1

 
 A TRILÓGIA MÁSODIK KÖTETE

 
2  
  
3  
  
4  
  
5  
 Első  fejezet    

„A     lányomat egyre szörnyűbb rémálmok gyötrik.”

Anyám folyton ezt ismételgette az egymást követő
orvosoknak, kiket közvetlenül a baleset után kerestünk fel.
„Álmában beszél... ne haragudj, drágám, de így van... egy
fiúról, aki üldözi. Néha könnyek közt riad fel. Szerintem ez
nem normális. Nekem sosem voltak ennyire életszerű
álmaim.” Csak mert a legszörnyűbb tragédia, anya, ami
veled valaha történt – akartam mondani neki –, a válásotok
volt apával. Te nem haltál meg, nem élesztettek újra, és
soha nem követett egy srác a holtak birodalmából.
Ezt azonban nem vághattam az anyám arcába.
Tapasztalataim szerint ugyanis semmi jó nem sült ki abból,
ha beavattam valakit a gondjaimba, amelyek többé-kevésbé
végül a szüleim válásához vezettek. Még ha anya ennek
nem is volt tudatában.

7  
 „Gyakran, miközben álmodunk, az agyunk igyekszik
megoldásokat kidolgozni azokra a kihívásokra, amelyek
napközben aggasztanak minket” – magyarázták jóindulatú-
an az orvosok, egyik a másik után. „Pierce esetében
természetesen nincs arról szó, hogy a való életben bárki is
követné.” Ebből rögtön kiderült számomra, mennyit tudnak
a bölcs doktorok. „Csupán ilyen módon mutatkozik meg
tudatalattijában az aggodalom, amely gyötri... például
néhányan azt álmodjuk éjszaka, hogy elkésünk az iskolából.
Ez teljesen egészséges és rendjén való, annak a jele, hogy
Pierce tudatalattija megfelelően működik.”
Kíváncsi valaki, hogy én mit szeretnék? Arról álmodni,
hogy elkésem a suliból.
Ám ehelyett állandóan azt álmodom, hogy meg akarnak
ölni, vagy éppenséggel valaki mást, aki fontos nekem. És ez
azért történik, mert a való életben tényleg az életemre
törnek, és a szeretteim életére... az igazat megvallva, olyan
gyakran látom ezt a borzalmat, hogy néha már azt sem
tudom, mikor történik a valóságban, és mikor van az, hogy
csak álmodom róla.
Mint például most. Puszta álomhoz képest meglehetősen
valóságosnak éreztem az eseményeket.
Éppen egy régimódi vitorlás hajó fából faragott
korlátjába kapaszkodtam. Erős szél borzolta sötét hajam,
elszabadult fürtjeim nedves csimbókokban tapadtak az
arcomra és a nyakamra. A szél belekapott selyem báli
ruhám fehér szoknyájába. Fogalmam sem volt róla, hogyan
került rám a szokatlan holmi, de a hosszú anyag a lábam
köré csavarodott, és alig tudtam megőrizni az egyensúlyom
az eső és tengervíz áztatta síkos fedélzeten.

8  
Az égbolt éjfekete volt a fejem fölött... kivéve, amikor
villámlás hasította ketté a sűrű, sötét fellegeket,
megvilágítva a félelmetesen tajtékzó hullámokat, amelyek
kíméletlenül ostromolták alattam a hajó törzsét a tomboló
viharban.
Kétségbeesetten vert a szívem, miközben kezem a
korlátot markolta, de nem a saját biztonságomat féltettem.
Bármikor sarkon fordulhattam volna, hogy visszahúzódjak
kabinom száraz melegébe. De nem akartam. Mert
valahányszor villám cikázott át az égen, ő bukkant fel a
szemem előtt, ide-oda hánykolódva az örvénylő vízben,
akár egy darab fa. A tomboló hullámok minden egyes
rohama csak egyre messzebb sodorta a hajótól, a nyílt
tenger felé.
Egyre távolabb tőlem.
– John! – kiáltottam. Hangomat eltorzították a viharos
érzelmek és a hiábavaló erőfeszítés. Mintha már órák óta
kiáltoztam volna a nevét, mégsem sietett senki a
segítségünkre. Kettőnkön kívül csupán a vihar és a tajtékzó
tenger volt jelen.
– Ússzál! – kérleltem. – Csak ússzál felém!
Egy röpke pillanatig már-már azt hittem, sikerülni fog
neki. Elég közel sodródott a hajó oldalához, hogy tisztán
láthassam szürke szemében a kemény elszántságot,
amelybe azonban némi félelem is keveredett, bármenynyire
is igyekeztünk leplezni rémületünket a másik elől. Erős,
izmos karja kiemelkedett az éjfekete hullámok közül,
miközben elkeseredett fáradozással próbált visszajutni a
hajó oldalához.

