ELSŐ FEJEZET

Vincent Everett hintójában üldögélt várakozva, egy csinos londoni belvárosi házzal szemközt, az utca másik
oldalán. A tél egyik leghidegebb estéje volt, mégis kinyitotta a hintó ablakát, hogy tisztán lássa az utca
túloldalát. Azon sem csodálkozott volna, ha a következő pillanatban havazni kezd.
Valójában nem is értette, mit keres itt ebben a cudar időben. Afelől ugyanis nem volt kétsége, hogy
titkára, Horace Dudley átadja az üzenetet a lakóknak, miszerint a házat két napon belül ki kell üríteniük.
Elhatározta ugyan, hogy tönkreteszi az épületben élő Ascot családot, mégsem ez hozta ide. Sokkal inkább
az, hogy egyszerűen csak unatkozott, és nem volt más terve az estére.
Az Ascot család tönkretételében nem érzelmi okok vezérelték, Vincent ugyanis gyermekkora óta nem élt
át igazi érzelmeket. Ám azt a fájdalmat sem kívánta még egyszer megtapasztalni, amit akkoriban megismert.
Sokkal, de sokkal könnyebb volt érzelmek nélkül élni. Szíve olyanná vált, akár a kő. Számára az, hogy egy
családot ki kell lakoltatnia a karácsonyi ünnepek idején, csupán egyszerű ügy volt, semmi több.
Nem, az Ascot család tervszerű megsemmisítését nem érzelmi, hanem személyes okok miatt határozta el,
mégpedig öccse, Albert miatt, aki teljes mértékben George Ascotot hibáztatta üzleti és pénzügyi bukásáért.
Albert öröksége nagy részét elveszítette, de azután tanult hibáiból. Fogta azt a keveset, amije még
megmaradt, és megpróbálta beindítani saját vállalkozását. Azt remélte, így képes lesz majd rá, hogy eltartsa
magát, és nem kell többé Vincent nyakán élősködnie, mindamellett ez némi büszkeséggel töltötte volna el.
Vásárolt néhány kereskedelmi hajót, és nyitott egy kis irodát Portsmouth-ban. Úgy tűnt, hogy Ascot, aki
maga is régóta tengeri szállítmányozással foglalkozott és már megalapozott üzleti vállalkozással
rendelkezett, megijedt a versenytárstól. Albert minden egyes próbálkozását aláásta és letörte, mielőtt még
belekezdett volna
Lényegében erről szólt Albert levele. Mindössze ennyit hagyott maga után, mielőtt eltűnt volna, na meg
döbbenetes mennyiségű tartozást. A követelések szünet nélkül érkeztek Vincenthez. ő maga attól tartott,
hogy Albert, miután oly sokszor megfenyegették, elvonult egy csendes helyre, és végzett magával. Mi
egyébre gondolhatott volna? Hiszen öccse levele így ért véget: „Ez az egyetlen dolog, amit tehetek, hogy ne
hozzak szégyent rád, és ne legyek a terhedre többé."
Albert döntése következtében Vincent rokonok nélkül maradt. Az igazat megvallva mindig is kívülállónak
érezte magát saját családjában, ezért aztán öccsének hiánya sem viselte meg különösképpen. Vincent
mindkét szülőjét ugyanabban az évben veszítette el, közvetlenül az után, hogy nagykorúvá vált. A két
fiútestvér ekkor teljesen egyedül maradt, még csak távoli rokonaik sem voltak. Az ember azt hihetné, hogy
ezáltal közelebb kerültek egymáshoz, de nem így történt. Albert talán kötődött némileg a testvéréhez, vagy
inkább egyfajta függőséget érzett iránta, ugyanakkor elvárta, hogy az egész világ körülötte forogjon.
Mindemellett ostoba módon meg volt győződve róla, hogy szüleinek ő volt a kedvence, minden öröme és
mulatsága, míg Vincent csupán a visszahúzódó és unalmas örökös szerepét töltötte be, akiről szinte
tudomást sem vettek.
Meglepő módon azonban Vincent sohasem gyűlölte öccsét, bár egyszer mindenkinek meg kell ismernie
ezt az érzést. De nem is szerette puhány testvérét, épp csak eltűrte, hiszen „családtag" volt. Azt, hogy
rendszerint felvette a kesztyűt Albert érdekében - mint, ahogy most is - , régóta érvényben lévő szokásból
tette, valamint büszkesége megóvása érdekében. Folt esett a nevén azáltal, hogy George Ascot minden
következmény nélkül átgázolt egy Everetten. De hamarosan majd megtudja! Ez az utolsó dolog, amit
Vincent Albertért tehet, hogy megfizet Ascot-nak.
A várt hóesés abban a pillanatban érkezett meg, amikor Dudley kopogtatására az utca túloldalán kinyílt az
ajtó. Vincent látását szinte teljesen elhomályosították a sűrűn hulló fehér hópelyhek, csupán egy szoknya
libbenését tudta kivenni a távolból. Ezek szerint egy nő nyitott ajtót. Vincent tudta, hogy Ascot nem
tartózkodik a házban. A jelentések szerint szeptember első hetében elhajózott három hónapra, és még nem
tért vissza Angliába. Távolléte megkönnyítette Vincent bosszúját. Amikor Ascot megérkezik, majd rájön,
hogy számos kereskedelmi ellátója visszavonta hiteleit, és a házát is elveszítette, mert nem tett eleget a
fizetési felszólításnak.
Vincent még nem döntötte el, hogy folytatja- e hadjáratát, vagy pedig megvárja Ascot visszatérését.
Mindenesetre a ma esti kilakoltatás a döntő csapás, hosszú hetek munkájának betetőzése. Ugyanakkor
mégsem érzett tökéletes elégedettséget, mert Ascot távol volt, és még nem szerzett tudomást a történtekről.
Valójában azonban Vincent ezt az egész bosszúállást meglehetősen ízléstelennek találta. Egyáltalán nem
érzett kedvet hozzá. Korábban sohasem művelt ilyesmit, és várhatóan a jövőben sem fog, most azonban úgy
érezte, muszáj megtennie. Hamarosan úgyis befejeződik az ügy, és túlteheti magát rajta. Bár Ascottól nem
volt valami udvarias gesztus, hogy ennyire megvárakoztatta. A vártnál jóval hosszabb ideje tartózkodott
külföldön.
Már vissza kellett volna térnie, legalábbis Vincent úgy számolt. A várakozás sohasem volt ínyére. Egyre
jobban bosszantotta, hogy a hintóban kell ülnie és várnia, ráadásul abban sem volt biztos, miért teszi
mindezt. Dudley-nak csupán kézbesítenie kellett az üzenetet, de úgy tűnt, csak rabolja az ő idejét. Miért tart
ilyen átkozottul hosszú ideig, míg átad egy darab papírt?
Aztán végre- valahára becsukódott az ajtó, de Vincent titkára továbbra is csak állt mereven, az ajtó felé
fordulva. Vincent azon tűnődött, hogy vajon a titkárának sikerült- e elvégeznie a rábízott feladatot. Vagy
talán becsukták az orra előtt az ajtót, mielőtt befejezhette volna a mondandóját? Mi az ördög van vele, hogy
ott álldogál a hóesésben, és meg sem moccan?
Vincent úgy döntött, kiszáll a hintóból, és utánajár a dolognak, mire Dudley végre megfordult, és feléje
közeledett. Vincent kinyitotta a hintó ajtaját, sokkal inkább türelmetlenségből, nem pedig azért, hogy
Dudleyt minél előbb a kocsin belül tudja a cudar hidegben. A titkár egyáltalán nem sietett beülni, amikor
odaért, sőt be sem szállt a hintóba. Továbbra is csak állt a hóesésben. Olyannak tűnt, mint aki teljesen
megbolondult.
Mielőtt azonban Vincent megkérdezhette volna furcsa viselkedésének okát, Dudley közölte vele:
- Soha életemben nem tettem még ilyen alávaló dolgot, mint most, és a jövőben sem fogok. Ezennel
felmondok, uram.
Vincent felhúzta a szemöldökét.
- Úgy érti, távozik? - kérdezte.
- Holnap reggel megtalálja az asztalán a hivatalos felmondólevelemet is.
Vincent egy másodpercig ízlelgette a helyzetet, mert ritkán fordult elő, hogy valami ennyire
megdöbbentette volna, de aztán gyorsan visszanyerte lélekjelenlétét.
- Szálljon be ebbe az átkozott hintóba, Mr. Dudley! Majd megmagyarázhatja a dolgot, ha idebent lesz
ebben a pocsék időben!
- Nem, uram! - felelte Dudley hajthatatlanul. - Nagyon köszönöm, de hazatalálok magam is.
- Ne beszéljen képtelenséget! Egyetlen bérkocsit sem talál ilyen késő este!
- Majd valahogy elboldogulok - felelte a titkár, azzal becsukta a hintó ajtaját, és elindult az utca túlsó vége
irányába.
Más esetben Vincent figyelmen kívül hagyta volna a férfi viselkedését, és egy vállrándítással elintézi a
dolgot, de most türelmes, majdhogynem érzelmes hangulatban volt. Azon kapta magát, hogy kiszáll a
hintóból, és Dudley után siet.
- Mi az ördög történt abban a házban, amitől elment az esze? - kiáltotta utána.
Horace Dudley hirtelen sarkon fordult. Arca elvörösödött az indulattól, nyoma sem látszott rajta a nagy
hidegnek.
- Ha kénytelen lennék további párbeszédbe bocsátkozni önnel, uram, attól tartok, nem sajnálná a távozá-
somat, hanem azonnal kegyvesztetté válnék. így hát arra kérem, egyszerűen csak fogadja el a felmondáso-
mat!
- Az ördögbe is, elfogadom! De idestova már nyolc éve nekem dolgozik. Egy ilyen aprócska ügy miatt
nem lehet csak úgy egyszerűen felmondani!
- Aprócska!? - kiáltott fel a kis ember. - Ha látta volna annak a szegény lánynak a megsebzett tekintetét,
az a maga szívét is összetörte volna, akárcsak az enyémet! És ráadásul milyen csinos lány! Sosem fogom
elfelejteni az arcát, életem hátralévő részében kísérteni fog! - jelentette ki Dudley, és látszott rajta, hogy
valóban így gondolja. Azután ismét sarkon fordult, jelezve, hogy nem kíván többet beszélni a témáról, és
elsietett.
Vincent ezúttal hagyta elmenni, majd mogorva tekintetét kérdően a ház irányába fordította.
Az ingatlan most már az ő birtokában volt. Nem kevés fáradságába került, hogy rábírja az előző
tulajdonost, vonja vissza a George Ascotnak tett ígéretét, és helyette Vincentnek adja át a szerződési
okiratot. Ascot csupán szóbeli megállapodást kötött a tulajdonossal, majd egy igen jelentős összeget fizetett
neki előlegként a házra, és megegyeztek, hogy a tartozást néhány éven belül kiegyenlíti. Mivel a házat
jelzálog terhelte, a tulajdonjog még nem illette meg Ascotot.
Vincent közben megvásárolta a papírokat, és egy azonnali fizetési felszólítást küldött Ascotnak. Tisztában
volt vele, hogy a férfi külföldön tartózkodik, tehát nem kaphatja meg a fizetési felszólítást, és nem áll
módjában, hogy másvalakitől kölcsönt felvegyen fel, tartozása kiegyenlítésére. Ennek következtében Ascot
elveszítette a házat és az összes pénzt, amit addig kifizetett érte. Minderről pedig csak hazatérésekor szerez
majd tudomást, de akkor már túl késő lesz ahhoz, hogy visszaszerezze a befektetett összeget.
Ezzel Vincent jól irányzott csapást mért Ascot pénzügyeire, és egyben a jó hírnevére is. Hitelezői
valószínűleg nem nézik majd jó szemmel, hogy Ascotot kilakoltatták a házából.
Arra azonban Vincent mégsem számított, hogy az ügy miatt elveszítheti értékes titkárát.
 Hogy is mondta? Csinos? Minden bizonnyal Ascot lánya volt az a megsebzett tekintetű nő, hisz
valószínűleg ő az egyetlen nőnemű lény abban a házban, akit a kilakoltatás ennyire megviselhetett. Ascot
családjának csupán egyetlen nőtagja volt, a nemrég eladósorba lépett lánya, mivel a felesége évekkel
korábban meghalt. Rajta kívül volt még egy fia is, jóval fiatalabb a nővérénél.
Vincent egyszer csak a ház kapuja előtt találta magát, de közben egyfolytában azt bizonygatta önmagának,
hogy csupán a kíváncsiság hajtja. Bekopogtatott, és hosszú percekig várakozott, míg a lehulló hópihék
összegyűltek télikabátja vállán. Azután úgy döntött, az egész ostobaság. Nem feltétlenül szükséges
kielégítenie a kíváncsiságát.
Már épp távozni készült, amikor az ajtó kinyílt. Még hogy csinos? A lány láttán valósággal elakadt a
lélegzete, ahogy ott állt előtte, a háta mögül kiszűrődő halvány fénykoszorúban. Hát ő lenne az, akit
kilakoltatott a házából, és kidobott a hóval borított utcára? Ez a páratlan szépségű kétségbeesett
teremtmény? A pokolba is!
 MÁSODIK FEJEZET

Larissa Ascot merev tekintettel nézett az előtte álló hatalmas alakra, de valójában semmit sem látott belőle.
Nem érzékelte a hideget, sem az arcába csapódó havat.
Mindez egyszerre túl sok volt neki. Túl sok volt mindaz, ami az elmúlt hetekben történt. A hentes
csakúgy, mint a pék, megtagadta tőle a további hiteleket, míg a számlákat ki nem egyenlíti. Az öccse
megbetegedett, és állandó ápolásra szorul. Apja bankára sűrű bocsánatkérések közepette magyarázta el,
miért nem tud hozzáférni apja pénzéhez az ő engedélye nélkül. A ház vezetésére fenntartott pénzösszeg
olyan bőséges volt, hogy legalább egy évig fedeznie kellett volna az esetlegesen felmerülő kiadásokat is.
Ám időközben elfogyott, mert azok az undok kereskedők egymás után tűntek fel az ajtajában, követelve a
tartozások azonnali kifizetését. Emellett minden élelemért, amit vásárolt, készpénzzel kellett fizetnie.
A személyzet nagy részét is kénytelen volt elbocsátani, ami a szó szoros értelmében beteggé tette a lányt.
Sokan közülük már évek óta a családjának dolgoztak, velük együtt költöztek át Portsmouthból Londonba
még három évvel ezelőtt, amikor üzleti vállalkozásuk terjeszkedni kezdett, és apja ide tette át székhelyét.
Borzalmas lehetett számukra, hogy éppen az ünnepek előtt veszítették el állásukat, s az is szörnyű volt, hogy
épp neki kellett a rossz hírt közölnie velük. De nem volt más választása. Erre a hónapra már nem tudta
kifizetni a bérüket, és azt sem ígérhette nekik, hogy az apja majd rendezi a tartozást, ha hazajön, hiszen már
egy hónapja meg kellett volna érkeznie.
És most ez... ez a kilakoltatás. Váratlanul és minden felszólítás nélkül történt. Az a kis ember azt mondta
neki, hogy több ízben küldtek figyelmeztetést postai úton, de ő nem látott egyet sem, mert soha nem olvasta
át az apjának érkezett leveleket.
Új tulajdonos? Miként volt képes Mr. Adams arra, hogy másnak adja el a házukat, ha már egyszer
megállapodtak vele, és megvásárolták tőle? Vajon törvényesen járt el? Hisz már csak néhány ezer font
tartozásuk volt, mielőtt teljesen az övék lett volna a ház.
Nem értette, miért történik mindez. Azt sem tudta felfogni, hogy a kereskedők, akiktől évek óta
vásárolnak, miért nem bíznak meg többé a családjában. Miért nem engedik, hogy a számlákat az év végén
rendezzék, mint ahogy azt általában szokták? És miért veszítették el az otthonukat?
Egy napjuk maradt mindössze. Holnapra ki kell üríteni a házat, mindent összecsomagolni és elmenni. De
hogyan? Még arra sem maradt pénze, hogy a bútorokat elszállíttassa. És különben is, hová menjen? A régi
házukat Portsmouthban már eladták, rokonaik pedig nincsenek. Volt ugyan egy régi családi birtokuk Kent
közelében, de az teljességgel lakhatatlan volt. A doktor egyébként is figyelmeztette, hogy Thomasnak
ágyban kell maradnia. Távol kell tartani őt a huzattól, ellenkező esetben nem fog meggyógyulni, sőt az
állapota akár rosszabbra is fordulhat.
- Jól érzi magát, kisasszony?
Az előtte álló férfi alakja kezdett lassan kirajzolódni. A lány nem látta tisztán, hogy a vastag télikabát
sovány vagy kövér embert rejt- e. Nem mintha ennek bármiféle jelentősége lett volna abban a pillanatban.
Larissa csupán összpontosítani akart valamire, hogy gondolatait más irányba terelje.

Meglehetősen jóképű, gondolta magában Larissa, bár ezt igen nehéz volt megállapítani, mert a hó szinte
elfedte a férfi arcát és hosszúkás vonalú orrát. Nem túl fiatal, talán a harmincas évei felé közeledik. -
találgatott a lány.
- Kisasszony? - ismételte a férfi.
Mit is kérdezett? Ó, igen, hogy jól érzi- e magát. Ha most nem válaszolna, hanem hisztérikusan
felnevetne, vajon akkor is tovább kíváncsiskodna?
- Nem, azt hiszem, nem érzem jól magam - vallotta be a lány őszintén, de közben érezte, hogy minél
előbb szeretné befejezni a beszélgetést a férfival. Épp ezért gyorsan hozzátette: - Ha az apámat kívánja látni,
ő nincs itthon.
- Tudom - mondta a férfi, s a lány rosszalló tekintete ellenére így folytatta: - Vincent Everett vagyok,
Everett báró Windsmoorból.
- A báró... tehát ön az új tulajdonos? - kérdezte a lány.
Hihetetlen. Micsoda pimaszság, hogy személyesen idejön, miután már tudatta vele a szörnyű csapást!
Azért jött, hogy kárörvendjen? Vagy csupán meg akart győződni róla, hogy eleget tesznek a felszólításnak,
és nem kell tisztviselőt küldeni, aki kilakoltatja őket? Végtére is ez történik majd. Egyszerűen lehetetlen,
hogy holnapra mindent összepakoljon a házban, és valahová elszállíttassa.
Az jutott eszébe, hogy talán a bútorokat el tudná raktározni a kikötőben, apja irodájában. Thomasszal
átmenetileg még ott is alhatnának - ha az öccse nem lenne olyan beteg.
De az iroda még a nyári időszakban is nagyon huzatos volt, és egyszerűen szóba sem jöhetett, hogy
Thomast a Temze felől áradó hideg szélnek kitegye. De akkor mi más választása van? Nem maradt pénze se
szállásra, se élelemre. Személyes vagyontárgyaikat egyelőre nem akarta eladni, mert minden egyes nap azt
remélte, talán az apja visszatér, és mindent szépen elrendez megint.
De túl sokáig halogatott mindent, és már túl késő volt...
Szíve szerint becsukta volna az ajtót a báró előtt. Az igaz, hogy megvásárolta a házat, de egyelőre még ő a
tulajdonos - egy napig még. Bár a férfi nem is említette, miért jött.
A szépen felépített világ összedőlőben van körülötte, de ez még nem jelenti azt, hogy ne kellene betartania
az általános illemszabályokat. Még öt másodpercet ad a bárónak, hogy elmondhassa jövetelének okát, azután
becsukja az ajtót előtte.
- Miért jött ide, Lord Everett?
- A titkárom meglehetősen zaklatottan távozott innen.
- Az az úr, aki ön előtt járt itt?
- Igen. És a hallottakból arra következtettem, hogy ön tévesen ítélte meg a dolgot.
- Hogy tévesen ítéltem meg a dolgot? Számomra teljesen világos, hogy kilakoltatásról szóló végzést
kaptam. És ha ez nem lett volna egészen egyértelmű, úgy az Ön titkára volt szíves, és fennhangon elolvasta
nekem, így tehát kizárt, hogy félreértettem volna.
Amint a szavakat kimondta, érezte saját hangjában a keserűséget. Megrémítette, hogy egy vadidegen előtt
ily nyíltan kiadta magát, de képtelen volt rá, hogy uralkodjon túláradó érzelmein. Jóllehet egy kis harag jobb
a könnyeknél, hisz azok úgyis jönnek maguktól. Csak azt remélte, vissza tudja tartani a sírást addig, míg
újból egyedül lesz. Egyelőre azonban túlságosan kábának érezte magát az imént ért megrázkódtatás miatt,
ami egyben eddigi élete legszörnyűbb eseménye volt.
- Én nem „félreértésről" beszéltem, kisasszony - javította ki a férfi. - Csupán egy bizonyos dologra
céloztam, amit csak akkor tudunk majd tisztázni, ha az édesapja visszatér. Tehát kérem, szíveskedjék
megadni a címét, ahol holnapután elérhetem.
A lányt elhagyta minden ereje. Vállai csüggedten elernyedtek, nem volt képes tovább harcolni. Hogyan
hihette akár egy pillanatig is, hogy a „félreértés" azt jelenti, mégsem veszítik el a házukat?
- Nem tudok önnek címet adni - válaszolta szinte suttogva. - őszintén szólva fogalmam sincs, hogy hol
leszünk holnapután.
- Ez meglehetősen elfogadhatatlan válasz - mondta a férfi kissé türelmetlen hangon, majd benyúlt a
kabátzsebébe, és egy névjegykártyát nyújtott át a lánynak. - Ezen a címen tartózkodhat, míg az édesapja el
nem rendezi az ügyeit. Holnap reggel elküldöm a hintómat, az majd elkíséri önt a megadott helyre.
- Nem... nem maradhatnánk mégis... itt, amíg azt az említett ügyet el nem rendezik?
Halvány tétovázás suhant át a férfi arcán, de aztán tömören és nyomatékosan csak annyit mondott:
- Nem.
A lánynak nehezére esett, hogy feltegye az utolsó kérdést. Természetével tökéletes ellentétben állt, hogy
valamit kérjen, illetve valamiért könyörögjön, különösen egy idegennek. De ha ez az idegen valahol
elszállásolja majd őket, mint amire ez a névjegykártya is utal, akkor miért nem tudja elintézni, hogy
átmenetileg inkább ebben a házban maradjanak? - kérdezte a lány önmagától kétségbeesetten. Bár ez
nyilvánvalóan esztelen gondolat volt.
Larissa még egy pillanatig habozott, majd becsukta az ajtót. Valahogy sikerült felvánszorognia az
emeletre, hogy megnézze Thomast. Öccse nyugtalanul aludt, már jó ideje minden este belázasodott, és
makacs láza sehogyan sem akart megszűnni.
Az ágy mellé húzott kényelmes karosszékben Mara szundikált ülve. Mara Sims volt Thomas nevelőnője,
de annak idején Larissának is ő viselte gondját. Valójában amennyire Larissa vissza tudott emlékezni, a
dajka mindig is velük volt. Most sem hagyta őket magukra, annak ellenére sem, hogy munkabérét nem
fizették ki időben.
Testvére, Mary szintén velük maradt. Ő volt régebben a házvezetőnőjük, de mikor a szakácsuk visszament
Portsmouthba, Mary bevallotta, hogy szívesen lemondana a házvezetőnői beosztásáról, és inkább a konyhai
teendőket látná el, mert azt szereti leginkább. Az új házvezetőnő, aki átvette a szerepét, dölyfös, fennhéjázó
teremtés volt, és elsőként távozott, amikor a hitelezők kezdtek megjelenni a házukban. Bámulatos, milyen
gyorsan szárnyra kapott a hír a szomszédok között arról, hogy pénzügyi nehézségeik támadtak.
De legalább lesz tető a fejük felett...
Átmenetileg megoldódott ugyan a legfőbb gond, hiszen új szálláshelyet találtak maguknak, de Larissa en-
nek ellenére sem érzett megkönnyebbülést. Felment a szobájába, és hozzálátott a gyötrelmes feladathoz,
elkezdte összecsomagolni személyes holmiját.
 A báró iránt nem érzett hálát. Az átköltöztetés csupán öncélú segítség, nem az ő érdekeiket szolgálja. A
férfi csupán - valami rejtélyes okból - szem előtt akarja tartani őket. A „félreértés" szemlátomást nem volt
olyan jelentős, hogy megváltoztatta volna a körülményeket.
Nem akart csomagolás közben zokogni. Visszatartotta a sírást, és csak akkor engedte kipottyanni a
könnyeit, amikor aludni tért.
 HARMADIK FEJEZET

Vincent egy pohárka konyakot melengetve a kezében a kandalló előtt állt a hálószobájában, és megigézett
tekintettel bámulta a táncoló lángokat. De valójában nem a tüzet figyelte. Egy káprázatos, fénylő,
aranyszőke fürtökkel keretezett arcot látott maga előtt, és egy csodálatos szempárt, amely nem volt se kék,
se zöld, inkább a két szín keveréke, a türkiz ritka árnyalata. Vincent még soha nem látott ehhez foghatót.
Úgy érezte, jobb lett volna, ha sohasem találkozik Larissa Ascottal. Bárcsak maradt volna számára arc
nélküli lény, „Ascot lánya", az ő kis háborújának közvetett áldozata. De már látta. A lány elcsábításának
gondolata bizonyult az eddigi legkönnyebb döntésének az Ascotok ellen indított hadjáratában. Erkölcsileg
tönkreteszi Larissát, a lány képtelen lesz férjhez menni, s ez újabb csapást mér a család jó hírére...
Ezek a gondolatok jártak a fejében, amikor átnyújtotta neki a névjegykártyáját. Ámbár mindennek
tükrében azt is jól tudta, hogy ez csupán egy kifogás, ráadásul meglehetősen erőtlen.
Hosszú ideje nem érzett már ilyen erős vágyat, nem érezte, hogy valamit ennyire meg akarna szerezni
magának. Most a lányt akarta. És mivel ennyire kívánta, a bosszú csupán jó ürügyül szolgált, sőt még a
lelkiismeretén is könnyített - már ha egyáltalán volt neki. Ezt igen nehezen tudta megállapítani, mert
életéből hiányoztak az érzelmek, a bűntudatot is beleértve...
Másnap az előcsarnokban, közvetlenül a bejáratnál állva fogadta a lányt, aki szemlátomást nagyon
meglepettnek tűnt.
- Azt hittem, a megadott címen az ön egyik kiadó birtokát találom, amely jelen pillanatban üresen áll. Ha
tudtam volna, hogy saját otthonának vendégszeretetét ajánlja fel, abban az esetben...
- Visszautasította volna? - segített befejezni a mondatot a férfi, miközben érdeklődő tekintettel figyelte a
lányt. - Valóban ezt tette volna?
A lány erre mélyen elpirult.
- Szívem szerint azt tettem volna - felelte.
- O - mondta mosolyogva a férfi. - Nem mindig tehetjük azt, amit szeretnénk.
Valóban nem, mert ha úgy lenne, akkor ebben a szent pillanatban fogná a lányt, és egyenesen az ágyába
cipelné. Még sokkal gyönyörűbb volt, mint ahogy emlékezett rá, bár az is meglehet, hogy csak az
előcsarnokot betöltő ragyogó nappali fény hatása emelte ki még jobban tökéletes szépségét. Öltözéke
kifinomult ízlésre vallott. Mályvaszínű bársonyszoknyáját prémmel díszített kabát takarta, amely jól illett
törékeny alkatához és keskeny derekához. Orra kicsiny volt és keskeny, aranyszőke szemöldöke pedig
határozott, egyenes vonalban ívelt felfelé. Makulátlan szépségű bőrén csupán egyetlen kis szeplőt lehetett
felfedezni arcának szegletében, parányi fülcimpáját pedig egy aprócska, könnycsepp formájú gyöngy
díszítette. Minden porcikájában igazi úrinő volt, csupán a rangja hiányzott.
Az Ascotok nem voltak szegények, sokkal inkább a jómódúak közé, a nemesi osztályhoz tartoztak. Sőt az
őseik között még egy gróf is volt hajdanán. Az előkelő társaság teljesen befogadta őket, még azt sem nézték
ferde szemmel, amikor George beindította saját üzletét. Régen azonban más volt a helyzet, társadalmilag
elfogadhatatlannak minősült e körökben az ilyesfajta vállalkozás.
Albert is ugyanezzel próbálkozott...
Vincentnek könnyen sikerült megingatnia Ascot pénzügyi hírnevét, de csupán azért, mert a férfi
pillanatnyilag nem tartózkodott az országban, tehát a rosszindulatú híreszteléseknek sem tudott véget vetni.
Hosszúra nyúlt távolléte miatt hitelezői mindnyájan pánikba estek.
A lány kísérővel érkezett, két idősebb, ötvenes éveikben járó hölggyel, akik első látásra teljesen
egyformának tűntek, és egy köteg takaróval, amit a kocsis cipelt be a házba.
Van ágyneműnk, gondolta magában Vincent, amint a takarókra pillantott.
Larissa még mindig kényelmetlenül érezte magát. Zavara magyarázkodás közben még inkább fokozódott.
- Ő a testvérem, Thomas. Szörnyen megfázott. A saját lábán akart jönni, de a betegség nagyon
legyengítette.
A takarókupac ekkor kissé megmozdult. A fiú beteg? Miért nem jelentették ezt eddig neki? Hirtelen
lelkiismeret- furdalása támadt, de csak egy pillanat erejéig, majd gyorsan elillant. Fejével biccentett a
házvezetőjének, aki korábban már értesült a vendégek érkezéséről. Az asszony válaszképpen egy bólintással
jelzett a kocsisnak és a két idősebb kísérőnek, hogy kövessék őt.
Néhány másodpercre magukra maradtak a tágas előcsarnokban. Vincent tanácstalan volt, miként viselked-
jen a továbbiakban. Eddig mindig egyenesen és nyíltan kezelte a nőket. Rangjának és anyagi helyzetének
köszönhetően az ajtók a legtöbb esetben kinyíltak előtte. Ha némelykor visszautasították, úgy vélte, nem
érne meg az ügy további vesződséget. Valójában tehát sosem kellett előre megterveznie egy asszony
elcsábítását. Abban a néhány esetben viszont, amikor őt akarták elcsábítani a nők, fölöttébb érthetetlen
módon az étkezés minden esetben része volt a tervnek. Mintha legalábbis úgy gondolták volna, hogy feleség
nélkül éhezik. Természetesen Vincent az ő pozíciójában megengedhette magának, hogy remek szakácsot
tartson, és így is tett.
Az ennivaló gondolata eszébe juttatta az ebédet.
- Apropó, azt hiszem, elérkezett az ebéd ideje.
- Nem, köszönöm Lord Everett, semmiképpen nem szeretnék a terhükre lenni - válaszolta a lány.
- Mármint kinek a terhére?
- Úgy értettem, hogy a családja terhére.
- Nekem nincs családom. Egyedül élek - mondta a férfi egyszerűen.
Meg sem fordult a fejében a szándék, hogy kijelentésével rokonszenvet ébresszen, ám egy pillanatra
mintha együttérzést látott volna megcsillanni a lány szemében. De Larissa gyorsan úrrá lett érzelmein, mert
rájött, hogy végtére is családja ellenségével áll szemben.
Érthető, hogy nem mutatja ki háláját a segítségéért, hanem épp ellenkezőleg, mereven és tartózkodóan
viselkedik, gondolta Vincent. Kétségkívül az ellenségének tekinti őt, bár nem biztos benne teljesen, hogy
valóban az- e.
Miatta kellett elhagynia az otthonát. A tény önmagában véve ellenszenvet, sőt mi több, gyűlöletet
kelthetett iránta a lányban, ám épp ezért tűnt olyan érdekesnek az az együttérzést tükröző tekintet. Nagyon
könyörületes természettel lehet megáldva, ha képes rá, hogy rokonszenvet érezzen olyasvalaki iránt, akit
valójában megvet.
A lány megpróbálta ugyan egy gyenge kifogással visszautasítani az ebédet, de ő nem hagy neki lehetősé-
get, hogy egy egyszerű étkezés alól kibújjon. így remek alkalom nyílik majd egymás közelebbi
megismerésére.
Karon fogta a lányt, az ebédlőbe vezette, és az asztalhoz ültette. Kissé távolabb lépett, hogy a nő kissé
megnyugodjék. Idegesnek és szégyenlősnek tűnt, s a férfi észrevette, hogy zavartan kerüli a tekintetét.
Ennek pedig eddigi tapasztalatai alapján csupán egy oka lehet...
Magától értetődik, hogy a lány megvetést és haragot táplál iránta, ám ugyanakkor érzi a vonzódását is.
Ez nem volt számára meglepő helyzet, mert megszokta, hogy a fiatalabb és az idősebb nők egyaránt
bolondulnak érte. Elcsábítását valóságos kihívásnak fogják fel, s mindnyájan azon igyekeznek, hogy
áttörjék a vastag páncélt, amivel körbebástyázta magát. Eközben azonban nem veszik észre, hogy
érzelmeik akkor sem találnának viszonzásra, ha sikerülne átjutniuk a páncélon. Legbelül ugyanis nincs
semmi, semmi, amit nyújtani tudna számukra.
Ami Larissát illeti, teljes mértékben ki fogja használni az iránta érzett vonzalmát, hogy elkerülje
pillanatnyi ellenszenvét, sőt mi több, talán az együttérzésre való hajlamát is hasznára tudja majd fordítani.
Úgy döntött, minden eszközt igénybe fog venni a lány elcsábítása érdekében, és könyörtelen lesz,
amennyiben a cél úgy kívánja. Most az egyszer úgy tűnik, hasznára válik majd, hogy híján van az
érzelmeknek és a lelkiismeretnek.
Helyet foglalt a lánnyal szemben, és bólintott a várakozó személyzetnek, hogy megkezdhetik az ebéd
feltálalását.
Larissa egészen az első fogás végéig nyugodtan evett, de amikor a báróra pillantott, észrevette, hogy az
kéjes tekintettel méregeti őt. Ekkor mélyen elpirult zavarában, a báró azonban ennek ellenére tovább
bámulta.
Vincentnek korábban már számtalan alkalommal és számtalan módon mondták - többnyire szeretkezés
közben -, hogy a szeme hűen tükrözi érzelmeit, ő felettébb szórakoztatónak találta ezt a megállapítást, mert a
hölgyek általában akkor tették, ha szexuális játék közben szenvedélye kissé alábbhagyott. Úgy vélte, talán
szemének színe téveszti meg a nőket.
„Olyan, mint a borostyánkő vagy az olvadt arany, ördögien gonosz és szexi!" - mondták a szeméről, de ő
nem tulajdonított túl nagy jelentőséget ezeknek a jelzőknek. Saját megítélése szerint semmi rendkívülit nem
látott a szemében. Szerinte egyszerű, nagyon világos árnyalatú barna volt, amelybe néhány aranyszínű folt
keveredett.
Érthető volt, hogy így gondolkodik, hiszen huszonkilenc éve mindennap ugyanazt látta a tükörben.
Ha Larissa forró vágyat vélt felfedezni a tekintetében, amikor a bejáratnál fogadta őt, az csak jó, gondolta
magában Vincent. A későbbiekben ez még a hasznára válhat. Bár az igazat megvallva szó sincs forró
vágyról, ő csupán megcsodálta a lány szépségét.
Jobb szeretné, ha a lány megértené, és nem kellene betűről betűre tudomására hoznia, hogy el akarja
csábítani őt. Attól pedig nem kell tartania, hogy a lány esetleg elfut vagy megpróbál elrejtőzni előle, hiszen
nincs hová mennie. Csupán arról kell meggyőznie, hogy hozza meg döntését, és ő majd a megfelelő időben
cselekedni fog. Most azonban még túlságosan korai lenne, hisz alig egy órával ezelőtt érkezett, gondolta a
férfi.
A lány ott ült vele szemben. Tudta, hogy helytelenül cselekszik, de képtelen volt levenni róla a szemét.
 Egész egyszerűen hihetetlen, hogy Ascot miként tudta eddig elrejteni e rendkívüli teremtést. Mintha csak
szántszándékkal el akarta volna takarni a kíváncsi szemek elől. Idestova három éve élnek Londonban.
Lehetetlen, hogy ez idő alatt valaki ne fedezte volna fel magának a lányt, különös tekintettel arra, hogy a
család az egyik legelőkelőbb környéken lakott, ahol a szomszédok között sűrűn előfordult a nemesi cím.
Ennek ellenére a lány nem jár jegyben senkivel, még csak kísérője sincs. A nevét sem hallotta eddig
felmerülni a pletykákban. Az idei lett volna számára a nyitóévad, ha az apja itthon lett volna, hogy
bevezesse a társaságba.
Vincent úgy döntött, megkérdezi:
- Miért nem ismerik önt a társasági körökben?
- Talán azért, mert nem tettem túlzott erőfeszítéseket annak érdekében, hogy megismerjenek - válaszolta a
lány, és könnyedén vállat vont.
- És miért nem?
- Mert egyáltalán nem akartam Londonba költözni.
Portsmouthban nőttem fel, és tökéletesen boldog voltam ott. Emlékszem, amikor idejöttünk, az első évben
olyan voltam, akár egy makacs kölyök. Úgy viselkedtem, és olyan dolgokat cselekedtem, hogy az apám úgy
érezze, megbánta a költözést. De aztán a következő évben minden megváltozott. Már azon igyekeztem, hogy
a kedvében járjak, s az itteni házunkat igazi otthonná tegyem. A szomszédokkal való ismerkedést azonban
nem tűztem napirendre... Ó, istenem, de miért is mondtam el mindezt önnek?
A lány csodálkozó arckifejezése láttán Vincentből kitört a nevetés, mert ő is ugyanezt a kérdést tette fel
magában. Sikerült a lányt annyira zavarba ejtenie, hogy az teljesen megfeledkezett az alapvető
illemszabályokról, és ezt Vincent roppant szórakoztatónak találta.
- Valószínűleg csak idegességében csacsog - kelt védelmére a férfi, de még mindig mosolygott.
- Nem vagyok ideges! - tiltakozott a lány, de közben szégyenlősen lesütötte a szemét, és kerülte a férfi
tekintetét, aki továbbra is kitartóan bámulta.
- Teljesen érthető, ha ideges, hiszen még nem ismerjük egymást eléggé.
Még nem ismerjük egymást eléggé, ismételte a lány tűnődve. Sokféle dolgot jelenthet ez a burkolt célzás.
Ki tudja, milyen szándékai vannak vele kapcsolatban? Hangosan azonban csak ennyit mondott:
- És nem is fogjuk megismerni egymást soha! - Majd hozzáfűzte: - Tisztában vagyok vele, miért hívott
ide.
- Valóban? - nézett rá a báró kíváncsi tekintettel. - Természetesen. Ez az egyetlen módja, hogy biztosan
találkozzon az apámmal. Ha visszatér, így kénytelen lesz kapcsolatba lépni önnel, és akkor majd
tisztázhatják azt a rejtélyes félreértést, amit ön nem hajlandó megmagyarázni.
A lány éles megjegyzését, amivel arra célzott, hogy nem volt teljes egészében őszinte hozzá, Vincent
figyelmen kívül hagyta. Nem állt szándékában, hogy felfedje előtte a valódi indítékát. És különben is, a
bosszú akkor a leghatásosabb, ha hirtelen csap le.
- Amennyiben van értékes ékszer önnél, ha kívánja, beteheti a páncélszekrényembe, amíg itt tartózkodik.
A személyzet megbízható, vagy legalábbis a nagyobbik része az, de van közöttük néhány új szobalány,
akiket még ki kell próbálnunk.
- Igen, van nálam néhány szép darab, amelyeket még az édesanyámtól örököltem, de csak a legvégső
esetben adnám el őket. Viszont vannak festményeim, amelyeket már régen pénzzé kellett volna tennem, de
túl sokáig halogattam a dolgot. Arra számítottam, hogy az édesapám hamarabb visszatér. De azt hiszem,
holnap el kell kezdenem rendezni a dolgokat.
- Szamárság! Semmit sem kell eladnia a személyes holmijából! Itt maradhat nálam, míg az édesapja
vissza nem érkezik. Biztos vagyok benne, hogy ő majd mindent elrendez.
- Erről én is tökéletesen meg vagyok győződve, viszont nem szeretnék pénz nélkül maradni. A tartaléko-
mat elköltöttem Thomas gyógyszereire, de még több orvosságra lenne szüksége...
- A bútorait elraktároztuk, ahogy azt megbeszéltük, és megismétlem, semmi szükség arra, hogy a
személyes tárgyait eladja. A háziorvosom, aki minden évben ellátogat ide, hogy megvizsgálja a
személyzetet, várhatóan ezen a héten jön. Örömömre szolgálna, ha igénybe vennék szolgáltatásait az
öccsével, amíg a házamban tartózkodnak. De árulja el, miként lehetséges, hogy pénz nélkül maradt? Talán
George Ascot annyira figyelmetlen lenne, hogy...
- Természetesen nem! - szakította félbe a lány ingerülten. - Csupán arról van szó, hogy a hitelezőink egy
nevetséges szóbeszéd miatt, miszerint az apám nem fog visszatérni, sorra megjelentek az ajtómnál, és azt
követelték, hogy egyenlítsem ki a tartozásainkat. Nem hitték el nekem, hogy az apám hamarosan hazatér.
Emiatt kénytelen voltam a háztartási kiadásokra fenntartott pénzt teljes mértékben felhasználni, és kifizettem
őket. Azután Thomas iszonyatosan meghűlt, az állapota egyre csak romlott, és már attól féltem, hogy...
A lány ekkor hirtelen elhallgatott. Képtelen volt folytatni mondandóját, mert úrrá lettek rajta érzelmei.
Vincent furcsa módon úgy érezte, legszívesebben átölelné, hogy megnyugtassa. De micsoda képtelen
gondolat ez a részéről! Hamar úrrá lett az ösztönein, és igyekezett, hogy továbbra is szóval tartsa a lányt.
Nem fogja tönkretenni a tervét csak azért, mert holmi ostoba késztetést érez, hogy segítsen a lányon szorult
helyzetében, és mindent elrendezzen körülötte. Hiszen épp az ellenkezőjét akarja elérni!
 - És akkor még én is tetéztem a bajait - tette hozzá Vincent, együttérzést színlelve.
A lány egyetértően bólintott, és újból lesütötte a szemét. Nem számít! Fő az, hogy sikerült újból szóra
bírnia, és könnyedén megnyílt előtte. Úgy tűnik, nagyon sebezhető, az érzelmeket pedig nagyon könnyű
befolyásolni. Csak tudni kell, mikor melyik húrt pendítsük meg. Vincent a lányt tanulmányozta.
- Azt még mindig nem értem, miért vette meg a házunkat, illetve hogyan vehette meg, ha már nekünk elad-
ták egyszer? - kérdezte a lány.
- Ez csupán üzlet, Miss Ascot. Megvásároltam a szerződési okiratot a tulajdonostól. Ez a munkám.
Vásárolok és eladok, befektetek, a megfelelő időben a megfelelő helyen vagyok, hogy kielégítsem a
felmerülő igényeket, és ez által óriási haszonra teszek szert. Legyen az egy bizonyos építészeti stílus, egy
festmény vagy bármi más, ha meghallom, hogy valaki valamilyen különlegességet keres, akkor, ha
módomban áll és kedvet érzek hozzá, megpróbálom azt a számára felkutatni.
- Tehát ezzel azt akarja mondani, hogy már van egy vevője a házunkra, és ezért vásárolta ki alólunk?
- Kedves kisasszony, az ön édesapjának megvolt a lehetősége, hogy kifizesse a tartozását, és megvegye a
házat. Ha így tesz, akkor a szerződési okirat az ő tulajdonába került volna.
- Abban az esetben viszont ön feleslegesen vásárolta volna meg, hiszen nem nyert volna rajta semmit.
- Igaz, de vállalnom kellett a kockázatot. Vagy óriási haszonra teszek szert, vagy pedig egyszerűen csak a
pénzemnél maradok. Néha még veszítek is az üzleten, de nem eleget ahhoz, hogy visszatartson a
meggazdagodásra való törekvésemtől.
- Ezzel arra céloz, hogy megcsinálta a szerencséjét - fejezte be a lány.
- Valójában igen.
- Tehát nem örökölt nagy vagyont a bárói ranggal? - kérdezte Larissa.
Vincent könnyen észrevette, hogy a lány igyekszik őt sarokba szorítani, és rajtakapni valamilyen
hazugságon, de nem ért túlzottan a dologhoz.
Szórakoztatta a lány próbálkozása. Még az sem volt ellenére, hogy életének egyes részleteit feltárja előtte.
Valójában azonban azt gondolta, hogy ha az egész élettörténetét elmesélné, valószínűleg túlzott együttérzést
váltana ki a lányból. Nem mintha valaha is fel akarná fedni előtte a teljes valóságot, de úgy vélte, ha néhány
apróságot elárul, az semmiképpen nem árthat, sőt inkább segítségére lehet a lány rokonszenvének
elnyerésében.
- A rangommal együtt örököltem egy birtokot Lincolnshire-ben, de a lábamat sem teszem be oda többé.
Semmi sem köt hozzá, csupán rossz emlékek. A családi vagyon fennmaradó részét, amely nem volt túl
tekintélyes, nemrég elhunyt öcsém örökölte - közölte a férfi.
Hangja kifejezéstelen volt, nem mutatott érzelmeket, a lány azonban összeráncolt homlokkal nézett rá, és
tekintetében együttérzés tükröződött. Könyörületessége fogja a vesztét okozni, gondolta magában Vincent.
- Elnézést, nem akartam kíváncsiskodni - mondta a lány, és látszott, hogy kínosan érzi magát.
- Dehogynem akart! - felelte a férfi. - Az emberi természethez hozzátartozik a kíváncsiság.
- Igen, de a jó modor azt diktálja, hogy fogjuk vissza magunkat! - mondta Larissa, és hangjában érződött,
hogy önmagát hibáztatja.
- Kérem, ne büntesse önmagát, Larissa! Ebben a házban nem szükséges udvariaskodnia!
- Én épp az ellenkezőjét gondolom. Az udvariasság, véleményem szerint, minden esetben kötelező! -
vágott vissza a lány.
A férfi erre elmosolyodott.
- Ez csupán emlékeztető önmaga számára, vagy valóban el is hiszi, amit mond? Még mielőtt válaszolna,
felhívom a figyelmét, hogy épp az imént tekintettem el a formaságoktól, hiszen nem használtam a
vezetéknevét, amikor megszólítottam! És ezúton szeretném arra kérni, hogy ön is tegyen ugyanígy! Ne
feledje, hogy bizonyos pillanatokban megengedett az udvariatlanság, különösen akkor, ha közeli
ismerősökről van szó!
A lány erre ismét mélyen elpirult, majd felállt, és kimért, hűvös hangon válaszolt.
- Alig ismerjük egymást, és nem fogok olyan sokáig az ön házában tartózkodni, hogy az idő kettőnk
kapcsolatában változást hozna. De igyekszem majd a lehető legszerényebben viselkedni, míg itt leszek. És
most, ha megbocsát, Lord Everett, meg kell néznem az öcsémet!
Azzal a lány távozott.
Vincent hátradőlt a széken, és egy kissé meglötyögtet- te a maradék italt a poharában, majd kiitta egészen.
Úgy tűnt, a lány egyelőre ragaszkodik kettejük között a formaságok betartásához. Arra azonban kíváncsi
lenne, hogy vajon akkor is ilyen tartózkodó és udvarias lesz- e, amikor majd meztelen testével hozzásimul az
ágyában? Remélte, hogy nem...
 NEGYEDIK FEJEZET

