A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Emma Chase: Royally Screwed, 2016

Fordította
SERES NOÉMI

Copyright © Emma Chase

Hungarian translation © Seres Noémi, 2018
Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Faniszló Ádám

Szerkesztette: Bárdi Erzsébet
Korrektor: Drabon Zoltánné
Tördelés: NovaBook

ISBN: 978-615-5875-12-0

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2018

Felelős kiadó: Nagypál Viktor

Elérhetőségeink:
+36 30 487 3552
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar

Készült 2018-ban az Alföldi Nyomda Zrt.-ben

Felelős vezető György Géza vezérigazgató
 BEVEZETÉS

A LEGELSŐ EMLÉKEM semmiben sem különbözik mások

első emlékeitől. Hároméves voltam, és az első napomat
töltöttem az oviban. Valamiért anyám figyelmen kívül
hagyta azt az aprócska tényt, hogy fiú vagyok és egy
rettenetes overallt adott rám, fodros ujjú felsőt és olyan
bőrcipőt, amit inkább a kislányok hordtak.
Azt terveztem, hogy az első adandó alkalommal
összemaszatolom a ruháimat.
Addigra az, hogy a fényképezőgépbe kellett néznem,
annyira természetes volt, mint hogy az égen madarak
röpködnek. Hozzászoktattak. De ez a nap más volt, mint a
többi. Több száz fényképezőgép meredt rám.
Az utca minden egyes centimétere tele volt újságírókkal,
s egyszemű szörnyek gyülekezeteként tornyosultak az óvoda
bejáratánál. Várták, hogy lecsaphassanak. Emlékszem, hogy
anyám hangja megnyugtatott. Fogtam a kezét, de nem
hallottam, hogy mit mond a fényképezőgépek csattogása
keltette hangzavartól és az üvöltéstől, ahogy folyamatosan a
nevemen szólongattak.
– Nicholas! Nicholas, erre, mosolyogjon! Nézzen fel,
öregfiú! Nicholas, ide!
Itt kezdtem először gyanítani, hogy mi mások vagyunk.
Az ezt követő években megtanultam, hogy a mi családunk
teljesen más. Nemzetközileg ismert, rögtön felismerhető és
a napi dolgaink is az újságok címlapjain szerepelnek.
A hírnév furcsa dolog. Erőt sugároz. Általában úgy
változik, mint az apály-dagály. Az embereket felkapják, majd
elfeledik, a hírnév elmúlik és a korábbi figyelem tárgya arra
a személyre korlátozódik, aki valaha valamilyen volt, de már
nem olyan többé.
Ez soha nem fog megtörténni velem. Már akkor
ismertek, mielőtt megszülettem, és a nevem még jóval
azután is a történelem lapjait ékesíti majd, amikor én már
rég nem leszek. Egy gaztett csak átmenetileg ver port. A
hírnév a feledés homályába vész, de a királyság… örök.
 ELSŐ FEJEZET

NICHOLAS

NÉHA KOMOLYAN AZT HISZEM, hogy skizofrén vagyok.

Több énem van. Lehet, hogy meghasadt a tudatom. De hisz
volt már ilyen a történelemben. A régi családfákban
előfordulnak mindenféle kórképek: vérzékenység, kóros
álmatlanság, holdkórosság… vörös haj. Azt hiszem,
szerencsésnek mondhatom magam, hogy én mentes vagyok
ezektől.
Engem a hangok kínoznak. Nem olyasféle hangok, hanem
inkább reakciók, amiket a fejemben hallok. Válaszok a
kérdésekre, amelyek soha nem egyeznek azokkal a
válaszokkal, amik végül kijönnek a számból.
Szinte soha nem mondom ki, amit valójában gondolok.
Néha annyira tele van már a hócipőm, hogy úgy érzem, még
a szemem is képes lenne színt váltani. És azt hiszem, nem is
lenne baj.
Megesik, hogy azt gondolom, a legtöbb ember totálisan
idióta.
– És újra itt vagyunk, hogy Őfelségével, Nicholas
herceggel beszélgessünk.
Épp az idiótákat emlegettem…
Most tényleg ez a világos hajú, madárcsontú, anyajegyes
férfi, aki velem szemben ül, vezeti ezt a bájos televíziós
interjút? A neve Teddy Littlecock, ami annyit tesz, Kisfarkú.
Komolyan így hívják. És abból, amit hallottam tőle eddig, ez
nem véletlen. El tudom képzelni, hogy milyen lehetett ilyen
névvel iskolába járni. Már majdnem megsajnáltam.
Majdnem.
Littlecock újságíró. Különösen undorodom ettől a fajtól.
A média hivatása mindig is az volt, hogy megtapossák az
arisztokratákat és feldugják minden bűnüket az előkelő
seggükön. Ami, bizonyos szempontból, rendben van, hiszen
a legtöbb előkelőség igazi, első osztályú pöcs és ezt
mindenki tudja. Ami igazán zavar az az, hogy azért nem
mindenki érdemli meg ezt. Néha valótlanságokat állítanak.
Ha nincs szennyes, akkor a média majd előveszi a frissen
mosott ruhát és valahogy akkor is beszennyezi. Bezzeg az
újságírói feddhetetlenség!
Öreg Teddy nem csak egy egyszerű riporter, ő az Igazság
Netovábbja. Ő nem veszteget meg, nem zsarol, még csak
nem is hazug felebarát. Ő nyíltan harcol – mint ebben az
interjúban is –, és a legidiótább kérdéseket teszi fel, amit
ember valaha hallott. Elzsibbad tőle az agyam.
Néha nem tudom, hogy melyik ujjamba harapjak,
ostobának állítsam be magam, vagy inkább jellemtelennek?
Mintha azt kérdeznék, hogy megkéseljenek, vagy inkább
lelőjenek?
– Mit csinál a szabadidejében? Mi a hobbija?
Ugye megmondtam! Mint egy Playboy magazin-interjú,
amit az újság közepén hoznak, dupla oldalpáron: Szeretek
habfürdőt venni, imádom a párnacsatát és nincs jobb annál,
mint amikor az ember meztelenül sétálgat a tengerparton. Ezt
nem! A kérdéseinek a lényege nem az, hogy információt
szerezzen, hanem az, hogy fokozza az emberek által
elképzelt marhaságokat.
Ez a helyzet velem is.
Elnevettem magam és megvillantottam a gödröcskéimet,
hiszen a nők imádják őket.
– Nos, esténként szeretek olvasni.
De dugni még jobban.
Valószínűleg ezt a választ sokkal jobban szeretnék
hallani a rajongóim. De ha kimondanám, akkor a Palota
minden valószínűség szerint sokat veszítene a pozitív
közmegítéléséből.
De hol is tartottam? Ja, a dugásnál. Szeretem hosszan
csinálni, néha durván, de mindenképp rendszeresen. A
kezemet pedig imádom ráhelyezni egy kerek seggre közben,
s magam felé húzni, hallani a halk nyögéseket, amik
visszhangzanak a szobámban, ahogy elélvez a hölgy a
farkamon. Ezeknek a több száz éves szobáknak hihetetlen
akusztikájuk van.
Vannak, akik aszerint választanak a hölgyek közül, hogy
melyik tudja tovább széttárni a lábát, én inkább azokat
részesítem előnyben, akik be tudják fogni a szájukat. A
diszkréció és a titoktartási megállapodás
mindenhatóságának hála a legtöbb történet nem kerül ki a
sajtóba.
– Szeretek lovagolni, pólózni és kedvelem a délutáni
agyaggalamb-lövészeteket a királynővel.
Szeretek sziklát mászni, olyan gyorsan vezetni,
amennyire csak lehet anélkül, hogy összetörném a kocsit,
szeretek beszívni, imádom a jó skót whiskey-t, az olcsó
költségvetésű filmeket és a csípős vitákat a királynővel.
Ez tartja már csak életben a vén satrafát: ifjúságának
forrása a humorom. És ráadásul ez mindkettőnknek jó
gyakorlat. A Wessco egy aktívan működő alkotmányos
monarchia, és nem úgy, mint a szertartásos
szomszédainknál. Nálunk a királynő a kormányzó szerv
aktív részese a parlamenttel együtt. Ettől rögtön politikussá
válik a királyi család minden tagja. A ranglétra legtetején
állunk ugyan, de a politikusok mind egyformák. A politika
pedig egy mocskos és ármányokkal teli meló. Minden
ármánykodó tudja, hogy ha kést ránt az ember egy vita
során, akkor az jobb, ha éles is.
Összefontam a karomat a mellkasomon, hogy
megmutassam a lebarnult alkaromat a felhajtott ujjú
halványkék ingemmel a háttérben. Azt beszélik, hogy a
Twitteren veszettül követik a karomat is, akárcsak a többi
testrészemet. Aztán elmeséltem az első vadászatom
történetét. A rajongóim kedvence – már álmomban is el
tudnám mondani –, és kis híján úgy is érzem már, hogy
alszom. Tedd felnevetett a végén, amikor elmeséltem, hogy
az öcsém marhatrágyával töltötte meg a fegyvert igazi lőszer
helyett.
Majd elkomolyodott és megigazította a szemüvegét,
jelezve evvel, hogy a program szomorú része következik.
 – Idén májusban lesz tizenhárom éve, hogy Pembrook
hercege és hercegnője életüket vesztették a
repülőszerencsétlenségben.
Már vártam.
Csendben bólintottam.
– Gyakran gondol rájuk?
A gravírozott tíkfa karkötő elnehezedett a csuklómon.
– Sok vidám emlékem van a szüleimről. De ami ennél is
fontosabb számomra, hogy tovább élnek a jótékonysági
rendezvényekben, amiket támogattak, és az alapítványokon
át, melyek a nevüket viselik. Ez az ő igazi hagyatékuk.
Azáltal, hogy tovább viszem az alapítványokat, amiket
pártoltak, biztosítom, hogy mindig emlékezzenek rájuk.
Szavak, szavak, szavak, duma, duma, duma. Ebben jó
vagyok. Rengeteget tudok beszélni anélkül, hogy valójában
válaszolnék a feltett kérdésre.
Minden áldott nap gondolok rájuk.
Nekünk nem lehet elérzékenyülni – merev felső ajak,
mely enyhén felfelé görbül, a király halott, éljen soká. A
világnak Őfelségei voltak, de nekem és Henrynek csak
egyszerűen apa és anya. Jó emberek voltak, viccesek és
igaziak. Bölcsek, kedvesek és nagyon szerettek minket – és
ez elég nagy ritkaság az arisztokráciában.
Néha azon tűnődöm, hogy mit szólnának a jelenlegi
dolgokhoz, és hogy minden mennyivel másabb lenne, ha
élnének.
Teddy újra megszólalt. Nem figyeltem rá, de nem is
kellett, néha elég, ha csak az utolsó pár szót elcsípem:
– …Esmeralda kisasszony, múlt hétvége.
Iskoláskorunk óta ismerem Ezzy-t. A Briar House-ba
jártunk. Egy okostojás, hangos és féktelen.
– Esmeralda kisasszonnyal régi barátok vagyunk.
– Csupán barátok?
Ezzy leszbikus és a családja igyekszik ezt a részletet
távol tartani a médiától. Én vagyok a kedvenc alibije. A
kölcsönösen előnyös találkozóinkat a palota titkársága
szervezi.
Bájosan elmosolyodtam.
 – Egy úriember tud titkot tartani.
Teddy erre előrehajolt, megszimatolta a nap sztoriját. A
sztorit.
– Szóval akkor van rá lehetőség, hogy valami mélyebb is
kialakuljon önök között? Az ország olyan örömmel figyelte a
szülei udvarlását! Az emberek tűkön ülnek, és arra várnak,
hogy „Ő Királyi Szexistenség”, ahogy önt nevezik, megtalálja
szíve hölgyét és letelepedjen.
Megvontam a vállamat.
– Bármi lehetséges.
Ezt leszámítva nem akarok mostanság megállapodni.
Erre mérget vehet.

Amint a világítás már nem vakított el és a piros pötty, ami a

felvételt jelezte a kamerán kialudt, felálltam a székemből, és
lecsíptettem a galléromon lévő mikrofont.
Teddy is felállt.
– Köszönöm, hogy az idejét rabolhattam Őméltósága.
Enyhén biccentett a fejével – a protokoll megkívánta.
Én is bólintottam.
– Részemről az öröm, Littlecock.
Bridget soha nem mondott volna ilyet. Soha.
Bridget a személyi titkárnőm volt: molett, középkorú, jól
szervezett nő, aki rögtön megjelent az oldalamon egy üveg
vízzel.
– Köszönöm! – Lecsavartam a kupakot. – Ki van még
mára?
A sötét öltönyt jó reklámfogásnak gondolták a PR-osok,
de nekem ez csak többnapnyi interjút, utazást és fotózást
jelentett. A pokol negyedik, ötödik és hatodik bugyrait.
– Ő volt az utolsó mára.
– Halleluja!
Bridget felvette velem a lépést, ahogy végigsétáltam a
hosszú, szőnyeggel borított folyosón, ami végül a Githrie
Házba, a Wessco palotabeli privát lakosztályomba vezetett.
– Lord Ellingon rövidesen megérkezik. A Bon Repasban
elköltendő vacsorájukat pedig visszaigazolták.
Velem barátkozni nehezebb, mint gondolnátok.
Nagyszerű barát vagyok, az életem viszont olyan, mintha
sajogna az ember aranyere. Nem ugorhatok be csak úgy egy
kocsmába egyik péntek este, és nem nézhetek be csak úgy
egy új klubba. Ezeket a dolgokat előre meg kell tervezni,
szervezni. A spontaneitás egy olyan luxus, ami nekem nem
jár.
– Nagyszerű!
Evvel Bridget tovább is ment a palota irodájába, én pedig
beléptem a lakosztályomba. Három emelet, a legmodernebb
konyha, nappali, ahová reggel süt be a nap, egy könyvtár,
két vendégszoba, cselédszobák, két hatalmas hálószoba
erkéllyel, ahonnan lélegzetelállító látvány nyílik. Szépen fel
volt újítva – a színek, a kárpit, a kövek és díszlécek, mind a
történelmünk egységét szimbolizálták. A Gurthrie Ház
Pembrook hercegének és hercegnőjének a hivatalos
rezidenciája – vagy az örökösé, akárki is legyen az. Először
az apámé volt, majd az enyém lett, a koronázás előtt pedig a
nagyanyámé volt.
A királyi családok szeretik átadogatni a dolgokat.
A hálószobámba tartottam, kigomboltam az ingemet és
alig vártam, hogy beállhassak a forró zuhany alá, ami teljes
kapacitásával ontja rám a vizet. A zuhanykabin fenomenális.
De nem jutottam el addig.
Fergus, a komornyikom akart találkozni velem, a lépcső
tetején várt. Az egyetlen jó szemével helytelenítően nézett
rám, míg a másikkal – a csodálkozó szemével, amiről az
öcsémmel mindig azt tartottuk, hogy egyáltalán nem is
rossz, hanem mindent egyszerre képes látni vele – a folyosó
ellenkező végébe tekintett. Egy kötekedő, kellemetlen fickó –
a házzal együtt örököltem, és nagyjából a házzal lehet
egyidős.
– A királynő szeretne találkozni önnel. – A hangja olyan
volt, mintha csiszolópapírt húztak volna végig a
dobhártyámon.
Nem kívánt további magyarázatot e közlés.
Megdörzsöltem az arcomat, s végigsimítottam a
borostámat.
– Mikor?
– Mit gondol, mikor?! – csattant fel Fergus. – Tegnap,
természetesen.
– Hát persze.

A régi időkben a trón a monarchia erejének szimbóluma

volt. A különféle illusztrációkban a felkelő nappal a
háttérben jelenítették meg, felette pedig a felhők és a
csillagok – egy isteni leszármazott helyét jelölve. Ha a trón
az erő szimbóluma volt, akkor a trónszoba az a hely, ahol a
korlátlan hatalmat gyakorolták. Ahol dekrétumokról
döntöttek, büntetéseket jelentettek be, és ahol a „hozzátok el
nekem a fejét” kijelentés visszhangozhatott.
De ez akkor volt.
Mostanság a királyi irodákban folyik a munka dandárja.
A trónszobát csak nyilvános szerepléseknél használjuk. A
tegnap trónja, a ma végrehajtó asztala. A trónnal szemben
ültem. Csillogott a kemény mahagóni és nevetségesen
hatalmas volt.
Ha a nagyanyám lenne az anyám, azt kellene gondolnom,
hogy kompenzál valami miatt.
Christopher, a királynő személyi titkára teával kínált, de
egy legyintéssel visszautasítottam. Még fiatal volt,
huszonhárom lehet, olyan magas, mint én, és felettébb
vonzó, mint a filmcsillagok az akciófilmekben. Nem rossz
titkár, de azért nem is egy gyöngyszem. Szerintem a
királynő csak azért vette fel, hogy a szemét legeltesse. A
mocskos vénlány. Magamban Igornak hívom, mert ha a
nagyanyám azt mondaná neki, hogy legyet egyen, akkor az
élete hátralevő részében csak annyit kérdezne: – A
szárnyaival együtt, vagy anélkül?
Végül kinyílt a kék mellékszoba ajtaja és Őfelsége a
királynő, Lenora jelent meg az ajtóban.
A kolumbiai őserdőben élő őshonos majmok, a világ
legédesebb állatai, még a cuki hörcsögöket és a kiskutyákat
is maguk után utasítják a Pinteresten. Kivéve a borotvaéles
fogukat, amivel előszeretettel vájják ki az ember
szemgolyóját. Magukhoz csábítják az áldozatukat a kedves
kinézetükkel, akik aztán az életükkel fizetnek.
A nagyanyám sokban hasonlít ezekre a veszélyes kis
majmokra.
Úgy néz ki, mint egy átlagos nagymama, mint bárki
nagyanyja, alacsony és csinos, puha, tupírozott haja van,
kicsi, filigrán kezei, a nyakában csillogó gyöngy, s keskeny
ajkaival a legmocskosabb viccen is képes nevetni. Az arcára
pedig kiül a bölcsesség. De a szemei elárulják.
Kékesszürke szemek.
Az a fajta szempár, ami nem is olyan rég küldte
háborúba a csapatait. Egy hódító szemei… egy
legyőzhetetlen hódítóé.
– Nicholas.
Felálltam és meghajoltam.
– Nagyanya.
Rá se nézett Christopherre, úgy haladt el mellette.
– Hagyjon magunkra!
Leültem, miután ő is leült, s a csuklómat az átellenes
térdemen nyugtattam. A másik karomat pedig lazán a szék
támlájára tettem.
– Láttam az interjút – mondta. – Többet kéne
mosolyognod. Sokkal boldogabb fiú voltál.
– Legközelebb megpróbálok majd boldogabbnak látszani.
Kinyitotta az íróasztalának középső fiókját és kivett egy
billentyűzetet. Több tehetséggel pötyögött rajta, mint egy
korabelitől várná az ember.
– Láttad már az esti szalagcímeket?
– Még nem.
Felém fordította a képernyőt. Majd egyik hírportálról a
másikra kattintott.

A HERCEG A PLAYBOY-VILLÁBAN BULIZOTT

HENRY, A SZÍVTIPRÓ
 KIRÁLYI RANDI

VAD, TEHETŐS ÉS VIZES

Az utolsó címhez egy fotót is csatoltak, amelyen Henry épp

egy úszómedencébe ugrik anyaszült meztelenül.
Előrehajoltam és hunyorítottam.
– Henry szörnyülködni fog. Szörnyű a megvilágítás ezen
a képen, alig látszanak a tetoválásai.
A nagyanyám összeszorította az ajkait.
– Csak nem szórakoztatónak találod?
Igazából inkább csak untatott. Henry éretlen volt, egy
alulmotivált naplopó. Úgy élt, mint hal a vízben és mindig
arra haladt, amerre a szél fújta.
Megvontam a vállamat.
– Huszonnégy éves és nemrég szerelt le…
Kötelező katonai szolgálaton volt. Wessco minden
állampolgára – férfi vagy nő vagy herceg – köteles két évig
szolgálni a hazáját.
– Már hónapokkal ezelőtt leszerelt – vetette közbe a
nagyi. – És azóta vagy tizennyolc szajhával utazta be a
világot.
– Próbáltad már felhívni a mobilján?
– Persze hogy próbáltam. – Csettintett egyet a nyelvével.
– Amikor felveszi, nevetséges gépi hangon beszél, majd azt
mondja, hogy nem hall rendesen. Aztán közli, hogy szeret és
leteszi.
A szám mosolyra húzódott. Szórakozik a kölyök, majd én
adok neki!
A királynő szeme úgy elsötétedett, mintha egy közelgő
vihart jeleznének.
– Az Államokban van, Las Vegasban, és azt tervezi, hogy
hamarosan Manhattanbe megy. Azt akarom, hogy menj
utána és hozd őt haza, Nicholas! Az sem érdekel, ha meg kell
verned és zsákba gyömöszölnöd, de akkor is ki kell
gyógyítani ezt a kölyköt a hülyeségéből.
Szinte az összes nagyvárosban jártam már a világon és
meg kell mondanom, hogy az összes közül New Yorkot
utálom a legjobban.
– De hát az időbeosztásom…
– Majd megoldjuk. Amíg ott leszel, jó néhány dologban a
segítségemre lehetsz. Rám itt van szükség.
– Addig az Alsóházban fogsz dolgozni? Próbálod majd
rászorítani a seggfejeket, hogy lássák el a kötelességeiket?
– Örülök, hogy felhoztad ezt. – A nagyanyám összefonta a
karját. – Tudod, hogy mi történik a monarchiával, ha nincs
örökös?
A szemem összeszűkült.
– Tanultam történelmet az egyetemen. Persze, hogy
tudom.
– Nyugtass meg!
Felhúztam a vállamat.
– Ha nincs egyértelmű örökös, akkor elragadhatják a
hatalmat. Lehet, hogy polgárháború tör ki a különböző
uralkodóházak között, amelyek magukénak szeretnék a
hatalmat.
Felállt a szőr a hátamon és a tenyerem is izzadni kezdett.
Olyan érzésem volt, mint mielőtt felérne az ember az első
domb tetejére a hullámvasúton.
– Hová akarsz kilyukadni evvel? Vannak örökösök. Ha
Henry és én valamilyen katasztrófa áldozatai lennénk, még
mindig ott van Marcus, az unokatestvérünk.
– Marcus egy idióta. És egy idiótát vett feleségül. A
gyerekeik duplán hülyék. Soha nem fogják irányítani ezt az
országot. – Megigazgatta a gyöngyöket a nyakában és
felhúzta az orrát. – Sugdolóznak a Parlamentben, azt
rebesgetik, hogy minket is csak szertartásos hatalomként
kéne nyilvántartani.
– De hisz mindig sugdolóznak.
– De ez most más – mondta élesen. – A kereskedelmi
szabályokat emlegetik, nő a munkanélküliség és a fizetések
alacsonyak. – A képernyőre mutatott. – És ezek a
szalagcímek nem segítenek. Az emberek azért aggódnak,
hogy lesz-e mit enniük, s eközben az öcséd az egyik
luxushotelből a másikba megy. Pozitív színben kellene
feltűnnünk a sajtóban. Ünneplésre kell okot adnunk az
embereknek. És meg kell mutatnunk a Parlamentnek, hogy
erős kézzel fogjuk az országot, úgyhogy jobban tennék, ha
szépen játszanának, különben átgázolunk rajtuk.
Egyetértően bólintottam. Akárcsak egy ostoba molylepke,
aki boldogan repked a tűz felé.
– Mit szólnál egy parádéhoz? Megnyithatnánk a
tánctermeinket a nyilvánosság előtt. Az emberek imádják ezt
– próbáltam sugallni.
A nagyi megérintette az állát.
– Én valami… nagyobbra gondoltam. Valami olyanra, ami
felkelti a világ figyelmét. Az évszázad eseményére. – A
szeme csillogott, tudtam, hogy mi fog következni. Mint a
hóhér, mielőtt meglendíti a bárdját.
És aztán lecsap a bárd.
– Az évszázad esküvőjére gondoltam.
 MÁSODIK FEJEZET

NICHOLAS

AZ EGÉSZ TESTEM lebénult. Mintha nem működött volna

egyik szervem sem. A hangom pedig tele volt értelmetlen,
minden logikát mellőző reménnyel.
– Csak nem Miriam nénikém házasodik megint?
A királynő az íróasztalra támaszkodott mindkét kezével.
Rettentő jel volt ez. Azt jelentette, hogy már elhatározta
magát és még egy jeges szélvihar sem tudná kifújni a fejéből
a döntését.
– Amikor kisfiú voltál, megígértem az anyádnak, hogy
megadom neked a lehetőséged, hogy magad válassz feleséget
– ahogy az apád is kiválasztotta az anyádat –, hogy
szerelembe ess. Figyeltelek és vártam, de feladtam a
várakozást. A családodnak szüksége van rád, ahogy az
országnak is. A nyár végén sajtótájékoztató előtt fogod
bejelenteni, hogy ki a választottad.
Ez a kijelentés észhez térített és talpra ugrottam.
– De hát az csak öt nyüves hónap!
A királynő megvonta a vállát.
– Először harminc napot akartam adni. Köszönd meg a
nagyapádnak, hogy lebeszélt róla.
A királynő ránézett a portréra a háta mögött. Nagyapa
már tíz éve halott volt.
– Lehet, hogy kevesebbet kellene aggódnod a
magánéletem miatt. Inkább arra figyelj, nehogy kiszagolja a
sajtó, hogy festményekkel társalogsz.
– Vigaszt találok benne! – Most már ő is felállt, kezével
újra az asztalon támaszkodott és felém hajolt. – És csak
egyetlen festményről van szó, nem kell aggódnod, Nicky.
– Nem tehetek róla. – Nyomatékosan ránéztem. – A
legjobbaktól tanultam.
Figyelmen kívül hagyta a megjegyzésemet, leült, és
hátradőlt.
– Készítettem neked egy listát a fiatal hölgyekről, akik
szóba jöhetnek. Néhányukkal már találkoztál, néhányan újak
lesznek neked. Ez a legészszerűbb cselekvési terv, hacsak
nem adsz rá okot, hogy máshogy gondoljam.
Semmi nem volt a tarsolyomban. A bölcsességem olyan
hamar cserbenhagyott, hogy csak úgy porzott a helye a
fejemben. Mert hát a politika, a nyilvános kapcsolatok -nos,
bölcs gondolat, igaza van –, egy királyi esküvő egy csapásra
elaltatna minden pusmogást. De kit érdekel, hogy mit
beszélnek, nem látják a fától az erdőt a beszűkült agyukban.
– Nem akarok megházasodni.
A királynő megvonta a vállát.
– Nem hibáztatlak. Én sem akartam viselni az
üknagyanyád koronáját a huszonegyedik születésnapomon.
Túl cifra volt és nehéz. De mindannyiunknak teljesítenünk
kell a kötelezettségeinket. És ezt nagyon jól tudod. Most te
vagy soron, Nicholas herceg.
Biztos van rá magyarázat, hogy a kötelesség szónak miért
azonos a hangalakja a kakival.
És ráadásul nem is a nagyanyámként közölte velem az
elhangzottakat, hanem mint királynő. Már a gyermekkorom
is a kötelességről szólt, a törvényességről és
becsületességről, és emiatt lehetetlen volt visszakoznom.
Alkoholra volt szükségem. Azonnal.
– Ez minden, Őfelsége?
Csak bámult rám egy darabig, majd bólintott.
– Igen. Vigyázz magadra az úton, majd beszélünk, ha
hazaértél!
Felálltam, és leeresztettem a fejemet. Indulni készültem.
Ahogy becsukódott mögöttem az ajtó, sóhajtást hallottam.
– Ó, Edward! Hol rontottuk el? Miért kell ilyen
nehézkesen viselkedniük?
Egy órával később már a Guthrie Házban voltam. A kandalló
előtt üldögéltem a nappaliban és odanyújtottam az üres
poharamat Fergusnak, hogy töltse tele. Még egyszer.
Nem mintha nem tudtam, volna, hogy mire számítsak,
hiszen az egész világ tudja. Egyetlenegy feladatom van,
utódot nemzeni. Meg kell alkotnom azt, aki majd egyszer
átveszi a helyemet, ahogy nekem is át kell majd vennem a
nagyanyám helyét és irányítanom kell az országot.
De akkor is, ez mindig is elméleti kérdés volt a fejemben.
Egyszer. Egy nap. A királynő egészségesebb mindenkinél,
úgyhogy még egy jó ideig nem kell fájjon a fejem. De most…
ez az esküvő… valóságos lett.
– Hát itt van!
Egyetlen kezemen meg tudom számolni azokat az
embereket, akikben bízom, és Simon Barrister, Ellington
negyedik grófja egy közülük. Megveregette a vállamat,
ahogy üdvözölt, és rám villantott egy mosolyt. Ha azt
mondom, hogy rám villantott, akkor azt úgy is értem. Szó
szerint. Az arca olyan piros volt, mint a paradicsom, és éles
a széle felé.
– Mi a fene történt az arcoddal?
– Az a fránya karibi nap nem csíp engem. Nem számít,
mennyi napolajat tettem magamra, akkor is megtalálta a
módját, hogy megégessen, akár egy grillcsirkét! – Meglökött
a könyökével. – Kreatívra sikerült a nászút, ha érted, mire
gondolok. A sült krém nagyon érzéki tud lenni.
Simon múlt hónapban nősült. Ott álltam mellette az
oltárnál, bár mindent megpróbáltam, hogy rávegyem, még
időben oldjon kereket.
De hatalmas szíve van a srácnak és remek agya. A nőkkel
viszont sohasem jött ki jól. Rézvörös haj, tejfehér bőr, de a
hasánál volt egy kis háj, amit nincs az a tenisz- vagy
biciklizésmennyiség, ami el tudna mulasztani. És aztán ott
volt Francis Alcott. Franny nem szeretett engem és az érzés
teljességgel kölcsönös volt. Lélegzetelállító lány, csak ennyit
mondok róla: sötét haj és szemek, az arca akár egy angyalé,
a bőre pedig mint egy porcelánbabáé.
Az a fajta, akinek a feje körbeforog a nyakán, majd
megfog és beránt az ágy alá, hogy megfojtson.
Fergus hozott egy kis italt, majd leültünk Simonnal.
– Hallom, a királynő végül kimondta az óhaját a
házassággal kapcsolatban.
A poharamban lévő jég megcsörrent, én pedig lehúztam
az italt.
– Ez gyors volt.
– Tudod, hogy megy errefelé, még a falnak is füle van. Mi
a terved, Nick?
Felemeltem a poharamat.
– Gyorsan belesüllyedek az alkoholizmusba – mondtam,
majd megvontam a vállamat. – Ezen kívül nincs más tervem.
Hozzávágtam a papírt.
– Készített egy listát a lehetséges választottakról.
Nagyon segítőkész volt.
Simon átlapozta az oldalakat.
– Ez még vicces is lehet. Meghallgatásokat tarthatnál –
mint az X-Faktorban. Mutassa, miben tehetséges?
Megnyújtottam a nyakamat, próbáltam eltávolítani a
görcsöt, ami megfogta.
– És ráadásul még New Yorkba is el kell mennünk, hogy
összeszedjem Henryt.
– Nem értem, miért utálod annyira New Yorkot. Remek
programok vannak ott, az étel nagyszerű és hosszú lábú
modellek rohangálnak az utcákon.
A szüleim New Yorkból tartottak hazafelé, amikor
lezuhant a gépük. Tudom, hogy gyerekes és ostoba, de mit
mondhatnék, nem tudom kiverni a fejemből.
Simon felemelte a tenyerét.
– Mit értesz azon, hogy New Yorkba is el kell mennünk? –
kérdezte Simon.
– A nyomorúságban jó, ha van egy társa az embernek.
Utazást értek ezen.
Amúgy meg értékelem Simon véleményét és bízom az
ítéletében. Ha maffiafőnök lennék, ő lenne a tanácsadóm.
Belepillantott a poharába, mintha a világ titkait rejtené – és
egy nőt.
– Franny nem lesz boldog – jegyezte meg Simon.
 – Adj neki valami csillogót a boltunkból.
Simon családjáé a legnagyobb áruházlánc a világon.
– Amúgy meg csak egy hónapot töltöttetek együtt.
Mostanra már biztosan eleged lehet belőle.
Egy hosszú és sikeres kapcsolat titka a sűrű
távollétekben rejlik. Ettől mindig minden újszerűnek tűnik.
Nincs idő az amúgy elkerülhetetlen unalomra.
– A házasságban nincs szabadság, Nick. – Simon
felnevetett. – Hamarosan te is megtudod.
Megmutattam neki a középső ujjamat.
– Értékelem az együttérzésedet.
– Hiszen ezért vagyok itt.
Kiittam a poharamból az utolsó cseppet is. Ismét.
– Lemondtam a vacsorafoglalásunkat. Elment az
étvágyam. Mondtam a biztonsági csapatnak, hogy A
Kecskébe megyünk az este további részében.
A Kanos Kecske a város legidősebb faépítménye volt.
Egykor tökéletes helyen volt a palotához képest. A falu
körülölelte a palotát, a szolgák és a katonák otthonai vették
körül. Akkoriban A Kanos Kecske bordélyként működött, ma
pedig kocsma. A falak görbék voltak és a tető lyukas, de a
legjobb kocsma volt az egész országban, amennyire tudtam.
Fogalmam sem volt, hogy Macalister – a tulaj – hogyan
csinálja, vesztegetéssel vagy kenőpénzzel, de még soha
egyetlen történet sem került be a sajtóba rólam vagy az
öcsémről egy A Kecskében töltött éjszaka után.
Pedig volt pár igen vad éjszakánk ott.
Simonnal már csont részegek voltunk, amikor az autó
odagördült a bejárat elé. Logan St. James, a személyi
testőrségem irányítója kinyitotta az ajtót előttünk, a szeme
pedig fel-alá járt az utcán, hogy nincs-e valahol riporter.
A kocsmában sör- és cigarettaszag terjengett, de legalább
olyan vigasztaló volt, mint a sütőből kiáradó friss keksz
szaga. A mennyezet alacsony volt, a padló pedig ragadós. A
hátsó sarokban egy karaokegép és egy színpad helyezkedett
el, melyen egy világos hajú lány billegett és a legújabb
Adele-számot bömbölte. Simonnal leültünk. Meg –
Macalister lánya – letörölte az asztalt és csábítón ránk
mosolygott.
– Jó estét, Őméltósága! – Simon felé csak biccentett
egyet, és a mosolya sem volt olyan izgató. – Lord Ellington.
Majd a világosbarna szempár visszatért rám.
– Láttalak a tévében ma délután. Jól néztél ki.
– Köszönöm.
Meg egy kicsit megrázta a fejét.
– Nem is tudtam, hogy olvasol. Amikor a szobádban
voltam, soha nem láttam egyetlen könyvet sem.
Meg hangja visszhangzott a falaim között, a nyögéseitől
pedig csak még keményebb lett a péniszem. Sokszor volt ez
így. A titoktartási szerződése ott volt, biztonságban.
Majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy soha nem lesz
rá szükségem. Az apámmal folytatott első „beszélgetésem”
nem a méhecskékről és a madarakról szólt, hanem arról,
hogy mindig szerencsés, ha van titoktartási szerződés, még
akkor is, ha az ember úgy érzi, nincs rá szüksége. Így még
mindig jobb, mintha nincs, de mégis szükség lenne rá.
Elmosolyodtam.
– Hát, lehet, hogy csak nem vetted észre. Úgy
emlékszem, hogy nem a könyvek érdekeltek, amikor ott
jártál.
Azok a nők, akik egyik hónapról a másikra élnek, sokkal
könnyebben viselik az egy- – vagy három- – éjszakás
kalandokat, mint az osztályomhoz tartozók. A nemes
hölgyek el vannak rontva, megszokták, hogy mindent
megkapnak, amit csak akarnak, és rögtön bosszúállók
lesznek, ha valaki visszautasítja őket. De az olyan lányok,
mint az én csinos kis pincérnőm, tudják, hogy az életben
vannak olyan dolgok, amiket soha nem fognak tudni lezárni.
Meg melegen, mindentudón mosolygott.
– Mit szeretnél inni ma este? A szokásosat?
Nem tudom, hogy az egész napos interjúk, vagy a skót
whiskey, de hirtelen szétáradt bennem az adrenalin, a
szívem pedig gyorsabban kezdett verni, a válasz pedig
nagyon is világos volt.
A királynő megszorongatta a golyóimat, úgyhogy ki kell
mosnom az agyamat, hogy teljesíthessem a kérését, de addig
még van idő.
– Nem, Meg. Valami mást szeretnék. Valamit, amit még
nem próbáltam. Lepj meg!
Ha azt mondanák neked, hogy a világ, amit eddig
ismertél – és ahogy ismerted – öt hónap múlva összedől, mit
tennél?
Természetesen megpróbálnál mindent kihozni belőle. Az
ember megcsinálna mindent, amit eddig csak tervezett – és
mindenkit megdugna, akit eddig akart –, amíg lehetősége
van rá.
Nos… úgy tűnik, végül mégis van egy tervem.
 HARMADIK FEJEZET

OLÍVIA

OLYAN NAPOK, amik megváltoztatják az ember életét,

szinte soha nem fordulnak elő a normális emberekkel. De
komolyan. Ismersz olyat, aki megnyerte a lottó ötöst, vagy
felfedezte egy hollywoodi iroda, vagy adómentesen örökölt
egy teljesen felújított palotát a rég elvesztett nagynénijétől?
Mert én nem.
De – és itt a lényeg – amikor eljön ez a nap azon kevés
szerencsések számára, észre sem veszik. Fogalmuk sincs
róla, hogy milyen nagyszerű, nagyszabású dolog történik
velük. Megváltozik az életük.
Csak később – miután már minden tökéletes vagy épp
darabjaira hullott –, amikor visszanéznek, veszik észre azt a
bizonyos pillanatot, ami kettétörte az életüket és a szívüket.
Ekkor látják, hogy volt előtte és van utána.
Az utána következő részben nem az életük változik meg,
hanem ők maguk. Örökre.
Nekem elvégre tudnom kell. A nap, ami megváltoztatta
az életemet, az is ilyen volt. Egy szörnyű nap.
A normális embereknek sokkal több jut belőle.
Akkor kezdődött, amikor kinyitottam a szememet, vagy
negyven perccel később, mint kellett volna. Ostoba
ébresztőóra! Tudnia kellett volna, hogy reggel négykor
akarok felkelni. Ki a fene akarna ébresztést délután négyre?
Senki. Jobb lesz elfelejteni az önvezető autót. A Google is
jobban tenné, ha az öntudattal rendelkező ébresztőóra
fejlesztésére állna át.
E szerint folytatódott a napom további része is, ahogy
felvettem a ruhát, amit ezekben a napokban viseltem, a
munkaruhámat: fehér blúzt, kifakult fekete szoknyát, és
kissé szakadt harisnyát, majd összetűztem a rakoncátlan
fekete tincseimet egy kontyba és még félig csukott szemmel
elindultam ki az aprócska konyhába. Öntöttem magamnak
egy tál fahéjas gabonapelyhet – a legjobb, amit valaha
próbáltam –, de amikor megfordultam a tejért, az ördögi
Bosco – a kutyám – három laffantásra ki is ette a tálamat.
– Te csirkefogó! – suttogtam neki kiáltást mímelve, mert
a húgom és az apám csak pár óra múlva keltek csak.
Bosco kóbor kutya volt, és úgy is nézett ki. Egy igazi
tökfilkó. A teste csivava, a szemei távolülők, akár egy
mopszlié, a szálkás szőre pedig, mint egy kopaszodó shi
tzué. Annyira csúnya volt, hogy már aranyos. Néha arra
gondoltam, hogy ő lett az eredménye egy abnormális,
háromféle kutyából történő keresztezésnek. Anyám a
kávézónk mögött találta, amikor még kölyök volt. Egy éhező
kis szőrcsomó volt, most pedig, nyolc évvel később még
mindig halálra zabálná magát, ha hagynánk.
A dobozért nyúltam, hogy újratöltsem a tálkámat, de a
doboz is üres volt.
– Szép – mondtam a tolvajok királyának, akinek mindig
csak az ételen járt az esze.
Szomorú szemekkel nézett vissza rám, miután leugrott a
konyhapultról, ahová elvileg nem mehetett fel. Majd az
oldalára feküdt, s bűnbánón kidugta a hasát.
De nem dőlök be neki.
– Gyerünk, kelj fel! Legyen méltóságod!
Egy módosított reggeli után, ami almából és pirítósból
állt, fogtam Bosco rózsaszín csillogós pórázát, amit a húgom
vett neki – mintha nem lenne amúgy is elegendő oka a
komplexusokra – és rácsíptettem a nyakörvére.
Az épület, ahol lakunk, az 1920-as években épült, több-
generációs ház volt eredetileg, majd a földszintet
étteremnek újították fel, akkortájt, amikor Kennedyt
megválasztották. Nem csak a saját lépteimet hallottam a
kávéház konyhájában, pedig Bosco nem jöhetett be ide,
úgyhogy visszakísértem a bejárati ajtóhoz, majd le a szűk,
zöldre festett lépcsőn, a kávézó előtt lévő járdáig.
 A fene ezeket a jégcsapokat, hideg van!
Ez is egy olyan márciusi nap, amikor a korábbi langyos
idő után – az időjárás elhitette az emberrel, hogy vége a
télnek – újra beköszöntött a hideg. S amikor már mindenki
bedobozolta a téli pulóvereit, természet anyácska közölte,
hogy bocs, te nyomi, és bedugott az ember seggébe egy
jégcsapot.
Az ég szürke színben játszott, a szél pedig majd levitte az
ember fejét. A blúzomon csak két gomb volt, de hiába
gomboltam be, szétnyitotta a szél.
Pont Pete Pervy, a kukás előtt. A fehér csipke melltartóm
kilátszott, amennyire csak lehetett, s a mellbimbóim
könyörtelenül meredezve jelezték a sarki hideget.
– Jól nézel ki, kicsim! – kiáltotta olyan erős brooklyni
akcentussal, hogy az ember már azt gondolta volna, csak ki
akarja gúnyolni a brooklyniakat. Megnyalta a száját. – Hadd
kóstoljam meg azokat a kannákat. Egy kis meleg tej jó lenne
a kávéba.
Ahhhh.
Az egyik kezével a furgonja hátulján támaszkodott, míg a
másikkal megragadta és megdörzsölte az ágyékát. Istenem, a
férfiak undorítóak! Ha ez egy félig udvarias bosszúpornó
lenne, akkor beleesne a kukába, majd rejtélyesen feltűnne a
kukásautó, aminek a belsejében összetrancsíroznák és a
feledés homályába veszne ez a jóember.
De sajnos ez csak az én életem.
New York-i vagyok, itt születtem és itt is nőttem fel,
úgyhogy csak egyetlen ideillő mondattal válaszolhattam
neki.
– Bazdmeg! – üvöltöttem, ahogy csak kitelt tőlem, majd
mindkét kezemet felemeltem a fejem fölé és büszkén
kinyújtottam a középső ujjaimat.
– Bármikor, kiscsillag!
Ahogy a furgon lefelé döcögött az utcán, megfeledkeztem
az összes obszcén kézmozdulatról, amit csak ismertem. A
fogakhoz szorított hüvelykujjról, ami azt jelenti, húzz a
picsába, az állpöckölésről, ami annyit tesz: menj a fenébe, a
szarvakról, ami azt jelzi, hogy valaki felesége hűtlen,
valamint amikor valaki a bicepszére csapva az öklét mutatja,
aminek a jelentése: húzz innen. Az olaszoknál üdvözlésként
is ismerik, ahogy Millie nagymama is sokszor használta.
Az egyetlen gond az volt, hogy amikor a bicepszemre
csaptam, elengedtem a pórázt, Bosco pedig kilövellt.
Ahogy a blúzomat gomboltam és evvel egy időben
megpróbáltam futásnak eredni, tudtam, hogy ez egy szar
nap. És hajnal ötöt sem mutatott még az óra.
De ez csak a jéghegy csúcsa volt.

Három tömbbel később sikerült elcsípnem a kis hálátlant.

Amikor elindultunk visszafelé, hópelyhek kezdtek
szállingózni, mintha valaki korpát rázott volna ki a fejéből.
Általában szerettem a havat, sőt imádtam. Gyönyörű,
ahogy mindent betakar a gyémánt csillogásával, amitől
csillogó tisztaság köszönt az utcákra. A kandeláberek
jégszobrokká lesznek, a város pedig varázslatos téli
mesevilággá változik.
De ez ezelőtt volt. Mielőtt még számlákat kellett
fizetnem és dolgozni indulni. Most, hogy megláttam a havat,
csak az jutott eszembe, milyen lassan fog telni ez a nap,
kevés lesz a bevétel… az egyedüli varázslat az lesz, ahogy a
vendégek eltűnnek a kávézóból.
Egy furcsa hangra elfordítottam a fejemet és láttam,
hogy egy papír van kitűzve a kávézó ajtajára. Egy
figyelmeztetés. Már a második, amit kaptunk, ha nem
számoljuk a tucatnyi telefonhívást és az e-maileket, amik
dióhéjban mind arról szóltak, hogy Te ribanc, jobb, ha
előállsz egy kis pénzzel.
Nos, a ribancnak pedig nem volt pénze.
Pár hónapon át próbáltam annyit utalni a banknak,
amennyit csak tudtam, még ha nem is volt sok pénzem. De
amikor már az alkalmazottakat és a beszállítókat is alig
tudtam kifizetni, onnantól nem törlesztettem semmit.
Letéptem az ajtóról a vörös papírt, s hálás voltam, hogy
észrevettem, mielőtt az első vendégek betértek volna. Aztán
felsétáltam, Boscót becsuktam a lakásba, majd a konyha felé
indultam.
Itt kezdődnek a mindennapjaim. Befűtöttem a régi sütőt,
először négyszáz fokra előmelegítettem, aztán bedugtam a
fülest. Az anyám nagy rajongója volt a nyolcvanas évek
zenéjének és filmjeinek. Azt mondogatta, hogy ilyenre úgyse
lesznek képesek még egyszer. Amikor kicsi voltam, itt
üldögéltem az asztalon a konyhában és néztem, ahogy
serénykedik. Olyan volt, mint egy művész, aki ehető
alkotásokat hoz létre, egyiket a másik után, s közben Heart,
Scandal, Joan, Jett, Pat Benatar és Lita Ford zenéjét hallgatta
a háttérben. Ezek a zenék szerepeltek az én lejátszási
listámon is, és ezek szóltak a fülesből.
Vagy ezer kávéház van New Yorkban. Hogy életben
maradjon az ember a Starbucks és a The Coffee Beanery
mellett, a kis üzleteknek valami különlegességgel kell
odacsalogatni a vendégeket, ami nálunk a pite volt. Kézzel
készítettem minden nap, frissen, az anyám receptje alapján,
amit ő is a nagyanyjától és a nagynénjétől kapott még
odahaza, abban „a másik országban”. Ami a
nemzetiségünket illeti, anyám Heinz 57-nek nevezett
minket, ami annyit tett, hogy mindenből egy kicsi.
A piték tartottak életben minket, pedig minden nappal
egyre mélyebbre süllyedtünk. Amint a Vixens elkezdett a
törött szívről énekelni, összekevertem a hozzávalókat egy
tálban, vagy inkább egy üstben. Majd dagasztani kezdtem a
ragacsos tésztát. Jó edzésprogram a felkarnak. Nem is voltak
vézna karjaim. Amint a tészta elérte a megfelelő állagot és a
színe is egyenletes lett, az oldalára fordítottam a tálat és
kiöntöttem belőle a hatalmas golyót a belisztezett
gyúródeszka közepére. Egy nagy téglaalapot készítettem
belőle, először a tenyeremmel nyújtottam csak, majd a
nyújtófával, amit percenként megliszteztem. Amikor már
egyenletesen vékony volt, hat tökéletes kör alakot vágtam ki
belőle. Ez elegendő volt három pitének. Aztán megcsináltam
az egészet még háromszor, mielőtt kinyitottam a kávézót.
Kedden, csütörtökön és szombaton almás, meggyes, áfonyás
és barackos töltelékkel töltöm, valamint citromos habcsókot
készítettem csokoládéval és banánkrémmel.
Amikor belehelyeztem a tésztát mind a hat tepsibe,
megmostam a kezem, majd odamentem a hűtőhöz és
kivettem a hat pitét, amit még előző nap készítettem és
betettem a sütőbe, hogy szobahőmérsékletűre melegítsem.
Ezeket fogom ma felszolgálni. A pite mindig másnap finom.
Ez az egy huszonnégy óra időt ad a tésztának, hogy
összeérjen a töltelékkel.
Miközben melegedtek, elkezdem almát hámozni, amit
aztán olyan sebességgel szeleteltem, mint a japán séfek egy
grill étteremben. Gyorsan járt a kés a kezemben, de a trükk
az egészben az volt, hogy a pengének borotvaélesnek kellett
lennie. Semmi sem veszélyesebb egy dupla pengénél. Ha az
ember el akarja veszíteni az egyik ujját, akkor melegen
tudom ajánlani.
Egy-egy marék fehér és barna cukrot szórtam az almára,
majd fahéjat és szerecsendiót, ezt követően lefedtem a
gyúrótállal a szeleteket. Már évek óta nem volt a kezemben a
recept és nem is méricskéltem. Csukott szemmel is meg
tudtam volna csinálni.
Meditatív, gondtalan tevékenység volt elkészíteni a
pitéket – bedugdosni a gyümölcsöt a tésztatakaró alá, majd
összenyomkodni a széleket és végül villával szép mintát
nyomni rá olyan volt, mint egy délutáni szunyókálás.
De most nem volt benne semmi pihentető. Minden
mozdulatomba aggodalom vegyült – mint amikor meghallja
az ember a rendőrautó éles szirénáját-, féltem, hogy nem
tudom eladni a pitét és tartottam tőle, hogy a földszinten
lévő vízmelegítő bedobja a törülközőt, akkor pedig utcára
kerülünk.
Szó szerint éreztem, ahogy a ráncok megjelentek az
arcomon, mint a gonosz keze nyoma, akárcsak a
mikroszkopikus anyajegyek. Tudom, hogy a pénzen nem
lehet boldogságot venni, de ha képes lennék egy kis
nyugalmat találni, és ha nem lenne gondom erre az
ingatlanra, nagyszerűen érezném magam.
Amikor a vastag gyümölcsréteg úgy fortyogott, akár a
karamell a pite közepében, kivettem a sütőből és a pultra
helyeztem.
Ekkor ugrándozott le a húgom a lépcsőn a konyhába.
Ellie mindig is tele volt energiával, hosszú, szőke lófarokban
hordta a haját… és hosszú, ezüstbe ágyazott, gyöngy
fülbevalót viselt.
– Ez nem az én fülbevalóm? – kérdeztem, ahogy csak egy
testvér tudja megkérdezni.
Kivett egy áfonyát a tálból, feldobta és aztán bekapta.
– Mia casa en su casa. Gyakorlatilag a mi fülbevalónk.
– Az én ékszeres dobozomban volt, az én szobámban! –
Ez az egyetlen pár fülbevaló, amitől nem gyullad be a
fülcimpám.
– De hát nem is hordod. Nem mész sehová, hogy viseld,
Livvy.
Nem akart bunkó lenni, csak tizenhét éves, úgyhogy az
ilyen megjegyzések elkerülhetetlenek.
– És a gyöngy szereti, ha viselik. Ez tény. Ha túl sokáig
várakoznak egy sötét dobozban, elvesztik a csillogásukat.
Mindig ontja magából a furcsa tényeket, amiket rajta
kívül soha senki nem tud. Ellie volt mindig is az „okos” a
családban: osztályelső volt, bekerült a Nemzeti
Büszkeségeink Társaságba, és nagyon korán elfogadták a
jelentkezését a New York-i Egyetemre. De a lexikális tudás
és a jó érzés két különböző dolog. Amúgy nem tudja, hogyan
kell bekapcsolni a mosógépet, és szerintem a húgomnak
fogalma sincs, hogyan működik a való világ.
Kibújtatta a kezét egy agyonhordott télikabátból és
áthúzta a fején a pulóverét.
– Mennem kell. Tesztet írunk.
Ellie épp kisurrant a hátsó ajtón, amikor Marty, a
pincérünk és egyben mosogatónk, valamint szerelőnk
belépett.
– Ki a fene felejtette el közölni a téllel, hogy már tavasz
van? – Lerázott vagy két centi havat a fekete, göndör
hajáról, akárcsak egy kutya fürdés után. Esik, mint a fene,
mintha egy fehér fal ereszkedne le odakint.
Marty felakasztotta a kabátját a fogasra, s közben
megtöltöttem őrölt kávéval a nap első filterét.
 – Liv, tudod, hogy úgy szeretlek, mint a kistestvéremet…
bárcsak lenne olyanom.
– Van kishúgod.
Martynak három kistestvére volt. Hármas ikrek: Bibbidy,
Bobbidy és Boo. Marty anyja akkor is be volt szívva, amikor
kitöltötte a születési anyakönyvi kivonatot, és a szer egy
kicsit összekeveredett a gyógyszerek hatásával szüléskor.
Marty apja rabbi volt a Queensben, és elég okos volt ahhoz,
hogy ne veszekedjen avval a nővel, akiből épp akkor bújt ki
három görögdinnye.
– De te nem pisszegsz le úgy, mint ők. És amiért
szeretlek, feljogosítva érzem magam, hogy megmondjam,
nem úgy nézel ki, mint aki most kelt csak fel az ágyából,
hanem mint aki egy kukából mászott volna elő.
Amit minden lány hallani szeretne.
– Kemény volt a reggel. Későn ébredtem.
– Vakációra kéne menned. Vagy legalább egy
szabadnapot vegyél ki. El kellett volna jönnöd velünk egy
italra múlt éjszaka. Elmentem egy új helyre Chelsea-ben és
találkoztam pár új, igazán nagyszerű emberrel. – Martynak
Matt Bomer szemei voltak és Shemar Moore mosolya. Fel-le
mozgatta a szemöldökét. – De ma éjjel…?
Odaadtam neki a kávéfiltert, amikor a kiszállító kocsi
megállt a hátsó kis utcában. A következő húsz percben pedig
egy vastagnyakú, húsfejű fickóval vitatkoztam arról, hogy
miért nem vagyok hajlandó fizetni neki a dán
aprósüteményért, amit rám akart sózni, és ami ráadásul
penészes is.
És a nap egyre jobban alakult.
Felkapcsoltam a fényeket, majd pontosan fél hétkor a
ZÁRVA feliratot átfordítottam, hogy a NYITVA látszódjon
odakintről. Megszokásból elhúztam a reteszt az ajtón, pedig
már hónapok óta el volt törve. De eddig nem volt rá
alkalmam, hogy újat vegyek.
De legalább a hóhelyzet nem tűnt annyira
reménytelennek – úgy nézett ki, hogy a munkába induló
helyiek talán nem hagyják otthon a kávééhségüket. Talán
még Mrs. McGillacutty, a szomszédos házban lakó
kilencvenéves hölgy is eljön, aki mindennap elsétált ide
„reggeli torna” gyanánt.
Kilenc óra felé bekapcsoltam a pult végében lévő tévét,
hogy legyen egy kis háttérzaj, miközben Martyval bámultunk
kifelé az ablakon és néztük a hóvihart, ami úgy tűnt, az
évszázad vihara lesz. Még csak halvány remény sem volt
arra, hogy bárki betévedjen. Minden halott volt odakint.
– Mit szólnál, ha kitakarítanánk a hűtőt és a kamrát,
valamint kisikálnánk a sütőt?
Legalább a takarítást el lehet ilyenkor végezni.
Marty felemelte a kávésbögréjét.
– Követlek, széphölgy.

Délben hazaküldtem Martyt. Egy órakor hivatalosan is

bejelentették, hogy csak bizonyos gépjárműveket engednek
ki az utakra. Kettőkor Ellie viharzott be a kávézóba,
akárcsak egy forgószél, s közölte, hogy hamarabb
hazaküldték őket az iskolából, majd szinte rögtön el is ment,
hogy a vihart az egyik barátjánál vészelje át. Délután néhány
kóbor vendég betévedt, s pitét rendeltek, közben pedig
megpróbálták kiolvasztani magukat.
Hatkor a számlákkal foglalkoztam, ami annyit tett, hogy
kiterítettem a papírokat, a főkönyvet és a banki
értesítéseket az egyik asztalra és csak bámultam a
papírhalmot. A cukor ára megemelkedett – pöcsfejek. És a
kávé is – istenverte barmok. Nem akarom kispórolni a
gyümölcsöt a pitékből. Majd elküldöm Martyt az állam
északi felébe, a Maxwell Farmra. Ok termesztik a legjobb
termékeket az egész államban.
Fél tízkor a szemem le-lecsukódott anélkül, hogy
észrevettem volna, úgyhogy elhatároztam, itt a nap vége.
Hátul voltam, s épp egy pitét próbáltam becsomagolni és
betenni a hűtőbe, amikor meghallottam a kolompot az ajtó
felett és hangok szűrődtek be. Két különböző hang.
Veszekedtek, mint ahogy a fizikai munkát végző férfiak
szoktak.
 – Nem érzem az ujjaimat. Remélem nem fagytak el, mert
azok Franny harmadik legkedvencebb részei rajtam. Te
pedig olyan vagy, mint egy öregasszony. Nem is sétáltunk
olyan sokat.
– Szerintem a bankszámlád Franny első, második és
harmadik legkedvencebb része, ami téged illet.
Mindkét férfinak akcentusa volt, de az egyik hangja
sokkal mélyebb és selymesebbnek tűnt. Úgy hangzott, mint
amikor az ember belemászik egy kád forró vízbe egy hosszú
nap után – megnyugtató, boldog élmény.
Odaléptem a lengő konyhaajtóhoz és úgy éreztem, hogy a
nyelvem kiesik a számból.
Szmokingot viselt az egyik, fekete nyakkendője hanyagul
lógott a nyakában és a régi stílusú, fehér ingének felső két
gombja ki volt gombolva, ami megmutatta a bronzos
mellkasát. A szmoking úgy állt rajta, hogy következtetni
engedett az alatta lévő, kigyúrt izmokra és a napsütötte,
forró bőrére. A járomcsontja élesen kirajzolódott – mintha
csak márványból lett volna kifaragva. Az álla erős vonalú
volt, s a kiemelkedő járomcsontjáért egy GQ magazin
modellje is képes lett volna gyilkolni. Az orra egyenes ívű, a
szája telt, s tökéletesen alkalmas rá, hogy mocskos dolgokat
suttogjon egy nő fülébe. Vastag szemöldök ült a szürkészöld
szemei felett – akár a tenger színe, amikor rásüt a nap –,
amit hosszú, koromfekete szempillák keretezetek. A haja
sötét és vastag szálú, néhány tincs a homlokába hullott, s ez
erőtlen, semmi nem érdekel arckifejezést kölcsönzött neki.
– Sziasztok!
– Ó, szia! – A szája sarka felfelé görbült… csintalan
kinézete lett.
A férfinak, aki mellette ült, vörös haja volt, kicsit
kövérkés testalkata és csillogó kék szeme.
– Mondd, hogy tudsz nekünk forró teát készíteni és tiéd
fele királyságom!
– Igen, tudok. És csak két dollár huszonöt cent.
– Hivatalosan is te vagy a kedvencem.
Az egyik fal melletti asztalt választották. A sötét hajú
magabiztosan mozgott, mintha az övé lett volna a hely, sőt,
mintha az egész világ az övé lett volna. Leült és hátradőlt a
székben, szétterpesztette a lábát és mint a röntgensugár,
úgy vizslatott végig a szemével.
– Ti nem akartok leülni? – kérdeztem a két férfit, akik
sötét öltönyt viseltek és az ajtó két oldalán álldogáltak. A
borravalómat tettem volna rá, hogy testőrök. Elég gazdag és
híres embert láttam már a városban, hogy kiszúrjam őket,
bár ez a kettő nagyon fiatalnak tűnt.
– Nem, ők nem ülnek le – mondta a sötét hajú.
Azon tűnődtem, ki lehet. Talán egy tengerentúli, gazdag
befektető fia? Vagy színész, hiszen megvan hozzá a
testalkata és a fizimiskája. És… a kisugárzása. Ez a
névtelenség arra ösztönöz, hogy figyeljek, lehet, hogy még jó
lesz visszaemlékezni erre.
– Bátrak vagytok, hogy kimerészkedtetek ebben az
időben. – Két étlapot tettem az asztalra.
– Vagy éppen hülyék – mondta a sötéthajú. A szavai egy
kicsit becsmérlők. – Senki nincs az utcán, úgyhogy most
kedvemre sétálgathatok. – Lehalkította a hangját, mintha
csak összeesküvést szervezne. – Évente néhány alkalommal
engednek csak ki a kalitkámból.
Fogalmam sem volt, hogy ez mit jelent, de olyan érzés
fogott el, mintha ennél érdekesebb dolgot még életemben
nem hallottam volna. Ez már szánalmas.
A vörös hajú elkezdte olvasni az étlapot.
– Mi a specialitása a helynek?
– A pite.
– Pite?
A jegyzetfüzetemre helyeztem a ceruzámat.
– Magam készítem, a legjobb a városban.
A sötét hajú csak hümmögött.
– Mesélj még erről a mennyei pitéről! Finom?
– Igen.
– Nem túl száraz?
Forgatni kezdtem a szememet.
– Kár a gőzért.
– Ezt hogy érted?
– Úgy, hogy megspórolhatod a pitegyanúsítgatásodat. – A
hangom kezdett elváltozni, utánozva azokat a hülye
kérdéseket, amiket általában hallottam. És a szőrös pitéd?
Szerintem egész éjjel képes lennék a pitédet falni kicsikém.
A férfi felnevetett. A nevetése még izgatóbban csengett,
mint a hangja.
– És az ajkaid?
Rávillantottam a szemem.
– Mi van velük?
– A legédesebb ajkak, amiket valaha láttam. Olyan jó az
ízük is, mint ahogy kinéznek? Le merném fogadni, hogy
igen.
Kiszáradt a szám és képtelen voltam szellemesen
visszavágni.
– Ne is figyelj erre a rakás szerencsétlenségre! –
figyelmeztetett a vörös hajú. – Három napja zsinórban
részeg.
A „rakás szerencsétlenség” felemelt egy ezüst
laposüveget.
– És készülök a negyedik napra.
Eleget láttam már a szentimentálisan részeg diákfiúkból
a múlt esti tivornyán. De ez a srác jól titkolta.
A vörös hajú becsukta az étlapot.
– Teát és meggyes pitét szeretnék. És barackosat is. És
adj egy áfonyásat is!
A barátja felhorkant, mire a férfi bocsánatkérőn
hozzátette: – Imádom a pitét.
A másikhoz fordultam.
– Almásat – mondta halkan, s képes volt ezt a három
szótagú szót is szexin ejteni. Az ölem bizseregni kezdett,
mint egy romantikus regény hősnőjének, aki meglátta Brad
Pittet a Szenvedélyek viharában című filmben, amint épp
lóháton vágtat felé.
Vagy a hangja a talizmánja, amivel vágyat ébreszt a
nőkben, vagy komoly szükségem lenne egy pókhálózásra.
Nem is értem, miért viccelek evvel, persze hogy szükségem
lenne egy pókhálózásra. Tizenhét évesen vesztettem el a
szüzességemet a gimnáziumi barátommal, de Jack óta nem
volt senkim, úgyhogy elég valószínű, hogy visszanőtt a
szűzhártyám. Nem vagyok az egyéjszakás kalandok híve, de
hát kinek van ideje egy igazi kapcsolatra? Nekem biztosan
nincs.
A vörös hajú telefonja megszólalt. Felvette és
kihangosította, s még a konyhában is hallottam a
beszélgetést, mialatt összekészítettem, amit rendeltek.
– Szia, drágám! Már évszázadok óta várom, hogy felhívj,
attól féltem, nehogy elaludjak közben, úgyhogy inkább én
hívtalak.
A nőnek is akcentusa volt. Nagyon gyorsan beszélt.
– Hány energiaitalt ittál, Franny?
– Hármat és csodálatosan érzem magam. Hamarosan
habfürdőt veszek. Tudom, hogy imádod, amikor a habok
között látsz, úgyhogy videotelefonálhatunk közben.
– Jaj, ne! – mondta szarkasztikusan a srác barátja.
– Simon! Csak nem Nicholas az?
– De igen. Itt van velem. Épp harapni akarunk valamit.
– Ah! Azt hittem, hogy egyedül vagy. A habok várhatnak
akkor. Készítettem neked két új inget. Remekül festenek.
Kíváncsi vagyok, hogyan állnak majd.
Simon hangja olyan volt, mintha megvonta volna a vállát
közben.
– Hobbiból varr mostanság. Imád nekem ruhát készíteni.
– És nem tudna magának szájkosarat varrni? – kérdezte
a másik férfi, amit Franny, úgy tűnt, meghallott.
– Menj a fenébe, Nick!
Miután Simon megígérte, hogy majd együtt
habfürdőznek, amikor visszaér a hotelbe, letette a telefont
és a két férfi lehalkította a hangját, úgy folytatták a
beszélgetést, aminek épp a végét kaptam el, amikor kijöttem
a konyhából a teáscsészével és a pitékkel.
– …keményen megtanultam. Mindenki eladó és
mindenkinek megvan az ára.
– Te jó ég! Olyan vagy, mint a ragyogó nap, amikor
részeg vagy. Kár, hogy nem iszol sűrűbben.
Simon elég erős szarkazmussal rendelkezett.
Éreztem, hogy a szürkészöld szemek engem néznek,
miközben letettem a pitéket az asztalra. Most, hogy már
tudtam a nevét is, csak még szexibb volt. Nicholas – szép
név.
– Mit gondolsz, kisgalambom? – kérdezte tőlem.
Odahelyeztem elé a piteszeletet, mire Simon belevágta a
villáját az áfonyásba.
– Miről mit gondolok?
– Épp vitatkoztunk. Én azon a véleményen vagyok – a
tapasztalataim alapján hogy minden és mindenki
megvásárolható a megfelelő áron. Mit gondolsz erről?
Volt idő, amikor fiatalabb, ostobább és sokkal
ártatlanabb voltam – mint most Ellie –, akkor rögtön
nemmel válaszoltam volna. De a világban az idealizmus az
első, amit fel kell adnia az embernek.
– Egyetértek. Pénz beszél, kutya ugat.
– Jaj, ne már, most már mind a ketten le akartok
hangolni – mondta Simon. – Én kérnék még egy szelet pitét.
Nicholas elmosolyodott, lassan, istenien. Egyre
könnyedebbnek éreztem a fejemet, a térdeim pedig remegni
kezdtek. És az arcán ott voltak a gödröcskék, hogy nem
vettem észre őket eddig? Tökéletesen megkoronázta
adoniszi testét, ugyanakkor játékos külsőt kölcsönöz neki,
kisfiúsan helyes lesz tőle, pedig már enélkül is remek az
összhatás.
– Örülök, hogy ezt mondtad, szívem.
A másodperc tört része választott el attól, hogy ne
kezdjek el nevetni, mint egy hülye, úgyhogy alig vártam,
hogy kimehessek. A hangja – még azt is élvezném, ha a
telefonkönyvet olvasná fel nekem, ha egyáltalán használ
még valaki telefonkönyvet manapság – megállított.
Tízezer dollár.
Visszafordultam és oldalra billentettem a fejem.
Aztán pontosított.
– Tízezer dollárt fizetek, ha velem töltöd az éjszakát.
– Hogy micsoda?! – Elnevettem magam, hiszen úgyis
csak viccelt, nemde?
– Üres az ágyam, és hatalmas is. Elkezdjük ott és
meglátjuk mi lesz belőle.
Nicholasról Simonra néztem, majd a két férfira, akik az
ajtónál álltak.
– Ez csak vicc, ugye?
Lehúzott még egy kortyot a flaskájából.
– Pénzzel és szexszel kapcsolatban soha nem viccelek.
– Te most komolyan tízezer dollárt akarsz nekem adni
azért, hogy egyszer lefeküdjek veled?
– Egynél azért többször, vagy tucatszor és különböző
pózokban. És még – és a levegőbe mutogatott – el is
tudnálak csábítani, de az időbe telik. – Az órájára mutatott.
Egy Rolex volt az, gyémánt- és platinumberakással, könnyen
megérhetett vagy százharmincezer dollárt. – Manapság
sajnálatosan kevés az időm.
Horkantottam egyet, ahogy kezdtem túltenni magam az
első megdöbbenésen.
– Nem fekszem le veled pénzért.
– Miért nem?
– Mert nem vagyok kurva.
– Persze hogy nem vagy az. De fiatal vagy és gyönyörű,
én pedig helyes és gazdag. Itt az lenne az egyetlen észszerű
kérdés, hogy tulajdonképpen miért nem dugunk már most?
Ez egy erős érv volt.
Várjunk csak – nem, kizárt. Ez a legrosszabb érv, amit
valaha hallottam. Ő pedig egy mocskos disznó.
Úgy tűnt, Nicholas élvezettel fürkészte az arcomat,
miközben mindezt átgondoltam.
Te jó ég! És én tényleg átgondoltam. És még
rengetegszer eszembe fog jutni, folyamatosan a fejemben
lesz, még amikor elmennek, akkor is.
– Nem.
– Nem? – Őszintén meglepődött a válaszomon, és
csalódottság ült ki az arcára.
– Nem – ismételtem meg. – Nem lenne helyes.
Megdörzsölte az alsó ajkát az egyik ujjával, miközben
nem vette le a szemét rólam. Ha már a méregetésnél
tartunk, csodásak még az ujjai is. Hosszúak, megfelelő
vastagok, tiszták, és a körmei is szépen le voltak vágva.
Ijesztő, de Dr. Seuss jutott eszembe – Hová fognak
vándorolni azok az ujjak?
 Biztos, hogy valami baj van velem.
– Van barátod?
– Nincs.
– Leszbikus vagy?
– Nem.
– De hát akkor ez a leghelyesebb dolog, amit tehetsz.
Felszegtem az államat és karba tettem a kezem.
– A méltóságom nem eladó.
Nicholas előrehajolt, s majd felfalt a szemével.
– Nem szeretném a méltóságod közelébe se dugni a
farkamat. Bárhova máshová szívesebben tenném.
– Mindenre van válaszod?
– Igen. Húszezer dollár.
A mindenit! Leesett az állam, és ha lettek volna legyek a
kávézóban, mind berepülhettek volna a számba.
Csodálatos szemével mélyen belenézett az enyémbe.
– Nem fogod megbánni. Esküszöm.
És most eszembe jutott a pénz – mennyi készpénz lenne
az – még a szex gondolatát is elhomályosította. Mennyi
mindent kezdhetnék avval a sok pénzzel…
megjavíttathatnám a vízmelegítőt, rengeteget
visszafizethetnék a jelzálogból és félretehetnék Ellie
második szemeszterére. Kísértésbe estem.
De ha elfogy a pénz – márpedig hamar elfogyna –, utána
képtelen lennék tükörbe nézni.
És mindennap tükörbe kéne néznem azért valahogy.
– Azt hiszem, mindketten tévedtünk. – Megvontam a
vállamat. – Vannak dolgok, amik mégsem eladók bármennyi
pénzt is kínálnak.
Simon tapsolt.
– Jó neked, kisszívem. Győzzön az optimizmus! Ez a pite
fantasztikus. Azt mondtad, hogy te magad készíted?
Szakácskönyvet kellene írnod.
Nem válaszoltam neki. Nicholas még mindig bámult, én
pedig képtelen voltam megszakítani a szemkontaktust.
– Vagy lehet, hogy nem a megfelelő dolgot próbálom
megvásárolni. De miért fizetnék valamiért, amit ingyen is
megkaphatok.
 Oké, most már látszott rajta, hogy részeg, mert ennek
már nem volt semmi értelme.
– Nem akarod elmagyarázni, hogy mit jelent ez?
Elnevette magát.
– És mit szólnál egy csókhoz?
Egyszerre kiszaladt az összes levegő a tüdőmből, és amit
ezután mondott, attól csak még nehezebbé vált a lélegzetem.
– Ha nem ízlelhetlek meg hamarosan, meg fogok őrülni.
Soha nem tartottam túl sokra az ajkaimat. Valószínűleg
szépek, természetesen vastagok és rózsaszínűek és ajakírt is
használok, málnaízűt, néha pedig sheavajasat.
– Ötezer dollár.
Még ingyen is megcsókoltam volna. Volt ebben valami
izgató, valami csábító – valami torz –, hogy ajánlatokat tesz.
Annyira akarja, hogy még fizetne is érte.
– Ötezer dollár? Egy csókért?
– Igen, ezt mondtam.
– Nyelvvel?
– Anélkül nem igazán hívhatjuk csóknak.
Egy kicsivel tovább hezitáltam. Elég hosszan ahhoz, hogy
Nicholas… elrontson mindent.
– Csak mondj igent, kicsim! Tudom, hogy szükséged van
pénzre.
Nyeltem egyet. Nem is gondoltam, hogy öt szó ennyire
fájhat egy idegen szájából. Mekkora egy fasz!
Millió dolgot jelentett ez egyszerre: egyrészt megalázott
és az arcomba vágta a nem túl fényes anyagi helyzetemet,
másrészt pedig csalódtam benne. Istenien néz ki és nagyon
csábító is, de azt hiszi, hogy a testem jótékonyság. Szégyen
és az önérzet dúlt bennem egyszerre. Madártávlatból láttam
magam előtt a kávézót: a málló vakolatot, a törött reteszt az
ajtón, az elnyűtt székeket és a rongyos függönyöket, amik
már évek óta kimentek a divatból.
– A baszás szerelmére Nick – mondta Simon.
De Nicholas kitartóan csak engem bámult a zöldes,
arrogáns szemeivel, amik sok mindenre engedtek
következtetni. Úgyhogy megadtam neki, amire várt.
– Kezeket az asztal alá – parancsoltam.
 A mosolya egyre szélesebbre húzódott az arcán, betette a
zsebébe a flaskáját és azt tette, amit parancsoltam neki.
– Csukd be a szemed!
– Szeretem azokat a nőket, akik nem félnek felelősséget
vállalni.
– Nincs több duma. – Már így is többet mondott, mint
amit kellett volna.
Odahajoltam, s egész idő alatt nyitva tartottam a
szememet, próbáltam megjegyezni az arcának minden egyes
milliméterét, éreztem a meleg leheletét az államon. Ilyen
közelről még a borostát is láttam az állán és egy pillanatra
hagytam, hogy elkalandozzak, kíváncsi lettem volna, milyen
érzés, ahogy a hasamnak dörzsöli, majd a combomnak és
végül mindenemnek.
Aztán egyetlen mozdulattal felkaptam a tányérját és a
maradék pitét belenyomtam az ostoba, helyes arcába.
– Ezt csókold meg, seggfej!
Felegyenesedtem és odavágtam a számlát az asztalra.
– Hagyd a pénzt az asztalon. Ott az ajtó, tűnj innen,
mielőtt visszajövök a baseballütőmmel, hogy megmutassam,
miért hívtak annak idején Babé Rhuthette-nek.
Nem néztem vissza, miközben a konyha felé masíroztam,
de hallottam, hogy valamit motyogtak.
– Viszlát!
Nem mintha nem tudtam volna eddig, de akkor is: az
összes férfi idióta.
 NEGYEDIK FEJEZET

NICHOLAS

VAN EGY FAL az Anthrop Kastélyban, ahol a királyi család

által használt háborús fegyvereket állították ki. Kardokat,
szablyákat és tőröket – előfordult, hogy némelyik penge még
mindig szennyezett volt a vértől. Az egyik fegyver egy
buzogány volt, egy hatvan centiméter hosszú bot a végén egy
szöges gömbbel. Ormótlan fegyver, amit ritkán vettek elő a
csatákban, mert annak is veszélyt jelentett, aki használta. És
hosszú volt a gyógyulási idő, amíg újra harcolni tudott, aki
emiatt sérült meg. De ha mégis bevetették, mert a pusztítás,
amit véghez vitt, halálos volt. A tüskék átdöfték a páncélt és
belefúródtak az ellenfél mellkasába és a koponyájába.
A buzogány volt az első dolog, ami eszembe jutott,
amikor erőnek erejével kinyitottam a szemem, mert úgy
éreztem, hogy egy az én agyamba is belefúródott. A fehér
fény világos ezüstje, ami beszivárgott az ajtó alatt az
egyébként sötét szobába, eloszlatta az agóniát. Felnyögtem,
és egy perccel később kinyílt az ajtó. Simon sziluettjét
pillantottam meg, aki a haliból érkezett.
– Szóval élsz? Nem voltam benne biztos.
– Kösz az aggódást – vicsorogtam rá.
Túl hangosan. Még a halk szavak is akár a
repeszgránátok, úgy hasítottak a fejembe. Újra
megszólaltam, de ez alkalommal már sokkal halkabban.
– Mit itattatok velem múlt éjjel?
Simon együttérzőn nevetett.
– Itattunk veled? Csak úgy vedelted az italt A Kecskében.
Vodkát ittál. Barbariant.
Soha többé. Megesküdtem a májamnak, hogy ha most az
egyszer, utoljára átsegít ezen, legközelebb sokkal rendesebb
leszek hozzá.
Fájt a felismerés, amikor visszaemlékeztem a fekete
nyakkendős támogatóra, akivel múlt este találkoztunk, hogy
segítsen a királyi jótékonykodásban.
– Hülyét csináltam magamból a gálán?
– Nem, elég visszafogott voltál. Csendes és tartózkodó.
Egyedül én tudtam, kész szerencse, hogy képes voltál
megállni a lábadon.
Jó. Legalább emiatt nem kell aggódnom.
Megvakartam a halántékomat.
– Nagyon különös álmom volt.
– Rózsaszín repülő elefántok és Fergus, aki tütüt viselt?
Ez engem is kínozni szokott.
Felnevettem, ami nem volt a legbölcsebb dolog, ugyanis
lüktetett a fájdalom minden porcikámban.
– Nem – mondtam halkan. – Az anyámról álmodtam.
– Komolyan?
– Leszidott. Mindenfélét felhozott. Még a hajamat is
megrángatta a tarkómon. Emlékszel, hogyan csinálta,
amikor rosszak voltunk a nyilvánosság előtt?
– Igen, emlékszem. – Simon hangja tele volt
nosztalgiával. – Amíg Henry le nem járatta a sajtó előtt,
amikor visszakiáltott neki: „Miért rángattad meg a hajamat
anya?”
Újra felnevettem a fájdalmaim dacára.
– Miért volt rád mérges? Kiderült?
– Azt mondta…, hogy megríkattam egy angyalt. – Az
arcom elé tettem a kezemet, hogy eltakarjam a fényt.
– Nos, valóban úgy nézett ki, mint egy angyal és a pitéje
is isteni volt. Bár nem láttam a szemében könnyeket, de
azért jól belegázoltál a lelkébe.
Elvettem a kezemet az arcom elől és megpróbáltam
felülni.
– Miről beszélsz?
– Hát a pincérnőről – mondta Simon. – Miután
átrángattál a városon, hogy végre kamerák és rajongó csajok
tábora nélkül sétálhass, megálltunk egy kávézónál. Nem
emlékszel?
 Emlékképek villantak be. Megálltam az egyiknél, egy
sértődött lélegzetvételnél és a tengerkék szemeknél, amik
akár az alkonyati ég, küzdöttek a könnyekkel.
– Ez… tényleg megtörtént?
– Igen. Megtörtént, te seggfej. Húszezer dollárt ajánlottál
egy kis dugásért, ő pedig elzavart. Okos lány volt.
Végigsimítottam az államat, és éreztem rajta az
odaszáradt morzsákat meg az ott maradt
cukorgranulátumot. Még a számban éreztem az alma édes
ízét. És aztán hirtelen minden emlékem visszatért, az utolsó
szóig.
– Bassza meg! Megjelent már legalább az interneten?
Már láttam is magam előtt a szalagcímet: A HITVÁNY
HERCEG BEVETTE NEW YORKOT.
– Nem. Egy szó sem. – Simon ránézett az órájára. – Fél
három van, úgyhogy valószínűleg már megúsztad. Ha
énekelni akart volna a kismadár, valószínűleg már megtette
volna.
– Micsoda megkönnyebbülés!
De akkor is… lehet, hogy az álom miatt volt, vagy a saját
viselkedésem miatt támadt lelkifurdalásom, úgy éreztem,
hogy minden egyes lélegzetem tele van vele, csak úgy
szorította a tüdőmet.
– Még mindig havazik. Ördögi ez az idő. Szerintem
aludhatsz is tovább, ma nem utazunk sehová.
– Jó ötlet – motyogtam és már álomba is merültem a
finom ajkak képével a fejemben, s csak úgy táncolt előttem a
sötét haja.