9  
 Ám minden egyes csapás után, amelyet előre tett, a
dühöngő hullámok kétszeres távolságra vetették vissza a
távolba.
Tekintetem kétségbeesetten kutatott egy kötél vagy
bármi más segédeszköz után, amelyet a vízbe dobhattam
volna neki, de semmit sem találtam. Ezért inkább
kihajoltam a hajó oldalán, amilyen messzire csak bírtam, és
kinyújtottam felé a kezem, míg a másikkal a korlátot
szorítottam.
– Fel tudlak húzni – bizonygattam. – Fogd meg a kezem!
Megrázta a fejét, haja csatakosan tapadt homlokára a
zuhogó esőben, a tenger habjai közt.
– Nem akarlak magammal rántani. – Hangja éppen olyan
mélyen és keményen zengett, mint az óceán. – Inkább
meghalok.
Inkább meghalok.
Ennek nem volt semmi értelme. Hiszen John Hayden
maga volt a Halál. Ő nem halhatott meg. Ráadásul minden
egyes korábbi cselekedete arról árulkodott, hogy igenis
magával akart rántani, mégpedig az alvilágba, ahol
mellesleg a holt lelkek fölött uralkodik. Ugyan mi másért
menekültem volna előle olyan hosszú időn át?
Perszephoné a mítoszban, amellyel az ókori görögök
régen az évszakok váltakozását magyarázták, nem szedte
elég gyorsan a lábát, miközben Hádész elől menekült.
Amikor ugyanis a holtak istene rábukkant a nimfák
társaságában táncoló Perszephonéra egy zöld rét közepén,
harci szekerén ülve simán levadászta a lányt, és magával
cipelte az alvilágba, hogy a királynője legyen.

10  
 A csajnak óriási szerencséje volt. Édesanyja éppenséggel
nem volt más, mint maga Démétér, az aratás istennője.
Démétér bánatában sztrájkot hirdetett: úgy határozott, hogy
visszatartja a termőföldek gyümölcsét, amíg Hádész szaba-
don nem engedi a lányát. És hát ugyan miért istenség
valaki, ha az embereket túlságosan lefoglalja az éhhalállal
folytatott küzdelem, és megfeledkeznek az isteneknek járó
imádatról? Hádész végül arra kényszerült, hogy visszaadja
Perszephoné szabadságát, és a világtörténelem leghosszabb
tele után végre-valahára kivirágzott a tavasz az egész
Földön.
A valóságban persze nem azért köszönt be a tavasz, mert
valami szerencsétlenül járt leányzó kiszabadul az al-
világból. A csillagászati tavasz a napéjegyenlőség idején
veszi kezdetét, amikor a Nap sugarai merőlegesek a Föld
forgástengelyére.
De persze értem én. Az emberek mindig is kétségbe-
esetten igyekeztek kiötleni olyan hihetőnek hangzó törté-
neteket, amelyek megmagyarázzák, miért történnek
szörnyűségek a jó emberekkel. A mítoszokból merítettek
reményt az élethez. Az emberiség egyszerűen nem akar
tudomást venni róla, hogy amikor meghalunk, nem csupán
hárfa és glória vár ránk a túloldalon. Senkinek sincs kedve a
hozzám hasonló félnótásokra hallgatni, akik a halálból
visszatérve azt harsogják: „Hé! Tudjátok mit? Az a sok
badarság, amivel eddig traktáltak minket, egy nagy rakás
hulladék!” Sokkal megnyugtatóbb a mesélők regéiben bízni
és rendületlenül hinni, hogy a tündérmesék egyszer tényleg
valóra válnak.

