkodunk Bizáncon – szólt tiszta attikai beszéddel, és nem
keverte szavait Konsztantinopolisz zavaros, félbarbár kifejezéseivel,
melyek múlhatatlanul felbukkantak a világkikötı lakóinak beszédében –,
hanem csak lebegünk felette, mint az istenek az Olümposzon. Ha kérünk
valamit e várostól: sereget, aranyat vagy gondolatot, akkor gyorsan és
irgalmatlanul kell kérni. De ha adunk, oly látványosan kell adni, hogy a
káprázó szemek ne vegyék észre, milyen keveset adunk. Ki a látványos
ajándékozás oly isteni mővészetét ismeri, az, ha ad: tízszeresen ad.
Piacidia az ısi Byzantion Márvány-tenger felé hajló utcáit, a gazdagok
fölényes, könnyed pompájával emelt palotasorokat nézte.
– Ahol ennyi a gazdagság, ott a gondolat elvész az arany csörgésében.
Konsztantinopolisz még egészen új város, ezért legjobban hordozza
korunkat. De mint minden, ami új, a barbárságot is. Nem hiszem, hogy
valóban a gondolat teremne lármás vitáiban, mint egykoron Athénban.
A másik asszony kissé felvetette fejét. Dús, kékesfekete hajfürtjei
puhán súrolták az oszlopok márványát. Vékony, ékszerően tömör,
hollófekete szemöldöke bosszúsan felívelt.
– Ti, rómaiak, csak azért hivatkoztok mindig Athénra, mert érzi-tek,
hogy az új hit itt Bizáncban élıbb, lüktetıbb, termékenyebb, mint nálatok,
Ravennában vagy éppen Rómában.
Hosszú, hófehér, illatos kezét hevesen a város felé nyújtotta, és ahogy
zöld-arany felsı palástja félrelebbent, bíborba öltözött alakja imbolyogva
felizzott.
– E város nem azért hangos a vitáktól, mert a hite bizonytalan,
190
de azért, mert itt a gondolat szabad. Ha nálunk valóban nagy
templomokat emelnek az új hit hívei, azok a Kozmikus Gondolat, a
Végtelenbe törı Bölcsesség, a Szent Elme székesegyházai lennének,
melyek visszatükrözik a régi Pantheont az új kor tükrében.
A Márvány-tenger a napnak ebben a szakában valóban márvány-s^ínő,
márványsima volt, s a kikötıbe befutó hajóhad száz gályája kék Andreász-
keresztes, fehér vitorlák alig lebbenı virágszirmaival borította, be az
alkony mesésen finom, opálosezüstös árnyalatát hordozó víztükröt.
Pulcheria is a felmerülı hatalmas gályákat nézte, az ezer meg ezer evezı
egyenletes, hangtalannak látszó lebbenését, az árbocok mo-'gó erdejét. A
római asszonyra pillantott. Szürkészöld szemében ismét felmerült a vidám
szánakozás. A hatalmas, a legyızhetetlen, a tengeren egyedül uralkodó
hajóhad látványából áradó ösztönös, sajgó irigységet kereste a szegény,
előzött rokon arcán, melynek szinte változatlan szépségét úgy irigyelte
még alig néhány évvel ezelıtt is, serdülı leány korában.
Piacidia észrevette. Hővös harag csapott át rajta. A gondosan kieszelt
cselszövés, melynek minden mozdulatát, szavát, még tekintetét is
gondosan felmérte, most egy pillanatra szétfoszlott.
– Én is jól ismerem Constantinus városát. Tudom, hogy nıiesen
türelmetlen, ravasz és hiú.
A bizánci asszony hallotta hangjában a vágyott elkeseredést, és most
már fölényesen, engedékenyen bólintott.
– De ugyanakkor férfiasán szilaj, gıgös és mohó a világ birtoklására –
szólt lágy hangsúllyal mérsékelve a vita élességét. – A világból azonban
csak az ifjúságot, szépséget, ritmust, színt, a gondolat olümposzi szabad
versengését és persze az igazságot akarja birtokolni. Az igazságot! Igazi
hellén hévvel, hővös irgalmatlansággal akár önmaga iránt is. Ezért a
gondolatot többre becsüli a harcnál, de ha nem hagyják gondolkozni:
fegyvert ragad. Khresztosz hite sehol sem oly életteljes s oly kevéssé
foglalható hittételekbe, mint itt. Ezért kovácsolunk új és új hitvallásokat,
melyek újra és újra szétmállanak vagy elkopnak az igazságot szomjúhozó
vitákban. Az én városom vitáiban dogmatikus, mint Alexandria, titkokat
keresı, mint Antiochia, és vakmerı, mint Athén. Igen... a gondolatok
hullámverésén olykor talán viharokat kelt, de egy dolog bizonyos:
Macedóniai Alexand-rosz nagy gondolata a keleti és nyugati kultúrák
összeolvasztásáról itt vált valósággá, s innen árad a hellén mőveltség fénye
a már-már barbárságba süllyedı világra.
Piacidia erıt vett magán. Érezte, hogy a vita túl hővössé, ellensé191
gessé válik. Közelebb lépett. Egy pillanatra könnyedén a másik asz-
szony vállára tette hosszú, óaranyszínő karját. Megvárta, amíg Pul-cheria
észreveszi, míg szürkészöld szeme megrebben, aztán a régi versengésükre
emlékeztetve, tettetett vidámsággal mondta:
– Emlékszem, ott a kertben a három nagy olajfa alatt, hogy ösz-
szekaptunk egyszer, mert Arisztogénosz, az ellenállhatatlan aranyifjú azt
mondotta, az én ajkam csókra valóbb, mint a tiéd, s ha egyszer majd
csókolódzunk, akkor a férfiak az én számat érzik édesebbnek.
Pulcheria elmosolyodott. De félig behunyt szemének tekintete
elkomolyodva, zölden villogva szegezıdött a látszólag közönyösen
elhúzódó másik asszonyra.
 – Te szebb voltál... s szebb is vagy – hangjában régi gyermekkori
sérelmek sajogtak élın, nyugtalan bosszúságot lobbantva. Most mindketten
nevettek. A római asszony elismerıen bólintott.
– Egy nı csak akkor mondja a másiknak hangosan, hogy szebb nála, ha
egész biztosan tudja, hogy ez nem igaz. Te valóban sugárzóan szép lettél,
persze jóval fiatalabb is vagy nálam. De kétségtelen, bármilyen okos is
vagy, ilyen varázslatos szépség s ennyire sugárzó ifjúság nélkül nem
uralkodhatnál ilyen nyugodtan ezen a városon.
Halkan, szinte alázatosan beszélt. Aztán kislányosan könnyed
mozdulattal közelebb hajolt a bizánci asszony kicsiny, rózsás, lágy illatú
virágsziromfüléhez.
– Mondd, ha szépséged és e város között kellene választani... melyiket
választanád?
A másik láthatóan nagyszerően mulatott a szegény rokon tettetett,
mesterkélt könnyedségén.
– E várost – mondta rejtett gıggel, aztán önérzetesen hozzátette: – Ha
Bizánc enyém, elıbb-utóbb visszakapnám szépségemet, hiszen minden
köve élı szépséget sugároz. De ha elveszteném Bizáncot, a szépségem is
kihunyna, mert vajon van-e immár Bizáncon kívül is szépség?
Hallgattak. A hippodrom felıl újra felharsant a gyıztes kocsihajtót
ünneplı százezres tömeg rivalgása. Piacidia sóhajtott:
– De én már csak a csendes nyugalomra vágyom. Rejtekhelyre, ahol
elrejtızhetek azzal, akit szeretek.
Pulcheria mesésen üde, hamvas arcán figyelem látszott.
– Szeretsz? – kérdezte asszonyos kíváncsisággal. – Kit?
A római asszony hallgatott. Szeretett volna szemérmesen elpirulni.
Hallgattak.
192
– A hajóskapitányok mesélték – kezdte Pulcheria, aztán gyorsan
kérdezte –, igaz?
Piacidia éjhajú feje még lejjebb hajolt:
– Igaz – szólott halkan. Úgy érezte, sikerült elpirulni, és olyan öröm
fogta el, mint egy hadvezért, ha látja: a serege sikeresen támad.
– İt?
– Igen, ıt.
– Nagyon?
– Ó, rettenetesen.
– S ı?
Piacidia gıgösen felvonta szemöldökét.
 – Ö? Egészen kábult a sors kegyétıl. Vak mindenki más szépségére.
Siket a hozzá törleszkedı asszonyok minden szavára. Csak engem hall,
csak engem lát. Különben láthattad – halkan, gıgösen nevetett. – Ezt az
egy alattvalómat a legerısebb hadsereg, sem hajóhad nem hódíthatja el
tılem. – Keskeny szemöldökével arra intett, ahol most futott be a
hadikikötı kıgátakkal körülvett háromszögébe a bizánci flotta száz
aranyozott oromzatú, kék Szent András-kereszttel ékes, fehér vitorlák
százait feszítı gályája.
A másik asszony úgy érezte, a menekült rokon lágy szavában kihívás
csendül, és enyhe bosszúsággal nézett a lakomaasztal felé, ahol a sovány,
irgalmatlan szemő Khrüszaphosz eunuch, akit mindenki a mindenhatónak
hitt Bizáncban, híres, szelíd, nıiesen könnyed mozdulatokkal magyarázott
Bonifaciusnak, és a szikár, de arányos termető Markianosznak, akit viszont
a két birodalom legjobb hadvezérének tartottak a hadtudomány szakértıi.
Bnnifacius megérezte az asszony tekintetét, és felvetette fejét. Piacidia
rámosolygott.
– Hozz ide egy kehely bort – szólt olyan halkan, hogy a férfi csak
ajkának mozgásából értette meg kívánságát. Készségesen felegyenesedett.
Egy pillanatig habozott az asztalon pompázó, csodás, régi, hellén mővő
kelyhek között, aztán felvett egyet, és lassú, szertartá-sos léptekkel indult a
két asszony felé. Pulcheria nagy, szürkészöld szemében gonoszkodó
kötekedés csillant. Kissé elırehajolt. Százféle titkos szerrel ápolt, csodásán
hamvas arcán képmutató meglepetés látszott. Hófehér, illatos, gömbölyő
válla egyszerre felbukkant a ruhája rejtett kivágásain, és hellén arányokat
sugárzó alakja a rátapadó bíborselyemben úgy lebbent Bonifacius felé,
mint hirtelen áradó erık hullámában az izzó láng.
– Nekem hoztad a kelyhet, római férfiú? – kérdezte, és duzzadt,
sötétpirosra festett ajkán hálás mosoly villant. Bonifacius megtor193
pant. Zömökén, szilárdan állott. De vaskos, rövid kezében megremegett
a rubinoktól villódzó aranykehely. Egy pillanatig ösztönösen úgy nézte a
bizánci asszony arcát, mintha varázslatot látna, aztán Piacidiára pillantott.
A római asszony sötét szemében a gyakorlott cselszövı hideg
figyelmeztetése villant. Hirtelen ı is elırelépett, és halk, kérı hangon,
mely sehogy sem illett tekintetéhez, mondta:
– Ugye, nekem hoztad, Bonifacius?
A férfi éles sasorrú, barna latin arcán ıszinte zavar ömlött. Némán
lesütötte szemét. Piacidia halkan nevetett.
– Látod, kedves rokon, a császári méltóságod s minden szépséged
kevés ahhoz, hogy... – suttogta a másik asszony füléhez hajolva.
 Bonifacius megértette. Egy pillanatra lehunyta szemét. Érezte, mint
kanyarodik elıtte a cselszövés keskeny ösvénye, hallotta a
hangárnyalatban rejtett utasítást. Tudta, játékszerré válik, idegen akarat
eszközévé. Összeszorította fogát. Keze erısebben megremegett. A ke-
helybıl kicsordult bor néhány cseppje végigkúszott ujjain. Piacidia kissé
hátrább hajolva figyelte minden mozdulatát. Alig észrevehetıen
elismerıen bólintott. A bizánci asszony könnyedén legyintett.
– Eh... én nem mint császárné kérem a kelyhet. – Aztán a férfi felé
fordult. – Annak add, tiszteletre méltó idegen, kit szebbnek látsz. – Illatos,
hófehér kezét figyelmeztetıen emelte fel. – Légy teljesen tárgyilagos,
hővös elmével, irgalmatlan szemmel ítélj. Egyikünk sem sértıdik meg
válaszodra. Én mindennél többre becsülöm az igazságot és a
tárgyilagosságot. Ha igazságos leszel, a legnagyobb jutalomban részesülsz.
Válassz bátran.
Bonifacius lassan felvetette fejét. Súlyos tekintető szemében
aranyfényő szikra csillant. Éles, mohó latin arcán szilaj düh lobbant. A
kehely zengve repült a karcsú korinthoszi oszlop tövébe. A bor úgy
freccsent szét, hogy a két asszony egyszerre riadtan emelte maga elé két
kezét. Csend lett. Mindenki feléjük fordult. Bonifacius lobogó, félelem
nélküli tekintettel nézett hol Piacidia, hol Pulcheria, most a meglepetéstıl
egyformán sápadt arcára. Köhintett. Mélyet lélegzett. Széles vállán
felsziporkázott az ezüsttel áttört fehér ruha. Hangja halk, szinte nyugodt
volt.
– Tud-e a fcérfi ıszintén választani két ilyen olümposzi szépségő
asszony között? S ha választ, nem vétkezik-e nagyobbat önmaga ellen,
mintha választana a jobb és bal szeme között?
Pulcheria szürkészöld szemében az ıszinte, nıies riadalom mögött
elismerés csillant. Kicsi lába könnyő ızlépéssel rezzent, ahogy meg194
rázta apró, csodás mővő saruját, melynek hegyére két lágy csillogása,
hatalmas gyöngy közé odafreccsent a padlóra kiömlött bor. A sovány,
öregesen lassú, mindenható eunuch az élvezettıl hunyorogva élesen
hangosan nevetett.
– Ne aggódjunk Rómáért! Míg ily vakmerı igazmondó férfiak
teremnek Romulus városának falai között, nem dıl meg a Capitolium!
A bizánci asszony lányosán üde, hamvas, illatos nyakát nyújtogatva
nézett Bonifacius komor arcába.:
– Tetézd oly dicséretes igazmondásodat, tiszteletre méltó heves-vérő
vendégünk, s mondd: megelégednél kettınkkel? – Bonifacius mereven,
mohón nézett reá. Az asszony érezte, ez a tekintet lemezteleníti. Zöld-
arany palástja mintha felleggé vált volna, lebbent tova, a rejtelmes,
ismeretlen, forró fuvallatban. Bíborruhája piciny lángokká hullott szét,
melyek égették bırét.
– Én nem... – hallatszott érdesen, vakmerıén. – De ketten, úrnım,
elégedettek lennétek velem.
Az izmos, erıs, ıszülı hajú Markianosz, aki az asztalnál ült, komoran
meredt maga elé. Hirtelen felpattant. Kardja pengve röppent ki hüvelyébıl.
– Testırök! – csattant a szava. Hét nyíllal felvésett, csontos, barna arca
halálsápadt lett. A bejárat felıl három-négy, tetıtıl talpig rézpikkely
páncélba öltözött perzsa clibanarius és néhány óriás termető, szıke
alamann zsoldos rontott elı.
Pulcheria kiegyenesedett. Arca egyszerre hővös, figyelmes lett:
– Markianosz! – mondta szinte halkan. – Úgy látom, megfeledkezel
arról, hogy engedélyem nélkül senki sem parancsolhat Bizáncban.
Csend lett. A sovány, irgalmatlan szemő eunuch gúnyos, kárörvendı
mosolyát rejtve, könnyed, nıies mozdulattal megérintette a híres hadvezér
karját, és félig felemelkedve a fülébe suttogta:
– Vigyázz... vigyázz... Ez a gyönyörő fenevad csak az ágyát osztja meg
veled, te, fényes diadalokkal koronázott, de kissé koros hıs. A hatalmát
legfeljebb velem. Emlékezz elıdeidre, a túl hangos szeretık a perzsa
határon óvhatják a birodalmat jó néhány évig, mire lehiggadva és
diadalokkal övezve visszatérhetnek.
Markianosz mélyen ülı, éles, szürke szemében düh és bánat kavar-gott.
Lehajtotta fejét. Melle zihált. Hirtelen elfordult, és szótlanul indult ki a
terembıl. Az asztal körül némaság terjengett. A bizánci asszony halkan
nevetett. A meztelenség rejtelmes érzését elsodorta a hatalomféltés hővös
fuvallata.
195
– Elégedettek lennénk veled? – kérdezte, és a római férfi arcát kutatta
tekintetével. – Ó... ó... s vajon miért?
Bonifacius érezte, hogy Piacidia úgy figyeli ıt, mint a cirkusz nézıje a
kocsiversenyzıt, aki biztos halált jelentı, túl merész fordulattal hajszolja
lovait, s már nem kerülheti el a bukást. Mégis tudta: már nem fordulhat
vissza, nem hagyhatja abba a vakmerı játékot.
– Az igaz nászban elfárasztott asszony, aki úgy érzi, fellegként lebeg
kerevetén – hangja akadozott, trágár, merev tekintettel meredt Pulcheria
arcába –, mindig elégedett, mert akarata összeolvad az ıt birtokló férfi
akaratával, s ha az boldog birtoklás, akkor a nı is boldog a birtokoltatás
által...
 A bizánci asszony érezte, a meztelenség rejtelmes, megcáfolhatatlan
érzése újra elömlik rajta. Üde, hamvas arcán pír ömlött. Nem figyelt a férfi
szavaira. Lassan odalépett az asztalhoz. Remegı kézzel ajkához emelt egy
kelyhet. De nem ivott. Torka kiszáradt. Mégis úgy érezte, különös öröm
fogja el. Hallotta, amint az eunuch és Piacidia beszélgetnek, s a szavak,
mint száraz levelek a forró örvényben, lebbentek körülötte.
Bonifacius érezte, amint Piacidia hővös, parancsoló tekintete rá-
szegezödik. A római asszony nyugtalansága már elmúlt. Figyelmesen
értékelte, olvasta a bizánci nı minden mozdulatát, arckifejezését. Hirtelen
parancsolóan úgy intett a férfinak, mint a cirkusznézı, ha támadásra
biztatja gladiátorát. Bonifacius tudta, hogy most valami vakmerı
támadásra kell felhasználni ezt a rejtelmes, mindent betöltı, mindenben ott
lüktetı forróságot, mely parázna varázslatként fedett el gondolatot, tettet,
akaratot. Elırelépett. Megtorpant. Óvatosan, szinte hővösen pillantott az
eunuchra. Khrüszaphiosz irgalmatlan, hideg szemében biztatás rezzent.
Lassan felkelt. Hátat fordított a rómainak. Piacidia elé lépett.
– Nézd úrnım... ott a hippodrom.
Piacidia megértette szándékát. Gyorsan intett a férfi felé. Aztán felvont
szemöldökkel, arcán látványos érdeklıdéssel figyelt az eunuchra...
Bonifacius mélyet lélegzett. Most sápadt el elıször. Lassan közelebb
lépett Pulcheriához. A bizánci asszony lehajtott fejjel nézte a kelyhet.
Érezte, mint közeledik a férfi ajka.
– É... én... – dadogta akadozva. Hirtelen megrázkódott és hátrasiklott. –
Mily vakmerı, felségsértı viselkedés... – suttogta. – Khrüszaphiosz! Szólj
a testıröknek!
Elfordult, és gyors, könnyő léptekkel futott lakosztálya felé. A ha196
talmas bársonyfüggöny fellegként csapódott össze mögötte. Megál-lott.
Mélye”- lélegzett. Hátrafigyelt. A teremben súlyos léptek dob-bantak.
Perzsa zsoldosok pikkelypáncéljának különös, halk, érces zörgése vibrált.
Khrüszaphiosz rövid, fojtott szavai röppentek.
Csend lett. Visszafordult. A terem üres volt. Bonifacius egyedül állott
az oszlopnál. Karjáról, lábáról vaskos, ezüstözött láncok ki-gyóztak.
A bizánci asszony mélyet sóhajtott. Könnyő, gyors léptekkel siklott elé
a félrelebbenı függöny mögül. Hirtelen megragadta a férfi kezét.
– Gyere... gyere... A római felvetette fejét.
– A láncok... – mormogta ösztönös zavarral.
Pulcheria halkan nevetett. Úgy vetette magát reá, mint könnyő léptő
menyét a zsákmányára. Duzzadt, sötétpiros, festett ajka nagy, bíbor
festékpecséteket hagyott Bonifacius arcán. Hátrahajlott. Apró keze mohó
birtoklással siklott a férfi testén. Kigyúlt a másik kiszolgáltatottságának,
rabságának látványától. Begörbült körmökkel tépte a római ezüsttel átszıtt
ruháját.
– Varázslat... – suttogta elhomályosodó szemmel –, mily csodás,
törvény törı varázslat...
A férfi el-elhomályosodó szemmel, hátrahajolva feszült eléje. A ki-
bomló, éjfekete asszonyhaj elsiklott az arca elıtt, elborította a láncokat,
vakított és bódított csodás illatával. Fel akarta emelni a karját, de bokához
láncolt csuklóját lefogta a bilincs. Úgy érezte, a lánc áttüzesedik. A
láncszemek kicsiny parazsakká válnak. Az asz-szony bíborruhás teste úgy
imbolygott, mint fatörzsön perzselve kúszó tőznyelv. Ajka harapós, szívó
csókokkal égette a férfi zihálva szétnyíló száját. Bonifacius horkantva
hanyatlott utána. Láncai élesen csörrentek. Úgy tört a reá sodródott
szeretıje után, mint diadalmas bajvívó. A vaskos perzsaszınyeg topázszínő
díszei, mint a rét nász-ban letiport virágai, rajzolódtak körülöttük.
... Mély, tiszta, esti csend borította be a palota termét. Csak valahol
messze zörrent a leskelıdı barbár testırök, a bódult eunuch akadozó,
rekedt suttogása. Lent a kertben fel-felzizegtek a lombok. A régi Byzantion
kocsmanegyede felıl részeg hajósoknak a tengerentúlról hozott különös
dalai szállottak. At új Konsztantinopolisz széles, tiszta utcáiról hintók
lovainak patkócsattogása, egy-egy figyelmeztetı kiáltás hallatszott... Ök
úgy érezték, mintha a láncok fokozatosan hővösödnének, ösvényekké
válnának, melyek az ismeret197
lenbe vezetnek. Behunyt szemmel heveredtek a vaskos, puha
szınyegen. Az elhagyott lakomaasztal felett nagy, fekete szárnyú lepkék
lebbentek a tálak ércvirágai között.
Az asszony látta, mint rajzolódik ki elıtte a félhomályból, a lassan
erısödı derengésben a férfi arca. Mélyet sóhajtott. Teste lágyan felsajgott.
Elmosolyodott. Felült.
– Gyere... oly éhes vagyok – suttogott a duzzadtra csókolt ajkán a
mámort adott szeretık örök, vidám titka. Bonifacius megmozdult.
– A láncok... – mormogta, és érezte, hogy ez csupán mentegetızés,
mert a teste elporladt a szilaj nászban. Pulcheria megrázta kicsi fejét. Az
éjsötét hajhullámok csillogva megmozdultak. Hangtalanul nevetett.
– A láncok? Ó, te latiumi csacsi...
Hosszú ujjai varázslómozdulatokkal lebbentek a nagy, ezüstözött,
ékszerszerő láncszemeken. A nagy, széles bilincsek, melyeket látszólag
reménytelenül nagy, otromba vaskampó fogott össze, egyszerre
megnyíltak, anélkül hogy a félelmetes zár megmozdult volna. Bonifacius
kiegyenesedve nézte a halk csörrenéssel lehulló bilincseket.
– Ó, áldott láncok – sóhajtott, mintha verset mondaná, és szeretett
volna valami bölcset mondani, de az asszony már az asztal felé vonszolta.
A holdtölte ezüstös csendjében harangok kondultak. Elıször mesz-
szirıl a Khrüszoterosz-öböl partján álló nagy székesegyházakból, aztán
egyre közelebb. Az asszony felvetette fejét. Egész felsıtestét jobbra-balra
billegtetve, könyökével igazgatta tömör, éj fekete haj-fürtjeit, nehogy
bezsírozza kicsi ujjaival, melyekben egy hatalmas, sült libacombot
szorongatott.
– Holnap, azt hiszem... böjt? – kérdezte fontolgatva. – Hajnalig még
ehetünk, az engedélyt majd utólag adatom meg. A patriarcha oly kedves,
öreg bácsi.
Bonifacius lenyelt egy hatalmas borjúhúsdarabot, aztán – talán hogy
megnevettesse szeretıjét – úgy forgatta fejét oldalt, mint a búzával
jóllakott kakas, melynek már torkában torlódott meg a begyét kitöltı mag.
– Ha méltatlannak tartom magam a böjtre, tulajdonképpen a szerénység
és bőnbánat fı erényét gyakorolom – szólt, emlékezve egy vitára a
ravennai partiarcha és egy vidám kedvő filozófus között. Pul-cheria a
süteményes tálból zsákmányolta a patkó alakú, mazsolás mézeskalácsokat.
– Néha oly vakmerı vagyok, hogy azt hiszem, a test táplálása
198
semmiképpen, sıt semmilyen idıben nem lehet igazán nagy bőn. Mert
lélek nélkül még ellehetünk, de lehetünk-e test nélkül?
A férfi némán ropogtatta a borjúporcot, újra tenyérnyi sült húsokat
szedett maga elé. Aztán ı is a patkó alakú, mazsolás kalácsok után nyúlt.
– Lélek nélkül nem lehet élni – mondta fölényesen. Pulcheria fejét
rázta.
– A hippodromban egy filozófus vitázott egy nagyon hangos és
népszerő püspökkel. A püspök azt mondta, amit te. A filozófus ellenben
azt: lélek nélkül is lehet élni, mert minden: lélek. Ha pedig minden az,
akkor tulajdonképpen mint önálló fogalom, nincsen. Érted? Minden lélek,
csak isten nem lélek, hanem megszemélyesült erı. – Halkan nevetett, és
arméniai mézeskalácsot ropogtatva, mely abban különbözött a mazsolástól,
hogy nem patkó alakú volt, hanem szabályos kör, középen „jó étvágyat”
jelentı, közismert jelekkel, rázta fejét: – Láttad volna a püspököt, milyen
haragos lett. Azt kiabálta, hogy aki nem hiszi, hogy lélek van, azt agyon
kell verni minden becsületes embernek. A nép vele kiáltozott. Olyan lárma
lett, hogy leküldtem hun kopjásaimat, válasszák el a vitatkozókat.
 Bonifacius sóhajtott.
– Nálunk, Ravennában, valóságos hun uralom van. Minden bajnak ezek
a félkopaszra borotvált lovas démonok az okai.
Az asszony sokáig törülgette zsíros, apró kezét a hatalmas, díszes,
arannyal hímezett asztalterítı szélébe.
– Mit lehet tenni? ök az egyedüli zsoldosok, akik olykor külön
pénz/utalom nélkül is verekszenek. Az aranynak egyébként nem sok
értelmét látják. Én például észrevettem, a fınökeik sokkal jobban szeretik,
ha pénzjutalom helyett egy-két napra rendelkezésükre bocsátom
valamelyik jobb nyilvánosházat.
Bonifacius ivott a borból, mely csodás párducokat ábrázoló, dom-
bormővekkel ékes edényben állott, két karcsú virágváza között;
– Igen... a lányok nem szívesen hálnak velük, mert lószaguk van, és a
sok lovaglás miatt állítólag nem különösképpen erıs férfiak.
Bonifacius egy pillanatra zavarba jött: – Rajtam mit érzel?
– Rajtad? Csak magamat... – szólt halkan az asszony. – S rajtam csak
téged •...
A hold korongja lassan emelkedett. A Boszporusz széles folyónak
látszó vize szikrázó ezüstbe borult. Balra tompa, aranyfényő körként ívelt a
Khriszoterosz-öböl. Jobbra szélesen pihent az éji párák köny199
nyő árnyékában a Márvány-tenger. Messze, körös-körül egyre
tisztábban, könnyedén, harmonikusan rajzolódtak ki a holdfénybe olvadó,
mesésen könnyő ködökbıl a hatalmas templomok óriás, aranyozott
kupolái, felszökkenı tornyai, a büszke paloták körvonalai.
– Elrejtelek – mondta lágyan. – Féltelek Markianosztól. A férfi barna,
ovális, éles latin arcán gıg volt.
– Ne félts, akár holnap párviadalra hívom. Pulcheria lassan rázta fejét.
– Ez lehetetlen. Párviadalra? Ez nem perzsa határszél vagy az
elbarbárosodott Ravenna. Te latin barbár vagy nekünk, ı pedig... – egy
pillanatra habozott, mert arra gondolt, Markianosz is latin származású,
hellénné vált római; aztán mégis kimondta: – ö pedig szent birodalmunk
seregének felette sokszor diadalmaskodó fıvezére. Ha csak
megsebesítenéd ıt, a nép, mely rajong érte, szétszaggat.
Egészen ráborult Bonifacius vállára. Tekintete mereven szegezı-dött a
férfikézre, mely olykor meg-megmozdult, mintha mindjárt reásodródna.
– Markianosz rettenetesen szerelmes belém, és persze iszonyúan
féltékeny. Ez a csupa ín, acélizmú férfi úgy sír néha, mint egy gyermek.
Néha... ha bőnös elıvigyázatlanság által vetkezem, s meghallja, hogy új
szeretıt választottam, vagy túl sokat vagyok valamelyik régivel... Ha nem
volna olyan nemes lelkő ember s oly lánglelkő hadvezér, meg kellene
mérgeztetnem, mert tőrhetetlenné teszi az életemet, fıleg rajongó hívei
olykor igen ízléstelen célzásai által.
Bonifacius komoran, némán nézett a messzeségbe.
– S így mit csinálsz vele?
Az asszony odaszorította orcáját a férfi melléhez, és mintha vidám
csínyrıl beszélne, kuncogott.
– Elküldöm hadakozni. Persze ez nagyon nehéz. A pátriárka, a seregek
vezetıi, a szent birodalmunk valamennyi fıtisztviselıje mind azon
sopánkodik, milyen sok az ellenség. Én úgy látom, kétségbeej-tıen kevés.
S milyen nehéz ıt elküldeni! Meg kell vesztegetni néhány népszerő
szónokot a hippodrom pártjai között... megkérni néhány papot, kikre
nagyon hallgat a tömeg, hogy rettentı veszélyrıl szónokoljanak. Aztán
követségekkel menjenek Markianoszhoz, s könyörögjenek neki, mentse
meg a szent birodalmat, az igaz hitet, az ártatlan gyermekeket s a védtelen
nıket, s azonkívül rengeteg, pótolhatatlan értéket. Mert tudd meg, római,
jóval több a pótolhatatlan dolgok száma, semmint ti ott latin földön
hiszitek.
200
Bonifacius arcán gıg volt.
– Róma a világ kelyhe. Minden gondolat, tétel vagy ritmus benne van, s
mindennek az ellentéte is.
– Csend... ha úgy beszélsz, mint egy haruspex, akkor úgy beszélek
veled, mint haruspexekkel. Róma akkor lett örök, mikor legyı-zette magát
a hellén szellem által. Szóval könyörögnek neki, csakis a legszentebb
dolgokra hivatkoznak, egyre hangosabban, tehát meggyızıbben.
Markianosz hallgat. Morog. Méltatlankodik. Hivatkozik harminckilenc
sebére. Aztán útra kél... Nekem ilyenkor ott kell állanom Szent
Pakhomiosz bárkáján, és kendıvel integetnem a szent sereg élén, hófehér
arab lován kivonuló daliás, lángesző hadvezérnek. Ó, milyen örömmel
integetek, de közben sírnom is kell. Ez túlzás. Ennyire mégsem örülök oly
vidám megkönnyebbülést adó távozásának. Mert hiszen az ı
nemeslelkősége, önzetlen szerelme, kristálytiszta hősége ad biztonságot a
tömeggel szemben. Éjszakára persze éppen a szörnyő végveszély miatt
bezáratom az összes kapukat, nehogy féltékenységében tudtom nélkül
visszarohanjon. Ez már kötelezı tapintat vúe szemben. Ó, ezek a szilaj,
szabad éjszakák! Akkor úgy futok szeretımtıl szeretımig, mint Szent
Orgián a Mámort adó Dionüszosz mainádja.
Halkan nevetett.
 –... Markianosz aztán jön, lát, gyız... a perzsákon vagy bármely más
ellenségen. Egyszer megszámoltam: serege annyi nép válogatott
harcosaiból áll, ahányszor megsebesült a harcban: harminckilenc
sebesülés, harminckilenc nép. Minden csapatnak védıszentje van. Ha
küzd, a harcosok is versenyeznek, kinek a védıszentje segíti jobban híveit.
Hazajön, bevonul az ujjongó városba. Diadalmenetet kell tartani. Ez kell,
mert mindnyájunkra elınyös. A császár, a bátyám, a „kis” Theodosziosz
környezete, Khrüszaphiosz, a mindenható, ragaszkodik ehhez. Az ı
hadvezére gyızött. Jutalma: néhány éjszakám. Semmi más. Markianosz
engedelmeskedik. Miattam. Gyilkosán szerény. Mégis diadalmenetet tart,
de – s ez a vigasztaló – nem tud költeni önmagára, sem önmaga miatt, sem
miattam... nem tud pazarló lenni még egy napig sem. S a tömeg a nagy
diadal után nagy cézári diadalünnepet vár, de hiába. S Markianosz egy nap
alatt elveszíti a hippodromban azt a népszerőségét, melyet diadalaival
szerzett... Ahogy fogy a népszerősége, egyre kevesebbet kell ágyamba
fogadnom, ö érzi ezt, újra hadakoznia kell, hogy újra népszerő és veszélyes
legyen, s a hálószobám titkos ajtaja ismét sőrőbben nyíljon meg számára.
2OI
Lassú, borzongatóan lágy mozdulatokkal becézte a férfit.
– Elrejtenélek... – hullott ajkáról ismét. Rövid ideig hallgatott, aztán
egyszerre halkan, határozottan mondta. – Igen, elrejtenélek... de akkor
Piacidia alighanem megtalálja a módját, hogy felszítsa a leghatalmasabb
szeretım, Markianosz féltékenységét. Ha nyíltan elveszlek tıle, reád
zúdítja bosszúját, mert indokolt hiúságában nem tőri, hogy az udvaroncok
vesztes félnek véljék, s ezt látszólag megfoghatatlan, de annál sértıbb
módon ki ne mutassák...
A férfi sokáig úgy hallgatott, mintha nem értené a néha nyugodtnak
tőnı, néha töprengve elakadó vagy idegesen gyorsuló szavakat. Aztán
mélyet sóhajtott:
– Mindent vállalok érted. De ha azt kívánnád tılem, hogy sohase
feküdjek Piacidia kerevetére, akkor valóban halálos ellenséged lenne. Míg
ha türelmes leszel: általam uralkodsz rajta.
A bizánci asszony csodásán ápolt, üde, hamvas arcán töprengés
látszott.
– Helyesen szóiasz. így valóban nem ingerelheti ellenem Mar-kianoszt.
– Hirtelen elmosolyodott. – Ha valóban uralkodni tudsz rajta, ez sérti meg
legkevésbé a tapintat legkötelezıbb törvényét. Mi mást tehetek?
Bonifacius átfonta karjaival az asszony combjait.
 – ö mondta nekem, hogy az igazi asszonyokon mindig a szeretıik által
lehet valóban uralkodni. – Megvárta, amíg a másik kellıen felértékeli a
teljes behódolás harsogó ıszinteségét, habozott, aztán egészen halkan
kimondta: – Ha Piacidia valóban visszamenne Ravennába, s ott a kis
Valentinianus nevében kormányozhatna, általam te, s csakis te
uralkodhatnál az egész római Nyugaton.
Pulcheria lassan felült. Felhúzta gömbölyő, hófehéren villódzó,
csodásán bársonyos vállát, mely most szinte visszasugározta a magasan
járó hold Új-Róma hét halmán hét színárnyalatban hulló fényét.
– Piacidia... Ravennában? – szólt szórakozottan. – Igen, de ehhez
persze sereg kell, hajóhad. S ugyan ki lehet más a vezér, mint Markianosz?
Ha pedig ı helyezi vissza Piacidiát a Nyugati Birodalom birtokába, oly
nagy lesz a tekintélye, hogy nem utasíthatom el házassági ajánlatát.
A férfi lassan felegyenesedett.
– Ha én uralkodom Piacidia kerevetén, te uralkodsz akaratán akkor is,
mikor Nyugatot kormányozza – ismételte megnyugtató, meggyızı
férfigıggel. – Hadd vezessem én a bizánci hadat Nyugar202
ra. S mindig lesz oly híved, ki megırzi szabadságodat bárkivel
szemben.
– Jó... jó... de ha esetleg, minden jel ellenére, ez sikerülne... Ha én most
visszaengednélek, Piacidia és mindenki azt pletykálja majd, hogy te
elutasítottál engem. Az összes szeretıim markukba röhögnek. S napokig
nem mehetek kocsiversenyre, mert a hippodrom csak úgy zúg majd a
szemtelenebbnél szemtelenebb gúnyversektıl. Ha pedig itt tartalak,
Markianosz holnap megy gyónni, siránkozni szerencsétlenségén a
pátriárkához. Ez a derék, oly kedves, öreg bácsi néhány különösen bölcs
férfiúval idetotyog, hogy rengeteg jóságos mellébeszélés után méltassa a
nagy hadvezér, a triumphator és im-perator pusztító bánatát, mely
tulajdonképpen a birodalom fennállását fenyegeti. Tehát én veszélyesebb
vagyok, mint a perzsa nagykirály. Akkor estig meghallgathatom a lelket
nemesítı példázatokat a tündöklı erényrıl és a tiszta élet evilági és
túlvilági elınyeirıl. Még csak ki sem dobathatom hun testıreimmel ezt a
felette kellemes beszédő, szokatlanul mővelt fıpapot, aki önmaga elıtt is
titkolózva, oly jót mulat saját szerepén, hogy ıszinte rokonszenvet kelt.
Szóval, ki sem dobathatom ezekkel a félkopaszra borotvált, nem kevésbé
rokonszenves, derék, bár lószagú vadakkal, mert a csıcselék napokig
gúnyolna a hippodromban, vagy éppen halálra keresne téged.
Bonifacius odahajolt az asszony virágsziromfüléhez, és lassan, halkan,
nyugodtan, mintha mesét mondana, suttogta:
 – Hajnalban add reám ama áldott, különös láncokat, s engedd meg,
hogy kérésemre Piacidia meglátogasson örömteli fogságomban. Éjjel
levetem e bilincset, s a tiéd vagyok. Éjszaka a te szolgád leszek... s nappal
Piacidia parancsolója.
... Hosszú folyosón haladtak. Hirtelen kicsiny, alacsony, emeleti terasz
nyílott. Oldalt széles, díszes, kényelmes kerevet állott. A terasz körül nıtt
hatalmas fák ágai benyúltak az oszlopok között. A kerevet felett sőrő,
mozdulatlan, merev lombokon, mint különös, ércbıl kovácsolt jel, lebegett
a holdfény. A férfi a kerevethez lépett. A puha, forró asszonykarok
egyszerre görcsösen kapaszkodtak a nyakába. A lányosán hamvas
asszonytest hirtelen úgy lendült oldalt, hogy mindketten puhán dıltek a
kerevetre, az apró selyempárnák zizegve hullámzó halmaira...
A lombok között, de itt bent, az oszlopsoron belül, a teremben, egy
beröppent, virradat elıtt ébredezı madár trillázott, s az éneke olyan volt,
mintha a merev, mozdulatlan leveleken pendülne a hold2OJ
nyugta óarany derengése; mintha Eiréné Astarte karcsú bokás lába
lépdelne a Boszporusz most lilászöldnek látszó vize felett, a hajnali
fellegek bíborlépcsıjén.
... Piacidia magas, lányosán csontos alakja meghajlott. Bronzbarna,
ovális arcán rettegés rezzent. Elırenyújtotta kezét a vaskos ezüstláncokba
vert férfi felé. Halkan, fájdalmasan sikoltott. Hirtelen úgy érezte, a tartása,
az arcjátéka, a mozdulatok kifejezıereje túlzott, és a függöny mögött
rejtızı láthatatlan leselkedı a csókvé-seteket túl vaskos, bíborszínő festék
alá rejtı, duzzadt ajkán gúnyos mosoly kelhet. Mintha erıt venne
fájdalmas megdöbbenésén, arcát rejtve, új, hihetıbb, természetesebb
arcjátékra készülve, mélyen lehajtotta fejét. Odasiklott a férfihoz.
Átkarolta. Már ismerte ezt a kicsiny termet, s tudta, csak a függöny felıl
figyelhet a másik. Őgy helyezkedett, hogy elfedje Bonifaciust.
– Ne félj... ne félj – kezdte hangosan. – A legszeretettebb rokonunk,
Sacratissimus Imperator Theodosziosz, a legkegyelmesebb császár. –
Elırehajolt. Bonifacius alakja lassan megmozdult.
– Láttasd téged rabnımmé tevı, lenyőgözı szerelmedet, úrnım –
szállott a suttogás. – Borulj mellemre. Csókold láncaimat. Sírj meggyızıen
és ıszintén. Mondd ne túl hangosan, de érthetıen, hogy nem élhetsz
nélkülem.
Észrevette az asszony bronzbarna arcán elömlı hővösséget. A rejtett
terembe behajló faágakkal horzsolt homlokát Piacidia hosszú, finom bırő,
aranybarna nyakához szorítva, még halkabban suttogta:
 – Elméd gyızött. Ha a sors segít, lehet, hogy sereg s hajóhad indul
Ravenna ellen. A vezér talán én lennék, ha ı meggyızıen látja: valóban
szerelmed irányítja tetteidet.
Piacidia egy pillanatig hallgatott, mintha latolgatná szavai igazi értékét,
felbecsülné a nászjelekbıl, hogy a mámor mely fokáig vitte új szeretıjét a
férfi. Hirtelen úgy remegett meg, mintha mégsem tudna erıt venni teljes
akaratával visszafojtott érzésén. Aztán halk sikollyal arcához kapta
mindkét kezét.
– Rettenetes éjszakám volt. Nem csókolhattalak meg éjfélkor. Úgy
féltem. Elmegyek a legszentségesebb császárhoz, lábaihoz vetem magam.
Úgy könyörgök érted, porba hullva, mint egy halászleány egy gyilkosért
tegnap a hippodromban. Adja vissza a szabadságodat. Elmegyünk, messze,
Rhodoszba, délre. Én... én... csak a te szolgálód akarok lenni... rabnıd.
Dús, sötét, spanyol haja – mely hollófekete volt, s nem kékesfc204
kete, selymes, mint a bizánci asszony görög hajfürtjei – el-elborí-tották
a láncokat.
A férfi suhancosan ifjú arcán szilaj öröm lobbant. Az asszony felé
kapott megbilincselt kezével. A lánc most hosszan, könnyedén nyúlt
összekarmolt csuklóiról, s nem szorította jobb karját bal bokájához.
– Csókolj... csókolj... alázatosan, vadul... a kezemet. Fuldokolj a boldog
szolgaságtól.
– De... hisz ı leskelıdik – suttogta az asszony olyan kislányos zavarral,
hogy a férfi diadalmas nevetéssel sodorta az ágya felé.
Piacidia ellenkezve hajlott oldalt. Egy pillanatig úgy érezte, erıszakot
követnek el rajta. Hirtelen eszébe jutott, hogy a bizánci asz-szony
észreveszi arckifejezését, s a Nyugati Birodalom sorsát eldöntı cselszövés
ügyetlen, átlátszó játékká silányul. Behunyta szemét. Hátravetett fejjel
engedelmesen, alázatosan hevert a párnákon.
– Ugye, velem jössz délre? – könyörgött hangos, fájdalmas suttogással.
– Mindent, mindent itthagyunk, nem kell hatalom, dıre cselszövések.
Csend lesz, tavasz, béke és szerelem. Sok-sok lángoló, szerelmes óra a
napfényes rhodoszi tengerpart mirtuszbokrai közt... – „A legparáznább s a
legbıkezőbb kerítı mégis az értelem” – gondolta, aztán eszébe jutott, hogy
a másik ott figyel a függönyök mögött. Sohasem érzett, szilaj, kesernyés s
mégis ujjongó káröröm vi-harzott át rajta. Úgy érezte, látja a másik
hamvas, halvány arcán végiggomolygó, forró didergést.

11.
 Alkonyodott. Ravenna széles utcáin, a mocsarakon túli rétekrıl nyájak
vonultak. Nyomukban pásztorok ballagtak, sípok szóltak. A beteg félig
felemelkedett. Duzzadt, sárgás arcán figyelem volt.
– A sors gyakran úgy terelget minket a bölcsıtıl a sírig, mint hővös
szemő pásztor e bambán bégetı nyájat.
A magas, Apolló-arcú Eudoxiosz tiszteletteljesen bólintott:
– Igen, Legszentségesebb Imperátor, de mi nem vagyunk oly bölcsek,
mint e birkák, s gyakran nem találjuk meg az utat, még így sem, a telt
jászolhoz – szólt, és komoran bólintott. A császár vízibetegségtıl duzzadt
arcán különös vidámság ömlött.
– Hallottam, Eudoxiosz, hogy nagyon szeretnek az asszonyok –
mormogta, és összehúzta dülledt, vizenyıs szemeit. – Nem csodálkoztam.
Az orvosok s az asszonyok életünk mérföldkövei. Az aszszonyoknak
köszönhetjük a születésünk szégyenét, s az orvosoknak a halálunk
gyalázatát. Ha én, aki a Nyugati Birodalom császára vagyok, arra
gondolok: úgy jöttem a világra, mint ezek a balga pásztorok, kedvem volna
hívatni jogtudósainkat, s perbe fogni azt az istent, aki oly demokratikusan
szabta meg a születés módját. – Lassan ivott egy kicsiny arany kehelybıl,
aztán nehézkesen felemelte kezét. – Ezt egyébként a mi püspökeink is
elismerik, amikor vallják a szeplıtlen fogantatást.
Eudoxiosz az orvosok jellegzetes tartásával tette kezét a császár
csuklójára, aztán proszkineszisz-hódolással féltérdre ereszkedett, és elfedte
arcát, mint az udvaroncok, ha kéréssel járulnak az uralkodóhoz.
– Legszentségesebb uram, bár lenyőgözı bölcsességgel ékes szavaid a
világosság szövétneke teljes s megvetendı hitetlenségben tévelygı
lelkemnek, mégis meg kell mondanom, a beszéd rendkívül ártalmas
számodra. S ha nem óvod a legteljesebb nyugalom által életedet, a
birodalmat még ma éjjel a legnagyobb gyász érheti.
Honorius visszahanyatlott párnáira. Arcán töprengés látszott. Sokáig
csend volt. Azután bágyadtán legyintett:
– Eh, Eudoxiosz... te már oly sokszor jövendölted a halálomat, hogy
vagy a halál késik udvariatlanul, vagy te füllentettél. – Elmosolyodott.
Oldalt fordította fejét. – Különben lehet, hogy csak hozzá akartál szoktatni
a halál gondolatához, hogy akkor se tiltakozzak, ha megmérgeztetsz
valamelyik készségesebb vagy egyszerően butább tanítványoddal. Ez
egyébként érthetı is: ha egy uralkodó meghal, vele együtt – néhány napra
vagy órára –, talán kötelezı tapintatból, talán valami természeti törvény
alapján, meghal a birodalom is. Ez persze feltámad az új császárban. Ha
pedig üdvösen azt akarjuk, hogy a birodalom halála csak múló
eszméletlenség néhány pillanata legyen, helyes, ha a császár nem hal meg
váratlanul, hanem pontosan abban a pillanatban, mikor már minden készen
van a hatalomátvételre...
Lassú, erıtlen mozdulattal megtörölte homlokát. Aztán jelezve, hogy
nem kíván választ szavaira, tovább beszélt.
– Az ariánusok tagadják a szeplıtlen fogantatást. Szörnyő emberek. Ha
azt valljuk, hogy Khresztosz ember és isten is volt egyszerre, akkor
elismerjük, hogy ember istenné is lehet. Ez oly tétel, mely ma még
beláthatatlan s elképzelhetetlen magasságba emeli az emberiséget. Hiszen
ezzel azt valljuk: az ember a végtelenbe törhet, s törekedhet a
halhatatlanságra, ahogyan ezt a hellének héroszai tet206
ték, kik istenek gyermekei voltak. De míg a hellén héros2ok, ha földi
asszonyoktól származtak, csak félistenek lehettek, addig a földi asz-szony
méhében fogant Khresztosz: isten. A hellén istendemokráciában a hatalom
megoszlott. Itt egy isten, minden hatalom teljes birtokosa szállott egy földi
asszony ágyába. E szeplıtlen nász által egy ember jutott a kozmikus erı
teljes birtokába. Érted? Ha pedig elfogadjuk, hogy Khresztosz csak földi
ember volt, hogyan hihetünk feltámadásában? Vagyis abban, hogy a
halhatatlanság, számunkra, az emberek számára elérhetı? Tudom, hogy ez
az orvosoknak kellemetlen... Márpedig a ti filozófusotok közül egyik-
másik, ha jól tudom, Empedoklész is megmondta: „Ha az ember csak
ember akar lenni: az lesz, ha isten, akkor: az...” Tömeg persze sohasem
lesz isten, csak bálvány lehet, de a tömegbıl kelhetnek istenek. Én az
ariánusok tanában az emberiség legnagyobb diadalának tagadását látom.
Ezért üldöztettem úgy különbözı felekezeteiket Itáliában és Afrikában. Az
orvos elengedte a beteg kezét.
– Jó... jó... – mondta mellızve az udvaronc hajlongását – de még
mindig nem értem, miért szükséges a szeplıtlen fogantatás dogmája. Mért
nem jöhetett volna a világra Krisztus úgy, mint Hérak-lész vagy
Dionüszosz, vagy bármelyik más istenivadék.
Honorius nevetett. Betegségétıl duzzadt arcán furcsa, gyorsan tőnı
ráncok futottak.
– De hiszen éppen ez az, ami lehetetlen. Püspökeink az egyszerő
tömegek nyelvén szólnak, mikor a ti hellén isteneiteket paráznasággal
vádolják. Ha Krisztus úgy született volna, mint Dionüszosz vagy
Héraklész, az egynejő milliók irigysége ellene is fordulna, mint ahogyan
most az Olümposz sok, csodás szépséggel ékes asszony kerevetét megjárt
vidám istene ellen. Én persze hiszek a szeplıtlen fogantatásban, mert
nevetséges tagadni, ha egyszer valljuk az isten mindenhatóságát. Ez pedig
elsırendő államérdek. Mert ki hinné el, hogy én mint császár jogosan
gyakorlom az egyeduralmat, ha az istenek többen vannak?
Egyeduralomnak az egyistenhit felel meg, nem pedig a Tizenkét Isten
vidám, törvénytörı olümposzi köztársasága. Nézd csak meg... Rómában
vagy Athénben az Olümposz-hitőek szinte mind nyílt vagy rejtett
republikánusok. Gondolod, hogy Nagy Constantinus vagy éppen atyám,
Theodosius, az lett volna Rómában vagy Athénben – ahol Brutus és
Cassius vagy Harmodiosz és Arisztogeiton árnyai lebegnek a Capitolium
vagy Akropolisz körül –, ami a teljesen keresztény Konsztantinopoliszban
vagy legalább a félig keresztény Mediolanumban? Vagy itt Ravennában?
Nem, nem, mi önként
207
számőztük magunkat Rómából, mert csak Rómán kívül lehetünk igazi
egyeduralkodók, igazi császárok. Volt-e Rómának olyan valóban
egyeduralkodó császára, akit ne öltek volna meg az összeesküvık? S ha
volt, mint: Nero, Traianus, Hadrianus, Antonius Pius, Marcus Aurelius...
nem inkább népszerő néptribun volt-e az, mint császár? De uralkodhat-e
egy, a római fórumon népszerő néptribun az egész római birodalmon, ma,
ebben a helyzetben? Akkor talán lehetett. A birodalom határait nem
ostromolták a néphullámok. Most? Csak igazi, teljes értékő császárság
biztosíthatja a birodalom fennmaradását. Csak a császári pompa lenyőgözı
ragyogásával lehet tekintélyt tartani a száz barbár nép elıtt. Enélkül már a
harc elıtt vereséget szenvednénk.
Ahogy beszélt, láthatóan önmagát, agya mőködését, szavai csengését, a
mondatok értelmét figyelte, melyek mind az élet jelei voltak.
Elmosolyodott. Visszahanyatlott a párnákra. Behunyta szemét. „Szóval
nem érem meg a hajnalt...? Ó, de hiszen most még alig alkonyodik... Még
rettentıen hosszú ideig élek...! Milyen lehet a halál?” Olyan érzése támadt,
mint gyermekkorában a tanulmányok vizsgái elıtt, melyeken apja – a
komor, erıs, szenvedélyes, hispániai latin császár, aki olyan irgalmatlanul
üldözte az Olümposz hitét – is megjelent. Soha nem dicsért, nem szidott.
Csak jött, és távozott. İ pedig és Theodosius többi gyermeke, egész évig
találgattak apró jelekbıl, mi tetszett s mi nem. Már akkor tudták, hogy a
tanulmányok sikere vagy kudarca határozza meg: a császári trónra
kerülnek-e vagy sem.
Az orvos magas alakja meghajlott. Illatos olajokkal lesimított, fekete
hajú feje az ágy szélét érte.
 – Legszentségesebb Uralkodóm... Bizáncból ma éjjel küldöttség
érkezett. Kérik, hogy fogadd vissza Piacidia császárnét s fiát, a kis
Valentinianust. Adj lehetıséget, hogy mint a birodalom eljövendı
uralkodója, megismerje a kormányzás szentséges titkait.
A beteg sokáig nem felelt. A széles, tiszta utcákról már nem hallatszott
a pásztorok sípja. Csend volt. Kint, a palota háromszögő belsı udvarán
patkó csörrent a kövön. Élesen, zengın, mint a pusztai sas, kiáltott valaki.
A császár összerezzent. Beh-nyt szemmel hevert, s úgy érezte, hővös köd
gomolyog körülötte. Néha a köd csak számára felfogható, hővös hullámmá
vált. Ilyenkor duzzadt, rövideknek látszó ujjai úgy kapaszkodtak bele a
takaróba, mintha félne, hogy a hővös hullám elsodorja valahová, a fakó,
ismeretlen messzeségbe, vagy kioldja teste urnájából a már-már kitörı
lelkét. Köhin208
tett. A bulláin mintha megtorpant volna. Honorius kinyitotta szemét:
– Az asszony- és gyermekuralom e rettentı küzdelmes korban a
Nyugati Birodalom végzete lenne – szólt halkan, érthetıen. – Oly uralkodó
kell, akinek szavára megmozdul Róma védelmére a zsoldosok
fegyvereinek árnyékában fásultan hallgató nép. Bölcs s vakmerı, de
törvénytudó, mindenki által tisztelt férfiú kell.
Úgy látta, Eudoxiosz rá szegezıdı, hővösen figyelı, barna arcán diadal
ömlik el, és ajka szélén gúny rezzent. Szava elhalkult. A sőrőfakó ködök
egyre sőrősödtek körülötte, és ı homályosodé szemmel úgy nézett a
messzeségbe, mintha várná, hogy egy új világrész merül fel elıtte.

***

A birodalmi fıtisztviselık arcán feszültség, habozás, felháborodás,

rettegés váltakozott. Oresztész, aki mint az udvari jogügyi iroda vezetıje,
az ülés elé kerülı ügyiratokat ismertette, most lassan, érdesen
hangsúlyozva szinte minden egyes szót, hangosan olvasott:
–... a Legszentségesebb Imperátor, Augustus Honorius ajánlja nektek,
tiszteletre méltó férfiak, akik e birodalom ügyeit a terhes idıkben annyi
hozzáértéssel, nem közönséges törvénytudással, de fıleg mindenható
istenünk kegyelmébıl intézitek, hogy indokoltan idegenkedve az asszony-
s gyermekuralomtól, mely már annyi hatalmas birodalomnak végzetévé
vált, oly férfiút ruházzatok fel császári bíborral, s emeljétek hatalomra, aki
bölcs, vakmerı, de törvénytudó, s akit valóban tisztel a nép, mely némán,
közönyösen várja végzetét a zsoldos fegyverek árnyékában.
 Egy pillanatra elhallgatott. Mély csend volt, aztán a kijárat
bársonyfüggönye mögül, furcsán ejtve a latin szavakat, rekedt torok-hang
harsogott:
– Vivát Ioannész cézár!
Egyszerre körös-körül úgy zúgott fel valami meghatározhatatlan harci
nrdítás, mintha mindjárt a hun kopjások rohama zúdulna a falnagyságú
függöny mögül, és nyílfelleg könnyő, szürke, halálos árnyéka siklana a
hosszú asztalnál ülı országnagyok összerezzenı arcán.
... A palota udvatán hun, gót, herul, skir, gepida zsoldosok zsúfolódtak.
A vezérek csoportja a lépcsıre húzódva vitázott.
Edekon jobbját kardjára tette, balját barátságot ígérve nyújtotta elıre.
– Szóljatok csak, nemes gót vitézek! Szóljatok csak. Van-e köztetek
egy is, aki ne tudná, hányszor osztatott ki köztetek értékes aján209
dékot Ioannész birodalmi kancellár? De bölcsességénél csak a
szerénysége a nagyobb, ö minden nemes tettét másokra hárítja át.
Szóljatok, mi a kivánságtok?
Az ezüstözött sodronypáncélos, díszes, ezüstözött vízigót vezérek
komoran, várakozva néztek arra, ahol egy arányos termető, halvány arcú,
fiatal fejedelem állott, aki nemrég érkezett tárgyalásokra Ra-vennába
Galliának a gótok által birtokolt részébıl.
– Szólj, Thorizmund! – biztatták néhányan.
A fiatal fejedelem hallgatott, láthatóan tetszelgett finoman ötvözött,
holdfényként sziporkázó, ezüstláncokból font díszpáncéljával. Vállán,
mellén kerek, arany, gammaszerő diadal mi jelek ragyogtak, melyeken ısi
gót rúnák, ariánus egyházatyák nevének kezdıbetői és jóslatok jelei
rajzolódtak ki a drágakövek között. Nagyon fehér bırő, férfias, hideg, okos
arcán gıg és aggodalom váltakozott.
– Kevés jót hallottam Honorius imperátor e tanácsosáról – szólt
szokatlan tiszta, nemesen csengı latinsággal. – Egész Galliában, fıleg a
szegényebb földmívelık között, különös hírek járnak... hogy a
nagybirtokokat elveszik, és szétosztják közöttük. Néhány elfogott suttogó
úgy meséli, hogy a mi birtokainkat, akik oly hőséges és hatalmas barátai
vagyunk a Legszentségesebb Imperátornak, de a gall s római földesurak
terjedelmes földjét is, a legnagyobb veszedelem fenyegeti. Mindezek a
suttogások állítólag Ioannész birodalmi kancellár kevésbé óvatos szavai
nyomán keltek. Vajon méltó-e felette magas s valóban nem közönséges
tekintéllyel járó hivatalához, hogy piszkos parasztokkal barátkozzék, akik
éppen miatta szemtelenked-tek így el. Én azért jöttem népem szállásaiból
Ravennába, hogy kérjem a császárt: vegyük együtt üldözıbe ıket.
 Edekon vállat vont. Hátratolta fején a sastollas hun süveget. Felemelte
embernagyságú, öblös alán pajzsát, és akkorát vágott rá öklével, hogy a
palota háromszögő udvara egyszerre megtelt tompa zengéssel. Mindenki
feléje fordult. Edekon elırehajolva, néha láb-ujjhegyre ágaskodva, teli
torokból ordította:
– Mi itt mindnyájan azért lettünk a Legszentségesebb Császár
tisztességes, becsületes zsoldosai, mert ott, népeink földjén, szállásán nem
találtuk meg az igazságot. Sıt éppen ki-ki a saját fejedelmének
gonoszságától őzetve jött ide.
A palota udvarán zsúfolódó zsoldosok tömege felett fél tucat nyelven
helyeslı mormogás szállott. Edekon újra rávágott öklével a pajzsra.
– Jól beszélsz, te, Thorizmund királyfi, azokról a messzi dolgok210
ról... de hát én meg csak zsoldosvezér vagyok, nincs országom,
birtokom, mint teneked. Csak az a háromszáz hun mesteríjászom, aki ott
lapul az oszlopok között, felhúzott íjjal; meg háromszáz mindenféle
csavargó szökevény amott, a palota tetején, egy-egy kéve herul
hajítólándzsával. Szóval, mondom én... azt kérdezném titıletek, nagy erejő
gótok, vitéz avar, magyar, besenyı hunok, meg tıletek, híres, dárdavetı
herulok, meg tıletek, nehéz páncélos alánok, medvebır pajzsos gepidák,
hogy ti itt mikor ittátok le magatokat kedvetekre jó itáliai borokkal, mikor
jártatok Rómában, a suburrai híres lányosházakban? De nem ám azokban,
ahol mindenféle szegény vándorlegény verıdik össze egy kis fekvésre,
mert már az eszinél is alig van attól a nagy vágyakozástól, hanem éppen a
jobb helyeken, ahol azok a gyönyörőséges, nagy hajú, kemény csöcső,
izmos, tüzes ölő asszonyok várják a jól fizetı, elıkelı vendéget?
Az udvart egyszerre betöltötte a harsogó, helyeslı ordítás. Edekon éles
sasarcán meglepetés látszott. Hetykén röhicsélt. Hosszú kezét derekára
téve billegtette felsıtestét. Aztán Thorizmund felé nyújtotta karját, és
tovább ordította:
– Ezt mért nem kérdezted ezektıl a vitéz, becsületes, derék, mindenféle
harcostól? Mert nekünk nem azokról a messzi bajokról kell beszélni,
hanem éppenséggel arról, hogy elsenyved a mi férfiagyarunk ebben a nagy
szigorúságban! Ioannész primicerius nota-riorum e bıkező, szerény s
bennünket felette kedvelı bölcs férfiú ezt üzeni: most azonnal ezer lovat,
kétezer öszvért, ötszáz szekeret rendel ki számunkra, melyek Ravenna
kapujánál várnak ránk, ha Rómába akarunk menni mulatni! Fejenként
kétszáz sestertiust ad annak, aki ma útra kél, százötvenet, aki éjfél elıtt
útnak indul, százat kap, ki hajnalban szedelızködik!
 Az ujjongó üvöltés mindent elborított. Thorizmund látszólag közönyös
arccal nézett maga elé. Hirtelen felvetette fejét:
– Mikor Róma elé értek, csapdába kerültök! Lekaszabolnak benneteket!
Edekon nyerítı röhejjel billegtette felsıtestét.
– Halljátok?! Azt mondja a messzirıl jött királyfi, „csapdába kerültök”.
Én amondó vagyok, vitézek, csak bele abba a csapdába! Ki meddig bírja!
A trágár, viháncoló röhej elnyomta szavait. A tömegen mozgás
hullámzott.
– Gyerünk! Gyerünk!
211
Edekon élesen körülpillantott. Hirtelen újra a levegıbe emelte két
összeszorított öklét:
– Vitézek! Gótok! Hunok! Alánok! Herulok! Ha Ioannész birodalmi
kancellár, e csodálatosan bıkező államférfiú, az ıt méltán megilletı, még
nagyobb hatalmat birtokolhatná, én megkérném ıt, parancsoljon rá Róma
konzulaira, adjanak rendeletet, hogy hét nap, hét éjjel csak ti mulathassatok
a suburrai lányosházakban! S e mulatság összes költsége a birodalmi
kincstáré!
A kavargás megtorpant. A komor, vad arcokon ámulat ömlött.
– Hatalmat Ioannésznek! – harsant valahonnan, talán a palota tetejérıl,
talán az oszlopok sora mögül, ahol némán, mozdulatlan arccal a hun
mesteríjászok húzódtak meg. A tömeg helyeslın felmo-rajlott. Egy kardlap
pajzsra csapott. Edekon kardját kivonva úgy lendült ide-oda az oszlopok
sora elıtt, mintha a pusztalakók haditáncát járná. Megvárta, amíg minden
tekintet feléje fordul. Elırehajolva rikoltozott:
– Ne távozzatok, vitézek, míg meg nem köszöntétek Ioannész
kancellárnak e bámulatra méltó bıkezőségét!
Egy pillanatra csend lett, aztán az udvar túlsó részérıl, élesen,
érthetıen, mintha a Dionüszosz színházában játszanának párbeszédet,
szállott a kérdés:
– Hogyan köszönjük meg?!
Edekon tenyerét élével az ajkához emelte, mintha titkot súgna.
– Kívánjatok neki még nagyobb hatalmat! – mondta gyorsan. A
helyeslés felzúgott. Aztán egyetlen kiáltás szállott:
– Vivát, Ioannész magister militum!
Edekon helyeselve bólintott. Tölcsért csinált tenyerébıl.
– Még nagyobbat! – ordította teli torokból.
– Vivát, Ioannész magister officiorum!
 Csend lett. A palota ablakából hirtelen, mint a túlfeszített, szakadó húr
pendülése, szállott egy éles, zengı leányhang:
– Vivát, Ioannész cézár!
Olyan némaság töltött be mindent, mintha üres lett volna az udvar, és
tisztán hallani lehetett a palotán túli kénekbıl a kakasok elsı
kukorékolását.
Edekon széttárta hosszú karjait. Az ablak felé fordult, ahol az
udvaroncok szorongtak.
– A megfeszített Khresztosz, a vörös szakállú Odin, s az arany-
sörényes varázsménest hajtó Viharisten akarata szólalt most meg
212
gyönyörő ajkadon, Nagy Theodosius méltó unokája. – Aztán szilaj
kitöréssel ordította: – Vivát, Ioannész cézárf
A százféle népbıl-törzsbıl összeverıdött barbár harcosok csak most
értettek meg mindent. A cselekvés lüktetı ritmusa betöltötte a lelkeket.
– Vivát, Ioannész cézár! – harsant, zúgott ezer meg ezer ajakról.
... Bent, a tanácskozó birodalmi országnagyok asztalánál, az attikai
rhetorok ritmikus, patetikus mozdulatával nyújtotta oldalt kezét Oresztész.
– íme, tiszteletre méltó férfiak, íme, a hőség s értelem szava. Vajon ki
vétene oly durván a legelemibb államférfiúi ésszerőség s saját élete ellen,
hogy ne venné figyelembe az egyszerő s mégis oly megható, igen-igen
figyelemre méltó kérését azoknak, kik oly bıven ontják a vérüket a
birodalom legszentebb érdekeiért, holott bölcsıjük mily messze ringott
Itália százszor szent földjétıl.
Mély csend támadt.
A terem bejáratának, vaskos bársonyfüggönye félrelebbenc. A terembe
sudár, ifjú asszony lépett be. Sötétszürke szemében akarat csillogott.
Halvány, hosszúkás arcán izgalom sápadozott. Kicsi mellei zihálva neki-
nekifeszültek a bíbor selyemruhának... Hamvasbarna hajában csodás
ékszerek villogtak. A fejek koronaabroncsán hét csodás mővészettel
összeötvözött, kristálytiszta, hajnalszínő és különös, sötétfényő gyémánt
szikrázott. Mögötte zömök, barna arcú, különös, éles szemő, nagyon fiatal
hun zsoldosvezér haladt, magyar, avar, besenyı harcosok hadnagyai
lépdeltek. Kezükben kivont, pe-helykönnyő, borotvaéles, pusztai kard,
maguk elé, harcra feszített pajzs. A birodalmi országnagyok üdvözlésre
emelkedtek. Az ısz, hajlott magister officiorum hódolatra indult eléje.
– Mit kíván Nagy Theodosius unokája? – kérdezte, és szertartásosan
proszkinészisz—féltérdhajlással, fiatalosan könnyő, udvaroncmozdulattal
úgy hódolt, mintha uralkodót üdvözölne. Honoria felvetette kicsi fejét.
 – Akarom, hogy Ioannész primicerius notariorum vállát ékesítse a
császári bíbor.
Az ısz, hajlott hátú magister officiorum széttárta karjait.
– Kívánságod teljesült, mielıtt kimondtad volna. Ez nem is történhet
másképp. Az ésszerőtlen cselekedet mindig emberi mivoltunk kisebb vagy
nagyobb tagadása, mert az ember fogalmának lényege: az értelem.
213
A többiek mosollyal rejtve a villogó, görbe kardok fedetlen,
borotvaéles pengéjébıl áradó rettegést, hallgattak.
– Hol van most e férfiú, akinek nevét ily dicsı hangossággal harsogja a
hőség s erı? – kérdezte a magister officiorum. Oresztész úgy fedte el
szemét kezével, mint a tragédiák színészei a Dionüszosz-színház
színpadán.
– Jámbor imába merült, s böjtöl immár két nap óta. Semmirıl nem tud
semmit, semmit sem hall.
A birodalmi országnagyok lehajtották a fejüket.
– Mily lenyőgözı tisztaság! – szólt a comes sacrarum legationum. –
Most már értem, miért terjedt el a palotában a hír, hogy két agg kulcsár
dicsfényt látott a feje körül.
A testes, érdes szavú questor bosszankodva összevonta a szemöldökét:
– Két korinthoszi írnok, felette képzett tudósok, viszont Arisztip-posz,
Eratoszthenész, sıt Empedoklész s más hellén filozófusok mőveit másolta
számára.
Az ısz, hajlott hátú magister officiorum békítıleg tárta szét kezét.
– Ha az istenek is megegyeznek abban, amiben mi felesleges vér-ontás
és semmirevaló szóbeszéd nélkül megegyeztünk, akkor az új cézár
szerencsésebb lesz Augustusnál, és jobb Traianusnál.
Honoria felvetette fejét:
– Menjünk – szólt hátra a harcosoknak –, én értesítem ıt elsınek
mindnyájunk kérésérıl. Addig állítsák össze a küldöttséget, mely könyörög
majd, hogy fogadja el a császári bíbort.
A testes, érdes szavú questor látványosan belesápadva a némileg
érthetı rettegésbe, hangosan suttogta maga elé:
– Ó... de mi lesz, ha nem fogadja el?
A szavakban, tekintetekben, mozdulatokban már nem gúny, hanem az
udvaroncok rugalmas alkalmazkodóképessége rejtızött. Honoria üde, friss
csitriszáján fölényes mosoly rezzent.
– Ne félj... én magam járulok eléje, s az én kérésemnek mindig
engedelmeskedik.
 A birodalmi fıtisztviselık során halk elragadtatás moraja siklott.
– Mily bölcs férfiú...
– Ó, mily messzire tekintı elme...
– Ugyan melyikünk ne hódolna még e korban is a szépség s az ifjúság
olümposzi csillogásának?
Honoria lehajtotta fejét. Hosszúkás, hamvasbarna arcán pirosság
214
ömlött. Aztán kínosan igyekezve, hogy úgy szóljon, mint az
udvaroncok, mondta:
– Versenyezzünk, melyikünk ajándékozza meg uralkodónkat nagyobb,
tisztább hőséggel. S a gyıztes segítsen a szánandó vesztesnek, hogy
megismerje az igazi hőség dicsı útját. – Megfordult, s Ioannész lakosztálya
felé indult. A hun zsoldosvezérek csoportja némán követte. A görbe,
borotvaéles kardjaik pengéirıl szikrázó csillogás ott villódzott Honoria
fejékének hét hatalmas gyémántján.

***

Fent, emeleti szobájában mozdulatlanul feküdt a beteg. Csak a szeme

nyílt ki, vagy záródott le, ahogy gondolatai lobbanása szétoszlatta az egyre
sőrősödı, fakó ködöt, vagy a köd borította be néma villámokként lobbanó
gondolatait.
– Mit gondolsz, Eudoxiosz... meggyónjak és megáldozzak halálom
elıtt? – suttogta akadozva. Az orvos ovális, barna arcán a filozófusok
töprengése volt.
– Egy isten parancsát teljesíteni mindig helyes, ha a cselekedet, bár
titokkal ékes, mégsem hordozza az értelmetlenség homályát.
Az udvarról behallatszott az új cézárt üdvözlı zsoldosok sok ezres
tömegének rivalgása. Eudoxiosz az ablakfüggönyhöz lépett, s úgy húzta
be, mintha az védené a beviharzó hangorkán ellen. A beteg sokáig úgy
feküdt behunyt szemmel, mintha nem hallotta volna a mennydörgı
üdvordítást.
– Mit gondolsz, Eudoxiosz, ha most meghalok, melyik isten elé lépek
legelıször?
Az orvos töprengve dörzsölte homlokát.
– Ha az istenek oly mindentudók, ahogyan a belılük élı híveik oly
makacsul állítják, akkor gyönyörő asszonyok csapatát küldenek eléd, ha
átléped a földi törvények küszöbét, Sacratissimus Imperator. Mert vajon
mire vágyakozik legjobban a haldokló, mint az ifjúságra és a szépségre?
 A beteg felélénkült. Érezte, hogy már nem tudja megmozdítani a karját,
lábát, de agyában úgy csillogtak a gondolatok, mint a hegyormon a
lenyugvó nap utolsó sugara.
– Asszonyok? Valóban, a legfejedelmibb fekhely is hővös az ı
ifjúsággal, szépséggel ékes, forró testük nélkül... Mindig arra gondolok,
hogy ha a halál után elérjük azt, amit az életben nem érhettünk el, akkor én
halálom után elérem az asszonyokat. Mámorra sóvár szellemalakom sorra
járja hálószobáikat, s nem menekülhetnek meg az ölelésem elıl...
2IJ
Sokáig hallgattak. Eudoxiosz közelebb lépett az ágyhoz. Lassan
megcsókolta a haldokló már hideg, duzzadt kezét.
– Uram, köszönöm, hogy halálod órájában ifjú és vidám tudtál lenni.
Ez nagy dicséret egy orvosnak. S köszönöm, hogy gondoltál a birodalom
üdvére is.
Honorius behunyta szemét. Ajka alig hallhatóan megmozdult.
– A birodalom üdvére... Ó, dehogy... csak arra, hogy már nem kell
szednem azokat a keserő orvosságokat... s megmenekülök az orvosok
kezébıl, kik oly ügyetlen pribékjei a halálnak, hogy néha még gyógyítanak
is...
Eudoxiosz a beteg szemére tette kezét:
– Mit gondolsz most, uram... a keresztények paradicsomába jutsz vagy
az Olümposzra? – Látta, hogy Honorius ajka megmozdul, és a haldokló
szájához hajtotta fülét.
– Valamelyik csak befogad... – a suttogás egyre halkult, de az élettel
teli gúny úgy húzódott a tudaton, mint a hullócsillag csóvája a fekete
égbolton. – Hisz megtettem a legnagyobbat: tapintatosan haltam meg...
Mondjátok meg Honoriának, napnyugtától napkeltéig felmentem a gyász
ideje alatt az önmegtartóztatástól... – Nevetni akart. Az orvos érezte, mint
huny ki a tenyere alatt az utolsó rezzenés. Elırehajolt. Lassú, szertartásos
mozdulattal csukta be a halott szemét.
– Hunyd be a szemedet, Sacratissimus Imperator... így többet látsz –
suttogta a befejezést.

***

Ioannész minden kicsiny eseményben, minden tekintetben, minden

mozdulatban, minden cselekedetben ott látta a hatalom visszfényét.
Sohasem érzett csodás erı töltötte be lényét. Ott állott, a palota
nagytermében, a keleti aranyveretekkel, drágakövekkel borított trónus
lépcsıjén. Ez a trónus mintha perzsa király parancsára készült volna, az
ázsiai mesterek bıkező zsarnokokat szolgáló készségével. Ioannész fehér
filozófusi tógájában olyan volt, mint diadalmas hellén hadvezér.
Rómaiak...! – akarta mondani, s egy pillanatig úgy érezte, új Gracchusként
áll a fórum rostrum-szószékén. Rómaiak...! Körülpillantott. Mögötte
borotvaéles, pehelykönnyő, akár övnek is csavarható, hajlékony kardjaik
hajlott pengéjét villogtatva válogatott hun bajvívók sorakoztak. Elıtte,
szinte szétfeszítve tömegükkel a nagyterem két szélén húzódó oszlopok
sorát, barbár zsoldosok fegyveres sokasága zsúfolódott.
Ioannész lepillantott. A trónuslépcsıkön hidegen sziporkáztak a
216
messzi ázsiai drágakövek. Minden hővös, idegen, ismeretlen volt
körülötte. De lelkében az örök Róma képe csillogott, mint Olümposz
minden fellegen túl törı, örökké tiszta csúcsa. Kezére lágy, de mégis erıs,
illatos leányujjak simultak.
– Ne vívódj... mondd csak nekik: Rómaiak! S ık rómaiak lesznek a te
akaratod által, ha te magad valóban római tudsz lenni –hallatszott lágyan,
mindentudóan, úgyhogy a barbárok tizenhét nyelven harsogó üdvordítása
között is hallotta ifjú szeretıje hangját.
Honoria lángszínő, fejedelemnıi bíbortunikát viselt, mely alig fedte
hegyes, kemény csitritérdeit. Gömbölyő vállán elnyúló, éjfeke-te
bársonypalástot. Dús, selymes hajfürtjei között Diocletianus és Nagy
Constantinus híres indiai gyémántjai sziporkáztak, melyeket nagyapja,
Theodosius tétetett a koronaabroncsra. Tekintete újra és újra találkozott a
hun zsoldosvezérek között álló, komor, csontos arcú ifjú remegtetıen éles,
kékesfekete szemének súlyos, rejtelmes erıket hordozó pillantásával.
Mintha megmenekülne a sámáni erık elıl, ismét Ioannészhez hajolt, és
hangosan suttogta:
– Mondd nekik: ti jog, igazság, szabadság védıi... s ık azok lesznek.
Ioannész alig észrevehetıen elmosolyodott.
– Ne beszélj most, csitri – mondta gyorsan, anélkül hogy feléje
fordította volna fejét –, ha észreveszik, hogy nem a saját szavaimat
mondom, az nagyobb vereség lenne számomra, mint egy vesztett csata
Elırehajolt, s önmagát gúnyolva, zengı, erıs hangon kiáltotta:
– Rómaiak! Ti messzirıl jött, de római lélekkel ékes vitézek! Ti jog,
igazság, szabadság védıi! Az utókor elámul éles elméteken, s tisztelettel
hajol meg emléketek elıtt, mert rómaiabbak tudtatok lenni azoknál, kiknek
bölcsıje itt, Itália százszor szent földjén ringott.
Szavai el-elmerültek a felcsapó rivalgásban.
 – Ugyan miket mond? – érdeklıdött látható jóakarattal az öreg Gorzsa,
és meghatottan cibálta lószerszámszagú ujjával vékony, érdes, d&z
bajuszát. A horzsolt homlokú Zerind, aki a hun zsoldosvezérek közül
legjobban értett a városlakók nyelvén, fontoskodva rez-zentette össze a
szemöldöke helyén húzódó furcsa hegeket.
– Nagyon hangos ez a sokféle, asszonyéhes vitéznép, Gorzsa bácsi... de
akinek szeme van, látja: csak igen szépet meg okosat mondhat, mert ehun-
e, a kis királyné hogy csodálja, hogy néz rá azzal az ızikeszemével...
”7
Honoria érezte a feléje hulló mohó, vad férfitekintetekben a vakmerı
izzást. Senkire sem nézve meredt maga elé.
A napok mint a magasba emelkedı hővös csúcsok emelkedtek elıtte.
Csúcsról csúcsra lépett. Egyre magasabbra. De a lélegzetelállító
magasságok között mély, izzó völgyekként nyúltak az éjszakák. Néha úgy
érezte, csak azért lép egyre magasabbra, hogy egyre zen-gıbb ujjongással
vethesse le magát a násztüzeket lobogtató éj kék völgyébe. Tudta, az ı
tomboló fiatalsága tölti be a férfi egyre ifjab-ban feléje törı testét. Minden
szétfoszlott, ami legyızhetetlen akadályt jelentett. Eltőnt azok arca, akiket
rajongva szeretni és áhítato-san tisztelni kellett volna a megdönthetetlen
törvények szerint, de akik csak rettegést keltettek benne. Nyíltan, világos
nappal, a tiszteletteljesen szétváló ırség között mehetett át loannészhez,
vagy hívathatta át ıt hálószobájába bárhonnan. A válogatott bajvívók,
mesteríjászok, félelmetes tırvetı mővészek összeszabdalt, komor arcán az
ı ifjúságának lágy, vidám áhítata suhant.
Vakmerı boldogság érzése töltötte be. Vidám gonoszkodással úgy
rendezte át hálószobáját, hogy Piacidia hálójának pontos mása legyen.
Szándékosan viselte az anyja reá átszabott ruháit, melyekben egykor
Ioannész dicsérte az asszonyt. Félhomályos világításnál fogadta a férfit, és
figyelte arcát, hevét, mozdulatait, hanghordozását, száz apró jelt,
melyekben akarva-akaratlanul ott rezzent Piacidia emléke. S mikor a férfi
szinte riadtan rejtette elıtte ezt az emléket, akkor csapott fel legmagasabbra
a diadalérzete.
... Kint, az ablak alatt fáklyák lobogtak. Honorius teteme éppen úgy
feküdt kiterítve az ezüstleplekkel borított, hatalmas, kápráztató
gyászpompában derengı császári ravatalon, mint egykor Constantius
gladiátorteste. Az udvaron a tizenhét nép barbár zsoldosainak gyásztánca
kavargott. A városfalakon álló ırség óránként jelezte kürtjeivel a mocsarak
védıövezetén áthaladó követségek közeledését. Az ablakokon át behulló
fáklyafény halványult. Honoria behunyt szemmel hevert. Érezte, hogy a
hatalom új napja virradt fel. S minden óra minden percében ott lüktetett a
hatalom tudata.
– Végy el – szólt hangosan. – Feleséged akarok lenni.
A férfi homályból lassan kirajzolódó, keskeny, sápadt arcán látszott,
hogy ez a gondolat újra meg újra ott kering agyában.
– Ha elvennélek, Nagy Theodosius családjának tagja lennék, így jogom
lenne a bizánci trónra is – szólt suttogva. – Ez persze nyugtalanítaná a kis
Theodoszioszt, de még inkább a húgát, a gyönyörő, ifjú Pulcheriát.
218
Honoria gıgösen felvonta szemöldökét. Halvány arca most, a vir-radat
félhomályában asszonyosan mohónak látszott.
– Hadd nyugtalankodjék. Mit tehetnek ellenem! – Kicsit habozott,
aztán engedékenyen hozzátette: – Ellenünk.
A férfi elnézıen mosolygott.
– Mit? Ránk zúdíthatják nagyszerő hajóhadukat és kitőnıen vezetett,
edzett seregüket. Én a nép cézárja akarok lenni. De a nép még nem tudja
ezt. Ha most összecsapunk, pár ezer zsoldoson kívül senki sem áll mellém.
Honoria könyökére támaszkodva félig felemelkedett. Jobb kezével
lassan igazgatta a párnán szétömlött dús, hamvasbarna haját.
– Kérj segítséget a hun Nagysámántól – kezdte. Hirtelen arra gondolt,
milyen keveset tud mindenki a puszták végtelenjében rejtızı, irdatlan
hatalmú lovasnéprıl, s jelezve, hogy jobban tájékozott, mint a többiek,
hozzátette: – Attól, aki fejedelem ott, ahol a nagyvásárhely van, s a
nagyhadmezı is.
Kintrıl éppen úgy hallatszott a gyászdobok moraja, a barbár táncosok
elnyúló, jajongó éneke, mint mikor a bajvívótermető Constan-tiust siratta a
sok országból összeverıdött had. Ioannész elismerıen, dicsérve a leány
eszességét, bólintott.
– Már említettem Aetiust, egy régi bizalmasomat, akit talán te is
ismersz, elég sokáig itt volt a ravennai udvarnál, beszéljen a hun
Nagyfejedelem néhány befolyásos, magas rangú hívével. A válasz
teljesíthetetlen feltételeket szab. Buzád Nagysámán, akit a gótok Buda
hercegnek vagy Blodelin Nagyfejedelemnek neveznek, a szökevények
kiadatását követeli.
Halkan nevetett. Hangja gúnyos volt.
– Ezek a szökevények, így talán a te vılegényed is, ott járják a
gyásztáncot a ravatal elıtt. Tehát nekem kellene kiadni halálos
ellenségeiknek azokat, kiknek kardja s bátorsága segített, hogy vál-lamra
kerüljön a császári bíbor. Ez az ésszerőtlen cselekedet méltán győlöltté
tenné nevemet a többi zsoldosvezér elıtt.
Mindketten hallgattak. A leány érezte, hogy az események megoldatlan
képletként merülnek fel tudatában. Hirtelen közelebb húzódott a férfihoz.
Ajka már asszonyosan mohó csókkal hullott a szeretıje szájára.
– Csókolj... ölelj... szóltam az ırségnek, hogy senkit se engedjen be,
míg nem kiáltasz.
Ioannész behunyta szemét. Érezte, hogy a leány csókja nyomán újra
fellobban testében az ifjúság varázsa.
219

12.

A folyosón félhomály terjengett és kellemes hővösség. Az ívelt tetejő,

keskeny ablakon át behulló napsugár visszaverıdve a tarka mozaikkal ékes
padlóról, betöltötte derengésével a még friss, élénk színő falfestményeket.
A színek kibomlottak, mint a virágok. Piacidia kissé elırehajolt.
Bronzbarna, ovális arcán látványos bánat látszott.
– ı csak azért rabolta el tılem egyetlen alattvalómat, hogy bebizonyítsa
asszonyt erejét, de tévedett... Bonifacius immár úgy uralkodik testén, mint
zsarnok a szolgáján vagy a varázsló a megigé-zetten.
Markianosz inas, izmos alakja megremegett. Válaszolni akart, hogy
elhallgattassa a római asszonyt. Rettenthetetlen lelke reszketett, és arcán
megvonaglott a sebhelyek mozaikja, ha hallotta az udvaroncok cikornyás
beszédmodorát. Mégis utánozni próbálta, mert arra gondolt, csak így
védheti meg a császára bizánci húgát ravennai nén-jétıl. Most komor, éles
latin arcán sápadtság siklott. Ilyen pillanatokban elszürkült a torkát
hővösen szorító féltékenységtıl. A bénító bánattól koránál jóval
idısebbnek, szinte törıdöttnek látszott.
– Mint Theodosziosz Imperator 0 Legszentségesebb Felsége leg-
alázatosabb, legjelentéktelenebb alattvalója, méltatlannak érzem magam
ıszinteséged kegyelmére, úrnım. – Úgy érezte, minden jól sikerült, mert a
római asszony érzéketlen volt az attikai és bizánci fogalmazás között
tátongó különbségekre. Ez biztonságot keltett benne. Az udvaroncok
mindig megfoghatatlan és mégis megcáfolhatatlan módon mutatták ki,
hogy kitőnıen mulatnak a nagy hadvezér erılködésén, ha szépen akart
beszélni, s ez jobban fájt a nyílsebeknél, és fullasztó dühöt keltett. Piacidia
sóhajtott.
 – Én csupán óvlak... s természetesen féltem a saját életemet is – mondta
szinte alázatosan. Aztán készségesen hozzátette. – Persze, a féltékenység
fakó köde is dermeszti lelkemet. De ismerem Bonifa-ciust. 0 új, hatalmas
szerelmese minden befolyását arra használja fel, hogy eltávolítsa útjából a
régi, veszélyes vetélytársakat. Úgy hallottam, a hippodromban a
népszónokok arról beszéltek, hogy az igaz hit veszélyben van, s csak
Markianosz védheti meg a keleti határokat a perzsa király tengernyi
hadától. Gondold csak, ha te most Keletre indulsz, ı a szerencsés gyıztes
Pulcheria kerevetén, s megszerzi mindazt, amit te száz diadallal tudtál
elérni. De ez csak a
22O
kezdet. Tudja, hogy én vagyok a legkérlelhetetlenebb ellensége. S nem
csodálkoznám, ha máris a méreg pora hullana kelyhembe, élelmembe,
ruhámra. – Hangja halkan, sírósan elcsuklott.
Markianosz önkéntelenül hátrább húzódott. Rézveretes, aranyozott
díszekkel borított, vezéri rangját jelzı hun csizmáján megvillant a padló
mozaikjára hulló napfény.
– Sacratissima Domina – kezdte latinul, aztán, hogy az esetleges
hallgatódzók megértsék, és ne használják fel ellene, görögül folytatta. –
Legszentségesebb Úrnım, e palota ura oly feddhetetlen, tündöklı élető
ifjú, hogy lelkének remetei tisztasága betölt mindnyájunkat. Itt nem kell
aggódnod...
Piacidia hirtelen feléje kapott. Hosszú, illatos tenyere rásimult a férfi
szájára. Odahajolt a meglepetéstıl elnémuló Markianosz nyílszaggatta és
különös, ötletes aranyékszerreí összekapcsolt füléhez.
– Ments meg engem! özvegy vagyok, s fiam szegény kis árva. Te
Krisztus igaz vitéze vagy. Ments meg engem, s megmented magadat. Ha
bármit teszel Bonifacius ellen, Pulcheria reád zúdítja minden ellenségedet.
Nem tehetsz mást: küldd el ıt Nyugatra, s akkor neked nem kell Keletre
menned. Küldd el, s akkor te maradsz Pulcheria mellett. Hisz birodalom
nem viselhet egyszerre háborút Keleten és Nyugaton.
Markianosz mélyen lélegezte be a finom, keskeny asszonykéz könnyő
gyöngyvirágillatát.
– Hogyan küldhetem én el azt, aki, mint mondod, a birodalom igazi
uralkodójának parancsol? – mormogta, fuldokolva az elkeseredéstıl.
Piacidia nagy, éjsötét szemében látványos könnyek kerek gyöngyei
csillogtak.
 – Kérd a mindenható Khrüszaphiosz eunuchot, tanácsolja Theo-
dosziosz császárnak Bonifacius vezessen sereget Ravenna ellen, egy
szerencsétlen özvegy s szánandó árvája jogos örökségének védelmére.
A folyosó végén lassú léptek zörrentek. Vidám beszéd szökkent
visszhangosan. Olykor lágy suttogássá vált. Kicsiny nıi sarukon
aranyozott, piciny csengık zendültek halkan, ritmikusan, mint dionü-szoszi
sistrumok távoli visszhangja. Mintha egy karcsú lábú, nagy szemő, szelíd
szarvasünı lépdelne a szent forráshoz, és asszonyosan hajló, puha, sima
nyakán pendülne a tavaszi holdtölte éjszakáján ráfont koszorú csengıdísze.
221
Piacidia egyszerre felvetette fejét. Rázkódó vállal, halkan felsírt.
Meggörnyedve, roskadozó léptekkel, némán sietett tovább. Markia-nosz
elszürkült arccal húzódott a folyosó túlsó vége felé.

***

A könyvtárterem túlsó felén, egy hatalmas festményen, mely a

Szentlélek eljövetelét ábrázolta, négy ismert festımővész dolgozott. A
levegıben festékszag terjengett. A kényelmes, bı, fonott khalke-doni
széken ülı komoly arcú, nagy szemő ifjú úgy emelte fel ujját, mint ott a
festményen Ioannész apostol, kinek arcát mintha róla mintázta volna a
mővész.
– Mikor kétségtelen jelét láttam az Úr kegyelmének, remete akartam
lenni, hogy éjjel-nappal imába merülve fejtegessem a Hét Szentség Titkát,
kedves Khrüszaphiosz — szólt halkan, kellemes hangon. Tudta, hogy a
nekik háttal dolgozó négy festı is feléjük figyel, és hangosabban
hozzátette: – Az Úr kifürkészhetetlen akarata késıbb mégis megfosztott
engem attól, hogy remeteségem által szerezzem meg az égi kegyelmet.
Az eunuch könnyedén siklatta hátra jobb lábát, úgyhogy inkább térdelt,
mint ült az ifjú császárral szemben.
– Egy oly birodalom uralkodója, mint te, Uram, végtelenszer több jót
tehet, mint akár az Úr dicsıségét legdicséretreméltóbban felfedı remete is.
S alattvalói indokolt hódolata mint illatos tömjénfüst száll Krisztus urunk
égi trónusának zsámolyához. Védd az özvegyeket s az árvákat,
Legszentségesebb Uram, s hatalmadat betölti az Úr kegyelme.
Az ifjú császár tiszta, elmerült arcán szokatlan türelmetlenség lobbant.
– Tudom... tudom, kire gondolsz, de hidd el, a hadakozás nem kedves
az Őr elıtt, s számomra is oly terhes. Nem határozhatok errıl. Most
minden erımet egy felette tiszteletreméltó vitairat tanulmányozására
szentelem. Hallhattad, Khrüszaphiosz, én mindig vallottam, hogy a három
szentség: a keresztség, a bérmálás s az egyházi rend letöriilhetetlen nyomot
vés a leiekbe, ennek következtében nem ismételhetık meg. – Nagy,
dióbarna szeme felcsillant. – Képzeld, egy ismeretlen tudálékos éppen ezt
tagadja mint a kinyilatkoztatásból nem bizonyítható tételt.
Töprengve lehajtotta fejét.
– Stílusa, után ítélve, alighanem ama hírhedt Eiszakiosz Philadel-
phikidész írása ez, de persze lehet, hogy tévedek. Minden esetre
felháborított. Most akarok neki válaszolni. Mert igaz ugyan, hogy
222
a Szentírásból igazolni e tételt forma szerint felette nehéz, de
lényegében igenis lehet. Hát például hányszor és egészen világosan szól az
írás, hogy a keresztények megpecsételtetnek a Krisztussal, a Szentlélek
által.
Khrüszaphiosz még mélyebben lehajtotta fejét.
– Igen, Legszentségesebb Felség, elméd tündöklése félelmetes minden
homályt támasztó elıtt. Hiszen már Szent Paulus írja: „Ne szomorítsátok
meg a Szendéiket, akivel meg vagytok pecsételve a megváltás napján.”
Az ifjú császár csodálkozva nézett fel. Hirtelen kipirult az örömtıl.
– Ó... Khrüszaphiosz, de hiszen én is éppen erre az idézetre gondoltam,
csak... nem jutott így... így az eszembe. Nem tudtam, hogy a Szentírás
mely részén is keressem. – Felegyenesedett, összekulcsolta kezét. – Ö,
Uram, mily tudatlan vagyok, s mily boldog, hogy hőséges hívem ajkával
szóltál hozzám, tépelıdı szolgádhoz.
Az eunuch összekulcsolt kézzel a földig hajolt. Homloka szinte
érintette a padlót.
– Igen, Legszentségesebb Felség, a leikünkben letörülheteclen pecsétek
parázslanak, s bármit kockáztatok, kimondom mégis: a keresztény lélek
örök pecsétje, örök jele: küzdeni az özvegyekért, az árvákért, az
előzöttekért, a kifosztottakért, a gyengékért. Segíteni ıket, ha kell, erıvel.
Mert ily segítség a legkeresztényibb tette a hi-vınek. S áldott, ki
véghezviheti ezt a tettet.
Az ifjú töprengve rápillantott.
– Tudom... tudom... de nem jut eszedbe még egy idézet arról, hogy a
három szentség valóban eltörülhetetlen s ezért megismételhetetlen jegyet
vés a leiekbe? – mondta gyorsan, hevesen, és feszült arccal hajolt a térdelı
felé.
 – Azt hiszem, nem tudom, de mégis úgy emlékszem, ugyancsak Szent
Paulus írja-......ti is megkaptátok ıbenne az ígéret Szent-leikének
pecsétjét...”
Az ifjú császár nagy, dióbarna szeme könnyes lett. Lassan két
tenyerébe fogta Khrüszaphiosz fejét, s méltóságteljesen, szertartásosan
csókolta meg homlokát.
– E két idézet lesz értekezésem alapja. Hetven felolvasóval olvastatom
fel mindenütt, ahol csak a vitatkozók összegyőlnek. Meglátod,
Khrüszaphiosz, úgy felbolydul a város, mint egy méhkas... Ha most tízezer
éles elméjő, izgága tépelıdı vitázik a szentségek
223
titkain, akkor az én írásom nyomán százezrek láthatják meg e titkok
szent fényét. Megyek, írok.
Khrüszaphiosz felegyenesedett. Most úgy állott az ifjú császár elıtt,
mint szigorú apa, aki kötelességére emlékezteti feledékeny gyermekét.
– Nem tudsz írni – szólt halkan, élesen. – A kifosztottak jajszava
visszhangzik lelkedben. Hogyan szólhatsz e tízezer szájjal vitázó, izgága
városhoz, mikor elfeleded az igazhivı uralkodó legszentebb kötelességét,
az özvegyek és árvák örökségének védelmét?
Theodosziosz lehajtotta fejét. Mikor feltekintett, az arca úgy
megváltozott, mintha valaki idegen állott volna az eunuchhal szemben.
– A perzsák – mondta halkan, röviden. Az eunuch tagadólag intett.
– Nem, A húgod akarja Keletre küldeni Markianoszt, hogy egyedül
maradhasson kedvelt római vendégével. Küldd el Bonifaciust hajóhad élén
Ravenna ellen, s a két birodalom egysége helyreáll. Ha Bonifacius kezében
lesz a hatalom Nyugaton, akkor Pulcheria kezében lesz, s így a te
kezedben, Uram.
Theodosziosz különös, megváltozott arca keménynek, szegletesnek
látszott. Most hasonlított irgalmatlan, hatalmas nagyapjához. Aztán
egyszerre, mintha álarcot vetett volna le, ismét töprengı, lágy lett, mint
mikor a vitairatról beszélt.
– A haditanács nem egyezik bele, hogy egy latin férfiúra bízzuk a
birodalom hajóhadát – szólt, majdnem könyörgı hangon.
Az eunuch tagadólag rázta kopaszodó fejét.
– Beleegyezik, mert Markianosz így akarja.
– S Pulcheria?
– ö szeretné, hogyha bárki nagy gyızelmet aratna, mert így csökken
Markianosz népszerősége, s a birodalom nagyjai nem lesznek kényszerítve
arra, hogy sürgessék férjhezmenetelét. – Mentegetızve vállat vont, mintha
nem a három világrészre kiterjedı birodalom császárjával beszélne. – A
kormányzás mővészetének lényege: a felesleges bonyodalmak elkerülése.
A bitorló Ioannész bizalmasa, egy bizonyos Aétiosz nevő, pannoniai
születéső ifjú, a hun Nagysámán szállásán keres segítséget. Ha
Ravennában igazi szövetségese vagy ıszinte barátja támad a hun
Nagyfejedelemnek, az egész, végtelen pásztorbirodalom egész ereje teljes
súlyával reánk s egyedül reánk nehezedik. A bitorló a hunok segítségével
leverheti a germán népeket, s a Nyugati Császárság hatalma veszélyes lehet
az uralkodóházra. Hírek járnak, a bitorló esetleg Honoria férje lesz, s neked
224
rokonod, Uram. Titkos híveink riadtan jelentik, Ioannész oly
népszerőségre törekszik, mely veszélyes s példátlan. Theodosziosz sokáig
hallgatott.
– Talán igazad lehet, mikor azt mondtad, a kormányzás mővészete a
felesleges bonyodalmak elkerülése, de én hozzátenném, az elkerülhetetlen
bonyodalmak által – szólt vontatottan. – Légy óvatos mindig. Beszélj
húgommal és Markianosszal, s persze Bonifaciusszal. Ne sértsd meg
egyikük akaratát, hiúságát sem. Ha közben üj idézeteket találnál más
vitairatokban – a Szentírást én magam tanulmányozom –, azonnal keress
fel. Egyébként ne zavarjatok.
Khrüszaphiosz is megváltozott. Most ismét a hatalmasok felett hatalmat
adó hódolat mővészetét csillogtató udvari ember yolt.
– Sose hittem volna, hogy ily fényes elme, ily lenyőgözı bölcsesség oly
alázattal párosulhat, mely az uralkodó legkrisztusibb ékessége – mondta
hangosan, ünnepélyesen. – Ahogy én a mi örökké vitázó városunkat
ismerem, e vitairat által népszerőbb leszel, mint Markianosz, s nagyobb
diadalt aratsz, mint Bonifacius, ha gyız, s többet beszélnek rólad, mint egy
kocsihajtóról, ki hétszer gyız a hip-podromban egymás után.
A császár szerényen elmosolyodott.
– Itt nálunk az igazhivık tudják, hogy az Istenhez mindennap újra meg
újra meg kell találni az ösvényt a tévedések bozótján át. Az én szerény és
jelentéktelen vitairatom minden tudatlanságom mellett csupán az Úr
kegyelmébıl égı szövetnek lehet számukra, melynek fényében
biztosabban lépnek néhány lépést az üdvösség felé.
Lehajtotta fejét, s gyors, egyenletes, halk szerzetesléptekkel indult a
cella felé, ahol dolgozott.

***
 Hétszáz válogatott, óriás termető isauriai lándzsás lépdel az élen.
aranyozott páncéljaik, régi, tarajos sisakjaik vakítóan villognak. Másfél
öles lándzsáik széles, tırszerő hegye úgy szikrázik az egyre emelkedı nap
egyre forrósodó fényében, hogy szinte imbolyog, mint a fáklyaláng.
Embernagyságú, öblös pajzsaikon a Krisztus-jegy öt ezüst görög betője
nyúlik szét egészen a pajzsnak a csapat védıszentjének, Szent Józsefnek
tetteit ábrázoló, aranyozott rézszéléig. Elöl, alacsony, izmos lován, az
egész Szent Sereg büszkesége, a rettentı erejő, óriás termető Sztratopulosz
lovagol, aki – az udvari költık versei szerint – hét magyar hunt gyızött le
sorozatos viadalban
Sardica falainál. A legerısebbeket lesújtó jobbjában magasra emeli az
isauriai lándzsások harcokban megtépett labarumzászlaját.
Az utcákat, tereket elborító, hullámzó, szorongó sok százezres
tömegbıl mintha a hippodromversenyek kocsihajtóit biztatnák, ri-vallt a
kiáltás:
– Gyızzetek! Gyızzetek! Ni-i-i-kááá!!! Nikáü!
Fent a magasban az acélkék Boszporusz vizébıl kelt felleg siklik, s
árnyéka, mint gyızelmet adó, Olümposz-lakó Niké könnyő szárnya lebben
a sokaság százszínő örvénye felett.
Hetven hun dobos dobja pereg. Mintha rettentı hatalmú holtak
szellemeit idéznék a láthatatlant látó sámánok.
De a dobosok mögött nem a pusztai kopjások lovagolnak, hanem a
galatiai zsoldosok két ezrede menetel. Atlétavállukra vetve viszik arasznyi
széles, kovácsoltvas gall pallosukat. Felsıtestük fedetlen, hogy az ellenség
a harcban s szeretıik a tömegben láthassák rettentı izmaikat. Bal karjuk
könnyedén emeli ormótlan medvebır pajzsukat, mely ha elfedi soraikat, az
egész hadrend olyan lesz, mintha iszonyú fenevadak rontanának az
ellenségre. Lobogó zászlójukon védıszentjük, Szent Laurentius
vértanúságát ábrázoló jelek és Krisztus-fejkép. A zászlórudat két vak
szerzetes emeli, akiket Kobad perzsa nagyvezér vakíttatott meg, mikor
nem akarták megadásra szólítani három évvel ezelıtt az Eufrátésznél
bekerített híres, vitéz galatákat.
Ércesen trilláznak a kürtök. Trák szekercések tömege árad. Hátukon
farkasbır lebben. Néha élesen vijjog jelzést a hegyi pásztorok sípja. Ezer
meg ezer vasat szaggató, éles, súlyos szekerce emelkedik fel, billen meg
lapjával, élével, fokával. Tükörként veti a nap fényét jobbra-balra. A
trákok tömege felett villódzó tajték kavarog. Elöl négy tetıtıl talpig
ezüstpáncélos, fedetlen fejő harcos, vállukon átvetett, aranyozott rudakon
rubinokkal borított ezüst ereklyetartót visz, hét leghíresebb tráciai vértanú
ereklyéivel és Szent Dorotheus türoszi püspök vérével egykoron áztatott
kendıt, mely a vértanú sebeire borult. A hatalmas, villódzó, izzó indiai
rubinokkal borított ereklyetartón hét dombormő hét jelenettel, hét
diadalmas csatáról, melyben egy-egy szent vértanú segítette diadalra a trák
vitézeket. Ha jelt vijjog a hegyi pásztorsíp, ha felemelkedik az ezer meg
ezer rettentı medveölı, harcra élesített szekerce, mint Haemus rengetegén
átzúgó vihar mennydörög az utcán a csatakiáltás:
– Az Úr velünk! Az Ür velünk! Khresztosz Szótér!! Khresztosz Szótér!
Kürie eleiszon! Kürie eleiszon!
226
... Ott, ahol Szent Parmenion évszázadoktól megfeketedett gerendákból
összerótt, régi kápolnája mögött véget értek az ısi By-zantion keskeny
utcái, és kezdıdtek az új, hatalmas Konsztantinopo-lisz nyílegyenes,
széles, pompás utai, alacsony, díszes, emelvény emelkedett. Négy sarkán
egy-egy régi római sasjelvény csillogott, és egy-egy keresztény
labarumzászló lebbent a szélben. Az aranyozott deszkákból ácsolt
emelvény úgy lebegett az utcákat elborító sokaság felett, mint mesék arany
tutaja. Piacidia, aki a császári trónus jobbján állott, kezében tartva fiát,
kissé elırehajolt. A fia nemrég múlt tizenhárom éves, s bár vézna és
sovány volt, mégis nagyon súlyosnak tőnt. Piacidia mégsem akarta
kiengedni kezébıl, mert érezte a százezrek rászegezıdı, kíváncsi
tekintetét, s tudta, az arca most valóban fájdalmas, rokonszenves. A kis
Valentinianus a megszokott nagyfiús ruha helyett most ismét a már rég
levetett gyermekruhákat viselte. Sovány, sápadt, apró arcán – ahogy az
emelvény elıtt elhömpölygı sisakok, páncélok, lándzsahegyek áradatára
tekintett – elragadtatás és örömteli rettegés volt. Piacidia érezte, hogy a
hıség egyre tőrhetetlenebb lesz. A fiú vézna teste mintha ólomból lett
volna. Piacidia lehajolt. Arca még fájdalmasabbnak tőnt fel. Kutatva nézte
a tömeget. Szeretett volna bepillantani az ezer meg ezer szempárba, aztán
alig mozgatva ajkát, suttogta:
– Sírjál... sírjál...
A fiú érezte, hogy a ráhúzott, régi, kinıtt ruhák fájdalmasan szorítják
nyakát, hónalját, csípıjét. Engedelmesen, fájdalmasan szipogott.
Az emelvény elıtt makedón ezredek hömpölyögtek. A lándzsáik rúdja
rövidebb volt, mint az isauriai zsoldosoké. A lándzsahegy keskenyebb,
hegyesebb, hogy dobásra és sorban való lándzsaharcra egyformán lehessen
használni. Páncéljaikon, pajzsaikon Georgiusz Drakonoktonosz, a
sárkányölı szent rézbıl kovácsolt alakja sziporkázott, amint lándzsáját a
paripájával letiport sárkány kitárt torkába döfi. Aquila-sasjelvények helyett
keresztény labarumok lobogtak felettük, melyeken négy latin bető fonódott
össze jellé: I. H. S. V.
Piacidia érezte, hogy az ismerıs latin betőkbıl a visszatérés biztos
tudata árad, és megremegı ajakkal ismételte maga elé a jel értelmét, a
konsztantinoszi vallásháborúk jelszavát: „In hoc signo vinces.”
– Igen, igen... e jelben gyızünk. Látod, Valentinianus, de sírjál... sírjál
látványosabban, úgy, hogy az arcodról lássék még ott a téren is, ahol töri
egymást a nép, hogy kicsi, védtelen árva sír.
227
Sírjál, Dionüszosz áldjon meg... – Hirtelen rettegni kezdett, hogy
valamelyik isten megharagszik, mert nem említette nevét. Az idegesség
átborzongott rajta. A fiú újra engedelmesen fintorgatta finom vonású, kicsi
arcát, mely Honoriára emlékeztetett.
– De hiszen most örülnünk kellene, anyám – suttogta, mert a makedón
ezredek vasáradása, a rivalgó tömeg elragadtatott, elfojt-hatatlan örömöt
keltett benne. Piacidia intett a jobbról-balról álló, kék selyemben pompázó
udvarhölgyeknek, akik egyszerre hajtották meg csodásán fésült, kicsiny,
bájos fejüket, és fájdalmas arccal tö-rülgették a császárné szemét apró,
virágillatos, mesésen finom kendıikkel.
– Sír... sír... – szállott a sokaságon a komor részvét moraja. – Ó,
szerencsétlen özvegy! Ó, kifosztott árva!
Az emelvény közepén emelkedı császári trónuson ülı óvatos, töprengı
arcú fiatal férfi ıszinte részvéttel hajolt elıre. Az emelvény hatalmas
aranyszigetén szorongó, fényes, fejedelmi ruhás birodalmi fıtisztviselık, a
marcona, ravasz arcú hadvezérek, az ezredeket némán figyelı Markianosz,
a virágarcú, éjhajú udvarhölgyei körében szerényen meghúzódó s finom
szépségével mégis mindent beragyogó Pulcheria, mindenki a császár
szavait figyelte.
– Khrüszaphiosz... nézd, hogy hullajtja keserő könnyeit a kis árva.
Menj s szólj. E had csupán kicsiny része a Megfeszített Üdvözítınk igaz
hitét oly istenfélı féltékenységgel ırzı Szent Birodalmunk erejének. S ha
kell, mindent harcba vetünk, a legerısebb sereget s a legalázatosabb imát,
hogy diadalmaskodjon az elesettek, a kisemmizettek igazsága, melyért az
Üdvözítınk halt meg a keresztfán.
Az udvari élet titkainak nagymesterei arcán a nagy játékosok ıszinte
elismerése látszott. A Khrüszoterosz-öböl sárgás-aranyosán csillogó vizén
zsúfolódó öblös szállítóhajók, hatalmas, díszes hadigályák felé özönlı had
elárasztotta a partot. Kürtjelek rivalltak. Az ezredek, századok lassan
állottak meg. Az emelvényen egyszerre merült fel a súlyos, kápráztatóan
díszes, aranyruhája alatt szinte roskadozó patriarkha ısz szakállas, kicsi
alakja. Jóságos, kék szeme most szokatlanul komor volt. Áldásra emelte a
túlzott ınsanyarga-tástól vékony, vézna, sebhelyes kezét. Aztán
hátrahúzódott. A fıpapok drágaköves, aranyos, bíbor ruháikban tündöklı
csoportjából fekete szakállas óriás lépett elı. Mély, dörgı, híres, szép
férfias hangja végigzúgott a harcosok tízezrei, a lecsendesedett sokaság
felett.
228
– Áldás reátok, ti megfeszített s feltámadott Krisztus urunk igaz vitézei,
kik özvegyek s árvák védelmére emelitek tiszta kardjaitokat. Vad hegyek
csúcsairól, a sivatag mélyébıl, a tengeren túli szigetrıl három szent élető
remete jelent meg elıttem e nap hajnalán, kik égi szózatot hallottak, s
megjövendölték: „Az Ür kegyelme veletek vanf Kedvezı szél feszíti
vitorláitokat! Sárkányölı Szent György emeli lándzsáitokat, s mint torkon
döfött sárkány, bőzös vérét okádva pusztul el a bitorlás, a paráznaság, a
pogánykodó elmék féktelensége, a barbárokkal cimboráló árulás!” íme, a
gályák! Induljatok! Ajkatokon harcidal legyen az Őr imája!
Egyszerre végig a parton hosszú ezüstkürtök emelkedtek a kürtösök
kezében. A jelzés hangja most dallamos, hívó s búcsúzó volt, úgyhogy
mindenki megremegett. Száz dob morajlott. Tízezer válogatott óriás ajkán
zúgott fel a harci dallá vált ısi ima:
„Miatyánk, ki vagy a mennyekben...”
A harcosok kettıs sorokba szakadozva, egyenletes léptekkel futottak a
billegı pallókon az öblös szállítógályák fedélzetére.
Pulcheria, aki attól félt, hogy ha Bonifacius kinevezése köztudomású
lesz, azonnal megkezdıdnek a tüntetések az idegen fıvezér ellen, oda
nézett, ahol a vezérhajó fedélzetén a nauarkhosz-admi-rális mellett
csoportosuló kapitányok kék egyenruhás csoportjában, szinte rejtızve
állott a diadalmas római szeretı. Megkönnyebbülten sóhajtott. Hálás
pillantása találkozott a pátriárka tekintetével. A fıpap tiszta, kék szemében
megbocsátás és enyhe vidámság rejtızött. Az öles termető, koromfekete
szakállú óriás, aki a hippodrom körülrajongott szónoka volt, észrevette.
Barna phirigiai hellén arcán a lángoló szavú hitharcosok megdöbbenése
siklott. Rövid ideig láthatóan határozatlanul állott. Káprázatos pompájú,
gyémántokkal, zafírokkal, rubinokkal borított, vaskos aranydíszektıl
páncélként merev fıpapi palástjában olyan volt, mint egy mitikus
aranyország fejedelme. Csontos arcán végül mégis elötnlött az elhatározás.
Közelebb hajolt a nála fejjel alacsonyabb pátriárkához:
 – E nırıl oly vérlázító hírek keringenek, hogy a hippodromban még a
legvakmerıbb demagógok is csak suttogva adják tovább. Úgy mesélik,
hogy valamelyik, a város közelében levı szigetre utazik nyaralni, de
valójában a hajóhaddal megy, hogy a dicsı, tiszta lelkő, hıs Markianosz
házassági ajánlatától meneküljön, s latin szeretıjével lehessen, aki viszont
ravennai ágyasát sem hanyagolja el.
A hajlott hátú, ısz pátriárka keskeny, ráncos ajkán mintha mosoly
rejtızött volna:
229
– Az ilyen világszép asszonyok tulajdonképpen nem vetkezhetnek –
szólt halkan, de fiatalosan tiszta hangon. – Hiszen szépségük jobban
megszabja sorsukat, mint a vakon született gyermekét a vaksága. Én
jobban látom a mindenható Urunk Istenünk erejét az asszonyok
szépségében, mint akár egy tavaszt reggel üde pompájában vagy a tenger
végtelenjében. Mert a szépség igaz áhítattal tölti be a legvadabb harcost,
amióta férfiak születtek a földön.
A parton, a pallókon, a gályák fedélzetén ütemes, érces léptek
dobogtak. Az ısi imából lett harcinduló átáradt a tömegre, és százezer
torokból harsogott az ütemes, mély, dörgı fohász:
,,... mert Tiéd az ország... a hatalom és a dicsıség...” Bonifacius, aki
ezüstbıl kovácsolt gót álarcot viselt, kardjára tette kezét. A vezérhajó
oldalához díszes, aranyozott, császári vitorlás közeledett. Középen,
kerevetszerő fekhelyen türelmetlenül elırehajolva imbolygott Piacidia
magas, csontos alakja. Úgy szorította két hosszú, mohó kezében a kis
Valentinianust, mintha félne, hogy valami láthatatlan erı elragadja.
Bonifacius megvárta, amíg az asz-szonyt felsegítik a fedélzetre, aztán
kilépett a kapitányok csoportjából. Szertartásosan, mélyen meghajolva, fél
térdre ereszkedett.
– Üdvözöllek a vezérhajómon, Legszentségesebb Őrnım – fejét
alázatosan még mélyebben hajtotta le, de hangja hővös, gıgös volt.
Piacidia bronzbarna arca megváltozott. Nagy, sötéten csillogó
szemében féktelen öröm lobbant. Érezte, hogy a kapitányok tekintete
kíváncsian szegezıdik reá. Erıt vett magán.
– Köszöntelek – mondta, lélegzetét visszafojtva, aztán hirtelen
kérdezte: – Elküldted üzenetemet Róma népének?
Bonifacius felegyenesedett. Zömök, izmos alakja sziklaszilárdan állott
az asszony elıtt. Éles sasorrú, vaskos állú latin arcán az impe-rátorok gıgje
látszott.
 – Még nem határoztam errıl – mondta lassan, és mereven nézett az
asszony szemébe. Piacidia ajka egyszerre szürke, keskeny lett. Arca
megfakult.
– Elrendeltem, hogy Itália földjén szüntessenek meg minden
intézkedést a nagy földbirtokok felosztásáról, és a jogtalan foglalásokat.
A férfi arca mozdulatlan volt:
– Még nem tanulmányozhattam át kellıképpen e rendeletterveket,
Sacratissima Domina – szólt halkan.
Piacidia kissé hátralépett. Még jobban elsápadt.
– Elindultak a hírvivıink azon itáliai híveinkhez, kiket fı tiszt230
ségek viselésére méltóknak tartok? – hangja visszafojtottan hullámzott.
– Még nem határoztam errıl – hallatszott újra gıgösen, aztán anélkül,
hogy a hangja enyhébb, lágyabb lett volna, hullott a parancs:
– Pihenj le, úrnım. Mindent megteszek, hogy senki se zavarja
nyugalmadat.
Bonifacius, a szıke, sovány, gót származású bizánci hadvezér felé
fordult, aki mögötte állott.
– Aspar! Kísérd le a Legszentségesebb Úrnınket szállására, éj vigyázz,
hogy tudtom nélkül senki se akadályozza ıt a legszentebb anyai hivatás
gyakorlásában.
Piacidia agyán átcikázott az emlék. Ezek a szavak már egyszer
megcsendültek elıtte, mikor a hun zsoldosok élén egy másik szeretı tört
reá, hogy kicsavarja kezébıl a hatalmat. Hirtelen vad rettegés hullámzott át
rajta. Olyan mozdulatot tett, mintha mindjárt visszarohanna a partra. De a
felszedett palló tompa döngessél úgy hullott a hajósok izmos kezébıl a
hajó belsejébe, mintha óriás kapu csapódna le. Mellére szorította kezét.
Úgy hajlott elıre, mint az ız a már összecsapódott csapda felé. Ajkán
szánalmas mosoly remegett. Nagy, sötét szemében könnyek csillogtak.
– De én... én soha nem alszom a fiam közelében – mondta halkan. –
Hiszen ki tudhatja ezt nálad jobban?
A férfi nem számított ily nagy, nyilvános megalázkodásra. Barna, éles
arcán a szégyenkezés pírja ömlött. Hallotta maga mögött a bizánci
kapitányok fojtott, sziszegı nevetését. Lassan újra fél térdre ereszkedett.
– Helyesen teszed, Úrnım. A bölcs anya nem puhítja el uralkodásra
született gyermekét túlzott biztonság olykor hamis érzését adó jelenlétével,
de spártai módon már kiskorában edzi a fájdalom elviselésére. Engedd
meg, hogy felajánljam a nauarkhoszi szállást. Én magam, vezértársaimmal
együtt az evezısök és közvitézek között alszom.
 Gyorsan, hevesen beszélt, mert érezte, hogy az asszony megalá-
zottsága égeti lelkét:
– Mihelyt a nyílt tengerre érünk, engedelmeddel meglátogatlak, hogy
megfellebbezhetetlen parancsaidat minél pontosabban teljesíthessem mint
Theodosziosz cézár teljhatalmú megbízottja és a Te leg-alázatosabb híved.
Hirtelen mindent, mindent odaadott volna, hogy eltőnjön az asz231
S2ony egyszerre kicsi, lányossá vált arcáról a tehetetlenség sápadása, és
felemelkedjen ernyedten lehajló feje. Körös-körül ezer meg ezer evezı
kavarta a Khrüszoterosz-öböl aranyosan csillogó vizét. A partról százezrek
rivalgása hullámzott. Billegı vitorlarudakon duzzadva feszültek a vitorlák.
Az árbocok erdeje megmozdult. A vezérhajó nekilendült a hullámoknak.
Az evezısök ajkáról a messzi útra induló hajósok ısi imája morajlott.

***

A tizenhárom nagy hun nép elıhadai úgy törtek elıre Illíria halmai
között, mint mindent elborító áradat közeledését jelzı, gyorsan kígyózó
patakok. A mozgó felderítés látszólag laza, de valójában zárt rendszere
mögött a lovassági felvonulás pusztai harcokban évezredeken át
kikovácsolódott mővészete szerint mozaikként, harmonikusan
összeilleszkedı hadoszlopokban vagy a legveszélyesebb helyeken viharzó
hullámokként torlódva össze, zúdultak az íjászseregek. Az Égfia: a
Nagysámán magyar testırezredei: az avar kha-khán, a besenyı beké, a
kazár baksah, a kun kende, a jász Nagytáltos, a kuturgur fıordas, a tíz évre
választott, a sámán nemzetségen kívül esı mayar törzsek felett a hatalom
buzogányát tartó magyar khor-suhn és a többi pusztai nagyfejedelmek
rövid, villámgyors hadjáratra híres lovas vezérekkel gondosan kiválogatott
hadai. A lüktetve elıreáradó ijászezredek mögött messze roppant gulyák
tengere hullámzott. Nyájak szürke özöne hömpölygött. Táltosok
nevelımővészetével harcra betanított vezetéklovak sorban vágtató ménesei
viharzottak, mint láthatatlan lovasokkal megült szellemezredek. Leghátul,
az óriás szekerek elnyúló sorai mellett asszonyok lármáztak, gyerekek hada
cikázott, öregek baktattak, szolgák szorgoskodtak. A felvert por fellegét
néha elsodorta az Alpok csúcsai felıl szálló hővös, tiszta szél.
A Nagysámán emeletes, roppant szekerét négy sorba fogott
negyvennégy hófehér ökör húzta. Két-két pár ökör egymás mellett lépdelt,
de közöttük lépdelve más-más fıgulyás vezette a baloldalt haladókat s a
jobboldalt befogottakat is. Az elöl lovagló szekérvezetı táltos a
fıgulyásoknak jelzett a kezében perdülı dobbal. A hófehér ökrök csak
pásztor szemével felbecsülhetı szépséggel szétívelı, aranyozott szarvai
között ezüstcsengık lebegtek, finom, csillogó láncokon. Nyakukon,
szügyük felé fokozatosan nagyobbodó, aranyozott, kínai varázsjelekkel
ékes, rangjelzı Hét Harang kondult, messze jelezve a nagyfejedelmi
szekeret. A szélén befogottak hátán ısi, még indiai szokás szerint
bíbortakaró lebbent, úgy, ahogy ezt fejedelmet
232
vivı elefántok hátán látták a Gangesz síkján sok országot alapító
elıdök.
Ahogy lassan, méltóságteljesen emelték aranylemezekkel bevont
patáikat az emeletes, mozgó szekérpalotát vontató ökrök, a rangjelzı
harangok sokhangú kondulása, a démonokat előzı, jó szellemeket hívó
talizmáncsengık csilingelése különös, vidám, * nıiesen lágy, könnyed
dallammá olvadt össze. Mintha láthatatlan, zengı szárnyú lepkeraj lebegne
a szarvak aranyerdeje felett.
Buzád Nagysámán kényelmes, bı, zöld selyem kínai köntöst viselt itt a
szekérpalotában. De most a tanácskozás miatt mégis vállára vetette a
nagyfejedelmi rangját jelzı tigrisbırt. Intett, hogy húzzák vissza a napsütés
ellen kifeszített, nagy, kék selyemtetıt, mely vitorlaként meg-megfeszült
az Alpok felıl sikló fuvallatban. Az emeletes szekér a végtelen puszta sima
rónasága helyett a hadaktól kitaposott, de mégis keskenynek tőnı, köves,
egyenetlen úton haladt. A terasz széle messze túlnyúlt az alsó emelet
talapzatán. S a harminckét, embermagas, roppant fakereken kúszó fapalota
tneg-meglibbent a selyemtetıt feszítı szélben.
A Nagyfejedelemmel szemben ülı két magyar hunok törzseibıl való
elıd – a nagyon barna arcú, zömök Uptár és a soványabb, öregebb Ojbarsz
– egyszerre mosolyogtak össze.
– Görbe ország ez, hogy az istennyila szántson rajta – szólt Uptár
halkan, hogy tiszteletteljes hangsúlyával enyhítse hetyke szitkait. – Tán
hagyjuk hátra a szekereket, oszt siessünk, mert hamarább érnek oda a
hajóikkal a görög császár vezérei. Aztán...
Az inasabb, soványabb, öregebb Ojbarsz, a sámánnemzetségben is
magas rangot jelzı, ısi „mundzuk”-gyöngyöt viselt kard szabdalta
homlokán, mint a perzsa Nagykirály hadvezérei a homlokcsillagot. Rövid
ideig némán nézett a Nagysámán ovális, barna, férfiasán érdes, fejedelmien
nyugodt arcába. Aztán a hallgatást a szólásra való felhívásnak értelmezve
mondta:
– Aztán hol hagynád ezeket a szekereket, te elıd? Ez itt gót föld, végig
a Duna meg a tenger között. Ki mit visz ezen a szekéren? Hát csakis azt,
amit a szállásán nem mer hagyni, ha hadba megy. Asszonyai közül a
legszebbeket, legfiatalabbakat, kincseibıl a legdrágábbat. Hát ezt hagyjuk
mi a gót szövetségeseink földjén?
Aëtius egyszerő hun harcos ruhában húzódott meg a terasz sarkában.
Most jelezve, hogy szót kér, felemelte kezét. Arcán aggodalom látszott.
Buzád Nagysámán sőrő, kissé már ıszülı szemöldöke megrezzent:
– Szólj, római – hangja mélyen, dallamosán kondult. Aëtius nyugodt
hangon mondta:
– Ha Nyugat- és Kelet-Róma egyesül, a pannoniai és egyéb földek,
melyek most a dicsı, vitéz, pusztai harcosok hısi csatákban szerzett
birtokai, kétfelıl is veszélybe kerülnének. E földek, hegyek, rengeteg
fenyvesek által védettek keletrıl, de védtelenek éppen ott, ahol a támadás
megindulhat: délrıl, nyugatról. Az ifjú Theodo-sziosz, Roma Oriens
cézárja, akit görög császárnak is hívnak, a hunokat tartja fı ellenségnek, s
ellenük fordítaná Nyugat-Róma erejét is. Így a Nagysámán ellen lázadó,
minden germán nép igen nagy segítségben részesülne. Nem jártak-e most
is a bizánci udvarnál oszt-rogótok, rugiaiak, alánok titkos követei? Ha
megsegítjük Ioannész cézárt, Róma és a Nagysámán nemzetsége
valamennyi germán nép felett uralkodik Nyugaton. Ez a szövetség együtt
erısödik, s együtt hárít el minden veszedelmet.
A pusztai fejedelmek arcán egyforma csodálkozás látszott, mely mindig
feltőnt, valahányszor tudták, hogy római szól a mayar sámánnemzetség
számára oly ismerıs, de a megszokott pásztorfogalmakon mégis túlfejlett
nyelven. Az avar kha-khán, aki arannyal dúsan átszıtt, turáni bíbor
selyemköntöst viselt, fölényesen ráncolta fekete szemöldökét, mintha
leintené a másik közismert fejtegetését, vagy csak megszokott mozdulattal
jelezve, hogy most ı szól: oda-kocogtatta tizennyolc avar törzset jelzı,
tizennyolc hatalmas gyémánttal sziporkázó győrővel ékes kezét a kardja
perzsa ötvösökkel kivésett, mesésen finom aranylevelekkel borított,
könnyő ékszerszerő hüvelyéhez.
– Tudjuk mi, amit tudunk, nélküled is, te római. De ebben a köves
országban hogy etessék a csikósaim királyi méneseimet? –Most is, mintha
Aëtiushoz szólott volna, de mindenki tudta, a Nagysámán felé beszél. –
Hallgatom, én csak hallgatom, fél füllel is, két füllel is, hogy bizony
panaszkodnak igen-igen jeles, vitéz pásztorvezérek, olykor meg nyájnevelı
garabonciások is, hogy ez a sok hegy-völgy úgy ırli a nyájat, gulyát, mint
a görög malom a búzát. Mert ugye, jó, jó, ha a bárány erre a vidékre való,
de a mi nyájaink mindig a sík földet legelték. Aztán a törzsfık közül aki
hangosabb, mindjárt arra csavarja a szót, hogy nem mennek az ilyen rövid
hadba az errevalósiak: a gót, a gepida, a herul meg más germán
fejedelmek. – Kicsit habozott, aztán most már egyenesen a Nagysámán felé
fordult. – Mert mi bizony csak úgy összekaptuk magunkat a te szavadra,
Nagykán! Aztán már jöttünk is. De hát azt ugyan ki tudta
234
volna, hogy nem elıre, de fölfelé kell törni szekérrel, nyájjal, gulyával,
ménessel. Azt mondta a hírvivı: egy lovas vezetéklovak nélkül hét nap
alatt odaér a nyugati Nagykán mocsárvárába.
A többiek halkan felmordultak. A fiatal, okos arcú besenyı beké
bólintott: – Egy lovas odaér, csak százezer nem. Nem puszta ez, hogy úgy
tologassa az íjászezredeket az a lovasvezér, ahogy a szél fújja. – És mert
enyhíteni szerette volna szavai élét, félig tréfásan, félig ıszinte tisztelettel
hozzátette. – De nem ám... öregapám...
Néhányan kényszeredetten nevettek. Az óriás, emeletes szekér irdatlan
kereke nekizúdult az út menti sziklának. A terasz oldalt billent, mint a
hajófedélzet a viharban.
– Ne! Te ne! – rikkantották tréfásan néhányan, de az arcokon csak
bosszúság látszott. Egy sánta, szıke, csontos, csúnya, fiatal harcos, aki
szerényen meghúzódva úgy ült Aëtius mögött, mintha fegyverhordozója
vagy germán tolmácsa lenne a római vezérnek, halkan, gyorsan mondta:
– Az én vitézeim mind itt vannak! Mind a kétszáz...
A harsogó kacagás egyszerre kitört. Mindenki nevetett. Aki megértette,
s az is, aki nem, mert a fiatal harcos szava furcsán el-elcsuk-lott az
izgalomtól. A mayar-hun szavak nevetségesen hullottak gyorsan mozgó,
már szıke pelyhes ajkáról. Geiserich azonban úgy érezte, hogy ez az
általános, jóindulatú vidámság inkább siker, mint gúny. Arca kipirult, de
inkább az örömtıl, mint zavarában.
– Mind a kétszáz? – kérdezte jóakaratú vidámsággal az ezüst szakállú,
jász fısámán, aki termetére, tartására hasonlított Orkháb magyar fıtáltosra,
de az arcuk más-más útkeresés, gondolkodás jeleit hordozta. – Mind a
kétszáz? Na, no... majd küld valamelyikünk az ágyasházából néhány helyre
kislányt, hogy számolja össze azokat a vandál vitézeket. Reggel a felét se
találod meg, ha te számolod össze ıket pitymallatkor, te királyfi.
A nevetés most már ıszintébben csapott fel. Orkháb, aki az egész
tanácskozás alatt szótlanul nézett maga elé, lassan felemelte hatalmas ısz
sörényes oroszlánfejét.
– Siessünk, ti, fejedelmek, mert az iszonyú Ahrimán birodalmakat
gázoló, démoni ménese tiporja le a jövendınket, zúzza össze azt, aki igaz
barátunk lehet, s azt is, aki elkésik.
 Mély csend támadt. Buzád Nagysámán szemében megcsillant valami,
ahogy a fıtáltos komor arcát kutatta. Szép, férfias ajkán csak mágusoknak
érthetı, mindentudó mosoly volt:
– Halljátok-e, ti, vezérek! Válogassátok ki hadaitokból, ki-ki a
235
testırezredbıl, ezer-ezer leggyorsabb lovast – szólt halkan. – Én
magam vezetem a sereget Ravenna alá. Hátha mégiscsak hozzánk szegıdik
a csapodár hadszerencse.
A vezérek csoportján halk, helyeslı mormogás siklott. A mayar-hunok
Nagyfejedelme, aki a magyar Kende által vezetett, hatalmas
törzsszövetségbıl vált ki, s mivel a kende szekérpalota-városának a vezére
is volt: kupamesternek vagy koppánynak nevezték, láthatóan önmagával
tusa kod va forgatta bikanyakán bozontos hajú, szép férfifejét. Mint a
szabadok viharos győlésein választott vezérek általában, külsı
megjelenésében is fejedelemnek látszott. Megsimogatta viadalban
megmaradt három ujjával hollófekete, tömör bajuszát, mint ravasz szónok,
jelezve a tanácstalanságát. Úgy látszik, azon töprengett, hogyan rejtse el
kérdését, vagy úgy kérdezzen, mintha csak helyeselne a vérébıl való
Nagysámánnak. De hirtelen nem tudott hiúságának ellenállni, s hogy a
legbátrabbnak látsszék az Égfia elıtt s a többiek szemében, s igyekezve,
hogy a harcos férfias nyíltságával védje magát, mély, mormogó hangon
halkan kérdezte:
– Áztat ugyan ki tudná megmondani, mi igaz lenne abból a hírbıl, amit
a déli törzsek között beszéltek a visszalopódzott szökevények? – és
magyarázó, mentegetızı mozdulattal tárta szét karját. – Nekem nagy baj
az ilyen hír, mer négy törzsem nem küldött se kopjást, se íjászt, még
vezetéklovakat se, még szénát se a hadjárathoz.
Néhányan kelletlen arckifejezéssel hajtották le a fejüket. Néhányan
kíváncsian csak azért néztek reá, hogy a Nagysámán ne lássa tekintetüket.
Orkháb kiegyenesedett ültében. Egy pillanatig úgy hallgatott, mintha a
billegı ökörszarvak aranyozott hárfaívei között kifeszített talizmáncsengık
különös, egyenetlen és mégis harmonikus dallamát figyelné.
– Nem igaz, hogy az ifjú Itil kán a bizánci had védelmében győjt hun
sereget. Az ifjú Itil kán nem ellenségünk. Sıt éppen azért megyünk most a
rómaiak országába, hogy visszahozzuk ıt, megokolt távollét után, s a
legnagyobb tiszteletben részesítsük az Égfia hadmezején, nagyfejedelmi
szállásán.
– Hát római földön van?!
 – Hát nem az akacirok ellen hadakozik? – tört ki egyszerre az ámulat
önkéntelenül és feltartóztathatatlanul négy-öt vezér ajkáról.
Orkháb felemelte hatalmas kezét.
– Titkot hallottatok, vezérek! S míg az... senki ne tudja meg! Egyszerre
mindenki elhallgatott. A száz meg száz ezüstcsengı
236
szava olyan volt, mint ifjú, vidám ágyasok kacagása. Az óriás, emeletes
szekér oldalára kifeszített, roppant, aranyozott totempajzsok, melyeken
immár csak táltosoknak érthetı rovásjelek ırizték a régi pusztai fejedelmek
– a Bölcs Levente, a Bajvívó Ajtony/ a Vasöklő Zerind – népet védı,
szellemeit idézı, táborhoz kötı, a rettentı hatalmú holtakat harcba hívó
varázsszavait, halkan megcsörrentek. Az Elsı Birodalom „MU” jele, a
Kínát alapító, Indiát hétszer hódító, Perzsia ısi földjén két óriásbirodalmat
összekovácsolt, irdatlan hatalmú elıdök titáni árnyai mindnyájuknak
láthatóan'merültek fel az Égfia mozdulatlan alakja mögött. Az arcokra a
titkok pecsétje hullott. Tudták: sámáni erık játékát látják, s titkot keresı
szemmel figyeltek.
Az árnyak egyre tömörebbek, súlyosabbak lettek. Összeolvadtak,
örvénnyé váltak, mely ismét kicsiny lobbanásokká hullott szét: a
totempajzsok felé fekete lángok patakjai áradtak, s szőrıdtek be a százezer
éves erıképletek geometriai ábrákhoz hasonló, élın vibráló körvonalaiba.
A halandók szemébe, mint a messzeségben tovatőnt hullócsillag
nyomán a csóva fénye, könnyő hold-szivárványszínő, halványuló villódzás
vibrált.
Aetius látta: a vezéri szekér, amely a legkedvezıbb helyen haladt a
sorban, hogy a menet pora minél kevésbé érje, most – mivel fordult az út –
mégis bekerült a szürke, fojtó fellegbe.
– Köss kendıt a szád elé... Geiserich – szólt a vandál királyfinak, és
maga is érezte szavai kétértelmőségét.

13.

A nagy selyemsátor túlsó – a hajó eleje felé esı – részét felszedték, és a

csillagos égbolt sötét bársonya mintegy kiegészítette a levett tetıt. Piacidia
érezte, hogy különös bizonytalanság fogja el. Most már nem tudta, mikor
beszél szeretıje az ı utasítása szerint, és mikor hangzik ajkáról Pulcheria
szava.
 Úgy öltözött fel, mintha fényes császári lakomára készülıdne. Nagy
Theodosius híres hispaniai ékszereit viselte: éjsötét hajában két hatalmas
rubin izzott, a fejek cordobai ötvösök leheletfinom aranyvéset remekén. Az
öt-öt gyémánttal szikrázó, hosszúkás fülönfüggık úgy ragyogtak a mécses
világosságánál is, hogy a hosszú, finom, aranybarna nyakán pompázó,
baleár hármas gyöngysoron kicsíny villanások siklottak. Nyúlánk,
szegletes, mégis lányosán köny-nyed mozgású alakját merev császárnıi
ruha fedte. A vaskos aranycsipkék, melyekre érces, hővös fényt
varázsoltak a ravennai ötvösök és szövımesterek, elfedték csontos,
lányosán hamvas vállát, de hosz-szú, fedetlen, bronzbarna karja.néha meg-
megrezzent a hirtelen kilobbanó tettvágytól. Hajlékony csuklóin három-
három széles, égkék zafírokkal, rejtelmes, kozmikus fénnyel villanó
smaragdokkal borított, ısrégi indiai karperecet viselt, melyeken két opálból
faragott, kicsiny ereklyetartó, három topáz talizmán, és piciny
gyémántokból kirakott, tibeti varázsigék jelei sziporkáztak. Hosszú, izmos,
nyugtalan lábán császárnıi bíborsaru rangjelzı drágakövei villódzottak. A
birodalmat jelképezı perzsiai smaragdok fénye élesebb, állandóbb volt,
mint a karperecen. A zafírok kékje nem az égbolt,, de a tenger s más erık
jelenlétét jelzı kék szín volt.
Néha végigpillantott magán. A hatalmat jelentı, ismerıs ékszerek
biztonságot adtak. Elıképei, kipróbált, csalhatatlan jelei voltak a
hatalomnak, mely ott Nyugaton várt reá. Lassan az alacsony asztalon álló
egyetlen kehelyhez nyúlt. Keze megremegett. Halk lépteket hallott. Tudta,
hogy Bonifacius mögött most csapódott össze az evezısök helyétıl
elválasztó függöny.

***

Ahogy közeledtek Itália partjai, egyre jobban érezte a szegény, előzött

özvegy szerepét, melyben következetesen jelent meg a bizánci hadvezérek
elıtt. Anélkül hogy hátranézett volna, heves, parancsoló mozdulattal intett:
– Parancsoltam: napnyugta elıtt jöjj. Immár a hold is felkelt. – A
látóhatáron, a tenger síkján lebegı, karcsú, még szinte fénytelen, fogyó
hold felé mutatott. A férfi zömök, erıs alakján a díszes hadvezért köntös
helyett csak ujjatlan, rövid, világoskék tengerésztunika feszült. Barna
sasorrú, nagy állú latinarcán gıg volt. Izmait fitogtatva keresztbe vetette
karjait széles mellén. Mohó, durva ajka zárva maradt. Piacidia most
tekintett fel reá. Arca elsötétült a hirtelen feltörı dühtıl.
 – Hogy mersz így megjelenni elıttem?! Vissza! Rögtön öltözz át! Most
mint császárnı beszélek veled!
A férfi éles, fekete szemében egy pillanatra ösztönös zavar lobbant,
aztán megszokott gıggel vetette fel alig ıszülı hajú fejét. Piacidia rövid
ideig habozott. Úgy érezte, nem elınyös, ha bizánci pole-markhosz-
hadvezérek és nauarkhosz-admirálisok között pletykák
kelnek, hogy viszály támadt Theodosziosz cézár teljhatalmú
megbízottjával.
– Ez egyszer talán tnegbocsátom tiszteletlenségedet, de nem tőröm,
hogy túllépd azokat a határokat, melyek feladatodat elválasztják a te
személyes érzelmeidtıt olyan nı iránt, aki immár felette messze van. –
Hangjában diadal, megkönnyebbülés és győlölet csendült. – Ez a hajó csak
látszólag bizánci föld... valójában az én hajóhadam élén állasz. Nevetséges,
hogy éppen te nem érted meg ezt. Az én birodalmam alattvalója vagy, és
senki másé.
Győlölködve, asszonyos nyugtalansággal nézte a férfi mozdulatlan
arcát.
– Érthetı, ha kissé megperzselıdtél. De aki messze van, az meghalt
számodra. Gyászold meg kellı capintattal és felejtsd el.
Arra gondolt, szavai fájdalmat lobbantanak a férfi lelkében.
Gonoszkodó kíváncsisággal figyelte arckifejezését, aztán fölényesen
legyintett.
– Tudom, nehéz feladatot teljesítettél, s az a nyomorult vissza is élt
azzal, hogy utcanık köntöse helyett véletlenül a császári bíbort viselhette.
Helyes, engedélyemmel alaposan meggyötörted, kedve szerint. Mindig
veszélyes, ha valaki a távoli hatalmasok kegyére számit, és elhanyagolja a
közeit erısek jóakaratát. – Lassan, figyelmeztetıen emelte fel kezét. Arca
gıgös, szinte férfiasán fenyegetı volt. Újra ajkához emelte a kelyhet.
– Tudd... a bánatos, üldözött özvegy e napon ismét császárné lesz. Van
hadam, tehát uralkodó vagyok. Értesítsd a szent sereg vezéreit, hogy
holnaptól kezdve megjelenek a haditanácsban, és rendszeres jelentéseket
kérek a hajóhad mozdulatairól és a közeit tervekrıl.
A tengeren a teljes szélcsend puha nyugalma ömlött el, de a hajó
oldalánál mégis halkan csobbant a hullám. Piacidia hirtelen meg-érzett
valamit. A csendben halk nevetés csendült. A sátor nyitott oldalán egy
asszony állott. Olümposzt arányok sugárzó harmóniájával titánokat nászra
hívó, csodásán ápolt, hófehér, üde teste halványan derengett a csillagos
égbolt háttere elıtt. Dús, illatos, éjfekete hajfürtjei átkúsztak a homlokán
csillogó, aranyból kovácsolt szılılombok koszorúján, és bomlottan
omlottak selymes virágszirom vál-laira. Az arany szılılombok között
smaragdokból, rubinokból, opál-ból szılıfürt alakú ékszerek villogtak.
Karcsú derekán keskeny bí-boröv izzott. Félig nyitott, friss, égıpiros ajkán
vidám, gúnyos
239
mosoly volt. Nagy, szürkészöld szemében talán a csillagok fénye, talán
a nıies káröröm csillant.
– Vannak férfiak, kiket a sors kellemes, bár kissé veszélyes feladatok
teljesítésére választ ki – szólt halkan, fojtottan. Hamvas, hattyúfehér nyakát
várakozva nyújtotta elıre. – Indokolt, ha a valóság felette hasznos
felismerése 'érdekében azt cselekszed vele, hadvezér, amit az ı parancsára
velem cselekedtél.
A férfi barna arcán sápadtság rebbent. Egy pillanatra behunyta szemét.
Hirtelen elırenyúlt. Karja úgy fonódott át Piacidia derekán, hogy a vaskos,
sziporkázó aranycsipkék egyszerre csokorként győ-rıdtek össze. Másik
keze parázna, vad szorítással birtokolta görcsösen összerázkódó testét.
Gyöngyök, rubinok, smaragdok úgy hullottak halk koppanással a sátor
szınyegére, mint fellobbanó varázstőz soha ki nem alvó szikrát. Az
asszony egy pillanatig dermedten hajolt hátra a ráviharzó erıhullámban.
Aztán hosszú keze úgy feszült neki a férfi mellének, mint ott, elıször, a
bizánci palota rejtett termében. Egy alacsony, zsámolyszerő szék halkan
dobbanva felborult. Piacidia vadul kiáltva csapott elıre, de érezte, hogy a
másik ismerıs, ravasz fogással, mintha szüzet teperne le, csavarja hátra
karját. Halkan felszisszent. Hátrahajlott. A viharzó rátörés úgy sodorta a
vaskos szınyegre, hogy szétbomló hajából egyszerre szertecikáztak a Nagy
Theodosius híres hispaniai ékszerei, s az indiai rubinok, mint bíborharmat,
piroslottak a szınyeg virágai között. Sziszegve feszítette térdét a föléje
hajló férfi oldalának. Küzdött, mint akkor, ott, mikor megindult a
cselszövések játéka. Agyában gondolatok cikáztak. Most nemcsak érezte,
de látta is Pulcheria világszép, virágszirom arcán a mainád bájosán
parázna, vidáman gonoszkodó mosolyát. Hirtelen megértette, hogy ez a
mosoly az ı vad, nıiesen korlátolt küzdelmének vetülete. „Küzdjek? Hogy
örüljön legyızecésem-nek? Nem... Birtoklom a szeretıjét, s legyızöm
ıt...” – merült fel a gondolat. Hirtelen elernyedt. Félig behunyt szemmel
látta, érezte, mint tör felé a férfi durván, vadul. Agyában újra átvillant a
gondolat: „Átkozott, parázna... erıszakot akar látni, hogy a diadalmas
férfierı izzóbb mámorra lobbantsa az ölelésben__Ellenkezést, haragot,
megaláztatást. Nem... Nászt lát majd... Olyan nászt, hogy belesápad... hogy
dideregve fordul el... Megérzi: éppen úgy elvesztette most a szeretıjét,
mint én akkor...” Két karja kisiklott a szorításból, és egyszerre fonódott a
férfi nyaka köré.
– Ó... hogy megtaláltalak... ó, hogy újra... így... az enyém vagy. –
Érezte, hogy a szinte durva rátörés ismeretlen odaadást,
ujjongó alázatot kelt benne. Egy pillanatra minden elporladt a körülötte
felgomolygó tőzkıdben... Aztán a férfi vállán túl látta Pulcheria sápadó
arcát, tikkadtan nyíló ajkát...
Piacidia lényén parázna diadal rezzent át. Most tudta: így állhatott a
másik akkor is ott a függöny mögött. Most érezte, milyen gyızelem volt
az, amit eddig szégyennek, vereségnek hitt. Minden düh, ellenkezés,
megaláztatás felolvadt a viharzó erıhullámban. Jobbrabalra vetette fejét. A
hispaniai kincsek sziporkázó gyémánt fülönfüggıi cikázva villantak.
Hosszú, aranybarna nyakáról lefoszlott a gyöngysor. A mélységben
született drágakövek fehér tajtékként öm-löttek szét a szınyegen, és
pattogtak szerteszéjjel.

***

A két asszony a vezérhajóhoz kötött, aranydíszes, ékszerdobozszerő,

császári kirándulócsónakon ült, melyet Pulcheria vitt el a Márvány-tenger
szigetein épült, pompás nyaralóból. Meleg szél fújt. A nap még alacsonyan
járt. Fedetlen testükön a nagy úszások víz-cseppjei csillogtak. Szalaggal
átkötött hajuk csapzottan lebegett a szélben. Egyedül voltak. Úgy ültek,
mint régen, gyermekkorukban, mikor kiszöktek a Nagy Thedosius istenfélı
udvarából, és elrejtıztek a parti sziklák között. Kislányosan a vízbe
lógatták lábukat. Vizsgálgatták egymás mellein, nyakán, csípıjén,
combjain a nász-jeleket. Halkan nevetgéltek. A latin vidámság ott vibrált
szavaik, tréfáik mélyén.
– Nem hagyom neked dicséretesen férfias szeretınket – szólt Pulcheria,
és hamvas, üde arcán elhatározás volt.
Piacidia szeme éles, komor lett:
– Azt hiszed, egyszerően visszatér veled Bizáncba? Jól tudja, hogy ez a
halála lenne. Még jó, ha a dicsı Markianosz vagy

valamelyik más szeretöd kiüldözteti a városból a cirkusz csıcselékével.

A bizánci asszony hevesen rácsapott a bárkára ráfutó hullám tetejére.
Hosszúkás csíkokkal felvésett, izmos combjaira, melyeken nem fogott a
déli nap, gyémántcseppek röppentek.
— Elrejtem valahol — mondta durcásan. Piacidia fölényesen nevetett.
 — Te bohó! Hát azt hiszed, ha Bonifacius gyıztesként vonul be
Ravennába, akkor lemond a hatalomról, melyet mellettem gyakorolhat?!
De hiszen valójában cézár lesz, s én nem is tudom, mivel mérsékelhetném
hatalmát. Mert ha nem mérsék-lem: feleslegessé válók számára, és
elveszítem ıt s talán az egész birodalmat. Régen könnyebb dolgom volt.
Ioannész és Bonifacius ellensúlyozták egymást értelemben, tettben. Én
voltam a mérleg nyelve. Most...
Halkan sóhajtott, és végigsimított aranybarna, lányosán friss vállán... A
bizánci asszony a csillogó messzeséget nézte... A láthatár mögött Ravenna
kikötıje rejtızött.
— Igen... ha Bonifacius gyız, elveszítem ıt — mondta halkan. — S te
is. — Érezte, hogy a nap túlságosan égeti a vállát. Lenyúlt, és magára
locsolta a vizet. Aztán olyan hangon, mintha valami csitricsínyrıl lenne
szó, hozzátette: — Hát... békülj ki Ioannésszel. Utóvégre a szeretıd volt.
Hallgattak. Piacidia elpirult.
— A lányom... ez a nyomorult kis vipera... Nem is hiszem, hogy az én
lányom, biztos kicserélték a bölcsıben — mondta halkan, szinte
összefüggéstelenül.
A bizánci asszony szemében a parázna titkot tudók fölénye volt.
— Hidd el, tudom... az a férfi nagyon Vágyódik utánad. Minél forróbb
Honoria ölelése, annál jobban felszítja benne a tested emlékét. Honoria
nélkül talán el is felejtett volna. így soha.
Ismét sokáig hallgatott. Hátradılt a csónak puha, színes takarókkal
borított kereveSülésére.
— Meg kell egyezni Ioannésszel, utóvégre filozófus. Emlékszel,
milyen ékesen beszélt akkor, mikor mi még kisebbek voltunk, mint most
Honoria? Nem kell más, csak az, hogy egyedül találkozzál vele. Valami
régi helyen, ahol sokszor kerestétek a mámort. — Közelebb húzódott a
másikhoz. — Régen arra gondoltam, melletted hagyom helytartónak
Bonifaeiust, de most úgy érzem, senki más nem tudna felsodorni engem a
mámor oly izzó csúcsára. Eddig el se tudtam képzelni, hogy csak egy
pillanatig tőröm, hogy az én szeretım más asszonyhoz nyúl. Most látom,
igaza voJt neki, mikor azt mondta: minél több állandó
túlsó végét már a kikötık oly rettegett homokjával hordta be a
nyugtalan Adria.
Itil ledobta ruháját. Lopva végignézett magán. Suhancos ko-
molykodással feszítette karizmait. A tenger felett fogyó hold lebegett.
Lassan lépett a tükörsima vízhez. Néhány széles, erıs karmozdulattal
lendítette magát elıre, régi gyerekkori szokása szerint kergetve a
mélységben visszfénylı csillagokat. Teste szinte sajgott a minden izmában
feszülı erıtıl. Mélyen lélegzett. Úgy lendült elıre, mint eg”ykor ott, a
nagy pannon tó vízén. Aztán, mikor már majdnem eltőnt a szeme elıl a
kikötıbejárat tornya, megfordult, és lassú, egyenletes csapásokkal úszott
vissza. A gát kékesfekete vonala ismét feltőnt. Úgy érezte, túl hamar ér
ismét partot. Hanyatt feküdt a langyos vízen. Az égbolt, a fogyó hold
opálos, merev lángja, a halvány, rıt ezüstszínő szivárványokkal izzó
fellegek között sziporkázó, nagy itáliai csillagok mind, mintha közeledtek
volna feléje. Teleszívta mellét illatos, tengerszagú levegıvel úgy, hogy a
felsıteste erısebben merült fel. Behunyta szemét.
Hirtelen rejtelmes, lágy erıhulláim csapott át lényén.
Teste megtelt várakozással. Félig behunyt szemhéjain át látta, hogy a
fogyó hold opálos, merev tüze felett halványán, de érce-sen villódzó
szivárvány jelenik meg. A villódzó fény kör egyszerre szétvált: aranyfényő
Hét Bolygóláng lebegett az opálos ködökbe süllyedt hold felett.
Az ifjú sámántekintettel nézte a jelet. Oldalt fordult. Érezte, hogy a lába
földet ér. Felegyenesedett. Testét megrázta az izgalom. A tenger felett
titkot hordozó, mély csend terjengett.
Hirtelen egész közel hárfa pendült. A csillagok mintha megrebbentek
volna a lágy, mindent betöltı dallamtól, aztán zengve, trillázva, vidám
vakmerıséggel zendült fel egy bájos, ifjú, nıi hang.

Jöjj, te erıs, te hatalmas, te bátor, Jöjj, Astarte ma véled ölel.

Az ısi Eiréné-himnuszból lett dal, mint zengı varázslat, töltötte be a

mélységet s magasságot. A hold felett megduzzadva, mint életerıtıl
feszülı, tavaszi rügyek, ragyogóbban fénylett fel a Hét Bolygóláng.
Az ének közelebb zengett. A víztükör felfokozta a hárfahúrok
p'endülését.
Az opálos ködökbıl karcsú csónak körvonalai bontakoztak ki. A
csónak elején egy asszony ült. Kicsi fején mesés ékszerek gyöngyei
fénylettek. Könnyő, hosszú karja hattyúszárnyként elröppent a hatalmas
hárfa íve elıtt az ércesen villódzó húrokon. Itil úgy érezte, a f4tylat
fénysugarakból szövı holdasszonyok egyike lebeg feléje fellegcsónakon.
Lassan hátrált. Az asz-szony feléje fordult. Dús, fekete hajfürtjein, –a
keskeny fejéken mesésen nagy, hamvasszínő gyöngyök derengtek.
Halvány, H-liomfehér, csodásán ápolt, üde virágarcán vidám mosoly volt.
—Megijesztettelek? — szólt lágyan. — Ne félj... te hatalmas, te erıs, te
bátor barbár ifjú. Hozzád jöttem.
 Olyan váratlan volt ez a szó, hogy Itil, aki most csak egyszerő harcos
volt, lassan maga elé emelte kezét. Nem tudta, az asz-szony csak a dal
szavait ismétli, vagy valóban csoda történt. Ismét hátrább lépett. Az
asszony rácsapott hosszú virágszirom kezével a húrokra, és nevetése
összevegyült a húrok pendülésé-vel.
— Ne félj... ne félj... Vezess csak a palotába. Ioannész cézárnak hoztam
üzenetet Galla Piacidia úrnıtıl, melynek nagyon örül majd.
A csónak nekifutott a partnak. Itil látta a díszesen öltözött négy
evezısszolgát vagy testırt. Az asszony felegyenesedett. Lányosán sudár
testérıl olümposzi harmónia sugárzott. Könnyed, rugalmas ugrással
szökkent a partra. A válláról lebbenı, zöldaranyos palást villódzva elnyúlt
a lendületben. A testére simuló bíbortunikában olyan volt, mint láthatatlan
erık hullámában sodródó, izzó bolygóláng.

***

A hálóterem tárt ablakán át a csillagok ragyogtak lágy, hős fénnyel.

Honoria sőrő, hamvasbarna haja elborította a szétszórt párnákat. Mély,
rejtelmes, kristálytiszta csend borított be mindent. Fent, a csillagok között
lassan áradt a késın kelı, fogyó hold elsı derengése.
Szinte lélegzet nélkül hevertek. A hold derengése Hassan öm-. lıtt be
az ablakon. A férfi félig behunyt szeme elıtt lassan merült fel a leány
arcéle. Hanoidé aroa asszonyosan gıgös, csodásán áttetszı volt. Most... ı...
most éppen olyan, mint ı... Piacidia emléke, közeledtének
megcáfolhatatlan tudata, hirtelen hővösen, tisztán merült fel benne.”
Nyugtalanul oldalt húzódott.' Felült.
Hirtelen érezte: hívást hall. Nem hang, de akaratrezzenés vibrált át
lényén. Felvetette fejét. „Piacidia” — merült fel agyában úgy, mintha
gyorsan sikló kéz véste volna fel a betőket egy fekete viharfellegre.
Sokszor érezte: a leghamvasabb ifjúságot hordozó nász után is
szomjúhozza a régi szeretıje ölelését.
Tudta, hogy a régi szeretı közeledik feléje. Nem félelem fogta el,
mikor hallott a bizánci hajóhad indulásáról, hanem valami zavaros
várakozás. Érezte, nem tud önmagában lemondani egyikrıl sem, mint
ahogy lelkében mindig egyszerre birtokolta mind a kettıt: a leány
asszonyisága által az asszonyt, s az asszony leányosan üde ölelésének
emléke által a leányt.
A hangtalan hívás újra átharsant rajta. Magára kanyarította a hellén
filozófusok egyszerő, hófehér tógáját, s hangtalan léptekkel kisietett. Az
elıszobában négy hun zsoldos állott ırséget. Ioannész kiegyenesedett. A
testırök mellük elé feszítették pajzsukat, kardjuk hangtalanul villant hun
tisztelgésre. A köny-nyő, ezüstveretes pajzs megtelt a visszfények cikázó
jeleivel. A sólyomtollas süvegek, a barna, kerek arcok még
mozdulatlanabbnak látszottak.
A császár szótlanul haladt tovább. A folyosóra nyíló kis fogadóterem
szinte ázsiai pompájával, túlzsúfolt aranyozásával elborítva, inkább egy
Napisten szentélyéhez hasonlított. Napkelte elıtt Oresztész magister
officiorum, Edekon, a hun testırség parancsnoka és a birodalom néhány
legmagasabb rangú tisztviselıje itt jelentkezett rendkívüli kihallgatásra.
Most az aranyozott, ékszerszerő oszlopok között ketten állottak: egy
zömök, férfiasán erıs testalkatú, nagyon fiatal hun zsoldos és egy
csodálatosan arányos testő, középtermető, fiatal nı. Csend támadt.
Ioannész elmosolyodott.
— Úgy vélem, sámánhívást hallottam — szólt könnyedén.
A fiatal hun zsoldosvezér szabályos, férfiasán érdes arcvonásai egy
pillanatig kényszeredetten visszatükrözték az ı vidámságát. A nı közelebb
lépett. Kicsi lába táncosán mozdult. Hosszú hattyúszárny keze fellendült.
Ujjai — ahogy valamit nyújtott a cézár felé — összehajlottak, mint a
liliomszirmok.
Ioannész csak most vette észre a kéz élı ékszerében a hosz-szúkás,
ismerıs ezüsttokot, melyben a császári család tagjai küldték leveleiket.
— Piacidia üzent — hallatszott halkan, mint a lepkeszárnyak
rebbenése, könnyő, játékos vidámsággal.
A férfi reszketı kézzel kapott az ezüsttok után. Egy pillanatra feltőnt
elıtte az ifjú hun zsoldosvezér barna, érdes arca. A halk zörrenéssel
kibomló papirusztekercsen ismerıs betők futottak: „Galla Piacidia
üdvözletét küldi Ioannész cézárnak. Bizánciak fogolyként bántak velem.
Megszöktem. Az etruszk oroszlánnál várlak. Ha biztonságodról
meggyızıdtél, jöjj. Egyedül leszek. Beszélnem kell veled Róma üdvérıl.”
Halkan nevetett az ismerıs.-asszonyos, bájos nagyképőségen.
Hirtelen tudta: a másik kettı olvas lelkében.
— Csapda — mondta halkan, képmutató fölénnyel. De pillantása
odaszegezıdött az ismerıs betőkre. „Az etruszk oroszlánnál...'' Szeme elıtt
élesen, tisztán, mintha sámánerık vetítenék ki a képzetet, felmerült az
asszony holdfényben csillogó teste.
— Ha csapda, akkor is el kell menned — hallatszott a bizánci nı halk,
lágy, tiszta attikai beszéde. — Theodosziosz cézár hajóhada közeledik. A
bizánci szent sereg tízezer válogatott vitéze támad a városodra még ma.
Gyızelmünk biztos, mert tizenkét szent.s nagy vértanú legerısebb
csodatevı ereklyéjét viszik la-barum-zászlók rúdján. Úgy véled, hétszáz
hun szökevény megvédi Ravennát?
Ioannész még mindig az ismerıs betőket nézte.
— Milyen szépen beszélsz a hellének nyelvén — szólt végül
szórakozottan. Aztán gúnyosan elmosolyodott. — Hétszáz hun íjász?
Négyezer vitéz Ijarcosuk vonul Róma ellen, hogy átvegyék
hőségjutalmukat. Utánuk megyek.
Úgy érezte, indokolatlanul ıszinte volt. Agyában felsötétlett a
gyanakvás. Élesen nézett a bizánci nı virágarcába, s önkéntelenül elsápadt,
mikor hallotta szavát:
— Utánuk? Ha Ravenna elesik, Róma bezárja elılük kapuit. Tudnál-e
akkor zsoldot fizetni vitézeidnek, ha pedig nem, élhetnél-e néhány óránál
tovább táborukban, hiszen az irgalmatlan barbár zsoldoskapitányok
fejeddel engesztelnék ki a gyızteseket. Menj Piacidiához! Én
megparancsoltam, hogy vitézeim ne vonják fel a Krisztus urunk képével
ékes, szent zászlót a vezérgálya árbocára, míg vissza nem térsz városodba.
Ioannész megrázta fejét...
— Ki vagy te? — kérdezte hirtelen, aztán ámulva hátralépett!
— Ó, istenek! Hogy úgy nınek ezek a csitrik, mint a bojtorján!
Pulcheria... de hiszen... emlékszem, oly satnya kis penészvirág voltál, hogy
a dajkáid nem,gyızték törülgétni mindig nedves kis orrodat. Ha-ha-ha!
Persze... persze, legalább tizenöt... nem... talán tizennégy éve nem láttalak.
Egy pillanatra elhallgatott, aztán mély, alázatos áhítattal, mintha csak
most perzselt volna szemébe az olümposzi szépség, a nıies arányok hellén
harmóniája, mondta:
— Ö, milyen kápráztatóan szép, ifjú asszony lett belıled. Pulcheria
mozdulatlanul állott. Hagyta, hogy a másik tekintete elhomályosuljon.
— Széü? — szólt halkan. — Igen... Büszke vagyok a szépségemre,
mert nem kaptam, de kitartó testgyakorlással, tudós kitartással teremtettem
meg. Jobban megküzdöttem érte, mint a birodalomért, melyen uralkodom.
— Hosszú, csodásán fehér hattyúszárny keze könnyed királynıi
mozdulattal lebbent fel.
— Menj. S légy nyugodt. A Szent Birodalom fényes, félelmetes
240
s legyızhetetlen légiói nem támadnak, míg vissza nem hódítod
Piacidiát. Én pedig addig túszként maradok itt, Ioannész töprengve nézett
rá.
 — Ily csillagszép asszonytól ennyi indokolatlan jóakarat félelmetesebb,
mint a tízezer vitéz s tizenkét szent ereklye ereje — mondta enyhe gúnnyal.
— Idejöttél, a némi túlzással szólva ellenséges városba. Miért? Enyhítsd
ıszinteséggel a gyanús jóságot. Természetes asszony gonoszságod szerint
beszélj, s akkor talán belemegyek a csapdába.
Csend lett. A bizánci asszony vállat vont.
— Jó — szólt halkan. — Semmiféle nıi ravaszkodással nem csaphatjuk
be olyan elınyösen a valóban értelmes férfit, mint kellıen irányított
ıszinteséggel. Piacidia régen szebb volt, mint én, s akarva-akaratlan,
elvette udvarlóimat. Most én vettem el tıle valakit. Itt akartam hagyni
bizánci helytartónak, vagy hogy tapintatosabban szóljak, társcsászárnak
Valentinianus mellett... egyszóval, Piacidia ırének. De úgy érzem, nem
tudom itthagyni. Menj, s békülj ki Placidiával. Ö pedig küldje el magától
szeretıjét, aki most ıre, s persze az én szeretım. Tiéd legyen Nyugat és
Piacidia, enyém Piacidia szeretıje, öt ma, gammái viszem
Konsztantinopoliszba. De ha te itt, Nyugaton, nem engedelmeskedsz
nekem, akkor esetleg a nyakadba küldöm ıt, vagy azt, aki ellen fel akarom
használni: a hıs Mar-kianoszt, a legdiadalmasabb hadvezért, a legtisztább
lelkő szerelmest. Siess! Piacidia csónakja már rég kikötött az etruszk
oroszlánszobornál. Ha nem térek vissza hajnalig, s a találkozás nem
történik meg, Bonifacius magister militum és Aspar, a Szent Birodalom
nauankhosza, rázúdítják gályáikat s vitorlásaikat a kikötıre. Ne habozz. Ki
ne tudná, hogy amilyen meg-ostromolhatatlan és bevehetetlen Ravenna a
szárazföld felıl, olyan védtelen a tengerrıl, ha valóban hatalmas hajóhad
támad....
Hallgattak. A férfi ovális, okos filozófusarcán hővös figyelem látszott.,
— Jó. jó... de ha ilyen könnyen elfoglalhatjátok a várost, mért kellek
én... így? Hiszen mint foglyot is odaadhatsz Piacidiának?
Az asszony bosszankodva legyintett:
— Eh... a gyıztes Bonifacius nem jönne velem vissza Konsz-
lontinopoliszba! Én meg akarom akadályozni a gyızelmet a megegyezés
által, de úgy, hogy hiúságán ne ejtsek'sebet. Ezt Piacidiának kell megtenni,
mert szükségem van a mégis sikert aratott hadvezér segítségére
Markianosz ellen. Menj... Menj...
Ioannész érezte, hogy a gondolatok, tervek lassan illeszkeH241
nek össze színes mozaikká; aztán ösvénnyé válnak. Honoria?... De
hiszen, ha a város elesik, az ı sorsa is megpecsételıdött. Idıt nyerni:
idıt!... Hunok? Hol lehetnek a villámgyors lovasok? Az öldöklı
nyílfelleget suhogtató, tengernyi had? Talán holnap vagy holnapután itt
lehetnek, s akkor megfordul a kocka. Az ostromlóból ostromlóit lesz. A
hunok rohama itt a nyílt, sík vidéken a tengerbe vagy a mocsárba sodorja a
bizánci gyalogságot. Persze... hát lehet másként? Aëtius írt: „Buda
Nagysámán százezernyi válogatott lovassal maga indul segítségedre.”
Hirtelen arra gondolt, hogy a másik, éles szemő, ifjú varázsló talán valóban
látja gondolatát, s nem jó végiggondolni a már végiggondoltakat.
Felvetette fejét. Aztán proszkinészisz-hódo-lással féltérdre ereszkedett:
— Sacratissima Domina. Oresztész magister officiorum elıkészíti
számodra a Legszentségesebb Imperátor Honorius egykori lakosztályát,
míg szerény palotánkat tündöklı jelenléteddel kitünteted — szólt, utánozva
a bizánci udvaroncok beszédmodorát. Meg akarta ismételni latinul a görög
beszédet, de látta a fiatal hun zsoldosvezér arcán, hogy megértette szavait.
Még mindig féltérden állva hallgatott. Aztán halkan mondta:
— Vezér, tíz lovasod derítse fel messzirıl a tengerpartot s az
oroszlánszobor környékét, s azonnal jöjjön vissza. Én a császári kertekben
a régi toronynál várom a jelentésüket.
Tekintete akaratlanul a papiruszra vetıdött. A tervek, az óvatos
várakozás, a riadt meglepetés szétfoszlott. Felderíteni? Minek? Hisz«n sík
nyílt parton ki rejtızhet el? S ık tudják legjobban, hogy már az egyszerő
felderítés is leleplezheti az egész hajóhad felvonulását. A látható óvatosság
jobban leleplez, mint bármely más hiba. De különben is, az ilyen durva
csapda méltatlan a bizánciak kifinomult cselvetési modorához.
Hallotta, mint koppan halkan, arany sarucsengıkkel ar bizánci nı kicsi
bíborsaruja a hun zsoldos nyomában. Felegyenesedett. Szinte futva sietett a
hosszú folyosókon, a néma termeken át. Ott, ahol egykor a kis
ValentLnianus tanult, a viridarium díszkertjében halkan susogtak a
teraszról suhanó szélben a dúsan nıtt dísznövények. Indáik kikúsztak az
alacsony, zöld kádakból, és beborították a padlót. Áthajolt a teraszkorláton,
és a messzeségbe nézett.
A távolban, a fogyó hold derengésébe borult tengeren, semmi sem
mozdult. Néhány pillanatig várt. „Túszom van. Most, egyetlen éjjel...”
Megtörölte verejtékezı homlokát. Imbolygó lépte egyre gyorsabb lett.
Lefutott a tengerpartra vezetı lépcsıkön. A homok halkan zörrent
reszketı térdő lába alatt. Az etruszk oroszlán ısrégi
242
szobra sötéten rajzolódott a fogyó hold derengésében halványan fehérlı
talapzat ormótlan, kopott mészkı szikláján. Hirtelen eszébe jutott, mikor
fegyveresekkel leskelıdtek itt a nász utáni álmát alvó Constantiusra. Most
elıször lobbant lelkében a rettegés. Elırehajolt.
 — Piacidia — a szavak halkan, fojtottan röppentek a teljes,
kristálytiszta csendben. Úgy érezte, minden felfigyel. Még a tenger is
megtorpasztja millió-milliónyi hullámát, hogy az, akinek szól,
meghallhassa hívását.
Homok zörrent, könnyő, ismerıs léptek alatt.
Az asszony nyúlánk, magas alakja úgy vált el a szobortalapzat fehér
kövétıl, mint fellegbıl a vihartépte, kicsiny, karcsú felhı. Ismerıs, nagy,
fekete szeme lágy fénnyel, el-elhomá-lyosodva csillogott elıtte.
Megduzzadt, ziháló ajkáról halk ja-jongással susogott a szó:
— Gonosz voltál. Rabságba vetettél. Elvetted lányomat. Megcsaltál.
Előztél. Látod, mégis hozzád menekülök, egyik rabságból a másikba. —
Most, hogy érezte a férfi oly sok mámort lob-bantó érintését, maga sem
”tudta, azért jött-e ide, hogy csapdába ejtse a másikat, vagy valóban
védelmét keresi Bomifacius hatalmát felperzselı, lenyőgözı férfiereje elıl.
Kiléptek az idı birodalmakat sodró árjából, a tér sivatagából, a
fogalmak, képzetek mozaikjából. A célok messzi ^csúcsai elhalványultak a
szemüket elborító, csillogó ködben.

***

A hatalmas vezérgálya fedélzetén álló, gondosan zárt sátorban mély

csered volt. Bonifacius a sátor padlóját borító, vastag szınyegen hevert.
Hajnal elıtt mindig elsınek surrant ki a csá-szárnı sátrának túlsó, a hajó
eleje felé esı részén. Halkan a vízbe kúszott. Széles karmozdulatokkal,
hangos csapkodással úszott néhány kört a hatalmas gálya körül, hogy aztán
úgy kapaszkodhasson fel a kormányos fedélzetre, mintha csupán
megszokott testgyakorlásként úszott volna. Néhány hajóstiszt mindig
szívesen követte, versenyzett vele. Most mélyen aludt, és hirtelen,
váratlanul hullott agyára a tudat: a sátor üres. Egyszerre, egyetlen
mozdulattal emelkedett fel. A halikamasszoszd híres mesterek istenek
vezette kezével kovácsolt, aranyozott mécses három kígyófeje közül
immár csak egy tartotta a láng fullánkját.
A férfi körülpillantott.
Körös-körül színes varázshullámokként a párnák halmain, a selymen
tompán csillogott a bizánci szeretı bokájáról mohó, harapós csókkal
lesodort, trágár vesétekkel díszes, vaskos, ısi ék243
szer, és fehérlett a római asszony révületében hátracsukló fejérıl
lecsúszott széles selyemszalag.
 Nem tudta, mi történt. De eszmélte, érezte: tervei ellen cselekedett
valaki. Kirontott a sátorból. Kint, a mély csendben csak a fáradt evezısök
itt-ott feltörı horkolása hördült.
— Vártalak — hallatszott mellette halkan, tiszteletteljesen és reszketıs
kárörömmel Aspar, a bizánci gót zsoldosok vezérének szava. — Mint
Theodosziosz cézár teljhatalmú megbízottjának, jelentenem kell, hogy a
Legszentségesebb Ürnı, Piacidia, szintúgy Sacratissima Doimina Pulcheria
útra keltek a part felé, a vezéri gálya díszcsónakjában. Minthogy áldott
tilalmuknak engedelmeskedve nem háborgathattalak, itt vártalak, s csak
mesz-szirıl követlem egy másik csónakkal, hogy védjem személyüket.
Piacidia úrnı itt szállott ki, egy különös szobor közelében, a partra.
Bonifacius még mindig homályos szemmel nézett a messzeségbe.
„Tárgyalni akarnak?... Nélkülem?...” Egy pillanatra érezte, hogy a két
birodalom birtoklásának tudata, mely a kettıs nász miatt oly letipró,
szeretıit lenyőgözı birtoklásra feszítette, most távolodva elhalványul. Oly
lélegzetelállító, vad kétségbeesés fogta el, hogy fuldokolva, halkan
felhördült. Érezte, cselekedni kell, mert a tehetetlenség mint fakó kígyó,
fojtogatta összeszoruló torkát, halkuló szívét, elszürkült lelkét.
— Fúvass támadást! A kikötı ellen megyünk! Váratlan rohammal még
a hajnal elıtt a miénk lehet. A bitorló páncélos zsoldosait Róma ellen
küldte, itt csak pár száz hun íjász feszi u íját. — Hangja lihegve elakadt. —
Én Piacidia Őrnı után megyek, egy gyors vitorláson.
Mikor felrivallt körülötte a riadó, nyugalma egy pillanatra mintha
visszatért volna, de mikor az illír kalózok hajóinak módján épült keskeny,
hírvivı vitorlás elején állva a messzeségbe nézett, újra szinte bénító
reménytelenség fogta el. „Ioannész: cézár... ha ıvele beszél, egy
uralkodóval áll szemben... míg én...?” — Saját jelentéktelenségének
fullasztó tudata ismét elnyomta szavát, gondolatát.
A csendes tengeren alig lebbent szellı, de a vitorlás így is meg-
megbillenve, gyorsan, hangtalanul siklott elıre. Az aránytalanul hosszú
árboc tövében rövid nyelő, széles övő, érvágásig kifent harci szekeréét,
hosszú tırt szorongató, csontos, nyurga illír hajósok húzódtak meg.
Egyforma, göndör hajú fejüket úgy hajtották le, hogy lássanak az
alacsonyan húzódó, alsó vitorlarúd alatt. Éles, barna arcukon vidám
izgalom látszott. Elöl, a tenger sötétkék, ezüstszélő síkjára emelkedı fogyó
hold derengésében lassan rajzolódott ki az ısi etruszk szobor mészkı
talap244
zata. A szélesen táruló, nyílt tengerparton senki sem látszott.
„Nincsenek itt... már nincsenek itt... Piacidia vele ment a városba... Tehát
megegyeztek... S én?.;i én?” A mészkıtalapzat aljában, mint a homokos
partnak nekifutó hullám, mintha megmozdult volna valami. Bonifacius
halkan, rekedten, ujjongva felkiáltott. A vitorlás alja surrogva súrolta a
puha, homokos zátonyt. Kirántotta hosszú epeiroszi tırét, és kiugrott a
sekély vízbe. Az illír hajósok rövid, horkanó kiáltásokkal, ham
szekercéiket emelve, pengéiket villogtatva rohantak utána.
Az oroszlánszobor talapzata mellıl ketten emelkedtek fel. Néhány
gyors, futó lépést tettek.
loannész megállott. „Mégis elárultál1' — akarta mondani, de látta
Piacidia arcán az iszonyatot, és a vád elnémult ajkán. Egyszerre négyen
ragadták meg. Felvetette fejét. Hangja nyugodtan csendült.
— Félre! Én Róma cézárja vagyok!
Piacidia hirtelen elıreugrott. Lendülı, bomlott haja egy pillanatra
fellegként elfedte Bonifacius elıl loannész arcát. Hirtelen térdre hullott.
Egyik karját loannész felé nyújtotta, másikkal ısi, kérlelı mozdulattal
kapott Bonifacius után.
— Kegyelmezz meg neki! Kegyelmezz! — látta a felemelkedı tıröket,
és kiegyenesedett. — Ne merd! Ne merd! Rettentı bosz-szút állok!!
Bonifacius lassan elırelépett.
— Hé!! Legények! Ti ketten ott! Vigyétek ezt a szökött rabnıt a
hajómra!
Az asszony nyúlánk teste egyszerre emelkedett fel a két halkan
nevetgélı hajós köréje kapcsolódó, vaskos karjaiban.
— Ne merd... Könyörgök, ne bántsd! Krisztusra kérlek! Bonifacius,
mintha ítéletet hirdetne, lassan vette le fejérıl
aranyozott fıvezéri sisakját. A sisak homlokzatán tompán megvillant
Szent Andreász drágakövekkel borított, ferde keresztje. A gyıztes ajkáról
színpadias pátosszal, igaz hévvel zendültek a szavak:
— Bitorló! Vezórgályám árbocára tőzetem fejedet! — harsant a hangja.
— Te, özvegyek s árvák jussának elrablója!
Egy pillanatra csend volt. loannész keskeny, finom filozófusarcán
nyugodt töprengés látszott.
— Üj Gracchus lettem volna császári bíborban. De a sors, úgy látszik,
nem engedi, hogy újra felragyogjon a nagy néptribunok dicsısége — szólt
halkan.
Most mindketten elnémultak, mintha Piacidia távolodó kétségbeesett
sikoltozását hallgatnák. loannész ajkán mosoly jelent meg. A másik
komoran, mindent tudó irigységgel nézte, aztán
245
 menekülve az asszony éles kiáltásai elıl, intett a szekercés
legényeknek. Ioannész nyugodtan nézett körül.
— Miért kapaszkodtok így belém? Róma cézárja nem fut meg néhány
tengeri rabló elıl. Bárhogyan pusztíttok el, filozófusként halok meg. —
Lassan féltérdre ereszkedett. Hátát a szobor mészkı talapzatának támasztva
tartotta nyakát a felemelkedı szekercék elé.
” —Imádkozz! Kérd rettentı bőnöd bocsánatát! — harsant feléje.
Még látta az óarany homokon a lesújtó illír szekerce szegletes, suhanó
árnyékát. Még érezte, amint a homloka — mikor a nyakát érte a csapás—
tompa ütıdéssel verıdik az érdes, egyenetlen mészkıhöz, de a fájdalom
csak olyan volt, mint a messzeségben lobbanó, néma villám, ösz hajú feje
oldalt pattant, oda, ahol a homokban az asszonytest násszal vésett nyomai
mélyültek. A nyakából ömlı, keskeny vérpatak kígyózva kúszott végig a
finom por között...
A csendben lódobogás dobbant. Bonifacius, aki úgy nézte a homokba
tőnt vércsíkot, mintha jelet olvasna, feltekintett. A császári kertek felıl, az
ısrégi, alacsony, zömök torony irányában négy hun lovas száguldott, teljes
vágtára hajszolva lovaikat. Elıreszegzett kopjáik rúdján, mint sötét láng,
lebegett a rangjel kicsiny, szalagszerő zászlaja. Vágtatásban elnyúló
paripáik lába alól ezüstködként porzott a homok. Félrevágott sü- ' vegükön
ezüstdísznek látszott a hosszú toll. Bonifacius intett a hajósoknak. Az
egyik felkapta a cézár levágott fejét, és diadalmas, gúnyos rikoltással, nagy
bakugrásokkal szökellt a sekély vízben a vitorlás felé.
Az asszony félig elırehajolva állott a vitorlarúd mellett, két nyurga,
csontos tengerész között, akik most is — de láthatóan csak kötekedésbıl
— hátracsavarva tartották megláncolt karjait. Bonifacius egyszerre látta
arcán a féktelen fájdalmat, a halál árnyékát és a kilobbant nász
megcáfolhatatlan nyugalmát. A féltékenység dühe, a vad diadal megrázta
zömök, erıs alakját.
— Sakratissimus Caesar Theodosius szent zászlajának hőséges
fegyverhordozói lesújtanak a hőtlenségre... az átkozott hőtlenségre...
bármilyen magasan is lakozik — mormogta zihálva. Odamutatott az illír
kezében lóbálódzó fejre, de maga is tudta, hogy másfajta hőtlenség vádja
zizzen az asszony felé. Piacidia szétnyíló ajkáról tompa sikoly röppent.
Elerıtlenedve hajlott le a durva, vigasztaló tréfákat mormogó hajósok
karjaiban.
A vitorlás megfordult.
A parton, mint Ide-oda lebbenı, sötétezüst bolygólángok, lobogtak fel
hol itt, hol ott a hun kopjazászlók. A vitorlás elıtt
 246
hirtelen merültek fel a hajnal elıtti párákban óriásira nıtt vezérgálya
körvonalai. Fent, a hajón fáklyák lobogtak. Evezısök helyezkedtek el
padjaikon. Pikkelypáncélos, öles termető isau-riai lándzsások
lándzsahegyei villogtak. A gót származású, csontos, szıke Aspar, a két
bizánci nauarkhosz, akik bı, aranyozott selyemruháikban, hatalmas,
drágakövekkel ki varrt Khresztosz--monogrammal a mellükön, hirtelen
feltörı kíváncsisággal tódultak a vitorlásból átszállók felé. Bonifacius
lassan emelte fel karját, mintha imádkozna, és féltérdre ereszkedett.
Tekintetét az égre fordította. Ajka halkan megmozdult:
— örvendj, Legszentségesebb Imperátor szent serege, mert kezetekbe
adta ellenségeiteket az Őr! — hirtelen kiegyenesedett. Hangja harsant: —
íme, a bitorló feje!
Illír hajós kezében magasra emelkedett a levágott fej. Egy pillanatra
csend lett, aztán ujjongó rivalgás zúgott fel. Az arcokon ámulat, diadal,
ösztönös irtózás látszott. Bonifacius lehajtotta fejét.
— Ne engem ünnepeljetek, igaz hi tő vitézek! Nem én gyıztem!
Csupán az Őr igazságos ítélete teljesült be. Mert álmot láttam, vitézek!
Szent György lándzsáját, mely arra mutatóit, ahol a bitorló settenkedett,
hogy kikémlelje gyengéinket. Hő-eéggel és illı alázattal vallottam be e
csodás álmot a Legszentségesebb Őrnınek, s eléje borulva kértem, kísérjen
el, s imába merülve segítse küzdelmemet a bitorlóval.
Mereven az asszonyra nézett. Piacidia lehajtott fejjel állott
Orcáin' feltartóztathatatlanul ömlöttek a könnyek. A férfi
éles, mohó, barna latin arcán meghatott mosoly látszott. Ahogy
kezét elırenyújtotta, ujjai szinte érték a császárné könnyáztatta
orcáit. Hangjában talán ıszinte elragadtatás csendült.
— íme,- az öröm könnyei, igaz hi tő vitézek! íme, a szent szerénység,
az igazság diadalának dicsı könnyei. Lehet-e nagyobb jutalmatok, mint ha
ily könnyeket láthattok a legtisztább erénnyel ékes hölgy lenyőgözı
fenséggel sugárzó arcán?!
A nyurga, barna illír hajós széles vigyorral villogtatva hibátlan
farkasfogát, lóbálta kezében Ioannész fejét. A beszéd egyszerre hangosabb,
hevesebb lett. Vita láza vibrált. Tanácsok, érvek keveredtek. Parancsok
röppentek. Kürtjelek reccsentek. Evezık ezrei lendültek. Vitorlák
feszültek. ”
Az óriás hajóhad megmozdult. A gályák egyre közelebb húzódva,
egymáshoz siklottak oda, ahol Ravenna kikötıje hevert a tenger síkjába
olvadó hoimokpartra nyúló öböl mélyén, az egyre sőrősödı, kék ködök
alatt.
247
Honorius császár egykori betegszobájában két nagy, ezüstfényő
örökmécses égett a halott imperátor embernagyságú ezüstszobra elıtt. A
bizánci asszony megállott, és kicsi fejét úgy félrehajtva, hogy mesésen dús,
fekete-hajfürtjein különös szikrákkal felvillantak a fejek nagy, hamvas
gyöngyei, vidáman, mintha rég látott ismerıssel találkozna, halkan
mondta:
— Ö, kedves, szeretett jó rokonom! Micsoda Jatin tapintatlan-ság, hogy
halott vagy, mikor palotádba vetıdöm?
Itil barna, csontos, férfias íjászarcán egy pillanatig zavar volt. Nem
tudta, jól értette-e az asszony attikai görög beszédét, mely oly másképpen
hangzott, mint a kikötıben a bizánci kalmárok szava.
— A halál: szent kötelességünk — szólt végül. — Ha ily szent
kötelességet elhanyagolnánk, vetkeznénk az istenek legfıbb kívánsága
ellen. Isteneink kegyelme azonban oly nagy, hogy sohasem hagyják ily
végzetes bőn elkövetését. Ez indokolt is: ha az ember halhatatlan maradna,
anélkül, hogy istenné válna, végtelen élete alatt végtelen sokat vetkezne, s
már csak egyetlenegy ember gonoszsága is betöltené az egész földet.
A bizánci asszony látszólag nem figyelt reá. Hosszú, lüiom-fehér
kezével igazgatta zöld-arany felsı palástját.
— S ha az ember istenné válna, nem vetkezne?
Itil hallgatott. A teremben láthatatlan, rejtelmes erı titkokat hordozó
hullámai torlódtak.
— Ha az istenek vetkeznek, büntetésük, hogy egyre közelebb kerülnek
az emberhez, egyre távolodnak önmaguktól.
Pulcheria szürkészöld szemében olümposzi vidámság csillant.
— Mégis bölcs bőnök ezek. Hiszen ha az istenek betartanák saját
törvényeiket, börtönt építenének önmaguknak, s elvesztenék a lényegüket:
a végtelenséget. — Szava halk, fölényes, vidám volt. Az ifjú érezte, hogy
sámáni ereje valami számára is láthatatlan örvénybe kerül. t
— Az én legısibb hazám, az Elsı Birodalom egy nagy sziget volt,
melyet a végtelenbıl jött varázslók emeltek a tengerbıl,-szállásnak,
vándorútjukban. Aztán, talán, továbbmentek, s a Nagy Sziget szétmállott,
mint a szakadék szélén a rög a paripa patája alatt, ha ugrásra lendíti a
lovasa. Ennek emlékére mi mosŁis, ha oly vezérünk hal meg, ki hordozta a
végtelenségbıl hozott szikrát, s a végtelenségbe tört tettei által e földön,
vizek alatt ásunk sírt neki...
 Az asszony sudár, spártai módon arányos teste ruganyosán hajlott elıre,
mintha imádkozna. Fölmosolygott a szoborra, aztán úgy mozgatva telt,
pirosra festett ajkát, mintha láthatatlant csókolna — elfújta az egyik
örökmécsest.
248
Az ifjú a szoborra inteti:
— Most mindketten nevettünk. Megsértıdik.
A bizánci asszony gyöngygömbölyő, liliomfehér válla felmerült a
testére simuló bíborruha rejtett kivágásaiból.
— De észreveszi, hogy itt vagyok! Számomra a legnagyobb sértés, ha
nem vesznek észre. Ezt a holtaktól sem tőröm el,
_ Hiszen a holtak oly sokat látnak.
Kint az utcán vad vágtatással száguldott el egy lovas csapat.
Csend lett. Valahonnan fentrıl kiáltás szállott. A ravennai bazilika
harangtornyán gyorsan, izgatottan megkondult a harang. Itil az ablakhoz
lépett. Kint tömeg özönlött. Fáklyák fényében kardok, nádvágó kések,
botok, lándzsák emelkedtek. Az ifjú hirtelen vállán érezte az asszony
lepkehamvas, virágszirom kezét. Pulcheria halvány, üde arcán ıszinte
meglepetés és bosz-szúság látszott. Már ismét az volt, akinek ott a
csónakban látta.
— Ö, Szent Pakhomiosz! Ö, Szent Küprianosz! — és ahogy fel-
hevülve rázta fejét, dús, éjfekete hajfürtjei illatos, fekete lángokként
kígyóztak a fejek hatalmas, kissé opálos árnyalatú, ceyloni gyöngyein. —
Most jut eszembe... de hiszen hajóhadvezéreim; Theodorosz
Lasszisszionidész és Kallisztratiosz Kallidro-meosz még tegnap fogadták a
ravennai polgárok titkos küldöttségét, s parancsot adtak, hogy mihelyt a
Szent Birodalom hajóhada megjelenik a város elıtt, ık itt bent támadják
meg a hun testıröket, és irtsák ki ıket egy szálig.
Keze úgy mozdult meg, mint viharban a hosszú szárú, hófehér virág...
ahogy reménytelenséget jelezve legyintett.
— Ne is védekezzetek. Az igazhivı és híres, jámbor vitéz,
Kallidromeosz odaadta a ravennai szenátus vezetıjének, a Szent Georgiosz
sárkányölı kopjájának megszentelt arany tokban ırzött piciny darabját. Így
gyızelmük feltartóztathatatlan. Ha megadjátok magatokat, én nyilvános
imával fordulok Szent Pakhomioszhoz és Szent Küprianoszhoz, hogy
csodás változással gyújtsa meg az igaz hit szikráját a pogányság
homályában tévelygı lelketekben. Erre ti megtértek. A polgárok pedig nem
mernek legyilkolni titeket, mert –megsértenék csodatevı szentjeiket és
engem...
 Itil megértette, hogy a látszólag jámbor együgyőséggel elmondott
szavakban ajánlat rejtızik, hogy a megadás szégyene helyett a csodás
megtérés dicsıségét nyerje el a néhány száz pusztai testır íjász.
Pulcheria a tömeget nézte, aztán hirtelen összecsapta kezét.
— Ó... de mi lesz, ha itt találnak engem. Micsoda botrány! Még
árulással is megvádolhat az a nyomorult Khrüszaphosz, a legszentségesebb
rokonom, a császár elıtt. A mindenható
249
eunuoh tulajdonképpen szövetségesem, de ha kihagyná az ilyen kitőnı
alkalmat hatalma csökkentésére, talán én is megvetném mint ügyetlent.
Hirtelen mindkét karjával belekapaszkodott az ifjú ruhájába.
— Meneküljünk! Gyorsan ki a városból. Ó, hogy ezek az ostoba latin
parasztok, ha a szenátori tógában páváskodnak, akkor sem értik meg a
politikai cselszövés mővészetét, mely csak egyes kiválasztottak oly
izgalmas versengésévé változtatja a küzdelmet, de nem ugratja egymásnak
az oly visszataszítóan lármás, oly ízléstelenül vérzı tömegeket.
Az ifjú lassan megfordult. Szemében fellobbant a rég rejtızı gondolat.
— Elviszlek ágyasházamba — szólt halkan. — Téged és... ıt is. Kint
felvijjogott a hun íjászok csafcajele. Vad lárma viharzott.
— A bitorló halott! — röppent egy magányos kiáltás, s nyomában
felmennydörgött a tömeg ordítása... Az ifjú megfordult. Gyors, egyenletes
léptekkel futott oda, ahol a császári hálószoba elıtt a hun testırök
csoportosultak.
Bent, a hatalmas, kettıs nagyablak elıtt, a hanyatló, fogyó hold
derengésében, a feltorlódott párnák, takarók között feküdt Honoria.
Behunyt szeme félig kinyílt. A harci zaj nem ért a füléhez, de lényét
akaratrezgés töltötte be. Könnyő, lágy körvonalak hullámzottak, aztán
egész közei látta ıszülı hajú szeretıjét, amint letérdel, s lehajtja homlokát
az ismerıs, fehér mészkı sziklára. „Mit csinálsz?” — kérdezte gondolattal.
Ioannész ajkán mosoly rezzent. „Imádkozom... adjon neked, te csitri, a
ködhajú Dionüszosz sok izzó, mámoros éjszakát.” Honoria összevonta
keskeny, ívelt szemöldökét. Ioannész feje tompán csillogó lángnyelvvé
vált, a test különös, szélesen táruló szárnyakká.
Testén különös hővösség áradt szét.
„Mit tegyek?” — kérdezte szinte hangosan.
A lángnyelvbıl ismét felmerült Ioannész arca. A széttáruló szárnyak
csillogó köde ismét emberi test körvonalai közé húzódott.
„Hívj sámánakarattal... s ágyadhoz lépek” — hallatszott halkan, élesen.
 A leány megmozdult. Úgy látta, Ioannész hajlik föléje. Felvetette fejét.
Az ıszülı hajú szeretı arcából lassan, fokozatosan merültek fel az ifjú
sámán érdes, barna arcvonásai.
Honoria felült. Érezte, mint telik meg rejtelmes, mindent tudó
nyugalommal. Pillantásuk találkozott. Hirtelen mindketten érezték, hogy
titkokból, csodákból, sejtelmekbıl kovácsolt utak tárulnak elıttük. Itil az
ablak felé intett.
250
— Hallod, kis királyné? Úgy kiáltják: „Ioannész cézár halott!'' Anyád
sok hóhérral jön ellened.
Honoria érezte, nem mondhatja, hogy tudja, mert nem tudja... s nem
döbbenhet meg, nem törhet ki vad fájdalommal, mert mégis: tud mindent.
Az ifjú sámánerıs keze rásimult csuklójára.
— Jöjj... ágyasom leszel__
A leány kiegyenesedett. Nagy, sötétszürke szemében Ioannész képe
tükrözıdött.
— Miért? — kérdezte alig hallhatóan.
A hun ifjú szemében a sámán ereje villant.
— Csupán általam jöhet az ágyadba, akit elvesztettél. Vigyázz, légy
engedelmes ágyasom, mert elriasztod ıt botor csap-kodással.
Honoria mélyet lélegzett:
— Miért? — kérdezte újra.
Az ifjú erıs, barna karja a derekára simult..
— Te vagy a fehér szarvasünı. Emlékszel?
— S te vagy a nagy, fekete turul?
— Az vagyok. Ne meneküljön elılem a lelked sem. Hiába..; Minden
esthajnalkor utolérlek.
Honoria eltakarta arcát hosszú, keskeny kezével.
— Hadd sirassam a szeretımet — szólt halkan, fojtottan —, s
hatalmam borulását.
A fájdalma most tört fel, lassan, feltartóztathatatlanul mindent
elborítva, amit a látomás könnyő képzetmozaikja magában foglalt: a
reményt, a nyugalmat, az új nászvárást.
Az ifjú sámán erıszakos, mohó, férfias ajkán mosoly rejtızött:
— Három nap, három éjjel sirathatod, de vigyázz, nagy fájdalom nagy
feledéssel gyógyul. S e gyógyszer a halott második, olykor igazi halála.
Ezért a nagy fájdalom, bár jólesik a halolt hiúságának, mégis arra
kényszeríti ıt, más törvények alapján, hogy mint bölcs, jóságos, önzetlen
varázsló, a feledés fátyolát borítsa Nreád. Annál is inkább, mert sok
tapintatos s félénk halott nem ellenzi, hogy illı módon kissé elfeledjék.
Hiszen ha túlságosan ragaszkodik az élıkhöz, éppen úgy szembekerül
halott-társaival, mint az élıkkel az élı, ki túlságosan ragaszkodik a
holtakhoz.
A leány válaszolni akart, de a hirtelen feltörı, rettentı fájdalomtól,
mely széttörte öntudatát, megingott. Feje hátracsuk-lott.
— Jaj, jaj, jaj! — a sikoly élesen, aztán különös, halkuló hör-düléssel
szakadt ziháló mellébıl. Az ifjú sámán komoran nézte,
251
aztán hirtelen vállára vetette, s gyors, hangtalan léptekkel kifelé indult.
Hangja élesen zizzent.
— Hé! Hadnagyok! Zerind! Gorasa! Kocsur! Szikáncs! A császári
kertek alatt vezessétek a hadat! Oda, ahol a falak a tengerig érnek.
Minden megmozdult. Pajzsok csörrentek, léptek dobbantak, Pulcheria,
aki az ablaknál állva nézte a palota elıtt hullámzó harcot, érezte, hogy
valaki megragadja kezét. Megfordult. Az Itil vállán sikoltó leány dús,
hamvasbarna haja bomlottan elsiklott elıtte. A bizánci asszony lehajtotta
fejét, és egyenletes, könnyed léptekkel futott az ifjú mellett, sodortatva a
másiktól.
— Isauriai lándzsásaink itt harcolnak már a székesegyháznál! —
mondta nıies, vidám izgalommal, és hangja nem akadozott futás közben.
A császári kertek széles utain, a tengerpart fövényén hun kopj ások,
Edekon gyalogosai: herul, szkir, turcilling, jütling zsoldosok csoportjai
haladtak. A halott cézár hívei futottak hirtelen összekapkodott értékeiket
cipelve, jajgató családjaik, szolgáik között. Az öreg Gorzsa fıleg magyar
íjászokból álló lovas százada között egy alacsony, szürke paripa hátára szíj
ázva vitték császári bíborba csavarva a halott cézár parton talált, fejetlen
tetemét. Eudoxiosz vállát vonogatva Oresztésszel vitatkozott, aki sápadtan,
megtörve igyekezett nyugodtnak látszani. –
— Ez a veszett csıcselék elfoglalta a falakat, leöldöste íjászainkat a
kapuknál! — kiáltotta, mikor az ifjú sámánt meglátta. Itil a tengerpart felé
intett.
— Akkor is kijutunk a városból. A zátonyok láthatatlan ösvénye most
apálykor járható — mondta gyorsan, halkan. — Gorzsa, te sokat halásztál
erre, vezess!
Az öreg hátraintett Eudoxiosznak, hogy óvja a cézár tetemét. Aztán
ledobta csizmáját, levetette fegyvereit, és szótlanul, nyugodtan indult elıre,
hosszú pásztorbottal tapogatva a zátonyt a tenger tükörsima vize alatt. Itil
egy szelíd, széles hátú itáliai kanca nyergébe segítette fel a bizánci
asszonyt. Maga mellé a zömök, erıs vasderesére ültette a kiáltozó,
sikoltozó leányt. Kantárszáron vezetve a kancát, lépdeltette lovait az öreg
nyomába.
A tenger szélesen, simán tárult. Jobbról, a kikötı messze elırenyúló,
hullámtörı gátján túl, a bizánci gályák tüzei vibráltak. Nagy lánggal égett
valami kisebb parti épület. Balra, ahol a láthatatlan zátonyokig értek a
várost körülvevı mocsarak, a falakon fáklyák gyúltak. Kiáltozó csoportok
kavarogtak. Egy-egy nyíl röppent. Ha csend támadt, csak a víz csobbant a
menekülık •
252
lépte alatt, és tisztán hallatszott a közeli nádasok hullámzó zi-zegése. A
fogyó hold lassan hanyatlott le a tenger síkjára. A hajnal elıtti, opálos
ködök mélyén érces, rıt derengés vibrált. A hün ló hátán himbálódzó,
fejetlen tetem császári bíbora megtelt fojtott izzással.
A menet úgy kanyarodott el, mintha nekiindulna a végtelenül táruló
tengernek, aztán ismét visszahúzódott a nádasok irányába, a már tisztán
fehérlı. homokos part felé.

***

A láthatár szélén, ott, ahol alig észrevehetıen rajzolódtak ki a távoli

Abruzzók csúcsai, óriási telihold titáni pajzsa lebegett a leheletfinom,
sötétlila párák halma alatt. A tenger összeolvadt a messzeségbe nyúló,
homokos partokkal, és a kicsiny homokzátony olyan volt, mint tömör,
sötétlı sírlap egy tetszhalálba merült óriás sírján, aki holdtöltekor várja a
feltámadás csodáját. Távolabb, a homokparton, a menekülık néhány kicsi
tüze derengett. Mély, tiszta csend volt.
Honoria gyászra kibontott hajjal térdelt a tovatőnt nap sugaraitól még
élın meleg homokban. Mereven nézte szeretıje császári bíborral letakart
tetemét. A bizánci asszony úgy állott nagy, nemesen ívelı hárfával a
kezében, mint holtat sirató hár-fásleány. A húrokról csak néha röppent egy-
egy alig hallható, zengı sóhajként pendülı dallam. Keleten olykor
halványan rajzolódott ki a telihold óriás korongja.
A leány jobbra-balra ingatva felsıtestét, hajlongott Kelet felé. El-
elszoruló torkából szinte dallamosán röppent a holdtölte tömör, puha
csendjében a jajszó. Hátravetette fejét, és apró, feszülı melleit karmolva,
elnyújtottan, rekedten sikoltozott. Úgy érezte, valaki, rettentı, nagy,
hatalmas, közeledik feléje. Látta homályosan kirajzolódó, fellegekig nyúló
árnyékát a hold korongja elıtt, a tenger síkján. Lelke meglebbent, mint a
gyertyaláng a látszólag észrevehetetlen fuvallatban. Most már biztosan
tudta, hogy jobbról is balról is ott tornyosul az irdatlan óriások alakja, és
válluk fekete fellegként fedi el a halványuló csillagokat. Mereven nézett
elıre. A tenger síkján most merült fel a negyedik óriás. A leány
öntudatában a megérzés csillogó derengése terjengett. A fájdalom
kiáltásában ırült remény zen-dült. A négjy óriás négy roppant oszlopként
emelkedett a zátony szélén, s a halott cézár bíborral letakart teteme mintha
irdatlan templom csarnokában feküdt volna. Honpria nagy, sötétszürke
szemében a varázslat visszfénye csillant. Jajongásában hívás zengett:
–Jöjj! Jöjj!! Jöjj!!!
A császári bíbor szélén tömör, kicsiny, aranyfényő lángok
253
lebbentek. Megnyúltak. 5. Olykor imbolygó hullámmá egyesültek,
olykor szétváltak, vagy halvány, de keményebb körvonalú örvénnyé
illeszkedtek össze. A cézár fejetlen teteme lassan emelkedett meg.
Bíborpalástja megtelt lobbanó, rıt foltokkal, melyek ide-oda vándoroltak a
mereven kidomborodó ruharáncok mélyén. Ott, ahol az illír hajós
szekercéje szelte le a fejét, a csonka nyaknak a vállak közé immár teljesen
visszasüllyedt kerek vérpecsétjébıl rövid, fényes, fehér tőznyelv nyúlt ki.
A tetem megmozdult a körülötte örvénylı erı szellemforgószelében.
Lassan egyenesedett feL
Honoria ajkáról a csodát kérı szeretı ujjongó, tébolyult kiáltása
szállott. Mély csend volt, csak a bizánci asszony hárfájá-nak húrjain
pendült néha-néha halkan, szaggatottan a dallam^ A halott cézár egyenesen
állott a keskeny pengékként össze-összecsapódó tőzkörben. A levágott fej
helyén a nyakcsonk pecsétjébıl lebegı, tömör, rövid, fényes, fehér lángból
néha elıtőntek, néha elhalványultak, elmerültek' Ioannész arcvonásai. A
bíborköpeny megnyúlt, széles, rıt szárnyakként tárult a lángok köre fölé.
Honoria látta, mint közeledik feléje a lángfejő, bíborszárnyú Lény.
Érezte ajkán a csókját, melybe valami ismeretlen, ifjú forróság rejtızött.
„Ily ifjak csak holtak lehetnek” — villant át agyán a gondolat. Mindaz,
ami mint olykor a kegyetlenül feltörı öregkor, ott lappangott ıszülı hajú
szeretıje mozdulataiban, izmaiban, most felperzselıdött a szellem
lángjaiban.

***
 A zátony körül acélszürke örvény kavargott. Itil alakja mozdulatlanul
emelkedett a szellemnászban összeborult szeretık fölé. Vaskos keze csak
néha ereszkedett le a hosszúkás sámándob felületére.
Fent, a párákba merült hold felett a szétváló, láthatatlan fellegfal mögül
most merült fel kozmikus, fenséges pompájában az Eiréné-csillag. Itil
érezte, mint rezzennek meg álmukban mesz-sze-messze, a felleget hordozó
hegyeken, a mély, sötét völgyeken, a végtelen pusztákon túl alvó,
eljövendı szeretıi. Úgy szította parázna álmokkal az ifjú, nyugtalan
leánytestek lassan felizzó tüzet, mint a kovács, ha új pengét kovácsol
üllıjén. Egyszerre mozdultak meg mindnyájan. Egyszerre rebbent meg be-
hunytszemük. Egyszerre látták meg, mint tárul a csillagos égbolt alatt a
roppant turul irdatlan, fekete szárnya. Érezték, amint a szárnycsapások
forró, lázasan dideregtefı fuvallatot lebbentenek, s lesodorják a takarót, a
ruhát. Vergıdve hívó me254
neküléssel dobálták fedetlen, forró testüket a halk zörgéssel lelehulló
párnákon.
Érezték, mint lebeg egyre közelebb az óriás, fekete turul... Mint perzsel
egyre forróbban a suhanó szárnyak nyomán a forróság. Behunyt szemmel
látták az égbolton egyre közeledı csillagokat. A turul karmaiban vergıdı
ifjú testüket új lángok perzselték, ha az elmaradó felleg szegélye súrolta
feltépett, selymes vállukat.
A messzeség megszőnt. A fogalmak átlényegültek... Az erı újra testté
vált. Hallották a sámándoö1 közeledı moraját. Most már nyitott szemmel,
egyszerő tekintettel is látták a zátony kicsiny homokszigetén, fekete
márványkereveten álló sámán férfialakját.
A hét világtáj felıl szálló hét turul szárnya összeért. Körvonalaik
megkettızıdtek, elhalványultak: a Hét Szeretı ifjú asz-szonyteste tömören
hullámzó erıpatakokban sodródott a tovatőnt nap sugaraitól még meleg
homokra. A fellebbenı, könnyő por leheletfinom, óarany fátyolként
lebegett körülöttük. A magasság, a mélység csodájától részeg szemük a
férfi alakjára tapadt.
Itil kezében most morajlott fel erısebben a sámándob. Izmos, zömök
alakján szétfoszlottak a pusztai harcos egyszerő, kopott ruhái, s
dionüszoszi pompájában állott a fehér lángokként feléje törı Hét Szeretı
között.
Széttárta karjait. Elırelépett.
A bronzbarna Mikolt nyúlánk teste különös, kígyózó mozdulattal fonta
át a férfi lábát.
 A férfi összerezzent. Úgy érezte, a térdét elmossa az általa idézett, de a
leány rugalmasan kígyózó, bronzbarna testébıl felfakadó, diadalmasan
áradó erı. Megingott a feléje nyúló karok, a melléje kúszó, eléje boruló,
ifjú, illatos leánytestek lüktetı hullámában. Az éj sötét, a lángvörös, a
bronzként derengı, aranyként villódzó, a hamvas gyöngyszínben csillogó
hajhullámok átcsaptak rajta, lobogó lángokként nyúltak el széles vállán,
homlokán, tőzkıdként vakították el tekintetét.
Lassú, feltartóztathatatlan mozdulattal nyúlt a tündöklı szépség, a
kápráztató ifjúság, az olümposzi fedetlenség csodás máglyájába. Hét
ajakról szállott a dallamos, ujjongó rettegés hét sikolya. Őj és új karok
fonódtak hullámzó testére.
Érezte ajkán Thusnelda ırjöngı csókját. Csípıjén Rika bronzbarna
teste vergıdött. Itil oldalt fordult. Enikı nyúlánk, napsütött teste tört feléje,
duzzadt, pirosió ajkáról rekedt Dász-torkiáltás röppent.
Látta, mint lebben feléje Krimhilda lánghaja. A burgund
255
királylány ezüstösen derengı, arányos, csontos, erıs testének csodás
fehérsége betöltötte a férfi tekintetét.” Elırenyúlt. Ujjai belemélyedtek a
Tőzihajú Királyleány görcsösen rázkódı, bársonyosan üde vállába.
Krimhilda halk kiáltással úgy kapta hátra fejét, mintha fuldokolna a
tőzárban. Bársonyos, liliomszirom torkán görcsös vibrálás fojtotta el a
zengı sikolyt. Illatos, hamvas asszonynyaka a férfi harapós csókjai elé
feszült.
Mámorszikrákat freccsentı, hatalmas varázspöröly csap végig a Hét
Szeretı testén. A Szent Tébolyért küzd a férfi ágyasai forrón lobbanó
révületének ködében. Ha le-leroskadt, a Nászál-de-zat szépséget,
olümposzi meztelenséget hordozó lépcsıjén, lényében mint erejét szító,
halk, kozmikus fuvallat, ott pendült a hárfa húrja, zengett a varázsének:

Áldott légy Éj, mely e mámort megadtad. Hold felett Hét Láng kigyúlt,
Most száll Eiréné-Astarte a Földre, Minden eléje borul.

Most mindenki hallotta a dalt... Mindenki érezte a Varázsszeretı

közeledését. Mindan mágus tudta, hogy magasra csap a nászáldozat csak
titkot tudóknak látható lángja...
A végtelen égbolton lágy fények villantak. A csillagok a legszebb
sugaraikat hullajtottak a Kozmikus Szeretı elé. Minden kicsiny rög
felzendült. Zengésük csodás dallammá egyesülve lebegett a föld felett.
 A Felleghegyrıl jön a Legmeztelenebb Szeretı. Sötétbarna hajában a
legmagasabb magasság hővössége. Rejtelmesen változó fényő szemében a
Legvakmerıbb Gondolat titáni tettekx'e hívó csillogása. Hosszú, ívelt
szempilláin fénylı csillagpor kozmikus harmata. Homloka, kicsi, fitos orra,
erıs, beszédes szája, bájos, kicsi álla vonalában földi asszony
megcáfolhatatlan valósága... Kúp alakú mellei feszülésében férfikezet hívó
astartei tömörség. Sőrő, összenıtt szemöldöke hollófeketén táruló ívében a
kozmikus fény fensége. Nyugtalan, karcsú derekán meg-megfészül a
bíboröv, Dionüszosz csodás ajándéka.
Most a kicsiny homoksziget felé figyelt a föld minden mágusa. Astarte
minden titkos papnıje...
Hanoria, aki Ioannész karjai között hevert a homoksziget szélén, félig
felemelkedett.
— Nézd... ki ı? — kérdezte halkan.
Ioannész ifjú, sima arcán a feltámadás csodája derengett. –ö... ı a
Varázsszeretı, a Mindig Diadalmas, öt idézte” meg a
Hét Szeretı hét nászáldoza tavai a Nagysámán. Ö támasztott fel engem.
Csak úgy láthatsz meg újra meg újra, ha nászáldozat tüze által idézed az 6
erejét, s az ı ereje által engem.
Honoria arcán csak egy pillanatra rezzent ámulat. Ioannészr* pillantott.
A cézár arcvonásai átlényegültek: tömörek, komorak lettek. A leány
hirtelen úgy érezte, Itil áll elıtte. A férfi felemelte kezét:
— Ismersz, királyleány? — kérdezte halkan. Honoria most újra
Ioannészt látta maga elıtt.
— Ki vagy? — kérdezte, mert a két férfi alakjának körvonalai olykor
megkettızıdve elhalványultak, máskor összeolvadtak, vagy oly élesen
rajzolódtak ki látósíkján, mint láthatatlan vésı vésete.
— Én vagyok a Valóság — hallatszott Ioannész hangja.
A bíborszárnyak meglebbentek. Itil alakja most úgy rajzolódott a
bíborszárnyak hátterébıl, mint alkonyi égbolton a gránitból vésett,
hatalmas szobor.
A mély, tiszta csendben a vaskos, súlyos holdsugarak ezüst-pörölye
alatt zengett a dal:

Kelnek a holtak, kik sokat szerettek, Szent Téboly szent lángja száll.
Nem vész a sírba, ki titáni tettel Csillagok útjain jár.

Itil, aki a parton térdelı Honoria mellett állott, felvetette fejét. Most
mindnyájan látták a Hajnalcsillag Asszonyának karcsú, erıs, földi
asszonytestét. Mögötte a végtelen tér tárult. Az ifjú sámán arcán csodát
eszmélı mágusáhítat lobbant. Elırelépett. Térdre hullott... Szeretı
csókjával felvésett, véresre perzselt ajkáról ısi himnusz szállott:
–Üdv Neked, Te Mindig Diadalmas... Téged hívtalak 9 Nászáldozat
máglyája által. Üdv Neked, Te Mámort Adó! Te Gondolatgyújtó!
A sziporkázó csillagsugár lágyan, dallamosán meg-megpen-dült a
Varázsszeretı karcsú bokás ızlába alatt. Egyre közeledett a hárfát pengetı
bizánci asszonyhoz. A hárfa fve néha vil-lódzó üstököscsóvaként nyúlt fel
az égig. Itil úgy látta, hogy a Varázsszeretı és a Hárfapengetı Asszony
alakjának vona'ai szinte azonosulnak. Mintha a Varázsszeretı kezében
pendült volna a hárfa. Aztán a körvonalak ismét szétváltak: az örrik
ifjúsággal ékes, lányosán bájos, üde, kicsi, kerek asszonyarc
megcáfolhatatlan földi valóságban közeledett feléje.

— Idéztél. Erıt, mámort fakasztottál hét máglyán — hullott halkan,

lágyan.
Itil ziháló, széles mellére szorítva izmos, vaskos karját, állott. Szétnyíló
száját lágy varázscsókkal pecsételte Eiréné üde, mohó ajka.
S felujjongott a csillagot gyújtó Ég, a birodalmakat hordozó Föld s a
világrészeket övezı Öceán... Itil érezte, hogy csodás, perzselı mámor
cikázik át testén-lelkén, lénye minden piciny erıatomján. A kozmikus
beteljesülésben minden elporladt. Még hallotta, hogy zendül fel körülötte a
Hét Szeretı ujjongása, és aléltan hanyatlott a homokra Eiréné lába elé.

***

Diadalmasan, ujjongva kacagtak a mámort adó nászban megtiport, ifjú

szeretık... Mainádtekintetükkel látták, mint lebeg az életerı hullámaiban
Itil lelke, örültek a nászáldozattal felidézett, fénylı olümposzi csodának,
mint egykor ott, a nagy pannon tó holdfényes vizén a vízbe fúlt ifjú
mozdulatlanul lebegı s mégis annyi vidámságot ígérı tetemének, amikor a
perzsa királyleány megragadta Eiréné kezét.
— Ö, Hajnalcsillag Asszonya... tedd meg, hogy ne teljesüljön apám
akarata, mert India leggazdagabb fejedelméhez akar adni feleségül, pedig
én úgy érzem, csak Itil férfiereje által érhetem el a Szent Téboly
mámorfokozatát. Ha pedig nem érem el, az öregkor iszonya és erıtlensége
vár ream, ki lényed piciny szikráját hordozom.
Eiréné kicsi fecskefejének mozdulatában lányos báj volt, rejtelmesen
változó fényő, hosszú pillás csillagszemében töprengés.
 — Ha apád, a Nagykirály birodalma összeomlik, nem kell feleségül
menni India leggazdagabb fejedelméhez.
Mikolt egyszerre rázta mindkét hosszú, selymes, barna karját:
— Omoljon hát össze apám birodalma!'Omoljon!
Honoria, aki lassan-lassan úgy eszmélte a nászáldozat által új erıkkel
telt tudatában felmerülı új fogalmakat, tényeket, mint hajós a felfedezett
városokat, közelebb lépett. Nagy, szürke szemében megütközés rebbent.
— Hogyan?! Hatalmas birodalom omoljon össze csak azért, mert egy
leány más szeretı öMését kívánja? — kérdezte a született uralkodó rideg
csodálkozásával. Eiréné könnyedén vállat vont.
— Mit tehetek, ha ı ezt így akarja? Honoria félrehajtotta fejét.
— De hát kívánhat-e ı ilyet? Milyen hatalmi rang szerint jogosult erre?
258
Eiréné hosszú pillás szemében a szomorúság opálos derengése
terjengett.
— Kívánhat, mert a szépség, az ifjúság rangja végtelenül régibb, mint
akár a Nagykirály, akár a leggazdagabb indiai maharadzsa birodalma.
Most Enikı szólalt meg:
— Tedd meg.te Mindig Diadalmas, hogy'leomoljanak az aranyos
Bizánc bevehetetlen falai, ha én úgy akarom.
Eiréné ízes, beszédes ajka a Kozmosz végtelenségén átcsillanó
mosolyra nyílt.
— Legyen! Omoljanak le.
Pulcheria hirtelen felugrott. A hárfa pendülve hanyatlott le a homokba.
— Tedd meg, hogy felépüljenek, ha én úgy kívánom!
Zengıt kacagott az örökifjú Eiréné. Úgy kacagott, hogy csodásán
karcsú derekán megrengett a bíboröv, Dionüszosz ajándéka...
— Legyen! A falak felépülnek — legyintett egyszerre mindkét
hajlékony csuklójú kezével.
Honoria sóhajtott:
— Akarom, hogy az elkövetkezı életlépcsın izzó, erıs, ifjú földi testet
öltve, újra találkozzunk Ioannésszel... — szólt lágyan. A Hajnalcsillag
Asszonya hosszú pillás szemében figyelem volt. Halkan mondta:
— Idézd ıt... hogy ı birtokolhassa azok testét, azok mámorát, kik által
idézed csókját. Akkor megszeméJyesülése s a te lényed egynemő erıkkel
telik meg. S oly korban, testben, környezetben találkoztok, amelyben
akartok.
Rika, aki félig felemelkedve hallgatta a választ, suttogta:
 — Engedd, hogy én legyek Itil leghőségesebb felesége. Eiréné arca
komoly volt:
— Évezredek múlva is együtt emlegetnek vele. — Hangja olyan volt,
mint a hajnali pacsirtaszó. •
Thusnelda bágyadt mozdulattal megigazította bomlott haját.
— Lesz-e belıle ííagykirály? — kérdezte, s a férfi felé intett gıgös
szemöldökével. Eiréné sóhajtott:
— Több lesz, mint a nagykirályok közül a legnagyobb, de uralkodása
földrengés lesz. S nyomában minden leomlik. Az is, amiért küzdött, az is,
ami ellen harcolt, ö emeli sámánerejével népeit a legmagasabbra, s löki
mégis a legmélyebbre. — Szavában jóslat zengett.
Krimhilda ernyedten hajtotta le tőzhajú fejét. A hajfürtjei különös,
zöldesvörös lángözönnel kúsztak homok súrolta hátán.
— Engedd meg, hogy akkor haljon meg, ha én akarom...
259
Eiréné sőrő, összenıtt szemöldökében idegenkei2*s rezzent.
— Ölni mindenki tud akaratom nélküí is. Ha ölsz, ellenséged testét s a
magad lelkét ölöd meg olykor. Gyakran többet pusztítasz el magadból,
mint abból, akit megöltél.
A hold lassan hanyatlott le a tenger szélére.
A messzeségben a fellegek halvány szivárványszínt lebbentı szélén
diadalszekér tőnt fel. A ködhajú Dionüszosz könnyő, su-hancos alakja
elırehajlott a vágtatás szédületében. Széles vállán rövid bíborpalást
lebegett. A diadalszekér üstökösként szállott a kicsiny homoksziget felé.
Az üstökös csóvájában éghajú, csillagszemő, alabástromtestő mainádok
csapata kavargott orgiasa-tikus táncban. A Mámoristen kihajolt szekerébıl.
Karja átsiklott Eiréné bíboröwel ékes, nyugtalanul hátraívelı derekán.
Ajkuk olümposzi csókban forrt össze...
Lent, a holdnyugta tompa bíborfellege alatt Buzád Nagysámán vára
emelkedett a széles folyam partján^Enikı nyúlánk, barna testét hordozó,
ezüst ködhullám lassan vált le a diadalszekér üstököscsóvájáról, és
ereszkedett a vaskos kıfalak között zsúfolódó sátrak,- szekerek, faházak
tömkelegébe. A fejedelmi szállás közelében ezerkétszáz fehér ökörbırbıl
díszes rézrudak-kal összerótt, háromcsúcsos sátorpalota teteje úgy nyílt
meg az ezüstköd energiarezgés-hulláma alatt, mint a felhı a légörvényben.
A leány teste hangtalanul ereszkedett le a nyugtalan, tik-kadt álmában
feldúlt ágyába, melynek párnáján egyetlen, a homályban is rejtelmesen,
sötéten csillogó toll jelezte a varázsturul útját.
 A diadalszekér fényhullámokat lobbantı üstököse már mesz-sze-
messze száguldott. Eiréné átölelte Örök Szeretıje vállát, és lenézett. Ott, a
gótok szállásán a két vitéz tanácskozott, a királyi sátor közelében, az
alacsony fák között.
— Ha visszahozzák Attila herceget, eléje megyek vitézeimmel, hogy
üdvözöljem — szólt Theodemir, és hosszúkás, megférfiaso-dott arcán^-
egyszerre sok kockát vetı, vakmerı, de eszes játékos fontolgatása látszott.
Ardarich, aki a gepidák királyának volt a ha, legyintett vaskos, erıs,
nehéz szekerééhez szokott kezével.
— Én már kiválogattam a legvakmerıbb medvevadászokat népem
legvitézebb törzseinek sátraiból. Ha a hun népek fejedelmei Buda királlyal
tartanak, ugyan kivel tarthatunk mi, ha nem Attilával? — hirtelen
elhallgatott, és a fák alacsonyan nyúló ágait félrehajtva, megváltozott
hangon suttogta: — Nézd... nézd csak, milyen rejtelmes felleg ereszkedik
apád palotája tetejére... Eh, ha varázsló volnék, bizony ilyenkor ragadnám
e\ a napfény hajú Thusneldát...
260
A tetı cserepei halk, különös zengéssel csúsztak félre. Néhány szolgáló
felébredt, de az ámulat elnémította ajkukat. Csak akkor siettek oda, mikor
az alélt Thusnelda teste ott hevert a szent farkasbırökkel fedett kereveten.
— Halljátok?! Némák legyetek, mint a sír — sziszegte egy
félelmetesen gonosz öregasszony, aki a leányt ırizte. — Négy megvadított
kancával tépeti szét a király a rágalmazót.
A csend még súlyosabb lett. Thusnelda meztelenül hevert. Ajkán az
olümposzi szabadság könnyő mosolya volt.
— Adjatok reá hosszú ujjú, bı ruhát — rendelkezett az öregasszony —,
hogy elfedje az iszonyú paráznaság nyomát, s három éjjel virrasszunk
imába merülve, könyörögjünk, omoljon szét a gonosz varázslók hatalma.
Az égbolt zenitjén száguldó diadalszekér alatt a magyar hunok tábora
tárult egy szıke viző folyó partján, mely szinte kör alakú kanyarral,
majdnem teljesen körülvette a szállást. A ve-zéri sátor elıtt, ledöntött, öreg
főzfán ülve, hárman beszélgettek halk, suttogó hangon.
— Úgy mesélik, gótokkal tart az ifjú Itil kán — mondta a Kara-törzs
Kám-nemzetségébıl való Levente, aki egykoron testırök parancsnoka volt
Buzád Nagyfejedelem szállásán. A másik, egy ısz táltos, aki rég sámán
lehetett volna, de mivel ı nevelte a legjobb harci méneket, az ezredek
seregek harcára betanított, kürtjelre nyílegyenes sorban vágtató lovait, nem
törıdhetett úgy a léleklátás titkos tudományával. Alighanem mutatni
akarta, hogy azért ı sem maradt el a sámánnemzetség szellemtörvényeket
felfedı kutatásában.
— Ha nem tetszik Buzád Nagysámánnak, vívjon vele párviadalt, s a
Kardisten maga döntsön kettıjük között. Mert ugyan melyik hun harcos,
legyen az akár magyar, akár besenyı vagy kun, vagy avar, emelné kardját
az ifjúra, aki a Nagysámánnemzetség utolsó sarja? — Hirtelen meglátta a
magyar fejedelmi sátor felett lebegı ezüstfellegben Rika fedetlen, barna
testét. Komoran lehajtotta fejét. Varázslómozdulattal tördelte az apró
gallyakat, és varázsszavakat mormogott, hogy megtörje a gonosz démonok
hatalmát.
Messze, Worms várának alacsony, vaskos bástyáján, melyet még római'
légiók építettek, mikor harcba mentek a vitéz che-ruszkok ellen, kiáltozva
mutogatott felfelé a felriadt ırség.
–Üstökös! Hullócsillag! Varázslat!
— Valamennyi szentjeimre és Wotan szent tölgyére esküszöm, a
királyasszonyt láttam az ezüstfellegben.
Egy ısz burgund harcos homlokát törülgetve rázta fejét:
— Meglássátok, nem jót jelent ez a látomás. Úgy mesélik, va261
rázslattal, bőbájjal vetkezik a világszép, tőzhajú Krimhilda. Még ránk
zúdul valami veszedelem. Hallom, mesélik a Rajna hajósai a város piacán:
Aëtius római vezér hun lovashaddal tör a galliai burgund törzsek ellen.
Az ormótlan fatörzsekbıl és római kövekbıl összerótt királyi palotát
nézték, melynek tornyai között lassan tünedezett az ezüstköd villódzó
örvénye.
Bent, a királyné hálószobájának nyitott ajtaja elıtt hárman állottak: ama
hires hıs, a bikakomor, démonian okos, sátánian gonosz Hagen von
Tronje; a zengı hangú udvari költı-énekes, Waltei der Geiger, és Günther,
az ıszülı, de erıs, szálfa termető, pirospozsgás arcú, vidám fejedelem. A
palotában éji csend volt, csak a wonnsi bástyák felıl szállott olykor az
ırség kiáltása.
Az ezüst ködfelleg egyszerre betöltötte a termet. Lágy csillogása ott
derengett a férfiak komor arcán. A csendben halk zén-gés áradt. A tőzhajú
királyleány hófehér, arányos, erıs, asszo-nyos teste lassan merült fel a
kereveten, a szétgomolygó felleg mögül. Törvényt törıen mohó, kissé
csontos, de szilaj asszonyszépséget sugárzó arcán a révület orgiasztikus
halványsága.
Hagen von Tronje, védekezve a feléje sugárzó asszonyi meztelenség
agyat homályositó derengése ellen, lehajtotta karvalyfejét.
 — Engedd meg, király — mormogta fojtottan —, hogy varázs-tırrel
átdöfjem e hatalmas hölgy szívét. Híres, szép tőz-hajfürt-jei oly lángok,
melyek népeket emésztenek el. Ha hun királynak adod feleségül, százötven
fejedelmi dalia, aki kérıje volt, reánk támad fényes lovagjaival, ha nem,
akkor a hun fergeteg pusztítja el a hıs burgundok népét.
Günther király arcán sápadtság ömlött. A hegedős megrázta szıke fejét.
— Ha ily asszonyt ölsz meg, a költészetet ölöd meg. Addig él egy nép,
míg a költészet zeng a lelkében. Ha megölöd a költészetet, jobban megölöd
a népet, mintha mindnyájan elhulltunk volna akár párviadalban, akár
hunok nyílfergetegében. Krimhilda neve örökké él a sok szerelmi dalban, s
míg él e tőzhajú asszony neve, nem él-e a burgund nép is?
Csend lett. A keskeny, lırésszerő ablakon át úgy látszott, a hold
korongja leereszkedik Worms ısrégi, vaskos bástyáira. Günther király
sóhajtott.
— Szólj a szolgálóknak, takarják el szemérmét — fordult a hegedős
felé. — Úgy vélem, nincsen láng, melynek baljóslatú izzása'ne hamvadna
el az égi erdık égi fényében. Imádkozzunk tehát. S küldjünk ajándékot
száz földre, ama híres tölgyhöz, a
262
villámszóró Wotannak, hiszen sokan mondják, az 6 leánya ez a tőzhajú
asszony.
Egyik kezét szeme elé emelte, a másikkal lassan húzta be az ajtót.
Lent sivatag tárult. Hirtelen vad csúcsok emelkedtek a homoktengerbıl.
Rıt sziklákból összerótt, ısrégi várban, ahol valamikor ama Ephialtész
szatrapa fogadta a szövetséges vad tör-: zsek követeit, arányos termető,
barna arcú férfi állott. Vállán Irán és Anirán országait, városait jelzı,
hétszázharminckilenc indiai gyémánttal sziporkázó, arany királyi palást
olyan volt, mintha örökké villódzó harmat borította volna be. Feje körül
kareno-szellemfény koronája jelezte, hogy valóban ama Nagy Kürosz
házából való. Körülötte ide, az északi határszélén emelkedı ısrégi
szellemvárba összegyőlt iráni nagymágusok, mayar-sámánok, baktriai
néma varázslók, szkíta vak táltosok és két tibeti léleklátó állottak.
Mindnyájan tapasztalt szellemidézık voltak, és komoran nézték a
diadalszekér üstököscsóvájából kiváló, lassan feléjük lebegı fellegben a
perzsa királylány barna, fedetlen testét.
— Valóban azt mondta ez a féktelen, parázna leány: omoljon össze a
birodalmam, hogy ı annak ágyasházába mehessen, akinek ölelésére
vágyik? — kérdezte a Nagykirály. Daliás volt, mint Kürosz, aki „a
legdaliásabb a perzsák közül”. Arcán oroszlánharag árnyéka siklott. A
magas, barna arcú perzsa mágus alig észrevehetıen bólintott. Magas
süvegén megvillant a rettentı hatalmú holtak jelenlétét visszatükrözı
talizmán rubin.
— Igen, ó, Fényisten nászharmatából támadt fejedelem, ki vagy Irán és
Anirán királyainak királya. Mindnyájan így hallottuk. S én magam is így
eszméltem.. *
Egy erıs, izmos, ısz szakállas mayar sámán végigsimított ár-cesen
tömör szakállán.
— Ammondó vınék én, te, Nagykirály, ne add oda annak a messzi
indus maharadzsának, akármilyen gazdag is... mert e szerelmes lány olyan,
mint a rosszul faragott íj. Ha nagyon megfeszíti az íjász, eltörik, de a nyilat
nem fogadja.
Mindnyájan némán nézték, hogyan száll le a felleg a palota
toronyszerő, szők épületének terasztetejére, ahol a Nagykirály legszebb,
legmohóbb asszonyai aludtak, örömteljes, parázna csókkal ékes álmában
nem látta, mikor két eunuch lépett ágyához, s csak aztán érezte, hogy
valami hővösen veszi körül bokáját. Ahogy fészkelıdve megmozdult, a
hosszú, könnyő aranylánc halkan megcsörrent.
A perzsa mágus lehajtotta fejét:
— Óvjuk ıt, Nagykirály. Úgy látjuk, mi mindnyájan: Ata263
Ullah, az emberek atyja, az Égisten fia, minden hun Nagysámánja jár
hozzá fekete tollú varázsturul képében, s ragadja el ıt minden holdtöltekor.
Sokáig hallgatott Irán és Anirán királyainak királya.
— Fogjatok össze — szólt végül egyszerő pásztorszóval —,
egyesítsétek szellemhívó akaratotokat, ti, titkokat tudó mágusok, rettentı
hatalmú pusztai fejedelmek szellemeit, a messzi magányos sírhalmok alól
is tettre ébresztı királysámánok; hegyek dermesztı viharait támasztó
démonait uraló tibeti léleklátók; s ti, valamennyien, tiszteletre méltó jósok.
Mert ugyan mivel tenném igaz szövetségesemmé India leggazdagabb
maharadzsáját, ha nem e leány oly tündöklı szépségével? Értékelhet-e más
kincset a Leggazdagabb, mint a szépséget, az ifjúságot, a mámort adó erıt.
Vagy várhatjuk-e tıle, ki oly gıgös s oly szeszélyes, hogy elküldi rettentı
harci elefántjai beláthatatlan csordáit, ha üt a veszély órája? Pedig bizony
nehéz a mi sorsunk, hisz kétszer hódította meg Iránt a hun népek
sámánnemzetsége, s háromszor Indiát. Egyre erısödik Nyugaton Buzád
Nagysámán végtelen birodalma. Mivel vethetünk gátat a hun íjászezredek
tengernyi hullámainak, ha nem a harci elefántok földet remegtetı
rohamával?
 Sóhajtott. Lehajtotta szellemkoronával ékes fejét. Kezét kérıén emelte
fel, ı, ki oroszlán volt a fejedelmek között, s királyok királya.
— Keressetek ezért új varázsigéket. S kovácsoljatok minden
holdtöltekor szellemet bilincselı láncot e leány mindkét bokájára.
Vigyétek fekhelyéhez hét legerısebb talizmánomat, s ama négy kazár
vezér aranykoronás koponyáját, kiket én magam gyıztem le négyszeres
párviadalban Ktesziphón falai alatt. Általuk parancsoljátok meg a
szellemerıknek, vonjanak áthatolhatatlan felleget e torony körül, hogy ne
lássa a Nagysámán. Legyenek viharrá, mely visszafordítja a varázsturul
roppant szárnyait! Akaratuk legyen láthatatlan varázspajzs e parázna.
titkokra szomjas leány kerevete körül. Ti pedig válasszatok magatok közül
oly férfiakat, akik elmennek Indiába, a Ma-gadha-birodalomba, és
megüzenik a gyémántok szikráival elborított aranytrónusán heverı
királynak: várjuk nászköveteit Destagerd városában, a Taq-Kesra
márványtermeiben.
A Láthatatlant látók mindnyájan hallgattak. Tekintetük a fal ormótlan,
égıvörös szikláin áthatolva, az alvó leány nyugodt, megszépült arcát
kutatta, s súlyos, erıs szemükben öreges irigység rejtızött.
264
Pulcheria arra ébredt, hogy a reggeli csendben éles kiáltások szállanak.
Rövid ideig mozdulatlanul feküdt. Kinyitotta szemet. A nap már magasan
járt A tenger felıl hővös szellı suhant. A hárfa ott csillogott mellette.
Ilii mozdulatlanul, mint a holtak, hevert a part szélén. Egy-egy felkúszó
meleg hullám elsiklott a válla alatt, de az ifjú sámán csontos, férfiasán
komor arcára a titkos varázslat utáni mély, ájult álom ércálarca borult.
–— Lovasok jönnek — hallatszott Honoria szinte nyugodt hangja.
A sima, homokos part mentén teljes vágtában, de nyílegyenes sorokban
fél száz hun kopjás száguldott. Elöl hatalmas, rettentıen széles szügyő
lovon — mely éppen azért alacsonynak látszott — fegyvertelenül, bı,
fehér ruhában ısz óriás vágtatott. Kissé hátrább, útitógában légionárius
vértje felett, fiatal férfi lovagolt. Sovány, barna arcán figyelem látszott. Az
ısz óriás egyik kezével leszorította atlétamellét elborító ısz szakáilát, mely
ezüst lángokként vibrált a szélben, a másikkal elıreintett:
— Ládd, római, odamutat a jel.
Az utazótógába öltözött fiatal férfi tagadólag rázta fejét:
— Én csak két nıt látok ott. A felderítıink ma éjjel jelentették, hogy a
szökevények tábora délebbre van. Ott... Innen látom szekereiket.
Orkháb nem válaszolt. A mögötte lovagló tizedesnek intett. A
nyílegyenes lovassorok a zátony felé kanySrodtak. Most már mindnyájan
látták a homokban alvót. A két nı föléje hajolva rázta vállát. A római
útiruhás lovas éles, kutató tekintettel figyelte ıket, aztán üdvözlésre emelte
kezét.
— Ne féljetek, felette elıkelı s tiszteletre méltó hölgyek! Római polgár
vagyok! S ifjúságom dacára jogosult vagyok a „cla-rissimus” cím
használatára, melyet azon kiemelkedı érdemeimért kaptam, melyeket e
derék, vitéz barbárok hatalmas fejedelmének r udvarában szereztem, örök
keresztény birodalmunk, a Legszentségesebb Ioannész Cézár, úgyszintén a
római szenátus és nép üdvére.
A végtelenbe nyúló körmondat minden szavát úgy hangsúlyozta,
mintha parancsot olvasna fel a légionáriusok sora elıtt. Az óriás termető
sámán leszállott lováról, és egyetlen pillantást sem vetve a két nıre, a
homokban alvó fölé hajolt.
— Nagysámán — mormogta mélyen konduló hangon. — Dicsı,
vakmerı varázslat, lm, alszik ı, a Tizenkettedik, az óceánon túl kovácsolt
Százezeréves Sámánnemzetségbıl. Itt alszik, s véle alszik a végzet. Ö, bár
erım volna, hogy szívébe verjem a szent kardot, s gátat vessek Ahrimán
démoni ménese népünket
265
s birodalmunkat letipró száguldásának. — Szava úgy hullámzott,
mintha himnuszt vagy siratódalt énekelne.
Pulcheria odalépett a római ruhás lovashoz. Hangja lágy, halk volt.
— Vir clarissimus... te kiváló és oly rokonszenves ifjú, engedd, hogy
visszatérjek rokonomhoz, Piacidia úrnıhöz, ö titkos követségbe küldött
engem a dicsı Ioannész cézárhoz, ki oly végzetes módon halt meg ez
éjszakán.
A római barna, éles, értelmet sugárzó arca hirtelen elváltozott. Rövid
ideig lehajtott fejjel állott. Rejtve felindulását, fojtottan lélegzett. Mikor
feltekintett, arca már nyugodt volt. Szeme éles:
— Kevés oly hőséges híve van a Legszentségesebb Úrnınek, Galla
Piacidiának, mint én, aki, bár titokban, oly sokat küzdöttem igazságáért. —
Arcán látszott, nem törıdik azzal, hogy éppen az ellenkezıjét mondja
most, mint az imént. Pulcheria nagy, homályos, szürkészöld szemében a
másikat értékelı fejedelmi fölény tükrözıdött. Megértette a másik
szavának látványos, együgyő ellentétében az értékes, politikai állásfoglalás
bejelentését.
— örömmel elvezetlek a Legszentségesebb Őrnıhöz, ha hódolni akarsz
elıtte.
 A római leszállóit lováról, és proszkinészisz-üdvözléssel féltérdre
ereszkedett. — Részemrıl mindent megteszek, hogy Buda Nagysámán, az
ɧfia, aki egyedül jogosult, hogy az összes hun népek nevében áldozatot
mutasson be az Égistennek, az összes hun népek Nagyfejedelme is,
engedélyt adjon ily látogatáshoz.
Honoria, aki eddig szótlanul állott a tengerparton, közelebb lépett.
— Kérd meg e barbár lovasok fınökét, hogy táborukban maradhassak
— szólt nyugodtan, aztán az alvó felé intett. — Tegnap este óta e barbár
vitéz menyasszonya vagyok.
Csend volt. Az alvó mozdulatlan arcán átsuhant valami köny-nyő
árnyék. A hun kopjások félköre felett halk zörgéssel lobogtak a kicsiny
ezredjelzı kopjazászlók. Az öles termető, sámán felegyenesedett.
Láthatatlant látó, mélyen ülı szemében az igaz jós rettegése rezzent.
— Három nagy birodalom és tizenkét hatalmas nép halálos ítéletét
mondtad ki. te leány — szólt tiszta latinsággal.
Honoria lassan feléje fordult.
— Én Attila herceg menyasszonya vagyok — szólt újra hai-kan.
A tenger felıl meleg szél zúgott fel.
A felkavart homok halk pendüléssel súrolta a hárfa húrjait.
266

14.

Bonifacius a bizánci sztragetosz-hadvezérek könnyő, aranyozott

mellpáncélját viselte, melyre rangjelzésnek Sárkányölı Szent György
képét véste a Keleti Birodalom egyik leghíresebt. >t-vöse. Régies, tarajos
sisakjában, vakítóan fénylı, aranyozott lábvértekben, bı, rövid, bíbor
selyempalástjában hellén hadvezérnek látszott, és csak

hosszú, széles, súlyos germán spathakardja mutatta, hogy változtak az

idık. Némán, éles tekintettel kutatta az elıtte álló, félig római, félig hun
ruhás ifjú hővös, sovány, magas homlokú, finom vonalú arcát, ıszülı
szemöldöke megrezzent.
– A Legszentségesebb Úrnım, Galla Piacidia, a Legtisztább s
Legfenségesebb Anya most egyedül jogos uralkodónk, Valentinianus cézár
mellett teljesíti kötelességét.
A félig római, félig hun ruhás ifjú szürkésbarna szeme szinte lágy,
majdnem alázatos volt.
 – Arra akartam csupán kérni a Legszentségesebb Ürnıt, hogy veled
beszélhessek, uram. Bár nem vagyok Buda Nagysámán és a hun népek
Nagyfejedelmének megbízott követe, Orkháb sámán, Ok-tár és Ojbarsz, a
hun sereg elıdnek hívott vezérei tudnak jöttömrıl. S százezer lovasuk nem
mozdul addig, míg válaszodat nem tudják.
Bonifacius vaskos, szép vonalú ajka szélén gıg rezzent.
– A.bitorló hírhedt híve vagy, Aëtius praetor. Áruló, ki a barbár hadakat
rázúdítottad hazád földjére. Lóbőzös gazdáid megkapják a fejedet. S ha
barbár létükre nem értik meg e barbár értelmüknek legérthetıbb választ, a
Szent Sereg lándzsahegyeibıl is kiolvashatják ugyanezt sámánjaik.
Az ifjú hővös, magas homlokú arcán nem rezzent rettegés.
– Ha nem veszem rá a barbár lovasvezéreket, hogy szekereiket,
nyájaikat s csordáikat magukkal vigyék, e roppant s felette vitéz had tíz
nappal hamarább érkezik Ravenna falai alá. Úgy vélem, a jog és igazság
gyızelme most lehetıvé teszi, hogy oly sok halálos veszély között titkolt
hőségemet nyílt tettekkel is kimutassam.
Bonifacius éles, fekete szemében figyelem ás kíváncsiság váltakozott.
Kissé habozott, aztán lassan mondta:
– A Legszentségesebb Úrnım nagyon aggódik leányáért, aki, úgy
hírlik, barbárok táborában van. Ha visszakapná rajongva szeretett
gyermekét – vaskos evezıskarjával meghatározhatatlan mozdulatot tett. –
Az anyák hálája feledteti a legsúlyosabb bőnöket is.
Aëtius úgy hallgatott, mintha nem hallotta volna szavát.
– A bizánci szökevények – mondta, mintha hangosan gondolkozna –
úgy vélekednek, Theodosziosz cézár nem szívesen keveredne háborúba a
hun Nagysámánnal. A Szent Birodalom északi határaira akár félmillió
lovas is rázúdulhat, ha mi itt Nyugaton nem kovácsolunk mindkét fél
számára elınyös szövetséget. Buzád Nagysámán mondta nekem: a harc
csak akkor üdvös, ha a háború tartósabb s hasznosabb barátságra vezet a
két fél között. Nem véres diadalokért
275
küldöm hadamat Itália földjére, de azért, hogy a béke hasznos, szilárd
legyen.
Bonifacius arcán meglepetés ömlött, aztán, hogy leplezze, halkan,
gıgösen nevetett:
– A bitorló zsoldosai azért jöttek ide, hogy a barátságunk szilárdabb
legyen?
A másik tiszteletteljesen lehajtotta fejét.
 – Uram, nemes gıgöd a Cincinnatusok s Fabiusok legdicsıbb, ısi
hagyománya. De ha engeded, hogy nevedben cselekedjek, a bitorló
zsoldosai a jog s igazság harcosai ksznek. – Felvetette fejét. Szürkésbarna
szemében elragadtatás csillant. – Hogy remegnének a birodalom
leghatalmasabb ellenségei, ha ez a százezer viharléptő, pompás lovasíjász
rájuk zúdulna. S mily örömmel fogadná Theodosziosz cézár a hírt, hogy
halálosan veszélyes, mérhetetlen pusztításokkal fenyegetı küzdelem
helyett a legerısebb szövetségese védi Nyugatot.
Bonifacius arcán a gondolatok árnyai suhantak. Úgy érezte, a másik
látja mindazt, ami lelkében történik, és látványos fölénnyel rántott egyet a
vállán:
– Úgy beszélsz, mint a barbárok sámánjai. Csodálkozom, hogy nem
idézel esıt vagy vihart. – Hangjában tanácstalanság volt. A másik újra
alázatosan lehajtotta fejét:
– Uram, a béke meleg termékenyítı esıjét idézem Itália földjére, s
vihart ellenségeire. Engedd meg, hogy hőséges híved legyek. Csak ints, s a
hun vezérek szavamra oda vezetik tengernyi hadukat, ahová te helyesnek
véled. Én csak arra kérlek, engedd meg, hogy véremet hullajtsam a
birodalomért s a te dicsıségedért. Hidd el, a hun a világ legkülönösebb,
legtitokzatosabb népe, s a legrejtelmesebb, legmeglepıbb körülmények,
események, viszonylatok szövevényében csak az igazodhat el, aki hosszú
évekig látta életüket, szokásaikat, de fıleg ismeri a hunok észjárását. Ha ily
tapasztalat hiányzik, a legjobb akaratú, legképzettebb követ is számtalan
tévedése miatt kudarcot vall.
Bonifacius elfordította fejét. Ajkán kényszeredett mosoly volt.
– Oly jóakaratú és nemes lelkő vagy, Aëtius praetor, hogy szinte
hallom az angyalszárnyak suhanását. Kérem védıszentjeimet, Szent
Josephust, Szent Laurentiust, Szent Tadeust, világosítsák fel elmém,
miképpen lehetséges, hogy ily hőséges római polgár mégiscsak rázúdította
Itália földjére a hun hordákat.
Aëtius nyugodt, hővös arcán úgy látszott, mintha nem hallotta volna a
másik szavaiból a gúnyt.
z76
– Ioannész primicerius notariorum azt ígérte, megmenti Rómát az
asszony- és gyermekuralom birodalmat pusztító állhatatlanságá--tól. Most
minden igaz római feléd, hatalmas alakodra tekint, uram, s remél.
Elhallgatott. Látványos töprengéssel kissé félrehajtotta fejét, aztán
egészen közel lépve, suttogta:
 – Pedig ha tudnák, mily nagy veszélyben vagy, rettegniük kellene. E
nemes, ifjú hölgy, aki engem idekísértetett szolgáival, vallotta, szerelmes
beléd, s meg akarta akadályozni gyızelmedet, hogy el ne veszítsen. Ezért
Pulcheria úrnı titokban jött a bitorlóhoz, a császári palotába, s késıbb
hozzánk menekült egy hun herceggel, kinek igazi rangját és származását
csak én ismerem, ki gyermekkori pajtása voltam.
Bonifacius vaskos, erıs hajóskeze megremegett a hosszú, széles,
súlyos, germán spathakard markolatán. A kard padlónak feszülı,
aranyozott hüvelyének kicsiny gömbben végzıdı hegye halkan meg-
zörrent a két szınyeg között, a márványlapon.
– E titkokat jobban tudom, mint bárki más – mormogta zavartan. Aztán
hirtelen meggörnyedve elhallgatott.
Aëtius rövid ideig némán figyelte elváltozott arcát.
– Igen, de arról tudsz-e, hogy e nemes hölgy beszélni kívánt Or-kháb
sámánnal, kire gyakran hallgat Buda Nagyfejedelem, s én akadályoztam
meg kellı tapintattal, mert úgy láttam, lángoló szerelmében irántad, ellened
szólott volna? – Lassan felemelte hosszú, inas, vékony, de izmos kezét. –
Ezért kérlek, ne bízz bizánciakban s az asszonyok hőségében sem. Az
indokolt bizalmatlanság az uralkodásra termett fejedelmek kesernyés
érzelmeket keltı, de gyakran birodalmat s életet mentı talizmánja.
Bonifacius a mögötte álló, trónusszerő, díszes szék faragott karfájához
támasztotta kardját. Levette sisakját. Egyszerre alacsonyabb, öregebb,
közvetlenebb lett. Erıs, vaskos kezével végigsimított ıszülı, göndör haján:
– Ennyi jóakarat már lebecsülés – mormogta, és hátratett kézzel lépett a
nyíló ablakhoz. – Hunok... gótok... halálos, rettentı veszély. Míg itt, a
város alatt a Nagysámán százhúszezer lovasa von halálos kört, a nyugati
gótok királya, Theodorich, negyvenezer harcosa élén tör nyugatról Itália
felé, hogy véghezvigye azt, amit a pusztító Alarich elmulasztott; elfoglalja
városainkat Dél-Galliában. Nemrég a svévek fejedelme, Hermigar
csatlakozott hozzá rettentı hadával. Gunterich vandál király a vandálok
összes törzsei élén ugyan277
csak táborában van. Észak-Galliában az alánok vezére, Sangi-bán, s
Chlovig, a frankok fejedelme hódítja a római birtokokat. Még közelebb, az
Alpok túlsó oldalán Gunther burgund király győjti húszezer harcosa mellé
a még északabbra lakó, még vadabb germán törzseket. Mind, mind várják,
hogy elérkezzen a birodalom végórája. Minden had Itália felé özönlik,
hogy itt legyenek a nagy osztozkodáskor. – Arca ráncos, kimerült lett.
Meggörnyedve dörzsölte vaskos, irgalmatlan latin állat. – Te persze
mindezt talán jobban tudod, mint mi, kiket a hun lovasság idezár a
mocsarak közé.
Kint a kertben vidám lárma csapott fel. Piacidia két mozgékony, testes
házitanító kíséretében, kezén fogva a kis Valentinianust, indult a kert
közepén álló, gyönyörő, lila virágokkal borított lugas irányába... Pulcheria
és a magas, szıke, de már öregedı Aspar, Theodo-sziosz császár titkos
megbízottja, mögötte haladtak..Valamennyien egyszerre beszéltek,
kiabáltak, nevettek. A kis Valentinianus sikong-va ugrándozott.
Aëtius hangosan sóhajtott.
– A hunok táborába jött szökevények mesélték, hogy ezrek zokogtak
hangosan örömteli meghatottságukban, mikor Rómában e gyermek vállát
hatéves korában ékesítette a császári bíbor. A nép ajkán mondák keltek:
most újul meg a birodalom, mert gyermeki ártatlanságot ékesítettek a
cézárok annyi uralkodó vérével áztatott bíborával, hogy ez a gyermeki
tisztaság megváltja Rómát bőneitıl; máris számtalan csodáról hallottam,
mely e hit valóságának egyre tün-döklıbb bizonyítéka.
Hirtelen megragadta Bonifacius kezét, és hódolatteljesen lehajtotta
fejét.
– Uram! Vigyázz e gyermekre, s az Úr kegyelme velünk lesz. Ne
engedd, hogy eszköz legyen a nemtelen lelkiismeretlenek kezében. Ne
engedd... sohase engedd, hogy a szertelen és indokolatlan nıi uralomvágy
elragadja tıle a legdrágábbat: az anyját. Óvd, ha kell, a szívedhez
legközelebb álló lény ellen is a gyermek tisztaságát, boldogságát, ártatlan
együgyőségét.
Bonifacius megfordult. Éles, fekete szemében az udvari cselszövések
mesterének elismerése látszott.
– Cselekedj – szólt szinte tiszteletteljesen –, s ha valóban éles pengének
bizonyulsz, díszes hüvelyt kovácsoltatok számodra.
A kertben vidám rivalgássá keveredett a kis Valentinianus sikon-gása,
Piacidia tréfás fenyegetızése, Pulcheria zengı, dallamos kacagása és a két
házitanító szolgálatkész lármája.
278
A tíz- meg tízezernyi tábortőz elborította a tengerparti síkságot, és a
végtelenbe nyúlt, a messze északon homályba elveszı láthatárokig. A
vibráló világosságban a százezernyi harcos árnyéka olyan volt, mintha a
holtak készülnének a nagy feltámadásra. Az aranyozott törzsjelekkel, ısi,
titkos jelentéső rovásokkal televésett, hatalmas pajzsokkal ékes, óriás
nagyfejedelmi sátor emeleti teraszáról úgy látszott, a tábortüzek elborítják
az egész világot, és a hatalomtudat mindig felmerült a pusztai vezérek
arcán, ha ösztönösen törzseik messzi tábortüzei felé figyeltek. A terasz
négy oldalán, négy kínai, sárkányfejes urnában tőz égett.
Aëtius, aki hun vitézi ruhában állott Orkháb sámán és Ojbarsz elıd
között, Buzád fejedelem felé fordulva, halkan, tiszteletteljesen beszélt.
–... végtelenbe nyúló ostromok láncolata az itáliai háború, s míg mi
városokba zárjuk a cézár hadát, nevetve zsákmányolják a birodalom
tartományait, ejtik birtokukba a gazdag római földeket Galliában a gótok, a
frankok, a burgundok. Helyesen cselekszünk-e, ha leverjük a gyengébbet, s
hagyjuk, hogy körülöttünk a nevetı harmadik kifossza, birtokába vegye
földjeit? Ha seregünk távozik Itália földjérıl – s maradhatnak-e ily
szegényes, köves legelıkön nyájaink, csordáink, méneseink –, a legyengült
vagy megsemmisített birodalom a nyugati gótok zsákmánya lesz. S vajon
maradhatnak-e békésen a hun Nagyfejedelem, az Égfia áldott és
bölcseknek oly sok boldogságot sugárzó uralma alatt a keleti gótok,
gepidák, a rugiak, a skirek, a turcillingek, ha a római birodalom helyébe a
nyugati gótok hatalmas országa keletkezik, mely így határos lesz a
hunoknak hódoló gótok, illíriai és pannoniai szállásaival.
Körülpillantott, kutatva az arcokat, érti-e az ı sámán-mayar beszédét a
hun népek Nagyfejedelme, s tapasztaltán most már azok felé fordult,
akiktıl az ellenkezést várta.
– Ezért úgy vélem, ne sújtsa az Égfia gyızhetetlen kardja Rómát, de
védje, mint gyengébbet az erısebb, a veszélyesebb ellen. Míg a római
császár és a hunok Nagyfejedelme barátok, birodalmuk megdönthetetlen,
de ha valaha is egymás ellen fordulnak, a germán népek rázúdulnak a
fáradt gyıztesre, s ez végzetes leend. Úgy vélem, küldjön a hun
Nagyfejedelem titkos helytartót a ravennai udvarhoz, ki bizalmát bírja, s az
Égfia akarata szerint vezeti a nyugatrómai birodalom kormányzását,
anélkül hogy bármilyen hangos hó-dolat sértené a rómaiak önérzetét, s
alkalmat adna a hunok ellenségeinek az ellenségeskedés felszítására.
279
A teraszon halk mormogás siklott, az avar kagán elismerı, gúnyos
mosollyal bólogatott. A besenyı beké halkan rikkantva csapott térdére.
– Jól csavarja a szót ez magyarul is.
– De maga felé – emelte fel az ujját a magyar kende.
– Hát a jó csikós is maga felé húzza a pányvát – szólt közbe
mosolyogva a kazár boksa. – Ha nekünk pányváz, pányvázzon is.
Aëtius a közbeszólásokat mérlegelve, várakozva nézett Buzád vezér
barna, szép, férfias arcába. A Nagysámán szıkésbarna hajú, hosszú
koponyájú feje nem mozdult bólintásra. Csak nagy, dióbarna szemében
csillant vidám biztatás. Aëtius is mélyet lélegzett. Most már ıt is elfogta a
vidámság. Mindenki mindent tudott s a fejtegetéseket jókedvő, ugrató
mosoly kísérte. Aëtius is, mosolyát rejtve, tovább beszélt:
– A birodalmakat fegyver hódítja, de az értelem tartja meg. Adjuk
vissza a leányt az anyjának, s a hála erısebb kötelék a szolgaság
bilincsénél... Az Égfia titkos helytartója csak akkor kormányozhat sikerrel,
akkor lehet tekintélye még az ellenséges római államférfiak elıtt és a nép
elıtt, ha hun fegyverek által diadalokat arathat, s megmenti a galliai római
provinciákat a gótok, Iongobár-dok, frankok ellen.
Felemelte kezét, s látva a Nagyfejedelem irgalmatlan, csontos, komor
arcán egyre jobban kirajzolódó, mindent tudó, rejtett, mosolyt, enyhe
zavarral hozzátette:
– A titkos helytartó ne durva parancsokkal, de tapintattal és értelemmel,
szinte rejtve kormányozza a gyermekcsászár birodalmát.
A végtelen tábor felett szilajon felcsapó vagy fájdalmasan hullámzó
dalok szálltak. Húros hangszerek pendültek. Itt-ott egy-egy dob perdült.
Buzád fejedelem nagy, barna szemében a Nagysámán sorsot látó tekintete
csillant.