Másnap korán reggel végre megint majdnem teljes

embernek éreztem magam, bár még mindenem sajgott és a
fejem is kába volt. Találkozóra készültem az állam északi
felében a hadsereg jótékonysági szervezetének vezetőjével,
és napkelte előtt el kellett indulnunk. Minél korábban érünk
a célállomásra, annál valószínűtlenebb, hogy nagy tömeg
fogad minket, hogy üdvözöljön. Hál’ istennek az a nyavalyás
hó elállt, és ha van valami, amit értékelek ebben a városban,
az az, hogy bármi történjék, minden folyik tovább a maga
ütemében. Az utak ugyan járhatónak tűntek, de Logan
lecserélte a limuzinunkat egy terepjáróra. Éppen a hátsó
ülésen igazgattam a nyakkendőmet meg a mandzsettáimat,
miközben Simon azért könyörgött, hogy álljunk meg egy
teára és reggelizzünk egy – vagy két – szelet pitét, mielőtt
elhagyjuk a várost.
Én is kerestem az indokot, hogy visszamenjünk, nem
mintha bocsánatot kellene kérnem. Egyszerűen csak nem
tudtam kiverni a fejemből a lányt és azt, ahogy velem bánt.
Miután bólintottam, Simon megadta Logannak a címet és
néhány perccel később már meg is álltunk az Amelia előtt. A
kandeláberek még mindig világítottak az üres utcákon, de az
ajtó nem volt bezárva, úgyhogy bementünk. Megszólalt a
fejünk felett a kolomp.
Csend volt. Nem ültem le, hanem megálltam az asztalok
között.
– Zárva vagyunk – mondta a lány, miközben kijött a
lengőajtón. Majd, amikor felemelte a fejét és észrevett
minket, megtorpant.
– Hát ti vagytok azok?
Még édesebb, mint ahogy emlékeztem rá. Mint ahogy
álmodtam. Finom tincsek keretezték az arcát, ami amúgy is
múzeumba illett volna azokkal a lélegzetelállító zafír
szemekkel, amiket az ember csak olaj- vagy vízfestményeken
lát. Szép Heléna után több mint ezer hajót küldtek a
megmentésére, ez a lány viszont még ezer férfinál is
erekciót tudna elérni.
Gyönyörű volt. Az államig ért és csodálatosan karcsú.
Csodásan teltek voltak a mellei, és még a blúza is
megráncolódott a gomboknál, s a csípője is nagyon
formásnak tűnt ebben a fekete szoknyában. A dereka olyan
karcsú, hogy körbe tudtam volna érni a kezemmel, formás
lába a rajta feszülő fekete harisnyában csak megkoronázta
az egész látványt.
Ismeretlen idegességet éreztem a torkomban, mintha
szénsavas üdítő marná a torkom.
 – Nyitva volt az ajtó – mondtam.
– Mert nem jó rajta a zár.
Logan a zárra pillantott, a biztonság volt az élete. Egy
törött zár legalább annyira tudta bosszantani, mint egy
kirakós eltűnt utolsó darabkája.
– Mit szeretnétek?
Fogalma sem volt, hogy ki vagyok. Védekező testtartást
vett fel, a hangjában sértettség bujkált. Vannak nők, akik
próbálják leplezni, hogy ismernek, de én mindig
észreveszem, hogy csak megjátsszák magukat. De ennek a
lánynak a tudatlansága… lenyűgözött. Nem volt benne
semmi várakozás, hátsó szándék, nem akart tettetni bármit
is. Amit látott, neki az volt a valóság. És ő csak engem látott,
nem pedig a címemet.
A torkom hirtelen olyan száraz lett, mint a sivatag.
Nyeltem egyet, nagy nehezen.
– Nos, oda vagyunk a pitédért… és szerettem volna
bocsánatot kérni a viselkedésemért. Általában nem
viselkedem így, csak a tivornya mondatta velem, amiket
mondtam…
– Az a tapasztalatom, hogyha az emberek részegek, akkor
sem csinálnak semmi olyasmi, amit amúgy ne tennének
meg.
– Igazad van. Lehet, hogy gondoltam volna ilyesmit, de
soha nem mondtam volna ki hangosan. – Lassan közelebb
araszoltam. – Ha nem lettem volna olyan részeg… többet
ajánlottam volna már elsőre is.
Keresztbe fonta a karját.
– Most próbálsz kedves lenni?
– Nem. Nem kell próbálnom… ez csak úgy jön.
Enyhén összevonta a szemöldökét, mint aki nem tudja
eldönteni, hogy mérges legyen, vagy inkább szórakoztatják a
hallottak. Elmosolyodtam.
– Mi a neved? Nem is tudom, hogy megkérdeztem-e.
– Nem kérdezted. Liv vagyok.
– Furcsa név. Ki akartak szúrni veled a szüleid
kiskorodban? Vagy csak simán nem kedveltek?
Összeszorította az ajkát, mintha csak egy mosolyt akart
volna leküzdeni. Valószínűleg szórakoztatta, amit mondtam
neki.
– A Liv vagy Livvy az Olívia beceneve. Olívia Hammond.
– Á – mondtam és bólintottam. – Csodás név. Sokkal
jobban illik rád. – Képtelen voltam levenni róla a szemem, és
még csak nem is akartam. – Nos, Olívia, sajnálom a
viselkedésemet, és csak remélni merem, hogy elfogadod a
bocsánatkérésemet.
Egy picit megrándult az arca – csak egy pillanatra –, de
észrevettem. Ezt követően odament az egyik asztalhoz és
egy becsomagolt pitével szöszmötölt.
– Mindegy is. Túltettem magam rajta. Nem mintha nem
lett volna igaz, amit mondtál, hiszen látható, hogy pénzre
van szükségem.
Rosszallást éreztem a hangjában – ami tudtam, hogy
miattam van –, s ettől az én hangom is éles lett.
– Olívia.
A szemembe nézett, s ettől ellágyultak az arcizmaim.
– Bocsánat. Igazán sajnálom.
A sötétkék szemek rabul ejtették egy pillanatra a
tekintetemet.
– Nincs semmi baj – törte meg a pillanatot.
– Oké – mondtam lágyan.
Pislogott párat, majd Simon kezébe nyomta a
becsomagolt pitét.
– Itt van, már kétnapos, úgysem tudnám eladni. Lehet,
hogy egy kicsit megszáradt, de a ház ajándéka.
Simon úgy mosolygott, mint a farkas, akinek épp most
adtak a kezébe egy sebesült bárányt.
– Te tényleg egy angyal vagy, kislány.
– Nem vihet magával egy villát is? – kérdeztem. – Így
nem kellene hallgatnom a gyomorkorgását útközben.
Elmosolyodott és átnyújtott egy villát.
Én pedig nem hagytam magam.
– Lenne kedved meginni egy kávét velem?
Már évek óta nem hívtam el egy nőt sem randizni. De
most olyan furcsa, üdítő és idegtépő késztetést éreztem.
– Nem kávézom. Még csak hozzá sem szoktam érni a
kávéhoz.
Körbenéztem.
– De hát egy kávéházban dolgozol.
– Pontosan.
Bólintottam.
– Hm, értem. Akkor vacsora? Ma este ráérsz esetleg?
Érted jöhetek, amikor visszafelé jövünk.
Idegesen felnevetett.
– Azt hittem, nincs időd ilyesmire – s a levegőben
gesztikulált a kezével –, udvarlásra…
– De vannak olyan dolgok, amikre megéri időt szakítani.
Ez már hatott. Botladozni kezdett a nyelve.
– Nos én… nem…. randizom.
– Te jó ég! – mondtam elszörnyedve. – De hát az bűn.
– Bűn?
– Lélegzetelállító vagy, és okos is. Gyakran kéne
randiznod és olyan férfiakkal, akik tudják, hogy mitől döglik
a légy. – A mellkasomra helyeztem a kezemet. – És
véletlenül én remekül csinálom. Nos?
Újra elnevette magát, röviden, könnyedén. Olyan volt,
mintha felkészültem volna az utolsó megmérettetésre.
Elégedettséggel töltött el, és mintha egy kis győzelem
vegyült volna az érzéseim közé. De mielőtt Olívia válaszolt
volna, egy szőrcsomó jelent meg mellette, vakkantott párat
és körbeszimatolt.
– Ellie! – kiáltotta Olívia a válla fölött. – Bosco nem jöhet
le ide!
– Ez meg mi? – kérdeztem.
– A kutyám.
– Na ne! Nekem is vannak kutyáim. A kutyák a farkas
leszármazottai. De ez egy patkánytól származik. – Újra
ránéztem. – Ez egy ronda patkány.
Felvette a kis szörnyet a karjába.
– Ne sértegesd a kutyámat!
– Nem akartam, csak az igazat mondtam.
Hatalmas volt a jószág.
De az ugatásnak véget kellett vetni. Belenéztem az apró
gombszemébe és megcsóváltam a mutatóujjamat felé.
 – Sssss!
És áldott csend töltötte be a levegőt.
Olívia rám nézett, majd az állatra.
– Ezt hogy csináltad?
– A kutyák falkaállatok, alkalmazkodnak a vezérhez. Ez
itt elég okos ahhoz, hogy rájöjjön, az én vagyok. – Közelebb
léptem Ólmához, tiszta, kellemes illat lengte körül, akár a
friss méz. – Lássuk, működik-e veled. – Felemeltem a
mutatóujjamat. – Vacsora!
Csípőre tette a kezét és unott képet vágott, de azért
láttam rajta, hogy akarata ellenére szórakoztatta, amit
mondtam.
– Én nem vagyok kutya.
A szememmel – amilyen mocskosak és disznók –
végigvizslattam ennek a gyönyörű lánynak minden
centiméterét.
– Nem… határozottan nem vagy az.
Az arca rózsaszínbe váltott, s ettől a szemei
majdhogynem lila árnyalatban csillogtak. Csodás volt.
De aztán még egy szőrgolyó jött be a helyiségbe – egy
szőke szőrgolyó, ami egy lila köntösbe volt csavarva és
papucs volt a lábán, akár a Spongya Bobban.
– Igeeeeen… ma is zárva a suli. – És a magasba tartotta
az öklét. – Juhééééj…
Majd észrevett minket és mozdulatlanná dermedt.
Ó egészen bizonyosan tudja, hogy ki vagyok.
– Sziasztok! Azta… – Loganre mutatott és vékony, halálra
vált hangom közölte: – Tetszik a nyakkendőd.
Logan letekintett a szóban forgó nyakkendőjére és
köszönet gyanánt bólintott.
Ellie úgy tűnt legszívesebben beleolvadt volna a padlóba,
de ehelyett inkább elvette a „kutyát” Olíviától és halkan
közölte: – Megyek, inkább felakasztom magam a
szekrényembe.
Miután elment, megkérdeztem: – Ugye csak viccelt?
– Tizenhét éves. Attól függ, milyen napja van. – Majd
megtörölte az apró kezét a szoknyájába. – Nos, jól éreztem
magam, köszönöm, hogy megálltatok. – Intett Simonnak. –
Jó étvágyat a pitéhez!
Simonnál nincs híján az étvágy. Elmosolyodott, s a szája
már tele is volt az őszibarackossal.
– Viszlát később… talán – mondta nekem.
Odaléptem hozzá, megfogtam a kezét, majd lehajoltam és
megcsókoltam.
– Számíthatsz rám.
 ÖTÖDIK FEJEZET

OLÍVIA

„SZÁMÍTHATSZ RÁM.”
Ez igen. Mi a fene történt? Felsétáltam a lakásba és úgy
éreztem magam, mint egy James Bond martini. Megrázott,
de fel is kavart a közjáték.
A legtöbb srác, akit ismertem, beleértve Jacket is, lazák
és kényelmesek voltak. De legalábbis passzívak. Mit
szeretnél csinálni ma este? Nem ’tóm, te mit szeretnél? Nem
’tóm.
De Nicholas más. Határozott. Egy igazi férfi. Egy olyan
férfi, aki megszokta, hogy hallgatnak rá. Most, hogy már
józanul is láttam, egyértelműen meg tudtam állapítani a
különbséget. Volt valami a megjelenésében: széles vállak,
hosszú, egyenes gerinc, a jelenléte akár a gravitáció,
mindent bevonzott a pályájára, s mellette mindenki azt
kívánta, hogy vigyen magával, ahová csak szeretne.
És még Bosco is hallgatott rá, ami egyértelműen árulóvá
tette a kis szörnyeteget.
Borzasztó hőt sugárzott. Még szinte mindig éreztem,
ahogy a kézfejemre szorította az ajkát. De hát ki csinál ilyet?
Egy nő kezét megcsókolni? Senki nem csinált ilyet, akivel
valaha is találkoztam. Az a pont, ahol megcsókolt, még
mindig meleg volt és bizsergett. Megbélyegzett, de nem
égette meg a bőrömet és nem fájt, mint ahogy a tévében is
mutatják sokszor. Jó értelemben bélyegzett meg. Megjelölt.
Te tudod, hogy ki volt ez? – sikította Ellie, s gyakorlatilag
berángatott a nappaliba.
– Sssss! Apa alszik.
Ellie újra megkérdezte, de ez alkalommal már suttogva.
– Egy gazdag seggfej a haverjával, aki imádja pitét?
 Ellie hatalmas kék szemét az ég felé fordította.
– Hogyan kerülünk mi egyáltalán képbe? – Berángatott a
hálószobájába és belenyomta az arcomat egy fél éve írt
cikkbe, ami a People magazinban jelent meg. – De hisz ez
Nicholas herceg volt!
Ott volt a képe a borítón – mosolygott a tökéletes
ajkaival, a tökéletes karjait keresztbe fonta a tökéletesen
széles mellkasán, sötétkék kasmírpulóvert viselt, alatta
pedig egy fehér inget. Úgy nézett ki, mint egy oxfordi
egyetemre járó álomsrác.
– Kifelé! – követeltem, s közben kitéptem az újságot a
kezei közül.
Ez megmagyarázza az akcentusát, amit nem tudtam hová
tenni – se nem brit, se nem skót, hanem wesscói. És a
kisugárzása – nem valamiféle vezető, hanem egy istenverte
trón örököse! Vagy egy tucat kép volt még róla a
magazinban. Csecsemőkori képek, megörökítették az első
napját az iskolában, amikor is csipkés galléros inget viselt,
majd egy tinédzserkori fotó következett, amikor egyenesen a
kamerába bámult és töprengőnek tűnt. Aztán néhány
mostanában készült fénykép következett. Az egyiken a karja
egy magas, szőke nő köré fonódott, aki vörös ruhát viselt
egy buliban, egy másik képen pedig egy magas támlájú
székben ült egy parlamenti szekción.
És, te jó ég, ez biztosan egy paparazzo által készített kép
– szemcsés volt a nagyítás miatt, de ez akkor is ő volt, éppen
a türkizkék óceánból sétált kifelé a Maldív-szigeteken, a
bőre csillogott, a sötét haját hátrafésülte a víz és… meztelen
volt. Azok a bizonyos részek ki voltak takarva, de egy sötét
kis csík és a medencéjének a V betűje kilátszott.
A nyelvem izgatott lett a vágytól, hogy kövesse a kis
árkot. Basszus, meg akartam nyalni a képet.
Egy oldalsó csíkban az országról és a felmenőiről voltak
információk. Közvetlen leszármazottja William John
Pembrooknak, egy északi brit generálisnak, aki délen a
skótokkal együtt harcolt, hogy kivívják a skót
függetlenséget. Róbert the Bruce, a skótok királyának a
lányát vette el.
 A skót vereség után Pembrook szövetsége felbomlott a
két anyaország között és többévnyi csatározás után
megalapították a saját önálló nemzetüket, a Wesscót.
Forró lett az arcom és a fejem. Biztosan azt gondolta,
hogy egy idióta vagyok. Vajon tudhatta, hogy nem tudom?
Most viccelek? Hát persze hogy tudta. Egy pitét nyomtam az
arcába.
Istenem.
Ellie felkapta az ágyáról a csillámos tokban lévő
telefonját.
– Fel fogom tenni ezt a Snapchatre!
– Nem! – Mindkét kezemmel megragadtam a kezét. – Ne
merészeld! Mindenki ide fog seregleni, hátha itt találja,
őrültek háza lesz.
– Pontosan! – és ugrálni kezdett. – Őrülten fog pörögni
az üzlet. És el kéne neveznünk róla egy pitét! Nicholas pitéje
– a piték hercege!
Tudtam, hogy okos dolog lenne ezt tenni, hiszen nem
akartam, hogy utcára kerüljünk és ez az énem azt súgta:
csináld!
De… nem éreztem helyesnek.
Nem voltam benne tökéletesen biztos, hogy Nicholas
nem egy olyan pöcsfej, mint ahogy az első este viselkedett.
Nem tartoztam neki semmivel. De mégis, az, ha
szétkürtölöm és üzletet csinálok belőle, s elmondom a
világnak, valószínű, hogy legközelebb is itt fog mutatkozni,
olyan, mintha… árulást követnék el.
– Nem fog visszajönni, ha kiposztolod, Ellie.
– Miért? Azt mondta, hogy visszajön? – Ez a lehetőség
úgy tűnt, jobban izgatja, mint milliónyi lájk a szociális
médiában.
– A… azt hiszem, igen.
Mintha áramütés szaladt volna végig a gerincemen,
annyira akartam, hogy visszajöjjön.

Ellie-vel ritkán vettünk ki szabadnapot, amikor lazíthattunk,

megáztattuk a lábunkat, luffaszivaccsal dörzsöltük le a
sarkunkat és megcsináltuk egymás körmét. Ilyenkor
vazelinbe áztattuk a kezünket és vastag gyapjúzoknit
húztunk rá, hogy megpuhuljon a bőrünk. Készítettünk egy
olívás, nyers tojásos pakolást a hajunkra, majd alufóliát
csavartunk a fejünk köré. Naaagyon vonzón néztünk így ki.
Bárcsak az Instagramon is közzétettük volna!
Uborkakarikákat tettünk a szemünk köré és zabkásamaszkot
az arcunkra. És mindeközben a nyolcvanas évekből
származó felvételeket néztünk, akár egy nagyszabású
filmmaratonon: Szellemirtók, Szent Elmo tüze, Dirty
Dancing. Úgy fejeztük be a szépülési rítusunkat, hogy
kiszedtük egymás szemöldökét, mint egy utolsó
bizalomteszt-foglalkozáson.
Négy óra felé apánk kijött a szobájából, a szeme fáradt
volt és karikás, de jó kedve volt. Játszottunk néhány
kártyapartit, még gyerekként tanított meg minket kártyázni,
majd készített nekünk paradicsomlevest és sajtos
szendvicset grillezett. A legjobb ebéd, amit már nem is
tudom, mióta ettem. Talán azért ízlett annyira, mert valaki
más készítette el. Napnyugta után, amikor már látszott a
tükörképem az ablakban, Ellie beleugrott a bakancsába,
felhúzta a kabátját a pizsamájára és átsétált az egyik
barátjához, aki a másik tömbben lakott. Apánk is hamar
követte a példáját, lement a bárba, hogy „megnézzék a
játékot” a fiúkkal.
Én pedig ágyba bújtam. Egyedül voltam, egy szantálfa- és
kókuszillatú gyertya égett az éjjeliszekrényemen. Puhának
és szépnek éreztem magam. Végre elfoglalhattam magam
avval, amiről egész nap fantáziáltam.
Rákerestem Nicholasra a Google-ben.
Fogalmam sem volt, hogy igazak lehetnek-e az
információk, de rengeteg adatot közöltek vele kapcsolatban.
Mindent leírtak róla a kedvenc színétől kezdve, ami
történetesen a fekete, egészen addig, hogy milyen alsónemű
márkát visel, ami a Calvin’s volt. Természetesen volt saját
Wikipédia-oldala is. Ezenkívül hivatalos honlapja és vagy
tízezer rajongói oldala. Még a seggének is volt külön
Twitter-oldala: @okiralyimeltoságossegg, és több követője
volt, mint Jon Hamm péniszének vagy Chris Evans
szakállának együttvéve.
A pletykaoldalak azt állították róla, hogy szinte minden
nőt meghúzott, akivel valaha szóba állt, Taylor Swifttől
kezdve – egy egész albumot írt róla – Betty White-ig – aki a
legjobb éjszakaként tartotta számon. Nicholas és a testvére,
Henry közel állnak egymáshoz, mindketten szeretik a
lovaspólót és az embereket. Nicholas imádja a nagyanyját, a
királynőt – egy kedves kinézetű nőt, aki, mint az idősek,
aranyosan néz ki –, és számolja a napokat, amikor végre
feldobja a talpát.
Néhány óra elteltével úgy éreztem magam, mint egy
lesivadász és meg voltam róla győződve, hogy a legtöbben
csak kitalálták róla ezeket a dolgokat. Mielőtt kikapcsoltam
a gépet, a keresési lista tetején egy videó ragadta meg a
figyelmemet – egy tudósítás volt Thomas herceg és Calista
hercegnő temetéséről.
Ráklikkeltem és láttam, amint a kamera ráközelített a
két fehér, arannyal díszített koporsóra, amit egy ló vontatta
kocsira tettek. Gyászolók tömege kígyózott az utcákon, mint
egy fekete függöny. A kamera a négy embert vette, akik a
kocsi után sétáltak. A királynő, a férje és Edward herceg
haladt középen, majd egy göndör hajú kisfiú, Henry herceg
az egyik oldalon, Nicholas herceg pedig a másikon.
Tizennégy évesen Nicholas már olyan magas volt, mint
most. Hosszú lábát kihangsúlyozta szénfekete öltönye. A
járomcsontja kevésbé határozott, az álla lágyabban ívelt, a
válla pedig keskenyebb volt, mint most, de még így is helyes
fiúnak számított. A bemondó elmagyarázta, Wessco-
hagyomány, hogy az uralkodó és az örökösök a királyi család
tagjainak koporsója mögött sétálnak, amint a város minden
utcáján végighordozzák, mielőtt megérkeznek a
katedrálisba, hogy végső búcsút vegyenek az elhunyttól.
Kilométerek. Kilométereket kellett sétálniuk, hogy
eltemethessék a szüleiket.
Henry – aki akkor tízéves volt – hirtelen megállt, a térdei
majdnem összecsuklottak. Mindkét kezével eltakarta az
arcát és sírni kezdett.
Én is éreztem, hogy elszorul a torkom, mert Ellie-re
emlékeztetett, amikor az anyánkat temettük. Szörnyen sírt –
vigasztalhatatlan volt – és ugyanaz az elkeseredés játszódott
le most előttem a számítógépem képernyőjén. Néhány
gyötrelmes pillanatig úgy tűnt, mintha az emberek meg
lettek volna fagyva. Senki nem mozdult, senki nem próbálta
megvigasztalni. Tenger, tenger mindenütt, s egy korty sincs
inni sehol!
Olyan volt, mintha egyedül állt volna az utca közepén.
Aztán hirtelen ott termett Nicholas és magához húzta az
öccsét. Úgy ölelte át a testét, mintha pajzs lenne számára.
Henry feje csupán Nicholas hasáig ért, amibe Henry bele is
temette az arcát, Nicholas pedig gyengéden megsimogatta a
haját. Majd felnézett a kamerák sűrűjébe és a tekintetében
sértettség és szomorúság tükröződött.
Néhány pillanattal később Nicholas egy inashoz
közelített – a tévétársaság biztosan alkalmazott valakit, aki
tud szájról olvasni, ugyanis feliratozva volt, amit Nicholas
az inasnak mondott.
– Hozza ide a kocsit! – A férfi nem tudta mitévő legyen,
ezért a királynő felé fordult, de Nicholas szava megállította.
– Ne nézzen rá! Én vagyok a hercege. Azt fogja tenni, amit
én mondok, mégpedig most.
Ebben a pillanatban Nicholas nem úgy nézett ki, mint
egy tizennégy éves fiú, egyáltalán nem tűnt fiúnak. Úgy
nézett ki, akár egy király.
Az inas nyelt egyet, meghajolt, néhány perccel később
pedig egy fekete Rolls-Royce furakodott be az
embertömegbe. Nicholas segített az öccsének beszállni a
hátsó ülésre. Az ajtó nyitva volt, s látni lehetett, ahogy
lehajol és megtörli Henry arcát a zsebéből előhúzott
zsebkendővel.
– Anya annyira csalódott lenne! – zokogta Henry, s szív-
szaggatóan csuklott.
Nicholas megrázta a fejét.
– Ugyan, Henry! – Megsimogatta testvére hullámos,
szőke haját. – Én majd mindkettőnk nevében sétálok. A
katedrális előtt találkozunk, és majd együtt megyünk be. – A
kezébe fogta az öccse állát és magára erőltetett egy mosolyt.
Minden rendben lesz. Megígérem.
Henry szipogott és végül bólintott. Amikor Nicholas
elfoglalta a helyét a királynő mellett, a ceremónia
folytatódott.
Becsuktam a laptopomat, s nagyon nehéznek éreztem a
szívemet, szomorú voltam miattuk. Henry még csak kisfiú
volt, Nicholas pedig – a pénz, a hatalom és a fényűzés
ellenére – most sem lett más ember. Nem különbözött tőlem
olyan sokban. Csak egy kissrác volt, aki megpróbálta egyben
tartani a családját, nehogy széthulljon.

Másnap ragyogó napra ébredtünk, de a levegő éles volt, ami

biztosította az embereket arról, hogy a hó nem fog
egyhamar elolvadni. A reggeli kapkodás után a kasszánál
álltam, s épp egy új rolni negyeddollárost bontottam ki,
amikor egy mély, lírai hang ütötte meg a fülemet.
– Egy hosszúkávét kérek tejjel, cukor nélkül.
Felnéztem és megláttam a szürkészöld szempárt. Csupa
libabőr lettem, azonnal és visszavonhatatlanul.
– Visszajöttél.
– Én szeretem a kávét, nem úgy, mint egy bizonyos
valaki – aki nem mellesleg nagyon csinos is – mosolygott.
Farmert viselt, ami lazán állt rajta, fekete inget és egy
baseballsapkát, amit belehúzott a homlokába. Így látni őt
elég vicces volt. Annyira szokványosan nézett ki! Hallani
lehetett a szavaimon át a hangomban bujkáló nevetést.
– Szép a sapid.
Felemelte az öklét.
– Gyerünk, Yankik!
– Tényleg azt gondolod, hogy ez majd álcázni fog?
Meglepődött a kérdésemen. Körülnézett a kávézóban:
csupán két vendég ült az egyik asztalnál, de egyikük sem
vette észre. Megvonta a vállát.
– Clark Kentnek is működött a szemüveg.
 A két férfit, akik azon az éjszakán Nicholast kísérték, egy
harmadik egészítette ki. Az ajtó melletti asztalnál foglaltak
helyet. Alig lehetett őket felismerni, lazán voltak felöltözve,
de azért figyeltek.
– Ki mondta el neked? Te találtad ki, vagy valaki – és itt
az ujjával arra a pontra mutatott, ahol Ellie előző nap
kimutatta, mennyire örül az időjárásnak –, aki Spongya
Bobos papucsban volt, felhívta rá a figyelmedet?
– A húgom, Ellie kotyogta el.
Azt hittem, hogy másként fogok érezni, hogy újra látom,
most, hogy már tudom, kicsoda. De nem. Vagyis nem igazán.
Bosszantott az ostobaságom, hogy nem jöttem rá, ki ő, de
ugyanazok az érzések keringtek bennem, mint tegnap –
vonzódtam hozzá, egyszerűen megigézett –, de nem azért,
mert herceg, hanem mert az, aki. Pompás, szexi és
megnyerő.
Nicholas elővett pár bankjegyet egy bőrtárcából, én
pedig odaadtam neki a kávét.
– Biztosan azt gondolod, hogy teljesen ostoba vagyok.
– Egyáltalán nem.
– Térdet kéne hajtanom, vagy ilyesmi?
– Kérlek, ne! – És ekkor megjelentek a gödröcskék az
arcán. – Hacsak nem érzel rá késztetést, hogy meztelenül
tedd meg, mert akkor nem is kérdés, nyugodtan
meghajolhatsz.
Flörtöl velem. Járja ezt az édes, sikamlós táncot, én pedig
olyan jól szórakozom, hogy nem is emlékszem, mikor
éreztem magam ilyen jól utoljára.
– Nem úgy tűnsz, mint aki… – itt suttogásba váltottam –
herceg lenne.
Ő is suttogóra fogta.
– Ez a legszebb dolog, amit valaha mondtak nekem. -A
pultra helyezte a kezét és felém hajolt. – De most, hogy
tudod, nem gondolnád át újra a vacsorameghívásomat?
Le merném fogadni, hogy egy ilyen srác – egy királyi
ivadék – hozzá van szokva, hogy a nők a lábai előtt
hevernek. Én nem vagyok híve a csábításnak vagy az ilyen
játékoknak, de régóta dolgozom itt, és ebben a városban
nőttem fel, ami azt jelenti, hogy egy dolgot nagyon
megtanultam: mégpedig, hogy hogyan kell bánni a
férfiakkal.
Lazára kell venni.
– Miért? – gúnyolódtam vele. – Mert van egy országod?
És ettől meg kéne hatódnom?
– Általában hatással van az emberekre.
És folytatódott tovább a tánc.
– Nos, én nem vagyok olyan, mint az emberek többsége.
A szeme felcsillant, a szája pedig mosolyra húzódott.
– Egyértelműen nem. – A sarokban lévő asztal felé
pillantott. – Nos, akkor én ott leszek, ha esetleg szeretnél
csatlakozni.
– És ezt fogod csinálni egész reggel? Itt maradsz?
– Igen, ez a tervem.
– Nincs… semmi dolgod? Valami fontos? Sürgős
elintéznivaló?
– De, lehet.
– Akkor miért nem csinálod?
Kutatóan nézett az arcomra, majd a számra vándorolt a
tekintete, amit aztán nem tudott levenni onnan.
– Szeretlek nézni.
Izgalommal telt meg a gyomrom és mintha az egész világ
a feje tetejére állt volna.
Nicholas lazán odasétált az asztalhoz és elégedettnek
tűnt magával.
Néhány perccel később, a pult mögött Marty odahajolt
hozzám, barna szeme vadul villogott.
– Ne nézz oda, de van egy híresség a kávéházban.
Elkezdtem megfordulni, de Marty elkapott.
– Mondtam, hogy ne nézz oda! Az ott Nicholas herceg,
vagy ne legyen a nevem Marty McFly Ginsberg.
Azt hiszem, Marty anyja is be lehetett szívva, amikor
nevet adott a fiának.
Megnyugtatóan a vállára tettem a kezemet.
– Igen, ő az. Egyik este és tegnap reggel is itt volt.
Úgy sikított, mint egy tini, aki épp most kapta meg a
jogosítványát.
 – És miért nem mondtad el ezt eddig nekem?!
Arra gondoltam, hogy ha a Ponyvaregényből idézek neki
– ami a kedvenc filmje –, az remélhetőleg majd
megnyugtatja.
– Nyugodj már le! És ne csinálj belőle nagy ügyet!
– Nyugodjak le? Tudod te, hogy mit kérsz tőlem? Ennek a
srácnak a képe már évek óta ott lóg a szobám falán. Mindig
is reménykedtem, hogy titokban talán majd szimpatikus
lehetek neki.
Óvatosan hátranéztem a vállam felett, hogy Nicholas
figyel-e minket.
Figyelt és intett.
Majd visszafordultam Martyhoz.
– Bizton állíthatom, hogy nem tetszel neki.
Marty sóhajtott.
– Ez megmagyarázza, hogy miért a te seggedet bámulja,
ráadásul olyan szemekkel, mint a macska, amikor a
lézerfényt vadássza. – Megrázta a fejét. – Ez az én sorsom.
Aki helyes, az vagy hetero, vagy házas.
 HATODIK FEJEZET

NICHOLAS

VAN VALAMI perverz élvezet abban, hogy nézhettem Olívia

Hammond mozdulatait. A peep show soha nem volt a
kedvencem, de most teljesen máshogy közelítettem meg a
dolgot.
Egyrészt gyötrő: a csípőjének incselkedő vonala, ahogy
egyik asztaltól a másikig lejtett, ahogy gyönyörűen felkínálta
a fenekét, amikor lehajolt, hogy felvegyen valamit, mintha
csak arra várt volna, hogy megfogják és belecsípjenek és
imádják. De az is hatalmas élvezet volt, ahogy nézhettem a
rózsás ajkainak vonalát, ahogy hívogató mosolyra húzódott,
a hangjának édes csengése, s azoknak az egzotikus kék
szemeknek a látványa, ahogy időről időre visszanézett rám.
Látványosan kinyitottam egy újságot – legalább
megpróbáltam udvariasnak tűnni –, de az idő legnagyobb
részében csak bámultam. Nyíltan. A fenébe, talán bunkón is.
Az etikett-tanárom biztosan forog a sírjában.
És ennek ellenére sem zavart a dolog.
Akartam Olíviát. Az ágyamban akartam látni, a
farkamon, a közelemben. És azt akartam, hogy tudja.
Elég sokat meg lehet tudni az emberekről, ha csak
nézzük őket. Olívia Hammond keményen dolgozott. Ki
lehetett olvasni a mozdulataiból, ahogy megdörzsölte a
nyakát vagy kiegyenesítette a hátát. Fáradt volt, mégsem
pihent.
Olívia barátságos volt, egyértelműen a jelleméből
fakadóan. Ez látszott abból, ahogy a biztonságiak felé
közeledett és bemutatkozott nekik. Nevetnem kellett, amikor
a srácok is bemutatkoztak neki – Logan, Tommy és James –,
hiszen ők nem voltak hozzászokva, hogy a figyelem
középpontjába kerüljenek. Sőt, egyenesen ellentmondott a
munkaleírásukkal. Tommy ráadásul rákacsintott Olíviára, a
nevetésem pedig elcsuklott.
Pimasz disznó! Rajta kell tartanom a szememet.
Olívia kedves volt. Ez látszott azon, ahogy odaadta a
szomszédjának, Mrs. McGillacuttynak, a neki a kiváltott
receptet, majd amikor a hölgy ki akarta fizetni,
visszautasította.
És Olívia megértő is volt, túlzottan is megértő. Ezt akkor
vettem észre, amikor nézeteltérésbe keveredett egy
kellemetlen, de jól öltözött vásárlóval, aki vélhetőleg ötven
pitét rendelt tőle egy összejövetelre, de az időjárás miatt
visszamondta a rendelést. Olívia próbált avval érvelni, hogy
már megvette a hozzávalókat – és nem mellesleg harmincat
el is készített –, mire a nő gúnyosan közölte vele, hogy ez az
ő baja.

Kettő óra után besétált a boltba egy vastag nyakú vásárló,

aki fehérjével növelt izomkötegeket viselt a karján, s ettől
csak még kisebbnek tetszett a feje. Egy tökfej.
Egy golyószorongatóan szűk, fekete lycranadrágot viselt
– amitől együttérzőn én is megigazgattam a sajátjaimat – és
szakadt, ujjatlan pólót. Úgy jött be, mint aki jól ismeri ezt a
helyet. Karját egy alacsony, felfújt ajkú, festett szőke lány
vállán nyugtatta, aki rágózott.
– Jack – üdvözölte Olívia –, szia!
– Liv! Hogy vagy?
– Nagyszerűen – és a pultnak dőlt.
Úgy végigmérte a lányt, hogy legszívesebben kitéptem
volna a szemgolyóit.
– Te jó ég, már vagy öt éve nem találkoztunk. Nem
hittem, hogy még mindig itt leszel.
Olívia bólintott.
– Pedig itt vagyok. Mi a helyzet veled?
– Minden szuper. Tavaly végeztem az Illinoisi
Egyetemen, aztán hazajöttem, hogy fitneszklubot nyissak a
szomszédban. A jegyesemmel – Jade-del. – Odafordult a
nőhöz, aki ott csüngött a karján. – Jade, ő itt Liv.
– Szia!
– Szia – köszöntötte Olívia. – De jó neked Jack!
Egy kupac névjegykártyát tartott Olívia elé.
– Gondoltam szétszórom ezeket a helyi üzletekben.
Odatennéd esetleg a pultra? Néhány hét múlva nyitunk, és
jól jönne egy kis reklám.
Olívia elvette a kártyákat.
– Persze, nem gond.
– Köszi. Remek vagy Liv. – Elindult kifelé, majd még
hozzátette: – Jó, hogy látlak. Tényleg azt hittem, hogy már
nem talállak itt. De úgy tűnik, vannak dolgok, amik nem
változnak.
Micsoda visszataszító alak!
Olívia elmosolyodott.
– Igen, lehet, hogy így van.
Majd a srác barátnőjével az oldalán kisétált az ajtón.
Olívia megcsóválta a fejét, majd odajött az asztalomhoz
kezében a kávéskancsóval.
– Töltsem újra a bögrédet?
Odacsúsztattam a bögrémet.
– Igen, köszönöm.
Hátradőltem a székemben és oldalra billentettem a
fejemet, amíg töltött.
– Szóval… Jack. Csak nem a barátod volt?
Kissé elpirult. Imádni való ez a reakciója. A péniszem is
igenlően felelt erre.
– Igen. Gimiben randiztunk.
– Nos, ha csak Jackkel randiztál eddig, akkor már értem,
hogy miért nem akarsz látni többé senkit magad körül.
Seggfejnek tűnik. – Felnéztem, hogy lássam a gyönyörű
arcát. – Sokkal jobbat is kaphatnál.
– Például téged?
– Például. – A szemben lévő székre mutattam. –
Beszélgessünk egy kicsit arról, hogy mondjuk randizunk
egyet.
Liv elnevette magát.
 – Hogyan szoktad ép bőrrel megúszni, hogy ilyeneket
mondasz?
– Nem szoktam ilyeneket mondani. Soha.
– De nekem mégis mondod.
Liv közelebb jött hozzám és felém hajolt. A szívem
hevesen verni kezdett, olyan hangosan, hogy csodálkoztam
rajta, miért nem hallja.
– Igen, szeretek… neked mindenfélét mondani.
Ez az újonnan felfedezett szabadság, amit Livvel
kapcsolatban éreztem, megnyugtatott és könnyeddé tett.
Már látott teljesen részegen és ettől talán csak még
bonyolultabb lett minden, de akkor sem adtam fel. Vagy egy
tucat ide nem illő, csodálatosan mocskos megjegyzés jutott
eszembe, de mielőtt akár egyet is elsuttoghattam volna,
Olívia megköszörülte a torkát és felegyenesedett.
Az üres székre tekintett velem szemben.
– Hol van Simon?
– Haza kellett mennie, sürgős dolga akadt. Kora reggel
indult a gépe.
– És mi dolga van?
A számhoz emeltem a bögrémet és finoman fújni
kezdtem a kávét. Észrevettem, hogy a számat bámulta.
– Az övé a Barrister’s nevezetű hely.
– Hol van az? Wesscóban? – kérdezte Olívia.
– Igen. Mind a harminchét.
– Persze. – Erre felnevetett. – Én ostoba.
Egy kicsivel később felkeltem, hogy elmenjek a mosdóba
– négy csésze kávé fél nap alatt megteszi a magáét.
Útközben elhaladtam a pincér mellett – azt hiszem,
Olívia Martynak hívta –, akinek egy zsák szemét volt a
vállán és a hátsó ajtó felé tartott. Barátságosan bólintott,
mire visszamosolyogtam.
Aztán, amikor az ajtó becsukódott mögötte, fülsiketítő
sikoly hallatszott, mintha vagy ezer disznó visított volna fel
kórusban.
Tipikus reakció, mégis, minden alkalommal meghökkent.
Amikor kisétáltam a mosdóból, az első dolog, amit
észrevettem, a biztonsági embereim viselkedése volt. Logan
arca megfeszült, a szeme élesen villogott, Tommy keze
ökölbe szorult az asztalon, James pedig már félig talpon volt,
ugrásra készen.
Egy pillanattal később már meg is értettem, hogy miért.
Az ebédlőrész üres volt, csupán egyetlen ember
tartózkodott ott, egy alacsony, bogárszemű férfi, aki olcsó
öltönyt viselt és nehézszagú kölnitől bűzlött. Túl közel állt
Olíviához az egyik eldugott sarokban és az öklét rázta felé.
– Nem lesz ez így jó, Miss Hammond! Nem hagyhatja
figyelmen kívül a megjegyzéseinket.
– Én megértem, de ezt apámmal kell megbeszélnie, ő
viszont most nem tartózkodik itt.
A férfi még előrébb hajolt, annyira, hogy Olívia háta
elérte a falat.
– Már elegem van abból, hogy folyamatosan a bolondját
járatják velem. Sok pénzzel tartozik nekünk, és így vagy úgy,
de fizetni fog.
Olívia megpróbált kitérni az útjából, de a férfi
megragadta a karját.
Erősen megszorította.
Itt véget ért a türelmem, úgyhogy közbeléptem.
– Vegye le róla a kezét!
Nem voltam hangos, de nem is volt szükség rá. A
felsőbbrendűség, ami hallatszott a hangomból, megtette a
magáét. Ez annak a mellékterméke, hogy egész életemben
mindenki engedelmességgel tartozott nekem.
A férfi felnézett – aztán Olívia is –, majd végül elengedte
Olívia karját, ahogy közeledtem felé. Kinyitotta a száját,
hogy vitatkozni kezdjen, de a felismerés a torkán akasztotta
a szavakat.
– De hisz… ön…
– Nem érdekes, hogy ki vagyok – mondtam. – Maga
kicsoda?
– Én… én Stan Marksum vagyok a Willford cégtől.
– Majd én elintézem… – kezdte Olívia, de a szavába
vágtam.
– Nos, Marksum, ahogy a hölgy is mondta, az apja nincs
itt, úgyhogy azt javaslom, hogy tűnjön innen. Most.
 Kidüllesztette a mellkasát, mint valami csintalan kishal,
aki egy dühös cápa célkeresztjébe tévedt.
– Nekem Hammondsékkal van dolgom. Ez nem az ön
ügye.
Újra Olívia felé fordult, de én elé álltam.
– Éppen most lett az én ügyem.
Ahogy mondtam is korábban, a legtöbb ember
borzalmasan idióta. És ez a pöcs egy első osztályú rohadék.
– Nicholas, ne…
Ez volt az első alkalom, hogy kimondta a nevemet. És
még csak élvezni sem tudtam, nem ízlelhettem meg, ahogy
elhagyta az ajkait, és az arckifejezését sem véshettem be az
emlékezetembe. És ez mind e miatt a kis mazsola miatt itt
előttem. Őrjítő.
Ráemeltem az ujjamat.
– Kártyát!
– Hogy mi?
Odahajoltam hozzá, de közben egy lépést hátráltam,
lássuk, mit szól ehhez.
– Névjegykártyát!
Kihalászott egyet a zsebéből, aminek a sarka meg volt
gyűrődve.
– Odaadom Mr. Hammondnak, úgyhogy itt nincs több
dolga. Ott az ajtó. Használja, vagy pedig kirakom.
Amikor elment, Olíviához fordultam és megkérdeztem,
hogy van. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem vártam egy
kis hálát. Talán az ajkaival is meghálálhatta volna, vagy épp
a kezével, és ha talán még ennél is jobban hálás, egy kicsit
riszálhatná is magát előttem.
Rám mosolygott.
– Ki a fenének képzeled magad?
A kezét csípőre tette, az arca elvörösödött, sőt, szinte
elkékült a dühtől. Észveszejtően gyönyörű, de totálisan
mérges volt.
– Azt szeretnéd, hogy soroljam fel a címeimet?
– Miért ütötted bele az orrodat? Nem sétálhatsz be csak
így egyszerűen és… veheted át a hatalmat.
– De én csak segítettem.
 – De én nem kértelek, hogy segíts – ellenkezett. –
Mindent kézben tartok!
– Igen? És akkor miért szorított sarokba és miért ragadta
meg a karodat?
A szemem a karjára vándorolt és a vörös foltokra, amik
ott éktelenkedtek. Ujjnyomok. Olyanok, mint egy horzsolás.
– Ez a mocskos szemétláda. – Kézbe vettem a csuklóját és
a könyökét, gyengéden, de határozottan. – Meg kellett volna
ütnöm azt a disznót.
Olívia elhúzta a karját.
– Ha szükség lett volna rá, hogy megüssék, akkor azt én
is meg tudtam volna tenni. Nem tudom, mint gondolsz, mit
csinálsz, de arra nincs szükségem, hogy eljátszd itt a szőke
herceget fehér lovon. Majd én intézem a dolgaimat és
gondoskodom magamról. – Kisimította a haját az arcából és
nagyot fújtatott. – Elég már a jócselekedeteidből. Miért nem
mész haza?
Nem jutottam szóhoz.
– Ki akarsz rúgni engem?
Vannak nők, akik még a petefészküket is odaadnák azért,
hogy az övék legyek – nagy részük már meg is próbálta –, ez
meg itt kidob a fenébe. A semmi miatt. Mi a fene van?
– Igen úgy tűnik.
Felemeltem a kezemet.
– Oké. Akkor elmentem.
Pedig nem. Még nem.
– Őrült vagy. – Az ujjammal a halántékomnál köröztem. –
Teljesen becsavarodtál. Meg kellene nézetned ezt valakivel.
De közbevágott: – Te pedig egy úri fasz vagy. Vigyázz,
nehogy seggbe vágjon az ajtó, amikor kimész! Odafigyeltem,
úgyhogy nem így lett.

A rohadt életbe, a skizofrénia semmi ehhez képest. Ez a nő

komplett bolond. Gyönyörű, de azért valami nem stimmel
vele. És az pedig az én szabályom, hogy olyan nőbe nem
dugom a farkam, aki aztán le akarja vágni.
 A terepjáró középső ülésén ültem és dúltam-fúltam,
miközben a hotelbe tartottam.
– Adhatnék egy tanácsot önnek, Nicholas herceg? –
kérdezte Tommy.
Lehet, hogy nem csak magamban beszéltem?
– Fogd be, Tommy! – mondta Logan a vezetőülésről.
A közelség bizalmaskodáshoz vezet. És ezek a srácok már
évek óta velem vannak. Fiatalok, a húszas éveikben járnak,
de a fiatalságuk halálos ostobaságot rejt. Mint egy csapat
németjuhász: az ugatásuk nem tűnik veszélyesnek, de a
harapásuk förtelmes.
– Nincs semmi baj – belenéztem Tommy világosbarna
szemébe a visszapillantó tükörben. Ott ült mögöttem. – Ki
vele!
Megvakarta a fejét.
– Azt hiszem, a pincérnő zavarban volt.
– Zavarban?
– Igen. Olyan, mint a húgom, Janey. Jól néz ki, de egy nap
egy pattanás lett a homlokán. Olyan nagy volt, hogy úgy
nézett ki, mint egy ragyapénisz. Sétálgatott és…
James az első ülésen mintha olvasott volna a
gondolataimban.
– Mi a fene az a ragyapénisz?
– Egy kifejezés – magyarázta Tommy.
James hátrapillantott Tommyra, kék szeme összeszűkült.
– És mit jelent?
– Ha… valakinek valami hatalmas nő a homlokára, ami
akkora, mint egy fasz, ezt mondják rá.
– Akkor nem inkább faszkornisnak kéne hívni? –
tűnődött James.
– Az isten szerelmére – szólt közbe Logan. – Nem
feledkeznétek meg egy pillanatra a dugásról, az
unikornisokról és minden ilyesmiről?
– Ennek akkor sincs semmi értelme – érvelt James.
– …és mi lenne, ha hagynátok, hogy Tommy befejezze?
Így soha nem halljuk meg a történet végét.
James felemelte a kezét és tovább morgott:
– Jól van. De akkor sincs értelme.
 A rend kedvéért magamban én is a faszkornisra
szavaztam.
Tommy folytatta.
– Nos, szóval Janey épp az iskolából tartott hazafelé
Brandonnal, aki egy srác az utcánkból, akibe már hetek óta
szerelmes volt a húgom. Apám korán hazaért munkából és
odakiáltott Janey-nek: „Nem akarod, hogy lemenjek a
gyógyszertárba és kérjek valamit, ami elmulasztja azt a
szörnyűséget a homlokodról?” És ekkor Janey, mint aki
megbolondult, visítani kezdett az apánkkal, azt ordította,
hogy soha többé nem fog szóba állni vele. Szegény apám
csak segíteni akart, de aztán rájöttem, hogy egy lány sem
szereti, ha láthatóvá teszik a problémáit. Janey tudta, hogy
faszkornis van a homlokán, de nem akarta, hogy bárki is
hangosan kimondja, főleg nem a srác előtt, akiért odavolt.
Tommyval összetalálkozott a tekintetünk a tükörben.
– A női büszkeség. Nem arról volt szó, hogy Miss
Hammond nem akart segítséget, hanem egyszerűen
zavarban volt, hogy elesettnek tűnhetett ön előtt.

Nem mentem vissza az Amleia’sba másnap reggel. Nem

azért, mert nem gondoltam Olíviára, hanem mert más
kötelességem volt. El kellett látogatnom a bronxi
gyermekotthonba, az egyik alapítványhoz, amit még
Pembrook hercege és hercegnője hozott létre. Ez egy
magánlétesítmény volt, ami befogadta az árván maradt
gyerekeket, ami alternatívát nyújtott a túlterhelt
örökbeadási rendszer mellett.
Találkoznom kellett az igazgatójával, egy középkorú,
lelkes férfival, aki mindig fáradtnak és kiadatlannak tűnt.
Körbevezetett a hálószobákon, a tornatermen és az ebédlőn.
Mindent megtettek azért, hogy felvidítsák a helyet, színes
festményekkel díszítették a falakat, de a hely még így is egy
óvodásoknak kiépített börtönre emlékeztetett. Borús arcú
gyerekek kíváncsi pillantásai követtek, amerre csak
mentem.
 Kimentünk a játszótérre, ami egy lebetonozott
négyzetből állt, ahol egyetlen kosárlabdaháló díszelgett.
Mondtam az igazgatónak, hogy lépjen kapcsolatba a
személyi titkárommal, hiszen minden gyermek megérdemli,
hogy legalább hintázhasson.
Az apám mindig azt mondta, amikor jótékonykodásról
volt szó, hogy segíteni az embereknek a legkönnyebb, hiszen
csak azt kell kiválasztani, hogy kinek segítsünk először,
aztán át kell csoportosítani a forrásokat. Hosszú éjszakákon
át fent volt és ezen dolgozott.
Néhány fiatal krétával rajzolt az aszfaltra, míg egy másik
csoport kosárlabdázott, amikor a szemem megakadt egy
kisfiún. Piros pólót viselt és úgy hétéves lehetett. A tér
szélén üldögélt. Ismerősnek tűnt ez a látvány. Amikor
tizenéves voltam, sokkal több „barátom” volt, mint
amennyire szükségem lett volna, mindenki akart belőlem
egy darabkát. De korábban csodabogárnak számítottam.
És a gyerekek, akárcsak természetanyácska, minden
képzeletet felülmúlóan kegyetlenek tudnak lenni.
Ahogy a fiú felé kezdtem sétálni, Logan figyelmeztetett a
csoportra, akik mögöttem voltak.
– Ma nincs fényképezés.
Miközben leültem a fiúcska mellé, a nagy barna szemek
tudatták velem, hogy már így is többet láttam, mint amit
kellett volna.
– Szia!
– Szia! – Kinyújtottam a kezemet. – Nicholas vagyok.
A fiú megrázta.
– Én meg Freddie.
– Szép név. Az én második nevem is Freddie. Azt jelenti,
hogy csendes irányító.
Belerúgott a beton szélébe a kopott sportcipője orrával.
– Tényleg herceg vagy?
– Igen, tényleg.
– Pedig nem úgy nézel ki.
Megtapogattam az öltönyöm zsebét.
– Lehet, hogy a másik öltönyömben felejtettem a
koronát. Mindig elveszítem azt az átkozott cuccot.
 Széles mosolyra húzódott az arca, kilátszottak a fehér
fogai.
– Nem akarsz játszani, Freddie?
Megvonta a vállát.
– Szeretsz itt lakni?
Láttam már kimutatásokat – a mentális egészségről,
tanulmányi átlagokról –, de ha az ember a valóságra
kíváncsi, hogy mi van a tények mögött, akkor mindig az a
legjobb, ha megnézi magának személyesen a helyet.
– Nem rossz. – Lehorgasztotta a kis fejét. – A
nagynénémmel éltem, ő nagyon kedves volt, de meghalt.
A szomorúság úgy sütött a hangjából, hogy az többet
mondott minden szónál.
– Sajnálom.
Bólintott. Már eddig is nyilváníthattak neki részvétet, de
nem változtatott számára semmin.
– A tanárok kedvesek itt. Sokat mosolyognak. De a
nagynénim sok sütit sütött, itt pedig nem kapunk ilyesmit.
– A mosoly se rossz, de a süti még annál is jobb.
Egy kis életkedv csillant meg az arcán. Létrejött köztünk
a kapcsolat.
– Tudom. De te tudod, hogy mit adnak itt nekünk
desszertre?
– Mit? – kérdeztem.
– Gyümölcssalátát!
Undor ült ki az arcomra.
– Jaj, ne, gyümölcsöt?
– Pedig azt adnak – mondta. – És még csak tejszínhab
sincs a tetején. A gyümölcs nem desszert. – Rosszallóan ide-
oda mozgatta az ujját. – Beszélned kéne emiatt valakivel.
Hogy rendbe tedd ezeket a dolgokat.
– Ez lesz az első dolgom.
Aztán eszembe jutott valami. Egy nagyon is jó gondolat.
– Freddie, nem szeretnél pitét enni?
Hitetlenkedve nézett rám, mintha ezt a kérdést még csak
nem is várta volna.
– De. Mindenki szereti a pitét. Igaz, van benne gyümölcs,
de attól még süti.
 Az igazgató odasétált hozzánk.
– Hozhatok önnek valamit, Nicholas herceg?
– Igen – mondtam neki és végignéztem a játszótéren. –
Rendeljen egy buszt.

Egy órával később besétáltam az Amelia’sba, mint a

Hamelni patkányfogó{1}, aki ötven gyereket csalogatott maga
után. A pult mögött Olívia szemei kikerekedtek –
meglepődött, hogy újra itt látott ahogy észrevette, ahogy a
sok kis fecsegő megrohamozta a kávézóját, mint egy imádni
való sáskaraj.
– Szia! Mi folyik itt?
A fiatalember felé mutattam.
– Olívia, ő itt Freddie. Freddie, ő Olívia.
– Mizu?
Olívia elmosolyodott.
– Nagyon örvendek, Freddie.
Freddie a szája sarkából odasúgta nekem:
– Igazad volt, tényleg nagyon csinos.
– Mondtam neked – suttogtam vissza.
Aztán Olíviához fordultam.
– Olívia, van egy kis problémánk, ami sürgős megoldásra
vár.
– Komolyan hangzik – csipkelődött.
– Komoly is – jegyezte meg Freddie.
– A barátom, Freddie már hónapok óta nem evett
normális desszertet.
– Hónapok óta! – Nyomatékosította Freddie még jobban.
Összetalálkozott a szemem Olíviáéval.
– Nincs véletlenül harminc pitéd előre kisütve?
Olívia arca ellágyult, ahogy a melegség és a hála
megjelent az arcán.
– Ami azt illeti, van.
Egy órával később, miután Olívia készletei teljesen
kimerültek – és minden pitét kifizetett a Királyi
Jótékonysági Alap – elégedett, jóllakott gyerekek tódultak ki
Olívia kávézója ajtaján.
Freddie adott egy pacsit, ahogy elhaladt mellettem.
– Majd találkozunk, Nick.
– Mindenképp – mondtam és rákacsintottam.
Amikor az utolsó gyerek is felszállt a buszra, a jármű
elindult, én pedig egyedül maradtam Olíviával.
– Csak azért csináltad, hogy imponálj nekem?
A zsebembe csúsztattam a kezemet.
– Az attól függ. Imponált?
– Igen.
Nem tudtam visszafogni magam és elmosolyodtam.
– Jó. De, hogy őszinte legyek, nem csak miattad
csináltam. Az egyik legjobb dolog ebben a munkában, hogy
boldoggá tehetem az olyan kissrácokat, mint Freddie. Még
ha csak egy napra is.
Olívia odafordult hozzám.
– Látom, jól kijössz velük.
– Szeretem a gyerekeket. Nekik még nincsenek hátsó
szándékaik.
Izzott köztünk a levegő, megtelt vágyakkal és ki nem
mondott szavakkal.
– Sajnálom, hogy tegnap úgy lehordtalak – mondta Olívia
csendesen.
– Nincs semmi baj.
– Nem – mondta. Megrázta a fejét és egy tincs
kikandikált a kontyából, s lágyan keretezte az arcát. –
Túlreagáltam. Bocsánat.
Elkaptam a tincset és az ujjaim között ízlelgettem a
tapintását.
– Megpróbálom nem beleütni az orrom a dolgaidba.
De képtelen vagyok ellenállni.
– Inkább arra koncentrálok, hogy belemásszak a
bugyidba.
Olívia megforgatta a szemét, majd elnevette magát. A
bosszantás része volt a taktikámnak.
 Egy pillanattal később elült a mosoly az arcán, vett egy
mély levegőt, mint amikor az ember először próbálja ki a
bungee jumpingot és izgul az ugrás előtt.
– Kérdezz meg újra, Nicholas!
Kicsit ijesztő, hogy mennyire imádom, ahogy kimondja a
nevemet azokkal az édes ajkaival. Könnyen meglehet, hogy a
kedvenc szavam lesz. Ami elég arrogáns lenne, még tőlem is.
– Olívia, szeretnélek elhívni vacsorázni ma este. Eljönnél
velem?
Aztán kimondott még egy szót, aminek a hangzása talán
még a nevemnél is jobban tetszett.
– Igen.
 HETEDIK FEJEZET

OLÍVIA

RANDIM VAN. Te jó ég!

– Hogy néz ez ki?
Randi egy isteni, zöld szemű sráccal, aki úgy jár-kel,
mint egy szexistenség, és aki már a hangjával is képes
orgazmust előidézni nálam.
– A farm, ahol élünkben szereplő Nelli Olson szeretné
visszakapni a ruháját.
És egy herceg. Egy igazi, élő herceg, aki kezet csókol a
hölgyeknek és felvidítja az árvákat… és aki szeretne
belebújni a bugyimba. Te jó ég.
És nem adja lejjebb, minthogy fehér lovon jöjjön értem.
Nagyszerű srác. Bár bizonyosan van benne a seggfej vérből
is, de azért nem olyan veszélyes. Ha csak kicsit bolondok, azt
még elviselem a férfiakban. Az csak még izgalmasabbá teszi
a dolgokat.
Csak egyetlen baj van.
– És mit szólsz ehhez? – feltartottam az egyik vállfát,
amin egy fekete nadrágkosztüm lógott.
– Nagyszerű, ha Halloween-buliba készülsz, mint Hillary
Clinton 2008-ban.
Nincs mit felvennem.
Általában, amikor a nők azt mondják, hogy nincs mit
felvenniük, azt értik ezen, hogy nincs semmi új dolog a
ruhatárukban, amiben szépnek éreznék magukat, vagy
elrejtené a plusz kilóikat, amiket a kicsit túlzott mértékű
karamellfagyi nyalogatása idézett elő. Nekem legalábbis ez a
kryptonitom.
De mindegy is, hiszen nem ez a helyzet, ahogy a
kishúgom kedvesen megjegyezte, miközben átnézte a
ruhatáramat.
– Jézusom! Liv, vettél te egyáltalán valamit 2005 óta?
– A múlt héten vettem új alsóneműt.
Bikini jellegű, pamut. Rózsaszín és kék színű. Le volt
árazva, de akkor is megvettem volna, ha normál áron adják,
mert ha egyszer véletlenül elüt egy Uber, vagy egy
állványról leesik valami, ami csúnyán fejbe ver, nem akarok
elnyűtt alsóneműben mutatkozni a sürgősségin. De erre a
szintre már tényleg nem akartam süllyedni.
– Lehet, hogy egyszerűen csak alsóneműt és egy
esőkabátot kellene felvenned – mondta Ellie és fel-le
mozgatta a szemöldökét, miközben rám nézett.
De az volt az érzésem, hogy igaza van.
– Érdekes ötlet, de nincs esőkabátom.
Ha munkába készültem, mindig fekete szoknyát és fehér
blúzt viseltem – és gyakorlatilag mindig dolgoztam. Amúgy
volt néhány farmerom meg régi pulóverem, még régebbi
felsőim, egy bérmálási ruhám, amit akkor viseltem, amikor
tizenhárom éves voltam, és egy nadrágkosztümöm, amiben a
gimnáziumból ballagtam.
Lehuppantam az ágyamra. Úgy, ahogy a medencébe
szoktak háttal belezuhanni az emberek… vagy egy épület
széléről leugrani. Ez utóbbi talán találóbb volt.
– De tőlem is kölcsön vehetsz valamit – kezdte Ellie –
bár…
De én majdnem százkilencven centi magas vagyok. És
vannak melleim is – elég szépek tulajdonképpen –, és nem
vagyok ugyan Kim Kardashian, de a fenekem sem rossz. Ellie
százhatvan centi és a farmerét még mindig meg tudja venni
a gyermekáruházban is.
Végiggörgettem a telefonkönyvet a mobilomban,
Nicholas hoteljének a számát kerestem, amit ma délután
mentettem el. Feltűnt, hogy nem adta meg a mobilszámát,
de az is lehet, hogy hivatalosan titokban kell tartania valami
nemzetbiztonsági izé miatt, vagy valami ilyesmi.
– Felhívom és őszinte leszek vele. Elmondom neki, hogy
nem tudom mit tervezett ma estére, de valami laza
programot kell kitalálnunk, ahová elmegy a farmer is.
 Ellie úgy vetődött rám, mintha legalábbis egy kézigránát
lennék, aki fel akar robbanni.
– Teljesen megbuggyantál?! – Ellie kicsavarta a telefont a
kezemből és felugrott az ágyról. – Ha farmert akarsz húzni,
az olyan, mintha Bonnie Domicóval mennél randizni az
utcából. Az egyik golyójától is megválna, csak hogy
randizhasson veled. Nicholas herceg nem öltözködik lazán.
Én vagyok a fesztelenség megtestesítője. Sem időm, sem
energiám nincs, hogy nagy felhajtást csináljak. Semmi nem
hasonlít bennem egy városi lányra, de Nicholas
egyértelműen érdeklődik irántam.
Jaj, ne már, kezdek olyan lenni, mint ő.
Felemeltem a fejemet.
– Ebben soha sem lehetsz biztos.
Ellie kinyitotta a laptopját a komódomon és néhány
billentyűnyomás után elkezdett lefelé görgetni: sorra
követték egymást Nicholas képei, egyszer öltönyben, aztán
szmokingban feszített, majd még több öltönyös kép
következett. Néhány képen egyedül volt, de minden
alkalommal, amikor nő oldalán tűnt fel, elegáns öltözéket
viselt, amiben lenyűgözően, pompásan, sőt, istenien nézett
ki.
– A leglazább, amit el tudnék képzelni mellette, egy
koktélruha.
Ellie-nek igaza volt. És még volt két órám, mielőtt
Nicholas értem jön, alig elegendő arra, hogy elrohanjak és
vegyek valamit. És ráadásul akkor használnom kéne a
vészhelyzetre szóló bankkártyát. Úgy éreztem magam,
mintha egy reality show egyik epizódjában szerepelnék, egy
átalakító show alanyaként, azt leszámítva, hogy nincsenek
kamerák és operatőrök, és nem fog felbukkanni a
fürdőszobában tündér nagyanyó, aki majd segít szépítkezni.
Habár… lehet, hogy van egy ötletem. Legurultam az
ágyról és leszaladtam a hallba, a nappalin át. Odasiettem az
ajtóhoz, ami a konyhába vezet.
– Marty! Gyere fel!
Öt perccel később Marty ott állt a hálószobámban és a
ruhakupacot bámulta, amit a karjaiba dobáltam.
 – Mi a fenét csináljak evvel? Üdvhadsereg?
A ruhákra mutattam.
– Szükségem van rád, hogy kitaláljuk, hogyan nézzek ki
így. – Odabillegtem a laptophoz és rámutattam a képre,
amin egy magas, szőke nő ciklámenszínű, csinos ruhát
viselt.
Nem hiszek a sztereotípiákban, de láttam már Martyt
munkán kívül, és egyszerűen elképesztő stylist. Kifinomult,
ügyes és a végeredményben mindig van egy csipet fényűzés.
Ránézett a ruhákra, majd ledobta őket az ágyra.
– Hadd magyarázzak el neked valamit, kiscsillag.
Gyönyörű vagy, kívül-belül…, de tizenkét éves korom óta
tudom, hogy én a kukikért rajongok. Mutass nekem egy
magas, sötét hajú favágó-szexuálist és úgy felöltöztetem
neked, hogy még akkor sem akarnád kicsomagolni, ha
hanuka előestéje lenne. – Körülöttem gesztikulált a
levegőben. – De a te kis finom tagjaiddal nem tudom, mit
kezdjek.
Az egyik kezemmel befogtam a szememet. Mi a fenét is
gondoltam? Miért egyeztem bele, hogy elmenjek
Nicholasszal valahová? Totálisan gáz lesz az egész.
A legutolsó randim egy ruhatisztítóban esett meg velem.
Nem viccelek.
Elromlott a mosógépünk, úgyhogy négy éjszakát
töltöttem avval, hogy szemeztem egy irtó helyes fiúval, majd
beszélgettünk egy vasalódeszka felett. Az ötödik éjszaka vett
nekem egy szelet pizzát, majd csókolóztunk a mosógép
tetején ülve centrifugálás közben. Ez még azelőtt történt,
hogy észrevettem egy virágos ágytakarót, néhány melltartót
és bugyit a mosnivalója között. Ekkor megjegyezte, hogy
együtt él a barátnőjével. Paraszt. Hat hónappal később még
mindig nem tudtam ránézi a Cloroxra anélkül, hogy
bűntudatom ne lett volna.
Marty gyengéden lefejtette a kezemet a szememről.
Megtapogatta az orromat és elmosolyodott.
– De ismerek valakit, aki majd segít rajtad.
Kiderült, hogy Bibbidy, Marty nővére a City Couture
nevezetű igen nagynevű divatmagazinnál dolgozik a
recepción. Ami egyben azt is jelentette, hogy ő volt a belépő
divatországba, amit úgy is neveztek: Minta Ruhatár: egy
mitikus, mágikus, gyárépület méretű szoba telis-tele
ruhákkal, estélyikkel, mindenféle árnyalatban, méretben és
stílusban, hozzájuk illő cipők és ékszerek. Ezek közül
Bibbidy bármit használhatott, ha dolgozott – és utána is, ha
a sárkányhölgy, a főnöke, Cruella De Vil nem jött rá.
Belement abba, hogy vállalja értem a kockázatot, de én
nem voltam benne biztos, hogy elbírom ezt a lelki terhet.
De Marty biztosított felőle, hogy sokkal tartozik neki a
nővére – mondott valami olyasmit, hogy tönkretette az
imádott, ugyanakkor egy kalap szart érő Chevy Nováját még
a gimiben.
És ez elegendő indok volt rá, hogy Bibbidy Ginsberg
negyven perccel később már meg is jelenjen a lakásunkban,
egy halom ruhával és zsákokkal. Egy órával később már egy
ujjatlan, halványkék, hátul mélyen kivágott Alexander
McQueen ruhában tündököltem, ami néhány centivel a
térdem alá ért. Kasmír volt az anyaga – puha és gyönyörű –
és valószínűleg többe kerül, mint amennyiről álmodni
mernék.
Csinosnak éreztem magam. Önmagam voltam benne,
kényelmes is volt, ugyanakkor elegáns.
Ellie kivasalta a hajamat, hosszú, fekete zuhatag lett
belőle, én pedig közben elkészítettem a sminkemet: egy kis
púder, kevés pirosító, három réteg szempillaspirál és piros
rúzs, ami kiemelte a számat, amiért Nicholas annyira
odavolt.
– Ez tökéletes lesz! – kiáltott fel Bibbidy és meglengetett
egy pár obszidián színű, magas sarkú, bokánál megkötős
cipőt, akár egy varázspálcát.
– Hm – ismerte el Marty is. – Ez egy „dugj-meg” típusú
cipő.
– Nem vehetem fel ezt – próbáltam tiltakozni. – Ki fogom
törni a nyakamat. Még mindig havasak az utcák.
 – De hisz csak a kávézótól az autóig kell majd eljutnod –
közölte a húgom. – Nem fogod végigjárni benne az
Appalache-hegység turistaútvonalát, Liv.
Bibbidy a laptopomra mutatott, ami még mindig
Nicholas nagyszerű fotójánál volt nyitva.
– Akkor ezek szerint az öcsém nem viccelt velem avval
kapcsolatban, hogy kivel lesz randid.
Uralkodnom kellett magamon, hogy ne sóhajtsak
akkorát, mint a gimis lányok.
– Igen, ez ő.
Bibbidy élvezettel nézte.
– Jaj, kicsim, tényleg fel kell venned a „dugj-meg” cipőt.
És ennyiben is maradtunk.

Húsz perccel később egyedül várakoztam a kávézó ajtajában.

