26.

A személyiség szakaszelméleteinek összehasonlító elemzése

Carver, Ch.S.  și Scheier, Ml. F. (2002). Személyiségpszichológia. Budapest, Osiris

Kiadó, 213-221; 279-300

Freud pszichoszexuális fejlődéselmélete

Freud szerint a korai tapasztalatok kritikusnak bizonyulnak a személyiség fejlődése

szempontjából, ezen belül legfőképpen az első öt év. A személyiségfejlődés szerinte több
életkori szakaszon keresztül megy végbe, melyek egymásra épülnek. Minden egyes szakaszban a
gyermeknek valamilyen konfliktussal kell szembenéznie, azt a konfliktust pedig meg kell oldania
annak érdekéeben, hogy továbbléphessen a következő szakaszba. Minden egyes szakasz egy-egy
testtájékról kapta a nevét, melyen keresztül feltehetőleg a szexuális energia/libidó levezetődik.
Ha a konfliktus nem oldódik meg, fixáció jön létre, vagyis a személyiségfejlődés részben
megragad az adott szakaszban, és jelentős mértékű libidót foglal le e megoldatlan konfliktus
kezelése.

1. Orális szakasz

A születéstől a 18. hónapig tart. A libidonális kielégülés a szájon és az ajkakon keresztül

valósul meg, mivel a csecsemő elsősorban e testrészen keresztül kommunikál a világgal. Az itt
felmerülő konfliktus az elválasztás jelképes és szó szerinti értelemben. Az orális szakaszt Frued
két részre bontotta. Az első az orális bekebelezés fázisa (kb. 6 hónapos korig), melynek során
teljes mértékben függőek és védtelenek vagyunk, és tevékenységünk abban merül ki, hogy
mindent magunkhoz veszünk (táplálékot és mást is). Ebben a fázisban olyan személyiségvonások
alakulnak ki, mint a függőség, bizalom kontra bizalmatlanság, pesszimizmus kontra optimizmus.
A második fázis az orál-szadisztikus fázis, mely a fogak növekedésével kezdődik, és melyben a
szexuális élvezet a harapásból és rágásból származik, valamint a fájdalom idézéséből a szoptatás
során. Ilyenkor alakul ki a verbális agresszióra („odaharapásra”) való hajlam.
 Az orális személyiség a szájon keresztül viszonyul a világhoz. Az átlagos szemlynél
jobban érdekli az evés és az ivás, hajlamos a dohányzásra, körömrágásra, alkoholfogyasztásra,
agresszióját verbálisan vezeti le.

2. Anális szakasz

18 hónapos korban kezdődik, és a 3. életévig tart. A szexuális kielégülés az ánuszhoz

kötődik, és a székletürítéskor valósul meg. Ilyenkor nevelik a gyermeket szobatistaságra, és ez az
első esemény, mely határt szab testi vágyainak korlátlan kielégítésére, mivel nem ott és nem
akkor történik meg az ürítés, amikor ő akarja. A szobatisztaságra való nevelést a szülők két
módon valósíthatják meg: dícséret vagy büntetés által. A dícséret alapú nevelés számít a
megfelelőnek, és a későbbi a produktivitás és kreativitás alapköve. Büntetés esetén anális
kiürítő személyiségvonások alakulhatnak ki, de csak akkor, ha a gyermek a büntetésnek ellenáll
és akkor ürít, amikor a szülők nem számítanak rá. Később rendetlenséghez, kegyetlenséghez,
ellenségesslghez és pusztításhoz vezethet. Ha viszont ellenállás helyett a gyermek
visszatartáshoz folyamodik – mivel fél a büntetéstől –, anális visszatartó személyiségvonások
alakulnak ki, amely a fösvénység, konokság és a túlzott rendszeretet triádjban mutatkozik meg.

3. Fallikus szakasz

3. évtől az 5.-ig tart. A libidinális izgalom már a genitáliákra húzódik, és Freud szerint a
gyermekek többsége ilyenkor már elkezd maszturbálni (WTF...). Azonban idővel ez a szexuális
izgalom az ellenkező nemű szülőre tolódik, az azonos nemű iránt pedig ellenségesség alakul ki a
konkurencia érzése miatt. A fiúknál ezt Ödipusz- a lányoknál pedig Elektra-komplexusnak
nevezik.