***

Ketten ültek egymással szemben a Nagysámán emeletes szekér-

palotájának felsı teraszán.
Az egyik érett férfi volt. Bı, zöld selyem, perzsa köntöst viselt. Mellén
az ismeretlen óceán hullámaiban százezer évvel elıtte eltőnt Elsı
Birodalom, a Nagy Anyaország szent „MU” jelének hosszúkás
aranynégyzete csillogott, és homlokán hamvas fénnyel derengett a százezer
éves nagysámáni gyöngydísz, melyet „mundzuk”-nak hívtak a hun népek
táltosai.
A másik még ifjú volt. Zömök, férfiasán erıs. Széles vállán egyszerő
farkasbır szürkéilett, de kezében tartott kun süvegén vezéri sastoll
ágaskodott. Keskeny, éles, fekete szemének tekintete mereven a
messzeségbe szegezıdött, ahol az Alpok csúcsai kéklettek a Pó menti
főzfák egyenetlen sora felett. Durva szálú, fekete hajfürtjei átcsaptak nagy
homlokán. Egy pillanatra összeszorította vaskos, mohó ajkát, aztán úgy
megrázta hosszú koponyájú sámánfejét, hogy nyakán kidagadtak az erek.
– Mért adta vissza a nagyfejedelmek tanácsa igaz varázslattal
ágyamhoz láncolt ágyasomat, Honoria királyleányt?! – kérdezte komoran.
Buzád vezér hallgatott, mintha nem hallotta volna kérdését.
 – Bölcs mérséklet s messze tekintı, országos gond vezette a
nagyfejedelmek akaratát – szólt végül, és könnyedén vállat vont. – Lehet-e
ágyasa annak, akinek nincs ágyasháza? Az anya hálája jó biztosítéka a
békének s Róma engedelmességének. Ha a leány veled marad,
lelkiismeretlen hízelgık arra ingerelhetnének, hogy oly követelésekkel
bontsd meg Róma és birodalmunk nyugalmát, melyek látszólag
igazságosak ugyan, hiszen feleséged után jogod van jussodra, de
ugyanakkor veszélyeztetik a békét, s rettentı háborút eredményezhetnek. –
Kezével széles körmozdulatot tett. – Ez pedig csak a germán népeknek
válna javára, akik felett most Róma és mi uralkodunk.
Itil a nyugat felé hömpölygı lovas hadak egyre gyorsabban elıreáradó
hullámait nézte.
– A mi ellenségünk Bizánc... tehát Róma – szólt komoran. –Amióta az
eszemet bírom, mindig jártak lazításra biztató, titkos hírvivık a pannoniai,
illíriai gótok között. Te magad azért parancsoltad túszként a Nagy
Hadmezıre Theodomir gót királyfit két testvérével, a gepidáktól Arderich
királyfit s másokat, mert úgy láttad, a gót, a gepida, a rugi, a turcilling, a
skir törzsek nagy lázadásra készülnek. Nem fogadott-e éppen ellened
bérgyilkosokat ugyanaz az Ioannész, akinek segítségére siettél?
Buzád ovális barna arcán látszott, hogy az utóbbi vakmerı érv
mulattatja.
– Valóban – mondta, és felvonta keskeny, rugalmasan ívelı
szemöldökét. – Ioannész annyira kívánta a hun-római barátságot, hogy
még bérgyilkosokat is fogadott ellenem. – Nagy, barna szemének
tekintetében fejedelmi fölény és gúny volt: – A gyilkosokat előztem. A
helyes szándékot elfogadtam.
Kezét újra a nyugatra áradó kopjásezredek után nyújtotta. Rövid
281
ideig elmerülten számlálta a magyar, avar, kun, besenyı, bolgár, kazár,
jász, százféle türk törzs, a kuturgur, uturgur, szabir, alán hadijelvényeket.
– Ha a gót Theodorich, a frank Chlodvig, a burgund Gunther, a svév
Hermiger, a nyugatra szökött alánok bánja, Zenki bán, a van-dál Gunterich
s a többi kiváló, vitéz nyugati germán fejedelmek megismerik erınket, a
Nyugat-római Birodalom olyan hőbéresünk lesz, mint a keleti gótok vagy a
gepidák! De sohasem szabad engedni, hogy ez a hőbériség nyílt,
nyilvánvaló legyen. Mert a rómaiak sértett önérzetét felhasználva, rengeteg
törtetı gáncsolná barátainkat Ravennában, s a bizánci császár hatalma
Nyugaton növekedne. Aëtius jó titkos helytartó lesz, ha gyızelmekkel
alapozza meg tekintélyét.
 A szekér megbillent. Az óriás kerekek egy patak kavicsmedrét vésték.
Az ökörhajtók élesen kiáltozva csattogtatták három öl hosszú ostoraikat.
Itil megvárta, amíg az emeletes szekér mint mozgó palota csúszik fel a
túlsó partra.
– Tudom... titok a számőzetésem, s nem is szólok róla, hiszen akkor
meg kellene okolnod e számőzetést; ha pedig megokolod, akkor meg
kellene ölnöd engem – szólt szokatlan engedékenységgel. –De... mégis,
neked megmondom, amíg Rómában éltem, sokat tanultam, láttam,
hallgattam. Hát azt hiszed, a rómaiak kevésbé győlölnek minket, mint a
meghódított germán fejedelmek? Nem. Ha nem hódítjuk meg Rómát,
Bizáncot, az összes nyugati germán népeket, elıbb-utóbb felszítják a
nekünk hódoló népek között a lázadást. Lazák s olykor felette erıtlenek a
nagy pusztai birodalmak, ha nem egyesíti a népeket, törzseket a közös harc
akarata, a nagy zsákmány vágya. Most mi vagyunk az erısebbek.
Rómában és Bizáncban asz-szonyok, gyermekek vagy eunuchok
uralkodnak. De ha nem sújtunk le rájuk a nekünk oly kedvezı idıben, ık
sújtanak le reánk a nekik kedvezı idıben. Békét akarsz? Akkor uralkodj
minden nép felett. S vajon nem szörnyő bőn-e, mely kihívja a végzetet, ha
elmulasztod az uralkodás lehetıségét? Ha pedig itt, Nyugaton egyesült
erıvel reánk támadnak e nyílnak áttörhetetlen fegyverzetbe öltözött népek,
megmarad-e uralmunk Keleten? Foglald el Rómát 1 Hódítsd meg Itáliát, s
úgy indulj a nyugati germán népek elleni
Buzád kelletlenül végigsimított homlokán:
– Évekig ostromolhatnánk Itália száz városát. S ha évekig itt tartjuk
nyájainkat, gulyáinkat, méneseinket, mi marad belılük e köves legelıkön
vagy szántóföldeken? A mi méneseink a puszta pom282
pás füvén nıttek fel, míg itt évezredes szántóföldeken mindenféle giz-
gaz terem. Ha elkergetjük is a szántóvetıt, az elhagyott szántóföld még
nem legelı. Míg ily messze jár válogatott hadunk, Keleten, a nagy
pusztákon százféle zavaros hír kelhet a szállásokon, s ha megfogyatkozva,
százféle betegséggel, látványos diadal nélkül térünk haza a Tisza mellé, a
keleti nagy népek oly lázadásban törhetnek ki, mely itt, Nyugaton is
megdöntheti uralmunkat. – Legyintett, s gyorsan mondta: – A jó szövetség
száz diadalt ér. Ha harcolni akarsz, eriggy, lovagolj a kopjások élén. Lesz
itt vitéz ellenség bıven. Aëtius mondja: Theodorich, a nyugati gótok
fejedelme nem is tudja, hogy ellene lovagolnak ezredeink. Azt hiszi, Itáliát
pusztítjuk, s csodálkozik, hogy kémei nem látták az égı városok füstjét.
Itil hallgatott. Sámántekintettel kutatta a másik gondolatát. De Buzád
megérezte, s úgy rejtette el szándékát más, közömbös gondolatok mögé,
mint mikor a köd fedi el az ormokat. Itil lehajtotta fejét. Szeretett volna
tiszteletteljesen kérni valamit a másiktól, hogy elvegye a vita élét,
– Engedd meg – szólt olyan halkan, szinte alázatosan, hogy Buzád
elmosolyodott meglepetésében –, hogy szekeret kapjak a szekérhadból...
ágyasháznak.
A Nagysámán piros, fiatalos ajkán nevetés csendült. Hallgatott. Aztán
szemét összehúzva kérdezte.
– Mely nép mely törzsébıl akarsz választani Elsı Feleséget? Itil barna,
csontos arcán az izgalom pírja ömlött.
– Magam népébıl, Kürt-törzsbıl, Zebegény-nemzetségbıl... Rika
leányt...
Buzád arcán most a józan gazda számító kifejezése látszott.
– Zebegény-nemzetségbıl? De hiszen még juhokból sem kapsz tılük
eleget! A legszegényebb az a magyar hunok mind a tizennégy törzsébıl. S
kevés a harcosuk is. – Aztán leplezetlen megkönnyebbüléssel hozzátette: –
Azt hittem, szemfülesebb legény vagy. Beszéltél a nemzetségfıvel?
Itil vállat vont. Keskeny szemében a Nagysámán biztonsága volt:
– Igen, bőbájjal idéztem e leányt varázsnászra, s táltosaik látták útját.
Buzád engedékenyen legyintett.
– Legyen. Szólj Orkhábnak vagy Ulmárnak, beszéljenek a Zebe-gény-
had öregjeivel, táltosaival. Válasszák ki a szekeret. – Aztán hirtelen, a sok
ágyast letepert férfi trágár örömével, tréfásan megfenyegette a másikat. –
Nem jársz te sokáig a leány ágyába. Szépek
283
a lányok itt, e földön is, csak barnák, mint a mieink, de ha leverjük a
gót Theodorichot, gyönyörő, aranyhajú szüzek ezrei között válogathatsz.
Itil újra elvörösödött.
– Elférnek az én szekeremen. Rikának is jobb. Erısebb leszek. Olyan a
sok szeretı, mint a sok fáklya, ha összehajlik a lángjuk, annál forróbb a
tőz.
Buzád nevetett.
– Hát csak szólj Orkhábnak, adjon ki perzsa szınyeget, kínai selymet,
bizánci ezüstöt, dáciai aranyat. Persze mértékkel. Hadd erıltesse meg
magát a Zebegény-had is erre a legelsı lakodalomra.
Jobbról is, balról is új és új hadak hömpölyögtek nyugatra, ahol a gót
király és öt szövetséges fejedelem vívta a dél-galliai városokat. A
kopjások, íjászok ezredei között néha feltőntek Aëtius légiói. A katonák
egyenetlenül lépdeltek. Laza soraik felett rúdra kötött csomagjaik
lóbálóztak... A tisztek alacsony, tarka lovakon lovagoltak kétoldalt, és
óvatosan a gyalogosok manipulusainak sorai közé húzódtak, ha egy hun
lovascsapat elvágtatott mellettük.
– Lám, lám – szólt Buzád töprengve. – Ezek valaha az egész világot
legyızték.
Itil bólintott:
– Legyıznék ezek most is a sok lármás népet, de a császárok jobban
félnek, ha itáliai fog fegyvert, mint a germán zsoldostól vagy éppen tılünk.
Nekünk elég a zsold, ezeknek szabadság kell.
A légionáriusok menete elnyúlt, egyenetlenül összetorlódott.
Menetoszlopaik szigetekként lebegtek a nagy lovas áradatban. A római
aquila-sasok helyett a keresztény labarum-zászlók lebegtek a sisakjaik
felett. Krisztus nevének s a jelszavaknak arany betőjelei néha eltőntek a
puha porban, néha ismét felbukkantak. Ha fel-felvijjog-tak a római cornua-
kürtök, a harcra, jelre betanított pusztai lovak csodálkozva kapták fel a
fejüket, figyelve az idegen jelet.

***

A császári kert még fiatal, de dús lombos ciprusai sőrő falként állottak.
A lombok kellemes, lágyan lebbenı árnyékot vetettek a feszülten
várakozók kicsiny csapatára. Mindenki oda figyelt, ahol a palota
fıbejáratától a nagy, lila virágokkal borított lugashoz vezetett a kerti út.
Pulcheria olyan közel hajolt Bonifaciushoz, hogy ajka szinte érte a férfi
fülét.
– Mindent megtettetek, hogy a barbár követség titokban vagy
mindenesetre feltőnés nélkül hozza ide a szökevény leányt?
Bonifacius méltóságteljesen bólintott.
– Senki sem látja, akinek szava súlyos lehet Theodosziosz cézár
udvarában – szólt megnyugtatóan, aztán Piacidiához húzódva,
ünnepélyesen mondta: – Egyébként is indokolt, ha a lányuk parázna-
ságától gyászba borult szülık mélyen titkolják mindazt, ami történt.
Részemrıl helyesnek tartom, ha mindvégig tagadjuk, hogy ama hun herceg
valaha is városunkban járt, s a leány felháborító menyasszonyságát
hóbortos okvetetlenkedésnek kell bélyegezni a birodalom legszentebb
érdekei nevében.
Piacidia, spanyol vérének hirtelen kitörı hevétıl elragadtatva megrázta
fejét.
– Ó, Szent Teleszphorosz! Ó, Szent Polycarpus! Ha rágondolok, hogy
mindjárt beleragadhatok annak a nyomorult kis ringyónak a hajába... hogy
mindjárt ezzel a két sarummal taposhatom el azt a kis mérges viperát... a
lélegzetem eláll az örömtıl, s kedvem volna szájon csókolni azt a drága,
okos római szökevényt, aki ezt az egészet elérte.
Pulcheria érezte: az asszony utolsó mondata arra irányul, hogy
féltékennyé tegye Bonifaciust. Azt akarta, hogy a féltékenység helyett
harag fogja el a másikat, és halkan, látványos csalódottsággal mondta:
– Aëtius praetor? Oly értelmes, oly félelmetesen eszes, oly ifjú és
megnyerı, hogy Bonifacius nem is merte eléd engedni. Pedig ugyancsak
megérdemelte, mert hiszen a hunok engem akár fogságban is tarthattak
volna.
Bonifacius gıgösen legyintett. Szemében gonoszkodó düh lobbant.
– Nem tekinthetjük szökevénynek azt, ki mint jó barát hoz ily hatalmas
segítséget a legválságosabb órában – szólt kimérten, aztán szemöldökét
felvonva hozzátette: – Aëtius praetor hőséges hívem, de ahhoz, hogy az
uralkodónk legtisztább anyja fogadhassa, elıbb a nyilvánosság elıtt is
meggyızı érdemeket kell szereznie, mert így a rendkívüli fogadás
ronthatja a Császári Anya tekintélyét a tájékozatlanok s a tapintatlanok
szemében.
Hirtelen valamennyien elhallgattak. A nagy, lila virágokkal pompázó
kerti úton hárman tőntek fel. Félig római, félig hun ruhás fiatal férfi és öles
termető, ısz szakállú hun sámán között nyúlánk, ifjú asszony haladt.
Hamvasbarna haját vaskos hullámokba engedte hátra, és homlokán viselte
a régi római férjes asszonyok ısi jelét, a széles, fehér szalagot. Mellei
tömören, asszonyosan feszültek elıre. Mély, árnyékos, hosszú pillás,
sötétszürke szemének tekintete oly
közönyös volt, mintha nem is látta volna az elıtte feltőnı ismerıs,
győlölt arcokat.
Bonifacius könnyedén megérintette Piacidia csípıjét. Az asszony
széttárta karját. Halkan felsikoltott. Ajkát remegtetve, sírósan fin-torgatva
finom, enyhén hajlott spanyol orrát, sietett elıre:
– Leányom! Édes, drága leányom! Ó, mily öröm, hogy szövetségeseink
nagylelkősége ily határtalan!
Könnyedén átkarolta Honoriát, és orcáját orcájához szorítva behunyta
szemét.
– Csodálatos! Mily lenyőgözı nemeslelkőség! – zengett mellette
Pulcheria hangja, s mindnyájan úgy érezték, nemesen nıies karcsúsággal
ívelı eolhárfán pendül lágy dallam. – Most már megértem, miért beszél
testvérem, Theodosziosz cézár udvarában mindenki oly elragadtatással,
tisztelettel, sıt rajongással a szkíták nagylelkőségérıl s bölcsességérıl.
 Honoria mozdulatlanul állott. Mikor az anyja feléje indult, egy
pillanatra ösztönös, gyermekes rettegéssel emelte maga elé bal kezét.
Aztán kissé elpirult, mert attól tartott, a többiek észrevették megtorpanását,
és úgy tett, mintha nyakát csiklandó hajfürtjeit igazgatta volna. Közvetlen
közelrıl látta az anyja arcát. „Milyen fiatal még... tulajdonképpen ifjabb,
mint én” – merült fel agyában a gondolat.
– De hiszen ez a csitri már igazi asszony, igazi, veszélyes asszony –
hallatszott Bonifacius elismerı mormogása.
A félig római, félig hun ruhát viselı fiatal férfi, aki szerényen lehajtott
fejjel húzódott meg az atlétatermető Orkháb mögött, parancsot váró
pillantásokat vetett Bonifacius felé. Bonifacius kegyesen elmosolyodott.
– Jöjj közelebb, Aëtius praetor, s fogadd e legelıkelıbb hölgyek
köszönetét, mert az egyiknek visszaadtad a szabadságát, a másiknak a
leányát. Nekem pedig, aki mindkettıjük legszerényebb, legaláza-tosabb
híve vagyok, a nyugalmamat.
Aëtius furcsa, rövid, szinte suta léptekkel sietett elıre. Megállt a férfi
elıtt. Lehajtott fejjel hallgatott. Csend lett. Bonifacius kö-hintett.
– Szólj bátran – mondta biztatóan. Aëtius nem emelte fel tekintetét.
– Megtörténtek az elsı összecsapások Theodorich nyugati gót király
elıırseivel. Hermigar, a svévek rettentı erejő fejedelme, párviadalban
három hun vitézt ölt meg. De serege, mely gótok, svévek, vandálok
tengernyi tömege elıtt halad, súlyos veszteséget szenve286
dett. Kértem Ojbarsz elıdöt, hogy minden nevezetesebb elesett germán
fınök fejét Ravennába küldje, hogy a barbárok követei a hun zsoldosok
kaszárnyája elıtt, mikor a palotába mennek, mintegy véletlenül
megtekinthessék, üdvös érvként az áldott béke mellett. –Elhallgatott, aztán
olyan hangon, melyben mintha rejtızött volna valami rejtett gondolat,
hozzátette.- – Kérlek, uram, tekintsd ezeket személyes ajándékomnak.
A két asszony egyszerre sikoltott fel, talán tettetett, talán ıszintén
kitörı irtózással. Bonifacius homlokát ráncolta.
– Levágattad a fejeket? Úgy látom, túlságosan is hun lettél, Aëtius. Mi,
keresztények, nem helyeseljük az ilyen vérengzı szokásokat.
Csend lett. Most valamennyien Honoriát nézték. A leány sötétszürke
szemében oly csillanás rejtızött, hogy egyszerre mindenki akaratlanul
lepillantott.
– Vissza akarok menni a hunok táborába – szólt hangosan, nyugodtan.
Piacidia halkan sikoltva összecsapta kezét.
– Ó... de miért? – szakadt ajkáról önkéntelenül a kérdés.
 A leány felvetette fejét. Üde, hosszú csitrínyakán csillanva vibráltak a
könnyő, nyári fuvallatban a tömör, hamvasbarna hajfürtök.
– Én Attila herceg menyasszonya vagyok.
Az arcokon ámulat ömlött. Mindnyájan elnémultak. Piacidia szemében
fellobbant a győlölet.
– Ily kérık nem jöttek palotánkba – szólt gyorsan. – Szegény
gyermekem, mennyit szenvedhettél a bitorló uralma alatt, ki túsznak tartott
vissza, és ki akart végeztetni. Tébolyult aggodalmamban újra meg újra a
csodáért fohászkodtam, s íme, szívem égig csapó anyai fájdalmára véres
könnyeket hullajtó könyörgésem meghallgattatott: Szent Theophilosz s
Szent Anasztaszia csodát tett. Ismét mindent megbocsátó anyád szeretı,
ölelı karjai között találod magad.
Elhallgatott, jelezve, hogy az elmúlt szenvedéseire gondol, s kezét
tördelve meredt maga elé. Arra gondolt, hogy a túlzott, látványos
fájdalommal felfedi magát, de érezte: sújtani, vágni, tépni, tiporni kell, s
lobogó, bosszúvágyó spanyol vére továbbsodorta.
– A csoda megtörtént, a csoda kötelez. A rettegés lelket tépı, szörnyő
óráiban az Úrnak ajánlottalak fel, s nevedben szüzességi fogadalmat
tettem. – Nem folytathatta...
287
Honoria halvány arcán most lobbant elıször egész testét megremegtetı
harag. Csontos, hosszú keze ökölbe szorult.
– Én Attila herceg menyasszonya vagyok, s ha kolostorba mersz vetni,
vılegényem százezer lovasa rátok gyújtja a palotát.
Az arcokon sápadtság ömlött. Aëtius felvetette fejét.
– Uram – fordult Bonifaciushoz –, engedd meg, hogy két jazig testırrel
kísérjem el a Legszentségesebb Úrnınk legtisztább leányát termeibe, mert
az udvari szolgák félreérthetik szavait, és szövetségeseink nagylelkőségét
téves hírek homályosíthatják el mind a városban, mind másutt. Oly
elragadó, ifjú szertelenséggel kitörı, minden szava legyen csak a mi
lelkőnknek mindig az áhítat könnyeire fakasztó emléke.
Honoria a rómaira meredt. Hamvas arca lángolt a haragtól. Ajka
elszürkült, megvékonyodott. Hirtelen meglátta a római szemében a titkos
jelet, és remegı szájjal lehajtotta fejét. Lelkében, mint néma villámok,
lobbantak a képek, emlékek, szavak, mozdulatok. Behunyta szemét. Elıtte
halványan, de megcáfolhatatlanul tárultak a bíbor szellemszárnyak. Fent, a
fej helyén aranyos lángnyelv lebegett. „Melletted vagyok... veled vagyok...
általa idézz engem... s általa birtokollak téged...” – szállott az akaratrezgés.
 Mérhetetlen szabadság tudata fogta el. Addig állott mozdulatlanul,
behunyt szemmel, míg nem hallotta, hogy a beszéd, a léptek távolodnak.
Mélyen, megkönnyebbülten sóhajtott. Jobbra-balra két alacsony, hosszú
kező, rövid, vaskos, görbe lábú pusztai harcos állott. Közönyös, kerek,
sárgás arcukon nem volt gondolat.
– Bízzál bennem, úrnım – hallatszott mögötte. – Nem lesz nap, hogy
ne emlékeztessem a harcok hevében is az ifjú herceget csendes, tiszta
szerelmedre. Ha diadalmasan visszafordul a pusztai had, az a te
szabadságod napja kend. Addig is légy engedelmes, mert így gyengébben
ıriznek.
Honoria üde, szabálytalan ajkán mosoly rezzent. Megtörülte szemét, s
szótlanul indult az egyszerő szerzetesi cellába, ahova böjtre, lelki
vizsgálatra vagy bőnbánatra vonultak vissza a császári család tagjai s a
birodalom fıtisztviselıi. A ciprusok lombjai között apró madarak
csiviteltek.
288

15.

A Hispánia felé táruló határvidék homokszélő dombjai felıl olykor

hővös fuvallat szállott, de a Garonne ilyenkor sárgás foltos, sötétzöld vizén
már tavaszi párzáshívást rikácsoló vízimadarak lubickoltak, vakmerıén
odaszemtelenkedve Tolosa római-görög építımesterektıl megszabott,
egyenes utcáinak a folyóra nyíló végéhez. A prokonzul számára egykoron
emelt sok hivatali épületbıl álló palotáját most a nyugati gótok királyi
udvara foglalta el. A széles, díszes márványlapokkal fedett belsı udvart
nagy római államférfiak, költık, tudósok, görög filozófusok mellszobrai
szegélyezték, * de a városi szenátus régi, még a Claudiusok-korabeli,
hosszúkás tanácstermét most mesésen díszes, tiszta istállónak rendezte be
Theodorich király, aki hun módra rajongott a szép lovakért. A Garonne
tavaszi áradása most egészen az istállók túlsó faláig borította el az egykori
prokonzuli kerteket.
Theodorich király, aki szokása szerint minden reggel átjött, hogy híres
szép lovaiban gyönyörködjék, miután körbejárta az istállókat, s
meggyızıdött, hogy a lovászok túlozzák a veszedelmet, nagy
szakértelemmel vitázott néhány fınemessel az egyes fajták
érzékenységérıl a déli vidéken a harci méneket veszélyesen ernyesztı
nyári hıség iránt.
 A palota udvaráról lárma csapott fel. Az udvarra vad vágtatással egy
lovas zúdult be. Hosszú lábú, tarka paripája patái alól, ahogy fékezett,
egyszerre felgomolygott a márványlapokat itt-ott már elborító, vaskos,
tavaszi por. A lovas nem várta be, amíg a lovászlegények odafutnak. Gyors
ugrással vetette le magát a földre. Lába megroggyant a porréteg alól
kifehérlı márvány foltján. A melléje ugró legények felemelték.
– Thorizmund királyfi – mordult fel az ámulat, a gıgös, közönyös arcú
fınemesek, lovászok, az összefutó szolgák, az alán testırök ajkáról. Az ifjú
lihegve kiegyenesedett. A király komoran nézett rá.
– Hol a kíséreted? – kérdezte röviden.
Thorizmund kiegyenesedett. Hosszú, csontos alakján látszott a
görnyesztı, csontot sajogtató vágtatás irgalmatlan fáradalma.
– Elmaradt Massilia után. Amióta Ravennából elindultam, kétszer
estem le a nyeregbıl a kimerültségtıl. – Fakó, fojtott szavában büszkeség
csendült.
Thorizmund mohón kapott a feléje nyújtott kehely után. Hosszan
289
ivott. Aztán anélkül, hogy a száját megtörülte volna, szinte kiáltva
mondta:
– Buda hun Nagyfejedelem százhúszezer lovassal betört Itáliába...
Oktár és Ojbarsz két legvitézebb hercege vezeti az elıhadat.
Csend lett. Theodorich rangjára kötelezı nyugalommal rázta a
napsütötte, forró sisaktól korán kopaszodott nagy, öblös homlokú fejét.
Aztán jólértesültségét jelezve a fınemesei elıtt, szabatosan, pontosan
válaszolt:
– Bizánciak ellen lovagolnak. Ioannész cézár hívta be a hun
Nagyfejedelmet. Követe, ama igen ravasz és óvatosságra intıén
veszedelmes Aëtius által, aki már gyermekkorában patrícius rangot
szerzett, mikor túsz volt dicsı s halhatatlan emlékő fejedelmünk, Alarich
király pannoniai udvarában.
Thorizmund vékony, hosszú alakja megingott. Két fınemes, akik
közismerten győlölték a királyfit, mert rokonszenvezett a rómaiakkal, most
készségesen nyúlt feléje. Thorizmund poros, izzadt arcán a megrendítı hírt
hozó hírnökök szinte gyermekes büszkesége volt.
– Bizánci gályák betörtek Ravenna kikötıjébe. Ioannész cézárt
lefejezték. A kis Valentinianust császári bíborral ékesítették. Buda király
most ellenségként áll Itália földjén. Ha nem akarja, hogy hercegei
eredménytelennek vagy vereségnek tekintsék a hadjáratot, meg kell
engedni seregének a zsákmánylást. Úgy vélem, most egész Itália Alpes és
az Abruzzók között lángokban áll. Persze, a gyönyörő Itália köves, rossz
legelıin a hun pásztorok nyájai, gulyái csak a nyár közepéig maradhatnak.
Ha a hunok visszaindulnak, a meggyötört rómaiak szabadítókként
üdvözölnének minket. Az egész ország érett gyümölcsként hullana az
ölünkbe.
A gıgös fınemesség, a feszülten figyelı testörök, a hetyke lovászok, az
alázatos kíváncsisággal figyelı szolgák arca egyszerre megváltozott.
– Teljesíthetjük azt, amit a dicsı, vakmerı Alarich elmulasztott!
– Ó, gyönyörő Itália!
Theodorich összehúzta szemét. Töprengve dörzsölte magas, öblös
homlokát ott, ahol két bırkeményedés jelezte a régimódi jütling sisak
szarvdíszeit belülrıl erısítı apró vaspántok nyomait.
– Ami igaz, az igaz – szólt végül. – A római birodalom végórája eljött.
Bizánc elvérzik a hun háborúban. Törjünk elıre. Zárjuk el Alpes szorosait,
hogy Buda király kopjásai át ne zúduljanak ide Dél-Galliába, s hódítsunk
meg e földbıl annyit, amennyit csak lehet,
290
addig is, amíg a hunok ki nem vonulnak Itáliából. – Derekára tette
kezét. Gúnyosan nevetve rázta fejét.
– Hétéves Valentinianus, a császár? – és hivı ariánus kárörömmel
hozzátette: – Az Úr valóban az eretnek, bálványimádó rómaiak pusztulását
akarja. Még ma induljanak hírvivık Gunterich királyhoz, a vandálok
baeticai táborába, és Hermigar fejedelemhez, a své-vek szállására,
Tarragonába.
Az események híre szállástól szállásig röppent a gótoktól megszállott
galliai városok között. Egész Aquitania – ahová Constantius szorította
Hispániából a nyugati gótokat – megmozdult. Az összes törzseket, melyek
részt vettek Alarich hadjáratában, Róma kifosztásában, az itáliai
harcokban, egyszerre lázba ejtette a régi, nagy zsákmányolások emléke...
Egyre győltek-gyülekeztek Tolosába, Theo-dorich udvarába, a nyugati
germán fejedelmek. Eljött a rettentı erejő Hermigar, kinek férfias
szépségét már kora ifjúsága óta énekelték a svévek hegedısei a Kantábriai-
hegyeknek az óceán viharaitól megostromolt völgyeiben. Eljött Gunterich,
a silingi és astingi vandálok öregedı, sovány, hajlott hátú királya, aki
látszólagos vidámságával, bıbeszédőségével álcázta híres ravaszságát.
Hosszú ideig a hun Nagyfejedelem udvarában neveltette fiát, Geiserichet,
hogy támaszt találjon mind a rómaiak, mind a népét gyakran szorongató
osztrogótok ellen... Most senki sem akart elmaradni a biztos gyızelmet
ígérı hadjáratból a hunoktól alélt Itália ellen.
 Csodás dél-galliai tavasz pompázott, mikor az osztrogót, svév, vandál,
frank, alán seregek elırezúdultak az Alpok felé. Theodorich király, a
rettentı erejő, férfias szépségő Hermigar és a sovány, hajlott hátú
Gunterich között állva szemlélte a virágba borult réteken hömpölygı,
ezüstözött láncinges lovas vitézeit, a hosszú kardos gyalogsága római
módra ezredekbe állított tömegeit, az öblös, embernagyságú, lefelé
hegyesedı gót pajzsok özönét. Az észak-hispaniai vad hegyeket lakó
svévek parittyákkal, rövid hajítólándzsák kötegével a hátukon, gyors
léptekkel, egyenetlen csoportokban gomolyogtak az alacsony bokrok
között, mintha farkasvadászatra indulnának. A szálas, erıs, csontos
vandálok könnyő dél-hispdniai ruhákat viseltek. Csak a hosszú, súlyos
asding spathakard és a még délen is szokatlanul kicsiny, kerek pajzsukon
egy-egy északi runajel, itt-ott egy-egy jellegzetes balti sisakdísz mutatta,
hogy nem is olyan régen a messzi, ködös tenger partján, a mocsarak
közelében élt germán nép, nem pedig dél-hispániai kelták vonulnak
hangosan, vidáman, lármával, dallal a harcba.
291
– Helyesnek tartanám, ha követeket küldenénk a bizánci császárhoz, s
mint az ı szövetségesei, vennénk birtokba Itáliát, hogy meg-védjük a
hunok újabb betörése ellen – mondta Hermigar, és ahogy kidüllesztette
héraklészi mellét, dús, göndör, aranyszıke hajfürtjei megrezzentek
arasznyi vállán. A sovány, hajlott hátú Gunterich a dél-hispaniai mővelt,
gazdag városokban tanult kényelemmel köny-nyő, díszes hordszékben ült,
s tiltakozva rázta mindkét kezét.
– Nem, nem, sokkal indokoltabb, ha Buda királlyal lépünk szövetségbe,
s kezébıl nyerjük el Itáliát. Fiam, Geiserich, aki felette jártas a hun
fejedelmi udvar titkaiban, eredményes közvetítı lehet. Egyébként az a
fontos, hogy a hunok és bizánciak háborúja hosszú és véres legyen, és
kellıen kimerítse mind a két népet.
Theodorich hallgatott. Arra gondolt, ha elmondja titkos terveit a
nyugati és keleti gótok egyesítésérıl, arról, hogy a keleti gótok hunok ellen
megvívandó nagy szabadságharcának élére akar állani, s Gallia, Hispánia,
Itália, Pannónia, Illíria földjeibıl oly hatalmas, egyesült gót birodalmat
kovácsolni, mely magába foglalná az összes nyugat-római provinciákat,
akkor a másik kettı, aki oly könnyen csatlakozott hozzá a nagy zsákmány
reményében, bizalmatlanul elhúzódna. Az a fontos, hogy egyszer ott
álljunk a keleti gót testvéreink pannoniai szállásának küszöbén. S ha a hun
Nagyfejedelem eredménytelenül távozik Itália köves földjérıl, mi
bármikor támadhatunk friss erıvel. Talán már most ısszel, mikor a
Kárpátok hegyszorosait elzárja a hó, és a nyugatra nyitott pannoniai
Tissus-vidék kisebb síkságain legeltetı hun törzsek nem kaphatnak
segítséget a fekete-tengeri nagy pusztákról, mely egykoron ıshazánk volt,
míg a hunok démoni hada neki nem sodorta a római limes-határerıdjeinek.
Hermanarich, Fritigern, Alarich – merültek fel agyában a vezérek nevei,
kik az összeomló, nagy keleti Gótország romjai alól menekülve érkeztek a
római határokra, vagy pusztító, véres diadalok után vezették népeiket egyre
messzebb nyugatra. Úgy érezte, a sors kitárta a kaput, hogy a
legvakmerıbb tervei is valóra váljanak. Hallgatott.
Most Thorizmund lovagolt el elıtte válogatott, ezüst láncinges,
ezüstveretes pajzsos, hatalmas kardos, öles termető legényei élén, akik
pompás harci ménjeiket fékezve lassítottak a félelmetes, nagy hírő
fejedelmek éles szemő csoportja elıtt. Thorizmund üdvözlésre emelte
kezét. Szemük összevillant. A királyfi fehér bırő, szıke ba-juszos, sovány
arcán látszott, hogy lelkében ugyanazok a gondolatok rejtıznek.
292
A sereg akadálytalanul hömpölygött a virágba borult dombok között.
Massilia, Lugdunum, Narbo és sok más város lakossága hódoló
küldöttségekkel, gazdag ajándékokkal járult Theodorich elé. Olyan volt a
had, mint a lakodalmi menet. Csak itt-ott lobbant lángra egy-egy
szalmakazal vagy kunyhó. Svév hegylakók vagy a fegyelmezetlenségükrıl
hírhedt silingi vandálok egy-egy kisebb csapata gyújtogatott, inkább szilaj
jókedvükben, mint zsákmányolási szándékból. A láncinges, nagy pajzsos,
pompás lovakon ülı gót nemesek gyorsan ott termettek.
– Theodorich király országában vagytok, kedves vendégek – hallatszott
szívélyes figyelmeztetéssel, de a hosszú, súlyos spathapengék lassan
csúsztak ki a vaskos, ezüst kardtartó láncokból. A szövetségesek hetyke
szítkok között indultak tovább.
Az Alpok csúcsai, melyek elıbb csak mint merev, világoskék fellegek
lebegtek, szinte elszakadva a földtıl, a massiliai síkság felett, egyre lejjebb
ereszkedtek, s egyre tisztábban csillant ormaikon a hó.
Elöl, a füzesek sőrő, világoszölden pompázó vonala mögött a Rhone
tavasziasan barna vize rohant a lágy lehelető tenger felé. A smaragdzöld
réteken a virágok özöne borított el mindent. A szántóföldek friss vetése
közül pacsirták ezre röppent. A füzeseken túl olykor feltőnt Arles két,
majdnem egyforma magas templomának négyszögő, alacsony
harangtornya.
Theodorich látta, ahogy a síkon egyenetlen félhold alakzatban
elırenyomuló had megtorpan.
 – Szekerek jobbról! – szállott a hírvivık kiáltása.
A király nagy, sárga lovának ezüstveretes hun nyergében elırehajolva,
megszokott mozdulattal dörzsölte homlokát.
– Hun szekerek? – kérdezte határozatlanul. Thorizmund, aki az
elıırsöket vezette, tagadólag rázta fejét.
– Nem! Közönséges galíiai parasztszekerek.
A szekerek széles sorokban tőntek elı a füzesbıl. Rajtuk római
légionáriusok bırsisakja, bırpáncélja barnállott, és csillogott a be-hajló
pajzsok közepén a fényesre tisztított réz tumabadísz. Theodorich fejét
rázta. Elmosolyodott. Ez a fényesre tisztított pajzsdísz elgondolkoztatta. –
Úgy látszik, valaki ráncba szedte ezeket a puhány legényeket – mormogta
maga elé. – De menetelni, persze nem tudnak. Parasztszekereken vonulnak
a harcba. Hahaha! Olyan, mintha valaki mezítláb menne a lakodalomba.
Messzirıl alig hallható kürtjel harsant. A szekerek egyenetlenül állottak
meg. A légionáriusok gyorsan ugráltak le. A kürtjelek most
29?
már tisztábban hallatszottak. A szekerekrıl leözönlı csoportokat
mintha láthatatlan kéz illesztette volna manipulusok mozaikjává...
Theodorich töprengve nyúlt szıke, alig ıszülı bajuszához. „Manipu-lus
hadrendben harcolnak? Nem egyszerően centuria századok szerint? Ugyan,
ki lehet az a varázsló, aki elérte, hogy ezek a harctól irtózó legények, akik
olykor a jobb kezük ujját is levágják fiatalkorukban, hogy katonáskodni ne
kelljen, ilyen rövid idı alatt tanulták meg a nehezebb régi hadrendet? Lám,
lám... igen jól megtanulták... de a manipulusok hadmozdulatai oly
bonyolultak, hogy hosszú esztendık gyakorlata nélkül nem lehet
elsajátítani. Ez nem közönséges centuria századok gyalogosainak hol
elıre-, hol hátralendülı tolongása. Ez az a módszer, mellyel egykoron ama
Marius katonái valahol itt gyıztek a teutonok ellen.”
Elmerülten figyelt. A füzesekbıl új szekerek tőntek elı, új kürtjelek
harsantak. A légionáriusok csoportjai lelendülve a szekerekrıl a rétre,
egyenletes futólépéssel sorakoztak... Hermigar nagyot csapott hatalmas
tenyerével öblös pajzsára.
– Gyerünk! Most támadjunk, míg fel nem sorakoztak hadi alakzatra 1
Kürtösök! Riadót!
Theodorich szólni akart, de a svév király hatalmas, szürke paripája
elırelendült. A germánok seregén egyszerre átviharzott a támadás
ösztönösen kitörı heve. A népek, törzsek, nemzetségek roham közben
helyezkedve, harchoz zúdultak elıre. Középen, villódzva ezüstözött
fegyverzetével, mint ezüstösen szikrázó ércáradat, tömören hömpölygött a
gótok nehézlovassága. Jobbról ujjongva, parittyái-kat lóbálva, rövid
hajítólándzsáikat rázva, nagy csoportokban rohantak az óriás termető
királyuk nyomán a svévek. Balról könnyő pajzsaikat össze-összeütve,
hosszú spathakardjaikat villogtatva, lobogó, déli, tarka ruháikban törtek
rohamra a szálas, szıke vandálok.
A várva várt csata percek alatt, vidám nyári viharként tört ki. Mindenki
ujjongott, örömteli hévvel rázta fegyverét. Szeretıit, ısi szellemeit hívta.
Varázsszavakat kiáltozott... Halált őzı, nyilat kergetı, gyorsan ismétlıdı
mozdulattal érintette jobb és középsı ujja hegyével a nyakában függı vagy
titkos helyen bevarrt talizmánját, ereklyéjét, ısök kicsiny emléktárgyát.
Néhányan – fıleg ismert bajvívók – úgy szóltak kardjukhoz, mintha élı
harcostársukat hívnák a viadalba. „Pengém, éles légy! Ölj irgalmatlanul!
Lándzsám, célba találj!”
Thorizmund megragadta apja kezét.
– Siessünk! Nézd, a svév parittyások már megelızik lovasainkat.
294
Mily szégyen! Mi haszna a diadalnak, ha azt más vívja ki?! Kevésbé
gyıztes mily gyakran vesztesnek számít azzal szemben, kinek nagyobb a
része a gyızelemben!
A még lassú ügetésbe lendülı gót lovasok során áthullámzott a
nyugtalanság...
– Mily szégyen! A gyalogosok megelıznek!
A sorok összekeveredtek, most már mindenki elıretörtetett. A lassú
ügetés vágtatássá gyorsult. A bal karra szíjazott, öblös pajzsok széles
ezüstszéle oda-odaverıdött a balról vágtató lovas térdéhez. A különös, halk
csörrenések összeolvadtak a patkódobogás mo-rajló ritmusával. A jobb
kézben kivont, hosszú, egyenes, súlyos kardok, ha lovát hajszolva hajlott
elıre nyergében a harcos, hangos, zengı ütéssel billentek oda az ezüstbıl
kovácsolt pajzsdíszekhez.
Theodorich, aki legelöl vágtatott két fia: Thorizmund és az ifjabb
Theodorich között, látta, hogy a légionáriusok tömör sorai szabályosan,
pontosan széthúzódnak a- dobáshoz. Kezükben egyszerre lendül hátra a
pilumlándzsa. Újra elfogta a csodálkozás. Sokszor látta maga elıtt a
rómaiak rendetlenül imbolygó sorait, melyeket néha még az összecsapás
elıtt sodort hátra a rájuk zúduló gót tömeg rohamának árnyéka. Most a
légionáriusok sorai szilárdan feszültek, félelem nélkül tágultak a dobáshoz.
A tavaszi napsugarak végigcikáztak az ezer meg ezer hátralendülı
pilumlándzsa ravaszul puhavasból kovácsolt, félöles vasrészén, és a
rómaiak négyzet alakú manipulushadrendje szikrák tajtékzó özönébe
borult.
Theodorich hallotta, mint horkan át a gót lovasok páncélos tömegén a
meglepetés. Mindenki hirtelen kitörı életerıvel hajszolta lovát a
pilumlándzsa röptének íve alá. Mindenki tudta, hogy a hátrább lovaglókat
éri a dobás ívének halált jelentı másik vége, és a vágtatás szilaj
száguldássá vált. Az ezüstözött sodronypáncélos, nagy pajzsos lovasok
összetorlódtak.
A király mindenrıl megfeledkezve úgy meredt elıre vágtató lován,
mintha kísértetet látna: több mint három évtized múlt el azóta, hogy
ugyanígy merült fel elıtte a légiók halálos győrője Alarich bekerített tábora
körül, s ı mint éhségtıl szédelgı, vézna kisfiú, a fából ácsolt, óriási királyi
szekér tetején hasalva nézte a kibontakozó, végzetes csatát. Akkor csak
Stilicho római vezér kegyelme mentette meg a hunok elıl menekülı
Peloponnészosz sziklái közé szorult hadat. Aztán udvaroncok cselszövése
vetett gáncsot a nagy hadvezérnek. Hóhér pallosa alatt hullott le öblös
homlokú feje, s elernyed-ve vált szét a légiók csatarendje, zavarosan
hullámzó, mindig hátráló
295
tömeggé váltak a hadrendek. Most feltámadva újra itt merültek fel
elıtte, Dél-Gallia mosolygó síkján.
Az ezer meg ezer lándzsarúd fellege zúgó fergeteggé válva zúdult le.
A vágtatásban száguldó lovastömegekbıl egyszerre feltört a halált érzı
lovak különös, emberien riadt, horkanó nyerítése. A király látta, hogy az
elöl vágtatok bekerültek a lándzsák röppályájának íve alá. Ez életet
jelentett. Elıtte egyenletesen emelkedtek fel szabályosan a rövid római
kardok. Megcsóválta a feje felett a súlyos, hosszú, germán pallosát.
Felágaskodtatta lovát, hogy ugrással zúduljon a sokaságba, és amikor
széles szügyő ménje belegázolt a pajzsok pikkelyei közé, egyszerre ejtve a
földre újra és újra ágaskodó lovát, és vasderese mozdulata által fokozva
kardcsapása erejét, hajlott elıre. A vágás rettentı lendülettel omlott a
jobbról védekezı légionárius felé, aki a lovasság elleni harcra begyakorolt
gyalogos tapasztalatával, féltérdre ereszkedve, kinyújtott karral, ferdén
tartotta maga elé pajzsát, hogy már szinte a kardmarkolatnál fékezze le a
nehéz pallos csapását, s csúsztassa félre a pajzshajlattal.
Döngı, pendülı, recsegı hang csapott fel.
A király egy pillanatig azt hitte, hogy az ı csapásának támad
ezerszeres, harsogó visszhangja. Aztán hallotta a század felcsapó
halálordítását, a lezuhanó lovak elnyújtott, éles nyerítését. Tudta, hogy az
ezer meg ezer pilumlándzsa fergetege most sújtotta le a légióknak
nekiszáguldó páncélos lovas tömeg hátrább rohamozó sorait.
A szemben álló légionárius, akit a földre tiport az ágaskodó mén, most
félig kiegyenesedett. Kardja a király bokáját súrolta. A penge zizzenve
siklott a lábvérten. Theodorich kiáltva rántotta fel a vérzı szügyő
vasderesét, hogy felágaskodtatva, patkók pörölyével tiporja földre
támadóit. De csak most látta, hogy a mén hatalmas nyaka erıtlenül hajlik
le. Hallotta a hörgésbe fúló nyerítést, és tapasztaltán csúszott hátra a
nyeregbıl. A hatalmas vasderes nyihogva roskadt össze. A király úgy
vetette meg ezüstözött vértes lábát a még vonagló lova oldalának, mintha a
vár fokára lépne.
A sodronypáncélos, láncinges gót vitézek itt is, ott is megtorpanó
lovaik nyergébıl leugorva, öblös pajzsukat maguk elé feszítve, rontottak
neki a rómaiak tömör sorának.
A király a tapasztalt hadvezér szinte nyugodt tekintetével pillantott
végig a légionáriusok zárt pajzsfalán. „Most csak a bekerítés boríthatja fel
ezt a csatarendet” – villant át agyán. Néhány gót fı296
nemes, az ifjabb Theodorich, a sovány, magas Thorizmund, a király
mellé húzódva emelték eléje pajzsaikat, de nem ugrottak eléje, nem vonták
el az ellenségtıl, nehogy tartózkodás vagy éppen gyávaság vádjával
illethesse valaki az uralkodót.
A király a született bajvívó szilaj harci kedvével sújtott. Hirtelen úgy
látta, mintha a rómaiak hadrendje felett lebegı három hadi jelvény
közeledne. A római sas szélesre tárt rézszárnya mintha megrezzent volna.
A két labarumzászlón aranyosan sziporkázott a Krisztus-monogram I. H. S.
V. betője. Látta, hogy hiába sújt a lova tetemén túl küzdı rómaiakra. Látta,
hogy a csatasor hosszában hevernek a lesújtott vagy vonagló paripák, és
ziháló kiáltása végigröppent a harc kavargásában:
– Engedjétek ıket! Engedjétek elıre, hadd bomoljon pajzsfaluk a
holtak halmán. S akkor... akkor rájuk!
A sodronypáncélos gót vitézek lassan hátráltak, de a római pajzsfal
nem mozdult. „Mi történik a szárnyakon – merült fel a király agyában a
gondolat –, Hermigar?! Gunterich?” Látta, hogy a többiek, példáját
követve, hátrább húzódnak, és látva, hogy az ellenség nem követi ıket,
pallosát suhogtatva elırerontott. Most már minden gót vitéz leszállott
lováról, és összekeveredve a most oda érkezı gót gyalogsággal, rohamozta
újra és újra a rómaiak megingathatatlan, szürkésbarna, rézdíszes pajzsfalát.

***
 Hermigar dús, szıke haja lobogott a vágtatás szelében. Szürke
szemében a küzdelemre született hısök vidám harcvágya lángolt. Néha
teljes vágtában torpasztotta meg óriás, fakó lovát, és gúnyos, tréfás
szitkokat kiáltozott a hatalmas ugrásokkal utánazúduló svév harcosai felé.
Baljában nagy, háromszögő, ezüstözött pajzsot emelt. Jobbjában neki
kovácsolt, hosszú, rettentı súlyos germán pallosát, melynek csapása úgy
szaggatta a vértet, mint a villám a felleget. Ordilánnak hívta mindenki a
rettentı kardot, melynek markolatában vasat tépı talizmánt rejtettek az iber
hegyi varázslók.
– Hé! Cimborák! – harsogta, és hangja szilaj oroszlánüvöltésként
zúgott át a rohamozó könnyő fegyveresek hulláma felett. – Szedje a lábát,
aki hét szép szeretıt akar! Csak utánam! Ott a város!! Ne hagyjunk szőz
leányt a gót medvéknek!
Az ólomgolyós parittyát, rövid lándzsát lóbáló, farkasbırös, köny-nyő
bırbekecses legények tömegébıl vidám csıdörnyerítés harsogott.
– Bízd ránk, király!
– Te csak nézzed!
– Téged úgyis harminc ágyas sír vissza a hegyekben!
– Kíméld magad, mert majd kinevetnek!
A harsogó kacagás el-elhalt a szilaj roham lendületében.
Hermigar kardja intésével jelezte, hogy a legjobb parittyások, akik
közül néhányan hátramaradtak a tömegben, rohanjanak elıre.
Nyomban különös, mély és mégis harsogássá összeolvadó zúgás-ként,
mely olyan volt, mint a közeledı pusztai vihar távoli mennydörgése, még
száz meg száz tülök szava morajlott.
A füzesbıl lovasok hulláma bukkant fel. Szinte rádıltek a vágta-tásban
elnyúló lovaik nyakára, úgyhogy a felcsapó sörény szinte elfedte hegyes,
tollas fövegüket, sárgásbarna, csontos arcukat. Hosszú kopjáikat
elıreszegezve, nyílegyenes sorokban viharzottak elıre. Mögöttük másik
hullám merült fel. Harmadik, negyedik. Nyílegyenes soraik nem ferdültek
el, nem íveltek elıre-hátra a szédítı vágtatás-ban. A lóidomító táltosok
hosszú esztendık gyakorlatával nevelt harci ménjeik pontosan tartották a
sortávolságot.
Hermigar hirtelen úgy érezte, a kopjak tengere mindent elfed elıle: a
füzeket, a rétet, a messzi város tornyait, a Rhodanus sötétzölden rohanó
vizét. Arcán a hıs ıszinte, elismerı ámulata látszott. A légiók bekerítésére
indult svévek tömege pillanatok alatt jobbrólbalról bekerítve, élı
szigetként húzódott össze.
 A hun lovasok élén maya-mayar ezredek aranyra, bíborra festett,
lósörényes jelvényei emelkedtek. Félkörükben a Kardisten villámával
lesújtott, fehér csıdör koponyája lebegett szent lándzsarúdon. Közvetlen
mögötte párviadalban legyızött öt ellenséges vezér fejét vitték tizennyolc
színő, garabonciás szalagokkal ékes kopjak hegyén. Homlokukon
aranyabroncs jelezte rangjukat. Szemüregeikben talizmán rubinok izzottak,
szellemkötı smaragdok zöld, bolygó szikrája vibrált a napfényben.
A koponyás kopjak ötszöge a szellemkört jelezte, mely halálos
csapásnak áttörhetetlen, láthatatlan küszöbjeként vonta körül a viadalban
gyıztes bajnok szemét, gyomrát, ágyékát, s az ellenség csak a nemes halált
adó sebek: homlok- vagy szívsebek által vehetett erıt rajta az év tizennyolc
napjának napkeltétıl számított hetedik órájában, s akkor is csupán
szellemkört törı pengével vagy szellemölı nyíllal. Így az elesett bajnok
szelleme nem lett a gyıztes szolgája, csak akkor, ha a legyızött lelke így
kívánta.
Az öt aranyabroncsos koponya ötszögében a magyar kopjás ezredek
elıdje, a sámánokkal társalgó Ojbarsz vágtatott. Hosszú kezé298
ben varázslatosán díszes kínai ezüstpajzs s pehelykönnyő, borotvaéles
turáni kard. Rövid lábát vasoszlopként feszítette a tizennyolc gyémánttal
szikrázó indiai elıdkengyelbe. Hátán elnyúlt a legerısebbek rangjele: a
súlyos, bengáli tigrisbır. Széles vállán Perzsiából hozott, kék
drágakövekkel borított szasszanida vállpáncél, melyet Dema-vend
hóborította hegyeinek aljában vívott rettentı csatában maga Shapor, a
Fényisten harmatából támadt fejedelem, ki oroszlán a királyok között,
ajándékozott a sámánnemzetségbıl való akkori maya-mayar nagyvezérnek.
Halvány, rejtelmes arcán a titkot tudók, haláluk óráját ismerık gıgje.
Hermigar megismerte az elıd emberhajjal díszes vállpáncélján – lova
emberbırbıl kivágott rovásjelekkel borított szügyén, a viadal után levágott
fejbırök között – egy híres burgund törzsfınök égırıt haj fürt jeít, és
hirtelen a hun vezér elé zúdította lovát. Oroszlánhangja túlharsogta az ezer
meg ezer száguldó pusztai mén rohamának robaját.
– Hé!! Te vagy Ojbarsz elıd, ki két karddal vív egy viadalban?!!
A hun elıd talán nem értette meg gót nyelven kiáltott szavát, a mögötte
vágtató kürtösök kürtjeinek jelriogásában, a költı-, énekes-,
színészgarabonciások kiáltozásában, akik százegy színre festett
menyétbırbıl összevarrt köpenyüket lóbálva, zengı, rikoltó hangon
kiáltozták a varázsszavakat, hívták a diadalt adó, rettentı hatalmú holtakat,
a halhatatlan hısök fénylı körében lovagló, pusztát táró, birodalmat
kovácsoló Kardistent.
 Talán nem értette meg a svév hıs szavát az aranysisakos elıd, de ajkán
kedvteli mosoly rezzent.
– Az anyád istene verjen meg! – kiáltotta, tiszteletteljesen idézve
büntetésre az eléje ugrató szıke óriás nemzetségének erıs szellemeit,
nehogy az ı akaratukat sértse meg, ha öldöklésre emeli hajlott,
borotvaéles, pehelykönnyő turáni kardját. – Tudod, hogy tilos nekem a
bajvívás, ha vezérként a had élén lovagolok.
Aztán, szinte önkéntelenül, elıre-, majd oldalt nyújtotta kardját, jelezve
a kürtösöknek. A negyvenkét kürtön egyszerre úgy röppent az „állj” jelzés,
hogy Hermigar harsogó kacagással dobálta nyergében hatalmas testét.
A hun kopjásezredek sorai megtorpantak. Egyszerre ezer meg ezer
torokból csak úgy dılt a magyar, besenyı, kun, kuturgur, jász, kazár szitok
a kürtösök felé.
Hermigar olyan könnyen ugratta óriás lovát, hogy a hun vezérek
299
arcán ıszinte elismerés látszott. A svév király, jelezve, hogy tiszteli az
ellenségét, háromszor le-leengedte a pajzsát, aztán, nehogy valami békülési
szándékot véljen felfedezni üdvözlésében az ellenség, még közelebb
ágaskodtatva lovát, kiáltotta:
– Hé! Vérivók! Három legjobb bajvívótokkal állok ki egyszerre a
viadalra! Aki legyız, három legszıkébb, legifjabb, legszebb ágyasomat
kapja, s ezt a varázskardot!
A svévek tömören összevetett vállakkal zsúfolódó, komor tömegébıl
hirtelen a Villámisten három fehér ruhás, rıt szakállú papja és három
keresztény vitéz sietett elı. A király felé egyszerre nyúlt balról, a
villámégette rúdon, a fából faragott, ısrégi farkasfej és jobbról a Szent
Bonifacius ereklyéjével ékes, ezüstbıl kovácsolt feszület. Hermigar tiszta,
vidám arca elkomolyodott. Lassan, ünnepélyesen maga elé tette a nyeregbe
pajzsát, pallosát. Jobbjával a Villámisten farkasfejjelvénye, baljával a
feszület felé nyúlt. Egyszerre érintette tenyerével a két jelvényt. A középsı
keresztény vitéz, aki az ezüstbıl kovácsolt keresztet tartotta, komoran rázta
díszes sisakos fejét.
– Hát csak bal kezeddel érinted Urunk, Üdvözítınk szent jelvényét? –
kérdezte, s haragosan tekintett Odin diadalmas örömmel összenézı három
papja felé. Hermigar zavartan keresztet vetett.
– Megbocsát nekem az Üdvözítı. Úgy vélem, bőn segítséget kérni a
vérontáshoz, de a párviadalban jobban is segít a tőzszakállú Odin, ha
egyszer neki meg éppen ebben telik kedve – mormogta, és érezve, hogy
láthatatlan erık torlódnak körülötte, szokatlanul félénk tekintettel, mely
olyan különös volt rettenthetetlen bátorságot sugárzó, olümposzian szép,
férfias arcán, sandított hol az egyik isten, hol a másik isten jelvényére.
A hun sorokból egyszerre éles, vijjogó kiáltás csapott fel. Három
kopjás rontott elı. Fekete, sárga – és ismét fekete, hosszú lábú, nyugaton
nıtt lovaik nyílként suhantak elıre. Hermigar arcán öröm rezzent. Úgy
kapta vissza két kezét a szent jelvényektıl, mintha megégette volna.
Pajzsát maga elé feszítette. Pallosát vágásra emelte. Combjai egyetlen
mozdulatával zúdította harci ménjét a három lovas elé.
– Odin, segíts! Láthatatlan, rettentı villámod sújtsa az ellent! – harsant
egyszerre tízezer torokból a rivalgás. A Villámisten három papja jobb
kezében sok ezer éves kıtırt emelt. Kíméletlen, szilaj vágással hasították
fel bal karjuk izmait, és vérüket a szent farkasfejjelvényre hullajtva nyúltak
a magasba jobb kezükkel.
300
Vérük rejtelmes jelként kígyózott a farkasfej széles, csapott homlokán.
Egyszerre hárman hajoltak elıre, követték homályosodó tekintetükkel a
vér vonalát. Vérveszteségtıl sápadó arcukon az öröm lobbant.
– A jelek!! Gyızelem!! Gyızelem!!
A hun lovasok során hirtelen olyan horkantás csapott át, mintha óriás
farkas lépett volna parázsra. Ojbarsz elıd fogcsikorgatva elırehajolt
sziklatuskó lován.
– Hé! Ezredhadnagyok! Minek engedtétek elıre ezt a kölköt! –üvöltötte
teli torokból, és úgy kapott elıre, mintha vissza akarná tartani a középen
nagy, sárga paripán vágtató fiatal vitézt. – Itil kán! Vissza! A Kardisten
verjen meg! Vissza!!
Lekapta kardvágásokkal összebarázdált, borotvált fejérıl az
aranyszárnyas, drágakövekkel borított, aranyozott elıdsisakot. Belemarkolt
a középen hosszúra növesztett, ısz hajfürtjébe, mely vaskos ezüstdíszként
ívelt hátra, és sírósan fintorogva fohászkodott.
– Hej, garabonciások! Táltosok! Aki csak van... kérjétek a Kardistent:
most, csak most ırizze meg ifjú sámántokat! Majd oda-szíjaztatom én
máskor azt a nagy, sárga lábú kancát az ezredsorba, egy vezércsıdörhöz!
Nem ugrik ez ki máskor! Hej, uram, istenein, te aranysörényes
varázsménest terelgetı, te százezer kardot villantó, hadak élén lovagló,
napfénysisakos Kardisten, népviharokat támasztó Viharisten! Csak most ez
egyszer ırizd meg ıt! – Hangja hol felcsapott, mint a szitok, hol elnyúlt,
mint a sámánének, hol halk, rekedt suttogássá vált.
Itil érezte a vágtatás lendületét. A másik kettı: egy rettentı erejő
besenyı óriás, aki inkább ökölvívásban, mint kardharcban volt tizenhárom
nagy pusztai népnél ismert bajnok, és egy nyúlánk, hajlékony, mesésen
gyors kező kun bajnok megelızte. Itil hirtelen lobbanó dühvei, rekedten
biztatta lovát, de a másik kettı mind erısebben eléje került.
Hermigar megvárta, míg a besenyı óriás szorosabban maga elé,
védelemre emeli a pusztai vitézek között szokatlanul nagy, öblös pajzsát, s
a két öl hosszú, szekérrúd vastagságú, besenyı bajvívó kopja szinte súrolja
széles héraklészi mellén a svév királyi címer ezüst sárkányfejét. Párviadal
harcokra gondosan betanított, nagy, szürke lova látszólag váratlan
rakoncátlankodással táncolt oldalt, kitérve a döfés elıl, azután belelendítve
erejét az irtózatos vágásba, félkörben fordulva a nyeregben, sújtott. A hun
vitéz párviadalhoz készült, rézlemezzel bevont pajzsa félresodródott, a
gyilkos erıvel
301
zúdított, ravaszul futtatott, széles, súlyos, hosszú spathapenge
lendületétıl. A germán kard feltépte perzsa vállvértjét, belemélyedt széles
vállába. Vasizmú alakja kettévált. Feje, válla, kopját tartó, hatalmas kardja
lesodortatva a vágás iszonyú erejétıl, hullott a rét zölden pompázó füvébe.
A svév király kardja vért freccsentve körül, újra csapásra emelkedett.
Torkából diadalordításként szállott a tőzszakállú Wotant idézı varázsszó.
A másik hun, aki arra számított, hogy társa kopjája megingatja
nyergében a szıke óriást, most félrerántotta lovát. De már késı volt.
Hermigar felágaskodtatta ménjét. Aztán hatalmas lova lendületét feszítve
bele a suhogó zúgással lezúduló, rettentı pallosába, egész óriás alakjával
elıredılve sújtott ftl-.e, hogy a két rész egyszerre hullott a lova nyergébıl.
A két hadseregbıl felviharzó ordításban nerr rémület, csak az
elragadtatás ámulata harsogott.
Hermigar még kissé elırehajolt nyergében a vágás lendületétıl, mikor
feltőnt elıtte a sárga lovon vágtató hun vitéz barna, csontos arca, keskeny
szeme, melyben különös szikra rejtızött. A svév király roppant válla,
rettentı karja egy pillanatra megbénult a saját iszonyú vágásának izmain
visszarezzenı erejétıl. Megvárta, amíg a hun kopja hegye súrolja a pajzsát,
hirtelen lecsúsztatta bal karjáról, aztán felszabadult kezével villámgyors
mozdulattal elkapta a lehulló pajzs után lendülı kopjarudat, hogy az ifjú
sámán hirtelen megtorpanva majdnem kizuhant a nyeregbıl.
A szıke óriás, jobb combja alá feszítve a hun kopjarudat, egyetlen
rántással úgy törte darabokra, hogy a kovácsok által vasszálakkal
törhetetlenné tett rúd egyszerre három darabra hasadozott. Aztán úgy
emelte a kezében maradt darabot, mintha buzogánnyal sújtana a másik felé.
 Itil a csapást várva féloldalt fordult nyergében. Pajzsát felemelte. Arcán
egy pillanatra átsuhant a halál szürke árnyéka.
Hermigar halkan, vidáman felnevetett. Régi bajvívófogással úgy ejtette
ki kezébıl a tört kopjarudat, hogy az puhán hullott a hun pajzsra. Roppant
ökle pörölyként zúdult Itil páncélos mellére. Az ifjú sámán alakja úgy
sodródott ki a rét füvére, mintha vihar ragadta volna ki ágaskodó lova
nyergébıl.
Hermigar hátrafordult az ırjöngve ugrándozó, tomboló svév harcosok
felé. A tőzszakállú isten három papja a királyhoz indult. Ke302
zükben magasra emelték a kıhegyő, ısi, szent lándzsákat, hogy a
gyıztes azokra tőzhesse a három legyızött levágott fejét.
Hermigar olyan mozdulatot tett, mintha le akarna szállni a nyeregbıl.
Hirtelen különös, dühös horkantást hallott. Szürke ménje fájdalmas
nyerítéssel felágaskodott. A viadalban elesett besenyı-hun vitéz fekete
kancája úgy rontott rá, mint a farkas. Foga belemart a királyi mén
szügyébe. A szıke óriás a vérbeli lovas akaratlan elragadtatásával meredt
rá. Hirtelen látta híres, szép, szürke csataménje felharapott szügyét, és teli
torokkal kiáltotta:
– Hé!! Lovászok!! Béklyózzátok meg ezt a gyönyörő fenevadat! Az
éjsörényő kanca ırjöngve felágaskodott. Patkója belezúdult a
szürke mén oldalába, pörölyként csapott a lovas térdére. A szıke óriás
érezte, amint a lova, fájdalmasan horkantva, kiszámíthatatlan ugrással
lendül oldalt. Hatalmas alakja megingott a nyeregben. Fogát csikorgatva
erılködött, de a lábán bénító fájdalom ömlött. Ide-oda ficánkoló szürke
lova kisiklott alóla.
Dühös kiáltással zuhant a rét füvére. Félig felemelkedett, s akkor látta,
hogy a fiatal hun vitéz hosszú lábú, sárga lova úgy ugrik feléje, mint a
tigris. Szőgye elsodorta a sántítva feltápászkodó óriást. Látta, mint
emelkednek halált osztó pörölyként a föléje ágaskodó kanca véres patkói.
Oldalt lendült a főben. Felkapta a besenyı bajnok nem messze heverı,
rezes pajzsát. Fél térdre emelkedett. Féloldalt, ferdén tartotta a pajzsot,
hogy a patkó lecsússzon róla, és fékezze a rúgást. Megvárta, mikor a sárga
kanca két elsı lába ismét a földet éri. Elırenyúlt. Jobbjának ujjai
vaspengeként mélyedtek a hun ló orrlikaiba. Fájdalmas nyerítés harsant. A
hun ló fejét rázva hátrált.
Hermigar kiáltani akart a harcosainak, de hirtelen látta, hogy nem
messze tıle néhány halott hever. Tetemüket elborították a nyílvesszık.
Eszébe jutott, mintha hallotta volna a párviadal hevében a nyilak zizegését.
 A ráviharzó fekete kanca újra elsodorta kemény, vérbíboros szügyével.
Oldalt zuhant. Végre elérte hatalmas pallosát, mely akkor esett ki kezébıl,
mikor kibukott a nyeregbıl. Látta, hogy az ifjú hun harcos, akit ököllel vert
le lováról, feltápászkodik. Felemeli kezét. Lassan megtörli vérzı száját,
aztán halkan kiált. A három hun ló egyszerre visszahúzódott.
Csend lett. Itil ajkáról tisztán, élesen szállott a gót szó:
– Gyıztél, svévek fejedelme. Szólj tehát, mit kívánsz? Hermigar a
táltosok csodálatos nevelımővészetével harcra beta303
nított három hun lovat nézte, amelyek hátracsapott fülekkel, tógáikat
vérebként vicsorgatva, halkan fel-felhorkanva figyeltek feléje.
Rátámaszkodott széles, súlyos pallosára. Arra gondolt, hogy harcosai
között kevesen viselnek páncélt, és a tengernyi hun had nyílfellegei alatt
ott siklanak a halott ezrek szürke árnyai. Hangosan, komoran mondta:
– Nyíljon meg íjászaid győrője, hunok ifjú királya. Hadd menjünk
vissza hispaniai hegyeink közé.
Hirtelen oly mély csend támadt, mintha varázsszóval felidézett, titkos
erık hulláma áradt volna el a síkság felett. Aztán a hun íjászezredek sorain
különös, suttogó mormogás kelt. Egyre erısödött. Morajjá vált. Hirtelen
egyetlen kiáltás szállott, és nyomában tízezer torokból zúgott a rivalgás:
– Áldás!! Áááááldááás, hunok fejedelme!
– Itil! Itiiiil!
Ojbarsz komoran, hallgatagon tette a fejére az aranyszárnyas,
aranyozott elıdsisakját, melyet akkor kapott le hideg verejtékes
homlokáról, mikor látta, hogy a halottnak látszó Itil felemelkedik a rét
magas füvébıl. Mélyet sóhajtott. Aztán hirtelen a rivalgó kop-jásezredek
felé rázta, inkább hatalmi rangjelvénynek, mint ménjének szánt hétágú
korbácsát.
– Fene a torkotokat! Gazda nélkül a vásár!!
Arca határozatlan volt. Lassan odalovagolt Itilhez, aki most
kapaszkodott fel a lova nyergébe.
– Hát akárhogy is, én bizony nekik lódítom mind a harminchárom
kopjásezredemet itt – intett a svévek felé. – Ez a becsület, nem más: két
legjobb bajvívómat levágta a királyuk!
Itil tagadólag rázta fejét:
– Hadd menjen mégis. Engem sújtott le, nem téged. – Szeme még
homályos volt az ütés, a zuhanás fájdalmától, de tekintete egy pillanatra
mégis élesen lobbant a hun elıdre. – Ha Róma ily erıs ellenségét teljesen
legyızzük, ki ellen kér majd segítséget a császár? Ha pedig nem lesz
szüksége reánk, vajon hallgat-e szavunkra?
 Ojbarsz hümmögve bajuszához nyúlt. Aztán gıggel rejtve
engedelmességét, csak úgy foghegyrıl odavetette:
– Eriggy csak... szólj a kürtösöknek, nyissák meg a győrőt. De egy nyíl
se röppenjen.
Itil bólintott, és lassan lovagolt a fel-felrivalgó ezredek végtelenbe
nyúló, szabályosan bekerítésre kanyarított sorai között.
304
Az alacsony, mozgékony Gunterich, aki a balszárnyon bekerítésre
induló vandálok tömegében lovagolt, hallotta, mint harsán fel mögötte a
rémült ordítás. Hátrafordult. A légiók hadrendje felé rohamozó, hatalmas
termető vandálok tarka ruhás, nagy kardos tömege mögött széles, félhold
alakú hullámként merült fel a pusztai lovasezredek mozaikja. Ott, ahol a
germán népek tábora húzódott, fekete füstfelleg emelkedett a szalmasárga
lángokkal égı sátrak győrőjébıl.
A hun lovasezredek mozaikjából nyílfelleg emelkedett. Meredek ívben
röppent fel, mintha az íjászok a fellegeket vették volna célba. Aztán
halkan, zizegve, szinte lassan ereszkedett le. A tarka ruhás, hatalmas
termető harcosok kapkodva fedték el fejüket, arcukat kicsiny, könnyő,
kerek pajzsaikkal. Egyszerre százak és százak hullottak kiáltozva, hördülve
a rét füvére. Minden összekeveredett: a szándék, a roham iránya, a
gondolat, a harc és menekvés hullámzása.
A hun lovasezredek félhold alakú mozaikja már-már nekizúdult a
vandálok némán tömörülı tömegének. De amikor a tajtékzó harci dühvei
fellendülı vandál pallosok már-már lesújtottak, a felharsanó kürtjel mint
varázsszó, visszasodorta a pusztai lovasezredeket.
Az elkanyarodó íjász hadoszlopok mögül új és új ezredek vágtattak a
vandálok csatarendje felé. A harcra betanított lovak vonalegyenes sorai, a
harcosok kifejezéstelen, sárgásbarna, kerek, csontos arca, közeledett... már-
már nekizúdult a vandáloknak. Aztán ismét a farkasölı, súlyos hun nyilak
fellege emelkedett, és lesújtott a délies módra könnyő, tarka ruhát öltött
északi harcosok tömegére. Gunterich elfedte tenyerével arcát.
– Átkozott sors – mormogta fulladozva a tehetetlen haragtól –,
leghíresebb hıseink hullanak halomra, anélkül hogy egyszer is belevágták
volna mindig diadalmas pallosukat e vadak tömegébe.
Az elırevágtató, visszazúduló s újra elıretörı íjászezredek démoni
hullámverése megtorpant. A szétnyíló sorok közül fiatal férfi lovagolt elı.
Az ideges izmú, nyugtalan járású, karcsú lábú kancája meg-megrezzent
combjai kemény szorításában. Ovális, latin arcán gıg és nyugalom. Félig
hun, félig római ruhát viselt. Mögötte, mellette hun ezredhadnagyok és
magas rangú római tisztek táncoltatták ménesekben nevelt, csodásán szép
harci ménjeiket. Az ifjú megbillentette könnyő, hajlott, borotvaéles hun
kardját, és úgy sodorta félre könyökével díszes köpenyét, hogy mindenki
lássa római páncélján
3°5
a rangjelzéseket, s kardmarkolatán az ugyancsak rangjelzı drágakövek
szikrázását.
– Hé! Barbárok! Melyik a királyotok? – hangja élesen pendült.
Gunterich sápadtan nógatta szelíd, lassú léptő lovát, melyre csak azért
szállt át hordszékébıl, hogy személyesen lovagolhasson vitézeivel a
legveszélyesebb helyeken. Most római üdvözlésre emelte karját.
– Ave Caesar Valentinianus! – kiáltotta teli torokból, olyan erıvel,
hogy sápadt arca egyszerre elvörösödött. Aëtius megvárta, amíg a vandál
király közelebb lépdelted lovát.
– Nem véled-e, hogy túl késın élteted a császárodat, barbár?! –
kiáltotta, gıgjét fitogtatva a reá figyelı hun ezredhadnagyok elıtt.
Gunterich széttárta kezét. Apró, éles, hővös, kék szemében a szavak igazi
értelmét kutató figyelem feszült.
– Hőségem megcáfolhatatlan bizonyítéka, hogy vitézeim karddal a
kézben siettek Valentinianus cézár légióinak segítségére. – Ez a válasz oly
váratlan és vakmerı volt, hogy Aëtius meghökkent, aztán örülve, hogy
mutogathatja a gyıztes félelmetes haragját a pusztai lovasvezérek elıtt,
öklét rázva kiáltotta:
– Vaknak, siketnek vélsz mindnyájunkat?! örjöngı! Gunterich szelíd
mosollyal emelte fel ismét a karját:
– Vaknak, siketnek kellene lennem, ha nem látnám, hogy a rómaiak
legnagyobbja elıtt állok – szólt úgy, hogy csak Aëtius hallotta, aztán
elıremutatott. – Ha engeditek, harcosaim megmutatják hőségüket:
pallosaik a gótok pajzsait döngetik egyetlen mozdulatodra. Gondold csak
meg, rómaiak vezére, ez egyszerő csel nélkül hogyan siethettünk volna
segítségtekre? Én elfogadtam a gót király hívását, de nem azért, hogy a
legnagyobb ellenségemet segítsem. Hogyan vezethettem volna másképpen
a harcosaimat az ı országán át Itália földjére?
Aëtius fenyegetıen rázta feléje könnyő, rugalmasan villódzva hajló
szkíta kardját.
– Vigyázz a nyelvedre, barbár! A gót királynak nincsen országa! Csak
földjei vannak, melyeken ideig-óráig élhet hazátlanul csavargó népével, de
ott is csak Valentinianus cézár s a római szenátus leg-kegyesebb
engedélyével!
 Gunterich lehajtotta fejét.
– Hőségem a végzetem – szólt halkan. – Fiam a hun Nagyfejedelem
udvarában él immár igen hosszú idı óta mint vendég, s én mégis az örök,
dicsı Róma császárának segítségére siettem ezer ve306
szélyen át, hogy mentsem Itália földjét a hun veszedelmektıl. –Hangja
fokozatosan suttogássá halkult.
Aëtius lassan félig hátrafordult a nyergében.
– Róma mindig nagylelkő volt a félrevezetett hőségesek iránt –szólt
nyugodtan. Hangjában alig csendült gúny. – Íme, a fiad, ki-tály...
A római és hun vezérek csoportjából egy ifjú lovagolt elı. Rövid bal
lábát furcsán felhúzta. Kissé bizonytalanul ült a könnyő magyarhun
nyeregben, amely olyan volt, mintha szırén ülte volna meg a kopjás a
lovát, és csak a kengyelszijak biztosítására szolgált. Éppen olyan
mozdulattal, mint a király, széttárta karját. Szabálytalan, hosz-szúkás arcán
látványos öröm sugárzott.
– Apám! Ó, kegyelmes, erıs apám! A legerısebb seregek ura, a
százezer penge viharát támasztó Kardisten, a tőzszakállú Wotan és az
értünk megfeszített Üdvözítınk, Khresztosz kegyelme a viszontlátás e
pillanata.
Egészen közel lovagolt az apjához. Oly erısen karolta át, hogy
Gunterich megingott nyergében:
– Jöjj! Jöjj, apám a sas-signumok s a keresztény labarumzászlók
árnyékába! Jöjj a Nagysámán áldott közelébe! – kiáltotta. Megragadta
Gunterich szelíd, fehér lova zabiáját, és ellenállhatatlanul vonta maga után
a hun vezérek hallgatag, mozdulatlan arcú csoportja közé. Gunterich
kiáltani akart, de magán érezte Aëtius éles, fekete szemének kutató
pillantását. Elmosolyodott. Ravasz arcáról elragadtatás sugárzott. Lesütötte
hideg, kék szemét, hogy a római ne vegye észre tekintetében az
aggodalmat.
– Fiam, édes, jó fiam, mily vigasztaló, hogy mint a Legszentsé-gesebb
Császár és a Nagysámán hőséges hívét láthatlak, én, akinek szíve csak
Rómáért dobog! – kiáltotta latinul. Felkapta fejét. Villámgyorsan
körülpillantott. A hun vezérek némán csoportosultak körülötte. A magasba
emelkedı, lósörényes jelvények között a Viharistennek szentelt kopjak
hegyén fehérlı, aranyabroncsos királyi koponyák ezüstöntéssel zárt
szájából hangtalan kacagás harsogott. Gunterich úgy érezte, hallja ezt a
démoni nevetést.
 Aëtius lassan a király vállára tette kezét: – Hőséged jutalmat érdemel –
hallatszott lágyan. – Jöjj... Kísérd el hadamat, hogy tapasztalt tanácsoddal
szolgáld Rómát.
Gunterich elsápadt. Hirtelen szilaj győlölettel meredt fia arcába.
Geiserich széttárta karját, s ez a mozdulat talán csak most volt öntudatos,
gúnyos utánzás.
307
– Csodálatos nagylelkőség, fényes jutalom! íme, Scipiók igaz utódja!
Ó, apám! A hála könnyei fojtogatják torkomat... Szólj... szólj hát te...
A király dühében reszketve ült a nyeregben. Egy pillanatig arra
gondolt, hogy hirtelen megfordítja a lovát, és kivágtat a körbıl. De az
Aëtius mögött, széles szügyő lova nyergében, bálványmozdulat-lansággal
ülı hun hadnagy lassan illesztette íjára a súlyos, tırhegyő farkasölı
nyílvesszıt, és mintha csak hangszert próbálgatna, feszítette a halkan,
mélyen pendülı íjhúrt. Ez a halk, mély pendülés olyan volt, mint a támadó
kígyó dühös sziszegése. Gunterich tudta, hogy a kardvíváshoz kovácsolt,
csapás félrecsúsztatására való, kicsiny pajzs nem védi meg hátát a
mesteríjászok nyilai ellen.
– Népem hősége nélkülem ingatag... aggódom – szólt akadozva
Gunterich. Elırehajolt nyergében, és újra hevesen átölelte fiát.
– Fékezd nemes aggodalmad. Én teljes szívemmel-lelkemmel fogadom,
megırzım népünk hőségét.
A király hirtelen kirobbanó dühvei úgy lökte el magától, hogy a másik
megingott a nyeregben. Aëtius gıgös, hideg arckifejezéssel nyújtotta elıre
hosszú, inas kezét. A könnyő, borotvaéles szkíta kard mesésen hajlékony
pengéje szinte élın, idegesen remegett, kígyózott az apa és fia között.
– Örömhírt hallhatsz, király. Fiad egyformán bírja a viharokat támasztó
Kardisten Nagysámánjának, minden hun nép Nagyfejedelmének bizalmát s
a legszentségesebb imperátor országokat éltetı kegyét is. Hívd tehát a
silingi vandálok kilenc törzsének négy törzsfınökét, s az asdingi vandálok
hat törzsének három leghatalmasabb vezérét. Szólj bátran, kényszer nélkül,
csupán saját hőséged szavára hallgatva, hogy míg te cézárod hadát segíted
tapasztalt tanáccsal a nehéz harcokban, Geiserich fiadat emeljék pajzsra
királyként a császár s a Nagysámán oltalma alatt, hogy éberen állva
hadával a gót föld déli határán, ırizze a békét, a törvényt, s az örök Róma
soha el nem múló hatalmát. Hadd ossza meg veled az uralkodás terhét az,
ki mindenben méltó az atyjához.
Aëtius hallotta, amint a latinul értı hun hadnagyok mozdulatlan arcú
csoportjából egyszerre feltör a nyerítı, harsogó kacaj. Látta, mint rezzen
meg a halk átkokat sziszegı király, és keskeny ajkán is megjelent a
mosoly. Geiserich meghajolt nyergében.
– Áldj meg, apám – mondta fojtott, rekedt hangon, és a király nem
tudta, vajon széles, ferde válla a hirtelen feltörı sírástól vagy a gúnyos
nevetéstıl remeg.
}O8
A hosszú, súlyos pallos döngve zúdult a legionáriuspajzsra. Theo-
dorich látta, mint emelkedik döfésre egyszerre három római gladius-kard.
Zihálva hátrált. Hirtelen érezte, hogy a lélegzete elakadt valami egyszerre
rázúduló sejtelemtıl. Körülpillantott: a csatatér felett egészen alacsonyan
vaskos, fekete füstfellegek sodródtak. Thoriz-mund hosszúkás, finom arca
és az ifjabb Theodorich apja védelmére pajzsot emelı alakja elıtt mintha
sötét függöny lebbent volna.
A gót sereg mögött mintha földrengés rázta volna meg a rögöt, s ezer
meg ezer farkas üvöltene féktelen dühében. Egyszerre minden megtelt
surrogásokkal, sziszegéssel, halk füttyentésekkel, majd csattogott,
pattogott, pendült, recsegett a páncél, a pajzs, az ezüst láncing, a
sodronypáncél a nyílfergetegben.
– Emeljetek pajzsra! – kiáltott a körülötte küzdı fiatal nemesek felé. –
Hadd tekintsek széjjel!
A hatalmas pajzs lassan emelkedett a csatatéren hullámzó tömegek
fölé. Theodorich homályosodó szemmel tekintett hátra.
A gót harcosok mögött, a lobogva égı szekértáboruk felıl, lovasok
özöne viharzott. Ezred ezred mellett bontakozott rohamra. A nyílfellegek
zizegve röppentek fel.
A gót király érezte, hogy egyszerre két tollas vesszı súrolja koronás
sisakját.
– Thorizmund! Elıre! Pajzsharcra, vitézek! Vissza a nyeregbe!
Kitörünk rájuk! – harsogta szilaj elszántsággal.
De a parancs felesleges volt. A lovaikról leszállott láncpáncélos vitézek
hatalmas, embernagyságú pajzsaikat összevetve vontak pajzsfalat, és a
hátrább maradt gyalogharcosok, íjászok, parittyások, dárdavetık mögéjük
húzódva várták a pusztai íjászok rivalgó ezredeit.
Theodorich tudta, hogy a súlyos, farkasölı hun nyíl olykor a
láncpáncélt is átveri, ha közelrıl ott éri, ahol meggyengültek a rozsdától a
láncszemek. Aztán megnyugodva látta, hogy csak itt-ott dıl el egy-egy gót
harcos. Bent, a pajzsfal mögött zúgva forgott ezer meg ezer parittya, ezer
meg ezer gót íj feszült. Rövid hajítólándzsák emelkedtek.
 A rohamozó hun ezredek rivallva közeledtek. A nyílfellegek su-hanása
vad fergeteggé vált.
A gótok pajzsfala mögül halálos jégverésként pattogott, sivított a sok
ezer ólomlövedék, zúgtak a rövid hajítódárdák, pendültek az íjhúrok.
Végig a gót pajzsfal elıtt holtak, vergıdı lovak, kiáltozó sebesültek
hevertek. A hun ezred visszakanyarodott. Thorizmund látta,
309
hogy nyílegyenes soraik meginogtak. De az elkanyarodó ezred mögül
új lovashad merült fel. Kürtjeik már nem íjászbiztatót, hanem rohamot
rivalltak.
Theodorich látta, hogy a hadrend mögött összehajtott gót lovak közül
itt is, ott is leroskad a rét füvére a fınemesek egy-egy pompás ménje.
Aggódva kereste saját kedvenc lovát.
– Zászlós urak, utánam! – kiáltotta hirtelen kitörı harci kedvvel. Nem
várta be, míg fınemesei felsegítik a lovára. Felpattant a nyeregbe, és a
türelmetlenségtıl reszketı kézzel nyúlt hatalmas kardja, pajzsa után.
Körülötte ujjongó kiáltással lendültek a lovaik hátára a többiek.
A hun roham most zúdult a pajzsfalra. A lovastömeg
feltartóztathatatlan áradatként viharzott a gótokra. A pajzsfal fokozatosan
horpadt be, vált már-már roskadozó íwé.
Theodorich felemelte kardját. Ajkáról ısi varázsszó, harci kiáltás
röppent. A hosszú, ezüst gót kürtök felrivalltak. Elnyúlva lobogtak a
keskeny, sárkánynyelvszerő királyi zászlók. A gót nehézlovasság
ezüstösen csillogó tajtékként zúdult a pusztai íjászok árja elé.
A két lovashad között gazdátlan hun paripák csapzott sörényő tömege
szorongott. Ezek az ágaskodó, rémült nyerítéssel torlódó lovak fokozatosan
választották el egymástól a küzdıket. Némi távolság támadt. A hunok most
alig néhány lépésrıl feszíthették íjaikat. Néhány germán lovas kizuhant a
nyeregbıl, vagy a földre dılt le-roskadó lovával. De a többi
diadalmámorban vagdalkozott tovább, zúdult a koronás sisakos vezérük
után, aki elsınek tört át a gazdátlan paripák ménesének élı gátján át.
A kavargó harci ordításon át a hun tülkök visszavonulást jelzı, tompa
bıgése hallatszott.
Theodorich látta, mint fordulnak meg egyszerre a pusztai lovasok, és a
bosszú, az ırjöngı düh ordításával tört utánuk. Az egész gót sereg
megmozdult.
A hun ezredek vágtatás közben rendezve megtépett soraikat,
száguldottak vissza. Két oldalról új lovastömegek tőntek fel. Rajtuk túl
ismét más íjász, kopjás hadoszlopok kanyarodtak elı.
 Kürtjel harsant. A visszavonuló ezredek is megállottak.
Theodorich hallotta, hogy most már végig az egész hun csatasor
hosszában rivallt a rohamra hívó száz meg száz harci síp, a különbözı,
messzi pusztai népek kürtjei, tülkei. Az üldözésben meglazult gót
csatarend felé tömören zúdult a lovasáradat. Látta: még egy pil310
lanat és a tíz- meg tízezernyi paripa démoni ménese már csak súlyával
is mindent legázol.
A vasba öltözött germán vitézek a hun lovasáradat elé törtek. Most
minden gót nemes szinte egyedül küzdött. A pusztai íjászok lovasáradata
lassan visszasodorta ıket. De pallosaik rettentı sebeket osztva, két-három,
könnyő ruhába öltözött, olykor pajzs nélkül harcoló mesteríjászt sodorva
le, cikáztak a levegıbe.
A pusztai lovasvezérek, akik csak íjászharcra tartogatták a
lovasságukat, s fel sem tételezték az alig tizedannyi gót nehézlovas
ellenrohamának ekkora hevét, a hivatásos hadvezérek hideg nyugalmával
figyeltek. Keskeny szemükben elismerés látszott.
– Üres nyereggel jönnek vissza az íjászlovak, te elıd – mormogta az
avar jog-ur, aki úgy látta, az avar ezredek bomladoznak a vad kavargásban.
– Told már rájuk a kopjásokat.
– Már hogy kire? – mondta lassan a kazár-bak-sah, akit azért hívtak
így, mert az élet, a nász istenének arany bikafej- vagy ezüst bakfejjelét
vitték elıtte a Fényisten mágusai, a tizenkilenc amulett-gyémánttal ékes
aranyrúdon.
Mindenki hallgatott. A vad kavargásban minden hadmozdulat zavaros-
ügyetlennek látszott. A kínai Nagy Fal és az itáliai partok között
hadakozott hadvezérek tudták ezt.
– Hiába, nincs itt hely az igazi harcra – sóhajtott az öreg, hajlott hátú
jász sámán.
– Magukra veszik azt a sok vasat, oszt kész. Nem tudnak ezek még
században se lovagolni, nemhogy ezredben. Vívni? Hát úgy verik egymást,
mintha bottal verekednének.
Mindenki érezte, hogy az öreg nevükben mentegetızik, és még jobban
elkomorodtak.
... Thorizmund, aki lován ülve a gyalogosok között küzdött, hallotta,
mint rivallnak fel mögöttük a rómaiak cornua-kürtjei. A Rhone füzeseibıl
még két légió bontakozott ki. Anélkül, hogy cohorsokra vagy
manipulusokra tagolták volna csatarendjeiket, egyenletes, lassú
rohamlépéssel – hogy a soraik épségét, egyenességét mindenképpen
fenntartsák, s így a gladiuskard döfése is egyszerre történhessen –
hömpölyögtek a gótok felé. „Itt a vég...” Ez a gondolat röppent át a
negyvenezernyi gót vitéz agyán, és mindnyájan keményen markolták meg
a spathakardot.
Thorizmund megfordította lovát. Zihálva, mint a vízbe fúló, tö-rülgette
homlokát. A két légió vasnégyzete között, vezéri jelvények alatt, különös,
félig hun, félig római ruhában nyúlánk, fiatal vezér
3”
lovagolt. Thorizmund egy pillanatra azt hitte, a szeme káprázik: a
római vezér balján az öles termető Hermigar s a vandálok sovány,
alacsony, hajlott hátú királya lovagolt. Alig érezte, hogy lova felágaskodik
és összerogy a ráperdülı hun nyílfergetegben. Leugrott leroskadó ménje
hátáról. Pajzsát hátára vetve, hogy védekezzen a mögötte suhogó hun
nyilak ismét sőrősödı zápora ellen, nagy ugrásokkal futott a római vezér
felé. Jobbjában úgy emelte hosszú, díszes, keresztmarkolatú pallosát, mint
a keresztet.
– Pacem! Pacemü Békét!! Békét!! – kiáltotta teli torokkal. Hangjában
nem volt félelem.
A légió bal szélén menetelı centurio inferior barna, szélverte arcán
gúny volt.
– Dárdázzátok le! – rikoltotta a légionáriusoknak, aztán gúnyosan
fintorogva a gót királyfira, kiáltotta: – Pacem aeternam dabo tibi!
Aëtius látta a dobásra emelkedı pilumlándzsákat, és úgy kanya-rította
lovát teljes vágtában a légionáriusok és a megadást jelzı mozdulattal
kardját pengéjénél fogva keresztként magasba emelı gót királyi követ
közé, hogy a rómaiak kezében egyszerre megtorpant a pilumrúd.
Thorizmund szédelegve a hirtelen rátörı fáradságtól, széttárta kezét.
Sisakján a drágaköves aranyabroncs, mely a királyi család tagját és
trónörököst jelezte, most feketének látszott a ráfreccsent vértıl. Hangja
rekedt idegen volt, de félelem nem rezdült benne.
– Túszként jöttem, rómaiak nagylelkő vezére!
Aëtius elırehajolt a díszes, iráni, ezüstözött nyeregben, mely a hun
vezérek rangjele volt.
– Túszként? Ugyan miért? – kérdezte gúnyos érdeklıdéssel.
Thorizmund zihálva kapkodott a levegı után...
– Mi Róma védelmére indultunk el szállásainkról... téves hírre, hogy
hun barbárok elárasztották lovasaikkal Itáliát. Testvéri kézfogásra a
harcban... s íme, te most tétlenül nézed, hogy küzdünk egyedül e démoni
had tengernyi lovasával?
 Elhallgatott. Körülötte egyszerre felharsant a kacagás. Mindenki
nevetett. Aëtius a gyıztes gúnyos fölényével, Hermigar a népét
megmentett hıs oroszlán bömbölésszerő hahotájával, a düh könnyeit nyelı
Gunterich, a hatalom lélegzetelállító örömétıl kábult Geise-rich, a római
vezérek, a hun ezredhadnagyok. Thorizmund levette sisakját. Ajkán
önkéntelen mosoly rángatózott.
– Nevethetsz, római – mondta hangosan, rekedten. – De majd
312
tőnik vidámságod! Ha a mi hadunk holttetemein gázol most át a
démoni had, vajon megáll-e elıtte városod, mely a dicsı Alarich alatt a mi
vitézeinket látta a falai között? Vagy úgy véled: ha egyedül maradsz
szemben a Nagysámánnál, más lehetsz, mint hódolt szolganépek hitvány
vezéreinek egyike?
Aëtius a kavargó harcot nézte. Ovális, hideg, értelemmel sugárzó arca
komor volt.
– Milyen jól beszélsz latinul – szólt, mintha csak a másik valóban
kifogástalan latin kiejtését figyelte volna. – Mielıtt Buda Nagyfejedelem
szállására kerültem volna, mint tudod, Alarich táborában voltam túsz, s
mondhatom, a gótok jobban megölik a nyelvünket, ha megtanulnak s
beszélnek latinul, mintha elvágnák torkunkat.
Lova minden lépésnél szinte észrevétlenül közeledett a gót királyfihoz,
távolodva kíséretétıl. Úgy fordult, hogy a többiek ne lássák szája
mozgását.
– Szólj vezéreidnek, csoportonként vezessék vitézeiket a légiók közé.
Kik szélrıl haladnak, rejtsék el fegyvereiket, s magasra emeljék fel
karjukat, hogy fegyvertelen foglyoknak látsszanak, s testükkel fedjék el a
tömegben haladó fegyvereseket.
Thorizmund reménytelenül pillantott hátra.
– Nem tudunk visszavonulni – mormogta, s újra elsápadt a
megmenekülés hihetetlennek látszó reményétıl. Aëtius még közelebb
hajolt hozzá.
– Nemeseitek szállj anak le lovaikról, s hagyják ıket a két had között.
A hun pásztorok megvetik az aranyat, de tízezer ily gyönyörő lovat felette
értékes zsákmánynak vélnek.
Thorizmund arcán hála és remény rezzent.

***
 Hetven kuturgur kürtös aranyozott kürtje rivallja a Nagyfejedelem
dicsıségét. Negyvenezer kazár dobos medvebırös dobja morajlik.
Harminc garabonciás kezében rázkódnak az ezüst csengıfüzérek. Húsz ısz
táltos halad a Nagysámán mögött. Fiatalos, piros ajkukon az Égfia segítı
szellemeit hívó varázsszavak.
Buzád vezér mesésen szép fehér kancán ült, melynek majd földig érı
sörényét elborították az aranyszálak, a. drágakıdíszek, a gyé-mántos
homlok- és lószerszámdíszek úgy, hogy a sörény ércesen folyékony
aranyként villódzva nyúlt le. Lova homlokán tizenhárom nagy pusztai
népet jelzı tizenhárom nagy rubin sziporkázott, a csótár hétszínő
tollvirágja tövében. Ellenség vérét jelzı – ugyancsak rubinokkal borított,
könnyő, aranyozott páncélján az ısi Anyaország,
a Nagy Óceánban rettentı hatalmú kozmikus vándorokkal teremtett
Elsı Birodalom hosszúkás, négyzet alakú,,MU”-jele. Kínai bíbor
selyempalástja lángként lobog a lágy, meleg szélben. Negyven nagy,
harmattiszta és tizenegy hajnalszínő gyémánttal borított arany sisakján a
százezeréves,,mundzuk”-gyöngy, melyet még a „MU” országából hoztak a
Kínát alapító, az Öceán végtelenjébıl jött, halpík-kelyes óriásoknak
ábrázolt, irdatlan hatalmú, lángesző titánok.
Végig a csatatéren mennydörgésként rivallt az Égfia felé az üdvözlés :
– Áldáááásü Áldáááásü! Te Háromszor Hatalmas!!
A germán királyok táborának füstje néha szétszakadozott, és a tömör
füstgomolyok, mint a holtak lelkét a Kardisten varázsménesébe vezetı,
méltóságteljes táncot járó garabonciások, lebbentek ide-oda az elesettekkel
borított csatatér felett.
A Nagyfejedelem látta, mint ugrálnak le lovukról a gót páncélosok,
hogy vetik hátukra nyílvéste, széles pajzsukat, és egyre nagyobb
csoportokban húzódnak a légiók vaskockái közé. A rómaiak felıl egyetlen
pilum sem röppent. Az Égfía nagy, barna szemében vidám gúny rejtızött.
Egy garabonciás, aki színész, varázsló és táncos volt, a százegy színre
festett, apró szarvasbırdarabokból összevarrt, bővös köpenyét rázva ott
járta a rettentı hatalmú holtakat hívó, szellemidézı táncot a vezér paripája
elıtt, felemelte sámáncsengıkkel borított, bővös lélekpásztor botját.
– Koncoltasd fel ıket mind egy szálig, Égfia! Hisz ki látná jobban a
jövıt tenálad, ha egyszer én is látom! Tipord le ıket, hisz tiéd a Viharisten
kardja! Hadd legyenek szolgáid, hadd tartsák kengyeledet, ha Kardisten
aranysörényes varázsménesét hajtod! Ölesd halomra ıket! Hadd tőzzük
vezéreik aranyabroncsos koponyáit a szent lándzsákra!!
Buzád körülpillantott a feléje fordulók arcán:
 – Csak oly kardcsapás kedves a Kardisten elıtt, melyet az értelem
szentel meg. De haragosan fordítja el csillagszemét a Göncölszekéren járó,
ha csak botor kegyetlenség emeli a szent lándzsarúdra az értelmetlen
gyilkolásban elhullottak fejét, még ha fejedelmi abroncsot kovácsol is
rájuk a bárgyú gyıztes.
Várt, míg nemcsak a fül, de a lélek is meghallja szavát, s megérti a
legtávolabb sorakozó kopjás is, aztán könnyő, ritmikus mozdulattal
mutatott a gótok felé.
– Míg a gótoktól retteg s e gótokat győlöli Róma, tárt karokkal várt
szövetségesek vagyunk itt Itália földjén, s szívesen keresi ked314
vünket a császár. De mihelyt csak tılünk retteghet, bizony ellenünk
feni fegyverét, keres szövetségest... s szolgaságnak érzi az egész büszke
Róma még az igaz, ıszinte szövetséget is.
Hallotta, mint terjed mindenütt az íjászok, kopjások végtelenbe nyúló
ezredeinek mozaikja felett az áhítatos csend. Felemelte kezét.
– Eredj, Oktár, fúvattass takarodót! Miénk a diadal! Élet a meg-
maradottaknak! – Sámáni bölcsességgel ékes arca megváltozott.
Tekintetében csodálkozás volt. – Mily vitézül küzdöttek! S mily szépen
haltak meg. De íme... zsákmányul vetik elénk gyönyörő lovaikat? Csupán
azért, hogy az életüket mentsék?
A híres pusztai lovas hadvezérek szinte megdöbbenve nézték a
gazdátlan lovak tízezres ménesét. Gúnyos kiáltások röppentek, de
valamennyiök arcán megrökönyödés volt.
– Fene tud ezeken eligazodni – ámuldozott a besenyı beké, aki
legöregebb volt a nagyfejedelmek között.
Az ısz szakállú, öles termető, fehér ruhás Oktár sámán lassan emelte
fel hatalmas kardját. Kezében a bokrokról hirtelenében letépett ısi békejel,
az olajág tavasziasan világoszöld levelei zörrentek. Fiatalos arcán titok.
Szemében a láthatatlant látók bölcs, gúnyos s mégis meglepett tekintete.
Intett a kürtösöknek, s mikor a nagy-vezéri kürtös ezüstös vezérkürtjén
felsírt az elesetteket sirató takarodó, könnyedén vállat vont, és a bokrok
közé hajította könnyő, ritmikus mozdulattal a béke olajágát.

***

Észak-Gallia kellemes, lágy nyara volt. Az alacsony dombokon, ahol

egykor a római telepesek búzavetései aranylottak, most magas, zöld fő
hullámzott. A ripuári és száli frankok hatalmas tábora elborította a kicsiny,
lassan kanyarodó folyó apró főzbokrokkal szegett partját, a madárdaltól
hangos ligetet, a halmokat és a réteket. A sátrak, a szekerek, a máris földbe
vájt kunyhók között húrok pendül-tek, sípok vijjogtak. Csengıs, kicsiny,
ısrégi galliai dobok pattogó üteme vibrált.
Harmadik napja tartott a királyi lakodalom, és Chlojo, a frankok
fejedelme, bár soha részeg nem volt, mégis nem egészen józanul emelte
esküvésre inas, mozgékony kezét, melyrıl azt mesélték a harcosai, annyi
ujj hiányzik, ahány folyón keltek át a frankok, amióta Galliába betörtek...
– Itt fogadom nektek, ti törzsvezérek! Ti hısök, kik rettenthe-tetlenül
rohantatok seregem élén a rómaiak ellen a harcba... Itt
fogadom legszentebb, legfélelmetesebb esküvel: egyesítem Galliát! Oly
naggyá teszem a frank nevet, hogy még évezredek múlva is...
A fából durván ácsolt, az elfoglalt városokból elhordott asztalok mellett
ülı híres vitézek arcán az ösztönösen megsejtett, nagy, történelmi
pillanatok áhítata látszott.
A fejedelem megtörülte verejtékezı homlokát. Már öregedett. A díszes,
északi, prémmel szegett ruhát még itt a hős sátorban is tőrhetetlenül
súlyosnak érezte. Valamikor a ripuári frankok népének legjobb lovasa volt.
Most testes, nehézkes mozgású, öregedı férfi lett belıle, akit legfeljebb
egy-egy ifjú rabszolgaleány tudott izgalomra gyújtani.
– Mulassatok csak! – intett a hatalmas, díszes fıasztal mellett
sugdolózó összehajló frank törzsfık felé, és a hátsó kijáraton kilépett az
alán módon palotaszerően felépített, szekerekkel, sátrakkal szinte egy
építménnyé összerótt sátorpalotából.
Már alkonyodott. A százezres tábor zaja egyre hangosabb lett. A
fejedelem lassú, nehézkes léptekkel haladt fel a sátorpalotával szemben
emelkedı dombra, ahol nagy feszületet emeltek a frankok között
tevékenykedı papok, és talán éppen azért magas, farkasfejekkel faragott,
tarkára festett Wotan-oszlopot a tőzszakállú Villámisten hívei. Lehajtott
fejjel, de méltóságteljesen haladt, hogy elriassza azokat, akik ilyenkor
ostromolták ıt kérdésekkel.
Most senki sem jött feléje. Megállóit a halmon. „Ki versengett eddig
Galliáért?... – A gondolatban kellemesen ott rejtızött a felelet: – Mi,
frankok és a nyugati gótok. Én és Theodorich király. S ha akié lesz a hun
Nagyfejedelem százhúszezer íjásza, mely ott délen csapdába ejtette a gót
sereget, egyszer mégiscsak visszaözönlik a Duna menti pusztákra?”
Kitárta karjait. Részeges, gyerekesen együgyő és férfiasán szilaj
kitöréssel hangosan mondta:
– Enyém! Enyém!
 A nap ott lebegett a szelíd, hosszú dombhát felett, és a lágy alkony
halványbíbor fellegei, mint óriás sátrak, emelkedtek a zöldeskék égbolt
felé. Chlojo úgy nézte a fellegeket, mint a jeleket olvasó jós. „Ki
tömörítheti maga köré, a hatalmas nyugati gót király veresége után, itt,
Gallia földjén, a kisebb népeket, alánokat, burgundokat...?” Hallgatott,
mintha töprengene, aztán halkan, rekedten, mondta:
– Én, én...
Arra gondolt, hogy Zenki alán bánt – akit Sangi bán néven is316
mertek Nyugaton, s Mayar Eddin Zenki néven Keleten – kényszeríti
elsınek szövetségre, hiszen a hun áradat s a Volga menti nagy gót, alán
birodalmak összeomlása után Galliába sodródott alán törzsek itt
táboroznak, a sárga viző Loire partján, Aurelianum körül, melyet a nép már
Orléans-nak hívott. Fejét felvetve nézett a már fénytelen napkorongba,
mely mint óriás opálékszer, hevert a halványuló párák leheletfinom
halványlila selymén.
Persze a bán is tudja ezt, a burgundok is. Gunther burgund király
követe a komor, erıs, démonian gonosz Hagen von Tronje és a híres
énekes Walter itt mulatnak... Talán már meg is történt a szövetség... Talán
már meg is pecsételték... násszal? Ha Sangi bán elvenné a tőzhajú
Krimhildát... Gunter és Sangi bán... alánok és burgundok. De hát miért
legyen a tőzhajú burgund királyleány a vad alán pusztalakó ágyasházában?
Hirtelen elfogta az izgalom...
Igen! Veszélyes szövetség! De szinte kikerülhetetlen, hogy ez a két
kisebb nép ne szövetkezzen. Alánok is, burgundok is a hunok halálos
ellenségei, s a hunok most itt vannak Galliában... Hiszen az alánokat a
messze perzsa határról kergették idáig a hun kopjások. A burgundok
országa immár határos a Buda Nagyfejedelemnek hódoló germán
népekkel. A burgundok és hunok között már többször kitört az irtóháború.
Hirtelen érezte, mint suhan el felette a veszedelem hővös tudata.
Igen, frank-alán-burgund szövetség. Ez a védelem s a hatalom útja itt,
Galliában. De mivel pecsételjék meg ezt a szövetséget? A gondolatok
ismét szavakká válva törtek ki ajkáról:
– Természetesen házassággal...
Mélyet lélegzett. Krimhilda híres alabástromtestének képe, mesés
szépségének messze földön tündöklı ragyogása mint igaz bőbáj lobbant
eléje. „Még ma éjjel beszélek Gunther király követeivel... Ajándékot adok,
gazdag ajándékot...” Homlokát ráncolva számolgatta kincstára rejtett
kincseit. Arra gondolt, hogy a rettentı erejő, mindig komor, démoni
tekintető Hagen von Tronje kedvét talán mégis azzal a csodás mővő
bizánci pajzzsal kellene felderíteni, melyet hét évvel ezelıtt hoztak az
alázatosan ravaszkodó ravennai követek. S Walter lovagnak, ki költı s
zenész hírében állott, s ezért hegedısnek tisztelték, mégis odaadja a
drágakövekkel ékes aranylapokba kötött, gót ariánus bibliát.
– Nem... nem... egyenesen Gunther királynak kellene elküldeni az ily
felette értékes ajándékot – mormogta józan zsugorisággal.
– A bizánci pajzsot a királynak. Nem is való másnak. Százhetven
gyönyörő, égbolt színő zafír, ötvenkét tőzszikraként világító rubin és
harminc csodálatosan tiszta-zöld fényő smaragd... S a bibliát? Talán
magának a tőzhajú Krimhildának...
Arra gondolt, hogy az ideje lejárt, öreges bizonytalanság fogta el.
„Megelıztek. Hamarább kellett volna. – A lakodalom egyre hangosabb
zaját hallgatta, s már nem örült neki. – Elkéstünk... mindenképp – merült
fel hővösen a bizonyosság. – Elveszi tılem Sangi bán? Most? De hiszen
akkor a burgund király egyszerre három ellenség közé kerül! Keleten a
hunok, délen a rómaiak... és északnyugaton mi, frankok!”
Hirtelen úgy érezte, káprázat vibrál a szeme elıtt: a domb tetején, az
alkonyi fellegek alatt, sötétkék hullám merült fel. Az ezernyi kopja halvány
csillogása most könnyő csipkedisznek látszott.
A sötétkék hullám gyorsan, hangtalanul özönlött a lejtın. Mögötte
másik merült fel. Harmadik. Negyedik. Chlojo tenyerével dörzsölte arcát. –
Részeg vagyok – suttogta akadozva, és elfordította fejét. Keleten mintha
megmozdultak volna az éjszaka könnyő árnyait rejtı ligetek. Kopjahegyek
özöne hömpölygött a lovasezredek négyzetei felett.
A frank tábor vidám zajába különös moraj vegyült. A fejedelem testes
alakja megremegett. Rohanni akart a sátra felé, de lába mintha megbénult
volna. – Fegyverre... fegyverre – suttogta, de hangja akadozott. Térdre
roskadt, és hol a feszület, hol a Wotan-oszlop fából faragott, tarkára festett
farkasfej díszeire tekintve, zavaros szemmel suttogta. – Káprázat...
Káprázat... Ötnapi járóföldre van innen a démoni had... Ötnapi járóföldre.
Arca elé emelte a kísértetlátó megdöbbenéstıl reszketı kezét. Lent,
messzirıl, a tábor nyugati részérıl vad ordítás harsant ezer torokból, és
vegyült össze a lakodalom vidám zajával.
A fejedelem kiegyenesedett. Telt, vöröses arcáról eltőnt a rettentı
álmot látó, verejtékezı tehetetlenség. „Ha a sátrak közé futnak, úgy
elmerülnek az ezredeik, mint a vízbe dobott kı.” Tekintete éles, hővös lett.
Odarohant a Wotan-oszlopnál álló, széles, száraz, kerek deszkalaphoz,
melyen mind a germán hit, mind a keresztények papjai kopogtak hosszú
botokkal – vezéri vagy jelzésnek használt dob helyett –, ha eljött az
áldozatok vagy az istentisztelet ideje. A száraz vesszıkoppanások messze
szállottak a csendes, alkonyi levegıben.
Keletrıl, nyugatról egyszerre rivallt fel a támadó hunok rettegett
318
farkasüvöltése. Ott, ahol a táborra viharzó lovasroham szétsodorta a
lakodalmi máglyákat, egyszerre lobbant a sátrak olajos vászna, a szekerek
szalmafonata. A felkígyózó tőzben kardok ezre villant, nye-rítve
ágaskodtak a hun paripák. Menekülık sikoltozó tömegei futottak.
De a tábor közepén, messze szélein, még mindig zengett a lakodalom
vidám zaja. A fejedelem körülpillantott. Mellette szótlanul, bénultan állott
néhány híres, vakmerı vitéz. A sátrak közül néhány fegyveres futott fel a
dombra.
– Ki tehet a sors ellen, király? S ha tesz, nem zúdítja-e még jobban
önmagára a sötét végzet népeket emésztı dühét? – hallatszott mellette.
Megismerte Walter, a dalnok hangját, és a burgundi követ felé rázva
két öklét, rekedten ordította:
– Ti! Ti hoztátok rám a végzetet! Mely jós ne tudná a burgund nép
rettentı jövıjét. Ó, istenem! Mért is engedtem a sátramba a
balsorshozókat!
Walter, aki sápadtan nézte az ırjöngve síró fejedelmet, elfordult. A
feszület tövében, teljes páncélzatban, hatalmas, címeres pajzsára
támaszkodva, Hagen von Tronje izmos, szikár, hatalmas alakja emelkedett.
A dalnok kutatva nézte zordon, mozdulatlan arcát. Érezte a másik lényébıl
áradó hővös, irgalmatlan elszántságot.
– Mégis! Minél sötétebb a pusztulás s minél sötétebb a végzet reánk
vetıdı árnyéka, annál dicsıbb a hıs, ki mégis kardot ránt a becsület s népe
védelmére – szólt, zengı énekeshangon, mintha verset mondana. A frank
fejedelem kiegyenesedett. Telt, vöröses arca még könnyes volt. Ökölbe
szorított kezét újra feltörı haraggal rázta a feje fölött.
– De az én népemnek más a sorsa! – ordította magánkívül. – Minden
jós tudja ezt! Fényes, hatalmas jövı vár reánk!
Hagen von Tronje keskeny ajkán gúnyos, megvetı mosoly rezzent.
Közönyösen, alig észrevehetıen rántott páncélos vállán.
– Akkor védd e sorsot, király!
A frank fejedelem kiegyenesedett. Körülötte a dombon már száz meg
száz félig öltözött harcos verıdött össze. Fejükön vaskarimás frank sisak.
Kezükben a híres, éles harci szekerce.
Balra harci lárma viharzott fel. Két század tetıtıl talpig
pikkelypáncélos, hosszú lándzsás alán lovas a tábor egyenes fıutcáján tört
át a lovaikról leszállva zsákmányoló hunok s a menekülık kavargó
tömegén át. Elöl a száguldó alán király, Sangi bán koronás sisakja
319
látszott. Az alán lovasok, akik még perzsa módon a lovaikat is befedték
a hun nyilak ellen rézpikkely páncéllal, feltartóztathatatlanul zúdultak
elıre. Jobbról-balról, a zsákmányolás kavargásából alig röppent feléjük
hun nyíl. Hagen von Tronje sötét tekintető szemében fellobbant a
harcvágy.
– Íme, a jel! Jöjj, Walter! Kovácsoljunk kardunkkal új sorsot
népünknek s magunknak! – kiáltotta tompa, kissé rekedt hangon, s mégis
úgy, hogy mindenki meghallotta. Hátára vetette hosszúkás, háromszögő
pajzsát, hogy ne akadályozza léptében, míg az ellenséget el nem éri, és
nagy ugrásokkal lendült le a domb oldalán. A „hegedıs” követte. A
karimás sisakos, szekercés frank vitézek csoportja megmozdult.
– Jöjj, király, törjünk át mi is! – szállott egyszerre Chlojo felé száz
torokból. A frank fejedelem arca már szinte nyugodt volt:
– Ha bármilyen vitézül is forgatnám kardomat az áttörésnél, mégiscsak
itthagynám népemet e rettentı csapdában, s ezért méltó lennék, hogy
elveszítsem, mert nem lennék kovácsa ragyogó jövıjének – szólt
méltóságteljesen.
Keletrıl, a halom lejtıjén száz kuturgur kürt harsogott, száz
garabonciás százkét színő vihart hívó köpenye tarkállott, táltosok ezüst-
szakálla lebbent a határtalan nyugati óceán felıl szálló meleg, só-illatú
szélben. Tizenhárom nagy pusztai nép legfıbb hadijelvényei között,
mesésen szép, hófehér, asszonyszemő, aranyszál sörényő arab kancán
Buzád Nagysámán alakja tőnt fel. Jobbján félig hun, félig római ruhába
öltözött fiatal férfi lovagolt. Régi hellén, tarajos sisakot viselt, mint a
legmagasabb rangú római katonák. Hátrább, balról, a hun népek
nagyfejedelmeinek csoportjában a besenyı beké, az avar kha-khán, a kun
nagyúr, a kazár bak-sah, a magyar kende, a jász nagysámán között zömök,
arányos termető, koromfekete hajú, egyszerő csikós ruhában fegyvertelen
ifjú lépdeltette hosszú lábú, majd földig lebbenı sörényő, aranysárga
kancáját, amely olyan volt, mintha egész könnyed mozgású, szinte a föld
felett lebegı alakját ércesen derengı alkonyi fellegbıl varázsolta volna elı
a sámáni erı.
Chlojo sóhajtott. Anélkül, hogy tekintetét levette volna a hun vezérek
csoportjáról, intett harcosainak.
 – Emeljétek ki e két isten szent jeleit, s vigyétek elıttem! Értelem
pajzsával védem meg népemet. S bármit is szól ajkam, ti tudjátok: áldozat
e szó, mely megnyitja e rettentı csapda kapuját.
A táborban már csak itt-ott csattogott a meglepett mulatozók, a
320
zsákmányoló hunok kardja. A kihunyó alkonyaiban még látszottak a
délrıl felvonuló légiók harcra kibontakozó vonalai. A frank fejedelem
elıreindult...

***

A Nagysámán emeletes szekerének felsı teraszán, a paripafejő,

aranyozott oszlopokra kifeszített kék, selyem sátortetı árnyékában négyen
ültek. A frank fejedelem néha elhallgatott, mintha vívódna, folytassa-e
beszédét. Sokáig nézte a terasz ezüstlapokkal fedett padlóján a kínai
faragványokkal díszes, öblös s mégis könnyed, rögzített, elefántcsont
trónusszerő székeken ülık tükrözıdı képét, figyelve arcuk kedvezı vagy
kedvezıtlen kifejezését. Úgy érezte, a cselekvés ideje eljött.
– Egy alán jós, aki felette kiváló léleklátó, mondotta, hogy titkos
követek jártak Wormsban, a burgund királyi udvarnál, s arra biztatták
Gunther királyt: támadja meg a Nagysámán hadát, mikor zsákmánnyal
megrakodva, bizonyára kissé fellazult menetként tér vissza a hun legelıkre
a burgundok országán keresztül.
Buzád Nagyfejedelem barna, ovális arcán fölényes figyelem volt.
Átvetette hosszú, inas karját a szekérterasz vaskos aranylapokkal bevont
korlátoszlopain, melyek pikkelybırő, emberfejő, emberfeletti lényeket
ábrázoltak. Férfias, mohó ajka néma maradt, csak sőrő, ívelt
szemöldökével intett az öles termető, ısz szakállú Orkháb felé. A fıtáltos
felemelte kezét, és mélyen konduló hangon, gót nyelven kérdezte:
– Milyen követek jártak Wormsban? S hogyan tudták, hogy éppen a
burgundok Rajna menti völgyein át térünk dunai szállásainkra?
A frank fejedelem telt, vöröses arcán feszült töprengés látszott. Attól
tartott, ha bevallja tudatlanságát, bizalmatlanságot kelt. Ha pedig csupán
feltevéseit mondja el, elveszti a kitőnıen értesült államférfiak elıtt a
tekintélyét. Aëtius, aki mcst egyszerő légionárius mellpáncélt viselt, de
vállán a hun fıtiszti rangot jelentı farkasbırt, megértette hallgatását.
Elmosolyodott. Szót kérve emelte fel kezét, melynek csuklóján két
farkasagyarat viselt széles, ezüstpikkelyes csuklóvédı lemezen.
 – A jós talán nem is tekintett oly messze a jövıbe, s mégis igazat
mondott. Én Honoria hercegnıtıl, akit jelenleg kolostorban tartanak, titkos
jelentést kaptam, hogy Piacidia császárnı kedveltje: Bonifacius magister
officiorum, féltékeny a hunok diadalaira, melyek az én diadalaim. Ezért
szívesen látná, ha e gyızelmek fényét
J2I
váratlan vereség homályosítaná el. Bonifacius magister officiorum, aki
kitőnı hadvezér, tudja, hogy a hun seregek ily hatalmas zsákmánnyal
megrakodva nem fordíthatják szekereik rúdját a magas Alpok vagy Itália
felé, de nyilvánvalóan a legrövidebb utat választják innen, északi
Galliából, a burgundok országán át.
A frank fejedelem megkönnyebbülten pillantott rá. Arcán hála látszott.
– Engem viszont a burgund követek akartak rábírni arra, hogy
alánokkal s Gunther királlyal szövetkezve álljam el utadat, Háromszoros
Hatalmas Nagysámán – szólt komoran. Egy pillanatig arra gondolt, hogy
látványos felháborodással szól, de ismét attól tartott, bizalmatlanságot kelt,
s halkan, szinte suttogva mondta: – De én szerényen csupán a fiam
boldogságával törıdöm, mert ismerem a burgundok szörnyő végzetérıl oly
sok évszázadon át a legkiválóbb halottidézık s léleklátók ajkáról
elhangzott jóslatokat... s mikor felajánlották nekem a világszép, tőzhajú
Krimhilda hónál fehérebb liliomkezét, én bölcs józansággal, koromhoz illı
alázattal mondtam le ily végzetes veszélyeket rejtı megtiszteltetésrıl.
– Szinte hihetetlen önuralom, lenyőgözı józanság – mondta Aëtius, s
most ı is a padló ezüstlapján figyelte a Nagyfejedelem s a fıtáltos arcának
tükörképét. – Valóban elhangzottak oly jóslatok, melyek indokolt
aggodalmat keltenek, de ahogy a pásztorok éneklik: aki erıs, nem kell
annak félni. Jelenleg nincs férfi az uralkodók között, ki ne küzdene a
tőzhajú királynı kezéért. Ez érthetı. A titkot tudók s a dalnokok azt írják
róla, hogy híres varázslónı, aki ezüst fellegen lebegve látogatja meg
minden holdtöltekor titkos szeretıjét.
Szavában a ravennai, a germán dalnokok himnuszai csendültek. Talán
szándékosan hagyta, hogy a lelkesedés elragadja, aztán mintha erıt vett
volna magán, józanul, kimérten folytatta.– Vitathatatlan: ki ágyasházába
vezeti Európa legszebb, legtitokzatosabb asszonyát, ura lesz a burgundok
népének is. S e nép, melynek országa egyszerre terül el a Rajna két partján,
Germániában s itt, nyugaton, Galliában is, hatalmas, vitéz ıre lesz a
szerencsés kiválasztott akaratának Germániában s Galliában egyaránt.
 Csend lett. Orkháb tömör, mintha ezüstbıl kovácsolt szemöldökét
összevonva, komoran pillantott a Nagyfejedelem felé. Buzád nagy, barna
szemében a sámán mindentudó tekintete villant. Hallgattak.
Az emeletes sámánszekér felsı teraszán lágy galüai szellı lebben-tette
meg az aranylapokkal fedett, paripafejő oszlopokra kifeszített,
}22
kék selyemtetıt. Jobbra az Alpok csúcsai fehérlettek. Itt a szelíd,
hullámos síkon irdatlan had vonult lassan, mint zsákmányával megterhelt,
jóllakott, elnehezült ragadozó.

16.

Ravenna felett heves nyári vihar dühöngött az éjszaka, de a reggel

mégis oly csodásán üde volt, mint egy ifjú asszony mosolya. Pulcheria
könnyed, táncos mozdulattal félresodort kicsiny bíborsaruja hegyével egy
kavicsot. Karcsú, hófehér bokáján átfonódó, ékszerszerő saruszíjakon
felcikáztak a hosszúkás, zölden lobbanó smaragdok.
Elıtte – két szálas, szıke herul zsoldos között, súlyos bilincsekben –
egy férfi állott. Az asszony rövid ideig a hivatásos cselszövı hővös,
mérlegelı tekintetével nézte, aztán halkan, lágyan, dallamosán mondta:
– Szólj, halálraítélt... ha lehetséges, szívesen megteszek érdekedben
mindent, bár ki ne tudná, hogy a bitorló felette kedvelt embere voltál.
Oresztész csontvázsoványan, rozsdás, súlyos láncokban, meggörnyedve
állott a kert díszes, gondozott, homokos ösvényén. Arcán a börtön árnyéka
sápadozott.
– Igazságtalanság ért, Sacratissima Domina – mondta tompa, rekedt
hangon. – Filozófus vagyok. Nem a halálos ítélet, de az igazságtalanság
ellen tiltakozom, s az a kérésem, hogy kivégzésem után pártatlan
jogtudósok vizsgálják meg, vétettem-e Róma ellen.
A bizánci asszony arcán elismerés látszott. Szürkészöld szemében
rokonszenv csillogott.
– Kivégzésed után? Valóban filozófus vagy, ha így gondolkodói. Ti,
kik akkor a Szent Birodalom Khresztosz jelében küzdı, igaz hitő
vitézeinek adtátok meg magatokat, valamennyien bántatlanul a Leg-
szentségesebb Imperátor, Theodosziosz cézár új hívei, istenfélı zsoldosai
lettetek. Csak te s Eudoxiosz orvos, kit azzal gyanúsítanak, hogy nem
ápolta kellıen Honorius császárt, léptetek a legképzettebb jogtudósok
Üdvözítınk törvényeit tisztelı bírósága elé.
 Félig behunyta szemét. A rejtelmesen, zölden lobbanó tekintetére
ráborult a hosszú szempillák leheletfinom árnyéka. Arcán áhítat ömlött.
Kezét összetette, illatos ujjai összefonódtak.
– Ma éjjel tanácsért fohászkodom kedves szentjeimhez, s ha sugallatot
eszmélek, megkérem Piacidia rokonomat, adjon kegyelmet nektek, hogy
bőnbánatban töltve életeteket, ne kerüljetek az elkár-hozottak oly
szánalomra méltó s oly elrettentıén nagyszámú seregébe.
Oresztész sóhajtott. Arcán elıször hirtelen lobbanó remény siklott,
aztán, hogy jobban álcázza örömét, kétségbeesett hangon suttogta:
– Vad hun barbárok, kik Ioannész leghívebb zsoldosai voltak,
szolgálhatják Rómát... s én, ki hellén férfi vagyok, a vesztıhelyre lépek oly
titokkal a lelkemben, mely megmentheti s talán évszázadokra
megszilárdíthatja a birodalmat?
A bizánci asszony szürkészöld szemében nıies kíváncsiság csillant.
– Titokkal? – kérdezte lágyan.
Oresztész lassan felemelte kezét. A rozsdás láncok zörrenve
végighullámzottak rajta bokájától csuklójáig.
– Őrnım... bár Bonifacius magister officiorum ellensége voltam, a
birodalom üdve elıbbvaló életemnél. Ezért kérlek: óvd ıt! Rettentı
veszedelem árnyéka borult reá.
Az asszony üde, hamvas arcán akaratlanul is pirosság ömlött. Zavartan
hallgatott.
– Én?! Öt?
Oresztész bólintott. Leláncolt kezével, tanult, rhétori mozdulattal
mutatott oda, ahol a palota falának aljában a börtön mély lejárata sötétlett a
magas, zöld fő között.
– Éjjel-nappal hallgatom immár hosszú idı óta a szolgák, katonák és az
elıkelık elejtett szavait. Mindenki Aëtius diadalairól beszél, Bonifaciust
már szinte elfeledték. Én jól ismerem Aëtiust. Ha ily ragyogó diadalok
után a hunok hatalmával a háta mögött Ra-vennába jön, mindenki
veszélybe kerül, ki vetélytársa lehet Piacidia úrnı mellett.
Pulcheria sóhajtott. Virágsziromarcán nem volt aggodalom.
– Mit tegyek, hogy mint az idısebbet tisztelı rokon, óvjam Piacidia
úrnı kedvelt hívét? – kérdezte görögül, hogy a két herul zsoldos ne értse.
Oresztész arcán a gondolat oszlatta szét a rabság szürke porát.
– Ha védeni akarod Bonifaciust, gyengítsd Aëtius hatalmát... s ha ez
szándékod, gyengítsd a hunokat.
Az asszony félrehajtotta kicsi fejét. Mesésen dús, illatos, éjsötét fürtjei
vállára ömlöttek, s liliomnyaka kidefengett a selymes, kígyója
 20 hajhullámok közül. Duzzadt, pirosra festett ajka várakozva félig
kinyílt.
– Szent Birodalmunk legfıbb érdeke, hogy a hun barbárok
gyengüljenek – szólt kitérıén.
Oresztész bólintott.
– Úrnım, nem kívánhatom, hogy Bonifacius magister officiorum vagy
éppen Piacidia császárnı bizalmával ajándékozzon meg, de én úgy
ismerem a hunok sok titkát, mint talán senki a birodalom fıtisztviselıi
közül, hiszen igen hosszú ideig éltem pannoniai birtokomon. Régi, kedves
barátom az a hun herceg, aki számőzve, egyszerő vitézként szolgált itt a
városban. Ha szót ejthetnék néhány germán fejedelemmel, kik ugyancsak e
számőzött s most talán fogságban sínylıdı herceg hívei, a hun hatalom
megoszlana, s a halálos veszedelem árnyéka elhalványulna a birodalom
felett.
Pulcheria szemében kíváncsiság, elismerés, kételkedés váltakozott.
– Ma éjjel meghallgatom édes, drága, jóságos s oly elnézı szentjeim
sugallatát, s ha melletted szólnak, bizánci gályára vitetlek valamilyen
módon. Késıbb Eudoxiosszal s régi hun zsoldosaival útra kelhetsz. De
Róma s Bizánc is egyaránt szökevénynek tekint majd. Ezért ajánlom, hogy
nappalra, ha csónak közeledik a gályához, vegyétek fel bilincseiteket.
Piacidia úrnınek talán azt mondom majd, hogy a beszélgetés során
megsértetted Theodosziosz császárt, s ezért bizánci bírák ítélkeznek rajtad.
összetette liliomkezét, s azzal a bájos, tréfás képmutatással, melyen
átsugárzott olümposzi szépsége, értelme, lehajtotta fejét.
– Derék vitézek – kérte a két herul zsoldost –, míg imádkozom,
vegyétek le e szánandó, de dicséretes bőnbánattal eltelt fogolyról e nehéz
láncokat. Hadd vethessen keresztet. Ez az utolsó napja.
Oresztész nehézkesen, sután meghajolt, és megcsókolta a zöldarany
palást szegélyét.
– Minden szavadat örökké csillogó ékszerként ırzöm lelkemben – szólt
halkan, alázatos hálával.

***

A Rajna völgyében, a régi római limes mentén s itt, a Worms környéki

halmokon már sárgult a szılı levele, s szüretre készülıdött a város. Bent, a
királyi palota fıépületéhez durva gerendákból hozzáépített nagy, téli
lakomateremben félhomály derengett. Ilyenkor, szép, ıszi idıben ez volt a
legnyugodtabb hely az egész palotában.
 Walter kezében halkan csörrent a kehely.
– Megvédhetjük-e egyedül népünk szabadságát? – szólt halkan,
fojtottan. – Ha pedig nem, nincs-e jogunk felhasználni minden cselt, hogy
lesújtsuk azt, aki Krimhilda képében népünket birtokolja sok ágyasától
feldúlt fekhelyén?
Hagen von Tronje sokáig hallgatott, aztán a középen ülı Gun-ther
királyhoz fordulva mondta:
– A két hírvivı, aki szökevény hunok csapatával jött, levelet hozott
Theodemir osztrogót királytól s Ardarich gépid fejedelemtıl is. Ha oly
válogatott had élén kísérjük el a menyasszonyt a hun Nagysámán
sátorpalotájába, mely elég erıs arra, hogy elsınek rántsunk kardot, s
sújtsuk le a lakoma közben a hunt, akkor nemcsak osztrogót, nemcsak
gepida, de herul, rugi, skir, longobárd, turcilling népek harcosai is viadalra
kelnek. S ha valamennyien elıször látszólag csak a mellızött fiatal hun
herceg nevében emeljük fegyverünket, a hun népek megoszlanak, s
gyızelmünk biztos.
Gunther felvetett fejjel sokáig nézett a hosszú terem homályába
süppedı kijárat felé.
– Én ülök a lakomán legközelebb Buda király mellett, az én kardom
sújtsa le ıt... Halála jel lesz a nagy, dicsı szabadságharcra.
Hagen von Tronje rácsapott az asztalra vaskesztyős kezével:
– Veszély! Viszály! Végzet talán – mondta szaggatottan. – De
tehetünk-e mást? Mi békét akartunk, s hódoltunk nekik. A mi hibánk talán,
hogy Ojbarsz elıd addig raboltatta földünket utóhadával, míg vitézeink
parancsunk nélkül is lekaszabolták a hátramaradt hunokat? Ekkor jött
reánk tengernyi seregével a Nagysámán. Húszezer hısünk esett el az
egyenlıtlen harcban. S most Krimhildát követeli zsákmányul a telhetetlen
gyıztes. Ha Buda halott lesz, az ifjú Attila kezünkbe kerül. Mi segítjük ıt,
nem más.
Walter nagy, csillogó költıszemében a harcos izgalma lebbent:
– Az ifjú Attila nagy s nemes szívő fejedelem lesz. Hiszen ki ne tudná,
hogy Buda azért számőzte nagy titokban, mert az elnyomott germán
népekért emelt szót. Teodemir, a keleti gótok királya, Ardarich, a gepidák
fejedelme, az ifjú Geiserich, mind régi jó barátja... s mind ott lesz a véres
menyegzın.
Gunther felvetette fejét.
– Most kedvezı az idı – mondta álmodozva. – A hegyekben, melyek
elválasztják a kis síkságot a nagy keleti pusztáktól, már leesett az elsı hó...
s a hunok közül csak azok a törzsek jelenhetnek meg Buda lakodalmán,
melyek itt a Tissus és Donau vidékén legeltetnek. – Arca lassan
megváltozott. Hangja ünnepélyes, szilárd lett:
326
– Ha vesztünk, népemért áldozom fel magam... ha gyızünk, az összes
germán népek élén megyek a harcba a hunok, Róma, Bizánc ellen.
A sokáig titkolt álmok most szaggatott szavakká váltak meg-
megremegı ajkán.

***

Felfigyelt akkor, azon a nyáron a messzi szállások apraja-nagyja.

Kíváncsian kérdezısködtek. Híreket várt a tizenhárom nagy pusztai nép.
Híreket suttogott, faggatta a garabonciásokat. S nem volt a roppant
sámánbirodalomnak Altáj jeges bérceitıl a S2elíd pannoniai dombokig
olyan cserénye, berénye vagy vándorló tábora, ahol el ne énekelték volna a
vándor dalnokok, el ne mondták volna a táltosok, meg ne látták volna a
sámánok, hogyan ment az ifjú Itil kán
– kinek neve Ata-Ullah, vagyis az Emberek Atyja, s akit Attilának
hívnak a gótok s a rómaiak – ama híres Kara-törzsbeli Almos vezér
szállására, akirıl mindenki tudta, hogy a gıgjénél csak a vendégszeretete
nagyobb. A törzsfıt azért hívták „Álmos”-nak, mert biztos szavú, éles
elméjő álomfejtı is volt. Itil kánt hét garabonciás költı, dalnokok,
húrpengetéshez, sokféle pásztormővészethez értık és két táltos kísérte.
Álmos vezér mindent elıre tudott. Törzsének hetven legszebb szüze elıtt,
hét legtudósabb táltosa körében, már várta a vendégeket.
– Látta, aki láthatta, a Viharisten kardjának villanását a napkeleti
égbolton – szólt szép, zengı, százezer éves sámán-mayar nyelven úgy,
ahogy a messzi, meleg óceán, a tovainduló csillagokat járó vándorok óriás
gépei alatt összeroppant Elsı Birodalom, a,,MU” világrész tudós
fejedelmei szólottak –, s ezért tisztességbıl s nem más miatta, kérdem
tıled, mi járatban vagy itt?
Itil mosolygott.
– Rika lányod kéne ágyasomnak, jegyesemnek – szólt halkan, érdesen,
s ısi szokás szerint kardjára tette kezét. A szikár, ıszülı hajú Álmos arcán
látszott, jól ismeri a másik sámáni hatalmát, Rika titkos útjait a szent
holdtölte éjszakáin, és csak a tudatlanok számára teszi fel a megszokott
kérdést.
 – Van-e néked, te, ifjú sámán, nagy szekered, nyájad, gulyád s
ménesed, hogy ne ázzon, fázzon, éhezzen, szomjazzon az én leányom
hóban, télben, ólmos esıben?
Itil hallgatott, mert ilyenkor csak az igaz szavú táltosok szólhatnak,
csak garabonciások zengı éneke lehet a válasz, melyben a kérı erejét,
dicsıségét, mondják el a tarka köpenyes költık, színészek,
ltleklátók, dalnokok s más mővészek. Megvárta, amíg elhangzik a kérı
sok ezer éves dicsérete, aztán szokás szerint kardjára csapott.
– Elég a szóból, énekbıl, bőbájból. Ide a leányt, mert villan a kardom!!
Álmos lehajtotta ıszülı fejét, hogy rejtse mosolyát. Aztán úgy, hogy
csak a körülötte álló léleklátó, bölcs táltosok hallották, büszke
kételkedésbe rejtve alázatos dicséretét, mondta:
– Hiszen ha csak a kardod villanna, Itil kán, eléje feszülne száz dalia
aranyszélő pajzsa is. De jobban tudjuk mi, hogy te ki vagy, mint talán
jómagád. Tiéd a leány hajastól!
Rika lehajtott fejjel állott közöttük. Dús, se nem szıke, se nem barna,
homokszínő haja vastag, hosszú, érdes fürtökben kibomolva borította el
melleit, omlott le a hátára. Sötét szemét, melyben a titkos éjszakák parázna
emléke s száz bőbáj bolygó lidérclángja rejtızött, lesütötte. Izmos, arányos
asszonyalakján egyszerő gyolcsruha fehérlett. Itil úgy érezte, látja piros
ajkán a sámáncsókok tőzpecsét-jét. Látta az összeverıdött szabadok
figyelı tekintetét. Illı haraggal csapott kardjára, s akadozó hangon kiáltotta
a kérı sok ezer éves hízelgı méltatlankodását:
– Mért nem öltöztettétek selyembe, bársonyba az én
jegyesemetágyasomat?
Álmos meghajolt. S hogy jól értse a nép, pásztorszóval felelte:
– Áztat te tedd, jó vitéz. Véled hál, véled kél. Itil újra a kardjára
csapott.
– Mért nem ültettétek lóra, paripára, a legeslegszebbre, leghosz-szúbb
sörényőre, a Kardisten Szent Ménesébıl táltosoktól kiválasztottra?
Most a hét táltos hajolt meg.
– Áztat te tedd meg, jó vitéz. Veled lovagol, hóban, esıben. Most már
mindenki várta a leánykérés legférfiasabb, leglátványosabb jelenetét. A
kérı szava harmadszor is felcsattant.
– Nem kell énnekem ménestek, gulyátok, se tengernyi nyáj,- se aranyos
fegyverek. – Helybıl ugratta elıre lovát, azzal a fogással, mely a pusztai
pásztornépek elıtt a jó lovas nagy próbája. Karja a leány dereka alá nyúlt.
Az összeverıdött kíváncsiak, asszonyok, lányok, szolgák tréfás riadozással
szétugrottak. A vitézek mosolyukat rejtve, hangos nekihuzakodással
kapkodtak a kardjaikhoz.
Rika fellendült a nyeregbe. Itil nagy, szürke lova felágaskodott.
Körbefordult. A puszta pora felkavargó örvényt vetett a földet vésı lólábak
körül, s a lovas s a leány alakja mintha sámáni erık vará328
zsával támasztott forgószélben sodródott volna vad vágtatásban a
rónaságon.
Tréfás, trágár fenyegetések harsantak. A legjobb csikósok hajszolták
versenyekben gyıztes lovaikat a leányszöktetı után, aki hétszer kerülte
meg a Kara-törzs Mayarárokszállás-táborát. Az asszonyok, lányok, öregek,
a szállás apraja-nagyja az árok gyır-győrő körtöltésén állva biztatták a
menekülı lovast, méltatták minden mozdulatát, csodálták Rikának a
vágtatás közben kibom.ló, fellegként elnyúló, híres, hosszú haját,
bátorságát, hogy nem sikolt, mikor minél kisebb körben, szinte a
szállásárok szélén, vad vágtatásban fordul a vılegény nagy, szürke ménje.
Amikor megállott az egyszerő, fából ácsolt, otromba szekér mellett,
mely ott fehérlett majdnem a szállás szekér-, kunyhó-, sátorsorának végén,
a kísérık tömegébıl ısi ének szállott. Néha morajló mormogássá vált, néha
vidáman felcsapott.

Elsı feleség: nagy hőség. Második feleség: tüzes szerelem... Harmadik

feleség: új ifjúság. Negyedik feleség : fényes gazdagság.
Ötödik feleség: ezüstkorona. Hatodik feleség: aranyos boglár. Hetedik
feleség: száz ágyast gondoz. Száz ágyas urának bét tö'zs hódol. Hét törzs
fejedelmének aranyos házban ezer a szeretıje.

... Most már fehér kínai selyem simult testére. Kibontott haján
aranylevelekbıl kovácsolt nászkoszorú csillogott. Karcsú dereka
engedelmesen simult a férfi kezébe. A nagy, szürke mén, melyet a
legfinomabb falatokkal etettek a lakodalom három napja alatt, jólla-kottan,
nehézkesen, gıgösen lépdelt. Itil a hét bővös, szellemhívó, rangot jelzı
színre feszített, hosszúkás négyzet alakú, háromszögő bırdarabkákkal
körülvarrt, sastollas, hegyes, sámánnemzetséget jelentı süvegét tarkójára
csúsztatta. Nagy hajú asszonyát magához szorítva, büszkén, egyenesen ült
a dísztelen, magyar csikósnyergében. A nagy szekérváros felıl a lakodalmi
menet elé özönlı harcosok gyermekes kíváncsisággal nézelıdı tömegébıl
egyszerre elnyújtott kiáltás szállott.
– Áldááááásü Itiiiil! Nagysámán!!
 Az alkonyi nap fényében a kardok szikraözöne villódzott. A
garabonciások kihevült arcán egy pillanatra sápadtság ömlött. A táltosok
nem nézve egymásra, némán szegezték le a földre tekintetüket.
329
Rika halkan felsikoltott. Barna szemében asszonyos elragadtatás
csillant. A férfi komoran nézte ezt az elragadtatott tekintetet, és érezte, a
Nagysámán névre láthatatlan kéz érintése csendül végig a kardja pengéjén.
A szürke mén megállott a fából ácsolt, egyszerő szekér mellett, mely
ott fehérlett a szállás szekérsátor utcájának végén, és érdeklıdve szaglászta
az illatos, fehér, frissen ácsolt fenyıdeszkákat. Rika készségét jelezve,
elsınek siklott le a nyeregbıl új otthona elıtt. Megállott, és lehajtott fejjel
hallgatta a komor, erıs javasasszony szavát:
– Óvjad férjed erejét ifjú ágyasok által. Sok új ágyas ifjúsága férjed
ereje, s férjed ereje a te ifjúságod. Apóid, gondozd, óvd azokat, akik férjed
ágyában gyújtják örömét, mert vajon nem a te vigasságod-e az ı násza? A
Hajnalcsillagra tekints, s lelked megtisztul, és erıs leszel a nászban, miként
a halhatatlanok.
Rika meghajolt.
– Óvom ifjúságát ifjú ágyasai által, mert az ı ifjúsága: az én ifjúságom
– ismételte, és ajkán felizzottak a holdtölte éjszakáinak varázscsókjai.
A szekér nyitott tetejő belsejében friss széna, nemrég szıtt gyolcs és
kenıcsök illata lebbent. A javasasszony felemelte kezét.
– A hold felkelt – szólt halkan, dallamosán, a násznép felé fordulva,
jelezve, hogy a távozás ideje elérkezett.
Rika hallotta a halk, vidám kacagást. Elpirult, és besiklott a szekér
belsejébe. Itil legénykedve lekapta fejérıl a süveget. Tréfás haraggal a
földhöz vágta, s a leány után ugrott.
A násznép vidám lármával tódult tovább. A garabonciások
csoportjában elismerıen rikkantott valaki.
– Jól házasodott a kissámán, hiába faragatlan a szekere deszkája.
– Most, hogy mayar leányt vett el, úgy lehet, mind a tizennyolc magyar
törzs melléje áll... ha...
A beszéd lehalkult.
– Csakhogy a Nagysámán, úgy hallottuk, egy gót királylányt vesz el,
akkor meg amazok tágulnak Itil mellıl – mormogott a másik.
– Nem gót az! A burgund király világszép lányát hozza Buda
Nagyfejedelemhez a násznép – szólt a sovány, magas kétszáz éves Uman
sámán, és szigorú ¦tekintettel kereste a garabonciások csoportjában a
közbeszólót.
 – Násznép? – hallatszott kételkedve a tömegbıl. – Őgy mond3JO
ják, hatezer válogatott burgund vitéz élén hozza tőzhajú Krimhildát a
burgundi király. Még csatába sem jönnek ennyien.
Uman fölényesen legyintett:
– Annál több vitéz hódol a Nagysámánnak... De százezer kard ellen,
akár így, akár úgy, nem állhat meg a hatezer pajzs.
A menet csoportokra szakadozott. A szekerek mellett új tüzek gyúltak.
Vacsorát készítı asszonyok forgolódtak, lányok szalagja lebbent.
Bent, a durván ácsolt szekér belsejében Rika most érezte azt a különös
szégyenkezést, mely sohasem fogta el a varázslat éjszakáján. Mintha ezrek
parázna, kíváncsi tekintete szegezıdött volna reá, látta volna
meztelenségét.
Ismerte a titkokat, de ahogy múlott az idı, a titkok felfokozódtak,
megteltek ismeretlen jelekkel, ösvényekké váltak, melyek a végtelenbe
vezettek.
Késıbb tudta, hogy csupán a féltékenység emelhet igazi gátat közéjük,
s maga lobbantotta az ifjú kán kedvét a fiatal rabnık engedelmesen táruló
testére, maga lett az elsı láng a nászáldozat máglyáján.
Ha vándorolt a törzs, s közeledett a holdtölte, Itil szekere egyre
messzebbre maradt el a menettıl, s csak a hatalmas vérebek lógatták lapos
sárkányfejüket a rét füvén puhán billegı, ormótlan kerekek mellett.

***

A Tissus füzesei felett óriás telihold lebegett. A kora ısz mély titkokat
hordozó csendjében már egyetlen madár dala sem csendült... Csak messze,
a lúdvári réteken is túl, halkan, mint a tücsökszó, pendültek a
fegyverkovács mőhelyekben a soha nem nyugvó martellpörölyök. A nagy
hadmezei belsı győrővár körtöltésen kívül elnyúló tóban búgott fel itt is,
ott is a békák messzi nádasokban halkuló kórusa.
A szekér oldalán már festett faragványok tarkállottak, melyek
rovásírással mesélték el Itil viadalát a rettentı erejő svév királlyal, dicsérve
a sámán védıszellemeit, s gyızelemnek tüntetve fel a vesztes diadalt.
Oldalt, a friss szénára kiterített tigris- és farkasbırökön vagy kicsiny,
faragott tönkökön, négy szıke frank leány ült, kiket akkor zsákmányolt a
had, mikor Chlojo fejedelem táborát meglepték. Nyúlánk, hófehér, fedetlen
testük halványan derengett az erısödı holdfényben. Rika lágy, halk
varázsszavakat suttogva hajlott a faragott tönkön ülı leányhoz. Keze gyors,
egyenletes mozdula33*
 tokkal nászra hevítı kenıcsöt dörzsölt az üde selymes combokra, a
hamvas mellekre. Aztán ajkukhoz emelte a mámorszomjat keltı italt. A
leányok félig behunyt szemmel ittak. Bırük alig észrevehetıen bizsergett
az illatos kenıcstıl. A bizsergés lassan szőrıdött izmaikba.
A rét magas, illatos füve felett könnyő, meleg, kora ıszi ködök
lebegtek. Márványként fehérlettek a szekér vaskos fenyıdeszkái. Titokkal
teltek meg a tarka rovásjelek.
Az elsı leány megrázta hosszú, vaskos, arányló haját. Hangtalanul
felemelkedett. Úgy érezte, langyos, láthatatlan hullámokban gázol. Rika
ajkán halk, ısi himnusz csendült. Itil állott a szekér elıtt. Lényében sámáni
erık viharzottak. Az imbolyogva elırelépı leány lassan megállott. Fejét
felvetette. Homályos szemmel nézte a holdfénnyel borított égbolton
sziporkázó Hajnalcsillagot. Érezte a közelgı férfi lényébıl sugárzó erıt, s
halk szisszenéssel emelte maga elé mindkét ernyedten lehajló, hosszú,
fehér kezét. Botladozva hátrált. Hamvas, selymes dereka hátrahajlott.
Aranyként sziporkázó hajfürtjei a rét füvéig ömlöttek.
Úgy érezte, tőzze válva sodródik a Hajnalcsillag felé...
Messze, messze, a wormsi palota hálótermében alvó Krimhilda
ágyához aranyfényő bolygóláng lebbent. A királyasszony arcán köny-nyő,
csillogó árnyék suhant...
Itt, a szkíta pusztán, a tiszai rét felett lebegı, meleg, ıszi párák hamvas
színéhez rejtelmes, érces, ezüstös árnyalat vegyült. Rika kezében a hárfa
úgy pendült, mint ezüstlapon a garabonciások fémvesszeje. A férfi lassan
eresztette le erıs karjában a tigrisbırre a napfényszıke Második Szeretıt.
... A harmadik leány úgy mozdult meg a faragott, alacsony fatönkön,
mintha menekülne. A menekülı mozdulat átlényegült a dionüszoszi erık
örvényében...
... Krimhilda behunyt szemmel is látta, mint lobog fel ágyánál a
harmadik világtáj felıl is az Erıt idézı nászáldozat messze, a szkíta
pusztán támadó energiaörvényének jele. A terem megtelt ezüst köd
gomolygásával. A tőzhajú Királynı bársonyos válláról lesodródott a
takaró, dús, féktelen hajfürtjei lángokként kígyózva lebegtek. A hálóterem
zárva zárt hét ablakán halk zengéssel hajlott szét a vasvirágok kovácsolt
rácsa..
... Ott, a szkíta pusztán, a tiszai réten, akkor indult a negyedik világtáj
birtoklását jelentı mézszıke hajú leány felé a Nagysámán. A farkasbırön
heverı leány fel akart emelkedni, de a férfiból áradó
332
 forró vihar felperzselte remegı térdeit. Nyúlánkan kígyózó teste
ezüstösen csillogott a holdfényben, aztán elsodródtak az otromba
szekérnek a rétre tömören hulló árnyékában...
... Krimhilda behunyt szemeivel látta, mint hullámzanak az új vonalak.
A négy aranyfényő bolygó láng képzete átlényegült. Az ezüstköd fellege
felett hatalmas hattyú lebegett. Szárnyai, tollai a bolygó lángok kozmikus
aranyfényét szikrázták, s a tőzhajfürtök mint viharszította máglya,
meglebbentek a szárnycsapásaitól. A hár-fa pendülése egyre közelebb
hallatszott...
... Itil lassan felemelkedett. A hold elıtt tömör ezüstfelleg go-molygott.
Felette, mint aranyfényő csillag, hatalmas hattyú szállott. Az ifjú sámán
lassan győjtötte lényébe a négy nászban idézett erıket. Hirtelen sámáni
akarathullámmal szétfeszítette az anyagi sík körvonalait. A rıten villódzó
energiaörvény halk, zengı zúgással tört a magasba...
... Krimhilda látta, roppant turul lebeg feléje, sötét szárnya elfedte a
holdat. Roppant alakjának egyre közeledı árnyéka rávetıdött az asszony
fehéren derengı testére. Rettegve kiáltott. A turul csıre melleit érte,
hatalmas, zsákmányolásra begörbülı karmai vergıdı csípıjébe
mélyedtek...
... A réten csend volt. A négy leány, összehajolva Rika körül, hallgatta
a hárfa pendülését. Mind a négyen finom árnyékkal ékes szemmel néztek a
messzeségbe, ahol a tőzhajú Királynı tárult nász-ra a rátörı ifjú sámán elé.
– Légy erıs – zihált a tőzhajú Királynı ajkáról a hívás, aztán zizzenve,
ment a penge, röppent a suttogás: – Ölj érettem... Öld meg a
leghatalmasabbat, s a leghatalmasabbnál hatalmasabb leszel...
... Mindenki érezte az ifjú sámán és a tőzhajú Királynı nászát, akit
szent Holdtöltekor elsodort Itil akarata, s aki egykoron ott, a nagy pannon
tavon feltámasztotta a hullámokon lebegı élettelent. Nyugtalanul
forgolódott a sivatagi vár széles teraszán alvó, selymes bırő Mikholt...
Sziszegve rázta lobogó sörényét az izmos, nyúlánk Emese. Megduzzadt
ajakkal szorította melléhez keskeny alabástrom-kezét a fényhajú
Thusnelda... Tágra nyitott szemekkel belemerevedve a holdfényes
végtelenségbe, várta a turulszárnyak lebbenését az Itil által Ioannészt idézı
Honoria...
... A hanyatló hold elıtt roppant turul lebegett, mint az ifjú sámán
testének élı árnyéka, melyet a Tőzhajú Szeretı sugárzó mez333
telensége vetített a halványrıt égboltra, a leheletfinom
szivárványfénycsipkékkel ékes fellegekre. A Hajnalcsillag diadalmas
fáklyaként lobbant fel.
 ***

... Messze, a nagy, pusztai táborban, lassan emelte fel fejét a nehéz
selyemtakaróval borított keskeny fekhelyén a sötét szemő, hollófürtös
Enikı. Izmos, bársonyos bırő, barna teste minden piciny atomjában érezte
a holdtölte jelt adó lobbanását. A nagyfejedelmi sátorpalotában három ısz
szakállú mayar táltos, a szkíta síkság négy nagy népének két leghíresebb
sámánja, egy háromszáz csodát cselekedett karakorumi varázsló és egy
messze északról jött léleklátó állott az Enikı kerevetét körülzáró,
aranyozott rács körül, hogy ösz-szefogott akaratuk sugárzásával védjék a
leányt a turul képében járó szeretıjétıl.
A magasban láthatatlan szárnyak suhogtak. Enikı érezte, mint vetıdik
reá a csak mágusoknak s neki látható, forró árnyék. A ke-revet fölé
kovácsolt aranyos rudak halk pendüléssel hajlottak szét az erık árjában.
Mintha lágy fuvallat érte volna a varázsálomra lehajló bölcseket,
sámánokat, az örökhó hónából jött léleklátót és a háromszáz csodát tett
karakorumi varázslót: s valamennyiök álma még mélyebb, még boldogabb
lett.
Enikı egész lényén átzendült a kerevetbörtön szétnyíló aranyozott
rúdjainak pendülése. A legnagyobb magasság vágya tisztán és féktelenül
merült fel benne. Az ifjú sámán látta a lelke taván tükrözıdı vágyakat. A
leány borostyántőzben égı, nagy, sötét szeme elıtt lassan, fokozatosan
bontakoztak ki az irdatlan turulszárnyak körvonalai. A csillagok
sziporkázva lobbantak fel suhanásuktól. Lent birodalmak terültek el, mint
halványkék, mesészölden villanó, ezüstösen fehérlı vagy aranyfényben
derengı, élı ékszerek. Az ifjú sámán ajka zárva maradt, de
akaratörvényébıl gondolatrezgés sugárzott.
– Gótok, svévek, frankok, longobárdok, vandálok, burgundok országai
azok.
A leány ajka élı, erıs szóra mozdult.
– Gyızd le ıket! Tipord le!! Akarom! Itil elmosolyodott:
– Azok a mesészölden csillanó országmozaikok a pusztai birodalmak :
avarok, kazárok, bolgárok, kuturgurok... Ott északon az akacirok...
A leány tágra nyitott szemében visszfénylett a végtelen puszta
smaragdcsíllogása.
– Tipord le ıket! Úgy, mint engem... Itil éles, fekete szemében
birtoklás volt.
 – Ott Róma birodalma dereng ezüstként... s ez itt, az aranyfényben
sziporkázó, a vidám, lármás, mindig vitázó Bizánc... Le-tiprom mind, mint
téged...

***

A turáni homoksivatag halálosan hallgatag tengerébıl magányosan

magasba szökkenı, forró viharokkal súrolt, izzó, rıt sziklaormon emelkedı
vár négy saroktornyában nagy tüzek égtek. Körülöttük, a kozmikus erık
láthatatlan hullámait figyelve, mozdulatlanul állottak a sárga arcú tibeti
mahatmák. Dobjaikat pergetve, mozdulataik ritmusával jelezve az asztrál
hullámverést, fáradhatatlanul járták a szellemőzı, szellemhívó táncot a
turáni garabonciások. Táltosok ajkán halk varázsszavak suhogtak. Baktria,
Sogdiana, Ana-diabene, Atropatene ısi földjének leghíresebb mágusai
emelték fel karjaikat a sivatag felett lebegı, roppant, rıten izzó telihold
felé.
Indiai mővészek csodás véseteivel borított elefántcsont haditrónusán ült
a Nagykirály. Egyszerre volt immár – amióta Nyugatra vitte teménytelen
hadát Ajtony sámán – Irán, Anirán és Túrán mérhetetlen birodalmainak
ura. Szaphor: oroszlán a fejedelmek között. S mert valóban a hıs Kürosz
egyenes leszármazottja volt, lehajtott Apolló-feje körül ott derengett
halvány aranyfénnyel a kareno-szel-lem koronája. Most megfeszítette
száznapi lovaglásra rettegett hatalmát, hogy titkos erık áttörhetetlen
falával emeljen gátat a leánya ágyához turulszárnyakon járó szeretı elé,
mert tudta: a leány hordozza a birodalom sorsát. S birtoklása mindannak
birtoklását jelenti, amit ı hódított.
Mögötte, az iráni országnagyok helyett most itt, a szellemerık
örvényének ismert várban, csak ketten állottak. A Turánban maradt pártos
hun-mayar törzsek Nagyfejedelme, akinek elıdei inkább választották a
Nagykirály oroszlán és nap képével ékes, piros selyemzászlaját, mint hogy
kövessék az olthatatlan testvérgyőlölettel győlölt Ajtony bajnokot. A másik
a szakadár jász nagysámán, ki mindig versenytársa volt a nagypusztán a
mayar sámánnemzetségnek, s vallotta az Örökfény Zarathusztra tanát is.
Dengezich, a pártos törzsek zömök, izmos, éles, fekete szemő
Nagyfejedelme, aki olyan volt, mint Itil kán megöregedett mása, tapasztalt
szemmel nézte a tüzek lángját. Szerette volna, ha a Nagykirály hallja, hogy
ı sem járatlan a szellemharcban, és Ajtony nemzetségének ısi mayar
nyelvén, melyet Saphor is értett, kérdezte:
 – Hallod-e, fısámán, az a sok tőz mind külön-külön a szent fáklyával
gyújtatott, vagy csak úgy egyik a másikától?
A csontos, sárga arcú, szakadár jász nagysámán felvetette sőrő, fekete
hajú fejét.
– Ha az egyik varázsmáglyát a másiktól gyújtjuk: gyenge a bő-báj. –
Aztán, hogy megnyugtassa a figyelve rájuk tekintı Nagykirályt, hangosan
mondta: – Én magam gyújtottam meg a szent fáklyával külön-külön mind
a hetvenhét máglyát. S nehogy a rontás ereje érje a fáklyalángot,
negyvenkét garabonciás járta a démonokat őzı táncot körülötte.
A trónján ülı, Apolló-arcú férfi feje körül hol halványuló, hol
erısebben felragyogó kareno-szellem fénykoronáját nézte, aztán azzal a
fölénnyel, ahogy mindig csak az igaz varázslók szólnak a leg-
hatalmasabbakhoz, legyintett:
– Te csak sose féltsd a lányodat, te király. Láthatatlan erık várát
emeltük körülötte. S e látható vár csak olyan a láthatatlan mellett, mint
kicsiny, remegı kavics, ha népeket temetı orkánt kelt az örökké ısz
szakálla lebbenésével a Göncölszekéren járó Viharisten. Téged meg még
másként is védtelek. Kiemeltem a leányod sorsát birodalmad
sorsomlásából. S miként a tengerbıl kehelybe merített víz nem azonos
immár a tengerrel, nem azonos országaid sorsával sem a leányod sorsa.
– Azt mondd meg, te, sámán – faggatta tovább Dengezich a másikat –,
ha egyszer ilyen istenlátó vagy... hogy azt a kék háromszöget, amelyik az
új boldogságot hozza annak a lánynak, belevarr-ták-e a garabonciások a
varázsköpenyük jobb sarkába?
A jász nagysámán mosolyát rejtve, fölényesen legyintett:
– Be áztat, be, be.
Dengezich a nyakában hosszúkás opálokkal borított, vaskos
aranyláncon függı, ovális, féltenyérnyi, valóban varázslatos, zöld fényben
derengı, különös smaragdot nézte. Figyelte, mely erık merülnek fel
tudatában egy-egy érintés után.
– Az ám; te, sámán, hát az Ajtony Nagykán szellemét megidézted-e a
Hajnalcsillag dalával?
– Meg – bólintott röviden a sámán.
Dengezich kivonta az aranyozott perzsa hüvelybıl a csodásán könnyő,
borotvaéles, csillogó szkíta pengét, és varázsigéket suttogva nézte, mint
merülnek fel a csillogó penge tükrében a hatalmas ısök.
536
– Oszt lehet-e a Hívatlan Vendég sátraira, nyájaira, gulyáira rátájolni a
Legiszonyúbb Ahrimán birodalmakat tipró, démoni ménesét? – kérdezte
végül feltekintve. – Mert ha a népét, törzsét, nemzetségét amazok
eltapossák, csak nem járna errefelé ez se: kifogyna az erı a
turulszárnyaiból.
A jász nagysámán gıgösen lebiggyesztette ajkát.
– Te csak ne jártasd erre-arra azt a fejedelmi eszedet. Nem csata ez,
hogy csak ints jobboddal, oszt repül a sok nyíl az ellenségre. Te csak
vezérkedj. Az a te dolgod, ez meg itt az enyém. Ne sápaszd itt mindenféle
szóbeszéddel a Nagykirályt. Holnap itt lesznek Buzád Nagysámán követei
messze nyugati pusztákról, és ha sápadtnak látják, mindjárt kél a hír: beteg
a Nagykirály... Akkor meg nem kell a barátsága se a bizánci császárnak, se
a nyugati sámánnak. Betegnek halál a komája, koporsó a sógora, szemfedı
az ágyasa. Eriggy, oszt aludj.
Úgy beszélt, mintha a pásztor Nagyfejedelemhez szólna, de tekintete
mereven szegezıdött a mozdulatlanul lehajtott fejjel ülı Saphor barna,
ovális, arcára. Dengezich elértette, kinek szól a figyelmeztetés, szeme
cinkosán rávillant a sámánra, aztán, mintha a Nagykirály helyett
válaszolna, ritka szemöldökét ráncolva, látványosan fenyegetızött.
– Jó, jó, de ha megint a királylányhoz férkızik az a jöttment, nem éred
meg a kétszázadik holdtöltét, te, sámán...
– Az az én bajom – hallatszott röviden, hővösen. Dengezich zavartan
nyúlt érdes, lecsüngı bajuszához.
– Hát hiszen, baja mindenkinek elegendı. Mert ugye, mondják a
szökevények, olyan erıs lett a nyugati Nagysámán, hogy egy nép se áll
meg ott elıtte, mind vagy engedelmes szövetséges, vagy éppen hódolt lett.
Ha pedig ilyen biztos a határa Nyugaton, hová vezetheti azt a tengernyi
íjászát, mint ide, visszavenni a turáni földeket. Akkor meg mi szedhetjük a
sátorfánkat íjastul-fiastul, amerre a szemünk lát. Biztos erre kanyarítják a
szót a követek.
Most mind a hármuk arcán egyforma kifejezés látszott. A sámán a
Nagykirály arcát nézte, amely el-elsápadt a gondolatok, a láthatatlan erık
hullámverésében.
– Úgy lehet, küld a magadhai maharadzsa harci elefántokat... ötszázat
ígért, ha elveszi a királyleányt.
Dengezich komoran ráncolta ritka szemöldökét:
– Elvenni, elveszi, de ha látja: rontás van rajta, úgy lehet, visszaküldi, s
akkor oda a szövetség. Márpedig itt a turáni síkon ki áll
337
meg a nyugati sámán tengernyi hada ellen? Úgy lehet, ismét mayar
uralom alá kerül Irán is. – Aztán hirtelen durva pásztorkitöréssel rázta
fejét: – Hej, csak jó erıs kan lenne az a messzi vılegény... úgy
megdögönyözné azt a nagy hajú lányt, hogy ne járjon az esze mindenféle
paráznaságokon! De ki a jó fene tudta, hogy ilyen ez. Ahogy jár-kel, fejét
lehajtja, szemét lesüti, lépte se hallik. Most meg ni csak, ni...
– Nem úgy van az – mondta halkan, fölényesen a jász sámán. A
Nagykirály most fordította elıször feléje a fejét, arcán aggodalom volt.
– Hát hogy? – kérdezte a pusztalakók nyelvén.
– Másképp – hallatszott gıgösen, röviden.
Dengezich, aki a házigazda volt itt a várban, figyelmeztetıen tekintett a
sámánra. Búcsúzott. Lassan indult ágyasháza felé.
... Bent, az égbe szökkenı, rıt sziklán, a vaskos falak négyszögében
emelkedı háromezer éves királyi palota hálótermében, hanyatt heverve
hallgatta a kardjaik villogásával szolgaszellemeket hívó táncosok,
démonokat őzı varázsszavakat kiáltó leányok hullámzó, különös dalát a
világszép Mikholt. Hosszú, barna lábán könnyő, ékszerszerő bilincs
csörrent. Ovális, bájos arcáról mesésen kifinomodott iráni szépség
sugárzott.
Az ablakban, a nemrég beleillesztett rácson, a behulló, súlyos,
halványrıt holdfényben halványan csillogott a hét amulett, melyeket a
bölcs javasasszonyok akasztottak oda holdkeltekor, hogy védjék a
királyleány ágyát a hívatlan vendégtıl.
Mikholt hallotta, hogy a terem szınyegén aiig hallható, puha léptek
zörrennek... Oldalt fordította fejét.
A terem közepén nagy, fekete párduc állott. Zölden sugárzó szemében
titkos erık csillogtak. A leány érezte, mint árad el rajta a forró hullám, az
ujjongó öröm. A párduc hangtalanul úgy lendült feléje, mint fekete
viharfelleg.
A körvonalak megkettızıdtek. Feloldódtak. Elhomályosultak. A
fogalmak átlényegültek. A szellemi és anyagi fogalmaktól tiszta Erı fekete
viharfellegébıl az ifjú sámán alakja hajlott feléje. A leány hívó
meneküléssel úgy rezzent meg, hogy a könnyő aranylánc csör-renı húrként
feszült bokáján, oda-odaverıdve a széles fejedelmi kerevet ezüst
szılıvenyigéihez, és zengve súrolta az aranyból kovácsolt szılıleveleket.
Nagy, sötéten csillogó, tágra nyitott szemében villódzó ködök
gomolyogtak fel.
– Gyızd le apámat... gyızd le a Nagykirályt... ı a szolgaság
338
– sziszegte. Rákígyózott a férfi ziháló mellére, s úgy érezte, mintha
mellének átforrósodott bimbóit a párduc selymes szıre súrolná. Elboruló
szeme fehérjén úgy derengett borostyánárnyalattal a holdfény, mint az
ablakrácson függı amulettek aranyveretes szélein.
Egyre erısebben izzott a mámor, és a diadal ujjongása élesen, zengın
töltötte be a termet...
Kint a sok ezer, kardot villogtató vitéz, szőziességgel bénított leány,
bölcs varázsló, hatalmas sámán ajkán, szívében vagy éppen szemében
merült fel a tudat : a fekete párduc nısténye hívja rettentı párját. Közel,
valahol egészen közel. S szokatlan kemény fogással szorították a harcosok
a szolgalelkeket idézı kardot, riadtan bújtak egymáshoz a suhogó ruhás
szüzek, tépelıdve keresték a szellemjelt az anyagi sík hangjában a
varázslók.
A közel kétszáz éves jász nagysámán nem fordult meg, de így is látta,
mint merül fel egy pillanatra a királyleány hálóterme felett az óriási, fekete
párduc alakja. Aztán a jelenés körvonalai megnyúltak. Fekete lángokkal
lobbanó üstökös szállott a holdfényes égbolton, és csodás, leheletfinom
szivárványfátyolként örvénylettek fel a könnyő fellegek.

***

Gót földön, ritka prémekkel borított ágyán feküdt a naphajú Thusnelda.

Zafírfényő, kék szemében várakozás volt. Tejfehér bıre ércesen, ezüstösen
csillogott a holdfényben, mely a kıbıl, otromba gerendákból összerótt
épület kicsiny ablakából áradt. Érett, erıs, asszonyos teste megmozdult.
Lelke hárfáján a csodák várása pen-dült.
Az alacsony mennyezetes terem vaskos, vasalt ajtaja magától kinyílt. A
terembe óriás, lángvörös farkas siklott be. Thusnelda lassan felült ágyában.
Hajnalbíborajkán a Legszilajabb, Legmeztelenebb Istennı mosolya
csillant, égbolt-kék, csillogva sugárzó Aphrodité-szemében mindent tudó
vidámság rejtızött: a lángszırő farkas körvonalai megkettızıdtek,
fellazultak.
Thusnelda érezte derekán az ifjú sámán karját, selymes, asszonyo-san
tömör mellein, erıs, nıies vállán az elsı könnyő, becézı férficsókokat.
Liliomfehér, de erıs, mohó fogású keze rá-ráröppent Itil vállára. Aztán
egyszerre átviharzott rajta vadul a felörvénylı révület. Arany hajfürtjei
szinte pendültek, mikor vergıdı feje, kipirult orcája a rátörı szeretıje
szívéhez simult, és a villódzó napfényfürtök áradata átcsapott a férfi vállán,
hátán, aranybilincsként fonta körül vaskos nyakát, kardot emelı vaskarjait.
Nagy, csillogó, kék-égbolt339
 szemében borostyánfényő köd gomolygott fel. Alázatos, szilaj
csókokkal borította a férfi bolyhos, verejtékes mellét, és hajnalbíborajkáról
ujjongó sikoly, hívó jajongás szállott...

***

Az ifjú sámán úgy hallotta, valahol hárfa pendül. A pendülések

fokozatosan varázsdallammá illeszkedtek össze.
A ravennai palota ismerıs épületének körvonalai kö:ött egy pillanatra
eszmélte a bizánci asszonyt. Pulcheria ott ült az etruszk oroszlán ısi szobra
mellett, a végtelenbe nyúló tengerhez vezetı, széles márványlépcsın. Az
eolhárfa árnyéka széles, kék selyemkígyóként hullott mellére.
Virágsziromujjai alatt az örök Szerelem ısi Eiréné-himnusza pendült:

... Hódol az égbolt a Varázsszeretınek... Himnuszát zengi a Föld...

... Itil sámánsejtelemmel érezte, hogy a hangok lépcsık, melyek a

varázsnász mámorából felnyúló tüzes gúla terején lobogó örök Szerelem
arany fényő lángjához vezetnek.
Honoria halvány, ovális arca merült fel elıtte. A leány mozdulatlanul
állott a szerzetescella közepén. Hamvasbarna haját nászra bontotta ki.
Tekintete fénytelenül meredt a keskeny ablakon át behulló tömör
holdsugárra. Lelkében az örök szeretı közeledésének sejtelme párállott,
mint opálos köd a csendes erdei tó felett. Egy pillanatra úgy látta, Itil áll a
cella hangtalanul szétnyíló ajtajának küszöbén, aztán lassan merült fel
tudatában Ioannész magas, szikár, kissé hajlott alakja.
Széttárta karját. Ajka erıs, perzselı csókkal pecsételıdött a halál fekete
sártrából kilépınek hővös ajkára. Feszülı, lüktetı testében a régi ölelések,
mámorok lobogtak olthatatlan lánggal. Mind vadabbul csókolt. Izzó ajka,
mohó leánykarja, ívelı dereka egyszerre birtokolta szeretıjét. Kihevült
arcába a halál dermesztı lehelete csapott, karjai között ernyedı csontváz
fehérlett.
Honoria érezte a csontok hővösségét, látta a feléje meredı
szemüregekben az elmúlás homályát. De szilaj, ujjongó hévvel csókolt,
csókolt. Úgy birkózott, küzdött a halál dermesztı formáival, mint napsugár
a hóval.
Lényébıl a Legszilajabb Istennı papnıjének hívása zengett:
– Te Mindig Diadalmas Eiréné Astarte! Te Hétlángban rejtızı! Te
Törvény törı! Törd meg a halál hatalmát!
 Érezte, mint rajzolódik csókja alatt az új forma, mint fedi el forró
férfiajak a csontváz dermesztıén nevetı száját. Látta, mint csillan meg az
élı tekintet a szemüregekben, mint feszülnek ölelése alatt a hővös bordákra
az ifjú, erıs izmok. Megrészegült erejének tudatától. Ajkáról orgiasztikus
ujjongás szállott.
Ioannész ifjan, erısen, férfilényének megcáfolhatatlanságában állott
elıtte. A diadal mámora megrázta kettejük összefonódó testét. A meszelt
falú cella megtelt örvénylı mozdulatok hullámzásával. A hold sugarában
aranyfényő bolygólángok lebegtek...
Fent a holdsugarakon ülı s holdfénybıl csodás nászfátylat szövı
holdasszonyok csillagszemében csodálkozás volt. Hófehér térdükön
átrezzent a nászáldozat Kozmoszon átáramló erejének lüktetése. Éj-hajuk
meglebbent. A bizánci asszony látta ıket. Keze lassan siklott a hárfa
húrjain:

Tenger kitárja végtelen síkját Eiréné lépte elıtt...

... Messze-messze hadak vonultak. Vasba öltözött burgund vitézek

lovagoltak a tőzhajú Krimhildát vivı hatalmas, díszes aranyveretes,
emeletes hun fejedelmi szekér körül. A daliás Gunther király, a démoni
tekintető, olykor a sors útjait látó Hagen von Tronje és a szıke, bajnokarcú
s mégis álmodozó szemő Walter der Geiger, a költı s álmok által élı
dalnok lovagoltak a negyven óriás fekete bikától vont, roppant
sámánszekér elıtt.
– Látja a menyasszonya titkos útjait Blodelin király, kit Buda
Nagyfejedelemnek tisztelnek a gótok s Buzád sámánnak a hun népek...
Látva látja, s íme, mégsem óvja ıt – szólt Gunther király. Arcán komor
töprengés látszott.
A másik kettı hallgatott.
A holdfényben ezüstpikkelyes kígyóként kúszott a válogatott had a
pannon síkság elhanyagolt, itt-ott fővel benıtt, ısi római útján.
– Akárhogy is, én népem szabadságát vívom ki itt kardommal –szólt
Hagen von Tronje. Súlyos kezét pallosa markolatára tette.
Walter der Geiger lassan levette könnyő fövegét, és balra mutatott. Ott,
ahol a nagy pannon tó csillogott a holdfényben, tengerként tárulva a
végtelenbe, megvillantak a nászmenetet oldalról oltalmazó ırjáratok
fényjelei. Aztán szaggatott kürtjelek búgtak: „Barát jön” – olvasták a
jelzést a menetben.
 A tó felıl két-három lovas közeledett. Az egyik a hun fejedelemnek
hódoló keleti gótok fınemeseinek vaskos, aranyozott sodronyból font
páncélját viselte. Hegyes, könnyő sisakján királyi rangot jelentı abroncs
csillogott tompa, aranyfényő derengéssel. Hosszúkás, csontos arca szinte
nıiesen fehérnek látszott a holdfényben, és az orcákat, nyakat, fület védı,
kéken csillanó láncfonatokból szegletesen kiálló hatalmas áll mintha nem
is az övé lett volna.
A másik széles szügyő, rövid, vaskos lábú hun lovon ült. Hatalmas,
medveszerő alakja meggörnyedt a cifra ezüstveretes, kényelmes, magas,
keleti nyeregben. Súlyos pajzsán aranyból kovácsolt medvefej csillogott.
Hatalmas válláról medvebır omlott a lova hátára. Széles, rézzel kivert
övébıl kard helyett medveölı, borotvaélesre köszörült, hosszú nyelő
gepida szekerce villódzott.
A két lovas mögött gót és gepida királyi hadijelvényeket vitt egy-egy
tetıtıl talpig pompásan ezüstözött sodronypáncélba öltözött, daliás termető
fınemes ifjú. Még hátrább gyors mozgású, nyurga, sovány harcos lovagolt.
Tollas hun süveget és ezüstözött láncszemekbıl kovácsolt gót láncinget
viselt. Csontos, sovány arcán feszültség látszott. A három burgund lovag
összenézett.
– Fogadd a királyi vendégeket, királyom – szólt vidám alázattal Walter
der Geiger Guntherhez.
– Nem is tudom, ki a vendég e földön, mi vagy ık – mormogta maga
elé Hagen von Tronje, és visszatartotta lovát, hogy maga elé engedje a
burgund fejedelmet. Ha egyszer kardot rántunk Buda fejedelem ellen, s
gyızünk, akkor a miénk lesz e föld... ha vesztünk, csontjainkat fedi, s
akkor is a miénk.
Edekon, aki eddig hátrább lovagolt, a ködbıl lassan feltőnı herul, skir,
rugi, turcilling és itáliai szökevény hun zsoldosok között, Gun-ther király
láttán zavartan lekapta egy pillanatra fejérıl a tollas hun föveget, aztán
Theodemir és Ardarich elé kanyarítva lovát, a raven-nai udvarnál tanult,
hajlékony, hódoló mozdulattal mutatott elıre. Sárgásszürke szemében
ıszinte tisztelet volt.
– íme, legyızhetetlen fejedelmek, a világszép Krímhilda királyi
házának legfejedelmibb vitéze lovagol elıttetek – szólt.
Ardarich, hogy keze szabad legyen az üdvözlésre, lassú, szegletes
mozdulattal a hátára lendítette szíján az óriási pajzsát. Éles, értelmet
sugárzó, magas homlokú arca szinte nem illett hatalmas, vaskos
medvetermetéhez. Barátságosan elmosolyodott. A burgundok csak most
látták, milyen fiatal még mindkét fejedelem. Csend lett. Theodemir
szegletesen elıreugró állához nyúlt:
54*
– Gondolkozzunk gyorsan. Szóljunk még gyorsabban. S cselekedjünk a
leggyorsabban – mondta, s hangjában még ott rejtızött a su-hancos
rekedtség.

***

A tiszai nádasok védıövében, a tizennyolc titkos gázló álcázott bejáró

útjai között a Nagy Hadmezı és a Nagy Vásárhely szállásrendszere tárult.
Kilenc tó vizében hetven sziget dús rétjei zöldelltek. Népes sátornegyedek
zsúfolódtak. A szigetek, tavak élettel lüktetı mozaikja közepén hatalmas
körtöltés emelkedett. Itt bent, a belsı városban, melyet az Égisten
dicsıségére a tizenhárom nagy pusztai nép Legfıbb Atyjáról Ata bán
várának neveztek el a harcosok, most, a holdnyugta csodás csendjében,
könnyő árnyakká válva szinte lebegtek az elıkelık, a rettentı hatalmú
íjászvezérek sátorpalotái, szekérházai, a messzi északról a Tiszán
leúsztatott, irdatlan fenyıtörzsekbıl emelt, favárszerő testırszállásai. A
gyır-győrő város közepén, a földpiramis tetején, a lenyugvó hold lassan
mind rıtebben felizzó sugaraiban titáni ékszerként, tompán csillogott az
Égfia aranyozott gerendákból összerótt, hétezer fehér ökörbır ezüstlapként
villódzó mozaikjából emelt palota. Lejjebb a Sahsan: Istenhegy –
piramisoldalán tömören, fekete márványként hevert a homály.
A palota vaskos, alacsony, aranylapokkal fedett oszlopokkal
szegélyezett teraszán lassan egyenesedett fel a kör alakú kereveten köréje
kígyózó, vakító meztelenséggel ékes, öt legszebb, legifjabb, leg-mohóbb
ágyasa örvényébıl Buzád Nagysámán.
Lényét valami lágy, tavaszi fuvallat érte. Aztán különös, hang-talan
léptekkel, mintha a lába alig érné a terasz szınyegét, indult a palota apró,
faragott tornyokkal, dúsan aranyozott díszekkel ékes, hosszú, keskeny
erkélyére. Innen messze látott, egészen a Tisza-partig, ahol éjjel-nappal
zuhogtak a martellpörölyök, a harminc nép által Martélynak hívott
fegyverkovács-falu mőhelyeinek irányából.
Az erkélyrıl levezetı, kínai sárkányfaragványos korláttal ékes lépcsı
alján az öles termető Orkháb, a sovány, komor Ulmár, az avar kha-khán, a
besenyı beké, a magyar kende, a kun nagyúr, a kazár bak-sah, a kuturgur
fıordas, a kök-mongol kán és a bolgár cár állott. A pusztai nagyfejedelmek
arca egyforma komor, várakozófeszült volt. Egyik sem szólott. A körtöltés
vaskos, kékes íve felıl
– melyet „Körhelyes Gát”-nak vagy „Körtvélyesnek” hívott a nép
– az ırök kiáltása röppent.
Buzád hetykén-fölényesen vonta össze sőrő, bozontos szemöldökét.
Nagy, barna szemében vidám bosszankodás rebbent. A nagyfejedelmek
érezték a könnyő kínai köntösbıl párálló ifjú asszonytestek illatát, s komor
arcukon átrezzent a férfiirigység.
Orkháb felemelte kezét. Az Égfia követte mozdulatát, nézett a
messzeségbe.
A sátorszekér-, kunyhóbárka-város felett, mint a karámok, cseré-nyek,
berények, istállók, állások tőzhelyeibıl emelkedı füstszalagok: könnyő,
szinte láthatatlan vonalak merültek fel. Buzád megértette a hívást, és
akaraterejével fokozva a fıtáltos erıfeszítését, hajlott elıre. A vonalak,
melyek eddig meg-megkettızıdve, olykor fellazulva, szétszakadozva vagy
egészen eltőnve s ismét felmerülve kígyóztak a pusztai fejedelmek szeme
elıtt, most élesebbekké váltak: a hold derengésében táruló, nagy pannon tó
partján, királyi jelvények alatt lovagló páncélos, pajzsos vitézek képe
merült fel. A sámánok eszmélték a beszélgetık lelkének mélyén fellobbanó
száz titkos szándékot, de a pusztai fejedelmek is látták Gunther király szép,
férfias arcát, hallották szavát, mely nádsziszegésként röppent a csendben :
„Sújtson a kardunk egyszerre minden hunra, aki a lakodalmi asztal
mellett ül. A holtak gazdag örökségén, ormótlan hatalmán összekapnak a
mohó örökösök, s a bosszúvágy elhalványul a zsákmányolás, a hatalomért
kitörı testvérharc hevében. Hulljon el Buda, de Attila is, kardunk alatt, ha
elnehezültek a bor mámorában...”
A körvonalak, fogalmak, tarka képzetek tömkelegébıl, melyeket a
sámánakarat áramlása sodort, lassan merült fel Theodemir nagy állú,
nıiesen sápadt arca:
„Vesszen kardunk alatt Buda király, de kíméljük Attila herceget. Ejtsük
foglyul úgy, hogy a fogsága elıtte is rejtve legyen, ha ı is úgy akarja.
Attila herceg akarata által torpasszuk meg a hun népek tengernyi hadát, ha
bosszút szomjazva tör reánk.”
Tisztán, mintha elıttük állna, merült fel a medvetermető Ardarich éles,
okos arca:
„Ne ejtsük foglyul, mert a rabság győlöletet szül. Legyen Attila herceg
ıre a tőzhajú Krimhilda. Legyünk hőségesek Attila herceg jelvényeihez, s
akkor ı maga teljesíti akaratunkat, hisz sok pusztai nép támad reá, ha általa
hull el Buda király sámánvére.”
 A gót, a gepida, a burgund király alakjának körvonalai megkettızıdtek,
fellazultak, aztán hirtelen élesen merült fel Edekon csontos, sovány arca.
Sárgásszürke szeme mintha a pusztai fejedelmek tigris-morgással figyelı
csoportjára szegezıdött volna:
„Csak Attila herceg sújthatja le Buda királyt. Csak sámán ölhet meg
sámánt úgy, hogy ne zúduljon reánk a pusztai népek tengere
– hallatszott halkan, élesen a zsoldosvezér szava. – De a mi kardunk
tarolja le a Nagysámán, a hun elıd veszélyes és hatalmas híveit. Éles
kardok éjszakája legyen Buda király nászéjszakája. Halálos éje a nyilat
zúgató népek gıgös urainak.”
Mély csend volt. A lúdvári Tisza-kikötı felıl új bizánci gályák
érkezését jelzı kürtszó szállott.
– Hol van most Itil kán? – kérdezte végül látszólagos közönnyel a
széles vállú, zömök besenyı beké, aki olyan volt, mintha testvére vagy fia
lett volna ama Oldamurnak, aki sok évszázaddal elıtte ti-portatta le íjászai
lovasrohamával a tizenhárom kínai király hadát.
A könnyő, borotvaéles kardok egyszerre megcsörrentek a
drágakövekkel borított hüvelyben. Buzád vezér arcán igazi sámán gıgje
volt. Kardot emelı, erıs karja erıket idézı mozdulattal elırenyúlt.
– íme, lássátok – szólt halkan, büszkén. A pusztai fejedelmek elıtt
egyszerre merült fel a tiszai füzesek között táruló rét, a frissen ácsolt,
hatalmas szekér. A négy leány fedetlen teste úgy fehérlett összehajolva
Rika körül, mint négy liliomszirom, s a királyné kezében ívelı hárfa zengı
szárnyú lepkeként emelkedett föléjük. A tisztás közepén, a rét letiport
virágai között, mint viharral szétdúlt pásztortőz, izzott az alvó Krimhilda
tőzhaja, és az alélt ifjú sámán izmos melle, széles válla barna fellegként
fedte el a királyné tömör, kúp alakú melleit.
A fojtott csendben egyetlen hang sem hallatszott. A pusztai fejedelmek
dermedten meredtek elıre. Sok ifjúsággal, szépséggel tündöklı ágyas szilaj
mámorát látott szemüket kápráztatta a nászáldo-zat parázna pompája.
Buzád érezte, hogy a gyilkos düh akarata ellenére megrázza egész
lényét.
A felidézett kép elhalványult. Orkháb sápadozva emelte fel hatalmas
karját, ösz szakálla remegett széles mellén.
– Ragadd el tıle arádat! Ragadd el! Mindnyájan olvasszuk össze
akaratunkat, s a bőbájt széttörı erıhullámmal ragadjuk ide a Tőz-hajút –
hördült lázasan.
Buzád végigsimított hidegverejtékes homlokán.
 – Nem eszméled-e, hogy most a nászáldozat erıgúlája emelkedik
felette? Sok szeretı nászáldozatának láthatatlan máglyájában hever, s
bizony megégeti lelkét az, aki feléje nyúl. Nem látod-* ott a tiszai réten a
könnyő ezüst ködöt? Mely akarat törhetne át a legnagyobb mámor
tőzküszöbén? A Halnalcsillag Asszonya tüze ez... s én ily
345
lángot most hiába szítok, mert mire a hajnal gyúl, visszasodorja a
Tőzhajút az aranyveretes szekerébe az ezüst ködfelleg.
Ulmár sámántekintettel, töprengve nézett oda, ahol a hatalmas, arany-
veretes szekér emeletes teraszán, a széles, ezüstdíszes kereve-ten
halványon rajzolódtak ki a burgund királyasszony testének olüm-poszi
arányokat sugárzó körvonalai a selyemtakarók halványan csillanó hullámai
alatt. „Talán csak a lényét ragadta el parázna bőbáj-jal az ifjú sámán” –
válaszolt gondolattal Buzádnak. A Nagysámán piros, férfiasán mohó ajkán
önmagát gúnyoló mosoly rezzent: „Nem... az ott árnykép csupán: a
nászáldozatra sodort asszonytestnek a tudatlanok tekintetét kápráztató
árnyéka. Hát nem érzitek, ti férfiak, hogy ott, a tiszai réten hever most az ı
igazi, élı, mámort adó alabástromteste?” A két sámán bólintott. Buzád
halkan sóhajtott, s ajkáról a pusztai fejedelmeknek érthetıen hullott a szó:
– A Viharisten népeket lesújtó kardjára esküszöm – szólt halkan,
fojtottan –, kelyhet csináltatok a parázna bőbájos koponyájából, ha
százszor is sámánnak hívatja magát. S ha letepertem kerevetemre a tőzhajú
királynét, a koponyakehelybıl itatom meg. A Vihartámasztó,
Göncölszekéren járó Égisten nevére fogadom! Én magam ölöm meg Itil
kánt, Krimhilda szeme elıtt, hogy megcáfolhatatlanul érezze erımet. A
legiszonyúbb Ahrimán nevét idézve ígérem, zsákmányul ejtem a parázna
bőbájos sámánerejét, s szolgaszellemeim körébe lököm lényéti
Szavai megtörték a csendet. A zömök, vaskos besenyı beké görbe
kardja kiröppent a hetven rubinnal ékes aranyhüvelybıl.
– Hadd ölöm meg most! Most azonnal!
Az avar kha-khán felemelte zafírokkal, aranylapokkal borított
nagyfejedelmi, vaskesztyős kezét.
– Engedd meg, hogy az én pajzsomat ékesítse fejbıre, az én
talizmánlándzsámat a koponyája – szólt komoran, ünnepélyesen. Buzád
tagadólag rázta fejét.
– Csak én s csak Krimhilda elıtt ölhetem meg. Mert vajon lehet-e a
Tőzhajú valóban, maradéktalanul birtokolt ágyasom, ha nem látja a
parázna bőbájt reá idézett szeretıje életét kioltó erımet?
A barna, nyúlánk magyar kende a mellette álló íjász fıtáltoshoz fordult:
 – Siessünk! Cselekedjünk, mert holnap talán már késı lesz. Ma talán...
– azt akarta mondani, „meg lehet menteni Itil kán életét”, de óvatosan nem
engedte meg, hogy ez az akaratrezgés gondolattá váljon, s eszméitetı
legyen a többi táltosnak.
346
Buzád mégis eszmélte az alaktalan akaratrezgés tartalmát.
– Tárjuk fel a holnapot – szólt lassan. Akarata áttört a jelen határán.
Mindenki elnémulva figyelt erıt idézı mozdulata irányába.
... A holdtölte félhomályában ismét felmerült a hajnali harmattal
borított tiszai rét. A nászban letiport füvön már nem izzott Krim-hilda
széthullott haja, csak az alvó új asszonyok hevertek a lassan felemelkedı
ifjú sámán körül.
A pusztai fejedelmek látták, amint az ifjú sámán imbolyogva indul a
szekeréhez. Valaki kiáltott feléje. A Lúdvár közelében emelkedı jegenyék
ligete felıl – melyet Szent Hattyú-ligetnek hívtak, a keskeny ösvényen két
férfi lépdelt. Mindketten félig római, félig germán ruhát viseltek. Aki elöl
haladt, római üdvözlésre emelte fel kezét. Itil homályos szemmel nézett
rájuk.
– Oresztész... Edekon – szólt halkan, örömmel.
A pusztai fejedelmek ajkán zizzenve lobbant a düh a két név hallatára.
Buzád türelmetlenül intett kezével.
– Csak te ölheted meg Buda sámánt – hallatszott újra meg újra
Oresztész ékes latinsága.
– Döntsön köztünk maga a Kardisten – zendült fel Itil szava. –Ott, a
Tőzhajú elıtt sújtson reá a kardom a lakodalom nászéj szakáján.
A szavak tisztán, élesen pendültek, de a szekér körvonalai, az arcok,
körvonalak fellazultak, elmosódtak a kelı nap túl erıs, különös fényében.
Vívj meg vele, de ne kívánd, hogy mi valamennyien ily kockázatos
döntésre bízzuk életünket. – Oresztész szavai úgy csendültek, mintha
egyszerre suttogott volna valamennyi pusztai nagyfejedelem fülébe. –
Sújtsák a burgund kardok Buda vezér minden hívét. Így ellenségeid sora
megritkul, s a félelem, a gyızelem új, hatalmas barátokat sodor jelvényeid
alá.
Minden szava új és új árnyakat futtatott a figyelık arcán. Néha
megcsörrentek a kardok. Aztán ismét erısödött Oresztész suttogása:
– Vigyáznod kell... a burgund, a gót s a gepida vezérek úgy vélik,
kezükben leszel, mert az ı segítségükkel ékesíti homlokodat a Nagysámán
három koronaabronccsal díszes égi sisakja. Ezért ajánlom, hogy a nagy
bosszú éjszakája, után te magad büntesd meg azokat, kiknek bőnhıdése
enyhíti tetted elítéltetését az egyszető nép elıtt. Helyes lenne, ha a
garabonciások, vándordalnokok oly énekeket dalolnának a tábortüzeknél,
melyekben a bungundokat mondják
J47
a Nagysámán... – láthatóan azt akarta mondani, „gyilkosainak”, és
elhallgatott.
Az atabán városának körtöltése mögött most merült fel a hajnal elsı
derengése. Őjra Oresztész hangja csendült a fülükbe.
– A sokféle egyszerő pásztornép nem eszmélheti a Kardistennek csak
sámánok láthatatlant látó tekintetének tündöklı döntését, ezért ésszerő, ha
kegyetlenül megbünteted mindazokat, akiket eszközül használtunk fel
javadra, s megırzıd a szabadságodat a germán fejedelmekkel szemben.
Most ülj paripára, s vágtass Dácia hegyei felé. Ardarich gépid király
húszezer medvebırös vitéze már elıjött a rengeteg erdık mélyébıl, hogy
Pannoniába vonulva üdvözölje a Csillagszép Menyasszonyt és a
Leghatalmasabb Vılegényt. Medvebırös pajzsaik alatt biztonságban
készülhetsz a harcra. Szabadságodat akkor ırzıd meg, ha germánokkal
sújtod le hun ellenségeidet, s hunok ereje által a germánokat...
Az izgalom, a düh egyszerre kitört.
– Most! Utána! Keressétek meg! Koncoljátok fel! – a kiáltások úgy
röppentek, mint zsákmányt látott vadászsólymok rikoltása. Or-kháb
felemelte hatalmas kezét. Úgy hajolt oda Buzádhoz, hogy ısz szakálla
súrolta a Nagysámán vállát.
– Jól s messze nézted-e meg a sorsod vonalát, elıd? – kérdezte
komoran, szertartásosan, s elıször az erık idézése alatt nevezte a másikat:
„elıd”-nek jelezve, hogy nem sámánhoz, de a hun népek látható
uralkodójához szól. Szava mögött titkot tudók komor figyelmeztetése
rejtızött. Buzád ajkán megjelent a mindent tudó, fölényes mosoly:
– Ha a sors uralkodna az istenek felett, mi szükség lenne az istenekre,
ha pedig az istenek akaratrezgése a sors, lehet-e igaz sámán sorsa
változtathatatlan? – Egy pillanatra elhallgatott, aztán a hangja hevesen
felcsapott. – De ha nem változtatható is sok ember, nép, gondolat sorsa, az
én kardom akkor is megváltoztathatja. Mert az én, s csakis az én akaratom
szerint sújt, ahová én akarom.
A pusztai nagyfejedelmek ajkáról helyeslı rivalgás tört fel.
– Hívjuk ide a cselszövı vendégeket, s ha bármit is merészelnek, itt
fojtsuk ıket a mocsárba! – kiáltott a hosszú, nyúlánk magyar kende. A
csontos, barna jász nagysámán tiltakozva rázta tizennégy zafírral ékes,
tizennégy ezüst szellemhívó csengıvel ékes kezét.
 – Itt, a sok sziget között, ha a lúdvári kikötıben álló sok bizánci római
hajó a kezükbe kerül, vagy – ki tudja – segítségükre evez, zavaros lesz a
csata. Az ember ember ellen vívott harcban egy pán348
célos, pajzsos vitéz akár több könnyő íjászomat is lesújthatja súlyos
pallosával. De a körülvett ellenség is kaphat segítséget a vízen, délrıl, a
bizánci határállomásokról.
Buzád némán mérlegelte szavait. Aztán könnyedén bólintott.
– Való igaz. Menjünk eléjük hatalmas haddal. Százezer lovassal a nagy
lakodalomra, a tőzhajú Krimhilda elé. Ott, a pannoniai határokon hő
barátunk, Aëtius római vezér serege áll a lázadók háta mögött. Úgy
vezessétek vezérek a hadatokat, hogy külön-külön győrőbe fogjátok a
gótok, a gepidák seregét s a burgundok menyasszonyt hozó menetét is.
Ajkunkon: vidám dal. Kezünkben kivont, éles kard. Ott, a nagy pannoniai
tó partján, ama hegyen, ahol egykoron a skir zsoldosok vára állott, s most
az én gótokat rettegtetı váram épült, ott tartom a lakodalom elsı hét napját.
S ha reám támad Itil, sámánkard sújt reá, minden nép szeme láttára.
A pusztai nagyfejedelmek ajkáról szilaj kacagás szakadt. Kardjaik
kiröppentek a villódzó hüvelyekbıl... Fogadkozások, átkok, gúnyos
füttyentések, a Nagysámánt óvó varázsszavak vegyültek a jókedvő
nevetéssel. Sok harcot látott szemükben a feltárt titkok csillogtak. Lényük
megtelt a felidézett erık rezgésével. A cselekvés vágya ott lüktetett
izmaikban.

17.

Meleg, lágy, ıszi délután pompázott az óriási pannoniai tó felett. Az ısi

vulkán roppant csonka gúlája, a régi római szılık aranyába, bíborába
borulva emelkedett a leheletfinom párák között. Fent, a bástyaszerő,
irdatlan bazaltsziklákon fel-felcsillantak a hun elıd magyar testıreinek
ezüstpajzsai, aranyszálakkal átfont, lósörény díszekkel ékes kopjái,
darutollas, aranyozott sisakjai. A hun és germán fejedelmek, törzsfık,
seregvezérek ezüstözött oromzatú, emeletes szekerei, díszes sátrai
szabálytalan félkörben vették körül az óriás fenyıszálfákból összerótt,
ormótlan épületet, melynek zsindelytetején nyolcvankét nép királyának,
fejedelmének, törzsfıjének, sámánjának hadijelvényei lobogtak. A szolgák
tarka hada néha mindent elborított vásári lármájával, cipekedı, vivı-hordó,
lótás-futásban összecsapó s ismét szétsikló csoportjaival. Aranyozott,
ezüstözött páncélos, koronás, sisakos vezérek tolongtak válogatott
kíséretükkel, s vidám zajjal zúdultak be az egyetlen óriás terembe, ahol
éjjel-nappal égtek a fáklyák. Az asztalok, a hosszú padok már egyre
messzebbre
nyúltak a fıépület mellıl a sátrak, szekerek közé. Őj és új vendégek új
és új serege indult a tó partjáról a palotaépülethez felvezetı, széles, köves
római úton. A sekély vízben megtorpanó, tarka vitorlás bárkákból csak úgy
dılt a Dél-Pannoniából, Moesiából, Illíriából jött szabad asszonyok lármás,
sikongó csapata. Fekete, szıke vagy hellén módra aranyporral festett,
bomlott haj fürtjeik körül ıszi virágok koszorúja illatozott. Tizenkét színő
szalagokat lebegtetı, phal-loszt hívó, könnyő botjaikat magasra emelve,
csengıfüzéreket rázva, apró dobokat csörgetve tódultak elıre. A hatalmas
fejedelmek, a tetıtıl talpig vasba öltözött burgund, gót vitézek, a kerek,
ezüstpajzsot, ezüstözött hegyő díszkopjákat emelı magyar testırök
mosolyogva engedtek utat a vidám menetnek.
Itil szekéren jött. Rika dús, sötét haja lebbent a tó felıl olykor
felröppenı fuvallatban. A négy leány búzaszıke, aranyszıke, mézszıke és
hajnalszıke, kicsi feje az ifjúság, a szépség tündöklı, ıszi virágaiként
merült fel körülötte. Itil félig gepida, félig hun ruhában, szinte elrejtızött
ágyasai között a szekere belsejében. Csak néha pillantott fel élesen.
Szekerének oldalán Ardarich fejedelmi házának címerével ékes, dáciai
hegyek aranyával pompázó, öblös pajzsok függtek. Körülötte hegyi
ösvényekhez szokott, alacsony lovakon, óriás termető, medvebırös gépid
törzsfık lovagoltak. A szekér elıtt tizenkét gepida nemesifjú járta a dák
hegylakók szent vadásztáncát. Közöttük ott lovagolt maga Ardarich király.
Éles, értelmes, szinte finom vonalú arca, mely oly ellentéte volt ormótlan,
medveszerő, nehéz mozgású alakjának, kihevült a lakodalom elıtt
felhajtott bortól, a várakozás izgalmától. Két kezében két hatalmas, ısrégi
szent pallost emelt. A széles, aranyozott pengék ütemesen billenve
villantak a vadásztánc ritmusára. Jobbról-balról két öles termető, vörös
szakállú Wotan-pap háromágú fáklyát és embernagyságú pajzsot vitt,
melyet a dáciai hegyek ember nem járta vadonja rettentı urának, az óriás
szürke medvének aranyból kovácsolt, hatalmas feje ékesített. A
medvebırbe öltözött és szent vadászat jeleit vivı táncosok kezében széles
medveölı tırök villantak. Apró dobok perdültek. Szellemidézı, nagy,
rezes kolompok csörömpöltek, melyekkel elıhívák barlangjából a szürke
óriást, hogy szekerce- vagy tırviadalban elejtve, a Villámistennek áldozzák
húsát, s erejével gyarapítsák a népet szolgáló szellemek hadát...
 A széles úton áradó, szálfatermető, bozontos hajú hegylakók
tömegébıl, a pajzsok, a béke jeleként pengénél fogva markolattal felfelé
emelt kardjaik, a jobbra-balra fel-feldobott t újra elkapott,
35O
hosszú nyelő, borotvaéles szekercéik, az ormótlan, vashegyekkel,
szegekkel villogó, medveölı buzogányaik tengerébıl mély, hangutánzó
dörmögés, jel morajlott, a totemmedve hívása:

... Rettegjetek... rettegjetek,

A medve )ı.
Karma alatt széttör a hegy s az erdı dıl..
A Medve nagy, a medve erıs
Iszony, iszony.
Hódoljatok, hódoljatok,
Ti rettegık...

Itil látta, hogy az aranyozott pallosokat emelı Ardarich tekintete

rászegezıdik, s érezte, hogy tízezer szempár tekint reá ösztönös hiúsággal.
Hirtelen egy harcos ugrott fel a szekérkerék kiálló küllıjére. Kezében
magasra emelkedtek a gepida hadijelek.
Itil érezte, hogy a lénye megtelik a jelkép erejével. Lassan
felegyenesedett ültébıl. Elırelépett. A szekér négy sarkában álló
jelvényvivık lassan, hódolattal hajtották meg feléje a jelvényrudakat,
melyeken az aranykoronás medvekoponyák csillogtak.
A kardok már harcot jelezve, pengével felfelé villantak. A lándzsák
hosszú nyele rácsapott az öblös pajzsokra. A harci szekercék széles lapjai
különös, érces koppanással verıdtek össze. A dal tovább viharzott:

Kardjaink ezeré: az ı agyara,

S nyomába lép hadunk.
A képe pajzsunkon ragyog,
Erejét hordozzuk.
Elıre tör erıs hadunk, a gyızelem miénk.
Rettegjetek, rettegjetek, a Medve jı...

Ardarich kissé visszatartotta lovát. S amikor a szekér beérte, a hőség

jeleként Itil felé nyújtotta, markolatával elıre, az egyik aranyozott királyi
kardot.
 Itil megragadta a királyi kard feléje nyújtott markolatát. Aztán jelezve
tiszteletét a népet védı totemmedve iránt, lassan érintette meg az
aranyozott pengével a medvekoponyák széles, arany koronaabroncsát...
Körülötte már tízezernyi szekerce, lándzsa, pallos lendült.
Ott, ahol hevenyészett kı- és gerendasánc húzódott a vulkán beomlott
krátere helyén táruló fennsík szélén, a széles bejárat elıtt sőrőbbé vált a
mayar-hun testırök ezüstpajzsos sora. Itil látta, amint a pirospozsgás, ısz
szakállas, híres, vidám Badacsony, a mayar-hunok Kürt-Gyarmat törzsébıl
kiszakadt Zala-György nemzetség vezére, aki díszes, vörös, bársony
bizánci köntösben, kard helyett aranyozott, szalagos pásztorbottal állott a
vendégeket fogadó küldöttség élén, s feléje integet:
– Szólj már nekik, ifjú uram! Csak a királyok léphetnek be Buzád
Nagysámán palotájába, népük öt legelıkelıbbjével és tíz szolgával vagy
testırrel, de mind egy szálig díszfegyverzetben, ahogy a lakodalomba illik!
A többi kedves vendég, mind valamennyi, mind közönségesen pihenjen le
a parton, vagy akár erre közelebb is üthet tábort. Az Égisten Nagysámánja,
az Égfia Buzád elıd odaküld mindenkinek, akárhol van, nyársra való hízott
ökröket, italnak csakis jó bort, sót, gyümölcsöt, minden jót. – Szeretett
volna vidám versben szólni, de hangja elakadt a medvebırös harcosok
énekhullámaiban.
Itil a szekéren állva nézett elıre. „Csapdába csalnak” – villant át agyán.
Bent ısrégi kelta vár emelkedett, melyet egykor a két Bato-testvér védett
Tiberius császár légiói ellen. A vár gerendákból, kövekbıl összerótt s most
nem is oly rég kibıvített, alacsony, hosszú fıépülete elıtt Theodemir, a
hunoknak behódolt keleti gótok királya beszélgetett burgund vitézekkel.
Itil átpillantott a gepidák királya felé. Ardarich okos, hosszúkás arcán
látszott, hogy megértette a vendéget fogadó hun kupamester-várnagy
szavát.
– Menjünk csak be – szólt halkan. – Medvebarlang ez. Blodelin király s
mi leszünk benne a medve. – Kiáltva integetett a törzsek fejedelmeinek,
hogy táborozzanak le minél közelebb. Leszállott a lováról, és elıreindult.
Itil szekere utánagördült. Az ezüstpajzsos ma-yar testırök tömör sora
megnyílt. Barna, csontos, fekete bajuszos arcukon csodálkozás látszott,
ahogy az asszonyai körében, félig gepida, félig hun ruhában álló, ifjú
sámánt nézték. Itil visszapillantott: a hegy lejtıjén a keleti gótok tábora
tárult, de távolabb, fıleg északra s még messzebb, amerre csak a szem
ellátott, avar, magyar, kun, besenyı, bolgár, kuturgur, kazár és más új meg
új hun népek válogatott harcosainak, legjobb íjászvezéreinek ezredei
hömpılyıgtek.
 Bent az udvaron hetvenkét nép fıpapjai, sámánjai, királyai,
nagyfejedelmei, törzsfınökei, leghíresebb vitézei tolongtak a palotaterem
bejárata felé, ahonnan már pendült a zene, s kacagás harsogott. Itil
észrevette, amint Theodemir király nagy állú, sápadt arca egy pilla35*
natra feléje fordult. A gót király titkos jelként levette könnyő koronás
ezüstsisakját. Feltette a fejére. Ismét levette. Aztán kezét Hagen von Tronje
vállára téve, a burgund vitéz után indult be a terembe. Ardarich maga után
intve a gepidák törzsfınökeit, követte. Itil érezte, mint mozdult meg a
szekér aljában a friss fő vaskos halma.
– E karddal vívj, király – hallatszott mellette rekedt suttogással.
Átvette Edekon kezébıl a pehelykönnyő, mesésen hajlékony,
borotvaéles szkíta kardot. A friss széna halmából hangtalanul, gyorsan
emelkedett a félfülő Zerind, a horzsolt homlokú Kocsur, a vágott
S7emöldıkő Oyma. A szekeret részben elfedı gyékénysátorba kú-zódva
rázták le magukról a szalmát, igazgatták a kardszíjakat.
– Siessünk, kissámán – mondta gyorsan a félfülő Zerind. – Most
menjünk a vendégek zömével, mert még belénk kötnek valahogy az
ajtónállók. Az én törzsembıl, a Nyék-törzsbıl való a legtöbb. Innen látom
bal karjukon a jelt.
Itil övébe dugta a szkíta kardot. Hallotta, hogy a lányok vidáman
kiáltoznak, vigye ıket is.
– Majd kiküldık valakit, aki elvezet mindnyájatokat az asszonyok
helyére! – kiáltotta hangosan, mosolyogva, de arca sápadt volt.
Edekon szökevény zsoldosai már elvegyültek a terembe tóduló
vendégek tarka tömegébe.
A hosszú, félhomályos terem fala mentén, régi, kelta, szörnyfejő
kıurnákban tüzek lobogtak. A súlyos tölgydeszkákból ácsolt, széles
asztalok között emelkedı, háromágú vasrudakon három-három rövid,
vaskos fáklya fényes, fehér, szinte mozdulatlan lángja égett. Az öblös,
ezüst egbatáni kupákkal, a karcsú, arany bizánci serlegekkel, a sült
húsokkal, ismeretlen gyümölcsökkel, százféle kínai, indiai, iráni különös
étellel elborított, roppant tálak mesés, sziporkázó gazdagsággal,
évszázadokon át irigyelt bıséggel torlódtak meg a vendégek káprázó
szeme elıtt. A terem közepén, az aranylapokkal fedett, alacsony
emelvényen, széles, kerevetszerő trónus állott. Az emelvény négy sarkán,
könnyő, ugyancsak aranylapokkal fedett négy turáni sátoroszlopon ısi
kínai sárkánydombormővek, a szarvast üldözı turul képe és a hun népek
nagyfejedelmeit uraló elıd diadalait jelképezı rovásírás betői csillogtak.
 A Nagysámán trónusemelvényétıl jobbra – tıle ezüstpajzsos,
ezüstlándzsás, párducbırös, válogatott magyar testırök sorával elválasztva
– díszes, elefántcsont római székeken a pusztai népek nagyfejedelmei
ültek.
353
Balról, ahol a hódolt és szövetséges keleti gót, gepida, burgund, skír,
herul, turcilling királyok ültek hadvezéreik, híres bajnokaik között, mély,
különös némaság terjengett. A királyok asztalával szemben azok a hun és
germán törzsfık, a harcokban különösen kitőnt nemzetségek vezérei,
pusztai táltosok, messze északról jött varázslók, délrıl hívott léleklátók és
keleti mágusok ültek, akik nem éltek a fejedelmük udvaránál, vagy
egyszerően nem jutott hely népük uralkodója közelében. A terem közepén
hun módra hét garabonciás énekelt különös, szomorúan hullámzó, majd
szilajon felcsapó pusztai dalt.
Buzád egyenesen, kissé mereven ült széles kerevettrónusán. Magas,
tiaraszerő sisakján a Háromszor Hatalmas Nagysámán három
koronaabroncsa csillogott. Magas, tiszta homloka felett rejtelmes fénnyel
derengett az erıvé vált Elsı Birodalmat befogadó Óceán
Mélységcsarnokából Kozmoszt járó titánok akaratával felvetett, százezer
éves „mundzuk” gyöngy. Széles vállán vaskos aranylevelekkel áttört,
kétszáztíz indiai rubinnal izzó, nyolcvankilenc égi kékség-gel mosolygó
dél-kínai zafírral borított, százhúsz zölden parázsló iráni smaragddal
behintett Ajtony Palástja jelezte, hogy nemcsak ı egyedül mutathat be
népeket megváltó áldozatot a Göncölszekéren járó Égistennek, de Ajtony
lévén, ırzi is a boldogok országának ajtaját. Pehelykönnyő, borotvaéles,
félhold alakú mayar kardjának pengéje apró, acélos szikrákkal átvillódzott
a csipkefinom kardhüvely aranydíszein. A mesés fényő, hatalmas
drágakövek úgy sugárzottak köntösérıl, fegyverérıl, háromkoronás
sisakjáról, hogy egész alakja mintha kápráztató csillagfellegekben lebegett
volna.
Sámáni ifjúsággal ékes, sima, ovális arcán titok rejtızött. Nagy, barna
szemében halk vidámság volt. Rátette a földi s égi hatalma jeleivel kivésett
győrőkkel borított kezét új asszonya kezére, és görögül, szinte suttogva
kérdezte:
– Elnyerte-e az általam oly aggódva vágyott tetszésedet a hét fehér
paripa, melyet még Wormsba küldtem?
Krimhilda vörös bíborselyem palástban ült mellette. Lángszínő haja
kibontva hullott vállára, hátára, és alabástromarcán mintha a lángszínő haj
fürtök visszfénye derengett volna. Nagy, szürke szemében rejtelmes árnyak
rejtıztek, mint a Nagysámán tekintetének visszfénye. Piros ajkáról a görög
szavak lassan, kissé rekedten hullottak. Hangjában a túlzott komolyság
alatt asszonyos vidámság rejtızött.
– Nem tudta senki, mit csináljunk velük. Az apám sem mert lo3J4
vagolni rajtuk, s nekem is megtiltotta. Vagy azért küldtétek azokat a
lovakat, uram, hogy a Kardistennek áldozzuk? Ámde egész Wormsban
nem akadt olyan – lovas isten titkait ismerı, bőbájban jártas – férfiú, aki
elvégezhette az áldozatot, anélkül hogy esetleg szentségtörést ne követett
volna el. A követeket pedig senki sem merte megkérdezni, nehogy
eláruljuk szánalmas tudatlanságunkat.
A zene ujjongva felcsapott. Sípok vijjogtak valami ısi íjász harci dalt.
Kelyhek csendültek. Krimhilda látta, hogy a germán fejedelmek sorában
lassan emelkedik fel Hagen von Tronje magas, csontos alakja. Az asszony
érezte, hogy az, amirıl fojtott suttogással beszéltek a wormsi palotában,
ami hővös árnyékként követte ıt útjában eddig: megkezdıdött.
A burgung vitéz lassan lépett elıre. Láncpáncéljára vetett rövid fekete
palástja, mely hangtalan, sötét hullámmal fedte be a széles, súlyos
spathapallos egyszerő, vasgyőrős markolatára szoruló kezét, alig
észrevehetıen meglebbent. Komor arca mozdulatlan volt.
Megállóit a trónuskerevet emelvényével szemben. Jobbjával pallosára
támaszkodott, baljával hosszúkás, háromszögő pajzsára, mint királyi szót
kérı fınemesek, ha az uralkodó elé járulnak. Az ének lassan
elcsendesedett. A termen feszültség ömlött. A burgund vitéz fakó s
keményen, irgalmatlanul összeszorított ajkáról érdes germán kiejtéssel
pendült a latin beszéd.
– Igazságot adj, Buda király! Tıled kérünk igazságot, ki immár
királyunk rokona vagy e menyegzı által, s a mi urunk.
A Nagysámán fiatalosan piros, férfiasán mohó száján mosoly volt.
Jobbját könnyedén a tőzhajú Királynı megrezzenve feszülı derekára tette.
Ahogy vidáman intett baljával, varázsgyőrői sziporkázó szivárványt
lebbentettek a fáklyák elıtt. Hangjában tréfás szertartásosság csendült.
– Szólj, vitéz! Ki ne tenne a burgundok kedvére igazságot, most, itt,
Krimhilda bővös szeme elıtt?
A pusztai nagyfejedelmek során megértı kacagás hullámzott.
Hagen von Tronje lassan feléjük fordította szürke acélsisakos
sólyomfejét. Komor, csontos, sziklaszínő arcán démoni értelem, férfias erı
és hideg győlölet volt.
 – Ki mer nevetni rajtam, ha igazságot kérek minden had legfıbb urától?
– kérdezte érdesen, alig emelve hangját. A Nagysámán békítıén tárta feléje
kezét.
– Rajtam nevetnek ık, vitéz. S joggal, hiszen, íme, ennyi fegyveres
hatalmas hívem között is, fogoly vagyok...
355
A nevetés újra feltört.
Hagen von Tronje egy pillanatra úgy szorította össze ajkát, hogy az
arca olyan lett, mint vasból kovácsolt sisakálarc. Aztán felvetette fejét.
Hangja harsane.
– Elutasította a barátság kelyhét Ardarich király. Hadd mérjem össze a
kardomat vele – hangja elveszett a gepida törzsfık asztala felıl felcsattanó
szitkozódó kiáltásokban.
Ardarich hatalmas, vaskos alakja egyszerre feltornyosult az ülve
figyelı vendégek közül. Kezében medveölı szekerce villant. A gepida
törzsfık felugráltak. Balról pallosaikat rázva zúdultak a burgund vitézek. A
Nagysámán trónusemelvénye körül szorosabbra húzódtak össze a magyar
testırök ezüstpajzsai. Ardarich vaskos kezében felemelkedett a hosszú
nyelő, félhold alakúra élesített harci szekerce.
– Tégy igazságot! – harsant a hangja a Nagysámán felé. Buzád érezte,
hogy akarata, mely úgy sodorta az eseményeket,
hogy tudattal eszmélt és irányított sorsvonalként íveljenek a jövıbe,
most elhalványul. Az egymásra fenekedı burgund és gepida vitézek
felharsanó kiáltásai elnémultak. Egyszerre mély, különös csend lett, s
mindenki hallotta, amint egyenletes, könnyő léptek dobbannak.
A terem túlsó végérıl zömök, széles vállú ifjú férfi lépdelt. Egyszerő
bır mellpáncélján hosszúkás arany négyszög jelezte, hogy a
sámánnemzetség titkos erejét hordozza lelkében. A nehéz pallost rázó,
medveölı szekercét villogtató csoportok némán megtorpantak. Krimhüda,
aki behunyt szemmel hajolt elıre, elrejtızve tőzhajának hulláma mögé,
érezte közeledését, s hirtelen úgy kapaszkodott a tró-nuskerevet
drágakövekkel borított karfájába, mintha félne, hogy a láthatatlan erık
vihara elsodorja.
Itil elırenyújtotta kezét: a magyar testırök ezüst pajzsfala, mint
varázslatra, szétvált. Fellépett az alacsony emelvényre. Buzád érezte, mint
remeg ujjai között Krimhilda keze. Szólni akart, de a tudata, mely úgy
küzdött a váratlanul rátörı akaratrezgéssel, mint úszó a váratlanul
felkavargó örvénnyel, fellazult, homályosodott. Lassan felkelt a trónusáról.
 – Tégy igazságot! – harsant feléje, mint zsákmányára lecsapó sas
rikoltása.
Buzád lassan nyúlt a köntöse drágaköveibe rejtett, a leghatalmasabb
szellemerıt hordozó talizmánjaihoz. A köd mintha oszladozott volna. Az
idegen akarat váratlanul rátörı, ernyesztı hulláma meg356
tört öntudata szilárduló gátján. Kerülve Itil pillantását, erıt győjtött,
aztán lassan, szinte nyugodtan kérdezte:
– Igazságot? Hát mi az igazság?
Itil széles válla megrezzent. Könnyő, borotvaéles szittya kardja
kiröppent övébıl.
– Ez!
A penge az ısi kelta urnák fényében alig észrevehetıen vibrálva
kígyózott Buzád tisztuló szeme elıtt. A pengevillanás egyszerre villámként
oszlatta szét a ködöt. Az elıd elmosolyodott. Megkönnyebbülten lélegzett
fel. Emelkedı melle szinte érintette a kard hegyét. Oldalt lendült. Lába
könnyedén dobbant a perzsiai szınyegen. Kezében felzizzent a kardja.
Gyors, könnyő, gyakorlott csapás billentette félre Itil fegyverét.
Itil, anélkül hogy fejét megmozdította volna, végigpillantott az
emelvényen, és lassú, könnyed, nyugodt léptekkel úgy helyezkedett, hogy
a másik ne tudja nekiszorítani a szélének. Mély, dermedt csend borította be
a termet. Az elıd testırségének parancsnoka, a Kám-törzsbıl való Léi, aki
a trónuskerevet mögött állott, mereven, bé-nultan nézte Itil mellén a
hosszúkás, négyszög alakú jelet. A pusztai nagyfejedelmek arca
kifejezéstelen, hamuszürke lett. Mindenki tudta, hogy egyetlen hun harcos
– legyen az vezér vagy egyszerő íjász –sem mer kardot emelni a
sámántestvérek küzdelmében. A dermesztı hideg csendben titkos erık
hullámai torlódtak. A szemben álló két bajvívó minden mozdulata új és új
erıforrásokat fakasztott. Buzád magán érezte Krimhildának a Mélység
Csarnoka hővösségét hordozó, szürkészöld szeme tekintetét. Hirtelen
rontott elıre. Úgy emelte karját megtévesztı csapásra, mintha a másik
sastollas süvegére zúdítaná pengéjét, aztán könnyedén, szinte lassan
futtatta szúrásra. A könnyő, borotvaéles szittya kard hegye lesodorta az
egyszerő vaskapcsos fibulát. Hegye belemélyedt az ifjú sámán bal vállába.
A termet betöltı dermedt csendben százak halk ziháló horkanása
keveredett különös morajjá.
Itil barna, csontos arcán fájdalommal vegyes bosszúság rezzent. Komor
mosollyal nézte a másik pengéjét, mely vérétıl pirosán ott vibrált elıtte.
Hirtelen ravasz, mővészien gyors, rövid vágással sújtott Buzád csuklójára.
De a penge csak a kard keresztvasát érte. Buzád hagyta, hogy a vágás ereje
lebillentse kardját, és kinyújtott karral, csak a teste súlyával sodorta
döfésre. Pengéje hegye elmerült a Rika kezével mosott fehér gyolcs
szélesen terjengı ráncai között.
Itil halkan felkiáltott. Hangjában düh lobogott. Villogó farkas}57
foga összecsikordult. A fehér gyolcson szélesen terjengett a vérfolt. Az
ifjú sámán zömök, vaskos alakja megingott.
Buzád visszahúzódott, most már várhatta, míg a másik bajvívó lassan
elvérzik, elgyengfil a viadalban. Itil érezte, nem várhat. Lehajolt. Egyetlen
ugrással rontott elıre. A pengék összecsendültek, kápráztató gyorsasággal
cikáztak a két bajvívó feje, válla körül.
Buzád lehajolt. Kivárta, míg az ifjú sámán kardja elsuhan fölötte, és
villámgyors, könnyő, szinte erıtlen suhintással vetette a pengét halántéka
felé.
A sastollas süveg lerepült az ifjú sámán fejérıl, orcáján, halántékán
mély seb húzódott. Nyakát egyszerre elöntötte a vér. Megingott. Szeme
elıtt a halál szürke árnya suhant. Ismét megtántorodott, és oldalt dılt, a
totemragadozók prémjébıl összevarrt, háromszög alakú szınyegre, a
trónuskerevet lábához.
A mély csendben halk jajszó szállottá pusztai nagyfejedelmek dermedt,
megfakult ajkáról. A germán királyok tanácstalanul állottak. Itil hátrahajló
feje körül vércsík terjengett. A csendben a halál megcáfolhatatlan, hővös
fuvallata suhant a lelkeken.
Itil mozdulatlanul hevert. Tágra nyitott szemében a halál fuvallatára
kihunyt Krimhilda lángszínő hajfürtjeinek izzó visszfénye.
Aztán lénye akaratörvénye elırerontott. Egy pillanatra birkózva
összefonódott Buzád akaratörvényével. A halálos sebbıl lüktetve
felfreccsenı vér elállott. A seb összehúzódott. Erıvel teltek meg az izmok.
Fénytelen szemében öntudat csillant. Buzád komoran, mindent tudóan
nézte. Egyetlen üdvrivalgás sem hallatszott, csak Krimhilda kiáltott halkan
zengın, mint mikor a varázsnászban lobbant a révülete az ifjú sámán
rátörése nyomán. Ez a kiáltás szilaj dühöt lobbantott Buzád szinte nyugodt
arcán. Elırerontott.
A pengék szikrázó köre körülkígyózta a két küzdı alakját. Itil
hamuszürke arcán rejtelmes diadalérzés volt. Halkan felnevetett. A másik
elsápadt. Fogcsikorgató dühvei rettentı, villámgyors vágásokat zúdított az
ifjú sámán felé. Kardjának hajlott hegye Itil csuklóját érte. Az ifjú sámán
vére újra felfreccsent. Ernyedı kezébıl kihulló kardja puhán zörrent az
északi prémek csodás szınyegén.
 Buzád arcán különös rettegés látszott. Ajkán varázsszavak susogtak.
Sámántekintettel látta a körülöttük viharzó, rettentı szellemcsatát. Az
egymásra zúduló csontváz lovasok tízezrét. Karja felemelkedett, aztán
olyan döféssel, mintha fehér mént áldozna a vihart támasztó Kardistennek,
futtatta a pengéjét. Itil tompa tekintettel meredt maga elé. Lehajolt.
Baljával a vérzı jobb kezébıl kihullt kardja után nyúlt. Hirtelen minden
kihunyt a szeme elıtt.
Buzád ismét visszahúzódott. Mereven, élesen nézte az irgalmatlan
ellenség második halállal torzított, fakó, véres arcát.
A csend, mint irdatlan gúla, tornyosult az elnémult teremben. Most már
sokan látták a rettentı szellemcsatát, s a cselszövés lázas izgalma
elhalványult a sámánok harcának viharában.
... Buzád látta, hogy Krimhilda szétbomló, elıreomló haja lángfelleggé
válik, s mindent elborít tekintete elıtt. A fellegbıl karcsú, erıs asszony
lépett ki. Derekán bíboröv izzott. özbokáján a Hajnalcsillag sziporkázott. A
Nagysámán csak mágusoknak érthetı gondolatrezgéssel fordult feléje:
„Nézd, Hajnalcsillag Asszonya... iml már kétszer öltem meg ıt. Kétszer
taszítottam le a földi lét bajvívó terérıl a szellemlét fellegébe. S nézd,
immár ismét eláll a vérhullása, íme, újra behegedt a halálos seb. A kardja
után nyúlt harmadszor is. Hát szólj csak te, ki Törvénytörı vagy s Mindig
Diadalmas, igazság-e ez így?”
A terem dermesztı csendjében csak a Kéts2er Halott botladozó lépte
dobbant. Buzád hővösen, komoran figyelt. S halkan, lágyan nevetett a
karcsú bokás Eiréné. „Mért bánkódsz ily csekélységen, ó, Nagysámán...
Úgy látom, sok komor, erıs isten kívánja, hogy Itil törje fel az erık zárt
formáit e Földön, mert ott, a messzi, csillogó Rıtbolygón, melyet Marsnak
neveznek oly helyesen a törvényt kovácsoló rómaiak, új világrészeket
építenek az összetörtek helyébe a Lángesző Tudósfejedelmek, s azoknak
kell a Föld gondolatokat teremtı szellemereje. Mért szállnál szembe
velük?”
Komoran vonta össze sőrő szemöldökét Buzád, az Égfia, Hetvenkét
nép ura, aki elıd volt a nagyfejedelmek felett.
– Az ám, Csillagszemő – mormogta vívódva. – Csakhogy hétszáz
gyönyörő, ifjú ágyasom is van nekem, no meg itt van ez a Tőzhajú. Hát ezt
hagyjam el?
Habozva hallgatott a Bíboröves Eiréné.
– Ez igaz – szólt végül. – De ha ott a Rıtbolygón a te szellemed feszül
neki a titánok munkájának, akkor bizony olyan erıs leszel, hogy minden
holdtöltekor akár hétszáz testi alakot ölthetsz, s hétszáz ágyasodat
egyszerre ölelheted meg.
– S mit kell tennem, hogy így cselekedhessek? – kérdezte hangosan,
emberi szóval Buzád, úgyhogy egyszerre mindenki megremegett a nagy
teremben.
– Lépj ki az anyagi törvények börtönébıl – hallotta a Nagysámán
359
a Hajnalcsillag Asszonya csak neki hallható szavát, s újra hangosan
kérdezte:
– Hogyan? Hol az ösvény, mely kivezet?
– Ott az ösvény... – morajlott fel egyszerre mindenkinek hallhatóan az
ifjú sámán akaratörvényébıl, és Buzád látta, mint mutat az ormótlan
árnykéz Itil kardjának pengéjére.
...Mindenki látta, hogyan ront elıre a Kétszer Halt. Kardja megvillant.
Buzád oldalt hajolva kerülte ki a csapást. Hátralépett. A pengék
megcsendültek. Itil újra elırerontott. Szemében szétfosz-lott a kétszeres
halál köde, s csak az önmagát kétszer feltámasztó sámán diadala lobogott.
Buzád érezte, mint sodorja hátra az ifjú sámán akaratörvénye. Karja
még vad csapásokat zúdított a másik felé. Még ott sodródtak támadva,
védekezve, Krimhilda kerevete körül. Itil kardja, ahogy oldalvágással
zizzent, súrolta az asszony bomlott haját, és két levágott hajfürtje, mint
lobbanó bolygóláng, sodródott Buzád felé.
A Nagysámán az ifjú nyakán, halántékán behegedt halálos sebek
lenyőgözı hatalmát jelentı jeleit nézte. Kardja még egyszer meg-pendült,
aztán leengedte a vibráló, villódzó pengét. Széles melle zihált.
– Népeimért... minden hun népért áldozom fel magamat az Ég-istennek.
– Szava el-elakadt a bajvívás hevétıl, de hangja mégis érces, messze
csendülı volt.
Itil átnyúlt a kerevet felett. Kardja lesodorta a nagysámáni
drágaköveket, melyek szivárványszínő szikrákként freccsentek oldalt,
aztán a penge hegye elmerült ott, ahol a szív felett aranylott az Elsı
Birodalom hosszúkás, négyszög alakú „MU”-jele.
Buzád csillogó alakja megingott. Úgy nyúlt oldalt karjával, mintha csak
az ı számára látható Lény kezét ragadná meg. Aztán nehézkesen dılt a
kerevet szélére. Körös-körül minden elveszett a siket némaságban. Csak a
haldokló halk hördülése szőrıdött a dermedt lelkek mélyébe. Hirtelen
mindenki tudta, hogy most a harmadik halál szemük elıtt felsötétlı fátylát
nem lebbenti fel a harmadik feltámadás.
 Itil mozdulatlanul állott. Kezében úgy emelte a könnyő, borotvaéles
szkíta kardot, mint rettentı gyızelmi talizmánt.
Egyszerre vad rivalgás zúgott fel.
Hagen von Tronje hosszú, inas alakja feltornyosult az emelvény szélén.
Sziklaszínő arcán démoni fenség, dermesztı düh és tébolyult diadal
lobogott.
360
– Vesszen népem gyilkosa! – harsant a szava. Hosszú spatha-kardja
rettentı vágással zúdult a haldokló fejére. A három korona abroncsával
vilíódzó nagysámáni sisak oldalt hullott. Ardarích és Theodemir egyszerre
kaptak utána.
– Tiéd! Tiéd!! Tiéd!!! – zúgott Itil felé a gót, gepida, burgund vitézek
ujjongó kiáltása. A hármas koronával ékes sisak, melynek drágakövein,
szélén ott piroslott a Nagysámán vére, lassan emelkedett Itil fejére.
A pusztai nagyfejedelmek bénultan állottak. Arcuk egyformán
hamuszürke volt. Megfakult ajkukról egyetlen szó sem röppent. Fent az
emelvényen gót pallosok, gepida szekercék, burgund kardok villantak. A
Nagysámán vassal szétszaggatott tetemére újabb és újabb csapások
zuhogtak. Mohó szolgakezek kapkodtak arany Ajtony Köntösének vértıl
ázott drágakövekkel vilíódzó foszlányai után.
Itil érezte, hogy a diadal tébolyító öröme megrázza testét-lelkét. Szeme
eldtt rıt ködök párállottak. A rıt köd gomolygásában csak Krimhilda nagy,
zöldesszürke szeme világított. Ez a tekintet arra hívott, hogy hatalmával
kápráztassa a bőbájjal szerzett tőzhajú szeretıjét, ösi, diadalmas, iszonyt
lobbantó mozdulattal tette rövid lovaglócsizmás lábát a halott sámán
összeszabdalt, fejetlen tetemére. Balját a pusztai nagyfejedelmek sora felé
nyújtotta:
– Kiáltsátok: „Átok reád, Buzád sámán!” – hördült fel ragadozó dühe,
diadalmas gıgje.
A pusztai nagyfejedelmek hallgattak. Itil felemelt karddal rontott
feléjük:
– Kiálts! – rivallt az avar kha-khán sápadt, mozdulatlan arcába.
Mellette jobbról-balról Hagen von Tronje pallosa és Ardarich medveölı
szekercéje emelkedett. Az avar kha-khán fakó ajka hangtalanul
megrezzent. A burgund spathakard és gepida szekerce egyszerre sújtott le.
Itil vakon, zihálva törülgette arcát.
– Kiálts! – hördült fel újra, s nem látta, hogyan szaggatja a testeket a
kard, a hosszú herul tır, a gepida medvevadászok szekercéje.
 A pusztai nagyfejedelmek fakó arccal halált váró csoportja egyszerre
megmozdult. A kuturgur fıordas villámgyors suhintással sújtott a rárohanó
két gót vitéz felé. Kardja zizzenve kígyózott a sodronypáncél láncfonatán.
A két pallos egyszerre érte mindkét vállát. A súlyos pengék irtózatos
csapásai inkább leszaggatták, mint leszelték két karját. Körös-körül iszony
hördülése moraj lıtt.
Az arányos termető, nyúlánk kun Nagyfejedelem homloka elé emelte
pajzsát. A gepida szekercék úgy zúdultak reá, mint mikor szálfát döntenek
a dáciai fenyırengetegben. Aranyszárnyas nagyfejedelmi sisakja leszakadó
darabjai felszaggatták a halálban elsimuló arcát.
De körös-körül már villogtak a pusztái harcosok kardjai. Néhányan
padokat kaptak fel pajzsnak, s vagdalkozva hátráltak a kijárat felé.
Theodemir megragadta Itil vállát.
– Ölesd le ıket! Jobb, ha most vész el Buda néhány híve, mintha
harcosok százezerét kellene levágni népeket pusztító csatákban.
Itil hallgatott. Theodemir vasállú, keskeny, sápadt arcán elhatározás
rezzent:
– Az ifjú sámán akarata: vágjátok le ıket! Koncoljátok fel! Mind!
Mind!
A teremben vad harc gomolygott.
A pusztaiak a kijárat felé törtek a rájuk zúduló pallosok, a zúgva szálló
szekercék, forogva villámként cikázó tırök irgalmatlan pengéi elıl.
Edekon éleset füttyentett. Az elesetteket fosztogató zsoldosok feléje
fordultak.
– Vigyázzatok! Ki ne szökjön közülük egy is a hegyrıl a táborokba! –
kiáltotta zihálva.
Az öldöklés kavargásában összeszorult pusztai vitézek csoportjai
gyorsan ritkultak az egyre vadabban támadó gótok, gepidák, burgundok
csapásai alatt.
Itil odalépett a széles kerevethez. Súlyos, véres kezét lassan engedte le
Krimhilda remegı vállára. Arca rejtelmes, idegen volt.
– Láttál-e már ilyen hatalmasnak, Tőzhajú? – kérdezte rekedten,
látszólag nem törıdve a teremben örvénylı harccal.
Krimhilda nagy, zöldesszürke szemében a halállátás fakó árnya
rejtızött.
– Még sohasem – szólt alázatosan, gyorsan.
A férfi úgy ragadta meg mellén a bíborköntöst, mintha mindjárt letépné
róla.
– Edekon!
 A skir zsoldosvezér felugrott az emelvényre. Itil intett.
– Vessétek össze pajzsaitokat körénk, míg átjutunk. S álljatok a
hálóterem ajtaja elé.
Megfogta Krimhilda kezét, és elıreindult. Érezte, csak a nász tüze
moshatja le róla a kétszeres halál benne lappangó hővös árnyékát.
362
Hagen von Tronje vasat szaggató spathakardját úgy lendítette, hogy az
egyszerre halált sújtott, és jelt adott a körülötte pajzsaikat összevetve
öldöklı zsoldosoknak. A burgundok vascs^pata és a bosz-szútól mámoros,
egykori szökevények egyszerre az emelvény felé zúdultak. Hagen von
Tronje ajkáról démoni hővös dühvei szállott a parancs:
– Öt is! – intett Itil felé. – Egy csapással mind a kettıt! Theodemir eléje
nyújtotta karját:
– Az új sámán személye életünk záloga. Sok hatalmas nép százezernyi
válogatott íjásza itt táborozik a hegy körül. Ki emel kardot a pusztai
harcosok közül a Nagysámánra?
Ardarich bólintott, s szinte észrevétlenül húzódott a burgund bajnok
elé.
– Ha ı most meghalna, nem maradna reggelre élı közülünk. Ki bír
ekkora tömeggel?
Itil érezte, hogy róla beszélnek. Felrántotta a lakomaterembıl a régi
római épületbe, a hálóterembe nyíló ajtót. Visszapillantott. Tekintete
átsiklott a harc kavargásán. Látta a gondolat gomolygását, a szándék
irányát, a tett lüktetését a három fejedelem lelkében.
A hálóterembe vezetı rövid folyosón ketten állottak. Az egyik a
filozófusok fehér tógáját viselte. Tiszta hellén arca olyan nyugodt volt,
mintha csak ünnepi harci játékot nézett volna.
– Ha ily rettentı germán lármával öldököltök, uram — szólt dallamos
attikai kiejtéssel, úgyhogy csak Itil értette meg egykori tanítója szavát –,
akkor az örökké fénylı, örökké.vidám Olümposz istenei eltávoznak, s a
holtak lelkei bizonyára démonaitok karmaiba jutnak.
Féltérdhajtással hajlott meg Krimhilda elıtt. Aztán feltekintve egészen
más hangon, kimérten, nyugodtan mondta:
– Úgy hírlik, a magyar kende és a jász nagysámán kisiklott a régi,
hőséges s oly dicséretre méltóan irgalmatlan ravennai számőzött társaid
kezébıl. Mindenesetre magam hallottam, hogy a halotti dobok már
megszólaltak íjászaitok mind a tizenkilenc táborában itt, a halmokon.
Ahogy én a dalaitokat ismerem, a táltosaitok már siratva siratják a derék,
vitéz és bölcs Buzádiosz Nagyfejedelem rettentı halálát.
 Itil szerette volna gúnynak vélni szavát, de a görög hangjában csak
mély, ıszinte tisztelet csendült. Oresztész lehajtotta fejét:
– Uram... a legnagyobb hatalom megragadásának olümposzi
pillanatában véss lelkedbe néma ígéretet, hogy úgy uralkodsz majd, mint e
dicsı s oly tündöklı jósággal ékes férfiú, ki igaz sámánja volt
363
az Égbolt hatalmas, viharokat támasztó istenének. – Felvetett fejjel,
mereven, hővösen nézett Itil arcába, hangjában töprengés csendült: – Ha
kiengeszteled Buzádiosz Nagy sámán iszonyú hatalmú szellemét, az
istenek talán elhárítják az éj szárnyú végzetet rólad s népedrıl.
Itil közelebb húzódott Krimhildához, mintha izzó tőzhajában keresné a
meleget a rajta hirtelen áthullámzö, rejtelmes didergés ellen.
– Kiengesztelni... hogyan? – kérdezte olyan határozatlansággal, mintha
minden sámáni ereje fellazult volna a rettentı harc vad tom-bolása után.
Arcán zavar látszott. Oresztész nem csodálkozott, csak a fejét hajtotta le.
– Kellı s fıleg látványos áldozattal. A holtak hiúsága indokoltabb, mint
az élıké. Az élı sámán egy-egy fényes szertartásáldozata olykor csupán
játék, életének szivárvány pompájú, de múlj eseménye. A halott számára
viszont élı erı, mely ott tartja ıt azok körében, kik róla emlékeznek.
Hangja egyenletes volt, szinte vidám. Beletekintett a királyné tágra
nyitott szemébe, aztán gót nyelven, melyen a rómaiak és a germán
törzsfınökök gyakran beszéltek, hogy mindenki értse, folytatta:
– E halott felette bölcs államférfi, s ezért csak oly áldozatot fogad el,
mely népeinek elınyös. Én azért küldettem ide, hogy Bonifacius magister
officiorum érdekében összeesküvés által gyengítsem az állam vezetésére
oly veszélyes Aëtius hatalmas barátainak erejét. De természetesen a te
érdekedben cselekedtem, uram, hiszen régi híved voltam, még mikor
tanítottalak. Ezért – tiszta szívvel s rendíthetetlen barátsággal ajánlom –
engeszteljük ki a halott szellemét azzal, hogy vitéz bőntársaink közül a
leggyengébbeket áldozzuk fel, reájuk hárítva a bőnt. Ez legszentebb
erkölcsi kötelességünk az erısebbekkel, tehát késıbb használhatóbbakkal
szemben. Mert az erısebbnek a hősége is erısebb. Méltányos tehát, ha
azzal bizonyítod be alkalmasságod az uralkodásra, hogy az erısebb
hőséges mellé állasz, s megmented.
Itil elfordult. Beletemette arcát Krimhilda tőzvörös, illatos hajfürtjei
közé. S mint jeleket, elemezte a csodás asszonytest bırének nászra hívó
ízét, a vércseppek itt-ott rejtızı harmatában a halált és a feltámadást, s a
fáklyák lángjának jövıt jelzı füstszagát. Hangja tompa volt, mintha
fulladozna a tőz, a vér, a füst hullámában.
 – S ki a leggyengébb, Oresztész filozófus?
A görög belemosolygott a királynı merev alabástromarcába. S
364
mintha neki válaszolna, egy pillanatra ismét proszkinészisz-térdhaj-
lással kért engedelmet a beszédre.
– Nyilvánvaló! Burgund vendégeink! Haláluk bizonyára látványos lesz,
s így meggyızı. Hisz mind hısök. S melyik hun íjász ne hinné el szívesen,
hogy a bölcs, jó, vitéz Nagysámán gyilkosa ama bajnok Hagen, ki
egykoron a hölgy elsı híres férjét, Siegfriedet is orvul megölte?
Látta, mint lobban fel Krimhilda szemében a régi bosszúvágy, s
mosolyogva, most már szóval is hozzája fordult:
– Nincs gonoszabb s hálásabb tett, mint egy világszép asszony kezébe
adni ellenségeit. így megmenekülünk az irgalmatlanság népszerőtlen
látszatától, mert lehet-e valaki irgalmatlanabb, mint a hiúságában vagy
szerelmében sértett nı? – Iskolázott, ritmikus mozdulattal emelte fel kezét.
– Szólj, tündöklı szépségő királyné. Ha nem helyesled halk s alázatos
véleményemet, szívesen elnémulok, s szemed egyetlen intésére engedem,
hogy gót s gepida fegyvereseink megvédjék Hagen lovagot, ameddig ez
ésszerő s lehetséges.
Krimhilda megrázkódott. Hófehér, izmos karja felemelkedett.
– Haljanak meg mind — szakadt ki megfakult ajkáról. Oresztész
elismerı mosollyal hajolt meg.
– Az asszonyok bölcs bosszúvágya mögött mily gyakran rejtızik maga
a kérlelhetetlen, éjszárnyú végzet. – Itil felé fordult, s áhítatos arccal,
figyelmeztetıen emelte fel ujját. – Tiszteljük ezért e hatalmas érzést. S
különbözı hadi feladatokkal válasszuk el az engesztelı áldozatra
kiválasztott bőntársainkat a kevésbé kellemetlen bőntársainktól, ezeket
pedig azoktól, kik mint bosszúállók, a rettentı igazság jegyében emelik fel
karjaikat, vezetve mind, aki csak bosszúra szomjazik. Védjék tehát e
palotát a burgund lovagok. A külsı sáncokat a gepidák. Te pedig, király, a
Legfenségesebb Halottat illı tisztelettel kísérve, Theodemir páncélos
lovasainak élén vonulj hun népeid elé. S te, ne más! Nevezd meg a
bőnösöket, s hívd bosszúra íjászaid százezerét. Én majd beszélek a gót
királlyal, ki felette értelmes uralkodó.
Az ajtó mögött léptek dobbantak. Edekon hosszú, csontos alakja feltőnt
a küszöbön.
– Király! A magyar kende s a jász nagysámán kétszáz magyarhun
testırrel kitört a táborokhoz – mondta zihálva. Ruhájáról, összeszabdalt
pajzsáról látszott, hogy kemény harcból jött. Rövid ideig hallgatott, s
mentegetızve mondta. – De akkor már körös-körül szóltak a szállásokon a
holtat sirató s bosszúra hívó sámándobok.
365
Itil most sápadt el elıször:
– Minden igaz táltos úgy látott mindent, mintha elıtte vívtam volna.
Megyek...
Megfordult. Átment a hálótermen, s a túlsó kijáraton, mely a meredek,
sziklás hegyoldalra nyílott, lépett ki a szabadba.
Kint meleg, kora éjszaka borult az ısi vulkán fölé. A tó végtelen,
csillagot sziporkáztató síkságként tárult. Távolabb, a dombokon, a síkon,
ezer meg ezer tábortőz lobogott. A gyászdobok moraja hol itt, hol ott
csapott fel. Itil letekintett. A gótok, gepidák, longobárdok, herulok, skirek,
burgundok táborában alig égett tőz. Az ifjú sámán tudta, hogy vasat tépı
pallosaikra, medveölı szekercéikre, ormótlan kopjáikra támaszkodva
merednek a homályba a páncélba öltözött, válogatott bajvívók.
– Jöjj, király – hallatszott mellette halkan.
Három fáklyavivı, láncpáncélos, szıke óriás elıtt Theodemir és
Oresztész állott. Itil nem tudta, melyik szól. A lovát nézte, mely ott
ágaskodott Kocsur és Zerind között, a kötıféken. Theodemir sápadt,
vasállú arcán lázas izgalom rezzent.
– Siess, Háromszor Hatalmas – mormogta, és kardját szorongatva intett
a lovászoknak, akik harci ménjét vezették. – Hagen von Tronje vitézei
elfoglalták a palotát, s kiben bízhatsz jobban, mint bennem, ki igaz,
gyermekkori pajtásod vagyok? Jöjj... mindenki ellen meg-védelek, de te is
óvd népemet e százezernyi felbıszült pusztai íjásztól. Állj elénk most,
miként én is Hagen elé állottam, mikor féktelen haragjában már-már reád
sújtott vasat szaggató kardjával.
Itil szótlanul pattant fel lovára. A lakomaépület elıtt, lándzsa-rudakra
kifeszített bíbortakarókon, a medvebırös, szekercés, szálfatermető gepida
hegylakók között a Nagysámán teteme lebegett. A hegyoldalt elborította a
fáklyás tömeg. Itt-ott gyászdalok zúgtak fel. Garabonciások elnyújtott
siratóéneke jajongott. A tőzár elérte a sáncok szélét.
Itil a gepida harcosok vállán billegı lándzsarudakon fekvı halott mellé
lovagolt. Kardját magasra emelte, és a hajlott penge úgy vil-lódzott
homloka felett, a fáklyák fényében, mint vibráló, kékeszöld szellemláng.
Fején a Nagysámán három koronaabronccsal ékes sisakjának gyémántjai
sziporkáztak. Mellén a százezer éves „mundzuk”-gyöngyöt viselı
sámánnemzetség, az Elsı Birodalom hosszúkás négyszögő „MU”-jelének
aranylapja húzódott. Theodemir és Ardarich jobbról-balról lovagoltak
mellette. Ahogy a százezres sokaság tengermoraja egyre közeledett, a két
fejedelem átvette a hosszú nyelő fák366
lyákat a vitézeik kezébıl, és úgy tartotta, hogy az ifjú sámán arca,
alakja még jobban látható legyen.
Itil megvárta, amíg a pusztai íjászok elsı hulláma eléje zúdul. Látta a
rıt fényben villódzó, görbe pengék ezerét. Hallotta a sokaság fojtott
moraját. Ajkáról zengve szállott a kiáltás:
– Jöjjetek, vitézek!! Jöjjetek, hısök! Kardot emeljen vaskarotok!
– Aztán egyszerre, mint kürtszó, rivallt a megtorpanó tömeg felett:
– Halál a gyilkosokra! Bosszút! Bosszút!!
Az arcokon ámulat rezzent. Valami megváltozott. A sokaságból lassan
vált ki Orkháb öles termető alakja. Mögötte Ulmár tipegett. A két fıtáltos a
kuturgurok táborában járt, hogy kiválassza az áldozatra szánt fehér
méneket, s most a tömeg élén jött fel a várba.
– Hol a gyilkos?! – kérdezte messze hangzó szóval az öles termető
Orkháb, és szeme mindent tudóan szegezıdött az ifjú sámán arcába. Itil
felemelte karját:
– Ott rejtızik a palotában. Sírjatok, íjászok! A Nagysámán halott!! S
énreám... kétszer vetıdött a halál árnyéka. Minden igaz táltos látta! Minden
sámán!
Közelebb lépdeltette lovát, és háromszor megkoronázott sisakkal ékes
fejét felvetve, gıgösen kérdezte:
– Igazat szóltam-e, Orkháb sámán?
A másik ısz hajú fejét félig lehajtva, a halott arcát nézte.
– Valóban kétszer vetıdött reád a halál árnyéka – hangja olyan volt,
mint a sirató szentdobok moraja. – S ha nem lennél mindenkinél erısebb,
ugyan hogy támaszthattad volna fel magad a kétszer nyíló sírodból? Ha
pedig ezt megtehetted, ugyan ki az, aki méltóbb nálad a hatalomra?
Megfordult. Széttárta hatalmas karjait. Oroszlánhangja menny-dörgött
a tömeg, a hegy felett:
– Ott a palotában rejtıznek a gyilkosok!! Elıre!! Nincs irgalom!!
A tömeg fel-feltorlódó tömör hullámokban, megkönnyebbült, szilaj
ordítással zúdult a palota felé. Theodemir és Ardarich arcán szét-foszlott a
közeledı halál szürke árnyéka.
Bent, a holtakkal borított teremben a bejárathoz húzódtak a burgund
lovagok. Hagen von Tronje maga elé emelte pajzsát, leszegte sisakos fejét.
Megvárta, amíg a fáklyás sokaság nekihömpölyög a kapunak, és hosszú,
éles, széles, súlyos, vasat szaggató pallosa rettentı körvágásokkal zúdult a
támadók közé. A félresodort fáklyákról tüzes vércseppekként freccsent a
szerteröppenı szikra.
Gunther király és Walter der Geiger jobbról-balról fedezve a
tronjei bajvívó alakját, vagdalkoztak. A könnyő ruhás sokaságba száz
meg száz íj húrja pendült. A nehéz hun farkasölı nyilak pengve surrantak
le a láncingekrıl, sodronypáiicélokról. Csattogva töredeztek a felvésett
pajzsokon.
A burgund vitézek pajzsaikat összevetve, lassan hátráltak a bejárat
zömök, vaskos faoszlopai közé. A nyomukba zúduló sokaság
nekihullámzott pajzsaiknak. Hagen rettentı kardcsapásai újra két-három
könnyő, kerek pajzsot sodortak félre, szaggatták az izmokat, ereket, zúzták
a csontot. Néhányan asztalokból emeltek gátat a terem közepén.
A pusztai harcosok terembe bezúduló tömege egyszerre
összezsúfolódva megtorpant az asztalok, székek, padok torlasza elıtt.
Pajzsuk, kardjuk testükhöz szorult a torlódásban. A torlaszon álló
burgundok fentrıl levillámló pallosai száz halált omlasztottak a szinte
mozdulatlanul összezsúfolódottak fejére, vállára. Az élık látták a feléjük
zúgó pallost, s mint halálraítéltek, várták a sorsukat. A tehetetlenség
különös rettegést lobbantó üvöltése elsodorta a tébolyult bosszúvágy dühét.
A pusztai harcosok visszazúdultak. A vasba öltözött vitézek tetıtıl talpig
véresen kaszabolták a kijárat felé tolon-gókat.
Kint a lépcsın ırjöngı dühvei fáklyát, kardot rázva tombolt a saját
tömegével bénított had.
Itt benn egyszerre csend támadt. Hagen von Tronje borostömlıt húzott
a földrıl az asztalra. Kelyhet vett fel, s mohón ivott.
– A gót s gepida elárult minket – szólt tompán. – Ott állanak, s kivont
kardjaikra támaszkodva nézik a harcot.
Gunther király húsdarabot vett fel egy félig felborult, pajzs nagyságú
ezüsttálból, s zihálva a harc fáradtságától, evett.
– Talán az idıt várják, hogy megmentsenek mindnyájunkat. Az
osztrogót király okos hadvezér s híres vitéz.
Walter, aki félig behunyt szemmel hallgatta beszédüket, vállat vont. A
kijárat oszlopának támaszkodva nézte a bosszút kiáltó vihar zó sokaságot,
a fáklyák tőztengerét. Hirtelen, mintha üstökös suhant volna a nagy, ıszi
csillagokkal borított, fekete bársonyos égbolton.
Körös-körül az udvaron, a hegyoldalon diadalüvöltés harsant.
Egyszerre száz meg száz nyílhegy merült el a fáklyalángokba. Aztán
lobogva, sziszegve, rıt fénycsóvájú hullócsillagokként ívelt a palota
tetıjére az égı nyílvesszık ezeré.
 A tetı egyszerre száz helyen borult lángba. Bent a teremben a
368
burgund vitézek vértıl befröcskölt arcára most elıször suhant a biztos
halál megcáfolhatatlan tudata.
Walter felvetett fejjel, mereven nézte, mikor izzik fel az átégett tetı.
Hirtelen halkan felkiáltott.
– A szálfák... a tetıgerendák... még frissek, nedvesek a sok esıtıl!
Mindenki felnézett. A lakodalomra kijavított tetı sőrőn egymás mellé
lefektetett, láthatóan még nedves szálfái között valóban csak itt-ott
szivárgott a füst. A zsindely gyorsan szenesedért el, de egyenetlenül
kiégett, kormos rétegként állott, mely védett az újra meg újra zuhogó, tüzes
nyílzápor ellen.
... Kint elnémult a dühödt ordítás. Csak a siratódalok jajgattak. Walter
óvatosan a keskeny ablakhoz lépett. Buda vezér teteme már a ravatalként
selyemmel borított sziklán nyugodott, melyhez dísznek öblös pajzsaikat
támasztották a gót s gepida törzsfık, híres bajvívók. Itil gyászoló tartásban,
némán lehajtott fejjel ült hosszú lábú, nagy sörényő lován. Jobbra tıle
Theodemir, balra Ardarich alakja látszott. A sziklaravatal körül sámánok
dobja morajlott. A gyász lassan, ellenállhatatlanul áradt, és a tömegdüh
beleveszett halált ringató, hővös folyamába.