Azért nem ültem le, nehogy meggyűrődjön a ruhám. A Sister
Christian járt a fejemben a Night Rangertől. A kávézó
félhomályba burkolózott, csupán a pulton lévő kis lámpa
világított és néhány elemről működő gyertya pislákolt az
asztalokon, az ablak közelében.
Becsuktam a szemem. És esküszöm, hogy sikerült
felidéznem, milyen érzés volt ez. Ez a pillanat, ez az éjszaka.
Nagyon közel voltam már hozzá, hogy megtörténjen
velem életem legizgalmasabb, legcsodásabb randija, ahol
minden tökéletes. Álomképek röppentek át az agyamon
arról, hogy mi fog történni. Minden hibátlannak tűnt, a
humorérzékem, az évődés, Nicholas vonzó udvariassága, a
vicces kacérkodások. Nevetni fogunk, táncolni és este
csókkal búcsúzunk egymástól, de talán még több is
megeshet.
Dorothy vagyok Smaragdvárosból.
Wendy vagyok és felemelkedtem a levegőbe, mint a Mary
Poppinsban.
Én… már nevetek magamon… Hamupipőke vagyok és
éppen beléptem a kocsiba, hogy elmenjek a bálba.
És még ha ez az éjszaka e három ötvözete is lesz, nem
fogom soha elfelejteni. Mindig emlékezni akarok majd rá.
Élvezni akarom és dédelgetni az emlékét. A nehéz időkben
majd enyhet ad és a magányos pillanatok majd nem lesznek
olyan hűvösek. Amikor majd Ellie elmegy az iskolába,
amikor pitét készítek hajnalban a konyhában nap nap után,
emlékezni fogok erre az érzésre és el fogok mosolyodni. Ez
majd átsegít mindenen.
Kinyitottam a szememet.
Nicholas a kávézó ajtajának másik oldalán állt és engem
nézett az üvegen át. A szeme melegséget, ugyanakkor
vadságot sugallt, sugárzóan szép volt a szeme színe. Aztán
lassan elmosolyodott és egyre szélesebbre húzódott a mosoly
az arcán. A mellkasom szorított a nem várt érzelmektől. És
végül, akaratomon kívül, én is elmosolyodtam. Már most jó
érzések töltöttek el.
Nicholas belépett a kávézóba és fél méterrel előttem állt
meg. Összefonódott a tekintetünk. Fénylett a fekete cipője.
Azon tűnődtem, hogy valaki biztosan kifényesítette neki,
mielőtt elindult. Soha nem randiztam olyannal, akinek
kifényesítették a cipőjét. Fekete nadrágot viselt – alatta
kirajzolódott a bokszerének vonala, ahogy mozgott és
következtetni engedett a lába között lévő csomagra is, mely
a csodás anyagok mögött rejtőzött.
Próbáltam leplezni, hogy bámulom. De nem tudtam nem
bámulni.
Az inge ezüstszürke volt – nem viselt nyakkendőt –, a
felső két gomb kigombolva a nyakánál, az ujjaim szinte
viszkettek, hogy megérinthessem. Fekete, sportos dzsekit
húzott az inge fölé, elég drágának tűnt. Az állán már erősen
feketéllett a borosta, és azt is szívesen megérintettem volna.
A borostája és a rendetlen barna tincsei, melyek a
homlokára hullottak, kissé nyers, komisz külsőt
kölcsönöztek neki, amitől azt hittem, menten elolvadok.
Hirtelen elnehezült a mellkasom és szúrni kezdett.
Végül találkozott a tekintetünk – még mindig bámult, s
kettéváltak közben az ajkai. Képtelen voltam olvasni az
arckifejezéséből. Ahogy telt-múlt a pillanat, idegesség
költözött a gyomromba és mintha kúszónövény nőtte volna
be a hangszálaimat.
 – Én… nem tudtam, hogy mit tervezel pontosan ma
estére. Nem közölted.
Csak pislogott a hosszú szempilláival, de nem mondott
semmit. Felemeltem a kezemet, hogy a konyha felé
mutassak.
– Elmehetek átöltözni, ha ez így nem…
– Ne! – Nicholas az utamba állt és feltartotta a kezét. –
Ne, nehogy átöltözz! Egyszerűen… tökéletes vagy.
Úgy nézett rám, mint aki soha nem fogja levenni rólam a
szemét.
– Nem vártam… úgy értem… gyönyörű vagy… de…
– Mintha lett volna egy film egy királyról, aki dadogott –
csúfoltam. – Csak nem rokonod volt?
Nicholas elnevette magát. És lehet, hogy bolond vagyok,
de mintha el is pirult volna.
– Nem, dadogás nem fordult elő a családomban. –
Megrázta a fejét. – Egyszerűen csak megdöbbentettél,
annyira gyönyörű vagy.
Tökéletesen boldog voltam.
– Köszönöm. Te is nagyon jól nézel ki, Szőke Herceg.
– Tulajdonképpen ismerek egy Szőke Herceget. Egy első
osztályú pöcs.
– Most, hogy porig romboltad a gyermekkorom egyik
csodálatos időszakát, jobb lesz, ha a randira koncentrálunk –
csúfoltam.
– Így lesz.
Felém nyújtotta a kezét.
– Mehetünk?
A kezem belefonódott az övébe. Annyira könnyedén,
mintha ez lett volna a legtermészetesebb dolog a világon.
Mintha a kezünk együvé tartozott volna.
 NYOLCADIK FEJEZET

NICHOLAS

OLÍVIA IDEGES volt. Egy kicsit remegett a keze a

kezemben, ahogy a limuzin felé vezettem. Láttam, hogy
milyen gyorsan ver a pulzusa a csodálatos nyakán. De ha
játszani szeretne, akkor én partner leszek benne.
És ez a ruha! És azok a cipők! Néhány pillanatig
elképzeltem, ahogy lassan lehámozom a testéről. Nagyon
lassan. Végiggondoltam, ahogy a kezét végighúzza a
lapockámon és a körmeivel végigszántja a hátamat.
Elképzeltem a hangot – apró nyögdécseléseket –, amit
kiadna, és a lihegését, amit kicsókolnék az ajkai közül.
Felemelném egy asztalra a kávézóban és aztán magamévá
tenném minden lehetséges módon, ahogy csak el tudom
képzelni, és talán még úgy is, ahogy nem.
Azt a cipőt nem venném le róla közben.
De az idegessége akár védelmezőként is a hasznomra
lehet. A késztetés, hogy köré fonjam a karomat, és
megígérném neki, hogy minden rendben lesz.
Nem hinném, hogy bárki is lenne az életében, akivel ezt
megélheti.
A hüvelykujjam egy kicsit megdörzsöltem, apró
köröcskéket írtam le a kezén. Bizsergetően jólesett.
James kinyitotta előttünk az autó ajtaját.
Olívia intett neki.
– Jó estét, hölgyem!
Az autóban üdvözölte Logant és Tommyt az első ülésen.
Logan bólintott és rámosolygott a visszapillantó
tükörben.
– Jó estét, Miss Olívia! – köszönt Tommy is, s újra
kacsintott. Csúfos alak.
 Felhúztam az üveget, hogy Olíviával kettesben lehessünk.
Nem mellesleg majdnem teljesen hangszigetelt az üveg.
Nagyon, nagyon hangosan kellene kiabálnia a nevemet
ahhoz, hogy bárki meghallja, de szerintem képes lennék
kiváltani belőle.
– Nem kell ezt csinálnod, ugye tudod? – Előrefelé néztem
az autóban.
– Mit? Kedvesnek lenni?
– Azt gondolják, hogy goromba vagy, ha nem köszönsz
nekik. Jó srácok ők, de akkor is alkalmazottak, és az
alkalmazottak nem várják, hogy szóba elegyedjenek velük.
Olyanok, mint… a bútordarabok, addig nem nagyon vesz
róluk tudomást az ember, amíg szükség nincs rájuk.
– Ez igen! – Olívia hátradőlt a bőrülésben és rám nézett.
– Valakinek nagyon tuti járgánya van.
Megvontam a vállamat.
– Szakmai ártalom. És bármennyire is nagyképűn
hangzik, akkor is igaz.
Olívia a füle mögé tűrte a haját. Úgy szöszmötölt vele,
mintha csak nagyon ritkán hordaná kibontva. Kár.
– Mindig veled vannak?
– Igen.
– És amikor otthon vagy?
– Ott is vannak biztonságiak. Vagy cselédek. Például a
komornyikom.
– Szóval… soha sem vagy egyedül? Nem sétálhatsz
otthon anyaszült meztelen, ha ahhoz van kedved?
Elképzeltem Fergus reakcióját, ahogy a puszta heréimet
a tizenhatodik századi Queen Anne díványon pihentetem,
vagy ami még jobb, a nagyanyám reakcióját. Erre
felnevettem.
– Nem, nem tehetem. De ami még ennél is sokkal
fontosabb, te szoktál meztelenül sétálgatni?
Olívia felhúzta az egyik vállát.
– Néha.
– Akkor mi lenne, ha holnap a te lakásodban
találkoznánk? – Nem tudtam parancsolni magamnak, és
kíváncsi arccal néztem rá. – Egész nap. Törlöm a
programokat a naptáramból.
Olívia megszorította a kezemet, mintha azt akarta volna
jelezni vele, hogy viselkedjek, de az enyhe pír, ami
elborította az arcát, arról tanúskodott, hogy élvezi a
beszélgetést.
– Szóval a legelső este, amikor találkoztunk, ha
visszamentem volna veled a hotelbe, akkor is ott lettek volna
velünk, miközben mi…?
– Dugunk? Igen. De nem ugyanabban a szobában.
Publikum előtt nem vagyok hajlandó.
– Olyan furcsa ez! Kellemetlen lehet.
Elterelte a témát.
– Ezt hogy érted?
Olívia hangja félénken halk lett.
– Úgyis tudnák, hogy mit csinálunk, még lehet, hogy
hallanák is. Olyan, mintha valaki örökké kukkolna.
– Azt hiszed, hogy foglalkoznak vele, pedig nem.
A számhoz emeltem a kezét és megcsókoltam a kézfejét.
Annyira puha volt, akár egy rózsaszirom. Az jutott eszembe,
hogy vajon mindenhol ilyen puha lehet-e. – Amikor a
fürdőszoba felé megyek, tudják, hogy pisilni indulok, de
tényleg nem foglalkoznak az emberrel annyit, mint
gondolnád.
Úgy tűnt, nem sikerült meggyőznöm. És ha a ma este úgy
végződik, mint ahogy szeretném, át kell segítenem ezen a
dilemmán. Ez az igazi kihívás.

Én már hozzászoktam a fürkésző tekintetekhez és az

idegenek pusmogásához, amikor nyilvános helyen
mutatkozom – olyan, mintha egy állatkerti oroszlán lennék,
aki már megszokta, hogy a kölykök az üvegkalitka oldalát
püfölik, addig, amíg egyszer be nem törik. Nem igazán
figyelek már rájuk és amúgy is egy privát szobába vezetnek
minket az étterem hátsó részében.
Olívia viszont mindenre figyel. Megbámulta az
embereket és lenézte őket az illetlen viselkedésük miatt,
akik végül elfordították a fejüket. Olyan, mintha engem
védene, kiállna értem. Nagyon cuki.
A túlzottan is barátságos pincérnő közelebb hajolt, mint
az indokolt lett volna, s nyíltan felkínálta magát a
tekintetével. Ehhez is hozzászoktam már.
Olívia is észrevette, de érdekes módon itt már nem volt
annyira magabiztos a reakcióját illetően. Úgyhogy Olívia
nevében is válaszoltam: a hátára helyeztem a kezemet és
odavezettem a plüss, párnázott székhez. Majd miután én is
helyet foglaltam, Olívia székének támlájára tettem a
karomat, elég közel ahhoz, hogy meg tudjam cirógatni a
vállát, ha ehhez támadna kedvem, s evvel tisztáztam is, hogy
az egyetlen nő, aki érdekel, az csakis ő.
Miután a pincér kitöltötte a bort – Olívia a fehér bort
kedvelte, mert elmondása szerint a vörös „seggbe rúgja” –,
megérkezett a séf is, hogy bemutatkozzon és előadja, hogy
milyen fogásokkal készült meglepni minket, majd végre
egyedül maradtunk.
– A szüleiddel együtt üzemelteted a kávézót? –
kérdeztem.
Olívia kortyolt a borból, s elővillant a pici, rózsaszín
nyelve, hogy lenyalja a bort az alsó ajkáról.
– Csak az apám és én dolgozunk ott. Anyám… kilenc éve
meghalt. Kirabolták az aluljáróban és… elég rosszul
végződött.
Érződött a fájdalom a szavaiban – ez ismerős volt.
– Sajnálom.
– Köszi.
Olívia elhallgatott egy pillanatra, mintha vívódott volna
magában, majd megvallotta: – Rád kerestem a Google-ben.
– Ó!
– A szüleid temetéséről készült videót dobta ki.
Bólintottam.
– A keresőoldalak általában ezeket részesítik előnyben.
Olívia arcán átsuhant egy enyhe mosoly, de ura volt
önmagnak.
– Akkoriban nem néztem meg a tévében, de emlékszem,
hogy egész nap ez ment minden csatornán. – Rám emelte
azokat a lenyűgözően csodálatos szemeit. – A nap, amikor
eltemettük az anyámat, életem legszörnyűbb napja volt.
Biztosan neked is borzasztó lehetett. Ráadásul ott volt még a
rengeteg bámészkodó ember is, akik videóztak és
fényképeztek.
A legtöbb ember bele sem gondol ezekbe a dolgokba.
Csak a pénz érdekli őket, a kastély, a hírnév és a kiváltságok.
A dolgok emberi oldala soha.
– Igen, szörnyű volt – mondtam halkan. Majd vettem egy
mély levegőt és leráztam magamról a szomorúságot, ami
uralta a beszélgetésünket. – De… Kanye halhatatlan szavai
alapján: ami nem öl meg, csak erősebbé tesz.
Olívia nevetett ezen, és mint minden gesztusa, a
nevetése is lenyűgöző volt.
– Nem is hittem volna, hogy odafigyelsz egy olyan
emberre, mint Kanye.
Rákacsintottam.
– Tele vagyok meglepetésekkel.
Mielőtt megérkezett volna az étel, látogatók álltak meg
az asztalunknál. Bemutattam Olíviát és beszéltem velük pár
szót üzletről, majd miután elsétáltak, Olívia szúrós szemmel
nézett rám.
– Ő volt a polgármester.
– Igen.
– És O’Brien kardinális, New York érseke.
– Így van.
– Ők a két legtöbb hatalommal bíró személy az államban,
vagy akár az egész országban.
Mosolyra húzódott a szám, mert láttam, hogy sikerült
megdöbbentenem őt. Újra. Ilyenkor nem olyan szörnyű,
hogy én vagyok én.
– Mindkettőjükkel szoros munkakapcsolatot ápol a
Palota.
A zsemléjével babrált a tányérján, épp darabokra tépte.
– Bármit kérdezhetsz, Olívia, nem kell szégyenlősnek
lenned.
A szégyenlősségnek nem volt helye a terveimben. Azt
szeretném, ha bátor, vad és nemtörődöm lenne.
 Egy darabka pirított kenyeret majszolt, a fejét kissé
oldalra billentette, csak nézett és gondolkodott. Én pedig
csak bámultam, hogy milyen édesen eszik. Istenem, milyen
furcsa dolog, általában nem szoktam ilyesmit észrevenni.
Lenyelte a falatot, s közben a torkán lévő halvány, sima
bőre erotikusan fodrozódott. Nos, én legalábbis erotikusnak
találtam. Aztán megkérdezte: – Miért nem csókoltad meg a
gyűrűjét?
Ittam egy korty bort.
– Mert rangban megelőzöm.
Erre elmosolyodott.
– Még az érseket is megelőzöd? És mi a helyzet a
pápával? Találkoztál már vele?
– A jelenlegi pápával nem, de a korábbinak bemutattak,
amikor Wescóba látogatott. Akkor voltam nyolcéves.
Normális srácnak tűnt, és olyan szaga volt, mint a
tejkaramellának. A zsebében mindig hordott magával
édességet. Nekem is adott egyet, amit megáldott.
– És az ő gyűrűjét megcsókoltad?
Olívia már sokkal nyugodtabbnak tűnt.
– Nem.
– És miért?
Előredőltem és közelebb hajoltam hozzá, miközben a
könyököm az asztalon nyugodott. A nagyi biztosan elborzadt
volna. De az etikettnek semmi értelme, ha egyszer Olíviának
ilyen csodálatos az illata. Ma este mintha rózsaillatot
árasztana egy kis jázminnal, mint a tavasz első napján
virágba boruló kertek. Mélyen belélegeztem, de azért
próbáltam diszkrét maradni. Egyelőre két pont nekem, mert
csupán annyit szeretnék, hogy az orromat a dekoltázsa
illatfelhőjében pihentessem, mielőtt még lejjebb csúsznék,
felemelném a ruháját és bedugnám a fejem a selymes
combja közé és el is időznék ott egész éjjel.
És erre hirtelen szűk lett a nadrágom, mintha egy rab
rázta volna a cellája rácsait.
Mi is volt a kérdés?
Ittam még egy kortyot és megpróbáltam enyhíteni a
tenyeremmel a duzzanaton – megigazítottam –, valahogy
próbáltam megkönnyebbülni. De sikertelenül.
– Ne haragudj, Olívia, mit is kérdeztél?
– Azt, hogy miért nem csókoltad meg a pápa gyűrűjét.
Merevedésem van, mi meg Őszentségéről beszélgetünk.
Odaút a pokolba? Megvettem a jegyet.
– Az egyház azt tanítja, hogy a pápa Isten füle, hogy
közelebb van Istenhez, mint bárki más a földön. De a
királyok… legalábbis így tartja a történet… Isten
leszármazottai. Ami azt jelenti, hogy az egyetlen ember, aki
előtt meg kell hajolnom és meg kell csókolnom a gyűrűjét, az
a nagyanyám. Ő van csak felettem rangban az egész világon.
Olívia fel s le járatta rajtam a szemét, s az egyik
szemöldökét játékosan felhúzta.
– És te el is hiszed ezt?
– Hogy a Mindenhatótól származom? – Ördögi mosoly
terült el az arcomon. – Azt mondták nekem, hogy a péniszem
Isten ajándéka. Ma este véleményt nyilváníthatsz ez ügyben.
Már ami a… vallást illeti.
– Nagyon fifikás – mondta és elnevette magát.
– De nem, természetesen nem hiszem el. – Olívia nézte,
ahogy megdörzsöltem az alsó ajkamat és végül megadtam
neki az igazi válaszomat. – Ez csak egy történet, amit a
férfiak azért találtak ki, hogy igazolják a hatalmukat mások
felett.
Elgondolkodott ezen egy darabig, majd megszólalt:
– Láttam egy képet az interneten a nagyanyádról.
Nagyon édes idős hölgynek tűnik.
Erről is megmondtam neki az őszinte véleményemet.
– Olyan, mint egy harci szekerce, s a szíve helyén egy
darab beton van.
Olívia félrenyelte a bort.
Megtörölte a száját a szalvétával és úgy nézett rám, mint
aki belém lát.
– Szóval… azt akarod mondani…, hogy szereted?
A cinikus megjegyzésem után még hozzátette: – Ha
családról van szó, azt hiszem, csak azokra teszünk
megjegyzéseket, akiket igazán szeretünk.
Közelebb hajtottam a fejemet és odasúgtam: –
Egyetértek. De ne hagyd, hogy ez valaha kiszivárogjon.
Őfelsége soha nem bocsátaná meg nekem.
Meglapogatta a kezemet, majd megszólalt.
– Nálam biztonságban van a titkod.
Megérkezett a főfogásunk: lazac, amit vidám, színes
narancsszeletek kereteztek, amit zöld szósz és lila fodros kel
tarkított tovább, s a kompozíciót egy citromkarika koronázta
meg a tetején.
– Milyen szép! – sóhajtotta Olívia. – Talán nem is kéne
megennünk.
Elvigyorodtam.
– Én szeretek szép dolgokat enni.
Le merném fogadni, hogy isteni a puncija.
A vacsora alatt könnyed volt a társalgás, s közben
iszogattunk. Mindenről szó esett, de semmiről sem igazán
mélyen. Érintettük az egyetemi tanulmányaimat, a
munkámról is beszéltünk, már amikor nem szerepelek
nyilvánosan. Aztán rátértünk arra, milyen üzemeltetni a
kávézót, valamint hogy milyen érzés egy nagyvárosban
felnőni.
– Anyám minden héten három dollárt adott nekem
negyeddollárosokban – mesélte Olívia távolba révedő
hangon –, így felhagytam avval, hogy nyaggassam, adjunk
pénzt az utunkba eső hajléktalanoknak. Mindig
elosztogattam. Fogalmam sem volt, hogy negyed dollár
milyen keveset ér. Azt hittem, hogy tényleg segítek vele és
annyit akartam segíteni ezeken az embereken, amennyit
csak tudtam. De ha kisállat is volt velük – egy szomorúan
gubbasztó kiskutya vagy cica –, az mindig mélyen érintett és
akkor volt, hogy két vagy három negyeddollárost is nekik
adtam. Szerintem már akkor is tudatában voltam, hogy az
emberek bármikor seggfejek tudnak lenni, de az állatok
ártatlanok.
Amikor felszolgálták a desszertet – fagyasztott tésztát
tejsodóval és karamellel –, témát váltottunk és a testvérekre
terelődött a szó.
– …és az apám kivett valamennyi pénzt az anyám
életbiztosításából, hogy letétbe helyezze. Csakis oktatási
célokra használhatjuk, ami jó, mert különben már régen
elköltöttük volna.
Mint sok New York-i, Olívia is szeretett beszélni: a
kezével élénken gesztikulált hozzá.
– Épp elég kifizetni Ellie első szemeszterét a New York-i
Egyetemen. Aggodalommal tölt el a második szemeszter
közelsége. Kollégiumban szeretne lakni, hogy teljesen
odatartozzon. De én azért aggódom érte. Úgy értem, tudom,
hogy meg tudná változtatni a világot – de tényleg –, meg
tudná találni a gyógymódot a rákra, vagy fel tudna találni
valami olyasmit, ami az internet kora után következik. Arra
viszont képtelen, hogy visszaemlékezzen, hová tette a
kulcsait, vagy hogy megértse, a csekkfüzet néha nem árt, ha
összhangban van az ember számlájával.
Előrehajoltam és bólintottam.
– Tökéletesen megértem. Az öcsém, Henry is sokra
vihetné, de ő boldogan eltékozolja a tehetségét. A videó
után, amit említettél, a sajtó elkeresztelte a fiúnak, aki nem
tudta végigsétálni az utat a szülei temetésén. Ez egy olyan
prófécia volt, ami végül önbeteljesítő lett. Elkezdett felnőni
hozzá.
Olívia felemelte a poharát.
– A húgokra és az öcsikre, akikkel nem férünk meg, de
nem is száműzhetjük őket.
Összekoccintottuk a poharunkat és ittunk.

Vacsora után azt javasoltam, hogy menjünk vissza a hotelba

a lakosztályomba – mondta a pók az isteni légynek. És Olívia
ráállt.
Csendben utaztunk a liftben a legfelső emeletig. James és
Logan álltak elöl, Olívia pedig mellettem, s titokban néha
rám pillantott. Ahogy a lakosztályom ajtaja kinyílott, ott állt
a hotel komornyikja – azt hiszem, Davidnek hívják – és
elvette a kabátjainkat.
– Köszönöm – mondta Olívia és Davidre mosolygott, mire
David biccentett.
 Ahogy beléptünk a nappaliba, csak néztem Olíviát: a
reakcióit, az érzelmeit, amik kiültek az arcára, hogyan veti
fel a szempilláit, amikor felnézett, hogy szemügyre vegye a
hatalmas kristálycsillárt és a kézzel festett, aranyozott
mennyezetet. Figyeltem, ahogy a szája sarka
csodálkozásában felhúzódott, ahogy a bútorokat és a
márványpadlót, a luxus apró jegyeit nézte. Amikor az
üvegfal felé fordult, ami lélegzetelállító látványt nyújtott a
kivilágított alkonyi városra, felsóhajtott.
Úgy söpört végig a testemen a vágy, mintha villám
csapott volna belém.
Odalépett az ablakhoz és kitekintett. És a fene egye meg,
de jól néz ki: halvány, meztelen karja, hosszú, fekete
hajzuhataga, ami a tökéletes, feszes fenekéig ér, megőrjített.
Szerettem nézni, ahogy itt áll a lakosztályomban, a dolgaim
között.
És még jobban imádtam volna a látványt, ha nem lett
volna rajta ruha.
– Nem mehetnénk ki? – mutatott a teraszra.
Bólintottam, majd kinyitottam a hatalmas, kő
erkélyajtót. Olívia kilépett, én pedig követtem. Kicsivel
kellemesebb volt ma a hőmérséklet, a hó elég jól elolvadt.
Tekintete végigtáncolt a cserepes örökzöldeken, amik
támaszként szolgáltak a bézs, párnázott bútor mellett és a
ragyogó lángokon, amik a sarokban lobogtak és
narancsszínű ragyogásba burkolták az erkélyt.
– Szóval ez lenne a börtönudvar? – gúnyolódott.
– Igen. Kiengednek levegőzni és edzeni, de csak akkor,
hajói viselkedem.
– Nem rossz.
Megvontam a vállamat.
– Megteszi.
Egymás mellett sétáltunk a kőfal mentén, s egymás kezét
fogtuk. Az első nyilvános esemény jutott eszembe, amin
megjelentem. Izgultam és fel voltam villanyozva,
ugyanakkor félig-meddig rettegtem is, hogy elszúrom.
– Szóval, milyen érzés – kérdezte kedvesen –, hogy
minden el van rendezve neked, és pontosan tudod, hogy mit
fogsz csinálni az életed hátralévő részében?
– Neked meg ott a kávézó. Az sem másabb.
– Igen, de a családomnak szüksége van rá, hogy
üzemeltessem. Ez nem az én választásom.
Felhorkantam.
– Hát, én sem választhattam.
Olívia elgondolkodott ezen, majd megkérdezte.
– De izgatott vagy? Mint Simba, aki azt mondta: „Alig
várom, hogy király lehessek.”
– Simba bolond volt. – Megráztam a fejemet és
hátrasimítottam a tincseimet, amik a homlokomba hullottak.
– És ha belegondolok abba, hogy én vagyok a király, akkor
az azt jelenti, hogy a nagyanyám halott, úgyhogy nem épp az
izgatott szót használnám. – Interjú módba kapcsoltam. – De
reménykedve tekintek előre a születéskor rám szállt jogokra
és kötelességekre, hogy egyszer becsülettel, méltósággal és
alázattal vezethessem Wesscót.
Olívia megrántotta a kezemet, hogy megállítson. A
szemei felragyogtak, ahogy az arcomra nézett és mosolyra
húzódott a szája.
– Én baromságnak tartom az ilyet.
– Mit?
– Totális baromság. „Becsület, méltóság és alázat” –
utánozta a szavaimat, még a hanglejtése is olyan volt, mint
az enyém. – Szép szavak, de nem jelentenek semmit.
Valójában mit gondolsz?
Valójában mit gondolok?
Úgy éreztem magam, mint egy faun, aki először
próbálgatja a lábát – dülöngéltem, bukdácsoltam. Soha senki
nem firtatta tovább a formális válaszaimat. Soha senki nem
kérdezett vissza, nem volt kíváncsi az igazi, őszinte
válaszomra.
Nem tudom, hogy valaha, valakit érdekelt-e igazán.
De Olívia tudni szerette volna ezeket a válaszokat.
Láttam az arca lágy vonásaiban, ahogy a válaszomra vár
kíváncsian. Ő tényleg meg akart ismerni.
Összeszűkült a mellkasom, hiszen hirtelen én is ugyanezt
akartam.
 – Talán legjobban úgy tudnám megfogalmazni, hogy… –
megnyaltam az ajkaimat. – Képzeld el, hogy orvosi iskolába
jársz és sebésznek tanulsz. Elolvastad az összes könyvet,
végignézted az operációkat, amikre majd hivatott leszel és
egész életedben mindenkitől csak azt hallod, hogy milyen
nagyszerű sebész válik majd belőled. Ez a sorsod. A
hivatásod.
Feszülten figyeltem Olíviát. Nem tudom, hogy mit látott
a tekintetemben, de én vigaszt találtam az övében. Ami
éppen elegendő volt ahhoz, hogy folytassam.
– És akkor egyszer csak elérkezik a pillanat, amikor
egyedül kell megtenned az első lépéseket. A kezedbe adják a
szikét… és minden rajtad múlik. Úgy képzelem, hogy ez
eléggé nagy „kibaszás” lehet abban a pillanatban.
– Talán igen.
– Hát ilyen érzéseim vannak avval kapcsolatban, hogy
király legyek. „Kibaszott” egy pillanat lesz.
Olívia tett egy lépést előre, de elveszítette az
egyensúlyát, a cipője sarkára lépett, én pedig elkaptam. A
mellkasomhoz szorítottam, átöleltem a derekát… és Olívia
nem mozdult.
Mesésen puhák voltak a mellei a kemény mellkasom
ellenében. Mozdulatlanná dermedtünk, s gyorsan kapkodtuk
a levegőt.
– Nyavalyás cipő – suttogta a szám közelében.
Elmosolyodtam.
– Szeretem a nyavalyás cipőket. Főleg, ha te vagy
bennük, és más nincs is rajtad. Az igazán bearanyozná a
napomat.
Aztán lehajtottam a fejemet, Olívia pedig felnézett rám.
A selymes haja az ujjaim közé keveredett, ahogy a
tenyerembe fogtam az állát. A mosoly tovatűnt az arcomról,
s átadta a helyét valami sokkal nyersebbnek, vággyal
telinek.
Forróság és kiéhezettség.
Meg fogom csókolni, és amikor hallottam a sebes
szívverését, tudtam, hogy ő is tudja.
Akarja, ahogy én is.
 Az orrommal megsimogattam az orrát és a sötét szemei
lassan, jelentőségteljesen lecsukódtak.
– Ahhh.
Lenyeltem egy káromkodást és felnéztem.
– Mi van?
– Egy fényképezőgép villant.
A fenébe.
– Hol?
– A toronyház melletti tetőn.
A hátamat fordítottam a város felé, Olíviát a karomban
tartva.
– Lehet, hogy be kellene mennünk.
Olívia imádnivalóan kábult volt.
– Sűrűn történik ilyesmi?
– Sajnos igen. A nagy hatótávolságú fényképezőgépek
olyanok, mint a karabély.
Odabent Olívia ajkai megnyúltak, ahogy ásított egyet.
Próbáltam megálljt parancsolni a tisztességtelen gondolatok
sorának, de a fenébe is, gyönyörűek az ajkai.
Ha nem tudok közel kerülni hozzá, abba belehalok.
– Ne haragudj! – A szája elé tette a kezét. – Bocsánat.
– Ne kérj bocsánatot, elmúlt már éjfél. – Egész nap
talpon volt és négy óra múlva újra fel kell kelnie. –
Korábban kellett volna érted mennem.
Olívia megrázta a fejét.
– Csodálatos volt így is. Nem emlékszem, mikor éreztem
magam ilyen jól utoljára. Lehet, hogy még soha.
Szerettem volna, ha maradna. Olyan könnyedén ki tudna
bújni abból a ruhából és be az ágyamba, odalent a hallban.
De… úgyis nemet mondana. Érzem. Túl korai még.
És akkor egy szemhunyásnyit sem aludna, hiszen egész
éjjel ébren tartanám. Az ajtó felé mutattam, akár egy
úriember.
– Hadd vigyelek haza!

Olívia a karomon nyugtatta a fejét az autóban. A lábaink

összegabalyodtak, s a kezünk is összefonódott a combomon.
Kicsit oldalra hajtottam a fejemet és belélegeztem a haja
jázminillatát. Függőséget okozott ez az illat.
Volt egy sorozat, Őrjítő szenvedélyek, a legidiótább film,
amit valaha láttam. Az egyik epizód egy dilettánsról szólt,
akinek az volt a szenvedélye, hogy a nő haját szagolgatta.
Ne haragudj, öreg, hogy lenéztelek! Már értem.
– Csodálatos az illatod.
Felnézett rám, a szemében pajkos fény csillant, majd a
mellkasomnak döntötte az arcát és mélyen belélegezte az
ingem illatát.
– Nekem is tetszik a te illatod.
Az autó ekkor fékezett és megállt.
Már épp meg akartam kérdezni Olíviától, hogy
megszagolgathatom-e holnap is, de Logan hangja szólalt
meg a hangosbeszélőben.
– Maradjon az autóban, Őfelsége. Egy csavargó áll Miss
Hammond ajtajánál. Tommyval elrendezzük.
Olívia felugrott mellőlem, feszültnek látszott. Kinézett az
ablakon és megmarkolta a kartámaszt.
– Jaj, ne…!
Alig értek el hozzám a szavai, máris kinyitotta az ajtót és
kiugrott.
 KILENCEDIK FEJEZET

OLÍVIA

JAJ, NE…!
A kislányoknak az apjuk hős, vagy legalábbis sokuknak.
Magas, jóképű, ugyanakkor türelmes, s mély hangján a
legnagyobb bölcsességek szólnak belőle.
Az én apám is ilyen volt.
Elkergette a szörnyeket az ágy alól, sütit lopott nekem
vacsora előtt, bátorított, védelmezett és megtanította, hogy
egy igazi férfinak milyennek kell lennie. Hatalmas, kérges
kezei voltak – igazi munkáskezek –, erősek, de ugyanakkor
gyengédek. Úgy fogta az anyám kezét, mintha egy csodálatos
műalkotás lett volna. És hogy szerette az anyámat! Benne
volt minden mozdulatában, minden szavában, amit neki
mondott. Szerelmének a tüze benne volt a szemében, a
lélegzetében.
Úgy nézek ki, mint ő: fekete a hajam és hosszúak a
végtagjaim. Mindig is büszke voltam arra, hogy hasonlítok
rá, mert, mint az összes kislány, azt hittem, hogy az apám
legyőzhetetlen. Egy falnak hittem, ami soha nem fog
leomlani.
De tévedtem.
Egy szörnyű napon… egy borzalmas pillanatban az
aluljáróban… az összes ereje elpárolgott. Úgy, ahogy egy
gyertya belefullad a saját viaszába. Apám is valami
felismerhetetlenbe süllyedt bele.
– Apa? – Letérdeltem mellé.
A hátam mögött hallottam Nicholas közeledő lépteit,
majd megállt.
A félelem belenyilallt a sarkamba, ahogy elképzeltem,
hogy apámnak hogyan tűnhet ez az egész.
 De erre most nem volt idő.
– Apa, mi történt?
Küszködött, hogy felemelje a fejét és a szemembe
nézzen, vagy hogy egyáltalán nyitva tartsa. Whiskey szaga
csapta meg az orromat.
– Livvy… kicsikém. Nem tudtam… valami baj van a
zárral… nem ment bele a kulcsom.
A hátsó ajtón próbált meg bejutni a lakásba, hiszen nem
mehetett így át a kávézón, de nem tudta, hogy ott el van
törve a zár, amit még mindig nem csináltattam meg.
A kulcsai kicsúsztak a kezéből.
– A fenébe.
Felkaptam a hideg járdáról.
– Nincs semmi baj, apa. Segítek.
Megfordultam és Nicholasra néztem. A hangom
robotpilóta hangra váltott.
– Most menj el! Gondoskodnom kell az apámról.
Nicholas tekintete az apámra esett, aki még mindig a
földön feküdt, majd újra rám nézett.
– Menjek el? De nem hagyhatlak itt így.
– Nincs semmi baj – mondtam fogvacogva és éreztem,
hogy elvörösödöm zavaromban.
– Háromszor akkora, mint te vagy. Hogyan akarod
felvinni?
– Eddig is megoldottam.
A másodperc tört része alatt a kérlelő hangról
határozottra váltott. Ugyanazt a hangot használta, mint
Boscóval. Nem fogadott el nemleges választ.
– Kérlek, ne csináld!
Tudom, hogy mire készül, és már előre gyűlölöm. Nemes
szívű akar lenni, segítőkész. Hőst akar játszani. De hát nem
ezt teszik a hercegek? De ettől csak még nagyobb
szardarabnak érzem magam.
Sokáig a magam hőse voltam, tudom, hogyan kell
csinálni.
– Ez nem a te dolgod, hanem az enyém. Már tegnap is
megmondtam.
– Ha leesel azon a lépcsőn, eltöröd a nyakad – mondta
Nicholas ellentmondást nem tűrően, miközben lehajolt. – Ezt
nem kockáztathatom. A büszkeséged ilyenkor az értelem fölé
kerekedik. Segítek. Jobb lesz, ha beletörődsz.
Aztán elsétált mellettem és leguggolt.
A hangja lágyabb lett.
– Mr. Hammond.
Erre az apám felcsattant.
– Ki vagy te?
– Nicholas. A nevem Nicholas. Olívia barátja vagyok. Úgy
tűnik, van egy kis problémája a járással, majd én segítek,
hogy feljusson az emeletre, rendben?
– Ja… nem működnek ezek a rohadt kulcsok.
Nicholas bólintott, majd Logan felé intett. Együtt
felállították az apámat, karját átvetették a vállukon, egyikük
az apám egyik oldalán, másikuk a másikon.
– Olívia, nyisd ki az ajtót! – szólt Nicholas.
A kávézón át mentünk, mert ott több volt a hely. Ahogy
néztem őket, hogy vitték az apámat át a konyhán, majd fel a
lépcsőn – apám feje közben előrebukott, mint egy újszülött
csecsemőnek, s a lábai is használhatatlanok voltak –, az
jutott eszembe, hogy ez egy igazán nyomorult éjszaka. En
csak annyit tudtam volna tenni vele, hogy berángatom, majd
párnát és takarót viszek le neki és ott töltöm mellette az
éjszakát a padlón. De tudtam, hogy ennyivel még nem lesz
vége a megaláztatásomnak, ami szinte égette a bőrömet.
És egyre inkább égetett, ahogy keresztülmentek a
nappalinkon, ahol szanaszét voltak dobálva a cipők és az
újságok, mert nem volt időm arra, hogy a házat is rendben
tartsam. Ha a dolgok úgy mentek, ahogy szerettem volna,
akkor szépen kitakarítottam volna, friss virágokat tettem
volna a vázákba és áthúztam volna a párnahuzatokat.
Mikor beértek az apám szobájába, az ágyra fektették.
Kikerültem Nicholast és elővettem egy sötétkék takarót, ami
a sarokban álló széken hevert. Az apámra terítettem. A
szemét becsukta, s kinyitotta a száját, de nem kezdett
horkolni. Sokkal több volt a szürke a szakállában, mint a
fekete. Lassan fölé hajoltam és megpusziltam a homlokát,
mert hiába nem a hősöm többé, akkor is az apám.
 Csendben lementünk mind a hárman. A karomat a
mellkasom köré fontam, a bőröm bizsergett, érzékeny volt.
A fejemben már előre hallottam, hogy mit fog mondani
Nicholas.
Majd hívlak.
Nagyon… szép este volt.
Kösz, de kösz nem.
Biztosan megkönnyebbül, ha majd lerázhat. Most
biztosan azon töpreng, hogy mi a fenét is várt. Egy ilyen srác
az olyan nőkhöz van szokva, mint Louis Vuitton.
– Én… az autóban várok, uram – mondta Logan, amikor
visszaértünk a kávézóba. Nicholas bólintott, majd Logan az
ajtó felé indult.
Kínos volt a csend közöttünk. Kényelmetlen. Magamon
éreztem a szemét, de én csak a padlót tudtam bámulni.
Megalázónak éreztem, amikor megtörte a csendet
ugyanazon a selymes, tökéletes hangon.
– Olívia.
De én készen álltam, hogy gyorsan véget vessek az
egésznek, elvégre New York-i vagyok és nekünk ez a
specialitásunk: ha valaki seggbe akar rúgni, akkor elhiheted,
hogy mi fogunk először rúgni.
– Most menj el! – mondtam. Felemeltem a fejemet, de
nem tudtam ránézni. – Szeretném, ha elmennél.
Megérintette a karomat, jó meleg volt a keze.
– Ne légy dühös.
– Nem vagyok dühös – mondtam és gyorsan megráztam a
fejemet. – Csak azt szeretném, hogy elmenj. – A torkom
elszorult, sósnak és nedvesnek éreztem. A szememet
összeszorítottam, mintegy utolsó próbálkozásként, hogy
odabent tartsam a hatalmas könnycseppeket, amik már a
szempilláimon ültek. – Kérlek, csak menj!
Nicholas keze elengedte a karomat. Én pedig vártam –
hallgatóztam –, hogy meghalljam a távolodó lépteit, ahogy
sétál kifelé az életemből, és ahová soha nem is kellett volna
besétálnia.
De vagy fél perccel később valami teljesen mást
hallottam, mint amire számítottam.
 – A nagyanyám beszél a festményekhez.
Újra kinyitottam a szemem.
– Hogy mi?
– Amikor fiatalabb voltam, viccesnek gondoltam, a maga
ijesztő módján, de most már azt gondolom, hogy nagyon is
szomorú.
Szörnyű szomorúság ült a szemében. Őszinteség és…
sebezhetőség látszott az arcán, mintha ez az egész teljesen
új lenne számára. Mintha kockázatot vállalna evvel a
kijelentésével, de ha elkezdte, már be kell fejeznie.
– Majdnem nyolcvanéves, és az egyetlen ember, akivel
valaha tudott beszélgetni, a nagyapám volt. Már tíz éve,
hogy meghalt, de még így is ő az egyetlen, akivel a
nagyanyám beszélget.
Nicholas elhallgatott egy időre, a szemöldöke
gondterheltségről árulkodott. Amikor újra megszólalt, a
hangja halkabb és mélyebb volt, mintha ezek olyan szavak
lennének, amiket még csak végiggondolni sem engedett
magának, nemhogy hangosan kimondani.
– Az öcsém az utóbbi két évben katonai szolgálatot
teljesített, három hónappal ezelőtt szerelt le, de azóta még
csak a palota közelébe sem jött. A telefont sem veszi fel. Már
fél éve nem beszéltem Henryvel és fogalmam sincs, hogy
miért.
Eszembe jutott a videó, amelyiken Nicholas magához
húzta az öccsét és szorosan maga mellett tartotta.
Védelmezte és megpróbálta megmosolyogtatni. Rögtön
tudtam, hogy ez a csend mennyire bántó volt a számára. A
szívem mélyén éreztem.
– Az unokatestvérem gyűlöl – folytatta egy kicsit
kötetlenebb hangon. – Úgy értem, hogy ha biztosan tudnák,
hogy nem derülne ki a turpisság, akár meg is mérgeznének,
amikor látogatóba jönnek.
A szája felfelé görbült, már-már majdnem mosoly lett
belőle, majd kitört belőle:
– Az apámat is utálták… és csupán azért, mert az anyám
előbb született, mint az övék.
– Miért meséled most el mindezt?
 – Azért, mert ha azt hiszed, hogy csak a te családodban
vannak gondok, nagyon is tévedsz. – A kezével
végigsimította a hajamat, mintha nem is tehetne mást, majd
a fülem mögé tűrte a tincseimet. – A mi családunkra ez
különösen jellemző.
Ezután elhallgatott. Várt, hogy majd folytatom, nem
mondta ugyan ki, de tudtam. Azt akarta, hogy tartsak vele az
őszinteségi rohamban.
– Az apám alkoholista.
Furcsának tűnt ez a szó és kellemetlennek. Ez volt az
első alkalom, hogy kimondtam.
– De nem a szó legrosszabb értelmében… Ha szomorú,
iszik. És amióta meghalt az anyám, mindennap szomorú. –
Körülnéztem a szobában, a hangom reszketett. – Ez a ház
volt anyám álma. Ameliának hívták. Ha ezt is elveszítjük,
apám az utolsó emlékdarabkáját veszíti el… nem tudom,
mihez fog kezdeni.
Nicholas bólintott.
– Ellie-vel alig beszél. Vannak napok, amikor rá sem
néz… mert annyira emlékezteti anyámra. Próbálja tettetni,
hogy nem zavarja, de… de tudom, hogy fáj neki.
Csendesen kibuggyantak a könnyek a szemem sarkából,
Nicholas pedig letörölte őket a hüvelykujjával.
– És Ellie el fog menni. Elmegy, és soha többé nem jön
vissza. Én is ezt szeretném, jó lesz így neki. De én itt
maradok… egyedül. – Az ajtóra mutattam. – Szerintem ezért
nem csináltattam meg a zárat. Néha azt álmodom, hogy nem
tudok kimenni, csak rázom az ajtót, de az be van ragadva, én
pedig csapdába esek.
– Én néha azt álmodom, hogy átsétálok a palotán, de
nincsenek ablakai és ajtói – mondta Nicholas és nagyot
nyelt. – Csak sétálok tovább, de nem jutok sehová.
Közelebb mentem hozzá, s két kezemet a mellkasára
helyeztem. Kemény volt és izmos, éreztem, ahogy ütemesen,
erősen ver a szíve a tenyerem alatt.
– Mondj el nekem valamit, amit még soha senkinek nem
mondtál el! – kérte. – Valamit, amit senki más nem tud
rólad.
 – Gyűlölöm a pitét.
Nicholas felnevetett – de amikor folytattam, lehervadt a
nevetés az arcáról. – Szerettem segíteni anyámnak, és
szerettem nézni, ahogy csinálja, de megutáltam. Nem
szeretem, ahogy érzem a tésztát a kezem alatt, a szagát sem
bírom, egyszerűen felfordul tőle a gyomrom. – Nicholasra
néztem. – Most te. Mesélj nekem valamit, amit senkinek
nem mondtál még el.
– Utálom, ha hajbókolnak előttem. A múlt hónapban
találkoztam egy második világháborús veteránnal, aki
három társát is megmentette a csatában, de megsebesült és
elvesztette a fél szemét. És meghajolt előttem. De mondja
már meg nekem valaki, hogy mi a picsát csináltam, ami
miatt meg kell hajolni előttem?
Nicholas megrázta a fejét és a gondolataiba mélyedt.
Az ujjaimmal megérintettem az állát. És ebben a
pillanatban valami megváltozott… A mellkasom gyorsabban
emelkedett és süllyedt, a lélegzetem kapkodó lett és a másik
kezem alatt, amit a mellkasán nyugtattam, éreztem, hogy
gyorsabban ver Nicholas szíve is.
A számat bámulta.
– Ha bárhová elmehetnél és bármit csinálhatnál, mihez
kezdenél?
A válasz már több időt vett igénybe, mert nem volt rá
válasz.
– Nem tudom. Olyan régen volt az, hogy volt
választásom… Már el is felejtettem képzelegni.
Közelebb hajoltam, belélegeztem az illatát: fűszerek,
óceánillat és valami egyedülállóan rá emlékeztető illat
egyvelege volt, amit boldogan éreztem az orromban.
– És te? – kérdeztem sietve. – Ha bármit tehetnél, most
azonnal, mi lenne az?
A hüvelykujját az alsó ajkamra csúsztatta, s lassan,
gyengéden végigsimította… éreztem a feszültséget a
mozdulatában.
– Megcsókolnálak.
A levegő mintha kiszorult volna a szobából. Az összes.
Vagy az is lehet, hogy én felejtettem el lélegezni. Lehet, hogy
elájulok, de az sem érdekelt, csak Nicholas csókoljon meg,
mielőtt elsötétedik a világ.
– Tedd meg! – mondtam kifulladva.
Nem siette el. Rászánta az időt, minden másodpercét
kiélvezte.
Az egyik kezét a derekamra helyezte, s erősen magához
húzott. Mindenhol éreztem a testét, a kemény combjait, az
izmos hasát és a vastag, kemény péniszét is, ahogy hozzám
ért. A belső izmaim összerándultak az üresség körül és
keresték a helyüket.
Nicholas a másik kezét végighúzta a gerincemen és végül
beletúrt a hajamba, majd a tenyerébe fogta a fejemet. A
szemei pedig, azok a csillogó, zöld szemek, egész idő alatt a
bőrömet csodálták és próbálták befogadni minden egyes
centiméterét.
Lassan lehajolt. Éreztem a leheletét – fahéj és szegfűszeg
illata volt –, majd már meg is ízlelhettem.
Nicholas az ajkaimhoz nyomta az ajkait, merészen,
birtoklón, mintha az övé lettem volna. És ebben a
pillanatban megcsókolt. Követtem a mozdulatait, a számat
egy ütemben mozgattam az övével, s élveztem a melegségét,
a nyelve nedves simogatását.
A mindenit! Ő aztán tudja, hogyan kell csókolni.
Azt hiszem, orgazmusom volt a számban.
Szájgazmus. Egyszerűen csodálatos.
Felnyögtem, hangosan és még csak egy kicsit sem
szégyelltem magam miatta. A karom Nicholas nyaka köré
fontam, keze lesiklott a hátamon, egészen a fenekemig, majd
megszorította és masszírozni kezdte. Aztán ő nyögött fel és
ez is csodálatos volt.
– Tudtam – motyogta az ajkaimba. – Tudtam, hogy ilyen
édes leszel.
Aztán újra összefonódott a szánk, a nyelveink kergették
és ízlelgették egymást. Nicholas bedugta a térdét a lábaim
közé, megszorította a fenekemet és felhúzott a lábára. És
dörzsölni kezdte – mennyei volt! Ha a szám nem lett volna
foglalt, biztosan azt nyögtem volna, hogy igen.
Aztán furcsa hang jött odafentről – egy huppanás
hallatszott a mennyezeten. Mindketten hallottuk és
felnéztünk.
– Mennem kell, lehet, hogy az apám leesett az ágyról.
Nicholas még erősebben markolta a fenekemet, szinte
reflexszerűen, mint ahogy egy kisgyerek ragaszkodik a
kedvenc játékához, amit el akarnak venni tőle.
– Hadd menjek fel veled!
A szemébe néztem, de már nem voltam zavarban.
– Talán jobb lesz, ha egyedül megyek. – Az ujjaimmal
beletúrtam a vastag, puha hajába, mielőtt megsimítottam az
állát. – Minden rendben lesz, ígérem.
Nicholas még mindig nehezen lélegzett és úgy tűnt, mint
aki kész vitába szállni, de miután kutatóan végignézte az
arcomat, bólintott és leeresztett a combjáról.
– Mikor láthatlak újra? – kérdezte. – Mondd, hogy
holnap!
Elnevettem magam.
– Ez igen! Hát legyen holnap.
– De korábban találkozzunk. Majd a hotelban maradunk,
nálam és készítek neked vacsorát.
– Te tudsz főzni?
Nicholas megvonta a vállát és megjelentek az arcán az
imádni való gödröcskék.
– Tudok például szusit készíteni, pontosabban képes
vagyok vágni. De abban profi vagyok.
Újra kacagni kezdtem. Butának, de mégis könnyűnek
éreztem magam. Valószínűleg hallucináltam.
– Rendben. Akkor nálad.
Aztán újra megcsókolt. Beszippantotta az ajkaimat, és
tudtam, hogy ma éjjel evvel fogok álmodni.
– Ez őrültség – suttogtam. – Az, ugye? Nem hallucinálok,
ugye?
Nicholas megrázta a fejét.
– Őrültség. – A keze újra a fenekemen landolt és gyorsan
magához rántott. – De annyira csodálatos!
 TIZEDIK FEJEZET

NICHOLAS

MA ÉJJEL szeretkezni fogok. Rengetegszer.

Az ágyamra fogom fektetni Olíviát és gyengéden
szeretkezni fogok vele. Majd felemelem, a falhoz szorítom és
őrülten megdugom. Semmilyen felülete nem marad
érintetlen.
Egész nap mozdulatok és pózok cikáztak a fejemben,
amik felértek volna egy olimpiával is. Folyamatosan
merevedésem volt és lüktetett a testem.
Ettől csak még szörnyűbbek voltak az interjúk, amiket
adnom kellett és a jótékonysági ebéd, amit el kellett
szenvednem.
És ez mind miatta volt. Olívia miatt.
Micsoda élvezetes, izgató kis ajándék lett ő számomra! A
múlt éjszaka… nagyon intenzívre sikerült. Nem akartam
elmondani neki ennyi mindent, de egyszerűen kiszakadtak
belőlem a szavak. És istenem, még csak titoktartási
szerződést sem írattam vele alá. Ez nem vall rám, hogy
ilyesmit elfelejtsek.
De egyszerűen katartikus élmény volt beszélgetni vele.
Mintha egy buborékban lettünk volna, egy saját, csendes kis
szigeten, ahol senki emberfia nem láthatott, nem hallhatott,
nem érinthetett minket. Mielőtt New Yorkba mentem volna,
azt terveztem, hogy kihasználom a szabadságot és olyan
dolgokat csinálok, amiket soha nem tettem. És Olívia
Hammond ebbe a tervbe szépen beleilleszkedett.
Odaadtam a komornyiknak egy listát, ami az
összetevőket tartalmazta a vacsorához, amit készíteni
szándékoztam és meg akartam arról is bizonyosodni, hogy
minden szobában elegendő mennyiségű óvszer van.
Csomagold be a lábad között lévő dudort, mielőtt
megfarkalod – szokta volt mondogatni az apám. Minden
királyi család tagja e törvény szerint él.
Ezeket a szavakat soha nem felejtettem el.

Türelmetlenül doboltam a lábammal, amikor az autó

napnyugta előtt megállt az Amelia’s előtt. Valamit tennem
kellett volna, levezetni az energiámat előtte – vagy ami még
jobb –, ki kellett volna elégítenem magam. Elég valószínű,
hogy abban a pillanatban ráugrok, ahogy meglátom. A
golyóim eszméletlenül feszültek a nadrágomban.
Nem volt igazán kényelmes így, határozottan nem.
Kiszúrtam, hogy az ajtón a ZÁRVA felirat lóg, mire
elmosolyodtam. Ez azt jelenti, hogy nyugalmunk lesz. És
talán valóra válthatom a múlt éjszakai képzelgéseimet,
ahogy
Olívia a hátán fekszik az egyik asztalon, a lábai a
vállaimon, miközben gyengéden belé hatolok.
De ezek a buja gondolatok az enyészeté lettek, amikor
beléptem és megláttam, hogy nem Olívia áll ott, hogy
üdvözöljön, hanem a húga.
Ellie Hammond csinos lány volt, ugyanolyan árnyas
szemei voltak, mint a nővérének, de kerekebb, kevésbé
egzotikus. Egyszerű, fekete pólót viselt, ami csinosan feszült
rajta, alulra pedig farmert húzott, ami olyan volt, mintha
térdnél levágta volna egy fémfűrésszel. Hetyke orrán fekete,
szögletes szemüveg ült. Egy élénkrózsaszín tincs vegyült
szőke hajába, amitől igazán fiatalnak látszott. El tudtam
volna képzelni róla, hogy táblával a kezében tiltakozik az
egyetemi kampuszon.
Ellie ott állt előttem, s meghajolt, mint ahogy a
nagykönyvben meg van írva.
– Megtiszteltetés, hogy találkozhatok önnel, Nicholas
herceg – köszönt és rám mosolygott.
– Sokat gyakoroltad ezt a mozdulatot? – kérdeztem. –
Nagyon jól csinálod.
 Ellie megrántotta a vállát.
– Talán.
Magas, sötét bőrű pincér közeledett a kávézó hátsó
részéből.
– Hivatalosan még nem mutatkoztunk be. Martin vagyok.
Ezt követően ő is meghajolt.
Amikor felegyenesedett, odanyújtottam neki a kezemet
és megrázta.
– Örülök, hogy találkoztunk, Martin.
Lelkesen meglapogatta a karomat.
– Csak szeretném megköszönni azokat az örömittas
órákat, amiket már évek óta a lelkemben dédelgetek. Évek
óta központi szerepet tölt be a fantáziámban.
A tekintete mintha átszűrt volna, nem volt kellemetlen,
de mintha minden egyes milliméteremet az emlékezetébe
akarta volna vésni. A későbbiekre…
– Nos, szívesen.
Egy közeli székre mutatott.
– Leülök ide, és csak nézem, ha nem gond – mondta,
majd kacsintott egyet. Marty letelepedett a székre és úgy
bámult, mintha csak avval próbálkozott volna, hogy meddig
bírja pislogás nélkül.
Azon tűnődtem, vajon meddig bírhatja.
Ellie összefonta a karját maga előtt.
– Beszélgetnünk kell! Meg kell ismernünk egymást. Kid
por kokó.
Elkacagtam magam. A Hammond család sajátja az
agyafúrtság.
– Úgy érted, quid pro quo? Latinul van, és azt jelenti,
hogy valamit valamiért.
Megrázta a fejét és látszott rajta, hogy csalódott.
– Ez egy elbizakodottsági teszt volt és megbuktál rajta.
– A fenébe.
– De hisz ki beszél már manapság latinul?
– Én. És franciául, spanyolul meg olaszul.
Ellie felhúzta a szemöldökét.
– Ez igen.
– A nyelvtanárom boldog lenne, ha ugyanezen a
véleményen lehetne. Egy mogorva, begyöpösödött alak volt,
aki csodálta a nyelvek szépségét, de megvetette azt, amikor
emberekkel kellett beszélnie. Én viszont nagy bánatára nem
voltam együttműködő diák.
Ellie leült az asztalhoz.
– Rossz fiú voltál?
Megvontam a vállamat és leültem vele szemben.
Mindig vannak az ember életében különböző korszakok.
És hirtelen megint úgy kezdtem érezni magam, mint
amikor interjút adok.
– És megbüntettek, amikor rosszul viselkedtél vagy
bűnbakot kerestek esetleg?
Egyértelműen utánanézett a dolgoknak. A bűnbakot
akkoriban használták, amikor a testi fenyítés még divatban
volt, de a hercegekkel kapcsolatban túlságosan féltek attól,
hogy megüssék őket, ezért egy szerencsétlen flótást kerestek
helyette – általában egy szegény sorból származó fiút –, akit
a herceg társaságának neveztek ki és ilyen esetekben ő volt
az, akit megvertek. Az volt benne a logika, hogy a herceg
majd lelkiismeret-furdalást fog érezni, ha helyette egy
ártatlan fiút vernek, és ez majd meggátolja, hogy
legközelebb is rosszul viselkedjen.
Egyértelmű volt, hogy ősapáink semmit sem tudtak a
gyerekekről.
– Bűnbak? – kapta fel Marty a fejét és felemelte a kezét.
– Én önként jelentkezem rá.
Elnevettem magam.
– A bűnbakokat már vagy száz éve nem használják, mit
gondolsz, hány éves vagyok?
– Október huszadikán leszel huszonnyolc – felelte Ellie.
Igen, semmi kétség nem fér hozzá, hogy már jó ideje
kutakodott utánam.
– Szóval – kezdte és hátradőlt – mik a szándékaid a
nővéremmel, Nicholas herceg?
Ha tudná…
– Szeretnék eltölteni egy kis időt Olíviával. Meg akarom
ismerni.
Intim értelemben is?
 – Tiszták a szándékaim, becsszó.
Nagyon helyes szándékaim vannak. Orgazmikusak.
Három X-es fajták.
Ellie ártatlan szemei összeszűkültek, mintha olvasni
akart volna a gondolataimban, akár egy hazugságvizsgáló.
– Valószínűleg sok embert ismersz, gazdagokat,
híreseket. Liv jó ember. A legjobb. Az egész életét feláldozta
azért, hogy fenntartsa ezt a helyet nekem és az apánknak.
Megérdemli, hogy jól érezze magát, hogy kiruccanjon egy
kicsit egy korábbiakban rossz magaviseletű herceggel, aki
képes rá, hogy mocskos dolgokat mondjon neki akár öt
másik nyelven is. Remélem, hogy képes leszel erre.
Tudom, hogy mire akar kilyukadni. Értem a védelmező
magatartását. Szeretné, ha boldog lenne az, akit
mindenkinél jobban szeret. Én is ezt érzem Henryvel
kapcsolatban.
Legalábbis azokon a napokon, amikor nem váltja ki
belőlem, hogy legszívesebben megfojtsam.
– Sajnos ez az, ami elválaszt minket egymástól –
mondtam őszintén.
– Jól van – mondta Ellie. Az ujjaival dobolt egyet az
asztalon, majd bólintott és felállt. Elvett egy pitéstálat az
egyik asztalról és megkopogtatta vele mindkét vállamat.
Mintha lovaggá ütött volna.
– Elfogadlak Nicholas herceg. Folytasd csak!
Próbáltam nem nevetni, de nem bírtam tovább.
– Köszönöm, Miss Hammond.
De aztán odahajolt hozzám és azt mondta:
– De ha bármilyen ötleted lenne közben… ha megsérted a
nővéremet… – Logan felé biccentett a fejével, aki az ajtónál
állt – …hiába a testőrség, megtalálom a módját, hogy
leborotváljam a szemöldöködet.
Tulajdonképpen elhittem neki, hogy képes lenne rá.
Felegyenesedett és gonoszul elvigyorodott.
– Megértettük egymást, Nicholas?
Bólintottam.
– Minden világos.
Ekkor lépett be Olívia a kávézóba. Már kezdtem biztos
lenni benne, hogy a golyóim ennél jobban nem sajoghatnak,
de Olívia bebizonyította, hogy tévedtem.
Tengerészkék felsőt viselt a világosszürke gyapjúpulóver
alatt, ami kiemelte krémszínű bőrét és a szűk, sötét farmer,
hozzá pedig a térdig érő barna csizma kiemelték hosszú,
karcsú lábát. A fekete haja ki volt engedve, majdnem
egészen az isteni fenekéig ért. Egyszerű, ezüstszínű gyöngy
fülbevaló csillámlott meg a mesés hullámok között.
– Szia! – mondta és elmosolyodott. Sokkal világosabb lett
tőle a helyiség, a nadrágomban pedig egyre kevesebb hely
maradt. – Nem tudtam, hogy már megérkeztél. Régóta
vársz?
– Ne aggódj már, Livvy! – mondta Ellie. – Marty és én
szóval tartottuk.
Marty felállt és a mobilját mutogatta.
– Mielőtt elmennétek, nem szelfizünk egyet? Az esti
popsipaskoláshoz kellene a srácokkal.
– Ó, istenem! – nyögött fel Olívia és eltakarta a szemét.
Aztán megpróbált kiszabadítani. – Nicholas nem szereti, ha
fényképezik, Marty.
Feltartottam a kezemet.
– Nincs semmi baj. Egy fénykép nem a világ. – Aztán
lehalkítottam a hangomat, hogy csak Olívia halljon. – De
nem szeretnék előleget az esti páholásból.
Olívia felkacagott, Ellie pedig figyelmesen nézett minket:
a szemében látszott az elfogadás.

Az autóút a hotel felé sima volt, de számomra igazi tortúra

és önmegtartóztatási gyakorlat is. Kellemesen
elbeszélgettünk, de a tekintetünk túlfűtött volt. Észrevettem,
hogy Olívia gyakran ellenőrizte a nadrágom dudorjának
méretét, nem kevesebb, mint háromszor. Én pedig már meg
sem próbáltam tettetni, hogy nem bámulom meg a mellét.
Az illata tisztaságot sugárzott, nemrég moshatott hajat,
langyos méz-illatot árasztott, ami betöltötte a limuzint. Az
orrcimpáim kitágultak, hogy minden egyes illatfoszlányt
megszaglászhassak, ami felőle áradt.
Logan és Tommy mellettünk jöttek egészen az
előcsarnokig Jamesszel együtt, aki mögöttünk maradt.
Sokkal nyüzsgőbb volt, mint előző este, tele volt
látogatókkal, akik vacsorázni igyekeztek, vagy épp egy
Broadway-előadásra, és elég sokan megbámultak minket.
Ahogy megérkeztünk a lakosztályomba, a srácok
feloszlottak. Davidnek szabadnapot adtam ma estére, hogy
ne zavarjon minket.
A konyhába vezettem Olíviát.
Egy pohár fehérbor felett elmesélte a napját, mesélt egy
szegény, rongyos, fiatal anyáról és az öt rémesen neveletlen
gyermekéről, akik bementek a kávézóba. Cserébe
megosztottam vele a New York-i Művészeti Bizottság
jótékonysági ebédjén való részvételemet, ami a
politikusoknak csupán egy jó indok volt, hogy a saját
hangjukat hallassák.
Felvettem egy szeletelőkést a fa vágódeszkáról a
konyhapulton és a késélező metsző, kellemetlen hangja egy
időre megállította a társalgásunkat.
Olívia mögém állt és a vállamon át leskelődött, ahogy
szeleteltem a lazacot és felvágtam a zellert.
– Ezt hol tanultad? – kérdezte, s mosoly bujkált a
hangjában.
– Japánban.
Hátranéztem a vállam felett és láttam, ahogy
csodálkozón néz azzal a gyönyörű szemével. Azt
gyanítottam, hogy már előre tudta a válaszomat.
Majd ő maga is kézbe vett egy kést és odaállt mellém.
Gyorsan felszeletelt három répát, ugyanolyan jól – talán még
jobban is mint én.
Majd pukkadozva a nevetéstől megvonta a vállát.
– Manhattanben tanultam.
Mindketten nevettünk, majd letette a kést a pultra, én
pedig megmostam a kezemet. Ahogy megtöröltem a tiszta
törülközőben, a mosogatómedencének dőltem és csak
néztem őt.
Olívia végigsimította a pultot, megvizsgálta a fűszereket
és a rizst, a garnélát, valamint a lazacot. Beledugta az ujját a
kis tál szójaszószba és lassan a szájához emelte az ujját,
majd bekapta azokkal az isteni ajkaival.
Még soha nem élveztem el a nadrágomban, de most
vészesen közel jártam hozzá.
Egy nyögés hagyta el a torkomat… én szeretnék az az ujj
lenni – még a lélegzetvételnél is jobban szeretném.
Találkozott a tekintetünk. A levegő forró volt köztünk,
mágneses részecskékkel telt meg, amik vonzottak minket
egymáshoz.
Várnia kell a vacsorának.
Belenéztem a szemébe és hallottam, hogy milyen kis
nyögések kíséretében vette a levegőt a csillogó ajkai között.
Biztos voltam benne, hogy nem bírjuk sokáig.
Aztán valami zaj hallatszott a másik szobából, mire
Olívia ugrott egyet. Majdnem úgy, mintha rajtakapták volna,
amint épp valami rosszban sántikál. Túlzottan is aggasztja a
biztonságiak jelenléte.
És ez így nem lesz jó.
– Logan – szóltam neki, de nem vettem le közben a
szememet Olíviáról.
Bedugta a fejét az ajtón.
– Igen, uram?
– Menjen el!
Rövid szünet következett és aztán:
– Értettem. Tommyval és Jamesszel lent leszünk a
hallban, a lift mellett, hogy megbizonyosodhassunk róla,
senki nem jön fel ide.
Egyszerre mozdultunk meg: Olívia előrébb lépett én
pedig a karomba zártam. Kezemmel-lábammal körülzártam,
s összeért a szánk. Megszorította a derekamat a combjával, a
tenyeremet pedig ráhelyeztem a feszes fenekére. A
fogaimmal pedig csipkedni kezdtem a csodás ajkait,
gyengéden dörzsölgettem, mielőtt végül egy perzselő
csókban végződött a kis játékunk.
Igen, igen, ez az. Ez mindent megtestesített, amiről eddig
fantáziáltam, csak hogy még annál is jobb.
Olívia szája forró volt és nedves, és olyan íze volt, mint
az édes szőlőnek. Nyögött egyet, részegítő volt számomra ez
a hang.
Odamentünk a konyhaasztalhoz, közben beleütköztünk
egy székbe. Feltettem az asztal szélére, mindketten nehezen
lélegeztünk.
– Akarlak – suttogtam. Csak, ha véletlenül nem lett volna
egyértelmű.
Olívia szemei fénylettek és nem volt magánál, őt is
ugyanaz az érzelemhullám ragadta magával, mint engem.
Letépte a karjáról a szürke flanelt.
– Tégy magadévá!
Istenem, imádom ezt a vakmerő, merész lányt.
Olívia sápadt karjai a nyakam köré fonódtak, ahogy
hátradőltünk, közben pedig fogtuk és csókoltuk egymást. Az
asztal széléhez húztam a csípőjét, s odadörgöltem a
kőkemény péniszemet hozzá. A kezemmel beletúrtam a puha
hajába, s gyengéden tartottam a fejét, közben pedig csak
csókoltam.
Újra felnyögött, édesen, hosszan és ez a hang teljesen
megőrjített, annyira akartam, hogy már remegtem.
A lábai még mindig erősen a derekam köré fonódtak.
Felhúzta magát a vállamba kapaszkodva, s megszakította
evvel a csókjaink sorát. Tudtam, hogy mit akar, amikor
megfogta az ingem ujját, úgyhogy segítettem neki és
áthúztam a fejemen. Fekete, elbűvölő szeme kikerekedett,
amikor szemügyre vette a meztelen felsőtestemet, puha
kezével végigsimította a vállamat, a mellkasomat, majd az
altestem felé vette az irányt.
– Istenem – olyan érzékien vette a levegőt –, annyira…
kívánatos vagy – mondta.
Majd elnevettem magam, nem tudtam mit tenni.
Hallottam már előtte ilyen bókokat, de Olívia hangjában volt
valami csodálatos, valami lenyűgöző, imádni való. Még
mindig kacagtam, amikor felhúztam a felsőjét és levettem
róla, de megálltam, amikor megláttam, hogy Olívia mellét
csupa ártatlan, fehér csipke fedi.
Csodálatosan tökéletes volt.
Hátrahajoltam, a csípőmmel köröztem és odanyomtam a
lábához, az ajkammal pedig szépen ívelt vállát csókoltam,
majd a nyakát, majd megálltam, hogy kicsit kiszívjam a
nyakát, amitől levegőért kapkodott. A fogaimmal kicsit
megharapdáltam a fülét.
– Meg akarlak csókolni, Olívia.
Kuncogott, miközben a hátamat masszírozta.
– De hiszen most is csókolsz.
Becsúsztattam a kezemet közénk, majd a lábai közé, s
megdörzsöltem ott, ahol már amúgy is forró volt.
– De én itt akarlak megcsókolni.
Elernyedt a kezemben, a fejét is hátravetette, úgyhogy
szabadon maradt a szám.
– Ah – nyögte – o…ké.
Már vagy tucatszor elképzeltem, ahogy megdugom az
egyik kávéházi asztalon, de ez a konyhaasztal valahogy
mégsem volt az igazi. Több helyre volt szükségem. És azt
akartam, hogy puha selyem simogassa a hátát, miközben
kényeztetem.
Egyetlen mozdulattal felkaptam, átvetettem a vállamon,
mint egy ősember és a hálószoba felé vettem az irányt.
Sikítozott és nevetett, közben pedig megcsípte a fenekemet,
ahogy a szoba felé sétáltunk. Viszonzásképp, játékosan
cuppantottam egyet a combjára.
Olívia ragyogó szemekkel landolt az ágy közepén,
mosolygott és ki volt pirulva az arca. Az ágy végénél álltam
és a kezemmel hívogattam.
– Gyere ide!
Feltérdelt és közelebb jött, de elfordította a fejét, amikor
megpróbáltam megcsókolni, s helyette a mellkasomat kezdte
csókolgatni, s az apró kis csókocskáitól felforrt a vérem.
A kezembe fogtam az arcát és felfelé irányítottam, hogy
végül összetalálkozzon a tekintetünk.
Aztán megcsókoltam, lassan, szenvedélyesen.
A játékos csipkelődés hirtelen szertefoszlott és valami
komolyabbnak, sokkal erőteljesebbnek adta át a helyét.
Sürgető és ősi érzés volt. Olívia ajkai soha nem hagyták el az
enyémet, a kezem pedig a hátán kalandozott, s kikapcsoltam
a melltartóját. Lehúztam a pántokat a karján és a kezembe
fogtam a puha, telt melleit.
A hüvelykujjam a mellbimbóival játszadozott – s
megkeményítette a két kis rózsácskát. Olívia eközben a
nyakamat és a fülcimpámat harapdálta, amivel egyre
elszántabbá tett. Lehajtottam a fejemet, s a hüvelykujjaim
helyét a szám foglalta el.
Hosszan, lassan szívogattam a mellbimbóit, s közben a
nyelvemmel játszadoztam velük. Olívia háta megmerevedett,
próbált közelebb férkőzni hozzám. A körmeit
belemélyesztette a lapockámba, másnap majd évezettel
fogom nézegetni a kis félholdakat. A másik melléhez értem,
először megfújtam, hogy kicsit ingereljem, mire ő
meghúzogatta a hajamat, ahogy beletúrt. Egyre erősebben
szívtam a mellbimbóit, s a fogaimat is gyengéden használni
kezdtem. Szédítő volt a bőre.
Aztán a csípője körkörösen, őrjítően mozgolódni kezdett,
hogy megtalálja az enyémet, s közben nyögések szakadtak ki
a torkából. Felemeltem a fejemet a mellei közül és a hátára
fektettem.
A szemembe nézett és… elvesztem. Tudtam, hogy
birtokol. Nem volt egy ép gondolatom se, csak arra vágytam,
hogy kényeztessem őt, hogy csillagokat lásson és
eljuttassam a mennyországba.
Fürge ujjakkal kigomboltam a farmerjét és lehámoztam
róla, majd felegyenesedtem.
Egy pillanatig megálltam, hogy élvezhessem a látványt:
Olívia felhevült, majdnem teljesen meztelen testét az ágyam
közepén. Éjfekete haja szétterült a lenyűgöző, makulátlan
mellein. A lapos hasa olyan volt, mint egy szobrászremek, s
a világos rózsaszín alsóneműjének pántjai úgy ölelték körbe
a csípőjét, mint valami ínyenc csemege csomagolása.
A bugyija első háromszöge csupa csipke volt, átlátszó.
Megmutatta a csinos, apró fekete tincseit. Ő más volt. A
legtöbb nő, akivel együtt voltam, mind utánozták Mr.
Bigglesworth átkozott, szőrtelen macskájának, dr. Éviinek a
stílusát.
Eddig még semmit sem fedeztem fel Olívián, amit ne
szerettem volna, ezt pedig egyenesen imádom.
 Magamon éreztem a szemét, ahogy megnyaltam az
ajkam és lecsúsztattam a lábán a rózsaszín csipkét, hogy
semmi ne zavarja tovább a látványt.
– Istenem, csodálatos vagy! – nyögtem fel. Mosolyogva
az ágyra másztam és fölébe kerekedtem. – Legszívesebben
megennélek reggelire, aztán ebédre, majd vacsorára. És még
ott a desszert is.
A vállamra tettem a bokáját, majd lassan még feljebb
emeltem, s csókolgatni, nyalogatni kezdtem a vádliját, a
térdhajlatát, majd a combjai belső felét. Elakadta a lélegzete,
amikor a lábát az ágyra tettem és a tenyeremmel
megérintettem a combjait és széttártam őket. Megnyaltam
két ujjamat és végighúztam a szeméremdombján, majd
dörzsölgetni kezdtem egy kicsivel lejjebb és az ujjaim tovább
kutattak.
Olívia szemei becsukódtak:
– Nicholas…
Megtaláltam azt a pontot.
Az ujjaimmal körözni kezdtem a csiklóját – ami rózsaszín
volt és duzzadt majd hasra feküdtem és megcsókoltam a
combját, s olyan erősen megszívtam, hogy nyomot hagyott a
bőrén.
– Mondd ki még egyszer a nevemet! – suttogtam.
Olívia mellkasa megemelkedett, majd hirtelen
alásüllyedt: – Nicholas.
Lihegett és sóhajtozott, ahogy közelítettem a számmal.
– Újra.
Még mindig dörzsölgettem az ujjaimmal, s közben az
orrom már elérte a csodás kis göndör tincseket. Olívia
minden darabkája olyan édes volt, mint az egész lénye. Vagy
talán még jobban.
– Nicholas – nyögte, a hangja nyers volt és kérlelő.
Zene volt füleimnek.
Aztán megadtam neki, amire mindketten vágytunk.
Körözni kezdtem a számmal a puncijánál, s csókokkal
halmoztam el, majd végül a nyelvem becsússzam a duzzadt
kisajkak közé. Egy hangos nyögés közepette Olívia
megemelte a csípőjét, de én szorosan tartottam és
összpontosítottam, hogy eljuttassam a csúcsra.
Istenem, micsoda íze van! A nyelvemen éreztem a testét.
Isteni volt.
Ez elegendő volt arra, hogy az ágy felé döfjek a
csípőmmel, hogy enyhülést keressek.
Olívia csiklója környékén járt a szám, erősen
nyalogattam, míg a két ujjammal beléhatoltam és
döfködtem. Szűk volt és forró. És annyira nedves, hogy
teljesen megőrjített.
De annyira védtelen, hogy úgy éreztem, gyengéden kell
vele bánnom.
De a gondolat el is tűnt a fejemből, amikor Olívia háta
hullámzott egyet, a nyaka megmerevedett és a szája
kinyílott, hogy a nevemet nyögje. És elélvezett. Eszméletlen
volt. Fantasztikus. Ott volt a nyelvem, a szám, közvetlenül
éreztem a boldogságát.
Amikor Olívia elernyedt az ágyon, megtöröltem a számat
a kézfejemmel és gyakorlatilag ráugrottam. Úgy tűnt, nem
bánta, sőt, néhány percnyi csókolózás és izgatás után a
hátamra fektetett és fölém kerekedett, majd elkezdte
csókolgatni a mellkasomat és haladt lefelé.
Gyorsan megszabadított a nadrágomtól és a földre dobta.
Az ajkain titkos mosollyal bámult rám, elég hosszan ahhoz,
hogy megkérdezzem tőle: – Mi a baj?
Olívia kicsit megvonta a vállát.
– Az internet tévedett. Azt írták, hogy Calvin Klein
alsónadrágot viselsz.
Nagyon is tévedtek, soha nem húzok olyat.
– Ne higgy el mindent, amit olvasol!
Amikor a lüktető péniszem köré fonta a kezét, annyira jó
érzés volt, hogy erre nincsenek szavak. Becsuktam a
szememet, a fejemet pedig a párnába ejtettem. Olívia
ügyesen dörzsölgette – egyszer, kétszer-, de csak ennyit
engedtem neki. Ennyit bírtam. Ha folytatta volna, akkor
magamat is zavarba hozom. Hirtelen felültem és Olívia köré
fontam a karomat, majd magam alá temettem, s úgy
csókoltam az ajkát, mint ahogy a haldokló az utolsó
vacsoráját eszi. Vakon az éjjeliszekrény fiókjában matattam
óvszer után, amit még David tett oda. De amikor Olívia a
sikamlós vaginájába juttatta a péniszem hegyét,
visszahőköltem. Gyorsan.
Nem lehet elég óvatos az ember.
– Csak egy pillanat.
Feltéptem az óvszert a fogammal, majd Olívia is
segédkezett, amikor legörgettük, olyan gyorsan, amilyen
gyorsan csak képesek voltunk.
És aztán ott voltam, fölötte, csak bámultam a
lélegzetelállító fekete szemét, ami már az első pillanatban
megfogott. Mély levegőt vettem és csöndesen próbáltam
önuralmat gyakorolni, majd lassan, óvatosan beléhatoltam.
Olívia nyitott szájjal élvezte az érzést. A szívem egyre
gyorsabban vert, közel álltam egy szívrohamhoz. Micsoda
tökéletes alkalom, hogy elélvezzen az ember.
A tenyerét az arcomra szorította, felágaskodott egy
csókért, s lehúzott magához. Lassan, teljesen beléhatoltam.
Csodálatos érzés volt, ahogy az izmok nedvesen, szorosan
körülzártak odabent. Amikor a medencénk összeért, s a
nehéz golyóim Olívia fenekének nyomtam, vártam. Nagyot
nyeltem, a torkom olyan volt, mint a csiszolópapír.
Olívia becsukta a szemét, a szempillái legyezőszerűen
szétterültek, mint a fekete selyem apró szálai.
– Minden rendben? – lihegtem.
Kérlek, mondd, hogy igen! Hadd mozduljak meg benned!
Hadd döfködjelek és dugjalak kedvemre!
És aztán nagyon egyszerű és csodás dolgot tett.
Kinyitotta a szemét – olyan érzés volt, mintha kitéptem
volna a szívemet – és önmagát adta.
– Igen.
Egyértelműen a kedvenc szavam.
Éreztem magam körül a szorítását, a csípője felfelé
mozdult, hogy kipróbálja, milyen érzés.
– Ó, istenem! – nyögte. – Döfjél még, Nicholas! Érezni
akarlak. Mindenestül. Most.
És ezek a szavak a második kedvenceim.
Testsúlyomat a karomra helyeztem, közben
hátrahúzódtam, majd óvatosan előre, s egy mélyről jövő
nyögés hagyta el a számat. Olyan csodálatos, leírhatatlan
érzés volt! Olívia karjával a nyakam köré fonódott, én pedig
a kezemet becsúsztattam a lapockája alá és ringatni
kezdtem, ahogy egyre erősebben löktem neki a medencémet.
Egyre jobban ziháltunk, csókolóztunk és ízlelgettük egymást
közben, és a kéj egyre csak nőtt, minden egyes mozdulattal
nagyobb lett.
Majd a tetőfokára hágott.
A csípőm gondolkodás nélkül járt, csak dörzsöltem és
döfködtem Olíviát, siettem, hogy elérjük az orgazmust, ami
egyszerre terített le minket. Az agyam üres volt, csak a
mély, ösztönös gyönyör tökéletes pillanatára tudtam
összpontosítani. Olívia is elélvezett velem. Beleharapott a
vállamba, de egyáltalán nem éreztem. Csak azt tudtam, hogy
össze vagyunk fonódva és pulzálok benne, minden kiürül
belőlem újra meg újra.