Thomas kényelmesen elhelyezkedett az ágyában, és hagyta, hogy Mara kanállal etesse, bár nem kedvelte, ha
úgy kezelték, akár egy csecsemőt, sőt egyenesen ki nem állhatta. Amikor magas láza volt, akkor is egyedül
akart étkezni, de aztán a végén jobb belátásra tért, mert rájött, hogy képtelen segítség nélkül megenni az
eléje rakott ételt. Túlságosan gyenge volt hozzá.
Eleinte makacsul azt állította, hogy nem éhes, de végül Larissa rajtakapta a hazugságon, és nem
kegyelmezett neki. Nem maradt más választása: engedelmeskednie kell, míg teljesen meg nem gyógyul.
A szoba, amelyben elhelyezték, sokkal nagyobb volt, mint a sajátja otthon. A hatalmas ágyban szinte
elveszett törékeny teste. Korához képest alacsony termetű volt, a többi tízéves fiúnál jóval kisebb és
soványabb. Apjuk, aki magas ember volt, azzal biztatta fiát, hogy hamarosan utoléri majd a többieket, hisz ő
maga is kicsi volt egészen tizenkét éves koráig, de aztán hirtelen nőni kezdett.
Thomas tehát a többi fiúhoz képest a magasságát illetően talán lemaradásban volt, de szellemi képességeit
tekintve messze túlszárnyalta őket. Ha időnként nem viselkedett volna olyan makacsul, és nem lettek volna
hisztérikus dühkitörései, Larissa megesküdött volna rá, hogy ebben az apró kis testben egy felnőtt férfi
lakozik. Csípős megjegyzései gyakran túlzottan felnőttesen hangzottak, csupán határtalan energiája
emlékeztetett arra, hogy végül is csak egy gyermek.
Energiája vagy inkább energiájának hiánya miatt azonban rendkívül nehezen viselte a betegségét, és
örökké panaszkodott. Nem szeretett ágyban maradni, gyűlölte a lázrohamokat, melyek mindig legyengítették
a testét.
Mikor Larissa az ágyához ért, Thomas rá se nézett, csupán az ajkát biggyesztette le. Még mindig
duzzogott a költözködés miatt, mintha a lány tehetett volna róla. Larissa öccse arcát látván arra gondolt,
bárcsak ő is megengedhetné magának azt a fényűzést, hogy duzzogjon. De számára csak a sírás maradt,
egyébre nem volt képes.
- Nem fagytál meg a hidegben utazás közben? - kérdezte a fiút, és közben megpróbált derűsnek látszani.
- Hogy megfagytam- e? Úgy betemettél azokba a takarókba, Lari, hogy majdnem megsültem!
- Akkor jó! Még mindig jobb, ha megsültél, mintha megfáztál volna!
Mara próbálta elrejteni a mosolyát, de sikertelenül. Thomas dühösen pillantott rájuk.
Thomas akkor szólította Larinak a nővérét, ha fel akarta bosszantani, mert tudta, hogy ez úgy hangzik,
mintha férfinév lenne. Ha viszont jóban voltak egymással, akkor csak Rissának hívta, ahogy az apjuk is.
- Miért kellett idejönnünk? - kérdezte újból Thomas panaszosan. - Ez a hely olyan, akár egy hotelszoba!
- Honnan tudod, hogy néz ki egy hotelszoba? - vágott vissza Larissa.
- Onnan, hogy egyszer elkísértem a papát, amikor egy francia borkereskedővel találkozott abban a
szállodában, ahol a kereskedő megszállt.
- Hát igen, ez a ház nagyobb a miénknél, és meglehetősen személytelennek tűnik. Sőt amennyit láttam
belőle, az valóban úgy néz ki, akár egy szálloda. De
Windsmoor bárójának nincs családja, úgyhogy valószínűleg ez az oka.
- Ugye nem kell sokáig itt maradnunk?
- Csak addig, míg a papa haza nem jön, ő pedig hamarosan itt lesz...
- Már hetek óta ezt mondogatod. Mikor jön már meg?
Larissának nehezére esett, hogy derűsnek mutatkozzon, amikor Thomas az apjuk felől kérdezett. Ő is
ugyanezt a kérdést tette fel magának már számtalanszor, de mostanra már kifogyott a válaszokból. Apja
mindössze két hónapra ment el, és azt ígérte, november elejére visszatér. Előfordulhat néha, hogy egy vagy
legfeljebb két hetet késik az üzlet miatt, de most már egy egész hónappal túllépte a határidőt. Az is eszébe
jutott, hogy talán a rossz idő miatt késlekedik. De egy teljes hónapot?
Larissa többé már nem bújhatott el a szomorú valóság elől. Valami borzasztó dolog történhetett az apjával
utazás közben. Gyakran hallott történeteket arról, hogy eltűnnek hajók a tengeren anélkül, hogy bárki valaha
is megtudná, mi történt velük. Azt beszélik, még kalózhajók is kóborolnak azokon a vizeken, amerre az apja
szokott utazni, és készek lecsapni a jól megrakott kereskedelmi hajókra. Larissának bőségesen volt ideje,
hogy gondolkodjon, és a legrosszabb dolgok jutottak eszébe. Arra gondolt, hogy apja talán hajótörést
szenvedett, zátonyra futott egy lakatlan szigeten és most éhezik...
A folytonos aggódás annyira felerősödött benne, hogy már szinte énje részévé vált. Kétségbeesetten
szerette volna valakinek a vállára hajtani fejét és sírni, de nem volt senki, akivel megoszthatta volna bánatát.
Erősnek kellett lennie Thomas érdekében, és tovább kellett hitegetnie a fiút, hogy minden rendbe jön. Még
akkor is, ha ő maga már nem hitt ebben.
- Néha előfordul, Tommy, hogy még a legjobban kitervelt dolgok sem úgy alakulnak, ahogyan azt eredeti-
leg kigondolták - mondta végül az öccsének. - A papa azt remélte, hogy új piacot talál... De mi van, ha
mégsem lelt rá, és ezért egy másik szigetre kellett hajóznia? És ha ott sem talál piacot?
- De miért kellett olyan messzire elhajóznia, amikor közelebb is találhatott volna új piacot?
Larissa komoly tekintettel nézett az öccsére.
- Ezt már olyan sokszor megbeszéltük - mondta. - Nem figyeltél rám legutóbb?
- Én mindig figyelek rád! - zsörtölődött a fiú. - De nem mindig van értelme annak, amit mondasz!
Larissa nem akarta további magyarázkodással terhelni az öccsét. Jól tudta, hogy a fiú csupán azért védeke-
zik, mert a betegsége miatt feledékennyé vált. Az utóbbi időben ugyanis többnyire félálomba merült beszél-
getéseik alatt, vagy magas láz tombolt a testében, így nem is csoda, hogy nem tudott mindenre visszaemlé-
kezni.
- Nos, akkor nézzük csak meg, talán együtt sikerül megértenünk, mi is történt valójában, mert az igazat
megvallva, én magam sem értem egészen! - mondta erre a lány, és közben remélte, hogy sikerül az öccsét
kissé megnyugtatnia. - A vállalatok között, amelyek ugyanazt az üzleti tevékenységet végzik, néha
barátságos és néha kevésbé barátságos versengés folyik. Végül is ez az üzleti élet velejárója. Ebben
egyetértesz ugye?
A lány megállt egy pillanatra, és várt. Az öccse bólintott egyet, s akkor folytatta.
- De ha egy rohadt alma kerül a tálba, akkor a többi alma is romlásnak indul.
- Nem tudnál a lényegnél maradni? - kérdezte a fiú türelmetlenül.
- Tavaly nyáron megnyílt egy új hajózási vállalat. Ha jól emlékszem, Winds Társaságnak hívták. A
virágzó piac örömmel fogadta mindaddig, míg be nem bizonyult, hogy rendkívül alattomos módszerekkel
dolgoznak. Ahelyett, hogy igyekeztek volna új piacot kiépíteni, megpróbálták a régieket ellopni, amelyek
már jó kezekben voltak.
- Úgy érted, hogy a papáét?
- Nem, nemcsak a papáét. Ő ugyan sohasem mesélt nekem erről, mert nem akart felzaklatni, de véletlenül
meghallottam egyszer egy beszélgetésüket az egyik kapitányával vagy tisztviselőjével, amikor az eljött a
házunkba. Állítólag a Winds megpróbálta a papa vállalatát teljesen kiiktatni az üzleti életből, és majdnem
sikerült is neki. Sohasem láttam még őt annyira felbőszültnek, mint néhány héttel az elutazása előtt, amikor
az egyik hajója a már előre beütemezett szállítmány nélkül tért vissza a kikötőbe. Kiderült, hogy a Winds
kapitánya követte az ő hajóját, és minden kikötőben felvásárolta előle a rakományt, mert több pénzt fizetett
érte.
- Azt a finom francia bort is...?
- Igen, azt is - vágott közbe gyorsan Larissa, hogy megkímélje öccsét a sok beszédtől, mert az is
kimerítette. - A kereskedő semmibe vette a szerződést, amit a papával kötött, és helyette a másik
kapitánynak adta el a bort, aki magasabb árat kínált érte.
- De mire jó a szerződés, ha ilyen egyszerű felbontani?
- Amennyire én tudom, a szerződést nem bontották fel, a kereskedő csupán valami gyenge kifogást talált,
hogy az áru nem hozzáférhető. Azt hiszem, ilyen az üzlet - felelte Larissa egy vállrándítással, és bár nem
volt kedvére, de még hozzátette: - Nehéz a kereskedőket hibáztatni azért, ha kihasználnak egy váratlanul
adódó lehetőséget, amikor hatalmas nyereségre tehetnek szert.
- Én egyáltalán nem találom nehéznek, hogy hibáztassam őket - ellenkezett a fiú. - A szerződéseket
ugyanis azért kötik, hogy bebiztosítsák a piacot.
Thomas fiatal kora ellenére arra készült, hogy egyszer majd átveszi apja üzletét, épp ezért Larissa úgy
tartotta helyesnek, ha mindenre részletesen kioktatja.
- A Winds hajói minden európai kikötőben megjelentek, ahol a mi hajóink is. Ebből egyértelműen
kiderül, hogy a mi útvonalainkat követték, mert így akarták megszerezni a szállítmányainkat. És ez az oka
annak, hogy a papa olyan messzire elhajózott az otthonunktól. Nem tudta felvenni a versenyt a Windsszel,
amely hallatlanul magas árat fizetett a rakományokéit. Ha ugyanannyit fizetett volna érte, akkor semmi
nyeresége nem lett volna az üzleten.
Thomas erre összeráncolta a szemöldökét, és rosszalló arckifejezéssel azt mondta:
- Azt hiszem, épp ez az, amit nem értek. Hogyan lehetett haszna a másik hajózási társaságnak, ha egyszer
olyan magas árat fizetett a szállítmányokért?
- Nem volt hasznuk - mondta Larissa. - Nyilvánvalóan rendelkeztek fölösleges pénzzel, amit erre a
fölöttébb szokatlan üzleti taktikára fordíthattak. Először bebiztosították maguknak a piacot, és csak később
kezdtek azzal foglalkozni, hogy visszatérjenek egy elfogadható árra. Csupán ügyes trükk volt a részükről, de
bevált. A papa viszont nem kockáztathatta meg, hogy visszaküldje a hajóit ugyanazokhoz a kereskedőkhöz,
és ismét rakomány nélkül térjen vissza. így tehát a Winds győzött, és megkaparintotta a régi piacokat.
- Mit gondolsz, a papának sikerült újakat találnia? - kérdezte Thomas.
 - Minden bizonnyal - mondta a lány, és megpróbált magabiztosnak tűnni. - Sőt azt is tervezte, hogy a nyu-
gat- indiai piac felé terjeszkedik majd tovább, ami feltehetően jó lépés.
- De csupán kényszerlépés - válaszolta a fiú. Larissa sokszor azt kívánta, bárcsak Thomas ne lenne
ennyire okos, és ugyanúgy elfogadná a kapott magyarázatokat, mint a hasonló korú gyerekek. Thomas azon-
ban folyton kérdezett, és mindig megtalálta Larissa logikájában a hézagokat.
- Szeretnéd megtudni, hogy én mit gondolok? - kérdezte a lány.
- Van más választásom? - kérdezett vissza az öccse.
- Nem, nincs más választásod - mosolyodott el a lány. - Én azt hiszem, hogy ez az egész nagyon jól
végződik. Kétlem, hogy a Winds sokáig fennmarad, mert ha az árakkal lemennek, akkor a papa újból
versenyképes lesz, és visszaszerezheti a régi kapcsolatait. így az újonnan szerzett piacok miatt kibővül majd
az üzleti köre, s ennek következtében új hajókat kell vásárolnia, hogy ki tudja elégíteni az összes
megrendelőt.
- Én viszont azt hiszem, te csak reménykedsz abban, hogy a Winds lemegy majd az árakkal, de ez nem
valószínű. Szerintem elég mélyre tudnak nyúlni a zsebükben ahhoz, hogy továbbra is fenntartsák a magas
árakat.
- Ó, én nem az anyagi helyzetükről beszélek, hanem arról az erkölcstelen módszerről, ahogy dolgoztak, és
ahogy elterjesztették. Figyelembe véve azt is, hogy a kereskedők, akikkel üzletet kötöttek, tisztában voltak a
Winds szándékaival. Tehát aki ilyen alattomos dologra képes, az nem megbízható. Másrészt az áruk
túlnyomó része romlandó, tehát időben kell leszállítani. Épp ezért olyan kapitányokra van szükség, akik
megbízhatóak és időben érkeznek. Ha pedig a Winds a jövőben késik a szállításokkal, akkor az áru
megromolhat, így a szállítmány kárba vész. Romlottan senki sem fogja megvenni. Érted már, mire gondo-
lok?
- Tehát úgy véled, hogy a papa régi üzleti partnerei ismét vele dolgoztatnak majd, mert vele már
megalapozott kapcsolataik vannak, és mert ő megbízható? - kérdezett vissza a fiú.
- Igen, azt hiszem így lesz. Igen, és... nézd csak, mit műveltünk! Mara elaludt, miközben mi az üzletről
beszélgettünk. Úgy tűnik, cseppet sem érdekli a téma. De nem is csoda. Mellesleg elérkezett az idő, hogy te
is pihenj egy kicsit - mondta a lány.
- De nem vagyok fáradt! - panaszolta az öccse.
- Én pedig úgy látom, hogy azok a szemek már majdnem lecsukódnak!
- Dehogyis! - mormogta Thomas.
- De igen! Egyébként szükséged van a pihenésre akkor is, ha nem alszol! Ha a lázad teljesen elmúlik,
akkor majd megvitathatjuk, hogy kell-e a továbbiakban pihenned! - jelentette ki Larissa határozottan.
Thomas végül feladta a vitát és belenyugodott. Nővére azért említette a vitát, mert tudta, hogy öccse imád
egyezkedni.
Amikor Larissa elindult az ajtó felé, a fiú még egyszer megállította, mielőtt kilépett volna a szobából. Még
valamit kérdezett, de erre nem volt a lány felkészülve.
- Hol fogjuk a karácsonyfát felállítani ebben az évben, Rissa?
Nem is a kérdés, sokkal inkább a vékony kis hang hatolt a szívéig, ahogy a kisfiú ezt kérdezte tőle. És ez
lett a veszte. Eddig még nem is gondolt arra, hogy a karácsonyt esetleg az apjuk nélkül töltik. Ennyire előre
nem gondolkozott, és nem is volt képes erre, mert tudta, hogy még nagyon sok fájdalom vár rá.
- Még túl korai a karácsonyfára gondolni, hiszen csak a hónap elején járunk - szólt Larissa. - De ígérem,
hogy lesz karácsonyfánk, Tommy, még ha meg is kell osztanunk a báróval...
- De én nem akarom megosztani vele! - mondta a fiú makacsul. - Én azokat a díszeket akarom feltenni a
fára, amiket mi készítettünk! Ugye elhoztad őket?
Larissa nem hozta el. A padlásszobában tárolta őket, de aztán Lord Everett elvitette a többi bútorral együtt
valahová.
- Itt lesznek majd, amikor eljön az ideje - mondta Larissa. Ez volt a leghelyesebb, amit ebben a
pillanatban mondhatott. - Tehát ne aggódj, kérlek, inkább próbálj meg minél előbb meggyógyulni, hogy te is
segíthess majd a díszítésben!
Ezzel megfordult, és igyekezett gyorsan távozni, mert érezte, hogy a könnyek végigcsorognak az arcán.
Tudta, hogy az idei karácsony nem lesz olyan, mint máskor. Nagyon félt attól, hogy idén az ünnepeket az
édesapjuk nélkül töltik el.
 ÖTÖDIK FEJEZET

Larissa nem emlékezett rá, hogyan találta meg a hálószobáját. Szemét elhomályosították a könnyek. Minden
szobába bekopogtatott, de senki sem válaszolt, ezért kénytelen volt mindenhová benézni. Végül a folyosó
végén, az utolsó két szoba egyikében megpillantotta az ágy lábánál a hajóbőröndjét. A szoba jóval messzebb
volt az öccséétől, mint ahogy szerette volna.
A szoba láttán, amelyet Thomasnak adtak, az jutott eszébe, hogy jóval hatalmasabb, mint öccse otthoni
szobája, de amikor a sajátját megpillantotta, még inkább elámult. Még nagyobbnak bizonyult. Egy külön
gardrób nyílt a hálóból, és egy hatalmas fürdő, amely legnagyobb megdöbbenésére a báró hálószobájába
nyílt. A ház legnagyobb lakosztályának női szárnyában kapott helyet! Te jóságos ég! De miért? Hisz egy
ekkora méretű házban nyilvánvalóan több helyiséget is fenntartanak a vendégek részére, legalább egy fél
tucatot látott, amikor végigment a folyosón.
Ez így nem lesz jó. Valószínűleg hibát követtek el, és azonnal szól a házvezetőnek, amint képes lesz rá,
hogy abbahagyja a sírást. Leült az ágy szélére, és szabadjára engedte az összes érzést, ami felgyülemlett
benne. Furcsa módon néhány közülük teljesen ismeretlen volt számára.
Szándékosan hagyta, hogy Thomas elterelje a figyelmét. Tudta, hogy a fiú képes erre, ezért rohant be
hozzá a szobájába. Most azonban teljesen egyedül volt, és gondolatai ismét a báróval elköltött szokatlan
ebéd körül forogtak.
Egyelőre nem tudta, mit gondoljon a báró felől, de azt érezte, hogy valami különös dolog történt.
Olyasfajta érzés nyugtalanította, amilyet sohasem tapasztalt azelőtt. Be kell ismernie, hogy a báró rendkívül
jóképű, és amikor a bejáratnál megpillantotta, egy másodpercre a lélegzete is elállt.
A magas és széles vállú Vincent Everett egyike volt azoknak az atlétikus testű férfiaknak, akik, ha nincs
gondos szabójuk, úgy festenek, mint akiket belepréseltek a legutolsó divat szerinti ruhákba. A báró szabója
nyilvánvalóan ebből az aprólékos fajtából való volt, hiszen a túlburjánzó izmok ellenére finom, fess alakot
szabott a fentiek helyett.
Előző éjjel a hó és a télikabát elrejtette a nő kíváncsi tekintete elől. Fekete haja olyan volt, mint a
legfeketébb kátrány, arca szögletes, álla határozott és erős, orra keskeny. Tökéletesen harmonikus
vonásaival bámulatosan jóképű volt!
Mégis, ez csak kis részét tette ki annak, ami a nőt úgy izgatta. Leginkább a férfi aranyszín szeme
nyugtalanította, amely mintha beszélt volna hozzá. Sajnos minden, amit mondott, illetlen volt. Te jó Isten,
milyen különös! Tényleg izgatta őt, minden józan mértéken felül, noha szeme nem helyénvaló dolgokat
látszott kifejezni. Semmi kétség, hogy csupán a fények puszta játékát tükrözi a tekintete, nem szándékosan
ilyen a pillantása. A férfinak valószínűleg fogalma sincs arról, hogy tekintete milyen hatással van az
emberekre. És valószínűleg csak a lány felfokozott érzelmei okozták, hogy olyasmit képzel, ami valójában
nem is létezik.
Ami a férfi számára pusztán egyszerű üzleti ügyet jelentett, egy újabb unalmas pénzügyi műveletet, az a
lány számára egyenesen katasztrófa volt, hiszen elveszítette otthonát. Nem tehetett arról az ellenszenvről,
amit mindezek miatt a férfi iránt érzett. De ez az erős érzelem okozhatta, hogy mindazt, amit a férfi kiváltott
belőle, olyan felnagyítva érzett.
Minden egyes falat lenyelése külön nehézséget okozott, miközben evett. Gyomra tájékán olyan háborgást
érzett, hogy attól félt, azt a keveset is mindjárt visszaadja, amit sikerült lenyelnie. És a férfi továbbra is csak
bámulta őt. Faragatlanul és idegesítően. Szinte egész idő alatt le sem vette róla a szemét, ezért a nőnek be
kellett látnia, hogy valószínűleg nem szándékosan akarja kihozni a sodrából. Valószínűleg csak egy bevett,
bár durva szokás nála. Talán éppen egy tökéletesített üzleti taktika, amit a férfi most már öntudatlanul is
alkalmaz élete minden területén.
A nő ismert egy kereskedőt, aki az ő apján akart efféle trükköt kipróbálni: élesen bámulta őt, azon
igyekezve, hogy kétséget támasszon benne afelől, hogy a kialkudott ár megemelkedhet, mielőtt szóbeli
elkötelezettség jönne létre. Az apjánál ez nem működött, de szórakoztató volt megfigyelni a folyamatot.
Többször is kopogtak, mire a hang áthatolt Larissa zaklatott gondolatain. Felkelt, hogy kinyissa az ajtót.
Vincent Everett állt a küszöbön. A lány abban reménykedett, hogy amíg itt van, sikerül elkerülnie a vele
való találkozást, és tessék, most itt állt. Olyan közel volt hozzá, hogy orrát megcsapta a férfiból áradó
pézsmaillat. Nem tudta eldönteni, hogy a forróság a férfiból vagy csupán saját testéből sugárzik.
 Arra gondolt, hogy legszívesebben hátrafordulna és elfutna a szoba túlsó sarkába, de mégsem tette, mert
akkor túlságosan is tudatosította volna a férfiban saját vonzerejét. Egy kissé mégis sikerült tőle távolabb
kerülnie, ám zavara ennek ellenére sem enyhült, mert a férfi továbbra is mereven bámulta. Micsoda forróság
izzott azokban a borostyánszínű szemekben! Úgy érezte, hogy a báró tekintete szinte lemezteleníti, és ettől
olyan zavarba jött, mintha valóban ruhátlanul állt volna előtte.
- Az ékszerei?
A lány egy kissé elcsodálkozott, mert mintha már hallotta volna a kérdést, de az sem lett volna kevésbé
meglepő számára, ha a férfi ismételte volna önmagát.
- Tessék?
- Attól féltem, hogy talán megfeledkezett az ajánlatomról - mondta a férfi, és közben furcsa pillantással
méregette. Valószínűleg meglehetősen szétszórtnak tartotta. - Nem szeretném további izgalmaknak kitenni
önt. Arra az esetre gondolok, ha netán eltűnnének az ékszerei.
A lánynak ekkor hirtelen eszébe jutott, hogy mire célzott a férfi.
- O, igen, az a néhány új cseléd, akik még nem bizonyítottak. Megkérem, hogy várjon egy pillanatig!
Három hatalmas utazóládájához lépett, amelyek takaros piramisalakzatba rakva álltak az ágy lábánál. A
legfelsőt átkutatva az ékszeres dobozban nem talált rájuk. Szerencsétlenségére éppen ez volt a legnehezebb
láda az összes közül, mert a könyvei voltak benne. Természetesen ez nem jelentett volna gondot, ha lett
volna elég ideje előtte, hogy kipakoljon. Akkor könnyűszerrel képes lett volna elmozdítani a hatalmas ládát
az alatta fekvő kettő útjából, de most sürgetést érzett, mert a báró az ajtóban állva várakozott.
Tudta, hogy egyedül nem képes leemelni a ládát, de úgy gondolta, hogy egy kis erőfeszítéssel talán sikerül
elmozdítania a másik kettő tetejéről. Bele is kezdett. Ám a báró karja hirtelen két oldalról átölelte, miközben
a láda fogantyúja után nyúlt, hogy segítsen a nőnek.
Szólhatott volna, hogy segíteni szándékozik... Hagynia kellett volna, hogy a lány először ellépjen előle...
Larissa szíve hevesen kezdett dobogni. A férfi testével valósággal odanyomta őt a ládához. Érezte, ahogy
mellkasával szorosan a hátához simult, miközben forró lehelete a nyakát cirógatta. Azt hitte, menten elájul,
ott helyben meghal.
- Elnézést - mondta a férfi egy elviselhetetlenül hosszú pillanat után, és felemelte az egyik karját, hogy
kiengedje a nőt szorításából.
A lány ösztönszerűen újból a szoba másik végébe szaladt volna, hogy minél távolabbra meneküljön
házigazdájától. Kétségbeesetten vágyott megtenni, ugyanakkor attól tartott, hogy akkor a férfi azt hinné, fél
tőle. Elvégre az ellensége...
Furcsa módon azonban a lány nem félt tőle. Nem igazán. Amit érzett, sokkal zavarba ejtőbb volt a
félelemnél.
A férfi könnyedén félrehúzta a felső ládát. Úgy tűnt, akár fél kézzel, minden erőfeszítés nélkül is meg
tudta volna tenni. Úgy illett volna, hogy ezután visszalép az ajtóhoz, de ő továbbra sem mozdult. Egyedül
voltak, teljesen egyedül, és hol máshol, mint egy átkozott hálószobában! Ezzel már megszegték az általános
illemszabályokat, a megalkuvás birodalmában jártak.
A lány szerette volna minél előbb kívül tudni a férfit, ezért, amint a következő láda hozzáférhetővé vált,
azonnal lehajolt, és folytatta a keresést. Ezúttal hálát adott az Úrnak, mert végre rábukkant a kis keskeny,
fából készült ékszeres dobozra.
- Csak néhány darab van nálam, az édesanyám ékszerei voltak, előtte pedig az ő anyjáé - mondta, és azzal
a férfi felé nyújtotta őket. - Értékesek ugyan, bár számomra inkább eszmei értékük van, és mindennél többet
érnek, ezért... - A lány zihált, és képtelen volt rá, hogy befejezze a mondatot.
A férfi a dobozért nyúlt, hogy átvegye a lánytól, közben kezét a lányéra csúsztatta, és ezalatt le sem vette a
szemét róla. Megrázó élmény volt Larissa számára, ahogy a férfi mereven a szemébe nézett, majd lassan,
túlságosan lassan lecsúsztatta kezét az övéről, és átvette a dobozt. A férfi elszívta az összes erejét. A vér
sebesen vágtatott ereiben, és úgy érezte, hogy ez alkalommal egész biztosan elájul.
Az érintés tökéletesen szétzúzta a lány lélekjelenlétét, míg a férfinak egyáltalán semmit sem jelentett.
Vincent a dobozra pillantott, és felpattintotta a fedelét, hogy megnézze benne a hosszú gyöngysort és a
gyönggyel és rubinnal ékesített pillangós brosstűt.
- Értem - szólt színtelen hangon, majd aranyló tekintetével, mely most még forróbbnak látszott, a lányra
nézett. Bár valószínűleg csak a fény játszadozott a szemében.
- És ezek?
Mielőtt Larissa felfogta volna, mire céloz, a férfi ujjaival megpöccintette a fülbevalót a lány fülében, és
ujja közben a nyakához ért. Valószínűleg véletlenül, a lány mégis a lábujja hegyéig megborzongott. A térde
kissé megbicsaklott, amitől elveszítette az egyensúlyát, és megingott. Úgy tűnt, hogy még lélegezni is
elfelejtett. Elszántan igyekezett, hogy érzékei feletti uralmát visszanyerje. Becsukta a szemét - de közben
egy sóhajtást hallott. A férfiét? Biztosan nem.
 Aztán újra megpróbált a témára összpontosítani, vagy legalábbis arra, amit annak hitt. Hosszú percekbe
telt, mire eszébe jutott, hol is tartottak. Az ékszeres doboz tetejének lecsapódása azonban kissé
megriasztotta, és újra kinyitotta a szemét.
- A fülbevalóim mindig velem vannak. Ha alszom, akkor is az ágyam mellett tartom őket.
- Önnel kapcsolatban semmilyen kockázatot nem vállalok. Kérem, adja ide őket! - mondta a férfi.
Nyers parancs volt, vagy annak hangzott, mert a férfi hangja meglehetősen reszelőssé vált. A fülbevalókra
gondolt? A nő nem volt biztos benne. Megint nem tudott tisztán gondolkodni. De arra az esetre, ha netalán
mégis arra célzott volna, kirángatta fülbevalóit, s a férfi felé nyújtotta. Végül azonban hagyta a földre esni
őket, mert nagyon félt a báró kezének érintésétől. Mindez azonban túlságosan gyorsan történt, s Vincent
nem volt elég gyors, hogy elkapja az ékszereket.
A lány ekkor zavarában fél térdre ereszkedett, de arra nem számított, hogy a báró ugyanezt teszi majd.
Fejükkel összeütköztek, amikor mindketten egyszerre próbáltak lehajolni a fülbevalóért. Közben a lány
elvesztette az egyensúlyát, s a földre huppant. Mielőtt feltápászkodhatott volna, a férfi felsegítette.
Ez most valóban a lány vesztét okozta. A megdöbbenéstől szinte szólni sem tudott. Ahelyett, hogy a férfi
a kezét nyújtotta volna neki, a hónaljánál fogva emelte fel, akár egy kisgyermeket, mert biztos volt benne,
hogy nem fogadná el a karját. Először úgy tűnt, hogy lehetetlen így felállnia, legalábbis a padlóról. De a férfi
saját mellkasát használta emelőként. Azokban a rövid másodpercekben Larissa érezte Vincent tenyerét,
közel a melléhez, és keblei szorosan a férfi mellkasához nyomódtak. Csak másodpercekig tartott az egész,
de egy örökkévalóságnak tűnt.
A gyöngyök még mindig a földön hevertek. A férfi felvette őket, ahogy az ékszerdobozt is, amit letett,
míg a nőt felsegítette. A doboz helyett a fülbevalókat inkább szorosan a tenyerébe zárta. Larissa hirtelen úgy
érezte, hogy a báró éppoly izgatottnak tűnik, mint ő, de aztán gyorsan elillant ez az érzése. Valószínűleg
csak képzelődött. A férfi eközben az ajtó felé fordult, és mint aki teljesítette megbízatását, távozni készült.
A lány nem akarta visszatartani. Azt kívánta, mielőbb hagyja el a szobát, mielőtt ő végleg darabjaira
hullana. De agya nem működött megfelelően, és az utazóládákra pillantva akarata ellenére megállította a
férfit...
- Ó! A házvezetőnőt akartam megkeresni... Úgy tűnik, rossz szobában helyeztek el. Közelebb kell lennem
az öcsémhez... - mondta.
Folytatni akarta, de a férfi a szavába vágott:
- A megfelelő helyre tették önt. Általában vannak vendégeim az ünnepek alatt, és nem akarom velük
éreztetni, hogy különleges bánásmódban részesülnek - ugye érti, mire gondolok - , ha már egyszer az
üzlettársaim. S ahelyett, hogy önt költöztetnénk el, ha ugyan még itt lesz akkor, sokkal egyszerűbb, ha most
ezt a szobát kapja. Talán nem tetszik?
- Nos, tetszik, de...
- Jó, akkor ne is gondolkodjon ezen!
Kilépett az ajtón, mielőtt a lány tovább érvelhetett volna. Abban a pillanatban, ahogy az ajtó becsukódott,
Larissa az ágyra hanyatlott. Szemlátomást reszketett. Úgy tűnt, az idegei teljesen felmondták a szolgálatot,
sikítani szeretett volna. A szíve még mindig szabálytalanul vert. Édes istenem, mit tett vele ez az ember?
 HATODIK FEJEZET

Vincent bezárkózott a dolgozószobájába, ahol biztos lehetett abban, hogy senki sem zavarja. Nagyon jól
betanított személyzete tudta, hogy a titkára kivételével senki még csak véletlenül sem zavarhatja meg, ha az
ajtaját zárva találják. A hálószobája általában tökéletes nyugalmat biztosított számára, de most úgy érezte,
túlságosan közel van a lányéhoz.
Még soha életében nem rúgott be délután. A mai nap akár kivételnek is bizonyulhat. Nem mintha a
konyak, amit kitöltött, segítségnek tűnt volna. Azt remélte, lenyugtatja, vagy legalábbis elég hosszan eltereli
a figyelmét Larissa Ascotról ahhoz, hogy a teste lehiggadjon, de egyik sem következett be.
Nem kellett volna az ajtajához mennie múlt éjjel, és nem kellett volna ma a szobájában felkeresnie. A lány
ékszere pusztán csak ürügy volt. Egyszerűen csak a közelében akart lenni újra, mert annyira izgatóan hatott
rá ebédnél, hogy nem tudott elszakadni tőle, ha már egyszer a közelében volt.
Itt azonban hibát követett el. Az ágyban fekvő nő felébresztette a férfiban a csábítás vágyát. Elvégre ez
tökéletes díszletül szolgált ahhoz, hogy elkezdje. És azt hitte, tudja kezelni a helyzetet, sőt szépen halad
előre - míg ő maga bele nem esett a verembe.
Még sosem érzett akkora vágyat, mint most. Mintha teljesen kivették volna a gyeplőt a kezéből. Még
mindig ámulatba ejtette a lány ereje, s az az ellenállhatatlan sürgetés, amit érzett, hogy a nőt az ágyra lökje,
és feltétlen, gátlástalan odaadással tegye magáévá. Nem mintha az erőszakról vagy a gátlástalanságról sokat
tudott volna. De tisztában volt vele, hogy túl korai lenne ilyesmit művelnie a lánnyal.
Igen, sikerült felizgatnia Larissát, és milyen könnyű dolga volt! Tiltakozott ugyan, de ellenállása
valószínűleg csak jelképes, mielőtt megadja magát. A férfi azonban nem ezt akarta. Ő a lány teljes odaadását
akarta, azt, hogy a nő könyörögjön érte, könyörögjön azért, amit meg akart adni neki. Akkor úgy tűnne,
mintha ő maga döntené önmagát romlásba, s a férfi csupán egy kicsit besegítene neki ebben. így nem
furdalná őt a lelkiismerete, amely úgy tűnt, élete ily késői szakaszában üti fel bolond fejét.
Minden más lehetőségtől megfosztotta Larissát. Nem hagyott neki más választást, mint hogy elfogadja
vendégszeretetét. Már elintézte, hogy bútorait „ellopják" - így szólt volna a történet arra az esetre, ha a nő
ismét megemlítené, hogy el kell adnia őket. A valóban értékes dolgokat egy elkülönített helyre vitette, így
akár Larissát is elvihette volna a raktárba, hogy megmutassa, ami ott maradt, túl értéktelen ahhoz, hogy
ellopják, tehát eladni sem lenne érdemes.
Az ékszereihez szintén nem férhet hozzá, mert a férfi széfjének kulcsa sajnálatos módon „elveszett" -
átmenetileg. Még nem zárta el őket, az egyik fülbevaló a kezében volt. Most öntudatlanul az arcához
érintette. Felidézte, amint a lány fülcimpájában ringott, és lágyan a nyakához ütődött. Még langyos volt,
amikor a földről felvette, és melegségét kifelé menet szorosan a tenyerébe zárta, nehogy kiszökjön, ha már
rákényszerítette magát arra, hogy a lányt elengedje.
Olyan egyszerű tervnek bizonyult a lány elcsábítása! Hogy a bánatos pokolba tűnhet most egyszerre ilyen
bonyolultnak? Valójában tudta, miért történt így. Nem számolt azzal, hogy a lány ekkora hatással lesz rá,
hogy arcának zavart pirulása ennyire elbűvöli, szépsége elbájolja, számtalan érzelme lebilincseli, ahogy
azzal sem, hogy egyetlen ártatlan érintése felizgatja, s a nő vágya őt is lángra lobbantja. O az, aki kísértést
érez, méghozzá erősét. S nem volt biztos abban, hogy ha még egyszer kiszolgáltatja magát ennek az
érzésnek, akkor következmények nélkül tudja majd kezelni a helyzetet.
Időlegesen távolságot kell tartania, legalább addig, míg váratlan reakcióit megint irányítani tudja. Teljesen
elkerüli őt egy- két napig. De erre nincs idő. Akkor hát nincs több érintés, mert az érintés lett a veszte!
Biztosan elviselte volna a kísértést fizikai érintkezés nélkül. Inkább a lány rokonszenvére alapoz. Még egy
kis udvarláshoz is folyamodhat, de inkább a kevésbé szokványos módon: először megkísérti az agyát, majd
utána a testét.
Új tervével elégedetten Vincent lehajtotta maradék konyakját, és nem töltött újat. Szinte örömmel hallotta
a kopogtatást az ajtaján, mert az legalább elterelte a figyelmét. Mivel csak a titkára léphetett be ide, a báró
nem lepődött meg, amikor Horace Dudleyt pillantotta meg.
Túl sok minden történt az elmúlt éjjel óta, ezért Vincent elfelejtette, hogy valószínűleg új titkár után kell
néznie. Ez a gondolat kimondottan bántotta. Horace ugyanazzal a kimértséggel az arcán tartotta most
kezében a felmondólevelét, mint ahogy előző este elmasírozott a havas úton. Vincent azonban nem adott
lehetőséget a kis embernek arra, hogy átnyújtsa a papírt.
 - Tegye el, Mr. Dudley! Már helyrehoztam, amit olyan kifogásolhatónak talált. Nem maradt oka, hogy
itteni posztját elhagyja.
- Helyrehozta? Megengedte Ascotéknak, hogy megtartsák a házukat?
Vincent a homlokát ráncolta a képtelen következtetés hallatán.
- Miután akkora erőfeszítéseket tettem azért, hogy megszerezzem? Nem. De a hölgy itt marad addig, míg
apja vissza nem tér, és nem fog egy takaróba burkolva, a hóban félig eltemetve az utcasarkon üldögélni.
Horace megköszörülte a torkát.
- Én ilyen szörnyű körülményekre nem is gondoltam, uram, de úgy tűnik, ön igen.
Vincent ráncai elmélyültek.
- Egyáltalán nem, de ez lényegtelen - felelte élénken. - Mindazonáltal ugye egyetért, hogy a továbbiakban
nincs oka arra, hogy új állást keressen?
Elmúlt éjjel a felesége alaposan kioktatta Dudleyt, és megkérdőjelezte magas erkölcsi mércéjét, amivel
kenyeret keresni persze nem lehet. Ezért most Horace boldog volt, hogy azt felelhette:
- Nem, uram, és köszönöm.
- Akkor vissza a munkához! Összpontosítson arra a két beruházásra, amelyekről a múlt héten beszéltünk.
Ó, és legyen szíves, hívassa az orvosomat!
- Talán rosszul érzi magát?
- Nem, de tudassa a személyzettel, hogy a doktor itt lesz, és ha bármilyen betegségük vagy panaszuk van,
ellátja őket.
- Tudnia kell, uram, hogy a doktor nem fog kijönni. Túl drága az idejük ahhoz, hogy aprócseprő...
- A költségeket én viselem. Horace pislogott.
- Ez igen... nagylelkű ajánlat öntől. Biztos, hogy nem érzi rosszul magát?
Vincent először csak összeráncolta a szemöldökét, de titkára kérdésére tekintete kifejezetten fenyegetővé
vált.
- Nem bolondultam meg, ember, és a cselekedeteimnek mindig van rejtett indítéka, csak nem kötöm min-
denki orrára. Intézze el, hogy ha Ascot kisasszony kérdezné, az orvos mondja azt, hogy minden évben ez idő
tájt vizsgálja meg a személyzetet. És nézéssé meg vele a hölgy öccsét. A fiú már egy ideje betegeskedik.