Az Ödipusz-komplexus esetében a fiúk rettegni kezdenek apjuk megtorlásától az anyjuk

iránt érzett szexuális vonzalom miatt. E félelem kasztrációs szorongáshoz vezet, vagyis attól
való félelem, hogy az apa kasztrálni fogja a fiút. Ez azonban a konfliktus megoldásához vezet,
mivel a szorongás arra kényszeríti őket, hogy elfojtsák anyjuk iránti szexuális vágyaikat, és az
azonosuljanak (identifikálódjanak) apjukkal, továbbá ezáltal szimbolikusan anyjukat is
megkapják.
 Az Elektra-komplexus esetében a lányok ellenségessége anyjuk irányába hajlik. Ez
elsősorban azért történik meg, mert haragszanak anyjukra, azért, mert az pénisz nélkül hozta őket
világra (WTF...). Ez magával vonja azt az aberrált gondolatot, hogy a lány az apával való
közösülés során szeretne péniszhez jutni. A konfliktus ugyancsak az anyával való identifikáción
keresztül oldódik meg, mert ily módon szimbolikusan megkaphatja az apát.

A latenciaszakaszban való fixáció férfiaknál túlzott macsószexualitást (kompenzációként,

mivel anyjukkal nem tudtak közösülni) vagy szexuális és szakmai impotenciát okozhat (bűntudat
miatt, mert apjukkal versengtek), nőknél pedig szexuális kapcsolathoz nem vezető túlzott
kacérkodást eredményezhet (mivel apjukkal is ugyanígy viselkedtek, de nem folyamodhattak
közösüléshez).

4. Latencia szakasz

6. életévtől a kamaszkorig tart. Ebben a periódusban a szexuális és agresszív késztetések

kevésbé aktívak. Ezt egyrészt a testi változások, másrészt pedig az ego és szuperego megjelenése
okozza. A konfliktushiány miatt a libidó erőforrásai a személyes, intellektuális és szociális
fejlődésre összpontosulnak. A puberténskor beköszöntével viszont az agresszív és szexuális
indulatok újra felébrednek, azonban sokkal erőteljesebb formában, mint eddig. Mivel ezeket a
szexuális vágyakat még nem tudják levezetni nemi aktuson keresztül, maszturbációhoz
folyamodnak.

6. Genitális szakasz

A pszichoszexuális fejlődés utolsó szakasza, mely késői kamaszkorban kezdődik. Ha az

előző szakaszok konfliktusai megfelelően megoldódtak, a személy libidója a genitáliák köré
szerveződik. A szexuális kielégülés viszont már kevésbé nárcisztikus, ugyanis ekkor már nem
csak a saját, hanem a partner kielégülése is fontos, ezáltal pedig kialakul az altruisztikus szeretet
képessége is. A szexuális és agresszív vágyakat már képesek vagyunk szociálisan elfogadott
módon levezetni, szublimálni.
Erikson pszichoszociális elmélete

Erikson osztja Freudnak azt a felfogását, miszerint a személyiség fejlődési szakaszokon

keresztül teljesedik ki. Azonban, míg Freud a szexualitásra fektette a hangsúlyt, addig Erikson
pszichoszociális perspektívából közelítette meg a kérdést, avagy szerinte az én interakciója a
szociális környezetével határozza meg a személyiség alakulását. Továbbá Freud a fejlődést
csupán a gyermekkori élményeknek tulajdonította, míg Erikson szerint az egyén egész életén át
változik. Ezt a megközelítést Erikson vetette fel legelőször a pszichológián belül (Szakács &
Kulcsár, 2001).

A pszichoszociális fejlődéselmélet fő fogalma az énidentitás, mely a szociális

környezettel való interakciók során kialakuló sajátos, tudatos énélmény. Az énidentitás minden
krizíshelyzet után változást szenved, vagy jó, vagy rossz irányba. A pszichoszociális krízis vagy
konfliktus minden egyes szakasz központi eleme, mivel a krízísen való tullépés vagy megakadás
határozza meg a személy fejlődését. A krízishelyzetek minimum egy évig tartanak, de egyes
esetekben elérhetik a 30 évet is. Erikson szerint a konfliktusok egész életen át tartanak, még
akkor is ha az adott időszakban sikerrel átlépjük őket; életünk során újra és újra felszínre
törhetnek (Carver & Scheier, 2006).