Olívia a karomban feküdt, gyönyörű volt és kielégült, engem

figyelt, miközben a keze leszaladt a mellkasomon, s a
hasamon menetelt az ujjaival, majd újrakezdte.
– Csodaszép vagy, amikor elélvezel – mondtam, s
megsimogattam a kipirosodott arcát az ujjbegyemmel. – És
azután is.
Felvetette a szempilláit és rám nézett.
– Próbálkozik az ember.
Ahogy elvettem a kezemet, megfogta a csuklómat, amin
egy karkötő lógott. – Múlt este is ezt viselted. Van valami
különleges jelentősége a számodra?
Kikapcsoltam és odaadtam neki a tíkfa ékszert, hogy
közelebbről is szemügyre vehesse. Az ujjaival megtapogatta
a gravírozást benne.
– Az apámé volt – mondtam neki. – Egyik nyáron házakat
épített Afrikában, amikor fiatal volt. Az egyik falusi asszony
adta neki – megáldotta vele –, hogy védelmezze. Majdnem
mindig viselte – és ekkor elszorult a torkom. – A temetés
után a komornyikunk, Fergus nekem adta. Azt mondta, hogy
az apám öltözőszekrényében találta. Nem tudom, hogy miért
nem vitte magával, amikor New Yorkba ment. Én nem
babonából hordom, hanem azért… hogy legyen rajtam
valami, ami az övé volt és közel állt hozzá.
Olívia közelebb bújt hozzám és visszacsúsztatta a
karkötőt a csuklómra.
– És ez? – A platina karkötőre mutatott.
– Ez pedig Henryé. – Mosoly tűnt fel az arcomon. – Az
anyám készíttette neki, amikor az öcsém nyolcéves volt.
Anyánk biztosra vette, hogy a monogramos karkötő újra
divatba fog jönni. – Felnevettem az emlék hatására, mire
Olívia is csatlakozott hozzám. – Henry utálta, de az anyánk
kedvéért mindig hordta. – Aztán csak pislogtam, égtek a
szemeim. – És miután a szüleink meghaltak, Henry soha
nem vette le onnantól fogva. Amikor kinőtte, akkor
beletoldatott. De nem tudta magával vinni a kiképzésre,
úgyhogy megkért rá, hogy vigyázzak rá, amíg visszajön.
Olívia vigasztaló csókot nyomott a vállamra, s néhány
percig csendben feküdtünk egymás mellett.
Aztán a hasára gördült, a hosszú, hullámos haja pedig a
felsőtestemre libbent.
– Tudod, mi vagyok még azután, hogy elélvezek?
– Mi?
– Szomjas.
Megdörzsöltem a szememet és elfojtottam egy ásítást.
– Akár én is kimehetnék egy üveg vízért. Van egy
minibár arrafelé. – A szoba távoli sarka felé mutattam. – De
mi lenne, ha te hoznál nekünk egy üveggel?
Olívia bebújt a takaró alá, s összehúzta a karját és a
lábát, akár egy koala, én pedig a fája vagyok, amin
csimpaszkodik.
– De hideg van! Sarkkörire állítottad a fűtést?
– Szeretem, ha hűvös van. – Odanyúltam a rózsaszín
mellbimbóihoz és megérintettem őket, Olívia itt is fázott. –
És persze a hűvösnek vannak egyéb jótékony hatásai is.
– Neked kell idehoznod a vizet, ez olyan úriemberi
feladat.
Olíviára gurultam, s szétfeszítettem a lábát a csípőmmel,
majd kényelmesen elhelyezkedtem közöttük, a péniszem
pedig újra kezdett megkeményedni.
– De itt nincs egy úriember sem. – A fogammal
végigharapdáltam a csodálatos nyakát, s teljesen új színben
láttam magam előtt a vámpírizmus fogalmát. – Szeretném
látni, ahogy meztelenül végigmész a szobán. –
Felemelkedtem és a kezembe fogtam az egyik mellét. –
Szeretném látni, ahogy ezek az isteni részek ringatóznak
közben.
Olívia felcsattant: – Perverz.
Pedig még semmit sem tudott.
– Van egy ötletem – javasolta. – Játsszunk, azazhogy
versenyezzünk! Aki a legzavarbaejtőbb történetet meséli el a
másiknak, az marad a finom, meleg ágyban. A vesztesnek
pedig majd lefagynak a testrészei, hogy idehozza a vizet.
Megcsóváltam a fejemet.
– Kicsikém, épp most biztosítottad be magad, hogy
veszíteni fogsz. Senkinek sincs annyi zavarba ejtő sztorija,
mint nekem.
Hagytam, hogy Olívia az oldalára guruljon, s eltoljon
magától. Az egyik kezét maga mellé tette, a másikon pedig a
fejét nyugtatta.
– Ezt majd meglátjuk.
– Hölgyeké az elsőbbség, halljuk!
Enyhe kétkedés futott át az arcán.
– Remélem, nem zavar… de az… orális szexhez lesz köze.
– Hm… az egyik kedvenc témám.
És Olívia már el is pirult.
– Jól van. Szóval, a legelső alkalommal, amikor…
orálisan kielégítettem valakit… nem nagyon tudtam, hogy
mi is ez az egész. Én mindig azt hittem, hogy… oda be kell
fújni a levegőt…
Ekkor felfújta az arcát, mintha egy képzeletbeli lufit
akart volna felfújni.
Visszahullottam a párnára, akkorát nevettem.
– Úristen, még szerencse, hogy nem okoztál a srácnak
ütőértágulatot!
Az arca egyre mélyebb vörös lett és büntetésképp
belecsípett az oldalamba.
– Most te jössz!
A plafont bámultam, s mérlegeltem. Olyan sok történet
volt, amik közül választhattam.
– Egyszer előfordult, hogy egy zsákba szartam.
Meglepett nevetéshullám tört ki Olíviából.
– Hogy mi?
Bólintottam.
– Benne voltam az iskolai evezőcsapatban.
– Hát persze hogy benne voltál.
– És iskola után, edzésre mentünk a csapattal. Visszafelé
a buszon baleset történt és dugóba keveredtünk, és nem
tudom, hogy mit szolgáltak fel ebédre, de a gyomrom nem
igazán tolerálta. Úgyhogy… választhattam, hogy a
nadrágom, vagy az edzőzsákom. A másodikra szavaztam.
Olívia eltakarta a száját és a szemét is, úgy nevetett
undorában.
– Istenem! Ez borzasztó…, de ugyanakkor nagyszerű is.
Én is vele nevettem.
– Igen, az volt. Főleg miután az újságok is elkezdtek vele
foglalkozni. Egy igazi rémálom lett.
Olívia hirtelen abbahagyta a nevetést.
Még a mosoly is lehervadt az arcáról, mint a falevelek
októberben.
– Benne volt az újságokban?
Megvontam a vállamat.
– Persze. Minél zavarbaejtőbb a történet, annál többet
fizetnek érte az újságírók. És az osztálytársaim mindig
örültek egy kis extra zsebpénznek.
– De… hiszen a csapattársaid is voltak egyben. A
barátaid.
A hajával játszottam, kiegyenesítettem egy hullámot,
majd néztem, ahogy újra felvette az eredeti formáját, ahogy
elengedtem.
– Ez ugyanaz, amit Simonnak mondtam az első estén,
amikor találkoztunk a kávéházban. Minden eladó és
mindenkinek megvan az ára – mindenkinek.
A szeme a tekintetemet kereste. Nagyon szomorúnak
tűnt. És ez nem tetszett, egyáltalán nem.
Újra fölébe kerekedtem és a szemébe néztem.
– Most rosszul érzed magad emiatt? – kérdeztem.
– Igen.
– Miért? Sajnálsz?
Gyengéden beletúrt a hajamba.
– Azt hiszem, igen.
– Jól van. – Elvigyorodtam. – Ez azt jelenti, hogy te hozol
vizet. És amikor visszaérsz, szeretném tesztelni az orális
képességeidet. Csak el ne rontsd, különben boldogan segítek
az instrukcióimmal.
Ez megtette a magáét. A szája lefelé görbült, hogy
elrejtse a mosolyát és villantak egyet a szemei.
De aztán felkelt és elindult a vízért. Minden pillanatát
kiélveztem.
Amikor visszamászott az ágyba, rögtön elkezdett
dolgozni a feladatán.
És ezt még jobban élveztem.

Tulajdonképpen az éhség hajtott ki minket az ágyból. Olívia

beleugrott az egyik szürke, kapucnis pulóverembe, ami
combközépig ért neki. Megpróbáltam meztelenkedni, ahogy
Olívia említette. Lehet, hogy ez volt az egyetlen lehetőségem
rá. És igaza volt – nagyszerű érzés. Felszabadító,
természetes, mintha Ádám lennék az Édenkertben.
Az a kívánós tekintet, amit Olívia vetett rám, csak még
izgalmasabbá tette a meztelenkedést.
A konyhában voltunk mind a ketten, de egyikünknek sem
volt gusztusa a szusihoz, úgyhogy inkább valami mást
kotortunk elő.
– Jé, van fahéjas gabonapelyhed? – csodálkozott rá
Olívia, de tompította a hangját a szekrény, amiben benne
fejelt. Mosolyogva bújt elő belőle, kezében a ritka kinccsel.
Két tálat tettem az asztalra.
– Wesscóban nekünk is van valami ehhez hasonló, úgy
hívják, Roppancs. Az a kedvencem.
 – Az enyém is! – Aztán a kék szeme ellágyult és sóhajtott
egyet. – Ennél tökéletesebb már nem is lehetnél. Néhány
percnyi üldögélés és ropogtatás után, anélkül szakadtak ki
belőlem a szavak, hogy átgondoltam volna őket előtt.
– Olyan jól érzem magam!
Olívia rám mosolygott a gabonapelyhe felett.
– Meglepettnek tűnsz. Mintha amúgy nem szoktad volna
jól érezni magad.
– Szoktam, de ez… most sokkal jobb. – Megcsóváltam a
fejemet. – Nem tudom megmagyarázni, mi ez, csak egy
érzés… egy jó érzés.
– Igen.
Aztán ránéztem, nagyon édesen evett, alig vártam, hogy
újra megharapdálhassam az ajkait.
Olívia tudatosan végigsimította a homlokát.
– Van valami az arcomon?
– Nem… csak gondolkodtam… – mondtam neki gyorsan.
– Mm?
Kinyújtottam a kezemet és megsimogattam az arcát.
– Azon, hogy mit fogok veled kezdeni.
Egy darabig álltuk egymás tekintetét, a csintalanság egy
kis szikrája gyulladt ki a szemében. Kézbe vette a
tenyeremet és megcsókolta. Aztán felállt, odajött hozzám és
az ölembe ült lovagló ülésben. Karját a vállamon nyugtatta,
a meleg puncija pedig az újra keményedő péniszemhez
simult.
– Velem vagy nélkülem?
– Azt hiszem, mindkettő.
Olívia a nyelvével megcirógatta a felső ajkamat és
gyengéden szívogatni kezdte.
– Mi lenne, ha visszamennénk az ágyba és ott találnánk
ki?
A kezem a csípőjére fonódott, s erősen tartottam,
miközben felálltam.
– Nagyszerű ötlet!
Mikor beértünk a hálószobába, az ágyra fektettem és
ráfeküdtem.
– Maradj! – mondtam neki két csók között. – Maradj
velem!
– Meddig?
– Ameddig csak teheted.
Kezével a hátamat simogatta.
– Négykor be kell mennem dolgozni a kávézóba.
Megcsókoltam.
– Akkor hazaviszlek fél négyre. Jó?
Olívia elmosolyodott.
– Igen.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

OLÍVIA

EDDIG ÚGY jellemeztem volna a szexet, hogy… jó. A

tapasztalataimat Jackkel még a hormonok irányították, és
már azelőtt túl voltunk mindenen, hogy kezdett volna jó
lenni. Egy tizenhét éves lány csak azért gondolhatja ezt
romantikusnak, mert nem ismer még mást. Nem tudja, hogy
ennél többet is ki lehet hozni a dolgokból.
A szex Nicholasszal viszont mindent felülmúlt.
Jól éreztem magam. Olyan volt ez, mint John Mayer Your
Body Is a Wonderland című klipje, amiben ide-oda gurulnak
az ágyban, megérintik egymást, csipkelődnek. Csókolgattuk
és kényeztettük egymást, és nemcsak előjáték gyanánt,
hanem mert jó érzésekkel töltött el bennünket.
Nicholasszal a szex egyszerűen szédületesen izgalmas
volt. Néha úgy éreztem, majd szétrobban tőle a szívem. Nem
is tudtam, hogy az, hogy a csuklómat a fejem fölé tartja
valaki, ennyire lenyűgöző érzés lehet, de Nicholas
megmutatta, hogy igen. Nem gondoltam volna azt sem, hogy
az órák óta tartó üzekedés miatti izzadt bőr ennyire izgató
lehet. Azt sem tudtam, hogy bizonyos izmokban ilyen
mértékű izomláz tud kialakulni, és hogy még így is
nagyszerű érzés a szeretkezés.
Arról sem volt tudomásom, hogy ennyi orgazmusra
vagyok képes. De hála istennek, képes voltam rá.
Nem voltam sohasem feszült vagy prűd. Tudtam, hogyan
lazítsam el magam – egy kis dörzsölés és masszírozás – egy
stresszes nap után, és hogyan aludjak el leggyorsabban. De
az orgazmus után még soha nem próbáltam meg még
egyszer felizgatni magam egy újabb gyönyör reményében.
Nicholas viszont megpróbálta és sikerrel járt.
 Az első együtt töltött éjszakánkat követő napokban nem
is beszéltük meg, de kialakítottunk egy rutint. A nappalokat
a kávézóban töltöttem, az éjszakákat pedig a
hotelszobájában. Volt, hogy személyesen eljött és volt, hogy
csak autót küldött értem. Próbálta addig rejtegetni a
nyilvánosság elől az Amelia’sban tett rendszeres
látogatásait, ameddig csak lehetett.
Amikor megérkeztem, mindig kiküldte a biztonságiakat,
sőt még arra is vetemedett, hogy egy emelettel lejjebb
költöztesse őket. Logan morgott leginkább, de belement.
A vendégnek mindig igaza van, főleg, ha királyi család
sarja.
Nem keltünk fel újra, hogy elmenjünk vacsorázni, hanem
inkább rendeltünk, vagy készítettünk valami egyszerűt, egy-
egy szendvicset vagy tésztát. És ez olyan meglepően…
normális volt így. Esténként tévéztünk, megpróbáltuk
végignézni az Amerikai Horror Story második évadját, de
még a második részig sem jutottunk el.
Mert… szexeltünk.
Elképesztő, észveszejtő volt. Még a munkahelyemen is
bugyit kellett cserélnem, ha felidéztem ezeket az estéket.
Marty észrevette és féltékenykedett. Aztán csúfolni kezdett
vele.
Szeretkezés után sokat beszélgettünk: Nicholas
történeteket mesélt nekem a nagymamájáról, az öccséről és
Simonról. És habár azt éreztem, hogy az érzéseim Nicholas
felé könnyen el tudnának mélyülni, próbáltam lazán és
könnyedén venni a kapcsolatunkat. Nem akartam
ragaszkodni hozzá.
Nicholast viszont egyre jobban kötötte a napi munkája.
A legközelebb, ahová jutottunk avval a bizonyos
beszélgetéssel, hogy mi most rejtőzködünk-e és hová fog
vezetni mindez, az volt, amikor egy isteni, szőke szépséggel
fényképezték le Wesscóban és a tévében is leadták a
„nősülési szemle” címmel.
Nicholas azt mondta, hogy egy régi, iskolai barátja volt –
csak barát – és hogy soha semmit nem szabad elhinnem,
amit a sajtó mond vagy ír róla.
 Elvégre még az alsónadrágja márkáját sem tudták
rendesen megállapítani. Nyilvánvaló, hogy lószart sem
tudnak.
Két héttel az első, őrült éjszaka után a Nicholas iránt
érzett egyre gyengédebb érzelmeim valami olyanra vettek
rá, amit már évek óta nem tettem: kivettem egy szombati
szabadnapot a kávézóban.
Marty és Ellie dolgoztak addig helyettem.
Azért tettem, mert adni akartam valamit Nicholasnak.
Nemcsak vissza akartam neki fizetni a sok mesés orgazmust,
hanem egyszerűen ehhez volt kedvem.
Hiszen mit is adhatna az ember egy hercegnek? Egy
férfinak, akinek egy egész ország áll a rendelkezésére, a
világ pedig a lábai előtt hever.
Valamit, amit csak egy New York-i lány tudhat.

– Van egy tervem.

Nicholas lakosztályának a könyvtárában voltunk. Nicholas
az asztal mögött állt, a haja a homlokára tapadt a
zuhanyzástól, James és Tommy pedig nem messze az
ablaktól ácsorogtak.
– Vedd le a ruháidat! – mondtam és egy teli hátizsákot
dobtam a lábamhoz.
Nicholas csak állt ott és kíváncsian mosolygott rám, még
a gödröcskéi is kilátszottak, amitől bizsergett a gyomrom.
– Tetszik a terved.
Lehúzta az ingét a fején keresztül, nekem pedig be kellett
csuknom a számat, hogy ne folyjon ki rajta a nyál, miközben
bámultam a mesés mellkasát és a kidolgozott hasizmát.
– Küldjem ki a srácokat a szobából? – kérdezte.
Odadobtam neki egy Beastie Boys pólót és egy szakadt
farmert, amiket a hátizsákból húztam elő.
– Maradhatnak, mindjárt visszatérünk rájuk.
Nicholas felvette a ruhákat, az aznapi álcáját.
Feltartottam egy vastag aranyláncot, amin egy kereszt
lógott, mire lehajtotta a fejét, így könnyedén a nyakába
tudtam akasztani. Aztán egy kis zselét tettem a tenyerembe,
lábujjhegyre álltam és a hajára kentem. A feje tetején
felállítottam a tincseit, oldalt pedig lesimítottam.
Tökéletes.
– Mit szólnál egy piercinghez a füledbe? – kérdeztem
gúnyolódva.
– Félek a tűtől – suttogta, majd kacsintott egyet.
Nicholas szemében már az izgatottság csillogott, a
következő lépéstől tudtam, hogy el fogja dobni az agyát.
– Vezettél már valaha motort?
Múlt éjszaka megemlítette, hogy pilóta volt a katonai
szolgálata alatt, úgyhogy arra tippeltem, hogy igen.
– Persze.
– Tökéletes. – Előhúztam egy bukósisakot, aminek
színezett volt az üvege és odatartottam neki. – Marty
motorja odalent van. Azt mondta, ne felejtsem el átadni,
hogy ha összetöröd, akkor egy Ducatit kér cserébe.
Logan belépett a szobába valahonnan odakintről és
felemelte a kezét, akár egy forgalomirányításért felelős
rendőr.
– Itt álljanak meg!
Nicholas elvette tőlem a sisakot.
– Ne aggódjon, Logan, minden rendben lesz.
– És… – mondtam elővigyázatosan, s odafordultam a
három hatalmas, erős sráchoz, akik valószínűleg az
emberölésre is fel vannak hatalmazva. – Azt szeretném, ha
Nicholas-szal egyedül lehetnénk. Fiúk, maguk maradjanak
itt!
Tommy azt mondta: – Jézus Mária.
James keresztbe fonta a karját.
Logan más úton közelítette meg a témát: – Kurvára nem.
Nem létezik.
De a tekintet, ami kiült Nicholas arcára, azt mondta,
hogy kurvára igen.
– Nem – mondta Logan, s a hangjából elszántság csengett
ki.
– Henry rengetegszer maga mögött hagyta a
biztonságiakat – próbálkozott Nicholas.
 – De ön nem Henry herceg – helyesbített Logan.
– Van egy útitervem! – vetettem közbe, ugráltam
lelkesedésemben, akárcsak Bosco, amikor pisilnie kell. –
Mindent leírtam önöknek, hogy minden eshetőségre
felkészüljünk. Itt van percre lebontva, hogy mikor, hol
leszünk.
Elővettem a leragasztott borítékot a hátizsákból és
Logannek adtam. De amikor elkezdte feltépni, odatettem a
kezemet, hogy megállítsam.
– Csak akkor nyithatja ki, ha már elmentünk, különben
csak elrontja a meglepetésemet. De megígérem, hogy
minden rendben lesz. Az életemre esküszöm.
Loganről Nicholasra vándorolt a tekintetem.
– Bízz bennem!
Annyira szerettem volna, ha megbízik bennem! Hiszen
érte csinálom, akartam adni neki valami olyat, amit eddig
még biztosan nem kapott. Valamit, amire mindig emlékezni
fog: a szabadságot akartam neki adni.
Nicholas a bukósisakra nézett, majd Loganre.
– Hiszen mi történhet?
– Nos… akár meg is gyilkolhatják és aztán mindhárman
lógni fogunk felségárulás miatt.
– Ne legyenek már buták! – mondta nekik Nicholas. –
Hiszen már évek óta senkit sem kötöttünk fel. –
Megtapogatta Logan hátát. – Kivégzőosztag elé kerülnének.
Tommy felnevetett.
Logan nem.
James pedig svájci volt.
– Uram, kérem, hallgasson ránk egy pillanatra…!
Aztán Nicholas elővette a hivatalos hangját.
– Nem vagyok gyerek, Logan. Képes vagyok rá, hogy
túléljek egy délutánt ön nélkül. Önök hárman itt maradnak,
ez parancs! Ha megpillantom valamelyiküket, vagy ha
észreveszem, hogy mindannyian követnek, hazaküldöm
önöket, hogy a kopókat őrizzék. Elég világos voltam?
Mindhárman bólintottak. És nem voltak túl boldogok.
Néhány perccel később Nicholas feltette a fejére a
bukósisakot és így már biztos, hogy senki sem fogja
felismerni, miközben lesétálunk a hallba, majd ki a hotelből.

– Isten hozott a Coney szigeten! – szélesre tártam a karomat,

miközben Nicholas leállította a motort. – Ez a hely a messze
földön híres hullámvasútjáról ismert, a tiszta strandjairól,
hogy a hot dogot már ne is említsem, amitől akár
szívrohamot is lehet kapni, de nagyon finom is, úgyhogy
megéri vállalni a kockázatot.
Nicholas nevetett. Fogta a kezemet, miközben a
hullámvasút felé igyekeztünk. Senki nem fordult vissza,
hogy megnézzen minket, de Nicholas azért lesütötte a
szemét, vagy épp engem nézett.
– Szóval… milyen érzés idekint lenni… a fiúk nélkül?
Zavarta a szemét a tűző nap.
– Furcsa, mintha megfeledkeztem volna valamiről. Mint
amikor az ember álmában nadrág nélkül megy ki az utcára.
De… nagyon üdítő érzés.
Megcsókolta a kézfejemet, ugyanúgy, ahogy az első
alkalommal és én is ugyanúgy bizseregni kezdtem tőle.
Miután felültünk a hullámvasútra, ettünk egy-egy hot dogot,
visszasétáltunk a motorhoz a takaróért, amit betettem a
csomagtartójába és az amfiteátrum felé vettük az irányt.
– A Kodaline játszik ma este – mondtam neki.
Nicholasnak rengeteg szám volt tőlük a telefonján.
Megállt és az arca majdnem teljesen érzelemmentessé
vált, de a szeme üde zölden csillogott. Majd hirtelen
magához húzott és megcsókolt, úgy, hogy alig kaptam
levegőt.
A homlokomnak tette a homlokát és azt mondta:
– Ez a legnagyszerűbb dolog, amit valaha valaki tett
értem. Köszönöm, Olívia!
Elmosolyodtam és tudtam, hogy sugárzok a boldogságtól,
hiszen a karjai között lehettem. Belülről sugárzott ki a
boldogság, akár egy fényes csillag, ami soha nem fog
kialudni.
Beálltunk a sorba, hogy valami italt vásároljunk. Brian
Adamstől az Everything I do harsogott a hangszóróból.
– Szeretem ezt a dalt – mondtam neki. – Ez volt a
ballagási bankettes dalom, de végül nem mentem el.
– Miért nem? – kérdezte.
Megvontam a vállamat.
– Nem volt se időm, se ruhám.
– Véletlenül nem a barátod… Jack… akart lerázni?
– Nos, nem volt oda a táncért.
Nicholas felnyögött.
– Egy hülye alak volt az a srác.
Ezek után észrevettem, hogy lefelé néz, az állát majdnem
a mellkasába fúrta, mintha próbálná elrejteni az arcát.
Felemeltem az állát.
– Ha megpróbálsz elrejtőzni, az csak akkor működik, ha
nem viselkedsz úgy mellette, mint aki el akarja rejteni.
Magabiztosan mosolygott. És még a gödröcskék is
előjöttek. Hm.
A legtöbb ember úgysem hinné, hogy eljössz egy ilyen
helyre, és azon kevesek, akik mégis, valószínűleg túlságosan
is meglepettek ahhoz, hogy nagy ügyet csináljanak belőle. A
New York-iak lazán kezelik a hírességek kérdését.
Nicholas úgy nézett rám, mintha marhaságokat
beszélnék.
– De nem azok, akikkel én találkoztam eddig.
Megvontam a vállamat.
– Lehet, hogy ők New Jersey-ből jöttek.
Nicholas nevetni kezdett, hangosan gurgulázott. Még a
szememet is becsuktam, hátha úgy tisztábban hallhatom a
nevetését.
Ekkor megszólalt mögöttünk valaki mély, füstös hangon,
valószínűleg a Staten Islandről származhatott az akcentusa
alapján.
– Te jó isten. Tudja maga, kire hasonlít?
Nicholas keze megmerevedett, mire én megszorítottam,
mert tudtam, hogy mire gondol.
– Csak nem Nicholas hercegre? – mondtam a repülős
napszemüveget viselő szőke nőnek, s hagytam, hogy a New
York-i akcentusom eluralkodjon a beszédemen.
 – Abszolút! Hallottam, hogy itt van a városban. Akár
maga is lehetne ő!
– Tudom! Mindig mondogatom is neki, hogy költözzünk
Vegasba, akár a dublőréként is vállalhatna munkát, de soha
nem hallgat rám. – Legyintettem egyet a szőke nő felé, majd
Nicholasra nevettem. – Mutasd az akcentusod, baby!
Szelíd tekintettel a szemében, a saját hangján szólalt
meg.
– De nekem nincs is akcentusom, baby.
Hangosan nevettem és a mögöttünk álló nő kezdett
megőrülni.
– Te jó ég, de hisz ez marhaság!
– Ugye? – sóhajtottam. – Ha szerencsés vagyok, akkor
rájövök, hogy ő egy régen elszármazott rokon, mint A
neveletlen hercegnő című filmben.
Az egyik büfé kinyitott mellettünk.
– Vedd lazán! – mondtam a nőnek.
– Érezzétek jól magatokat! – mondta, mielőtt elment.
Nicholas átkarolta a vállam és odahajolt hozzám. Az
orromat a pólójába temettem, s beszívtam az illatát, majd
felnéztem rá.
– Ugye megmondtam?
Megcsókolt, s úgy incselkedett az ajkaival, hogy
felnyögtem.
– Egyszerűen zseni vagy.
– Néha vannak ötleteim.
Vettünk magunknak egy-egy italt – két sört piros
papírpohárban majd a füvön sétálgattunk, amíg meg nem
taLáltuk a tökéletes helyet.
– És most? – kérdezte, mintha valóban a párom lett
volna.
– Ittál már valaha olcsó sört, miközben jó zenét hallgatsz
és csókolóztál közben egy pokrócon, a földön a délutáni
napsütésben?
– Még soha nem volt ekkora szerencsém.
Felemeltem a poharamat.
– Akkor ma kipróbálhatod.
 NICHOLAS

Olíviával a forgóajtónál botladoztunk a pláza bejáratánál, s

egymás kezét fogtuk, miközben csókokat loptunk egymástól
és úgy nevetgéltünk, mint két tinédzser, akik ellógtak az
óráról, hogy a szertárban gyorsan egymáséi legyenek.
Egész délután a pokrócon heverni és csókolózni anélkül,
hogy nézelődőktől tartottunk volna, mindenre elszánttá tett.
És nehéz is volt egyben. Nagyon nehéz.
De még ha néztek is volna, vagy telefonok egész sora
fotózott volna minket, az sem érdekelt volna. Csupán avval
törődtem, hogy a péniszemet a farmeromon belül tartsam,
ami nem volt egyszerű, hiszen egészen vastag volt és
kemény.
Vízió. Van ennél édesebb szó? Soha nem kellett várnom –
vagyis nem igazán –, legalábbis nem ilyesmire. Fogalmam
sem volt eddig, mi az, hogy előjáték, nem volt tapasztalatom
az órákig tartó simogatással kapcsolatban, vagy a
késleltetett örömszerzésről. Nem tudtam, hogy ez ilyen
afrodiziákum lehet. Forrt a vérem, Olívia szeme pedig
csillogott a vágytól és a játékosságtól. Ki volt éhezve.
Beléptünk a liftbe és abban a pillanatba, amikor becsukódott
az ajtó, a karomba vettem, majd a falhoz nyomtam és
belenyomta a nyelvemet a szájába. Sokkal mélyebben
ízlelgettem, mint korábban. Olívia felnyögött, amikor a
nyelvemmel dörzsölgetni kezdtem, s élveztem a nyomást,
bár tudtam, hogy most azonnal nem fogja megkönnyebbülés
kísérni. De így is jó volt – sőt, mámorító –, mert tudtam,
hogy hamarosan meztelenül fog feküdni az ágyamon és újra
érezni fogom hüvelyének szorítását, majd a végén
mindketten kielégülten fekszünk majd.
Vagy az is lehet, hogy leszakad alattunk az ágy. Bármi
lehetséges.
Ahogy emelkedni kezdett velünk a lift, hátradőltem és
lenéztem. Láttam a farmerben kitüremkedett péniszem, s
önkéntelenül Olívia lába közé húzott. Egyszerűen
odacsusszant, a puha, édes puncija felé, amit a leggings
rejtegetett. Egyszerűen éreztem.
Fenséges érzés volt.
A körmei beléhasítottak a tarkómba, ahogy felhúzta
magát. Az ajkai az állkapcsomat csókolták, s a borostámat
harapdálta.
– Szeretném, ha megdugnál, Nicholas – lihegte. – Gyere!
Kerülj a lábaim közé, a mellkasomra, a számba, majd le a
torkomon… ahhh… annyira jó lesz. Mindenhol akarlak,
Nicholas.
– Ez igen – sziszegtem, s minden szavával egyre jobban
megbolondított.
Az olcsó sörtől Olívia megvadult. Ezt meg kell jegyeznem.
Jelzőhangot hallatott a lift, amikor kinyílt. Otthon, édes
otthon.
Olívia összekulcsolta a bokáit a csípőmön, én pedig az
ölemben vittem. A tenyeremben tartottam a remek fenekét,
így szeltük át a folyosót és a hálószoba felé tartottunk. De az
utunk a nappaliban véget ért. A biztonsági csapat főnöke a
kanapén ülve várt és nagyon dühös volt, szinte megfagyott a
levegőt.
És hirtelen már nemcsak úgy éreztem, mintha tinédzser
lennék. Hanem már azt éreztem, mint amikor
tinédzserkoromban rajtakaptak valamin, például, hogy
áthágtam a házirendet, szex vagy épp cigaretta és likőr
szagom volt.
– Szóval… visszajöttek? – kérdezte Logan.
– Nos… igen. Jól éreztük magunkat – mondtam neki. –
Semmilyen baleset nem történt, senki nem látott minket,
nem ismertek fel.
Összefonta két karját a mellkasán, mintha csak egy
dühös anyát akart volna utánozni. És úgy is beszélt.
– Legalább felhívhatott volna! Egész délután itt voltam és
majd megőrültem az aggodalomtól.
Tudom, hogy bunkóság, de a csodálatos délután és a
bizonyosság, hogy hamarosan Olíviába hatolhatok,
nemtörődömmé tett.
Felnevettem.
– Bocs, anya.
 Logan már nem szórakozott ilyen jól. Úgy csikorgatta a
fogát, hogy hallani lehetett.
– Ez egyáltalán nem vicces, uram. Inkább veszélyes. –
Egy pillanatra Olíviára nézett, majd vissza rám. –
Beszélnünk kell! Négyszemközt.
– Rendben – mondtam és letelepedtem. Még finoman
belecsíptem Olívia fenekébe, mielőtt elengedtem. Erre
felnevetett és a nyakamba temette az arcát. – Reggel majd
beszélünk. Megígérem.
Logan tekintete kettőnk között ingázott és rettentő
boldogtalannak tűnt. De rábólintott.
– Jó éjszakát! – morogta, majd elmasírozott a lift felé.
Mihelyst elment, Olívia előjött a rejtekhelyéről.
– Azt hiszem, nem kedvel engem.
Megcsókoltam az orra hegyét.
– Én viszont imádlak – mondtam, majd magamhoz
húztam a csípőjénél fogva, s hagytam hadd érezze minden
egyes kemény centiméteremet. – Nem akarod megmutatni,
hogy te mennyire kedvelsz?
Melegség öntötte el az arcát.
– Dehogynem. – Majd beleharapott az ajkába és ostoba
akcentussal hozzátette: – Uram.
Megvolt a varázsa, hogy Olívia ajkairól hallottam ezt a
szót. Mocskos dolgokat akartam csinálni vele. Késedelem
nélkül. Felemeltem és az ágyhoz vittem, hogy azonnal
nekiláthassunk.

OLÍVIA

Bosco legtöbbször Ellie szobájában aludt. Ő előbb lefeküdt,

mint én, úgyhogy magával vitte és becsukta az ajtót, nehogy
apánk keresztülgyalogoljon rajta, amikor betámolyog…
vagy, hogy Bosco ne találja meg a módját, hogy kinyissa a
hűtőajtót és addig zabáljon, amíg rosszul nem lesz.
De néha előfordult, hogy Ellie felkelt az éjszaka közepén,
hogy kimenjen pisilni és elfelejtette becsukni az ajtót maga
mögött. És ezeken az éjszakákon Bosco bejött az én
szobámba. Ha szerencsés voltam, akkor felkuporodott
csendben a lábamhoz vagy odakuckózott közel hozzám, mint
egy madárfióka.
De általában nem voltam szerencsés, mert Bosco éhes
volt, amikor bejött a szobámba. Mindig tőlem szokott enni
kapni. Úgyhogy azt akarta, hogy keljek fel, de nem nyalta
meg az arcomat vagy ugatott, hogy ébredjek fel.
Csak nézett.
Azokkal a fekete, apró bogárszerű szemével. Hosszan,
kitartóan – és tudom, hogy viccesen hangzik, de – hangosan
bámult.
Én ugyanezt éreztem, amikor éjjel Nicholas mellett
aludtam. Mintha valami vagy valaki intenzíven bámulna,
szinte már sértőn.
Éreztem, már mielőtt kinyitottam volna a szememet,
hogy van ott valami vagy valaki. Egy nőt láttam magam
előtt. Ott állt az ágy lábánál fehér ruhában és minket nézett.
A tüdőm megfagyott a meglepetéstől, alig kaptam
levegőt. Olyan volt, mintha valaki megmarkolta volna és
ezért a sikítás előszobájáig jutottam volna csak el. Hang nem
jött ki a torkomon.
De ekkor megéreztem, hogy Nicholas rátette a kezét a
mellkasomra a takaró alatt. Erős volt és akkora súllyal
nehezedett rám, hogy nem lehetett nem érezni. Reméltem,
hogy ő is látja a nőt. A holdfény besütött a hatalmas ablakon
a szobába, s kékes fénnyel világította meg, amitől a nő bőre
aranyosan csillogott. A haja sötét volt és a válláig ért, az
arca csontos, s anyajegyek tarkították az arcát és az orrát,
de nem volt csúnya.
– De hiszen ébren vagy – sóhajtotta a nő. – Már vártam,
hogy felébredj.
– Komolyan? – Nicholas hangja elbájoló volt, a megnyerő
hangja volt az, sima és megnyugtató.
– Igen. Jó újra látni.
Az ujjai gyengéden a szegycsontom felé araszoltak,
kifejezvén vele, hogy minden rendben van.
– Téged is jó látni – felelte Nicholas. – Hogyan jutottál
be?
A nő elmosolyodott, amitől kirázott a hideg.
– Úgy, ahogy az egyezségünk szólt. A hotelban vállaltam
munkát és tettettem, hogy cseléd vagyok, amíg jelet nem
adsz. Mindig veled szoktak lenni a srácok, úgyhogy tudtam,
amikor elküldted őket, hogy ez lesz a jel.
A fenébe.
A nő rám pillantott, mintha megszólaltam volna, pedig
nem.
– Ki ő? – kérdezte ugyanazon az őrjítő, de már kevésbé
boldog hangon.
– Senki – mondta Nicholas.
Olyan hideg volt a hangja, olyan magabiztos. Egy
pillanatra megállt a szívem.
– Senki.
Nicholas lenyúlt a földre a nadrágjáért és beleugrott,
miközben felállt.
– Szeretnék többet hallani felőled. Menjünk ki a
nappaliba és beszélgessünk.
– De én itt szeretnék maradni – mondta a nő. – A
hálószobában.
– Van egy üveg Krug Vintage Brut habzóbor, itt a remek
alkalom, hogy megbontsuk. – Nicholas könnyedén
mosolygott.
Nicholas zseniális volt. Ha a hercegség nem jönne be
neki, akkor nyugodtan elmehetne színésznek.
– Rendben – nevetett a nő igézőn.
Ahogy kimentek a szobából, magamra kaptam az első
dolgot, ami a kezem ügyébe került, Nicholas ingét és az
éjjeliszekrényen lévő telefon után nyúltam, hogy segítséget
hívjak.
De aztán sikítás hallatszott a nappaliból, fültépő,
szívszaggató.
– Mit csinálsz? Hagyj elmennem!
Soha nem futottam ilyen gyorsan és soha nem is
rettegtem ennyire.
A nappaliban Nicholas hasra fektette a nőt a kanapén és
a kezét összekulcsolta a háta mögött.
 Amikor meglátott engem, azt mondta:
– A mobilom ott van az éjjeliszekrényen. Hívd a hetes
számot, az átenged a biztonságiakon.
A nő sírt és rikoltozott, akár egy kísértet.
– Mindent elrontasz! Mindent elrontasz!
És amikor ficánkolni kezdett Nicholas szorításában,
Nicholas megpróbálta megnyugtatni.
– Csendesen. Csssss. Ne csinálj ilyet, csak magadban
teszel kárt! Minden rendben lesz.
Nem tudtam, miért, de képtelen voltam megmozdulni.
Mintha kikapcsolt volna az agyam.
– Olívia! – kiabált rám Nicholas éles hangon. – A mobil.
– Jól van, jól van. – És ekkor lefutottam a hallba és
pontosan úgy tettem, ahogy mondta.

Óráknak tűnt, mire elvitték a nőt. A szokásos biztonságiakon

és a hotel dolgozóin kívül még a rendőrök is megjelentek.
Nicholas egy puha, szürke pólót vett fel és futónadrágot, s a
nappaliban beszélt az emberekkel.
Én pedig közben felöltöztem és már magabiztosabbnak
éreztem magam. Logannel a hálószobában vártam.
Logan St. James, Nicholas személyi testőrségének a
vezetője erős testalkatú, de csendes típus volt. Ebben a
pillanatban nem is nagyon volt rá szükség, hogy bármit
mondjon. A szemei beszéltek helyette. Mélybarnák, már
majdnem feketék voltak és rám bámult velük. Olyanok
voltak, mintha ezernyi sötét nap hősége sugárzott volna
belőlük.
Idegesen nyeltem egyet. Hol van a csapóajtó a folyosón,
amikor az embernek igazán szüksége lenne rá?
– Ez az én hibám, ugye? – szólaltam meg végre.
– Nem táplálhat olyan gondolatokat Nicholas fejébe,
hogy nincs szüksége biztonságiakra.
Hát ez volt a válasz.
– Ő egy fontos férfi, Olívia.
– Tudom.
 – Belátással kell lennie. Ha valami történik vele…
– Tudom.
– Nem, nem tudja! Soha nem vette volna rá olyasmire,
mint amit ma csináltak, ha igazán tudná. – Logan becsukta a
szemét és gyorsan vette a levegőt, mintha csak próbálta
volna fékezni magát. – Nem engedheti meg magának, hogy
egy New York-i liba hülyét csináljon belőle.
Mielőtt még bármi más vulgáris kicsusszanhatott volna a
száján, Logant valaki megragadta a gallérjánál fogva és a
falhoz vágta. Elég erősen ahhoz, hogy eltörjön néhány
berendezési tárgy.
Nicholas volt az, és Logan torkának szorította a karját.
– Ha még egyszer így beszélsz vele, a földről fogod
felszedegetni a fogaidat, értjük egymást?! Amikor nem
érkezett elég gyorsan a válasz, Nicholas újra a falhoz
nyomta és Logan feje beleütődött a gipszkartonba. – Szóval?
Nicholas jó néhány centivel magasabb volt Logannél, de
a dühe miatt sokkal hatalmasabbnak tűnt, már-már
halálosnak. Az energia, ami sugárzott belőle, valami ősi
ösztönt ébresztett fel bennem.
A medenceizmaim összerándultak és egyszerűen kívánni
kezdtem. Egyáltalán nem volt ideillő viselkedés.
De tudván, hogy értem lett dühös Loganre, és hogy épp a
becsületemet védi, annyira gyönyörű volt! Ez a hatalmas
ember csak úgy letámadta a másikat. Ez a legszexibb dolog,
ami valaha történt velem.
Logan Nicholasra bámult, s az arcára kiült a büszkeség:
feszült volt és makacs. Aztán idegesen bólintott.
Nicholas hátrált egy lépést, s széttárta a karját.
– Mindketten tisztában vagyunk vele, hogy a felelősség
itt egyedül az enyém, úgyhogy ha valakivel zsörtölődni akar,
akkor itt vagyok, hallgatom.
Logan sértődötten megigazította az öltönye gallérját.
– Az, hogy sisakot tesz a fejére, attól még nem lesz más
ember. Nem sétálgathat csak úgy könnyedén, mintha az
álruha bármit is jelentene.
– Igen, erre rájöttem.
Logan lebiggyesztette a száját és idegesen dobolt az
ujjaival a combján.
– Szeretném, ha hotelt váltanánk. Titokban – közölte
Logan.
– Rendben.
– És több embert szeretnék ide. Valamint szeretnék
valakit a kávézóba, őrültség, hogy olyan gyakran odajár, és
senki nem biztosítja a területet.
Nicholas egyetértett, mire Logan folytatta.
– És szeretném, ha Miss Hammondot és a húgát is
követné valaki. Vakszerencse, hogy a sajtó eddig még nem
kapta őket lencsevégre. És azt akarom, hogy legyen
mellettük valaki, amikor ez megtörténik.
– Egyetértek.
– És nincs több éjszaka vagy délután a lakosztályban
vagy bárhol a biztonságiak nélkül. Ha meg akarja öletni
magát, akkor azt ne az én felügyeletem alatt tegye. Hadd
végezzem rendesen a munkámat, vagy keressen mást a
helyemre.
Nicholas szemei borúsak lettek, mint az állatoké, amikor
bezárják őket egy ketrecbe.
– Nem kellett volna ilyen helyzetbe hoznom se önt, se
magamat. Ez őrültség volt a részemről, nem fog többé
előfordulni.
Egy pillanattal később Logan bólintott, majd biccentett
egyet Nicholas felé. Az ajtó felé indult, majd megállt és rám
nézett.
– Sajnálom, Miss Olívia. Nem kellett volna így beszélnem
önnel. Nem gyakran veszítem el a türelmemet, de amikor
mégis megtörténik, nem tudok lakatot tenni a számra, de
semmit sem gondoltam komolyan. Nem az ön hibája. Meg
tud bocsátani nekem?
Lassan bólintottam, még mindig meg voltam döbbenve
az eseményeken.
– Persze. Minden rendben van. Logan, én… én nagyon is
megértem önt.
Logan bólintott és rám mosolygott, majd távozott és
becsukta maga mögött az ajtót.
Egy nagy szusszanással Nicholas leült az asztal mellett
lévő székre. Megdörzsölte a szemét, majd leeresztette a
kezét és széttárta a karját.
– Gyere ide, kicsim!
Mohón rohantam felé. Az ölébe ültem és a nyaka köré
fontam a karomat és megkönnyebbültem, amikor ő is átölelt.
Remegtem a karjában, meg voltam ijedve.
– Jól vagy? – kérdezte. Meleg volt a lehelete, a nyakamon
éreztem.
– Azt hiszem… Annyira furcsa volt ez az egész! –
Kiegyenesedtem, rendeznem kellett a gondolataimat. –
Olyan hihetetlen volt az a nő… és az, ahogy viselkedett…
mintha tényleg ismert volna. Történt már veled ilyesmi?
– Néhány évvel ezelőtt egy férfi lopakodott be a
nagyanyám lakosztályába.
A szívem összeszorult az aggodalomtól, pedig még nem
is találkoztam vele. De tudtam, hogy azért van ez így, mert
Nicholasnak sokat jelent, úgyhogy nekem is.
– Nem akarta bántani, hasonló eset volt, mint ez a nő ma
este. Olyan volt, mint egy hallucináció.
A kezemben tartottam csinos arcát.
– Szerintem én még csak most kezdem felfogni az
egészet. Mint ahogy Logan is mondta: fontos ember vagy. És
ezt tudtam ezelőtt is, de… nem úgy gondoltam rád, mint
Pembrook hercegére, a bla-bla-bla… örökösére. – Az arcának
minden egyes milliméterét átvizsgáltam. – Nekem te
Nicholas vagy. Egy csodálatos, szexi, édes, vicces fiú… akit
nagyon kedvelek.
Az alsó ajkamra tette a hüvelykujját.
– Szeretem, hogy ilyennek látsz.
Majd megköszörülte a torkát és elkapta a tekintetét.
– És tudom, hogy pokoli volt eddig ez az éjszaka, de…
van valami, amit el kell neked mondanom, mielőtt még
bármi lesz a kapcsolatunkból. Valamiről… beszélnünk kell.
Nos, ez nem hangzott jól.
De ezek után mi rossz következhet?
Ostoba, ostoba, ostoba szavak.
A Nicholas tarkóján lévő tincsekkel játszottam,
fésülgettem az ujjammal a vastag, sötét tincseket.
 – Miről?
Nicholas olyan szorosan ölelt át két karjával, mint két
vaspánt. És egy pillanattal később már tudtam is, hogy
miért.
– Megházasodom.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

NICHOLAS

TALÁN SZEBBEN is megfogalmazhattam volna. A Zenébe.

Olívia megmerevedett a karomban, s hatalmas, sötét
szemekkel bámult rám, az arca egészen elszürkült.
– Vőlegény vagy már?
– Nem, még nem. – Olívia megpróbált felállni, de én
megakadályoztam.
– Akkor van barátnőd?
– Hadd magyarázzam meg!
Egyre erősebben küszködött, hogy felállhasson.
– Engedj el és utána megmagyarázod!
Még erősebben szorítottam.
– Én pedig szeretném, ha ott maradnál, ahol vagy. Olívia
hangja éles lett.
– Engem meg rohadtul nem érdekel, hogy mit szeretnél.
Fel akarok állni. Eressz, Nicholas!
Leeresztettem a karomat, Olívia pedig eltávolodott
tőlem. Gyorsan kapkodta a levegőt és úgy bámult rám,
mintha nem tudná, hogy ki vagyok és mintha soha nem is
tudta volna.
Olyan volt az arca, mintha már most háború dúlt volna a
lelkében: az egyik fele el akart rohanni, a másik fele viszont
kíváncsi volt a magyarázatomra. Néhány másodpercnyi
mérlegelés után a második győzött.
Keresztbe fonta a karjait és leült az ágy szélére.
– Jól van, magyarázd meg!
Elmeséltem neki az egész történetet a nagymamámról és
arról, hogy ez a kötelességem vele szemben is.
– Ez igen – motyogta utána. – És én még azt hittem, hogy
szeretsz. A fejét rázta. – Ez… őrültség. De hisz a
huszonegyedik században élünk és ti még mindig hisztek az
előre elrendezett házasságban?
Megpróbáltam megrándítani a vállamat.
– Ne úgy értsd ezt, ahogy korábban volt, a szó
tradicionális értelmében. Annak idején a nagyszüleim csak
akkor maradhattak egyedül egy szobában, amikor már
házasok voltak.
– Ez igen – mondta Olívia újra. – Borzalmas.
– Nekem legalább van rá esélyem, hogy megismerjem,
akit el kell vennem. Dönthetek én, de persze vannak
bizonyos elvárások, amiknek meg kell felelnie a
választottamnak.
Olívia előredőlt, s a könyökét a térdén nyugtatta.
Selymes haja előrehullott a válla felett.
– Mint például?
– Nemesi vér kell, hogy csörgedezzen az ereiben, még ha
csak valami távoli leszármazott is. És szűznek kell lennie.
Olívia arca grimaszba torzult.
– Istenem, ilyen nem létezik!
– Tudom, hogy furcsa, de gondold csak végig! A
gyermekeim egy nap egy országot fognak irányítani, mert
kiérdemlik, vagy mert megválasztják őket. És csupán azért,
mert az én gyermekeim. Én is csupán a régies szabályok
miatt vagyok az, aki vagyok. Nekem nincs választásom.
Erről szól az életem.
– Nem – mondta Olívia csendesen.
– Dehogynem. Nekem erről szól az életem.
Ahogy bámult rám, arckifejezése megkeményedett, a
tekintete pedig hideg lett. Szinte a falhoz szegezett vele.
– Miért nem mondtad el ezt eddig? Miért töltötted velem
úgy ezeket az éjszakákat, hogy közben egy szót sem szóltál
erről?
– Először… nem volt okom rá, hogy elmondjam.
Felpattant és a hangját is felemelte.
– Az őszinteség elegendő indok lett volna Nicholas. El
kellett volna mondanod nekem!
– De nem tudtam!
– Mit nem tudtál? – kiabálta.
 – Nem tudtam, hogy ez ilyen érzés lesz! – kiáltottam
vissza.
A megvetés és düh elhalványult az arcán, s átadta a
helyét a meglepettségnek, talán egy kis reménysugárnak.
– Mi milyen érzés lesz?
Csak úgy kavarogtak bennem az érzelmek, olyan új volt
ez, de mégis ismerős. Nem tudtam szavakba önteni.
– Még négy hónapom van. De amikor besétáltam a
kávézóba, nem tudtam, hogy… minden éjszakát veled akarok
majd tölteni.
A szeme sarkában megjelentek a szarkalábak, a szája
pedig enyhe mosolyra húzódott.
– Tessék?
A kezembe fogtam az arcát és bólintottam.
– Még négy hónapom van, hogy beszélgessek veled,
együtt nevessünk, hogy nézhesselek. – Elmosolyodtam. – És
ha lehet, szeretnék beléd bújni, legalábbis néhány részedbe.
Olívia felhorkant és meglökte a vállamat.
Aztán józanul hozzátettem: – De csak ennyit tudok
felajánlani. Amikor véget ér a nyár, a mi kapcsolatunknak is
vége lesz.
Idegesen beletúrt a hajába.
Visszaültem a székbe és hozzátettem: – És még van más
is.
– Ó, istenem. Mi más lehet még? Esetleg van egy
elhagyott gyereked valahol a világban?
Elfintorodtam, bár tudtam, hogy csak viccel.
– Logannak igaza volt a sajtóval kapcsolatban. Csak
vakszerencse, hogy eddig nem közölték le a fotódat. Idő
kérdése igazából. És amikor megteszik, minden meg fog
változni. Mindenkit megkeresnek, akit valaha is ismerhettél,
beleártják magukat az Amelia’s anyagi helyzetébe és
átfésülik a múltadat – soroltam egy szuszra.
– Nekem nincs múltam.
– Akkor majd kitalálnak neked egyet – mondtam anélkül,
hogy komolyan gondoltam volna.
Csak a frusztráció okozhatta, hiszen rövid volt az idő…
és éreztem, hogy körülzárnak a falak.
 – A barátomnak sem egyszerű lenni, nemhogy a
szeretőmnek. Gondolj rám úgy, mint egy két lábon járó
időzített bombára. Körülöttem minden járulékos
veszteségként fogja végezni.
– És én még azt hittem, hogy micsoda gyöngyszem vagy –
mondta és a fejét csóválta.
Háttal állt nekem, moccanatlanul. Hangosan
gondolkodhatott: – Szóval ez olyan lesz, mint… mint a
Kedves John, vagy Sandy és Zuko a Grease-ben? Egy nyári
kaland? És aztán… egyszerűen lelépsz.
– Igen, így van. – Csak bámultam a hátát és vártam.
A gyomrom összeugrott az idegességtől, mert nem
tudtam visszaemlékezni semmire, amit valaha annyira
akartam volna, mint őt.
Amikor egy perc is eltelt és egyikünk sem szólalt meg,
akkor úgy határoztam, majd én megtöröm a csendet: – Ha
időre van szükséged, hogy elgondolkodj, én…
Olivia hirtelen megmozdult, megpördült a tengelye körül
és a szavamba vágott. Sürgetőn megcsókolt, az ajkai forrók
voltak és követelődzők. A kezeim maguktól megtalálták a
helyüket a csípőjén és magamhoz húztam.
Ezt követően felegyenesedett és végigsimította az
ujjaival az ajkait, majd lenézett rám és megszólalt: – Érezted
ezt?
Csak úgy szikrázott a levegő közöttünk. A vágy, ami
egymáshoz hajtott minket, mindig egyre többet akart.
– Igen.
Megfogta a kezemet és a melleire helyezte őket, ahol a
szívdobogását lehetett tapintani: vadul vert a szíve.
– És ezt is érzed?
Az én mellkasom is ugyanezt a ritmust diktálta.
– Igen.
– Vannak emberek, akik úgy élik le az életüket, hogy
soha nem tapasztalnak ilyesmit. Nekünk meg itt van még
négy hónapunk, hogy élvezzük. – A szemeiben táncolt a
holdvilág. – Én benne vagyok.
Néhány nappal később Washingtonba kellett mennem, hogy
részt vegyek egy vacsorán a Mason Alapítvány jóvoltából és
Olívia belegyezett, hogy elkísér. Amikor azon aggódott, hogy
nincs mit felvennie, szerveztem neki egy vásárló körutat az
Ötödik sugárútra zárás után.
Segítettem neki öltözködni a próbafülkében, mert az
eladónő elfoglalt volt. Ki-be járkáltam közben.
Olívia végül egy mély szilvaszínű ruha mellett döntött,
ami nagyon szépen feszült rajta az izgalmas helyeken és
hozzá aranyszínű szandált választott. Mutattak neki egy
egyszerű gyémánt nyakláncot, ami csodálatosan állt a
ruhájához, de Olívia nem hagyta, hogy megvegyem neki. Azt
mondta, hogy Marty testvérének van valami ékszere, ami
sokkal jobban megy ehhez a ruhához és inkább azt kéri majd
kölcsön.
Miután elmentünk a boltból, nem hagyott nyugodni a
dolog. Ennek egyszerű, önző okai voltak: látni akartam,
ahogy viseli.
De amikor a vacsora estéje elérkezett és megláttam a
helikopterfelszállón, megfeledkeztem a nyakláncról, mert ez
a nő olyan volt, mint egy délibáb. Az ajka sötétvörösen
csillogott, a haját elegánsan feltűzte, a dekoltázsa izgatóbb
volt, mint valaha. Elképesztően gyönyörűen festett.
Kézen csókoltam.
– Lenyűgözően nézel ki.
– Köszönöm – mondta, és egyszerűen ragyogott.
Majd megpillantotta mögöttem a helikoptert. Utána már
kifejezetten betegnek tűnt.
– Biztos, hogy akarjuk mi ezt?
Amikor csak lehetőségem nyílt rá eddig, mindig
repültem, ami azért nem volt olyan gyakori, mint szerettem
volna. Olívia viszont még soha nem repült, nemhogy
helikopteren, de még repülőn sem. Izgalmas, hogy velem
élheti át ezt először.
– Mondtam neked, hogy majd óvatos leszek. –
Odavezettem a géphez, amit az egyik nemzetközi bank
vezér-igazgatója, aki kedvelte a családunkat, volt olyan
szíves és kölcsön adta nekem erre az estére. – Hacsak nem
szeretnél egy kemény utat – mondtam, és rákacsintottam.
– Lassan a testtel, cowboy! – figyelmeztetett. – Különben
soha nem megyek veled sehová.
Besegítettem a puha bőrülésbe, bekapcsoltam az övét és
óvatosan feltettem a fejére a fülest, hogy tudjunk
beszélgetni az út alatt. A szeme kikerekedett és rémület
tükröződött benne.
Attól egy szemét alak vagyok, hogy ettől teljesen
beindultam? Azt hiszem, talán igen.
Egy gyors csókot leheltem a homlokára, majd
megkerültem a gépet és beszálltam. Tommy hátul utazott,
Logan és James pedig már előrementek, hogy ellenőrizzék a
terepet és landoláskor fognak csatlakozni hozzánk.
Feltartott hüvelykujjal jeleztem a földi személyzetnek,
hogy készen állunk az indulásra.
Olívia mozdulatlanná dermedt mellettem. Úgy
viselkedett, mintha még attól is tartott volna, hogy
megmozduljon vagy megszólaljon. Aztán sikítani kezdett.
– Istenem! Felborulunk! – kiáltotta és a karomba
kapaszkodott.
– Dehogy borulunk fel.
– Dehogynem.
– Nem! Dőlj be! Erre! Áthelyezte a testsúlyát a másik
irányba, mint amerre dőlt a gép.
Tommy próbált segíteni neki, úgyhogy odahajolt hozzá.
Felemeltem a gépet, de Olívia szorítása nem engedett a
karomon.
– Nézd, micsoda kilátás! Figyeld a fényeket, olyanok,
mint ezernyi gyémánt a fekete homokágyon.
Erre szorosan becsukta a szemét.
– Nem, köszi, jó így is.
Lefejtettem a kezét a karomról, egyszerre csak egy ujjat.
– Oké, már tudom, hogy mit fogunk csinálni. Ráteszed a
kezedet a botkormányra és te fogsz repülni.
Kipattantak a szemei.
– Hogy mi?!
– Azért félsz, mert nem te irányítod a szituációt –
mondtam neki nyugodtan. – Ettől majd jobban érzed magad.
 – Azt akarod, hogy érintsem meg a botkormányodat és
attól majd jobban érzem magam? – kérdezte hitetlenkedve. –
Elég nagy marhaságnak hangzik.
Felnevettem.
– A botkormányom eddig még mindent sokkal jobbá
varázsolt, nemde? Nem hibázhatsz nagyot, ha megérinted.
Megfogtam a kezét és rátettem a kormányra.
– Ez az! Fogd erősen, de ne rángasd! Ne dörzsölgesd,
egyelőre csak tartsd! Szokj hozzá, hogy a kezedben tartod!
Olívia felhorkant.
– Te egy mocskos alak vagy.
De közben már meg is feledkezett a félelméről, pont úgy,
ahogy reméltem. Néhány perc elteltével levettem a kezemet
az övéről és már saját maga tartotta a kormányt.
Az arca kipirult az örömtől. Szinte a magam érdemének
éreztem, hogy idáig eljutottunk.
– Ó, istenem! – sóhajtotta és felém fordult. – Nicholas!
Én vezetek! Repülök! Ez hihetetlen!

Két órával később szálltunk le és beültünk az autóba, hogy a

Smithsonianba menjünk, amit a kőoszlopok között
karmazsin színű virágokkal díszítettek, a vörös szőnyeget
pedig reflektorok fénye övezte. Ahogy megálltunk, már
láttam az ismerős villogásokat, az újságírók
fényképezőgépeinek villogását.
– Első vagy hátsó ajtó? – kérdeztem Olíviától, s
odafordultam hozzá a limuzinban. Pontosan úgy értettem a
kérdést, ahogy hangzott.
Zavart mosollyal nézett vissza rám.
– Nem gondolod, hogy még korai a hátsó ajtót emlegetni?
Önelégültem somolyogtam.
– A hátsó ajtóhoz soha nem lehet elég korán.
Felnevetett.
De aztán komolyra fordítottam a szót, mert tudtam, hogy
mennyire fel fogom forgatni az életét… és aztán kevesebb,
mint négy hónap múlva lelépek. Ő még nem fogta ezt fel,
vagyis nem igazán.
– Ha az első ajtón megyünk be, le fognak fényképezni,
megtudják majd, hogy hívnak, és aztán megbolondul a világ.
Ha a hátsó ajtón megyünk be, akkor is meg fogják tudni, ki
vagy, csak nyerhetünk egy kis időt, és nem tudjuk majd,
mikor, hol vagy hogyan szereznek tudomást rólad. –
Megsimítottam a térdét. – A te döntésed, Kicsim.
Elfordította a fejét és kinézett az ablakon, a fotósok
csődületét szemlélte és csupán érdeklődést láttam az arcán.
– És mit fogunk mondani?
– Semmit. Nem adunk a tudtukra semmit. És aztán majd
azt írnak, amit akarnak és akkor, amikor akarnak, de mi
soha semmit nem tagadunk vagy igazolunk nekik. És a
palota sem kommentálja a királyi család magánéletét.
Olívia lassan bólintott.
– Mint amikor Beyoncé és Jay Z összeházasodtak. Az
összes újság róluk cikkezett: virágküldemények, pletykák az
ételről – mindenki tudta, de mielőtt ők maguk be nem
jelentették, senki nem lehetett benne teljesen biztos. Mindig
kételyek övezték.
Elmosolyodtam.
– Pontosan.
Néhány pillanattal később Olívia vett egy nagy levegőt és
odatartotta nekem a kezét.
– Sajnálom, hogy kiábrándítom Őfelsége, de ma este nem
fogjuk használni a hátsó ajtót.
Megfogtam a kezét és gyorsan megcsókoltam.
– Akkor menjünk!

Olívia nagyon ügyesen viselkedett. Mosolygott és integetett,

de egy kérdésre sem válaszolt, pedig záporoztak felénk, mint
rizs a friss házasokra. Aggódott, hogy majd hülyén fog
kinézni a fotókon, de fogalmam sem volt, miért gondolja így.
Sokáig fehér karikák ugráltak a szemei előtt, mondtam neki,
hogy legközelebb nézzen lefelé, ne pedig a vakukba, de
különben egészen jól túlélte az első amerikai
sajtótámadását.
A bálteremben egy pohár borral a kezemben üdvözöltük
a vendéglátóinkat, Brentet és Kennedy Masont.
Mason néhány évvel idősebb nálam, de meglehetősen
fiatalosnak tűnt. Nem úgy nézett ki, mint aki nagyon
komolyan veszi magát.
Meghajoltak, bár e mutatvány igencsak nehezére esett
Kennedy Masonnak a nagy pocakja miatt, félidős terhes volt.
Aztán kezet fogtunk és bemutattam nekik Olíviát.
– Örülünk, hogy itt láthatjuk, Nicholas herceg – mondta
Mason.
Igazából a pénzt értette ezen az örömön, örül, hogy adok
neki a pénzemből. Hiszen csak erről szólnak ezek az
összejövetelek mostanság. Szerettem a Mason Alapítványt,
az önköltségük alacsony volt, és ők legalább létező
embereken segítenek.
– Hiányoljuk a nagyanyját – jegyezte meg Kennedy. –
Tavaly ő volt a rendezvény lelke.
– Igen, ő könnyedén a figyelem középpontjába tud
kerülni – feleltem. – De átadom majd neki az üdvözletüket.
Könnyed volt a beszélgetésünk, míg Kennedy a hasára
tette a kezét, a királykék selyem estélyi ruhájában.
– Mikor lesz a nagy nap? – kérdezte Olívia.
– Nem is olyan sokára – panaszkodott Kennedy. – Ikrek
lesznek.
– De izgalmas! – lelkendezett Olívia könnyedén. –
Gratulálok!
– Köszönjük! A lányunk, Vivian majd kiugrik a bőréből.
És én is nagyon izgatott vagyok, már amikor nem vagyok túl
kimerült ahhoz, hogy bármit is érezzék.
Mason megvonta a vállát.
– Látod, ez a veszélye annak, ha egy olyan férfihoz mégy
feleségül, akinek szupererősek a spermái.
Kennedy eltakarta a szemét.
– Jaj, Brent! Fejezd be! Egy herceggel beszélsz! – Majd
hozzánk fordult. – Amióta megtudtuk, hogy ikrek lesznek,
csak arról tud beszélni, hogy szuperhős spermái vannak.
Mason ismét megrántotta a vállát.
 – Márpedig, ha valakinek tényleg szuperhős spermái
vannak, akkor avval dicsekedni is fog. – Felemelte az állát és
rám nézett. – Ugye?
Mindannyian nevettünk.
Miután a Mason család továbbment, hogy a többi
vendéget is üdvözölje, felkértem Olíviát táncolni, mert
egyszerűen nem bírtam ki, hogy ne érjek hozzá, és ez kiváló
alkalomnak tűnt. Közel hajoltam hozzá, és beleszagoltam a
hajába.
– Nem tudok táncolni. – A szemei kikerekedtek, és a
nyüzsgő táncparkett felé tekintett. – Így legalábbis
semmiképp sem.
Megfogtam a kezét.
– Én viszont igen. És nagyszerűen tudok vezetni. Csak
támaszkodj rám, és hagyd, hadd vezesselek.
Ugyanúgy, mint a helikopterrel, először hezitált, de
aztán győzött a kalandos természete.
– Oké… de ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek!