11  
 Ám amikor John álmomban azt kiáltotta, hogy inkább
meghal, mintsem engem is magával rántson a hullámsírba,
habár tökéletesen tisztában voltam vele, hogy ez sosem
volna lehetséges, egy dologra mégis sikerült ráébrednem:
én is hinni akartam a tündérmesékben. A tudatalattim –
mint ahogyan az orvosok egyre-másra igyekeztek
meggyőzni az anyámat – végre kidolgozta a megoldást egy
aprócska problémára, amely már hosszú ideje gyötörte a
lelkem. Tulajdonképpen egész idő alatt John felé akartam
futni, nem pedig előle.
Csak hát az volt a bökkenő, hogy mire rádöbbentem az
igazságra, John már a hullámok között fuldoklott.
Nem is csoda, hogy a szívem akkorát ugrott ijedtében,
mintha a saját életemet láttam volna beleveszni a tomboló
tengerbe.
– Fogd meg a kezem! – könyörögtem.
A szavak úgy törtek elő a számból, mint egy megszállott
utolsó könyörgése. Az is voltam, megszállott, hatalmába
kerített a rettegés, hogy Johnt a szemem láttára nyelik el a
tajtékzó habok. Minden arra vallott, hogy abban percben,
amikor végre bevallottam magamnak, mennyire szeretem,
el is veszítem örökre. Talán ezt a büntetést mérte rám a
végzet, amiért ilyen sokáig tartott, amíg észbe kaptam.
Egy hirtelen hullám váratlanul a magasba emelte Johnt,
mintegy válaszul keserves imáimra, majd egyszerre,
csodába illő módon, olyan közel került hozzám, hogy
ujjaink összeértek.
John tekintetében remény csillant. Még messzebb
hajoltam a tenger fölé, hogy megragadjam a karját, és

12  
éreztem, amint ujjai összezárulnak a csuklóm körül. Mosoly
ragyogott fel az arcomon, elöntött az öröm és a végtelen
szerelem áradata, már mertem hinni abban, hogy
biztonságban az élete, és a történetemnek végül mégis
boldog vége lesz.
S akkor a semmiből újabb elsöprő hullámverés támadt,
és...
...láttam, amint John szemében kihuny a remény sugara.
– Ne engedj el! – sikoltottam. A lelkem mélyén azonban
tudtam, hogy pontosan ezt fogja tenni. Már amint a szavak
elhagyták az ajkam, éreztem, hogy ujjainak szorítása
meglazul a csuklóm körül. Szándékosan engedett el; nem
akart lehúzni magával a jéghideg mélységbe...
A következő pillanatban elszakította tőlem egy hatalmas
hullám, amely úgy hányta tovább a tengerben, mint egy
élettelen játékszert. A nevét kiáltottam, elkeseredetten
kapaszkodva a fakorlátba, miközben könnyeimet lehetetlen
lett volna megkülönböztetni az arcomra záporozó eső-
cseppektől. Hirtelen mintha olyan széles űr hasadt volna a
szívemben, akárcsak maga az óceán. Amikor újabb
villámlás cikázott keresztül az égen, még egyszer utoljára
megpillantottam John apró, árnyékba borult alakját egy
tajtékos hullám tetején a távolban. Felemelte a karját, mint
aki búcsút akar inteni.
S akkor összecsaptak fölötte a habok. Egyedül maradtam
a viharban, John pedig örökre eltűnt.