***

Hajnalodott. A hegytetın szorongó sokasághoz újabb és újabb

íjászezredek lovagoltak. Új, névtelen népek vonultak fel néma höm-
pölygéssel. Új, ismeretlen nyelvő gyászdalok jajongtak.
Gunther maga elé emelte rangjelzésnek oroszlándombormőves királyi
pajzsát. Büszke, egyenes tartással, hogy a sokaság ne lássa rajta az
irgalmatlan harcok pusztító fáradtságát, kilépett a palotabejárat lépcsıjére.
Hangja belezúgott a fojtottan hullámzó gyász-dalok morajába.
– Pusztai vitézek! Mért támadtok ránk?!!
A tíz- és tízezer torokból egyszerre lobbant a düh. – Gyilkos! Gyilkos!
– harsogott a féktelen bosszúvágy.
Gunther nemes, vidám arcán ıszinte felháborodás ömlött:
– Én?! Magatok láttátok: karddal a kézben vívtam mindenkivel! S
akad-e közületek, aki mondhatja, hogy fegyveremet fegyvertelenre
emeltem?!
– Gyilkos!! Gyilkos!! – harsant újra tízezer ajakról. Gunther tagadólag
rázta sisakos fejét.
 – Mi nem vagyunk gyilkosok! A gyilkost másutt keressétek!! Itil, aki
komoran figyelt feléje, hirtelen intett a dobosoknak.
A felmorajló dobpergés, a harci sípok vijjogása, a tülkök tompa bı-
gése elnyomta a burgund király szavát. Theodemir keskeny, értelmes, nagy
állú arcán sápadtság ömlött.
– Parancsold vissza íjászaidat, uram – fordult Itil felé. – Hadd törjek én
a burgundokra. Még szerencse, hogy kevesen értik szavát. Eh, sietni kell,
mert még ránk uszítja ezt a sokaságot – hangja rekedt suttogássá vált.
Itil látta, mint szegezıdik rájuk a százezernyi szempár, és gıgösen
intett fejével. A hosszú, ezüstösen villanó gót királyi kürtök felri-valltak. A
sodronypáncélos vitézek lovaikról leszállva, hosszú pallosaikat kihúzva,
lassú bajvívóléptekkel indultak a parázsló tetejő palota felé.
Theodemir osztrogót királyi jelvényei alatt elöl haladt. Fellépett a
bejárat lépcsıjére.
– Burgund vitézek! — kiáltotta halkan, és kardjára támaszkodva
megállott. – A leghasznosabb az értelem barátsága!
Látta, mint indul feléje pallosát harcra kivonva Hagen von Tron-je, és
szívélyesen elmosolyodott.
– Ha foglyaim lennétek, még ma éjjel váltott lovakkal nyugatra
szöktetnélek valamennyiıtöket. Hát valami ırjítı bőbáj vakítja szemünket,
hogy egymást öldököljük zsarnokaink örömére?
Hagen von Tronje kivont pallossal állott elıtte.
– Hitvány áruló! – hördült fel, és fáradtságtól homályos szemében
démoni düh lobbant, de dermesztıén nyugodt arca most fakón, vérrel
fröcskölve olyan volt, mintha a sisakja kovácsoltvas álarcát engedte volna
le. Theodemir újra elmosolyodott.
– Nem árulás ez. Csel csupán. Ha látszólag a foglyaim lesztek,
húszezer páncélos jó vitézem kardja és pajzsa véd mindnyájatokat. Most
persze vívni kell veletek, mert százezer gyanakvó szempár kutatja minden
mozdulatom titkos értelmét.
Hagen von Tronje tompán nevetett. Szemébıl irgalmatlanság és gıg
vágott.
– Hitvány áruló! Elég a szóból! Ide, a kapu elé tőzetem koronás,
sisakos fejedet!
Theodemir szemében akaratlan rettegés lobbant, aztán önmaga elıtt
szégyellve ösztönös félelmét, elpirult a másikról reá átsugárzó dühtıl:
– Ha a medve haragja csak veszett kutya oktalan dühe lenne, könnyen
zsákmányul esne a vadászoknak.
Guntber, aki pajzsával jobbról védte a viadalra induló Hagent
 370
a tömegbıl esetleg kiröppenı nyilak ellen, most a két bajnok közé
lépett.
– Király vagyok, s én döntök. Add fejedelmi szavadat, hogy igazat
szóiasz – mondta lassan, nyugodtan. Theodemir harmadszor is
elmosolyodott.
– Királyi szavamra. – Hangja oly halk volt, hogy csak a másik kettı
értette.
Gunther kivonta kardját, és az osztrogót király felé nyújtotta.
– Hiszek neked! – mondta ércesen, meg nem rezzenı hangon. Hagen
fogcsikorgatva rázta fegyverét.
– Csapdába csal! Jöjj vissza, királyom!
Hirtelen a gót fejedelem felé rontott. Kardja bısz erıvel zúdult
Theodemir aranyveretes pajzsára. A veret zengve s begörbülve sza-
kadozott. Theodemir érezte, mint árad végig karján a bénulás. Halkan
sziszegve a tompa fájdalomtól, hátralépett. Jobbról-balról osztro-gótok
legjobb, leghíresebb bajvívói rohantak Hagen felé. Négy-öt hosszú pallos
egyszerre zúdult reá.
A bajnok Hagen hatalmas, acélosan inas alakja megingott. Kardját
vállából forgatva, úgyhogy bár keze bénult volt, a fegyverét mégis sodorta
a lendület, mindent elsöprı, széles körvágással ütötte félre valamennyi
pengét. Látta, amint a gót fejedelem egy szıke, óriás testıre megkerüli a
hátrálókat. Hagen fel akarta emelni pajzsát, de bal válla bénult volt;
védekezve kapta maga elé elgörbült kardját. A szıke óriás pallosa úgy
zúdult reá, mint a hegyomlás. Felhördült, és kábultan hanyatlott oldalt.
Theodemir intett:
– Bilincset neki.
Most Walter alakja tőnt elı. Lassan levette sisakját, eldobta pajzsát.
Arcán a hısi halál fensége lobogott. Kardját magasra emelte:
– Zsarnok s zsarnok pribékje vagy! – harsant elfehéredı ajkáról a
költık fenséges vádja a koronás, sisakos vitéz felé. A gót király felemelte
pajzsát.
– Együgyő suhanc! – Megvetıen akart kiáltani, de hangjában különös,
szinte kétségbeesett árnyalat lappangott. – Kíméljétek e húrpengetı
bolondot.
Látta, hogy két gót pallos egy pillanatra mintha megtorpant volna a
levegıben, aztán mégis ráhullt jobbról-balról Walter szıke fejére.
Elfordult. Eldobta kardját. Levette sisakját. Halálsápadt arcát tö-rülgetve
indult a palotára törı vitézek vasáradatán át oda, ahol már ketten állottak
Itil elıtt a némán figyelı, roppant tömegben.
371
Orkháb felemelte karját, és vádlón mutatott Hagen von Tronje felé, aki
szédelegve a halálosnak szánt kardcsapástól, állott a sziklaravatal mellett.
– Gyilkos vagy! Valid be bőnödet!
A burgund lovag erılködve tagadólag rázta fejét. Hirtelen olyan
dermesztı csend lett, hogy a hővös fuvallat elsodorta kábultságát.
– A sebek... a sebek... – susogott a százezres tömegen a csoda ámulata.
Hagen a halottat nézte. Homályos szeme elıtt tisztán merültek fel Buzád
vezér fejét, arcát, vállát, karját, csípıjét, lábát felszaggató sebek. Az alvadt
vér fekete bársonya felszakadozott. Alóla friss, piros cseppek permeteztek.
Orkháb körülpillantott.
– Íme, a sebek... íme, a sebek fölfakadtak! – Hangja erısödött, s ahogy
küzdött a ki nem mondott vád ellen, mégis elakadt. – Most! Most fakadtak
fel! Itt állottunk mindnyájan egész éjjel, s a sebek most fakadtak fel!
Tekintete akaratlanul találkozott Itil ámuló, gyerekesen riadt, alázatos
pillantásával. Lassan letérdelt. Buzád kezéhez szorította homlokát. Ajkáról
susogva hullottak a szavak.
– A holtak nagylelkősége olykor isteni bölcsességként lenyőgöz, s utat
mutat, ha az élık tompa gonoszsága sötétségbe borít mindent körülöttünk.
Hagen von Tronje mélyet lélegzett. Rettentı erıfeszítéssel küzdött a
harminc kardvágással összeszabdalt testét tüzes hullámmal elborító
fájdalom halált hordozó árja ellen. Hangja felharsant:
– Én nem vagyok a gyilkosa! S ha a holtak az élıkkel fognak össze az
igazság ellen, akkor is kimondom... – Karja lassan emelkedett fel. Ardarich
medveölı szekercéje megvillant. Félkörben kanyarodott hátra, aztán oly
erıvel zúdult a burgund vitéz nyakára, hogy feje a sziklaravatal aljába
hullott, és a kard szaggatta láncpáncél ércrongyaival borított, hatalmas
teste a lefejezés csapásának vad lendületétıl dılt az ıszi harmattól borított
kövekre.
– íme, látva látjátok, Buzád vezér maga mutatta meg az igazságot
mindnyájatoknak! – Egy pillanatra elhallgatott. Aztán hangja zengett, mint
a kürt: – Kiáltsátok hát: Áldás, Itil vezér!
Csend volt, mintha a felfakadt sebekre szegezıdı százezer szempár
nehezen szakadt volna el a csoda látványától. Aztán messze-messze,
egészen a hatalmas tó túlsó partjáig harsant százezer torokból sok-sok
nyelven a kiáltás:
– Aáááldááás! Itil vezééééérü!
 Az ifjú sámán alakja lassan merült fel egy öblös gót pajzson a
százezernyi penge villódzó óceánjából. A napba nézett, mint ahogyan
szokás, hogy mindenki lássa arcát, fény töltse be lelkét, s vakmerı,
fenséges gondolatok lobogjanak, mint a nap éltetı sugaraival gyújtott
bolygólángok. Most érezte elıször a fenséges, lélegzetelállító szabadságot.
Minden tette, ami eddig nagynak, vakmerınek látszott, most eltörpült, mint
a magasba törı, fénytıl révült sas szeme elıtt lent a ködben elmerülı
hegyek.
Oresztész, aki Eudoxiosszal s néhány pannoniai göröggel állott egy
zömök toronyként emelkedı bazaltszikla tetején, felemelte kezét:
– Niká! Nikááü – szállott ajkáról a kiáltás, idézve a gyızelmet adó,
szivárványszárnyú Nikét! Aztán Eudoxioszhoz fordulva halk, oktató
hangsúllyal mondta: – Derék, medvebırös, láncinges bőntársaink azt
hiszik, kezükben tarthatják ezt a pusztai sast, de én igyekszem majd, hogy
akadjon oly hun fejedelem, ki ezeket kellı idıben észre térítse. A hun
birodalom léte: baráti szövetség Rómával s uralom a germán népek felett.
Az orvos fejét rázta:
– Theodemir és Ardarich bizonyára Róma ellen viszik ıt, s így
összeveszítik a germán népek két legerısebb ellenségét, hódoltató-ját.
Most, hogy megcselekedtük, amit Bonifacius helyesnek vélt Aëtius
gyengítésére, meg kell mondanom: Buzadiosz király megbízhatóbb
szövetségese volt Rómának, mint ez a germánok kezébe esett, ifjú
fejedelem.
Oresztész a százezernyi kardot villogtató tömeget nézte, s a halott
sámánt, ki a sziklaravatalán nyugodott.
– Buda vezér legeszesebb híve, Orkháb, csak Aëtiusban bízott. Itilt én
tanítottam latinra-görögre itt, a pannon tenger partján. Ra-vennában most
egy asszony uralkodik, egy gyermek nevében, Bonifacius által. De az
udvarnál mindig arra hallgatnak, aki a hun Nagyfejedelem bizalmát bírja.
Az orvos megértette:
– Ha te bírod a hun Nagyfejedelem bizalmát, akkor a te szavadra –
szólt tiszteletteljesen. Aztán jelezve, milyen nagyra tartja Oresztész
értelmét, tehetségét, halkan hozzátette: – Ki méltóbb nálad, hogy viselje
Ioannész örökségét? Aëtius sohasem jut el a cézári bíborig, de te –
óvatosan mérlegelte a másik arcának minden kicsiny változását, s mikor
látta, hogy nem hallgattatja el, hangosan kitört –, te... csak te mentheted
meg Rómát. Te oly cézár leszel, ki nép373
vezér, mint Gaius Marius, elıkelı barátja a szegényeknek, mint a két
Gracchus és a megújhodott, lángesző imperátora...
 Oresztész az egyre emelkedı nap fényében csillogó, opálos ködöket
lebbentı, nyugat felé határtalanul táruló tavat nézte.
– Ha az ifjú sámán uralma megszilárdul, Rómába megyek. Elıször,
megbuktatni Bonifaciust, aki a bizánci császár bizalmasa. Ez nehéz,
kockázatos vállalkozás. Aztán Aëtiust, ez már könnyebb, mert a hunok
segítsége nélkül erıtlen, hisz népszerőtlen. A rómaiak gyızelmei dacára is
idegenkednek tıle. Azzal vádolják, ı vezette Itáliába a hunokat. Igen,
igen... a császári bíbort itt kell megszerezni, itt, a hun Nagyfejedelem
szállásán. Én sokat és igen lelkiismeretesen tanultam Ioannésztıl. ö csak
egy tételében tévedett. Az új Rómát nem Itáliában, de Galliában kell
megalapítani.
Eudoxiosz arcán izgalom rezzent.
– Fenséges, vakmerı gondolat! De hogyan?
– Gracchusok és Marius módjára – szólt Oresztész halkan. –Gallia
népét mi, rómaiak, tőrhetetlen adókkal sanyargattuk. Adjunk szabadságot
Gallia földmíveseinek, s kovácsoljunk légiókat a felszabadultak
tömegébıl. – Rövid ideig mintha a kardot villogtató sokaság zúgását
hallgatta volna, aztán felnevetett. – Ó, de ezek a légiók persze nem
lennének oly vak eszközei a zsarnokságnak, mint a népet pusztító adókból
jól fizetett barbár zsoldosok. Ioannésznek igaza volt: Róma most erısebb,
mint valaha, hiszen bilincsbe verten is él s uralkodik a barbárokon.
Uralkodik leikükön akkor is, ha látszólag hódol nekik.
Habozott, közölje-e a másikkal régen kikovácsolt tervét, aztán mégis
érdesen, mintha parancsot adna, kimondta:
– Menj Galliába, s én Rómából segítek neked, hogy a szabadságra
vágyó gall földmívesek felkelése egyszerre söpörje el Gallia földjérıl a
gótokat, a frankokat, s persze Aëtiust is. Kezdd talán Armo-ricában, e
különös, ısi kelta félszigeten, mely lakói lelkét tekintve: sziget. Az
armoricai kelták törzsfınöke Tiboto. Régi ismerısöm, s híve volt
Ioannésznek. Vitéz, nemes lelkő vezére ısi népének. Kezdd ott. A felkelés
feltartóztathatatlan hullámmal söpörjön el minden barbár fejedelmet, s a
római adószedık népet szipolyozó élısdi raját.
Eudoxiosz arcán sápadtság ömlött. Szemében a tó hullámaiból
visszaverıdı fények cikáztak.
– Áldott e hegy – mondta ünnepélyesen, s úgy tárta szét karját, mintha
szavalna valamely örök hellén tragédiából. – Áldott e szılı374
hegy, Vénusz szelíd oltára, mert új Róma szent, tiszta eszménye
született meg itt, e különös, végzetet s reményt egyszerre hordozó
reggelen. S mennyivel nagyobb csoda ez, mint a felfakadt sebek.
 Hangját néha elnyomta az új Nagysámánt üdvözlı rivalgás, amely újra
meg újra kitört a hegyoldalon özönlı harcosok ajkáról, s a sámándobok
moraja, a gyászdalok jajongása, mely olykor elhalkult, olykor felcsapott a
sziklakereveten nyugvó halott körül. Itil alakja újra és újra felemelkedett az
üdvözlésre kiröppenı pengék szikrázó acélörvényébıl, az Edekon ravennai
vitézeinek izmos karjaival emelt pajzson.
Eudoxiosz az ifjú sámán mögött hófehér, aranysörényes kancán ülı
Krimhildát nézte. A burgund asszony tőzhaja szinte lángolt. Nagy,
zöldesszürke szeme mereven szegezıdött a gyıztesre.
– Nehezen viszed harcba az ifjú fejedelmet ily asszony mellıl – szólt
tettetett vidámsággal. — De különben is úgy tudom, a halott Nagysámán
palotájában hétszáz csodás szépségő ágyas várja az új uralkodót. Ennyi
szépség birtoklása már istenné válás, de mindenesetre lemondás az isteni
hatalomról. Márpedig a hatalom elpusztítja azt, aki birtokolja, s nem
gyakorolja. Légy tehát óvatos, s inkább azok barátságát keresd, akik
helyette a hatalmat gyakorolják, s indokolt pillanatban gyilkosai lesznek.
Oresztész bólintott.
– Igen, de mellette én igyekszem birtokolni a hatalmat, s általa
elpusztítani azokat, akik helyette gyakorolni akarják.
Ahogy szólott, az egyes szavak ütemes hangsúlyozásával fokozta a
mondat rejtett értelmét. Az orvos engedelmesen lehajtotta fejét.
– Az olümposziak segítsenek, uram – szólt szinte áhítatosan.

***

A tó felıl könnyő fuvallat siklott, és a halott hajfürtjei, melyek mintha

egyetlen éjszaka néhány órája alatt ıszültek volna meg a sámánharc
iszonyú erıfeszítéseiben, meglebbentek karddal hasított homloka vérzı
sebei felett. Lehunyt szemhéjai alatt a nem élık, de meg nem holtak, s
mégis az emberi léten túlléptek kíváncsisága rejtızött. Most egyszerre volt
jelen itt a földön és ott, ahová akaratrezgése már-már átsodorta lénye
öntudatalkotó részeit, minıségeit, fokozatait és vetületeit. A szellemi és
anyagi fogalmak korlátaiból kilépve, egyszerre ott volt mindenütt, az
egyidejő jelenlét olümposzi törvénye szerint.
– Ez hát a halál? – kérdezte kíváncsian.
Eiréné, aki egyszerre állott mellette a Mars új világrészeket építı,
erıhullámokat zúdító, lelkes, élı gépóriások mozgásától rengı felületén és
itt a földön, a sziklaravatalnál, nıies zavarral mosolygott:
 – Én halhatatlan vagyok, s ezért nem tudom ezt egészen pontosan. Azt
hiszem ez, legalábbis földi értelemben. A halál annyiféle, ahányféle az
élet... mindenki másképpen hal meg, függetlenül a külsıségektıl.
– Milyen csodálatos – szólt Buzád a meg nem holt holtak nyelvén. –
Most úgy érzem... ha érzés az, amit eszmélek... még egy fokozat, s istenné
válók.
Eiréné rejtelmesen változó fényő, hosszú pillás szemében kozmikus
értelem csillogott:
– Szerencséd, hogy ember vagy. Csak emberek tudják idejében isteni
mivokuk mértékét... Aki öröktıl fogva isten, az gyakran csak késın
eszméli minden fokozatú öntudatával, hogy isteni lény.
A férfi hirtelen elıször fogta fel a végtelenség fogalmát, és még
emberien megrémült.
– De... de... én... talán nem is kell törekednem arra, hogy íst-en legyek.
Eiréné megrázta haját.
– Ha az ember nem akar titán lenni, a legnagyobb bőnt követi el, mert
akkor önmaga megtagadja mindazt, ami benne ıt istenné tehetné. Ha az
ember nem törekszik a Világmindenség birtoklására, megtagadja az istent,
és nem lehet tovább ember sem...
A férfi érezte, amint a végtelenség riasztó tudata átlényegül.
– De hát, ha eddig sohasem birtokolta az ember a Világmindenséget,
hogyan birtokolhatja ezután? – merült fel benne a kérdés.
Eiréné ajkán lágy, gúnyos mosoly volt.
– Menekülsz? Hová menekülhetsz? E végtelenség számodra valóban
végtelen... Az ember léte által birtokolja a Világmindenséget, mint
vízcsepp a tengert.
– Istennek nehezebb lenni, mint embernek?
– Az ember minden erıt felhasználhat, ha tette lüktetésébe feszíti
akaratát; az isten csak olyan erıt, mely nem szennyezi be isteni mivoltát.
Ha isten akarsz lenni, keresd a végtelenséget az ember agysejtjeiben. –
Lágy, bájos kezével megfogta a férfi kezét, a láthatatlan fémekbıl
kovácsolt, irdatlan kapu felé mutatott. – Menjünk. Nézd, ott a roppant föld
alatti városok bejáratánál már várnak.
Bent, a láthatatlan fémekbıl alkotott kapuív alatt a mélységbe
376
süllyesztett, nagy teremben, alig eszmélhetı energiarezgésben
hatalmas, alig látható gömb lebegett.
Az óriás, láthatatlan gömb mélyén felmerült a Föld halványzöld
csillaga. Gyorsan növekedve, már rıten izzott, betöltötte a gömb
rezgéskereteit. Hegyek, völgyek, végtelen síkságok merültek fel, aztán
sátrak ezrei, tolongó sokaság.
– Ez az avar kha-khán szállása – mondta kissé gıgösen az Üjon-nan
Jött.

***

A tömeg szétvált. Hatalmas, hófehér ménen zömök, vállas, csontos,

kerek arcú, fiatal férfi ült. Egyszerő csikósruhát viselt, csak a fején
villódzott kápráztató pompájában az Égfia, a Háromszor Hatalmas
Nagysámán háromszor koronázott elıdsisakja. Körülötte tetıtıl talpig
vasba öltözött, öles termető vitézek haladtak. Sámánfejedelmek, fıtáltosok
ültek trónusszerő, magas, aranyozott iráni nyergekben.
Velük szemben avar törzsfık, táltosok, híres ezredvezetı hadnagyok,
válogatott bajvívók, nemzetségfık tolongtak. Könnyő, aranyozott
páncélok, ezüstözött pajzsok, bársonyköntösök, bı selyemruhák
pompáztak. A mindenfelıl elıreáramló, gazdag pásztorok, büszke
halászok, vakmerı vadászok, fegyveres szabadok össze-összezsúfo-lódva
megtorpanó sokasága között néha recsegve dıltek a könnyebb, gyengébb
sátrak, az aprójószág számára ácsok, nagy, szellıs ketrecek.
Itil fegyver nélkül ült lován. Jelezve, hogy szólni akar, felemelte
vaskos, erıs kezét.
A törzsfık, az elıkelık, a pásztorvitézek sokezres sokasága komoran
meredt a jövevényre. Itil mélyen ülı, keskeny szemében harag gyúlt.
Hangja messze harsant a hirtelen támadt csendben.
– Azt kérdem tıletek, ti avar urak, s ti valamennyien, kardos szabadok:
én vagyok-é tinéktek a Nagysámán, avagy nem?
Mély, komor csend támadt. Az avar táltosok szemében titkot látók
alázata volt. A Kalló nagyfejedelmi törzsbıl való jogur, aki második
embernek számított a kagán után, s páncélján a megbőnhıdött bőnösök
vérét jelképezı hetvenhét rubint ragyogott, lehajtotta fejét. Töprengve
vetette hátra zafírokkal borított, sárkánydombormőves kínai vállvértjére a
rangját jelzı, pompás párducbırt, és komoran mondta:
– Ha igaz sámán vagy, arról beszélj: hol van a mi kagán urunk? Mert
nélküle ugyan hogy válaszolhatnánk?
Itil arca mozdulatlan volt. Aztán szemöldökében parancs rezzent.
577
A kísérık körébıl két egyforma széles vállú, alacsonynak látszó
hadnagy lépett elı. Az elöl haladó mindkét fülét leszelte vagdalkozás
közben az ellenség kardja. Hosszú kezükben, kopjarudakon átvetett
szíjakon egy fejetlen halott hevert. Levágott fejét tisztelet jeléül, egy
harmadik hadnagy vitte mögöttük könnyő, aranyozott opálokkal díszes
pajzson. Vaskos, fekete szakáiiát gondosan fésülték szét, úgyhogy a pajzs
széléig érve különös, sugárszerő, hegyes tincsekben nyúlt a tompán
derengı, a lélek suhanását színváltozással jelzı talizmán-opálok csillagzata
között. A kerekded, sápadt arcon gıgös nyugalom látszott. A szorosan
behunyt szemek sámáni kéz érintésére vallottak. Körös-körül tompa moraj
hullámzott. Itt-ott elkeseredett kiáltások röppentek. Pengék százai
csörrentek. Itil közelebb léptette nyírott sörényő nyugati lovát az avar
törzsfık tigrisekként felmorduló csoportjához.
– íme, a kha-khán! Fejedelmek! – pendült újra élesen a hangja. –
Halljam! Mi tanácsot adtok ti a népeteknek?!
A tízezres sokaság között fogcsikorgató szitkok zizzentek.
– Válasszunk! Válasszunk új kagánt! Aki bosszút áll! – röppent innen
is, onnan is. Tompa moraj hullámzott. A győlölködı szitkok zizegése
rekedt víjjogássá vált.
Itil elırehajolt nyergében. Tekintete végigvágott a fegyveresek
tömegén.
– Választhattok! Én, a Nagysámán vagyok immár a kagán valamennyi
törzsetek felett!
Az aranyozott vállvértes, rubinos mellpáncélos jogur, aki mint legfıbb
törvénybíró, alighanem kagán lett volna, tagadólag emelte fel karját!
– Ha Nagysámán vagy, hogyan veheted el szabadságunkat? –szólt
messze szálló hangon. – A Kardisten a szabadok istene, ıt tagadjuk meg,
ha szolgák leszünk. Ha pedig ezt tesszük, bizony elpusztulunk, mert
melyik isten segíti a hitehagyottjait?
A tömegbıl gúnyos kacaj nyerített. Komor fenyegetések zúdultak. Itil
kiegyenesedett nyergében.
– Vallod-e, jogur, hogy én vagyok az avar kha-khán?! Hirtelen csend
lett. Csak a hüvelyekbıl kicsúszó kardok százainak
halk csörrenése olvadt össze különös, ércesen hullámzó dallammá. A
jogur felemelte kezét.
– Nem! – harsant a válasz, és nyomába viharként zúdult fel a tízezernyi
fegyveres dühös, helyeslı rivalgása.
Itil felvetette háromszor koronázott, sisakkal ékes fejét.
378
– Íme, vitézek! Nem hoztam fegyvert! Üres kezem egyetlen intésével
ölöm meg azt, aki gáncsot vet utamban.
 Hirtelen csend lett, az arcokon feszültség látszott. A jogur vállán
hátraomló párducbırt hetykén még jobban hátravetette. Vaskos, izmos
kezét, kék zafírokkal borított, hajlott iráni kardjára tette, de a másikkal
önkéntelenül a drágakövekbe foglalt amulettek nyakán függı sora után
nyúlt.
Itil mélyen ülı szemében sámántekintet iobbant. Kezét mintha
láthatatlan karddal sújtaná, lassan emelte fel.
– Halj meg! – pen dőlt a szava. Nyitott tény erő keze lecsapott. A jogur
úgy érezte, hővös fuvallat söpri el gondolatait, érzéseit. Szeme elıtt
kihunyt a világosság. Barna arca most olyan lett, mint a díszes pajzs
drágakı csillagzata között heverı aranysisakos fej arca.
Hátratántorodott, és hanyatt zuhant a törzsfık csoportja elé. Fegyvere
csörrenve pattogott az ezüstlapokkal borított gerendalépcsın. Hosszú,
dermedt csend borult a sokaságra.
– Megölte... – zizzent a rettegı suttogás, mint a titkos erık látványától
iszonyodó lélek rebbenése. – Puszta kézzel! Egyetlen szóval ölte meg!
Egyszerre, egyetlen mozdulattal vakmerı harcosok ezrei zúdultak
hátra, mint a villámcsapástól megriasztott ménes. Itil pillantása végigvágott
a gót, gepida testırein és az avar törzsfık egyforma sápadt arcán.
– Kérdezzétek meg talán e halottat, ti avar fejedelmek, ki legyen az
avar kagán.
A törzsfık dermedten nézték az elıttük heverı fejetlen tetemet. Az
egyik híres avar fıtáltos, aki majdnem olyan öreg volt, mint Orkháb vagy
Ulmár, elırelépett.
– Ki lehet immár a huszonegy avar törzs s három baráti nemzetség
felett a kha-khán, mint az, akinek kezébe az ı láthatatlan villámát helyezte
az égbolt ura, a Göncölszekéren járó Égisten, aki a Vihartámasztó
Kardisten? – szólt ifjan zengı, messze szálló hangon. Megvárta, amíg a
hátrahúzódó tömegbıl halk, riadt helyeslés suttog fel, aztán figyelemre
intve nyújtotta elıre kezét. – De hogy ne terjessze a gonosz hír netán
Ahrimán sötét csodájának, intı, bölcs sámántettel támaszd is fel, kit
akaratod villámhalállal sújtott. Mert ölni tud a Végtelen Égbolt
napfénysisakos, áldott ura és a legiszonyúbb mélység rettentı fejedelme is,
de holtat csak az Égisten kegyelme támaszthat fel. Támaszd fel, hogy
tudva tudjuk, s látva lássuk, nem Temudzsin vagy, kiben a szörnyő erejő
démon hajt minket
379
szolgaságba, de Dzsengiz kán, aki parancsol a rettentı hatalmú
holtaknak is a Kardisten fény akaratából.
 Itil komoran elmosolyodott. Kissé elırehajolt nyergében. Tekintete az
élettelen jogur fakó arcába szegezıdött. A csend újra megtorlódott. Csak a
sokaság halk mormogása hallatszott, amint egyre szélesebb kört hagyva
maguk után, húzódtak hátra.
– Kelj fel, vitéz! Élj! Küzdj! Vezess!!
A halott sápadt arcán átrezzent az életerı. A földön heverı, arany
vállszalagos jogur, lassan egyenesedett fel. Szemének merev tekintetében
még a halál lebegett. Körös-körül kissé közelebb settenkedett a sokaság.
Aztán halk, ujjongó kiáltások röppentek.
– Igaz sámán!
– Nagysámán!
– Halottfeltámasztó! Az Égfia!
– Turulszárnyú Magasságot Járó!
A törzsfık méltóságukról megfeledkezve tolongtak a merev tekintető,
halotthalvány arcú jogur körül, érintették mellét-kezét szerencsét jelentı,
messzi útról hazatértet üdvözlı mozdulattal, vagy gondosan dörzsölték le
rangjelzı, hetes arany vállszalagjáról a puszta homokját.
– Hej, ha ezt Léi magyar kende vagy Oyma jász nagysámán látta volna
– hallatszott a vezérek csoportjából.
Itil rájuk emelte súlyos, hővös tekintetét, melyben ott feszült a sámáni
erı.
– Magyar kende: én vagyok... jász nagy sámán: én vagyok... –szólt
hangosan, lassan, mintha bele akarná vésni szavát az avar vezérek leikébe.
Mindenki elhallgatott, csak az ajkak mozdultak, néma suttogással
ismételve az Égfia szavát. Az avar fıtáltos, aki éppen úgy, mint a
besenyıknél: Thonuzoba, vagyis, Fehérszakállú Atya, a jövendıt
legmesszebb látó táltos rangját viselte, elılépett, és készségesen, félelem
nélkül bólintott:
– Azt látva látja mindenki, azt másképp nem is mondja senki. Ezért
mondanám neked, menj csak oda hozzá... Ott van Léi vezér a Tiszán túli
síkon, a legmagyarabb pusztákból harmincezer íjász győlt jelvényei alá,
menj oda, mutasd meg hatalmad. Tudjuk mi a szólásmondást: a magyar
verekszik, az okos nézi. Mi is veled vagyunk, de kha-khánnak a gyızelem
a legszebb dísz. – Beszéde megváltozott, egyre gyorsabb, sutább, halkabb
lett, látszott, hogy védekezik a titkos erık lelkén átcsapó, hővös, némító
hullámai ellen. Néha
380
 borzongva összerázkódott. Nyakerei megfeszültek, mintha hatalmas
súlyt emelne. Homlokán ki-kiütött a léleklátó holttal küzdı, hideg
verejtéke.

***

A rıten sziporkázó bolygó mélységvárosainak bejáratánál, a szinte

láthatatlan anyagból vésett, óriás gömb mellett figyelık arcán mosoly volt.
A gömb szélén gyorsan lobbant és hunyt ki a földi népek múlását jelzı
fényrezgés.
Bent széles síkság képe tárult. Harcra felfejlıdı íjászezredek vonultak a
magyar törzsek jelvényei alatt. Velük szemben, egyenetlen hullámokban
tömeg hömpölygött, mintha lakodalomra, a Szent Holdtölte ünnepére vagy
vásárhelyre mennének. A sokaságból itt-ott avar törzsfık ménsörényes
zászlói emelkedtek ki, de mögöttük a gyızelmi koponyajelvények helyett
zöld és aranyszalagokkal, pusztai virágokkal ékes nászrudak imbolyogtak.
Az arcokon egyforma csodavárás látszott. Mindnyájan a messze elöl
lovagló, magányos bajnokot nézték, akinek sisakján a Nagysámán hármas
koronaabroncsa csillogott a lágy ıszi napfényben.
A magyar íjászvezérek csoportján a nagyfejedelmi kürtösök,
jelvényvivık, garabonciások, táltosok félkörében izgalom rezzent.
– Ott jön! Egyedül!
Léi kende barna arca eltorzult a hirtelen lobbanó, öldöklı dühtıl.
Koromfekete hajfürtjei egyszerre kicsaptak a homlokára a hátracsúszó,
sastollas nagyfejedelmi süveg alól. Felemelkedett a széles, durván
kovácsolt gyászkengyelben, melyet a rangjelzı lószerszám helyett viselt a
vérbosszú betöltéséig kiszabott hetvenhét napig, és összeszorított öklökkel,
teli torokból harsogta:
– Gyere! Gyere, te testvérgyilkos!! Te asszonyrabló!! Te vendég-
jogtipró, ki orvul öletted le vendégeidet hitvány zsoldos szökevényeiddel!!
Állj kardom elé! Hadd vigyem el fejedet Buzád bátyád sírjára!
Itil lassan megállította lovát. Nyitott tenyerő keze felemelkedett. A
magyar ezredek szabályos négyszögei felett, a tiszta, csendes, ıszi
égbolton kicsiny, tömör, különös felleg gomolygott fel.
Léi megrántotta a kantárszíjat, de táltosok nevelte, negyvennégy jelre
betanított harci ménje nem mozdult. A kende vérbosszút szom-júhozó dühe
egyszerre vad rikoltásban tört ki. Törzsének legjobb lovasa volt, aki alig
észrevehetı mozdulatokkal, szinte gondolattal irányította lovát. Most
kikapta a mellette álló íjászvezér kezébıl a
 381
korbácsot, és a hosszú, fonott szíj végigégette a vasizmú, széles szü-
győ, hatalmas lova oldalát. A szilaj, vaderıs, nagy sörényő csıdör
horkantva hátrált. Véreres szeme kidülledt.
Fent mintha láthatatlan örvények kovácsolták volna duzzadt, or-mótlan,
fekete felleggé a kicsiny, leheletkönnyő felhıt. A puszta felett egyszerre
homály ömlött. A magyar vezérek elnémulva pillant-gattak körül.
A magányos lovas lassan közeledett a harminc íjászezred majdnem
tömör hadrendjéhez. Most mindenki látta, hogy sámánsisakja körül fény
dereng. Nyitott tenyerő kezét felemelte, és a harmincezres had
megremegett mozdulatától.
Léi kiáltani akart, de hangja elakadt. Vak homály borított be mindent.
Mennydörgés robaja rázta meg a láthatatlan égboltot, a föld megremegett a
rázúduló rettentı homály alaktalan súlya alatt. A szélvészgyors harci
mének különös, nyüszítı, el-elakadó nyerítés-sel dıltek térdre, mintha
beszakadt volna a lábuk alatt a puszta ısz aranyozta főszınyege a fekete
hullámokká vált rög felett.
Irdatlan villám cikázott. Úgy csapott a magyar vezérek botladozó
lovaikat csillapítgató csoportja elé, hogy egyszerre minden megtelt siketítı
sziszegéssel. A díszes, könnyő vezéri páncélokból egyszerre mintha millió
tő mélyedt volna a harcosok megmagyarázhatatlan rettegéstıl borzongó,
összeránduló izmaiba.
A villámok vakító lobbanássa] zuhogtak az ezredek elé. A hadrend
megbomlott volna, ha a reszketı, hol térdre hulló, hol horkolva
feltápászkodó paripák futásra lendülhettek volna. Mindnyájan látták, mint
nyúlik meg egy széles, kígyózó, kékes szikrák nyílfelleget sziporkázó
villám: a magányos lovas magasra emelt kezében va-kítóan szikrázva
villogott a Viharisten kardja.
A rettegés szétfoszlott.
A vadul robajló mennydörgés közé ujjongó kiáltások vegyültek. Léi
érezte, hogy a düh, a rettegés, a titkos erık lelkét remegtetı árnyéka
szétfoszlik. Lassan elırehajoltv Sasszárnyú süvegét levette.
– Legyen meg a te akaratod, Nagysámán.
Itil mozdulatlanul ült lován. Felemelt kezében még mindig szikrázott,
lángolt, kígyózva, mint vágás közben a szittya penge, a Viharisten
villámkardja.
– Én vagyok minden magyar törzs Nagyfejedelme! – harsant & szava, s
a mennydörgés úgy hordozta a hangját, mint viharhullám a tajtékot. Léi
lehajtotta fejét:
 3?*
– Te vagy a kende, s ha kürtöseid kürtjei szólnak, bizony a jelvényeid
mögött lovagolok — szólt halkan.

***

A lúdvári, messzirıl hozott magból kélt, különös jegenyékhez hasonló

óriás fák Hajnalcsillagnak szentelt ligete az ısz aranyában pompázott. A
magas, füves réten összegyőlt garabonciások komor arcán olykor a titáni
aranysátor ércesen tömör árnyéka suhant. Az öles termető Orkháb vastag
iráni szınyeggel leterített fatönkön ült. Ujjai néha végigsiklottak a széles
mellén ezüstpáncélként elömlı szakál-lán. Ha könnyő szél susogott az
aranylombok halkan pendülı levelei között, komor arcán a jeleket figyelı
sámán feszültsége látszott. Lassan elırenyújtotta hatalmas karját, s ajkán
halkan morajló beszéd kélt.
– Halljátok, ti igaz garabonciások! Ha énektek szól a tábortüzeknél,
vagy ha Kardisten oltárán hull a fehér kancák vére, s utána vigalom zendül,
s dalotokat akarja hallani a nép arról, mi történt azon az éjszakán,
Badacsony vezér hegyén, ama nagy tó mellett... úgy énekeljetek, hogy ne
ragadjon kardot az ellenség, ne illesse Itil Nagysámánt se asszonyrablás, se
testvérgyilkosság vádjával, se vendégeinek megölésével, se
hatalombitorlónak ne mondja... se a sokféle hun nép szabad harcosoktól
szabadon megválasztott igaz fejedelmeinek jogtalan kivégzését fejére ne
olvassa, ellene a szabadok győlését össze ne hívhassa, azzal lazítván, hogy
hunokkal szemben ravasz idegenek kardjával szerezte meg a hármas
koronás sisakot, a százezer éves „mundzuk”-gyöngyöt, hogy uralkodjék...
Onnan, ahol a Tisza kanyargott, lágy fuvallat siklott. Könnyedén
mozdultak meg az ıszi, tarka virágok ezrei.
– Én úgy éneklem meg a Tőzhajú Királyné éjszakáját, mintha nem a
bölcs, vitéz, nemes szívő Buzád elıd asszonya lett volna, de éppen hogy
már vagy tíz esztendeje Itil kán százkettedik felesége – vélekedett egy
szép, barna arcú, fekete hajú garabonciás, ki már hosszú idı óta szólt ékes
versekkel Krimhilda lánghajáról, ala-bástromarcának fehérségérıl, nagy,
zöldesszürke szemének nászra gyújtó tekintetérıl. – Ki vádolhatja akkor
Itil kánt asszonyrablással?
– Vajon ki vádolhatja Itil elıdöt testvérgyilkossággal, ha én azt
éneklem a tábortüzek mellett, hogy ama rettentı burgund vitéz, ki a
Tőzhajú Királyné elsı férjét is megölte, sújtotta le a jó, bátor, a jövendıbe
legmesszebb tekintı Buzád Nagysámánt is? – mondta töprengve, halkan,
egy híres dalnok garabonciás, kinek énekeit az
383
egész puszta ismerte Pannoniától a Perzsa hegyekig. – Ki ne hinné,
hogy e rettentı Hagen bajnok a gyilkos, hiszen már egyszer megölt egy
isteni hıst?
Orkháb töprengve hallgatta a roppant aranysátor közeledı lomb-
suttogását. Hatalmas karját felemelte, s a villódzva hullámzó lombtengerre
mutatott.
– Íme, hallja, aki hallhatja, íme, eszmélje, aki eszmélheti: a bölcs, vitéz,
nemes szívő Buzád Nagysámán szól a lombok suttogásában, így, s nem
másképp: „A népeimért áldozom fel magam, s van-e nagyobb igazság
népeim életénél? Aki pedig Itil kánt lesújtja, az népeimet ölheti meg.”
Hosszú ideig némán ültek mindnyájan. Hallgatták a roppant, aranyos
lombsátoron átsuhanó láthatatlan szárnyak rebbenését. Orkháb térdére tette
kezét:
– Hogy pedig minden nép ezt higgye, s ne támadjon idegen nyelvő
vádló, daloljanak így a hódolt gótok, a szekercés gepidák, a hıs burgundok
geigerei is a mi dalnokaink nyomán. S inkább a Tőzhajú Királynéról,
inkább az északi hısrıl, sok éneksort, Buzád vezérrıl pedig csak annyit,
hogy nemes élete ott hunyt ki a felbıszült vendégek kardja alatt. S a tett
helyérıl sem azt, hogy Bad-Ah-Cson vezér hegyén villantak meg akkor
éjjel a pengék, de erre idébb, a Duna menti városban, hol oly szívesen élt, s
ahol hiába keres gonosz nyelvő tanút a késıi nemzedék. Nevezzük el ezt
Budavárának, álcázva a rettentı sors népeink lelkét rázó játékát. így téve
pedig, óvjátok a hun népek békéjét s Itil elıd mindnyájunkat védı,
nagysárr.áni hatalmát.
... A távolban vidám mulatozókat rejtı ligetek aranylottak. Végsı
pompájukban zöldellı, dús réteken kunyhók, cserények, beré-nyek, aklok,
állások borították el a tizenkilenc szélesebb folyóág partjait, a titkos gázlók
közelében. A Körtvélyesnek nevezett körtöltés mögött a sátor-, palota-,
szekér-, bárkaváros közepén emelkedı áldozati domb Susán csonka
gúlájára most vezette fel az áldozati fehér lovat ama Szikáncs vitéz, aki
egykor ott messzi Raven-nában kardot rántott Itil mellett. Mögötte többen
haladtak. Edekon csontos, ravasz zsoldosvezér arcán a gyızelem gıgje
pöffeszkedett. Eudoxiosz a régi hellén utazók kíváncsiságával forgatta
fejét. Oresz-tész szemében a filozófus könnyed fölénye.
 A Susán-domb csonka gúlájának tövében, a másik oldalon a germán
népek harminckét királya, hercege állott. A medvetermető Ar-darich
finom, értelmes arcán hideg figyelem és gondosan kimutatott,
384
de ıszinte rokonszenv látszott. Theodemir lehajtotta fejét. Hatalmas
álla szinte érte a mellpáncélján az Amal fejedelmi nemzetség ısi címerét.
Itil egyedül állott az Égisten hatalmas csonka gúláján. Kezében
magasra emelte a szent kardot. Hangja megváltozva, férfias vágy-gyal a
messzeség, a végtelenség, a birtoklás után, messzire harsant.
– Egy égbolt borul reánk! Egy Égistennek egy igaz sámán áldoz! A
béke, az igazság egyetlen birodalma legyen a Föld, s egy úrnak hódoljon
minden nép!
Szavát nyolcvan kikiáltó zúgta tovább tizennyolc nyelven, hetvennégy
nép hatalmas királyai, erıs fejedelmei, konok törzsfıi, ravasz hadvezérei,
legfélelmetesebb bajvívói, a rettentı hatalmú holtakat idézı léleklátók,
bölcs varázslók, jövıbe tekintı sámánok, rejtelmeket kutató táltosok, a
szellem szavát hallgató garabonciások felé.
... Ott, a lúdvári óriásjegenyék alatt, lehajtott fejjel, sámáni tekintettel
figyelt néhány garabonciás. „Hát hogyhogy nem te tartod az áldozati kanca
aranyos kantárszárát, te, Orkháb sámán?” – kérdezte gondolattal a magas,
barna, szép arcú garabonciás, és fényes, olykor álmokat látó szemében
szomorúság volt. Az ısz óriás habozott, hangos szóval válaszoljon-e,
melyet mindenki megért, vagy gondolattal, melyet csak az eszmélhet, aki
elérte a titkok tudásának elsı lépcsıjét. Ajka zárva maradt. Tudta: királyi
erény az óvatosság, s ı szellemfejedelem volt immár több mint másfél
évszázad óta. „Majd holdtöltekor én áldozok a bölcs, vitéz, nemes lelkő
Buzád Nagysámán sírján azon a hegyen, melyen Bad-Ah-Cson vára volt.
Mert titkos erık örvénye e hely, hiszen annyit jelent: tengerparti vár.
Óvójel e név: Bad-Ah-Cson, mert megmozdult a népek tengere.
Végveszélyt, a birodalom pusztulásának küszöbét jelenti, mert a tenger:
pusztulás.”
– Azt beszélik, hogy Léi magyar Nagyfejedelem behódolt Itil kánnak,
ki most így a magyar kende is lett. De Oyma jász nagysámán a hegyeken
túlra futott, és ami nép az északi erdık országán innen, a nagypusztán él,
mind kopjára tőzte szent koponyáit Itil ellen – szólt valaki lehajtott fejjel,
hogy senki ne lássa sem arcát, sem ajka mozgását.
Orkháb a Tisza csillogó tükrét nézte, a roppant lombsátor tömör
aranyát.
 – Aki a Háromszor Hatalmas Itil Nagysámán ellen emel fegyvert,
bizony lesújt arra a Kardisten villáma, eltiporja annak lelkét izzó porrá a
Háromszor Iszonyú Ahrimán démoni fekete ménese.
385
S úgy lehet, sose sodorják fényerık azt a lelket a tüzes paták kín-
pörölyei alól, ha százszor is magyar, mint akár jómagam vagy Oyma jász
nagysámán. – Szava halk volt, mint a martellpörölyök soha el nem hallgató
döngése a nyugati fegyverkovácsok messzi szállásán.

18.

A hatalmas, aranyveretes hordszék lassan imbolygott a nyolc

koromfekete, etiópiai rabszolga vállán. A széles, egyenes, nemrég épült
ravennai utcán itt-ott polgárok, zsoldosok, barbár vezérek, kézmívesek
verıdtek össze. Oresztész félrevonta a hordszék függönyét. Rövid ideig
figyelmesen nézte az ismerıs, emeletes palotákat, a templomokat, a
szobrok nemes arányait, aztán halkan mondta:
– Ez a város, Legszentségesebb Úrnım, olyan, mint te. Egyre ifjabb és
szebb.
Pulcheria alabástromfehér, hamvas bırő arcán a honvágy szomorúsága
látszott.
– Olyan szépen beszélsz görögül, hogy ha hallgatlak, egy pillanatra
otthon érzem magam.
Oresztész szemében ugyanaz a vágyakozás volt.
– Otthon? Bizáncban? – kérdezte halkan, gúnyosan. Az asz-szony csak
rövid ujjú nıi tunikában ült, oldalt dılve a hatalmas, hordszék szemközti,
tarka párnás fıülésén. A nagy, ıszi melegben félredobta súlyos
bársonyköntösét, melyet a hun követek fogadására vett fel. Hosszú, fehér
lába szinte vakított, ahogy a félrelebbenı bíborfüggönyön át olykor be-
behullott az erıs, itáliai napfény. Bokáján a Le^szilajabb Istennı ismert
jele, a Hajnalcsillagot jelképezı, hatalmas, kék fényő gyémánt szikrázott a
drága dombortnővekkel borított, bilincsszerő, vaskos aranyékszeren,
melynek feltépett, kicsiny ékszerlánca jelentette Eiréné Astarte törvénytörı
hatalmát. Szürkészöld szemének tekintete a messzeségbe röppent.
– Bizánc? Dehogy... Attika! Athén! Mondd, Oresztész, hát sohasem jön
el újra a szabadság, az értelem kora? – Látta, hogy a másik erıteljesen
bólint, és nevetve tapasztotta be a férfi száját kicsiny, bársonyos
virágsziromtenyerével. Oresztész érezte tenyerének liliomfinomságát.
Orrcimpái megremegtek. Mélyet lélegzett.
Pulcheria elkomolyodva visszakapta kezét.
– Ha te most a hun király követe is vagy, azért lehetsz hozzám ıszinte –
kezdte vidám ugratással. – Mondd csak, valóban olyan
világszép asszony a burgund királyné? S az új hun király valóban a
germán fejedelmek akaratát teljesíti?
Oresztész látta az asszonyos kíváncsisággal álcázott politikai valóságot
kutató érdeklıdést, és hódolatteljesen lehajtotta fejét.
– Én tıled kaptam a szabadságot, Legszentségesebb Ürnım, ezért
mindig és mindenütt csak a te követed, a te titkos vagy nyílt híved, hőséges
harcosod leszek. – Érezte, hogy a rövid, fehér selyem, nıi tunika alól
kivillanó asszonycombok alabástromderengése vakítja homályosodó
szemét. Hangja megremegett. Pulcheria szürkészöld szemében rokonszenv
csillant. Jelezve, hogy a másik nyugalma most egyik kívánsága, könnyedén
visszahúzta hosszú, fehér lábát, és leb-benı, ritmikus mozdulattal dobta át
térdén a köntöst.
– Oly eszes férfi vagy, hogy minden értelmes asszony védtelen
zsákmányod – mondta elismerıen. – Ellened csak a józan
nısténybárgyúság védhet meg egy nıt. Tulajdonképpen miért jöttek a hun
követek?
Oresztész barbár üdvözléssel emelte homlokához kezét.
– Én csak a te követed vagyok – ismételte alázatosan. – Akard, hogy az
új hun Nagyfejedelem a te akaratod szerint járjon el... s megtörténik.
A bizánci asszony duzzadt, piros ajkán mosoly rezzent. Aztán
egyszerre elkomolyodott. Összevonta hollófekete, keskenyen ívelı
szemöldökét.
– Hogyan lehetséges, hogy te, Oresztész, amikor elutaztál, egészen
római voltál, s bizánci udvaronc lettél a barbár pásztorkirály sátrában,
mintha konsztantinopoliszi rézpalotában éltél volna?
A férfi felvetette fejét:
– A zsarnokság mindenütt egyforma, Legszentségesebb Őrnım, csupán
a formája különbözı. Én egy barbár zsarnok követe lettem, hogy itt, Itália
földjén kellı hatalommal küzdhessek a szabadságért.
A hordszék bekanyarodott a császári kertek bejáratához. Egyszerre
kellemes hővösség áradt be. A bizánci asszony szürkészöld szemében
ismét felmerült a mindig tiszta, örökké fénylı Hellász utáni vágyakozás:
 – Filozófia által mindenki felszabadulhat. Egyetlen feltétel: az értelem
– szólt töprengve. Majd megváltozott hangon, mely jelezte, hogy kérdése
másra vonatkozik, kérdezte: – De... hogyan?
A férfi habozott. Hirtelen elsápadt. Érezte, hogy a döntés pillanata
elérkezett.
– Talán osztozkodjunk elıbb a leendı zsákmányon, úrnım –
mondta végül. – Legyen csak a tiéd Bonifacius magister officiorum, s
enyém a tiszte a... ravennai palotában.
Látta az asszony arcán a meglepetést, s elırehajolva, gyorsan mondta:
– Ha én úgy gyakorolhatom a hatalmat, mint Bonifacius, akkor a
tekintélyem s erım oly nagy lesz, hogy az új hun fejedelem mindenben
teljesíti kívánságomat, hiszen ismeri hőségemet. Én pedig csak a te
akaratodnak engedelmeskedem. – Hangja elhalkult, és szinte suttogva
befejezte. – Én nem két császárnı szeretıje, de csupán a te leghőségesebb
rajongód lennék, Legszentségesebb Őrnım.
Hallgattak. A hatalmas, ezüstleveles olajfák lombjai néha súrlód-tak a
hordszék tetejéhez. Az asszony duzzadt, piros ajka úgy mozdult meg, mint
virágszirom a fuvallatban.
– Ravaszságod bizánci, de vakmerıséged athéni. – Aztán mesterkélt
fölénnyel ívelt fel a hollófekete, keskeny szemöldöke. – Én nem Piacidiától
féltem Bonifaciust. Van-e oly valóban erıs férfi, kinek elég lenne egy
szeretı? De a szürke, hideg hatalom szennye nemtelenné teszi a férfit, s ez
árad most Piacidia egész lényébıl. Oly szörnyő, mikor belépünk a
hálószobába, és ık ketten rövid, hideg szavakkal vitáznak valami zavaros
politikai cselszövésrıl, vitáznak vakon, siketen, hidegen. Ha pedig szólok
hozzájuk, felrezzennek, mint a petyhüdt aggastyánok, s különös, nem
nélküli, szinte teljesen egyforma tekintettel néznek rám.
Ökölbe szorította apró kezét. Közelebb hajolt a másikhoz.
– Érted, Oresztész? Teljesen egyforma a tekintetük: éles, ravasz,
gonosz és nem nélküli. Piacidia szemében nincs nıiesség, s Bonifacius
szemében, oly szörnyő kimondani, nincs férfiasság.
Megrázta dús, éjfekete hajának illatos özönét. Most sötétzölden
csillogó, nagy, hosszú pillás szeme könnyes lett.
– Túlbecsülöd erımet, Oresztész. Én nem adhatom neked Bonifacius
rangját s hatalmát e palotában.
Az etiópiai szolgák megállottak. A hordszék lassan a kert homokjára
ereszkedett. Az asszony olyan mozdulatot tett, mintha ki akarna szállni, de
Oresztész eléje nyújtotta kezét.
 – Várj – hangja fojtott volt –, ha valakinek szenvedélye a hatalom,
engedd meg, hogy e szenvedély által vessenek gáncsot neki, s ismét a te
kerevetedre zuhan. Akkor magaddal viheted Bonifaciust, akár álnéven mint
szolgádat, s valamelyik szigeten, gyönyörő villapalotádban elrejtheted.
Az asszony óvatosan kitekintett a bíborfüggönyök mögül a kertj88
be. A követek szállásának kijelölt palotarész a távoli bokrokon,
toronymagas ciprusok során túl nyíló fıbejárata elıtt csak bizánci, isauriai
zsoldosok rézpáncélos, öles termető lándzsásainak díszırsége állott.
– Mért jöttek a követek? – kérdezte gyorsan, suttogva. Oresztész
közelebb hajolt hozzá.
– Aëtius bírta Buda király bizalmát. Én Attila király bizalmát bírom.
Csak ints, s százezer lovast küldök bárhová, szemöldököd egyetlen
rezzenésére.
– Mért jöttek a követek? – hallatszott újra.
A férfi arca ismét alig észrevehetıen közeledett hozzá.
– Valami ismeretlen járvány pusztítja a pásztorok nyájait. Szokatlan
aszály égeti a legelıket. Sokan mondják, ez a Viharisten büntetése a
testvérgyilkosságért. A tömeg szó szerint értelmezi a sámánok szavát, ha
egymáshoz szólva testvéreknek mondják egymást, ısz van, jön a tél.
Gabona kell, sok gabona.
Az asszony puha, hosszú, illatos liliomkeze, lassú, félig visszatartó,
félig hívó mozdulattal ereszkedett a férfi mellére.
– Lehetetlen. Itáliában, Szicíliában mindenütt rossz volt a termés.
Rómát is csak a provincia Africa gabonájával élelmezzük.
– Tudjuk ezt jól, tudják a hunok a hadmezei fıszálláson. Ezért vedd rá
Bonifaciust, hogy utazzon Africába, Karthágóba. Vegye kezébe a
gabonaszállítás oly fontos ügyét, s ezáltal úgy bírhatja az új hun
Nagyfejedelem barátságát, mint a régi Nagysámán jóindulatát Aëtius, ki
általa, s csakis általa lett hatalmas, aratott oly fényes gyızelmet Galliában,
hogy Bonifacius neve immár árnyékba borult. Vedd rá ıt, úrnım, utazzon
el Ravennából, ha csak rövid idıre is, és én... – szava halkult, rekedt lett,
ahogy a hosszú, selymes asz-szonycombok önkéntelen rezzenése forró
hullámokat futtatott testén. Hirtelen elnémult. Jobbja átlendült az
asszonyvállakon. A mesésen dús, éjfekete hajfürtök szétbomlottak, feléje
hullámzottak. A bíborfüggönyön átszőrıdı napfény izzása megtelt sötéten
perzselı derengéssel, ahogy a fény elveszett, megváltozott a haj illatos
fellegében. Karján mintha láthatatlan láng csapott volna végig. Sötétrıt
köd go-molygott fel szeme elıtt. A nász elıtti küzdelem viharzó, rátörı
mozdulatával hajolt Pulcheria felé. A szilaj, tébolyult csók úgy döntötte
hátra az asszony testét, hogy tömör, kicsiny mellei egyszerre felmerültek a
félrehullámzó köntös bíborából.
A közelben léptek zörrentek, beszéd recsegett. Oresztész kiegyene389
sedett. Az asszony mozdulatlanul, vakmerıén, félig nászra
lemeztelenítve, féloldalt fekve maradt.
– S ha én Bonifaciussal mennék Africába, te akkor az én hívem
maradsz itt Ravennában? – kérdezte a felhevült asszony együgyő
ravaszságával.
Oresztész még mindig sápadtan didergett az ajkát, egész testét perzselı
csók olümposzi erejétıl. Agyában lelket vakító lánggal lobogtak a
gondolatok.
– Lehet-e Rómában cézár valaki Bizánc akarata ellenére? – tört ajkáról
a rekedt suttogás. Az asszony úgy hajtotta oldalt fejét, hogy éjfekete
hajfürtjei egyszerre elfedték gyöngyházfényő mellét, vállát.
– Cézár? — suttogta meglepetten. Csend lett. Oresztész megrázta fejét.
– Bizánci cézár akarata nélkül... – helyesbítette gyorsan, de
értelmetlenül.
Az asszony a tunika lecsúszott selyme alá rejtette vállát. Magára húzta
a lent vaskos aranydíszekkel kivarrt bíbor bársonyköntöst. A szilaj csóktól
egyszerre megduzzadt, nedves, piros ajkához szorította illatos, keskeny
kezét, és elismerı mozdulattal csóválta fejét.
– Ezt a csókot egyszer még számon kérem tıled, filozófus... hun
követ... római cézár... – suttogta tréfás fenyegetızéssel, és látva, hogy a
férfi úgy hajol elıre, mintha mindjárt leteperné a hord-szék vánkosaira,
félrelebbentette a függönyt, és kisiklott a kerti ösvényre. Rámosolygott a
bizánci ırség isauriai óriásaira, de nem ment fel a fıbejárat széles, díszes
márványlépcsıjén, hanem megkerülte a palotát, aztán befutott a keskeny,
félig nyitott körfolyosóra, mely a viridárium díszkertjéhez vezetett.
A ritka, örökzöld dísznövények csodás virágaival pompázó tengerre
nyíló teraszon, ott, ahol valamikor Honoria rontott vakmerı csitricsókokkal
Ioannész nyakába, alacsony, kényelmes, heverıszerő székeken Piacidia és
Bonifacius ültek. Elıttük nyitott, kettıs írótáblával a kezében, sovány,
hirtelen nıtt, szürke arcú fiú állott. Ritka haját gondosan hátrafésülte.
Pulcheria tudta, hogy az ifjú Valen-tinianus a serinium epistolacium
hírgyőjtı irodájában tölti napja hivatali munkára kijelölt idejét. Udvariasan
várakozva megállott. De Bonifacius meghallotta lépteit. Félig
felemelkedett székérıl. Arcán aggodalom és figyelem látszott. Széles
vállán nem viselt tógát az ifjú cézár jelenlétében, mint ahogy ez az udvari
szolgáktól a legmagasabb állami tisztviselıkig mindenkinek kötelezı volt.
Alig ıszülı, göndör hajú, kerek tigrisfejét gıgösen vetette hátra.
390
– Jöjj, Legszentségesebb Őrnım – szólt, talán mégiscsak a fiúra való
tekintettel, színpadiasán tiszteletteljes hangon –, ifjú cézárunk oly hírrıl
tudósított minket, mely valóban...
Kezével jelezte a hír fontosságát. Éles fekete szemében aggodalom
látszott.
– Provincia Africában lázadások törtek ki. A nagy latifundiumok
tulajdonosai összevásárolják a gabonát, és titokban küldik Rómába, vagy
Itália aszállyal sújtott vidékein adják el keresztényekhez méltatlan magas
nyereséggel. Így Africában, ahol pedig a gabonatermés igen bıséges volt,
kenyérhiány támadt, fıleg a kikötıvárosokban.
Amíg beszélt, Piacidiát nézte, aki mereven figyelte szavait, és néha
méltóságteljesen bólintott. Barna bırő, ovális arca megfakult. Érett, erıs
ajkát most szorosra, vékonyra zárta. Nagy, csillogó, fekete szemét
összehúzta úgy, hogy szeme sarkában csak ilyenkor látható, apró ráncok
merültek fel.
– Igen, éppen arról beszéltünk, hogy ha a bizánci hajóhad megjelenne a
kikötıkben, az ellenırzés könnyebb lenne. Így a kenyér nélkül maradt
városok, Karthágó, Hippo, Szfax, Utica szegény népe lázong. A sivatag
szélérıl pusztai lovas törzsek törtek be. A légiók parancsnokait az
üzérkedık megvesztegették, s azt állítják, hogy a mauretániai és numidiai
sivatagi rablók elıl mentik a gabonát más provinciákba. Ha Rómát nem
tudjuk ellátni, Itáliában is könnyen kitörhet a lázadás. – Hirtelen felemelte
kezét, és parancsolóan mondta: – Menj, Valentinianus... menj, drága
gyermekem. Úgy félek, hogy ez a sok komor beszéd megzavarja álmodat.
A sovány, szürke arcú fiú zavartan lesütötte szemét:
– De anyám... én tanulmányoztam a helyzetet. Egész Numidiá-ban az
összes termékeny földek csak hat nagy földbirtokos kezében vannak.
Piacidia összehúzott szemmel nézett reá. Lassan felkelt. Átölelte fiát.
Aztán ellenállhatatlan mozdulattal vonta abba a kis szobába, ahol az ifjú
Valentinianus még mindig tanult, és hálóhelye is volt.
Pulcheria szemöldöke türelmetlenül rebbent. Rövid ideig hallgatta,
hogyan vetkızteti, fekteti le az anya a fiát, aztán halkan mondta:
– Ezek a lázadások nem is olyan ártalmasak neked, Bonifacius. Ha
most lecsendesítenéd a lázongókat, s ugyanakkor a nyerészkedık kezére
ütnél, Itália népe elmondhatja, megmentetted az éhínségtıl.
Még közelebb lépett. Nyúlánk, olümposzi arányokkal tündöklı
 391
teste, mint a haj illatos, fekete lángjait hordozó fáklya, hajlott a férfi
felé. Bonifacius füléhez érintette hamvas virágsziromorcáját.
– Szükséged van diadalokra, Aëtius gyızelmei a gótok, frankok,
burgundok felett egészen homályba borítják nevedet a szenátus és a nép
elıtt. – Észrevette, hogy Oresztész szavait ismétli, és önmagát gúnyolva
elmosolyodott. – Ha ily idıkben kezedben van a gabona, kezedben van
Itália s fıleg a mindig nyugtalan Róma.
Bonifacius arcán nyugtalanság rebbent. Az, ami régóta hővös
aggodalmat keltett lelkében, most egyszerre szavakká, hívássá vált.
– Ha elmozdulok Ravennából, Aëtius néhány nap alatt itt lehet
hunjaival. Nem hagyhatom egyedül az özvegyet s a gyermekét. –Kezével
széles, színpadias mozdulatot tett, aztán hirtelen zavarba jött az asszony
nagy, zölden sugárzó szemének gúnyos tekintetétıl. Vállat vont és
nevetett.
A bizánci asszony a hálószoba felé figyelt.
– A hun pusztákon is aszály égette fel a legelıket. Attila király követei
gabonáért jöttek. Ha helyesen osztanád el provincia Africa termését, jut
Rómának is és oda is. Mit tehet ellened Aëtius, aki a megölt hun király
híve, ha tiéd az új fejedelem barátsága, ha neked engedelmeskednek az
africai légiók s a bizánci hajóhad?
Ahogy beszélt, hol elhúzódott a férfitól, hol egészen reá fonódott
karjaival, elborította hajával. Könnyedén dörzsölte hamvas nyakát
szeretıje mohó ajkához.
– Ha akarod, még ma éjjel magamhoz hívatom Theodorosz Kal-
lisztratidészt és Phokasz Khriszodapuloszt... a hajósok zsoldjának
felügyelıit.
Bonifacius lehajtotta fejét:
– Ma éjjel nem – szólt halkan, és karja hirtelen kitörı birtoklással
kúszott az asszony megborzongó combjain. Piacidia magas, csontos alakja
most merült fel a gyermekszoba ajtajában. Bonifacius felkelt székérıl.
Anélkül, hogy elengedte volna a bizánci asszonyt, nyúlt baljával a
császárné felé. Piacidia figyelmeztetıen emelte ujját az ajka elé.
– Vigyázzunk-... E gyermek már mindent lát, és mindent tud.
– Érezte, mint fonódik a dereka köré a férfi ismerıs, erıs karja, s mint
ömlik el testén az utóbbi idıkben oly ritkán lobbanó didergés.
– Csendesen... csendesen... – suttogta, és titkolózva felemelte kezét.
Ujjai remegtek.
Í9*
 A tenger szélén szürke, ıszi fellegek lebegtek, mint távozó hajóhad
lomha, ormótlan, vitorlás gályái. De kétnapos esızés után végül mégis
kisütött a nap. A császári udvarnál nevelt gyermekek, akik a hideg
termekben dideregték át a hővös idıt, most a palotakert végébe rohantak, a
tenger homokos partjára.
Valenrinianus hosszú, vékony kezében gyönyörő, aranyozott játékhajót
vitt, melyet éppen akkor hozott ajándékba Róma legkiválóbb játékmestere,
mikor az esızés megindult. A gyerekek szinte belebetegedtek a
türelmetlenségbe, várva a jó idıt, hogy vízre ereszthessék a csodahajót.
– Keresztet kellett volna varratni a vitorlára – vélekedett a ra-vennai
patriarcha jószágfelügyelıjének csinos, szépen öltözött lánya. – így elviszi
a gonosz.
Valentinianus megállott a parton. Körülötte hosszú főzfagallyakkal a
kezükben csoportosultak a többiek, hogy irányítsák a csodajátékot, ne
engedjék messze a parttól. Valentinianus óvatosan nézte a csendes vizet.
– A tenger ma valóban tükörsima – szólt méltóságteljesen, hangosan,
mint a veszélyekkel terhes útra induló, tapasztalt hajós. Leguggolt. Lassan
vízre eresztette a hajót. Aggodalmasan nézte. A nagy, kék bizánci vitorla
megduzzadt. A játékhajó aranyozott eleje elıtt a tükörsima vízen piciny, de
igazi hullám háromszöge húzódott szét.
– Mily gyors! – ámuldozott ujjongva a kislány.
– A cézár hajója! – kiáltotta anyjától tanult hódoló lelkesedéssel a
magister scrinium epistolarum fia, aki valamennyiök közül a legidısebb
volt, s akinek apja az udvari hírgyőjtı iroda vezetıje, ahol Valentinianus a
nap egy részének munkára kijelölt idejét töltötte.
Valentinianus lassan lépdelt a part szélén. Szürke, sovány arca komoly,
büszke volt. Vékony kezében ı is hosszú, vékony főzfagaly-lyat tartott.
Néha színtelen, szürke szemöldökét ráncolva fontoskodva odavetett egy-
két szót a bizánci vitorlák elınyeirıl az illír halászok vitorlarendszere
felett, az egyiptomi, föníciai, görög gályákról. A kis hajó szinte
nyílegyenesen siklott a homokos part mentén. A kislány megállott.
– Erre már nem szabad menni – szólt aggodalmasan.
Valentinianus körülpillantott. „Igen, erre már valóban nem szabad. Itt a
legszélesebb, legmélyebb a várost körülvevı mocsár. A nádas a
legsőrőbb.,. Csak néhány keskeny átjáró ösvény vezet ki.” Visszatekintett.
393
A szívverése egy pillanatra elállott. A kis hajó mintha távolodott voína.
Elırenyújtotta a hosszú főzfagaliyat, de már ı is tudta: nem éri el.
Belegázolt a vízbe. A víz dermesztıén hideg volt. Kétségbeesetten
kapkodott. A hosszú főzfagally csak a kis hajó villódzó, aranyozott szélét
érintette. A hajó megbillent. Vitorlája megfeszült a hirtelen fuvallatban, és
talán éppen a gally érintésétıl még kijjebb siklott, néhány arasszal el a
parttól.
Körülpillantott. Most vette észre, hogy a gyerekek már nincsenek
mellette. „Persze, tudták, hogy ıket küldöm a hideg vízbe – jutott eszébe,
és felnıttes, hideg düh lobbant benne. – Jaj... csak halászok jönnének.” De
a tenger reménytelenül üres volt.
Valentinianus szürke, sovány, hegyes gyermekarcán tompa
kétségbeesés látszott. Sírósan fintorogva, botladozva lépdelt a part mentén.
A kis hajó egyre kisebbnek látszott. Aranyozott oldala néha úgy villant
meg a fel-felcsapó hullámok között, mintha a szürke árban elveszı
mesemadár csapkodott volna egyre erıtlenedı, aranytollas szárnyaival. A
fiú megállott. Olyan pusztító keserőség fogta el, hogy még sírni sem tudott.
Valami megdobbant mellette. Hirtelen az a gondolata támadt, hogy az ısi,
különös, kerek fejő etruszk oroszlán szállott le a megkopott mészkıszikla
talapzatról. Hátrapillantott. Ott, ahol a sőrő, ölmagas nádassal borított,
széles mocsárból vezetett ki a keskeny, de szilárd, hídszerő palló, három
lovas tőnt fel. Az, aki elöl, a tengerpart szélén lovagolt, furcsa, félig római,
félig hun ruhában, tollas íjászsüveg helyett régies, tarajos sisakot viselt,
mint a legmagasabb rangú légionárius tisztek. Mögötte egy signifer-
jelvény-vivı és egy tribunus militum lovagolt, egyforma rövidre vágott
sörényő, tisztán gondozott, jól táplált lovakon.
A félig római, félig hun ruhás férfi nyergében elırehajolva nézte a fiút.
Hosszúkás, barna arcán vidámság rezzent. Aztán egyszerre meglepetés
ömlött el értelemtıl sugárzó éles, kemény latin arcvonásain.
A fiú látta, mint gázol a vízbe a gólyalábú, csúnya fejő, mesésen
arányos alakú, láthatóan szélvészgyors vezéri mén, mint nyúl elıre a lovas
könnyő, gyors, magabiztos mozdulattal, és mint emelkedik fel kezében
nedvesen villódzva a dúsan aranyozott hajó. Úgy érezte, csoda történt, és
behunyt szemmel suttogta védıszentjei nevét. Színtelen ajka gyorsan
mozgott. Szürke arcán ıszinte, mély áhítat volt.
A lovas már leszállott a nyeregbıl. Komolyan, méltóságteljesen
394
lépdelt. Kezében a nedvesen csillogó hajó, mintha levegıben vitorlázott
volna, közeledett Valentinianus felé.
Lassan fél térdre ereszkedett. Tarajos sisakos héroszfejét hódolat-
teljesen lehajtotta.
 – Engedd meg, Sacratissimus Imperator, hogy hódoljak. Hőségemet
ajánljam fel neked s e gyönyörő gályát.
A fiú hátravetette fejét. Hosszúkás kiskakas nyakán boldog borzongás
berzenkedett.
– Igen... igen – ismételte, hol elvékonyodva el-elakadó, hol rekedtes
hangon, és úgy szorította magához a játékhajót, hogy az árboca
megkarcolta apró áüát. Ily tarajos sisakos harcos hódolata lenyőgözte.
Torkot szorító áhítatot keltett. Az udvaroncok – még a leghatalmasabbak is
– azzal hízelegtek Piacidiának, hogy állandóan a fia gyermek voltát
hangoztatták ezerféle ravaszkodó változatban. Most ez a hellén sisakos
hérosz úgy hódolt elıtte, mint igazi, határtalan hatalmú cézár elıtt. A
csodás történés tudata harmadszor is elfogta. Ó... drága szentjeim... –
suttogta félig behunyt szemmel. S arca átszellemült a lelkében tündöklı
csodák fényétıl.
Aëtius felemelte fejét. Kiegyenesedett. Rövid ideig úgy töprengett,
mint egy csata döntı pillanatában. Aztán eltúlozva az udvaroncok csillogó
bókoktól terhes beszédét, színpadiasán meghajolva mondta:
– Sacratissimus Imperator, bár százszor is méltatlan vagyok a
mérhetetlen kegyre, hogy bármit is kérhessek, mégis vakmerı kö-
nyörgéssel borulok eléd. – Arca nyugodt, tekintete éles lett. – Engedd,
hogy óvjalak. Rettentı veszélyben vagy.
A fiú nem értette meg teljesen szavát, de a jelentıségteljes hangsúly
megborzongatta.
– Veszély? – suttogta boldog kamaszrémülettel. Aëtius tarajos sisakos
feje szomorú bólintásra hajlott.
– Örök kárhozat... vagy hosszú, hosszú tisztítótőz.
A fiú elsápadt. A másik hangja éppen olyan fenyegetı volt, mint a
ravennai patriarcháé, ha rettentı végítéletrıl beszélt.
– Mit tettem? – kérdezte, és nagyot nyelt. Úgy érezte, a jövevény
nemcsak a legeslegerısebb, legnemesebb szívő, de mindentudó is.
Aëtius újra szomorúan bólintott.
– Nem tiszteled eléggé védıszentjeidet, kiket pedig – amint hallom –
oly mennyeien tiszta gyermeki hittel emlegetsz.
A fiú hirtelen végiggondolta az utóbbi napok eseményeit, de
395
egyetlen gyermekbőnt sem tudott felfedezni, melyet ne gyónt volna
meg, s ne kapott volna feloldozást.
 – Igazad van – mondta végül gyorsan, alázatosan. –
Türelmetlenkedtem, mert két napig esett az esı, s nem tudtam játszani
ezzel a hajóval.
Aëtius széles, reménytelen mozdulattal legyintett.
– Nem... nem ez az a félelmetes, megbocsáthatatlan bőn, mely a
tisztítótőzbe, sıt ha nem vigyázol, a kárhozatba taszít – hangja komor
vigasztalatlan volt –, hanem hogy elveted, sıt tekintetedre sem méltatod
védıszentjeid legértékesebb ajándékát, melyet azért adtak neked, hogy
életed valóban cézár, imperátor élete legyen.
A tenger felett szétváltak a fellegek. A nyáriasan meleg sugarakban
hirtelen mintha megrezzent volna a fellebbenı, könnyő alkonyi párákban
az ısi etruszk oroszlán. Valentinianus arcán áhítat és rettegés volt.
– Szentjeim ajándékát? – suttogta szinte bénultan.
Aëtius mozdulatlanul állott elıtte. Árnyéka óriásként nyúlt a vízen, és a
hullámok élı izmokként vibráltak körvonalain.
– Igen. Adhat-e az ég a cézárnak nagyobb ajándékot, mint a légiót? Ha
hallhattad volna, Sacratissimus Imperátor, hogyan beszélnek rólad a
tábortüzeknél a te légionáriusaid, hogyan szeretnének látni téged, ha csak
egy napra is. De ez lehetetlen... Száz rettentı csatában ezerszer
kockáztatják vagy áldozzák érted az életüket, s te elrejtızöl a
gyermekszobádban. Egyetlen tekinteted sincs a leghőségesebb,
legbátrabbak számára. Ezért mondom, ha valaha is hálás akarsz lenni
védıszentjeidnek, hogy ezt a gályát visszaadták neked, jöjj a légióidhoz.
Most! Gyere!
A fiú látta, hogy a gólyalábú, csúnya fejő vezéri mén valami titkos
jelnek engedelmeskedve odalép hozzá.
– Én... én... igazán... de nem szabad elmennem. – Érezte, hogy a tarajos
sisakos két karja ellenállhatatlan mozdulattal emeli a nyeregbe. Lélegzete
elállott. Rettentı magasan érezte magát. A ló megindult. A fiú azt hitte,
mindjárt leszédül valami mesés mélységbe. De mögötte halk parancsszó
röppent. Erıs karok nyúltak a kantárszíj után.
– Aki a Legszentségesebb Imperátor akaratának szembeszegül, az az
istenek akaratának áll ellent. Aki pedig ezt cselekszi, az méltó az ítéletre –
hallatszott hangosan, ércesen.
A tengerre támaszkodó földsáncon emelkedı két zömök, rettentıen régi
bástyán álló harcosok közönyösen nézték a három lovast,
396
a fıvezéri jelvényeket. Kétoldalt már nádas zizegett. A lovak patkója
tompán dobbant a mocsár felett elnyúló keskeny, vaskos geren-dahídon.
 ***

Valentinianus úgy érezte, rettentı erejő s mégis szelíd óriások

országában jár, s maga is megváltozik, megtelik ismeretlen erıvel. A
hatalom pompája kábítóan villant feléje a sisakok, a pilumlán-dzsák,
kardszabdalta pajzsok csillogásában, mennydörgött a tízezrek harsogó
üdvrivalgásában, és szilaj vidámsággal kötekedett a légionáriusok vaskos
tréfáiban. Egész nap a tábort járta, amely szabályos négyszögben terült el
az umbriai halmok között. Minden sátor: új élmény, új lélegzetelállító
történetek, egyszerő s mégis oly sok örömöt adó, új ajándékok.
A tábor is megváltozott: megtelt vidámsággal, a katonák utánatódultak,
maguk is rakoncátlan gyermekekké váltak, ugrándoztak, bohóckodtak.
Valentinianus berekedt a nevetéstıl. Tágra nyitott szemekkel nézett
mindent.
– Mért te vagy a legerısebb a táborban, Memmianus? – kérdezte
egyszer részegen a körülötte tomboló, érdes vidámságtól. A rettentı erejő
Memmianus centurio superior, akinek kitárt karjain három-három kisebb
termető katona függeszkedett, mély, dörgı hangon, mintha az egész
tábornak válaszolna, kiáltotta: – Én azért, kis cézár, mert ezzel a jobb
kezemmel csak három barbárt ütök agyon, ezzel a bal kezemmel is csak
hármat egy csapásra, de ezzel a kettıvel együtt már tizenkettıt verek agyon
egy csapásra.
– Barbárt? – kérdezte hangosan Aé'tius, aki olykor elkísérte Va-
lentinianust. Memmianus centurio gladiátorarcán látszott, hogy megértette
a kérdést:
– Akárkit, aki a kis cézárt bántja! – harsogta, mintha vezényelne.
Aëtius barna, értelmes arcán látványos szomorúság látszott.
– Nem tudod te megvédeni a kis cézárt, Memmianus, akármilyen erıs
vagy is. Követek jöttek Ravennából. Piacidia úrnı ráparancsolt cézárunkra,
szegényre, hogy azonnal induljon vissza, mert ha nem, három házitanító
várja, áztatja be sós vízbe számára a leghajlósabb főzfavesszıket. Bizony
szomorú a mi kis cézárunk sorsa. Sarokba állítják, letérdepeltetik. Tán még
Keletre is küldik, mert Honoria úrnıt is oda akarják küldeni, vagy úgy
lehet, már el is küldték.
A katonák arcán gyerekes határozatlanság látszott. Valentinianus
kipirult arca elsápadt. Úgy húzta be csontos, hegyes vállai közé ritka hajú
fejét, mintha máris suhogna felette az irgalmatlan házitaníJ97
 tók vesszeje. Hirtelen odaugrott Aëtiushoz, és belekapaszkodott rövid,
széles bíborszegélyő vezéri palástjába.
– Hát te, azt mondtad, ık megvédenék. Aëtius sovány, suhancos alakja
föléje hajolt.
– Csak akkor, ha te úgy akarod. Igazi cézárrá csak az akarat
koronázhat. Én csak neked engedelmeskedem, s ık csak neked s nekem.
Te csak szólj: „Gyere, koma, hódítsuk meg Indiát!”, s mi már kezdjük is.
Igaz-e, legények?!
A helyeslés úgy harsogott, hogy a vezéri sátor elıtt kikötött lovak
riadtan ágaskodtak fel. Valentinianus könnyei között nevetett.
– Soha, sohasem megyek vissza Ravennába! – kiáltotta, és öklét rázva
ugrándozott.
Aëtius éles, fekete szeme hővös, súlyos tekintettel szegezıdött reá.
Halkan kérdezte:
– Hát nem akarod látni a Legszentségesebb Anyaúrnıt?
A fiú egyszerre ismét elsápadt. A jóságos erısek, a minden kívánsága
teljesítéséért tőzbe menı bátrak lármás vidámsága mögül egyszerre merült
fel az anya arca, alakja. A mellében úgy felsajgott valami, hogy a lélegzete
is elakadt.
– De igen... anyám... oly régen láttam. Csend lett.
– Elhagysz minket, kis cézár? – szólt hangosan, szomorúan a rettentı
erejő Memmianus.
A fiú összerezzent. Arca komoly, felnıttesen feszült, gyerekesen
vakmerı lett: – Nem! Gyertek ti is Ravennába!
A csend még fojtottabb lett. Az arcok elkomorodtak. Hirtelen mindenki
érezte, hogy a gyerekes kötekedés, ugratás mögött súlyosan, ormótlanul
felmerül a hatalomra törı akarat. A fıvezér körül összeverıdött tisztek
feszülten figyeltek. Memmianus átpillantott Aëtiusra, mintha tıle várna
segítséget. A fıvezér vállat vont. A rettentı erejő centurio egy pillanatra
habozott, jól értette-e a jelzést, aztán óvatosan mondta:
– Nem engednek be minket oda. Mi római légionáriusok vagyunk, ott
meg mindenféle gót, alán, hun, szarmata, herul zsoldos csavargók tartják
kezükben a kardot, pajzsot.
Valentinianust az elhatározás elıtti könnyő szédülés fogta el.
– De ha én... én, a cézár, megparancsolom? Memmianusnak már nem
kellett jelzés.
– Hát ha te, a mi kis cézárunk megparancsolod, akkor minden kapunak
ki kell nyílni elıtted abban a szent pillanatban, mert ha csak annyit késik az
az ırség, mint egy szarvasugrás, hát én... –hatalmas öklével úgy csapott
elıre, jelezve, hogy töri be a zárt kaput, hogy a medveölı ütés csak úgy
zúgott a levegıben. A légionáriusok csoportjain halk moraj siklott.
– Ravennába! Ravennába! – szállott a kiáltás csoporttól csoportig.
Aëtius proszkinésziszmeghajlással üdvözölve Valentinianust, ereszkedett
fél térdre.
– Hódolok elıtted, Sacratissimus Imperator. Te vagy most köztünk a
legbátrabb, mi csupán parancsodnak engedelmeskedünk.
Az üdvrivalgás, a vidámság újra kitört. Jelvények emelkedtek
menetjelzésre. A kürtök indulót harsogtak.
A napok óta rejtett, száz apró, jelentéktelen látszatintézkedéssel álcázott
hadmozdulat, mint egy varázslat, menetalakzatba gyúrta a légiókat, s
lendítette elıre a ravennai útra, centuriát centuria, cohor-sot cohors után.
Mikor Valentinianus ismét ott ült a fıvezér lován, Aëtius elıtt, és a
kantárszárat tartó, inas, vékony karokra támaszkodva visszapillantott, a
ravennai út csak úgy porzott a felvonuló cohorsok egyenletesen dobbanó
lépte alatt. Aëtius hátraintett keskeny, fekete szemöldökével.
– Megnézheted ezt a légiódat, kis cézár, úgy teremtettem ezt is,
értelemmel és harccal, mint a többi tízet, akárcsak Zeusz a tündöklı szemő
Paliasz Athénét, aki az apja fejébıl pattant ki a Tüzek Pásztora életet adó
bárdütésére. Egyszer el kell dılni: vagy légiókkal tartjuk fenn örök idıkre
Róma dicsıségét, vagy barbár zsoldosok zsákmánya lesz az egész
birodalom.
A fiú fakó, szürkés szemében csodálkozás látszott.
– Légiók! Légiók kellenek! – kiáltotta, és szinte megférfiasodott a
nagy, igaz felhevülésében.
A rettentı erejő Memmianus centurio, aki mint Valentinianus
kedvence, közelében lovagolt, nagyot csapott tenyerével combjára, és
felrikoltott.
– Most aztán Indiáig meg sem állunk, Kis cézár, te leszel az új
Alexandrosz! Kürtösök, kukorékoljatok!
A fıtisztek mögött haladó párducbırös, farkasbırös kürtösök kürtjeibıl
vidámságot jelzı, bohókás, kukorékoló, elcsukló hangok röppentek, s
nyomukban felharsant az ezrek nevetése.
A messzeségben, a nádasok zöld tengere felett lassan merültek fel
Ravenna falai, templomtornyai, egy-egy palota ismerıs teteje, a
zsoldoskaszárnyák tömör, bástyaszerő sarokköröndjei.
A léptek meggyorsultak. A menetoszlop nyílegyenes sorai
megbomlottak. A légionáriusok szinte versenyt futva zúdultak elıre. A
háromíveléső fıkapu elıtt elszőkült, de annál mélyebb mocsáron át a
széles fahíd két oldalán emelkedı, zömök, vaskos, félkör alakú
elıbástyákon, tollas süvegek felett kopjak emelkedtek, hun íjak feszültek,
farkasölı nyilak hegye villódzott. Barna, kerek, komor arcok merültek fel.
Aëtius feszülten, hővösen figyelt fölfelé. Lassan, óvatosan leszál-lott
lováról. Intett Memmianusnak, hogy szálljon le, és kantárszáron vezesse a
kis cézár lovát. Fent a bástyán, a süvegek között, sisakok, lándzsák
sőrősödtek. Aëtius felemelte karját, aztán hun nyelven kiáltotta:
– Hé, legények, gyertek le! Itt a kis király! Vagy nem ismeritek?! Az
íjászok feszülı íjai elernyedtek. Halk mormogás röppent. A pusztai vitézek
kihajolva a mellvédek kıkockái mögül nézegették a hosszú lábú,
szélvészgyorsnak látszó lovon ülı fiút, aki hirtelen felemelte kezét, és teli
torokkal kiáltotta: – Nyissatok kaput! Én, Valentinianus cézár
parancsolom!
Aëtius mosolygott. – Siess, hadnagy! – kiáltotta újra hun nyelven. –
Gyertek velünk mindnyájan a városba, ma van a királyunk névnapja. Ha
nem szeditek egybıl a sátorfátokat, lemaradtok a lakomáról, és az ünnepi
jutalmat is csak holnapután kapjátok meg, mert holnap mindenki részeg
lesz.
A zsoldosok összenéztek. Valamennyien Nyék-törzsbıl való magyar-
hunok voltak, és még az elsı harcokból ismerték Aëtiust.
– Azt mondta Oresztész úr, hogy ha légionáriusok jönnek, úgy védjük a
bástyát, meg nyilazzanak rájuk a mesteríjászok, mint az ellenségre –
mondta egy íjászhadnagy, mikor már majd valameny-nyien ott tolongtak a
kis Valentinianus körül.
Aëtius nevetve oldalba vágta.
– Aztán, hogy nem nyilaztak azok a mesteríjászok, te, vén farkas?! A
bornak, a pendelynek még a szaga is leszédít arról az ócska toronyról, mi?!
A hadnagy széles vigyorral dörzsölte háromujjú kezével ritka sza-
kállát.
– Nagy pásztor vagy, te, fıvezér, érted a terelgetést, kerülgetést. Nem
hiába jártad a magyar pusztákat, Tiszán innen Tiszán túl. Emlékszem én,
ott Tápé mellett, ahol a ti római sáncaitok voltak, mi meg az algyıri győrős
sáncot emeltük, ott láttalak én téged Orkháb sámánnal elıször.
Aëtius újra oldalba vágta.
– Ne kerüld a szót! Mért nem pendült az íjatok mireánk? A hadnagy
közelebb hajolt:
– Oresztész úr Itü kagán követe, mi meg, ugye, Buzád vezér testırei
voltunk – mondta ravaszkodva, aztán egyszerre elkomoro-dott. – Azt
beszélte Oresztész úr, ha most jól –harcolunk, hazamehetünk. Mert tudta,
hogy szökevény bujdosók vagyunk, csak azt nem, milyenek. Mondja:
visszakapjuk méneseinket, gulyáinkat, akinek mije volt, ha volt. Hát a
fene, aki megeszi még azt is, aki erre még. csak gondol is. Ha elém kerülne
az a testvérgyilkos vagy azok a szekercés pribékjei, egybıl kettéhasítanám
mindeniket.
A katonák a két hídzáró íjászbástya között áttolongva, lármásán
tódultak a városkapu felé. A széles híd dongott, mint a dob. A hadnagy
feléjük rázta kezét.
– Várjatok, hé! Nélkülem nem boldogultok! – Aztán szája elé emelve
tenyerét, éles, messze szálló hangon kiáltotta. – Hé! Kapuırség! A kis
király haza akar menni, az anyjához! Szóljatok Kánya úrnak, szaladjon le,
nyissa ki a kaput! De mind a hármat ám! Mert mulatunk az éjjel! Itt a kis
gazdánk! Zsoldot oszt a kis király, meg bort, merthogy neve napja van!
Fent vidám lárma csapott fel. Az óriás kapuk recsegve-ropogva nyíltak
ki. A légionáriusok széles hídon megtorlódott sokasága egyszerre három
hullámként zúdult egyenesen a kikötıbe vezetı, széles utcán.
– Rómaiak! Rómaiak! – hallatszott örömmel innen is, onnan is a
paloták ablakaiból. Aztán meghatott vidámsággal: – A kis cézár! Szent
Laurentius! ö maga!
– Ott, ott! A lovon!
Valentinianus ismét érezte a diadal szédülését, a boldog izgalom
didergését. Szeme elıtt néha összefolytak a körvonalak, a színek, a képek.
A császári palota fıbejáratánál lassan, körülményesen sorakoztak a tetıtıl
talpig perzsa módra pikkelypáncélba öltözött alán lándzsások. Aztán látva
a légionáriusok tömören összevetett pajzsokkal elıreözönlı sokaságát,
lassan, mint a táruló vasfal, húzódtak jobbra-balra.
Piacidia megremegett. Hirtelen eszébe jutott az az éjszaka, mikor
Honoria tört be szobájába, hogy fogságba ejtse ıt. Magas, csontos alakja
úgy hajlott hátra, mintha mindjárt visszafutna a palota belsejébe. Oresztész,
aki hét hun követ között állott a császárnı mögött, megragadta kezét.
– Ne rettegj, Legszentségesebb Ürnım. Lehet-e egy anyának nagyobb
öröme, mint ha démoni ravaszsággal elragadott fiát viszontlátja?
Az asszony megtorpant. Nagy, sötéten csillogó szemében olykor harag
lobbant, olykor valóban öröm győlt. Amióta Bonifacius útra kelt Africába,
gyakran erıtlenség, bizonytalanság fogta el. Most ismét érezte ezt a
százszor megátkozott habozást, és szinte hisztérikus harag fogta el önmaga
ellen. A légionáriusoknak a bejárat lépcsıit elözönlı néma tömegébıl
feltőnt a kis cézár vékony alakja. Most ı fogta Aëtius kezét, s vonta maga
után az olykor tiltakozó, elutasító mozdulattal meg-megtorpanó fıvezért.
 Piacidia torkát összeszorította a düh. „Ez a szökevény, aki a bitorló
szavára hozta a vad hunjait Róma ellen... Ez rabolta el ezt az ostoba
kölyköt! – Valentinianus kipirult arcát nézte. Mindaz, amit a táborban
történtekrıl hallott, most átcikázott agyán: – Aëtius-tól nem vihetem el ıt,
hiszen általa ismerte meg a hatalom elsı, felejthetetlen ízét. De hátha
elvehetem tıle Aëtiust. Ha ellágyítom, megríkatom, s utána megijesztem
egy kicsit, talán ismét jó kisfiú lesz.” Széttárta karjait.
A gyermek maga után ragadva az engedékenyen sietı Aetiust, futott
feléje. Piacidia behunyta szemét. Ajka gyors csókkal borította a fiú
egyszerre könnybe boruló arcát:
– Édes, kicsi fiam, mennyit sírtam utánad! Éjjel és nappal nem hunytam
be a szemem. Tudom, hisz cézár vagy, ki szabhat gátat akaratodnak? De ha
kegyelmes lettél volna hozzám, szegény anyádhoz, aki csak veled él, veled
lélegzik, mégis könnyebbek lettek volna távolléted szörnyő éjszakái,
tőrhetetlen nappalai. Tudtam: ilyen kiváló hadvezér mellett semmi bajod
nem történhet, s mégsem bírtam csitítani remegı anyai szívemet.
Arcán valóban bıven ömíöttek a könnyek. Görcsösen magához
szorította Valentinianust, és hátravetett fejjel, hogy az elnémult,
meghatottan, le-letekingetı légionáriusok lássák fájdalmát, zihálva
ismételte.
– Csak sírtam, sírtam utánad, édes, drága fiacskám. De most végre
visszajöttél, és cézár lettél! Igazi cézár! Átveszed az uralkodás terhét! És
aki korlátozni meri akaratodat, aki csak egyetlen tekintettel ellened lesz,
azt zsoldosaimmal koncoltatom fel! Úgy vedelek minden alattomos
cselszövı ellen, mint anyatigris a kölykét!
– Végre megtalálta a megfelelı kifejezésmódot, mely által
megereszthette hangját. Finom, hajlott spanyol orrcimpái remegtek. Nagy,
csillogó, fekete szemében a rettegés és düh váltakozott.
– Puszta kézzel tépem szét! Körmeimmel vájom ki a szemét!
Megátkozom oly rettentı anyai átokkal, hogy a föld kiveti a testét, s az ég
a lelkét!
Érezte, hogy a katonák meghatott arcán megváltozik valami, és
egyszerre lágyan elmosolyodott.
– Milyen rövid idı alatt milyen férfias lettél, kicsi fiam! Mondd hát,
hiszen most már cézár vagy, igazi isteni hatalmú cézár, kinek köszönheted
ezt a változást?
Valentinianus végre kibontakozhatott a görcsösen szoruló anyai karok
közül. Odalépett Aëtiushoz, és közelebb vonta.
– Ö, csakis ı, anyám, ı mentette meg a hajómat. Tudod, melyiket?
 Piacidia meghökkent. Hirtelen eszébe jutottak az udvari szónokok
üdvözlı beszédei, mikor Aëtiust mint a gótok legyızıjét ünnepelték, ki
biztos kézzel vezette a viharban a birodalom gályáját. Pontosan emlékezett
erre a kifejezésre, mely három napra búskomorrá tette Bonifaciust, és talán
legerısebben befolyásolta, hogy végül is útra kelt Africába a légiókért és
gabonáért.
– Tudom – bólintott ünnepélyesen –, a birodalom hajóját. Valentinianus
hevesen, tagadólag rázta fejét.
– Nem! Dehogy! Azt a nagyon szépet... azt, amit a játékmester csinált.
Hát nem emlékszel?
Körülöttük egyszerre feltartóztathatatlanul harsant a százak nevetése.
Aëtius megvárta, amíg csend lesz:
– Az ifjú cézárunk mindent csak a Legszentségesebb Úrnınknek
köszönhet. – Bal kezével eltakarva arcát, mintha vakítaná a fény,
ereszkedett proszkinészisz-üdvözlésre a császárné elıtt.
– Tudom, hogy nem vagyok méltó az ifjú uralkodó e kitüntetı
figyelmére. – Aztán Valentinianus felé fordult. – Engedd meg, Sac-
ratissimus Imperator, hogy visszatérhessek táboromba, s legszentebb
emlékeim között ırizzem meg azokat a napokat, melyeket közöttünk
töltöttél.
A fiú hirtelen megragadta egyik kezével Piacidia köntösét, másikkal a
férfi kardszíját.
– Soha! Soha többé el nem engedlek mellılem! Anyám és te... Mi
hárman... – Fakó szeme most csillogó acélszürke lett.
A tengerre nyíló viridarium díszkertjében ültek. Alkonyodott. A meleg,
ıszi este lassan kúszott elı a tenger végtelen síkja felıl kelı sötétlila
fellegekbıl. Valentinianus díszes bársonyköpenyt viselt. Nyúlánk, sovány
alakja most a bı ruha díszesen hulló ráncaitól izmosnak látszott. Fakó arca
élénk volt.
– Ma egy féllábú hun mesteríjász tanított nyíllövésre – mondta
fontoskodva. – Az igazi íjat még nem tudom kifeszíteni, s ezért a féllábú
olyan íjat csinált, mely éppen olyan jó, mint az igazi, csak kisebb. A
szabályokat ezen is megtanulhatom, gyakorolhatom, amíg megedzıdöm.
Piacidia egész testével a fiú felé fordulva figyelt. Aëtius tapintatosan,
hogy tekintete ne zavarja az asszonyt, lehajtotta fejét. Ezek az esti
találkozások rendszeresekké váltak. Valentinianus ilyenkor teljesen
felszabadultan beszélt. Maga mellett tudta anyját és azt a férfit, akit
egyszerre barátjának és mindenkinél erısebb alattvalójának tartott.
 – Anyám... elhatároztam, hogy parasztok között osztatom fel a
latifundiumok birtokait. Így lesznek légióink, s a zsoldosok feleslegesekké
válnak.
Piacidia meghökkenve tekintett fel.
– A légiók mindig megölték cézárjaikat, a zsoldosok még soha –szólt
végül.
A fiú, aki nemrég még a halál említésére is sápadozott, fölényesen
legyintett.
– Eh, engem nem ölnek meg! Te nem is tudod, milyen jó pajtások a
légionáriusok! De különben is, Aëtius megvéd... igaz?
Aëtius nyúlánk alakja elırehajlott. Ez a mozdulat eltakarta ovális, barna
arcát.
– A Legszentségesebb Úrnı szentek erényét hordozó, tiszta anyai
szeretete s uralkodói értelme véd meg mindig, minden ellenségedtıl,
Sacratissimus Imperator. Én csupán ajtónállód vagyok a te kegyelmedbıl –
szólt halkan, lágyan.
– Persze, de te magad mondtad, hogy az istenek annak segítenek, aki
tetteivel megkönnyíti ezt a segítséget, s hogy mindent az istenekre bízni,
istenkáromlás. – Gyerekesen heves mozdulatot tett, és anyjára nézve
élvezte meghökkenését.
Piacidia elpirult.
– Csak egy isten van – mondta szigorúan. – Hihetsz bármit, de ha
egyszer cézár vagy, nem hagyhatod, hogy a nép az istenek olümposzi
köztársaságában higgyen. – A fiúhoz hajolt. – Késı van. Gyere, feküdj le.
Valentinianus lehajtotta fejét.
– Igen, valóban álmos vagyok – szólt szinte suttogva –, de oly rossz,
hogy ha alszom, nem látlak titeket.
Felkelt, s szinte parancsoló mozdulattal fogta meg az anyja és Aëtius
kezét.
– Gyertek... míg imádkozom, álljatok az ágyam mellett, s maradjatok
ott, míg el nem alszom.
Megfordult, s úgy vezette jobbról az anyját, balról a fıvezért, mint két
gyermeket.
Piacidia segíteni akart a vetkızésnél. A fiú eltolta karját, és legyintett.
– Ne, anyám, ne segíts! Az nem férfias dolog. A légionáriusoknak ki
segít a táborban?
Piacidia elkomorodott:
– Ellököd anyád jóságos kezét? – kérdezte sértıdötten. A fiú alakja
szinte elmerült a párnák között.
 – Dehogy, dehogy, add ide a kezed, anyám – mondta engesztelıén.
Megfogta az asszony kezét, és a mellére szorította. – Te is. – Aëtius keze
után nyúlt: erısen összefonta ujjait az asszony puha, finom ujjaival.
– A cézár akarata – suttogta Piacidia. Egyszerre érezte a férfi hosszú,
izmos ujjai és a fia tenyerének hővös, nedves érintését. Sóhajtott, és ıszinte
anyai lágysággal mondta:
– Segítsek az imában? Ha nagyon álmos vagy, szívesen segítek.
Elıször is kérj bocsánatot védıszentjeidtıl, hogy az imént sok istenrıl
beszéltél.
A fiú halkan, álmosan mormogott:
– Nem, majd inkább reggel külön bocsánatot kérek védıszentjeimtıl,
hogy álmos voltam.
Piacidia érezte, hogy a férfi keze lassan kiforrósodik ujjai között.
– Valentinianus, legalább legfıbb kívánságodat mondd el szentjeidnek,
s kérd teljesítését, hogy ık az éjjel cselekedhessenek, mert másként holnap
kudarc érhet.
A fiú sóhajtott.
– Jó, jó – mormogta. – Inkább imádkozz te, anyám, s kérj is helyettem.
– Mit imádkozzak? – kérdezte Piacidia, és az ágy fölé hajolt. A fiú
ajkáról lassú, álmosan elakadó suttogás röppent.
– Imádkozzál, hogy Bonifacius proconsul jól kormányozza Afri-cát...
és maradjon ott.
Az asszony keze megrezzent. Mérlegelve a szavakat, sokáig figyelte
fiának a homályban halványan fehérlı arcát. „Ez a ravasz pan-noniai
oktatgatja ıt erre. Ezt nem lehet tovább tőrni. Elveszem tıle Aëtiust,
mielıtt Aëtius veszi el tılem teljesen ıt.” Halkan nevetett.
– Bonifacius proconsul ha ottmarad Africában, kisfiacskám, Róma
kenyér nélkül marad s fellázad – szólt lágyan.
A fiú, aki már-már elaludt, hirtelen megmozdult.
– Fellázad? – kérdezte olyan érdeklıdéssel, mintha új, izgalmas
történetet akarna hallgatni. – Ugye, Aëtius, együtt megyünk a lázadók
ellen, és mindenkit leverünk?
A férfi érezte, hogy a hangos, gyerekes kérdés mögött ott feszül az
asszony némasága.
– Mindenkit – szólt igyekezve, tréfásan vidám, nagyképő hangsúly
mögé rejteni a dicsekvését.
– Bonifacius proconsult is? – csapott váratlanul gyerekes szerte-
lenséggel a kérdés. — Gyızd le Bonifaciust! Én vagyok a cézár. Én
akarom, hogy te vezesd az összes légiókat!
 Piacidia hirtelen elvesztette hidegvérét. Gyors, heves mozdulattal
kirántotta kezét a fia szorításából, és kiegyenesedett.
– Valentinianus – szólt szertartásosan –, ha a birodalom kipróbált védıi
egymás ellen emelnek kardot, Róma végveszélybe kerülne. – Hirtelen
megremegett a fékezhetetlenül feltörı haragtól, és foj-tottan suttogta: –
Holnap nem hagyhatod el a szobádat, s nem fogadhatsz látogatókat. Egész
vacsoráig a szentek életét olvasod Pa-khomisz atyával, aki
megmagyarázza, milyen rettentı bőn szomorúságba dönteni anyádat.
Különös csend támadt. A férfi köhintett.
– Ily összecsapásra nem is kerülhet sor – szólt Aëtius megnyugtatóan,
mintha csak a gyereket csitítgatná. – Bonifacius proconsul jelenléte
provincia Africában nélkülözhetetlen. Hiszen ezt a termékeny, gyönyörő
országot sok veszedelem fenyegeti. Mondjuk, a sivatagi martalócok, kik...
Piacidia lassan húzódott a kijárat felé. Halkan, gúnyosan nevetett:
– Sivatagi martalócok? Három légiója, nagy számú líbiai, baleá-ri
könnyő gyalogsága van, és olyan numid lovassága, mely mindent legázol.
A bejárat keretében felrajzolódó magas, csontos, de mégis lányo406
san sudár, mozgékony alakjáról hidegen perzselı hatalom áradt. A férfi
megérezte ezt. Hirtelen ı is elvesztette hidegvérét.
– A hun íjászok... – kezdte, de Piacidia nevetve kettévágta szavait.
– Már rég elhagyták jelvényeidet. Attila király követei... – hirtelen
észrevette, hogy Oresztész titkos megbeszélésen elhangzott szavai mindjárt
megcsendülnek ajkán, s reszketı dühvei, gúnyosan nevetgélve elnémult.
A férfi érezte, mint ragad reá is a kesernyés, torkot szorító harag.
Mélyet lélegzett, s alig észrevehetıen rezzenı hangon, szinte nyugodtan,
komoran kimondta:
– Bonifacius proconsul serege sohasem léphet Itália földjére, mert
Geiserich vandál király népe Hispánia partjairól bármely pillanatban
rátörhet provincia Africára.
– Vandálok? – kérdezte túlzottan gúnyosan az asszony, és a másik
tudta: a császárné elsápadt a homályban. – De hiszen ezek a barbárok még
csak nem is láttak sem tengert, sem hajót? Hispániából Africába? Hajók
nélkül? Hahaha!
Aëtius kilépett a némán, riadtan meghúzódó fiú ágya mögül.
– Hispánia kikötıiben sok hajó horgonyoz, s a hispan városok bárhová
elszállítanák Geiserich seregét, csak hogy szabaduljanak tıle.
Piacidia kilépett a teraszra. A tenger felett a vaskos, ıszi, koromfekete
fellegek mögül felmerült az újhold vékony, hajlott ezüstpengéje. Balra
nézett, ahol a körfolyosó kanyarodott, melynek oszlopai között reávetette
magát a régi, heves szeretı, s szinte érezte dereka körül vaskos, erıs
hajóskarját. A bizánci asszonyra gondolt, aki most borul össze nászban a
kettejük mámorát gyújtó szilaj, erıs férfival. Hosszú ideig temette a
hatalomgyakorlás hővös szenvedélyébe az örvénylı éjszakák perzselı
emlékét. Most talán a harag lobbanása őzte el ezt a különös hővösséget,
mely betöltötte napjait. Mélyet sóhajtott. Hirtelen tisztán érezte: ha nem
ront reá mámort adó zsarnoksággal a messze Africába távozott régi, szilaj
szeretı, akkor a korai öregedés már most, asszonykorának elsı felében
elborítja szürke iszapjával lelke parázna, tomboló tavát, s teste bénultan
ernyed bele a hétköznapi hatalomgyakorlás silány mámorába.
Messze, a tenger szélén felmerült egy gálya elején égı jelzıtőz...
másik... harmadik... Piacidia megremegett.
„Hátha ı!” A fények távolodtak, lassan vesztek el a messzeségben.
Arra gondolt, hogy ott bent, a gyerekszoba csataterén most már teljesen
birtokolja a gyermek lelkét a hun barbárok ravasz barátja. Riadtan
megfordult, s szinte futva sietett be. Áthajolt az ágyon, s megragadta
Valentinianus kezét, ajkáról suttogva hullott a cselszövés titka:
– Ne higgy neki, Valentinianus! Hermigar, a svévek hıs királya
szétzúzza a vandálokat, ha megmozdulnak, s a hispaniai városok mellette
vannak. Kicsi cézárom, érted?! Bonifacius proconsul jön, gabonát hoz az
éhezıknek és sereget, gyızhetetlen sereget – hangja elcsuklott.
A fiú ellenségesen és mégis megnyugodva anyja jelenlététıl, mely
mindig szétoszlatta a homályban leselkedı árnyakat, hallgatott. Aetius
felkelt.
– Holnap az íjazás után gyere le a rómaiak kaszárnyájába, kis cézár. A
cohors praetoriae légionáriusai igazi pilumlándzsákkal gyakorolnak,
szalmából font fapajzsos bábukra dobnak kürtjelre. A kürtös megtanít, s
akkor te is jelezhetsz.
A fiú ujjongva felsikoltott, és tombolva ugrált az ágyán.
– Megtanít?! Igazán?! – aztán a hangja riadtan elcsuklott. –Anyám,
ugye, elmehetek?
– Nem – hallatszott röviden. A fiú hangja ismét elcsuklott:
– De... de miért?
– Hőséges gót és burgund zsoldosaim vezérei, de a nagy hatalmú hun
király követei is óvtak attól, hogy a fiam megbízhatatlan, mindig lázadásra
kész légionáriusok játékszere legyen. – Gyors, ellenállhatatlan
mozdulatokkal igazgatta az ágy takaróját. Tudta, hogy Aetius latolgatva
figyeli a fiú egyre gyengülı ellenállását, és felleb-bezhetetlenüi mondta: –
A cézárnak példát keli mutatni mindenkinek, s mindenkinél jobban kell
szeretni és tisztelni anyját. Búcsúzzatok, Aetius.
A férfi felkelt. Az udvaronc sima modora lekopott róla.
– Csak egy sírós, gyáva kisfiútól búcsúzom – szólt érdesen, aztán
lágyabban befejezte. – Az én kis cézáromtól soha.
Lépte lassan, egyenletesen távolodott. Piacidia behunyta szemét.
„Milyen gyáva és hővös... hogy fut... De szerencsére eszes, ravasz,
hatalomvágyó, s így láthatta, csak általam uralkodhat Valen-tinianuson...
csak általam. Nagy csata volt ez, s talán sok mindent eldönthet.”
Az ısz télbe fordult. Ravenna széles utcáin a tengerrıl bezúdult hővös
szelek kavarogtak. A császári palota körül emelkedı gót, lon-gobárd,
burgund, hun, alán, szarmata, skir, herul, rugi zsoldoskaszárnyákból ezer
meg ezer tekintet kutatta a légionáriusok szállását, gyakorlóterét. Új és új
hírek röppentek távoli, véres csatáról. Piacidia érezte, hogy a hosszú
egyedüllét tőrhetetlen várakozássá válik. A harcok mögött a messzi szeretı
alakja merült fel, és tőnt cl ismét az események kavargásában, aztán ismét
feltőnt egészen közel.
Geiserich vandál király hajókat követel a hispaniai városoktól, hogy
átkelhessen Africába. Piacidia agyában egyetlen gondolat lobbant:
„Valóban nem jöhet Bonifacius. Védeni kell Africát. A harcok távolabb
hömpölyögtek, Hermigar, a svévek hıs királya a vandá-lokra tör. A
hispaniai városok melléje állottak.”
Piacidia a körfolyosó oszlopai között nézte a tengert. Maga sem tudta,
miért, mindig a tengerrıl várta Bonifaciust, és nem a Rómába vezetı,
széles, pompás, régi út felıl.
Enyhe itáliai tél szürkéllett a város felett, mikor a diplomáciai
levelezést intézı irodából maga Valentinianus hozta a Hispániában harcoló
római vezérek jelentését. „Geiserich vandál király elfogta és a Gaudiána
folyóba fojtotta a svévek hıs fejedelmét, Hermigart. Hispaniai városok
hajókat adtak a rettentı gyızınek.”
Piacidia elsápadt. A papirusztekercs kihullott kezébıl. „Nem jön...
Geiserich támad... Vandálok... A háború évekig elhúzódhat.”
Sokáig némán, dermedten állott a körfolyosó oszlopánál. Hagyta, hogy
a heves szél betörjön lebegı ruhája alá. De a hideg borzongása már lázas,
didergetı borzongássá vált. Összeszorította fogát.
Csend volt. Lassan sötétedett. Megigazította ruháját, és szótlanul,
menekülve mindenki elıl, sietett a kertbe. A kopasz fák között tompa
morajjal zúgott a téli szél. A tenger fakó hullámai messze befutottak a
homokos partra, és nagy, szürke tócsákat véstek a kopasz olajfák, a bokrok
alatt. A súlyos, sötét fellegekkel borított égbolton felmerült a növekvı,
ovális hold.
Piacidia érezte, hogy lelkét különös bizonyosság tölti be. Olyan
megcáfolhatatlan, olyan tiszta volt a bizonyosságnak ez az érzése, hogy
szinte elmosolyodott, gúnyolva önmagát. Elöl, a holdfényben vibráló,
szélesen áradó hullámokon mintha sötét árny lebbent volna. A hold
ezüstlángja ”kihunyt az újra rázúduló felleggörgeteg alatt. Mintha hővös,
dermesztı tengerben állott volna, de testében mégis felizzott a mélységben
is olthatatlan tőz, melyet most valami rejtelmes, lélegzetelállító csodavárás
szított.
A tengeren lebbenı árnyék tömörebb lett, s ott himbálózott a
hullámokon. Nem oszlott el, ahogy a fellegek továbbzúdultak.

***

Az eleje aranyosan megcsillant. Magasra emelkedett, a hullám tetejére,

és nekilendülve a homokos partnak, siklott szinte a fák tövéig, a viharzó,
kavargó víz hátán. A hatalmas, hosszú, bárkaszerő csónakokban sisakok
villantak. Rekedt kiáltások röppentek. A behúzott evezık hangosan
loccsantak a sárban.
Piacidia behunyta szemét. Valaki nehézkes, sárban loccsanó
hajósléptekkel indult feléje.
– Piacidia, titkos erıket idéztem, s a rettentı erejő, bölcs, jóságos
holtak intettek: itt vársz reám – hallatszott szinte nyugodtan. Az asszony,
aki hátravetett fejjel állott, mintha a holdfényt szomjúhozta volna,
kinyitotta szemét. Zömök, széles vállú hajós állott elıtte. Sasorrú, szegletes
állú, barna arca még jobban megbámult az africai nap hevében. Rövid,
vaskos, evezıskarjával úgy ölelte át az asszonyt, mintha csak ma délben
váltak volna el a nagy tanácsteremben nyüzs-gı udvaroncok suttogva
figyelı tömegében. Piacidia ısi üdvözlı, hódoló asszonyos mozdulattal
hajtotta orcáját a férfi széles vállára. Egyszerre érezte a vállvért
vasszalagjainak hidegét, a sós nedvességet, az evezıs verejtékszagát és
Pulcheria csodás hajának, izzó ajkának illatát, mely ott rejtızött a férfi
rövid szakállában, bırében, testében, páncélja vasában is. Mozgékony
finom, lányosán rózsás orr-cimpái megremegtek. Úgy zuhant a
megelevenedı múltba, mint bódult madár a nedves homályban aranyfényő
tüzekkel lobbanó máglyába.
A férfi érezte az asszonycombok remegését. Gyengéden megtörülte bı,
nedves palástja szélével az asszony arcát, mely ettıl talán még nedvesebb
lett. Hallotta ziháló lélegzetét. Látta szétnyíló ajkát. Érezte karja alatt
hátraívelı dereka feszülését.
– Ennyi hőség: már durvaság – szólt halkan és mosolyogni próbált –,
mert arra figyelmeztet, milyen sokat vesztettem, míg távol voltam.
Az asszony hallgatott. A kérdések felperzselıdtek az egész lényén
átcsapó láthatatlan tőzben. Dideregve elernyedt a férfi karjai között. A hold
ezüstlángja ismét kihunyt. De a hideg téli szélben mintha ezüstös
bolygólángok sodródtak volna. Háta nekifeszült egy ferdén nıtt főzfa
ssséles, érdes esıverte törzsének. Hosszú, lányosán lágy keze ernyedten
csúszott le a férfi válláról. A vég nélküli, makacs, hővös, ravasz küzdelmek
után, melyekben neki és mindig csak neki kellett erısebbnek lenni, most
ujjongó, ziháló kiáltással vetette magát a bomlott, az ujjongó odaadás
szakadékába.
Egyre mélyebbre zuhant. Egyre tüzesebb lángokkal gyúlt ki, mint a
hulló csillag... Ha felmerült a fellegek gránitszínő görgetegébıl a növekvı,
menekülı hold egyre fényesedı, szélverte ezüst lángja, az asszony
bronzbarna, ovális arca, a ferdén a föld fölé nyúló, ormótlan főzfa törzsén
nászra táruló, hosszú, izmos, bársonyos combjai ala-bástromfehéreknek
látszottak. A férfi halk suttogással hajolt föléje.
Mély csend volt. A szél elállott. Minden lágy, kellemes, hővösen
simogató volt. Piacidia földig omlott bomlott haja nem rezzent a nedves
gallyakon. Feje hátrahajlott a főzfa törzsérıl, s úgy érezte, hangtalanul
lépdel az immár tiszta, holdfényes égre.
– Gyere, a gálya vár – mozdult a férfi ajka.
Messze, a tenger szélén, a már a tavaszhordozó, opálos ködökben
feltőntek a szövetséges bizánci gályák halványan vülódzó jelzı-tüzei.

***

A heves, hővös szél berontott a vezeklı cellakápolna keskeny ablakán,

és Honoria kibontott, hamvasbarna, dús, selymes haja megleb-bent a
hosszú, bı, fakó bőnbánóköntössel borított vállán. Hosszú, üde, fehér
nyakához nyúlt keskeny, finom virágkezével. Félresimította a szélben
vibráló hajfürtöket. Nagy, sötétszürke szemében gyanakvás volt.
Szabálytalan, friss ajka halványan piroslott. Ovális arcán a hosszú böjtök
sápadtsága látszott. Oresztész, aki kutatva nézett reá, köhintett.
– Mi, hun követek, kik itt vagyunk Attila király nevében, hosz-szú és
gondos megfontolás után úgy véljük, úrnım, hogy lelked már megtisztult
az üdvöt hordozó böjtök által, s az elmélyedt imák fehér szárnyán oly
szokszor s oly messze távozik testedtıl, hogy – félı –egyszer nem is tér
vissza. Én mint az örök Róma polgára s Attila király bizalmának birtokosa,
úgy gondolom, indokolt, ha e dicséretes rabságod véget ér, s ahhoz térsz, ki
menyasszonyának vallottad magad azon a napon.
Elhallgatott. Talán habozott, talán csak idıt akart adni a lánynak szavai
rejtett értelmének elemzésére. Aztán halkan, gyorsan hozzátette:
– Attila király a Viharisten birodalmakat lesújtó kardját emeli
most a magasba rettentı csapásra. Nem tudjuk, merre sújt. Keleti
pusztákon nagy lázadásba kergette a pusztai népeket Oyma, a jazigok
nagysámánja. Ha messze Keletre indul a hun sereg, Róma nem kaphat
segítséget a gótok, vandálok, burgundok vagy frankok ellen, míg itt bent, a
birodalom szivében egymásra törnek Aëtius és Boni-facius. Cselekedned
kell, úrnım. Vesd le a bőnbánat fakó köntösét. Sietned kell. Attila most
Theodemir osztrogót és Ardarich gepida király tanácsára hallgat, mert a
tőzhajú Krimhilda gyújtja a leg-izzóbb mámorra valamennyi ágyasa közül.
Általa tartja birtokában a Nagysámán akaratát a két germán fejedelem. Jöjj,
hamvas ifjúságoddal törd meg a tőzhajú asszony varázsát. Mert a nagy
keleti hadjárat után, így határoztak, Róma ellen zúdítják a mérhetetlen hun
hadat a germán fejedelmek. Rettentı végzet ez, Róma és a hunok végzete
egyaránt:
Újra elhallgatott. Úgy hajtotta le fejét, mintha nem akarta volna, hogy
tekintete zavarja a leány gondolatait. Széles, intı kézmozdulatot tett.
– Írj Attila Nagyfejedelemnek, küldj jegygyőrőt, s ha érted jön a kérık
napkeleti pompában tündöklı csapata, jöjj szállására. Kezdjünk együtt a
Leghatalmasabb Fejedelem udvarában Róma üdvéért.
Honoria sötétszürke szemében titkok csillantak. Halvány ajka duz-
zadtan kivirult. – Én sokszor látom azt, aki erıket hordoz – szólt halkan –,
szívesen megyek szállására, bár e falak között is szabad vagyok a holdtölte
éjszakáján.
Oresztész óvatosan, nehogy megrémítse a leányt, de mindenképpen
megtörje habozását, folytatta:
– Siess... a hírvivıket én meneszteni. Úgy beszélik, Bonifacius africai
proconsul cserbenhagyta tartományát Geiserich király kényekedvére, és
nagy had élén partra szállt Itália földjén.
A leány összerezzent.
– Bonifacius diadala: örök rabság. Aëtius gyızelme: örök böjt –szólt
nyugodtan, kimérten. – Valóban sietni kell.
Oresztész tiszta hellén arca feszült lett:
 – Nem méltányos-e, hogy te, aki a világ leghatalmasabb uralkodójának
jegyese vagy, óvd a kis cézár ingatag trónját, gyakorold a hatalmat a
Nyugati Birodalom felett?
Csend lett. Honoria behunyta szemét.
– Nem várhatok szabadságot anyámtól, mert az anya számára a
gyermeke engedetlensége a legszörnyőbb bőnnél is nagyobb bőn, még ha
jóságos könnyek között ezt tagadja is – szólt halkan. – Az anya sokat
megbocsát, ha a megbocsátás visszaállíthatja hatalmát a gyermeke felett,
csak azt nem, ha a gyermeke szívét más birtokolja, s ilyenkor oly
bosszúálló, alattomos és konok, mint egy előzött zsarnok. Ha volna
győrőm s írószerszámaim... – elhallgatott. Oresztész arcán áthullámzott a
lázas izgalom.
– Íme, a jegygyőrőd s a levél. Hitelesítsd aláírásoddal. A hírvivıim már
várnak.
Kint lecsendesedett a szél. Egyetlen ág sem rezzent. Csak a tengerpart
felıl zúgott a még csapkodó hullámok egyre halkuló moraja. Honoria
hallotta, amint a palota felıl léptek dobbannak. Oresztész kiegyenesedett.
– Jöjj, Nagy Theodosius unokája, híveid látni akarnak. Honoria lassan
feltekintett. Nagy, szürke szemében titkot tudó
papnı méltósága látszott. Nyúlánk alakja könnyedén lendült elıre.
Kint, még az esıben ázó kápolna cellája elıtt, a finoman faragott, kettıs
oszlopokkal ékes, nyitott folyosón zsoldosvezérek csoportosultak. Egyetlen
fáklya sem égett. A lassan tisztuló égbolton lebegı, ércesen hővös, ovális,
növekvı hold olyan volt, mint nehéz gót fejedelmi pajzs. Honoria lelkében
hirtelen felcikázott az emlék: akkor is éjszaka volt, de ujjongást Iebbentı
tavasz. Dús lombok között az óriás telihold lebegett Ravenna nyílegyenes
utcái felett, s ott han-cúrozott boldog izgalmában az ifjú hun sámán és a
magas, hajlott, ıszülı hajú, értelemmel ékes arcú szeretıje között. Most tél
volt. A kopasz ágak árnyéka roppant hővös rácsként fedett be mindent.
– Bonifacius africai proconsul serege partra szállt Ostia közelében –
szólt érdes, torokhangú latinsággal valaki. – Piacidia úrnı elhagyta a
várost, s a proconsul hajójára ment. A kis cézár szobája elıtt Piacidia úrnı
bizánci zsoldosai állanak ırt. Éjfélkor ırségváltás.
Oresztész lassan a leány felé fordult. Fél térdre ereszkedett. Domború,
tiszta homlokát érintette a leány keze.
– Úrnım! Hozzád könyörgök, ki hőséges társa voltam Ioannész
cézárnak. íme, az idı eljött. Jöjj, óvd Róma zsenge korú uralkodóját, ki
immár egyedül, elhagyottan maradt ezer veszély között. Hagyhatjuk-e,
hogy ez ártatlan gyermek készséges eszköze legyen Aëtius ravaszságának?
 Felegyenesedett, és elıreindult, Honoria követte. A zsoldosvezérek
vasba öltözött, kicsiny csapata egyszerre körülvette ıt, mint karcsú
újholdat a gránitszerő, ércesen meg-megvillanó felleg.
Valentinianus esténként sokáig olvasott. Piacidia minden este be-
sötétedés után bejött hozzá, segített imádkozni. Hangosan, többször is
elismételtette az egyes könyörgéseket.
– Vigyázz, édes, kicsi fiacskám – mondta a fiú fejét simogatva: – Amit
a végtelenül jóságos, végtelenül bölcs, végtelenül hatalmas istenünknek
megígérsz imáidban, az örökké kötelez. Ha pedig egyszer megszeged
ígéreteidet – hangja ilyenkor oly rettegéssel csuklott el, hogy Valentinianus
borzongva húzódott hozzá.
– Soha, soha – ismételte, és érezte, mint rezzen meg a haja a fejbırén
átvibráló borzongástól.
– Tudom, tudom – Piacidia hozzáhajolt. Lágy, anyai csókjai
végigbecézték a fiú arcát. – De a második fohásznál, amikor arra kérted a
Mindenhatót, hogy ırizze meg egészségben az egyetlent, akiben
megbízhatsz, az anyádat, ott nem mondtad hangosan és tisztán ezt: „Akit
én egyes-egyedül, mindenekelıtt, örökkön-örökké szeretek.” Vigyáznod
kell, édes kisfiam: az anya az Isten legnagyobb, legszentebb ajándéka
gyermekének.
Mélyet sóhajtott. Melléhez szorította a fiú fejét. Valentinianus érezte az
apró, rugalmas selyemmellek érintését, és az anya nem nélküli, tiszta
fogalma megtelt új, különös, vibráló erıvel. Az asszony is megérezte ezt.
önkéntelenül kissé elhúzódott.
– Tudod, hogy én soha semmire nem kényszerítelek, sohasem
parancsolok neked, soha nem fenyegetlek anyai átokkal, ami szörnyőbb,
mintha valaki a fenevadak vermébe vettetik. – Suttogása, mint fekete
pillangók szárnya, rebbent a fiú füléhez. – Nem, nem, tudod, én mindig
némán fogadok mindent, de hát kitıl hallhatod meg az igazságot, ha nem
attól, aki mindent, mindig a legigazabban mond el neked... Igen, gyakran
megtörténik, hogy némaság bénítja meg a gyermek nyelvét, aki rosszat
mond szülıanyjáról.
Rejtelmes suttogása betöltötte a termet.
– Legveszélyesebb a titkos gondolat. Érted, egyetlen fiacskám? A
gondolat, mely úgy lopódzik ártatlan gyermeki agyadhoz, mint rettentı
szellemfarkas, s olykor a legszörnyőbb káromlásokat, titkos
engedetlenséget hordoz. Ezek a titkos bőnök okozzák a hirtelen bénulást, s
az a legszörnyőbb, hogy ilyenkor még imádkozni sem tudok érted, nem
menthetlek meg csodatevı, minden ellenséget előzı, forró anyai imámmal.
Hisz nem tudok róla. Bár néha érzem a titkos engedetlenséget, s ilyenkor
iszonyú sejtelmek gyötörnek. Odavetem magam a feszület elé, és
imádkozom. Könyörgök az Úristennek, bo414
csásson meg neked, ne sújtson bénasággal, hisz még gyermek vagy,
ártatlan, szelíd gyermek.
Hangjában könyörgés remegett, és Valentinianus lelke együtt remegett
hangjának minden rezzenésével. Szeretett volna kiáltani, hogy soha, soha,
még gondolatban sem lesz engedetlen, de csak az ajka mozdult meg, mint
lidérces álomban, ha irdatlan súly nehezedett mellére.
Két kézzel, görcsösen kapaszkodott anyja ruhájába, puha, erıs kezébe,
fejét odaszorította az anyja ölébe. Didergett a rettegéstıl. Síró-san
fuldoklott, mintha a szívverése el-elállana a láthatatlan rémek feléje
kapkodó karmai alatt. S akadozva hadarta:.....hogy az anyám, akit én
egyesegyedül, mindenkinél jobban... örökkön örökké szeretek, mindig
óvjon, mindig mellettem legyen, mindig vezessen áldott kezével az élet
sivatagán át... a mennyország kapujáig.”
Amióta Valentinianus a légionáriusok táborában járt, ezek az esti
látogatások elıször megritkultak, aztán, amikor bekövetkezett a nyílt törés
Aëtiusszal, még sőrőbbé váltak. A fiú úgy érezte, hogy szörnyő bőnt
követett el, mikor Aëtiust hívta vagy dicsérte. Az esti imák, beszélgetések
után bőntudata elmélyült. Aëtius személyében a sátán kísérti meg ıt,
démoni ravaszsággal, visszajuttatva hozzá, a játékhajót, hogy elragadhassa
lelkét. Úgy érezte, az engedetlenség fekete bélyege ott izzik a homlokán.
Nem mert az emberek elé lépni, mert úgy hallotta, mindenki az ı
gonoszságáról beszél.
Ezen az estén hiába várta, hogy Piacidia egyenletes, határozott lépte
végigkopogjon a teraszon, hol senki más nem tartózkodhatott, s a szolgák
is a császárné parancsára messze elkerülték, hogy ne zavarják a tanulásban
a kis cézárt, aki most csak hetenként kétszer jelent meg a scrinium
epistolarum diplomáciai levelezést intézı irodájában, hogy
megismerkedjen a külpolitikai kérdésekkel. Ilyenkor csak az öreg
Olümpiádosszal beszélhetett, aki az iroda vezetıje volt, mert más
tisztviselıkhöz szólni, rangon aluli cselekedet lett volna, mely
veszélyeztette tekintélyét. Kintrıl behallatszott a tengeren tomboló vihar
zúgása. A teraszon, a körfolyosón a bezúduló tengervíz tócsái
szürkéllettek. A viridarium dísznövényeinek egy részét be-hordták a
szomszédos terembe, s valahányszor a szél bezúdult a terem ablakán,
minden megtelt rejtelmes visszhangokkal, zizegéssel, rebbenésekkel.
Piacidia nem szerette, ha a fiú hálószobájában mécses égett, mert a korom
ártott a szemnek, az olajszagtól megfájdult a feje, s a mécsesláng bármely
pillanatban tüzet okozhatott.
Valentinianus sokáig ült a hővös félhomályban. Nem tudta,
imádkozzon-e.
Látta, hogy a palota más részében lampdáriusok világosságot
gyújtanak, de hogy szólhasson nekik, át kellett mennie egész sor sötét
termen, melyekben most százféle zörrenés, suttogás, susogás vibrált.
„Hátha anyám éppen akkor jön, s ha nem talál itt?” – töprengett össze-
összerezzenve az ablakon át besuhanó, hővös fuvallatban. Legszívesebben
bebújt volna a meleg ágyba. „Tiszteletlenség, ha nem várod meg anyádat,
aki érted fáradozik, óvja hatalmadat ezer ellenséged ellen” – mondta
egyszer Piacidia, mikor ı elaludt várakozás közben. A homály sőrősödött.
Visszahúzódott szobájába. Hosszú vívódás után bonyolult
mőveletekkel meggyújtetta a díszes, négyágú bronzmécsesét. Ülve
takarókba burkolózott, és elıvette Tacitus germánokról szóló
szemelvényeit, amelyek most, hogy a diplomáciai levelezés fıleg germán
fejedelmekkel folyt, kötelezı olvasmánya volt. A régi kézirattekercs
halkan surrogott a kezében. Rövid ideig közönyösen nézte a sorokat.
Lopva, mintha attól tartott volna, hogy valaki figyeli, körülpillantott. Két
nıiesen hosszú ujjával belenyúlt a kézirat látszólag tömör közepébe, és
kicsiny, kopott papiruszlapot vett elı. A papiruszlapon együgyő, parázna
rajz körvonalai sötétlettek. A takarókba bugyolált testén különös melegség
áradt.
Kint, a belsı termeken át vezetı folyosón, ahol a bizánci testırség
isauriai óriásai virrasztottak, érdes, barbár beszéd csapott fel. Aztán tisztán,
egyenletesen, zengı hellén nyelven szónokias hévvel fejtegetett valaki
valamit.
Valentinianus örült, hogy a hangos beszéd felveri a nyomasztó csendet.
Hirtelen újra és újra hallotta, hogy az ı neve merül fel a zengı görög
beszéd között. Mellére rejtette a trágár rajzot. Felkelt, kisietett a folyosóra.
A teraszon túl vitázók szava megtörte az üres termek száz különös,
surrogó, zizegı, koppanó neszét. Valentinianus már nem félt. Fokozatosan
elıbbre, elıbbre settenkedett.
A folyosó nagy, kör alakú oszlopcsarnokkal végzıdött. A csarnok
közepén a bizánci sereg rézpáncélos, öles termető isauriai zsoldosainak
sora elıtt gót, burgund, hun fıtisztek kicsiny csoportja állott, és arányos
termető, filozófusruhás férfi beszélt.
–... ti, a Szent Birodalom Szent Seregének felette bátor s nem
közönséges értelemmel megáldott vitézei. Piacidia úrnı szabad
elhatározásából elhagyta a várost. Nem méltányos-e, hogy míg a Leg-
szentségesebb Őrnı, a Legtisztább Anya távol van, az idısebb nıvér óvja
gyámoltalan öccsét minden veszélytıl. Íme! – Kezével ritmikus, szép
mozdulattal mutatott hátra. Valentinianus most látta, hogy a barbár
zsoldosvezérek vasgyőrőjében nyúlánk, dús, hamvasbarna hajú leány áll.
Lélegzete elakadt. Honoria megtestesítette elıtte mindazt, ami gonosz,
démoni, bénítóan riasztó volt. Egy pillanatig gondolat nélkül meredt elıre,
aztán, mintha valaki csak most mondta volna, merült fel öntudatában:
„Piacidia úrnı elhagyta a...” A szavak mögött ismeretlen, pusztító
hővösség terjengett. „Tehát nem jön többé segíteni az imában? – Az
ıszinte, együgyő megdöbbenésbıl hirtelen ismeretlen, kesernyés,
diadalmas öröm támadt. –Hát mégsem ö a legtökéletesebb? A legerısebb?”
Oresztész elırelépett, és lassú mozdulattal, nehogy az isauriai óriások
könnyő, aranyozott díszpáncélban pompázó két görög tisztje félreértse,
emelte fel kezét.
– Íme, te felette tiszteletre méltó Ageszilaosz Plüarktész, s te is, te
rettentı erejő Phokasz Kleombrotész, éppen ti ne ismernétek e győrőt,
mely Iréné Pulcheria császárnı birodalmi jele? Ti, kik a legtitkosabb
rejtekhelyek elıtt állottatok ırt, ne láttátok volna e győrőt oly
kiválasztottak ujján, kiket Bizánc legszebb asszonya tündöklı mosolyával
kitüntetett, s örökké boldoggá tett? Vagy azt hiszitek talán: vak véletlen,
hogy éppen ketten álltok ırséget ez éjszakán éppen itt, éppen ebben a
percben?
Rövid ideig hallgatagon forgatta a győrőt hol az egyik, hol a másik
görög tiszt szeme elıtt. Aztán halkan, érdesen mondta:
– Engedjétek tehát, hogy a gondos nıvér keblére ölelhesse a rég látott
öccsét.
A két görög testırtiszt mereven elırehajolva nézte a győrő fekete
kövén ékeskedı titkos felségjelet.
Oresztész elıreindult. A zsoldosvezérek, az isauriai testırök a nyomába
zúdultak.
Valentinianus lassan húzódott a baloldalt nyíló, sötét terem mélyébe. A
bénult meglepetés oszladozott. „... Tehát nem ı a legjobb, a legszentebb, a
legerısebb. Elhagyta a...” Egyre beljebb húzódott a terem mélyébe. A
bejárat félrehúzott függönye elıtt az ı hálószobája felé zúdultak a léptek.
Lelkében felszabadult ujjongás-sal egyetlen szó harsant: „Aëtius.”
Úgy tekintett jobbra-balra, mintha bújócskát játszana. Aztán lassan
lopakodott az üres oszlopcsarnokon át. A palota fıbejárata elıtt nem állott
ırség. Kifutott a kertbe, és csúszkálva a sárban, reszketve a saját kábító
bátorságától, rohant a legionáriuskaszárnyának ki417
jelölt déli palotarész felé. A széles, hosszúkás négyszög alakú udvaron
fél cohors légionárius sorakozott. Elıttük a rettentı erejő Mem-mianus és
két híres légióparancsnok, az öregedı, finom arcú Avitus és a vakmerı,
fiatal Maiorianus között Aëtius nyúlánk alakja emelkedett.
A fiú diadalmasan ujjongva kiáltott, és úgy ugrott a nyakába, hogy a
fıvezér megingott. Körös-körül nevetés csendült.
– Éppen érted indultunk volna, kis cézár! – kiabált vidáman
Memmianus. – Azt mondják, a zsoldosok betörtek a palotába, s a hun
király követe vezeti ıket!
A fiú két karjával még mindig görcsösen szorongatta a fıvezér nyakát.
Arca kipirult.
– Honoria a palotában van – mondta, mikor kibontakozott a katonák
feléje nyúló karjainak szorításából, s hangjában már nem volt félelem.
Aëtius barna, hosszúkás arcán öröm és töprengés váltakozott.
– A hun király követei ellen nem emelhetek fegyvert – szólt halkan –, a
hunok barátaim. Honoria a hun király jegyesének mondja magát.
Memmianus legyintett.
– Eh... vezér! Gyerünk északra, a légiónkhoz. Hagyjuk, hogy
Bonifacius proconsul összeüsse homlokát Oresztész filozófussal. Akkor mi
leszünk a nevetı harmadik. Ott, az észak-itáliai táborokban sokan vagyunk,
csak összevetjük a pajzsainkat, akkor aztán jöhet akárki. Ha meg itt az
utcákon meg a zsoldoskaszárnya elıtt öldököljük egymást a gótokkal,
alánokkal, hunokkal, egyszer csak itt lesz az africai helytartó, bizánci
hajóhaddal, africai légiókkal, numid lovasokkal. Akkor aztán vége a
mulatságnak. Ö lesz a nevetı harmadik.
Aëtius gondolkozott. Átölelte a fiút.
– Mondasz valamit, katona – szólt fontolgatva, és átpillantott Avitusra
és Maiorianusra. – Itt fél légiónk van, ott északon, Aqui-leia körül, három.
Gyerünk északra! Ott légiónk táborában akárki ellen megvédjük az ifjú
cézárt. – Felemelte kardját: – Ave Caesar Valentinianus! – harsant keskeny
ajkáról az ısi üdvözlés. A katonák soraiból, a kaszárnya ablakaiból, a
lépcsıkrıl egyenletesen szállott a rivallgás:
– Ave Caesar!! Ave Valentiniane!!
A fiú tapsolva ugrándozott. A tábor, a légió erıt árasztó képe egyszerre
forró fuvallatként sodorta le leikérıl a félelem szennyét.
Bonifacius sátra magányosan, az ıröknek a sátortól messze húzódó,
széles láncával körülvéve állott a tábor közepén. A katonák beszéde, a
numid lovak nyerítése csak alig-alig hallatszott be. Itt bent forró, néma
csend volt. A középen heverı koporsófedél alakú líbiai fejedelmi pajzs
ezüstveretei között, mint karcsú virág, emelkedett egyetlen karcsú
aranykehely. A pajzs körül tarka és kék selymek hullámzottak. Piacidia
félig aléltan féloldalt hevert a ruhák, a tigrisbırök halmazán. Nagy, sötét
szemében csillogó köd gomolygott. Látta, amint felmerül mellette
Pulcheria áttetszıén halvány, csodásán ápolt, hamvasbırő teste.
Kiáltani akart, de csak az ajka remegett. Szemgolyója a szemhéjak alá
siklott. Szeme fehérje borostyántőzben derengett. Mikor a bizánci szeretı
karja tovaragadta tıle a férfit, mintha lassan távolodó viharfelleg suhant
volna el s a mozdulatok néma lobbanása kihunyt.
Az álom fátylai mindent elborítottak.
Mikor felébredt, mellette, az ezüstveretes, koporsófedél alakú líbiai
fejedelmi pajzson, a karcsú aranykehely tövében, egy nyíl hevert.
Vesszején a jelentés kicsiny papirusza szürkéllett. Tudta, hogy a pro-
konzul fıtisztjei, akiknek tilos volt a sátorhoz közeledni, ilyen nyilakat
lıttek sürgıs üzenetekkel a bejárat mellett kitámasztott, öblös, nagyon régi
karthagoi fapajzsra. Piacidia erıtlenül mozduló ujjakkal kiterítette a
papiruszt: „A kis cézár Aëtius hadával északnak vonul. Honoriát a palotába
hozta Oresztész, ki a hun Nagykirály követének mondja magát.” Elolvasta.
A hirtelen, ösztönösen feltörı aggodalom most lágy, hővös fuvallattá
változott, mely szinte könnyedén átsuhant lelkén. – Milyen szívtelen
voltam hozzá... szegény gyermek, hadd menjen a légionáriusokkal –
suttogta alig mozduló ajakkal. – Honoria... szegény rab... majd megtudod,
hogy a böjti cellában szabadabb voltál, mint abban a kígyóveremben,
melyet egyszerően csak palotának hív a be nem avatott.
Visszahanyatlott. Az aléltra ölelt asszony mély álma puhán, mint
varázsfelleg, borította be a gondolatot, az érzést, a valóságot.
Valahol messze, az africai légiók riadóját harsogó kürtök rivall-tak.
Numid lovasok sípjai vijjogtak, bizánci dobok perdültek. A messzi
hangokon, mint fellegeken a csillagfény, szavak lebegtek: „Elhozom neked
a fiadat, úrnım. Kiragadom a ravasz pannoniai kezébıl az elrabolt kis
cézárt, s akkor Ravenna barbár zsoldosai a bevehetetlen mocsarak, magas
falak mögött is leteszik az ırült csit-rinek felajánlott fegyvert, hisz
kaphatnak-e zsoldot másként, mint a cézár parancsára?” Piacidia
megismerte a hangot, s az aggodalom helyett könnyő, mosolygós fölény
csillant meg tompán a lelkén. Nem, nem – suttogta, felmerülve az álom
varázstavából. Egy pillanatra kinyitotta szemét. A bizánci asszony
legmeztelenebb meztelenséggel derengı teste ott lebegett a tigrisbırön.
Bonifacius tarajos macedón sisakban, aranyozott gót sodronypáncélban,
sziporkázó, régi, díszes hellén, hoplita polemarkhosz lábvértben, széles,
hosszú burgund karddal az oldalán állott a kijárat mellett. Barna, férfias,
latin arca most szokatlanul halvány volt. Mély árnyékos, ködös szemében
lágy dionüszoszi vidámság csillogott, ahogy végigpillantott szeretıin.
– Pihenjetek még. Elhozom a fiút... Aëtiust... vagy a fejét.
Kint sőrő harmatba borult minden. A homokos, nyílegyenes
tengerparton menetelı africai légionáriusok centuriánként gázoltak a
sekély vízbe, és kapaszkodtak fel a kék keresztes, hatalmas, fehér vitorlát
emelı, hosszú, karcsú bizánci hajókra. A nap most merült fel a tenger
szélén.
Bonifacius gyönyörő, hosszú lábú, bájos, kicsi fejő, nagy –.orényő,
hófehér mauretániai kancán lovagolt a bı köpenyes numid lovasok
századai elıtt.
– Itt nekünk kerülni kell majd, mert a mocsár messzire elborítja a
szárazföldet, míg a hajók a gyalogsággal egyenesen haladhatnak a kedvezı
szélben. Az ellenség a part mentén menetel. Ereje alig fél légió. Siessünk!
Intett a kürtösöknek, és elırevágtatott. A lobogó, fehér köpenyes
numídok a nyomába zúdultak. Hosszú, kétöles lándzsáik imbolyog-tak a
vágtatás közben.
Az út elkanyarodott a tengerparttól. Elöl nádas zizegett. A
nyílegyenesen elırevonuló hajóhad eltőnt a reggeli párák mögött. Csak a
gályák ezüstveretes eleje villant meg néha, mikor helyesbítették az evezés
alakzatsorait.
Megeresztette a kantárszíjat. Hallotta maga mögött a numid lovasok
századainak robogását.
A nap lassan emelkedett. Az út fordult. Síkság tárult. Itt apró, sós viző,
part menti tavak csillogtak.
Elıtte hirtelen idegen kürtök hangja röppent: sorakozót fújtak. Mögötte
felviharzott az ellenséget látó sivatagi harcosok ujjongó ordítása.
Az itt-ott alacsony, világoszöld bokrokkal benıtt, szélesen táruló
mezın kifogástalan menetalakzatban légionáriusok cohorsai vonultak. A
kürtjelzés, mint láthatatlan varázsvesszı, fordította meg soraikat, melyek
lassan hullámzottak le az útról, helyezkedve a bokrok zöld szigetei és az
apró tavak villódzó mozaikjai között. Bonifacius nevetett:
– Mily együgyő sztratagém megoldás... De hiszen így centurián-ként
törjük össze ıket! S az egyik század nem segíthet a másikon.
A sivatagi törzsfık barna arcán az öldöklés tigrisöröme látszott. Aëtius
cohorsai mögött, a tenger síkján most merültek fel a gyalogságot vivı
bizánci gályák nyílegyenes sorai. A numidák a harci türelmetlenség
ırjöngésében rázták kétöles lándzsáikat. Bonifacius vidáman integetve
feléjük mosolygott.
– Úgy! Úgy! Kürtösök, rohamot! Tereljük ıket a tengerpart felé! Ha
akkor tiporjuk el ıket, mikor a gyalogságunk kiszáll a hajóinkról, azt
mondhatják, azért gyıztünk, mert többen voltunk. – Széles félkör-
mozdulattal jelezte a rohamot a századaik élén lovagló törzsfıknek, és
elırevágtatott. A sivatagi harcosok kürtjei felrivalltak. A kétöles ládzsák
döfésre feszültek. A lobogó, fehér köpenyek egyetlen felleggé olvadtak
össze. A száz meg száz pusztai mén dobogása tompán morajlott a dús, zöld
füvön. Bonifacius újra úgy érezte, halkan zúgó viharfellegben sodródik
elıre. A nap most az arcába sütött. A kicsiny, csillogó tó és a frissen
zöldellı, sőrő, vastag levelő cserjék között sorakozó légionáriusok
nyílegyenes sorai elvesztek a fényben. Különös félálomban elmosolyodott.
A sivatag szélén elterülı birtokon született jó lovas hanyag tartásával
hagyta, hogy a hófehér, nagy sörényő, fiatal kanca feszülı izmai sodorják
elıre, a szemébe hulló napsugarak felé. Hallotta a légionáriusok sípjeleit.
Homályosan látta, mint emelkedik fel soraikból a piiumlándzsák ércesen
villódzó fellege. Hallotta, mint pendül a rudak három arasz hosszú,
kovácsoltvas hegye. Ez a hang ismerıs volt, szinte kellemes. „Milyen
nagyszerően egyszerre repítik a pilumot” – villant át agyán a hivatásos
harcos ıszinte elismerése. Összehúzott szemmel úgy nézte a lándzsarudak
ívelését, mintha a gyakorlótéren figyelné, hogyan száll az elsı sor dobása a
szalmából font célalakok felé. Hátrafordult, és a numidákat ingerelve,
nevetve kiáltotta:
– Hé! Legények! Vigyázzatok! Most látom! Ezek itt rómaiak ám a
javából! – Barna, latin patríciusarcán ıszinte öröm volt.
A lefelé zúduló rudak háromaraszos kovácsoltvas, fényesre tisztított
vége most vakítóan sziporkázott a napfényben.
A numidák kétöles dárdáikat döfésre szegezve, vad vágtatással
zúdultak elıre, hogy kijussanak a dobás íve alá, a lecsapás hullámvonalán
túl. Bonifacius várta, hogy a gyalogság ösztönös riadozása a lovastömeg
elıl hátrább sodorja a légionáriusok elsı sorát, és a torlódás által
akadályozott második sor dobása esetlen lesz. Csak most rántotta ki
hosszú, széles, súlyos burgund kardját, mellyel jobban szeretnek harcolni
az erıs kező lovasok, mint a könnyő, keleti karddal vagy a római
gladiuspengével. Mögötte fájdalomordítás harsa nt. Különös, hörgı
nyerítéssel buktak a ledárdázott lovak. A lecsapó pilumrudak rettentı
erıvel tépték az izmokat, szegezték lovaikhoz a hátrazuhanó lovasokat.
 A prokonzul nem fordult hátra. Várta, mikor vágódnak elıre –egyes
dobásban – a második sor pilumai.
Hirtelen kürtjel harsant: a légionáriusok sorai gyors, pontos mozdulattal
váltak szét jobbra-balra. Egyenletes léptekkel futottak a cserjés és a kicsiny
tó mögé. A lovasroham üres térben zúdult elıre.
Bonifacius hátrapillantott. Mögötte prokonzuli jelvényeiket magasra
emelve száguldottak a fehér köpenyes jelvényvivık.
Az ellenséget kereste tekintetével. De a nap vakította. Szeme elıtt
bíborködben úszott minden. Hirtelen ércesen pendülve súrolta aranyozott
sodronypáncélját egy balról, a cserjésbıl szálló lándzsa. A légionáriusok
kisebb csoportokra oszolva húzódtak a tömör, alacsony bokrok közé, és
oldalról vették célba az elıttük néhány lépésre elzúduló lovasokat.
Bonifacius megingott nyergében. A tompa ütés egy pillanatra ká-
bulatot keltett. Jobbról-balról három-négy római lándzsa emelkedett a
levegıbe, a prokonzuli jelvények elıtt száguldó, tarajos sisakos vezér felé.
Elırehajlott nyergében. A szeme elıtt lebegı, bíborszínő fényködben úgy
villantak a feléje szálló pilumok vashegyei, mint a révület bolygólángjai.
Különös, hővös fuvallat lebbent. A szemébe tőzı nap vakító
sugárözönében, mintha fényfehéren sugárzó, olümposzi meztelenséggel
ékes szeretık tárultak volna. A hófehér kanca nyerítésében a halhatatlanok
szent orgiájának dallama csendült.
A balról szálló pilumlándzsa lesodorta a tarajos sisakot. A másik, mely
rövidebben ívelt a cserjék közül, nekiütıdött a vállvértnek. Puha vasrésze
elgörbült, és az acélhegy ferdén siklott fel a prokonzul vaskos, verejtékes
hajósnyakába, az aranyozott sodronypáncélja felett.
Aranyozott vezéri fegyverzetben villódzó alakja oldalt hajlott
nyergében. A harmadik pilumlándzsa most vágódott alacsonyan,
nyílegyenesen. Vashegye, anélkül hogy elgörbült volna, a lovas oldalába
mélyedt, ott, ahol hónaljnál kicsiny, félkör alakú rész fedetlen maradt, ha a
harcos a lova másik oldalára hajlott.
422
Nem érzett fájdalmat. Mintha olümposzi meztelenséggel ékes
fényszeretık tépték volna le testérıl a ruhát ujjongó astartei
türelmetlenségükben. Aranyozott páncélja hulló csillagként villódzott,
ahogy lezuhant a magas, sötétzöld főbe.
A negyedik lándzsa meredek ívben, szinte függılegesen zuhant” reá.
Átverte a két császári szeretı mámorától meggyötört csípıjét, és a röghöz
szegezte már mozdulatlan testét. A mögötte vágtató jelvényvivık
egyforma koromfekete, gyönyörő sivatagi paripái – melyek olyanok
voltak, mintha Ahrimán démoni Fekete Ménese vágtatna az aranyozott
páncélos vezér mögött – most egyforma hosszú ugrással zúdultak felette.
A partnak futó bizánci gályákról áradtak a rézpáncélos isauriai óriások,
özönlöttek már a sekély vízben sorakozva az africai légionáriusok tömegei,
bekerítve széles körben Aëtius cohorsait. Nagy, fekete lovon a vezér elıtt
ülı ifjú parancsokat kiáltozott. Aëtius a fiú füléhez hajolt.
– Úgy látom, ez a csata elveszett, kis cézár. Nekem nem irgal-maz
Bonifacius prokonzul.
Valentinianus feléje fordult. Eddig izgalmas, érdekes játéknak látta a
harcot, de most egyszerre elsápadt.
– Meneküljünk – szólt, és megremegett. Aëtius mosolygott.
– Neked nincs miért menekülnöd. Anyád tárt karokkal vár. Én
megpróbálok gyalog átjutni itt az ingoványon. A hun királyhoz megyek.
Lehet, hogy fejemet veszi, hisz Buda vezér híve voltam, de úgy lehet,
mégis felém hajlik a kegye. S akkor százezer lovassal jövök vissza, hogy
szabaddá tegyelek – mondta lágyan. Leszállóit a nyeregbıl. Titszjeihez
fordulva rendelkezett. – Avitus! Maiorianus! Tartsátok a lovamat, s
kiáltsátok: A cézár parancsa: Béke! Béke!
Nyugodtan körülpillantott. Ledobta vezéri sisakját-vértjét, s hosz-szú
léptekkel indult oda, ahol a rét szélén, az ingoványon átvezetı, egyetlen
keskeny ösvény kezdıdött, és zizegve hullámzott a lovasnál magasabb
nádas.

***

A két császárné szembeült egymással. Közöttük, a partra vontatott

vezéri gálya elıfedélzetén, a hatalmas isauriai pajzsokból összeillesztett
ravatalon nyugvó halott aranyozott sodronypáncéljáról gondos kezek
mosták le a fekete, alvadt vért. A férfi homlokán a hısi halál fensége
terjengett, de ajkán az erıs szeretı elmúlásban is megcsillanó vidámsága
rejtızött.
Piacidia meggörnyedve ült. A könnyek végigfolytak a szilaj éjszakától
halvány orcáin. Még egész testében érezte a férfi mámort adó erejét. Ez az
érzés oly erıs volt, hogy néha önkéntelenül várta: hirtelen mozdulat rezzen
fekete selyemmel letakart alakján. A bizánci asszony csak kissé hajlott
elıre, és a papnı titkot látó pillantásával kutatta a jeleket a halott merev
arcán.
– Vigyázz, Piacidia – szólt halkan, lágyan. – A fájdalom és a félelem
hatalmas, tiszta érzése igaz áldozat a holtaknak, mely erısíti leiküket, mint
minden feléjük sugárzó érzés. De a fájdalom s a félelem: a feledés
önkéntelen vágyát hordozza, mely mint láthatatlan köd, borítja el egyre
sőrőbben mindazt, ami fájdalmat vagy félelmet kelt. Óvakodj tehát, s ne
riaszd a minket szeretı holtak lelkét folytonos, túlzott fájdalommal, s ne
taszítsd el ıket magadtól a félelmed által.
Szavai, mint fekete lepkék, röppentek a halott ravatala körül. A gálya
elején léptek hallatszottak. Az ısz hajú, hajlott hátú Khrisz-toforosz
Barkasz nauarkhosz, aki nem a hajóhad admirálisának, de patriarkhának
látszott aranykeresztekkel dúsan kivarrt, zöld, bı selyempalástjában,
aranyszálakból varrt, rubintos sarujában, magas süvegében,
proszkinésziszüdvözléssel ereszkedett fél térdre.
– Legszentségesebb Úrnıink – szólt halkan –, megbízható hírvivıink
jelentik, hogy a ravennai barbár zsoldosok hőséget fogadtak Valentinianus
cézárnak. – Kicsit hallgatott, aztán még halkabban hozzátette: – Oresztész
filozófus és Honoria úrnı a kikötıben hor-gonyzó hajóinkra menekültek, s
a Legszentségesebb Imperátor, Theo-dosziosz oltalmát kérik.
Piacidia közönyösen elfordult. A bizánci asszony rövid ideig
gondolkozott.
– Mit mond Oresztész? – kérdezte, az admirálishoz hajolva. Az öreg
nauarkhosz arcán a hivatásos udvaroncok tettetett nyugalma volt:
– Jutalmat kér, amiért meg akarta óvni az ifjú cézárt s Honoria úrnıt
Aëtiustól. Én ezért néhány zsoldosvezér élén átvettem a palota ırzését.
Vakmerı alázattal ajánlanám, vedd ıt oltalmadba, úrnım, mert a kétféle
hun egymásra tört. Ki Buda király megbosszulójának, ki Attila fejedelem
hívének vallja magát.
Pulcheria habozott. „Kudarcot vallott, s ezért fél visszamenni a hun
király szállására” – gondolta, és a halottat idézte: hirtelen halványan, de
mégis megcáfolhatatlanul merült fel elıtte Bonifacius zömök, erıs
hajósalakja. A körvonalak lassan megkettızıdtek, fellazul424
tak, elhalványultak, ismét élessé váltak: a ravatal fejénél Oresztész
állott. Pulcheria arcán nyugodt figyelem volt. A körvonalak ismét
megkettızıdtek, fellazultak, s ismét Bonifacius alakja merült fel elıtte.
– Látod? – kérdezte Pulcheria a római asszony felé fordulva. Piacidia
felemelte könnyes arcát.
– Mit? – kérdezte, s csak most pillantott körül elıször.
A bizánci asszony figyelmesen nézte ıt. Majdnem elmosolyodott, s
halkan sóhajtott. – Úgy vélem, legjobb lenne, ha Oresztész velem jönne
Konsztantinopoliszba – mondta vontatottan, mintha gondolkozna. – Hiszen
mégiscsak bírja a hun király bizalmát, s azt hiszem, Honoriának is jobb
lesz, ha a Theodosziosz imperátor udvarában minden veszélytıl távol s
mégis biztos felügyelet mellett részt vesz az udvar életében. Hiszen
utóvégre még te sem akarod örök bőnbánatban tartani ezt a szegény,
megtévedt leányt. Lehetetlen, hogy ily tiszta lelkő, példás erkölccsel ékes
anyának, mint te, javíthatatlanul bőnös leánya legyen.
Piacidia alig észrevehetıen bólintott. Szemébıl újra könnyek öm-
löttek. Hosszú, finom ujjai görcsösen szorították a halott erıs, vaskos
kezét.
A bizánci asszony csodásán arányos teste megremegett valami
láthatatlan érintéstıl. Üde, mesésen ápolt, hamvas arcán a Legszilajabb
Istennı papnıjének Szent Holdtöltét váró, csodákra szomjas
türelmetlensége ömlött el. A lenyugvó nap sugarai tompán szikráztak a
ravatalnak összeillesztett, hatalmas, öblös, isauriai pajzsok villám alakú
rézdíszcin, oroszlándombormővein, és a halott feje körül mintha
aranyfényő, bolygó Hétláng visszfénye vibrált volna.

19.

Tavasz óta dobogták a sámándobok Oyma jász nagysámán üzenetét

szállástól szállásig, a végtelen puszta messze északi, szláv és finn
erdıségeitıl a déli, görög, fekete hullámos tengerig, Kaukázus havasaitól a
széles Dunáig. Láthatatlan akarathullámok áradtak, és a léleklátó táltosok
szeme elıtt felmerült mindaz, ami a nagy Pannon tó partján, a kialudt
tőzhányó fennsíkján történt Bad-Ah-Cson várában. Fáklyás lovasok
vágtattak az éjszakában szállástól szállásig. Tőz jelezte, hogy nem
lopakodó kémek. Aztán pendült az íj, és a nyájak mögött, a ménesek elején
vagy a gulyák két oldalán lovagló
kopjások, juhászok, gulyások, csikósok felé üzenetnyíl röppent. Vesz-
szején vérrel bemázolt rovások sötétlettek: „Halál a testvérgyilkosra!”
Szállott a hír, messze az óriás Itil-folyón is túl, egészen a kínai falig: „A
Nagysámán halott, de elfogadja-e az Égisten a gyilkos ifjú sámán
áldozatát?” Hallgattak a táltosok. Bánatos dalok zendültek a garabonciás
költık, színészek, zenészek, énekesek ajkán, a bölcs, vitéz, nemes szívő
Buzád elıdrıl. Halkan morajlott a tömeg.
– Mi jelt ád a Kardisten, ha nem fogadja el az új Nagysámán áldozatát?
– kérdezték az óriás iskolaszekerek mellett, alacsony fatönkökön ülı
táltosokat az eget kémlelı, híres pásztorvezérek.
 – A Kardisten karddal ád jelt – szólt a táltos, és komoran meredt maga
elé. – Százezer kardot emel Itil kán ellen, s annak ad diadalt, aki a bosszú
vérrovással festett koponyajelvényét emeli.
A híres, bölcs pásztorfejedelmek, kik mind értettek a jósláshoz, bár
nem voltak léleklátók, az eget kémlelték: nem tőnik-e fel az irdatlan, kék
magasban a Viharisten jelenlétét jelzı hét óriás aranyszárnyú varázsturul.
– Hát lehetséges, hogy nem sújtja haragjának birodalmakat elsöprı
viharával a testvérgyilkost a Varázsménest Hajtó Kardisten? – töprengtek
újra meg újra, s feszült lélekkel kutatták a titkot.
A táltos arca olyan volt, mint Altaj sziklája, ha fekete viharfelleg borul
reá, Viharisten titáni alakjának árnyékaként. Hangja mély, zengı volt, mint
a tibeti pásztorok kürtje.
– Az Égisten akarata abban a pillanatban teljesedik, mikor
égboltozatnál magasabban lebegı gondolatából sasként lecsapó szándék
lesz. Ha pedig így van, s tudja a saját akaratát elıre, a viharok ura, a
Kardisten megfosztja magát a jövendıtıl, megszüntetvén az idıt, melynek
pusztáján az aranysörényes, hófehér fellegkancák karcsú lábú ménesét
hajtja. Ha pedig nem lenne jövıje, s megszüntetné az idıt, nem ölné-e meg
önmagát? Hiszen jövı nélkül csak múlt van. S a múlt csak emlék.
A pásztorfejedelmek hümmögtek. A nagy, sárga birodalomból hozott
szokás szerint egymás után vették fel a süvegjeiket, jelezve, hogy most
nem mint egyszerő jóslatvárók, de rangjuk szerint szólnak, cselekvésüket
eldöntı választ várva.
A sovány, éles szemő Léi magyar kende volt. Húszezer íjászt vitt az
ifjú Nagysámán ellen. Behódolt neki a „Villámok napján”. Aztán, amikor a
törzsfık tanácsa letette mint Buzád elıtt régi hívét, három törzset
kiszakítva a Tisza síkján legeltetı magyar törzsszövetségbıl, a Kárpátokon
át keleti pusztákra futott. Miután Oyma jász nagysámán „Ahrimán lelket
letipró gonosz csodájának” nyilvánította a „Villámok napját”, Léi
megbontotta a vérszerzıdést a többi magyar törzsekkel. Arra biztatta a jász
sámánt, törjön be a tiszai szállásokra a Kárpátokon át, a keleti puszták
fejedelmeinek tengernyi íjásza élén. Most úgy látta, hogy az a
határozatlanság, mely minden szellemfejedelmet elfogott, ha választani
kellett a jász nagysámán és a sok ezer év óta uralkodó maya-mayar
sámánnemzetség között, itt közöttük fogja el a tanács kérésére felkeresett
táltost is. Végigpillantott a többiek habozó arcán. Hirtelen felugrott, a
földhöz vágta sas-tollas kendesüvegét.
– Hallod-e, táltos! Szólj már, aki eszed van! Kovácsoljunk-e nyílhegyet
Itil kán ellen vagy sem?
 A táltos a lába elıtt heverı kendesüveget nézte. Szemét úgy húzta
össze, mintha a gyémántos tollforgó drágaköveit számolgatná.
– Hiábavaló nyílhegyet még nem kovácsoltak a fegyverkovácsok a
pusztán, egy szálláson sem, se télen, se nyáron – szólt vontatottan. Aztán
halkan, nyugodtan hozzátette: – Küldj estére hét címeres ökröt, fehéret,
okos szemőt, azoknak, akik szállásodon a legszegényebbek.
Léi elvörösödött. Gyorsan felvette a süvegét.
– Ne haragudj, táltos – szólt komoran. – Tizennégy törzse van a
magyarnak szerte a pusztán. Most lovagoltak be a szállásomra az
elıırseim. Azt üzenik: „Átvonult Itil kán ama hegyeken, ami a tiszai Kis
Rónát a nagy pusztáktól elválasztja.” Azt mondják, tövestıl dıltek az
ember nem járta vadon óriás fái, ahogy a Nagysámán akarata rájuk tört. Én
láttam a „Villámok napját”. Tudom, a legiszonyúbb Ahrimán ereje az ı
akarata, mert bizony Temudzsin ı, a démonok szolgája, s nem Dzsengiz
kán, aki a jó szellemek ura. De akárhogy is, éppen azok az én magyar
törzseim íjászai lovagolnak elıhadban, akik a hegyen túli Kis Rónán
maradtak, s ugyan kire törnek, ha nem az én itteni szállásaimra, hétszer
hőséges híveimre, kik ide követtek engem azokról a legkövérebb
legelıkrıl.
A táltos vállat vont. Szemében bölcs gúny és ıszinte szánalom volt.
– Ki irtaná a magyart, ha nem ı magamagát? Bölcsen cselekszik az ifjú
sámán, s a bölcsesség kedves áldozat minden istennek. Magyarra magyart
küld. Kun ellen kunt. Besenyıre besenyı feszíti az íjat, kazárra kazár
kopjás lovagol. Bolgárok szállásait bolgárok gyúj-togatják. így egy hun
nép se mondhatja: idegenek törtek rá. Testvéri kézben villog a vért ontó
kard. Szökevények tömege árad a két tábor között. Vasmarkukba
nevethetnek a gót, gepida, burgund királyok: páncélos haduk éppen hogy
átsettenkedett ide a nagy pusztára, mely pedig még ötven évvel ezelıtt a
gót Százéves Király birodalma volt Itil vizétıl az Északi- meg Déli-
tengerig. Most csak az ifjú sámán szállását ırzik. Csak a fejeket
számolgatják az elıdsátor körül, ahol éjjel-nappal üli nászát a tőzhajú
királynıvel az ifjú Itil.
Habozva elhallgatott. Aztán halkan, félig behunyt szemmel folytatta :
– Eh, pásztorok, csikósok, nyomjátok jobban a fejetekre azokat a
nagyfejedelmi süvegeket, és lovagoljatok körbe-körbe a szállásokon.
Keressetek az ifjú elıdnek leányt, ki tüzesebb, mint a tőzhajú... tán, úgy
lehet, bár ezt csak éppen hogy mondom, sok minden másképp fordul.
Léi körülpillantott a pusztai fejedelmek arcán. Olyat akart mondani,
hogy a többiek, akik itt a volgai pusztákon csak a hírét hallották
mindennek, ami Bad-Ah-Cson várában történt, lássák, jártas a
sámánszállás titkaiban.
– Fél a burgund nı hatalmától már a gót király is. Úgy hírlik, a
legszebb gót asszonyt, a naphajú Thusneldát viszik a Villámisten vörös
szakállú papjai az elıd ágyasházába.
Hallgattak mindnyájan sokáig.
– Úgy kellene gyızni, ahogy a germán királyok nyertek csatát a tőzhajú
Krimhilda szépsége által – szólt végül az a fiatal törzsfı, aki most
ácsoltatott ágyasainak aranyozott, ezüstözött, emeletes nász-szekeret. – Azt
mondom én: menjen Itil kán ágyasházába, egy mayar leány vagy éppen
kun, aki jó lovas, jó esző, szépség dolgában pedig a leghíresebb az egész
pusztán, egészen a perzsa hegyekig. Meglássátok, hátrább inti a vasinges
gótokat rögvest Itil. Akkor meg mindjárt halkabban szólnak a harci dobok.
Hiszen azért mentünk mi is Oyma jász nagysámán jelvényeihez, mert
mindenki látja: a gót Theodemir, a gepida Ardarich, a burgund, herul, rugi
és longobárd fejedelmek foglya az ifjú Itil, ha akarja, ha nem. Igaz-e,
sámán?
A táltosnak láthatóan tetszett, hogy az ifjú törzsfı tiszteletteljes
tudatlanságot mutatva, sámánnak szólítja ıt. Végigsimított széles, vállára
omló, ısz oroszlánsörény-haján.
– Legjobb lovas? Legjobb esző? Legszebb? Kevés. Kevés – mormogta
töprengve –; csak az a szeretı ragadhatja el, ki ismeri a Hajnalcsillag
titkainak tudományát. Ilyen leány pedig csak egy van: İ az, akit fekete
turul képében ragad el minden holdtöltekor Itil Nagysámán.
Mély csend lett. Aztán egyszerre, mint a pusztai szél rebbenése, szállott
a nagyfejedelmek ajkáról a név:
– Enikı... Enikı...
A végtelen síkság szélén a fehér fellegek könnyő léptő ménese felett
aranysörényként villódzott a napsugár. A táltos felnézett. Láthatatlant látó
szeme elıtt lassan merült fel a megszemélyesült akarat csillogása.
Lehajtotta fejét. Ércesen tömör, ısz szakáilába rejtızı ajka szélén enyhén
gúnyos, bölcs mosoly volt:
– Enikı – szólt bólintva.

***

Aëtius nemrég érkezett az ifjú Nagysámán keleti pusztákon hömpölygı

hadához, az elıdszálláwa, mely most éppen egy széles folyam partján
terült el. Ezt a folyót a görögök Tanaisznak, a partjain lakó alánok és
szabírok Donnak nevezték. Mint gyermekkori jó barát, nem tartott attól,
hogy régi ellenségei bevádolják az ifjú elıdnél. De nem is tolakodott a
hivatalos tanácskozásra. Nem szólt, mit tart helyesnek, mit nem. De mikor
Itil meghívta: kísérje el az elıırsökhöz, megörült, hogy végre
négyszemközt beszélhet az új sámánnal.
Gyönyörő, nyári reggel volt. A puszta – olykor a lovas válláig érı –
füvében mint ormótlan gályák, úsztak az emeletes szekerek s az eléjük
fogott húsz-harminc pár hófehér ökör messzirıl olyan volt, mint a szélverte
főhullámok tetején lebegı tajték. Itt, a felvonuló óriás had élén szabályos
ezer lépés távolságra hármasával lovagoltak a járırök. Aëtius megvárta,
amíg nagy, szürke lova szinte akarata ellenére megkerüli Theodemir gót
király ugyancsak szürke, széles szügyő, lassú mozgású csıdörét. Aztán gót
nyelven – mert nem tudta, beszél-e a keleti germán fejedelem latinul –,
tiszteletteljesen mondta:
– Leghatalmasabb Fejedelem, nem gondolod-e, hogy a lovasságod túl
gyorsan nyomul elıre, és a gyalogságod messze elmarad? így a sereged,
mely oly értékes segítség az istenek s emberek hatalmával tündöklı
urunknak, tulajdonképpen kétfelé válik.
Itil ajkán mosoly rezzent. Latinul szólott, mert minden nép minden
vezéréhez saját anyanyelvén beszélt.
– Itt úgy csatáznak ezek a lovas seregek, mint mikor két turul tépi
egymást ide-oda csapongva a puszta felett. A visszavonulás vagy
elıretörés távolsága nem dönti el a harcot, mint ott Nyugaton, hisz
nincsenek városok. Csak az gyız, aki megsemmisíti a másik se429
regét. Ha a lázadók megkerülnek minket, és a gyalogságunkat
támadnák, akkor az egész hadunk visszafordulna, és nekiszorítaná
íjászezredeiket a gyalogságunk küszöbének.
Theodemir megsejtette, hogy a római azért beszél gót nyelven, mert
úgy véli, a keleti gótok ritkán tudnak latinul, és jelezve, hogy nem marad el
mőveltségben a másik kettı mögött, nem éppen kifogástalan latin tudását
mutatva, kérdezte:
– Hisz éppen ez az, Nagykirály, amirıl, megvallom, elég hevesen
vitáztunk a gót szabadok győlésén. Meddig üldözzük ezeket a gyáva
futamodókat? Ez a föld fél száz évvel ezelıtt a gótok országa volt. Mi is
tudjuk: ezek a puszták valóban végtelenek. Páncélos nemeseim aggódnak,
hogy ha télen kell megtenni ezt az utat visszafelé, a rettentı hóviharokban
leghőségesebb s felette vitéz alattvalóid pusztulnának el, anélkül hogy
ellenségeid közül akár egyet is lesújtana éles spatha-kardjuk. Sokan attól
tartanak, hogy a bizánciak, akik mindig lazítják a déli magyar és kun
törzseket, vagy maguk törnek szállásainkra, vagy ezeket a törzseket
uszítják reánk, ha túl hosszúra nyúlna a hadjárat. Megvallom, két
testvérem, Widemir és Walamir a népünk sorában rejtızı ellenségtıl is
tart. Mi hárman apám szláv ágyasaitól valók vagyunk, s ezt a régi, elıkelı
gótok úgy magyarázzák, hogy az Amal-nemzetség aranypikkelyes
sárkánya, mely királyaink képében termékenyíti meg a király asszonyait,
nem volt jelen a nemzı násznál. így mi csupán egyszerő emberek vagyunk,
s nem sárkányvarázs tölti be lelkünket. Ezért hosszú távollétünk könnyen
lázadást szülhet.
Itil éles, fekete szeme rá villant:
– Magyarázd meg nekik, hogy a lázadók már nem hátrálhatnak sokáig.
A puszta valóban határtalan, de a gulyák és a nyájak ereje véges. Hadunk
oly gyorsan lovagol, mint a ménes, míg ık oly lassan haladhatnak, mint a
leglassúbb léptő guha. Mihelyt egynapi járóföldre közelítjük meg, a három
lázadó magyar törzs, melyeknek kop-jásai elıttünk lovagolnak, csatára
kényszerül. Oyma pedig, ha nem akarja, hogy egyetlen vereség hírére
egyszerre szétugorjanak a lázadó népek seregei, kénytelen lesz csatát
kockáztatni.
Arca felderült. Szemében suhancos elragadtatás és hatalmát próbálgató
lovas vezér vágyakozása csillogott.
– Eh, ti rómaiak, ti gótok! Sose láttatok még ilyen igazi, hatalmas,
pusztai csatát! Ha ti harcoltok, a hadmozdulatok nehézkesek, lassúak, túl
egyszerőek. Itt minden gyors, könnyő, cikázó, pillanatonként változó.
Majd meglátjátok! Csak itt lehet igazán hadakozni.
Ott elég az erı és a bátorság, itt olykor szinte teher, ha a hadrendek
szilárdságát a páncélos fegyverzetet mondjuk annak. Ott nehéz karddal
küzd ember ember ellen, itt ezred harcol ezreddel. A páncél s minden, ami
fékezi a gyorsaságot, csak teher. És szívesen hadakozom itt.
Aëtius elırehajolva, tiszteletteljesen figyelte beszédét.
– Feljegyeztetem értelemmel tündöklı szavaidat írnokaimmal –szólt
halkan, a gyakorlott udvaronc látványos alázatával, aztán, nehogy a figyelı
gót fejedelem szolgalelkőségnek vélje viselkedését, hozzátette: – Mégis, ez
inkább a nagyszerően betanított harci mének és hadvezérek csatája, mint az
egyszerő harcosoké. Az íjászok legnagyobb része már a második sorban
nem is látja az ellenséget. Sípjelre nyilaz a magasba, a sípjellel jelzett szög
alatt. Hol itt az egyéni hısiesség? Ha két ezred összecsap, az erısebb,
jobban tápláltabb lovakon lovagló, nagyobb lendülettel támadó egyszerően
szétlöki a gyengébb paripákon ülık sorait. A vesztesek néha szétugranak,
olykor szinte veszteség nélkül.
 Rövid ideig töprengett, aztán jelezve, hogy mindezt csak azért mondta,
mert hasznos tanácsot akart adni az elıdnek, befejezte:
– Úgy vélem, Nagykirály, ki Égfia vagy, ha összeegyeztetnéd a két
harci módot: az egyéni bátorságot az ezred iskolázottságával, akkor
gyızhetetlen lennél itt, a keleti pusztákon és a nyugati városok között
egyaránt. Miért nem viselnek a hun kopjások olyan páncélt, mint a gótok
vagy mi, rómaiak?
Itil elkomorodott. Látszott, ez a gondolat sokszor foglalkoztatta:
– Ha a hun kopjások, íjászok páncélt viselnének, a lovaik lassabban
mozdulnának, s az ellenség nagyobb lendülettel zúdulhatna rájuk. Ha pedig
ezek a páncélos kopjások támadnának, egyszerően kitérne elılük, és addig
zúdítaná védtelen lovaikra a nyílzáport, míg a sorok megbomlanának.
Nálunk a harci lovakat nevelı táltosok évekig tanítják lovainkat, hogy
értsék a kürtjeleket, s aszerint mozduljanak vagy álljanak meg. Páncélos
lovasok alá másképpen betanított paripa kell, különben kürtjelre
széthullnak a sorok. De különben is páncélt, sisakot, lábvértet csak
megtelepedett mesteremberek kovácsolhatnak. De lehet-e megtelepedni
annak, aki gulyáiból, nyá-jaiból él. S lehet-e megtelepedni ott, ahol minden
percben várható a támadás, hiszen sem hegy, sem folyó, sem erdı nem
tartóztatja fel a támadókat?
Sóhajtott. Arca komor, szinte öreges lett. Legyintett:
– Eh, sokat gondolkoztam én ezen, fejedelmek...
Az elıırsök egyre gyorsabban lovagoltak a láthatár felé.
Ahogy sötétedett, az árokszállások közepén, a kör alakú, mély árkon
belül s a körtöltések tetején fellángoltak a jelzıtüzek. Bent, a
szekérvárosok tetején, Susán áldozati dombján, a rettentı hatalmú, jóságos
holtakat idézve rakták a szellemmáglyát a garabonciások. Táltosok állottak
körbe. Sőrő, néma tömegek torlódtak. Aztán egyszer csak messzirıl
sugárzó, imbolygó szellemláng vibrált a sötéten emelkedı máglyarakás
felett. Magasba kavargó örvénnyé vált. A máglyákon, egyszerre egy
idıben, száz szálláson rajzolódott fef a tőzörvénybıl Oyma jász sámán
csontos, magas alakja. Hangja zúgott, mint ezernyi harci kürt
mennydörgéssé összeolvadó szava: –... és megidézem Reá az iszonyú
Ahrimán fekete ménesét, és eltiprom ıt a puszta poránál semmibbc... és
hiába emeli ı a Viharisten szent kardját, lesújt reá a Hétágú Villám, s
szétfoszlik az ı hatalma, mint köd a rónán, s viadalban legyızött
szolgaszellem lesz. Százszor százezer nyíl sivítsa a bosszút a sápadó
testvérgyilkos fülébe! S áldott legyen, ki hullócsillagként esik a puszta
véráztatta füvére, kinek teste szétfoszlik a százezer harci paripa dübörgı
patkója alatt. Szóljatok, kürtök! Dobogjatok, dobok! Síp vijjogjon!
Jajduljon a gyász a sárga nagysámán birodalmának fallal kerített határától
a nyugati császár mocsárváráig, a gall hajósok tengeréig.
Mély, dermesztı csend volt, s csak a lelkek harsogták vissza a sámán
szavát, mint a kürtök a vezér parancsát. S ez a parancs forgószéllé vált,
mely sodort, torlasztott, hajszolt:
– Mert hirdetheti-e magát isten istennek, ha eltőri a testvérgyilkosság
iszonyát, s nem kelti a szellemek hadát az ellen, ki saját sá-máni lelkét ily
iszonyú bőnbe taszította? Rettegjetek, ti törzsek, kik jelvényei mögött
lovagoltok! Vonjátok ki kardjaitokat a bőn fejedelme ellen, ti
nemzetségfık! Idézzétek, ti, táltosok, a Hét Halom sírján a hét világbíró
sámánfejedelmet, kik hordozzák az Égisten tüzet, hogy hét fekete felleg
képében vakítsa a testvérgyilkos hadának íjászait, hét rettentı villám
alakjában szántsa fel soraikat, hét mindent elsöprı, iszonyú forgószélként
szórja szét átkozott táborát!
Az árokszállások szekérvárosainak terein gyülekezık egyszerre
hallották a jász sámán szavát, s egyszerre remegett meg a leikük. Egyszerre
látták roppant alakját, ahogy feltornyosult a szellemmáglyák kékes
bársonyos füstfellegében. Sámánsüveges feje felett viharok kavarogtak.
Széttárt ujjaiból kék villámok cikáztak, mint fellegekre vésett rovásbetők.
Lába alatt a máglya szellemlángjai kígyóztak. Mennydörgı hangja
megremegtette a rögöt, s száz ménes zúdult vad rettegéstıl kergetve a
láthatárok felé. Csikósaik nem nyúltak karikás ostoraikhoz. Szemük
áhítattal szegezıdött a magasba, ahol irdatlan szekerekként vonultak a
fellegek, s aljukban egyszerre lobbantak fel a rejtelmes, aranyfényő tüzek.
Körülöttük roppant árnyak imbolyogtak, mint táborba gyülekezı vitézek.
Oyma sámán karja lassan emelkedett fel.
– Ne féljetek, ti, kürtszóval ezer kopját emelı hadnagyok! Ti sem,
sasszemő íjászok, s ti sem, legyızöttek hőséges szellemei, kik jelvényeink
körül lebegtek, mint csak láthatatlant látók számára eszmélhetı lángok!
Megvédelek benneteket igaz varázslattal, mert íme, az én áldozatomat
fogadta el a végtelen égbolt, a határtalan puszta ura, a Göncölszekéren járó
Égisten. Nem látjátok-e az ég alján ki-gyúló hét égi tüzet? S a felleg-
szekérhadat, mely ott vonul a rónaság szélén? íme, a jel! Én vagyok Oyma,
a nagysámán, s nincs irgalom a testvérgyilkosnak! Nincs irgalom a vasba
öltözött, szıke hajú fejedelmeinek! Jöjjetek, ti, kik az igazságos bosszút
szomjúhozzátok! Hét sereg törjön a bölcs, vitéz, nemes lelkő Buzád vezér
sírjához, és ott mutassunk be engesztelı áldozatot a kardok acélviharát
torlasztó Égistennek. Gyújtsátok fel énekeitekkel a lelkeket, ti, tízezernyi
igaz garabonciások! Gyújtsátok fel a szíveket, ti, igaz táltosok! Vessétek
össze szellemhívó akaratotokat, ti, kétszáz esztendıs sámánok! Mert ha
nem, elpusztul a hun népek lelke! Másfelé hajtja az aranysörényes, karcsú
lábú, hófehér varázskancák bővös ménesét a kardot emelı Viharisten!
Árvák lesztek, mint a pusztai kóró, ınél-küle, s sírhalom sem jelzi
elmúlástokat. Jöjjetek! Százezer villámgyors kardcsapást áldozzatok a
bosszuló Igazság csataterein!

***

... Ott, messze-messze, a puszta szélén, ahol hét roppant aranyszárnyú

királyturul lebegett, mint hét aranyfényő láng a fellegek márványoltárán,
lehajtotta napsisakos fejét a Viharok Istene. Úgy hajtotta le ezüstfürtös
fejét az éles pengék tengerének gıgös ura, hogy árnyék vetıdött égi
fénypáncélos, irdatlan mellére. Fenséges homlokán titánok bánata sötétlett.
A bővös ménest hajtó hısök pedig mind köréje csoportosultak, s úgy
várták, mit határoz a viharok rettentı hatalmú ura. Aranysörényes, hófehér
nyakukat nyújtogatva, csillogó szemüket reászegezve figyeltek a karcsú
bokájú varázskancák, mert úgy érezték, a Szent Holdtölte nagy
változásához hasonló erıörvény emelkedik a pusztán. A hısök pedig így
szóltak:
– Ítélj, Göncölszekéren Járó. Hadd legyen azé a gyızelem, akinek
íjában az igazság pendül...
Lehajtották a fejüket mindnyájan, s úgy figyelték, mely sereg százezer
feszülı íjának íjhúrjain pendül tisztábban az igazság. Egy irdatlan hatalmú
Nagykán, kinek emléke most is rettegést rezzentett az emlékezık lelkén, s
névtelen sírja ott emelkedett kopár, már-már elenyészı, egyre
alacsonyabbá váló halomként a déli pusztákon, végigsimított hosszú, ısz
bajuszán, felgyőrte a hét holdasszony ágyasa által szıtt csikósinge bı ujját,
s így szólott:
– Az isten: igazság. Tenmagadat tagadod meg, te, Végtelen Égbolt Ura,
ha nem Oyma sámán vérbosszú vérjelével festett koponyajelvényeinek
adod a gyızelmet. Ha pedig önmagát tagadja meg egy isten, bizony
szétfoszlik az ı lénye a végtelenben, s akaratörvényének minden köre más-
más égi lény akaratát ékesíti. Ezért vigyázz te is, Villámgyújtó, s repíts
nyilat Itil kán szívébe.
Nem válaszolt senki. Nem helyeselt, nem tagadott. Némán figyeltek a
jövıbe, s látták, mint állanak szembe egymással a roppant hadak. Oly
végtelen volt ott a kopjások, íjászok csatarendje, hogy túlnyúlt a láthatáron,
s a szemben állók már azt sem tudták biztosan, kinek a seregében
harcolnak: az ifjú Itil kán ezredei vagy Oyma sámán hadai között. De hát
melyik íjász töpreng azon, ami a hadnagyok meg a kürtösök dolga, mikor
szembe vele vitéz ellenség lovagol? Nem pendül-e jó íja szilaj viadalra, s
csak este, ha a tábortőz mellett elszáll a harci hév, ha halkan számítgatja a
holtakat, s elnyújtott gyászének zeng a garabonciások húrjain,.akkor
gondol arra, miért is emelte kopjáját s lovagolta kedvenc, okos lovát a
rettentı, névtelen csatában, a széles, névtelen folyó mellett, a síkon,
melynek nevét nem óvta meg az írás. Csak ezer meg ezer csontváz pendül
meg bolygó kísértetlánggal a holdtölte éjjelén, ahogy tovarobognak
felettük a gyors léptő évek ménesei...
Szemben állottak. Szemben a küzdelemre. Messzi szekértáborok-ban
sápadó asszonyok meredtek a távolba a hatalmas szekerek tetején. S
táltosok idézték az ısök szellemét, kutatva a messzi jövıt és a vérfoltos
jelent.

***

Itil érezte, hogy lényén átzendül valami rejtelmes, vidám veszélytudat.

A puszta közepén titáni, zöld sátorként három sírhalom emelkedett.
Rápaskolt széles szügyő csıdöre nyakára, és erısebb vágtára biztatta.
Aëtius, aki mögötte lovagolt, figyelmeztetıen emelte fel kezét.
– Vigyázz, Nagykirály! Ellenség rejtızhet e furcsa halmok mögött!
Theodemir is kiáltott valamit, de nehéz fegyverzetében messzebb
elmaradt. Csak hosszú, egyenes kardját, melyet hüvely nélkül viselt
ezüstláncon az oldalán, húzta ki, inkább csak jelezve, hogy kész
megvédeni az ifjú sámánt, mint komoly harcra készülıdve.
Itil hallotta a római figyelmeztetését. Tartott tıle, hogy a másik
heveskedı ifjúnak nézi, mert ily hirtelen, váratfanul nekilovagol a magas,
smaragdzöld fővel borított sírhalomnak.
– Nincs most itt körülöttünk ellenség kétnapi járóföldre. Nem tudod,
hogy Oyma jász sámán most Baján avar kagán, Bajza kazár bak-sah és
Orgovány kuturgur fıordas hadát várja? Úgy lehet, egészen a Nagysámán
folyamig viszi keletre a magyar, kun, besenyı szökevény törzsek méneseit,
mert ott akar döntı csatát.
A három sírdomb között zengı kürt jel harsant. Olyan volt, mint egy
kanca tavaszi nyerítése. A hun király csıdöre felvetette rövid, tömpe orrú,
csúnya fejét. Mély horkantással megállott, és borzongva a hirtelen rátörı
tavaszi láztól, rázta vaskos, szinte a földig érı, rozsdabarna sörényét.
 A sírdombok mögül egyszerre lovascsapat rontott ki. Hét nyúlánk,
izmos, fekete hajú leány dılt elıre a lova nyakába, mintha versenyt
száguldana a felröppenı pusztai széllel. Hétféle színbıl összeválogatott
kancáik szédült vágtatással repültek elıre. A legelöl száguldó, barna bırő,
karcsú leány, akinek éjfekete haja fellegként nyúlt vág-tatás közben, jobbra
hajlott, ahogy célzásra feszítette ezüstlapokkal fedett kuturgur nıi íját.
– Add meg magad, Itil kán! – szállott zengve, mintha érckorong
pendülne meg a puszta verıfényes delében. Az ifjú sámán csontos, barna
arcán vidámság volt.
– Tán Oyma sámán babonázta meg lelkedet, Enikı? – kiáltotta, és nem
emelte fel a nyergéhez csatolt, kilencvenkilenc égkék zafírral,
nyolcvannyolc tőzpiros rubinnal és harminchárom főzöld smaragddal ékes,
nap alakú, könnyő elıdpajzsát, melyet dísznek és rangjelzésnek viselt.
A leány íja megpendült. A nyíl elröppent.
Itil úgy látta, mintha az ezüstözött nyílvesszı tollas vége kicsiny
bíborfelleggé válna, mely felett aranyfényő bolygólángként lebeg az
aranyozott nyílhegy. Sámáni akaratsugárzással próbálta visszafordítani
vagy megtorpasztani a levegıben repülı nyílvesszıt, de akaratrezgése
bizonytalan, határozatlan volt. Mohó férfiajkáról nem tőnt el a mosoly.
Háta mögött felcsattant Aëtius latin kiáltása.
– Vigyázz, Nagykirály! Varázsnyíl ez! Védd magad titkos erıddel!
Itil lényében újra felrezdült valami, de karjai nem mozdultak. Kissé
hátravetette fejét. Vaskos nyaka szinte fedetlenül bukkant ki az aranyozott
alán láncpáncélból. Aranyszárnyas sisakján ragyogó, nagysámáni hármas
korona alatt a csodás „mundzuk”-gyöngy hirtelen rejtelmes, tömör fénnyel
lobbant fel: megnıtt, mint a varázsszáron kibomló, csodás virág. A
nyílhegy arany bolygólángja úgy szállott rá, mint tőzszárnyú lepke.
A leánycsapat vad vágtatással körbekavargott körülötte. Itil szemében
az aranyos bolygóláng visszfénye csillogott. Arcán könnyő sápadtság
ömlött el. A levegıben négy-öt ezüstös pányva kígyózott. Szikrázó
vonalaik egy pillanatig ott lebegtek Itil körül, aztán jobbrólbalról,
mindenfelıl fonódtak a gyémántokkal díszített, perzsa királyi nyeregben
mozdulatlanul ülı alakjára. A nyúlánk, barna bırő leány felemelte hosszú,
vékony kezét. Zengve kiáltott. Megfordította lovát. A többiek egyszerre
lendítették utána hétszínő lovaikat. A hét ezüst-pányva csillogó tajtékjában
lassan hajlott elıre az ifjú sámán alakja. Nagy, szürke csıdöre felvetette
rövid fejét. Hirtelen elırenyújtotta nyakát. Bohókás horkantással
vicsorgatta fogát. Oda-odadörgölızvc a körülötte vágtató kancákhoz,
száguldott körükben.
 Theodemir szıke szakállas, keskeny arcán a csodalátás áhítata volt.
Gyorsan mozgó ajakkal ismételgette a szellemidézı varázsigéket, a szentek
neveit, a bőbájtól védı, rövid keresztény imákat. Látta az egyre
gyorsabban vágtató lányok csapatában tovatőnı ifjú sámán hármas koronás
sisakja felett a bolygó aranyfényő lángot, és hővös, kék szemében a
gondolat csillogott. Lassan állította meg lovát.
Aëtius sápadtan hajolt elıre nyergében. Őgy érezte, rettentı csapás,
hogy most ragadja el Itilt a különös leánycsapat a puszta végtelenjébe,
amikor már-már teljesen elnyerte a Nagykirály kegyét.
Önkéntelenül felkiáltott. Rika tőnt fel a főtengerbıl. Most vette észre,
hogy ott, ahol a hétszínő hét kanca elvágtatott, széles, letaposott nyom
húzódik a három sírdomb smaragdsátra felé. Keményen s mégis
rugalmasan megvetve lábát a hun kengyelben, hajszolta lovát. Hirtelen
megpendült valami a letaposott fő között. Aëtius látta, mint csillan meg
lova elsı lábán a keresztbe feszített pányva. Felkiáltott. Lova megbotlott.
A római hirtelen elvesztette egyensúlyát. Hosszú, csontos, suhancos alakja
puhán huppant a magas főbe.
Nem vesztette el eszméletét, de a vereség keserősége a zuhanástól
egyszerre eltőnt. Mintha láthatatlan kéz simította volna el gondolatait. Egy
pillanatig nem tudta, mit csináljon, és fekve maradt. Mély csend volt. A
főbıl kellemes hővösség áradt. A gondolatok megtisztultak, átlényegültek,
az agysejtek fogalomkorlátai elhalványultak. Az akaratrezgés délibábján
élet elıtti emlékek merültek fel. „Ki vagyok én?” – gomolygott fel a
kérdés. A képek, fogalmak a messzeségbe szállottak. Hirtelen önmagát
látta, amint nagy, fekete csıdörön lovagol. Fején hármas koronás
nagysámáni sisak. Körülötte a pusztai vezérek lépdeltetik lovaikat a
végtelen, aszály sújtotta síkságon. Láthatatlan pajzsként feszül eléje a hét
kétszáz éves sámán védıakarata. Tizenkét százötven éves táltos
varázsdobjai morajla-nak, előzve a gonosz démonokat. Negyven tarka
köpenyüket leb-bentı, legzengıbb hangú garabonciás dicsıségdalai
csendülnek. Kezükben negyven szellemtőz-fáklya lobog. Magyar kende,
besenyı beké, kazár bak-sah, kun nagyúr, bolgár cár, kuturgur fıordas,
avar kha-khán, mongol kán hadijelvényeit viszik az öles termető magyar
testırök a valamennyi hun nép elıdje nyomában. Az általa párviadalban
legyızött fejedelmek koponyái emelkednek hármas villaszerő, szent
ezüstrudakon. A koponyák halálos vágással felvésett homlokán a Kardisten
sors- és dicsıséges harcoshalál-jelével vésett aranykorona, melyen nagy,
halvány fényő opál jelzi a legyızött halálban is vigasztalan szomorúságát.
Ezüsttel kitöltött szemüeregeikben hatalmas smaragdok holt, de soha ki
nem alvó fényei derengenek. Foguk között a rabságot, szellemük
szolgasorsát jelzı, sámán kovácsolta aranyláncok lóbálóznak, melyek
végén kicsiny ónixfüstölıkben az elesett lelkét a gyızteshez kötı, olaj
nélküli, szent, bővös tőz vibrál ércesen, tömören. „Én vagyok Ajtony, a
Nagysámán, ki ajtónálló a Kardisten országának kapuján. Én, kinek az
Elsı Birodalom »mundzuk«-gyöngye csillog a homlokán, mint
Kozmoszból jött óriások homlokszeme, ki Dema-Vend-Oguz, mert az örök
tisztaság hegyének Dema-vend csúcsán áll... ki Ruah, a Nagy Lélek, ki
Dzsengiz kán, a szellemek fejedelme, Égisten egy igaz sámánja: az Égfia, a
Föld Fejedelme.”
A selymes, zöld füvek lágyan zizegve hajlottak föléje. – Én vagyok
Ajtony, a Nagysámán – suttogta lassan mozgó ajakkal. Félig behunyt
szemén a hullámzó füvek könnyő árnyéka suhant. A képek végtelen útként
vezettek az évezredek birodalmakat porlasztó sivatagán. A zölden villódzó
füvek most olyanok voltak, mint a nagy pan-noniai tó hullámai, melyekben
ott rejtızött a hővös halál.
Az embermagas fő susogó hullámokká vált, és átcsapott rajta.
Egyszerre érezte a legmélyebb mélységet s a legmagasabb magasságot.
Valaki föléje hajolt. Lelke felzendült. Karcsú, erıs asszony állott
mellette. Hosszú pillás, rejtelmesen változó fényő szemében kozmikus
értelem. Kicsi, kerek arcán halhatatlan lény fensége és lányos báj. Aëtius
megmozdult. Elmosolyodott. Odaszorította orcáját Eiréné apró,
ékszerszerő lábujjaihoz.
– Tudtam, hogy közelemben vagy, Mindig Diadalmas... – suttogta. Oly
öröm viharzott át rajta, hogy megremegett. Mélyet lélegzett. Karjai
átkúsztak a Varázsszeretı, sima, forró combjain.

***

Itil sámánlényével eszmélte az aranysörényes, hófehér kancák

ménesének futását. Tudta, most szerteszéjjel a végtelen pusztán, minden
igaz sámán, sok táltos s tán még néhány garabonciás is látja leikük tavában
visszatükrözıdı képét, mindent tud, mindent hall, mindent eszmél, ami az
Égbolt szellemménesei útjain, és itt, a puszta embermagasságú főóceánja
között történik. Lát, hall, eszmél, s kíváncsi irigységgel rejti mosolyát,
mert ugyan mely férfi, ki kardot emel vaskarjával, ne szeretné, hogy hét
nászra mohó leány feszítsen reá ezüst-pányvát, s vonja magával?
Az ezüstpányvákban élı rezzenés vibrált. A hét leány bomlott hajú feje
felett aranyfényő Hétláng lebbent, gyúlt fel, kihunyt, aztán újra feüobbant,
ahogy a nyergekben sudáran meghajló testükben, selymes izmaikban, ölük
zárt kelyhében fel-felparázslott a nászvárás türelmetlensége. Enikı lassan
megfordult. Barna, üde leányarca komor volt:
– Hallod-e, Itil kán, mért pusztítod te a magyart azokkal a
vasingesekkel?
Az ifjú elıd orcája mintha beesett volna, ahogy tekintetével birtokolta a
leány nyúlánk, izmos alakját.
– Nem pusztítom én sehogy se, pusztul az magától is – vetette oda
hetykén. Hirtelen öntudata síkjára rávetıdött a kép: hogy vergıdött a turul
karmai között ez a leány a Szent Holdtölte éjszakáján, hogy kiáltozott
ujjongó, parázna örömében, mikor a turul körvonalaiból felmerült a nászra
törı férfi alakja. – Ha én pusztítom a magyart, az csak olyan, mint mikor a
pannoniai latin keresztények nyesegetik azokat a fenenagy fákat, hogy
jobban nıjenek, de ha egy nép önmagát pusztítja, az olyan, mint mikor a
féreg rágódik annak a szép, nagy fának a törzsében.
Enikı duzzadt, piros ajka összeszorult. Hosszú lányosán könnyő, de
erıs íjászkezét felemelte:
– Tudsz te beszélni, Itil kán. Megtanultad a sima, idegen szót ott, a
nyugati Nagykánnál, a tenger mellett. De azt mondd nekem, hogy
engem mért nem vettél ágyasházadba?! Mért nem fektettél a kereve-
tedre, akár balról is, ha jobbról veled hál a tőzhajú?! Vagy ha ott is hál más
asszonyod, mért nem lehetek én is a körben, mikor a tizenkét legszebb
szeretıdet körbefekteted? Vagy ha még arra se vagyok jó a te szemedben,
bevehetsz engem akár rabnıként is. Nem félek én attól a sok csillagszép
ágyasodtól-kedvesedtıí. Én tudom legjobban: minél több szeretıd ágyától
jössz hozzám, annál erısebb leszel, s annál jobban perzsellek meg
kerevetemen.
Hevesen rázta fejét, hogy féktelen, fekete haja ide-oda lebbent
suhancosan csontos és mégis lányosán lágy vállán, melyen az íjazáskor
hátrahúzott íjhúr-horzsolás jelezte: nem apró melléig feszíti a kinyújtott
baljában tartott nıi íjat, mint az asszonyok, de éppen hogy hátrább, egészen
a piciny, ékszerszerő füle mögé, a halántékáig, mint a versenyíjászok.
Hirtelen elırekapott, s jelezve, hogy a másik birtokában van, rántott egyet
az ezüstpányván. A pányva halkan pen-dült, mint az ezüsthúr. A férfi
sziszegve mosolygott. A Hajnalcsillagot nézte, mely sohasem látott
pompájában sziporkázott a végtelen puszta felett.
– Eljöttem én ágyadhoz turulszárnyon is, Enikı. Eljönnék most is.
Csakhogy elém áll a szellempusztán Oyma sámán. Úgy feszítjük
egymásnak akaratunkat a népek elıtt, mint a bikák homlokukat
tavaszelıkor.
A lány fölényesen legyintett.
– Eh! Ha egyszer az én szeretım voltál, akkor legyen utad hozzám
most is! De hát te! – Fejét felvágta. Ajkát harapdálva elfordult. Szeme
villogott. Akkorát vágott tenyerével a pányvára, hogy az ezüstszálakkal
átszıtt kötél ércesen megpendült, mint a szakadó húr. De a férfi most
keményen ült a nyeregben a hét megfeszülı nıi pányva között.
– Ne kapkodd a fejed, mint csikók tavasszal – mordult fel –, mert
elkapom azt a nagy hajadat... mert az nıtte be a híres eszedet! Ha most
hírül kapja a hadam, hogy engem Léi vezér lánya ragadott el, bizony nem
úgy látják a dolgot, mint te meg én. Úgy lehet, mire hajnalban apád
szállására érünk, még hamuját is szétfújta a szél! Mert mind a százezer
lovasom odazúdul a szökevény magyar törzsfık szállásaira. Még
gulyáitok, nyájaitok is levágják, nehogy azt énekelhesse valamelyik izgága
garabonciás, hogy zsákmányért ölte a magyart a magyar.
A leány hirtelen, a született lovas könnyedségével, úgy lendült át Itil
nyergébe, hogy szembeült a férfival. Belekapaszkodott az ezüst439
pányvákba. Halkan nevetve hátrahajolt. Hátraömlı, dús hollófekete
haja szétterült az ifjú sámán lovának fején.
– Holtak hada a te sereged, Itil – szólt halkan, közönyösen. – Látod, ha
én lovagoltam volna az elıırseiddel, tudnád, hogy Je-szun Nohaj kök-
mongol kán ötvenezer lovassal közeledik a legmesz-szebb keleti
pusztákról, Bodony bolgár cár hetvenezer kopjással lovagol ellened délrıl,
Kibéd kazár bak-sah és ama híres Tudun avar kagán kétszázezer íjásza
tegnap kelt át a Volgán, itt erre így hívják a Nagysámán-folyamot, az Itilt,
a folyók atyját. Bodony cár megesküdött az iszonyú Ahrimán démoni
ménesére, hogy fogolyként visz téged fıvárosába Nagy Bolgárvárba, s ott
ásat el elevenen a Volgaparton, mivelhogy sámánt fegyverrel lesújtani nem
szabad.
Hangja lágy, suttogó volt. Ráborult a férfi mellére. Dús, éjsötét
hajfürtjei halkan zizegve, szinte pendülve át-átcsaptak a pányva húrjain. •
Itil érezte, hogy egy pillanatra a halál hővös bizonyossága rebben át
lelkén, aztán belevész a nász elıtti játékkal felszított türelmetlenség
izzásába. Erejével hetvenkedve a leány elıtt, vállat vont.
– Én vagyok a Nagysámán. Ha én úgy akarom, minden főszál lovas
kopjássá változik. Azok meg ott ki sem vonják a kardjukat, s máris vert
had futó vezérei lesznek, mert felidézem ellenük a rettentı erejő, jóságos
holtak még léleklátóknak is láthatatlan seregét, s visszafordíttatom ellenük,
ha kell, nyilaik fellegét. Itt fogadom neked, Enikı, mire újból holdtölte
lesz, felgyújtatom a Nagy Bolgárvárost, s a Volga vizébe hányatom a
Bolgár Vár kormos romjait. Ide, a nyergemhez szegeztetem Bodony cár
fejbırét. Élve ásatom el démonáldozatként az Iszonyú Ahrimánnak Kibéd
kazár boksát. S még csak a híres, gyémántos nagyfejedelmi palástját sem
veszem el zsákmányul magamnak, hogy csak engem segítsen a
Legsötétebb Éjszaka Legiszonyúbb Fejedelme. Aranyat öntetek Tudun
avar kagán koponyájába s szent ménesem legvadabb kancáival tépetem
hétfelé Jeszun Nohaj kök-mongol kánt...
A leány nagy, sötét, csillogó szemében a férfi lényébıl kisugárzó
irdatlan hatalom áhítata ködlött. Aztán Itii vállára hajtotta fejét, s éjsötét
hajfürtjeinek a Hajnalcsillag sugaraiban sötétfényő lángokként vibráló
özöne elborította a könnyő, aranyozott páncélt.
– A hegyeken át a Kis Rónáról átjött három magyar törzs táborában
minden sámán úgy látja, már nem vagy sámán, csak földi fejedelem, mert
elfordult tıled a viharok ura, a Kardisten. Ha nem így lenne, miképpen
támadhatott volna ellened ennyi hatalmas nép?
Tegnap az egész had látta, s nemcsak a léleklátók, mint tört ellened itt a
földön viadalra hét iszonyú fekete forgószél képében Oyma jász sámán. S
te nem álltái eléje. Aztán hét villámmá válva keresett téged az Égbolt
végtelenjében. De te bizony sehol sem voltál. Úgy sírtam, azt hittem, már
halott vagy, s éjjel vártalak a varázsnászra. De hiába idéztelek testem izzó
türelmetlenségével... Hajnalfelé hullócsillagot láttam, s azt hittem, a lelked
is kihunyt Oyma sámán iszonyú szellemfarkasainak falkájában. Aztán
éjjel, a legmélyebb álom idejében, a holdnyugta elıtt a táltosok megidézték
alvó vezéreid lelkét. S a lelkek szóltak... Olyan volt a hangjuk, mint
ezernyi húr halk zengése. A rómain kívül nincs körülötted egyetlen
fejedelem sem, ki nem kívánná halálodat, s ne szıne cselt ellened. Négy
ízben csodálatos véletlen mentett meg, mikor aléltan hevertél a tőzhajú és
három legszebb rabnıd körében. Csodálatos véletlen, mert az
összeesküvık, kik már emelték a tırt, egymást vélték ırségnek. – Hangja
suttogva elhalkult.
Itil összevont szemöldökkel hajlott elıre. Látta Enikı nagy, sötét
szemében a táltosokkal felidézett, csak léleklátóknak látható, letörül-
hetetlen képeket. Felismerte a kerevete körül felmerülı vezérek,
fejedelmek alakját. Látta a hosszú kaukázusi tırök, kivont, görbe kardok
csillogását, s önmagát, ahogy hátravetett fejjel hever Krimhilda tőzhajának
özönében, s a három ifjú rabnı hajfürtjeinek tompán csillanó hullámai
között, s látta, mint vetıdik torkára a döfésre, vágásra emelt pengék
halvány, rıt árnyéka... Hirtelen karcsú, erıs asszony hajolt hozzá. Derekán
bíboröv. Kicsi, kerek, lányosán bájos arcán könnyed meglepetés.
Elırenyúlt, s úgy szedte össze a gyilkolásra feszülı összeesküvık agyáról
az öldöklés százféle okát hordozó képzeteket, vágyakat, mintha színes
kavicsokat szedegetne a tengerparton.
Enikı a titkok látását tükrözı tekintettel észrevette az ifjú sámán
szemében a Varázsszeretı képét. „Igen, a Hajnalcsillag Asszonya mentett
meg” – szállott a gondolata Itil lelkére, s ajkára szorítva ajkát, suttogta:
– Megmenekültél, mert nászáldozat erıörvénye sodorta félre a
gyilkosok akaratát. De hidd el, ha velem mutatsz be nászáldozatot a
Hajnalcsillag Asszonyának, a seregek sem gyızhetnek le téged, mert
révületem láthatatlan páncélként véd meg.
Az ezüstpányvákon rejtelmes csillogás áradt. Úgy feszültek meg a hét
leány és az ifjú sámán között, mint egyetlen hangszer húrjai. Mindnyájan
úgy érezték, egy vidám halhatatlan könnyő ujjai sikla441
nak az ezüst varázshúrokon, és a dallam ott vibrál lényükben.
Egyformán hátravetett fejjel, tágranyitott szemmel meredtek egymásra.
Megduzzadt ajkukon különös mosoly rezzent.
A hét ezüsthúron hangosabban pendült a varázsdallam, és a lányok
éjhajú feje felett ismét felvibrált az aranyfényő bolygóláng. A Hajnalcsillag
fénye mind tündöklıbben sziporkázott. A zengés elömlött a végtelen
puszta felett. A láthatáron emelkedı, holdat rejtı, koromfekete felleg
megmozdult, mint varázsszóra nyíló, roppant kapu. A férfi érezte, hogy
sámáni ereje lassan betölti lényét. Gyengéden tartotta magát, hogy a
pányva ezüst folyondárágai le ne szaka-dozzanak róla. Enikı barna,
selymes, nyúlánk teste ernyedt engedelmességgel feléje hajlott. A hét lány
egyszerre remegett meg a forrón didergetı örvényekben, s egyszerre
irányították feléje lovaikat. Az ezüstpányvák elernyedtek. Barna, bájos
arcuk, riadt, engedelmes, lágy és mégis követelızıén vágyakozó lett.
Enikı karjával átfonta Itil nyakát. Látszólag szinte mozdulatlanul
fonódtak össze, de Itil látta a leány el-elhomályosodó, nagy, sötét
szemében a révület rebbenését. Csak akaratával igazgatva szürke csıdörét,
futtatta körbe-körbe. A leányok kancái kinyújtott nyakkal, engedelmesen
lendültek a nyomába. Dionüszoszi dobokként moraj-lott a patkók
dobbanása.
Zengı kiáltás szállott a holdkelte csendjében, és a főtenger felett lebegı
párák összerezzentek. A leány feje hátracsuklott, izmos teste ernyedten
hajlott hátra. A többiek orgiasztikus, zengı kiáltásokkal hajszolták lovaikat
a nyeregben összeborult szeretık felé. Enikı lassan, puhán, mint selymes
szárnyú, fekete lepke, csúszott le a kör-vágtatástól letiport, harmatos főbe.
A férfi utána akart nyúlni, de mozdulatát lefékezték az ezüstpányvák.
... Itil egyedül vágtatott a varázskörben. Mögötte, üres nyereggel, egyre
gyorsabban sodródtak a hét leány lobogó sörényő kancái. Felvetette fejét.
Az alakjáról lenyúló ezüstpányvák halkan, zizzenve, harmatgyémántokat
freccsentve sodródtak a letiport füvön. A va-rázsnászban aléltra ölelt
lányok teste ezüstösen csillogott a puszta kerevetén. A férfi lassan a kör
közepére lovagolt. Felszabadult két kezét erıket idézı mozdulattal emelte
fel. Zihálva szétnyíló ajkáról az ısi himnusz szakadozó szavai zizzentek:
– Adj szeretıt... új... új... ifjú szeretıt... izzó ölő ágyast... Te Mindig
Diadalmas!
... és halkan nevetett a Kozmikus Szeretı. Lágy mosollyal megrázta
kicsi fecskefejét.
442
– Hány szeretıt akarsz te, ki ama Nagy Falat emelted, hogy rabnıddé
tégy engem? Lényein egy-egy szikráját hordozó, három igaz papnıje
borult veled nászáldozatra. Válassz ki tehát a nászra táruló asszonyok
közül akár százat is...
A férfi lényén átdidergett a féktelen birtoklásvágy.
– Mind! Mind! – szállott csókokkal felperzselt ajkáról.
A Varázsszeretı rejtelmesen változó fényő, hosszú pillás szemében
kozmikus lény fensége csillant.
– Ha ezt mondod, a végtelenbe törsz, hisz a szeretık végtelen sora után
vágyakozol, ha ezt mondod, a halhatatlanságra törsz, mert a nász utáni
Múló-vidám-halál alélt álmaira bontod szét s semmisíted meg az idıt, tehát
az elmúlás fogalmát. Ha ezt mondod, keresed a Legvakmerıbb Gondolat
kincsét, mert van-e ennél vakmerıbb gondolat annak számára, aki ember...
... Végig a széles pusztán zengett Eiréné himnusza. A hold elıtt
aranyfényő bolygólángok lepkeraja siklott karcsú, erıs alakja felé, mely
most teljes olümposzi fenségében emelkedett a végtelen puszta felett.
Karcsú ızbokáján a Hajnalcsillag sziporkázott. Kék sugaraiba mámortüzek
érces, aranyfényő villanása vegyült.

20.

Oyma jász nagysámán sötét fellegként sodródó, irdatlan forgószél

képében vezette a tengernyi hadat. Néha emberi alakot öltött: óriás,
koromfekete arab kancán villódzó aranytrónus nyergében ülve merült fel a
pusztai fejedelmek csoportja elıtt lovagló Kibéd kazár bak-sah és Tudun
avar kha-khán között. A két Nagyfejedelem egyforma csontos, sovány, már
öregedı férfi volt. A bak-sah nem viselt sisakot félkopaszra borotvált,
három hajtincses, hosszú koponyájú fején, csak ısrégi, szinte
megfakultnak látszó ezüstabroncsot, melyet Kalló nevő ıse kapott Ajtony
Nagysámántól, mikor kegyébıl messze Keleten, a Csu-birodalmat, a Huei-
hercegséget és a Su-Lun-királysá-got kormányozta, valamint valamennyi
mio néptıl szedett adót kerek hetven esztendeig. Uralkodói fegyverzet
helyett bı, fehér selyem sámánköntöst viselt, jelezve, hogy az Égisten
egyenes parancsára szent harcba megy, s nem hódító vagy éppen csupán
zsákmányt adó háborúba vonul teméntelen lovasával. Mögötte a törzsek
jelvényei helyett csupán színaranyból kovácsolt bakfejet vitt rúdon egy
garabonciás, az életadó Fényisten szent jelét.
Tudun kagán hajlottan, komoran ült csodás mővészi virágvésetek-kel,
talizmánsmaragdokkal borított iráni nyergében. Egyenes leszármazottja
volt a hun népek elıdjének, ama Tudunnak, kinek ágyasházából az Orchon
partjára nászra vitt hét legszebb, legmohóbb ágyast az ifjú Ajtony. Most
jelezve, hogy az Égisten ellen legrettentıbb bőnnel vetkezett
sámánfejedelmet áldoz halálos áldozattal, s ezzel valamennyi hun nép
legelıi felıl hárítja el a Viharisten hatalmas törzseket temetı, hófúvásokat
torlasztó haragját, az avar kagánok híres, szent gyémántpáncélját viselte,
melyen háromszázhatvanöt hatalmas, sziporkázó, kristálytiszta és rejtelmes
sötéten fellobbanó fényő talizmángyémánt jelezte a kerek egy esztendı
minden napján a legjobb uralkodást, legnemesebb akaratot,
legkegyetlenebb bosszút, a démonok hívását, jelenlétét vagy távollétét,
kételkedését vagy akaratát.
Nem szóltak riadó kürtök, ujjongó sípok. Csak a táltosok gyász-dobjai
morajlottak, halkan, fojtottan, mintha a szellemparipák patkója dobbanna.
Csupán a szıke, kék szemő Zandir-Sangi alán bán, aki a sereg láthatártól
láthatárig nyúló kopjaóceánjából ércszigetként kirajzolódó, perzsa
clibanáriusok „sebezhetetlenek” módján rézpikkely-páncélos, egyforma
fehér ménen lovagló vitézeit vezette, fúvatta meg minden ötszázadik
lépésnél a Legiszonyúbb Démonnak áldozott, fekete bárányok vérrel
behintett bırével bevont, tompán jajon-gó hangú, hatalmas tibeti
gyásztülköket.
A teméntelen kopj a beláthatatlan áradatából irdatlan, fekete
sírhalomként emelkedett ki a roppant, háromemeletes gyászszekér. Az elsı
négyzet alakú rész oldalán vasból kovácsolt rovások, kínai írásjelek
dicsérték a népeikért áldozatként önmagukat felajánló nagyfejedelmeket.
Az emeletként emelkedı másik kisebb kockáján, a körülvevı
ezüstlapokon, a százezer éves ısi jelekben az Elsı Birodalom szent „MU”-
betője rejtızött, a hun népek kara-mayar nemzetségútjainak szent mítoszai,
a Kozmoszért harcot vívott titánoknak csak a nagysámánok által értett
neve: a Lángesző Mágus, a Kékhajú Titán, a Tüzek Pásztora, Xatr-Xenur,
a Hatalmas Varázsló és a Névtelen Hírnök kozmikus jele. Egészen fent a
harmadik emelet aranykockája szikrázott a napfényben. Oldalát elfedı
aranylapokon olykor rejtelmes, izzó árnyak siklottak. Belsejébıl, mint
kocka alakú kehelybıl, néha titkos erık jelenlétét jelzı, sötét lángok
csaptak fel, szítva a gyászszekér körül haladó, legeslegbölcsebb, kétszáz
éves sámánok akaratával. A lecsapó füst vaskos, illatos, tömör szalagjai
mereven íveltek a csendes levegıben, a legfelül emelkedı, roppant
aranyurnához vezetı, rézbıl kovácsolt, keskeny lépcsı felett, melyen
444
Oyma sámán akaratától vezettetve lépdel majd az engesztelı
áldozatnak szánt Nagyfejedelem, hogy miután italáldozatot mutatott be a
Négy Világtáj minden istenének, saját kezével merítse saját szívébe a
százezer éves szent tırt, és dıljön az emeletmagas aranyurna titkos erıkkel
szított, fényes, fekete lángjaiba. Az egyes emeletek négy sarkában álló,
vasba öltözött garabonciások, ezüstben pompázó táltosok, aranyos áldozati
ruhákban csillogó sámánok néha felemelték a fekete Ahrimán-
gyászkürtöket, a keskeny sámándobokat, s a halk morajjal hömpölygı
kétszázezer kopjás tengere felett jajongó madarakként, szellemparipák
vágtatásaként szálltak a hangok. Ilyenkor figyelve emelte fel bozontos fejét
a sírdomb nagyságú áldozati szekeret vontató kilencvenkilenc óriás
sörényes nyakú, bölényfejő, szakállas, szent bika. A szarvuk közé akasztott
gyászcsengık egyenetlen csendülése rejtelmes, lágy dallammá olvadt
össze. Bozontos homlokukra kovácsolt, ezüst halotti urnában fel-fellobbant
az odaparancsolt szolgaszellemek jelenlétét jelzı, mereven felnyúló, kékes
szellemláng. A gyászszekér fél öl széles abroncsain, embermagas,
negyvennyolc kerekén csörrenı, pendülı, háromszögő, kicsiny rézlemezek
zengése olyan volt, mintha a kopjak húrjain kifeszített húrokat pengetné
egy érdes férfikéz.
Kétszázezer vitéz tekintete szegezıdött elıre, oda, ahol hetvenhét
ölnyire a végtelen hadrendtıl Oyma sámán akaratörvénye kavargott, mint
égig érı, sötét láng-forgószél. Egészen fent, a forgószél felett, koromfekete
viharfelleg lebegett. Mélyébıl rézszínő villámok cikáztak, s olykor
mennydörgésként zengett Oyma sámán szava:
– Vesszen a testvérgyilkos!
 Néha elhalkult a mennydörgés, halványult a forgószél fekete kavargása,
és ilyenkor Kibéd baksa és Tudun kagán látta, mint rajzolódik közöttük a
jász nagysámán hosszú, csontos emberalakja, s démoni szemő fekete
kancája zihálva rázza a puszta földjét seprı söré-nyét. Kibéd baksa a már
ıszülı szakállához nyúlt, melyet perzsa módon gyöngyökkel díszített, és
halkan kérdezte:
– Szólj, sámán... messze-e még a testvérgyilkos gyászos hada?
Áthajtsam-e méneseinket a Bolgár-folyamon, mert ha csak erre csatázunk,
bizony inkább a túlsó parton terelgessék a csikósok, merthogy ott az idén
jobbak a legelık. Gyenge ménekkel meg még a Kardisten se tudna csatát
nyerni.
Oyma érezte, hogy most emberi szóval kellene válaszolni. Egyetlen
akaratsugárzással mélyesztette a másik kettı látósíkján emberi
445
alakjának képét, s mikor látta öntudatukon, hogy közöttük lovagló
lovasnak eszmélik ıt, mondta:
– Szolgaszellemek rengetegében suttogás járja, hogy ismeretlen erık
hulláma sodorta el a testvérgyilkost. S vezér nélkül bénultan hever a
pusztán a gyászvitézek serege. A vasba öltözött szıkeszakál-lúak pedig
futnának a nyugati hegyek mögé.
Elhallgatott, aztán halkan, s mégis úgy, hogy még a láthatár szélén
lovagló kopjások, még a Zenki bán alánjai is hallották, hozzátette :
– De Léi, a három magyar törzs vezére, vesszen a gyászbontók rettentı
halálával! Kötözzétek meg kilencvenkilenc arasz hosszú rézlánccal, és
vessétek a szent bikák elé, hogy a gyászszekér északi oldalának tizenkét
óriás kereke gázolja a puszta földjébe pornál sem-mibbé...
Tudun kagán éles, keskeny csikósszemében érdeklıdés csillant:
– Léi? Tán csak nem az, akinek az a nagy hajú tündérlánya van? Mi
bőnt vétett? – s jól értesülten hozzátette: – No, hisz tudom, odaát a Kis
Rónán, megszállottá a démoni varázslat a Villámok napján, de aztán
elszökött a gyászbontók közül ide, közénk. Oszt hogy mégis?
Oyma lassan emelte fel csontos, hosszú karját:
– Bőnhıdjön meg elıbb, s lelke elétek áll, hogy parancsomra saját
maga mondja el bőnét, hálálkodjon megtisztító büntetéséért, boruljon
paripáitok patája elé, s bolygó szellemtőzként lobogjon jelvényeitek
mögött.
A puszta szélén két vékony füstoszlop emelkedett, mely olyan volt,
mint az égbolt és síkság között kifeszített két húr. Közöttük tömören, szinte
alacsonyan sötétlett a harmadik. A fejedelemáldozatra felvonuló tengernyi
had kétszázezer kopjása egyszerre olvasta a jelzést:
– „Békét kérünk!” – A morajjá összeolvadó suttogásban
megkönnyebbülés vibrált. Kibéd baksa, hogy rejtse izgalmát, közönyös
arccal igazgatta a lova sörénydíszeit.
– Ezek itt elıttünk, ugye, Oldamur besenyı beké és Törtei, az új
magyar kende kopjás ezredei? – mondta, és hangja önkéntelenül
megremegett. – Hiába, ügyes jelzımáglyásaik vannak. Az a középsı
füstoszlop olyan vastag, rövid, mintha kalapáccsal lapította volna be a
szélisten.
Tudun nyakát nyújtogatva felegyenesedett az aranyból kovácsolt,
drágaköves, szent kengyelben.
446
– Ott is! – kiáltott nyugalmát vesztve a kazár Nagyfejedelem. A láthatár
szélén jobbra-balra, mindenfelé, ahol csak Itil felvonuló hadainak szállását
derítették fel a portyázók, felrebbent a békét kérı jelzés hármas
füstoszlopa.
– Mind! Valamennyien! – zúgott fel a harsogó örömriadal a
beláthatatlan hadrenden.
Oyma felemelte karjait. Keskeny, barna arcán istent látó áhítat volt.
– íme! Kardisten kegyelme hárította el a rettentı testvérharcot! Áldott
legyen a Varázsménest hajtó Viharisten neve!
A tengernyi had zsibongva, izgatottan hömpölygött elıre. A szıke, kék
szemő Zenki-Sangi alán bán, akinek magas, izmos alakját tetıtıl talpig
perzsa módra rézpikkely-páncél fedte, közelebb vágtatott:
– Hé, vezérek! Levétessem a kürtökrıl a gyászt?! – kiáltotta, érdesen
ropogtatva a sámánnemzetség beszédét. A kagán és a boksa összenéztek.
– Ne siess, te bán – szólt végül Tudun. – Várjuk meg a hírvivıket. Ha
önáldozattal tisztult meg a testvérgyilkosság bőnétıl a vétkes,
örömünnepet ülünk tiszteletére, mert bizony ott lovagol már lelke a
Varázsménest hajtó hısök között. De ha más kardjától pusztult el,
mégiscsak meg kell tartani a gyászt, mert a Kardisten Nagysámánja volt ı,
s míg más be nem mutatja a nagysámáni áldozatot a Viharistennek, s míg
azt kegyesen el nem fogadja az égbolt Göncölszekéren járó, fellegszakállas
Ura, bizony gyászba borultan állunk majd láthatatlan színe elıtt.
Óvatosan szólott, de a gyászdobok elnémultak. A komor arcokon
várakozás feszült. Itt-ott megkönnyebbült, felvidult kiáltozás tört fel. A
harcmővészet pontosságával csodásán idomított harci ménekbıl,
kancákból, csikókból ısi pásztortudással összeillesztett hadsorok kissé
fellazultak.
– Nem csel ez? – kérdezte hirtelen Zenki bán. A pusztai vezérek ajkán
egyértelmő mosoly volt.
– Ugyan ki lenne oly botor, hogy úgy vélné rólam: ellenség jelzésére
bontok sort, mikor sámánjaim látják a még tetté nem vált, szándékká nem
érett gondolatot is a lélek mélyén – szólt Tudun, aztán legyintett. – De hát
ki hallott olyat, hogy szent háborúban csellel éljen a had?
A láthatár szélén, a síkságtól már elszakadó hármas füstoszlopok alatt,
ezredek négyszögei merültek fel. Nem harci rendben lovagoltak, nem hadi
jelvények alatt, de lazább, kényelmesebb sorokban,
447
szinte menetalakzatban vonultak elıre. Az egyes népek seregei elıtt hét
hófehér, gyönyörő kancát vezettek, üres, szent aranynyergek alatt a tarka
köpenyes garabonciások, jelezve, hogy a népek szellemfejedelmei sietnek
gondolatot kovácsoló beszédre, s nem a látható vezérek emelik ezredeiket
rohamra kardjuk villanásával. A kancák mögött, a vezér halálát jelezve,
három koromfekete, sörényes nyakú, bölényhez hasonló óriás bikán három
legöregebb sámán lovagolt.
Egyetlen harci kürt sem szólt, egyetlen dob sem perdült. Csak amikor a
nyugatról közeledı óriás had szélei szinte érintették Oyma sámán
seregének félhold alakú hadirendjét, vált ki a népek ezredei közül a
vezérek csoportja. Mindnyájuk tekintete a puszta közepén feketén örvénylı
forgószélre szegezıdött. Kibéd boksa intett Tudunnak, és mindketten
Oyma sámán mögött maradva, lépdeltettck ménjeiket.
– Kik ezek, sámán? – kérdezte az avar kagán, kinek népe messze
keleten, a Volga túlsó partján legeltetett, és így nem ismerte a végtelen
birodalomnak a Nagysámán-folyam innensı partján uralkodó fejedelmeit.
Oyma felemelte varázserıket sodró karját.
– Az a vaskos, erıs, ott középen, Oldamur besenyı bekc. Mellette az a
barna arcú, hatalmas termető, aki szinte nagyon is fiatalnak látszik: Törtei,
ki kende a magyar törzsek felett, amelyek a kis Rónán legeltetnek, amióta
Léi átszökött. Azt az ısz hajú óriást ismered: Orkháb, ki Itil mellé állott,
hogy maradhasson annak, ami Buzád elıd szállásán volt. Hátrább meg, az
a medvemo7gású, Ardarich király, aki a hegyekben, rengetegben lakó
gepidáknak parancsol. Mellette az a szıke, keskeny arcú, magas, csontos
bajnok: Thcode-mir keleti gót fejedelem, tán azért nézelıdik úgy, mert
vagy ötven évvel ezelıtt ez az egész puszta a Volgától a nyugati hegyekig
gótok országa volt. Leghátul az a nyúlánk, barna arcú, aki nagyon fiatal,
akár egy garabonciás, az nem is fejedelem, csak nagyon okos vezér.
Aëtius, aki római helytartó akar lenni a hunok kegyébıl.
Az egymással szemben lovagló hét-hét nép hét-hét vezére megállította
harci ménjét. Orkháb lassan-lovagolt tovább az ugyancsak legelöl haladó
Oyma elé. Megállottak. Tekintetük mereven szegezıdött egymás szemébe.
Titkot tudó szellemfejedelmek voltak, de tudták, most úgy kell szólni,
hogy a síkságon roppant körben felvonult fegyveres népek figyelı vezérei
is hallják minden szavukat. Orkháb, jelezve, hogy egyszerre szól
mindnyájukhoz, felemelte hatalmas kezét. Hangja igazi sámánerıvel
zendült végig a síkságon.
– Halljátok, vitézek! Ismeretlen erı ragadta cl Itilt! Hívtuk, s nem jött,
kerestük, s nem találtuk. Lelkünk tavába néztünk, s nem
448
láttuk képét. De mikor szellemét idéztük, megjelent elıttünk
szellemalakja. Fedetlen volt, mintha nászra vetette volna le elıdköntösét.
Homloka felett arany fényő bolygóláng lebegett, s szemében szent téboly
borostyántüze...
Olyan mély csend volt, hogy még lószerszámok zörrenése sem
hallatszott. Orkháb hátraintett karjával az ezüstözött láncpáncélba öltözött
gót király és a légionáriusok egyszerő bırvértjét viselı, félig hun, félig
római ruhás Aëtius felé.
– Mikor pedig ez így történt, a tanácssátrunk elé lovagolt e két
fejedelem, s hírül adta: ismeretlen ellenség ragadta el Itil kánt. – Hatalmas
karjait széttárta, s mélyen meghajolt. – Kardisten ítélt felette, s ki oly
vakmerı, hogy szembeszálljon villámokkal sújtó akaratával? Ki oly
vakmerı, hog> a népek vérét ontsa hiábavaló harcban, mikor ítélt a
végtelen égbolt felleget torlasztó, Göncölszekéren járó Ura?
Mély némaság borított el mindent. A gyászbosszúra felvonuló
tengernyi had láthatárokat elborító kopjaözöne felett emelkedı, éj-sötét
forgószélben lágy fények lobbantak, de a forgószél felett go-molygó
viharfellegben felcikáztak a villámok:
– Vallod-e te?! Valljátok-e, ti, fejedelmek!? Valljátok-e, ti, népek: én
vagyok Oyma, a nagysámán? Én vagyok, ki az Égbolt istenének gyújtott
áldozattal hárítom el a Viharok Urának tüzes kardként sújtó iszonyú
haragját!? – zúgott a mennydörgés. Egy pillanatig csend volt, aztán
egyszerre félmillió torokból visszhangzóit a zú-gás, mintha a Volga
hullámai hömpölyögnének a síkságon:
– Te vagy Oyma, a nagysámán! Csak te vagy! Te vagy! Tudun
körülpillantott, és gyermekesen bölcs engedékenységgel
 megelızve a többieket, mondta:
– Vonuljunk a Hét Sírhalomhoz, s hét szellemsámán elıd nyughelyén
mutasd be az Égisten áldozatát, mindnyájunk szeme elıtt, hogy
megnyugodva, tiszta lélekkel térjenek vissza messzi szállásokra a népek.
Tudta, hogy mindjárt a hódolók serege torlasztja el elıle az új
nagysámánt, és egészen melléje vezetve lovát, intett:
– Menjünk. Siessünk. Ennyi ménes, ennyi gulya, ennyi nyáj bizony
könnyen ínségbe kerül, hogy így összehajtottuk egy legelın. Akkor pedig
nagyobbat vesztünk a téli ínségben, mintha három nap, három éjjel
kaszaboltuk volna egymást éles karddal.
Mindenki megértette szándékát. A vezérek széles győrőbe fogták körül
Oyma alakját. A tengernyi had félmilliónyi kopjása lassan
449
fordította meg lovát. Lovaik mindent tudóan, kürtjel nélkül lépdeltek a
nagy Bolgár-folyam magas partján emelkedı hét halom felé, ahol a nagy
tavaszi ünnepeket tartották a zengı hangú garabonciások, gyülekeztek a
sok nép mindent gyógyító táltosai, és idézték a csak itt megjelenı,
leghatalmasabb szellemfejedelmeket a kétszáz esztendıs sámánok.
Oyma és Orkháb elöl lovagoltak. Behunyt szemmel, kissé elırehajolva
ültek lovaik nyergében. Csak gondolatokkal beszélgettek. Akaratuk, mint
homlokát összefeszítve küzdı két varázsbika, újra és újra próbálgatta
egymás erejét.
Hirtelen mindketten érezték: könnyő rezzenés éri leiküket. A puszta
felett mintha lágy kürtjel röppent volna. A két sámán felvetette fejét.
Szembe a roppant had néphullámaival, hét nyúlánk, barna, nagy hajú
leányíjász elıtt erıs, tömör izmú férfi lovagolt. Széles vállán fekete
párducbır. Derekán, övében egyetlen görbe, meztelen penge. Fedetlen,
domború mellel, vaskos, izmos karja, vadlovat betörı lába rézbıl
kovácsoltnak látszott a halványuló alkonyi fényben. Durva, fekete
hajfürtjei kikúsztak a hármas koronás nagysámáni sisakja alól. Csontos,
barna arcán a mozdulatlanság halotti maszkja. A lenyugvó, óriás naptól
nem vakított, mélyen ülı, keskeny szemében a titkot tudók léleklátó
tekintete izzott.
Oyma és Orkháb tudták, hogy a félmilliónyi kopjás közül még azok a
százezrek is, akik a láthatár szélén lovagoltak, tisztán, élesen látják a
fedetlen férfiasság komor, parázna pompájában eléjük lovaglót. Oyma
hirtelen úgy érezte, Ajtonyt látja a Tudun ágyasházából parázna bőbájjal
kiszöktetett hét szeretıje elıtt. Arra gondolt, hogy lényének forgószelével
hirtelen támad reá, és egyszerre próbálja félresodorni a másik, csak
beavatottaknak látható akaratörvényét, de tudta, hogy a népek sámánjai,
táltosai s talán garabonciásai is njeglátnák a küzdelmet, s a Kardisten
akarata helyett csak a két viaskodó szellemfejedelmet látnák.
Itil gıgös mozdulattal rántotta meg vállán a fekete párducbırt. Büszke,
fejedelmi mozdulattal intett izmos, fedetlen kezével. Ajkáról hetykén
röppent a pásztornépek fejedelmeinek beszédét bevezetı, együgyő,
szertartásos köszöntés:
– Adjon a Kardisten tinéktek sok diadalt, ti, vezérek!
Mély csend támadt. Száz ajak mozdult meg hangtalanul, de egyikrıl
sem szállottá kötelezı válasz: „Csak neked, Égisten sámánja!” Oyma
visszapillantott. Várta, hátha felröppen egy szárnyas nyíl,
450
csak egyetlenegy, félmilliónyi harcosa íjáról. De egyetlen íj sem
pendült. Hirtelen megértett valamit: ha százezres seregek rontottak volna
egymásra, a két-három napig tartó, végül is ırjöngı vagdal-kozássá váló
csatában, mikor a bonyolult, ravaszkodó, hővös hadmozdulatok
belevesznek a tömegdüh veszett-farkasfalka-féktelen kitörésébe, akkor
igen... minden kopjás, aki most dermedt várakozással ül okos szemő lován,
halálra kereste volna a testvérgyilkost. De így, egyedül? így, amikor
szemtıl szembe állott velük az, aki ellen ama nagy pannoniai hegyen
megölt bölcs, jó vitéz Buzád elıd sámánjai meghirdették a nagy átkot,
egyetlen kard fel nem villant, egyetlen íj meg nem pendült. A gyilkosnak
kikiáltott Nagysámán nem rejtızött seregei mögé, hanem egyedül lovagolt
eléjük. Oyma újra megfeszítette akaratát, hogy kilobbantsa a tömegdüh
kitörését, de hirtelen rejtelmes, lágy erırezgés siklott át rajta. Az erıt adó
győlölet elhalványult.
Az óriás áldozati gyászszekér legfelsı, harmadik emeleteként
emelkedı, roppant aranyurnából fel-fellobbanó, éjfekete szellemlángok
magasra csaptak. Itil csípıjére tett kézzel, a gıgös lovasok jellegzetes
tartásával, még közelebb léptette nagy, szürke csıdörét, mintha nem vette
volna észre, hogy a válaszüdvözlés nem törte meg a csendet. Ajkáról még
mindig a pásztorbeszédet bevezetı, szokott, szertartá-sos, együgyő
kérdések csendültek.
– Hát hoztak-e rétjeiteknek, legelıiteknek sok csendes esıt a
sámánjaitok? – Tekintete gúnyosan vágott Oyma felé.
Csend volt, aztán egyetlen bizonytalan hang válaszolta:
– Nincs panasz... nincs átok...
Itil átpillantott a fejedelmek feje felett a teméntelen, tengernyi had felé.
Akarata belevágott a tömegbe.
 – Hát hogy legelnek a szép ménesek?
A büszke, szabad csikósharcosok tömegébıl egyszerre zúdult a válasz:
– Szívesen! Szívesen! Itil elmosolyodott:
– Hát a kövér gulyák?!
– Csendesen... csak csendesen – röppent most már a fejedelmek
csoportjából is nyolc-tíz hang. Aztán a kopjások tengerében lovagló, sok-
sok félszabad gulyás válasza morajlott fel:
– Csendesen! Szép csendesen!
– Hát a számos nyájak?
A fejedelmek és a százezernyi juhászszolga válasza már harsogott:
451
– Serényen! Serényen!!
Minden megváltozott, hullámzott, lüktetett. A test, a lélek. Hirtelen
mindnyájan érezték, az ısi pásztorszójáték véget ért. Mindjárt történik
valami. Itil felvetette sámánsisakos fejét. Alakja egyszerre megnıtt. Karja
elırenyúlt. Hangjában a közeledı vihar mennydörgése moraj lıtt:
– Hát a szekeret kinek hoztátok?
A némaság mindent megdermesztett. Fent, a vasszekér emeletteraszán,
az ezüst négyzet-terasz széles felületén fáklyák lobbantak. Sercegve
gyúltak ki az illatos olajokkal leöntött, holtakhoz szóló rovásüzenetekkel
televésett, vaskos fenyıhasábok. Legfelül, a harmadik emelet villódzó,
irdatlan kockaurnájában, ırjöngve csaptak fel a lélekemésztı
szellemlángok. Oyma most vetette fel fejét:
– Sámán volnál-e, ha nem tudnád? – kérdezte messze zengı hangon.
Itil nem válaszolt. Arcán a küzdelemre készülı erıgyőjtés feszültsége
látszott. Nagysámáni sisakján élın felsziporkázott a százezer
éves,,mundzuk”-gyöngy. Lassan szállott le nagy, szürke csıdöre
nyergébıl, és egyenletes léptekkel indult a roppant szekérmáglya felé.
Enikı hirtelen eléje ugratta lovát:
– Ne! Ne! – szállott duzzadtra csókolt ajkáról a kétségbeesés. Itil sőrő,
összenıtt szemöldökében parancs rezzent:
– Nem hiszel bennem, Léi leánya?
Enikı hamvasbarna arcán, melyen ott terjengett a Szent Orgia
halványsága, alázat volt. Nagy, sötét szemében az alélt beteljesülések
csillogó köde gomolygott:
– Ki hihet jobban egy férfi varázslóerejében, mint a nászban szent
tébolyig birtokolt ágyas? – suttogta.
Itil továbbindult.
 Az áldozati szekér irdatlan máglyaként lobogott a síkságon. A
vasteraszról, az ezüstemeiet széles fedélzetérıl fenyıfáklyák lángjainak
összefolyó tőzfüggönye emelkedett a csillagot gyújtó, csendes égbolt felé.
A teraszokra felvezetı rézlépcsı felvöröslött.
Itil érezte az erejét kutató Oymát hívó ezer sámán, táltos
akaratsugárzását. Fent, jelezve, hogy minden szellemfejedelem összefog
ellene, magasra csaptak az ismét éjfeketévé vált szellemlángok. Míg csak
testét emésztı tüzek perzseltek feléje, bízott sámánerejében, de most,
mikor ezer hatalmas varázsló tördelte le róla a csodás erık páncélját,
egyszerre egész lényén érezte a testi és lelki halál dermesztı rettegését.
Öntudatával görcsösen kapkodott a már-már széttöre452
dezı körvonalak után. Fent hirtelen meglebbentek a szellemlángok. Itil
nem tekintett fel, de mégis látta, hogy a háromemeletes, irdatlan
szekérmáglyára felvezetı, keskeny, fehéren izzó érclépcsı elıtt hatalmas,
szárnyas, fekete párduc hátán karcsú, erıs asszony hever. Rejtelmesen
változó fényő, hosszú pillás szemében lágy biztatás volt.
Lassan indult elıre. Félmillió harcos visszafojtott lélegzettel meredt a
lángok vad kavargásába lépı alakjára. Egy pillanatig érezte a vadul
perzselı hıséget. İrjítı fájdalom csapott át rajta. Futni akart felfelé, de a
fehéren izzó lépcsık, mint démoni csapdák, tépték le lábáról a sercegve
lobogó, érchez odaragadt húsát. Felkiáltott, és úgy merült el a lángok
örvényébe, mint a fuldokló. Az olvadó, keskeny rézlépcsı lazán, mint az
ernyedt húr, hajlott egyre mélyebben az ır-jöngve tomboló lángokba.
A tengernyi tömeg felszőkölt, mint a riadt farkasfalka. Százezrek látták,
mint lépdel a sámán alakja az izzó lépcsın, mint csapnak fel a lángok, a
szikrák a teste körül.
Ezer táltos úgy látta, hogy a kékes láng, melyben Itil megszemé-
lyesülése rejtızött, aranyfényő derengéssel telik meg a vasterasz fölé
magasodó ezüstterasz tüzében.
Száz legbölcsebb sámán úgy eszmélte, a roppant, fekete párduc alakja
most ott lebeg az éj színő szellemlángok felett.
Heten fedték fel a legléleklátóbb mágustekintettel a varázspárduc hátán
a bíboröves, karcsú, erıs asszonyt.
Itil lényén a nászban gyúló mámorhoz hasonló révület lobbant. Egyre
feljebb lépdelt. Eiréné rejtelmesen változó fényő, hosszú pillás szeme ott
csillogott elıtte.
Könnyő biztonságérzet fogta el. Az ezer sámán akaratküszöbe
széthullott. A Varázsnászban, a Hét Szeretı és a Tizenkét Varázságyas
tomboló testén zsákmányolt életerı feltartóztathatatlanul sodorta ıt a
Legszilajabb, Legtitkosabb, Legmeztelenebb Istennı felé. Áttört az
ezüstterasz lángfüggönyén. Fellépett a roppant aranykocka oltárára. Az
óriás, fekete párduc körvonalai néha megváltoztak, mint a magasságban a
szél hullámaival vésett felleg napfényes aranyszéle: szárnyas, fekete
trónussá vált, és a szellemlángok mereven, érdesen olyanok voltak, mint a
trónust tartó oszlopok. A Varázsszeretı elırenyúlt életerıt gyújtó kezével.
Itil akaratörvénye lassú tettlüktetéssel véste a jelenlét tényét félmillió
öntudatsík képzetébe.
A tömegen halk, ámuló moraj hullámzott. Százezrek látták, mint
magasodik az elıttük porrá omlott s mégis élı test az óriás áldozati szekér
irdatlan aranykocka-oltárán.
453
Itil széttárta karját: az áldozati szekér piramisának teraszán magasra
lobogó lángok egyszerre száz meg száz patakként, tüzes vízesésként
ömlöttek a földre. Lent tébolyult kavargásban zúdultak jobbra-balra a
kopjások. A lángpatakok széles körökben kígyóztak körül a tömeget. A
vadul nyerítı paripák ırjöngve, ágaskodva zsúfolódtak egymáshoz. De a
harcosok kiáltásában, a mének nyerítésé-ben nem a félelem, hanem a
csodalátás diadala tombolt.
A puszta felett zengés áradt. Onnan, ahol a láthatár szélén a telihold
korongja emelkedett, százezernyi aranyhajú, alabástromtestő, égkék szemő
asszony futott. Bomlott hajfürtjeiken a Szent Orgia sötét borostyánja.
Égkék szemükben a Szent Téboly csillogó köde. Izzó ajkukon a szilaj
szeretık csókja. Liliommelleiken a vad birtoklásban összeszoruló férfiujjak
nyomának lilás szirmai. Ívelı, selyem derekukon a puszta füvének áruló
vésetei.
A tömeget tőzkörökbc zárt lángpatakok hullámot vetettek. Lángjuk
felcsapott. Millió aranyfényben derengı virág bontotta ki száz ércesen
súlyos, selymes szirmát. Csodás, olümposzi illat gomolygott. Félmillió
kopja hullott a földre. Félmillió férfi pattant le a lova nyergébıl, s rohant
az aranyhajú varázsszeretık elé. Az óriás aranyfényben derengı virágok
rengetegében száz- meg százezer nász lüktetett.
Itil mohó férfiajkán vidám gúny rezzent. Öntudatsíkjáról csak
mágusoknak hallhatóan harsant a kiáltás a jász nagysámán felé:
– Most valljad magad a szellemek fejedelmének, Oyma sámán! Most
idézd a Legiszonyúbb Ahrimán démoni fekete ménesét, s ti-portasd el
birodalmakat zúzó, örökké izzó patkóikkal e törvénytörı Szent Nászt a
Legszilajabb, Legmeztelenebb Szeretı oltára elıtt!
 S ezer léleklátó eszmélte a Szent Orgia mámorhullámverésében a
rettegett Oyma ajkán a vidám mosolyt s akaratának halk, lágy rezgését:
– Az Égistent tagadnám meg, ha eltiportatnám a szépség, a mámor
százszor szent máglyáját. S ugyan mely isten vallana engem igaz
sámánjának, ha ily gonosztettel homályosítanám el az örök lángokat?