Ittam néhány italt vacsora közben, ezért úgy határoztunk,

limuzinnal megyünk vissza Manhattanbe. Olívia az út felénél
elaludt a karomon. Mire megérkeztünk a városba, késő volt,
vagy inkább korán, kinek hogy. Nem volt értelme a
lakosztályomba menni, úgyhogy mondtam Logannek, hogy
egyenesen Olívia lakásához vigyen minket.
Nem is volt baj, hogy a visszafelé utat átaludta, hiszen
nem valószínű, hogy ágyba tudott volna kerülni még az
éjszaka folyamán. A kávézó előtt több mint száz ember
sorakozott és ránk vártak.
A fényképezőgépekből, a képekből és a poszterekből
ítélve rajongók, autogramgyűjtők és fényképészek. Biztosan
ki merem jelenteni, hogy Olívia kiléte – címe és foglalkozása
– elég hamar kiderült.
– Te jó ég… – pislogott ki az autó ablakán a tömeget
szemlélve.
– Üdvözöllek a világomban! – mondtam és kacsintottam.
 – Logan, mikor jönnek az embereid? – kérdezte James az
utasülésről.
– Holnap – felelte.
– Az nem fog ártani – mondta Tommy. – Mert, ahogy az
amerikaiak szokták mondani, lehet, hogy egy nagyobb
hajóra lesz szükségünk.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

OLÍVIA

ELGONDOLKODTÁL VALAHA azon, milyen érzés lehet egyik

napról a másikra híressé válni? Hát, most már én is el
tudom neked mondani. Nagyjából olyan, mint amikor a
halott páciensekre ráhúzzák a cipzárt az orvosi műsorokban,
miután a szexi, fiatal doktor azt kiáltja, hogy: – Kész.
Úgy éreztem magam, mint ahogy a fenti jelenet kinézett:
borzongtam és nyugtalan voltam.
Mintha bezuhantam volna egy alternatív világba egy
fekete lyukon keresztül… mintha egy másik ember életébe
csöppentem volna.
És bizonyos értelemben véve bele is estem Nicholaséba.
Magával ragadott, mint egy erős áramlat, és csak annyit
tudtam tenni, hogy lélegeztem, és megpróbáltam élvezni az
utazást.
Mindig a kezdet a legnehezebb. Az első reggel, amikor
kivittem Boscót pisilni, hirtelen egy halom ismeretlen ember
vett körül, kérdésekkel bombáztak, és fényképeztek. James
és Tommy velem voltak, igyekeztek visszatartani az egyre
növekvő tömeget, feltartva mindenkit, aki megpróbált
közelebb furakodni.
Nehéz volt Nicolasnak azon a bizonyos reggelen
otthagyni engem. A szemei tele voltak haraggal, mert ott
szeretett volna maradni, hogy oroszlánként tartsa vissza a
hiénákat az öbölben. De tudta, hogy a jelenléte csak rontana
a helyzeten és hisztérikus csőcselékké változtatná az amúgy
csak kíváncsi tömeget.
A következő nap az emberei, ahogy ő hívta őket, a
„Fekete Öltönyösök”, kapcsolatba léptek a rendőrséggel,
csak a biztonság kedvéért, hogy senki se ólálkodjon az
Amelia’s előtt. A „fogyasztunk, hogy maradhassunk”
politikát követték a kávézóban. A több tucat ember inkább
csak hírhajhász volt, mint vendég ezen a helyen. Az üzleti
eredmények javulása kétélű karddá vált.
Elli elkezdett segíteni iskola után, átvette a délutános
műszakot, ami nagy segítség volt. És Marty, mint mindig,
nyugodt maradt, ő volt az én kősziklám, akire mindig
számíthattam. Mindketten sütkéreztek ebben a zűrzavaros
és hirtelen jött figyelemben, pózoltak a fotókhoz és néha
még aláírást is osztogattak, ha kértek tőlük, bár ezt egy
kissé furcsának tartottam. Mindketten tartották a szájukat,
semmilyen velem vagy Nicholasszal kapcsolatos kérdésre
nem válaszoltak.
Ennek az őrületnek a harmadik napján, éppen amikor
végeztem a munkával és indultam az emeletre a lakásomba –
csak egy meleg zuhanyra vágytam –, Ellie szobája előtt
elhaladva káromkodást hallottam. Olyan volt, mint Linde
Blair ördögűzős-fejpörgetős-káromkodós jelenete.
Benyitottam, és láttam, hogy a kishúgom ott ül az
asztalánál és üvöltözik a laptopjával.
Még Bosco is ugatott az ágyból.
– Mi folyik itt? – kérdeztem. – Most jöttem fel, de Marty
lent van egyedül, nem fogja kibírni tíz percnél tovább
magában.
– Tudom, tudom – legyintett. – Épp szenvedélyes vitát
folytatok egy ribivel a Twitteren. Csak piff-puff lealázom az
idiótát… aztán megyek és eladok néhány kávét.
– Mi történt? – kérdeztem gúnyosan. – Lealázta a
sminkelős videódat?
Ellie nagyot sóhajtott.
– Az az Instagrammon van, Liv. Te tényleg a múlt
században élsz. Amúgy nem engem sérteget, hanem téged.
A szavai jeges vízként ömlöttek rám.
– Engem? – Nagyjából két követőm van a Twitteren.
Ellie befejezte a gépelést.
– Ez az. Ezt kapd ki, te troli ribi! – Majd lassan felém
fordult. – Nem voltál mostanában a neten, igaz?
Éreztem, hogy ez nem fog jól elsülni. És a gyomrom is
tudta, mert csak morgott és panaszkodott.
– Hát, nem?
Ellie bólintott és odahívott a géphez, miközben felállt.
– Lehet, hogy ezt nem ártana megnézned. De az is lehet,
hogy nem kéne. Végül is a tudatlanság áldás. Ha mégis úgy
döntesz, hogy megnézed, lehet, hogy szükséged lesz némi
alkoholra.
Aztán megpaskolta a vállamat és elindult a földszintre, a
szőke copfjai csak úgy lobogtak mögötte.
Amint rápillantottam a képernyőre, kisebb pánikroham
tört rám, kapkodni kezdtem a levegőt és éreztem, hogy a vér
úgy áramlik az ereimben, akár egy gyorsvonat. Soha nem
harcoltam még ezelőtt. A legközelebb talán kezdő
gimnazistaként álltam hozzá, amikor Kimberly Willis
mindenkinek azt híresztelte, hogy a szart is kiveri belőlem.
Szóval azt mondtam a tesi tanáromnak, Brewster edzőnek,
aki egy óriás favágóra hasonlított, hogy megjött, és haza kell
mennem. Ezt követően egész évben kerülte velem a
szemkontaktust. De végül is működött, mert másnap
Kimberly rájött, hogy Tara Hoffman terjeszt róla
hazugságokat, szóval végül az ő seggét rúgta szét.
Nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy az emberek
utáljanak. És ahogy most kinézett, több ezren iratkoztak fel
erre a listára.
@arthousegirl47 azt írta, hogy dagadt a seggem. @prin-
cessbill pedig azt gondolta, hogy egy pénzéhes kurva vagyok.
@twilightbella5 azt gyanította, hogy az anyám valami
földönkívüli lehetett, mert a szemeim túl nagyok és furcsák.
És @342fuckyou-t nem érdekelték a pletykák, hiszen
Nicholas az övé volt.
Ó, és nézd már, kaptam egy saját hashtaget
#01íviaSucks.
Remek.
Lecsuktam a laptopot és úgy hátráltam ki a szobából,
mintha pókot láttam volna. Aztán belemerültem a
telefonomba az ágyon, és küldtem egy üzenetet Nicholasnak.

Én: Láttad a Twittert? Képekre photoshopolnak engem.

 Eltartott neki pár másodpercig, míg válaszolt.

Nicholas: Maradj távol a Twittertől! Az egy pöcegödör.

Én: Szóval láttad?

Nicholas: Takard el a szemed. Csak féltékenyek. Ami érthető.

Én: Na tessék, már megint szerénykedsz.

Nicholas: Csak a gyengék és a hazugok szerények.

Egy pillanat alatt elillant a bizonytalanságom és a

mocskos kommentek halványulni kezdtek, az elmémről
kezdett felszállni a köd.
Ez a nyári kaland Nicholasszal valóság volt és itt van
tőlem egy karnyújtásra. És nem fogom arra pazarolni az
időmet, hogy azzal foglalkozzak, mikor ér mindez véget.
Nem fogok értékes másodperceket arra fordítani, hogy
jelentéktelen és arctalan szellemekkel foglalkozzak. Ezen
nem tudok változtatni, amúgy meg nem is számítanak.
Nicholas: Csak kerüld az internetet. És a tv-t is.
Menj ki (vigyél magaddal testőröket)! Gyönyörű
odakint.

Ha minden alkalommal kaptam volna egy centet, amikor

anyám ezt mondta, kivéve a „testőrös” részt, akkor most
olyan gazdag lennék… mint… Nicholas.

Én: Ok, anyu.

Nicholas: Hát ez nem jött be. De ha Apucinak akarsz szólítani, arról

talán lehet szó.

Én: Ahhh.

Nicholas: Mindjárt mennem kell. Szeretlek. Kezdődik a megbeszélés.

Átadom az üdvözletedet Baracknak.

Én: KOMOLYAN???

Nicholas: Nem.
 Megráztam a fejem.

Én: Elsőrangú seggfej vagy, tudod ugye?

Nicholas: Még szép. Ezt a szarcsimbóki érsek már születésemkor

megállapította.

Én: Szarcsimbók? Te most hülyéskedsz velem, ugye?

Nicholas: Attól tartok, nem. Az őseim mind agyamentek voltak.

Én: Mekkora egy arrogáns seggfej vagy.

Nicholas: A seggekről jut eszembe, most pont arra

gondolok, ahogy az enyém mozog a két széttárt lábad
között. Nem tudok másra gondolni. Mit gondolsz
erről?

Amint elolvastam az üzenetet, rögtön láttam magam

előtt a jelenetet én is. És, tejó ég… a melegség szépen lassan
lekúszott a gyomromból, szétterjedt egészen combomig, ahol
kellemes bizsergés fogott el. A kezem kissé remegett,
miközben válaszoltam.
Én: Azt gondolom… hogy inkább csinálnunk kéne, mint ábrándozni.

Nicholas: Nagyszerű. Menj a szállodába, a recepciós felenged. Két óra

múlva ott leszek, addigra legyél az ágyban.

Az izgatottság apró buborékokként haladt át a testemen,

mint a frissen kiöntött pezsgő.

Én: Igenis, Felség.

Nicholas: Ha az volt a célod, hogy találkozzunk és

izzadjunk meg egy kicsit a Sisters of Mercyben, akkor
a küldetés teljesítve.

Leugrottam az ágyról, rohantam a fürdőszobába, hogy

felfrissüljek egy kicsit és átöltözzek. A fürdőszoba felé
ennyit tudtam válaszolni.
 Én: Kínos. XO.

Ahogy teltek a napok, a rázós dolgok egyre inkább rutinná

váltak, és a rázós napokból átlagosak lettek. Elképesztő volt,
hogy milyen gyorsan hozzá lehet szokni a változáshoz.
Volt egy pasim, legalábbis a nyárra. Egy szexi,
lenyűgöző, izgalmas pasi, aki egészen véletlenül egy királyi
családból származott. Ez egy kicsit bonyolulttá tette a
dolgokat, de ami a legmeglepőbb volt a Twitter- és
Facebook-kommentelők és újságírók számára, hogy
menynyire… normálisnak… érződött mindez.
Mikor ebédelni mentünk, testőrök vettek körül, pedig
csak egy átlagos ebéd volt. Meglátogattuk a kórház
gyermekosztályát. A gyerekek a koronájáról és a trónjáról
kérdezgették Nicholast, és megtapsoltak, amikor
zsonglőrködtem egy kicsit, amit amúgy apámtól tanultam az
Amelia’s konyhájában évekkel ezelőtt. Hagytam, hogy
Nicholas ruhákat vásároljon nekem, kényelmes, de drága
ruhákat, mert nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni
azzal, hogy rongyokban jelenek meg, amikor fényképeznek
minket. Napszemüveget hordtam, akárhová mentem, és már
alig hallottam a kérdéseket, amiket utánam kiabáltak a
mindenhol jelen lévő riporterek.
Most ez volt a normális.
De amikor már azt hittem, hogy belerázódtunk a rutin
kényelmébe, hirtelen mindent megváltoztatott egyetlen
kérdés: „Úgy érzed magad, mintha partira mennél?”

Villámok futottak végig az égen, meleg eső hullt, ahogy

James a fejünk fölé tartotta az esernyőt, amikor Nicholas és
én kiléptünk a kocsiból. A klub csillogott, fényesre polírozott
lakk és acél volt az egész, nem volt ablaka és hangszigetelt
falakkal rendelkezett, hogy ne borzolja az idegeit a maradi
és rendkívül gazdag szomszédságnak. Bársonyszalag lógott a
bejárati ajtón, ami előtt egy sötét öltönyös napszemüveges
gorilla várt, a saját esernyője alatt. De nem volt sor, és nem
az időjárás miatt.
Hanem azért, mert ez a klub meghívta a vendégeit.
Minden este.
Belül, Flo Rida My house című száma dübörgött, olyan
volt, mintha jelmezbál lett volna, egyenesen a 80-as évekből.
Láttam egy Madonnát, két Prince-t – Purple Rain-esek nem
voltak Nicholas pártiak – és egy rakás Cabbage Patch babát,
akik sokkal szexibbek voltak, mint bármelyik képen, amit
róluk valaha láttam. A központi helyiség nem volt épp óriási,
néhány bársonykanapé és egy tükrös bár foglalt helyet
benne. Volt egy színpad színes fényszórókkal, amelyek a
zene ritmusára villogtak.
Ellie azt mondta volna erre, hogy izgi.
A színpadon Tom Cruise volt a Kockázatos üzletből, a
srác napszemüveget viselt és rózsaszín inget, és igen, egy
fapados fecskét. Úgy táncolt és hullámzott a karjával, hogy
teljesen betöltötte az amúgy is zsúfolt táncparkettet.
– Látod azt a fickót? – próbáltam túlkiabálni a zenét, és a
színpad felé mutattam.
Nicholas helyes arca rezzenéstelen.
– Nem nehéz észrevenni.
Még egyszer odanéztem és fuldokolni kezdtem.
– Az az öcséd?!
Nicholast még korábban felhívta a lakosztály
könyvtárában az egyik wesscói Sötét Öltönyös, hogy tudassa
vele, az öccse megérkezett Manhattanbe.
– Igen, az ő – morogta Nicholas.
– Ez igen.
– Csak egy kölyök – rázta a fejét Nicholas. – És mindig is
az marad.
– Oké, a „kinek van problémásabb kistesója” versenyt te
nyerted.
Nicholas váltott pár szót az egyik új biztonsági emberrel,
akinek a nevét még nem tudtam.
A srác bólintott és elviharzott, majd Nicholas
megmarkolta a kezemet.
– Gyere!
Keresztülvágtunk a zsúfolt táncparketten. Elhaladtunk
egy Debbi Gibson mellett, majd egy Molly Ringwald mellett
is az Álmodj rózsaszíntből, és elértünk a színpad oldalához.
Amikor a szám véget ért, Fretty Wap techno mixe csendült
fel, a biztonsági őr megszólította Tom Cruise-t… jaj… Henry
a színpadon volt.
Felkapta a fejét és egyenesen Nicholasra nézett.
Aztán lassan, mintha nem hitt volna a szemének,
mosolyogni kezdett. Szívmelengető, cuki kisöcsi mosollyal.
Felénk indult, s egy macska ügyességével ugrott le a
színpadról. Pár centire tőlünk, két lábbal érkezett a földre.
Mozgott a szája, de nem hallottam, mit mond, úgyhogy
leolvastam.
– Nicholas!
Hátrébb léptem, hogy ne taposson agyon, miközben
Henry egy mackóöleléssel fel-le emelgetve üdvözölte a
bátyját. Pár pillanatig ölelkeztek, majd megveregették
egymás hátát. Nicholas levetette az öccséről a
napszemüveget, nézte az arcát és próbált a szeméből
olvasni.
Látszott Nicholas vonásain, hogy aggódott.
Szeretetteljesen megpaskolta az öccse arcát és azt
mondta:
– Jó téged újra látni, Henry.
Henry ugyanolyan magas volt, mint a bátyja, ugyanolyan
széles vállú és hosszú lábú. Láttam rajtuk a hasonlóságot az
arccsontjuk alapján, de a hajszínük különbözött. Henrynek
szőke, hosszú, hullámos tincsei voltak és a szeme világosabb
színű, mint Nicholasé.
Mint a fű a réten, vihar után.
De a tartásuk szálfaegyenes: egyfajta arisztokrata légkör
vette őket körül, mintha glória vagy korona lett volna a
lejükön.
– Elfelejtettél nadrágot húzni? – kérdezte Nicholas.
Henry olyan széles mosollyal nevetett, hogy engem is
nevetésre késztetett.
 – Ez egy jelmezbál – mondta, miközben kissé hátralépett
és az ujjaival keretet képezett Nicholas köré, pont úgy, mint
ahogy egy operatőr felvétel közben. – Hadd találjam ki… te
vagy Charlie Sheen a Tőzsdecápákból?
Hirtelen Henry herceg figyelme rám szegeződött.
– És te ki lehetsz?
Gyorsan végiggondoltam, hogy milyen filmeket ismerek
az 1980-as évekből, kivettem a gumit a hajamból és kicsit
megráztam a hullámaimat.
– Én lennék… Andy MacDowell a Szent Elmo tüzéből.
Meghajolt és kezet csókolt.
– Tökéletes válasz, ezt szeretem. Hogy bírják a térdeid,
kedves?
Ó, igen, ez tuti Nicholas öccse lehet csak.
Nicholas félig játékosan, félig komolyan arrébb lökte.
– Ő Olívia.
– Ő lenne az „isten hozott itthon” ajándékom?
– Nem – ráncolta a homlokát Nicholas. – Ő… velem van.
Henry elismerően bólintott, miközben tetőtől talpig
végigmért.
– Elcseréllek.
– Elcserélsz?
Az ujjával először rám mutatott, majd körbe a
helyiségen.
– Téged… az itt lévő bármelyik lányra.
Nicholas rázta a fejét.
– Már jó rég nem találkoztunk, de ne akard, hogy egy
pofonnal kezdjük. Viselkedj!
Közelebb léptem.
– Csak ugrat, Nicholas. – Egy kicsit megszántam az
öcsköst és gondoltam, dobok neki egy csontot, hogy
játszhasson. – Amúgy meg nem hiszem, hogy neked kéne a
jó magaviseletről prédikálnod, amikor az első éjszaka fizetni
akartál a szexért.
Nicholas megdöbbenve nézett rám.
Henry álla is leesett.
– Ne! Ilyet tett a bátyám? Őpedánssága, aki mindig
megfelelően viselkedik a nyilvánosság előtt? Ezt nem hiszem
el. – Megbökött a könyökével. – Mennyi pénzt ajánlott?
Gonoszan vigyorogtam Nicholasra, aki, most úgy tűnt,
legszívesebben megfojtana.
– Tízezer dollárt.
– Te olcsójános.
– Nagyon be voltam karmolva – védekezett Nicholas. –
Ha józan lettem volna, a kezdő licit biztosan magasabb lett
volna.
Mindannyian nevetésben törtünk ki.
Nicholas az öccse vállára tette a kezét.
– A Plaza lakosztályában lakom… lépjünk le innen! –
javasolta.
Henry viselkedése hirtelen megváltozott. Mintha
bepánikolt volna a csendes hely hallatán… de próbálta
elrejteni egy erőltetett mosollyal.
Csak ekkor vettem észre a sötét karikákat az arcán és a
szeme alatt.
– Nem mehetek még. Csak most érkeztem és egy csomó
ember van, akikkel találkoznom kell, és a pia is sok, amit
meg kell inni. Na meg sok leányzó rendkívül csalódott lenne,
ha nem dugnám meg őket. Tudod, hogy megy ez.
Nicholas kételkedve nézett rá.
– Akkor mikor látlak? Sok mindenről kéne beszélnünk,
Henry. Mit szólnál egy reggelihez, mondjuk holnap?
Henry rázta a fejét.
– Nem szoktam reggelizni. Amióta leszereltem,
megfogadtam, hogy sosem kelek fel dél előtt.
Nicholas forgatta a szemét.
– Akkor ebéd?
Henry megállt egy pillanatra, majd bólintott.
– Rendben, Nicky. Ebéd. – Megfordult és a tömeget
nézte. – Mennem kell, van ott egy gyönyörű darab, akinek
üzletet ajánlottam.
Egy vöröskére mutatott, aki Kis Hableánynak volt
öltözve.
Nicholas megragadta öccse vállát, mintha nem akarta
volna, hogy elmenjen.
– Holnap.
 Henry megpaskolta bátyja hátát és biccentett felém,
majd eltűnt a tömegben.
Nicholas egész úton a szálloda felé csak hallgatott a
limuzinban, csupán a zuhogó eső és a villámlás hangja
töltötte be a csendet.
– Jól vagy? – kérdeztem.
Miközben gondolkodott, az ujjával az alsó ajkát
dörzsölte.
– Szörnyen nézett ki. Mintha rejtegetne valamit.
Nem akartam neki azt mondani, hogy minden rendben
lesz, mert túlságosan közhelyesnek és könnyű válasznak
éreztem. Azt gondoltam, hogy ebben az esetben a
legnagyobb segítség talán egy ölelés lenne, úgyhogy
megöleltem.

Miközben az eső odakint kopogott az ablakpárkányon,

Nicholas lassan belém hatolt hátulról. A combjai széttárva,
összefogták az enyémeket, és minden egyes lökésnél
éreztem, ahogy megfeszültek. A mellkasa a hátamhoz ért, a
csípőjét pedig erősen szorította a hátsómhoz, mintha nem
ért volna elég mélyre bennem. De hirtelen kihúzta belőlem.
Az ágy nagyot nyikordult, miközben feltérdelt mögöttem.
Megcsapkodta a hátamat a nedves farkával.
– Fordulj meg, kedves!
Ernyedt végtagjaim kérdés nélkül hajtották végre a
kérését. Figyeltem, ahogy a kezét végighúzta a vastag,
kemény szerszámán, levette az óvszert, majd a földre dobta.
Nagyon óvatos volt az óvszerrel. Hetekkel ezelőtt elkezdtem
fogamzásgátlót szedni, szóval már biztosan védelmet
nyújtott, de ennek ellenére még mindig használtunk óvszert,
minden egyes alkalommal.
Még egyszer megpaskolt az álló péniszével, de ez
alkalommal a hasamat, majd felemelt, miközben egész
súlyával a térdére nehezedett.
És a szeme, te jó ég, a szeme tele volt vággyal, fényesen
izzott a szoba félhomályában. Nem kellett sokáig várnom,
hogy kiderüljön, mi következik.
Megfogta a mellemet és akkor belém nyilallt egy bizsergő
érzés, ami aztán végigfutott rajtam egészen a csípőmig.
Megcsípte a mellbimbóimat, amitől hangosan felnyögtem és
megemeltem a fenekem. Éreztem, ahogy mozog fölöttem és
a farkát a szegycsontomra csúsztatja. Istenem, sosem
csináltam még ilyet!
De most akartam. Vele. Nézni akartam, ahogy a csípője
mozog, érezni az ondója melegét a mellemen és hallani,
ahogy felhördül a gyönyörtől.
És egy perccel később Nicholas megadott mindent, amire
vágytam.
A melleim közé szorította a farkát, eleinte még csak
gyengéden, aztán szorosabban, keményebben, és már alig
bírta magát tartóztatni. Kinyitottam a szemem, mert látni
akartam, meg akartam őrizni ezt a látványt az
emlékezetemben.
Ez volt a legszexibb, legérzékibb látvány, amit valaha
láttam. Szoborszerű teste egyre gyorsabban mozgott, finom
fénnyel csillogott az izzadság rajta. Az ujjait a húsomba
vájta és apró hörgés hagyta el a torkát. Szeme
smaragdzölden ragyogott sötét szempillái mögött. Lobogva
égett, amikor a kezem átvette az irányítást. Nem akartam,
hogy visszafogja magát. Azt akartam, hogy szétszedjen.
Hogy magáévá tegyen. Teljes egészében.
Összenyomtam a két mellemet, hogy szorosabban fogják
közre a péniszét, és Nicholas ki-be húzogatta közöttük a
hímvesszőjét. Megragadta a fejtámlát és rázta. Próbálta
egyensúlyban tartani a testét, miközben dugta a melleimet.
Az állkapcsát összeszorította, a homlokáról pedig patakzott
az izzadság, néhány apró csepp a kulcscsontomra hullott.
Feltüzelt, síkos testéhez képest az izzadságcseppek
meglepően hűvösnek tűntek.
Tökéletes ajkai lüktettek, ahogy a levegő kiáramlott
rajtuk és a nevemet lihegte. Zuhanás, könyörgés és
követelőzés.
– Olívia! Bassza meg! Olívia.
Sose láttam még semmit, ami ennyire lenyűgözött volna,
ami ennyire intenzív lett volna, mint ahogy ez a férfi
mozgott felettem. Sosem gondoltam, hogy a szeretkezés
ilyen mocskos és izgató változata mindkettőnk számára
ennyire kielégítő lehet. A fejtámla nekiütközött még párszor
a falnak, majd Nicholas háta meggörnyedt, a feje
hátrahajlott és ordítva elélvezett. A meleg és sűrű sperma
szétfröccsent a cicimen, folyt lefelé a nyakamon, s
összekeveredett a saját verejtékemmel.
Abban pillanatban, amikor a gyönyörű pénisze
abbahagyta a lüktetést, elterült rajtam, befedte a testével a
testemet, én pedig szorosan hozzásimultam. Megsimogatta
az arcomat és vadul csókolgatni kezdett. Ragadós és
mocskos volt, de mégis tökéletes.

Éjjel hangos kopogásra ébredtünk. Nem tudtam mennyi

lehet az idő, de kint még mindig sötét volt. Az eső viszont
már legalább elállt. Nicholas belebújt a köntösébe és ajtót
nyitott.
Logan állt az ajtó túloldalán, aggódó kifejezéssel az
arcán.
– Elnézést a zavarásért, Felség, de ezt látnia kell!
Nicholas felkapta a távirányítót az éjjeliszekrényről és
bekapcsolta a híreket. Hunyorogtam néhány másodpercig,
míg a szemem megszokta az éles fényt, majd végre tisztán
láttam.
– Te jó ég! – mondtam félálomban.
– A fenébe – káromkodott Nicholas, amikor meglátta ő is.
Az öccsét, Henryt, éppen bilincsben vitték be a
rendőrségre, és a következő szalagcím futott a képernyő
alján: Henry herceget és kíséretét letartóztatták.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

NICHOLAS

MARCUS UNOKATESTVÉREM egy hülye… Marcus

unokatestvérem egy hülye…. – ismételgettem magamban
mintegy emlékeztető gyanánt, hogy nem szabad megölnöm a
saját testvéremet, amikor meglátom. Wesscónak szüksége
volt B tervre, függetlenül attól a bohóckodástól, amit
legutóbb művelt. És Henry még mindig a legjobb opció volt.
Ezt az idiótát!
Majdnem hajnali három volt, mire beértünk a
rendőrségre. Olívia ott ásítozott mellettem, a haja kócos,
mégis gyönyörű az agyonviselt pólójában és farmer
rövidnadrágjában.
Szerencsére volt hátsó ajtó a rendőrállomáson. A
bejáratot már elárasztotta a tömeg. Egy királyi családtag
letartóztatása nagy hírnek számított, különösen
Amerikában, ahol imádják a celebeket, de még jobban
szeretik látni, ahogy elbuknak.
Kezet ráztam egy nagydarab, őszülő rendőrrel, aki kevés
együttérzést tanúsított felém.
– Kövessen!
Levezetett minket a folyosón, átmentünk két zárt kapun,
amelyek rázkódva nyíltak csak ki. Ezután
keresztülhaladtunk egy hálórészen, ahol asztalok
sorakoztak, és fiatalabb rendőrök tartózkodtak. Lent a
csarnokot rácsos ajtók vették körül.
A távolban már hallottam az öcsém hangját. Énekelt.
– Senki nem tudja, mekkora bajban vagyok… Senki sem
tudja meg egészen holnapig.
Marcus unokatesóm egy hülye… hülye… hülye… hülye. És
Louis Armstrong forog a sírjában.
 A fiatalabb rendőr adott néhány kitöltendő papírt.
– A papírmunka többi részét átküldjük a
nagykövetségnek – közölte.
– Köszönöm! – válaszoltam kurtán.
Henry részeg volt és alig állt a lábán. Egy hajvágás és egy
kiadós fésülés is ráfért volna. Nem tudtam eldönteni, hogy
aggódjak vagy inkább kiakadjak. Mi a fasz baja van?
Olíviát elintézte egy bárgyú mosollyal.
– Oliv. Még mindig itt vagy, de örülök neked. Segíthetsz
nekem felállni, kissé nehezen megy a járás per pillanat –
mondta, majd a karjába csimpaszkodott úgy, hogy majdnem
térdre estek.
Elrántottam Olíviától és odalöktem Loganhez.
– Segíts neki járni!
Aztán figyelmeztetem: – Viselkedj, vagy hordágyon
visznek ki, ha végeztem veled!
Pofákat vágva utánozta a szavaimat, mint egy nyolcéves,
s ekkor a kezem szó szerint elkezdett emelkedni, hogy pofán
vágjam. De végül mégsem tettem, mert nyilvános helyen
voltunk, és habár ő semmibe vett minden protokollt, ami a
pozíciónkkal együtt járt, én azért nem.
A hercegeket zárt ajtók mögött verik.
De nem tudtam visszafogni magam.
– Kokaint szívsz, Henry? Ezért vagy totál katasztrófa
mostanában?
Megtalálták a kocsiban, amit testőrök nélkül vezetett,
néhány haver társaságában, amikor megállították őket a
rendőrök.
Alig állt volna a lábán, ha Logan nem fogta volna.
Zavaros tekintettel nézett rám.
– Nem – válaszolta gúnyosan. – Én hozzá sem értem a
cucchoz, az élet bódít el. – Megdörzsölte a homlokát. –
Damian Clutterbucké volt a cucc. Találkoztam vele, amíg
Vegasban voltam nyaralni és eljött velem New Yorkba. Nem
tudtam, hogy nála van. Ő egy… – Olíviára nézett és
összeráncolta a homlokát. – Melyik szót is keresem? Pé…Pö?
– Pöcs? – kérdezte Olívia.
Henry csettintett az ujjaival.
 – Ez az. Damian egy pöcs.
– Te vagy egy pöcs. – Lehajoltam hozzá. – Ki leszel
utasítva az országból.
– Hú, hát… még szerencse, hogy van diplomáciai
mentességünk – vonta meg a vállát. – Amúgy is azon
gondolkodtam, hogy meg kéne nézni Amszterdamot.
– Ó, nem, kisöcsi – figyelmeztettem. – Szépen hazamész,
még ha meg is kell kötözzelek, és dobozba hazaküldjelek,
akkor is hazajuttatlak.
Nagyot sóhajtott, mintha valami fontosat akart volna
bejelenteni, de csak ennyit tudott mondani: – Nagyon
házsártos vagy mostanában, Nicholas.
Megdörzsöltem a szemem és megráztam a fejem.
– Pofa be, Henry!
Aztán amerről jöttünk, ugyanazon az útvonalon
távoztunk is.

A késői időpontra való tekintettel úgy döntöttem, hogy

mielőtt Henryvel elkezdek foglalkozni, hazaviszem Olíviát. A
biztonság kedvéért a hátsó ajtónál parkoltunk, habár mióta a
rendőrségi támogatást megkaptuk, a tömeg láthatóan
csökkent az Amelia’s előtt. Bekísértem Olíviát, de Henry
folytatta az idegesítő viselkedést.
Javasoltam, hogy zárjuk be a csomagtartóba, de Olívia
túlságosan jószívű volt és nem engedte.
És nagyon úgy festett, hogy ez az éjszaka a kistesóké,
mert amikor megérkeztünk a konyhába, ott találtuk Ellie
Hammondot, tetőtől talpig lisztesen. Úgy nézett ki, mintha
parókát öltött volna, mintha a forradalmi időszakból
csöppent volna ide, és eközben Billy Joel Pressure című
száma szólt jó hangosan, hogy még a túlsó helységben is
hallani lehetett, annak ellenére, hogy fülhallgató volt a
fülében.
Ugrált és énekelt a zenére, közben pedig dobálta a fehér
port a pultra… és mindenhova máshová is.
 Hirtelen megfordult, és akkorát sikoltott, hogy még a
halottak is felriadtak volna tőle.
– Jézus Krisztus! – mondta, és kirántotta a fülhallgatót. –
Soha többet ne csináljátok ezt, legalább tíz évet öregedtem!
Olívia meglepetten nézett körbe.
– Mit csinálsz, Ellie?
A kis szőkeség büszkén mosolyogva emelte fel az állát.
– Segítek. Vagyis, tudom, hogy én csinálom már egy ideje
a délutáni műszakot és te a reggelit, ami azt jelenti, hogy a
reggeli előkészületeket is neked kell megcsinálnod. Szóval
előkotortam anyu néhány régi receptjét, és gondoltam,
segítek neked ezzel is. Már csak pár hónap és vége a sulinak.
Olívia vonásai megenyhültek.
– Köszönöm szépen, Ellie. – Majd körbenézett a rumlis
konyhában. – Asszem.
Megölelte a szőkeséget: – Szeretlek.
– Én is szeretlek – mondta Ellie.
Amikor felemelte a fejét, meglátta az öcsémet, amint a
falnak támaszkodik. Tágra nyílt szemekkel bámult rá, és úgy
rázta le a lisztet magáról, ahogy a kutyák szokták megrázni
magukat, ha vizesek.
– Te jó ég, te lennél Henry herceg?
– Én csak egy háziállat vagyok. De az izgalmas kérdés az,
hogy te ki vagy?
– Ellie vagyok.
Az öcsém kéjes vigyorral mondta: – Hel-ló, Ellie.
– Még kiskorú – közöltem vele.
És a vigyor egyből eltűnt az arcáról. Megsimogattam a
fejét.
– Akkor viszlát, Ellie.
Henry megfordult.
– Asszem, inkább kint várok a kocsiban – és ásított egyet.
– Jól jönne egy kis alvás.
Abban a pillanatban, ahogy beléptünk a lakosztályba,
Tommy lépett elénk.
– A királynő van a vonal másik végén. Skypon, Fenség. –
Aggodalommal volt teli a hangja. – Már régóta vár és nem
igazán szeret várakozni.
 Bólintottam.
– David, hozzon nekem egy pohár scotch-ot.
– Ó, nekem is! – mondta Henry felélénkülve.
– Neki, egy kávét – mondtam Tommynak.
Azt hiszem, Henry kinyújtotta a nyelvét a hátam mögött.
Besiettem a könyvtárba, Henry követett, és úgy tűnt,
hogy majdnem teljesen kijózanodott, de legalábbis már
képes egyenesen járni, segítség nélkül.
Leültem az asztalhoz, és felnyitottam a laptopot. A
képernyőről a nagyanyám nézett vissza rám egy halvány
rózsaszínű köntösben, hajcsavarókkal, amiket egy hajháló
tartott össze. Szúrós, szürke szemében annyi jó szándék
volt, mint akár a Nagy Kaszáséban.
Ez jó lesz.
– Nicholas – kezdte mindenféle érzelgősség nélkül.
– Nagyi – viszonoztam a köszöntését.
– Nagyi! – tipikus volt Henrytől, akár egy gyerek.
Közelebb jött az asztalhoz, majd úgy tett, mintha átölelné a
laptopot és megcsókolná a képernyőt.
– Cupp! Cupp!
– Henry! Ó, Hen… – ütögette a levegőt a nagymamám a
kezével, mintha Henry valóban ott lett volna.
Alig bírtam visszatartani a röhögést.
– Cupp!
– Henry! Viselkedj! Te jó ég!
– Cuuuppp! – Úgy vigyorgott, mint egy bolond, miközben
rátelepedett a karosszékem karfájára, kényszerítve, hogy
arrébb húzódjak. – Bocsáss meg, nagymama, de annyira jó
téged látni!
Először semmit nem szólt, csak közelebb jött a
képernyőhöz, és láttam rajta, hogy ugyanazt vette észre
Henryn, mint amit korábban én is. Valamit, ami
aggodalomra adott okot és összeszorította az ajkát.
– Fáradtnak tűnsz, kisfiam.
– Az vagyok, Fenség – válaszolta halkan. – Nagyon
fáradt.
– Akkor gyere haza, itt pihenhetsz. Rendben?
– Rendben, asszonyom – egyezett bele a dologba.
 Majd a királynő hangja megkeményedett.
– És soha többé nem szeretnék arról hallani, hogy
drogokat használsz. Megértettük egymást? Nagyot
csalódtam benned, Henry.
Hirtelen Henry meglepően ártatlannak tűnt.
– A barátomé volt, nagyi, nem az enyém. De… ígérem,
többé nem fordul elő.
– Az biztos, hogy nem – majd felém fordult. – Gépet
küldök értetek. Huszonnégy órán belül legyetek itthon!
A gyomrom összeszorult, és úgy éreztem, hogy nem
kapok levegőt.
– De nekem dolgom van itt…
– Hát tedd félre! – utasított.
– Nem, nem tehetem! – vágtam vissza olyan hangon,
ahogy még soha nem beszéltem vele egész életemben. Ha
más válaszolt volna így a királynőnek, biztos, hogy kiütöm.
– Bocsáss meg, Őfensége, nagyon hosszú éjszakánk volt –
mondtam, majd végigsimítottam az arcomat. – Az itteni
dolgaimmal nagyon finoman kell bánnom. Ígéretet tettem…
Szükségem van egy kis időre, hogy elvarrjam a szálakat.
Látszott rajta, hogy átlát rajtam. Semmi kétségem nem
volt efelől.
Biztosan hallott Olíviáról, ha nem a Sötét Öltönyösöktől,
akkor olvasta az újságban vagy online.
– Negyvennyolc óra, egy perccel sem több – és ezt olyan
hangsúllyal mondta, mintha az erkölcsösség őre ütött volna
a póráz végével.
Ezután a kötelező udvariassági forma alapján
elköszöntünk egymástól és bezártuk a Skype-ot. Lecsuktam a
laptopot és csöndben forrongtam magamban. Henry nem
szólalt meg.
– Szóóóval… mizu?
Pofon vágtam.
Nyitott tenyérrel. Akkorát csattant, mintha a falat
ütöttem volna.
Az arcához kapott.
– Bazd meg! Mi a francért kaptam ezt?
Erre belém döfte a könyökét, mire én fülön vágtam. És a
következő dolog, amire emlékszem, hogy a földön ütöttük-
vágtuk egymást és közben átkozódtunk.
– Te kis szemét pöcs!
– Te nyomorult köcsög!
A dulakodás egy pontján Logan bedugta a fejét az ajtón.
– Nem fontos – hadarta, majd becsukta az ajtót.
Végül megegyeztünk egy döntetlenben, mert mindketten
rohadt fáradtak voltunk ahhoz, hogy tovább folytassuk
egymás csépelését. Lihegve ültünk a földön hátunkkal a
falnak támaszkodva.
Henry megtapogatta felhasadt ajkát, egy kicsit vérzett.
– Tényleg mérges vagy?
– Igen, Henry, tényleg az vagyok. Azt terveztem, hogy
New Yorkban maradok a nyáron. Olíviával. De a te kis
mutatványodnak köszönhetően, ez nem fog összejönni.
Zavartnak tűnt.
– Nem azt mondtátok, hogy kiskorú?
Erősen uralkodnom kellett magamon.
– Az Ellie. Olívia a sötét hajú.
– Ó! – Éreztem, hogy bámul. – Szóval nagyon
megkedvelted.
– Igen – vágtam rá keményen és egy kicsit nyersen. –
Megkedveltem. És ha mi most elmegyünk, soha többé nem
fogom látni.
– De, miért nem?
Csak most eszméltem rá, hogy valójában milyen hosszú
ideig volt távol. Egy csomó dologról nem is tudott.
Egyenesen a kisöcsém szemébe néztem… rettenetesen
fáradtnak tűnt.
– Sok dolog történt. Holnap mindent elmagyarázok, most
viszont szükséged lenne egy kiadós alvásra. – Felálltam,
lesimítottam a nadrágomat és megigazítottam a galléromat.
– Megyek, megnézem Olíviát. Mindjárt visszajövök.
Amint az ajtóhoz értem, Henry utánam szólt.
Megfordultam.
– Sajnálom, Nicholas. Nagyon sajnálom, hogy
tönkretettem a terveidet.
Hirtelen szorosnak éreztem a karkötőmet.
 Visszamentem és leguggoltam hozzá. Feltűrtem az
ingujjamat, levettem a karkötőt és a nyitott tenyerébe
tettem. A szeme megtelt könnyel, ahogy nézte.
– Vigyáztál rá.
– Még szép. – Összeérintettük a homlokunkat, s a
kezemet a tarkójára tettem. – Jó, hogy itt vagy, Henry.
Minden rendben lesz most már, igaz?
– Igen.

Nem sokkal a napkelte után léptem be az Amelia’s hátsó

ajtaján. Megint. Az ég még a rózsaszín és a szürke
árnyalatok kavalkádjában játszott. Tudtam, hogy a bejárati
ajtón a ZÁRVA felirat lesz kitéve. Végigmentem a már
kitakarított konyhán és követtem a kellemes zene hangját,
ami az étkezőrészből hallatszott.
Végül összefontam a karomat a mellkasomon,
nekidőltem az ajtófélfának, és élveztem a látványt.
Dolly Parton és Kenny Rogers énekeltek a tévében. Egy
párába burkolózó szigetről szólt. Közben Olívia a padlót
söpörte, és nem is sejtette, hogy ott állok.
De nemcsak egyszerűen söpört, hanem táncolt is mellé.
A térdét kicsit behajlította és közben rázta, mozgatta a
csípőjét. Micsoda elbűvölő tánc volt ez! Néha fel- és
lecsúsztatta a söprűt, mintha valami mikrofonrúd lett volna.
Krisztusom, mennyire bájos!
Folyamatosan mosolyogtam magamban és közben olyan
erekcióm támadt, hogy sajgott a péniszem.
Csendben mögé lopakodtam és átöleltem a derekát, mire
felsikított és elejtette a seprűt, majd a karjait a nyakam köré
fonta, s minden melegségével és jóságával szorosan hozzám
simult.
– Én azért sokkal jobb partner vagyok, mint a söprű.
Hozzám szorította a csípőjét és odadörgölte a merev
péniszemhez.
– És többet is adsz. – Olívia édesen megcsókolta a
számat. – Hogy van Henry?
 Végigsimítottam a haját, az arcába néztem, s mintha egy
hatalmas űr kezdett volna kialakulni bennem. Sivár,
fájdalmas üresség, ami arra az érzésre hasonlított, amit
akkor éreztem, amikor megmondták, hogy az anyám
meghalt.
– El kell mennem Olívia. Haza kell mennünk Henryvel.
Abbahagyta a táncot. Azok a csodás kezek egyre
szorosabban tartottak, s a szája szomorúan legörbült.
– Mikor? – kérdezte lágy hangon.
– Két nap múlva.
Az arcomat fürkészte, mintha el akarta volna raktározni
őket az emlékeibe. Majd lehajtotta a fejét, a mellkasunk
összeért és egyszerre dobogott a szívünk.
Dolly és Kenny arról énekeltek, hogyan vitorláztak át…
egy másik világba.
– Ilyen hamar?
Még jobban magamhoz szorítottam.
– Igen.
Lassan elkezdtünk ringatózni a zenére és hirtelen a
szavak csak úgy kiszaladtak a számból.
– Gyere velem!
Olívia hirtelen felemelte a fejét.
– Mi?
És minél többet mondtam, annál jobbnak kezdett tűnni
az ötlet.
– Töltsd a nyarat Wesscóban velem. Lakhatsz a
palotában.
– A palotában?
– Mindent elintézek. Megmutatom a várost, ami
egyszerűen gyönyörű, különösen éjszaka. A lélegzeted is el
fog állni tőle. És majd elviszlek a tengerpartra, úszunk
együtt meztelenül és élvezzük a hullámokat, amíg be nem
fagy a hátsónk.
Nevetett és én is vele nevettem.
– Csodás kaland lenne, Olívia. – Végigsimítottam a
hüvelykujjammal az arcát. – Én nem vagyok kész arra, hogy
véget vessünk ennek. Még nem. És te?
Belesimította arcát a tenyerembe.
 – Én sem.
– Akkor mondj igent és gyere velem!
Pokolba a következményekkel!
A szeme megtelt reménnyel, arca kipirult az
izgatottságtól.
Szorosan magához ölelt és azt mondta: – Nicholas… én…
én nem tehetem.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

OLÍVIA

NICHOLAS NEM erre a válaszra számított, és nem ezt a

választ akartam adni. De nem adhattam mást. Szorosan
tartott, majdhogynem kétségbeesetten.
– Nagyon szeretnék veled tartani, Nicholas, nagyon. De
nem mehetek el.
Hangos csörgés hallatszott a konyhából, mintha valaki
leejtett volna egy lábost, és a kishúgom szó szerint beesett
az ajtón.
– Dehogynem mehetsz!
– Ellie, mit keresel itt?
Ellie összeszedte magát a padlóról.
– Hallgatóztam. De ettől eltekintve, el kell menned
Wesscóba, Liv! Legalább a nyárra! Nézd meg a palotát! –
Úgy pörgött-forgott, mintha egy képzeletbeli báli ruha lett
volna rajta. – Ilyen csak egyszer adódik az életben, nem
hagyhatod ki senki kedvéért. Sem miattam, sem apu vagy a
kávézó miatt. Szó sem lehet róla!
Szeretem a húgomat, nem számít, hogy mennyire
idegesítő tud néha lenni. Amikor fontos dologról esett szó, a
szíve mindig a helyén volt. De ez most nem változtatott a
tényen, hogy most nem volt igaza.
– Te még pár hétig suliban vagy. Nem tudod egyedül
vinni ezt a helyet.
Keresztbe fonta a karját a mellén.
– De Marty itt lesz, ha én nem tudok. És amúgy is nagyon
megy most az üzlet. A te kis tiltott románcodnak
köszönhetően ki tudjuk fizetni Marty túlóráit. És végre fel
tudunk venni egy mosogatót is!
– Nem csak a kávézóról van szó. Mi lesz a könyveléssel?
 – Meg tudom csinálni.
– Megrendeled a dolgokat és leltárt készítesz?
– Simán menni fog.
– Elbánsz a kereskedőkkel és a kiszállítókkal? – Nicholas
felé fordultam. – Néhány közülük igazán nagy seggfej. –
Ellie-re, majd Nicholasra néztem. – És ezer más apró dolog
van. Még fiatal és tapasztalatlan vagy ahhoz, hogy
megfelelően kezeld ezeket.
Ellie erre már nem tudott mit mondani, de úgy tűnt,
hogy menten sírva fakad.
Majd Nicholas felemelte az ujját.
– Ismerek valakit, aki majd segít Ellie-nek.

A következő nap délutánján már a szobámban pakoltam,

utazásra készen. A gyomromba görcs állt az izgatottságtól,
mintha egy sereg veréb vagy fecske repkedett volna benne.
Még soha nem utaztam repülővel. Útlevelem sem volt, de
Nicholas felhívott pár embert, így villámgyorsan
megkaptam. Még sosem voltam vakáción, leszámítva a
hétvégi tóparti kirándulásokat, amiket a szüleimmel tettünk.
Ezúttal nemcsak egy szimpla nyaralásra készültem, hanem
egy másik országba egy igazi herceggel, hogy ott a
palotájában lakjunk majd!
Hát ez aztán a nagy pillanat. Igazán valószerűtlen.
És akár jól is elsülhet, hacsak egy dolog meg nem
akadályozza.
Az apám. Csak ült az ágyon és figyelte minden
mozdulatomat. Úgy tűnt, aggódik, és helyteleníti, amit
teszek.
– Nem tudom elhinni, hogy tényleg elmész, Liv. Ez
őrültség. Nem is ismered ezt a pasast.
Mérgemben belevágtam a fésűmet a táskámban és
védekezni kezdtem.
– Dehogynem ismerem! Te is találkoztál már vele
egyszer, de valószínűleg nem emlékszel rá.
– Ilyen dolgokat a húgod szokott csinálni. Ő mindig is
könnyelmű volt, de te nem.
Bekerült a táskába a kedvenc körömlakkom, a legszebb
melltartóim és bugyijaim és a jázmin-rózsa illatú parfümöm
is, amit Nicholas annyira imád.
– Pontosan. Én mindig kiszámítható és felelősségteljes
voltam, mindent megtettem, tartottam a hátam. De most
lehetőségem adódott, hogy valami elképesztő dolgot
csináljak. – Nem sikerült elrejtenem a sértettségemet,
hallatszott a hangomon. – Miért nem tudsz egyszerűen csak
örülni?
Apám szemében ekkor – amelyek ugyanolyan színűek,
mint az enyémek – könnyek jelentek meg.
– Itt van rád szükség. A húgodnak szüksége van rád, nem
háríthatsz rá minden felelősséget.
– Ellie-vel minden rendben lesz. Mindent elintéztem,
lesz, aki segít neki szükség esetén.
Logan St. James és Tommy Sullivan, Nicholas biztonsági
őrei maradnak a nyárra, hogy vigyázzanak Ellie-re és az
üzletre. Ügyelnek rá, hogy ne használja ki senki, és ha kell,
bármiben segítenek neki. Nicholas személyesen kérte tőlük
ezt a szívességet és mindketten ígéretet tettek neki. Tommy
különösen örült, hogy maradhat. A brooklyni lányok imádták
az akcentusát. A saját szememmel láttam, hogy rendes
srácok, és ha Nicholas bízik bennük, akkor én is.
– Önző vagy – vetette oda apám, miközben felállt.
Majdnem elestem.
– Önző? Akkor azt tőled örökölhettem.
– Mi a francot jelentsen ez?
Kicsit megemeltem a hangomat, amikor a lassan kilenc
éve bennem bujkáló harag kitört belőlem.
– Mi is szerettük az anyánkat! Nem te vagy az egyetlen,
aki elvesztette őt! Azon a napon, amikor meghalt, Ellie és én
elvesztettük mindkét szülőnket. Te… te egyszerűen csak
feladtad, apa. Anyának nem volt választása, de neked igen!
Apám lehajtotta a fejét, képtelen volt a szemembe nézni.
– Ez a fickó, a herceg vagy micsoda… meg fog bántani,
Liv. El fog hagyni, és jól jegyezd meg, amit most mondok:
össze fogsz roppanni. Nem akarom látni, ahogy a kislányom
szívét összetörik.
Behúztam a cipzárt a táskámon és félredobtam.
– Pontosan tudom, hogy mibe mentem bele, amikor
Nicholasszal összejöttem. És amíg tart, addig csodálatos
dolgokat fogunk átélni. És ha vége lesz, úgy fogok rá
emlékezni, mint egy izgalmas és különleges kalandra az
életemben… még ha rövid ideig is tartott. Aztán hazajövök,
és az élet megy tovább.
Az ajtó felé fordultam, s közben az én egykori hősöm
szemébe néztem.
– Nem fogok összetörni, apa. Én nem te vagyok.

Lent a kávézóban Nicholas az ajtóban várt, Ellie, Marty,

Logan és Tommy pedig a falat támasztották.
Először Tommyhoz és Loganhez léptem. Megfogtam a
karjukat.
– Köszönöm, amit értünk tesznek. Tudom, hogy ez nem
része a munkájuknak, ezért nagyon sokat jelent a számomra.
Logan bólintott és rám nézett.
– Ne aggódjon, gondoskodunk róla, hogy minden
rendben menjen. Vigyázunk a húgára.
– És érezze jól magát Wesscóban – mondta Tommy széles
mosollyal az arcán. – Lehet, hogy annyira megszereti, hogy
haza sem jön majd.
Logan eszeveszetten rázta a fejét, amitől olyan érzésem
támadt, mintha többet tudna annál, mint amit elmondhat.
– Pofa be, Tommy!
Odaléptem Ellie-hez és Martyhoz. A húgom szinte
vibrált, annyira izgatott volt.
– Hiányozni fogsz! De azt akarom, hogy menj, nézz meg
mindent!
Olyan szorosan öleltem magamhoz, ahogy kitelt az
erőmből. Fájt a szívem.
– Te is nagyon fogsz hiányozni. Tudom, hogy mindent
nagyszerűen fogsz csinálni itthon, Ellie. De légy óvatos és
hallgass Martyra, Loganre és Tommyra, jó?
 – Rendben.
Aztán Marty hirtelen felkapott és szorosan megölelt.
– Érezd nagyon jól magad, kis barátnőm. És el ne feledd,
ha nincs fotó, akkor nem bizonyítod be, hogy ott jártál. –
Kacsintott egyet kacéran, és Nicholas felé biccentett. –
Mindenről készíts képet!
Nevetve indultam az ajtó felé. Ekkor meghallottam egy
hangot a hátam mögött, amitől földbe gyökerezett a lábam.
– Livvy.
Az apám jelent meg az ajtóban. Lassan elindult felém és
erősen átölelt a karjával.
Pont, ahogy régen szokta… oly régen.
Megcsókolta a homlokomat és a fülembe súgta: –
Szeretlek, kicsim.
A könnyek csak úgy patakzottak a szememből.
– Én is szeretlek, apa.
Pár pillanattal később elhúzódtam tőle, rámosolyogtam,
majd odaálltam Nicholas mellé.
Miközben elindultunk kifelé, apa utánunk kiáltott.
– Nicholas! Vigyázzon rá!
Nicholas kemény, magabiztos hangon válaszolt.
– Vigyázni fogok rá.
Majd megfogta a kezemet és kimentünk az ajtón.
Amikor bemásztam a limuzinba Henry mellé, a könnyek
még mindig hullottak a szememből.
– Jaj, ne, hiszen te sírsz! Utálom, ha egy lány sír, mit
csináltál vele, Nicholas? – kérdezte, majd kézbe vette a
poharát, öntött bele valami borostyánszínű alkoholt és tett
bele egy kis jeget. – Ne sírj, Olívia, inkább igyál!
Az ülésen Nicholas magához húzott. – Jól vagy, kicsim?
– Igen, minden rendben, csak kissé elérzékenyültem. –
Megtöröltem a könnyeimet a szemem alatt. – És félek a
repüléstől.
Nicholas arcán megjelentek a gödröcskék, ahogy
elmosolyodott.
– Kapaszkodhatsz a botomba, egész végig.
Kacagni kezdtem, Henry pedig furcsán nézett ránk.
– Ez egy szexuális utalás akart lenni? Szent ég, ez egy
förtelmes nyár lesz.
Aztán a fülébe öntötte az italát, hogy kimossa a korábban
hallott szavakat.

Odakint a nagy és félelmetes repülő kifutójánál Bridget várt

minket, Nicholas személyi titkára. Úgy nézett ki, mint egy
kedves nagynéni a violaszínű ruhájában és a játékos, de
mégis tapasztalt modorával.
– Ó, jaj! – hebegte rémülten, amikor Nicholas bemutatott
neki. – Nem gondoltam, hogy vendégek is jönnek velünk,
Felség. – Próbálta összeszedni magát. – A királynő nagyon
meg fog… lepődni.
Barátságosan kezet ráztunk.
– Megtiszteltetés találkozni önnel, Hammond kisasszony.
Ha bármire szüksége lenne a látogatása során, kérem, ne
habozzon jelezni!
Volt egy olyan érzésem, hogy az első repülőutam ezen a
magángépen teljesen tönkre fogja tenni az elképzelést, amit
egy „átlagos” repülőútról gondol az ember. A Titanic című
filmben az öreg Rose mondta: „A porcelán még sosem volt
használva. Az ágyneműben még soha senki nem aludt…”
A Royal 1 belseje roppant előkelő volt, minden csillogott-
villogott, bőr és fa borított mindent. A hátsó részében két
teljesen felszerelt hálószoba feküdt, de nem akármilyen
szobák, a királynő ízlését követték, szó szerint. Továbbá két,
márványból készült WC-t is láttam zuhanyzóval. A repülő
törzsében egy sötét, fából készült asztal, egy számítógép,
telefon, egy hosszú bőrkanapé és négy szék feküdt, amik a
fényes asztalok mellett helyezkedtek el.
Két szupermodell külsejű, egyenruhás légiutas-kísérő
leste minden kívánságunkat. Mindketten magasak és szőkék,
kis sötétkék kalapkával a fejükön. A pilóta meghajolt
Nicholas előtt, majd belépett a pilótafülkébe. Észrevettem,
hogy megváltozott Nicholas viselkedése, talán a legénység
miatt, mert olyan tisztelettel bántak vele, mint egy legfelső
vezetővel. Tisztelettel párosult imádat volt ez. Ő volt a
főnök… és mindenki boldogan leste minden kérését.
A felszállás szörnyen félelmetesre sikeredett.
Egész idő alatt csukva tartottam a szemem, alig bírtam
leküzdeni a hányingerem. De szerencsére szoríthattam
Nicholas kezét – és nem a „botját”, mert az biztosan eltört
volna a markomban.
Az volt a kedvenc testrészem rajta.
Mikor már a levegőben voltunk – és miután kaptam egy
meleg törülközőt és egy hideg koktélt, hogy jobban legyek –
Nicholas az otthoni dolgokról kérdezgette Bridgetet.
Politikai dolgokról. A szemei cikáztak, rám nézett, majd
Henryre, én pedig azon tűnődtem, hogy ezek vajon bizalmas
információk-e.
De Bridget azt mondta Nicholasnak: „A királynő komoly
erőfeszítéseket tett, hogy a parlament elfogadja a
kereskedelmi és munkaügyi csomagot, de még folynak a
tárgyalások… sajnos. Úgy tűnik, engedményeket akarnak.”
Henry felült a kanapén és megpendített a gitárján pár
húrt. Nicholas egyszer említette, hogy Henry „a rock
királyának hívja magát”.
– Miféle engedményeket? – kérdezte a fiatalabb herceg.
– Engedményeket a királynőtől – válaszolta Bridget
zavartan. – És a királyi családtól.
– Két év hosszú idő, Henry – magyarázta neki Nicholas.
– A dolgok megváltoztak, mióta elmentél otthonról.
– A parlament mindig is tele volt egy rakás haszontalan
hülyével – csattant fel.
Nicholas bólintott.
– De most rosszabbak.
Kicsit később Bridget adott néhány tanácsot a protokollal
kapcsolatban. Hogyan köszönjek és hogyan viselkedjek a
királynő … és a családtagok jelenlétében.
– Figyelnie kell arra, hogyan viselkedik a nyilvánosság
előtt. Mindenki ismeri a herceget, úgyhogy folyamatosan
megfigyelés alatt fog állni. És mi egy konzervatív ország
vagyunk. Nem teszünk semmi illetlent a nyilvánosság előtt.
Hú, viccesen hangzik.
– Azért annyira nem vagyunk konzervatívak – szólt
közbe Henry. – Neked és Nicholasnak csak találnotok kell
egy árnyékos zugot, ahol elengedhetitek magatokat. De ha
mindenképpen le akarod valakinek a torkán dugni a
nyelvedet, én mindig elérhető vagyok.
Nicholas hűvös pillantásokat vetett az öccsére, aki
ártatlanul vállat vont.
– Csak úgy mondtam.
Majd halkan odasúgta nekem:
– Senkit nem érdekel, hogy mit csinálok.
– Persze hogy mindenkit érdekel, mit csinál – vigasztalta
Bridget.
– Csak téged nem érdekel, hogy ők mit gondolnak –
szólalt meg Nicholas.
És Henry már el is kezdte játszani a Stairway to Haven
című szám elejét. Üdítő dolog másodszülöttnek lenni.

Éppen naplemente előtt értünk földet Wesscóban. Kellemes

meleg óceáni levegő áradt be a gépbe, amikor kinyíltak az
ajtók. Lila szőnyeggel fedett lépcsők vezettek le a
kátrányozott útra. A naplementében teljes díszbe öltözött
katonák álltak sorfalat a vörös egyenruhájukban a repülőtől
a reptér épületéig. Az egyenruhájukon lévő fényes
aranygombok és fekete csizmáik csak úgy csillogtak a
lemenő nap fényében.
Nicholas lépett ki először a gépből, egy tiszt hangosan
vezényelt, hallani lehetett a csizmák koppanását, ahogy
tisztelegtek előtte. Vártam egy kicsit, mielőtt kiléptem
utána, hogy mindent jól az emlékezetembe véssek és
megőrizhessem a későbbiekre. Ahogy közeledtünk a
repülőtérhez, gúnyos, hangos üvöltözésre lettem figyelmes.
Egy csoportosulás felől jött, a tagjai egy épület oldalánál
várakoztak egy kordon mögött. Néhányan feliratokat
tartottak, és mindegyikük arca bosszúsnak tűnt. Kiabáltak és
káromkodtak.
Ami először csak tompa morajnak tűnt, egyre
személyeskedőbbé vált, ahogyan közelebb értünk.
 – Nekem nincs munkám és ti meg egy kibaszott
magángéppel utazgattok? Rohadékok!
– Rohadjatok meg! Basszátok meg a királyságotokat!
Nicholas hátranyújtotta a kezét anélkül, hogy megfordult
volna. Megfogtam a kezét, ő pedig megszorította.
– Dugjátok fel a seggetekbe és a nagyanyátokéba is!
Nicholas teste megfeszült, ahogy haladt előrefelé.
Henry teljesen másképp reagált minderre.
Jóllehet a testőrök próbálták távol tartani a kerítéstől, de
ő felmászott rá és odahívta az egyik embert a kordonhoz.
Majd Henry leköpte.
És akkor felrobbant a világ.
Az emberek üvölteni kezdtek, rázták a kerítést, a katonák
pedig próbáltak minket az ajtó felé terelni. Nicholas
szorosan magához húzott és megölelt, miközben
tulajdonképpen becipeltek minket az épületbe.
Odabent, miután becsukták mögöttünk az ajtót és az
üvöltés is elhalkult, Nicholas az öccséhez fordult.
– Mi a francot képzelsz magadról?
– Nem fogom hagyni, hogy így beszéljenek velünk! Te
nem tettél semmit, Nicholas!
– Valóban – kiáltotta Nicholas –, mert én gondolkodom. A
szavaimnak és a cselekedeteimnek következményei vannak.
Az, hogy leköpöd az embereket, cseppet sem segít abban,
hogy megkedveljenek minket!
Henry zöld szeme haragvón világított, az arca
elvörösödött az idegességtől.
– Baszódjanak meg! Nincs szükségünk rájuk!
Nicholas megdörzsölte a szemét.
– Ők a nép, Henry. Az alattvalóink. Azért mérgesek, mert
nincs munkájuk. Rettegnek.
Henry dühösen nézett a testvérére, makacs volt és
hajthatatlan.
– Legalább én csináltam valamit.
Nicholas felhördült.
– Igen, rontottál a helyzeten. Gratulálok!
Nicholas megfogta a kezemet, és sarkon fordult.
– Olívia és én az első kocsival megyünk. Henry és Bridget
kövessenek minket! – adta ki az utasítást Nicholas
Jamesnek.
Senki sem tétovázott, követték a parancsot. Ez volt a
wesscói fogadtatás.

A limuzinban Nicholas töltött magának egy italt, amit egy

kéken világító minibárból varázsolt elő. Az izmai
megfeszültek, és az állkapcsát szorosan összezárta.
Megsimogattam a hátát.
– Jól vagy?
Nagyot sóhajtott.
– Jól leszek. Bocsánat mindezért, szerelmem – mondta,
és játszani kezdett a hajammal. – Nem ilyen fogadtatásban
akartalak részesíteni.
Csak legyintettem.
– New Yorkban nőttem fel, ahol minden sarkon őrültek
és tüntetők álldogálnak. Láttam már rosszabbat is, ne
aggódj!
Vissza akartam csalni a játékosságot azokba a csodás
szemeibe és a ravasz mosolyt a csodálatos ajkaira. Azon
gondolkodtam, hogy lecsúszok a két lába közé, hogy örömet
okozzak neki. De, hogy őszinte legyek, a sofőr jelenlétében
egyszerűen nem volt bátorságom hozzá. Ehelyett szorosan
hozzásimultam és a testéhez préseltem a melleimet.
Megcsókolta a homlokomat és belélegezte az illatomat. Úgy
tűnt, jobban érzi magát.

Körülbelül egy órával később rákanyarodtunk arra az útra,

ami a palota felé vezetett. Nicholas azt mondta, hogy nézzek
ki az ablakon. A látvány teljesen lenyűgözött. Nem találtam
szavakat. Láttam már képeket a kastélyról, de élőben látni…
olyan valószerűtlennek tűnt! Egy teljesen kivilágított
hatalmas kőépítmény állt előttünk, legalább száz fénysugár
ragyogta körül a kerítést. Több volt az ablak, mint amennyit
meg tudnék számolni, elöl pedig egy hatalmas, fekete-arany
vaskapu díszelgett. Nem láttam tisztán, de úgy tűnt, hogy
szépen kidolgozott rézmetszetek, szobrok és faragványok
díszítik a falakat. Megpillantottam egy kivilágított szökő-
kutat az udvar közepén, ami körülbelül fele olyan magas
volt, mint maga a kastély. Egy magas zászlórúd tetején pedig
ott lobogott a bordó-fehér wesscói zászló. És virágok
mindenhol! Ezrével, vagy talán még annál is több virág nyílt
elöl és oldalt az udvarban, amik még éjszaka is színesen
ragyogtak.
– Ez aztán a kastély!
Hát igen! Talán ez volt a legostobább mondat, amit
valaha mondtam.
Nicholas szélesen mosolygott. Megragadtam a karját és
egy kicsit megrángattam.
– Nem hiszem, hogy valaha is felfogtad, hogy egy
átkozott nagy kastélyban élsz!
– Valójában ez egy palota. A kastélyokat védelmi célból
építették, a paloták inkább a királyt szolgálták. Itt kaptak
helyet a bíróságok is, úgyhogy elég nagyra építették őket.
Istenem, legszívesebben most lenyomnám a nyelvemet a
torkán.
– Mondtam már neked, hogy mennyire szexi vagy,
miközben a királyság dolgairól beszélsz?
Nicholas szeme felvillant.
– Még nem, de jó tudni. Tudok olyan dolgokat is mesélni,
amitől biztosan benedvesedsz és megremeg a térded.
Akármennyire is szexi volt mindaz, amit mondott, nem
tudtam megállni, hogy ne a palotát bámuljam, ahogy
közeledtünk.
– Ez egy várárok, Nicholas!
– Így van. Általában a paloták körül nincs ilyen, de az ük-
ük-ükapám kiásatta, mert „bolondult a vizesárkokért”.
Úsztam is benne, amikor tizenegy éves voltam. Be is gyulladt
a mandulám, úgyhogy megtanultam a leckét. De van egy tó
hátul, szóval a meztelen fürdőzés rajta van a listán.
– Hány szoba van odabent?
– Ötszáznyolvanhét. De ez nem tartalmazza a személyzet
hálószobáit. – Odahajolt hozzám és belenyalt a fülembe,
majd nekiállt, hogy megvalósítsa a tervét, hogy
benedvesedjem és remegjek a vágytól. A következő
mondatánál majdnem elélveztem. – És mindegyikben meg
akarlak dugni a nyár végéig.
– Valaki nagyon ambiciózus – próbáltam tovább tüzelni.
– Tervezed azt is, hogy kiéheztetsz?
A keze lefelé csúszott a hátamon és végül megmarkolta a
fenekemet. – Nem lesz okod panaszra, megígérem.
Ígérem. Tudod te, hogy mit jelent ez? Ez egy igen híres
utolsó szó.
 TIZENHATODIK FEJEZET

NICHOLAS

A NAGYI ÉJJELI bagoly, beéri négy-ötórányi alvással.

Ez közös tulajdonsága minden igazgatónak, ipari
mágnásnak, legfelsőbb vezetőnek és a pszichopatának.
Ezért tisztában voltam vele, hogy annak ellenére, hogy
már rég elmúlt a vacsoraidő, amint átlépjük a palota
kapuját, rögtön ott lesz, hogy találkozzon velünk. Így is lett.
Alistar, a komornyikja bevezetett minket az arany
fogadószobába, ami a királynő magánrészlegében
helyezkedett el. Ott szépen összegyűltünk, Olívia, Fergus,
Bridget meg én. Vártunk.
Nem számít, milyen hosszú ideig vagyok távol, egy
hónapot vagy egy évet, a királynő sosem változik, mindig
ugyanúgy néz ki. Ez egyszerre megnyugtató és félelmetes.
Mindig meglepetésként ér, amikor megjelenik az ajtóban.
Ősz hajában tökéletesen mutat a főkötő, kellemes rózsaszín
rúzst visel a száján, világoszöld szoknya és kabát van rajta,
kabátja hajtókáját pedig gyémánt és smaragd bross díszíti.
Habár mindig ugyanúgy néz ki, most kifejezetten
boldogtalannak tűnt. Szürke, szúrós szemével
mindannyiunkat alaposan végigmért. Először Henryt hívta
magához.
– Felség – hajolt meg előtte az öcsém.
A királynő csak bámult rá, de a pillantása rövidesen
hűvössé vált.
– Üdvözöllek itthon, fiam. Sokáig voltál távol.
– Igen, Felség – válaszolt halkan Henry, kimerült
mosollyal az arcán.
Nem ölelte magához, mint ahogy sokan gondolnák. Ő
nem volt olyan. Viszont megfogta a vállát és megpaskolta az
arcát. Ezt követően pedig megszorította a kezét. A királynő
így fejezte ki a szeretetét.
Ezután közelebb lépett hozzánk, a szemével engem
vizslatott. Meghajoltam és magam elé állítottam Olíviát.
– Fenség, hadd mutassam be a vendégemet, Olívia
Hammondot.
Semmi kétség nem fért ahhoz, hogy már értesítették a
királynőt Olívia érkezéséről. Végigmérte tetőtől talpig, úgy,
mint ahogy egy ázott, kivert kutyát mér végig az ember, akit
a küszöbe előtt talál.
Dühös lettem, de visszafogtam magam. Ha túl erősen
reagálok, csak még rosszabbul sülnek el a dolgok.
Bridgettel elmagyaráztuk Olíviának a teljes protokollt a
repülőn. Tudtam, hogy nagyon ideges és feszült. Le volt
dermedve, de azért próbálkozott.
– Megtiszteltetés, hogy találkozhatok Önnel, Lenora
királynő. – Olívia lehajtotta a fejét, pukedlizett, majd
gyorsan felegyenesedett.
A nagymama felkiáltott.
– Ez meg mi volt?
Olivia rám nézett, nem értette, hogy mi a baj, majd
visszanézett a királynőre.
– Egy maghajlás.
Az egyik szigorú, ősz szemöldöke kérdőn megemelkedett.
– Igazán? Azt hittem, hogy talán a gázok kínoznak.
Ez a baj az uralkodókkal, hogy az embereknek csak
ritkán van bátorságuk, megmondani nekik, amikor kibaszott
bunkók. És ha néha meg is mondják, hát, az uralkodók
egyszerűen leszarják a véleményüket.
– Nem felel meg – mondta a nagymama, miközben a
tekintete rám szegeződött.
Hogy megvédjem Olíviát, próbáltam figyelmen kívül
hagyni az előbbi mondatát.
– Ne aggódj, mindent megmutatok Olíviának, bemutatom
őt mindenkinek… minden rendben lesz vele.
Aztán próbáltam véget vetni a szívatásnak, úgyhogy
Olívia és a királynő közé álltam. Megnyugodtam, amikor
mosolyt fedeztem fel Olívia arcán. Úgy tűnik, az elutasítás
karmai nem sebezték meg.
– Ez egy rendkívül hosszú út volt, Olívia. Menj fel a
szobádba, és rendezkedj be!
Már korábban elmagyaráztam neki, hogy az illem azt
követeli, külön szobája legyen, de nem kell aggódnia, mert
ismerem a titkos utakat.
– Szeretnék veled váltani pár szót, négyszemközt,
Nicholas herceg – közölte a nagyi.
– Csak párat? Azt hittem, legalább pár tucatra kell
számítanom – jegyeztem meg csípősen. – Fergus! – hívtam
magamhoz a komornyikomat. – Kísérje, kérem Olíviát a
Guthrie Házba! Az övé lesz a fehér szoba.
Ekkor hirtelen megfagyott a levegő, s a feszültség egyre
nőtt.
– Ó, igen – válaszolt a nagyi aggasztóan kedvesen. – De
azért több lesz az, mint pár szó.
Tudomást sem vettem róla, megsimogattam Olívia haját.
– Most menj! Nemsokára megyek utánad.
Bólintott, és mivel ő születésétől fogva udvarias volt,
kinézett mögülem és azt mondta a királynőnek: – Köszönöm,
hogy itt lehetek. Csodálatos az otthona.
Henrynek leesett az álla és majd megszakadt a
röhögéstől. Majd Fergus kivezette Olíviát.

Miután Henry is elment a saját lakosztályába, Bridget

meghajolt a nagyi előtt, majd előttem, és kettesben hagyott
minket.
Farkasszemet nézünk.
Meglepő módon, a nagyi pislogott először.
– Mi a célja a kisjátékodnak, Nicholas?
– Nincs itt szó semmiféle játszadozásról, Felség.
– Neked feladatod van. Megegyeztünk. – A hangja élesen
hasított a levegőbe.
– Tisztában vagyok a kötelezettségeimmel és azzal is,
hogy miben egyeztünk meg. – A hangom hasonlóan éles, de
tiszteletteljes volt. – Öt hónapot adtál nekem, amiből még
van három.
– Arra kellene használnod ezt az időt, hogy teljesíted a
listát, amit adtam. Olyan nőkkel kéne foglalkoznod, akik
közül feleséget tudsz magadnak választani. Hogy
megismerkedj velük.
– Arra fogom fordítani a fennmaradó időmet, amire
jónak látom. És Olívia elég jónak tűnik.
Még akkor sem veszítette el a nagyi az önuralmát,
amikor meghaltak a szüleim. De most nagyon közel állt
ahhoz, hogy elveszítse a kontrollt.
– Nem fogom vendégül látni az egyik kurvádat.
Közelebb léptem hozzá, s a hangom elmélyült.
– Csak óvatosan, nagymama.
– Óvatosan? – úgy ejtette ki ezt a szót, mintha soha nem
hallotta volna korábban. Mintha egy furcsa, idegen szó lett
volna. – Te most… te most fenyegetsz engem?
– Nem hagyom, hogy bárki sértegesse. És ez rád is
vonatkozik. – A szemünk szikrákat szórt. – Nagyon meg
tudom nehezíteni az életedet. Nincs szándékomban, de
remélem, tisztában vagy azzal, ha nem bánsz vele úgy,
ahogy megérdemli, akkor megvannak az eszközeim, hogy
tönkretegyelek – azzal sóhajtottam egy nagyot, sarkon
fordultam, hogy távozzam.
Ekkor azonban megszólalt mögöttem a királynő. A
hangja immáron sokkal lágyabb volt.
– Mi a nyavalya történt veled, Nicholas?
Ez jó kérdés volt. Egy ideje már nem érzem magam a
réginek. Egyszerűen csak megvontam a vállamat.
– A vég kezdete, ez történt velem.
Egy gyors meghajlás után elnézést kértem, és kimentem.