- Ah, most már értem! Nem akarja, hogy a hölgy a lekötelezettjének érezze magát.
Vincent majdnem elnevette magát ezen a félreértésen. A lekötelezettség jó lenne, de más okra kell várnia,
ami ezt kiváltja. Jótettével" csupán azt akarja elkerülni, hogy a lány saját pénzével fizessen egy orvosnak.
Horace-nak mindemellett ezt nem kell tudnia. Vincent bólintott. Hadd higgyen Horace, amit akar.
 HETEDIK FEJEZET

A délután hátralévő részében Vincentnek sikerült elterelnie a figyelmét Larissáról. De mire a vacsoraidő
elérkezett, már megint alig várta, hogy gyönyörű szállóvendégét láthassa. Átkozottul jól tudta, hogy nem
meri... Még nem. Száguldani kezdett a vére még a puszta gondolattól is, hogy a lány belép a terembe.
A fenébe is! Ez nem járja! Megvolt az esélye, hogy a nő mégsem jön le, hogy vele vacsorázzon. De arra
az esetre, ha mégis úgy döntene, hogy csatlakozik hozzá, mert az alapvető udvariasság ezt megköveteli,
Vincent úgy döntött, elmegy otthonról. Gondjára csupán egyetlen gyógyszer volt, és azt számos helyen
megtalálhatta.
Lady Catherine mellett döntött. Az évek óta özvegy nő mindig melegen fogadta otthonában. Szinte
remeteként élt, ezért a férfi ritkán találta szórakoztatónak a társaságát, ahogy az lenni szokott más nők
esetében is, akikkel társaságát megosztotta. Sosem tartott szeretőt, nem érezte szükségét. Oly sok meghívást
kapott az ismeretségi körébe tartozó asszonyoktól, hogy nem is tudott mindnek eleget tenni. Az a néhány nő,
akiket rendszeresen meglátogatott, a legkevésbé bonyolult esetek közé tartoztak. Élvezték özvegységük
nyújtotta függetlenségüket, és nem akartak tőle többet, mint amennyit ő kész volt adni, vagy legalábbis
igyekeztek, hogy ezt a benyomást keltsék.
Catherine csinos asszony volt, néhány évvel idősebb Vincentnél, s a férfi lekötelezettje. Ő intézte el neki,
hogy megszerezhesse álmai házát, amelybe még gyerekkorában beleszeretett, s amelyet azóta is akart.
Amikor gazdag özveggyé vált, nem tudta meggyőzni a tulajdonost, hogy adja el neki. Aztán találkozott
Vincenttel, aki hallotta, mit akar a nő.
A férfi nem hazudott Larissának, amikor elmesélte, miként jutott a vagyonához. Catherine elképesztő
összeget fizetett neki azért, hogy rávegye a tulajdonost háza eladására. Vincentnek ígért egy versenyistállót
Kentben, amelynek megszerzésére a férfi még csak gondolni sem mert, noha szenvedélyes lovas volt, és
azzal kecsegtette, hogy találkozót hoz össze a királynővel. Ez volt a ház ára. Vincent pedig mindkettőt
kiérdemelte.
Catherine még mindig az adósa volt, vagy legalábbis úgy érezte. Tényleg szerette a házát. Vincent
gyakran eltűnődött, vajon nem ez volt-e az oka annak, hogy mindig rengeteg étel állt az asztalon, ha
váratlanul betoppant, még akkor is, ha Catherine egyébként egyedül evett volna.
Mint rendesen, most is élvezte a bőséges étkezést. Az asszony remek szakácsot tartott. Kedvelte a nő
társaságát, kifinomult szellemessége időnként még szórakoztatta is. Az asszony arra számított, hogy vele
tölti az éjszakát, így is tervezte. Ezért volt ott. De annak ellenére, hogy milyen heves vágyat érzett
napközben, most nem támadt fel benne a szenvedély.
Nem Catherine hibája volt. Éppolyan kedvesen és engedékenyen viselkedett, mint máskor. Larissa tehetett
róla. Még mindig betöltötte a férfi gondolatait, noha már órákat töltött egy másik asszonnyal.
Vincent közvetlenül az étkezés után elhagyta az asszony házát. Catherine csalódott volt. Bár megpróbálta
leplezni, nehezen sikerült neki. A férfi még sosem tett ilyet azelőtt. Ámbár, ha úgy dönt, hogy marad,
valószínűleg csak zavarba hozta volna mindkettőjüket.
Rettegve tért haza, mert tudta, hogy aznap éjjel gondot okoz majd Larissa közelsége. Milyen őrültség volt
tőle, hogy épp a szomszédos szobában szállásolta el, hiszen csupán egy zár nélküli ajtó választja el tőle. Más
vendéget nem várt az ünnepekre. Egyszerűen a közelében akarta tudni a nőt, ott, ahol elérheti. Bolond fejjel
arra gondolt, hogy ha majd elcsábítja, azután is szeretné vele megosztani az ágyát. Legalábbis addig, míg az
apja vissza nem tér. Ezért választotta a legkönnyebb utat, hogy a lányhoz férkőzhessen. Azzal azonban nem
számolt, hogy mindez őt is próbára teszi, mielőtt Larissát megkaphatja.
Igaza lett. Képtelen volt elaludni. És azt is tudta, hogy nem tud majd ellenállni a kísértésnek, hogy éjjel
belépjen a nő szobájába. Kész volt az ürügye arra az esetre, ha a lány esetleg felébredne. De nem ébredt fel,
nagyon mélyen aludt. A férfi meg sem próbált halkan mozogni, mert azt akarta, hogy felébredjen. Ez a lány
teljesen megőrjítette!
Végül nagy nehezen sikerült anélkül kijutnia a szobából, hogy a lányt felzavarta volna, bár nem tudta,
miként szedte össze hozzá az akaraterejét. Azután álomba szenderült, de valószínűleg csak azért, mert már
hajnalodott, az éjszaka nagy részét pedig a lány szobájában töltötte, feszült várakozásban, amely teljesen
kimerítette.
Azt álmodta, hogy a lány ott áll az ágya lábánál és figyeli alvás közben - mint ahogy ő tette...
 De mindez nem álom volt. Larissa sem tudott aludni, bár ő nem volt tudatában annak, mi zavarja. Csak
hánykolódott, forgolódott, s idegességében, hogy az álom elkerüli, percenként a párnáját ütögette. Hallotta,
hogy Vincent átjött az előcsarnokon. Tudta, hogy ő az, mert csak az ő ajtajuk nyílt a csarnok végéből.
Ezután határozatlan hangokat hallott, nem tudta megkülönböztetni őket egymástól. Szobája belső ajtaja
kinyílt, s ő olyan csendessé vált, hogy egy időre szinte lélegezni is elfelejtett.
Ő volt az. Minden érzés, ami aznap délután hatalmába kerítette a lányt, ismét felébredt benne, csupán
attól, hogy érezte a férfi jelenlétét. Elképzelni sem tudta, mit akarhatott, de nem is akarta megkérdezni.
Rájött, hogy a férfi nem fogja felébreszteni, s ettől kezdve kíváncsisága sem bírhatta rá, hogy kinyissa a
szemét. Úgy tett, mint aki alszik. Nem akarta tudni, tényleg nem.
A szíve oly hevesen vert, hogy biztos volt benne, a férfi is hallja, mégsem ébresztette fel. Elég zajt csapott
ahhoz, hogy felriadhatott volna, de ő úgy tett, mintha aludna. Azután egyszerre csak csend lett, olyan csend,
hogy Larissa már abban sem volt biztos, a szobában van- e még Vincent. Nem tudott megnyugodni, de a
szemét sem nyitotta ki, hogy megbizonyosodjék róla. Bölcs döntés volt, mert órákkal később, amikor a férfi
végül elhagyta a szobát, tisztán hallotta őt és a sóhajtását is.
Elernyedt, amikor becsukódott az ajtó. Addig fel sem tűnt, mennyire megfeszült a teste egész idő alatt.
Biztos volt benne, hogy reggelre merevek lesznek a tagjai. De ahelyett, hogy megfordult s végre maga is
elaludt volna, azon kapta magát, hogy követi a bárót. Nem azonnal. Nem akart szemtől szembe találkozni
vele az idegőrlő megpróbáltatás után. Mégis, lassan átosont az öltözőn a fürdőszobába, aztán ott állt a báró
hálószobaajtaja előtt, s rátapasztotta a fülét.
Tíz perc telt el, húsz. A füle fájni kezdett. A fürdőszoba túlságosan hideg volt, hiszen itt nem volt
kandalló, amely bemelegítette volna. A sarokban álló hordozható szenes kályhát sem gyújtották be.
Hullámokban kúszott fel gerincén a hideg. Aztán eddigi életének legbutább dolgát cselekedte. Kinyitotta az
ajtót.
Azt mondta magának, csak arról akar megbizonyosodni, hogy a báró valóban lefeküdt, s már nem jön
vissza. Mégis, amikor meglátta hatalmas ágyában feküdni, valami előrehúzta, józan esze figyelmeztetése
ellenére.
Megigézve állt ott. A kandalló, amelybe a férfi újra befűtött, elég fényt adott ahhoz, hogy tisztán lássa őt.
A szobája is meleg volt, ez volt az oka annak, hogy a lány nem távozott azonnal. Legalábbis ezzel az
ürüggyel állt és bámult ott, az ágy lábánál. Az, hogy Vincent mellét még takaró sem fedte, egyáltalán nem
függött össze ezzel.
Széles mellkasát sűrű szőrzet borította, amely éppolyan szurokfekete volt, mint a haja színe. Testén
látszott, hogy sportol. Karja olyan vastag volt, akár egy vékonyabb fatörzs, nyakát sűrűn behálózták az erek.
Állát sötét borosta színezte, valószínűleg napjában kétszer is borotválkoznia kellett. Arcát ugyanolyan
szőrzet borította, mint a lány apjáét, akié olyan gyorsan visszanőtt, hogy inkább szakállt növesztett, amit
könnyű volt rendben tartani. A lány eltűnődött, a báró vajon miért nem visel szakállt. Vajon magányosnak
érzi magát család nélkül? Kihez fordul, ha barátra lenne szüksége? Vajon létezik-e a gondolataiban egy
bizonyos hölgy, akivel családot kíván alapítani? Olyasvalaki, akinek már udvarol is? Akar egyáltalán saját
családot? Valószínűleg, hisz rangja van, amit tovább kell örökítenie. S az efféle rangban lévő férfiak elég
komolyan veszik az efféle dolgokat, nemde?
Nem mintha valaha is képes lenne őt ilyesmiről kérdezgetni, és nem is érdekelte igazán, de egy kicsit
azért kíváncsi volt. Teljesen természetesnek érezte, hogy eltűnődik azon az emberen, aki kiűzte az
otthonából, majd a sajátjában ajánlott neki átmeneti szállást - és oly sok szokatlan érzést ébresztett benne.
Vincent megmozdult. Larissa azt hitte, talán még a szeme is kinyílt, noha ezt nehéz lett volna
megállapítani. Szíve megint erősebben kezdett dobogni. Lebukott az ágy mögé. Úgy tűnt, egy
örökkévalóságon át lapult ott, majd négykézláb mászott ki a férfi látóteréből. Az arca lángolt. Visszatért a
józan esze. Tudta, hogy nagy- nagy bolondságot követett el. Nem akart többet kockáztatni.
 NYOLCADIK FEJEZET

Tompa puffanás hallatszott a két bezárt ajtó túlsó feléről, ami mégis elég volt ahhoz, hogy Larissát
felébressze. Szeme előtt foltok ugráltak, mialatt kibotladozott a fürdőszobába, s ott meglátta, hogy az egyik
inas a báró szobájába vezető ajtó előtt térdepel.
A férfi láttán teljesen magához tért. Szemei tágra nyíltak, de sikerült elfojtania a meglepetés sikolyát.
Azután észrevette a férfi szerszámait, s azt, hogy éppen zárat szerel fel az ajtóra. Valójában az ébresztette
fel, hogy az ajtókilincs véletlenül a márványpadlóra esett.
Az inas bocsánatot kért, és zavartan magyarázta, hogy be kellett volna fejeznie a munkáját, mielőtt ő
felkel, nehogy megzavarja. De igenis zavaró volt, hogy felébredve egy férfit talált a fürdőjében. Igaz, közel
sem annyira, mintha magát a bárót találta volna ott.
A házvezetőnő is ott volt, hogy a munkát felügyelje, igaz, az ajtó túloldalán, a gazdája szobájában. Hirte-
len bukkant elő, és egykettőre kivonszolta onnan az inast. Távozóban odavetett megjegyzése minden mara-
dék zavart eloszlatott, legalábbis ez volt vele a szándéka:
- Majd befejezi a munkát, kisasszony, mialatt ön ebédel. A bárónak nem tűnt fel, hogy nincs zár ezeken az
ajtókon. Magam sem gondoltam rá, kisasszony. Nem is lenne baj, ha a felesége lenne az úrnak, hiszen érti,
de hát csak egy vendég...
Larissa tökéletesen megértette, hogy szükséges a fürdőszoba mindkét ajtajára zárat szerelni. Csak azt nem
értette, miért most szerelik fel ezeket. Ráadásul nyilvánvalóan a báró kérésére.
A zárak hiánya tűnt a legvalószínűbb oknak arra nézve, miért nem tudott aludni az éjjel. Most már rájött.
Tegnap éjjel, amikor visszavonult a szobájába, azonnal megpróbálta bezárni az ajtót. Nem ment, és csak
fokozta a feszültségét, hogy egy idegen házban volt. Mint kiderült, volt oka az aggodalomra.
De az, hogy a báró zárakat szereltet fel, elgondolkodtatta. Valójában mi történt a múlt éjszaka? Feltéte-
lezte, hogy a báró lépett be a szobájába, de egyszer sem nyitotta ki a szemét, hogy erről megbizonyosodjék.
S aztán eszébe jutott, hogy tulajdonképpen más is lehetett.
Valószínűleg valamelyik új szolgáló, akiről még nem bizonyosodott be, hogy kellően megbízható- e. A
báró éppen eléggé aggódott velük kapcsolatban, el is zárta miattuk a nő ékszereit. Egyikük megpróbálhatta
meglopni őt az éjszaka, de nem tudott időben távozni, mielőtt- ő visszavonult volna. A tolvaj szobalány
elrejtőzhetett az öltözőben, míg ő elaludt, s aztán nyilván megpróbált kiosonni.
A félelem tarthatta a tolvajt a szobában. Vagy egyszerűen csak rájött, hogy Larissa nem alszik. Hiszen
egyszer sem mozdult meg. A szobalány a rémülettel tusakodva várakozhatott arra, hogy Larissa valami neszt
hallasson, amitől biztossá válik, hogy alszik, de hát ő nem- tett ilyet. S a hallba nyíló külső ajtó kinyitásakor
fény szűrődhetett be. Ha ébren lett volna, valószínűleg felsikolt, a tolvaj legalábbis erre gondolhatott.
Teljesen elfogadható magyarázat, valóban sokkal ésszerűbb, mint hogy a báró álldogált volna ott az álmát
figyelve, ahogy akkor hitte, aztán a tolvaj sóhajtva feladta a próbálkozást, amit ő is hallott, s visszabújt az
öltözőbe az éjszaka hátralévő részére, mert nem volt alkalma rá, hogy észrevétlenül kiosonhasson.
Mégis megnyitotta a tolvaj előtt a menekülés útját, amikor nem sokkal később a fürdőbe ment, hogy a
báró ajtajánál hallgatózzon. Akkor a szobalány minden nehézség nélkül kisurranhatott. Larissa meg sem
hallotta volna, hiszen az ajtó túloldaláról érkező zajokra figyelt.
Istenem, a báró valószínűleg észrevette őt az éjjel, és ezért szereltette fel a zárakat reggel. És ő ott volt
végig a szobájában. O volt az, aki minden ok nélkül betolakodott a báróhoz, legalábbis a férfi szemszögéből
nézve.
Larissa felnyögött, s a kezébe temette az arcát. Soha többé nem hagyja el ezt a szobát. De hát itt sem
maradhat, hiszen ez valójában nem az ő szobája. Nem akar a báróval még egyszer találkozni. Nem képes rá.
Kimondhatatlan zavar lett úrrá rajta.
Elhagyja a házát. El kell hagynia. A férfi túl kedves ahhoz, hogy ő maga ragaszkodjon ehhez, inkább
zárakat rendelt. Egyszerűen képtelennek érezte magát arra, hogy maradjon, és megkockáztassa, hogy újra
lássa őt. Mit gondolhat? Mennyire megalázó!
Aztán újra felnyögött. Ahhoz, hogy elmenjen, előbb látnia kell. Az ékszerei a férfi széfjében vannak. Nála
van a cím is, ahová vagyona maradékát szállíttatta. Nem szerezheti meg anélkül, hogy beszélne vele. S ha
beszél vele, meg fogja magyarázni, mi történt múlt éjszaka.
 Azon tűnődött a lány, hogy rettegett- e már valaha is ennyire? De épp a kibúvók keresése sodorta ebbe a
zűrzavaros helyzetbe. Ha már korábban eladja az ékszereit, vagy elkezdi kiárusítani a bútorait, lett volna egy
kis pénze arra, hogy szobát foglaljon egy szállodában, míg kitalálja, mit tegyen - ahelyett, hogy idejött.
Az egyik cselédlánytól megtudakolta, hol a báró, és lement hozzá a dolgozószobába. Mint megtudta, a
délelőttjeit általában itt tölti, miután visszatér a reggeli lovaglásból, ám délután csak ritkán tartózkodik ott,
társadalmi és üzleti ügyeit máshol intézi. Ez a nap kivétel volt.
Nem igazán figyelt a lány csevegésére, mialatt a báróhoz vezette. Arca lángolt a várakozástól, hogy újra
láthatja Lord Everettet. Szinte kényszerítenie kellett a lábait, hogy egyiket a másik elé tudja tenni.
Szép iroda volt, hívogató, a székeket inkább kényelmesre, mintsem hasznosra tervezték, hogy mindenki,
aki csatlakozik a báróhoz, megnyugodjon itt - mindenki, kivéve Larissát. Több lámpa égett, mert unalmas
szürkeségbe fordult a nap, amelyet rövid hózáporok tarkítottak. A rózsaszín lámpaburák jól illettek a bordó
tapétához. Larissa megpróbálta kerülni a férfi tekintetét, de, nem sokáig sikerült.
A báró egy nagy íróasztal mögött ült. Újságot olvasott. Nem pillantott fel. Valószínűleg csak az asztalon
álló lámpa rózsaszín árnyalata tette, hogy az ő arca is éppoly pirosnak tűnt, mint a nőé. A lány azt remélte,
hogy a férfi is zavarban van.
- Valaki járt a szobámban tegnap éjjel. Azt hittem, ön az, de ön aludt - mondta a lány.
Túl későn vette észre, hogy máris bevallotta, az éjszaka közepén a férfi szobájában járt. Hisz honnan tudta
volna különben, aludt-e a báró? Ha eddig nem tudott volna a betolakodásáról, hát most megtudta.
- Akár én is lehettem.
Hosszú percekbe telt, míg a kijelentés eljutott Larissa tudatáig, aki zavarában csak pislogott.
- Tessék? A „lehettem" arra utal, mintha nem lenne biztos benne. Miként lehetséges ez?
- Többen biztosítottak arról, hogy időnként sétákat teszek alvás közben, de még sosem ébredtem fel rá.
Nem fordul elő túl gyakran, és sosem megyek messzire. Ha így lenne, megfontolnám annak a lehetőségét,
hogy bezárom magam éjszakára, amit nem szívesen tennék. De eszembe jutott, hogy ezen alkalmak egyike
alatt az ön szobájába is bevándorolhatok, s a zárakat azért rendeltem, hogy ezt megelőzzem.
Magára vállalta a felelősséget, noha ez nem az ő hibája volt. Larissa megkönnyebbült a magyarázatától.
Még zavara is csillapodott. A férfi nem látta őt, s most már megvannak az eszközei, hogy minden oldalról
bebiztosítsa a szobáját, tehát a tolvajoktól sem kell tartania. A férfi megszüntette az okot, amiért Larissának
el kellett volna hagynia a házat.
Mégis el kellene mennie. Valami nincs rendjén a báró iránti érzéseivel. Kizárólag megvetést kellene
táplálnia iránta - mégis többet érzett.
Már majdnem kimondta, hogy más szállás után néz, de aztán eszébe jutott az öccse. A doktor, aki tegnap
megvizsgálta, biztosította őt arról, hogy alig egy hét múlva már felkelhet - ha így folytatódik a gyógyulása.
És hangsúlyozta, hogy Thomasnak minden olyan dolgot kerülnie kell, ami állapotában visszaesést okozhat.
Zavarában mindezt elfelejtette. Az, hogy el akarja hagyni a báró házát, túlságosan betöltötte az elméjét,
kizárva onnan minden mást.
Igaz, még egy hetet várhat, hogy öccse teljesen felépülhessen. De a köztes időben keres egy árverést, ahol
segítenek neki eladni az értékesebb bútorait, és egy ékszerészt, aki méltányos összeget ajánl majd az anyja
gyöngyeiért. Nem számíthat többé arra, hogy apja hazatérte majd rendbe hoz mindent, hiszen magában már
beismerte, hogy az is lehet, apja sosem tér vissza többé.
Egy állást is szerez, hogy eltarthassa magát és Thomast. Apjuk számtalan követelését nem tudják addig
behajtani, amíg hivatalosan... Nem tudta kimondani, noha elhitte. De fogalma sem volt arról, mennyi időt
venne igénybe.
Gyors pillantást vetett kifelé az ablakon át, és rájött, hogy ma már túl késő mindezt elkezdeni. Különben
sem volt vonzó nap ahhoz, hogy Londonban sétálgasson, hisz a hóesés újra és újra megindult. Már csak az
hiányozna, hogy megfázzon, és ő maga is ágyba kényszerüljön. Majd reggel nekiáll - ha éjszaka sikerül
végre rendesen kialudnia magát. Igyekezett távozni.
- Sajnálom, hogy zavartam. Hagyom, hadd olvasson. Köszönöm, hogy gondolt a zárakra.
- Ne menjen el!
 -
KILENCEDIK FEJEZET

Megrázó volt hallania, amint Lord Everett azt mondja: „Ne menjen el!" Különösen most, amikor Larissa épp
azon gondolkodott, hogy végleg elhagyja a házát. Egy percbe is beletelt, míg rájött, hogy a férfi úgy érti, ne
menjen ki a dolgozószobából. Hangja szomorúan csengett, szinte kétségbeesetten, ez volt az, ami Larissát
annyira megrázta.
A férfi magányos. Most már biztos volt benne. Persze nem kellett volna, hogy ez zavarja őt. Hiszen
senkije és semmije, sőt egy alávaló gazfickó, aki kitette őt az otthonából. Lágy szíve miatt azonban ezt
figyelmen kívül hagyta. Mivel együtt érző természete volt, a férfi magányossága mélyen megindította.
Visszanézett rá, s kérdőn felhúzott szemöldöke gyorsabb agyműködésre késztette a férfit. Szüksége volt
valamilyen indokra, amivel a lányt ott tarthatta, de egyet sem talált. Kérése ösztönös volt, túl sokat mutatott
meg vele magából. Ez sajnálatot ébresztett Larissában. Az ablak felé mozdult, időt adva a férfinak arra, hogy
kifogást találjon.
Valami közhelyszerűre számított, de a férfi válasza meglepte, sőt újra átgondoltatta vele, vajon tényleg
olyan magányos- e, mint hitte. Ez tulajdonképpen boldoggá tette. A történtek után nem akart rokonszenvet
érezni iránta.
Tökéletesen logikus; bárkivel előfordulhat időnként. Azt feltételezni, hogy a férfi magányos, csak mert
egy percre kitért a válasz elől, túlzásnak tűnt a részéről. Vágyódna rá már megint? Abszurdum. Csupán fel
kellene hagynia azzal, hogy róla képzelődik.
- Meglátogatta tegnap az orvosom az öccsét? - hangzott a férfi kérdése.
- Igen.
- Remek. Biztos akartam lenni abban, hogy a szolgáim nem tartják fel annyira, hogy kifusson az időből, s
ne lásson mindenkit, aki a figyelmére érdemes, de elment, mielőtt beszélhettem volna vele.
A nő erre elmosolyodott.
- Azt hiszem, említette, hogy Thomas volt tegnap az első páciense.
- És javult az öccse állapota?
- Igen, de még legalább egy hétig ágyhoz lesz kötve.
- Biztosan rosszul érintette a hír.
- Ó, még emlékszik rá, milyen érzés ez az ő korában? A férfi megjegyzésének természetes
következménye
volt a kérdés, mégis azonnal ráncokba szaladt a báró homloka. Larissa nem győzött csodálkozni. Ennek
ellenére megállta, hogy rákérdezzen. Minél kevesebbet tud a férfiról, annál könnyebb neki, ebben biztos
volt. Úgyhogy folytatta, mintha mi sem történt volna.
- Igen, Tommy utál ágyban maradni. Még sosem volt ilyen beteg, soha nem lábadozott ilyen hosszú ideig.
Megpróbálok annyi időt tölteni vele, amennyit csak tudok. A tanárát is el kellett bocsátanunk, őt is
helyettesítenem kell. Igaz, nincs más, amivel foglalkozhatna, ezért Tommy annyira előrehaladt a tanulásban,
hogy nem tudom, miért is izgatom magam emiatt.
- Okos fiú?
A ránc olyan gyorsan eltűnt a férfi homlokáról, ahogy megjelent rajta. A nő már- már azt hitte, csak
képzelődött.
- Nagyon. Ezért taníttattuk otthon. Legutolsó iskolájának igazgatója megtagadta, hogy felsőbb osztályba
emelje, noha semmi olyasmit nem tanultak, amit ő már ne tudott volna.
- Az efféle döntésnek nemcsak tudásbeli oka lehet - mutatott rá a férfi.
- Figyelembe vettük, hogy Tommynak valószínűleg sok gondja lenne a társaival, ha túl fiatalon kerül a
főiskolára. Már korábban is gúnyolták, mert gondolkodása inkább felnőttes, semmint gyerekes.
Valószínűleg néhány évet apánk mellett dolgozik majd, s a megfelelő korban kezdi meg a főiskolát.
Legalábbis ezt terveztük...
Nem tudta befejezni, mert ez megint annak a lehetőségét érintette, hogy apja talán már nem szerepel a
jövőjükben. Arra sem gondolt még, hogy folytonos távolléte vajon hogyan érinti az üzletét.
A hajózási vállalat addig nem kerülhet át Larissa tulajdonába, amíg apját hivatalosan halottá nem
nyilvánítják. Addig viszont tönkremegy, és a végén nem lesz mit örökölnie. Ő maga egyedül nem tudná
vezetni, hisz nincs meg hozzá a szükséges ismerete. Thomas még túl fiatal ahhoz, hogy átvegye. A
hivatalnokok, akiknek a gondjaira van bízva, szintén nem tudják meghatározatlan ideig igazgatni, hiszen a
döntések meghaladják képességeiket.
- Ez volt a terv? - kérdezte a báró, aki nem akarta megszakítani a témát. - Mielőtt...?
- Mielőtt megindultak a pletykák arról, hogy apám esetleg sosem tér vissza.
Egy percre csend támadt, a lány szemét elfutották a könnyek. A férfi észrevette.
- Azt hiszi, hogy meghalt, ugye?
- Nem!
Túl hangsúlyos. Túl kétségbeesett. Egy nyilvánvaló hazugság, amit a férfi figyelmen kívül hagyott.
- Számtalan ok tarthatja vissza az apját, nem kellett feltétlenül szörnyűségnek történnie - mondta a
lánynak. - Késedelmes visszatérése kényelmetlenséget okoz önnek, de nincs semmi oka arra, hogy bármi
rosszat feltételezzen ezzel kapcsolatban.
A szó, amelyet választott - „kényelmetlenség" - , keserű kacajt fakasztott a nő ajkán. így vélekedik arról,
ha az embert megfosztják a házától? Ez nem több, mint kényelmetlenség? Ugyanakkor tudta, a férfi a
reményt próbálja éltetni benne, amiről ő már lemondott. Azt kívánta, bárcsak némi derűlátást
kölcsönözhetne tőle, de ez sem segített. A sajátja eddig tartott ki, most viszont már köddé vált.
Nem tudott tovább beszélgetni. A torkában lévő gombóc nem hagyta. Különben sem volt már mit
mondania. Már megválaszolta a kérdését, és ezzel visszatartotta - ennyi volt, és nem több.
Ekkor a férfira nézett. Hiba volt. Addig kellett volna kisétálnia, míg él benne némi szellemesség. Akkor
sikerült volna pár szót szólnia mielőtt kilép az ajtón. De ránézett, meglátta aranyfényű szemében az
aggodalmat, amiről a férfi valószínűleg azt sem tudta, hogy ott van, s könnyekben tört ki. Lehetetlen volt
abbahagynia. Lehetetlen irányítania.
Az ajtó túl messze volt az ablaktól. Mielőtt elérhette volna, a férfi megérintette a vállát, megállította, s
szorosan a karjaiba zárta a lányt.
Hetek óta erre lett volna szüksége, egy vállra, amin kisírhatja magát. Hogy ez éppen annak a válla volt,
aki a könnyeket okozta, nem számított.
A férfi szorosan ölelte, mintha őt is elborították volna az érzelmek. Pedig nyilván csak vigasztalni
próbálja, de nem biztos benne, mit tegyen. Valószínűleg nincs hozzászokva ahhoz, hogy egy nő az ő
jelenlétében darabokra hullik.
Vigasztaló volt, ahogy Vincent karja átölelte, erős mellkasára támaszkodhatott, olyan kellemes, hogy
vonakodott abbahagyni. De könnyei kezdtek felszáradni, s másképp kezdett figyelni a férfira. Ez felzaklatta
és felrázta.
Fürgén hátralépett, kiszakítva magát a férfi meleg öleléséből.
- Köszönöm, már jól vagyok - mondta Larissa.
Bár nem volt igaz, de az illem azt diktálta, hogy ezt mondja. A férfi azonban túlzottan figyelmes volt, és
elég nyers is ahhoz, hogy megjegyezze:
- Nem, úgy látom, nincs jól.
Pedig a nő tényleg jobban érezte magát, legalábbis pillanatnyilag, a vigasztalást igénylő kérdésben.
Egészen más miatt remegett most. Félt egyenesen a báró szemébe nézni, meglátni, ezúttal mit rejt a
tekintete. Feltételezte, hogy ez szörnyen kockázatos lenne - érzelmei túl törékenyek voltak az ellenálláshoz.
Az ajtó felé fordult, s mielőtt kilépett volna, azt mondta:
- Jól leszek.
Hogy a férfi hallotta-e őt, vagy akart- e vitatkozni vele, nem tudta. Nem hagyott lehetőséget rá, egészen a
szobájáig rohant.
 TIZEDIK FEJEZET

Előző este, amikor Larissa lement vacsorázni, egyedül evett. Tudatták vele, hogy a báró általában nem tölti
otthon az estéit. Érthető, ha valaki az előkelő társaság tagja, hogy a javában zajló báli szezon egyik vagy
másik összejövetelén részt vesz. A férfi emiatt ritkán vacsorázott otthon, aminek Larissa igazán örült.
Ezért ment le ma este. Nem számított rá, hogy újra találkoznak, amellett nem is volt oka rá, hogy a
szobájába kéresse a vacsorát.
A férfi csatlakozott hozzá.
A lány erre nem számított. Meglehetősen csodálkozott, amikor látta, hogy a báró lesétál a szobájából,
udvariasan felé biccent, és helyet foglal vele szemben. A lány zavarban volt, mert a férfi aznap délután
tanúja volt érzelemkitörésének. Bántotta, hogy nem volt képes türtőztetni magát, de akkor, abban a
pillanatban nem gondolt erre, csak fájdalma tört elő.
Larissa hálás volt, hogy a férfi nem tesz megjegyzést. Néhány szót szólt a borát kitöltő inashoz. Larissa
visszautasította a bort, általában nem ivott a vacsorához, de elkapta az inas pillantását, s meggondolta magát.
Szüksége volt valamire, bármire, ami átsegíti ezen az étkezésen, ha már nem lehet egyedül.
A beállt csend zavarba hozta. Muszáj beszélniük egymáshoz. Biztos sikerül szokványos, érzelemkitörések
nélküli társalgást kezdeményeznie. És Thomas kérésére még mindig emlékezett.
Ma újra megkérdezte, vajon nem rakhatnák- e saját karácsonyi díszeiket a báró fenyőfájára. Larissa nem
tervezte, hogy karácsonyra is itt maradnak. Remélte, addigra már más otthont találnak, de erről nem szólt
Thomas-nak. És arra az esetre, ha nem sikerülne időben megfelelő helyet találnia, tényleg meg kell beszélnie
a dolgot a báróval.
Végül is csupán egy egyszerű kérésről van szó. El sem tudta képzelni, a báró vajon miért tagadná meg. És
ez már társalgási téma! Kétségbeesett szükségét érezte a beszédnek, a folyamatos csendtől égni kezdett az
arca.
- Észrevettem, hogy még nem hozatott karácsonyfát. Általában mikor kezdi feldíszíteni? - kezdte a lány.
- Nem szoktam - hangzott az egyszerű válasz. Azután a báró borospoharával a kezében hátradőlt, és
teljes figyelmét a lánynak szentelte.
Tudnia kellett volna. Larissa tényleg nem tudta elképzelni, hogy a báró bárhogyan is készülődjön az
ünnepre. Nyilván a szolgáira hagyja a dolgot, aztán csak élvezi az erőfeszítéseik gyümölcsét.
Megismételte a kérdést:
- De mikorra készülnek el a fa díszítésével?
- Nem szoktam fát díszíteni - felelt újra a férfi. Larissa képtelen volt rá, hogy leplezze zavarát.
- Azt akarja mondani, hogy sosem állít fát? A férfi összeráncolta a homlokát.
- Miért okoz ez gondot önnek?
- Mert... nekem mindig volt karácsonyfám. Azt hittem, mindenkinek... Gyerekkorában hogy ünnepelte a
karácsonyt?
- Sehogy.
Larissa saját gyerekkora rengeteg karácsonyi élményére gondolt, a fadíszítés örömére, az izgalomra,
ahogy egyre gyűltek az ajándékok a fa alatt... Azt, hogy a férfi semmit sem élt át ezekből, fel sem tudta
fogni.
- Ön angol, igaz?
A férfi erre felnevetett, a lány azonban semmi mulatságosat nem talált ebben. Tudta, hogy Thomas
nagyon várja az ünnepeket, és azt, hogy saját készítésű, kedves kis díszeit feltehesse a fára. Akkor is meg
lesz a fenyője, ha Larissának magának kell kimennie és kivágnia egyet!
- Meglehetősen angol vagyok - felelt a férfi, amint nevetése mosollyá halványult. - De egyszerűen nem
volt senkim, akivel az ünnepeket megoszthattam volna.
A nő elpirult.
- Sajnálom, nem tudtam, hogy olyan korán árvaságra jutott.
- Nem is - vont vállat a férfi. - Már elmúltam húszéves, amikor a szüleim meghaltak.
Larissa rámeredt. Fel is adta a további próbálkozást. A férfi családja egyszerűen csak... furcsa volt.
Ha lett volna felesége, a lady biztos ragaszkodott volna a fához. Ez jutott eszébe, s megkérdezte:
- Miért nem nősült meg eddig?
 A bor volt az oka. Soha nem tett volna fel ilyen személyes kérdést, főleg nem ilyen nyersen, ha az első
poharat nem itta volna ki, és nem fogyasztott volna jócskán már a másodikból is. Azt kívánta, bárcsak
távozna már az inas, aki az üveget tartja. Nem, tulajdonképpen arra vágyott, bárcsak ne állna olyan messze
tőle, hallótávolságon kívül.
A báró mindemellett nem vette zokon a kérdést, még válaszolt is rá.
- Előbb valami kényszerítő okot kell találnom. Elnézést kellett volna kérnie a személyes kérdéséért,
ehelyett Larissa ezt bökte ki:
- De hiszen rangja van, amit tovább kell adnia.
- Az apám címe. Megvetettem őt, miért érdekelne hát, hogy a címét továbbadjam?
- Ez elég nyersen hangzik - felelte a nő. - Biztos nem gondolja komolyan.
- Igaza van. A gyűlölet csak néhány évig tartott. Azután a közöny győzedelmeskedett.
- Ugye nem beszél komolyan? Senkit nem ismerek, aki ne szeretné a szüleit.
A lány meglepett arckifejezése láttán a férfi kuncogni kezdett.
- Ön burokban nevelkedett, Larissa. Olyan embert sem ismer, aki nem állít karácsonyfát, igaz?
Elmondjam, milyen egyszerűen megtörténhet bármelyik?
Nemet kellett volna mondania. Nem tesz jót a lelki békéjének, ha többet tud meg a férfiról, ebben biztos
volt...
- Igen.
A férfi felhajtotta a borát, mielőtt elkezdett volna mesélni.
- Egy családi birtokon nőttem fel Lincolnshire-ben, ahol a szüleim halála óta nem jártam.
- Miért?
- Mert mást nem találok ott, csak ürességet, s emlékeket, amelyek ezt az érzést keltik.
Larissa hirtelen meggondolta magát, és így szólt:
- Nem kell, hogy beássa magát azokba az emlékekbe...
- Minden rendben - vágott közbe a férfi. - Higgye el, ez az érzés már a múlté. Igazából semmit nem érzek
már a szüleimmel kapcsolatban. Társasági emberek voltak. Megtették kötelességüket, létrehozták a kívánt
örököst, vagyis engem, s aztán többet nem törődtek velem. Nevelőnőre és házitanítóra bízták a nevelésemet.
Ahogy ez az előkelő társaságban bevett szokás.
Igaz, gondolta Larissa, bár annyira talán nem gyakori, mint ahogy arra a férfi a „bevett szokás"-sal utal.
Azt sem fejtette ki, miért gyűlöli a szüleit. Erre azonban nem kellett rámutatnia, mert a báró folytatta.
- Öcsém, Albert, néhány évvel utánam született, anélkül hogy tervezték volna az érkezését, s őt is
ugyanúgy a nevelőkre bízták. Számomra is váratlanul jött. Akkor még nem jöttem rá, hogy a szüleim
egyszerűen nem szerették a gyerekeket, legalábbis sosem volt idejük ránk. Sosem voltak otthon, így
igazából nem hanyagoltak el minket - egyszerűen csak elfelejtettek. Egy rövid időre még közel is kerültem
Alberthez, mielőtt elvitték...
- Elvitték?
- Magukkal. Tudja, négyéves korára ő lett a család bohóca. Mindig így gondoltam rá. Szórakoztatta az
embereket, és sikere volt. Egészen jól értett hozzá. Nekem sosem voltak effajta tulajdonságaim. Túl komoly
voltam, túl hallgatag. Nem is emlékszem, hogy valaha nevettem volna gyerekkoromban.
Szüleim egyik ritka látogatásakor fény derült minderre. Vendégeket hoztak magukkal, s Albert a
legtöbbjüket megnevettette. Szórakoztató volt. A szüleim hirtelen felfedezték, társadalmi életük
szempontjából milyen értékes a fiuk, megéri, hogy időt töltsenek vele, így aztán természetesen mindig
mindenhová velük tartott.
- De maga nem - mondta Larissa csendesen. Nem is kérdezte, inkább befejezte a gondolatot.
- Persze hogy nem. Én voltam az örökösük, s akkor már volt házitanítóm. Én nem voltam szórakoztató.
Végül azonban Albertet is hazahozták, amikor meg kellett kezdenie az iskoláit. Ezután gyakrabban
látogattak haza, s hónapokig maradtak. Albert hiányzott nekik. És amikor éppen nem járt iskolába, újra
magukkal vitték.
- Beleértve az ünnepeket is... - folytatta Larissa. - A karácsonyt...
- Igen.
Larissa szíve megtelt szánalommal, olyan tárgyilagosan mesélte el mindezt a férfi. Már semmit sem
jelentett számára. De, jóságos isten, mennyit szenvedhetett gyerekként! Míg öccsét a szülei elhalmozták
figyelmükkel, neki abból semmi sem jutott. Közömbös, mondta a férfi.
* Igen, azt érezhette, mellőzték, nem szerették, nem akarták...
A lány érezte, hogy könnyei csendesen végigfolynak az arcán, de gyorsan letörölte őket, mielőtt a férfi
észrevette volna. De az is meglehet, hogy a férfi csak megjátszotta, hogy nem látja... Valószínűleg nem volt
ínyére, hogy ismét vigasztalgassa őt. Valószínűleg arra sem gondolt, hogy esetleg miatta sír. Miért is tenne
ilyesmit, hisz alig ismerik egymást. Biztos azt hiszi, hogy megint az apjára gondolt - ha egyáltalán észrevette
a könnyeit...
Bolond, bolond érzelmek, mostanában folyton megríkatják! De úgy sajnálta Lord Everettet ezért a
szörnyű, hideg és szeretet nélküli családban töltött gyermekkorért.
 A fivérét is biztosan gyűlöli, ha az él még egyáltalán. Azt mondta, csak rövid ideig voltak közel
egymáshoz. S aztán senkije sem maradt. Olyan egyedül volt, annyira igényelte, hogy valaki törődjön vele.
- Hát most már érti, miért nem ünnepeltem soha a karácsonyt - fejezte be a báró.
Igen, tökéletesen megértette. Igazán úrrá kell lennie érzelmi gyengeségén, csak előbb kigondolja, miként
lehetne kemény és közömbös - mint a báró. Jelenlegi gondja még nem oldódott meg, ezt meg is említette.
- Az öcsém egy jóval... hagyományosabb szellemben nevelkedett.
A férfi összeráncolta a homlokát.
- Azt mondja, karácsonyt akarnak ünnepelni... itt?
- Igen, ha akkor még itt leszünk.
- És ehhez kellene egy fa? A nő sóhajtott.
- Igen.
- Akkor feltétlenül szerzek egyet. Nem akarom, hogy a fiú bármiben is hiányt szenvedjen.
- Köszönöm. Fent állítjuk fel, a szobájában, hacsak ön nem akarja, hogy inkább a fogadószobában legyen.
- Badarság! Természetesen legyen a fogadószobában.
- Szükségünk lesz a díszeinkre. A padláson tároltuk őket...
- Akkor elküldetek értük.
- Köszönöm. Ön nagyon kedves. A férfiból kitört a nevetés.
- Nem, kedves Larissám, sok mindent mondhatnak rám, de a kedves biztosan nem szerepel köztük.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