Erikson a személyiségfejlődést 8 szakaszban írta le, melyek közül az első négy

párhuzamban van a pszichoszexuális elmélettel. A szakasz minden egyes konfliktusát a polaritás
jellemzi: ezek egy-egy ellentétes pszichológiai minőséget jelentenek, vagyis egyik a pozitív,
másik a negatív oldalon helyezkedik el. A szakaszokon való túljutás e két pszichológiai minőség
közti egyensúly kialakítása révén valósul meg. Ez nagyon fontos mozzanat, mivel Erikson szerint
e téren való egyoldalúság mindenképpen hátrányt jelent, abban az esetben is, ha pozitív
egyoldalúságról van szó. A személynek valamilyen mértékben meg kell tapasztalnia mindkét
végletet, azonban a végkimenetel abban az esetben számít ideálisnak, ha az inkább a pozitív felé
irányul – például nem jó teljes mértékben bizalmat vagy bizalmatlanságot érezni a világgal
szemben, de jobb ha több bizalmat érzünk, mivel ezáltal egy poztív hozzáállást fenn tudunk
tartani. Erikson ezt a pozitív orientációt énerőnek nevezte, melyre az egyén minden egyes
szakaszon való sikeres túljutás után tesz szert. Ha egyszer egy énerőt elsajátítottunk, az egész
életen át személyiségünk része marad. Erikson ótzkodott az életkori normák meghatározásától,
mivel a szakaszok elsajátításának kora egyénenként változik, tehát a jelzett életkori határok
csupán durva becslések (Cervone & Pervin, 2010; Carver & Scheier, 2006).

1. Csecsemőkor

A csecsemőkorban (0-2 év) az alapvető bizalom és az alapvető bizalmatlanság

szakaszát éljük át. A nyerhető énerő itt a remény. Mivel a csecsmő teljes mértékben
kiszolgátatottnak tekinthető, szükségleteinek kielégítését másoktól várja el. Ha ez kellőképpen
megvalósul, akkor a csecsemő a biztonság és a bizalom érzését éli meg, mely a megfelelő
étkezésben, alvásban, jól működő anyagcserében reflektálódik, illetve abban, hogy ha egy rövid
ideig a csecsemőt magára hagyják, az nem él át distresszt, feszültséget, mivel tudja, hogy a
gondozók visszatérnek. Ellenkező esetben a csecsemőt nyugtalan alvás, szeszélyes étvágy,
gasztrointesztinális problémák, és magára hagyás esetén fokozott feszültségérzés fogja
jellemezni. A bizalomérzés nagyban függ a gondozó és a környezet bánásmódjától: a figyelem,
szeretetteljes hozzáállás fokozzák a bizalmat, míg a következetlen bánásmód, az érzelmi
eltávolodás és az elutasítás bizalmatlanságot idéz elő. A remény énerejének jelenléte abban
tükröződik, hogy a személy felnőttkorában hisz vágyai teljesülésének lehetőségében, és
optimisztikusan tekint a jövőbe (Carver & Scheier, 2006; Szakács & Kulcsár, 2001).

2. Kisgyermekkor

A kisgyermekkorban (2-4 év) a konfliktus az autonómia kontra a szégyen illetve a

kétely közt megy végbe. Az elsajátítható énerő az akarat. Ilyenkor a gyermek a saját
cselekedetei feletti ellenőrzést gyakorolja. Erikson – a Freud-i elméletből inspirálódva - szerint
ezt nagy mértékben befolyásolja a vizelés és a székletkiürítés feletti uralom, mivel ez esélyt ad az
autonómia (önuralom, függetlenség) érzésének elsajátítására. Továbbá ha a szociális közeg
bátorítja a gyermek explorációs kezdeményezéseit, és nem gúnyolják ki, bírálják állandóan, vagy
nem akadályozzák meg cselekedeteit, a gyermek autonómiaérzése fokozódni fog. Ellenkező
esetben szégyenérzés, kételkedés fog fellépni. Az akarat énerejét elsajátító felnőttet eltökéltség,
magabiztosság, függetlenség jellemzi (Cervone & Pervin, 2010).
3. Óvodáskor

Az óvodáskori (4-6 év) szakasz konfliktusa a kezdeményezés és a bűntudat érzése közt

megy végbe. Az itt elsajátítható énerő a szándék. Az előző szakasz akarat énerejének elérése
esetén a gyermekben felébred az uralom iránti vágy, létrejön benne a környezet manipulálására
való ígény. A kezdeményező gyermek minden lehetőséget megragad, hogy befolyását
érvényesítse a körülötte lévő világra. Kíváncsiság jellemzi, és az exploráció vágya. Ebben az
időszakban hajlamos rákérdezni mindenre amit a környezetében tapasztal. Ha ezt a kíváncsiságot
és kezdeményezést büntetik vagy helytelenítik, bűtudat érzése lép fel. A szándék elsajátítása
később céltudatosságot, álmaink elérésére irányuló bátorságot eredményez, bűntudat és
félelemérzet nélkül (Carver & Scheier, 2006).

3. Iskoláskor

Az iskoláskorban (6-12 év) a teljesítmény a kissebbrendűségi érzéssel áll szemben.