Olíviát a fehér szobában találtam. A szoba közepén állt, a

berendezésben gyönyörködött. Próbáltam kitalálni, hogy
mire gondolhat. A drapériák opálszínben játszottak és olyan
könnyűsúlyúak, hogy egy enyhe szellő a padlótól a
mennyezetig felemelte volna őket.
 A szekrény, a sminkasztal, az ágy, az ezüstösen fénylő
kristálycsillár, a tapéta és a puha fehér szaténszalagok, az
antik műtárgyak a falakon mind be voltak keretezve
fehérített fával. Kicsit megrémült, amikor észrevette, hogy
nézem.
– Jézusom, olyan, vagy mint egy nindzsa! Legközelebb
csapj valami zajt, hogyha mögém kerülsz.
Tudtam, hogy gyönyörűen fog mutatni ebben a szobában.
A szoba színei csak felerősítették a csodás vonásait. De
minden várakozásomat felülmúlta, annyira lélegzetelállítóan
gyönyörű volt. A hullámos, csillogó, fekete haja még szebb
volt, mint valaha, a sötétkék szeme pedig még sötétebbnek
tűnt. Csak úgy ragyogott rám, mint két zafír a bársony
ágytakarón.
– Tetszik? – kérdeztem végül. – Úgy értem, a szoba.
Felnézett, majd körbetekintett.
– Imádom. Varázslatos!
Közelebb mentem hozzá.
– Szóval megkaptad a szemrehányást? – kérdezte
viccelődve. – Pont úgy viselkedett a nagymamád, mint
hajdan anyukám – alig várta, hogy elmenjenek a vendégek,
hogy aztán kiabálhasson velünk.
Csak megvontam a vállamat.
– Túléltem.
– Mi a fehér szoba története? Amikor megemlítetted, a
királynő arca úgy megfagyott, hogy azt hittem, még a végén
széttörik.
Kibámultam az ablakon, és nekitámaszkodtam az
ablakpárkánynak.
– Az anyámé volt. Senki nem lakott itt azóta, hogy
meghalt.
– Ó! – mondta meglepetten.
És gondolom, nem hangzott valami jól, amit és ahogy
mondtam.
– Ezt most ne úgy értsd, mintha valami Norman Bates-
féle anyakomplexusos pszichopata mondta volna. Csak… ez
a legszebb szoba a palotában. Illik hozzád.
Olívia harapdálni kezdte az alsó ajkát.
 – De a nagymamádnak ez nem nagyon tetszik, igaz?
Ezért hoztál ide, Nicholas? Így akartál bosszút állni a
királynőn?
– Nem. – Átöleltem a derekát az egyik karommal, s a
testünk szinte összeolvadt. A másik kezemmel a hajában
matattam, és az ujjammal felemeltem a fejét, hogy a
szemembe nézhessen. – Egyáltalán nem. Azért vagy itt, mert
azt akarom, hogy itt legyél. És ez akkor is így lenne, ha a
nagymamám el lenne ájulva tőled.
– Nem kedvel engem.
Sosem hazudtam Olíviának, és nem most fogom
elkezdeni.
– Senkit sem kedvel. Még engem sem mindig.
Ez mosolyt csalt az arcára.
Hátraléptem, s magammal húztam őt.
– Ez a szoba több szempontból is varázslatos, tudod? –
Megfordultam. Mögöttem a falnál egy nagy könyvespolc állt.
Megrántottam a sarkánál, és feltűnt előttünk egy rejtett
folyosó. – Nézd!
Olívia szemei úgy kikerekedtek, mint egy gyereké, aki
meglátja az ajándékokat a fa alatt karácsonykor.
– Ez egy titkos folyosó!
Bedugta a fejét, felkapcsolta a villanyt, ami
megvilágította a tíz méter hosszú folyosót, aminek a másik
végén egy csukott ajtó tűnt fel.
– Ez annyira fantasztikus! Nem gondoltam, hogy a
palotákban tényleg vannak ilyenek!
Az öröme megnevettetett és könnyűnek éreztem magam
tőle.
– Pedig vannak. És ez egy még varázslatosabb helyre
vezet – mondtam, és rákacsintottam. – Az én hálószobámba.
Felnevetett, és megharapta az ajkát.
– Te csináltad, vagy a szüleid?
– Már jóval előttünk itt volt ez a folyosó. Valószínűleg
azért, hogy a méltóságok vagy hercegek a személyzet
kutakodó tekintetétől rejtve találkozhassanak a szeretőikkel,
elkerülve ezzel a későbbi pletykákat.
– Nagyon szuper! Olyan, mint a Harry Potter és a Bölcsek
köve című filmben – sóhajtotta, és még egyszer megnézte a
folyosót.
– Van még egy dolog, amit meg szeretnék neked mutatni.
– Kézen fogtam és odavezettem a függönyözött
erkélyajtóhoz. – Van még egy oka annak, hogy ebben a
szobában akartalak elszállásolni – és kitártam az ajtót.
Olíviának elállt a lélegzete – …mert a kilátás innen a
legszebb.
A szája is tátva maradt a csodálkozástól. Egy
utópisztikus mesebeli tájra hasonlított. A kövezett ösvény
több ezer lámpással volt kivilágítva. A szökőkutak, a zöld
útvesztők, a rengetegféle és formájú virág: a
cseresznyevirágok és a rózsák s tulipánok akkorák, hogy
csak úgy lógtak a szárakon, mint a harangok. A közelben álló
tó vize a holdfényben úgy ragyogott, mintha folyékony ezüst
lett volna benne.
Olívia csak ámult és bámult, le volt nyűgözve.
– Nem rossz, mi?
– Ez a leggyönyörűbb dolog, amit valaha láttam.
Nem tudtam levenni a szemem az arcáról.
– Egyetértek.
Felém fordult, majd lassan közelebb hajolt, és
megcsókolt. Puha ajkának érintése azt súgta nekem, hogy
ennek így kell lennie. Éppen kezdtem belemerülni a
csókolózásba, mikor…
– Krisztusom, úgy eszitek egymás arcát, mint a piranhák.
Abbahagynátok egy percre?
Az öcsém bukkant fel, és kiszolgálta magát egy üveg
brandyvel a kandalló mellett lévő tálcáról. Bocsánatkérőn
mosolyogtam Olíviára.
– Mit akarsz, Henry?
– A szobámat éppen felújítják, szóval nagyi azt mondta,
hogy nálad szálljak meg az egyik vendégszobában.
Ötszáznyolcvanhét szoba volt a palotában, és ő pont a
Guthrie Házba akarja Henryt elszállásolni. Velünk! A
finomkodás sosem volt a királynő stílusa.
– És amúgy is unatkozom – panaszkodott. – Gyerünk,
vezessük körbe Olíviát, ha már más dolgunk nincs! Aztán
meglátogathatjuk a szakácsot, és megkérhetjük, hogy
csináljon nekünk abból a kekszből, amit annyira szeretek.
Hú, de hiányzott az ízük!
Az amerikai sütire gondolt.
Végül is nem tartottam rossz ötletnek. Ha Olívia itt lesz
egész nyáron, azt szeretném, hogy érezze magát otthonosan,
úgyhogy a személyzetnek mindenképpen be kell mutatnunk.
– Nem vagy túl fáradt egy kis sétához? – fordultam Olívia
felé.
– Nem, egy kicsit sem. De ki kéne pakolnom.
Legyintettem.
– A szobalányok majd elintézik.
– Hát persze, a szobalányok! Hogy is felejthettem el? –
vicceskedett.
Megfogta a kezem.
– Gyerünk! Mutasd meg a palotádat!

A konyhával kezdtünk, és onnan haladtunk felfelé. A

szakácsnő egy nagydarab, kedves, fékezhetetlen asszony
volt, aki apám legénykora óta dolgozott a Guthrie Házban.
Rögtön kiszúrta az öcsémet, majd jól megszidta, amiért
olyan sokáig távol volt, majd adott neki egy tálcával a
kedvenc kekszéből.
A szakácsnő Olíviát is egy hatalmas öleléssel üdvözölte.
Henry és én nem tudtuk az igazi nevét, mi csak
szakácsnőnek hívtuk. Nagyon erős akcentussal beszélt.
Olívia kedvesen és udvariasan mosolygott és bólogatott,
ahogy a szakácsnő tovább hadart, és látszott rajta, hogy egy
kukkot sem értett abból, amit hallott.
Olívia már találkozott Fergusszal. A bálterem felé vezető
úton összefutottunk még Mrs. Everstonnal, az emeleti
szobaasszonnyal. Bemutattuk neki is Olíviát. Továbbá
belefutottunk Winstonba, a Sötét Öltönyösök vezetőjébe. Ő
felügyelte a biztonságot, ismert minden sikátort, és
tisztában volt minden agyafúrt királyi fortéllyal a palotán
kívül és belül. Henry egyszer hallotta valahol, hogy
korábban bérgyilkosként dolgozott, és látva a hűvös és
fegyelmezett viselkedését, el is tudtam képzelni róla.
Találkoztunk Jane Stiltonhouse-szal, aki a palota utazással
kapcsolatos ügyeit intézet. Engem mindig egy élő vajkésre
emlékeztetett. Sovány volt, szigorú és éles hangú, olyan,
mintha két evőeszközt dörzsöltek volna egymáshoz.
Olívia szemei csak úgy ragyogtak, a szája néha tátva
marad a csodálkozástól, ahogy egyik antik szobából
suhantunk át a másikba. Az utolsó hely, amit megmutattunk
neki, az a portrészoba volt. Egy hosszú folyosó, tele
olajfestményekkel a régi királyokról, családtagokról és
ősökről. Olívia félénken nézett végig a hosszú és sötét
termen, aminek alig lehetett látni a végét.
– Te itt nőttél fel, ebben a palotában? – fordult felém.
– Bentlakásos iskolába küldtek, amikor hétéves lettem.
Hosszú évekig messze innen tanultam, de a vakációkat és
nyarakat itthon töltöttem.
Olívia megrázkódott.
– Sosem féltél attól, hogy ez egy elátkozott palota?
– A portrék a palota ijesztő részében vannak. De meg
lehetett őket szokni. Henry és én sokat rollereztünk végig
ezeken a folyosókon.
– Milyen édes – jegyezte meg Olívia halkan. – Pont, mint
a gyerek a Ragyogásból.
Felnevettem.
– Kivéve, hogy itt nincs vérrel teli lift, de ja, pont olyan.
Ahogy végigmérte az arcomat, láttam, hogy mocskos dolgok
jutottak eszébe. Halkan beszélt, hogy Henry ne hallja meg.
– Mikor így nevetsz és megjelennek a gödröcskék az
arcodon, egyszerűen rád akarok mászni és megnyalni őket.
Az ötlet hallatán azonnal merevedésem lett.
– Bármikor, bármit megnyalhatsz rajtam.

Aznap este a szakácsnő készített nekünk egy hatalmas tál

sós-karamellás popcornt. Különös örömet szerzett, hogy
nézhettem Olíviát, miközben lenyalja az ujjairól a cukrot,
minden egyes falatnál.
El ne felejtsem megcsókolni ezért a szakácsnőt.
Azért kértünk popcornt, mert Olívia filmet akart nézni.
Habár volt moziszoba, Olívia inkább a szobában akarta
nézni, pizsamában, egy párnaoázis közepén, a padlón.
Henry is csatlakozott.
– Nem tudom elhinni srácok, hogy még sosem láttátok a
Szépség és a Szörnyeteget. Ez a hely pont olyan, mint a
filmbeli kastély. A szakácsnő pedig olyan, mint Potts
asszonyság, Fergus meg az örökké morgó Cogswrothre
hasonlít – magyarázta Olívia, miközben a haját kontyba
tekerte a feje tetején.
– A helyzet az, kicsim, hogy nekünk farkunk van –
vigyorogtam önelégülten. – És akiknek ilyenjük van, nem
igazán vannak oda a Disney mesefilmekért.
– De az Oroszlánkirályt láttad – kötekedett.
– Azt igen… de abban oroszlánok vannak, meg
gyilkosság.
– És királyok – tette hozzá Henry. – A címben minden
benne van.
Szóval elkezdtük nézni a filmet, vagyis, hogy pontos
legyek, inkább csak Olívia nézte. Kedves mosoly ült az arcán
egész végig. Én leginkább csak őt néztem. Örültem, hogy itt
van velem.
Szinte el sem hittem. Minden alkalommal, amikor
ráeszméltem, hogy itt van, kellemes, meleg érzés árasztotta
el a mellkasomat, mintha a szívem éppen megolvadt volna.
Elégedett voltam.
Amikor a végén megszólalt a zene és feljött a stáblista,
Olívia a mellkasához emelte a kezét, úgy áradozott.
– Sosem lehet megunni. Mindig ez lesz a kedvenc Disney-
filmem!
Henry lehúzta az ötödik brandyjét.
– Nem volt rossz, de A kis hableányt jobban szeretem.
Olívia szemöldökei megemelkedtek.
– Azt hittem, akinek farka van, az nem néz hercegnős
mesefilmeket.
– Láttad már Arielt? – kérdezte Henry. – Őt még a
farkam is szereti.
Olívia undorodva húzta fel az orrát.
– Pfúj! Undi. Habár, olvastam egy könyvet, ahol azt írták,
a fiúk szeretik Arielt.
– Nekem is el kéne olvasnom azt a könyvet – ismerte el
Henry.
– Csodás ötlet! Miért nem futsz át a könyvtárba és
keresed meg?
Lassan becsúsztattam az ujjamat Olívia testhez simuló
kis pizsamájának a pántja alá és simogatni kezdem a sima és
puha bőrét. Mély hangon megszólaltam:
– Úgy érzem, kezd a vadállat előjönni belőlem.
Olívia a szemembe nézett és mosolygott. Tetszett neki az
ötlet.
Sajnos Henry is meghallotta amit mondtam, és undorral
teli arccal válaszolt.
– Ezzel próbálsz a kutyapózra utalni?
Mivel úgyis hallotta, amit mondtam, már nem suttogtam
tovább.
– Igen.
Ledobta magáról a plédet, és elbotorkált az ajtóig.
– Az a pozitúra már soha nem lesz a régi számomra,
pedig szerettem. Kösz szépen.
Bezártam mögötte az ajtót, és utána az éjszaka hátralévő
részében a saját Szépség és Szörnyeteg verzióinkat adtuk elő
Olíviával.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

OLÍVIA

REGGEL NICHOLAS meghagyta Fergusnak, hogy hozza

ágyba a reggelit. Elrejtőztem a fürdőben, nehogy meglásson.
Nicholas szerint bután viselkedem, és hozzá kell szoknom a
gondolathoz, hogy bizony Fergus le sem szarja, hogy én az
ágyában alszom. Az sem érdekli, hogy az éjszaka egy őrülten
fantasztikus, „hozzuk ki magunkból az állatot” típusú szexet
nyomtunk.
De nem tehetek róla, nem hiszem, hogy valaha is
megszokom az inasokat… és hogy a magánéletünket…
előttük éljük. Amúgy meg, szeptemberben már úgysem fog
senki reggelit hozni az ágyba, és senki nem fogja
felakasztani a ruháimat. Talán jobb is, ha nem szokom
hozzá.
Reggeli után Nicholas lezuhanyozott, én pedig egy
kipárnázott padon üldögéltem az óriási fürdőszobában, és
néztem, ahogy borotválkozik, természetesen egy egyenes
borotvával. Volt abban valami ínycsiklandóan férfias, nyers
és szexi, ahogyan csinálta. Félmeztelenül, csak egy puha
törülközővel a derekán.
Legszívesebben végignyaltam volna a mellkasától
egészen a nyakáig, aztán újra.
Borotválkozás után felöltözött, sötétkék öltönyt vett fel
bordó nyakkendővel, és elment dolgozni az irodájába, a
palota másik végébe. Azt mondta, hogy a beosztása „őrülten
zsúfoltra” sikeredett, mivel túl sok időt töltött New Yorkban.
De ebédre megígérte, hogy visszajön a Guthrie Ház
ebédlőjébe, hogy találkozzunk. Aztán említett valamilyen
fogadást is.
Erről jutott eszembe, hogy Nicholas azt mondta, ma azt
csinálok, amit akarok, a stylist és a személyi öltöztető tízre
jönnek, hogy mindent elintézzenek, amire szükségem van.
És most itt vagyok.
Csak ülök egy székben a fehér szobában. Arcpakolást
kaptam, megigazították a hajamat, legyantáztak és
megmasszíroztak, úgyhogy csillogok-villogok. Egy pillantást
vetettem magamra a tükörben és rájöttem, hogy pont úgy
nézek ki, mint Mia a Neveletlen hercegnőben. Megszépített
egy csapat kozmetikus.
Utána a bőröm olyan sima és puha lett, amilyen még
álmomban sem. Az izmaim már nem feszültek, a fájdalom
teljesen eltűnt.
Mikor az utolsó kozmetikus is becsukta a táskáját, és
elment, ismét belenéztem a tükörbe.
Alig ismertem magamra.
Még most is önmagam voltam, de egy sokkal ragyogóbb
és elegánsabb verzióban. A szemöldökömet szépen
kiszedték, megformálták, a körmeimet kifestették, az arcom
smink nélkül is ragyogott. A hajam csillogott és hullámzott,
sehol egy kósza hajszál.
Kulturáltnak tűntem, kifinomultnak és gazdagnak.
Igen, ezen az utolsón volt a hangsúly. Ezért néznek ki a
gazdagok mindig olyan összeszedettnek, mert
megengedhetik maguknak, hogy profik rakják őket össze.
Ekkor kopogtak. Amikor kinyitottam az ajtót, Fergus állt
előttem.
– A vásárlási tanácsadó megérkezett, Hammond
kisasszony. – Úgy vicsorgott, mint ahogy Bosco szokott. –
Felküldjem önhöz?
Automatikusan körbenéztem, hogy meggyőződjek arról,
nincs nagy kupi, de a szobalányok, akik minden órában
benéztek, már rég összepakoltak.
– Ööö, persze Fergus, Köszönöm.
Lehajtotta a fejét, és elindult lefelé a hallba.
Pár perccel később egy pici, csiripelő, gyönyörű francia
nő sétált be a szobám ajtaján. Fiatalnak látszott, körülbelül
húszéves lehetett. Ellie-re emlékeztetett. A neve Sabine volt,
de én magamba csak francia Ellie-nek hívtam.
 Fél tucat férfi cipelte a tömérdek ruhát, blúzokat,
szoknyákat, ruhákat és nadrágokat. Majd ismét lementek, és
felhoztak többtáskányi csipke alsóneműt, melltartót, bugyit,
harisnyatartót és harisnyát. Végezetül egy szabóállványt
hoztak be, gondoltam, erre kell majd felállnom. Mire az
utolsó asszisztens is elhagyta a szobát, a fehér szoba nem
volt fehér többé. Egy rakás ezerféle színű ruhával töltötték
meg.
Mintha a Barrister teljes nőiruha-részlege robbant volna
fel a szobámban.
Sabine feltartott egy papírt.
– Bridget.
Egy lista volt az Nicholas titkárnőjétől, Bridgettől. Egy
lista azokról az eseményekről, amikre ruhák kellenek
nekem: a ma esti fogadás, lovaspóló-mérkőzés, egy másik
fogadás, reggeli és tea a királynővel.
Ó, Jézusom! Máris ennyi minden? Mi a fenét is
képzeltem?
De aztán befejeztem az aggodalmaskodást, hiszen itt
vagyok a palotában. És amíg itt vagyok, ez így fog menni.
Nem kell semmi miatt aggódnom. Inkább ki kell próbálni és
meg kell nézni mindent Nicholasszal.
Kiválasztottam egy fehér színű, szalagpántos fűzős topot
és egy hosszú, barna szoknyát, fehér pöttyökkel. A Micsoda
nőben volt ehhez hasonló ruha Julia Robertsen. Tökéletes
lesz a lovaspólóversenyre. És jól fog menni hozzá az a
pántos magas sarkú, amit megláttam a fogasok alatt. El is
mondtam Sabinénak az elképzelésemet, akinek nagyon
tetszett.
– Oui.
Először éreztem azt, hogy jól elleszek én ezen a helyen.

A ruhapróbálás kimerítő tevékenység. Soha nem tűnt fel

eddig, de két hosszú óra után rájöttem. Épp amikor egy kis
szünetet akartam kérni, a szobaajtó kinyílt, és kopogás
nélkül besuhant rajta Henry herceg. Hosszú szárú poharak
és két üveg Dóm Perignon volt a kezében. Fekete
kasmírpulóvert, fehér gallérú inget és barna nadrágot viselt.
Kifinomult viselet volt, ami teljesen ellenkezett a vad
stílusával: kócos szőke haj, tetovált alsókar, felhajtott ingujj.
Henry Pembrook a két lábon járó ellentmondás volt.
– Mindenki dolgozik – mondta, majd felemelte a
poharakat és az üveget. – Unatkozom, gyerünk, rúgjunk be,
Olívia!
Lenéztem Sabinéra, aki éppen egy fekete nadrág alját
igazította, s közben egy rakás tűvel a szájában mosolygott.
Mint Rómában… vagy Wesscóban…
– Oké.
Miután kihúzta a dugót és megtöltötte a poharakat,
Henry az ágyon heverő intim ruhadarabokat kezdte
szemlélni.
– Ez csodásan állna rajtad. És az is. – Játszott a rózsaszín
szalagokkal, amik egy kihívó, fekete csipkefűző elején
voltak. – Hogy lehet ezeket kifűzni? Ó, igen, ez megvan. A
bátyám beleélvez a gatyájába, ha ezt meglátja rajtad.
Felkapta a kicsi, barackszínű selyem hálóinget, és
begyűrte a zsebébe.
– Ez nem a te színed.
– Nem hiszem, hogy az a méret jó lenne rád, Henry –
cukkoltam. – Mióta szereted a női ruhákat?
Gúnyos képet vágott, a bátyjára emlékeztetett.
– A nőket szeretem. Tudod, a nőket. Ismerek egyet,
akinek ez nagyon tetszene. Nekem pedig az tetszene, hogyha
viselné.
Majd odalépett egy halom koktélruhához és egyenként
szétdobálta őket.
– Ócska, ócska, ócska…
Sabine sértve érezte magát.
– Az egy eredeti Louis La Cher.
– Ó! – mondta felhúzott szemöldökkel és egy gúnyolódó
pillantást vetett rá. – Méregdrága ócskaság. – Majd megállt
egy szexi, fekete, csipkézett szegélyű darabnál. – Ez igen.
Egyértelműen az igazi. – Elém tartotta a ruhát. – Ezüstben.
Ezt rád szabták.
– Egész nyáron itt maradsz? – kérdezte kicsit később.
– Ez a terv.
Egy pillantást vetett Sabinéra. – Egy báli ruhára is
szüksége lesz. Lehetőleg valami halványkékre. – Aztán
magyarázni kezdett. – Minden évben megrendezik itt a
palotában, ez egy igazi bál, kalapokkal, frakkokkal és
magasított hát-sójú szoknyákkal. Mindenki részt vesz rajta.
– Akkor azt hiszem, tényleg szükségem lesz egy báli
ruhára.
Henry lassan megközelítette Sabinét, és mondott pár
szót franciául. Fogalmam sem volt, hogy mit, de láttam,
hogy Sabine elpirult, és a szeme tágra nyílt, amikor
elmosolyodott, majd végül azt mondta: – Oui, Henry.
Amíg Sabine kiválogatta azokat a ruhadarabokat,
amelyeket megtartok, és előkészített még egy halmot, amit
megpróbálunk később, Henry és én leültünk egy hófehér
kanapéra a nappaliban.
– Szóval ez így megy nálad? – utaltam vissza az
ajánlatára, amit Sabinénak tett, mire egyetértett a pajkos
herceg.
– Igen, így.
Aztán lehúzta a pezsgőt, mintha csak valami rövidet ivott
volna. És azonnal tele is töltötte a poharát. A napfény
árnyékot vetett az arcára egy pillanatra. Melyik szót
használta Nicholas? Kísértetjárta? Üldözött?
És a bennem rejlő nagytestvér megszólalt:
– Minden rendben, Henry? Tudom, hogy csak most
találkoztunk, de… a bátyád… nagyon aggódik miattad.
Erőltetetten felnevetett.
– Persze, minden rendben van. Ez az egyik munkám a
sok közül, hogy mindig minden rendben legyen nálam.
A vállára tettem a kezemet.
– De nem szégyen, ha nem vagy jól. Vagyis úgy értem,
hogy mindenkinek vannak nehézségei, senki sincs jól
folyamatosan. – Belekortyoltam a pezsgőmbe és folytattam.
– A sorozatgyilkosok talán kivételek, mert senki sem akar a
közelükben lenni.
 Henry megint nevetett, már kevésbé erőltetetten, és
finom zöld szemével az arcomat fürkészte.
– Kedvellek Olívia. Tényleg. Kedves vagy és…
természetesen őszinte. Ez egy ritka tulajdonság errefelé. –
Legurította a poharában lévő italt és nagyot sóhajtott: –
Szóval, mivel kedvellek, ezért adok neked néhány tanácsot,
rendben?
– Rendben.
– Ne szeress bele túlságosan a bátyámba!
Hirtelen jeges érzés hullámzott végig rajtam, még a
csontjaimat is üres jégcsapoknak éreztem, a tenyerem
viszont izzadni kezdett.
– Ő nem való hozzád. Még saját magával sincs teljesen
tisztában.
Nagyot nyeltem.
– Értem.
– Látod – ingatta előttem az ujját –, azt mondod, hogy
érted, de nem úgy tűnik, amikor ránézel.
Mivel nem válaszoltam, Henry folytatta.
– Teológiát hallgatok az egyetemen, és sokat beszélünk a
mennyről és a pokolról. Az egyik elmélet szerint, akkor
vagyunk a mennyben, ha érezzük Isten jelenlétét, amikor a
jósága felénk sugárzik. A pokol pedig az, amikor Isten
elfordul tőlünk és magunkra hagy, amikor tudod, hogy soha
többé nem fogod azt a melegséget és szeretetet újra érezni. –
Elmélyült a hangja. – Nicholas pont ilyen. Amíg rád ragyog,
az egész világ ragyog körülötted. És mivel az ő elvárásai
magasabbak, mint Istené, ha csalódik, ami elkerülhetetlen,
akkor ő maga lesz a pokol.
Nyeltem egyet. Az idegek, gondolom. Az ismeretlentől
való félelem.
De én ragaszkodom a saját igazamhoz.
– Ez nem az a Nicholas, akit én ismerek.
– Igen, most még máshogy viselkedik veled. Boldog.
Sokkal… szabadabb. – Henry a térdemre tette a kezét. – De
ne feledd, lehet, hogy most úgy gondolod, ismered, de ő
akkor is ilyen.
Vacsora után egy új stylist tűnt fel, hogy felkészítsen a
fogadásra. Feltupírozta a hajamat és a végét begöndörítette
nagy hullámokba. A sminket azonban én magam tettem fel,
soha nem szerettem, ha túl sok festék van rajtam.
Nicholas nem tűnt túl izgatottnak, azt mondta, hogy
„kötelező a megjelenés”. Nem izgatta fel túlságosan a ruhám
sem, egy csillogó, szürke, elöl kötős, hasított ruha. Szépen
kiemelte a dekoltázsomat.
Kilenc körül felmentünk a hegyen lévő kúriához. Nem is
kúria volt inkább, hanem valamilyen birtok egy ódon
kinézetű házzal, aminek a mérete körülbelül a fele volt a
palotának. De még így is óriásinak tűnt. Mindenütt
biztonságiak nyüzsögtek, titkos ügynök típusú férfiak
szmokingban és fülhallgatóval a fülükben. De Nicholas még
így is magával hozta a saját embereit, akiket James
irányított.
Nicholas fogta a kezemet, s bár nem tudom, hogy ez
megfelelt-e az illemnek, de ő nem aggódott. Átvezetett egy
tágas folyosón, le a csarnokba, majd beléptünk a
bálterembe.
Egyenesen a kaszinóba mentünk! Zsúfolásig megtelt,
jobbnak tűnt, mint Vegas. Fa játékasztalok voltak ott és egy
hatalmas rulettkerék. A terem megtelt elegáns öltözetű
emberekkel, mindegyikük fiatal volt és gyönyörű,
hangoskodtak, nevetgéltek és ittak.
Meglepődtem, hogy milyen hamar kiszúrtam Henryt a
bárnál. Nem volt olyan lenyűgöző a külseje, mint a
bátyjának, de jóképű volt és jól állt neki a fekete öltöny.
Férfiak és nők ugyanúgy csüngtek minden egyes szaván.
– Szóval, mit gondolsz? – súgta a fülembe Nicholas.
Máris libabőrös lettem.
– Azt hiszem… tudom már, hogyan érezhette magát Aliz,
amikor betoppant Csodaországba.
Nicholas kacsintott egyet.
– Mi mind őrültek vagyunk itt.
Egy vörös selyemruhás nő jelent meg előttünk és
vigyorogva megölelte Nicholast. Sűrű, mézszínű haja volt, és
ugyanolyan magas, mint Nicholas. Akár egy amazon, akinek
minden porcikája bámulatos. Ő volt az egyik lány a „leendő
feleségek listájáról”. Pont, mint ahogy a tévében, vagy a
People magazinban szoktuk látni. És Nicholas most majd
bemutatja nekem, mint „egy régi barátot”.
– Hát itt vagy, basszus! Csak épp, hogy pislogtam egyet
és máris eltűntél az Államokba két hónapra. Hogy vagy
drágám?
Nicholas elmosolyodott.
– Szia Ezzy. Megvagyok, köszönöm.
A szemei úgy ragyogtak, mint a rubintkövek a
fülbevalóján. Felém fordult.
– Értem már. Hát nem elbűvölő?
Nicholas bemutatott minket egymásnak.
– Esmeralda úrnő, ez itt Olívia Hammond. Olívia, ő itt
Ezzy.
– Helló, Ezzy!
Barátságosan megrázta a kezemet.
– Örülök, hogy találkoztunk, drágám. Mondd, kérlek, te
még szűz vagy?
Nicholas mordult egyet.
– Ezzy.
– Mi van? Csak beszélgetünk. – Csábosan megemelte a
szemöldökét. – Ha azt szeretnéd, hogy megbocsássak,
érintetlen állapotban kell, hogy legyen a kicsike. Az vagy,
Olívia?
Kiegyenesedtem.
– Az anál számít? Ha számít, akkor igen, az vagyok.
Esmeralda piros ajkai nyitva maradtak a nevetéstől.
– Kedvelem ezt a lányt, Nicky.
Nicholas is nevetett egyet, és valami büszkeséghez
hasonló ragyogott a zöld szemében.
– Én is.
Nicholas levett két pohár vörösbort a pincér tálcájáról, s
az egyiket átnyújtotta nekem.
De aztán egy másik nő közelített, egy másik szőkeség,
királykék báli ruhában, csodálatos törékeny alkattal és
jégkék szemekkel. Komoly, kényelmetlen csönd ereszkedett
Nicholasra és Ezzyre.
– Helló, Nicholas! – köszönt finom hangon, mint egy
szélharang.
Nicholas bólintott felé.
– Lucy.
A szemei rám tapadtak.
– Be sem mutatsz az új játékszerednek?
Az álla megfeszült.
– Nem, nem mutatlak be.
Finoman megvonta a vállát.
– Nem számít. – Kinyújtotta felém a kezét. – Deringer
úrnő vagyok, és te?
– Olívia Hammond.
– Már hallottam rólad. Te vagy az a felszolgálólány a
kávézóból… – Csücsörített egyet a szájával és tekintete
Nicholasra vetődött. – Mindig is kedvelted az alsóbb
osztályból valókat, igaz, drágám?
A „drágám” szó tüskeként hasított a szívembe.
– Ennyi elég is volt, Lucy – lépett közbe Nicholas mély,
szigorú, arisztokratikus hangon.
De mindez lepergett Lucyról.
– Nem, nem hiszem, hogy elég lett volna – szisszent fel,
mint egy sarokba szorított macska. – Még csak a közelében
sem voltam az elégnek.
A szemei visszavándoroltak rám.
– Össze fogsz törni, tudod ugye? Ő már csak ilyen.
Összetör és porig aláz, mintha csak egy porszem lennél a
cipője talpán.
Ijesztő volt, ahogyan beszélt, mert kedvesen mosolyogott
közben.
– Ó, az ég szerelmére, Lucille, tedd már túl magad rajta!
– förmedt rá Ezzy és a kezével legyint egyet. – Menj, mielőtt
valaki a fejedet a falba veri.
Felemelte a poharát, rám nézett.
– Emlékezz arra, amit mondtam!
És köddé vált egy pillanat alatt.
Nagyot kortyoltam a borból és úgy gondoltam, hogy most
nem megyek bele abba, hogy ki a fene volt ez, de végül nem
bírtam megállni.
– Szóval… exbarátnő? – kérdeztem.
– Inkább egy expszicho zaklató – válaszolt Esmeralda.
Majd megfogta a kezemet.
– Felejtsd el! Gyerünk, veszítsük el apu pénzét! Nicholas
nagy levegőt vett, bólintott és elindultunk az asztalokhoz.

Én senkinek a pénzét nem veszítettem el. Egy órával később

nyolc fekete játékpénzzel lettem gazdagabb a Black Jack
asztalnál. Mindegyik ezret érhet, ha jól gondolom, ha többet
érnének, biztos, hogy ki lennék akadva, még attól is, hogy
megérintettem őket.
Apám tanított meg játszani, amikor tizenkét éves voltam.
A jobb napokon néha még ma is szoktunk játszani pár kört.
Nicholas nagy, meleg keze megszorította a vállamat, és a
fülemhez hajolt.
– Elmegyek WC-re.
Összenéztünk. Ismertem már annyira, hogy lássam a
tüzet a tekintetében. Látszott rajta, hogy legszívesebben
megcsókolna. A számat bámulta, akár egy éhező tigris.
De végül visszakozott, körülnézett, és eszébe jutott, hogy
hol is vagyunk.
– Ezzy, figyelsz Olíviára egy kicsit?
– Persze. – A szőke nő bólintott, Nicholas pedig elsétált.
Negyedóra múlva még mindig nem jött vissza. És
Esmeralda kiszúrt egy csapat barátot, akikkel már „ezer
éve” nem találkozott. Megpaskolta a karomat, és azt
mondta, hogy „egy pillanat múlva visszajön”, és evvel el-
viharzott.
Egyedül maradtam a terem közepén. Úgy éreztem
magam, mint egy földönkívüli, aki olyan marslakókkal van
körülvéve, akik pénzt izzadnak és aranyat szarnak.
Néztem a fehérkesztyűs pincéreket, ahogy ki-be
suhantak az ajtón, valószínűleg a konyhába mentek, és csak
úgy bizsergett a talpam, hogy kövessem őket. Mivel az én
bolygóm ott van, a mögött az ajtó mögött, én hozzájuk
tartozom.
Egy rakás kíváncsi és barátságtalan szem szegeződött
rám, ahogy ellibbentek mellettem csoportokban, kettesével
vagy hármasával, s közben beszélgettek és nevetgéltek.
Felemeltem a ruhám szélét, és közelebb sétáltam a falhoz,
hogy kevésbé legyek feltűnő. Kicsúsztattam a telefonomat a
táskámból és írtam egy üzenetet Ellie-nek, kíváncsi voltam,
mi a helyzet otthon. Beszéltem vele és Martyval tegnap este,
pont akkor fejezték be a kávézó zárását. Úgy hangzott, hogy
minden rendben van. Küldtem nekik képeket a szobámról és
a palotáról. Marty egy halom emojival válaszolt, lehet, hogy
csapágyas lett a telefon nyomógombja. O így szokta magát
kifejezni.
Mivel nem válaszolt, eltettem a telefont. Nem akartam
megfojtani Nisholast az örökös társaságommal, de mégis hol
a fenében van?! Eltelt még öt perc és a gyomrom forogni
kezdett, megtelt keserűséggel. A hatodik érzékem azt súgta,
hogy valami rohadt dolog folyik Wesscóban. Nagyon jól
tudta, hogy senkit nem ismerek itt, de akkor miért hagyott
így egyedül?
Cseszd meg. Rátettem a pezsgőspoharamat egy éppen
arra haladó pincér tálcájára, és elindultam megkeresni.
Minden szoba, ahova betévedtem, úgy nézett ki, mint egy
kristálycsillár belseje: csillogott és fénylett. Hangzavar volt
a tömeg éljenzésétől és a félkarú rablóktól.
A királyok szeretnek pénzt nyerni, még akkor is, ha
tömve vannak vele. Ki érti ezt?
Az egyik szoba majdnem teljesen sötét volt, eltekintve a
színesen fénylő lámpáktól, a villogó táncparkettől és a
dübörgő zenétől, ami a DJ hangszórójából jött. Kiszúrtam
Henry jellegzetes szőke fejét a padló közepén, egy rakás nő
vette körül. Majdnem odamentem hozzá, hogy
megkérdezzem, nem látta-e a bátyját.
De hirtelen, nem tudtam megmondani miért, a túloldalon
lévő ajtóra esett a pillantásom. A szabadba vezetett, egy
korláttal körülvett erkélyre. Mire odaértem, izzadt a
tenyerem. A cipőm sarka kopogott a köveken, csak párat
léptem és hirtelen megpillantottam őket, egy lámpa fényénél
az erkély másik oldalán, a sarokban.
Nicholast és …Lucyt.
Keserű íz tolult a számba.
Lucy háttal állt nekem, szőke haja zuhatagként hullott
alá. A karját Nicholas széles vállára tette és ott nyugtatta a
fejét is. Azon a vállon, amit én annyira szeretek megérinteni.
Nem tudtam megállapítani, hogy Nicholas éppen eltolta
magától, vagy épp fordítva, de a keserűség egészen a
csontjaimig hatolt.
Amikor sarkon fordultam, mintha hallottam volna a
nevemet, de a hangfoszlányok belevesztek a zene
lüktetésébe. Gyorsan átmentem a tánctermen, vissza a
játékterembe.
Elvergődtem az ajtóig, de akkor valaki megragadta a
kezemet és valami fémes dolgot rakott rá, mintha
megbilincseltek volna.
– Mit képzelsz, hova mész? – kérdezte könnyed wesscói
akcentussal.
Felnéztem, és mintha az összes levegő kiszaladt volna a
tüdőmből a meglepetéstől. A leggyönyörűbb nő állt előttem,
akit valaha láttam. Még a lélegzetem is elállt. Kicsit
magasabb volt nálam, szép, fényes barna haja, ónixszínű
szeme, tökéletes alakja és a bőre porcelánfehér.
– Tessék?
Gyere csak vissza, Liv!
– Hadd találjam ki… láttad Lucille-t és Nicholast odakint,
ugye?
– Honnan tudod?
Felhorkant, de valami tündéri hangon.
– Mert Lucy a legszánalmasabb ribanc, akit valaha
ismertem. – A mutatóujjával az orromhoz kapott. – De te
nem fogsz elfutni, ki van zárva. Nem adhatod meg neki ezt
az örömet.
Lekapott két friss pohár pezsgőt egy előttünk elsuhanó
tálcáról, az egyiket a kezembe nyomta, és koccintottunk.
– Fenékig! És mosolyogj, néznek!
Körbenéztem a szobában.
 – Ugyan ki néz?
– Mindenki, természetesen. Új vagy, ragyogsz és…
szegény vagy. És rátetted a kezedet arra, akire minden nő
vágyik ebben a teremben – kivéve Esmeralda és én –, a
királyi család ékkövére. Oldalra billentette a fejét. – Te
tényleg felszolgálólány vagy?
Miért kérdezi ezt tőlem mindenki? Egy húzásra kiittam a
pezsgőt, nagy szükségem volt rá.
– Hát… igen.
– Ezt az idiótát. Nem hiszem el, hogy elhozott téged ide.
Ingatta a fejét és szánakozva nézett rám.
– A világ tele van picsákkal, kedveském, egyesek
ócskábbak, mint mások. Mindig emlékezz erre, és akkor
sosem fognak megbántani.
Egy pillanatig csak bámultam rá.
– Ki is vagy te?
Elmosolyodott, és ettől csak még szebb lett.
– Eloise Alcott Barrister úrnő… de hívj csak Frannynek.
Franny.
– Franny! Simon Frannyje, a pezsgőfürdős lány!
Lebiggyesztette az ajkát.
– Kihangosított az egész ház előtt? Beszélni fogok vele
erről, ezredszer is.
– Miről fogsz beszélni velem, galambom? – kérdezte
Simon, aki közben mellénk csapódott és a kezét érzékin
Franny dereka köré fonta.
Franny vigyorogni próbált.
– Épphogy megemlíted az ördög nevét, és már meg is
jelenik.
Simon ördögszarvakat mutatott az ujjaival a feje fölé.
Majd rám mosolygott, a kék szemei táncot jártak.
– Olívia, örülök, hogy megint láthatlak.
Volt benne valami melegség, valami eredeti kedvesség
anélkül, hogy megerőltette volna magát, ami jó érzéssel
töltött el. Simon Barrister az az ember, aki segítene
bárkinek kicserélni a defektes kereket, még akkor is, ha
zuhog az eső. Ő biztosan segítene egy idős néninek cipelni a
szatyrát, és egyszerűen olyan gyermeki bájjal tud az
emberekre nézni, hogy azok rögtön elolvadnak tőle.
– Szia, Simon! Én is örülök, hogy látlak.
– Hogy vagy, kedvesem?
– Micsoda kérdés ez? – legyintette meg Franny az apró
kezével. – Nézz rá szegény lányra! Kimerült. És Lucille
éppen a mocskos kis játékait játssza.
Simon megdörzsölte az orrát.
– Oda se figyelj rá, Olívia! Lucy csak egy ócska ribanc.
– Egy picsa – fokozta Franny. – A kedvesem egyszerűen
túl kedves, hogy ezt így kimondja. – Megütögette a karomat.
– De én nem.
Az idegesség kellemetlen érzése kezdett ismét úrrá lenni
rajtam.
– Azt hiszem, szükségem van egy kis friss levegőre.
– Remek – mondta Franny, aztán megragadta a karomat
és egy nagy franciaajtó felé húzott. – Menjünk ki a tornácra
egy cigire! Nemrég kezdtem el cigizni, hogy a nászúton
felszedett kilóktól megszabaduljak.
Felmerült bennem a gyanú, hogy Franny egy kicsit őrült.
De a vicces, nem pedig a félelmetes fajta. Kint, amíg Franny
elszívta a cigarettáját, Simon egy férfival beszélgetett, üzleti
ügyekről. Franny hirtelen kidobta a csikket a korláton, és a
szemei a bálteremre nyíló ajtón csüngtek.
– Megtalált.
Megfordultam, hogy lássam, kiről beszél.
– Nicholas?
Nem hagyta, hogy odanézzek.
– Igen, errefelé jön – mondta és közben tapsikolt. –
Amikor ideér, neked bájosan kell mosolyognod, mintha
minden rendben lenne.
– Miért csinálnám ezt? – kérdezem.
– Nem fogja érteni, hogy mi van. Meg fogja őrjíteni. Egy
nő legjobb tömegpusztító fegyvere a közömbösség és a
zavarkeltés.
Ezt azt hiszem, megjegyzem.
– Már jön is. Készülj! – Franny megbökte a derekamat. –
Állat fel, melleket ki!
Az állam és a vállaim szinte maguktól követték az
utasítást, majd kinyomtam a melleimet. És csodák csodája,
ettől erősnek éreztem magam, mint aki bármire képes.
– Olívia.
Egészen addig működött, amíg ki nem mondta a
nevemet. Ekkor becsuktam a szememet. Mindig imádni
fogom a hangzását, ahogy kimondja azokkal a csodás
ajkaival.
Összeszedtem magam és Nicholas felé fordultam, de nem
néztem a szemébe, átnéztem a jobb válla felett és az aranyló
csillár csillogását bámultam.
Éreztem, hogy fürkészi az arcomat, próbálta kiolvasni
belőle, hogy mit gondolok.
Esélyem sem volt úgy tenni, mintha minden rendben
lenne. Nicholas szó nélkül megragadta a kezemet és a lépcső
felé húzott, ami a tornácról a kertbe vezetett.
– Gyere!
Átvágtunk egy ösvényen, s egy fehér filagória felé
tartottunk. A kerti lámpák fénye kellemesen ringatózott
odakint, s aranyos csillogásba burkolta a kertet. De a
filagória teteje intim sötétséget biztosított. Kicsit
megemeltem a ruhám szélét, hogy ne lépjek rá a lépcsőkön.
– Miért nem kedveled FrannytP
Még New Yorkban mondta, hogy nem jönnek ki valami
jól, és hogy ki nem állhatja. Meglepte a kérdésem.
– Hát… attól a pillanattól kezdve, hogy Simon
megismerte, halálosan beleesett, de ő újra és újra
lepattintotta. Azon az éjszakán, amikor Simon elmondta
neki, hogy szerelmes belé, Franny azt válaszolta neki, hogy
sosem tudna egy olyan férfival élni, mint ő. Mikor
hazajöttem, szerinted kit találtam az ágyamban? Meztelenül.
Féltékenység futott végig rajtam. Megdöbbentem.
– Lefeküdtél vele?
– Persze hogy nem – felelte mély hangon. – Sosem
tennék ilyet Simonnal. Elmondtam neki, de nem érdekelte.
Azt mondta, hogy „dolgoznak a kapcsolatukon”. Nem sokkal
később összejöttek és pár hónappal ezelőtt összeházasodtak.
Meg sem próbálom megérteni őket.
Leültem a padra.
 – Te jó ég. Nem tűnt olyannak, mint aki ilyesmit tenne.
Kedves volt hozzám.
Nicholas ott állt előttem, az arcát félig eltakarta a
sötétség.
– Örülök, hogy kedves volt hozzád, de a dolgok itt sosem
olyanok, mint amilyennek látszanak. Erre figyelmeztetnem
kellett volna téged, mielőtt idehoztalak. – Idegesen beletúrt
a hajába. – Sok mindent el kellett volna mondanom, Olívia.
De nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy… hangosan…
kimondjak dolgokat.
– Mit akar ez jelenteni?
Leült mellém és kicsit lehalkítva a hangját, folytatta:
– Beszélni akarok veled Lucyról. Meg akarom
magyarázni.
Annyira szerettem volna olyan nő lenni, aki azt tudja
mondani a férfinak, hogy nem tartozik magyarázattal.
Hiszen ez nem fog örökké tartani. De a szívem… akkor is
gyorsabb vert a tudattól, hogy meg akarja magyarázni.
– Mit csináltál vele? Miért hagytál egyedül?
Megcsókoltad? Mert nagyon úgy tűnt, mintha csókolóztatok
volna.
Megsimította az arcomat.
– Ne haragudj, hogy egyedül hagytalak, nem így
terveztem. És nem, nem csókoltam meg. Esküszöm neked, a
szüleim emlékére, semmi ilyesmi nem történt.
Az idegességem kicsit enyhült. Tudtam, hogy sosem
esküdne hamisan a szülei emlékére.
– Akkor mi történt?
Előrehajolt, a fejét a térdére hajtotta és a földet bámulta.
– Lucyval a Brair House iskolában találkoztam először,
amikor tízévesek voltunk. Ő volt a legcsinosabb lány, akit
valaha láttam. Törékenynek tűnt és úgy éreztem, hogy meg
kell védenem mindentől. Randizni kezdtünk… A média
teljesen megőrült és attól tartottam, hogy ez el fogja
ijeszteni tőlem. De őt egyáltalán nem zavarta. Akkor jöttem
rá, hogy sokkal erősebb, mint ahogy korábban gondoltam.
Nagy levegőt vett, és tovább beszélt:
– Teherbe esett, amikor tizenhét évesek voltunk. Hülye
voltam, rendkívül óvatlan.
– Te jó ég.
Nicholas bólogatott, s közben engem nézett.
– Egy terhesség ilyen fiatalon, bárkit kikészítene, és
ehhez még hozzájött…
– Ez az egész „én leszek az ország vezetője” dolog… –
fejeztem be helyette a mondatot.
– Rettenetes volt. A családja ragaszkodott hozzá, hogy
azonnal kezdjük el szervezni az esküvőt és a palotában
akarták bejelenteni az eljegyzést. A nagymamám követelte a
terhességi tesztet. Meg akart bizonyosodni róla, hogy Lucy
valóban terhes, és hogy tényleg az enyém a baba.
Nicholas életét körülvevő árnyak csapdájában éreztem
magam. És az ósdi szabályok szó szerint bebörtönözték őt is.
– És te mit akartál? – kérdeztem tőle. Úgy tűnt, ezt a
kérdést más még nem tette fel neki.
– Helyesen cselekedni. Szerettem őt. – Megdörzsölte az
arcát. – De már nem számít. Pár héttel azután, hogy kiderült
a terhessége, elvesztette a babát, elvetélt. Teljesen
összeroppant.
– És te?
Nicholas nem válaszolt rögtön. Majd, amikor megszólalt,
lágy hangon azt mondta: – Igazából megkönnyebbültem.
Nem voltam még rá felkészülve. Akkor még nem.
A vállára tettem a kezem.
– Ez teljesen érthető.
Nagyot nyelt és bólogatott.
– Az év végén, a nagymamám egy humanitárius
misszióra küldött Japánba. Eleinte még beszéltünk,
üzeneteket küldtünk egymásnak… de túl elfoglalt voltam.
Mire visszajöttem ősszel az iskolába, addigra megváltoztak a
dolgok. Megváltoztam. Érdekelt, hogy mi van vele, de az
érzéseim megváltoztak. Szakítottam vele, próbáltam a
legfájdalommentesebben megtenni ezt a lépést, de ő akkor
még mindig… nem tette túl magát a dolgon.
A szomorúság teljesen elborított.
– Mennyire nem tette túl magát rajta?
– Egy héttel később öngyilkosságot kísérelt meg. A
családja egy jó nevű kórházba küldte. Aztán sosem jött
vissza az iskolába. Mindig bűntudatom volt… miatta.
Felelősnek éreztem magam azért, ami vele történt. Nem
tudom, hogy kinek fizetett a palota, kit kellett eltenniük láb
alól, de erről egy betű sem született a sajtóban.
– Ezért vagy annyira óvatos? Ezért használsz mindig
óvszert?
– Igen.
Egy hirtelen mozdulattal az ölébe rántott és szorosan
magához ölelt. Tudtam, hogy nem volt könnyű számára ez a
vallomás.
– Köszönöm, hogy elmondtad.
Így maradtunk egy darabig a sötétben, a levegőbe a föld
illata keveredett.
Majd megkérdeztem tőle:
– Nem kéne visszamennünk a fogadásra?
Gondolkozott egy darabig és pajkosan belém csípett: –
Jobb ötletem van.

A Kanos Kecske.
Egy New York-i bárra emlékeztetett, ami kényelmes,
családias és egy kicsit ragacsos. Miután Nicholas összeszedte
Simont, Frannyt és Henryt – akire ráakaszkodott egy kis
vörös csaj –, mind a hatan leléptünk a fogadásról és A Kanos
Kecskében kötöttünk ki.
Én tequiláztam Frennyvel, Henry karaokézott, Nicholas
és Simon pedig azon veszekedtek, hogy ki a jobb dartsos.
Az éjszaka végén, a kora reggeli órákban Nicholasszal
bebotorkáltunk a szobájába, beestünk az ágyba, és ruhástul,
mindenestül, egymásba gabalyodva… boldogan elaludtunk.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

NICHOLAS

A KÖVETKEZŐ HÉT szerencsére teljesen eseménytelenül

zajlott. Nappal a palota üzleti ügyeivel foglalkoztam,
esténként pedig Olíviával, ami, meg kell hagyni, lényegesen
hálásabb feladat volt.
Napközben azt akartam, hogy pihenjen. Ismerkedett a
hellyel és Frannyben jó barátra talált. Sokszor ebédeltek
együtt, aminek mondjuk, annyira nem örültem, de legalább
tudtam, hogy biztonságban van Simon felesége mellett.
Franny szúrós nyelve megvédte a Lucy típusú nőktől és a
féligazságaiktól.
Még az is előfordult, hogy az öcsém józan volt, ilyenkor
teljesen fel volt pörögve, mintha nem tudna egy helyben
megülni, vagy ki nem állhatná a saját társaságát és a
csöndet. Kínjában végül úgy döntött, hogy szervez egy „Isten
hozott itthon!” fogadást saját magának.
Éppen a fürdőszobában készülődtem a királyi
jachtpartira, s miután kiléptem a zuhany alól, egy törülközőt
csavartam a derekam köré. A borotvahab maradékát
töröltem le éppen az államról, amikor megjelent Olívia az
ajtóban.
Az első pillanattól fogva tudtam, hogy egy csodálatos nő,
de itt és most, ahogy a meztelen, puha bőre kilátszott a
rózsaszín köntöse alól, és a kipihent arca csak úgy
ragyogott… egyszerűen elbűvölő volt.
– Szóval… van esetleg errefelé valamilyen ajándéküzlet,
vagy netán egy áruház?
Felnevettem.
– Ajándéküzlet?
Egy eldobható borotvát mutatott fel.
 – Kifogytam a borotvából. Már nem jók, ezeket akár már
a nyelvemen is végighúzhatnám, akkor sem vérezne.
– Szerintem inkább ne teszteljük ezt a teóriát.
Túlságosan szeretem a nyelvedet. Mindjárt szólok a
személyzetnek és visznek neked egyet a szobádba.
Az egyik vállamon ott ült az ördög, a másikon pedig az
angyal, és ekkor hirtelen bevillant. Sokkal jobb ötletet
suttogtak a fülembe.
– Vagy… akár én is segíthetek.
Olívia összeráncolta a szemöldökét.
– Segíteni? Használjam a te borotvádat?
– Nem, semmi esetre sem, összevissza vagdosnád magad.
– Az ujjaim között forgattam az éles borotvámat. – Úgy
értettem, hogy én borotválnálak meg.
Olívia szemei sötétre változtak, pont olyanná, mint
mielőtt orgazmusa van. Közelebb lépett hozzám.
– Te szeretnéd csinálni?
Fentről lefelé végignéztem minden egyes porcikáját.
– Ó, igen.
– Rendben – egyezett bele. Azért egy kicsit feszült volt,
még a levegőt is visszatartotta.
A szám mosolyra húzódott, ahogy óvatosan leeresztettem
a válláról a köntösét. Előtűnt a szép, fehér, sima bőre és
azok a csodálatos domborulatok. Karjaimba vettem és
felültettem a sminkasztalra úgy, hogy a lábai lelógjanak.
Megremegett a hideg márványon, amin mindketten
kuncogni kezdünk. Próbált megcsókolni, de elhúzódtam.
– Semmi ilyesmi nem lesz most. Nagyon kell figyelnem…
– közben felcsúsztattam a kezemet a combján és széthúztam
a lábait – …itt.
Olívia lassan lehunyta a szemét és a csípőjét a
tenyeremhez nyomta. Semmi mást nem akartam jobban,
minthogy belédugjam az ujjamat, hogy érezzem a
nedvességét és melegségét, hogy kívánóssá tegyem, hogy
vágyjon a péniszemre.
Hangosan kifújtam a levegőt. Ez sokkal nehezebb lesz,
mint gondoltam.
Megnyaltam az ajkaimat, közben pedig rákentem a
borotvahabot a meleg bőrére és éreztem, hogy figyeli
minden mozdulatomat. Betettem a törülközőt a meleg víz alá
és betekertem vele a lábát, hogy a meleg lágyabbá tegye a
bőrét.
Aztán egy kasmírecsettel felvittem a habot a lábára.
Fehér krémcsíkot festettem rá egészen a combhajlatáig.
Egyenletesen lélegeztem, nagyon óvatos voltam, mikor a
borotvát a bőréhez érintettem. Aztán leöblítettem a pengét
és még egyszer végighúztam a lábán, majd újra és újra,
szépen és lassan megismételtem a mozdulatot.
Miután mindkét lába készen volt, elkezdtem a combjain
dolgozni. Olívia zihált és összerándult, ahogy az ecset
csiklandozta az érzékeny, finom bőrét, amikor a két lába
közé ért a penge. Mikor a borotva elérte a legérzékenyebb
pontot, felnyögött.
Semmi másra nem vágytam, csak hogy letéphessem
magamról a törülközőt és jó sokáig dugjam a
fürdőszobaszekrényen. A péniszem felágaskodott és szinte
könyörgött. A testem minden izma megfeszült, annyira, hogy
szinte már fájt.
A végére hagytam a legjobbat. Az édes és gyönyörű
punciját. Megismételtem az egész procedúrát, először meleg
törülközőt terítettem rá, és közben a törülköző alatt
izgattam a csiklóját. Hogy is hagyhatnám ki ezt? Hevesen
mozogni kezdett, vonaglott, úgyhogy egy kicsit vissza kellett
fognom magam.
– Maradj nyugton! Abbahagyom, ha nem csinálod azt,
amit mondok.
Kicsit túloztam, de azért legyünk őszinték, nincs az az
isten, hogy én most itt abbahagyjam. Olívia lecsúszott a
szekrény szélére, s úgy kapaszkodott, hogy az ujjai
belefehéredtek. Bámult rám a csillogó szemével, s éreztem,
hogy mennyire vágyik rám.
Bekentem krémmel, és az ecsetet beledobtam a
mosdókagylóba. A pengét a húsához érintettem és
végighúztam azon a csodás duzzadó dombon. Megálltam, és
a tekintetét bámultam.
– Bízol bennem?
 Vadul bólogatott. Először finoman eltávolítottam az alig
látható, apró szőrszálakat. Aztán rátértem a
szeméremajkakra, rövid, lassú mozdulattal húztam felfelé a
borotvát, óvatosan, nehogy kárt tegyek abban a puha
bokrocskában, amiket annyira szeretek.
Végül félretettem a borotvát és megragadtam a meleg
törülközőt. Letérdeltem pont vele szemben. Letöröltem a
maradék borotvahabot a bőréről és a szemébe néztem.
És csak néztem, ahogy engem néz, miközben
előrehajoltam, és a nyelvemmel teljesen belemerültem a
puncijába.
– Igen, igen… – nyögte.
Szopogattam és nyalogattam, teljesen elnyeltem a
számmal, mint egy őrült, és talán meg is őrültem.
Az ajkam és a nyelvem érezte, hogy milyen sima, puha és
meleg a puncija. Nagyjából örökké tudnám ezt csinálni.
De az örökké túlságosan hosszú idő a szenvedő
péniszemnek.
Gyorsan vettem a levegőt, a szívem szinte kiugrott a
mellkasomból. Felálltam és letéptem a törölközőt magamról.
Feltoltam Olívia térdét egészen a szekrény széléig és
szétnyitottam a lábát. Annyira gyönyörű volt.
A kezembe vettem a kemény farkamat és
keresztülhúztam a hegyét a nedves punciján. A csiklóját
izgattam, hozzádörgöltem a rózsaszínű dombocskához.
Egyáltalán nem aggódtam, se a következmények, se a
felelősség nem érdekelt ebben a pillanatban. Mert ő Olívia,
és tudom, hogy mi ketten bármit is csinálunk, az csak jól és
tökéletesen sülhet el.
– Biztos vagy benne? – kérdezte.
Odatettem a péniszemet a szűk nyílásához, és lassan
betoltam.
– Igen, igen, biztos vagyok benne.
Olívia bólintott én pedig beléhatoltam.
Nagyon szűk volt és forró, hangosan felnyögtem.
– Ó, Krisztusom…
A meztelenség, ahogy a bőrünk összeér, csodálatos érzés
volt. Sőt, annál is több. A sikamlós meleg szorítás annyira
kielégítő érzés. Figyeltem az arcát, miközben teljesen
kitöltöttem a péniszemmel. Élveztem a behatolás minden
egyes centiméterét. Ez a legérzékibb dolog, amit valaha
láttam. Olívia nyögdécsel, aztán már mindketten átadtuk
magunkat a kéjnek.
És biztosan tudtam, hogy nagyon, de nagyon el fogunk
késni Henry fogadásáról.

OLÍVIA

Mire elindultunk a palotából, annyira késő volt, hogy

Nicholasnak fel kellett hívnia Bridgetet, hogy tartsák a hajót
a kikötőben, amíg megérkezünk. Állítólag körbehajózzuk az
öblöt, én pedig reménykedtem, hogy Henry nem lesz nagyon
kiakadva.
Nem kellett volna aggódnom. Mikor felléptünk a hajóra,
azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy Henry már túl részeg volt
ahhoz, hogy észrevegye vagy érdekelje a késésünk.
Lazán átölelt minket, mintha hetek óta nem találkoztunk
volna.
– Annyira átkozottul örülök, hogy itt vagytok – üvöltötte,
majd széttárta a karját. – Imádom ezt a kibaszott ladikot!
Nicholas szeme aggodalommal telt meg.
– Ez valójában egy hajó, öcskös.
De Henry csak forgatta a szemét és közben majdnem
elesett.
– Te sosem fáradsz, bele abba, hogy kijavítgasd az
embert? Inkább igyál valamit!
Pont erre készültünk.
Már korábban próbáltam elképzelni, hogy milyen lehet
egy királyi jacht, de ahogy szinte minden elképzelésem, ez is
túl egyszerűnek bizonyult.
A „hajó” mindenféle luxuscikkel volt felszerelt.
Gyakorlatilag egy úszó palotának mondható, és körülbelül
akkora is volt, mint egy palota.
Egy fénycsóva világított az égből a dokkra és néhány
vendég, akik szintén sokat ittak, bár korántsem annyit, mint
Henry, táncolni kezdtek alatta. Tekergőztek és hullámoztak
a zene ritmusára, ami hangosan dübörgött a DJ
hangszórójából. Kanye West száma szólt. Elmosolyodtam
magamban, mert eszembe jutott az első randink
Nicholasszal.
Annyira távolinak tűnt! És annyi minden történt azóta!
Annyi minden… megváltozott.
Kezünkben az italokkal elvegyültünk a tömegben.
Nicholas bemutatott minden nemesnek, hercegnek, bárónak,
úrhölgynek és még egy márkinénak is, akármit is jelentsen
ez a szó. Megtaláltuk Frannyt és Simont és szorosan
követtük őket.
Egy órával később a korlátnak támaszkodva élveztük a
hűvös fuvallatokat. A szél a hajamba kapott, de nem volt
olyan erős, hogy összekócolja. Simon a terveiről kezdett
beszélni, hogy hogyan bővítené Barrister’s üzletét, hogyan
vonna be más termékeket is.
Nicholasra néztem, és a szívem egy másodpercre
megállt, mert láttam, hogy nem figyelt Simonra, hanem a
dokk másik oldalán lévő korlát felé fordult. Még sosem
láttam ennyire rémültnek.
Rémület fagyott az arcára.
– Henry – suttogta magában úgy, hogy senki más nem
hallhatta.
Aztán üvölteni kezdett.
– Henry!
Egyenesen előrerohant, keresztül a dokkon és akkor
megláttam, hogy mi rémítette halálra. Henry csak nevetett
és közben túl hanyagul dőlt neki a korlátnak.
És hirtelen… átesett rajta.
Valaki sikított. Nicholas újra a testvére nevét üvöltötte.
Egy biztonsági őr elkövette azt a hibát, hogy megpróbálta
megállítani, erre Nicholas jól orrba vágta a könyökével.
Túl késő volt bármit is tenni. Mire Nicholas odaért, ahol
az öccse az előbb álldogált, gondolkodás nélkül megragadta
a korlátot és átugrott rajta.
És Wessco mindkét hercege eltűnt a hajó fedélzetéről.
Fekete ruhás biztonsági őrök álltak a magánkórterem
ajtajában. Valaki hozott Nicholasnak egy garnitúra száraz
ruhát, egy farmernadrágot és egy egyszerű, fekete pólót.
Átöltözött, miután a főorvos beszámolt Henry állapotáról
neki és a királynő tanácsadójának. Úgy hitték, Henry
beüthette a fejét zuhanás közben, de szerencsére minden jel
arra mutatott, hogy nem keletkezett tartós károsodás.
De ez a tény nem vigasztalta Nicholast.
Ott ült a betegágy végénél egy széken, szomorúan,
könyökét a térdén nyugtatva. Nagyon feszültnek tűnt, az
állkapcsát idegesen összeszorította. A szemét egy percre sem
vette le az eszméletlenül fekvő öccséről, mintha azt gondolta
volna, hogy a nézése erejével magához tudja téríteni Henryt.
A szobában síri csönd uralkodott, csak a lélegeztetőgép és a
szívmonitor hangja törte meg a csendet.
Ketten voltunk bent, de nem éreztem kellemetlennek
vagy helytelennek. Nem is kérdeztem meg tőle, hogy enne-e
valamit, vagy hogy kér-e egy csésze kávét, mivel pontosan
tudtam, hogy Nicholasnak most csak rám van szüksége, csak
engem akar, semmi mást. És nincs még egy hely a világon,
ahol szívesebben lettem volna, mint itt.
A vállára tettem a kezemet és masszírozni kezdtem
izmos nyakát. Felém fordította a fejét, és a szemünk
találkozott. Istenem, hogy lángoltak azok a szemek! Tele
voltak bánattal, lelkiismeret-furdalással és méreggel,
mintha nem tudta volna eldönteni, hogy sírjon, vagy inkább
dühösen és tehetetlenségében nekiessen az öccsének.
Ugyanezt éreztem volna, ha mindez Ellie-vel történik.
Meg akartam volna fojtani, felrázni és ölelni egyszerre.
Szóval csak Nicholasra mosolyogtam, és bólintottam
egyet, jelezvén, hogy értem, min megy keresztül.
És mintha Henry megérezte volna, hogy Nicholas
figyelme nem rá összpontosult, mocorogni kezdett. Vastag,
szőke szemöldöke összehúzódott és mordult egyet. Aztán
lassan kinyitotta gyönyörű, a bátyjáéhoz hasonló
szürkészöld szemét. Még nem tudta, hol van, úgyhogy lassan
körbenézett a helyiségben, majd megállt a tekintete
Nicholason. A riadalom nőttön-nőtt benne minden
másodperccel.
Száraz, rekedt hangon azt motyogta:
– Kibaszott ladik.
Nicholas némán megrázta a fejét, a tekintetével szinte
nekiszegezte a testvérét az ágynak. Halkan és remegő
hangon megszólalt.
– Elég volt, Henry! Csak mi maradtunk nekik, te és én.
Nem teheted ezt… többé nem.
Fájdalom futott végig Henry arcán, s elkergette azt a
vidám maszkot, amit állandóan viselt.
– Mi történt? – kérdezte Nicholas. – Tudom, hogy történt
valami. Teljesen felemészt téged, látom. Most el fogsz
nekem mindent mondani.
Henry bólintott, megnyalta a szája szélét, és kért egy
pohár vizet. Töltöttem neki egy műanyag pohárba az
éjjeliszekrényén lévő kancsóból. Miután szippantott párat a
szívószálon keresztül, félretette a poharat, és megdörzsölte
a szemét.
Miközben beszélt, nem nézett a bátyjára, a távoli sarkot
bámulta a kórteremben, mintha ott futna a felirat, amit fel
kell olvasnia.
– Körülbelül két hónappal azelőtt történt, hogy lejárt
volna a szolgálatom. Minden olyantól távol tartottak, ami
kicsit is hasonlított a harcra. Olyan volt az egész szolgálat,
mint egy kerti parti. Tudod, milyen ez.
Nicholas elmagyarázott már nekem mindent erről.
Kiemelkedően fontos célpont – így definiálták őt és a
testvérét. Habár a kiképzésük ugyanaz volt, mint a többi
katonáé, amikor kihelyezték őket, már különleges
bánásmódban részesültek és speciális feladatokkal látták el
őket. Mert a hercegeknek fényes trófeákat kell gyűjteniük.
– Aztán egy nap, a Sötét Öltönyösök közölték velem, hogy
van egy becsületbeli küldetés, amit meg kellene oldani, és
még jó publicitással is kecsegtetett a dolog. Azt akarták,
hogy látogassak meg egy előőrsöt, ami a biztonsági övezeten
belül tartózkodott, de a fő telephelyen kívül. Egy csapat
ember már egy ideje ott állomásozott és szükségük volt egy
kis bátorításra. És a hercegük látogatása megfelelő jutalom
volt a kiváló munkájukért.
Henry megvillantotta a fogait, mintha meg akarta volna
harapni az ajkát.
– Szóval kiautóztunk, hogy találkozzunk velük,
körülbelül tizenöten voltak összesen. Rendes fickók voltak.
Az egyik olyan volt, mint egy mogorva öreg bulldog,
mindenáron össze akart hozni az unokájával. Egy másik
pedig… mindössze tizennyolc éves… – Könnyek szöktek
Henry szemébe és elcsuklott a hangja. – Még sosem
csókolózott. És alig várta, hogy hazautazhasson és bepótolja
ezt a hiányosságát.
Megdörzsölte az arcát és elkente a könnyeit.
– Szóval mondtam néhány viccet, amivel megnevettettem
őket. Csináltunk pár képet és elindultunk visszafelé.
Körülbelül… hét perce lehettünk úton… amikor az első
rakéta becsapódott. Szóltam a sofőrnek, hogy forduljon meg,
és menjünk vissza, de nem hallgatott rám. Mi értelme ennek
az egésznek, ha nem hallgatnak rád? – kérdezte meggyötört
hangon.
– Megütöttem, keresztülmásztam rajta és kivetettem
magam a Humvee-ből. És futni kezdtem… – Henrynek
elcsuklott a hangja. – Esküszöm neked, Nicholas, olyan
gyorsan futottam, ahogy csak tudtam, de mire odaértem,
már semmit sem tudtam tenni. Csak… romok voltak
mindenhol.
A szám elé kaptam a kezemet és nekem is könnyek
gyűltek a szemembe.
Henry nagyot sóhajtott és ismét letörölte sírástól
átnedvesedett arcát.
– És ezt egyszerűen nem tudom elengedni. Talán el sem
kéne. Talán fel kéne, hogy őröljön fokozatosan. – A bátyjára
nézett, s a hangjából keserűség áradt. – Azok az emberek
miattam haltak meg. Egy fotó miatt haltak meg.
Nicholas meg sem szólalt, csak bámulta a testvérét,
ahogy az érzelmek átsuhantak az arcán. Majd felállt.
 A hangja – ó, az a hang! – barátságos, de kemény volt.
Megkövetelte magának a figyelmet.
– Két ember áll kint, akik meghalnának érted. Körülbelül
száz van a palotában és ezer városszerte, és mindannyian
meghalnának érted vagy értem. Azért, amit megtestesítünk.
Ezt a terhet kell cipelnünk, ez a fizetség a többi életért,
akikért felelősek vagyunk. Ezt nem tudod megváltoztatni.
Mindössze annyit tudsz tenni, hogy tiszteled ezeket az
embereket. Vagy legalábbis megpróbálod…
– Ne mondd, hogy értük élek! – kelt ki magából Henry. –
Ez akkora hülyeség, hiszen ők már halottak. Nagyon mérges
leszek, ha ezt mondod.
– Oké, nem fogom ezt mondani – közölte Nicholas
lágyan. – Nem élhetünk értük. Csak annyit tehetünk, hogy
megpróbálunk olyan emberekké válni, akikért érdemes volt
élniük. Vagyunk, akik vagyunk, de amikor meghalsz, a
sírköveden az áll majd, hogy „Henry, Wessco hercege.” És ha
ma este kicsináltad volna magad, akkor az állt volna rajta,
hogy „Henry, Wessco hercege, aki lezuhant egy kibaszott
ladikról.” És az tényleg a semmiért történt volna.
Nicholas Henry ágyához ment, leguggolt, hogy egyenesen
a testvére szemébe tudjon nézni.
– Nagyon kevés ember van a világon, akinek megvan a
hatalma, hogy mindezt megváltoztassa. De nekünk megvan a
hatalmunk, Henry. Szóval, ha összeszedted magad, és teszel
valami csodálatosat az életeddel, akkor azok az emberek
valami csodás dologért haltak meg. Csak ennyit tudunk
tenni.
Mindketten elhallgattak. Henry nyugodtabbnak látszott,
mintha átgondolta volna Nicholas szavait.
– Kapcsolatba léptél a családjukkal? – kérdeztem
óvatosan. – Talán… talán az segítene neked is, és nekik is.
Hogy támogatod őket. Nézd meg, hogy állnak anyagilag –
javasolta.
– Nem fogok pénzt vágni hozzájuk. Az nagyon sértő
lenne – rázta meg a fejét Henry.
– Csak azért mondod ezt, mert neked van. Ha a napi
megélhetésért küzdesz, akkor ez egyáltalán nem sértő,
inkább áldás. És most nem csak a pénzre gondolok.
Beszélhetnél velük… barátságok keletkezhetnének… talán ez
kitöltené a benned lévő űrt. Ne csak azért menj el hozzájuk,
mert te egy herceg vagy, hanem azért, mert egy rendes srác
vagy.
Henry elgondolkozott ezen. Szipogott egyet és letörölte
az arcát.
– Jó srác vagyok.
Elnevettem magam. A szemem még most is könnyes volt,
de nevettem. Nicholas és Henry is nevetett.
Nicholas az ágyra ült és előrehajolt, hogy magához ölelje
a testvérét. Pont, mint a videón, azon a rettenetes napon, a
szüleik temetésén.
És pontosan úgy, mint azon a napon, Nicholas most is azt
mondta neki, hogy minden rendben lesz.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

NICHOLAS

A KÖVETKEZŐ HÉTEN volt a lovaspóló-mérkőzés, amin

Henrynek és nekem is játszanunk kellett volna. Henry az
orvosai tanácsára lemondta a részvételt az esetleges
komplikációk miatt. A nagyinak még a szemöldöke se
rezzent a „hajós incidens” miatt, pedig még az újságok is
írtak róla „A vad és részeg Henry herceg ismét
bemutatkozott” címmel. Szerintem megérezte, hogy Henry
még nincs teljesen rendben, és nem volt felkészülve arra,
hogy egy lovaspóló-mérkőzésen vegyen részt.
Nekem viszont semmi okom nem volt rá, hogy
kihagyjam. És nem is bántam meg. A lovaspóló egy
kihívásokkal teli játék, és egyben kemény sport is, ami nem
mellesleg bámulatosan megnyugtatja az idegeket, mivel egy
másodperc ideje sincs az embernek máson gondolkodni.
Habár régen a királyok játékának nevezték, valójában a
lovagi tornákra való felkészülési tréning része volt, mivel
ahhoz, hogy sikeres legyen benne az ember, a lóval eggyé
kellett válnia.
A másik oka, hogy örülök a részvételnek, Olívia reakciója
volt, amikor meglátta a mezemet. Átmentem hozzá a titkos
könyvszekrény alagúton át, és le sem tudta venni rólam a
szemét. Lenyűgözte, ahogy a fekete-fehér ing rátapadt a
bicepszemre és a kényelmes nadrágom csak úgy dudorodott
elöl.
Olívia szó nélkül felém fordult és lehullott róla a
barnafehér pöttyös ruha. Egyetlen határozott, hangos
kattanással bezárta az ajtót és ekkor már tudtam, hogy
szerencsés napom lesz.
Odasétált hozzám, lassan térdre ereszkedett, mosolygott,
amikor levette rólam a nadrágot és az inget, majd rántott
egyet az övcsaton.
A térdmagas lovaglócsizmák akadályt jelentettek,
úgyhogy nem bajlódott velük, hanem azonnal elkezdett
kényeztetni lenyűgöző ajkaival és a nyelvével. Akkorát
lőttem a szájába, hogy csillagokat láttam tőle. Valószínűleg
isteni csillagokat.
Tényleg szerencsés napom volt.

A pálya és a lelátó is zsúfolásig megtelt nézőkkel és

újságírókkal, akik nemcsak az én játékomra voltak
kíváncsiak, hanem a királynőre is. Olívia selymes bőre jól
látszott a topja alatt, ami kicsit megnehezítette a
helyzetemet, alig tudtam uralkodni a vágyaimon, miközben
odasétáltunk a székekhez Frannyvel. Simon is játszott. A
lelátóhoz vezető úton Olívia nevetve mutatta a telefonját,
hogy nézzem meg az üzenetet, amit Martytól kapott válaszul
egy fotóra, amit itt egy lóról készített. Mintha a tükörben
nézném magam, írta, és egy piros karikát rajzolt a ló farka
köré.
Amikor Olívia leült, felvettem a sisakot. Levettem a
csuklómról apám tíkfa karkötőjét, majd belecsúsztattam
Olívia kezébe.
– Vigyázz rá, rendben?
Először meglepődött, majd az arca gyönyörű rózsaszínre
változott.
– Az életem árán is megóvom – mondta, és rátette a saját
csuklójára.
– Sok sikert a játékhoz! – mondta Olívia, majd halkan
hozzátette: – Most nagyon szeretnék egy csókot adni, csak
hogy szerencsét hozzon. De tudom, hogy nem tehetem,
szóval, inkább csak közlöm veled ezt a tényt.
Kacsintottam rá egyet.
– De hiszen már megkaptam a szerencsepuszimat a
szobádban. Ennél nagyobb szerencse már nem érhetett
volna.
 Ahogyan elsétáltam a lelátó előtt, még hallottam
kacagását a hátam mögött.