***

Szerteszállott a Héthalom-pusztán történt parázna csoda híre egészen a

szláv rengeteg fenyvesekig, és azokon is túl a magas északra sodort finn
törzsek mindig fagyott lapályáig. Messze keleten látták a csodát, az Altaj
jeges bércein, Tibet lélekjárta fennsíkján figyelı szellemfejedelmek. India
forró rögén hódítót váró rezgés siklott. Komoran hajlottak a jövıt feltáró,
nyolcszöglető oltáraik fölé Irán és
Anirán mágusai. Várakozva tekingettek a Nagy Fal mögül a sárga
császárok józan bölcsei.
Jeszun Nohaj kök-mongol kán, aki hetvenezer íjásszal és háromszáz
pusztai fejedelem válogatott kopjásaival sietett Tudun avar kagán hívására
a Volga felé, éppen az Ural folyó partjainál vert tábort, amikor sámánjai
láttatták vele a héthalom-pusztai csodát.
A medveölı erejő, rettenthetetlen Togrul, a kuturgurok fıordasa, aki
puszta kézzel fojtotta meg az Altaj hegység déli lejtıjén olykor feltőnı
óriás tigrist, elsápadt, mikor a kicsiny varázstőzbıl szálló, könnyő, kékes
füstben felmerültek a Szent Nász férfierıt gyújtó képei, Itil három tőzön
átlépı alakja.
A híres, ravasz Zandir kán a túrán síkján maradt szkíta népek ura, aki
iráni sah-in-sah szövetségese s leghatalmasabb hőbérese volt, lassan nyúlt
a legerısebb talizmánjához, melyet Tibet legböl-csebb mahatmája,
Milarepa ajándékozott neki.
– Úgy látom – szólt a körülötte csoportosuló pártos magyar, pártos
besenyı és kun törzsfık felé tekingetve –, úgy látom, ti, törzsfık, Itil kán
személyében, kit mi az itteni legelıkön Ata-Ullah néven ismerünk, ami
annyit jelent nyelvünkön, hogy „Az emberek atyja”, mármint az Égisten
elıtt... tehát én okkal úgy vélem, ıbenne ama Nagy Alexandrosz
személyesült meg, ki igaz fia volt az Életerı, a Nász Istenének, Ammon
Zeusznak.
Dál, a szıke, kék szemő alán kisbán, ama Zenki-Sangi Nagybán öccse,
ki most szıtt összeesküvést a távol levı, Szent Hadba vonult nagybán
ellen, sıt, a Kaukázustól északra, a legtermékenyebb réteken, Kisbán vagy
Khu-bán folyóvidékén legeltetı törzsek mellett a vitéz hegylakókból is
toborzott perzsa és bizánci pénzen szép, de gyalogos sereget, komoran
legyintett:
– Sose csavard te itt nekünk a szót, te, nagyvezér, mint a bolond juhász
a kerge birkának – mondta gıgösen. Nagyvezérnek szólította Zandir kán
Nagyfejedelmet, ki mint perzsa sah, hőbérese Irán és Anirán seregének,
címzetes nagyvezére, valójában csupán a köny-nyőlovasság parancsnoka
volt, míg az alán bán csak a hun népek Nagysámánjának hódolt, mint
fıpapnak, aki az alánok helyett is áldozatot mutat be az Égistennek, a többi
hun népekkel együtt. – Ha Kibéd kazár boksa és Tudun avar kagán
behódoltak a hun Nagysámánnak, akkor Itil elıd több mint félmillió
kopjással lovagolhat délnek. De ha nem is volna ily teménytelen hada,
akkor is hogyan állhat meg bármely nép csak egy csatában is annak, ki ily
hatalmas varázsló?
455
Csend volt. Csak a sátrak között, a homályba süppedt roppant tábor
szekérvárosának az Ural partja felé esı szélén nyerítettek a mindig
szomjas, vízszagot érzı pusztai mének. Jeszun Nohaj kök-mongol kán egy
pillanatra felkapta fejét.
– Hallod-e, nagyvezér – fordult hátra a pusztai csikósfejedelem örök
nyugtalanságával –, mit nyerítenek azok a lovak? Tán nem itatták meg
gondosan az íjászok?
A kök-mongol nagyvezér, aki némán húzódott oldalt a hatalmas pusztai
nagyfejedelmek csoportjából, s csak a hallhatót hallotta, láthatót látta, mert
bölcs volt ugyan, de nem értett a sámánok tudományához, félig meghajolt
léptében kínai módra, hogy beszélhessen.
– Itatták... de módjával. Hírek járnak, közel az ellenség. Ha teleissza
magát, az a harci mén bizony nehezen mozdul kürtjelre. Lomha a
rohamban. De ha átengedjük az ellenség ezredeit az Ural folyamon,
amarra, a tizenkét szigetnél, a hét gázlónál, akkor úgy viszi a mi lovainkat
a vízszag az Ural partjához, mint a pusztai szél a könnyő port. Félig
szomjas ménes bizony hátralöki a telt hasút.
Zandir kán végre eszmélte a tibeti talizmán szellemeinek üzenetét:
– Minél láthatóbb Itil Nagysámán ereje, annál inkább hódolni kell neki,
de még inkább harcolni kell a serege ellen. Mert vajon mely nép ne
hódolna szívesen ily sámánnak, ki bírva bírja az ismert s ismeretlen s a
titkos istenek akaratának olykor birodalmakat törı, rettegett rejtélyét?
Ezért vélem, küldjünk hódoló követséget Itil Nagysámánhoz, ki minden
hun nép felett az elıd is, de támadjuk meg szövetségesei seregét. Hogy
egyszerre láthassa hőségünk értékét az erınk által...
Az iszonyú erejő Togrul kuturgur fıordas bólintott:
– Bölcs beszéd. Ily nagy, léleklátó sámán elıtt nincs s nem lehet titok.
Minél inkább látja szívünk hőségét, a kardunk erejét, annál inkább helyet
ad nekünk hadjelvényei mögött, s így a szövetségei –kik nyilván a régi
hőségre hivatkozva kérik tıle méneseinket, szüzeinket – tem mondhatják,
nem érdemeltük meg az egyenlı rangot velük, kiknek hősége régibb, de a
kardjuk gyengébb. Vívjunk néhány csatát itt e pusztán, hogy
gyönyörködjön új és régi hívei vitézségében. Aztán húzódjunk délre. Akár
a Nagy Sir-folyam mögé. Kérjünk harci elefántokat India rádzsáitól, és
hívjuk át a hóborította Dema-vend mögül a perzsa Nagykirály tetıtıl talpig
rézpikkely páncélos lovasait. Mikor pedig átvergıdik Itil elıd hada az
Éhség-sivatagon a Szomjhalál-pusztán és a Dermedt Holtak Sósföldjén,
akkor támadjuk meg ama híres Szamarkand elıtt. Mert ki ne tudná, hogy
456
addig úgy legyengülnek ezredeinek harci lovai, hogy egy századunk
három ezredét is szétsodorja. Mikor pedig ez megtörtént, hódoljunk elıtte,
mert csodás hatalma által miénk lehet mindaz, ami így száz
szolgafejedelem birtoka leend.
Zandir kán szívélyesen elmosolyodott.
– Mily bölcs vagy, te rettentı erejő Togrul, ki puszta kézzel fojtod meg
az Altaj déli völgyeiben olykor vadászó, iszonyú kardagyarú óriástigrist!
Hogy sajnálom, hogy az ısi Irán és Anirán urának, a Fényisten
nászharmatából lett tündöklı Nagykirálynak, ki oroszlán a fejedelmek
között, ígértem a legszebb leányomat; ha nem a becsület lenne életem
legértékesebb kincse, mily szívesen fogadnálak vömnek. Tudjuk, férfierıd
rettegett néped mind a tizennyolc törzsének legszebb, leghevesebb ifjú
asszonyai között, s ágyasházad érted ragyogó csillagai számosabbak, mint
az égbolt fényei.
Úgy érezte, eleget tett, hogy elaltassa a vakmerı s eszérıl is híres
kuturgur Nagyfejedelem érzékeny hiúságát, s halkan mentegetızve
folytatta.
– Legyen azonban ez az ıszinte szavam titok, mert ha mi most Déli
Túrán országainak dús legelıire húzódunk vissza, Bod-On bolgár cár és
On-on bolgár jogur, ki északról tör Itil ellen hatvanháromezer lándzsással,
bizony meghódol neki. Törjünk tehát bátran elıre! Hadd támadják meg a
bolgárok a hun elıd csatlósfejedelmeit. így fogy a seregük. Portyázóink
hírül hozták, hogy Itil száz fejedelme az északi erdık széléig hajtatta fel
méneseit, nyájait, ott állíttatta fel szekérvárait, sıt négy árokszállást is
ásatott szláv rabszolgatörzsekkel. Mi itt télen kürtöltessük rohamra
íjászainkat, s ha lehet, mély bekerítéssel egyenesen az elıd táborát
támadjuk, hogy elragadjuk a Nagysámánt, s zsákmányszomjas híveitıl
távol hódolhassunk neki.
Jeszun Nohaj kök-mongol kán bólintott.
– Égisten igaz kegye, ha barátunk bölcsessége világítja meg nekünk,
szegény, vak koldusoknak a gyızelem meg nem érdemelt útját, így hát
nem engedjük most még a kazár íjászokat s az avar kop-jásokat a sebes
sodrú Ural folyó vizén, de éppen áttörünk eléjük a Volgán is... a Bodony
cár seregéhez...
Megkönnyebbülten sóhajtott, és a csikósfejedelem ösztönös örömével
hátraintett a mongol nagyvezérnek:
– Hallod-e, nagyvezér! Várd meg a holdkeltét, aztán szaladj csak
hamar, parancsolj itatást! Ha két legvitézebb fiamat látom holtan,
457
nem sajog úgy a szívem fájdalmában, mint mikor szomjas sereglovaim
nyerítését hallom...
A nagyvezér alázatosan mosolyogva felkelt ültébıl, és apró,
kifogástalanul szertartásos léptekkel hátrált ki a roppant szekérsátorból.

***

Rettentı öldöklésben pusztultak a névtelen szekérvárosok. Hısi halált

halt vitézek tetemei hevertek garmadában a puszta szelével gyorsan
betemetett árokszállások mérföldekre húzódó, végtelen árkaiban.
Dermesztı viharok hófergetegében merültek el a diadalmaskodó,
zsákmánnyal terhes ezredek, melyeknek sorain nem tört át az ellenség
kopját szegzı, özönnyi hada. Körbe-körbe kavarogtak a seregek. Szinte
szők lett a végtelen puszta a hurkokból kürtjellel új és új hurokfokozatot
fonó irgalmatlan, ravasz vagy lángesző lovas vezéreknek. S olykor egyik
sem tudta, ki az üldözı, ki az üldözött, ki vonul vissza, s ki tör elıre. Tán
csak arról tudták, hogy gyıztek, hogy magas sírhalmot emelhettek a
roppant csataterek közepén, de csak a vezéreket temették. S csak az elesett
kán, beké, boksa, kende, nagyúr, korsun, jogur, nagyvezér fejét tőzték ki
diadalmi jelnek. A többi? A százezer? Az íjász? A kopjás? Felmentek a
táltosok a Nagykán sírhalmának tetejére, s úgy hívták hangos, zengı
magyar szóval az elesettek lelkeit. Tízezer földbe vert kopjarúdon tízezer
vitéz kardbarázdálta feje meredt szembe a kelı holddal. Messze-messze
világított a tavaszi éjszakában vagy az ıszi homályban a száz meg száz
halotti máglya. Láthatártól láthatárig röppent a siratóasz-szonyok jajgatása,
a sámánok dobjainak moraja, a táltosok búcsúztató beszéde, a
garabonciások gyászéneke.
... Bod-On bolgár cár lovasainak lándzsaözöne kétnapi örjöngı
vagdalkozás után a szláv fenyvesrengeteg széléig sodorta Kibéd kazár bak-
sah öt nagy törzsét. A cár, On-on bolgár, jogur, Krum, a nagyvezér, s a
harcokban kitőnt ezredhadnagyok hét fehér lovat akartak áldozni a
gyızelemért, mikor Bod-On cár elsınek látta: a máglya magasra csapkodó
lángja erıfüggönnyé válik. A bolgár Nagyfejedelem, aki áldozati, aranyos
palástot, gyémántokkal ékes, cári sisakkoronát és arany gyızelmi
sarkantyút viselt, intett a táltosainak.
– Figyeljetek csak, bölcsek! – kiáltotta hetykén. – A megölt kazár
törzsfık szellemei lázadoznak kardom varázskörében, vagy csak a szemem
káprázik?
Aztán, mint tapasztalt vadász, aki bölcsen kerüli a már elejtett, de még
dühödten vergıdı farkas utolsó harapását, nyúlt a tizennégy
458
kedvenc drágakı talizmánjához, hogy védekezzen a lelkét esetleg se-
besítı rontás ellen. A táltosok szótlanul hajtották le ısz fejüket. Véges-
végig a bolgár cár roppant szekérvárán, melyet azért vontak, hogy a
temérdek zsákmányt el ne verje kezük ügyébıl szövetséges vagy ellenség,
hirtelen ösztönös, mély csend támadt. Hatvanezer lándzsás látta, mint tárul
irdatlan, izzó kapuként a lángfüggöny, mint tornyosul fel fellegnagyságú
lován a Varázslovas alakja,.. Felvetett fején a Nagysámán háromszor
koronázott sisakja sugárzott vakító fénnyel. Fedetlen izmain a férfiasság
komor pompája. Széles vállán koromfekete párducbır, derekán,
legkedvesebb negyvennégy ágyasa névjelével ékes övében, Viharisten
újholdként hajló, meztelen pengéjő kardja. Durva, mohó férfiajkán gıg.
– Te vagy-é Bodony, ki bolgár népem cárja?
A tetıtıl talpig kápráztató drágakövekkel borított, nagyfejedelmi,
egbatánai aranypáncélban pompázó nagyúr elsápadt.
„Ha szólni mernék teelıtted, szólnék... de nyílhat-e szóra hatvanezer
lándzsásom bármelyikének némasággal pecsételt ajka, s mondhat-e áldást
reád, te Varázslángokból Kélt Legerısebb?” –gondolta.
Itil csak szemöldökével intett:
– Kövess és szolgálj!
Bodony cár szótlanul lovagolt utána. Hatvanezer lándzsása néma
menetben követte, és mind, egytıl egyig látta, hogyan válik a lángok
kapujából kilépett varázsvitéz szürke csıdörön lovagló fejedelemmé. S ez
az átváltozás talán még megdöbbentıbb volt, mint az áldozat tőzcsodája.
Mert nem csodálatos-e, ha hatalmas szellemmé válik a halandó ember, de
mennyivel csodálatosabb erı kell ahhoz, hogy a hatalmas
szellemfejedelem öltsön emberi alakot, s belevarázsolja saját titánerejét az
emberi megszemélyesülés urnájába.

***

A rettentı erejő Togrul tizenkét legszebb, leghevesebb ifjú ágyasát

hajszolta tébolyult mámorba, mikor a pusztán felharsant a kard-agyarú
óriástigris halálra hívó, zsákmányt sejtı ordítása. A kuturgur fıordas
gyengéden megcsókolta ıket. Lénye megtelt a mámort adott férfi
olümposzi vidámságával.
– Megyek, elhozom nektek a tigris bırét, hogy oly hevesek legyetek a
nászban, mint az a harcban, s az új tigrisbırön ölellek meg mindnyájatokat
még hajnal elıtt – szólt lágyan. Báránybırt csavart baljára pajzsnak, hogy
felfogja a tigris elsı, iszonyú csapását. Rezes díszes szíjjal szilárdította
meg iszonyú öklét, és kilépett a sátrából.
A pusztára lágy tavaszi éjszaka borult. A magas fő között párzó
madarak kiáltoztak. Messze, a Nagy-Sir-folyam – melyet Sir-Dar-jának
mondtak a türk pásztorok – végtelen nádasai felett az újhold lebegett.
Hirtelen látta, mint indul feléje a kardfogú tigris. Ragadozó két szeme
lobogott, mint haláljelként kigyúló, zöld, démoni lélekláng. Togrul
beletekintett, és érezte, mint terjed a bénulás hé-raklészi vállán. Világosan
érezte: varázstigris indul feléje. Valami nem emberi hatalmú, évezredek
után is iszonyt rebbentı emlékő, kegyetlen hódító lelke öltött tigrisalakot
újholdkor, hogy zsákmányolással csillapítsa kínzó szomját, a küzdelem, a
vér, az erı érzése után. A kuturgur óriás fedetlen testtel indult a pusztába, a
tizenkét gyönyörő, ifjú, mohó szeretınek mámort adott férfi olümposzi
gıgjével. Arra gondolt, hogy a legerısebb talizmánjait is sátorában hagyta,
talán ezért egyetlen védıszellem sem rezzentette akaratát mellette. Agya
varázsszavak után kapkodott. De hirtelen megdermedt a rémülettıl: a tigris
képében közeledı irgalmatlan szellemfejedelem egyetlen akaratrezzenéssel
kivetett öntudateszmélésébıl minden varázsszót.
Nem ismerte a félelmet. S most az ismeretlen érzés eszmélése bé-
nítóbb volt a biztos halál tudatánál. Könyörögni akart, hogy ha a teste
szétmállik is a rettentı karmok között, a lelke ne legyen szolgaszellem,
uralkodhasson az általa legyızöttek lélekseregén. De ajka néma maradt,
nem tudott szólni. Csak lényébıl áradt a férfiatlan, méltatlan könyörgés...
„Engedd, hogy küzdjek veled. Küzdelem nélkül meghalni tízszeres halál,
mert kihuny a lélek is, melynek lényege a harc – sugárzott a szavak
nélküli, alaktalan könyörgés. –Ha élve hagysz, ötven hun foglyot ásatok el
elevenen. Neked mutatom be a Legiszonyúbb Ahrimán legtitkosabb
véráldozatát... Ötven sírban ásatom el ıket elevenen, így téged, s csak
téged szolgál a lelkők, hiszen nem kard által vesztek el.”
Mély csend lett. Togrul érezte, hogy az óriástigris egyre közeledik.
Szeme két zöld fáklyája nagyobb, lobogóbb lesz, de szellemfejedelmi ereje
már engedi ıt szólni.
– Ha csak a bal karomat téped le, a Sir-Darja vizébe hányatom minden
kincsemet, hogy ékesítse a Nagy-Sir-folyam mélyén rejtızı sírodat.
Szellemednek áldozom még a három tízezer éves rubint is, mely pedig a
kuturgur nép üdvét hordozza.
Hirtelen lágy fuvallat új erıhulláma áradt el lényén.
– Mért pusztítod így ıt? – hallatszott halkan.
Togrul nem nézett oda, és mégis látta, hogy a Legtitkosabb Isten460
nı nászra gyújtó meztelenséget sugárzó asszonyteste lebeg közelében, a
szárnyas, fekete párduc hátán. – Nem látod lényén – pedig az Égisten
Nagysámánja vagy –, hogy nászáldozatot mutatott be nekem?
A tigris roppant alakja megtorpant. Lehúzódott a főbe... Körvonalai
elhalványultak. Csak a dermesztı rémületet keltı, sámáni értelmet s a
nagyragadozó irgalmatlan vérszomját hordozó, két zöld szeme parázslott a
homályban. Togrul arcra borult.
– Légy áldott, te Legtitkosabb Istennı – rezzent lelkében az ujjongó
öröm. Suttogó ajka érintette a puszta még forró homokját.
– Két esztendeje azért küzdık, hogy hódolhassak neked, Ata-Ullah,
Nagysámán.
Másnap hajnalban Togrul kuturgur fıordas szabadon engedte Tu-dun
avar kagánt, akit még tavaly ejtett foglyul az Aral-tó déli partján terjengı
sivatagban. Visszaadta Bodony cár még Altaj hegységben zsákmányolt,
arany áldozati fegyverzetét. Hátraszíjaztatta karjait. Kötelet kötött a
nyakára. Három rabszolgaságot jelzı korbács-ütést méretett ki irdatlan
vállára, és tört karddal a foga között, mezítláb lépdelve a kuturgur törzsek
fájdalmasan kiáltozó vezérei között, indult hódolni Itil elıd Sir-Darja
partján elterülı táborába.

***
 A szédítıen meredek, vörös sziklák úgy izzottak a vakító napfényben,
hogy a három rádzsa, a két pandzsabi navab és a két kasmíri király szinte
vakon meredt a messzeségbe. Az ormótlan, rıt kövekbıl rótt,
megvívhatatlan falakon állottak. Lent, a sziklafal tövében, mint
hangyaboly, nyüzsgött a tábor. Az óriás harci elefántok piciny, gömbölyő,
szürke kavicsoknak látszottak. Hátukon csillogó harmat-cseppként
villódzott az íjászok aranyozott bástyanyerge. Oly tengernyi had győlt ide
a bevehetetlen, ısrégi vár elıtt elterülı, széles síkságra, hogy Zandir kán, a
pártos szkíta népek Nagyfejedelme s Irán és Anirán seregeinek címzetes
nagyvezére, még a vörös homoksivatagból meredeken felmagasodó, égırıt
sziklaszálon emelkedı erısség tornyából sem látta láthatártól láthatárig
hömpölygı seregeit.
Egy magas, barna, szép arcú hindu fejedelem, ki ezernyi, igaz
gyöngybıl összefőzött vezéri ruhában pompázott, a turáni szkíták
sámánjainak ısi nyelvén, tisztán ejtve a különös mayar szavakat, a
messzeségbe intett.
– Egy nagy hírő fakír kérte a Viharisten papjait, támasszanak vihart az
Éhség-sivatagban, hogy homokfellegek temessék be felfed461
hetetlen sírba a testvérgyilkos Ata-Ullah teméntelen hadát, s borítsák el
szekereinek kifogyhatatlan menetét...
A pártos hun népek Nagyfejedelmének máskor mozgékony, ravasz,
eszes arca most komor volt.
– Nehéz dolog ez... Itil kán egyszerre Temudzsin, vagyis a gonosz
démonok legerısebb szolgája, és ugyanakkor Dzsengiz kán is, vagyis a
jóságos szellemek ura. Márpedig ahhoz, hogy sámánjaink vihart
támaszthassanak ellene, vagy a jó, vagy a gonosz szellemek fejedelmének
akarata kell. De egyébként is vérezne az én jó pásztorszívem, ha az a
tengernyi csodálatos ménes, gulya, nyáj a mayar íjászokkal együtt merülne
a névtelen homokhalmok alá. Én azt mondottam a Nagykirálynak, ajánlja
fel a hun Nagysámánnak csillagszép, éjhajú leányát, Mikholtot, s szólítsa
fel a nyugati fejedelmeket, javasolják a hun népek elıdjének a
visszavonulást... mert ha átér a sivatagon, a harci elefántok letiporják a
mayar íjászok legyengült lovait. De a csillagszép, éjhajú Mikholt kezéért
versengı százkilenc fejedelem, király, rádzsa, navab, emír és fıpap... azt
mondották, ellenem fordítják seregeiket. Mint híres jó házigazda – hisz itt
az én országomban hadakoztak – és a perzsák oroszlánkirályának fıvezére,
mit tehettem? Engedtem hıs vendégeim kívánságának!
... A láthatáron mintha délibáb rezzenne, a kábítóan forró, vörös
homoksivatag felett villódzó négyzetek tőntek fel. Egyre közeledtek. Lent,
a várszikla tövében hullámzó, tengernyi sokaság között izgalom zaja
morajlott. Innen messzirıl nem hallatszott a tízezer harci kürt rivalgása,
csak a sok százezer kopjahegy egyenletes villanása jelezte, hogy rohamra
fújnak. Fent a bástyán mindenki tudta, hogy mindjárt milliónyi harcos ront
egymásra és a sivatag vörös homokját százezer halott vére öntözi.
Hirtelen árnyék suhant a tébolyító forróságban izzó sziklán, a harcra
feszülı seregek felett. Zandir kán önkéntelenül feltekintett. A nap elıtt
kicsi, fekete felleg lebegett.
– Vihar lesz – mondta tapasztaltán egy híres, pártos avar lovas vezér.
A felleg szétterjedt az égbolton. Ormótlanul, súlyosan tornyosult fel. A
levegı megtelt rejtelmes várakozással. Tompa mennydörgés rázta meg a
meredek sima, megingathatatlan sziklát.
Zandir kán hallotta, mint zúg fel egyszerre valami körülötte. Ámultán
kiáltott: az irdatlan, tömör, fekete fellegbıl titáni turul alakja bontakozott
ki. Karmai között eget hasító villámmá válva ci462
kázott a Viharisten kardja. A lesújtó titáni villám végigbarázdálta a
megvívhatatlan várralakat.
A két szélsı torony dörögve omlott le. A lentrıl figyelı milliónyi
harcos látta, amint a falak szabálytalan háromszögébıl kiemelkedı királyi
palota teraszán egy nyúlánk, fekete hajú leány alakja merül fel. Ruhája
meglebbent a vihar szelében. Karjait, széttárta. A titáni turul villámtollas
szárnya elfedte ıt. A sámán támasztotta vihar eget-földet reszkettetı
zúgásában is tisztán eszmélte a milliónyi harcos a leány ajkáról szálló,
ujjongó sikolyt.
Az óriásturul lecsapott. Karmai ráfeszültek a leány tombolva kígyózó
testére... Forgószeleket futtató szárnycsapásokkal emelkedett a nap felé.
A hegyek elmaradtak a messzeségben. Lent síkság tárult. Távolabb
magányos hegycsúcs emelkedett: Khán-Tengri. „Isten trónusának
zsámolya”, ahogy Túrán síkján a macedon-görög, pártos hun népek
országainak tudósai emlegették. A kozmikus magassággal ékes, magányos
hegyóriás tövében láthatártól láthatárig hullámzott a hun népek
szekérvárosa, a nyugati puszták népeinek sátorrengetege. Végeláthatatlan
ménesek barnásfekete hullámoknak látszottak, szürke szigeteknek a milliós
nyájak, és lassan mozgó sziklagörgetegnek a százezres gulyák.
A hegyóriás déli lejtıjén, magas fővel benıtt, szabálytalan, félkör alakú
fennsíkon a Nagysámán ezer legszebb ágyasának szekértábora állott. Az
aranylapokkal, ezüstveretekkel, réz dombormővekkel borított emeletes
nászszekerek félkörívei csodás mővő varázsékszernek látszottak, melyet a
karcsú fellegasszonyok hagytak ott a szikla csúcsát eléjük feszítı hegyóriás
kerevetén.
A fıszekér aranyozott oszlopokkal szegélyezett, emeletes teraszán a
hatalmas kékselyem sátortetı alatt, az alacsony, puha kereveteken, Rika,
Krimhilda és Enikı ült. Figyelı arcukon átsiklott az erıörvény könnyő
árnyéka.
... Mikholt érezte, mint éri testét a szekérterasz közepén álló, középen
felivelı hindu kamasutra-kerevet bársonya. Elalélt, ahogy öntudata egy
pillanatra elsodródott a megtorpanás földi érzetében. Aztán lassan
kinyitotta szemét. A Nagysámán fedetlen emberi testben állott elıtte. A
feleségek alakjai úgy hajlottak feléje, mint forgószélben hajlongó karcsú
nyírfák.
– Adj mámort neki, hogy mámort adhass nekem – suttogta Rika.
– Mily öröm, hogy az ı ifjúsága fellobbantja azt a tüzet, mely
463
engem perzselt fel ily révületben. – Enikı hangja dallamos, áhítatos
volt, mintha himnuszt dalolna.
– Minél erısebb a férfi, annál lobogóbb, ifjabb, boldogabb az asszonya
– hallatszott Krimhilda érdes hangja. Hófehéren sugárzó teste oly mélyen
hajolt meg, hogy tőzhajának özöne elfedte a férfi lábát.
A férfi lassan hajolt Mikholt felé. A királyleány érezte a férfi acélos
hevét. Régen mindez beleveszett a homályba. Most megcáfol-hatatlanul
tört reá minden mozdulathullám. Ujjongva felsikoltott. Mintha újra a
szédítıen izzó ormok felé repítenék a turulszárnyak, s zuhanna a mélybe
lélegzetelállító hullással... aztán ismét a nap fénykorongja alá sodródna a
tüzes szárnyakon. Most értette meg, hogy ez a Ietiprást ujjongva befogadó
támlás hatalmat, erıt, gyızelmet ad. Ajkáról zengı kiáltás röppent...
A magas, zöld fővel benıtt fennsíkon a Nagysámán ifjú ágyasai
kergetıztek a bégetve botladozó, hófehér kisbárányokkal, kacagtak a
piciny szarvakkal ökíelızı kisgidák bohókás harcán, kis, pelyhes csibét
melengettek illatos kezükben, acsarkodó, fújó, kis tigrisköly-kök nyakába
kötöttek tarka szalagokat. A fıszekérrıl felzendülı, révült kiáltás, mint
láthatatlan, izzó fuvallat, siklott el felettük. Egy pillanatra csend lett. Aztán
lassan fordultak az elsápadó arcok oda, ahol mint roppant áldozati urna,
emelkedett az arany-ezüst-réz sámánszekér.

***
 Mire leszállt az éjszaka, a vár alatt harcra összegyőlt, a Nagy-király
éjhajú leányáért versengı száz fejedelem roppant serege megbomlott.
Eltőntek az indiai rádzsák harci elefántjai, a perzsa Nagykirály tetıtıl
talpig rézpikkely páncélos, „sebezhetetlen” lovasezredei. Harminc nagy
turáni, pártos hun nép, mely nem követte annak idején Ajtony
Nagysámánt, mikor a Volgán át vezette a pusztai hadat, s inkább a perzsa
nagykirály Fényisten-jelvényei alatt kívánt maradni, most külön-külön,
versengve áskálódva egymás ellen rétekért, pusztákért, halászóhelyekért,
követeket küldött a Nyugatról jött had táborába, s kérték Orkháb fıtáltost s
Oyma jász sámánt, járjanak közbe a hun elıdnél, hogy elfogadja
hódolatukat, s osszon jutalmat az új hőségeseknek.
Az íjászok, kopjások lovaikról leszállva, mintha a nyugati had nem
sorakozna tılük rohamtávolságra, vitáztak. Egy ısz szakállas, híres, ravasz
besenyı törzsfı, aki a kasmíri navab hadában volt a
464
Semjénnembéli mesteríjászok parancsnoka, hitetlenkedve
kérdezısködve járt csoporttól csoportig.
– Igaz, hogy elvitte a Nagysámán a Nagykirálynak azt a nyugtalan
kiscsikólányát?
– El azt! El ám! – hallatszott kórusban egyszerre innen-onnan, mert a
többiek alig várták, hogy olyanra akadjanak, aki nem látta a villámokkal
ékes sámánerı fenséges csodáját.
Az öreg íjászvezér gyanakodva kutatta az arcokat.
– Oszt hát mégis hogy?
Egy komor, magas homlokú táltos szólott:
– Turul képében jött a Nagysámán, s ágyasházába ragadta a
száztizenhárom fejedelem elıl az éjhajú királyleányt.
Körülöttük zúgott, nevetett, vitázott a tengernyi sokaság.
Az öreg íjászvezér homlokán most már gyöngyözött a verejték. Lassan
felsandított a sziklatetın heverı, ledöntött tornyokra, aztán a süvegébe
tekingetve összehúzott szemmel, mintha onaan merítené az igazságot,
mondta:
– Hát, uram, istenem, nagy a te bölcsességed... igen nagy, de eztet nem
jól csináltad... ezt sehogy se.
A táltos komoran pillantott rá. De ajka szélén mosoly rezzent.
– Mit beszélsz te a világba, te vezér – szólt szigorúan. – A te dolgod az
íjászmesterség, ez meg... más... Nem ezred a világ, hogy arra terelgesd
kürtöseiddel, amerre jónak látod... örülj, hogy béke lett...
Az öreg besenyı íjászvezér feltette süvegét. Aztán ismét lekapta.
 – Béke! Az annak béke, akinek az! De én mit mondjak holdtöltekor a
nemzetségfık győlésén, mért lovagoltak az íjászok harmincnégy napig
idáig azokon a nagy hegyeken által? Harmincnégy nap! Váltott lovakból
minden harmadik elhullott... Folyókon csak úgy tömlık nélkül úsztatta a
legényeket egyik-másik ezredhadnagyom. Minden századomból négy-öt
lovasom a vízben maradt. Hajsza, kürtszó, zsivaj, lárma, aztán ehun-e... se
zsákmány, se zsold... Hát akkor miért hadakoztunk?!
A táltos hallotta a többiek kárörvendı, ugrató nevetését, és hirtelen az
öreg, híres íjászvezér pártjára állva körülpillantott:
– Miért? Hát ezért a szép turáni folyamközért. Ha egyszer elveszi az
elıd a perzsa Nagykirály világszép lányát, itt lesz megint a gye-pőhatár, a
Heri Rud-folyónál, Demavend lábánál. Mert mivel a sah a fele birodalmát
hozományul adja. Ha nem, elvesztheti a másik felét is. Menj te is hódolni
Itil elıdnek, és majd kapsz szép legelıt,
ménesnek valót, nem afféle birkaterelgetı, köves pusztát, mint ott a
hegyekben. De siess, mivel úgy beszélik, a Nagy Sárga Birodalom ellen
lovagoltatja az elıd teméntelen hadát. Ahogy én ismerlek híredbıl, lehetsz
te még az, ami Oldamur beké volt ott, a Nagy Falon túl.
Körös-körül különös vidám mozgás örvénylett. Mindenki láthatta, hogy
a tengernyi had menyegzıre készül. A láthatár szélén új, végtelen
széksorok tőntek fel. Szekérvárakká kanyarodtak ott, ahol néhány órával
ezelıtt még a sivatag vörös homokját kavarta a tikkasztó szél.
Itil elıd aranylapokkal borított, roppant, emeletes nászszekerén vonult
be menyegzıre a várba. Zandir kán a perzsa Nagvkirály nevében, egész
Túrán tizennyolc leghatalmasabb fejedelmének élén, várta a Nagysámánt.
– Inkább tenyeremben tartok égı parazsat, semhogy egy szerelmes
leányra vigyázzak – kezdte mosolyogva tréfákkal főszerezett beszédét. A
vidámság egyszerre áthullámzott a végtelen nászmene-ten...

***

– Ott, arra állott ama asszír király sátra, aki Szemirámisz férje volt,
mikor e várost ostromolta... – Mikholt hosszú, barna, selymes keze
ernyedten lebbent. Réz paripafejekkel ékes, aranyozott oszlopokkal
szegélyezett teraszon állottak. Körülöttük hatalmas gyümölcsöskertek
illatos rengetegébe merülve, csak itt-ott villantva palotái, házai, kunyhói
fehér falát, tombolt a nagy menyegzı örömlázában az ısi Szamarkand,
Hellén titánok, szkíta szellemsámánok, az iráni Or-muzd és tizenkétezer
isten, démon, félisten, féldémon hatalmas templomai, szentélyei, áldozati
oltárai elıtt ünneplı, fehér ruhás sokaság tolongott. Varázsszavakkal vésett
füstölık ezreibıl merev füst go-molygott. Üdvözlésre emelt kezekben
hellén módra zöld gallyak leb-bentek. A palotát Artaxerszész Longimanus
Nagykirály építtette, mikor Túrán népeinek nagy lázadását leverte. De
Macedóniai Alexandrosz, ki a turáni íjászokat a világ legjobb lovasainak
tartotta, emelte azt a belsı, gúlaszerően kiemelkedı, babiloni nagy Isztár-
toronyhoz hasonló fıépületet, melynek hetven termében most a menyegzı
zengett. Itt fent, a legfelsı teraszon kellemesen hős alkonyi szél lebbent a
négyezer öntözıcsatorna nyílegyenesen a messzeségbe nyúló,
halványrıten csillogó, a dús kertek fáinak árnyékában eltőnı vizérıl.
Mikholt Itil vallanak támaszkodott. Nyúlánk alakja olyan volt,
466
mint kínai selyemre finom, könnyő körvonalakkal kivarrt dísz. Nagy,
el-elhomályosodó, sötét szeme, melynek álmokat gomolyogtató éjszakája
olyan más volt, mint Enikı élesen lobbanó, fekete szemének tekintete,
révetegen szegezıdött a férfi mámort adó éjszakák lebbe-nésétıl
megsápadt arcába.
– Én itt születtem. Itt hallottam, ahogy az emberek mondják: „A mi
hazánk talán nem is a város, hanem a víz.” Látod? A víz, mely ott rejtızik
a nagy, zöld ágak alatt, e csatornákban. Ezeket védjük, mert általuk él itt
minden. Ha ezt a várost lerombolnád, felépítenénk hétszer is, de ha a
homok lepi be csatornáit, jobban elpusztul minden, mintha hétszer
felgyújtatnád íjászaiddal a palotáit.
Ráhajolt a férfi vastag, izmos nyakára. Könnyő, lassú csókokkal
becézte széles vállát, domború, bolyhos mellét. Dús, hollófekete, illatos
hajfürtjei bódító, lágy varázslángokkal borították el újra meg újra vibráló
hullámokkal a férfi testét. Hosszú ideig némán karolta át Itil térdét, aztán
hamvas, üde orcáját a férfi lábához szorítva, bágyadt mozdulattal intett
körül.
– Ez itt Nagy Alexandrosz palotája. Innen indult India ellen... Itil
mélyen ülı sámánszemében fellobbant, aztán kihunyt valami
erıs láng. Lassan felemelte a leányt. Megremegı orrcimpákkal csókolta
Mikholt illatos, apró, forró melleit. Fokozatos mozdulattal sodorta fel a
leány nyúlánk testét az alacsony, széles, faragott korlátra.
A királyleány halk, akadozó suttogással, alázatosan, engedelmesen
tárult nászra. Tudta, hogy a hatalmas kert gyümölcsfáinak lombjai alól száz
tekintet leskelıdik utánuk. „Látnak.” A gondolat oly parázna, oly vakmerı
volt, hogy lélegzete akadozott. „Látnak engem, amint ı birtokol engem, s
én is ıt. öt, ki egyetlen szemöldökrezzenéssel porrá égethette volna e
várost, Túrán százhárom nagy városát, tízezer isten tündöklı szentélyét.” A
felgomolygó, opálos ködökben homályosan látta, mint rezzen-lebben meg
a teraszra felvezetı lépcsı elıtt a hatalmas, csodásán szıtt baktriai
szınyeg.
Egy magas, szoborszerően szép arcú indiai király, aki Zandir kán
mögött állva pillantott be a teraszra, elmosolyodott:
– Tehet-e egy ifjú asszonyt bármi is oly hatalmassá, mint a nászra
gyújtó odaadás, az alázat és a könnyen táruló térdek? – suttogta férfias
áhítattal. – S ha, amint íme, látjuk, e lány, ki felett te a Nagykirály
kegyébıl szinte atyai hatalmat gyakoroltál, ily hatalmas, nem kellene-e a
hatalmat felhasználni országod s más országok üdvére? Vajon, ha a hun
Nagysámán tengernyi hada tovahömpölyög,
467
nem kér-e tıled ismét hódolatot Irán Nagykirálya? S nem vádolhatnák-
e meg az udvaroncok Destagerdben vagy Ktesziphónban, hogy nem
vigyáztál eléggé a Sahpur leányára? Ki teremthet rendet az Indus partjainál
dúló örökös testvérharcban?
Óvatosan figyelte a turáni fejedelem arcát. Aztán vállat vont.
– Én szívesen lennék Ata-Ullah Nagysámán mellett az, ami Paoni
király, Pandzsab és Kasmír ura volt ama Macedóniai Alexand-rosz
hadában. Ha e leány lágy suttogására a Nagysámán, aki immár félig-
meddig nemcsak Túrán, de Irán uralkodója is, India ura is lenne, Túrán
népei egyetlen legyızhetetlen birodalom erejével védhetnék meg
öntözımőveiket az északi barbárok ellen, s Alexandrosz korának mesés
jóléte visszatérne... Béke és fejlıdés kora virradna Túrán, Irán és India
háromszázharminc népére.
Zandir kán sovány, keskeny, ravasz arcán töprengés volt.
– Szeretnék méltó nászajándékkal kedveskedni Itil elıdnek –szólt
szórakozottan. – Valami szép ajándékkal, mely emlékeztet Per-zsiára és
Indiára.
A hindu fejedelem bólintott:
– Segíts, hogy hun íjászok jelvényei mögött lovagoljak ellenségeim
ellen, s kápráztató ajándékkal lepheted meg az elıd minden kedvenc
ágyasát addig is...
Körös-körül, az ısi palota hetven termében zene zengett. Indiai,
egyiptomi táncosnık kígyóztak a görög módra terített asztalok mellett ülı
vagy heverı vendégek elıtt. Tízezrek ajkán hol itt, hol ott csendült meg
Macedóniai Alexandrosz, Ammon Zeusz igaz fiának neve, s ez a két szó:
India ellen... India ellen...
 Léi kende, aki- lányát látogatta meg az elıd feleségei, ágyasai számára
fenntartott termek elıtt épült, kicsiny lugasban, hátraintett Jeszun Nohaj
kök-mongol kánnak, aki ugyancsak leányai látogatására érkezett, kik
mindketten második esztendeje szintén a Nagysámán feleségei voltak.
– Szép a lány, te kán, mi? – kérdezte.
Jeszun Nohaj szokatlanul mélyen hajolt meg a sudár, izmos,
hamvasbarna hajú, vakmerı arcú magyar lány elıtt.
A csontos, magas, ıszülı hajú Léi tettetett felháborodással csóválta
fejét.
– Mit csinálsz, te, kán? Asszony elıtt hajlasz-e meg?
A kök-mongol kán ferde, keskeny szemében, mely kínai anyára vallott,
ravasz, vidám csülanás rejtızött.
– A népét szeretı úr sokféle módon védi népét. Ha arra gon468
dolok, hogy az elıd a leányod két csókja között felcsendülı kérésének
engedve letörheti a Nagy Sárga Birodalom császárainak hatalmát, s
megmentheti népemet az évszázados keleti veszélytıl, akkor
legszívesebben leborulnék lábához.
Enikı mesésen üde arcán pirosság ömlött. Úgy mozdult meg, mintha
mindjárt kirohanna, hogy lovára pattanjon.
Léi mosolygott.
– Látod, ı is azt mondja neked, amit én. Törjünk Keletre. Vegyük el a
sárga császártól az ısi hun földeket, a hadak járta Ordasországot, melyet
most már csak Ordosz-sivatagnak mondanak a csin selyemkereskedık.
Rontsuk le a Nagy Fal átkozott küszöbét. Innen, a Tarim-folyam oly
termékeny völgyén, a válogatott elıırsök harminckét nap alatt eljuthatnak
a Lopnor-tóhoz, s onnan tíznapi vág-tatás a Nagy Sárga Folyam felsı
völgye. Ha pedig e völgybe érnek az íjászok, máris ott állnak a Nagy Fal
kapuinál.
Látta, hogy a lány sötéten parázsló, olykor élesen fellobbanó szemében
a nagy száguldás izgalma villan. Átpillantott a mongolra, és bólogatva
nevetett.
– Látod, te, kán, nem kell ennek sokat beszélni, úgy hajszolja ez a
Nagysámánt a Sárgák Birodalmának, mint a fiatal boszorkány a fekete
csıdört.
Jeszun Nohaj mindig nyugodt arca megváltozott.
– Arról kellene szólni a nagy Itil kánnak, hogy ne kerüljön északra, a
mi pusztáink felé, hanem csak egyenesen keletre tartson te-ménytelen
hadával, a régi selyemút mentén. Olyan termékeny síkságon vezet az út
egészen a Nagy Falig, mint ez itt. Csak le ne rombolják a vitézei Tarim
öntözımőveit, mert akkor pár év alatt homok borít el mindent.
Léi felemelte kezét:
– Jó, jó, majd a hadvezérek elmondják ezt a tanácsban. De mondd csak,
kán, azt az ötezer válogatott harci lovat mikor szedik össze a méneseidbıl
a csikósaid? Szeretném ajándékul küldeni Itil-nek, hogy el ne kerülje a
lányom nyoszolyáját.
Enikı alig hallotta szavát. Lényét elborította a táruló hatalom tudata.
„Keletre, a Nagy Sárga Birodalom ellen... van-e ennél vakmerıbb
hadjárat?”
– Aztán, te, kán, azokat a csodagulyáidat mikor hajtják át gulyásaimhoz
a szolgáid? – mormogta mellette Léi. – Hát az ellenségeim meddig élnek
még? A te íjászaid minden veszély nélkül lenyilaz469
hatják ıket. Téged, ott, a mongol pusztákon nem érne utol a magyar
nemzetség vérbosszúja. Jeszun Nohaj meghajolt
– A legjobb íjászaim nyilaznak rájuk, mikor itatásra terelik a lovaikat
magyar ellenségeid az Amu-Darja partján.
Léi felvont szemöldökkel bólogatott. Aztán figyelmeztetıen felemelte
ujját.
– A fejeket ne hozzátok nekem, úgysem tőzhetem a sátram elé, hiszen
semmit se tudok arról, kinek a nyila röppent a nádasból. De a temetésre
meghívatom magam. – Közelebb hajolt a kán füléhez, és intett a lánynak.
Menj, Enikı, s légy hevesebb a nászban, mint a többi feleség. Mert ugyan
kire hallgat jobban a férfi, mint arra, aki legerısebb a kerevetén?
Elfordult. Rövid, tömör szakáiiát simogatva, oda-odahajolva a mongol
füléhez, halkan magyarázva, csak állával intett a belsı asztalnál szikrázó
asszonytrónusokon őlı fıfeleségekre.
– Ott a tőzhajú királynı.
Krimhilda, aki mellett két burgund szolgálóleány foglalatoskodott,
feléjük pillantott. Barátságosan elmosolyodott. Nagy, zöldesszürke
szemében gondolat rebbent.
– Ma sem jött levél Nyugatról... A szolgáló közelebb hajolt.
– Itt vár egy magyar hírvivı reggel óta, de nem akarja nekünk átadni a
levelet, csak neked, úrnım... azt hiszem, Aëtius izent, s Wormsból írtak.
így láttam a pecsétrıl.
Az ércesen lángoló tőzhaj meglebbent. Krimhilda felegyenesedett.
Gyors, erélyes mozdulattal félretolta a szolgálókat, és kiment.
A kertben, a bejárat mellett, tetıtıl talpig széles, fehér szalagokkal
bepólyázva, hogy a ráesı háromnapos vágtatást kibírja érpatta-nás nélkül,
feküdt a postalovas, aki az utolsó postaút-szakaszon a levelet hozta.
Krimhilda csak a szemét látta. Átvette a hosszúkás agyag levéltartót.
„Nyolc nappal ezelıtt indították útnak Kis Hunországból, onnan, ahol a
szállás hadmezı és vásárhely is egyúttal... Tehát Aëtius írt? Felbontsa,
vagy ez az a levél, melyet felbontatlanul kell átadni Attilának? De akkor
hol a titkos jegy? – Márványfehér arcán fel-fellobbant az izgalom. Az
agyagtartó alsó végén kicsiny keresztjel látszott. – Igen, talán valóban ez
az a levél, de vajon nem ír-e éppen ellenem ez a démonian ravasz római?”
Fent zene zendült. Az asszony övébe főzte az agyag levéltartót, és
elgondolkozó arccal indult vissza.
47O
A babiloni Istár csillagtoronyhoz hasonló, sokemeletes, csonka gúla
alakú palota legfelsı teraszán napnyugta utáni, kellemes hő-vösség áradt.
Még nem égtek a drágakövektıl tompán izzó, csodás mővő baktriai
mécsesek. A nyugati égbolt szélén bíborfellegek torlódtak, oly démoni
pompában, mintha birodalmakat gyújtó, irdatlan fáklyákat vivı,
lángpalástos lovasok terelgették volna a már ki-gyúlt esthajnalcsillag felé
ágaskodó ménesüket.
Itil ernyedten hevert az óriás tigrisbırrel fedett, hatalmas, kör alakú
kereveten, mely szinte betöltötte a csúcsterasz vaskos baktriai
szınyegekkel borított ezüstpadlóját. Lassú, szinte játékos mozdulattal
felvette a kerevet melletti alacsony asztalon álló kelyhet, és megízlelte a
nehéz, sőrő görög bort. Körülötte, könnyő selymeket vetve magukra, félig
fedetlenül hevertek az asszonyok. Vakítóan derengett Krimhilda
alabástromválla. Selymesen, lágyan nyúltak Mikholt finom vonalú, bájos,
arányos, barna combjai. Éjfeketén sötétlett Enikı dús haja, és szerényen,
halkan húzódott oldalt a nagy szemő, tömör testő Rika.
A mécsesek fénye lassan erısödött. Kint, a szamarkandi kertek illatos
lombtengerén túl, halványlila derengés borított el mindent. Csak fent, a
hajnalcsillag körül terjengett különös, halványzöld fénysziget. A férfi úgy
nyúlt fel, hogy az ifjú szıke rabnı egyszerre melléje sodródott.
Liliomarcán alázat és rettegés vegyült.
Érezte, mint mozdulnak meg körülötte az asszonyok a mámor-várás
örvényében, mint a bíbortavon ringó hattyúk. Lassan kúsztak közelebb-
közelebb, s a szınyeg minden érintésében izzás parázslott. Az ırjöngı
mámorukban máglyaként lobogó asszonytestek orgiaszti-kus tombolásában
hirtelen halk hárfadallam pendült.
 ...Jöjj, te erıs, te hatalmas, te bátor Jöjj kerevetemre még...
Vaskaroddal, mely a kardot emelte tomboló testem becézd...

Töprengve figyelte önmagát. A hang ismerıs volt. A dallam közeledett.

Most már biztosan tudta: Honoria... Honoria énekelte szellemidézı erıvel
halott szeretıjét idézı, a halál törvényét megtörı Legtitkosabb Istennı
kozmikus himnuszát.
Aléltan hevert. Úgy győjtötte a szeretıi lényébıl kikovácsolt életerıt,
hogy általa lépje át az anyagi sík határát. Az óriás hold széle most merült
fel a keleti homokpuszta felıl, a föld szellemszférájában titkos erık
hullámai áradtak. Belevetette lényét a fölfakadó erıvonalak
rezgésmedrébe. Ahogy akaratörvénye suhant, lassan vette fel az óriás turul
alakját. A szellemsíkon átszálló hárfadallam tisztábban pendült.
... Honoria felvetett fejjel állott a sziget szikláján. Nászra kibontott,
hamvasbarna haj fürtjei felett, az örök szerelem Eiréné-lángja lebegett,
érces, aranyfényő csillogással, mely olykor átcikázott a hárfa húrjain, és
orgiasztikus derengéssel töltötte be mereven a messzeségbe szegezıdı
szemét. Szabálytalan, lányosán üde ajkáról, melyen a Legtitkosabb Istennı
papnıinek örök olümposzi ifjúsága virágzott, szellemet idézı erıvel
szállott a parázna himnusz.
Egyszerre eszmélte a Nagysámán tomboló életerejét, a Szent Téboly
legizzóbb mámorába hajszolt, ırjöngı ágyasok hevét és a Halott Szeretı
közeledésének akaratrezgését.
Az óriás turul csak lélekkel eszmélhetı tompa zúgással,
szellemörvényként csapott le. Honoria érezte, mint mélyednek melleibe,
vál-laiba a roppant szellemkarmok. Rejtelmesen hővös, vibráló, különös
erıhullám töltötte be testét. Ez a kettıs, perzselıen tüzes és dermesztıén
hővös, élet és halál közelségének lenyőgözı titkát hordozó mámor, szinte
egyszerre lobbantotta fel benne a Szent Tébolyt. El-elho-mályosodó szeme
elıtt egyre megcáfolhatatlanabbul rajzolódtak ki Ioannész arcvonásai.
Honoria lelkében diadal tombolt. Úgy érezte, ı vési ki lobogó
mámorszomjával az elmúlás hővös homályából Ioannész ismerıs alakját,
ismerıs ölelését, száz, csak általa tudott, apró titkát... A férfi szeme, mely
az elsı mozdulatnál még üresen meredt reá, megtelt aranyfényő
csillogással. Honoria magához szorította a szeretıje fejét, és rátapasztotta
ajkát az aranyfényben lobbanó szemekre, izzó, lágy csókokkal szítva az
élet tüzet. Örjöngve tomboló, íjként feszülı, nyúlánk, sudár teste felett
kékes szellemláng oszlopa kavar-gott... Hosszú, keskeny tenyerő keze a
hárfa húrjai közé csapott. A csendben ujjongó pendülés szállott. A leány
szeme aléltan csukó-dott be. Fedetlen testén a nászra támadt szeretı
csókjai sötétlettek. Duzzadt ajkán a mámort adó papnı trágár mosolya.
Keleten már zöldes fényszalag lebegett.
A turulszárnyak alatt összefolyó mozaikként suhantak az országok
felett lebegı szellembirodalmak.
Itil tudta, hogy alvó ágyasai, kiket egykoron turul képében látogatott
meg a Szent Holdtölte éjszakáján, most is ott látják az átsuhanó
szellemszárnyakat leikük taván, és sámáni bölcsességgel hagyta hátra
472
éj sötét fellegeknek a bővös turulszárnyak képzetét a nyugati égbolton.
Szemére a sok mámort adott szeretı könnyő s mégis olümposzian üdítı,
ifjúságot adó álma borult...

***

Egészséges, vidító jó kedvő éhség verte fel. Kinyitotta szemét és felült.

Már mindenki evett. Az asszonyok nevetgélve biztatgatták egymást.
Kipillantott a palota kertjébe. Hirtelen szinte sajgó vágyakozás fogta el
a szekerek, ménesek, mozgás után. Szélesen, hevesen intett:
– Szaladjatok hamar! Szóljatok csak Togrul kánnak meg Lél
nagyvezérnek, állítsanak néhány szekeret ide, a palota kertjébe! –
Összecsapta tenyerét. – Szekeret akarok látni! Igazit! Nem olyat, ami itt
zörög az utcákon, hogy a szamár húzza, kutya tolja! Már káprázik a
szemem ettıl a sok házról!
Az asszonyok felfigyeltek. Szemükben egyszerre megcsillant a
gondolat. Hirtelen csend lett. Bölcs ágyasok voltak: tudták, mámoruk a
férfi lelkének része lett, s az birtokolja immár a Nagysámán szándékát, aki
a legnagyobb mámort adta a nászban.
– Bizony, ebben az esztendıben egy nagy birodalmat se hódítottál meg
– szólt halkan Enikı, aztán egyszerre vakmerıén ledobta a csípıjére vetett
selymet. Nyúlánk, izmos, fedetlen teste sudáran egyenesedett fel, és
magyarul, hogy a többiek minél kevesebbet értsenek, csak úgy foghegyrıl
odavetette a férfinak: – Jó szeretıd voltam az éjszaka, igaz-e, Nagykán?
Itil szemében a férfihála csillant.
– Úgy ám, hogy jó.
Enikı bólintott. Felemelte kezét.
– Hát ha jó, akkor tedd meg, amit kérek. Olyat kérek, hogy az neked
semmi, ha egyszer Nagysámán vagy. Megteszed?
Itil elmosolyodott.
 – Meg – mondta röviden.
Enikı megrázta érdes, dús haját. Hosszú, inas karja a levegıbe csapott,
mintha karddal suhintana.
– Engedd meg, hadd hozzam el neked saját két kezemmel a sárga
császár fejét! Hogy meri az magát az Égfiának nevezni, mikor az én
szeretım az!
Itil figyelmesen nézett rá.
– Megengedem – szólt végül, és halkan felegyenesedett. – Csak
vigyázz, hogy te vedd le az övét, ne ı a tiédet. Mert azt, ugye, tudod, hogy
nagyapád ükapjának a koponyája ott díszeleg ólomba öntve a Nagy Fal
kapuján, ami erre esik, a mongol kán legelıje felé.
Enikı vállat vont.
– Hát jöjjön utánam, aki jöhet, a többi meg majd elballag nyá-jastul-
gulyástul erre a Tarim-folyó mentén, a Lopnor-tó vizéig. Lovasoknak
három-három váltott lóval negyven nap. Onnan tíz nap a Nagy Fal kapuja,
ha én vezetem a magyar íjászok közül a versenylovasokat.
Itil még mindig mosolygott.
– Jó, jó. Hát hiszen a had el is lovagolhat a Nagy Selyemút mentén, de
a méneseket meg gulyákat hogy hajtod át? Mert Tarim völgye, az most
csupa kert meg búzamezı. Legelı ott nincs hét törzs méneseinek se,
nemhogy tizennyolc nép gulyáinak. Mi? Hogy hajtod át, Léi lánya? Mert
az az út nem negyven nap, de kerek egy esztendı annak a nyájnak,
gulyának, ami ekkora haddal jár.
Enikı elkomorodott. Jó lovas vezérnek tartotta magát, és most
bosszankodott, hogy nyilvánvalóan felületesen szólt.
– Hát hagyjuk itt a nyájat, gulyát, szekeret. Úgy induljon a had, ahogy a
rómaiak szoktak. Csak a fegyveresek! Ne negyven napig siessünk, de
lassan biztassuk azokat a vezetéklovakat. Hóolvadástói hóhullásig.
Itil bólintott, összefonta karjait a mellén. Félrehajtott fejjel nézte a
leányt. Keskeny szemét összehúzta:
– Itt hagyjuk a méneseket? A gulyákat? Kire? Olyan nagysámánja nem
volt még a pusztai népeknek, aki erre rábírhatta volna ıket. Aztán az olyan
íjász hogyan harcol, aki nem a méneséért, gulyájáért, legelıéit feszíti az
íját, hanem mert Léi nagyvezér lánya a sárga császár fejét akarja kitőzni a
sátra elé? – Szava egyre halkult, és mintha hangosan gondolkozna,
befejezte: – Apád könnyen beszél, ö akkor is kap ötezer válogatott,
betanított ezredlovat, tízezer fınyi gulyát, ha az, ami itt van, elvész. De a
többiek?
Enikı felvetette fejét.
 – Én útra kelek, Keletre. Mondták a táltosok két esztendıvel ezelıtt:
„Lesz olyan hun Nagykán, aki visszaszerzi a sárga császároktól az ısi
földet. Lerombolja a Nagy Falat.” – Keze elırenyúlt. –Az a Nagykán te
vagy, Itil!
A férfi leült a széles kerevet szélére. Barna, erıs teste könnyedén,
suhancosan himbálódzott.
474
– Jól van! A szabadok győlése elé vitetem a dolgot! Határozzon az!
Enikı sóhajtva vállat vont.
– Szabadok győlése?! De hiszen az a sok kopasz fejő törzsfı csak a
birkái farát nézegeti, kövér-e, sovány-e... Három arasz legelın hat
esztendeig perlekednek! Annyi, mintha semmit sem tennél! –Felugrott, és
összecsapta tenyerét. – Nekem a sárga császár feje kell!
Itil arca komor volt:
– Viharisten kardjára fogadom, sátrad elé tőzetem fejét. Vissza-szerzem
az ısi hun földet. De hagyj cselekednem. Én vagyok a sámán. – Látta,
hogy Enikı egyszerre felpattan, érezte, mint simul mellére izmos, érdes,
sudár teste. Elmosolyodott.
Mikholt, aki tudott annyit a sámánok nyelvén, hogy megértse a
beszélgetés lényegét, lassan felegyenesedett.
– Fent, a legmagasabb hegyekben, ahol a három Legbölcsebb Mahatma
él, akik sziklabarlangba falaztatták be magukat már negyedik évszázada,
úgy mondják a jövendıt látó szent lámák, hogy vándor népbıl bölcs, erıs
Nagykán támad, aki túllép ama Alexand-rosz nyomain: meghódítja Indiát.
Mert az iráni Nagykirály is hőséges fegyvertársa s hasznos barátja lesz, aki
megırzi hódításait, míg a Nagykán lovasaival diadalról diadalra száguld.
Selymes folyondárkezét Itil nyaka köré fonta. Hamvas orcáját
odaszorította a férfi bolyhos, domború mellére.
– Mért mennél oly messze Keletre? Atyám serege kaput tár neked a
világ leggazdagabb országába. India itt van elıtted. Íjászaid apám
országából húsz nap alatt Indus partjáig száguldhatnak, hol három rádzsa,
apám régi szövetségesei, vár reád barátsággal és segédhadakkal. India
mérhetetlenül gazdag, s tízannyi lovast is eltarthat, mint amennyi tengernyi
hadadban harcol.
Kicsi fejét hátravetette. Nagy, sötét, lágy tekintető szemében várakozás
és áhítat volt.
– Te vagy a Nagykán, kirıl a jóslat szól. Te vagy az Égfia, a
Nagysámán: van-e oly csoda, melyet ne tehetnél? Add nekem India
kincseit! – Lágy, hamvas ıznyakát várakozva nyújtotta. – Többet kérek
tıled, mint egynémely nem is olyan gyenge istentıl, de világot letipró
erıdhöz mérten mégis oly keveset. Hisz egyetlen szemöldökrezzenésedre
megindul s gyız a hadad. Lehet-e másképp? Te emeled vaskezedben a
Viharisten birodalmakat lesújtó varázskardját.
Itil keze átfonódott a leány vibráló izmú derekán. Másik kezét esküre
emelte:
475
– Esküszöm neked, Mikholt, esküszöm a Tízezer Szellemre, akik
engem szolgálnak, s esküszöm az Égistenre, kinek sámánja vagyok:
túllépek ama Alexandrosz nyomán, s neked adom India kincseit. De ne
felejtsd: atyád, ki ajkadról szól, a nagy Kürosz birodalmat akarja
visszaállítani, s e birodalom felét a bizánci császár uralja. Fordíthatunk-e
hátat ily hatalmas ellenségnek azzal, hogy messze Indiába visszük legjobb,
leghőségesebb hadainkat? Hisz a görögök egyformán szíthatnak bármely
nap hatalmas lázadást a nyugati népeim között, vagy törhetnek be atyád
birodalmába, ha nyitva hagyja határait nyugaton, Eufrátesz vizénél. – Arca
komor lett. – Adjatok nekem három napot, hadd kérdezzem meg az
Égistent, merre tereljem népeim méneseit.
Csend lett. Mindnyájan érezték: láthatatlan, rettentı sorsviharok
tombolnak a napfényes reggel madárdalos ragyogásában.
Krimhilda hajfürtjei, melyek eddig érces derengéssel, mozdulatlanul a
padlóig értek fektében hátravetett fejérıl, most meglebben-tek. Lassú,
álmos mozdulattal kúszott a kerevet szélén ülı férfihoz.
– Keletre hívnak? A sárgaarcúak birodalmába? Délre, Indiába? Én azt
mondom, menj Nyugatra elıbb! Légy minden római, minden hun, minden
germán nép ura, s ha neked engedelmeskedik a nyugati népek e három
nagy tábora, hatalmad elıtt meghajlik a sárgaarcúak császára s India
minden királya is. Ha pedig Keletre, Délre indulsz, vigyél magaddal
minden férfit, ki csak fegyvert foghat, minden fejedelmet, ki ellened
kelhet. S nem tör ki hátad mögött a lázadás. Úgy mesélik itt azok, akik
sokszor jártak a sárgaarcúak országában és Indiában, sok ott a város.
Magas falak védik egész országukat. Hogyan vívhatod meg e falakat
lovasaiddal? De ha magaddal viszed a gyalog harcoló nyugati népeket,
görögöt, rómait, bizony minden falat megdöntenek várost ostromló
gépeikkel. Rakd szekerek tízezrére vasba öltözött vitézeinket. Ki úr lesz
Nyugaton, az uralja Keletet s Délt is. – Hirtelen elhallgatott, oldalt
húzódott. A férfi összerázkó-dott a váratlan mozdulattól. Felegyenesedett.
– Levelet kaptál hazádból, Tőzhajú? – kérdezte végül rekedten. –
Mondd meg, ki szól ajkadról, s szívesen segítek neki... kedvedért.
 Az asszony elırelépett. Kinyújtott kezében agyag levéltok tőnt fel. Itil
szótlanul átvette, s látszólag közönyös arccal nézte a tokból kizörrenı
papirusztekercs latin betőit.
– Gondolom, ki írta – szólt vontatottan. Aztán lassan fordult Rika felé,
aki szótlanul ült a kerek kerevet szélén, az oszlopokra fel476
kúszó szılılevelek árnyékában. – Szólj te is... merre menjek?
Számodra csak egy égtáj maradt. Északra, a jégóriások, az akacir
erdılakók ellen?
Rika sima, szép arcán nyugalom volt. Megrázta fejét, hátrasimította
hajfürtjeit. Átvetett vállán egy arannyal csodásán kivarrt kínai selymet és
halkan mondta:
– Te csak ne menj sehova. Minden út a sírig vezet. Ülj le a Tisza
partjára, és számold a csillagokat a lúdvári jegenyék felett. Mi is odaülünk
hozzád, s aki hulló csillagot talál, az kap egy csókot, aki nem talál: ád. –
Komolyan beszélt, csak szép, nyugodt szeme mélyében rejtızött mosoly.
Itil odalépett hozzá.
– Hát azért a csókért te ugyan sose számold azt a teméntelen csillagot,
te királyné. Megkapod úgyis – szólt nevetve, és könnyedén érintette
ajkával az asszony pirosbarna orcáját. Kiegyenesedett, és hirtelen
megváltozott, majdnem komoran töprengı arccal folytatta: – De nem
gondolod, hogy istenkáromlás, ha az ember nem sugározza ki magából,
leikébıl minden erejét? Mert ha az Isten: erı, mi lehet szörnyőbb
istentagadás, mint a bennünk rejlı erık elvetése. A nyugalom nem mindig
bölcsesség. S a veszély nem mindig a sors büntetése. Nem nyugalmat
keresek e Földön, nem is boldogságot, de erıt.
Könnyő, zöldesszürke köntöst vetett a vállára, és lement a kertbe.
Leült. Szinte játékos mozdulattal törte fel a pad sárga homokkılapján az
agyag levéltartó másik, látszólag tömör végét, melyben az álcázásnak
betett levél papirusztekercse alatt a titkos üzenet rejtızött. – Persze,
Oresztész írt a burgund királynınek – mormogta, és lassan bontogatta a
titkos rekeszbıl kihulló, kicsiny latin betőkkel teleírt, összesodrott, vékony,
szinte átlátszó hártyát.
Hirtelen meglepıdött. Az összesodrott, táltosok tudományával készített,
vékony hártya három lapra vált szét. Az egyiken latin betők húzódtak
világos, egyenletes sorokban. A másikon görög írás vonalai lendültek
ritmikusan és mégis egyenetlenül. A harmadikon olyanok voltak a gót
betők, mint a táltosok rovásírása. Szinte önkéntelenül nyúlt a görög írás
felé. A hártyán dús aranyozás csillogott úgy, ahogy a bizánci diplomaták
írtak a barbár törzsfıknek. Egészen fent a sámánnemzetség nyelvén ez
állott:
„Kánya és Kutas vezéreknek, Tisszosz partjára, legkedvesebb
szállásukra... Chriszaphiosz, az önzetlen, hatalmas barát üdvözletét
küldi...”
477
A díszesen rajzolt bekezdés betői alatt, de még mindig a
sámánnemzetség nyelvén, folytatódott az írás:
„Felette vitéz, csodálatra méltón bölcs, de túlzottan becsületes és
jóságos barbár vitézek! Itt nálunk, az aranyos Bizáncban, minden magyar,
avar, besenyı, kun, bolgár és más hun szökevény, aki csak bús vándorként
hagyta ott a testvérgyilkos Attilász királyt, a bölcs, jó vitéz Blédasz fıpap
vérével öntözött földet, nagy s ésszerő örömükben harci játékot rendez a
gyönyörő hippodromban, mert tudják, a hazatérés pillanata elkövetkezett.
A testvérgyilkos Attilász halott. A szent és igazságos bosszú órája eljött.
Éppen ezért ti se késedel-mezzetek, felette vitéz s feltőnıen értelmes
barbár vezérek, hanem miután e levelet nektek valamely betővetésben
dicséretesen járatos írástudótok felolvasta, ragadjatok kardot, és vágjátok
ott helyben azonnal a testvérgyilkos Attilász bőnös híveit, hogy rétjeik,
legelıik, méneseik jogos jutalmatok legyen. Ki ne tudná, hogy Attilász az
igaz hunokat elnyomta, és germánoknak, fıleg a gonosz, parázna s nem
kevésbé kegyetlen Theodemir gót királynak, úgyszintén a vad s kegyetlen
Ardarich gepida királynak kedvezett, mely két király sok bőnös törzsfıvel
együtt számtalan igaz férfiút vérengzı módon meggyilkolt, vagy
méltatlanul földönfutóvá tett. Éppen ezért itt nálunk, az aranyos Bizáncban
élı igaz keresztények, akik az igazságot mindennél elıbbre tartják, a város
száz templomában hét-hét hálaimát mondatnak a gonosz Attilász
pusztulásáért. Nyilvánvaló ugyanis, hogy ı volt az a dühös vadkan –
ahogyan Szent János apostolunk írta –, ki az Őr szılıjét pusztította.
Ugyanakkor úgy határoztunk, hogy Theodemir fejéért ötszáz font aranyat,
a vad Ardarich fejéért négyszáz font aranyat juttatunk annak az igaz, derék,
hıs vezérnek, kinek szolgái e fejeket Bizáncba hozzák, és a hippodromban
közszemlére teszik. Bár fel sem tételezhetı, hogy ily nemes céllal lesújtott
kard kicsorbuljon, mégis, tudjátok meg, hogy Ratiáriában, Mardumban,
Sardicában gyülekezı, becsületes szökevények íjászcsapatai, úgyszintén a
legszentségesebb Theodosziosz cézár oly hadvezéreinek katonái, kik ezt a
törvényeink s a jószomszédság szent kötelességének megsértése nélkül
tehetik meg – ha ık ezt lehetségesnek látják –, titeket mindenben
segíthetnek. Legjobb mindemellett, ha ti magatok keresitek a gonosz és sok
nejő Theodemir két becsületes, tiszta lelkő testvére, Walamir és Widemir
tevékeny barátságát. Mint bizonyára hallottátok, a három testvér ádáz
győlölettel fordul egymás ellen, ama szépséges, tündöklıén ifjú Thusnelda
miatt, ki oly gyönyörő, mint Trójai Helené, s mint Kasszandra, híres
jövendıt látó alirumna is.
478
Itt, az aranyos Bizáncban sok régi barátotok – felette kiváló férfiúk –
szívesen lát benneteket, akár e világszép, tündöklı hölgy társaságában is.
Siessetek, mert Theodemir és Ardarich, úgyszintén más gonosztevı,
mihelyt Attilász megérdemelt s üdvös halálának híre tudomásukra jut,
azonnal a hun király mérhetetlen kincseire veti magát, melyek a Tisszosz-
parton rejtetnek el, azon a helyen, mely hadak gyakorlómezeje, és a
városok jogos helye is egyúttal, fegyverkovácsok Martell nevő telepe, a
Lúdvárnak nevezett kikötı, Körtvésettnek hívott körtöltésen belül épült
Sah-san áldozati domb és az alán testırök vezérének, Tahi bánnak
sátorszállása között. Isteneitek közül a leghatalmasabbra kérlek, ne
késedelmezzetek. Legbőnösebb varázsszavakkal ajkatokon, a legsötétebb
éjszaka támadjatok, mikor a gót s gepida fegyveresek, úgyszintén az alán
testırök a láncpáncéljaikat levetik, vagy parázna ágyasaik között mulatnak.
A hun király kincseit Ratiáriában vagy Mardumban helyezzétek teljes
biztonságba. Cselekedjetek, mert minden késedelem a halállal egyenlı.
Áldja meg fegyvereiteket a Viharisten, ha keresztények vagytok, a
védıszentjeitek, ha pedig tiszteletre méltó imádói a Fényistennek, Or-
muzd, minden világosság ura. Cselekedjetek! Igazságotok oly tiszta, hogy
minden isten kegye veletek van.”
Itil mélyen ülı szeme felcsillant. Hátravetette fejét. A kerti pad díszes
kıtámlája kellemesen, hővösen érintette tarkóját. „Persze... ki más merné
kezdeni a lázadást, mint a Duna, Tisza mentén legeltetı magyar, kun, jász,
besenyı1 törzsek? – gondolta. – De ha megkezdik, vajon hol torpan meg a
lázadás? Ha pedig hír jön, hogy míg én itt Keleten hadakozom, Nyugaton
felbomlott a birodalom, meddig uralkodhatok új alattvalóimon? Talán nem
is rontanak egyszerre reám. De kétségtelen, kardot rántanak egymás ellen.
Bodony bolgár cár, Oyma jász sámán, Kibéd kazár boksa, Tudun avar
kagán, Léi, a magyar törzsek vezére, Togrul kuturgur fıordas, s a többiek
mindmind halálos ellenségei egymásnak. Nem, nem, a nyugalom
pusztulást jelent, a birodalom széthullását vagy állandó belsı harcot.
Veszett futást a Duna völgyétıl az Altaj lábáig, germán tengerektıl Perzsa
hegyekig.”
 Felegyenesedett, összehúzta magán a bı perzsa köntöst. Végigsimított
homlokán. Hirtelen féktelen nyugtalanság fogta el.
„Hát lehet városból vagy valamely szálláshoz odaszegezve uralkodni a
puszták mindig mozgó, mindig vándorló, a legelıikért mindig harcoló
népek felett? Hiszen láthatatlan, de csak karddal áttörhetı határok
húzódnak a birodalmon belül. Napról napra változik
479
az egymásnak feszülı, torzsalkodó, győlölködı testvétnépek hatalmi
ereje. S bármily irgalmatlanul sújtana a torzsalkodók közé, a nyugalom
akkor is természetellenes lenne. Hisz elegendı egyetlen aszályos esztendı,
s a nép, melyre a hatalmát alapítja, szétfoszlik, szétriad a jobb legelıkre
húzódó ménesei nyomán, vagy leroskadó gulyáival együtt merül el a
héthónapos iszonyú tél dermesztı hóviharaiban. Ha együtt tarthatná a
vezéreket, kiknek hatalma együtt nı a távolsággal, míg az ı ereje úgy fogy,
ahogy távolodik tılük. Mint szövetségeseket vagy mint foglyokat itt
kellene tartania a szállásán. De indokolt-e ez a jelenlét béke idején? Mikor
népeiken akarnak uralkodni? A pásztorok mozgó birodalma csak
mozgásban, tehát harcban lehet egységes. A pásztor nagyfejedelmek
hatalma csak a harc hullámzásában születhet meg, s rögtön foszladozik,
mint a vihar, ha szétgomolyognak a viharfellegek. Nem azért kell hadat
viselni, hogy hódítsak, de azért hogy megırizzem a birodalmat,
megırizzem az életemet. Nagy, nyugati hadjárat kell! Kápráztató
zsákmány! Tündöklı diadalok, melyeknek híre ott pendül a garabonciások
húrjain!” – Hirtelen mozdulattal lehajolt és felvette a másik levelet. A gót
betők szegletessége a rovásírást juttatta az eszébe.
„Theodemir, osztrogótok ura, Ardarich gepida királynak, a medve-
ölınek, a bölcsnek s vakmerınek üdvözletét küldi. Óvjon téged a
villámmal sújtó, rıt szakállú Wotan, a viharok égi lovasa, a Kardisten és a
mi Urunk Jézus Krisztus. Légy szerencsés a vadászatban. Dácia hegyeinek
legmélyebb rengetegeiben hajszold fel és ejtsd el az óriás medvét, az
irtózatos erejő bölényt, úgyszintén az immár oly ritka fekete párducot,
nemkülönben a szarvaskirályt s minden csodás vadat, melyet csak ily hıs
elé terelnek a Nagy Vadász tevékeny s készséges védıszellemei. A múlt
holdtöltekor legbölcsebb lélek-látókkal idéztettem meg Etzel királyt, a hun
Nagysámánt. Bár a sámán lelke akkor is megjelenik a szellemek órájában,
ha a sámán él, mégis különös képeket láttattak velem. Az egyik szellemkép
mutatta, hogy Etzel König roppant tigrissé vált, s eltőnt a pusztában. A
másik kép tőzben mutatta ıt, úgy vélem, mint foglyot, mert körülötte
idegen népek vitézeinek tengernyi serege s aranypáncélos nagyfejedelmek
voltak. A harmadik kép szerint turulként szállott az égbe, ami minden jós
szerint halált jelent. Mi, kik Etzel mellé állottunk, mikor Blodelin ellen
harcba szállottunk, tudjuk, népünk sok harcosa nem helyeselte e tettet, s
most, ha Etzel König halálhíre a beavatatlanok fülébe jut, bizony könnyen
felénk fordulhat a győlölet. Ezért illı, ha mindenkit megelızve rántunk
kardot a hun iga lerázá480
sara. Ha hunok ellen indulunk harcba, sok nyugati germán nép
számtalan híres harcosa siet jelvényeink alá, mert csak hun segítséggel erıs
ama Aëtius s a Nyugati Császárság. Ezért vallják népem bölcsei: Rómát
döntjük meg, ha lerázzuk a hun igát. Addig is küldj ezer válogatott
szekercés harcost ide, pannoniai szállásaimra, ama hegyre, melyet a hunok
Bad-Ah-Csonnak neveznek, azaz tengerparti városnak, mert gonosz
szándékú két testvérem, a képmutató Walemir és a durva Widemir
fondorlattal és erıszakkal el akarja rabolni ágyasházamból Thusnelda
léleklátó leányt. Vessük össze pajzsainkat, hadd csorbuljon ki az alattomos
ellenségek kardja, bármelyikünkre is sújtson...”
A palota teraszáról vidám kacagás hullámzott. Rézkorongok pen-
dültek. Itil leengedte a levelet. Elegendı csupán kósza híre a halálának, s
annyi hatalommal, annyi gyızelemmel, a sámáni erı oly sok csodájával
összekovácsolt birodalma máris megingott, szétfoszlott, az alapító népekre
visszazúduló, pusztító görgeteggé vált. Hirtelen hővös izgalom fogta el.
Didergetı, emberi félelemérzés. – De hiszen élek, élek – mormogta maga
elé, és belemarkolt mellizmaiba. A szellemvilág, most talán elıször
életében, ismeretlenül hővösen terült el elıtte. A gondolat kihunyt,
szétfoszlott a névtelen, dermesztı saj-gásban.
Nem tudta, mi történik vele, még sohasem fogta el ilyen érzés. Most
csak ember volt. Mintha a sámáni lénye elsodródott volna mellıle, és
hidegen, részvétlenül tekintene reá. Fulladozva ült, eltakarta kezével
szemét. Verejtékezve nézett körül. – Élek... élek... – suttogta maga elé.
A harmadik levél tiszta latin betőibıl nyugalom áradt. Egy pillanatra
behunyta szemét. „Ravenna... Róma... milyen más az a város. Jog, törvény,
maradandóság... – Hirtelen úgy érezte, Róma legszegényebb halásza is
jobban védett, mint ı, akinek életére félmilliónyi kopjás vigyáz. – Hát
lehet-e birodalmat alkotni itt, a pusztában? Államot kovácsolni? Itt csak
terelni lehet a népek méneseit, nyájait, gulyáit, valami közös cél: új, jobb
legelı, más, jobban kifosztható ország felé. Amíg ı a hajtó, amíg az ı
ostora csattog, addig az ı vándorló birodalma a nép. De ha kihull kezébıl
az Elıd nagyfejedelmi ostora, akkor egyszerre szétszéled a népek nagy
ménese.”
 Most győlölte a puszta határtalanságát, a megfoghatatlan
messzeségeket, melyekben mint erıtlen pára, szétfoszlott a legnagyobb
hatalom is. Egész, sámáni erıt hordozó teste sajgott az ismeretlen, vad,
reménytelen fájdalomtól. Vasizmú keze reszketett. Káprázó szemmel
481
nézte a latin betőket. „Oresztész” – villant át agyán a felismerés. Ajka
gyerekesen meg-megmozdult, ahogy olvasta:
„Csillagoknál tündöklıbb szépségő Királynı! Hívd fel a Világ Ura
figyelmét, hogy Bizánc könnyen a hun Nagykirály hőséges szövetségese
lehetne, ha Theodosziosz császár jobban meghallgatná Pul-cheria úrhölgy
szavát, ki oly bámulatos jósággal óvja az isteni Ho-noriát. A hun
Nagykirály legalattomosabb s leghatalmasabb ellensége a veszélyesen
nagyesző Khrüszaphosz eunuch, akinek egyetlen szenvedélye a hatalom, s
aki éjjel s nappal a legravaszabb módon ingerii a császárt, s lázadásra
biztatja a Bizáncban élı igen nagyszámú hun szökevényt, úgyszintén a
határvidéki pusztai törzseket. A Tisszosz partján épült hun királyi
fıhadiszálláson – amint ezt itt nyíltan beszélik – több hatalmas törzsfı
összeesküdött, hogy megöli a Nagykirály híveit, s magához ragadja
kincseit s ágyasait. Helyesnek tartanám, ha régi s eszes barátom, Edekon ki
hun fegyveresek, skirek s herulok hercege, mint követ Bizáncba jönne az
eredményes s fıleg ésszerő cselekvés módozatainak megbeszélésére. Ha
jövetele – amint ez valószínőnek látszik — idı elıtt kiderülne, akkor
mindenképpen indokolt, ha mint egyszerő utazó, mindenekelıtt az isteni,
ifjú s titkos tudományokban jártas Honoriát keresné fel, ki most Bizánc
közelében él, a császári nyaralópalotában, a Márvány-tenger szigetén.
Edekon ily látogatása kedvezıen módosítaná a hatalmi viszonyokat a
hatalmas udvaroncok s a hippodrom még hatalmasabb pártjai között,
melyek számára a kocsiversenyek csupán alkalmak híveik számának
bemutatására, erejük gyakorlására. A két nagy hip-podrom-párt közül a
kékek az udvarral s Khrüszaphosszal tartanak. A sokkal számosabb zöld
szalagos párt fegyvereseinek, verekedıinek vezére – démokratosza –, a
félszemő Hippiász nyilvános beszédben jelentette ki százezer ember elıtt,
hogy az igazságot akarja látni a trónon még akkor is, ha ez az igazság hun
pásztorok ruháját ölti. Azóta kékek és zöldek válogatott verekedıi
valóságos polgárháborút vívnak egymással minden éjszaka, különösen az
ismert kocsmák környékén, s e tömegverekedésekbe nem mernek
beavatkozni a városi nyugalom ıreinek fegyveres csoportjai sem. Mindez
arra int, cselekedjünk gyorsan s kötelezı értelemmel, mert csak ezáltal
kerülhetjük el a véres s pusztító háborút. Figyelmeztesd a Világ Urát,
tündöklı királynı, ne higgyen ama Geiserichnek, ki a veszedelmes
hajósokká vált vandálok rettegett s győlölt fejedelme. Ha a vandá-lok
követei szövetséget ajánlanak, ne fogadjátok el. A vandál király most,
amikor Szicíliában hatalmas bizánci s római hajóhad készül el482
lene, szívesen szövetkezne a hun Nagykirállyal, de nem érdeke Atti-
lász hatalmának további növekedése, s így döntı pillanatban nem segíti
hajóhadával. Tündöklı szépségő királynı, oly sok dalban megénekelt
hajad ápolására, mihelyt lehetséges, oly sok csodálatos szert küldök,
melynek bizonyára megörülsz. Milyen, szörnyő kár, hogy a bizánciak nem
csodálhatják hónál fehérebb arcodat, olümposzi alakodat. A mőveltebbek
közül sokan beszélik, hogy a Legtitkosabb Istennı papnıje vagy. Persze, a
titkok igazi tudói hallgatnak. Leg-alázatosabb lebomlással leghívebb
tisztelıd...”
A súlyos, fojtó reménytelenség érzete mintha oszladozott volna. „Igen.
Nem állhatok meg! Míg csak egyetlen ország, egyetlen nép is marad,
melyet nem az én ostorom terel, addig mindig összefoghatnak a
szökevények, mindig bontja a cselszövés az új nagyhatalom építményét.”
Felemelte öklét. Arca sápadtan eltorzult. Felegyenesedett, ahogy
átrezzent rajta a horizontokat feltörı lendület. „Elıre kell törni, növelni a
hatalmat valamennyi nép meghódításával. Itt, a pusztán, a
határtalanságban, laza a hatalom. De mi lenne, ha mint Róma vagy Bizánc
uralkodója, erre a megdönthetetlenül szilárd államsziklára építeném fel a
vándornépek határtalan birodalmát?”
Körülpillantott, mintha tanácsot kérne. A kertre perzselı csend borult.
Kintrıl, a messzi utcákról, a vonuló karavánok zaja, tevék tompa bıgése,
hajcsárok rekedt rikoltása hallatszott.
Róma... vagy Bizánc? Talán mind a kettı! Mert hiszen csak egyesítve,
egyetlen szilárd birodalomként állhat meg egyik is, másik is! Egyesíteni
kell a római, a görög, a germán és pusztai népeket. Nyugaton kell
megcselekedni azt, amit Alexandrosz Keleten kísérelt meg.
Olyan érzés fogta el, mint a hajóst, aki végre a viharzó, hővös tenger
felett meglátja a messzi hegy csúcsait.
„Mővelt, ısrégi államok, ezeréves, szilárd birodalmak sarokbástyáival
kell marokba fogni a végtelenséget, a pusztát, általuk uralkodni a vándorló
népeken, s a vándor pusztai népek által rajtuk. A római, germán, hun
hármas körben épült nyugati birodalmak erejével indulni a nagy déli
hadjáratra. Meghódítani Indiát, s mindez irdatlan erıvel Keletre zúdítani a
népeket, visszaszerezni az ısi hun földet. Lerombolni a Nagy Falat, ismét
megdönteni a sárga arcú népek császárjának hatalmát, ki oly vakmerıén
nevezi magát az Égfiának...”
Gondolatai ide-oda szálltak: „Mi legyen az elsı lépés? – Aztán
483
egyszerre villant át öntudatán a ráhulló, éles, tiszta gondolat: –Bizánc...
csakis a Bizánci Birodalom, mely híd Kelet és Nyugat között. Bizánc!
Négyfelıl török reá! Sámáni erıvel bénítom meg lelkét, igaz varázslattal
rengetem meg a földjét, s ledöntöm megvív-hatatlan falait. Keletrıl a
perzsa Nagykirály kétszázezer harcbsát zúdítom reá. Délrıl Geiserich
hajóhadával zárom el kikötıjét, s északról, a Duna mellıl én magam
vezetem ellene a hun s a hódolt germán népek megszámlálhatatlan hadát.
Ez lesz a legerısebb, a halálos csapás!”
Elırenyújtotta karjait. Izmai megfeszültek. Arca merev lett, mint a
birkózóké a halálos vasfogás elıtt. Görcsösen szorította hatalmas öklét:
„Négyfelıl: keletrıl, nyugatról, leiekbıl, tengerrıl! Bizánc... Bizánc...”
A kerti ösvényen tiszteletteljes távolságban csoportosultak a pusztai
fejedelmek: a csontos, ravasz arcú Léi magyar kende, az elıd nagyvezére,
a mindig mosolygó házigazda, Zandir kán, most már az összes pártos
turáni íjásznépek ura, a tigrisölı rettentı erejő Togrul kuturgur fıordas, a
szıke, kék szemő Zenki bán, az alánok nagyfejedelme, a látogatás
tiszteletére szent aranypáncélt öltött Bodony cár, a nyúlánk, szép arcú
Törtei, a kun kende, a hajlott hátú, öregedı Kibéd kazár bak-sah, az ısz
szakállú Tudun avar kagán és a hatalmas termető, ökölviadalokban
évtizedek óta gyıztes besenyı beké, Thonuzoba. Itil szorosabbra vonta
alakján a bı, zöld selyem perzsa köntöst.
– Hívd perzsa ügyekben jártas táltosaidat, Zandir kán – mondta lassan –
, s leggyorsabb lovasaidat, akik jól ismerik a legrövidebb utat Destagerdbe,
Khosru királyhoz, ki Mikholt királyné bölcs atyja. Szövetséget ajánlok
neki a bizánci császár ellen. A lovas hírvivık nyomában küldjünk három
szekér kincset mint megváltást az ifjú királynéért. De amíg a perzsa
országnagyok a szövetségrıl tanácskoznak, kétszázezer kopjás lovagoljon
a Demavend-hegység felé. Ha akaratom szerint határoznak a Taq-Kesra
márványpalotában s a leg-bölcsebb apósom akarata szerint, a nagy Kürosz
méltó unokájának tekintem ıt, nem csupán rokonnak, s egész hadammal
segítségére leszek, hogy az Akhémenidák dicsısége teljes fényében
ragyogjon fel. Csak arra kérjük ıt, küldjön bárkákat a Káspi-tenger turáni
partjára s a Volga torkolatához, hogy a hadunkat átszállítsa a nyugati
pusztákra. De hét nap alatt válaszoljon.
 – Ily hamar nem válaszolhat a Fény fejedelme, ki oroszlán a királyok
között, még ha akar sem, mert felette hosszú az út. A követek
484
még válogatott váltott gyorsparipákon sem érnek addig vissza a sah
válaszával, míg sereged Demavend, a legszentebb hegy lábához s, a perzsa
határhoz ér. Akkor pedig nem lehet visszatartani a vitézek harci kedvét,
akik oly sokat hallottak a sah teménytelen kincsérıl, Taq-Kesra palota
márványcsodájáról, a perzsa országnagyok ágyasházairól. Nem hull-e
akkor sok keserő könny Mikholt királyleány csillagszemébıl, nem lesz-e
olyan, mint aszályban felperzselt virágszirom?
Itil rövid ideig hallgatott.
– A választ Destagerdbıl postagalambokkal küldje a sah. Csak egy szó
legyen: igen vagy nem.
A pusztai fejedelmek arcán a csínyre készülıdı legények elismerése
látszott. Csak Kibéd kazár boksa sovány, szélverte arcán rezzent át az
aggodalom.
– Féltem a méneseinket, gulyáinkat, elıd. Nagy a forróság itt délen.
Nem bírja a jószág. A legelık se olyanok, mint arra északra, mifelénk. Ha
még délebbre indulunk, nem lesz az jó sehogy se.
Csend lett. A pusztai vezérek lesütötték szemüket. Itil felemelte fejét.
– Fogjátok be ökreiteket. Tartsatok búcsúáldozatot. Mihelyt a perzsa
sah válasza itt lesz, indulunk vissza a Tisza mellé. Ott győljenek a
válogatott hadak. Bizánc ellen megyünk!
Féktelen öröm viharzott át a feszült arcokon, fegyverek szíja ösz-
szecsattant, zörrenve csapódott ki a kard.
– Ááááldááásü – harsant egyszerre megkönnyebbülten. – Ááál-dáásü
Egyszerre mindenki beszélt, vitázott, nevetett. A gıgös mozdulatlanság
szétfoszlott.
A palota felıl lila ruhás, aranyöves fıtisztviselı sietett.
– Itt vannak a perzsa sah követei. Szövetséget ajánl a Nagykirály
Kasmír, Pandzsab s Bizánc ellen is – mondta az egyik fıudvaronc Zandir
kánhoz fordulva, de oly hangosan, hogy mindenki, aki bakt-riai nyelven
értett, hallotta. A turáni Nagyfejedelem ravasz, sovány arcán, mely úgy
hasonlított a kende arcához, mintha testvérek lettek volna, látványos
felháborodás volt.
– Hogy merészelsz hozzám szólni, ki csupán porszem vagyok Ég-fia
árnyékában – rivallt a palota tisztviselıre iráni nyelven. – Az elıd lábaihoz
borulj, s könyörögj, hogy hódolhass!
 Az udvaronc hátratántorodott, jelezve, hogy a kagán haragja villámként
sújtja, aztán oly erıvel vágta homlokát Itil saruja elé, hogy
485
az apró, tarka kavicsok csak úgy pattogtak szerteszéjjel. Léi nagyvezér
nevetett:
– íme, a hatalmad árnyéka, Nagysámán, gyorsabb, mint a postagalamb
szárnya. Megelızött téged a bölcs apósod. De a kincses szekerek azért
elindulnak, ha kopj ások nem is. Áz okos após az élet jóságos árnyéka.
A vezérek csoportjából kacagás harsant. Tudun avar kagán rácsapott
Zandir kán vállára.
– Meg ne neheztelj, pártos király, de bizony legelték nyájaink,
méneseink, de kiváltképp gulyáink a kertjeidet, itt, az Amu-Darja mentén.
Jöttek panaszosok hozzám is, hozzád is. Mit tehetek? Legelı sehol, csak
kert meg csatorna. Mi ott északon napjában kétszer ha itatunk, s ha
kevesebbet iszik a jószág, kevesebbet eszik. Itt meg ihat, amennyit akar.
Hát fal is éjjel-nappal. Hát lehet ilyen országban élni szabad embernek?
Nincs annak erıs kardvágása, aki a kapát forgatja. Merev a válla, nehézkes
a mozgása a kardvíváshoz. Az íjat meg meg se tudja jól fogni, mert
eldurvul a keze a sok aratástól. Lovagolni meg éppen elfelejt. Hát ki látott
lovat eke elé fogni?
Zandir kán azt hitte, a másik tréfál, és barátságosan mosolygott, de a
többiek komoran bólogattak. Léi attól tartva, hogy sértésnek veszik a
házigazda mosolyát, és búcsúzásképpen csak úgy, a nagy jó kedv miatt
megvillannak a kardok, békülékenyen felemelte kezét.
– Annyiféle a szabadság, ahányféle az ember. Minden ember
szabadságát másképpen kell óvni, ápolni. Az egyiket karddal, a másikat
ekével. Hát azért mondom én, tartsunk hét napig szép búcsútort, aztán szép
sorjában egymás mellett, nehogy a hátrább maradók ménese, gulyája
senyvedjen a lelegelt réteken, lassan terelgessük azt a sok jószágot a tenger
felé. A válogatott íjásznép meg induljon veled, Itil kán, akár egyenest
elıre. Negyven nap alatt ott lehetnek azok a lovasezredek a Tisza partján.
Negyedik holdtöltére meg akár a szekerek is odaérhetnek. Addig te se
sokat pihentesd az ágyasaidat. Majd kipihened magad a harcban.
A nevetés újra kitört.

21.
 A császári villapaloták elrejtıztek a csodásán pompázó, világoslila
virágok mindent elborító özönében.
– Eljössz holnap a kocsiversenyekre a hippodromba? – fordult
Honoriához kedveskedı elızékenységgel Pulcheria. Honoria odanézett,
ahol a messzeségben, az opálos párák mögött, a forró vérő, parázna, vidám,
istenkeresı, ezer aranykupolát emelı Bizánc rejtızött. Sötétszürke
szemében a tömegtıl elhúzódó léleklátó idegenkedése volt.
– Azt hiszem, áldott rosszhírem megvéd az ilyen közszereplésektıl. –
Szabálytalan, üde ajkán teátrális gıg látszott. Pulcheria összehúzta vállán a
zöld-aranyos bíborpalástot.
– Kell hogy a nép lásson. Ti ott, Rómában a seregek által uralkodtok. A
mi légióink mindig harcolnak valahol, a nép ellenben itt van. Keresni kell a
nép kegyét, de persze úgy, hogy észre ne vegye. Mert akkor elıször igen
hangos rivalgással jelzi, hogy népszerőek vagyunk, de aztán gyengeséget
sejt a népszerőséget hajhászó uralkodó igyekezetében... és megöli. A
tömeg önmagát érzi megalázva, ha olyan cézárja van, akit gyengének vél.
Ha pedig be akarjuk bizonyítani, hogy erısek vagyunk, akkor sokat le kell
öldökölni a leglár-másabb népvezérek közül, hogy a tömeg lecsillapodjék.
Ez viszont barbár, emberhez méltatlan vérengzés, s rengetegbe kerül, mert
a zsoldosokat külön meg kell fizetni. Ugyanis bizánci harcosok erre
alkalmatlanok.
Titkokat táró tekintettel nézte a leány lelkében felhullámzó erıket.
Aztán kicsi, ékszerszerő keze felröppent.
– Ha nem jelennél meg a hippodromban, ez bőnösséged bevallása
lenne. Mindenki mindent tud. A hippodrom népszónokai, különösen a
kékek pártjának démokratosz-vezetıi s a leglármásabb zöld párt
démogógoszok hosszú hónapok óta beszélnek rólad. Kit ne érdekelne egy
fiatal leány múltja? Harsogva híresztelik: Attilász hun fejedelem
menyasszonya vagy, s a lovas barbároknak ez a varázslókirálya elıbb vagy
utóbb haddal indul Bizánc ellen, hogv téged az ágyasházba vigyen, s
elpusztíthatja az egész Szent Biredrfoiat. Vagy mindenesetre feleségül kér
téged, s hozományul a birodalom felét úgy, mine amikor elvette a perzsa
Nagykirály leányát, s a birodalmához csatolta fél országát. Ha a nép
meglát: meghatódik, hisz oly ifjú vagy még. Talán harcol is, hogy ne kerülj
a hun Nagysámán ágyasházába. De különben is, ha Attilászhoz mennél
nıül, a hun Nagyfejedelem trónkövetelıként léphet fel. Tehát joga lenne,
hogy Bizánc vagy Róma császára legyen. Hidd el, hogy sem a Legszent-
ségesebb Cézár, a bátyám, Theodosziosz, sem anyád, Piacidia nem kívánja,
hogy oly trónkövetelı fenyegesse hatalmát, aki félmillió harcost zúdíthat
akár reánk, akár a Nyugati Birodalomra. Ha most
487
támad, egyszerően barbár ellenség. De ha mint férjed léphet fel, ó,
akkor valamelyik sötét éjszakán Bizánc legbedönthetetlenebb kapui is talán
maguktól kinyílnának a barbár aranyainak bővös csengésére. Mindenesetre
megtiltottuk íróinknak, hogy emlegessék szóban vagy írásban, hogy
Attilász Ravennában töltött oly sok idıt, beszéli nyelvünket, s járatos
jogban, tudományban, mővészetben. Nekünk most az kell, hogy a nép vad
barbárt lásson benne, s akkor harcol ellene. Honoria a tenger opálsíkján
felbukkanó bíborvitorlát nézte.
– S azzal, hogy megmutatsz a cirkusz csıcselékének, megmented
Bizáncot?
A császárné is a vitorlát nézte, mely gyorsan közeledett.
– Eloszlatom a gonoszkodó vádakat a romlottságodról. Olts fehér
selyemruhát. Állj lesütött szemmel. Még a hajadat is borítsd le egy fehér
fátyollal, és ezer varga, tímár s fıleg sarukészítı közül kilencszáz
egyszerően nem hiszi el a Khrüszaphiosz eunuch által megvásárolt
népszónokok vádjait arról, hogy démoni romlottsággal vetted el anyád
szeretıjét, őzted el öcsédet, s egyformán ágyasa voltál Ioan-nésznek, majd
Attilász hun hercegnek, mikor az Ravennában járt, s most Oresztésznek.
Honoria egykor hegyes csitritérde, csontos, suhancos lába most asz-
szonyosan arányos lett, de még mindig lányos könnyedséggel mozdult,
ahogy hirtelen kitörı, ideges mozdulatot tett, mintha egyszerően elrohanna
a nyár kábító pompájába borult kert sőrőjébe.
– Khrüszaphiosz? – szólt végül csodálkozva. – De hiszen eddig csak
kétszer láttam. Alig ejtett egy-két szót, s azt is oly tisztelettel, oly
nyájasan...
A bizánci asszony hosszú szempillái alatt ıszinte rokonszenv csillogott.
– Khrüszaphiosz nagyon szeret téged, persze eunuch módra, és tisztel
is. De mégis be akarja bizonyítani a népnek, hogy erkölcstelenebb vagy a
legromlottabb utcalánynál, mert ı nem ellened, de máris a jövendı férjed
ellen harcol. Ki kételkedik az udvarnál abban, hogy ha férjhez mégy, a
férjed – esetleg a te biztatásodra –komoly vetélytársa lehet neki a
Legszentségesebb Cézár, Theodo-sziosz kegyének keresésében? Ha pedig
feltehetı, hogy mégiscsak a hun király ágyasházába kerülsz, akkor a bölcs
s jóságos eunuch éppen úgy vívja csatáját a kétszázezer hun íjász ellen, ha
ellened küzd, mint egy hadvezér.
 A bíborvitorlás hajó most kerülte meg az elırenyúló, halványrıt sziklás
hegyfokot. Aranyozott oldala ércesen villódzott. Az ezüst488
lapokkal bevont evezık egyenletesen, ritmikusan lendültek, s a hajó
körül sokszoros gyöngysorként felmerülı, gyémántosan sziporkázó
tajtékkoszorúk lebegtek a tömör, kék vízen.
– És te? – kérdezte halkan Honoria. – Te nem tartasz tılem? Pulcheria
üde arcán könnyő, nıies vidámság ömlött.
– Én? Nem. Tudom, papnı lettél, s a Szent Holdtöltekor Attilászt hívod
titkos erıkkel, hogy Ioannész törjön reád a hun sámán testében. Nem
mondhatsz le Attilászról, míg valóban szereted Ioan-nészt.
A császári hajó, mely Bizáncba vitte az udvar nyaraló tagjait,
egyenesen siklott a villa tengervízig nyúló márványlépcsıi elé.

***

Aëtius csak a Volgáig kísérte a Nagysámán Keletre hömpölygı hadát,

aztán engedélyt kért, hogy visszaindulhasson Nyugatra. Mikor lova
megállott a Tisza partján, oly különös érzés fogta el, mintha hazaérkezett
volna. Most már hosszú idı óta eszébe sem jutott, ami ott Ravennában, de
még menekülése alatt is oly sokszor aggodalmat keltett benne: nem félt,
hogy az új hun Nagyfejedelem1 valamikor is felelısségre vonja ıt mint a
bölcs, vitéz, jóságos Buzád elıd hívét. Lassan lovagolt végig a
martellpörölyök csapásaitól zengı fegyverkovács-telepen, a Tisza
mellékmedre felé lejtı, itt-ott római módra kikövezett utcáján. Bár
egyszerő, rézszegélyes légionárius bırmellvértet viselt, sisak nélkül, bı
hun nadrágban, rövid csizmában inkább pusztai harcosnak, mint rómainak
látszott.
Megvárta, amíg a két magyar íjász, aki idáig kísérte ıt, leszáll a
lováról, és felvezeti a széles, vasalt komptutajra.
Lágy, tavasz eleji délután volt. A lúdvári kikötı közelében, a partra
kivontatott száz meg száz bárka körül, nyüzsgı vásár zaja hullámzott, de a
roppant jegenyékhez hasonló faóriások hajnalcsillagnak szentelt ligetében
trillázó ezer meg ezer énekesmadár tavaszi dala szinte elnyomta a
sokadalom lármáját. Aëtius még gyermekkorából emlékezett, hogy ez a
szent liget úgy tornyosul már messzirıl, a síkságról láthatóan, mint titáni,
sötétkék sátorpalota. A komp lassan mozdult a széles, csendes Tisza-ágon,
melyen túl a láthatárig nyúló erıdítmény körtöltése emelkedett. Ezt
„körtvésett”-vagy „körtvélyes”-töltésnek hívták a tizenhét népnek itt, Itil-
szállá-son, a nagy hadmezı és vásárhely közelében lakó elıkelıi. Balra a
Susán, a királyhatalom csonka gúla alakú mesterséges dombjáról, a hármas
kıoltárról három különbözı színő füstszalag szállott. A középsı halvány
aranyosan csillogott. A bal oldali füstszalag színéhez
489
zöld árnyalat vegyült. A jobb oldali sötétkék volt, s merev, mint az
égboltra vésett rovás. Az egyik magyar íjász leve,tte süvegét, és mereven
összehúzott szemmel nézte a hármas füstoszlopot. Aëtius töprengve nézte
az íjász barna, csontos, vaskos ajkú arcát, mely olyan volt, mint Itil
arcvonásainak dombormő-mása, csak a keskeny, fekete szemébıl hiányzott
a Nagysámán léleklátó értelme.
– Mit jelent ez a három füstoszlop? – kérdezte a római a táltosok
nyelvén, melyet úgy-ahogy a másik is értett.
Az íjász nem válaszolt. Aëtius elmosolyodott.
– Vigyázz, vitéz, a hallgatásod és az arcod többet árul el abból, amit
némaságoddal szeretnél elrejteni elıttem.
Az íjász szótlanul fogta meg a lova kantárszárát, és vezette le a
komptutaj ormótlan, vaskos szálfaszigetérıl a széles, kövezett partra, a
mindig vízben álló füzek ıserdejébe vezetı körtöltésen nyíló, harminc
lépés széles bejárathoz, melyet – hogy a nyájak, gulyák köny-nyebben
behajthassanak – három irdatlan, háromemeletes szekér zárt el csupán. A
szekerek rézlapokkal borított oldala vakító rıten szikrázott a nap fényében.
Fent, az emeleteken íjászok ırjáratai üldögéltek, látszólag szinte nem is
figyelve az érkezıket. Ilyenkor délben a középsı szekeret hosszában
állították, és a gyalogosok akadálytalanul tódultak be a szállás belsejébe,
vagy siettek a Lúdvár vásárhelye felé.
Bent olykor római táborhoz hasonlóan egyenes utcákká sorakoztak az
elıkelık díszes szekerei, melyeket kiegészítettek iráni, kínai, indiai
díszekkel borított sátrak. Körülöttük aranyos oszlopok villogtak. Ott, ahol
folyóágak nyúltak be, a körtöltésen belül faragott bárkaházak emelkedtek.
Hosszúkás tutajokon nyári szállásnak összerótt, szellıs halászkunyhók
állottak. A szivárvány színében pompázó selyem sátortetık, a rézlapokkal
borított szekerek felett bársonyfeketén, nagyon magasnak látszott az Ata
Bán, a Félelmetes Atya, az Égisten csonka gúla oltárdombja. Az utcákon
nyüzsgı emberek arcán ugyanaz a nyugtalanság tükrözıdött, mint a kísérı
íjászok némaságá-ban. Aëtius a régi helyén látta Edekon magyar, skir és
herul zsoldosainak szállását. A sátorcsoport elé kötött két óriás véreb hörgı
ugatással ugrándozott, de csak a római felé. Edekon a sátrak félkörében
nyíló udvaron állott. Csontos, sovány arcán alig látszott az évek múlása.
Csak durva, fekete hajában rejtızött egy-egy ıszülı hajfürt. Most is gót
sodronypáncélt és tollas hun föveget viselt. De a toll rubinokkal sziporkázó
forgója palotaparancsnoki – kupavezér –, ”koppányrangot mutatott.
Hosszú, csontos, gyorsan mozduló alakja
490
izgatottan imbolygott, ahogy az elıtte álló, óriás termető, ısz orosz-
lánsörényő Orkhábnak beszélt.
Aëtius megállott, s szótlanul várta, amíg feléje fordulnak. Mind a
hárman némán vizsgálgatták egymást. Arcuk egyre komorabb lett. Edekon
odalépett Aëtiushoz, és átölelte.
– Mindent tudunk – szólt latinul. – A hun' király titkos hívei, kik a te
híveid is, s a légióid vezérei, a bölcs Avitus és a vitéz Maio-rianus, akkor
postagalambokkal üzentek a menekülésedrıl. – Kicsit hallgatott, aztán
lassan hozzátette. – De táltosaink még egy évvel annak elıtte megmondták,
mi lesz a sorsod ott, Ravennában.
Őjra elhallgatott. Fontolgatva nézett Orkhábra, szólhat-e. Az ısz óriás,
bı, fehér köpenye aranyozott övére tette hatalmas és mégis finom kezét.
Mélyen ülı, súlyos pillantású szemében aggodalom rejtızött.
– Nyíltan kell szólni – mondta a sámánnemzetség nyelvén. Aztán
latinul hozzátette. – Nagy hadjárat készül. Most nem küldhetünk sereget
Nyugatra, segítségedre. De a bizánci követek nem tudnak mindent. Ezért
talán hajlandók lesznek segíteni visszatérésedet Ra-vennába. Mert
Theodosziosz császár észembere, Khrüszaphiosz eunuch szeretné elhárítani
a veszedelmet, s ezért talán melléd áll. Ha egyszerre bírod a hun
Nagykirály és a bizánci császár bizalmát, nem hiszem, hogy a ravennai
udvaroncok ellened szólnának Piacidia császárnı elıtt. Mi hosszú békét
ajánlunk Nyugatnak, s ez a béke a te ajándékod lesz a császárnınek. Élj
mindazzal, ami ily értékes ajándék fejében jár.
Aëtius keskeny barna arcán töprengés látszott.
– Bizánci államférfiak, ha követségbe mennek, mindig híveket
toboroznak a hatalmas ellenséges népek között, miután alaposan
megismerkedtek a környezettel. Ezért, ha azt akarjátok, hogy minél
kevesebbet tudjanak arról, ami készül, határozzatok hamar, és küldjétek
ıket haza. – Fontolgatva nézett hol Edekon, hol Orkháb arcába. – Kik a
követek?
Az óriás termető fıtáltos elmosolyodott.
– A bizánci birodalom igazi urai, Markianosz, a diadalmas hadvezér és
Khrüszaphiosz eunuch. Persze mindketten más néven. A követség
látszólagos vezetıje valóban szeretetre méltó birodalmi fıtisztviselı, aki
alig beszél másról, mint arról, hogy jöjjünk az aranyos Bizáncba, s vegyük
fel a keresztséget. Mindenesetre hogy ilyen kiváló férfiak rejtıznek a
követség egyszerő kísérıi között, mégis azt jelenti, tudnak az elıd
elhatározásáról. Markianosz a hun sereg gyen491
géit szeretné felfedni, Khrüszaphiosz, ki híres-okos államférfi, pedig az
új hun Nagykirály belsı ellenségeivel, Buzád fejedelem régi híveivel keres
barátságot.
Aëtius bólintott, aztán legyintett:
– Persze az a szerencse, hogy akármit is hallottak a szökevényektıl,
éppen olyan keveset tudnak a hunokról, a legtitokzatosabb néprıl, mint
eddig. Hiszen én magam, aki oly sokat éltem köztetek, még mindig alig
tudok valamit, ami a nagy, keleti pusztákon történik.
Csend lett. Orkháb végigsimított tömör, szinte ezüstbıl kovácsolt
szakállán.
– Arról, ami a nagy, keleti pusztákon történik, talán azok tudnak
legkevesebbet, akik ott csatáznak – szólt végül, aztán figyelmeztetıen
emelte fel ujját. – Ha bizánciakkal beszélsz, légy óvatos. Most nekik felette
szükséges, hogy alkalmas ember álljon a légiók élén. Jó hadvezér. El kell
hitetned velük: ha Ravennába visszaérsz, az ı emberük leszel, s csak
látszólag a miénk. Helyes, ha azt mondod, hogy ha a bizánci sereg most
támadna, kevés kard emelkedne Itil védelmére. Gót és gepida harcosok s a
burgund testırök is – kikben pedig annyira bízik – bizony cserbenhagynák
Itil elıdöt az elsı vereség után. Hiszen mégiscsak saját szabadságukat
védik.
Edekon sárgásszürke szemén látszott, helyteleníti a sámán ıszinteségét.
– Ez nem így van – szólt érdesen. – Te, aki Buzád Nagysámán mellett
másodiknak léptél az Égi sten oltárához a Nagyáldozatkor, azért látod így a
dolgokat, mert bár értelmed Attila trónusához hív, lelkedben győlölet
parázslik.
Orkháb méltóságteljesen, mozdulatlanul állott. Hatalmas, fehér ruhás
alakja olyan volt, mint a puszta végtelenségérıl elsodródott felleg.
– Én a népemet szolgálom, s nem Itil kánt. De láttam, hogyan
öldökölték le a hun népek nagyfejedelmeit Krimhilda menyegzıjén, s
tudom, sok íjász csak félig feszíti íját, ha Itil elıd jelzıkürtjei
megszólalnak. Ha Aëtius nem tudja mindezt, akkor vakon jár a szakadék
szélén. Márpedig nekünk most felette üdvös lenne, ha a Nyugatrómai
Birodalom élén olyan vezér áll, ki velünk együtt küzdött a gótok ellen.
Ezért mondom, bízzál bennünk, de tudd a valóságot. S ha bizánciakkal
beszélsz, védj minket ott, ahol mi gyengék vagyunk...
49*
 Lassan lépdeltek az óriás körtöltés sáncán, mely zöld fővel borítva
emelkedett ki a tizennégy folyóág, az apró, dús rétszigeteken, me-
zıségeken zsúfolódó sátrak, szekerek, szárazra vontatott bárkakunyhók,
hosszú, alacsony vályogépületek végtelenbe nyúló tömkelegébıl. A Nagy
Hadmezı és Vásárhely harmincnégy nagyobb szigete más-más jellegő
városrészként illeszkedett össze,, de az áradások nyomán a lassú belsı
vándorlás a körtöltés gyır-győrőjén belül is olykor összezsúfolta, máskor
elválasztotta a település egyes részeit. Markia-nosz dél-itáliai féllatin,
félgörög származású volt. Erıs, szikár alakján látszott, hogy egész életét
harcban, táborokban töltötte el. Barna, okos arca hasonlított Aëtiuséhoz, de
érdesebb, idısebb volt. Meg-állott a töltés tetején vezetı, széles úton, és a
kezében lévı nádszállal rajzolgatva a porba a hadállásokat, magyarázta a
perzsa clibaná-riusok támadását a Nisibis vára körül vívott harcokban, a
legutóbb befejezıdött bizánci-perzsa háború döntı csatájában. Hirtelen
elhallgatott. Legyintett. Mosolyogva vonogatta vállát.
– A perzsák ısrégi, mővelt, költıi lelkülető nép, a bizánci asszonyok
bolondulnak a perzsa férfiakért. Valahányszor háborút viselünk egymás
ellen, mindig eszünkbe jut, milyen helytelenül cselekszünk. Kibékülünk.
Aztán egy idı múlva mégiscsak hadba szállunk egymás ellen, mert
manapság egyszerően nincsen olyan nép rajtunk kívül, aki ismerné a
háború mővészetét. Lármás hordák özönlöttek el a világot, és a sztratégia
minden finom fogása elvész a porban, az üvöltésben, az elıre vagy hátra
húzódó embercsordák lábdobogásában, zőrzavaros kavargásában. Ha a
perzsákkal csatázom, véres és sebesült vagyok, s mégis érzem a harc
örömét. Ha hunokkal vagy germánokkal hadakozom, mindig poros,
piszkos vagyok, és mintha minden gondolatot, minden
sztratagémamegoldást felborítana ez a por, piszok. A hunok nagyszerően
harcolnak a nyílt, pusztai terepen, de a hegyes-dombos csatatéren minden
hadmozdulat vagy bizonytalan, vagy túl erıszakos: olyan hadászati célt
akarnak elérni, amik csak a legközönségesebb tömegrohamokkal érhetık
el. Ebben az esetben viszont érthetetlen, miért küldenek az ilyen
tömegrohamra a hun fınökök embereket. Egy csorda vagy ménes sokkal
megfelelıbb lenne.
Szerette volna látni az itáliai hadvezér arcán a bizonytalanságot, mely
tanúsítaná, nem érti meg teljesen az ı attikai görög beszédét. De Aëtius
tiszteletteljesen csak úgy figyelt reá, mint a fiatalabb katona az öregebbre.
– Én sokat hadakoztam a hunokkal együtt, a gótok, burgundok,
493
 frankok, svévek, alánok, vandálok ellen. Igaz, hogy e harcokban a hun
lovasság erejét kiegészítették az én légióim. így minden sztrata-
gémamegoldás, minden hadmozdulat kiegyensúlyozott, szinte veszélytelen
volt elméleti végrehajtás szempontjából. Ami a germánokat illeti,
egyénileg kitőnı harcosoknak ismerem ıket, de tömegbe verıdve egészen
addig nem fejthetik ki erejüket, míg egy igazi germán hadvezér nem akad,
aki a germán lelkület alapján nem épít ki valami egészen új sztratégiát.
Ebbıl a szempontból felette figyelemreméltók szerintem – Geiserich
vandál király tettei, ki kitőnı hajóhadat szervezett. – Érezte, hogy a
hangulat egyszerre megváltozik, és az elméleti vita helyett egyszerre
felvillannak körülöttük a közelgı vihar csak nekik látható villámai.
Hirtelen elhallgattak. Marki anosz felpillantott.
– Mikor a vandálok betörtek Afrikába, nálunk, Bizáncban mindenki
úgy vélekedett, hogy arra a földre, mely egyedül biztonságban látszott a
barbároktól, te zúdítottad ıket, hogy vetélytársadra, Boni-faciusra omlaszd
a veszedelmet.
Aëtius keskeny, barna arcán felháborodás rezzent.
– Én védekeztem. De bármit tettem, vállalom. Bonifacius egyszerre
volt Galla Piacidia és gyönyörő húga, Iréné Pukheria szeretıje. Méltó és
indokolt erkölcsi felháborodásomban fogtam fegyvert Bonifacius ellen. –
Lassan közelebb lépett Markianoszhoz, és elırenyújtotta karját: – Látod? E
jobbom verte át lándzsával a szívét abban a nagy csatában, mikor parázna
testén átgázoltak a numid paripák. – Elhallgatott. Mindent tudóan
elmosolyodott. — Most már úgy hiszem, semmi sem akadályozza utadat a
világszép Iréné Pul-cheria kerevetéhez, mely persze lépcsı leend a legfıbb
hatalom leg-tündöklıbb ormára.
Markianosz kemény katonaarcán sápadtság suhant át, aztán hirtelen
kipirult. Mindaz, amire oly hosszú esztendık alatt oly sokat gondolt, de
különösképpen Bonifacius halála és Iréné Pulcheria visszatérése óta, most
vakmerı szavakká vált az idegen keskeny, kemény ajkán.
– Sókszoc gondolok reád hálával, tisztelettel, rokonszenvvel — szólt
végül halkan.
Aëtius lassan megfogta a bizánci hadvezér kezét és megszorította.
– Én pedig egyre többet gondolok reád aggodalommal az utóbbi
napokban. Ha Geiserich hajóhada és Attila teménytelen serege egyszerre
fogja körül Bizáncot, mindnyájunkat a legnagyobb veszedelem
494
fenyeget. Lehet-e Itália Bizánc nélkül más, mint a hun Nagykirály
egyik szolgaországa? Én legfıbb célomnak tartom, hogy a hun király harci
kedvét Kelet végtelen pusztái felé fordítsam, vagy északnyugatra, a
hunoknak még be nem hódolt germánok ellen. Míg Attila Keleten
hadakozik, addig Róma s Bizánc összefoghat, és végezhet Geiserichhel.
Persze, míg Rómában nıuralom van, és gyermek a császár, addig
komolyabb erıfeszítésrıl egyszerően nem is beszélhetünk, ha pedig
valamely hiú törtetı mégis utat talál Piacidia úrnı kerevetéhez, az
igyekszik eltávolítani Rómát Bizánctól, hogy kedve szerint
cselekedhessen. Sıt, talán, megalázó feltételek mellett, szövetséget is köt
Geiserichhel, csak hogy Bizánc ellen zúdítsa a vandálok hajóhadát.
Markianosz elgondolkozva nézett a messzeségbe. A lúdvári óriás
jegenyéhez hasonló, messze keleti pusztákról hozott magokból kélt roppant
fák a Hajnalcsillag Asszonyának Szentelt Ligete felett különös, hófehéren
villanó szárnyú madarak keringtek. A bizánci hadvezér mint tapasztalt
haruspex, aki értett a madárjóslás ısi tudomá-hoz, figyelte röptüket.
– Mi a szándékod most? – kérdezte fontolgatva. Aëtius lehajtotta fejét.
– Talán Keletre megyek, a hun Nagykirály elé, és megkísérlem
elhárítani a veszedelmet Bizáncról. Életem legnehezebb küzdelmét vívtam
önmagámmal, mikor a hun vezérek arra akartak rávenni, hogy térjek vissza
segítségükkel Itáliába. Nem adtam választ, mert tudom, elıbb-utóbb
Bizánc eflen használnak fel, engem, aki Kelet s Nyugat egységének
tántoríthatatlan híve s Theodosziosz császár rajongó alattvalója vagyok. –
Szerényen elmosolyodott. – Te persze nem tudsz arról, hogyan kértem
Piacidia úrnıt, vegye latba minden befolyását öccsénél, Theodosziosznál,
hogy te Iréné Pulcheria férje lehess. S mennyit, de mennyit könyörögtem
Galla Piacidia úrnınek, gyızze meg gyönyörő húgát, hogy szakítson
Bonifaciusszal, s legyen mindkét birodalom legfıbb üdvére a te hőséges,
önzetlen, törvényes hitvesed. – Sóhajtott. Reménytelenül legyintett. –
Hiába minden. Mennem kellett. Pedig hogy szeretett engem a kis
Valentinianus cézár, ki velem jött a csatába, melyben megöltem
Bonifaciust. – Halkan, keserően nevetett. – Most sokan töprengenek, ki
lesz az a minden hájjal megkent, züllött kalandor, aki csellel, ravaszsággal
megvesztegeti a germán zsoldosokat, s felkapaszkodik a hatalom csúcsára.
De persze feltehetı, hogy valamelyik germán zsoldosvezér fel495
használja a nıuralom gyengeségét, és egyszerően magához ragadja a
császári bíbort.
Markianosz látta, hogy a Szent Liget felett keringı, különös, hófehér,
hattyúhoz hasonló madarak keringı rajából váratlanul hét széles szárnyú
rétisas válik ki, és tart egyenesen feléjük. Ahogy egyre lejjebb ereszkedtek,
hatalmas szárnyaik acélszürkén csillogtak. Olykor, néhány lassúbbodó kör
után, szinte mozdulatlanul lebegve torpantak meg a levegıben, s ilyenkor
olyanok voltak a közelebb emelkedı, nagyon karcsú, nagyon magas
jegenyék felett, mint a római légiók aquila-jelvényei.
Mindketten feszülten figyeltek. A sasok már egészen alacsonyan
repültek.
– Menj balra tíz lépést... s én jobbra megyek tízet – szólt foj-tottan
Markianosz. – Lássuk, kinek szól e jel.
Fokozatosan, tapasztaltán húzódtak jobbra-balra. Megállottak. Aëtius
úgy látta, hogy a közelgı hét hatalmas sas feje felett aranyfényő
bolygóláng villan. Szeme elhomályosodott. Megtelt reménységgel. „Menj
Ravennába...” – zendült halkan, lágyan. Egy pillanatra úgy látta, karcsú,
bíboröves asszony áll mellette, a töltés tetején, és a sasok, mint különös
lepkék, lebegtek körülötte. Markianosz meglepett kiáltása mintha
messzirıl hallatszott volna. Aëtius behunyta szemét, de így is látta, mint
suhan körülötte a sasok szárnya. Egy pillanatra minden elmerült a halk
zengésben, melyben mintha a végtelen magasság lélegzetelállító dallama
rejtızött volna. Szeméhez kapta kezét, és féltérdre ereszkedett.
Mikor felemelte fejét, látta, hogy a sasok lassan, szinte mozdulatlan
szárnnyal kerülik meg a bizánci hadvezért is. Felegyenesedett. Ujjongó
örömkiáltással tárta szét karjait. A hét sas mintha hirtelen foszlott volna
szét a levegıben. Mély, különös csend támadt. Aztán, mintha messzirıl
közeledne, hallatszott ismét a madarak trillája, az utcák zaja. Markianosz
lassan lépdelt Aëtius felé. Barna, komor katonaarca sápadt s mégis szinte
fiatalos lett.
– A bizánci követség, ha visszatér, tanácsolni fogja a Legszentsé-
gesebb Imperátornak, Theodosziosz cézárnak, támogassa visszatérésedet
Ravennába, hogy elfoglalhasd azt a helyet, melytıl a cselszövés oly
méltatlanul megfosztott – szólt fojtottan, halkan. – Én... és Khrüszaphiosz,
aki titokban a követség tagja, felhívjuk titkos barátainkat a hun elıkelık
között, különösképpen Bleda király egykori híveit, fogjanak össze, hogy
csorbítatlan tekintéllyel nyúlhass akár a legnagyobb hatalom után is,
Bizánc s Piacidia üdvére.
496
Aëtius sokáig hallgatott. Aztán felvetett fejjel nézett a messzeségbe, a
szigetek, rétek, gázlók, új és új folyóágak mozaikja felé.
– Ígérem, hogy hatalmamat mások hatalmának üdvös látszatával védem
meg.

***
 Placidia bronzbarna, ovális arcán csodálkozás és elismerés volt. Üjra
elıvette hírgyőjtı irodájának jelentését. „A hun Nagykirály s a bizánci
imperátor egyaránt kéri Aëtius visszafogadását.” Nem akart hinni
szemének. „Aëtius járt volna Bizáncban? De hogyan kaphatott engedélyt
kihallgatásra, akár csak valamely magasabb rangú udvari tisztviselıtıl is?
Hogyan támogathatja testvérem, a császár, húgom szeretıjének gyilkosát?
Vagy... – zavarba jött. – Nem, azért mégsem gyilkos. Ez túlzás... Seregek
harcoltak... S Bonifacius lovasrohamban esett el a légiók harcrendje elıtt. –
A fájdalom, a sajgó vágyakozás hirtelen hővös, ellenállhatatlan hullámmal
ömlött el rajta. – De akkor is! Hát elképzelhetı, hogy Theodosziosz bármit
tesz Khrüszaphiosz eunuch tanácsa nélkül? S Khrüszaphiosz, akinek
kitőnı politikai érzéke oly közismert s elismert, csak nem ingerii fel ilyen
kiáltó ügyetlenséggel Pulcheriát?”
Körülpillantott a teremben. Kint, a széles folyosón, olykor a szolgák
vagy a magas rangú kancellária-tisztviselık léptei hullámzottak, szinte
óramő pontossággal, ahogy hozták-vitték a különbözı iratokat a hivatalok
gúlalépcsıre emlékeztetı rangsora között. Az asszony maga elé nézett.
Lányosán finom, virágszirom-orrcimpái, melyek úgy hasonlítottak
Pulcheriáéhoz, megremegtek. Nagy, sötéten csillogó szeme elhomályosult.
„De én kire támaszkodhatok, most, mikor Gei-serich kalózhajói bármely
pillanatban ráronthatnak Itáliára? S vajon az, akire mégis
támaszkodhatnék, rendelkezik-e azzal a hadvezéri tudással, mint Aëtius,
aki megszervezte a sereget, aki diadalok sorozatát vívta ki a gótok,
burgundok, frankok, alamannok ellen? Rettentı, hogy Bonifacius nem
emelhet pajzsot Róma védelmére, de még tehetetlenebb leszek, ha Aëtiust
is elveszítem... Persze ha akadna, aki helyettesítené ıt. De hát ki, ki lehetne
az?”
Kintrıl, a palota udvaráról rivalgás harsant. A folyosón ércesen
csörrenı katonaléptek közeledtek. Az asszony felvetette fejét. A napnak
ebben az órájában, a napirenden kívül kihallgatásra jelentkezı birodalmi
fıtisztviselıket a lampadariusok fınöke jelentette be a császárnınél. De
hosszú, hajlott alakja, mely csak az esti félhomályban mutatott valami
hasonlóságot a Ioannészével, nem tőnt fel a terem bejáratánál. Az asszony
arcán átsuhant a rettegés. A régi éjsza497
kák jutottak eszébe, mikor váratlanul zúdultak be a szobájába a
fegyveresek. Önkéntelenül idegesen kiegyenesedett. Az udvarról újra
behallatszott az örömrivalgás.
A bejárat függönye félrelebbent.
 A terem egyszerre megtelt magas rangú legionáriustisztekkel, Aëtius
seregátszervezése után divatba jött, régies, tarajos hellénsisakok
villogásával, az aranyozott díszpáncélokról levillódzó napsugaraknak az
oszlopok árnyékát szétrebbentı fényével.
Az ıszülı hajú, tudósképő, mindig gazdag világfiak gondosságával
öltözött Avitus kezében papirusztekercs lebbent. A daliás Maio-rianus
üdvözlésre emelte kezét. Hangja egyszerre betöltötte a termet, mintha
nemcsak a sápadva kiegyenesedı császárnıhöz, de a terembe egyre
sőrőbben tóduló legionáriustisztekhez szólna:
– Legszentségesebb Úrnınk! Leghőségesebb híveid között most terjedt
el a hír, hogy a birodalom üdvére vissza szándékozod hívni a légiók atyját,
a legrómaibb rómait, ama Aëtiust, ki oly sok diadallal bizonyította be,
hogy méltó utóda a birodalom legnagyobb hadvezéreinek. Mily öröm e
tetted a mi hőséges, érted dobogó szívünknek, Legszentségesebb Őrnınk!
Mily vigasz, hogy bölcs elırelátásod s szereteted szenvedı néped iránt erıt
vett más érzéseiden.
Az üdvrivalgás egyszerre betöltötte a termet, aztán mint mennydörgı
visszhang, zúgott fel a palota udvarán. Piacidia magas, hajlékony, lányosán
szegletes alakja meghajlott. Olykor duzzadt, nedves ajka, melyen most
mintha érezte volna a régi szeretı szellemcsókját, keskennyé, színtelenné
vált. Nagy, sötét szemében szokatlanul szilaj düh lobbant.
– Kitıl hallottad e hírt, katona? – kérdezte élesen, halkan. Avitus ki
eddig figyelmesen kissé hátrább húzódott a daliás Maiorianus jobbján,
elırenyújtotta a kezében levı papiruszt.
– E levél szerzıje szerint Attila hun Nagykirály és a legszentségesebb
Theodosziosz cézár is – bár természetesen külön-külön, de szinte
egyidıben – ajánlják neked, fogadd vissza kegyeidbe Aëtiust. –
Elhallgatott, aztán felvonta vaskos szemöldökét, mely jobban ıszült, mint
sőrő, kissé göndör latin haja. – Legszentségesebb Úrnınk, mi mindnyájan
tudjuk, a szépségednél csak az értelmed nagyobb. Te ne tudnád, hogy a
hun Nagykirály s a bizánci imperátor támogatása nélkül Itália már másnap
a nyugati gótok vagy a vandál kalózok martaléka leend? Vagy ismét a
gótok fogságába akarsz kerülni, Legszentségesebb Úrnınk? Emlékszel,
mikor a megboldogult Honorius cézár kiváltott téged a gót rabságból, Dél-
Gallia legszebb
498
részét engedtük át a barbároknak: Dél-Galliát, melyet hellén Rómának
hívtak a költık! FöJdi paradicsomnak! Emlékezz, úrnım, én voltam akkor
Honorius cézár követe, s véres könnyek égették ifjú orcámat, mikor láttam
szenvedésedet. Emlékszel? Lovaikhoz kötve vonszoltak téged férjed,
Athault gyilkosai, a hegyi börtönökbe. S most? Hová menekülhetnél? A
gót, burgund, frank, svév, alán, van-dál hadak egyszerre rázúdulnának
Itáliára, ha híre megy, hogy nem védi tengereinket bizánci hajóhad, nem
suhog a támadó felé a hun nyílvesszı! Válassz! Vagy gót rabság, vagy
Aëtius.
Az asszony kiegyenesedett. Arca színtelen, öreges lett. Nagy, sötét
szeme összehúzódott.
– Ne ijesztgess, Avitus, nem vagyok gyermek – szólt halkan. Keze
lassan felemelkedett. Arcán a született uralkodó fensége volt. –
Távozzatok! Még nem határoztam. Aëtius ravasz cselszövı. Sokban felelıs
Africa elvesztéséért.
A tisztek csoportja elnémult. Szemükben ıszinte elismerés csillant.
Avitus mosolyát rejtve, mélyen meghajolva ereszkedett féltérdre. Szívére
tette kezét.
– Ily uralkodói fenség olümposzi ragyogásával szemben minden szó
istenkáromlás és gonosztett – szólt hangos suttogással. – így hát csak –
mélységes hódolatunkban – némán rejtjük szívünk alázatos könyörgését:
fogadd vissza Aetiust, vagy ha nem, engedd, hogy mi, kiket annyi diadalra
vezetett, hódoljunk neki, ha Ravennába jön.
Az asszony némán, a dühtıl elszürkült ajakkal nézett a lehajtott fejekre.
Szeme káprázott a sisakok rezes villogásától, a vállvértek ezüstösen vibráló
fényében. A bíborszegélyő, aranyliliomokkal ki-varrt, kék
selyempalástjáról visszaderengı világosság különös, kékes árnyalattal
töltötte be a termet.
– Ide, Ravennába? – kérdezte tompán. – Bonifacius prokonzul
gyilkosa, ha Itália földjére lép, bírái elıtt felel lázadás bőntettéért, s én
gondoskodom, hogy a bírák igazságosan ítéljenek.
– Anyám! Anyám! Hát visszajön!? – csendült egy suhancosan vibráló
hang. A túlsó bejárat küszöbén, ahová a kancellária irodái nyíltak,
egyszerő, kék ruhás fiú állott. Csak a derekán csillogott az udvari
fıtisztviselık rangját jelzı, arannyal átszıtt bíboröv. Kitárta hosszú,
vékony ”karjait. A gyakorlott udvaroncok színpadias hevével mutatta
elragadtatását. Az asszony felé futott, de árnyékos szemő, koraérett arcán
ıszinte öröm látszott.
499
A daliás Maiorianus mosolyogva felnézett. A császárnı arca egyszerre
elszürkült a feltörı, hideg dühtıl.
 Valentinianus arca is megváltozott, öröme eltőnt. Lassú, könnyed
léptekkel úgy közeledett az anyjához, mintha veszélyes ragadozót
közelítene meg. Fél térdre ereszkedett. Csend lett. Piacidia mellei remegtek
a bíbor-arany császárnıi köntös alatt.
– Távozzatok! Ha engedném, hogy a kalóz Geiserich barátja, a legjobb
hívem gyilkosa, a hun barbárok készséges szolgája betegye a lábát
Rómába, önmagam elıtt veszíteném el önmagam becsületét s önérzetemet.
Ez pedig pusztítóbb halál minden másnál. – Elfordult, és gyors, botladozó
léptekkel kisietett a terembıl.
Kint, a terasz szélén ezüstlánc inges gót zsoldosvezérek, medvebır
pajzsos herul törzsfınökök, magas, szálas, bı ruhás skir századosok,
hosszú kardos, vörös hajú burgund bajvívók és szökevény hun íjászok
hadnagyainak csoportja álldogált. Piacidia intett.
– Thorizmund!
A nyugati gót király fia nyolc hónap óta – bár nem hivatalos –-
számőzetésben élt Ravennában, amióta az apja, Theodorich, szövetséget
kötött Geiserich vandál királlyal, és leányát adta feleségül a vandál király
fiához, Hunerichhez. Magas, keskeny arcú, nagyon szıke fiatalember volt,
akinek Róma-barátsága miatt kellett távozni apja udvarából. Mikor nevét
hallotta, könnyedén meghajolt és elırelépett. Piacidia mereven nézett az
arcába, s látta, a zsoldosvezérek mindent tudnak.
– Hívd ıket – szólt halkan. Hallotta, mint zúdulnak nyomába a barbár
zsoldosvezérek.
A legionáriustisztek még mindig fél térdre ereszkedve, elırehajolva
állottak. Valentinianus, aki láthatóan az anyja után akart indulni, hogy
visszahívja, suttogva beszélt Avitushoz. A barbár zsoldosok tömör
csapatban tódultak be.
A daliás Maiorianus elsınek egyenesedett fel.
– Rómaiak! Vajon durva barbárok elıtt hajtotok-e térdet? –kérdezte
hangosan, és gúnyosan nevetett.
A lehajtott fejjel térdelık egyszerre tekintettek fel s egyenesedtek ki.
Arcukon a harag pírja ömlött. Kezük lassan ereszkedett a kardra. Mély
csend lett. Kint érdesen, torokhangon harsant egy elnyújtott kiáltás.
– Ave Sacratissima Domina Piacidia!!
Itt bent a palotában mindenki hallotta, hogy germán zsoldos kiáltott. A
római tisztek arcán gúny és felháborodás rezzent.
500
– Ave Caesar Valentinianusü – tört fel az udvarról két-három hang.
Bent, a teremben az egymással szemben álló vezérek tudták, hogy kint, a
palota udvarán is már kardjukra tett kézzel sorakoznak a légionáriusok és a
barbár zsoldosok. Avitus meghajolt.
– Őrnım, távozunk, mert haragos tekinteted rettentıbb minden
ellenséges hadnál. Könyörögve kérünk, védd meg birodalmad a barbár
híveid önkényétıl, a polgárháború borzalmaitól. Védd meg ifjú cézárunkat
a bőntıl.
Valentinianus kiegyenesedett. Kezét felemelte.
– Én Róma cézárja vagyok! – Hangja élesen csendült. – Menjetek,
barátaim! Győjtsétek össze Ravenna népét, s jöjjetek ide könyör-gı
menetben kegyelemért a legrómaibb rómainak.
Egyszerre mindenki megmozdult. A legionáriustisztek körülvéve az
ifjú cézárt indultak ki. Az utcán, a kikötı irányába tömeg höm-pölygött.
Ravenna széles, nyílegyenes, máskor szinte néptelennek látszó utcái
megteltek tarka ruhás csoportokkal. A polgárok kezében zöld gallyak
lebbentek, lándzsák villantak, övükben kardok, tırök. Arcukon komor
ünnepélyesség. Tiszta ünneplı ruhában mentek. Itt-ott a menetbıl
templomi zászlók emelkedtek. Rudakon rövid feliratok, olykor csak
kezdıbetőkkel jelezve a szavakat: „Ave Valentinianus.” „Kegyelmet
Aëtiusnak!” „Üdv a gótverınek!”
Valentinianus, aki a legionáriustisztek csoportjában lépdelt, sá-padtan,
vidáman mosolygott. A kikötıben a partra vont hadigályák árbocán
ünnepet jelzı, kicsiny aranyzászlócskák lobogtak védıszentek nevével. A
császári palota nyugati szárnyán elhelyezett legioná-riuskaszárnyákból
légionáriusok jöttek. Homlokukon virágkoszorú. Kezükben zöld gally.
Jelvények, sisak, páncél nélkül verıdtek egyre sőrőbb csoportokba. De
övükben ott csillant rezes hüvelyben a széles, súlyos, rövid római
gladiuskard.
A messzeségben, a tenger kékjén öt bizánci hadigálya tőnt fel.
Hadialakzatban haladtak. Elöl a hatalmas, öt sorban ötszáz evezıt lendítı,
bíborszélő, vitorlás vezérhajó középsı árbocán, nagy rézurnában lilás-
aranyos fényő jelzıtőz égett. Lángja zászlóként nyúlt el a szélben, jelezve,
hogy a hajóhad nauarkhosz-vezére a fedélkormányánál tartózkodik, és
magas rangú államférfi vendéget hoz.
A tömeg tombolva kavargott. Az ezer meg ezer zöld gally lebbe-nése
összeolvadt, mintha titáni koszorú lebegne a fehér ruhás sokaság tajtékja
felett. Az evezıket behúzták. A vezérgálya lassan közeledett a parthoz. Az
elején, a hajót díszítı aranyozott szobor felett, nyúlánk, fiatal férfi állott.
Egyszerő légionárius bırpáncélt viselt.
501
 Római magister peditum sisakján a hun lovasvezérek fekete sasszárnya
sötétlett. A vezéri gálya pompás, könnyő kormányosfogással siklott a
kikötıparthoz. Egyszerre nyolc hosszú, hajlékony palló nyúlt ki a hajó
oldaláról, és a tömeg látta, hogy az árbocok tövében, a vitorlák árnyékában
harminc-negyven hun mesterijász sorakozik a sá-máni ménes válogatott,
hosszú lábú, nagy sörényő, éjfekete ménjein. A Nagysámán válogatott,
erıs, vállas magyar és kuturgur testırei között négy öreg, kardszabdalta
arcú pusztai íjászvezér állott. A lovasok halk, éles kiáltással biztatva
lovaikat, helybıl, hosszú tigrisugrással ugrottak a partra. A palló felzúgott,
mint az óriás dob. A kerek, könnyő ezüstpajzsok vakítóan meg-
megvillantak a mesteríjászok bal karján. Fényük hosszú, elnyúló, villanó
vonalként nyúlt el az ámuló sokaság szeme elıtt. Mintha ércesen pendülı
üstökösök szállottak volna a hadigálya hófehér vitorlájának alacsonyan
lebegı fellegébıl a parton zsúfolódó sokaság felé.
A tömeg ujjongva tombolt. Valentinianus a légionárius fıtisztek vállára
emelve integetett.
Aëtius gyalog lépdelt feléje. A hun mesterijászok félrehúzódtak. Aëtius
fél térdre ereszkedett.
– Könnyes szemmel, ujjongó, áhítatos, alázatos lélekkel üdvözöllek itt,
te legifjabb s Legkegyesebb Cézárja a mi dicsı, legyızhetetlen
Rómánknak. Általad áll örökké a Capitolium, s ragyog fel új fénnyel
halványuló dicsısége. – Hangja ércesen, lassan csendült. Megremegtette a
tömeg óriás lelkét: ezrek torka szorult össze keserő fájdalommal, ezrek
ajkán zihált elfúló üdvözlés, és ezrek szemébıl csordultak a bánat, a
remény, az öröm bıséges, felszabadult könnyei.
– Üdv neked, legrómaibb római!!!
Valentinianus. lesiklott a tisztek vállából emelt trónusáról, és hevesen
átölelte.
– Úgy vártalak, mintha atyám lennél – szólt akadozva a sírástól. – S
mint cézár egyszer s mindenkorra parancsolom.- ne merd többet elhagyni
Rómát s engem. Jöjj, erezd mindig lelkeden e nép szeretetét. Jöjj a
palotába! Kövessetek minket, barátaim!
Kéz a kézben indultak elıre. A sokaság tömör hullámmal zúdult
utánuk. Szent énekek zengtek.
A palota lépcsıjén barbár zsoldosok sorakoztak. Páncélos, pajzsos vas
hadrendjük tömören villódzott a napfényben. Aëtius eléjük lépett. Karját
felemelte:
– Harcosok! – harsant fel a szava keverék gót-hun nyelven. –
502
 Kardot viselı szabadok! Nem bántaná-e szíveteket, ha országtokban a
mi légionáriusaink ıriznék népeitek elıl a ti királyaitokat?
Csend lett. Aztán Thorizmund magas, suhancos alakja tőnt fel.
– Mi a császárnı legszentségesebb személyét védjük – szólt tiszta,
hibátlan latin nyelven.
Aetius nevetett. Aztán szájához emelte tenyerét, s nyugati gót nyelven
kiáltotta:
– Rettenthetetlen bajvívók! Ti osztrogót, longobárd, szkíta vitézek! A
Legszentségesebb Cézár, Valentinianus látja dicséretre méltó hőségteket, s
ezért mindnyájatokat dupla zsolddal jutalmaz, melyet kaszárnyájában vesz
fel minden vitéz az odaérkezés sorrendjében! Siessetek, mert aki a kürtszó
után ér oda, csak három nap múlva kaphatja meg az ajándékot, s a
szabadság három éjszakája alatt pénz nélkül marad!
Néhány pillanatig, míg értek a gondolatok, minden mozdulat
megtorpant. Aztán a zsoldosok vaskockájából néhány harcos vált ki, s
lassú, bizonytalan léptekkel ódalogtak a kaszárnya felé. Hirtelen
csoportokra bomlott a sor. Thorizmund kardját rázva ropogtatta szitkait.
Aetius mosolyogva tette vállára kezét.
– Ki ismeri jobban bátorságodat, királyi bajnok, mint én? S ezért
kérlek, engedd, hogy a fiú teljesítse a legszentebb kötelességét, a
Legtisztább Anya védelmét. Vagy azt hiszed, méltóbb vagy erre, mint
Legszentségesebb Császárunk? – Barátságos figyelmeztetéssel csóválta
fejét.
Thorizmund lehajtotta sisakos fejét. Aetius visszafordult Valentinianus
felé, aki a légionárius tisztek között állva némán, sápadtan az izgalomtól
figyelte a zsoldosokat.
– Szeretnék egyedül könyörögni a legigazságosabb, legirgalmasabb
császárnı, Galla Piacidia úrnı lábaihoz lehullva, bőneim bocsánatáért.
A tisztek mosolyukat rejtve összenéztek. Avitus bólintott:
– Menj. Mi ırizzük a palotát.
Aetius végignézett az üresen tátongó, kitárt palotaablakok során. Tudta,
hogy a hun veszedelem sejtelme, mint a vihar hővös elıszele, most is
tovariasztotta az udvaroncok tarka raját.
– ırizzétek. Senki ne zavarja beszédünket, míg a bőnbocsánat békés
szigete nem lesz e palota. Addig ünnepeljük császárunkat, s áldja kegyét a
nép, a sereg.
Lassan, lazán leeresztett karokkal indult a palota üres termein át.
5O3
 Piacidia hallotta, hogy a széles egyenes fıutcán felkavarog a tömeg
rívalgása.
– Mi történik? – kérdezte komoran. Senki sem válaszolt.
Elsápadt. Az, hogy a mindig jól értesült udvaroncok egyszerre eltőntek
mellıle, többet árult el, mintha fegyeveres tisztek rontottak volna be
szobájába. Nem kiáltott a szolgák után. Tudta, körös-körül üresen
tátonganak az alázatos hivatalnokoktól zsúfolt, udvari irodák.
Összeszorította ajkát. Óvatosan átment az utcára nyíló teraszterembe, és az
oszlopok mögé húzódva kitekintett.
A széles utcán tömeg hömpölygıit. Polgárok, légionáriusok sokasága
felett, a fıtisztek vállán kékruhás fiú suhancosan megnyúlt alakja
imbolygóit.
– Ave Valentinianus! Üdv az ifjú cézárnak! – harsogott a kiáltás. A
menetben itt-ott már teljes fegyverzetben, bal karjukon scutum-pajzzsal,
sisakban, jobb kezükben pilumlándzsával vonultak a légionáriusok.
Az éles, pusztító győlölet fellobbant, betöltötte lényét hideg tőzzel,
aztán oly furcsán vegyült össze az anyai büszkeséggel, hogy a tőrhetetlen
kettıs érzéstıl elfogva megremegett, mintha valami érdes, hideg érintés
horzsolta volna.
Mögötte halkan nevetett valaki. Meg akart fordulni, de hirtelen arra
gondolt, hogy a vakmerı udvaronc megláthatja arcán a vívódásait, és
keményen összeszorítva ajkát, nézett maga elé, a hullámzó menetre. A
hajósok tarka ruhás csoportjából hirtelen felharsant egy zúgó hang:
– Ki a barbár zsoldosokkal Ravennából! A császárné a barbár
zsoldosokkal tart!
Piacidia önkéntelenül hátralépett s megfordult. A terem közepén
nyúlánk, fiatal férfi állott. Éles, keskeny, barna latinarcán az ugrásra kész,
de óvatos ragadozó különös, szinte alázatos figyelme. Ajka keményen,
keskenyen zárult.
Aëtius lassan ereszkedett fél térdre. Levette a sisakját. Fejét lehajtotta.
Piacidia rámeredt. Orrcimpái remegtek. Kezét görcsösen szorította ökölbe.
Mélyet lélegzett. Özvegységét jelzı, könnyő, sötét fátyol alá rejtett, sőrő,
éjfekete hajának egyetlen, ércesen tömör, nyugtalanul kígyózó fürtje
kisiklott magas, sima homlokára, és remegve, rugalmasan vibrált
összevont, keskeny, koromfekete, ívelt szemöldöke felett.
– Gúnyolódsz, szerencsés gyıztes? – kérdezte, úgy szólítva a másikat,
mint a cirkusz népe a diadalmas versenyzıt.
504
 – Az igazi uralkodó mindig meg tudja különböztetni a gúnyt és a mély,
tiszta hódolatot – szólt lassan, halkan Aëtius. Ahogy fejét még mélyebben
lehajtotta, rövid, sőrő, fekete haja selymesen megcsillant. Úgy takarta el
arcát, mintha vakító napfény ellen védekezne, és még halkabban mondta: –
Éppen jókor jöttem... Az ifjú cézár már oly népszerő lett általam, hogy
csak az mentheti meg hatalmadat tıle, ki nálánál is népszerőbb.
Piacidia arcán pirosság ömlött. Hosszú ujjú, keskeny kezét mellére
tette, mintha csillapítaná haragját.
– Errıl reád ismerek! Rideg kígyótermészeted van, elsı dolgod elárulni
azt, akinek mindent köszönhetsz. Elıször Bonifaciust, aztán a megölt hun
királyt, most ezt a gyermeket... s késıbb engem.
Aëtius úgy emelte kezét, mintha védekezne az arcába zúduló ütés ellen.
– Mindent csak érted tettem, úrnım – szólt hangos suttogással. –Érted s
Rómáért. Hidd el, e tett nagyobb önfeláldozás, mint mikor ama Mucius
Scaevola a karját égette el a tőzben, hogy bebizonyítsa az ellenségnek a
rómaiak törhetetlenségét.
Lassan felegyenesedett. Tekintete megváltozott. Mereven, súlyosan
szegezıdött az asszony arcába:
– E tett nászajándékom neked.
Csend lett. A tömeg zúgása már messzirıl, a székesegyház irányából
hallatszott. Piacidia érezte, hogy a sokaság távozása visszaadja fölényét,
nyugalmát. Ajkát harapdálva, halkan, gúnyosan nevetett.
– Nászajándék? Azt hiszem, elég erım van, hogy harcosaim kardjával
válaszoljak az ilyen nászajándékra. – Összehúzta szemét, és győlölködve
nézte az elıtte büszkén, egyenesen álló férfit. – De nem értem. Te, aki a
hatalom és hiúság hővös elméjő ırültje vagy, miért kívánod, hogy
visszautasításommal megalázzalak? Hát nem érted, hogy bennem éppen
úgy halálos győlöletet kelt a násznak még a gondolata is, mint benned a
visszautasítás?
A férfi lassú, rövid, szinte észrevétlen lépésekkel közeledett. Keskeny,
barna arca feszült volt. Éles, fekete szemében szürkés árnyalat rejtızött.
Ajkán néha ideges mosoly rezzent. Szerette volna leplezni a ragadozó
támadó diadalmas erejét, de egész alakján átlüktetett a birtoklás vágya.
Hangja halk, duruzsoló volt.
– Szerény vagyok, mint az istenek, s dicsekvı, mint az emberek...
Birtokold csak te a birodalmat. Te birtokolhatod. Elméd éles. Akaratod
erıs. Nagy Theodosius leánya vagy. Én csak téged akarlak. S csupán
általad a birodalmat. Ha közönséges értelemmel
 megáldott nı lennél, ez lehetetlen lenne. De mivel kivételesen eszes nı
vagy, akaratod ellenére is értékeled a jótanácsot. Nekem tehát nem kell
mást tennem, mint jobb tanácsot adni a többieknél.
Barna, keskeny arca lassan megváltozott. Irgalmatlan tekintettel nézte
az asszonyt, de ajka szélén mosoly rejtızött. Karját feléje nyújtotta, aztán
álcázva ezt a mozdulatot is, emelte fel ujját. A mosolya is más lett, megtelt
trágár, nyílt hívással.
– Csak egyet kívánok. A tanácsadás elıtt légy enyém, hogy mint férfi
törjelek le, perzseljelek fel mámort adó nászban. Utána mint uralkodó
szólsz a birodalmad dolgáról.
Piacidia bronzbarna, ovális arca hol kipirult, hol elsápadt. Ajka néha
megduzzadt, ahogy kinyitotta száját, aztán ismét kemény, hővös lett, ahogy
egy-egy gondolat hideg fuvallatként átcsapott agyán.
– Mellettem leszel? Valentinianus ellen?
A férfi melléje lépett. Karja alig észrevehetıen érintette az asszony
derekát. Mindketten megfordultak. Az udvarra nyiló terasz szélére léptek, s
az asszony látta, mint tolonganak a zsoldot osztó tisztviselık apró asztalkái
mellett a vidáman lármázó germán, szkíta, hun, alán zsoldosok. Aëtius
karja kissé erısebben szorult az asszony derekára.
– Melletted leszek. Csak melletted lehetek. Hisz téged birtokollak a
nászban, s magamhoz köthetlek a mámor által. Míg mellette hajszolnom
kellene egy suhanc változó kegyét... uralkodni már nem lehet rajta,
legfeljebb félrevezetni. De ki vezetheti félre jobban, véd-hetetlenebbül a
fiút, mint az anyja? Szükségünk van egymásra, mert csak kettınk
ravaszsága hozhat áldást a fiúra. Tizenöt év múlva mint érett férfi, talán a
birodalom legnagyobb uralkodója lesz. De ez a tizenöt esztendı a miénk,
hogy elıkészítsük számára a birodalmat. Anyai önzetlenséged parancsa,
hogy szeretıddé fogadj. Gondold csak: én csupán általad akarom a
birodalmat, de nálam kevésbé értelmes hadvezér nem ily kíméletes s
tapintatos módszerekkel tör a hatalomra. Ha kerevetedre engedsz engem,
megtartod fiad számára a birodalmat, megmented életét, jövıjét.
Az asszony a hatalmas udvar túlsó felén vidáman lármázó, kurjongató
zsoldosokat nézte: a másik vakmerısége el-elállította lélegzetét. Olyan
érzés fogta el, mint az elsı éjszakán, mikor a hatalmas, erıs férj ott állott
az ágya mellett. Kissé behajlította derekát, hogy elkerülje a férfi karjának
érintését, és önkéntelenül hátrahajolt:
– Ily erıszakos nászban hiába keresnék mámort.
Aëtius közelebb hajolt hozzá. Most érezte, hogy az asszony lényé506
 bıi már nem győlölet árad feléje, hanem habozás. Elmosolyodott, de
mosolyát elsodorta a diadal lélegzetelállító tudata.
– Ezt bízd csak rám – mondta szinte érdesen. – Az erıszaknak
számtalan árnyalata van. Valamely fajta legtöbbször nélkülözhetetlen,
hogy az asszony valóban eszmélje a férfi erejét, tehát alkalmasságát a
birtoklására.
Ismét egészen közel hajolt Piacidia kicsiny füléhez, úgyhogy az ajka
majdnem érte a fülbevaló kékes fénnyel villódzó gyémántjait.
Piacidia elfordult. A terasz asztalán papirusztekercsek hevertek, s a
papirusztekercsek között karcsún emelkedett egy nagy, fénylı
aranykehely. Az asztalhoz lépett, mintha okmányok után nyúlna. A kehely
sziporkázó fénye ráhullott kezére, betöltötte a szemét. Testén borzongás
siklott. Gyors, könnyő léptekkel kifelé indult.
– Még vannak légióim... még vannak hőséges harcosaim... –suttogta.
Mint a forró örvényben elmerülı fuldokló, egyenetlen, kapkodó
mozdulattal nyúlt a kijárat függönye után. A másik terem oszlopsorai közül
súlyos napsugarak hullottak be. A terasz széles márványkorlátján ismét
nagy, karcsú aranykehely ragyogott az asszony szeme elé. „Varázslat?...” –
lobban agyában a sejtelem, de a gondolat is olyan csillogó, súlytalan volt,
mint a fény. Érezte, mint fonódik derekára a férfi karja.
A kehely közeledett. Az asszony homályosan látta, hogy a férfi már
páncélsisak nélkül áll elıtte. Derekán széíes, sötétzöld nemezöv. Újra
elfordult:
– Vannak még harcosaim...
Most már futott. Széles folyosó nyílt. Minden csendes, néptelen,
napfényes volt. A falfestmények szentjei, hısei, császárai figyelve néztek
rá.
Maga elıtt látta a férfi feléje nyúló kezének könnyő, hosszú árnyékát.
Halkan felkiáltott. A folyosón visszhang csendült. Úgy érezte, ott messze,
valamelyik teremben hőséges testırök várnak reá. Őjra kiáltott. Most már
erısebben zendült a visszhang. Gyorsabban lendült elıre. A férfi jobb karja
hirtelen átfonta derekát, a másik parázna birtoklással siklott testén. Az
érintés nyomán láthatatlan tüzek lobbantak. Megfordult. Keze nekifeszült a
férfi mellének.
Imbolyogva sodródtak a folyosó egyik falától a másikig. A férfikezek
egyre mohóbban perzselték, birtokolták hátra-hátraívelı testét. Kitépte
magát a férfi kezébıl, és berontott egy hatalmas terembe.
– Szolgák! Harcosok! Ide! Ide!
A kiáltásban a parancs csattogott. A palota hallgatott. Csak a
 507
visszhang röppent, és beleverte láthatatlan szárnyait az ablakon át
behulló, súlyos, hosszú napsugarakba. A férfi könnyedén, gyors ugrással
úgy rontott rá, mint párduc a menekülı gazellára. A küzdelem újra
felkavargott. A karok, lábak összefonódtak. A vaskos, fekete haj kibomlott.
A nagy, sötét szemekben néha düh lobbant, néha idegenkedés, néha tőnı,
forró lobbanás. A férfikéz most már irgalmatlan birtoklással markolta meg
a lila-arany liliomokkal kivarrt, zöld-arany császári köntöst. A köntös
reccsenve szakadozott. Az asszony sikoltva küzdött, de a menekülı
mozdulatok lendülete tovább tépte ruháját. Fel-felhúzódó, bronzbarna,
napfényillatos vállára harapós férficsók hullott. Kiáltott. A csókok sora a
lányosán üde, vergıdı nyakát perzselte, a lehulló köntös alól felbukkanó,
apró, selymesen lágy, tömören felmerülı melleit. A birtokló mozdulatok
hevében szilaj, nászra tipró erı parázslóit.
Kitépte magát a férfi kezébıl. Forró ködtıl homályos szemmel látta,
hogy a túlsó falnál egy trónus áll. Drágakövekkel borított karfáján
kékesrıten villódzott a napsugár. Baljával az imbolygó derekáig lecsúszott
köntösét szorítva, mely megakadt a keskeny gyémán-tos övénél, úgy
menekült oda, mint hivı a szentélybe.
– Én császárnı vagyok! – szállott a duzzadt, pirosán parázsló ajkáról. –
Hogy merészelsz? – Szava zihálva elakadt. Elırenyújtott kezének
mozdulatában hívó védekzés volt.
A férfi ismét könnyed, gyors ugrással vetette magát reá, úgyhogy az
asszony magas, sudár alakja ledılt a trónus tigrisbırrel bevont ülésére.
Kibomlott haja surrogva kígyózott a magas támla címerdíszein. A férfikar
úgy tépte a Piacidia derekán villódzó, keskeny gyémántövet, mintha íjat
feszítene. Az öv villanva levált. Az asszony alakja elırelendült. Védekezve
hátraívelt. Hosszú, selymes karjai kétségbeesetten csapkodtak. Ajkáról újra
meg újra szállott az elfúló kiáltás:
– Hogy merészelsz! Én Nagy Theodosius leánya vagyokí
A másik ellenállhatatlan birkózófogással csavarta hátra a selymesen
kígyózó karokat. Piacidia érezte, mint feszül csuklóira a gyémánt-öv.
Elırehajolt. Térdét görcsösen összeszorította, ajkáról könyörgés jajongott.
– Ne bánts... légy nagylelkő...
A férfi sápadt arcán átrezzent a nászra törı, irgalmatlan hév. Kardvéste
csuklójára csavarta a kibomlott, vaskos asszonyhajat, és úgy kötötte a
trónus másik karfájához, mint mikor a hajós csomózza
508
 a vihar elıtt a hajókötelet. Az asszony ajkáról zihálva, széttöredezve
szállott a könyörgés.
– Te nagylelkő vagy. Elismerem, gyıztél! De ne bánts! Ne bánts!!
Sudár, lányosán hajlékony, ifjú asszonyteste aranybarnán, félig
fedetlenül, megkötözve, szinte mozdulatlanul ívelt át a széles trónuson. A
férfi lassan hajolt feléje. Most egyszerre mindkét kezével ragadta meg a
csípıkig lesodródott zöld-arany császárnıi köntöst, s birtokló, vad
lendülettel sodorta el.
– Légy nagylelkő – hallatszott dideregve.
A férfikar mohó birtoklással siklott végig rajta. Borzongva vergıdött. A
trónus karfáján meg-megfeszült a dús, fekete haj vaskos csomója. Hosszú,
selymes, aranybarna nyakán megduzzadva lüktettek az erek.
A férfi hirtelen megtorpant.
– Rabszolganım vagy... hallottad? Rabszolganım – mondta különös,
érdes, halk hangon. Ellenállhatatlan, birtokló fogással markolt bele a
trónszék karfájára csavart, dús, éjfekete haj selymes, illatos hajfürtjei közé.
Az asszony hirtelen érezte, hogy szilaj türelmetlenség viharzik, didereg
egész lényében. Ködbe boruló szeme elıtt lassan merült fel a nagy,
tündöklı aranykehely. Úgy lebegett csillogva, szikrázva a napsugarakban,
mint Eiréné Astarte Istennı legperzselıbb mámort adó, titáni tettekre
sodró, erıket felszabadító szent nászát jelzı, csodás fényvirága.
A kehelybıl borostyánfényő láng csapott fel, és Piacidia érezte, mint
perzsel végig a testén a mámor. A láng aranyfényő köddé vált. A feléje
törı férfi alakja, arca mintha megváltozott volna. Mindaz, ami eddig csak
véletlennek, ösztönösnek, csak hasonlónak látszott, most kiáltó
azonossággá vált. Az aranyfényő erıködbıl emlék merült fel. Ki tört így
reá ott, a Bizánc felé vitorlázó gályán? Ki markolt így bele a hajába, és
szorította ajkát poros sarujára, édes férfibokájára? Ki birtokolta ıt ily
nászra tipró, mámort adó férfierıvel?
Nem az azonos mozdulatok, hanem a nyomukban fellobbanó erık
lüktettek feiéje. Az aranyfényő ködbıl lassan merült fel a régi, halott
szeretı arca, alakja.
Az asszony ujjongva vergıdött. Csókokkal felvésett, selymes válla
bele-belecsúszott a férfi ujjai közé. Hátán, combjain mély pecséteket
véstek a trónus aranydíszei. Vad tárulással tört Bonifacius elé. Feje
509
vergıdve csuklott hátra a tőzhullámban. Tikkadtan remegı ajkáról
elfúló sikoly röppent.
 – Te vagy... te vagy.. Rabszolgád vagyok! – suttogta. – Az voltam
mindig! Ott a gályán. Hadd csókoljalak...
A sikoly el-elakadt az örvényben. A férfi feléje hajló feje felett lebegı
aranykehely egyszerre úgy nyílt szét, mint fényszirmú virág.
Borostyánfényő tüze mindent elborított...
Titkokkal, erıkkel teli csend lett. A napsugár lassan kúszott a trónuson.
Az aranydíszek fellobbantak, sárgás-érces fénnyel égtek, aztán ismét
kihunytak az árnyékban. Az asszony mozdulatlanul hevert.
A férfi lassan kiegyenesedett. Halk, duruzsoló hangon suttogta:
– Valentinianus cézár külön testırséget kért. így persze önálló
fegyveres ereje lenne. Mindjárt kiszólok Maiorianusnak, hogy vezényeljék
el tıle...
Az asszony ajkán hálás mosoly rezzent. Az elıtte álló férfi ereje, régi
diadalai, visszatérésének ügyessége, cselekvésének vakmerı lendülete
csodálattal töltötte el. A jövı megtelt biztonsággal, most már tudta:
Bonifacius megszemélyesítése által valóban tökéletesen birtokolja majd
birtoklóját.
– Hagyd csak... legyen Valentinianusnak külön testırsége, de majd én
választom ki a testıröket – szólt vidám suttogással. – Így jobban ırizhetem
nyugalmát. Egyébként is nagyon vigyázz! Meg ne sejtse, mi történt
közöttünk, mert bizalmatlan lesz irányodban. S a bizalmatlanság már
páncél, melyet nehéz vagy lehetetlen áttörni. — Halkan sóhajtott.
Megcsókolta a férfi orcáját.
A suttogás, mint a lepkeszárnyak rebbenése, szállott a nagy, díszes
fogadóteremben. Az asszony lassan megmozdult.
– Gyere, segíts fel. Üres a palota. Mily bölcs vagy, hogy elriasztottad a
sok szolgát.
Aëtius mosolyogva nyúlt feléje. Érezte, hogy titkok lebbennek
körülöttük, és e titkok kincse az ı erejét növeli. Halkan indultak a
hálóterem felé. A trónus tigrisbırén, mint drágaköves aranyoltárra vetett
hálajel, csillogott az asszony karjára kötött, az ágyékáról letépett öv...
Itil messzirıl látta meg a lúdvári óriás jegenyéknek a végtelen síkon
roppant szentélyként emelkedı1, hamvaskék ligetét. Intett a kíséretében
lovagló pusztai nagyfejedelmeknek, hogy ne kövessék, és egyedül
vágtatott elıre, hogy elsınek lássa a Tiszát. Határtalan birodalmában
mindig itt, a huszonkét folyóággal mozaikként elválasztott,
JIO
dús rétek között, ahol a legnagyobb hun hadmezı és vásárhely volt,
érezte magát otthon. Az eget hordozó, népeket szülı síkságok, a tengernyi
folyamóriások után, itt minden közvetlen, otthonosan kicsiny, meghatóan
ismerıs volt. A füzesek felıl friss szél rebbent. A nyárfaligetekbıl a nyár
lehelete áradt, minden ifjúnak látszott. Itil halk, vidám, tréfás szitkokkal
hol fékezte, hol szertelenül rángatta nagy, szürke csıdörét.
Sámánlényében hirtelen hívás csendült. Úgy látta, a magas, friss
bokrok között ezüstösen csillogó ösvény nyílik. Lefékezte lovát. A nagy,
szürke csıdör szemében rejtelmes szikra lobbant. ívelt nyakkal figyelt.
Lassan megkerülte a liget szélét. Egyszerre megtorpant.
A folyó itt homokos partján két friss, zöld bokor között egy nı állott.
Vakító, fehér bırén fénytajték porzott. Lobogó haja aranyfényben lobbanó
szikrakavargássá válva rezzent meg a folyó tükrérıl szálló s/clben, és a
homloka elıtt elsikló hajfürtök olyanok voltak, mint márványlapba vésett,
ércesen villódzó jelek. Csodás, égkék szemében a Helenét szülı Hellász
ege csillogott. Lassan emelte fel fénynyel betelt liliomkezét.
– Ismersz engem?
Az ifjú sámán érezte, hogy lénye megtelik csodás titkokkal, ismeretlen
képzetekkel. Leszállott lováról, és fejét lehajtva féltérdre ereszkedett. Ajka
zárva maradt, de lényébıl zengett a válasz:
– Ismerlek... Te vagy Eiréné Aphrodité Athénben, Astarte Tü-roszban
és Sidonban, Élı Istár Babilonban... Minden megszemélye-sülésem látott
téged százezer esztendı alatt.
Eiréné bólintott.
– Sorsod lényege az erık felszabadítása – sodródott az akaratrezgés
hullámain az üzenet, és Itil ismét nem tudta, elıtte áll-e a Hajnalcsillag
Asszonya, vagy kozmikus távolságról száll szava. – Nézd, minden
szellemerı, melynek anyagi kereteit széttöröd, oda áramlik, s ott vesz fel
más fokozatot, teremt más anyagi birodalmat. – Hajlékony csuklójú kezét
lassan felemelte...
Itil most látta, hogy a kéklı égbolton a napsugárözön mögül hatalmas,
rıt csillag merül fel. Körvonalai növekedtek. Képek tárultak. Az
erıhullámokban hegyláncok lebegtek. Dombokat vésett a láthatatlan
akarat. Síkságokat tárt fel. Összeillesztette a fennsíkok darabokra tört,
titáni pajzsát. Energiaörvénnyel emelte a hegyormok le-döntött, felleget
torlasztó bástyáit. Sámántekintete elıtt felmerültek a mélység városainak
csodás, tiszta, napfénnyel, levegıvel bontott utcái. Homlokszemő lények
alakja tőnt fel. Megismerte közöttük Bu5”
zád Nagysámánt, Ioannész cézárt s sok ismerısét. Titkot tudó volt, az
Égfia, az Égisten igaz Nagysámánja. Alázatos hála töltötte be lelkét.
 Eiréné hosszú, ívelt szempillás hajnalcsillagszemében most a
szomorúság opálos derengése látszott...
– Veszélyben vagy. Oly erık törnek reád, melyek a pusztításra és
vérengzésre szítják lelked lángját. Hívj, s csodát ajándékozok neked, hogy
kerüld a vérengzést. De mégis, ha vérbe borítod a világot, megbüntetlek:
elmegyek.
A férfi érezte, oly hővös rettegés fogja el, mint soha.
– Ne menj el! – kiáltotta gyermekesen jajongó hangon, és arca
halálsápadt lett... – Ne menj el! Téged idéztelek minden ölelésemmel. Hát
igazságos és lehetséges, hogy te, akinek annyi, de annyi szilaj
nászáldozatot mutattam be, elhagyj engem csak azért, mert a sorsom a
viharok sorsa? Sámán vagyok, s tudom, csak titáni tettek lépcsıjén léphet a
kerevetedhez az, aki örök ifjúságot adó ölelésedre vágyik. Hát nem titáni
tett, hogy a pusztai népek, a germán népek s a római országok óriás
birodalmát akarom összekovácsolni, hogy aztán a legtávolibb Keletre
törjek India s a Sárga Birodalom visszafoglalására?
Eiréné nézte a férfi lelkében a szándékot, a gondolatot.
– Vigyázz, ha e szándék sikerül, valóban titáni tett lesz. De ha nem, ha
csak meddı vérengzések gonosztetteinek görgetege zúdul reád, akkor e
görgeteg eltemeti lelkedet, szétzúzza lényedet. Vigyázz, erıs, komor
istenek tusakodnak most a Földön. Te könnyen az erıs, komor, egymás
templomait döngetı, irgalmatlanul irgalmas istenek ostora lehetsz, s
dicstelen s rettentı feladat ostornak lenni, mikor önálló lényed van,
melynek fokozatait te kovácsoltad nászban, gondolatban, alkotásban.
Itil feltekintett. Arcán reménykedés és rettegés váltakozott.
– S mégis... szólj, mit tegyek, ha elbont a vérengzések, gonosztettek
görgetege. Hisz oly népcsordákat vezetek, melyeknél olykor még a
farkasfalka is irgalmasabb.
Eiréné könnyedén vállat vont.
– Nem tudom – szólt halkan. – De kérlek, légy irgalmas. Mindjárt eléd
hozzák azt, akinek képében oly sokszor öleltél engem a Szent Holdtölte
Éjszakáin: Thusneldát, ki alirumna, mint Kasszandra, s szép, mint én,
mikor Heléne voltam Trójában. Azok hozzák sajgó szívvel áldozatként, kik
már ellened törtek, mivel halottnak hittek, s mint barátaid, féltek
ellenségeidtıl. Légy irgalmas. Ne felejtsd,
5”
az irgalom mindig az erı jele, s megtisztítja a lelkedet. Vigyázz, óvd
lényedet a vérhullástól, ha titáni célra törsz. íme, ott hozzák Thus-nelda
díszes gyaloghintaját, s nem tudják, hogy míg én itt vagyok, a hintı üres. –
Halkan nevetett, s elindult a bokrok közül feltőnı, bizánci mesterektıl
ácsolt, hatalmas, aranyozott, ékszerszerő gyalog-hintó felé, mely lassan
lebegett tizenkét ısz hajú, ısz szakállú Wotan-pap vállán.
Itil látta, mint lebben meg a gyaloghintó bíborfüggönye.
A hintó mögött, aranyozott díszpáncélban, de fegyvertelenül, a
medvetermető Ardarich és a magas, sovány, mindig halvány Theo-demir
lépdelt. Mögöttük ajándékokkal megrakott, hófehér paripákat vezettek. Itil
eléjük lovagolt. Mikor a hordszékhez ért, elırehajolt, és félrerántotta a
bíborfüggönyt. Bent kék selyempárnákon hevert Thus-nelda. Vakító, fehér
bırén most is úgy tajtékzott a napfény, mint ott, a Tisza partján, mikor
megjelent elıtte.
Itil leengedte a hordszék bíborfüggönyét. Kiegyenesedett nyergében.
Hangja ércesen csendült:
– Mindent tudok, mindent megbocsátok! Mert vajon nem a hő-ségtek
miatt emelkedett-e fejetek fölé a viharfelleg? Nem én vagyok-e bőnös, ki
oly soká segítség nélkül hagytam leghőségesebb híveimet? –
Elmosolyodott. A hordszék felé intett. – De bármit tettetek volna, ily
ajándék fénye elıtt szétfoszlik minden harag. Vihar vagyok, jertek,
legyetek viharmadarak. Kegyelem! Mindenkinek kegyelem!
Hangjában hála és alázat zengett. A két fejedelem ámulva megtorpant.
Itil a hordszék bíborfüggönyén át is látta, hogyan csillan meg Thusnelda
duzzadt, erıs asszonyajkán a Kozmosz mélyébıl világító Eiréné-mosoly.
Ardarich és Theodemir egyszerre indultak eléje.
– Dicsıség neked, Nagykirály, te legkegyesebb – szólt mély, morgó
hangon a gepidák fejedelme. – Valóban minden pillanatban halálos veszély
fenyegetett. Bizánci hírnökök járták a hegyeket, s ellenünk lazították a
törzseket.
Itil az igaz varázsló gıgjével legyintett:
– Holdtöltekor Bizánc ellen indul a had. A germán fejedelmek arcán
izgalom rezzent.
– Holdtöltekor? De hiszen addig fegyverbe hívó hírvivıink még váltott
lovakkal sem érnek oda a törzsek szállásaira – szólt ámultán Theodemir.
Keskeny, fehér bırő arca megbámult a pannoniai naptól.
Itil türelmetlenül tekintett a hordszék felé.
513
– Ne küldj hírvivıket. Népeitek harcosai szállásaikon maradva
készüljenek a nagy, nyugati hadjáratra.
 Hosszú ideig mély csend volt. Aztán Ardarich, akit láthatóan
aggasztott, hogy a hun Nagykirály ilyen csekélyre becsüli népének harci
erejét, megfontoltan mondta.
– Ha népeink harcosai nem vonulnak hadba, Nagykirály, nem lesz
gyalogságod. Hogyan vívod meg akkor Bizánc megvívhatatian falait?
Lovasaiddal talán?
Itil elnézett Ardarich magas homlokú, bozontos feje felett.
– Sámáni akaratommal döntöm le Bizánc megvívhatatian falait, s
íjászaim egy szál karddal a kézben lovagolnak be ama híres Konsz-
tantinosz városába. Geiserich vandál király hajóival a tengerrıl zárja el a
várost, hogy lakosai ne vihessék el kincseiket a gályáikon. Khosru perzsa
sah pedig Bizánc keleti tartományait özönli el kétszázezer lovasával az én
parancsomra.
Ardarich lassan ereszkedett féltérdre, utánozva a bizánciak prosz-
kinészisz-üdvözlését:
– Dicsıség a Nagysámánnak, az Égisten akaratát hordozónak, ki Égfia.
lm, lásd, eléd hoztuk ama Thusneldát, kiért négy király vetélkedett. Eléd
hoztuk, mert tudjuk, nem embernek ajánljuk fel, de Ég-fiának, ki rettentı
csodákkal bénította meg az ellenség teméntelen hadát. Bár szívünk vérzik,
elhoztuk ıt, hogy megmentsük népeinket rettentı haragodtól, szállásainkat
tengernyi hadad pusztításától.
A Nagysámán fejedelemi keggyel intett:
– Készüljetek. Bizánc az elsı lépcsı csupán. Tizenegy napig száguld
százhúszezer válogatott íjászom az aranykapuig. A tizenkettedik napon
áttör a ledöntött falakon, s utána Nyugatra indul a had.
A két germán fejedelem most értette meg, hogy nem jelképes a beszéd.
Arcukon egyforma meglepetés és öröm rezzent:
– Aëtiusra zúdítod a Kardisten villámát? Itil tagadólag intett fejével:
– Majd még tanácskozunk a harc elıtt. Ha Gallia népei: gótok,
burgundok, frankok meghódolnak, Aé'tius már nem engedelmes
szövetségesem lesz, de engedelmes szolgám. Hisz egyedül marad.
A két fejedelem arcán a szégyen pirossága ömlött. Mindkettejük
agyában egyszerre lobbant fel a folytatás: „Engedelmes szolga... mint mi.”
Itil mindent tudóan elmosolyodott.
– Ti barátaim vagytok – szólt röviden. Elfordította lovát. – Vigyétek a
hordszéket a testıreimhez. Kísérjétek el ágyasszekeremhez
a világszép, naphajú Thusneldát. Bizánc kincseit adom neki
nászajándékul, s nektek békét, barátságot, kegyelmet.
 A hordszék bíborfüggönyei néha félrelebbentek, s ilyenkor hófehéren
fénylettek fel a hosszú asszonycombok. A két fejedelem arcán bánat és
elkeseredés látszott.
– Bár e gyönyörő, ifjú alirumna jóslata megvédene a sokat szenvedett
gót népet a pusztai hordák dühétıl – mormogta maga elé Theodemir.
– Bár túlélné ez alirumna örökifjúsága Attila hatalmát, s akkor én
szekercémmel töröm be az ágyasszekér oldalát, s hegyeim közé viszem ıt
– mondta mély, dörgı hangon a medvetermető Ardarich, s értelmes, finom
arcvonásain átrezzent a harc s a nász vágya.
Mindketten lassan eltőntek a bokrok között villódzó hordszék mögött.

***

Országútszéles, tizennyolc tutajhíd nyúlt el a Duna kékesszürke tükrén.

A Tiszán, Maroson leúsztatott, óriás dáciai fenyıszálfákból összerótt,
szigetnagyságú kompokon kuturgur kopjások zsúfolódtak. A roppant
lovashad százezer villódzó kopjahegy acéltajtékjába borulva lepte el a
pusztát, új és új íjászezredek hullámait hömpölygette a víz felé nyúló,
alacsony dombokról. A forró nyárban szokatlanul leapadt folyam erıtlenné
vált sodrása hosszú ívekbe hajlította a hajókötelekkel lazán összekötött,
roppant tutajok sorát. Ha a századok csataménjei ösztönösen
engedelmeskedve a széles pusztán megszokott szabad mozgásnak, kijjebb
tolongtak, hogy elfoglalják a megszokott helyüket a csatasorban, a roppant
szálfák mélyebben merültek, és a folyam hővös árja a lovak térdéig csapott
fel.
A pusztai nagyfejedelmek már a bizánci parton emelkedı, alacsony
dombokon állottak. A leghíresebb indiai, iráni, kínai
fegyverkovácsmővészek kezével alkotott, kápráztatóan csillogó
díszpáncéljaikon, ékszerszerő kardjaik ceyloni gyémántjain, könnyő,
aranyozott, rangjelzı pajzsaik címerrubinjain vakítóan villogott a
napsugár. Csodás kaukázusi, arab, fergánai ménjeik nyerítve nyújtogatták
smaragdokkal borított, háromszögő talizmán-rézlapokkal ékesített fejüket
az elıttük elhömpölygı ezredek ménesei felé.
Itil egyszerő íjászfegyverzetben, bı csikósingben-nadrágban, rövid
szárú sarkantyús csizmában ült nagy, acélszürke csıdörén. Csak széles
vállán sötétlett a nagysámáni, fekete párducbır, s a sima csikósövén
negyvennégy harmattiszta gyémánttal sziporkázó istenkard és a három
koronaabroncsos, szárnyas aranysisak mutatta a hadnak,
515
 hogy az Égisten kiválasztottja, az Égfia lovagol a nagyfejedclmek
között. Csontos, barna arca merev volt. Mélyen ülı, fekete szemében
sámáni erık lobogtak. Olykor elırehajolva figyelte a különféle népek,
különféle, de egyet jelentı kürtjelzéseit, a hadmozdulatokat, az átkelés
lendületét, lélegzetelállító harci pompáját. Összeszorított ajka szélén
olykor alig észrevehetı mosoly rezzent. Léi magyar kende hetykén
hátrafordult a tizennyolc Nagyfejedelem, király felé:
– Halljátok-e, pásztorok, én mondom nektek, ki nagyvezér vagyok
köztetek, vért izzad még a bizánci cár! – Ravasz, sovány arcán széles
farkasvigyorral villogtatta hibátlan, fehér fogait. A tutajokhoz leáradó
kuturgur ezredeket számolta. Aztán az óriás termető Togrul fıordas felé
kanyarította lovát.
– Te kán! Nem húsz ezred ez, de éppen hogy tizenkilenc! Akárki
megszámolhassa!!
Togrul tigris karmolta, komor bajvívóképén vidám ravaszság árnyéka
siklott.
– Egy ezredet csónakba rendeltem, kötelekkel, rudakkal, kísérjék a
tutajokat, s ha vízbe esik valamelyik anyátlan, halásszák ki azon nyomban.
Nehogy úgy járjunk, mint a Volgánál, mikor Zandir kán ellen indult a had.
Léi elkomorodott.
– Ott se voltál! Mit jajgatsz?! – vetette oda gıgösen.
Bodony bolgár cár, aki tetıtıl talpig aranyozott perzsa
pikkelypáncélban ült hatalmas, fehér lován, a veszteségteljes átkelésre
gondolva nyúlt hosszú, vaskos, hollófckete bajuszához.
– Én se – vetette oda, mert akkor ı is meg a kuturgurok is még Oyma
mellett lovagoltak, Itil ellen. – Én se, ı se, de te ott voltál, kende, te vitted
neki a nagyvíznek a magyar ezredeket. Azt kürtölted, hogy aki akarja,
öntse ki a tömlıkbıl a jóféle italt, aki nem: nem. Aki akarja, üres tömlıvel
támassza abba a nagy vízbe azt az édes, okos lovát, aki nem: nem.
Mondják, minden ezredbıl hetvennyolcvan vízbe fúltat jelentettek a sirató
garabonciások s ezredhadnagyok.
Léi elkomorodott. Összehúzta szemét.
– Mit értesz te a mi íjárzaink természetéhez, te cár? – mormogta
gıgösen. – Abban a sok tömlıben görög borokat vittek az íjászok,
merthogy azok az ezredek, mind az én törzsem hada volt. Ha azt
kürtöltetem, öntsék ki; megisszák... akkor nemcsak azt viszi le a nyeregbıl
az a nagv víz, akinek ilyen bora van a tömlıben, de még
516
 vagy tízet... Ha elvétetem: nem adják. Kész a lázadás. Lázadó még
akkor sok akadt, ezt ti tudjátok legjobban.
Rövid ideig mindenki mosolyát rejtve hallgatott. Aztán Bodony cár, aki
el akarta kerülni a múlt emlegetését, és csak a hadászati hibával érvelt,
legyintett.
– De hát hogy vihetted te, nagyvezér, tömlıkön annak a Volgavíznek
azokat az istenverte íjászokat?
Léi úgy tett, mintha az átkelést figyelné.
– Itt senki vízbe nem fúl – vetette oda röviden.
A tizennyolc tutajhíd, a folyam sodrában hosszan elnyúló ívei most
elborítva az átkelı kopjásezredektıl, ércesen csillogó bilincseknek
látszottak a Duna vizén. Fent, a magyar part alacsony dombhajlatán most
páncélosok elleni, pallosharcra tanított, szokatlanul nehéz, nagy nyilakat
vivı, ötezer válogatott avar íjász bontakozott ki átkeléshez. Vaskosabb,
izmosabb lovaik egyenletesen léptek. Az elsı sorokban lovagló harcosok
hegyes kucsma helyett könnyő vassisakot viseltek. Kerek, rezes pajzsaik
rıten lobbantak a delelı nap fényében. A legelsı sorban egyforma szürke
lovakon ültek a nehéz páncéltörı íj válogatott mesteríjászai. A harmadik
sor szélén vágtató kürtösök a „lassú lépést” fújták, és a harcra tanult lovak
egyszerre fékezték a domblejtın ösztönösen gyorsuló ügetést. Az ıszülı
Tudun avar kagán, aki látszólag csak a lovasait nézte, keskeny, éles szeme
sarkából figyelte a pusztai nagyfejedelmek közöny alá rejtett irigységét
vagy ıszinte csodálatát.
Az utolsó kuturgur ezred most vonult át a bizánci partra. A másfél öles
kopjarudak végén villogó másfél arasz hosszú és fél arasz széles
kopjahegyek ezüstös tırökként villogtak. Nyomukban avar ezredek álltak.
Itil hallotta, mint riognak az avar ezredek pajzstengere mögött a magyar
törzsek hadának kürtjei, a kunok tülkei, a bolgárok rézsípjai, a besenyık
ezüsttrombitái. Érezte a mérhetetlen hatalmat, és sámánfényében a diadal
elıérzete lobogott. Nem fordult hátra, de így is látta a tizenhat nagy pusztai
nép hadijelvényei körül a szolgaszellemek roppant hadát.
A vezérek csoportja mögül nagy, fekete ferganai kancán nyúlánk,
izmos leány lovagolt feléje. Dús, hollófekete haját az elıdfeleségek
könnyő, keskeny aranyabroncsa ékesítette, melyen három nagy
hajnalfényő gyémánt jelezte a harmadik feleség rangját. Lobogó, sötét
szemében a, küzdelem izgalma égett. Könnyő alán pikkelypáncélt viselt és
rövid lovaglószoknyát. Hátán ékszerként kovácsolt, habköny-nyü iráni
virágdíszekbıl font nyíltartóban a Nyék-törzs nyílkovács517
 mestereinek különleges, finom mővő, nıi nyíl és hét drágaköves
nyílvesszıi, melyeknek tolla sötét bolygótőzként lebbent a lova lépésének
ütemére.
– Hát mégsem hajt nyájat, gulyát ez a nagy had, kende? – kiáltotta
hetykén Itilnek, és a nagy, szürke csıdör mellé vezette nyugtalanul remegı
ampákkal szaglászó fekete kancáját. Léi, aki mosolyát rejtve nézte a lányát,
úgy emelte fel a rangjelzı nagyvezéri bánkorbácsot, hogy a hét rubinnal
borított, hét, arannyal átfont ág hét villámként kígyózott fel a levegıben.
– Kendének mered szólítani az elıdöt, aki Nagysámán, te lány!? –
kiáltotta apai felsıbbséggel. Aztán várakozva figyelt. Itil éles, fekete
szemében a szilaj éjszaka borostyánköde gomolygott fel.
– Nem hajtatok én se gulyát, se nyájat a had után, Enikı.
A lány rácsapott könnyő kezével az ágyasövén függı kaukázusi tır
drágakövektıl sziporkázó markolatára-.
– És ha nem, akkor ugyan mit eszik az a sok éhes íjász délben? Ha meg
kínozza az éhség, bizony nem feszíti az az íját még az álláig se, nemhogy a
füle mögé, ahogy kell. Hát jól van ez így?
Most mindenki lélegzetét visszafojtva hallgatott. Ahhoz, hogy a hun
íjász, aki kinyújtott bal karjában tartotta a nehéz íját, valóban a „füle
mögé” – tehát a válláig – feszítse hátra jobbjával az íjhúrt, nem közönséges
erı kellett. Itil mozdulatlanul ült az arany félholdakkal, ısi rovásjelekkel,
talizmándrágakövekkel borított, sok ezer éves szent nyeregben.
– Jól van. Nem lesz hosszú az ostrom – hangja fokozatosan erısödött, s
diadalmas mennydörgésként remegtette a lelket láthatártól láthatárig
mindkét ponton. – Sámáni akaratommal döntöm le Bizánc megvívhatatlan
falait, égig érı bástyáit.
Oyma jász nagysámán, aki csontosán, soványán, megtörhetetlenül ült
hosszú lábú, ezüstszürke lován, hátravetette a vállán a fekete párducbırt, és
figyelmeztetıen felemelte hosszú, inas karját:
– Sok csodával mutattad meg erıidet, Itil... de ne felejtsd, kint a
pusztán, az Égisten birodalmában csillagot hordozó boltozata alatt azt
tehetsz, amit akarsz, mert te vagy az Égfia, a Nagysámán. De vajon nem
vet-e gátat akaratodnak, amott a római földön, az a hatalmas római Isten,
kinek oly sok templom épül mindenfelé?
Itjl arcán átrezzent a láthatatlant látó fıpap gıgje.
– Látva láttátok: én vagyok a Nagysámán! – hangja mélyen kon-dúlt. –
Én mondom: az Eget uraló Viharisten kardjával sújtok le
518
 Bizáncra. Leomlanak a falak, s nyergükben maradva rontanak be a
városba a vitézek a jelvényeim után.
A pusztai nagyfejedelmek komor, harcos arcán áhítat volt.
– Látva láttuk: te vagy a Nagysámán, ki az Égfia, s kezedben látjuk a
Viharisten kardját – szállott ajkukról halk, áhítatos mormo-gással, sok
halált látott szemükben a csodák emléke csillant.
– Engedd, hogy az elıırsökkel lovagoljak, mert mindent elemelnek ott,
ahol elsınek zsákmányolhatnak – szólt Enikı, és úgy fordította el fejét,
hogy derékig lehulló, dús haja zizegve kígyózott az arany pikkelypáncélon.
– Engedem – vetette oda Itil olyan vidám tehetetlenséggel, hogy
egyszerre mindenki elmosolyodott. Aztán legyintett. – Hát ti csak
vezérkedjetek kedvetekre, vezérek. Minden kürtjelet kürtölhetnek a
kürtöseitek. Csak egyet nem: vissza az úton! Én meg odalovagolok az
elıırsökhöz: Jó az asszonyok körmére nézni, mert túljárnak ezek a
hosszúhajúak még az Égisten akaratán is.
A vidám harci fogadkozás egyszerre felcsapott. Léi odaintett a
kürtösöknek, akik harminckét fajta jelzıkürtıt emelve figyeltek a vezéri
domb aljában.
– Harmincegyes kürtös! Kánya! Ide, hozzám!
A kürtösök sorából egy ısz bajuszos, öreg vitéz lovagolt elı. Kezében a
teljes visszavonulás jelzésére használt, majd egyöles, hajlott, feketére
festett – hogy messzirıl is értelmezzék az ezredhadnagyok a jelt, ha nem is
hallják – kürtöt emelt. Léi széles, parancsoló mozdulattal intett.
– Kánya! Vesd a Dunába a kürtöd!
Az öreg kürtös csontos, széles arcán csodálkozás rezzent.
– Nem vetem én, nagyvezér – szólt halkan. Léi elkomorodott.
– Rögvest a fejedet vétetem!
– Itt a nyakam, nagyvezér – hallatszott egy kedvőén.
Csend lett, a nagyfejedelmek várakozva figyeltek. Léi zavartan
köhintett. Aztán öklét rázva ordította:
– Hogy az istennyila égesse ki azt a beste lelked, te vén ordas 1 Tudod,
hogy nem tudok egybül másik harmincegyest állítani a jelzısorba, azért
kutyálkodsz?
Körülpillantott. Látta, hogy a pusztai íjászvezérek szemében ott bujkál
a vidámság, és bozontos szemöldökét összevonva vicsorgatta hibátlan
farkasfogát.
– Azonnal tömd tele azt a kürtöt földdel! Itt elıttem!
519
 Az öreg szótlanul leugrott a nyeregbıl, s lassan hajlongva tömte tele a
kürtöt a fekete, puha földdel. Itil elırehajolt a nyeregben.
– Nem bízol sámáni erımben, kürtös? – kérdezte hangosan. — Nem
láttad azt, amit látva látott a had?
Kánya vállára vetette a földdel teletömött kürtöt.
– Te vagy a Nagysámán, aki Egfia – szólt ünnepélyesen. – De ha
akadna olyan fıpap, aki istene akaratát mindenképpen ismerné, s aszerint
is cselekedhetne, akkor mi szükség lenne istenére?
Az óriás termető, szálas, erıs Thonuz, a besenyı Nagyfejedelem tömör,
rövid, alig ıszülı szakállához nyúlt.
– Minden igaz isten vigyáz, hogy fıpapja, ha valóban az, igazat
mondjon a híveinek. Mert olyan az istennek a hazug fıpap, mint jó
lovasnak a megsántult ménje.
A fejedelmek mosolyogtak, vagy komoran néztek maguk elé, jelt
keresve az öreg különös váratlan engedetlenségében. Itil látta, hogy Enikı
hívó meneküléssel hajszolja fekete kancáját, kerülgetve a hadrendeket, a
népek jelvényeit, a messze a láthatáron túl portyázó elıırsök után. Dús,
sötét hajfürtjei éjszínő lángokként kígyóztak a száguldás szelében.
Kengyelszíját igazgatva lehajolt.
– Hát, pásztorok, akkor úgy kanyaríttassátok azokat az ezredeket,
ahogy meghánytuk-vetettük a tanácsban. Ha elénk áll a bizánci had, aki
éppen rábukkan, rohamozzon teljes erıvel. A többi zúduljon tovább Bizánc
felé. Tudjátok, a perzsa király nagy garral vonult fel keleten, a bizánci
határokon. Oda vitték haduk javát a görögök. Errıl nem vár ilyen hirtelen
csapást Theodosziosz császárnak egy hadvezére sem. Villámként sújtunk
le. Nem nyílharcot vívunk, mert ezen a hegyes, bokros helyen
összezavarodnak a sorok, nehezen fordulnak az ezredek, nem céloznak jól
a jelre az íjászok. Arra, a nagyobb hegyek között meg a visszhang
zavarhatja a jelzést. Egyetlen ménesrohammal törjétek szét soraikat.
Súllyal, hévvel, karddal, kopjával. – Hallotta a felharsanó helyeslést, és
mosolyát rejtve lovagolt a lány után.

***

A hippodromban ezen a napon nem tartottak kocsiversenyt. Csak a

híres kocsihajtók járatták, gyakoroltatták nem kevésbé híres lovaikat a
másnapi versenyre. A fogadók és a kíváncsiak hatalmas tömege mégis
elborította az ülıhelyek végtelen, lépcsıszerő sorait. Ilyenkor a
hippodromırök nem tartottak szigorú rendet. A sokaság lehúzódott a
porondra, elbontotta a középen húzódó, háromszáz lépés hosszú, ovális
kıtalpazatot. Néha alkalmi szónokok emelkedtek fel, és fejtegették a
másnapi versenyek esélyeit, vagy a cirkuszi pártok: zöldek, kékek, pirosak
jelvényeivel ékes, népszerő tömegvezér szavai hullottak a fontolgató,
vitázó sokaság közé.
Egy testes irnok harsogva fejtegette az ismert költı verseinek szépségét
és hibáit, vakmerı gondolatszabadságát.
Theodosziosz egyszerő, bı köntösben,, jnely félig szerzetesruhának,
félig filozófuskhitónnak látszott, a hippodrom roppant lelátóján
csoportosult, tarka ruhás tömeg között állott. Kékre festett bırövén kettıs,
kicsiny, viasszal bevont, vékony fatábla függött, melyre néha egy-egy
emlékeztetı jelet írt fel. Az öv kék színe egyúttal a császár állásfoglalását
is jelentette a versenyek sok százezres rajongóinak állandó vetélkedésében.
A cirkuszi pártok válogatott verekedıi ilyenkor maguk vigyáztak, hogy a
kérvényezık ne alkalmatlankodjanak a császárnak. Ezt a védelmet azonban
bölcs tapintattal gyakorolták, mert mindez tíz- és tízezer ember szeme elıtt
történt. Néha megengedték, hogy oly jelenetek játszódjanak le, melyek
látványosan emelték a császár népszerőségét. A megjelenés a cirkuszban
egyébként a népszerőség megszerzésének legfontosabb eszköze volt,
Khrüsza-phiosz véleménye szerint is.
Kellemes, lágy nap volt. A Boszporusz felıl könnyő fellegek keltek. Az
éjszakai esı leverte a hippodrom porát, és a próbaköröket futó kocsik
nyomán nem gomolygott fel a fullasztó, vakító homokfelleg. Egy szálas,
erıs, nagy kező fazekas, aki élénkzöld övet viselt rongyos, foltos tunikáján,
és már hosszabb idı óta úgy állott a császár mellett, mintha nem venné
észre jelenlétét, lassan feléje fordította nagy, kócos fejét.
– Te is itt vagy, cézár? – kérdezte látható örömmel. – Ajánlom, ne
fogadd az agyondicsért Agathoklész híres, fekete fogatát, ne fogadd, ha
százszor is kék színben hajt. Mert én láttam, a középre fogott két lova
közül a bal nem lép jól, valami baja van. Ez biztos. Mért fogná be azt a
lovát, melyet máskor mindig balszélsınek szer-számoztat, beljebb? Csakis
azért, hogy elrejtse baját az új balszélsı-vcl! De hát lehet valamit rejteni az
én sasszemem elıl? Nem öndi-cséretnek mondom, mert mindenki
szerénynek ismer, de olyan éles szemő ember, mint én, az egész zöld
oldalon nem akad – intett oda, ahol zöld jelvényes tömeg szorongott a
lelátón. – A zöld Kratophilosz két forduló után, nem mondom, hogy két
lóhosszal, de két versenykocsi hosszal biztosan veri.
Theodosziosz finom vonalú, hispaniai-római arcán ıszinte töprengés
volt.
 521
– Talán ez egyszer tévedsz, éles szemő barátom – szólt a gyakorlott
cirkuszi vitatkozó közvetlenségével. – A zöld Kratophilosz kitőnı vezetı,
de a két szélsı elsı lova éppen az imént, amott a túlsó fordulónál, kétszer
is ügyetlenkedett. – Vállat vont, és bosszankodva hozzátette. – Nem is
értem, hogy bízhatják rá a pénzüket a zöld fogadók az ilyen négyesfogatra,
csak azért, mert Kratophilosz ez egyszer véletlenül zöld szalagot kötött a
versenykocsi rúdjára?
A fazekas engedékenyen bólintott:
– Okosan beszélsz, de hiába vagy cézár, a cirkusz, az nem uralkodás.
Ehhez érteni kell.
Körülöttük a most feléjük forduló sokaságban egyszerre felharsant a
kacagás. Theodosziosz keskeny, nıiesen finom ajkán is megrezzent a
mosoly.
– Tévedsz, a kocsiversenyeken majdnem minden a szerencsén múlik. –
Habozott, aztán hozzátette. – Legfeljebb a legkegyesebb, legkedvesebb
védıszentjeimtıl kérhetnék tanácsot, de nem merem ıket ilyen földi
dolgokkal háborgatni.
A tömegbıl a tiszteletteljes rokonszenv halk, helyeslı mormogása
hallatszott. Egy zöld tunikás, zöld tógás írnokféle, aki a zöldek egyesülete
tizedesének háromszögő, zöld selyemjelvényét varratta aranyszálakból
hímezett kör közepére a mellére, felemelte karjait.
– Mily tündöklı bölcseséggel mondod ezt, Legszentségesebb Cézár!
Azt hiszem én is, nemsokára mindnyájunknak szükségünk lesz
védıszentjeink segítségére úgy, mint talán még soha. Úgy mondják,
Attilász hun fejedelem, Khoszroész perzsa Nagykirály, és Geiserich, a vad
vandál kalózok rettentı ura, egyszerre törnek reánk.
Theodosziosz arca elkomorodott. Átpillantott Khrüszaphioszra,. aki
mint névtelen versenyrajongó számolgatott valamit viasztábláján, és nem
figyelt reá.
– Mindnyájunk veszedelmét mindnyájan összefogva háríthatjuk el –
szólt egyszerően, kimérten, mert nem szerette, ha akkor háborgatják
politikai kérdésekkel, mikor a hippodromban megjelent. De mégsem akart
kitérni a válasz elıl, mivel a hallgatását a nép tehetetlenségének vagy
gıgnek magyarázhatta. – Ha alázatos szívvel leborulva hívjuk szentjeinket,
a segítség nem maradhat el.
Az udvarias helyeslés egyszerre felmoraj lıtt. Néhány pap, aki világi
ruhában járt a kocsiversenyekre, hangosan tapsolt. A porond túlsó oldalán
már régóta harsogva beszélt valaki. Most, hogy ideát mindnyájan a császár
szavára figyeltek, és mély csend lett, a cirkuszi
522
szónok hangja tisztán áthallatszott. Khrüszaphiosz hegyes, sovány,
rókaarcán mosoly rezzent.
– Ez Halikarnasszoszi Demophilosz, a költı és demagóg. Újabb
hadjáratot visel az anyósok ellen.
A császár barna, finom arcvonásain kíváncsiság látszott.
A szónok sovány, magas homlokú férfi volt. Tiszta, egyszerő, fehér
köntöst viselt, mint az újra felvirágzott püthagorászi filozófia hívei. Arcán
mély elkeseredés látszott. Már hosszabb ideje beszélt a körülötte
csoportosulóknak, de mikor látta, hogy a császár és a birodalom néhány
közismert fıtisztviselıje feléje figyel, újra kezdte beszédét.
– Dicsı nép! Ti bölcs, tisztességtudó, de fıleg felette tapasztalt férfiak!
Halljátok intı szavaimat! Rettentı veszélytıl óvlak titeket!
– Ne remits, Demophilosz! – ordított egy testes, tekintélyes egyesületi
vezetı, ki a pirosak ötszögő, piros selyemjelvényét viselte tógája jobb
vállán.
– Már hallottuk! A hun király! A rettentı Attilász! De hiszen úgyse
tudja áthajtani méneseit, gulyáit a nagy folyamon! Anélkül meg csak
portyázó háborút viselhet! – lármázott egy vaskos, zömök kovács. A
magas, sovány, nagy homlokú költı és demagóg tagadólag rázta fejét.
– Ó, szent együgyőség! Ó, remetedac! Mely, íme, elfordul a leg-
kiáltóbb valóságtól! A hun Nagykirály messze van, s különben is ma
kértem áldott védıszentjeimet, hogy ha végveszedelem zúdul az ısi
Byzantionra, fénylı csodával gyújtsák fel a lelkeket a védelemre. Nem!
Nem errıl akarok szólani! A rettentı Attilász, a rettegés iszonyú fejedelme,
a démoni hatalmú varázslókirály messze táboroz. – Egy pillanatra
elhallgatott, aztán felemelte mindkét karját. – De itt vannak mindnyájunk
örök ellenségei, az anyósok.
Ezrek nevetése harsant. Tíz- és tízezer szempárban érdeklıdés csillant.
– Mily igaza van! – bólogatott a legkevésbé sem vidám arccal egy
híres, magas rangú katona, aki egykori katonái – hét-nyolc bosz-poruszi
halász – között állva vitázott a holnapi verseny esélyeirıl. –Mily igaz!
Nem értem, miért nevet ezen néhány kevésbé tapasztalt szerencsés.
Demophilosz elırenyújtotta kezét.
– Az anyós a házasságban olyan harmadik a kettı mellett, mint a
betegség, melyet hol a kettı egyike, hol a másika kap meg, de
mindenképpen a házasság pusztul tıle.
 A hippodrom porondján tiltakozva kiabált egy testes aranymíves.
523
– Nahát! Az én anyósom valóságos cseléd!
Demophilosz úgy mutatott rá, mint a bíró, ha elszóláson éri a vádlottat:
– Rettegj és sápadozz, szegény barátom! Mert legiszonyúbb a cseléd
anyós! Mindenki szolgája ı, s ezért mindenkit zsarnokká tesz. –Hangja
ércesen felcsattant. – S mi zülleszt jobban, mint a zsarnokság!?
Egy pillanatra mély, különös csend lett, mintha az athéni agora izzó,
szabad vitáinak friss, örökké üde fuvallata siklott volna a sokezres tömeg
felett.
– Tehát a rossz, házsártos anyós a jó?! – kiáltott fel, értékelve a csend
gondolattartalmát, egy magas rangú birodalmi tisztviselı a lelátó tetejérıl.
Demophilosz hirtelen támadt zavarral figyelt a császár és a fıudvaroncok
felé, aztán hirtelen kiáltotta:
– A rossz, házsártos anyós lármája üdvös! Mert nyíltan megbontja a
házasságot, s egyszerre három embernek adja vissza szabadságát,
önbecsülését.
A nevetés újra kitört.
Khrüszaphiosz érezte, hogy valaki szokatlan tiszteletlenséggel, de itt a
cirkuszban szorongó tömegben mégis indokolt közvetlenséggel érinti meg
a karját. Az udvari hírgyőjtı iroda vezetıje állott elıtte.
– Legkegyelmesebb uram – szólt halkan, fojtottan úgy, hogy csak az
eunuch hallotta –, a határfolyam túlsó partján legeltetı magyar törzsekbıl
való és gepida, továbbá herul szökevények jöttek. Ajánlatos lenne
kihallgatni ıket. Azt híresztelik, hogy a hun király százhúszezer válogatott
lovassal ott táborozik a fıszálláson, a Tisszosz és Mariosz folyók között, a
Nagy Hadmezın. Ugyanakkor az ott levı Vásárhelyre rengeteg kalmár
érkezett, kik a hadában levı, a keleti, nagy pusztákról idevonult népeket
kísérték.
Khrüszaphiosz vállat vont. Körülötte csapkodott a vita. A mellette álló
rongyos ruhás fazekas izgatottan rázta mindkét karját.
– De hát mondd végül, mi az anyós legnagyobb bőne! A vita zaja újra
elöntötte a hippodrom óriás lelátóját.
Lent a porondon a kopott, ócska munkaruhába öltözött, láthatóan
egyenest a mőhelybıl jött kézmívesek között hun ruhás, hegyes süveges,
rövid csizmás ember lépdelt a lovasok jellegzetes, billegetı járásával. Egy
sovány, hegyes könyökő sarukészítı felmászott a porond közepén húzódó
kıtöltésre, és ajkához emelve tenyerét, kiáltotta:
– Bölcs férfiak! Két szökevény jött a testvérgyilkos Attilász hun
 524
törzsfı földjérıl. E tiszteletre méltó szökevények azt mondják: saját
szemükkel látták, hogy a hunok tizennyolc tutajhidat veretnek
szolganépeikkel ama széles Iszter folyamon, mely Szent Birodalmunk
északi határa.
Mély csend lett. A vita egyszerre elnémult. Theodosziosz arcán
bosszúság volt.
– Khrüszaphiosz, intézkedj, hogy a szökevények ne terjeszthessenek
oly híreket, melyek csak fokozzák a veszedelmet. A nép lármá-zik a hun
Nagyfejedelemnek fizetett zsold miatt, de.ugyanakkor nem akar harcolni a
barbárok ellen.
Úgy érezte, a hippodrom felett különös árnyék suhan. Hallotta, hogy a
tömegen halk, ámuló moraj hullámzik. Feltekintett.
A kéklı égbolton hét óriássashoz hasonló madár lebegett. Olyan
nagyok voltak, hogy szárnyuk néha eltakarta a napot, és lentrıl úgy
látszott, irdatlan szárnyuk végén aranyfény villódzik, s a fejük felett
napsugár korona lebeg. A százezres sokaság némán sápadozva meredt a
magasba. A feszült csendben csak itt-ott röppent a suttogás. A hippodrom
lelátójának legfelsı üléssorából egyszerre mély, dörgı hang szállott:
– Bizánci férfiak! Mardiász, a híres perzsa mágus, kinek titkot feltáró
tekintete ezer mérföldre lát, most hirdeti: a hun Nagykirály százhúszezer
lovassal áttört a határokon, s egyenesen a városunk ellen tör!
Egy pillanatig lélegzetelállító csend volt. Az égbolton egészen
alacsonyan lebegı hét óriás királyturul minden szárnyrebbenése átsuhant a
roppant tömeg sápadó arcán.
– Akárhogy is! Markianosz vonuljon a határra! – harsant egy magányos
hang, aztán egyszerre felszabadultan morajlott tízezer ajakról:
– Markianoszt a határra!
– Mért vesztegel messze Keleten, Nisibis falainál!? Vonuljon Északra!
– Vonuljon Északra! Singidunum alá!
– Margumba! Akadályozza meg a hunok átkelését az Iszterenü A zaj
megkönnyebbülten felviharzott. Theodosziosz odafordult az
eunuchhoz.
– Valóban ez helyes, felette helyes gondolat! Khrüszaphiosz magas
homlokú, hideg értelmet sugárzó, ravasz arcán bosszúság ömlött. Lassan
odahajolt a császár füléhez.
– Nagyon kockázatos rendelkezés – suttogta kelletlenül. – Mar525
kianos2 fıvezér népszerősége hosszú idı óta nagyobb életveszélyt
jelent mindkettınknek, mint százezer hun íjász minden nyila. Ha a hun
király mégsem támad, a fıvezér így is túl hangos hívei teli torokkal
harsogják: ím, Markianosznak már a megjelenése is megmentette a
birodalmat a barbárok borzalmas betörésétıl. Ez már tőrhetetlen lenne.
– Markianoszt a határra! – zúgott most már mindenfelıl a kiáltás.
Khrüszaphiosz egy kikiáltót intett maga elé. Gyorsan, hevesen
magyarázott. A tömeg, mely most a császár és környezete felé figyelt:
elnémult. A kikiáltó teleszívta mellét levegıvel, mint a mélybe lemerülı
búvár. Kiegyenesedett. Karját úgy hajlította be, mint a birkózók a
küzdelem elıtt. Hangja ércesen, egyenletesen zúgott, mint a kürtjel.
– Felette tiszteletreméltó férfiak! Khrüszaphiosz, a Legszentsége-sebb
Imperátor s mindnyájatok legalázatosabb híve azt mondja, ne kívánjátok,
hogy Markianosz ily csekély haddal, ily rettentı, sıt, halálos veszedelembe
rohanjon. A hıs Markianosz élete pótolhatatlan kincse az egész Szent
Birodalomnak. Óvjuk ıt.
– Markianoszt a határra! – zúgott makacsul, különösképpen a
hippodrom túlsó végérıl, ahová nem hallatszott el egészen tisztán a
kikiáltó szava. Theodosziosz vállat vont.
– Ne ellenkezzünk a néppel. Lehet, hogy a hun király valóban csatát
vív az északi határvidéken, hogy esetleg diadala után több zsoldot
követeljen, mint a barbárok általában. Ez esetben legalább csökken
Markianosz népszerősége, mert vereségére hivatkozva hajtjuk be az új
adót, a barbár törzsfı rablóvágyának kielégítésére. Kikiáltó! Szólj: a cézár
a nép óhajára, saját szívének indokolt aggodalmát elnémítva, az északi
határra küldi Markianosz fıvezért!
A kikiáltó szavainak harsogása elmerült a hippodrom roppant lelátóin
átdübörgı rivalgás zúgásában. Fent mozdulatlanul lebegett a hét óriás
királyturul.

***

Markianosz két híres vitézzel és nálánál jóval idısebb sztratégosz

tábornok Nikiasz Aleanthitidész és Teleszphorosz Phokasz között lovagolt
az Al-Duna menti pusztákon legeltetı magyar törzsek szökevényeibıl
toborzott íjászszázad élén. Olykor megállította a lovat, és hosszan kémlelt
a messzeségbe. Kemény, kardszabdalta arcán töprengés látszott.
– Szóljatok, tiszteletre méltó s tapasztalt hadvezérek – mondta,
igyekezve a hibátlan attikai görög kiejtésre, nehogy Teleszphorosz
telt, még ifjú arcán megjelenjen a mindig rejtett s mégis mindig a másik
tudatára hozott szánakozás. Teleszphorosz közismert volt mint Epikurosz
filozófiai iskolájának régi híve. A régi nagy hellén-mace-don hadvezérek
között Pürrhosz mellett Démetriosz Polüorketészt tekintette mesterének, ki
a legférfiasabb, legszebb férfi volt annak idején Hellaszban, s birodalmakat
hódító, lángesző hadvezér. Ezek hadvezetését fejtegette, ha egy-egy
sztratagéma-hadifeladat megoldását akarta megokolni. Most is páncél
nélkül, pompás, kékeslila selyemköntösben ült perzsa, aranyozott díszekkel
ékes, gyönyörő, hófehér arab lova hátán. Kényelmes, puhán párnázott
nyerge két oldalán hosszúkás, ezüstözött tokokban Epikurosz egyik
kevéssé ismert filozófiai munkájának régi, értékes tekercsét és Démetriosz
Polüorketész díszesen írt életrajzát rejtette. Ez az írás hosszú idı óta tilos
volt Bizáncban, mert szerzıje, az athéni filozófiai akadémia egyik mestere,
szembeállította Démetriosz életeszméjét az Anyaszentegyház tanaival.
Az eléggé nagyszámú bizánci had már napkelte óta nyugodtan meneteit
Naissus és Singidunum között, a Dunához vezetı, pompás, régi mőúton.
Teleszphorosz a kéziratok zárólemezét nyitogatta, mikor az alacsony
dombok között egyszerre elıırsök bukkantak fel.
Teleszphorosz elıször a fıvezér arcát kutatta, mintha a kardvágások, a
rég behegedt sebek rovásaiból akarta volna kiolvasni a másik szándékát.
Hirtelen Kalliklész egyik verse jutott eszébe, de tudta, hogy a harcra buzgó
imákkal készülıdı Markianosz elıtt udvariatlanság lenne a hellén istenek
segítségét kérı költemény idézése, és szabatosan, mintha sztratégiai
tanulmányainak egyikét olvasná, mondta:
– E lovascsapatok, amint látom, s azt hiszem, jól látom, tılünk ezer
katonalépés távolságra lovagolnak. Kopjás, süveges lovasok. Húsz-
huszonkét fıbıl álló csoportok. Egy-egy elıırs között tizenöttizenöt
rendes lépés a köz. Másfél öl hosszú kopjáikat a nyereg szintjéhez
viszonyítva százfokos szögben tartják, a magyar törzsek hadiiskolája
szerint.
Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy a császár húgának majdnem
hivatalosan is elismert vılegényével beszél, és elıadását váratlanul a
császári udvar ékes, költıi, de oly gyakran cikornyás mondatfőzésével
folytatta:
– Sıt ha már arra a megbocsáthatatlan vakmerıségre vetemedtem, hogy
tudatlanságomat fényes jelenlétedben hangos szóval árultam el, még meg
kell mondanom, hogy kopjajelvényeik, a hosszúkás,
527
sárkánynyelv alakú, kicsiny zászló, nem a határ menti magyar törzsek
jelei, de a hun Nagysámán fejedelmi jelvényei. E jelek azonban elıırstıl
elıırsig színben és alakban változnak. Ott balra, jóhiszemő becslésem
szerint, innen ezerkétszáz katonalépés távolságban, a belsı, harmadik
domb aljában nıtt két fenyın túl, keletre, ama apró pataktól tíz lépésre,
már nyolcszöglető és más színő kopjajelek zászlójelzése. Tehát
többszörösen különbözı. Ez pedig egységes seregnél lehetetlen. Ezért úgy
vélem: szökevények. Talán két magyar törzsfı hadinépébıl lehetnek,
kikhez mi oly sokszor küldözgettük biztató s vigasztaló követeinket
Ratiariából vagy Castrum Margumból... Én magam sokszor tárgyaltam
velük, mert talán az egyetlen ember vagyok a haditanácsban, aki jól beszéli
nem éppen dallam nélküli, de felette idegenszerő nyelvüket.
Markianosz kissé bosszankodva dörzsölte szegletes, erıs állat.
– Ezeknek a népeknek minden tolmács más nevet ad. Magyar törzsek?
Milyen néven emlegetik ezeket a Hadiakadémia tudósai?
Teleszphorosz Phokasz telt, mohó ajkán mosoly rejtızött.
– Igen, hiszen elég rövid ideig élnek itt, és törzseik folyton változnak.
Az Iszter határszakaszának egész hosszában mi általában kimarok vagy
marok, tonosurok, baiszkok, sarasgok néven ismerjük ıket. ök viszont
magukat magyaroknak, kunoknak, avaroknak, kazároknak mondják. Ezek
mind nagy népek, melyek számtalan törzsbıl állnak. A törzsek hol az
egyik, hol a másik nép törzsszövetségéhez csatlakoznak, hiszen
valamennyien hunok.
Markianosz a halmokon megtorpanó lovascsoportokat nézte.
– Egyszóval, úgy véled, e csoportok különbözı népek szökevényei?
Teleszphorosz bólintott.
– Kérdésed indokolt, s a legbölcsebb megállapítás. Ott legelöl, az elsı
csoportban, egy arany pikkelypáncélos, egészen fiatal nıt látok. Homlokán
koronaabroncs, de mellette, egészen egyszerő pásztorruhában, bár
megjelenése, mint költı mondom, királyi, egy férfi lovagol nagy,
acélszürke csıdörön. Ily helyzet csak szökés közben fordulhat elı. Talán
lázadás tört ki Attilász Nagykirály ellen, s a vesztesek mentik életüket.
. Markianosz hátraintett a hun menekültekbıl toborzott íjászszázad felé.
– Hogyan vélekedel minderrıl, dicséretre méltóan biztos kező Le-
ventisz? – fordult a csontos, hosszú mesteríjászhoz, aki részben mint az
egész bizánci had ötödik legjobb íjásza, részben, mert jól beszélte
528
a határvidék görög-gót keveréknyelvét, a hun szökevények századának
hadnagya volt. A csontos, hosszú legény dermedten, lehajtott fejjel meredt
elıre. Mélyen ülı, égıfekete szemében a győlölet és rettegés lobogott,
ahogy tekintete rászegezıdött a dombokon lovagló kopjáscsapatokra.
– A Nagysámán átkelt a Dunán – szólt röviden.
 Az öreg, ráncos arcú Nikiasz, aki eddig némán szemlélıdött, vállat
vont.
– Ti, szökevények, nyolc év óta ezzel rémítgettek minket, mert igen
helyesen, növelni akarjátok fontosságtokat a birodalom fıtisztviselıi elıtt,
hogy nagyobb segítséget kaphassatok. Mi viszont bármennyire is
rokonszenvezünk veletek, kénytelenek vagyunk tárgyila-gosabban ítélni.
Markianosz levette régi, egyszerő vassisakját.
– Ily hírek valóban éveken át meséknek bizonyultak, még ha a
legtekintélyesebb, legbecsületesebb menekült barbárok szájából hallottuk
is. De azért ennyi elıırse csak igen nagy hadnak lehet. Álljunk
csatarendbe, mert a menetalakzatot túlzottan kockázatosnak tartom. Ha
szökevények, vissza kell térniök. Igaz, Attilász hosszú ázsiai hadjáratáról
úgyszólván semmit sem tudunk, de az biztos, óriási diadalokat aratott.
Hiszen seregéhez sok ismeretlen keleti fejedelem hada is csatlakozott. Nem
dönthetjük végveszélybe a Szent Birodalmunkat, mert akkor egyszerően
együtt pusztulunk azokkal, akiket megmenteni nem tudunk.
Magához intette a fıtiszteket. Röviden, nyugodtan rendelkezett-Végig a
széles, pompás, ısi római úton, melyet csak itt-ott koptattak el a vándorló
népek hordái, szállottak a hosszú ezüstkürtök jelei. A hadoszlopok lassan
kerültek le az útról jobbra-balra. Csak a hétszáz válogatott, óriás termető
isauriai lándzsás maradt mozdulatlanul. Aranyozott páncéljaik, régi, tarajos
hellén sisakjaik sziporkáztak a magasan álló nap fényében. Egész embert
elfedı ezüstpajzsaikon a Krisztus-jegy öt görög betője nyílt szét az
aranyozott, tenyérnyi széles rézszegélyig. Az úttól balra, az egyenetlen,
kavicsos réten a bozontos, vörös hajú galaták sorakoztak. Olykor két
kézzel emelt kovácsoltvas pallosukat vállukra vetve meredtek elıre.
Medvebır pajzsukat hátukra vetették, s onnan, ahol a bizánci sztratégosz-
vezérek állottak hun szökevény íjászszázadok és isauriaiak között, úgy
látszott, mintha vörös sörényes, medvetestő fenevadak gyülekeznének a
keresztény labarumzászló alatt, melyet két vak szerzetes emelt a magasba.
A szerzetesek hófehér csacsikon ültek. A vakok jellegzetes tartásával
529
emelték arcukat a nap felé, mintha a labarumzászlón kirajzolódó, nagy
szemő, szenvedı ajkú, hellén Krisztus-fejet néznék a lélek tekintetével,
mely a perzsa hóhérok tüzes vasának érintése alatt sem hunyt ki. Balra, az
úton két macedón ezred kanyarodott. Lándzsáik rúdja rövidebb volt, mint
az isauriaiak fegyvere, de hosszabb, mint a régi római pilum, s a
háromarasznyi kovácsoltvas rúd rész nélkül, hogy közelharcot is
vívhassanak vele, anélkül hogy elgörbüljön. Lándzsahegyük is
keskenyebb, hegyesebb volt, mint az isauriai óriásoké. Négyszögő, két
oldalán behajló légionárius bırpajzsaikon a kézvédı rézdísz helyett a Szent
Georgiosz Drakanaktonosz rézbıl vert alakja sziporkázott, amint lándzsáját
a démoni erık letiport sárkánya kitárt torkába döfi. Egyforma, dísztelen
acélsisakjaik kékesszürkén csillogtak a lándzsák erdejének könnyő
árnyékában. Mellpáncéljaikkal is a római légiókra emlékeztettek, csak a
vállvértjeik háromszoros vasszalagjának végén csillant bizánci díszként a
rézszegély. Labarumzászlóikon a gyémántoktól fénylı aranykereszt alatt
az „E jelben gyızöl” jelszót jelentı J. H. S. V. négy betője csillogott.
– Különös, hogy a mi elıırseinkbıl senki sem jött még vissza –mondta
ki a mindnyájuk agyában rejtızı gondolatot Teleszphorosz Phokasz. Látta
a többiek elkomorodott arcát, szótlanságát, és iskolázott, ritmikus
szónokmozdulattal mutatott a csatarendbe fejlıdd, nem éppen nagyszámú
bizánci hadra.
– Bár megkockáztatom, hogy megérdemelten megrósz
tudatlanságomért és bőnös könnyelmőségemért, ellenséget rettegtetı
fıvezér, mégis meg kell mondanom, nem osztom legkitőnıbb barátom, az
engem minden tekintetben, de fıleg a hadtudományban kétségtelenül
felülmúló Nikiaszunk véleményét, aki kifejtette, hogy a Szent Sereg zöme
a perzsa Nagykirály elé vonult, s bölcs gúnnyal következtette: oly csekély
e had, hogy ha elıırsöket küldünk ki, semmi sem marad a csatasíkon.
A többiek nem tudták, gúnyolódik-e, mikor utánozza az udvaronc
tisztek körülményes beszédmodorát, vagy a fıvezér elıtt mutatja be
udvariasságát, és ezért mosolyukat rejtve forgatták el fejüket.
Teleszphorosz szerénykedve kopogtatott ujjaival a nyereghez erısített
kézirattokokon.
– Véleményem szerint az igazán értékes sereg fı feladata sohasem a
durva harc, melyet oly fertelmes ordítozással mívelnek e ló-szagú,
írástudatlan barbárok, hanem a meggyızı láttatás, az erınk
$30
megcáfolhatatlan megjelenítése. Ez megtörtént. Tehát elméletben máris
gyıztünk.
Markianosz, aki kard véste, izmos, barna nyakát nyújtogatva vizs-
gálgatta a legelöl haladó elıırscsapatokat, hirtelen elsápadt.
– Azt hiszem, indokolt, ha elmondjuk az utolsó imánkat – szólt
nyugodt, érces hangon. – Én, aki követként jártam a hun Nagykirálynál,
megismerem a fekete párducbırt, az egyszerő ruhás lovast.
 Egyszerre csend lett. Olyan mély csend, hogy mindnyájan hallották,
hogyan csendülnek a macedón aranyos rojtos szélő labarum-zászlóinak
sarkában a kicsiny ezüstcsengık.
– Itil kán – szólott a hun zsoldosok ajkán hővösen, gyorsan a suttogás.
Hirtelen éles, nyerítı kacagás csapott fel. Mindnyájan felkapták a fejüket.
A hosszú, csontos Levente mesteríjász hadnagy nevetett, himbálva magát a
lova nyergében.
– Hallod-e, fıvezér, ha lándzsára tőzeti a fejemet a Nagysámán
vérbírója, aki a Vér Bölcse, olyat kacagok rajtatok, hogy az elszálló
lelkeitek is meghallják.
Az öreg Nikiasz egyszerre megváltozott. Megfiatalodott. A biztos halál
fuvallata felszította életerejét. A rettenthetetlenek mosolyával fordult a hun
felé.
– Kitőnı lovad életben maradásod záloga. Levente legyintett.
– A Nagysámán fıcsikósai különleges füvekkel táplálják az íjászok
ménjeit a harc elıtt. De ti ugyan mit adtok a lovaitoknak? Ezen a köves
réten egyik nyeszlett főszál a másiktól három araszra nı!
A szélesen elnyúló domb mögül tompa moraj csapott fel. Száz kürt
rivallt.
Markianosz levette vassisakját. Lassan lépdeltette lovát a macedónok,
galaták, isauriaiak sorai elıtt. Néha felvetette fejét, és széles mozdulattal
keresztet vetett. Szava nyugodtan csendült.
–... ti, megfeszített s feltámadt Krisztus rettenthetetlen, dicsı vitézei.
Az Ür végtelen kegyelme a vértanúság legszentebb, mindig fénylı
töviskoronáját nyújtja felétek! Boruljatok le mindnyájan, s adjatok hálát e
mérhetetlen kegyelemért. A megváltás fénye már ott ragyog lelketekben.
Tehetünk-e szebbet, dicsıbbet, bármeddig élünk is, mintha életünket adjuk
a Szent Birodalomért?! Üdvözítınk Anyaszentegyháza megemlékezik
rólunk, s hálaimák ezeré mint meleg, áldott esı cseppjei mossák le rólunk
mindazt az iszonyú bőnt, melyet mi, vak tévelygık, nem láttunk meg, vagy
látva láttuk, s mégis mo531
csatba taszítottuk lelkünket. Boldog s örömteljes vértanúság napja ez!
Hívja ki-ki védıszentjét igaz szívvel, hogy segítı, oltalmazó kezével
vezesse dicsı sebekkel ékes testébıl elszálló lelkét az Úrjézus legszentebb
színe elé.
A harcosok némán figyeltek. A domb mögött egyre erısödött a közelgı
lovasezredek tompa moraja. A kürtök rohamot irányító ér-ces riogása. Az
isauriaiak csatarendje elé négy pap lépett. Kezükben füstölık lendültek. A
tömjénfüst kékes szalagokban lebbent el a válogatott óriások aranyozott
sisakjai felett. A Krisztus névjelével ékes, ezüstlapokkal fedett, hatalmas,
kerekded pajzsok rézszélei szorosabban feszültek össze. Végig a sorokon
hullámzott a halotti ima, s olykor elmerült a már rohamra zúduló lovashad
dübörgésében.
„Végtelen a te Dicsıséged, Istenem. Végtelen a te Bölcsességed...
Végtelen a te Jóságod... Végtelen a te Erıd... Hallgasd meg a
legszánandóbb bőnös méltatlan könyörgését... fogadd áldott közeledbe a
testébıl felszálló lelkét.”
„Ámen... Ámen... Ámen...” – szállott végig a hadsorokon.
A harcosok gyors, nyugodt mozdulatokkal ereszkedtek féltérdre,
érintették ajkukhoz rejtett ereklyéiket, ısi talizmánjaikat... A füstölık, a
tömjén kékes füstszalagjai mint különös jelek, lebegtek felettük a szinte
mozdulatlan levegıben.
A szélesen emelkedı, hosszan elnyúló domb tetején most merült fel az
elsı hun ezred. Mögötte a második, harmadik. A szelíd lejtıt elborították
az ezredek ellenállhatatlan görgetegként lezúduló négyszögei. Ahogy
közeledtek, a kürtjelek egyre közelebb tolták egymáshoz a kopjak hegyét,
hogy egyetlen mennydörögve vágtató tömeggé egyesülve zúduljanak a
pajzsaikat összefeszítı görögök sorára. Te-leszphorosz Phokasz, aki
fegyvertelenül ült lován, bosszankodva rázta fejét és sóhajtott.
„Ha meggondolom, hogy magammal hoztam Epikurosz oly könyvét,
melybıl legfeljebb tíz van a világon, akkor kétségbe kell esnem... ha nem
félnék, hogy ezek a keresztények engem, aki hellén isteneket tisztelek,
gyávának vélnek” – töprengett, és sápadtan, de nyugodtan nézte a
mennydörögve vágtató hun ezredeket, melyek most roppant, félhold alakú
csatarenddé egyesültek.
Az öreg Nikiasz balra intett.
– Talán oda lehetne tolni a hadrendünket vagy legalább a jobbszárnyon
a galatákat... oda hátrább, a domb tetejére.
Markianosz lassan húzta ki félhold alakú, borotvaéles, pehely532
könnyő hun kardját, melyet akkor kapott ajándékba, mikor Khrü-
szaphiosz eunuchhal együtt követségben járt Itil szállásán.
– Minden mozgás csak megbontaná a sorainknak ezt a legvégsı
tömörségét, s önkéntelenül a nyilvánvalóan lehetetlen menekülés
kísértésébe ejtené még a legbátrabbakat is. Hanem szálljunk le lovainkról,
mindjárt úgyis elborítják a nyilak.
A szemberohanó ezredek most már beláthatatlan, hullámzó
lovastömeggé válva, áradatként dıltek a domboldalakon, de a domb mögül
újabb és újabb hadoszlopok törtek elı viharzó száguldással. Te-
leszphorosz újra sóhajtott:
– Milyen kár, hogy a hun Nagykirály nem küldött hozzánk követeket,
mint egykor ama Leonidászhoz. Szebben válaszoltam volna neki, mint a
spártai hıs. Mindig elkeserít, mikor arra gondolok, hogy a spártaiak
mőveletlen beszédmodora milyen méltatlan volt ily csodás pillanathoz.
Nagy, maradandó tettekhez szép ékszerként csillogó szavak méltók.
Szava elveszett a felviharzó rohamordításban. Markianosz, aki már
leszállott harci ménjérıl, átölelte lova nyakát, és megcsókolta fehér
csillagos homlokát. Aztán magasra emelte kardját. Nikiasz levette sisakját.
Ösz, kopaszodó, fedetlen fejjel, most egészen alacsonynak, szinte
gyereknek látszott.
– De a nagy tettek fenségét ugyancsak tettekkel is lehet fokozni – szólt,
s eldobta pajzsát. Egyik kezében hosszú epeiroszi tırt, a másikban rövid
hajítódárdát tartott. – Mégis lehetetlen, hogy mozdulatlanul várjuk a halált.
Törjünk elıre. így a hun kürtösök, akik, amint látom, háromszáz
katonalépésrıl fújják a teljes vágtát, eltévesztik a távolságot, s megelızött
rohamuk ügetésbe torlódik.
Markianosz penge véste arcán szilaj halálmegvetés fensége látszott.
– Kürtösök! Elıretörést! Menet lépésben! Lándzsát szögbe!
A hosszú, görög ezüstkürtök hangja olyan volt, mintha a viharzó tenger
felett pendülne meg az olümposzi hárfa. A galaták, az isau-riaiak, a
macedónok csatasorai lassan mozdultak meg.
„Miatyánk, ki vagy a mennyekben...” – harsogott a halálra szántak
éneke. Lépésük egyenletesen dongott, s az ısi ima harci zsoltárrá vált. Az
isauriaiak elıreszegzett lándzsái felett meglebben-tek a tömjén
füstszalagjai. A végsı imában törhetetlen hit csendült:
„Szenteltessék meg a Te Neved... és miképp az égben, úgy e földön is
legyen meg a Te akaratod...”
A roppant lovastömeg rohama most viharzott neki a KrisztusJ33
monogramos ezüstpajzsok sorának. A mennydörgı ordításban elveszett
a másfél öles lándzsarudakra sodródott, felnyársalt lovak si-koltó nyerítése.
A tíz- és tízezer kard pendülése összeolvadt vibráló csattogássá. Mintha
ırjöngve tépné hárfája húrjait egy tébolyult énekes.
Az isaurok hadrendje elıtt egyszerre feltornyosultak a vonagló lovak, a
vergıdı harcosok, de a tömegroham elemi ereje továbbsodorta a
rohamhullámmá tömörített íjászezredeket. A vadul száguldó lovak olykor
átbukfenceztek a holtak, haldokló sebesültek gátján, és mint óriás
parittyakövek, vágódtak az aranyozott páncélos óriások közé, tébolyult
vergıdéssel sodorva le az ezüstpajzsokat, törve a másfél öles lándzsák
acélhegyő erdejét.
A galaták, macedónok, isaurok közé viharzó lovasáradat eltolta
egymástól a küzdı hadoszlopokat. Markianosz úgy vetette hátra bal karját,
mint a bajvívók. Féloldalt állott, hogy kevesebb sebezhetı helyet mutasson
az ellenségnek. Olykor egészen mélyen hajolt, balra húzódva a támadó
lovas elıl a hun mén mögé úgy, hogy a jobbjával vagdalkozó íjász nem
érhette el kardjával. Borotvaéles szkíta pengéje újra meg újra gyors,
pontos, könnyed vágással tépte fel az ágaskodó pusztai mének magasra
fellendülı jobb lábán az inakat a pata felett.
Egyszerre négy kopja zúdult reá. Egy vaskos, erıs kazár tizedes, aki
tigrisként ugró lova sörényébe markolva hajolt elıre a döfés hevében, a
másik hármat megelızve zúdította kopjáját a fıvezér felé. A kopja
acélhegye Markianosz egyszerő légionárius páncélját érte a szíve felett. A
fıvezér hátratántorodott. Két másik kopja döfése elsiklott felette, és zengve
pendült két isauriai óriás Krisztus-mo-nogramos hatalmas ezüstpajzsán. A
pusztai harcosok szilaj bátorsággal ugratták lovaikat a bizánci gyalogság
tömegében. S a hempergı paripák testük súlyával vágtak rést a pajzsfalon.
Markianosz látta, hogy két isauriai lándzsás jobbról-balról eléje veti
pajzsát. Megtörülte verejtékezı arcát.
– Félre tılem a pajzsokkal, legények! Őgysem élném túl a fogság
szégyenét! – kiáltotta, és kilendült a pajzsok ezüstfala mögül. Jobbról-
balról egy-egy kopjás rontott feléje. A jobbról sikló döfés elsuhant a torka
elıtt, s letépte vállvértjét. A balról öklelı kopja-hegy célt tévesztve
elsiklott a homloka elıtt. De az elıreugró harcimén mégis nekisodorta a
kopja rúdját ıszülı homlokának.
Leroskadó teste körül tombolt a harc.
534
A hatalmas ezüstpajzsokon vérbe borulva halványultak a
Krisztusmonogram rézbetői.
Balra, ahol a galaták kovácsoltvas pallosai zúdultak a lavinaként
viharzó harci mének szügyére, patkóval zúzó lábára, farkasharapással
vicsorgó fejére, hirtelen emelkedett fel egy hun kopján Nikiasz ısz feje. A
bizánci hadoszlopok egyre olvadozva, szinte észrevétlenül sodródtak újra
és újra néhány lépéssel hátrább a százezres ménes rohamának
ellenállhatatlan árjában. Soraikra tíz- és tízezer kard csapása zuhogott.
Tízezer kopja hegye pendült a vérbe borult pajzsokon. De a pengék
csattogása néha elhalkult a patkók mennydörgı dobogásában. Már nem a
kard, a fegyver, a harcos, de a ménesben száguldó, sodródó lovak és az
eléjük feszülı pajzsok csatája volt ez.
Teleszphorosz, aki mozdulatlanul ült lován, belesodródott a galaták
tömegébe. Ahogy a vörös hajú, medvebırös óriások hullottak a
kifogyhatatlan, végeláthatatlan lovasgörgeteg omlásában, úgy közeledtek
egyre jobban a villogó hun kardok. „A hıs lelke megkétszerezıdik a nemes
erı szentsége által – merült fel agyában a gondolat. A szikrázó pengék
rejtelmes írásjelekké váltak. Érezte maga körül a hısi halál fenséges
jelenlétét. – A legbölcsebb dolog mégis a teljes önfeláldozás. Talán azért
vigyáz úgy a sors... ha gonosz, hogy önzık legyünk. Minél önzıbb az
ember, annál nagyobb vereség a halál, annál holtabb a halott. Az, kinek
mindene, amit itt a földön szerzett, mindenét veszíti el a halálban, s a
szellemvalóság koldusa lesz. Vagy még az sem.”
Három félhold alakú, borotvaéles, pehelykönnyő penge villódzva
keringett körülötte.
„Mégis karddal a kézben kellene meghalni. De oly szörnyő ez a sáros
föld... oly bőzös a pallosokkal felhasított lovaknak holtak arcán átcsapó
lehelete...”
A körülötte vadul vagdalkozó három galata óriás szinte egyszerre
roskadt a rájuk omló lovak alá. Két kézzel markolt hatalmas vaspallosaik
elgörbültek a felbukó harci mének vergıdı testének, csapkodó patáinak
súlya alatt.
„Törvénytelen, és ezért lehetetlen, hogy a halál bármelyik formája érje
azt, aki valóban hordozza a szellemet.”
Egy görbe, borotvaéles penge vállát érte. A másik haláljelt vésett
homlokára. A harmadik az önkéntelen védekezéssel emelkedı kezét
szabdalta, a negyedik zizzenve mélyedt combjába, az ötödik
végigbarázdálta mellét.
„A kézirat. Epikurosz. Mily vigasztaló, hogy az Olümposz-lakók
535
halhatatlanok... S nem érheti el ıket e vad, üvöltı horda kopjája vagy
ütése...”
Látta önmagát, mint homályos árny- és fényjátékot, ahogy leros-kad a
lováról.
„Várj csak, Teleszphorosz...” – rezzent át az akaratrezgés. Feltekintett.
Még mindig mindent úgy látott, mint azok, akik ott vívták rettentı
harcukat a kavicsos réteken, a pompás, régi római úton.
Nagyon karcsú, erıs asszony állott az anyagi sík egymásra omló
formáinak apokaliptikus és mégis szigorúan körvonalazott kavargásában.
Derekán bíboröv izzott. özbokáján a hajnalcsillag ragyogott.
Teleszphorosz, aki rejtett szentélybıl ismerte a legtitkosabb, legszila-jabb
Istennıt, felzendülı lélekkel sodródott feléje.
– Dicsıség neked, te Mindig Diadalmas... – szólott a holtak módján.
Lehajolt és gyors, lágy csókkal csókolta végig az asszony kicsiny,
ékszerszerő lábnyomát. Eiréné elmosolyodott.
– Azt hiszem, mindjárt haragos leszel – csillant meg a zavar a hosszú
pillás csillagszemében. – Sorsod túl fölényes volt veled szemben. Vissza
kell menned... Fel kell támadnod...
Teleszphoroszt hirtelen síró elkeseredés fogta el. A csata vad
kavargását nézte, mint öngyilkosságra készülıdı a folyó sötét örvényeit.
– De úrnım! Légy igazságos! Nézd! Öt halálos sebem van... mint a
filozófusok, s most újra? Nem... nem.
Eiréné egy pillanatra behunyta szemét.
– Értsd meg, nagy esző Teleszphorosz... a halál olyan, mint a mozaik,
mely magában érthetetlen, de beleillesztve a többi tények közé, valamely
hatalmas szellemi vagy anyagi fogalom része lesz. Te meghaltál, de a többi
dolgok nem történtek meg. Ezért vissza kell menned.
Teleszphorosz közelebb sodródott hozzá.
– De úrnım! Légy igazságos! Nézd! Öt halálos sebem van... S te, ki
olyan végtelenül jóságos vagy, megkövetelnéd, hogy visszamenjek ily
fertelmesen vérzı testbe?! De különben is a ruháimat is összetaposták ezek
a vad lovasok!
Sóhajtott. Elkomorodott. Bizánc felé nézett, ahol a régi Byzantion-
városrész keskeny, görbe utcáinak halászviskóiban, az új, pompás
Konsztantinopolisz széles nyílegyenes utcáin, a tündöklı, csodás,
építımővészettel emelt palotákban, a Márvány-tengeren rejtızı szigetek
mesésen szép villáiban: gyönyörő szeretıi élték titkokkal teli napjaikat.
536
– Azért mentem a harcba, mert nem volt pénzem, hogy illı módon
fogadjam asszonyaimat. Szeretıim, bárhogy vigyáztam, megérezték rajtam
a szegénységet, mint csacsik a sivatagot, és sorra elmaradoztak. Én veled
akarok lenni. Milyen csodálatos szellemfeleség leszel! Meghaltam. Az én
életem már nincs.
Eiréné elmosolyodott.
– Ó, te együgyő... hát már elfelejtetted, amit annyi filozófus elmondott:
„Minden van.” A világon nem lehetnek olyan dolgok, melyek nincsenek,
mert ha volna oly dolog, amely nincs, akkor az összhang és a zőrzavar
fokozatai megbontanák egymást. – Hirtelen könnyedén legyintett. – De
siess, légy udvarias a sorsod iránt: támadj fel. Mikor a többi dolgok mind
megtörténtek, csak a te halálod mozaikja hiányzik, kellemesen és vidáman
úgy fekszel a sírban, mint a legszebb, legifjabb szeretıd ágyában. Én addig
is veled leszek.
Teleszphorosz sóhajtott.
– De igazán mellettem leszel? Az asszony készségesen bólintott.
– Melletted. Én istennı vagyok. Nekem az semmi. Akár élı vagy, akár
holt.
Teleszphorosz érezte, amint lénye visszasodródik az anyagi síkra.
– Őrnım! Legalább adj ifjabb, erısebb testet. Igen, igen, ifjúság kell,
ifjúság...
Eiréné halkan, lágyan nevetett.
– Az öregkor ellen a legjobb talizmán nektek, halandóknak, ha
lobogtok, hajszoljátok magatokat, mint tébolyult lovas az ırjöngı
száguldással vágtató mént. Ez ırjöngı száguldás: az örökkévalóságra törı
alkotás, a íegvakmerıbb gondolat, a titáni tett... E száguldásban az öregkor
lefoszlik rólatok, mint fakó por az üstökösrıl.
Egyetlen akaratrezzenés elsimította a sebeket. A fájdalom kihunyt.
Teleszphoroszt oly különös, lágy érzés fogta el, hogy elmosolyodott. Aztán
egyszerre aléltan az élet, a feltámadás élményétıl, elvesztette eszméletét.
Mikor magához tért, mély csend volt. Nem érzett fájdalmat. De nem
mozdulhatott, mert két hun harcos teste hevert keresztbe csípıjén, lábán.
Már alkonyodott. A holtak halmain úgy villogtak a tört pengék, a
bezúzott pajzsok, az elhullottak fejérıl lehullott sisakok, mintha rıt
szellemlángok gyúlnának a mozdulatlan fejek körül. Teleszphorosz a
feltámadásra gondolt. Úgy érezte, fejedelem és vakmerı tör537
vénytörı itt, a holtak országában. „Azt hiszem, a halálnak több
változata van, mint az életnek” – gondolta. A gondolkodás tényében az élet
megcáfolhatatlansága rejtızött, mely most szinte diszharmonikus volt.
Szerette volna leírni ezt a gondolatot. Ez a vágyódás oly váratlan volt,
hogy szinte elmosolyodott. Felnyomta fejét egy medvebırös galata pajzsra,
melyen rongyokká szaggatták a medvebırt a hun kardok. Oldalt tekintett.
Lova tetemét sehol sem látta. De a nyereghez erısített két kézirat körül az,
melyet ama Demetriosz Polüorketész írt, ott hevert mellette. Teleszphorosz
szemében vidám gúny csillant. „Hány örökké fénylı gondolat és vakmerı
gondolkodó köszönheti megmaradását a gyıztesek áldott ostobaságának,
nemtörıdömségének? Talán több, mint amennyit elpusztított a durva,
gyanakvó hatalom. Igen, az ember akkor kerül igazán veszedelembe, ha a
barbárok mőveltek lesznek. De vajon mi a barbarizmus lényege? Az
öldöklés? A pusztítás? Mindnyájuk édes hazája, az örök Róma, több várost
pusztított el, mint a barbár gótok vagy akár a vandálok. Mert vajon
Karthágó, melyet a legrettegettebb germán kalóz, Geiserich birtokol, most
virágzik-e; s akkor pusztul-e el teljesen, mikor a nagy Scipio Aemilianus
bevetette sóval, behintette még a romjait is, átkot mondva arra, ki bármikor
is felépíti? A barbarizmus lényege nem az anyagi pusztítás, hanem a
végzetszerő alkalmatlanság az emberiség hatalmas gondolatkincsének
felfogására. A barbarizmus nem más, mint félelem a végtelenségtıl,
rettegés az ismeretlen gondolatok, ismeretlen erıket sugárzó titáni
hatalmától. Mert mit akarnak ezek a Bizánc ellen rohanó lovasok? Mit
tudnak felhasználni abból, amit zsákmányolnak? Fémet? Selymet? Tarka
követ? Hogy vagdalkoztak! Hogy hullottak a rettentı vaspallosok alatt!
Milyen megsemmisítı gyızelmet arattak! S miért?! A mi halálunk nem
volt hiábavaló! Az örökké tündöklı, örökké tiszta, olümposzi szépséggel
fénylı szellem Hellászát védtük még így is, a keresztény labarumzászlók
alatt. De ık? Miért haltak meg? Hát volt egyetlen villanásnyi értelme ez
öldöklı harcnak, e rettentı rohamnak, ha a véres kardos gyıztesnek nem
kellett a gondolatot hordozó kézirat, egy lángelmének az emberiség útját
évezredekre bevilágító szelleme sugárzása? Szegények... ó,
szerencsétlenek” – ismételte halkan. Orcáin könnyek csorogtak. Aztán
elkomorodott.
„Vigyázni kell... Ilyen nagyon csak a keresztények sajnálják azokat,
akik ıket agyonverik, mert hiszen a kereszténység lényege a szánalom. A
szánakozó elıször is az Istenét sajnálja, aki, bár maga is istenfia volt,
mégis a keresztfán halt meg, s feltámadása után negyven napra vissza
kellett mennie a Mennyei Atyához. A kereszténység lélektani mestermő, a
legegyszerőbb érzésre, a nemes szánalomra épül... Ezt mindenki, még a
legegyszerőbb ember is felfoghatja. Ezért lesz olyan sok rabszolga
keresztény. A hellén istenek örök ifjúságát, tündöklı szépségét mindenki
irigyli. De a leglesújtottabb rabszolga is szánakozni tud azon, aki ott lebeg
felszegezve a feszületre, a temploma közepén. Az élet megváltozott.
Megcáfolhatatlannak látszó lényege immár nem a szépség, hanem a
szenvedés. Mindenki szenved. S mindenki megérti ezt. Nem indokolt-e,
hogy a szenvedés istenét imádja a szenvedı nép? »Hogyan
méltatlankodhatom én a szenvedésem miatt? – kérdezi a sebzett hátú
rabszolga, mikor leborul a Megfeszített feszülete elıtt. – Ö Istenfia volt, s
mégis megfeszítették! Én, aki rabszolga vagyok, csupán korbácsot
kaptam.* De hát elképzelhetı-e ily nagy mérvő, általános szenvedés ily
szörnyő barbár had nélkül, mely a szenvedést elıidézi? Elképzelhetı-e
kereszténység barbárság nélkül? A látható szenvedés tengerébıl a
szemlélıre visszasugárzó érzés, élmény, parancs a cselekvésre. De
cselekedhet-e valaki is, aki retteg a vakmerı gondolatoktól, melyek örök
pokolra taszíthatják? Ha pedig retteg a vakmerı gondolatoktól, akkor
elméje lassan szürkül, erıtlenné válik. Az ilyen ösztönösen győlöli
mindazt, amin nem szánakozhat, tehát ami fölé nem tud felemelkedni.
Hogy győlölnek engem a katonák! Igen... Hellász istenei sem tudtak
szánakozni, s ezért mihelyt az emberiség szánalomra méltó lett,
elvesztették a szánalmat várókat. Most már csak azok hódolnak elıttük,
akik szomjúhozzák a szépséget, az örök ifjúságot, a mámort. Nem
méltányos-e, hogy mindenki azt az istent tisztelje, kinek lénye lényének
legjobban megfelel?”
Sóhajtott. Odanyúlt a kézirathoz. Félkézzel kibontotta. Szélét, hogy
vissza ne csavarodjon, nekifeszítette a mellén átzuhant galata összeszabdalt
homlokához. Úgy nézte a görög betőket, mint a varázsjeleket, melyekbıl
az örök Hellász fénye árad.
– Görög, te élsz? – hallatszott halkan, csodálkozva.
Teleszphorosz felpillantott. Szemben vele, a holttetemek halmának
aljában heverı, medvebırös galatai pajzson nyúlánk, barna arcú,
hajlékony, izmos leány ült. Aranyozott, perzsa pikkelypáncélt viselt.
Könnyő ezüstsisakján keskeny arany koronaabroncs három gyémántja
jelezte, hogy a királyi feleségek közül a harmadik. Vaskos, sötét hajfürtjei
kitörve a sisakja alól, elıreömlöttek melleire, megteltek a pikkelypáncél
csillogásával, és különös, sötétrıt örvényeket vetettek minden mozdulatára.
Hosszú, barna kezében, borotvaéles, haj539
lékony, félhold alakú szkíta kardot tartott. Ahogy nıies kíváncsisággal
elırehajolt, nagy, sötét szemében vidám csodálkozás csillant.
Teleszphorosz fél kezével magához szorította a kéziratot.
– Több jel arra mutat, hogy élek, úrnım – szólt halkan, nyugodtan.
A leány hátravetette az ezüstsisak alól kiomló, dús, féktelen, éj-fekete
haját.
– Lehetetlen. A galaták ellen az én ezredeim rohamoztak. Láttalak.
Kiáltottam is, hogy íjászaim vigyázzanak, ne vagdalják össze szép, zöld
selyemköntösödet, s csak a fejedet vegyék le. De már késı volt. Ott
kaszaboltak össze téged elıttem. Ezért mondom, tévedsz, halott vagy.
Teleszphorosz a leány hosszú barna kezében megvillanó kardot nézte.
Most, hogy a holtak halma alatt hevert, védve érezte magát.
Megmozdította fejét. Hirtelen úgy látta, a rıten csillogó páncél bíborköddé
válik. A leány barna, üde arca megváltozik. Szemébıl rejtelmes, változó
fényő csillogás sugárzott. A hosszú szempillák bolyhosán, árnyékosán
felíveltek. Ezüstsisakos, kicsiny feje felett a Hajnalcsillag Asszonya
aranyfényő bolygólángja lobbant fel.
Teleszphorosz arcán áhítat volt. Felemelte fejét. A galatai pajzson már
ismét a királyi ágyas ült. Hosszú, inas kezében játékosan suhog-tatta
kígyózó, hajlékony kardját. Teleszphorosz mélyet lélegzett.
– Ne véld udvariatlanságnak, hogy az imént élınek mondottam
magam... valóban halott voltam, de feltámadtam.
A leány leengedte kardját. Könnyedén megkopogtatta fokával a galata
pajzs szélét.
– Melyik isten támasztott fel, a görög, a gót vagy a római?
Teleszphorosz várta, hogy a királynı arcvonásaiból ismét felmerül
majd a Hajnalcsillag Asszonya arca, és halkan mondta:
– Engem a Legtitkosabb, Legszilajabb, Legmeztelenebb Istennı
támasztott fel. Nagyon tanulságos volt nekem ez a feltámadás, mert már
biztos vagyok benne: az istenek gyakran tévednek. Talán nemcsak a
halálom volt téves, hanem egész sereg más dolog is. Mondjuk, ez a csata
vagy egy birodalom keletkezése. Meg kell mondanom, úrnı, ahogy itt
fekszem és gondolkozom, azt hiszem, az istenség lényege a tévedés.
Persze, lángesző alkotó istenien lángesző tévedése...
A leány felegyenesedett. Hangja lágy, ismerıs volt.
– Az istenek legfıbb tulajdonsága, hogy önmagukat mentik fel, vagy
ítélik el. Ha az emberek határoznák meg számukra, hogy mi a jó, s mi a
rossz, meddig maradnának istenek? Hisz akkor teljesen
540
a fıpapjaik szolgái lennének. Senkinek sem kellene úgy vigyázni tettei
szabadságára, mint egy istennek. Senki sem lesz oly könnyen önmaga
lényének foglya, mint egy isten. Én papnı vagyok. Tudom. Egyszerre hét-
nyolc lovas bukkant fel jobbról-balról. Hosszú kop-jáik hegyén levágott
fejek imbolyogtak. A leány intett. A kopja-rudak lejjebb ereszkedtek. A
levágott fejek ott- lebegtek Teleszpho-rosz szeme elıtt.
– Szólj, görög, s nem emelek kardommal kifogást feltámadásod ellen,
melyik itt ama híres Markianosz fıvezér feje?
Teleszphorosz figyelmesen nézte a fejeket, aztán elmosolyodott:
– Markianosz fıvezér fejét még nem ajándékozta a Nagysámánnak az
engedelmes sors.
A leány is nevetett.
– Hej! Levente! Gyál! Kalló! Rángassátok csak le arról a görögrıl azt a
sok halottat – rendelkezett a sámánok nyelvén, aztán latinul mondta: – Élve
maradsz, görög, míg gondolkodói... de ha látom, hogy nem forgatod az
eszed, levágatom a fejed!
Teleszphorosz is mosolygott. Érezte, hogy tünedezik le róla a holtak
súlya. Inogva kiegyenesedett.
– Megöletsz, ha nem gondolkodom? Felesleges. Ha az ember nem
hordoz gondolatot, léte csak látszat vagy tapintatos indok a halálra.
A csatatér felett a csillagok ragyogtak. A holttetemek halmai között itt
is, ott is felvillantak a sebesülteket keresı táltosok, garabonciások fáklyái.
Enikı maga után intette a foglyot.
– Gyere... Keresd meg nekem a fıvezért, én magam akarom odatenni a
fejét a Nagysámán lábához – szólt görögül.
A Nisciából Bizáncba vezetı út mentén örömrivalgás harsant.
Mindnyájan meggyorsították lépteiket. Az isauriai lándzsások holttesteinek
halma halványan csillanó, roppant ércpecsétként rajzolódott a felnyársalt
lovakkal, a lezuhant lovasokkal borított, szélesen táruló csatatéren.
A sebesülteket keresı garabonciások magasra emelték fáklyáikat. Az
esti csendben mozdulatlanul, ércesen lebegı lángok fényében egy hun
kopjákkal összeszaggatott isauriai harcos mellett izmos, csontos, ıszülı
fejő férfi hevert. Egyszerő bırpáncélján összeszabdalták görbe hun kardok
a kicsiny aranykeresztjét. Hét vágással barázdált, komor, sovány arcán az
alvó nyugalma. Ajka szorosan zárt. Jobbjában még most is görcsösen
szorongatta törött kardját.
Az örömrivalgás újra kitört. Enikı éles, könnyő, nıi kardját su-
hogtatva közelebb lépett. A penge zizzenve fölröppent.
541
Teleszphorosz hirtelen elırenyúlt. Hangja megremegett.
– Több öröme lesz a Nagysámánnak, ha nem csúfítod el a fejvétellel a
diadal ily megcáfolhatatlan jelét.
A leány nagy, sötét szemében töprengés merült fel.
– Hé! Gyál! Káli! Vigyétek a tetemet a Nagysámán elé! Lassan
lovagoljatok. Mindjárt utánatok megyek.
Teleszphorosz látta, mint emeli a két hosszú kező, keskeny szemő hun
kopjás az egyik lóra a bizánci fıvezér tetemét, és szemében könny csillant.
A két kopjás szótlanul, lassan lovagolt tovább.
A csatatér elmaradt.
Messze, a déli domboldalon jelzıtüzek gyúltak. Színük mindig
változott, aszerint, milyen parancs sugárzott a Bizánc ellen viharzó irdatlan
hadnak. Egyszer kéken lobbant és szétívelt. Máskor egyszerre élesen,
aranysárgán emelkedett fel. Kihunyt, ahogy eléje feszítették a takarót a
vezéri parancs jelét adó garabonciások, vagy újra fellobbant. A jelzıtüzek
olykor szaggatott, villódzó láncot alkottak, máskor ferde keresztet, kört
vagy kígyóalakot. Lent, a síkon, az éjszakában, a tovaszáguldó
lovastömegek tompa moraja áradt. Olykor égı nyilak szállottak fel, jelezve
az átvett, megértett tőzjelt, a teljesített vagy nem teljesíthetı
hadmozdulatot.
– Éled a görögöd, koma! Hun jár az eszed, hé! – rikoltott a kiáltás.
Mindketten megállították a lovaikat. Markianosz, aki eddig hátracsukló
fejjel, látszólag teljesen élettelenül vitette magát, megmozdult.
A két hun egyszerre kapott a kardjához. Markianosz lassan felemelte
fejét. Alvadt vérrel borított arca mozdulatlan volt. Csak szemében rezzent a
gúny.
– Jó lovaitok vannak, vitézek... visszaráztak engem az életbe – szólt
alig mozgó ajakkal. – Pedig azt hittem, már odaléphetek az én Uram
Istenem, a Megfeszített Krisztus színe elé, hogy imádkozzam hazám
megmentéséért.
A két hun egyszerre nyúlt feléje, és csavarta hátra a sebesült karját.
Csuklóira szíjak szorultak. A görög vezér teste egyszerre el-ernyedt. Ismét
ájulás fogta el, mert úgy dılt elıre, mint a halott.
Gyál hátrapillantott. A sötétben lódobogás hallatszott.
– Itt a királyné – szólt halkan. – Tán fektessük le addig ezt a fı görögöt,
hátha örül az öreg Léi leánya, hogy életben kapja. Mert ha felfakadnak a
sebek, bizony elvérzik ez, míg ötvenet lép a lovad.
Lesegítették a nyeregbıl a foglyot, és lassan fektették le a ritka
542
fővel benıtt, kavicsos rét szélére. A lódobogás közeledett, aztán
valahová jobbra fordult. Gyál szájához emelte kezét.
– Héj! Királyné! Itt vagyunk!
A lágy, csendes estében csak a délre viharzó, roppant hadak moraja
szőrıdött. Körös-körül a hegyek oldalán gyúló, sereget irányító tüzek most
már messzebb, a délkeleti láthatár irányából villogtak. A csendben halk,
hörgı sóhaj hullámzott. A sebesült megmozdult. Hosszú ideig zihálva
lélegzett. Aztán, ahogy a fellobbanó sebláza erısödött, hangosan, rekedten,
szinte kiáltotta:
– Gyıztetek! Lesújt most ellenségeire Itil kán, a bölcs, irgalmatlan
sámán. Diadalok szellemfényével övezi nevét, aztán oly birodalmat
kovácsol magának, mint még senki. Olyanok lesznek a pusztai népek, mint
a megbéklyózott ménesek.
 Halkan, rekedten nevetett. A láz forró hulláma néha túl élesen lobbant,
és gondolata szertefoszlott, ziháló hörgéssé vált.
– Te vitéz, meghagynád-e ellenségedet hatalomban, gazdagságban, ha
erıd lenne, hogy elvedd hatalmát, elzsákmányold gazdagságát?
A két hun kopjás nem látta a beszélı arcát. A szavak, érvek, sejtelmek,
mint fekete hullámok, sodródtak a homályban. A sebesült hirtelen lobbanó
lázas hánykolódásban félig felült.
– Hallod szavamat, te hun? Itt mondom teneked: kiadja a
szökevényeket mind... mindet, egy szálig, a legyızött császár. S ott feszítik
keresztre azt a kilencvenkettıt is a határon az öreg Léi kutur-gur hóhérjai.
Vagy másképp volt eddig?
A két hun úgy állott, mintha nem hallotta volna a szavát. A sebesült
fájdalmasan hördülve nyomta hátra mindkét kezét.
– Könnyő a kardotok, ti, hunok. Ha eret nem szel, inat nem vág el, még
tizennégy vagy hány vágás után is mozog az, akit a penge ért – szólt
vontatottan, aztán felvetette fejét. – Sok levelet írtak a császárnak a Nagy
Folyam menti pusztákról a törzsek vezérei. Hoz-ták-vitték a
garabonciások. Most aztán a nagy diadal után Attilász követei elé teszi
mind az üzeneteket Khrüszaphiosz eunuch, hogy mentse a birodalmat,
láttassa hőségét, hódolatát. Ha kell, még írat is Itil ellenségei nevében.
Minden Nagyfejedelem hóhérkézre kerül, hogy meg ne bonthassa az új
birodalom egységét. Nagy birodalom támad, rend lesz a pusztákon, törvény
és szolgaság. Nem a választott nagyfejedelmek kormányozzák a népeket,
hanem Itil helytartói. S szólhat-e a szabadok győlésein az, aki nem hódol
arcra borulva a Nagysámánnak? Hogyan szólhatna? Megbomlik a rend...
543
Érezte, hogy az egyik ır hozzáhajol. Fegyver csörrent. Csapást várva
elhallgatott. Aztán érezte, mint szeli át a penge a csuklójára csavart
szíjakat. Gyál köhintett:
– Merre lovagolnál, te görög, ha lovad volna? Bizáncba nem érsz. Eléd
került már az egész had.
A homályban hővös fuvallat siklott a széles völgyön túl tornyosuló
hegyek felıl. A sebesült hangja halk, fojtott volt:
– Arra északra, a hegyek felé, aztán keletre, a tengerpartra. Hadunk
java a Boszporuszon túl maradt, csak nagyon messze.
A homályban lódobogás csattogott fel. Kürtjel harsant.
– Hé! Hol vagytok!? – röppent egy zengı, nıi hang.
Gyál levette süvegét. Homlokát dörzsölve lehajtotta fejét, mintha
gondolkozna. Kalló halkan szisszent a lovaknak. A két pusztai mén
hangtalanul hevert, alakjuk egyszerre beleveszett a rét sötétjébe. A messzi
hegyek felett derengı hold elıtt a homályban egy pillanatra feltőnt az ifjú
királyné sudár alakja. Innen a rét füvérıl úgy látszott, hogy dús, féktelen
haja, lovának sörénye, mint kettıs fekete lángcsóva, siklik el a csillagok
között. Mögötte a Nyék-törzs válogatott magyar kopjásai hajszolták veszett
vágtatással szinte repülı, híres-gyors, sok pusztai versenyben gyıztes
ménjeiket.
A mély, tiszta csendben messzirıl, mint száz vízesés összeolvadó
zuhogása, hallatszott a megvívhatatlan, aranyfényő Bizánc felé vi-harzó
népek hadainak, a százezer harci mén patkóinak moraja.