Vincent csak akkor fedezte fel, hogy Larissa elment, amikor a nő már elhagyta a házat. Az öccse azonban
még mindig ott volt, ahogy a ruhái is, úgyhogy nem esett kétségbe. Nyilvánvalóan vissza akar jönni. Mégis
bosszantotta, mert aznap reggel előbbre akart jutni a csábítás útján.
Előző nap sokat fejlődött a dolog, hasznára kell fordítania a történteket, még mielőtt mindez
szükségtelenné válna. A dolgozószobában Larissa felfedte, mennyire sebezhető, hogy apja távolléte puszta
aggodalomnál több lett számára. A bánat vigaszra szorulóvá tette, s a vigasz, ugye, többféle formában
érkezhet.
Tegnap a legalapvetőbb formában ajánlotta fel - noha nem volt egyszerű ölelnie a lányt, érezni teste
remegését, s aztán elengedni. Larissa biztonságban érezte magát a karjában, s a férfi még semmit sem érzett
ennyire helyénvalónak.
A lány könnye és bánata valódi volt, ebben egy percig sem kételkedett. Csak azt nem hitte, hogy a lány a
szükségét érzi ennek, ezért nem is hatotta meg túlságosan. Larissa talán kételkedhet apja hazatérésében, de
Vincent nem. Ezért sürgeti az idő. El kell csábítania, mielőtt még az apja visszatér!
Ha másképp lenne... nos, akkor nem kellene semmiért bosszút állnia. Larissa megkísértésével
egyértelműen az apját akarja bántani. Ha az apja halott, akkor csak őt magát bántaná - ez megszégyenítő
gondolat volt. Nem mintha attól még nem találhatna férjet. Túl gyönyörű ahhoz, hogy sokáig hajadon
maradjon - egy másik megszégyenítő gondolat.
Tényleg szörnyű, hogy az apja egy alattomos fattyú. S bámulatos, hogy mindezek ellenére egy ilyen
törődő, együtt érző lányt nevelt. A fiú vajon hasonló? Vagy csak az anyai örökség érvényesül bennük?
Vincent értesüléseiből kiderült, hogy az anya meghalt második gyermeke születésekor. De Larissa nyolc
évet töltött anyja védőszárnyai alatt, s ez elég volt ahhoz, hogy nemének gyengédebb tulajdonságai
kifejlődjenek.
Előző éjjel együttérzés tört fel a lányból. Vincent sosem gondolt arra, hogy mások szemében gyerekkora
szánalomra méltónak tűnhet. Ő élte állt, de maga mögött is hagyta. Még említése sem elevenítette fel benne
azt a régi fájdalmat és magányt, amit éppen a túlélés érdekében temetett oly mélyre magában. De a lány
elképzelte mindezt, és sírt - őérte.
Amit elmondott neki, igaz volt, noha az igazságnak csak rövidített változata. Soha senkinek nem ismerné
be, gyerekként hány éjszaka zokogta álomba magát, vagy milyen kínokat állt ki amiatt, mert azt hitte, ő az
oka annak, hogy szülei nem szeretik. Milyen nyomorultnak érezte magát, amikor egyedül, az ablakból
figyelte, ahogy szülei kilovagoltak Alberttel, őt pedig otthagyták, s milyen türelmetlenül kezelték,
valahányszor foglalkozni kényszerültek vele, mert azalatt nem törődhettek valami sokkal érdekesebbel.
Soha, még az anyjától sem kapott egy ölelést vagy gyengéd érintést sem.
Mindez már semmit sem jelentett Vincentnek, mert nem engedte; hogy hassanak rá. Szíve kőszikla volt,
önvédelemből elutasított minden érzelmet. De az, hogy Larissa az iránta érzett minden keserűsége ellenére
sírt érte, még mindig ámulatba ejtette.
Mindent megtett azért, hogy figyelmen kívül hagyja azokat a könnyeket, mert nem akarta a nőt
védekezésre kényszeríteni, ami összezúzta volna azt a hatást, amit a könnyek őrá gyakoroltak. De komolyan
gondolta, hogy mindezt saját hasznára kell fordítania, mielőtt a nőnek ideje lenne, hogy eszébe idézze, miért
nem kell rokonszenvet pazarolnia Vincentre.
így hát bosszankodott, amikor aznap reggel nem találta. Sőt, amikor órák teltek el, s Larissa még mindig
nem tért vissza, aggódni kezdett.
Biztosan nem csak egyszerű kis sétára ment. Az nem tartana ennyi ideig. Nyilván volt valami célja.
Ráadásul egyedül, kísérő nélkül ment el. London nem az a hely, ahol egy fiatal, ráadásul gyönyörű nő
egyedül sétálhat.
Végül embereket küldött a keresésére. Mikor ez eredménytelen maradt, ő maga ment kutatni utána.
Kikérdezte a régi címén élő szomszédait. Elment az apja cégének kikötőibe, amelyek mostanra szinte
kihaltak, egyetlen tisztviselő maradt csak ott. Még a raktárba is lement, ahol a lány értékeit felhalmozta,
noha tudta, ennek nincs értelme, hisz a lány nem tudja a címet - de kifogyott minden ötletből.
A lány nem tért vissza, mire a báró hazaért. Be kellett látnia, hogy aggodalma eluralkodott rajta.
Egyenesen Thomas szobájába sietett, s rájött, hogy ezt már sokkal előbb meg kellett volna tennie. Ha bárki
tudhatja, hová ment a lány, és miért, az öccse lesz az.
Agyban, párnákkal megtámasztva talált a fiúra, amint éppen a görög mitológia egy vaskos kötetét olvasta,
bár senki sem volt a szobában, aki erre kényszerítette volna. Komolyan veszi a tanulmányait. Vagy annyira
intelligens lenne, hogy állandóan tudásra szomjazik, legyen szó bármiről?
Ezek a bizonytalan gondolatok egy pillanat alatt futottak át Vincent agyán, aki maga is tudásra szomjazott
- Larissáról.
- Hol a nővére?
Először be kellett volna mutatkoznia, jutott eszébe a fiú tiszta tekintete láttán, s rögtön helyesbíteni akart. -
Én...
- Tudom, ki maga, Lord Everett - szakította félbe a fiú rezzenéstelen arccal. - A kérdésem az, vajon mit
óhajt a nővéremtől, hogy ilyen türelmetlenül látni akarja?
- A legkevésbé sem vagyok türelmetlen.
A fiú félretette a könyvét. Még a karját is úgy fonta össze, hogy nyilvánvaló volt, kivárja a valódi választ.
Nyílt tekintete kimondottan zavarba ejtőnek tűnt. Vincent egy pillanatra úgy érezte magát, mintha a nő
nagyapja, nem pedig tízéves öccse faggatná. Egy röpke pillanatra.
- Amíg a házamban laknak, az én védelmem alatt állnak, és többé- kevésbé felelős vagyok önökért -
magyarázta mereven. - Viszont nem biztosíthatom a nővére védelmét, ha azt veszi a fejébe, hogy egyedül
kóborol Londonban.
- Tudatában van ő annak, hogy ön felelősséget vállalt érte? - kérdezte Thomas.
- Feltételezem...
A fiú megint közbevágott:
- Nem tételezhet fel semmit, ha Rissáról van szó.
- Ettől függetlenül már kora reggel eltűnt. Szokása, hogy kíséret nélkül járkál a városban?
- Egyáltalán nem. Szinte sosem megy a városba. Mióta ideköltöztünk, szinte remeteként élt. Ez korábban,
legalábbis Portsmouthban nem volt rá jellemző. Azt hiszem, ez a város megfélemlíti.
- Akkor mi az ördögért ment el egyedül? - A fiú vállat vont, ami Vincentet tovább ösztökélte. - Fogalma
sincs, hová mehetett ma?
- Talán össze akarja szedni a karácsonyi díszeinket. Attól félek, túl sokat zsörtölődtem vele...
- Nem, megmondtam neki, hogy én majd értük küldetek.
- Akkor az apám irodájába?
- Nem, a tisztviselő azt mondta, nem látta ott - felelt Vincent.
- Hát már kereste? - kérdezte a fiú a homlokát ráncolva. Furcsa látvány volt tízéves korához képest
meglehetősen felnőttes viselkedése.
- Nem említettem, hogy felelősséggel tartozom érte? - kérdezte Vincent morogva. - Azt hittem, már
mondtam.
Természetesen szükségesnek éreztem, hogy utánanézzek, ha már egyszer egy teljes napja eltűnt, a fenébe is.
- Tudatában van, milyen szórnom a hangja, Lord Everett? Minden felelősségét ilyen komolyan veszi?
Vagy csak a nővéremet?
Vincent sóhajtott és kiment. Nem értett a gyerekekhez, s még kevésbé a kis felnőttekhez gyerektestben.
Bolond kölyök, a lelkiismeretét próbálja felébreszteni.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

Larissa éppen akkor lépett be a házba, amikor Vincent újra lejött az emeletről. Nagyon fáradtnak tűnt, és úgy
festett, mint aki nagyon átfázott. A szél átfútta, a szitáló hóesés pedig valószínűleg többször is átáztatta a
ruháit. A szél kicsípte az arcát, de még így is gyönyörű volt.
Vincent aggódó tekintettel figyelte a lányt, de abban a percben, amint látta, hogy a lánynak kutya baja
sincs, aggodalmát harag váltotta fel. Larissára támadt.
- Soha többé ne hagyja el a házat anélkül, hogy magával ne vinne egy inast! Hát fogalma sincs róla, mi
minden történhet magával odakint, az átkozott utcákon?
A lány csak ámult és bámult. Túl fáradt volt ahhoz, hogy tiltakozzon.
- Nem az én szolgáim, nem parancsolhatok nekik - felelte végül.
- Mától fogva tekintse őket azoknak... - morogta a férfi, hogy rövidre zárja a témát.
- Amúgy sem volt választásom. El kellett mennem, hát elmentem.
Vincent a fogát csikorgatta.
- Az egyetlen ésszerű választás egy ilyen napon az lett volna, ha itthon marad.
- Akkor nem találtam volna ékszerészt, aki kész rá, hogy méltányos árat fizessen a gyöngyeimért, sem
árverezőt, akit érdekelnek a festményeim és egyéb tárgyaim, amelyekről rendelkezni kívánok - mondta a nő.
Vincent szinte pánikba esett. Már biztosította a nőt arról, hogy semmijét nem kell eladnia. Kell, hogy legyen
valami oka annak, ha a lány mégis kitette magát a szörnyű időjárásnak, és még saját biztonságát is kockára
tette. Vagy elijesztette őt, vagy csak a számára érthetetlen dolgok elől menekült.
Még ártatlan. Talán fel sem fogja, hogy erős érzései szexuális jellegűek, és teljesen normálisak. A férfi
mégsem magyarázhatta ezt el neki - s végül csak még jobban megijesztette.
Máskülönben nem volt oka pánikra, hiszen már eltervezte, hogy elhiteti a lánnyal, az értékeit ellopták,
vagy valami miatt lehetetlen pénzre váltania őket. Szívesebben vette volna, ha nem kell hazudnia, de így
sem furdalta túlzottan a lelkiismeret. Ami őt illeti, minden eszköz megengedett, amivel a lányt, úgymond,
bezárhatja.
- Azt hittem, biztosítottam önt arról, hogy szívesen látom, míg apja vissza nem tér.
- És ha nem tér vissza? - kérdezte a lány reszkető hangon. - Nem, Lord Everett, a továbbiakban nem
élhetünk az ön alamizsnáján, mert ez bizony az. Szüksége volt a címünkre, ezért vagyunk itt. De biztosítom,
megadom az új címünket, mielőtt elköltöznénk. Csak el kell mennem, és találnom egy lakást, amit meg is
akarok tenni.
- Ostobaság - hárította el a férfi. - Legalább újévig várhatna. Biztos adhat még pár hetet az apjának. Vagy
szeretné megzavarni az öccse karácsonyát, csakúgy, mint a lábadozását, akkor is, ha ez nem feltétlenül
szükséges? Főleg épp most, amikor megegyeztünk, hogy felállítunk egy karácsonyfát?
A lány határozatlannak és nyugtalannak tűnt, zavarában az alsó ajkát harapdálta. A férfi azt kívánta,
bárcsak ne tenné. Hogy milyen bájos! Vajon tudatában van, milyen hatást gyakorol a férfira ez az egyszerű
tette?
- Talán még néhány hetet...
Vincent teret adott sürgető ingerének. Szándékában állt, hogy újabb lépést tesz a csábítás felé, közelítve az
elkerülhetetlen célhoz. És tényleg nem látta okát, miért várjon tovább a befejezéssel. Ha egyszer a nő
megosztja vele az ágyát, nem fogja többé az elköltözést emlegetni, s ez meghatározó volt a férfi számára. És
minél előbb megteszi, annál hosszabb ideje marad, hogy kiélvezze őt, mielőtt az apja érte jönne.
Vincent nem számított arra, hogy saját teremtményének varázsa ennyire rabul ejti, de így állt a helyzet.
Úgy hitte, nem vinné fel őt a lépcsőn annyi szolga szeme láttára így késő délután, mégis megtette. Azt
tervezte, megkéri a lányt, hagyja nyitva az ajtaját éjszakára, s akkor az egész a lány döntése lett volna.
Egyszerűen annyira fel akarta hevíteni a vágyait, hogy más választási lehetősége ne is maradjon. S arra
számított a legkevésbé, hogy egyetlen csókja úgy elkápráztatja a lányt, hogy abban a percben átadja magát
neki, és bármit megtehet vele.
Túl izgató csók volt, nem túl sóvárgó. Mindketten azonnal felgyúltak, testük egymáshoz simult, érzékeik
és ösztöneik kirobbantak az érzéki gyönyörtől. Larissa kábult tekintetét látva a férfi végül elengedte, hogy
aztán felemelje és felvigye a lépcsőn. A lánynak ideje sem maradt, hogy magához térjen. Amikor a báró
szobájába értek, még mindig a férfihoz simult. Sajnos a férfit házvezetőnője mogorva tekintete útközben
kizökkentette a mámorból.
 Nem így tervezte a lány elcsábítását. Nem tudja később felmenteni a lelkiismeretét, ha esélyt sem hagy
számára, hogy átgondolja, egyedül döntse el, vállalja- e saját pusztulását a mérhetetlen gyönyör néhány
percéért.
Kényszerítette magát, hogy szobája közepén eleressze a lányt. Újból megcsókolta, ezúttal gyengéden.
Megvárta, míg a lány tekintete kitisztul, aztán arcát két tenyerébe fogta.
- Teljesen kimerült ma - mondta. - Pihenjen le vacsora előtt. Valószínűleg nem csatlakozom önhöz.
Kétlem, hogy képes lennék távol tartani magam öntől. Később viszont szeretnék bejönni a szobájába, ha
nyitva hagyja az ajtaját ma éjjel. Kövesse a szívét, Larissa. Elképzelhetetlen gyönyöröket ígérek magának.
Hihetetlen, hogy magára tudta hagyni. Ha nem tartotta volna magát tökéletesen bolondnak, még büszke is
lehetett volna erre...
És meggyőződött róla, hogy a házvezetőnője látja őt távozni.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

Larissa csakugyan lepihent délután, ami felfrissítette ugyan, de a báróval való legutóbbi találkozás zavarát
nem tisztázta.
Pontosan nem tudta azt sem, mi is történt köztük, illetve mire utalt a báró, mi történhetne még. Úgy
beszélt, mint egy apa, vagy egy férj, aki hazaérve kigúnyolja meggondolatlannak minősített viselkedéséért.
S miután se férje, se apja, vajon mit kellene most gondolnia? Hogy a férfi törődött vele. Ez nyilvánvaló. A
rövid idő alatt, mióta ismerték egymást, a férfi törődni kezdett vele.
És az a hihetetlen csók. Még mindig fázott ott, a bejáratnál állva. A férfi pedig teljesen átmelegítette. Még
mindig enyhén remegett. Hát most még inkább remeg a csókjától.
Soha nem érzett még ehhez foghatót. Udvarlója nem volt, még sohasem csókolta meg senki. Első évét
duzzogva töltötte Londonban, nem járt társaságba, s ezen a téren az azóta eltelt két évben sem történt sok
változás.
Sosem tudatosult benne, hogy hiányt szenvedett fiatalemberek társaságában, akik esetleg megtetszhettek
volna neki, akikhez még talán komolyan is vonzódhatott volna, mint most a báróhoz. Azt ígérték neki, hogy
a következő báli szezonban nagy valószínűséggel megtalálja magának a megfelelő férjet, s az erre való
várakozás tökéletesen kielégítette.
Végül is egyáltalán nem sietett otthagyni a családját, hiszen nekik még mindig szükségük volt rá. De
most, hogy már eladósorba került, az apja és az öccse arra számítottak, hogy hamarosan férjhez megy.
Magában már bele is törődött, noha azért várta is egy kicsit a dolgot, amikor az apja üzleti gondjai
elkezdődtek. És most... Már beletörődött, hogy semmiféle báli szezonban nem lesz része.
A férfi törődött vele.
Még mindig gondot okozott számára, hogy felfogja ennek teljes tartalmát, de a puszta gondolattól
borzongás járta át. Nem volt túl naiv, tudta, mire utalt a férfi, amikor azt mondta, nem lesz képes távol
maradni tőle, és mi történik, ha éjjelre nem zárja be az ajtaját.
Az apja egy nap egyedül találta őt egy fiatalemberrel, egy évvel azelőtt, hogy Londonba költöztek volna.
Nem történt olyasmi, amit elképzelt; a fiú Larissa egyik barátjának bátyja volt, és éppen a srác romantikus
álmairól beszélgettek, amelyeket egy másik közös ismerősük iránt táplált. Apja mégis úgy érezte, kénytelen
felvilágosítani lányát a férfiak szertelen vágyairól, ami mindkettejük számára életük leginkább zavarba ejtő
társalgása volt. Olyasmit tárt fel, amivel kapcsolatban a lány korábban csak találgatni tudott.
A báró törődik vele és vágyik rá. Megjegyzései világossá tették ezt a lány előtt, noha korábban egyiket
sem hitte volna róla - ezért zavarodott össze annyira. Egyszerűen nem hitte el, hogy a báró úgy érdeklődhet
iránta, hiszen semmi olyasmit nem mondott, ami ezt támasztotta volna alá, tehát a tekintetében látni vélt
dolgokat sem okozhatta a szenvedély. És mégis. Már nem kételkedett benne. S mindez ott lappangott már a
kezdetektől.
De hozzámehet- e mindazok ellenére, amit a férfi az ő családja ellen elkövetett? Közvetlenül ő a felelős
azért, hogy elvesztették otthonukat. Viszont e mögött nem volt semmi személyeskedés, csak egy üzleti ügy,
s természetesen mindent jóvátehet, amit már meg is kezdett azzal, hogy őket saját házába hozatta.
Hozzámehetne. Már maga a gondolat felizgatta. A férfinak is erre kellett gondolnia. Hisz végül is a lány jó
családból származik. Eszébe sem juthat, hogy szeretkezést javasoljon neki anélkül, hogy házassági ajánlatot
tenne. Valószínűleg türelmetlensége boríthatta el elméjét annyira, hogy ezt eddig nem említette.
Meg tudta érteni. Körüljárta már az „elképzelhetetlen gyönyörökre" tett megjegyzést, noha alig mert
gondolni rá, máskülönben őt magát is elborította volna a türelmetlenség - ami szinte már meg is történt. Már
számolta is a visszavonulásáig eltelő perceket.
Alig akart lemenni vacsorához. Vincent megmondta, hogy nem lesz ott, de ha mégis, a lány nem hitte
magáról, hogy képes lenne enni. Mégis lement, s egyedül vacsorázott, legalábbis addig, míg egy ismeretlen
úr be nem sétált az ajtón. Nyilván arra számított, hogy a bárót étkezés közben találja, és szemlátomást
meglepte, hogy helyette Larissát lelte ott.
- Hohó, magát szánták nekem? - hangzott az első kérdése.
Bármire is gondolt, tökéletes élvezetét lelte ebben a lehetőségben. A lány zavartan nézett az idegenre, nem
értette, mit akar tőle.
- Tessék?
- Az engesztelő ajándék, ami boldoggá tesz, míg Vincent megtalálja, amivel megbíztam.
 A férfi kijelentése sem adott kellő magyarázatot, ezért a lány ezt mondta:
- Attól tartok, nem értem, miről beszél.
A férfi most elpirult, nyilvánvalóan észrevette tévedését.
- Bocsásson meg, hölgyem, de igazán. Lord Hale vagyok. Attól tartok, nem számítottam rá, hogy egy
hölgyet találok ezen az agglegénytanyán, pláne egyedül. Vagy nincs is egyedül? Az apjával van itt?
Ugye, nem a férjével?
A lány most már szilárdabb talajt érzett a lába alatt.
- Idevárom az apámat.
- Akkor Vincent az apja egyik üzlettársa? - kérdezte a férfi.
- Nem, ő lát bennünket vendégül, mert kiűzött minket a házunkból.
Ezt nem kellett volna hozzátennie. Elvégre mi köze ennek a férfinak ahhoz, mit keres ő itt, vagy hogy
kerül ide - s attól, hogy keserűségét így látni engedte, elpirult.
A férfit is meglepte a dolog olyannyira, hogy azt mondta:
- Valóban ezt tette volna? Kiűzte magukat az otthonukból, és végül itt kötöttek ki?
- Nos, nem, ennek semmi köze ehhez. Átmeneti szállást ajánlott fel számunkra, mert így, ha az apám
hazatér, kénytelen lesz szóba állni vele. Valami félreértésről van szó...
- Akkor az apja most nincs is itt? Egyedül van?
- Nem, az öcsém velem van, s néhány szolgánk - válaszolt a lány.
A férfi mintha csalódottnak tűnt volna.
- Akkor minden rendbe jön. Nos, túlélem, azt hiszem.
Megint nem volt sok értelme annak, amit mondott, de elég ártalmatlannak tűnt. Hale a báróval nagyjából
egykorú lehetett, de közel sem volt olyan magas, inkább tagbaszakadtnak látszott, világoskék szemekkel és
rongycsomószerű, kezelhetetlen fekete fürtökkel, amelyeket, úgy tűnt, szándékosan elhanyagolt. A lány
talán még jóképűnek is nevezhette volna, ha nem a báróval hasonlítja össze, aki túlontúl jóképű volt.
Nem úgy festett, mint aki menni készül. Csak állt ott a küszöbön, és a lányt bámulta.
- Találkozója van a báróval? - kérdezte végül Larissa.
- Nem igazán, csak ellenőrizni akarom, hogy halad a megbízással. Bár valószínűleg számított rám, mert
általában minden héten ilyentájt bukkanok fel. Kissé türelmetlenkedem már, hogy megkapjam, amit talált
számomra.
- Mi is az? - kérdezte a nő mereven, mert arra gondolt, ez lehet az, aki olyannyira akarta az ő házukat,
hogy Vincent a fejük fölül vette meg neki. Aztán elpirult. - Bocsásson meg, ez merészség volt.
- Nem, egyáltalán. Egy festményt. Egy különleges festményt, amelyet egyszerűen birtokolnom kell. A
pénz nem akadály. Tudom, tudom, ostobaság, hogy ennyi erőfeszítést fektetek valaminek a birtoklásába, de
hát ez van. Elsőként vallom be magamról, hogy különc vagyok. És kifogytam az ötletekből, mire költhetném
a pénzem. Siralmas állapot. És meglehetősen unalmas is.
A lány mosolygott. Nem tudta elképzelni, hogy valaki annyira gazdag lehet, hogy az már untatja. És amint
kiderült, hogy nem ez az úr kívánta meg az otthonát, semmi kifogása nem volt ellene. Még hálát is érzett
iránta, amiért eltereli gondolatait arról, aminek a bekövetkeztére aznap éjjel számított.
- Biztos vagyok benne, hogy szívesen látják vacsorára - ajánlotta fel. - Bár nem hiszem, hogy a báró is
csatlakozna. Azt sem tudom, vajon itthon van- e most egyáltalán.
- Ó, igen. Az inas másképp be sem engedett volna. Azt hiszem, megyek és megkeresem. - Ismét sóhajtott.
- De nemsokára viszontlátom magát. Ragaszkodom hozzá. Azt hiszem, ezentúl naponta benézek az újabb
hírekért. Igen, valószínűleg így teszek.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

- Mennyibe fog ez a lány kerülni nekem? - kérdezte Jonathan.

Egy percbe is beletelt, mire Vincent felfogta, hogy Jonathan Hale nem a festményről beszél, amelynek
felkutatásával Vincentet megbízta, s melyre nyugodtan hivatkozhatott, mint „lányra", hiszen a Nimfa
címet viselte. De csak egy percig töprengett, hiszen éppen ugyanarra a lányra gondolt, amikor Jonathan
belépett a dolgozószobájába.
Mégis megkérdezte:
- Melyik?
- Az a káprázatos nőszemély, akit a hallban hagysz egymagában vacsorázni.
Vincent megmerevedett.
- Nem eladó.
- Ostobaság, mindennek megvan az ára. Jonathan tényleg így gondolta. Vincent már hallott a vicomte-
ról, mielőtt még az megbízta volna a Nimfa fel- kutatásával. Előkelő körökben mindenki tudta, hogy Hale
szemérmetlenül gazdag, és nem jelent gondot számára, hogy bármit megszerezzen, amit csak megkíván.
Hozzászokott, hogy megjelöljön egy árat, és megkapja, amit akar. Az, hogy mégis volt olyasmi, amit
nem birtokolhatott, nem azt jelentette, hogy a dolog elérhetetlen számára, csak azt, hogy még nem találta
meg. Ezért kereste fel Vincentet, és elképesztő összeget ajánlott fel neki már azért is, hogy kutassa fel a
festmény lelőhelyét.
Akkor Jonathan majd maga alkuszik meg a festmény tulajdonosával.
Ez egyike volt a legnehezebb megbízásoknak, amit Vincent valaha is elfogadott. Inkább a csere híve
volt, az adok-kapoké, kitalálni, mire van szükség ahhoz, hogy valamit birtokba vehessünk, és azt
beszerezni. De Jonathan Hale érdekében pletykákra kellett vadásznia.
A Nimfa című festmény létezését megerősítették, de az ismertségét nem. Azt rebesgették róla, hogy a
fiatal nő erotikus ábrázolása serkentőleg hat arra, aki csak bámulja, legyen az nő vagy férfi. Azt is
beszélték, hogy a kép egyik előző tulajdonosát, egy hetvenes grófot állandó szexuális felajzottságban
tartotta. Házasságokat romtolt szét, egy embert megőrjített, egy másikat a szegényházba juttatott.
Ezt hallva Jonathan úgy döntött, gyűjteményébe kell illesztenie. Hogy igaz- e mindaz, amit a kép
érzékiségéről állítottak, Jonathant nem érdekelte. A festményt köz- ismertségéért akarta megszerezni.
Egyesek szerint a festmény elkészítésére valamelyik Henrik király adott megbízást, mert a hölgy a
kedvenc szeretője volt. De annyi király viselte ezt a nevet, hogy senki nem tudott rájönni, melyikről is volt
szó. Mások azt mondták, a kép a modellbe szerelmes festő bosszújaként született, miután szerelme
elutasította. A legtöbben, akik hallottak róla, nem hittek a létezésében. Tréfának tartották. Koholmánynak.
Vacsoraasztal melletti, kellemesen izgató beszédtémának.
Vincent maga is az utóbbi feltételezésre hajlott volna, ám kutatása nemrég értékes értesülések birtokába
juttatta a festmény legutóbbi ismert tulajdonosáról. A fickót Péter Marksonnak hívták, s a képet pár éve
kártyán nyerte. Szerencsés húzásnak tűnt, különösen, ha azt vesszük, hogy a férfi nem volt túl jó játékos,
mi több, az adósok börtöne elől külföldre kellett menekülnie. Utazását a festmény árából fizette, aztán a
tengeren megbetegedett, és meg is halt.
Ezután a hajó kapitánya lett a következő tulajdonos, akinek a neve ismeretlen. A kép nem volt sokáig a
birtokában, mert hazatérte után a felesége azzal fenyegetőzött, hogy elhagyja, ha a festmény a házban
marad, így a kapitány a hajó tulajdonosának adta.
Ezt a hírt Vincent a kikötőben szedte fel, túlságosan nem bízhatott benne. Jó kis mese volt tengerészek
számára, akik tovább is adták, ha a festmény érzéki természetéről egyszer is hallottak, s gyanús, mert a
kapitány, a hajó és a tulajdonos neve mindig változott a történetben: Nyilvánvalóan az összes vén tengeri
medve olyan hajóval és kapitánnyal akarta elmesélni a történetet, akiket ő is ismert.
Mégis, ez hozta Vincentet a legközelebb a Nimfához. És Péter Markson tényleg sietősen hagyta el az
országot, mindenét elveszítve kártyán. Ez volt az egyetlen olyan tény, amit Vincent hajlandó volt elhinni.
Jonathan Larissa iránt támadt hirtelen érdeklődését meg tudta érteni. A lány rá is ugyanilyen hatást tett,
amikor először megpillantotta - meg akarta szerezni, bármi áron. Jonathannál ezt mégsem vette komolyan,
hisz tudta, miféle nőket részesít előnyben.

Gondterhelt tekintetet vetett hát rá, s azt mondta:

- Azt hiszem, az ő ára a házasság.
 Úgy gondolta, ez majd kiüti Jonathant, hisz köztudottan megrögzött agglegény volt, aki nem kívánt szűz
lányokkal játszadozni, ha egyszer annyi tapasztalt nő akarta szórakoztatni. Jon nem tűnt túl boldognak,
amikor meg- hallotta az árat.
- Hm, nem terveztem házasságot - panaszolta. - Minek az, ha egyszer minden nőt megkapok, akire
gusztusom támad? Szekérderéknyi fattyúm is van, ha épp örökösre vágynék. A házasság sosem tűnt vicces
dolognak. Igaz, akkor se vesztek sokat, ha kipróbálom.
Ez alkalmat adott Vincentnek a közbeszólásra.
- Ugye, ezt te sem gondolod komolyan?
- Miért ne?
- Éppen azért, amit mondtál. Hozzászoktál a fiatal nők széles választékához. Egy feleség ezt nem
adhatja meg neked.
- A szeretők viszont igen.
- Akkor minek nősülnél meg?
- Hogy megszerezzem őt.
- Akkor miért kellenek a szeretők? Jonathan a homlokát ráncolta.
- A változatosság kedvéért. De miért akarsz lebeszélni róla?
- Mert pusztán birtokolni akarod őt. Egyáltalán nincs szándékodban, hogy teljes odaadással viseltess
iránta. Mióta itt van, jól megismertem. Azt hiszem, többet érdemelne, mint egy ilyen házasságot.

- Netán magad akarod elvenni? - kérdezte Jonathan.

- Nem.
A férfi kétkedően vonta fel a szemöldökét.
- Akkor nem akadályozhatod meg, hogy udvaroljak neki. Ha ragaszkodsz hozzá, azt is bevallom, hogy
nincs szándékomban felhagyni jelenlegi életmódommal, de őt is akarom. Maximalista vagyok. Ez az
igazság. Kihívóan hangzik, nem?
- Abban bízol, hogy a vagyonod megingatja?
- Hát persze.
Megdöbbentő volt, milyen sürgető ingert érzett arra, hogy a vicomte ajkáról öklével törölje le a vigyort.
Már megint az érzelmek! Túl gyakran árulták el Vincentet mostanában, s ami azt illeti, az érzelmi kitörése
Larissa visszatértekor mélyen megdöbbentette.
Szeretkeznie kellett volna vele délután. A lány is akarta - vagy legalábbis nem ellenezte. Akkor ez a
csevej Hale-lel egyáltalán nem zavarná. Ha a magáévá teszi, saját célját is beteljesítette volna. Ugyan mit
számítana akkor, hogy Hale udvarol neki, vagy akár el is veszi?
A gondolat akkor sem tetszett neki. Hogy előtte vagy utána, mindegy volt, de nem tetszett neki a
gondolat, hogy a lány csak egy újabb szerzemény legyen Hale hatalmas gyűjteményében. Most úgyis
olyan sebezhető. Abban a hitben, hogy apja nem tér vissza többé, hogy ő és az öccse nemsokára
jövedelem nélkül maradnak, s az a néhány értéktárgy, amit eladni szándékozott, nem fedezheti
szükségleteiket örökké, ugrálni fog a lehetőségtől, hogy a birodalom egyik leggazdagabb emberéhez
mehet hozzá, bármilyen okból is. Vincent pontosan ezt a sebezhetőséget akarta kihasználni arra, hogy a
lányt saját ágyába csábítsa.
Ez a véres bosszú olyasvalakivé változtatta, akit nem igazán kedvelt. Alávaló ember, semmi kétség.
Hale szándéka legalább tisztességes, ha nem is túl ízléses, míg Vincent terve éppen az ellenkezője.
A lelkifurdalás egy pillanatában azt mondta:
- Udvarolj csak neki. Feltétlenül. És sok sikert.
Komolyan is gondolta. Abban a pillanatban csak Larissa érdekét tartotta szem előtt. Még azt is remélte,
a lánynak lesz ideje, hogy rájöjjön, mekkora őrültség lenne ajtaját nyitva hagyni ma éjjel. Lelkiismeret ide
vagy oda, ez akkora kísértés, amekkorának még csak meg sem próbálna ellenállni.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Lord Hale tovább maradt, mint várta, mindenféle dolgokról csevegve, úgyhogy az est végén Vincentnek
majdhogynem ki kellett taszigálnia az ajtón. Nehezen volt képes rá, hogy türtőztesse magát, de kénytelen
volt ezt tenni, mert Jonathant az ügyfelének tekintette. De amikor végre a szobájába ért, olyan
türelmetlenség lett úrrá rajta, hogy úgy festett, nem tud rajta uralkodni.
Elküldte inasát, letépte a ruháit, s átöltözött. Aztán semmit sem csinált. Szobája közepén állt, a
fürdőszoba ajtaját bámulta, de egy lépést sem tett felé.
Be lesz zárva, tudta, s nem akart megbizonyosodni róla. Ha tényleg zárva van, akkor úgyis fent lesz
egész éjjel, újra és újra megpróbálva, abban a reményben, hogy a lánynak eddig nem volt alkalma
kinyitni. S ha még mindig zárva van, akkor valószínűleg már nem is fog kinyílni. Bárhogy is áll a helyzet,
hosszú éjszakának néz elébe.
Minden porcikája azt követelte, hogy nyissa ki az ajtót, de annyira kellemetlenül érintette volna, ha
zárva találja, hogy aggodalma már- már félelemszámba ment. Egy újabb érzelem, amit a lány váltott ki
belőle...
Hogy a pokolba válhatott mindez ilyen fontossá? Ő is csak egy bájos hódítás, nem? Egy- két óra
gyönyör, nem több. Egy újabb rovátka bosszúhadjáratában, bár ez most éppen nem számított, csak
elhallgattatta a lelkiismeretét.
Nem örült neki, hogy a lány ennyire megragadta, mert nem értette, miként történhetett. A kísértőből
megkísértett lett. Akarta Larissát, bármi áron, s ez megrémítette.
Hagynia kellene. Talán még a házából is ki kellene űznie, ha szükséges, vissza a sajátjába, bármit, csak
felülemelkedhessen mesterkedésein. Azzal, hogy itt van, s ennyire elérhető, a lánynak tulajdonképpen
több ellenőrzése van fölötte, mint fordítva. Ez be is bizonyosodott ma, amikor érzelmeit, minden
gondolatát, a testét a lány uralta, szeszélyei szerint. Hála Istennek, túl ártatlan ahhoz, hogy tudja, miként
használja fel ezt ellene.
Larissa ott állt a fürdőszobaajtó előtt majdnem egy órán keresztül. Az összekötő ajtó zárját bámulta.
Nem fogja kinyitni. Bármilyen nyomorultul érezte magát, végül a józan esze győzedelmeskedett. Igen,
hozzámegy Vincent-hez. De először a leánykérést akarja hallani. Ez a dolgok megfelelő sorrendje.
Ugyanakkor a megígért „elképzelhetetlen gyönyör" sem távozott gondolataiból. Ezért állt még mindig
ott, nyomorultan saját döntésétől, s figyelmen kívül hagyta, hogy épp kibúvót próbál találni. Pulzusa
száguldozott, ahogy elképzelte a férfit, amint az ajtó túloldalán várakozik.
Biztosan már magától is rájött, hogy vágya kielégítéséhez leánykérésre van szükség. Igaz, szándékában
állhatott, hogy ma éjjel kéri meg. Mindkét kívánságát nem tudná jó ok nélkül megtagadni.
Elfordította a kulcsot. Vincent azonnal elárulta, hogy csak erre a hangra várt, mert másodpercekkel
később kitárta az ajtót. Egymásra néztek. Akár a folyékony arany, oly forrón perzselt a férfi pillantása, s
ezzel a lány határozatlanságának utolsó nyomait is elolvasztotta.
Vincent kibújt a ruhájából, s otthagyta a padlón. A lány még mindig felöltözve állt, de ez már
kényelmetlenül érintette. Mégis, a férfi aranyló tekintete úgy megbabonázta, hogy eszébe sem jutott, hogy
ránézzen, megnézze az egész testét. A lehetőség amúgy sem állt fenn sokáig, mert a férfi keze a nő nyaka
mögé siklott, s közelebb vonta őt magához.
Ajkuk egymáshoz ért, s összeolvadt. Kiéhezett csókjuk a mindkettejüket régóta mardosó vágyat
tükrözte. A lány térde megbicsaklott, olyan gyenge volt, de az elesés veszélye nem fenyegette, mert a férfi
szorosan tartotta.
Larissa számára új volt ez a fajta csókolózás - ez volt mindeddig második ilyen élménye - , de a férfi
ügyes volt, vezetve, sarkallva őt, amikor szükségesnek érezte, hogy tapasztalatlansága nem jutott
érvényre. Nem mintha bármilyen habozás vagy ügyetlenség feltűnt volna egymás ízlelésének
gyönyörében. Elvesztek abban a csókban.
Egy nyögés vetett véget az egésznek - Vincenté. Larissa alig vette észre, olyannyira leigázták érzései.
Gyengéden az ágyhoz vitték. Nem a sajátjához. Még ez sem tűnt fel neki. De nem telt bele sok idő, és
valami meglehetősen különlegesre figyelt fel...
Tényleg azt hitte, hogy a gyönyör egyedül a férfi érintéséből és csókjából ered, csak azért, mert ezek
önmagukban is olyan jólestek? De mi másra gondolhatott volna? Az „elképzelhetetlen gyönyör" nem
kötődött semmiféle meghatározott jellemzőhöz a lány gondolataiban, mert csak általánosságokból
meríthetett volna. De nagyon is határozottá vált, amikor a férfi kezét a mellén érezte.
 Teste több részéből is önkéntelen reakciót váltott ki, hogy a tenyerét egyszerűen odatette. Libabőr,
remegés, verejtékezés - s ez még csak a kezdet volt. A férfi tovább csókolta, elfogta az összes kis sóhaját,
amely a gyönyör hatására szakadt ki a lányból, pedig sok ilyen volt, hiszen Vincent belekezdett az érzéki
érintés következő fejezetébe.
Még ruháinak levétele is erotikus élményszámba ment, oly lassan csinálta. Közben minden egyes
lelepleződő porcikáját aprólékosan becézgette. Milyen érdekes, hogy a lány saját térdhajlatát megérintve
sosem érzett semmit, de most a férfi ujjai megremegtették. Vincent érintése okozott minden különbséget,
az új érzések bámulatos gazdagságát keltette fel benne.
A férfi, s az általa megismert gyönyör annyira birtokba vette agyát és testét, hogy nem tudta, miről is
jutott eszébe, hogy elérte a kritikus pontot, anélkül hogy hallotta volna, amit akart. Nem mintha akarata
vagy vágya megállásra ösztönözte volna, csak úgy érezte, teljesebbé tenné gyönyörét, ha a férfi biztosítaná
arról, amit már így is magától értetődőnek tartott.
A szavak sóhajok és nyögések közepette, nem túl összefüggően törtek fel belőle:
- Azt hittem... talán... itt a... kérdése...
Vincent megérthette mire gondolt, mert így válaszolt:
- Ez nem a megfelelő idő olyan kérdések megvitatására, amelyek a nyelvet lefoglalják.
Milyen félrevezető megjegyzés, mégis milyen megnyugtató! A lány feltételezte, hogy a férfi a
leánykérésről beszélt. És egyet kellett értenie azzal, különösen saját zavaros mondatai után, hogy e
percben bizony szinte lehetetlen két gondolatot egymásba fűzni. Amellett lehetősége sem volt rá, hogy
folytassa, mert a férfi új csókokkal terelte el a figyelmét.
Testével tökéletesen befedte a nőét, óvatosan, nehogy megriassza. Felülemelkedett minden félelmen, a
férfi súlya inkább biztonságot adott, s a nyomás csak egyre feljebb emelte. A férfi megragadta mindkét
kezét, s a feje mellé szorította. Behatóan megcsókolta, amikor birtokba vette. A fájdalom illanó volt, jött, s
már el is múlt, mire a lány igazán megérezte vagy ellenállhatott volna neki. Az azt követő érzéki gyönyör
támadása azonnal feledtette, a férfi mélyen a testébe temetkezett.
Futólag arra gondolt, ez a vég, ezt semmi sem múlhatja felül. Milyen naiv gondolat. Még az
„elképelhetetlen gyönyör" is kevés volt kifejezni azt a hihetetlen kéjt, ami egyre nőtt, ahogy a férfi
mozogni kezdett benne, s ami könyörtelen hullámokban tört ki s áradt szét a testében.
A tökéletes önkívületnek abban a néhány percében semmi sem számított. Majd később megbeszélik az
esküvővel kapcsolatos tennivalókat, ebben biztos volt. ízlelgette a szót: Vincent Everett az övé.
 TIZENHATODIK FEJEZET

Várakozásával ellentétben a lánykérés nem történt meg a szeretkezés után sem. Ebben nem volt semmi
meglepő, mert amikor Vincent legördült Larissáról, közelebb húzta őt magához, s azonnal álomba zuhant.
A lány ott feküdt, sokáig ízlelgetve az élményt, a boldogságot, s azt a váratlan meghittségét, amit attól
érzett, hogy a férfi még álmában is magához szorítja. Még akkor is habozott felébreszteni, amikor végül
rájött, hogy az estére tervezettek még nem értek véget.
Bár nem aggódott miatta. Magától értetődőnek tartotta a dolgot, s ez eloszlatta kétségeit, s csak a
kedvező gondolatoknak hagyott helyet. Tudta, hogy nem maradhat a férfi szobájában, nem alhat aznap
éjjel vele, bár szeretett volna, s már előre örült, hogy ez lehetővé válik, ha megesküsznek. Mielőtt a férfi
közelségének meghittsége őt is álomba ringatta volna, óvatosan kimászott az ágyból, összeszedte ruháit,
hogy a szolgák előtt ne hagyjon nyomot maga után, s lábujjhegyen visszaosont a saját szobájába.