Habár fekete felhők gyülekeztek az égen, és a levegő is

nagyon párássá vált a készülődő eső miatt, mégis végig
tudtunk játszani két mérkőzést. Az én csapatom nyerte
mindkettőt, ami jó kedvre derített. Izzadtan és mocskosan a
lovamat a lelátóhoz vezettem. Magam csutakoltam le az
istállóban, miközben egyfolytában dicsérgettem, hogy
milyen jó kislány volt. A nők szeretik a dicséretet.
Mikor végeztem, kiléptem az istállóból, és megindultam
a sétányon, ahol szemtől szembe találtam magam Hannibál
Lancasterrel. Mordultam egyet. Egy iskolába jártunk, és bár
ő nem egy kannibál sorozatgyilkos, ahogy a neve alapján
gondolná az ember, attól még egy lusta, kiállhatatlan pöcs. A
szülei és az egész családja azonban nagyon kedves emberek.
És erős szövetségesei a koronának.
Hannibál Lancaster tökéletes példája annak, hogy az
alma milyen messze is tud esni a fájától.
A család semmit nem tud Hannibál elviselhetetlen
természetéről, ami a többségünket – köztük engem is – abba
a nehéz helyzetbe hozott, hogy gyakran uralkodni kellett
magunkon, nehogy jól pofán verjük.
Hannibál meghajolt és megkérdezte:
– Hogy vagy, Pembrook?
– Nagyszerűen, Lancaster. Jó mérkőzés volt.
Felhorkant.
– A négyes számú játékosunk egy használhatatlan balfasz
volt. Elintézem, hogy soha többet ne játszhasson a
klubunkban.
Ennyi elég is volt belőle, legszívesebben leléptem volna.
De ez sajnos egyelőre kivitelezhetetlennek tűnt.
– Mesélj arról a kis szuvenírről, amit hazahoztál az
Államokból!
– Szuvenír? – kérdeztem vissza.
– Az a kis barna. Állítólag nagyon különleges.
 Az ilyen gyökerek, mint Lancaster, mindent megkapnak,
amit csak akarnak. Ezért, ha valami olyat látnak, amit nehéz
megszerezni – vagy az a valami máshoz tartozik –, még
jobban kívánják és könyörtelenül próbálják megszerezni.
Már nagyon rég megtanultam, hogy a világ tele van
olyan seggfejekkel, akik azt akarják, ami az enyém, és csak
azért, mert az enyém. A leghatásosabb módja annak, hogy
elvegyem a kedvüket ezeknek az élősködőknek, az az, ha úgy
teszek, mintha nem érdekelne a dolog. Mintha nem is
akarnám annyira, vagy nem is tartozna annyira hozzám az a
dolog.
Ez egy kicsit kicsavart gondolkodásmód, tudom, de így
működik a világ. Legalábbis az én világom.
– Ja, értem már – mosolyogtam önelégülten. – Nem kéne,
hogy meglepjen. Mindig is különleges ízlésem volt.
– De akkor is meg vagyok lepve. Általában nem hozod
haza a riherongyokat, hogy bemutasd őket a nagymamának.
A sarkon lévő ütőt néztem, és elképzeltem, hogyan
verném szét vele a fejét.
– Ne gondolkodj rajta túl sokat, Lancaster, még megárt.
Csak rájöttem, hogy mennyire hasznos, ha van az embernek
otthon egy punci, ami mindig kéznél van. És ő amerikai, ők
meg nagyon el vannak ájulva a királyi dolgoktól. –
Megvontam a vállamat. Kezdtem rosszul lenni. Ha nem
szabadulok meg tőle mihamarabb, elhányom magam.
Lancaster nevetett.
– Én is kipróbálnék egy amerikai puncit. Hadd menjek el
hozzá! Nem bánnád, igaz?
Vagy inkább kinyírom.
Ökölbe szorítottam a kezemet és meglendítettem. Ami a
számon válaszként kijött, nem egyezett avval, amire
gondoltam.
– Persze hogy nem, de majd ha én már végeztem vele.
Megértetted, Hannibál? Ha rajtakaplak, hogy utána
szaglászol, felszegezlek a falra a farkadnál fogva.
Talán egy kicsit mégis megegyezett azzal, amire
valójában gondoltam.
– Jézus, azért nem kell középkorira váltani. – Megadón
feltette a kezét. – Tudom, hogy nem szeretsz osztozkodni.
Szólj, ha már unod a pinát! Távol tartom magam addig.
Már távozóban voltam.
– Add át az üdvözletemet a szüleidnek!
Néhány pillanattal később az ég csatornái megnyíltak,
hatalmasat villámlott és az eső csak úgy ömlött az égből.
Mintha minden angyal sírt volna az égben.

– Hogy érted azt, hogy nem tudod, hol van Olívia?

A Guthrie Ház reggelizőszobájában voltam, és egy fiatal
őr állt előttem, a földet bámulta.
– Kiment a vécére, uram. Túl sokáig volt távol, ezért
utánamentem… de már nem volt ott.
Interjúkat adtam a lovaspóló-mérkőzés után. Olíviát
közben vissza kellett volna hozzák ide autóval, hogy
találkozzon velem. De nem érkezett meg.
Amíg én ostoba kérdések megválaszolásával voltam
elfoglalva és azzal, hogy olyan emberekkel beszélgessek, ii ki
két ki nem állhatok, Olívia egyszerűen… eltűnt volna? I gy
rakás gyomorszorító gondolat futott végig az agyamon os
csak úgy dübörgött a fejem.
– Kifelé!
Winston már kereste. Ő meg fogja találni, hiszen ez az
élete, jó benne. De én fel s alá sétáltam a szobában az
idegességtől, mert én akartam az első lenni, aki keresi.
– Minden rendben lesz Nick – próbált nyugtatni Simon és
leült a kanapéra Franny mellé. – Elő fog kerülni.
Valószínűleg csak eltévedt.
Dörgött az ég, a szél pedig csak úgy rázta az ablaküveget.
Megszólalt a telefon. Fergus vette fel, és felém fordult.
Arcán halvány mosoly jelent meg, amit még sosem láttam
ezelőtt.
– Hammond kisasszony épp most lépett be a Déli Kapun,
Fenség. Hamarosan itt lesz.
Úgy éreztem az egész testem megkönnyebbül a hír
hallatán.
 Majd végül megláttam. Csöpögött belőle a víz és tágra
nyílt szemekkel nézett rám. Átrohantam a szobán és
magamhoz szorítottam.
– Megsérültél? Krisztusom, mi történt?
– Gondolkoznom kellett – válaszolta Olívia érzéketlenül.
És jobban megy a gondolkodás, ha sétálok közben.
Még jobban szorítottam magamhoz, de legszívesebben
megráztam volna.
– Nem sétálhatsz körbe a városban, ha nincs veled testőr,
Olívia.
Csak nézett rám, érzéketlen kifejezéssel az arcán.
– Nem, én sétálhatok. Te nem, de én igen.
– Majdnem megőrültem az aggodalomtól!
A hangja színtelenül csengett.
– Miért?
– Hogy miért?
– Igen, miért? Én csak egy mindig kéznél levő punci
vagyok, akit még nem untál meg.
A szavai úgy vágtak mellbe, mint egy kalapács. Úgy
éreztem, menten összerogyok. A válasz ott ragadt a
torkomban.
– Csak egy pina, akit a barátaid megkaphatnak, miután
már végeztél vele, mert amúgy nem szeretsz osztozkodni.
– Olívia, nem így értettem… – hebegtem.
– Úgy érted, hogy nem számítottál rá, hogy hallom? Igen,
ez érthető. – Kibontakozott az ölelésemből és hátrálni
kezdett, a szemével szigorúan és bizalmatlanul méregetett. –
Hogy mondhattál ilyeneket?
– Nem úgy értettem.
– Nem érdekel, hogyan értetted, akkor is kimondtad
őket! Így beszélsz rólam a barátaiddal, Nicholas? – és
Simonra mutatott.
Már az sem érdekelt, hogy közönségünk van.
Közelebb mentem hozzá és ráförmedtem.
– Lancaster nem a barátom.
– Pedig nagyon úgy hangzott.
– Akkor sem a barátom! Én csak… a dolgok így mennek
itt.
 Megrázta a fejét és elcsuklott a hangja, miközben
próbálta a könnyeit visszanyelni.
– Ha itt így mennek a dolgok, akkor én inkább
hazamegyek. Azt hittem, hogy menni fog ez nekem… de már
nem akarom.
Amikor megfordult, utána üvöltöttem.
– Állj!
És ő még csak meg sem fordult.
– Baszódj meg!
Megragadtam a karját, mire ő próbálta kitépni a kezem
közül, s ezzel egy időben pofon vágott, de olyan erővel, hogy
a fejem oldalra billent, és belém nyilallt a fájdalom.
– Ne érj hozzám! – kiáltotta. Terpeszben állt, s úgy
hatott, mint egy gyönyörű, vad, sarokba szorított állat, aki
megsebesült.
– Hadd magyarázzam meg!
– Lelépek – sikította.
Az arcom megkeményedett és hangomon érződött a düh,
amiért nem akart meghallgatni.
– A helyzet az, szerelmem, hogy a kocsi az enyém, a ház
is az enyém, sőt az egész kurva ország az enyém. Sehova
sem tudsz menni, mert én azt fogom nekik parancsolni, hogy
ne vigyenek sehova.
Kihúzta magát és felemelte a fejét.
– Akkor elsétálok a reptérig.
– Az túl messze van, nem tudsz addig elsétálni.
– Gyerekek! Elég legyen! – szólt ránk Franny. A hangja
olyan volt, akár egy szimfónia és nyugodt, mint egy
általános iskolai tanáré. Odaállt közénk.
Megfogta Olívia mindkét kezét és hátat fordítottak
nekem.
– Olívia, Nicholasnak igaza van. Szörnyű idő van odakint,
sehova sem tudsz most elsétálni. És rémesen nézel ki, nem
mehetsz így emberek közé!
Franny ezt követően Fergushoz fordult.
– Fergus, készítsen egy meleg fürdőt és hozzon egy üveg
konyakot Olívia szobájába!
– Egy kellemes forró fürdő és egy ital kell most neked, és
ha reggel még mindig el akarsz menni, magam viszlek ki a
reptérre. – Majd rám szegezte a sötét szemét. – Van saját
kocsim.
Olívia egész testében reszketett, sóhajtott egyet és
látszott rajta, hogy mindjárt elsírja magát. Fájt ezt látni.
– Menj! – szólalt meg Franny. – Mindjárt megyek utánad.
Amikor Olívia elindult kifelé a szobából, utána indultam,
de Franny elállta az utamat.
– Ó, nem, te itt maradsz.
– Simon – morogtam. – Vidd előlem a feleséged, vagy
olyat mondok, hogy megbánom!
De Franny csak félrebillentette a fejét és farkasszemet
nézett velem. – Régebben azt hittem, hogy egy önző
szemétláda vagy, de most már kezdem azt hinni, hogy
egyszerűen csak sültbolond. Egy átkozott idióta. Nem is
tudom eldönteni, hogy melyik a rosszabb.
– Akkor azt hiszem, nincs azzal semmi baj, hogy teszek
rá, mit gondolsz rólam.
Az egyetlen jele annak, hogy hallotta, amit mondtam
neki, az az volt, hogy a rózsaszín szája mosolyra húzódott.
– Szerintem neked tetszik a tanácstalansága, az, hogy
függ tőled. És ez teszi őt annyira ártatlanná. Romlatlan tud
maradni ebben a pöcegödörben, amivel minden nap
szembesülnie kell. De miattad sebezhető. Nem érti a
szabályokat, és nem is tudja, hogy milyen gyilkos játékba
keveredett.
– És akkor mi lesz? – kérdeztem. – Tanítsam meg neki,
hogyan kell játszani?
Franny sötét szemével bámult felém.
– Ó, nem, te buta, én tanítom meg neki, hogyan kell
nyerni ebben a játékban.

OLÍVIA

MÉG SOSEM ittam brandyt ezelőtt. Amikor Franny a

kezembe adta az első pohárral, figyelmeztetett, hogy csak
kortyoljak bele, ne húzzam le egyből. Elsőre égette a számat
és a torkomat. De most már, ha minden igaz, három pohár
után, olyan volt, mintha olvadt őszibarackot ittam volna:
sűrű volt és édes.
A forró fürdő és az alkohol együttese megnyugtatott egy
kicsit. Nem, nem jól mondom, inkább elzsibbasztott. Nem
tudtam biztosan, hogy ez most jó-e vagy sem, de legalább
már nem gondolkodtam. Franny jól lefoglalt.
Elterültem a hófehér kanapén. Szinte elvesztem a
túlméretezett köntösben, a hajam kibontva és vizesen.
Ahogy száradt, fokozatosan göndörödött. Nálam volt Franny
iPhonja és az instagrammos képeit nézegettem rajta.
Mindenki, aki gazdag és híres Wesscóban, az itt
megtalálható, és Franny folyamatosan vezetett bele engem a
„sötét, de nem is any-nyira titkos titkaikba” és bűneikbe.
– Drogos kurva. – Franny is elterült a kanapén és úgy
csinált, mintha egy kiképző tiszt lett volna. – Megpróbálta
kikotyvasztani saját magának a metamfetamint, és kis híján
az egész kastélyukat a földdel tette egyenlővé.
Egy szösziről beszélt, aki az egyik képen kinyújtott
nyelvvel éppen bemutatott a kamerának. ízléses.
Tovább lapoztam a következő képre.
– Ez meg egy bulimiás kurva. Mindenki azt hiszi, hogy
kigyógyult, de nincs olyan falat, ami azon a szájon bemegy,
és nem jön vissza. A fogait is tönkretette. A fogai ugyanúgy
műfogak, akárcsak a mellei.
Franny mindenkit lekurvázott.
Magam mellé dobom a telefont a párnára, a fejemet a
kanapé karfájára támasztottam.
– Miért beszélsz így róluk?
– Mert ennek így kell lennie. Ők utálnak téged, még azok
is, akikkel nem is találkoztál. Ha van rá bármi esély, hogy itt
maradsz, akkor szükséged lesz munícióra ellenük.
– De nem fogok odasétálni, mondjuk Törvénytelen
Kurvához és Darth Vader hangon azt mondani neki: „tudom,
ki az apád”.
Franny rózsás ajkaival elmosolyodott.
 – És ez az oka annak, hogy Nicholas imád. Mert te nem
olyan vagy, mint a többi nő, akikkel eddig találkozott. –
Megpaskolta a térdemet. – Te kedves vagy. – De – folytatta –
nem az a lényeg, hogy használd ezeket az információkat.
Éppen elég, hogy ők tudják, hogy te tudod. A ribiszenzorjaik
azonnal jelezni fognak nekik, amint találkoznak veled. Az
egész arról szól, hogy hogyan viselkedsz, amikor a szemükbe
nézel. Amit érzékelsz, az a valóság. Ha tudod az érzékeidet
kontrollálni, te uralod a földet. Így mennek itt a dolgok. Ez
az, amit Nicholas próbált ma tenni.
Kortyoltam egyet a langyos alkoholból, hogy leülepedjen,
amit hallottam.
Aztán csak fecserésztünk, nevetgéltünk, azon
gondolkodtunk, hogy én milyen típusú kurva vagyok?
Szegény Kurva?
– Egyértelműen.
És a testvérem lenne a Pici Kurva? – mutattam az
ujjammal, mert ő ilyen magas csak.
– Na, úgy látszik, érted, hogy megy ez.
Csak bámultam Franny tökéletes bőrét, elbűvölő orrát,
az egzotikus szemeit, a vastag szempilláival, el tudnám őt
bámulni napokig. Tényleg lélegzetelállítóan szép.
– Te melyik lennél?
Franny hangosan nevetni kezdett.
– Én lennék a Rusnya Kurva.
– Á… úgy érted, Kötekedő Kurva?
Eltartott vagy fél percig, mire válaszolt a kérdésemre.
Feltűrte a selyemblúza ujját és megnézte a gyémántokkal
kirakott óráját, a finom csuklója körül.
– Rendben, kedveském, helyezkedj kényelembe, mert
Franny elmond most egy esti mesét neked. Egyszer volt,
hogy nem volt, volt egyszer egy gyönyörű lány, ő volt a
világon a legszebb. Legalábbis mindenki ezt mondta neki: az
anyukája, az apukája, a nagybátyja, az idegenek az utcán…
Minden alkalommal, amikor a nagybácsi meglátogatta a
kislányt – ami elég gyakran megtörtént úgy nevezte, „csini
hercegnő”.
Éreztem, hogy felfordul a gyomrom, a brandy édes ízétől
kezdtem émelyegni.
– Mindig is szerettem az állatokat – folytatta hirtelen
Franny. – Hatodik érzékük, ha emberekről van szó, nem
gondolod?
– De, lehet benne valami. Én senkiben nem bízom, akit a
kutyám nem szeret.
– Igen, pontosan – bólogatott Franny, majd a kandalló
felé fordította a fejét. – A kislány nagybátyja meghalt egy
lovasbalesetben. Leesett a lóról és az agyontaposta. A patkó
a fejét úgy széttrancsírozta, mint egy görögdinnyét.
Remek.
– Addigra már a kislány arról álmodozott, hogy
összevagdossa az arcát, hogy a külsője tükrözze az érzéseit.
De nem tudta magát rávenni, hogy megtegye. – Franny egy
kicsit elhallgatott, látszott rajta, hogy a szeme előtt
leperegtek az emlékek. – Ehelyett inkább ocsmányul kezdett
viselkedni. Kegyetlen volt és egy mérgező lény vált belőle.
Nagyon ügyesen csinálta. Lassan a leggonoszabb,
ugyanakkor leggyönyörűbb kislánnyá változott, akit a világ
valaha is a hátán hordott.
Franny belekortyolt a brandyjébe.
– De egy nap találkozott egy fiúval. A fiú butuska volt és
furcsa, de kedves és a legédesebb férfi a világon. A lány
biztos volt benne, hogy sosem lesz együtt vele, mert ha az
rájön, hogy milyen ocsmányságokat művel, kereket old, a
lány pedig belülről összetört volna. Szívtelenül bánt a fiúval,
próbálta elzavarni, mindent bevetett. Még a legjobb barátját
is megpróbálta elcsábítani, de ez sem működött. A fiú…
türelmesen várt. Nem kétségbeesetten, türelmesen. Ahogy a
szülő hagyja, hogy a hisztiző, üvöltő, síró gyereke üsse a
földet, amíg a gyerek le nem higgad. És egy éjszaka
pontosan ez történt. A lány üvöltözött, rúgkapált, zokogott…
és mindent elmondott a fiúnak. Minden ocsmányságot.
A fiú továbbra is szerette a lányt… sőt, még jobban
szerette ezért. Azt mondta, hogy nem az arca tehet arról,
hogy szereti, akkor is szeretné, ha vak lenne, mert volt
benne valami tűz, ami őt megfogta abban a pillanatban,
amikor először találkoztak. És a lány végre kezdett hinni
neki. Biztonságban érezte magát vele… és jónak… és talán
egy kicsit szépnek is.
Odafordultam Frannyhoz és szorosan megöleltem. A
haját selymesen puhának éreztem.
– Miért mondtad ezt el nekem? – kérdeztem.
– Azért mert ez a hely, Olívia, egy elbűvölő rakás szar,
amit ezer vérszomjas légy vesz körül. De azért találni itt
jóságot is, s én úgy érzem, megtaláltam. – Átölelt és
magához szorított. – És az én Simonom úgy szereti
Nicholast, mint a testvérét. Szóval, ha Simon szereti őt,
akkor biztos, hogy Nicholas a jó emberek közé tartozik.
Kopogtak. Amikor Franny kinyitotta az ajtót, Simon
Barrister állt ott és bámulta, de nem úgy, mintha ő lenne a
legszebb lány a világon, hanem úgy, hogy ez a lány az ő
világának a közepe.
– Ideje menni, kedvesem! – vigyorgott.
Franny intett egyet.
– Jó éjt, Olívia!
– Köszönök mindent, Franny!
Elmenőben még elcsíptem a beszélgetésük foszlányait.
– Nagyon részeg vagyok, Simon, ma este te csinálod a
munka nagy részét.
– Rendben, kedvesem. Tudod, hogy nem bánom, a
lényeg, hogy pihenj.

Ráraktam a brandys poharamat az asztalra és becsuktam az

ajtót, majd lekapcsoltam a lámpát, levetettem a köntöst és
bebújtam az ágyba.
A szoba sötét volt és csendes. Elég csendes ahhoz, hogy
halljam, ahogy kinyílik a titkos ajtó és gyors léptekkel valaki
egyenesen a szobám felé tart. Persze Nicholas jelent meg az
ágyam mellett, ahol fél térdre ereszkedett, úgy nézett ki,
mint a templomi szentek a színes üvegablakokon. Csak
bámult a sötétben.
– Bocsáss meg!
Nehéz volt nem együtt érezni vele, amikor a bűntudata
ennyire nyers és valóságos volt.
– Azon az éjszakán, amikor találkoztunk – fogtam bele
lágy hangon a történetbe – előbb hallottam a hangodat és
csak utána láttalak meg, tudtad? Gyönyörű volt. Erős, mély
és megnyugtató. – Nyeltem egyet és éreztem, hogy derednek
a könnyeim. – De most csak azokat az undorító szavakat
hallom, a kedves hangodon.
– Bocsáss meg! – suttogta szomorúan. – Csak próbáltalak
megvédeni, esküszöm. Biztonságban akartalak tudni.
Megbocsátottam neki. Ennyire könnyen, mivel most már
értem, mi folyik itt.
És persze, mert szeretem.
A szemem már megszokta a sötétséget, már tisztán
láttam őt. Halvány holdsugár világította meg az arcát, jól
látszott a makacs álla, a széles, erős állkapcsa és a duzzadt
ajkai.
Olyan volt az arca, mint egy angyalé. Egy bukott angyalé,
aki tele van titkokkal.
– Nem érzem jól magam itt, Nicholas.
Összeráncolta a szemöldökét, mintha fájt volna valamije.
– Tudom. Sosem kellett volna idehozzalak. Ez volt a
legönzőbb dolog, amit tehettem veled. De… valahol mégsem
sajnálom, hiszen te vagy a legfontosabb az életemben.
Felemeltem a takarót, intettem, hogy jöjjön és bújjon be
alá. Pár pillanattal később Nicholas szája az enyémre tapadt.
Szelíd, de kétségbeesett gyorsasággal csókolt meg. Ahogy
bedugtam a nyelvemet a szájába, felnyögött. A hangja
hallatán a testem nyugodtabbá vált és a köztünk lévő
szomorúság testi vággyá lett.
Szükségünk volt erre.
Lehúztam az alsónadrágját és odabújtam hozzá, közben
pedig folyamatosan csókolgattam. A pénisze megmerevedve
még gyönyörűbb volt. Nem is gondoltam, hogy egy pénisz
lehet… ennyire gyönyörű… de Nicholasé az volt. Tökéletes
volt a formája, a vastagsága és csak úgy izzott a kezemben.
A bőre pedig sima volt és fényesen csillogó.
Teljes hosszában a számba vettem, ami még inkább
feltüzelte. A nevemet sóhajtotta, ahogy kényeztettem, a
nyelvem a selymes bőrén és a kidudorodó barázdákkal
játszadozott.
Aztán hirtelen megragadott és a szájához húzott. Bekapta
az ajkaimat, a nyelve az enyémet kutatta… lehámozta rólam
a hálóingemet és mélyen belém hatolt. És már ott is volt az a
csodálatos feszítő érzés… teljesen eltelített. Amikor
mindketten már nagyon közel jártunk az orgazmushoz,
hirtelen megállt. A szeme ragyogott a sötétben,
megsimogatta az arcomat, közben pedig csak bámult rám.
Biztosan tudtam, hogy szeretem. Ott is volt a nyelvem
hegyén, csak levegőt kellett volna vennem és kimondanom.
Aztán megcsókolt. És ekkor kiszaladtak a szavak a számon,
de csak nagyon halkan.
A kapcsolatunk már így is elég bonyolult volt, és nagyon
úgy tűnt, ha egyszer kimondom ezeket a szavakat és átlépek
egy képzeletbeli határt, már nem lesz visszaút. Már nem
tudok csak úgy elsétálni.
Nicholas fölém kerekedett és ismét belém hatolt, ezúttal
finoman és lassan. A gyönyör vágya egyszerre tört rá
mindkettőnkre. Becsuktam a szemem, csak öleltem, éreztem,
ahogy az izmai még inkább megfeszültek, ahogy mozgott
bennem. Megragadtam a vállát… és ekkor végem is volt.
Elélveztem. A boldogságom egészen a sztratoszféráig lövellt.
Belülről úgy éreztem, hogy kitágulok, összehúzódok… majd
kitört belőlem egy kiáltás. A nyakát csókoltam, ízlelgettem
és belélegeztem a bőre illatát, minden egyes sóhaját.
A lökései gyorsultak, egyre keményebb lett, ahogy a vágy
fokozódott benne. Egészen addig, amíg az utolsó döfésnél
egy halk sóhaj kíséretében elélvezett. Éreztem, ahogy pulzál
bennem. Erősen hozzásimultam, azt akartam, hogy örökké
bennem maradjon.
Később, miközben az arcom a mellkasán pihent és az
erős karjával átölelt, megkérdeztem tőle. – Mit fogunk
csinálni?
Nicholas megcsókolta a homlokomat és szorosabban
magához szorított.
– Nem tudom.
 HUSZADIK FEJEZET

NICHOLAS

POFA BE, te idióta! Sosem kedveltelek!

– Az értelmesebb részed kifolyt anyádból még a
fogantatásodnál és csak egy vizes foltot hagyott maga után
az ágyon, te faszkalap.
– Aloysius úr farka volt az egyetlen jó dolog, ami valaha
kijött a szádon!
Isten hozott a parlamentben! És még azt gondoltad, hogy
a britek lármásak?
Habár, be kell, hogy valljam, általában nem ennyire
szörnyűek.
– Kinyírlak! Kinyírom a családod és megeszem a
kutyádat! Rendben.
Normális esetben a királynő csak akkor jelent meg a
Parlamentben, amikor megnyitották, és amikor bezárták az
évet. De Wessco gazdasági helyzete miatt rendkívüli ülést
hívott össze, amikor is a két oldal megbeszélheti,
tisztázhatja az ellentéteket.
Nem ment valami jól a dolog. Leginkább azért, mert az
egyik oldalon a miniszterek és a királyi család állt, akik
ténylegesen foglalkoztak az országgal… a másik oldalon
pedig egy rakás fasz lődörgött.
– Figyelmet kérek! – kiáltottam. – Hölgyeim és uraim, az
ég szerelmére, nem egy futballmérkőzésen vagy egy
kocsmában vagyunk. Jusson már eszükbe, hogy kik is
valójában, és hogy hol vannak.
Ebben a szent teremben, az egyik ősöm, II. Őrült Clifford
régen semmi mást nem viselt, csak a koronáját. Melege volt.
Nem is volt szabad még a nevét sem megemlítenünk.
Végre az üvöltés egy kicsit elhalkult.
 És ekkor megszólítottam a főfaszt.
– Aloysius úr, mi az álláspontja a jelenleg felterjesztett
szabályozásokról?
Aloysius úr szipogott egyet.
– Az álláspontom változatlan, Felség. Ugyan miért kéne
megszavaznunk ezt a halom törvénykezést?
– Azért, mert ez a munkájuk. Mert az országnak szüksége
van szabályozásokra.
– Akkor azt javaslom, hogy Őfelsége a királynő fogadja el
a követeléseinket – mondta, gúnyos mosollyal az arcán.
És a kutyaevés máris nem hangzott annyira rosszul.
Lenéztem rá, és a tekintetem legalább annyira hűvös
volt, mint a hangom.
– Ez nem így működik, Aloysius úr. Elmehet és
megbaszhatja a követeléseit.
Néhány egyetértő kiáltás hallatszott: – Igen, úgy van.
Aloysius dobbantott egyet.
– Nicholas herceg, nem ön az uralkodó.
– Valóban nem én vagyok. – Egyenesen a szemébe
néztem. – De jól élvezze ki a helyzetét, amíg lehet. Mert, ha
én leszek a király, az egyik célom az lesz, hogy magát
megbuktassam.
A képviselő orrcimpái kitágultak és a királynő felé
fordult.
– Az unokája a királyi család nevében nyilatkozik,
Őfensége?
Nagyi szemében fény gyúlt és önelégülten mosolyogni
kezdett. Valószínűleg nem vett itt semmit sem túl komolyan,
szerette ezt csinálni. Szerette a küzdelmet, a harcot, a
konfrontációt, ez volt az ő játszótere.
– Én biztos kevésbé felháborító szavakat választottam
volna… de igen, Nicholas herceg a mi véleményünknek adott
hangot, meglehetősen nagy pontossággal.
Látod? Ő is azt akarta neki mondani, hogy baszódjon
meg.
A királynő felállt, és ekkor mindenki felemelkedett a
teremben.
– Egyelőre végeztünk. – Végigpásztázta az üléstermet,
minden egyes arcot megvizsgált. – Az országunk válaszút
előtt áll. Biztosak lehetnek benne, hogyha nem hajlandók a
megfelelő utat választani, a maguk útja lesz hamarosan
kiadva.
Majd megfordultunk, és kisétáltunk a nagy ajtón, egymás
mellett.
A hallban, miközben az autó felé tartottunk, anélkül
kezdett hozzám beszélni, hogy rám nézett volna.
– Ez nem volt valami bölcs, Nicholas. Szereztél
magadnak egy ellenséget.
– Ő már rég a mi ellenségünk. Most már legalább tudja,
hogy tisztában vagyunk vele. Mondanom kellett valamit.
Erre a nagyi kuncogott egyet.
– Kezdesz úgy viselkedni, mint a testvéred.
– Talán mégis van értelme annak, amit csinál.

Ha már szóba került Henry, szerencsére ő jobban volt.

Néhány hét telt el a hajós incidens óta, és úgy tűnt… tényleg
jobban van. Nyugodtabb volt, és ahogy Olívia tanácsolta
neki, felvette a kapcsolatot a katonák családjával.
Beszélgetett velük, meglátogatta őket, és ez úgy látszott,
némi megnyugvást hozott neki.
Szóval… a hétvégén velünk tartott a tengerpartra. Nem
bántam, vagyis inkább úgy értem, hogy mivel egy nyílt
tetejű kabriót fogok vezetni, és egy rakás biztonsági ügynök
vesz majd körül, úgysem valószínű, hogy Olívia orálisan ki
tudna elégíteni az úton.
Az amúgy ötórás autóút első fél órájában… máris kezdtek
hátsó gondolataim lenni.
– A józanság annyira kimerítő – szólalt meg a hátsó
ülésen az öcsém. – Úgy unatkozom.
Hirtelen felugrott, a két ülés felett lévő fejtámlákra
könyökölt és odadugta közénk a fejét.
– Az egész út így fog zajlani? Ti ketten csak meresztitek a
szemeteket egymásra? Látod azt a fát ott, Nicholas? Hajts
neki, amilyen gyorsan csak tudsz, és szabadíts meg a
szenvedéseimtől.
Tudomást sem vettünk róla.
Olívia elővette a telefonját, és képeket készített egy
szikláról, ami szerinte úgy néz ki, mint Patrik, a Spongya
Bobból. El akarta küldeni a húgának. Minden nap beszéltek
vagy üzeneteket küldtek egymásnak Ellie-vel és Martyval.
Tudni akarta, hogy mennek a dolgok New Yorkban nélküle.
Tegnap este Ellie közölte Olíviával, hogy az apjuk „jobban
van”, amitől egy kicsit megkönnyebbült.
– Ó, Ellie – szólalt meg ismét Henry gügyögő hangon,
miközben átnézett Olívia válla felett. – Hívjuk fel! Kérdezzük
meg, hogy még mindig szabad-e.
– A húgom tabu a számodra, haver – ráncolta a
szemöldökét Olívia.
Henry visszahuppant az ülésbe.
– Ez annyira unalmas.
Utazásunk nagyon hosszúnak ígérkezett.

Az Anthorp kastély egy sziklaszirt tetején állt, s gyönyörű

kilátás nyílt róla az alatta lévő víz hullámaira. Hát ezt
mindennek lehet nevezni, csak unalmasnak nem. Henry nem
akart úszni, viszont nagyon érdekelte a sziklaugrás.
Szerencsére le tudtam róla beszélni.
Olívia és én – biztonsági okokból – elvetettük a meztelen
fürdőzés gondolatát, őt meztelenül csakis én láthatom.
De azért lehűtöttük magunkat a tengerben. Olívia egy
türkizszínű bikinit vett fel. Úsztunk és fröcsköltük a vizet a
hullámok között, mint a gyerekek.
Az a jó a hideg vízben, hogy egy idő után az embernek
mindene elzsibbad.
A régi, kőből épült kastélyokban pedig az a legjobb, hogy
minden szobában van egy óriási kandalló. Felmelegítettük
magunkat az egyik előtt a hallban, egy nyúlszőrből készült
szőnyegen. Olívia megszárította a haját a tűznél, én pedig
néztem, ahogy a szemében tükröződnek a lángok, és
mélylilává változtatja őket.
 Vacsorára ettünk egy finom levest, frissen sült kenyérrel.
És az az éjszaka abban a hatalmas ódon ágyban,
rálátással a csillagos égboltra, miközben Olívia lassú
mozdulatokkal lovagol rajtam – hihetetlen volt! Úgy
bámultam fel rá, mint egy bűnös, aki megbocsátásra lelt. A
holdfény besütött az ablakon és csodásan csillogott a
bőrén… hihetetlen, de gyönyörű ez a nő! Szinte sírni tudtam
volna az örömtől.
De nem sírtam. Mert van más módja is annak, hogy
kifejezzem az imádatomat.
Felemelkedtem, magam alá temettem őt és átkaroltam a
vállát, hogy maradjon ebben a pózban. Még mindig égett
bennem a vágy, hihetetlen érzés, ahogy benne vagyok, és a
felsőteste a karomban pihen. Majd a mellét kezdtem
csókolgatni, és szinte szeretkeztem azokkal a csodálatos
gömbökkel. Az ajkammal, a fogammal és a nyelvemmel
kényeztettem. Bálványoztam őket, mintha valami istenségek
lennének.
Olívia remegett, miközben a mellbimbóit nyalogattam, a
puncija egyre feszesebben szorult rá a péniszemre. Baromira
fenséges volt.
A dolgok megváltoztak közöttünk a lovaspólós mérkőzés
óta. Minden sokkal mélyebb, sokkal intenzívebb lett…
Mindketten tudtuk, éreztük, bár nem beszéltünk róla. Még
nem.
Olívia csípője körkörösen mozgott, és éreztem, ahogy a
golyóim megfeszülnek. Megemeltem a hátánál, hogy lássuk
egymás arcát. Az egyik kezemmel a vállát fogtam, miközben
keményen belényomtam a péniszemet, ameddig csak
tudtam, mire ő lefelé nyomta a punciját. Ennyire még
sohasem töltöttem ki. Tökéletes volt. Együtt élveztünk el,
együtt jutottunk a csúcsra.
A falak akusztikája nem volt annyira jó, mint a palotáé…
de azért közel járt hozzá.

Másnap, a hazafele vezető úton, megálltunk egy kocsmában,

hogy megvacsorázzunk. Nem volt túl elegáns hely. A füstölt
húsos szendvicséről és a jó whiskyjéről volt híres. Mivel nem
terveztük ezt a megállót, a biztonságiak bementek előttünk
és átfésülték a helyet, majd végig a közelünkben maradtak.
Éppen amikor álltunk fel az asztaltól, Henry bambán
megbámult egy telt szőkét a helyiség túloldalán. A
mutatóujját az ajkához emelte, majd a lány irányába
mutatott.
– Ismerem azt a lányt… de honnan ismerem azt a lányt?
– Ő Titebottum – mondtam neki.
– Igen, tényleg ő lehet. Habár furcsállom, hogy
megemlíted a nevét Olívia jelenlétében.
Olívia keresztbe fonta a karját és úgy tűnt, hogy
magyarázatra vár. Én pedig rávigyorogtam az öcsémre.
– Az a neve – mondtam mindkettőjüknek. – Ez itt Von
Titebottum úrnő lánya, a fiatalabb… Penelope.
Henry csettintett egyet.
– Igen, ő az! Találkoztam vele Baron Fossbenderben pár
évvel ezelőtt, amikor még egyetemista volt.
Hirtelen egy barna, hosszú hajú szemüveges nő lépett
Penelope mellé.
– És a másik… Sarah, azt hiszem.
Ahogy az ajtó felé tartottunk, Penelope meglátta Henryt
és úgy tűnt, neki nem okoz gondot felismerni őt.
– Henry Pembrook! Ezer éve nem láttalak, hogy vagy?
– Jól vagyok, Penelope.
Sarah és Penelope gyorsan és kurtán meghajolt, Penelope
pedig morcosan bámult Henryre. – Nehogy azt merd
mondani, hogy itt voltatok és nem látogattatok meg! Sosem
bocsátom ezt meg neked.
Henry vigyorgott.
– Gyere vissza velünk! Szívesen jóváteszem.
Lebiggyesztette az ajkát.
– Nem tudok. Anyu utálja a várost, túlságosan hangos és
zsúfolt.
– És haza kell vinnünk neki a vacsorát – szólalt meg
Sarah halkan. Egy bőrkötésű könyvet szorított a
mellkasához.
 – Mit olvasol? – kérdezte Olívia.
A lány elmosolyodott.
– Értelem és érzelem.
– Ezredszerre – morogta Penelope. – És nem is úgy olvas,
mint egy átlagember, vettem neki születésnapjára egy e-
bookot, de nem használja! Csak ezeket az agyonhasznált,
szinte széteső könyveket hordozza magával.
– Az e-book nem ugyanaz, Penny – magyarázza
csendesen Sarah.
– A könyv, az könyv – vonta meg a vállát Henry. – Csak…
szavak, nem?
Sarah elpirult, szinte lángolt az arca. Majd szánakozva
megrázta a fejét. Kinyitotta a könyvet és közel tartotta
Henry arcához.
– Szagold meg!
Henry lehajolt és hitetlenkedve megszagolta a kinyitott
könyvet.
– Mit érzel? – kérdezte Sarah.
Henry még egyszer beleszagolt.
– Olyan… régi szagot.
– Pontosan! – Peneleope is beleszippantott, mélyen és
hosszan szagolgatta a könyvlapokat. – Papír és tinta, semmi
sem hasonlítható az illatához. Az egyetlen dolog, aminek
jobb illata van, mint egy új könyvnek: az egy régi könyv.
Valaki leejtett egy tálca poharat a bár mögött és a
poharak csörömpölése visszhangzott a helyiségben. Sarah
Von Titebottum megdermedt, a szemébe üresség költözött,
és elsápadt. A bőre fehérebb lett, mint a könyvlapok, amiket
a kezében tartott.
– Sarah úrnő – szólítottam meg. – Minden rendben?
Nem válaszolt.
– Minden rendben – suttogta a testvére, de nem úgy tűnt,
mintha hallotta volna a kérdésemet.
Henry megszorította a kezét.
– Sarah?
Hirtelen levegő után kapkodott, mintha eddig nem vett
volna levegőt. Aztán pislogni kezdett és körbenézett, enyhe
pánik jelent meg az arcán, de aztán gyorsan összeszedte
magát.
– Bocsássatok meg! Nagyon megijedtem… a
csörömpöléstől. – Kezét a mellkasára szorította. – Kimegyek
a friss levegőre és ott megvárlak, Pen.
Ebben a pillanatban egy beavatatlan felszolgáló kihozta a
megrendelt vacsorájukat. Penelope megkérte a pincért, hogy
vigye ki a kocsihoz a rendelést és elköszönt tőlünk.
Ahogy az ajtó felé indultak, Penelope figyelmeztette
Henryt:
– Hívj fel! Ne felejtsd el!
– Nem fogom – integetett Henry.
Majd nézte őket, ahogy kimentek az ajtón.
– Elég furcsa egy rút kiskacsa, nem?
– Ki? – kérdeztem.
– Sarah úrnő. Kár érte, pedig csinos lenne, ha nem úgy
öltözne, mint egy szerzetes.
Olíviából előtört a nagytestvér, és tyúkanyóként kelt
Sarah védelmére.
– Nem is nézett ki úgy, mint egy szerzetes. Bunkó vagy
vele. Talán lefoglalják azok a dolgok, amik érdeklik, és nem
marad ideje arra, hogy a kinézetére összpontosítson. Én meg
tudom érteni. – És végigmutatott magán. – Hiszed vagy sem,
én sem így nézek ki a való életben.
Átöleltem a derekát.
– Baromság, te mindig gyönyörű vagy, nem számít, mi
van rajtad. – Majd még a fülébe suttogtam: – Különösen
akkor, ha semmi nincs rajtad.
– Akkor is – tűnődött Henry, amint az ajtó felé mentünk
– szívesen bekukkantanék Értelem és Érzelem kisasszony
hosszú szoknyája alá. Titebottum névvel biztosan valami jó
dolog rejlik alatta.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

NICHOLAS

AZ ANYÁM egyszer azt mondta nekem, hogy az idő olyan,

mint a szél. Keresztülfúj rajtad, elhalad melletted, és nem
számít, hogy milyen erősen próbálod megállítani vagy
megragadni, sosem fog sikerülni, még csak lelassítani sem
tudod.
A szavai visszhangoztak a fejemben, ahogy ébren
feküdtem az ágyban, és a sötétség nyugalma vett körül,
mialatt Olívia csendesen szuszogott mellettem.
Négy nap. Ennyi maradt nekünk. Az idő gyorsan
elszaladt, mint ahogy a könyv lapjait lapozzuk. Remekül
éreztük magunkat, sokat nevettünk, csókolóztunk,
szeretkeztünk, mindent kiélveztünk, amit lehetett, és amiről
valaha álmodtam.
Az utolsó hónapban élveztük igazán az együtt töltött
időt. Körbebicikliztük a várost, természetesen a biztonságiak
végig a közelünkben maradtak. Néhányan felismertek,
integettek nekünk, sőt, egyesek beszédbe is elegyedtek.
Kedves lány, mondták. Piknikeztünk a tó közelében és
kirándultunk azokra a helyekre, amik a királyi család
tulajdonában voltak. Megtanítottam lovagolni, de ő a
biciklizést jobban szerette. Párszor elmentünk agyaggalamb-
lövészetre Henryvel, ahol mindig én tapasztottam be a fülét.
Vicces dolgokat csinált minden egyes alkalommal, amikor
meghúzta a ravaszt.
Nem volt sok dolog, ami indokolta volna, hogy Olívia és a
nagyi sokszor találkozzanak, de amikor találkoztak, a
királynő civilizáltan bánt vele, nem ellenségeskedett. Az
egyik vasárnap délutáni teára Olívia kalácsot sütött. Ez volt
az első alkalom, amióta elhagyta New Yorkot, hogy sütött, és
nagyon élvezte. Az egyik saját receptjét készítette el,
mandulával és áfonyával. A nagymama egy falatot sem evett
belőle.
Akkor azért egy kicsit utáltam.
De ezt az egy keserű pillanatot sok ezer pompás élmény
írta felül. Ezer csodálatos és emlékezetes emlékünk volt az
együtt töltött időről.
És ennek lassan vége szakad.
Ez a gondolat már egy ideje nyomasztott, de eddig
igyekeztem elnyomni magamban. Egészen mostanáig.
Olívia felé fordultam és csókolgatni kezdtem csupasz
vállát. Addig haladtam felfelé, amíg az orrom a nyakába nem
fúródott. Ekkor felébredt és hallottam a hangján, hogy
mosolyog.
– Jó reggelt!
Az ajkaim a füléhez értek. Hirtelen eszembe jutott, hogy
kimondom, amit gondolok. Azt, amiben reménykedem.
– Ne menj vissza New Yorkba! Maradj velem!
A válasza egy szívdobbanással később érkezett, suttogva.
– Meddig?
– Örökre.
Lassan belebújt a karjaimba, gyönyörű kék szemével az
enyémbe nézett és mosolygott.
– Beszéltél már erről a nagymamáddal? Akkor… nem lesz
eljegyzés?
Nagyot nyeltem, a torkom ki volt száradva.
– Nem. Az eljegyzést nem lehet törölni. De azon
gondolkoztam…, hogy el tudnám tolni az esküvő időpontját
egy évvel. Lehet, hogy kettővel is. És ezt az időt együtt
tölthetnénk.
Mozdulatlanná dermedt és a mosoly eltűnt az arcáról.
De tovább folytattam a magyarázkodást, hogy megértse,
mire gondolok.
– Winston is kereshet nekem nőket a listáról. Talán az
egyik beválik. Talán majd olyan jól megértem vele magam,
mint veled. És kötnénk egy megállapodást.
– Egy megtervezett házasság – jegyezte meg letörten.
– Igen – mondtam és a két kezembe fogtam az arcát,
hogy a szemébe nézhessek. – Évszázadok óta csinálják ezt
így. Mert működik. Vagy az is lehet, hogy… elveszem Ezzyt.
Ez megkönnyítené a dolgát… és a miénket is.
Olívia a mennyezetet bámulta, beletúrt a hajába, majd
kiakadt:
– Úristen, Nicholas!
A hangom nyerssé változott a kétségbeeséstől.
– Át sem akarod gondolni!
– Van fogalmad arról, hogy mit kérsz tőlem?
Zavaromban a hangom még hűvösebbé vált.
– Arra kérlek, hogy maradj velem!
Ekkor kitört belőle a felháborodás:
– Igen, maradjak, és nézzem végig, ahogy bejelented,
hogy összeházasodsz valaki mással. Maradjak, és nézzem
végig, ahogy fogadásokat adsz, és valaki mással pózolsz a
képeken. Maradjak, és nézzem végig, ahogy… valaki másnak
adod anyukád gyűrűjét.
Grimaszba torzult az arcom.
Olívia félrelökött és kipattant az ágyból.
– Te akkora egy seggfej vagy!
A könyvszekrény felé indult, mire gyorsan kipattantam
az ágyból és utánafutottam. Visszahúztam és magamhoz
szorítottam, úgy, hogy mozdulni sem tudott. Beletúrtam a
hajába és rekedt hangon a fülébe súgtam:
– Igen, egy nagy seggfej vagyok és egy szemétláda is. De
nem bírom ki nélküled. A gondolat, hogy az óceán másik
oldalán vagy, hogy sosem láthatlak, érinthetlek, tarthatlak a
karjaimban, teljesen kétségbe ejt. Szeretlek Olívia.
Szeretlek! És ötletem sincs, hogyan oldjuk ezt meg. Nem
tudom, hogyan engedhetnélek el.
Remegni kezdett a karomban, majd elsírta magát,
eltakarva az arcát a kezével. Olyan hevesen zokogott, hogy a
szívem majd megszakadt.
Magára kellett volna hagynom. El kellett volna sétálnom
abban a pillanatban, amikor elkezdtem… gyöngéd
érzelmeket táplálni iránta. Semmi jogom sincs ahhoz, hogy
megpróbáljam ot magamhoz kötni. Ez lenne a
legkegyetlenebb dolog, amit tehetek vele.
 Megfordult és a mellkasomba temette az arcát. Szorosan
tartottam és simogattam a haját.
– Ne sírj, kedves! – csitítottam – Sss… kérlek, Olívia.
Bánatos szemekkel nézett rám.
– Én is szeretlek.
– Tudom. – Megsimogattam az arcát. – Tudom, hogy
szeretsz.
– De tudom… – remegett a hangja –, hogy ha maradok,
nem tudom végignézni… olyan lenne, mint élve elégni, apró
darabokban, míg végül már semmi sem marad… kettőnkből.
Magamhoz szorítottam, még a bordáim is ropogtak,
mintha egy kígyó szorította volna magához, levegőt sem
hagyva neki.
– Nem volt szép ilyet kérni tőled Olívia. – Letöröltem a
könnyeit. – Kérlek, ne sírj tovább! Kérlek… felejtsd el az
egészet! Felejts el mindent, amit mondtam! Csak…
– Élvezzük az időt, ami még hátra van – szólalt meg
végül lágyan.
Az ujjamat végighúztam az orrán.
– Így legyen.

OLÍVIA

A királynő irodája előtt várakoztam. A titkára, Christopher,

azt mondta, hogy ma nem tud fogadni, de én akkor is várok.
Mert meg kell próbálnom.
Amikor besétált a szobába, gyorsan közöltem vele:
– Beszélnünk kell!
Rám se nézett.
– Fontos.
Elment mellettem, egyenesen az iroda ajtajáig, majd
mielőtt belépett volna, még egyszer megpróbáltam.
– Felség, kérem!
Végre megállt és a fejét felém fordította. Csücsörített az
ajkaival és keresztülnézett rajtam. És ennek a
Christophernek biztosan telepatikus képességei lehetnek,
mert szó nélkül betessékelte a királynőt az irodába, majd
intett, hogy menjek be én is.
Nem tudtam, hogy mennyi időm lesz beszélni vele,
úgyhogy amint becsukódott az ajtó, rögtön belevágtam.
– Nicholasnak több időre van szüksége.
– Az idő ezt nem fogja megoldani. – A szavai hűvösen és
elutasítóan csengtek.
– Nem áll még készen.
Megkerülte az asztalát és a rajta lévő papírokat
vizsgálgatta.
– Persze hogy készen áll rá. Erre született, szó szerint.
– De ő ezt nem akarja.
– Akkor is meg fogja csinálni. Mert ez megtiszteltetés
számára és ez a feladata.
– Szeretem őt!
Ezt hallva egy pillanatra meghökkent. Megmerevedett és
lassan felemelte a fejét, majd a szemembe nézett.
Aztán ellágyult az arca, a szájánál és a szeménél lévő
ráncok kisimultak, így sokkal kedvesebbnek nézett ki. Mint
egy igazi nagymama.
– Igen, elhiszem, hogy szereti. Ő is szeret önt. Ahogy
önre néz… az apja nézett így az anyjára, mintha ő lett volna
a világ nyolcadik csodája. Mióta önt megismerte, Nicholas
nagyon emlékeztet az apjára, néha olyan érzésem van,
mintha a fiam állna előttem.
A kandallónál lévő szófára mutatott.
– Üljön le!
Leültem, ő pedig egy párnázott széket hozott, és letette
velem szemben.
– Volt egy második gyerekem is Thomas után, egy
kislány. Mesélt róla Nicholas?
– Nem – válaszoltam meglepetten.
– Csodaszép kislány volt, de szívbetegséggel született.
Idehoztuk a legjobb szakembereket és doktorokat. Edwardot
teljesen megőrjítette a bánat. Én még a koronámat is
feladtam volna érte, hogy meg tudjam őt menteni… de
semmit sem tehettünk. Azt mondták, hogy egy hónapot sem
fog élni. Aztán félévesen távozott el.
Egy pillanatra úgy tűnt, hogy nagyon belemerült ebbe az
emlékbe. Aztán egy szemvillanással visszatért a jelenbe. A
figyelme ismét rám szegeződött.
– Ekkor tanultam meg, hogy a remény kegyetlen dolog.
Egy szánalmas ajándék. Tudom, hogy a visszavonhatatlan
dolgok brutálisnak tűnhetnek, de a végén ez fog segíteni. -A
hangja megkeményedett. – Nincs semmi esély arra, hogy a
jövőben bármi is legyen közted és az unokám között. Semmi.
És ezt el kell fogadnod.
– De nem tudom elfogadni – suttogtam.
– Pedig el kell fogadnod. A törvény tisztán fogalmaz.
– De ön meg tudja változtatni a törvényt. Megteheti
értünk, érte.
– Nem tudom megváltoztatni.
– De hiszen ön a királynő!
– Igen, így van, az ön országának pedig elnöke van. És mi
történne, ha az elnökük bejelentené holnap, hogy a
választások innentől fogva nyolcévente lesznek és nem
négyévente? Mit tenne a kormány? Mit tenne a nép?
Válaszra nyitottam a számat, de semmi sem jött ki rajta.
– A változás időigényes dolog és sok akaratot követel,
Olívia. És erre a változásra nincs igény jelenleg Wesscóban.
És még ha lenne is, ez most nem a megfelelő pillanat. Még a
királyok kezét is köti a törvény. Nem vagyok Isten.
– Nem. – Egy hajszál választott el attól, hogy kiboruljak.
– Maga egy szörnyeteg. Hogy teheti ezt vele? Tudja, hogy
érez irántam és mégis erre kényszeríti?
Az ablak felé fordult és kinézett rajta.
– Egy anya, aki eltemette a gyermekét, csak az tudja
igazán várni a halált, hiszen ott a remény, hogy még egyszer
láthatja őt. Thomasszal ezt már egyszer átéltem. Tudtam,
hogy szüksége van rám. És amikor őt és Calistát is el kellett
temetnem, akkor itt volt Henry és Nicholas. Tudtam, hogy
miattuk össze kell szednem magam, mert szükségük van
rám. Szóval, ha szörnynek akar tartani, joga van hozzá.
Talán az is vagyok. De higgye el, amit most mondok, nincs
olyan ezen a világon, amit meg ne tennék ezekért a fiúkért.
– Kivéve, hogy hagyja, hadd éljék az életüket. Hogy azzal
házasodjanak össze, akit szeretnek. A királynő gúnyosan
nézett rám és a fejét rázta. – Ha én szörnyeteg vagyok,
akkor ön pedig egy naiv és önző teremtés.
– Mert szeretem Nicholast? Mert vele akarok lenni és
boldoggá akarom tenni? Tényleg ez tesz engem önzővé?
Felemelte a fejét, mint egy professzor előadás közben.
– Ön egy átlagos lány, és ez most nem kritika. Az
átlagember a saját életén keresztül szemléli a világot. Száz
év múlva senki sem fog emlékezni a nevére. Egy a sok közül,
mint a homokszem a tengerparton.
– A királyok a hagyományokon keresztül szemlélik a
világot. Kérdezze csak meg Nicholast, ő ugyanezt fogja
mondani. Mit hagyunk hátra? Hogyan fognak ránk
emlékezni? Mert akár jók vagyunk, akár rosszak, ránk
emlékezni fognak. Nicholas igazi vezető típus. A férfiak
elkötelezik magukat az irányába, és követik, a vérében van
az irányítás, ezt önnek is látnia kell.
Loganra, Tommyra és Jamesre gondoltam, ahogy ők
védelmezték Nicholast. Nemcsak egyszerűen azért, mert ez
volt a munkájuk, hanem mert így akarták.
– Ha király lesz, több millió ember életét teszi majd
jobbá. Ő fogja bevezetni az országunkat az új évszázadba.
Szó szerint meg fogja változtatni a világot, Olívia. És te
megfosztanád az embereket mindettől? Pár évtized
boldogságért? Igen, gyermekem, ez az én meghatározásom
szerint önzőség.
Próbáltam tartani magam, de a frusztráció könnyeket
csalt a szemembe. Elfordítottam a fejemet… mert hát, hogy
a francba tud az ember ezekkel az érvekkel vitatkozni?
– Szóval ennyi? – kérdeztem megtörve. – Nincs rá
semmi… esély?
Nem volt mérges vagy durva, amikor lezárta a
beszélgetést.
– Nincs.
Behunytam a szemem és vettem egy mély levegőt. Majd
felemeltem a fejemet és egyenesen a szemébe néztem.
– Akkor azt hiszem, nincs mit mondanom. Köszönöm,
hogy meghallgatott.
Felálltam és sarkon fordultam, de mikor a kezemet a
kilincsre tettem, hallottam, hogy a nevemen szólít.
– Igen? – fordultam vissza.
– Figyeltem az elmúlt hónapokban. Láttam, hogyan bánik
a személyzettel és az emberekkel, Henryvel és Nicholasszal.
Láttam mindent. – Ebből a szögből, ahogy a fény a
királynőre vetült, úgy tűnt, hogy fénylik a szeme, szinte
csillog. – Nem volt igazam, amikor az első találkozásunk
során azt mondta, hogy nem fogja kibírni itt. Ha a dolgok
máshogy lennének, ön kedvesem, csodálatosan érvényesülne
itt.
Könnyek szöktek a szemembe, és az érzelmektől
összeszűkült a torkom. Vicces, amikor azok az emberek, akik
amúgy fukarul bánnak a dicsérettel, mégis megdicsérnek.
Nagy szavak ezek.
Lehajtottam a fejem, és meghajoltam. Gyakoroltam. Mert
végül is megérdemli a tiszteletet és a megbecsülést azért,
ami: anya, királynő és nagymama.
Miután becsukódott mögöttem az ajtó, vettem egy mély
levegőt. Mert most már tudtam, hogy mit kell tennem.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

NICHOLAS

A NYÁRI FESZTIVÁL előtti napok mindig tele vannak

izgatott ténykedéssel és tervezéssel. A levegő megtelik
várakozással, sok mindent meg kell oldani, hogy végül
minden tökéletes legyen.
Mindenféle magas rangú emberek és különféle elöljárók
jönnek a világ minden országából, hogy vendégül lássuk őket
a palotában. Fotózkodás a királyi családdal – rövid és
hosszabb szekciókban megbeszélések, sajtóinterjúk. A
zűrzavar egyre nő, ahogy közeledik az időpont, mint ahogy a
vulkánkitörés előtt elkezd hullni a hamu, és a dübörög a föld
belseje, majd bekövetkezik az apokaliptikus robbanás.
Minden évben végigszenvedem ezt a napot, próbálok
mosolyt ragasztani az arcomra, és csomót kötök a
nyelvemre, nehogy olyat találjak mondani, amiket tilos
lenne kimondanom. Az elmúlt huszonnégy óra nagyon
nehéznek bizonyult. Mindig a megfelelő dolgokat mondtam,
megfelelően viselkedtem, és mindez olyan érzést keltett
bennem, hogy ez csak egy hazug lepel rajtam. Aztán az érzés
rám nehezedett és szinte megfojtott.
Mintha gyászoltam volna… mint azon a napon, amikor
elveszítettem a szüleimet. Mint amikor – annak ellenére,
hogy a gyász elhatalmasodott rajtam – össze kellet szednem
magam, és tovább csinálnom mindent, tovább menni,
felszegni a fejemet és egyik lábamat a másik elé tenni.
Elhatároztam, hogy élvezni fogom a ma estét. Olívia még
sosem látott igazi bált, ennyi pompát és nagyzást, el sem
tudta képzelni, mi vár ránk. Látni akartam a reakcióját,
minden mosolyt, minden csillanást a szemében, hogy
összegyűjtsem ezeket a pillanatokat, és bevéssem az
emlékezetembe, hogyha elmegy, vissza tudjam idézni, és
újraélhessem őket.
Odalent vártam Olíviára a Guthrie Ház
reggelizőszobájába. Miután kifestette magát, lejött, én pedig
elkísértem a palota fő helyiségébe, ahol megkaptuk a végső
eligazítást a rendőrségtől, mielőtt megkezdődött a bál.
Hallottam, hogy valaki motoszkál a lépcső tetején,
megfordultam, és megdöbbentett a látvány.
Halványkék, szatén- és sifonruhában állt ott, mélyen
kivágott, de ízléses dekoltázsrész díszítette a mellkasát, a
ruha puffos válla keretezte a karját. Ez egy hagyományos
darab volt. Semmi kosztümre emlékeztető nem volt benne. A
mellrészt strasszkövekkel kirakott csíkok díszítették, a
vékony derekán pedig egy szaténcsík húzódott. A
szoknyarész elegánsan hullott alá, volt alatta egy kis
abroncs, de nem túl nagy. Az egyik oldalon drágakövek
díszítették a szaténcsíkot, és alul kikandikált a sifon anyag.
A haja fel volt tűzve, s csillogó, fekete fürtjei alól apró,
gyémánttal díszített hajtűk látszottak ki.
Fergus ott állt mellettem, és még az a vén kecske is jól
hallhatóan sóhajtott egyet.
– A kis hölgy úgy néz ki, mint egy angyal.
– Nem – szólaltam meg, miközben Olívia elérte a legalsó
lépcsőt. – Úgy néz ki, mint egy királynő.
Megállt előttem, és csak bámultuk egymást.
– Még sosem láttalak katonai egyenruhában – jegyezte
meg, és jólesőn végigmért tetőtől talpig, majd a szemembe
nézett. – Ezt be kéne tiltani.
– Inkább nekem kéne szórnom a dicséreteket. – Nyeltem
egy nagyot, annyira megkívántam. Mindenféle szempontból.
– Lélegzetelállítóan nézel ki, szerelmem. Nem tudom
eldönteni, hogy azt szeretném-e jobban, hogy sose vedd le
ezt a ruhát, vagy inkább most azonnal letépném rólad.
Nevetett.
– Ez a legszebb dicséret, amit valaha kaptam.
Egyszerű, elegáns gyémántok lógtak az édes kicsi
fülében, a nyaka pedig meztelen volt, pont ahogy kértem a
stylistjától. Belenyúltam a zsebembe és előhúztam egy kis
négyszögletű dobozt.
– Van számodra egy ajándékom.
Elpirult még azelőtt, hogy meglátta volna, mi van a
dobozban. És amikor kinyitottam, elállt a lélegzete.
Egy hópehely volt benne, finoman kidolgozott kerek
minta, tele apró gyémántokkal és zafírral. A gyémántok
gyönyörűen csillogtak és hibátlanul tündököltek, pont úgy,
mint Olívia bőre, a zafírok pedig olyan mélykék színben
pompáztak, mint a szeme.
Tátva maradt a szája.
– Ez… gyönyörű! – Megérintette a bársonyt, de a
nyakláncot nem, mintha félt volna tőle. – Ezt nem tarthatom
meg, Nicholas.
– Dehogyisnem – szaladtak ki a szavak a számon
erőteljesen. – Én terveztem, és aztán elkészítettem neked. –
Kivettem a dobozból és mögé léptem, majd megkötöttem a
selyemszalagot a tarkóján. – Csak egyetlenegy darab van
ebből a világon, akárcsak belőled.
Megcsókoltam a tarkóját, majd a vállát.
Olívia felém fordult, megfogta a kezem, és halkan azt
mondta: – Nicholas, sokat gondolkodtam…
– Gyerünk, egy-kettő, mert elkésünk! – toppant mellénk
Henry, szintén egyenruhában. Átsétált a szobán, és a
csuklóját tapogatta, miközben beszélt. – Később is lesz
időtök a nyalakodásra.
Előrehajoltam és megcsókoltam Olívia arcát. – Majd
később befejezed, amit elkezdtél.

Megérkeztünk a bálterem elé. Beszélgetés, zene, vidámság

hangjai szűrődtek ki a helyiségből. Az unokatestvéreim is itt
vannak, Marcus és az egész bandája. Egy visszafogott
üdvözlés után inkább távol tartották magukat tőlem. De a
biztonság kedvéért én is távol tartottam magam mindenféle
frissítőtől, amihez közel álldogáltak… csak a biztonság
kedvéért.
Bridget úgy tapsolt, kacagott és vibrált, mintha egy
középiskolai bizottság vezetője lett volna. – Még egyszer,
csak a biztonság kedvéért, elmondom: a királynő lesz
először felkonferálva, őt követi Nicholas herceg, majd Henry
herceg, akit Hammond kisasszony kísér be a terembe.
Mindenki állni fog, szóval elkísérheti Hammond kisasszonyt
a kijelölt helyre, a fal mellé, majd visszatér a bátyja mellé és
fogadja a meghívottakat. Mindenkinek világos, igaz?
– Igen, Bridget – Henryvel úgy válaszoltunk neki, mint a
kisiskolások, kórusban.
Trombiták szólaltak meg az ajtók mögött, és Bridget
majd kiugrott a bőréből.
– Ó, ez a jel. Mindenki menjen a helyére, hölgyeim és
uraim! – Megállt Olívia mellett, megszorította a karját és
vinnyogó hangon azt mondta: – Annyira izgalmas!
Miután Bridget arrébb ment, Olívia nevetve közölte: –
Nagyon kedvelem őt.
Majd beállt az öcsém mögé. Már átbeszéltük, Henry
kíséri be, az elvárások és a hagyományok miatt… de ahogy
itt állt, ez mind annyira jelentéktelennek tűnt.
Hülyeség.
Megfordultam és megveregettem az öcsém vállát.
– Hé!
– Igen?
– Cseréljünk!
– Mit akarsz kicserélni? – kérdezte Henry.
Csak mutogattam neki.
– A helyünket.
Előrehajolt és a nagyi hátát bámulta.
– Neked kell a nagyi után következned. Te vagy a
második a fogadósorban.
Vállat vontam.
– Nem fog a háta mögé nézni. Észre sem fogja venni,
amíg mellé nem állsz, és aztán már nem tehet semmit.
Szerintem neked is menne, a vendégek üdvözlése
másodikként a sorban. Bízom a tehetségedben.
– De ez szembemegy a protokollal – válaszolta gúnyosan
Henry, mert már tudta, hogy bele fog egyezni.
Megint megvontam a vállam.
 – Leszarom.
Kacagott és rám nézett. A szeme tele volt büszkeséggel.
– Lázadóvá tetted a testvéremet, Oliv. – Tapsikolt mellé.
– Szép munka!
Aztán helyet cserélt velem.
Olívia a karjaimban volt és a ruhája enyhén hozzáért a
combomhoz.
– Mindjárt jobb így – sóhajtottam. Most, hogy a
karjaimban tartottam, olyan érzés fogott el, hogy ez mindig
így lesz, ennek így kell lennie.

Elkezdődött a bál. Mindenki jól érezte magát, és a zene is

sokkal szórakoztatóbb volt, mint az elmúlt évben. A zenekar
vegyesen játszott klasszikusokat és popzenét. Az emberek
ettek, táncoltak, nevettek. Egyedül álldogáltam a teremben,
ritkaságszámba ment. Ilyenkor csak figyeltem.
Őt figyelem.
Furcsa érzés volt: az öröm szétáradt a mellkasomban,
amikor csak ránéztem Olíviára. Dagadt a mellem a
büszkeségtől, amint néztem, milyen magabiztosan jár-kel,
beszélget a nagykövetek feleségeivel, vezetőkkel, királyi
családtagokkal. Olyan természetes volt ez számára, mintha
egész életében ezt csinálta volna, mintha erre született
volna.
Hirtelen úrrá lett rajtam az elkerülhetetlen fájdalom, s
úgy pukkasztotta szét a jókedvemet, mint egy kés a lufit.
Tudtam, hogy el kell mennie. Már csak pár nap, és eltűnik
örökre.
– Minden rendben, Nicky? – kérdezte Henry kissé
aggodalmasan. Nem láttam közelíteni, és nem tudtam, mióta
állhatott mellettem.
– Nem, Henry – mondtam neki olyan hangon, ami nem is
hasonlított a saját hangomra. – Azt hiszem, semmi sincs
rendben.
Bólintott, aztán megszorította a karomat, megveregette a
vállamat. Próbált megvigasztalni és erőt adni, hiszen csak
ennyit tehetett, mert ahogy hónapokkal ezelőtt mondtam
neki, vagyunk, akik vagyunk.
Odasétáltam a zenekar vezetőjéhez. Beszéltünk pár
percet, majd amikor lelkesen bólogatott, elindultam Olívia
felé. Éppen odaértem hozzá, mire az első akkordok átszelték
a termet.
Felé nyújtottam a kezem.
– Az enyém lehet ez a tánc, Hammond kisasszony?
Hirtelen megértette, miért. Ez volt az a dal, amire a
ballagásán szeretett volna táncolni, de nem volt rá
lehetősége: Everything I Do.
Oldalra billentette a fejét.
– Ahogy kívánod.
– Mindenre emlékszem, amit valaha mondtál nekem.
Olívia megfogta a kezemet, és bevezettem a táncparkett
közepére. A figyelem középpontjába kerültünk. Még az a pár
is megállt, akik éppen ott táncoltak, és felénk fordultak.
Ahogy a karjaimban tartottam és vezettem tánc közben,
Olívia idegesen odasúgta.
– Mindenki minket néz.
Az emberek egész életemben bámultak engem. Ez egy
olyan dolog volt számomra, amit becsülettel tűrtem és már
beletörődtem, nem számított, milyen felháborító volt néha.
Kivéve most.
– Nem baj.

A kora reggeli órákban, még hajnal előtt szeretkeztünk. Én

voltam felül. Izzott közöttünk a levegő, s végighullámzott a
testünkön az élvezet. Az érzés kikapcsolt, ugyanakkor
egymáshoz szegezett minket. Hosszú, lassú lökésekkel
mozgattam a csípőm felette. Szeretkeztünk, a szó legigazabb
és legtisztább értelmében.
A gondolataink, a testünk, a lelkünk összeolvadt, és
ahogy forogtunk és egymásba olvadtunk, valami csodálatos,
tökéletes született belőle. A kezembe fogtam az arcát,
miközben csókoltam, a nyelvem az övét simogatta, a szívünk
egyszerre dobbant. Mintha villám csapott volna a
gerincembe, mintha valami csiklandozó elektromosság
bujkált volna benne, ami előjelezte a közelgő orgazmust. De
még nem… nem akartam, hogy vége legyen.
A csípőmet lassan hozzányomtam az övéhez, s mintha
elértem volna Olívia legmélyebb pontját.
Az állkapcsomon éreztem a kezét, majd kinyitottam a
szemem. Még most is rajta volt a nyaklánc, csak úgy
ragyogott a holdfényben, de nem olyan fényesen, mint a
szeme.
– Kérdezd meg még egyszer, Nicholas!
Reménnyel teli volt a suttogása. Áldott, gyönyörű, izgató,
reményteli.
– Maradj!
A puha ajkai mosolyogni kezdenek.
– Meddig?
– Örökre.
Mélyen a szemembe nézett és közben bólogatott.
– Rendben.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

OLÍVIA

NICHOLAS SZELEBURDI módon viselkedett másnap reggel.

Mindketten szelesek voltunk. Csókolóztunk és nevetgéltünk,
nem tudtuk betelni egymással. Mert ez egy új nap volt. Soha
nem értettem ezt a kifejezést azelőtt. Végül is nem minden
nap egy „új nap”? De most már értem. Mert bármit is
tartogat a jövő számunkra, a jövőnk ma kezdődik el.
És Nicholasszal együtt megyünk végig az úton.
A szobájában reggeliztünk. Aztán jó hosszú ideig
zuhanyoztunk együtt, minden pillanatát kiélveztük. Végül
felöltöztünk és késő délután megkockáztattuk, hogy
kimegyünk egy kicsit. Nicholas újra el akart vinni biciklizni.
De mikor leértünk a földszintre, Winston, a Fekete
Öltönyösök feje – ahogy Nicholas hívta őt –, már várt ránk.
– Van egy kis gond, ami miatt beszélnünk kell, Fenség –
mondta Nicholasnak anélkül, hogy rám egy pillantást is
vetett volna.
Nicholas hüvelykujjával lassan simogatni kezdte a
tarkómat.
– Épp most akarunk kimenni biciklizni, Winston. Nem
várhatna?
– Attól tartok, nem. Rendkívül fontos dologról van szó.
Nicholas nagyot sóhajtott.
Próbáltam segítőkészen viselkedni.
– Elleszek a könyvtárban, amíg végzek
Bólintott egyet.
– Rendben. – Gyengéd, gyors csókot lehelt a számra,
majd elment a dolgára.
Körülbelül negyvenöt perccel később még mindig a
palota hatalmas könyvtárában üldögéltem. Két emeleten
helyezkedett el a könyvtár, a fa könyvszekrényeknek
bútorápoló illatuk volt. A polcok tömve voltak antik jellegű,
bőrkötésű, aranyozott szegélyű könyvekkel. Végiglapoztam
egy példányt az Értelem és érzelemből, de nem igazán
olvastam bele.
– Készen állunk önre, Hammond kisasszony.
Felkaptam a fejem, mikor észrevettem, hogy Winston
néz le rám, kezét a háta mögé kulcsolta.
– Hogy érti, hogy „készen állnak rám”?
Ennek a srácnak rendkívüli a pókerarca. És több mint
egy kicsit furcsa. A szája mozdulatlan volt, a szeme
kifejezéstelen, mint egy bábu. Vagy mint egy nagyon
tehetséges, hidegvérű bérgyilkos.
– Erre jöjjön, kérem!

NICHOLAS

Amikor Olívia belépett a szobába, kíváncsinak és nagyon

aprónak tűnt Winston méreteihez képest. Először Henryre
pillantott, aki egy borszékben üldögélt a kandalló mellett,
majd elmosolyodott, amikor meglátott engem a szoba másik
végében.
– Mi folyik itt?
Figyeltem az arcát és próbáltam előcsalni pár emléket,
hátha valami elkerülte a figyelmemet. Valamit, amiből
gyaníthattam volna valamit… de semmi nem jutott eszembe.
Olívián látszott, hogy kezd aggódni, csak bámulta a
kifejezéstelen arcomat.
Winston az íróasztalon lévő számítógépet felé fordította.
– Ezek lesznek a főcímek a Daily Starban. Ez egy
pletykaújság.
ŐKIRÁLYI SZEXISSÉGE, A TRÓNÖRÖKÖS
REJTETT TITKAI
– A KISKORÚ TRÓNÖRÖKÖS TEHERBE
EJTETTE A BARÁTNŐJÉT, AKI KÉSŐBB
 ELVETÉLT – RÉSZLETEKKEL

Az arcán döbbenet ült.