***

A hippodrom porondját, a lelátók végtelen ülı-lépcsısorait százezres

tömeg borította el. Néha halk zúgás támadt. A porondot kettéválasztó kıgát
két oldalán éjjel-nappal száztíz hatalmas rézrúdon száztíz nagy, öblös
bronzurnában tőz égett. Azok, akik híreket várva az éjszakát is a
hippodromban töltötték, most a porond meleg homokjára heveredve
aludtak. Az emberrengetegben vitázó csoportok verıdtek össze,
csendesedtek el, aztán ismét fent, lent ezernyi helyen felzajongott a vita.
Ezer érv cikázott, jóslat suttogott, kétkedés vibrált. Hosszú fejtegetések
hullámzottak. Olykor a népszerő, demokrata zöldek, a mindig az udvarral
tartó, elıkelı kékek vagy a tömegtıl s az udvartól egyaránt idegenkedı
pirosak szónokai emelkedtek fel a híveik vállán. Beszédek harsantak. Taps
vagy gúnyos nevetés csendült. Minden két órában a császári páholy
bronzdíszekkel, aranyozott réz szılılevelekkel borított négyszögében egy
hírnök jelent meg. Új jelentéseket olvasott fel, melyeket ötven-hatvan
kikiáltó harsogott utána. Ha új hír nem érkezett, a hírhozó megismételte a
régit, mert
544
a sokaság hullámzott, változott, fogyott, növekedett. A hírolvasás elıtt
újra meg újra felharsant a császárt dicsérı szózat.
– A Mindenható s Örökkön Örökkévaló, Elmúlhatatlan Isten nevében!
Áldott legyen az Úrjézus végtelen kegyelme: Sacratissimus Imperator
Theodosziosz cézár, mindnyájunk legjóságosabb, leggondosabb atyja
elhatározta, hogy a veszedelem nehéz napját szeretett népe körében tölti.
Áhítatos moraj zúgott át a tömegen. Olykor hangosan imádkozni
kezdett egy-egy szerzetes vagy pap. Százezer hang ismételte imáját. Aztán
hirtelen türelmetlenül közbekiáltott valaki. Az ima zaja* elhallgatott.
Mindenki a császári páholy felé figyelt, a kikiáltót nézte, tőzpiros ruháját,
mely mint hirtelen lobbanó láng, merült fel a bronzcirádák felett.
– Markianosz fıvezér – szállott lassan, egyenletesen, érthetıen a kiáltás
–... Markianosz fıvezér, miután buzgó imával fordult a Szent Birodalom
védıszentjeihez, gyızhetetlen fényes seregével Nis-ciából kivonulva, az
északi határ felé tart. Hadához egyre több hun szökevény csatlakozik, kik a
rettentı, vérengzı s testvérgyilkos Atti-lász elıl menekülve a gyızhetetlen
Szent Birodalom földjére futottak, hogy Megváltó Urunk hitére térve, a
keresztség szentségében részesüljenek. Siscia és Margum között, nem
messze a Castrum Mar-gum városától, oly csoda történt, mely tündöklı
reménnyel s örömmel töltötte be e vidéknek a barbároktól oly sokat
szenvedett lakosait. Szavahihetı, jámbor tanúk szent eskü alatt
kétségbevonhatatla-nul bizonyítják, hogy amikor a barbár törzsfı
szentségtörı gıgjében áttört birodalmunkba, tizenkét leggonoszabb íjásza a
pokol tüzével égı nyilakkal fel akart gyújtani egy feszületet, melyet a
vándorok védelmére az út szélén emeltek a vidék istenfélı lakói. Ámde mi
történt!? A nyilak megfordultak a levegıben, és a szentségtörıket sújtották
le. Hárman rögvest holtan rogytak össze a feszület tövében. Heten a
folyam partjára futottak ırjöngı félelmükben. Hatan a vízbe vesztek. A
hetedik kiúszott a partra, de ott is hiába menekült az Ür haragja elıl. A
derült égbıl villám csapott le, s a szentségtörı porrá válva enyészett el.
A tömegben jólesı rettegés, halk ámulás sziszegett. Az imák újra
felmorajlottak.
– Alleluja! Alleluja! – zengett a zsoltár.
Tízezrek borultak térdre. Khrüszaphiosz figyelte, hogy a kikiáltók
helyesen, érthetıen, szép dallamosán mondják újra a hírvivı szavát,
Odalépett a legzengöbb, legerısebb hangú legényhez, aki a népszerő
545
zöldek bı egyesületi ruháját viselte. Mögéje állott, s lassan, hogy a
másiknak ideje legyen teli torokból, minden erejét összegyőjtve, elharsogni
ünezetét, mondta:
– E csodát a Legszentségesebb Uralkodónk népért remegı, áldott
imájának köszönhetjük.
A lelátó emberhullámain újra átcsapott az áhítat:
– Alleluja! Alleluja! Ámen! Ámen!
Theodosziosz barna, keskeny spanyol arcán a százezrek tengerébıl
visszasugárzó áhítat látszott. Nıiesen nagy, sötét szemében könnyek
csillogtak. Felkelt bronztrónusáról. Fejét hátravetette. Imperátori
bíborpalástja, telve a nap fényével, halványrıt derengéssel vonta be
nyúlánk alakját. Kezét összetette. Tudta, hogy minden mozdulata átrezzen
százezer ember lelkén. Hangja megtízszerezıdve szállott a hippodrom
felett:
– Sárkányölı Szent György megszentelt, láthatatlan lándzsája verje át a
barbárság sárkányának kitárt torkát! A Négy Arkangyal lángpallosa sújtsa
le a démoni lovashadat! Az Anyaszentegyház szentjeinek tündöklı serege
állja el az iszonyú Áttilász útját!
– Uram, irgalmazz... Uram, irgalmazz... Uram, irgalmazz... – harsogott
tengerzúgásként a százezer ajakról. A térdre borulok homloka a hippodrom
kövét érte.
Hirtelen történt valami. Nem harsant kiáltás, s mégis mindenki
feltekintett. Az ima elnémult. Mély csend lett. A császári páholy
bronzdíszes korlátjánál szikár, magas fıpap jelent meg. Hatvankét nagy,
égszínkék indiai zafírral borított, finom ötvösdíszekkel befont,
kápráztatóan pompázó palástján vakítóan szikrázott a napfény. Ahogy
karját felemelte, a csodás kék zafírok égi tüzekként lángoltak fel széles
vállán, hatalmas, súlyos, színarany kereszttel borított, domború mellén.
Tömör, sötétszıke szakáiián az arany ércesen parázsló visszfényei
rejtıztek. Szép, férfias arcán a lángszavú aszkéták komor, szeretetteljes s
mégis irgalmatlan fölénye.
Minden tekintet reá szegezıdött.
A fıpap szorosan zárt ajakkal, merev, nem rezzenı tekintettel nézett a
vakító, forró nap perzselı fényébe. Magas, színarany süvegén tüzeltek a
drágakövek.
A császár bronztrónja körüli udvaroncok ajkán könnyő suttogás
rebbent. Arcukon kelletlen, ideges kifejezés jelent meg. Krüszaphiosz nagy
homlokú feje odahajolt a cézár vállához.
– Sacratissimus Imperator – szólt halkan és mégis úgy, hogy a páholy
korlátjánál álló fıpap is hallotta –, a Mindenható és Min546
dentudó Istenünk, a Legfelségesebb Urunk és Üdvözítınk eme méltó
szolgája, Ioannész, kit népünk méltán illet meg az „Aranyszájú” dicséretes
névvel, néha oly érdes szavakkai hirdeti szent hitünk megcáfolhatatlan
igazságait, hogy az igazság elhalványul, és csak az érdesség marad meg a
hivık ily idıben különösképpen érzékeny lelkében.
Halk suttogása egyre hangosabb s immár mindenkinek érthetı beszéd
lett.
– Az ilyen szent élető aszkéták, akik remeték tudnak maradni a világi
hiúságok folytonos hullámverésében, szívesen korbácsolják meg magukat
és másokat is. De, népünknek most nem korbácsra, hanem lelki
szilárdságra van szüksége.
Theodosziosz barna, finom spanyol arcvonásain aggodalom sápa-
dozott.
– Ha Ioannész Khrüszosztomosz aranyajka néma marad, ez a némaság
jobban sújtja a lelkeket, mint a legkíméletlenebb beszéd –szólt gyorsan,
haragosan. A piros ruhás kikiáltók, akik eddig felemelt karokkal,
egyenletes távolságban helyezkedtek el a hippodrom lelátóin, s feszülten
figyeltek a császári páholy felé, most egyenként ültek le. A fıpap felvetette
fejét. Mélyen ülı, acélkék szeme súlyosan szegezádött a tömegre, és a
százezer ember mindegyike úgy érezte : egyszerre szegezıdik
valamennyiük szemébe ez az izgalmat, lelket rebbentı tekintet. Híres,
zengı hangja betöltötte a hippodrom kı-völgyét.
– Miért imádkoztok szánalmas rettegésetekben, ti, hitehagyottak? Miért
emelitek parázna szemeteket az égre, ti, megátalkodottak?! Miért
merészelitek káromlással szennyezett ajkatokon kiejteni Üdvözítınk
legszentebb nevét, ti, züllöttek?! Diadalt vártok?! Gyızelmet?!
Gondolkozzatok! Nem a Sátánnak lelketeket a pokol legiszonyúbb tüzébe
taszító diadala lenne-e, ha hitehagyottak, megátalkodottak, züllöttek
nyernék el a gyızelmet?! Testetek megmenekülne talán, de lelketek
démoni gıgtıl telítve merülne el a legiszonyúbb sötétség, a méltó kárhozat,
a legiszonyúbb bőnhıdés örvényébe! Iszonyú vereség lenne a gyızelem,
míg meg nem tisztul a lelketek a bőnbánat tiszta forrásánál, míg nem
tükrözı'dik benne Krisztus fénylı képe. Ne a gyızelemért imádkozzatok
tehát, ti, hitehagyottak, ti, megátalkodottak, ti, züllöttek, de kérjétek az
egek urát, hogy' szenvedéssel tisztítsa meg lelketeket! Boruljatok térdre, s
legiszonyúbb pokol dermesztı rettegésével eltelve kérjétek a végtelen
irgalmú Istent, küldjön reátok oly veszedelmet, melynek halálos
árnyékában
547
hívıkké nemesülnek a hitehagyottak! Vérzı, sebzett homlokkal
ezerszer pecsételjétek a templomok küszöbét, s kiáltva kiáltsátok, hogy
elnyerjétek a bőnbánat szelíd fényét hordozó büntetés végtelen kegyelmét.
Ostort kérjetek az egek Urától, hogy áldott csapásainak szent kínja
kiégesse lelketekbıl a megátalkodottság, a lélekhalál iszonyú mérgét.
Kérjetek vihart! Áldott, rettentı zivatart, mely elsöpri a züllöttség bőnös
csillogását!
 A hippodrom kıvölgyére dermesztı csend borult. Aztán itt-ott jajgatás
vibrált. Zokogás zihált. Százezer fı hajlott le. Százezer homlok érintette a
kılépcsıt.
– Uram, irgalmazz! Uram, irgalmazz! – morajlott sötéten hullámzó,
szilaj bőnbánattal.
Khrüszaphiosz sápadozó arccal hajtotta le fejét. Vékony ajkát
harapdálva rázta nagy homlokú fejét. Hirtelen valami megzörrent mögötte.
Anélkül, hogy fejét megfordította volna, oldalt pillantott.
A császári trónus mögött, a széles feljárón egy hun zsoldos jött. Bı,
csikós ruhájára vastagon borult a por. Kardvágások nyomaival átfont,
barna, csontos arca mozdulatlan volt. Kezében bırbıl készült írásokat
tartott. Khrüszaphiosz látta, hogy az udvaroncok minden-tudóan úgy
húzódnak el a hírvivı útjából, mintha a bırtokon át olvasták volna az
üzenetet. Theodosziosz, aki térdelve hajtotta le homlokát a kezében tartott
nagy, arany mellkeresztjére, felegyenesedett. A hun szökevény megállott.
Mereven elırenyújtotta a levéltokot tartó kezét. Senki sem nyúlt feléje.
Mindenki bénultan hallgatott. Az udvaroncok, a fıtisztviselık elfordították
fejüket. Theodosziosz nagy, sötét szemében könny csillant.
– Honnan jössz? – kérdezte a pusztai népek nyelvén. A hun úgy
pillantott a délutánra hanyatló napra, mintha az idıt latolgatná.
– Már alkony elıtt városod kapujáig száguld a Nagysámán elı-hada –
szólt halkan fojtottan –, Léi nagyvezér húszezer magyar kopjása meg két
ezred kuturgur mesteríjász.
Lassan levette süvegét. Kantárszíjtól feltört ujjaival gondolkozva
simította le a süvegérıl a vágtatás szürke porát.
– Szépen halt meg a sereged, te, császár, én láttam. Mi néhányan úgy
menekültünk meg, hogy Itil kán elıhada közé vegyültünk, mint porszem a
fergetegbe. Hetedik vezetéklovukat nyargalják már halálra Léi kende
kopjásai. Azt dalolják a tábortüzeknél a garabonciások, azé lesz Bizánc hét
legszebb asszonya, aki elsınek érinti meg kezével a városkaput.
548
A hippodrom kıvölgyének lelátólejtıin százezer fı hajlott le újra és
újra. Az áhítatos lebomlás hullámként csapott át a sokaságon, és innen, a
császári páholyból úgy látszott, tarka ruhák zuhataga dıl le egészen a
porondig. Az aranyruhás fıpap felemelte imára összekulcsolt kezét.
Hangja beledörgött a százezrek imájába.
– Örvendjetek, hivık! Örvendjetek, ti, kik levettétek a
megátalkodottság bilincseit! Kik kiemeltétek lelketeket a züllöttség
örvényébıl! Örvendjetek, mert meghallgattatott a ti imátok, s tisztító
szenvedés csapásával sújt reátok az Isten ostora.
Egy pillanatra elhallgatott. Aztán érces hangja átcsendült a tömeg
felett:
– Dicsértessék az Őr szent neve! Markianosz fıvezér és hısi serege a
vértanúság tündöklı koszorújával ékesen lépett Üdvözítıink legszentebb
színe elé. Az Ür adta, az Őr el is vette! Áldott legyen az Ür neve érette.
Rövid ideig még hullámzott az ima fokozatosan elhalkuló hangja,
mintha a százezer elmében csak lassan merült volna a rettentı hír. Aztán a
dermesztı csend mindent elborított.
Ott, ahol a porondot elválasztó kıgát végén az ácsok és vargák
csoportosultak a templomi zászlók alatt, öklök emelkedtek a levegıbe.
Magányos, rekedt kiáltás szállott:
– Halálba küldték Markianoszt! Gyalázat! A sokaságon az izgalom
hulláma csapott át.
– Vesszen Krüszaphiosz! Vesszen az eunuch!
Végig a lelátókon, a porondon zsúfolódó tömegen határozatlan mozgás
hullámzott. Néha győlölködı, elkeseredett kiáltások röppentek, jajgatás
csapott fel, ima morajlott. Ioannész Khrüszosztomosz elırenyújtotta karját.
– Az Igazságos és Mindenható Isten ítél a bőnösök felett, s nem kerüli
el haragját még a leghatalmasabb sem. A vértanúk tiszta, tündöklı, hısi
lelke oltalmazza falainkat. – Karját figyelmeztetıen felemelte. – De csak
akkor, ha példájukat követve állótok ki városotok védelmére.
– Khrüszaphiosz védelmére?! – harsant egyszerre gúnyosan. –A
császári udvaroncokat oltalmazzuk?!
– Cézár! Dobd közénk az átkozott cselszövı fejét, s egy emberként
állunk ki a falakra!
Theodosziosz gyors, ideges mozdulattal emelkedett fel trónusán, és
indult a fcfpáholyból a palotába vezetı lépcsıkön. Arca halotthal549
vány volt. Nıiesen nagy szemében könnyek csillogtak. A kezében
szorított feszület villódzásából látta mindenki, hogy egész testében remeg.

***

... Messze Észak jeges rengetegeiben, Dél homoksivatagaiban, Nyugat

gondolatot szülı városaiban, Keletnek a kínai Nagy Falig táruló,
birodalmakat hordozó zöld pusztáin minden mágus, minden léleklátó,
táltos és más titkot tudó eszmélte: rettentı rohamra győjti össze
szellemhadát a Nagysámán. Lent, a széles római úton, a Hae-mus-Balkán
völgyein át viharzott Bizánc megvívhatatlan falai télé a tizennégy nagy
pusztai nép százhúszezer válogatott kopjása, új és új, agyonhajszolt
paripák roskadtak össze vérbe és tajtékba borulva a pusztai lovasok nyerge
alatt. Már nemcsak a kétszáz éves sámánok, de az ısz táltosok is látták,
sıt, némely garabonciások is, mint lovagol elıttük óriás, hófehér
fellegménjén, hıseinek csapata élén, az ısz szakállas Viharisten. Fenséges
arcán a harc férfias vágya, kezében a birodalmakat perzselı istenkard.
Fején az Égbolt napsisakja, mely olyan fényes volt, hogy a legjobb íjászok
is csak ritkán láthatták titáni alakját, s csak amikor hegyek mállottak harci
ménjének száguldása alatt, akkor eszmélték jelenlétét.
– Nem lenne-e jobb, ha a Legiszonyúbb Ahrimán démoni fekete
ménesét idéznénk? – kérdezte egyszer szertartás közben az öles termető
Orkháb.
Itil homloka felett a léleklátó éjfényő bolygólángja lobbant.
– Nem – szólt halkan, érdesen –, mert bizony elpusztul az aranyos
Bizánc az iszonyú démoni ménes birodalmakat zúzó száguldása alatt.
Nekünk nem füstölgı romok kellenek, de gyızelem. Nem azért harcolok,
hogy pusztítsak, hanem a birodalmam déli alapkövét rakom le Bizánc
birtokával.
A magas, csontos Oyma jász nagysámán, aki a Héthalom hét rettentı
hatalmú, névtelen kagánját idézte Itil kán szellemhadához, hátravetett
fejjel, behunyt szemmel kémlelte az egymásra törı szellembirodalmak
harcát.
– Vigyázni kell. A görögök keresztre feszített Istene védi Bizáncot. Én
látom a tőzfeszületet a város felett.
Itil mélyen ülı szemében hővös gıg lobbant.
– Ha bármely isten nem védi híveit; önmagát, szentélyét rombolja le
lelkőkben. De ha védi, s az istenkardom elé feszíti akaratának
szellempajzsát, bizony másodszor is megfeszíttetik, s nem támad fel ismét.
Névjele rovásával jelzett tízezer szent nyeregbıl rakatok mág55O
Iyát, s e máglya tüzével idézem rohamra tízezer világhírő hıs
szellemlovasát. Rohamuk ledönti a megvívhatatlan falakat, s a tőzze vált
nyergeken száguldó szellemhad nyomában tör be a hadam Bizánc
bedöntött kapuin anélkül, hogy egy kopjásom is leszállna harci ménjérıl.
– Vigyázni kell – szólt Oyma –, mert ki tudja, hol vet nekünk csapdát a
hallgatag, szenvedı isten, ki oly bölcsen hagyja beszélni híveit, sajnáltatja
magát, s mégis oly irdatlan hatalmú, hogy maga a cézár is kisebb elıtte,
mint cézár elıtt a legelesettebb rabszolga. Jobb, ha megegyezel vele.
Látod, minden istennek más-más a kedve. Az egyik a szép gondolatokat
szereti, a másik a szép asszonyokat, ez meg, úgy látom, a szép
templomokat. Ha itt, ez országban kedvére akar tenni valaki istenének,
szép templomot építtet. Fogadd hát meg, ha te leszel az aranyfényő Bizánc
ura, olyan templomot emeltetsz neki, hogy elhalványul mellette minden
más szentély ragyogása.
Orkháb ezüst szakáiiát simogatva lepillantott.
– Amilyen szelíd az istenük, olyan irigyek a hívei. Nálunk mindenki
olyan istent imád, amilyet akar, de ezek ha valahol befészkelik magukat,
addig szidják, mocskolják a másik hitét, míg közéjük nem áll, vagy le nem
kaszabolja ıket.
A láthatáron most merültek fel Bizánc megvívhatatlan, ledönthe-tetlen
falai. Tetejükön véges-végig, ameddig a szem ellátott, tömegek
zsúfolódtak. Pajzsok feszültek össze. A tíz- meg tízezer dárdahegy
villogása összeolvadt a sisakok, pajzsok sziporkázó csillogásával. A
harminchárom rézveretes, irdatlan bronzkapu zárva volt. A bástyákon
mesteríjászok térdeltek a mellvédek mögött. Ormótlan csontvázakként és
mégis könnyedén emelkedtek az óriás sziklákat, tőzlövedékeket lendítı,
bonyolult, roppant hajítógépek.

***

A pusztai népek százhúszezer lovasa széles félkörben sorakozott a

roppant falak elıtt. A harcosok néha látták a kék égbolt peremén a
Viharistent, amint kardját emelve vágtat Bizánc bástyáinak titáni küszöbe
felé. Ilyenkor az ezredek négyszögeiben mindig feltört a rivalgás.
– Ááááldááás!!... Aáááldááás!!! – zúgott százezernyi torokból. Itil oda
tekintett, ahol a Három Kapunak hívott bástyaköröndtıl
nem messze a tízezer szent nyeregbıl emelt máglya tornyosult. A nap
sugarai megvillantak a nyergekre kovácsolt, aranyozott rovásjeleken,
melyek az irdatlan birodalmakat hódított nagykánok, szellemeket uraló
sámánok lelkét idézték nagy áldozattal. Itil most az Égfia, az
Égisten Nagysámánjának teljes díszében ült a Szent Ménes legszebb
kancáján, a trónusszerő, színarany, szent elıdnyeregben. Fején a három
koronaabronccsal ékes sisak, mely azt jelezte, hogy az Égfia az egész világ
minden népének ura. Vállán tigrisbır. Bíbor Ajtony Köntösén százegy
csodás talizmándrágakı. Nagy, tiszta harmatként sziporkázó elıdövén
meztelen, félhold pengéjő istenkard, markolatán alkonyfényő, ötszögletes
ceyloni rubintkövek.
 Ahogy a nagyfejedelmek kápráztató pompájában ragyogó csoportja
egyre közelebb lovagolt a Három Kapu-bástyakörönd három roppant
bronzpajzsához, fent a falakon, a felmagasió óriás hajítógépek körül,
vezényszavak röppentek, tőzlövedéket gyújtó fáklyák lobbantak. Száz
acélizmú kar feszítette a katapultgép hajítógerendáját a lovas nagyságú,
szürke szikla alá.
Rövid vezényszó harsant. A csigakapcsok kibillentek az olajtól csepegı
záróvasakból. Az irdatlan gerenda rugalmasan kiegyenesedett. Az
ormótlan, lovas nagyságú szikladarab lassan emelkedett fel, hangtalanul
fordult a levegıben. Ahogy porörvényeket freccsentve, apró, éles kövek
záporát zúdítva jobbra-balra, lezuhant, a tízezer szent nyereg máglyája
közelében, a föld tompa morajjal megremegett a pusztai fejedelmek táncos
lábú, nyerítve ágaskodó lovai alatt.
Itil, anélkül hogy hátratekintett volna, emelte fel a bánhatalom sokágú
korbácsát tartó kezét. Az ezüstgyőrükkel bevont korbácsszíjak végén
megvillantak a rubinkövekkel borított aranygömbök, melyek a meghódított
népeket jelentették, és a népiélek talizmánjait rejtették.
A pusztai nagyfejedelmek csodaváró tekintete a hatalom bánkorbácsára
szegezıdött.
– Vigyázz, sámán – szólt Léi nagyvezér, a magyar kende. Csontos,
értelmes, ravasz arca szokatlanul sápadt volt, mert mindnyájuk lelke úgy
érezte a feltornyosuló szellemerık mindent elsöprı, iszonyú fergetegét,
mint pusztai ragadozó a közeledı vihart. Az óriástermető Togrul kuturgur
fıordas komoran figyelte a falak tetejérıl feléjük irányuló dárdavetó
gépeket, melyeken három-három, három öl hosz-szú dárda rúdja látszott.
Nem szólt semmit, de úgy irányította híres, erıs lovát, hogy acélizmokból
font testével védje Itilt. Az ısz hajú, mindig nyugodt Kibéd kazár boksa
köhintett:
– Hallod-e, sámán, azért pajzsot vihetnél ám! Azt mondják a
garabonciások, ezek ott szenteltvízbe mártják nyilaikat, s attól istenölı lesz
akármelyik nyílhegy.
55*
A komor, okos Tudun avar kagán, aki látta a Nagysámán csodáit,
lepillantott a lova rangjelzı ékszerekkel borított sörényére.
– Ha ledöntöd ezeket az irdatlan nagy falakat, te, sámán, úgy döntsd,
hogy éppen a várárokba dıljenek, mert az árok olyan mély, mint tíz
sírgödör egymás alá ásva.
Törtei, a kun nagyúr remegı ajakkal tekintett hol az egyikre, hol a
másikra, de nem tudta magát elszánni a szólásra a hatalmas öregek elıtt. A
tetıtıl talpig színarany díszpáncélba öltözött Bodony bolgár cár levette
sziporkázó, szárnyas fıpapi sisakját.
– Hát hiszen ledıl az a nagy fal, te, sámán, ha egyszer benned van a
Kardisten ereje. De azért mégis könnyebb gyalogszerrel átmászni a kövek
halmán. Ezért mondom... tán mégis szállítsd le a lovakról a kopjásokat.
A magas, sovány, már ıszülı Thonuz besenyı beké most
figyelmeztetıen emelte fel kezét:
– Azt mondom én, ti, pásztorok, várjuk be a gótokat, gepidákat meg
mindenféle gyalog harcoló népet, aztán azokat eresszük elıre azokra a
leomló falakra. Mert ugyan ki ne hinné, hogy ez a fal ledıl, aki látta
csodáidat, Nagysámán. De dılhet erre is, arra is, így is, úgy is... Sokféle a
csoda is, akármilyen nagy csoda.
' Fent a kapubástyán most gyúlt ki olthatatlan, kékes lánggal a
hajítógépre feszített három óriás lándzsarúd. A hajítószerkezet érce-sen
pattogó feszülése odahallatszott a vezérek csoportjáig. Itíl gıgösen
felvetette fejét.
– Leomlanak e roppant falak, s betemetik e várárkot, mely oly mély,
mint tíz egymás alá ásott sír. Bedılnek az érckapuk. Fúvas-satok rohamot,
vezérek! S úgy zúdítsátok népeitek rohamát a leomlott falakon, a bedılt
kapukon át. Menjetek!
– De én hadd maradjak, sámán! – csendült a fejedelmek csoportja
mögül Enikı hangja.
Fent a Három Kapu bástyaköröndjén, mint roppant íj húrja, pen-dült a
hajítógép. A három óriás lándzsa felröppent. Rúdjaikon kékes láng
kígyózott, mely széles, tömör foszlányokban hullott hátra, s néha szinte
megmerevedett a levegıben. Az óriás lándzsarudak sziszegı zúgással
közeledtek. Végig a falakon fenyegetı gúnyordítás hullámzott. A három
lándzsa szikraesıt zúdítva recsegve-ropogva csapott le. Roppant hegyük
úgy szántotta a köves földet, mint három titáni eke. Darabokra töredeztek.
A vezérek csoportja körül egyszerre mintha négy-öt láthatatlan óriás
csapkodott volna öles fák553
lyákkal. A pompás lovak riadtan nyen'tve ágaskodtak. A gúnyordi-tás
fenyegetı kacagássá vált.
Itil lassan lovagolt a tízezer szent nyereg máglyája felé. Körülötte
nyilak suhogtak. Oyma jász nagysámán jobbról, Orkháb fıtáltos balról
követte. Arcuk egyformán feszült, sápadt volt. Itil megállította lovát a
nyergek piramisa elıtt. Halkan kiáltott. Gyönyörő, arany-sörényes kancája
táncosán emelgetve karcsú bokás lábát, könnyedén haladt fel.
 A magas falakon szorongó tömeg s a síkon sorakozó százhúszezer
pusztai kopjás tekintete a Nagysámán szentnyergek halmán emelkedı,
fehér lovas alakjára szegezıdött. A kapubástyáról el-elröppenı nyilak néha
oly közel suhantak körülötte, hogy fénylı sisakján csak íjász szemének
látható, könnyő árnyék lebbent. Ilyenkor halkan felszisszent a sokaság.
Itil ujjai ráfonódtak az istenkard rubinokkal sziporkázó markolatára. A
fedetlen penge különös lobbanásokkal vibrálva kúszott ki gyémántos
elıdövébıl, s emelkedett a magasba. Szemében sámántekintet győlt. Látta,
mint emelkedik a város fölött a Viharisten roppant alakja. A nap elé
hirtelen tömör, fekete felleg kúszott, a síkság, a falak árnyékba borultak. A
százezer pusztai kopja hegyén kihunyt a nap csillanása.
Lent, a szent nyergek halma mellett két lovas ágaskodtatta lovát. Az
ısz szakállú, Kardisten-arcú óriás és a hosszú, csontos, sötét szemő jász
nagysámán karjaikat az ég felé emelve hívták a láthatár szélén vágtató
pusztai istent.
Fent, mint óriás turulszárny, terjeszkedett szét a tömör, sötét felleg. A
síkon félhomály terjengett. Csak a Nagysámán alakjára hullott egyetlen
napsugár. A hófehér, karcsú lábú kanca felágaskodott. Sörénye lebegett,
mint aranyként derengı köd. Itil széles kört írt le zizzenı kardjával,
úgyhogy a dermesztı csendben minden harcos hallotta a penge zizzenését.
A suhanó istenkard nyomán kékes, kígyózó tőzcsóva húzódott. Ércesen
sziporkázva lebegett a levegıben, s lassan kicsiny tőzörvé-nyekké vált,
melyek ráhullottak a szent nyergeken halványan derengı, idézı rovásokra.
A színarany varázsjelek úgy mozdultak meg, mint hirtelen olvadó
ércbetők. Lilás szellemlángokká váltak, melyek egyre növekedtek.
A Nagysámán ajkáról kürtként zengve szállottak az erıt idézı ısi
szavak. Az istenkard villódzó pengéje mint varázsvesszı, mely új és új
energiapatakokat fakaszt, suhogott a levegıben. Lényének
554
akaratrezgése most betöltötte a föld minden parányi rögét. A szent
nyergek szellemlángokkal lobogó máglyájából lilás tüzek szakadoz-tak. A
lángok lassan kúsztak a falak felé.
Fent, a roppant bástyákon egyszerre százezer védı érezte, mint remeg
meg lába alatt alig észrevehetıen a megingathatatlan kıfal. A remegés
lassan erısödött, átkúszott a lábakon, ott vibrált az izmok mélyén. Hővös
szorítással érintette a szívet.
Tompa zúgás morajlott. Lent koromfekete forgószél emelkedett, s
egyre szélesedı örvényléssel zúgott a síkon. A milliónyi kicsiny, lila fényő
láng már elborította a tíz egymás alá ásott sírnál mélyebb várárkot.
 Az irdatlan fal hirtelen megingott.
A fent szorongó tömeg szentjei nevét kiáltozva, szellemőzı
varázsszavakat harsogva, zsoltárokat énekelve meredt elıre, s úgy látta, a
forgószél eget elborító örvényébıl óriás turul alakja bontakozik Jp. Olyan
nagy volt, hogy szárnyai vége szinte súrolta északon a Kliiv-szoszterosz-
öböl vizét, délen a Márvány-tenger lilás habjait. Karmai között roppant
kard villant, mint merev, ki nem hunyó, rettentı' villám. A szárnyak
Iebbenése vad viharként csapott a sokaságra. A tömeg hátrahıkölt. Lent,
mintha kisebbedért volna a várárok. Tőz-folyammá vált. Az irdatlan várfal
újból megingott, mint az alámosott gát.
Végig a falon a rettegés elfúló kiáltása szállott. Tízezrek zúdultak le az
utcákhoz levezetı lejárókon, menekültek Konsztantinosz városa, a Roma
Nova széles, egyenes utcáin, a büszke paloták között az ısi Byzantion, a
város szíve felé.
A gigászi turul szárnyai elborították az eget. Karmai között hirtelen
rettentı villámmá vált az irdatlan kard, és szikrázó tőzfolyam-ként ömlött a
Három Kapu-bástyára. Egy pillanatra mindenki látta, mint borul kékes
lángba megingathatatlan sziklaalapjától a hajító-gép óriásokat hordozó
tetejéig a bástyakörönd. Mint dıl elıre. Mint zuhan széthulló tetejérıl a
katapultgép titáni gerenda csontváza.
A leomló bástyakörönd robaja megrázta a falakat. A várárok, mely
áradó tőzfolyamként izzott a falak elıtt, hirtelen kicsapott. A falak tövébe
tőzár zúdult.
A pusztai kopjások látva látták, mint tornyosul a város fölé a Kardisten
viharfellegnél hatalmasabb, ágaskodó csataménje, mint villan sorsot
hordozó kezében a birodalmakat omlasztó istenkard. A Három Kapu-
bástyán túl emelkedı fal vad robajjal dılt a tőz-folyam lángjai közé.
555
Az istenkard új és új csapása eltépte a bástyákat, s az emberek úgy
látták, a magasból hulló üstökösök tőzcsóvái hullatják gránitot égetı
lángjaikat a megvívhatatlan falakra.
A föld hullámzott, rázkódott, repedezve remegett, ahogy a
hegynagyságú faldarabok zuhantak, omlottak a várárok szellemlángok
krátereként nyíló mélyébe.
A tőzfolyam kihunyt kı'görgetegük alatt.
Csak a szent nyergek máglyája körül keringett a sötétrıt tőz-örvény, s a
Nagysámán istenkardot suhogtató alakja, mintha fel-felemelkedett volna.
A vakhomályban látszott, mint emelkedik meg a szent nyergek gúlája.
Alóla, mint a Héthalom sírdombja alól, körvonalak kígyóztak. Tízezer
óriás, sötétrıt sörényes bölényhez hasonló, éjfekete bikán tízezer hatalmas
szellemfejedelem rontott a harminchárom áttörhe-tetlen érckapu felé.
Az óriás bronzkapuk úgy zendültek fel, mint hatalmas rézkorongok.
Szétszaggatottan kígyóztak jobbra-balra a rézdíszek, és hosszúkás, fehéren
csillanó forgácsokká mállott a vasnál keményebb tölgy.
A pusztai harcosok százezre látta, mint emelkedik a leomlott falak sötét
hullámai felett a Viharisten titáni alakja. Sorsot hordozó kezében, az égbolt
tetején kékes lánggal sziporkázott a birodalmakat perzselı, irdatlan
istenkard. Az ezredek elıtt százkét színő mozaikjával ékes, bővös
köpenyükben, szerencsét hozó, tarka lovaikon ülı, meg nem gyújtott szent
fáklyákat emelı garabonciások látták, mint lobban a fáklya végén a
szellemláng.
A kápráztató erı, az istenség jelenlétének fenséges képe, ujjongó,
diadalmas örömmel töltötte be a lelkeket. Egyszerre rivallt fel ezer kürt a
nagyfejedelmek, a törzsvezérek, a nemzetségfık hadijelvényei mögött. Az
ezredek négyszögének jobb szélén, a második sorban, az öt különféle
jelzıkürtöt tartó kürtösök között lovagló ezredhadnagyok a nagyrohamot
harsogták.
– Ááááldáásü Áldááás! – zúgott fel magyarok, kuturgurok, kazárok,
avarok, bolgárok, jászok, kunok, besenyık, hunok sorain, s átcsapott a
többi népek hadrendjén, Khrüszoterosz öblétıl a Márvány-tengerig.
Tizenhárom nagy, pusztai nép százhúszezer kopjása zúdult szilaj
rohammal a betemetett árkok, a leomlott falak dombjain a feltépett
harminchárom kapu felé. A lovak lába néha elcsúszott a ledılt tornyok
irdatlan kövein, néha botladozott, de ezred ezred után, ellenállhatatlanul,
feltartóztathatatlanul zúdult át a betemetett árkon, sötét hullámmal csapott
fel a leomlott falak domb556
jain. A csodalátástól bódult, mámoros vitézek kezében százezer kard
villogott az oszladozó fellegek közül kibukkanó nap derengı fényében.

***

A császári rézpalotán, mint dermesztı fuvallat, zizzent át a hír:

– Iszony! Iszony!! Rettentı csoda! Leomlottak a falak! Bedıltek a
kapuk! A Nagysámán százezer lovasa betört a városba!
Egyszerre minden terem elnéptelenedett. Theodosziosz, aki
remeteköntösben, a bőnbánók alázatát jelzı kötéllel a nyakán térdelt a
gyászlepellel letakart, nagy, ezüstfeszület mellett, felkelt. A felcsapó zaj és
a hirtelen támadt némaság a régi palotaforradalmak, a váratlanul kirobbanó
összeesküvések rémítı emlékét szította fel benne...
Gyors, halk lépések koppantak. Khrüszaphiosz egyszerő utazó
himationban állott elıtte, nagy homlokú, keskeny arca haláls^padt volt.
– Legszentségesebb Imperátor – szólt, és gyorsan meghajolt. –Ne
veszítsd el bizalmadat istenünk végtelen kegyelmében. Fogadd jámbor
szívvel ezt a megpróbáltatást. Jöjj! S hadigályáid hőséges hajósai között
folytatod népedet mentı imádat.
Mélyet lélegzett, hogy erıt vegyen fel-feltörı, ideges reszketésén.
Látta, hogy a császár némán mozgó ajakkal, mozdulatlanul áll, és
megfogta kezét:
– Mely szentek nevében indulhatnánk, uram? Theodosziosz megtörülte
verejtékezı homlokát.
– Szent Iosephosz és Szent Laurentiosz segítségét kértem... Ügyszintén
Szent Tadeusz Iudaszhoz és Szent Antoniushoz fordultam, hogy
fordítsanak mindent jóra.
Khrüszaphiosz bólintott:
– Jobbat nem tehettél, uram. Lehet-e csak egy pillanatig is kétség, hogy
e négy oly kiváló, gyorsan segítı szent megment téged, sıt máris
biztonságba vezet. Jöjj! Kincseid egy részét sikerült a gályákra küldenem.
Siessünk.
Ellenállhatatlan atyai mozdulattal megfogta a császár kezét, és úgy
vezette gyors, tipegı léptekkel az üres, néptelen folyosókon, mint egy riadt
gyermeket.
A Rézpalota híres, szép, aranyozott, karcsú rézoszlopok mesés
erdejével tompán, rıten derengı termeiben itt-ott eldobott ruhák hevertek a
vastag, puha szınyegeken. A nagy némaságban csak a szobrok éltek. A
márvány, a bronz, a réz megtelt életteljes csenddel. A széles, fehéren
derengı márványlépcsıkön súlyos kéken hevert a
557
régi olajfák árnyéka. A császári kertekben a hellén nyár kápráztató
pompája olyan volt, mint a Rézpalota belsı ragyogásának könnyed
tükörképe.
A bejáratnál csoportok futottak a kikötı felé. A' férfiak, asszonyok
kezében egy-egy, hirtelen ruhákba vagy zsákokba rejtett, ormótlan csomag.
Egyetlen kiáltás nem harsant, egyetlen jajszó vagy sikoly nem röppent.
Mindenki kábultan, szinte öntudatlanul tódult a tengerpart, a gályák, a
bárkák, a csónakok felé. Theodosziosz érezte, mint csordulnak arcán a
könnyek.
 – Szólj, Khrüszaphiosz... valóban elesett Konsztantinosz városa? Az
eunuch arcán különös, szinte elégedett kifejezés rezzent.
– Nyugtalan város ez. Kereszténynek álcázza magát, de inkább a
vakmerı, filozófus Athén szellemét hordozza, mint a szelídséget, a
béketőrést s a jámbor engedelmességet. Csodálkozhatunk-e, hogy utolérte
a bőnös városok sorsa? Babilon! Babilon! A Nagy Parázna...- mormogta
felemelt karokkal.
Theodosziosz, egyszerő, kicsiny fakeresztet szorongatva kezében, tágra
nyitott szemmel meredt maga elé, és gyors, bizonytalan léptekkel sietett
mellette.

***

Lél nagyvezér megszokta a hatalmas, több százezer íjászt számláló

lovas seregek irányítását. Tudta, hogy az egész had vezére nem követhet el
nagyobb hibát, mint ha személyesen beleavatkozik a kézitusába, elmerül a
tömeg között a hírvivık szeme elıl. Most mégis, rangjelzı díszkardját
rázva a sasszárnyas nagyvezért sisakja felett, megifjulva a szédítı erık
fenséges viharától, vágtatott a Nyék-, Megyer- és Kürt-Gyarmat-törzsek
válogatott ezredei élén. Mögötte különös ujjongással rivalltak a kürtök. A
három roppant érckapu bedılve hevert a várárokba lökött óriástornyok
csonkjai között.
A fıkapun túl nyílegyenes utca nyílott, a pompás márványpaloták sorai
között. Kissé távolabb, jobbra és balra, két templom aranyozott kupolája
emelkedett. A palotákból tarka ruhás csoportok futottak, és tőntek el a
mellékutcákban. A kopjások tömegébıl diadal-ordítás harsogott. Elöl, a
közvetlenül a vezérek után vágtató sorok megrezzentek. A hátrább
rohamozó századok hadrendje egyszerre szétvált.
A paloták, templomok felé a zsákmányolás lázában ırjöngı csoportok
rohantak. A harcosok lovaikról leugrálva rontottak be a tárva hagyott
kapukon. Léptük zuhogva kongott a templomok padlóján.
558
Gazdátlanul hagyott lovaik összeverıdve eltorlaszolták a nagyvezér
útját.
Léi leugrott a nyeregbıl. A lovas ember bizonytalan, billegı járásával
balra elkerült. A templom belsejébıl hővösség áradt.
Négyen-öten, akik lovastól rontottak be a széles, aranyozott kapun, az
oltár körül vágtázva kapkodtak a nehéz aranyfeszületek, a drágaköves,
súlyos ezüstfüstölık, a rubinokkal, zafírokkal borított szentképek felé. A
rekedt kiáltások, szitkok visszhangosan röppentek a magasban lebegı
kupola alatt. Egy szent hatalmas, aranyozott szobra körül hárman
dulakodtak. A szobor csengve dılt le. Feje körül elgörbült a dicsfényt
jelzı, széles, aranyozott rézív. A kardok villantak. Távolabb, a
bronzdíszekkel borított szószék alatt négyen rontottak egymásra, ököllel,
fokossal, korbáccsal, a közöttük halmozódó miseruhák mesés kincsekként
villódzó halma körül.
Egy zömök, hosszú kező legény könnyedén suhintott kardjával a
miseruhák között, a gyémántokkal sziporkázó fıpapi süveg után nyúló
harcos kantárszíjtól fekete kezére. A másik a dühtıl vicsorogva húzódott
hátrább. Megvárta, amíg a zömök, hosszú kező legény felkapja a
smaragdokkal zölden villogó miseruhát, aztán baljával sújtott a tarkója
felé. A miseruha újra a földre hullott. A gyémántokkal sziporkázó
arkhimandritasüveg csengve gurult oldalt.
Léi érezte, hogy az arany sárga csillogása betölti szemét. Ismeretlen,
hirtelen lobbanó erınek engedelmeskedve lehajolt. Felkapta a süveget.
Egyszerre négy kard villant feje felett. Széles körvágással, de díszkardjával
mégis erıtlenül, sután, alig-alig sodorva félre a lecsapó pengéket, hátrált.
– El tılem! Én Léi kende vagyok!
A négy harcos megtorpant, de a templom kitárt kapuján már lovon
zúdult be nyolc-tíz kazár kopjás. A patkók visszhangos csattogása, rekedt
kiáltások, a vad csörömpölés mindent betöltött.
Mohó kezek kapkodtak az oltár nagy, ezüst gyertyatartói után. A
gyöngyökkel hamvasán derengı, súlyos, fehér bársony oltárterítı nyolcfelé
hullott a suhogó kardok alatt.
Hirtelen különös, zengı hang szállott. Az oltár mögött keskeny ajtó
nyílott.
A küszöbön éles arcú, ısz szakállas fıpap jelent meg. Súlyos
aranyruhája alig rezzent magas, sovány alakján. Fején kéken sugárzó
zafíroktól szikrázó aranysüveg ragyogott. Kezében gyöngyökkel derengı,
arany pásztorbot.
Egy pillanatra csend lett. A mozdulatok megtorpantak. Babonás
559
rettegés lobbant a zsákmányolástól homályos szemekben. A fıpap
alakja lassan emelkedett az oltár lépcsıjén. Karját ısi erıt idézı
mozdulattal nyújtotta elıre.
– A megbocsátást hoztam nektek, szerencsétlenek! – szállott nem
remegı ajkáról a szózat. – A megbocsátást, mert nem tudjátok ti, mit
cselekszetek!
 Csend lett. Lépés zörrent. A zsákmányolok, mint vért szagolt
farkasfalka, lassan húzódtak egyre közelebb. Szemükben az aranyláz sárga
csillogása terjengett. Egy hosszú kező, görbe lábú, csontos arcú, ferde
szemő lovas habozva elırenyúlt, és mintha a tőzhöz érne, érintette meg a
súlyos aranyruhát. Ujjainak ötágú árnyéka elborította a fıpap mellén
villódzó nehéz aranykeresztet. A varázslat megtört. Az arany felé nyúló
kéz árnyékában kihunyt a titkot rettegı megtorpanás. Egyszerre nyolcan-
tízen rontottak elıre. Kardok villantak. Az ısz fej könnyen hullott le a
vékony, ráncos nyakról. Ruhája ércesen zengve mállott a zsákmányolok
kezében.
Léi most vette észre, hogy a körükben tolong, csapkod a kardjával,
szitkozódik, és tépi a nehéz arannyal kivarrt selymet. A vad kavargásban
pengı reccsenések vegyültek. Néhányan a lovak nyergébe állva, kopjáikkal
verték le az oltár felett ragyogó latin betőket: „Én vagyok az út, az igazság
és az élet!” A hatalmas aranyból vagy rézbıl öntött latin betők pengve
hullottak le.
Egy hajlott hátú kazár görbe tırével verte ki a döngve lehulló
vértanúszobor sebeinek rubinoktól villódzó vércseppjeit. Néhányan
feldöntve a nagy réz keresztelımedencét, úgy gurítottak a kijárathoz, mint
egy hordót. Könnyedén, ércesen pengve zuhantak le a falakról a
gyöngyökkel, ezüsttel ékes szentképek. Balról, az ablaknál két halott
hevert. Néhány sebesült szitkozódva igyekezett egyedül bekötni a
dulakodás közben kapott sebeket. A templomba új és új csoportok
rontottak be. Az oltár elıtt heverı fejetlen tetem köny-nyedén, szinte
lebegett a színes ablaküvegen át reá hulló szivárvá-nyos, súlyos
napfényben.
Togrul válogatott testıríjászai élén vágtatott a széles utcán. Mögötte
egyre fogyatkoztak, ritkultak a századok sorai. A hatalmas paloták elıtt
vad vásár gomolygott. A harcosok lovaikról leszállva hordták ki a
zsákmányt. Hosszú, díszes ruhák lebbentek, kiáltás, sikoly szállott. Egy
kürtös teletöltve kürtjét számoszi borral, mohón ivott. A sőrő, édes ital
kétfelé csörgött patkó alakú bajusza hegyén.
Látta, amint egy szürke, zömök, kupolás épület elıtt, mely rá560
csos, keskeny, de mégis, díszes üvegablakaival félig templomnak, félig
börtönnek látszott, tíz-tizenkét lovas verıdik össze. Néhányan
kopjarudakkal verték a vaskos, alacsony kaput, és a tölgyfáján kikovácsolt,
imádkozó, lehajtott fejő szentek szinte élı alázattal fogadták a zuhogó
ütéseket.
 Togrul leszállott lováról. Óriás, bajvívó atlétaalakja elıtt szétvált a
zsákmányolás lázában didergı had. A fıordas lassan lecsatolta a nyereghez
kötött, embersúlyú bolgár buzogányát. Ahogy irdatlan vállára vetette,
mellén majd szétfoszlott az alán pikkelypáncél. Vasrudat törı, fedetlen
karjain feszülı, tigrisölı, acélos izmok felett szinte szétszakadoztak a
széles, nagyfejedelmi aranyabroncsok.
– Börtön ez vagy templom? – kérdezte a testıríjászai felé fordulva,
akik óvatosan oldalt vezették százféle zsákmány alatt roskadozó, terhet
soha nem vitt, s most méltatlankodva fel-felhorkanó, fülüket hegyezı harci
ménjeiket. A kuturgur íjászok között álló, mezítlábas, rongyos ruhás
suhanc, aki láthatóan a zsákmányolókat vezette, és maga is jókora zsákot
cipelt behorpadó, csontos vállán, széles vigyor-ral görögül, perzsául és
valami ismeretlen nyelven ismételte:
– Szüzek... szüzek...
A tigrisölı roppant bajvívóalakja határozatlanul imbolygott a zárt kapu
elıtt.
– Mit mond ez? – kérdezte újra a testıríjászokhoz fordulva.
A suhanc odalépett a kapuhoz, és a bejáratra ráfestett szentképre, egy
ifjú vértanú leány hófehér ruhás alakjára mutatva piszkos ujjá-val, most
már latinul ismételte:
– Szüzek... szüzek...
Togrul arcán látszott, hogy megértette. Embersúlyú, roppant bolgár
buzogánya felemelkedett. Félfordulatot vett felsıtestével, és ti-táni erıvel
zúdította ütését a vasalt, zömök kapura. Szilánkok röppentek, pengve,
félredobott forgácsként csavarodtak a rézveretek. Az arany vastag kapun
repedés húzódott. Togrul lélegzetet vett. Az embersúlyú buzogány újra
lecsapott. Vad robaj zúgott. A szét-mállott deszkák foszlányai mögött
látszottak a nem emberi erıvel rázúdított csapástól begörbülı tolózárak.
A tigrisölı roppant válla elmélyedt a résben. Lehajolt. Irdatlan alakja
megfeszült. A vaskos, hatalmas kapu recsegve, csikorogva fordult ki
rézsarkaiból, és úgy lógott tigris karmolta vállán, mint ormótlan pajzs. A
zsákmányolok csoportjából önkéntelenül feltört az elragadtatott ordítás.
Togrul nehézkesen megfordult. Egyetlen vállmozdulattal lesodor561
ta magáról a kaput, úgyhogy a buzogánnyal bezúzott deszkák pora
csakúgy füstölgött körülötte. Lassú mozdulattal nekitámasztotta foglalási
jelnek roppant buzogányát a leemelt kapunak.
– Senki ne merjen utánam jönni! – szólt mély, morajló hangon, és
belépett az épületbe.
 Különös, tiszta, hővös fuvallat lebbent feléje. Jobbra lépcsı nyúlt. A
tigrisölı a lépcsın tán sohasem járt pusztai harcos suta lovaslépteivel
botladozott fel. Új folyosó nyílt. A csend, a tisztaság, a hővösség még
érezhetıbb lett. Szemben vele bronz dombormővekkel ékes, nagy, díszes
ajtó csillogott lágy derengéssel, az ívelt tetejő, keskeny ablakok színes
üvegén áthulló napfényben. Kívülrıl az ajtón, hosszában, hatalmas rézlánc
húzódott.
Lassan engedte le rettentı karját a láncra. Nekifeszítette térdét az ajtó
bronz dombormőveinek. Hátán, karján vaskosan kígyóztak az izmok. A
láncot tartó nagy rézkampó elgörbült. Lassan szétnyílt. Az ajtó két bronz
dombormőves szárnya érces robajjal egyszerre tárult íel.
Bent könnyő tömjénillat szállott. Nagy, félhomályos teremben,
hatalmas réz gyertyatartókban vaskos gyertyák lobogtak. A falnagyságú
szentképek elıtt súlyos drágakövekkel borított, ezüst örökmécsesek
füzérébıl lágy világosság áradt.
A teram közepén kicsiny gyertyákkal a kezükben fehér ruhás leányok
térdeltek. Mikor az ajtó feltárult, egyikük sem emelte fel fejét. Olyan
dermedten hajlottak elıre, hogy még a kezükben görcsösen szorongatott
gyertyák lángja sem rezzent a félig nyitva maradt ajkuk akadozó
lélegzetétıl. Nagy, homályos, csillogó szemükben rettegés sötétlctt.
A tigrisölı komor, mohó férfitekintettel pillantott végig rajtuk.
Szótlanul lendítette le irdatlan válláról az alán pikkelypáncélt. Lassú,
ünnepélyes mozdulattal vette le nagyfejedelmi, sasszárnyas süvegét. Rövid
ideig mozdulatlanul állott. Lassan elırenyúlt. Tigriskarmokkal vésett
hatalmas karja, lágy, de feltartóztathatatlan mozdulattal sodorta magához a
két réz gyertyatartó között térdelı, sötét hajú, nyúlánk szüzet. A leány,
félholtan a rettegéstıl, mozdulatlanul, ernyedten hevert karjaiban.
Togrul halkan felmordult.
– Mitıl rettegsz, te, leány? Olyan az én ágyasaim aranyveretes szekere,
mint a bíborfelleg, s te olyan leszel benne, mint a fellegre hulló napsugár.
Ne sírj. Nem legyızött vagy, de gyıztes. Ne sírj, a bánat kétszeres vereség.
Én harcoltam, hogy ide jöhessek. Ha el562
estem volna a viadalban, ide tőzette volna a fejemet a bizánci sztra-
tégosz a Három Kapu-bástyára. Életemet vetettem kockára százszor is,
mikor érted jöttem. Ezért kérlek, tárulj engedelmesen nászra.
A hatalmas, félhomályos termen átvibrált valami ismeretlen erı.
... Átnyúlt a földhöz szegezett mozdulatlansággal aléltan lehulló leány
felett. Szeme elhomályosodott a birtoklás- ırjöngö hevétıl. Az új és új
szőzi nász tőrhetetlenül perzselı hullámmal csapott át rajta. Új és új
leánytestek vergıdtek karjaiban. De a szőziesség tiszta hővösségében nem
lobbant mámor. A rettentı férfierıvel letiport leánytestek vergıdı
halmazából nem kélt szemet homályosító astar-tei nász, csak az
érintetlenséget birtokló férfi diadalának inkább lélekben, mint testben
felzendülı parázna ujjongása.
Lassan felkelt. Átvetette vállán köntösét, és kilépett a kapu elé. Az
utcát eltorlaszolva, a város belseje felé tolongtak az avar, kutur-gur, bolgár,
kun ezredek. A zsákmánnyal megrakott lovak egyenetlenül lépkedtek. A
lovasok között borral teli kürtök vándoroltak. Részeges dalok harsantak. A
kifosztott paloták elıtt sípok rikoltoz-tak. Száz meg száz kazár, besenyı
íjász járta a gyızelem kardtáncát. A pincékbıl felcipelt borosamforák körül
világszép bizánci, indiai, egyiptomi, északi hetérák leheletkönnyő ruhája
lebbent. Bomlottan lobogó, hosszú éjhajuk, aranyfényben villódzó, dús,
szıke vagy lángvörös hajfürtjeik fellegként gomolyogtak, ahogy utánozva
a harcosok mozdulatait, s mégis egészen másképpen, sudáran, hajlékonyán
im-bolyogtak a körük mögött. Könnyő fátylaikon át a halhatatlan,
aranyhajú, égkék szemő Aphrodité áhítatot keltı' olümposzi szépsége
derengett. Üde, ápolt nyakukon, kicsiny fülükben már a gyıztesek
zsákmányolt ékszerei villantak, duzzadt, piros ajkukon a gazdagok borának
rubincseppjei. A tarka karavánként a még ki nem fosztott városrészek felé
tóduló lovasok tömege mindent elborított.
Togrul szeretett volna dühösen ordítani, rendelkezni, korbácsolni a
dionüszoszi menetté vált hadat, de testében most sokszor perzselı,
láthatatlan lángként lebegett a szüzek ölelése. A rongyos, vidám bizánci
suhanc már fölényesen magyarázott valamit a kuturgur íjászoknak, kik a
kapuhoz odarendelve, láthatóan kedvetlenül nézték a zsákmányolókat.
Mikor a kilépı Nagyfejedelmet meglátta, odalépett hozzá. Egyik
kezében borral teli ezüstkelyhet tartott, mely a testırök között vándorolt. A
másik karját részeges vakmerıséggel rátette a kuturgur Nagyfejedelem
tigriskarmokkal barázdált irdatlan vállára.
– Nem tettél túl Héraklészen, uram – szólt széles, trágár mo563
sollyal –, e hellén félisten egy éjszaka nyolcvan szüzet tett asszonnyá. –
Itt, e szép s tiszta helyen negyvenen ha lehettek. Togrul elmosolyodott.
Vállat vont.
– Gyere velünk. Taníts meg engem görögül, mert hogy oktassam én
negyven szép, ifjú, új ágyasomat a mámoradás tudományára, ha nem értem
beszédüket? – mondta, és kezével mutogatott hozzá, aztán odafordult a
kuturgur testıríjászok tizedeséhez. – Kísérjétek a lányokat a táboromba.
Minden zsákmányom az övék. A táltosok öltöztessék fel ıket királyi
módon. Mind a negyvenen a királynıi rangot kapják az ágyasházamban.
Úgy vigyázzatok rájuk, mint a fejetekre.
Visszafordult, és lassan lépdelt a nagy, pompás kert felé. Az óriás,
ısrégi fák árnyékában, melyek talán már akkor is ilyen hatalmasak, vihart
állók voltak, mikor száz esztendıvel ezelıtt Nagy Konsz-tantinosz
megépítette a hellén istenek leikével be nem töltött Roma Novát, az akkor
már ezeréves Byzantion körül.
Itt, a kert mélyében már csend volt. Madarak trilláztak ünnepelve a
késı délután immár kellemes hővösségét. Minden oly békés volt, mintha
nem omlottak volna le az istenek harcában az irdatlan, megvívhatatlan
falak, nem dılt volna be a rıten izzó sörényő, óriás szellembikák hátán
lovagló szellemfejedelmek rohamától a roppant Három Kapu.
A kert falánál különös, kör alakú épület állott. ívelt tetejő ajtaja félig
nyitott volt. Togrul lassan, hangtalanul lépdelt közelebb.
Bent, a kör alakú, alacsony teremben, hatalmas feszület állott. A falakat
elborító festményeken bőnösök görnyedtek a pokol piros lángjaiban.
Kígyófejő szörnyetegek falták fel a parázna nıket, és sárkányok kitárt
torka várt az eretnekekre. A feszület elıtt két öreg apácanövér ült. Sima,
fakó, de mégis átszellemült arcukon szomorúság és megbotránkozás
látszott. A feszület elıtt felvetett fejjel karcsú, erıs, sötétbarna hajú leány
állott. Lába elıtt korbács hevert.
– Próbálj erıt venni bőnös gondolataidon, Arszinoé – szólt halkan az
egyik apácanıvér. Hangjában kérés volt. – Vedd az áldott büntetés
korbácsát, s tisztítsd meg testedet a fájdalom által.
A másik apáca összetette kezét. Könyörgı tekintettel nézett a leány
arcába, és imákat suttogott. Togrul hangtalanul lépett be. A leány lassan
feléje fordult. Kicsi, kerek arcán öröm rezzent. Nagy, hosszú pillás
szemében értelem és valami különös lobbanás vegyült. Rövid ideig
figyelmesen néztek egymásra. A leány lassan odalépett a férfihoz.
564
– Milyen erıs vagy – szólt lágyan, nagy, piros szája nedvesen
megcsillant, ahogy hátravetette fejét. – Úgy vártam valakit, aki erıs, aki
hatalmas, aki bátor. Jöjj, becézd vaskaroddal testemet, mely úgy
szomjúhozza a legnagyobb mámort...
Togrul nem értette meg teljesen, mit mond, de érezte, mint parázslik fel
benne a leány minden mozdulatából áradó asszonyi erı. Karjába kapta, és
kilépett a kertbe. A fák árnyéka el-elsuhant a leány kicsi, kerek, hamvas
arcán. Tömör, asszonyosan erıs, kúp alakú mellei a rájuk hullott
napfényben nászra feszülve rajzolódtak ki a durva köntös alól. A kert túlsó
sarkában, három nagyvirágos bokor mögött, magas, selymes fő villódzott.
Togrul leengedte a leányt. A leány hátravetett fejjel állott elıtte. Aztán
könnyő, gyors mozdulatot tett, s a durva köntös úgy hullott le róla, mint
csillagról a fakó felleg. Karcsú, erıs, arányos teste astartei meztelenséggel
ékesen derengett a kert magas fala felett elsikló napsugarakban.
– Sok szeretıd volt? – kérdezte lágyan, áhítatosan.
Togrul nem tudta, milyen nyelven szól. A leány most a görög helyett
valami barbár nyelven beszélt, melyrıl, úgy látszik, azt gondolta, a másik
jobban érti. Mégis megértette szavát.
– Sok... – bólintott hevesen – sok...
Ujjain mutatta, hányan voltak odabent a szüzek. A leány elırelépett.
– Ó, milyen csodálatosan erıs vagy, milyen csodálatosan erıs! –Hangja
megremegett. ízes, piros, beszédes ajka kinyílt. Teste lassú, perzselı
érintéssel siklott a férfi testéhez.
Togrul érezte, hogy a mámor tüzet hordozó, igaz szeretı áll elıtte.
Roppant karjai átkulcsolódtak a leány karcsún, izmosán ívelı derekán.
Tigriskarmokkal barázdált térdét elmosta a mámor tőztajték-ját lebbentı
erı izzó, láthatatlan árja. A leány hosszú pillás szemében borostyánlángok
lobbantak. A szőzi nász hú'vössége átlényegült egyetlen dionüszoszi
örvénnyé, melyben a szent téboly astartei kincse rejtızött...

***

Enikı a Kara-törzs négyszáz válogatott bajvívója élén vágtatott a

nyílegyenes, széles utcán. A mögötte lovagló három százados
odaodasodródott a jobbra-balra emelkedı pompás palotákhoz. Enikı
széles, erıs mozdulatokkal rendelkezett.
– Erre! A kikötıbe! Ha a parton eléjük kerülünk, és látják, nem vihetik
kincseiket a gályákra, azonnal meghódolnak.
A házak tövében csoportokban futó menekülık, ott, ahol két fıutca
keresztezıdött, sőrő tömeggé verıdtek össze. A magyar kopjá-sok
farkasüvöltéssel zúdultak rájuk. A sokaság hirtelen lobbanó, tébolyult
rémülettel, egymást tiporva ugrott szét.
Enikı látta, hogy a tömegen túl óriás épület félkör alakban elkanyarodó
falai emelkednek. Intett a kürtösöknek, és a hippodrom felé vágtatott.
A hippodrom elıtt zsúfolódó sokaság kiáltozva tódult be. A hun
lovasok elöl vágtató százada elsöpörte a kétségbeesetten tolongó
csoportokat, és beviharzott a porondra. Enikı szinte önkéntelenül
visszatartotta lovát, de a mögötte száguldó vitézek kopjáikat alacsony
döfésre szegezve rontottak neki a tömegnek. Egyszerre százak sikolya
röppent. Körös-körül vad jajgatás csapott fel. Férfiak, nık csomagjaikat
eldobálva kapaszkodtak fel a hippodrom közepén húzódó, a porondot
elválasztó kıgát tetejére, vagy futottak volna a porond belsejébe, de itt már
egymás hegyén-hátán zsúfolódott a százezernyi menekülı.
A lelátókra nem juthatott már senki. Azok a tömegek, melyek a
leggazdagabb belsı negyedekbıl a kikötıbe akartak menekülni, de a hunok
eléjük kerültek, már mindent elárasztottak.
A lovasok vagdalkozva rontottak a porondon zsúfolódó, szinte
megdermedt tömegnek. Négy-öt kézmíves, akik hosszú rudákra kötött,
nagy gyékénytartókban fazekakat, sarukat, agyagtálakat cipeltek,
nekiszorultak a porond falának. A hun kardok megvillantak felettük.
A lelátón zsúfolódó tömegbıl karok tízezre nyúlt könyörgéssel a
lovaikat ágaskodtató hun kopjások felé.
– Kegyelem! Kegyelem!
A rettegés fekete hullámába fulladó kiáltások el-elakadtak. Hirtelen
csend lett.
A császári páholy bástyaszerő erkélyén magas, csontos fıpap jelent
meg. Fején színarany süveg csillogott a már hanyatló nap sugaraiban.
Alakján mereven rajzolódott a drágakövekkel borított, nehéz, arany
miseruha. Kezébe emelt pásztorbotján rubintok hidegrıt tüzei izzottak.
Balját ısi, erıt idézı mágusmozdulattal emelte fel. Szava úgy harsant át a
vak rettegéssé elfúló jajgatásán, mint lelket rebbentı varázslat.
– Feltámadott Üdvözítınknek könyörögtök-e, igazhitőek?! Vagy a
gyilkos pogányoknak?!! Mindenható Istenünk halálon gyıztes szent fiát
hívjátok-e segedelemre?! Vagy a sátán bilincseibe nyújtjátok kezeiteket?
566
A csend különös, sőrő lett. Aztán egyszerre száz meg száz hang
harsant:
– Leomlottak a falak! Bedıltek a kapuk!'
– Kérj kegyelmet számunkra a Nagy sámántól Khrüszosztomoszü A
fıpap megrázta ısz szakállú fejét. Aranysüvegérıl mintha harag lángjai
röppentek volna.
– Kaphat-e kegyelmet az, aki hitvány, gyáván hagyja, hogy le-döntse
Krisztus keresztjét a gonosz pogány?! – keze ökölbe szorult, s ahogy
elırelendült fenyegetı, szilaj hévvel, arannyal, drágakövekkel szikrázó
egész alakjáról mintha lelkeket gyújtó tüzek hullottak volna a tömeg közé.
– Örök kárhozat vár Krisztus keresztjének árulóira, ti hitvány
hitehagyottak!! Ledıltek a falak, de ledönthetetlen és láthatatlan bástya a
mi Istenünk!! Ledıltek a falak, mert azt akarja a Mindenható Isten, hogy
ne kıbe, de az ı legyızhetetlen erejébe bizakodva arassunk diadalt!
Harcbal Harcba hívlak titeket!
A lelátók végtelen lejtıjén zsúfolódó, a porondon szorongó, a
versenyteret kettéválasztó kıgát tetejére rettegésükben felkapaszkodott
csoportok arcáról láthatatlan, felfoghatatlan fuvallat söpörte le a bénult
félelmet. A szemekben kétség vibrált.
– Nincs kardunk! Nincs pajzsunk! – szállott a száz meg száz ajakról, de
a kiáltásokban már nem remegett a tehetetlenség. Khrü-szosztomosz
széles, erıs mozdulattal sújtott a levegıbe.
– Nem kell kard! Nem kell pajzs!! Puszta kezetekbe adja az Úr a ti
ellenségeiteket, ha erıs a hitetek a szívetekben!
A porond bejárat felé esı részén zsúfolódó hun lovasok mögött új
századok tőntek fel. Kürt rivallt. Enikı intett. Egy hosszú kező, keskeny
szemő hadnagy, aki mögötte lovagolt, és süvegén a legmagasabbra repülı
madár fekete darutollát viselte rubinokkal ékes, ezüst tollforgóban, lassan
vette le válláról a nehéz, különlegesen felajzott, messze lövı íját. Szemét
összehúzva illesztette célzásra a hosszú, farkasölı nyílvesszıt.
Khrüszosztomosz egyenesen állott a császári páholy szélén. Karját
elırenyújtotta:
– íme, látva látjátok, most emeli gyilkos fegyverét a pogány, de az Ür
elém emeli láthatatlan pajzsát, s megvéd engem, ha száz nyilat röpít is
Krisztus ellensége!
A hippodrom roppant kıvölgyében olyan csend támadt, mint a
legnagyobb küzdelem lélegzetelállító pillanataiban, mikor megdermed
minden mozdulat, s csak a szemek élnek, telnek meg lélekkel,
vágyakozással.
567
Az íjhúr figyelmeztetı lövésre pendült. A magas aranysüvegen könnyő,
szürke árnyék suhant, aztán úgy szakadt ketté a fıpap mögött két
diakonosz kezében éppen most felemelkedı templomi zászló, mintha
kardpenge hasította volna az aranyszálú szöveten Geórgiosz
Drakonoktonosz sárkányölı képét.
Egy pillanatra dermesztı csend lett, aztán ırjöngı rivalgás har-sant.
A kıgáton összeverıdött tömegbıl hajlott hátú, keszeg férfi vált ki.
Hideglelıs, kapkodó mozdulatokkal kúszott fel a versenyjelzı oszlopokhoz
támasztott létrán. Lekapta a kocsifordulatok számát mutató, hét nagy, fehér
fagolyó közül a középsıt. Kiáltott. Aztán úgy vágta az új célzásra íját
emelı hun mesteríjász felé, hogy a lova fájdalmas horkantással egyszerre
felágaskodott. Khrüszosztomosz széttárta karjait.
– Íme, a hun nyilak elé tárom mellemet, igazhivık! S ha most
egyetlenegy is akad köztetek, kinek hite gyenge a diadalra, bizony nem
tesz új csodát a Megfeszített Krisztus. Harcra! Harcra!! Puszta kezetekbe
adja az Őr a ti ellenségeiteket!!
A lelátón mintha láthatatlan erı sodorta volna az emberhullámokat.
Ezer és ezer kéz kapott a hippodrom itt-ott meglazult, régi ülılépcsıinek
kikopott kıtáblái után. Fent, a kıgáton két vaskos kező ács tördelte a gát
végét szegélyezı karókat. Százezer torokból ordítás harsant.
A hun lovasok felé kıgörgeteg zuhogott. Egyszerre négyen-öten
zuhantak ki a nyergükbıl. A többiek kopjáikat a nyeregtartóhoz kapcsolva
kapkodtak az íjak után. A porond túlsó végén némán halált váró sokaság
most elıreözönlött. A villogó hun kardok alatt fejek, karok hulltak, de a
levágott karok helyett száz meg száz nyúlt a lovasok felé. A hosszú kező
mesteríjász kizuhant a nyergébıl. Száz kéz tépte ruháját, húsát, haját. A
lovak nyerítve ágaskodtak.
A versenyistállók sora mellett, a cirkuszi kovácsmőhelyekben mindig
égı tüzek mellıl négy-öt kovácslegény ugrott ki. Kezükben, a rudak végén
égı olajos lótakarók lobogtak öles lángokkal. A legelöl futó kovácslegény
nyolc-tíz nyíllal a mellében zuhant le. A másik elkapta az égı lótakarót
lebegtetı rudat. Az olajos takaró tú'zfelleg-ként szállott az íjászok felé. A
pusztai lovak megvadulva a lángoktól, tombolva rugdalóztak.
Az íjászok zsúfolt sorai megbomlottak. Lovaik vad, ösztönös
rettegéssel lendültek jobbra-balra a tőz elıl. A ménes tőzfélelme egyszerre
megtörte a sorokat, a rendet, a hosszú esztendıkön át harcra
568
gyakorolt paripák nem engedelmeskedve lovasaiknak, éles, vijjogó
nyerítéssel, rettegéstıl kimeredt szemmel hátráltak az orruk-szájuk felé
csapkodó lángok elıl. Felülrıl kövek zápora zuhogott.
Enikı érezte, mint remeg meg alatta a lova. A kábító harci ordí-tásban
nem hallotta nyerítését.
Leugrott a nyeregbıl. Körülötte tőzfellegek- zúdultak a lovak fejére. Az
íjászok egymás után hullottak el a százezernyi kı záporában, a karók,
balták, kalapácsok csapásai alatt. A leány ısi pásztorügyességgel siklott a
rugdalózó, tomboló harcimének alatt.
– Engedj a nyeregbe! – kiáltott egy szálas, erıs íjászra. A harcos feléje
hajolt, hogy felsegítse lovára, de hirtelen elvesztette az egyensúlyát.
Kizuhant a nyeregbıl. Süvege lehullott a nagy, háromszögő kıvel bezúzott
fejérıl. A leány oldalt lendült. Lehúzódott a nyi-hogva ágaskodó lova
mögé. A háromszáz hun lovas körülvéve a tőz-tıl ırjöngı, gazdátlan
paripák egyre szélesedı körétıl, szinte védtelenül zsúfolódott a
kızáporban. Mereven, szinte nyugodt arccal röpítették nyilaikat a lelátó
tömegére, a porondon küzdı sokaságra, a kıgát tetejére
felkapaszkodottakra, akik százféle tárgyat, régi szobrot, versenyjelzıt,
kıgolyókat, rudakat, a sokszor gyıztes lovak dombormő képével díszes
bronztáblákat zúdítottak az éppen közelükbe szorult íjászokra.
Enikı két ledőlt paripa közé húzódva, szinte nyugodtan töprengett.
Lassan levetette fejérıl a fejedelmi aranyabroncsot, lesiklatta válláról a
pikkelypáncélt. Néhány pillanatig fedetlenül hevert a két haldokló
harciparipa között, azután kúszva kikerült az elesett görögök közé. Tudta, a
fedetlensége most jobban elrejti ıt, mint bármely ruha. Felült.
Elırelebbentettc dús, sötét haját, hogy ısi, szemérmes mozdulattal fedje
fedetlenségét. A porond szélénél volt.
– Vigyázz, leány! – kiáltott egy testes, kopaszodó írnok, aki az
istállókban a versenylovak állását elválasztó kerítést tördelı csoport
közepén állott. – Vigyázz, cltaposnak a megvadult hun lovak. –
Végigpillantott Enikı nyúlánk, fedetlen alakján. – Táncosnı vagy?! Azt
hiszem, láttalak is itt, a cirkuszban, egy ünnepi felvonuláson. Óvd
szépségedet! Ily üde arcon egyetlen karcolás súlyosabb seb a halálosnál.
Enikı lehajtotta fejét. Körülöttük kitördclt karókat lóbálva dılt a
tömeg. Az istállók díszes kapuiból szilaj ordítás harsogott. Zsoltárok
foszlányai röppentek. Szentek nevei. Régi harci kiáltások.
– Kürie eleiszonü Az Úr velünk!
– Niká! Gyızzél!
569
A cirkuszi színjátékoknál, ünnepi felvonulásoknál használt
páncélokkal, kardokkal, lándzsákkal felfegyverzettek már mögöttük
futottak. Enikı látta, hogy az íjászok nyilai már elfogytak. A porond
szélére, a hippodrom falához szorult hetven-nyolcvan Kara-törzsbeli vitéz
most karddal, kopjával védte magát a lenyilazottak tetemén, a kıvel
lesújtott lovasok holttestein rohamozó, már itt zsákmányolt fegyvereket
emelı tömeg ellen.
A császári páholy bronzhajója felıl diadalmi zsoltár harsogott.
Khrüszosztomosz aranyruhás alakja körül füstölık lendültek.
Fényfellegként derengı templomi zászlók lebegtek. Hatalmas feszületek
sugárzottak. A fıpap felemelte mindkét karját, és lassan indult a lelátón
levezetı lépcsın a kijárat felé. Mögötte tizenhat ezüstruhás diakonosz négy
színarany, remekmővő ereklyetartót vitt, a város négy legnépszerőbb,
leggyorsabban segítı védıszentjeinek ereklyéivel.
– Az Úr velünk! Kürie eleiszon! Nikáü Nikáááü – szállott ajkáról a
szózat. Egy pillanatra szinte csend lett. Khrüszosztomosz a porondra
szorított, küzdı hunok felé intett:
– Kegyelem!! Kegyelmezzetek! A kegyelem övezze a Megváltó szent
lobogóit!
Karját ég felé nyújtotta. Felzengı hangjában áhítat és diadal volt:
– Metán ata! Metán ata! – kiáltotta szírisi nyelven. – Az Úr eljött! íme
eljött!! örvendjetek, igazhitőek! íme látva látjátok ıt!!
Százezer tekintet szegezıdött a mozdulat irányába. A porond felett, az
alkonyban izzó égbolton, a lobogva égı Zeugma külváros felıl gomolygó
két tömör, koromfekete füstfelleg között fehéren derengı, roppant
fénykereszt emelkedett. Százezer kézben megtorpant a fegyver. Százezer
szempárban a csoda áhítata csillant. A roppant fénykereszten lassan
felrajzolódott a Megfeszített felszegzett teteme.
Enikı fejét felvetve, hővös és mégis áhítatos tekintettel nézte az
alkonyi fellegek máglyája felett lebegı, roppant fényfeszületet.
Khrüszosztomosz orcáin könnyek csorogtak.
– íme erısebb a Megfeszített, mint a kıfalak!! Jöjjetek eléje! Jöjjetek
ezer halálon át!! A pogányok nyílzápora ne rettentse szíveteket! íme, a
mennyek kitárt kapuja várja a szent harcban elesett hısöket!
A tömeg feltartóztathatatlan hullámokkal, lavinaomlásként zúdult a
lelátók kılejtıin a hippodrom kapuin át az utcára. Balra, egy épülı
templom elıtt, kırakások szürkéilettek.
57O
Végig az utcán vad viharként kavarogtak a zsákmányolok csoportjai.
Avar íjászok százféle zsákmányt cipelve rontottak be a palotákba, és ismét
százféle új zsákmány terhe alatt görnyedezve, lármásán, szitkozódva tőntek
fel a kijáratoknál.
A tömeg úgy omlott rájuk, mint a görgeteg. A palotákból kiáramló
zsákmányolok darabokra tépve, felnyársalva,- égı rudakkal agyonsújtva
hullottak a széles, díszes lépcsıkre. A hippodrom kıvölgyébıl mindent
elborító áradattal dılt a nép.
A bedılt Arany Kapu felıl két század besenyı íjász lovagolt,
zsákmánnyal megrakodva. A tömeg feléjük zúdult. A besenyı kürtök
felrivalltak. A tömegre hirtelen gyilkos nyílzápor zizegett.
Jobbról-balról a paloták tetején százak bukkantak fel. A besenyı
íjászokra tetıcserepek, égı fadarabok vágódtak. Az íjászok nyilai alatt
tízével-húszával dıltek a háztetıkön küzdık, de lentrıl új és új csoportok
rohantak fel. Az utcán keresztben torlasz emelkedett.
A lovasok hátsó sorai egyszerre megbomlottak, és a jóllakott farkas
menekülésével lódultak vissza. A tömeg a diadal féktelen érzetével zúdult
utánuk.
Kürtök rivalltak. Enikı, aki a mellékutcákon került a térre, Játtá, mint
bontakozik rohamra egy ezred bolgár kopjás.
A tömeg vad halálmegvetéssel zúdult eléjük, megelızve a lovas-
rohamot.
Balról, a kikötıbe vezetı utcákon hosszú csáklyalándzsákkal, tırökkel,
harci szekercékkel a kezükben, a hadigályák ezernyi hajósa rohant.
Fáklyák százai lobogtak. Húsz piros ruhás, izmos, fekete hajú legény
lándzsahajító gépet vontatott. A kilövésre fektetett háromöles lándzsarudak
körül egyszerre fellobogott a kékes, olthatat-lan láng. A katapultgép vastag
kötele megpendült. A három háromöles lándzsa üstökösként szállott a
bolgárok tömegébe.
Az ezred hadrendje megbomlott. Körös-körül a mellékutcákon egyre
több bizánci íjász húzódott meg a hirtelen emelt torlaszok mögött, tőnt fel
a paloták ablakaiban, erkélycin. A könnyő fegyver-zető pusztai lovasok
szinte védtelenül hullottak a mindenünnen rájuk zuhogó nyilak,
hajítólándzsák, ólomparittya-lövedékek, kövek egy pillanatra el nem
akadó, halálos záporában.
A térnek a bedılt Arany Kapu felé esı végén új kürtök rivalltak. A
bolgárok mögött kun ezredek hullámzottak.
A lakosság lassan húzódott a mellékutcák felé.
A levegıben a hadihajókról odavontatott hajítógépek gyújtó lövedékei
szállottak száz üstökösként a kun íjászok sorai közé.
571
A kikötıben a hajókra, bárkákra menekülık áradata megtorpant.
– Geiserich vandál király hajói jönnek – szállott a rettegéstıl kábult
kiáltás. Tízezrek tekintete szegezıdött a láthatárra, ahol az ázsiai part felıl
öblös gályák széles sora merült fel, a Boszporusz sötétkék hullámain. A
biztos halál tudata egyszerre dermesztı fellegként borította el mindnyájuk
lelkét.
Theodosziosz, aki tógája szélét arcára vonta, s úgy haladt a menekülık
között, térdre ereszkedett.
– Az Ür akarata, hogy elvesszünk – szólt halkan, szinte nyugodt
hangon. Khrüszaphiosz két öklét melléhez szorítva, hol halálsápad-tan, hol
kipirulva meredt maga elé.
 – Meneküljünk a Márvány-tenger felé. Ott talán még akad néhány
halászcsónak, mely Niceába vihet minket – suttogta, a császár füléhez
hajolva.
Hangját elnyomta a parton szorongó tíz- és tízezres tömegek tébolyult
diadalordítása:
– Markianoszü Markianoszü
A fıvezér Sárkányölı Szent György és Lángpallosú Mikhaéliosz
arkangyal képével ékes, nagy aranyzászlaja ott lobogott a parthoz közeledı
vezérgálya árbocán. A fedélzeten isaurok öblös, rézszegélyő ezüstpajzsai
villogtak. Lándzsák erdeje emelkedett.
Theodosziosz némán tekintett fel. Fulladozva a végtelen hála érzetétıl,
suttogta:
– Mily végtelen az Úr kegyelme.
A hajóhad elején sikló gályák most érték a partot. A fedélzetrıl
medvebırös galatai zsoldosok ugráltak ki. Fedetlen felsıtestük
bronzizmaira, bozontos, vörös hajukra vízcseppek villódzó özöne
freccsent. A vállukra vetett, hatalmas, két kézzel emelt kovácsoltvas
pallosok ütemesen összependültek, ahogy futottak a sekély vízben a part
felé. Vidám lármával dıltek a szíriai parittyások, a pikkelypáncélos hun
kardos, fekete szakállas arméniai, a hosszú tırös, karcsú, erıs kaukázusi, a
félgörög, fél-ázsiai Kolkhisz, Hibernia harcedzett zsoldosai, a partraszállás
közben is sort tartva az alig térdig érı, meleg hullámok között a thrák
szekercések, a macedón páncélosszázadok. A hadrendek mintha
varázsszóra keltek volna a tenger kék csillogó vizébıl, szélesen elnyúló
ércáradattal borították el egyszerre a kikötıpartot. Körülöttük a csodás
menekülést ünnepelve, a harcosok pajzsait, kopjáit, páncélját csókolgatva,
sírva, az elnyert élet örömében tombolt a sokaság.
– Markianoszü Markianosz!
572
– Áldott!! Áldott!! Ezerszer áldott, aki jön az Úrnak nevében!
A szent sereg hosszú ezüstkürtjein a harcra hívó, dallamosán zengı jel
pendült. A kikötıbıl a város belsejébe vezetı utcák megteltek a vasba
öltözött hadrendek érces, ütemes zörrenésével, elıretörı hullámzásával. Az
isaurok hatalmas, rézszegéiyő Krisztus-monogra-mos ezüstpajzsai úgy
feszültek össze, mintha a nisciai úton elesett hısök támadnának fel új
viadalra. Sisakjaikon az alkony tőnı fénye villant. A másfél öles lándzsák
elıreszegzıdtek.
A homokos partnak nekifutó, új és új gályákból a hun népek
menekültjeibıl alakult századok íjászai ugratták lovaikat a vízbe. Szálas,
szıke gót zsoldosok az úszni nem tudó emberek gyanakvásával másztak le
a gályák oldaláról, próbálgatták lábukkal, mély-e a víz. Mögöttük már
tolongtak tetıtıl talpig réz pikkelypáncélban a perzsák. De valamennyiük –
gótok, perzsák, hunok – pajzsán ott csillogott az I. H. S. V. – az „in hoc
signo vinccs” konsztantinoszi jelmondatának négy kezdıbetője, a Krisztus-
monogram.
– Miatyánk, ki vagy a mennyekben... – zúgott fel az isaurok páncélos
hadsorainak ajkán harci énekké vált ima. A lobogva égı külvárosok lángja
egyre beljebb törve a városba, mintha a hadsorok elé áradt volna.
Markianosz, aki az isaurok hadrendjének jobbszélén lépdeltette
alacsony, nagy sörényő lovát, látta, hogy a széles téren kavargó harcban
most a hunok lendültek elıre. Magához intette az alvezér sztra-tégoszokat,
a zsoldosfınököket és nyugodtan, röviden, legalább fél tucat nyelven
ismételve egy-egy parancsot, magyarázta a támadás irányát, a küzdelem
különlegességeit.
– Markianosz!! Markianosz! – A név ajakról ajakra, leiekrıl leiekbe
zendült a torlaszokon küzdık százezres tömegében.
A térre vezetı hét utcán át hét vaspatakként áradt a páncélos gyalogság.
Nyomukban a követ, fáklyát, bakát, kalapácsot emelı tömeg rohamozott.
A pusztai vezérek, akiknek csoportja most tőnt fel a tér Arany Kapu
felé esı részén, komoran nézték, hogyan pattannak le a hun nyílvesszık az
összevetett, óriás, ezüstös pajzsokon. Léi lepillantott:
– Szóljatok, pásztorok! Vívjunk-e éjszakai harcot itt az utcákon? Tudun
avar kagán a palotákra mutatott.
– Itt, a téren lehetne. De a mellékutcákban egy íjászuk akár tíz
lovasunkat is lenyilaz az ablakokból vagy a háztetırıl.
Bodony bolgár cár világosszıke, tömör, rövid szakáiiát tépkedte.
– Az ám. De közben hátranézz, te kagán, mert majd káprázik
573
a két szemed, mikor azt látod, hogy alig lovagol valaki a jelvényeid
mögött, oszt az is jobbra-balra sandít, hogyan szökhetne a zsákmánya után.
A besenyı beké vállát vonogatta:
– Mindenki a táborba lopakodik vissza görbe úton, hogy jó helyen
tudja, amit összeszedett. Nem hiba az!
Hosszú, mély csend volt. A pusztai nagyfejedelmek arcán a jóllakott
nagyragadozók gondolat nélküli nyugalma látszott. Léi lassan
megfordította lovát.
– Ledıltek a nagyfalak, a bástyák – szólt vontatottan, s úgy húzta össze
keskeny, éles, fekete szemét, mintha a lova gyémánt homlokcsótárjának
csillogása kápráztatná. – Átlépünk mi holnap is rajtuk. Szedjük rendbe a
hadat, aztán a jóllakott farkasfalkából ismét íjászezred lesz. Indulunk új
rohamra. Itt a házak között olyan a legjobb íjász is, mint a farkas a
veremben. Szalmaláng az csak, ahogy a görögök vitézkednek. Hajnalra
megjön a jobbik eszük. Fizetnek ezek, mint a köles.
Nem biztatták a lovaikat, de azok a pusztai ménes ösztönös, ideges
menekülésvágyával lépkedtek ki a városból. A leomlott falak széles,
koromfeketének látszó körén át tarkán, rendetlenül, roska-dásig megrakott,
botladozó lovaikat gyalogszerrel, kantárszíjon vezetve, részegen
botladozott a tengernyi had. Mögöttük egyre közelebb harsogott a
rohamozó tömeg ordítása.

***

Itil a Nagy Erıidézés utáni sámáni álmát aludta. A tízezer szent nyereg
halmán feküdt úgy, amint kellett. Körülötte a Nagysámán, az Égfia, a
Kardisten dicsıségét, káprázatos csodáját zengve járták bővös táncukat a
tarka köpenyes garabonciások. Táltosok kezében az Iszonyú Ahrimán
démonait őzı kettıs, éjfekete és rıtarany tőzzel égı, szent fáklyák
mozdulatlan széles, tömör lángja emelkedett, hogy meg ne szállja a lélek
által elhagyott testének körvonalait valamely hirtelen támadó démon, mint
sakál az oroszlán elhagyott barlangját.
Távolabb zsákmányolástól szédülten kavargóit a pusztai tábor. Tízezer
tábortőz lobogott. Tízezer tőz lobogó fényében már kocka röppent. Telt
kelyhekben a bor.
Csak az elıdsátorban hallgattak komoran a tanácskozásra összegyőlt
pusztai nagyfejedelmek. Szemben velük, a ledöntött falakon, a bizánci
Szent Sereg pajzsfala mögött a fáklyák és a harcban felgyújtott házak rıt
szárnyként lebbenı tüzének fényében százezres
J74
sokaság hullámzott... Százezer kézben kövek emelkedtek, halmozódtak
egymásra, mint az ısi hellén mítoszban, mikor Orpheusz lantjának
pengésére emelkedtek fel Théba leomlott falai. Templomi zászlóik aranya
fel-felderengett a még mindig égı külvárosok, az Arany Kapu-negyed
olykor a kormos, súlyos füstben elhalványuló lángjaiban.
Bent, a Rézpalota üres termében, a mesésen szép, mindig fényt
hordozó, karcsú rézoszlopok erdejében, az aranyozott, réz boltívek alatt
ketten állottak, a császár és az eunuch.
 Theodosziosz rajongó tekintettel nézett oda, ahol az épülı falak
irányában világosság derengett az éjszakában.
– Menjünk... kımíveskötényt öltök. Hálaimát suttogva hadd emeljem
én is városom falait. Végtelen hatalmú Isten, mily kápráztató, rettegtetı,
életadó csodák kincsesháza ez az egyetlen nap. Ki hitte volna hajnalban,
hogy leomlanak a falak. Délelıtt már barbárok elıl menekültem a
kikötıbe, s immár este ismét a falakat építjük a visszavert ellenség elé.
Mily fenséges a sors, ha szédítı' változásokat halmoz elénk, mint a
hegyeket az Út a teremtés napján.
Az eunuch háromszor keresztet vetett.
– Legszentségesebb Felség – szólt alázatos suttogással. – Mind e
diadalmas csoda viharában ott csillognak a te imáid. S csak látszat ama
Ioannész Khrüszosztomosz dicsısége vagy- Markianosz diadala. Hiszen a
te legszentségesebb, legeslegalázatosabb imáid nélkül a leglátványosabb
diadalt arató gyızı is tehetetlen lett volna. Te, csakis te arattál igazi
diadalt. Te, csakis te fordíthattad meg a sors akaratát akkor, mikor acélos
hittel s alázatos lélekkel térdre hulltál ott, a kikötıben, s lármás
kétségbeesés vagy gıgös parancsolgatás helyett a Mindenható kezébe
ajánlottad magadat s városodat. A legfensé-gesebb, a legvakmerıbb, a
legdiadalszülıbb tett...
Úgy hajtotta le nagy homlokú fejét, mintha lenyőgözné s elnémítaná
annak felismerése, amit kimondott. Aztán figyelmeztetıen emelte fel ujját.
– De most vigyázni kell, nehogy a lármázok szedjék le keresztényi
türelmed, tündöklı hited, szent jámborságod gyümölcsét. Még ma éjjel
menjenek követek a hun Nagykirályhoz, s kössék meg a békét. Adjunk
meg mindent, amit kérnek. Nem árt, ha a béke súlyos lesz. Ne higgye ez a
lázadozó, hetykén csapkodó, állhatatlan nép, hogy Khrüszosztomosz vagy
Markianosz megmentette a várost. Mert ha ez a téves hit gyökeret ver az
emberek szívében, életünk nagyobb veszedelembe kerül, mintha ismét
megtámadnák a várost. A hun
575
Nagykirály egy régi, kedvelt embere, ama Oresztész, ki Ravennából
került ide... és én... talán alkalmasak Ics2ünk arra, hogy a rettentı
pusztításnak véget vessünk.
Theodosziosz sóhajtott. Zavartan nyúlt a mellén függı, hatalmas
színarany feszülethez, melyet menekülés közben ruhája alá rejtett.
– A hun király már Margumban, a béketárgyaláson, súlyos adót
követelt, s rokonom, Honoria kiadatását.
 Khrüszaphiosz iskolázott, kifejezı' arcjátékkal jelezte, hogy teljesen
lesújtja, amit az ifjú cézár mond, de ugyanakkor vigaszt keres.
– Minél súlyosabb az adó, annál hamarább saját kárán tanulja meg
mindenki, mily oktalanság szabadítónak tekinteni Markianoszt. Kérdezzük
meg Honoriát, akar-e a hun király felesége lenni. Ha igen, a legnagyobb
titokban engedjük útjára.
Theodosziosz ismét habozva igazgatta ruháján a kettıs mécses
fényében halványan meg-megvillanó feszületet.
– Elfeledted... Ha a hun Nagykirály Honoria férje lesz, részt kérhet a
birodalom kormányzásából. Sıt jogi helyzetét tekintve, még a császári
bíbort is elnyerheti akár Nyugaton, akár Keleten.
Khrüszaphiosz most mosolygott elıször nyíltan, fölényesen, atyai
jóakarattal.
– Ha Honoria valóban titokban tartózkodik Attilász sátrában, s mi
elérjük, hogy ezt egy ideig a hun fıszálláson is titokban tartsák, akkor
késıbb, kedvezıbb helyzetben egyszerően letagadhatjuk, hogy az a leány,
aki a sátrában hál: Honoria. Tehát Attilász minden követelése jogtalan.
Most életünk múlik azon, hogy a hun sereg elvonul-e minél hamarább a
város alól, s csökken-e Markianosz hatalma a nép felett. Legyen béke. S
békében minden igazán jó hadvezér oly bizonytalanul cselekszik, amilyen
határozott a háborúban, mikor valójában mégis övé a sereg.
Theodosziosz leült a kéziratokkal zsúfolt asztalához.
– Még ma megírom, hogyan döntötte le sámáni erejével Attilász a
falakat... hogyan törtek be a városba a hunok.
Khrüszaphiosz lassan tette kezét a császár írószerek után nyúló karjára.
– Legszentségesebb Uralkodóm... Ha elismered, hogy a Nagysámán
ereje döntötte le a falakat, elismered istenét. De elismerheti-e igaz hitő
keresztény más isten létezését? Helyesebb, ha azt írod, s nyomodban
persze az udvari történetírók is, hogy a falakat a földrengés rongálta meg.
Véletlenül éppen a hun roham napjának reggelén. A rettegett barbár íjászok
csupán a külvárosokba rontottak
576
be. Így egyszerre csökken Khrüszosztomosz és Markianosz szertelen
dicsıítése. Ha jótorkú kikiáltók így hirdetik ezt a birodalom cirkuszaiban,
Antiochiában, Alexandriában s másutt, de itt a városban is, s jótollú írók
így írják meg az eseményeket, már egyetlen esztendı múlva mindenki így
is emlékszik meg róla. A közönséges ember legjobban önmagától irigyli a
csodát, mert értelmével fel nem fogható jelenségek mélyen sértik szürke
hiúságát.
 Theodosziosz visszahúzta az írószerekhez kinyújtott kezét.
– Elképzelhetetlen, hogy e lenyőgözı csodákkal ékes napon ne a bölcs
sugallat szóljon ajkadról. Legyen Honoria távozása mély titok.
Az eunuch bólintott:
– Ez az egyetlen lehetıség, hogy részben teljesítsük a hun király
kívánságát, részben megóvjuk magunkat a tett következményeitıl. Késıbb
senki sem bizonyíthatja, hogy e leány, aki ma éjjel a hun sátrába megy,
valóban Honoria. Bár Attilász maga természetesen felismeri. A megépült
falakra pedig felíratjuk: „Theodosziosz, a leg-alázatosabb remetecézár
imájára illeszkedtek össze a földrengéstıl ledöntött kövek. A
legkegyesebben segítı védıszentjeinek Szent Laurentiosz vértanúsága,
Szent Ioszephosz testi halála, Szent Ta-deusz Iudasz Krisztus-látása, Nagy
Szent Iréné mennyei felmagasztaltatása és Szent Dorotheusz türoszi
püspök dicsı hitvallása napján.” Ki kételkedhet, hogy ily napon a te, csakis
a te imádra illeszkedtek falakká a föld alatti démoni erıkkel leomlasztott
bástyák?
A Rézpalota csodás kertjének fái között a távoli hajnalt meg-érezve
halkan, vidáman csipogott egy-két, még harmatos szárnyú madár. A
Khrüszoterosz-öböl felıl halászok jöttek a Byzantion-negyed
ezeresztendıs, keskeny utcáján. Vállukon nagy, tarka gyé-kényfonatokban
friss hal. Hangosan ámultak a harc százféle jelén, s találgatták, mi is
történt, míg ık a Pontosz Euxinosz fekete hullámos tengerén feszítették
foltos vitorláikat, s kérték védıszentjeiket, tereljenek sok halat rongyos
hálóikba.

***

A vaskos, mohos, ısrégi kövekbıl épült ısrégi ház a tengerparton

emelkedett. Akadt a parti halászok között, aki azt állította, ez a mohos,
köves ház egyidıs az ezeréves Byzantionnal. Itt bent, az alacsony emeleti
szobában, olyan erıs volt a tengerillat, mint egy gálya fedélzetén, de az
asztalon heverı papirusztekercsekbıl friss írófesték enyhe kátrányszaga
áradt. Oresztész ovális, tiszta hellén arcán feszült figyelem és a nagy
megtiszteltetés izgalma látszott.
577
– Valóban, uram, én a hun Nagykirály igen-igen régi ismerıse,
mondhatnám, barátja voltam, de számomra Róma nagysága s a birodalom
egysége elıbbvaló, mint a személyes érvényesülésem. Most is éppen olyan
munkán dolgozom, melyben Gallia, Hispánia és Africa visszahódításának
erkölcsi alapjait, feltételeit taglalom.
Khrüszaphiosz soványán, vékonyán ült elıtte. Nem nélküli, hővös,
keskeny arcán elismerı csodálkozás rezzent, de magas, sima s mégis
öreges homlokán a tovaszálló gondolatok inkább a jövıbe, mint a múltba
lebbenı árnyéka suhant, összetette hosszú ujjú kezét keskeny térdén, és
bólintva sóhajtott.
– A birodalom helyreállítása régi nagyságában, mindnyájunk tiszteletre
méltó álma, de az erkölcsi feltételek mindig csupán eredményei a helyes
politikai cselekvésnek. Az elveszett provinciákat csak Bizáncból lehet
visszaszerezni Róma számára. Ezért szükséges, hogy a Kelet-római
Birodalom erıs legyen. Ennek feltétele viszont, hogy a hun Nagykirály
bárhova, de másfelé forduljon tengernyi hadával.
Egy pillanatig úgy látszott, mintha rajtakapta volna magát, hogy vét az
óvatosság királyi törvénye ellen, s kutatva, mennyit vétett, most pillantott
fel elıször élesen, minden kicsiny jelt értékelve, Oresztész arcában:
– Te, uram, ki oly kiváló tudós, képzetten gondolkozó filozófus és...
igen veszélyes politikus is vagy, sokat tehetnél ez alapvetı cél érdekében.
Ha sikerülne a hunokat a germánok ellen fordítani, a hun Nagykirály
összezúzhatná a nyugati gótokat, frankokat, alánokat, kik oly méltatlanul
birtokolják Galliát, a ma már a legrómaibb földet. Ez alapja lehetne a
legnagyobb tetteknek is. Ezért úgy vélem, helyes, sıt nélkülözhetetlen,
hogy Attilász trónja mellett oly képzett s a hun Nagykirály számára is
régóta rokonszenves férfiú álljon, ki okszerően és rendszeresen
figyelmeztesse a galliai hadjárat elınyeire, s újra meg újra harcra hívja fel
a Nyugatot bénító barbár népek ellen, kik valamennyien tulajdonképpen az
ı szökevény alattvalói, mert a hun birodalom földjérıl, hunok elıl
menekülve rontottak át a római határokon.
Oresztész arcán sápadtság ömlött el.
– Ha Attila hadat vezetne Galliába, s uralma alá hajtaná a keleti gótok
mellett a nyugati gótokat, a frankokat s alánokat is, akkor Itália szinte
egyedül marad, s magától veszíti el szabadságát. Valen-tinianus császár
pedig csupán egyike lenne a hódolt uralkodóknak.
.Érezte, hogy hangja megremeg a felháborodástól. Észbe kapotf.
578
Hódolatteljesen lehajtotta fejét. Erıt vett magán, és halkan, alázatosan,
de határozottan mondta:
– Úgy látom, annyira félted a Legszentségesebb Theodosziosz Cézár
jövıjét, hogy a legnagyobb áldozatra, is hajlandó vagy... de ne felejtsd el, a
legnagyobb áldozatunk sem pusztíthatja el azt, amiért küzdünk. Mert ha
igen, vajon áldozat-e vágy csak politikai játék önmagunk életének s
hatalmának megvédésére.
Hirtelen megrettent, hogy ügyetlenséget követett el, és elnémult. Az
eunuch nyugodtan, figyelmesen hallgatta. Gyerekesen vékony hangon,
halkan köhintett:
– Ha Bizánc elvész, ez Róma bukása is. Mert vajon Nyugat egyedül
ellenállhat-e Attilásznak? – Elmosolyodott. Színtelen, keskeny ajkán
fölényes vidámság rezzent. – Ha Attilász megtámadja a nyugati gótokat,
frankokat és más erıs, galliai, germán népet, akkor azok valamennyin
akaratlanul is Róma szövetségesei lesznek. De a hun Nagykirály csak
akkor fordul Nyugatnak, ha teljesen legyızött-nek, veszélytelennek véli
Bizáncot. Ha nem kell tartani seregünktıl déli határain, míg ı Nyugaton
harcol. Ezért helyes, ha teljes hódo-latot mutatunk, és nem vívunk véres,
haszontalan, de a gótoknak különösképpen üdvös háborút, melyet
Markianosz s hívei oly hangosan követelnek, mintha nem is fenyegette
volna e várost valóban halálos veszedelem. Értsd meg, Oresztész filozófus,
én az elme háborúját viselem Attilász ellen. Teljes hódolatot mutatva
eresszük a hun királyt a gótok ellen, s ha a nyugati germánok segítséget
kérnek, Róma s Bizánc is segítse ıket. így a hun király legyızhetetlen
erıvel találja szemben magát. S a Nyugati Birodalom egysége helyreáll,
mert összekovácsolja ellenségeskedı népeit a közös élethalálharc. Míg ha
most egyedül küzdünk a hunok ellen, négy nagy provinciánk válna
sivataggá száz- és százezernyi lovának patkói alatt.
Elhallgatott. Kiegyenesedett ültében, és szabatosan, egyenletesen,
szinte nyugodtan kimondta:
– Ezért kérlek, menj Attilász táborába. Akár mint hivatalos követ, akár
mint látszólagos szökevény, és elevenítsd fel a régi barátságot a birodalom
helyreállításának s egyesítésének nagy és szent célja érdekében.
Oresztész érezte, mint hullámzik át rajta az izgalom. Megnedvesítette
nyelvével kiszáradt ajkát.
– Megtisztelı bizalmadban túlbecsülöd e régi barátság igazi értékét,
uram – szólt zavartan. – Attila legfeljebb tündöklı szépségő ifjú ágyasai
szavára hallgat, s férfias ajándékozó kedvvel jutalmazza
579
mámort adó éjszakáit. Mi, férfiak, csak halkan s engedelmével
szólhatunk közelében, de egyébként is, nem tudom, bírom-e még a hun
Nagykirály bizalmát, hisz engedélye nélkül távoztam Ravcnnából, bár
követe voltam ott.
 Khrüszaphiosz felkelt székérıl. Kezét összekulcsolta a mellén függı,
nagy aranykereszt körül.
– Lehetıséget adok neked, Oresztész filozófus, oly tett véghezvitelére,
mellyel nemcsak tökéletesen visszanyered a hun Nagykirály bizalmát, de
oly sok félelmetes nép sorsát hordozó akaratát is befolyásolhatod a
birodalom legszentebb üdvére. Tudom, hogy Róma nagyságának felette
kiváló elméjő, szilárd s bátor híve vagy. Ezért kérlek, kísérd a Nagykirály
sátrába a legnagyobb titokban Honoria úrnıt.
Oresztész úgy hajolt elıre, mintha rosszul hallotta volna az eunuch
szavát. Szerette volna megdöbbenve ezt mondani: „Nem értelek, uram...”,
vagy gúnyosan megkérdezni: „miért?”, vagy felháborodva kiáltani: „Ez
árulás!” Khrüszaphiosz meg-megrebbenı szemmel, úgy nézett rá, mintha
már hallotta volna mindezt.
– Attilász talán már holnap követeli majd követei útján Hono-riát, ki az
ı menyasszonyának vallja magát titkos okból... s persze teméntelen
hadisarcot követel, sok ajándékot vezéreinek, nemkülönben a hun népek
szökevényeinek kiadatását. S ott, Északon földet is. Bizánc falain ott áll a
felfegyverzett nép, de a hun íjászok a birodalom egész európai részét porrá
égethetik, ha mi, engedve Markia-nosz oly lármás híveinek,
megkísérelnénk a harcot. – Vékony kezét elırenyújtotta. – Ha ellenben
Honoria úrnı már ma éjjel a Nagykirály sátrába megy, sok mindenben
érvényesítheti áldásos befolyását. Mely vılegény nem teljesítené új
menyasszonya elsı kívánságait?
Látta Oresztész szemében az ellenvetések mozaikját, és gyorsan
folytatta:
– Legfontosabb a titoktartás. Ha mindez valóban titokban történik, s e
titkot mi is, a hun király is megırzi, késıbb még azt is kétségbevonhatjuk,
hogy e hölgy, aki ma éjjel Attilász sátrába jön, Honoria, hisz nem látta
senki jövetelét.
Oresztész érezte, hogy közbe kell szólni, ha nem akarja, hogy a másik
egyszerő eszköznek tekintse, s nem magával egyenrangú gondolkodónak.
– De miért tartana titokban ily hatalmas diadalt a hun király? – kérdezte
hővösen, alig leplezve a jólesı gúnyt. Khrüszaphiosz is mosolygott:
580
– El kell mondanod, hogy ha a háborús párt hívei megtudják ezt, mi,
akik a békét szorgalmazzuk, elveszítjük hatalmunkat. Akkor nincs adó,
akkor az ostrom elhúzódik. S a lovasai nem szeretnek városokat
ostromolni, fıleg, ha már kedvükre zsákmányolhattak ott. – Köhintett, s
olyan mozdulatot tett, mint a varázsló. – De egyébként is, ha hivatalosan
kísérjük hozzá e menyasszonyt, akkor elismertük mindazon jogokat,
melyek e házasság következményei. – Halkan felnevetett. Az ablak felé
fordította fejét: – Régi szokás, hogy a titokban megszöktetett menyasszony
hozományát a szülık nem kötelesek kiadni.
Felkelt, mintha befejezte volna a beszélgetést. Oresztész sápadtan
hallgatott. Aztán, mintha egy alaptételbe foglalná össze az ismert
részletfogalmakat, mondta:
– Honoria úrnı a Legszentségesebb Galla Piacidia császárnı leánya.
Ha Attila mint ez ifjú hölgy férje, követeli a birodalom harmadát s egyéb
uralkodói jogokat, Rómát dönti veszélybe. Sem Valenti-nianus cézár, sem
Piacidia úrnı nem egyezik bele birodalmunk ily súlyos gyengítésébe.
Mikor átküldıd Honoria úrnıt Attila táborába, háborúba küldöd a hun
királyt Róma ellen. Én... nem... – kezével határozott mozdulatot tett, s
anélkül, hogy a mondatot befejezte volna, elhallgatott. Khrüszaphiosz
lassan feléje fordult. Éles, ravasz, sápadt arca most ıszintén szívélyesnek,
sajnálkozónak látszott.
– Elsısorban a te üdvödet kerestem, uram... hiszen mindnyájunk
kötelessége keresni a legjobb utat barátaink számára, íia halálos veszélyben
vannak. Ha megvárjuk, míg Attilász követei kívánságát elıterjesztik, már
el is veszítettük a játékot, mert a hun király, ki indokoltan teljes gyıztesnek
akar látszani szolganépei elıtt, nyilvánvalóan nem enged követeléseibıl.
Nekünk tehát e követelések ellen már akkor kell küzdeni, mikor még nem
foglaltattak szavakba a hun vezérek haditanácsán. – Mélyet sóhajtott.
Szemében gúnyos szánalom rezzent. – A hun Nagykirály most is követeli
majd az ösz-szes szökevények kiadatását. S te szintén szökevény vagy...
hiszen a hun fejedelem szolgálatából szöktél hozzánk. Én még ma éjjel
értesítem a seregünkben harcoló hun szökevényeket, hogy széled jenek
szét a Szent Birodalom távoli, keleti tartományaiba. – Hümmögve csóválta
fejét. – Lehet, hogy Markianosz fıvezér nem egyezik bele leghőségesebb
testırei távozásába, mert esetleg más céljai vannak e vitéz lovasokkal. Ez
esetben... – Vállat vont. Övatosan elhallgatott. Lassú, hangtalan léptekkel
haladt az ajtóig. Hosszú, vékony ujjaival játékosan megkopogtatta a
vaskos, kopott tölgyfa deszkákat.
– Ha valóban használni akarsz Róma ügyének, igyekezz, hogy Honoria,
e különös, oly rejtelmes menyasszony befolyása minél nagyobb legyen. S e
befolyás által ott állhatsz Attilász tigrisbırös, elefántcsont trónja mellett. A
többi már a te dolgod. Ily óriás birodalom, mint a hunoké, egyetlen, nagy
uralkodó személyes kiválóságán alapszik... s ha a Nagykirály halott, ez a
birodalom annál gyorsabban és nyomtalanabbul tőnik el, minél több
hatalmas, nagy nép nyögi a szolgaság igáját.
Megfordult. Látványos mozdulattal ült az asztalhoz. Arcát betöltötte a
lehetıségek villámként felgyőlı lobbanása. Keze átrebbent a kéziratokon.
– Eratoszthenész szomjúhozta a világ szennyét emésztı, hegyeket
olvasztó vulkanikus tőz lobogását, s ebben látta a legizzóbb, legtisztább
igazságot. De te ne csak tıle tanulj, filozófus Oresztész, ne csak
Arisztipposztól, ki győlölte a szolgaság bőzös rendjét, s legerkölcsö-
sebbnek minden szolgaság s minden barbarizmus lerombolását tartotta. De
tanulj Brutustól s Cassiustól! Hisz nem a római Szent Birodalom cézárja ül
tıled kartávolságra, de iszonyú, vérszomjas ázsiai zsarnok] „Flagellum
Dei”, az Isten rettentı ostora.
Oresztész mélyen sóhajtott. Szemében különös vágyakozás győlt ki.
– Honoria titkos kiadatása rettentı árulás Piacidia és Valentinia-nus
ellen – szólt gyorsan, de hangján érzıdött, hogy másra gondol.
Az eunuch vállat vont.
– Bizánc megmentése a hun veszedelemtıl semmiképpen sem árulás.
De ha a hun Nagykirály a Nyugati Birodalom valamely tartományát
követelné mint Honoria hozományát, Valentinianustól, ki nekünk
köszönheti a hatalmat, indokolt, ha e tartomány Gallia lesz, mely úgyis a
nyugati gótok, frankok, alánok, burgundok birtoka. Valentinianus követei
titokban ajánlják fel Galliát mint a császárleány hozományát, de nyíltan
hangoztassanak valamilyen kitérı választ. Esetleg állítsák, hogy Honoria
valamely vidéki városban él elvonult, jámbor életet, vagy férjhez ment
már, s így nem lehet menyasszony... vagy...
Hosszú, vékony keze kapkodva röpködött a levegıben, láthatatlan
kockaként dobálva az érveket.
– Mindegy, Oresztész. A legfıbb, legnemesebb feladat az, hogy
J82
a hun nyilak oly gyilkos zápora a gótokra, frankokra vagy más, ránk
veszélyes, birodalomrabló barbárokra zúduljon, s ne Rómára, ne Bizáncra.
Hogy a Birodalom legyen a mérleg nyelve, a nevetı harmadik, e rettentı
élethalál viaskodásban. De egyre vigyázz! – Két karját látványos
mozdulattal felemelte, mint a színészek, ha óvatosságra intik a tragédiák
már elıre biztos pusztulásra ítélt hısét. –Gondos szigorral válaszd el az
elröppent szavakat a maradandó írástól. Soha, senkinek sem szabad
bizonyítékot találni arra, hogy Honoria úrnı ma éjjel a hun Nagykirály
sátrába megy. Az írástudatlan barbárok zavaros lármája nem bizonyíték.
Mi, római államférfiak bevallhatjuk-e Anyaszentegyházunk oly hatalmas
fıpapjai elıtt, hogy Nagy Theodosius unokája soknejő pogány barbár
ágyasa lett? Attilász fogad/a Honoriát, s úgy véli, ez elegendı*... de
csalatkozik, ha továbblép a megkezdett úton, mert a jog, forma nélkül,
csupán érvek alaktalan halmaza.
Hirtelen elhallgatott, és gyermekesen ıszinte megdöbbenéssel, mely
talán saját magának is váratlanul tört reá, kérdezte:
– Nem akarok hinni szememnek. Oresztész filozófus, te sírsz? Hidd el,
Honoria nagy s nemes feladat eszköze. Attilász birodalma határtalan,
hatalma lenyőgözı. Olyan ı már, mint a hellén istenek, kik csak a földi
asszonyok ágyában váltak érzékekkel hozzáférhetı emberekké. Gyere,
elızzük meg a hun követséget. ígérjünk meggyızıen többet, mint
amennyit követelnének, hogy kevesebbet adhassunk, mint amennyit
követelnek. A szökevények, akik most jöttek át, mondják, a vezérek egész
éjjel tanácskoztak, de döntés csak akkor lesz, ha a Nagykirály felébred
sámáni álmából. Gyere... Úgy értesültem, Honoria, azon titkos ok miatt,
melyrıl néhány beavatott suttog, szívesen megy a hun király sátrába. Siess!
Mindazt, ami szívednek itt kedves, késıbb hozzád viszi udvari írnokom,
Priszkosz Rhetor...
Oresztész úgy fedte el fejét tógája szélével, mint a halálra készülık, és
szótlanul indult utána.

***

A diadalmas, örökké lobogó sámáni csoda után a legholtabb halálnál

holtabb mágusi álomban Itil arca kisimult, megifjult. Mint könnyő párákba
borult völgyben vonuló ménes, merültek fel öntudatában az anyagi sík
fogalmai, bár a körvonalaik még halványak voltak.
Az összeolvadó mozaikokból lassan merült fel a Varázsszeretı
583
kicsi, kerek, lányosán bájos arca. Hosszú pillás, rejtelmesen változó
fényő szemében szomorúság opálos köde rejtızött.
– Kín és pusztulás rettentı útja a te utad – mozdult meg piros, ízes,
beszédes ajka. – S tikkadt testtel hiába várnak rád lobogó éjszakáikon szilaj
ágyasaid... Nem gyúl nászáldozat.
Itil ajkán a csoda lángját szított mágus diadalmas mosolya rezzent.
– Titáni tettek lépcsıje vezet ágyadhoz, ó, Hajnalcsillag Asszonya, te,
Legtitkosabb, Legszilajabb istennı. S vajon nem titáni tett volt-e, hogy
megidéztem a puszták Kardistenét? Nem dicsı sámándiadal-e, hogy látva
látta ıt minden íjászom, minden harcos, akár barát, akár ellenség? Nem
cselekedtem-e nagyobbat, mint bármely halandó, mikor akaratom által
felfakasztott erıkkel döntöttem le a megvívhatatlan, ledönthetetlen falakat?
Eiréné, bársonyos, erıs vállán könnyő rezzenés futott.
– Tudom, erık törvénye a te törvényed. De beszennyezi a kozmikus
mámor tiszta lángját a kín durva tüze, a pernyét hordozó pusztítás hamuja s
a rettegés, mely megbénítja a lelket is.
A Nagysámán szeme elıtt ezüstköd gomolygott. Aztán elmerült a
Legszilajabb Istennı' alakja, arca. Sötétszürke leányszemek csillantak,
hamvasbarna haj lebbent. A szent nyergek piramisára lányosán nyúlánk,
ifjú papnı lépett.
– Eljöttem hozzád, mert holt szeretım ölelésére vágyom – siklott át a
férfi lényén az ifjú papnı akaratrezgése.
Itil elmosolyodott.
– Jöjj tehát. Ágyasházam kapui tárulnak. Arany veretes nász-szereket
kovácsoltatok neked, te, királyleány. Emlékszel-e, ott, Ra-vennában, mikor
a tenger hullámain lebegett a császári csónak... akkor eléd idéztem a turul s
a fehér szarvasünı jelképét? íme, teljesült. Jöjj, s légy fedetlen, csodás
meztelenséggel ékes, mint a Leg-meztelenebb Szeretı. Szólj, mely
birodalmat kovácsoljam karcsú bokádra varázsbilincsként, mely odaláncol
ágyamhoz? Aranyfényő Bizáncot? Drágakövekkel sziporkázó Indiát? Vagy
az Örök Rómát, melynek egyedüli, jogos fejedelemnıje vagy?
Gondolatai néha szavakká váltak, halk suttogássá, rebbenı hívássá.
Honoria magasabban lépett fel a szent nyergek halmazára. Levette hosszú,
liliomfehér ujjáról Nagy Theodosius híres birodalomgyőrőjét, és lassan
tette le a Nagysámán mellére.
Oresztész, aki hátrább állott, elfedte szemét. Orkháb és Oyma tjehunyt
szemmel, de sámántekintettel figyelték, hogyan cikáznak
584
fel a királyleány tette nyomán az eddig ismeretlen akaratörvények.
Fokozatosan halványuló, elváltozó arcukon áhítat és diadal ujjon-gása
rezzent.

***

Az elıdsátor elıtt fojtott csend volt. A pusztai nagyfejedelmek szelíd

házi lovaikon ülve tanácskoztak, melyek nem nyugtalankodtak a
leghosszabb beszédek alatt sem. Most mindenki az elıd felé tekintett. Itil a
bizánci követeket hallgatta, s most, hogy a követ befejezte beszédét,
körülpillantott. Talizmángyémántokkal borított, színarany szent nyeregben
ült, jelezve, hogy jóakarattal fogadja, s hallgatja meg a követeket.
Az óriás termető Togrul, akinek tigriskarmokkal vésett arcán ott
derengett a tébolyult nász lobogó éjszakáinak sápadtsága, jelezve, hogy
szólni akar, felemelte karját. Agyában pontosan, élesen merültek fel
Arsinoé szavai, s most szinte szóról szóra ismételte azt, amit legszilajabb
ágyasától hallott.
– Ha bevesszük Bizáncot, ha sisakodra kovácsoltatod negyediknek
Theodosziosz cézár koronáját, akkor sem nyerünk többet. Hisz ez a követ
majd többet ígért, mint amit mi írásba vettünk, nemhogy alkudozott volna.
A sovány, inas Kibéd kazár boksa, jelezve, hogy mindenkihez akar
szólni, levette sastollas, nagyfejedelmi süvegét.
– Azt mondom én, ti vezérek, meg kell ám becsülni a sőrő gyapjas, jó
bárányt is, nemcsak a harci mént vagy éppen a dús gulyát. Ez a szép ország
itt bizony aranygyapjas bárány. Az ilyennek ne húzzuk le a bırét, de
okosan nyírjuk meg, hogy annál sőrőbben, szebben nıjön az az
aranygyapjú. Ezért mondom, most aztán ne dúljuk, pusztítsuk ezt a földet,
mert Theodosziosz császár jobban alávetette magát a te akaratodnak, te,
Nagysámán, mint akármelyik leghőségesebb híved. Ha pedig fizetik azt a
tengernyi aranyat, amit felajánlottak, bizony ügyetlenség lenne lesújtani
azt, aki nekünk dolgozik.
Végig, a sátrat rebbentı táborból a vezérek tanácskozó csoportja köré
összesereglett tizenhárom nagy, pusztai nép százezernyi kardos, süveges,
válogatott harcosainak beláthatatlan tömege felett helyeslı moraj áradt.
– Jól beszélsz, te, boksa!
Tudun avar kagán, aki talán egykorú volt a kazár Nagyfejedelemmel,
de sokkal fiatalabbnak látszott, bosszankodva a másik sikerén, hevesen
legyintett.
585
– Futnátok haza rejtegetni a zsákmányt! Mi!? – rikoltotta a tömeg felé,
és fenyegetıen rázta héttollas buzogányát.
Itil megigazította vállán a nagysámáni, fekete párducbırt.
– Szólj még, kagán, ha egyszer így rázod a buzogányod – mondta
halkan, vidáman, nyugodtan.
Tudun elıször elıre-, aztán hátrakanyarította vállán a hatalmas
tigrisbırt.
– Mit szóljak? Én régi vadász vagyok. Égisten régi, igaz íjásza. Tudom
én, hogy van az. Megette a nagy fene azt a kutyát, amelyiket bottal kell a
nyúl után hajtani. – Buzogányával a városfalak felé intett, ahol százezer
kéz hordta a követ tízezer pajzs csillogó zárt sora mögött. A zsoltárokat,
szent himnuszokat éneklı sokaság felett templomi zászlók drágakövekkel
kivarrt selyme, bíbora lebegett. Fütölık kékes lángja kígyózott. Olykor
egyszerre százak és százak hívták hangosan védıszentjeiket, fogadalmakat
kiáltoztak. Néha a hirtelen lobbanó hit szédületében roskadtak térdre ezrek
és ezrek. Az ég felé karok emelkedtek.
– Kürie eleiszon! Kürie eleiszonü! Az Őr velünk! Az Úr velünk!!
Ott, ahol a falak ledıltek, még mindig betemetve sötétlettek a várárkok,
de a túlsó oldalról a lebontott vagy épülı házak tégláiból mesés
gyorsasággal emelkedett az új, hevenyészett városfal. Rajta sőrőn
tornyosultak a hadihajókról, a Khrüszoterosz-öböl, a Boszporusz és a
Márvány-tenger felé esı bástyákról idevontatott, kıvetı katapultok és az
óriás lándzsákat vetı, scorpiónának nevezett hadigépek. Körülöttük
hadihajók tengerészeinek piros ruhái virítottak. A fényes nyári délelıttben
is mindenütt fáklyák ezrei lobogtak, és szurokfekete, vékony, hajlékony
füstcsíkjaik úgy lebegtek a kék égbolton a teljes szélcsendben, mint csak
sámán szemének megfejthetı, jövıt rejtı jelek.
Most valamennyien a falakat nézték. Orkháb fıtáltos jelezve, hogy
szólni akar, közelebb lépdeltette hatalmas, okos szemő, fehér lovát. A
falakın hullámzó nép hirtelen úgy érezte, az ısz szakállú Viharistent látja
úgy, ahogy akkor tőnt fel elıttük a rettentı fer-getegben, amikor
leomlottak a megvívhatatlan falak. Itt lent figyelve emelkedtek fel lovaik
kengyelében a tizenhárom nagy nép legjobb íjászai, leghíresebb bajvívói.
– Ha elfoglalnánk Bizáncot – szólt messze zengı hangon, s láthatatlant
látó szemében jövıbe tekintı, sámáni értelem csillogott –, átmenekülne a
cézár udvara a tengerentúlra. S ott bizony nem ér586
nénk el ıket, mert felette erısek a hajóik, számuk is igen nagy.
Tudnánk-e akkor úgy szólni a cézárhoz, hogy meg is fogadná szavunkat?
Ha pedig nem tudnánk, hasznosak lennénk-e erıs szövetségesünknek,
Geiserich vandál királynak, ki ellen a cézár már-már elküldte hajóhadát?
Most e seregünk s a vandál király hatalmas hajóhada, mely eddig a viharok
miatt nem szállhatott tengerre, bármikor halálos győrővel zárhatja el akár
Itáliát, akár a bizánci cézár birodalmának egész tengeren innen esı részét.
De ha e szövetség megbomlik, sohasem foglalhatunk el oly hatalmas,
gazdag városokat, melyeknek lovas haddal el nem zárható kijárata van a
tengerre. Most a bizánci birodalom egész tengeren inneni részének minden
városa túszunk. Botor cselekedet lenne leölni a túszokat ok nélkül.
Az íjászok tengernyi tömegén helyeslés morajlott.
Orkháb egy pillanatra elhallgatott, aztán Togrul felé fordult.
 – Ha nem pusztítjuk el Bizáncot... s te is ezt ajánlottad, Nagyfejedelem,
akkor barátunkká kell tenni. A cézár követei hírül hozták: az elıkelı
negyven szőz szülei hatalmas váltságdíjat ígérnek a leányaikért. Mi szót
ejtesz errıl te, kuturgurok Nagyfejedelme?
Togrul halk mormogással vonogatta roppant vállait.
– Elég tág az ágyasházam... megférnek nálam is.
A vezérek kíváncsian figyeltek. Mély csend lett. Orkháb hatalmas,
hófehér ezüstszakáilába rejtette mosolyát.
– Beszélik, hogy egy Arszinoé nevő görög leány bírja kedvedet felette
tüzes hévvel. Gondold meg, Tigrisölı... adj vissza a negyven szőzbıl
szüleiknek húszat, s kincsesházad fénye még a leggazda-gabbat is
elkápráztatja.
Togrul lepillantott.
– Van nekem erıs, igaz szeretım – szólt halkan –, de ki ne tudná, hogy
igaz szeretıt úgy kell kovácsolni a maga számára a férfinak, mint az
aranymívesnek az ékszert. Negyven szőz... negyven ifjú asszony... Azt
hiszitek, sok? így vagyok igazán erıs annak az igazinak.
Itil lassan körülpillantott. Egyszerre csend lett.
– Ez a negyven elıkelı család, míg leányaik nálunk vannak,
Markianosz fıvezér híve lesz, s veszélyezteti a városban barátaink
hatalmát. Vagy most add vissza a negyven szüzet, váltságdíjért, vagy egy
esztendı múlva, váltságdíj nélkül.
Togrul lassan vette le a sasszárnyas, aranyozott vezéri sisakját.
– Kivárom én azt a kerek egy esztendıt Itil kán – szólt tisztelettel.
587
A szép, barna arcú Törtei, aki a kun törzsek felett volt tíz évre
megválasztott Nagyfejedelem, és szerette volna, ha a táltosok „örökös
nagyúrnak” ajánlják a törzsfık hőségét biztosító vérszerzıdés által,
odahajolt Oyma jász nagysámánhoz.
– Ugyan akad-e a negyven leány számára elég erıs férfi ott a
városukban, ha egy kerek esztendı után hazajutnak? – kérdezte mosolyát
rejtve. – Ezt nézd meg, te, sámán, azzal a titkot látó szemeddel.
Oyma keskeny, barna, sovány arcán is átrezzent a vidámság.
– Sokan visznek most új ágyasokat e földrıl. Meglásd, nem múlik el
két holdtölte, s milyen másképp szólnak a férfiak a tanácsban. Azt hiszi a
sok kopjás, ık gyıztek, mert az ágyukban teperték le a bizánci
asszonyokat... aztán majd meglásd, az új ágyasok ölelése által minket gyız
le Bizánc. Nem hiszem én, hogy még egyszer felemelné a nagyfal ellen
istenkardját a Nagysámán. Vagy ha igen, akkor csak suhint egyet vele,
valami más célt keresve.
Törtei arcán helyeslés látszott.
– Nem is kell, ha egyszer hatezer font arany évi adót ád a császár.
Oyma éles sólyomarcán gúny rezzent.
– Majd visszaszedik tılünk azt a sok aranyat fölösen a görög kalmárok.
Ennyi asszony, amit innen elvittek az íjászok, többe kerül majd a pusztai
vitézeknek, mintha az ellenség fosztotta volna ki szállásaikat. De mit
tehetünk? Semmit. Ki-ki úgy tegye magát koldussá, ahogy jónak látja.
Törtei úgy érezte, a jász nagysámán szavai tulajdonképpen ellene
irányulnak, és jelezve, hogy más még vétkesebb az asszonyrabság
elıidézésében, ravasz együttérzéssel mondta:
– Ügy, úgy. Még jó, hogy Itil kagán ráparancsolt a kuturgur fı-ordasra,
hogy egy év múlva adja vissza azokat az ifjú fogoly lányokat. Nem
szóltam, de arra gondoltam: ott Északon, a pusztán, ahol olyan kemény a
tél, talán a fele se bírja ki azt az egy esztendıt.
Oyma szemében aggodalom és bánat rezzent.
– Nem megy már soha többé vissza a nagy pusztákra a tigrisölı Togrul
kán – szólt fejét rázva. – Tudja ı is, nem bírná ki a folytonos vándorlás
fáradalmait az a görög lány, aki úgy megperzselte éjszakáit, de a többi se.
Törtei hirtelen érezte, hogy jóslatot hall. Szép, barna, férfias arcán
áhítat siklott.
588
– Nem? De hát akkor hol legelteti népének nyájait, gulyáit? Itt errefelé
minden a magyar törzseké meg... gótoké...
Oyma most pillantott fel reá elıször.
– Az a görög leány ott akar majd lakni, ahol a hazájához a legközelebb
lehet. Olyan földön, ahol úgy-ahogy otthon érezheti magát. Ilyen föld csak
egy van: Pannónia, ahol most a keleti gótok élnek. Ezt kéri majd a tigrisölı
népe vitézsége jutalmául. A gótok meg menjenek odább, Nyugatra. –
Vállat vont. Legyintett. – Hát hiszen nekünk nem rossz, ha gótok helyett a
kuturgur íjászok legeltetnek ott, mert így az ı legelıik elválasztják Nyugat-
Rómát Kelet-Rómától.
Törtei csodálkozással levette süvegét:
– De hát a gótok? Hová mehetnek? Nyugatra? Itáliában Aëtius a mi
szövetségesünk. Ellene csak nem zúdítja a keleti gótokat Itil kán?
Oyma egy pillanatra erısen összezárta ajkát.
– De kaphatnak új hazát Galliában, ott, ahol ma testvéreik, a nyugati
gótok táboroznak. S más germán népek is, melyek most a hunok elıl
foglalnak értékes legelıket: herulok, skirek, turcillingek, rugiak, gepidák
mind Nyugatra vonulhatnának, míg itt a Tisza mentén, Dácia hegyeiben,
Duna síkságán egészen a tengerpartig, pusztai népeket lehetne tömöríteni.
így szilárdabb lesz a birodalom. Galliában, Hispániában pedig az
istenkardja vésse ki a germán népek új országainak új határait.
Törtei látta, hogy most már többen figyelnek feléjük. Csend lett.
– Lelkemben olvastál, Oyma sámán – hallatszott halkan, ünnepélyesen
Itil szava.
A jóslatlátás áhítatos suttogása végigrezdült a sokaságon. Aztán
hangosan, vidáman csapott fel a vita, a kurjongatás, a beszéd. Itil intett a
kürtösöknek, fújják a győlés végét, és a sátra felé vezette a lovát.
Szerte a síkságon az indulás elıtti mozgás hullámai áradtak el a
megbolydult óriás táboron.
A nagysámáni sátorban félhomály volt. A széles, alacsony kere-veten
alvó Honoria nyúlánk, lányos teste mintha tíízfellegen lebegett volna. Itil
lassan lépett hozzá. A leány megmozdult. Nagy, szürke szemét lassan
nyitotta ki. Üde, szabálytalan szájáról halk suttogás szállott. A férfi leült a
kerevet szélére.
– Mit álmodtál? – kérdezte lágyan, és éles sámánszemében a jeleket
váró jós érdeklıdése látszott. Honoria sóhajtott.
589
– Régi idıkrıl álmodtam. Egy holdas éjszakára emlékszel ott Ra-
vennában, mikor a hun zsoldosok élén én mentem be anyám
hálószobájába, és...? – ajkán különös mosoly volt. – Mindig azért
szerettem volna jegyesed, feleséged lenni, hogy még egyszer ilyennek
láthassam anyám arcát.
Behunyta szemét. Kezét könnyed mozdulattal ejtette a férfi ruhájára.
Szabálytalan, üde, piros ajkáról ismét suttogás zizzent.
– Persze Ravenna bevehetetlen – szólt, s keskeny keze, mint kicsiny
ragadozó, siklott az elıdpalást gombjai között.
A férfi föléje hajolt. Tudta, ha most céljairól beszél, az jobban
felgyújtja új, de régen várt ágyasát, mint bármely varázsszó.
– Most nem egy város elfoglalása a cél... Nem zsákmányolás, Honoria,
hanem új birodalom új országainak megtartása – szólt halkan, lágyan. –
Sok év kellett, hogy összegyőjtsem a népeket a nagy, keleti pusztákon.
Vajon visszaengedjem-e azokat ismét a végtelen messzeségbe? Ha
visszaengedem ıket a messzi, keleti legelıkre, ismét négyszemközt
maradok a germán fejedelmekkel, s a birodalom megbomlik a távolság
ténye által, bármekkora adót, bármekkora sereget is adnak a távozók. Ha
elmennek, itt ismét gót, gepida fejedelmek lépnek a trónusom mellé. Pedig
csak innen, a Tisza mellıl uralkodhatok egyszerre gótokon, rómaiakon s
hunokon is... S vajon nem a pusztai népek hőségével vagyok-e inkább
erısebb, mint a gótok kikényszerített hódolatával? Ezért kell új hazát adni
a keleti germán népeknek ott Nyugaton, Galliában, Hispániában, talán
Africában. Itt pedig, a Duna-Tisza táján, megteremteni a pusztai népek
fejedelmi törzseinek szabad, hatalmas, testvérharctól nem gyengíteti
országát. Csak így lehet szilárd s maradandó az új római-germán-magyar
birodalom...
A leány úgy érezte, a hatalmat birtokolja, mikor két keze rászorult a
férfi testére. A takaró lehullott fedetlenül ívelı testérıl. Hamvas bıre
remegésében a régi szeretı hívásának akaratrezgése vibrált...

22.

A szél napok óta a szárazföld felıl fújt, és a palota tágas, kellemesen

hővös termeit néha egészen betöltötte a ravennai mocsarak lehelete.
Kellemes, nem forró, itáliai ıszi nap volt. De a palota most a déli órákban
mégis olyan néptelen volt, mintha nyári forróság bénítaná. Az ifjú
imperátor ezt az idıt szerette legjobban. Ilyenkor a szolgák eltőntek az
ebédlıkbe, mindenki evett, vagy úgy tett, mintha evett volna. Lassan
odalépett az amfora alakú edényhez, mely alacsony, zömök, fekete
márványoszlopon állott, a szoba sarkában. Kevés bort töltött a széles,
szinte tálszerő ezüstkehelybe. Megnedvesítette ajkát. Kémlelve kipillantott
az óriás bársonyfüggönyön át a nagyobb terembe, aztán az asztalhoz lépett.
Félretolt egy rézveretes deszkát, mely egy négyszárnyú, nyolcszemő
szeráf-angyal-szobor talapzata volt. Kéziratot vett elı. Őjra óvatosan
felpillantott, és lassan futtatni kezdte az írónádat a papiruszon.
„Mily boldogok lehettek ama Cassius és Brutus, kik a szabadság szent
hevületében élesítettek tırt a zsarnokra, s mily boldogtalan, reménytelen
elnyomott vagyok én. Hisz még csak nem is lázonghatok az én zsarnokom
ellen, mert nincs törvény, mely megokolná a lázadást. Mert van-e
megvetendıbb gonosztevı annál, aki könnyet sajtol szülıanyja áldott
szemébıl? Az anyának okozott bánat köny-nyei rettentı súlyok, melyek a
mélységbe rántják a lelket. S mégis úgy érzem, engem ez a kétségtelenül,
megcáfolhatatlanul tiszta anyai szeretet nyomorít meg, pusztít el, s lök a
testi és lelki megsemmisülésbe. Ösi, hatalmas birodalom imperátora
vagyok, s mégis rettegı, sajgó lelkő rabszolga, ki hiába lázad. Mily
hatalmas tettekre vágytam! Alexandrosz diadalainak fénye csillogott a
messzeségbe tekintı szemem elıtt, s valahányszor tettre szomjúhozva
nekiindultam volna a messzeségnek, feltőnt elıttem az anya aggódó,
könnyezı, rettegı arca. Lelkem megtelt oly bénító sajgással, hogy
egyszerre ernyedten, szinte fuldokolva valami hővös keserőségtıl,
némultam el. Úgy sajnálom és szeretem anyámat, hogy semmit sem tudok
tenni akarata ellen, ha bánatot látok a szemében. Közel évtized óta viselem
a császári bíbort, s hitvány bábként dermedek akaratának körében. >>Én
csak csupán óvlak... én szeretlek, én szeretlek legjobban* – mondja
könnyes szemmel. S én tudom, ez így is van. Mérhetetlen önfeláldozással
vezeti a birodalmat az idegen népek viharzó hullámverése között.
»Rettegek a haláltól – szólt százszor, ezerszer –, mert akkor nem óvhatlak.
Kígyóverem ez a palota. Ott kint pedig farkascsordaként törnek rád az
idegen, ismeretlen, barbár istenektıl megvadított népek. Ó, pedig úgy
szeretnék megpihenni, meghalni.* Egyszer egy híres jósnı jött a palotába.
Hosszan könyörögtem anyámnak, hogy fogadhassam, mert
Anyaszentegyházunk ellenzi, s a ravennai pátriárka is kitiltott minden
jósnıt s mágust a városból. Tudtam, ha magamhoz hívatom, Aëtius
palotaırsége nem engedi be anyám helyeslése nélkül, mert anyám félti a
lelki üdvössé591
gémet. Anyám sokáig töprengett. Imádkozott. Végül halkan, áhí-
tatosan így szólt hozzám: »Tudod, hogy akaratodat mindig teljesítem,
tudod, hogy szavad számomra törvény. Fogadd a jósnıt, beszélj vele
ıszintén. Ne tudjon errıl senki, csak te és én, az édesanyád, aki téged
legjobban s legalázatosabban szeret. Míg te a jósnı szavait hallgatod, addig
én a szomszéd szobában imádkozom, bocsássa meg neked a mi Urunk,
Istenünk e bőnt, s büntessen meg engem helyetted, hisz oly szívesen
vállalok mindent éretted. Tiéd az uralkodás minden fénye, dicsısége, ezer
öröme. Enyém csak az, ami sötét, veszélyes, vagy éppen bőnnel terheli
meg a lelket. Ha egyszer majd az Üdvözítı ítélıszéke elé állok, a lelked
tiszta marad, mert én minden elkerülhetetlen bőnt magamra veszek, hogy
megváltsalak téged.«”
A terem oszlopsorán át fuvallat röppent. Az asztalon surranya
megrezzentek a papirusztekercsek. Felvetette ritka hajú fejét, és látványos,
vidám meglepetéssel, várva, hátha belép valaki a félreleb-bent függöny
mögül, körülpillantott. Sovány, könnyő mozgású ifjúvá fejlıdött.
Hosszúkás spanyol arcán mintha egyszerre ott rejtızött volna Honorius
bölcs fölénye, Constantius latin keménysége és his-paniai anyja titkot
szomjúhozó heve. Látta, hogy egyedül van, és a vidám meglepetés álarca
elhalványult. Fekete szeme éles, fenyegetı lett.
A sarokban álló feszülethez lépett. Letérdelt. Hangosan suttogva a déli
imát, hallgatózott. Sehol sem dobbant lépés. Visszaült, és tovább írt.
„... A jósnı barna, fekete hajú, hispaniai nı, könnyen, gyorsan
válaszolt. »Szeret-e engem a nép?« – kérdeztem, és hallottam a szomszéd
szobában imádkozó, buzgón imádkozó anyám hangos, suttogó
könyörgését. A jósnı arcán áhítat volt. »Nemcsak szeret, de szentként
tisztel. Nagyobb vagy az anyád tisztelete, szeretete által, mint Julius Caesar
annyi véres diadal után« – szólt letérdelve elıttem. Ekkor oly különös
kérdés siklott ajkamról, hogy még ma is elsápadok, ha rágondolok:
»Sokáig segít még nekem anyám?« Éreztem, mint remeg meg a hangom, s
azt is hallottam, mint halkul el a szomszéd szobában értem könyörgı
anyám hangos suttogása. A jósnı széttárta kezét. »Örvendj, cézár. Míg él:
segít.« Nem kérdeztem többet, de késıbb egy névtelen levelet csempésztek
a párnám alá. »Mentsd meg a szerencsétlen jósnıt, cézár, azzal vádolják,
hogy anyagyilkosságra biztatott téged.« Nem értettem, mi történik. Mikor
délután az anyám meglátogatott, kértem, bocsássák szabadon a jós592
nıt. »Drága gyermekem, kicsi fiam – mondta akkor meglepetten az
anyám. – De hiszen el sem fogták. Az elfogatáshoz törvényes döntés kell.
Nekem errıl tudnom kellene.* »Csakhogy ı nem római polgár« – szóltam.
»Bármi legyen vele, minden a te s csakis a te akaratod szerint történik* –
mondta újra az anyám. Lágyan megcsókolta homlokomat, megsimogatta
orcámat, és takarót borított a lábamra, mert a tengerrıl hideg szél fújt.
Megcsókoltam áldott, gondos kezét. »Anyám... – szóltam –, úgy tudom,
holnap Aëtius fıvezér tanácsot tart a légiók parancsnokaival, s Avitus, ki a
hadászat oly kitőnı elméleti tudósa, elıadást olvas fel a barbárok
hadviselésének stratégiai alapelveirıl. Szeretnék megjelenni ezen a
tanácskozáson.* Anyám arca oly jóságos, vidám volt, hogy szívem szinte
remegett. Összetette kezét, és a feszület felé fordult. »Mily csodálatos.
Éppen azt kértem imáimban, tanúsíts nagyobb érdeklıdést a hadsereg iránt.
A légiók parancsnokai oly sokszor könyörögnek, hogy láthassanak, de én
ilyenkor nem tudom, mit válaszoljak. Hisz általában meglehetısen
bárdolatlan emberek, kik valamely tiszteletlen szóval megsebesíthetik
tiszta, szelíd s mégis oly férfias lelkedet. – Mellém ült. Átölelt. Sóhajtott. –
Akkor holnap korán kell kelned. Aëtius, ez a démonian ravasz, sötét lelkő
pannoniai, még délelıtt, az udvari tanács elıtt beszélni akar a légiók
parancsnokaival, hogy jelentéseiket figyelembe vehesse a tanácskozásnál.*
Mindig így beszélt elıttem négyszemközt Aëtius fıvezérrıl, mert tudta,
hogy nevének említése örökké sajgó vereség emlékét idézi bennem. Azon
a napon történt, mikor Aëtius visszatért a hun király szállásáról, és a
bizánciak is ıt támogatták valamely elıttem ismeretlen varázslat folytán.
Én akkor eléje mentem a tömeg között a kikötıbe. A nép talán jobban
ünnepelt engem e tettemért, mint ıt, a visszatértet. Akkor úgy éreztem,
elég erı van bennem, hogy kezembe vegyem az uralkodást. A tömeg
vállon vitt a székesegyházba, ahol arról beszéltek a szónokok, a papok s a
városi fıtisztviselık is, hogy én vagyok a nép cézárja. Az egész városban
hatalmas örömünnepségeket rendeztek. A zsoldosok pénzt kaptak. Bort.
Kaszárnyáikba lányokat engedtek be. Elızıleg a fegyvertárba kellett adni
fegyvereiket. Olyan volt akkor éjjel Ravenna, mint egykor Athén a nagy
dionüsziák idején, vagy Róma a szaturnáliák négy napján. Én egyszerő
ítnokruhában vegyültem el a mulatók közé, de mindig mindenki felismert,
s ez olyan csodálatos volt. Akkor éreztem igazán cézárnak magamat. A
legszebb lányok húzódtak felém, s én a mellékutcákba, az udvar sötét
sarkaiba hívtam ıket. Hajnaltájban az ısrégi oroszlánszobornál, a
593
nádas mellett aludtam el. Két nyúlánk, fekete hajú, nagyon szép leány
feküdt mellettem. Késıbb felébresztettem ıket, és nyugodtan, diadalmasan
mentünk a palotába. Itt még mindenki részeg volt. Kíváncsi voltam, mit
csinál anyám. Különös nyugtalanság fogott el. Megcáfolhatatlanul érzem:
láthatatlan ellenségeimnek, ha hatalomra akarnak szert tenni felettem, nem
kell semmi mást tenni, mint olyan gondolatokat kelteni bennem, melyek
anyám ellen bőnös haragot lobbantanak. Ezt tudom. Tapasztaltam. Ezért
nagyon, nagyon vigyázok, ne keljen bennem haragos gondolat anyám
ellen. Mikor a szobámba értem, halk sikolyt hallottam. Anyám nyúlánkan,
lányosán nyújtotta felém mindkét hosszú, fehér kezét. Arcán különös
halványságot láttam. »Ó, de szörnyő volt! Hol voltál? Mindenfelé
kerestettelek. Én magam is lélekszakadva futottam. A szívem majd
megszakadt az aggodalomtól, hol lehetsz. Oly rettenetesek voltak ezek az
órák. Végül teljesen kimerültem, odaroskadtam a feszület elé, s úgy
könyörögtem a Mindenhatónak, vezessen vissza oltalmamba, védjen meg a
durva tömegtıl, az ezer titkos gonosztevı között. Oly hevesen
könyörögtem, hogy véres könnyek csordultak orcámon.*
Valami különös fáradtságot láttam mozdulataiban, láttam sápadt arcát,
és szívemben felsajgott a bánat. Anyám hozzám hajolt. Átölelt.
Megcsókolt. Oly lágyan, ahogy csak ı tud csókolni.
»Rettenetes hírt hallottam a városban* – hangja el-elakadt a rettegéstıl.
Ereztem, hogy ez a rettegés, mint mindig, most is átvibrál, hővösen
átrebben egész lényemen. Éreztem, hogy félek, s ezért düh lobbant
bennem. »Mi történt?« – kérdeztem. Hallottam a saját hangomon a
rettegést s a düh és a szánalom iszonyú, kettıs érzése különös, tőrhetetlen
vibrálással töltött be. Tudom, az ı diadala, ha rettegést s szánalmat tud
egyszerre kelteni bennem. Anyám hozzám hajolt. »Mi? Ó, te drága,
ártatlan gyermekem... hogy nem ismered te ezt a rettentı életet! Az egész
város olyan, mint egy nyilvánosház. S te eltőntél. – Hirtelen letérdelt elém,
s széttárta kezét. – Anyád térdel elıtted, büszke, hideg anyád. Könyörgök,
menj a szobádba, s ne mozdulj ki, míg minden le nem csillapodik. Az
egész birodalomból millió és millió alattvalód kutató tekintete fordul feléd,
s ha nem téged tekintenek a legtisztább, legnemesebb, legpéldaadóbb élető
római polgárnak, akkor ez halálos ítélet, mely csak hóhérra vár, aki
végrehajtja. Ilyen pedig akad, ha én nem tartom a mellemet a tır elé.«
Hirtelen éreztem, hogy valaki még jelen van. Hővös rettegés
594
rebbent át rajtam. Oldalt tekintettem. A szoba közepén Aëtius állott.
Páncél, sisak nélkül, rövid tunikában nyúlánk, fekete hajú, könnyő
mozgású suhancnak látszott. Barna, ovális arca most ugyanolyan halvány
volt, mint az anyámé. Én akkor azt hittem, ık ketten halálos ellenségei
egymásnak Bonifacius halála miatt s más dolgok tekintetében is. Nem
értettem, hogyan állhat ez a férfi ilyen könnyő ruhában, ilyen fesztelen
tartásban a császárnı közelében. Aztán döntöttem. Keménynek,
határozottnak akartam látszani Aëtius elıtt, akit példaképemnek
tekintettem, s akinek közelében mindig oly jól éreztem magam. Olyan
akartam lenni, hogy a »kis cézár« szörnyő, bénító, örök gyermekség
éretlenségét hordozó neve végre lekopjon rólam. Rámosolyogtam a hun
szökevényre. Most is égeti a lelkemet, ez az együgyő mosoly, most is
elpirulok a keserő haragtól.
»Mit szólnak az emberek, ha ily veszedelemben védtelenül hagynám
azt, aki legdrágább szívemnek, az anyámat? Eddig te védtél engem. Most
én vedelek mindenki ellen. Ha kell, karddal a kézben állok melletted
Aëtius barátommal, s úgy őzök el mindenkit, ki nyugalmadat háborgatni
merészeli. Valóban régi istenek járnak a városban. Néha azt hittem, maga a
Ködhajú Dionüszosz lépdel Ravenna utcáin. Menj lakosztályodba, anyám,
s én minden kérésedet teljesítem.*
Anyám még mindig ott térdelt elıttem. Ahogy lehajtott fejét, hamvas,
üde, óaranyszínő nyakát néztem, s észrevettem, hogy mozdulataiból eltőnt
a régi szegletesség, és valami különös könnyedség, ritmus rejtızik benne.
Ahogy reménytelen mozdulattal leejtette kezét, könnyő ruhája, mely oly
szokatlannak tőnt, meglebbent, s láttam lányosán csontos vállát, vállán,
tömör mellein a szilaj csókok lila, keskeny foltjait. Oly fojtó meglepetés
fogott el, hogy szólni sem tudtam. Hirtelen halk, hízelgı hang szólalt meg
mellettem. Aëtius szólalt meg, aki pannoniai létére mindig kínosan
vigyázott, hogy szépen szóljon latinul, s ne keverjen provinciális
kifejezéseket beszédébe.
»Kis cézár, mit szólnának a légionáriusaid, ha látnák, hogyan térdel
elıtted a legtisztább, legönzetlenebb anya? Látom, úgyis fáradt vagy,
engedj anyai kérésének, őzd el a legszentebb anyai aggodalmat. Pihend ki
magad. Gyere, én szívesen visszakísérlek a szobád-ba.«
Úgy éreztem, az anyám nyakán, mellén sötétlı csókjelek megnınek, s
ködként borítanak el mindent homályosodó szemem elıtt. Fe595
léje fordultam. Nem tudom, milyen lehetett az arcom, de láttam,
zavartan lesüti szemét.
»Aëtius, én azt vártam tıled, hogy hívem légy...« – a pannoniai lassan
mellém lépett. »Híved vagyok, kis cézár. De nincs károsabb hőtlenség,
mint az ügyetlenség. Attila hun Nagykirály s a Legszent-ségesebb
Imperátor, Theodosziosz egyaránt Galla Piaci dia úrnı személyét tekintik
zálognak arra, hogy minden megállapodás valóban teljesül. E két oszlopon
nyugszik birodalmad léte. Enélkül a nyugati gótok, frankok, burgundok, de
fıleg a vandálok ránk rontanak, s nemcsak a birodalmad veszíted el,
hanem anyádat, sıt, az életedet is. Én az életedet mentem meg s anyádat,
mikor azt mondom: gyere szobádba. Légionáriusaim pajzsa minden
veszély ellen megvéd. Pihenj egy kicsit. Ez a jelenet pedig legyen a
legmélyebb titok. Hisz neked ártana legjobban.*
Hallottam, hogy a folyosón fegyverek csörrennek. Láttam anyámat,
amint kibontott hajjal térdel elıttem. A szánalom és düh kettıs, tőrhetetlen
vibrálása megnémított. Megfordultam. Láttam, a bejáratnál ketten állanak.
A tudósképő, sovány Avitus és a szálas, daliás, okos arcú Maiorianus.
Mindketten könnyő, díszes, ünnepi ruhát viseltek, de övükben hosszú,
keskeny pengéjő epeiroszi tırök csillogtak. Éreztem, most kiáltanom
kellene valamit. Bátornak, fölényesnek lenni. Irgalmatlannak.
Parancsolónak. Ökölbe szorított kézzel néztem Aëtiust. Csend volt.
Hirtelen éreztem, anyám közelében gyermek vagyok: gyáva, ügyetlen,
szánalomra méltó gyermek, »kis cézár«, s soha nem leszek nagy, igazi
cézár.
»Szegénykém... hogy vívódik – hallatszott anyám elfúló suttogása. –
Segítsetek neki... Óvjátok ıt.«
 Arcához szorította kezét, és hangosan felsírt. Ránéztem. Úgy éreztem, a
könnyei rettentı súlyokként rántanak a mélybe. Megfordultam. Szinte
futva indultam a szobám felé. A vereség szégyene szinte perzselt. Az
anyám szánakozása ezer tüzes korbáccsal tépte lelkemet. Igen, a szánalom
a legszörnyőbb dolog a világon. E szánalom azt jelentette, gyenge, gyáva,
hitvány vagyok mindannak teljesítésére, amirıl álmodoztam. Almaim
végét jelentette ez a szánalom. A legnagyobb vereséget, amit életemben
elszenvedtem. Mert mit ér a jövı álmok nélkül? Akkor tudtam meg,
sohasem leszek Alexandrosz, nem állítom vissza a birodalmat, s nem
indulok légióim élén India messzi földjére. Hisz nincsenek ellenségeim,
akik ellen harcolhatok. Anyám van, aki ellen lehetetlen küzdeni.
Mikor a szobámba értem, leroskadtam a kerevetre. Nem tudtam,
596
kik állanak mellettem. »Én hőséget vártam* – szóltam, és könnyeim
hullottak. Úgy szégyelltem a sírásomat, hogy néha ideges hányinger fogott
el.
Már tudtam, hogy Aëtius egyedül áll a szobámban. Hirtelen megláttam
az árnyékát a falon. Ez a fegyveres, sisakos, pajzsos harcos árnyéka volt.
Összerezzentem. Félig felültem. A pannoniai, akit az imént még egy szál
ruhában láttam, most díszes, fıvezéri, aranyozott páncélban, széles,
drágaköves karddal az oldalán, régies, tarajos hellén sisakban állott
elıttem. Magasnak, komornak, nagyon erısnek látszott.
»Hőségesen védelmezlek. – Hangja érdesen komor volt. – Fordulj
hozzám bátran, mintha atyádhoz szólnál. Szavam adom neked, bármekkora
diadalt aratnék valaha is, soha nem akarnék társuralkodó lenni, mint
ahogyan atyád, a dicsı Constantius tette. De egyet kérek. Ne vesd meg
anyádat, hogy engem kerevetére fogadott. Ne légy engedetlen. Mire
megérsz az uralkodásra, oly birodalmat kovácsolok neked, mely nagy
tettek szilárd talapzata leend.«
Sírtam. Lehullottam a kerevetre. Úgy éreztem, az anyám azt az egy
embert is elvette tılem, akiben oly határtalanul bíztam. Tudtam, soha,
sohasem hiszek már senkinek, és ez a bizalmatlanság újabb és újabb
gyengeség forrása lesz. Valóban elválaszt engem az emberektıl, kiktıl
anyám úgy visszariasztott. A fal felé fordultam. »Tanulni kell tıle« – jutott
az eszembe. Aztán mindent elmosott az álom.
Arra ébredtem, valaki nevet mellettem. Fájó fejjel, dermedt lélekkel, a
bukás és árulás sivár tudatával még erısebben a párnákra nyomtam
arcomat. A zengı kacagás ismét felcsendült:
»Igyál, te álomszuszék!«
 Valaki az ajkamhoz nyomta a kehely szélét. Erısen behunytam a
szemem, de így is éreztem, hogy az a két nyúlánk, fekete hajú leány ül a
kerevetem szélén, akikkel a palotába jöttem. Még mindig behunyt szemmel
ittam. Az ital különösen ízes volt. A kínzó gondolatok kihunytak. Felültem.
A két leány felém hajolt. Selymes, dús hajuk végigbecézte arcomat,
vállamat. Persze, ı attól fél, hogy ha egyetlen szeretım van, az
versenytársa lehet... ellene izgat hatalomszomjas hiúságában: de két vagy
három ágyas ilyen szempontból veszélytelen. Milyen okos, milyen ügyes.
Csak ne szánakozzon, ne sajnáljon engem, s ne keltse bennem ezt a
rettentıen megalázó szánalmat önmagam iránt. Ö aggódik, ı félt, ı a meg
nem értett.
597
Nem, ez nem képmutatás, ez sokkal szörnyőbb: a teljes, tökéletes
birtoklás! Nincs, nincs ellene védekezés.
»Mért jöttetek hozzám? Nem vagyok cézár.*
»De az vagy... a Legszentségesebb, Legtisztább Anya mondta*
– bólintott az egyik.
»Hogy volnék cézár, ha nem uralkodom?« – horkantam fel. Egy
pillanatra fellobbant a düh, aztán elszállt a különös, ízes ital alig
észrevehetı párájában.
»Bizony, hogy uralkodsz! Csak te uralkodsz a birodalomban. A
Legszentségesebb, Legtisztább Anya mondta – bólogatott a másik.
– Nagyon aggódik érted. Kért, vigyázzunk rád. S ha mulatunk,
mulassunk titokban, hogy észre ne vegyék azok, akik rossz híreket
terjeszthetnek rólad.«
A másik lassan húzta le rólam hosszú, illatos, lágy kezével a ruhámat.
»De nem kell félned a rosszmájú pletykálkodásoktól. Aëtius fıvezér
parancsot adott Avitusnak és Maiorianusnak: úgy ırizzék ezt a palotarészt,
hogy még egy légy se repüljön be tudtuk nélkül. Teljes biztonságban
vagy.«
Könnyő, kellemes reménytelenség fogott el. Úgy éreztem, minden
álmom tulajdonképpen nyugtalanító teher volt. örültem, hogy olyan bölcs
voltam, hogy vereséget szenvedhettem. Hát eltőrhettem volna, hogy
anyámat esetleg fogságban kellene tartani? Belenyugodott volna ö a
fogságba? Nem. Én tudom, számára a hatalom fontosabb az életnél. Tehát
jobban küzdött volna a hatalom visszaszerzéséért, mint az életéért.
Sóhajtottam. Legyintettem. Várni kell. Várni.
Ha Aëtius akkor mellém állott volna, most e két nagy szemő, selymes
ölő, forrón táruló leány helyett valami nagyképő fıtisztviselıvel kellene
tanácskozni olyan dolgokról, amelyekrıl fogalmam nincs. Persze, egy
hadjárat dicsıséget, sikert hozna. De ki ellen lehet most hadakozni? Hisz
oly gyengék vagyunk, hogy a hunok és bizánciak segítsége nélkül talán
már Itáliát is régen elvesztettük volna. Ha pedig földet osztunk a
parasztoknak, akkor lennének ugyan légióink, de meddig maradhat meg a
császárság? Itáliában mindenki republikánus és hellénhitő. Róma még
mindig a birodalom leggörögebb városa. En nem tudnék lenni sem
néptribunus, mint Marius, sem Julius Caesar, mert nem hódítom vissza
Galliát.
így ért véget az én imperátori uralkodásom.
Ettıl kezdve rejtıztem az emberek elıtt, mert féltem, leolvasom
arcukról a megvetésüket a vereségem miatt, melyrıl az egész
birodalom jogosan gúnnyal, nevetve beszélt. Anyámat győlölni kockázatos
dolog lett volna. De Aëtiust, akit mindenki győlölt az udvarnál, én is
nyíltan győlölhettem. Valahányszor megingott a hunok hatalma, mindig
bizonytalanná vált Aëtius helyzete is. Ilyenkor anyám szinte görcsösen
kapaszkodott beléje. Védte a palota állandó cselszövései ellen. Valami
titok volt közöttük. A palota egy rejtett termében Dionüszosz szobra állott
és egy ismeretlen istennı képe. Néha mégis úgy éreztem, van mód arra,
hogy én, az örök gyerekké bénított, öntudatlanná züllesztett kis háziállatka,
végül mégiscsak diadalmaskodjak. Túl kell élni... Kit? Aëtiust persze... s
még kit? Erre már nem mertem felelni. Oly iszonyúnak látszott a felelet. Ó,
Lucius Domitius Nero, mily bátor voltál te! Mily dicsıségesen bátor! Én
szeretı, alázatos fia vagyok anyámnak, s az összeesküvıknek, ha engem
akartak kijátszani Aëtius ellen, mindig ezt válaszoltam: »Csak akkor
cselekszem Aëtius ellen, ha betarthatom a tízparancsolat közül számomra
talán a legfontosabbat: Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú élető légy
e földön.* Egyszerően hosszú élet kell, s akkor mindent elnyerek. Már
megtanultam, hogy győlölni csak okosan szabad. Udvari fogadásokon oly
pompásan tudtam rejteni érzelmeimet, palástolni győlöletemet, hogy szinte
gyönyörködtem magamban.
De akkor elhatároztam, ajándékot adok anyámnak: éjjel titkos lakomát
rendezek a két leánnyal, és egy harmadikkal, ki vörös hajú, hófehér,
tizennégy éves, s oly fejlett, erıs, mint trójai Helené. Anyám reggel jött,
hogy felébresszen, mert indulnom kellett a légionárius tisztek győlésére.
Csókjaival, becézı simogatással ébresztett fel. Szánakozva sápítozott: »Ej,
ej, kisfiacskám, hát ha ennyire fáradt, álmos vagy, talán ne is menj oda,
szegénykém.*
Tudom, attól fél legjobban, hogy népszerő leszek a hadseregben.
 Átkaroltam a vállát, megcsókoltam a nyakán a szeretıje csókjainak
kicsiny, kék foltjait. Ilyenkor mindig le kell hunyni a szemem, hogy észre
ne vegye ırjöngésem.
»Kérd meg Aëtiust, adja át jó kívánságaimat a légiók parancsnokainak,
fıleg a tudós Avitusnak és a daliás, vitéz Maiorianusnak. Ma senkinek a
színét sem akarom látni. Parancsolom, menj, intézd úgy a dolgokat, ahogy
jónak látod. Én ma egész nap írni fogok, Szent Laurentius vértanúságát
írom meg. Kell a keresztény eposz a birodalomnak.*
Akkor elkomolyodott.
599
»Milyen hatalmas feladatra vállalkoztál! Ehhez valóban acélakarat,
bámulatos kitartás és szinte remetei elvonultság keü.«
Felugrottam a kerevetrıl.
»Igen, de ez költészet. Eposz. Ehhez szépség, ifjúság, ritmus, mámor,
nász kell. Lesbia és Antea megígérte, hogy ma ismét elhozzák azt a
gyönyörő, vörös hajú barátnıjüket, Irénét. Parancsolom, ezentúl ez a
három leány itt éljen a palotában, a tenger felé esı terem az övéké. Iréné
illíriai görög, kitőnıen ért a vitorlázáshoz. Azt akarom, hogy ı tanítson, s
nem valami öreg tengerész.*
Anyám tréfásan, szertartásosan, mélyen meghajolt. Arcán a
megnyugvás mosolya.
»Ha egy kicsit is szereted szegény, tehetetlen, téged oly végtelenül
szeretı anyádat, akkor ne szállj tengerre. Itt bent biztonságban csináljatok,
amit akartok. De vigyázzatok, nehogy pletykák keljenek a városban. A
patriarkha már újra olyan különösen nézett rám, mikor megemlítettem
neki, hogy szent himnuszt írsz Szent Laurentius vértanúságáról. Azt is
mondta, hogy Szent Laurentius túlságosan demokratikus szent. –
Legyintett. – Mindegy. Neked ez a kívánságod. Azt teszed, amit akarsz.
Mővész vagy. Szabad, féktelen. Mővész, cézári bíborral a vállán.«
Szerettem volna mondani: »Mint Néro.« Tekintetünk találkozott.
Hirtelen láttam, hogy neki is ugyanez a hasonlóság jutott eszébe. Elsápadt.
Szerettem volna megnyugtatni: hiszen azért hagyom, hogy hízelegjen ilyen
durván, együgyően, de mégis eredményesen, mert ez ıt nyugtatja meg.
»Mindig olyan érdesen szóiasz a lángesző, derék Aëtiusról* –szóltam
hangos rosszallással, melyrıl tudtam, hogy jólesik neki. Anyám kelletlenül
lepillantott.
»Idegenkedem ettıl a ravasz pannoniaitól. Ha csak tehetem, elkerülöm.
De... – itt sóhajtott – nélkülözhetetlen. Csak miattad beszélek vele. Nem is
tudod, milyen önmegtagadás kell nekem, hogy rámosolyogjak. De miattad,
biztonságodért: mindent. Sajnos, a légiók szeretik ıt, s most, amikor délen
a vandálok, Galliából a nyugati gótok, keletrıl a hunok acsarkodnak a
birodalomra, nélkülözhetetlen. Megyek, s parancsod szerint cselekszem.*”
... Az írónádról lefogyott az írófesték. Valentinianus újra megmártotta.
De nem írt. Újra érezte, minden betőjét száz láthatatlan tekintet kíséri. Nem
félt, de nyugtalan lett, mint aki nem vigyázott eléggé. Jobbra, a tenger felé
vezetı folyosón, melyet titkosnak neveztek, mert csak ık négyen: a cézár
és a három lány járhatott át
600
rajta, kacagás, susogás, hullámzott végig. Valentinianus felkelt az
asztal mellıl. Gyors mozdulattal eltette a kéziratot. Rácsúsztatta a
szobortalapzat deszkáját, és a bejárat függönyét figyelte. A három leány
most jött vissza a partról. Bomlott hajukban vízcseppek csillogtak. A vörös
hajú, hófehér bırő illír leány felemelte kezét:
– Cézár, azt mesélik a piacon a halárusok, Hönoria titokban átszökött a
hun királyhoz.
Valentinianus sápadt, de már férfiasodó arcán ıszinte, mély káröröm
villant.
– Azt hiszem, anyám a következı napokban telesírja az egész palotát
leánya rettentı hálátlanságával.
Az éjfekete hajú, barna bırő Lesbia tagadólag rázta fejét.
– Ellenkezıleg. Egy halász, aki most, hogy jó mélyen beúsztunk a
tengerbe, odairányította vitorlását, azt mesélte, hogy itt Ravenná-ban
egyszerően letagadják a szökést. Sıt ha a király követelızne, azt mondják
neki, Honoria úrhölgy itt van Itáliában. Nemcsak itt van, de férjhez is
ment. így tehát nem lehet a hun király menyasszonya, s az semmit sem
követelhet. A dolog jogi része eldöntetett. Ami pedig ott messze, a hun
király sátrában történt, arra Dionüszosz áldását kérik.
A szoba egyszerre megtelt csengı leánykacagással. Valentinianus is
nevetett.
– Remélem, a hun király nem elégszik meg ezzel – mondta –, hanem
ellenünk támad. Viszály a hunokkal, s Aëtius hatalmának vége. Ö, mily
csillogó remény.
A testesebb, erısebb Antea leült a kerevetre, és keresztbe vetette
csodásán szép, aranybarna lábait:
– A légionáriusok a palota körül beszélik, Aëtius annyira népszerőtlen
lett hunbarátsága miatt, hogy a hun háborúban egyetlen légiót sem bíznak
reá, bármilyen kiváló hadvezér is egyébként. –Felkelt. Odahajolt
Valentinianus füléhez. – Ha Aëtius hatalmának vége, akkor anyád is mehet
a kolostorba. Gyerekek, melyik kolostorba küldjük a gyönyörő Piacidia
császárnı't? Válasszunk ki neki egyet!
A lánghajú, liliombırő illír leány álmodozva nézett a messzeségbe.
Nagy, zöld szemében álmok suhantak.
– Egy gyönyörő szigeten magas, magányos toronyba kell záratni
tiszteletre méltó anyádat. S te minden újesztendıben levelet írsz neki, amit
én viszek el. Ó, mily csodálatos találkozás lesz! Mily sokat beszélek rólad!
Szeretıidrıl, szokásaidról, diadalaidról.
601
– Magányos toronyba? – szólt fontoskodva Lesbia. – Higgyétek el,
gyerekek, a gyönyörő Piacidia ott sem maradna egyedül. Én már régen
hallottam: a te anyád, Valentinianus, a Legtitkosabb Istennı titkos papnıje,
s Aëtius ölelése által idézi ama Bonifaciust, aki egyszerre két császámı
szeretıje volt, és valami csatában esett el.
Áttetszıén halvány arcán át-átlebbent valami sejtelem. Smaragdzöld
szemében aranyfényő bolygólángok visszfénye csillant...
– Vigyázzunk! Ha ily hatalmas, mindent lát, és mindent hall –szólt
szinte suttogva.
Valentinianus, mint mindig, most is szavát mérlegelve nézett rá. Aztán
jelezve, hogy teljes cézári hatalom birtokosa, mondotta:
– Ha Attila ellenünk fordul, és követeli Honoria részét, barbár szokás
szerint a birodalom harmadát, azt üzenem neki titokban, menjen Galliába...
legyen az övé. Nyíltan persze szövetséget kötök a nyugati gótokkal, akik
ma a galliai germán népek között a legértelmesebbek. Királyuk,
Theodorich, egyformán ellensége Attilának és Aëtiusnak.
Látta a három hozzásimuló leány hamvas, bájos arcán az áhítatot, és
összevont szemöldökkel jobbjával lassú mozdulatot tett, melyet nagyon
férfiasnak, méltóságteljesnek tartott.
– Bár legidısebb fia, Thorizmund, aki mindig fél, hogy az apja
megfosztja ıt az örökösödéstıl a két ifjabb testvére, Theodorich és
Friderich javára, erısen hunbarát.
Ahogy beszélt, érezte a leányok testén az apró rezzenéseket, és mint a
partnak nekifutó, lágy hullámok, egyre jobban simultak hozzá.
– Cézár, te mindent tudsz, a legmélyebb titkokat is – ámuldoztak
kórusban, és vidám elismeréssel borzolták ritka haját, főzték ki saruszíjait.
A szoba megtelt a vidám huzakodás zajával.

***
 A palota nagy fogadóterme szinte üres volt. Valentinianus, aki trónján
ült, Piacidia és Aëtius között, ámulva nézett körül újra meg újra. Nem
értette, miképpen lehetséges, hogy a hatalmas hun uralkodó leánykérésére
egyetlen jelentısebb államférfit sem hívtak meg, s a követek fogadása
szinte négyszemközt történik. Keskeny, barna arcán ıszinte zavar látszott.
Ismerte a két hun követet, mind Ede-kont, mind Oresztészt. Szeretett volna
kérdezni tılük egyet-mást. De Piacidia és Aëtius arcán egyforma különös,
ideges kifejezés feszült. Az asszony lassan mutatott a nagy, díszes
ezüsttálon heverı győrőre, és az összehajtott – inkább ékszernek, mint
levélnek látszó
– pergamenre, melyet a követek még az elsı látogatásukkor adtak át.
Keskennyé vált ajkán udvarias, kényszeredett mosoly rezzent. Látszott,
egyszerre elveszti mindenkori nyugalmát.
– Mikor a hunok hatalmas fejedelme részérıl szerény személyünket ily
felette örvendetes megtiszteltetés érte, örömünk határtalan volt – szólt
szokatlanul színtelen, el-elakadó hangon. – Mint az Anyaszentegyházunk
legalázatosabb és legméltatlanabb híve mindig könyörögtem a
Mindenhatóhoz, hogy leányom házassága hozzájáruljon népem
boldogságához, elhárítsa a veszélyt, s a béke záloga legyen. Mily nagy
keserőség váltotta föl tehát határtalan és felette indokolt örömünket, mikor
arra gondoltunk, hogy ez a fényes ajánlat elkésett. Honoria leányom, a
legjobb tudásom szerint, jelenleg testvérem, a Legszentségesebb Imperátor
Theodosziosz udvarában tartózkodik, igen régi vágya, hogy a Szentföldre
zarándokoljon, s mivel egy kiváló hőséges hívünk példásan tiszta,
törvényes neje, nem gondolhat arra, hogy mint Anyaszentegyházunk
alázatos híve, a házassága szentségét megtörve, elfogadja a mégoly
kápráztatóan fényes, de a házasságról vallott felfogásunkkal szemben más
erkölcsök, szckások szerint élı, lenyőgözıen hatalmas, igen tiszteletre
méltó és nekünk kivételesen rokonszenves kérı házassági ajánlatát.
– Sápadozva menekült az udvaroncbeszéd mind zavarosabbá váló
szóvirágainak sőrőjébe, hogy leplezze kétségbeesett haragját.
Csend lett. Valentinianus lassan az ezüsttál felé nyúlt. Kezébe vette a
győrőt. Rövid ideig figyelmesen nézte.
– Honoria győrője – szólt halkan. Kissé elırehajolt. – Honoria írása.
Piacidia reszketı kézzel igazgatta lila-arany selyemruháján a kereszt
alakú, vállkapcsoló gyémántokkal borított fibulát.
– A titkok vagy félreértések megoldása meghaladja feladatunkat –
szólt, és érezte, hogy fel kell oldani a feszültséget. – Szerénységünk és a
váratlan kérı magas személye iránt érzett tiszteletünk ezt nem is engedi
meg. Bizáncból nem érkezett hivatalos híradás Honoria hollétérıl vagy
szökésérıl. Felfogásunk szerint, oly gyermek, ki szülei akarata ellenére,
Anyaszentegyházunk tanításával ellentétes módon cselekszik, megszőnik
gyermekünk lenni, s bárhol tartózkodik is, többé nem tekinthetı
gyermekünknek a jog és tiszta erkölcs megsértése nélkül.
Mélyet sóhajtott. A csend fojtott, súlyos lett. Valentinianus néha
nyugtalanul megmozdult. Tömör, súlyos, színarany díszekkel borított,
sziporkázó aranyszálakból font ruhája, mely olyan volt, mint
60 3
egy fıpapi palást, érdes, szegletes, ércesen villódzó ráncokba győ-
rıdött. Hosszú, nıies ujjaí idegesen fonódtak a mellén fénylı színarany
kereszt közepére vésett, nagy, ovális, opálgemma Krisztus-monogram
rubinbetéttel izzó betői körül. Hirtelen érezte, hogy az anyja és Aëtius
lényébıl oly tömören, súlyosan árad feléje a győlölet, hogy szinte
megbénult ebben a hővös áramlásban. Tarkóján borzongás siklott. A
hatalmas, nagy fogadóterem a falakra festett szentek és vértanúk képeivel a
templomra emlékeztetett.
Oresztész, aki fehér filozófusruhában állott a trónus elıtt, és csak
derekán viselt – talán inkább barbár jelként – egy rövid, széles pengéjő,
kuturgur farkasölı kést, mely sehogy sem illett hellén arcához,
himationszerő köpenyéhez, lassú, látványos rétori mozdulattal intett a
győrő és levél felé.
– Honoria úrnı oly helyen tartózkodik, hol kérıje minden veszélytıl
megóvja tiszta erkölcsét, s hite új fényében tündököl – szólt halkan,
tapintatosan, hogy a trón mellett állókon kívül senki se hallja. – Kérése
csekély: szülei és Anyaszentegyháza áldása e győrőre, hogy a menyegzı
megtörténhessen. Attila, a hunok Nagykirálya, ezek után jogosan kérhet
részt a birodalom felének kormányzásából, ami Róma történetében a
legkevésbé sem szokatlan. Gondoljunk Nagy Constantius vagy Nagy
Theodosziosz uralkodói módszereire, a birodalom felosztására a rokonok
között. Attila, a hunok nagykirálya, teljesen önzetlenül, csupán jegyese
kérésének engedve vállalja ezt a felette nehéz feladatot, csupán azért, mert
rajta kívül erre mindenki más képtelen. E hatalmas feladat nagy sereg
fenntartását és fizetését igényli, ezért feltőnıen szerény az a kívánság is,
hogy a szépséggel oly tündöklı ifjú jegyese hıs atyjának, Constantius
cézárnak magánvagyonát kéri hozományul, de ez lényegében csupán zsold
a jegyesét megilletı birodalomrészt védı serege számára, mert zsold nélkül
a hadizsákmányból tartja fenn magát, ami védett tartományok lakói
számára gyakran végzetes.
 Piacidia arcán elömlött a harag pírja. Aëtius lassan kardjára tette kezét.
– Kívánod-e, pannoniai Oresztész, hogy úrnım megismételje szavait?
Honoria sehová sem távozott.
Oresztész tiszta hellén arcán vidám gúny rezzent:
– Ha Honoria nem lenne a hun király táborában, nem a leányt kérné-e
meg elıször... s csak miután ı a hun táborba jött, kérne részt a birodalom
kormányzásából s Constantius magánvagyonát serege zsoldjának!? Kiáltó
ügyetlenség lenne mindezt egyszerre kö604
vetelni. S vajon ügyetlennek ismered-e te, oly sok diadaltól koszo-
rúzott fıvezér a hun királyt, kinek oly régi barátja vagy?
Aetius szótlanul elfordította fejét. Constantius cézár magánvagyo-nát
szinte teljesen a legmegbízhatóbb légióra fordította, s most úgy érezte, a
hun követelés ıt akarja megfosztani kipróbált testırségétıl.
Edekon hosszú, sovány alakja megmozdult. Oldalt fordította
sólyomfejét. Megérintette Oresztész vállát, és mintha hozzá szólna, lassan
mondta:
– Egy szó, mint száz! Engedje meg a Legszentségesebb Úrnı s a
Legszentségesebb Imperátor, hogy beszélhessünk Honoria úrnıvel. Hadd
mondhassuk fejedelmünknek, láttuk, beszéltünk vele.
Piacidia a haragtól remegve kapott elıre begörbült ujjaival.
– Te kételkedsz szavaimban, követ?!
Oresztész hirtelen Edekon elé lépett, s proszkinésziszüdvözléssel
ereszkedett fél térdre, hajtotta le fejét.
– Bocsánatért könyörgök lábaidnál, Legszentségesebb Úrnım,
követtársam bátor beszédéért. Mi akkor sem beszélnénk senkivel, nem
mennénk sehová, ha erre alkalom nyílna. Hisz ezzel kétségbe vonnánk
urunk szavát, hogy Honoria úrnı táborában van. Attila nem menyasszonyt
kér, de áldást e győrőre s jogai elismerését. A házasság mindenképpen
megtörténik.
Placidiáu látszott, hogy lassan visszanyeri önuralmát.
– Ismerlek, Oresztész, Olümposz-hitő vagy és hellén – mondta halkan –
, de neked is tudni kell: a Római Szent Birodalomban a jog forrása a
császár, ki hő szolgája az Anyaszentegyház törvényeinek. Valentinianus
cézár nem egyezhet bele ily házasságba, mert keresztény nı nem lehet
törvényes hitvese a többnejőségben élı ntm keresztény embernek, legyen
az bár a világ leghatalmasabb fejedelme. Távozzatok békével, követek. Az
uratoknak szánt ajándékot a császári kincstár vezetıje szállásotokra viteti.
– Hosszú, köny-nyő keze ritmikusan fellendült.
Valentinianus arcán a rettegés sápadtsága ömlött.
 – Mindenben helyesnek tartom a Legjobb s a Legtisztább Anya szavát
– szólt gyorsan, idegesen. – Az uralkodó minden cselekedetének ezerszer
példásnak kell lenni, s a jog és a keresztény erkölcs minden sérelme
végzetes lehet.
Érezte, hogy Piacidia és Aetius szokatlanul készségesen, alázatosan
helyeselnek, s kissé megnyugodva szorította melléhez a súlyos, színarany
keresztet.
605
A császári vitorlás, melyet még Honorius ácsoltatott és díszíttetett fel a
leghíresebb korinthoszi és római aranymívesekkel s kovácsmővészekkel,
mozdulatlanul lebegett a tükörsima tengeren. Bizánci szabású
bíborvitorláját nagy, aranyszıttes Szent Andreász ferde keresztje és az
uralkodóház védıszentjeinek lila-arany monogramjai díszítették. Aëtius
könnyő, bíborszegélyő katonatynikában támaszkodott a hajó elején ívelı,
aranyozott szoborhoz.
– Mondd, Oresztész philoszophusz – szól, nagyon vigyázva az attikai
görög beszéd szabályaira –, mondd csak, hisz ismerlek, tudom, igazi római
vagy, mégis, miképp lehetséges, hogy rettentı, barbár barátaim szolgája
lettél? Hun szolgaságba akarod dönteni a birodalmat azáltal, hogy Honorta
házasságát szorgalmazod?
Oresztész végigsimított erıs, finom kezével a hajósok viharjelzı,
szivárványszínő zászlaján.
– Míg a kard az érv a népek s a mőveltségek közötti vitában, addig a
hunok talán erısebbek – szólt halkan. Értelmet sugárzó homlokán, sima
arcán gondolatok suhantak. – De mihelyt a római kibonthatja a kéziratait,
és olvashat belılük a hunoknak, akkor az ellentét megszőnik. Ez nem is
lehet másképp! Te tudod a nagy titkot: az etruszkok, a latinok, a görögök, s
a hun sámánnemzetség is a Nagy Óceánban elmerült Elsı Birodalomból
jöttek. Csak az egyik Nyugat felé, a másik Keletre indult, mikor
összecsaptak a hullámok az elmerülı világrész felett. A lélek
egyminıségő.
Elmerülten latolgatta, mit mondhat a másiknak, hogy el ne térjen a
jelentıl, a valóságtól.
– Csak a sámánnemzetség az, melynek szellemi ereje rengeteg más
népet sodor. Aki a tömeget nézi, Xerxész hadának véli, de néhány törzs:
Nyék, Megyer, Kürt-Gyarmat, Tarján, Jenı, Kara, Ka-za... s még mások is
a sámánnemzetség szellemi erejét hordozzák, mert ezek a legısibb
anyaországból jöttek. Ki jegyzi fel valaha is ezeket a titkokat? Én tudom. S
eszerint cselekszem. Attila az új Alexandrosz. A mőveltségek nagy
egyesítıje ı, aki az örök Róma hellén szellemét kiterjesztheti a messzi
pusztákra, rendet teremthet a népek mindig vándorló csordái között. Tehát
végsı fokon megmenti a birodalmat. Mert ez a rend: Hellász gyızelme, az
Róma gyızelme. A szellem és jog diadala. Honoria hatalmas erejő papnı,
kinek násza megtermékenyíti Attila lelkét. A hun Nagysámán világhódító,
ki sohasem pusztít el egy-egy országot, mert mindegyiket a magáénak
vallja, de bármely más fejedelem hatalma halálos veszély a birodalomra, s
gondolatot vakbuzgóságba fojtó szolgaság.
606
Igaz, serege rombol és pusztít. Városok hamvadnak el a lépte nyomán.
De ez nem az ı bőne. A hordák mindig pusztítottak. Ha légióknak
parancsolhatna, nem rombolna többet hada, mint Caesar vagy Pompeius
serege. Teremtsd meg a békés verseny lehetıségét, fıvezér, és nagyobbat
gyızöl, mint Themisztoklész Szalamisznál.
A bíborvitorla meglebbent a hirtelen támadó szélben. A vaskos,
aranyszıttes, ferde Szent Andreász-kereszt, a szentek monogramjai
súlyosan, ércesen sziporkázva feszültek elıre. Aëtius éles, barna arcán
feszült figyelem volt. Keskeny ajkán mosoly rezzent.
– Ha valamely kivételesen értelmes hellén férfiú ily kivételes nagy
bizalmat tanúsít a barbárok iránt, ez vagy rokonszenves költészet, vagy
tudatos önámítás. Csak ez, mert ha értelmes ember ily együgyően szól,
sohasem ámíthatja el a másikat. Írd meg mindezt nagy eposzban, s
nagyobbat alkotsz, mint Vergilius. Én jobban ismerem a hun vezért, mint
bárki. Attilát gótok, gepidák segítették hatalomra, s mikor késıbb újra
meghódította a nagy, keleti puszták népeit, egyszerően elhagyta régi
segítıtársait. Titkos hírvivıim arról értesítettek, hogy gótokat, gepidákat,
herul, rugi, skir, turcilling, esetleg alán népeket akar Galliában vagy
Hispániában letelepíteni. Földjükre pedig Keletrıl pusztai népeket telepít
le. Úgy véli, a birodalma így szilárdabb lesz. Vagy itt vagyok én. Ma én
kormányzóm a birodalmat. De vajon kormányozhatnám-e, ha ı lenne, mint
Honoria férje, a társcsászár Valentinianus mellett? Nyilvánvalóan nem. A
hun Nagykirály tehát nem Valentinianus kezébıl akarja kivenni a
birodalmat, hanem az én kezembıl. Türi-e Honoria, aki úgy győlöli az
anyját, hogy akár egy pillanatig is Piacidia legyen a birodalom látható
vezetıje? Természetesen nem. Honoria célja a bosz-szú. Nem gondolod,
hogy mi védekezni fogunk? Attila követeléseivel belehajszol minket a
szövetségbe a nyugati gótokkal, frankokkal, burgundokkal.
A gálya rézveretekkel ékes oldalán halkan csobbantak a hullámok.
Oresztész nevetett:
 – De hiszen a birodalomnak csupán a felét kapja a hun Nagysámán. S a
birodalomnak két fele van: az egyik a tiéd, a másik a germánoké. Add oda
a hun íjászkirálynak, ki oly régi, hőséges barátod, a birodalom germán
felét, s semmi sem változik hátrányodra. Emeljen új rendet Attila ott,
Galliában, Hispániában, Germaniában. Mit félted te a nyugati gótokat
Attila istenkardjától?
Aëtius hosszúkás, barna arcán sápadtság ömlött el. Gúnyos arc607
kifejezése eltőnt. Úgy rázta fekete hajú latin fejét, mintha
bosszankodna, hogy a másik ilyen együgyőnek véli.
– Ha ezt tenném, a légiók nem követnének. Avitus és Maioria-nus, két
legtehetségesebb hívem, máris arról beszélnek, hogy a kaszárnyákban
Valentinianus hívei ellenem izgatják a légionáriusaimat; persze ezeket az
izgatókat nem a császár küldi, de ı is tud errıl. Arról beszélnek, hogy most
éppen úgy a hunok kezébe adom Galliát, hogy hatalmon maradjak, mint
mikor provincia Africára eresztettem Geiserich vandál hadait, hogy
Bonifaciust leverhessem. Ellenségeim érvelése védhetetlen. Galliában
számos nép él, a leg-rómaibb provinciánk. így egy nép sem veszélyes
Rómára, hacsak nem pusztítja önmagát belsı harcokban az örök város. De
ha e népek egyesülnek Attila birodalmában, Róma vazallusa lesz a hun
királynak, s én nem barátja, mint most, de helytartója, amíg ı ezt így
akarja. Ö pedig ezt addig akarja, amíg Honoria jónak véli. Lehet, hogy
Valentinianus mellé Piacidia helyett Honoria lép, s helyettem Attila. De
most a légiók kürtösei az én parancsomra várnak. Értsd meg végre,
Oresztész, ha én és Attila egymásra törünk, ez a római s a hun birodalom
bukása s a gótok teljes gyızelme. Ezt akarod?
Érezték, hogy a diplomácia ravaszkodása lefoszlik lelkőkrıl, s
mindketten ugyanazt akarják. Egyformán aggódnak a barbárság özönében
küzdı birodalomért, egyformán féltik a hellén szellem fényét a vad erıszak
egyre közeledı éjszakájától. Oresztész sápadtan nézett maga elé:
– Régen népek küzdöttek Rómáért, ma már csak az egyén. Csak egy
férfi, ki elég erısnek érzi magát erre. Kinek erre lehetısége van. Én
filozófus vagyok. Egyedül küzdık a birodalomért. Nekem nem kellenek
légiók. Mint Brutus és Cassius, küzdık Róma szabadságáért. Csak értelem
kell. S az eszköz? Egy tır vagy egy asszony, vagy egy lehetıség, melyet
esetleg én teremtek meg a tır s asszony által. Vagy egy látványos terv,
mely hízeleg a zsarnoknak, de magában hordja a titkos célt. Ha ott állok
Attila trónja mellett...
 Hirtelen észrevette, hogy Khrüszaphiosznak, ott, a Boszporusz partján,
a nagy, mohos kövekbıl összerótt, ısrégi házában elhangzott szavait
ismétli, és egy pillanatra megtorpant. Aztán mégis kimondta:
– Egy tırvillanás, s Attila roppant birodalma máris széthull, mert a
Nagykirály hatvannégy fia vagy a pusztai nagyfejedelmek közül senki sem
lehet Nagysámán, csak ı. Ha látom, hogy mindaz,
608
amit itt neked elmondtam, valótlanság, még aznap lesújtja a tıröm,
mint Brutusé Caesart. De megvalósíthatom-e e tettet, ha nem állok egy
tırdöfésnyi távolságra a trónusa mellett? S állhatok-e ott, ha nem
bizonyítom be neki, hogy értelmesebb, hasznosabb vagyok számára, mint
más?
Sokáig hallgattak. A tenger szélérıl nagy, fehér fellegek keltek. Aëtius
kezét nyújtotta Oresztész felé:
– Bármit kérhet tılem az én félelmetes barátom. Én szívesen
megteszem. De egyet nem: ügyetlenséget. Ha egy államférfi tudatosan
követ el ügyetlenséget, akkor méltó, hogy a történelem sodra Tartarosz
legvakabb mélyébe taszítsa, mert ügyetlensége bőn lehet az egész
emberiség ellen, de mindenesetre hazája veszte.
Oresztész közelebb hajolt hozzá: – Miért ne léphetne itt Raven-nában
melléd Piacidia helyett Honoria? – kicsit habozott, aztán ismételve a
sámánoktól hallott titkot, szinte suttogva mondta. – Honoria is holt
szeretıjének tárul.
Aëtius éles hadvezér-szeme elhomályosodott a titkok fekete szárnyának
lebbenésétıl.
– ö is? Tudtam, hogy két halott arca ez két asszonyért. De nem tudod-e,
Oresztész philoszophusz, hogy csak az élık bocsáthatnak meg egymásnak?
A holtak soha.
Oresztész bólintott:
– Igen. Mert nem tudnak egymásról. Az élık akaratrezgése a
szellembolygó milliárdnyi kicsiny erıatomja. Hisz errıl már Démok-ritosz
is mondott egyet-mást. A holtak akaratrezgése milliárdnyi párhuzamos
erıáramlás, mely nem találkozik másutt, mint a végtelenben. Persze, a
halálnak sokkal több a változata, mint az életnek. S ez csak tökéletlen
általánosítás, mely nem vonatkozik a Mindig Élı Örök Szeretıkre vagy a
Gondolatot Hordozó Titánokra. Az asz-szonyoknál egyébként is a testük
fontosabb része nem a gondolatot hordozó agyuk, hanem az életet rejtı
méhük. így a Kozmosz a férfiak küzdıtere, a Föld az asszonyok kerevete...
 Halkan, elgondolkozva beszélgettek. A politikai tervek, veszélyek,
viszályok, horizontok és valóságok fellazultak, elhalványultak. Ajkukon
filozófusok szavai, nevei lebbentek, a Dionüszosz szellemét hordozó költı-
jós-mágus-vándor Empedoklészé, a leglángolóbb tüzet keresı
Eratoszthenészé, aki az Etna kráterének lángjaiba vetette magát, a
társadalmat pusztító, gıgös, magányos titán, Arasztipposzé, a hővösen
vakmerı Arisztotelészé, a legkegyetlenebb álmodozó, Platóné, a
halhatatlanságot hordozó méregpohár után nyúló Szókra609
tészé... A bíborvitorlán súlyosan sziporkázva lebegett a vaskos
aranyszálakból szıtt, ferde Szent Andreász-kereszt. Az Adria mindig kék
vizébıl visszasugárzó kékes derengés olykor – ha felleg siklott a nap elıtt
– beleveszett a vitorlák alkonybíborába. Este volt.

***

A tenger felett új hold lebegett.

A vörös hajú, hófehér bırő illír leány fedetlenül dılt Valentinia-nus
vállához. Tündöklı ifjúsággal ékes testébıl a tenger illata áradt.
Valentinianus szemöldökében parancs rezzent:
– Simítsd hátra a hajad, Iréné, így nem látom szépségedet... S aki a
szépség látásának egyetlen pillanatát elmulasztja, az méltó az ırök
vakságra, mert úgysem tekint arra, ami az isteneknek a leg-tetszıbb.
Lesbia, aki balról hevert a tengerhez levezetı lépcsın, ledobta
csípıjérıl a könnyő fátylát.
– A legtetszıbb? Biztos vagy te ebben, cézár? – kérdezte. Bronzbarna,
sudár, arányos teste, üde, hamvas arca, a tizenöt éves latin leány olümposzi
ifjúságával pompázott.
Valentinianus megfordult.
– Persze, hát miben nyilvánul meg emberhez szólóbban az isteni erı,
mint az ifjú asszonyok szépségében? Úgy érzem, megvetésre méltó
istentagadó lennék, ha nem gyönyörködnék Iréné meztelenségében.
Antea, aki eddig a széles, ısrégi márványlépcsın hevert az újhold
leheletfinom fényét hordozó, meleg hullámokban, felugrott. Nemrég
szıkére festett haja, melyet bizánci módra aranyporral hintett be, hogy
kitőnjön a vörös hajú illír leány és a fekete fürtös Lesbia mellett, most
ércesen, súlyosan csillogott az újhold derengésében.
– Az én testem szebb! Nézd, cézár... látod? Szebb! – Egészen rádılt
Valentinianus vállára, és bıre selyme, mint lágy fuvallat, sik-. lıtt a férfi
nyakán, vállán, fülén. Valentinianus nevetve védekezett.
 – Egy nı, aki nem vigyáz, hogy szép legyen, megérdemli, hogy sose
gyúljon testében a mámor.
Lesbia átfogta a férfi derekát.
– Vigyázz magadra, cézár. Az anyám két rettenetesen elıkelı
rokonunkat elvitte fogadásra a Legszentségesebb Úrnıhöz, s gondold csak,
a patriarkha, az a végtelenül kedves, öreg bácsi, aki mindig megcsókolja az
orcámat, ha gyónok, egyszer csak odalép az anyámhoz, s ott, a vendégek
jelenlétében kérdezi, tudja-e, hogy mi négyen itt találkozunk, s mi hárman
azért élünk itt a palotában, mert...
te és mi... elképzelheted, iszonyú volt. Az anyám majd elájult
szégyenében ott, a két gazdag rokon elıtt, hisz én vagyok az örökösük.
Piacidia úrnı is zavarba jött, mert nagyon hevesen mondta: „Ez a három
nemes szőz, igenis, a legelıkelıbb rómaiak tiszteletre méltó, s felette
erényes leányai, kik énhozzám járnak, hogy kegyes beszélgetésekkel
gyakorolják a készséget a jámborságra. De énnekem –szólt a
Legszentségesebb Őrnı – titkos vágyam, hogy a fiam a házasság
szentségével ékesítené azt, ki erre a legméltóbbnak bizonyul. Tehát
indokolt, ha a cézár is beszél velük, természetesen az én jelenlétemben.”
Erre viszont a pátriárka jött zavarba. Tudod, milyen végtelenül kedves,
öreg bácsi. Olyan jóságos, olyan mosolygós, mi mindnyájan rajongunk
érte, s ha gyónni kell, olykor egész délelıtt ott térdelünk a gyóntatófülkéje
elıtt, míg befejezi az istentiszteletet, s odajön. Én mindig olyan rettenetes
bőnöket találok ki, hogy borsódzik a hátam, s ı mégis azt mondja: „Nem
baj, gyermekem, határozd el, hogy ezentúl jó leszel. Az Úr kegyelme
végtelen, s téged egyébként is, nyilvánvalóan legszentebb akaratából,
gyönyörőnek teremtett. Ez kegyelmének oly megcáfolhatatlan jele, mintha
mindig glória-dicsfény lebegne kicsi, bájos fejed körül.”
Körülpillantott. Két hosszú hattyúszárnykarját úgy emelte, haját
igazgatva, hogy az újhold ívelı fejékként merült el felkígyózó fürtjei
között. Ahogy oldalt fordult, a hónalja kicsiny, bájos pelyhe megtelt
vibráló derengéssel.
– Olyan szépen beszél mindig hozzám, ugye? – kérdezte, és alakja
ritmikusan imbolygott. – Meglássátok, pápa lesz belıle. Szépen hangzik:
Leo pápa.
Valentinianus mereven pillantott rá.
– Megtiltom, hogy gyónj nála! – Bosszankodva legyintett. – Szépen
hangzik a neve? Leo, az oroszlán, tehát vérengzı ragadozó, Róma püspöke
pedig a szelídség és szeretet tiszteletének hirdetıje. Igazán nem értem,
hogy juthat eszedbe ilyesmi.
 – Jó, hogy mondod, cézár – szólt az illír leány, s úgy egyenesedett fel,
hogy a holdfény elömöljön hibátlan alabástromtestén. – Majd én megyek
gyónni Lesbiával, és vigyázok reá.
– Antea pedig mindkettıtökre – intett parancsot Valentinianus. A leány
készségesen, gyorsan bólintott, hogy az aranypor halványan villódzó,
szivárványszínő páraként gomolygott fel hamvas liliomorcája körül.
– Igen, cézár! Elıször meg kell mondani, mit gyónunk. Le kell írni, és
majd itt felolvassuk. Átnézzük, mit lehet mondani a pátriár611
kának, mit nem. – Ujját felnyújtva számolta. – Meg lehet gyónni a
lopást; azt, hogy melyik szent napon nem üdvözöltük dicsıséges
rokonainkat; azt, hogy elköltöttük édességre vagy szalagokra, amit
szüléink kegyes adományokra adtak; azt, hogy alaptalanul
meggyanúsítottunk valakit, hogy a szent ünnepeket nem tartja meg...
Valentinianus bólintott. Közelebb húzta Lesbiát, és hideg, kutató tekintettel
nézett kicsiny, bájos virágsziromarcába:
– Mit csinált végül is az anyám? Lesbia habozott. Egyszerre csend lett.
– A bátyám, aki itt szolgál a testırségben, mondta, hogy Piacidia úrnı,
miután a pátriárkával beszélt, megkettıztette az ırséget a palota azon része
körül, ahol mi lakunk. Szóval... szóval, itt aztán most Igazán biztonságban
lehetünk.
Valentinianus felkelt. Lelépdelt a legalsó lépcsıig. Kezével a vízbe
nyúlt, mintha próbálgatná, elég meleg-e. Megdörzsölte
homlokáthalántékát.
– A szolgaság sohasem biztonság. A rabság sohasem védelem –szólt
halkan. A lányok elhallgattak. Lesbia sóhajtott.
– Tudod, cézár, hogy nem merem viselni azt a győrőt, amit a múltkor
adtál – szólt halkan. – A szüleim megkérdeznék, kitıl kaptam, s ha rám
támadnának, te nem tudnál megvédeni. Hallgatsz? Hisz még csak
üdvözletet sem küldhetsz nekünk. Piacidia úrnı pedig megtiltaná, hogy a
nevedet említsem, ha vitáznék apámmal.
Őjra csend lett. Az illír leány láthatóan habozott, aztán hosszú, hófehér
nyakát nyújtogatva, mint a szarvasünı, ha veszélyt érez, mondta:
– Azt a selymet... tudod, azt a lila-aranyat, amit a múltkor behozott az a
cipruszi kalmár, nem tudtam ám megvenni.
Valentinianus úgy kapta fel a fejét, mintha tőszúrás érte volna.
– Én magam írtam a kincstár legfıbb felügyelıjének! Az illír leány
legyintett.
– Hiába írtál. Csak nevetett. Azt mondta, Piacidia úrnı engedélye
hiányzik. Gondolhatod, nem mentem anyádhoz.
 Antea megrázta aranyat lebbentı fürtjeit.
– Ne búsulj, cézár, azt hiszed, csak te vagy fogoly? Mi még inkább.
Engem huszonkettedik napja nem engednek ki a palotából bevásárolni,
pedig egész Ravenna arról beszél, milyen csodás ékszereket hozott hajóján
egy indus kalmár. Meg sem nézhetem. Hiába mondtad, hogy mehetünk, az
ırség parancsnoka, Mariorianus azt
612
mondta, Aëtius fıvezér személyes jóakarata kell a kilépéshez. Menjek
hozzá. Mentem is.
Valentinianus megfordult. Arca nagyon sápadt lett.
– Mentél? – kérdezte fenyegetıen.
– Mentem – bólintott Antea, és könnyedén a lépcsı széléhez húzódott,
hogy vízbe ugorhasson, ha a másik meg akarná fogni. –Mentem, mert
tudtam, anyád milyen szörnyen féltékeny. Persze, pillanatok alatt
megtudja, s hátha komolyan összekapnak ık ketten. Szóval elmentem.
Aëtius nagyon barátságos, szinte alázatos volt, aztán, egyszer csak azt
mondja, tíznaponként titkos jelentéseket írjak hangulataidról és véletlenül
elejtett szavaidról. Ha ezt nem teszem meg, akkor... sok tizennégy éves
leány van Ravennában, aki felválthat minket. Ettıl aztán megijedtem.
Persze, mindent megígértem, mindenféle hajmeresztı dolgokat írok rólad
meg Lesbiáról és Irénérıl is. Azt mondta, errıl a beszélgetésrıl senkinek
ne szóljak, hanem írjam, hogy győlölöd anyádat, s a gótokkal akarsz
szövetkezni a birodalom ellen, összeesküvéseket szítasz. Az
összeesküvıknek olyan neveket kell beírni, kiknek barátsága fontos
Aëtiusnak, ki így magához kötheti azokat a titkok által. Neked s nekünk
nem történik semmi bajunk, mert hiszen ı tudja, mi az igazság, és megvéd
minket, de a jelentés egyéb fontos okokból kell. Tudta, hogy eddig mindig
együtt írtuk a titkos jelentéseket, és beírunk mindenféle ugratást róla, és
együtt nevettünk. Most másképp lesz. Ennek igazán titkos jelentésnek kell
lenni. Valami komoly dolog készül...
Hallgattak. Az újhold lassan emelkedett. A tenger felett fellegek
tornyosultak, ezüstormaik körül egyre halványabban ragyogtak a csillagok.
Lesbia odabújt a férfihoz, és füléhez hajolva suttogta:
– Azt mondja a nagybátyám, jön Honoria a hunokkal, és mindenkit
leölet. A hun király egy hatalmas sas képében ragadta el Bizáncból, a
palotából. De te ne búsulj. Hisz eddig is küzdöttél az anyád ellen. Hány
összeesküvéssel próbálkoztál! Rád nem haragszik Honoria. Diktálj most is
valami egészen hátborzongatót. Majd én elviszem akár anyádnak, akár
Aëtiusnak. Mi meg nevetünk, hogy ık hogy kapkodnak.
 Valentinianus felvetett fejjel nézett a messzeségbe:
– Igen, én is úgy érzem, van valami a levegıben. Az igazság az, hogy
senki sem tudja, hol van Honoria. Feltehetı, hogy a hunoknál van, mert
különben Attila nem lépne fel ilyen hatalmas követelésekkel. Ne
higgyétek, hogy amit csinálok, az csak játék. Ha az én győrőmet viseled,
Lesbia, hatalmas családod mellém áll. Ha a kincstáros
elfogadná parancsaimat, Iréné, akkor meg tudnám nyerni a
légionáriusokat vagy a hatalmas gót s hun zsoldosokat. Ha te, Antea,
kijárhatnál a palotából, titkos híreket hozhatnál és vihetnél. Aëtius nagyon
okos. Mindig a lehetıséget akarja megszüntetni. Ez köny-nyebb, mintha
vát, míg a lehetıségbıl tett lesz. Ha rám akarja fogni, hogy a gótokkal
akarok szövetkezni, akkor biztos lehetıségem van, hogy ezt megtegyem.
Ha megtehetném... Gótokkal a hunok ellen...
A lányok, akik eddig némán, áhítatosan figyeltek reá, most egyszerre
izgatottan húzódtak hozzá. Lesbia hevesen, gyorsan bólogatott, úgyhogy
hollófekete hajfürtjei sötét lepkékként lebbentek homloka körül...
– Úgy van, cézár! Ha Aëtius szövetkezik a hunokkal, s ezért erıs, te
szövetkezz a gótokkal, s talán még erısebb leszel.
Antea közéjük lendült:
– Figyeljetek... Én beszélek, mert Aëtiusnak én írtam mindnyájunkról
azokat a titkos jelentéseket. Nekem diktáltad, cézár! Jól írtam, igaz? Nem
volt hiba benne. Hát most komolyan mondom, csináljunk egy igazi
összeesküvést. Igazit! Annyi összeesküvés gyızött már! Hát csak mi
vagyunk ilyen tehetetlenek? Hát ilyen gyenge vagy, cézár?!
Valentinianus sápadtan nézett rá.
– Ezt is beírod a jelentésbe?
Antea bólintott. Aranyporos haja körül ismét fellebbent az a halványan
villıdzó pára.
– Be! Mert hátha Iréné vagy Lesbia szót ejt errıl, s akkor én, aki
hallgattam, eltőnhetek innen. De te, te, cézár, azért cselekedhetsz! Írjuk
meg külön-külön, hogy most aztán igazán összeesküdtünk, hátha
engedékenyebb lesz a kincstáros. Az igazi összeesküvık mindig
veszélyesek, s a veszélyes embereket ajánlatos megfizetni.
A nevetés egyszerre tört fel. A komorság szétfoszlott a feltörı, vidám
izgalomban.
Valenfcinianus homlokához emelte kezét:
– összeesküvés... De ki lesz a társam ebben az összeesküvésben?
Egyetlen hőséges emberem nincsen! S ha ismeretlennel próbálkozunk,
azonnal elárulnak.
 Az illír leány liliomfehér, mesésen üde arca közelebb hajolt. Nagy, zöld
szemében a kellemes játék izgalma csillogott.
– Hát ne szólj senkinek! Elég erıs vagy te! Férfi vagy! Bemégy
Aëtiushoz egy tırrel, mint Brutus, és leszúrod. Te magad.
614
Mély, különös csend támadt. Valaki halkan felszisszent. Valen-tinianus
arca egy pillanatra bíborba borult. Kiegyenesedett, ökölbe szorított kézzel
állott. Most valóban szinte erısnek látszott. Magán érezte a lányok
várakozó, ámuló tekintetét. Színpadias lemondással sóhajott.
Lecsüggesztette fejét.
– Nem ölhetem meg anyám szeretıjét.
A lányok egyszerre fonódtak reá, borultak mellére, válláca, csókokkal
borították be combjait, lábát, saruját.
– Ó, nem! Nem! Nem!
Valentinianus vidáman védekezve legyintett.
– Én nem vagyok Néró. De anyám is más, mint Agrippina Claudia.
Csend lett. A holdfényben halványan csillanó tenger felett fehér,
zengve kiáltozó madarak szállottak a ravennai mocsarak felé. Antea
visszaült a lépcsıre.
– Beírom a jelentésbe, hogy ezt mondtam neked: „Akkor cselekszel
legrosszabbat, cézár, ha semmit sem cselekszel.”
Valentinianus elmosolyodott.
– De hogyan követelhet még több képtelenséget okos börtönırünk? –
kérdezte töprengve. – Ha te azt írod jelentésedbe, hogy én szövetkezem a
gótokkal a birodalom ellen, mindenki nevetni fog. Hát mikor beszéltem én
egy gót törzsfınökkel vagy fejedelemmel... vagy akár csak egy gót
szökevénnyel?
Antea olyan mozdulatot tett, mint egy varázslónı.
– A Legtisztább Anya lángesző szeretıje errıl is gondoskodott. A
szüléimet felkereste egy hun követ, az a bizonyos Edekon vagy Edeko, aki
egy idıben itt szolgált Ravennában mint zsoldosvezér. Azt mondta,
titokban beszélni akar veled. Jó atyám, persze színleg készségesen,
megígérte, és rohant árulkodni Aëtiushoz. Úgy határoztak, a követ egy
csónakban rejtızik el, s a csónakkal a kisebbik bátyám ideevez, mintha
csak úgy véletlenül beszélni akarna velem. Kiszáll, s a csónakot itthagyja,
kikötve. így te odamégy a látszólag üres csónakhoz, s titokban
négyszemközt beszélhetsz a követtel, én pedig azt írom a jelentésbe, ami
Aëtiusnak kell.
 Hangja egyenetlenül hullámzott, az izgalom fojtogatta a torkát.
Hallgattak. Tekintetük mereven szegezıdött a tengerhez levezetı
márványlépcsı túlsó végén kikötött, egyenletesen himbálódzó, díszes
udvari csónakra. Valentinianus vállat vont:
– Akárhogy is... anyám és Aëtius az én nevemben uralkodnak. Ez
kényelmesebb és biztosabb uralkodási mód, mintha egyszerre
615
eltennének láb alól. Aëtius éppen úgy nem lehetne cézár Rómában,
mint loannész, mert Theodosziosz nagybátyám nem hagyná. Mit akarhat
tulajdonképpen? Őgy érzem, valami rettenetes dolog készül a világban. –
Férfias nagyképőséggel nézett körül, mert úgy érezte, nagyon bölcs és
nagyszerő felfedezésre jutott. A lányok mindnyájan a csónak felé néztek.
Lesbia ruhája után kapkodott. Az illír leány vörös haját hátravetve, hosszú,
ritmikus léptekkel, a fedetlenség, az ifjúság olümposzi pompájában sétált a
lépcsık mentén, és olykor táncos mozdulattal emelte fel liliomfehér,
csodás karját. Antea csípıjére dobta a könnyő fátylat, melyet olykor
parázna hévvel, mint egy láthatatlan kéz, rántott félre ölérıl a szél, és a
csónak felé intett.
– Eredj, cézár, esküdj össze a gótokkal a birodalom ellen, s beszélj
mindenféle hátborzongatóan veszedelmes dolgot, mert különben Aëtius
ügyetlennek vél, s holnapután már ki is tessékel a palotából.
Valentinianus nem tudta, sírjon-e vagy nevessen. Felkelt. Végigment a
hosszú márványlépcsı felett. Magához húzta láncánál fogva a billegı
csónakot. Belenézett, és önkéntelenül összerezzent. A csónak aljában
mozdulatlanul, mint a holtak, hosszú, csontos férfi feküdt. Megismerte
Edekont. Beült a csónakba. Magához intette An-teát s besegítette.
Elırehajolt.
– Maradj fekve, derék Edekon, s szólj, de siess, mert száz szem figyel –
mondta, tetszelegve az igazi összeesküvı fenséges, komor szerepében, s
nyakán érezte a hozzásimuló Antea leheletét.
A csónak mélyében heverı, hosszú, csontos férfi nem mozdult, csak
ajkáról röppent rekedten a gyors suttogás.
– Segítségedet kérjük, cézár... Mi, herulok és skirek, de a gótok és
gepidák is elhatározták, fellázadnak Etzel König ellen. írj Theodosziosz
cézárnak, hogy küldjön sereget a Duna mellé.
Valentinianus talán most elıször érezte az igazi hatalom lobbaná-sát,
fényét, melyet nem homályosított el Piacidia vagy Aëtius árnya. Oly
különös érzés fogta el, hogy a lélegzete elállott, mintha mindjárt elragadná
a földrıl valami láthatatlan erı örvénye.
 – Miért akartok fellázadni? – kérdezte hangosan, gıgösen, s nem ismert
saját hangjára.
Edekon feje megmozdult.
– Szörnyő a sorsunk. Amióta Etzel König visszatért Keletrıl, tengernyi
idegen népet hozott jelvényei mögött. Úgy körülfolynak minket, mint
szigeteket az óceán. Nincs nap, hogy valami ismeretlen csapat fel ne dúlja
valamely tisztes nemzetség vagy család szállását.
616
A hun Nagykirály nem engedi vissza e vad íjászokat keleti pusztáikra,
de minket akarna Nyugatra telepíteni, hogy a pusztai népek legeltessék
méneseiket országunk legelıin. Etzel König sátrába alig lehet belépni!
Tigristrónját pusztai sámánok állják körül, kiknek szemében mi
valamennyien Blodelin király gyilkosai vagyunk. Mindnyájan! Még én is,
aki a leghőségesebb embere voltam Itil kánnak. Ezért kérjük tıled, hagyd,
hogy a nyugati gótok segítsék keleti testvéreiket, kik hun rabság ellen
kelnek, s szerezd meg nekünk a bizánci császár segítségét. – Rövid ideig
hallgatott, aztán gyorsan, szaggatottan mondta: – Aëtiust küldd el...
Anyádat add férjhez. Vigyázz, Oresztész ellened van... Aëtiusszal tart.
Csend lett. Sokáig hallgattak. Antea odadörzsölte virágsziromorcáját
Valentinianus füléhez.
– Most mondj neki valami nagyon vakmerı dolgot. Mondd, hogy
azonnal, te saját magad, egyetlen tırszúrással megölöd Aëtiust, mihelyt
teheted.
Valentinianus hangja lassú, komor, fölényes volt, mint talán még soha:
– Követ! Míg anyám él, nem ölhetem meg Aëtiust, mert akkor meg
kellene ölnöm elıbb-utóbb anyámat is. De ha anyagyilkos lennék, mint
Néró, rövidebb ideig is uralkodnék, mint Néró. Anyaszentegyházunk nem
tőrne meg engem a trónon. Ha a hunok ellen támadtok, s gyıztök, ez a
birodalom védelme is lenne, hiszen az osztrogótok, gepidák földjei s a
tiáltalatok lakott földek az országom és a hun legelık között terülnek el.
Ha a hunok hatalma csökken, csökken Aëtius hatalma is. Ezért mondom
neked, derék s bölcsen elıvigyázatos Edekon: küzdjetek! Én mellettetek
leszek. De ahhoz, hogy segíthessek, az kell, hogy a hunok legalább egy
vereséget szenvedjenek, s Aëtius egy vert szövetséges szövetségese legyen.
Antea lázasan csillogó szemekkel nézett rá.
– Mondd, hogy öljék meg ık ott a hun Nagykirályt, s te itt megölöd
Aëtiust – suttogta akadozva.
Valentinianus most engedelmesen bólintott:
 – Ha ti ott, a Nagyszálláson, valamelyik lakoma alatt megölnétek a hun
királyt, itt is akadna, aki kardot rántana Aëtius ellen, akár az én parancsom
nélkül is. Mondd meg Theodemir királynak, Arda-rich fejedelemnek s
másoknak is: ha többen melléjük állanak, cselekedjenek!
Kilépett a láncon himbálózó csónakból.
617
– Ugye, jól beszéltem? – kérdezte a leányt, mikor már felfelé siettek a
lépcsın.
Antea ujjongva ugrándozott.
– Nagyon jól. Nem kell törnöm a fejemet, mit írjak. Valentinianus
elmosolyodott:
– Mutasd meg elıbb anyámnak ezt a titkos jelentést is. Antea habozott:
– Nem, anyádnak egészen más jelentést kell írni. Ott azt írom majd,
hogy azt mondtad, az én derekam a legkarcsúbb, az ölem a legizmosabb, s
csak reám hallgatsz'igazán, mert én vagyok a legszebb szeretıd. Ha ezt
írjuk anyádnak, talán megengedi, hogy megvegyem azt a selymet, s
kísérınıt is ad, ha kimegyek a városba.
Valentinianus halkan nevetett.
– Jó, tedd úgy, ahogy jónak véled. Mindenesetre én a gótok mellé állok.
Ez jó gondolat volt. Hiába származik Aëtiustól. Ez az egyedüli megoldás.
Majd írd meg Aëtiusnak kívánságom, hogy a gót pásztorok vezessenek át a
határon minél több hun szökevényt, aki Attila elıl menekül. Ezeket
egyébként Aëtius az én tanácsom nélkül is szívesen felfogadja
zsoldosoknak, hiszen a lovassága még mindig jórészt hun íjászokból áll. S
rendkívül meghízhatok, mert jobban győlölik Attilát, mint én Aëtiust.
A lányok izgatottan futottak feléjük a lépcsın.
– Igazi összeesküvık vagyunk már?! – kiáltotta lábujjhegyen ugrálva
az illír leány.
– Azok...
– S mindenkit megölünk?! – ujjongott örömtıl elhomályosodó
szemmel Lesbia.
– Mindenkit. – Valentinianus ajkán ismeretlen vonás jelent meg. —
Persze, ha eljön az ideje.
Mindnyájan a csónakot nézték, mely látszólag üresen elvált a parttól, és
távolodott a hullámokon.