Eszébe sem jutott, hogy bezárja a két szoba közti ajtót. Nem is volt rá szükség. Szeretkezésük mindent
megváltoztatott, nemcsak a jövőjét, amely immár biztonságosnak tűnt. őt magát változtatta meg, s intim
tudásának birtokában magabiztosnak érezte magát. Ajkán mosollyal zuhant álomba.
Vincent csalódott volt, amikor másnap felébredve Larissát nem találta az ágyában. Tudta, hogy
felesleges ezt éreznie, hiszen Larissának igaza volt, maga vitte volna vissza őt a szobájába, ha nem alszik
el. Csalódottsága pokolian értelmetlennek tűnt.
Hangulata egyre romlott. A személyzet és a titkára minden kis aprósága bosszantotta. Azon kapta
magát, hogy sokukra minden ok nélkül ráförmed.
Sajnos ez a hangulata ebéd előtt sem javult, s amikor Larissához csatlakozott az ebédlőben, mielőtt
megállhatta volna, még őrá is ráförmedt.
- A szakácsom azzal fenyegetőzik, hogy felmond, ha a maga szakácsa nem takarodik ki a konyhájából.
Szinte kiabált, amivel sikerült mindkettejüket megdöbbentenie. Egész biztosan nem azt tervezte, hogy
így köszönti a lányt, hiszen ez volt az első találkozásuk azóta, hogy a múlt éjjel elvette a szüzességét. Nem
számított, hogy reggel szinte minden összeesküdött ellene, és határtalan bosszúságba kergette - ez is csak
újabb ürügy volt.
Tudta, miért olyan, mint egy meggyújtott kanóc, csak még nem ismerte be. Dühös volt önmagára,
amiért gyáván megtagadja bosszúsága gyökerének vizsgálatát, s ehelyett másokon tölti ki haragját - még a
lányon is.
Határtalan bűntudatot érzett az éjszaka történtek miatt. Még soha semmit nem élvezett ennyire, mégis,
mostanra megbánta. Hiszen egyáltalán nem akarta elvenni a lányt, de tudta, Larissa ezt várja tőle.
Noha számított rá, bosszújának eredeti oka sem enyhített a lány szeretőjévé válása feletti lelkiismeret-
furdalásán. Az egyetlen, ami még segíthet, ha szándékával ellentétben nem hagyja, hogy a lány hírnevén
folt essék. Amíg a történtek nem válnak közismertté, a lány jó házasságot köthet.
Nem kétséges, hogy Hale akárhogy elvenné. Annyira belebolondult szépségébe, hogy a legkevésbé sem
érdekelte, szűz- e. De vajon az ő gyomra bevenné- e, ha a lányt egy olyan ember gyűjteményében látná,
akinek, ha csak hall róla, legszívesebben az arcába vágna? A kitörés után Larissa tért magához elsőként.
- Sajnálom - mondta hűvösen. - Reggel megmondtam Marynek, hogy mostantól végleg itt élünk.
Nyilván elhatározta, hogy otthonosabban akarja érezni magát, s ő leginkább a konyhában van otthon.
Vincent elpirult. Még nem javíthatja ki a lány véglegességről alkotott téves elképzeléseit - még nem.
Hallgatása ugyanakkor csak megerősíti ezt a feltételezést, nem segít rajta. Még mindig számított a lány
apjának visszatértére, akkor is, ha maga a lány már nem bízott benne. S ha Ascot visszatér, Vincent végre
véres bosszút állhat rajta, végső csapást mérve arra az emberre, s aztán mehet tovább a maga útján.
Morgott valamit arról, hogy mindketten tartsák kordában a szolgáikat, s remélte, ez a lánynak is elég.
Úgy tűnt. Még rá is mosolygott, ami a dolgokat csak rosszabbá tette. Neki nem volt elég. Olyan édes,
hiszékeny kislány, ő pedig a kezdetektől alávalóan viselkedik. A legkevesebb, amit tehet, hogy legalább
az átmeneti időben boldoggá teszi, s rossz hangulatait megtartja magának.
Megkerülte az asztalt, és átment a lány oldalára. Ha egyedül vannak, megcsókolja, de a ki-be járkáló
szolgák miatt csak lehajolt, s a fülébe súgta:
- Bocsáss meg ezért a faragatlan üdvözlésért. S köszönöm a leggyönyörűbb ajándékot, amelyet valaha
kaptam.
- Milyen ajándékot?
 - Téged.
Noha a lány mögött állt, s látni nem látta, érezte a hevét, ahogy a lány elpirult. Orcája még mindig
rózsaszín volt, amikor vele szemben helyet foglalt, s ránézett. Ugyanakkor felfedezte arcán egy mosoly
kendőzetlen nyomát, ami azt bizonyította, a lány arca nem a zavartól égett.
Az étkezés folytatódott. Larissa céltalanul csevegett, hogy a csendet kitöltse. Semmi fontosról nem
beszélt, csak lazán társalgott, amiben a férfi örömét lelte. Ha nem volt ideges, a lány szórakoztató
társaságot nyújtott számára, s e percben cseppet sem volt ideges a jelenlétében.
De aztán újra megemlítette a karácsonyi díszeket. A férfi már elküldetett értük. Csak ennyit mondhatott
neki, semmi többet. Kínálkozott a lehetőség, hogy megemlítse, a többi elraktározott értéket ellopták. Ám
úgy határozott, nem akkor közli ezt, amikor a lány követeli őket, hanem amikor abban a hitbe ringatja
magát, hogy eladásukra már nem lesz szüksége. Akkor talán elvesztésük sem rázza meg annyira. Persze
később majd „megtalálják" őket, ha az apja visszatér. Vincent nem akart mást elvenni az Ascotoktól, mint
a jó hírüket.
Nem fontolgatta, elálljon-e a tolvajmesétől. Igen, már megkísértette a lányt, de most amiatt kell
aggódnia, hogy a lány egyenesen rákérdez a házasságra. S ha így tesz, nem akar ezzel kapcsolatban
hazudni. Ami persze azt eredményezné, hogy a lány elköltözne, amit ő még mindig nem akart. Majd ha az
apja visszatér, akkor is elég lesz megtudnia az igazságot. Úgyhogy még mindig az volt az előnyös a férfi
számára, ha hagyja, hogy a lány azt higgye, nincs oka elmenni.
A gondolatsor végére érve sikerült megfelelően komoly arcot vágnia.
- Ha már azokról a karácsonyi díszekről beszélünk, ma reggel megérkeztek. Ugyanakkor, attól félek,
rossz híreket is kaptunk.
- Megsérültek? - ijedt meg a lány.
- Amennyire én tudom, nem - nyugtatta meg gyorsan. - De múlt éjjel betörtek a raktárba, ahol az
értékeidet tároltuk. Az őr tájékoztatása szerint a tolvajok kiválogatták azt, amire szükségük volt, ami nem
szokatlan, legalábbis az utóbbi időben.
- Kiraboltak? - kétkedett a lány.
- Kiraboltak minket - pontosította a férfi. - Én is tartottam ott néhány értéktárgyat. De a vagyonod
nagy része azért még mindig megvan. Mint mondtam, a tolvajok válogattak. Csak azt vitték el, ami
szerintük értékes és könnyen mozgatható: festményeket, vázákat és más kisebb művészeti alkotásokat. Tíz
perc alatt végeztek, míg az őr öntudatlan volt.
- Terveim voltak azokkal a festményekkel - suttogta a lány rekedt hangon.
A férfi nem számolt Larissa megsebzett tekintetével. Most már tudta, mit érzett a titkára akkor éjjel,
amikor a lány ilyen pillantást vetett rá. Vincent nem hagyhatta abba, amit elkezdett, de alávaló hazugnak
érezte magát.
Ugyanakkor kisebbíthette a csapást, és vigasztalhatta a lányt.
- Én nem zárnám le az ügyet, Larissa. A lopást jelentettük a hatóságoknak, s én már meg is bíztam
saját embereimet, hogy nyomozzanak a betörők után. Amit elvittek, azt vissza fogják fizetni. Ha a
vagyontárgyaid nem kerülnek meg újévig, én magam fizetem ki az értéküket.
- De... nem kell hogy megtedd - válaszolt a lány. - Nem a te hibád...
A férfi nem hagyta, hogy befejezze.
- Nem értek egyet. Az én raktáram, jobban kellett volna őriztetnem. Még nem szoktam hozzá az
ilyesmihez, s őszintén szólva meg sem akartam tartani, csak még nem jutottam odáig, hogy intézkedjem a
dolgok felől.
- Akkor miért vetted meg?
A férfi elernyedt. A lány arckifejezése csak kíváncsiságot tükrözött, a rémület eltűnt róla. Sikerült
elterelnie a gondolatait, s elérte célját, mert a lány bájos kis testének nem volt egyetlen gyanakvó
porcikája sem.
- Nem vettem. Néhány hónapja került a tulajdonomba, az öcsém üzleti ügyeinek utolsó
maradványaként, amire halálakor a hitelezők nem tették rá a kezüket.
- Ó, sajnálom.
A fenébe is, már megint részvétet érzett iránta. Noha őt magát is épp most érte pokoli csapás, még
maradt helye szívében az együttérzésnek. Felfogta, hogy az, amit a férfi mondott, azt jelenti, hogy az
öccse nemrég meghalt.
Vincent a tudomására adta, hogy észrevette, s egy váll- rándítással könnyedén más témát hozott elő.
- Más vagyonod nincs is, csak az ékszerek?
- Kentben van egy darab földünk, amit a családunk régóta birtokol. Egy romos kastély áll ott,
valószínűleg egy réges-régi ősünké. Igaz, ezt a hiedelmet semmi sem igazolja. Sajnos elég egyetlen
nemzedék, akit nem érdekel a családi történelem, s az el is vész.
- Értékes a birtok?
- Azt hiszem, bár nem adhatom el. Apámat még nem nyilvánították holttá, s az eladáshoz ez kellene.
Ugyanez áll a vállalatára, a hajóira, a raktározott rakományra és a cég kis raktárába zárt értékekre is,
amelyek felett még nem rendelkezhetem. A személyes tárgyait, ékszereit és hasonlókat pedig magával
vitte a hajóútra.
Vincent megmerevedett. Hajókról beszélni a lány apjával kapcsolatban rendkívül kellemetlen
gondolatot ébresztett benne.
Eddig még nem jutott eszébe, hogy Larissa apjának leírása illik a Nimfa tulajdonosára. A lánynak
vannak festményei, amelyeknek eladását tervezte... Nem, ez túl egyszerű lenne, túl kényelmes - s a lány
családját hihetetlenül gazdaggá tenné. De arra az esetre, ha ez mégsem lenne véletlen egybeesés, ebéd
után elmegy a raktárba, s az épület hátsó részében kialakított biztonságos helyiségben majd személyesen
ellenőrzi a képeket. Remélte, igazán remélte, hogy a Nimfa nem lesz köztük.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

Vincent sokkal jobb hangulatban tért haza, mint ahogy távozott. A raktárban tett látogatásból kiderült,
hogy Ascotték hét régi festményt birtokolnak. Kettő közülük közismert festő műve, de egyik sem a Nimfa,
amit keres. így nem kellett azon morfondíroznia, vajon nagyon gazdagokká tegye- e Ascottékat, noha ez
nem illett romba döntésükről szőtt terveibe.
Aztán újra elromlott a kedve, mert hazaérve Jonathan Hale- t megint az előcsarnokban találta Larissával
és az öccsével, Thomasszal, aki a karácsonyfa díszítésének idejére elhagyhatta a betegszobát. Milyen
otthonos jelenet, s számára mennyire idegen!
A nevetés és mosoly, a jókedvük ütötte Vincentet leginkább szíven. Ő nem volt részese ennek, és
sohasem lesz. És ez nem kötődött szorosan a karácsonyhoz, noha most ez váltotta ki. Ők egyszerűen
tudták, miként találjanak örömet kis dolgokban is, míg az ő életének a móka már gyermekkorában sem
volt része.
Az öccse többször is megpróbálta megmutatni neki az öröm lényegét. Elrángatta a tanulmányai mellől,
hogy képzeletbeli játékokat magyarázzon el neki, s csalódott, amikor Vincent nem tudott rájuk
hangolódni. Vincentet már gyermekkorában is annyi komoly fájdalom gyötörte, hogy nem tudott elég
hosszú időre megszabadulni tőlük ahhoz, hogy belefeledkezzék a játékba. De amiatt, hogy Albert
megpróbálta őt bevonni efféle dolgokba, éveken át elviselte öccse gyengeségeit. Albert megpróbálta
tanítani őt. Vincent meg sem próbált igazán tanulni.
Larissa észrevette, hogy az ajtóban áll, s ragyogó mosolyt villantott rá. A lélegzete is elakadt, olyan
gyönyörű volt a nő. Jonathan is észrevette, s megbabonázva állt. Thomas csak a tekintetét emelte az
égnek, amikor mindkét férfit megpillantotta. Nyilvánvalóan hozzászokott már, hogy nővére jelenlétében a
férfiak úgy viselkednek, mintha idióták lennének.
- Nem hittem volna, hogy még időben visszaér és segít nekünk - szólalt meg a lány, biztatva a férfit,
hogy lépjen közelebb.
Az nem mozdult.
- Segíteni?
- Ez valójában a maga fája. A mi díszeink csak kiegészítik mindazt, amit a saját szolgái már
elkészítettek. Nézze, ezt az ön mogorva szakácsa csinálta - mutatott egy kicsi, csillogó kanálra, amelynek
kifúrták a nyelét, s így egy széles szalaggal fel lehetett kötni a fára. - Még el is pirult zavarában, amikor
felakasztotta.
- Nem tudok semmilyen dísszel hozzájárulni...
- Rengeteg van itt, amiből választhat. Jöjjön, tegye fel ezt az angyalt a csúcsra.
Masszív szék állt a fa mellett, rá lehetett állni a felső ágak eléréséhez. Vincent egész egyszerűen nem
tudta elképzelni, mégis azon kapta magát, hogy odalép. A lány vonzotta, az ostoba fának, aminek nem is
kellett volna a házában lennie, semmi köze nem volt ehhez.
Elvette a díszt a lánytól, s feltette a fa csúcsára, ami jó három lábbal magasodott a feje fölé. Ott állt a
széken. A lány mögéje lépett, s tartotta a támláját, hogy a szék ne inogjon a férfi alatt. Vincent lenézett rá,
s megint elakadt a lélegzete. Larissa olyan boldognak látszott. Túl egyszerű volt boldoggá tenni. Még az
apróságok is örömet szereztek neki.
A férfi feltette az angyalt a fa csúcsára. Nyilván nem túl egyenesen, mert a lány újabb és újabb
próbálkozásra ösztökélte. Hale tréfálkozni kezdett azon, hogy az angyalok lebuknak a kezéből, aminek
Larissa szerencsére nem tulajdonított kettős értelmet, Vincent azonban igen. Végül a lány tapsolt, és így
szólt:
- Tökéletes!
Thomas, aki a szoba túlsó feléből, más szögből nézte, azt mondta:
- Ferde.
- Ne is figyeljen rá, Vincent, csak szemtelenkedni próbál.
Hale beleszólt:
- Ferde.
- Látod? A többség dönt - kuncogott Thomas.
- De nincsenek többségben az én szavazatom nélkül - hallotta Vincent a saját hangját.
- Akkor mi az ítélet?
 Vincent lelépett a székről, s a terem túlsó végeiből, különböző irányokból megvizsgálta, várakoztatva
őket, és úgy tűnt, komolyan elgondolkodott. Végül Thomas melleit állt meg, s azt mondta:
- Ferde. Igazítsa meg. Úgy fest, nekem nincs érzékem hozzá. - Azzal felemelte Thomast, hogy
megigazíthassa a díszt, amit az meg is tett.
A szoba túlsó végében Larisszából kitört a nevetés.
- Most aztán valóban ferde!
Ezúttal kacaja ragadós volt. Vincent hallotta magát, ahogy együtt nevet velük, s megdöbbent, milyen
jólesik. Ezután leült, s figyelte, ahogy a többiek befejezték a díszítést, egy- egy megjegyzést tett itt vagy
ott, néhány üres foltra mutatva a fán, amihez segítségre lehetett szükség.
Még mindig alig akarta elhinni, hogy csatlakozott az ünnepi kis csoporthoz, s tulajdonképpen a részének
érezte magát. Ez Larissa műve volt. Nem mintha kitanulta volna a parancsolgatás fortélyát, sokkal inkább
azért, mert az emberek örömet akartak szerezni neki, akármit kért is tőlük.
Vincentnek nem volt más választása, meghívta Hale- t vacsorára, ha már ottmaradt, hogy segítsen
nekik, noha sokkal jobban érezte volna magát nélküle. Míg a gyermek is velük volt, Hale tökéletes
úriemberként viselkedett, a csapat egy tagjaként. De amint a fiút ágyba küldték, Hale minden csáberejét
Larissára árasztotta.
Vincentet ez undorította. Szívesen mondott volna valamit, ami Jonathant meghátrálásra készteti, de
Larissa túl jó munkát végzett az elhárításban. Legtöbbször figyelmen kívül hagyta megjegyzéseit, vagy
értetlenséget színlelt a neki tett kényes ajánlatokkal kapcsolatban. Vincent rájött, hogy nincs miért
aggódnia.
Most, és mindaddig, míg azt hiszi, nemsokára férjhez megy, a lány el fog utasítani minden más
ajánlatot. De Vincent még nem kérte meg, tehát a lány ezt az indokot nem használhatta az elutasítás
ürügyeként. Fantáziadúsnak kellett lennie a kitérők alkalmazásában.
Csodálatra méltó munkát végzett, Jonathan nagy bosszúságára. Mégis ezt oly módon tette, hogy Hale
nem vesztette el minden reményét, Vincent nagy bosszúságára. Jobban tetszett volna neki, ha a másik
elmegy, és többé nem is tér vissza. De abban is biztos volt, hogy nincs ekkora szerencséje. S észrevette,
hogy a lány visszautasította ugyan a másik színházi meghívását, de csalódottnak látszott.
Azon kezdett tűnődni, vajon járt- e Larissa valaha szín- házban, amit igazából nem hitt. Értesülései
szerint szinte remeteéletet élt. Az apja elvihette volna néhány helyre, de csak mostanában került
eladósorba, s illetlenség lett volna előbb bemutatni őt a társaságban.
Elhatározta, hogy később, ha éjjel felkeresi, majd meghívja színházba. Ez az apróság nagy örömet
szerezhet neki. Ez a legkevesebb, amit megtehet érte. Ráadásul talán eltereli vele a lány figyelmét olyan
kérdésekről, amelyektől a férfi még mindig ódzkodott.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Remek ötletnek bizonyult, hogy Vincent Larissát színházba hívta. A lány aznap estére tervezte, hogy
szóba hozza a házasságot, ha Vincent bemegy a szobájába, ezért idegesen viselkedett.
Vincent azonban számított rá, hogy amint kettesben maradnak, a lány megpróbálja majd megemlíteni a
témát, hiszen ez volt az első alkalom, amikor személyes dolgokról beszélgethettek. Larissa belekezdett az
első kérdésébe, ám Vincent gyorsan félbeszakította, és megemlítette a színházat. Még mielőtt jobban
belebonyolódtak volna a közös színházlátogatás részleteibe, átölelte a lányt, szájon csókolta, és ettől fogva
természetesen nem is tudtak másra figyelni, csak egymásra.
Vincentet bántotta a lelkiismerete, de még ez sem akadályozta meg abban, hogy aznap este újból
karjába vegye a lányt. Vágya erőszakosan utat tört magának. Megfeledkezett mindenről, csupán később
kezdte megint gyötörni a bűntudat, mikor egyedül maradt.
Másnap kerülte a lánnyal való találkozást mindaddig, míg el nem érkezett az idő, hogy elinduljanak a
színházba. Larissa kijelentette, hogy van alkalomhoz illő ruhája, mert már jóval az új szezon kezdete előtt
elkészítették a ruhatárát. Vincent figyelmeztette, hogy ne öltözzék túl feltűnően, mert alapvetően a ruha
határozta meg, milyen helyet válasszanak. A lány engedett, és pontosan úgy öltözött fel, ahogy a férfi
kérte. Rózsaszínű bársonyruháját akár nappalra is felvehette volna, felette rövid, szőrmegalléros pelerint
viselt, amely eltakarta mély kivágású ruháját. Ám amint a pelerint levette, ruhája estélyi viseletté alakult
át. Túlságosan elegáns volt ahhoz, hogy olyan színházba menjenek, amelyet az alacsonyabb rangú
társasági körök látogatnak.
A személyzet egyik tagja elkísérte őket, ami Vincent véleménye szerint jó ötletnek bizonyult, mert
visszatartotta attól, hogy megérintse a lányt, és útközben a színház felé tönkretegye a ruháját. Hiszen
ennek is megvolt, a valószínűsége, annyira bájos volt aznap este.
Mint később kiderült, óriási baklövést követett el azzal, hogy a lányt nyilvános helyre vitte, ahol mások
is láthatták. Larissa ugyan roppantul élvezte az estét, de ő megtalálta volna a módját, hogy más úton ejtse
ámulatba.
Az est következménye másnap reggel azonnal meg is mutatkozott. Nem kevesebb, mint hét piperkőc
fiatalúr jelent meg az ajtajában. Azt az elbűvölő szépséget keresték, akivel előző este látták őt. A
legrosszabb az volt, hogy Vincent még az érkezésük előtt épp kilovagolt a parkba, így nem tudta távol
tartani őket. Mire visszaért, Larissát már az udvarlók gyűrűjében találta, a karácsonyfája mellett ülve.
Ezzel még nem ért véget a dolog, mert aznap délután további öt hódoló jelentkezett.
Vincentet csupán az vigasztalta, hogy Larissa továbbra is ellenállt a rajongóinak, és minden meghívást
elhárított. De vajon meddig tart ez az állapot? - merült fel az égető kérdés Vincentben, aki még nem tett
ígéretet a házassággal kapcsolatban. A lány még az övé, de csak addig, míg az apja vissza nem tér. És
Larissával ellentétben meg volt győződve róla, hogy az apja néhány napon belül megjelenik. Tehát már
nem lehet a kérdést sokáig halogatni. Tudta, hogy a lány szeretné, ha minél előbb megkérné a kezét, mert
akkor könnyen távol tarthatta volna magától új hódolóit.
Amikor aznap este Lord Hale megjelent, már hallott a közös színházi látogatásukról. Neheztelését
fejezte ki Vincentnek, sőt még meg is vádolta.
- Már megkérted a kezét, és ő igent mondott, ugye? - kérdezte Jonathan. - Most pedig csak arra vársz,
hogy az apja visszatérjen Angliába, és hivatalosan is megkérhesd. Ne kertelj tovább, Vincent, mondd meg:
csak az időmet vesztegetem itt, ugye?
- Ugyan mi köze a két dolognak egymáshoz? - kérdezett vissza Vincent.
- Csupán annyi, hogy valószínűleg nem mutatkoztál volna vele együtt nyilvánosan, ha nem kötelezte
volna el magát melletted! Vagy azt akarod mondani, nem voltál tisztában azzal, hogy ha megpillantják őt,
akkor már másnap itt tolong egy sor lelkes fiatalember az ajtód előtt? Másrészt pedig elég jól ismerlek.
Tudom, hogy ha valakit elcsábítottál, azzal nem szeretsz itthon üldögélni. Tehát mire következtetek
ebből? Hogy nem tudtál ellenállni a kísértésnek, és megmutattad őt a nyilvánosság előtt. Mellesleg én is
ugyanezt tettem volna, ha mellettem kötelezi el magát. Nem vagyok bolond, hogy előtte tegyek ilyesmit,
és azt hiszem, te sem vagy az! - mondta Jonathan.
Vincent alig tudta visszafojtani a nevetését. Amikor Larissát színházba vitte, valóban nem gondolt rá,
milyen visszhangja lesz a dolognak, ő csupán el akarta terelni a lány figyelmét a házasságról, és azt akarta,
hogy egy kicsit kikapcsolódjon. Semmi többet.
 A színház kiválasztásánál is inkább egy kevésbé felkapott hely mellett döntött, mert remélte, hogy nem
botlik ismerősökbe, akik a lánnyal való kapcsolatáról kérdezősködhetnek. Ez a lépése azonban
félresikerült. A darab ugyanis remek kritikákat kapott, és a lelkes színházrajongók tömegesen érkeztek,
hogy megnézzék az előadást - beleértve Vincent társasági körét is.
Ő azonban Hale- lel ellentétben nem akarta feleségül venni Larissát, ennek következtében a rajongókat
sem állt szándékában távol tartani a lánytól.
Vacsora után a szalonban telepedtek le, de Larissa elnézést kért, és kimentette magát azzal, hogy
pihenni tér. Nyilván megerőltető napja volt, elfárasztották a hódolók.
Hale szemlátomást csalódott volt, hogy mellőznie kellett a lány társaságát, de aznap későn érkezett, így
a szokásosnál kevesebb időt tölthetett vele.
- Mint már említettem, eszem ágában sincs feleségül venni Larissát, vagy bárki mást - jelentette ki
Vincent.
- De hisz van szemed, és láthatod, hogy szinte lehetetlen ellenállni neki! - bizonygatta Jonathan.
- Képtelenség! - folytatta Vincent, és sikerült meggyőző tekintetet vetnie Hale- re. - Larissa valóban
gyönyörű, de nem kívánom bonyolítani az életemet egy házassággal!
- Egyszer úgyis meg kell majd nősülnöd! - vágott vissza Jonathan.
- Miért? Hisz te sem számítottál rá, hogy találkozol majd Larissával. És nekem sincs szükségem
örökösre! - jelentette ki Vincent.
- De a rangodat azért örökölnie kell valakinek! - mondta csípősen Jonathan.
- A rangom egy cseppet sem érdekel, tőlem aztán el- rohadhat! És semmi sincs az életben, ami fontos
lenne számomra, és valakire ráhagyhatnám.
- Ez nem normális dolog Vincent! - mondta Jonathan. A báró erre vállat vont, jelezve, hogy cseppet
sem törődik azzal, mi normális és mi nem. Majd hozzátette:
- Mellesleg szükségtelen erről beszélgetnünk. Nem kértem meg a lány kezét, és ezután sem fogom. De
ha téged annyira nyugtalanít a tény, hogy színházba vittem, most megkérdezlek: fel sem merült benned,
hogy csupán azért vittem el, mert egy kicsit el akartam terelni a figyelmét a gondjairól? Vagy talán nem
vagy tisztában azzal, mennyire nyugtalanítja, hogy az apja még mindig nem tért vissza? Másrészt abban a
hiszemben voltam, hogy olyan színházba viszem, ahová nem jár a mi társaságunk, de az én átkozott
szerencsétlenségemre a darab nagyon jó volt, és elterjedt a híre a városban - mondta Vincent.
- Gondolod, hogy meghalt az apja? - kérdezte Jonathan.
Vincent jól tudta, mire gondolt Jonathan, amikor a kérdést feltette, és azt is, hogy barátja már azon
töpreng, miként használhatná majd fel a kapott információt a lány megnyerésére indított hadjáratában.
- Egyáltalán nem valószínű - felelte végül.
- De elképzelhető? - kérdezett vissza a másik.

- Természetesen minden elképzelhető - válaszolta Vincent. - De az sokkal valószínűbb, hogy még

ezen a héten megjelenik. Bármi legyen is az, ami eddig megakadályozta a visszatérését, most egész
biztosan hazajön, mert a karácsonyt a családjával szeretné tölteni. Sajnálatos módon Larissa a fejébe vette,
hogy valami iszonyatos dolog történt az apjával, és tudod, ha egyszer a félelem befészkeli magát
valahová, akkor nagyon nehéz tőle megszabadulni. Én is próbáltam meggyőzni az ellenkezőjéről, de nem
jártam szerencsével, ezért aztán megpróbáltam egy kicsit elterelni a figyelmét.
- Egyáltalán nem látszik rajta, hogy aggódna, nagyon ügyesen titkolja - jelentette ki Jonathan
összeráncolt szemöldökkel. - Te hogy jöttél rá?
- Egyszer könnyekben tört ki előttem, amikor az apjáról beszélgettünk. Úgy vélem, ez kellően
alátámasztja az állításomat - válaszolta Vincent szárazon.
- Ebben az esetben viszont szívesen venném, ha szerepet cserélhetnék veled, és én próbálnám elterelni
a lány figyelmét. Fölösleges magad fárasztanod miatta, ha úgysem jelent számodra semmit. Hiszen már
így is túl sokat tettél érte azzal, hogy megengedted neki és az öccsének, hogy a házadban maradhassanak,
míg az apjuk hazatér.
Erről jut eszembe, tulajdonképpen miért lakoltattad ki őket? - kérdezte végül.
Jonathan néha túllépett bizonyos határokon, és olyan dolgokat kérdezett, amelyek nem tartoztak rá.
Ezzel természetesen ő is tisztában volt, ezt bizonyította az is, hogy alig észrevehetően elpirult. Mégsem
vonta vissza a kérdést, mert szeretett volna minél többet megtudni Larissáról, és azt remélte, hogy Vincent
majd elárul neki néhány dolgot.
Vincent felsóhajtott. A hazugság nem tartozott a szokásai közé, de mióta Larissával találkozott, már
több ízben rákényszerült. Jonathannak azt bizonygatta, őt nem érdekli a lány. Nem árulhatta el, hogy azért
vitte a házába, mert el akarta csábítani, és tönkre akarta tenni a családja jó hírét. Pedig biztosan kedvére
volna, ha elárulná neki ezt az információt, mert akkor elmondaná Larissának, ha másért nem, azért, hogy a
lány kifejezze érte a háláját.
így aztán Vincent folytatta a hazugságokat, először Larissának hazudott, most pedig a barátjának.
 - Ez csupán egy üzleti döntés volt, amelyet akkor hoztam, mielőtt még tudomásomra jutott volna,
hogy George Ascot külföldön tartózkodik, és ennek következtében nem áll módjában, hogy máshová
költöztesse a családját. Amikor megtudtam, hogy a gyermekei otthon és segítség nélkül maradtak, a
házamba fogadtam őket.
- Nos, örömmel hallom, hogy nem vagy teljesen szívtelen! - válaszolta Jonathan.
Vincent rosszallóan tekintett barátjára, és megjegyezte:
- Elismerem, részben igazad van, de áruld el, mi a szívtelenség abban, amit tettem?
- Az, hogy az ünnepek előtt lakoltattad ki őket - mondta Jonathan. - Ez kíméletlenség volt tőled.
- És mi köze egymáshoz az ünnepeknek és egy teljesen rendben lévő üzleti döntésnek? - kérdezett
vissza Vincent.