Az elsajátítható énerő a kompetencia. Ez az első olyan időszak, amelyben a gyermekre
komolyabb elvárások szegődnek, legfőképpen az intellektúális teljesítmény terén. A társadalmi
normákat, a szociális szerepeket ilyenkor értik meg és sajátítják el. Ha a gyermek viselkedése
nem felel meg ezeknek a kritériumoknak, a kiközösítés miatt kissebbrendűségérzés léphet fel. Az
énerő akkor sajátítható el, ha a gyermek teljesítménye megfelelő és a környezeti visszajelzések
pozitívak. A teljesítményorientált gyerekek jobb jegyeket kapnak az iskolában, felnőttkorban
pedig kompetenciaérzés jellemzi őket: úgy érzik, képesek olyasmit tenni, amit mások értékelnek,
amire mások felnéznek (Carver & Scheier, 2006).

4. Serdülőkor
 A serdülőkort (12-19 év) az identitás és a szerepkonfúzió közti konfliktus jellemzi. Az
elsajátítható énerő a hűség. A serdülőkorban merül fel először az a kérdés, hogy kik is vagyunk
valójában? Elkezdünk gondolkodni céljainkról, hogy mit szeretnénk kezdeni életünkkel, és
folyamatosan aggodalmaskodunk a környezeti visszajelzések miatt. Az identitás az integrált
énérzést jelenti. Szerepkonfúzió esetén az énkép zavaros, nem tudjuk pontosan, hogy kik
vagyunk és mit akarunk. Erikson szerint az identitás a személyes és a társas énfogalmaknak az
integrációja. Ennek révén belső összhang érzése keletkezik. Az identitás minősége jól tükröződik
a hivatásban: a szerepkonfúzióban szenvedő ember nem tudja eldönteni, hogy milyen
foglalkozást vállaljon (emiatt gyakran szélsőséges csoportokkal, alakokkal azonosulnak), az erős
énérzéssel rendelkező azonban céltudatos, tudja, hogy mit akar elérni életében, és meg is küzd
érte. A hűség énereje itt pontosabban az én iránti őszinteséget jelenti (Carver & Scheier, 2006).

5. Fiatal felnőttkor

A fiatal felnőttkor (20-30 év) konfliktusa az intimitás és az izoláció közt megy végbe.
Az elsajátítható énerő a szeretet. Az intimitás megvalósulásához Erikson szerint szükségszerű
egy stabil identitás kialakítása. Az intimitás másokkal való meghitt kapcsolat kialakításának
képességét jelenti, mely lehet szexuális vagy nem. Az intimitással rendelkező személyiség nem
fél új kapcsolatokat kialakítani, és megnyílni mások előtt. Az izoláció pont az ellenkezőjét
eredményezi: társadalomtól és meghitt érzelmektől való elzárkózás, illetve szexuális, intim
kapcsolatok létesítésének nehézsége. Nyilván a szeretet énerejének elsajátítása meghitt baráti,
családi és szexuális kapcsolatok jelenlétében nyilvánul meg (Szakács & Kulcsár, 2001).

6. Felnőttkor

A felnőttkor a leghosszabb pszichoszociális szakasz, és általában 30-tól 60-éves korig

tart. A konfliktus az alkotóképesség (generativitás) és a stagnálás közt megy végbe. Az
elsajátítható énerő a gondoskodás. A krízis lényegében azt foglalja magában, hogy képesek
vagyunk-e maradandót, számunkra valami jelentékteljeset alkotni. Ez jelenthet gyermeknevelést,
eszméket, fizikai tárgyakat, a munkánkat vagy akár a következő generáció tanítását; vagyis
mindent, ami pozitívan befolyásolhatja a jövőt. A stagnáló emberek kizárólag saját magukkal
vannak elfoglalva, képtelenek, vagy nem hajlandóak a jövőnek szentelni magukat.
Egocentrikusak és énféltőek, nem képesek beágyazódni a körülöttük lévő világba (Carver &
Scheier, 2006).

7. Időskor

Az időskor (60-on felül) során az integritás és a kétségbeesés közti konfliktus megy

végbe. Az elsajátítható énerő a bölcsesség. Ez az élet zárófejezete, melynek során
visszatekintünk múltunkra és életünk fordulatait, döntéseit, kudarcait értelmezzük. Ha életünk
túlnyomó részével elgégedettek vagyunk, akkor az énintegritás-érzés kialakul, és úgy
vélekedünk, hogy ha újrakezdhetnénk, akkor is ugyanezt az utat járnánk be. Kétségbeesés esetén
úgy érezzük, hogy elvesztegettük fiatalkorunkat, hogy bárcsak mindent másképp tettünk volna.
Sorsunkat negatívan értelmezzük. A bölcsesség énerejének elsajátítása jelentőségtulajdonítással
és jóindulattal jár. Ebben az esetben még aktívak maradunk bizonyos tevékenységek terén, annak
ellenére, hogy tudjuk, nemsoká el kell búcsúznunk a világtól (Carver & Scheier, 2006).

Készítette:
Hajas Norbert Attila (2021)