***
 Konsztantinopoliszban ebben az esztendıben különösen szép volt az
ısz. A Márvány-tenger meleg lehelete betöltötte az ısi Byzantion szők
sikátorait, és Roma Nova széles, nyílegyenes utcáit. Pulcheria, aki a Nagy
Szent Eiréné templomába ment, hogy megtekintse az újra megrendelt
festményeket, magas, ıszülı fıpapot látott, aki a templom közepén vitázott
az építészekkel. Hátraintett a kísérıinek, és belépett. A fıpap – egy
arkhimandrita – a császárnı fogadására öltötte fel a vaskos, lila-arany
díszekkel pompázó aranyszıttes, nehéz
palástját, koronánál fénylıbb, magas, ugyancsak arany fıpapi süvegét.
Kezében vaskos színarany feszületet emelt. Mikor a császárnıt meglátta,
mélyen meghajolt. Pulcheria rámosolygott. Halvány, csodásán ápolt,
hamvas bırő arcán olümposzi ifjúság derengett. Dús, éjfekete, illatos
hajfürtjein, keskeny aranylevelekbıl ötvözött fejékén hét hatalmas gyöngy
derengett lágyan. Pheidiászi arányokkal ékes alakján bíborpalást lebbent.
Olyan volt, mint imbolygó, izzó láng. Nagy, ovális opálokkal,
gyöngyökkel borított bíborsaruja lágyan, bájosán koppant a templom
kövén.
– Szent Pelagiosz oltalmazzon – szólt, jelezve, tudja a fıpap nevét.
Az arkhimandrita még mélyebben hajolt meg.
– Legszentségesebb Ürnım... a festı, ama híres Szamothraké-ból való
Kleón, nem készült még el a képekkel – szólt, anélkül hogy a megszokott
körülményes szóvirágokkal mutogatta volna rétori tudását, de oly levert,
szomorú hangon, hogy Pulcheria festett, mohó ajkán még szélesebb lett a
mosoly.
– Együtt érzek veled, Pelagiosz arkhimandrita, de nem baj, legalább
akkor is eljöhetek e szent és oly ékes helyre, ha a képek elkészülnek.
Egyébként mért e késedelem?
A magas, ıszülı fıpap kiegyenesedett. Kékesszürke szemében, mely
Honoria szemét juttatta a császárnı eszébe, vidámság, gúny és szomorúság
vegyült.
– Valami féltékenység. Úgy tudom, szóváltása volt azzal a nıvel, akirıl
a képet festi. Tegnap kétségbeesetten berohant ide, egy tırrel a kezében, s
az kiáltotta, minden képet összehasogat. Magából kikelten, meglehetısen
hangosan ismételte: „Megölöm... megölöm...” S a kegyetlen hölgy nevét is
kiáltozta, melyet nem említhetek meg, mert a te másik neveddel azonos,
úrnım. – Elhallgatott.
Pulcheria meglepetten rázta kicsi fejét:
– Iréné? – kérdezte érdeklıdve. – Ó, igen, tudom már, de hiszen ez a
híres Kleón Szamothrakidész ugyancsak híres imádott ja. Hallottam,
halálosan szerelmes belé. Egyébként, mondd csak, szellemességedrıl s
tudásodról egyaránt indokoltan híres Pelagiosz, milyen védelmet nyújthat
Anyaszentegyházunk tana a legszörnyőbb lelki betegség, az indokolatlan s
mégis gyilkos féltékenység ellen?
Az arkhimandrita újra meghajolt. Ahogy szép mővészkezét felemelte,
ujjain megvillantak a vaskos, régi győrők ovális, nagy opáljai.
– Az oktalan féltékenység, úrnım, a sátán legtitokzatosabb s
619
legfeketébb verme 4 szólt halkan –, mert valóban csak a legerısebb s
legdémonibb démonok tudják elrejteni a legcsodálatosabb isteni erıt, az
asszonyi szépség tündöklésében a legnagyobb lelki kínt. Sokszor akartam
könyvet írni errıl, de tudom, Lucifer vakító kört von lelkem körül, s
gondolataim örvényben keringenének, anélkül, hogy akár egy lépést is
elıbbre jutnék a mentı útmutatásban. E rettegı tehetetlenségemet ismerem
be, amikor csupán legrégibb számo-szi borommal kíséreltem meg e kiváló,
bár tébolyultan ırjöngı mővész lecsillapítását, s hogy elejét vegyem
további romboló szándékának, megvettem tıle a még el nem pusztított
képeit látatlanban. –Fiatalosan friss, nıiesen piros ajkán már újra megjelent
a könnyő mosoly, és anélkül, hogy meghívást mert volna kockáztatni,
mondta : – Itt a mőhely, a szomszéd házban, a kerten túl.
Pulcheria körülpillantott. A templom kupolaablakain behulló
napfényben lágy, élı körvonalakkal tőntek fel a szentek képei. Fent, ahol
azok a bizonyos, összehasogatással fenyegetett képek függtek a magasban,
ugyanaz a lányosán bájos, kicsi, kerek asszonyarc ismétlıdött a
legkülönbözıbb formák között. Dús, sötétbarna haj hullott elıre, elfedve
Szent Iréné homlokát. Karcsú, erıs derekán piros öv parázslott.
– Szentatyám – szólt Pulcheria halkan, meglepetten –, szeretném, ha
elkísérnél e közeli festımőhelybe.
A fıpap szótlanul indult elıre. A templom mögött kert tárult. Nagy,
ısrégi, ismerıs olajfák nıttek. Szerte különös, súlyos színekben pompázó
virágok tarkállottak. A festımőhely a kerten túl álló épületben volt. Nyitott
tetejével a régi római átriumhoz hasonlított. A falak mentén képek
sorakoztak. A levegıben bizánci aranyfesték enyhe illata s a különleges
keverék könnyő szurokszaga vegyült. Kleón Szamothrakidész, arányos
termető, még fiatal férfi egy fatönkön ülve festett. Balra, a napfényben,
kékesszürke ruhában karcsú, erıs asszony állott.
– Ha még egyszer azt mered mondani: elhagysz, megöllek – szólt
halkan a festı, s lassan érintette ecsetjével a szentkép feje körül már
ércesen izzó dicsfény aranykörét. – Nem szólok egy szót sem. Csak
megöllek.
Az asszony kicsi, kerek, sápadt arcán elszántság volt.
– Én szabad vagyok – mozdult meg ajka.
– Szabad? – szisszent fel a férfi. – Tılem, ugye? Tılem. Erre gondolsz.
A fıpap köhintett. A festı nem nézett hátra. Maga elé meredt.
620
Csend lett. Pelagiosz a császárnıre pillantott. Pulcheria érezte a
rettentı, kábító küzdelem remegését.
– Szólj neki szépen, vidáman, szentatyám – suttogta az arkhi-mandrita
felé. A fıpap sóhajtott. Rövid ideig töprengett, hogy valóban vidáman, de
ne tolakodóan törje meg a súlyos, hővös némaságot.
– Úgy látom, nem tudod, hogy az udvarlást mindig imával kell kezdeni.
Bemenni a templomba és imádkozni, hogy teljesedjen a kívánságod.
A festı felkelt. Sápadt arccal, zavaros szemmel nézett körül. Hirtelen
elfedte arcát kezével, és anélkül hogy elmondta volna a megszokott
üdvözlést, szaggatottam, zihálva mondta:
– Szólj neki, Legszentségesebb Őrnım, hogy ne mondja, hogy
elmegy... Ha ezt hallom, láthntatlan fenevadak tépik lelkemet, és az egész
világ megtelik tőrhetetlen, keserő hővösséggel. Szólj neki! – Térdre esett,
és felsıtestét himbálva felsírt. Pulcheria zavartan lepillantott.
– Miért akarsz elmenni? – kérdezte halkan.
A nagyon karcsú, nagyon erıs sötétbarna hajú asszony hallgatott. Nem
nézett sem a vendégekre, sem a festıre. Az arkhimandrita hangosan
dicsérte a festıt.
– Nemcsak szentképeket fest isteni ihlettel, de arcképeket is –
magyarázta, hogy megtörje a dermesztı némaságot.
Pulcheria sóhajtott.
– Kinek a képét festetted meg utoljára?
A festı nem hallgatott rá. Némán meredt maga elé. Az asszony nem
tekintett fel. Beszédes, piros ajka alig mozdult, amikor válaszolt:
– Khrüszaphiosz, a Lcgszentségesebb Impcrátor közismerten a
legtisztább hőséggel tündöklı híve, a híres és tiszteletre méltó államférfi
kérte ıt, fesse meg arcképét – szólt gyorsan, hővösen a férfi helyett.
Pulcheria tudta, hogy Khrüszaphioszt legelszántabb ellenségei is
komoly mőértınek tartják, aki azonban csak szentképeket festet, hogy a
templomoknak ajándékozhassa, fıleg a város olyan negyedeiben, ahol az
ellenzéki érzelmő zöldek túl lármásak voltak.
 – Ez szép – mondta örvendezı arccal, s elismerıen, könnyedén
bólintott. – Khrüszaphiosz közismerten jó mőértı. Mikor készül el a kép?
Senki sem válaszolt. A festı végül erıt vett magán. Felegyenese621
dett. Zavartan körülpillantott. Aztán, mintha csak most jutott volna
eszébe, térdhajlítással üdvözölte a császárnét.
– Soha – szólt halkan, érdesen. – Khrüszaphiosz kiszolgáltatja a
birodalmat a hun királynak, és gáncsot vet a nagy, hıs Markianosz
lépteinek.
Mindnyájan hallgattak. A fıpap elsápadt:
– Khrüszaphiosz kitőnı elméjő államférfi. A hunoknak fizetett zsold
súlyos, de megmenti a birodalmat a pusztítástól, mely tízszer annyi értéket
emésztene fel.
A festı mélyet lélegzett. Mintha semmit sem hallott volna, az
asszonyhoz fordult, és halkan mondta:
– Most úgy érzem, nem mondod többé, hogy elhagysz. Ugye? Az
asszony hosszú szempillás szemében csodálkozás csillant.
– Valóban erre gondoltam – mozciult meg, szinte akarata ellenére, ízes,
piros ajka.
A festı megkönnyebbülten sóhajtott. Elırehajolt. Görcsösen magához
szorította az asszonyt. Elmosolyodott.
– ö... rettentı hatalmas, ö Eiréné Astarte megszemélyesülése. Iréné, az
én örök szerelmem. Csak ıt szeretem, és senki mást. –A vendégek felé
fordult, és engedékenyen, könnyedén, mint a mővészember, aki hangulata
hullámzásai szerint érdeklıdik a politika iránt, mondta:
– A nép hosszú ideig Markdanoszt éltette a hippodromban, de
Khrüszaphiosz szavára hallgatott. Lehet, hogy Khrüszaphiosz most is
okosan cselekszik, de már hiába. Az emberek győlölik ıt. Azt mondják,
azért hajtja végre a mindenkit nyomorba döntı hun adókat, mert nem meri
harcba küldeni Markianoszt. Fél a népszerőségétıl. Pedig hiába. Ott, a
Tigasz síkján, a Duna mentén, akkora hadak hömpölyögnek, mint a tenger.
Népek özöne készülıdik soha nem látott, iszonyú, vérontó harcra. Ki
ellen? Ki tudná ezt? De míg Khrüszaphioszra hallgat a Legszentségesebb
Imperátor, mi összetett kézzel várjuk a végsı, halálos csapást. Nemcsak a
zöldek hippodrotn pártjának népszónokai mondják ezt, de még a kékek is,
akik eddig a császár bizalmasával tartottak.
Pelagiosz nem mert a császárnıre nézni. Pulcheria elmosolyodott.
– Én nem kedvelem Khrüszaphioszt, és szívesen hallom, ha szidják –
szólt halkan, lágyan. – De nem kedvelem Markianoszt sem. Ezért nem
leszek a felesége. De kérlek, istenek vezette kező Kleón... ne légy sohasem
egy véleménnyel a tömeggel, legyen bár az a legnagyobb igazság is, mert
elmerülsz benne, mint csillag
622
a fakó fellegekben. Ami pedig ott, Északon történik, az ne aggasz-szon
téged. Attilász végtelen sámánbirodalmában most valóban, mint szélverte,
óriás hullámok, hömpölyögnek a népek, mert oly rettentı hadjáratra ily
tengernyi hadat győjt össze, amilyet Xerxész óta valóban nem látott a
világ. De még csak készülıdik. A határon át mindenesetre csak úgy
özönlenek a szökevények, gyakran nemzetségek és egész törzsek.
Kicsit habozott. Aztán megigazította kedvenc ékszerét, a hatalmas,
hajnalszínő, ceyloni gyémántokkal szikrázó vállkapcsoló fibu-lát. Szerette
volna, ha a másik valóban császárnınek látja, aki, bár nem törıdik a
hippodrom dolgaival, mégis ismeri az események legrejtettebb mélyét.
– Nemrég az a titkos hír jött, hogy Attilász egy híres görög orvost, akit
egyébként Roma Nova gazdagjai és tudósai egyaránt ismernek, ama
bizonyos Eudoxioszt, aki egykoron oly sikerrel nyújtotta meg szegény
Honorius bátyám életét, tehát ezt az Eudoxioszt küldte titokban Galliába,
utazza be a provinciát, és készítse elı a hunok betörését, hívja harcra
Attilász minden szövetségesét vagy lehetséges fegyvertársát. Ingerelje a
keltákat a germánokra. Valószínő, biztató üzenetet küld a hatalomért
versengı frank fejedelem-fiáknak. Lehet, hogy nem is kerül sor véresebb
harcokra, mert Attilász a galliai germánok ellen a hun uralom alatt élı
testvéreiket küldi. Eudoxiosz a ravennai udvarban mind élesebben látható
közismert ellenségeskedést is sikerrel felhasználhatja. Aëtius nem fordul
szembe a hunokkal, az ifjú császárnak pedig ehhez nincsen ereje.
Lassan, nyugodtan beszélt. Nem fölényesen, de tündöklı szépsége,
asszonyiságának kábító pompája betöltötte a festımőhelyt.
– Míg Eudoxiosz kiküldetése tart, ezt ı maga írta nekem, nem kell
tartanunk a hunok támadásától. Ha pedig e küldetés sikerrel jár, akkor a
népek özöne Gallia, Germánia földje ellen zúdul, s a veszedelem végleg
elhárul. Nem gondolod-e, istenek vezette kező Kleón, hogy ez mind
Khrüszaphiosz bölcsességének valóban lenyőgözı eredménye?
Oly bájosán, vidáman szólt, hogy mindnyájan elmosolyodtak. A festı
meghajolt.
– Olümposz fénye vagy, úrnım, a filozófusok mőveit égetı
vakbuzgóság, a sírásók, hóhérok, a szolgaság s erıszak rettentı korában –
szólt áhítattal. – Menj férjhez a hıs Markianoszhoz, s a nép úgy ünnepel
téged, mintha Aphrodité merülne fel ismét az örök tenger habjaiból.
623
 – Menjek férjhez? – Pulcheria virágsziromarcán olyan vidám
idegenkedés tükrözıdött, hogy a mőhely egyszerre megtelt kitörı
kacagással. Az asszony legyintett.
– A képeidet jöttem megnézni – szólt, láthatóan menekülve a
férjhezmenetel témájától. A festı készségesen magyarázott.
A mőhely bejáratánál hangos, hetyke beszéd csapott fel.
– Nincs igazad. Én a perzsák ellen tapasztaltam, hogy Szent Iréné
jobban segít, gyorsabban, leleményesebben, mint a drága, jó Szent Tamara,
ö inkább békében erısebb. A háborúban olyan szent kell, mint a Nagy
Szent Iréné, ki könyveket írt, vitázott, harcolt. S emellett úgy ismerte a
római jogot, a történelmet, mint korában kevesen. – A szavak ércesen
pattogtak, mintha vezényelné valaki.
– De te kiforgattad szavaim értelmét, Leontinosz. Én azt mondottam ott
a hippodromban, a fogadásoknál, hogy igenis, Szent Tamara tevékenyebb.
Én például azért akarom megrendelni Szent Tamara képét, mert sokszor
segített, ha fogadtam a kocsiversenyeken.
Pulcheria feléjük tekintett. Ismerte mindkettıjüket. Az egyik a csontos,
szikár Leontinosz volt. Vállpáncélt s díszes, régies, nagy tarajos sisakot
viselt. Barna, férfias, de mégis hellén értelmet sugárzó arcán rengeteg
forradás mozaikja mutatta, hogy nemhiába viseli a hadi díszt. A városba
berendelt armcniai zsoldosok görög vezére volt, a félelmetes harcosok s
ravasz cselszövık hírében álló négy törzsfı mellett, kik tízezer fekete
szakállas, hatalmas izomzatú hegylakónak parancsoltak. A másik, a díszes,
bı ruhás, sima arcú Hüpa-tiosz, a város rendjére vigyázó éjszakai ırjátok
fıfelügyelıje, a Rézpalotában gyakran látott udvaronc volt. A császárnı
láttára színpadias, de ıszinte ámulattal úgy torpant meg, mintha
megdermedne. Aztán arcát eltakarva, némán hajolt elıre. Pulcheria
mosolyogva bólintott feléjük.
– Baj lesz, hısök – szólt lágyan –, a kiváló, tiszteletre méltó s áldott
mővészete által oly messze földön híres Kleón Szamothraki-dész, minden
nı vértanúnak – amint észrevettem, teljes mértékben indokoltan – örök
szerelmét, eme Irénét festi meg, aki ott áll. Félek, hogy Szent Iréné Nagy
Vértanú, kinek nevét mi ketten, én és Kleón örök szerelme, viseljük,
összetéveszti képeit más szentekkel. Szent Tamara nemkülönben... Így te,
Hüpatiosz, vesztenél a kocsiversenyen, te pedig, bölcs sztrategosz
Leontinosz, hibát követsz el valamely sztratogéma megoldásánál ott, a
messze perzsa határon.
A két férfi sokáig hallgatott. Érezték, hogy a császárnıvel való véletlen
találkozás kitőnı alkalom mindannak elmondására, amit
 624
teljesen lehetetlen felvetni máskor; hogy pályájuk, sorsuk fordulhat
most kedvezı irányba, ha helyesen használják fel a császárnı hangulatát.
Hüpatiosz szerette volna megerısíteni politikai helyzetét az udvarnál, mely
most, hogy a nép egyre hangosabban követelte Pul-cheria s Markianosz
házasságát, igen nehéz lett, hiszen ha a városırök szétverték a Markianoszt
éltetı és Pulcheria határozatlanságát nemegyszer trágár kórusokkal
gúnyoló csoportokat, akkor szembe kerül a hadsereggel, mely szinte teljes
egészében a nagy hadvezér rajongó híve volt.
Leontinosz hol elpirult, hol elsápadt. A vezérek tanácsában egyre
hangosabban kifogásolták a hun szökevények üldözését. Az armé-niai
zsoldosok tegnap este ökölharcban verték vissza a városıröket, kik be
akartak hatolni a Szent Demetriosz-kaszárnyába, ahová In-dár, Mundzuk
és Zebcgény magyar, besenyı és kuturgur szökevények választott
íjászhadnagyai bemenekültek. Hüpatiosz, aki láthatóan szerette volna
megmutatni hadvezér barátjának, hogyan viselkedik egy udvari életben
jártas városi fıtisztviselı, sóhajtott.
– Már régóta hallom a legbölcsebb léleklátoktól, hogy e nap
kápráztatóan boldog lesz számomra – szólt halkan, mintha magában
beszélne, és még mindig nem vette le kezét a szemérıl –, de mégsem
gondoltam, hogy védıszentjeim ily felejthetetlen, örökkévaló ajándékra
méltatnak a te látásod által, Legszentségesebb, Leggyönyörőbb,
leghellénebb Auguszta...
Pulcheria nevetett. Szürkészöld szemében vidám gúny csillant.
– Ne irigyeld barátod udvari modorát, Leontinosz hadvezér, a
proszkinésziszmeghajlása túl hosszú. Ez már barbár, keleti túlzás.
Hüpatiosz elvörösödött:
– Ó, úrnım, bocsáss meg, de szépséged ereje engem is elkábít, mint
mindenkit mindig e városban. Most is azért borultam le oly mély alázattal,
mert erıt akartam meríteni a rend fenntartásának elképzelhetetlenül nehéz
feladatához. Nem a perzsa határ, de e város az állandó harctér, mihelyt
leszáll az éj, és a tisztes polgárok százezrei megérdemelt álomra hajtják le
fejüket. Csak általában példátlannak mondott munkabírásom mellett nem
roskadok össze, mert már hónapok óta hajszoljuk a hun szökevényeket.
Sajnos, városunk lakói, még a tisztes és tájékozott polgárok is, elrejtik
ezeket a szerencsétleneket, kik közül nem egy inkább saját mellébe meríti
kardját, semhogy Attilász hóhérainak kezébe kerüljön, s visszahurcolva
keresztre feszíttessék a határon. Mily népszerőtlen feladat.
625
 A csontos, szikár hadvezér, aki csak lopva pillantott fel a császárnıre, s
mindig elpirult, erıt vett magán.
– A hun zsoldosok kitőnı lovasok – szólt halkan.
Pulcheria keskeny, ívelt szemöldöke rezzenésében sajnálkozás volt.
– Szívesen segítek rajtuk, de úgy tudom, a hun király követe ismét az
összes szökevények kiadatását követelte, s háborúval fenye-getıdzött, ha a
névjegyzékben felsorolt nemzetségfıket, egyes törzsek vezéreit és más
vitézeket nem adjuk ki neki. A hun Nagykirály oly hatalmas
elıkészületeket tesz a háborúra, hogy teméntelen hadát legfeljebb Xerxész
tengernyi seregéhez lehetne hasonlítani. Csakhogy hol a mi
Themiszthoklészünk? Hol a mi Thermopülénk? Akad-e vajon közöttünk
Leonidász? Én mindig úgy láttam, Konsz-tantinopolisz csupán Roma
Nova, de nem a régi Spárta.
Csend lett. A hadvezér lehajtotta fejét. Elpirult.
– Őrnım... Markianosz fıvezér bátran ment a halálba ott, az északi,
nagy folyamnál, s nem rajta múlott, hogy tündöklı csoda által mégis
életben maradt; bizony, csupán a galata ezred hét védıszentjének ereklyéi
mentették meg.
Egyszerre mindenki elhallgatott. Pulcheria érezte, most valóban
védekezni kell, mert a hadvezér szavában az évek óta tartó vita lappangott
az ı házasságáról Markianosszál.
– Sohasem leszek Markianosz felesége – szólt nyíltan, hővösen –,
elismerem, hogy szenved miattam, de féltékenysége mégis tőrhetetlen.
Hüpatiosz a jó udvaronc érzékével helyeselt:
– Mindenképpen tőrhetetlen ez a vakmerıség, úrnım! Testırsége hun
szökevényekbıl áll. Őjra és újra megakadályozza elfogatá-sukat a
legkülönbözıbb ürügyek alapján, néha erıszakkal is. Ma, a nagy
kocsiversenyek alatt, remélem, sok szökevényt elfogunk a hippodromban,
s ugyanakkor Markianosz hun testıreit is. Ha ott, a nép szeme elıtt
makacskodik, népszerőségének hamar vége lesz, mert néhány barbárért
végveszedelembe dönti az egész Szent Birodalmat. S mindenki láthatja
majd, igenis ı az, aki a háborút akarja, és Attilász követei is saját
szemükkel meggyızıdhetnek, mi igenis betartjuk a békefeltételcket.
Egyébként az egyetlen hely, ahol éneket a pusztai vadakat csapdába lehet
ejteni, a hippodrom. Kitőnı lovasok, s ezért valósággal megsiketülnek,
megvakulnak a kocsiversenyek izgalmaitól. Persze, világos nappal a
pusztai fejedelmek sem mernek ujjat húzni a hatósággal, melynek oly
tekintélyt szerzett testületét én magam személy szerint oly régóta vezetem.
626
 Pulcheria halvány, hamvas bırő arca komoly lett. Szürkészöld
szemében szánalom, zavar és levertség váltakozott. Felvonta vállát.
– Valóban szörnyő – telt rubinajka szélén sírós rezzenés vibrált –, hogy
kénytelenek vagyunk kiszolgáltatni azokat, akik nálunk menedéket
keresnek. Én nem helyeslem a hun szökevények kiadatását, de oly
rettenetes lenne, ha reánk zúdulna a- népek özöne. Iszonyú. – Lehajtotta
fejét, és szinte menekülve sietett ki.
A nehéz, díszes aranyveretekkel, keresztjelekkel, szentek vértanúságát
ábrázoló dombormővekkel borított, hatalmas opálgemmákkal ékes,
császári gyaloghintó ott szikrázott az összeverıdött sokaság között.
Pulcheria lehajtott fejjel siklott a hordszék kék-arany függönyei mögé.
Egy pillanatra csend lett, aztán a sőrősödı tömegben ütemesen harsán a
kiáltás:
– Hallgasd meg ıt! Hallgasd meg ıt! Az asszony összerezzent.
Elırehajolt.
– Siessetek – szólt idegesen a hordszéket vivı isauriai testırökre.
Hirtelen különös veszélyérzete támadt. „Mi történhetett?” – merült fel
benne. Hátrahajolt a hordszék selymes párnáin. A szorosan behúzott kék-
arany függönyökön átszőrıdı, tompa világosság néha halványult,
erısödött a láthatatlan erık hullámverésének a félig behunyt, rejtelmes
lobbanásokat visszatükrözı szeme elıtt. Ajka kinyílt. Eiréné-tekintettel
kutatta a szellemsík birodalmait.
... A körvonalak hirtelen kígyóztak fel. A jelenlét megtelt a képzetek
lüktetésével: telepatikussá vált. Az érzések irányt vetettek. Vetületükön a
sorsomlás tükrözıdött: kicsiny pásztorkunyhóból testes, vaskos nı lépett
ki. Szeméhez emelte kezét és körülpillantott.
– Linus! Hé, Linus!! A denevérek tépjék hajadat! Hol vannak a libák!?
Oda ne engedd a patakhoz, a Türosz rétjére.
A mezı magas füvében kócos, mezítlábas kis libapásztor emelkedett
fel. Vékony, piszkos kezében hosszú gallyat tartott. Almos, kicsi arcán
riadalom volt. Körülötte csak a papnı léleklátó tekintetével eszmélhetı
erıörvények remegtek.
A fiú hirtelen leszegte kócos fejét, és úgy rontott elıre, hogy csontos
lapockáin, vállán csak úgy lebegtek a tarka rongyok.
A patakparton a nagy, zöld bokrok között, fehér csacsikon lovagló,
kalickákat cipelı, tarka köpenyes udvaroncok körében, alacsony, nagy
hasú, fehér lovon szelíd szemő férfi lovagolt. Díszes, kék-arany szıttes
köpenyét most hanyagul vállára vetette, és csak rövid, zöld
vadásztunikában ült a kényelmes, puha székhez hasonló nyeregben.
 627
Pulcheria szemében aggodalom rezzent. Csak ı látta, mint rohan a
bokrok között a kis libapásztor. Csak ı eszmélte a fiú sovány, vékony
alakja körül tomboló erık örvényeit, az események tárulását. „Biztos, hogy
a vörösbegynek és a kékcinkéknek éppen ez a partrész a kedvenc helyük?”
A lovas lassan fordult a kalickát cipelı udvaroncok felé. Lova
megfontoltan nyújtogatta nyakát, forgatta fejét, hogy elkaphassa a fák friss
leveleit. Okos szemében az ínyencek különleges ízeket keresı, szinte
emberi érdeklıdése látszott. A lovas egyik kezével elengedte a
kantárszárat. Balra mutatott. A másik kezével a díszes, aranyozott kaikká
után intett.
A levelek megzörrentek. A lehajtott fejjel rohanó kis libapásztor
nekirontott a mozdulatlanul álló, alacsony, nagy hasú ló szügyének. A
kezében lóbálódzó, hosszú gally súrolta az állat lassan mozgó száját. A ló
riadtan hátrahıkölt. Csak egy lépést tett, vagy kettıt. A lovas hirtelen
elvesztette az egyensúlyát, és szinte lassan dılt a nyeregbıl a patakparton
heverı, nagy, fehér kövekre.
A kis libapásztor már nem látta ezt. Lehajtott fejjel rohant a kanyarban
zöldellı rétre szökött hosszú nyakú gúnár után...
A sors fekete boltozata hirtelen összeomlott. A tér, idı gúlája kitárult.
Körvonalai megkettızıdtek. Gyorsan halványultak.
Pulcheria csodásán arányos teste aléltan ringott a gyaloghintó
haladásának ütemére. Hirtelen mélyet sóhajtott, s kiegyenesedett ültében.
– Khrüszaphiosz palotájába vigyétek – szólt ki tompa, fojtott hangon,
anélkül hogy a függönyt felrebbentette volna.
A gyaloghintó függönyén túl már a császári kertek' csodás virágainak
illata áradt. Pulcheria a palota bejáratánál álló ezüst pikkelypáncélos,
válogatott óriások megszokott, tisztelgı kiáltásai helyett valami
bizonytalan, zavaros zajt hallott. Léptek egyenetlen zörgéssé összeolvadó
kopogását.
Félrerántotta a függönyt. A kerten át, Khrüszaphiosz palotája felé, a
széles fısétányon csoportok tolongtak. Karjukon, mellükön a kékek
négyszögő vagy a zöldek háromszögő jelvényeit viselték. A császárnı
kiszólt, hogy a gyaloghintó kerülje meg az eunuch palotarészét.
Itt még csend volt. Pulcheria kiszállott. Szinte futva ment végig a
mindig kristálytiszta, kicsiny, mesterséges tavak között, melyekben
villogva, mintha levegıben lebegnének, aranyhalak úszkáltak. Átsiklott
ékszerszerő, kicsiny, aranyozott, dúsan faragott fahidak
628
 apró ívein. A fahidakon túl, egy alacsonyan szétterpeszkedı, ısrégi,
ezeréves afrikai fa mögött titkos bejárat körfolyosója vezetett az emeletre.
Az asszony felrántott egy keskeny, díszes, bronzveretes ajtót, melyen
négyszemő, nyolcszárnyú szefárok lebegtek a Szentháromság háromszögő
jele körül.
Khrüszaphiosz lehajtott fejjel térdelt a fal nagyságú, aranyozott feszület
elıtt, melyen ezüstbe vonva, fehéren rajzolódott ki a Megfeszített ércteste.
Az eunuch tágra nyitott szemébıl bóVen ömlı könnyek csorogtak. Fakó
ajkáról újra meg újra szakadt a suttogás.
– Uram, irgalmazz... Uram, irgalmazz...
Az asszony tekintete feszült volt. Nem látta, hogy az eunuch
megfordult volna, de hallotta ıszinte, mély bánattal ziháló hangját:
– Nem kerestettelek, úrnım, s nem is üzentem volna, mert kerülni kell
a feltőnést. – Háromszor keresztet vetett. Egy pillanatra homlokán érezte a
feszület érchővösségét. Mikor az asszony felé fordult, keskeny, sápadt arca
majdnem nyugodtnak látszott.
– Fivéred, a Legszentségesebb Imperátor Theodosziosz, az én igaz
gazdám ma sétalovaglás közben a Lükosz patakba zuhant. Hü-patiosz azt
mondja, gerinctörése van. Lehet, hogy egy-két napig mégis él.
Az asszony lélegzete elakadt.
– Hol van most a bátyám? – kérdezte, és érezte, mint ömlik el rajta az
erıs, igazi emberi fájdalom. Khrüszaphiosz valamit latolgatva tekintett reá.
Keskeny, sápadt arca hővös, irgalmatlan, méltóságteljes volt.
– Egy erdei lakban fekszik. Madarászai, szolgái és Hüpatiosz mellette
vannak.
– Hüpatiosz? Khrüszaphiosz bólintott:
– Nem a városi ırök vezetıje, hanem az orvos, öccse ama
Eudoxiosznak, aki mint Attilász titkos követe, oly kimerítı jelentést
küldött a hun király terveirıl. Hüpatiosz teljesen megbízható ismert tudós s
filozófus.
Pulcheria érezte, mint borítja el szemét a könny.
– Azonnal be kell hozni a városba – szólt fuldokolva a sírástól.
Khrüszaphiosz úgy hajtotta le nagy homlokú fejét, mintha máris
a halott mellett állana.
– Lehetetlen. Ha az esemény híre elterjedne a városban, a lázadás még
ebben az órában kitörne, s mindnyájunkat leöldökölnének. De a te életed
is, úrnım, veszélybe kerülhetne, hisz oly sok különös
629
 hírt suttog rólad a tömeg, sıt olykor nyíltan is kikiáltják a hippod-rom
népszónokai. Nem biztos, hogy Markianosz lenne az egyetlen császárjelölt.
Én igyekeztem, hogy a zsoldosvezérek s tisztek véleménye megoszoljon, s
ezért támogattam oly kiváló hadvezérek népszerőségét, mint ama
Leontiosz, ki nemrég tért vissza a perzsa határról, és harsogtattam mások
dicséretét is. Gyorsan, határozottan kell cselekedni. A legszörnyőbb bőnnel
sem cáfoljuk úgy meg istenhitünket, mint a tehetetlenségünkkel.
Elhallgatott. Rövid ideig a nyitott ablak felé figyelt, a palotába
fölrendelt gyülekezık hangos vitájára. Aztán széttárta kezét.
– Ma a hippodromban néhány kiváló népszónok felszólítja Mar-
kianoszt, oszlassa fel hun testırségét, s adja ki a szökevényeket a hun
Nagykirály követeinek. A hun követek közül ama Edekon, aki Attilásznak
talán legrégibb, legbizalmasabb híve, s a másik, Oresz-tész, itt nálunk is
közismert kiváló filozófus, államférfi, sıt jós és költı is, s mindketten
figyelmeztetik a népet: a hun Nagykirály a szökevények kiadatását
követeli. Én a béke mellett vagyok. Markianosz háborút zúdít az országra.
Az asszony megtörülte szemét. Mélyet lélegzett. Rövid ideig hallgatta a
felrendelt beszélgetık zaját.
– Markianosz felette népszerő – szólt inkább figyelmeztetıen, mint
aggodalmasan. Khrüszaphiosz színtelen szemében elszántság csillant...
– Igen, de hun adót az fizethet, akinek aranya van. Vagyis a gazdagok.
A hippodrom nincstelen szegény népe közönyös eziránt. A háború viszont
katonáskodást jelent számukra, életük kockáztatását, messzi utat, a biztos,
megszokott város elhagyásával. Markianosz csapdába fut, mikor ma
megjelenik a hippodromban. Attilász most, amint ezt Eudoxiosz írja,
ötvennégy nagy nép hétszázezer válogatott harcosa élén áll. Ha e rettentı
népözön reánk zúdul, e városnak a hamuja sem marad meg. Népszónokaim
ezt harsogják majd kellı értelemmel, erıvel s ékesszólással. A kincstár
kulcsai még az én kezemben vannak. Az arméniai zsoldosok négy
törzsfınöke máris hírvivıt küldött a palotába, ık a béke mellett vannak.
Attilász ugyanis reánk zúdíthatja keleten a perzsákat, s így védbástyánk,
Armenia veszélybe kerülhet. Ázsiai és egyiptomi seregeink is helytelenítik
a háborút itt, Thráciában, Macedóniában, mert keleten tárva-nyitva marad a
határ, ha minden harcosunkra szükség lesz itt Európában az élethalálharcra.
Már elküldtem a hippodromba ázsiai és africai tisztjeink nagyobb
csoportját, hogy segítsenek Hüpatiosznak a szöke630
vények elfogásában. Edekon azt mondta, Attilász akkora haderıt bocsát
rendelkezésemre az esetleges lázadás elnyomására, amilyet szükségesnek
vélek, s nem hunokat, de oly nép vitézeit, kik mint zsoldosaink, szinte
észrevétlenül érkezhetnek a városba.
Gyorsan, halkan, nyugodtan beszélt. Olykor melléhez szorította a
nyakában függı nagy, elefántcsont keresztet, és egy-egy ki nem mondott
gondolatban elmélyedve el-elhallgatott.

***

A nagy, délelıtti kocsiverseny akkor kezdıdött, mikor már a

lehanyatlott nap nem vakította a porondon a kıgátat megkerülı lovak
szemét a fordulatnál, ami mindig életveszélyt jelentett. A lelátókon
szorongó százezres tömeg figyelt, várt, hullámzott. Tréfák röppentek.
Fogadók lármáztak. Száz kalmár, kézmíves kiabálta boltja, mőhelye
könnyen megjegyezhetı, népszerő nevét, helyét, áruinak utolérhetetlen
minıségét.
Pulcheria látta, amint Khrüszaphiosz odahajol a császári páholy
hatalmas bronzgályához hasonló félkörben, a bástyaszerő teraszon
elhelyezkedı hun követekhez:
– Változott azóta a városunk, amióta nem láttad, Oresztész filozófus?
Oresztész feltekintett. Szemén látszott, keresi a kérdés rejtett értelmét.
– Úgy látom, a hite erısebb lett. A templomai fényesebbek. A lelke
tisztább. De lehet-e ez másképp ott, ahol áldott béke honol, és elhárult a
pusztító háború?
Khrüszaphiosz hátrahajolt trónusszerő székében, mely a császári nagy,
aranyozott bronztrónustól – melyen most Pulcheria ült – jobbra állott.
Fejével alig észrevehetı mozdulatot tett. A császári páholy-lyal szemben
egyszerre szálas, hatalmas termető, koromfekete hajú, Apolló-arcú férfi
jelent meg. Mohó ajkán mosoly volt, ahogy karját felemelve intett a tömeg
felé. Vállán a zöldek hatalmas hippod-rom párnájának szónokszalagja
lebbent. Hangja zengve harsant át a hippodrom kıvölgyén.
– Azt üzeni nektek, ti tiszteletre méltó, bölcs, józan, mérsékelt férfiak,
kik bár szegények vagytok, de csupán azért, mert a becsületet,
törvénytiszteletet, az istenfélelmet elıbbre valónak tartjátok minden földi
hiúságnál, azt izeni nektek a hun Nagykirály követe, hogy amióta itt járt
nálunk, városunk hite erısebb lett, a templomai fényesebbek, s a lelke
tisztább!II
631
A roppant sokaság zsivaja lassan halkult. Az arcokon figyelem látszott.
 – Jól beszélsz, Thallobészü Jól beszélsz! – hacsant egyszerre nyolc-tíz
felıl.
Aztán itt is, ott is sípok sivítottak, kereplık recsegtek, hogy felhívják a
sokaság figyelmét, és ütemesen csattogott néhány száz torokból :
– Bé-keü Bé-keü Ál-dott bé-keü! Thallobész mosolyogva tekintett
körül.
– Óvjátok magatokat a ravasz háborús uszítok kígyósziszegésé-tıl!
Vigyázzatok ébren, meg ne bontsa senki a szerzıdések szentségét! Hiába
jajgatnak a gazdagok a hun adó miatt! A béke adója az! Segítsetek elfogni
a hun szökevényeket! S rémítsétek el azokat, akik azt akarják, hogy néhány
királyát eláruló barbár miatt romba dıljön a mi aranyfényő városunk!!
A tapsoló csoportok ütemes kiáltozásába egyre több hang vegyült.
Zúgó helyeslés hullámzott a hippodrom kıvölgyében. A lelátókon tolongó
zöldek kereplıiket, szalagjaikat rázták a híres szép Thallobész felé. A
népszónok széles mozdulattal mutatott oldalt:
– íme, ti tisztességesek! Ti józanok! Ti meggondoltak!! Itt van
városunk legszerényebb, legönzetlenebb államférfia, Khrüszaphiosz comes
officiorum, a Legszentségesebb Imperátor méltó bizalmasa! Öt ünnepeljük,
ha ünnepeljük a békét! Adjunk neki hálát életünk megmentéséért!
A rivalgás újra kitört. Most már valóban tízezrek és tízezrek torkából
harsogott az üdvözlés. Khrüszaphiosz felkelt. Kiegyenesedett. Mélyen
meghajolt.
A rivalgás dübörgéssé vált.
A bejáratnál – mely a kikötı felé vezetı utcákhoz s a hét rézoroszlán
híres szobrával ékes Szent Dorotheosz türoszi püspök vértanúról elnevezett
térre nyílott – hirtelen feltőnt Markianosz magas, szikár alakja. Egyszerő,
bırbıl készült, rézszegélyes római le-gionárius-mellvértet viselt és
bíborszélő, fehér szenátori tógát.
Mögötte négy hun zsoldos haladt. Az ıszülı Gyál legényesen csapta
hátra a sastollas fövegét, melyen nagy, rubinos tolíforgó szikrázott.
Ezüstörött perzsa mellvértjén hosszúkás négyszög „MU”-betője jelezte,
hogy Kara-törzsbıl való harcos. Nagy, kék zafírokkal behintett, aranyozott
kardhüvelye szikrázva billent minden lépésnél. Jobb kezében hanyag
mozdulattal meg-megsuhogtatta a kivont, félhold alakú, borotvaéles szkíta
pengét. A zömök, vaskos Kalló a hun
szıttes fölé zöld selyem, bizánci himationt kanyarított. Smaragdokkal
ékes, széles övében hüvely nélkül viselte kardját és ugyancsak meztelen
pengéjő hosszú epeiroszi tırét. Bal csuklóján díszes, rezes szíjon öklelıvas
ólomgömbjei billegtek. Jobbjában vaskos, rövid, súlyos bolgár buzogány
lóbálódzott. Mögöttük még ketten haladtak, bal karjukra vetve a kerek,
ezüst, lovashadnagyí pajzsot.
Fent, a császári páholy bronzbástyaszerően kiugró teraszán, az
aranyozott rézoszlopokon, lebbenı, kék selyemtetı alatt egyre sápad-
tabbak lettek az arcok. Khrüszaphiosz kissé elırehajolt. Pulcheria látta,
mint tömörülnek a feljárat felsı részén a fekete szakállas ar-méniai
zsoldosok, a sereg ázsiai csapatainak díszes ruhákban pompázó fıtisztjei.
Hüpatiosz tizennyolc szálas, erıs, tetıtıl talpig selyemruhába öltözött,
fekete álarcos városi ırrel indult a fıvezér elé. Arca halálsápadt volt.
A rivalgás egyszerre elnémult.
Edekon felemelkedett székérıl. Durva, fekete hajú feje egy pillanatra
felmerült a páholy rézveretekkel borított korlátja felett. Hosszú, gyors
mozgású alakja rövid ideig úgy imbolygott, hogy a figyelem feléje
forduljon. Aztán lassan Khrüszaphiosz elé lépett, és mindenkinek érthetı
mozdulattal nyújtotta kezét Markianosz felé.
A hippodrom óriás kıvölgyében egyszerre fojtott csend lett. A császári
páholy sarkában álló népszónok könyörgést jelezve szorította melléhez két
kezét. Mikor szava belerezdült a mély csendbe, hangjában színpadias
könyörgés vibrált.
– Legyetek szilárdak a becsületben, rómaiak! A szerzıdésszegés
rettentı bőn, mely a legiszonyúbb háború minden elképzelhetetlen
borzalmát zúdíthatja a Szent Birodalomra! Attilász Isten rettegett ostora,
ötvenkét nagy nép hétszázezer vad harcosa élén készül halálos csapásra, s
követei immár hatodszor követelik a bőnös szökevények kiadását.
Mentsétek meg a végpusztulástól városunkat!
Pulcheria látta, mint zúdulnak elıre a medvebır mellpáncéljuk alá
rejtett, hosszú kaukázusi tıreiket szorongatva, a fekete szakállas,
koromfekete hajú arméniai zsoldosok, a Szent Sereg ázsiai csapatainak
válogatott bajvívó fıtisztjei.
Hüpatiosz ott állott Markianosz elıtt. Mélyen meghajolt. Kezét
elırenyújtotta:
– A Legszentségesebb Imperátor nevében felszólítlak, Markianosz
arkheosztratégosz-fıvezér, parancsold meg a szökevényeknek, kik – mint
ezt a legmeggyızıbb módon megállapították – közönséges gonosztevık,
hogy fegyverüket letéve, engedelmesen kövessenek.
633
A fıvezér csontos sebhelyek mozaikjával borított arcán megvetés
rezzent.
 – Ha gyávaságtokban hagyjátok, hogy a barbár király koldussá tegyen
benneteket, ám legyen! De én a becsületemet nem adtam oda adóba
senkinek!
Hüpatiosz oldalt húzódott.
– örök!! Ragadjátok meg ıket!! – kiáltotta élesen s mégis lassan ejtve a
szavakat, hogy a visszafojtott lélegzettel figyelı, százezres sokaság
megérthesse.
A tetıtıl talpig fekete selyembe öltözött, fekete álarcos tizennyolc
városi ır fekete pajzsaikat összevetve, lándzsáikat elıreszegezve zúdultak
a hun testırök felé. Markianosz magas, szikár alakja kiegyenesedett.
– Adj kardot, testır – szólt hangosan, nyugodtan.
Kalló, aki harcra emelte bolgár buzogányát, gyors mozdulattal nyújtotta
markolattal elıre az újhold alakú szkíta pengét a fıvezér felé.
A medvebır mellpáncélos arméniaiak kezében egyszerre kétszáz
hosszú kaukázusi kindzsáltır villant.
A fényes, díszes perzsa szabású ruhában, fegyverzetben pompázó ázsiai
bajvívó fıtisztek kardjai egyszerre emelkedtek fel.
– Halál a békebontókra! – harsant a császári páholyból Thallo-bész
hangja.
Markianosz széles körmozdulattal futtatta pengéjét a körülötte
zsúfolódó városi ırök felé.
– Kinek nevében követelsz halált?! – harsant a hangja. – Theo-dosziosz
cézár haldoklik.
Egyszerre minden megtorpant. Százezernyi arcon látszott a rövid, érces
kiáltás igazi értelme.
A hippodrom feljáróján kivont karddal hun zsoldosok rohantak felfelé,
a lovasok furcsa, billegı lépteivel. Bal karjukra felvetett, könnyő
ezüstpajzsuk széle ütemesen megcsörrent futás közben az aranyozott
kardhüvelyen. A városi ırök hátrahıköltek. Markianosz mellett hirtelen
feltőnt Leontiosz sztratégosz. Hosszú évtizedeken át vezényelte a Szent
Sereg ázsiai csapatait, és most öklét rázva perzsa szitkokat kiáltozott az
arméniaiak felé.
Hüpatiosz halálsápadtan hátrált.
– örjöngık! Vissza, vissza! – sziszegte a városi ırök fekete pajzsait
lökdösve. Aztán szédelegve a meglepetéstıl, suttogta: – Ó, ti örök
ifjúsággal tündöklı istenek! Ó, ti drága, jó védıszentjeim! Ó,
634
 Fellegtorlasztó Zeusz atyám! Ó, irgalmas, szenvedı Jézus Urunk! Az a
nyomorult eunuch halálos veszélybe lökött... A tömegbıl élesen vijjogva
egyetlen kiáltás szállott.
– Vesszen a hun adószedı!!
Mintha láthatatlan boltozat omlott volna össze, egyszerre százezer
torokból mennydörgött a dühödt ordítás.
– Vesszen a hun adószedı!
A lejárókon egyszerre tízezrek tolongtak, áradtak a császári páholy hét
bronz khimaira-oroszlánszobrával díszes bejáratához. Thallobész öklét
rázta az eunuch felé.
– Halálba vittél! Becsaptál!
Khrüszaphiosz magas homlokú, keskeny arca nyugodt volt. Fakó ajka
szorosan zárult. Vékony kezét térdére téve, nem emelte védelmére. Az
óriás termető néptribun felragadta. Az eunuch könnyő, sovány teste a
magasba emelkedett. Nıiesen díszes sarui lehullottak. Kopasz feje
hátracsuklott. A lelátókon ırjöngve kavargó tömeg torkából viharzott a
kiáltás.
– Porondra vele! Porondra! A kocsik elé!
Az óriás termető néptribun megrázta két karjával a magasra emelt
eunuch vékony, vézna testét. Ajkáról zengve, színpadias tragikummal
harsant a kiáltás.
– A népért!! A népnek!!
Khrüszaphiosz könnyő teste a porondra zuhant. Tarka selyemruhái
meglebbentek esés közben. A porondon alig csapott fel a por.
– Kerékkel reá!! Kerékkel!! – tombolt a hippodrom pártjainak a
fordulónál, a versenykocsiból kizuhant, vesztes versenyzıt átkozó szitka.
A porond déli végén tátongó istállók kitárt, bronzveretes kapui mögül most
rontott ki ama híres, mindig gyıztes Kallokratidasz versenykocsija...
Hosszú hajtóostorán kék selyemszalag lebegett. Híres, szép
kocsihajtóarcán szilaj düh és ujjongó öröm volt. Százezer torokból most a
versenyzıt gyızelemre biztató rivalgás viharzott:
– Niiükááááü Ni-i-i-k-á-á-áü
A négy hatalmas, éjfekete mén hatalmas teste elnyúlt a vad vág-tatás
hevében. Furcsán felnyerítettek, mikor a földön heverı sután megmozdult.
Aztán, mint fekete hullámok, borítottak be mindent a száguldás közben
összefolyó, összefeszülı szügyek, a lobogó, eggyé olvadó sörények.
A versenykocsi bronzdíszes kereke megugrott. A kocsihajtó
diadalmasan, élesen kiáltott, mintha célba ért volna. Hirtelen hátra635
 hajolt, és a vékony szíjakból font, hosszú versenyostora átkígyózott az
eunuchnak a lendülettıl oldalt sodródó testén.
Mögötte aranyporral behintett, ércesen villódzó négyesfogat rohant.
Hajtója a kopaszodó, hosszú kező Andronikosz, aki két odakovácsolt
rézrúdhoz szíjaztatta magát, jelezve, hogy bukáskor vállalja a halált, most
vad szitkokat rikoltva zúdította négy csodásán arányos, aranysörényes
kancáját a földön fekvıre.
Mögöttük száguldottak, rohantak, vágtattak, viharzottak, zúdultak a
többiek.
– Nikáü Nikáü Gyızzél!! Gyızzél!! – tombolt a beláthatatlan tömeg.
Aztán hirtelen ütemesen zúgott fel a kiáltás. – Vesszen a hun ki-rály! – és
szinte rögtön utána: – Markianoszü Markianoszü Vezesd a légiókat!!
A fıvezér látta, hogy a császári páholyban kavargó, kiáltozó
sokaságban elvész Pulcheria alakja, és kard véste arcán szokatlan rettegés
rezzent. Elırelendült. De az elıtte viharzó sokaságon áttörni nem lehetett.
Intett a testıreinek, és lesietett a porondra. A négy óriás, fekete méntıl
ragadott quadrigafogat most kanyarodott eléje. Kallokratidasz arcán öröm
rezzent:
– Cézár, szállj fel! Hadd vigyelek hozzá!!
A hippodrom kıvölgyében viharzó emberhullámok felett, mint
viharmadár, röppent a hír:
– Maga a nagy, legyızhetetlen Kallokratidasz azt mondta neki: cézár! –
zizzent az ámulat a híres versenyzı rajongóinak ajkán.
Markianosz fellépett a versenykocsira. A lovak lassan lépdeltek a
császári páholy elé.
– Cézár... cézár... – a moraj erısödött.
A császári páholy sarkában álló Thallobész, aki színpadias
mozdulatokkal és igazi halálfélelemmel rázta öklét a porondon heverı, a
kocsik kerekeivel újra meg újra megtört, megtépett halott felé, most
széttárta karjait.
– Igaz! Ezerszer igaz a nép dicsı, szabad szava!! – zendült a hangja. –
Ave! Ave, Markianosz cézár!! Ave Imperator Markianosz!
A legyızhetetlen Kallokratidasz leugrott a császári páholy elıtt
megállított versenykocsijáról. Letépte a quadrigafogatot vezetı,
koromfekete, csodaszép óriás mén homlokáról az ékszerként vésett
aranyabroncsot, mely megakadályozta, hogy vágtatás közben a sö-rény
elfedje a szélvészgyors versenymén szemét.
– íme, a diadal koronája! A gyıztes versenyzı dísze!
A híres versenyhajtó odalépett Markianoszhoz. Intett a táncos636
 nıknek. Két éjfekete hajú, karcsú, csillagszemő, szinte fedetlen testő
ifjú asszony nevetve, mosolyogva tette a fıvezér ıszülı fejére a
quadrigavezetı versenymén századik gyızelmét jelzı homlokdíszét.
– Ave, cézár! Ave, imperator!
A harsogó üdvrivalgásba a tízezrek ujjongó kacagása vegyült.
Markianosz zavartan mosolyogva a császári páholyban, nem tudta, ki érti
meg a kaszárnya s a cirkusztréfák durva ıszintesége mögött a férfias
hódolatot, de látta Pulcheria liliomfehér arcán a halállátás halványságát.
Hozzálépett,, s fél térdre ereszkedett.
Egyszerre mély csend lett, mintha láthatatlan varázslat nem kotta volna
el százezrek ajkát.
– Ne rettegj, Legszentségesebb, Legtündöklıbb Szépségő Legifjabb
Őrnım – szólt, s hangja csak most remegett meg. – Míg élek, vedelek.
A tömegbıl a mély csendben egyetlen kiáltás szállott:
– Hallgasd meg ıt!
Aztán egyszerre zúgta tízezer hang:
– Hallgasd meg ıt! Hallgasd meg ıt! Pulcheria egy pillanatra behunyta
szemét.
– Legyen meg a nép akarata – szólt gyorsan, szinte hadarva. Thallobész
áthajolt a császári páholy bronzdíszes korlátján.
– Halljátok! Halljátok! Ti hajthatatlanok! Ti, kik nemes
lángolásotokban a becstelen életnél százszor többre becsülitek a
szabadságot, halljátok a hírt: Meghallgattatott!!!
A kacagás, az ujjongó rikoltás, a trágár tréfák egyszerre betöltötték a
hippodrom kıvölgyét.
Markianosz felegyenesedett. A két hun követre tekintett. Oly
megcáfolhatatlan örömet látott arcukon, hogy ajkán hirtelen elhalt a sértett
büszkeség súlyos szava. Oresztész átpillantott Edekonra, aztán komolyan
megrettenve, hogy az egyik észreveszi a másik örömét, s cselszövéssel
védekezik a feltehetı leleplezés ellen, elfordította fejét. Markianosz érezte,
hogy az asszony közelebb húzódik hozzá. Elpirult. Hirtelen olyan erısnek
érezte magát, mint még soha. Felvetette ıszülı fejét. Jobbját lassan esküre
emelte.
A százezres tömeg lélegzetét visszafojtva figyelt. Markianosz légiókat
vezénylı hangja végigpendült a hippodrom felett.
– Esküszöm az Üdvözítı öt sebére...
A szavak tompán, még halk, vihar elıtti zúgásként moraj lottak a
százezrek ajkán. S százezrek térdre hullása olyan volt, mint a kö6}7
 zelgı földrengés elsı, sziklát rezzentı hulláma, a hippodrom kövén. A
cézár arcán, a halál árnyékában sem rezzenı szemében imperátori gıg
acélos csillanása s a hit igaz fénye vegyült.
– Esküszöm Szent Iréné Nagy Vértanú ereklyeköntösére, esküszöm
védım: Szent Dorotheusz hét nyilára, hogy megvédem a Szent Birodalom
becsületét, s míg élek, nem hajtom meg fejemet a vérszomjas, vad
barbárok démoni fenyegetései elıtt!
Inkább egész leikével érezte, mint látta, hogy az asszony nagy,
szürkészöld szemében mély csodálat s alázat csillan. Hangja megremegett.
Zengıvé, szinte dallamossá vált.
– Küzdık népemért pajzzsal és karddal! Elmével s imával! Vérem
hullásával s a seregem légióival! Ámen... Ámen...
A térdelı sokaság ajkán komor elszántsággal, határtalan hittel zúgott az
ima:
– Ámen... Ámen.
Oresztész elırehajolt. Arcán rejtett mosoly. Szemében öröm. De szava
hangos, komor.
– Szólj, te, kit imperátornak üdvözöl a nép, mit üzensz tehát a rettentı
erejő Attilának, ki ötvennégy nagy nép hétszázezer jó harcosát győjti a
Tissus partján?
Markianosz kard véste arcára a hısök fenséges férfigıgje borult.
Jobbjával hirtelen vakmerı mozdulattal szorította magához asszonyát.
– Mondd meg, követ, hogy aranyom csak barátaim számára lesz.
Ellenségeimnek fegyverrel adok választ. A szégyenletes adózásnak e
napon vége!
Oresztész hallotta a tömeg feltörı rivalgását. Mosolyát rejtve, mélyen
meghajolt. A sokaság ajkáról elıször lassan, aztán egyre erısebben,
ütemesen, mint a harcidal szállott az ima: „Miatyánk, ki vagy a
mennyekben... Szenteltessék meg a te neved...”
Markianosz félig behunyta szemét. Egész lényében a gyızelem
harsogott.
„... és miként az égben, úgy e földön is... legyen meg a te akaratod!” –
Az ütem dübörgött, mint a rohamra induló isauriai páncélosok lépte.
Tízezrek hulltak térdre újra meg újra. S ajkukon harci kiáltásként szállott:
– Legyen meg a te akaratod! A Te Akaratod!!
A kiáltásokban a szilaj, lángoló hit révülete csendült.
638
 23.

A Tissus nádasokkal, füzesekkel szegélyezett mellékága itt erısen

kiszélesedett. A cölöpökre épített, hatalmas, szigetszerő sátorpalota mintha
egy csendes viző tó közepén állott volna. Két szélén, ezüstoszlopokon
nyugvó fedıtetı alatt, apró, aranyozott tornyokkal ékes, félkör alakú
épületek húzódtak, melyeket hatalmas, kék selyemtetı kapcsolt össze.
Mély, tiszta csend volt. Csak a martellkovácsok mőhelyei felıl
pendültek éjjel-nappal a nehéz nyugati pörölyök. A cölöpökön álló palota
szélén dúsan faragott, aranyozott deszkákkal borított tutaj húzódott mint
elıtér. Rajta keleti szınyegek pompáztak, tarka selyempárnák
halmozódtak. Az alkony rıt fényében a szınyegeken, párnákon pihenı
asszonyok.
Krimhilda megigazított egy párnát szétomlott tőzhaja alatt. Nagy,
szürkészöld szemében újra meg újra visszatérı gondolat lebbent. Duzzadt,
piros ajkáról lassan hullott a szó:
– Egyesítsd a nyugati germán népeket. Istenkarddal szabj békét adó,
áthághatatlan határokat, Itil kán. Burgund népemet az osztro-gótok,
frankok és rómaiak egyaránt támadják.
A hanyatló nap kibukkant az izzó szélő fellegek mögül, és Thus-nelda
vakító fehér Aphrodité-bırén fénytajték porzott. Ahogy fektében figyelve
felemelte fejét, lobogó haja arany szikrakavargássá válva rázkódott meg, és
a homloka elıtt elsikló hajfürtök olyanok voltak, mint kicsiny
márványlapba vésett, ércesen villanó jelek. Csodás, égkék Aphrodité-
szemében parázna éjszaka emléke csillant. Hosszú, feíívelı, rézszínő
szempillái meglebbentek. Sóhajtott.
– Sír –a népem – szólt igyekezve, hogy nagyon szomorúan szóljon. –
Ismeretlen nemzetségek pusztítják szállásainkat, ismeretlen népek ménesei
tapossák vetéseinket. Híre jár, hogy ama Togrul, kuturgur Nagyfejedelem
Arsinoé nevő, leghevesebb ágyasa és fogoly, negyven szőz szeretıje
kívánságára a gótok pannoniai földjein akar várost alapítani, a nagy
pannon tó partján, azon a helyen, ahol... – elhallgatott, aztán gyorsan
mondta: – Oly erıs vagy! Adj népemnek nyugalmat itt, vagy új hazát
Nyugaton. Egyesítsd a gótokat Theodemir király uralma alatt, ki oly jó volt
hozzám.
Enikı sudáran, izmosán állott a szınyeg szélén. Úgy suhintott a
levegıben izmos kezével, mintha karddal sújtana. Apró, lányos almamelle
nem rezzent a lendülettıl. Megrázta dús, érdes hajsörényét. Nagy, sötét
szemében szilaj tüzek lobbantak.
 – Gyújtsd össze valamennyi népedet, mert csak harcban él a
birodalmad. Győjts akkora sereget, amilyet még nem látott a világ, s törj át
minden határon. Igen! Szerezz a kétféle gótnak Nyugaton hazát, de itt e
földön kovácsold ki a birodalmak acélszívét. Vissza ne engedd keletre a
Bizánc ellen vitt népeket, mert szétszélednek a pusztán, mint gazdátlan
ménes.
A füzek felett a lenyugvó nappal szemben, egészen alacsonyan telihold
lebegett.
Honoria lassan feltekintett. Hamvasbarna hajfürtjei surrogva siklottak a
selyempárnán. Halvány, hosszúkás arcán gondolatok suhantak. Sötétszürke
szemében a papnı Eiréné-tekintete lobbant. Szabálytalan, üde ajka
megmozdult.
– Hódítsd meg a két gótot! Bízd a már hódoltak ırizetére a meg-
hódítandókat, ha meghódítottak lesznek. Szövetkezz Rómával, de Piacidia
nélkül.
Mikholt, aki eddig némán hallgatta a sámánnemzetség nyelvén szóló
asszonyokat, lassan megmozdult. Selymes, finom vonalú, de erıs,
bronzbarna teste könnyedén merült fel a tarka párnák hullámai közül.
Feltekintett. Nagy, homályosan csillogó, sötét szemében mintha már a
közeledı éjszaka szent tébolyt rejtı homálya gomoly-gott volna.
– Gyızz le mindenkit úgy, ahogy akkor ott ígérted! Hajtsd magad elıtt
a népeket, mint Viharisten a Varázsménest. Diadalmaskodj mindenkin, s
ne állj meg sehol. Vidd magaddal Nyugat vasba öltözött népeit perzsa
földre, Indiába, mint ama Alexandrosz, ki városokat alapított ott messze, a
Túrán síkján.
A telihold roppant, kozmikus opálkincse most már teljes pompájában
lebegett a füzesek felett. A folyó tükre súlyos ezüstbe borult. A sátorpalota
lemezein, mint Astarte ezüst varázsköde, párállott a fény, aranylángokká
váltak az aranyozott, kicsiny fatornyok.
Itil mozdulatlanul hevert ágyasai körében. Izmos, fedetlen férfi-testén
néha a nász utáni Múló-Vidám-Halál dionüszoszi vibrálása rezzent. Olykor
hallotta asszonyai szavát. Mohó ajkán álmos mosoly rezzent. A Szent
Holdtölte éjszakájában, a Nagy Nászáldozat csak sámáni tekintettel s csak
igaz papnıknek látható erılángjai keltek. Oldalt fordította fejét, és halkan
kérdezte:
– Szólj már te is, Rika: miért hallgatsz?
A dús hajú, barna bırő, izmos, erıs mellő asszony, aki félrehúzódva
hevert a szınyegek, párnák halmazán, sokáig nem válaszolt. Ujjai között
játékosan fel-felvillant egy elefántcsont lap, melyre va640
 rázsszavakat, erıket idézı jeleket és Itil nevét vésette fel. Aztán úgy,
mint ott, messze Szamarkandban, mikor a turáni Nagyfejedelem
palotájának teraszán heverve beszélgettek az asszonyok, lassan, álmosan
mondta:
– Ne menj sehová. Mért rohansz? Keress új jelt, vagy zárd be
talizmánodba a csodás erıket, melyeket a szellemfejedelmek láthatatlan
kincsesházából ragad el az igazi sámán.
Itil mélyet sóhajtott:
– Mennem kell, Rika. Nyugalmat ajánlasz? Az a nap, mikor nem
sugárzód ki tettben, gondolatban, nászban minden erıdet az utolsó
rezzenésig, utolsó vonaglásig, az a nap a koporsód egy deszkája. Lángolj,
lobogj, hogy tiszta erıvé válhass, s ha valóban az lettél, önmagád ereje
által támaszd magad új életre. S az istenek mosolyogva töltik be új
sorsodat. Nincs nagyobb diadal, mint a halálos fáradtság.
Az asszonyok hallgatagon húzódtak közelebb a férfihoz.
– Mit akarsz tenni? – kérdezte Enikı. Apró mellei remegtek az
izgalomtól.
– Megkeresem ellenségeim ellenségeit, s ha titkos barátaim lesznek, e
titkos barátok által seregem kétszer olyan erıs lesz, mint a száma – szólt
halkan, nyugodtan Itil. – Ha tılem vár változást mindenki, ki Gallia földjén
változást akar, akkor várakozásuk eléri a célját. Galliában forr, bomlik
minden. Egy titkos hírnök, ki összefőzi a szálakat és a cselekedni akarók
cselekedeteit, máris meghódította számomra Galliát. De ki lehetne e titkos
hírnök?
Csend lett. Honoria sötétszürke szemében gondolat lobbant.
– Küldd orvosunkat, Eudoxioszt – szólt halkan. – Hisz még Ra-
vennából jól ismered. S ki ismeri úgy a Nyugati Birodalom népeinek
legtitkosabb összefüggéseit, mint ı, ki Honorius cézár ágya mellett állott?
Itil válaszolni akart, de forró lüktetés töltötte be lényét. Halkan
felhorkantott. Gyors, könnyed mozdulattal félig felült. Elırelendült...
Thusnelda vakító fehér bırén ezüst tajtékot vetett a holdfény... A többiek
halk ujjongással hullajtottak kezüket a férfi hullámzó derekára, hátára,
vállára, s minden nászmozdulat forró ritmussal áradt át remegı karjaikon,
türelmetlenségtıl ziháló mellükön, parázsló ölük mélyén, borzongva
összeszoruló combjaikon.
... A Szent Holdtölte csendjében, az ezüstbe borult Tisza felett, zengı,
révült mainádsikoly szállott, és mint rejtett hárfa, pendült meg halkan,
lágyan a visszhang. A holdsugarakon ülı Hold-asszo641
 nyok, akik ezüstsugarakból varázsfátylat fontak, abbahagyták a szövést.
Alabástromvállukra vetették a fátylat, és könnyedén siklottak le, szítva a
nászerı örvényét. A folyó tükrén kicsiny körökben vibrált a mélységbıl
feltörı mámorerı. Ezüstösen csillanó vállú vízilányok kicsi feje merült fel.
Zölden hullámzó hajukban kovácsolt ezüstdísznek látszottak a nagy, fehér
szirmú liliomok. A szürke szemükben a hold elıtt lebegı Hétláng
visszfénye vibrált. Itil hallotta, mint egyesülnek harmonikus dallammá a
nász elıtti türelmetlenségben tomboló ágyasok kiáltásai. A holdsugár-hárfa
egészen közel pen-dült.
A Nagysámán ajkán léleklátó mosoly rezzent. Látta, mint siklik a
holdsugárhárfán egy könnyő, kozmikus kéz. Aztán az anyagi sík fogalmait
vissza-visszasodorva, úgy indult a hosszú, könnyő kéz körvonalain, mintha
ösvényen haladna a szellemi fogalmak felé. Hófehér vállak derengtek fel
elıtte. Dús, sötét haj fürtökön, keskeny aranyfejéken a mélység rejtelmes,
olthatatlan fényét hordozó gyöngyök csillogtak. Halk, parázna dalra nyíló,
izzó asszonyajkakon a Legszilajabb, Legmeztelenebb Kozmikus Szeretı
hívása csendült...

***

... Messze, messze, a szellemsík másik fokozatában Piacidia lányosán

szegletes teste merült fel, mint az asztrálóceánban lebegı erısziget. A
Halott Szeretı megszemélyesülése olyan volt Aëtius testében, mint sodró
fergeteg.
Az asszony sötét hajú feje hátracsuklott. Nedves, tőrhetetlenül forró
ajka kinyílt. Nagy, sötét szeme tágra tárulva, a szent téboly személytelenné
vált tekintetével szegezıdött az anyagi fogalmakon túl táruló végtelenbe.
Immár nem érzett testet, csak mámort...
Úgy suhant át a Múló-Vidám-Halál enyhet adó, hős aléltságér-zetén,
mint a végtelenbe szálló üstökös a magasban lebegı csillagfényt hordozó
párákon.
A szellemsík tárulva örvénylett elıtte.
Már hallotta a holdsugárhárfa zengését. Földi eszméléssel megismerte a
Legszilajabb, Legmeztelenebb Varázsszeretı énekét.
A Halott Szeretı Eiréné felé fordult:
– Engedd, hogy velem jöjjön a Varázshajón... Eiréné összetette két
hajlékony csuklójú kezét.
 – Szörnyő, hogy mit csináltak egy-két birodalom miatt – szólt bájos,
nıies fontoskodással. – De hiszen ı nem lehet halott, s te, aki Bonifacius
prokonzul megszemélyesülésének hirdeted magad,
642
nem lehetsz élı úgy, ahogy az emberek értik. – Aztán hirtelen nıies
szertelenséggel legyintett: – Menjetek... Áldozzatok hét nászt hét
holdtöltekor, s ha eszetekbe jut, kérjetek új csodát. De ne kérjetek mégsem
túl sokat, mert a Föld szellemfejedelmei egyre fösvényebbek lesznek a
csodák dolgában, s egyre jobban tisztelik a saját törvényeiket...
Csend lett, csak a holdfényhárfa ezüst sugárhúrjain pendült az örökifjú,
a halhatatlan mainádok éneke, mely ott sziporkázott a messzi csillagok
fényében, ott rezdült a Föld irdatlan hegypiramisaiban s minden piciny
rögében, ott zengett a tenger hullámaiban.
Piacidia érezte, mint merül fel a különös, lágy, rejtelmesen hővös
aléltságból. Öntudatában, mint fellegek mögül felmerülı csillagok, új
fogalmak villantak. Ovális arcán terjengett a nászáldozat orgiasz-tikus
sápadtsága. Ajka duzzadt, nedves volt a tébolyult csókok alatt felizzott
életerıktıl. Nagy, sötét szemében aranyfényő láng lobogott. Lányosán üde,
hamvasán ifjú volt most, amikor az idı nyomait felperzselte a nem emberi
nász mámora. Bonifacius, aki keményen, zömökén állott mellette,
észrevette ezt, és elmosolyodott.
Eiréné hosszú pillás szemében vidámság csillant.
– Nem öltesz új testet?
Piacidia elgondolkozott. Végigpillantott magán.
– Nem... oly sok szép nászjelt hordoz e test, s oly sok gyújtó emléket
győjtött ez öntudatom. Maradjon. – Aztán Bonifacius felé fordulva
mondta. – Várj. Szólhatok a fiamnak, hogy nem haltam meg, de elmegyek
a szeretımmel? – Körülpillantott.
Eiréné tanácstalanul vállat vont.
– Szólj. Anya vagy. Piacidia sóhajtott.
– Ó, hogy szomorkodik majd a fiam... hogy hív vissza. Visz-
szajöhetek, ha hív?
Eiréné csodálkozva bólintott:
– Vissza. Hiszen nem vagy halott.
Kissé elırehajolt. A tengerhez levezetı márvány lépcsın leterített,
óriás, vaskos, mesésen drága szınyegen, a három leány között álló
Valentinianus lelkét nézte, a gondolatok szivárványszínő játékát, az
érzések feltartóztathatatlan, parázna tárulását a tettek birtoklása felé.
Egyszerre elmosolyodott.
 Piacidia, aki Bonifacius mellett állott, a tengerhez levezetı
márványlépcsı tetején, és papnı-tekintettel maga is látta mindazt, ami
643
a fia lelkében felvetıdött, halkan felkiáltott, s olyan mozdulatot tett,
mintha futni akarna.
– Ó, de hiszen Nérónak álmodja magát! Anyagyilkosnak! Ó, milyen
rettenetes! De hát miért? Mi rosszat tettem neki?! Én? Én pusztítottam
volna ily rettenetesen, félelmetesen a lelkét?
Bonifacius halkan, férfiörömmel nevetett:
– Hát el tudja valaki más pusztítani a fia lelkét az anyán kívül? ö arról
álmodik, hogy elpusztít, mint Néró, de hogy ez a vágy így felmerült benne,
az az ı pusztulása teákalad.
Eiréné feléje nyúlt, és könnyő virágkehelytenyerével elfedte száját.
– Ne szólj így anyához. Az anyaság: áldott betegség, tette az élet dicsı
meghódítása. Minden születés az élet új csúcsait hordozza magában, s
minden újszülött új szellembirodalom csíráját. S a hódítók mindig
zsarnokok...
Csend volt. A holdfényben lassan merült fel egy rozzant, régi gálya.
Oldalát befonta a csodás, kékesfekete borostyán. Az evezık töredezve
csüngtek le a hullámokba. Csonka árbocán liláskék életláng lobogott. A
férfi vidáman kiáltott:
– A mi Varázshajónk!
A csendben halk dallam zengett a holdfény húrjain:

Kelnek a holtak, kik sokat szerettek... Szent téboly szent lángja száll,
Nem vész a sírba, ki titánt tettel
Csillagok útjain jár...

A gálya nekifutott a partnak. A férfi könnyő, erıs mozdulattal lendítette

vállára az asszony testét, és felment a fedélzetre. Lassan eresztette le a
mindent elborító borostyán selymes, vaskos szınyegére. Piacidia
feltekintett.
– Éhes vagyok – szólt mosolyogva. A férfi megmozdult.
– Mire? – kérdezte halkan. Piacidia a csillagokat nézte:
– Mámorra, erıre, végtelen távlatokra... S persze... igen, kenyérre,
húsra, gyümölcsre.
A férfi bólintott:
– Mindjárt hozom. Itt minden van. Az élet hajója ez.
 A Varázsgálya lassan lebegett a Szent Holdtölte fényébe borult
tengeren az elefántcsontszínő ködökbe borult horizontok felé.
A márványlépcsın egyszerre mozdult meg a három leány, de Va-
lentinianus intett.
– Csend... Megláthat minket – suttogt2, és mereven nézte a távolodó
gályát.
A három leány, engedelmeskedve intésének, úgy húzódott le a
szınyegre, mint három puha, selyemtestő menyét. Szemük egyformán
csillogott az izgalomtól és a pletykaéhségtıl.
– Hát ilyet – sziszegett, elıre élvezve a hír hatását szigorú anyja arcán,
Antea. – Hát láttátok? Én nem hiszek a szememnek. Nem Aëtius volt
mellette.
Lesbia suttogva mondta:
– Azonnal értesíteni kell Aëtiust... Hátha összevesznek, s anyád új
szeretıje természetesen a pannoniai ellen fordul.
Valentinianus látta, hogy a gálya ott lebeg a láthatár szélén, és felült.
– Vágjunk, az én birodalmamat nem a pannoniai, de éppen az anyám
vette el. Aëtius gyakran jó barátom volt. – Habozva elhallgatott.
Az illír leány, aki eddig szótlanul nézte a távolodó gályát, legyintett:
– Anyád tudja, hogy az egész udvar abból él, hogy neki Aetius-ról s a
pannoniainak róla pletykái. Ha tehát így távozott, bizonyára szakított régi
szeretıjével, s egyszerően megszökött Bizáncba vagy máshová.
– De ki lehet az a zömök, izmos férfi? – töprengett Valentinianus. –
Nagyon hasonlított Bonifacius prokonzulhoz, akirıl azt mondják: elesett,
de persze, ki tudja az igazat? Ha anyám ennyire szerelmes lett valakibe,
hogy így... nyíltan... Eh, akkor Aëtius már nem veszélyes ellenfél. De az új
szeretı, aki ıt így elragadja, ilyen állapotban, ilyen idıben, az valóban
mindent tehet vele, tehát velem is. Ezért védekezni kell: keresni a
kegyvesztett szeretı: Aëtius barátságát.
– Mit ér egy kegyvesztett barátsága? – fintorgatta gúnyosan finom
vonalú, kicsi latin orrát Lesbia, és rózsás virágszirom-orrcimpái
megrezdültek. Egymáshoz húzódva hallgattak.
– A légiók Aëtius mellett állanak – szólt komolyan, fontoskodva Antea
– s Anyaszentegyházunk is. Meglátod, milyen lárma lesz a templomokban
az ilyen botrányos viselkedés miatt. Én ma reggel gyónásra jelentkezem, és
mindent elmondok a drága, öreg pátriárka bácsinak. Megkérem, védje meg
lelkemet, szüzessségemet a parázna645
ság ellen, védıimákkal, mert megbotránkoztattak, 0 mindenféle
rettenetesen bőnös dolgot álmodok.
 Valentinianus egyszerre emelte fel mindkét karját. Úgy érezte, lelkén
talán elıször suhan végig a szabadság ujjongást pendítı fuvallata.
– Várjatok. Az uralkodás lényege az óvatosság. Ez a legkirályibb erény.
Keresem Aëtius barátságát, mert anyámmal szemben csak benne találhatok
támaszt, de anyám nélkül, ha csak egy kicsit kerülök közelebb a légiókhoz.
Aëtius mindig csökkentheti hatalmamat. Ezért nem közölhetek vele olyan
híreket, melyek végleg melléje állítják az Anyaszentegyházat, a légiókat, a
népet. Hiszen ha mindenki melléje áll, az én jóakaratom felesleges lesz.
Antea könnyedén vállára ütött:
– Sıt az életed is. Én azt mondom, az anyád, ha ilyenkor így távozott
el, hajnal elıtt nem érhet vissza. Hajnalban pedig már nem mutatkozhat
fáradtan a palota nagy hatalmú udvaroncai elıtt. Tehát ma már nem jön
vissza errıl a bizonyára felette kellemesen fárasztó éjszakai
hajókirándulásról. De mi történik, ha Aëtius közben mindent megtud... és
túsznak tart téged az új szeretı s anyád ellen? Ha te az ı foglya vagy, azt
mondat veled, amit akar. Mikor pedig már nincs szüksége reád...
Könnyő hattyúszárnykezével gyors mozdulatot tett, jelezve a
kardvágást, és suhancosan csettintett nyelvével. Valentinianus elsápadt.
Ajkát összeszorította. Fejét lehajtotta.
– Eh... – mormogta, csak azért, hogy rejtse hirtelen feltörı
halálfélelmét. – Nem értem, miért csinálja mindezt így anyám. Valóban...
még veszélybe dönt.
Az illír leány hátrasimította tompán, rıten parázsló, dús tőzhaját.
– Szökjünk át a gót zsoldosok kaszárnyájába, s onnan adj parancsot,
fizessenek dupla zsoldot mindenkinek, aki hozzád áll.
Valentinianus kiegyenesedett, aztán visszaült.
– Szökni? Ugyan... Hiszen Aëtius hun testırei s a legmegbízhatóbb
légionáriusa ırzik a palotát.
Az illír leány a tengerre intett.
– De csónakkal kijuthatunk. Gyertek! – Felugrott. Gyorsan, könnyedén
lebbentette sudár, meztelen testére a fátylakat.
Mindnyájan megmozdultak. Úgy érezték, mögöttük már a közeledı
hun testırök árnyai siklanak. Az illír leány, aki olyan volt elıttük, mint
sudár, lebegı fáklya, elsınek siklott a csónakba. Pa-rancsolóan intett.
646
– Siessünk!
Valentinianus remegı kézzel maga oldotta el a csónak aranyozott
rézláncát. Az evezık loccsanva csaptak a vízre.
 Balra, a sima homokparton, a holdfényben márványfehéren merült fel
az ısrégi, kerek fejő, etruszk oroszlán. Valentinianus széde-legve ült le a
csónak bársonnyal bevont ülésére. A lányok, vidáman a kaland izgalmától,
kapkodva eveztek. A csónak, kerülgetve a part menti állomásokat, úgy
került ki a tengerre, mintha a Varázsgálya után indulna, aztán
visszasodródott a parthoz. A város épületei, melyeket eltakart a partot
elfedı ezüstköd, ismét felmerültek. A kikötıben ezüsterdınek látszott az
árbocok rengetege.
A csónak besuhant a gályák közé. Valentinianus kilépett a partra. Úgy
érezte, messzi útról érkezett. A biztonságos anyai fogság elmaradt mögötte,
valahol az elefántcsont ködökkel borított messzeségben.
– Nem sok ennek a vékony csontú fickónak ez a három gyönyörő
leány? – hallatszott érdes torokhangon. A latin szavakba gót beszéd
vegyült. A partra vontatott hajónál két germán zsoldos állott. Nem viseltek
sem kardot, sem páncélt, ahogy ez az éjszakai kimenıt kapott katonák
számára kötelezı volt. De az egyikük díszes, kék bársonyruháján látszott,
hogy gazdag, nemesi család szökevénye lehet. Most felvetette vörös hajú
fejét. Jobb kezét széles, vörös övébe dugta. Balját derekára tette. Hetykén
lépett a lányok felé. A másik, szálas, szıke legény, egyszerőbben öltözött.
Lesbia eléjük lépett:
– Ti a cézár hőséges, gót vitézei vagytok — szólt szertartásosan. A
vékonyabb, fiatalabb katona, aki nem látszott sokkal idısebbnek
Valentinianusnál, elırenyúlt, és megveregette hamvas, kipirult
liliomorcáját.
– Most éppen veled akarok vitézkedni, kislány – szólt fölényesen. – Két
ezüstöt kapsz, ha délig mellettem maradsz. Gyere, itt, ezen az ócska gályán
jó helyünk lesz, csupa illatos, friss széna odabent minden és finom takarók.
Látta, hogy a leány gıgösen felvetette fejét, és halkan, hetykén mondta:
– Csak ne méltatlankodjál, az én apám Rekita svév király, az anyám gót
királyleány. Ha az én ágyamba fekszel, elmondhatod társaidnak: Rekimer
ágyában fáradtam el. Mindenki tisztel majd, és csodálkozik szerencséden.
647
Lesbia visszahúzódott.
– Vezess a gót zsoldosok hercege elé – szólt egyszerre megváltozott,
parancsoló hangon, és hátraintett. – Ez az ifjú férfi itt a Leg-szentségesebb
Imperátor, Valentinianus Cézár.
A kék bársonyruhás zsoldos ravasz, hidegen figyelı arcán átrezzent a
meglepetés. Rövid ideig hallgattak. A másik, szálas, szıke gót zsoldos
szemén látszott, hogy felismerte a császárt. Néhány gót szót váltott a
sovány, vörös hajú, díszes, kék bársonyruhás legénynyel, aztán
tiszteletteljesen meghajolva, élesen, izgatottan kérdezte:
– Ki elıl menekülsz, cézár? – Habozott, aztán gyorsan hozzátette. –
Most mondta ott a kocsmában egy hun garabonciás, aki a jövıbe lát:
Piacidia úrnı elment... Aëtius halott.
A három leány egyszerre sikoltott fel. Valentinianus érezte, hogy
didereg az izgalomtól.
– Mit csináljak? – mormogta el-elakadó hangon. A kék bársonyruhás
gót elırehajolva nézett az arcába.
– Fúvass riadót a kaszárnyákban, és azonnal indulj a palotába. Mi veled
vagyunk...
Valentinianus úgy érezte, az erı varázslata árad feléje a holdfénybe
borult arcokból. Az árbocok, mint vitorlák páncéljába öltözött óriás
testırök, sorakoztak mögötte. A ravasz arcú, kék ruhás svév zsoldos intett
a másiknak.
– Gundobád, siess a kaszárnyába, fúvass riadót. Sokféle a nép! Ki
tudja, melyik vezér hogy szól vitézei elıtt. Ezért a nyugati gótokat és
svéveket riaszd elıször.
A szálas, szıke gót zsoldos megfordult, és futásnak eredt a kaszárnyák
felé. Valentinianus lassan indult utána. A lányok lépte könnyedén kopogott
mögötte. Érezte, hogy hővös, pusztító nyugtalanság ömlik el rajta. Hirtelen
sírós vágyakozással kívánta, bár sohase indult volna el a csónakban a
holdfényes tengeren, s ne érkezett volna ebbe a különös, idegen városba. A
kék bársonyruhás zsoldos hozzáhajolt.
– Villámgyorsan kell cselekedned, cézár. Ha Aëtius halott, akár-mely
más népszerő hadvezér, legyen az a tudós Avitus vagy a daliás Maiorianus,
sıt Marcellus is helyébe léphet. Ha szabad akarsz lenni, cselekedj, úgy
valóban tiéd lehet a birodalom, s el is veszítheted. Hisz azt sem tudjuk, ki
ölte meg Aëtiust, s kié most a palota.
A gót kaszárnya udvarán felzendültek a hosszú ezüstkürtök. A vaskos
kövekbıl készült, barbárok építési stílusát utánzó alacsony
648
épület megelevenedett. Fegyverek csörrentek. Kiáltások röppentek.
Rekimer a cézár elıtt haladva lépett az ezüstözött sodronypáncélban I
pompázó, csapataikat rendezgetı gót zsoldosvezérek elé.

***
 – Uram, ébredj! Valami történt. Gót zsoldosok sorakoznak a palota
elıtt.
Az idısebb, filozófusarcú Avitus, a daliás, ifjú Maiorianus, a szép,
férfias arcú, erıs Marcellus Anthemiosz, aki költı volt és katona, néhány
légionárius testırrel riadtan hajoltak a kereveten heverı fıvezér felé. Kinn,
a palota elıtt felharsantak a gót kürtök.
– Halott – szólt Avitus, és Aëtius sápadt, nyugodt arcát nézte.
Maiorianus a fedetlenül heverı férfi mellére tette kezét.
– Nem. A teste élı, forró... de szívdobogást nem érzek.
A teremben a kerevet összeszaggatőtt selymérıl a nász könnyő,
parázna lehelete szállott. Az alvó hab szegélyezte ajkán mosoly rezzent. A
légionárius tisztek megkönnyebbülten kiáltoztak.
– Él! Él!
– Vigyétek a legionáriuskaszárnyába – rendelkezett Avitus –, s míg
nem tudjuk, mi történt, kerüljük a harcot a nyugati gót és svév
zsoldosokkal.
Felkapta Piacidia ott heverı illatos, könnyő tunikáját, és az alél-tan
heverı fıvezér mellére dobta. A katonák úgy emelték fel, mintha halott
volna. Aztán gyors, menekülı léptekkel siettek a kijárat felé.
A palota térre nyíló fıkapuja felıl kürtök harsogtak. Fegyver csörrent.
Láncinges nyugati gótok és háromszögő pajzsos svév zsoldosok között
nyúlánk, barna hajú fiatalember lépdelt. Elıtte három, szinte fedetlen testő
leány három fáklyát vitt.
Valentinianus úgy érezte, ellenséges várba vonul be. A hatalom ujjongó
érzése és valami csodálatos meghatottság keveredett zavaros
aggodalmakkal és fel-felsötétlı bánattal.
– İrizd e palota bejáratát, hőséggel ékes Rekimer – szólt szertartásosan
a vörös hajú, ravasz arcú, kék bársonyruhás zsoldosvezérnek, aki
izgatottan, a nagy zsoldosztást várva haladt mögötte. Aztán a szálas, szıke
legényhez fordult. – S te, Gundobád, hívd a kincs-tárosokat. Szívem szerint
cselekszem. De a méltányosság és törvény értelmében is indokolt, hogy
azok, akik e nehéz órákban mellettem állottak, mindenki más elıtt
jutalomban részesüljenek, bár igazi vi-galom akkor kezdıdik, ha kiderül,
mi is történt itt e különös éjszakán.
A telihold lassan nyugodott le. Opálpajzsa felett leheletfinom
varázsszivárvány derengett. Valentinianus a három leány felé intett:
– Jöjjetek! Most érzem: a lelkem megtelik a szabadság csodás, áldott,
elképzelhetetlenül értékes kincsének ragyogásával, s az aggodalom, a
bánat, a bizonytalanság elhalványul.
 A szıke, csontos Gundobád hozzáhajolt:
– Cézár! Azt mondják, Aëtius eszméletlen vagy részeg, s légionáriusok
a kaszárnyába vitték.
Valentinianus barna, keskeny, hispaniai-római arcán már szokatlan
önbizalom volt.
– Üzenem neki s híveinek: ne aggódjanak. Bárki lehet hőséges. S
minden hőséges hősége kedves szívemnek.
A nyugati gót és svév zsoldosok vidám lármával tódultak a palota
elıcsarnokába. A háromszögő svév pajzsokon csillogó réz medvefej
széttárt torkából mintha diadalmas tavaszi hívás zúgott volna fel.

24.

Eudoxiosz a hivatásos orvos rejtett gıgjével nézte a szent nyergekbıl

rakott máglyát. Körös-körül a Dobogókınek hívott hegytetın hét kétszáz
éves sámán varázsdobja perdült. A Sámánsziklán a rettentı hatalmú
szellemfejedelmeket idézı tüzek lobogtak. Táltosok éneke csendült.
Kezükben érc csengıfüzérek jelezték a közeledı, láthatatlan vezérek
roppant szellemszekereit vontató fekete bikák szarvain pendülı, lelket hívó
csengettyők hangját. Száztizenkét garabonciás járta erıket fakasztó táncát.
Eudoxiosz illatos olajokkal simára fésült, fényes, fekete hajú fejét
felvetve vagy lehajtva jelezte udvarias érdeklıdését vagy kötele2İ
hódolatát. A hosszú, csontos, fekete szakállú Oyma elırenyújtotta kezét. A
gúla alakban felhalmazott szent nyergek rovásjelein szellemlángok
lobbantak. A szellemgálya felett homokos tengerpart képe lebegett.
Százezer éves monolitsziklák oszlopai emelkedtek, aztán zömök, fekete
hajú férfi képe jelent meg. Mellén a druidák és költık borostyánláncát
viselte. Arcán át-átsuhant a titkos erık hulláma. Eudoxiosz érezte, mint
merül fel agyában a soha nem hallott, soha nem tudott név: Tiboto.
Körülöttük nagyot lebbent a garabonciások százhárom színbıl ösz-
szevarrt varázsköpenye. Zengı kiáltásukban bővös szavak sodródtak,
lábuk ütemesen dobbant. Arcukon a léleklátás révülete vibrált. A
zömök, fekete hajú, borostyánláncos férfi körvonalai megkettızıdve
fellazultak. Eudoxiosz nem is hallotta, hogy a mellette álló Oyma egy szót
is szólt volna. Nem mert beletekinteni csontos, barna, gıgös arcába. De
öntudatára új és új képzetek hullottak: „Tiboto... Armarica Breton halász
vezére... költı... varázsló, népvezér.” A jász nagysámán hosszú, csontos
karja újra elırelendült.
 A szent nyergek varázsjelein viliódzó szellemlángok összefolytak.
Színük megváltozott. Sárgáskék lett. Vibráló fényköddé vált. A ködbıl két
ifjú lépett elı. Frank szekercéjüket egymásra emelték. Az egyik, aki szıke
volt, és a római légionáriusok páncélját viselte a frank királyi család kék
palástja alatt, hirtelen elıresújtott.
A másik, aki hun vezéri tollat tőzött sisakjára, felemelte pajzsát.
Eudoxiosz nem hallotta a harci szekerce zengését a könnyőlovassági
pajzson, de öntudatában nevek, tervek, célok merültek fel: „Chlotár, Aëtius
fogadott fia és Childerich... kinek követsége már járt a hun Nagykirály
tiszai szállásán...”
A jász nagysámán mozdulatában szellemparancs lebbent: a két
egymásra törı testvér képe elıtt az erı hullámaiban csak Childerich széles,
ezüstös szekercéje lebegett tovább. Körvonalai megváltoztak. Ezüstsisakká
váltak. A vonalak tovább kígyóztak. A lángoló égbolt hátterében magas,
sovány ifjú alakja emelkedett. Pajzsán nyugati gót királyok címere
villódzott. Állán alig pelyhedzett az aranyos szakáll. Kék szemében
izgalom és győlölet volt. Mögötte homályosan merült fel egy idısebb,
trónon ülı koronás harcos arca.
Eudoxiosz öntudatára új képzet hullott: „Thorizmund... ki Theodorich
nyugati gót király fia.”
A nyugati gót királyi alakja elhalványult.
A lángok kék hullámokká váltak. A hullámok között nagy vitorláshajó
lebegett. Az árboc mellett púpos, sánta, félszemő, ıszülı hajú harcos állott.
Mögötte egy ifjú és egy leány alakja merült fel: „Geiserich, a vandálok
rettegett királya... a fia, Hunerich és az ifjú nyugati gót királyleány, ki sok
mindent tehet.” Eudoxiosz most úgy érezte, hallja, amit a sámán gondol. A
vandál király, a fia, a nyugati gót királylány alakja elhalványult. Széles,
messze táruló, enyhén halmos, nyugati síkon pikkelypáncélos férfi állott a
viharzó erık örvényében. Sisakján korona csillant. „Sangi bán... Zenki
bán... az alánok fejedelme... ki népe egy részével Nyugatra menekült, míg
a zöme meghódolt Itil kánnak. Övé Aurilianum városa, Gallia közepén a
legerısebb vár. Nyugati gótok országának is kapuja.”
Most már valóban hallotta a sámán szavát. Oyma feléje fordult.
651
Fejét kissé lehajtotta, nehogy tekintetének ereje elsodorja Eudoxiosz
öntudatát, és halkan, gyorsan beszélt.
– Ravennában Aëtius és Valentinianus szemben áll egymással. De
óvják is egymás hatalmát, mert biztosítani szeretnék uralkodásukat
békében. Valentinianust a nyugati párt, a svév, burgund zsoldosok segítik,
Aëtius az, aki békét akar velünk, és Piacidia, aki már nincs ott. – A
szavakban rejtelem sötétlett, aztán ismét világosan, hővösen csendült a
beszéd. – Ha a hun király minden ellenségének ellenségét egyesítjük
szóval, bölcs tettel, Gallia harc nélkül behódol nekünk... s te az lehetsz e
földön, ami Aëtius Itáliában.
Eudoxiosz érezte, hogy a hatalom, melynek szomja ott lappangott
lényében, most felcsillan elıtte, mint a sors útján heverı kincs.
– Már mindenütt jártak követek: Edekon, Oresztész s mások is. Oyma
bólintott:
– Igen, de nyíltan jöttek-mentek. Te összefogod a szálakat, titkos
üzenetet viszel. Ki meg akar maradni népe vezetıjének, az siessen a hun
jelvények alá. Sújtson elsınek a hunok ellenségeire, s így valljon hőséget.
A Nagysámán ötvenhét nagy nép, hétszázezer jó harcosa élén indul
Nyugatra, hogy igazságot tegyen, s karddal vésse ki az új népek új
földjének határait.
A Sámánsziklán lobogó tőz magasra csapott. A hegyek, a szők
szorosban lent elkanyarodó Duna tükre kéken villódzott. Itt, a Dobogókı
tetején az Égisten láthatárokat táró hatalmát dicsérve, ötvenkét nép védı-
vagy szolgaszellemeinek harchívást morajlottak a sámándobok, pendültek
a táltosok csengıfüzérei, hısi dalok csendültek a garabonciások, igricek,
hegedısök húrjain. Messze, a nagy síkságon, a Duna és Tisza között széles
utakat tapostak a puszta füvébe a keletrıl hömpölygı népfolyamok.
Öriásszekerek tízezrei húzódtak négyszeres-ötszörös, egymás mellett
haladó menetekben. Új e's új íjászezredek, seregek, hadtömegek áradtak.
Százezernyi kop-jás nyomán új százezrek keltek. Soha nem hallott
nyelveken soha ki nem ejtett varázsszavak hívták az íjászokat és isteneket,
kopjásokat és szellemfejedelmeket Itil rejtelmes erıket hordozó
hadijelvényei mögé.

***

Az acélszürke égbolt összeolvadt a szürkéskék tengerrel. A feltorlódó

homokhalmok aljának nekifutó, gyöngyszürke, tarajos hullámok halk
sziszegése olykor elveszett a feltörı szélben. Ilyenkor az ısrégi, óriás
gránitoszlopok, melyek tetınek emelt, ormótlan,
652
százezer esztendıs sziklát tartottak, mintha halkan felzendültek volna
irdatlan terhük alatt.
 A kelta halászvezér középtermető, szürke szemő, fekete hajú férfi volt.
Kissé hajlott vállán egyszerő háziszıttes köntöst viselt, mely furcsa
átmenetnek látszott a római tóga és az armoricai halászok díszesebb ruhája
között. Mellén a druida léleklátó költık Atlantisból jött mágusrendjének
sokágú borostyánékszerét viselte. Hosszú, vékony, izmos kezében római
papirusztekercset tartott:
– Nekem is sokszor jutott eszembe kora ifjúságomban, hogy itt,
Galliában el kellene jönni az új Gracchusnak, az új Mariusnak, aki a
felszabadult nép erejével söpri el a frank, gót, burgund barbárok uralmát,
de egyúttal a hellén demokrácia szellemét hordozza lelkében. Ha nézed
halászaink ruháját, arcát, nem veszed-e észre, te, aki görög vagy, mennyire
hasonlít a ti halászaitok ruhájához, arcához? S ez nem is lehet másképp,
hiszen a mi ısi druida rendünk s ti, hellének is egykoron egyazon ország,
Atlantis lakói voltak.
Eudoxiosz szép férfiarcán könnyő bosszúság siklott.
– Hallottam, híres költı vagy, dalnoklelkő Tiboto – szólt végül
tiszteletteljesen –, s ha itt, e homokhalmok amfiteátrumában pendíted meg
lantodat, olykor tízezer halász jön össze gyors vitorlás bárkáján.
Mindemellett most ne vidám istenekrıl, olümposzi erejő titánokról szóljon
a dalod, hanem arról, hogyan szabadíthatjuk fel az Örök Róma elsıszülött
leányát, a Rómánál is immár rómaibb Gal-liát a barbároktól, s alapíthatjuk
meg újra a demokráciát, mely elnémult a fórumon a méltatlan tribünök
ajkán.
A kelta mágusköltı a messzeségbe nézett. Aztán olyan mozdulatot tett,
mintha félrehárítana egy látomást, gondolatot.
– Hatalmas tett, de vajon nem vezeti-e ránk Róma légióit Aëtius, mint a
gótok vagy a frankok ellen, ha egyszer a cézári hatalomra emelünk
lándzsát.
Eudoxiosz széles szónoki mozdulattal tárta szét karjait.
– Nem. Emlékezz csak, Tiboto, annak idején Honorius cézár
szabadságot adott Britanniának, hogy védekezhessen a barbárok ellen. Ezt
Ioannész tanácsára tette. Most Ioannész hőséges harcostársa, a bölcs
filozófus Oresztész a rettentı hatalmú hun Nagykirály bizalmát bírja.
Cselekedhet-e tehát Aëtius, aki eddig éppen ezért volt hatalmas, mert
hunok támogatták, ha éppen a rettegett Attila helyesli harcotokat? Sıt
támogatja oly erıvel, melyet nem látott a világ. Kezdjétek meg!
Ragadjatok fegyvert! Az elnyomott földmívelık
653
 mellétek állanak, s te egyszerre leszel itt Galliában Gracchus, Marius s
a Birodalom Negyedik Megalapítója.
Az armoricai halászvezér úgy hajtotta le fekete hajú fejét, mintha a
fövényes partnak nekifutó hullámok zizegését hallgatná. A monolit
oszlopóriások oldalán halkan surrogó homok hangja olyan volt, mint csak
mágusok fülének hallható, rejtelmes suttogás. A messzeségbe táruló,
gyöngyszürke tengeren, egészen a láthatár szélén, három vitorla lebegett.
Az alkonyra hajló nap egyetlen tömör sugara kivágódott a vaskos,
alacsonyan kúszó fellegek mögül, és a három vitorla felizzott. A fedélnek
rakott, egyetlen, irdatlan, lenyőgözı súlyú szikla felett rıt, leheletkönnyő
áldozati füstként gomolygott fel a tenger mélyébıl sodródott fövény.
Tiboto úgy érezte, a képek mélyén varázsjelek rejtıznek. Lelke hallotta a
tenger, a templom és a mélybıl jött fövény dallamát.
– Gondolkozom – szólt végül. – Költı vagyok. S támadhat-e oly költı,
ki az Örök Róma ellen pendíti lantját? Mert ha megdıl Róma hatalma, nem
dıl-e meg a gondolat hatalma is e földön? S szabad gondolat nélkül
sivárabb a lét, mint a homokpart télen...

***

Az erdei tisztáson üde galliai virágok nyíltak. Az égbolton köny-nyő,

lebegı és mégis mindig esıre kész fellegek siklottak. Eudoxiosz díszes,
széles, bíborszegélyő hellén himationban állott a tisztás közepén
csörgedezı patak mellett.
– Nem várhatsz tovább, Childerich királyfi, hisz annyi jót hallottam
rólad Attila udvarában. Vallj hőséget néhány jól irányzott sze-
kercecsapással, s megmented a frankok egész népét, minden törzsét. A
legönzetlenebb, legnemesebb erények útján jársz, ha a hamis testvéri
szeretetnek elébe helyezed oly sokat szenvedett néped szeretetét.
A frank királyfi talán már keleti anyától származott, mert haja
hamvasbarna, sőrő volt. Szeme néha elhomályosodott, néha felcsillant,
ahogy a gondolatok el-elsiklottak agyán. Termete magas, csontos, északi,
de mozdulatai élénkek, olykor túl hevesek.
– A törzsfık rengeteg ajándékot kérnek, oly kincseket, melyek mesében
sincsenek, de még akkor sem vagyok biztos, hogy valóban mellém állanak,
mert Chlotár bátyám, aki a római Aëtius fogadott fia, testben-lélekben
kiválóbb nálam. – Elhallgatott, aztán szomorúan hozzátette: – Én is érzem
ezt.
 önkéntelenül elsápadó arcán, mint szürke szárn, siklott el a tisztás
szélén emelkedı, nagy levelő hársfának a hirtelen támadó, friss
fuvallatban lebbenı árnyéka. Eudoxiosz arcán jóindulatú fölény
látszott. Illatos olajakkal lesimított, fényes, fekete hajú fejével úgy
bólintott, mintha egy betege könnyen orvosolható panaszát hallgatná.
Ápolt, sima keze ritmikus, kifogástalan szónoki lendülettel el-siklott a
levegıben.
– Törzsfıitek felette rokonszenves, bár kissé'hangos barbárok. Néha azt
hiszem, bár ez persze elfogult túlzás, hogy alig ezer, ezerkétszáz esztendı
múlva már lesznek frankok, akik majdnem olyan jól beszélnek majd
görögül, mint most latinul ezek a gallok. Éppen azért nem kisebbítem
véleményemet róluk, sıt, fokozottabban értékelem ıket, mikor azt
mondom, felesleges élénk felfogóképességüket izgatni oly kérdéssel, mint
a szövetkezés kitőnı régi barátom, Aëtius magister peditum et equitum, a
híres hadvezér, s korunkban kiemelkedın kiváló államférfi fogadott fia, az
oly nagy erényő testvéred, Chlotár ellen. Ez azért is teljesen felesleges,
mert rendkívül érzékeny lelkiismeretükkel túl sokáig boncolgatnák az
egyes lehetıségeket, s így értékes, nagy jövıjő törzseik esetleg máról
holnapra elmerülnének Attila seregének népözönében.
Childerich vívódó töprengésben változó arca hol felderült, hol el-
komorodott.
– Ha nem tudom megszerezni a törzsfık jóindulatát, akkor legalább a
fegyveres szabadok tömegeit kellene megnyerni. Régen jól fel lehetett
használni éppen azt a tényt, hogy Chlotár bátyám, Aëtius fogadott fia, a
rómaiak szolgaságába hajtja a népet. Most mindenki csak Attilától fél.
Eudoxiosz vállat vont.
– Életem legfıbb elve az igazságosság és a legkegyetlenebb
tárgyilagosság. Egyfelıl a rómaiak sohasem hoztak senkire sem
szolgaságot, csak jogot és törvényt. A törvényben pedig, ha ez a törvény
nem zsarnok akarata, biztonság, jogállapot, tehát szabadság rejtızik... mert
a barbárság mindig szolgaság.
Szemét összehúzva nézett a messzeségbe. Aztán engedékenyen,
udvariasan legyintett:
– Másfelıl Attila mindenkinek szabadságot, igazságot, mérhetetlen
gazdagságot és a legfényesebb diadalt hozza. Hidd el, királyfi, népetek
csak akkor lesz igazán szabad, ha Attila tesz igazságot Gal-liában. Ó, mily
csodálatos idık következnek. Minden ellenségedet legyızheted.
Kitőzheted fejeiket a sátrad elé. Ágyasházadba viheted legszebb, legifjabb,
legmohóbb asszonyaikat. Azok a törzsfık, akik
 655
most vakmerıén gúnyolnak téged, halk szavú szolgáid lesznek. Olyan
bosszút állhatsz rajtuk, amilyet akarsz.
Tudta, hogy a frank királyfi nem érti néha szavait, olykor túl díszes,
hellén íző latin beszédét, s egyre vakmerıbben gúnyolódott, egyre jobban
kápráztatta a másikat szóvirágaival.
– Ne törekedj a népvezérek múló dicsıségére. Mi, hellének számtalan
nagyszerő szónokot ismerünk, de tudom, egyetlenegy sem halt meg
békében otthonában. Felesleges győlésre hívni a frank harcosokat Chlotár
bátyád ellen.
A frank király zavartan pillantott körül. A titkos találkozás alatt a
tisztást ırzı frank testırök ki-kilépve a nedvesen csillogó bokrokból, a
vizet törülgették páncéljaikról, és nevetve vitáztak valamirıl. Childerich
sóhajtott:
– Nem értelek. A törzsfık jóakarata nélkül hogyan egyesíthetném a
frank népet? Hogyan lehetek egyeduralkodó?
Eudoxiosz ismét bólintott.
– Az én nevem Eudoxiosz, ami nyelvünkön annyit jelent: jó ajándékot
hozó. — Komolyan, élesen nézett maga elé. Kezét figyelmeztetıen
felemelte. – Ne felejtsd, királyfi: az emberiség eddig csak a hellének
nyelvén tudta magát többé-kevésbé kifejezni, a többi nyelv, bármily
hangos is, tulajdonképpen a némaság egy-egy fejlettebb formája, hiszen
igen sok fogalomra egyszerően nincs szava.
Mereven nézett Childerich áhítatosan vagy gúnyosan, gyakran
kételkedve figyelı szemébe.
– Sehol nem olyan fontos az emberiség, a tapintat, a lekiismere-tesség;
mint a politikában. Gondold csak... egyetlen vigyázatlanul elejtett szó,
egyetlen cselekedet, melyet a legnemesebb érzések su-gallanak, és véres
háború tör ki, iszony özöne zúdul a népekre, s birodalmak tőnnek el...
persze, csak barbár birodalmak. De mégis! Én a legszentebb
kötelességemnek tartom, hogy megmentsem ettıl a derék, rokonszenves –
bár kissé lármás – frank népet. Ezért jó ajándékot hoztam neki.
Ápolt, de erıs, férfias kezében, a könnyedén szétnyíló, mozgékony
orvosujjai között egy kicsiny bronz szelence csillant a nap vidám, kellemes
fényében.
– íme, a rettentı testvérviszályt megelızı szer... a béke s az
emberiesség pora.
Másik kezében a gyöngyökkel kivarrt, zsákszerő bizánci pénztárcában
aranyok csendültek.
 Keresd fel a legnagyobb ellenséged, kit oly sokan megtévesztı
656
módon testvérednek mondanak, szakácsának szeretıjét... ne a feleségét.
A feleség birtokon belül van, félti a leghasznosabb háziállatát: a férjét. Míg
a szeretı kedveli, mert ismeri a kockázat gyönyörét... Tehát keresd fel
megfelelı formában a szakács szeretıjét. S add át szép fehér kezébe
elıször a száz bizánci aranyat. Aztán, mikor már elköltötte, s nem elıbb, e
port... S mondd, ha elhárította a rettentı testvérviszályt, még két ilyen
arannyal teli bizánci erszényt kap, de gyöngyök helyett rubintokkal
kivarrva. Persze, akkor lenne igazán költıi a tett, ha elıbb a te szeretıd
lenne a szép, vidám, hófehér kező, zöld szemő leány. Legyen egészen ifjú,
tizenhat-tizenhét éves... akkor a leggátlástalanabbak a nık.
Néhány lépést tett elıre, majd vissza, mintha megfeledkezett volna
arról, hogy Gallia második leghatalmasabb népének ifjú fejedelme áll
elıtte, és csak tizenhét éves leányok ártatlansága vagy bőne érdekelné.
– Megdöbbentı, milyen ellentétesek itt a legbölcsebb férfiak
véleményei immár több ezer év óta. Hány lángesző férfiú mondja, hogy a
nık tizenhat éves korukban ártatlanok. Én, ki e kérdés alapos
tanulmányozását tudományos tevékenységem tengelyévé tettem még
Bizáncban, felelısségem teljes tudatában hirdetem: ebben a korban a
legbőnösebbek. Ezért intelek, királyfi, menj, keress meg egy ilyen tizenhat
éves gyönyörő, virágsziromarcú kis fenevadat, s hamvas liliomkezébe add
ez aranyat. Egy tizenhat éves leány, kinek kezében már volt ennyi pénz,
olyan, mint a tigris, ha vért kóstol. Megvadul a pénz látásától, ha az övé, és
mar jobbra-balra. Vagy ha ez valamely okból nem lehetséges, akkor
önmagát marcangolja, mint a skorpió, mely öngyilkos lesz, ha tőzkörbe
kerül. Ezért hirdetem, hogy egy tizenhat-tizennyolc éves leány belsı,
természetes, harmattiszta lelkiismeretlensége mellett a leggonoszabb
útonálló, ki indokolatlan hosszú életének minden percét valamely
felháborító gonosztettre fordítja, s eléggé el nem ítélhetı, hátborzongató
bőnök egész sorát követi el, szelíd, szent élető remete.
Látta a királyfi arcán a szerelmes ifjú megrökönyödését, és mintha
lázas beteget csillapítana, nyúlt feléje mindkét kezével.
– Csodálkozol? Pedig másként nem is lehet. Hiszen egy tizenhat éves
leánynak nincsen lelke, ehhez túlságosan fiatal. A lélek késıbb nı benne,
mint a skorpió méregfoga. Töltsd meg tehát e fogalmát méreggel, s
engedd, hogy cselekedjen saját belátása szerint. Ígérd meg, ha most
meghódítja a szakácsot, utána királynıvé teszed.
Arca méltóságteljes volt. Most a rettentı gyilkolásra gondolt,
 657
ahogy a fejedelmek törtek egymásra, és úgy érezte, nem gúnyolódik.
Hangjában bölcs erkölcstanítók ıszinte intése csendült:
– Vigyázz, királyfi! Ne vérengzı törzsfık vagy gyújtogató s oly
fertelmesen lármás, bár kétségtelenül vitéz hordáid által kormányozz! Mert
gyönyörő, liliomkező, virágsziromarcú, nagy, égkék szemő leányok
ártatlan fenevadlelke, s asszonyokat kedvelı, ügyes kező szakácsok által
uralkodik a népét szeretı, békét s alattvalóit mindenekelıtt óvó fejedelem.
Rövid ideig úgy érezte, hogy mindaz, amit azért mondott el, hogy
enyhítse a másik vívódását, s szóáradattal fojtsa el megrebbenı
lelkiismeretét, mégsem eléggé meggyızı. Üj érvek után kutatva, szelíden
nézte a frank királyfi sápadó arcát, és sóhajtva bólintott:
– Mily bámulatra méltóan nemes lélek vagy! Mily érzékeny szív!
Tudom... tudom... de mégis önzetlen, áldott e tett. Gondolj csak a rettentı
csatamezın véresen heverı ifjak ezernyi holttetemére vagy arra, mennyi
kincs lehet Chlotár bátyád kincsesházában... vagy ágyasaira, kik, úgy
hallottam, sokkal szıkébbek, mint a te csodálatos szépségő szeretıid.
Gondolkozz, s cselekedj.
Látta, mint remeg a királyfi kezében a bronzdoboz, s a bizánci
aranyakkal teli erszény.
– Ne félj. A jóság olykor a legkülönbözıbb formát ölti. S gyakorold a
legkirályibb erényt: az óvatosságot.

***

Aurelianum régi, rozzant városfalai itt-ott omladoztak, de a két

kapubástya, melyet nem rég javíttatott ki Zenki bán alán Nagyfejedelem,
tömören, zömökén emelkedett a Loire sárgásbarna vizén át, a nyugati
gótok országába vezetı, régi, széles kıhíd mellett, az alán parton.
Az alán Nagyfejedelem most is régi, perzsa módon összeillesztett réz
pikkelypáncélt viselt, mely tetıtıl talpig fedte arányos, erıs testét. Ovális,
világos bırő arca inkább germán férfira vallott, de a kiálló arccsontok,
vastag ajka, mélyen ülı, fekete szeme ázsiai népkeveredések nyomát
mutatta. Felemelte vaskesztyős kezét, és körbemutatott :
– Látod, Nagysámán bölcs követe... erre, a folyón innen, mind az én
országom. Aurelianum, Gallia szíve, úgy dobog, ahogy én akarom.
Kedvemet keresi északon a frankok fejedelme, mert tudja, bármikor
rászabadíthatom a nyugati gótokat, hiszen Aurelianum az ı országának
kapuja. S nekem küld ajándékot Theodorich nyugati
 658
gót király is, mert vajon ki léphet országába északról, ha az én
mesteríjászaim feszítik az íjat Aurelianum falán?
Széles mozdulatokkal hetvenkedett. Ázsiai ravaszsággal együgyő-nek
akarta mutatni magát, hogy elaltassa a követ fölényes éberségét. Eudoxiosz
a város szők utcáit nézte. A régi római kıházakat, az egyre nagyobb
számban bevándorló alánok, gótok, frankok hamarjában összerótt vályog-
vagy faviskóinak rendetlen halmazát.
– Bölcs és erıs fejedelem vagy – szólt színpadias alázattal, jelezve,
hogy felismerte a másik szándékát, és törekvése hiábavaló volt. – Bölcs és
hatalmas fejedelem, mert ismered az uralkodás legtitkosabb titkát: félelem
nélküli óvatossággal tanulni a múltból, s sohasem ismételni a végzetes
hibát. Királyi tett! Királyi bölcsesség! Attila szállásán, az alán
törzsfınöktıl hallottam, mily rettentı csapás érte népedet ott, a nagy, keleti
pusztákon, Kaukázus északi lejtıin, mikor a dicsı, hısi halált halt
Nagyfejedelmctek nem ismerte fel a kiáltó valóságot, s ellenállt a hunok
legyızhetetlen tengernyi hadának. Mily tragédia! Ily nép, mint a tiéd, most
kettészakadva, hun s római uralom alatt merül el oly messze egymástól,
más népek hideg, idegen tengerébe.
A bán ovális, világos bırő arcán átrezzent az ellenállhatatlanul feltörı,
ıszinte fájdalom. Tudta, hogy a követ látványos szánalma mögött a
fenyegetés rejtızik. Még élénken emlékezett arra, mikor rájuk zúdult a
Volgán túli pusztákról a Nagysámán roppant íjászserege. Most ez a
félelem, a népét kettészakító, felmérhetetlen mérető történelmi csapás
emléke hővös fuvallatként siklott lelkén.
– Táltosaim s iráni mágusaim minden holdtöltekor kérik a Viharistent, s
persze Irán és Anirán ısi Fényistenét, a világgyőrővel ékes Ormuzdot –
habozott, mert arra gondolt, veszélyesen feltárja lelke titkos vágyát, aztán
mégis gyorsan, halkan, zavartan mormogta –, hogy egyesítse a távolba
szakadt testvéreket.
Hallgattak. A város szők utcáin kalmárok kiáltoztak. Lovak nye-
rítettek. A még szőkebb, mindig valaki elıl valahová
menekülı'vándorokkal zsúfolt udvarokon imádkoztak, fıztek, ettek s
etettek, veszekedtek és szeretkeztek, szültek és haltak a névtelen
hazátlanok. Bégettek a birkák. Tompán, egyenletesen dobogott a csordák
lépte, s Eudoxiosz, ha elfordult, azt hitte, nem az ısi római-gall város, de
nomádok tábora zajong mögötte.
 – Attila sátrában sokat, nagyon sokat beszéltünk errıl. Az Égfia veletek
van, de hogyan egyesüljetek? Ti menjetek Keletre? Vagy ık ide,
Nyugatra? Elhagyná-e a te néped Galliát, az örök tavasz
földjét? Elindulna-e Keletre, a fagyos, hóborította pusztákra? Vigyázz!
Kezét lassan felemelte, és hirtelen, a teátrális álpátosz álarcát levetve,
élesen, hővösen nézett az alán bán mélyen ülı, keskeny szemébe.
Mindketten érezték, a döntés perce elérkezett. Eudoxiosz közelebb
hajolt:
– Vagy pedig ide hajtsa, hatalmad alá, a Keletre, a Kaukázus
sziklavölgyeibe szakadt alán törzsek ménesét minden nép igaz pásztora, a
hun Nagy sámán? Itt, Gaüia földjén egyesüljön, s újra a régi hatalomban
tündököljön nagy pajzsos néped? Dönts most te, bán... s akaratod szerint
történik.
Az iráni réz pikkelypáncélban sziporkázó, szálas, erıs harcos királyi
alakja megrezzent. Ravasz, csontos arcán szinte gyerekes vágyakozás
látszott:
– Ide... ide... ide... – ismételte gyorsan. – Ha itt egyesülhetnénk, akkor
egész népünk pajzsa lenne a Nagysámán birodalmának.
Eudoxiosz halkan nevetett:
– Attilának nem pajzs kell, hanem kard. ö nem védekezik, ö jön, hogy
rendet, békét, szabadságot hozzon Gallia népeinek, melyek most veszett
farkasokként törnek egymásra. A ti sorsotok itt, Nyugaton is Attila kezében
van. Ha ı nem terjeszti ki fölétek az Égfia pajzsát, nem rettenti meg
istenkardjával a gótokat, frankokat, burgundokat, allamannokat, rómaiakat,
akkor az alán népek nem két, de tíz malomkı között ırlıdnek fel alig
néhány év alatt. S gondold meg! Ha ide is jönnének a távoli, keleti
pusztákra szakadt testvéreitek, hol adnál nekik földet?
A másik megértette a kérdés mögött lappangó feleletet, és egyszerre
mutatott mindkét kezével délre.
– Hol másutt, mint ott, ahol most a nyugati gótok terpeszked-nek! Erre
jobbra! Onnan fenyeget a legnagyobb veszély! Ök a legerısebb nép
Galliában. Ellenük harcolunk legtöbbet!
Eudoxiosz hozzálépett. Ismét teátrális mozdulattal ragadta meg kezét:
– Most látom, mily sámáni bölcsességgel határozott Attila, mikor a te
kezedbe adta az egyesült alán törzsek felett a nagyfejedelmi buzogányt.
Zenki bán arcán izgalom lobbant. Szemében hatalomvágy csillogott.
660
 – Jöjjön Itil kán, s megnyílnak íjászai elıtt Aurelianum kapui. Ide, csak
ide lovagoltassa kopjásezredeit. Az út a nyugati gótok országába nyitva áll.
Itt minden alán törzsfı a Nagysámán jelvényei mögé kürtölteti lándzsásait.

***

Theodorich nyugati gót király szokása szerint sokáig gyönyörködött az

újonnan épült, nagy, tágas istállójában álló lovain. Már öregedı, de még
erıs, középtermető férfi volt. Ha nem viselt mindenkit délceggé, daliássá
tevı díszpáncélt, szinte testesnek látszott, bár mozgása, éppen mert
megszokta a nehéz vérteket, fiatalosan könnyednek tőnt azok elıtt, akik
régóta ismerték. Rajongott a lovakért, úgy, mint ez a közfelfogás szerint a
gótok fejedelméhez illett, és olyan istállót építtetett itt Tolosában, a királyi
székhelynek elfoglalt volt prokonzuli palota mellett, hogy díszesebb volt,
mint testırei kaszárnyája.
Most szinte szórakozottan hallgatta a fılovászmester véleményét a hun
Nagyfejedelemtıl néhány nappal ezelıtt kapott harci paripák elınyeirıl és
hátrányairól.
– A fiam még nincs itt? – kérdezte látványosan megváltozott, halk
hangon. Nem nézett a fılovászmesterre. Tudta, mindjárt tiszteletteljesen
megkérdezi valaki a körülöttük állók közül, melyik fiára gondol a három
közül, és anélkül hogy a kérdést bevárta volna, elkomorodott arccal
odavetette: – Thorizmund...
A hosszú, sovány, mozgékony fılovászmester, aki a bizánci hip-
podromban tanulta meg a lovak tudományát, úgy érezte, ha véleményt
mond az uralkodói családról, térdhajtás indokolt:
– Ó, uram, de hiszen ott olvas az istálló túlsó végén, az utcai bejárat
mellett, ahol a lovászlegények hálnak. Rögtön idehívom.
A király simára borotvált arcán habozás látszott:
– Egyedül van?
– Elküldtem a lovászokat, hogy ne zavarják az olvasásban – hallatszott
készségesen. A király lassú, szinte hangtaian léptekkel indult arra a
csodálatosan arányos izomzatú lovak kettıs sora között.
Thorizmund, szıke fejét elırehajtva, hosszú, gyors mozdulatú testét
meggörnyesztve ült az istálló nagy, díszes ablaka elıtt, melyen most, a
palota udvarán nıtt, sőrő lombos hársak miatt kevés világosság áradt.
Kezében olykor halkan zörrent a régies, kopott papirusztekercs. A király
elırehajolt, mintha rejtekében meglepett vadat figyelné. Telt, alig ráncos
arca feszült volt. Aztán kissé csalódottan lépett közelebb, és gúnyosan
mondta:
– Azt hittem, levelet olvasol.
Thorizmund lassan feltekintett. Nagy homlokú, keskeny arca komor
lett. Tiszteletteljesen fel akart egyenesedni, de kényelmetlen helyén csak
félig meghajolva állhatott.
– Epameinondasz és Pelopidasz hadvezetési alaptételét olvasom – szólt
lesütött szemmel, hogy az apja ne vegye észre tekintetében a gyanakvást.
A király leült a lovászlegények fekhelyére, melyet nappal szép, tarkán szıtt
takaróval fedtek, mert Theodorich, gót szokás szerint, szívesen mutogatta
elıkelı vendégeinek gyönyörő lovait.
– Még nem kaptál levelet? – kérdezte hidegen. – Ama Eudo-xiosz, aki
egykor Honorius császár orvosa volt, azt hiszem, te is ismered Ravennából,
most pedig Attila titkos követe Galliában, levelet írt neked. Azt írja:
titokban beszélni akar veled, mert te, csakis te s nem én, mentheted meg a
gót népet a hun nagykirály haragjától.
Halkan, gúnyosan nevetett. Tekintetében hővös győlölet villant.
Thorizmund hallgatott. Arca sápadt lett. Ujjai görcsösen
összeszorultak. A kézirattekercs megzörrent. E hang visszaadta
önbizalmát:
– Az orvosok oly gyakran tévednek betegségek gyógyításánál, hogy
meglepı lenne, ha a politikában tévedhetetlenek lennének.
A király hideg, világoskék szemében gúny és elismerés volt:
– Ha ennyire görög módon beszélsz, akkor sohasem tudsz gót módon
cselekedni.
Thorizmund erıt vett magán. Izgalma elmúlt.
– Gót módra? De atyám, ha gót módra cselekszem – már fölényesen
tekintett apjára –... a gótok eddig minden uralkodójukat megölték.
A király észrevette, hogy a másik fölénybe került.
– A nép idegenkedik tıled, mert görög filozófusnak vagy római
költınek képzeled magad, de ugyanakkor beteges hiúsággal vágya-kozol a
hatalomra. Nem azért, mert boldoggá akarod tenni népedet, de csupán
azért, mert nem bírnád elviselni, ha testvéreid közül valamelyik lenne
halálom után a király. Hidd eí, ez a görög azért írt éppen neked, mert tudja:
lélekben éppen olyan romlott vagy, mint ı.
Thorizmund vállat vont.
– Semmiféle levelet nem kaptam, s így nem is tudhatom, mit akarhat. –
Habozott, aztán hozzátette: – Azt ellenben tudom, hogy kitőnı orvos.
 A nap kibukkant a fellegek mögül, a királyi istállók elıtt nıtt sőrő
hársak lombjain át fénysugár hullott be. A vaskos takarón egy662
szerre felvirítottak a nagy, tarka virágok. A király keskeny ajka szélén
gúny rezzent:
– Mit akarhat? Összeesküvést. Ellenem, aki semleges szeretnék
maradni. Ha népemnek oly uralkodója lenne, kinek népszerősége csekély,
akkor csak Attila támogatásával maradhatna uralmon. Ezért választott ki
téged... a cselszövésre ellenem.
Csend lett. Thorizmund sóhajtott.
– Sohasem cselekedtem ellened, apám – szólt egyszerően. A király
élesen, hosszan nézte az arcát.
– Az uralkodó fiai gyakran azzal ártanak legtöbbet, sıt tırt adnak az
összeesküvık kezébe, ha semmit sem cselekszenek. S úgy tesznek, mintha
semmirıl semmit nem tudnának. Ha barátaid ellenem fordulnának, s te
elmondanád ezt nekem, akkor elveszítenéd a becsületedet, ha pedig nem,
akkor apagyilkos lennél.
Thorizmund lassan, nyugodtan hajtotta össze a kéziratot.
– összeesküvés ellened? – mormogta, és magas, sima homlokán ránc
rezzent. – Nem... nem. Valaki megrágalmazott.
A király lehajtotta fejét.
– Nem. Egyszerően elıbb olvastam egy levelet, mint te... és elıbb
határoztam is. – Felpillantott, elmosolyodott, és szinte vidáman mondta: –
Összeesküvınek kell lenned, Thorizmund. Érted? Kell. Komoly vagy
helyesebben igen éles szemő ellenséget megnyugtatóan meggyızı
összeesküvés kell!
A királyfi nem tudta, gúnyt vagy vádat hall. Most már egyenesen,
komoran, férfias méltósággal állott. Lepillantott a kezében levı
kézirattekercsre. Theodorich világoskék, hővös szemében most tört fel
elıször az ıszinte, meleg, apai érzés csillanása. Felkelt. A fia vállára tette
kezét. Az arca fokozatosan sötétült el.
– Rettentı veszedelem fenyegeti egész Nyugatot. Úgy tőnik, a hírek
szerint, az összes keleti népek egyesültek Attila ostora alatt, s új
honfoglalásra indulnak. Van-e itt, Galliában, akár frankoknak, akár
burgundoknak, akár alamannoknak erejük, hogy megállítsák a népözönt?
Nincs! Még ha összefognak, akkor sincs. De nem fognak össze. Attila nyílt
és titkos követeivel elérte, hogy mindenki, aki változást vár, benne látja a
szabadítót. A hun Nagykirály már meghódította Galliát, s seregével csupán
birtokába veszi.
Sóhajtott. Visszaült a lovászlegények fekhelyére.
 – Értsd meg... Népünk életét mentheti az, ki ez idıben a hun
Nagykirály bizalmát bírja. E bizalmat neked kell megszerezned.
663
Elsı lépcsı ehhez, hogy benned bízzon a Nagykirály titkos követe.
Beszélj vele. Idézz görög filozófusokat, latin költıket.
A napsugarak élesen, súlyosan hullottak be a palotaistálló ablakán. A
leheletfinom, piciny sziporkákkal villódzó porszemek ahogy felbukkantak
a homályból, felfénylettek, aztán ismét elmerültek az árnyékban. Olykor
sőrősödtek. Százféle forgással, vibrálással lebegtek a fényben, kicsiny
csillagrendszerekké váltak, megrebbentek. Élın sodródtak egymás felé. A
takaróról visszaverıdı világosság rejtelmes derengést varázsolt az istálló
legsötétebb sarkaiba.
– Én nem vagyok összeesküvı – mormogta zavartan Thoriz-mund.
A király most nevetett elıször ıszintén, vidáman. Világoskék, hővös
szemében az a tekintet volt, melyet a másik még akkor látott, mikor
kisfiúként botladozott az atyja lábainál.
– Királyi akaratomnál fogva az vagy – szólt tréfás ünnepélyességgel.
Megfogta a fia hosszú, vékony csuklójú kezét, s úgy vezette, mint régen,
kiskorában. – Gyere... gyere.
Az istálló falánál, régi kıpadon hárman ültek: a kövér, fontoskodó arcú
fıszakács, a királyi testırség atlétatermető, helyettes parancsnoka és egy
ismeretlen, hosszú kező, vadászruhás mesteríjász.
Mikor a királyt meglátták, gyorsan egyenesedtek fel. Arcukon
egyforma zavar látszott. A király végigpillantott rajtuk, aztán a fiához
fordult.
– Ilyen értelmes görögöt, mint Eudoxiosz, csak látványos
összeesküvéssel lehet megnyerni. Ha ügyetlen leszel, felhasznál ugyan, de
a hun király bizalmát csak veszélyes, elszánt, ravasz összeesküvı nyerheti
el. Különben a keleti gót testvéreink valamelyik fejedelmét ülteti a
nyakukra, s ez kétszeres szolgaság, mert nincs oly irgalmatlan zsarnok,
mint a testvér, ha csak testvérén zsarnokoskodva ırizheti meg a hatalmát.
Arcán látszott, rejti, milyen nagyszerően mulat a többiek
megrökönyödésén, mert attól tart, hogy nem eszmélik teljesen a politikai
kockajáték démoni könnyedségét, s a népek végzetérzésének
veszedelemsúlya megbénítja a gondolatot és a cselekvést, vagy királyi
szeszélyt látnak szándékában, és nem vetik életüket a döntı pillanatban a
sors mérlegébe. Széles, ajándékozó mozdulatot tett.
– Nézd csak, milyen veszélyes társakat szereztem neked. Íme, a
fıszakács, ki minden étkezéskor kezében tartja minden király életét. Ez itt
a testırség tisztje, ki bármikor megölheti a királyt, hiszen szabadon
bejárhat a palota legbelsıbb termeibe is. S emez...
664
talán a legveszedelmesebb: egy régi vadásztársam, ki mesterijász, ı az,
aki a rengeteg erdık mélyébe kíséri el a királyt, s minden vadászatkor
kiolthatja életét.
Látta a többiek arcán újra meg újra elömlı sápadtságot s a zavart.
Halkan nevetett.
Eudoxiosz két nap múlva Tolosába érkezik. Ajánlom, már ma betegedj
meg. így mint orvos a beteget, látogathat meg, s beszélhet veled. Remélem,
okos, tapintatos és mindenképpen használható apagyilkos leszel. – Nevetve
legyintett: – Ó... hiába, nem tudom szépen kifejezni gondolataimat, de ez a
lényeg. Majd te ezt úgy mondod el neki, hogy minden rétornak öröme telik
benne. Siess, légy meggyızı módon beteg. Az összeesküvés minden
eseményérıl mindnyájan külön-külön számoltok be nekem minden ötödik
nap éjfélkor, írásban vagy szóval. Persze akad, ki figyeli, igazat írtok-e.
Ezért legyetek ıszinte, okos, összeesküvık.

***

A tolosai palota könyvtárterme kellemesen hővös volt. A levegıben

írófesték, gyanta illata, papirusz- és enyhe porszag terjengett. A falakon
húzódó polcokon agyag- és bırtartókban sorakoztak a kéziratok.
Alabástrom oszlopok között korinthoszi székek állottak, az ablakon át a
Garonne partjai látszottak. A messzi, árvizes réteken túl, szinte elmerülve a
láthatár szélén, talán a Pireneusok csúcsai, talán csak az Atlanti-óceánból
kelt, tömör, távoli fellegek lebegtek.
Theodorich testesen, súlyosan ült az ablak mellett, a díszes, faragott
székben. A nyaka túl vaskosnak látszott, ahogy keskeny hom-lokú fejét
válla közé húzva ismételte:
– Álmatlanság kínoz... álmatlanság...
Eudoxiosz díszes, világoszöld selyemköntöst viselt, mely félig hellén
himation-utazóruhának, félig kihallgatásra felvett díszöltönynek látszott.
Simára fésült fejét színpadias megdöbbenéssel vetette fel:
– Álmatlanságról panaszkodsz, király? Ajánlom a kegyes s tanulságos
mővek olvasmányát.
Theodorich hővös, világoskék szemében leplezett fölény rejtızött.
 – Ifjú koromban sokat olvastam. De akkor is a betőnél jobban
becsültem a valóságot. Ez az uralkodó kötelessége. S álmatlanságom oka:
aggódás népem sorsa felett.
– Megértelek, király. Én magam csak szegény vándor vagyok csupán,
ki tapasztalatokat győjtve szeretné növelni szerény tudását az embertársai
javára, de mint Attila udvari orvosa egyet-mást persze mégis láttam,
hallottam. S minden tudásomat mindig a betegeim javára használom fel,
akár a múlandó test, akár az örök lélek bajait kell orvosolni. Bár a
gyógyítás oly félelmetesen szép s nemes cselekedet, hogy néha rettegek:
nem az istenek dolgába avatkozom-e? Theodorich oldalt fordította fejét, s
sokáig nézte a messzi réteket.
– Gyógyíts tehát, szólj, mit tegyek, hogy népem szolga se legyen, el se
pusztuljon az egyenlıtlen harcban?
Eudoxiosz látványos meglepetéssel emelte fel kezét.
– Pusztulás? Egyenlıtlen harc? – szólt, s hangjában csodálkozás
hullámzott. – Lehet, hogy Attila galliai népei könnyes s oly kitartó
könyörgésének engedve, teljes, kápráztató, lenyőgözı, nagysámáni
fenségében jelenik meg e földön, hogy örök békét teremtsen, páratlanul
ossza a legfényesebb igazságot... de útján csak szeretet s a hála hódolata
fogadja majd.
A nyitott ablakon lágy szél suhant be. A könyvtárterem megtelt halk,
surrogó neszekkel. Theodorich lepillantott:
– Az orvosnak sokszor a legszentebb kötelessége, hogy indokolatlanul
is reményt keltsen a beteg lelkében, mert néha így gyógyul a test is. De én
népem királya vagyok. Attila új hazát ígér harcba induló népeinek itt,
Galliában, ott, Hispániában. Nagy rendezést akar. Én a semlegességet
választottam. Megyek inkább. Új hazába, új földre vezetem gótjaimat.
Kitérek Attila népözöne elıl. Kitérnék, ha lehetne... Így Gallia legerısebb
népe, a nyugati gót nem száll szembe a hun Nagykirállyal még akkor sem,
ha e földre akar vezetni új népeket. Gondold csak meg, embereket
gyógyító Eudoxiosz, s ha lehet, segíts nekem, mert van oly dolog, melyben
a görögök és a nyugati gótok érdekei találkoznak, s az, hogy
megmaradjunk, a görög föld békéjét is jelentené.
Eudoxiosz arca egyszerre feszült, ıszinte, izgatott lett. Érezte, hogy
most a másik veszi át a kezdeményezést. Kétkedését és elismerését jelezve
mondta:
– Üj haza? Új honfoglalás? Mire gondolsz? – Hangjában izgalom és
érdeklıdés csendült. – Kitérsz népeddel a Nagysámán útjából? Hova? –
Habozott, aztán gyorsan kimondta: – Africa?
 Theodorich feléje fordult. Hővös, kék szemében is megrezzent az
izgalom.
– Igazság-e az, hogy Geiserich, a vandálok királya, ki annak idején,
mikor te még Ravennában voltál orvos, ötezer gót és alán harcos
segítségével foglalta el provincia Africát, csekély számú népével, ily
határtalanul tágas földet birtokoljon? Én kerestem barát666
ságát Leányomat adtam nıül fiához, Hunerichhez, s most, mikor a
veszély oly nagy, Geiserich, aki Attila szövetségese, mégis ravaszul
tartózkodó lett. Pedig csak annyit kértem, ha férfiaink elesnének a harcban,
adjon menedéket asszonyainknak s gyermekeinknek, hogy ne kerüljenek a
hunok rabságába.
Pillantása egyre hővösebb, irgalmatlanabb, fenyegetıbb lett, s a másik
érezte: e tekintet már nem Geiserich tettének szól, de parancs neki.
– Segits, hogy Hunerich, ki leányom férje, a trónra jusson. S mi az ı
hajóin eltávozunk a Nagykirály útjából. Gondold csak meg: Geiserich
rettentı kalóz, ki évrıl évre rettentı pusztítást zúdít a görög partokra s
Itáliára. Sújtsd le ıt a tudományod titkos fegyverével. Ha népem áthajózik
Africába, békében él veletek. Nem Attila, de a görög császár hőséges
szövetségesei leszünk. Kardunk megvédi Bizáncot, ha Attila ismét
ellenetek fordul, hogy térdre kényszerítse a vakmerı Markianoszt. A ti
híres hajóitok pedig Africa partját védenék, ha... a hun népözön átcsapna a
tenderen.
Látta, hogy Eudoxiosz arcáról eltőnik minden színpadias, álcázó
kifejezés, s hogy az orvos keleti győrőkkel ékes ujjai izgatottan vibrálnak a
szék karfáján. Hidegen nevetett:
– Egyetlen csipetnyi abból a porból, melyet a frank Childerich-nek oly
szívesen adtál, s Attilána kajándékozhatod egész gót Galliát, Hispániát,
míg Karthágó oly népes, gazdag, sok templommal ékes városát Hunerich
bírná. Hidd, nagy s nemes az igazi orvos hivatása... hisz oly sok vandál,
gót s alán elıkelı várja a sánta dúvad halálát, ki pusztító betegségként
sorvasztja hét ország népét. S csak te, ki Attila követe, barátja vagy,
léphetsz oly közel Geiserich trónjához, hogy lesújthatod ıt.
Eudoxiosz figyelve kutatta a király arcát.
– Mit ír bizonyára bájos, szıke s kék szemő leányod, király, hogy
szolgál a rettentı Geiserich egészsége?
Theodorich keskeny ajkán fölényes mosoly jelent meg.
– Provincia Africa papjai, s különösen zajos hévvel a donatista
eretnekek, már évek óta imádkoznak, Istenük gyógyítsa ki torokbajából,
mely közmondásos hallgatásának titkos oka. Egy kellemes illatú
torokkenıcs, mely elsimítja ifjú s bájos ágyasai virágsziromarcáról a csók
elıtti rejtett rettegést... gyors s biztos gyógyulást hozhat. Írd meg mindezt
Attilának, s ha helyesli, hogy népem átengedje földjeit Galliában s
Hispániában... cselekedj.
667
Vállat vont. Közelebb hajolt. Arcán rokonszenvhez hasonló érzés
látszott. Kezével szokatlanul könnyed mozdulatot tett:
– Vagy cselekedj titokban. Én mindig barátod leszek, s mindig,
mindenben segítelek. Ravennában s Konsztatinopoliszban is. Nem egy
császár köszönheti hatalmát gót zsoldosok kardjának. S te, ki, íme, csupán
elméd erejével hódítottad meg Attilának >;gész Gallia sok népét, nem
vagy-e méltó akár a legnagyobb hatalomra? Hát csak Aëtius
kormányozhatja a birodalmat? Valentinianus császár most barátságomat
keresi. Nem lehetne-e a te segítséged a mi barátságunk záloga? Ha népem
új, tágasabb hazát s biztonságot talál Africában, egyszerre bírhatod az én
bizalmamat, s Valentinianus, Attila s Markianosz barátságát is. Kell-e
több, mint hogy a megfelelı alkalmat kivárd?
Eudoxiosz érezte, hogy a szédítı lehetıségek támlása hirtelen
felkavargó örvényként ragadja el.
– Látom, király, hogy bölcsességednél csak a képzeleted félelmetesebb
– szólt el-elakadó lélegzettel.
Theodorich felkelt. Hővös, világoskék szemében elismerés látszott.
– Most látom, milyen lenyőgözı dolog a tudomány. Egyetlen bátor
ember birodalmak sorsát döntheti el. – Homlokát ráncolva erılködött, hogy
rég elfelejtett történelmi eseménnyel érvelhessen. –Te, ha tetted sikerül,
jobban megvéded Hellász földjét a vandál kalózoktól, mint ama Leonidász
a perzsáktól, kinek pedig oroszlánszobrot emeltek Thermopülainál. –
Töprengést jelezve lehajtotta kopaszodó fejét. Aztán orcáin a sisakvastól
felmart bırkeményedését simogatva, halkan, közönyösen hozzátette: –
Igaz is... hallom, szorgalmasan gyógyítjátok Thorizmund fiamat.
Köszönöm, köszönöm. A fiam nagy uralkodó lesz, tehetséges, nagyon
tehetséges. Igaz, kissé lelkiismeretlen, mint a hellén mőveltségő gótok
általában. Népszerősége sem túl nagy. Ellenségei felette veszélyes, barátai
felette hasznos embernek ismerik. Óvd ıt. Népem történelmének nehéz
pillanatában vigasz s remény az utód kiválósága. – Hangja halk, szinte
suttogó lett. Lehajtott fejjel, lassú léptekkel indult ki, mintha
megfeledkezett volna a másikról. Aztán hirtelen felemelte kezét.
– Mielıtt provincia Africába hajóznál, jelentkezz a testırség helyettes
parancsnokánál. Üzennék Theodolinda lányomnak, Karthágóba. Nagyon
aggódom sorsáért, bár férje, Hunerich, szelídebb, mőveltebb s fıleg tágabb
látókörő államférfi Geiserichnél, kit a kalózkodáson kívül semmi sem
érdekel.
Eudoxiosz mozdulatlanul állott a könyvtár ablakánál. Agyában
668
tervek vibráltak. Ajka meg-megrezzent. Őgy érezte, hogy az, amirıl oly
sokat beszélt, s álmodozott Honorius betegágyánál, most lehetıséggé
válik...

***

A nyílegyenes homokpart mentén villódzva, az afrikai nap kápráztató

fényében zizegett a partnak nekifutó' hullám alabástrom-habja. Balra a régi
Karthágó romjai sötétlettek a homoksávon túl emelkedı halmokon. Jobbra,
egészen közel az Őj Karthágó római építészekkel teremtett, de
Alexandrosz Alexandriáját utánzó módon, egyenes, széles utcák nyíltak.
Templomok emelkedtek, színház, fürdık, középületek. A cirkusz különös,
égıvörös tingitaniai homokkıbıl emelt, hatalmas s mégis démonian
könnyednek tőnı titáni réz-kelyhe. Eudoxiosz hirtelen arra gondolt, hogy
mindez a vandálok birtoka, sıt az egész Numidia, Mauretania, Tingitania
egészen a Héraklész oszlopainak hívott tengerszorosig, Hispánia és Africa
között, és akaratlanul is kétségbeesés fogta el. Az elképesztıen hosszú,
lélekvesztıszerően, riasztóan keskeny vandál királyi gálya fellegmagas,
leheletvékony három árbocára annyi vitorlát feszítettek, hogy aki értett a
hajózáshoz, minden pillanatban várta, hogy a nyílsebesen sikló hajót
felborítja a váratlanul oldalról rátörı szélroham.
– így épített vitorlásokkal nem lehet a téli viharok ideje alatt hajózni –
szólt halkan, tiszteletteljesen.
A fıárboc mellett, a vandál hajósvezérek csoportjában, középtermető,
ıszülı férfi állott. Ruhája keresetten egyszerő volt, s csak a nyakában
viselt valami ısrégi, vandál királyi ereklyét, s talizmánt, kerek
aranytartóban, melyen a tolosai udvarban is híres Geiserich-gyémánt
sziporkázott rejtelmes, éjfekete, szinte vibráló szirmokként kibomló, sötét
fénnyel. Közönséges hajós bırövén inkább rangjelvénynek, mint
fegyvernek, nagy, szegletes rubinokkal borított, rövid pengéjő tuniszi tırt.
Mikor a követ megszólalt, a király némán feltekintett. Rövid ideig nézte a
vezérhajót jelzı bíbor elıárboc-segéd-vitorlát, melyen feketén rászıtt, óriás
ariánus kereszt dudorodott hatalmas kettıs ívben. Mindenki követte
tekintetének néma – s csak környezetének érthetı – parancsát. Két déliesen
barna bırő, tarka ruhás, de germánosan csontos, szálas, erıs hajós
egyszerre rontott be, hogy bevonja a valóban ennél a széliránynál
feleslegesnek látszó, különös, háromszögő mellékvitorlákat, melyeknek
alsó szöge olykor felbarázdálta a tenger homokját. A középtermető, sánta
férfi szótlanul elfordult. A kivétel nélkül rettentı erejő vezérei, kiknek
szıkesége szinte világított az afrikai naptól megbámult arcuk felett,
669
a mór, pun és görög kalózvezérek feszülten figyelték minden
mozdulatát. A hajóskirály barna, csontos, félszemő, szabálytalan arcán
olyan kifejezés rezzent, mintha lelkében mindig olthatatlanul lobogó,
démoni dühének lángja derengett volna át mozdulatlan, titkot rejtı
arcvonásain.
Eudoxiosz az oldalt húzódó fiatal herceget nézte, aki félig van-dál, félig
gót ruhát viselt. Barna arcán, mely olyan volt, mint az apja arcvonásainak
eszményített mása, értelem és figyelem látszott. Dús, szıke, férfiasán érdes
haja a könnyő tengerészvérttel fedett vállára hullott. Eudoxiosz közelebb
lépett hozzá, s hangosan, hogy mindenki hallja, mondta:
– Királyfi! Attila szellemtrónja körül mindenki csodálja dicsıséges és
rettegett apád lángelméjét és bátorságát, hogy ide vezette vandál népét a
biztonságba, s ekkora mérhetetlen gazdagságot zsákmányolt. Ha a hun
Nagykirály most Galliába jön, hogy békét, szabadságot és földet adjon az
egymás ellen törı népeknek, úgy gondoltam, a ti vakmerı hajósaitok is
elısegíthetik e hatalmas tettet.
Lopva figyelte a vandál király rejtelmes, láthatóan teljesen mozdulatlan
s mégis feszült arcvonásait. Geiserich megfordult. Keskeny, világoskék
szeme hasonlított a nyugati gót királyéhoz, de hidegebb, változóbb volt, és
olykor elhomályosodott. Fakó, szélszikkasztotta ajka, melyen nem látszott
a hét országból zsákmányolt ifjú ágyasok csókja, zárva maradt. Feltette
egyszer régen, lovaglás közben eltörött, rosszul összeforrt lábát a hajóülés
cifrán faragott deszkájára. Aztán egyszer csak rekedt, fakó hangon
megszólalt:
– Régibb idıkbıl ismerem én Attila Nagykirályt, mint te, követ. Mondd
meg neki: erıs sereggel jöjjön Galliába, ne akkora haddal, hogy mindenki
megijedjen. Mert félelmükben még a rómaiak is összefognak a gótokkal.

***

A gót királyleány nagy, kék szeme szürkészöldre válva Afrika

szokatlanul éles fényében, már nem északi derengéssel csillogott. Délies,
barna arcának és dús, csapzott, szıkésvörös hajának különös ellentéte
harmonikusan fokozta ifjúságát, szépsége olümposzi erejét. Letette
Theodorich levelét a széles tálcára. Kutatva nézett a követre.
– Apám nagyon megbízott benned – szólt fontolgatva a levél szavakkal,
számokkal jelzett, titkos értelmét. Aztán szinte férfias komolysággal
mondta: – Attila szándéka itt is sok mindent megváltoztathat. Geiserich
király a hunok szövetségese, de Aëtius jó
barátja, aki a pannoniainak köszönheti, hogy népe meghódította Af-
ricát. Az apósom most, mikor a hunok és nyugati gótok összecsapásáról
beszélnek, bennem is ellenséget lát. Mikor a vandálok elfoglalták Africát,
sok ezer nyugati gót harcos jött kíséretemben. Most ezekre is úgy
tekintenek, mintha máris nyílt ellenségek lennének, mert a mi gót népünk
szemben áll Attila terveivel. Ha a hunok és nyugati gótok között kitör a
harc, lehet, hogy egyik napról a másikra leölik ıket. Az apám írja... te
segítesz... Eudoxiosz lehajtotta fejét.
– Szereted a férjedet, királyné? – kérdezte halkan.
Az asszony feltekintett. így, beárnyékolva szıkésvörös hajával, a szeme
bátran csillogónak, tiszta kéknek látszott.
– Mi mindig a családunkat, törzsünket, népünket szeretjük jobban, míg
férjünktıl gyermekünk nincs.
Eudoxiosz kitekintett a palota erkélyén. Az Új Karthágó széles,
egyenes utcáján tömegek hullámzottak. A cirkusz különös vörös tingitaniai
homokkıbıl rótt, rézszínben csillogó, irdatlan kıkelyhe, a dionüszoszi
pompával könnyedén felszökellı színházak márványoszlopos bejáratai, a
szobrok, dombormővek egymás felett húzódó soraival borított, nagy,
kupolás fürdık oszlopcsarnokai, a katolikusok, aríánusok, donatisták
díszesebbnél díszesebb, hatalmas templomai felé ezrek és ezrek sokasága
áradt. A barbár uralom ténye elmerült a hatalmas város kavargásában. „A
mőveltség legyızhetetlen. Nem telik bele néhány évtized, s ezek a
vakmerı kalózok a legszen-vedélyesebb cirkuszlátogatók, legelpuhultabb
fürdıvendégek, leg-tájékozottabb színházlátogatók, a legfinomabb
dogmakülönbségeket boncolgató hitvitázók lesznek. Talán még görögül is
megtanulnak...”
Hallgattak. Lent valami ariánus vagy donatista ünnepre készülıdve
zúgott a város.

***
 Az asztalon, a királyi gálya pontosan megfaragott, kicsiny mása mellett
díszes, rubinokkal szegélyezett aranykehely állott. A király egyszerő
háziszıttes ruhában ült az alacsony ácspadon. Kezében gyorsan siklott a
puhafa díszeken az éles, hajlott kés. A forgácsok halkan zörrenve
kígyóztak le a padlóra.
– Gyógyítsd meg a torkom. – Barna, mindig feszült arcán fájdalom
rezzent. Eudoxiosz már tudta, hogy e folytonos torokbaj lob-bantja fel
sokszor, látszólag indokolatlanul, a vandál király híres, rettentı dühét.
– Azért jöttem, hogy meggyógyítsalak – szólt egyszerően, jóindulatú
mosollyal. Kezében kicsiny bronzdoboz csillant. A kehely borába
zöldesszürke por hullott. Eudoxiosz magán érezte a király különös fakó
szemének súlyos, hővös tekintetét. Attól tartott, hogy a másik észrevesz
valami áruló rezzenést, és hogy lekösse kutató pillantását, mosolyogva
nézett fel.
– Az istenek gyógyító erejüket az emberek lelkében feltőnı gondolat
által mutatják meg. Ezért mi is gondolattal tiszteljük legjobban az
olümposziakat. Ha bármely isten papjai, istenségük parancsait harsogva,
leszoktatják híveiket a gondolkodásról, ha azok egész nap imádkoznak,
valójában akkor is istentagadók lesznek. Ha valamely isten nem eléggé
óvatos szavú prófétája által megtiltja híveinek a gondolkodást, az
öngyilkosságot követ el, mert az isten: gondolat...
Hosszú, érzékeny ujjai alig érték a kelyhet, mely halkan meg-zörrenve,
könnyedén csúszott az asztal lapján a király felé. Geiserich felvette.
Fokozatosan emelte ajkához. Óvatosan ivott. Feszült arccal figyelt.
– Valóban – szólt lassan, s a hangja tiszta, éles lett –, most nem fáj... Ó,
isten, évek óta most elıször...
Csend lett. Eudoxiosz nyílt, nyugodt tekintettel figyelte a király barna,
különös arcát, mely most kisimult, megfiatalodott. „Menni kell. Ha most
összeesik, azonnal felkoncolnak... de talán keveset nıtt, s csupán rosszul
lesz...” – A középsı ujján csillogó, fekete köves győrőre pillantott,
melyben az általa készített, különleges, villámgyorsan ölı, fájdalmatlan
mérget rejtette el. Megnyugodott.
– Idd meg a maradékot, király – szólt halkan, és ismét a másik elé tolta
a kelyhet könnyed, hanyag mozdulattal. Látta, mint nyúl újra a kehely után
az erıs, barna, inas kéz.
Geiserich most már gyorsan, mohón ivott. Fakó, különös pillan-tású
szemében a gyógyuló beteg ösztönös vidámsága csillant.
– Elıször ott Pannoniában láttam ilyen, tengervízfélét. Túszok voltunk
a hun Nagyfejedelem tóparti szállásán – szólt váratlanul.
 A bejárat elıtt lépések siklottak. Zörrent a mór testırök tisztelgésre
emelkedı görbe kardja. Eudoxiosz látta Hunerich szıke fejét. Lesütötte
szemét. A várakozás tőrhetetlen feszültsége mindent elborított. Nyugalma
szétfoszlott. Úgy érezte, mindjárt kiáltozni kezd, vagy egyszerre kirohan.
A király elırenyúlt. Különös, fakó, barna, mindig feszült arcán szinte
izzott valami. Hunerich felé fordult.
672
– Igyál – szólt lassan, és hozzátette: – Méreg... Eudoxiosz érezte,
mindjárt felnevet, mint az ırültek. Nyugalma,
mely a cselekvés alatt tökéletes volt, most, mikor a király félig kiitta a
kelyhet, hideglelıs türelmetlenséggé vált. Szerette volna befogni a fülét,
hogy ne hallja a király szavát. Látta, mint mosolyog Hunerich, mint emeli
ajkához a kelyhet. Hirtelen felemelte kezét.
– Vigyázz! – Hangja elakadt. – Neked, aki nem vagy beteg, aki
egészséges vagy... neked az orvosság árt.
Csend lett. Geiserich mosolyogva nézett hol az orvosra, hol a fiára, aki
sápadtan szorította kezében a kelyhet.
– Ne szólj bele, ez már nem a te dolgod, követ – szólt halkan röviden,
aztán intett a fiának. – Igyál, Hunerich!
Hunerich elfehéredı ajkához emelte a kelyhet. Csend volt. Eudoxiosz
nem hallotta és nem látta, hogy a király valami jelt adott volna, de a bejárat
félrelebbenı függönye mögül egyszerre két egyforma vállas, kopaszra
borotvált mór jelent meg. Homlokukra festett, ferde, fekete kereszt
mutatta, hogy hivatásos királyi hóhérok, és nem állanak a vérbíróság
törvénye alatt. Hunerich hátrapillantott. Behunyta szemét. Gyorsan ivott.
Eudoxiosz mintha álmában látta volna, hogy a terem megtelik vandál,
mór, pun, kirenaikei kalójvezérekkel.
A király lassan felegyenesedett. Szemében fellobbant rettentı
tigrisdühe. Hangja ismét rekedt, különös lett.
– Tavasz óta érik a nagy összeesküvés... vitézeim, ti, vakmerı
vitorlafeszítık. Tavasz óta élesítik a tırt ellenem a jövevények, kik a
nyugati gót király leányával jöttek udvaromba. Meg akarnak ölni, hogy a
gótok kezébe adják az országot. Gótok kezébe, kik gyáván elszöktek Attila
hadai elıl! Lassan ölı méreggel itattak engem és a fiamat is – keze
fokozatosan emelkedett fel. – De ez a derék orvos, akit Theodorich király
arra akart rávenni, hogy méreggel pusztítson el, mindent bevallott,
elmondott, sıt... meggyógyított. Most látszólag beteg leszek az ı
orvosságától, de ez a betegség csak út a gyógyuláshoz... s míg
betegeskedem, most törjetek rájuk, míg nem várják a bosszuló igazság
csapását. Elızzétek meg a gyilkosságot! Siessetek!
Hunerich megingott. Elfedte arcát. Némán dılt oldalt. Egyszerre
nyolcan, tízen kaptak feléje. A király felemelte karját.
– ö nehezebben gyógyul a lassan ölı méregtıl... de én, aki évtizedek
óta edzem magamat ellenmérgekkel, s minden mérget ízérıl
673
ismerek... én... én csak addig betegeskedem, míg ti, igazságos
bosszúállók, el nem végzitek rettentı, dicsı tetteteket.
Arcán sápadtság ömlött. Szeme elhomályosodott. Eudoxiosz felkiáltott.
A mór, vandal, pun, kirenaikei kalózvezérek egyszerre ragadták meg.
– Theodorich meg akarta mérgezni királyunkat? – hallatszott fog-
csikorgató dühvei.
Eudoxiosz homlokán hideg verejték csordult.
– Hallottátok a királyotok szavát – suttogta rekedten. – Én Attila követe
vagyok.
Kint egészen közel felcsattogtak a kardok. Pendült az acél. Aztán
hörögve zuhant valaki a királyi terem küszöbére.
– Halál a gótokra! Halál a királynéra!! Pusztuljanak a méreg-keverıkü
– harsant át a palotán.
Eudoxiosz behunyta szemét.
– Én Attila követe vagyok – ismételte újra, alig mozgó ajakkal. Inkább
érezte, mint látta, mint viszik át a másik terembe a királyt és a fiát.
„Persze... ha mint halálos veszélyben fekvı beteg gyil-koltatja le
ellenségeit, a nép mellette lesz, s az összeesküvık egyedül maradnak.”
ıszinte, mély elismerést érzett. Behunyta szemét.
– Gyógyítsd ıket továbbra is – hallatszott mögötte. – De vigyázz!
Életeddel felelsz értük, ha százszor is Attila követe vagy.
Bénító csodálkozás fogta el. „Hát valóban nem volt más útja a
királynak, mint megmérgeztetni magát, hogy lefejezhesse ellenségeit? Hát
ennyire egyedül volt?” – A félrerántott függöny mögül behallatszott a
palotában hol itt, hol ott feltörı harc zaja. Eudoxiosz érezte, hogy valahová
vezetik. Szeme elıtt, a kereveten, feltőnt Geiserkh fakó arca.
– Hálátlannak vélsz, görög? – hallatszott fojtottan. – Mit tehettem
volna? Tudtam, valami lassan ölı mérget etettek velem, s attól támadott
meg a pusztító torokbetegség. De hogyan sújthattam volna le rájuk?
Szemem elıtt, nyíltan készültek, hogy behívják a gótokat. De ha bosszút
akartam volna állni, meg kellett volna ölni a fiamat is... ha ı nem fekszik
most itt, hívei megakadályozhatták volna a bőnösök bőnhıdését. Vagy
bosszúból, haláláért, ellenem fordultak volna.
Eudoxiosz homlokán újra hideg verejték ütött ki. „Tudja, vagy nem
tudja, gúnyolódik, vagy igazat szól? Mérget adtam neki, vagy... vagy talán
én tévedtem izgalmamban, s valami mást?” Szédelegve lehajtotta fejét.
674
– ó, uram – suttogta akadozva –, most látom, a lélek mérge pusz-títóbb
minden másnál.
Az a felismerés, hogy talán mégis megmenekül a haláltól, lassan
erısödött. Behunyta szemét. Igyekezett erıt venni magán: egyenletesen,
lassan, mélyen lélegzett.

25.

Lenyőgözı, áhítatot lobbantó határtalansággal tárult az eget hordozó

puszta. A Nagysámán óriás, acélszürke harci ménjén lovagolt a hetvenkét
jelvényt vivı elıtt, rettentı hatalmának kábító, nem emberi pompájában.
Huszonkét szolgaszellem-fejedelemnek a puszta földjére visszatért
koponyái emelkedtek a szent lándzsarudak aranyozott, szigonyszerő
hármas ágán, mely a sámánnemzetséget a messzi Nagy Óceán közepérıl a
végtelen vízen át vezetett Kékhajú Titán poszeidónjelvénye volt. A három
koponya homlokán, az arany nagyfejedelmi koronaabroncson, tizenkét
varázsjel rubinjai izzottak, melyeknek alapja, elhelyezése az elesett hıs
halálát s a szolgaszellem szolgaságának, kötésének idejét, oldásának napját
s feltételeit ragyogta ısi holdesztendık szerint. A három koponya százezer
esztendıs poszeidónszigony jelvényérıl lebbenı, a Kardistennek Szent
Holdtöltekor feláldozott leggyorsabb, legszebb mének legsötétebb,
leghosszabb sörényébıl font – egyenkint hét arasz hosszú – lobogók úgy
lebbentek, mint a népek ménesét hajtó, láthatatlan nagysámáni csikósostor
hét csillangós bojtja. Az arannyal kitöltött szemüregekben zölden
sziporkáztak a hatalmas, ısrégi talizmánsmaragdok, a tomboló pusztai nap
szinte már tüzes esıként zuhogó fényében.
Száztizenkét kuturgur dobos varázsdobja mennydörgött a síkság
rettentı, nyájat gyilkoló jégesı kopogásához hasonló morajjal, ötvenkét
nép kétszáztíz legerısebb kürtöse ezüstsisakban, oroszlánbırrel a vállán,
aranyozott mellpáncélban ült, hófehér, karcsú lábú, aranysörényes
kancáján. Kilenc arasz hosszú, ékszerként kidolgozott ezüstkürtjeik
harsogása végigzúgott a pusztán, mint a zsákmányra rohanó oroszlánok
ordítása. Nyolcvan lépéssel hátrább, hogy az ezredhadnagyok fülében
össze ne keveredjen a dallam és az ezredet kanyaríttató jelzés, ötvenkét nép
sípjai vijjogtak, mint a magasból lecsapó, acélszárnyú sasok. Itil mögött
lovagoltak az ötvenkét nép királyai, mesés pompában fénylı
fegyverzetükben.
A Legtitkosabb, Legmeztelenebb Istennı lényének szikráját hordozó
hét titkos papnı ott hevert a Tisza csendes vizén lebegı aranyozott
tutajpalotában, melynek hét emelet teraszát elborították a messzi
országokból hozott bársonyos, nagy levelő fák, a csendes habokig lenyúló,
selymes levelő, csodás borostyán. A pehelykönnyő ércnél szilárdabb
trópusi fatörzseket leheletvékony ezüstlapokkal, párafinom
aranyvésetekkel, réz dombormővekkel fedték be. Mintha Semiramis
függıkertjeit varázsolta volna ide, a sima víztükörre, az Égfia akarata.
Lent a víznél, a mindig hős ezüstlapokat fedı borostyánlevelek
hamvasán selymes ágyán az astartei meztelenség kápráztató tündöklésében
szinte lebegett mámort adó testük. Behunyt szemmel figyeltek. Látták a
Dunától a Tiszáig hömpölygı tengernyi had néphullámait. Látták, mint
ásnak mély árkokat a kilátó fáknak, a hírt jelzı garabonciások számára, a
harcosok, hogy a magasba, jobbra-balra nyúló lépcsıágakon sokszínő
fáklyákat helyezve irányítsák a néphullámokat, ha leszáll a végtelen
rónaságra a csillagos, lágy, pusztai éjszaka. Végighömpölyögtek a
néphullámok a magyar földön, mert így akarja ezt az Égisten igaz
Nagysámánja...
... A puszta szélén véges-végig porfelleg gomolygott a száz- meg
százezernyi lovashadak nyomán. Léi nagyvezér hátravetette vállán a
párducbırt. Aranyozott nagyvezéri páncélja vakítóan szikrázott. Karjáról
hosszú, lila-arany, zöld-arany, vörös-arany rangjelzı szalagok kígyóztak,
hogy kürtjelzés nélkül, minden ezredhadnagy messzirıl láthassa, ki
lovagol, s ki jelez parancsot. Bı, bíbor perzsa köpenyén vaskos
aranyrovások és az Életfa hármas szirma, melyet késıbb oly botor
fölénnyel hívtak „tulipán”-nak az együgyő józanok. Derekán
harminchárom hajnalfényő gyémánttal borított kendeöv, mely egy turultoll
szélességgel keskenyebb volt, mint a nagysámáni elıdöv. Pehelykönnyő,
ékszerszerő újholdként hajlott kardján a gyıztes, nagy csatákat felezve,
hetvennégy hatalmas ceyloni rubin izzott, nyolcszögletesre vésve, mivel a
diadalokat mind a négy fı és négy mellék világtáj irányában viselt
hadjáratok során aratta. Éles, szegletes arcán gıg és szilaj ragadozók
zsákmányt keresı figyelme.
 – Héj! Garabonciások! Szólítsátok már a királyokat! Hadd lám, melyik
király hiányzik! – Látványos hetvenkedéssel hadonászva, hosszú, vékony
karjával billegtette magát a zölden derengı smaragdokkal borított
nagyvezéri ezüstnyeregben. Aztán, ahogy a százegy színbıl összevarrt,
tarka köpenyes garabonciások közül kettı, aki tolmács volt mellette, a
kengyelben felállva szólítgatta a Nagysámán
676
mögött csoportosuló fejedelmi lovasokat, keskeny szája szélét lebigy-
gyesztve odavetette.
– Csak a királyokat, hé! A fejedelmek ráérnek.
Megvárta, míg a garabonciások visszatérve ugratják egyforma pej-
lovaikat. Hosszú keselyőnyakát elırenyújtotta. Bizánci ötvösök remekét,
szárnyas, nagyvezéri aranysisakját úgy csapta félre, mintha süveg lenne.
– Északról hány király jött?! – rikoltotta, hogy a-kérdés és a válasz is
hallható legyen a felvonuló ezredek robajában. A garabonciás a rovásokkal
televésett pálcát nézte.
– Északról tizenhárom erıs, kettı pedig gyengébb haddal.
– Hát délrıl?
– Onnan öten erıs, öten pedig kisebb haddal.
– Nyugatról?
– Heten elég erıs haddal. Egy had nélkül... A frank Childerich.
– Keletrıl?
– Onnan egy híján húsz. Mind igen erıs haddal.
Léi bólintott. A héraklészi termető Togrui kuturgur Nagyfejedelem,
jelezve, hogy szólni akar, intett sastollas, sisakos fejével.
– Hallod-e, nagyvezér! – harsant a hangja. – Elénk terelik a tur-cilling
király gyaloghadát a te jeladásaid. Megkerülni nem tudjuk, mert jobbról-
balról más-más nép vonul. Ezek a gyalogosok meg nem teve- vagy
lótrágyával rakják a tábortüzeiket, de gallyakból s száraz levelekbıl. Persze
a mi lovaink nem eszik meg az ilyen rét füvét, mert érzik rajta a füstszagot.
Szóltam a turcilling vezéreknek, de nem értik meg, hogy a mi lovaink ott, a
nagy, keleti pusztán, ahonnan a vezetékre ide terelték, sohasem láttak fát.
Ez a füstszag idegen nekik. Mondom: gyengülnek a lovaink, rossz,
egyenetlen lesz a sor, hibás a fordulás. Félezredet ér az ezred... Nem értik.
Szólj már te nekik, ha egyszer azt a nagyvezéri sarkantyút felkötötted.
Léi erısebben igazította meg a fején az aranyszárnyas sisakját.
– Hol a turcilling király?! – rikoltott a tolmács garabonciások felé. – Ide
hozzám!
A garabonciások szétrebbentek.
 A fejedelmek csoportjából nehéz léptő, széles szügyő északi lován
széles vállú, ezüst láncinges vitéz vált ki. Komoly, szıke szakállas arcán
fejedelmi nyugalom látszott. Balját súlyos kovácsoltvas kardjára tette,
mely hüvely nélkül függött, aranyozott láncon, az oldalán. Léi intett a
tolmácsoknak:
– Te király. Azt mondd meg énnekem, ki itt az egész had felett
677
a nagyvezér? Kíváncsi vagyok, hogy ott, abban a nyírfás hazádban, te
mi volnál, juhász-e vagy gulyás?
A pusztai fejedelmek látták, hogy az északi király nem veszi észre,
milyen sértés rejtızik abban, ha egy uralkodót nem csikósnak, de
gulyásnak vagy éppen juhásznak kérdik, s mosolyukat rejtve figyeltek. A
turcilling király a tolmácsok felé fordult.
– Az én népem földmívelı vagy vadász – szólt lassan,
méltóságteljesen.
A pusztai fejedelmek idegenkedve, hogy a másik oly nyugodtan
bevallja a szolgasággal együtt járó, harcoshoz nem méltó földmíve-lést,
lesütötték a szemüket. Léi olyan arccal, mint aki nem akarja meghallani a
harcost lealacsonyító választ, bólintott.
– Szóval vadász vagy... akkor meg kerülj a haddal erre, a Duna mellé,
ott annyi a vad, hogy mindennap friss ızhúst ehetnek íjászaid.
A turcilling király nagy, fehér kezével simogatva vaskos, szıke
szakáiiát, hallgatta a tolmácsot.
– Arra sok a mocsár, a szekereink elakadnak – szólt végül. Léi barna
arcán látszott, legszívesebben ordítana.
– Hány harcosod van?
– ötezer-hétszáz.
– Látod! Mögötted harminckétezer kuturgur íjász lovagol. Engedd ıket
elıre.
A láncinges, szıke szakállas fejedelem most széles kardjára tette erıs
kezét.
– Nem tudom, mi nép lovagol mögöttünk, de azt láttam, hogy éjszaka
megrohanják szállásainkat, elragadják asszonyainkat, leányainkat. Most
szekértáborba vonulunk, s kivont karddal állunk ırséget egész éjjel.
Holnap, hajnali kakasszóig vonuljon e had egynapi járóföldre elénk.
Togrul csontos, barna arcán, ahogy hallgatta a tolmács gyors beszédét,
átrezzent a düh...
– Te szabod meg utunkat!? Három kopjásezredem egész táborodat
letarolja!
 Léi gyorsan intett a tolmácsoknak, hogy ezt ne fordítsák a turcilling
fejedelemnek, és Togrul felé fordította lovát.
– Jól beszélsz, fıordas! Jól beszélsz... – bólogatott alattomos
helyesléssel. – Ne is tedd azt, amit ez a vadászkirály mond! Én is azt
mondom, semmiképp sem. Mert ugye, ez az ártatlan lélek, mikor egynapi
járóföldet mond, azzal a gyalogeszével úgy gondolja: amit
678
egy gyalog vitéz egy nap alatt megjár. Hát te azért se hallgass reá!
Hanem vidd az íjászaidat egynapi lovaglásra. Mert ahogy én azokat a
pendelynyomorgatókat ismerem, azok azt az egynapi gyalogutat egy éjjel
tízszer is megteszik azokért a szép, szıke fiatalasszonyokért, lányokért.
A nevetés egyszerre kitört. Kibéd kazár boksa az öregedı férfi
irigységével legyintett.
– Amilyen a fıordas, olyan a népe.
– Visszaküldted-e már azt a negyven bizánci szüzet? Togrul komoran
hallgatta az ugratást.
– Amelyik visszavágyakozott, azt visszavitték a szülık váltságdíj
nélkül – vetette oda kényszeredetten, mert látta, Itil tekintete feléje suhint.
Érezte a Nagysámán izzó, sötét szemébıl áradó erıt, és morogva, mint a
tőzbe lépett tigris, húzódott hátrább.
Tudun avar kha-khán közelebb lépdeltette lovát.
– Portyázóim Nyugaton jártak, mondják: Aëtius légiói mind a
császárné földjének keleti határán vonultak fel. Őgy vélem, ha a pannoniai
gótok és a dáciai gepidák seregeit vele szemben helyezzük el, a római
vezér nem is mozdulhat a frankok segítségére... hiszen akkor nyitva lenne a
keleti gótok útja Ravenna felé.
Theodemir keleti gót király s két testvére, Walamir és Widemir és
Ardarich, a gepidák királya, a rugi, skir, turcilling s más germán
fejedelmek népeik nevét hallva a kagán beszédében, a tolmácsok felé
tekingettek, de Léi nem intett parancsot a szólásra.
– Aëtius titkos szövetségesünk – szólt halkan. – Úgysem mozdul.
– Hacsak nem a császárnı szavára – mormogta halkan a medvetermető
Ardarich, aki legjobban értette a hun beszédet, s ahogy nyugtalanul
forgolódott nyergében, vaskos lábú, széles szügyő hegyvidéki lova majd
összeroskadt súlya alatt. Eudoxiosz, aki szelíd, nyugodt léptő kancáján ült
a tolmácsok s hírvivık között, érezte, mint szegezıdnek reá a várakozó
pillantások. Komor arccal emelte fel karját, jelezve, hogy szólni akar.
 – Ravennában napról napra várják a harc kitörését a fıvezér és az ifjú
császár között. Ily feszült helyzetben nem valószínő, hogy Aëtius elhagyja
Itáliát.
A pusztai fejedelmek közelebb húzódtak egymáshoz.
– Ha harcra kerülne a sor, a keleti gótokat a nyugati gótokkal kell
szembeállítani – mondta gyorsan, halkan Léi nagyvezér. – A nyugati gótok
Gallia legerısebb népe, míg a keleti gótok itt, a mi
679
seregünkben, csak közepes erejő had. Így kisebb erıvel bénítjuk meg
az ellenség legerısebb seregét.
A magas, csontos, már ıszülı hajú Thonuz besenyı beké, aki
ugyanakkor aba, tehát fıtáltosa is volt népének, élesen figyelte a vezérek
arcát.
– Nem hiszem, hogy nagy csatára kerül a sor. Hír jött, hogy a nyugati
gótok királya semlegességet fogadott. Más nép pedig hogy szállhatna
szembe ép ésszel ily tengernyi haddal, mely vagy tízszerte számosabb,
mint a többi galliai népek egyesített serege, s legalább kétszer-háromszor
jobb a harcban, ha egyenlı számú hadak küzdenek.
Törtei, a nyúlánk, egészen fiatal kun kende, látványos aggodalommal
körülpillantott.
– Vigyázni kell, hogy azok a jó barátok ne legyenek túl sokan, mert ha
zsákmány nélkül járjuk a messze földet, bizony morognak majd a győlésen
a nemzetségfık, de még a törzsek vezérei is. Ekkora útért, fáradtságért,
elmaradt kaszálásért, semmi szénagyőjtésért... a sok elhullott, jó lóért...
kell ám a jó zsákmány. Ezért vélném, mondjuk meg a nagyfejedelmi
törzsnek, minden népnél, elıre: győjtsük össze a zsákmány javát, s késıbb
igazságosan osszuk el, hogy a nagy vagdalkozásban, ott, a rögtöni
osztozkodásban ne legyen több a halott, mint egy egynapos íjászcsatában.
Léi arcán most ismét zavar siklott. A germán királyok fel-felpillantva
figyeltek az összeverıdve tanácskozó pusztai nagyfejedelmek felé.
– Ahogy a had járt, úgy kap ki-ki a szerencse szerint. A lovasnépek a
Duna bal partján lovagolnak fölfelé, mert ott kevesebb a hegy... a
gyalogosok a Duna jobb partján, mert ott, kivált amarra, nyugatra, igen
magas hegyek emelkednek. A két had ott, azoknál a hegyeknél találkozik,
ahonnan e nagy folyam ered, Fekete Erdınek hívja e hegységet az ottani
nép. Ott kel át a nagy Nyugati Folyón, s lép Gallia földjére. Itt igazságosan
osztozkodunk. Az ottani földek s tartományok a keleti gótoké s a többi
nyugati népé, ki seregünkben harcol. Miénk csak az a zsákmány, mit ki-ki
magának felszed.
 A vezérek csoportján a helyeslés moraja zúgott.
A perzselı napsütésben most a gyalog harcoló népek tengernyi seregei
hömpölyögtek. Jelvények billegtek. A tömeg néha elözönlötte a pusztát
láthatártól láthatárig. Aztán ismét lovasezredek négyszögei merültek fel.
Jobbra-balra, messze a puszta szélén, ahol többszörös menetoszlopban tíz-
meg tízezer szekér, milliós nyájak, százezres
680
gulyák és ménesek áradtak, a felvert, sőrőbb, sötétebb por olyan volt,
mintha lángba borult volna a végtelen puszta, és sötétbarna füstfellegek
emelkednének a felhıtlen égbolt felé. A száz- meg százezernyi sisak,
lándzsa villogása elöntötte a messzeséget. A keleti gót, gepida, skir,
turcilling, rugi gyalogság tömegei egyre sőrőbbek lettek.
Lassan hanyatlott a nap. Messze, a roppant had elıtt úgy lángolt az
alkony, mint Nyugat égı városai. A népáradat egyre növekedett. Az egyes
népek seregei, melyek a nagy hıségben lassabban, messze nyúló
menetekben haladtak, most, hogy hanyatlott a nap, és közeledett a
hővösséget hozó éjszaka, egyre tömöröbben zárkóztak fel. A föld remegett
a száz- meg százezer láb nehéz bajvívólépte alatt. A pusztai
nagyfejedelmek gyönyörő lovai ágaskodva szaglásztak a levegıben.
Idegenkedve rázták szép fejüket, mintha szikra pattant volna rózsás
orreimpáikba, és nyugtalankodva nyerhettek.
Az alkony lassan hunyt ki.

***

Itil megfordította lovát. A királyok, a fejedelmek csapata el-elma-

radozott mögötte. Nyílegyenesen lovagoltak a Duna, a Dobogókı messzi
Sámánsziklája felé. Ahogy gyúltak a csillagok, úgy parázs-lottak fel
szerteszéjjel a pusztán a kicsiny tábortüzek. A kilátófákon sokszínő
jelzıfáklyák gyúltak. Ahogy a láthatatlan hírjelzık helyezték hol feljebb,
hol lejjebb, jobbra vagy balra a kilátófa oldalt nyúló ágaira a fáklyarudakat,
a fények úgy emelkedtek a csúcsig, vagy lebbentek oldalt. Az egyre
sőrősödı homályban, végig a csillagokat hordozó pusztán, láthatártól
láthatárig hömpölyögtek a népek, s helyezték el táborukat a jelzés szerint
kialakult mozaikban, húzódtak jobbra vagy balra, hogy utat engedjenek a
mögöttük vonuló gyorsabb lovasseregeknek.
Az acélszürke mén dobogásában különös ritmus volt. Ez a ritmus néha
erısödött, s betöltötte a lovas lelkét. Itil ilyenkor úgy érezte, a lova lába
nem éri a földet. Kétoldalt csak sámántekintettel látható, szélesen elnyúló
szárnyak lebbentek, s a puszta végtelenjében csillogó tábortüzek:
elhalványulva tünedeztek a kozmikus mélységben. Szeme elıtt téren kívüli
távlatok tárultak. Hirtelen különös hővösség töltötte el lényét. Tudta, hogy
a hővösség csupán látszat, valójában ismeretlen erık hulláma árad feléje, s
teste didereg az ismeretlen erıörvények kavargásában. Szemben vele a
lenyugodott nap felett a hajnalcsillag sziporkázott. Fénye egyre erısödött,
növekedett. Úgy látta, erık tengere hullámzik körülötte, elmossa a
láthatárokat, s úgy hajszolta lovát, mint egykor ott, a nagy pannon tó
mellett önmagát, amikor nekiúszott a messzeségben elmerülı partoknak. A
végtelenség szomjúsága töltötte be lényét. Elırehajolva nyergében,
hajszolta egyre vadabb száguldásra az óriás, acélszínő csıdörét. Lent, a
százezernyi tábortőznél gyülekezı íjászok úgy látták, kékes szellemlánggal
lobogó üstökös száll a hajnalcsillag felé.
Itil sámáni lénye egyszerre hatalmas erık áramlását eszmélte.
Látósíkjára roppant, éjfekete paripák képe vetıdött. Nem nézett visz-sza,
de tudta, hogy a rettentı Ahrimán iszonyú, démoni ménese vágtat mögötte.
Országokat tipró, izzó, óriás paták alatt sziporkázó, szellemtüzes porban
ırlıdtek a mindig vergıdı, felgomolygó, aztán ismét az izzó paták démoni
pörölye alá újra meg újra lehulló, erıtlenség bőnével vetkezett lelkek.
Hirtelen érezte, rettentı szellemharc tombol a szellempusztán, és egymásra
rontanak a világot zúzó istentitánok.
A Dobogókı sámántüzei egyszerre lobbantak fel elıtte.
A szellemlángokkal lobogó szent nyergek máglyája elıtt Oyma hosszú,
csontos alakja imbolygott, és Orkháb öles termete tornyosult. Lelkőkbıl
akaratrezgés szállott.
– Erık csapnak össze ott a csillagokon túl, s iszonyú harcban tör
egymásra az, kit mi Kardistennek imádunk, s a Rettentı Ahrimán. Hosszú
ideig osztozkodtak a lelkek birodalmán, de most egyeduralmat akar
mindenik.
Itil megállította lovát a szent nyergek szellemmáglyája elıtt. Látta, mint
örvénylik fel a megidézett szellemfejedelmek jelenlétforgószele.
– Ki gyız a harcban? – kérdezte most már emberi szóval.
Az óriás csontvázparipákon lovagló szellemfejedelmek örvényébıl
rezgés szállott.
– Akárki gyız, övé a láthatatlan birodalmunk minden hatalma. Küzdj!
Segít a nagy tettek akaratáramlásával a Kardisten, mert az ember is segíti
az ı istenét, ha olyan erıket áldoz neki, melyek lényét erısítik. Nagy az
ember hatalma, mert istenibbé teheti az Istent erejének visszasugárzása
által, s titánná önmagát, isteni hatalma által.
 Itil sámántekintettel nézett végig az asztrálsíkon, de nem látta az
összecsapó szellemörvényeket, sem az országokat tipró iszonyú, démoni
ménest.
– Hol küzdjek? E Földön? Vagy a csillagok között? – kérdezte. Oyma
hátravetett fejjel, behunyt szemmel állott a szent nyergek
szellemmáglyája mellett.
682
– Oly síkon, oly távlatban, oly módon, hogy mi sem látjuk, nem
eszméljük...
Hallgattak mindnyájan. A szellemsík pusztájára figyeltek, láthatatlant
látó sámántekintettel, de tudták, hogy sokféle a láthatatlanság, sokféle a
halhatatlanság, s az istenség jelenlétének végtelen számú a jele. A szent
nyergek szellemmáglyája körül moraj ló kétszáztíz sámándob pergése
hirtelen rejtelmes, fojtott, fulladozó, el-elakadó lett. A táltosok sípjainak
vijjogásába a rettentı hatalmat érzı lélek rettegıs sikolya vegyült. A
garabonciások csengıfüzérei úgy csendültek, mint a pusztító halálos vihar
elıtt a madarak kiáltozása. Nem látták a közelgı, irdatlan hatalmú
Szellemfejedelmet, és sok rettentı Láthatatlant látott szemükben rettegés
rezzent.
Itil most látta meg a szellemhorizonton emelkedı, hét roppant, fekete
örvényt, most eszmélte az örvény felett imbolygó, cikázó, fekete lángokat,
most hallotta a kozmikus messzeségben morajló, iszonyú ménes hegynél
nagyobb paripáinak alvilágot zúgató, poklok kapuit táró, démonok csordáit
hívó legpusztítóbb dobogását.
Hirtelen látta meg Öt, az Ahrimánt, a legdermesztıbben legiszo-
nyúbbat, amint ott ül a csillagokig lobogó sörényő, alvilági lángok viharát
kavargató száguldásban elnyúló lován. Villámokkal ékes Istenfövege az
égbolt repedezı zenitjét súrolta. Ménjének irdatlan szügye mindent
elsodort. A legdémonibb démon világot emésztı tőzzel lobogó szemébıl
sámánok lelkét pusztító, kozmikus tekintet áradt. Itil érezte, mint telik meg
lénye ismeretlen, hővös erıkkel. Védı varázsszót akart kiáltani, de ajka
nem mozdult, a legdémonibb démoni tekintet dermesztı pecsétje alatt.
Hívni akarta az Ég-istent, a napfény sisakos, hófehér fellegszakállú, az
égbolt végtelen, kék pusztáján járó titánt, ki karcsú lábú, aranysörényes
varázskancák ménesét terelgeti halhatatlan hısei élén. De minden
megbénult: a test, a lélek, a gondolat.
A Dobogókı Sámánsziklája körül koromfekete, sín sötétségő fellegek
gomolyogtak. Hangtalan szellemvillámok lelket porlasztó, iszonyú kötegei
dıltek a földre a Kozmosz mélyébıl, s a sámánok tudva tudták: az Iszonyú
Ahrimán akarata hull, dıl, zuhan a legdermesz-tıbb félelem varázslatában
bénuló Földre.
– Én vagyok a Rettegés Fejedelme! Látsz-e, szolga?
A Nagysámán hátravetett fejjel ült óriás, acélszürke ménjén.
– Látlak, Rettegés Fejedelme – suttogta alig mozgó, elfehéredett
ajakkal.
683
. – Érzi-e a lényed a szolgaságod bilincsét? Tudja-e az elméd, hogy Én,
Én gyıztem?!
A Nagysámán belemeredt a lelke tavába: öntu'datában hegynagyságú
sárkány képe merült fel. Összeszedte minden eszméletfokozatát. Felvetette
fejét, s hangosan, emberi szóval mondta:
– Te gyıztél... szolgád lettem.
Hirtelen egész lényével kapkodott a szabad, napfényes, oly
diadalmasoknak látszó, megdönthetetlennek hitt hısi fogalmak után. De
csak a félelem gondolatbénító dermedése töltötte be lényét. S egyetlen
halványuló érzés siklott át tudatán, mint tőnı villámfény a viharzó tenger
habjain: „Kardisten! Hol vagy? Kelj elém, tisztítsd meg lelkemet, jöjj,
jelezz, szólj, ints... pendítsd akaratom húrjait.”
Sötéten, némán tárult a szellemsík. A hét éjfekete örvény közelebb jött,
s mint néma, óriás hóhérok állták körül a szent nyergek
szellemmáglyájánál álló három sámánt.
– Rettegsz?! – zendült a legsíribb, legvakabb homályt hordozó, titáni
lovas leiken átzúgó akaratrezgése. A Nagysámán ajkán emberi szóval
suttogott a válasz.
– Rettegek.
Körös-körül a szellemsíkon démoni lángok emelkedtek, mint rıt
tigrisek. A Sámánhegy felett most már táltosoknak, garabonciásoknak s
mind valamennyi szabad íjásznak hallhatóan moraj lıtt az eget-földet
remegtetı, démoni parancs.
– Tizenkét város vérét áldozd nekem, szolga! Tizenkét legiszonyúbb
iszonyt lobbantó óriásmáglyát! Tizenkét város kormos romjait akarom!
Tizenkét város szüzét, asszonyát, gyermekét! Lángba borított
templomokkal, porrá omló palotákkal, tengernyi vérrel váltsd meg magad,
s remegj... remegj hatalmam fekete súlya alatt! Hét fekete örvénnyel ırzöm
a lelked! Rettegj! Ölj! Gyújts! Pusztíts! Holtak dombjairól nekem
áldozottak leikei keljenek, s induljanak felém. Hét fekete örvény képével
szítom a düh lángját, s iszonyú fenevadakká válnak a népek...
 Dermesztı rettegés gondolatbénító hulláma áradt a Sámánhegyen, s
reszketı ajakkal borultak térdre a vakmerı sámánok, a bátor táltosok, a
hetyke garabonciások.
– Zsákmány vagyok csupán, rettegı szolga – hullámzott öntudatukban
a felismerés.
A magányos, éjfekete, démoni lovas gigászi alakjának körvonalai
lassan halványultak: a cikázó, sötét lánggal lobbanó akaraterı villá684
mokka vált, és kicsiny, sötét örvényekkel töltötte be a száz- meg
százezer lelket.
Nem harsant riadókürt, s mégis körös-körül, a végtelen pusztán
egyszerre mozdultak meg a már-már kialvó tábortüzek mellett a fáradt
alvók. Egyszerre emelkedett némán a száz- meg százezer íjász. Egyszerre
pattant furcsa, merev mozdulatokkal a didergı' lovas jéghideg nyergébe.
Egyszerre indult elıre a láthatatlan, démoni csapáson a sorsomlás. Az
éjszaka csendjében, messze, a Duna vizén túl* a széles pannon tó partján
morajlott a tömegek lépte. Sötét néphullá-mok merültek fel.
Egyetlen kürt nem harsant, egyetlen dob nem perdült. Zárt, jéghideg
ajakkal lovagoltak a vakmerı vezérek.
Hétszázezer lovas hömpölygött a messzeségben. Hétszázezer kopja
hegyén démoni láng imbolygott. Pajzsok csörrentek a kardhüvelyeken,
kardhüvelyek a sarkantyún. A léptek moraja, a száz- és százezer harci mén
patkójának dobbanása betöltötte a pusztát. Némán, határtalanul
hömpölygött át új és új horizontokon a had. Egyformán elıremeredt,
lobogó dühvei teli tekintettel lovagoltak az íjászok.
Tőnik a síkság. Domb emelkedik. Halkan susog az erdı... láng lobban...
villám talán? Vagy csak bolygótőz? A fák törzsei olyanok a lobbanó
fénynél, mint láthatatlan kézzel vésett, irdatlan rovásbetők, melyekkel
diadalát írja a tengernyi had íjászainak leikébe a Rettegés Fejedelme, az
országokat tapodó, iszonyú Ahrimán.
Úgy lobognak a felgyújtott erdıs dombok, mint a végtelen pusztán
emelkedı fejedelmi sírdombok a Szent Holdtölte varázséjszakáján.
Egyenesen, mereven emelkedı lángok kúsznak a fákon. Egyszerre
lobbannak a száraz levelek. Rejtelmes, sosem érzett szomjú-sággal itta a
tőz látványát a hétszázezer szempár, és tekintetükben az Ahrimánnak
áldozott tizenkét városmáglya kavargó tükörképe merült föl.
Véges-végig lángoltak a láthatárok. A tengernyi tömeg lelke megtelt
tőzvarázzsal. A léptek gyorsabbak lettek. Felvetett fejjel, némán lihegve
hajszolták elıre lovaikat. Leiküket a lángok mámora perzselte. Körös-körül
megvillantak a kardok, a tırök. Száz- meg százezer penge emelkedett
viliózva az égı erdık fényén.
Tömegek, népek, seregek rohantak, tolongtak, torlódtak, egyre
viharzóbb száguldással tovább... tovább... Nyugat felé.
68 5
Itil egyedül lovagolt. Tekintete mereven szegezıdött elıre. Barna,
csontos arca halottian kifejezéstelen volt. A Nagyfejedelmek, királyok a
népeik élén vágtatva zúdították Nyugatra hadaikat. A roppant tömegek,
mint dagadó ár, emelkedtek fel a hegyek oldalára. Száz- és százezer
lobogós kopját villogtatva, acélos görgetegként zúdultak rá a völgyek
mélyében rejtızı falvakra. A kicsiny síkságok, a mély völgyek megteltek
fojtogató füsttel. A nap eltőnt az egyre sőrősödı fellegekben. A roham
elsı, varázsszülte némasága megtörött. A lélek magába szívta a hét
éjfekete örvénybıl áradó, démoni erıt. A gondolat megváltozott. Kehellyé
vált, mely az öldöklés, a vérontás, a pusztítás vágyának fekete lángját
hordozta. A bénító rettegés, mint láthatatlan, mindent elborító fuvallat,
hömpölygött a megszámlálhatatlan had elıtt. Most már mindenki
szükségesnek, természetesnek érezte az ırjöngı öldöklést.
Léi nagyvezér odalovagolt az elıdhöz:
– A quadok népe kéri, fogadd ıket sereged közé.
Itil sokáig hallgatott. Ahogy lénye megtelt Ahrimán leggonoszabb
gonoszságot hordozó, legpusztítóbb pusztítást szomjúhozó
akaratrezgésével, úgy szította érzéseit a fellobbanó falvak tüze.
– Az élen akarnak haladni, hogy elsıknek zsákmányolhassanak – szólt,
és megfakult ajka szélén megvetés rezzent. Léi nevetett.
– Most egyik törzsük a másik falvait gyújtogatja. Ott ég e! –hosszú,
inas íjászkezével délnyugatra intett. – Tegnap az itt lakó herulok kértek
szövetséget.
Itil bólintott.
A had rettentı folyamán új és új néphullámok torlódtak.
A sereg egyre nıtt.
Itil lassan fellovagolt a Duna fölé emelkedı, magas sziklára. Úgy látta,
hogy még a hegyek is elmozdulnak, elsodortatva a népek özönében.
A százféle testvértörzs, évszázadok óta együtt élı nemzetség a rettegés
örvényében rontott egymásra, fosztogatva, gyújtogatva, öldökölve a
szomszéd falvakat, hogy szövetségesként jusson a közeledı had soraiba.
– Herulok itt lakó törzsei kérik, engedd meg, hogy jelvényeid alatt
küzdjenek – hajolt feléje Tudun avar kagán.
 ***

Childerich arany pikkelypáncélos, ezüstpajzsos hun testırök között ült,

nagy sörényő, széles szügyő lován. Fején frank sisak helyett sastollas, hun
fejedelmi süveg, melynek tollforgóján kilenc harmattiszta
gyémánt sziporkázott, de mellén a frank fejedelmek ısi opál nyaklánca
derengett. Kissé elırehajok. Különös, hővös tekintettel nézte az elıtte
csoportosuló, öblös, hatalmas, címeres pajzsaikra támaszkodó frank
törzsfıket. A gıgöt kereste a komor szıke vagy vörös szakállas, északian
fehér bırő arcukon, azt a gıgöt, gúnyt, lekicsinylést, mellyel elutasították
kérését, mikor segítséget kért tılük akkor testvére, Chlotár ellen, aki Aëtius
fogadott fia volt.
A vörösesszürke, majdnem fekete viző Neckar partján állottak.
A frank törzsfık kicsiny csoportjai, a nemzetségfık sőrőbb tömege
riadtan, némán hallgatott.
Childerich jobbján Togrul kuturgur fıordas roppant alakja emelkedett.
Balján a hosszú, csontos Thonuz besenyı beké és aba-táltos ült nagy,
fekete lován, kétszáztíz nyolcszöglető rubintól sziporkázó, nagyfejedelmi
Ajtony Köntösében. A frank királyfi arcán fölény és szánalom volt. Karját
felemelte.
– Íme! – kiáltotta, és kezének árnyéka átsiklott a hun testırök vakítóan
sziporkázó, aranyozott, iráni pikkelypáncélján. – Hogy nevettetek a
szemembe, mikor óvtalak benneteket. – Hangjában diadalmas öröm
csendült. A Neckar vörösesszürke vize felett vaskos füstfellegek
gomolyogtak. Egy ısz szakálla frank törzsfı, aki bal vállán átvetett, széles
szíjon viselte az öblös, kék acéllemezekkel borított pajzsot, lassan
elırelépett. Csontos, okos, alig ráncos arcán elismerés volt.
– A fejedelem bölcsessége oly kincs, melyet minden frank törzs, mely
csak a Rajnán innen legelteti nyájait, vagy veti búzáját, birtokolni szeretne.
Ezért arra kérünk téged, Childerich királyfi, terjeszd ki fölénk védı kezed,
s vezess át a Rajnán, hogy megszabadíthassuk bátyád, a botor s
ésszerőtlenül konok Chlotár uralma alatt szenvedı testvéreinket. Mi tudva
tudjuk, csak a hun Nagykirály szabadíthat meg minket a római
szolgaságtól. Hálánk s hőségünk határtalan. Dicsérve dicsérünk téged, s
kérve kérünk valamennyien, légy a ri-puári, a száli frankok minden
törzsének egyedüli királya.
Childerich arcán elömlött a diadal. Kutatva vizsgálta a mozdulatlan
arcokat. Csend volt.
– Mindnyájan ezt akarjátok? – kérdezte hangosan.
 A hallgatás még sőrőbb lett. Az öreg, ısz szakállas törzsfı bólintott.
– Mind, valamennyien, egy szívvel, egy lélekkel. – Aztán gyorsan
hozzátette: – Azért hallgatnak, mert egyik sem akarja, hogy a többiek
szekeréét emeljenek rá, mivel megelızte ıket a hőség megvallá687
sában, s így szégyenbe hozta a szerényebbeket, kik pedig éppen olyan
hőségesek.
Childerich elmosolyodott, arca telt, gıgös, nyugodt volt.
– A legnemesebb hőség a néma hőség – szólt hangosan. – Ellenségeim
azzal vádolnak, hogy meg akartam mérgezni a bátyámat. Holnap, a
királyválasztás napján ide tőzzétek a vádaskodók fejét, a sátram elé... Én
nem vagyok bosszúálló. Sıt azt sem büntetem, aki méltó haragjában
lesújtja a vádaskodót...
Az öreg törzsfı mélyen meghajolt. Kivette övébıl a hegyes fokos,
széles élő frank szekercét, és jelképes mozdulattal sújtott a puszta földre.
– így sújtson le az igazság minden ellenségedre, te hőség s igazság
királya! – kiáltotta éles, messze zengı hangon. A nemzetségfık
csoportjában most harsant fel elıször a rivalgás.
– A Rajnához!! A Rajnához!! Át!! Galliábaü
– Szabadítsuk fel testvéreinket!
Childerich gıgös, mozdulatlan arccal ült vaskos, arany
sárkánydíszekkel átszıtt, bíbortakaróval borított lován, a trónusszerő, iráni
ezüstnyeregben. A folyó túlsó partjáról, ahol Törtei kun kende tört
huszonkétezer kopjással a Rajna felé, égı falvak füstjének fekete fellegei
gomolyogtak.

***

Az erdıs thüringiai hegyek mögül kelı telihold elıtt messze nyúló,

keskeny, tömör füstívek lebegtek. Itil egyedül lovagolt a meredeken fölfelé
vezetı, majd a félhomályos völgyekbe lcsikló, hegyi ösvényen. A
kristálytiszta éji csendben néha olyan moraj csapott fel, mintha újra meg
újra száz görgeteg zúdulna a hegyek köves, sziklás oldalán a mélybe. A
thüringiai völgyek megteltek zúgással. Itil lassan fordult a zaj felé. A
messzeségben, az opálos párák alatt látszott, mint bukkan fel a hegyek
tetején a Rajna felé törı, nyolcvan avar kopjásezred egymás után hullámzó
négyszöge. Minden ezred elıtt tíz-tíz ösvénykeresı lovagolt fáklyával a
kezében. Kétoldalt tizenöt-tizenöt szélekre vigyázó fáklyavivı. A
fáklyalángok elnyúlva lobogtak, és tüzes övvé olvadtak össze. Messze, a
láthatáron égı erdık egyenetlenül, szélesen kúszó tüze piroslott, mint
bíborszegély, az éjszaka opálos ködökkel ékes, kékesfekete
bársonyköntösén. A pusztulás lángoló körén belül, itt-ott, a hegycsúcsokon
jelzıtüzek gyúltak vagy hunytak ki. Végig, az alacsony, de sziklás
thüringiai földön át rohantak a Rajna felé az avar, a magyar, a kazár, a kun,
a besenyı, a jász, a kuturgur és más hun népek, pusztai hadak, melyek a
Duna bal
partján törtek elıre, míg a lassabban felvonuló, nehézfegyverzető
germán népek az Alpok hegyei között zúdultak, hogy a Rajnánál
egyesüljenek az északi seregekkel.
Itil megállott egy fennsík szélén. Sokáig nézte a holdfényben egyre
élesebben kirajzolódó, szerteszét heverı, különös, hosszúkás, érc-
bálványként emelkedı sziklákat vagy az árnyékukat, keresve a jelt a kövek
között, a fel-fellobbanó, csak neki látható szellemtüzekben.
A csendben halk zengés áradt. Elhalt. Újra felzendült. Itil olvasva a jelt,
lassan lovagolt az újra feltőnı szellemösvényen. A fennsík véget ért. Lent,
mint a szeretıjére váró, erıs, ezüstfátylakba öltözött asszony, hevert a
Nagy Nyugati Folyam.
A hatalmas, acélszínő mén felvetette fejét, és halkan nyerített. Itil
körülpillantott. Magasba szökkenı sámánsziklán állott, mely roppant
oltárként emelkedett a csillagok felé. Árnyéka súlyosan, mint birtokló
férfikéz, nyúlt át a folyam ezüsttestén.
Itil érezte, mint zendül át lelkén a Hajnalcsillag Asszonya
közeledésének dallama. Egy pillanatra tisztán látta, mint merül fel karcsú,
erıs alakja.
A csillagok felé szökkenı szikla árnyéka most olyan volt, mint nagy
levelő, fekete borostyánszınyeg. Közepén bíbortüzek örvénye nyúlt a
folyam rejtelmes mélyébe. Az örvényben hófehér asszonytest lebegett. Itil
látta, hogy a bíbortüzek mélységébıl feltőnı örvény a hullámokon
szétterülı hajfürtjeibıl kel. Szétnyíló, mohó mainádajkáról dal zendült. A
sziklák halkan morajlottak fel, mint óriás ezüstdobok.
Az örvény erısödött. A bíborláng-hajfürtök már a levegıben
kavarogtak. Néha lángoló hullámmal átcsaptak a mélységbıl felmerült
asszony merev, kúp alakú mellein, nyugtalan csípıjén, ezüstösen izzó
combjain. A nagy, zöld szemek közeledtek. A varázsdalt zengı száj egyre
izzóbban parázslott.
... Itil úgy érezte, kereveten hever a magasba nyúló sziklaoltáron. A
varázsdob egyre zengıbben töltötte be lényét. Egy pillanatra ismét látta,
mint merül fel a Mélységbıl Kélt Asszony arcvonásaiból Eiréné lányosán
bájos, asszonyosan mohó, kicsi, kerek arca. Elmosolyodott.
Megkönnyebbülten sóhajtott. Érezte a nyaka köré fonódó, puha,
liliomillatos asszonykarokon, a melléhez feszülı, tömör, kúp alakú,
érdesen selymes melleken a mélység hővösségét, az asz-szonyizmok
vibráló forróságában a gyorsan tőnı vízcseppeket. A bíbor hajfürtök
elborították az asszony derekára fonódó, vasizmú karjait. A combok
bársonyosan perzselı lángjai felcsaptak a nászra törı
689
csípıje körül. Érezte, mint foszlik tudatán az ahrimáni akarat fekete
köde. A magasba szökkenı szikla aranyfényben villódzó erıörvénnyé vált,
és az erıt hívó Varázsnászban tombolva egymásra törı szeretık
Varázskerevete most hatalmas, éj színő virágkehelyként lebegett az örvény
tetején...
A hold óriás opálfényben derengı kapujából varázshattyúk csapata
szállott. Lassan keringtek az égbe szökkenı szikla körül a Nász-áldozat
szerteáradó örvényében...
A láthatáron hegynél magasabb, irdatlan, fekete paripák ménese
tornyosult fel. Lángoló sárkánytorkukból perzselı tőzfergeteg vihar-zott.
Démoni tüzeket freccsentı, világot tipró patáik alatt repedezve omlottak
össze az élettörvények.
A férfi érezte a közeledı erık hegyeket remegtetı robaját, és menekült
a mámor életadó lángjába. A Mélységbıl Kelt Szeretı bíbor hajfürtjei halk,
erces zengéssel kígyóztak a sziklamohán, s néha könnyő, kékes árnyékot
futtattak ezüstként derengı homlokán. A holdfényben hófehéren villanó,
bársonyos vállán új meg új nász-jelek merültek fel a férfi csókja alatt, mint
rálebbenı, liláspiros szárnyú lepkék. Hosszú, izmos, üde karjai mint
selyembilincsek feszültek Itil derekára.
A férfi tudta, hogy parázna, szilaj varázslat a nász, és roppant,
kozmikus küzdelem kavarog a szellemsíkokon egymásra törı titánok
között. Vergıdve kiáltozta a legmeztelenebb istennıt idézı varázsszavakat.
A szikla erıörvénnyé vált, s az összeroskadó szeretık lassan merültek
egyre mélyebben a szétnyíló, széles folyam csak láthatatlant látóknak
eszmélhetı, rejtelmes, zöldes fénnyel vibráló Mélység Csarnokába.
A magasba szökkenı szikláéi körül Ahrimán legdémonibb démoni
ménesének hegynél irdatlanabb, fekete paripái ágaskodtak.
Itil sámántekintettel látta, mint merülnek fel az acélszürke, óriás
csatamén körvonalai. Nyergében vállas, izmos, arányos termető lovas ült.
Fején a három világ három: vas, ezüst, arany koronaabroncsával ékes
sámánsisak felett éjfényő láng imbolygott, s feketén szikrázó gyémántnak
tőnt a homlokvédı acélon a százezer esztendıs „mundzuk”-gyöngy.
 ***

... A Dobogókı Sámánszikláján Oyma jász nagysámán és Orkháb

állott. Olykor testet öltve, máskor a szellemhadak élére kerülve, kí
sértek az ötvenkét nép tengernyi seregét. Mindketten eszmélték a
látósíkjuk pusztáján feléjük vágtató sámánsisakos jól ismert alakját.
– Te vagy az való igazában, Nagysámán? – kérdezte Oyma, s ahogy
eszmélésének sugárzása felcsapott, egyszerre felívelve hullámzottak az
alabástromfellegek... A sámánsisakos lovas fejét rázta. Homloka felett
imbolygóit az éj fényő Ahrimán-láng.
– Nem én vagyok, Oyma. A másik figyelt.
– Hát ki?
– Csak Ahrimán énbennem...
– Vigyázz, Itil elıd, új tetteiddel bilincsbe akar verni az, aki most az
akaratodat birtokolja. Vigyázz! Csak olyan leszel, mint a fekete por a
démoni óriásparipák lelket zúzó izzó patája alatt.
Itil felemelte fejét. Hangja egyszerre csendült ott a Rajna partján, és itt,
a Dobogókı Sámánszikláján.
– Mondtam, sámánok... hallottátok. Nem én vagyok ott, a lovon, csak
Ahrimán énbennem...
Orkháb öles termető alakja megingott az erık árjában.
– Gyújtass tizenkét városmáglyát. Mutass be legiszonyúbb démoni
áldozatot. Hátha odébb áll a Rettegés Fejedelme.
Itil továbbvágtatott a nagy, nyugati folyam partján. A két sámán most
két széles szárnyú szellemturul képében lebegett a jobb s bal válla felett.
Ha meglebbent a szellemviharokban, a Legdémonibb Démon akaratával
küzdı szárnyuk, Itil sámánsisakján imbolyogva lobbant az éjfényő
lángcsóva...
... Végig a Rajna partján negyvenezer akacir ács szálfadöntı fejszéje
csattogott, ösi fenyık dıltek. Tetejük nagyot loccsant a habokban. Délrıl
Worms, Mainz felıl otrombán ácsolt bárkák úsztak a folyam holdfényes,
csendes vizén. Nyomukban szigetnagyságú tutajok lebegtek.
Kormánylapátjuknál, fadöntögetı baltával a vállukon, akacir rabszolgák
állottak.
A tíz- meg tízezernyi baltacsapás egyetlen döngı morajjá olvadt össze.
Ott, ahol a síkság kezdıdött, egészen a láthatárig égtek a tábortüzek.
Körös-körül, a keleti dombokról népek serege, ezredek özönlöttek.
A túlsó, a nyugati part néma, néptelen volt.
 Itt, a keleti parton száz- meg százezer harci mén nyerített, ötvenkét nép
nyelvén vijjogtak a parancsok, imák morajlottak, varázsszavak csendültek.
Garabonciások járták a táncukat, dicsérve a folyam szellemeit. Táltosok
fekete markolatos kése villant, a holdtalan,
691
sötét éjszakán leolt fekete bikák kormos bırével körülborított áldo-
zósziklákhoz vezetett fekete paripák vibráló szügye elıtt.
Mikor Itil odalovagolt a vezérek csoportjához, a mesésen szép
nagyfejedelmi mének rettegı nyerítéssel ágaskodtak fel.
A Nagysámán arca merev volt, mintha ércbıl kovácsolták volna. De
csak a láthatatlant látók eszmélték a változást, s fokozatosan tárták fel
táltostudatukban a valóságot: nem Itil elıd lovagol elıttük, nekik,
léleklátóknak koromfeketének – s millióknak acélszürkének – látszó, óriás
harci ménen, de maga a Legdémonibb Démon, a Legiszonyúbb Ahrimán, a
Rettegés Fejedelme.
Az elıd lassan a parthoz irányította lovát. Megállott.
Szeme elıtt túl élesen, szinte tarkán merültek fel a bárka körvonalai, a
szınyegekkel leterített hídpalló, mely ritmikusan billegett a vezérek
lovainak könnyő lépte alatt. Itil szótlanul nézte a folyam itt immár
sötétzöldnek látszó vizét. Az acélszürke, óriás mén óvatosan, szinte
hangtalanul lépdelt a hídpallón.
Körös-körül a folyam vizét elborították a tutajok, hajók, bárkák,
csónakok. A mellette lebegı, sziget nagyságú tutajon Léi nagyvezér
magyar íjászai dıltek tízével-húszával a titáni szálfarúd evezıknek.
Ajkukról szilaj harci dal harsogott. A háromágú, szigonyszerő, szent
lándzsarudakon új koponyák fehérlettek.
Itil érezte, hogy sohasem érzett türelmetlenség lüktet át rajta. Helybıl
ugratta hatalmas harci ménjét. A galliat part homokja puhán dobbant az
óriás patkók alatt.

***

A magyar, kun, besenyı és más ezredek szinte összefolyó hadrendben

álltak a kıbıl, fából épült, alacsony városfalak elıtt. Léi, aki Thonuzoba
besenyı beké és Törtei kun kende között lovagolt, egészen a falakig,
visszatekintett: az ezredek álló íjazásához, széthúzott sorokkal állottak.
Minden tizedes kezében rövid, vaskos fáklyát emelt. A tömör, szinte
mozdulatlan lángok olyanok voltak, mint a kopjahegyek. Léi
szembefordította hosszú lábú nyugati lovát a vezérek csoportjával.
 – Tíz nap tízezer ezrede – recsegett a hangja –, minden íjászának íjáról,
míg hatot számoltak, tíz égı nyíl a falakra!
Régi lovasvezérszokása szerint, a harc elıtt mindig megismételte a
hajnalban kiadott parancsot. A sorok között tőzkígyók kúsztak, ahogy a
nyílvesszık egyszerre tízével gyúltak ki sziszegı, különleges, olthatatlan
lánggal.
692
– Míg hatot számolok... tízszer százezer jól égı nyílvesszı! Aztán fel a
falakra!
Fent a falakon néhány összeverıdött fegyveres kiáltozott. Léi lassan
intett a vezérkürtösnek.
A hosszú, ezüst nagyvezéri síp felvijjogott. Nyomában száz kürt
harsogta a parancsot. Körös-körül, a város falai mentén, irdatlan
lángfellegként egyesülve röppent a százezer égı nyíl.
A tőzfelleg lassan szállt a falakra. Egyszerre minden lángba borult. A
gyújtólövedékek készítéséhez elırehozott szurkoshordók lobogva égtek. A
nyílvesszık belefúródtak a deszkákba. Égı fáklyaként szegezték a
mellvédekhez a lehúzódó harcosokat. A városfal felsı része egyszerre
olyan lett, mint négy arasz hosszú, sziszegve lobogó vesszıkbıl
összevetett máglyákkal zsúfolt, keskeny ösvény.
Léi felemelte karját. Mögötte három emberhosszú nagyvezéri szent
zászló billegése jelezte az íjászhadnagyoknak az idıt.
„Kétszázezer nyílvesszı.”
A lángfellegek elborították a két kapubástyát. Az alacsony, vaskos
tornyok lobogtak, mint az óriás oltárok.
„Háromszázezer nyílvesszı.”
Az ezredekbıl, mint egyenletesen áramló tőzfolyam, immár
megszakítás nélkül, sercegve lobogott a nyílvesszık negyedik százezeré.
A két kapubástya, a falak már üresek.
Ötödik százezer.
A tőzfelleg már a városszélen, a falak belsı tövében húzódó, nád-
fedeles vályogviskók tetejét borította el. A kapu mellett lehúzódott védık,
fuldokolva a füstben, vergıdve a lángokban, holtan hullottak. Végig, a
keskeny, görbe utcákon heverı holtak mellébıl kiálló nyolc-tíz nyílvesszı
egyszerre égett. Kékes tüzek szélesen, egyenletesen nyúltak felfelé.
Száz kürt rivallt. A harcosok leugráltak a lovaikról. Bal kezükben,
könnyő pajzson, nedves föld. Vállukon vizes tömlı, foguk között hajlott,
újhold alakú szkíta kard. Jobb karjukban négyen-öten viszik a szomszéd
szılıkbıl idehozott vagy akacir szolgaácsokkal frissen ácsolt
ostromlétrákat.
A százezres hadon átzúdult a zsákmányolás dühös szédülete. Az
ostromlétrák ezrei egyszerre elborították az alacsony falakat. Tízezer
harcos lendült fel. Kapuk tárultak felfeszítve, belülrıl feltárva. A százezres
had farkasfalkaként üvöltve zúdult be. Százezer penge villogásában az
öldöklés ahrimáni ereje. Tébolyult vagdalkozással zúdultak elıre. A
templom faoldalán láng csapott át, széles, vaskos,
693
rıt szalagokként vette körül a kıbıl rakott, zömök tornyokat. Egészen
fent, füstbe borulva, hol eltőnt, hol ismét felmerült az aranyozott kereszt.
Léi most lovagolt a betört kapun, a vezérek nagyfejedelmi
fegyverzetben tündöklı csoportja élén. Thonuzoba besenyı beké csontos,
inas alakja feléje hajolt, hogy a nagyvezér a tőz sercegésében, az öldöklı
tömegek üvöltésében is értse a szavát.
– Elég a sok szép zsákmány!
Léi komoran nézte az elıtte hullámzó tőztengert.
– Áldozat Ahrimánnak – mormogta, és lepillantott.
Enikı, aki könnyő íjás/.páncélban, bı bíborköpenyben ült hosszú lábú,
fehér kancáján, érezte, mint melegszik át homlokán a vaskos, féktelen
dúsan széthullámzó éjhaját lefeszítı, királynıi aranyabroncs, mint csap
arcába az égett hús rettentı szagát hordozó kormos füst, a fojtó, forró
levegı. Megrázkódott, és önkéntelenül odakiáltott Léinek.
– Apám! Tán mennénk.
– El ne hagyd Ahrimán tüzet! Akkor hiábavaló az áldozat.
A királynı mögött Tcleszphorosz Phokász lovagolt. Úgy ült alacsony,
szelíd lován, bı, zöld selyemköpenyben, mintha nem is fogoly, de vezér
lenne. Nyerge két oldalán díszes, henger alakú tartókban kéziratok
rejtıztek. Arca megbámult, lesoványodott. Megfiatalodott, de hajában
mégis több volt már az ısz hajszál, mint ott, a naissus-konsztantinopoloszi
országúton. Látta az Enikı hamvasbarna, lányosán üde arcán elımlı
sápadtságot. Kezét a leány szeme elé emelte, hogy védje a vakító, forró
koromtól. Aztán udvariasan, mintha nem lángolna elıttük az iszonyú,
démoni áldozat városmáglyája, görögül kérdezte:
– Nem gondolod-e, gyönyörő, ifjú s mindenképpen kiváló királynı,
hogy istenetek, akirıl pedig úgy hallottam, felette harcos
szellemfejedelem, megvonja tıletek jóakaratát, s így – amit nem akarok
hinni – a gyızelmet is, mert íme, elveszitek tıle zsákmányrészét?
 A fıtéren álló két templom közül a távolabbi most omlott össze.
Kormos falai között tombolt a tőzvész. Enikı önkéntelenül szeme elé kapta
kezét, és oldalt pillantott. Teleszphorosz az elıttük lángoló nagyobb
templom felé mutatott:
– Ez a templom az általa adott gyızelem következtében az ı tulajdona
lett volna... ha fel nem gyújtjátok. Az istenek általában szeretik, ha
templomaik vannak. A keresztények Istene a legszelídebb s a
legszerényebb. Az önzetlenséget s a szegénységet erénynek tekin694
ti, de még ı sem büntette meg a híveit, ha szép templomokat emeltek
neki, pedig ezt gyakran megteszik. Enikı bosszankodva legyintett.
– Én is keresztény lettem Bizáncban. Jobban ismerem hitemet, mint te,
aki a hellén isteneket imádod.
A téren körös-körül tombolt a tőzvész. A keskeny utcákból félmeztelen
asszonyok, síró gyerekek, vak kétségbeesésben tántorgó foglyok tömege
tódul. Teleszphorosz Phokász a királynı hamvas, bronzbarna arcán
terjengı sápadtságot nézte.
– Igen, a hunok között sok a keresztény. De a keresztények, mint
általában az erısen hivı emberek, kissé egyoldalúan gondolkoznak. Ha
pedig az ember ezt sokáig teszi, lelkének sok része feleslegessé válik.
Elhal. A hit nem szül gondolatot. Mivel pedig az isten gyakran: gondolat,
ez lényegében istentagadás akkor is, ha közben véresre verik homlokukat a
templomaik oly szép mozaikokkal ékes kövén. A hit olykor csodálatos
közjáték az értelem és a halálunk között: néha az értelem, máskor a halál
halála... hiszen a hivı szerint a lélek tovább él.
A belsı városrészekbıl szekerek sora kanyarodott ki.
Gyékényponyváik kidagadtak a rajtuk zsúfolódó zsákmánytól.
A zsákmánnyal megrakott szekerekre, a rikoltva vitázó íjászokra tüzes
hamu hullott. A levegıben egyetlen fuvallat sem rezdült. A füst most már
egyenesen szállott a magasba. Teleszphorosz figyelmeztetıen felemelte
kezét:
– Ha e rettentı pusztítások híre elterjed Galliában, mindenki ellenetek
fordul, aki csak életben akar maradni... s az emberek általában tiszteletre
méltó konoksággal ragaszkodnak életükhöz, bár sokszor siralomvölgyének
tekintik ezt a világot. Én sokat tapasztalt, számos ragyogó gyızelmet
aratott hadvezér vagyok... vagyis sztratégosz, aki a harc legmagasabb
tudományában jártas, s úgy tapasztaltam, hogy ha az emberek az életükért
harcolnak, lehetetlen legyızni ıket. Legfeljebb agyonverni lehet, de ezt is
nehezen... nagyon nehezen.
A vezérek csoportjában éles, rikoltó vita csapkodott.
 Léi intett. A kürtök felrivalltak. A had elıreözönlött. Mikor az elsı
ezredek kivágtattak a nyugatra nyíló városkapukon, a hullámos, frissen
zöldellı síkságra, Enikı hátrapillantott. A város lángolt. A füstoszlopok
összefonódtak a magasban. A városmáglya talapzatán a Rettegés
Fejedelmének hegynél nagyobb alakja tornyosult, lelket bénító démoni
pompájában.
695
A széles, jól épített római úton, a zöldellı vetéseken ezredek vágtattak.
Kürtök rivalltak. A tengernyi had feltartóztathatatlanul höm-pölygött
Nyugat felé...

***

Valentinianus keskeny, barna hispaniai arcán töprengés látszott.

Finoman hajlott orra, szépen rajzolt ajka Piacidiáéhoz hasonlított, de
szemében érdes, férfias lobbanás győlt. Soványán, izmosán karcsún hevert
a kör alakú kereveten, a tengerre nyíló teraszon. Ilyenkor, tavasszal a
márvány szinte eltőnt a ravennai kertek mindent elborító virágözönében, s
a város körüli mocsarak szaga feloldódott a csodás virágillat új és új
hullámaiban.
Lesbia lassan feléje kúszott. Átfogta hosszú, selymes hattyúkarjával a
cézár nyakát. Üde virágsziromajka remegett, mikor végigcsókolta a férfi
nyakát, vállát, orcáit. Antea leheletfinom, aranyszıttes fátyolt dobott
derekára, és leült a kerevet szélére. Parázna, lányosán ügyetlen mozdulattal
nyújtotta ki karcsú bokás lábát, hogy a fátyol alig fedje hívó rejtéssel
hamvas combjait, ölének kicsiny, aranyos pelyhét.
Az illír leány, aki talán a legizmosabb volt közöttük, úgy hajolt az ifjú
cézár elé, hogy mozdulata szinte ritmikusan egészítse ki a másik kettı
mozdulatát. Érdes, féktelen, vörös haja elömlött hófehér alabástromvállán.
Két selymes karja dionüszoszi bilincsként fonta át a férfi térdét.
Valentinianus arcán átrezzent a meglepetés. A terasz egyszerre megtelt
ezüstcsengıként felcsapó leánykacagással.
Lesbia, aki a legfiatalabb volt, de ısi, elıkelı római família leánya
lévén, értelmével, tájékozottságával mindig túltett a másik kettın, halkan,
áhítatosan mondta:
— Elhatároztam, hogy feláldozom magam érted, cézár. Küldj el engem
a hun király ágyasházába. A nászéj szakán megölöm. Akkor megszőnik
Aëtius hatalma is. Azt mondják, a ravasz pannoniai csak azért vesztegel a
légiókkal Itália keleti határán, hogy megvárja, míg Attila végez a nyugati
gótokkal. Aztán ı indul Ravenna ellen, s a hun Nagykirály akaratából ı
lesz Itália satrapája.
Csend lett. A vörös hajú illír leány felemelte fejét.
– Rekiár, Gundobád s a gót vandálok mindnyájan, kik pedig oly
megható hőséggel ırzik palotádat, cézár, hogy Aetius hívei meg sem merik
közelíteni, mindnyájan egy szívvel, egy szóval kérik véd-szentjeiket: köss
szövetséget Theodorich nyugati gót királlyal. Ha ezt
696
megteszed, hadban áliasz a hunokkal, s ha a hunok ellenségeink
lesznek, Aëtius egyszerre elveszti a legfıbb támogatóját.
Antea rövid ideig figyelte, hogyan hull a napsugár, és úgy helyezkedett
el, hogy a fény aranyporral behintett haját érje. Kínosan vigyázott, nehogy
egy szót is szóljon más férfihoz az udvarnál a cézáron kívül, de éppen az ı
kedvéért úgy öltözött, mint egy ifjú római hetéra.
– A menekülık, akik százezerszámra özönlenek át az Alpokon, iszonyú
dolgokat mesélnek. Küldd Aëtiust a hunok ellen. Egyik ellenségedet a
másikkal. Az apám jónak vélné, ha a galliai menekülteket a
legionáriuskaszárnyák udvarán kellene elszállásolni. Aki a hunok ellen
beszél, Aëtius ellen szól.
Valentinianus hallgatott. Tudta, az udvari pártok, elıkelı ellenfelek
hatalmas összegeket fizetnek a három lánynak, hogy együttlétük alatt elıtte
mondják el játékos, tréfás vagy komoly szóval terveiket, véleményüket.
Egy idıben, mikor várták Piacidia visszatérését a rejtelmes, hosszú
hajóútjáról, szinte szövetségesnek tekintette Aëtiust a titokzatosság
homályában egyszerre talán mégiscsak felbukkanó új szeretı ellen. Ahogy
múltak a napok, a hónapok, ez a várakozás elhalványult. Az ifjú császár
személyes hatalma egyre nıtt. Most a légiók kivonultak a keleti határra,
Aquilea bevehetetlen, hatalmas várának falai mögé. Ravennában csak a
vezérkar magas rangú tisztjei és néhány válogatott centuria katonái
maradtak. Valentinianus gót testıreivel szinte korlátlanul uralkodott a
városban. Az udvaroncok semmit sem tudtak arról, mi történt
tulajdonképpen. Mikor híre terjedt, hogy a császárné meghalt, mindenki
úgy tudta, Piacidia hajón halt meg, mikor Bizáncból hazafelé indult.
A hajón érkezı, díszes koporsót hatalmas, gyönyörő szarkofágban
helyezték el.
A cézár és a fıvezér között a várakozás alatt kialakult barátságos
hangulat egyszerre megszőnt. Mikor a hun Nagysámán megkezdte
lenyőgözı készülıdését a soha nem látott, hatalmas hadjáratra, a palotában
egyre hangosabb lett a suttogás: Mindez Aëtius cselszö-vénye. Itáliára
akarja zúdítani hadát, s hun erıvel ragadni magához a hatalmat.
A hun Nagykirály tengernyi hada, mint rettentı viharfelleg, kúszott
északra, egyre távolodva Itália határaitól. „Attilának nem is kell Itália ellen
támadni... – mondogatták az udvaroncok. – Aëtius úgy odaadta neki
Galliát, mint a vandáloknak Africát, hogy most már maradéktalanul
uralkodhasson Italian.”
697
Valentinianus tudta, Aëtius hírvivıi valóban gyakran jártak a hun elıd
szállásán... Mikor a roppant hun sereg nem támadt egyenesen Itália ellen,
megkönnyebbülés fogta el.
– Mi a véleményetek – kérdezte egyszer a magas rangú légionárius
tiszteket –, miért nem tört Attila egyenesen Itália ellen?
A három hadvezér közül a legidısebb, az elmélyült, képzett, elméleti
sztratéga, Avitus, aki inkább jogtudósnak és filozófusnak tartotta magát,
olyan mozdulatot tett, mintha magától értetıdı választ adna.
– A hun Nagykirály hadát ez esetben a nyugati gótok az Alpok
szorosaiban fogadhatták volna. Ekkora lovashaddal szinte lehetetlen átjutni
ott, ahol egykor Hannibál gyalogos serege járt.
A szép, szálas, erıs Maiorianus, aki Aëtius legerısebb támasza volt a
seregben, fölényesen rámosolygott az ifjú császárra.
– A hun Nagykirály nem a nyugati gótok ellen támad. Hiszen levelet írt
Theodorich nyugati gót királynak, s ebben biztosítja a nyugati gótok
szabadságát s egész Gallia békéjét. Sem nekünk, sem a gótoknak nem kell
félni Attilától, aki csak azért vonul hadával Galliába, hogy a két frank
királyfi, Childerich és Chlotár vitáját eldöntse. Én igen szavahihetı
hírvivıktıl tudom, a hun sereg semmiképpen sem kel át a Rajnán. Attila
csupán a Rajna menti germán népeket hódol tatja meg, és persze
Noricumot, Vindeliciát, az Alpok hozzáférhetetlen völgyeit lakó vad
törzseket, melyek nekünk oly rengeteg bajt okoznak, folytonos
betöréseikkel Itáliába.
Fölényesen elmosolyodott. Rövid ideig vizsgálgatva elemezte a cézár
arcát, aztán látványos komorsággal, elszánt hangon folytatta.
– Mi persze, Legszentségesebb Cézár, ott állunk a határon, s
pajzsainkkal védjük meg a birodalmadat. De a háború lehetetlen. Attila
barátságunkat keresi.
Néhány hétig mintha valóban Ravenna lett volna a béke szigete. De az
Alpokon át Galliából özönlı menekültek egyre növekvı száz- és százezres
tömege egyszerre elárasztotta Észak-Itáliát. A légionáriusok egyre több és
több rettentı történetet hallottak. A düh és rettegés fokozatosan egyre
erısebb lett. A hunbarát fıtisztek érezték, mint árad feléjük a gyanakvás.
... Lesbia ráhajtotta kicsi, bájos fejét a cézár vállára.
– Írj ma levelet Theodorich nyugati gót királynak. Írd meg: aki ıt
támadja, téged támad meg.
Valentinianus lassan felült kerevetén.
– Igen... még ma összehívom az udvari tanácsot, s megbeszélem
698
a levelet Theodorich nyugati gót királynak. Utasítom Aëtius fıvezért,
vonuljon át hadával Galliába. Hadakozzon csak a hunok ellen. Pusztítsa el
saját hatalmát saját kezével.
A három leány tapsolva kiáltozott. Fedetlen, ifjú, üde testük ide-oda
cikázott, kúszott a cézár körül.

***

A kazár kopjásezredek vad vágtatással zúdultak át Argentoratum égı

utcáin. Kibéd boksa, aki az élen lovagolt, látta, mint égnek a feltört ajtók,
kapuk elıtt heverı holtak, mint hull a pernye mozdulatlan arcukba. Ez a
hetedik város volt, melyen lovasai átgázoltak, mely egyetlen roppant
máglyaként lobogott fel a milliónyi és milliónyi égı nyíl tőzfergetegében.
Mikor kiért az alacsony, fiatal ligetekkel borított, élénkzöld halomra,
körülpillantott. A láthatáron három roppant füstoszlop emelkedett az esti
égbolt felé.
– Mi ég? – kérdezte Eudoxioszt, aki kazár törzsfık csapatával lovagolt
mint tolmács. Az orvos egy pillanatig hallgatott, aztán a délen szikrát
lebbentı, vaskos, fekete füstoszlopra mutatva mondta:
– Az ott északon Augusta. Gazdag város. Amott délen Vindo-nissa. Ha
jól tudom, boráról híres, s az Argentoratum... ezüstmívesek ismert helye. –
Hallgatott, aztán komoran hozzátette. – Feljegyzem a nevüket, hogy
megmaradjon.
A halmokon hullámzó íjászezredek között, nehézkesen billegve,
zsákmánnyal megrakott szekerek végtelen sorai haladtak. Foglyok
hallgatag vagy tompán jajongó tömege botorkált. A halmokat, a völgyeket,
a messzeséget elözönlötte a Nyugat felé hullámzó emberáradat. Szerte a
friss, zöld, itt-ott már arányló, letiport búzavetés között fel-felmerült a
holtak mozdulatlan, sovány arca. A mellükbıl, hátukból kiálló, négy arasz
hosszú, tollas kazár nyílvesszık furcsa virágoknak látszottak a már érı
kalászok hullámában, mely lassan foszlott szét a száz- meg százezer lábtól
feltaposott sárban, a nehéz szekérkerekek alatt.
A Nyugatra elzúdult emberár között már fel-feltőnt a hadi ménesek,
gulyák, nyájak özöne. Fent, a tavaszi égbolton, mint fekete szellemhadak,
millió és millió holló sötét fellegei lebegtek. Itt, a síkon, a kopjákon
emelkedı fejek elnyúló haja halkan zizegve csapkodott a kopjarúd körül. A
csendes levegıben izzadó lovak, füst, vér és oszladozó holttetemek szaga
keveredett. A kazár kopjások
699
fel-felpillantgatva, néha érdes torokhangon kiáltozva mutogattak az
égre.
Eudoxiosz felpillantott.
A keleti égbolton, a nyugatra hajló nap fényében hét óriás, fekete turul
lebegett, mint fellegek vérbíbor oltárán kigyúlt, éjfényő, démoni láng.

***

Lágy tavasz volt. Az észak-itáliai utakon egyre zsúfolódtak a

menekülık végtelen sorai. Százezrek tántorogtak rongyosán, félhol-tan az
éhségtıl, félig fagyottan, ahogy átvergıdtek az Alpesek jégviharain, jeges
hegyein. Az Aquilea környékén emelt legionáriustá-borokat egyszerre
elborították a siránkozó asszonyok, a kenyeret ké-regetı gyermekek, a
riadt, sápadt férfiak. A légionáriusok kenyeret, bort, gyümölcsöt, húst
adtak nekik. Sok katona lemondott aznapi ételadagjáról. Mindenki beszélt,
tovább szıtte a hallottakat. S az elbeszélések egyre szörnyőbbek lettek.
Úgy látszott, mintha minden beleveszne a végtelen pusztákról
összeverıdött, névtelen, ismeretlen, megszámlálhatatlan népek özönében,
amely új és új seregeket höm-pölyögtetett a tavaszba borult galliai
halmokon.
Aëtius egy alkalommal a kilencedik légió táborát látogatta meg. A
katonák némán sorakoztak centuriák szerint. Arcuk komor, aggodalmas
volt. A fıvezér lassan lovagolt a sorok elıtt. Mögötte az ıszülı, filozófus
arcú Avitus, a daliás Maiorianus, az egészen fiatal Aegidius és a nálánál is
fiatalabb Marcellinus lépdeltették lovaikat. Valamennyien a sereg
legbátrabb, legtehetségesebb hadvezérei voltak, kiket szinte mindenki
szeretett és tisztelt. Máskor parancs nélkül is mindig kitört láttukra az
üdvrivalgás, de most különös, fojtott csend torlódott a századok sorai
között. Hirtelen hangos suttogás surrogott, mint a vihar elıtti csendben az
elsı fuvallat:
 – A hunok barátja...
Aëtius mozdulatlan arccal nézett maga elé.
– A démonkirály szolgája – hallatszott hangosabban. Hirtelen egy
zömök, vaskos centurio lépett elı. Mögötte többen
tolongtak. Arcuk feszült, sápadt volt. Aëtius úgy emelte fel fejét,
mintha csodálkozna.
– Mit akarsz, Pullo? – kérdezte a zömök centurióhoz fordulva. A
katona keskeny szemében nem rezzent félelem. Szava ércesen, hangosan
csendült, mintha parancsot ismételne.
– Mi itt néhányan a hunok ellen akarunk harcolni. Nem nézhetjük
összetett kézzel Gallia iszonyú pusztulását. Úgy hallottuk, Valentinianus
cézár levelet küldött a rettentı Attilának, mikor az a nyugati gótok ellen
indult, és figyelmeztette, aki a nyugati gótokat megtámadja, az a birodalom
ellensége leend.
Aëtius barna, hosszúkás arcán nyugodt figyelem Iáts2ott.
– A légiók elsı kötelessége Itália védelme – szólt kimérten.
A katonák csoportja szinte észrevétlenül sőrősödött, és lassan vette
körül a fıtiszteket.
– Míg itt rostokolunk Galliában, elvész Itália!! – harsant az elsı kiáltás.
A légionáriusok századaiból egyszerre helyeslı moraj hullámzott fel. A
sorok megbomlottak. Most már mindenki elıretódult. Aëtius lassan
megigazította a vállán a széles arany szegélyő, rövid fıvezéri
bíborpalástot. Levette fejérıl régies, tarajos hellén sisakját. Felemelte
karját.
– Katonák! A nyugati gót király nem avatkozik bele a galliai harcokba.
Attila üzenetében fogadta meg Theodorich nyugati gót fejedelemnek, hogy
nem ellene indul hadával, hanem csupán a frank királyfiak viszályában
keres pártatlanul igazságot.
Egy pillanatig csend volt, aztán egyszerre zúgott fel ezernyi torokból :
– A poklok fejedelmének áldoz fel százezer asszonyt és gyermeket a
démoni Attila!
A daliás Maiorianus kissé elıbbre vezette lovát, hogy védje a fıvezért a
felhullámzó tolongásban. Szava kürtként vágott a tömegmoraj viharzásába.
– Katonák! Ajánlom, kérjük meg a Legszentségesebb Cézárt, adjon
parancsot, hogy a légiók vonuljanak Galliába, védjék meg a menekülteket!
A helyeslés egyszerre viharzott fel. A légionáriusok utat nyitottak. A
századok sorai lassan ismét kiegyenesedtek. Aëtius szótlanul, ösz-
szeszofított ajakkal lovagolt tovább. Hirtelen Maiorianus felé fordult.
Ovális, barna, nagy homlokú, szegletes állú, sovány latin arca egyszerre
elvörösödött.
– Hogyan szólhattál engedélyem nélkül?! – Hangja remegett a haragtól.
A hatalmas, arányos termető, híres szép férfi, Maiorianus, nem hajtotta le
fejét.
– Ha hunok barátjának mutatkozol, fıvezér, miközben ott Galliában
ilyen démoni pusztítással dühöng a tengernyi barbár had, akkor elveszíted
légióidat, s veled együtt pusztulásba taszítod leghőségesebb híveidet. Most
csak egyet tehetsz: sereged élén Galliába
701
vonulsz, s gyızöl. Ha ezt nem teszed, vesztes vezérnek, sıt árulónak
kiált mindenki, s az udvar cselszövıi végeznek veled.
Aëtius lassan kardjára tette kezét. Szembefordította lovát a fıtisztek
csoportjával.
– A hunok vándornép... elpusztítják a Galliát tılünk elragadó germán
népeket, frankokat, alamannokat, burgundokat, esetleg a nyugati gótokat, s
visszalovagolnak pusztáikra. Gallia akkor újra a római birodalom része
lesz. Értsétek meg, ha most szembefordulunk Attilával, kiszolgáltatjuk
magunkat a ravennai udvaroncok önkényének, és Itáliára zúdíthatjuk a hun
népek özönét. Szóljatok józanul, ti, kik sok nehéz sztratagéma-
hadifeladatot megoldottatok férfiszívvel, hadvezérésszel, ki állhat ellen a
hun Nagykirálynak, aki ötvenkét nép hétszázezer harcosával özönlötte el
Gallia földjét? Attila levélben figyelmeztette Valentinianus császárt, hogy
nem támad ellene. A sors mérhetetlen kegye e béke! S ırjöngı az, aki a
kıgör-geteg elé áll.
A tisztek hallgatták a tábor hol erısödı, hol halkuló, tompa moraját,
mely mindig megelızte a katonalázadásokat. Avitus, aki sohasem viselt
fegyvert, úgy hajolt elıre kényelmes, puha nyergében, mintha szószékrıl
beszélne.
– Mi kipróbált, hőséges híveid vagyunk, fıvezér – szólt kimérten. –
Ezért ajánlom, ne engedd, hogy a menekültek megrázó panaszai s
nyomoruk látása ellened ingerelje hív katonáidat. Vonulj át Galliába, de
csupán csekély haddal... s te magad szólítsd fel Theodorich királyt,
támadjon Attila ellen. A nyugati gót király ezt természetesen nem teszi
meg, s így az udvaroncok minden cselszövése élét veszti. Te pedig immár
nyugodtan visszajöhetsz Itáliába. Ki kárhoztatna akkor, hogy egyedül nem
szálltai szembe a népek árjával?
Aëtius lassan újra fejére tette a régies, tarajos hellén sisakot. Keskeny
ajkán mosoly volt:
 – Ily helyzetben valóban nem tehetünk mást, mint hogy úgy
cselekszünk, amint ellenségeink kívánják. De tetteinket oly tartalommal
telítjük, mely igazi szándékunknak megfelel. Tégy szavad szerint,
Maiorianus.
A fıtisztek arcán kétség, zavar és megkönnyebbülés látszott. A sátrak
között, a tábor széles via-praetoria útján menekültek tolongtak a tábori
konyhák tüzeihez. Izgatott beszéd hullámzott.
702
Thorizmund az ablak mellett ült, abban a nagy, de éppen nem
kényelmes székben, melyben mindig olvasott.
A könyvtár ismerıs csendjében most izgalom vibrált.
Felvetette fejét. A tavaszi esıkben megdagadt, gyorsan futó folyó túlsó
partján szinte egyik napról a másikra támadt tábort nézte. A menekült
burgundok, alánok, szarmaták, taifalok, eburonok, své-vek, atrebatok,
armoricai kelták s fıleg frankok és újra frankok népes csapatai fel-
felbukkantak a gall, germán és menekült hun-alán, hun-gót törzsek ide-oda
hömpölygı, zőrzavaros karvargásában. A félig már letelepült, nyugati
germán pásztorok, a galliai földmővelık, a végtelen erdıségekben és a
síkságokon egymást sohasem látott népek, törzsek most vad rettegéstıl
sodortatva verıdtek össze. Egy-egy család sátrai körül éhesen nyerítı
lovak, járást eltorlaszoló birkák, lesoványodott tehenek állottak kikötve.
Az egyre növekvı táborban mindennap új és új hírek szállottak, új
rémületet keltı feltevések suttogása hullámzott. Thorizmund gyakran
átment a táborba, ahol napról napra véres tömegverekedések robbantak ki.
A Garonne itatóhelyeiért, egy-egy sátorcsoport elhelyezése, sokszor egy-
egy eltévedt bárány miatt tíz-tizenkét halott hevert a vad dulakodásban
feldöntött sátrak, taligák, apró szénahalmok, baromfiketrecek között.
– Meneküljünk Hispániába!
– Nincs kenyér! Köves ország!
– Rét, legelı kevés ennyi állatnak!
– Fussunk Africába!
– Nincs hajó!
A menekülés százféle terve úgy rázta a félelem fakó ködébe belevakult
tömeget, mint ırjöngıt a láz. Aztán súlyos, bénító határozatlanság borított
el mindent. Az érzéseknek ez az árapálya szétáradt a város lakóinak lelkén
is. A tábor és a város gyorsan olvadt össze a félelemben vagy az ernyedt,
tehetetlen, közönyös várakozásban.
A palota kertjébıl, melyet még a római kertek mintájára építtetett
Tolosában az utolsó prokonzul, zene zendült, énekesek dala szállott.
Thorizmund feltekintett. „Apám ünnepelteti a római követeket. Maga
Aé'tius jött el... a nagy ellenség. Úgy látszik, semmi sem változtatja meg
úgy az embereket, mint a veszedelem érzése. De vajon valóban
veszedelemben van-e Aé'tius? Talán... de ki fenyegeti ıt? A hun
Nagykirály? De hiszen Attila levelében ígérte, hogy sem minket, sem a
rómaiakat nem támadja meg... – Keskeny, nıiesen finom ajkán mosoly
rezzent. – Aëtiusnak most egy komoly ellenfele van: az ifjú császár, aki a
gótok barátjának mutatja magát.
7°3
Kive2ényelte Ravennából a római légionáriusokat. A sors tréfája...
Ravennát most éppen úgy harcosaink, bár zsoldosok védik, mint Tolosát. S
Aëtius most alighanem látványosan megkísérli rávenni apámat, hogy a hun
Nagykirály ellen vonuljon. Közben, persze, szeretné jól megijeszteni, hogy
cserbenhagyja Valentinianust, elutasítsa szövetségét. így természetesen a
rómaiak elıtt mindig apámat okolhatja, hogy ı maga nem vonult a hun
Nagykirály ellen... De hát vajon maga Valentinianus valóban háborút akar
viselni a hun Nagykirály ellen? Egy pillanatig sem! Csupán népszerő akar
lenni. Vagy egyszerően okot keres, s árulás vádjával szeretné tönkretenni a
győlölt fıvezér hatalmát. Lehetetlen vállalkozásra küldi, mint ama bısz
király ama rettentı erejő Héraklészt... Vajon ha Aëtius szembekerülne
Attilával, nem Valentinianus lenne-e az elsı, aki keresné a hun Nagykirály
barátságát? De mit akar most apám?” A gondolatok lassan keringtek, mint
légörvényben a madarak.
Lepillantott. A már sötétedı kertben rézurnákban tüzek gyulladtak. A
zene hangosabb lett. Balra, a régi kerti lak teraszán öten-hatan ültek. Most,
hogy a fény erısödött, az asztal mellett ülık arca olykor felmerült a
homályból. Zavaros nyugtalanság fogta el.
Míg a hivatalos fogadás itt bent, a palota fogadótermében tartott,
minden percben várta a meghívót, mely hajnal óta késett. Most szokatlan,
díszes ruhában, kényelmetlen mellpáncélban ült. Lent, a hatalmas gót
fınemesek, a királyi udvarban gyülekezı nemesek, a szolgák tekintetében
ugyanazt a várakozást s kárörvendı vidámságot olvasta, miközben várt az
udvaroncok között, hiszen mindenki várta, mikor hívják a trónörököst a
fogadóterembe, s ahogy múlott az idı, mindenki érezte, hogy a királyi
meghívás lehetısége egyre halványul. A trónörökösnek a szavát sem
hallhatják a rójnai fıvezér megjelenésének sorsdöntı pillanatában.
Thorizmund sokáig hallgatta az ünnepi fogadás tompa moraját, amely
kiszőrıdött a földszint nyitott ablakából. Akkor, ott, a fogadóterem elıtt
úgy érezte, nem bírja tovább a lopva feléje hulló szá-nakozást vagy a nyílt
kárörömet.
– A könyvtárban leszek – szólt könnyedén a palotaırség szálas, erıs,
helyettes parancsnokának.
ö sem kapott meghívót Aëtius és Avitus ünnepi fogadására, és talán
még elkeseredettebb volt, mint a királyfi.
Thorizmund felment az emeletre. Itt fent minden csendes, üres volt.
Mikor leült az ablak mellett álló, kedvenc karosszékébe, a vereség
keserősége lassan enyhült. Kivette a kopott, poros agyagtartó704
ból Apollodórosz könyvét Themisztoklész életérıl. Gondolatai
elmerültek a sorok között, s megváltozva, megtisztulva röppentek fel.
Fokozatosan megkönnyebbülés fogta el. Hirtelen érezte, hogy éhes.
„Lemenjek? – Felkelt. – Eh... újra megbámulnak, megsajnálnak,
sugdolóznak... Inkább valami szolgát kellene küldeni, hozzon ételt.” –
Töprengett. Az ablakon át ferdén behulló napsugarat nézte. – Már nagyon
késı lehet... de vajon a szakács mért nem küldött ebédet? A szakács... a
király által szervezett látványos összeesküvés másik részese, akinek, mikor
ık négyen, a vadászmester volt a negyedik, Eudoxiosszal találkoztak,
részletesen el kellett mondani, hogyan mérgezi meg a királyt. Eudoxiosz
akkor adott a szakácsnak a zöld „békesség porá”-ból. S a szakács széles,
alázatos vi-gyorokkal hidegverejtékes arcán, nyújtotta át a kicsiny
rézdobozt Theodorich királynak. Thorizmund emlékezett, hogy akkor
beszélt legtöbbet az apjával, ki egyenként fogadta az összeesküvıket,
mielıtt találkoztak volna Attila titkos követével, s utána is.
Úgy érezte, ez az emlék nem véletlenül merült fel benne. „A szakács
megfeledkezett volna rólam? Most, amikor minden udvaronc arról suttog,
hogy a trónörökös nem vett részt a római követek fogadásán? Nem! Itt
történt valami!”
Mintha láthatatlan verembe zuhant volna. Az éhség fokozta a hirtelen
támadt idegességét.
„A gót királynak mindig a trónörökös a legveszélyesebb versenytársa”
– jutott eszébe a hatalmas törzsfık ajkáról nemegyszer hallott, tréfás
hangsúllyal, de komor tekintettel elhangzott mondás.
„Persze. De hiszen apám így kezében tart engem... bármely pillanatban
elfogathat összeesküvés vádjával. S ki bizonyíthatja, hogy ı, ı volt az, aki
a parancsot kiadta erre a látványos színjátékra Attila titkos követe elıtt? Ki
hiszi ezt el? De ha nem fogat el, nem végeztet ki, akkor is bármely percben
győlöletessé tehet a nép elıtt, azzal, hogy a hunok barátja vagyok. Vajon
az a két levél, melyekben Attila segítségét kértem, s népem hódolatát
ajánlottam cserébe, valóban eljutott a hun királyhoz? Hátha apám kezében
maradt? Vagy a testvéreim birtokába jutott, akik úgy győlölnek engem,
ahogy csak a trónörököst győlölhetik a testvérei. Az árulás vádja valóban
úgy nyelne el, mint a verem, mely lábam alatt nyílik meg.”
Hirtelen eszébe jutott, hogy a helyettes testırparancsnok, aki az
összeesküvés másik tagja volt a király akaratából, s szintén nem kapott
meghívót a fogadásra, milyen komoran beszélt vele az utóbbi napokban.
Homlokán hideg verejték ütött ki. „De hátha test7°5
véreim csapdája az egész? S az apám csak hozzájárult terveikhez?
Hátha ezek a különös, összeverıdött társak csak terhelı tanúk? S a
helyettes testırparancsnok azért komor, hallgatag, a szakács azért hanyag,
mert már sejtik vagy tudják bukásomat, és elhúzódnak tılem?”
Megtörülte homlokát. Végigment az asztalok között. Sokáig nézte a
folyó tükrén túl tarkálló, egyre terpeszkedı menekülttábort, a népek,
törzsek tarka nyüzsgését.
„Cselekedni... cselekedni – merült fel agyában megcáfolhatatlan erıvel.
– Cselekedni... gyorsabban, mint ık... én erısebb vagyok... Ök csak
lármásabbak, tevékenyebbek. Mindig nagy zajt csapnak az istállók elıtt,
mikor a lovakat csodálni jönnek össze a fınemesek. De én, én
gondolkozom. Tudok gondolkozni.”
Az ablakhoz lépett, és a kerti lak teraszán, az asztal mellett ülıket
nézte, ahogy beszélgetve hajlottak egymáshoz: hol Theodorich okos, telt
arca tőnt fel, hol Aetius magas homlokú, finoman hajlott orrú, keskeny
ajkú nagy állú arcéle, hol Avitus ıszülı feje. Thoriz-mund a királyt
nézte:,,Van-e dolog, mely könnyebben megszerezhetı, mint a hatalom, ha
a lélek megtelik démoni hívással? De vajon kitérhet-e a hatalom elıl az,
aki a sors tárulása, a születése által a hatalmat birtokolhatja? Kitérhet-e?
Igen, az öngyilkosság által. De vajon megmarad-e a becsület, a lelkiismeret
vagy a lélek sok egyéb értéke, ha az ember önmaga pusztítja el magát? –
Összehúzta szemét. – Öngyilkosság... vagy apagyilkosság. Mert például
innen egy jó íjász... nem is kell, hogy mesteríjász legyen. Most innen. –
Hirtelen megrémült saját gonoszságának tudatától... Hővös csodálkozással
elhúzódott az ablaktól. Köhintett. – Nem, apagyilkos nem leszek... De nem
lehetek-e valójában a hun Nagykirály barátja? Nem harcolhatom-e ki
magamnak ezt a barátságot úgy, ahogy ezt Aetius teszi? Ki tud arról, hogy
az összeesküvés csak Eudoxiosz megtévesztésére szolgált? Mi lenne, ha
egyszer egy olyan levelet írnék Attilának, melyet nem mutatnék be
apámnak, s nem az ı hívei által juttatnám el a hun szállásokra? Harmadik
levelet. De ki juttatja el? Talán az a hosszú kező, zömök vadász, a
mesteríjász? Nem. Titkos levélvivık kellenek. Elszánt hívek. De hogyan
szerezzek ilyeneket innen, a könyvtárból?”
Komoran lehajtotta fejét. A gondolatok egyre hővösebbek,
reménytelenebbek lettek. „Túlságos nagy ár néhány esztendıs király-
kodásért. S méghozzá le kell gyilkolni valamennyi testvéremet, akiket a
folyton egymás ellen áskálódó fınemesek használnának fel el706
lenem készséges eszközül... vagy hagyni, hogy legyilkoljanak.
Testvérgyilkosság áldozatának lenni vagy testvérgyilkosnak. – Üjra az
ablakhoz lépett. A király bal oldalán álló, a lakomázókat figyelı két
testvérét nézte. Elmosolyodott. – Ó, milyen szívesen lennék
testvérgyilkos... – Aztán leverten sóhajtott. Legyintett: – De hiába, nem
tudok az lenni... nincs más választásom, mint az óvatosság és a várakozás.”
Elhúzódott az ablaktól.
Hirtelen suhant valami a levegıben. Aztán a nyílkoppanás jellegzetes,
érces csengése hallatszott.
Thorizmund visszafordulva nézett a terem félhomályába. A
kézirattekercseket tartó polc díszesen faragott, felhajló peremén, négy
arasz hosszú, farkasölı alán nyílvesszı himbálódzott. Lélegzetét
visszafojtva figyelt. A kertbıl hirtelen felharsant a vendégek kacagása.
Aztán – talán mert minden elcsendesedett – majdnem érthetıen hallatszott
fel Theodorich kellemes, gondos latin beszéde. Avi-tus görög idézetekkel
ékes válasza. Aëtius rövid, halk közbeszólásai és csendes
beszédmodorához nem illı, érdes, olykor mesterkélt nevetése vagy
fölényes, hanyag, olykor trágár gót szójátékai, melyeket mindig
elragadtatással hallgattak a germán vendégek.
Thorizmund visszafelé követte tekintetével a nyílvesszı röptét. Ott,
ahol az íjásznak állni kellett volna, nyílt tér tárult, hangosan, vidáman
beszélgetett néhány gót fınemes, magas rangú római tiszt, a
menekülttáborból a királyi palotába átjött, hatalmas törzsfık és a szász
Villámisten vörös szakállú, vörös hajú, fehér ruhás fıpapja. Az egyik
fıpap, akinek bozontos, sőrő, vörös haja úgy összevegyült a szakállával,
mintha összekovácsolták volna, és mellén nagy aranyveretbe foglalt,
tízezer esztendıs, kicsiny, szent tölgyágat viselt, felemelte karját. Szava
kiáltásszerően hangos volt, láthatóan azért, hogy a teraszon lakomázók is
meghallják:
– Vigyázzatok, szabad kardhordozók! A hun Nagysámán erejénél csak
a démoni ravaszsága a nagyobb! Hetek óta terjesztik itt a menekült népek
táborában Attila titkos követei a hírt, hogy ha a menekült népek összefogva
a gótok ellen támadnak, akkor visszatérhetnek hazájukba, és visszanyerik
mindazt, ami elveszett.
A gót fınemesek elkomorodtak. A magas rangú római fıtisztek
együttérzı aggodalommal hallgattak. Most mindnyájan a terasz felé
tekintettek. A király lassan oldalt fordította fejét. Éles, hővös, kék
szemében várakozás volt.
– Együgyő ravaszság ez, te jós! – kiáltotta mesterkélt, érdes ne7O7
vetéssel, úgyhogy Thorizmund azt hitte, Aëtius nevet. – Hát nem látták
e szerencsétlenek lángba borult házaikat? Városaikat?
A szálas, bozontos, rıt hajú, láthatóan a szászok népébıl való Wotan-
pap lassan közelebb lépett.
– A reménytelenségnél minden ígéret jobb – szók hangosan, ér-cesen
csengı germán nyelven. – Ezért biztatják a névtelen követek a tábor
reménytelenjeit, ragadjanak fegyvert, mert...
Elhallgatott, aztán elırenyújtotta kezét. Rejtelmekkel ékes tekintetében,
északian fehér bırő s jegesen hideg arcán a halálra szántak fenséges gıgje
volt.
– Kimondom, mert a szavam a Villámisten szava, és a halál csak lépcsı
nekem az új életre. Kimondom: névtelen hírnökök suttogják a hírt! Fiad,
Thorizmund, két levelet írt a hun Nagysámánnak. Hőséget fogad a világot
vérbe borító rettegés fejedelmének, hódolatot ígér s a menekült népek
kiadását, mihelyt fejére emelheti az osztro-gótok koronáját.
Mély, fojtott csend támadt. Theodorich vállat vont. Arca mozdulatlan
maradt, de ajka szélén mosoly rezzent.
– Azt mondja a ti szent tanítástok, jós: „A fejedelemnek száz szeme
legyen és száz füle.” Nekem ezer fülem van s ezer szemem. Úgy védem
meg a népemet a hunok ellen, ahogy tudom. Jobban ismerjük mi ıket, mint
bárki más, hiszen elılük menekülünk immár hetven esztendeje ide, az
óceán partjára, a messzi, keleti pusztákról.
Thorizmund mélyet lélegzett. Úgy érezte, a berepült nyíl és a jós szavai
között összefüggés van. Odalépett a könyvtárállványhoz. A már nem
himbálózó nyílvesszıre csavarva levél sárgállott. Lassan lefejtette.
Egészen a szeméhez emelte. A papiruszon ismerıs görög betők
illeszkedtek össze mondatokká: „Most sújts! A Nagykirály serege Délnek
fordult, a gót föld ellen. Siess, mert elsodor az ár. Aëtiusszal üzenhetsz.
Lovagoljatok a menekült népek táborába. A hun Nagykirály kegyelmet
hirdet mindenkinek, aki melléd áll, s védelmére feszíti pajzsát. Az alánok
sátraihoz menj! Siess! Siess!!
 Thorizmund visszahúzódott a terem belsejébe. Visszapillantott az ablak
felé. A kerti fák árnyékából mintha száz íjász feszítette volna feléje íját.
„Sietni kell. Hogy én hőséget fogadtam Attilának? Ha ezt itt a
palotában elhiszik, bármely pillanatban felkoncolhatnak a fınemesek mint
árulót. Talán már körül is zárták a palotát. Aëtiusszal üzenhetek? Igen...
sietni kell...”
708
Felugrott, és szinte futva indult a palota sötét folyosóján. A kerti lak
terasza elıtt habozva megállott.
– Hát te hol voltál? – hallatszott barátságosan az apja hangja.
Theodorich az asztalra könyökölve, a részegek jóakaratával intett feléje. –
Kerestettelek mindenfelé.
Thorizmund lassan közelebb lépett. A király intett a másik két fiatalabb
fiának, hogy adjanak helyet a bátyjuknak, és Aëtius felé hunyorított.
– Ez a legveszedelmesebb fiam – szólt halkan. – Errıl mondta a jós,
hogy levelet írt a hun Attilának.
Körülpillantott. Tudta, hogy Aëtius és Avitus – aki egykor Gallia
prefektusa volt, de mindig az osztrogótok pártját fogta – részegnek tettetik
magukat, hogy rávegyék a királyt az ivásra, és kikutassák szándékát. A két
római valóban Theodorichot figyelte, s valahányszor ajkához emelte a
kelyhet, ık is hevesen, mohón tettették az ivást. Aëtius szokatlan
mozdulattal mellére tette a kezét. Éles, okos, fekete szeme homályosan
csillant. Közelebb hajolt, és a gót fejedelem vállára ütött; nem fejedelmek
és királyok, nem jogtudós hadvezérek vagy lángesző államférfiak ültek itt
most, az asztal mellett, hanem részeg, öregedı katonák. S a keni lak sátorrá
vált körülöttük. Mozdulataik suták voltak. A római sokáig nézett
Theodorich arcába.
– Dionüszoszra mondom, nagyszerő gyerek vagy – szólt rekedten. –
Van eszed... van.
Újra a mellére szorította hosszú ujjú, finom, s mégis erıs kezét.
– Hát, király, te ismersz engem régóta. Igaz-e? Sokat harcoltunk
egymás ellen. Itt mondom neked, nincs Valentinianus cézárnak hőségesebb
híve nálam... nincs, s nem is lehet. Én apja voltam neki apja helyett, mert
én, te, király, én... a császárné szeretıje voltam hosszú évekig. Most is a
cézár parancsolta meg, jöjjek ide, hívjalak a hunok ellen harcba. Hát itt
vagyok! Gyere, király, haljunk meg együtt a csatában. Szép a halál a
harcmezın. Fúvass riadót! Én lovagolok az élen. Meghalok. Hát lehet
másképp? Ezzel a maroknyi haddal? Mindegy! A cézár parancsa: megyek.
– Felemelte kezét, és zengı, olykor rekedt hangon, ütemesen, mint a
halálba induló gladiátorok, szavalta: – Ave caesar imperator, morituri te
salutant.
A király részeges meghatottsággal úgy ragadta meg a karját, mintha a
másik már indulna is.
– Ne menj. Látod, én sem megyek. Hát ellenségünk nekünk Etzel
König? Hisz békét ajánlott! A frankok? Hát csak pusztítsa a fran709
kokat kedvére! Mennyit verekedtünk ezekkel a szckercés vadakkal! Mi
támadjuk meg Attilát? Hát olyan részeg bolond sohasem leszek,
akármennyit iszom! Magamra omlasszam az eget?! Hát téged csak halálba
küld a császár, hogy megszabaduljon tıled! Aztán akkor úgy lenyilaznak a
hun íjászok, hogy olyan leszel a sok nyíltól, mint az agyonvert sün, s akkor
ı köti meg a békét a hun Nagykirállyal! De mit riadózunk! A hun fısereg
most Metz várát ostromolja. Ti, rómaiak, persze másképp hívjátok ezt a
várost, de most nem jut eszembe a latin neve. Vagyis mégis: Metis!
Szóval, Metz! Sohasem veszik be a hun lovasok! Én tudom! Azt a várost
olyan falak védik, hogy Róma megirigyelheti.
Beszéd közben részegesen, érdesen az asztalnál ülık oldalába
bökdösött. Ezen nagyokat nevettek. Avitus ıszülı, kopaszodó tarkóját
vakargatva, még félig ittasan is kifogástalan görögséggel mesélt arról, mi a
különbség a római, az athéni és az egyiptomi hetérák ölelési módjai között.