Jonathan erre barátjára pillantott, és azt mondta:

- Nos, most, hogy így mondod, tulajdonképpen semmi. Csupán annyi, hogy ez egy rendkívüli ünnep, a
szeretet és a nagylelkűség ünnepe.
- Elnézést, veled ellentétben engem nem fűznek holmi szentimentális érzelmek az ünnepekhez.
Számomra a karácsony ugyanolyan nap, mint a többi - jelentette ki Vincent határozottan.
- Ez viszont szomorú, Vincent - mondta Jonathan.
- Miért?
- Azért, mert nyilván sohasem tapasztaltad meg az örömet és a jókedvet, ami együtt jár a szeretettel és a
nagylelkűséggel! Felemelő érzés. Ezen a napon az ellenségek is fegyverszünetet tartanak, a
szomszédoknak eszükbe jut, hogy vannak szomszédiak, bármerre nézel, csak jókedvet látsz,
jókívánságokat hallasz. Nem mondhatod, hogy még sosem éreztél ilyet!
Vincent vállat vont.
- Nem, nem emlékszem ilyesmire - felelte.
- A pokolba is, azt hittem, angol vagy! - mormogta indulatosan Jonathan.
Vincentből hirtelen kitört a nevetés, mire a vicomte meghökkenten kérdezte:
- Mi olyan mulatságos?
- Larissa pontosan ugyanezt mondta, amikor közöltem vele, hogy sohasem volt még karácsonyfám.
- Szóval ezt a karácsonyfát, amit segítettél neki feldíszíteni, csak miatta állítottad? - horkant fel
Jonathan, de válaszra sem várva folytatta: - Ahhoz képest, hogy még sohasem élted át az ünneppel együtt
járó nagylelkűséget, átkozottul nagylelkűen viselkedtél egy olyan dologban, ami fontos annak a
kölyöknek! Egy kissé talán elbagatellizálod a dolgot, de az is lehetséges, hogy a lány azt képzeli, tetszik
neked, annak ellenére, hogy te az ellenkezőjét állítod.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

A remény megnyugtatja a kételkedőket, de ha túlságosan hosszú ideje aggódunk, és alaposan

belegondolunk a dologba, akkor reményeink könnyen szertefoszlanak.
Larissával éppen ez történt. Valamivel több mint egy hét telt el az óta az este óta, amikor engedett
Vincent csábításának, és odaadta magát neki. Azóta rengeteget töprengett, s végül arra a következtetésre
jutott, hogy ha a férfi eddig nem kérte meg a kezét, akkor ezután sem fogja megtenni.
Furcsa módon azonban ennek ellenére nem érzett le- hangoltságot. Úgy gondolta, Vincent nem csapta
be, hiszen nem tett neki semmiféle ígéretet. Ellenkezőleg, saját magát okolta ostoba önámításáért.
Úgy érezte, a férfi ugyanúgy a köztük támadt vonzerő áldozata, csak a következményeket értelmezték
másképpen.
Larissa, aki szíve mélyén romantikus álmokkal volt tele, természetesen azt hitte, Vincent majd feleségül
veszi, de úgy tűnt, a férfi csak az élvezetet kereste. A lány ennek ellenére nem hibáztatta, mert a férfi
viselkedését éppoly természetesnek tartotta, mint saját elvárásait.
Úgy vélte, fájdalma sokkal nagyobb is lehetett volna, amiért Vincent nem kívánta kapcsolatukat
állandóvá tenni, ha már eleve nem érzett volna olyan hihetetlenül mély bánatot apja eltűnése miatt. Kissé
ironikusan azt mondhatta volna, köszönettel tartozik a bárónak, mert elterelte figyelmét az apjáról.
Vincent minden este meglátogatta őt a szobájában, ő pedig lélegzetét visszafojtva várta a férfi érintését.
Szinte szerelmes együttléteik megszállottjává vált. Vincent bizonyára nem volt tudatában annak, hogy
ezáltal milyen sokat segített a lánynak, mert ha együtt voltak, Larissa csakis rá figyelt. Ám ha egyedül
maradt, a bánat újra befészkelte magát a szívébe.
Nem volt képes többé arra, hogy leplezze fájdalmát öccse előtt, aki nagyon okos volt, és átlátott rajta.
Többé már nem kérdezte, mikor jön vissza az apjuk. Larissa egy ízben rajtakapta, hogy sírt. Ez
valószínűleg akkor történt, amikor végül rádöbbent, hogy apjuk soha többé nem tér haza. Ekkor néma
megállapodást kötöttek egymással, nem beszéltek többet a dologról - legalábbis egyelőre nem.
Tehát nagyon hálás volt Vincentnek, és nem csupán azért, mert otthont adott nekik, hanem mert oly
sokféleképp próbálta szórakoztatni őt, hogy elterelje a gondolatait. Máskülönben elnyelte volna a
kétségbeesés.
Karácsony előtt egy nappal ismét bezárta az ajtaját a férfi előtt. Hálát érzett iránta, ugyanakkor nem volt
képes arra, hogy továbbra is fenntartsa meghitt kapcsolatukat, mert most már tudta, hogy a férfi ennél
többre nem vágyik.
Mégsem volt könnyű számára a döntés, a keserűség szinte elzsibbasztotta. Hallotta, hogy a férfi a
szokásos módon halkan nevén szólítja a zárt ajtó túloldaláról, de ő nem válaszolt. És akkor tudta, hogy
ismét megpróbálta saját magát becsapni, mert a vártnál sokkal nagyobb fájdalmat okozott, hogy ez a férfit
kevésbé érdekelte, mint ahogy azt elvárta volna tőle.
Könnyei átáztatták a párnáját, siratta az órákat, amelyeket már nem tölthetnek együtt...
Thomas kedvéért Larissa vidám arckifejezést öltött magára, amikor bement a szobájába, hogy
felébressze. Aztán lecipelte öccsét a szalonba, hogy átadja az ajándékait, amelyeket már hónapokkal
korábban megvásárolt neki. A fiú szintén elrejtett néhány ajándékot a karácsonyfa alá, amikor nővére nem
figyelt. Apró kis figurák voltak, saját maga faragta őket fából. Néhányat Mara és Mary részére is készített,
akik csatlakoztak hozzájuk, hogy együtt élvezhessék az ajándékok bontogatását.
Az idei karácsony természetesen nem olyan volt, mint máskor. A ház, ahol most laktak, nem az ő
otthonuk volt, de még a karácsonyfa sem, amely alá az ajándékaikat elhelyezték. Ez a karácsony nem az
ajándékozásról szólt. Bár végül is nem a hely a fontos, számukra ez az ünnep a családot, az osztozást és a
szeretetet jelentette. És éppen ezért nem volt olyan a mai nap, mint lenni szokott, mert hiányzott a
teljesség, amikor az egész család egybegyűlik.
Mara és Mary kicsit elfeledtették velük a szomorúságot. Meglepett „oh" és „ah" felkiáltásokkal
dicsérték Thomas évről évre fejlődő kézügyességét és Larissa apró csecsebecséit, melyeket még akkor vett
nekik, mielőtt teljesen elfogyott volna a pénze. Mary ugyan nem maradt sokáig, mégis egyfolytában
aggódott, mert szeretett volna mielőbb visszamenni a konyhába. Larissa igazi karácsonyi ajándéka
ugyanis az volt, hogy megkérte Vincent szakácsát, hogy Mary készíthesse el a libát az ünnepi vacsorára,
hiszen oly finoman csinálta.
 Larissa amiatt sem aggódott, hogy Thomas esetleg túlságosan felizgatja magát, mint ahogy az más
karácsonyokon történni szokott. De legalább végre felgyógyult a betegségéből, Istennek hála! Még nem
nyerte ugyan vissza teljesen az erejét, de napról napra egyre élénkebbnek tűnt.
- Szabad néhány szót váltanom négyszemközt a nővérével? - kérdezte Vincent a nyitott ajtóban állva.
Egy pillanatig mintha habozott volna, hogy belépjen- e. Thomas, akinek a kérdés szólt, fel sem nézett.
Anélkül, hogy hanglejtése megváltozott volna, így felelt:
- Nem, ha megint olyasmit mond neki, ami miatt sírni fog!
- Tessék? - kérdezett vissza Vincent, és megdermedt.
- A szeme tiszta piros... - mondta Thomas.
- Csitt, Thomas! - vágott közbe Larissa zavartan. - Ennek semmi köze a báróhoz! - tette hozzá,
miközben még jobban elpirult a hazugságától. - És most légy szíves, fogd az új katonáidat, és menj fel a
szobádba! Rövidesen én is utánad megyek.
Thomas utálkozó pillantást vetett nővérére, ezzel is ki- mutatva, hogy tisztában volt a hazugságával.
Mara jóval tapintatosabban viselkedett, segített összeszedni az új, fából készült katonákat és a könyveket,
majd félig taszigálva, félig vonszolva kivezette a fiút a szobából.
Vincent azonban közel sem tűnt ravasznak, bár meglehet, hogy szándékosan nem akart annak látszani.
Ahogy magukra maradtak, egyenesen azt kérdezte a lánytól:
- Már megint az apád miatt sírtál?
- Nem! - válaszolta a lány.
Ez alkalommal a férfi pirult el zavarában. Nos, ha nem akarta volna hallani az igazságot, jobban tette
volna, ha nem kérdez. Larissa nem érzett könyörületet a férfi iránt. Úgy látta, elérkezett az idő, hogy
ezúttal nyíltan beszélgessenek egymással. Esténként, ha kettesben maradtak, Vincent minden alkalommal
kitért a kérdései elől, nappal pedig sohasem volt lehetőségük, hogy szóba hozzák személyes ügyeiket,
mert a személyzet mindig a közelükben volt.
Most azonban kettesben maradtak, és a férfi távolságtartóan viselkedett. Nem próbálta megcsókolni
vagy ostoba megjegyzésekkel félbeszakítani őt, hogy elterelje a figyelmét. Most az egyszer ő volt az, aki
tele volt égető kérdésekkel.
- Miért nem válaszoltál tegnap éjjel?
- Valószínűleg ugyanabból az okból kifolyólag, ami miatt te sem válaszoltál az én kérdéseimre! -
felelte a lány.
- Miről beszélsz? - kérdezett vissza a férfi. A lány halványan elmosolyodott.
- Ugyan már, Vincent, nem vagy ostoba! - mondta. - Jól tudod. Ahányszor csak megemlítettem előtted
a házasságot, te olyan sebesen témát váltottál, hogy pislogni sem maradt időm. Rendben, a házasság tehát
egy olyan téma, amiről sohasem fogunk beszélni. De most, hogy erre rájöttem, úgy gondolom,
nyilvánvaló, miért marad zárva ezentúl az ajtóm előtted, ugye?
Vincent szemöldökét ráncolva hallgatta a lányt, aztán elindult feléje. Larissa azonban egy hirtelen
mozdulattal felemelte a kezét, mintegy elhárítva a férfi közeledését, és néhány lépést tett hátrafelé. Nem
akarta, hogy Vincent megérintse. De nem azért, mert a férfinak esze ágában sem volt, hogy feleségül
vegye, hanem azért, mert túlságosan is elgyengült a karjaiban.
De jóságos isten, miért akarja őt még mindig, most, amikor már tudja, sosem akarja feleségül venni őt?
Miért nem képes gyűlölni a férfit? És miért szeretne oly nagyon a felesége lenni?
- Nem tudom elhinni, hogy valóban ezt akarod tenni, Larissa! - kérlelte Vincent rekedtes hangján. Ez
is egyike volt a már jól bevált taktikáinak.
- Én nem csinálok semmit, te teszed ezt velünk! - válaszolta a lány. - Hogy folytatjuk-e a
kapcsolatunkat, vagy a mai napon búcsút veszünk egymástól, tőled függ! Én csak a szívemre tudok
hallgatni.
- És a szíved azt súgja neked, hogy hagyj el?
Nem, ez nem volt igaz. Larissa nem is volt tudatában annak, hogy időközben mélyen beleszeretett a
férfiba. Eleinte csak arra gondolt, milyen szép lenne, ha a báró feleségül venné. Hogy miért is szerette
volna annyira, azt nem tudta megmondani. A sok apró kis dolog kezdetben csupán együttérzését keltette
fel, majd szép lassan megérintette a szívét is. A férfi ellenállhatatlanul vonzó külseje merő szerencse volt -
vagy talán inkább átok...
Aztán megpróbálta elmagyarázni neki azt, ami elkerülte a figyelmét.
- Csábító a tiltott csalétek, te pedig tiltott vagy számomra. Ha csupán egyedül lennék, és nem lenne
senki, akiért felelősséget kellene vállalnom, akkor nem volna olyan fontos, hogy ragaszkodjak az
elveimhez. De van egy fiatal testvérem, akit nekem kell felnevelnem. Az én feladatom, hogy a helyes utat
megmutassam számára, ahogy az apánk tette volna.
- Az apád egyébként sem lett volna jó... - mondta a férfi, de félbeszakította önmagát. - Inkább felejtsd
el, amit mondtam!
 Ideges kézmozdulattal beletúrt fekete sörényébe. Ingerültsége, vagy talán inkább haragja egyre
nyilvánvalóbbá vált, bár nehezen lehetett ezt megítélni, hisz az egyetlen érzés a szenvedély volt, amit néha
kimutatott.
Larissa egy pillanatra sem vonta kétségbe, hogy a férfi élvezte a kapcsolatukat, és szerette volna
folytatni, hisz megnyilvánulásai erről árulkodtak. A lánynak azonban nem volt választása. Meglehet, a
férfi törődik vele és kedveli, ám ahhoz nem szereti eléggé, hogy életének állandó részévé tegye. De mégis,
mit képzelt? Talán azt, hogy a szeretője lesz? Ezt a neveltetése nem is engedné! Vagy talán futó kalandot
akart, ami egy kicsit előbb ért véget, mint ahogy azt várta?
A lány egyre nagyobb csalódottságot érzett, de valójában örült neki, mert ez legalább valamelyest
elterelte figyelmét a férfi elvesztése miatt érzett szívszaggató fájdalmáról.
- Vincent, nem tudom, mit akarsz tőlem. Te talán tudod?
- Csak azt tudom, hogy nem akarlak elveszíteni! - válaszolta a férfi.
- Ez csupán a házassággal kerülhető el.
- A fene vigye el a házasságot! - kiáltotta a férfi. - Én nem tudlak téged feleségül venni!
A lány szemrehányó tekintettel nézett rá.
- Miért nem? - kérdezte.
- Az apád miatt - felelte a férfi.
A lány zavartan nézett rá, szemében aggodalom tükröződött.
- Miért, mi van vele?
- Ezekről a dolgokról te nem tudsz! - mondta a férfi.
- Akkor mondd el!
- Te tiszteled és becsülöd őt, Larissa - válaszolta a férfi. - Épp ezért jobb, ha nem tudsz róla.
A lány elsápadt.
- Meghalt, ugye? És te mindvégig tudtad! Bizonyítékot is kaptál róla...
- Nem! - kiáltott fel a férfi. Megragadta a lány vállát, mielőtt az ismét kitérhetett volna előle, és
megrázta. - Nem, nem erről van szó! De a fenébe is! Az egésznek már nincs értelme többé, hiszen te
sokkal fontosabb vagy számomra! Csupán az apád jelent akadályt. De hidd el, semmi okod, hogy a
legrosszabbra gondolj! Azon sem lepődnék meg, ha már ma megjelenne az ajtómban, és...
Abban a pillanatban kopogtatás zaja szakította félbe a beszélgetést. Elég erőteljes volt ahhoz, hogy
meghallják, ugyanakkor túlságosan valószínűtlennek tűnt. Larissa elhallgatott, és visszafojtott lélegzettel
várt, reménykedve. Majd nem bírta tovább, kitört Vincent öleléséből, és nem törődve a férfival, a szalonon
keresztül a bejárati ajtóhoz rohant. Merev tekintettel bámulta a komornyikot, aki szintén az ajtó felé
sietett, hogy beengedje a türelmetlen látogatót.
- Larissa! Nem szó szerint értettem, hogy ebben a pillanatban érkezik! - hallotta háta mögött a férfi
együtt érző hangját.
A lány azonban ismét elhárította a közeledését, nem akart még több csalódást. Le sem vette szemét az
ajtóról, mert úgy érezte, hogy ez az utolsó reménysége, és közben Istenhez fohászkodott. Azt kívánta,
bárcsak az apja érkezne! Még sohasem kívánt semmit az életében, sohasem...
Közben kinyílt az ajtó. A lány ránézett a jövevényre. Nem, ez nem az ő apja. Egy hatalmas,
tagbaszakadt ember állt az ajtóban, és azt kérdezte, itt lakik- e Windsmoor bárója? Ezután már semmit
nem hallott, csupán egy csengő hangot a fülében. Látása hirtelen elhomályosult, és érezte, hogy el fog
ájulni. Ezen csaknem elnevette magát, hisz keményebb fából faragták őt annál. Vagy mégsem? De az is
lehet, hogy sokáig elfelejtett levegőt venni...
Vincent elkapta, mielőtt lábai összeroskadtak volna. Larissa hallotta, amint a nevén szólítja, elméje
azonban a tökéletes ürességbe merült. Miközben Vincent beszélt hozzá, mintha az apja hangját hallotta
volna, de arra gondolt, hogy valószínűleg csak ostoba elméje űz tréfát vele.
A hang azt követelte, hogy nyissa ki a szemét, de ő nem akart engedelmeskedni neki. Elege volt a
csalódásokból, képtelen lett volna többet elviselni.
- Rissa, kérlek, nézz rám! - szólította a hang megint. Eszébe jutott, hogy Vincent soha nem hívta őt
Rissának. Ekkor kinyitotta a szemét, ránézett az előtte álló férfira, és szinte a lélegzete is elállt.
- Papa? - suttogta. - Tényleg te vagy az?
A férfi válaszképpen magához húzta a lányt, ő pedig boldogan simult apja ölelő karjába. Ez a régi, jól
ismert ölelés jelentette számára a melegséget, a kényelmet, a biztonságot, a szeretetet, és azt, hogy minden
rendben lesz, hisz ez az ölelés volt az otthona, ezen csüngött gyermekkora óta. Ő volt az, az édesapja!
Hála neked, Isten, életben van, és újra itthon, és tényleg életben van, életben van...
Larissa zokogott a túláradó érzelmektől, amelyek hirtelen elöntötték. Imája meghallgatásra talált, és a
csodák évszaka őt is megajándékozta egy csodával.
 HUSZADIK FEJEZET

- Miért vannak itt a gyermekeim? - kérdezte George Ascot Vincenttől, amint egyedül maradtak.
Ascot nehéz testalkatú férfi volt, az ötvenes évei felé közeledett. Világosbarna hajába néhány fehér
hajszál keveredett a halántékánál, gondosan nyírt szakálla még inkább deresedni látszott. Szemének
árnyalata szinte meghökkentő módon megegyezett Larisszáéval, s ugyanolyan melegséget sugárzó, együtt
érző tekintete volt, mint a lányának. Ám Vincent tudta, hogy az ő tekintete mögött álnokság bujkál.
A báró csendben állt, és figyelte könnyes találkozásukat. Szemtanúja volt annak, ahogy az apa
rázúdította szeretetét és gyengédségét lányára, ám valahogy mégis meglepőnek tűnt számára az érzelmek
áradása. De mi mást várt tulajdonképpen? Azért, mert a versenytársaival az üzleti életben erkölcstelenül
bánik, még nem jelenti azt, hogy nem szereti a családját. Hiszen még az ördög is képes szeretni a
gyerekeit - ha ugyan vannak neki - , de ezáltal nem lesz kevésbé ördögi.
Larissának nem lett volna szabad őket magukra hagyni, de amikor abbahagyta a sírást, és az öröm
könnyei is felszáradtak, gyorsan felszaladt az öccséért, hogy elújságolja neki a jó hírt. Örömében még azt
is elfelejtette apjától megkérdezni, miért késlekedett ennyit. Ám most, hogy újra itthon volt, sértetlenül és
biztonságban, ennek már nem volt jelentősége.
Vincent először úgy érezte, képes lenne megbocsátani ennek a férfinak, és kárpótolni őt a sérelmeiért,
mert a bosszúja nem ér annyit, hogy elveszítse a lányt. De most, hogy kettesben maradtak az
előcsarnokban, és szemközt állt azzal az emberrel, aki felelős volt öccse haláláért, megint hatalmába
kerítette a gyűlölet, és ismét a bosszú vezérelte.
- Ön segítség és anyagi támasz nélkül hagyta itt őket. Nem volt hová menniük - közölte Vincent, és
hangjából mély felháborodás érződött.
George védekezni kezdett, bár nem értette a vádat.
- Rissának bőséges pénzkészlet állt rendelkezésére a háztartási kiadásokra - válaszolta kimérten.
- Akkor miért zaklatták őt a rémült hitelezők, hogy rendezze a tartozásait? - kérdezett vissza Vincent.
- Rémült? De miként lehetséges, hogy...?
- Azt híresztelték, hogy az ön alattomos üzleti praktikái vezettek a pénzügyi összeomláshoz.
- De hisz ez abszurdum!
Vincent vállat vont. Szemlátomást a legkevésbé sem zavarta a másik férfi egyre növekvő felháborodása.
- Máskülönben miért lenne itt? - folytatta. - Valójában a hosszú távolléte is azt bizonyítja, és a
gyanúmat erősíti, hogy ön egyáltalán nem tervezte hazatérését Angliába.
- De hisz a családom itt volt! Nyilván egyetlen épeszű ember sem feltételezte, hogy elhagyom őket!
- Ha valaki híján van az erkölcsi érzéknek, annak nem jelent gondot, hogy odadobja a családját a
farkasok prédájául. Erre számtalan példát láttam már. Mellesleg a hitelezői talán attól tartottak, hogy a
családja is el akarja hagyni Angliát.
George-nak arcába szökött a vér, és egyre mélyebben felháborodott.
- Úgy tűnik, ön hitelt ad ezeknek a képtelen pletykáknak.
- Teljes mértékben - mondta Vincent.
- De miért? Hiszen nem is ismer engem!
- Valóban? Nem találkozott a nevemmel, mielőtt ide- • küldte volna hozzám a kocsisát?
George összeráncolta a szemöldökét, és a férfira pillantva folytatta a magyarázkodást:
- Amikor hazaértem, teljesen üresen találtam a házamat. Eltűnt a családom, és az összes bútorom. A
legközelebbi szomszédomtól értesültem, hogy a családomat Windsmoor bárójának rezidenciáján találom.
Megadta a címet, amit Rissa hagyott hátra. Valójában nem tudtam az ön nevét, csupán a titulusát
ismertem, mielőtt idesiettem. Nem tudom, van- e jelentősége a nevének a tárgyat illetően? Elárulná, uram,
hogy kicsoda ön?
- Vincent Everett.
- Te jó ég, akkor ön rokoni kapcsolatban áll azzal a gazember Albert Everett-tel, nemde?
Vincent arca megkeményedett, és hűvösen válaszolt:
- A testvérem elhunyt.
- Meghalt? - kérdezte George meglepetten. - Elnézését kérem, nem volt tudomásom róla!
- Ugyan ne játssza az álszentet, Ascot! - mondta Vincent, undorral a hangjában. - Annak az embernek
a szájából nem hangzik jól, aki a halálát okozta!
- A halálát okozta? - zihálta George. - Miféle őrültségről beszél?
 - Szóval most azt próbálja elhitetni velem, hogy semmiről sem tudott? Rendben, akkor engedje meg,
hogy felfrissítsem az emlékezetét! Albert örökölt egy csekély összeget a szüleim halála után, és abból
elindította a saját üzletét, hogy eltarthassa magát. De szerencsétlenségére szembe találta magát az ön
hajózási társaságával, ön pedig bebizonyította neki, hogy nemkívánatos versenytárs.
- De ez nem így... - kezdte George, de Vincent félbe- szakította.
- Kérem, engedje, hogy befejezzem! Ön minduntalan aláaknázta a próbálkozásait, minden
szállítmányára, amit szeretett volna megszerezni, az ön kapitánya jobb árajánlatot tett. Az öcsém nem is
remélhette, hogy nyeresége lehetne az üzletből. Ön megbuktatta a testvérem vállalkozását, kíméletlenül
tönkretette őt. Inkább megölte magát, hogy ne kelljen beismernie, mindent elveszített. Ugye ön sem
gondolta komolyan, Ascot, hogy a testvérem családja mindezt büntetlenül hagyja?
A felháborodottságnak nyoma sem volt többé. Az idősebb férfi már szinte tombolt dühében, de azért
megpróbált nyugalmat színlelni, amikor válaszolt:
- Azt hiszem, nem pontosan tájékoztatták az eseményekről, uram! Ha a testvére üzlete megbukott, az
csupán azért történt, mert rakományokat vásárolt fel - az én rakományaimat - , méghozzá képtelenül
magas áron, utána pedig nem tudta úgy eladni, hogy legalább a befektetett tőkéje megtérüljön. Jómagam
azt feltételeztem, hogy korlátlan pénzösszeg áll az öccse rendelkezésére, tehát nyugodtan folytathatja ezt
az üzletpolitikát. Épp ezért nem próbálkoztam a régi piacok visszaszerzésével, amelyeket az öccse
elfoglalt tőlem. Helyette nyugat felé hajóztam, hogy új piacokat találjak. Arról pedig egyáltalán nem volt
tudomásom, hogy az öccse vállalkozása megbukott, máskülönben nem utaztam volna el.
- Szóval azt akarja mondani, hogy Albert önt akarta tönkretenni, de helyette a saját cégét vitte csődbe?
- kérdezte Vincent.
- Pontosan.
- Meglehetősen könnyű vádolni valakit, aki nem tud védekezni, mert halott - mondta Vincent. - Ebben
nyilván ön is egyetért velem.
- Az igazságot nem mindig könnyű lenyelni, habár általában be lehet bizonyítani. Csupán annyi a
dolga, hogy megkérdezi a kapitányaimat. Vagy azokat a kereskedőket, akik megszegték a velem kötött
érvényes szerződésüket, hogy az ön testvérével kössenek üzletet a gyors nyereség reményében. Ezekre a
szállítmányokra nem lehetett licitálni, mert az árban már előre megegyeztünk. De talán megkérdezhetné
azokat a kapitányokat is, akik az öccsének dolgoztak. Elmondhatnák önnek, hogy azt az utasítást kapták:
bármi áron szerezzék meg a szállítmányokat. Ámbár nincs jelentősége, hogy a kapitányok a saját
elhatározásuk szerint vagy a testvére irányítása alatt cselekedtek, a végeredmény ugyanaz volt. Követték a
hajóimat, és minden egyes kikötőben megjelentek.
- Egyszóval most az öcsém kapitányait okolja a történtekért - mondta Vincent.
George felsóhajtott.
- Én csupán azt vádolom, aki mindenért felelős: az öccsét. Beszéltem vele, mielőtt elhagytam Angliát.
Próbáltam megtudni, miért szórja el azt a rengeteg pénzt arra, hogy ilyen alattomos módszerrel szerezzen
magának üzletet, ahelyett hogy egy kis erőfeszítéssel új piacokat keresett volna, amelyekből könnyen
profitálhat. Úgy tűnt, hogy olyan ember volt, aki egyszerűen nem tudja, mit tesz, de túlságosan büszke
ahhoz, hogy beismerje. A módszere egyébként bevált volna, ha van hozzá elég tőkéje. De nyilvánvalóan
nem volt, így tönkretette saját magát, és kis híján engem is.
Vincent a fejét csóválta.
- Valóban azt képzeli, hogy a testvéremmel szemben önnek hiszek? - kérdezte. - Jól ismertem a hibáit,
és tudom, hogy ő mindig beismerte a tévedéseit. Most miért hazudott volna? Azt állította, ön a felelős a
bukásáért.
- El sem tudom képzelni, miért engem okolt, és úgy vélem, már nem is fogom megtudni, hiszen az
öccse meghalt. Nyilvánvaló, hogy csak az időmet vesztegetem az ártatlanságom bizonygatásával, mert ön
nem hajlandó a dolgok mögé nézni. Am legyen! De ha ön elhiszi mindazt, amit az öccse állított, miért
segített a családomnak? - kérdezte George.
- Miből gondolja, hogy segítettem? - kérdezett vissza Vincent.
George hirtelen megmerevedett. Volt valami a férfi hangsúlyában, ami megrémítette.
Vincent nem felelt. Végre elérkezett a pillanat. Csak annyit kellett volna mondania: „Természetben
fizettem meg a bűnéért." De nem volt képes rá. Nem azért, mintha elhitte volna, amit Ascot mondott,
hanem azért, mert önmagát éppúgy hibáztatta Albert haláláért, mint Ascotot.
Közvetlenül Ascot a felelős Albert döntéséért, mely végül a halálához vezetett. Vincent bűne pedig az,
hogy meg sem próbálta befolyásolni öccse döntését.
Mindez csak most vált világossá előtte, mert eddig pusztán bosszújának beteljesítésével törődött, amit
kötelességének tartott. Bűnösnek érezte magát, mert nem figyelt eléggé az öccsére, kudarcot vallott, mert
nem sikerült elnyernie Albert bizalmát. Ha öccse jobban megbízott volna benne, akkor lett volna
bátorsága ahhoz, hogy beismerje sikertelenségét bátyja előtt. Ehelyett azonban minden reményét feladta,
és megölte magát.
 Szüleik annyira elkényeztették Albertet, hogy haláluk után öccse képtelen volt megállni a saját lábán.
Mindig szüksége volt támaszra, ezt a támaszt azonban szülei halálával hirtelen elveszítette, és ez fájdalmat
okozott Albertnek.
Vincent segíthetett volna abban, hogy öccse szép lassan függetlenné váljék, és egy kis önbizalmat
csepegtethetett volna belé, hogy mielőbb felülkerekedjen önmagán. Ehelyett azonban megvetette őt
gyengesége miatt.
- Ismét megkérdezem, mit tett? - kérdezte Ascot élesen.
- Semmi olyasmit, ami nem... - kezdte Vincent, de ekkor Larissa jelent meg a lépcső tetején, és tompa
hangon így szólt:
- Valahogy sikerült megvásárolnia a házunkat, és kitett bennünket az otthonunkból. Nem volt hová
mennünk. Aztán idehozatott minket a házába, azzal az előre kitervelt szándékkal, hogy elcsábítson, ami
meglehetősen könnyen sikerük is neki, de a történtek ellenére nem kívánt feleségül venni. Teljes
mértékben kihasználta a sebezhetőségemet. Abban a hiszemben voltam, hogy meghaltál, apa. Szomorú
voltam, és szükségét éreztem, hogy valami elterelje a figyelmemet, ő pedig meglehetősen jól végezte a
dolgát.
A lány kifejezéstelen arccal meredt Vincentre. Úgy nézett ki, mint akiből eltűnt minden érzés, és
megüresedett a szíve. Az öccse mellette állt, és szúrós szemekkel bámulta a férfit. Közben védelmezőn
belecsúsztatta kezét nővére tenyerébe, mintha csak megérezte volna testvére fájdalmát, bár az nem mutatta
ki érzelmeit.
Most már kiderült minden. A két testvér természetesen hitt apjának, tudták, hogy ő nem követhetett el
semmi rosszat. Albert pedig nem volt jelen, hogy bizonyítsa az igazát - bár ennek egyébként sem lett
volna jelentősége, mert ők akkor sem hittek volna neki. Tisztában voltak Albert bűnösségével.
„Mi van, ha Ascot mégis igazat mond?" - gondolta Vincent magában. - Nem, ez teljességgel lehetetlen!
De ha Albert mégis bűnös, akkor viszont az ő bosszúja igazságtalan volt. A gondolat szinte beteggé tette, s
ha a lányra nézett, még rosszabbul érezte magát. Valósággal elfogta a rettegés. Úgy érezte, elveszítette
élete legértékesebb kincsét, Larissa tiszteletét, együttérzését és szeretetét.
Folytatnia kellene bosszúhadjáratát, de képtelen volt erre, a lány miatt. Tökéletesen mindegy, miképp
cselekszik, a következmények miatt mindenképp bűnhődni fog. Még ha rendbe is hozná az elkövetett
hibákat, Larissa szeretetét már akkor sem szerezhetné vissza. Bosszút állt azon az emberen, akit a lány
ártatlannak tekintett, és ezt Larissa sosem fogja megbocsátani. Még akkor sem tenné, ha bebizonyítaná
neki, hogy valójában az apja az igazi bűnös. Az egyetlen bizonyíték Albert levele, de a lány valószínűleg
nem hinne neki, mert azt állítaná, hogy a levél koholmány.
Ennek ellenére mégis meg kell próbálnia, mert a fájdalom, hogy elveszítheti őt, nagyobb volt, mint amit
el tudott volna viselni.
- Van egy levél a birtokomban, amely megmagyarázza tetteim indítékait - mondta Vincent.
- Valószínűleg jó oka volt rá, hogy azt tegye, amit tett - szakította félbe a lány. - Egy ürügy, hogy az
ártatlanokat bántsa céljainak elérésében?
- Nem - vallotta be Vincent kényszeredetten. - A cél pusztán ürügy maradt, mióta csak megláttalak.
A lány erre mélyen elpirult. Megértette, hogy elcsábítása személyes jellegű volt, nem állt kapcsolatban a
bosszúval. Vincent azonban tudta, hogy ennek ellenére nem változtathat a helyzetén, sőt további
magyarázkodásra sincs lehetősége.
Larissa apja már magához tért az őt ért iménti megráz- kódtatásból. Egyenes, őszinte viselkedése
meglepte Vincentet. Nem követelte, hogy vegye feleségül a lányát, de haragját nem fojtotta vissza.
Mire Vincent felocsúdott, az Ascot család már elhagyta a házát.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

- Larissa nem vitte magával a karácsonyi díszeit? Bárcsak tudnám miért! Hiszen oly sokat jelentettek
számára - mondta Jonathan.
Úgy tűnt, Vincent meg sem hallotta a kérdést, és észre sem vette barátja jelenlétét. Nem kívánta a
társaságot, egyedül akart maradni, de elfelejtette megmondani az inasának, hogy aznap nem fogad
látogatót. Csak ült egyedül a szalonban, merev tekintettel bámult Larissa karácsonyfájára, és közben
eszébe jutott az a nap, amikor együtt díszítették fel a fát. Eszébe jutott az öröm, amiben része volt, a
nevetés...
Azon a napon úgy érezte, hogy részese valaminek, és nem csupán kívülállóként szemlélheti az
eseményeket, mint máskor. Larissa érdeme volt, hogy ez az ünnep igazi értelmet nyert. Még a cselédek is
úgy tekintettek a karácsonyfára, mintha a sajátjuk lett volna, sőt Jonathant is bevonta a fa díszítésébe,
pedig ő csak véletlenül volt jelen. A lány számára ezzel a különleges alkalommal vette kezdetét a
karácsony, amikor az emberek megosztják egymással örömüket és a szeretetet.
Vincent nem válaszolt Jonathannak. A szomorúság keserűen fojtogatta torkát, ezért jobbnak látta, ha
hallgat. Úgy tűnt, hogy a másik férfi észre sem veszi, vagy pedig szándékosan hunyt szemet barátja
viselkedése felett.
Jonathan hallotta, hogy Larissa apja visszatért, és elvitte a családját. Nagyon elkedvetlenítette, hogy
nem tudott semmit a hollétükről. Az elmúlt néhány napban, valahányszor csak megjelent barátja házában,
minden alkalommal az volt az első kérdése: „Megtaláltad már?"
Ez alkalommal azonban nem kérdezett semmit, s ez felettébb meglepte Vincentet. Korábban gyakran
ellátogatott hozzá a festmény miatt, de most már épp csak megemlítette néha. Úgy tűnt, a Nimfa
másodlagos szerepet kapott, mióta Larissa hollétét akarta felderíteni.
- Tudod, néhány díszt még az édesanyja készített - folytatta Jonathan - , néhányat a nagyszülei, de van
közöttük egy, amely a legkedvesebb volt számára: azt még a dédnagyapja faragta. Úgy látszik, náluk
családi hagyomány, hogy karácsonyi díszekkel ajándékozzák meg egymást. Nagyon érdekesnek tartom
ezt a szokást. Még azon is gondolkoztam, hogy esetleg én is megajándékozhattam volna őt eggyel, amit
magam készítek, de aztán gyorsan letettem róla. Nem hiszem, hogy túlzottan tehetséges lennék e téren.
Vincent sóhajtott egyet, majd a látogatóra pillantott.
- Nem szolgálhatok semmiféle új hírrel - mondta. Azt remélte, Jonathan majd beéri ennyivel, és
elmegy.
- Nem is számítottam rá, csak tudod, szinte már szokásommá vált, hogy mindennap benézek hozzád.
Elhatároztam magamban, hogy megpróbállak kissé felvidítani. Remélem, nem bánod!
- Nincs szükségem rá, hogy felvidítsanak! - felelte Vincent.
- Hát persze hogy nincs szükséged rá! - mondta Jonathan szárazon. - Hiszen még egy kicsit sem
bánkódsz amiatt, hogy elment, ugye? Tudod, az egészben csak az a rossz, hogy egész végig hazudtál
magadnak, és nem vetted észre hamarabb.
- Hamis következtetéseket vonsz le az egészből, Jon - válaszolt Vincent.
Jonathan kuncogni kezdett.
- Még mindig hazudsz magadnak, vagy csak nekem?
- Menj haza! - dörmögte Vincent maga elé.
- És hagyjam, hogy magadban szenvedj? - kérdezett vissza Jonathan, majd lehuppant barátja mellé a
kanapéra. - Arra a régi közmondásra gondoltam a szerelmi bánatról. De tudod, nekem is rossz, hogy
egyedül gyötrődöm.
- Átkozottul tisztában vagy vele te is, hogy Larissa csupán ugyanolyan lett volna a számodra, mint a
többi! Egy a sok közül. Nem kötött hozzá semmiféle erős érzelem.
- Ez igaz - ismerte be Jonathan. - Ezért az én gyötrelmem semmi a tiédhez képest.
- Én egyáltalán nem gyötrődöm! - jelentette ki Vincent.
Jonathan felhorkant a visszautasítás hallatán, és így szólt:
- Már olyan régóta sötétségben élsz, hogy többé nem látod a nappali fényt! Térj már magadhoz,
ember, és ismerd be, hogy nagy bolond voltál, amikor nem jegyezted el, pedig megvolt rá a lehetőséged!
- Te nem értesz semmit abból, ami itt történt! - mondta Vincent a fogát csikorgatva.
Jonathan felhúzta a szemöldökét.
- Nyilvánvalóan nem. De te érted?
 - Tessék? - kérdezett vissza Vincent.
- Észrevetted egyáltalán, hogy szerelmes volt beléd? Én láttam, és pokolian erőlködtem, hogy ne
vegyek tudomást róla, hiszen nem illett a terveimbe. Végül azonban be kellett látnom, hogy míg mások
kísértésbe esnek a millióimtól, őt nem csábították. Az igazi szerelem nem árcédulával érkezik, sajnálatos
módon.
- Erről tényleg nem szeretnék beszélni - mondta Vincent.
- Miért nem? - kérdezett vissza Jonathan. - Vagy nem akarod jóvátenni a hibát, ha van rá még egy
lehetőséged?
Egy második lehetőség? Vincent valójában nem is gondolkozott ennyire előre. Próbálta Larissát
megtalálni. Azt tervezte, elmondja neki a teljes igazságot, de nem táplált túlzott reményeket, hogy ettől
bármi is megváltozhat közöttük. Csupán saját lelkiismeretén könnyíthetett volna valamelyest. Közel egy
hét elmúlt, mióta elment, így aztán nem is nagyon reménykedett, hogy valaha láthatja még.
Hagyott hátra néhány dolgot. Vincent valójában nem is arra számított, hogy személyesen a lány jön
majd érte, de talán küld valakit maga helyett, legalább egy cselédet. Telt- múlt az idő, de senki sem
jelentkezett az ékszerekért. A lány még azt sem tudta, hol raktározta el Vincent a bútorait. A férfi azt
kívánta, bárcsak jönne valaki, és akkor az illetőt követve a lány nyomára bukkanhatna.
Az összes hotelt és vendégfogadót ellenőrizte, de sehol sem találta a lányt. Embereket fogadott fel, hogy
járják a várost, és figyeljék Ascot irodáját. A hajó, amellyel George hazatért, még mindig a kikötőben
vesztegelt és a parancsra várt, hogy lehorgonyozhasson. így legalább azt megtudta, hogy a lány apja még
az országban tartózkodik. Arról viszont sejtelme sem volt, hová vihette a családját.
Jonathan végül megunta a várakozást. Vincent még mindig nem felelt az utolsó kérdésére. Bólintott
egyet, majd azt mondta:
- Tartozom egy vallomással. Vincent összerezzent.
- Ne haragudj, de nem vagyok hozzá megfelelő hangulatban!
- Nagy kár - dünnyögte Jonathan maga elé. - Ugyanis ezt mindenképpen el kell mondanom,
függetlenül attól, hogy érdekel- e vagy sem. Azért fordultam hozzád, mert azt akartam, hogy szerezd meg
nekem a Nimfái. Tudod, rajtad kívül akadt volna számtalan más fickó, aki nálad jóval kevesebbért is
elvállalta volna a munkát. Én azonban azt szerettem volna, ha te dolgozol nekem, mert kedvelem a
stílusodat. Tetszik, hogy nem akartál érdekből a kegyeimbe férkőzni, mint az emberek túlnyomó többsége.
Nekem nincsenek barátaim, nincsenek igazi barátaim.
- Ugyan, micsoda badarság! Bármerre mész, emberek tömege vesz körül! - felelte Vincent.
- A legtöbb olyan, akár a pióca! - mondta Jonathan megvető hangsúllyal. - Ők nem törődnek velem
vagy az érzéseimmel, csupán arra törekednek, hogy valahogy pénzt csaljanak ki tőlem. És ez mindig így
volt, mióta az eszemet tudom, már gyerekkoromban is, hiszen gazdagnak születtem.
- Miért mondod ezt el nekem? - kérdezte Vincent, és látszott rajta, hogy kellemetlenül érzi magát.
Jonathan kissé elpirult.
- Mert azt reméltem, hogy te leszel a legjobb barátom, olyan, amilyen nekem még sosem volt azelőtt -
felelte. - De ez az elképzelésem nem vált valóra, úgyhogy megint csak azt kell feltételeznem, hogy egy
hosszan tartó, igaz barátság feltétele az őszinteség. Mellékesen megjegyezném, hogy te sem olyannak
tűnsz, mint akinek vannak közeli barátai. Vagy igen?
- Nincsenek - ismerte be Vincent, mert nem látott különösebb okot, hogy tagadja.
- Nos, akkor...
- Ezzel azt akarod mondani, hogy magamnak való vagyok? - kérdezte Vincent csípősen.
- Természetesen igen, de ez az egyik dolog, amit kedvelek benned. Folyton ideszaladgálok hozzád, bár
nem túlzottan élvezem. És ez nem is jelenti azt, hogy mindenféle talpnyalóval szóba állnék, aki éppen
kéznél van, csak azért, mert annyira sóvárgok a társaság után átkozott magányomban. .. - mondta
Jonathan.
Vincent egyre inkább zavarba jött, de nem azért, mert Jonathan hirtelen úgy érezte, ki kell öntenie a
szívét, hanem mert túlságosan is ismerősen hangzottak ezek a szavak. Furcsa, de eddig nem vette észre,
milyen sok közös vonásuk van. Senkit nem engednek közel magukhoz, mert senkiben sem bíznak meg
eléggé, és nem akarnak csalódni.
- Na, most már sajnálsz egy kicsit? - kérdezte Jonathan reménykedve.
- Nem - hangzott a válasz.
- A pokolba is... - dörmögte Jonathan.
- De szívesen látlak vacsorára - tette hozzá Vincent, mire a vicomte elnevette magát.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Különös módon Larissa is a fa előtt üldögélt egyedül, éppúgy, mint Vincent, és ő is felelevenítette
magában a napot, amikor a másik karácsonyfát díszítették együtt a báró házában. Ez a fa nem az övé volt,
és nem tartósították megfelelően, mert már csaknem teljesen elszáradt. Töredezett ágai szánalmas látványt
nyújtottak. A személyzet hiába próbálta eltakarítani a folyamatosan hulló tűleveleket, most is egy egész
halom hevert alatta.
A karácsonyfa az Applebee családé volt, apja jó barátaié, akik még mindig Portsmouthban laktak. Apja
az ő házukba hozta őket, közvetlenül az után, hogy Vincent londoni házát elhagyták.
Larissa zavart lelkiállapotban volt, amikor megérkeztek. Arra gondolt, vajon miért nem jutott eszébe az
Applebee család, amikor elveszítették a házukat. Nyilván segítettek volna rajtuk, hiszen apjuk régi, jó
barátai. Az igazat megvallva, miután beköltöztek a báró házába, eszébe jutottak Larissának, mint ahogy a
többi gyermekkori barátja is, akik Portsmouthban éltek. Bármelyikük tárt karokkal fogadta volna őket. Ő
azonban mintha nem akart volna tudomást venni a létezésükről. Gondolatban visszautasította a
segítségüket, azon egyszerű oknál fogva, mert a báró házában akart maradni.
Természetesen akkoriban Thomas betegsége miatt hozta meg e döntését, mert úgy vélte, valószínűleg
nem tenne jót a lázas fiúnak a hosszú utazás Portsmouthba. Valahogy biztosan sikerült volna leszigetelni a
hintó ajtaját és ablakait úgy, hogy a hideg huzat ne érje az öccsét. De végül Vincent felajánlotta
vendéglátását, s így szükségtelenné vált az utazás. Larissa pedig - még ha akkoriban nem is ismerte be -
szerette volna Vincentet jobban megismerni, és ez visszatartotta attól, hogy igénybe vegye mások
segítségét.
Már közel egy hete az Applebee-házban voltak, de Larissa csak most tért magához a megrázkódtatásból,
amely a báró házában érte. Teljesen összetörte a tudat, hogy kihasználták, előre eltervezett bosszú
áldozatául esett, és minden, amit Vincent Everettről gondolt, és vele kapcsolatban érzett, hamis volt.
Olyasvalakibe szeretett bele, aki valójában nem is létezett, egy tökéletes szélhámosba.
Apja megpróbálta vigasztalni, de Larissa könnyekben tört ki. George ezek után úgy látta helyesnek, ha a
jövőben nem is említi meg a dolgot, pontosabban Vincentet. A lány hálás volt apjának ezért, mert
egyelőre még nem volt képes beszélni róla. Hiszen ha csak rágondolt, a könnyek patakokban folytak végig
az arcán. Ha feltűnt valahol a közelben, azonnal suttogni kezdtek róla. Az Applebee család nagyon kedves
volt és vendégszerető, de ha megtudták volna szomorúságának okát, kétségkívül szánalmat éreztek volna
iránta.
Applebee-ék nagy család voltak. Williamnek és Ethel-nek négy felnőtt gyermekük volt, akik minden
évben karácsonykor ellátogattak szüleikhez saját családjukkal. Ilyenkor a ház megtelt a népes famíliával,
de a hátaim i épületben bőven akadt üres szoba Ascoték számára is. Larissa szerencsésnek érezte magát.
Apja tisztelőiben tartotta érzéseit, és próbálta kerülni, Thomast pedig lefoglalta a sok gyerek, így legalább
egy kis időre békén hagyta őt. Ritkán lehetett bárkit is egyedül látni a házban, oly sokan voltak, egészen a
mai napig, amikor Applebee-ék négy gyermeke reggel családostul visszautazott a saját otthonába.
Miután a rengeteg ember elhagyta a házat, Larissa néhány órára magára maradt a szalonban. Nem
súgtak össze többé sajnálkozva a háta mögött, senki sem próbálta megvigasztalni, amikor
vigasztalhatatlan volt, de enyhülést sem hoztak zsibbasztó fájdalmára, amely végre tompulni látszott. Csak
ült csendesen, és emésztette a harag, amely észrevétlenül furakodott be tudatába. Nem érkezett váratlanul,
csak hirtelen megjelent, és felgyülemlett benne. Csúnyán kihasználták és becsapták, akár egy ártatlan
bolondot, ő pedig még szinte könyörgött is érte. Milyen könnyen elbánt vele Vincent... Nem mintha a férfi
nagyon gyakorlott lett volna a cselszövésben, hanem azért, mert ő elhitette magával, hogy a báró őszintén
törődik vele.
Te jóságos isten, mennyire gyűlölhette őt Vincent megérinteni, mennyire gyűlölhetett szeretkezni vele,
és mennyire megvethette a családját! Milyen jót nevethetett, hogy ily könnyedén hagyta elcsábítani magát,
és elhitte a hazugságait. Minden hazugság volt, ami kettejük között történt, és minden hazugság volt, amit
a férfiról hitt...
- Szeretnél itt maradni Thomasszal, míg vissza nem térek Londonba? - kérdezte apja, aki ekkor lépett
be a szobába.
Most legalább meghallotta a kérdést. Az elmúlt héten, ha apja kérdezett tőle valamit, jeleznie kellett
kezével a levegőben a lány arca előtt, hogy figyelmét felkeltse.
- Mikor indulsz? - kérdezett vissza a lány.
 - Holnap reggel.
Apja útnak indul, hogy új házat keressen a családjának. Larissa halványan emlékezett rá, hogy előző
este erről beszélgetlek vacsora közben. El kellett döntenie, hogy apjával tart- e, mert akkor szobát kellett
volna foglalniuk egy szállodában, de ha nem, abban az esetben apja megalszik londoni irodájában. Larissa
azonban úgy gondolta, fölöslegesen terhelné apját külön kiadásokkal. Bár nem volt tisztában anyagi
helyzetükkel, mégsem érezte helyénvalónak, hogy a pénzügyek után érdeklődjön. Néhány beszélgetés
alkalmával - amikor nem merült el túlságosan az önsajnálatban - hallotta, hogy apja arról beszélt, új
piacokat talált a Karib- szigeteken, így aztán emiatt nem kellett többé aggódnia.
- Inkább itt maradnék - válaszolta a lány.
- Már jobban érzed magad? - kérdezte az apja.
Arca aggodalmat tükrözött, hangjában tétovázás érződött. Komolyan aggódott lánya állapota miatt,
néma szórakozottsága egyre inkább megrémítette.
- Jobban nem, de képes vagyok már figyelni - válaszolta a lány, mert érezte, hogy nincs értelme
tovább kerülni a témát.
Erre apja halványan elmosolyodott, és azt mondta:
- Egy kis figyelemelkalandozás sohasem... De a lány félbeszakította.
- Apa, azt hiszem, az utóbbi időben nem voltam egészen magamnál. Még azt sem tudom, hogy mi volt
az oka késedelmes hazatérésednek. Pedig számtalanszor felötlött bennem a kérdés, de úgy tűnt, minden
alkalommal más szobában tartózkodtál, valahányszor meg akartam kérdezni tőled, s aztán rögtön ki is
ment a fejemből. De biztos vagyok benne, hogy rajtam kívül már mindenki tudja az okát, beleértve
Thomast is. Valószínűleg nekem is elmondtad már...
- Valójában már háromszor is - mondta apja kuncogva, de aztán meglepetten így folytatta: - A fenébe
is, sohasem gondoltam volna, hogy egyszer még képes leszek nevetni ezen a balszerencsés utazáson!
- Balszerencsés? - kérdezett vissza Larissa.
- Igen, balszerencsésnek mondható attól a pillanattól kezdve, hogy Nyugat- India melegebb vizeire
hajóztunk. Először nem is a szigetvilág központi részéhez érkeztünk, csupán egy kis szigetre, de boldogok
voltunk, hogy végre partot értünk. De amint kikötöttünk, rögtön ott termett a helyi rendőrfőnök egy egész
sereg katonával. Azzal vádoltak bennünket, hogy megtámadtuk az egyik helyi ültetvény tulajdonosát.
Maga a tulajdonos is eljött személyesen, hogy a szörnyű vádat megerősítse. Elmondta, hogy a háza a
magtárral együtt porig égett, mert a hajónk - amely a part közelében tartózkodott - váratlanul, minden ok
nélkül tűzzel árasztotta el az ültetvényét.
- És tényleg felgyújtotta valaki a házát? - kérdezett vissza Larissa.
- Mint később kiderült, nem. De Peter Heston már régóta ott élt, és a helyi közösség igen nagyra
becsülte őt. Egyetlenegy ember sem akadt a szigeten, aki kétségbe vonta volna állítását, és elhitte volna,
hogy én és a legénységem sosem jártunk azelőtt a szigeten. Valószínűleg kalózok támadhattak Heston
ültetvényére. Bűnösnek találtak bennünket, mielőtt még a tárgyalás megtörtént volna. A tényleges bírósági
tárgyalás abból állt, hogy Heston újból elismételte ezt a szörnyűséges történetet. Másik szemtanúra nem is
volt szükség, Heston állítása elegendő volt ahhoz, hogy börtönbe csukjanak bennünket.
- Börtönbe? - kérdezte Larissa hitetlenkedve, miközben levegő után kapkodott felindultságában. -
Tényleg börtönbe zártak?
- Igen. És tudtuk, hogy semmi esélyünk a szabadulásra, mert az egész szigeten egyetlenegy ember sem
akadt, aki hitt volna ártatlanságunkban - felelte az apja, és önkéntelenül is megborzongott.
Larissa el sem tudta képzelni, hogy milyen borzalmas lehetett mindez, hiszen tudomása szerint apja még
sohasem volt börtönben, vagy fizikai erőszaknak kitéve. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie,
hiszen az ő apja jó és becsületes ember, soha nem tenne olyasmit, amiért letartóztathatnák vagy
bezárhatnák. Nem tudta megállni, hogy meg ne jegyezze:
- Hiszen te semmit sem tettél!
- így van, és a hajón lévő fegyvereink is hidegek voltak. Látszott, hogy régóta nem használták őket.
Erről bárki könnyen bebizonyosodhatott volna, ha ellenőrzi - mondta egyetértően az apja.
Larissa szemöldökét ráncolva kissé zavarodottan kérdezte:
- Akkor nem értem, miért tartóztattak le és zártak börtönbe?
- Azért, mert ártatlanságunk bizonyítása érdekében azonnali vizsgálatot kellett volna indítaniuk, ami
nem történt meg.
- Úgy érted, hogy valakinek ellenőriznie kellett volna a fegyvereket? - kérdezte Larissa.
- Igen.
- És miért nem tették meg?
Erre apja ismét kuncogni kezdett, Larissa pedig azon csodálkozott, hogy az apja miként képes nevetni
ezen.
- Valószínűleg azért, mert meg akartak lincselni bennünket. Tudod, kora délelőtt volt, és néhány
ember észrevette, hogy az őrség a kikötő felé halad, mire elkezdték követni őket. Mire mi kikötöttünk,
már hatalmas tömeg várakozott ott, és mindenki hallotta Heston vádjait, így aztán érthető módon a
rendőrfőnök igyekezett minél hamarabb véget vetni az egész ügynek. Gyorsan eltávolított bennünket a
kikötőből, és bedugott a cellába.
- Pedig néhány perc alatt meggyőződhetett volna az igazságról - mondta Larissa.
- Tudod, ez rendkívül feszült helyzet volt, Rissa. A tömegben voltak más ültetvénytulajdonosok is,
akik kétségkívül arra gondoltak, mi lett volna, ha épp az ő házukat pusztítjuk el. És ha egy ügy személyes
érdekeket érint, akkor a gyűlölet magasra csaphat. Valóban veszélyben voltunk, a felbőszült szigetlakók
minden pillanatban ránk támadhattak volna, ha úgy döntenek, hogy saját kezükbe veszik az ítélkezést.
Őszintén szólva még örültünk is, hogy rács mögé kerülünk, míg az ügy nem tisztázódik. Ártatlanságunk
tudatában igazán nem volt kétségünk afelől, hogy idővel majd rendeződik az ügyünk. A bosszús tömeg
sokkal jobban aggasztott minket a vádnál, amit ellenünk felhoztak.
- Igen, ebben én is egyetértek. Az adott pillanatban fenyegető veszély sokkal aggasztóbb lehetett -
vélte Larissa. - De azt mondtad, hogy annak a férfinak a háza végül is nem égett le. Miért nem engedtek
szabadon benneteket, amikor ez kiderült?
- Nem - javította ki az apja. - Én azt mondtam, hogy nem gyújtották fel a házát.
Larissa az apjára pislogott, és azt kérdezte:
- Úgy érted, ő maga tette? George bólintott.
- Csak az volt a baj, hogy nem derült fény elég korán az igazságra, és így nem menekültünk meg a
börtöntől. A rendőrfőnöknek két ellentétes állítást kellett mérlegelnie. És mit gondolsz, kinek hitt?
- Természetesen Hestonnak - mondta Larissa.
- Pontosan. A férfi ültetvénye csakugyan porig égett, de a mi hajóinkról egyetlen lövés sem dördült el.
Aztán mindkettőnket megnyugtattak, hogy ki fogják vizsgálni az ügyet, miután bennünket biztonságba
helyeznek a börtönben. De végül túlságosan sok idő telt el, miután minket biztonságba helyeztek, és a
tömeg eloszlott. így nem sikerült az igazunkat bebizonyítanunk, mert ahhoz azonnal meg kellett volna
vizsgálniuk a fegyvereket, hogy megtudják, valóban felmelegedtek-e a használattól. Másfelől viszont ott
volt a leégett ültetvény, a másik fél bizonyítéka, és annak a közismert férfinak a szava, akit a lakosság
nagyon tisztelt.
Larissa erre csak a fejét rázta.
- És mikor derült ki az igazság?
- Akkor, amikor Péter Heston felesége visszatért a szigetre. O ugyanis ott volt azon a napon, amikor
Heston elméje teljesen elborult. A nő tudta, hogy a férje agyával már régóta nincs rendben valami, de erre
soha senkit sem