– Ó, ne! Hogy… jöttek rá?
– Abban reménykedtünk, hogy majd magyarázattal tud
szolgálni, Hammond kisasszony – szólalt meg Winston. –
Mivel ön az, aki kikotyogta.
Már gyűlöltem, hogy beleegyeztem, Winston vezesse a
kikérdezést.
– Mi volt a célja ezzel?
Olívia felém fordult. – Nicholas?
Winston egy papírlapot csúsztatott felé. Erősen nézte a
papírt, még szemöldökét is összeráncolta, annyira
összpontosított.
– Mi… mi ez?
Egy jelzáloghitel-igénylés volt öt hónappal azelőttről az
Amelia’sra, a kávézó épületére, valamint Olívia New
Yorkban lévő lakására.
A teljes összeget kifizették múlt héten.
Winston csupán ennyit mondott Olíviának.
– Nem értem. Tegnap beszéltem Ellie-vel, ő nem mondott
nekem erről semmit. – Egy lépéssel közelebb jött hozzám. –
Nicholas, ugye nem hiszed, hogy ilyenre vetemednék?
Minden porcikám ellenkezett evvel az ötlettel, de a
bizonyítékok feketén-fehéren igazolták az állítást és ez
engem is meggyőzött.
– Nem téged vádollak.
– Igen, és nem is védesz meg.
Elvettem a papírt az asztalról.
– Magyarázd meg nekem, kérlek! Úgy, hogy megértsem.
– Még én is könyörgésnek hallottam a saját szavaimat. –
Magyarázd meg, hogy mi történt!
Megrázta a fejét.
– Nem tudom megmagyarázni.
Mintha egy tonna súly nehezedett volna a vállamra,
mintha valami próbálná eltörni a gerincemet, és
megpróbálna félbetépni.
– Megbocsátanék neked bármit, Olívia. Tudtál te erről?
Bármit. De… kérlek, ne hazudj nekem!
– Nem hazudok.
– Talán csak véletlenül kikotyogtad valakinek. Talán
megemlítetted a húgodnak vagy Martynak, vagy netalán az
apádnak?
Hátrébb lépett.
– Szóval én nem vagyok szemétláda, csak a családom?
– Nem ezt mondtam.
– De, pontosan ezt mondtad.
Lecsaptam a banki igazolást az asztalra.
– Tíz éven keresztül egy szót sem írt erről a sajtó. Majd
hetekkel azután, hogy elmondtam neked, minden újság ezzel
van tele, és teljesen véletlenül a családod jelzáloghitele is ki
lett fizetve ezzel egy időben. Mit kéne gondolnom?
Olívia hátrált, és közben a homlokát dörzsölte.
– Nem tudok mit mondani.
Felhördültem.
– Mondd, hogy nem te tetted!
A szemembe nézett, felemelte az állát, és a szeme
megtelt könnyel.
– Nem én tettem.
Miután nem szóltam semmit, láttam az arcán a
kétségbeesést, hogy minden összeomlott benne, mint egy
kártyavár.
– Nem hiszel nekem.
Elfordítottam a fejemet.
– Képzeld magad az én helyembe!
– Próbálom – mondta, és az ajkai remegtek. – De én
hinnék neked, úgyhogy nem tudom magam a helyedbe
képzelni – rázta a fejét. – Mikor adtam arra okot, hogy azt
hidd, ebből az egészből pénzt akarok kifacsarni?
– Talán nem a pénz motiválta… az elején – szólt közbe
Winston, mint egy ügyvéd a tárgyaláson. – De aztán idejött
és első kézből látta a vagyont, és utána már csak az
számított. Talán mivel nemsokára elmegy, úgy döntött, hogy
amit még lehet, kihoz a dologból.
– Fogja be a száját! – rivallt rá hirtelen Olívia, és
nekiment Winstonnak.
 A karjánál fogva visszahúztam.
– Elég!
Találkozott a tekintetünk, a szemei hatalmasra nyíltak,
és szinte könyörögtek. Könyörögtek, hogy higgyek neki. És,
isten látja lelkem, akartam is hinni neki. De a
bizonytalanság fogva tartotta a szívemet, alig kaptam tőle
levegőt.
– Felhívom az apámat – jelentette ki Olívia. – Majd ő
elmondja, hogy ez csak egy félreértés.
Elővette a telefonját a zsebéből, beütötte a
telefonszámot, és várt. Egy kis idő múlva, ami borzalmasan
hosszúnak tűnt, idegesen nézett rám.
– Nem veszi fel. Tovább próbálkozom.
Amíg újra tárcsázott, megkérdeztem Winstont.
– Honnan jött a pénz?
– Még nem tudtuk visszakövetni az átutalást, de
dolgozunk rajta.
A hangom kemény és parancsoló volt.
– Szükségem van arra az információra, Winston. Ez az
egyetlen útja, hogy biztosan tudjuk, ki állhat e mögött.
Olívia lassan leeresztette a telefonját. Rám nézett és csak
bámult, mintha egy idegen lennék. Nem – rosszabb. Mintha
szörnyeteg lennék.
– Azok után, ami köztünk történt, amiken
keresztülmentünk, amiket mondtunk egymásnak, és amit
feláldoztam érted az elmúlt öt hónapban… neked több
információra van szükséged, ahhoz, hogy eldönthesd, olyan
ember vagyok-e, aki eladná egy ócska rongyért életed
legfájdalmasabb titkát?
Figyelmeztetés volt a hangjában, hogy most kéne
abbahagynom, és nem kéne ennél tovább mennem. Azt
sugallta, nincs okom rá, hogy ne bízzak benne. Hiszen ő
sosem tenne ilyet velem. Legalábbis az az Olívia nem, akit
én ismerek.
De a figyelmeztető hang süket fülekre talált. Mert
hazudott. Hallottam már ezt a hangot korábban többször is,
újra meg újra, amikor még fiatal voltam, hülye és naiv.
Nem fog még egyszer hibázni. Evvel kapcsolatban
végképp nem. Ez teljesen… összetörne.
Az arcom maszkká változott, hűvös és érzéketlen lett.
– Igen. Több információra van szükségem.
És ekkor összeroppant előttem, mint egy ablaküveg,
amibe beleöklöztek.
– Hát bazdmeg! – hátrébb lépett és üvöltött. Sírt és rázta
a fejét. – Bazdmeg ezt az elcseszett helyet, ahol felnőttél.
Totál zűrzavar van a fejedben. A te lelked beteg, a
játszadozás mások érzéseivel és ezek az emberek
tönkretettek. És még csak észre sem veszed. Rád nézni sem
bírok.
– Akkor menj el! – kiáltottam. – Ott az ajtó, kifelé! Ha
nehezedre esik rám nézni, akkor menj vissza New Yorkba!
Amint elhagyták a szavak a számat, azonnal vissza
akartam szívni őket. Nem úgy értettem. De a kimondott
szavaknál ez nem így működik. Ha egyszer kimondod őket,
már nem lehet visszavonni.
Ott visszhangoztak közöttünk.
Olívia arca megfeszült, elsápadt, és becsukta a szemét.
Lehajtotta a fejét, és megremegett a válla. Mintha…
befejezte volna. Mintha számára már semmi nem maradt
volna.
Vett egy nagy levegőt, és anélkül, hogy a fejét felemelte
volna, anélkül, hogy még egyszer rám nézett volna,
megfordult, és kiment az ajtón.
Egy percig senki nem szólalt meg. Csak álltam ott, mint
egy idióta, bámultam a helyet, ahol az imént még Olívia állt.
Henry szavai törték meg a csendet.
– Hibát követsz el. – Most valahogy magasabbnak tűnt,
és idősebbnek… másnak, mint eddig. Komolynak. Nem
értettem, hogy miért nem vettem észre ezt korábban, vagy,
hogy miért pont most vettem észre.
– Ez nagyon durva volt, Nicholas, még tőled is.
Winston felé fordultam.
– Találd meg, honnak utalták a pénzt! Most.
Winston meghajolt, és elment, hogy teljesítse a
parancsomat.
Henry szinte felnyársalt a szemével, éreztem a hátamon,
de nem fordultam meg. Nem volt mit mondanom neki.
Ő azonban máshogy érzett.
– Hahó? – Odajött hozzám és kopogtatta a fejemet. – Van
odabent valaki?
– Mi a fenét csinálsz?
– Hát úgy nézel ki, mint a bátyám és a hangod is olyan,
mint az övé, de akkor sem ő vagy. Csak egy alternatív
verziója vagy, aki felolvassa a jelentéktelen válaszokat az
interjúkon. A Bádogember.
– Nem vagyok játékos hangulatomban, Henry.
Úgy folytatja, mintha nem is reagáltam volna rá semmit.
– Az én igazi testvérem tudná, hogy Olívia nem tenne
ilyet, nem tudna ilyet tenni. Itt érezné. – És a mellkasomra
bökött. – Szóval, vagy egyszerűen félsz hinni a saját
megérzéseidben, vagy túlságosan félsz megbízni benne, de
akárhogy is, épp most hagytad, hogy életed legjobb dolga
kisétáljon azon az ajtón. És azzal az élettel, ami nekünk
adatott, ez elég nagy veszteség lesz.
Nagyot nyeltem, hidegséget és bénultságot éreztem
belül… azaz, hogy semmit sem… éreztem.
A hangom legalább annyira üresen csengett, mint
amilyen üres volt a mellkasom.
– Ha nem ő tette, akkor ez egy átkozottul nagy véletlen
egybeesés. Tudni fogok mindent, ha Winston megszerzi a
szükséges információkat.
– Addigra már túl késő lesz!
Nem szóltam többet. Befejeztem. De az öcsém még nem
hagyta abba.
– Rengetegszer éreztem életem során, hogy ha anya
látná, amit csinálok, nagyon szégyellné magát miattam. Ez
az első alkalom, hogy azt gondolom… miattad szégyelli
magát.
És evvel Henry is kisétált az ajtón.

OLÍVIA
Egyszer sem vettem levegőt a szobám felé vezető úton.
Összeszorítottam a számat és összefontam a kezemet a
derekam körül, amint elhaladtam a biztonságiak és a
bólogató szobalányok mellett. De amint beléptem a
szobámba, kieresztettem a fájdalmamat.
A könnyek csak úgy patakzottak az arcomon, a vállam
rázkódott a sírástól, akárcsak a tüdőm legbelül. Harag és
keserűség keveredett bennem, és ami a legrosszabb volt, a
szívem is összetört. Hogy tehette ezt velem? Azok után, amit
érte tettem. Mindent feladtam volna érte.
Láttam a szemében, azokban a csodálatos, szenvedő
szemekben. Hinni akart nekem, de nem tudott. Nem volt rá
képes. Akármilyen kicsi bizalom is élt benne irányomban,
megsemmisült.
Bízhatott bennem valaha? Elhitte valaha, hogy mi együtt
tudunk lenni… örökre? Vagy egy része mindig is arra várt és
figyelt, hogy mikor cseszem át?
Hát leszarom. Leszarom őt is és ezt a palotát is.
Befejeztem. Vége.
– Hozhatok önnek egy kis teát, Hammond kisasszony?
Elállt a lélegzetem és talán még a szívem is megállt egy
pillanatra. A szobalány, Mellie – vagy hogy is hívják – volt
az. Nem vettem észre, amikor bejött, annyira lefoglalt a
bánatom.
Üde arcán együttérzés tükröződött. De már nagyon
untam, hogy szobalányokkal és biztonsági emberekkel
vagyok körülvéve és … és utáltam a twitteres seggfejeket…
és a kurva titkárokat és asszisztenseket is. Csak egyedül
akartam lenni. Be akartam húzódni egy sarokba, ahol senki
nem lát vagy hall, és végre levegőt vehetek… és kisírhatom
magam.
Csuklottam egyet.
– N-n-nem. Köszön-n-nöm.
Bólintott és lesütötte a szemét, mint egy jó szolgához
illik. Elsuhant mellettem diszkréten, és becsukta az ajtót
maga mögött. Remekül be volt tanítva.
Bezártam az ajtót, majd odasiettem a könyvszekrényhez,
ami az alagút bejárata volt Nicholas és az én szobám között,
és azt is bezártam. Bementem a fürdőbe, és megengedtem a
zuhanyzóban a forró vizet. Ahogy a gőz sűrűsödött
körülöttem, levettem a ruhámat. Még mindig szipogtam.
Beléptem a zuhanyzóba, lecsúsztam a földre, és a fejemet a
térdemre hajtottam. Hagytam, hogy a víz teljesen elborítson.

NICHOLAS

Egyszer meglátogattam egy gyerekosztályt egy olyan

kórházban, ami a legritkább és legkellemetlenebb
betegségek gyógyítására specializálódott. Volt ott egy fiatal
lány, egy picike, tüneményes teremtés, aki soha nem érzett
fájdalmat. A betegségének köze volt ahhoz, hogy az idegek
hogyan kommunikálnak az aggyal. Első pillantásra úgy
tűnhet, hogy az élet fájdalom nélkül csodálatos lehet, sosem
éreznénk gyomorfájdalmat vagy fogfájást, a szüleiknek
sosem kellene megvigasztalniuk a gyereküket egy
térdhorzsolás miatt.
De a fájdalom valójában ajándék. Figyelmeztet, hogy
valami nincs rendben, és cselekvésre késztet, hogy
megoldjuk a felmerült problémát. Fájdalom nélkül az amúgy
kisebb sérülések akár halállal is végződhetnének.
A bűntudat hasonlóképpen működik.
Az elménk figyelmeztet, ha valamit nagyon elrontottunk.
Úgy éreztem, teljesen felemészt a bűntudatom – szépen
lassan felfal attól a pillanattól kezdve, hogy egyedül
maradtam az irodában. Éreztem, hogy szétszakít belülről,
miközben ballagtam vissza a szobámba. Összegyűlt a
torkomban, amit megpróbáltam leöblíteni egy brandy vei, de
az is alig megy le a torkomon.
Nem tudtam kiverni a fejemből azt a látványt, ahogy
Olívia nézett rám. Legyőzve. Összetörve.
Nem kéne, hogy így érezzék. Én vagyok a sértett fél. Én
vagyok az, akinek hazudtak. De akkor miért érzem magam
ennyire kurvára bűnösnek?
 Úgy szurkált a bűntudatom, mint egy törött borda durva
éle.
Koccant egyet a pohár, amikor letettem az asztalra, majd
a könyvespolchoz léptem, bementem a folyosóra, ami Olívia
szobájához vezet, de amikor megnyomtam a könyvespolcot a
másik oldalon, az nem mozdult egy centit sem.
Megfeledkeztem a reteszről.
Az anyám szerelte fel. Ez volt az egyetlen alkalom,
amikor csavarhúzóval a kezében láttam, és az első alkalom,
amikor azt hallottam tőle, hogy az apám egy kibaszott
kéjenc.
Már elmosódott, hogy min is vesztek össze, de a retesz
azóta fennmaradt.
És most úgy tűnt, hogy ismét használatba került.
Hátrasimítottam a hajam, és visszakullogtam a
szobámba, majd ki a hallba, Olívia ajtajáig. Erősen
dörömböltem rajta, de semmi válasz.
Egy fiatal szobalány fejet hajtott, miközben elhaladt
mellettem, én viszonzásként biccentettem.
Hiába nyomtam le a kilincset, az ajtó is zárva volt,
úgyhogy újra kopogtam, és próbáltam elnyomni magamban
a mérgemet, ami minden percben egyre erősödött bennem.
– Olívia, beszélni szeretnék veled.
Vártam, de semmi választ nem kaptam.
– Olívia – kopogtam megint – …a dolgok, kissé…
kicsúsztak a kezemből, és szeretnék beszélni veled erről.
Nyisd ki, kérlek, az ajtót!
Amikor a biztonsági őr elsétált mellettem, egy kibaszott
idiótának éreztem magam. És valószínűleg úgy is néztem ki.
Kopogtam és könyörögtem az ajtó előtt a saját átkozott
házamban.
Ezúttal az öklömmel dörömböltem újra.
– Olívia!
Fél perccel később, amikor még mindig nem érkezett
válasz, a bűntudatom átváltott dühbe.
– Rendben – sziszegtem a zárt ajtónak. – Hát legyen így.
Lesétáltam a lépcsőn, és megláttam Fergust az
előcsarnokban. – Hozza a kocsit!
 – Hova megy?
– El.
– Mikor jön vissza?
– Későn.
Végigmért.
– Okos dolognak gondolja ezt jelen esetben?
Egy lépéssel a küszöb előtt megálltam.
– Most az egyszer leszarom, Fergus.

OLÍVIA

Miután lezuhanyoztam, a saját ruhámat vettem fel, egy

agyonviselt, szürke melegítőt és egy V nyakú pólót. Nem
szárítottam meg a hajam, csak becsavartam törülközőbe, egy
kontyot formálva belőle a fejem tetején. A szemem
bedagadt, elég pocsékul nézhettem ki. Kivettem a
bőröndömet a szekrényből és pakolni kezdtem, de azokat,
amiket Sabine, a stylist hozott, gondosan kiválogattam, nem
akartam magammal vinni. Már amúgy is azt gondolták, hogy
haszonleső vagyok, átkozott legyek, ha több okot adok nekik
arra, hogy ezt higgyék.
Amikor végeztem a pakolással, úgy terveztem, lemegyek
az utazási ügyekért felelős titkárhoz, hogy adjon egy autót,
ami kivisz a reptérre, és foglaljon egy repülőjegyet. De a
lábamnak más elképzelései voltak.
Átvittek a könyvespolcon egyenesen Nicholas szobájába.
Csönd volt odabent, érezni lehetett, hogy senki nincs a
szobában. Láttam egy pohár brandyt az asztalon.
Megérintem az ujjhegyemmel, mert tudtam, hogy ő is
hozzáért. Majd tovább mentem egészen az ágyáig. A
hatalmas ágyáig. Belenyomtam az arcomat a párnájába,
nagyot szippantottam a férfias illatából, ami olyan volt, akár
az óceán illata és egy kis fűszer keveréke.
Beleborzongtam.
A szemem égni kezdett. Azt hittem, hogy már kisírtam
magam, de úgy tűnt, mégsem.
 Nagyot sóhajtottam, és visszatettem a párnát.
– Nincs itthon, kisasszony – szólalt meg Fergus az
ajtóból. – Elment.
– Megmondta hova megy?
– Nem.
Közelebb léptem hozzá.
– Nagyon kedves volt hozzám, amíg itt voltam.
Köszönöm szépen.
Ahogy megfordultam, hogy távozzak, megfogta a
karomat.
– Ő egy rendes fickó, bár most lehet, hogy kemény volt
önnel, de megvan rá az oka. Hagyja, hogy megjöjjön az esze.
Szereti önt, kisasszony, nagyon is. Ne siessen el! Adjon neki
még egy kis időt!
A királynő szavai visszhangoztak a fejemben.
– Az idő ezen nem fog segíteni, Fergus. – Odahajoltam
hozzá és megcsókoltam a ráncos arcát.
– Viszontlátásra!

Jane Stiltonhouse, az utazásért felelős titkár az asztalánál

ült, mikor beléptem az ajtaján.
– Haza szeretnék menni. Most.
Először meglepődött, majd fellelkesült.
– Csodálatos!
Jane felállt a székéből és kivett egy dossziét az egyik
fiókból.
– Már megvan az első osztályra szóló jegye New Yorkba,
a palota állja természetesen. Felküldök két lányt a Guthrie
Házba, hogy pakoljanak össze önnek.
– Nincs rá szükség, már összepakoltam.
A mosolya olyan volt, mint egy mérgező gyümölcs,
veszélyesen kedves.
– Minden, amit a palota kínált fel használatra, báli
ruhák, ékszerek, satöbbi, itt maradnak a palotában.
– Az egyetlen dolog, amit magammal vinnék, az a
nyaklánc, amit Nicholastól kaptam.
 Összecsapta a kezét.
– A nyaklánc itt marad.
Ezek a szavak úgy az elevenembe vágtak, mintha a
metróban lévő forgóajtó talált volna el.
– De Nicholas nekem tervezte.
– Nicholas herceg vásárolt egy nyakláncot, és mivel ő a
királyi család tagja, ezért ez a tulajdon a koronát illeti. Itt
marad.
– Ő adta nekem.
Az egyik szemöldöke felemelkedett.
– És nemsokára majd valaki másnak fogja adni. Itt
marad. Valami gondja van ezzel, Hammond kisasszony?
Szerettem volna neki megmutatni, hogy ahonnan én
jövök, ott hogyan oldanánk meg ezt a kérdést. De
meggondoltam magam, min változtatna?
– Nem, Stiltonhouse kisasszony. Semmi gondom nincs
ezzel.
A szája pont úgy nézett ki, mint Bruce-é a cápáé a Némó
nyomában című filmben.
– Nagyszerű. A sofőrnél lesz a repülőjegy, ne felejtse el
az útlevelét. Jöjjön és látogasson meg minket máskor is –
mondta és végignézett rajtam –, ha lesz rá lehetősége.
Amilyen gyorsan csak tudtam, elhagytam a helyiséget.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

NICHOLAS

AZON AZ ÉJSZAKÁN ivással próbáltam elfeledni a

történteket a sarkon lévő Kanos Kecskében. Ezt követően
nem álmodtam anyámról, mint legutóbb. Azt álmodtam,
hogy egy hajón vagyok, egy furcsa, fából készült kalózhajón,
egy csomó sötét hajú figurával és tökéletes női mellekkel
körülvéve. Éppen egy hatalmas viharba keveredtünk. A hajó
ide-oda himbálózott, majd egy hatalmas hullám az egész
hajót beterítette és egyenesen az óceánban kötöttem ki.
Amikor bevágtam a fejemet a fapadlóba, akkor jöttem rá,
hogy nem vagyok semmiféle hajón. És az ide-oda dobálózás
nem álom volt.
Hanem az én kicsi öcsém.
Ledöntött a kanapéról, amin elterültem, és a bánatos
seggem a padlón kötött ki.
Amikor végre képes voltam kinyitni a szemem, láttam,
hogy bámul, mint a másnaposság vagy a végzet angyala. És
Simon is ott állt mellette.
– Mi a fasz, Henry?
– Mondtam, hogy nincs igazad. Mondtam, hogy nem
Olívia tette.
Ezek a szavak azonnal kijózanítottak, és magamhoz
tértem.
Henry Simon felé fordult.
– Mondd el neki!
Simon sápadtnak tűnt, sápadtabbnak, mint általában. És
egy kicsit sem érezte magát bűnösnek.
– Mit mondjon el? – kérdeztem rekedt hangon.
Megköszörülte a torkát.
– Igen, hát, nézd, az egész egy új üzlettel kezdődött a
Barristerekkel…
Amikor nem folytatta, meglöktem.
– És?
– Piték.
Lehet, hogy még mindig álmodom.
– Piték?
– Igen, frissek és gyorsfagyasztottak, bárhova lehet őket
szállítani a világon. Seggbe akartuk rúgni Marie Callenderst
és Sara Lee-t. És emlékszel, hogy mennyire élveztem a pitét
az Amelia’sban, amikor az Államokban voltunk, szóval…
megvettem a receptet Olívia apjától. Az összes receptet.
A gyomrom még mindig a hajón ragadt. Felfordult.
– Mennyiért?
– Több mint hat lepedőért.
Lassan felültem, és kezdett felgyülemleni bennem a
harag.
– És nem gondoltad, hogy ez egy olyan dolog, ami talán
engem is érdekelne?
Megvakarta a tarkóját.
– Hammond úr szerette volna titokban tartani. Szeretett
volna tiszta maradni, csinálja a tizenkét lépéses elvonó
programot, és miegymás. Meg akarta lepni Olíviát, mikor
hazaér, hogy a cég kikecmergett az adósságból, és nem kell
már az egészet egyedül csinálnia.
Simon fészkelődni kezdett.
– És a pokolba is, sosem tudok semmit titokban tartani
Franny előtt, szóval arra gondoltam az a legjobb, ha te
nem… – a szavai vontatottá váltak, ahogy rám nézett.
– Mit tettél, Nick?
Mit tettem?
A felismerés, hogy mit tettem, felért egy tökön rúgással.
Egy pillanat alatt felpattantam. Azok a rettenetes szavak
csengtek a fülemben, amiket neki mondtam. Kirohantam a
hallba, mezítláb, az ingem kigombolva.
De még mielőtt a kezem hozzáért volna a kilincshez,
mielőtt kinyitottam volna az ajtót, már tudtam, éreztem.
Elment.
Olívia szobája közepén álltam. Így gondoltam már rá,
nem pedig „fehér szobaként” vagy „anyám szobájaként”.
Már Olívia szobája.
Most már Olívia üres szobája volt.
Az ágy megvetve, de üresen állt. A fehér falak és bútorok
tegnap még ódonnak és világosnak tűntek, de most szürkék
és élettelenek voltak. Megnéztem a fürdőszobát és a
szekrényt, nem tudtam pontosan, hogy miért. A szekrényben
lévő designer ruhákat becsomagolták átlátszó műanyagba,
tudtam, hogy ezek nem Olívia ruhái, úgyhogy ezek is annyira
élettelenek voltak nélküle, mint minden más. Minden
nyomot, ami rá emlékeztetne, a samponját, a kis
csecsebecséit mind eltakarították.
Mintha sosem lett volna itt.
Visszatámolyogtam a hálószobába és egy csillogó dologra
lettem figyelmes az öltözködőszekrényen. A hópehelynyak-
lánc. Az az övé volt, neki csináltattam, azért adtam neki,
hogy tartsa meg.
Hogy az övé legyen, és hordja.
Még ez is önző volt részemről, azt hiszem. Tetszett az
ötlet, hogy legyen neki valamije, amit megérinthet, valami,
ami majd rám emlékezteti, ha…. mindennek vége.
És itt hagyta.
Ennél az üzenetnél semmi sem lehetett volna világosabb,
érthetőbb.
Egy szobalány sétált ki az ajtón a hallba. Odakiáltottam
neki:
– Hívd ide Winstont! Most.
A tenyerembe vettem a nyakláncot, amikor megérkezett
Henry és Simon, majd Fergus is belépett.
– Mikor?
– Olívia kisasszony tegnap éjjel ment el – felelte Fergus.
– Miért nem szólt senki?
– Hisz maga mondta neki, hogy menjen el. Hallottam,
amint kimondja ezeket a szavakat. Az egész ház hallotta, úgy
üvöltözött.
Hátrálni kezdtem.
– Csak követte az utasítást. – Fergus szavai tele voltak
szarkazmussal.
 Ne ma, öreg.
Winston belépett a szobába, az ajkán önelégült vigyor
ült. És én nagyon szerettem volna most pofán vágni. Miért
nem tettem meg ezt tegnap? Amikor azt mondta, hogy Olívia
ilyen… a kurva életbe, egy idióta vagyok!
– Hozza őt vissza!
– Nagyjából most érkezik meg New Yorkba – mondta
Fergus.
– Akkor hozza vissza New Yorkból!
– Elment, Nicholas – mutatott rá a tényekre Simon.
És Henry is rákezdte.
– Ezt nem csinálhatod…
– Hozd őt vissza! – Olyan hangosan üvöltöttem, hogy a
falak és az ablakkeretek is beleremegtek.
– Az ég szerelmére – Henry megragadta a vállaimat azt
mondod az embereidnek, hogy hozzák vissza, és ők vissza is
hozzák, bármi áron. De akkor hozzáadhatod a „nemzetközi
emberrabló” címet az önéletrajzodhoz. Ő nem egy darab
csont, Nicholas, nem utasíthatsz senkit arra, hogy hozzák
vissza.
– Azt teszek, amit csak akarok – szisszentem fel.
– A szentségit! – káromkodott Henry. – így beszéljek én
is?
Elöntött a pánik. Akár a füst, úgy kúszott felfelé a
torkomon és árasztotta el a testemet, fuldokolni kezdtem,
olyan erősen szorítottam a nyakláncot, mintha az életem
múlott volna rajta. Baromságokat kezdtem gondolni és
idiótaságokat mondani.
És… mi van, ha Olívia nem jön vissza? Akkor mi lesz
velem?
Nélküle.
A hangom hamuvá lett.
– Vissza fog jönni velük. Elmagyaráznak neki mindent.
Mondjátok meg neki…, hogy hibáztam. És sajnálom.
A kisöcsém úgy nézett rám, mintha elvesztettem volna az
eszemet, és talán el is vesztettem.
– Mondd el neki te magad!
A felelősségérzet és a kötelességek hátránya, hogy
csőlátása lesz tőle az embernek, nem látja nagyban a
dolgokat, a válaszutakat, hiszen soha nem választhatott
maga. Csak az ösvényt látja, amibe beleragad, amiről nem
tud letérni, mert ez az, ami az alagúton átvezet.
De néha még a legmegbízhatóbb vonatok is kisiklanak.

– Nicholas herceg, nem mehet be oda! – ugrott ki az asztal

mögül Christopher, és próbált közém és a királynő zárt
ajtaja közé állni. – Fenség, kérem…
Berobbantam az ajtón keresztül.
A japán uralkodó felpattant, a biztonsági emberei pedig a
pisztolytáskájukhoz kaptak. Az uralkodó kinyújtotta a kezét
feléjük. Mindezt csak a szemem sarkából láttam, mert a
tekintetem azonnal a királynőt pásztázta, és ha szemmel
lehetne ölni, akkor Henry most előléptetésre számíthatna.
– Lemondom a sajtókonferenciát – mondtam neki.
Még csak nem is pislogott, hanem finoman a vendége
felé fordult.
– Kérem, bocsássa meg ezt a kellemetlen incidenst,
Himura császár. Tudom, nincs bocsánat az ilyen durva
viselkedésre.
A császár bólintott.
– Hat gyerekem van, Felség. Mindent tudok a kellemetlen
incidensekről. – És felém pillantott, amikor az utolsó szót
kimondta. Reflexszerűen lehajtottam a fejemet és
meghajoltam előtte, a tisztelet jeleként.
A nagyi átnézett a vállam felett az ajtó irányába.
– Christopher, mutassa meg Himura császárnak a kékre
festett szobát! Azonnal csatlakozom önökhöz.
– Igenis, Felség.
Amint ketten maradtunk a szobában, a nagyi és én, a
közömbösség álarca lehullt róla, és támadásba lendült,
ezúttal én voltam az ellenség.
– Neked teljesen elment az eszed?!
– Lemondom a sajtótájékoztatót.
– Szó sem lehet róla.
 – Megyek New Yorkba, Olíviához. Nagyon
megbántottam.
– Ki van zárva – szisszent fel, és szúrós szemekkel nézett
rám.
– Mindent megtettem, amit csak akartál! Olyanná
váltam, amilyennek te akartad, és én sosem kértem tőled
semmit. Most ezt kérem. – Valami megroppant bennem,
akadozva kezdtem beszélni.
– Szeretem őt. Nem tudok véget vetni ennek a
kapcsolatnak.
Csendesen hallgatott pár percig, majd amikor
megszólalt, a hangja lágyabb volt, de még mindig elszánt.
– Pontosan így kell, hogy véget érjen. Azt hiszed, hogy
bolond vagyok, Nicholas? Hogy nem tudom, mit akartál
tenni?
Válaszolni akartam, de ő folytatta.
– Azt képzelted, hogy a végtelenségig halaszthatod az
esküvőt? Talán még ment is volna. De a tények tények
maradnak, és te egy napon férjjé és apává leszel. Király lesz
belőled. És mi lenne Olíviából akkor?
– Az enyém lenne – morogtam. – Az enyém lenne.
Látom őt a fejemben, a nevetését, a rózsás ajkait, ahogy
a szemei táncolnak, amikor rám néz. Amikor boldog, és
amikor én teszem őt boldoggá. A sűrű, sötét szempillái békés
mozgására gondolok, miközben a karomban alszik, és a
csodás hibátlan bőrére.
Emlékszem, milyen érzés a puha bőréhez érni, és milyen
csodálatos mellette feküdni.
– A „szerető” szó már nem ugyanazt jelenti, mint régen,
de még mindig nem tartják valami jó dolognak, Nicholas. És
ebben a világban nincsenek titkok. Meg kell kérned
valakinek a kezét, hogy beteljesítsd a végzetedet. Egy egész
ország fog imádni. Olívia… csak megvetést kapna.
Valószínűleg az egész világ rajta gúnyolódna. Már láttál
ilyet, nem egyszer. Ott vannak a dajkák, akik félrelépnek a
filmsztár főnökükkel, vagy a fiatal gyakornokok, akiket
elcsábított egy tehetős férfi. És sosem a férfi az, aki
szégyenkezik, vagy akit tönkretesznek. Mindig a nő az, a
másik nő, akit elégetnek a máglyán.
Nem tudtam mit mondani erre. Ennyire előre még nem
gondolkoztam. A jövő nem számított, csak az számított, hogy
visszaszerezzem Olíviát, hogy minden reggel
megcsókolhassam és elmondhassam neki, hogy szeretem,
hogy megmutathassam neki, mennyire értékes a számomra.
A nagyi szemöldökei összeértek, mintha bosszantaná
valami.
– Tényleg ennyire önző lennél, kisfiam? Ilyen életet
szánsz neki?
Az élet, amit szánok neki?
A világot is Olíviának adnám.
Minden szegletét meg szeretném neki mutatni,
felfedezni, miközben fogná a kezemet. A csillagokat is
lehoznám neki, meg a Holdat is, bármit.
És egy pillanatra tényleg úgy gondoltam, hogy mindent
meg tudnék neki adni. Azt hittem, hogy megtaláljuk a
módját.
Hülyeség.
Franny bolondnak nevezett. Egy átkozott idiótának
hívott. Életemben először egyetértek vele.
Mikor válaszoltam, a hangom üres volt és gyenge,
mintha nem is a sajátom lett volna.
– Nem.
– Akkor hagyd őt elmenni! Ha tényleg szereted, hagyd,
hogy gyűlöljön! Így könnyebb lesz neki.
Rátette a kezét a karomra, és olyan erővel szorította
meg, hogy még engem is meglepett.
– És neked is.
Hirtelen megdörzsöltem a szememet… nagyon fáradtnak
éreztem magam.
– Christophernél van a lista. Lecsökkentettem ötre. Nézd
át! Ezek nagyszerű nők, Nicholas. Bármelyik boldoggá tesz,
ha hagyod neki.
Szó nélkül hagytam el az irodáját, szédültem. Ez
történik, amikor a pilóta balesetet szenved. Hezitál, nem
tudja, melyik irányba tartson.
És nem is érdekli.
 Megálltam Christopher asztalánál és a kezembe nyomta a
listát. Egy oldal, öt név, öt pici, mosolygós arc a pici
fényképeken. Mind ugyanolyan. Mind jelentéktelen.
– Válasszon egyet!
Rám meredt, majd lenézett a papírra, utána ismét rám.
– Huh… melyiket válasszam, Felség?
És a legigazabb szavak jöttek ki a számon, amiket valaha
is kiejtettem.
– Nem számít.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

OLÍVIA

A WESSCÓBAN TÖLTÖTT hónapok egy szempillantás alatt

elrepültek, mint egy csettintés, úgy, ahogy akkor halad az
idő, amikor te vagy a legboldogabb a világon. De az elmúlt
két hónap nagyon lassan telt, szinte vánszorgott, minden
másodperc végtelennek, fogcsikorgatóan lassúnak tűnt. És
én még azt hittem, hogy Wesscót elhagyni a legnehezebb
lesz, amit valaha is tettem. Tévedtem. Nicholas nélkül élni,
az a legnehezebb. Felhívtam Ellie-t a repülőtérről, és
elmondtam neki, hogy megyek haza, kértem, hogy jöjjön ki
értem, amikor megérkezek. De amikor kisétáltam a kapun,
nem ő várt. Hanem apu.
A szemével tisztán, józanul és szigorúan nézett rám.
Látszott rajta, hogy tudja.
Már mielőtt odaértem volna hozzá, sírtam. Meg sem
próbáltam visszatartani a könnyeim. Azt mondta, minden
rendben lesz, megígérte, hogy jól leszek. Azt mondta, erős
vagyok, mint anyu volt, és túl fogom élni. Magához ölelt és
szorosan tartott a karjaiban.
Az én hősöm.
Nagyon szenvedtem. Legszívesebben egész nap kicsi
labdává kuporodtam volna össze, és sírtam volna egész álló
nap, annyira fájt. A szívem helyén mintha ólom lett volna, a
fejem tele volt kétségekkel, és az járt a fejemben, mit kellett
volna másképp csinálnom. Minden tagom fájt, erővel kellett
visszatartanom magam, nehogy visszarohanjanak
Nicholashoz, hogy megbeszéljük a gondjainkat és
megöleljem, és aztán soha nem engedjem el a karjaim közül.
Émelyegtem és hányinger gyötört. Egy másodpercig annyira
rosszul voltam tegnap, hogy még az is végigfutott az
agyamon, talán terhes vagyok. Egy múló pillanatra
megkönnyebbültem, és elfogott az öröm. A legrosszabb
dolog egy ilyen helyzetben a gyerekre gondolni, de az azt
jelentette volna, hogy marad köztünk egy kapocs. És lenne
rá okom, hogy visszamenjek és lássam.
Túlságosan korán lett volna a reggeli rosszulléthez, de
evvel együtt is tudtam, hogy nem vagyok terhes. Azok a
csodás kibékülések csak a romantikus regényekben és a
szappanoperákban léteznek. A való életben, a fogamzás-
gátló megbízható és néha túlságosan is hatásos.
– Tényleg te vagy az! Te jó isten, kaphatok egy képet? –
kérdezte tőlem egy szoborszerű, huszonakárhány éves nő.
– Nem, sajnálom, nincs fénykép – motyogtam, miközben
a koszos tányérokat bámultam a kezemben.
Az üzlet nagyon jól ment. Az Amelia’sban a sor mindig
akkora volt, hogy a szomszéd házig ért. Nem a piték miatt
jöttek. Apám elmesélte, milyen üzletet kötött Simon
Barristerrel azon az éjszakán, amikor hazajöttem.
A szerződés egyértelmű volt, nem árulhatunk pitét. És én
boldog voltam, tényleg nem bántam. Boldog voltam, hogy az
apám józan és egészséges, hogy Ellie egyetemre járhat. És
azért is boldog voltam, mert most már lehetnek döntéseim,
hogy az életemet nem arra fogom pazarolni, amit utálok.
De Nicholasnak igaza volt. Mindenkinek van ára és
minden eladó.
A tömeg, ami minden nap megtöltötte a kávézót,
Nicholasból akart egy kis darabkát. Mindenki látni akarta az
asztalt, ahol ült, Ellie még egy táblát is felszerelt a szék
támlájára: „Az Őkirályi Feneke itt ült.” Ezenfelül Marty
belevéste a fába: „Isteni volt.”
Nem készíthetnek fényképeket velem és nem adok
autogramot, de ez nem állítja meg az embereket, így is
folyamatosan kérnek. Minden nap dolgozom, próbálom
lefoglalni magam, és próbálok a háttérben maradni. Távol a
kapzsi tekintetektől és a kíváncsiskodó kérdésektől.
Beledobtam az edényeket a konyhai mosogatóba, mivel a
Mosogatót keresünk felirat még mindig kint lógott a bejárati
ajtón, de senki sem jelentkezett. A zsinat miatt nem
hallottam, hogy bejött valaki. Akkor vettem csak észre,
amikor megfordultam és véletlenül belebotlottam.
Logan megfogott, a kezei a könyökömet markolták.
– Elnézést, Olívia kisasszony!
Szörnyű, szorító érzés nehezedett a mellkasomra az arca
láttán.
– Mit keres itt, Logan?
Zavarodottan nézett rám.
– Ez az én műszakom. Tommy szabadnapot vett ki.
– Nem. Nem, úgy értem, miért van még mindig itt?
Azóta nem hallottam Nicholas felől, nem hívott, és nem
is írt. Arra számítottam, hogy Logan és Tommy
visszamennek Wesscóba, amint kiderül, hogy én hazajövök.
Véglegesen.
A szája megfeszült, és szimpátia csillogott a szemében. –
Nicholas herceg kért meg rá, hogy ügyeljek a kávézóra és a
húgára. Addig, amíg nem kapok új parancsot, ezt teszem.
– Talán… elfelejtette, hogy itt van?
Logan kuncogni kezdett.
– Ő sosem feledkezik meg az embereiről. Ha Tommy és
én itt vagyunk, az azért van, mert ő ezt kívánja tőlünk.
Nem tudtam, mit kezdjek ezzel. Fogalmam sem volt,
hogy ez most valami mélyről jövő dolog Nicholas részéről,
vagy egyszerűen nem jelent neki semmit. De nem volt időm
rá, hogy elemezzem a dolgot, mert egy másodperccel később
a húgom hangja visszhangzott a kávézóból.
– Mindenki kifelé! Itt az ideje a sziesztának, délutánra
bezárunk. Hé, Marty, segítsd ki a nővért, rendben?
Logannel kirohantunk a konyhából. Ellie tartotta az
ajtót, miközben kitessékelte az embereket. Voltak ugyan,
akik próbáltak ellenállni és zúgolódtak, de Marty úgy terelte
az ajtó felé az embereket, mint valami modernkori
libapásztor.
– Nem kell a pénze – hessegetett el egy pasast Marty,
miközben az pénzt ajánlott neki. – Jöjjön vissza holnap!
– Mit csináltok? – kiáltottam át nekik a fejek felett.
Ellie addig tessékelte kifelé az embereket, amíg az utolsó
vendég is elhagyta a helyiséget. Bezárta az ajtót és lehúzta a
sötétzöld redőnyöket az ablakokon.
– Már majdnem elkezdődött a sajtókonferencia. – Ellie
odasietett a pénztárnál lévő tévéhez, hogy bekapcsolja. – Azt
gondoltam, jól jönne egy kis magány, miközben nézzük.
A gyomrom összeszorult és leesett az állam párszor az
elmúlt pár hónapban, de ez alkalommal egészen Kínáig
zuhant.
– Nem nézem a sajtótájékoztatót.
– Ó, dehogyisnem, Negatív Nelly. – Megragadta a
karomat és odatessékelt az első sorban lévő székekhez. –
Veled ellentétben én még mindig abban reménykedem, hogy
Őszexistensége kihúzza a hülye fejét abból a cuki fenekéből.
– Még ha így is tenne, nem számítana. Csak a nyárra
szólt az egyezség. Az elejétől kezdve el voltunk átkozva.
Marty mögém állt, és megszorította a vállamat.
– Még ha ez így is van, ez legalább segít lezárni a dolgot.
Gyűlöltem ezt a szót. Lezárás. Igazolta, hogy amitől
tartott az ember, az beigazolódik. A halott, az halott. A vég,
az ténylegesen a végét jelenti valaminek. De ez egyáltalán
nem nyugtatott meg.
– Nem akarom nézni.
Nem kerestem rá Nicholas nevére a neten és nem néztem
meg a paparazzók által készített fényképeket, amik
mindenhol elérhetőek. Az olyan lett volna, mintha egy friss,
hólyagos, égési sérülést a forró sütőhöz nyomnék:
túlságosan fájdalmas, hogy elviseljem.
A húgom keresztbe tette a kezét.
– Hazudsz!
Na jó, igaza volt. Tulajdonképpen nem akartam, hogy
nézni akarjam. Nem akartam, hogy hiányozzon. Nem
akartam, hogy megint megkívánjam. Nem akartam, hogy a
nap minden percében a sírással küszködjek, mert nem
tudom nélküle elképzelni az életem.
De… nem mindig van az, amit mi akarunk. Általában
nem az van. Mit is mondott anya, amikor kicsik voltunk?
Lesz, ami lesz, de ne légy miatta szomorú! Szóval, leültem a
székre, kezemet tördelve, közben pedig Ellie megkereste a
híreket, ahol közvetítik a sajtótájékoztatót és felhangosította
a tévét.
Hogy végignézzük azt, amit Nicholas és én sosem fogunk
átélni.
Nem én vagyok az egyetlen, aki szenvedett. Annak
ellenére, hogy milyen balul ütött ki a dolog a végén,
kijelenthetem, hogy megismertem Nicholast, a lelkének
minden egyes szegletét. Tudom, hogy amit irántam érzett,
az igaz volt, minden érintése és minden mosolya.
Elképzeltem, hogy bánhatott mindent, amikor kiderült az
igazság. Hiszem, hogyha meg tudta volna változtatni a
dolgokat, akkor megtette volna. Hiszem, hogy jobban
vágyott rá, mint bármi másra az életében.
De azt nem tudjuk megváltoztatni, hogy kik vagyunk:
sem a királynő, sem egy herceg, sem egy lány New Yorkból.
Ahogy egyszer mondta… a királyság örökre szól.
A kamerák egy üres pódiumra fókuszáltak, a királyi
család címere volt ott kiállítva egy fa keretbe foglalva. Nem
ismertem fel a díszes hátteret – két ablak, amin virágos
függöny lógott, közöttük pedig ott volt Nicholas szüleinek a
portréja. Ez nem a Guthrie Ház volt, talán egy másik szoba a
palotában, vagy egy másik ingatlan, amiről beszélt nekem,
de sosem volt rá alkalom, hogy megmutassa.
Mindenütt kamerák meg zsibongás, villogtak a vakuk,
majd megjelent ő maga is. Fellépett a pódiumra. A levegő,
ahogy beáramlott a tüdőmbe, kaparó, fájdalmas érzéssel
öntötte el a testemet. Egy kis gombóc formálódott a
torkomban és nem akart eltűnni.
Istenem, de gyönyörű!
De kurva szarul néz ki.
A sötétkék öltöny tökéletesen rásimult széles vállára,
izmos karjára és hatalmas mellkasára. De az arca nyúzott
volt, és a szeme alatt sötét karikák ültek.
Szomorúnak tűnt.
Ez elkeserített. Annak ellenére, ahogy ez az egész
végződött, megérdemelte volna a boldogságot, és én ezt is
kívántam neki.
Henry leült egy székre Nicholas jobbján. Az asztalra
könyökölt, a fejét pedig a kezével tartotta. Fáradtnak tűnt.
Simon is ott volt, egy székkel arrébb. Franny jutott eszembe.
Valószínűleg én vagyok a Menekülő Kurva.
– Wesscóiak – kezdte Nicholas, és elővett egy halom
fehér kártyát a zsebéből, amire a beszédét írta. – Sok dolgon
mentünk keresztül együtt, önök és én. Együtt ünnepeltek a
családommal, amikor megszülettem – a szája sarkában
mosoly jelent meg –, és nekem azt mondták, hogy a pártok
között voltak, akik nagyon hangosan reagáltak a hírre.
Látták, ahogy megtettem az első lépéseimet és az első
napomat is figyelemmel kísérték az iskolában, ahogy azt is,
amikor először lovagoltam Kingen, a lovamon.
Nicholas megköszörülte a torkát, és ahogy lehajtotta a
fejét, a sötét haja a homlokába hullott.
– Együtt gyászoltak Henryvel és velem, amikor
elvesztettük a szüleinket, osztoztak a fájdalmunkban.
Gondoskodtak rólunk, vigasztaltak és magukhoz öleltek
minket, mintha az önök gyermekei lettünk volna. És
valójában azok is vagyunk. Látták, amikor lediplomáztam, és
bevonultam a seregbe, ahogy azt önök is teszik. Igyekeztem
jól szolgálni a hazát, hogy büszkék legyenek rám, hogy olyan
vezető és herceg lehessek, amilyet megérdemelnek.
Bámulta a kezében lévő kártyákat és nyelt egy nagyot.
– Anyukámnak voltak álmai velünk kapcsolatban,
csakúgy, mint ahogy minden anyának vannak álmai a
gyerekeivel kapcsolatban. Azt akarta, hogy az életünk legyen
tele célokkal, sikerekkel… és szerelemmel. Ahogy az én
szüleim szerették egymást, az egy csoda volt, ahogy azt
mindannyian láthatták. Egymásnak teremtették őket, és a
legjobbat hozták ki egymásból. És önök – ahogy a
nagyanyám is, Őfelsége, a királynő – alig várták – Nicholas
elmosolyodott és derültség futott végig a tömegen –, hogy én
is megtaláljam a szerelmet.
Undor látszott az arcán. Hirtelen összezárta az
állkapcsát, mintha megpróbálná benntartani a szavakat.
Majd belenézett a kamerába és összeráncolta a szemöldökét.
– Ma a várakozásnak vége. Beszélni fogok önöknek a
királyság jövőjéről, az én jövőmről, avval a nővel, akit
elveszek feleségül.
 Beleharaptam a számba. Nem hiszem, hogy végig tudom
ezt nézni, istenem, hogyan is képzelhettem, hogy én ezt
végig tudom nézni?
– Itt szeretett volna ő is lenni, ma velem, de… a
körülmények ezt nem tették lehetővé. – Végigsimította a
sötét haját, megdörzsölte a tarkóját, és ismét a kártyákat
nézte.
– Szóval bejelentem, hogy… azt, hogy…
Elveszett a szavak között, én pedig elfelejtettem levegőt
venni.
Nem mozdult és nem mondott semmit pár másodpercen
keresztül.
És aztán… elnevette magát.
Éles, keserű hang jött ki a torkán, zavartan az orrát
dörzsölte és rázta a fejét.
– Én egy seggfej vagyok.
Ellie kiugrott a székből.
– Tudtam! Azt teszi, mint Jerry McGuire! Azt teszi, mint
Jerry McGuire, mert te vagy az, aki kiegészíti őt!
– Sss!
– Én is megtaláltam, amit a szüleim – folytatta Nicholas,
és kissé dühösen megragadta a pódium oldalát. – Itt
tartottam a kezemben egy olyan nőnek a szerelmét, aki nem
született királyi családba, de aki sokkal nemesebb annál,
mint akikkel valaha találkoztam. Az, hogy megismertem őt…
mindent megváltoztatott. És a szerelme… életre keltett
engem.
Moraj hullámzott végig a tömegen, miközben Nicholas a
szemöldökét ráncolta.
– És én elárultam őt. Kételkedtem a szerelmében, az
őszinteségében, pedig jobban kellett volna hinnem benne.
Ezt borzasztóan sajnálom… – Belenézett a kamerába, a zöld
szeme úgy ragyogott, mintha egyenesen engem nézett volna.
– Átkozottul sajnálom.
Egy pillanattal később, ismét a tömeget pásztázta, s a
hangja még keményebbre változott, mintha minden
szavának súlya lenne.
– De többé nem árulom el őt. Nem fogom elárulni
édesanyám álmait, amit ő szeretett volna a fiainak, és nem
fogom figyelmen kívül hagyni a saját lelkem akaratát. –
Megrázta a fejét. – Sem az országért, sem a koronáért.
Egy rövid szünetet tartott, megnedvesítette az ajkait. –
Azért kellett ma kiállnom ide, hogy eláruljam annak a nőnek
a nevét, aki egy nap a királynőjük lesz. De ez nem fog
megtörténni. Mert elcsesztem. – Felhorkant. – Királyi
módon.
Előrehajolt és a gyönyörű arca magabiztosnak tűnt.
– Amit ma mondok, amire megesküszöm, az a következő:
vagy elveszem Olívia Hammondot, vagy senkit.
És a tömeg megvadult.
Szent szar.
– Szent szar! – kiáltotta Ellie.
És Marty alig kapott levegőt. – Királynő leszel, Liv! Mint
Beyonce! – Eltakarta az arcát a kezével. – Azt hiszem, sírni
fogok.
Csakhogy… nem lehetek, nem tudok az lenni.
– Ezt nem teheti – Loganhoz fordultam. – Megteheti?
Logan aggodalmas arcot vágott, rám pillantott, és
megrázta a fejét.
Az egyik riporter felállt, a tarkója látszott csak a
képernyő sarkában, és átkiabálta a kérdését a tömeg
lármáján.
– Nicholas herceg! A törvény világos, a koronaherceg
csak nemes származású nőt vehet el feleségül, ha azonban
közembert vesz el, annak wesscói születésűnek kell lennie.
Olívia Hammond egyik kitételnek sem felel meg.
Mozdulatlanul bámultam a televíziót, s milliónyi érzelem
bénította a testemet.
A tömeg elhallgatott, várták Nicholas válaszát.
– Nem, ő egyik sem – válaszolta lágyan, és közben
lesütötte a szemét.
Majd kihúzta magát és felemelte a fejét.
– És ezért, én Nicholas Arhtur Frederick Edward, ma
átadom a helyemet az utánam következőnek és lemondok
minden jogomról a wesscói trónt illetően. Ettől a pillanattól
fogva, az öcsém, Ő Királyi Fensége Henry Charles Albert
Edgár Pembrook hercege lesz a trón várományosa.
A tömeg felhördült, mint a szurkolók egy brazil
focimeccsen a gól után a stadionban.
Henry felállt és felemelte a fejét. Csak pislogott.
– Várj csak… Mi van?
Nicholas megveregette a vállát, és szélesen
rámosolygott.
– Minden a tiéd, Henry. Nagyszerű leszel, tudom, hogy az
leszel.
Majd Nicholas feltartotta a kezét.
– Több kérdést már ne tegyenek fel, rengeteg dolgom van
még. Köszönöm, hogy eljöttek. – Megfordult, hogy
elinduljon, de hirtelen eszébe jutott még valami, és
visszament a pódiumhoz. – Még valamit szeretnék mondani.
– Egyenesen a kamerába nézett, szinte éreztem, ahogy a
szemével a bőrömet simogatja. – Te kérted egyszer, hogy
figyelmeztesselek, Olívia, hát most megteszem. Megyek
érted, szerelmem.
És ez a gazember kacsintott egyet.
Sietve eltűnt a képernyőről, miközben a riporterek utána
vetették magukat.
A kávézóra síri csend borult, csak a híradós döbbent
hangát lehetett hallani a tévében. Amint Nicholas eltűnt a
képernyőről, Marty kisétált, felhívott valakit és suttogva
mesélte, hogy a híradós pasas, akivel randizik, jobb lesz, ha
összeszedi minden romantikus kreativitását. Ellie a földön
volt, azt hiszem elájulhatott Arthur és Albert között. Én
csendesen Loganhez fordultam.
– Ez most tényleg megtörtént?
Logan bólintott.
– Igen, kisasszony.
– Nem tudom elhinni… mit tett.
– Feladta a királyságot önért. – Ördögi mosoly bujkált a
szemében. – Mindig is tudtam, hogy ő az okosabb.
Eltartott egy kis ideig, míg felfogtam, mi történt. Ha
ismételgettem magamban, az úgy tűnt, segít.
– Idejön.
– Ezt mondta – értett egyet Logan.
 – Idejön… értem.
– Ezt a részt is hallottam.
Rengeteg dolgunk van… de… a prioritások.
– Idejön értem és én három napja nem borotváltam le a
lábamat!
A hátsó lépcső felé indultam, de véletlenül nekimentem
egy asztalnak.
A hátam mögött hallottam, ahogy Logan mormogott:
– A nők dilisek. – Majd Ellie-hez fordult. – Keljen fel,
aranyom!
 HUSZONHATODIK FEJEZET

NICHOLAS

NEM VOLT EGYSZERŰ kijutni a szövetségi épületből.

A biztonságiak nehezen tudták távol tartani a sajtót és az
embereket. Szó szerint majd összenyomtak, kezet akartak
rázni velem, meg akartak ölelni, csókokat dobáltak felém,
mindenki üvöltött, gratulált vagy éppen átkozódott,
kérdéseket tett fel, vagy mindhármat egyszerre.
A világ teljesen megőrült.
Nem emlékszem, hogy valaha is ilyen boldog lettem
volna.
Kibaszottul szabad voltam.
Olyan érzés volt, mintha mindenki felett átléphettem
volna. Mintha repülni tudnék. Mert minden lépéssel
közelebb kerültem az otthonomhoz, Olíviához. Szinte
éreztem az ízét a nyelvem hegyén, és esküszöm, minden
egyes levegővétellel rózsa- és jázminillatot szippantottam az
orromba.
A járdán, a kocsi közelében, a sofőröm megragadta a
vállamat és beleüvöltött a fülembe.
– A királynő parancsolta, hogy vigyük be hozzá a
palotába.
Bólintottam. Felemeltem a kezét és kiütöttem a
kocsikulcsot a kezéből, majd elkaptam a levegőben.
– Én vezetek. Ebben az esetben nem szegitek meg a
parancsot.
Megrezzent.
– Uram, kérem… a királynő – hebegett.
– Túl fogja tenni magát rajta. A reptérre megyünk, hívja
fel őket, ha szükséges, de szeretném, ha a gép készen állna a
felszállásra, mire odaérünk.
 Beültem a kocsiba. A kocsiajtó még mindig nyitva volt,
amikor egy marék biztonsági ember és Simon körém
gyűltek.
– A repülőtér zsúfolt lesz a tömegtől, Fenség –
magyarázta egy másik biztonsági ember.
– Akkor, fiúk, szálljatok be, mert lehet, hogy szükségem
lesz a segítségetekre a szökés során.
Egy harmadik is próbálkozott.
– Uram, nem teheti…
– Dehogyisnem – nevettem és eszelősnek éreztem
magam. – Hát nem kibaszottul nagyszerű?
Amint beindítottam a kocsit, abbahagyták a vitatkozást
és beugrottak. Simon mellettem ült, elöl.
– Hol van Henry? Elvesztettük Henryt?
– Minden rendben lesz vele – biztosított Simon. –
Rengeteg kérdést szegeznek majd neki, de a biztonságiak
segíteni fognak.
Keresztülgurultam a kocsival az embertömegen és
hamarosan végre a nyílt országúton voltam. Izgatottság és
türelmetlenség keveredett bennem. Kénytelen voltam
nyomni a gázt. A szél az ülésnek szegezett, alig vártam, hogy
lássam Olíviát, hogy ismét a karjaimban tarthassam, és
csókolhassam, amíg csak bírja. Hogy mindent helyrehozzak.
Hogy elkezdjem ezt az új, és teljesen másmilyen életet.
A közös életet vele.
Ahogy közeledtünk a repülőtérre, rádudáltam egy
előttünk haladó kocsira, mert úgy haladt, mintha vasárnapi
kocsikázáson lenne. És akkor rezegni kezdett a telefonom a
zsebemben, körülbelül tizenkettedszerre. Meg sem kellett
néznem, hogy ki hív, anélkül is tudtam. Simonnak adtam a
telefont.
– Vigyázz erre, amíg visszajövök, rendben?
Ismerős mosollyal az arcán azt kérdezte:
– Mikor jössz vissza?
Erre felnevettem: – Nem tudom.
És ez csodálatos érzés volt.
– El kéne vinned az én telefonomat – ajánlotta fel Simon.
– Őfelsége már így is nagyon dühös lesz. Lenyúlod a Royal I.
repülőgépét, aztán majd rád küldi a királyi légierőt.
Jó, ha az embernek vannak barátai. De a legjobb, hogy
olyan barátai vannak, akiknek van saját repülőjük.
Miközben félreálltunk a repülőtéren, Franny felhívta
Simont. Egy pillanattal később kihangosította a telefont.
– Nicholas.
– Igen, Franny?
– Még sosem élveztem ennyire, hogy tévedtem. Mégsem
vagy egy idióta.
– Hát… kösz.
– Mindenképpen mondd meg Olíviának, hogy azt
üzenem, ő a Menekülő Kurva, de megbocsátok neki. És el
kell hozzánk jönnötök vacsorára, ha visszajöttetek, jó?
– Számíthatsz ránk.
Egy órával később már a gépen ültem, útban New
Yorkba.

Az utcák már kihaltak, amikor beléptem az Amelia’s ajtaján.

Hátborzongató, furcsa csend honolt, majdnem, mintha egy
meglepetés születésnapi bulira érkeztem volna, és pont azt a
pillanatot élem át, amikor a vendégek kiugranak valami
mögül és kiabálnak, hogy jól megijesszenek. Az árnyékoló le
volt húzva az ablakon, és a lámpák sem égtek odabent.
Lehet, hogy Olívia nem látta a sajtótájékoztatót? A
gyomrom összerándult. Lehet, hogy nincs is itthon. Talán…
kiment. Lehet, hogy elment valaki mással. Egy másik
férfival, aki kisegítette, mikor fuldokolt a bánattól, és
segített neki elfeledni a szívfájdalmat, amit okoztam.
Ez a gondolat még inkább arra késztetett, hogy
kinyissam a kávézó ajtaját. Kényszerítettem magam, hogy
bemenjek, és úgy tűnt, nagyobb erő volt bennem, mint amire
számítottam. Odabent félhomály fogadott, nem teljes
sötétség. Egyetlen gyertya égett az asztalnál… ahol Olívia
ült.
Az egész lényem megkönnyebbült.
Pár pillanatig csak bámultam rá. Jézusom, mennyire
hiányzott a látványa! Elmerültem a sötét, kócos, de fényes
hajában, ami még a félhomályban is gyönyörűnek tűnt.
Ahogy a gyertya fénye megvilágította a hibátlan, fehér bőrét
és kiemelte a szív alakú arcát, a magasan ülő arccsontját és
a nagy, rózsaszínű ajkait, ami azonnal megragadott, amikor
először megláttam, és az éjkék szemét, ami foglyul ejtette a
lelkemet.
Ő is engem nézett, moccanatlanul, szótlanul, az arca
kipirosodott, ahogy engem bámult, és azon gondolkoztam,
vajon milyen pajzán gondolatok járhatnak most a fejében. Az
ajtó lassan becsukódott mögöttem, ahogy beléptem.
– Csendes ez az éjszaka – jegyeztem meg. Könnyen
szaladtak ki a szavak a számon, nem vagyok valami profi a
bocsánatkérésben, ráadásul küzdöttem a torkomban lévő
gombóccal is.
Olívia pislogott. Mintha nem hitte volna el, hogy igazi
vagyok, hogy itt vagyok, és nem csak egy álomképet lát
maga előtt, képzeletének játékát.
– Logan a rendőrséggel van elfoglalva. Három
háztömbnyi lezárást kért a kávézó köré.
Bólintottam, de a szememet nem vettem le róla. Nagy
esélyt láttam rá, hogy soha többé nem fogom levenni róla.
Az alvást amúgy is túlértékelik az emberek.
– Értem… ez megmagyarázza a barikádot.
– Igen.
Megdörzsöltem a tarkómat, és lassan elindultam felé.
– Láttad… láttad a sajtótájékoztatót?
Az arca megváltozott, a szája sarka meglágyult egy kicsit
és a tekintete tüzes lett.
– Igen.
Tettem még egy lépést felé, s próbáltam visszafogni
magam, hogy ne vessem rá magam, nyaláboljam fel és a
falnak nyomva rögtön a magamévá tegyem, majd a földön
megismételjem ugyanezt, és ezt követően minden asztalon a
helyiségben.
Mert mire idáig eljutunk, még egy csomó dologról
beszélnünk kell. Sok mindenről tudnia kell.
Suttogóra fogtam:
 – Olívia, amiket azon az estén mondtam, amikor
elmentél. Én… – kezdtem bele, de belém fojtotta a szót.
– Megbocsátottam. – A szeme megtelt könnyel.
Odamentem hozzá, mire ő felállt, és a karjaimba vetette
magát.
– Mindent megbocsátottam. A seggfejjel fogtál meg.
Beletemettem az arcomat a nyakába, belélegeztem a bőre
édes illatát – méz- és rózsaillat, ez volt ő.
Az ajkammal az övét kutattam s éreztem sós ízű
könnyeit. A szánk összeforrt, egymást ízlelgettük, vadul,
követelőzve. Ez nem egy visszafogott, mesebeli
újratalálkozás volt. Hanem egy nyers, kétségbeesett és
hamisítatlan szükség. A távolság, amit elszenvedtünk az
utóbbi napokban, és a tudat, hogy majdnem elvesztettem,
határozottabbá tett, mint kellett volna. Beletúrtam a hajába,
a másikkal átöleltem és haladtam lefelé a hátán a gyönyörű
fenekéig. Olyan szorosan öleltem, hogy minden egyes
lélegzetvételét éreztem.
De nem voltam egyedül az érzéseimmel. Olívia édesen
nyögdécselt, miközben a nyelvemmel ízlelgettem. A hajamba
markolt. Lábát a derekam köré fonta, és úgy szorított,
mintha nem tudna elég közel húzni magához. Mintha sosem
akarna elengedni.
És mint mindig, most is minden tökéletes és nagyszerű
volt.
Egy idő után a kétségbeesés alábbhagyott, és a csókjaink
finomodtak, már csak simogattuk egymás ajkait. Éreztem,
ahogy az arcomat Olívia a puha tenyerével simogatta, és a
homlokunk összeért. Egymást bámultunk, és ugyanazt a
levegőt lélegezzük be.
– Szeretlek – suttogta és a hangja megremegett. Még
több könny gördült le az arcán. – Annyira szeretlek. Nem
tudom… nem tudom elhinni, hogy mindent feladtál. Hogy
tehettél ilyet?
Még jobban sírt, és csak ekkor jöttem rá, hogy engem
gyászol. Mert valamiért azt gondolta, hogy elvesztettem
valamit.
Letettem a földre, hátrafésültem a haját és letöröltem az
arcáról a könnyeket.
– Ez volt a legkönnyebb dolog, amit valaha tettem.
Amikor felálltam a pódiumra, a kamerák elé, az olyan érzés
volt, mint amikor az ember haldokol, és lepereg előtte az
élete. Láttam a rám váró éveket és egyik sem ért semmit,
mert te nem voltál ott velem. Szeretlek Olívia, és nincs
szükségem a királyságra. Ha te mellettem vagy, az egész
világ az enyém.
– Ez annyira csodálatos – szipogta. És nagyon nyálas is.
És ekkor megjelent az arcán az az elbűvölő mosoly, ami
azonnal szíven ütött.
És a péniszen.
A fejét a mellkasomon pihentette, átkarolta a derekamat,
és így álldogáltunk hosszú percegik.
Egészen addig, amíg Olívia meg nem kérdezte:
– Most mi lesz?
– Hát… nekem jelenleg nincs munkám. – Hátraléptem, és
letépem a Mosogatót felveszünk hirdetést az ablakról. –
Szóval abban reménykedtem, hogy a mosogató állás még
mindig szabad.
Olívia szemei szikráztak, a legcsodálatosabb látvány volt,
amit valaha láttam.
– Elmostál te valaha egyetlen edényt is?
– Egyet sem. – Megcsíptem az ajkát. – De nagyon
szeretnék tanulni.
– És velünk mi lesz? Mi mit fogunk csinálni?
– Azt tehetünk, amit csak akarunk. Minden egyes nap a
miénk.
Leültem egy székre, és az ölembe húztam. Játszani
kezdett a hajával, mintha átgondolná közben a dolgokat.
– El akarok menni veled moziba. És… a parkba. Még
akkor is, ha a biztonságiak ott lesznek. És egész nap az
ágyban akarok feküdni és kaját rendelni.
– Én pedig meztelenül akarok sétálgatni a lakásban –
tettem hozzá játékosan.
Olívia bólintott.
– Olyan dolgokat fogunk csinálni, amit az átlagos párok
szoktak.
 – Ez egy érdekes váltás lesz, kisebb sebességre
kapcsolunk.
Olívia a nyakamat masszírozta az ujjaival. Csodálatos
érzés.
– Szóval akkor… lassítunk?
Közelebb húztam magamhoz és megcsókoltam, majd a
fülébe suttogtam:
– Tökéletesen hangzik. Szeretem a lassú dolgokat. És
nemsokára megtudod, hogy milyen érzés az, ha én valamit
lassan… csinálok.
 ZÁRSZÓ

NICHOLAS

Nyolc hónappal később

NEM IGAZÁN sikerült lelassítanunk…

– Innentől kezdve férj és feleség vagytok.
Megcsókolhatod a mennyasszonyt.
Nem kellett kétszer mondani.
Felemeltem a csipkével szegélyezett fátylat, mindkét
kezemmel megfogtam a gyönyörű arcát és megcsókoltam.
Először tiszteletteljesen.
Aztán szenvedélyesen. Megfeledkeztem magamról,
miközben az újdonsült feleségem ízlelgetésével voltam
elfoglalva.
Olívia zavarba jött, miközben megcsókoltam. Henry
füttyentett egyet, Simon pedig köhécselni kezdett, hogy
figyelmeztessen. Aztán megszólaltak a harangok, a
csontjaink is beleremegtek. A gyülekezet felállt, én pedig a
sorok között kivezettem Olívia úrnőt. Vállnélküli csipkeruhát
viselt, a derékrészén szépen rásimult, hátul pedig hosszú
uszály kísérte – ahogy vonult, majdnem az egész templomot
végigérte, s vagy fél tucat kislány hozta utána.

Odakint a tömeg selyemzászlókat, fehér virágokat és

transzparenseket lengetett örömében. A nap sütött, az ég
kék volt, és a galambok szó szerint átszelték az eget. Nem is
lehetett volna ennél tökéletesebb ez a nap.
Levezettem újdonsült feleségemet a szürke kőlépcsőkön
egészen az aranyozott szélű lovaskocsihoz, amit csak nagyon
különleges alkalmakkor használunk. Mikor befészkelte
magát, és a hatalmas ruháját is eligazgatta, integettünk,
ahogy végighaladtunk az utcán, és együtt ünnepelt velünk az
egész ország.
És ez alkalommal nem zavartak a kamerák. Egy kicsit
sem.
Végül áthaladtunk a palota kapuján, majd kisegítettem
Olíviát a kocsiból. Húsz férfi állt kétoldalt, teljes katonai
díszben. A kardjuk szinte énekelt a levegőben, amint
előhúzták őket és a felemelték, mintegy ezüst kaput
formázva előttünk. Aztán felértünk az arany bálterembe.
Abban reménykedtünk, hogy lesz rá lehetőségünk, hogy
együnk és igyunk valamit, mielőtt mindketten meghalunk.
Ezután kiléptünk a palota fő erkélyére, ahol a királynő
hivatalosan is bemutatott minket az országnak, és elmondta
az új címeinket.
Innentől kezdve az egész olyan volt, mint egy nyilvános
csókbemutató.
A nagymama figyelt arra, hogy a királyi esküvő
varázslatos legyen, hallani sem akart arról, hogy máshol
házasodjunk össze, amit Olívia és én már hónapokkal ezelőtt
meg szerettünk volna tenni. Annyit kért, hogy hadd
szervezzen meg mindent. Figyelembe véve, hogy nem
voltunk biztosak abban, hogy ilyen rövid idő alatt egyáltalán
össze lehet-e hozni, egy, az egész város előtt tartandó
esküvőt, úgy döntöttünk, hogy minden hatalmat a
nagymama kezébe adunk, ami az esküvőszervezést illeti. És
hihetetlenül jól megszervezte.
A sajtó tele volt pozitív beszámolókkal a királyi
családról. Ki ne élvezte volna a „lemondtam a trónról a
szerelemért” típusú szerelmi történetet? Az emberek
odavoltak. Imádták Olíviát, mondjuk nem annyira, mint én,
mert az azért lehetetlenség lett volna, de majdnem.
Olívia, az apja és én, nonprofit szervezetté változtattuk
az Amelia’st az Államokban. Olyan értelemben, hogy „fizess,
amennyit tudsz” étterem lett belőle, ahova bárki bemehetett,
leülhetett egy asztalhoz és élvezhette a remek ételeket.
Nyitottunk egy másik éttermet is Bronxban, és még kettő fog
nyílni a nyár folyamán.
 A nyilvánosság határozottan elköteleződött a királyi
család felé, és a sajtó is végre a mi oldalunkon állt, úgyhogy
a Wesscói Parlament is beállt a sorba, és átengedték a
törvényjavaslatokat, amikért a nagymama és én annyit
dolgoztunk. A foglalkoztatottság és a fizetések kezdtek
javulni, és lassú emelkedést mutatnak azóta is.
Boldogan élünk, míg meg nem halunk. Happy end volt
mindenki számára.
Vagyis… majdnem mindenki számára.
Megláttam az öcsémet a sarkon, keserű volt és morcos.
Ez az egyetlen mimika, amire mostanában képes volt. Nem
úgy, mint amikor először hazajött, inkább olyan csibész
módon, ami miatt már nem kellett aggódnom érte.
– Oké – szólalt meg Olívia, miközben a pezsgős poharát a
kezembe adta –, mielőtt kilépünk az erkélyre, megkísérlek
eljutni a WC-ig.
Mindketten lenéztünk a kilométer hosszú ruhájára.
– Szeretnél segítséget? – kérdeztem.
– Nem, a koszorúslányok majd fogják. Nekünk, nőknek
vele született tehetségünk van arra, hogyan intézzük el
ezeket a dolgokat. Habár, Franny kivételével az összes többi
lányt most látom életemben először. És most előttük fogok
pisilni. – Adott egy puszit. – Házasnak lenni veled elég furi.
– Sosem lesz unalmas – s a fenekére csaptam, hogy
útjára indítsam.
Amikor Olívia elhaladt Marty mellett, rámosolygott és
felemelte a hüvelykujját. Olívia visszakacsintott, majd
bement, hogy folytassa a flörtölést Christopherrel, a nagyi
titkárával, aki bátran viszonozta az érdeklődését. Nem
hittem, hogy még sokáig benne lehetek Marty fantáziáiban.
Amíg Olívia elintézte a dolgát, odamentem az öcsémhez,
és én is nekidőltem a falnak, a kezeimet pedig keresztbe
fontam.
– Gratulálok – mondta durcásan. – Te gazember.
– Köszönöm.
– Oliv csodálatosan néz ki. Te pöcs.
– Igen. Átadom neki.
– Örülök a boldogságodnak. Te kéjenc.
 Erre felnevettem.
– Minden rendben lesz, Henry.
Ivott egyet az üvegből, és összerándult, miközben
lenyelte.
– Könnyű ezt mondani. Te segg.
Megszorítottam a vállát.
– Meg tudsz nekem valaha bocsátani?
Megvonta a vállát.
– Valószínűleg. Egyszer majd. Persze, hogy megbocsátok.
Amikor majd kijózanodom.
– Mikor fog ez megtörténni?
– Henry, hát itt vagy! – sietett hozzá a nagyi. – Meg kell
beszélnünk pár dolgot az emlékeztetővel kapcsolatban, amit
átküldtem neked…
Henry megemelte az üveget, és megrázta a fejét.
– Nem ma.
Ellie Hammond elkapta a nagyit, mielőtt még odaért
volna hozzánk, és elállta az útját. Megpróbált rendesen
meghajolni, de a ruhája szegélye beleakadt a cipője sarkába,
és majdnem hasra esett. A királynő hátrált, de Ellie
megragadta, és a karját a királynő dereka köré fonta, mintha
csak egy kislány csüngene az anyukáján.
Christopher ekkor bevetette magát, és próbálta
lehámozni róla.
– Hammond kisasszony, kérem! A protokoll szerint nem
lehet a királynőre csimpaszkodni.
Sikerült megmentenie a felháborodástól. Ellie
visszalépett, megigazította a haját, gyorsan és röviden
meghajolt, majd bocsánatot kért.
Akcentussal.
– Kérem, bocsásson meg!
Ó, Jézusom.
– Minket még nem mutattak be egymásnak. Ellie vagyok,
Olívia húga.
A nagyi lenézett Ellie-re.
– Igen, gyermekem, jól tudom, hogy ki vagy.
Az új sógornőmmel madarat lehetett volna fogatni
örömében, hogy a királynő tudja róla, kicsoda.
 – És én csak… hát… meg akartam köszönni a csodálatos
ruhát. – Végigsimította a pezsgőszínű selyemruhát. – Olívia
mondta, hogy ön fizette, és egy vagyonba kerülhetett!
– Így van.
Ellie megigazította a mellét és megszorongatta őket.
– És a melleim is jól néznek ki benne!
A királynő megfordult.
– Christopher, hozna nekem egy italt?
Ellie úgy gesztikulált a kezével, mintha nem találná a
szavakat.
– És én csak… Úgy értem…
Majd ismét megölelte a nagyit. A karját a nyaka köré
fonta, úgy nézett ki, mint egy medveölelés, vagy inkább egy
maciölelés.
– El sem tudom hinni, hogy rokonok lettünk!
A nagyi átnézett Ellie válla felett, először megdöbbenés,
majd száraz beletörődés látszott rajta.
– Én sem.

A trombiták megszólaltak az erkélyen, a tömeg ünnepelt,

ahogy a fogadáson részt vevő vendégek is, majd
bejelentették a királynőt. Olívia és én voltunk már csak
hátra.
Bridget rohangált körülöttünk, még utoljára ellenőrizte,
hogy minden rendben van-e.
– Nincs rúzs a fogakon, a fátyol egyenes, ne feledje, az
ujjai legyenek zárva, miközben integet, igen, igen… –
Kifésülte a hajamat a homlokomból, és megpróbálta
hajlakkal megregulázni a kilógó hajszálakat.
Hátrahúztam a fejem, majd arrébb mentem.
Olívia kacagott. És egy pillanattal később én is
vigyorogtam.
– Készen állsz, szerelmem?
– Ahogy mindig is készen álltam.
A kesztyűs kezét belecsúsztatta az enyémbe, amikor a
nevünket kimondták.
 – Nicholas herceg és Olívia hercegnő, Fairstone hercege
és hercegnője!
Kiléptünk az erkélyre és ekkor húszezer fehér
rózsaszirom hullott le az égből. Az emberek tapsoltak és
kiabáltak, a fényképezőgépeiket felemelték, és fotóztak.
Reményteli erő suhant végig a levegőn, és ellepett mindent a
boldogság és a csillogás. Integettünk és mosolyogtunk egy
darabig, majd Olívia derekára tettem a kezemet és
gyengéden meg csókoltam.
A vállamra tette a kezét, én pedig hátradöntöttem.
– Nem hiszem, hogy ezt valaha is meg fogom unni.
– A pompát és a körülményeket?
Megrázta a fejét és imádattal nézett rám.
– Nem.
– Azt hogy hercegnő vagy?
– Nem.
– Akkor mit?
Közelebb hajolt.
– Azt, hogy a feleséged vagyok.
Elöntött a gyengédség, úgy éreztem a fejem súlyosabb,
mint amit elbírok. Megcsíptem az arcát, mert annyira édes
volt, és mert már az enyém volt.
Majd a fülébe súgtam:
– Hát, pedig jobb, ha megszokod. Uralkodók vagyunk. És
ez azt jelenti… hogy örökké fogunk élni.

Vége
{1}
Egy német legenda szerint 1284 nyarán Hameln városa hemzsegett a
patkányoktól. Egy utazó érkezett a városba, aki fizetségért megígérte, hogy
megszabadítja a várost a kártevőktől. Bűvös sípjával a folyóba terelte az
állatokat, de a város mégsem fizetett neki. Nem sokkal később az utazó egy
vadász képében tért vissza, megfújta a bűvös sípját, de most a falubeli
gyerekeket csalogatta el magával, akik többé nem tértek vissza. A legenda
szerint 130 gyerek tűnt el.