***

Itil nyergében elırehajolva nézte a hajnali ködben felmagasió

városfalakat, a döntı rohamra felvonuló, roppant tömegeket. A sokaságból
kiemelkedı, tízezernyi ostromlétrát. A harcosok most gyalog sorakoztak,
népek szerint. A keleti halmok mögül újabb és újabb tömegek zúdultak.
Léi, aki a vezérek körében osztogatta az utolsó parancsokat, inkább
jelzéssel, mint szóval ismételte az egyes rohamseregek felé a hadmozdulat
lényegét újra és újra, kinyújtott karral, könyökben behajtva, jobbra vagy
balra lendítve nagyvezéri buzogányát, melyen hét hosszú, fekete sastoll
ívelt, hogy a jelzésparancs messzirıl köny-nyebben értelmezhetı legyen.
Sámánok magyar nyelvén ismételte a végsı parancsot. Tudta, hogy a
tolmácsok okosan csak az illedelmes szavakat fordítják le az ötvenkét nép
vezéreinek, és hetvenkedı íjásztitkokkal rikoltozva rendelkezett.
– Halljátok-e, ti, királyok! Ide figyeljetek jól, ahányan vagytok, ti,
fejedelmek! Úgy forgolódjon mindenikıtök istenadta népe, a serege elıtt,
úgy kanyaríttassa az ezredeket, hogy ha hétszer is belétek vág az
istennyila: visszafelé út nincs! Aki hátrál, egybül torkába kapja a nyilat.
Aki meg vezér vagy akár tizedes, az százszorosán vigyázzon! –
Buzogányos karjával a nyugati út mentén emelkedı halomra mutatott,
melyen mint roppant, hegyes denevérfogak, frissen hegyesre ácsolt karók
emelkedtek. – Ott, az a hetvenhét karó a gyáva vezéreket várja! Azokon
lovagol az, ki népének vitézi dolgokban
710
igaz példát nem mutat 1 Vagy a gyávát azon szempillantásba saját
fejedelmi kardjával fel nem koncolja! Mert minekünk, kik e földre békét,
szabadságot, igazságot hozunk, nem árt annyit a legerısebb, legeszesebb
ellenség sem, mint néhány üvöltı gyáva!
A királyok, fejedelmek hallgattak. Olykor várakozva tekingettek a
garabonciás tolmácsok felé, kik szemtelen mosolyukat rejtve, mozdulatlan
arccal, csak a szemükkel vágtak egymás felé, mulatva a nagyvezér sokat
gúnyolt s utánozott, rikácsoló, vijjogó lovashangján. Aztán mindenki a
Nagykán megsápadt, rejtelmesen halvány, egyszerre ismeretlenné vált,
holt-mozdulatlan arcvonásait kutatta.
Itil mélyen ülı szemében, ahogy a falakat nézte, a hozzáférhetetlen
barlangban elrejtızött, vadra váró vadász figyelme és kíváncsisága volt.
Most történt elıször a hadjárat alatt, hogy a harcosok leszálltak a lovukról.
A hun népek gyaloghadosztályai furcsa, szinte nevetséges mozgással
sodródtak elıre: soraik minden lépésnél összezsúfolódtak. Nem
villámgyors mozgású, félelmetes ezredek, de ösz-szezsúfolódott, tengernyi
tömeg topogott elıre, vagy torpant meg egyenetlen hullámzással a kürtök
szavára, melyek most nem a ménest nevelı táltosok hosszú esztendık
munkájával betanított harci méneket, de embereket irányítottak, s ez
különös, megalázó érzést, szinte levertséget keltett. Az íjászok
szégyenkezve hallgatták a hátrahagyott lovaik ménesei felıl a kürtjelre
felharsanó, bánatos, emberien csodálkozó nyerítést. Egyszerre ezer és ezer
harci ló nyerített, nyugtalankodva ágaskodott, megdöbbenve kereste a
lovasát, aki elmerült a hullámzó, végtelen sokaságban. Az íjászok
egyenetlenül bukdácsolva, nyolcan-tízen szorongattak egy-egy
ostromlétrát, úgy kapaszkodva beléje, mintha félnének, hogy elvesznek a
tengernyi gyalogostömeg árjában.
A rohamra felvonuló keleti gótok, gepidák, herulok, skirek, tur-
cillingek, a hódolt frankok, burgundok s a többi germán nép vasba öltözött
rengetegébıl gúnyos vagy tréfás kiáltások röppentek a nyeregbıl leszállott
pusztai lovasok felé. Páncélosán, pajzsosán, az erdılakók biztos járásával
indultak a falak felé, biztonsággal emelve a frissen ácsolt, fehéren villanó
létráikat.
 Itil felemelte kezét. A nagyfejedelmi kürtök felrivalltak. A népek
tengerén hullámzás áradt. Kiáltások röppentek.
Új kürtjel, új lendület: új hullámokat sodor a mozdulatok fokozódó
ritmusában. Már ezreket. Őj kiáltások, melyek már tízezrek torkából
rivallnak. Az emberhullámok áradattá válnak, mely mennydörgı zúgással
hömpölyög a városfalak felé. Itil érezte, amint ahri7”
máni erık démoni, kozmikus, roppant forgószele kél a lényébıl. A
népek tengere akaratának láthatatlan fergetegével korbácsolva, pengék
acéltajtékját vetve torlódott elıre. Fent, Metz bevehetetlen falain
meglendült a hajítógépek titáni gerendakarja. Üstökösként li-lásfehér
lángcsóvát ívelı, olthatatlan tőzzel lobogó lövedékek röppentek. A falakon
zsúfolódó dárdák lehajlottak. Ezernyi hegyük úgy villogott a mellvédek
kövei között, mint ércesen lobbanó, acélosan mozdulatlan láng, melynek
fényében a halál el nem halványuló árnya rejtızik.

***

Késı este volt, mikor a vezérek tanácsra jöttek össze. Olyan csend és
némaság volt, hogy tisztán hallatszott az ezrek és ezrek vérével öntözött
falakról a hálazsoltárok zengése. Léi megdörzsölte homlokát.
– Hiába, nem való ez a gyalogosharc a lovas íjásznak – szólt fejét
csóválva. – Mire egy feljut a falra, addig tíz kap nyilat, ólomlövedéket,
vagy rakásra égnek a hajítógépek tőzcsóváitól. Vasruha kellene ezeknek,
mint itt, Nyugaton, de ahhoz meg mennyi kovácsmőhelyt kéne építeni!
Megyer törzs sámánnyelvén beszélt, hogy csak a pusztai
nagyfejedelmek értették, aztán a keverék hun-gót-latin szójárással, melyet
mindenki értett, döfködte a keleti gót királyt:
– Lassan mozog a néped, te, király!
Theodemir északian fehér bırő, csontos, kemény arcán szokatlan gıg
látszott.
– Akármilyen lassan, gyorsabban, mint a hunjaid, nagyvezér.
Tizenkétszer jutottak falakra a harcosaim, s míg odafent vívtak, elégtek
mögöttük az ostromlétrák. De aki fent elesett, az olyan szépen halt meg,
hogy külön temetés illene számára, ha holttestét nem kon-colták volna fel
darabokra, szemetek láttára, a falakon.
A hatalmas termető, medveerejő Ardarich nem várta be a nagyvezér
válaszát, és egyszerre mindkettınek helyeselve rázta bozontos fejét:
– Kevés a fegyverkovács mifelénk a dáciai hegyekben. Lám, a frankok
harci szekercéje milyen jó, élesebb, könnyebb, mint a miénk. Mégis
nagyobbat sújt, nem csorbul ki! A frankok, akik a falakon harcolnak, olyan
acéllal fedik pajzsaikat, hogy azt a mi lándzsánk ugyan át nem üti, de az ı
szekercéjük úgy szabdalja a mi medvebırrel bevont pajzsainkat, mintha
puhafát vágnának.
Csend lett. Itil, aki a sátor sarkában álló kerevetre ledobott tigris7”
bırön, egyszerő pásztorruhában ült, körülpillantott, és halkan mondta:
– Húszezer halottunk hever a falaknál és a várárokban. Ha minden nép
saját módja szerint temeti el a halottakat, akár tíz napig itt késlekedhetnek
a város elıtt. A városbeliek is vesztettek öt-hatezer halottat. Ha a járvány
fekete szárnya suhan a seregek felett, bizony egyformán hull a sirba barát
és ellenség. Ezért mondom, menjenek követek Metz püspökéhez, aki a
védelmet vezeti. Mondják meg: ha szépen eltemetteti a rengeteg holtat, s
imákat mondat értük itt a harcmezın három nap, három éjjel, abbahagyjuk
a város ostromát, és továbbvonulunk.
A sátorban a meglepetés moraja hullámzott. Léi kard szabdalta, ravasz
rókaarcán sápadtság ömlött el.
– Ma ötezren hullottak el a városlakók közül. Még két ilyen rohamot
nem bírnak ki – szólt gyorsan. – Ha elvonulunk, ez: vereség. Nem lesz
város, amely kaput nyit elıttünk. Mindenki harcol ellenünk.
Itil könnyed mozdulattal verte le bı csikósöltözetérıl a port.
– Járj gyorsabban, mint a hír, s erısebb leszel, mint a hír szava – vetette
oda mayar sámánnyelven, aztán úgy, hogy a vezérek mindnyájan értették,
folytatta: – Arra gondolj, nagyvezér, hogy egész Észak-Gallia menekül
elılünk. S ha nem elızzük meg a menekülık gyülekezését, százezres
hadak verıdnek össze ellenünk. A halálos veszély a gyávákat is hısökké
változtatja. Villámgyors csapással a gyülekezést kell megelızni, a védelem
lehetıségét. Mert ha megelızzük a védekezést, az már diadal. De ha már
kardot-pajzsot ragadhat az ellen, akkor ez még csak harc, melyben a
gyızelmet sok vérrel kell kivívni.
A sátorban némaság volt, és a hódolt népek fejedelmeinek arca
egyformán merev, mozdulatlan. A hun nagyfejedelmek megkönnyebbülten
vagy csalódottan kiáltoztak.
– Ha egyszer a mi birodalmunk az ország, miénk a város is, akármilyen
magas a fala – szólt mély, mormogó hangon az óriás termető Togrul
kuturgur fıordas.

***
 Az elhagyott hun táborhelyen, a rég kihunyt tábortüzek fekete
pecsétjeirıl puhán surrogva röppent fel a bársonyos hamu a város nyugati
kapujából kiáradó sokaság lépte alatt. Végig a csatamezın, a városfalak
tövében, a várárokban, a Mosel kavicsos partján heverı holtak halmai
mellett ezernyi sításó ásója csendült. Halotti zsoltárok
713
zendültek. Az elesettek mozdulatlan arcán, drágakövekkel szikrázó
füstölık százaiból, kanyargó, tömör, kékes tömjénfüst leheletfinom
árnyéka lebbent. Alkonyodott. Metz kékes, sötétlı falaira boruló, súlyos,
rıt napsugarakban egyszerre izzottak fel a tízezer elesett alvadt vérének
hosszúkás foltjai, sötét csíkjai, melyek mint rettentı rovások, húzódtak a
kardcsorbító köveken. A csatamezıre kiáradó tömeg úgy látta, a falak
vérben áznak. S ezrek ajkáról itt is, ott is ujjongó iszonyodással harsant a
diadalkiáltás:
– Kürie eleiszon! Az Úr velünk! Az Úr velünk!!
A magas, ısz szakállú, híres aszkéta, az önsanyargatással a szentség
tisztaságát szomj úhozó püspök, ki most kápráztatóan villódzó, nehéz,
páncélszerő, fıpapi aranyköntöst öltött a durva szırcsuhája fölé, megállott
a szélesre táruló, roppant tömegsír mellett, mely hatalmas, sötét örvényként
sodorta mélyébe a szerteszéjjel heverı holtakat. Körülötte a hunok elıl
messze földrıl menekült fıpapok csoportosultak. Dallamos zörrenéssel
lendültek a füstölık. A templomi zászlók aranyszıttesén Metis falait
oltalmazó szentek arcvonásai leb-bentek. Könnyő, rezes árnyalattal
csillogtak az alkonyban a várost védı burgund nemzetségek ezüst
medvefejekkel kivert, háromszögő wormsi pajzsai. Az Ardennek
áthatolhatatlan rengetegébıl elıjött frankok kovácsoltvas farkasfej törzsi
jelei emelkedtek ısrégi farag-ványokkal televésett, szent tölgyrudakon. Az
emberek az ostrom halálos árnyékából való menekülés kábító örömévet
tódultak temetni az elesett ellenség ezreit.
Mindenki temetett. Ifjak, férfiak, nık, öregek, gyerekek.
A püspök ısi, könyörgı mozdulattal emelte fel karjait:
– Seregek üra, gyızhetetlen Isten! Végtelen a Te dicsıséged, végtelen a
Te jóságod! Irgalmazz e pogányok lelkének, kik keresztény szentségek
áldása nélkül szállnak e sírba. Bocsásd meg nekik az ı bőneiket, mert nem
tudták ık, mit cselekszenek...
A csatamezı szélén emelkedı, szelíden lejtı dombon álló, ırségre
kirendelt lovasok, kik apró csoportokban, széles lánccal vették körül a
temetésre kiözönlött sokaságot, hirtelen megfordították lovaikat, és vad
vágtatással száguldottak vissza.
 – Meneküljetek! Jönnek a hunok! – szállott a kiáltás.
A száz meg száz sírnál tolongó sokaságon egyszerre átrezzent a páni
rettegés. A rettentı sejtelem, melyet oly sokan kimondták, s amely minden
látszat ellenére ott lappangott mindnyájuk lelkében, hirtelen dermesztı
valósággá vált.
Egyszerre olyan iszonyú dolog történt, hogy a menekülık, iszonyú,
démoni csodát vélve, kiáltozva hulltak térdre. A sírba vetett tetemek
garmadáiból, a mezın szerte heverı elesettek közül százan és százan
ugrottak fel. Alvadt vérrel bemázolt arcukon gyilkos düh. Cselnek
összeszabdalt' véres ruháikban valóban feltámadott holtaknak látszottak.
Nem a nyitott kapuk felé rohantak, de oda, ahol asz-szonyok, gyerekek
csoportosultak. A menekülı férfiak elé terelték tömegüket. A férfiak
megtorpantak. Ezernyi harcos rohant menteni asszonyát. Ki elıre-, ki
visszafutott. Úgy látták, mintha hegynél nagyobb, viharfellegnél
ormótlanabb, éj fekete paripák démoni ménese vágtatna feléjük, eget-földet
remegtetı mennydörgéssel. A felbomlott ırláncban vágtató városi lovasok
mellett száz meg száz mesteríjász hajszolta ırjongı száguldásra a pusztai
népek leghíresebb szent méneseibıl válogatott paripákat a nyitott kapuk
felé. Nem gázoltak a kétségbeesetten kiáltozva menekülı sokaság közé.
Nem rántottak kardot. Nyílzáporuk a kapuknál tolongó csoportokat érte.
A mezırıl, mindenfelıl ezrek és ezrek futottak. A tömeg megtorlódott
a kapu elıtt, a holttetemek küszöbénél. A mesteríjászok nyílzápora most
már rájuk zuhogott. A tetemek küszöbe magasabbra emelkedett. Körös-
körül kardot rántva, pajzsát emelve, rontott a lovasokra a sírásók sokaságát
védı ezer meg ezer vitéz.
A lovasok visszarebbentek. Félkörben keringtek a kapu elıtt, mintha
most ık védenék a bejáratokat a visszaözönlık ellen.
A holtak között elrejtızött, néhány száz válogatott bajvívó most a
Frank Kapu felé rontott. A kapuırség harcban felülmúlhatatlan páncélos
ripuári frank vitézei megtorpantak az ırjöngve ide-oda hömpölygı
sokaságban. A pusztai bajvívók átlendültek a nyitott kapu elıtt feltorlódott
lenyilazottak halmán. A mesteríjászok újra és újra zuhogó nyílzáporának
halálos függönye alatt vadul vagdalkozva rontottak fel a két kapubástya
lépcsıjén.
A halmok felett száz kürt rivallt.
Tíz válogatott kopjásezred élén Thonuz besenyı beké, Kibér1 kazár
boksa és Törtei kende vágtatott. Az ezredek századokra bomlottak, melyek
új és új halálos hurokként fogták körül a menekül ket. Itt-ott
kétségbeesetten lángolt fel a harc. A száli frank szekercéHc és burgund
kardvívók a püspök körül vagdalkozva hátráltak a két nyitott kapu felé, a
Nyugati Bástya mellett, a városba. Körös-köri 1, a mezın vad öldöklés
kavargott.
Bent, a város házai között már csapkodott a láng. Mindet )ás-tyán
összeverıdtek a kétségbeesett bátorsággal küzdı polgárr de
715
a Frank Kapun át, melyet a válogatott pusztai bajvívók csapata
elfoglalt, most feltartóztathatatlanul dılt a betört pusztai had.
A dombok mögött új és új néphullámok zúdultak a város felé.

***

Itil a dombon állott. Érezte, hogy a legdémonibb démoni erık

továbbsodorják.
A domb alatt elvonuló avar kopjásezredek, melyek a tőzvész fényére
fordultak vissza a nagy zsákmányolás felé, megtorpantak. Hetvenezer
szempár szegezıdött reá: titáni, éjfányő tüzükkel lobogó, fekete lovas képe
hullott a harcosok öntudatsíkjára, és átsuhant rajtuk az ujjongó rettegés.
... Roppant, fekete lovas vágtatott a domboldalon Nyugat felé. Az
ezredek parancskürtjel nélkül fordultak utána, mint csóva az üstökös
nyomába. A titáni lovas árnyéka a halmokon, a dombokon, mint fekete
folyam nyúlt a messzeségbe. Most, mikor lényében a városmáglya démoni
áldozatának ereje feszült, mindenki láthatta hegynél magasabb,
viharfellegnél irdatlanabb, villámnál félelmetesebb alakját.
Messze, Reims városának fıterén, a székesegyház elıtt összeverıdött
tömeg várta a híreket Metz felıl. Ezrek és ezrek tekintete irányult Keletre.
Imák morajlottak. Üjra és újra szállott a térdre hullottak ajkáról a
könyörgés: „Uram, irgalmazz... Uram, irgalmazz.”
A Rettegés Fejedelmének roppant alakja, mint irdatlan viharfelleg,
emelkedett a láthatár fölé. Az ima fokozatosan halt el. A lelkekben
der.nesztı erı fuvallata szállott. Tízezer táguló szempárban tükrözıdött az
ırjöngı vágtatásban közeledı démoni lovas alakja. A sokaságból egyszerre
tört fel az iszony sikolya. Végig az utcákon, egymást gázolva rontottak be
a székesegyház kapuján.
Csak egy ember állott a székesegyház elıtt megüresedett téren.
Szemében nem volt rettegés. Kezében magasra emelte a keresztet. Ajkáról
démonokat őzı imák szállottak.
Keletrıl a térre vezetı utca végén vágtatás robaja csapott fel. Ezer jász
kopjás száguldott.
 Oyma, aki a jász sámán cobolyprémes, ısrégi Ajtony Palástjában,
fövegén a Szent Turul-szárnnyal, fegyvertelenül lovagolt a kopjá-sokkal,
intett a vitézeknek, álljanak meg. Megvárta, míg Itil Nagysámán alakja
feltornyosul a téren.
– Ki vagy? – kérdezte a magányosan álló, keresztet emelı férfitól.
Az összeszorított ajakkal nézett rá. Aztán hangosan, ércesen mondta:
– Ego sum episcopus Nicassius...
Oyma sámánszemében ıszinte rokonszenv és elismerés volt.
– Mért állasz elénk?
Nicassius összehúzott szemmel nézett a magasba:
– Bevárom az Isten akaratát...
Fél század kopjás akkor viharzott el mellettük, üldözve a
székesegyházba menekülıket. Egy koromfekete hajú, hosszú legény széde-
legve a harc s a vér látásától, szinte vízszintesen elnyúlva nyergében
suhintott pehelykönnyő, borotvaéles szkíta kardjával a magányosan álló
férfi felé. Nicassius úgy hajlott elıre, mintha az el nem hangzott, de
lelkében felharsanó kérdésre hallotta volna meg a választ. Kopaszodó feje
a tér vérbe borult kövére hullott.
Bent a székesegyházban vad sikoly szállott:
– IiiüisteeeeenU! Hol vaaaagy!!!?
Itil és Oyma érezték, hogy ez a kétségbeesett sikoly erıt idézı
varázsszóként zendül át a szellemsíkon.
Az öldöklés vad kavargásában hirtelen tompa moraj hullámzott.
A székesegyház épülete megremegett. Falán széles repedés nyílott. A
jász kopjások lovai nyerítve ágaskodtak.
Oyma felemelte kezét:
– Erısödik a Keresztrefeszített hatalma: már jelt tudott adni népének.
Itil sokáig némán lovagolt mellette.
– Ha elérjük Aurelianumot, Gallia szívét, a gót föld kapuját, megállunk.
Megszabjuk az új népek.új országait. A gótoknál Theo-dorich király oly
egyedül maradt, hogy hatalma csak az én segítségem által lehet erıs.
Rómában Aëtius lesz a helytartó. Miért zúdítanánk ily iszonyú pusztítást
Gótországra és Galliára? Botor gazda pusztítja saját nyáját.
Oyma bólintott.
– Ma délben Zenki bán alán követei jöttek Orkháb sámánhoz. Arra kér
minket az alánok királya: siessünk, ö kezünkbe adja Aurelianumot, Gallia
szívét, Gótföld kapuját. De sietni kell, mert a városban egy Anianus nevő
fıpap lazítja a népet ellened.
 Halkan beszélgetve lovagoltak tovább. Lovaik árnyéka vibrálva táncolt
a széles, pompás, római út kövein. Mögöttük egyre vadabb lángolással
lobogott a városmáglya. Itil félig behunyt szemmel, sámántekintettel nézett
szerteczéjjel.
717
– Mi város lobog ott északon?
Oyma a lelke taván messzi csillagfényként felvillanó jeleket nézte.
– Amiens-nek hívják a gall parasztok. Kibéd boksa kazár íjászai
perzselik.
– S az ott?
– Az ott Tongres...
Itil gondolkodott. Aztán halkan, egyenletesen, úgy, hogy a lova
patkódobbanása szinte ütemközt vont egy-egy szava közé, beszélni
kezdett:
– Tudun avar kagán és Ulmár, aki a bán itt nálunk, a hódolt alánokkal
lovagoljanak Aurelianum felé. Theodorich nyugati gót királynak és Aëtius
magister peditum et equitumnak titkos levélben írjátok: Aurelianumnál
visszafordulok. Az a folyó lesz a határ, melyet Loire-nak neveznek a gall
pásztorok, halászok, és amely kétfelé osztja Galliát. Thorizmundnak
küldjön hírt Eudoxiosz. Cselekedjen gyorsan. Ha a gótoknál viszály támad,
mi gyorsabbak leszünk. A szökevény alánok Nagyfejedelme, Sangi bán,
verje le lándzsásaival Aurelianumban, aki ellenáll. Ha kinyílnak a város
kapui, mindenki kegyelmet kap.
Az estébe hajló alkonyatkor olyan volt a Rómánál rómaibb Gal-lia,
mint a messzi, végtelen, keleti puszták, ha százezernyi íjászt felırlı,
rettentı csaták tombolnak hatalmas, névtelen népek tengernyi seregei
között, hogy eldöntsék sose hallott, határtalan, nagy birodalmaknak istenek
által még ki nem kovácsolt sorsát...
A behorpadó láthatárokon új és új lovastömegek merültek fel. Kilátó
fákon jelzıfáklyák lobogtak, tüzes nyilak íveltek, irányítva az ezredeket.
Az íjászseregek mögött most tőntek fel egyre sőrőbben, egyre több
végtelen menetben húzódó, roppant szekérsorok.
Ismeretlen, különös arcú, különös szavú népek vonultak, kiknek Gallia
örök tavasszal ékes földjét ajándékozta Itil, az Égfia sámánakarata. A
szekerek vándorló városai mögött milliós ménesek, láthatártól láthatárig
hullámzó gulyák, határtalanul szétözönlı nyájak. Lassan, nyugodtan
hömpölyögtek a vándorló birodalmak. A furcsa, idegen arcú asszonyok,
öregek, gyermekek közönyösen néztek ki a szekerek gyékényponyvája
mögül. A vezérek, törzsfık kápráztató szekérpalotái ott maradtak az Alpok
égig érı küszöbe mögött.
Ha megállt a vándorbirodalom, egyszerre horizonttól horizontig
sátorszekérvárosok nıttek a letiport vetések között, elborítva a még
füstölgı falvak romjait, a virágzó gyümölcsösöket, a sárba taposott
szılıket, a halmokat, a síkot. Vidám zaj kavargott. Messze, a lát718
határon túl, Nyugaton, még lángoltak a városmáglyák. Itt, a tovafutott
népek helyen már puszta terjengett, és mintha ismeretlen or-S7ág támadt
volna a tovatőnt, Cézárnak kilencvenkét ifjú, hamvas bırő, forró ölő,
hajnalszıke hajú szeretıt adó Gallia helyén.
Az öregek, az otthon maradt nemzetségfık összeültek a tábortüzek
körül.
– Szép ez a fő itt, szép. Csak sok az esı, nyugtalan a jószág –mormogta
egy kopaszra borotvált fejő nemzetségfı. A többi, a hetvenegy
kardvágással ékes Oguz, a törzs egykori legjobb mesteríjásza, Orgovány, a
legszebb hangú énekes, Oyma, a mindig vidám, legszebb, legıszebb
szakállú Ogutur hallgattak. Aztán Oguz mégis megszólalt:
– Szép a fő? Te azt nem látod sehogy se, te, csikós, vénségedre, hogy
szép, de nem jó! Hiába, nem szokta meg ez a pusztai jószágfajta. Teleeszi
magát. Felfúvódik. Az én gulyámban csak tegnap any-nyi jószág elhullott
már, mint odahaza, ha kevés télen a széna.
– Itt aztán nincs aszály! – szólt Orgovány, aki sőrő hajával, hibátlan,
villogó fogával táltosnak látszott.
– Nincs – helyeselt Ojbarsz. – Itt olyan sőrő a fő, szépek a rétek, a föld
meg olyan kövér, hogy akár kıvárosokban is elélhetnénk. Nem kell itt a
nyájat terelgetni, se a gulyát, ha egyszer megkapta a legelıt a nemzetség,
csak a ménest... azt, ha már az a sora a dolognak. Mert itt a tél annak tél,
aki itt az idıjárást megszokta, de nekünk... Odahaza ilyenkor még jég áll
azon a nagy folyamon, amit csak úgy hívnak az északi vadászok, hogy Ob,
vagyis Víz. Nekünk tavasz itt a tél, nem más. Minek itt vándorolni? Hová
menjünk?
Egyszerre szokatlanul mély csend lett. Az arcok megváltoztak. A
szemekben zavar rejtızött.
– Aztán építsünk házakat? – kérdezte halkan Oyma, de úgy, hogy
mindenki meghallotta.
Ogutur széttárta kezét.
– Melyik asszony bánná, ha sátor helyett szép kıházban lakna? Újra
zavart csend lett.
– Hiszen télen még lehet.
 – De itt nincs tél.
– Olyan a kıház, mint a fogoly medvének a verem. Én ugyan nem
maradnék benne tavasszal.
– Ez jó... ez a föld, csak olyan kicsi, hogy térül-fordul benne egypárszor
a szekérrel a törzs, aztán újra ott van, ahonnan elindult.
719
– Hát ha ezt a sok kısátrat lebontottuk, tán több lesz benne a hely.
– Ha ezt a sok erdıt felégetjük, lesz ám ott is jó legelı. Én már láttam
ilyent.
... A láthatáron roppant füstfelleg emelkedett. A szekérváros tábortüzei
mellett pihenésre gyülekezı százezernyi nı, gyermek, öreg úgy látta,
irdatlan, fekete paripák vágtatnak Nyugatra, és iszonyú száguldásuk alatt,
mint a bőnösök lelkei, gomolyog a lángoló város szikraözöne.
– Úgy mondják, az Iszonyú Ahrimán birodalmat tipró, fekete ménesét
zúdította a Nyugat népeire a Nagysámán – szólt halkan valaki.
A pillantások komoran, élesen szegezıdtek az irdatlan füstfellegre,
keresve benne a démoni jelenlét jeleit vagy a Rettegés Fejedelmének a
lelkeken átcsapó, dermesztı s elhamvasztó leheletét. Az égbolton lassan
gyúltak a csillagok. A szekérváros utcáin a fekvéshez készülıdve hozták ki
a báránybır subákat az asszonyok.
– Úgy mesélik a foglyok, hogy az a keresztre feszített Isten, akié ez az
ország volt, elment innen. Ezért mind üresek a keresztek a templomaiban –
hallatszott halkan a homályból.
– El-e? De azt meg egy táltos se mondta, amióta azon a nagy nyugati
folyón, a sok bárkán általjöttünk, hogy látta volna itt ezeken a legelıkön a
Kardisten ménesét.
– Így van ez. Az egyik isten elment, a másik meg el sem jött. Sehogy se
jó ez. De hát ennyi népnek hogy is lehetne istene? Nem is lehet, mert
ezeknek kevés... Olyan az Isten, mint egy darab friss kenyér. Visz belıle ez
is, az is... Tör belıle ez is, az is. De ennyinek juthat? Azért történik most
ennyi gonoszság, mert ennyi ember isten nélkül marad.
A szavak lassan halkultak el. A csillagok erısebben ragyogtak. Körös-
körül, a láthatáron hullámzott az égı városmáglyák lángja.
– Nagy vihar után mindig jók a legelık – hallatszott álmosan.

26.
 Lágy, gyönyörő tavasz volt. A hadi alakzatban ezred ezred után vágtató
kopjások barna arcába néha meleg esı hullott. A keleti puszták tikkasztó
nyári forróságához vagy dermesztı hidegéhez szokott

lovasok szinte áhítatosan nézték a könnyő fellegek mögé rejtızı napot.

A kopjak hegye mindig nedvesen csillogott.
A keleti puszták vad hóviharaira gondoltak. A jéggel dermesztett,
tengernyi széles folyamokra, a hófúvásban elmerülı nyájakra, a
fagyhalálba dermedt csordákra, a csontot repesztı fergetegben felboruló
sátrakra. A szállásokra, melyek nyomtalanul merültek el a hó tengerében,
ha nem győjtöttek elég szénát a jószágnak a rettegett, aszályos években, s
csak hóolvadáskor tőntek elı a kihamvadt tüzek körül csonttá fagyott
nemzetségek megfeketedett tetemei.
– Hát erre nincs aszály – hallatszott ezredszer is a harcosok soraiban a
sokat jelentı hümmögés.
A kopjákon vidáman röpködtek az Atlanti-óceán felıl szálló szélben a
törzsek, híresebb családok kicsiny, tarka, keskeny sárkánynyelv-zászlói.
Az íjászseregek Gallia szíve, Aurelianum és az óceán partja felé
rohantak, széles, legyezı alakban szétterjedı ívekben. Tudun avar kagán
hetvenezer íjásza élén száguldott nyílegyenesen a város felé. Kibéd kazár
boksa ötvennyolcezer kopjással kanyarodott a várostól nyugatra, a Loire
mentén, az óceán partjaihoz, hogy elvágja Armo-rica menekülı népét, a
breton parasztokat a gót földtıl. Thonuzoba és Ulmár, a hódolt alánok
bánja, ötvenkétezer besenyı és keleti alán vitézzel keletrıl ívelt
bekerítésre, hogy megkönnyítse Sangi bán számára a nyugati alán ezredek
összevonását a városban, elvágja a habozok útját Tolosa felé. Gallia
különbözı részeibıl, a városmáglyák felıl Törtei kun kende tizennyolc
törzsének nyolcvanezer harcosa, Bodony bolgár cár húszezer lándzsása,
Oyma jász sámán tizenötezer íjásza és Togrul kuturgur fıordas
huszonkétezer kardlovasa élén, egymással versenyezve száguldottak
Aurelianum felé, melyet akkor már Orleáns-nak mondtak a gall parasztok.
Maga Itil Nagysámán, Léi nagyvezér és Orkháb fıtáltos a Szajna síkján
lovagolt, vezetve a Nyék-, Megyer-, Kürt-Gyarmat-, Kara-, Kaza-, Tarján-,
Jenı- és más hun-magyar törzsek válogatott, gyors lovasait, testırezredeit.
Elfoglalták a mai Párizst, aztán egyre gyorsabban kanyarodtak délnyugatra,
Aurelianum felé, ahol már szikrák özönét árasztva a csillagos égbolt felé,
minden lángolt, ami tőzbe borulhatott. Démoni áldozati tüzekkel égtek a
kisebb városok. A délre rohanó hadak száz- és százezernyi harci lova
nyomán felgomolygó por fellegébe borulva parázslottak a falvak, izzó
láptüzeknek tőntek a réteken égı, apró tanyák. Nádasok lobogtak, szélesen
hömpölygı lánghullámmal, mintha a messzi, égı puszta képe tőnne fel az
At721
lanti-óceán felıl sodródó ködökben. Hónapok óta égtek az erdık és
ligetek. A hun népek elıreyiharzó hullámai mögött súlyosabban, lassabban
hömpölyögtek a többi népek seregei: Theodemir keleti gót király
hatvanötezer láncpáncélos, sisakos, hosszú, egyenes karddal, lándzsával
küzdı nehézlovassal, Ardarich medvebırös, szekercés, gepida
hegylakóival, Edekon a herulokkal, skirekkel. Még mögöttük is új és új
népek áradtak végeláthatatlan sokaságban egyetlen cél felé.
Kék párás, májusi reggel volt, mikor Aurelianum falai feltőntek a
Nagysámán körül lovagló pusztai nagyfejedelmek elıtt. A milliónyi égı
nyíl tüzes fellegei már szálltak a vár felé az elıbb érkezett ezredek falakig
hömpölygı és ritmikusan visszahúzódó négyszögeibıl.
Fent, a kapubástyán imákat rebegve nézték a láthatárok felıl áradó
hadat a védık. Látták, mint emelkednek a feléjük vonuló fegyverek
tengernyi tömegébıl a hajítógépek, mint húzódnak az ostromszekereket
vivı szekerek végtelen sorai.
A magas, hajlott hátú Anianus püspök durva, remeteszırruhát viselt,
dereka körül kötéllel. A titkos vezekléstıl sápadt arccal állott a vitézek
között a Szent Dorotheus és Szent Antonius tiszteletére elnevezett
kapubástyán. Nagy, lobogó szemének tekintete a magasba szállott. Szava
halk, suttogó volt, mintha a templom leghomályo-sabb zugában
imádkozna, a démonok legsötétebb órájában.
— Védd meg nyájamat, mindenható Isten! Óvd városomat, Szent
Laurentius... Szent Josephus... Szent Tadeus... Nyújtsd felénk láthatatlan,
védı kezedet, Megfeszített Krisztusunk, engedd, hogy múljon el tılünk ez
a rettentı keserő pohár, de legyen meg mégis a legszentebb,
légrejtélyesebb akaratod.
Hangja elhalkult. Aztán zengve felcsapott:
– Bátran emeljétek kezetekben a pajzsotokat, vitézek! Az Úr akarata
tegye élessé kardotokat, Mihály arkangyal tőzpallosa sújtsa le a tengernyi
ellent. Sárkányölı Szent Georgius fegyvere legyen minden dárda, melyet
harcra lendít nem remegı karotok. S szívetekben az Őr kegyelme
tündököljön. Ne rettegjetek, mert bizony mondom nektek, angyalseregek
viszik az Őr elé az elesett hısök lelkét. Nyolcszemő és nyolcszárnyú
szeráfok fogadják ıket a mennyország isteni fénnyel sugárzó kapujában, s
megbocsáttatnak az ı bőneik, mert az Úr dicsıségéért hullott tiszta vérük.
Hozsanna! Hozsanna annak, aki életét adja a Megfeszített urunk szent
keresztjéért! Hozsanna a magasságban Krisztus igaz vitézeinek!
Szava messze szállott a város felett. A keskeny, kanyargós utcákon át, a
síkon épült város széles, poros utcáin, a falakra tóduló fegyveres polgárok
ajkán zsoltár zengett. A mellvédeken felmagas-lottak a templomból
kihozott, aranyszıttes zászlók. Az íjászezredek egyenletesen elıre-hátra
hömpölygı négyszögeibıl most röppent fel az égı nyilak tőzfellege,
másik... harmadik... A tőzfellegek széles lángzuhataggá váltak, mely
egyszerre áradt mindenfelıl a falakra, a házakra, az udvarokra, a terekre. A
hajítógépek titáni karjai meglendültek. A roppant sziklák lassan forogva
szálltak a levegıben a tőzbe borult falakra. Valahányszor egy-egy
szikladarab a falakra hullott, a kıbe, fába, izomba, húsba fúródott, lángoló
nyílvesszık mintegy megelevenedve megrebbentek, törött nyíldarabok
röppentek a magasba. A városfalak tompa morajjal, mintha a démonok
pokla mozdulna meg alattuk, ingadozva, fellazuló kövekkel bom-ladoztak.

***

A villa teraszára a Földközi-tenger lágy lehelete áradt. A terasz elıtt

féktelen színekkel pompázó virágok izzottak. Anianus durva szırcsuhában,
szakadozott saruban olyan volt, mint erdı vadonából jött remete. Aëtius
takarókkal leterített márványpadon ült. Elıtte, egy kicsiny kerti asztalon,
kézirat-tekercsek hevertek.
– Mindenképpen csodálatos, hogy át tudtál jönni az ostromzáron,
szentatyám. – Keskeny ajkán jóindulatú mosoly volt. Anianus elnézett a
leheletfinom párákkal ékes bokrok felé.
– Ha az Ür kegyelme kíséri a hivıt, semmi sem lehetetlen. Aëtius
lehajtotta nagy homlokú fejét. Halkan, alázatosan sóhajtott.
– Az Őr kegyelmét csak tiszta lélek nyerheti el – és ismét sóhajtva
hozzátette –, bőneim megszámlálhatatlanok.
Anianus arcán látszott, nem érti, vagy nem akarja érteni a fıvezér
szavában lappangó elutasítást.
– Haláltusáját vívó város utolsó segélykiáltását hoztam neked, légiók
vezére, magister peditum et equitum. – Hangja tompa, hővös volt.
Aëtius hirtelen érezte a másik lényébıl áradó erıt, és önkéntelenül úgy
mozdult meg, mintha felkelne a padról, de aztán csak a kezét emelte fel
barátságos, mentegetızı legyintéssel:
– Szentatyám – szólt szinte lágyan –, vannak dolgok, melyek a
legnagyobb rokonszenvet, a legıszintébb érzést keltik szívünkben, s
mégsem viselhetünk háborút miattuk, mert a háború az egész birodalmat a
pusztulásba sodorhatja. Lelked ereje valóban tündöklı, s nem lehetetlen,
hogy Anyaszentegyházunk egykor, hosszú vagy rövi-de^S idı múlva,
szentjei közé sorol. Mindemellett azt hiszem, kissé elhamarkodottan
cselekedtél. Ha több józanságot mutatsz, a veszedelem kisebb lett volna.
Hirtelen újra érezte a durva szırcsuhás, sovány, a hosszú úttól el-
kínzott ember felgyúló tekintetét, és zavartan elhallgatott.
Anianus nem nézett a fıvezér arcába. Hangja közönyös, tompa volt.
– Ha július calendae elıtt egy héttel nem jössz segítségünkre, a bısz
farkasok felfalják nyájamat. – Megfordult, és lassan indult a villa
kapujának díszes márványoszlopai felé.
Aëtius úgy mosolygott, mintha részeggel beszélt volna.
– Hová mégy, szentatyám? – kérdezte tiszteletteljesen, hogy a másik ne
vegye észre a józan, eszes államférfi vidám gúnyolódását. Anianus nem
fordult meg.
– Megyek Aurelianumba, meghalni – szólt nyugodtan, halkan és mégis
halálos elszántsággal.
A fıvezér elkomorodott.
– Július calendae elıtt egy héttel Aurelianumban leszek – szólt
hangosan. „így nem mondhatja, hogy még csak ígéretet sem tettem” –
gondolta szokatlanul felcsapó, ideges bosszúsággal. Felkelt, és bement a
villába. Marcilius Avitus mint a híres, szép Avitium-villa-palota gazdája, a
távozó után akart sietni. Meglátta a fıvezér komor arcát, és mint régi
fegyelemhez szokott katonafilozófus, megtorpant. Aëtius sóhajtott:
– Hallottad? Nyáj! Pásztor! Meghalni! Ha az emberek ennyire
ragaszkodnak saját bárgyúságaikhoz, az már lelkiismeretlenség.
– Felette tiszteletre méltó lelkiismeretlenség.
– Tiszteletre méltó, de pusztító – legyintett a fıvezér. Avitus halkan
nevetett:
– Mindenesetre következetesen és indokoltan szólott. Ott, ahol már
csak nyájak és pásztorok maradtak, mi mást lehetne tenni, mint meghalni?
Meghalni: vagy testben, vagy lélekben. Esetleg testben is, lélekben is. De
hát mit akar ez az ember voltaképpen? Hogy egy város miatt, mely úgy is a
határfolyó túlsó oldalán van, háborút kezdjünk a hun Nagykirállyal?
Hiszen Attila megígérte, hogy nem lépi át a határfolyót.
– Ha Thorizmund lesz a nyugati gótok királya – tette hozzá halkan
Aëtius.
724
Marcilius Avitus lehajtotta ıszülı fejét:
 – Keressük fel talán újra a gótok királyát. Te, uram, és Thoriz-mund,
aki valóban bírja a hun Nagykirály bizalmát, ti ketten menjetek Attilához.
Védd meg, uram, elméddel, a meghódolt város lakói életét, mert ha
Aurelianum elesik, minden ellenséged árulással vádol... téged.
A fıvezér sóhajtott.
– Igen, az ostobák könnyen kiáltanak árulást, mert így elmondhatják,
értik a számukra érthetetlent. S kinek szeret az ember legjobban hízelegni,
mint önmagának. Csak az vigasztal, hogy ez a Tho-rizmund valóban
mővelt s nagy esző ifjú. Igaz is! Mondd csak, megtalálhatom
könyvtáradban Empedoklész valamelyik filozófiai munkáját? Vagy
verseit? Megígértem Thorizmundnak, hogy elviszem neki. De ne félj,
lemásoltatja a tolosai udvar kancelláriájában, és becsületesen visszaküldi.
Ha elmegyünk Attilához, hogy meglepıdik majd e fiatal gót filozófus-
költı. Ö is azt hiszi, Attila még latinul sem tud. De mi lesz, ha Thorizmund
egyszerően nem akar beleavatkozni a dolgokba, mint akkor?
Marcilius Avitus ránctalan, vidám, bölcs arcán fölény volt:
– Ez esetben minden győlölködést Aurelianum vesztéért, átháríthatjuk
reá.
Halkan beszélgetve indultak a könyvtárba. A tágas ablakokon át
láthatták, hogyan lépdel a poros úton, kötıféken vezetve a fáradtságtól
botladozó, rövid lábú, alacsony lovát a durva szırcsuhás remete.
Mindkettıjük arcán egyforma elismerés, bosszúság és szánalom volt.

***

Az elıdsátor földje meg-megremegett, valahányszor a körülötte

felállított hajítógépek óriás vetıgerendái kipattantak, és az ormót-lan
sziklák rázúdultak az omladozó várfalra. A kapuk elé tolt, emeletes
toronyszekereken lendülı faltörı kos szálfák mennydörgı robaja ütemesen
át-átcsapott a vonalakkal, színekkel festett, négyzet alakú szarvasbırön,
melyen tarka kavicsok, fakockák, elefántcsontgömbök jelezték az
íjászezredek, hajítógépek, rohamhoz készülıdı hadoszlopok elhelyezését a
vár elıtt.
Orkháb fıtáltos roppant alakja a házigazda elızékenységével hajlott a
városból jött követek csoportjához. Bozontos, tömör szemöldöke alatt
mélyen ülı, szürke szemében nem volt győlölet, csak az értelem örök
kíváncsisága.
– Azt mondjátok, ugye, ti, tiszteletre méltó követek, s te is, ki
 a megfeszített istennek felette bölcs papja vagy, hogy meghódoltok a
hun Nagykirálynak, ha az megkíméli a lakosok életét, vagyonát... s csak
csekély haderıt küld a város ırzésére? – Elhallgatott. Őgy pillantott a
követek arcára, mintha kérdezné, jól értette-e a hosz-szú, cikornyás,
alázattal teli beszédeket. Aztán egyszerre Anianus-hoz fordult. – Szólhatsz-
e istenedhez, fıpap?
Anianus most a durva, poros szırcsuha felett vaskos aranydíszekkel,
keresztekkel, nyolcszárnyú, nyolcszemő szeráfokkal kivarrt, lilaarany
palástot viselt. Fején magas, háromszögekkel ékes süveget. Kezében
ködfényő, ovális opálokkal, rıten gyúló rubinokkal, mővészi vesétekkel
pompázó pásztorbotot.
– Szólhatok – mondta hangosan, nyugodtan.
– S a te Megfeszített Istened szólt-e hozzád, fıpap?
Anianus sokáig hallgatott. Sápadt, poros arcán most valami másféle,
halványabb sápadtság ömlött.
– Szólt – hullott fakó ajkáról.
Orkháb arcán most látszott elıször olyan kifejezés, mintha a másik meg
akarta volna téveszteni ıt.
– Hogyan lehetséges, hogy te, aki titkot tudónak mondod magad, nem
tudod, hogy mindannak, ami a városban van: a léleknek, az embernek, a
vagyonnak, egyedüli ura a Nagysámán, ki Égfia, s uralkodója a Föld
minden népének... Bár sok nép, szánalomra méltó tudatlanságában, nem
tud errıl? Miképpen követelheted te másnak, bárki is legyen az, a
Nagysámánt megilletı dolgokat?
A követek csoportjából egyszerre kétségbeesett kiáltás tört.
– Kegyelem! Kegyelem!
Orkháb roppant alakja kiegyenesedett. Most fejjel magasabb volt
mindenkinél.
– Nyissátok ki a kapukat. Most még sokan megmenekülnek. S a
tőzvész is megkíméli a várost. De minél tovább ellenszegültök a
Nagysámán akaratának, annál rettentıbb lesz a bőnhıdés. – Hatalmas
karját lassan felemelte. – Menjetek.
Anianus szótlanul lépett ki a sátorból. A többiek dermedten botladoztak
utána. Ajkukat a reménytelenség pecsételte le. Körülöttük, a városfalak
elıtt hullámzott az ostrom. Dörögve omlottak a falak fellazult kövei.
Roppant lovastömegek vágtattak a falak felé. Tüzes nyilak fellegei
szállottak. Az íjászezredek örökké mozgó örvénnyel kavarogtak a tornyok,
bástyák körül. Ha erısebben csapott be a lángfellegek zuhataga, és
kigyúltak a könnyen lobbanó, nádfedeles viskók, fent, a falakon
megritkultak a védık. Az emberek nem néz726
hették, hogyan győl ki szemük elıtt a házuk, melynek védelmére
állottak ki a mellvédek mögé, és kiáltozva rohantak le oltani a tüzet.
Ilyenkor mindig rés támadt a fent villódzó lándzsák acélkörén.
Az északi kapunál, ahonnan a hunok a követjárás ideje alatt elvontatták
az emeletes torony szekereken lendülı, három faltörı kos irdatlan szálfáit,
nyolc-tíz fegyveres polgár sietett a követek elé. Anianus rövid ideig némán
nézett a kiéhezett, sápadt arcokba.
– Tovább harcolunk – szólt hangosan, élesen. Csend lett.
– Ha most kinyitjuk a kaput, sokan kegyelmet kapnak – hallatszott a
követek csoportjából.
Halk mormogás hullámzott. A védıszentek rézveretes dombormő-
veivel borított kapu lassan úgy nyílott ki, hogy a követek egyenként
léphettek be. Bent, a kapuívek alatt, melyek védelmet nyújtottak a tüzes
nyilak immár harmadik hete éjjel-nappal hulló zápora ellen, a széles, poros
fıutcán nıtt, hatalmas hársfák körül, a székesegyház elıtti téren sokaság
szorongott.
– Ha ma kinyitjuk a kaput, sokan kapnak kegyelmet – szállott a
suttogás. Morajjá vált, lassan erısödött.
Anianus érezte, hogy mindjárt valami rettenetes történik. Lassan
fellépett a székesegyház széles lépcsıjére.
– Testvéreim! – kezdte éles, de az éhségtıl, gyengeségtıl vibráló, el-
elcsukló hangon. – Testvéreim! Akkor a legközelebb az Úr segítsége,
minél nagyobb a veszedelem.
A tömeg egyszerre felmoraj lıtt. Kiáltások röppentek:
– Békét!! Békét!!
– Most még sokan kapnak kegyelmet!
– Minél tovább ellenszegülünk, annál rettentıbb a bosszú!
A templomtér túlsó oldalán álló emeletes ház oldalához hozzáépített,
szokatlan, barbár faragványokkal tarkálló erkélyérıl élesen, rekedten
szállott a kiáltás:
– A püspök becsapott minket! Tudjátok meg, polgárok! Galliát
felosztották! Aurelianum Attila király birtoka lett! Aëtius és Tho-rizmund
hódolni jönnek, s nem sereggel!!
Mindaz a vad reménytelenség, mely betöltötte a lelkeket, most
egyszerre tört ki ezrek ajkáról, mindent elsöprı erıvel.
– Békét! Békét! Nyissátok ki a kapukat!
– Nyissátok ki!
 Anianus kiáltani akart, de tekintete elıtt furcsán kitárultak a minıségek,
a fokozatok örvényként kavarogtak fel: hegynél irdatla727
nabb, fekete paripák rohantak a város felé. Birodalmakat tapodó patáik
alatt lángot vetettek az utcák, terek, templomok, paloták, kunyhók... porrá
omolva dıltek a falak, véres köddé ırlıdtek az éhségtıl roskadozó
tömegek. Anianus elfedte szemét. Érezte a tehetetlenség bénító súlyát, és
orcáin az önsanyargatás korbácsát suhog-tató aszkétabőnbánat keserő
könnyei csordultak.
A tömeg örvényt vetett.
A kapu felé zúdult. Száz és száz, éhségtıl csontváz-sovány kar feszült
neki a megmenekülés tébolyult vágyával az eltorlaszolt kapuszárnyaknak.
Az avar íjászok ezrede, mely most tért vissza az itatásról a folyó felıl,
hogy az addig üresen hagyott falrész ellen támadjon, most hirtelen
megtorpant, mint váratlan zsákmányra akadt farkasfalka, aztán egyszerre
démoni ordítással zúdult a nyitott kapunál tolongó, kiáltozó tömegre.
Kardok százai villantak. Az égı nyilak elırezizzen-tek. A tárt kapu elıtt
egyszerre feltornyosult a holtak halma. Az avar íjászok lovai hosszú
tigrisugrásokkal iveitek át felettük, és zúdultak be. Hirtelen minden
összekeveredett és elmerült a bénult némaságban. Az avar mesteríjászok
lovaikról leugrálva rontottak fel a kapubástyákra. Néhány lépésrıl zúduló
nyílzáporuk alatt bénultan hullottak a meglepett védık. Végig a harcmezın
kürtök rivalltak.
A nyitott kapuk felé úgy áradtak az ezredek, mint a hullámok, ha rést
feszít a fergeteg a viharral kétségbeesetten küzdı gálya fellazult oldalán...
Az északi kapubástyán egyszerre emelkedett fel az avar jogur három
koponyát hordozó, ısrégi, szigonyszerő jelvénye. Véges-végig, az ostrom
vonalán diadalordítás viharzott száz-meg százezer torokból.
A nyitott kapun át új és új ezredek száguldottak be. Jobbra-balra
utcahosszat égtek a rendetlenül zsúfolódó, nádfedeles viskók.
A városbeliek tömege fegyverét szorongatva dermedten hátrált.

***

... A Nagysámán körül pusztai táltosok, görög tudósok, galliai

törzsfınökök ültek a volt magas rangú római tisztviselık mellett. Középen
nagy, tarka, különös bırnégyzet hevert. Itil a tarka bırdarabon húzódó,
kanyargó vonalakat, színes kavicsokat, fakockákat, elefántcsontgolyókat
nézte. Mélyen ülı, éjfényő sámánszemében hatalom parázslott. Könnyő,
borotvaéles kardja hegyét végighúzta ott, ahol Armorica földjét jelezték a
bretagne-i félsziget kanyargós, sután kígyózó körvonalai.
– Ez itt a négy avar törzs legelıje. Válaszd ki, kagán, ki méltó
az új hazára, ki a legvitézebb, ki zsákmányolt legkevesebbet, harcolt
legtöbbet, s elöl lovagolt, hátra nem nézett. Mely törzsek ezredeiben a
legtanultabbak a harci lovak... Mely törzsnek lát legszebb jövıt a sámánok
léleklátó tekintete.
Az avar kagán felemelkedett ültébıl. Mélyen meghajolt.
Itil kardja továbbsiklott a földre terített, különös rajzon, a Szajna és
Loire közötti részen.
– Ez legyen az öt kazár törzs rétje, szállása. Ez itt – a penge villódzó
hegye a Szajna síkját mutatta, Párizs vidékét, a Somme mély vonaláig –, ez
itt az új hazája Nyék-, Megyer-, Kürt-Gyarmat-, Tarján- magyar
törzseknek.
A város felıl diadalordítás harsogott.
Rohamozó ezredek dobogása erısödött, mintha hirtelen
sziklagörgetegek omlanának dörgı morajjal egy irányba.
A faltörı kosok egyenletes robaja, a hajítógépek sziklát lendítı, dörgı
csattogása elhalt. Csak a diadalordítás erısödött, mindent elborítva.
Itil felpillantott. Ajkán gyıztes, mindent tudó sámánmosoly volt.
– E föld itt a besenyı törzsek legjobbjainak legyen az országa. – Az
istenkard halkan pendülve érintette a Szajna és Saıne közötti teret. – Ez itt
a kunoké... ez a jászoké... s itt a bolgároké... Itt, délen, a római birodalom
és a gót országok szélén, a kuturguroké a föld, a fő, a víz.
Az elıdsátor elıtt a hírvivık lovasainak dobogása dobbant.
– Itil kán! A városkapu kitárult. Bent zsákmányol a had! Egyszerre
mindenki felegyenesedett. Itil kezében megvillant az
istenkard. A penge halkan, zizzenve fúródott az új országokat jelzı
térkép közepébe.
– Gallia szíve enyém! – Kiáltása olyan volt, mint zsákmányát szaggató
sólyom ujjongó rikoltása. Körülötte felvillantak a kardok. A pengék –
mintha vérszerzıdés elıtt ragadnának kardot a nagyfejedelmek – szilaj,
jelképes vágásokkal szelték a pusztai népeknek adott földet.

***

A tolosai palota kertjében, a hatalmas, régi hársak alatt hárman ültek a

kerek márványasztal mellett. Aëtius ez egyszer a magister peditum et
equitum díszes, könnyő, aranyozott páncéljában, széles bíborszegélyes,
kék selyempalástban ült az asztalnál. Régies, tarajos hellén sisakját a
márványlap közepére tette. Barna, nagy homlokú, erıs állú, éles latin arca
komor volt.
– Ajánlatos, ha fiaddal együtt lovagolunk Aurelianumba, király, s ott
kötünk ünnepélyes békét a hun Nagykirállyal, ki most már fél Gallia
teljhatalmú ura.
Theodorich hővös, kék szemében gyanakvás rezzent.
– Fiamat, békés szándékom jeleként, két felette tekintélyes férfiúval, de
minden fegyveres kíséret nélkül Aurelianumba küldöm.
Thorizmund keskeny, fehér bırő arcán egy pillanatra bosszúság
rezzent, aztán megkönnyebbülés ömlött el.
– Nagyszerő utunk lesz! Ily kellemes idıben... Elhozom Empe-doklész
filozófiai könyvét, fıvezér.
Most Aëtius arcán is átrezzent a bosszúság. Várta, hogy a másik
legalább néhány száz lovast kér az apjától, de Thorizmund végigsimított
homlokán.
– Győlölöm a lármát és az ostobák kutató, gúnyos tekintetét. Ha
kíséretet kapunk, egész úton figyeltek volna, mennyi hibát követek el a
lovaglásnál. Te is egyedül lovagolsz, fıvezér!
Aëtius a sisakja után nyúlt.
– Hun szökevény testıreim négy lovas íjászszázadát viszem és
légionáriusaim javát, mert nem vagyok hajlandó senkire bízni seregemet.
Ezek menetelnek is északra három nap óta.
A folyó túlsó partján már tengerré nıtt a menekültek sátor- és
vályogvárosa. A csendes, nyári levegıben, mint messzi zuhatagok hangja,
állandó, fojtott moraj zúgott. Néha a tábor izgalma átcsapott a palotán, a
városon ilyenkor tolosai polgárok, sodronypáncélos gót nemesek lármásán
vitatkozó, új híreket kiáltozó csoportjai verıdtek össze.
Aëtius láthatóan önmagán bosszankodva rázta fejét.
– Nagyon siettem városodba, király... szó, ami szó, elfáradtam.
Theodorich a fejedelmi vendéglátó szívélyességével emelkedett
fel.
– Azt a kényelmes ágyat vettettem neked azzal a három szép szıke
szolgálóleánnyal, kiket te még a múltkor úgy dicsértél.
A fıvezér elmosolyodott. Szemében fiatalosan csillant az emlék.
Búcsúzott, és a királyi háznagy után indult a szobájába.
Különös elıérzet fogta el. Levette páncélját. Régi, megszokott tábori
köpenyébe burkolózva heveredett le a széles, kényelmes vendégágyra. Az
agyában fel-felpárálló gondolatot hirtelen sodorta el a váratlanul feltörı
fáradtság. Az álom súlyosan, puhán omlott reá. A puha gomolygásban
lassan merültek fel új arcok, alakok. Mintha az ıszülı, bölcs Avitus, a
széles vállú, erıs Maiorianus, a híres,
szép féríinak magasztalt Marcellinus ott állanának a palota kertjében, az
ablaka elıtt. Hirtelen Piacidia tőnt fel. Könnyő, lágy járással lépett. Barna,
ovális arcán mosoly rezzent...
– Lovagolj egyenesen északra – szállott a suttogás, az oly sokszor
csókkal perzselt, ismerıs, üde ajkáról.
Aëtius összerezzent. Az asszony felé nyújtotta kezét. Ez a mozdulat
felébresztette. A szobában sötét volt. A díszes, kígyófejő, aranyozott
mécses már kihunyt. Kívülrıl lárma hullámzott. A zaj északra távolodott,
aztán ismét visszazúdult a palota felé, majd ismét távolodott.
Felugrott ágyáról. Olyan izgalom fogta el, mint életében igen ritkán. Az
ablakhoz lépett. A kertben láncpáncélos, hosszú lándzsás gót nemesek
tolongtak hangosan vitázva. Lent, az ablak alatt római vezérek ültek
lovaikon. Aëtius kihajolt. A szálas, erıs Maiorianus üdvözlésre emelte
hosszú, csontos karját.
– Éppen azon tanakodtunk, vezér, felébresszünk-e téged. A menekültek
tábora forrong. Délre akarnak menekülni. Tolosa polgárai s e gót nemesek
félnek, hogy menekülés közben kifosztják a várost.
Aëtius szótlanul tette fel sisakját, csatolta fel könnyő, díszes,
ékszerszerő, rangjelzı hun kardját, és lesietett a kertbe. Thorizmund akkor
lovagolt oda. Körülpillantott a várakozókon.
– Két alán lovas jött az éjjel. Azt mondják, Aurelianum holnap vagy
holnapután elesik. Egyetlen máglya a város. A hunok naponta
megszámlálhatatlan égı nyilat lınek a város viskóira, az alánok sátraira.
Különlegesen hatalmas hajítógépeiket és faltörı kosaikat ismeretlen, sárga
arcú, ferde szemő tudósok építették és irányítják. A falak omladoznak.
Bent az éhezı tömeg megrohanta a püspöki palotát. Azt ordították,
Anianus megtévesztette ıket, mikor Aëtius segítségét ígérte. Békét
követeltek, a város azonnali feladását. A szökevények úgy tudják, holnap
vagy holnapután követség indul a hun királyhoz, és kegyelmet kér a város
számára.
Aëtius némán kapaszkodott magas, hosszú lábú, aranysárga lovára.
– Azonnal induljunk! Ha a város eleste után érünk oda, semmi sem
mossa le rólunk az árulás vádját. Ne kerüljünk az utcákon, lovagoljunk
egyenesen északra, a Szent Iosephus gázlón át.
Homlokát ráncolva helyezkedett el a hun módra kengyellel ellátott,
magas, puha nyergében. Könnyő sarkantyúérintéssel biztatta lovát.
Thorizmund szótlanul lovagolt utána, örült, hogy váratlanul elkerülte az
apja oktatását.
731
Tolosa fıterén izgatott csoportok álldogáltak. A székesegyház elıtt
nagy szurokfáklyák égtek. A római vezérek s Thorizmund felé szokatlanul
barátságos, biztató kiáltások röppentek. A téren túl bárkákon átvetett híd
vezetett a gyakran változó mélységő gázló mellett a Garonne sekély, de
gyorsan futó, sárgásbarna vizén át, mely most koromfeketének látszott.
A hídon túl forrt, zúgott, hullámzott a menekültek óriási tábora.
– Talán kerüljünk keletre – szólt a város felé intve Thorizmund.
„Lovagolj északra” – merült fel újra Aëtius elıtt tisztán, élesen
Piacidia barna, üde arca. Szótlanul rántott egyet a kantárszáron, és
elırelovagolt a hajóhídhoz, melynek végén a széles, magas földsáncnál,
százötven gót íjász ırködött, mert a menekültek tábora mindent
eltorlaszolt, elborított a Garonne túlsó partján.
A végtelenbe veszı sátor-szekér-nádkunyhó-veremtábor zúgott.
Fáklyás lovasok vágtattak. Árnyak táncoltak, siklottak, omlottak le, és
rebbentek fel. Ezrek és ezrek tolongtak, valami ormótlan limlom-mal
megrakodva, a szekereik sötét szigetei felé. A hídfısáncon figyelı gót
ırséggel szemben ripuári frankok alacsony, széles, ügyetlenül vert sátrai
zsúfolódtak, melyekrıl azonnal látszott, hogy félig városlakóvá lett
menekültek emelték. A sátrakból kúpsisakos, lánc-inges harcosok
csoportjai húzódtak a hídfı felé. Egyetlen vékony, jól kovácsolt acéllappal
fedett, a híres metzi fegyvermőhelyekben készült, szabályos, egyenlı szárú
háromszög alakú pajzsaikon Chlojo fejedelem törzsének kékkel ráfestett
jele látszott. Kezükben széles élő, de mégis borotvaéles és könnyő harci
szekercék lendültek.
Aëtius szótlanul lovagolt elıre. A frankok közül középtermető, gyors
mozgású, ezüstsisakos, fiatal vezér vált ki. Figyelmeztetıen felemelte
kezét.
– Ti nem vagytok gótok! – kiáltott gúnyosan. – Erre csak gótok
járhatnak át!
A római vezérek csoportja megállott. Thorizmund, aki Aëtius mellett
lovagolt, a frank törzsfı elé irányította lovát.
– Ez itt Aëtius magister peditum et equitum, római fıvezér.
Aurelianumba megy, hogy gátat vessen a hunok pusztításainak. Én
Thorizmund vagyok, a gót korona örököse.
 Egy pillanatig csend volt. A fiatal frank törzsfı elırehajolva,
kíváncsian nézte a lovasokat. A könnyő láncpáncélos, acélpajzsos frank
vitézek közelebb húzódtak.
– Kik ezek? – hallatszott halkan, kíváncsian.
Úgy látszott, a városlakóvá lett törzs inkább értette a gall-latin
732
tájszólást, mint azt a gót nyelvet, melyen Thorizmund szólott. A frank
törzsfı, aki alighanem híres bajvívó vagy szellemiekben kiváló lehetett,
hogy ilyen fiatalon viselhette a rangjelzı ezüstsisakot, elragadtatott arccal,
ıszintén, hirtelen lobbanó lelkesedéssel forgatta fejét:
– Ez ama híres Aëtius, aki a legnagyobb a rómaiak közül! Ez a másik,
mögötte, pedig a gót Thorizmund, a költı-királyfi. Aurelia-numba mennek,
hogy véget vessenek a hunok dúlásainak! – kiáltotta tiszta, zengı latin
nyelven.
A frankok csoportjain halk morajként szállott a meglepetés. Egyszerre
utat nyitottak.
Aëtius lassan lovagolt. „Ez a fiatal szekercés barbár jobban beszél
latinul, mint akármelyik légionáriusom...” – gondolta hirtelen támadt
rokonszenvvel. A jelvényvivık, akik a keresztény labarum-zászlót, a római
aquilasasokat és a fıvezér személyes jelenlétét mutató jelvényeket vitték a
hadvezérek csoportja mögött, most közelebb húzódtak. A frank
fáklyavivık, akik a törzsfı jobbján-balján haladtak, tisztelegve emelték fel
fáklyáikat. A fıvezér díszes, aranyozott mellvértje, magas, régies, tarajos
sisakja villódzva felsziporkázott. Rövid, bíborszegélyes, rangjelzı palástja
tompán felizzott.
– Ave Roma!! Aaaave Aëtius! – harsant fel egyszerre a frankok
csoportjaiból egyszerre száz torokból.
A fiatal törzsfı rácsapott a szekerce fokával a pajzsa metzi acéllapjára,
és a fıvezér elıtt futva, messze zengı hangon kiáltotta:
– Utat! Utat Róma bajnokának! A dicsı Aëtius a hun pusztítók ellen
vonul!
A moraj ló, zúgó, hullámzó, új futásra készülıdı frank táboron át-
átsiklott valami ismeretlen fuvallat.
– A hunok ellen! Aëtius szembeszáll Attilával!
– Római légiók Aurelianum felmentésére indulnak!!
– A nyugati gót király vele tart!
A suttogás fuvallata lassan erısödött fel fergeteggé:
– Ave Róma!! – zúgott ezer ajakról.
 A frankok táborán túl a burgund menekültek gallysátrai, hevenyészve
összeácsolt szekerei, veremszállásai húzódtak. A rézdíszes sisakos,
medvebırös burgund harcosok megállottak, s körülöttük egyszerre
lecsendesedett a menekülés kavargása. Ezer és ezer arcon átsiklott az
ujjongó megkönnyebbülés.
– Aëtius vonul légióival Attila ellen!!
A tízezernyi burgund már elnémulva figyelı tömegét egyszerre
733
odasodorta valami láthatatlan erıhullám, ahol az üdvözlésre emelt
frank szekercék villogtak a római fıvezér alakja körül.
– Ave Róma! – zúgott az évszázados ellenségek ajkán az
elképzelhetetlen kiáltás.
A nagy hun fergetegben foszlányokká tépett népek kicsiny hullámait
egyszerre összesodorta az életfenntartás tombolva feltörı, örvénylı ereje.
Bı ruhás, hurokra kötött hajú szarmaták ugráltak ki sátraikból, íjaikat
rángatva háromszögő, vaskos emberbır-talizmánjelekkel szürkéllı
nyíltartók mellıl; rézpáncélos gall szenonok futottak elı
veremszállástelepük ezer náddal fedett gödrébıl. A háborúk viharában
három részre szétsodort svévek, kik egyformán ott rejtıztek Germánia
ıserdeiben, Hispánia fennsíkjain és most itt, a menekültek gomolygó
népfellegében, hosszú, kovácsoltvas spatha-kardjaikat rázva, egyélő
szkramaszaxtıreiket. emelve rohantak a római fıvezér elé ujjongó
üdvrivalgással. Szászok, thüringiai hegyekbıl kiőzött, a hun nyilak
fergetege elıl futó, vérzı sebekkel borított törzsek, minden törzsbıl
kiszakadt nemzetségek vad, kétségbeesett elszántságukban úgy rontottak a
római fıvezéri jelvények elıtt egyszerre feltorlódó, majd felfakasztott
árként utánatóduló, jobbrólbalról roppant szárnyakként táruló népek közé,
mintha most is öldökölni akarnák a rómaiakat.
– Aëtius! Thorizmund!! – harsant százezer ajakról, és tizennyolc nagy
nép ajkán egyetlen akarattá válva zúgott a tábor horizonton túlnyúló
szélérıl áradó tömegek felé.
Thorizmund elsápadt. A hatalom érzése, mely egyetlenegyszer életében
felizzott benne, most egyszerre fénylı, dideregtetı, kábító árral borította el
a meglepetéstıl dermedı lelkét: az ı nevét zúgták a népek... senki sem
gúnyolta lovaglótartásáts fegyverfogását, lassú mozdulatait. Úgy érezte,
lélegzetelállító varázslat által hıssé válik. óriássá lesz, s a népek viharzó
tengere az ı dicsıségét zúgja lábainál.
– Thorizmund! Thorizmund!! Aëtius! Aëtius!!
 Harcosok, asszonyok, gyerekek, mindenki, ki sajgó szíve urnájában
hordozta tőzben halt városa hamuját, szemében a vérbe borult holtak arcát,
lelkében a felperzselt országa soha el nem szálló füstjét, most egyszerre
tódult oda, ahol a római légiók jelvényei, a réz aquila-sasok lebegtek a
fıvezér sisakja mögött.
Aëtius körül lassan verıdtek öss2e a frank fejedelmi család hercegei, a
burgund királyfiak, a svév, a szarmata királyok, a gall, a szász, a taifal
törzsfık. Százezrek táguló szeme úgy szegezıdött a
734
fıvezér alakjára, a fáklya fényében villódzó római sasokra, mintha
csodás varázserıt fakasztó sorsjelet látnának. Thorizmund az erık
lélegzetelállító örvényében szédelegve nyújtotta karját Aëtius felé.
– Mit tegyünk? – kérdezte fuldokolva a feléje zúduló hatalomtudattól.
Aëtius keskeny ajkán mosoly volt.
– A sors olykor jobb hadvezér ama Alexandrosznál, nagyobb,
láthatatlanabb erıket idéz, mint a hun Nagysámán, s bölcsebb tetteiben,
mint Athéni Szólón.
A tömegbıl hirtelen magas, fekete hajú férfi nyúlt Thorizmund felé, és
megragadta karját. Fején a pusztából futott alánok Kardisten papjainak, a
turáni, kaukázusi táltosok ezüstkígyóval ékes fövegét viselte, mely fıleg
gyógyítással foglalkozó léleklátók jele volt. Vállán bı, fehér
selyemköpenyt. Szép, férfias arcán öröm és izgalom volt.
– Most cselekedj, királyfi! Most sújts!
Thorizmund megismerte. A nyílvesszın lebbenı levél görög betői
hirtelen felizzottak a hatalom csodájától homályos szeme elıtt.
– Kit? – kérdezte elakadó lélegzettel, úgyhogy Eudoxiosz csak a szája
mozgásából értette meg.
A görög Tolosa felé mutatott.
– Elıször ıt... – Karja lassan északra mutatott. – Utána a Nagykirályt...
s végül a sánta vandál kalózt.
Látta, mint hajlik a nyeregben a királyfi hosszú, sovány alakja,
félvakon a fáklyákban szikrázó százezer lándzsahegy, kardpenge,
szkramax-tır, harci szekerce villogásában. Kilépett a gót királyfi körül
tolongó frank, burgund, svév, szász, taifal vezérek, hercegek elé, és
mosolyogva emelte fel karját:
– Thorizmund kérése, hogy jöjjetek Tolosába, hogy alázatos fiúi
könyörgéssel boruljon oly tiszteletre méltó s indokolt aggodalommal
habozó atyja lábaihoz, és áldását kérje az útra! – kiáltotta gót nyelven.
 A szıke szakállas, sasorrú, vaskos állú, csontos germán arcokon egy
pillanatra csodálkozás siklott. Aztán egy hatalmas termető frank
nemzetségfı nagyot sújtott harci szekercéjével a metzi pajzs acéllapjára, és
mikor a kondulás belezendült a hirtelen támadt csendbe, készségesen
rikoltotta:
– Gyerünk! Könyörögjünk!
A fejedelmek, nemzetségfık csoportjában szilaj kacagás harsant. Aztán
százezerszeresre felfokozódva dörgött végig a roppant tömegen. Ez volt az
elsı nevetés a menekülés rettentı hónapja alatt.
735
A lélek felzendült, mint a harci kürt, megtisztulva a kétségbeesés
tébolyt rejtı ködétıl. Megtelt vidám bosszúvággyal. Egy rettentı széles
vállú, bozontos, lángvörös hajú burgund törzsfı magasra emelte két erıs
karnak is nehéz, kovácsoltvas spatha-pallosát, és úgy ordított, mint a
Fekete Erdı medvéje.
– Thoooorizmuuund!! Aëtius ajkán mosoly volt:
– Mily megható új híveid kissé túl hangos, de bizonyára indokolt
rajongása. Felséges királyi atyád bizonyára könnyezik az örömtıl, hogy
váratlanul ilyen hamar viszontlát.
A tömegben már felmoraj lottak a hatalmas szarmata dobok, a különös,
sasvijjogás hangú alán sípok. A rettentıen széles vállú, bozontos, vörös
hajú burgund törzsfı, jelezve, hogy békés szándékkal jön, úgy emelte
markolatával felfelé kovácsoltvas pallosát, mint a keresztet, és mindenkit
megelızve lépett a hídfısáncon pajzsaikat összefeszítı, láncinges gót
lándzsások elé. Bal karjával hátramutatott.
– Íme! A gót Thorizmund a mi vezérünk! Útját álljátok-e ily nemes,
hıs fiúnak, ha atyja áldását jön kérni, hogy harcba vezessen minket a
rettentı Etzel König ellen?
Thorizmund szótlanul lépdeltette elıre lovát.
A láncpáncélos gót lándzsások sorai megnyíltak. Egyszerre harminc-
negyven gót vitéz futott, hogy félrelendítse a szekerek útját a hídon elzáró
hatalmas gerendákat. A gót lándzsák üdvözlésre emelkedtek.
– Thorizmund! Thorizmund!! Vezesd a sereget!
... Tolosa utcáin itt is, ott is fegyveres csoportok tőntek fel.
Thorizmund, aki a gót hídırség élén elöl lovagolt négy magas, aranyfényő
lánggal égı fáklya között, levette sisakját, hogy a szemben csoportosuló
harcosok jobban lássák, megismerjék arcát. Rövid, szıke haja csillogott.
Szemében a hatalom mámora gomolygott. A láncpáncélos gót vitézek, a
díszes ruhás palotanemesek ujjongó harci kiáltásokkal rohantak eléje.
 A királyi palota kertjének vaskapuja zárva volt. Az ablakokban íjászok
tarka tollas sisakjai csillantak az elıre hömpölygı tömeg felett lobogó ezer
fáklya fényében. Thorizmund úgy érezte, tőzfolyó sodorja ıt a palota felé.
– Vigyázz, az íjászok feszítik az íjat – hallatszott mögötte Eudo-xiosz
hangja. Thorizmund megállott a palota csodálatos, híres szép vaskapuja
elıtt, melyen a gyermek Heraklész és a kígyók viadalát
736
kovácsolta ki a mővész. Érces, férfias hangjában nem rejtızött félelem:
– Atyám... atyám, hozzád kiáltok! Áldj meg engem s vitézeimet a
harcra Attila ellen!! Engedd meg, hadd jöjjön közénk az a gót vitéz, aki
küzdeni akar sorainkban!
Egy pillanatig olyan csend volt, hogy csak az ezernyi fáklya sercegése
hallatszott, aztán bentrıl, a palota termeibıl, ahol a gót fı-nemesség
leghatalmasabbjai gyülekeztek, az ablakokból, ahol a mesteríjászok
feszítették messze hordó hun íjaikat, az udvarról, ahol a testırség
sorakozott, a kertbıl, ahol a palotában szolgáló tisztviselık, nemesek,
polgárok, vendégek verıdtek össze, egyszerre zúgott fel a száz meg száz
gót nemes kiáltása-.
– Thorizmundü Thorizmundü Vezesd a sereget!!
A palota hét rézzel bevont, vasrúddal eltorlaszolt kapuja kitárult.
Theodorich aranyozott királyi láncpáncélban, hét hajtalmas, háromszög
alakú rubinnal izzó, királyi army koronasisakban lovagolt a fia elé.
Jobbról-balról könnyő, csak mesteríjászok messzirıl szálló, szinte
súlytalan, kicsiny, tőhegyes nyilai ellen védı, díszes, ékszerként fénylı
címerpajzsokat vitt két csatlós. Vállán lebbenı, dús aranyszıttessel
borított, ércesen fénylı sárkányfejekkel kivarrt, királyi bíborpalástja
összekeveredett a lovát borító, rıt bársonytakaróval. Mögötte, a
leghatalmasabb gót fınemesek csoportjában óriás ariánus keresztet emelt
Tolosa ısz püspöke. Végigpillantott a fia körül csoportosuló gót harcosok,
a frank, burgund, svév, szarmata, alán és még tizenöt menekült nép
országukat vesztett fejedelmei, vezérei rámeredı arcán. Széles, barátságos
mozdulattal tárta szét karjait.
– Mily öröm nekem, hogy fiam kiérdemelte bizalmatokat, ti hıs
fejedelmek! – Hangja messze zendült a hirtelen támadt, áhítatos csendben.
– Mily öröm, hogy népem titkos vágyakozását megérezve, elém jött
seregével! Menjünk mindnyájan a rettentı Attila ellen! Feszítsük
mindnyájan pajzsainkat a népek otthonát már-már felperzselı tüzes nyilak
fergetege ellen. Az én kardom, a gót nép kardja... s a gót népem kardja
immár a ti kardotok, ti, üldözöttek, ti, hıs vendégfejedelmek!!
 Tíz zafírral szikrázó aranysarkantyúja megvillant, ahogy a lovát a fia
mellé irányította, és látványos, baráti kézszorítással ragadta meg karját.
Éles, hővös, kék szemében figyelem volt.
– Tiszteld atyádat, s hosszú élető leszel e földön – szólt, ünne737
pélyesen idé2ve a Szentírást. Tekintetében mindent tudó gúny rejtızött.
Az áhítatos csend megtörött. Körös-körül felzúgott az üdvrivalgás. Az
aríánus gótok ajkán zsoltár csendült. Aëtius levette hellén sisakját. Széles,
lassú, látványos mozdulattal, ariánus módra keresztet vetett.
Avitus látta, mint ömlik el a gót fınemesek arcán az elragadtatás, mint
fordulnak egymáshoz, mutogatva a római fıvezér felé, és ıszülı fejét
lehajtva, hogy a többiek ne vegyék észre az ajka szélén lappangó mosolyt,
görögül mondta:
– Ismételd meg e mutatványt. Ily remek, lendületes nehézlovasság
valóban érdemel ennyi udvariasságot olyan kiváló hadvezértıl, mint te. –
Látta, mint emeli fel a gót fınemesek fényes, páncélos csoportjában álló,
éles szemő ısz szakállas püspök a hatalmas arany ariánus keresztet. – Mily
csodálatos, hogy ily iszonyú, vérontó harcba éppen a legszelídebb,
legjóságosabb isten nevében indulnak a népek.
A csontos, erıs Maiorianus, akinek arcáról a hivatásos bajvívó
bátorsága és a lángesző hadvezér értelme sugárzott, közönyösen vo-nogatta
ezüstszegélyes vérttel borított, széles vállát.
– Mért lenne csodálatos? Nem a legjámborabb, legszelídebb isten
ismeri legjobban a kegyetlenség démoni tartalmát egész valójában?
Aëtius szótlanul nézte a népeket, melyekkel annyit harcolt közel két
évtized óta.
– Ezek az arcok annyira ismerısek számomra, hogy határozottan
hiányolom hun testıríjászaimat – ejtette óvatosan, ajka szélérıl a szavakat.
Marcellinus, aki hellén hitet vallott, körülpillantott.
– Milyen vigasztaló, fıvezér, hogy Rómát immár barbárokkal is meg
lehet védeni.
A többiek arcán bosszúság látszott.
– Vigasztalóbb lenne, ha a rómaiak védenék meg önmagukat –
mormogta kesernyés arckifejezéssel Maiorianus.
A hellén hitő római vezér tagadólag intett szép Apolló-fejével.
– Minden nép védi önmagát, de az a nép, mely másokat tud védelmére
állítani, elnyerte az örökkévalóságot.
Aëtius kelletlenül felvonta szemöldökét:
– Mindenesetre most vigyázni kell, hogy ne az egyik vagy a másik
barbár népözön diadalmaskodjon e legiszonyúbb harcban, de Róma
biztonsága szilárduljon meg évszázadokra. Ezért te, Maiorianus, óvatosan
vezesd a légióidat Aurelianum felé.
738
Maiorianus bólintott. Érdes, de ránctalan arcán mintha valami
bizalmatlansághoz hasonló érzés rezzent volna.
– Értelek, fıvezér; ha a két verekedı között Róma lesz a nevetı
harmadik, akkor valóban a legnagyobb diadalt arattuk, ami csak lehetséges.
Aëtius keskeny ajkán mosoly rejtızött:
– Míg hadba nem szállt a nyugati gótok királya, addig biztatni kellett ıt
a harcra. De most, mikor már hadba szállt, vigyázni kell, hogy ne az ı
jelvényei mögött vonuljon e tengernyi sereg az élethalálharcba. Ezért
mondom, óvatosan vezesd elıre a légióimat. Én, a hun szökevények három
lovasíjász századával elırevágtatok Aurelianum irányába, egyenesen
északra.
A hullámzó sokaság felett lobogó ezer fáklya fényében most rajzolódott
ki Thorizmund alakja. Hosszú, vékony karját magasra emelte:
– Tizedik napja ég s pusztul, tizedik napja vergıdik halálos szorításban
Gallia szíve, Aurelianum – csendült fel a hangja, oly érces erıvel, hogy a
római vezérek hővösen figyelı szemében ıszinte csodálat tőnt fel.
Thorizmund érezte, hogy a hatalom megcáfolhatatlan áramlása úgy tölti el
büszkeséggel, öntudattal egész lényét, mint patak vizét a napsugár.
– Jöjjetek! Vessük össze áttörhetetlen ércfalként pajzsainkat, a várost
védı hısök maroknyi csoportjával. Jöjjetek! Felperzselt otthontok vár
reátok!
Százezer vad harcos sohsem sírt szemében könnyek csillantak. Mély
csend borult a sokaságra, csak a fáklyák lángja hullámzott sercegve. Senki
nem tudta, mely nép vagy mely csapat indult el elsınek, de a sokaság
megmozdult, és némán áradt az északra vezetı úton a hajóhídhoz,
torlaszolta el mozgó, élı ércgáttal a Garonne koromfeketének látszó vizét.
Aëtius hirtelen ismét látta Piacidia bronzbarna, fiatalosan üde,
sugárzóan élı asszonyarcát. „Lovagolj északra...” mozdult meg könnyed
mosollyal ismerıs, csókokkal fölvésett ajka.

***

A közép-galliai dombok felett könnyő párák lebegtek. Aëtius, aki

Thorizmund mellett vágtatott nagy, aranysárga besenyı lován, visz-
szapillantott.
 – Alaposan elhagyták a gótjaidat az én hunjaim, te, királyfi –kiáltotta
hetykén, mert örült, hogy az északra vonuló had, amely napról napra
hegyoldalon lezúduló lavinaként növekedett, elmaradt
mögötte. Mindketten megállították lovaikat. A felgomolygó könnyő
porban a pusztai népek szökevényeibıl toborzott három század hun íjász
vágtatott. Bı csikósruhájában egyszerő, rézszegélyő, légionárius
bırpáncélok barnállottak, melyek azonban rövidebbek voltak, mint a
gyalogosoké. Vállukon farkasbır helyett rövid, piros szélő lovasköpeny
lebbent. Hun süvegükön, ovális rézlapon, nagy, régies római sas
dombormő csillogott. Ahogy gyönyörő, hosszú lábú, egyformán
koromfekete numídiai lovaikon elırehajolva vágtattak el a vezérek
csoportja elıtt, soraik alig hajlottak el, pedig a századot egyszerre vezette a
századoshadnagy a keskeny mezei úton és az itt-ott bokrokkal benıtt,
magas füves mezın. Hosszú kopjáik hegye sziporkázva, egyenletesen
billegett a vágtatás ütemére. Könnyő, kerek ezüstpajzsaik, melyeket az Itil
elıd testırei által viselt pajzsok mintájára kovácsoltak a mediolaniumi és
lugdunumi fegyvermesterek, vakítóan villogtak, valahányszor fordult a
dombok között kanyargó, keskeny út.
Thorizmund nehéz fegyverzető gót lovasainak csak a napfényben
összeolvadó, ezüst láncpáncélja csillant meg a messzeségben, a zöld
dombok könnyő párával ékes hullámai között. A két lovas lassabban
lovagolt tovább. Thorizmund hirtelen elıremutatott.
Az út a dombra kanyarodott. A domb mögött hosszúkás porfelleg
emelkedett. „Hunok? – rezzent át egyszerre agyán. – Itt? Hét-nyolc napi
járásra Aurelianumtól?”
Aëtius alighanem ugyanerre gondolt, mert elkotnorodott, és elsınek
vágtatott fel a dombra. Hideg hadvezérarcán hirtelen olyan ámulat ömlött
el, mintha csodát látna.
A dombon túl elterülı, széles, élénkzöld síkon, minden menetalakzatot
felbontva, a már érett, arányló vetéseken át futólépéssel légiók, cohorsok
hosszúkás négyszögei hömpölyögtek északra az Aurelianum felé vezetı út
mentén.
Aëtius arca hirtelen elvörösödött, s katonaszitkokat rikoltva vágtatott
feléjük. A leghátul maradt cohors nagy sietésben szélesen széthúzódó sorai
jobb szélén alacsony, nagy sörényő hun lovon vaskos, erıs, fekete hajú
centurio superior lovagolt. A fıvezér öklét rázva vágtatott feléje.
– Hová?! Hová?! – ordította teli torokkal.
 A centurio megállította lovát. Megismerte a fıvezért. A kard
barázdálta, barna, sasorrú, nagy állú arca elsápadt. Aëtius a kengyelben
felemelkedve rázta feléje öklét.
740
– Süket vagy!? Bolond vagy?! Félholtra korbácsoltatlak, te nyomorult!
Azt kérdem, hová mentek!
A centurio nagyot nyelt. Oldalt fordult, és teli torokkal, utánozva a
fıvezért, üvöltötte:
– Hé, legények! Erre, pofák! Hátra arc!
De senki sem hallgatott rá. A lépések meggyorsultak. Aëtius úgy látta,
légionáriusai mint csínyen rajtakapott suhancok futnak elıre. A centurio
sokat jelentıén nézett a fıvezér arcára.
– Mindenki Aurelianum felé tart. Amerre mentünk, üresek a falvak. A
nemesek, a lázadó parasztok, akik már vagy tíz éve itt bujkálnak a
hegyekben, mind-mind, északra mennek.
– De ki adta a parancsot, hogy továbbvonuljatok?! – kérdezte a fıvezér
komoran.
A centurio töprengve nézett maga elé.
– Nem tudja senki. Egyszer csak talpon volt az egész cohors. Aëtius
legyintett. Arca látszólag határozott volt, de ahogy oldalt
pillantott, szemében mégis ott rejtızött a szokatlan, szinte riadt
bizonytalanság. „Ki hitte volna, hogy ezek a gyalogosok megelızik az én
hun lovasaimat?... Persze, a mocsarakon át jöttek, nyílegyenesen, a titkos
gázlókon, ösvényeken... de akkor is. Máskor, ha mennykıvel rugdossák
ıket, akkor sem mernek a mocsárba belemászni.” Köhintett, és idegesen,
hangosan rendelkezett:
– Este, ha pihenıt tartotok, derítsd ki, mi történik itt!
A centurio bólintott, aztán szokatlan mozdulattal vállat vont.
– Pihenı! Csakhogy ezek nem állnak ám meg! Második napja mennek,
mint a megszállottak. Azt mondják, ha június calendae elıtt nem érnek
Aurelianum alá, elesik a város.
Aëtius éles, fekete szemében zavar és rejtett felismerés csillant.
– Éjjel-nappal menetelt a cohors? – szólt töprengve, és pillantását rejtve
lenézett. Attól tartott, hogy a centurio tapasztalt szeme észrevesz valamit
zavarából, és gúnyosan félrehúzta vékony száját. – Most már értem, hogy
kerülhettetek elé. De hát ez az egy cohors? Ez az én háromszáz
légionáriusom akarja felmenteni Aurelianumot?
A centurio barna arcán látszott, hogy küszködik a nevetéssel.
 – Mi csak az utóhada vagyunk az utóhadnak is – szólt, óvatosan
kerülgetve a fıvezér vizsgálódó tekintetét. – A légióink, talán hat vagy hét,
messze elöl menetelnek. Persze, nehéz hozzájuk férni, mert rengeteg nép
jön mindennap mindenfelıl. Úgy nı a had, mint a tavaszi ár. Azt mondják,
Tolosa felıl is teméntelen sereg közele741
dik. Keletrıl meg Tiboto, a kelta parasztok vezére siet hadával
Aurelianum alá.
Aëtius látta, hogy Thorizmund most ér melléje. A hun zsoldosok
századai a dombokon átcsapva vágtattak az úton. Arca egyszerre
megváltozott. Barátságosan intett a centuriónak.
– A fıvezér öröme, ha a katonái ilyen pontosan teljesítik parancsát. Hát
csak siessetek! – Látta, hogy a másik majd lefordul a lova nyergébıl a
visszafojtott, hasat remegtetı kaszárnyaröhejtıl, és ismét elvörösödve
dühében, röviden mondta: – Menj! – Megvárta, amíg a katona elvágtat, és
nem nézve a gót királyfi szemébe, széles mozdulattal magyarázta: – Eljött
az idı, hogy fontos hadititkokról tájékoztassalak, királyfi: a légióim már
messze elıttünk vannak. Oly teméntelen nép csatlakozik hozzájuk, hogy
amint ez a katona mondja, nem tud eljutni ahhoz a légióhoz, melyhez
cohorsa tartozik. Ezért úgy vélem, mi is talán kerüljünk erre, jobbra.
Megfordította lovát, és elvágtatott. A többiek a nyomába siettek.
Szótlanul hajszolta lovát. Néha balra pillantott, ahol a menetelı légiókat
jelzı, hosszúkás porpára lebegett a dombok között kanyargó út felett a
messzeségben. Aztán egyszerre újra ı is balra fordult, és felvágtatott a
dombra.
Lent, mintha máris csatát kezdenének, harci alakzatban vonultak a
légiók. Sisakjaik rézdíszei, a pajzsaik lapján ugyancsak rezesen vil-lódzó
villámkötegek vibrálva összeilleszkedtek, vagy szétbomlottak a távolban,
ahogy a katonák kerülgették a bokrokat. Pilumlándzsáik hegye,
háromaraszos kovácsoltvas része apró, olthatatlan szikrákként siklott a
letaposott vetések felett. A keresztény labarum-zászlók aranyszıttes
Khresztosz-monogramja és az itt-ott emelkedı, régi római sasjelvények
aranyfényő bolygólángoknak látszottak.
Aëtius összehúzott szemmel számolta az ismerıs hadijelvényeket. A
szélesen elnyúló, szinte egy vonalban húzódó harci alakzatban, most már
közvetlenül elıtte, a tizedik légió vonult, mellyel egykor a burgundok ellen
aratott véres gyızelmet. Mellette viszont a nyugati gótok ellen vívott
csatákban majdnem félig elhullott, aztán újra sorozott és hısiesen küzdött
hetedik légió hosszúra nyúló, négyszegletes hadoszlopa haladt. Rajtuk túl,
el-eltőnve egy liget mögött, a kettesek válogatott lándzsavetıi jöttek
egyenletes futólépésben, akiket villámszóróknak becéztek a seregben, és
egykor a quádok elleni háborúban arattak sok diadalt. Jobbra, keletre, ahol
a dombok lejtıje síkságra tárult, új és új légiók tőntek fel.
Aëtius éles, mindent tudó hadvezérszemmel figyelte a katonák
742
mozdulatait, olvasta a fegyvertartásból, a lépésbıl, a menetalakzatból a
hangulatot, a szándékot, az elszántságot: a légionáriusok, akik a hosszú
menetelések alatt szívesen vitették nehéz pajzsaikat a sereget kísérı
szekerekkel és légiónként a nehéz, fárasztó harci rend helyett mindig
lassúbb, kényelmesebb módon, hosszan elnyúló menetalakzatban,
cohorsokként vonultak, most a lépés közben megrezzenı pajzsot szorosan
a bal karra vetve, a legfárasztóbb tartással feszítették testük elé.
Aëtius hirtelen meglepetten kiáltott fel. Elsápadt.
Roppant tömegek, falvak parasztjai, városok polgárai, százféle,
Galliába sodródott nemzetség harcosai vonultak a légiók négyszögei
között, hömpölyögtek mögöttük, özönlöttek jobbra-balra. Ameddig szem
ellátott, áradt a sokaság, fegyverrel a kézben, komor elszántságában, szinte
egyforma arccal.
Aëtius arcán áhítat ömlött el. Ajka szélérıl lekopott a gúny.
– A lehetetlen megtörtént. Nyugat népei összefogtak. – Nem tudta, ki
mondta ezt, vagy a gondolat volt olyan erıs, hogy átzendült egész lényén,
mint a cselekvést meghatározó parancs. Hallotta, hogy a jelvényvivık és
hun testırei elsı százada most ért közelébe. Szótlanul megfordította lovát.
Széles körben került a menetelı sereg elé, és amikor a tizedik légió sorait
zárva, pajzsot elırefeszítve elhöm-pölygött elıtte, öklét rázva kiáltotta:
– Szedjétek a két ballábatokat, csigaevık!! Siessetek! Siessetek!!
Aurelianum végveszélyben van!
Látta, hogy a katonák eddig képmutató vaksággal elıreszegzett
tekintete feléjük fordul, látta barna, csontos arcukon a sunyi mosolyt. ö is
elmosolyodott.
– Utánam, legények! Aurelianum felé! – Széles, színpadias mozdulattal
mutatott a messzeségbe. Elırevágtatott, és hallotta a megkönnyebbült
rivalgást, mely átcsapott hadoszloptól hadoszlopig, át-harsant a légiók
között özönlı sokaságon, elhalt a messzeségben, és újra eléje áradt, ahogy
a dombok között új és új tömegek tőntek fel a vágtató lovasok elıtt.
Aëtius érezte, mint fogja el újra meg újra az ámulat: egy emberként
keltek fel nyugati népei. Halálos ellenségek egyesültek tengernyi sereggé.
Évszázadokig egymás ellen törı országok váltak szövetségesekké életre-
halálra, szerzıdések és tárgyalások nélkül. Ahogy száguldott a fıvezér
Aurelianum felé, úgy tőntek fel egyre sőrőbben új és új hadoszlopok.
Érezte, nem tudja megelızni a seregét, mert ezek a hadrendek
743
arra a hírre, hogy a Nyugat népei elıretörnek, mintegy varázsszóra
támadnak a zöld dombokon épült, kicsiny falvakból, az ısrégi római
városokból, az ellenségként betört vándornépek sátraiból. Minden parancs,
terv, hadmozdulat, elızetes intézkedés elvesztette értelmét. Minden
hadvezéri sztratagéma-hadifeladat felvetése, megoldása kiszámíthatatlan,
szinte felesleges lett. A fıvezér sokszor úgy érezte, ha leszáll a lováról,
vagy belevegyül a nyugati gótok láncpáncélos, hatalmas, pajzsos lovasai
közé, akkor sem változik semmi. De tudta, ha elvegyül a tömegben,
hatalma hirtelen elmerül a névtelen emberhullámokban. „Csak egyet
tehetek, ha fıvezér akarok maradni... meg kell elızni mindenkit.” Őjra
hevesebben sarkan-tyúzta lovát. A fıvezéri jelvények vivıi, szökevény hun
testırei némán száguldottak mögötte.
– Ave Római! Ave Róma!' – zúgott fel a népek ajkán, mikor Aëtius és a
magas rangú légionárius tisztek csoportja elvágtatott a menetelı tömegek
mellett. A koromfekete hajú, arányos gladiátortermető Marcellinus
körülmutatott:
– Íme, ve2ér, a birodalom feltámadt. Sohasem vonult ekkora had Róma
nevével az ajkán ily hatalmas ellenség ellen.
Aëtius mosolyát rejtve csapott Marcellinus ezüst vállvértjére.
– Védtelenül hagytátok Itáliát í
Marcellinus lehajtotta Apolló-fejét. Száján ravaszkodó nevetés
csendült.
– Mihelyt te Tolosába lovagoltál, minden megmozdult. Még oda sem
értél a nyugati gótok fıvárosába, a galliai menekültek, kiket Valentinianus
cézár parancsára az élelmezés miatt odatelepítettek a táborok mellé,
császári parancsot hoztak, hogy vonuljunk a hun Nagykirály ellen.
Mindenki ment. Parasztok, polgárok, katonák, kézmívesek, pásztorok,
halászok. A papok arról beszéltek a templomokban, hogy a hun Nagykirály
gonosz varázsló, aki hegynél nagyobb, démoni, fekete paripák ménesét
zúdítja Nyugat népeire. Ezek a démoni sárkányparipák emberhússal élnek,
népeket falnak fel, s a legyızöttek lelkei úgy gomolyognak iszonyú izzó
patáik alatt, mint újra és újra zúzott, tüzes por. Sok ilyen szónoklat után a
parasztok fapajzsot szegeltek össze maguknak, és szekeréével vagy egy
szál vashegyő rúddal a kézben hadba indultak, pedig eddig levágták
kisgyerekeiknek mutatóujját, hogy felnıtt korukban be ne sorozzák ıket.
Késıbb, mikor hír jött, mennyi nép élén száll hadba az osztro-gót király, s
te hány légiót vezetsz, a falvak már üresek voltak, mert mindenki
elıresietett.
744
Aëtius zavartan hallgatott. Aztán reménytelen mozdulatot tett.
– De hát senki sem akadt, aki emlékeztette volna a katonáimat arra,
amit ık százszor láthattak a csatában? Hogy a germán népek ellen mily
értékes volt a hun segítség?
Marcellinus elkomorodott.
– Árulóként koncoltak volna fel ott helyben mindenkit, aki a hunok
mellett beszél! Leghangosabbak persze a te szökevény hun zsoldosaid
voltak, mert rettentı történeteket beszéltek Attila gonoszságáról, kinek
hatalmaskodó hívei, törzsfınökei földönfutókká tették ıket. Azt mondták,
ha Attila gyız, akkor elsısorban ıket, akik elıle menekültek ide Itáliába,
követeli, s ott, rögtön a határon keresztre feszítteti, mint ahogyan már a
bizánciak által, még Theodo-sziosz cézár idejében kiadott szökevény
hunokkal tette.
Aëtius hallgatott. Az elsı napokon még hivatalos jelentést tétetett
Avitusszal a csatlakozott népekrıl, törzsekrıl, galliai, hispaniai, itáliai
hadakról. De ahogy nıtt a népek árja, ahogy torlódó tajtékként
hömpölygött Aurelianum felé, úgy vált feleslegessé minden formaság.
– Az armoricai halászok és parasztok harminckétezernyi hada
csatlakozott ma hozzánk – szólt egyszerre Marcellinus olyan hangon,
mintha valami jelentéktelen esemény történt volna. Aëtius felpillantott:
– Válogasd ki a legjobb lovasokat az egész seregünkbıl. Üzenem
Theodorich királynak, cselekedjen ı is így. E válogatott lovasok élén én
magam török elıre, hogy elsınek érjek Aurelianum falaihoz.

***

Az utca egész hosszában lángolt. Ott, ahol a székesegyház elıtt széles

tér tárult, a lángok hullámai szerteáradtak. Végig az utcákon szekerek sorai
állottak. A zsákmányolok áradata kardot, kopját, buzogányt, fokost lendítı
csoportjai beáradó és kizúduló hullámokként sodorták ki az égı vagy
füstölgı tetejő házakból a szekerekre a zsákmányt. Olykor az egész utcát
eltorlaszolták a város belseje felé tolongó kazár íjászok, avar kopjások.
Anianus a bástyán állott, a déli kapunál, melyen át a menekülık
fejvesztetten futottak ki az égı városból... A sőrősödı füstfellegek néha
elfojtották kétségbeesett kiáltását.
 – Elhagytál, Uram! Én Uram, én Istenem, mért hagytál el engem?! Éli,
éli, lamma sabakhtániü – Szemébıl bıven ömlöttek fakó aszkétaarcán a
könnyek. Felszaggatta mellén a durva szırköntöst, és homlokát verte a
mellvéd kövébe. – Mért hagytál el engem?!
745
Mért hagyod, hogy bısz farkasok szaggassák szét nyájamat?! Mért nem
szítottad lelkőkben a bátorságot?! Mért engedted?
Érezte, hogy az, akit ı a leghatalmasabbnak vélt, hirtelen eltávolodik,
közönyös lesz a könyörgése, a lelkét perzselı bánata iránt. Könnyeit
törölgetve kormos kezével, hangosan jajgatva zokogott. Nemcsak a városát
siratta, hanem az erıt, melynek jelenlétében hitt, és amely most
megcáfolhatatlanul szétfoszlott az utcákat perzselı lángokban, a hun
íjászok nyílzáporának suhogásában, a zsákmányolok farkasüvöltésében.
Behunyta szemét, és haját tépve, fogát csikor-gatva verte fejét a hideg
kıbe.
– Te adtál életet e földön, vagy ı, ki e démoni hadat küldi ellenünk, ı, a
Rettegés Fejedelme? Iszonyú sátáni börtön az élet! Dermesztı jégsivatag.
Nem kell! Nem kell! Nem kell!
Felugrott, és suta mozdulatokkal, önkínzással elgyötört egész testében
remegve kapaszkodott fel a bástya szélére. A mélységbıl fel-gomolygó
füst fekete örvényt vetett imbolygó alakja körül. Két, mögötte némán
imádkozó, durva darócköpenyes remete egyszerre ragadta meg karját.
Zihálva megtorpant. Feje hátracsuklott. Fél-a léi tan alig érezte a két
remete karjának szorítását. A szeme elıtt felgomolygó ködben hirtelen
élesen, tisztán, mint éjféli látomás, merült fel a kép: láncinges gót vitézek
és légionárius páncélos lovasok vágtattak a menekülıkkel zsúfolt út, a
város felé, a réteken át. Felettük lebegı jelvények közeledtek. Tisztán látta
kerek, könnyő, ezüst lovassági pajzsaikon a kovácsolt réz,,AE” betőket. A
menekülık utat eltorlaszoló tömege fegyvert ragadva zúdult vissza a város
felé.
Anianus lélegzete elakadt. Hirtelen kitépte magát a két remete kezébıl,
és rekedten zihálva kiáltotta:
– Jönnek!! Jönnek!! Örvendjetek!! Csoda!! Csoda!!
A két remete összehúzott szemmel nézett a messzeségbe. A láthatár
szélén Loire főzligetei, a nyári szélben hullámzó vetések zöldelltek. A
délre nyíló kapun túl porzott az út a menekülık lába alatt.
– Erısítsd meg lelkedet, szegény testvérem – mormogta, mintha imát
mondana, az egyik remete. – Borulj térdre. Bánd meg hitetlen-ségedet s
vakmerı kérését a csodának. A városodat siratod? Az Őr adta, az Őr el is
vette.
A másik lehajtotta fejét, és gyorsan, halkan mondta:
– Áldott legyen az Őr neve érette.
Anianus feje mellére csuklott. Görcsösen behunyta szemét, hogy
746
ne lássa az üres láthatárt, a menekülıket, és szederjes, didergı ajakkal
ismételte:
– Jönnek, jönnek, én láttam, láttam.
Lent, a székesegyház körül harsogott a téren zsákmányolok kiáltozása.
Enikı, aki a Nyék-törzsbeli íjászok élén vágtatott a városba, látta, hogy
Bodony bolgár cár testırkopjásai között osztogat parancsot. Balra, egy
szent szobra elıtt, a kút mellett, hét-nyolc bolgár és kazár íjász vetett
kockát a házakból kiterelt, már összeszíjazott foglyokra. Egészen a tér
közepén, hogy el ne érjék a csapkodó lángok, összehordott zsákmánnyal
megrakott szekerek állottak. Enikı odalovagolt a foglyokhoz.
– Hé, legények! Az a taláros, kopasz írnokféle az én rabom! –intett egy
lehajtott fejjel álló, magas, sima arcú férfira, aki mellett két egyforma,
idısebb nı jajgatott.
A kavargó zajba hirtelen különös, zengı kiáltás szállott.
Enikı önkéntelenül összerezzent, de csak a téren kavargó
zsákmányolás megszokott képét látta. Az egyik zömök, erıs tizedes,
testıríjász odalépdeltette lovát, és nyergében elırehajolva, kardjával
mutatott a fogolyra.
– Ez, királyné? – kérdezte.
A zengı, remegı, furcsa kiáltás újra áttört a jajgatás, a lódobogás, a
szekérzörgés zaján. Enikı feltekintett. Most már tudta, hogy a templom
vaskos, szegletes, lapos tetejő, bástyaszerő tornyából kiált valaki.
Egyetlen pillanat volt csupán...
A lehajtott fejjel álló fogoly hirtelen felvetette fejét. A két öreg nı
vércsevijjogással rontott a lován ülı tizedes felé. A foglyok csapata
szíjakat tépve, szaggatva, rekedten kiáltozva ugrott szét. De nem futottak.
Kezükben kövek, botok, a tér földjérıl felragadott százféle limlom
emelkedett. A kazár íjászok úgy húzódtak hátrább, mint az okos gazda, ha
rugdalózik a lova.
– Hé, megbolondultatok?! – rikoltotta a zömök, erıs íjász tizedes, és
szitkozódva lökdöste el magától a vijjogva csapkodó öregasszonyokat.
Egy kı homlokon találta. Egy rúd vagy bot mellbe lökte. Egy kés
oldalát feszítette. Valami zsámoly vagy szék a lova fejéhez vágódott. A
kazárok hirtelen lobbanó dühvei kardot rántva, kopját szegezve rontottak
elıre.
Balról, a déli kapu felé vezetı úton rivalgás harsant, idegen kürtök
riogtak. Az égı házak között lovasok tömör harcsora vágtatott.
747
Ezüstözött láncpáncéljaik rezes árnyalattal csillogtak a tőz fényében.
Elöl római sasjelvények és sárkányzászlók repültek. Közöttük nagy,
aranysárga lovon, régies, tarajos, hellén sisakos, díszes rangjelzıs
páncélosvezér vágtatott. Mellette fiatal, nyúlánk gót harcos száguldott,
királyi család címerével háromszögő, aranyozott pajzsán.
Enikı érezte, hogy elsápad...
– Kürtösök! Sorakozótü – kiáltott éles, zengı hangon.
De már késı volt. Alig néhány nyíl röppent és penge pattant le a
láncpáncélról. A hosszú, súlyos gót lándzsák elıl a szők helyen senki sem
térhetett ki, és egyszerre hét-nyolc kazár íjász bukott ki a nyeregbıl. A tér
közepén álló bolgár vezérek kiáltozva, kapkodva rendelkeztek. Ötven-
hatvan kopjásuk engedelmeskedve a parancsnak, elırezúdult. A láncinges
lovasok hatalmas, öblös, háromszögő, egész embert elfedı gót pajzsaikat
maguk elé feszítve, csaptak rájuk.
Bodony bolgár cár hatalmas, arányos alakja hirtelen egyedül
magasodott fel a vad döfésekkel támadó gótok vasgyőrőjében. Az utcán, a
tőzbe borult házak között az íjászok itt sem térhettek ki, és a páncélos
lovasság egyenesen elıreáradó rohama egyszerre végigtiport a szekerek
mellett, a lovaikra kapaszkodó zsákmányolókon.
Enikı látta, mint hasítja fel egyszerre két gót lándzsa a bolgár
Nagyfejedelem lovának ziháló oldalát. Bodony aranyozott páncélos alakja
kizuhant a nyeregbıl. A pusztai harcosok csoportjából fájdalom kiáltása
jajdult.
Enikı megfordította lovát. Elıtte egyszerre holtakkal, ide-oda sodródó,
gazdátlan lovakkal, ujjongva csapkodó foglyokkal, harci kiáltást harsogó
páncélos lovasokkal telt meg az utca. Őjra meg újra kitérésre rángatta a
kantárszíjat. Megkerülte a templomot, és a mellékutcákon át vágtatott az
északi kapu felé. A kapuhoz torkolló utcákon, az egyenetlenül álló
máglyaként égı, apró viskók között, s a kapubástya tövében vad harc
örvénylett. A zsákmánnyal megrakott szekerek mögül ezer és ezer paraszt,
polgár, kézmíves, halász, pásztor ki tudja, honnan elıözönlött tömege
zúdított mindent elborító kızáport az íjászokra.
 Kiugrott a nyeregbıl. Kötıféken vezette lovát, igyekezett, hogy a
hátráló íjászok között kikerüljön a városból. Hirtelen olyan ámulat fogta el,
hogy szinte önkéntelenül megtorpant.
A város elıtt végiggomolygott a harc. Jobbról két légió súlyos,
négyszögő hadoszlopa merült fel. A hajítógépek között lovasezredek
vonultak rohamra.
A légiók ezer meg ezer pilumdárdája lassan emelkedett.
748
A nyílzápor átpattogott a sisakokon. Felszáz római egyszerre dılt a
földre.
De a pajzsfal csak megbillent, aztán szorosabbra zárkózott.
A pilumlándzsák három és fél ezeré lassan emelkedett tovább a
dobásra. A mozdulatok iskolázottan, fokozatosan illeszkedtek ösz-sze,
hogy a pilumdobáshoz kissé széthúzódó sorokban egyetlen pillanatra se
maradjanak fedetlenül a hajítódárdájukat vállból messze hátrahúzó
katonák.
A kazár lovasezred kürtjei visszafordulás jelét rivallták. A harci mének
iskolázottan kanyarodtak vissza, de a harcmozdulat most megtorpant az
ostromgépek elıtt heverı gerendák, sziklák, szurkoshordók, a
zsákmánnyal, százféle hadiszerrel megrakott szekerek során.
A három és fél ezer pilumlándzsa özöne belezuhogott a fordulónál az
akadály elıtt gomolyogva megtorpant lovastömegbe. Egyszerre ezrek
dıltek a gödrökkei, gerendákkal borított földre. A vergıdı lovaikhoz
szegzett lovasok fájdalomkiáltása összevegyült ezer haldokló harci paripa
különös, jajongó morajjá összeolvadó, végsı nye-rítésével.
A légionáriusok egyenletes, futó léptekkel zúdultak elıre.
Az ostromgépek ormótlan gerenda alakján láng kúszott.
Az omladozó falakról eget-földet remegtetı diadalkiáltás szállott. A
kapuból fegyveres sokaság dılt a síkra. Jobbra, úgy látszik, megkerülve a
várost, a nagy lándzsás gót, a hosszú kardos burgund, a hajítószekercével,
spathapallossal harcoló frank nehézlovasság roppant tömegeinek
vasáradata vetett új és új hullámokat. Nem oszlottak ezredekre, hanem úgy
sodródtak elıre, egyetlen indulattól betöltve, mint mikor a
sárkánypikkelyeket feszítik a rettentı harcra feszülı, irdatlan
sárkányizmok.
Enikı úgy látta, ezüst- és vasözön dıl valami láthatatlan, hirtelen
beszakadt gát mögül. Szembe velük húsz ezred kun íjász bontakozott
rohamra. A kun kende kürtösei a „lovakra nyilazz” jelet fújták.
 Húsz nyílfelleg emelkedett egyenletesen, mint az égboltra vezetı,
ércszikrákkal villódzó húsz lépcsıfok.
A frank, a burgund lovasok százával dıltek fel. De a tömegek, a vasba
ültözött tízezrek továbbzúdultak. A kun kürtösök „kitérést” és
„oldalrohamot” jeleztek. De a hun tábor közel húzódott, a város omladozó
falainál és a kitéréshez kanyarodó kun íjászezredek egyszerre, egymást
tolva nekisodródtak a sátorrengetegnek. A frankok,
749
a burgundok vasgörgetegként omlottak rájuk. Pallosaik tízezre
lecsapott. A kitérésnél háttal fordult kun íjászok szinte védekezés nélkül
hullottak halomra.

***

Lél nagyvezér a sátrában tanácskozott a pusztai nagyfejedelmekkel,

mikor a sok százezres sokaság mennydörgı csataordítása hirtelen tudatta a
felmentı sereg érkezését. A nagyvezér lovára pattant. Sovány, éles arcán a
szenvedélyes játékos izgalma volt. Itt, ahol a magyar törzsek szállása volt,
a mélyedésben, a két domb között, a sátorrengeteg kellıs közepén semmit
sem látott. De a végtelenbe nyúló tábor sátorrengetegén átcsapott a
váratlan támadással megrohant seregek fejetlensége, az ösztönösen
kilobbanó tömegriadalom.
Léi fellovagolt a domb tetejére. Elöl, a város elıtti, hepehupás síkon,
sercegı, kékes szuroklángokba borulva emelkedtek az ostromgépek.
Végig, a tábor szélén, félkörben a Loire északi partjától, a déli füzesekig
tombolt a viharként feltört, elemi erejő harcfergeteg. Messzebb, balról,
három légió vasnégyszöge súrolta a hun tábor sátorrengetegét. Középen, a
gót lándzsák, a frank szekercék, a burgund pallosok alatt hullottak a kun
íjászok. Bomladozott a sátraknak nekiszorított húsz ezred. Rajtuk túl, a
folyópart felıl, új és új emberhullámok zúdultak a hun táborra. Léi
nyugodtan, szinte elégedetten bólintott. A hirtelen, váratlanul feliobbant
óriás csata, a pusztai harcok hatalmas méreteire emlékeztette.
– Hallod-e, beké – fordult a csontos, erıs, ıszülı Thonuzoba felé. – Te
abból a túlsó táborrészbıl ültesd lóra harmincezer lovasodat. Kerülj
nagyot, és kapd oldalba ezt a sok paraszti népet. Innen látom, nem tudnak
pajzzsal harcolni. Jelezz az íjászaidnak, hogy a magasba nyilazzanak,
úgyhogy a nyíl szinte egyenesen hulljon rájuk. Mire megtanulják, hogy
nem szabad így zsúfolódni a nyílfelleg alatt, úgy lehet, a fele elhull.
 Megvárta, amíg a beké a vezéreivel elvágtat. Homlokát törölget-te.
Aztán szokatlanul nyájas mosollyal fordult a medvetermető Ar-darich felé.
– Te, király. A te hegylakó néped jól érti a gyalogharcot. Eridj csak!
Vidd neki ennek a sok gyülevész hadnak. Éppen a ti gepida harci
szekercéteknek ácsolták azok a kétbalkezesek azt a sok istentelen
fapajzsot.
Ardarich egy pillanatig hallgatott. Az ı tábora jó messze volt, s hogy az
avar szállásokat védje, méltatlannak látszott.
7JO
– Hát az avar kagán nem védi meg a saját szállását azzal a hetvenezer
lovasával? – dörmögte komoran.
Léi is elkomorodott. Hirtelen úgy látta, a közelében álló
szolgafejedelmek tekintetében megváltozott valami.
– Segíts csak neki te, király, ha mondom, majd ı is segít neked, ha
bajba kerülsz. – A nagyvezér hangjában akaratlanul is fenyegetés csendült.
Ezt maga is érezte, és szinte vidáman mesterkélt, barátságos
közvetlenséggel lármázott. – Hát aki nem vak, láthatja! Hogy ültesse lóra,
szedje népét harci rendbe ott, a sátrak között? Told egy kicsit vissza ezt a
sok semmi népet, s ha egy kis hely támad a sorakoztatásra, csak úgy
dılnek az ezredek a táborból. Eriggy csak!!
Ardarich magas homlokú, finom, értelmes arcvonásain – melyek olyan
ellentétben voltak vaskos medvetermetével – látszott, szeretne elfogadható
okot adni habozásának:
– De hiszen az elıırsök jelentették, hogy jön az ellenség. Léi arcán
most elıször suhant át a zavar.
– Ezt minden vezér tudta, de azt ki gondolhatta, hogy egybıl ránk
tódulnak, ha egyszer elesett a város.
Ardarich maga után intette vezéreit, és szótlanul indult a kürtösei felé.
Léi most a keleti gót fınemesek csoportjában figyelı Theode-mirhez
fordult.
– A te vitézeid, király, egyaránt jó lovasok és gyalogharcosok is.
Vezesd fel a rómaiak elé. Itt, a sátrak között úgyis felbomlanak a légiók
sorai. Akkor ember-ember ellen vív. így ti erısebbek lesztek.
A magas, szıke, sovány Theodemir a városfal mellett kibontakozó
rómaiak hadoszlopát nézte.
– Mi hosszú lándzsával vagy súlyos karddal harcolunk. E két fegyverrel
nehéz vívni a sok sátorkötél között. – Hangjában egyenrangú vitatkozó
fölénye csendült. Léi érezte, hogy bizonytalanság fogja el.
 – Eriggy csak, király, eriggy. Hívd testvéreidet. Majd küldök én nekik
segélyt.
Theodemir szótlanul, de lassan lovagolt a tábor keleti gót szállásai
irányában.
A pusztai nagyfejedelmek hallgattak. Mindnyájuk tekintete oda
szegezıdött, ahol harsogtak a besenyı kürtök, és harminc íjászezred vonult
fel széles, bekerítı mozdulatra.
751
Léi összevonta szemöldökét. Most már mindenki elıre tudta a bekerítı
hadmozdulat sorsát. A besenyı ezredek négyszögei félkörben fordultak.
Lassan eltőntek a folyópartig nyúló ligetek, bozótos vízmosások között.
Soraik fellazultak. A kürtjelhez szokott harci lovaik ügyetlenül
bukdácsoltak a fák, bokrok, vízmosások között. A pusztai vezérek látták,
hogy harminc ezred szabályos négyszöge helyett rendetlen lovascsoportok
özönlenek a ligetek, bozótos vízmosások közül. A nyílfeüegek
felröppentek. A pásztorok, parasztok, halászok halomra hullottak. A tömeg
különös, egyszerő mozdulattal fordult a lovasok felé.
Százezer parittyából kıfergeteg viharzott.
A besenyık kürtjel nélkül húzódtak vissza. Ismét elırerontottak.
A harc egyenetlenül hullámzott. A rendezett had elvesztette
rendezettségét, a mozgékony, pontos, fölényes hadmozdulatok biztonságát,
és most mint iskolázott bajvívó, a baltával csapkodó ács elıl húzódott a
biztos távolba.
Onnan, ahol a rómaiak rohamoztak, keleti gótok csatakiáltása
harsogott. Seregük csoportokra bomlott, míg átvergıdött a sátrak között.
Az elöl támadók öblös pajzsukat emelve rontottak a rómaiakra. Pallosaik
légionárius pajzsokon csattogtak. De a mögöttük harcra rohanók
összekeveredtek a zsákmányukat a sátraikból biztonságba cipelı pusztai
harcosokkal. A kavarodás egyre nagyobb lett. A hátrább maradt gót
csoportok a tolongásban beleszorultak a félig üresen maradt sátrakba, s
kiáltozva, hogy a rómaiak elıl mentik, kapkodták fel a hátrahagyott
zsákmányt.
A pusztai nagyfejedelmek és germán királyok hirtelen érezték, hogy
történt valami. Szemük elıtt, mintha mindig ott állott volna, kirajzolódott
Itil aranypáncélos, széles vállú, tigrisbırös alakja. Karja lassan intett elıre.
– A sátorkötelek halálos bilincsekké váltak – szólt halkan és mégis úgy,
hogy mindenki meghallotta. – A zsákmány a lélek csapdája. Togrul kán!
Tízezer íjászod gyújtsa fel a sátrakat ott, ahol a harc dúl.
 Togrul elvágtatott. Itil némán állott. Körülötte zúgott, morajlott a
roppant tábor, ötvenkét nép lelkére egyszerre vetıdött a zsákmányát féltı,
jóllakott ragadozó menekülésvágya. Egyszerre innen is, onnan is elıször
nemzetségek, aztán törzsek szekérsorai mozdultak meg, és kúsztak Keletre.
Itil látta, mint röppen fel az égı nyilak •tízezeré. Mint borulnak pillanatok
alatt a sátrak ott, ahol vad kavargásban örvénylett a harc, ember ember
ellen, mint húzódnak
75*
szét a vadul öldöklı, rendetlenül dulakodó, roppant tömegek. Az égı
sátrak, szekerek, szénahalmok lángja áttörhetetlen küszöböt vont közöttük.
Itil odafordult a nagyvezérhez.
– Fúvass sátorszedést! Oly harcmezın állunk eléjük, mely lovascsatára
való – szólt nyugodtan. – Ardarich király vessen küszöböt az ellenség elé,
ha nyomunkba zúdul a római had.
Léi hallotta, mint vijjogták a kürtök a „sátorszedést” új és új nép
táboraiban, és kesernyés mosolyát rejtve rendelkezett. A vezérek, a
fejedelmek szótlanul vágtattak népeik szállásaira. Az égı nyilak még
hullottak.
Már alkonyodott. A nyugatiak serege csak most ébredt rá saját
megdöbbentı vakmerıségére. Egy-két nappal ezelıtt a tengernyi hadban
talán egy ember sem akadt, aki megtámadta volna a rettegett hun
Nagykirály láthatártól láthatárig nyúló táborát. Most ráébredve saját
erejükre, fegyvereikkel pajzsaikon csattogtatva, ujjongva vonultak a
városfalakhoz a sátorrengeteg szélét hamvasztó lángok elıl. A sok tízezer
halott halmai között az elesett hısöket dicsérı énekek, zsoltárok zengtek.
Keleten izzottak a lenyugodott nap felett a füstszalagokkal szegélyezett
fellegek.
A kürtök mindkét oldalon a harc végét riogták. De a város falai mögül
a nyugatiak újabb és újabb tömegei áradtak. Pajzsok csörren-tek. A keleti
fejedelmek népei lassan húzódtak el, keresve a szélesen táruló csatateret
tengernyi lovasságuknak.

***

Ardarich lassan lovagolt vezérei körében. A szekercés, medvebırös,

bozontos, szıkésbarna hajú hegylakók törzsek szerint, egyenetlen
csoportokban húzódtak a szelíd halmok között. Elıttük felfelcsapott az égı
Troyes füstje, ahová most vonult be a csatateret keresı keleti népek
valamelyik serege. Jobbra-balra néha tömegek tőntek fel a láthatáron, a
leheletfinom, opálos párákban, aztán ismét eltőntek a világoszöld galliai
ligeterdık között.
A ligetek egyre ritkábbak lettek. Magas fővel benıtt síkság tárult. A
síkság szélén feléjük vonuló had tőnt fel. Egyenetlenül haladtak, gyalog.
Csoportjaik néha rendetlenül széthúzódtak, néha tolongó tömeggé
egyesültek. Ardarich vaskos, hatalmas alakja lassan im-bolygott a lova
nyergében. Magas homlokú, szıkésbarna, szakállas arcán feszült kifejezés
látszott. Olyan erısen figyelt, hogy a leheletfinom párák megteltek piciny,
piros pontokkal.
– Ez itt elıttünk, úgy látom, Theodemir király népe – szólt han753
gosan és mégis határozatlanul. – Úgy látszik, talált csatateret Attila
király, és a keleti gótokat küldi leváltásnak.
A gepida vezérek hallgattak. Egyikük, az ifjú, rettentı erejő Ku-
nimund, aki ugyancsak királyi nemzetségbıl való volt, tagadólag rázta
fejét. Ezüstözött sisakján ökörszarvak tárultak, melyekkel félre lehetett
csapni a homlokvágásról zúduló ellenséges pallost. Az ökörszarvak
aranyozott végén könnyő csillanás vibrált.
– Keleti gótok más alakzatban menetelnek – szólt iskolázottan,
tiszteletteljesen. Innen látom, nyugati had ez. Frankok.
A gepidáknak a síkon özönlı tömege fokozatosan, kürtjel nélkül állott
meg.
Ardarich hallgatott. A többiek lassan csatolták le a nyereghez szíjazott,
hatalmas, medveölı baltáikat. Mindenki tudta, hogy ha a frankok eléjük
kerülhettek, akkor az utóhad elvágtatott a fıseregtıl, s mögöttük bármely
pillanatban feltőnhetnek Aëtius légiói vagy a nyugati gótok
nehézlovassága. Kunimund szép, férfias arcán öröm látszott.
– Király, neked vezérelned kell. Engedd meg, hogy én álljak a hadunk
élére, és elsınek vágjam a szekercémet az ellenség soraiba.
Ardarich roppant alakja nyugtalanul imbolygott az alacsony, vaskos
lova nyergében.
– Tíz hírvivı tíz irányból próbáljon átjutni a Nagykirályhoz. Vigye
hírül: bekerített az ellenség.
A gepida vezérek arcán kételkedés látszott:
– Hírvivık? Minek? Most minden nép saját zsákmányát viszi
szekerein. Nem segít itt senki. Vagy ha igen, nem lesz köszönet benne.
Kérik a részt a segítségért, vagy már viszik is. Ki kockáztatja szívesen azt,
amit a szekereikre már felrakott?!
Ardarich leszállott lováról.
– Én megyek a had élén. A hírvivık induljanak.
 A frankok serege egyre közelebb hömpölygött. Már tisztán látszottak
kúp alakú sisakjaik. Acéllappal fedett, hosszúkás, könnyő metzi pajzsaik
vakítóan villogtak. Léptük egyre gyorsabb lett. Elöl a törzsfık,
nemzetségfık, híres bajvívók csoportja már szinte rohant a harcba. Harci
szekercéik hirtelen emelkedtek fel. Végig a síkságon átzúgott a százezer
torokból, a felperzselt földjéért bosszútól remegı harcosok dühödt ordítása.
Ardarich sőrő szemöldökét összevonva hallgatta a harci ordítást. Aztán
lassan forgatta vaskos bikanyakán ülı, magas homlokú fejét a vezérek felé:
754
– Végigölelted az éjszaka a nyolc szép rabnıdet, Kunimund? –kérdezte
komor mosollyal. Kunimund ifjú, férfias arcán pirosság ömlött.
– Végig – mondta igyekezve, hogy az öregebb törzsfık férfiasán
trágárnak, hetykének lássák ıt. – Mind a nyolcat...
A vezérek halkan nevettek. Ardarich bólintott.
– Akkor szép volt az utolsó éjszakád.
Megmarkolta baltáját. Lassan hátára szíjazta a vállára boruló
medvebırét. Könnyed mozdulattal lendítette baljára hatalmas, rezes
pajzsát, melynek közepén aranyból kovácsolt, óriás medvefej és ısrégi
jelek mutatták királyi rangját.
– Ti, öregek... amíg mi itt tusakodunk, próbáljatok elkerülni arra, a
Nagykirály hadához. Ha elesnék, szóljatok a toron, azért mentem a had
élére, hogy népem zsákmánya megmaradjon... ne sopánkodjanak odahaza a
hegyekben az asszonyok, hogy hiábavaló volt a nagy hadjárat, üres kézzel
jöttünk sátrainkba.
A frankok tömege már futólépéssel rohant feléjük.
Ardarich felemelte baltáját. Hatalmas karján feszülı izmok vaskos
hullámmal feszítették a királyi kardíszek széles aranyszalagjait. Megrázta
fejét úgy, hogy a drágakövekkel sziporkázó sisakján szétfeszülı aranyozott
ökörszarvak úgy mozdultak meg, mint az öklelı bikáé, és egyre gyorsabb
lépéssel indult a frank vezérek elöl rohanó csoportja elé. Mögötte felzúgott
a gepida vitézek népet védı szellemeket idézı harci éneke.

A Felleghegy ormáról jı A Medve, a nagy... Lépte alatt remeg a föld,

Fejénél az ég kigyúl. Rettegjetek... rettegjetek.. A Medve jó...

Szembe velük, harcosaikat megelızve, öldöklést ujjongó, dörgı ri-

valgással rohantak a frank törzsfık, a nemzetségek vezérei, a válogatott
bajvívók, kik sisakjaik hegyére tőzték a legyızött, híresebb ellenségek
homlokjeles, behasított koponyáját. Mögöttük százezer kézben százezer
szekerce emelkedett.
Ardarich látta, hogy a gepidák lassabban indulnak neki az ösz-
szefutásra, és roppant alakja könnyedén lendült elıre. Végig a síkon
hetvenezer keleti vitéz kezében emelkedett a balta, az ormótlan med755
vebırös pajzs. Nem nézett hátra. Szeme elıtt mint gomolygó vashullám
tőnt fel a frank törzsfınökök csapata. Arcuk egyforma, furcsa, merev volt,
mert a kúp alakú sisakok széles arcvédı vasa lenyúlt a szıkésbarna,
szakállas állukig. Borotvaéles, könnyő acélsze-kercéik egyszerre lendültek
fel.
A gepida harcosok az ellenség jobbról-balról suhintó szekerééinek
csapását várva emelték fel bal karjukon félbalra az otromba medvebır
pajzsot. Elöl rohanó vezéreik a frankok kezében villanó szeker-cékre intve,
figyelmeztetıen kiáltoztak hátra:
– Vigyázzatok! Lejjebb a pajzsot! Dobással harcolnak!
De már késı volt. Az elöl rohanó frank vezérek úgy hajoltak elıre,
mintha földre vetnék magukat. Mögöttük tízezer kézbıl egyszerre röppent
ki a tízezer frank acélszekerce. Borotvaként kifent, félkör alakú éle a
kinyújtott kart mintegy meghosszabbítva, alig két-három lépésrıl csapott a
gepida harcosok lábára.
A gepidák rohama meglassult. A szekercéiket ledobott frank vitézek
kezében már a rómaihoz hasonló kard villant. A mögöttük rohamozó
szekercések most ugrottak elı hátuk mögött. Vad lendületük egyszerre
összezsúfolta a nehéz szálfadöntı baltát, az ormótlan medvebır pajzsot
emelı gepida harcosokat, s ordításukban már diadal ujjongott. Százezres
tömegük egymás hegyén-hátán, feltartóztathatatlan erıvel dılt a gepida
vitézek egyenetlenül hullámzó sokaságára.
Ardarich gyakorlott bajvívófogással feldobta súlyos baltáját, elkapta a
levegıben, és tapasztalt mozdulattal fokozva a medvekoponyát bezúzó
csapás rettentı lendületét, sújtott a királyi címere felé rohanó, válogatott
frank bajvívók csoportja közé. Éles, nyugodt tekintettel figyelte, mikor
emeli a középen rátörı, frank bajnok – kinek sisakja hegyén
ezüstabroncsokkal ékes koponya-diadaljel fehérlett – acéüappal fedett,
könnyő pajzsát. De a pajzs nem mozdult. A frank bajvívó váratlan,
villámgyors mozdulattal úgy akasztotta szekercéje fokát a gepida balta éle
és nyele szögében, hogy a király csapása csak suta mozdulattá vált. A
mögötte támadó frank vitéz, aki a tízezer szekercedobás pillanatában elöl
küzdött, s aztán húzódott hátrább, most elırerontott. Hosszú, egyélő
szkramaszaxtıre megvillant a király szeme elıtt. Ardarich eléje emelte
pajzsát. A frank harcosok sorából horgas breton csáklyalándzsa nyúlt ki.
Hajlott vasagyara úgy rántotta félre az otromba pajzsot, hogy a király
alakjának egész bal oldala védtelenné vált. Ardarich felhorkantott.
Tapasztalt bajvívófogással egyszerre ejtette ki kezébıl a szekerce fokával
lefogott baltáját és a csáklyával elkapott pajzsát. Hátrább
756
lendült, de a szkramaszaxtır így is végigszántotta rézpáncélos mellét.
„Hármas csoportban küzdenek” – villant át agyán. A jó harcos ıszinte
elismerésével értékelte a frank harcosok védhetetlen támadássá
összeilleszkedı mozdulatait. Két ökle elırecsapott.
A frank bajvívó most emelte maga elé acéllapos pajzsát, de a medvét
lesújtó ököl iszonyú ereje rásodorta sisakos fejére saját pajzsát úgy, hogy
szédelegve térdre rogyott. A másik két frank bajvívó elismerıen kiáltott.
Ardarich érezte, hogy a mögötte vagdal-kozó Kunimund feléje nyújtja
baltáját. Elkapta nyelét.
– Széjjel!! Széjjel!! Lábra vigyázz! – harsogta, mert a frank roham
véges-végig hátrasodorta a gepidák haderejét, mely bomlado-zott, fellazult
az elırerohanó tömeg súlya alatt. A rövid, súlyos frank kardok, a hosszú
egyélő szkramaszaxtırök most római módra, a zsúfolt sokaságban vívott
harc szabályai szerint, felülrıl lefelé döftek. A harcosok behajlított karral
várták, míg a mögöttük küzdı lán-dzsások csáklyája félresodorja a gepida
pajzsokat, és rövid, villámgyors mozdulattal futtatták a pengét a védtelenné
vált ellenség arcába, vállába, nyakába. A összezsúfolódott hegylakók
nehéz szálfadöntı baltái lendület nélkül, erıtlen, suta csapásokkal hullottak
a frank pajzsok acéllapjaira.
Ardarich két kézbe fogta a baltája hosszú, vaskos nyelét. Elırerontott,
maga elıtt sodorva a reá rohanókat. S mikor látta, hogy csak ellenség
kavarog körülötte, héraklészi erejő körvágásokkal zúdította baltáját úgy,
hogy a kardok pengve repültek félre, villódzva bukfeneztek a tırök, és
töredezve reccsentek a csáklyák. Arca már vérzett. Szemében oiykor nem a
test, de a lélek félelme rezzent. Baltája kicsorbult a frank pajzsok sima
acéllapján. Megforgatta, s a fokával sújtott.
Végig a csatasíkon tíz- és tízezerszeres visszhangként szállott ugyanaz
a hang. Ardarich tudta, hogy tíz- és tízezer gepida harcos öntöttvas baltája
csorbult ki a frankok acélján, és tíz- meg tízezer vitéz fordítja meg
kicsorbult fegyverét, hogy csupán súlyával, a csapás erejével védelmezze
magát a szinte védhetetlen támadássá ösz-szcillcszkcdı szekercevetés,
kard-, tırdöfés, csáklyaragadás ellen.
 A hátrább hömpölygı gepidák tömege most széthúzódott. A hosz-szú,
vaskos nyelő, fadöntı balták lendülete, rettentı csapása most teret talált.
Ardarich a lehanyatló napot nézte.
A gepidák vadul csapkodva hátráltak.
757
A frankok lendülete lelassult a vad kétségbeeséssel sújtó gepida balták
zengve zuhogó csapásai alatt.
Jobbra, ahol ritkábban állottak a bokrok, kuturgur kürtök harsogtak.
Togrul kán húszezer íjásza bontakozott rohamra. A gepidák bomladozó
tömegén örömrivalgás zúgott.
Ardarich várta, mikor torpannak meg a frankok, de a nyugatiak tömege
csak lassan tömörült. Az íjászezredek közelebb hömpölyögve, minden
harminc lépés után zúdították a nyilak fellegét. Százezer nyílvesszı szállott
öt-hat, egyre meredekebben felszökkenı, az al-konyi sugarakban rıten
villódzó, halálos felleglépcsıként. S ahogy az íjászok közeledtek, egyre
meredekebben záporoztak le. Zengve pattantak a pajzsok acéllapjáról,
zizzenve súrolták a sisakok kúpjait. Százan és százan roskadtak össze. De a
frankok sokasága ércfallá tömörült.
Togrul íjászezredei elırevágtattak, megfordultak, ismét elırezúdultak.
Nyílfellegeik a vágtatás lépésütemére szállottak az ellenségre, akár
elıretörtek, akár visszahúzódtak.
A gepidák megtépett hada lassan, nagy körben húzódott a szekereik
végtelen sora közé csoportosulva, a fısereg felé. Togrul odalovagolt
Ardarichhoz.
– Látom, sok a halott, királyi – kiáltotta fejét rázva. Ahogy egymással
szemben állottak, óriás termetükkel, rettentı vállaikkal, mintha testvérek
lettek volna. Ardarich vérzı arcát törülgetve végigpillantott a holtak
halmain.
– Őgy tizennégy-tizenötezer embert vesztettünk a csata elsı két
órájában. – Hátrapillantott. Hangjában hirtelen gúny csendült. –Hanem a
szekereink megmaradtak. Az élı az elesettek zsákmányát osztja. Többet
kap, mintha négy Aurelianumra vetné a kockát. –Halkan, furcsán nevetett.
Togrul a tömörülı frankok acélpajzsait, kúpsisakjait, fellendülı
szekerééit nézte. Az acél rıten izzott a láthatárra lehanyatló nap
sugaraiban.
– Azt nem értem, hogy ez a sok vasba kovácsolt vitéz hol volt, mikor
mi erre jöttünk?
Ardarich sokáig hallgatott. Aztán úgy törülgette szemét, mintha hirtelen
újra megindult volna homloksebeinek alvadt vére.
 – Futott mindenki elıttünk. Akkor nekünk egyebünk sem volt, mint az
éles fegyver. Ha rohamra szólt a kürt, egymás hegyén-hátán tódult a nép a
csatába. Most meg nekik nem maradt egyebük pajzsnál, szekeréénél, ık az
elszántabbak.
758
Togrul a fejét rázta:
– Hát nem értem, sehogy se értem. Itt Nyugaton olyan a nép, hogy én
közöttük egy jó íjászt nem láttam. Minálunk a harcos egész életében le
nem teszi a kardot, íjat, kelevézt, csak éppen aludni száll le a lováról. Ezek
itt kardot azokban a városokban alig fognak. Egész életükben ezt-azt
csinálják, mőhelyekben főrészelgetnek, faragnak, meg kıpalotákban
heverésznek, szántanak, vetnek, még a parasztok sem tudnak lovagolni.
Még az Istenük is keresztre feszített. Oszt itt van, e... Mikor már azt hinné
az a vezérféle, hogy markában a diadal, akkora sereg kél ellene, hogy ott
nálunk, a nagypusztákon sem láttam ekkora hadat. Aztán az a nagyon
szelíd, könyves nép vasba öltözik, de tetıtıl talpig ám, s úgy harcol, mint
akit a Kardisten megszállott. Oda nézz, meg se rebben a soruk a nyílzápor
alatt, pedig az én íjászaim tán a legjobbak.
Hallgattak. Togrul lassan intett a kürtösöknek, jelezzék az indulást a
fısereghez.

***

A keleti népek áradata seregei hullámaiban sodorva nagy, véráztatta

zsákmányát hömpölygött Észak-Gallia síkjain. A nyugati hadak egyre
növekedve követték az ellenséget.
– Itt, e síkon kell megvívni a nagy harcot, egyetlen, óriás csatában
tiporni le a Nyugat hadait – adta ki végül Itil a parancsot a keleti
fejedelmek reá figyelı csoportjának.
Léi nagyvezér, aki a tanácskozás elıtt hallgatta meg az elıırsök
jelentését, a felvonulás irányát kérdezte:
– Hogy állítsam fel a sereget?
Feszült csend lett. A csatarendet már tíz napja vitatták, a menet közben
vagy éjszaka tartott, nagy tanácskozásokon. A határozat most mégis
pillanatok alatt született meg. Itil maga elé nézett, és gyorsan, halkan
mondta:
– Ha a nyugati gótokat szembeállítom a keleti gótokkal, megbénítom az
ellenség leghatalmasabb szövetségesét. Oktalan testvérharcot nem szívesen
vív Theodorich király. Középhadunkat én vezetem a pusztai népek élén. A
másik szárnyon Ardarich király serege és hét hő nép álljon. Ez a három
seregrész a had törzse. Ekörül helyezd el többi népeimet úgy, hogy
mindenik részt vegyen a harcban.
Kibéd kazár boksa felemelte kezét.
– Ha középen helyezed el a pusztai lovasnépek javát, Nagysámán, úgy
lehet, kevés lesz a hely akkora lovashadnak a fordulásra.
759
Halk vita hullámzott fel. Tudun avar kagán ısz szakállas, kevély fejét
rázta.
– Ekkora tengernyi haddal a szárnyakon nem lehet gyızelmet aratni.
Hiszen a csatanap derekán, amikor erre-arra özönlik az a sok nép, azt se
tudja már a legjobb hadvezér se, hol a vége, hol a szárnya az ilyen
seregözönnek. De hogy a közepe hol lehet, azt mégis jobban látni.
Itil szemében egy pillanatra aggodalom rezzent.
– Ha a szárnyakon állanak fel a pusztai népek, a bekerítés ekkora
hadnál felette nehéz. Úgy járhatnak, mint a kun ezredek Aurelianum-nál, a
füzesekben, a vízmosások között. Középen én vezetem a hadat, s középen
kell átgázolni az ellenségen. Olyan roham kell, mint a bizánciak ellen,
mikor majdnem elfogtuk Markianoszt, s letiportuk a seregét. Ménesként
támadjon a had! – Szemében sötét tőz lobbant. – Ahrimán méneseként!
Volt valami a hangjában, amitıl mindenki lehajtotta fejét. Mély,
különös csend lett. Orkháb sámán tekintettel nézte a lelke mélyében
felmerülı erıket, gondolatokat.
– Úgy lehet, Aëtius nem támad erısen Ardarich és népei ellen –mondta
hangosan, kimérten. – Se a nyugati gótok a testvéreikre. A döntés így a
középen lesz, ahová Aëtius alánokat, frankokat, burgundokat állított.
Thebdemir keleti gót király bólintott.
– így biztos a gyızelem – szólt hevesen, látványos örömmel. A többiek
túl heves vidámságát figyelték, s fontolgatták, mi rejtızik a szavai mögött.
Itil felvetette fejét.
– Hun népek élén lovagolok, hun népek élén gyızök. Az ellenség
középhadára kell omlasztani a pusztai lovasságot, és letiporni. Ha kétfelé
vágjuk a seregeiket, kopjásezredeink háromnegyede a nyugati gótokat,
egynegyede a rómaiakat kapja hátba.
Oyma sámán magas, sovány alakja megmozdult, ahogy lassú, erıt
idézı mozdulattal nyújtotta fel a karját.
– Az ilyen nagy csatát mindig a harc elıtt kell megnyerni, nagy kán –
szólt tompán, fojtottan.
Itil egy pillanatra behunyta szemét.
 – Talán már megtörtént. – Szavában sejtelem rezzent.
760
Kellemes, lágy, nyári este volt.
Keskeny patak választotta el csupán a tengernyi táborokat, és ilyenkor,
az esti homályban, a Nyugat és Kelet táborrészei összefolytak a galliai
síkon.
A nyugati vezérek egészen a patak partjáig, lovagoltak.
Aëtius töprengve ráncolta homlokát:
– Vajon csatateret keres a hun Nagykirály, vagy visszavonul, hogy
biztonságba helyezze rengeteg zsákmányát? Hiszen én tudom, a messzi,
pusztai szállásokon mindig az a gyıztes a népszerő, aki dús zsákmánnyal
tér haza. Ha üres a szekér, nem hiszik el a legnagyobb gyızelmet sem. –
Hangjában töprengés volt. Most, hogy a titáni küzdelem kibontakozott, a
vérbeli hadvezér szenvedélyes gyızni akarása minden más meggondolást
háttérbe szorított.
A csontos, erıs Maiorianus vállat vont:
. – Mindenképpen itt kell neki csatát vívni, mert tovább, keletre már
hegyes a vidék, s mi, ha tovább visszavonul, nekiszon'thatjuk a Rhenus
vizének. Miképpen viheti át e széles folyón negyvenezer, zsákmánnyal
megrakott szekerét, ha azok, akiktıl zsákmányolta, karddal a kézben
sietnek a nyomába?
Marcellinus lehajtotta fejét:
– A szökevények és az ırjáratok hírei teljesen ellentmondóak. Annyi
nép annyi hadmozdulatáról beszélnek, hogy egyszerően még gondolni sem
tudok arra, hogyan állítja fel a hun Nagykirály a seregét a csatában.
Aëtius keskeny ajkán fölényes mosoly jelent meg:
– Ha a pusztai nagyfejedelmek rossz hadvezérek lennének, akkor
lehetetlen lenne kitalálni szándékukat, de így minden világos. Itt, az
ellenség szeme láttára nem helyezhetik el csatarendbe a seregeket
másképp, mint ahogy a vonulás sorrendjében érkeznek ide a síkra. Tehát
balszárnyon a keleti gótok hada, középen a hunok, s jobbszárnyon
alighanem Ardarich, ki maga is oly derekasan harcolt a frankok ellen. –
Kezével könnyed mozdulatot tett. – Persze, megritkult hadát megerısítik.
A többi népek e fıvonal körül helyezkednek el.
A vita egyszerre hangosabb lett. Theodorich éles, hővös, kék szemében
elhatározás csillant.
– Én hajnalban támadok a gepidák ellen. A múltkori nagy veszteségeik
után, nem hiszem, hogy kiállanak egy heves lovasrohamot.
 Aëtius rápillantott. Amikor megszólalt, szavában a hivatásos hadvezér
szokatlan fölénye csendült.
761
– Nem, király. Ott támadj, ahol a gyızelem a legvalószínőbb, s a siker
is a legnagyobb lehet. Vezesd nehézlovasaidat keleti gót testvéreid ellen.
Kiáltsátok: „A ti szabadságotokért harcolunk!” ök bizonyára nem szívesen
harcolnak nyugati testvéreik, de annál szívesebben az elnyomóik ellen.
Egyszerre valamennyien, a gót, a frank, a burgund, alán, római vezérek
hangosan helyeseltek. Theodorich telt, okos arcán egy pillanatra bosszúság
rezzent, aztán gıgösen összevonta szemöldökét.
– Én magam vezetem a lovasaimat – szólt olyan
megfellebbezhetetlenül, mintha az ı szavának helyeselt volna oly
hangosan a többi.
A római vezérek, hogy enyhítsék Aëtius szavával sértett hiúságát, még
hangosabban helyeseltek.
– Mily hısi tett! Mi, a légiókkal a középen, mindenben segítségedre
leszünk! – kiabált- szívélyes hévvel Avitus, aki egy ideig a gót király
nevelıje volt, s most is régi, személyes jó barátja.
Aëtius könnyedén legyintett.
– A légiókkal? Középen? A hunok ellen az harcol a legelszántab-ban,
ki felperzselt földjérıl menekült el annak idején. Frankok, burgundok,
alánok álljanak a középen. Elöl a lovasságuk. A hun Nagykirály a többi
népek győrőjében csak letipró rohammal gyızhet. Jobb, ha lovasokkal és
nem gyalogosokkal áll szembe. A pusztai ménes könnyebben dönti fel a
gyalogost, mint a másik ménes lovait.
Thorizmund, aki eddig hallgatott, talán azért, hogy enyhítse a többiek
által túlzottnak vélt római barátságát, hevesen, szinte tá-madóan kiáltotta:
– S te, fıvezér... a légióiddal kitérsz a harcból?! Aëtius halkan nevetett:
– Kitérek! De hiszen most, mikor helyettetek gondolkoztam, már többet
harcoltam, mint egy hadsereg. – Könnyedén vállat vont. –Oda állok
légióimmal, ahol hely jut. A balszárnyra. A többi népek, törzsek, s
mindenki, tehát a hadunk nagyobbik része úgy helyezkedjen el, hogy
mindenki részt vegyen a csatában.
A tizennyolc nép vezérei, fejedelmei nevettek, hangosan helyeseltek,
vagy egymásnak fejtegették az óriás csata várható esélyeit.
762

27.
 Kelet negyvenezer szekérbıl álló, roppant tábora a láthatárig mindent
elborított. A hatalmas, nyolc-tíz kerekes hun szekerek többszörös fallá
összeilleszkedve övezték körül a sámándombnak kiválasztott, alacsony
emelkedést. A vándornépek- táborában szabályos, utcaszerő szekérsátor
sorai összeolvadtak az erdılakók, a földmívelı törzsek rendetlenül
összetorlódott szállásaival. A csata elıtti feszültség ott rejtızött a harcosok
mozdulataiban, a vezérek látszólag fölényes, parancsoló tekintetében,
szinte egyforma, kissé hajlott, egyaránt ugrásra, futásra kész tartásában.
A keleti fejedelmek csoportja lassan lovagolt Itil nyomában. A
nagysámáni jelvények, a feláldozott mének sörényébıl font hadilobogók
felett az ısi szellemfejedelmeket idézı, apró ezüstkoponyák füzére lcbbent,
a százezer éves rovásjelekke! kikovácsolt, háromágú, szigonyszerő
aranyrudakon.
Itil arca nyugodt, szinte vidám volt. A Szellemfejedelem, az Égfia
nagysámáni pompájában ült óriás, acélszürke lován. Vállvértjén égfényő
ceyloni zafírokkal összeilleszkedı talizmánok kék villanásai vibráltak.
Széles vállán könnyedén lebbent a szent tigrisbır. Három-százcgy
gyémánttal borított bíbor Ajtony Köntöse széle elfedte a hatalmas, zöld,
sárkány szemeként csillogó, smaragdokkal borított rövid sámáncsizmáját.
Az elıd szekérvár hét kapuján a síkra kiözönlı Nyék-, Megyer-, Kürt-,
Gyarmat-, Tarján-törzsek válogatott testırezredeinek kopja-rengetegébıl
szilaj pusztai dal harsogott a fehér lábú, barna szeretıkrıl. A síkon végig,
ameddig a szem ellátott, sorakoztak, helyezkedtek Kelet ötvenkét népének
megszámlálhatatlan hadai. Innen, a középrıl csak sejteni lehetett a
lovaikon tömörülı keleti gótoknak a balszárny népeit vezetı seregét és a
jobbszárnyon helyezkedı népek elé vonuló Ardarich gepidáit.
Léi nagyvezér közelebb lépdeltette lovát az elıdhöz. Halkan elemezte
az ellenség helyezkedését, a balszárnyon már megállott római légiók
szürkésbarna négyzetei messze nyúló mozaikjának céljait, a középen
hármas rendben sorakozó frank, burgund, alán páncélos lovasság
vastömbjeinek harci erejét, a jobbszárny szélére húzódó nyugati gótok
haderejének ezüstként viüódzó áramlását. A nyugati had hármas fı
csatarendjenek sorai mögött jobbra-balra a szövetséges népek tengere
hullámzott, vonult fel oda, ahol még hely lehetett. Lél gyors, rövid
szavakkal megokolta szándékát, a két csatarend
között középen emelkedı, alacsony, de e térben veszedelmesen
emelkedı halom felé intett.
 – Küldj oda két-három népet, Nagysámán. Az ellenség oldalán, ím
látod, több a gyalogos hadoszlop. Ha ık e dombra helyezik
gyalogtömegeiket, rés támad rohamunkban, mert a lejtın fölfelé
lovagolnának az íjászaink. Most még elég, ha egy lovasezred fellovagol a
tetejére. Ez jó kezdet lesz.
Togrul kuturgur fıordas, aki kitüntetésképpen a gepidák
megmentéséért jobbról lovagolt a Nagykán mellett, elırehajolt nyergében.
– Kincs ez a halom, de lovasrohamnak eléggé meredek. Gyalogos
vitézek kellenek oda.
Itil a kis halmot nézte, melynek tetején magas, zöld fő hullámzott a
lágy, nyugati szélben:
– Ardarich népeivel... elıre!
A keleti népek tengerén halk moraj hullámzott, a jelzést továbbadó
kürtjelek nyomán. A moraj lassan erısödött. A római légiók pajzsfala
megmozdult. Az egyik barna négyzetbıl egyszerre két cohorsnyi
légionárius vált ki, és könnyő, egyenletes futólépéssel indult a középen
emelkedı kicsiny halom felé. Itil intett a kürtösöknek. Három hírvivı
helybıl, vad száguldásra lendítve válogatott, gyors lovát, vágtatott a Kelet
balszárnyán helyezkedı gepidák felé.
A légionáriusok pajzsot pajzshoz feszítve futottak a magas, hullámzó
főben. A halom lejtıje gyorsan emelte a sorokat.
– Állj! – harsant Maiorianus parancsa és a centuriók, dekuriók ajkán
egyszerre visszhangként harsant:
– Állj!
Az egyik cohors megtorpant a halom tetején. A második úgy
helyezkedett a lejtın, mint az ugrásra kész, a pajzsok barna rézszínő
pikkelyeit összezáró fenevad. Maiorianus látta, mint válik ki a gepidák
haderejébıl három egyenetlenül gomolygó hadoszlop, mint húzódnak szét
a futólépésben hömpölygı soraik a baltaharcra. Felemelte Héraklész
jelével ékes, széles, súlyos kardját.
– Legionarii! Ez itt a Capitolium dombja. Ha megvéditek itt, az egész
barbár világ szeme láttára, nagyobbat gyıztök, mint Scipio Karthágónál! S
évszázadokra megoltalmazzátok Rómát!
Rövid ideig éles katonatekintettel figyelte a három hullámban a domb
felé rohanó, óriás termető gepida baltásokat, herul és skir vitézeket, akik
széles, hosszú vaskardjaikat rázva, zúdultak elıre. Hirtelen megfordult, és
izgatottan, hevesen kiáltotta:
– Ezek itt gepidák! Karra, vállra dobjátok a pilumot! Halljátok,
764
 csigaevık! Négy lépésrıl! Karra! Mikor a barbár felemeli azt a nehéz
fadöntı baltáját, hogy sújtson, ne erılködjetek... ejtsétek a lándzsát! De
villámgyorsan! Finoman, pontosan. Ha második soruk felbukik az elsın,
ívben dobjatok, hogy felülrıl hulljon a hátukra. Egyikıtök se dobjon arra,
aki vele szembetámad, de mindig félbalra. Akkor a legfedetlenebb az
ellenség, ha csapásra emeli a nehéz baltát!
Az óriás termető gepida hegylakók mennydörgı ordítással közeledtek.
Hatalmas, rettentıen súlyos, medvebırrel fedett pajzsaik, melyeket a
baltaharchoz ácsoltak, ahogy emelkedtek a halom oldalán, elfedték
alakjukat. Innen fentrıl úgy látszott, roppant medve-falka zúdul fölfelé a
lejtın.
A légionáriusok látták, mint billennek félre a pajzsok, mint emelkednek
rettentı csapásra a szálfadöntı, hosszú nyelő bakák. A rómaiak gyorsan,
könnyedén húzták lazábbra soraikat a dobáshoz. De a légionáriusok elsı
sora helyett, mely látványos, lassú, figyelemeltérítı mozdulattal emelte
dobásra pilumait, a második sor vízszintesen, vállból, merev karral, emelés
nélkül futtatta elıre a lándzsarudat úgy, hogy a pilum alig néhány araszra
siklott ki kezükbıl, és így fúródott könnyedén, villámgyorsan lentrıl
felfelé a gepidák baltát emelı jobb karjába. A mennydörgı csataordítás
közé fájdalomüvöltés keveredett. A pilumlándzsa acélhegye átverte a jobb
kar izmait. Háromarasznyi kovácsoltvas hegye elgörbült, és hosszú, súlyos
farúdja a földön sodródva, mint láthatatlan ragadozó agyara, ırjöngı kínt
lobbantott.
A roham megtorpant. Most emelkedett fel, meredeken, fölfelé, tömeget
lesújtó dobással, a légionáriusok elsı sorának száz lándzsája. A szinte
függılegesen lezúduló pilumok egyszerre húsz-harminc vitézt sújtottak le,
szegezték a puha földhöz. A felvijjogó fájdalom-ordítás megkettızıdött,
megtelt haldoklók hörgésével. A válogatott herul és skir pallosvívók
megkerülték a domb lejtıjén megtorpant medvebırös óriásokat, és oldalt
rontottak a cohors vad rengetegének. Szilaj harci üvöltésükben a hivatásos
harcosok vérszomja harsogott. *
Maiorianus csontos, barna arcán a szevedélyes hazárdjátékos öröme
rezzent. Hátraintett: az oroszlánbırös, cornipexkígyóként csavarodó
cornuskürtbıl dobásjelzés szállott. A második chors most bukkant fel a
halom rómaiak felé esı lejtıjén, és úgy kapta oldalba, hirtelen elıbukkanva
a dombtetı mögül, az elsı cohors ellen ugyancsak oldalról rohamozó
herulokat, mint mikor karral sújt az ellen765
ségre a vaskező bajvívó. Háromszáz pilum-lándzsa vágódott a heru-lok
jobbról pajzzsal nem fedett tömegébe. Néhány skir látta a repülı lándzsák
halálos ívelését, és sután jobbra tartotta a bal kezébe fogott öblös pajzsát,
de már késı volt.
A herulok s a kevesebbet vesztett skirek tömege kábultan a páratlan
villámgyors csapástól, egyszerre visszatántorodott.
Véges-végig a népek Keletet, Nyugatot elözönlı, roppant körén moraj
hullámzott, mintha óriási hippodrom milliós nézıserege ujjon-gana vagy
megdöbbenne a szerne elıtt lejátszódó látványos viadalon.
Thonuzoba besenyı beké odahajolt a Nagysámánhoz, és a kiáltásokra
figyelve felemelte kezét.
– Ne hagyjuk most már e kicsiny viadalt, mert elveszítjük a nagy csatát,
mielıtt elkezdenénk.
A második cohors, mely a herulokat félresodorta, most nyílegyenes
sorokkal, egyenletes léptekkel, mintha római Mars-mezın gyakorlatozna,
kanyarodott éles, kifogástalan fordulással az újra elırerontó gepidák felé.
A medvebırös óriások most oldalt álltak feléjük a lejtın. Látták, hogy a
rómaiak feléjük rohannak, és egyszerre fájdalomról, vérrıl, elesetteikrıl
megfeledkezve, ujjongó harci ordítás-sal lendültek az ellenség elé.
A gepidák vezette jobbszárnyról két gyalogos hadoszlop vált ki, és
zúdult az emelkedés felé.
Thorizmund eddig Aëtius mellett állott kétszáz gót fınemes lovassal a
végtelenbe nyúló csatarend másik szárnyán, hogy a római vezér szándékát
a csata tombolása közben is, ha kell, személyesen vigye a nyugati gótokat
vezénylı Theodorich királynak. Mikor a gót fınemesek haditanácsa így
határozott, Thorizmund úgy érezte, a király megfosztja ıt serege
vezérletétıl. Azon az eseten az elkeseredéstıl bénultan botladozott a sátrak
között.
– Még mindig nem cselekszel – hallatszott halkan, gúnyosan.
Eudoxiosz alakja egyszerre merült fel a sátrak árnyékából. Most is a
Kardisten alán papjainak ruháját és mágussüveget viselt, mellén a
gyógyítással foglalkozó jósok kígyójelvényét. Thorizmund kábultan nézett
rá:
– Senki sem emelt szót apám ellen, mikor messze, a hadrend másik
szárnyára rendelt, és így kizárt a királyi harcból népem élén. Még a frank, a
burgund, a szász, a taifal, a szarmata fejedelmek, kik akkor ott, a
menekülttáborban úgy ünnepeltek, még azok sem. – Hangja akadozott az
elkeseredéstıl.
Eudoxiosz közelebb lépett hozzá. Kardját szótlanul felemelte.
766
 Thorizmund a mozdulat irányába nézett, és látta, hogy beljebb, a sátor
árnyékában, a hosszú kező, sólyomarcú vadász áll. Megismerte a
mesteríjászt, és kesernyésen nevetve legyintett.
– E derék férfiú éppen a király tehetetlen bábja vagy csalétek a
csapdájában, mint én – mormogta elfordulva.
Eudoxiosz és a többi menekült népek fejedelmei most a földjükért
harcolnak, ezért nem szállhattak szembe atyáddal, aki hetvenezer
láncpáncélos lovas vezére. De ha a csata közben vagy késıbb cselekednél,
bizonyára valamennyien melletted rántanak kardot. S így a Nagykirály sem
ellenezné, ha lomlokodat övezné a korona. A csata oly rettentı lesz, mint
amilyet még nem vívtak népek. Igyekezz valami látványos hıstettel
felhívni a népek figyelmét. A többi az én dolgom.
Thorizmund leverten legyintett, és bement a sátorba.
Most látta, hogyan szegezıdik a középen emelkedı, kicsiny halmon
küzdık felé a milliónyi harcos tekintete, és agyában hirtelen átvillant a
lehetıség.
– És... segítek a légionáriusaidnak – fordult Aëtius felé. A fıvezér
keskeny ajkán mindent tudó mosoly rejtızött.
– Vidd az én szökevény hun testıreimet... így öt lovasszázadod lesz.
Nekifutással a te gót páncélosaid törnek elıre, s az én könnyő-fegyverzető
szökevény hunjaim üldözik a menekülıket.
Thorizmund intett a kürtösöknek, és elırevágtatott. Ezüstsisakban,
hosszú, sovány alakján tetıtıl talpig ezüstözött acél láncpáncélban
súlyosnak, erısnek látszott, öblös, ugyancsak ezüstveretes pajzsán királyi
jelvény aranylott. Jobbjával majdnem szabályosan feszítette elıre a hosszú,
súlyos gót lándzsát. Mögötte zengve riogtak a királyi kürtösök szép hangú
ezüstkürtjei. A láncpáncélos fınemes ifjak széles szügyő, hatalmas ménjei
lassan lendültek vágtatásba. Thorizmund körül jobbról-balról királyi
lobogók lebegtek, a gót fınemes ifjak tömör hadrendje ércesen zörrenve
zúdult elıre.
Aëtius halkan nevetett, aztán odaintett a tiszai szökevény
hadnagyoknak :
– Zerind! Gilét! Gorzsa! Úgy lovagoljatok, hogy bánkódjon a
Nagykirály, amiért Léi tör2sének adta azokat a szikáncsi réteket – mondta
tiszta, jól hangsúlyozott tiszai szójárással. A három századvezetı hadnagy
arcán egyforma vidám, hetyke fogadkozás látszott. Századaik egymás után
szabályosan, párhuzamosan elkanyarodva a bekerítéshez, vágtattak a gótok
után.
Kunimund, aki a visszavert hadoszlopok segítségére tóduló spa767
 tha-pallost suhogtató herulok, s koponyajelvényes taifalok, farkasbırös
skirek tömegeit vezette, baltáját könnyedén feje felett forgatva rohant az
élen. Néha rácsapott baltája lapjával a pajzsra, és törzse szellemfejedelmeit
idézve rivallotta:
– Segítsetek, ti istent kísérı hısök! A ti dicsıségetekért küzd
fegyverem!!
Mögötte hét-nyolc legjobb, leggyorsabb bajvívó törtetett. Ahogy a
halom aljába értek, az emelkedés eltakarta a szemük elıl a csatarendet.
Csak a halom tetején sorakozó légionáriusokat látták. Kuni-mund, akit az
emelkedı domboldalon utolértek a többiek, hirtelen úgy érezte, hogy a
tömeget balról ellenállhatatlan, mindnyájuk testén egyszerre átrezzenı
lökés éri. Egyszerre százak estek féltérdre. Érezte, hogy lerántják a
fellökött harcosok. Felegyenesedett.
Balról páncélos gót lovasok tömör hadrendje robogott. Alacsonyan
elıreszegezett, hosszú, súlyos lándzsáik nagy, tırszerő, aranyozott hegyén,
ezüstözött pajzsaikon, sisakjaikon villogott a napfény. Egyforma széles
szügyő, szürke lovaikon, ércbe öltöztetett izmaikat feszítve, zúdultak elıre.
Thorizmund az élen vágtatott. Érezte az igazi harc csodás izgalmát.
Lélegzete el-elakadt, ahogy a gepidák, herulok, skirek, taifalok arca,
fegyverzete fokozatosan egyre közelebb, egyre élesebben rajzolódott az
izgalom szemét elborító ködébıl. „Mindjárt ölni fogok, vagy engem ölnek
meg – villant át agyán. Hallotta maga mögött kétszáz lovasának robaját, és
az erı megcáfolhatatlan tudata ujjongó, érces zengéssel töltötte be a lelkét.
– Én ölök... én...” Lándzsája fénylı hegyét nézte. A páncélosok rohama
elıl ösztönösen félrelóduló tömegben így egészen közel ismét
összeolvadtak a harcosok, fegyverek fogalmai. Csak egy ismeretlen arcot
látott tisztán, élesen. Egy sovány, szabálytalan, szők homlokú, komor
arcot. A keskeny szemekben nem tőnt fel sem düh, sem félelem. A hosszú,
nehéz gót lándzsa nagy, tırszerő hegye kihunyt, mint fellegbe hulló
meteor. Thorizmund úgy érezte, valaki hátralöki ıt. Sután oldalt rántotta a
súlyos bronzdíszekkel, dombormővekkel borított lándzsarudat, de a lova
így is majdnem átbukott rajta, ahogy átlendült a félrezuhanó herul vitéz
tetemén.
A gót lándzsások érchulláma belegázolt a tömegbe. Thorizmund
hallotta, mint viharzik végig a csatasíkon a nyugati népek üdvrivalgása.
Tudta, az ı neve száll barát, ellenség ajkán, és Theodorich király hővös,
kék szemében ösztönös büszkeség keveredik a féltékeny bosszúsággal.
768
 A halom ellen második rohamra felvonult herul, skir, taifal gyalogság
kettésodort tömegei bizonytalanul hömpölyögtek ide-oda. Senki nem tudta,
támadjanak-e a halom ellen vagy a gótok rohama elé tömörüljenek.
Kunimundot egy pillanatra elsodorta a kavargó, kiáltozó sokaság. Arcán
kétség volt. Hirtelen nem tudta, ki ellen támadjon, s ki ellen védekezzen.
Serege mögött hun harci kiáltás harsogott elnyújtottan, mint a zsákmányára
törı farkas üvöltése. Kunimund szemében öröm rezzent.
– Elıre! Itt vannak a hunok!
A herulok, skirek, taifalok sokaságának néhány emberhulláma a halom
felé zúdult. Aztán olyan esemény történt, hogy mindenki úgy érezte: a
halál váratlan verme nyílik meg alatta. A páncél nélkül harcoló, csak
pajzzsal védekezı, a halomra tóduló sokaság hátára nyílvesszık zápora
hullott.
A hun szökevények három százada újra és újra elıretörve süvíttet-te
nyilait a meglepetéstıl megbénult gepida, skir, taifal vitézek felé. A
gyalogság tömegébıl a fájdalmas meglepetés kiáltásai röppentek.
A Nagysámán körül összerezzent ötvenkét nép királya, fejedelme,
vezére, szökevény uralkodója. Thonuzoba odafordult Léihez.
– Kik ezek a jó lovasok?! – kérdezte ugrató gúnnyal.
A nagyvezér sovány, barna arcán zavar rezzent. Keményen összehúzta
száját, és mintha nem hallotta volna a beké szavát, mondta:
– Nagykán! Parancsold meg Ardarichnak, hogy a balszárny népeivel
söpörje el a rómaiakat!
Itil nyugodt, mozdulatlan arcán töprengés látszott. Tapasztalt hadvezér
szemével nézte az egyre szélesebben kavargó tömegeket.
– Legyen – szólt halkan, és könnyed, erıt idézı sámánmozdulattal
intett a hírvivıknek.

***

Thorizmund hirtelen látta, hogy a lova szügye elıtt kavargó sokaság

megritkul. Vissza akarta fordítani lovát. Körülpillantott. Úgy érezte,
mintha szeme elıtt hullámzó tengerré válna a láthatár: Kelet seregének
egész jobbszárnya, mint viharral fokozatosan feltorlasztott óceán, mozdult
meg. Ardarich óriás alakja ott tornyosult a gepida törzsfık, turcilling,
herul, rugi, skir királyok között. Százezres sokaság áradt a nyomába.
Thorizmund odavágtatott, ahol Aetius körül a római hadijelek
emelkedtek...
 – Támajd, fıvezér! – kiáltotta a diadal örömétıl kipirult arccal. Aetius a
feléjük tóduló, tömegekre oszló népáradatot nézte.
– Várjunk egy kicsit, hogy a népek összekeveredjenek az elı-
nyomulásban. így bizonytalanok, tehát gyengébbek lesznek.
A roppant sokaságból különbözı törzsek csatakiáltásai, harci jelszavak
törtek fel. A római fıvezér figyelte, hogy a rohamra kibontakozó sokaság
mely részébıl száll a rivalgás, mely nép nyelvén, s ahogy továbbzúdultak,
vegyültek össze a tömegek, hogyan válnak egyenetlenné, bizonytalanná a
tolongásban.
– Most! – intett Marcellinusnak.
– Még messze vannak – vélekedett a másik. Aëtius tagadólag rázta
fejét.
– Nem szabad, hogy ık mozgásban legyenek, s úgy lökjék a helyben
veszteglı légióimat. Bontasd fel hadrendjüket a lépcsızetes, ferde csatasor
elvei alapján, a terv szerint, és törj elıre! – Kezét figyelmeztetıen emelte
fel. – De ne nagyon! Csak a támadó éleiket ıröljék folytonos, meg nem
szőnı harcban, de ne merüljön egy légió sem a tömegük mélyébe.
A római kürtök felrivalltak. A légiók négyszögei lassan kúsztak elıre.
A gepida, turcilling, rugi, skir tömegek, s távolabb a longo-bárdok, antok,
vendek hulláma szilaj, mennydörgésszerő csataordí-tással zúdultak feléjük.
A légionáriusok négyszögei között népáradat kavargott.
Aëtius halkan úgy rendelkezett, hogy csak a mellette állók hallották
szavát. Szándékosan nem szólt hangosabban, mert mindig úgy érezte, a
hangos beszéd fokozza izgalmát, elhomályosítja gondolatait a harcok
kavargásában.
A légiók lassan húzódtak vissza a halálos birkózásból. Cohorsokká
váltak szét. A cohorsok elırerontottak. A rómaiak csatarendjébe behatolt
keleti vitézek ezrével hullottak a légionáriusok pilumfergete-gében, mely
így a cohorsok kisebb négyzeteibıl egyszerre jobbról-• balról, mindenfelıl
zuhogott rájuk.
De a népözön újra és újra nekizúdította az új és új harcostömegek
hullámait a légiók mozgó szigeteinek.
A Nagysámán körül csoportosuló vezérek nyugtalanul figyelték a
hullámzó harcot.
– Most kell áttörni a középhadukat, elkanyaríttatni lovasseregeinket, s
hátba kapni a légiókat – szólt fojtottan Léi.
Az elıd hallgatott.
– Igen, most rajtunk a döntés – mondta Tudun avar kagán. –A
jobbszárnyon a kétféle gót egymást ırzi. S ez nekünk jó.
 770
– Ha itt középen áttörünk, Aëtius is abbahagyja a harcot – bólintott az
erıs, csontos Thonuzoba.
– Most kell támadni, míg a két gót sereg habozik, s Aëtius sem segíti a
középhadat. Kettévágni az egész sereget. Ha középen gyızünk, a keleti
gótok támadják testvéreiket, mert láthatják erınket –vélekedett Kibéd
kazár boksa.
Itil végigpillantott a hun népek végtelen lovassorain.
– Mindnyájan egyszerre! Én lovagolok az élen. Egyetlen kürtös se
fújjon visszavonulót, csak rohamot.
A pusztai népek láthatárig nyúló hadoszlopai elıtt ezer kürt rivallta a
rohamot. Az avarok, kunok, besenyık, bolgárok, kazárok, a sok erıs hun
nép hadoszlopai megmozdultak. A megszámlálhatatlan ménesekbıl
kiválasztott legszebb, legerısebb lovak lassan, kénycsen lépkedtek. Itil és a
vezérek körül a Nyék-, Megyer-, Kara-törzsekbıl válogatott testırök
vontak kört. A néphullámok lassan indultak elıre. Tudun nyolcvan avar
ezrede fokozatosan illeszkedett egyetlen széles csatarenddé. Lovaik lába
alatt alig porzott a síkság magas, zöld füve. A törzsfık a törzsek ezredcinek
élén lovagoltak.
Itil a frank, burgund, alán seregeket nézte, melyek láthatóan éppen úgy
fokozták lovaik léptet, mint a hunok, nehogy az ellenség lendülete nagyobb
legyen.
– Rajta! Tömeget zúzunk szét tömeggel! – kiáltotta, anélkül, hogy
hátrafordult volna. – Könnyő a mi kardunk a frank páncélnak! Mindent
kopjával! A lovak nyakát döfjétek!
Az ezer kürt vibráló hangjában szaggatott vagy elnyújtott hangok
röpítették szavát, parancsát néptıl népig. Még nem harsant a rátörı
száguldást jelzı kürt, és a nyolcvanezer mén egyenletes dobo-gása
földrengésként rcmegtette meg a rétet.
Szembe velük az alánok perzsa módon tetıtıl talpig réz pikkelypáncélt
öltött lovassága bontakozott ki. Hatalmas, hosszúkás, rezes pajzsaikat
ferdén tartva úgy feszítették össze, hogy a lovassoruk zárt volt, akár a
gyalogosoké. Kétöles lándzsáikat, melyek még a gótokénál is hosszabbak
voltak, úgy szegezték elıre, egészen alacsonyan, hogy az ellenség, mely
rövidebb fegyverrel támadott, akkor bukjon le a nyeregbıl, mikor a lova
térdsebet kap, még mielıtt fegyverével elérhette volna az alán lovast. Még
lépésben lovagoltak, de valahányszor az avarok kürtösei „gyorsabban,
gyorsabban” jelzést fújták, az alán kürtösök felıl visszhangként szállott a
lovak léptét gyorsító, ugyanaz a jel.
 Edekon, aki a Nagykán személyes testıreit vezette, Itil elé került:
771
– Menj a sorba, vezér! – kiáltotta. – Fejed miatt vesszen cl a
gyızelem?!
Az alánok rezesen villogó hadrendje közeledett, nagy, erıs nyugati
paripáik lába alatt erısebben porzott a föld. Lovaik szügyét láncpáncél
fedte. Az avar kürtösök most jeleztek az elsı tíz sor mélységben lovagló
íjászoknak.
Tíz- és tízezer íjhúr pendülése összeolvadt egyetlen vibráló zen-géssé,
mely olyan volt a nyolcvanezer harci mén dobogásában, mintha a
Viharisten kardja pendülne az ellenség pajzsán. Itil úgy érezte, az ısz
szakállas, napsisakos, örökifjú titán ott vágtat mögötte, szinte eggyé lesz
vele, megigezve a harcba törı hadak milliónyi villódzó fegyverétıl. Az
istenkard kiröppent.
Az alánok kürtösei figyelmeztetve a nyílfellegre, trillázták a jelzést. A
réz pikkelypáncélos vitézek úgy emelték fel öblös pajzsaikat, hogy lovaikat
védjék a tömegbıl tömegre hulló nyílvesszık ellen. Itil agyában élet elıtti
emlék szikrázott: sámántekintettel látta a nyolcvanezer avar és harmincezer
alán vitéz lelkében a régi rettentı csata képét, mikor ott, a Volga-parton
kavarogtak a lovastömegek, és a hun roham, mint fergeteg a felleget,
sodorta szét az alánok népeit. Nyolc törzse földre sújtva maradt a nyugatra
táruló hun birodalomban, és hat törzs menekülhetett el, sodródva a nagy
népvihar elıtt végig Európán: a Volgától a közép-galliai halmokig. Most
egyszerre lobbant fel a hunok szemében a gyızelem biztonsága s a másik
hadsereg tömeglélekké összeolvadó szellemrezgésében a vereség közel
évszázados s égı, élı szégyene, a pusztulás keserősége, a rabság bánata. A
világrészen át korbácsolt üldözöttek kínzó emléke vált a halálfélelmet
elsöprı, mindent elöntı, minden piciny akarat-atomban vibráló
bosszúvággyá.
A két hadsereg már csak tíz kopjahossznyira volt egymástól.
Az alánok sorait megbontotta a nyílzáporral lesújtott vitézek szom-
júhozó farkasfalkaüvöltése, a harci ordítás. Az alánok a Kardistent és
védıszentjeiket hívó csatakiáltása elmerült a nagyobb sokaság
rivalgásában.
Végig a csatasíkon az összerohanó, roppant lovastömegek tompán,
ércesen döngı robaja hullámzott. Mintha egyszerre ezer óriás csontja
zúzódna egy isten láthatatlan buzogányának csapásától. Egyetlen
szemvillanásra mintha minden mozdulat megtorpant volna. Aztán száz
meg száz harci mén hempergett a magas főben. Döngve zuhantak a lovak.
 Az alánok sorait megbontotta a nyílzáporral lesújtott vitézek hul772
lása, de a féktelen bosszúvágy továbbsodorta hosszú, lándzsás, ércbe
öltözött tömegüket.
A kagán kürtösei tömörülés jelét fújták.
Az avar lovasok elsı négy-öt sora, mely kopját szegezve száguldott
legelöl, felhempergett az összecsapásnál, hátrább torlódott a fı-tömeg
közé, mely egyszerre oly zsúfolt lett, hogy a mögöttük vágtatok, kik
íjászharcban a nyilaikat zúdították az ellenségre, nem tudták elırefeszíteni
kopjáikat. Az íjászezredek könnyő, gyors, kitérı mozdulatához szokott
pusztai lovak szinte megtorpantak, elvesztették lendületüket, és a réz
pikkelypáncélos lovasok tömege úgy csapott közéjük, mint az ökölvívó
ólomgömbös szíjjal befont ökle.
A szélesebb avar hadrend ívbe hanyarodott a tömörebb alán lovastömeg
körül. Az avar kopjak lesiklottak a tapasztaltán paripáikat védı alán
harcosok pajzsairól. A hosszabb alán lándzsák ezres sorokban egyszerre,
egyetlen döféssel mélyedtek az avar lovak torkába, térdébe. A felöklelt
lovak vergıdı teste, a rajtuk felbukó lovasok százai egyszerre gátat
vetettek a lándzsaharcnak, mely vad gomolygássá vált.
Aëtius hadijelvényei alatt hővös érdeklıdéssel figyelték a tömegek
pillanatonként száz meg száz életet kioltó örvénylését a római vezérek.
Avitus megdörzsölte homlokát:
– Ezekben a lovascsatákban annyira az állat hangulata uralkodik, hogy
szinte feleslegesnek érzem az embert s az elmét. Nem értelek, vezér –
fordult Aëtiushoz. – Mi a sztratagémafeladat elméleti lényege? Mi az
értelme ennek a vad kavarodásnak?
Marcellinus az izgalomtól sápadtan figyelte a hun lovastömegek
rohamát. Fölényes idegeskedéssel vonta össze szemöldökét, és fordult öreg
vezértársa felé.
– A gyızelem! Marcilius Avitus! A gyızelem! Avitus fejét rázta. Okos
latin arcán meglepetés volt.
– A gyızelem csupán végeredmény. Egy-egy hadmozdulat alapja az
értelem. A legvakmerıbb, leghevesebb lovasroham is csak akkor
kifogástalan, ha úgy hordozza a vezérlı alapgondolat ritmusát, a gyızelem
egy-egy, olykor szinte láthatatlan fokozatát, mint egy filozófiai értekezés a
gondolkodó szellemrendszerének egy-egy tételét.
Aëtius halkan nevetett. Láthatóan egyformán jól mulatott az öregebb
bajtátsa elméletkeresésén s az ifjabb izgalmán:
– Helyes. A gyızelem gyakran oly lármás, hogy inkább mellızöm,
semhogy a tömegek állati diadalüvöltését halljam. A hun Nagy775
 király alapelve ebben a csatában egyesíti a pusztai népek és germánok
harci módszereit új, harmonikusabb, megokoltabb hadvezetésben. Az én
alapelvem tömöríteni a hadrendet a rómaiaknál, s megbontani a
barbároknál. Úgy fellazítani a hun hadrendet, hogy a hadi alakzatok
felbomoljanak, akár látványos elıretörésben is. Ha rendezett lovastömegek
ezredeinek harca helyett ember ember ellen vívott küzdelemben
mérkızünk, akkor egy páncélos vitéz akár hármat is lesújt a páncélt nem
viselı ellenség közül. S a csatát, akár hadászat, akár politikai helyzet, akár
egyszerően az utána feltámadó tömeghangulat által megnyerjük...
Bárhogyan is... de ha ezt megtesszük, nagyobbat cselekszünk, mint bárki
elıttünk, mert évezredekre megszabjuk a világ sorsát.
Az avarok kavargó tömegében hullámverte, málladozó ércszigetként
sodródtak ide-oda az alánok ezredei. Nyomukban mindig feltornyosultak a
letiport pusztai lovasok tetemei, de ércszigetük mindig kisebbé vált a
körülöttük örvénylı kopjak döfészáporában, a kardok villódzó pengéi
között, a közelrıl vágódó nyilak özönében. Avitus szeméhez emelte kezét:
– Én úgy látom, a hun roham célja tömegsúllyal hátrább sodorni az
alánokat, hogy teret nyerhessenek, és a többi pusztai nép felfejlıdhessen.
Aëtius, akinek arcán látszott, hiúságát bántja, hogy a másik elıre
kimondja gondolatait, szokatlanul gyorsan közbevágott.
– A mi célunk visszaszorítani a hunokat szövetségeseik közé, hogy
minél kevesebb terük legyen. Vagy ha ezt nem lehet, akkor vad
vagdalkozássá változtatni a csatát. Ez is gát a többi pusztai nép hadának.
Avitus a fejét rázta.
– Valóban sajnálatos, hogy a hunok ennyire beszorultak a gótok és
gepidák szárnyhadai közé. Én inkább a szárnyakra helyeztem volna a
lovasságot, hogy oly kifogástalanul fegyelmezett hadmozdulatal
kibontakozhassanak.
Aëtius most már hangosan, vidáman nevetett.
– Látszik, nem vagy államférfi, öreg cimbora! Ha a hun Nagykirály a
messzi szárnyakra helyezi ki legjobb ezredeit, a tengernyi serege
háromnegyed része kikerül felügyelete alól, s a szolganépek sohasem
harcoltak szívesen szolgaságukért. A mi szerencsénk, hogy a mi
barbárjaink egyszerre harcolnak szabadságukért, földjükért és Rómáért.
Marcilius Avitus mosolyában keserőség és vigasz vegyült.
774
– A következı egy-két ezer esztendıben ez már így lesz itt, Nyugaton.
Szeretnék egy hadmozdulatot ajánlani, de látom, indokolt becsvágyadat
bántja fecsegésem... Érthetı, hiszen minden szavad és mozdulatod e
napon... évezredekre megmarad.
Aëtius gıgösen felvonta keskeny szemöldökét..
– Évezredekre? Nem. Amíg él s gondolkodik az emberiség. –Önmagát
gúnyolva elmosolyodott. – Egyébként azt hiszem, a nagyszerő avar íjászok
épp elég ideig öldökölhették alán barátainkat, s ott, baloldalt határozottan
elıretörnek. Burgundok! Elıre!
Megvárta, amíg a hírvivı elvágtat a türelmetlenül meg-megmoz-duló
burgundok felé. Mereven összehúzott szemmel méregette a fegyverzet és a
hadifeladat összefüggését. Feszülten figyelve szorította ökölbe keskeny,
erıs kezét.
– Vigyázzatok, barátaim, mindjárt oly üvöltést hallhattok, mely egy
hétre elronthatja emésztésteket. Ha meggondolom, hogy egyszer hun
íjászokkal vagy húszezret öldököltettem le e kedves szövetségeseinkbıl.
Most határozottan sajog a szívem, hogy a pompás hun csatarendet
elrontom ez eszeveszetten vagdalkozó tömeggel. Nézzétek! Egymást
gázolva törnek a hunokra. Igaz, ık majd egy évszázad óta a legtöbbet
szenvedtek tılük, általuk.
A burgundok húszezres lovastömege egyetlen széles hullámmal zúdult
elıre. Vad lendületük egyszerre elsodorta az alánokat már-már körülözönlı
avar ezredeket.

***

Itil látta, hog)' a testırök pajzsot emelı sora nyugtalanul közelebb

húzódik hozzá, tömörül körülötte. A burgund pallosok ırjöngı vágásokkal
ırölték a pusztai lovasok tömegét. Az avarok tömegei ösz-szezsúfolódtak,
szinte megtorpantak.
A lándzsaharc véget ért, és az állóharcban a súlyos burgund pallos ellen
nem védett a könnyő pajzs. Az avar hadrend elsı három sorában egyszerre
gazdátlan lovak ezeré ágaskodott.
Itil odafordult Kibéd kazár boksához, aki mellette lovagolt.
– Vidd ezredeidet egy hadrendben rohamra! Sodord ki ezt a vagdalkozó
sokaságot elıre! Tágasabb csatahelyre.
Kibéd intett kürtöseinek. A háromszögő, sárkányos pajzsot emelı
burgundok hatalmas vaspallosainak özönében darabokra hullott minden.
A pusztai nagyfejedelmek látták, mint dılnek a testırök a Nagysámán
körül a burgund pallosok alatt. A pengék vad csattogásában
775
 egyszerre a holtak gátja emelkedett az elöl lobogó elıdjelvények alatt
csoportosuló keleti királyok elıtt.
Itil hallotta, mint perdül meg a kazárok háromszáz szent dobja. Mint
harsán fel Kardistent hívó csatakiáltásuk, mint zúg fel a palloshang zengı,
érces mennydörgésében is hallhatóan a negyvenezer íj-húr pendülése,
suhan a magasba ívelve a százhúszezer nyílvesszı. Egyszerre háromezer
harci paripa roskadt össze a nyílhullásban, de a háromezer vasba öltözött
lovasa között még háromszáz sem maradt leroskadó lova alatt. A paripák
tetemei körül egyszerre bajvívók csoportjai verıdtek össze.
A rivallva elıretörı kazárok ménjei átbukdácsoltak vagy felbuktak a
holt lovak feltorlódó tetemein. Negyvenezres tömör tömegük
feltartóztathatatlan hullámmal sodorta vissza az egyetlen vadul kavargó
örvényben küzdı burgundok, avarok, alánok sokaságát, de az immár
gyalog vitézek százr kétszázas csoportjai vastömbökként maradtak vissza
lenyilazott paripáik tetemeivel körülbástyázott harchelyükön, és halált
megvetı hévvel sújtottak a rájuk törı kazárok lovainak ágaskodva
fellendülı lábára.
A lovastömegek egyre lassabban, de feltartóztathatatlanul áradtak
nyugatra.
Végig a csatatéren milliónyi harcos látta, mint horpad be középen a
nyugati népek csatarendje. A kazár dobok, melyeken a vágtatás ütemét
verték a jelzést adó tizedesek, egyre gyorsabban perdültek. A burgundok
sorát újra meg újra elborította a kazárok nyílfellege... De az ezrével
felbukó paripák lovasai nem hátráltak.
A római fıvezéri jelek alatt lassan emelkedett népeket zúdító jelre
Aëtius karja:
– Frankok!
Ötvenezer könnyő szekerce emelkedett a levegıbe. Ötvenezer lovas
feszítette maga elé acéllappal fedett, könnyő, áttörhetetlen pajzsát. A
kazárok lovaskörére, mely körülfolyta a burgundok pallossal küzdı,
csoportokká vált seregét, most zúdult az új nép új lendülettel feltorlódó
hulláma.
A frank roham úgy tolta keletre a sokaságot, mint az árdagály a nehéz
szálfák zátonyon megtorlódott halmazát. Tíz- és tízezer borotvaéles
acélszekerce mélyedt a kazár lovak homlokába. A pusztai vitézek kopjái
lesiklottak a frank pajzsok acéllapjáról, vértjeikrıl. Gyors döfésekkel ık is
az ellenség lovait döntötték le, de a leroskadó paripájukról harcba lendülı
vitézek összecsapásában gyakran a frank szekerce terítette le a kazár íjászt.
A könnyő, keleti kardok hiába
 776
pendültek négy-öt mestervágással is az acélpajzson, páncélon, kúp
alakú sisakon.
A középen behorpadó nyugati csatarend lassan kiegyenesedett, aztán
fokozatosan domborodott ki a keleti népek roppant szekérvárosa felé.
Léi elıremutatott. Ahogy kiáltozott, a hangja elváltozott a küzdelem
izgalmában:
– Most hosszabb a csatarendjük! Minél inkább így, íjként elénk feszül,
annál hosszabb, tehát lazább. Most zúdítsd rájuk a népeidet, Nagykán!
Itil az elıretörı frankok vad csataordításától ágaskodó lovát csillapítva,
tagadólag intett:
– Még nem...
Ahogy a frankok ötvenezer lovasa elırezúdult, úgy sodródtak ösz-sze
ismét egyetlen túlzsúfolt vagy laza harci rendekbe a pusztai lovasok
tömegében küzdı burgundok, alánok gyalogos vascsoportjai.
Léi sápadozva másodszor hajolt a Nagysámán füléhez.
– Elıd! Nézd, mindjárt elérik a tábor szélét. Most zúdítsd rájuk a
magyarokat, kunokat, besenyıket, jászokat, kuturgurokat, bolgárokat...
mindenkit... mindenkit!
Itil a láthatártól láthatárig hömpölygı lovastömeget nézte.
– Oly sokan harcolnak elıttünk a hunok közül, hogy az új népeknek
még a nyilaik is alig érnék az ellenséget – szólt fontolgatva. Kezét lassan
emelte fel. Oda mutatott, ahol az elıretörés hevében dúló nyugati lovasok
és a légiók között egyre szélesebb rés támadt. Hallgatott. Balra tekintett. A
középen küzdı nagy, nyugati germán népek seregeinek széle, Theodorich
vizigótjai között most már tátongott, támadásra hívott az üres, védtelen
térség. Lassan hátrafordult.
– Most bekerítjük ıket! Kun! Besenyı! Jász hadak jobbról, e résen át.
Kuturgur íjászok balról... A magyar törzseket én magam vezetem!
Kürtösök! Mindenki elıre!
A vad kavarodásban elıször messzirıl, halkan, aztán egyre erısebben,
egyre világosabban, érthetıbben trillázva jeleket, harsant a bekerítésre
induló népek seregeinek ezernyi kürtje, harci sípja. Még távolabbról a
táborból a negyvenezer szekérsátor rengetegének közepén emelkedı Susán
dombokon a végsı harcba Kardistent hívó sámánok dobjai morajlottak.
A római sasok, a Khresztosz-monogramos labarumzászlók alatt figyelı
latin hadvezérek csoportjában lassan emelte fel ujját Aëtius:
777
 – Halljátok? Sámándobok! Végsı harc elıtt idézik a Kardistent a
sámánjai. – Hirtelen elismerıen bólintott. – Nézzétek! íme, döntı
bizonyíték, hogy a legvadabb vagdalkozás sem eredményezhet mást, mint
vereséget, ha nem párosul a hadi feladat lényegének felismerésével.
Frankok! Burgundok! Alánok! Ha most nem veszítjük el ezt a csatát, akkor
soha... Ott... ott... Ész nélkül rohannak elıre... Csatarendjük valóban hısi
harcban tör elıre, de jobbról-balról elszakad a légióktól és a nyugati
gótoktól. A hun Nagykirály nem lenne korának egyik legjobb hadvezére,
ha nem zúdítaná ebbe a két, egyre szélesedı résbe a legjobb lovasságát.
Avitus bólintott. Szemében a játékos izgalma látszott.
– Teljes bekerítés! Ha rómaiakról szólhatnék azt mondanám: íme,
második Cannae!
A római vezérek dombjáról látszott, mint bontakoznak ki bekerítésre a
hun és magyar ezredek. Mint olvadnak össze egyetlen tömeggé, és kerülik
meg a hun tábor felé ívelı csatarendben elıretörı frankok, burgundok,
alánok hadának bal oldalát. Válogatott lovaik elnyúltak a vad vágtatásban.
Mögöttük negyven besenyı ezred vágtatott ezüst koponyajelvények alatt.
Még távolabbról, egyenesen a rábor szélérıl, tizennégyezer jász kopjás
özönlött.
A túlsó oldalon, a nyugati gótok és a középhad között támadt résen a
bolgár, kuturgur, magyar ezredek élén a háromágú, ısi, szigonyszerő
rudakon az elıdjelvények lobogtak.
Aëtius arcán gúnyos elragadtatás látszott.
– Barátaim, ha meggondolom, hogy e bekerítéssel hun ellenségeim
ötvenezer franktól, harmincezer alántól és húszezer burgundtól
szabadítanak meg... kísértésbe esem, hogy elveszítsem a csatát, és jó idıre
megmentsem a római birodalmat a több mint kétes értékő szövetségeseitıl.
– Lebiggyesztett szájjal, színpadias szomorúsággal sóhajtott. – Sajnos
azonban a hun Nagysámán a Kardisten akaratát hordozza, s az istenek
akarata, amint ezt bölcs sámánoktól hallottam, gyakran saját maguk az
istenek elıtt is ismeretlen. Ezért bőnös emberségem a korlátolt
katonaeszem következtében mindig erıt vett rajtam.
Mindenki nevetett. Aëtius újra sóhajtott. Reménytelen arckifejezéssel
fordult a gót királyfihoz.
– Thorizmund! Vágtass oda, ahol királyi atyád jelvényeit látom, és
próbáld meggyızni, hogy öldököljön le néhány ezret keleti gót testvérei
közül. Ellenkezı esetben középhadunk bekerítve elhull, s a hun népek
lovasságának nagyobbik része ellene zúdul. Ez esetben
778
 persze, Theodemir keleti gót király, hogy hőségét látványos módon
bizonyítsa a Nagysámán elıtt, valószínőleg koponyaserleget csináltat
királyi atyád fejébıl. Ez sajátságos, de általános szokás a keleti pusztákon.
– Mosolyogva átölelte a gót királyfit. Arca lágy, szinte vidám volt. – Menj,
Thorizmund... menj... Ha atyád habozik, vágtass testıreiddel elıre. Néped
követ. Hiszen ma egymillió harcos elıtt hıs lettél, s atyád nem akar majd
elmaradni mögötted, mint ott Tolosában.
Úgy tett, mintha befejezte volna beszédét, aztán a gót királyfihoz
lépdeltetve lovát, egészen a füléhez hajolva, suttogva kérdezte:
– Beszéltél Eudoxiosszal? Igen okos férfiú, én még Honorius császár
udvarából ismerem. Oly értelmes, hogy legmeglepıbb tanácsának követése
is komoly eredményekkel jár. Siess... siess...
A három lovassereg feltartóztathatatlan hullámmal tört át a légiók és a
középhad között támadt, egyre szélesedı résen, és egyre szélesedı, három
ívben száguldott a középhad mögé. Az eddig hátráló avar, kazár ezredek
gyorsan tömörültek. Itil és a nagyfejedelmek a délrıl felkanyarodó magyar,
bolgár, kuturgur ezredek élén vágtattak.
Thorizmund, amint elszáguldott közeledı hadrendjük elıtt, érezte, mint
vibrál át rajta a halálfélelem. A hetvenezer ezüstözött láncpáncélos nyugati
gót tömeg elıtt királyi jelvények lobogtak. Theodorich tetıtıl talpig
aranyozott láncpáncélban ült hófehér, csodaszép numid lován. Koronás
sisakja lángfövegként villódzott a lenyugvó napban. Most mindnyájan a
hat hun nép hat seregét nézték, melyek viharzó vágtatással száguldottak a
középhad és szárnyak között támadt résen. Szembe a nyugati gót
páncélosokkal hirtelen felharsantak a keleti gót ezredek kürtjei.
Theodorich hővös, kék szemében határozatlanság volt. Hirtelen nem
tudta, a nyugati csatarendben támadt rést torlaszolja-e el, s a három
lovashadsereg ellen induljon, vagy a lassan meginduló keleti gótok elé.
Thorizmund akkor ért melléje.
– Atyám – szava elhalt a keleti gót hadoszlopok csataordításá-ban.
Theodorich látta, mint zúdul feléjük a testvérhad, és szótlanul meredt maga
elé. A körülötte csoportosuló fınemesek s mindenki tudta, hogy már
lehetetlen megelızni az áttört három lovassereget, mert a keleti gótok
oldalról támadhatnák az északra forduló csatarendjüket. Theodorich
elkomorodott, már ı is tudta, miért indul éppen most támadásra a
testvérhad.
– Testvéreink akár egyetlen kardcsapás nélkül, csupán azzal, hogy
779
 ötszáz lépést nyomulnak elıVe, nyerik meg a hun Nagykirálynak a
népek e rettentı csatáját! – kiáltotta, és most sápadt el.
Thorizmund hirtelen úgy érezte, helyes, ha megismétli Aëtius gúnyos
intéseit a koponyaserlegrıl, mert az apja félreismerte a helyzetet. A keleti
gótok ötvenhatezres hadoszlopa fel-felrivallva közeledett.
Thorizmund, mintha saját seregének tükörképét látta volna, melyben a
halál, a pusztulás rettentı képe rejtızött. A keleti gótok lándzsáikat
elıreszegezve, még lépésben hömpölyögtek elıre. Oldalukon a burgundok
pallosánál és a nyugati gót kardoknál könnyebb, de jól kovácsolt, rövidebb
kard függött. Láncpáncéljuk ujjatlan volt. Hátukon a hunokénál nehezebb
íj és olykor gyengébb vértet is átütı, hosszabb nyilak kötegének tollas vége
rezzent. Néha oda-oda-csaptak a dárdáik nyelével az öblös, ovális
pajzsokra... A döngı hang összeolvadt zúgó pergesse, mintha egyetlen
irdatlan sámándob szólna a hanyatló nap sugaraiba borult égbolton.
A nyugati had bizonytalanul megmozdult. Theodorich látta, mint
viharzanak mellette bekerítésre az áttört bolgár, magyar, kuturgur ezredek.
Egy szemvillantásnyira feltőntek elıtte, a tízezer lovastestır dübörgı
fergetege élén, a nagysámán hadijelvényei.
A nyugati gót sereg ismét megtorpant. Újra megindult. Mindenki látta,
mint özönlí körül a Nyugat középhadát a hat hun lovas hadsereg, mint száll
újra meg újra milliónyi nyílvesszı a Nagykirály táboráig elıretört frank,
burgund, alán harcosok hirtelen megfogyatkozott tömegeire.
A győrő bezárult. A nyílfellegek elbontották a középhad hullámait.
Theodorich arcán átrezzent a kétségbeesés. Hirtelen elırevágtatott.
Karját felemelte.
A keleti gótok harci rivalgása elnémult. Egyszerre itt is, ott is száz- és
százezer vitéz tekintete szegezıdött a király alakjára. Szava ércesen zengve
messze szállott a testvérnépek két hadrendje között.
– Testvéreim! Ti, szerencsétlen rabok! Hát szolgaságtokért ontjátok
véreteket?
Egy pillanatra mély, dermedt csend támadt. Valami láthatatlanul
elsuhant a levegıben. Senki sem tudta, honnan röppent a nyíl. A király
nyakát is elfedte az aranyozott láncszemekbıl font páncél, a súlyos,
aranyozott, ısrégi koronasisak. Csupán, mikor a keleti gótok hadrendje feié
közeledett, fordította el egy pillanatra fejét, lássa, követi-e valaki a
fınemesei, testırei közül, s maradt fedetlen két780
ujjnyi, keskeny nyakrés2. A nyíl hegye alig súrolta nyakát, de a sebbıl
felfreccsenı vér egyszerre elborította az aranyozott páncélt, a mellén
pompázó királyi ariánus keresztet.
 Bíborpalástos alakja lassan hanyatlott a hozzá vágtató nemesei karjába.
Minden megtorpant, elcsendesült. Mindnyájuk szeme elıtt felsötétlett a
királyhalál hővös fellege.
Thorizmund az apjához hajolt. Arcán rettegés volt.
– Apám. – Szemét elborította a hirtelen ellenállhatatlanul feltörı,
ıszinte, mély fájdalom perzselı, forró könnyei. Theodorich hővös, kék
szeme elhomályosodott.
– Bosszút – mondta halkan.
Thorizmund hirtelen megragadta az apja ernyedten lehulló karját, és
úgy emelte fel, hogy a kéz a hun lovasok milliónyi nyílferge-tegét
süvíttetı, hat nép hat seregébıl összeilleszkedı, halálos győrője felé
mutatott. Hangja különösen ércesen csattant.
– Hallottátok?! Bosszút!! Ott, ott az igazi ellenség! Elıre!! Utánam!!
Megfordította lovát, és nem törıdve a szembe felfejlıdı keleti
gótokkal, száguldott oda, ahol a nyugati középhad körül örvénylett a
másfél százezer pusztai íjász. Három század utánazúdult. A nyugati gót
seregen különös, szabálytalan, parancs nélküli, kettıs mozgás hullámzott.
Tízezrek tekintete szegezıdött a király fınemesek karjába hanyatló
alakjára, és tíz- és tízezrek vágtattak Thorizmund vitézei után.
Úgy kelt a végsı harcba rohanó királyfi után a félszázezer láncpáncélos
lovas másfél öles lándzsákat szegzı, öblös pajzsot feszítı fergetege,
mintha varázslattal felfakasztott, szilaj erık sodornák elıre az
ellenállhatatlan rohamra a bosszút rivalló vitézeket. Ezüstpáncélos
tömegük, mint óriás pallos tarkóra hulló, halálos ütése, zúdult a kuturgurok
ezredeire. A hat nép hat seregének tömegében rohamozó pusztai íjászok
nem fordulhattak meg, hogy arcvonallal fogadják a váratlan ellenséget. A
páncélos tömeg ırjöngı rohama mindent letiport.
– Bosszúúútü Bosszú-ú-ú-tü
A kuturgur lovak százával dıltek fel. Ötvenezer dárda hegyére tízezrek
vére freccsent.
A nyugati középhad körül kavargó, diadalmas örvény széthullott. A
bekerítésre tört hun ezredek kettéváltak. Thorizmund érezte, hogy a diadal,
a titáni erı ujjongó tudata betölti lényét, s a fájdalom, mint szikrázó,
sötétfényő csillag, olykor elhalványul, olykor ismét felgyől.
78i
Érezte, hogy az ötvenezer dárda rettentı döfése most az egész
ellenséges sereget éri. A nyugati gót had elıtt bolgárok serege kavargott.
Néhány gót nemes pajzsát eldobva, baljában a lándzsával, jobbjában
karddal öldökölte az íjászokat. A gót lovasság ezüstpallosa kettészelte a
kuturgur tömeget, valahová oldalt sodorta a fordulás lazább alakzatában
elkanyarodó ellenséges sereget.
Léi megragadta a Nagykán kezét.
– Óvd életedet, elıd! Örjöngık hadát zúdítja reánk a sors.
A Nagykán látta, hogy testırei halomra hullanak a vad csapások alatt.
Felvetett fejjel figyelt. Hirtelen maga elıtt eszmélte Theodo-rich arcát. A
király tekintetében a holtak méltósága rejtızött. Lénye tiszta akaratrezgéssé
válva torlasztotta a tömegdüh viharfellegét. Itil látta, mint merül fel elıtte a
másfél öles dárdák sora.
Érezte: egyedül van ötvenkét népének hada közepette. Felemelte
pajzsát. Hatalmas, acélszürke csıdöre hét lándzsa döféseivel szinte
darabokra tépett szüggyel dılt el.
A Nagysámán alakja eltőnt a végsı harcban körülötte halomra hulló
magyar testırök tetemei alatt.
A legfıbb elıd hadijelvény lehanyatlott a levágott tetemek halmára
leroskadó jelvényvivık mellé.
Végig a láthatáron túl nyúló csatasíkon egymillió harcosnak a vad
öldöklésben szürke habos ajkáról ırjöngı üvöltés zúgott. Fájdalom?
Diadal? Megkönnyebbülés? Siratás?
Bent, a roppant tábor Susán-dombján, a negyvenezer szekér
háromszoros fala mögött egyszerre dermedten elnémultak a sámándobok.
Milliónyi egymásra törı harcos érezte a sorsomlás hangtalan
mennydörgését.
A visszaözönlı magyar testörök, kun íjászok, besenyı kopjások
lelkében egyszerre fellobbant ugyanaz az éj fényő láng, mely ott lobogott a
halott király szellemétıl vezetett gótok szívében. A vad kavargásban hátra,
a tábor felé hömpölygı sorok megfordultak. Ötven-hatvanezer vitéz rontott
a gótok feltartóztathatatlanul hömpölygı csatarendjére.
A páncélosok csatarendje behorpadt.
Itil érezte, hogy karok nyúlnak feléje. Lóra segítik. Különös csalódást
és egyszerő örömöt érzett. Nyugatra tekintett. A nap már a halmok, ligetek
tetejét érte, de végig a síkon úgy örvénylettek az öldöklı tömegek, mintha
csak most rontottak volna egymásra. A csatasorok széthullottak apró
mozaikokra vagy kisebb csoportokra, me782
lyek démoni, fáradhatatlan öldöklésszomjjal, vakon és siketen vag-
dalkoztak körös-körül.
Megtörülte vérzı homlokát. Csak most érezte, hét-nyolc sebbıl vérzik.
Bíborpalástját szétszaggatták a dárdahegyek. Aranyozott páncélját, sisakját
behorpasztották, behasították a kardvágások. Csodálkozott, hogy eddig
nem érzett fájdalmat. Körülpillantott. Elhullott testırei helyett mindenfelıl
ismeretlen magyar, besenyı, kun vitézek arca figyelt feléje.
– Mindenki elıre – szólt halkan, szaggatottan, szinte suttogva, és
letörülte ajkáról a vért. Az íjászok, akik sőrő kört vontak köréje, némán
lovagoltak valahová. Itil újra körülpillantott:
– Hé, hová visztek?
Egy csikósruhás kopjás levette süvegét.
– Gyere a táborba, Itil kán. Hallod? Hallgatnak a sámándobok.
Itil bólintott. A tábor bejáratánál néhány fejedelem, vezér, törzs-fı
csoportosult. Mikor az íjászok köre szétnyílt, tekintetük különösen,
mereven szegezıdött Itil alakjára. Ajkukról nem harsant öröm-rivalgás. A
Nagysámán egy pillanatig szótlanul nézett rájuk.
– Siessetek – szólt nyugodtan. – Minden nép, mely eddig nem
harcolhatott: harcoljon.
A fejedelmek, törzsfık, vezérek rövid ideig úgy néztek egymásra,
mintha tanakodnának, aztán szótlanul lovagoltak, ki jobbra, ki balra.
Itilt hirtelen különös, soha nem érzett bizonytalanság fogta el. Körülötte
úgy forgolódtak a vitézek, hangosan vitatva, kiáltozva, mintha nem látnák
ıt. „Talán mégis halott vagyok?” – merült fel agyában a kérdés élesen,
tisztán.
Bent, a harmadik szekérkörön belül, a Susán-dombon az egész harc
alatt égı áldozati tőz mellett Orkháb ısz oroszlánsörénye derengett a
kihunyó alkony félhomályában, Oyma magas, sovány alakja imbolygott.
Itil szerette volna megkérdezni, mi történt, de hirtelen rettegés fogta el,
hogy a többiek észreveszik: lelkében kihunyt az isteni erık lángja. Oyma
rátekintett, s Itil érezte, a másik mindent tud.
– A halott legyızött téged – szólt mély, zengı hangon.
– Miért? – kérdezte önkéntelenül Itil, és mereven nézte az áldozati
tüzet, de szellemlángok helyett csak az illatos, égı fahasábokat látta.
– Ö a szabadságért adta életét. Te a rabok fejedelme lettél. Ö gyızött, s
nem irgalmaz.
7«3
Itil behunyta szemét, de sehol sem merültek fel a szellemsík
körvonalai.
– Miért? – kérdezte újra. Oyma gıgösen felvetette fejét:
– Az élı nem tudja, mi a halál, s ezért gyakran irgalmaz, ha ölni kell.
De miért irgalmazzon a halott, aki tudja, hogy a halál csak látszat?
Itil lassan kivonta egyszerő íjászkardját, melyet valamelyik Nyék-
törzsbeli lovas adott kezébe. Elfordult.
 – Minden nép a csatába! – Hangja zengve szállott a csendben. Oyma
elmosolyodott.
– A népek a harcba mentek. De látod-e magad körül a
szellemfejedelmeket? A Nyugat Szellemseregét?
Itil kardja pengéjét nézte.
– Hozzátok a szent nyergeket! Rakjatok máglyát! Én, aki
Szellemhadammal ledöntöttem Bizánc falait, lángra lobbantom! S visz-
szakergetem az ellenség hadát, ha százszor is gyız a csatasíkon. Szóljanak
a sámándobok!
A szekérvár terén, a Susán-domb körül felmorajlott a hétszáz
sámándob.
... Messze, a légiók elıretörı hadrendje mögött, figyelve emelte fel
fejét a római vezér.
– A Nagysámán a táborában van – szólt tapasztaltán. Maioria-nus, aki
tizennégy sebet kapott, s ketten támogatták lován, hevesen elırehajolva
ragadta meg Aéeius kezét.
– Vezér! Kerüljük meg légiónkkal e vakon viharzó néptengert, s most
törjünk Attila táborára.
Egyszerre mindnyájan a fıvezér felé fordultak. Aëtius felvonta keskeny
szemöldökét. Ajka szélén gúnyos mosoly lappangott.
– Kerüljük meg az öldöklı néptengert? Törjünk Attila táborára? – A
légionáriusok újra és újra támadó soraira mutatott. – Ezek a legények dél
óta harcolnak. Ha a hun Nagykirály visszaver minket, akkor veszítettük el
a csatát, mikor már megnyertük. Nem... Mi most évezredre szilárdítottuk
meg Róma hatalmát, s régi fényében ragyog a Capitolium e tengernyi nép
elıtt! De rátörni a hun táborra? Ennyire segíteni a sorsot, már beavatkozás
az istenek dolgába! S az istenek ezt büntetik legjobban, hiszen hiúságukat
sérti egy halandó segítsége.
Néhányan mosolyogtak. Néhányan hevesen, lármásán követelték a
támadást.
Végig a beláthatatlan síkon fáradhatatlan hévvel hullámzott az al784
kony félhomályában a csata. A tömegek egymáshoz szorulva,
egymástól rettegve, védve életüket, vagdalkoztak, s már senki sem tudta, ki
Kelet, ki Nyugat népeinek harcosa. A tébolyult öldöklésben feltornyosult
halmokra új és új holtak dıltek.

***
 Bent, a Nagysámán táborában, a szent nyergek nem égı
szellemmáglyája elıtt emelkedett Itil alakja. Melyen ülı szemében lassan
izzott fel a sámánláng. Itil tudva tudta, hogy Orkháb, Oyma, de talán más
is a két évszázadot végigélt szellemfejedelmek közül látja küzdelmét,
kudarcait, erıfeszítését, új és új vereségét. Lelkében emberi szégyen izzott
fel. Szemében kihunyt a tekintet.
Oyma melléje lépett. Kezét vállára tette. Barna, ovális, csontos arca
mozdulatlan volt.
– Siess, Itil kán... Mindjárt a táborod ellen vezeti Szellemhadát a Halott
Király, s e Szellemhad nyomába tódulnak mindent elsodorva a nyugati
hadseregek, mert szétfoszlík a szolganépek serege, ha szabadságért küzdık
emelik fel karjukat. Siess, s ha valójában te vagy Égisten igaz sámánja,
Égfia, ki a Föld ura, támaszd fel a holtat, s új viadalban a Szellemország
csataterén diadalmaskodj a Földön elveszett harcban.
Mindnyájan hallották a láthatártól láthatárig örvénylı csata egyre
közeledı, erısödı zúgását. Mintha óceán hullámai hömpölyögné-nek a
negyvenezer szekér tábora felé.
Itil a szent nyergek halmát nézte, melyen nem gyúlt szcllemláng, csak a
szellemfejedelmek, a rettentı hatalmú holtak ısi rovásjelei csillogtak.
Behunyta szemét. Egész lénye megtelt a hívás akarat-rezgésével.
– Ahrimánü Te Legiszonyúbb! Te, ki rettentı démoni méneseddel
tiportad le az ellenség seregeit! Jöjj! Jöjj! Jöjj! íme, nézd... új lelkek
irdatlan fellege vergıdik hegynél nagyobb ménesed tüzes patái alatt.
Városmáglyákon áldoztam neked millió életet. Jöjj! Jöjj! Jöjj!
Mély, vihar elıtti nyugalom terjengett a szellemsíkon. Hirtelen,
váratlanul, roppant, fekete paripák ménese tőnt fel a láthatatlant látók lelki
szeme elıtt. Hegynél nagyobb alakjuk egyetlen hullámmá olvadt össze. A
hétszáz sámándob úgy perdült fel, halkan, fojtottan, mint mikor a rengeteg
lombja között susog a rettentı vihar elıszele.
Itil széttárta karjait. A szent nyergek halmaza felett, a drágakövekkel
ékes, ısrégi rovásokon most lobbant fel a szellemfejedel785
mek jelenlétét jelzı, kékes, nem perzselı láng. Itil érezte, mint telik
meg lénye éjfényő, sötéten viharzó erıkkel. Hátravetette fejét. Torkából
most tört ki az erıket fakasztott léleklátó diadalkiáltása. A körülötte álló
sámánok arcán a Rettegés Fejedelmének árnyéka suhan, ösz fejük lehajlott,
de így is látták, mint rohannak végig a csatasíkon az erıhullámokká vált,
hegynél nagyobb, fekete paripák.
A holtak halmai megmozdultak hullámaikban. Titáni akarat sugárzott,
szítva a nyeregmáglyán felidézett szellemtüzeket.
 Szemben a legnyugodott nappal, óriás hold derengett, s a leheletfinom
párák úgy lebegtek varázspajzsa alatt, mint a holtak halmaiból fellebbent
lelkek.
Nyugatról és Keletrıl új népek hömpölyögtek. Nem hadmozdulat volt
ez, hanem a sors áramlása. Új kardok csattogtak új pajzsokon. A vezérek
feleslegessé váltak. Eltőntek a homályban. Parancsaik erıtlenül
megtorpantak az alaktalan kavargásban.
Parasztok, pásztorok, halászok, kézmívesek száz- és százezeré áradt
Nyugatról. Kezükben bot, buzogány és parittya. Milliónyi kı röppent
valahová a félhomályban. Milliónyi nyíl szállott. A gondolatok elvesztek
az erık örvénylésében. A halál riasztó képe átváltozott. A vér: bársonnyá
lett, a pengéktıl feltépett rettentı seb: csillogó ezüstdísszé. A holtak
iszonyú kardvágásokkal torzított arca: árnyak és fények harmonikus
mozaikja.
Nem látja a homályban zuhanó nyilat az, ki egy pillanat múlva lehull a
különös, síkos, harmattal nedves, vaskos-iszapos földre, melyet mintha
fekete párducbır borított volna itt-ott, a holtak halmai körül...
A Szent Holdtölte astartei szépsége tölt be minden vonalat. Fellazulnak
a borzalom, a rettegés, a félelem, a győlölet, a düh, a harag
indulatfokozatainak fogalmai az elırehömpölygı tömegek szeme elıtt.
Rejtelmesen, tompán, dallamosán csendül a kard. Lágyan ziz-zen a nyíl. S
a halál? Nem tudja az íjász, vajon elesett-e az, akire néhány lépésrıl
pendítette íját.
Kelnek a Holtak a szellemviadalra. Feltépett páncéljuk ott villog lent, a
mezın egymásra törı Élık tömege felett. A halhatatlanság elé törnek új és
új halál lépcsıin.
A sámánok hétszáz dobja úgy morajlott most ismét, mint a
legiszonyúbb, leghatalmasabb, legdémonibb démon, a Tőzvész Léptő
Ahrimán fekete paripáinak mennydörgı dobogása.
Minden nép látta, mint merült föl a tengernyi Szellemhad élén a halott
király alakja. Koronás, sisakos feje felett a szabadságért
786
haltak tiszta lángja lobogott. Akarathullámai, mint mindent letipró
lovasroham, sodorták az Ahrimán erejével feltámasztottakat, kik mint
százezer éjfényő, lobbanó, gyorsan kihunyó üstökös, hullottak vissza az
elesettek halmára.
Lent, Catalaunum síkján ismét elırehömpölygött a nyugati népeknek a
Rettegés Fejedelme akaratával megtorpasztott, tengernyi hada. A népözön
elıtorlódó árja rivalgó cmberhullámokkal nekicsapott a negyvenezer
szekér várának.
Senki, még a kétszáz eves sámánok sem tudták, hogy a telihold
fényében egymást öldöklı milliós hadból vajon a keleti vagy a nyugati
népek csörrentik fegyverüket a tábor elıtt, de mindenki tudta, hogy ha
beözönlik árjuk a szekérvárba, rettentı öldöklés és vad zsákmányolás
kavargása borít el mindent.
Oyma barna, csontos arcára a titkot tudók bánata borult. A hétszáz
sámándob lassan halkult el. Orkháb komoran nézte a lelke urnájában
felmerülı halál hővös, szürke jelét.
– Idézz már erıt, Nagysámán, mert íme, lásd: újra meg újra a holtak
halmára hull holtan az, kinek holttestét feltámasztotta a harcra a Rettegés
Fejedelme. De hogy is lehetne másként? Theodorich, míg élt, király volt
csupán. De mihelyt a szabadságért ömlött vére, akaratörvénye oly erıkkel
telt meg, melyek, íme, mindent elsodornak. Nézd, s látva látod, most
Istenkard az ı kardja.
A szekérvár elıtt százezrek rivalgása harsant, az egyre emelkedı hold
fényének ezüstárjában a százezrek arcára egyforma ezüst, halotti maszk
borult. Valahol messze, a szekérvár szélén hirtelen rıt láng csapott fel.
– Égnek a sátrak! – szállott az üvöltés szájról szájra a láthatár szélérıl.
A szent nyergek máglyáján kihunytak az asztrállángok. Itil görcsösen
behunyta szemét. Ajka megmozdult. A suttogás csak az ismét elnémult
dombjaik fölé hajló sámánoknak érthetıen hullott a cata-launumi síkon
mennydörgı, éjszakát rezzentı csata rivalgásába.
– Jöjj! Jöjj! Te Mindig Diadalmas! Te Hét Lángban rejtızı! Jöjj... jöjj...
te Halnaksillag örökifjú Asszonya!
Az öldöklés vad kavargásában halk zengés áradt.
A szent nyergek kihunyt máglyájában aranyfényő bolygólángok
csaptak fel. A Varázsszeretı karcsú, erıs alakja könnyedén lebegett a
sámánok szeme elıtt. Ívelt, hosszú szempillás, rejtelmesen változó, nagy
szemében a szomorúság opálos csillanása látszott. Itil feléje nyúlt:
787
– Tedd... tedd, hogy ne támadjanak, hogy menjenek haza – tört ajkáról
gyermekes, együgyő, szilaj hittel.
Eiréné a Nagysámán lelkét nézte.
– Kik menjenek haza? Hogyan? – kérdezte. – ök a gyıztesek, a
rómaiak, a gótok.
Itil az égı szekerekre mutatott, melyek mögül most tőnt fel a
szellemparipáján vágtató Halott Király óriás alakja. Istenkardja csapása
alatt új lángot vetettek a szekerek, és szolgaságuk hirtelen minden más
érzést elborító tudatában hátráltak Kelet legvitézebb harcosai.
Biréné is a Halott Királyt nézte. A Nagysámán feléje nyújtotta karját.
– Küldd el a Holtat. Te Törvénytörı vagy. Örökifjú és Mindig
Diadalmas. Küldd el ıt! A másikat! A gyıztest!
Eiréné tömör, sötétbarna hajában hol rıten villant az égı szekerek
fényében az ısrégi, babiloni aranyféső, hol ismét ezüstösen sziporkázott a
telihold derengésében.
– Jó... – Hangjában az örökifjú, kozmikus lény könnyedsége csendült.
Felemelte apró kezét.
Az égı szekerek lángja kihunyt.
Az éjszakában a tábor felé hömpölygı milliónyi harcos hirtelen érezte,
mint zendül át a lelkén a könnyő, lágy dallam. A vérbe borult arcokról
egyszerre lesodródott a gyilkos düh. Mindenki érezte: nagyon fáradt.
Lehajtotta fejét. Nem nézett a mellette álló arcába.
A láthatár szélén Dionüszosz párducok vontatta szekere vágtatott. A
Hajnalcsillag Asszonya ott állott mellette. Az erıs szeretık lelke, mint
aranyfényő bolygólángok, sodródtak a végtelenbe nyúló csatasíkon a
diadalszekér nyomán.
... Itil egyszerre látta, mint tőnik fel Aetius elıtt Piacidia alakja.
„Lovagolj délre...” – mondta az asszony.

***

A római fıvezér keskeny ajkán mosoly volt. Hátrafordult a vezérek

felé.
– Maiorianus! Az elıhad kanyarodjon délnek.
A vezérek arcán átrezzent a megdöbbenés. Mély csend támadt.
– De vezér... – kezdte Avitus, és hangja elakadt. – Kelet népei látták a
hunok vereségét! Ardarich, a gepidák királya, Theodemir, a keleti gótok
királya és még tizenegy hatalmas fejedelem titkos követeket küldött. Ha
holnap megrohanjuk a hunok táborát, fellázadnak rabtartóik ellen! Ily
diadalt a legyızött népek felszabadítása koronázhatja meg valóban.
Aëtius mozdulatlan arccal mondta:
– Attila most ellenségünk, de ha teljes vereséget szenved, és a keleti
gótok felszabadulnak, Róma egyedül marad két tőz: a keleti és a nyugati
gótok között. Ez a birodalom halála lenne. A birodalmunk életérdeke, hogy
olyan erıs szövetségese legyen, aki féken tartja a germán népek keleti
felét.
 Thorizmundhoz fordult. Közöttük kehely csillogott. A római fıvezér
éles, fekete szemében ıszinte rokonszenv látszott.
– Hazavonulsz hadaddal? Helyes. Ha nem erıszakolod tovább a csatát
csupán zsákmányolás kedvéért, akkor e bölcs, józan tetteddel megmented
Rómát.
Thorizmund feltekintett.
– Én római vagyok – szólt halkan.
Aëtius arcáról eltőnt a rejtett gúny udvariassággal álcázott fölénye, a
megnyerı mosoly mögött figyelı gyanakvás. Hangja megremegett.
– Mily vigasztaló, hogy barbárok között igazi rómaiak akadnak, s mily
lesújtó, hogy rómaiak között oly sok a barbár – tört ki belıle nyersen,
fájdalmasan. – Vigyázz, király, óvjad magad jobban, mint elıdeid. Most ne
csak könyvtárba járj, de még szorgalmasabban az istállóba. Felette bölcs
szokás! Hiszen ez alkalommal bárki odaléphet a királyhoz minden
formaság nélkül, mely nálunk oly sokszor megbénítja a legkiválóbb
uralkodót is. Most hagyd, hogy akármelyik fınemes kötetlenül szóljon
hozzád. Hallgasd meg ostoba, trá-gár tréfáikat. Azzal véded meg Rómát,
ha barbárabbnak mutatod magad, mint dicsı atyád.
Thorizmund nevetett. Kissé ügyetlenül, mint iváshoz nem szokott
emberek általában, megfogta a kelyhet, s túlzott mozdulattal jelezve, hogy
nem fél az italtól, ivott.
– Az én népem sohasem indul Róma ellen – szólt ünnepélyesen.
Kintrıl behallatszott a szedelıdzködı katonák lármája. Aëtius
megszorította Thorizmund kezét.
– Ezért óvd magad. Ha Róma ellen indulna néped, bizonyára nem téged
választana vezérnek, ki Tacitus könyveit s Vergilius költeményeit szíjazod
a nyergedhez a levágott fejek helyett.
Mindketten nevettek. Thorizmund újra ivott a kehelybıl. Szürkéskék
szemében Catullus verseinek hangulatfoszlányai és az italhoz nem szokott
emberek gyorsan lobbanó részegsége gomolygott.
– Két testvérem, Theodorich és Friedrich, ott, Tolosában tartja a
hatalmat – mondta komoran. – Nem tudom, mit tegyek.
789
Aëtius kutatóan nézett az ifjú gót király északdan fehér bırő, finom
arcvonású s mégis férfias utcába..
– Ha könnyő szívvel, vidáman, de rövid ideig akarsz uralkodni, hagyd
ıket életben.
Thorizmund szokatlanul érdesen, hidegen nevetett:
 – Ha pedig hosszú ideig és komoran akarok uralkodni, akkor ölessem le
ıket? Nem tehetem meg. Nálunk a testvérgyilkosság régi, szinte
törvényesített szokás, de csak az uralmat nem gyakorló testvér követheti el.
Kint, a szedelızködı tábor lármájában ısrégi római katonadal sorai
harsantak.

Mille... mille... mille hunnos Trucudacimus...

Aëtius mosolyogva intett fejével hátra.

– Hallod? Ezt énekelték egykoron Julius Caesar légionáriusai, csak mi
„gallos” helyett,,hunnos”-t énekelünk.
Az ifjú gót király figyelmeztetıen felemelte hosszú, keskeny tenye-rő
mővészkezét.
– Vigyázz te is magadra, fıvezér. Úgy ne járj, mint Julius Caesar. A
római vezér éles latin arcán komor, feszült kifejezés látszott.
– Az én Brutusom csak Valentinianus lehet, aki olyan nagyon kereste
atyád barátságát... ellenem. – Érdesen nevetett. – Ki gondolná, hogy
Valentinianus cézárt nagyobb vereség érte atyád halálával, mint a hun
Nagykirályt. Nálánál csak egy ember van, ki még nagyobb vereséget
szenvedett, én.
Most ı nyúlt a kehely után. Hosszan, mohón ivott. Keze összeszorult a
kehely oldalán:
– Azt hiszem, Attila a jövı évben megjelenik hadával Itáliában, s akkor
majd sok mindenrıl beszélek, amirıl itt, milliónyi harcos elıtt nem lenne
tapintatos szólani.
Thorizmund csodálkozva tekintett fel:
– Ilyen, soha nem látott vérontás után? Már egy év múlva? A római
vezér bólintott:
– Igen. Nem tehet másként. A hun Nagykirály itt, Gallia földjén akarta
letelepíteni a pusztai népeket, melyek vele jöttek a tízesztendıs, nagy,
keleti hadjárata után. Most vagy visszaengedi ezeket a szilaj pásztorokat a
határtalan keleti puszták végtelenjébe, s akkor ismét a Dunánál,
Pannoniában, Dáciában lakó germán fejedelmek
barátságára szorul, tehát Róma ellen kell fordulnia, vagy a pusztai
népekkel együtt megy Keletre, hogy onnan uralkodjék, s akkor egyszer s
mindenkorra szétfoszlott az álma a hun-germán-római népek egységes
birodalmáról.
Thorizmund arcán feszült érdeklıdés látszott.
– Tehát... mit csinál?
 Aëtius olyan mozdulatot tett, mint egy bővész.
– A hun népek nyájainak, gulyáinak, méneseinek ott, az új dunai
szállásokon csak néhány hónapra van elegendı szénájuk, s az
íjászpásztorokat jobban lesújtja, ha méneseik, gulyáik hullanak, mint
bármely vereség. Ezért siet a Nagykirály. Tehát hadával bevonul Itáliába.
Mint Honoria vılegénye részt követel az uralkodásból. Társuralkodó akar
lenni, mint Constantius, vagy ahogy én is az voltam igazában Piacidia
mellett. Tehát immár a rómaiak kikényszerí-tett szövetségében kísérli meg
újra, hogy Galliában földet szerezzen pusztai pásztornépeinek, és
megszilárdítása a hatalmát a keleti germánok felett. Ez esetben némely
vándornépének távozása sem gyengíti hatalmát...

***

... Fent, a rajnai szikla tetején, a hanyatló telihold halványrıt fénye

derengett, és a Mélységbıl felmerült Varázsszeretı bíborhajfürtjei sötéten
izzottak. Nagy, zöldesszürke najádszemében Eiréné-tekintet csillant.
– Bocsásd haza az összes foglyaidat, mielıtt átkelsz a Rajnán, s
megtisztulsz a nagy csatamezın szétfoszlott Ahrimán-lényed árnyékától.
– Úgy lesz – rebbent Itil tekintete.
Ismét önmagát látta, ahogy parancsokat osztogat a galliai halmokon
átnyúló, öt-hat párhuzamosan kivésett úton Keletre húzódó népeinek
szekérországai között.
Látta az elbocsátott foglyok ujjongó tömegét, a folyón át, a bár-kahídon
Keletre áradó népözönt. Lelkében könnyő fájdalom sajgott.
A germán népek hódolt fejedelmei a téli szállásaik felé vonultak el, a
Rajna és Duna között, hegyeikbe, erdeikbe. Híre járt, hogy a frankok
áttörtek a Rajnán, és rettentı bosszút álltak a Neckar mellett lakó
testvéreiken, akik behódoltak Childerichnek s a hun Nagykirálynak.
... Már hó fedte az utakat, mikor feltőnt a messzeségben Dobogókı
Sámánsziklája, és Itil fellovagolt a hegyre, hogy áldozatot mutasson be az
Égistennek.
A szent nyergek tüze körül komoran állottak a pusztai fejedelmek.
Tudun avar kagán, jelezve, hogy szólni akar, felemelte kezét.
– Ha a jövıt látod lelked tavában, Nagysámán – hangja tiszteletteljesen
csendült —, szólj, mitévık legyünk... A mi jószágunk: a mi országunk...
Kicsi ez a hegyek övezte, dunai-tiszai föld ennyi temérdek pásztornépnek,
ménesnek, nyájnak, gulyának. Engedd, hogy tavasszal elinduljanak a nagy
keleti legelıkre, mert bizony hálát adhatunk a villámkardos
Viharistenünknek, ha olvadásig nem éheznek itt, a sőrő szállások között a
legféltettebb szent ménesek, hogy már a többirıl pásztorszóval ne is
szóljunk. De addig is hadd induljunk szerteszéjjel a régi cserények-,
berények-, árokszállások-, szabadszállásokra, mert bizony hosszú
esztendık óta vagyunk itt válogatott vitézeinkkel, hadinépekkel, s bizony
csak a sámánok tudják, hogy ott, abban a nagy széjjelségben, minálunk
mennyi, de menynyi istenteienség történt. Azóta – nem vagyok sámán, de
tudva tudom – sok rokon, testvér kisebbítette nemzetségem, családom ısi
rétjeit, míg én a leghőségesebb vitézeimmel jelvényeid mögött lovagoltam,
messzi, köves, bokros országokban.
Csend támadt. Kibéd kazár boksa, Thonuzoba besenyı beké, Tog-rul
kuturgur fıordas, Léi magyar kende és nagyvezér, az elesett Bo-dony
bolgár cár utóda, az erık, fiatal Zebergán, Oyma jász nagysámán, Törtei
kun kende, kinek ifjú, barna arcán mély ráncok húzódtak, mert harcosainak
alig harmada tért vissza a népek rettentı csatájából, mind valamennyien a
kopját emelı ezredek vezérei, némán figyeltek.
Itil sorra vizsgálta a feszült, szélverte arcokat. Látta, mindnyájuk
szemében ugyanaz a kérés rejtızik. A germán fejedelmekre tekintett. A
nagy állú, mindig sápadt Theodemir világoskék szemében nyílt gúny
vágott feléje. A medvetermető Ardarich mentegetızı mozdulatot tett
hatalmas kezével. „Aki melléd áll, mindenkivel szembekerül. S
cselekedhet-e így az, ki népe éltét hordozza karja élén?” – olvasta
gondolatát a Nagysámán. Ardarich is érezte, hogy az elıd eszméli
gondolatait, és lassan, érdesen, jelezve, hogy voltaképpen a többiekhez
beszél, mondta:
– Nincs nap, hogy ne legyen verekedés, összecsapás a mi pásztoraink,
vadászaink és a vendégek íjászai között. Mert bizony nem tudják ık, merre
a mi földünk, s merre az, ahol vendégeskedhetnek.
A csontos, sovány, barna bırő, fekete hajú, fél-germán, fél-hun
Edekon, aki a galliai hadjárat kezdete óta a herulok, skirek, rugiaiak
792
felett gyakorolta a hatalmat a hun Nagykirály akaratából, s egyúttal a
roppant táborok rendjének általános felügyelıje, a tábori ırségek legfıbb
parancsnoka volt, békítıén tárta szét hosszú, kardvívó karjait.
– Van, aki vendég, van, aki bizony mindenféleképpen hazát talált a
Duna-Tisza síkságán, akárhonnan vontatta ide a szekerét, akármelyik nép
ezredeiben lovagol.
Itil sokáig némán nézett a sámántőz lángjaiba.
 – Ha olvad a hó, olyan országba vezetlek mindnyájatokat a hegyeken
át, ahol soha sincs tél. Bı legelıkön hajtjátok nemcsak nyá-jaitokat, de
méneseiteket is. Azon a földön sosem pusztít aszály, s a népe nem
verekszik veszett farkasokként, mint a frankok, burgundok vagy a nyugati
gótok. Élesítsétek kardjaitokat, készüljetek, s pihenjetek is. Itália ellen kél
a sereg.
A fejedelmek arcán harcra született bajvívók ösztönös öröme rezzent.
Itt-ott vidám, szilaj kiáltás harsant. Theodemir keleti gót király
elırenyújtott karja, mely, mivel már téli ruhát viselt a láncpáncél alatt,
ormótlanul vastagnak, erısnek látszott.
– Méltányos lenne, Nagykirály – szólt a pusztai népek nyelvén –, mivel
vezérleted alatt a gyızelem nem kétséges, ha már a hadjárat elıtt döntene a
nagyfejedelmek s királyok tanácsa... vagy akár te magad is, Égfia, mely
nép kapjon földet Észak-Itália termékeny síkján, ahová az én népem úgy
vágyakozik évszázadok óta. Sok-sok ezer keleti gót vitéz küzdött ama
nyugati gót Alarich hadában, mikor negyven esztendıvel ezelıtt bevette
Rómát. E régi harcok s népünk vérének hullása jogán.
Az óriás termető Togrul türelmetlenül legyintett. íjászai, mivel
szállásaik szomszédosak voltak a részben már megtelepedett keleti gótok
földjeivel, állandóan össze-összecsaptak a gót pásztorokkal, halászokkal.
– Elıre igyunk a medve bırére?! – horkantott fel. – Elızetes döntés
mindnyájunk sérelme lenne! Legyen Itália földje azé, ki leg-bárrabban
küzd birtokáért!
Itil felpillantott. Tekintete átsiklott Theodemir mindig halvány, csontos,
erıs, hővös arcán.
– ígérem, hogy mindenki igazságosan részesül mindabból, ami jogosan
illet meg engem mint Honoria császárleány törvényes férjét.
A nagyfejedelmek arcán kötelezı vidámság rezzent.
– Mikor iszunk a lakodalmon, Nagykán?! – kiáltotta Togrul, jelezve,
hogy befejezte a vitát.
793
Itil is elmosolyodott.
– A rómaiak igazi vallása: a jog. ök az istenben is nemcsak azért
hisznek, mert hatalmas, csodatevı szentjei vannak, vagy villámával
lesújtja, aki ellene vetkezik, hanem azért, mert azt hiszik: az istennek joga
van az isteni hatalomra. Bár Honoria immár évek óta ágyasházam lakója,
csak akkor kaphatom hozományul az uralkodás jogát, ha rómaiak törvénye
szerint lesz a feleségem.
A pusztai nagyfejedelmek arcán csodálkozás látszott.
 – Ágyasházadban van, és mégsem a feleséged? – Az óriástermető
Togrul barna arcán ámulat volt. Körőipillantott. – Azt mondják, itt
napnyugaton olyan asszony is akad, aki egyedül akar férje ágyában hálni.
Bolond nı lehet. Hát jobb neki, ha elsatnyul a férfi az egynejőségben?
Egyszerre mindenki beszélt, megkönnyebbülten lármázott. Az új
hadjárat csillogó képe szétfoszlátta az évezredes pásztorgondokat. Az
óriás, koromfekete hajú Togrul úgy vitázott a csontos, magas, szıke
Theodemirrel, mintha tábortőz körül ülnének. Elmerülten beszélgettek
kedvenc ágyasaikról. Ajkukon olykor trágár mosoly suhant.

28.

Ha Lesbia kérni akart valamit, mindig kibontotta dús, illatos, mesésen

selymes, hollófekete haját. A latin leány csodás ifjúsága, szinte félelmetes
szépsége kápráztató, olümposzi pompájában állott a terem közepén táruló,
kerek, hatalmas, szigetszerő kerevet szélén. Bronzbarna, sudár teste lassan
hajlott Valentinianus felé.
– Öld meg Aëtiust, cézár... Csak egész icipicit öld meg. Csak ennyire,
csak kétujjnyira döfd beléje a tırt, a többit már bármely udvaronc
megteszi.
Valentinianus arcán vidám csodálkozás látszott.
– Ennyire győlölöd? – kérdezte.
Lesbia nagy, sötétfényő szemén látszott, bosszankodik a cézár
vidámságán.
– Nem győlölöm, csak téged vedelek! ö most új és új légiókat toboroz.
Míg légiók választották a császárokat, évszázadokon át minden császárt
megöltek. Azóta biztonságos az uralkodók élete, amióta Nagy Theodosius
a palota ırzését a messzirıl jött, bátor, bár idegen zsoldosokra bízta, kik
nem avatkoznak az államügyekbe,
mert nem értenek ehhez. Aëtius azért toboroz új légiókat, mert a
katonalázadás csak a légionáriusok táborában törhet ki. A zsoldosok, míg
megkapják a zsoldjukat, semmi mással nem törıdnek, mint életed
ırzésével.
Antea, aki eddig a kerevet szélén hevert, közelebb húzódott. Szokása
szerint a cézár lábára hajtotta szıke fejét.
– Nem kell tırrel... a halál remekmő. Sötétfényő ékszer. Méltatlan
hozzád, cézár, ha úgy ölsz, mint a halandók. Indokolt, ha az, akit te halálra
ítéltél, érezze: ez a legnagyobb jutalma, hisz te csak olyanokat ítélsz
halálra, kiket önmagádra veszélyesnek tartasz. Van-e ennél nagyobb
kitüntetés? A napokban néhány indiai kalmár jött a kikötıbe. Oly mérgeket
árulnak a legtapintatosabb titoktartással, mely áldott s jóságos mérgek
minden kín nélkül, mámort adó isteni álomban sújtják le az ellenségedet.
Ó, mily határtalanul boldog, akit te lesújtasz! Mily határtalanul boldog
volnék, ha felleggé tipornál, s én ott lebeghetnék holtan s mégis mindig
élın kereveteden.
Hosszú, illatos karja úgy lebbent, mintha erıket hordozó magasságok
felé törne.
– Mindenki mondja: Aëtius olyan világra szóló gyızelmet aratott, mely
évezredekre megszabja a világ sorsát. – Hangját sejtelmesen lehalkítva
ismételte négy testvére, a zsoldosvezérek, az udvaroncok szavait. – De
éppen ezért halálos ellenséged lett, akár annak vallja magát, akár nem. A
császári bíbor, akár akarja, akár nem, ott lebeg a válla felett. A parasztok,
pásztorok alig várják, hogy fellázadjon ellened. Azt mondják, hogy ama
Ioannész leghőségesebb híve volt, s ha császár lesz, felosztja az elıkelık
földjét, mint ama Gracchus, vagy leöldökli a gazdagokat, mint ama rettentı
Marius, hogy vagyonukat, palotáikat, kertjeiket a nincstelen csavargóknak
adja, s véres tettekkel népszerőséget vásároljon. Ezért mondom én is: öld
meg Aëtiust, s oszlasd fel a légiókat!
Az illír leány sötétvörös haja átlebbent a férfi csípıjén, ahogy
ritmikusan imbolygott az ifjú cézár körül.
– Azt mondják, a hun Nagykirály Itáliába akar betörni. Zálogként
elfoglalja az észak-itáliai városokat, s úgy követeli Honoria hozományát,
részt a birodalom kormányzásából. Mindenki azt mondja: inkább legyen
Attila a társuralkodó, mint Aëtius. Gondold csak: így az összes hun és
germán népek mégis ismét Róma uralma alá kerülnek. Mert ki ne tudná?
Ez a barbár sohasem lehet igazi császár! Hát hogy kormányozhatná egy
mőveletlen pásztor a római birodalmat? Ha pedig ez így nyilvánvaló, akkor
ki más uralkodhatna a
795
barbár népek felett, mint te, aki a világ legmőveltebb, legbölcsebb s
legtehetségesebb uralkodója vagy! A hunokon Róma, a germánokon a
hunok által. De ha Aëtius most is legyızi a hunokat, akkor a nép
rákényszeríti ıt, hogy társuralkodód legyen, akár akarja, akár nem. Ezért
ne engedd, hogy Aëtius a hunok elé vonuljon. Attila most úgysem pusztítja
el a városokat, ha meghódolnak neki. Jön, és persze el is megy. Mert
hogyan is pásztorkodhatnának pásztorai Itália köves és sőrőn lakott
földjén? De Aëtius... marad, s árnyékában elhalványul mindenki más a
tudatlan nép elıtt.
Valentinianus vállat vont. Szívesebben hallgatta a lányok ajkáról azt,
amit egyébként hosszadalmasán és körülményesen a birodalmi
fıtisztviselık beszédeikben úgyis elmondtak volna a kábítóan unalmas,
vég nélküli tanácskozásaikon.
– Mint a római birodalom császára nem egyezhetek bele Attila és
Honoria házasságába. Ha a hun Nagykirály mint Honoria törvényes férje,
társuralkodó lenne, pogány szólna bele az Anyaszentegyház ügyeibe. Ebbe
egyetlen keresztény római nem egyezne bele. Hát még a papjaink! Vagy
éppen a bizánci császár! Az egyház kiközösítene, mint annak idején Nagy
Theodosiust, de nem fogadna visz-sza, mint ıt. – Gondolkozott, hogy
valami szép retorikai mondattal fejezze be, amit a lányok áhítatos
suttogással adhatnak tovább. –A kiközösítés! Iszonyú s elképzelhetetlen
szerencsétlenség, mert rosz-szabb, mint a halál, hiszen nem a múlandó test,
de a halhatatlan lélek pusztulása ez, sıt még a pusztulásnál is szörnyőbb,
mert a lélek a poklok legizzóbb mélységeibe hull, s ott vergıdik örökkön
örökké.
Látta, hogy a lányok hamvas, üde virágsziromarcán egyforma, ıszinte
rettegés rezzen, s lassan, suhancos nagyképőséggel, de vigyázva, hogy
túlzott komorsága el ne rontsa a lányok jókedvét, hozzátette :
– Persze mint kiközösített nem lehetnék veletek együtt, mert hiszen
magammal rántanálak mindnyájatokat a legdémonibb kár-hozatba. így
tehát nem egyezhetek bele abba, hogy Attila társuralkodó legyen. Aëtiust
viszont nem ölhetem meg, mert mindenki a birodalom megmentıjének
tartja. Ilyen embert megölni, uralkodói bölcsesség bőnös hiánya. Nem
tőrhetem, hogy az emberek ostobának gondoljanak. Nem küldhetem haza a
légiókat, hiszen akkor a katonalázadás talán azonnal kitörhet.
Az illír leány könnyed mozdulattal félig felemelkedett.
– Nincs olyan szerencsétlensége a világnak, mely méltó lenne, hogy
egy pillanatra is elhomályosítsa életadó jókedved, Legszentsé796
gesebb Cézár. Bízd mindenható Istenünk hatalmával tündöklı
Anyaszentegyházunk legbölcsebb püspökeire, ık megtalálják az utat arra,
hogy valamennyi néped megnyugodjon Attila társuralkodásában. Te ne is
avatkozz bele, de kegyes alázattal kérd meg ıket. Vegye el a római jog
szerint törvényes hitveséül a tündöklı Honoriát, hogy csak a püspökök
tudjanak róla. Szövetkezz te a hunokkal. Küzdj Aëtius ellen! Hisz
nyilvánvalóan árulást követett el, mikor nem támadta meg Catalaunum
síkján Attila táborát, s nem vetett véget a hun király életének. Ezt mindenki
suttogja, még az is, aki egyébként rajong érte! Ha most, mikor Attila idejön
Itáliába, nem engeded meg, hogy Aëtius elé álljon, az egész birodalomban
el lehetne terjeszteni: ismét árulás történt.
Bájos, üde virágsziromarcán látszott, mint a betanult verset elmondó
tanuló, töpreng, úgy mondjon-e el mindent, ahogyan a hatalmas
udvaroncok tanították, aztán könnyedén sóhajtott, alighanem azért, mert a
megtanult mondatoknak ez volt a nehezebb része. És most már gyorsan,
folyékonyán, szinte hadarva folytatta:
– Ha akkor sújtasz reá, mikor a hun Nagykirály és Honoria lakodalma
megtörtént, mindenki melléd áll a palotában, és talán egész Ravennában.
Szövetkezz Attilával, s a birodalom biztonságát Aëtius nélkül is biztosítani
lehet. De tehetsz-e mást, Legszentségesebb Cézár? Hiszen Aëtius most a
gót Thorizmunddal tart! Tarts te a hun királlyal!
Valentinianus sötét szemében, mely úgy hasonlított az anyjáéhoz, néha
gúny csillant. Gyorsan, figyelmesen elemezte a leány ajkán csendülı
érveket, hogy a titkos jelentések olvasása elıtt már tudja pontosan, ki az a
ravasz törtetı, gıgös, mindig méltatlankodó római arisztokrata vagy Aëtius
népszerőségét irigylı hadvezér, akinek véleményét ilyen gondosan
megtanulva ismétli elıtte a leány. Arra gondolt, hogy ha ilyen gonddal
tanították be, akkor bizonyára valami hatalmas, ismeretlen cselszövés vagy
összeesküvés rejtızik a ra-vaszkodva, hurokként kanyarodó érvek mögött.
Úgy érezte, most gyorsan, pontosan kell válaszolni, hogy a leányok még
ebéd elıtt kidobhassák a kertben leskelıdı titkos hírvivıknek a válaszát.
– Nem félek, mert ez méltatlan a felnıtt, erıs férfihoz – mondta, és
összehúzott szemmel, gıgös, fenyegetı arccal nézett ki az újra tavaszi
pompába borult császári kertek ısrégi olajfái közé. – De az óvatosság a
legkirályibb erény. Tudom, Aëtius és Thorizmund most ellenem vannak,
de Rekimer és Gundobád gót zsoldosai megvédik Ravenna falait akár
hunok, akár lázadó légionáriusok ellen. Men797
jenek Attila elé isten kegyelmével Róma legnépszerőbb püspökei...
éjjel imádkozzanak, nappal tárgyaljanak a hun Nagykirállyal. Én nem
ellenzem az olyan megegyezést, melynek következtében Aëtius esetleg
felesleges lesz. De azok, akik ezt kívánják, bizonyítsák be, hogy erısek és
bölcsek, tehát méltók a pártfogásomra.
Úgy érezte, könnyed, ügyes mozdulattal mások vállára vetette az
irgalmatlan cselekvés terhét. Halkan nevetett, s lassan magához húzta az
illír leányt.
A három leány nyúlánk, sudár teste meglebbent, s mint láthatatlan,
forró erı fuvallatával szított lángok fonódtak köréje. A kerek kerevet
bíborszigeten az ifjúság, a lányosán üde asszonyiság, az olüm-poszi
meztelenség csodás derengése parázslott.

***

Titkokkal terhes, rejtelmes tavasz volt.