figyelmeztetett, mert teljesen ártalmatlannak vélte, noha állapota egyre rosszabbodott. Azon a reggelen
is ő fedezte fel, hogy a férje dühében gyújtogatni kezdett. Azt kiabálta, hogy a birtokon kalózok
rejtőzködnek, és mindent porig éget, hogy a kalózok ne tudjanak előle elrejtőzni.
- És persze nem voltak kalózok ugye?
- Nem, az egész csak az ő képzeletében játszódott le. Az asszony természetesen megpróbálta őt
leállítani, de a férje nem ismerte fel. Azt hitte, ő is egyike a kalózoknak, és megpróbálta megölni.
- Milyen szörnyű lehetett szegény asszonynak! - mondta Larissa.
- Igen, de aztán sikerült gyorsan elmenekülnie. És szerencsétlenségünkre sajnos hajóra szállt. Mivel
közvetlenül a part mentén húzódott az ültetvényük, saját kis kikötőjük volt, ahol Heston a halászhajóját
tartotta. Ezért az asszony, ahelyett hogy a városba menekült volna segítségért, elhagyta a szigetet.
- Azt hiszem, én is inkább a vizet választottam volna, mert ott biztosan nem érhetett volna utol, míg a
városban elkaphatott volna - mondta Larissa.
- Igen, azt hiszem, igazad van. Sohasem gondoltam végig a dolgot az ő szemszögéből, csupán a
magaméból. Természetesen jobban szerettem volna, ha inkább a városba menekül, és jelenti a történteket,
mert akkor a legénységemmel együtt elkerülhettük volna ezt az egész ügyet. De az asszony megrémült
attól, hogy a férje nem ismerte fel őt, kalóznak hitte, majd megpróbálta megölni, ezért olyan messzire
próbált menekülni tőle, amennyire csak lehetséges volt.
- És hová ment?
- Élt az egyik közeli szigeten egy lánya az előző házasságából, ám sajnálatos módon épp nem volt
otthon, mert elment a szárazföldre bevásárolni.
- Sajnálatos módon? - kérdezte Larissa.
- Igen, mert a lánya volt az, aki megpróbálta meggyőzni az anyját, hogy mielőbb térjen vissza a
szigetre, és próbáljon meg segítséget kérni a férjének, mielőtt még kárt tenne valakiben. Úgy tűnt, hogy
teljesen elborult az elméje. Heston felesége azonban csak a saját biztonságára gondolt, és nem akart
visszatérni. Ezért telt el olyan sok idő, míg az igazságra fény derült.
- És miért nem volt szemtanú, aki látta a tüzet, és azt, hogyan kezdődött? Egyáltalán nem volt
cselédjük?
 - Bennem is felötlött ez a kérdés, és a választ az egyik cellatársamtól kaptam meg. Köztudott volt,
hogy Heston-nak az utóbbi négy évben nagyon rossz volt a termése, de sok más ültetvényes is hasonló
gondokkal küszködött a környéken a rossz időjárás miatt. Persze nem csupán a rossz időjárás volt felelős a
rossz évekért, hanem az 'is, hogy Heston nem figyelt oda kellőképpen a termésre, így aztán épp csak a
megélhetését tudta biztosítani. Az ültetvényeken dolgozó alkalmazottak idénymunkások voltak, akik az
évnek ebben az időszakában nem tartózkodtak ott. A házban dolgozó személyzetet pedig már jó néhány
évvel korábban egytől egyig mind elbocsátotta, és a sziget távolabbi, keleti végébe költöztek, ahol nem
voltak közeli szomszédaik.
- Bámulatos, hogy nevetni tudsz ezen a szerencsétlen történeten! - mondta Larissa.
Ascot a lányára vigyorgott, és így folytatta: - Valójában nem is volt olyan szörnyű a börtönük. Jómagam
azt találtam meglepőnek, hogy rajtunk kívül senki más nem volt odabent. A börtönt ugyanis évek óta
zárva tartották. Most ki kellett nyitniuk, sőt mi több, szerencsénkre ki is kellett takarítaniuk. Még a
tárgyalást is megtartották, ámbár végül kevésnek bizonyult a férőhely egy egész hajó legénységének.
- Olyan kicsi volt a sziget? - kérdezte Larissa.
- A mi falvainkhoz képest igen. El tudod képzelni a méretét, ha azt mondom, hogy ott mindenki
mindenkit ismer. Mellesleg ez visszafogja a bűnözést is. A szigeten volt egy régi erődítmény, amelyet
hosszú ideje nem használtak már, és végül átalakították. Ez volt az egyetlen ok, amiért börtön volt a
szigeten. Egyébiránt nagyon jó ennivalót kaptunk, és nem bántak rosszul velünk. A legrosszabb az
egészben az unalom volt, mert nem tudták eldönteni, milyen munkát adjanak nekünk, na meg a
becsületünk meggyalázása és a reménytelenség érzése. Valójában végig azon töprengtünk, hogyan kellene
megszöknünk. Ez valószínűleg be is következett volna, ha túlságosan hosszú ideig kényszerítenek
bennünket az ott tartózkodásra.
- És mi történt Péter Hestonnal?
- Megdühödött, amikor megpillantotta a feleségét a városban, és megpróbálta újból megölni. Ezért
átvitték egy másik szigetre, és elhelyezték egy házban, amelyet az ottani egyházi rend tart fenn idős
emberek és szellemileg leépült betegek számára. Ott tölti majd élete hátralévő részét az apácák felügyelete
alatt.
- És mi történt az emberekkel, akik egyetlen helybéli állítása alapján elítéltek téged? - kérdezte
Larissa.
- Ó, ők rendkívül bűnbánóan viselkedtek. Olyannyira, hogy az összes terményükre vonatkozóan
kizárólagos hajózási jogokkal ruháztak fel bennünket a következő öt évre.
Larissa felhúzott szemöldökkel, kérdőn nézett apja vigyorgó arcába.
- És ezt te megfelelő kárpótlásnak tartod? - Aligha - kuncogott apja. - Később kiderült ugyanis,
hogy egyetlen hajó sem áll meg a kikötőjükben, mert a sziget távol esik a hajózási útvonalaktól.
- Szóval még hasznukra is válsz, ha szerződést kötsz a terményükre? - dünnyögte felháborodva
Larissa.
- Egyértelműen, de ugyanakkor a célomat is elérem - felelte az apja. - Most, hogy a régi piacaim újból
az enyémek, valószínűleg vásárolnom kell egy újabb hajót, vagy kettőt is, hogy el tudjam látni az egész
szigetet.
Larissa azt kívánta, bárcsak ne terelődött volna a szó az Everett családra. A valóság azonban
elkerülhetetlen volt. Ha Albert Everett nem orozta volna el apja régi kapcsolatait, akkor apjának nem
kellett volna újabb piacot keresgélnie Nyugat- Indiában. Nem kellett volna börtönbe kerülnie, sohasem
kellett volna Angliát elhagynia, és nem veszítették volna el a házukat. És akkor Vincentet sem ismeri meg
soha...
- Örülök, hogy szórakoztatónak találod ezt a történetet - mondta a lány keserűen. - Én viszont nem.
Azt hittem, meghaltál. Mi másra gondolhattam volna, hiszen oly sokáig voltál távol. Azt képzeltem, talán
hajótörést szenvedtetek, vagy egy borzalmas viharba keveredett a hajótok. Még az is megfordult a
fejemben, hogy kalózok támadtak rátok. Az eszembe sem jutott, hogy börtönbe csuktak, hiszen tudom,
hogy sohasem tennél olyasmit, ami törvénybe ütközne.
- Én nem, az Everettek viszont nagyon igazságtalanok voltak, és még csak fizetni sem fognak érte! -
mondta az apja dühösen. - De tudjuk, hogy a bosszúállás mennyire értelmetlen.
- Igen - bólintott a lány. - Nem az Everettekre céloztál, vagyis személy szerint nem Vincent Everettre,
hanem a testvérére, aki, úgy tűnik, saját kezébe vette az igazság- szolgáltatást.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

Albert nem halt meg.

Eltartott egy darabig, mire Vincent képes volt felfogni a tényt. Azt hitte, csupán a bolondját járatják
vele, hogy az egész csak egy kegyetlen tréfa. Még az is eszébe jutott, hogy talán George Ascot műve az
egész. De mindazok után, hogy Ascot vétlennek mondta magát, mi értelme lenne, ha levelet is küldene
neki, amelyben ártatlanságát bizonygatja?
A levél hajón érkezett. Egy tengerész kézbesítette személyesen, de semmiféle bizonyíték nem volt rá,
hogy Albert írta, hiszen az aláírását is hamisíthatták. Vincent először ezt gondolta magában, de aztán
hamarosan kiderült az ellenkezője.
A levél hangneme utánozhatatlan volt, jellemző az öccsére. Ráadásul olyan információkat tartalmazott,
amelyekről Ascotnak nem lehetett tudomása anélkül, hogy az első levelet olvasta volna.
Albert tehát nem halt meg.
Vincent örömmel fogadta a hírt, de szinte áramütésként érte a megdöbbenés. Albert meggyónta bűneit,
de azzal a különbséggel, hogy első levelétől eltérően, amelyben hazugságokat írt, és csupán mentséget
keresett, ez alkalommal saját magát hibáztatta a történtekért. Bocsánatot azonban nem kért, még azért
sem, hogy önnön halálhírét keltve megtévesztette testvérét. Albertnek ugyanis fogalma sem volt róla,
hogy tette milyen következményekkel járt, és hogy Vincent bosszút állt érte.
„Tudom, valószínűleg nem számítottál rá, hogy hallasz rólam még az életben. Becsaptalak, amikor azt a
búcsúlevelet írtam neked legutóbb. Arra még halványan emlékszem, hogy azt írtam, sohasem jövök
vissza. Ez az elhatározásom azóta sem változott. Soha többé nem akarok visszatérni Angliába, mert ott
nem érzem magam többé egyenrangúnak a rangombéliekkel. Itt azonban mindenki egyenlő, és még egy
koldusnak is adott a lehetőség, hogy saját erejéből felküzdje magát, és újra kezdje az életét. Ez az, amit én
is megtettem.
Arra gondoltam, talán szeretnéd megtudni, mi történt velem, és azt is, hogy az életem rendbe jött.
Másrészt úgy gondolom, tartozom egy magyarázattal neked. Ezúttal józanul és higgadtan leírom, hogy
valójában mi vezetett a teljes kudarchoz.
Olyan nehéz volt versenyre kelni veled testvér! Te mindig átkozottul sikeres voltál, bármihez nyúltál,
arannyá változott. Én pedig folyton azt éreztem, hogy versenyeznem kell veled, és itt követtem el a hibát.
A siker nem jött elég gyorsan, ezért megpróbáltam siettetni. Amikor pedig láttam, hogy az ötletem nem
vált be, egyre többet kezdtem inni, és valójában ez volt az, ami a bukásomat okozta.
Odáig jutottam, hogy időm nagy részében nem is tudtam, mit teszek. Olyan kapitányokat vettem fel a
hajóimra, akik nem épp a jó hírnevükről voltak ismertek. Egyikükről az a szóbeszéd járta, hogy fiatalabb
éveiben kalóz volt. De azt ígérte, hogy gazdaggá tesz, ezért nem érdekelt a pletyka, és hallgattam a
tanácsaira. Minden ésszerűnek tűnt, amit mondtak, legalábbis abban az időszakban. Folyton ravaszkodni
próbáltam, őket is megtévesztettem azzal, hogy azt mondtam nekik, valaki kíméletlenül tönkre akar tenni.
így aztán el tudod képzelni, hogy olyan üzleti módszerek is beváltak, amelyek máskülönben nem
működtek, volna.
Nem akarok kifogásokat keresni vagy magyarázkodni, mert egész eddigi életemben mást sem tettem.
De most már elég volt! Ez a kudarc volt a tetőpontja az összes hibás döntésemnek. Most már tudom, hogy
sohasem lett volna szabad olyan dologba kezdenem, amiben nem volt tapasztalatom. Amint kezdtek a
dolgok kissé keserűvé válni, rögtön elmerültem az önsajnálatban, ahelyett hogy megfelelő segítséget
kértem volna.
Abban az időben ezt nem láttam. Mindig másokat hibáztattam a kudarcomért, a többi szállítót is
beleértve. Egész egyszerűen képtelen voltam beismerni a tényt, hogy nem értek ahhoz, amit csinálok, és
mindig valaki mást kiáltottam ki bűnösnek. Gyermekes dolog, tudom, de most már legalább tisztában
vagyok vele.
Kétségbeesetten menekültem Angliából. Ezt talán érezhetted az előző levelemből, amelyet neked
küldtem, bár be kell vallanom, hogy nem emlékszem mindenre, amit írtam.
A sors iróniája, hogy egyetlen hajóm sem tartózkodott a kikötőben, amikor el akartam hagyni az
országot, így aztán felszálltam egy idegen hajóra, és elrejtőzködtem. Természetesen rögtön az első napon
felfedeztek, amikor már a nyílt vízen jártunk, és befogtak fedélzetet mosni. De legalább nem tettek ki az
óceán kellős közepén!
 Nem ittam egy kortyot sem, mióta elhagytam Angiiéit, és nem akarok a jövőben sem. Egy fillérem sem
volt, amikor megérkeztem Amerikába. El kellett döntenem, hogy koldulni vagy dolgozni akarok. így aztán
büszkeségem dacára- bár azt teljesen összetörték, amikor négykézláb csúszkálva sikáltam a hajó fedélzetét
- elvállaltam egy munkát, és beálltam inasnak, egy péküzletbe. Tényleg nagyon rendes fickó a pék.
Szárnyai alá vett, tanítgat mesterségének fortélyaira, sőt mi több, még vállalkozásának bővítésén is
gondolkodik most, hogy már ilyen beavatott lettem. Azt is mondhatnám, hogy egészen odavannak az
emberek a süteményeimért.
Nem számítok rá, hogy itt majd meggazdagszom, már nincs bennem többé az égető vágy. Örömömet
lelem a napi egyszerű munkámban, és kielégít a havi munkadíj. Még a büszkeségemet is visszanyertem
újból, a vevők dicséretétől.
Remélem, levelemet megkapod még karácsony előtt, és örömmel tölt majd el. Nem kell többé aggódnod
a kifizetetlen számláim miatt sem. Az öcséd, aki eddig olyan volt, akár egy kisgyerek, végre- valahára
felnőtt - ez az én karácsonyi ajándékom.
Remélem, tartjuk majd a kapcsolatot, Vincent! Az egyetlen dolog, ami Angliából hiányzik, az te vagy!
A levél szép ajándék volt, illetve még szebb lett volna, ha karácsony előtt megérkezik, még mielőtt
Vincent összetűzésbe került volna George Ascottal. Most ő sem keres kifogásokat önmaga számára. Hibás
meggyőződést követett. Nem volt joga bosszút állni, különös tekintettel arra - mint Ascot is mondta - ,
hogy egy kis nyomozással könnyen rájöhetett volna öccse hazugságaira.
Újra elárasztotta a bűntudat érzése, de nemcsak azért, mert annak idején cserbenhagyta öccsét.
Albertnek sikerült megint talpra állnia, és bámulatos módon rendbe hozta az életét, míg Vincentnek most
saját hibáinak következményeivel kell szembenéznie. Igazságtalanul és súlyosan bántalmazott egy ártatlan
családot. Szerette volna kárpótolni őket ezért, de nem tudta, hogyan, és abban sem volt biztos, hogy
egyáltalán lesz- e lehetősége rá. Ha vissza is adhatná, amit tőlük elvett, az sem lenne elegendő. Bármit
tehet, nincs rá esélye, hogy elnyerje bocsánatukat. Meggondolatlanul belefogott valamibe, és a végén
fájdalmat okozott annak a nőnek, akit közben megszeretett.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

George Ascot végül előkerült. Két nappal az új év kezdete előtt megjelent londoni irodájában, és az
éjszakát is ott töltötte. Vincentnek bőségesen maradt ideje, hogy szemmel tartsa és kövesse abban az
esetben, ha elhagyná irodáját, másrészt pedig lehetősége nyílt rá, hogy személyesen beszélhessen Ascottal.
Úgy érezte, tartozik a férfinak egy magyarázattal, bár nem volt biztos benne, hogy egyáltalán
meghallgatja. De legalább tudatni akarta vele, hogy bosszújának vége. Nem remélte, hogy látogatása
enyhíti majd bűntudatát. Megbocsátást és megértést sem várt, hisz ő maga sem volt képes megbocsátani
önmagának.
Röviddel pirkadat után érkezett, az irodát még zárva találta. Nem volt biztos benne, hogy Ascot már
felébredt, de azért választotta ezt a korai órát, mert mindenképpen el akarta kerülni a találkozást az irodai
alkalmazottakkal.
George már ébren volt, amikor Vincent megérkezett, bár még nem készült fel látogatók fogadására.
Ahogy kinyitotta az ajtót, és Vincentre pillantott, rögtön be is akarta csukni, de a férfi megállította.
- Csak egy pillanatot kérnék - mondta.
- Ha mindössze annyit tehetek önért, hogy nem szennyezem be vérrel az arcát, akkor az az egy pillanat
is sok! - mondta George.
Arckifejezéséből ítélve úgy tűnt, komolyan gondolja, amit mondott. Ascot dühös arcát nézve Vincent el
tudta képzelni, hogy beváltaná a fenyegetését. Könnyen megtehette volna, még akkor is, ha Vincent
védekezik, hisz jól megtermett, erős férfi volt. Ebben az esetben Vincent természetesen nem védekezett
volna, mert bűntudata nem engedte, bár attól a fizikai erőszak sem szabadíthatta meg.
- Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek, és magyarázatot adjak, jóllehet az utóbbi inkább az én javamat
szolgálja - mondta Vincent.
- Ugyan miért kérne bocsánatot, ha úgy gondolja, hogy bűnös vagyok? - kérdezte Ascot. - Vagy
netalán rájött, hogy nem vagyok az a gazember, akinek tartott?
- Elhatároztam, hogy tönkreteszem. Szemet szemért alapon. Nem akarok mentséget keresni, valóban
meg voltam győződve róla, hogy közvetve ön a felelős öcsém haláláért. Önnek azonban igaza volt abban,
hogy nem vizsgáltam meg kellőképpen a tényeket, de azóta megtudtam az igazságot - felelte Vincent.
- De nem tőlem - mondta George keserűen. - Ön teljes mértékben elutasított engem, és nem hitt
nekem.
- Ön vajon egy idegen szavának hitt volna a saját testvérével szemben? - kérdezett vissza Vincent.
- Valószínűleg igen, ha olyan gyenge jellemű testvérem lenne, amilyen az öné - mondta George.
Vincent erre zavartan elpirult, bár sokkal inkább a megvető hangsúlytól, mint a szavaktól.
- Gyenge volt, igen, de azt nem tudtam, hogy hazug is. Becsapott a búcsúlevelével, amelyet először írt
nekem, bár így utólag már nem nagyon emlékszik, mit írt benne. Nem is gyanította, hogy én félreértem a
szándékait, és bosszút állok érte - mondta Vincent.
- Nem emlékszik? Azt akarja mondani, hogy ráadásul nem is ölte meg magát? - kérdezte Ascot
döbbenten.
- Épp most kaptam tőle egy újabb levelet, amelyben már jóval higgadtabban ír. Letelepedett
Amerikában, és levelében beismerte, hogy bűnös. Saját magát hibáztatja mindenért, amit elkövetett.
- Mindazért, ami arra ösztökélte önt, hogy bosszút álljon ártatlan embereken? - kérdezte Ascot.
- Az információim birtokában akkoriban úgy véltem, nem lenne igazságos, ha ön megmenekülhetne a
következményektől, hiszen elhatározta, hogy tönkreteszi a versenytársát, és végül sikerrel járt. Az eredeti
értesüléseim azonban tévesek voltak, és végül én magam váltam gazemberré. Alázatosan kérem a
bocsánatát, és igyekszem kárpótolni önt az elszenvedett sérelmekért.
- Mi ez? - kérdezte George az iratkötegre pillantva, amelyet Vincent feléje nyújtott.
- Az ön házának a szerződési okiratai. Rajta az ön neve áll. Minden adóssága ki van fizetve. A papírok
között megtalálja a címet is, ahol a bútorai vannak elraktározva. Továbbá elsimítottam a pénzügyi
helyzetéről szóló pletykákat is. Ha esetleg egyéb gondjai lennének a jövőben ezzel az üggyel
kapcsolatban, akkor...
- Majd én magam elintézem - szakította félbe Ascot.
- Ahogy kívánja - felelte Vincent, mert közben rájött, megsértette a férfit, mert azt feltételezte róla,
hogy egyedül nem boldogul a helyzettel. - Csupán meg akartam kímélni önt az esetleges további
kellemetlenségektől.
 - Ha kárpótolni akar, akkor arra kérem, tartsa távol magát tőlem és a családomtól! Akkor legalább azt
is elfelejthetjük, hogy a világon van. Amit velem tett, az vitatható, talán bizonyos értelemben még érthető
is, de amit a lányommal művelt...
- Annak semmi köze ehhez! - válaszolta Vincent.
- És azt várja tőlem, hogy ezt el is higgyem? - kérdezte Ascot.
- Az az igazság, hogy ha ez az egész nem történt volna meg, akkor sohasem találkoztam volna
Larissával. De attól a pillanattól kezdve, hogy megláttam őt, tökéletesen elbűvölt. Még sohasem
találkoztam hozzá fogható nővel. Beismerem, hogy önmagamnak is hazudtam. De nem tehettem mást,
meg volt kötve a kezem.
Nem vehettem feleségül, hiszen az ön lánya volt, az ellenségem lánya! Mindazonáltal nem is akartam
igazán, hogy egészen az enyém legyen... Tehát a bosszúm csupán ürügyként szolgált arra, hogy tudomást
se vegyek a lelkiismeretemről.
- Ön egy ártatlan gyermekről beszél, akit becsapott! - mondta George.
- Én a nőről beszélek, akit szeretek! Csupán az ön képzeletében maradt meg gyermeknek, uram. És ha
ön nem tér vissza, akkor minden erőfeszítésemmel azon lettem volna, hogy elérjem az egyetlen célomat,
ami számít. Térden állva könyörögtem volna hozzá, hogy jöjjön hozzám feleségül.
- Könnyű ezt mondani, amikor tudja, hogy Larissa sohasem lesz az öné, mert mélységesen megveti
önt - felelte George kétkedve.
Vincent felsóhajtott.
- Nem könnyű kijelentenem, hogy csak későn jöttem rá az igazságra. Még karácsonyeste sem vettem
észre, mennyire szeretem őt. Bár mindent megtettem, hogy a házamban marasztaljam. Hazudtam neki, és
megtévesztettem, csak azért, hogy ne hagyjon el.
- Ezt be is ismeri? - kérdezte George.
- Igen. Meg voltam győződve róla, hogy nem vehetem feleségül Larissát, hiszen ha megtenném, az
olyan lenne, mintha elárulnám az öcsémet. Végül karácsony reggelén elém állt. Azt követelte, mondjam
meg, tisztességesek-e a szándékaim vele szemben, mint ahogyan azt remélte, mert ha nem, abban az
esetben elhagy. Tudtam, hogy a bosszú jelentéktelenné vált ahhoz képest, hogy őt elveszíthetem. De
mielőtt ezt megmondhattam volna neki, ön megérkezett.
- Nehezen tudom elhinni, hogy a beszélgetésünk alatt jutott erre a felfedezésre! - mondta George
kétkedőn.
- Az ön iránt érzett haragom tartott vissza ettől - mondta erre Vincent.
- A családom szerencséjére - vágott vissza hűvösen George. - És most, ha befejezte, Everett báró, úgy
gondolom, nincs további mondanivalónk egymás számára.
- Megengedné, hogy találkozzam a lányával? Azt hiszem, neki is tartozom egy bocsánatkéréssel... -
mondta Vincent.
- A lányomnak a nyugalmon kívül másra nincs szüksége. Vagy nem vette észre, mennyire
meggyötörte őt? Csak most kezdett javulni egy kissé az állapota. Azt tanácsolom, tartsa magát távol tőle!
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Tartsa magát távol Larissától? Vincent erre nem volt képes. Jobban szerette volna ugyan, ha a lány
apjától megkapja jóváhagyását, ám végül is a beleegyezésével vagy anélkül, de látnia kell a lányt! A
kérdés csak az volt, hogy hogyan, hiszen Larissa még nem tért vissza a városba.
George visszaköltözött régi londoni házukba, a bútorokat visszaszállíttatta, és helyükre állíttatta, s ismét
megtöltötte a házat személyzettel. Meglehetősen elfoglalttá vált. Az üzlettel is törődnie kellett, amely
hosszú távolléte után alaposan lekötötte a figyelmét, és fel kellett keresnie azokat a régi kereskedőket is,
akik megijedtek a hír hallatán, hogy Ascot elmenekült Angliából.
A hozzá beérkező jelentésekből Vincent azt hallotta, hogy a kereskedők nagyon sok alávaló dolgot
műveltek. Persze nem érte váratlanul a hír, mert tudta, hogy az eladók a vevők üzleti jó hírétől függnek.
Hogy George vajon megbocsátott-e a kereskedőknek, az Vincent számára vitatható volt, és nem is nagyon
érdekelte. Az emberei, akik George-ot követték, csupán a főbb eseményekről számoltak be Vincentnek,
annyira sosem kerültek hozzá közel, hogy a beszélgetéseit kihallgathatták volna. Az üres városi ház az év
végére ismét otthonná változott, de üres otthonná, gyerekek nélkül. Larissa és Thomas még nem tértek
haza. Vincent komolyan aggódni kezdett amiatt, hogy Larissa esetleg soha többé nem jön vissza - őmiatta.
Aggodalma nem volt megalapozatlan. Lehet, hogy George mégis átadta a lánynak az üzenetét, hogy látni
szeretné? Talán ez a magyarázat a távolmaradására... Amikor Ascot elhagyta Londont, Vincent követte őt,
egészen Portsmouthig. Úgy tűnt, ez a végállomás.
Vincent már végigkutatta a város összes vendégfogadóját és szállodáját, mert tudta, hogy Ascoték itt
laktak, mielőtt Londonba költöztek volna. Mielőtt azonban bekopogtatott volna az Applebee család
ajtaján, előzőleg sikerült egy kis információt gyűjtenie róluk, s megtudta, hogy a család régi jó barátai.
Beengedték, bár megtörténhetett volna az ellenkezője is, de úgy tűnt, hogy Applebee-ék nem szóltak az
inasnak, hogy nem fogadják őt. Valószínűleg Ascoték nem is számítottak a megjelenésére Portsmouthban.
Vincent nem táplált túlzott reményeket afelől, hogy láthatja Larissát, miután az inas közölte a lánnyal,
hogy ő itt van. A döntés a lány kezében van, bár valószínűleg visszautasítja majd.
De végül szerencséje volt...

Larissa a lépcsőn lefelé félúton megállt, amint észrevette, hogy Vincentet bekísérték a szalonba.
Legszívesebben sarkon fordult volna, mert nem akart beszélni vele többé - soha többé. De gyávaság lett
volna, ha visszaszalad a szobájába, és haragja sem engedte, hogy ezt tegye. Ezúttal nem borította el a
megrázkódtatás zsibbasztó érzése, sokkal inkább a bosszú vitte előre, egészen a lépcső aljáig, ahol Vincent
várta őt.
Legszívesebben teljes erőből pofon vágta volna a férfit, mert ez minden szónál jobban kifejezte volna
valódi érzelmeit, de végül nem tette meg. Amint a közelébe ért, az aranyfényű, ragyogó tekintet ismét
rabul ejtette, és teste azonnal válaszolt a férfinak, mint korábban már ezerszer is.
Te jó ég, miként lehetséges, hogy vonzódik hozzá? Hogyan kívánhatja őt még mindig, ha közben
megveti? Akkor a férfi hirtelen felemelte a kezét, és a lány arca felé közelített. Larissa rögtön megérezte a
veszélyt. Annyira elgyengült a férfi érintésétől, hogy térdei szinte összecsuklottak. A férfi egyetlen
érintésétől romba dőlt az elhatározása, és szinte azonnal meg is feledkezett arról, hogy az imént még látni
sem akarta.
- Larissa...
- Ne érj hozzám! - kiáltotta a lány.
Egy lépést hátraugrott, és majdnem elbotlott a lépcsőben. Szíve hevesen dobogott. Már majdnem
elrontott mindent, majdnem túl késő lett ahhoz, hogy a férfit megállítsa.
- Soha többé ne érj hozzám! - ismételte kissé higgadtabban, maró gúnnyal a hangjában. - Ez a trükköd
azelőtt bevált, és sikerült megtörnöd az akaratomat, de most már tisztán látok mindent, és nem fogsz...
- Larissa, gyere hozzám feleségül! - szakította félbe hirtelen a férfi.
A lány szemét szinte azonnal elhomályosították könnyei, és csak annyit mondott:
- Már túl későn kérsz rá.
- Igen, tudom, de ha nem kérnélek meg, az csak tetézné azt a számos dolgot, amit amúgy is végtelenül
sajnálok.
 Erezte, hogy sarkon kéne fordulnia, és otthagyni a férfit. Nem kellett volna észrevennie a fájdalmat a
szemében, mert a puszta látványtól majd' megszakadt a lány szíve. Nem volt képes rá, hogy egyszerűen
csak elsétáljon, és ez még jobban felbőszítette. Hangjában érződött a haragja.
- Semmi sem hozhatja helyre azt, amit tettél. Nem értem, miért kell most ezen keresztülmennünk?
- Azért, mert mindent tisztázni szeretnék veled. Vannak dolgok, amikről még nem tudsz, s ezeket
szeretném most bevallani neked - mondta a férfi.
- Hogy neked mit kell megtenned, az többé már nem tartozik rám - felelte a lány.
- Legalább hallgass meg! - kérte a férfi. - ígérem, nem fogom sok idődet elrabolni. És tulajdonképpen
azzal, amit most mondani fogok, csak még több olajat öntök a tűzre, de be kell vallanom az összes
hazugságot, és azt, hogy valójában miért is tettem mindezt.
- Már tisztában vagyok vele, hogy minden, amit valaha is mondtál, hazugság volt - mondta erre a lány.
- Semmi szükség rá, hogy most ezeket megerősítsd.
- Nem volt minden hazugság - sóhajtott a férfi.
Úgy érezte, hogy szeretné a lányt újra megsimogatni. Vajon ugyanolyan vonzódást érzett ő maga is,
mint amilyet a lány érzett iránta, és amely már szinte tűrhetetlenné vált? Végül is egyáltalán nem volt
ellenére, hogy megérintse őt, és azon sem nevetett, milyen könnyű volt a lányt elcsábítania. Jóllehet ez az
erőteljes, elsöprő erejű vonzódás kölcsönös volt közöttük, de végeredményben semmin sem változtatott.
Nem enyhített a tényen, hogy a lányt használta fel arra, hogy az apja közelébe férkőzzön, és egy pillanatig
sem habozott, hogy ártatlan embereken gázoljon át a céljához vezető úton.
Minden bizonnyal lelkiismeret- furdalás és bűntudat hozta erre a helyre. A lány megérti az érzéseit, de
nem törődik vele többé. Már épp elégszer bizonyította együttérzését egy olyan ember iránt, aki valójában
nem érdemelte azt meg. Még ha a lány meg is próbálná enyhíteni bűntudatát, az megint nem az ő hasznára
válna, gondolta magában Vincent. Semmi értelme nem lenne, ha most szavakba öntve elmondaná
Larissának, hogyan használta ki őt, mert azzal csak további fájdalmat okozna neki.
- Tedd meg a vallomásodat, de kérlek, fogd rövidre a mondanivalódat! - szaladtak ki a szavak a lány
száján, mielőtt még megállíthatta volna őket.
A férfi bólintott, lágyan elmosolyodott, majd kezét a zsebébe dugta, mert csak ez tartotta vissza attól,
hogy megérintse a lányt, és belekezdett:
- A hazugságok rögtön az elején kezdődtek. Azért vittelek a házamba, mert attól a pillanattól kezdve,
hogy megláttalak, akartalak téged. Ennek semmi köze nem volt az apádhoz, hiszen könnyen
megtalálhattam volna őt az irodájában, ha visszatér. Szerencsére nem tudtál nekem címet adni aznap este,
amikor azt kérdeztem tőled, hol találhatom meg őt.
- Mert túlzottan ideges voltam ahhoz, hogy bármi is eszembe jusson - felelte a lány védekezőn.
- Ez teljesen érthető. Ráadásul az én malmomra hajtotta a vizet, mert annyira beléd bolondultam, hogy
magam sem tudtam tisztán látni. Egyéb megoldás nem jutott az eszembe, mint hogy a házamba
költöztesselek. De végül bevált az ötlet, és hozzám költöztél. Aztán szembe kellett néznem a dilemmával,
miként tarthatnálak ott a lehető leghosszabb ideig. Tudtam, hogy véges az együtt töltött időnk, mert csak
addig tart, míg az apád haza nem jön. Végül rájöttem, az az egyetlen megoldás, ha pénz nélkül maradsz,
illetve pénzügyileg függő helyzetbe kerülsz.
- Mit értesz azalatt, hogy pénzügyileg függő helyzet? - kérdezett vissza a lány.
- Amikor említetted, hogy az öcsédnek szüksége lenne egy orvosra, odahívtam a sajátomat. Nem a
szokásos évi viziten volt, kimondottan a testvéred miatt jött - felelte a férfi.
- Egy jótétemény még nem ment fel... - kezdte a lány, de a férfi félbeszakította.
- Rissa, ez nem jótétemény volt. így akartam megakadályozni, hogy fillérekért eladd a személyes
tárgyaidat, hogy ki tudd fizetni az orvost, és valahol máshol keress szállást magatoknak. Ezenkívül be
akartam biztosítani, hogy később sem fogsz eladni semmit, ezért elkértem az ékszereidet is. Arra
hivatkoztam, hogy el kell zárnom az új alkalmazottak miatt, de az igazat megvallva a cselédeim
mindannyian elég megbízhatóak.
- S ha visszakértem volna az ékszereket? - kérdezte Larissa.
- Azt mondtam volna, hogy a széf kulcsa elveszett - válaszolt a férfi.
- És a raktárból sem lopták el a holminkat, ugye? - mondta Larissa.
- Nem. Csupán néhány dolog maradt a raktárban, a többit mind más helyre szállíttattam. De
természetesen minden egyes darabot visszaszolgáltattam volna. Azért mondtam azt, hogy én magam is
személyesen indítottam keresést a tolvajok után, mert így kevésbé lepődtél volna meg azon, ha az
elveszett dolgaid előkerülnek. Hidd el, semmit sem szándékoztam ellopni a családodtól!
- Csak épp tönkre akartál tenni bennünket! - mondta Larissa, keserűséggel a hangjában.
Vincent összeráncolta a szemöldökét, és azt kérdezte:
- Valóban nem gondolkodtál el azon, hogy a két dolognak egyáltalán semmi köze egymáshoz?
- Aligha mondasz igazat, hiszen mindkét célodat meg- valósítottad egy...- kezdte a lány, de a férfi
közbevágott:
 - Attól a pillanattól kezdve, hogy átlépted a házam küszöbét, többé nem is gondoltam az apádra. Én
éltettelek, általam lélegeztél, te pedig felemésztetted minden gondolatomat. Mindent azért tettem, hogy
megszerezzelek. De meggyőztem magam, hogy egyetlen módon kaphatlak meg csupán, mégpedig a
bosszú ürügyén. Más út nem létezett, mert az apád az ellenségem volt.
- O sohasem volt az ellenséged!
- Akkoriban úgy hittem, hogy az. Legalábbis úgy véltem, az apád felelős a testvérem csődbe jutásáért,
s közvetve a haláláért. Én pusztán anyagi értelemben akartam tönkretenni, nem állt szándékomban, hogy
durvább bosszút álljak rajta. Szemet szemért alapon történt minden. Az apádnak lehetősége lett volna arra,
hogy megalapozzon és újrakezdjen mindent. Albert halott volt, legalábbis én azt hittem, az apád viszont
élt.
- Miért mondod mindezt, hiszen nem tartozik rám. Az viszont rám tartozik, hogy elcsábítottál, pedig
nem állt szándékodban feleségül venni! Ezt ismerd el!
- Ezt már elismertem. Pusztán azt akartam, hogy tudd, miért nem vehettelek feleségül, és hogy ennek
miért nincs többé jelentősége - mondta Vincent.
- Tudom, hogy miért nincs többé jelentősége. Az apám ugyanis elmondta nekem, hogy a testvéred nem
halt meg, mint ahogy hitted. A cselekedeteid indítéka már megszűnt, de ez akkor sem változtat a tényeken.
- Az apád ezt elmondta neked, de azt nem, hogy mindez már azelőtt véget ért, hogy ő karácsony
reggelén megérkezett. Vagy talán már nem emlékszel, miről beszélgettünk, mielőtt megjelent volna? -
kérdezte Vincent.
- Amennyire emlékszem, azt mondtad, hogy az apám miatt nem tudsz feleségül venni - felelte a lány.
- Ez később történt, Rissa. Akkor, a beszélgetésünk alatt döbbentem rá, hogy te vagy az egyetlen
dolog, ami számít nekem. A bosszú véget ért. Még azt is próbáltam elmondani az apádnak, hogy semmi
olyasmi nem történt, amit ne lehetne jóvátenni, de te félbeszakítottál.
Most, hogy a férfi bevallotta hazugságait, vajon elhiheti neki azt, amit az imént mondott? Bolond lenne,
ha hagyná magát ismét rászedni, de már így is elég bolond, hogy végighallgatja mindezt, gondolta
magában Larissa.
- Végeztél a vallomásoddal? - kérdezte a férfitól.
A lány ridegsége láttán Vincent úgy érezte, semmivel sem tudja meggyőzni őt, képtelen áttörni a
keserűség páncélját. Ettől olyan szomorú lett az arckifejezése, hogy Larissa csaknem elsírta magát. De
akkor sem fog megkönyörülni rajta, mert...
- Még azt is tudnod kell, hogy azon a bizonyos éjszakán, amikor azt hitted, alszom, a szobádban
voltam, és majdnem megőrültem, annyira kívántalak. Az a buta mese az alvajárásról szintén hazugság
volt, a zárakat pedig azért szereltettem fel az ajtóra, mert nem bíztam magamban. Attól tartottam, hogy
esetleg az engedélyed nélkül újra bemegyek a szobádba egyik éjjel.
- És amit a múltadról mondtál, az is csupa hazugság volt? Csak azért mondtad, hogy felkeltsd az
együttérzésemet? - kérdezte a lány.
- Az együttérzésed csodálatos dolog, Rissa, és igen, bevallom, hogy ki is használtam. De nem volt
szükség arra, hogy szánalomra méltó történeteket találjak ki a múltamról. Minden, amit a
gyermekkoromról mondtam neked, igaz volt. És csak azért nem beszéltem előtte soha senkinek róla, mert
megvetem a sajnálatot - mondta mosolyogva Vincent, de közben keserű fintor jelent meg szája
szegletében. - Te azonban egészen más vagy. Azt akartam, hogy sajnálj engem, mert a te sajnálatod
csodálatos dolog.
- Teljesen értelmetlenek voltak a hazugságaid - felelte erre a lány.
- Tessék? - kérdezett vissza a férfi.
- Elhagyhattam a házad, amikor csak akartam, és a ha- zugságaid sem állíthattak volna meg.
- De a testvéredre is gondolnod kellett, nemcsak magadra. Nem mehettél el pénz nélkül - mondta
Vincent.
- Bizonyára nem. De azt sohasem említettem neked, hogy volt az apám irodájában egy értékes
festmény, és jó néhány antik térkép, amelyeket az apám pénzzé akart tenni, még mielőtt elutazott, csak
nem volt rá ideje. A térképeket nagyon jó áron el tudtam volna eladni.
- És a festmény a Nimfa - mondta a férfi.
- Igen - bólintott a lány. - De honnan tudod? A férfi nevetése tompán csengett.
- Csupán logikus következtetés. Már hónapok óta keresek egy festményt, amelyről azt beszélik, hogy
egy hajótulajdonos birtokában van, de nem tudják, kié.
- És miért olyan rendkívüli az a festmény? - kérdezte a lány.
- Láttad már?
- Tulajdonképpen arra emlékszem, hogy egyszer meg- látogattam apámat az irodájában, és kizavart a
raktárból, mert nem akarta, hogy meglássam a festményt - tűnődött Larissa a szemöldökét ráncolva. -
Olyasmit mondott, hogy nem való még az én ártatlan szemeimnek. Ebből sejtem, hogy talán aktkép lehet.
- Igen, valóban minden tekintetben meglehetősen merész - válaszolta a férfi. - És az ügyfelem
valószínűleg akár félmillió fontot is hajlandó lenne fizetni érte.
 Larissa ismét pislogni kezdett, és azt kérdezte:
- Talán megőrült az az ember?
- Nem, csupán egy különc, akinek több pénze van, mint amennyit valaha is elkölthetne.
- Csak ugratsz, ugye? Az adott körülmények között nem tartom túlzottan viccesnek.
Vincent felsóhajtott.
- Esküszöm, hogy nem! Te is elég jól ismered az illetőt. Jonathan Hale az, aki annyira szeretné
megszerezni a festményt, és engem bízott meg a kép felkutatásával. Most pedig megtaláltam. A te
birtokodban van. Biztos vagyok benne, hogy azonnal felveszi a kapcsolatot a*z apáddal, amint elmondom
neki a hírt.
- Ugyan miért mondanád el neki, hisz az az apám javát szolgálná? Erre, gondolom, te is rájöttél, ugye?
- kérdezte Larissa.
- Ha nem kételkednél az indítékaimban, és épp csak elgondolkodnál azon, amit ma mondtam neked,
választ kapnál az utóbbi kérdésedre. Mondd, te sohasem tettél még olyasmit, amit utólag rettenetesen
megbántál?
- Te egy gyermekes duzzogást hasonlítasz össze azzal, amit velem tettél? - kérdezett vissza a lány
hitetlenkedve.
- Nem, csupán arra szeretnélek emlékeztetni, hogy senki sem tökéletes. Nem tudunk mindig annak
megfelelően cselekedni, amire törekszünk. Sokszor olyan érzelmek vezérelnek bennünket, amelyeket nem
kellene szabadjára engednünk. Engem sohasem az érzéseim irányítottak, Rissa. Te jó ég, tulajdonképpen
abban a bolond hitben éltem, hogy nekem nincsenek is érzelmeim! Tudod, olyan sok év telt el anélkül,
hogy bármi is kiváltotta volna őket. Aztán találkoztam veled, és akkor egyszerre túlságosan is sok érzelem
gyűlt össze bennem.
Az aranyló tűz ismét visszatért a férfi szemeibe, és a lány megrémült. Sikerült úgy tennie, mintha a férfi
közelsége nem hatna rá, legalábbis megpróbálta ezt a benyomást kelteni, de tudta, hogy már nem bír
sokáig ellenállni ennek a csábító szempárnak.
- Úgy látom, befejezted a mondanivalódat. Kérlek, most távozz!
- Rissa, szeretlek téged. Ha elhatároztad, hogy soha többé nem hiszel el nekem semmit, kérlek,
legalább ezt hidd el!
A lány nem válaszolt. Felszaladt a lépcsőn, magára zárta az ajtót, majd csendesen sírni kezdett. Azt
kívánta, bárcsak sose jött volna el a férfi, és bárcsak ne kísértenék utolsó szavai. De tudta, hogy ez
lehetetlen...
 HUSZONHATODIK FEJEZET

Larissa aznap este nem ment le vacsorázni. Applebee-ék úgy tervezték, hogy másnap térnek vissza
Londonba, ezért a pakolás jó ürügyül szolgált, hogy elkerülje a társaságot. Ez egyfajta kedvesség volt a
lány részéről, nem akarta rossz kedvével elrontani a család hangulatát.
Hogy lehetett olyan szerencsétlen, hogy abban a pillanatban indult lefelé, amikor Vincentet épp
bevezették a szalonba? Bolond volt, hogy nem a könnyebbik utat választotta, a menekülést, mint ahogy
először akarta, s helyette lehetőséget adott a férfinak a beszélgetésre.
Ha nem hallgatta volna végig Vincent beismerő vallomását, idővel bizonyára begyógyultak volna a
lelkén ejtett sebek. Most viszont már mindent tudott, a legrosszabb és a legjobb dolgokat is - de hihet-e a
férfinak? Tudta a legrosszabbakat is, amelyek szomorúságát okozták, de tudta a legjobbakat is, amelyek
boldoggá tették, csak épp nem tudta elhinni...
Hogyan hihetne neki azok után, hogy úgy becsapta? Azelőtt még soha senki nem hazudott neki, nem
volt ilyen helyzetben. És Vincent túl sokat kér tőle, a bocsánatát, a felejtését, feltétel nélküli elfogadást.
De hogy hihetne neki, ha olyan meggyőzően és gyakorlott módon tud hazudni? Örökké csak kételkedne,
mert sohasem tudná, hogy valóban teljesen őszinte- e vele.
Természetesen mindenkinek vannak hibái, és tévedhet is, de nem olyan mértékben, mint Vincent. Talán
valaki más esetleg elsiklana a hazugságok felett, mondván, hogy csak a szerelem számít, de őt túlságosan
is sok kétely gyötri.
De mégis - mindezek ellenére még mindig szereti őt... Ma döbbent rá erre, szívébe éles tőrként hatolt a
fájdalom. Ennek ellenére úgy érezte, megveti a férfit, és sosem lesz képes megbocsátani neki.
Aznap este rettegett az éjszakától, mert tudta, hogy úgysem lesz képes elaludni. Örömmel fogadta apját,
amikor bekopogtatott az ajtaján, bár annak kevésbé örült, amiről beszélni kívánt vele.
- Tájékoztattak arról, hogy Everett báró ma látogatást tett nálad - mondta, és leült a lánya mellé, aki
sötét tekintettel bámulta a kandallóban táncoló lángokat. - Nem hittem volna, hogy idáig követ engem,
csak hogy téged megtaláljon. Ellenkező esetben gondoskodtam volna róla, hogy sose léphesse át ennek a
háznak a küszöbét. Határozottan megtiltottam neki, hogy meglátogasson téged, remélem, ezt tudod, de
úgy tűnik, teljesen hasztalanul.
- Semmi baj - felelte a lány. - Kétlem, hogy újra meg- próbálna meglátogatni.
- Akkor tehát elutasítottad? - kérdezte az apja.
- Te tudtad, hogy meg fogja kérni a kezemet? - kérdezett vissza a lány.
- Igen, sejtettem, hogy ez volt látogatásának oka. Azt állítja, szeret téged. Van rá okod, hogy a
történtek után kételkedj ebben?
- Igen. Nem - helyesbített a lány, aztán egy dühös mozdulattal hozzátette: - Már nem is tudom.
- Ne haragudj, Rissa! Tudom, hogy nem akarsz arról beszélni, ami történt. Bár búskomorságodból arra
következtetek, hogy még mindig szereted őt.
- Igen, szerettem. De most már nem tudom - mondta Larissa.
Az apja lágyan elmosolyodott, és így szólt: - Tényleg olyan könnyű ez, hogy néhány egyszerű szóval ki
meg be lehet kapcsolni a szerelmet? Itt van, fogd ezeket, és olvasd el! - mondta az apja, és átnyújtott neki
két levelet. - Nem akartam megmutatni neked, mert úgy gondoltam, esetleg újra felidegesítene, de lehet,
hogy ez hiba volt a részemről.
- Miről beszélsz apa?
- Ezekről a levelekről. Everett-től kaptam őket, amikor átnyújtotta a ház szerződési okiratait. Nem is
tudtam róluk, csak az után fedeztem fel, miután már elment. Mennyit tudsz a testvéréről?
- Nem sokat. Nagyon ritkán beszélt róla. Amikor megemlítette, akkor is szánalmasan magányos
gyermek- korához kapcsolódóan tette. Azt mondta, amikor ezekről beszélt, nem hazudott.
- És te nem hiszel neki? - kérdezte az apja.
- Őszintén szólva nem tudom, mit higgyek. Ami Albertet illeti, csupán rövid ideig álltak egymáshoz
közel, amikor még nagyon fiatalok voltak. Albert volt a szüleik kedvence, és mindenhová velük tartott,
míg Vincentet sosem vitték magukkal. Vincent volt az, aki mindig elsimította az öccse ügyeit, mert úgy
érezte, testvéri kötelessége. De azért vedd figyelembe, hogy mindezt közvetlenül Vincenttől tudom, aki
egy megrögzött hazudozó.
Apja figyelmen kívül hagyta lánya keserű megjegyzését.
- Hát akkor valószínűleg sok dolog megvilágosodik majd előtted a levelek olvastán - szólt.
 A lány továbbra is kérdőn nézett apjára, várta, hogy további magyarázatokkal szolgáljon. A férfi
azonban nem szólt egy szót sem, csak a lány kezében lévő levelek felé intett. Larissa ezután mindkettőt
elolvasta. Albert Everett leveleit, amelyeket Vincentnek írt. Aztán újból és újból el kellett olvasni az első
levelet, hogy megértse, majd végül így szólt:
- Az első iromány meglehetősen hitvány képet fest rólad, nemde?
- Igen, úgy hangzik, mint egy gyermek panasza. És Albert el is ismeri a második levelében, hogy még
nem nőtt fel, legalábbis addig nem jutott el, hogy felelősséget vállaljon saját cselekedeteiért.
- Gondolod, hogy Vincent nem sejtett semmit ezzel kapcsolatban? - kérdezte a lány.
- Ha valóban úgy van, ahogy mondod, vagyis igazából nem volt szoros kapcsolata a testvérével...
- Te véded őt? - kérdezte a lány hitetlenkedve.
- Nem, csak megpróbálom ezt a kellemetlen helyzetet az ő szemszögéből nézni. Bevallom, ha az én
családomban adódott volna hasonló szituáció, akkor minden valószínűség szerint ugyanazt tettem volna,
amit ő, azzal az emberrel, aki tönkretette és öngyilkosságba hajszolta az egyik családtagomat. Sőt még
durvább is lettem volna, talán párbajra hívom.
- De a bosszú értelmetlen, hisz te magad mondtad mindig! És bennünket is erre neveltél.
- Igen. De ha valakit a halálba kergettek, és a felelős minden következmény nélkül megússza a tettét,
akkor fontos, hogy igazságot szolgáltassunk.
- Te valóban véded őt! - mondta a lány. Az apja kuncogni kezdett, és így folytatta:
- Nem, nem védem őt. Nem ismerjük a körülményeket teljes mértékben, és soha nem is fogjuk
megismerni. De még maga Albert is elismeri, hogy idejének túlnyomó részében erősen ivott, és nem
emlékezett rá, hogyan süllyedt olyan mélyre. Lord Everett a végső következtetés levonásában bűnös, de az
említett tények ismeretében nehéz lett volna másképp cselekedni.
- Nem, ha veszi a fáradságot, és megpróbál téged egy kissé jobban megismerni - bizonygatta Larissa. -
Hiszen te sosem tennél olyasmit, ami kifogásolható lenne.
Erre apja ismét kuncogni kezdett.
- Nem lenne szabad így méltatlankodnod emiatt, Rissa! Már vége az egésznek, túl vagyunk rajta. Sok
minden visszatért a régi kerékvágásba. Az ügy egyetlen áldozata te vagy, de a te sebeid orvoslására is van
mód.
- Úgy, hogy feleségül megyek hozzá? - horkant fel a lány.
- Ebben a kérdésben csakis te tudsz dönteni - válaszolt az apja, és elindult az ajtó felé. - Az első levelet
elolvastam, aztán újra és újra elolvastam, majd próbaként feltettem magamnak a kérdést, hogy: „Mi lett
volna, ha...?" Azt javaslom, te is próbáld ki ezt! Olvasd el megint az első levelet, és képzeld azt, hogy
mindez Thomasszal történik, persze természetesen felnőttkorában. Képzeld azt, hogy ő ír egy ilyen levelet
neked. Aztán kérdezd meg magadtól, hogy te mit tennél abban a helyzetben.
 HUSZONHETEDIK FEJEZET

Vincent nem volt egészen biztos benne, hogyan történt az egész, de Jonathan Hale- re úgy tekintett
mostanában, mint a legjobb barátjára. Különös módon Jon nem tévedett sokat kettejük kapcsolatát
illetően, ugyanis Vincent valóban nagyon szívesen fogadta a társaságát. Eleinte úgy sejtette, hogy Jon
látogatásai hasznosak, mert kissé elterelik a figyelmét. Később azonban kiderült, hogy a férfi rendkívül
fesztelen viselkedése barátaival szemben nagyon is szórakoztató, így aztán Vincent tényleg élvezte a
társaságát. Nem tellett sok időbe, hogy rájöjjön, Jon látogatásai és mulatságos csevegése jó hatással
vannak rá. Nélküle reggeltől estig szünet nélkül fájdalmas rosszkedve töltené be a gondolatait.
A kudarc eddig ismeretlen volt számára. Erőfeszítéseit túlnyomórészt siker koronázta - kivéve abban az
egy dologban, ami számára a legfontosabb volt. Hogy lehetett annyira öntelt, hogy azt képzelte, Larissa
még egy esélyt ad számára, ha beszélni tud vele? Noha a lány még mindig törődött vele, ezt kiolvasta a
szeméből, az nem volt elég. Tehet valamit, ami megváltoztatná a döntését? Elmondott neki mindent,
minden hazugságát és apró kis cselszövését feltárta előtte, de ez sem segített az újrakezdésben.
Abban reménykedett, hogy talán túlságosan korán próbálkozott, és több idő kell ahhoz, hogy
hazugságainak fájó emlékei kissé tompuljanak. De ha a lány nem talál megbocsátást a szívében, vagy nem
próbálja legalább megérteni, hogy valójában miért is tette mindezt, akkor még a hosszú idő sem segíthet.
De legalább Jonathan nem járt rosszul Vincent Portsmouthban tett látogatásával. Jonathan hihetetlenül
magas árat ígért a Nimfáért, az Ascotok azonban nem használták ki a lehetőséget. George csupán annyit
kért a festményért, amennyit méltányosnak tartott érte, és ez kevesebb volt, mint Vincent jutaléka. Ascot
valóban olyan jó és tiszteletre méltó ember volt, mint ahogy azt Larissa mondta, és ettől Vincent csak még
hitványabbnak érezte magát.
Miként boldoguljon az ember, ha nem hajlandó elvágni a múlt szálait?
Vincent egy szálat biztosan nem akart elvágni, nem akart megszabadulni a karácsonyfától a szalonban.
Elhatározta, hogy semmi szín alatt nem nyúl hozzá. Elszáradhat, még azt sem bánja, ha csak a csupasz
ágak maradnak rajta, de ott fog állni, míg Larissa el nem jön a karácsonyi díszeiért.
Jonathannak igaza volt, Larissának valóban sokat jelentettek ezek a díszek. Vincent arra számított, hogy
épp ezért a lány nem fog akárkit elküldeni érte, hanem saját maga jön majd el. És ha nem egy dobozba
gyűjtve kapja kézhez, eltart majd egy darabig, míg leszedegeti a fáról.
Ez volt Vincent utolsó reménysége. Egy kis idő, amit kettesben tölthetnek. Akkor talán eszébe jut a
lánynak, milyen jól szórakoztak annak idején, amikor együtt díszítették a fát. Vincent számított rá, és
számított arra is, hogy a házról eszébe jutnak majd Larissának más emlékek is. Az, hogy milyen
csodálatos lenne együtt az életük, ha adna egy újabb esélyt a számára.
Ezért nagyon elővigyázatos volt, és csak akkor hagyta el a házat, ha nagyon szükségessé vált. Attól
tartott, hogy a lány talán épp akkor jön, amikor ő nem tartózkodik otthon. Világos utasítást adott a
személyzetnek, hogy ha mégis a távollétében érkezne, ne kísérjék be a szalonba, mert akkor kénytelen lesz
visszajönni.
Ezután Vincent csak várakozott...
És Larissa eljött egy késő reggelen, amikor Vincent általában még otthon volt. Úgy tűnt, nem is próbálta
őt elkerülni. Csendesen ülve várakozott az előcsarnokban, ahová érkezésekor bevezették, és kissé
idegesnek tűnt. Szépsége elvakította Vincentet, de azért feltűnt neki, hogy a lány szorosan összefonja
maga előtt a kezét, és idegességében alsó ajkát harapdálja. Ezt rögtön abbahagyta, amint Vincent
megjelent. Valószínűleg nem is azért, mert már menni akart, hanem inkább idegességében, de szinte
azonnal kibökte:
- A karácsonyi díszeinkért jöttem - mondta. - Nem tudtam előbb jönni.
- Megértem, hogy nem akartál látni - válaszolta a férfi.
- Nem, nem erről van szó. Csupán azt szerettem volna, hogy egyszer az életben legyen egy rendes
karácsonyfád. Mi meghagytuk az Applebee család fáját, de tudtam, hogy te nem tennéd. Ha
lecsupaszítanánk a fenyőt, te úgy hagynád.
- Miért?
- Tessék?
- Miért fontos ez neked? - kérdezte a férfi.

- Azért, mert ez volt életed első karácsonyfája - felelte a lány.

 - Es akkor? Eddig kibírtam nélküle, és kibírtam volna életem hátralévő részében is.
- Éppen ezért. Ez az, ami elszomorít engem, hogy téged egy cseppet sem érdekel - mondta a lány.
A férfi erre szelíden elmosolyodott, és így szólt:
- Rissa. A karácsonyfa semmit sem jelent, ha nincs kivel megosztanod. Épp te mondtad ezt nekem.
Csupán a karácsonyt szimbolizálja, amikor a szeretet ünnepén osztozunk. Most gyere velem, kérlek, és
még egyszer utoljára oszd meg velem ezt - kérte a lányt, és elindult a szalon felé. Tudta, hogy a lány
követi.
Vincent nagyon büszke volt Larissa karácsonyfájára, és mohón leste a lány bámuló tekintetét, amikor
beléptek a szobába. Remélte, hogy talán egy mosolyt lát majd megjelenni, de arca csak meglepődést
tükrözött.
- Kicserélted a régit, és egy új fát állítottál a helyébe - mondta a lány. - De miért?
- Ez ugyanaz a fa - bizonygatta Vincent. - Én magam ápolgattam, és naponta kétszer locsolgattam.
Úgy látszik, a fa elhatározta, hogy még kitart egy darabig.
A férfi viccelődött, de a lány túlságosan romantikus volt ahhoz, hogy ellenkezzen. Majd a rég várt
mosollyal az arcán ezt mondta:
- És úgy tűnik, meg is tette, méghozzá csodálatosan kitartott. Nem hiszem, hogy valaha is
lecsupaszítottam ilyen egészséges fát. Biztos vagy benne, hogy ez nem egy másik?
- Hát nem ígértem meg, hogy soha többé nem fogok neked hazudni? - kérdezett vissza a férfi.
A lány elpirult. Ismét közéjük állt minden, amit a férfi tett, és minden, amit megbánt. Milyen bolond
volt, hogy ilyen hamar megemlítette a témát! Pedig úgy tervezte, hogy először megnyugtatja a lányt, és
eszébe juttatja majd mindazt az örömöt, amit együtt éltek át annak idején a szobájában.
- Kézenfekvőek a kételyeid, Rissa, és érthetőek. De nem veszed észre, hogy minden, amit tettem, csak
azért volt, hogy itt tarthassalak? - mondta a férfi. - Annyira kívántalak téged, hogy mindent elkövettem,
ami módomban állt, csak hogy te is szeress engem. Nagyon sajnálom, hogy kijátszottam az apádat. Hibát
követtem el, de nem vagyok tökéletes, sőt nagyon messze állok attól. Azért viszont nem fogok bocsánatot
kérni, mert annyira kívántalak, hogy szerelmeskedtem veled, vagy bármiért, amit azért követtem el, hogy
megszerezzelek magamnak - még ha csak egy kis időre is. Ha mindezért bocsánatot kérnék tőled, az lenne
a hazugság.
Noha a lány arca észrevehetően kissé ragyogóbbá vált, nem válaszolt. Sőt kissé távolabb lépett, hogy a
nélkül nézegethesse a karácsonyfát, hogy rá kellene pillantania a férfira. Arca nem tükrözte az érzelmeit,
így aztán Vincent-nek fogalma sem volt, miként hatott rá a vallomása. Ezért aztán folytatta:
- Sohasem akartam megnősülni, sohasem voltam szerelmes senkibe. A szerelem olyasfajta érzés volt,
amelyről azt hittem, nem hat rám. Te azonban bebizonyítottad nekem az ellenkezőjét, de azt kívánom,
bárcsak karácsony előtt jöttem volna rá erre. Ha korábban felismertem volna magamban ezt az érzést,
eljegyeztelek volna, mielőtt az apád visszatér. Sőt még arra is képes lettem volna, hogy titokban vegyelek
feleségül, annak érdekében, hogy már házasok legyünk, mielőtt ő hazatér - mondta Vincent.
Egy kis szünetet tartott, és reménykedve várt. Larissa azonban továbbra is töprengve nézte a fát. Nem
volt mit tenni, ez volt az utolsó reménysége, de a lány hallgatásával ez is szertefoszlott. A hallgatása maga
a válasz. Volt elég ideje rá, hogy megszilárdítsa az elhatározását.
Ekkor Vincent mögé lépett, és ujjai a lány válla felé indultak. Szerette volna megérinteni, de félúton
erőtlenül lehanyatlott a keze. Félt, hogy érintésével elriaszthatja őt.
- Rissa, mondj valamit, kérlek!
- Elolvastam az öcséd leveleit. - És?
- És valószínűleg ugyanazt tettem volna, amit te - felelte a lány.
A férfi elhallgatott, és visszafojtotta a lélegzetét.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy megbocsátasz nekem? - kérdezte végül.
- Azt akarom mondani, hogy szeretlek, és ez ellen az érzés ellen nem tudok mit tenni.
Vincent erre odaperdült a lányhoz, szorosan átölelte, és hevesen megcsókolta. Még csak esélyt sem
adott ne-

ki, hogy esetleg visszavonja vagy helyesbítse, amit mondott. A lány szinte azonnal megadta magát neki,
válaszolva a férfi érzéseire. Vincent úgy érezte, mintha hatalmas kő esett volna le a szívéről, és akkora
boldogság töltötte el, hogy szinte szétfeszítette. Larissa újra az övé! De többé nem fogja elveszíteni.
- Azzal a szándékkal jöttél ide, hogy megbocsátasz nekem? - kérdezte Vincent.
- Igen, úgy gondoltam, hogy lehetséges - felelte Larissa széles mosollyal az arcán, amely, úgy tűnt,
Vincentre is átragadt.
Szorosan megölelte a lányt, és azt mondta:
- Szökj meg velem!
- Nem, ez alkalommal illő módon csináljuk. Beszélned kell az apámmal!
A férfi erre felsóhajtott.
 - Ő világosan kimutatta irántam való érzéseit. Nem kedvel engem.
- Meg fogod látni, hogy valószínűleg megváltozott a véleménye - mondta neki a lány. - Tudja, hogy
szeretlek, és éppen ő volt az, aki megvilágította előttem, hogy túlságosan keményen bántam veled. De
abban az esetben, ha tévednék, megszökhetünk.
- Te valóban komolyan gondolod, amit mondtál? - kérdezte a férfi ámulva.
A lány lágyan kezei közé fogta a férfi arcát, és így szólt:
- Hagytam, hogy a fájdalmam felülkerekedjen a szívemen, miközben valahol mélyen nagyon is
tudtam, hogy te még mindig ugyanaz a férfi vagy számomra, akibe beleszerettem. Bocsáss meg, hogy oly
sokáig tartott, míg a szívem újra átvette az irányítást!
- Csitt, most már nem számít. Semmi más nem számít, csak az, hogy újból együtt vagyunk. Azonnal
beszélek az apáddal.
- De először segítesz nekem leszedni a fát! - mondta a lány.

A férfi kuncogva felelte:

- Tudtam, hogy ez a fa fog újból összehozni bennünket.
- Nagy kár, hogy le kell szedni, hisz még olyan szép zöld!
- Akkor ne tedd! - javasolta Vincent. - Vagy talán ez is a szertartás egy része?
- Nos, a szokások szerint úgy illik, hogy hagynunk kell a karácsonyt elmúlni és pihenni, egészen a
jövő évig.
- És ki mondja, hogy hagyni kell? Én inkább a te gondolataidat kedvelem, amelyek az ünnepek alatti
osztozásról szólnak.
Erre a lány elmosolyodott, a férfi keze után nyúlt, és a tenyerébe fogta.
- Ahhoz nem lesz szükségünk fára. Vincent a szájához emelte a lány kezét.
- Én is úgy sejtem - jelentette ki.
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

- Ó... ó, te jó ég! - mondta Larissa, de ez nem fejezte ki, mennyire meglepődött, amikor Vincent ágyánál
a falon meglátta a hatalmas festményt.
Aznap reggel házasodtak össze, de csupán egy szűk körű összejövetelt tartottak a ceremónia után,
amelyen csupán a családtagok és néhány barát vett részt. Jonathan Hale olyan nagyszabású partit akart
rendezni, amilyet még nem látott London, de Vincent hajthatatlan maradt, és visszautasította. Azzal érvelt,
mi történt legutóbb, amikor elvitte Larissát a színházba, és meglátták őt. Közölte a barátjával, hogy még
friss házasok, és szeretné egy ideig kizárólag saját magának megtartani a feleségét.
Larissa a színházat élvezte ugyan, de abban már nem volt biztos, hogy a londoni tömeget is kedvelné- e,
így hát örült, hogy férje visszautasította az ajánlatot.
Larissa apja örömmel üdvözölte és tárt karokkal fogadta a családba Vincentet, mint ahogy azt a lány
megjósolta. Öccse azonban kevésbé tűnt boldognak. Mivel tanúja volt nővére szenvedéseinek, amikor a
báróba beleszeretett, és Vincentet okolta testvérének sok elhullajtott könnyéért, most várakozó álláspontra
helyezkedett. Úgy vélte, Vincentnek előbb bizonyítania kell, hogy valóban boldoggá tudja tenni Larissát.
A lány azonban biztos volt benne, hogy öccsénél ez az állapot nem tart sokáig, hiszen már most
boldogabb volt, mint amit valaha is remélt.
- Ó, te jó... - mondta ismét, mire Vincent kuncogva a háta mögé lépett.
A lány a festményre meredt, amely egy kivételesen gyönyörű, fiatal hajadont ábrázolt meztelenül, egy
erdős tájon, miközben négy szatír ugrándozott körülötte. Talán még ez volt a legerkölcsösebb
megfogalmazása a képen látható jelenetnek, bár valójában sokkal szörnyűségesebb volt. Bárki, akinek volt
egy kis képzelőereje, azt láthatott a képen, amit akart.
- Ez a nászajándékunk Jonathantól - magyarázta Vincent, miközben kezét felesége vállára tette.
- De nem kell megtartanunk, ugye? A férfi elnevette magát.
- Csakugyan nem, mert valójában csak kölcsön kaptuk. Jonathan ugyanis visszavárja, bár ha jól
sejtem, örül, hogy egy rövid időre megszabadulhatott tőle. Barátunk ugyanis kissé meghökkent a festmény
láttán, amely hírhedt hatását nála is megtette.
Vincent ezután elmesélte a Nimfa rövid történetét, majd a következő szavakkal fejezte be:
- Aznap, amikor Jonathan elhozta apádtól a festményt, négy szeretőjét látogatta meg, és el tudom
képzelni, hogy ez meglehetősen kimerítő lehetett számára.
Erre a lány megfordult, és tágra nyílt szemekkel kérdezte:
- Ilyen sok nő... barátja van?
A férfi kezével lágyan simogatni kezdte felesége nyakát.
- Ennél sokkal több, de aznap csupán ennyit tudott levenni a lábáról.
Larissa hirtelen dühösen kifakadt.
- És én még azt hittem, hogy feleségül akart venni engem, legalábbis ezt a benyomást keltette.
- Ó, igen - vigyorgott Vincent. - Valóban feleségül akart venni téged.
- Miközben olyan sok nővel tart fenn kapcsolatot? - horkant fel Larissa dühösen.
- Amit a házassággal együtt ajánlott volna fel, az a rengeteg pénz. Olyan sok, amennyit el sem tudnál
képzelni. Hűséget azonban nem. Szemtől szembe megmagyarázta volna neked, hogy számára az élet
fűszerét a változatosság jelenti, és teljes mértékben tőled függött volna, hogy elfogadod-e az efféle
házasságot.
- És ő valóban úgy gondolta, hogy én képes lennék rá...?
Vincent mosolygott, és ujjaival lágy köröket rajzolt a lány arcára és fülcimpájára.
- Csak remélte. Te egy újabb célt jelentettél számára, de aztán kezdte észrevenni, hogy téged
valójában ki érdekel, így aztán minden harag nélkül felhagyott a további kísérletekkel. Valójában most,
hogy a legjobb barátjának tekint, meglehetősen örül a ténynek, hogy helyette én vettelek feleségül.
- No de gondolod, hogy egy barát adhat ilyesmit ajándékba? - kérdezte Larissa a festmény felé intve.
- Drágám, ez csupán egy ízléstelen tréfa, semmi köze a szerelemhez. Az egész a szexről szól, de
Jonathan nem akart téged megbántani vele. Rám pedig egészen más hatással van a kép, mint rá.
- Igen? - kérdezett vissza Larissa.
- Tudod, néhány embert az ösztökél, amit lát, tehát esetünkben ez a festmény. Mások számára a
látvány semmit sem jelent, mert csupán az ösztönzi őket, amit közvetlenül éreznek. És megint másokat az
érzéseik befolyásolnak, tehát a szív játszik jelentős szerepet kapcsolataikban.
 - Te a harmadik kategóriába tartozol? - kérdezte Larissa.
- Nem vagyok biztos benne, hogy melyik kategóriába soroltam volna magam, mielőtt veled
találkoztam, de abban biztos vagyok, hogy most melyikbe tartozom. A szerelem mindent megváltoztatott
bennem. Engem egyedül te izgatsz.
Larissa nem volt érzéketlen férje ujjainak cirógatására, de a szavai talán még annál is jobban
felvillanyozták.
- Azt hiszem, ma éjjel mind a három kategóriát kipróbáljuk - mondta elfúló hangon. - Bár én inkább az
utóbbi kettőt javasolnám.
- Akkor gyorsan megszabadulok az elsőtől - ajánlotta Vincent.
Odament a festményhez, és a fal felé fordította, de egyikük sem számolt vele, hogy a kép túloldalán
ugyanazt a jelenetet látják, csak hátulról.
Erre mindketten elnevették magukat.
- Hát ez valóban nagyon vicces - mondta Larissa megadóan. - Még maga a festmény alkotója is úgy
gondolta, hogy talán nem mindenki fogja értékelni a munkáját, de végül elszántan úgy döntött, nem rejti el
a látványt.
Vincent vigyorogva felkapott egy lepedőt az ágyról, és letakarta vele a festményt.
- Én viszont elszántan úgy döntöttem, hogy a nászéjszakád mindenféle értelemben tökéletes lesz -
mondta.
Larissa elé lépett, és tenyerébe fogta az arcát. Az aranyfényű ragyogás megint ott volt a szemében, de az
arckifejezése nagyon komoly volt abban a pillanatban.
- Annyira szeretlek, hogy nem tudom ezt szavakkal kifejezni, Rissa - mondta. - Fényt hoztál oda, ahol
addig a sötétség uralkodott. Léteztem csupán, de nem éltem. Érted, hogy mire gondolok? Betöltötted az
ürességet az életemben, amiről nem is tudtam, hogy van.
- Kérlek, ne akard, hogy sírjak! - mondta Larissa, és türkizkék szemébe könnyek gyűltek.
A férfi gyengéden elmosolyodott, s mielőtt szorosan magához ölelte volna, azt mondta:
- Nem bánom az együtt érző könnyeidet, mert azt mutatják, mennyire szeretsz engem.
- Én inkább másképp mutatnám meg neked - felelte Larissa.
- Akkor tedd azt! Mutasd meg nekem olyan sokféleképpen, ahogy csak tudod, de nekem akkor sem
lesz elég. Annyira boldog vagyok, hogy a feleségem lettél,
Rissa! És megígérem neked, hogy boldoggá teszlek életem hátralévő részének minden napján.
A lány kitörölte könnyeit a szeméből, és ragyogó mosollyal tekintett a férfira, miközben azt mondta:
- Máris megkezdted.