A seregek széles, párhuzamos menetalakzatban áradtak be az Alpok
lejtıjén, és az itáliai síkság üdén, halványzölden tárult a mesz-szeségbe.
A lebegı párák mögött kincsekkel ékes városok húzódtak meg.
Jobbról-balról a barna vagy kékesszürke, itt-ott hóval fedett hegyek közül
kazár íjászok ezredei áradtak. Mögöttük az avarok jelvényei emelkedtek, a
kopjások tömegei elıtt. Most nem népözön zúdult Itáliára, de a népek
harcban legjobban kipróbált, legvitézebbül küzdött válogatott ezredei.
Azok vonultak szélesen, párhuzamosan felfejlıdı hadoszlopokkal, akik a
múlt nyáron Catalaunum síkján küzdöttek.
Itil szótlanul lovagolt. Hirtelen eszébe jutott, mikor sok évvel ezelıtt
Ravennába lovagolt ezen a síkon átvezetı úton, és messze-messze elıször
kéklettek fel elıtte az évszázadok óta mindig bevehetetlen, gazdag,
Aquilea hatalmas falai.
Ezek a falak most egyre magasabbra emelkedtek a harcosok kutató
tekintete elıtt.
Messzirıl halkan, mint roppant vízesés távoli zúgása, szőrıdött az
Aquileát ostromló seregek moraja. Ilyenkor délután itt bent, a város
környékén épült patríciusvillában, ha besütött a nap a hatalmas
tetınyíláson, az atrium közepén csillogó, nagy, tiszta viző medencében,
különös, halványkék visszfény derengett a híres aquileai festık
falfestményein. Ifjú ágyasok kacagása csendült. Könnyő léptek dobbantak.
Vidám sikoly röppent. Magasra freccsentek a gyé-mántosan villódzó
cseppek.
798
Togrul kuturgur fıordas fedetlenül hevert ágyasai körében, a mély
Altaj hegyeibıl hozott tigrisbırön. Húsz, csodás meztelenséggel ékes
szeretıje úgy húzódott feléje, mint a najádok raja a vihart torlasztó
Poszeidón felé. Togrul a pihenı óriástigris lassú, lusta mozdulatával
fordult Arsinoéhoz, aki most lépett ki a meleg hullámokból, és he-veredett
le az átrium díszes mozaikokkal borított padlóján tarkálló, vaskos iráni
szınyegre. Karcsú, erıs testén – mely asszonyosabb, arányosabb volt a
többinél – ritmikusan hullámzottak a bársonyos, fáradhatatlan izmok.
Lassan felvetette kicsi fejét. Hosszú, ívelt szem-pillás, rejtelmesen változó
fényő szemében felmerült a lelkében régóta lappangó gondolat.
– Ha felosztják Itália földjét, kérd Siciliát – szólt a sámánnemzetség
nyelvén, de a tiszai beszédmód szerint dallamosán ejtve a magyar szavakat.
A lányok csevegése elhalkult. Csillogó szemükben figyelem volt. A
férfi kard szabdalta homlokán töprengést jelezve rezzent a régi forradás.
– Jó méneslegelı az? – kérdezte. Arsinoé felegyenesedett.
– Halljátok, lányok? Sioilia mint méneslegelı! – kiáltotta görögül, és az
átrium megtelt húsz bársonyos, hamvas leánytorokból feltörı, húsz húrként
pendülı kacagással. A férfi ajkán kis mosoly rezzent.
– Mért nevettek? Nálunk az a szójárás: „A mi országunk: a mi
jószágunk.” Addig vagyok fıordas a kuturgurok tizenkét törzse felett, míg
jó legelıkre vezetem a népemet.
– Miért kellene a népednek folyton vándorolni! Vándoroltak a vandálok
is! Most övék a gazdag provincia Africa. A nyugati gótok is vándoroltak, s
most Dél-Galliában uralkodnak, városokban élnek. Telepítsd le népedet te
is városokba, szoktasd rá a földmővelésre, kézmővességre, tanítsd meg
írásra-olvasásra. Garabonciásaitok között sok olyan költı akad, akiket még
nálunk, Bizáncban is megirigyelhetnének, de költészetetek, bármilyen
szépen daloltok, még elhalványul az idıben, mert nem írjátok le. En is
megtanultam néhány dalotokat... gyönyörőek.
Togrul összehúzott szemmel hajtotta le fejét.
– Ha vitézeim az eke szarvát vagy a kézmívesek kalapácsát fognák,
kezük elszokna az íjtól. A gyalog járó ember rossz lovas. Ha pedig a nép
rossz íjász és rossz lovas, bizony rövid élető az a pusztán!
799
Arsinoé lassan végigsimított a férfi sőrő, bozontos haján.
– De hát ne menj a pusztára! Ott mindjárt az elsı télen mindnyájan
megfagynánk. Mi nem bírjuk a szekéréletet. Itt, Pannoniában, Dáciában
még hagyján. Kıházakban lakhatunk. De ott Északon, a rettentı
hófúvásban...!
A lányok csoportjából rémült sikolyok röppentek. Hirtelen kitörı sírás
szipogott. Hangos, nıiesen színpadias zokogás csapott fel. Egyszerre
hatan-nyolcan kapaszkodtak a férfi vállába, csípıjébe, nyakába...
– Ne menjünk a pusztába!
– Maradjunk Itáliában!
– Gyere Bizáncba! Markianosz cézár ad nektek földet!
– Te magad palotában lakhatsz... Gyönyörő márványpalotában, a
Khrüszoterosz partján.
 A férfi lágy tigrismorgással hajtotta le borotvált fejét, fenevadölı,
roppant izmú karjára. Szemét behunyta.
– Meg kell várni, hogy határozzon a nagyfejedelmek tanácsa –szólt
végül, mosolyát rejtve, de agyában komor aggodalom merült fel, ha a
törzsek szállásait betemetı, dermesztı' hófúvásokra gondolt. – Majd
beszélek Léi nagyvezérrel, hogy a déli határon kapjunk szállásokat,
legelıket a Bizánctól elhódított földeken vagy itt, Itáliában.
Arsinoé közelebb hajolt hozzá, piros ajka szinte érintette nyílhegyekkel
összeszaggatott, karddal szabdalt, buzogánnyal tépett, furcsa, csonka fülét:
– Mindenki tudja, te vagy az Itil kán ötvenkét népébıl való vitézek
közül a legvitézebb. Te mentetted meg életét ott, Galliában, abban a nagy
csatában, mikor a nyugati gótok rohama mindent letiport, s mégis Léi a
nagyvezér, aki azt a csatát elvesztette s nem te...
Hosszú, mély csend támadt. A férfi roppant vállainak mozdulatában
szinte félénk, elhárító mozdulat rezzent.
– İ, hát... ı... mert így akarja ezt a Nagysámán.
Arsinoé kicsi, kerek arcán sápadtság ömlött. Hosszú pillás szemében
szilaj izgalom csillant:
– Ha a Nagysámán elesik ott, a királyuk haláláért ırjöngı gótok
lándzsái alatt, akkor ki lett volna az ötvenkét nép ura?
A férfi lassan emelte fel borotvált fejét. Egy pillanatig úgy nézte az
asszonyt, mint tigris a tüzet.
– Nem esett el. Én megvédtem. Ötezer-hatszáz jó vitézem ottmaradt
azon a galliai síkon... de én megvédtem ıt.
– De ha nem védted volna meg?
800
– Akkor én is elestem volna.
Őjra csend lett. A lányok elırehajolva, úgy figyelték Arsinoét, mint a
hippodrom tigrisszelídítıjét, aki minden pillanatban várja, hogy a
felizgatott fenevad rárohan, és összeszaggatja rettentı karmokat feszítı,
bikaölı mancsaival.
– De ha nem estél volna el? – kérdezte Arsinoé. Nagy, rejtelmesen
változó fényő szemében vakmerı gondolat csillogott. >
A férfi lehajtotta fejét, és hirtelen, heves mozdulattal elfordult:
– De elestem volna – mondta, menekülve az egyenes válasz elıl.
Arsinoé egyre közelebb húzódott hozzá. Gyújtó meztelensége,
fedetlenséggel kápráztató öle perzselte a férfi tekintetét. Az irtóztató erejő
karok elırenyúltak. Lassan átfonták a karcsún ívelı derekat. A férfi a forró,
bársonyos izmú combokra hajtotta fejét. Arsinoé arcán erıket idézı
varázslónı feszültsége látszott.
– De ha te nem estél volna el... csak ı... akkor ki lett volna a Nagykán?
– hallatszott a férfi lehajtott feje felett lágyan, alig hallhatóan. Sokáig
csend volt.
A férfi érezte, hogy ez a csend beleivódik teste minden pórusába.
Lágyan végigcsókolta Arsinoénak a medence vizétıl harmatos, finom
vonalú, ízes nyakát. Felült, és mintha mesét mondana, halkan megszólalt :
– Itil kánnak, mivel ı a Nagysámán, az Égfia, háromszáz felesége,
háromezer ágyasa és tízezer rabnıje van. Ezek közül azok, kiket a
Kardisten erre választott, hatvanegy fiút és kétszázkilencven leányt szültek
neki. Úgy mondják a sámánok, kik a Nagykán szándékát szavai nélkül is
látják sámáni tekintetükkel visszatükrözıdni a lelke tavában, akár akarja
ezt Itil elıd, akár nem, s ki is nyilváníthatják a népeknek, akár akarja ezt
Itil, akár nem, hogy... hat legidısebb, fejedelemnek való fia között akarja
felosztani a birodalmat az Égfia. Egyik uralkodik majd Nyugaton, Róma
felett. A másik Keleten, Bizáncban. A harmadik a Rajna és a dáciai hegyek
között élı germán és hun népeken. A negyedik a dáciai hegyektıl a
Volgáig legeltetı pásztorokat kormányozza. Az ötödik a Volga és a Túrán
között... a hatodik meg Túrán fejedelme lesz, a perzsa hegyekig, Altajig...
Az átrium tetıjén át, a széles, négyszögő nyílás felett az Itáliai éjszaka
bársonya sötétlett. Aquilea felıl néha lángok lobbantak, és ilyenkor mintha
hatalmas, rıt szárny rebbentette volna feljebb a csillagokat. A medence
körül a szilaj nászban kilobbant húsz ifjú ágyas olümposzi meztelenséggel
ékes teste fehérlett. A férfi karjára
801
támasztotta fejét, és úgy nézte a vízben felmerülı csillagokat, a rıt
szárny lebbenését. Arsinoé ráhajtotta fejét a szeretıje vállára.
– A Nagykán halála tehát e roppant birodalom bukása is. Osztozkodás
által hiábavaló lesz minden pusztítás, vérontás, minden világot rengetı
hadjárat. Nem, nem... Ezt meg kell akadályozni annak, aki
megakadályozhatja. Meg kell akadályozni az osztozkodást. Még mielıtt ez
törvény lesz. A népek sok százezernyi szabad közvitéze melletted van.
Mert ki az, aki versenyezhet veled bátorságban, erıben? Ki az, aki jobb
lovasvezér nálad? Ha pedig a közvitézek szívükben híveid, szólhatnak-e
ellenük a nagyfejedelmek, hiszen a tábor a fegyveres szabadok győlése is
egyúttal, mely akármit elhatározhat.
A férfi elmosolyodott.
 – Látszik, hogy görög vagy. Hát ki emelne kardot a Nagysámán ellen?
– szólt, kérdéssel válaszolva a ki nem mondott hívásra.
Arsinoé felvetette kicsi fejét. Rejtelmes fényő szemében a hosszú, ívelt
szempillák finom árnyéka alatt hővös értelem csillogott.
– Gót, burgund, gepida barbárok emeltek fegyvert Buda király ellen –
szólt gyorsan, halkan, mintha nem hallotta volna a másik kérdését. – Most
ás elégedetlenek, mert Itil, bár általuk lett hun elıd, mégsem rájuk hallgat.
Ha te leszel a birodalom ura... nekem adod Bizáncot?
A férfi halkan nevetett. A vakmerı gondolat vonzotta, izgatta ıt.
– Neked – szólt játékosan. – De hát a Nagysámán, aki az Égfia,
akaratával a falakat is ledöntötte, s mégsem tudtuk bevenni.
Arsinoé elmosolyodott.
– Te erısebb leszel, mint a Nagysámán, ha a te kardod legyızi ıt, a
szelleme szolgál téged. Minél erısebb a kardcsapásod, annál hatalmasabb
erıket fakaszt, s lehet-e erısebb kardcsapás annál, mikor egyetlen
pengesuhintással meghódítod a Rajnától a Perzsahegyekig az ötvenkét
népet, ötvenkét országot?
A férfi született harcos jókedvével játszott a vakmerı gondolattal.
Hatalmas keze gyors mozdulattal csapott elıre, mintha el akarná kapni a
vízben felmerülı csillagokat.
– Úgy beszélsz te, mint egy kétszáz éves sámán. Arsinoé a férfi nyaka
köré fonta két karját:
– Szövetkezz mindenkivel... Aëtiusszal, Theodemir keleti gót királlyal,
Ardarichhal, aki a gepidák ura, Markianosz cézárral...
Csend lett. Aquilea felıl felmorajlott a hajnal elıtt új rohamra
802
felsorakozó, ostromló tömegek tengerár-zúgása. Togrul hallgatózva
felvetette fejét:
– Ma én is a harcba megyek – szólt olyan álmodozó, vágyakozó
hangon, hogy Arsinoé elmosolyodott a homályban. Kint ezernyi kürt
rivalgása olvadt össze zengı pendülésekkel. Togrul körülpillantott. Az alvó
lányok úgy, ahogy a nász utáni alélt álom lesújtotta ıket, hevertek
körülötte. Bomlott hajuk, selymes válluk, széthulló karjaik, mint fehér
szirmú virágokkal borított borostyánindák vették körül a férfi óriás alakját.
Lassan, óvatosan felült.
– Nem értek én a szóbeszédhez – szólt mentegetızve. – Aëtius? Nem
tudok latinul. Theodemir? Ardarich? Hát tudok én a gótok nyelvén?
Valami keveset: „Ez itt az én zsákmányom, ne bántsd.” Markianosz cézár?
Hát görögül már tudok valamit tıletek... de hát...
 Arsinoé hosszú pillás, furcsán változó szemében diadal volt:
– Neked csak annyit kell mondanod: „Legyen.” Küldd ide hozzám
Oresztészt, aki Bizáncból titokban szöktette meg Honoriát a hun táborba.
Te csak ígérd meg neki, hogy Markianosszal együtt ı lesz a nyugat-római
császár Valentinianus helyett. Aëtius társuralkodója. Aztán én beszélek
vele, és ı olyan óvatosan győjti köréd az elégedetlen fejedelmeket, hogy
számodra csak a kardcsapás marad.
A férfi felegyenesedett.
– Honnan jut neked abba a kis fecskefejedbe ennyi mindenféle? –
csodálkozott ıszinte ámulattal. – Nálunk egy asszony bármit mond a
szeretıjének vagy rabszolgának, vagy idegennek, az csak olyan szóbeszéd:
kicsi dolgokról nagy lárma. De ahogy te itten elsoroltad...
Arsinoé arca sápadt volt az izgalomtól.
– Honnan? Hát tudd meg! Pár nappal ezelıtt Enikı, aki Léi nagyvezér
leánya és Itil kán felesége, egy görög foglyot küldött ide. Kéziratot hozott,
meg selymeket ajándékul. Emlékszel, ugye? Ez a hadifogoly:
Teleszphorosz Phokász hadvezér, ö mondta: a Kardisten megtagadta a
Nagysámánját, s elvette erejét tıle, mert Attila vesztett ott, a galliai síkon.
Méltányos hát, hogy az legyen az új hun elıd, aki minden szabad vitéz
szemében a legbátrabb, legerısebb, a legjobb lovasvezér.
A férfi arca megváltozott.
– Ezt a nagyvezér lányának a hadifoglya mondta? – kérdezte
elkomorodva. – S Enikı tud errıl?
– Nem, nem – mondta gyorsan Arsinoé –, de ı is nyugtalan, fél803
tékeny, mert híre jár, hogy ha Attila a római jog szerint férje lesz
Honoriának, római szokásnak hódolva csupán egy feleséget bír, s a többit
eltaszítja magától.
Togrul megkönnyebbülten nevetett.
– Római törvény? Már hogy a római törvény miatt? Ezért? Eltaszítaná a
többit magától? Akkor biztos tréfa az egész! Hát melyik férfi tesz ilyen
bolondságot?!
Kint, a villa elıtt, a szélesre lovagolt úton a testırök ménjei dobogtak.
Togrul rámosolygott az asszonyra. Körülpillantott az alvókon. Kiment az
átriumból. A villa elıcsarnokában két nyurga, fekete hajú, sasorrú, nagy
állú kuturgur testır mesteríjász tartotta a fıordas nagyfejedelmi pajzsát,
rangjelzı, rézdíszes, rettentı buzogányát.
– Hogy vitézkedtetek tegnap? – kérdezte a fıordas. Az idısebb
testıríjász összehúzott szemmel felpillantott.
 – Úgy bevertük a fejünket a falakba, mint a kerge kos a szekér oldalába
– szólt komoran. – Négyezer-kétszáz halottunk van... úgy hírlik, a
sebesültnek se szeri, se száma.
A Nagyfejedelem arcán átrezzent a megdöbbenés.
– Mitıl az a sok halott? – mormogta zavartan.
Az idısebb mesteríjász hallgatott, láthatóan engedve, hogy a fiatalabb
is szólhasson a híres, erıs, nagyfejedelmi bajnokhoz.
– Mert avar, kazár, magyar törzsek vitézei rohamoztak. Vasruhát csak a
vezérek, elıkelık viseltek, könnyő ruhában meg biztos halálba megy az,
aki a létrán feltör. Rövid hajítódárdák özönét vetették a rómaiak. Egy
harcosuk háromszor hármat is. Kiváltképpen sok a halott a magyar törzsek
vitézeinél, mert az öreg Léi nagyvezér mára ígérte a város bevételét, pedág
ezt egy sámán se jósolta. Aztán saját harcosait hajszolta igen nagyon, mert
hogy félti a lányát.
A fıordas, aki már pajzsát baljára emelve, roppant buzogányát vállra
vetve, indult a lovakhoz, meglepetten hátrafordult.
– Mit? Hogy? A lányát?
A fiatal testır, aki mögötte haladt, láthatóan élvezte a Nagyfejedelem
érdeklıdését.
– Gyızelmet akar mindenáron az öreg, mert azt suttogják mindenfelé, a
római császár húgát veszi el Itil kán. Akkor aztán római módra lesz itt
minden. Lovon senki se járhat. Csak gyalog. Fegyvert nem hordhat.
Szántani, vetni, földet túrni kell mindenkinek. Minden feleségétıl elfordul
Itil kán, mert ezt így akarják a római püspökök. Az öreg Léi helyett Aëtius
lesz a nagyvezér, merthogy igen régi jó barátja Itil kánnak még
gyerekkorából.
804
Togrul legyintett.
– Bolondokat beszélsz te! – szólt, és a nyeregbe lendült. Rövid ideig
elırehajolva töprengett. Aztán intett.
– Te, koma! Eriggy csak, keresd meg azt az Oresztész nevő görögöt.
Mondd meg, hogy az egyik feleségem hívatja, mert könyvet akar kérni
tıle.
Fokozatosan gyorsította a lova lépteit. Amikor a kuturgur törzsfık
csapatához ért, a gyakorlott hadvezér kíváncsiságával pillantga-tott jobbra-
balra.
– Merre állította a mi népünket a Nagysámán?
A szinte testvérként egymáshoz hasonló, hosszú, csontos, barna, de
európai arcú kuturgur törzsfık, akik valamennyien fényes gót láncpáncélt
öltöttek, s olyanok voltak, mintha a lelkők is idegenné vált volna,
összenéztek.
– Nem sámán már Itil kán – szólt komoran valamelyik.
Togrul már alig lepıdött meg ezeken a szavakon, s csak mikor a város
felé vezetı útra kiért kíséretével, akkor kérdezte:
– Ezt te ugyan mibıl véled?
A törzsfı koromfekete bajuszát húzogatta. Széles, rangjelzı rubinokkal
behintett övén függı, hosszú kaukázusi tırének a markolatába vésett
talizmánját simogatva, töprengett, válaszoljon-e.
– Én csak abból, te fıordas – szólt végül –, mert ha az igaz sámán ereje
benne volna, bizony azzal döntené le azokat a kıfalakat, s nem hagyná,
hogy hulljon a nép, mint a nyáj a vészben.
A másik törzsfı, az ıszülı hajú, félszemő Ojbarsz, lepillantott:
– Azért ugrasztja a kürtösökkel mindennap a rohamra a népet, mert
emberáldozatot mutat be Ahrimánnak... de a várost bevenni tán nem is
akarja...
Mindnyájan szótlanul lovagoltak tovább. A hajnali szürkületbıl
hirtelen merült fel a tengernyi sokaság. A tömegbıl, mint óriás csontvázak,
emelkedtek ki az ostromlétrák, az íjászok nyílgyújtó fáklyái úgy lobogtak
szerteszéjjel a mezın, mint szellemlángok. Elöl súlyosan, irgalmatlanul,
megvívhatatlanul emelkedtek Aquilea falai. A kıhajító gépek körül fények
imbolyogtak. A levegıben, a falak mellıl, enyészetszag lebegett.
Togrul leszállott a lováról, és nyugodt léptekkel sietett a kutur-gurok
gyalogos hadoszlopainak elejére. A lovukról leszállott vitézek láthatóan
már fáradtak voltak a hosszú állástól. Hátrahagyott lovaik gondozók, ırség
nélkül maradt ménesébıl olykor emberien fájdal805
mas, csodálkozó nyerítés zendült. Ilyenkor a harcosok barna arca még
komorabb, zavartabb lett.
Körös-körül a hajnali félhomályban rohamjeleket fújtak a népek
kürtösei.
A tömegen egyenetlen hullámzás áradt.

***

A germán fejedelmek komor arcára egyforma rıt maszkként borult a

fáklyafény érces, halvány világossága. Oresztész, aki Theo-demir és
Ardarich között lovagok, tapasztalt tekintetével vizsgál-gatta minden
mozdulatukat, keresve a fény rıt álarca mögött a szavai nyomán felmerülı
helyeslést vagy tartózkodást.
 Fent, Aquilea falain, mély némaság volt. Csak néha röppent egy-egy
nyíl a lovasok kicsiny csoportja felé, és mélyedt el, szinte hangtalanul, a
vértıl még puha rögben.
Oresztész halkan, fojtottan beszélve hajlott hol Theodemir, hol
Ardarich felé:
– A hun Nagykirály értelmetlen és pusztító háborúba kergeti a népeket.
Rómát akarja elpusztítani gót, gepida, skir és herul vitézek fegyverével. De
íme, számoljátok meg halottjaitokat, ti legbölcsebb, legvitézebb s
legjóságosabb fejedelmek – hangjában önkéntelenül a római polgár ısi,
hideg fölénye csendült. – Mindemellett ne higgyétek, hogy a hun népek
vezérei mindnyájan helyeslik ez oktalan vér-ontást. Éppen az nézi a
legnagyobb keserőséggel, bajnok bánattal a legjobb vitézeinek vére
hullását, ki a Nagysámán hadának a leg-bátrabbja, s ereje szerint a legelsı
az ötvenkét nép hısei között a Rhenus vizétıl a Perzsa-hegyekig. De hát
cselekedhet-e bárki egyedül? Ha ti, a legbölcsebb, legvitézebb, legjobb
fejedelmek segítenétek a hısök hısét a hun és germán királyok tanácsában,
akkor amennyire növekedne az ı hatalma, úgy növekedne a ti népeitek
szabadsága, s ennek következtében a ti tekintélyetek is seregeitek között.
Mert vajon növekedhet-e a tekintélye annak, aki áldozatteljes s hiábavaló
harcokra kényszeríti népét? S ha ezt teszi az uralkodó, vajon nem
használják-e fel ellene az alattomos rokonok, a ravasz irigyek és olykor oly
veszélyes, még névtelen törtetık? Attila Róma ellen hajtja vitézeiteket. De
vajon nem a saját szolgaságtok bilincseit kovácsoljátok-e súlyosabbra,
mikor segítitek ıt a rómaiak ellen?
A hosszú, csontos Theodemir, aki rövid ujjú, keleti gót aranyozott
láncinget viselt, nyugtalan mozdulattal nyúlt a mellén függı ariánus
kereszthez, melynek közepén a nagy, rejtelmesen csillogó, ovális opál
drágakövek mögé a villámisten ısrégi talizmánját rejtet806
te. Koronás sisakját le-levette. Hosszúkás, sovány, sasorrú, nagy állú,
keskeny ajkú arcán töprengés, aggodalom, gyanakvás, olykor leplezetlen
rettegés gomolygott.
– Királyok tanácsában nehéz a beszéd – szólt gyorsan, halkan,
óvatosan. – Ki szállhat szembe a Nagysámánnal?
Oresztész ritmikus, gyakorlott rétormozdulatával emelte fel kezét.
– De ha a hun elıd nem lenne egyúttal az Égisten Nagysámánja is, a
népek között egyenlıbben oszlana meg a szabadság. Ti hosszú ideig
békében éltetek a dáciai hegyek és a pannoniai dombok közötti síkságon
lakó hunokkal, míg Attila messzi ázsiai pusztákról ide nem hozta az
ismeretlen, kegyetlen s százszorosán idegen népek mindent legázoló
tengernyi hadát. Ha a hısök hıse, ki ezeknek fejedelme, lovagolna a hun
elıdjelvények mögött, az idegenek teménytelen sáskahadait visszaengedné
régi hazájukba, s épp a rómaiak, a hunok és a germánok mint egyenlı
erısek élnének tisztelve-támogatva egymást, s nem törnének egymás ellen
oktalan vérontásban.
Ardarich lassú medvemozdulattal vonogatta roppant vállait.
Meghajolva ült vaskos, sziklatuskószerő lován. Összehúzta hol
elhomályosuló, hol élesen csillanó, okos, kék szemét.
– Beszélsz, te, római, beszélsz, de azt mondd meg végül, ki fogja meg a
kardot, amely az Égfiát lesújtja? Én láttam Blodelin király halálát... S a
rettentı Hagen von Tronje vérét is... Ki áll most azon démonian vakmerı
burgund bajnok helyébe? Ki sújtsa le Attilát? Ha akad, én védelmére
emelem pajzsom úgy, mint egykor Attila elé.
Oresztész megállította lovát.
– Mihelyt megegyezünk, kit segít hegylakó népetek, ha a hun
birodalom új urát választja meg a királyok tanácsa... akad a bátrak között
legbátrabb, ki kikiáltja: Attila hun szokás szerint áldozza fel magát a
Kardistennek, hogy kiengesztelje népeket tipró haragját, mely már oly sok
hun vitéz halálát okozta ott, a galliai síkon, s itt is, Aquilea megvívhatatlan
falai elıtt.
Ardarich lehajtotta fejét.
– A vesztes csatában haltak meg mind a vesztes hadvezér ellen ingerlik
a Kardistent – szólt félig hun, félig gepida nyelven. Oresztész bólintott.
– Igen... ezt így vélik a hun íjászok – válaszolt hun-gót keverék
nyelven, aztán úgy gondolva, hogy a hegylakók híres, mővelt királya
mégis a rómaiak nyelvén tud legjobban, latinul folytatta: – Min807
den cselekvés alapja az alkalom. Helyesnek és veszélytelennek vélném,
ha éppen azok, akik Attila bukását várják, emeljenek szót a királyok
tanácsában: parancsolja a Nagysámán döntı rohamra minden seregét, s ha
e roham, mint annyi más, kudarcot vall, követeljenek fejedelemáldozatot a
Kardisten haragjának engesztelésére. Minél nagyobb lesz a kudarc, annál
nyilvánvalóbbá válik a Viharisten haragja a hun harcosok elıtt is.
Cselekedjetek tehát oly módon, hogy ezt minden hun harcos
megcáfolhatatlanul lássa. Kérjétek a harcosok elıtt, hogy a Nagysámán
mutassa meg erejét úgy, mint egykor Bizáncnál. S e kétszázezer vitéz saját
szemével lássa: leomlanak-e Aquilea falai? Ha nem, minden sereg vezére a
királyáldozat mellett emeljen kardot. Legyetek tehát a legharcosabbak,
követelve minden sereg új rohamát. Legyetek leghangosabbak Attila
Nagysámán erejének dicséretében. Értesítsétek Aquilea védıjét, ne
féljenek a gót s gepida vitézektıl, de annál inkább győjtsék össze erejüket,
hogy minél nagyobb veszteséget okozzanak a hunoknak.
Már az egész mezı zengett a halottsirató százezrek felcsapó jajon-
gásától. A holtak arca fel-felmerült a fáklyák fényében, a földön kúszó, a
tengerrıl sodródott párák mögül. Theodemir király úgy látta, az elesettek
nyitott, mozdulatlan ajkáról száll a száznyelvő, fájdalmas ének. Ardarich
mélyet sóhajtott. Roppant vállán megremegett a pajzsnak felvett királyi
medvebır. Sziklatuskó öklét a város felé rázva, mély, ziháló hangon
felmordult.
– Száz nap óta állja az ostromot ez a város. Száz nap óta! Minden
hetedik napon nagyroham. Hány millió nyíl zuhogott rájuk éjjel-nappal, s a
falakon most talán többen állanak, mint akkor tavasz elején. Ha Aëtius
most ránk tör légióival, rosszabbul járhatunk, mint tavaly Aurelianumnál.
Mi lesz, ha éppen akkor ér ide, mikor civakodunk?
Oresztész tiszta hellén arcán mély, ıszinte fájdalom ömlött el. Az
összeesküvı iszonyú kínhalált kockáztató, hideg elszántsága szertefoszlott.
– Attila titkos hívei jól tudják, hogy Valentinianus császár jobban fél
Aëtius új diadalaitól, mint Aquilea elestétıl, s nem engedné meg, hogy a
magister peditum et equitum elıretörjön.
A nyugati gót király halvány arcán, éles kék szemében töprengés volt:
– Jó, jó, de hiszen láttuk már, hogy a légiók parancs nélkül is
elıreindulnak, ha elég erıs a nép akarata, hogy védje magát. Aëtius pedig
nyilvánvalóan nem kockáztathatja népszerőségét azzal, hogy
808
megtagadja a vezérletet. – Saját latin beszédét figyelve, olykor javítva
hibáit, ismételt egy-egy szót, s ilyenkor Oresztész mindig úgy bólintott,
mint egy iskolamester.
– Aétíus velünk tart – szólt végül. – Minden cselekedetünket Attila
ellen Aëtius és Markianosz cézár együtt segíti.
A gót király jelezve, hogy élesen bírálja a római minden egyes szavát,
és Oresztész nem együgyő barbárok elıtt csillogtatja rétori, meggyızı
erejét, türelmetlenül, szinte parancsolóan intett.
– Ne szólj I Markianosz cézár messze van, s Aëtius nem segíthet. Ha
nem leszünk óvatosak, a hun Nagykirály hóhérai nekünk élesítik a bárdot.
A római látványos tiszteletteljes tartásban lehajtott fejjel hallgatta.
Aztán halkan, lágyan mondta:
– Egy orvos, ki Ravennában s a tiszai szállásokon egyformán hatalmas
barátait gyógyítgatta, nemrég járt Aëtius táborában. A római fıvezér nem
indul légióival Aquilea felmentésére, mert e sík vidéken hátrányban lenne
Attila kétszázezer válogatott lovasával szemben. Ezért a most nagyon
széles s gyors viző Padanus túlsó partján helyezkedik el, hogy
megakadályozza a hun Nagykirály átkelését, ha Aquileát megkerülve,
Róma ellen törne. Ha az átkelést nem tudja megakadályozni, s Attila
kétszázezer lovasa átúsztat a folyón, a római fıvezér Abruzzók sziklái
között veszi fel a harcot, és lassan vonul vissza, míg Thorizmund a nyugati
gótokkal és sok szövetségesével meg nem érkezik, s el nem vágja északról
a félszigetre levonuló hunok útját tiszai szállásaikra. Ebben az esetben
Attila úgy jár hadával, mint húsz évvel ezelıtt Radagais király kétszázezer
barbárja, kik közül egy sem tért vissza keleti hazájába.
Ardarich elragadtatott nevetéssel csapott medveölı tırére. Theode-mir
keskeny sasképén akaratlan elismerés látszott.
– Thorizmund... – kezdte reménykedı, dicsérı hangsúllyal, aztán
önmagát félbeszakítva felemelte kezét: – Persze, hiszen akkor a Pó folyó
éppen olyan küszöb lesz Attila mögött, mint akkor a Rajna, de az
Abruzzók sziklái között a hun lovasság keveset érne. S Thorizmund fél
százezer jó páncélos lovasával elindult-e már? –Hangjában megcsendült
valami különös gondolat, úgyhogy Oresztész rövid ideig hallgatott.
– Tolosában győjti hadát. Frankok, burgundok, alánok armori-caiak,
kelták és rómaiak sietnek táborába. De mint a római fıvezér
leghőségesebb, igaz, bölcs barátja, csak akkor lép Itália földjére, ha erre
Aëtius felkéri. Ez most felesleges. A hun vitézek halomra
809
hullanak Aquilea falainál. Aëtius ezért óvatosan várakozik. Döntsünk
mi magunk saját sorsunkról. Ardarich bólintott.
– Jól beszélsz, római. Szítsuk magasra a hun király harci kedvét! Minél
erısebben lobog a fáklya, annál hamarább ég el. Ha pedig csatára kél
íjászaival, igyekezzünk, hogy olyan vereség érje, mely egyszerre
szétoszlatja a meséket titkos hatalmáról, s fejedelemáldozat máglyájára
kényszerítheti ıt. Mondd meg annak, akit új hun elıdnek kiválasztott a
sors, hogy mellette emelek kardot a királyok tanácsában a választásnál.
Az égbolt szélén késın kelı, fogyó hold merült fel, s innen, a
harcmezırıl olyan volt a kapubástya felett, mint fekete márvány
toronyoltáron izzó varázsláng. A derengı világosságban látszott, mint
hullámzik a gyászünnep ritmusában az egész, roppant tábor. A fellobbanó
máglyák tőzkerevet-során gıgösen, merev arccal feküdtek a holtak.

***
 A római vezérek hallgatagon lovagoltak a folyóparton. A tavaszi
áradástól duzzadó Pó hullámain a túlsó part, Mediolanum, Pavia,
Concordia, Altinum, Padua felıl bárkák, tutajok, csónakok százain a
menekülık tízezrei zsúfolódtak, eveztek a déli partra, ahol a légiók elıırsei
vontak záróvonalat. A partnak nekifutó bárkákból kiáltozó férfiak,
siránkozó asszonyok tódultak ki, félmeztelen gyermekek ugráltak a sekély
vízbe. Százféle limlomot cipelve, új és új tömegek áradtak délre, ahol az
Abruzzók sziklái kéklettek. A szálas, erıs Maiorianus a fıvezér felé
fordult, és hangosan kérdezte:
– Miért irányítjuk mi Rómába a menekülteket? Ha ily rengeteg tömeg
összezsúfolódik, könnyen lázadás törhet ki.
Aëtius keskeny, barna arcán megszokott, hővös közönnyel nézte a
menekülı lakosság százszor látott képét.
– Ha a lázadás oly üdvös következményekkel jár, mint Cata-launum
elıtt, akkor az is üdvös, ha ekkora tömeg zsúfolódik össze – szólt végül.
Levette régies, tarajos hellén sisakját. Magas, tiszta homlokát törülgette,
melyen még mindig egyetlen ránc sem látszott, csak két régi kardvágás
mély, különös, szinte vésett jele. – Azt hiszem, itt a döntés ideje.
Az ısz hajú, filozófusarcú Avitus a túlsó part irányába mutatott, ahol a
hun portyázók gyújtogattak, de az égı falvak füstje még messze Keleten,
egész halványan lebegett a síkság felett.
810
– Itt az idı a döntésre? Attilának kétszázezer válogatott lovasa van. Itt,
a síkságon, ennyi lovasság ellen?
Aëtius körülpillantott. Töprengı tekintettel vizsgálgatta a közelében
lovaglók arcát, mozdulataikat, tartásukat: az ıszülı, nyugodt Avitust, az
erıs, szálas Maiorianust, az Apolló-arcú, arányos termető Marcellinust.
– Nem – szólt végül. – Nem itt, hanem ott, Rómában. Mély csend lett.
Feszülten néztek reá. Avitus elmosolyodott.
– Ide egészen közel van a Rubicon – mondta hirtelen. – Átkelsz-e a kis
patakon, mint Caesar, hogy Róma ellen vonulva, nagy-gyá tedd Rómát?
Aëtius keskeny ajkán ismét megrezdült a mosoly.
– Nekem nehezebb a dolgom. Piacidia fia ellen én nem emelhetek
fegyvert. De a menekültek kierıszakolhatják az engedélyt a csatára.
Avitus elıvette a nyergéhez szíjazott, díszes tokból Ovidius szerelmi
verseit, mintha olvasni akarná. Szétnyitotta a kézirattekercset, és mintha
verset idézne, latinul, szinte skandálva mondta:
– Számodra többet ér az a harc, ha ilyen engedély nincs. így az
udvaroncok bárgyú vádja az árulásról önmagától megsemmisül. Egyébként
is, ha vesztenénk Aquilea alatt, elveszne egész Itália. Ha a hun Nagykirály
beveszi a várost, íjászai oly zsákmányt ejtenek, hogy serege jóllakott
farkasfalkaként húzódik vissza pusztáiba. Ha pedig Attila mégis
elırehajszolja ıket, úgy harcolna, mint Ca-talaunumnál. Summa
summarum: vagy Aquilea, vagy Itália.
Mindnyájan elnémultak. Arcukon ideges aggodalom, ösztönös
felháborodás és irgalmatlan megfontolás váltakozott.
Aëtius úgy hallgatott, mintha nem hallotta volna a másik szavát.
– Marcellinus?! Küldj át két cohors légionáriust. Tartsanak rendet a
menekültek között. Elég hajónk van, hogy mindenki átjöhessen. Vonj
záróvonalat húsz stádiumra a folyótól északra, és már ott rendezd a
tömeget – rendelkezett gyors, színtelen hangon, aztán éppen olyan
látványos kitöréssel folytatta: – A napokban egy Eudoxiosz nevő orvos
keresett fel, aki igen régi ismerısöm Ravennából, még abból az idıbıl,
mikor Honorius cézárt gyógyítgatta, felette jól ér-tesült, aki sok veszélyes
kiküldetéssel szerezte meg a hun elıkelık bizalmát, de a birodalmunk
rendíthetetlen híve. A hun Nagykirály ellen hatalmas összeesküvés
keletkezett. A hun népek vissza akarnak térni rég elhagyott pusztai
szállásaikra, ahonnan rossz hírek érkeztek. A meghódított germánok több
szabadságot követelnek. A pusz811
tai törzsek között sok táltos és garabonciás úgy véli, a Nagysámán
immár nem bírja a Kardisten kegyét, mert nem tudott itt, Nyugaton új hazát
szerezni a Keletrıl hívott vándoroknak. A lázadás minden percben
kitörhet. Hiba lenne támadásunk veszélyével ismét összekovácsolni a
széthulló ázsiai hordát. Úgy értesültem, Aquileában bıven van élelmiszer,
a védık, a katonák és a lakosság vitézül küzdenek a falakon. Aquilea az
egész birodalom legerısebb, legnagyobb erıdítménye. Majdnem oly népes,
most, mikor a menekültek a falai közé húzódtak, mint Róma. A hiábavaló
rohamok, az új és új kudarcok cselekvésre bátorítják az összeesküvı
fejedelmeket.
A római vezérek arcán sápadtan terjengett a hirtelen lobbanó izgalom.
Avitus szerette volna, hogy olyan látványos nyugalommal szól, mint a
fıvezér, de hangja mégis megremegett.
– És ki az összeesküvés vezére?
Aëtius észrevette a másik izgalmát, és elégedetten elmosolyodott.
– A hun népek leghíresebb, legderekabb harcosa, kirıl már sok éneket
énekeltek a garabonciások... Hívei meg akarják akadályozni a roppant hun
birodalom felosztását a Nagykirály számtalan fia között. Tehát a
mérhetetlen véráldozattal összekovácsolt hun birodalmat védik, de
ugyanakkor több szabadságot ígérnek a hódolt népeknek. Ez persze kétes
értékő ígéret, de a meghódított népek bármely hun nép fejedelmét
segítenék Attila ellen, mert a viszályban a szabadságukat akarják kivívni.
Egyedül pedig senki sem szállhat szembe az összes hun népekkel.
Az egyre kékebb égbolton, Keleten, messze, a síkság szélén, alig
látható páraként lebegı füst lassan sőrősödött.

***

Körös-körül a ravennai palota nagy fogadótermének padlóján sietıs

készülıdésben eldobált vagy elejtett, százféle tarka limlom hevert. Olykor
idegesen rendelkezve sietett át egy-egy fıtisztviselı. Nyomában írnokok,
szolgák loholtak. Oresztész, aki a hivatalos hun követséget megelızve,
elsınek érkezett, hogy még Ravennában találja a Rómába menekülı
udvart, közelebb hajolt a császárhoz, és lassan, szinte szótagolva mondta:
– Legszentségesebb Imperátor... cselekedj tanácsom szerint, s én
megdöntım neked a hun Nagykirály rettentı, pusztító hatalmát a gıgös,
áruló Aëtius oly végzetes diadalai nélkül. Én és nem más, mentem meg
Itáliát a végveszélytıl. Hidd el, az elme élesebb fegyver minden kardnál.
Ismerd el Honoria úrnım törvényes férjének
S12
a hun Nagykirályt, és fogadd el uralkodótársnak római törvényed
szerint a birodalom kormányzásában.
Valentinianus egyedül ült trónján. Mellette csak Lesbia, Antea és az
illír Iréné húzódott meg bíbor, zöld és kékes selyemruháik pompájában.
Távolabb, láthatóan félreintve a sovány, ravasz arcú Re-kimer, a szálas,
vaskos Gundobád és néhány gót, burgund, frank zsoldosvezér állott.
Valamennyien egyforma gyanakvással figyeltek a fehér filozófusruhás
ismeretlen felé, akirıl nem tudták, kinek a követe, vagy egyszerően a
menekülés kavargásában odatolakodott jövevény-e. Valentinianus barna,
finom vonású, szép spanyol arca mozdulatlan volt. Nagy, barna szemének
rebbenésén látszott, hogy Honoria házasságának évek óta újra és újra
felmerülı minden változatát sokszor gondolta végig.
– Farkas és bárány társuralkodása ez – szólt kimérten, láthatóan
kiválasztva a sok-sok, már elhangzott válasz közül a legtapintato-sabbat –,
a hun királynak kétszázezer válogatott lovasa van, én csak e néhány
zsoldosvezérben bízhatok – intett Rekimer és Gundobád felé. – De
különben is, Anyaszentegyházunk püspökei ellenem izgatnák a népet, ha a
keresztény Honoriát férjhez adnám a pogány, vért ontó Attilához.
 Oresztész bólintott. Gondolatoktól csillogó, fekete szemében gúny és
fölény látszott.
– Míg e házasság csak lehetıség, a hun elıkelık, sámánok, táltosok,
garabonciások még mindig nem csatlakoznak az összeesküvıkhöz. De ha e
házasság lehetısége valósággá válik, s feltételei közismertek lesznek, a
pusztai népek harcosainak hatalmas tömege az Égistent megtagadó sámánt
lát majd Attilában. Akkor az összeesküvés sikere szinte biztos. Engedd,
hogy a római püspökök közül egyesek vitázzanak a hun követekkel,
elmondhassák nekik, mit jelent kereszténynek lenni. S hogy Attila csak
akkor lehet Honoria törvényes férje, a római birodalom társuralkodója, ha
teljesíti a római pápa, a római szenátus és a nép kívánságait is. Ellenkezı
esetben mindenki Aëtius mellé áll. Kitör a lázadás ellened, ki a hun király
ıszinte barátja s tisztelıje vagy. Tehát a házasság minden elınye
megsemmisül a legjobb akaratod ellenére. A hun tábor népei megoszlanak,
hiszen a tét egy hatalmas birodalom. Az összeesküvık a Kardisten nevében
sújthatnak le, és népeik szabadsága nevében dönthetik el a hunok
testvérharcát, ha az új elıd választásakor egymásra törnek a rettentı erejő
pusztai fejedelmek...
Valentinianus látszólag nem figyelve reá, hallgatta a füléhez hajló
81}
Lesbia suttogását. Rámosolygott a hófehér bırő Anteára, és az illír
leány ércesen csillogó tőzhaját lesimítva mondta:
– Róma püspöke beszéljen a hun követekkel, de még titokban. Kerülni
kell minden olyan hírt, mely elınyös lehet Aëtius híveinek. Mi még ma
útra kelünk Rómába, bármily veszélyes ez a folyton forrongó, gıgös,
pogány város. – Észrevette az Oresztész szemében nyíltan csillogó gúnyt,
és hozzátette: – Ez nem menekülés, csak óvatosság. Ha a hun Nagykirály
íjászai körülveszik Ravennát, gyakorlatban fogoly lennék, s az egész
birodalom Aëtius kezébe kerülne, aki már Rómában van...
A teremben csend lett, csak a három leány ajkán röppent át ujjongó
izgalommal:
– Összeesküvés a hun király ellen... hatalmas összeesküvés!

***

Mindketten népeik szellemfejedelmei voltak, és most, amikor a

beavatatlanok színe elıtt kellett vitázni isteneikrıl, olykor mosolyukat
rejtve, mentegetıdzve egymás elıtt a hallgatóik értelméhez mért saját
érveiken, hajtották le fejüket.
 A római püspök, kit a nép már pápának nevezett, még fiatalnak látszott.
Szép, sima arcú, de mégis már ıszülı hajú férfi volt. Nagy
aszkétaszemében olykor a hit izzott fel, olykor a diplomata hővös, minden
szót mérlegelı jártassága látszott. Ha érvelt, parasztosan vaskos ujjai,
melyek a népbıl való származására vallottak, össze-összeszorultak a
nyakában függı, gyémántokkal szikrázó, égkék zafírokkal ékes feszületen.
Orkhab, aki Oyma jász nagysámánnal, Edekonnal és Oresztésszel a hun
követséget vezette, egyszerő, fehér ruhában, roppant termetével, fenséges
ısz hajával, mellére omló szakállával inkább hellén bölcsnek látszott, mint
irgalmatlan keleti nagyúr követének.
A teremben körös-körül negyvennégy hun törzsfı, sámán és táltos ült.
A pápa mellett még három egyházfı – aki értett a hunok sámánnyelvén –, s
Valentinianus leghőségesebbnek tartott hívei, a svév Rekimer és a burgund
Gundobád helyezkedett el.
Orkhab mélyen ülı, tiszta, szürke szemében tisztelet látszott. Latinul
beszélt, de olykor hun nyelven is megismételte szavait, hogy a követeken
kívül azok is értsék, akik nem tudták jól a birodalom nyelvét. A pápa
mellett ülı, csontos, nagyon sovány ravennai pat-riarcha, láthatóan fıleg
fıpap társai elıtt jelezve, mennyire gyakorlott tárgyaló a szkíta
nomádokkal, és jártas a látványos szónoklat tudományában, felemelte két
karját. Ujjain felszikráztak az ısrégi
814
győrők, melyeket éppen úgy, mint kápráztató egyházfejedelmi
aranyköntösét, a hun követek kedvéért tett fel, mert ı is, mint a legtöbb
népszerő fıpap, önkínzó aszkéta hírében állott.
– A Legszentségesebb Imperátor legtitkosabb üzenetei Velantí-nianus
üzeni: megtiszteltetés és öröm számára, hogy húga, Honoria, a világbíró
hun Nagykirály törvényes hitvese lehet. Testvéri örömmel hallotta, hogy a
hunok Nagykirálya segítı jobbját nyújtja feléje az uralkodás nem emberi
terhének megosztására. A legszentségelebb imperátor elrendeli: „Követeim
a legnagyobb titokban, nehogy a béke ellenségei reám támadjanak,
tegyenek meg mindent, hogy Attila minél hamarabb, mint Honoria férje, a
római birodalom teljes jogú társuralkodója, vonuljon be az örök Városba.
A házasság s a társuralkodás jogi tényét csak az összes nehézségek
elızetes elhárítása után hirdessék ki...”
Egy pillanatig csend volt. Orkháb, akit váratlanul ért a gyors be-
hódolás, önkéntelenül, izgatottan felegyenesedett. Latinul akarta ismételni
a pátriárka szavait, de a teremben, a negyvennégy hun követ kápráztató
pompában csillogó csoportjából felharsant az örömteli rivalgás. A ravennai
pátriárka keskeny, fakó ajkán mosoly volt.
– Urunk óhaja: a csend – szólt a sámánok nyelvén, és mikor a zaj
elhalkult, hozzátette: – A Legszentségesebb Cézár indokolatlannak látja a
házasság késedelmét. A világ leghatalmasabb fejedelme és Honoria
törvényes egybekelését eddig is csupán Valentinianus imperátor
ellenségeinek s a hun király ellenségeinek ravasz, kétszínő cselszövése
akadályozta meg. Ezért mihelyt a két követség megegyezett az esküvı
elıtti teendıkben a hun szállásokon, az nyilvánosan Rómában történjen
meg.
Az örömrivalgás újra kitört. A mindig nyugodt, mozdulatlan arcú hun
követek most vidám rikoltásokkal lökdösték egymást, le-lekap-ták díszes
bizánci sisakjaikat, mintha mindjárt, pusztai módon, süvegként vernék a
földhöz szertelen örömükben. Orkháb is mosolygott, de szemében mindent
tudó sámántekintet rejtızött.
– A hun szállásokon már rég megtörtént az esküvı. Honoria közel
nyolc esztendeje Itil elıd ágyasa – szólt most elıször hun nyelven, és csak
aztán fordította latinra a szót. A vidám helyeslés, bizony-kodás újra
hangzott. A római egyházfejedelmek megvárták, amíg csend lett. A
ravennai pátriárka fölényesen elmosolyodott:
– Anyaszentegyházunk csak keresztény férfiak keresztény nıvel kötött
házasságát ismeri el érvényesnek. – Szerette volna mélyenszántó
fejtegetéssel megokolni szavait, aztán végigpillantott az irgal815
matlan ázsiai nagyurak kard barázdálta, kemény arcán, és láthatóan
igyekezve, hogy minél rövidebben beszéljen, folytatta: – Hívünk csak
akaratunk szerint nısülhet, ez tekintélyünk, hatalmunk egyik fı forrása.
A teremben csend lett. A magas, csontos Thonuzoba, aki fıtáltos és
besenyı nagyfejedelmi díszében ült a követek sorában, elismerıen
bólintott.
– Én fejedelem is vagyok, fıpap is – szólt latinul –, de bizony annyi
hatalmam nincs, hogy megakadályozzam, ha egy csikósom akárki lányát
akarja feleségül venni. – Habozott, aztán a többiek helyett megkérdezte: –
Csak az elsı feleségnél ilyen nagy a szigor, vagy valamennyinél?
Az egyházfejedelmek arcán egyszerre elömlött a fölényes mosoly.
– Hitünk szerint élı keresztény egyszerre csak egy feleséggel léphet
törvényes házasságra.
Oyma jász nagysámán hosszú, csontos, fekete szakállas sólyomarcán
átrebbent valami. Nyugtalanul megmozdult:
 – S ha egy hun férfinak sok felesége vagyon, mi történjék a többivel, ha
a ti hitetek szerint házasodik? – Ö is a többiek kérdését tette fel.
Mindnyájan ismerték, jól ismerték a keresztény szokásokat, sıt néhányan
keresztények is voltak, de most minden kérdés, minden szó mögött a
birodalom sorsa rejtızött, és úgy beszéltek, keresve a másik igazi
szándékát, az állásfoglalás lényegét, az érvek mögött a védelmet, a
támadást vagy éppen a vermet, mintha semmit sem tudtak volna egymás
szokásairól, életmódjáról. Mindenki az elhallgatott, közismert akadályokat
számolta, s csak azokat látta figyelemre méltóknak, melyek
hangsúlyozottan elhangzottak a másik fél ajkán. A ravennai patriarcha
könnyedén vállat vont, aztán fájdalmas, udvariasan együttérzı
arckifejezéssel bólintott:
– A többi, a pogány szokás szerint házában tartott ágyasok eltá-
volítandók.
A hun követek csoportján olyan színpadias, hangos meglepetés zúgása
hullámzott, mintha csak most hallottak volna errıl. Orkháb hallgatott.
Oyma bólintott.
– S mi történik, ha egy keresztény férfi nem távolítja el a régi, szeretett
feleségeit?
A pátriárka sóhajtott. Sovány aszkétaarcán ösztönös rettegés ömlött el,
hogy ilyesmirıl egyáltalában beszélnie kell a megszokott politikai érvek
helyett.
816
– A paráznaság halálos bőnébe esik, s ó, rettentı kimondani: el-
kárhozik.
A termen súlyos némaság terjengett. Oyma is rövid ideig hallgatott,
aztán hangosan mondta:
– Amióta férfi és asszony él e földön, erısebb a férfi, ha több asszonya
van, s gyengébb, korán öregszik az asszony, ha egyedül ı fekszik egy erıs
férfi ágyában. Ezért mindnyájunknak jobb, férfinak, asszonynak, ha több
feleséget vehet el a vitéz.
A pátriárka ráncos arcán az igaz szemérem pirossága ömlött, és szinte
gyermekesen fiatal lett.
– Mi, az Anyaszentegyházunk papjai nem emberi, de isteni akaratot
hirdetünk a népeknek, az idık végezetéig.
Oresztész, aki fehér filozófusruhája felett a hun elıkelık rangjelzı
párducbırét viselte, most elmosolyodott:
– Kemény parancs – szólt hun nyelven –, de hát mi a jutalma annak, aki
a parancsot betartja?
 A pátriárka aszkétaarcán rajongás volt. Félig behunyta a vágyakozástól
elhomályosodó szemét. A hangja megrezzent.
– A mennyek országába jut... az örök boldogság hónába. Istenünk
közelébe.
A hun fejedelmek arcán, még azokén is, akik keresztények voltak,
gyermekes, ıszinte kíváncsiság látszott. Oresztész úgy pillantott hátra,
mintha kemény viadalt vívna.
– Szólj te, ki a keresztények tapasztalt sámánja vagy – mondta hun
nyelven –, ki juthat szerinted a mennyeknek országába? Ki részesülhet a
legnagyobb boldogságban?
A pátriárka sokáig némán nézett maga elé. A három egyházfejedelem
között ı tudott legjobban hun nyelven, mert Ravenna szinte határvárosnak
számított.
– Nehéz a vakmerı kérdés – szólt fontolgatva. – Úgy érzem, csak a
Szentírás szavaival felelhetek. Száznegyvennégyezer Igazról szól ez az ısi
írás, kik méltók a mennyeknek országára. Elıször a szent életet élık
léphetnek be, kik magukat asszonyoktól nem fertıztették meg... Azután
azok, kiknek homlokán a hitvallók vértanúságának dicsfénye ragyog, s
harmadiknak az Anyaszentegyház bölcs tanítói.
A termen áthullámzött a csodálkozás. Oresztész ajkán a hellén
filozófusok mosolya volt.
– Az Isten: az életerı millió-milliónyi lobbanása – szólt most elıször
görögül, és az egyházfejedelmek elismerıen felfigyeltek tiszta attikai
kiejtésére. – A nász: az életerı máglyája! Ki mámort gyújt:
817
az életerı lángját lobbantja fel, tehát Istent idéz, vagy ahogy ti
mondanátok: imádkozik. Úgy vélem, az isteni életakarat jobban rez-dül a
szeretık nászában, mint szavakban, még ha oly hosszú is az ima.
– Mind a három egyházfejedelem arcát egyszerre elöntötte a pír. A
római püspök, ki eddig néma figyelemmel kísérte a hun nyelven jobban
tudó pátriárka és a követek vitáját, felemelte kezét.
– Intsd le követtársadat, fıpap – szólt kimérten Orkháb felé fordulva –,
mert követségünk elhagyja a termet. Mi hirdetjük a hit igazságait, feltárjuk
titkait a beavatottaknak... ez kötelességünk. De nem vitázhatunk, mert
titkaink alapja az isteni kinyilatkoztatás. Az Anyaszentegyház mint szeretı
anya, tárt karokkal vár minden megtérıt. Urad fogadja el hitünk tanait.
Hódoljon meg istenünk elıtt, s Róma meghódol elıtte.
A termen újra áthullámzott a moraj. Egy pillanatra elhalt. Őjra
hangosabban feltört. Orkháb megvárta, míg csend lesz.
 – Mi, kik istenünk sámánjai vagyunk, óvjuk fejedelmünk lelkét – szólt
hangosan, nyugodtan. – Azt mondod: ki több feleséget tart, elkárhozik. Mit
jelent ez?
A pátriárka arcán újra átsiklott a rettegés:
– „örök tőzre vettetik, örökre... Kéntóba vettetik, s az ı kínjainak nem
lesz vége” soha...
Csend lett. Valamennyiük arcán egyszerre önkéntelenül átrezzent az
ösztönös rettegés. Oresztész komoran nézett az egyházfejedelmek különös,
elváltozott szemébe.
– S ha ezer esztendı háromszázhatvanötezer napja elmúlik, akkor sem
szabadul a bőnös az örökké égı lángokból?
– Nem – hallatszott tompán.
Oresztész szemében megcsillant a döntı döfésre készülıdı gladiátor
feszültsége.
– S ha százezer esztendı sok millió napja múlik el, melynek minden
órája iszonyú kín, minden perce oly bénult szenvedés, melyet nem
képzelhet el a földi ember?
– Nem... – hallatszott újra tompán.
– Miért mondjátok tehát, hogy a ti istenetek a szeretet istene?
– Mert a szeretet hiányát bünteti meg iszonyúan – hullott a válasz.
– Akkor miért tekinti az egyház bőnnek, ha egy embert, aki férfi, több
olyan ember szereti, aki asszony? Én is ismerem a Szentírást. Sehol,
egyetlen isteni kinyilatkoztatás nem szól az egynejőségrıl.
818
Sıt sok, általatok igen tisztelt, szent férfiú többnejőségben élte le
életét...
Az egyházfejedelmek arcán fölény és gıg volt:
– Az egynejőség nem isteni parancs, igaz, de Egyházunk bölcs tétele.
Soknejő férfi paráznaságba merül, és lelke inkább mohó, ifjú ágyasainak,
mint Egyházának engedelmes. Pogány még akkor is, ha kereszténynek
látszik.
Oresztész elmosolyodott:
– Én az asszonyok szépségében, ifjúságában, mámorukban jobban
látom a szépséget teremtı istenség igazi képét, mint bármi másban – szólt
halkan.
A követek közül néhányan bólintva helyeseltek. A pátriárka rövid ideig
habozott, válaszoljon-e:
– Aki ifjú asszonyok képében tiszteli istenét, az parázna ágyasainak
emel templomot, de nem istenének – szólt hővösen, aztán körülpillantva
mondta: – Királyotok hajtsa engedelmesen fejét a keresztvíz alá. Teljen
meg a szíve alázattal. Legyen kegyes, jámbor, ki tiszteli az Egyházat.
Kóbor életmódjával hagyjon fel. Méltatlan dolog, ha sátrakban tisztelitek
azt, kinek szép székesegyházakat emelhettek, hiszen gazdagok és
hatalmasak vagytok. Éljen a királyotok római törvények szerint, úgy,
ahogy Róma uralkodójához illik.
Csend volt. Oresztész hirtelen arra gondolt, hogy Valentinianus
utasítására sújt a követek felé ily, minden hun harcost lazító feltételekkel
az aszkétaarcú egyházfejedelem.
„... Róma uralkodója” – zizzent át a követek ajkán a hangos suttogás.
Az arcokon olyan kifejezés volt, mintha aranyhalom felett röppenne a
szerencsekocka... „Róma uralkodója.” A római püspök felemelte győrős
kezét.
– Vigyázzatok a titokra, követek! Ha a cézár ellenségei idı elıtt
értesülnek engedményeinkrıl, akkor az engedmények értéktelenné válnak.
Hosszú csend támadt. A svév és gót zsoldosvezérek hangosan suttogva
vitáztak valamirıl.
Rekimer felemelkedett ültébıl:
– Szóltak az Anyaszentegyház fejei a hitbéli üdvökrıl s rettentı
kárhozatokról. Most én, ki Valentinianus cézár jobbján állok, mondom a
vitézek s pajzsot emelı hadinép nevében: míg vívja Aquileiát a hun
kiíályok serege, s újra meg újra vereséget szenved az ostromban, nehéz
meggyızni a rómaiakat a házasság üdvös voltáról. Ezért ajánlom, hagyja
abba Aquilea ostromát, adja vissza a zsákmányt an819
nak, akitıl íjászai elvették, s menjen tiszai szállására... Hírek járnak,
hogy Markianosz harcedzett hadával Illírián át indul, hogy elvágja a hun
király útját hazájába. Aëtius, kit Legszentségesebb Uralkodónk nem
nevezett ki fıvezérnek, Attilának kedvezve légióival, a Pó mentén áll, a
déli parton. Thorizmund nyugati gót király, kinek fegyverét ti, hunok,
Catalaunum mezején megismertétek, nagy gót, frank, burgund, alán svév,
gall és római seregeivel, hatvanezer páncélos lovasával készülıdik, hogy
nyugatról támadja meg a hunok hadát. Ezért mondom én, ki a cézár s Attila
barátságának híve vagyok, ami Aëtiusnak ellensége, mivel ı az én uram
ellensége... én mondom tinéktek, ti, hun követek, hajtsa fejét a hun király a
keresztvíz alá, ott, Aquileia falainál, bőnbánóan adja vissza a zsákmányt,
és siessen tiszai szállására, míg lehet. Az én uram, Valenti-nianus cézár, ha
kell, egyetlen szavával megvédi azt, akit uralkodásban segítınek, társának
kíván Aëtius és serege ellen.
 A követek csoportján a felháborodás moraja zúgott fel. Kardok
csörrentek. Orkháb arcán most rezzent át elıször a harag. Roppant alakja
felegyenesedett. Hatalmas karját felemelte:
– Sámánszóval mondom tinéktek, ti, egyházfejedelmek! Ledılnek
Aquilea falai. Porrá égeti a hun király serege!
Rekimer mentegetıdzve nyújtotta elıre páncélos karját.
– Nem akartalak megbántani, követ! – szólt hangosan. – Én ismerem
Attila hatalmát, de miképpen magyarázzuk meg a római népnek, hogy
Attila a római birodalom társuralkodója lesz, ha egymás után kudarcok érik
Aquileia falainál? Császárom szívesebben látja ıt a birodalom trónján,
mint a ravasz, mindenkit eláruló Aëtiust. De ha egyszer mindenki látja
most gyengeségét? ö futott Cata-launumnál, nem mi! Menj vissza a
holtakat sirató táborba; bármi történik, Valentinianus barátsága a tiétek
maradt.
A zaj elhalkult. A követek csontos, barna, pusztai szél verte arcán
fontolgató figyelem látszott. „Bárhogyan történik...” Ez lebegett
mindnyájuk agyában. Orkháb figyelmesen nézte a svév zsoldosvezér rıtt
szakállas arcát. „Ha Itil elvonul vereséggel... Valentinianus egyedül nem
mérkızhetik a hatalomért Aëtiusszal, akit Thorizmund támogat. Tehát
erıs, gyıztes szövetséges kell, hatalmas rokon. Nem pedig bajba jutott,
portyázó vezér, akinek kardja kettétörött Aquileia falán – gondolta, némán
latolgatva a császári bizalmas különös szavait. – De hát akkor odaveti a
hatalmas Aquileiát Itil kánnak, vagy bízik abban, hogy a város addig tart,
míg Markianosz százezres serege valóban délkeletrıl fenyeget minket, s
Thorizmund is átkel az
820
Alpokon kilencvenezer gót, frank, burgund páncélos lovasával? Persze
ez a vörös szakállú zsoldosvezér nem törıdik a birodalommal, csak annak
akaratával, akitıl a zsoldot kapja. S Valentinianusnak valóban Aëtius a
legveszedelmesebb ellensége?” Bozontos, ısz szemöldökét összehúzta,
ezüst, oroszlánsörényes fejét lehajtotta. Évszázad távolába tekintı, szürke
szemében gyanakvás, megvetés és csodálkozás rejtızött.

***

A Nagysámán óriás sátorpalotájában zúgott a lakoma, de a királyok

hajnalfényő indiai gyémántokkal zölden vibráló, smaragdokkal szikrázó
dísztálakkal zsúfolt asztalánál nem harsogott a jókedv. A gondterhes
arcokon olyanok voltak a kardok ívelt vésetei, a nyíl súrolta sebek
forradásai, mint a sors láthatatlan kezével kifeszített húrok, s mindnyájan
lelkében ott zengett a jövı százféle dallama.
Itil éles, fekete szemének tekintete kutatva siklott végig a fejedelmek
arcán. Néha halkult a lakoma zúgása, és ilyenkor hallatszott az Aquilea
falain csattogó kétszáz faltörı kos földrengésszerő dobbanása. Mintha
titánok kovácsolnák a Viharisten birodalmakat zúzó kardját.
Itil szokatlanul heves mozdulattal emelte ajkához a kelyhet, aztán úgy
tette le, hogy aranyharangként pendült az asztalon.
– Te, nagyvezér – fordult az öreg Léihez, aki nagy, aranyszıttes
sárkányokkal kivarrt, díszes, régi, kínai, kék selyemköntösben ült vele
szemben –, úgy vélem én régóta, negyedannyi halottunk sem lenne, ha
olyan rövid láncpáncélt viselnének vitézeink, mint a keleti gótok; ha meg
olyat viselnénk, mint ama Thorizmund harcosai, tetıtıl talpig, akkor talán,
még annyi sem. Sebezhetetlen a nyílnak az ilyen láncinges vitéz... fejét a
pajzs védi a kard ellen.
Mindenki érezte, hogy a látszólag csak úgy lakoma közben odavetett
kérdés mögött valami súlyos megfontolás rejtızik. Kibéd kazár boksa
megvárta, amíg a nagyvezér hümmögve vállat von, aztán halkan mondta:
– Nem csinál ilyet az a nagyon kevés kovács, aki finom munkához
értene, juhért, ökörért, csak aranyért. A mi íjászaink meg ebben bizony
szőkölködnek, mert mire való az a sárga fém ott, a pusztán? Se nem eszik,
se nem isszák. Még fegyveren is csak dísz, nem is a legszebb...
Itil, aki vezéri sisak helyett most egyszerő, könnyő süveget viselt,
rangjelzı hét fekete turultollal, végigsimított homlokán, aztán még mindig
Léihez fordulva, újra kérdezte:
821
– Szólj már, te, nagyvezér!
Léi sovány rókaképén látszott, jólesett neki a kétszeres biztatás.
Odakoccintotta nagy zafírokkal borított iráni kelyhét az elıd híres
fakupájához, mely emlékeztetve a mulatozókat az egyszerőségre, a
pásztorok, íjászok sanyarú szegénységére, most üresen ott állott az
asztalon, inkább csak megszokott jelképnek. Régóta tartott ez a vita a
fegyverzetrıl. Nehéz volt újat mondani. Léi mesterkélt körülményességgel,
a Nagysámán iránti tiszteletbıl, tettetett szerénységgel magyarázta:
– Sehogy sem jó az a sok vas a lovakon, te, elıd. Mert ügyi, ki ne
tudná, nálunk az ezredlovak nem sarkantyúra mozdulnak az ezredharcban,
de kürtjelre. Megszokta a harci mén a lovasa súlyát. Ha egy-két vitéz vagy
akár száz is, páncélt visel, ilyet vagy olyat, még hagyján, de ha mind az
ezer, hiába, nehezen mozdul az ezred. Nehezebben mozog, ellepi az
ellenség nyila. Elhullanak a lovak, a lovasokat meg agyontapossa a többi,
hiába a páncél. Mert másképp vezetik a hadrend jobbján a ménest vezetı'
csıdörök az ezredménest. Eltévesztik a lépést. Nem is ezred az akkor, csak
lovascsapat. Se fordulni nem tud, ahogy kell, se visszalovagolni, még tán
rohamozni sem. – A félmilliós, villámgyorsan mozduló, a lovastaktika
bonyolult mesterfogásait csillogtató hadseregek vezérének fölényével
vállat vont. — Hacsak úgy nem, mint a gót, hogy no hát gyerünk bele! –
Hümmögve, összehúzott szemmel nézegette a kehely szélét. – Aztán
vasruhában hogy lehet íjat feszíteni? Hát lehet, lehet, de mikor tíz nyilat
küld a harcos az ellenségre, olyan fáradt lesz a válla, mintha százat íjazna
könnyő ruhában. A páncélosnak más íjak is kellenek. Más íjászok is
kellenek, nemcsak más lovak.
Itil éles, fekete szeme egy pillanatra elhomályosult a hirtelen feltörı
reménytelenségtıl.
– Hallod-e, ne legyintgess te nekem itt, te, nagyvezér... ne hüm-mögj,
mint aki háromig se tud számolni. Látod, milyen széjjelségben legeltet a
had. Hát ne kutyálkodj nekem ebbe a nagy széjjelségbe. Emlékezz csak,
hogy széjjeltolták a gót páncélosok azt a másfél százezer íjászomat ott,
azon a galliai kaszálón. Te meg ott feküdtél a holtak között velem együtt.
Ha alacsonyabban futtatja a gótsor a lándzsáit, egybıl kiszántja a lelkedet a
testedbıl. – Az asztalra könyökölve belemeredt a lovasvezér ravasz, fekete
szemébe, mely most, talán a bortól, talán az évektıl, egyszerre homályos
lett.
Léi váratlan mozdulattal felegyenesedett. Keze elképzelhetetlen
vakmerıséggel csattanva vágódott az asztalra.
822
– Az ám! Ott Galliába! Mert azon a semmi helyen egy ezred sem
mozdulhat a kürtjel szerint! Csak tolakodott mindenki, mint a hadmezei
vásárhelyen. – Szikkadt öklét rázva fenyegetızött. – De halljátok, ti,
vezérek, én mondom, kint az igazi pusztán két nap alatt, két íjászezreddel
kiszedem alóluk a lovaikat, még ha a húsuk is vasból van azoknak a gót
páncélosoknak!
Tundun avar kagán, aki ugyancsak kilenc súlyos sebbel menekült meg
a haláltól, mikor a nyugati gótok öldöklı, ırjöngı rohama alatt elhullottak
a testırök a Nagysámán körül, megvetıen legyintett.
– Azt mondom én is, nincs a gótnak egy ezrede sem, még ha
ötvenezren lovagolnak is a vezérük után. Mert az ilyen, az nem had, csak
tömeg. Ide tódul, oda tódul. Az ilyen sereggel jól pásztorkodni gulyás, ha
tud, vagy juhász, annak, igen, kedve telne benne, de mi csikósok volnánk
valamennyien!
A gúnyos, nyerítı szkíta kacagás egyszerre olyan erıvel tört fel, mintha
a sivító, siketítı pusztai szélben kiáltoznának egymásnak, a szekérmenet
egyik végétıl a másikra. Az öles termető, iszonyú erejő Zabergán bolgár
cár, akit az egész had minden népe között a legjobb buzogányharcosnak
emlegettek Togrul kuturgur fıordas mellett, jelezve, hogy szólni akar,
odakoccintotta az asztal közepén álló, fából faragott kupához a kelyhét.
– Beszélünk, beszélünk, pásztorkodunk a szóval, úgy, ahogy ez a görög
bor beszéltet minket. Én meg azt mondom: vasból van az a vitéz, de ha én
a buzogányommal odavágok, bizony úgy esik az össze, mintha egy
láncszem se volna rajta. Ott fordul a harc: van-e erı vagy nincs!
Hirtelen csend lett. Oyma jász nagysámán, aki eddig szótlanul úgy
nézett az üres kehelybe, mintha a holtak szólnának rejtelmes jelekkel a
kehely fénylı, változó villanású mélyébıl, felemelte fejét, és mereven
nézett Itil arcába.
– Igen, ti, királyok, ott fordul meg minden, van-e erı vagy nincs.
Itil komor, józan tekintettel most úgy nézett a középen álló ısi fakupa
belsejébe, mint a jász sámán a kehelybe. A fakupa oldalán vibrálva
megrezzentek az Elsı Birodalom, a Nagy Anyaország szent „MU”-jelének
hosszúkás négyzetei. A kupából könnyő, kék köd go-molygott fel.
Elöntötte az asztalt. Aztán szétfoszlott. S a királyok, vezérek érezték
lelkükön a Nagysámán tekintetének súlyától önkéntelenül felidézett
szellemerık rezzenését.
– Erı? – kérdezte szinte halkan. – Ha a te vitézed vág, te, Tör823
tel, bizony vasra vág a pengéje, de ha raja sújt a gót vagy a római,
bizony húsát tépi a gót spathapallos vagy a gladiuskard. Ez az erı titka!
Bizony, királyok, ha nem terelitek össze a kovácsokat, akiket csak itt, az
itáliai városokban elfoghattok, hogy páncélt készítsenek, tízezret, és
oktassák a mi szolgáink közül a legeszesebbeket... akkor...
Sőrő, összenıtt szemöldökét megrezzentve elhallgatott. Mindenki
némán nézte a kelyhet.
Oyma nem rezzenı sámántekintete Itil arcába hullott.
– Várost építsünk? Száz olyan falut, mint Mártély? Szálljunk le
lovainkról? Hagyjuk ott sátrainkat, szekereinket? De mit csináljunk
méneseinkkel, gulyáinkkal, nyájainkkal, ha fellegelik a rétet a város
közelében? öljük le?! Adjuk át az idegennek? Szálljunk le lovainkról,
dobjuk el az íjat meg a kardot? Szántsunk-vessünk, mint a rabszolgáink?
Mint ezek a röghöz láncolt, nyomorult parasztok itt vagy Galliában, ahol
tíz év óta tart a szolgák lázadása? A mi országunk: a mi jószágunk, Itil
khán! Én oda nem adom népem méneseit semmiféle mőhelyért.
Elhallgatott. A némaság mindent elborított. Az asztalnál ülı pusztai
nagyfejedelmek arcán olyan kifejezés látszott, mint mikor a vizesen
vergıdı, késı ıszi tábortüzek mellett ülve várják a rideg pásztorok az
irgalmatlan pusztai tél fagyos leheletét. Oyma várta, hogy más szóljon, de
a némaság a végtelenbe nyúlt. Kiegyenesedett. Rövid ideig
sámántekintettel nézte a nagyfejedelmek lelkében terjengı hővösséget,
aztán lassan, mintha jóslatot hirdetne, mondta:
– Bizony gyızhetetlenek voltak a mi fegyvereink, míg a Viharisten
kardját tartottad világbíró kezedben: az Égfia, az Égisten igaz sámánja
voltál a Földön. Most csak vas a kardunk, csak penge, de nem
Varázsfegyver. Nem tudom, mit tettél, de messze hajtotta az égbolt kék
pusztáján mitılünk Varázsménesét a Kardisten.
A csend dermesztı lett.
Itil arcán sohasem látott emberi sápadtság ömlött el. Hirtelen olyan
bénító csodálkozás fogta el, mint a catalaunumi síkon, mikor ırjöngı
vagdalkozással zúdult elıre a nyugati gótok hetvenezer páncélos lándzsása,
és a pusztai lovasság hadrendje szétmállott elıttük.
– Mit vádolsz? – szólt végül rekedten. – Te is hordozod a Kardisten
erejét. Mi bizonyságot tettél errıl te!?
Oyma barna, a sámán idıtlen ifjúságában szinte ránctalan arcán igazi
varázsló gıgje volt.
814
– Tettem! – Hangjában diadal csendült. Hosszú, suhancosan könnyed
mozgású karja lassan felemelkedett, s oda mutatott, ahol az asztal végén, a
királyok között Togrul Nagyfejedelem roppant vállai feszültek.
– Íme, ötvenkét nép legvitézebb hıse, legerısebb bajnoka! Négyszer
kúszott fel ma Aquilea falaira. Négyszer fogták körül a rómaiak. Négyszer
hullott el mellette, mögötte hetven-nyolcvan válogatott testır bajvívója, de
íme, itt van. Köztünk ül, pedig huszonkét seb borítja vasizmú testét. Én
védtem meg ıt e veszedelemben, én hárítottam el a római hajítólándzsák
százait, mert a Kardisten gyönyörködött hısében, s mosolyogva intette el a
véres léptő halált, s a legiszonyúbb Ahrimán minden lélekszaggató
szellemfarkasát...
Togrul arcán zavar siklott. Hirtelen elvörösödött a rá szegezıdı
tekintetek elıtt, melyekben különös, szinte nyílt várakozás volt.
Hunyorgott mint a tőzbe nézı tigris, aztán mély, dörmögı hangon
mentegetızött:
 – Eh, hát persze hogy te védtél meg, sámán. Éreztem védı akaratodat,
de nekem másképp is könnyő dolgom volt. Ott fent keskeny a fal: egy
buzogányvágás a szélessége csak. Ahogy feljutottam, két rómainál több
sose támadhatott egyszerre. Ferdén vágtam jobbra-balra. Az egyik római
mindig feldöntötte a másikat. A másik mindig belekapaszkodott abba, akit
a buzogány lesodort, s mindig együtt estek le a fal másik oldalán, ahol a
város ég. Semmi az egész...
A teremben halk, elragadtatott moraj hullámzott.
Itil érezte, hogy a tekintetek lopva rászegezıdnek. Szeme káprá-zott.
Ismét úgy érezte magát, mint amikor lezuhant lováról, és az ellenség
páncélos lovassága átzúdult felette, átgázolva a pallosok alatt elhullott
magyar testırök, nagyfejedelmek, törzsfık összevagdalt tetemén. Nem
nézett végig a királyok arcán, de tudta, hogy most már mindnyájuk
tekintete vakmerıén, mereven, várakozva vagy kárörömmel szegezıdik
feléje.
– Mért vélitek, hogy nem hordozom lelkem máglyájában a Kardisten
tüzet? – kérdezte hangosan, rekedten.
A teremben újra minden elnémult. Oyma tekintete, mint lélekölı
varázsnyíl, szegezıdött szemébe:
– Mert lelkedben már megtagadtad a Kardistent, meghajtottad a fejed a
keresztvíz alá. Lelkedben már elbocsátottad a pusztai népeket, s a rómaiak
hatalma által római lettél. Nem a Kardisten dicsıségére küldöd harcba
vezéreidet, de csak azért, hogy udvarába
825
fogadjon a római cézár, s elsı lehess szolgái között. Ha volna oly
király, ki hinne neked, most is gótokkal, gepidákkal, burgundokkal
öldökölnéd le a pusztai nagyfejedelmeket, mint ott... akkor... a bölcs, jó,
vitéz Buzád Nagysámán lakomáján, Bad-Ah-Cson hegyén...
A sátorban felcsapott a zúgás. Lassan erısödött. Hirtelen senki se tudta,
kiált-e a sok vitéz, vagy valami varázserı felviharzó hullámai zúgnak a sok
száz vendég fülébe. Itil felegyenesedett. Szeme elhomályosodott. Úgy
szívta leikébe a zúgva kavargó erıt, mint a szomján haló a tajtékzó zuhatag
vizét.
– Én!! Én vagyok az Égisten igaz sámánja!! S kardom istenkard!! –
Hangja ércesen harsant.
A hatalmas királyok, a bölcs fejedelmek, a gúnyos törzsfık, sámánok,
léleklátó táltosok, a zengı énekő garabonciások ajkáról egyszerre harsant a
válasz:
 – Tégy bizonyságot a máglyán!! Tégy bizonyságot, mint Bizánc
falánál!!
– Tégy bizonyságot a népeid elıtt!!
Itil érezte, hogy lénye megtelik erıvel. Szemében sámántekintet
lobbant.
– Holnap bizonyságot teszek! Készüljetek a végsı harcra! Holnap
elesik Aquileia! Holnap kezetekbe adom Nyugat legerısebb várát,
leggazdagabb városát! Élesítsétek kardotokat, és vigadjatok az éjjel!
Egy pillanatra az ıszinte, mély, mindent elsöprı áhítat szorította össze
a királyok, törzsfık, vezérek mellét. Aztán feltört a csodát váró, ujjongó
rivalgás.
Oyma felegyenesedett. Arcán az igaz sámán isten jelenlétét szom-
júhozó heve lobbant.
– Veled leszek! Veled állok a máglyára!! Veled emésszen a láng! Veled
váljak hamuvá, ha nem győl varázstőz, csak földi, hamvasztó láng!
Az asztal túlsó végén Orkháb öles alakja emelkedett. Hangja kürtként
harsant:
– Én is veled megyek, Nagysámán, a tőzbe, az áldozatra! Döntsön a
Kardisten: hármunk élete kiengeszteli-e haragját! S lássa a nép, nem
cselszövés vezérei vagyunk, de szomjúhozzuk a diadalmas igazság
birtoklását.
A roppant sátorpalotát betöltı, titkot hordozó, zengı zúgás erı826
södött. A királyok, fej*. Helmek csodaváró, csodát hívó ujjongása mint
csillogó tajték sodródott benne.
Itil felkelt. Az asztal közepére, az ısrégi fekhely mellé tette
nagyfejedelmi elıdsüvegét. Ledobta válláról a Nagysámán rangjelzı
tigrisbırét. Szótlanul megfordult, és a sátorpalota ötven aranyozott
faoszloppal szegélyezett kijárata felé indult. Ahogy haladt, az ezüstö-zött
paripafej-oszlopfıkön könnyő fények siklottak, a faragott ezüst-sörény
mintha meglebbent volna. Érezte, mint kavarog fel körülötte a titkos erık
örvénye. Lelke izzó kehellyé vált, melyben egy pillanatra fellobbant a
gyızelem érzése.

***

Ott, ahol Aquileia megvívhatatlan falai emelkedtek, tömören csillogtak

a roppant hatszárnyú, hármas íveléső kapu rézdíszei, és Róma felé vezetett
az út, ezeregy rettentı hatalmú Szellemfejedelem ezeregy szent nyergének
varázsmáglyája emelkedett.
 Itil lassan lépdelt elıre. Vállán a sok ezer éves kápráztató Ajtony
Köntös helyett egyszerő csikósing lobogott a hajnali szélben.
Az ötvenkét nép huszonegy Nagyfejedclme, királya, hercege,
tizennyolc sámánja, fıpapja, varázslója, mágusa, nyolcvankét léleklá-tója,
az északi tajga varázslói, a déli sivatagok halottidézıi, ezer garabonciás,
költı, dalnok lassan nyitott utat.
Itil tekintete elıtt a Mayar-Megyer-törzsbeli válogatott testır kardvívók
csoportja tőnt fel a sokaságban, akik mindnyájan majdnem halálos sebet
kaptak Catalaunum mezején az ı védelmében. Néhányan kardjaikat
nyújtották feléje, hogy az elıdáldozatra induló Égfia, a Nagysámán ruháját
érintsék meg a hajlott pengével, és így megerısítve tegyék sziklát is
kettéhasító varázsfegyverré. Itil lassan kivette egy félkarú-féílábú harcos
kezébıl a kardot.
– Hát te meg mit mászkálsz itt? – kérdezte érdesen és mégis nyájasan.
– Két kezem volt nekem, elıd – mondta a testır hetykén. – Itt az egyik.
Minek nekem a bal kéz, nem voltam én íjász soha, kardharcnál meg, ha
bajvívás, úgyis hátrakötik a balt, hát nem?
Itil mosolyát rejtve nézett rá.
A testır jobbra-balra pillantott, azokra, akik vezették.
– Kérdezd meg ezt a két komámat, Égfia! Én vagyok a leggyorsabb az
egész ezredben. Olyan lovat kaptam a szent ménesbıl, hogy szólni se kell
neki, akaratomat kitalálja. Nyerget meg olyat csináltattak a gyógyító
táltosok, hogy akár egy évig le se kell szállni róla, de hát azért minden este
levetetem magam az ágyasaimmal.
827
Körülötte egyszerre felharsant a kacagás. Itil érezte, jelet lát, biztatást,
hívást a titáni tettre.
– Viszem a kardod, hé! – mondta majdnem vidám ugratással. –Az se
maradjon, amibıl egy van.
A kacagás újra feltört.
– Hát nem az istenkardoddal idézed a Viharistent? – kérdezte a mellette
álló Orkháb különös, lágyan zengı szóval, mert látta, hogy ez a kérdés ott
rezzen a százezres tömeg lelkében.
Itil rejtelmesen változó fényő szemében már kozmikus erık lobogtak.
– Ha én vagyok az Égfia, az Égisten igaz Nagysámánja... bizony
birodalmat lesújtó istenkard lesz kezemben bármely penge az én erım
által.
... A szent nyergek Varázsmáglyájához nyolc világtáj felıl nyolc
hófehér, aranysörényes, mesésen szép, leheletkönnyő léptő, riadt kancát
vezettek a sámánok, hogy az áldozatra induló elıdöt a legerısebb
szellemfejedelmek kísérjék el a Kardisten Varázsméneséhez, a szent
ménesbıl kinevelt kancákon lovagolva.
Itil lassan haladt fel a szent nyergek máglyáján.
Szerteszéjjel a csatamezın, a falak gátjával szemben, kétszázezer
válogatott vitéz csodát váró áhítatba dermedt tekintete szegezıdött
magányosan kiemelkedı alakjára. Ahogy magasra emelte izmos, barna
karjait, a széles ujjú csikósing visszacsúszott. Az újholdként hajlott
szkítapenge a hajnal bíborával szegélyezett égbolt felé nyúlt.
Szemben vele, a megvívhatatlan falakon, hideg elszántsággal a harcra
sorakozott, gyızelmében bízva, Aquileia népe. Légionárius-pajzsok
csörrentek. Érckalászok kévéiként halmozódtak a rövid ha-jítódárdák
vaskos kötegei a hosszú kező, éles szemő, meztelen mesterdobók lábai
elıtt. Az ostromgépek óriás hajítógerendái csikorogva feszültek.
Az ostrom századik napjának hajnala volt, és kilencvenkilenc napos
diadalok után nem remegı szívvel néztek a századszorra felvonuló
ostromlók tömegeire a védık.
A pusztai had sátrak rengetegébıl elıhömpölygı néphullámai lassan
csendesedtek le. A lelkekben várakozás feszült hangtalan harsogó
kiáltássá, mely hívta a csodát.
Itil érezte, mint zúg fel körülötte az erıhullám. Magasra emelt kardja
hegyén kékes szikrák lobbantak. Villámokká váltak. Úgy feszültek az ég és
föld között mint vibráló, izzó húrok, melyeket csak titáni kéz pendíthet
meg. Az égbolt zenitjén tömör, éjfekete felleg gomolygott fel.
Az itáliai hajnal leheletfinom, halványbíbor színei megteltek sötétrıt
izzással. A Nagysámán alakja óriásként vetıdött százezrek látósíkjára. A
sámándombok moraja mennydörgéssé vált. Táltosok elnyújtott énekébe az
istenlátás ujjongása vegyült. Ezer garabonciás százkét színbıl összevarrt,
tarka varázsköpenye lebbent a szent nyergek halma körül. Kardistent idézı
táncuk csattant, dobbant.
Hirtelen mindenki meglátta öt...
A keleti égbolton, széttiporva láthatárokat, emelkedett hegynél
nagyobb, roppant lovasalakja... Napfény sisakja vakítóan ragyogott...
Mellpáncélja: örök hajnal aranya. Erıket irányító sarkantyúin csodás jelek
szikráztak. Istent hordozó, hófehér, karcsú lábú kancájának bomlott,
aranyfényő sörénye, a lovas vállán lebbenı, felleget sodró, csillagot borító,
szikrázó palástja elborította a felleget. Kezében égboltot hasító
üstököscsóvaként ívelt a birodalmakat lesújtó istenkard.
 Ahogy egyre közelebb vágtatott, száguldása nyomán, mint irdatlan
forgószelek, emelkedtek körülötte a hısök lelkei. A falakon, a síkon néha
úgy látta a sok százezres tömeg, hogy fénylı héroszcsapat vágtat a
Kardisten nyomába, néha csak a féktelenül kavargó forgószelek
örvénylését, melyeknek csúcsán, mint a Nagysámán-sisak hármas
koronája, villámspirálok cikáztak. Végig a síkon különös félhomály
terjengett. A titáni lovas száguldásának dobbanása átvibrált a sok százezer
lélek minden atomján. A földbıl milliónyi apró láng lövellt.
Az istenkard lángoló üstökösként csapott le. Irdatlan pengecsóvája a
magasba meredı városfalakat érte.
A föld hullámot vetett.
Száz- és százezer pusztai harcos dılt ujjongó kiáltással a harmatos
főbe... ugrott föl, s zúdult elıre.
A földbıl tőznyelvek csaptak fel, melyek olyanok voltak, mint a
viharban felkavargó, hajnalbíbort hordozó fellegek.
A roppant falak meginogtak. Gránitkövein irdatlan, sötétrıten izzó
repedések kígyóztak.
Fent, a szent nyergek szellemmáglyáján álló sámán villámokat
cikáztató karja a város felé csapott. A szellemmáglya felıl tőzpata-kok
átadtak. Erıhullámaik elırezúdultak. A roppant vasalt kapuk döngve,
recsegve, pengve hullottak széjjel, mintha láthatatlan, roppant ragadozó
szaggatná áttörhetetlen záraikat. Kétszázezer harcos látta, mint dılnek le a
megvívhatatlan tornyok, mállanak élınremegı darabokra a falak véráztatta
gránitkövei.
A tömeg rekedt ujjongással zúdult elıre. Ott, ahol a Viharisten kardja
sújtott a városra, úgy hevertek a feldöntött falak, mint a titán lépte alatt
porrá taposott küszöb.
A Tigrisölı, aki az élen rohant, látta, hogy a bástyák ott is, ahol épen
maradtak, végig üresek. Az istenlátás lenyőgözı, kábító meg-
cáfolhatatlansága lesodorta a védıket az ép falakról is. Lent néhány
ostromgép hevert. Ormótlan gerendáikon különös, tiszta fényő, füst nélküli
lángok lebegtek. Togrul hallotta, mint dobban a Viharisten erıfergeteg-
száguldásával ledöntött, szétmállott, óriás kapu furcsa színtelen porrá
omlott ércpántjain az utánarohamozó vitézek lépte. A sámánhívással
felidézett erık kiáltó valósága már nem látszott csodának. „De hiszen ı a
nagysámán... Hát lehet másképp?” A városfalak mögött üresen húzódtak az
utcák. Az ujjongva utánazúduló hadból csoportok szakadoztak le és tőntek
el a kalmárok pompás palotáiban, polgárok régi házaiban. Nem csattogott
kard. A zsákmányolás vásári kavargása mindent betöltött.
 Az égı paloták felıl vaskos füst ömlött. A ledöntött városfalakon át tíz-
húszezres hullámokban zúdult be a népözön.

29.

A Forum elején és végig a Via Sacrán olyan tömeg zsúfolódott, mintha

diadalmas hadvezér fogadására áradt volna Róma népe, Aëtius egyszerő
legionáriusvértben, fedetlen fıvel, kopott tiszti köpenyével a vállán
lovagolt az Esquilinuson épült házába, ahol a családja lakott. Elıtte
hadidíszben hárman lovagoltak azok közül, akik a múlt esztendıben
alvezérei voltak Catalaunum síkján. Az utcákat, tereket torlasztó tömegbıl
ezrek kiáltása szállott:
– Mentsd meg Aquileiátü Segíts a hısöknek!!
Aëtius szótlanul, némán lovagolt tovább. A hatalmas termető, kard
véste arcú Maiorianus, aki a gyalogság vezérét megilletı, rangjelzı,
aranyozott mellvértben, arasznyi széles bíborszegéllyel ékes fehér tógában
ült hun módra kengyellel ellátott nyeregben a pompás, szürke lován,
felemelte karját, és hevesen intve az újra meg újra eléjük özönlı tömeg
felé, kiáltotta:
– Utat! Utat Nyugat megmentıjének! Üdv Catalaunum diadalmas
hısének! Ave! Ave!
A tömeg tomboló lelkesedése viharként csapott végig a Via Sacrán.
– Ave! Ave! Utat a birodalom negyedik megalapítójának!
– Ave! Ave! A negyedik Gracchusnakl
Aztán a harsogó kiáltás összeolvadt. A viharzó hanghullámokon
egyetlen szó lebegett.
– Aquileiaü Mentsd meg Aquileiát!
A filozófusarcú, ısz Avitus, aki most, mikor a vezérek a városon át
látványosan indultak a császárhoz, levette a nyereg oldaláról a kézirat-
tartókat, és könnyő, díszes, rangjelzı kardot kötött az övére, hátrafordult.
– Szólj hozzájuk! Ha hallgatsz, a következı pillanatban már „árulót”
kiált az oly hangosan ünneplı sokaság, és megkövez haragjában.
Aetius arcán gúnyos aggodalom rezzent.
– Ennyi lármás bizalom már zsarnokság, mely fenyegeti cselekvésem
szabadságát – szólt halkan. Megállította lovát. Széles, színpadias
mozdulatot tett, mintha titáni tettekkel megszentelt Forumára lépı,
messzirıl jött vándorként ölelné keblére az örök Róma lüktetı, hatalmas,
mindig dobogó szívét. A sokaság elnémult. Aetius szavai élesen, tisztán
szállottak a feléje zsúfolódó tömeg felett.
– Ha Róma szenátusa és népe a Legszentségesebb Imperátor elé járulna
megszerezni számomra a kegyet, hogy mint egyszerő légionárius induljak
Aquileia hıseinek segítségére, én az elsı sorban meneteltelnék! Ó,
rómaiak! De miért követelitek tılem, ki engedelmes híve vagyok
Valentinianus cézárnak, Aquileia felmentését? Én már több mint fél
esztendı óta nem vagyok magister peditum et equitum, a légiók vezére.
A csend egy pillanatra mindent betöltött, aztán Theszeusz temploma
felıl felharsant a kiáltás:
– Szenátorok, a cézárhoz!
– Aetius! Vezesd a légiókat!
A tomboló lelkesedés ismét úgy viharzott a Forumon, mintha Hannibál
ellen induló konzult üdvözölne a sokaság. Aetius továbblovagolt. Avitus
kissé hátrább maradt, ısz feje a másik felé hajolt.
– Attila lovasai természetesen sohasem veszik be Aquileiát, de ha
beavatkozásod nélkül vonulna vissza a hun király, ez Valentinianus
udvaroncainak gyızelme lenne.
Az erıs, vállas Maioríanus és az Apolló-arcú, Héraklész-termető
Marcelíinus, akirıl mindenki tudta, hogy olümposzi isteneknek ál831
doz, mindenrıl megfeledkezve tömörültek Aëtius körül. Szemükben a
tömegbıl áradó lelkesedés ellenállhatatlan akaratrezgése csillogott.
– Attila úgyis visszavonul, hisz Markianosz százezres haddal közeleg a
tiszai szállások felé.
– Siess! Ha a veszély elmúlik, az udvaroncok irgalmatlanul lecsapnak
mindnyájukra. Most... most kell cselekedni!
Aëtius ismét körülpillantott a Forumon. Érezte, hogy a tér minden
kövébıl, az ısi épületekbıl ellenállhatatlanul árad a fénylı évezred erıt
adó varázsa. Szürke szemében szokatlan lelkesedés lobbant.
– Valóban! Cselekedni kell! – szólt akadozó lélegzettel, és gyorsan,
hangosan, mintha önmagával vitázna, beszélt: – Szét kell verni Rekimer és
Gundobád zsoldosait. Légiók táborába hozni Valenti-nianust! S ott jobban
vigyázok életére, mint a magaméra!
Mindnyájan érezték, mint csap át rajtuk a cselekvés vágya. Avitus
élesen, szokatlan izgalommal nézett Aëtius megváltozott arcába.
– A szenátorok élén maga Petronius Maximus, Róma leggazdagabb
polgára, aki eddig háromszor volt Itália és Róma prefektusa, kétszer viselt
konzuli méltóságot, és jelenleg jogi értelemben patríciusrangot, négy
legkiválóbb férfiúval jelenne meg a cézár elıtt. Itt, Rómában Petronius
Maximus szava döntı, tekintélye vitathatatlan, a meggyávult udvar enged a
szavának. Míg a küldöttség fıvezéri kinevezésedet kéri, mi a légiókat
Aquileia felmentésére indítjuk. Cselekedni kell!
Aëtius arca újra nyugodt volt, de hangjában megrezzent a rejtett
izgalom.
– Meg kell várni, mit végeznek a szenátorok. Mint kinevezett fıvezér,
itt Rómában, ahol a palota nem egy bevehetetlen erıd kellıs közepe, itt
egyszerő paranccsal leválthatom a palotaırséget. Ott, Észak-Itáliában, ha
az összeesküvık megölik a hun Nagykirályt, és Thorizmund százezres
páncéloshadával északról bekeríti a barbárokat, a gyızelem valóban biztos.
Annál is inkább, mert a hun szolganépek Róma mellé állnak.
A tömeg úgy örvénylett a Forumon, mint a Gracchusok korában.
– Mentsd meg Aquileiátü – zúgott a kiáltás. Élı, lüktetı, forró erık
viharzottak. Az évezredes kápráztató dicsıség ezer emléke között a lelkek
felizzottak, mint a fergeteg elsı fuvallatával felszított parázs.
– Itt vannak a szenátorok – zÍ2zent fel Lesbia ajkán az áhítatos
suttogás. A Domus Aurea (aranyház) palotájának legfelsıbb teraszán
hevertek régies, széles, hármas tricliniumkereveteken. Az alacsony
asztalon kelyhek csillogtak. Valentinianus, mintha nem hallotta volna
szavát, a kék, esti ködök alatt fehéren derengı márványpalotákat, a
templomok büszke körvonalait, a Colosseum cirkuszának óriás, sötétkék
győrőjét nézte.
– Ha arra gondolok, hány elıdöm vérétıl piroslott a bíbor, mely most
vállamat borítja, akkor irigylem Nérót, aki felgyújtotta Rómát.
Antea, aki úgy hevert a tágas, kényelmes kerevet szélén, mint egy kis
ragadozó, felemelte fejét.
– A nagy és zengı szavú költıt, Lucius Domitius Nérót is megölte
Róma – szólt halkan, szelíden.
Valentinianus keskeny spanyol arcán gıg volt.
– Megérdemelte sorsát, ha egyszer újjáépítette ezt a várost! Szegény
költı, Lucius Domitius, kit oly durván csak Nérónak neveztek, dicsekedett,
hogy vályogváros helyett márvány-Rómát teremtett. S mit kapott
mindezért e várostól? Tırt a torkába.
Lesbia dús, illatos, selymes, éjfekete hajfürtjei, ahogy Valentinianus
fölé hajolt, átzúdultak az ifjú cézár vállán.
– Itt vannak a szenetárok – suttogta újra áhítatosan. Valentinianus feléje
fordult.
Lágyan, könnyő csókkal becézte a leány hamvas, üde virágszirom-
orcáját.
 – Mennyi tisztelettel mondod ki ezt a szót: szenátorok – mondta
mosolyogva –, pedig voltaképpen azért jöttek, hogy én magam adjam
Aëtius kezébe a hatalmat, az életemet. Ök, akik Aëtius összeesküvésének
oly tevékeny tagjai, talán jobban tudják, mint én, mit jelent, ha engedek
nekik, vagy ha visszautasítom ıket, s ezzel az egész római nép elıtt
felmentem Aëtiust az árulás, a hunokkal való cimboraság vádjától,
magamra veszem a győlölködést azért, hogy a sereg nem indul Aquileia
felmentésére. Higgyétek el, ezek a szép öregurak, akik kifogástalanul írott
s még kifogástalanabbul elszavalt, végtelen beszédeikben kérik tılem,
tartsam a nyakam a kés elé, veszélyesebbek, mint Brutus és Cassius. –
Látta, amint riadalom gomolyog fel Lesbia nagy, sötéten csillogó
szemében, és halkan nevetett. – Jó... jó, megértelek. Te ısi római család
sarja vagy, s ezért áhítattal mondod ki ezt a szót, szenátorok. Megértelek!
Hiszen mi, császárok csak zsarnokoskodtunk itt, öltünk, fosztogattunk,
annak fejében, hogy a szenátorok számára biztosítottuk a birodalom százöt
népét, de a kormányzás igazi, mindennapi munkáját ezer év óta a szenátus
végezte.
Az illír leány, akinek hosszú, liliomfehér keze el-elröppent az alacsony,
kerek asztalon villódzó kelyhek között, lassan feléjük fordult. Szürkészöld
szemében értelem csillogott.
– Ha teljesíted kérésüket, ha nem, mindenképpen elveszíted a
hatalmadat? – kérdezte. Felemelte a kelyhet, s úgy nézett a mélyébe, mint a
jövıbe kutató varázslónık. – Hát akkor csak egyet fogadj közülük, s akkor
mindig mindent letagadhatsz, vagy egyszerően felelısségre vonhatod, mint
szavad szánalmas elferdítıjét.
Valentinianus mélyet lélegzett.
– Már tudom, mit csinálok – mormogta akadozva. – örökbe fogadom
mind a hármatokat, aztán férjhez mentek akaratom szerint, öreg, nagyon
öreg szenátorokhoz, akik kápráztatóan gazdagok és lenyőgözıen
tekintélyesek, persze azért a szeretıim maradtok. így legalább három igaz
hívem lesz a szenátusban. Ki a küldöttség vezstıje?
Az illír leány kicsi, kerek arcán ıszinte tisztelet látszott.
– Petronius Maximus. Valentinianus felegyenesedett...
– Ól – Hangjában elismerés csendült. Egyszerre elkomorodott. Jól
ismerte a tiszta erkölcseirıl és legszebb államférfiúi erényekrıl híres, öreg
szenátort, és egész más hangsúllyal ismételte: – Ó!
– Petronius Maximus a legszebb idıs férfi Rómában – mondta halkan
An tea.
 Valentinianus szórakozottan megnedvesítette ajkát az illatos szá-moszi
borral.
– Gyermekkorom óta ismerem ıt. Mérhetetlenül gazdag. Hatalmas,
kegyes adományaival a püspökök kedvence egész Itáliában. Gyönyörő
templomokat építtetett. De én tudom, Olümposz istenei uralják lelkét.
Iréné zöldesszürke szemében töprengés volt.
– Ha Petronius Maximus ennyire erkölcsös, akkor úgy nyerheted meg
magadnak, ha szép színészi játékkal elkergetsz minket az ı szavára. Ha
pedig emellett még mindig Olümposz-hitő, akkor majd én megcsókolom,
ha úgy vélem, hogy itt az ideje.
A nevetés egyszerre kitört. Mindnyájan összekapaszkodva kacagtak,
lökdösıdtek. A kereveten átcsapott a mozgás. A cézár körül, mint három
forró, lüktetı, mindent felperzselı hullám, örvénylett a három leánytest.
Valentinianus felegyenesedett.
– Iréné, szólj, hogy Petronius Maximus jöjjön be. A többiek elıtt addig,
míg én vele beszélek, a magister officiorum tartson szép beszédet arról,
hogy én tizedik napja étlen-szomjan töprengek Aquileia jövıjén, és már
háromszor egymás után álmot láttam arról, hogy a hun Nagykirályt
megölték az összeesküvık. Ugyancsak háromszor láttam csodás álmot,
hogy ellenem is összeesküdtek az ellenségeim. Ebben az álmomban én
erısen kételkedem, de mivel az óvatosság az uralkodó legkirályibb erénye,
ezért állanak fegyverben itt a palotában Rekimer és Gundobád svév
parittyásai, turcilling tırvetıi, gót pallosvivıi, szarmata lándzsásai. Kerülje
a túl sok értelmetlenséget, mert így felfedi szándékát. Mondja meg,
mindemellett érthetıen: nem szabad a szenátust Aetius mellé állítani, de ne
fenyegetızzön azért, ne mondjon semmi kézzelfoghatót. Beszéljen
érdekesen, hogy a szenátorok erısen reá figyeljenek, de oly hosszan, hogy
elfáradjanak, s így kevesebbet beszéljenek, ha válaszolnak. Menj.
Az illír leány könnyő, ritmikus léptekkel indult a bejárat felé. Karcsú,
erıs, hamvasán üde, ifjú testét úgy himbálta, hogy tőzhaja szélverte
lángokként kígyózott felmeredı mellei körül. Valentinianus arcán
féltékenység rezzent.
– A ruhádat – mondta érdesen. Iréné feléje fordult.
– Értsd meg, nagyon paráznának kell mutatnod magad, s ha Petronius
ezt szóvá teszi, fokozatosan kell eljátszanod a megdöbbent bőnöst. Ilyen
sikernek egy öreg erkölcscsısz sem tud ellenállni. Híved lesz. Ha látod,
hogy megnyerted, beszélj vele nyíltan. Kérd tanácsát, a többit bízd reám.
Ma éjjel elvesszük Aëtiustól a szenátust...
 A nevetés ismét felcsendült mindnyájuk ajkán. Az ifjúság felelıtlen,
elpusztíthatatlan vidámsága mindent elsodort, játékká, csínnyé szelídített.
Messzirıl, a város házrengetegébıl meghatározhatatlan zaj csapott fel.
Valentinianus felkapta fejét.
– Mi ez? Talán Aetius légionáriusai rohanták meg a Capitoliu-mot? –
kérdezte majdnem nyugodtan.
Lesbia tagadólag rázta fejét. Nagy, sötét fényő, ragyogó szemében nem
rejtızött félelem.
– Nem, Avitus mondta apámnak, akinek igen régi fegyvertársa, a
pannoniai reméli, hogy te a szenátus szavára fıvezérnek nevezed ki, s
akkor ı egyszerő paranccsal a híveit küldi a Capitolium fellegvárába,
leváltatja az aranypalota germán és hun zsoldosait. Ha ez nem sikerül
ellenkezés nélkül, hírét kelti annak, hogy a hun király lovasai a város elıtt
vannak, árulás történt, s e nagy zőrzavarban köldökük Rekimer, Gundobád
fegyvereseit és minden zsoldos vezért, aki a te híved.
Valentinianus vékonyán felívelı, tömör szemöldökét ráncolta. A kehely
után nyúlt. Ez a szinte öntudatlan mozdulat mindig elmerült töprengés jele
volt nála.
Az illír leány, mint akit meglepnek, halk sikollyal siklott hátra.
A függöny elıtt magas, egyenes tartású, szikár, fiatalos arcú szenátor
állott. Rövid, ısz hajú fejét természetes méltósággal felemelte. Éles,
értelemtıl sugárzó latin arcán komor méltóság volt. Hófehér tógájának
bíborszéle rıten villódzva hullámzott fel, amint a proszki-nészisz-
térdhajlás kötelezı üdvözlésmódja helyett régies, szinte szentségtörı
vakmerıségnek számító mozdulattal emelte római üdvözlésre erıs, inas
kezét.
Valentinianus feltekintett. A lányok hirtelen támadt, ıszinte rettegéssel
úgy húzódtak a tricliniumkerevetekre, mint három kis menyét, ha sólyom
szárnyainak árnyéka suhan a bokor felett. Valentinianus ismét lehajtotta
fejét, de ez a mozdulat immár nem a töprengés, hanem a gyakorlott,
látványosságra vágyó színész kifogástalan játéka volt:
– Sötét kétségbeesésemben menekülök a szépség, az ifjúság örök
ligetébe, bölcs, becsületes, tiszta lelkő Petronius – szólt sóhajtva, révedezı
tekintettel.
Petronius rövid ideig szótlanul nézett rá. Keskeny ajka megmozdult.
Szája szélén egyszerre elmélyedt a két éles, ívelt ránc.
– A cézár kétségbeesése nagyobb veresége Rómának máris, mintha az
egész sereg elpusztult volna. A bátorságot s hitet vesztett vezérnek
nincsenek légiói.
 A kereveten halkan suhogtak a selymek, lebbentek a fátylak. A lányok
hirtelen támadt, ıszinte szégyenkezéssel fedték el meztelenségüket a
szikár, fiatalosan egyenes tartású, fenséges arcú szená-¦ tor éles,
irgalmatlan tekintete elıtt. Valentinianus újra sóhajtott, de ebben a
sóhajban már az igazság messzi csillanását meglátott ifjú elsı
megkönnyebbülése volt.
– Keresztényi alázattal fedtem fel elıtted lelkem mélységét, Petronius,
s te irgalmatlanul válaszoltál. Nem tudod-e, hogy az irgalmatlanság oly
mélységekbe taszítja a lelket, ahol még a kétségbeesés is reménynek
tekinthetı, hiszen a poklok gyötrelmeit nem fejezheti ki egyetlen emberi
érzés sem.
Petronius érezte, hogy a bronzbarna és a két kápráztatóan fehér
leánytest a fátylak mögül diadalmasan elıderengı olümposzi meztelensége
betölti tekintetét.
– Olümposzon élsz, cézár – szólt halkan, hirtelen bizonytalanná vált
hangon –, s úgy beszélsz, mint a gyóntató püspökök.
Valentinianus suhancosan nyugtalan ajkán az udvari cselszövések
rejtett törvényeiben mesterré vált cselszövı lágy, udvarias, megnyerı
mosolya rejtızött.
– Mindenkinek van Olümposza, s mindenki gyón s gyóntat valamilyen
módon, ha lelkünket betölti a kétség. – Elhallgatott. Arca fokozatosan
komorodott el. Hangja halk, keserő lett. – Segíts, Petronius... E pillanatban
csak Róma maradt meg számomra. Aëtius már dönteni akar közöttem s
közöttetek.
Hangja fokozatosan halkult. Ajka szélén fájdalmas, öreges vonás jelent
meg. Érezte, hogy a három leány mindent tudóan s mégis úgy nézi ıt,
ıszinte elragadtatással, mint a küzdı bajvívót a cirkusz porondján, s
vigyázva, nehogy túlzott hangsúllyal felfedje magát, ismételte:
– Segíts, Petronius, ki atyám oly bölcs szavú barátja voltál...
Csend lett. A szenátor érezte, hogy a három leány szépsége, ifjúsága
mint fényfelleg veszi körül a cézárt. Éles, hővös, fekete szeme
elhomályosodott. Ösztönös védekezéssel elfordította magas homlokú fejét.
Sőrő, rövid, ısz haja fiatalosan érdesnek látszott. Hirtelen szinte suhancos
vágy fogta el, hogy nagyon erıs, nagyon fölényes, irgalmatlan legyen
ahhoz, ki dionüszoszi könnyedséggel, vidámságát rejtve hever a három
leány között.
– Segítek, cézár – szólt halkan, hővösen. – Én római s szenátor vagyok.
Tudd hát, az életem s becsületem annyit ér, amennyire római s amennyire
szenátor tudok lenni e rettentı órában. S bármi lesz sorsom, kimondom: ha
a végzettel terhes napokban, mikor a hısök ott küzdenek Aquileia falain, te
itt e kereveten henyélsz, ez szörnyő bőn! Ez zuhanás a legmélyebb
mélységbe, ahol kialszik a lélek a testi vágynak démoni máglyáján. Kelj
fel! Olts fegyvert! S ha légiód élére állasz, téged követnek, s senki mást.
Csend lett. A lányok szemében megdöbbenés, áhítat, gyermekes
tisztelet sugárzott a szenátor felé. A város irányából újra, egyre erısödve
felmorajlott a zúgás.
Valentinianus sokáig némán nézett maga elé.
– Szavaid tisztító szégyent gyújtanak lelkemben – szólt lassan,
komoran –, mert egyedül voltam, s hízelgık között hallhattam-e igaz,
harcra hívó szót?
Petronius éles, sima latin arcán feszült kiíejezés volt. Tapasztalt
államférfi ösztönével kereste a másik színészkedı, mégis leleplezı
túlzásba siklott arckifejezésc mögött a rejtett célt, a lényeget.
– Nagy Theodosius unokája vagy – mondta érces, szavaló hangon,
jelezve, hogy felfedte a másik teátrális pátoszának álcázó jellegét.
Valentinianus megértette. Összehúzta szemét. Félrehajtotta fejét.
– Igen. Tudom, mire kötelez ez, s nyugodtan mennék a halálba, ha
tudnám, a császári bíbor nem lesz a pannoniai áruló és kalandor martaléka.
Ezért hívattalak. Ezért beszélek veled ily tisztelettel. Az egész életem
rejtızés, titkok mozaikja. Nehéz nyíltan szólanom, s mégis kell. Kérdezlek,
ha levelet intézek a római szenátushoz, a néphez s a légiókhoz, s arra
kérném: halálom esetén a legbölcsebb, legbecsületesebb, legrómaibb
római, Petronius Maximus patrícius vállát ékesítse a császári bíbor... vajon
vállalod-e te a halálos dicsıséget... úgy, mint én a halált?
A szenátor arcán most ömlött el váratlanul a pirosság. Keskeny,
kemény ajka megremegett. Hosszú életén át küzdött, lépett egyre feljebb, a
hatalom csúcsa felé. Szinte napról napra ezer apró és komoly feladatban
megnyilvánuló bölcsessége, megcáfolhatatlan tehetsége, lenyőgözı tudása,
mérhetetlen gazdagsága által minden fı tisztséget elért. A csúcs elıtt állott,
s a csúcs mégis elérhetetlennek látszott neki, aki csupán a törvény és a jog
s nem a durva erıszak embere volt. Most, mikor már túllépett a hetvenedik
esztendején, hirtelen merült fel elıtte a halálos dicsıséggel ékes császári
bíbor, melyen a hatalom csúcsára, a világbirodalom birtokába lépett elıdök
százainak vére piroslott, ki nem hunyó, baljóslatú, örök izzással. Térde
megremegett. Lassan hajlott proszkinészisz-üdvözlésre.
– Ave... ave... Sacratissimus Imperator... üdv, ezerszer üdv, te
Legszentségesebb Uralkodó – ismételte újra meg újra. Lehajtott feje alig
észrevehetıen meg-megremegett, ahogy a gondolatok egyre szédítıbb
viharzással csaptak fel agyában. „De, de, de... – Az ellenérvek
fellobbantak, s mint villám után a vak homály, borítottak be mindent. – Mit
akar ez a parázna, hamvas, fedetlen leánytestek olümposzi szépségének
csillogásába burkolózó, különös, fiatal férfi? Összeesküvést Aëtius ellen?
Természetes... A szenátus pártfogását a fıvezért a birodalom negyedik
megalapítójaként, Nyugat megmen-tıjeként ünneplı nép ellen?
összeesküvést Aëtius ellen... Összeesküvést Attila ellen... Összeesküvést a
cézár ellen... Kit ki ellen lehet támogatni s támadni e kavargó, három
örvényben?”
Hallotta, hogy a cézár feléje indult. Érezte, mint fogja meg a kezét.
– Jöjj, partícius Petronius. Jöjj, légy atyám, légy vendégem s
gyóntatóm. Nem kérek mást, mint ıszinteséget, barátságot. Beszéljük meg
nyíltan, miképpen érintheti oly sok legnehezebb tisztéget viselt válladat a
legnagyobb hatalom s legbiztosabb halál császári bíbora.
Valentinianus hangjában gyerekes, ıszinte kérés és suhancos rettegés
csendült. Petroniushoz hajolt, és lassan vonta a triclinium-lako-makerevet
felé. Petronius látta, mint közeledik feléje a fátylak mögött is fedetlen
leánytestek derengése. Lába botladozott. Félrefordította fejét. Úgy
szégyellte ezt a hirtelen támadt, megmagyarázhatatlan zavarát, hogy a
lélegzete elakadt. Mintha forró, lüktetı, öreges nyugalmát szétfoszlató
örvénybe lépett volna.
Valentinianus felemelte kezét. Hangja harsant.
– Félre innen! Félre, kerevetemrıl! íme! A legtiszteletreméltóbb, ısz
barátom s utódom feltárta elıttem a mélységet, melyben éltem. El tılem!!
A hirtelen támadt csendben halk, zengı sikoly röppent.
Petronius érezte, hogy egyszerre selymesen rugalmas, illatos, üde
leánytestek suhannak feléje. A leheletfinom, csillogó fátylak szétleb-
bentek a kétségbeesés látványos hevében, s olümposzi meztelenség
ifjúságot sugárzó s ifjúságot keltı, kápráztató örvénye kavargott körülötte.
– O... Petronius, védj meg a cézár iszonyú haragjától – suttogta Lesbia.
– Védj meg... én ısi római nemzetség gyermeke s a cézár fogadott leánya
vagyok.
– Mondd meg... mondd meg, én ártatlan vagyok – könyörgött az illír
leány. Nagy, zöldesszürke szeme Petronius elıtt csillogott, lelkét betöltı,
varázslatokat lebbentı fénnyel. Hosszú, felívelı szempilláin nagy könnyek
gyöngyei ékeskedtek. Féktelen tőzhaja, ahogy elırehajolt, elborította a
szenátor vállát.
 – Itt kell maradnod, míg a legszentségesebb cézár porrá omlasztó
haragja el nem múlik – zihált Antea, és görcsösen szorította nyugtalan
testét Petronius testéhez.
Valentinianus lehajtott fejjel, élesen figyelte mozdulataikat,
arckifejezésüket.
– Látod, Petronius, mennyi a titok körülöttem? E három leány nem
ágyasom, de fogadott gyermekem még abból az idıbıl, mikor anyám
nevében zsarnokoskodott felettem a pannoniai. Nézz szét közöttük, te, ki
nıtlen s oly híres, tiszta élető, oly csalhatatlanul éles szemő emberismerı
vagy, s felfeded a látszat mögött is a valóságot. – Habozott. Élesen, mint a
játékos a kockavetés elıtt, latolgatta a lehetıségeket, aztán hirtelen hővös
tárgyilagossággal mondta: –Egyébként valamely fogadott lányom férje,
jogi értelemben, meg-cáfolhatatlanul tagja lehetne Nagy Theodosius
családjának, ami komoly segítség annak, aki vállára venné Nyugat
császárának végzettel terhes s dicsıséggel ékes bíborát, hiszen családunk
minden erıs híve itt Rómában s Bizáncban is mellette emelne szót, sıt
pajzsot is, ha kell.
Petronius szokatlanul meg-megremegı ajkáról zavart hebegés rebbent.
Hagyta, hogy a lányok a triciliniumra sodorják.
– Ez az a híres bor, amelyrıl annyit mesélnek a városban – hallotta
Valentinianus vidám és mégis komoly hangját.
Kábultan vette át az ifjú cézár kezébıl a kelyhet. Megnedvesítette
keskeny, fakó ajkát.
Valentinianus hangosan sóhajtott.
– Utolsó kérésem: óvd atyai gonddal e három gyönyörő gyermeket, míg
én a légióim élén Aquileia hıseinek segítségére sietek. S ha elesek a hunok
rettentı nyílzáporában, fogadd te is örökbe úgy, mint én, azt a kettıt, ki
nem leend törvényes hitvesed. Ti pedig illı tartózkodással, szeméremmel,
alázatos leányi csókkal hódoljatok Róma leendı imperátora elıtt. Megyek.
Intézkedem.
Hirtelen elhallgatott, mert érezte, hogy a suhancos nevetés egyszer csak
kiharsan vibráló torkából, és mindaz, amit a meglepetés eredményezett,
silány, hiábavaló színjátékká válik. Elfordult, és remegı váílakkal szinte
futott, hogy kinevesse magát a függöny mögött.
A függöny meglebbent elıtte. Lába elé – mint máskor, ha szeretıível
volt – egy kicsiny papirusztekercs hullott. Lehajolt. Tudta, hogy itt a másik
már nem hallja, és fuldoklott a gyerekesen féktelen, su-hancosan
gonoszkodó nevetéstıl. Kint, a függöny mögött zavaros lárma hullámzott.
Valentinianus a levél nagyságát nézte. Galambposta: hír Ravennából...
kisebb: fecskeposta, hír az északkeleti határról. A levél kicsi volt és
lenolajszagú, mellyel a fecske szárnyait kenték be, hogy a tollak át ne
ázzanak a tavaszi esıkben, s a madár rossz idıben is szokott gyorsaságával
repülhessen állomástól állomásig. Hosszú, sovány ujjával lassan tépte fel a
piciny papirusztekercset átkötı, piros selyemfonalat. „Aquüeia...” S mint
gondolatai visszhangja merült fel most már egészen közel harsogó
lármából a város neve:
– Aquileia! Aquileiaü
Felkapta fejét. „A hun király elvonult a város alól? Ó, de hiszen akkor
én egyedül maradtam itt Aetius és Thorizmund ellen.” A nevetéstıl
kihevült arcán sápadtság ömlött. A kavargó lármából hirtelen élesen
jajongó, kitörı fájdalom kiáltásai röppentek.
Valentinianus mereven nézett a kiáltások irányába. Őjra megremegett.
Lepillantott. A papiruszon ismerıs görög betők húzódtak: „A hun
Nagykirály ma hajnalban bevette Aquileiát. A bástyák egy részét
földrengés döntötte le. A város lángokban áll. A helyırség s a lakosság a
tenger felé vonulhatott el. Ha Róma püspöke a hun táborba jönne, s
egyedül a Nagykirály elıtt szót emelne a békéért, az összeesküvık
elhíresztelhetnék, hogy Attilász mindent elfogadott titokban, amirıl az elsı
követség szólott, s aminek a pusztai nagyfejedelmek oly nagyon
ellenszegültek. így a cselekvés órája a hun gyızelem dacára csakhamar
bekövetkezne, s Róma diadalmaskodna.”
... A kerevet felıl kiáltás röppent. Az illír leány két karja átkígyózott
Petronius nyakán. Üde, forró ajka szilaj csókkal tapadt a szenátor fakó
szájára. Az ısz fej hátracsuklott.
Antea szertevillódzó hajfürtjeibıl leheletfinom páraként szállott az
illatos aranypor. Petronius úgy hajolt le, mintha menekülne.
– Én csupán mint atyátok... – kezdte zihálva. A leánycsípık könnyed,
parázna, lágy, gyújtó, ritmikus siklása széttörte szavait. Szédelgett az
ifjúság sohasem érzett, féktelen vágyától. Mozdulatai széthullottak
fuldokló kapkodássá. Hirtelen megcáfolhatatlanul érea-te az öregkor
pusztító, nem nélküli hővösségét. A könnyek elmosták szeme elıtt a három
leánytest feléje feszülı körvonalait. Mindkét kezével eltakarta könnyektıl
nedves arcát.
Valentinianus hajolt feléje. Rejtett mosollyal tette vállára kezét
– Petronius... atyai barátom... utódom! Helyesnek vélném, ha a
szenátorok küldöttsége élén felkeresnéd Róma püspökét, és meggyızöd,
csak ı mentheti meg városát a biztos pusztulástól, ha a hun Nagykirály elé
járulva rábírja, forduljon vissza rettentı hadával.
 Petronius érezte, hogy ezek a hővös, gúnyos szavak megnyugtatják.
Lénye felmerült a forró, lüktetı árból. Öntudatára élesen vetıdött a cézár
szavainak politikai tartalma.
– Ha Attila a pápa szavára fordulna vissza, s nem Aetius légiói s
Thorizmund páncélos lovassága elıl, ez megmentené a hun Nagy-királyt a
bekerítéstıl az Abruzzók sziklái között, oly terepen, ahol villámgyors
íjászezredei még csak fel sem vonulhatnak. S nagyobb veresége lesz
Aëtiusnak, mintha légiói megsemmisültek volna a cata-launumi síkon. A
püspök gyızelme elhomályosítja a ravasz panno-niai dicsıségét, s
megfosztja népszerőségétıl a rómaiak elıtt. – Va-lentinianus lassan,
egyenletesen beszélt. Elmosolyodott.
– Lesbia... szólj tiszteletre méltó atyádnak, kérje meg Petro-nius
Maximus patríciust, ki titkos utódom, hívja meg palotájába. Mindig
helyesnek tartottam, ha híveim jó barátok vagy éppen rokonságba kerülnek
egymással.
Kint, a város utcáin végig, a Via Sacrán, a Capitoliumig jajongó lárma
hullámzott. A patríciuspaloták, a polgárházak, a szegényes viskók lakóinak
ajkán egyetlen szó szállott.
– Aquileia! Aquileiaü

***

A Capitolium szent dombja felett a fogyó hold lebegett. A Jupiter

Capitolium fenséges, lenyőgözıen örök templomának aranyozott
bronzcsempéin ömlött a tompa fény. Ha harmatot hozó, lágy párák
siklottak a magasban, a fénypatakok szétáradtak, és vibráló, aranyfényő
bolygótüzekké válva lebbentek a titáni pompában aranyhegyként
felmagasió, roppant szentély tetején.
Aëtius, aki egyszerő legionárius-bırpáncélban, lassan lovagolt a
szökevény hun testıríjászai élén, megállította lovát. A három
testırszázadból összeválogatott hetven mesteríjász kopja, kard, pajzs
nélkül, csak íjharcra felkészülten ült egyenletesen lépkedı pusztai ménjén.
A hátukon ormótlanul felmagasió nyílvesszıkötegek túlnyúltak
félkopaszra borotvált, fedetlen fejükön, és ahogy a palota árnyéka rájuk
vetıdött, Aëtius úgy látta, rettentıen széles vállú, fejetlen óriások ülnek a
magas hun nyeregben.
Marcellinus és Avitus, akik hadvezért díszes páncélban, rangjelzı,
rövid, bíborszegélyes fıtiszti palástban ültek pompás numid kancáikon,
közelebb lovagoltak. Marcellinus arcán izgalom látszott. Avitus ısz fejét
lehajtva igyekezett, hogy a félhomályban is elolvassa a jelentés adatait. A
pusztai íjászok közönyösen nézték az itáliai holdfényben lágyan derengı,
Néró korának mesés pompájában feltornyosuló Domus Aureát.
Aëtius a mellékutcákból fel-feldobbanó, ütemes lépteket figyelte,
számolgatva a császári palota elé vonuló cohorsokat, centuriákat. Avitus
végre felemelte fejét.
– Összevetettem a jelentések adatait. Úgy látom, komoly harcra kell
számítani – szólt, szinte vidáman. – Mindenképpen kénytelen vagyok
helytelennek értékelni azon utasításodat, hogy kímélni kell a legfıbb
bőnösök életét. Ez a parancs egyszerően megbénítja a cselekvést. Hogy
kívánhatod, hogy életre-halálra küzdjünk, ha nem mered vállalni a császári
bíbort? Ha Valentinianus életben marad, rövid idı múlva mindnyájan
holtak leszünk, vagy mindenesetre félhalottak. Ez a hispaniai cselszövı
már igazán megérdemelné, hogy...
Aëtius keskeny száján kelletlen mosoly volt.
– Hagyjuk a filozófiai vitákat, öreg cimbora. Jól tudod, Piacidia nem
engedi meg nekem, hogy...
Avitus ısz szemöldökében bosszúság rezzent.
– Ha e szép nyári éjszakán tovább vitázunk, azt hiszem, rövidesen
kiderül, azért győltünk ide, az áldott emlékezető Lucius Domi-tius Néró
palotája elé, hogy a christianusok felebaráti szeretetérıl szóló tanítását
ismertesd nekünk. Minthogy azonban e felette rokonszenves filozófiai tétel
gyakorlati vetületének egyes jelenségeit kifogásolnom kellene, engedd meg
inkább, hogy ismertessem az ellenséges csapatok helyzetét. Itt, a
fıbejáratnál maga a vörös szakállú svév zsoldosvezér, ama bizonyos
Rekimer vagy Rekiár áll, ezer páncélos gót és svév zsoldossal. Ha a
fıbejáratot rohannánk meg, valószínőleg ık fogadnának minket, s igen jól
verekednek. Minthogy azonban az ablakok rendkívül tágasak, s e vitézek
fıleg karddal küzdenek, a mi pilumdobóink eléggé eredményesen
dobhatnak. Éppen ezért ajánlom, ne centuriánként támadjunk, hanem állíts
oda egy századot vagy akár egy egész cohorsot a fıbejárat elé, a kirohanás
megakadályozására. A többi lándzsadobónk tapasztalata szerint válasszon
dobóhelyet a vasküszöb mögött vagy oldalt, de mindig tíz lépés távolságról
vegye célba az ablakoknál helyezkedı zsoldosokat. A holdfényben a pilum
röpte, ily rövid távolságról, szinte láthatatlan, s kitérni elıle igen nehéz.
Aëtius a palota emeletén fel-felvillanó fáklyákat nézte, az érce-sen
felvillanó páncélok rıt ezüstjét s a pajzsok sötétkék, szinte egyenlı oldalú
háromszögeit, ugyancsak ezüstszegélyő körvonalait.
 – A pajzsok alakjáról viszont feltehetı, hogy az emeleten herul, taifal
és skir dárdavetık vannak.
Marcellinus, aki Avitus válla felett bele-belepillantott a jelentésbe,
elismerıen nevetett.
– Igen. Kétszázötven herul dárdavetı'... ezek nagyon jók. Nyolc843
van skir íjász. Ezek igen nehéz nyilakkal lınek, igen nagy íjból. Ezért
nem mozgékonyak, és szinte kizárólag reánk, vezérekre, tisztekre
céloznak. Százöt taifal parittyás... ezek is kitőnı harcosok, mert súlyos
ólomgolyó lövedéket használnak. Nehéz fegyverzető, páncélos ellenség
ellen toborzott és betanított parittyások.
A hold lassan emelkedett. Az aranypalota roppant épülete fenségesen,
hallgatagon és mégis könnyedén, szinte súlytalanul lebegett a kékezüst éji
párákban. A cézárok kertjének lombóceánjában, ott, ahol egykoron a
virágágyak között ama kicsiny kertilak állott, melyben Messalina Valeria
rejtızött Silius Silánusszal, leheletfinoman tovaszálló, halk fuvolaszó
zendült.
Aëtius lehajtotta fejét.
– S ha a palota északi vagy keleti szárnyán kísérelnénk meg a
támadást? – szólt halkan, mintha álmodozna.
Avitus újra beletekintett a jelentésbe, és fennhangon olvasta:
– Maiorianus jelenti: az egyik cirkusz környéki nyilvánosházban három
utcalány, aki az éjjel a palotában a zsoldosokkal hált, elmondta egy régi
hívednek, hogy a palota északi és keleti részérıl nem várnak támadást,
mert itt, a szők utcákban egyetlen erıs bajvívó akár egy egész centuriát
feltartóztathat. Ugyancsak szők a bejárat is: egy igen régi, igen erıs vasalt
kapun át kellene bejutni, mely talán fél évszázada zárva van. Itt a cézár
iránt kevésbé hőségesnek tartott ötszázhuszonhárom nyugati és keleti gót,
négyszáz gepida, százötven vandál, nyolcvan szarmata íjász,
nyolcvankilenc alán páncélos, hetven rugi, ötvenkét burgund és
negyvenkilenc hun zsoldosíjász helyezkedett el.
Cs.4nd lett. Csak a felvonuló cohorsok légionáriusainak lépte dob-bant.
Aëtius hallotta, mint szállnak le háta mögött lovaikról a hun test-
ıríjászai, mint sietnek fel a császári palota fıbejáratával szemben épült
pompás paloták teraszaira, tetejére, hogy tüzelıállásba menjenek. A palota
elıtti kicsiny téren Maiorianus jött, néhány magas rangú légionárius tiszt
csoportjában.
– Fıvezér... nem jó helyen helyezkednek el az íjászaid, túl mesz-sze
lesznek így – mondta, miután római üdvözlésre emelte karját.
Avitus, aki ezt a támadás elıtti hadállást ajánlotta, vitázni kezdett:
 – Ezek itt válogatott mesteríjászok. E csekély távolság nem
akadályozza a találatot.
Maiorianus makacsul rázta fejét.
– Nem is, ha egész ember a célpont. De Rekimer gót és svév zsoldosai
nagyon erıs, vastag láncpáncélt viselnek, és a gótok nehezebben
mozdítható pajzsa helyett könnyebb frank acélpajzsot, melyet gyorsabban
lendíthet a harcos a nyíl elé. Találat csak arcba lehetséges, s csakis abban a
pillanatban, mikor a harcos elıresújt kardjával, és hogy a csapás irányát
láthassa, mellmagasságra ereszti le a pajzsot. Ez persze nagyon rövid idı,
hiszen mindnyájan tudják, az arcuk ilyenkor fedetlen a rohamot fedezı
íjászoknak.
Avitus bólintott:
– Igen, ez az az idı, míg lassan ötig számolok. Figyeld csak! Egy: a gót
felemeli a nehéz pallost. Kettı: leengedi a pajzsot, és kiválasztja a vágás
helyét. Három: lesújt. Négy: visszahúzza a kardot. Öt: ismét maga elé
emeli a pajzsot. Ha a harcos, aki még pajzsával védi arcát, felemeli a
pallost, akkor röppen el a három nyíl, röppályájuk egymáshoz viszonyítva
háromszög. Így a találat biztos.
Szinte megfeledkezve mindenrıl, vitázva elemezték az egyes fegyverek
hatását, alkalmazását. A szomszéd utcákban már elhallgattak az ütemes
léptek. A légionáriusok cohorsai elhelyezkedtek. Aëtius az égre tekintett.
– Sokáig jön vissza a szenátorok küldöttsége – szólt halkan, idegesen
Marcellinus, aki nem vett részt a vitában. – Kezdjük meg a támadást. Több
csapatot nem lehet behívni a falakon belül, mert a kapuırség a császár
személyes parancsát kéri. Ha ellenük támadtunk volna, a harc a város
peremén kezdıdik, s az udvarnak ideje lett volna, hogy megvesztegesse
némely légió parancsnokát. A zsoldosok pedig torlaszokat építettek volna a
szőkebb utcákban.
Aëtius rövid ideig szótlanul nézte a palotát.
– Ha Valentinianus beleegyezik a fıvezéri kinevezésembe, egyszerő
paranccsal vezényeltetem el barbár zsoldosait. Ha pedig ellenállnak, a
császár nevében sújtunk le rájuk. Nappal a nép is mellénk áll.
Avitus tiltakozva egyszerre emelte fel mindkét kezét.
– Ez esetben e palotát felgyújtja és kirabolja a derék, bár kissé túl
lármás híveink csıcselékhada. Nem, nem, óvakodjunk a Gracchu-sok
indokolatlan utánzásától, mert úgy járhatunk, mint Gracchus. A népet jól
kell lakatni. Nemesíteni lelkét papjai beszédével az örök kárhozatról s az
örök üdvözülésrıl, s ha ez üdvös félelmet keltı szónoklatokat nem
méltányolja kellıképpen, akkor... meggyızıbb, bár nyilvánvalóan
érdesebb érvekkel kell visszaküldeni viskóiba, mőhelyeibe vagy
kocsmáiba.
Hosszú ujjú, finom kezével a palota tetején elhelyezkedı hun íjászokra
intett. Mindnyájan nevettek.
A messzeségbıl Viminalis halma felıl különös lárma hullámzott. Egyre
erısödött. A hadvezérek csoportja szótlanul figyelt. A homályban az utcák
mélyén itt is, ott is fáklyák lobbantak. Kisebb futó csoportok tőntek fel,
mögöttük már nagy, alaktalan tömeg hömpöly-gött. Az éjszaka bársonyos
csendjében egyszerre éles sikoly szállott:
– Hun íjászok a város elıtt!
A sokaság sötét hullámokkal borította be a palota elıtti teret. A
mellékutcákból egyre többen futottak a lárma felé. A tömeg egyre nıtt.
A palota fıbejáratánál most tőnt fel a császárnál küldöttségben járt
szenátorok csoportja. Elıttük magas, szikár, ısz hajú férfi haladt.
Mindnyájan megismerték. A palota elıtti téren egyszerre csend támadt.
Petronius felemelte kezét. Mindenki látta, hogy arca kipirult, élénk, szinte
örömteli. Ezrek ajkán a csodálkozás moraja siklott. A szenátorok körül
ezüstözött láncpáncélos, szıke svév óriások emelték fáklyáikat. Tetıtıl
talpig rézpikkelyekkel borítva, alán lándzsá-sok alakja tornyosult.
Petronius hangja élesen, érdesen, szinte megváltozva röppent végig a
téren.
– Aquileia hıseiért mondjunk halotti imát, polgárok! Aquileia halott
hıseit sirassuk a legkeserőbb könnyekkel. Hintsünk hamut a fejünkre. –
Felvetette fejét, és széles mozdulattal keresztet vetett. –Könyörögjünk a
végtelen hatalmú, végtelen irgalmas Istenhez, hogy e rettentı órában
némuljon el minden viszály! A szenátus nevében kérlek titeket, rómaiak,
vessetek ki szívetekbıl minden titkos győlölködést, mert rettentı veszély
fenyegeti a Várost, s százszorosán áruló az, ki most viszályt támaszt,
egymásra tör, alattomban vagy nyíltan.
A sokaságból helyeslı rivalgás csapott fel. Petronius Maximus széles
szónoki mozdulattal mutatott oda, ahol a régi püspöki palota rejtızött, a
Tiberis irányába.
– Menjünk, rómaiak! Járuljunk az Örök Város püspöke elé, s kérjük, a
hun Nagykirály elé menve, fordítsa el a veszedelmet a Várostól. Ha pedig
meghallgatja vakmerı kérésünket, imádkozzunk, böjtöljünk, szent
körmenetekben könyörögjünk a mi Urunk Istenünkhöz, adjon sikert Róma
püspökének. Mert ha Isten Ostora a hunok iszonyú fejedelme, ki védhet
meg ellene jobban, mint Isten földi helytartója?
 A mindent elborító tömegbıl komor moraj hullámzott. Aëtius lassan
megfordította lovát.
– Ha most támadunk, az árulás vádja ismét szárnyra kél, és a tömeg
azonnal ellenünk fordul – szólt fojtottan, és még mindig akaratlan
megdöbbenéssel mormogta: – Hihetetlen. Hát igaz lenne az a sok zavaros
hír Aquileia elestérıl? S a hun lovasok itt gyújtogat-nának már Róma
kapui elıtt?
Összehúzott szemmel nézte a püspöki palota elé áradó, fáklyákat sodró
tömeget, hallgatta az emberhullámokból feljajongó halotti zsoltárokat.
Hirtelen heves mozdulatot tett.
– Eh, mire való ez a rettegés? Ez a jajgatás?! Ha Attila beljebb vonul a
félszigetre, csapdába kerül, mint negyven évvel ezelıtt Ra-dagais barbár
hada! Hisz északon két sereg is elvághatja visszavonulási útját,
megfoszthatja zsákmányától, ami súlyosabb csapás lenne reá minden
vereségnél!
A többiek hallgattak. A palota elıtt egyre sőrőbben kavargott,
hullámzott a tömeg. A felsorakozott légionáriusok cohorsai elmerültek
benne, széthullottak a fáklyák ezerének körvonalakat lebbentı fényében.
Ezrek hullottak térdre, vetették magukat a földre. Reszketı ajkukon kiáltó
imádság jajongott. Megrészegültek egymás félelmének látásától, s
dideregve, rettegve harsogták, sikoltották bőnbánatukat a lehanyatló nap
derengésébe borult, leheletfinom, virra-dat elıtti párákkal ékes égbolt
felé...

***

Az íjászezredek széles, legyezıszerő alakzatban zúdultak a síkságon, a

gyızelem utáni elıretörés szabályai szerint, de mögöttük a zsákmánnyal
telezsúfolt szekerek végtelen, párhuzamosan kígyózó, többszörös menetei
mellett már vándorvásár zajongott. Nem törıdve a sorból távozókat
fenyegetı halálos büntetéssel, felbontva a menetalakzatot, százezrek
vitáztak, alkudtak, cserélték a zsákmányt, vagy lopva kortyolgattak a
szekereiken százféle dolog alá rejtett borostömlıkbıl. A szekerek között a
foglyok végtelen sorai húzódtak. Férfiak, nık, gyermekek külön-külön
összeszíjazva botladoztak a sárguló, dús búzamezıkön. Az érett, aranyos
kalászok surrogva ırlıdtek a szekerek ormótlan, malomkıszerő fakerekei
alatt. Halkan zizegve, tehetetlen haraggal verdestek a lovak szügyét, és a
foglyok sok tízezre lehajtott fejjel botorkált aranyözönükben. Messze,
elmosódva a tengerrıl siklott párákban, az elırerohanó ezredek, a
szekerek, a foglyok mögött, de még a nyájakon, gulyákon, méneseken is
túl, Aquileia porrá égett romjai felett, a kihunyó óriás máglya lassan
ritkuló, világosszürkévé váló füstfellege gomolygott.
Léi nagyvezér lovaglás közben fejtegette a pusztai nagyfejedelmeknek
a lovasseregek elıretörésének bonyolult vezetéstudományát.
– Ne fussunk le a félszigetre! Keskeny palló az. Ha egyszer
rálovagolunk, akárki felboríthatja mögöttünk. Azt mondom én, ti
pásztorok, vágjuk el a gót király hadát, mely csak most indul ellenünk
nyugatról, Galliából, a délen vonuló római seregektıl. Ne Róma ellen
kanyarítsuk az ezredeket, hanem délnyugatra, ahol a ligurok országába
vezet a nagy hadiút a tengerparton. Ez az egész országrész nyitva áll! A
légiók Rómát védik.
A nagyfejedelmek kápráztató pompával felszerszámozott, csodaszép
harci ménjei egyenletesen ügettek a szélesen táruló síkságon, melyen csak
északról délre, a Pó felé futó, keskeny, de gyors sodrú folyók jelentettek
némi akadályt a nyugatra elıre törı seregeknek. Tudun avar kagán inkább
csak udvariasságból jelezve töprengését, levette ısz fejérıl a koronás
nagyfejedelmi sisakját, és a vérpirosán izzó hét talizmánrubintot nézte,
mintha a villanásaikból akarná kiolvasni a jövıt.
– Földet nem kap ebben az országban egy nép sem – szólt, senkihez
sem fordulva, mintha csak hangosan gondolkozna. – Mert ha minden város
falát csak száz napig döngetjük, s mindegyiknél csak tízezer halottat
raktunk a halotti máglyákra, bizony akárhogy nézem, forgatom... ti,
vezérek... hamarabb fogy el az én hadam, mint ez a sok város.
A vezérek hallgattak. Kibéd kazár boksa Itil felé tekintett, aki egész
elöl lovagolt, látszólag fel-felfigyelve a nagyfejedelmek szavára.
– Jól beszélsz, te, nagyvezér! Én bizony összevetem a szavam a tieddel!
Úgy kell ezt! Nem másképp! – lármázott, a Nagysámán olykor oldalt
forduló, mozdulatlan arcát kémlelve. – Vágjunk eléje a gót királynak!
Cibáljuk meg a hadát, hogy azt se tudja, merre van Kelet, merre Nyugat.
De akkor mit csinálunk, ha a görög császár meg beüt a Tiszatájba? Aztán
meg azt se feledjük, hogy a mi ezredeink gyorsabbak, mint a gót király
láncinges lándzsásai azokon a nehéz lovakon, csakhogy a nehéz lovas is
utoléri a megrakott szekeret. Akkor meg bizony nekíszorulunk az akol
falának!
A síkságon nyílegyenesen vezetı, gondozott, köves út szélén
gyümölcsöskertek merültek fel a búzavetések aranytengerébıl. A kertek
közepén álló, színesre festett falú, kicsiny villák már lángoltak.
 Balra, délre az Aquileiából Rómába vezetı széles, remek úton, kicsiny
lovascsoport állott. Elöl Oresztész ült, fehér lovon. Vállán százkét színő
garabonciásköpenyeg lebbent. Hun csikósinge, bı nadrágja meg-
megduzzadt a forró déli szélben. Mellette Teleszphorosz Phokász és
Eudoxiosz ültek, alacsonyabb, szelídebb lovakon. Körülöttük hét
jelvényvivı emelte a Nagysámán követeinek hosszú, fehér
selyemzászlaját.
A pusztai vezérek, a hódolt királyok csoportján egyszerre önkéntelen
izgalom hullámzott. Oresztész hátrakiáltott a másik kettınek. Még elıbbre
lépdeltette lovát. Aztán könnyedén, fiatalosan kiugrott a nyeregbıl, és
szinte futva indult Itil felé. Kezében magasra emelt írástekercs
aranyzsinórja villódzva lóbálódzott a levegıben. Arca sápadt volt. Szeme
csillogott.
– Aquileia romjainál kerestelek, Itil kán! – kiáltotta magyarul. Aztán
erıt vett magán, és diadalmas mosolyát rejtve ereszkedett
proszkinésziszüdvözlésre, fél térdre, a letiport kalászok aranyszınyegére.
Hangja élesen, zengın csendült.
– Ave Imperator Attilas!! Ave Caesar Attilas!! Üdv a gyıztesnek! A
Legszentségesebb Császár, Valentinianus üdvözletét hozom: a
Legszentségesebb Imperator testvéri örömmel értesült arról, hogy segíteni
akarsz neki az uralkodás terheinek viselésében. Ezért társuralkodónak
fogad! S hogy eme szándékát mindenki elıtt bebizonyítsa, parancsot adott,
hogy az észak-itáliai városok ne álljanak ellen diadalmas hadadnak.
Felszólítja a városok lakóit és vezetıit, hogy tárt karokkal fogadjanak
téged, mint Róma vendégét és a birodalom társcsászárát addig is, amíg
mint Honoria császárleány római törvény szerinti férje, az Örök Városban
megjelensz, s fogadod a római nép ünneplését.
Egy pillanatra mély csend támadt. A hosszú, csontos, mindig halvány
arcú Theodemir keleti gót király kezében megvillant a nehéz pallos.
– Ave Imperator Attilas! – szállott élesen a kiáltás. S utána
önkéntelenül villantak fel a borotvaéles, pehelykönnyő szkíta pengék, a
skir szkramaszaxtırök, a gót pallosok, a gepida medveölı balták, a herul
hajítódárdák, a keskeny, fokosszerő, rugi hajító harci sze-kercék.
– Üdv néked, Róma ura!!
– Áááálddááás!!!
Az elragadtatás egyszerre átviharzott a nagyfejedelmek, királyok
várakozó arcán. Itil nagy, éjfekete lován ülı, fekete párducbırös,
sámánsisakos alakja körül, mint aranyfényben szikrázó bíborörvény,
kavargott az ötvenkét nép hetvenkét királyának csoportja.
 A Nagysámán különös, szinte felismerhetetlenségig elváltozott arcán
átderengett a diadal. Mélyen ülı, fekete szeme elhomályosodott a
felgomolygó csillogó ködben. Mohó, férfias ajka szélén mosoly rejtızött.
Lassan átvette Oresztész kezébıl a levelet, és feltépte az aranyzsinórt. A
bíborfestékes és aranycirádákkal túlzsúfolt, díszes betők néha belevesztek
a frissen csillogó díszítésekbe, és csak lassan illeszkedtek össze szemlélıdı
szeme elıtt szónokiasan körülményes latin
mondatokká:,,Legszentségesebb uralkodótársam... vigyázz, hogy eme
szándékom idınek elıtte ne jusson ellenségeim tudtára, mert a hirtelen
kitörı lázadás engem az életemtıl, téged pedig a Római Birodalom
társcsászárának oly megérdemelt méltóságától fosztana meg. Helyes lenne,
hogy Honoriával való házasságodat oly formában hozd alattvalóid
tudomására, mely világossá teszi ennek igen nagy jelentıségét, az immár
eggyé olvadó, mérhetetlenül hatalmas birodalom népei számára. S így,
miután vitéz népeid ezt megértették, s helyeslésüket kinyilvánították
uralkodásod megerısítésére, a legeslegjobbjaid élén – testvén szeretettel
kérlek – jöjj Rómába, hogy új birodalmad népe is hódolhasson elıtted.
Addig is, míg Észak-Itália városai – köztük Mediolanum, a Nyugati
Birodalom második legnagyobb városa –hódolatukat mutatják be elıtted, s
tárt karokkal várják Róma és a Birodalom új társuralkodóját – ismét
testvéri szeretettel kérlek –, méltányos bánásmódra intsd legyızhetetlen s
rettegett vitézeidet, s áldott, bölcs nagylelkőséggel rendeld el azon új
alattvalóid szabadonbocsátását, kik jelenleg mint foglyok sínylıdnek
immár indokolatlanná vált rabságban. Kövess el mindent, hogy megnyerd
Itália népének rokonszenvét, mert megkönnyíted munkámat: uralmad
elfogadtatását, és megcáfolod Aëtius híveinek száz ravasz rágalmát. Ha
Róma püspöke felkeres téged, fogadd úgy, mint új birodalmad fıvárosának
egyházfejedelmét. Ha engednél szavának, s megszámlálhatatlan sereged
úgy távozna Itália földjérıl, hogy Aëtius hívei nem kiálthatják ki ezt áruló,
ravasz, kétszínő vezérük érdemének, akkor Róma népe hálával s tisztelettel
gondolna reád, az Anyaszentegyház püspökei pedig számtalan buzgó hívük
elıtt hangosan dicsérnék elmédet s nagylelkőségedet. Jöjj, Itália városai
tárt kapukkal várnak, fogadd új néped hódolatát.”
Rövid ideig még nézte a kanyargó bíbor- s aranybetőket, aztán
hátranyújtotta Orkhábnak, hogy az hangosan olvassa fel a vezérek850
nek. Megvárta, amíg a fıtáltos hangja felzendül, és odahajolt Oresz-
tészhez.
– Mi történt? – kérdezte gyorsan, halkan. Oresztész, aki gyalog állott
elıtte, közelebb lépett.
 – Aëtius évtizedekig azért volt a birodalom ura, mert a hunok
szövetsége által volt erıs. Valentinianus cézár most követni akarja
példáját. İszintén ír, mert indokoltan félti életét. Aëtius légionáriusai már-
már megostromolták a császári palotát, mikor híre jött, hogy a hun lovasok
a város kapuinál vannak. Ezt persze a cézár hívei terjesztették, mert így
Aëtius támadása hun barátságának nyílt beismerése lett volna. Ha a
pannoniai most fordul az ifjú császár ellen, a nép ismét árulást kiált. De
ami késik, nem múlik. Fogadd kegyesen Róma püspökét, s világosan szólj:
az ı szavára s nem kényszerbıl kíméled az Örök Várost, vonulsz el Itália
földjérıl. Papjai gondoskodnak, hogy nagylelkőséged megnyerje a rómaiak
szívét. A szenátusban sok tekintélyes férfiú, ki éppen a vészhírek idején
lett az ifjú császár híve, most már mint szövetségest emleget téged, és nem
is túlzottan óvatos beszédeiben sejteti, hogy mint Róma társuralkodója, a
birodalom legveszedelmesebb ellenségébıl a birodalom leg-dicsıségesebb
helyreállítója lehetsz.
Itil lassan, szinte észrevétlenül, térdének egyetlen mozdulatával vezette
lovát egyre távolabb a vezérek csoportjától, aztán hirtelen elırevágtatott.
Lovának patái alatt felfreccsentek az arányló kalászok. Lepillantott.
Szemében különös, szinte riadt kifejezés merült fel. Kikerült a széles,
pompás római útra. Rövid ideig szédült vágtában hajszolta lovát. Hatalmas,
éjfekete lova patkója ércesen csattogott az út légiók járta kövén. A pusztai
vágtatás himbálódzó, egyenletes ritmusa helyett itt minden mozdulat érdes,
szegletes volt, szinte visszapattant az útról, átrázkódott nyergén, csípıjén,
és zavarta a gondolatokat, melyek mindig fellobbantak, ha a száguldás
fuvallata érte arcát, homlokát, s a hővös levegı végigsiklott tömör,
szegletes hajfürtjein. Ahogy a had mindent elöntı árja távolodott, úgy
érezte, menekül mindentıl, ami eddig életét betöltötte. A nap lassan
hanyatlott a láthatárra. Mögötte, a láthatár szélén, a had nyomán emelkedı
füstfellegek már úgy merültek fel a búzatengerrıl, mint régi birodalmának
elmaradt, sötétrı't, irdatlan határoszlopai. Elıtte, a gyümölcsösök fáin túl,
egy város falai kéklettek. Várakozva, felvetett fejjel hajszolta lovát.
A városkapuk, melyek éppen olyanok voltak, mint azok, amelyeket
száz napig hiába ostromolt a tengernyi had, tárva-nyitva voltak.
Az úton fıpapok aranyos ruhája csillogott. Fekete köpenyes egyházi
szolgák kezében keresztek, templomi zászlók emelkedtek. Díszes tógás
városi szenátorok állottak, mögöttük sőrőn tolongott a nép.
Itil szemében olyan öröm gomolygott fel, hogy halkan felhorkant-va
állította meg lovát. „Megnyíltak a kapuk? Ez az én városom? –
Körülpillantott. – Ez az én birodalmam?” Mindaz, ami eddig csak cifra,
cirádás, bíbor-arany betőkbıl lett gondolatban élt, most egyszerre
valósággá vált. Lassan lépdeltette lovát a sokaság felé. Az emberek arcán
átrezzent a sámáni akaratrezgés fuvallata.
Egy pillanatra minden megdermedt. Egyszerre mindenki tudta, ki
lovagol eléjük óriás, éjsörényő ménjén, fekete párducbırrel a vállán, még
mielıtt észrevették volna sisakján a sámáni hármas koronát.
Itil megállította a lovát. Fejét felvetette. Olyan mély, dermedt csend
lett, hogy tisztán hallatszott a mezık felıl trillázó madarak éneke. Egy
aranyos ruhás fıpap elırelépett.
– Válaszolj, vándor, te vagy Attila rex, kit „flagellum dei” néven
emlegetnek rettegı ellenségei? – kérdezte hangosan, és halkan folytatta. –
Lelkem sugallatának engedve, úgy érzem, te vagy.
Itil mozdulatlanul ült óriás, éjsörényő csıdörén. Mohó, férfias ajkán
mosoly rezzent.
– Ego sum Attila rex Italiae – szólt halkan, gıgösen.
A tömeg megremegett, mint a nyáj, ha rávetıdik a feléje törı ragadozó
árnyéka. Az elsı sorok akaratlanul hátrább húzódtak. Az aranyos ruhás
fıpap mögül szenátorok csoportja lépett elı. Egy alacsony, nagy fejő, nagy
orrú városi tanácsos római üdvözlésre emelte kezét.
– Üdvözöllek itt, Páduában, királyok királya, hun népek Nagysámánja,
rómaiak és germánok ura! Csodálatos nap ez városunk történetében! –
Hangja még remegett, de mozdulataiban már csak az önmagát figyelı,
provincionális szónok pátosza lendült. – Örömujjongás töltötte el
városunkat, mikor a Legszentségesebb Imperá-tor, Valentinianus rendelete
érkezett, hogy minden város nyissa meg a kapuit, hagyjon fel a hiábavaló,
bőnös ellenállással, s úgy üdvözöljön téged, mint ahogyan az uralkodót
üdvözölni illik. Tárt kapukkal s tárt karokkal várunk! Jöjj, s uralkodj
dicsıséggel!
Itil lassan lovagolt elıre. A tömeg utat nyitott. Különös, ujjongó érzés
fogta el. Egyedül lovagolt a város utcáin, és nem égtek két-felıl
utcahosszat a paloták. Egyedül volt, de körülötte már megköny-nyebbülten
fellélegezve vitáztak, nevettek a szenátorok, a papok, polgárok,
kézmívesek, s itt-ott felcsendült egy-egy itáliai asszonynak a
megmenekülés ujjongásától zengı kacagása.
– Ave! Attilas rex! – harsant fel elıször halkan, aztán egyre
hangosabban, egyre felszabadultabban. Úgy érezte, az ifjúsága tért visz-
sza. Könnyed meghatottság és ismeretlen vidámság fogta el. Bólintott, és
szélesen elmosolyodott.
 ***

Mikor a vezérek csoportja a nyitott városkapukhoz érkezett, úgy

torpant meg, mint a farkasfalka a nyitott csapda elı'tt. Léi csontos, barna
arcán, ıszinte, talán soha nem érzett zavar volt. A kapunál álló polgárok
félelem nélkül vártak rájuk. Az egyik elırelépett.
– Attila király városunk legfényesebb palotájában várja leghőségesebb
híveit – mondta szinte nyugodtan –, hogy elossza közöttetek új alattvalói
ajándékait.
Léi ámulva nézett rá. Az, hogy a másik nem fél, nem könyörög,
megdöbbentette. Hátrafordult, és fejét rázva mondta:
– Hát ti pásztorok, vezérek, akárhogy forgatom a dolgot, egy szó, mint
száz: római császár lett Itil kán! – Kezével bizonykodva mutatott elıre. –
Mert ugye, ezek az okosak nem állanának így a tárt kapunál, ha nem
tudnák bízvást: ıket most már a Nagysámán akarata védi.
Tudun avar kagán és jogur sólyomarcán komor meglepetés látszott.
Inas, hosszú karját felemelte.
– Védi, védi. Hát ha védi, védje módjával – mormogta, és a polgárok
csoportjához lovagolva, rájuk rikkantott. – Te, görög vagy kifele, miféle
ajándékok azok?
A polgár mélyen meghajolt:
– Aranykelyhek, ezüstedények, temérdek bizánci pénz, selymek,
szövetek.
A vezérek összenéztek. Kibéd kazár boksa Jegyintett.
– Tudni kell itt az illemet, hiába. Nem sérthetem meg ezt a jó-lelkő
juhászfélét, hogy elutasítsam az ajándékát – mondta fontolgatva, aztán
alighanem attól tartva, hogy a túlzott barátkozás árt a tekintélyének,
korbácsát rázva a polgárok felé, rikoltotta: – Visszajövök, ha hazudtál!
Elırevágtatott. Az inas, csontos, hosszú Thonuz besenyı aba-sámán
levette kopaszra borotvált fejérıl a hét ısi rubinnal ékes nagyfejedelmi
bekesüveget. Bozontos, ısz szemöldökét dörzsölve odakiáltott Léinek, aki
már-már a boksa után eredt.
– Hallod-e, nagyvezér! Állíts ide vagy három századot a Nagy853
sámán magyar testıreibıl, mert ha megtudják a csikósok, hogy ebbıl a
falatból nem ehetnek, lesz ám zúgás-morgás.
– Hát pedig hiába! – kiáltott fel Törtei kun kende, és ifjú, barna arcán
elragadtatás látszott. – Ha egyszer nekünk adta az országot a császár, a
magunkét hogy zsákmányolnánk?
Oyma jász nagysámán figyelmeztetıen felemelte kezét.
 – Nem nekünk... csak Itil kánnak, aki úgy lett a császár társa, mint
egykor a jó, bölcs, vitéz Buzád vezéré...
Hirtelen csend támadt.
Zabergán bolgár cár, aki Törteinél is fiatalabb volt, és legjobban féltette
népszerőségét a bolgár törzsfık tanácsán a sok alattomos, irigy ellensége
miatt, komoran végigpillantott a város nyílegyenes utcáján.
– Hát, pásztorok, én meg ugyan mit szóljak a törzsfık tanácsán? Hát az
is lehet, hogy maga a Nagysámán álljon elénk, mikor mi karddal meg
annyi vérrel harcoltuk ki a gyızelmet?
Léi megfordult. Arcán sápadtság hullámzott. Nagyon dühösnek akart
látszani, de éles szemét olykor zavartan félrefordította:
– Vigyázz magadra! Mert hóhérokkal töretem el a nagyfejedelmi
kardodat a királyok tanácsa elıtt! – rikoltotta felállva a kengyelben, mintha
ezredet vezényelne a hangot sodró, erıs pusztai szélben. – Ki döntötte le a
falakat? Tán te? Látva láttad, mi volt, hogy volt?!
Zabergán arcán zavar rezzent.
– Igen... Látva láttam – mondta készségesen, mert a lélegzetelállító
csoda minden mozzanata letörülhetetlenül vésıdött leikébe.
Léi elırenyújtotta kezét:
– Akkor meg állítsd te is testıreidet ide, a nyitott kapu mellé. Zabergán
arcán rettegéshez hasonló, szinte sírós kifejezés látszott.
– Ne kívánd a vesztemet, nagyvezér! Őgyis annyi az irigyem a törzsfık
között, mint farkas a pusztán, hát még ha én rángatom ki foguk közül a
zsákmányt.
Léi zavartan forgatta fejét.
– Ezt akármelyikünk elmondhatja – csúszott ki hirtelen a száján. Zenki
alán bán legyintett.
– Eh, hát zárjátok be azt a kaput! A jelvényvivık meg menjenek fel
kapubástyára, hadd lássa, aki erre jár, megadta magát a város! Ha ideér a
sok ordas, koppan a foga akkorát, hogy kiesik a nyeregbıl a nagy
csodálkozástól!
Egyszerre mindnyájan hangosan nevettek. A zavar oszladozott. Togrul,
aki eddig némán húzódott meg hátrább, felmordult:
– Mit csodálkoznak? Hát ha egyszer megadta magát a város, sose volt
zsákmányolás!
A polgárok némán figyelı csoportjából nagy homlokú, magas termető,
fényes öltözető eques-kalmár lépett elı. Vakmerıén, egyenesen állott a
pusztai nagyfejedelmek csoportja elıtt. Sokgyőrős ujját felemelte, szava
hővösen, nyugodtan csendült:
 – Városunk nem adta meg magát, hanem a Legszentségesebb
Valentinianus Imperátor társuralkodójának, Attila hun Nagykirálynak
hódolt a legszentségesebb császári rendelet értelmében, a római jog és
törvény szerint, melynek itt mindenki engedelmeskedni tartozik.
Néma csend lett. Minden szó elállt a bénító, sohasem érzett
meglepetéstıl.
– Lekanyarítom a fejét – mormogta, mintha hangosan gondolkozna,
Togrul.
A nagyvezér zavartan legyintett.
– Hagyd. Hallottad, mit mond. – Aztán engedékenyen intett. – Ha
ennyit beszélsz, vezess minket oda a Nagysámánhoz.
A polgárok arcán látszott, nem értették meg az utolsó szót.
– Kihez? – kérdezte az egyik már szinte fölényesen. Léi kardjához
nyúlt.
– Attila rex – szólt, hogy megelızze önmagát a cselekvésben, s maga
sem tudta, miért, elvörösödött.
A polgár elıreindult. A vezérek szótlanul lovagoltak utána. A
városkapu döngve, recsegve csapódott be mögöttük. Hallották a magyar
testırök ismerıs kiáltásait, ahogy a jelvényvivık fclhatoltak a
kapubástyákra, s mégis különös, szorongó érzés fogta el valameny-nyiüket.

***

Itil ismét érezte, hogy a ravennai emlék valósággá válik. A régi,

pompás eques-kalmár palota nagytermében, melyben kereskedı
nemzedékek fogadták keleti vendégeiket, most Pádua elıkelıi zsúfolódtak.
Vég nélkül hullámzottak az üdvözlı beszédek.
Léi lassan hozzáhajolt.
– Tán kijönnél, elıd, zajong az íjásznép nagyon a kapu elıtt –szólt
zavartan, rekedten. Itil felvonta keskeny szemöldökét.
– Milyen kapu elıtt?
– A városunk kapuja elıtt.
„Hát bezárták?” – akarta kérdezni, de most már tudta, hogy ez a fojtó,
különös érzés azért szorítja lényét, mert bezárult mögötte a város kapuja.
Léi szokatlanul, bizonytalanul oda-oda nézett az éppen szónokló páduai
szenátor felé.
– Tán kijönnél, mondom, mert idáig lovagolt az a sok kopjás messzi
pusztákról, hullajtottá vérét idegen országban, hogy te... ugye... Aztán itt
van-e... becsukták elıttük a kaput a testıreid.
 Itil legyintett.
– Amelyik király nem védi országát, az magára vonja a Kardisten
harag/át – szólt halkan, nyugodtan. Alkalmazkodva a szónok beszédéhez,
néhány gondosan kiválasztott, hibátlan latin mondatot vetett válasznak, és
kisietett a terembıl.
Kint, a város fıterén tömeg hullámzott. Üdvrivalgás harsant. Aztán
ezer és ezer ajakról szállott a könyörgı sírós kiáltás:
– Szabadítsd meg a foglyokat!!
– Engedd hozzám férjemet!
– Apámat! Gyermekemet! Húgomat!!
Ezernyi kiáltás olvadt össze egyenetlen zúgássá. De ı érezte, hogy
minden szó meleg esıként hull reá. Elmosolyodott. Biztatást, reményt
intett karjával. A rivalgás ırjöngve kitört. A legbénítóbb rettegés, a
leggyanakvóbb bizalmatlanság oldódott fel, és a tömeg, ünnepelve saját
megmenekülését, úgy ujjongott, mintha valóban szabadító jött volna el
Pádua városába.
Ahogy lovagolt a városfalak felé, úgy maradt el az ünneplés, és vegyült
az ujjongásba valami fenyegetı moraj. Hirtelen átívelve a falakon, nyíl
szállott. Belehullott a tömegbe. Valaki jajgatva összeesett. Itil érezte, mint
csap fel benne a szilaj düh.
– Nyissatok kaput, és csukjátok be mögöttem! – rivallt a magyar
testırökre, akik kerek, könnyő pajzsaikat összevetve, hosszú, ezüst-hegyő,
aranyzászlós kopjáikat döfésre feszítve, egyszerre védıgyőrővel vették
körül ıt.
– Ne menj ki, elı'd – mondta sápadtan a testırparancsnok. Itil
szemében sámáni harag lobbant.
– Nyisd ki! Mert szellemfarkasokkal tépetem szét lelkedet!
A kapu lassan tárult. Itil felágaskodtatta óriás, éjsörényő, koromfekete
csıdörét, és tigrisként ugratta ki a keskeny kapunyíláson. Kint vad ordítás
zúgott. A széles mezıt, ameddig a szem ellátott, elborította a falaknál
megtorlódott emberár. A veszedelem, a puszta, az ordas tömegdüh
viharzott feléje, és a lelke egyszerre fellobbant a viharban. Őjra
felágaskodtatta nagy, fekete lovát, amely hátsó lábán forogva kavarogtatta
a lovasa körül sörénye éjfekete fellegét.
Itil erıt idézı sámánmozdulattal emelte fel két karját. Szemében a
megvívhatatlan falakat ledöntı hatalom varázstüze parázslott. Érezte, mint
tiporja le oroszlánként lénye a kétszázezres tömeg feléje áradó állati,
vérszomjas dühét.
 – Mért csuktátok be a kaput, vezérek! Ezért jöttünk idáig? – har-sant fel
a sokaságból.
Vele szemben, az út közepén, zömök, vállas, nagy fejő törzsfı
lépdeltette alacsony, vaskos lovát. Itíl felegyenesedett a kengyelben. Tudta,
hogy alakja most megnı a reá szegezıdı százezer szempár látósíkján. Ajka
alig mozdult, de erısugárzása átmennydörgött a lelkeken.
– Mert ezt én így akartam!
A 7ömök, vaskos törzsfı kemény farkasképén áhítat rezzent.
– Akkor jól van – mondta engedékenyen, és félrelovagolt az útról.
Itil szava átcikázott a hirtelen támadt csendben.
– A had továbbvonul nyugat felé! A törzsfı'k válasszanak két ezredet,
ahol a legkevesebbet lármáznak az íjászok, az helyırségnek marad.
Tolvajok büntetése, gyilkosok büntetése, mint a táborban... Kürtösök!
Sorakozót!
Szerte a falaknál megtorlódott roppant tömeg felett, itt-ott, elıször
bizonytalanul, aztán egyre élesebben rivalltak, továbbítva az
indulásparancsot, a kürtök. A tengernyi sokaság lomhán megmozdult. A
komor arcokon áhítat és csodálkozás volt.

***

Minden meghódított birodalom új tartalmú erıkkel, akaratfokozatokkal

telítette lelkét, megváltoztatta tettirányát. De most megváltozott minden...
Elıször a régi ravennai emlékek zendültek fel benne halk dallammal.
Aztán, ahogy tárultak Ticinum, Pádua, Altinum, Concordia, Mediolanum
kapui, úgy erısödött harsogássá a dallam. Üj szellembirodalom támadt,
tárult elıtte, mely eddig elmerült a városmáglyák füstjében, a lángok
között porrá omló holtaknak különös páraként a forró fuvallatban lebegı
pernyéjében, a korom fekete koronájával koronázott koponyák iszonyú
mosolyában, a zsákmányoló, megvadult néphordák démoni zsivajában.
Csak az erıt látta az ázsiai hadak végtelen áramlásában, s minél
durvább, látványosabb volt ez az erı, annál szilárdabbnak érezte hatalmát.
Sohasem került eddig szembe a mögötte lovagló tengernyi sokasággal.
Most úgy érezte, nem sereg, de halálos fenyegetést rejtı lavina
hömpölyög mögötte, és szinte menekült saját hada elıtt. Mintha csak tılük
féltette volna a hadjárat minden eredményét. Tudta, a többiek csak
bizonyos egyszerő, világos célig követik ıt, de amikor fellép a legnagyobb
célok csúcsára, akkor egyszerre ezernyi ellentét merül fel, a had
megbomlik, mint a garabonciás százegy színbıl összerakott
varázsköpenye, melyet a felidézett szellemfarkasok tépnek százegy
darabra, mint a gonoszok lelkét.
Régen a pusztítás démoni, fekete Ahrimán-áldozatában rejtızött a
hatalom, a gyızelem, az ujjongó, vérszomjas farkasöröm. Régen mereven
figyelte a csataterek halottjainak arcát, keresve bennük a szolgaszellem
útjának csak sámán számára látható szellemcsóváját. Régen a kegyetlenség
nélkül elképzelhetetlen volt a hódítás.
Most minden másképpen történt. Nem emelkedett mögötte a fekete
füstfellegek démoni ménese, nem hevertek elıtte torzult arcú halottak a
pusztai seregek útján felsötétlett romok között, nem ırlıdtek a kalászok a
szekerek óriási, ormótlan malomkerék nagyságú kerekei alatt. Némán,
zavartan vonultak a népek hadai a pompás római úton. Úgy állottak meg
didergı türelmetlenséggel a kitárt kapuk elıtt, mint a farkasok a nyitott
akolnál. Halk, különös nyöször-gés vibrált közöttük, ha a vezérek
belovagoltak a városba. Az ırségnek kirendelt ezredek különös
bizonytalansággal, lehajtott fejjel vonultak be. A lovaik nyugtalanul
forgatták fejüket. Orrcimpáik remegtek. Nagy, okos szemükben a csapdába
jutott pusztai vad nyugtalansága volt. Az íjászok némán, lopva nézelıdtek.
Mihelyt nem karddal a kézben rontottak be a városba, azonnal szinte
gyámolta-lanok lettek. Nem tudták, hogyan szóljanak azokhoz, akiket
eddig csak arcukon halál elıtti rettegéssel vagy éppen holtan láttak, olykor
könyörögve vergıdı vagy síró fogolyként.
Most a Nagykán aranyozott sisakos, ezüstözött pajzsos testırei haladtak
jobbról-balról, jobb kezükben tömegnek igazságot tevı, nyájat irányító,
földig érı, hétágú, ólmos korbácsot lóbálva. Az ólomgömbök néha ércesen
pattantak az út kövén. A testıri jászok szemében a foglyul ejtett ragadozók
zavara rejtızött. Ha elöl felharsant a Nagykánt ünneplı sokaság rivalgása,
szinte riadtan kapkodtak a kopjáikkal. Aztán ismét némán meredtek maguk
elé. Úgy érezték, minden pompás öltözetet, minden aranydíszt, minden
drágakövet, mindent, mindent, ami csak érték volt, ami zsákmány volt, a
tárt kapun belovagló gyıztes jogán most tılük zsákmányolta el valami
ismeretlen erı. Kábultan nem mertek egymás szemébe nézni. S a kürtjelek
mintha nagyon-nagyon messzirıl szőrıdtek volna az ünneplı tömeg
rivalgásától süketülı fülükbe. Ha harccal szétfeszítették a falakat, ha szél
kavarta a házak kormos hamuját, ha pusztává lett a város, minden érthetı
volt, ahogyan ezt a gyıztes-vesztes sok ezeréves törvénye megszabta. De
most a kıpaloták fenyegetıen tornyosultak feléjük. A hun népek
szökevényei, akik eddig az utolsó nyílvesszıig, az utolsó kardcsapásig, az
utolsó leheletig küzdöttek, hogy fogságba ne essenek, s ne feszíttessenek
keresztre, most római ruhát öltve, gúnyos vidámsággal jöttek, szóltak
hozzájuk.
– Csoda esett: földre esett, legények, igaz-e? Fene világ lehet ti-nálatok,
ott, a Tiszatájon, ha már maga Itil kán is átszökött a cézárhoz.
– Itil kán most a római császárral együtt bírja a birodalmat –hallatszott
határozatlanul a válasz. A szökevények hangosan nevettek.
– Az ám! Csakhogy ha római császár lett a Nagysámán, akkor meg ti a
császár parancsa alatt vagytok, mert ha Itil parancsol a rómaiak földjén, a
császár meg parancsol a Tiszatáján. Látjuk mi már a szemetek járásából,
azért jöttetek ide a nagy pusztáról, hogy a császár szolgái legyetek!
Ilyenkor mindig mély csend támadt. A szökevények római ruhájukban
pöffeszkedve, sokatmondóan hunyorgattak:
– Adjátok el minél hamarább, amitek van, mert ha ez az ország Itil kán
országa, akkor az a sok zsák a szekereiteken Itil kán jószága. Akkor a
foglyaitokat sem adhatjátok el, mert ha egyszer nincs háború, nincs
hadifogoly se.
Ilyenkor mindig dühös moraj suhant végig a pusztai vitézek néma
során. Fogcsikorgató elkeseredéssel fordult el mindenki, és úgy mor-gott,
mint vert komondor a sátor tövében.
Itil sámáni leikével érezte a harcosok tömegében vibráló erık minden
rezzenését, de mégis oly mohón birtokolta az új birodalom életének
minden lüktetését, mint nászra feszített, új szeretıje testét. „Hát lehet
uralkodni pusztáról a városbirodalmon? – merült fel újra meg újra agyában
a gondolat. – A városbirodalom olyan, mint a sziget a puszta tengerében...
az ember szilárd szigetrıl uralta a kiszámíthatatlan, szilaj tengert. Nem
azért kellett-e a pusztai népeknek eltávozni a sárga emberek hatalmas
birodalma közelébıl, mert nem értették meg, hogy csak a városok falain
belül uralkodva birtokolhatják valóban a száz diadallal látszólag
meghódított földet?”
Néha sámántekintettel figyelte az elıtte tolongó sokaság lelkét, és
csodálkozva eszmélte, hogy a lelkesedés ıszinte. Pádua, Verona, Mantua
utcáin tolongó százezrek ajkán a haláltól, a pusztulástól való
megmenekülés öröme harsogott, mikor a városok lakói énekelve, templomi
zászlókat lengetve, hálafogadkozásokat harsogva a védıszentjeiknek,
vonultak a tébolyig rettegett „flagellum dei”, a hódító elé. A
nagyfejedelmek kecsesen lépkedı lovaik lába elıtt csillogó halommá nıtt a
kincsek halmaza, de a törzsfık már nem részesültek benne, mert ez ajándék
volt, s nem hadizsákmány, mely minden vitézt megillet. A falakon kívül
torlódó, roppant táborok szekérrengetegében halkan morajlott a
zsákmánytól megfosztott ragadozó varázslóerejével lefékezett, de folyton
izzó dühe.

***

A mantuai cirkusz hatalmas kıkelyhében az ünneplıbe öltözött

polgárok tíz- és tízezres tömege zsúfolódott. Itil a császári jelvényekkel
díszített páholyban ült, a pusztai nagyfejedelmek és hódolt királyok
körében. Könnyő, aranyozott páncélján rövid, római császári bíborpalást
izzott. Sőrő, érdes, fekete hajában aranylevelekbıl kovácsolt corona
triumphalis villódzott. Mélyen ülı, sötét szemében különös, mámoros
csillogás rejtızött: az új birodalom feletti hatalma kábított és gyújtott.
Az öreg Léi a vendég udvarias elızékenységével bólogatott a mellette
ülı városi embereknek, akik tiszteletteljesen hozzáhajolva, a kalmárok
hun, gót, latin keveréknyelvén magyarázták a lóverseny fordulatait.
Valamennyien jártak Keleten áruikkal. Jól értették a nagyvezér tiszta
magyar beszédét.
– Értem, én... azt akarjátok tudni, melyik lovatok a leggyorsabb. Értem,
értem, te római – mondta nagy, boros engedékenységgel, és éles, ravasz
szemében még a hódolatkor hozott kincsek visszfénye csillogott. Aztán
töprengve felemelte ujját. – De azt fel nem foghatom, hogy miért kell a ló
után ezt a semmi szekeret kötni? Mert ugye, az az egy szál lovas, úgy
látom, érti a dolgát, szóval, az lóháton is lovagolhat? Úgy jobban tudnánk,
melyik a leggyorsabb, mert ugye, az a négy ló egyszerre fut... Aztán
amelyik a leggyorsabb, nem elızheti meg a másikat... Hát nem úgy van?
Valamennyien az arénát figyelték, talán túlzottan jelezve arcukon az
érdeklıdést, hogy felkeltsék a vendégek kíváncsiságát is a kocsiverseny
iránt, mert valóban Itália legjobb kocsiversenyzıi hajszolták pompás,
tajtékba borult, valóban gyönyörő versenylovaikat. A város elıkelıi
türelemteljes udvariassággal mosolyogtak.
– Igen, az olyan ısi, híres lovasnéptıl, mint a szkíták, mindig
tanulhatunk – szólt kifogástalanul hangsúlyozva a magyar beszédet egy
kopaszodó, erıs, vakmerı kalmár, aki keresztül-kasul járta még a jó, bölcs,
vitéz Buzád Nagysámán korában a hun birodalom déli részét Kaukázustól
Pannoniáig. – Nemhiába, a hét görög bölcs egyike is szkíta volt. Csakhogy
mi a fogat gyorsaságát vizsgáljuk!
A többiek – a nagyfej edelmek, vezérek, talán azért, mert olyan jól
beszélt magyarul – feléje figyeltek.
 Tudun avar kha-khán, aki most járt elıször Nyugaton, és nagyfejedelmi
jelvényeivel ékesen ült a királyok sorában, látta, hogy a Nagysámán fején
nincsen sisak, és 8 is levette a magáét. De olyan érzése támadt, mintha ruha
nélkül ülne a feléje figyelı sokaság szeme elıtt. Magában arra gondolt,
hogy Itil fején ott ragyog az aranylevelekbıl kovácsolt cézári aranykorona.
Őjra feltette a rangjának jelével pompázó, ragyogó sisakot. Aztán úgy látta,
Orkháb fıtáltos, aki a Nagysámán mögött ült, helytelenítıen figyel rá,
alighanem azért, mert a nagyfejedelmi sisakját akkor vette fel, mikor az
elıd tulajdonképpen mégsem viseli a hármas koronával ékes Égfia-
sisakját. Ismét levette. Most hallotta a mantuai szenátor beszélgetését, és
ráncos arcán gyerekes érdeklıdéssel dugta ıszülı fejét a két beszélgetı
közé.
– Fogat gyorsaságát? – csodálkozott, és szemében gyanakvás rezzent. –
Hát az meg minek? Most már senki sem harcol szekéren, még a perzsák
sem!
A szenátorok ismét bólogatva, látványosan ámultak bölcsességén.
– Mennyi igazság! Mennyi éleselméjőség! – csendült már
hangosabban. – Milyen bölcs meglátás! Látszik, hogy a száz harcban
gyıztes, híres hadvezér éles szeme mindent észrevesz!
Kibéd kazár boksa, aki mindig csak a kagán után szólalt meg, most
megdörzsölte homlokát.
– Nem jól beszélsz, te, római – mondta öreges gyanakvással –, hát ha ti
a lovaitok gyorsaságát akarjátok kitapasztalni, akkor mért futtatjátok itt a
városban körbe-körbe? Ott a mezı! Ott kell a lovakat megnevelni, hogy
megtanulják, mit akar tılük az, aki hajtja. Azt hiszem én, akárhogy is, ti itt
titokban gúnyt őztök velünk, hogy itt futtatjátok orrunk elıtt ezeket a
lovakat, ilyen furcsán.
A szenátorok elsápadtak. A kopaszodó, vakmerı kalmár, aki olyan
sokat járt Keleten, megdöbbenve tiltakozott:
– Felséges vendégünk... Hát olyan bolondok hogy volnánk? Hát
életünk-halálunk függ tıletek!
A nagyfejedelmek arcán jóindulatú elismerés látszott.
– Minden népnek akad néhány furcsa szokása – vélekedett elnézıen
Oyma jász nagysámán. Az arénán oszladozott a por.
Magas kothurnuszokban álarcos színészek jöttek. Zabergán bolgár cár
arcán hirtelen aggodalom rezzent.
– Milyen istent idéznek most sámánjaitok? — horkantott fel, és
kardjához kapott. – Annyit mondok, ha rontást érzek, lehull a fejetek!
 A szenátorok arcán halálfélelem sápadtsága ömlött el. A vitéz kalmár
hangosan nevetett.
– Bolond vagy, te, vezér! – szólt magyarul, és széles mosollyal nézett a
bolgár nagyfejedelem gyanakvó arcába. – Hát ha nekünk olyan istenünk
volna, aki rontást küldhetné rátok, olyan dögvészt bocsátottak volna
hadatokra még Aquileia alatt, hogy a sírotok is szők lenne e földön... De
mit tehetünk, mikor a Nagysámántok ereje megvívhatatlan falakat dönt le.
A pusztai nagyfejedelmek ajkáról egyszerre harsant a nevetés.
A színészek menete megtorpant. Oresztész, aki Togrul és Zenki alán
bán között ült, felegyenesedett. Átpillantott Itil felé, aztán izgatottan
lekiáltott a megtorpant színészeknek:
– Játsszatok bátran, Dionüszosz Szabasziosz papjai! Íme, az irdatlan
hatalmú vendégek s maga Attila imperátor szívélyes jókedvvel biztat
titeket!
A színészek mozdulatain megkönnyebbülés látszott. Csoportjuk
szétvált. A tragédia cselekménye lassan hullámzott a porondon. Az egyik
görögösen arányos termető, aki államférfi jelmezt viselt, felemelte karját,
és odafordult, ahol Itil ült. Kezében díszes papirusztekercset tartott.
Kellemes, zengı hangja átszállóit a cirkusz elcsendesülı sokasága felett.
– Dicsıség neked, Attila imperátor, ki legyızted önmagád! íme, a
legfényesebb diadal ragyog fenséges homlokodon. – A megszokott
császárüdvözlı panegyris érdes, olykor szabálytalan verssorai átrezzentek
a sokaság felett. – Nem gyilkos barbárok rettegett fejedelme vagy már, de a
római Szent Birodalom imperátora! Nem Isten ostora, de Isten áldott
védıpajzsa!
A pusztai nagyfejedelmek arcáról egyszerre eltőnt a jókedv.
– Mit mond? – kérdezte illedelmesen, halkan Thonuzoba, akinek
halántékát hajítódárda súrolta, s kötéssel volt fedve sebe.
Oyma barna arcán gúny rezzent:
– Arról beszél, hogy nem Nagysámán most már Itil kán, de éppen
hogy: római császár.
Thonuzoba elkomorodott:
– Nem jól mondja ezt az a görög – mormogta maga elé. A költı szava
tovább zengett.
– Nem félti munkával szerzett javait a szorgalmas gazda. Nem hull égı
nyíl gabonát rejtı hombárokba! Nem hurcolja el erıs fiát, gyönyörő, ifjú
leányát a vad fosztogató, mert a te pajzsod oltalmaz minket, Attila
imperátor!
 A fejedelmek nyugtalanul megmozdultak. A mozgásuk
végighullámzott a pusztai törzsfık, vezérek, válogatott bajnokok során.
– Mit mond? – kérdezte újra Thonuzoba, és fintorogva húzogatta le
fülérıl a kötést, Oyma megfogta kezét.
– Ne feszegesd a sebet! Ebben a nagy melegben egy-kettı, aztán már
járhatják is a gyászkardtáncot a vitézeid – szólt szigorúan, aztán halkan
hozzátette: – Azt mondja, most már nem zsákmányolhatnak a vitézek, mert
hogy Itil kán védi ıket, mégpedig saját pajzsával.
Thonuzoba elvörösödött.
– Lemegyek! Leveszem azt a koszorút homlokáról, a fejével együtt –
horkantott fel.
Szava elveszett a sokaság üdvrivalgásában. A költı mélyen meghajolt.
Kiegyenesedett. Széttárta karjait:
– Dicsıség neked, Attila imperátor! Lelkedben immár a Krisztus hite
tündököl! Eljön az idı, s az új igazság betölti életed útját! Áldott légy, ó,
áldott, ki megláttad az Üdvözítı keresztjének ragyogását! Járj bátran az új
úton! Róma vár reád ujjongó örömmel! Ki más viheti Krisztus igéjét a
pogányok közé, a vad Keletre, mint te! Vérengzö párducként törtél reánk, s
íme, most Krisztus szelíd báránya leszel új birodalmadban!
Itil érezte, hogy minden megdermed körülötte. Arcán egyszerre
elömlött a sápadtság. A sokaságból ujjongó rivalgás harsant. Zúgó
hullámmá vált tízezrek ajkán. Ezer és ezer magasra emelt kézben tarka
kendık lebbentek. Itil lelkén most rezzent át Orkháb, Oyma, a sámánok,
vezérek tekintete. Felegyenesedett ültében.
– Égesd el e verset, költı! – szakadt tompán, fulladozó hangon meg-
megremegı, megfakult ajkán.
A cirkuszban egyszerre csend lett.
– Mit mondott? – szállott a tömegen a vibráló suttogás. Oyma
felegyenesedett. Kezét elırenyújtotta. Szemében sámáni tőz
lobogott.
– Égessétek el!
A némaságban a rettegés hővös fuvallata rezzent. A tömegen a
menekülés ösztönös hulláma csapott át. Itil érezte, hogy az új birodalom
lelkében csillogó képe elhalványul a tömeg felıl hirtelen feléje áramló
homályban. Oresztész életében elıször látta, hogy az elıd tekintete olyan
segítségkérıén szegezıdik reá, mint akkor régen, az aquileiai fogadóban,
mikor menekültként lovagolt a bizonytalanság, Ravenna felé. Hirtelen
felegyenesedett. Iskolázott rétor-hangja felzendült a csendben:
 – Íme, rómaiak, a legnemeslelkőbb fejedelem, Attilas rex tiszta szíve
elfordul a hízelgıktıl! A hízelgı' a szolgaság mérgével bénítja meg az
uralkodó isteni akaratot hordozó lelkét, s zsarnokságot szül! Örvendjetek!
Ujjongjatok! Milyen fenséges felháborodás! Mily tündöklı lelki tisztaság!
Ez az uralkodónk nem a ravasz udvaroncok, de az egyszerő, igazságot váró
nép szavára hallgat! Ujjongjatok! Ujjongjatok!
Egy pillanatig riadt figyelem vegyült a dermedt némaságba, aztán
megkönnyebbülten, de még mindig kísértı halálfélelemmel, engedelmesen
harsogott harmincezer ajakról.
– Ave! Ave! Attilas imperator!
– Ave! Ave! Attilas rex!
Aztán könyörgı követeléssel szállott a sírós kiáltás.
– Szabadítsd fel a foglyokat!
– Oldd fel új alattvalóid láncát!
A cirkusz megtelt fájdalmas, kérı kiáltozással. Itil érezte a pusztai
vezérek között feszülı nyugtalanságot, a sokaságból áradó várakozást.
Felegyenesedett, felemelte kezét:
– Igazság szerint cselekszem, rómaiak! – szólt hangosan, és hangja
most megremegett.
A sokaság egy pillanatra ismét elnémult, aztán tomboló, könnyes
örömmel ujjongott, rivallt, könyörgött, zajongott, kiáltozott.
– Dicsıség az igazságtevınek!
– Dicsıség neked, Legigazságosabb! Legnemeslelkőbb! Add visz-sza
elrabolt kincseinket!
A porondon szavaló költı lassan levette színészmaszkját. Sápadt arcán
zavar látszott. Teleszphorosz, aki a legalsó sorban ült, áthajolt a cirkusz
korlátján:
– Menj, Mamiles! Ne ingereld a Nagykirályt! Még máglyára vettet! Hát
azt hiszed, valóban római imperátort ünnepelsz?
A költı szabályos, szép latin arcán nem látszott félelem. Odalépett a
korláthoz.
– Én titeket védtelek. S szolgalelkőségem mesésebb önfeláldozás, mint
ama Decius Mus tette, ki a mélység tüzébe vetette magát, hogy örökké
ragyogjon a Capitolium fénye a földön. Mert ha egy mővész megalázza
lelkét, az istenek örök szikráját oltja el magában, s nem egyszerően a múló
életet veti a sors mérlegébe – szólt hevesen a kiáltozó felé.
Hangja elmerült az ünneplés rivalgásában. A cirkusz forrt, tombolt,
követelıdzött, hízelgett. A pusztai nagyfejedelmek hallgattak. Tudun avar
kagán hirtelen lassan felkelt, és szótlanul indult el a kijárathoz. A lejjebb
ülı tizenegy avar törzsfı egyszerre emelkedett fel ültébıl. Mögöttük
csillogó hullámmal áradt a háromszáznyolcvan nemzetségfı. Kibéd kazár
boksa megragadta a kagán kezét. Arca sápadt volt:
– Hová, hé?!
Az avar Nagyfejedelem elpillantott a boksa feje felett.
– Van nekem egy harapós kancám. Nem fogad el senkitıl szénát, csak
tılem... – és a hanyatló nap felé intett –, itt az etetés ideje. Nem haditanács
ez, hogy a végszót várjuk! – Lebiggyesztette fakó száját, és súlyos,
ötvözött aranydíszekkel zsúfolt Ajtony Köntöse halkan meg-megcsörrent,
ahogy lefelé indult a lépcsın a cirkusz kijáratához.

***

Aznap könnyő esı esett, és Mediolanum utcáin tolongó sokaság

ázottan, de rendületlen kíváncsisággal tolongott a város fıterén, a hun
nagyfejedelmek kápráztató pompában ragyogó csoportja nyomán.
Oresztész, aki mosolyogva lovagolt a Nagysámán mellett, a templom
kapujára mutatott.
– Itt e helyen aratta talán a legnagyobb politikai gyızelmét
uralkodótársad nagyapja, ama Theodosius, akit a keresztény
anyaszentegyház „Nagy”-nak nevez.
A hun fejedelmek úgy nézték a templom tárva álló, csodás véretekkel
ékes kapuját, mint a tapasztalt öreg farkasok a csapdát. Orkháb mosolyát
rejtve, csak azért, mert látta, hogy mindenki kíváncsi, de senki sem meri
kérdezni, nehogy tudatlannak tőnjék fel a többiek elıtt, megszólalt:
– Ama Nagy Theodosiust gondolod, Oresztész rétor, aki több római
polgárt öletett le Thesszalonikében, mint Itil kán Aquileiá-ban?
Oresztész bólintott.
– Igen. A legkeresztényebb cézárt, ki hatalmát nagy részben a
keresztény egyháznak köszönhette, s ezért természetesen úgy erısítette is,
mint saját uralma támaszát. Itt e helyen állott eléje Mediola-num püspöke,
Ambrosius, aki megtiltotta a Legszentségesebb Impe-rátornak, hogy e
templomba lépjen, míg bőnbánatot nem nyer az Egyháztól. Ezzel a
cselekedettel mérhetetlen népszerőséget szerzett magának. Theodosius még
értelmesebben cselekedett. Megcáfolha-tatlanul, mindenki elıtt láthatóan,
lenyőgözı és harsogó, keresztényi alázattal, bőnbánóan engedelmeskedett
az elutasításnak, s vezeklése által erısítette az egyház tekintélyét, tehát
saját hatalmának talapzatát. A kegyes hitregék költıi nem gyızik dicsérni
példamutató bőnbánatát s tündöklıén tiszta szívét.
 A téren zsúfolódó nép között várakozó moraj hullámzott. Itil
körülpillantott.
– Miért zajonganak? – kérdezte a mögötte lépkedı Medíolanum senatus
primusától.
Egy alacsony, egész fiatal fıpap széles, udvarias mozdulatot tett.
– Mediolanum a Birodalom egyik fıvárosa, sıt hosszú ideig Nyugat
egyetlen fıvárosa volt, mert közel fekszik a Rajna mentén és Pannoniában
mindig dúló harcok színhelyéhez, de ugyanakkor az Alpok
megmászhatatlan hegycsúcsai védik a váratlan támadásoktól.
Okos, ránctalan arcán látszott, hogy körülményesen, tapintatosan
kerülgeti a választ, aztán hirtelen vakmerıén kimondta: – A fıváros népe
várja, hogy te mint a birodalom egyik uralkodója, meglátogasd Istenünk
templomát... s nem zárkózol el hitünk igazságai elıtt.
Itil határozatlanul, lassan lovagolt egyre közelebb a templom
kapujához.
– A cézárok innen uralkodtak Pannónia felett? – kérdezte töprengve.
A tömeg önkéntelenül közelebb húzódott. Várakozó zaj hullámzott. A
hun népek nagyfejedelmei hátramaradtak. Itil körül már csak Oresztész,
Eudoxiosz, a mediolanumi szenátus néhány vezetıje és az eques-kalmárok
lépdeltek.
A téren elömlött a feszültség. Oresztész elmosolyodott. De arcán olyan
kifejezés volt, mint a varázslóé, aki nem tudja, sikerül-e megfékezni a
felszabadított szellemet.
– Vigyázz, uram, szállj le a lovadról, ha be akarsz menni a templomba.
Itil lehajtotta fejét.
– Mondd csak, püspök – fordult az alacsony, mozgékony, egészen fiatal
fıpap felé –, ha én bőnbánatot tartok Aquileia és a más városokban történt
tetteim miatt, e nép ezt is oly áhítattal szemlélné, mint ama Theodosius
bőnbánatát?
A fıpap éles, fekete szemében, mely hasonlított a Nagysámánéhoz,
fölényes mosoly rejtızött.
– Bőnbánatot csak az Anyaszentegyház híve tarthat, imperátor
– szólt halkan. – Ha kellı lelki felkészültség után felveszed a ke-
resztség szentségét, Istentıl ránk ruházott, elidegeníthetetlen és örök
jogunk van megbocsátani az elkövetett bőnöket... s akkor a mennyország
kapui megnyílnak elıtted.
Csend lett. Orkháb, aki hátrább maradt, de hallotta a püspök válaszát,
felvonta bozontos, ısz szemöldökét.
 – Jogod van? Ha igazán hordozod Istened akaratát, idézd most nekünk
e templom elıtt. Hogy mi, kik eszméljük a láthatatlant, látva lássuk általad
oly sokat dicsért hatalmát.
A püspök a tömeg felé fordította fejét.
– A mi Istenünk számtalan csodát tesz, s megjelenik azok elıtt, kik erre
méltóak lettek, de oly mérhetetlenül, lenyőgözıen hatalmas, hogy emberi
akarattal nem idézhetı.
Itil leszállóit lováról. Levette hármas koronás sámánsisakját, és lassú,
bizonytalan léptekkel indult a templom bejáratához. A téren hirtelen
viharzott fel az örömrivalgás. Itil megállóit. Arca sápadt, határozatlan volt.
– Te nem követsz? – fordult oda Theodemir keleti gót királyhoz, aki
legközelebb állott hozzá.
A hosszú, szıke fejedelem csontos, mindig halotthalvány arcán nyílt
gúny látszott.
– Én ama bölcs s a valóságot mindenkinél jobban hordozó Arius
püspök hite szerint vagyok keresztény – szólt hangosan, gıgösen.
Itil Oresztészhez fordult.
– És te?
– Én filozófus vagyok – hallatszott szokatlanul érdesen, hővösen.
– Ha bármilyen üdvös és erkölcsös tömegtétellel lefékezném
gondolatom végtelenbe törı röptét, jobban megtagadnám az Istent, mintha
felgyújtanám ez ısi, ragyogó templomát.
– S te, fıtáltos? – kérdezte inkább tekintettel, mint szóval Or-khábtól.
A fıtáltos öles alakja megmozdult:
– Én sok istent láttam. Olyanokat is, kiknek még nincs nevük, s csupán
a hatalmuk nyilvánul meg az emberek s a népek sorsában.
Miért fordulnék el oktalan idegenkedéssel éppen a keresztények
Istenétıl? – szólt hangosan, ünnepélyesen, és elıreindult.
Az alacsony, mozgékony, egész fiatal püspök hirtelen eléje nyújtotta
kezét. Mindig vidámnak, szívélyesnek látszó arca megváltozott.
– Varázsló! – kiáltotta hirtelen lobbanó indulattal. – Nem léphetsz be a
mi Istenünk megszentelt házába.
Orkháb büszkén kiegyenesedett. Láthatatlant látó, ifjú, szürke
szemében vidámság csillant:
– Ha ez az istened akarata, s megcselekszem, akkor is szentélyében
vagyok, ha nem lépek át e templom küszöbén. Mert minden istennek
egyetlen, maradandó, lerombolhatatlan szentélye van: az akarata.
Itil még mindig határozatlanul állott a küszöbnél.
 – Orkháb... – szólt halkan, szinte kérı hangon, úgyhogy a fı-táltos
szemében aggodalom csillant. – Szólj a testıreimnek, vezessék ide a
nemzetségem foglyait. Vegyék le róluk a láncot, s bocsássák el a nép
szeme láttára.
Elfordult, és belépett a templomba. A téren oly örömrivalgás vi-harzott,
hogy a templomhajó megtelt halk zúgással, mint kagyló a tenger hangjával.
Itil felvetette fejét. A templom roppant arányaiban titok lappangott.
„Igen... İ itt van. Ha oly akaratot kelthet az emberek lelkében, hogy azok
minden nyomorult önzésük, minden testet bénító bár-gyúságuk, minden
egymás ellen acsarkodó kutyakicsinyességük mellett ily roppant
oszlopokat, íveket emeltek tiszteletére... akkor az Isten, akit így idéztek
oszlopokkal, ívekkel, szépséggel, az Isten természetesen itt van. Miért
emeltetett volna palotát magának, ha nem lakik benne? – siklottak agyában
az egyszerő emberi, nem sámáni gondolatok. – Egy csikós gondolkodik
így, mint én most” – jutott eszébe, s egyszerre elfogta a bosszankodás, az
erıhiány, a tudatlanság eddig soha nem tapasztalt érzése. Elhúzódott a
mögötte tiszteletteljes távolságban haladó püspöktıl, és lassan odafordult
Oresz-tészhez, aki legyızve elıbbi tartózkodását, mellette haladt, tüntetı
érdeklıdéssel szemlélve a falfestményeket.
– Innen, Mediolanumból kormányzóm az új birodalmamat. Oresztész
arcán meglepetés és aggodalom rezzent.
– Ha Markianosz cézár is elismer társuralkodójának, megteheted. Itil a
templom aranyozott oltárát nézte, a tömör, súlyos isteni pompát, mely
betöltötte a kupolatároló magasságát.
– Menj, vezess küldöttséget hozzá – szólt csendesen.
Oresztész vállat vont:
– Míg nem vagy Honoria férje, római jog szerint csupán hódító lehetsz
Itália földjén. – Habozott, aztán gyorsan hozzátette: – Vigyázz, ha kósza
hírek helyett kétségtelenné lesz a rómaiak elıtt, hogy Valentinianus cézár
titkos megegyezést kötött veled, Aëtius hívei és a nép együtt ostromolja
meg az ifjú cézár aranypalotáját. Akkor a gyenge, egyedülálló
Valentinianus helyett oly hadvezér-császár vezeti ellened a légiókat, ki már
egyszer diadalmaskodott ellened Cata-launum síkján. A nép, a városok
elıkelıi persze üdvözölhetnek téged mint imperátort, de ne kívánj
Valentinianustól a megegyezésteket eláruló tetteket. Ha Bizáncban ez
bizonyossággá válik, Markianosz ellened fordul, mert nem hagyhatja, hogy
hatalmad Nyugaton megszilárduljon. – Hallgatta a térrıl felhangzó zúgást,
és hirtelen ıszinte áhítattal mondta: – Azt hiszem, most szabadították fel
nemzetséged foglyait.
 Itil hallotta, hogy a térrıl bezúduló ujjongás rejtelmes, zengı
dallamként száll a magasság félhomályában a templomtetı felé.
– Induljak vissza a Tiszatájra? Gyızzem le Markianoszt, és jöjjek ide
vissza hatalmam teljében? – kérdezte halkan, fontolgatva.
Oresztész érezte, hogy most ıszintén kezd beszélni:
– Ha a római püspök szavára s nem Aëtius légiói, Thorizmund páncélos
lovasai vagy éppen Markianosz hajóhada és serege elıtt fordulnánk vissza,
távozásunk nem lesz vereség, s népszerőséged Itáliában növekszik... mert
templomok százaiban mint az Egyház szavának engedelmeskedı uralkodót
ismer meg a nép.
Hallgattak. A súlyos, hővös csendben sámáni lélekkel felfogható
erıhullámok torlódtak. Itil sámántckintette! látta, mint ragyog át a
templom vastag falán a hajnalcsillag. Hirtelen oly vágyakozás fogta el a
Tiszánál hagyott asszonyai után, hogy elmosolyodott, és mélyen sóhajtott.
– Majd meglátom, mit csinálok. A római püspöknek könnyebb átkelni a
megáradt Padanusz folyón, mint nekem kétszázezernyi hadammal. Menj,
Oresztész, siess Bizáncba, vidd káprázatos ajándékod az öreg Markianosz
ifjú nejének. Én Róma ellen hívom a pusztai fejedelmeket... így a harcosok
elıtt elvetem a római barátság immár oly veszélyes, suttogó vádját, s
amikor ı'k, igen megokoltan, ellenállnak, a püspök szavára, a
nagyfejedelmek aggodalmának engedve visszafordulok a Tiszatájra. Ezzel
erısítem Valentinianus cézár hatalmát is, hiszen a püspök szava: az ı
kérése.
– Róma ellen! Róma ellen! – A megkönnyebbült kiáltás egyszerre
átzúgott az elcsendesedett táboron. A pusztai seregek, mint jóllakott,
meghunyászkodott ragadozók, lassan kúsztak az új gyülekezıhelyre, oda,
ahol a Rómába vezetı út kanyarodik délnek, a sok örvényt vetı,
homokszigetek mozaikjával arányló Adige gázlóihoz. Délrıl, a tenger
felıl, ahol már bizánci hajók kék Szent András-keresztes vitorlái merültek
fel a láthatáron, vihar jött. Üj erı öntött el mindent.
A villa átriumában a nagy, csillogó vízmedence közelében, de mégis a
triclinium-lakomaterem felvont függönyei mögött, két szék állott. A díszes,
régi székekben ketten ültek egymással szemben. A püspök okos, fekete
szemében enyhe zavar látszott. Már öregedı, de még szép itáliai férfi volt.
– Ha Róma ura akarsz lenni, Nagykirály, tisztelned kell Róma istenét.
Ha Anyaszentegyházunk hőséges híve leszel, sok minden megoldható, ami
most megoldhatatlannak tőnik – mondta, anélkül hogy egy pillanatra is
feltételezné, a másik nem érti meg ékes latin-ságát. Itil mohó, férfias száján
mosoly rezzent:
 – Hogyan kívánhatod, hogy én, aki százezrek szemével látható
csodákkal bizonyítottam be, hogy valóban az Égfia, az Égisten igaz
Sámánja vagyok, s megvívhatatlan falakat döntöttem le Keleten s
Nyugaton... hogy én szolgád legyek.
A püspök arca elkomorodott.
– Ne emlegesd csodáidat, Nagykirály! – szólt érdesen. – Csak egy Isten
van, a mi Istenünk, s csak ı tehet csodákat. Minden más szemfényvesztés
csupán, vagy ami még rosszabb, démoni erınek jó-akaratú igazakat
megtévesztı, iszonyú játéka, mely tüzes örvényként sodort téged az örök
kárhozatba.
Hallgattak. Itil látta, hogy az átrium tetınyílása felett széthúzódnak a
fellegek, és az esı tócsái, a medence zavarossá vált vize vakító villogásba
borul.
– Miért emlegeted az örök kárhozatot, püspök? – szólt halkan. – Oly
diadalt ajándékoztam neked, melyrıl évezredeken át dicséretet zengenek
majd írástudóid. Nevem gyızelmes hatalmadnak jele leend. – Hangja
nyugodt, vidám volt. – Szívesen áldozok a te istenednek is... de miért
akarod, hogy lerontsam minden más isten oltárát? Ez rettentı, véres
háborúhoz vezet, melyekben elvész a szeretet általad, azt hiszem,
legnagyobbra becsült kincse. De hogyan lehet beszélni szeretetrıl ott, ahol
örök kín a büntetés a bőnökért, s örök üdvösség a jutalom oly erényekért,
melyeknek értéke gyakran vitás?
A püspök úgy nézett maga elé, mintha nem hallotta volna kérdését.
– Hitünk sok szent titka hozzáférhetetlen a tájékozatlan elme számára,
még ha oly kiváló is – mondta végül. – Ha valóban tiszta szívvel szomj
úhozod az örök üdvösséget, akadnak oly szolgái a leg-dicsıségesebb,
örökkévaló, az Isten akaratát örök idıkig hordozó
Anyaszentegyházunknak, kik akár a vértanúság tündöklı koszorúját is
vállalják, csak hogy neked s népeidnek isten igéjét hirdessék.
Most Itil nézett maga elé úgy, mintha nem hallotta volna a másik
szavát:
– Ha támogatod Valentinianus császárt, és óvod, hogy Aëtius
népszerősége ne okozzon jóvátehetetlen zavarokat, akkor megfontolod
mindazt, ami erısíti Róma jövıjét. Jövı tavasszal elıször Mar-kianoszt
látogatom meg palotájában, Bizáncban, az elmaradt adóért, aztán Rómába
megyek vagy haddal, vagy nászmenetben, hogy megüljem a menyegzımet
Honoriával.
A püspök úgy tette össze kezét, mintha imádkozna.
 – Anyaszentegyházunk mindig a legbölcsebb s a legıszintébb
segítıszándék szerint cselekszik. S ha tetteit beavatatlanok kifogásolják, ez
a tettek mély értelmének egyik legszemléltetıbb bizonyítéka – szólt
halkan. – Hírek járnak, hogy több összeesküvés készül ellened. Az ariánus
eretnek germán fejedelmek, mint az Isten igazát lábbal tipró Theodemir, a
vad dáciai hegyek lakója, Ardarich, a gepidák ura... testırséged vezetıje, a
skir-hun Edekon és több más fejedelem lázadást szít, s életedre tör. Ha
ellenük küzdesz, óvakodj a vitától, lelket mérgezı tévtanaiktól. Ne felejtsd:
a pogányból sokkal könnyebben lehet jó keresztény, mint eretnekbıl, kinek
lelkét már megmérgezte a százféle bőnös, sok zsinat által elítélt tan.
Itil elmosolyodott:
– Tudok errıl, de vitézeim szilaj természetőek, s ha én hóhérbárddal
sújtanék le mindenkire, ki titokban ellenem élesíti kardját, s átkokat suttog
reám, bizony hóhér lennék, de nem fejedelem.
A püspök ismét oly arccal igazította meg a nyakán függı, rubinoktól
villogó, súlyos aranykeresztet, mintha nem hallotta volna szavát.
– Óvakodj a hun népek nagyfejedelmeinek összeesküvéseitıl, mely már
szinte nyíltan feni fegyverét ellened. Egyre többen emlegetik ama vitéz
bajnok nevét, ki megátalkodott, fertelmes, parázna
871
pogányságban él. Sújts le az összeesküvıkre is, minél hamarabb. Ne
felejtsd, nem lehetsz Róma ura addig, míg a pogányság ordas erejét meg
nem töröd. Lelked lehet tudatlan, de ha kardod istenünk ellenségeit
lesújtja, ez máris jámbor, dicsı tett. Új hun-római birodalmad nem lehet
szilárd addig, míg e pogány, gıgös nagyfejedelmek gáncsolják akaratodat.
Római menyegzıd felszítja a pogány varázslók dühét. Ezért pusztítsd el
ıket, mielıtt a keresztvíz alá hajtanád fejedet.
Itil bólintott. Sokáig hallgatott.
– Jóságod áhítatot kelt bennem – mondta végül, szinte lágyan –,
sohasem hittem, hogy így óvod életemet.
A püspök felvetette fejét.
– Miért ne lehetnél te a hun és germán, de akár a világ összes népeinek
ama Nagy Constantius oly áldott tetteit felülmúló meg-térítıje? A
keresztény hit terjesztésében a fegyver csupán üdvös félelemkeltés
eszköze. A pogányoknak, kik oly könnyen szánalomra méltó lelki
sötétségben élnek, elég egyetlen kardvillanás, a többi már az Egyház dolga.
– Arcán most aggodalom volt. Szemében nyugtalanság rejtızött. – Mégis
legjobban a filozófusoktól óvlak, mert ezek még az eretneknél is
veszedelmesebb ellenségei lelked üdvösségének, ök a harmadik, a
legveszedelmesebb, mert a leglát-hatatlanabb összeesküvés tettesei. De ık
indították el a germán királyok, sıt, a hun nagyfejedelmek összeesküvését
is. Óvlak Oresz-tész filozófustól, mert cézári hatalomra tör régóta. Óvakodj
Te-leszphorosz Phokász nevő görögtıl, ki hadvezérnek mondja magát, de
csak ártalmas gondolatokat terjesztı filozófus, akár a másik... Óvakodj egy
Eudoxiosz nevő orvostól, aki látszólag a te hasznos követed, valójában
azonban hitetlen, istentelen, hiú kalandor.
Elhallgatott. Egyenes, nyílt pillantással nézte a hun királyt.
– Rájuk sújts le elıször. Eudoxiosz meg akar mérgezni, s ezért elıre
jutalmat kért s kapott Valentinianus császár hőséges zsoldosvezérétıl,
Rekimertıl, ki híres értelmérıl, bár egyébként ariánus eretnek.
Itil lehajtotta fejét...
– Mindezeket igen régóta tudom, de... szavakért nem lehet oly
nagyszerő harcosokat vagy egyébként hasznos embereket kivégezni, hiszen
mindnyájuk mögött hatalmas fegyvertársak húzódnak meg, s ha kiirtanám
az egyik csoportot, a másik annál nagyobb hatalomra jutna, annál
veszélyesebb lenne. Ha mindezeket megbüntetném,
872
egyedül maradnék, s gyenge lennék esetleg egy ismeretlen ellenség
ellen.
A püspök felkelt. Alakja könnyedén, fiatalosan mozdult. Ahogy
vigasztalást kifejezı mozdulattal elırenyújtotta kezét, ujjai szinte érintették
a Nagysámán homlokát.
– A mi Istenünk megoltalmazza a gyengéket, és megvigasztalja az
egyedülállókat. Légy tetteidben szelíd. S lelkedben csak egy érzés
lobogjon, az anyaszentegyház szolgálata. Ha ezt elérted, a többi vágyad
mind teljesül. Cselekedj... mert ha nem, az összeesküvık cselekszenek. S
ha tetteiddel bizonyítottad készségedet a térítés munkájára, jöjj! Róma vár
reád!
A szomszédos terembıl hangos vita csapott fel. Fegyver csörrent. Az
átrium bejáratánál az öreg Léi alakja tőnt fel.
– A bizánci sereg és hajóhad az illír tengerpart mentén vonul Itália felé
– szólt gyorsan, hangosan, láthatóan nem törıÜve a püspök jelenlétével. –
Tudun avar kagán lovasezredeivel és szekereivel északnak indult, mert
attól tart, hogy Markianosz szökevény hun íjászai megrohanják a szekereit
Aquileia után, a keleti hegyek elıtt.
A püspök váratlanul felemelte kezét. Közelebb hajolt.
– Vigyázz, ne bízz senkiben – mondta halkan. Itil bólintott. Aztán az
öreg Léi vállára ütött.
 – Hallod-e, nagyvezér, hogy nem ontottátok vérét annak, aki
engedetlenül távozott, de még seregestül!?
Léi nyugtalanul vonogatta vállát. Látszott, habozik, kimondja-e, ami ott
feszül a szívében már hosszú idı óta. Éles, fekete szemében egy pillanatra
megdöbbenés csillant.
– Nem sokat ér, te, Nagysámán, ha leveszed a fejét. Nem jól uralkodsz,
te, elıd... Meglásd, otthagynak téged nemcsak az avarok, de a kazárok meg
bolgárok is. Mert ugye, ha összegyőlnek az avar törzsfık meg a többiek,
mit szólhat nekik Tudun kagán? Hogy számol el lóval, emberrel? Kibéd
boksa meg Zabergán bolgár cár ellen már két összeesküvés volt. De hát
csoda? Egy szó, mint száz, hull a jószág, mert egymás hegyén-hátán
zsúfolódik a nyáj, a ménes, a gulya. Jön a tél. Széna alig van. Mert ki
kaszáljon, mikor ellovagolt mindenki semmiért, oszt üres kézzel is jön
vissza? Te meg itt a római császársággal veszıdsz. Hát ha az én
nemzetségem méneseiben abból a tizenhétezer gyönyörő lovamból a fele
elhull, akkor mit gondolsz, mit csinálnak velem a törzsfık a győlésen?
Mert ha szentül kukorékolnék, mint a megszállott, hogy úgy gyıztem, így
gyıztem,
873
ık meg csak azt vágják a fejemhez: „Hát a lovakkal mi van?” Hát látod,
azért nem vétettem le a fejét, aki a jószágát odébbhajtatta.
Itil szótlanul ment mellette. Lecsatolta válláról a súlyos, díszes
tigrisbırt, melyet nagysámáni rangját jelezve vett fel vendége tiszteletére.
– Most mit csináljak? – kérdezte zavartan. – Hogy vegyem le a
fejeteket?
Léi mozdulatlanul állott elıtte.
– Ne szólj errıl, elıd, mert ha a fejedelmek megtudják, hogy neked
valaki elmondta a dolgot, meg sereggel akarnál menni az avarok után,
akkor ijedtében mindenki fegyverhez kap.
Itil félrehajtott fejjel nézte a lekapcsolt tigrisbırt.
– Te is? – kérdezte halkan. Léi arca merev volt.
– Én is... – szólt egészen halkan, érdesen. Sokáig csend volt, Itil
sóhajtott.
– Hát itt, idegen földön, idegenek szeme elıtt ne marakodjunk, mert
majd kifordítják a szekereinket az út szélére – mondta nyugodtan.
Léi arcán megkönnyebbülés ömlött el.
– Ezért mondom, kerüljünk északra, a hegyek közé. Harminc nap
múlva Tiszatájon lehetünk.
 Újra fojtott, hővös csend lett, de ebben a csendben mégis megcsendült a
lelkekben valami régi-régi dallam.
Itil most nem Nagysámán volt, nem is hadvezér vagy Nagykirály, csak
egy a pásztorok közül, aki recsegı szitkok záporát röpítve a másik felé, teli
szájjal vitázik ménesrıl, nyájról, gulyáról, ezerféle, csak pásztorésszel
felmérhetı fontosságú dologról, melyek mosolyt keltıén
jelentékteleneknek tőnhettek mindenkinek, aki nem vágtatott jeges
orkánban a ménes után, nem telelt a nyájjal, nem hallotta az éhes gulya
bıgését dermesztı téli éjszakákon, mikor hat-hét hónapra mindent elborít a
hó fehér, halálos tengere.
– Kanyarítsd északra a hadat, nagyvezér! Nem hallottam semmit! –
vetette oda. Kiment. Lovára pattant. Szokása ellenére maga mellé intette a
magyar testıreit. Elırevágtatott, oda, ahol Nyék, Megyer s a többi, Léi
vezér nemzetsége alá tartozó törzsek szekerei húzódtak az itt-ott ligetekkel
benıtt síkon. Szívében sajgott a búcsú, de néha fellobbant valami
határtalan megkönnyebbülés. „Mi mindent akar tılem Róma püspöke?
Hagyjam ott asszonyaimat? Hát elhagytam
874
volna. Hazudtam volna ennek, annak, de persze legtöbbet
önmagámnak... De hát ember, az olyan, aki önmagának hazudik?”
A testırök egyre gyorsabban, sőrőbben zárták a kört körülötte.
Ezüstpajzsaik csillogtak a lehanyatló nap sugaraiban. Balra, a síkon,
hirtelen széles, láthatárig nyúló ırlánc húzódott. Itil innen látta a kazár
kopjások apró, aranyos zászlóit a kopjarudak végén. Az ır-láncon túl füst
gomolygott. „Kibéd boksa lovasai rabolnak... Persze, útban hazafelé, még
feldobják a szekereikre ezt-azt... Ha észreveszem, s hagyom, akkor
gyengének vélnek, s talán holnap kitör a lázadás... és visszazúdul a
Tiszatájról, akinek évek óta kevés a legelıje, a nagy, keleti pusztákra, a
dáciai hegyeken túlra. Ha nem veszem észre, nem kell kockáztatnom a
huzakodást idegen földön...
– Te hadnagy – fordult a testırparancsnokhoz –, erre egyenesen, nyugat
felé, hol portyáznak a bizánciak szökevény hun lovasai?
A hadnagy gondolkozott.
– Arról nem jöt hír, hogy idáig értek volna, csak úgy tíz nap múlva
majd erre kódorognak... fölszedni a csontokat.
Itil elmosolyodott:
– Nagyon jól megrágott csontok lesznek azok... Hanem hallod-e, koma,
gyerünk csak a Tiszához. Ez a sok semmi kócvitéz cipelje csak a ringy-
rongyát a hegyeken át! Én megyek erre. Van nekem elég kopjásom a tiszai
hadmezın, hogy aztán eléjük kanyarít-sam az ırláncot. Igaz?
Mindenki nevetett, mosolygott, ficánkolt.
– Tíz nap alatt a Tiszánál leszünk!
– Hét nap is elég Lúdvárig!
– Öt nap is sok Mártélyig!
– Rajta, csikós! Tilosban a ménes!
A lovasok versenyt vágtatva, nagyokat rikoltva zúdultak elıre. Itil
ráhajolt az óriás, éjsörényő, koromfekete lova nyakára. Úgy hajszolta,
hogy a testırök csapata üstököscsóvaként nyúlt el mögötte.
A láthatár szélén felkéklettek a hegyek, melyeken túl világszép
asszonyok várták a Nagysámánt, ott, a Tisza-parti fapalotában. Nádasok
zizegtek ismerıs varázsdalt. Tárult az eget hordozó puszta.
Itil úgy érezte, roppant teher szakad le válláról, és tomboló
türelmetlenséggel hajszolta csatakos lovát.

***

... A tutajpalota aranyozott, faragott díszein a tiszai alkony derengett. A

hetven apró, ezüstözött tetejő, kicsiny torony izzott, mint ércesen merev
varázsláng.
Rika, kerek, barna arcán kíváncsiság volt:
– Hát hogy nem lettél római császár? – kérdezte a Nyék-törzs
tájszólásán, hogy a többiek, akik a sámánnemzetség Mayar-Megyer
nyelvét értették, ne nevessenek a kérdésen. Itil férfiasán suta mozdulattal
igazította háta alatt a párnákat. Arca sápadt, nyugodt volt. Sámánszemében
nem gomolyogtak birodalmakat torlasztó, titáni álmok. Nem rejtızött
fáradtság, csak az élık életét s a holtak eszmé-lését egyszerre birtokló
Szellemfejedelem könnyő közönye.
– Hát úgy, hogy elegem lett belıle.
Enikı, akinek lányosán vékony teste ott imbolygott a tutaj szélén, és
hosszú, leheletkönnyő alkonyárnyékot vetett a tömör, mozdulatlan vízre,
megrázta vaskos, féktelen, sötét hajfürtjeit.
– Mibıl, te?!
Itil sőrő szemöldöke megmozdult.
– Hát csak abból, ahogy lovagolt a had, égetett, pusztított ott mindent.
Persze, aztán arra, aki kitépné agyaruk közül a zsákmányt, mindenki
rátámad... mint az eb a gazdájára, ha el akarja tıle venni azt a nagy csontot.
– Halkan, gyorsan beszélt.
 A Tisza piciny hullámain apró fények cikáztak. A túlsó parton madarak
cserregtek. Minden csendes, lágy, vidám volt. Az égen úgy hevertek a
bíborban parázsló fellegek, mint ı itt, fáradság nélkül, könnyő vidámsággal
a lelkében. Tudta, hogy a csillagok már ott rejtıznek a magasban, az
alkony bíborfüggönye mögött, s úgy érezte, titkot tud.
Mikholt csodásán üde bırő, bronzbarna teste hozzásimult. Nagy,
éjfényő szemében sötétrıten tükrözıdött az alkony.
– Hírek jöttek Turánból, Keletrıl, azt mondják, ez év ıszén nagy
árokszállásokat vernek a Volga mentén a kazár törzsek, nagy
zsákmányuknak. Visszavárják Kibéd boksa hadi népét innen, Nyugatról.
Negyvenezer harcos lovainak kaszálnak szénát.
Thusnelda napfényhaja, susogó, ércesen villódzó árként zizegett a férfi
felé. Hosszú hattyúszárnykarjai átfonódtak Itil nyakán. Bíborajka, mint
piros virágszirom, rebbent a Nagysámán fülcimpája körül.
– Vigyázz! Ardarich favárakat emeltet a dáciai hegyekben. Theodemir
és a skir Edekon, kinek hőségét te oly nagyra értékeled, oda húzódnak
népeikkel íjászaid elıl.
Krimhilda tőzhajának minden fürtje úgy mozdult meg, hogy a kék
selyempárnák olyanok lettek, mint ércesen kígyózó lángokat hordozó
urnák. Zöldesszürke szemében aggodalom rezzent.
– A dunai átkelıhelyek burgund ırségéhez keleti népek fejedel876
mei járnak, s kincseket ígérnek, ha átengedik szekereiket, kelet felé, a
pannoniai dombokról. Itt, a palotában, a burgund híveid között messzi
Északról jött jósok halálodat jósolják.
Enikı úgy iebbent feléjük, mint karcsún vibráló szkíta penge.
– A Nagysámán szellemek ura, „Dzsingiz kán”, s az ı jövıjét nem
tudhatja a legigazabb jós sem, mert halálának idejét az istenek sem ismerik
– szólt halkan, aztán hangosan, haragosan hozzátette –... de az már valóban
veszély, hogy Tudun kagán ellen fordultak a törzsfık a törzsek győlésén.
Azt mondják, vezesse a kagán a nagy keleti pusztákra a népét, vagy ha az
idén is itt maradnak, mutassanak be fejedelemáldozatot a Kardistennek,
kérve a nép védıszellemeit, óvják az éhezı nyájakat, a sovány gulyákat, a
körbehajtott méneseket...
Itil hallgatott. Asszonyai közelléte gyújtott, hívott. Úgy érezte, a
szépség, az ifjúság csillogó varázsörvényébe emelkedik. Elmosolyodott. A
Tisza nyugatra elkanyarodó tükrén, a lenyugvó nap felett Eiréné-csillag
sziporkázott. Hirtelen látta, mint merül föl elıtte Ho-noria halvány,
hosszúkás és mégis megváltozott, megbámult arca. Az asszony sötétszürke
szemében a Legszilajabb, Legmeztelenebb Istennı” papnıjének aranyos
bolygótüze csillant. Hamvasbarna hajában a fejek könnyő aranyabroncsán
hét opálgamma derengett. Szabálytalan, üde ajkán a mindig ifjú
mainádmosoly volt.
– Oresztész mondta, ha elveszel engem, úgy, ahogy Valentinianus
cézárral megegyeztél, ellened fordulnak a pusztai nagyfejedelmek, félnek,
hogy túllépsz rajtuk, mint ahogy a germán királyokon túlléptél a keleti
nagy hódítások után. – Halkan, latinul beszélt.
– Nincs veszély, ha nem győjtik össze a törzseiket. Te Honoria vagy a
latinok számára, de a neved gót nyelven Hilda, és a mi magyar nyelvünkön
Ildikó. Ha kihirdetik a garabonciások a nagy lakodalmat minden nép
nyelvén, kikiáltják a nevedet a tábortüzek mellett Rajnától az Altaj
hegyeiig. így csak a fejedelmek tudják majd, ki az, aki a jobbomon ül.
Ezeket pedig féken tartja a magyar testırségem. Ki tudja, ki vagy? Titok
vagy...
Mindnyájan hallgattak. Enikı nagy, sötét szemében átvillant a zavar.
– S ha római imperátor leszel? Itil körülpillantott.
– Ez csak a kezdet... Ama Alcxandrosz egyszerre volt Irán és Anirán
Nagykirálya s görög városok polgára is. Én úgy leszek római császár,
ahogy én akarom. Segítek Valentinianusnak legyızni Aëtiust, aztán
Markianoszt, aki bitorló, hiszen nem a Nagy Theodo-sisus családjából
való. Valentinianus, aki a leggyengébb, lesz a Két Római Birodalom ura.
Én leszek mellette a társuralkodó. – Halkan nevetett. Érezte, mint múlik a
városok utcáin leikébe lopódzott fáradtság. A súlytalanság különös érzése
fogta el.
A szavak elfogytak. Nász lobbant. Forró örvény kavargott. Úgy érezte,
minden szent révületben tomboló szeretıje teste lépcsı a magasba, az
eddig el nem ért erıfokozatok birtoklásához.
... Mars rıt pajzsa közeledett... Egyre halványabban derengett, és egyre
nagyobb lett. Lényege akaratrezgése forgószélként sodorta a feltört keretek
erıit a Rıtfényő Bolygó szellemszférájára. Egyszerre látta a Mélység
Városának mesterséges napfénybe borult utcáit, a lelket hordozó titáni
gépek új világrészeket építı seregét. A Mélység Városának cirkuszszerő
tanácstermében békésen sziporkázó akaratörvényekként emelkedtek a
Kozmosz meghódításáért küzdı titánok jelenlétjelei.
– Lényed immár csak pusztítaná a Föld szellembirodalmait... de nézd, a
feltört keretekbıl oly irgalmatlanul felszabadított erıt más zsákmányolja –
szállott az akaratrezgés.
Itil látta a városmáglyákat, melyek sebekként vöröslöttek a Föld
szellemszféráján, és a felszabaduló erık nem a Mars szellemszférája felé
áradtak, hanem eltőntek a Tér végtelenjébıl felmerülı, új, ismeretlen
szellembirodalom egyre közelebb hullámzó özönében, mint folyók a
tengerben. Eszméletsíkján teljes fenségével a legszilajabb istennı, a
mámort adó szépség, a nászra hívó asszonyiság gondolatgyújtó, titáni
tettekre hívó pompájában merült fel a Varászszeretı.
– Rettentı vereség volt az életed... Fenséges, titáni kudarc.
– Hosszú pillás, rejtelmes, változó fényő szemében szánalom volt.
– Jöjj. A Térbıl új vándor szellemnép közeleg.

***

Tízezer menyegzıi máglya lobog a nagy körtöltésen, és Itil szállása

tizenkilenc szigetén. A Susán dombján nyolc tőzoszlop emelkedik, jelezve
az uralmat a nyolc világtáj felett. Hét fehér lovat áldoz a nagy pusztai
Tizennégy Nép Nagysámánja. Hétszáztíz sámándomb morajlik. Fent, az
égbolton nagy, rıt üstökös lebeg, mint Viharisten gyızelemre kivont
kardja a Mars sziporkázó varázsrubinja és az Eiréné-csillag venusi
pompájában sugárzó, kozmikus kék gyémántjai között. Nem lendülnek a
martell-pörölyök Mártély kardkovácsoló mőhelyeiben, ökröket sütı tüzek
körül tolong a messzi Nyugatról hozott kovácsnép. A lúdvári kikötı'
jegenyéi alatt ötvenkét nép hétezer-nyolcszázkilenc legszebb leánya, ifjú
asszonya járja a menyegzıi táncot. Kürtök, sípok, ezüst csengıfüzérek
dionüszoszi dallama pen-dül.
Ezer csónak siklik virágokkal bontva a Tisza tizennyolc összefonódó
ágán. A nagyfejedelmi palota elıtt, a Nagy Vásárhelyen harmincháromezer
válogatott vitéz ül a végtelenbe nyúló asztalok mellett. Középen aranyozott
gúlaként emelkedik a vendégek, királyok, fejedelmek, törzsfık,
hadvezérek, híres hısök hétemeletes menyegzıi emelvénye. Minden
emelet két ember magas, ezüstlapokkal, oldalt aranylemezekkel fedett
falain a Nagy Anyaország,,MU”-jele. Fent, a hetedik teraszon kápráztató
ékszereket villogtatva, selymekkel borítva, arannyal ékesen a
legmámortadóbb hét ágyas ül. Közöttük négyszázhúsz hajnalfényő
gyémánttal borított, kettıs arany kerevet-trónuson, mely Irán és Anirán
Nagykirálya oroszlántrónusának mása, Itil és Honoria hever. Az emelet
teraszos sarkán égı óriás rézurnák aranyfényő lángja mereven, ércesen
emelkedik. A gúlára felvezetı lépcsıkön szolgák serege árad az emelet-
teraszokon álló asztalokhoz.
– Sok boldogságot! Áldást! Ááááldááástü – zúg újra meg újra a
vendégek ajkán.
 A kiáltás emeletrıl emeletre erısödik, viharzik, és a fent, Itil körül ülı
Enikı, Krímhilda, Mikholt, Thusnelda, Rika ajkán is felcsendül a kiáltás.
– Áldás! Áldás!
Harmincháromezer hıs kezében emelkedik a teli serleg. Magasra
lobbannak a tüzek a körtöltésen, a sátor-, szekér-, tutaj-, csónakváros
utcáin és a tiszai füzesekben egészen a Maros torkolatáig visszhangként
rivall az áldás.

***

A Szent Holdtölte roppant, opálos fényő holdkoronája lebeg a síkság

felett, és vibráló ezüstlángokká válnak a füzesek. A folyóágak kékezüst
vizén ezer és ezer csónak lebeg. Pannon fuvola siratja a szüzek vidám
bánatát. Pásztortilinkó hívja nászra a menyasszonyt. Pusztai sípon a
férfidiadal ujjong.
Hetedik napja zeng, zúg, pendül, zihál, rikolt, táncol a menyegzı.
Sámánok hetvenkét varázslángja lobog a Nászgúla körül. Szédült táncban
kavarog a Hét Szeretı. Bíborruhás alakjuk úgy cikázik a trónus körül, mint
Astarte hét aranyfényő lángja. Háromszáz feleség ünnepli a Férfi mámort
adó diadalát. Kétezer ágyas lebegteti ruháját, és tízezer rabnı penget
serleget, húrt vagy rézkorongot a nász879
gúla hét lépcsıteraszán. Hulló ruhák susognak. Bomlik a dús haj.
Türelmetlen karok tépik a feszülı övet. Ezer meg ezer karcsú bokás láb
dobban a hét terasz padlójának hővös ezüstlapjain. Imbolyog az egyre
féktelenebbül kígyózó test tükörképe a falak aranyborításán. Minden
asszony szemében forró köd gomolyog. Hívó kiáltások ezre zeng. Vibrálva
nyúlnak a remegı karok. Láz örvénylik az egyre fedetlenebbül kígyózó
asszonytesteken...
Itil érezte, mint tisztul meg a kozmikus nász által, és valahányszor egy-
egy ágyasa a Szent Téboly ırjöngı', zengı kiáltásával alélt el, az
ezüstpadlón kicsiny pára lebbent, s a férfitest ismét bolygótú'zzé válva
röppent fel a Nászgúla tetejére.
Érezte, mint válik tiszta akaratrezgéssé. Áttört a síkokon, a
minıségeken, a fogalmakon, a fokozatokon...
Úgy fedte fel kitörésre a megszemélyesülés börtönébıl titáni lényét,
mint rab a szabadságot.
... A táruló térben a Hajnalcsillag Asszonya kozmikus lénye lebegett.
– Jöjj! – szállott az akaratrezgése.
 A földrıl felemelkedı férfinak a Nászáldozat csodájában megtisztult,
titáni lényében Eiréné örök mosolya csillogott...

***

Oyma és Orkháb a Dobogó-kı tetején lobogó sámántőznél ülve

figyelték láthatatlant látó tekintettel a messzi-messzi tiszai rétet.
A messzeségben a szellemparipák csak nekik hallható dobogása
rezdült.
A sámántőz lángja fényes fehérré vált. A Nászgúla tetején, a tró-
nuskereveten heverı Itil mozdulatlan, nyugodt, vidám arca most merült fel
elıttük. Oyma felkelt. Karjait széttárta.
– A Nagysámán halott!! – zengett ajkáról a kiáltás. Orkháb komoran,
nyugodtan tagadólag intett fejével.
– Nem... Nézd lényét! – Hatalmas karjával az égboltra mutatott, ahol
örvény viharzott kékesfehéren lobbanó üstökösként a kozmikus csataterek
felé...
Körös-körül elnémultak a sámándobok. A dobverık le-lecsaptak. De a
hétszáztíz varázsdob hallgatott. Aztán elıször halkan, egészen halkan
zendült fel a gyászütem...

***

A hanyatló hold elé felleg siklott. A harmincháromezer hıs a Nászgúla

felé tekintett, mely lassan merült fel a hetvenhét sámántú'z elhalványuló
lángfüggönye mögül. A sátorszekerek városa felett a
hétnapos menyegzı után csend terjengett. Togrul, aki úgy figyelt a
nászpiramis felé, mint a zsákmányra lesı tigris, felegyenesedett.
– Most... – mordult fel mély, horkanó hangon. Theodemir és Ardarich,
akik hét-hét törzsfı és válogatott bajvívó élén várakoztak szavára,
egyszerre indultak utána. A csontos, hosszú, szıke gót király lassan vette le
az övláncról a súlyos, egyenes spatha-pallost. A medvetermető gepida
fejedelem vállára vetette a szálfadöntı sze-kercéjét.
Togrul hátra sem nézve elindult. Véges-végig a lakoma utáni álmot
alvók felett szállott a suttogás:
– Elindultak...
Tudun avar kagán felegyenesedett. Hét napig alig ivott, várva a
cselekvést.
 – Menjünk... akárhogy fordul a dolog, ott kell lenni – intett Kibéd kazár
boksa.
A két öreg pusztai Nagyfejedelem a józanok biztonságával lépdelt az
ezer meg ezer részeg alvó között. Mögöttük a kazár és avar hadak hetven
válogatott bajvívója és a leghatalmasabb törzsek vezérei haladtak. Ott, ahol
a meghívott római és görög elıkelıségek, követek csoportja mulatott,
egyszerre hárman váltak ki a még mindig kehelyt csengetı, vidáman
zajongó vendégek csoportjából.
Oresztész arca komor volt. Eudoxiosz szemében, a kísérletezı tudós
kíváncsisága rejtızött. Teleszphorosz Phokász, aki az orvos után indult,
hővös érdeklıdéssel kérdezte:
– A hús is mérgezett volt, vagy csak a bor?
– Sem a hús, sem a bor – legyintett Eudoxiosz –, csak azért írtam így
Aëtiusnak, mert szeretném, ha jó barátom és szövetségesem lenne. Ez
indokolt. Ha az összeesküvık terve sikerül, Aëtius nagyobbat gyız, mint
Catalaunumnál: övé a birodalom.
Oresztész bólintott.
– Igen... így Valentinianus egyedül marad. Aëtiusnak pedig két
szövetségese lesz: Thorizmund, aki rajong a nagy hadvezérért, s
Markianosz.
Teleszphorosz Phokász tagadólag intett:
– Markianosz nem, mert ha a hun veszély elmúlik, ı nem támogatja
Aetiust, hiszen versenytársat lát benne. Siessünk. Bármi történik, okos
szavunk egyszerre védi Rómát és Bizáncot!
Távolabb, ahol Léi nagyvezér sátorpalotája elıtt Törtei kun kende,
Thonuzoba besenyı beké és Zabergán bolgár cár várakoztak ki881
vont karddal, mozgás támadt. Léi könnyedén megsuhogtatta könnyő,
borotvaéles szkíta kardját.
– A Nagykán szeme láttára kaszaboljuk le az összeesküvıket –szólt
rekedten –, de nem tőzzük ki fejüket a sátraink elé. Itil római imperátor...
Ott arra ez nem szokás.
Thonuzoba bólintott.
– Nem, nem... de azért úgy kell kitenni a holttestüket, vérbe borulva,
mert jó, ha az látja, akinek okulás.
– Gyerünk – intett a nagyvezér.
A négy csapat szinte egyszerre emelkedett a Nászgúla négy oldalán
felvezetı, széles lépcsın...
A tigrisölı roppant alakja feltornyosult a trónuskerevet mellett.
 – Ébredj, Nagykán! Nem ölünk alvót! – harsant a hangja. Léi, aki a
másik csoport élén törtetett a lépcsın, élesen kiáltotta:
– Ébredj, Nagykán! Gyilkosok! Gyilkosok!
Tudun és Kibéd egyszerre léptek ki a gúlán feltörı hetven avar és kazár
bajvívó csapatából.
– Ébredj, Nagykán! Határozz! Engedd vissza népeinket a nagy
pusztákra, és melletted rántunk kardot ez éjszakán! – hullott érdesen a
kiáltás.
A trónuskerevet mellett hirtelen merült fel Oresztész fehér ruhás alakja.
– Ébredj, Attilász imperátor! – kiáltott görögül, aztán a trónuskerevet
körül kivont karddal megtorpanó csoportok felé intett. –Vigyázzatok,
fejedelmek! Harcoltatok Catalaunumnál! Látva láttátok, ki Róma nevével
gyız, kétszeresen diadalmaskodik, ki Róma helyeslése nélkül cselekszik,
félig máris vesztett!
Mély csend támadt. Hővös, küzdelem elıtti csend. Togrul lassan
elıVehajolt. Tigris karmolta arcáról lassan tőnt el a szilaj elszántság. Szája
ámulattal nyílt ki. Szemében oly rettegés volt, mintha nem is az ı
fenevadölı karja tartotta volna a neki kovácsolt szkíta kardot.
Mindenki mindent megértett. Hővös lélekkel, dermedten álltak.
Egyetlen szó sem röppent. S az alvók mégis egyszerre felébredtek ettıl a
hideg fuvallattól. A vezérek tekintete el-elhomályosodva sze-gezıdött a
Nagysámán mozdulatlan testére.
Tudun, aki a legöregebb volt, felemelte kezét:
– Hívjátok a sámánokat! Temessünk, gyászoljunk! Szabadok lettünk...
s elhagyottak.
Mindenki hallgatott. A hővös némaságtól egyszerre kijózanodó
menyegzıi vendégek százezres sokasága felett cserregve röppent né882
hány harmatos szárnyú madár a távoli füzesek felé. Itil barna arcán a
nász utáni halál sápadtsága terjengett, és talán ezért még fiatalabb-nak
látszott. Hatalmas karjait szétvetette. Lehunyt szemében nem rejtıztek
álmok.
Valahol, messze-messzi, réti farkas üvöltött.
Mindnyájan összerezzentek...

***

A roppant sír fekete völgyként ott tárult a Nagy Vásárhely réttel borított
szigetének szélén, a Tiszának a körtöltés vára felé elkanyarodó két
mellékága között, és a beáradó víz fakó árja széles tóként borította be a
Nagysámán jelképes, hármas koporsóját. A nagyfejedelmek a sír fölé
boruló tavat a folyó kettıs medrétıl elválasztó, most már átszakított, töltés
tetején, a pusztai harcosoknál szokatlan módon ereszkedtek fél térdre. A
sisakos fejek lehajlottak. Csak Or-kháb öles alakja tornyosult
mozdulatlanul. Hatalmas karjait felemelte. Hangja ércesen szállott a
siralomvölgybe betóduló víz zúgásá-ban.
– Itt, a Holt tavának partján fogadjuk meg, hogy megırizzük Itil Elıd
birodalmát, nem törünk egymásra, nem ontunk testvérvért, nem hallgatunk
a gonosz szóra.
A Nagy Vásárhely rétjét, a Hadmezı három Tiszaággal három-felıl
szegélyezett csíkját a láthatárig elborító milliós tömeg felett fel-morajlott a
fogadkozás:
– Úgy legyen! Ne hulljon a pusztai népek testvérvére! – Száz és száz
kard villant. Orkháb lassan fordult az ötvenkét nép fejedelmeinek csoportja
felé:
– Ifjak és tapasztalatlanok Itil Elıd fiai! Ti pedig a seregek százszor
gyızött vezérei vagytok. Uralkodjék Itil hatvan fia közül három: Ellák,
Dengezich, írnák... együtt az osztatlan birodalmon, s ne emeljen senki
egyet közülük pajzsra a három közül. Ne szítsa köztük a viszályt
okoskodó, gonosz szóval.
A milliós sokaságon újra helyeslés zúgott. Onnan, ahol a visszatért
szökevény nemzetségfık állottak, hirtelen erıs, nagy homlokú vitéz
bukkant ki a többiek válán.
– Vesszen, aki viszályt támaszt! – harsant a hangja. – Vesszen, aki
haragot szít a népek között! Vesszen, aki gonoszul élt testvérrel, saját
nemzetségéért, rokonságáért őzte idegenbe a másikat!
Hirtelen csend támadt. Az öreg Léi kiegyenesedett, lassan elırelépett.
Hangjában komor elszántság csendült.
883
– Amit tettem, megtettem! Ne onnan messzirıl kiabáljon, akinek baja
van velem, de éppen hogy álljon elém. Ide, elém...
A végeláthatatlan sokaságon mormogás hullámzott. Oresztész, aki a
kuturgur törzsfık és rómaiak, görögök között állott, közelebb lépett, és
halkan, csak a fejedelmek felé fordulva mondta:
– Én, ki Itil elıdöt ifjúkora óta ismerem, pajtása voltam, sokszor
hallottam szavát, mikor dicsérte Togrul kuturgur Nagyfejedelmet, s a sereg
legnagyobb hısének nevezte. A Nagysámán három ifjú fiának fejedelmi
dicsısége felragyog, ha oly hıs lovagol a nagyvezéri jelvények elıtt, kit
mindenki egyformán tisztel. A legszentségesebb Markianosz imperátor és
a legszentségesebb Valentinianus cézár nevében itt elıttetek üdvözlöm a
hısök hısét, a híres íjászvezért, Togrul kánt!
A Holt-tó körül zsúfolódó harmincháromezer válogatott vitéz sorain és
a láthatárig hullámzó sokaságon átzúdult a rivalgás:
– Togruuul! Tooogruuul! A nagyvezér!
A fejedelmek csoportja, mely eddig mint magasból leereszkedett,
csillogó ércfelleg állott a töltés tetején, most lassan szétvált. A magas,
csontos Thonuzoba besenyı beké tiltakozva emelte fel karját:
– Várjatok, vitézek! A három ifjú fejedelem bízik Léi nagyvezér
bölcsességében! Hát elfelejtettétek, hogy Togrul kán gonoszul kardot emelt
a Nagysámán ellen? Vigyázzunk! A Kardisten villámmal sújtja le azt, aki
az Égfia, a Nagysámán ellen cselt szı!
A tömegen a határozatlanság zaja hullámzott. Orkháb hatalmas alakja
felmerült a fejedelmek gyászpompában villódzó csoportja elıtt.
– A három ifjú fejedelem nevében könyörögni fogunk a Kardistenhez,
óvjon meg minket a rettentı testvérharctól!
Csend lett. A germán fejedelmek páncélos csoportjából Theode-mir
keleti gót király lépett elı. Aranyozott láncpáncélja sziporkázva villogott.
Hatalmas spathapallosát maga elé emelte.
– Én, ki a keleti gótok királya vagyok, Ardarich, a hegylakó gepidák
rettegett erejő fejedelme, a skirek és herulok vezére, Édekon, ki oly sokáig
bírta a Nagykirály bizalmát, a longobárd, a turcilling, a rugi és alán
nagyfejedelmek... úgy véljük, Togrul, kit tigrisölı-nek hívnak, legyen a
nagyvezér, mert vajon mivel szolgálhatjuk jobban a békét, a Nagysámán
birodalmának egységét, mint azzal, ha megszüntetjük a sok
igazságtalanságot. Mert maradhat-e ötvenkét nép seregeinek vezére az, ki
oly igazságtalanul kedvezett törzsének, nemzetségének mások kárára?
884
A végtelenbe nyúló tömegben, mely eddig súlyosan tömören állott,
mintha láthatatlan repedések húzódtak volna. Elıször meghatározhatatlan,
bizonytalan tolongás kavargott fel, aztán fokozatosan határozott,
iránykeresı mozgás támadt.
– Togrul! Togrul! Togrul a nagyvezér!
– Léi! Léi! – zúgott innen-onnan, ahol a germán népek vasba öltözött
nemesei, vitézei csoportosultak.
Hirtelen két összecsapódó kardpenge csendült...

***
 Valentinianus ovális, barna spanyol arcán kétségbeesés ömlött.
Kezében halkan zörrent a levél.
– Szövetségesek nélkül maradtam... Valóban szörnyő vereség, hogy a
hun király éppen akkor halt meg, mikor már-már bevezette népét az
Anyaszentegyházunk oltalmába.
A sovány arcú, ritka, vörös szakállú Rekimer zsoldosvezér okos,
világoskék szemében aggodalom volt.
– Aetius egész addig nem veszélyes, míg Thorizmund nyugton marad.
De a nyugati gót király bármely pillanatban oly tetteket vihet végbe,
melyek hatalomra juttatják bajtársát, a ravasz pannoniait. Hiszen Aëtius
úgy alapíthatja befolyását a birodalomban a nyugati gótokra, mint akkor a
hunokra. Ha Thorizmund követeli, legyen ismét Aëtius a légiók vezére,
elutasíthatjuk-e kívánságát? Ha pedig a pannoniai lesz a fıvezér, meddig
hagyja válladon a cézári bíbort, Legszentségesebb Imperátor? –
Elhallgatott, aztán halkan hozzátette. – Engedd, hogy meglátogassam
rokonaimat a nyugati gót király fıvárosában, Tolosában. Thorizmundnak
két nagyon tehetséges testvére van... Talán sikerül úgy vezetni a
tárgyalások fonalát, hogy megfékezzük Aëtius tolosai rajongóját.
Valentinianus a levelet nézte.
– Ez az Oresztész valóban igen ügyes – szólt halkan, mintha nem
hallotta volna Rekimer kérdését, aztán tüntetıleg ráhajolt az írásra:
,,... a testvérharc akkor érte el tetıfokát, mikor Tudun avar kagán
szembekerült Attilász régi környezetével, és Togrul mellé állott germán
fejedelmekkel. A pusztai népek egy rettentı csata után, melyrıl csak annyit
tudok, hogy a hun elıd tiszai szállása közelében vívták meg, elhagyták
Pannoniát. Theodemir és gótjai a síkságra húzódtak, míg Pannoniában
ilyen módon visszaállott a római uralom, amint ezt annak idején oly
fénnyel ünnepeltétek Rómában, Legszentségesebb Imperátor...”
Hallotta, mint távozik a másik, de akkor sem tekintett fel, mikor a
térdhajtásnál a testırparancsnok kardja megcsörrent a palota padlóján.

***

Thoriztnund érezte, hogy a láz ismét végigborzong rajta.

,,Talán mégis volt valami a borban?” – merült fel agyában újra a
gondolat. Levette fejérıl a vizes borogatást, és körülpillantott a
hálóteremben. Az ágyak körül senkit sem látott.
– Hé, szolgák! – kiáltotta rekedten. Hallotta, hogy a szomszédos
teremben, melyet függöny választott el hálószobájától, mintha többen
siettek volna az ágya felé. Aztán váratlanul csend lett. Thoriz-mund felült
ágyában. Kócos, szıke feje erıtlenül mellére hajlott:
– Mi ez? Nincs itt senki... – mondta csodálkozva. Szeme elıtt a láz
tőzpora kavargóit. – Nyomorult szolgák... ha beteg az ember...
Erılködve félig felegyenesedett. Tántorogva a bejárat függönye elé
lépett, és újra megkapaszkodott szélében. Hallotta, hogy a függöny mögött
megmozdult valaki.
– Nem halljátok? – kérdezte halkan a beteg. A függöny félrelebbent.
Egyetlen hosszú, izmos kar nyúlt be. Vaskos ujjai között hosszú, egyélő
svév szkramaszaxtır villant. A penge gyors döféssel mélyedt a király
mellébe. Thorizmund szıke feje hátracsuklott. Szemében nem rettegés
vagy fájdalom, csak csodálkozás lobbant. A kéz eltőnt a függöny mögött,
mint fekete szikla alá sikló kígyó...
Thorizmund egy pillanatig mozdulatlanul állott, aztán lassan
ereszkedett le a padlóra. A mellébe markolatig fúródott szkramaszaxtır
körül, alig észrevehetıen, csak most piroslott fel a vér.

***

A császári palota körül felvonuló cohorsok egyre türelmetlenebbül

sorakoztak. Marcellinus Apolló-arcán gúny rezzent.
– Most nem esik el Aquileia, s nem vet gátat a bölcs tehetetlenség...
Aëtius szótlanul pillantott végig a palota körül acélövként csoportosuló
légionáriusok sorain. Aztán felemelte kezét.
– Katonák! Nem azért jöttünk ide, hogy vért ontsunk. De azért, hogy
megszilárdítsuk az ifjú cézár hatalmát! A palota zsoldosırsége megadta
magát és elvonult. Egyetlen csepp vér nem hullott e diadalmas napon, mely
hosszú idıre megszilárdította Róma hatalmát, megszabta a birodalom
sorsát, örvendezzünk! Most, legények, job886
bomat nyújtom a Legszentségesebb Imperátor Valentinianusnak, kit
úgy neveltem, mintha az apja lettem volna. Nem kérek tıle mást, csak azt,
ami mindnyájunkat megillet.
Leszállott lováról, és lassan indult fel a palota lépcsıjén. A jobbra-balra
sorakozó légionáriusok ajkáról üdvrivalgás szállott. Aëtius mosolyogva
haladt a nagy fogadóterem felé. A császár ismerıs, hosz-szúkás, barna arca
hirtelen merült fel elıtte az udvaroncok rettegéstıl megnémult tömegébıl.
Valentinianus könnyő, díszes mellpáncélt visel. Övén rövid tır függött.
Aëtius halkan nevetett.
 – Most látlak elıször fegyveresen – szólt úgy, hogy csak a másik
hallotta.
Valentinianus arcán átrezzent a hirtelen fellobbanó düh.
– Még császár vagyok! – röppent elfehéredı ajkáról. Aëtius bólintott.
– Bocsáss meg, Legszentségesebb Uram, hogy nem üdvözöltelek úgy,
ahogy illik – szólt hangosan, gúny nélkül, és lassan ereszkedett fél térdre.
Fejét lehajtotta. Hirtelen hallotta, hogy csörren a hüvelybıl kiröppenı tır.
Ösztönös, gyors mozdulattal kapott kardjához. Feltekintett.
Valentinianus elırehajolva állott. Jobbjában a tır pengéje villant. Mély,
dermesztı csend lett. Aëtius kivonta kardját.
– Tedd le a fegyvert... suhanc... – mondta alig mozgó ajakkal.
A két penge meg-meglebbent a levegıben.
Aëtius hirtelen úgy látta, a császár aranyozott, könnyő páncélján
Piacidia arca merül fel, mint közeledd tükörkép. Egy pillanatra behunyta
szemét, de behunyt szemhéjakkal is látta az asszony közeledı alakját.
Karja lehajlott. A kardpenge halkan csörrent a padlón.
– Én, aki anyád... – kezdte lassan. A másik rekedten felhor-kant:
– Ne merd kiejteni nevét!
Tıre hisztérikus, kiszámíthatatlan mozdulattal lendült elıre. A penge
Aëtius vállát súrolta. A régi, kopott legionáriusköpenyre, mely a fıvezér
vállát fedte, vér freccsent.
Aëtius felvetette fejét. Lassan felemelte kard/át. Éles, szürke szemében
harag lobbant.
– Én kíméltelek...
Hirtelen ismét látta, mint merül fel a császár páncéljának tükrében
Placidia mosolygó, ifjú arca. Vérzı vállához szorította kezét, és
elmosolyodott.
– Bolond kölyök – mondta fintorogva a fájdalomtól. Látta, hogy
emelkedik ismét döfésre a tır. Hátralépett. Megtántorodott. Testén hirtelen
gyengeség ömlött el.
– Marcellinus! Maiorianus! – szólt hátra.
A penge bizonytalan, suta döféssel mélyedt elfordult nyakába.
Az udvaroncok egyszerre feléje zúdultak. Ruhájuk alá rejtett tırök,
kardok villantak...
Aëtius érezte, mint halványul el a fájdalom a halálos megköny-
nyebbülésben. A szeme elıtt felgomolygó ködbıl egyre tisztábban
rajzolódott ki Piacidia alakja. Mögötte mintha széles mezı tárult volna.
Valentinianus körül kardok villantak. Teste nyolcvan sebtıl borítva
hanyatlott le a terem márványára.
 Aëtius hallotta a küzdelem zaját. Szeme elıtt minden átlényegült. Csak
Piacidia meleg, puha kezét érezte, amint végigsiklik sebein, és kioltja a fel-
felizzó fájdalmat.
– Megölik ıt? – kérdezte lelke rezzenésével.
– Meg... İt is... Ez a jövı... – rezdült át lelkén a válasz, se szóval, se
érzéssel, se gondolattal nem volt eszmélhetı, csak térrel, csak
végtelenséggel vagy lágy várakozással.

Vége