13    
  

Második  fejezet    

A   mikor álmomból felriadtam, pulzusom még mindig

hevesen lüktetett. Hajam verejtéktől nedves csimbókokban
tapadt az arcomra és a nyakamra, ujjaimat olyan erővel
szorítottam ökölbe, hogy fájdalmat okozott, amikor ki
akartam egyenesíteni őket.
Várjunk csak! Valóban álom volt. Nem igaz?
Ha pedig tényleg csak álmodtam, vajon miért éreztem
sós ízt az ajkamon, amikor óvatosan megnyaltam? S ugyan
miért tűnt olyan ismerősnek a hálószobám függönyein
keresztül beszűrődő fénysugár?
Mert hát egyáltalán nem a saját szobám ablakára tapadt a
tekintetem, ébredtem rá hirtelen. Az én hálószobámban nem
lengedeztek ilyen hosszú, hófehér, kísérteties függönyök a
díszesen faragott kőboltívekről. Sőt emlékeim szerint
egyetlen kőboltív sem fordult elő otthon, a mi házunkban,

14  
amelyet anyám Isla Huesos egyik legújabb lakóparkjában
vásárolt, ahová nemrégen költöztünk Connecticutból. Hála
a szüleim válásának... ó, és természetesen annak, hogy
kicsaptak a Westport Leánynevelő Intézetből, ifjú hölgyek-
hez határozottan méltatlan viselkedésem miatt.
S persze anyám belsőépítésze egész biztosan nem
választott volna a szobámba középkori hangulatot idéző
falikárpitokat sem, amelyeken szatírok kergetik a
félmeztelen nimfákat.
Ezek díszítették ugyanis a kőboltívvel szemközti falat, a
fáklyák mellett, amelyekben valódi lánggal lobogott a tűz...
Teljességgel elképzelhetetlen volt, hogy anya áldását
adta volna az efféle világításra (rendkívüli tűzveszély okán)
vagy éppenséggel a hatalmas baldachinos ágyra, amelyen
feküdtem.
Csupán akkor eszméltem rá, hogy nem egyedül
lustálkodom rajta, amikor egy mély, férfias hang a nevemen
szólított – olyan hangosan, hogy riadtan összerezzentem a
hallatára.
– Pierce.
Az álmomban szereplő srác tehát nem hevert holtan az
óceán fenekén. Mellettem feküdt az ágyban. Nemcsak
egyszerűen mellettem feküdt, hanem a karjában tartott,
szorosan magához ölelve. Azért hallatszott olyan
hangosnak a nevem, mert a fejem a mellkasán pihent.
A meztelen mellkasán.
Anyám erre semmiképpen sem adta volna áldását.
S akkor hirtelen minden megvilágosodott előttem. Az

15  
alvilág. Az alvilágban voltam.
Ám ezúttal nem voltam halott.
A felismeréstől elakadt a lélegzetem, és gyorsan
felültem. John erős karja azonnal elengedett.
– Nincs semmi baj – vigasztalt, majd ő is felült. Hangja
gyengéden csengett, keze is finoman simogatta a vállam,
hogy megnyugtasson. Olyan óvatos volt az érintése, mintha
az a madár lettem volna, amelyet egykor a szemem láttára
hozott vissza az életbe.
Csak hát én történetesen jól ismertem, miféle erő lakozik
megkérgesedett, izmos kezében. Saját szememmel láttam,
hogy ujjai éppoly könnyedén dermesztik meg a szíveket,
mint ahogyan a madárét újraélesztette.
– Pierce, rosszat álmodtál – suttogta.
Rosszat álmodtam? Egy pillanatba telt, mire sikerült
felfognom az összefüggést – a rémálomról beszélt, amely-
ből az imént riadtam fel, és amelyben John a tengerbe
veszett. Nem arra a rémálomra célzott, amely éppen most
bontakozott ki hitetlenkedő szemem előtt, amint egymásba
fonódó lábainkra pillantottam a csodásán hímzett fehér
takaró tetején.
Mert bár nem olyasféle öltözéket viseltem, amelyet én,
magam szívesen választottam volna – ugyanaz a hosszú,
lenge, hófehér ruha borította a testem, mint a menekülő
nimfákét a falikárpiton –, legalább fel voltam öltözve.
Johnról azonban nem állíthattam volna ugyanezt.
Farmernadrág ugyan volt rajta – bár olyan szorosan tapadt
rá, hogy akár mezítelen is lehetett volna. A fekete anyag
második bőrként simult a testére.

16  
 Rémálom volt ez... vagy éppenséggel egy rendkívül
vonzó vágyálom? Gondolom, ez mindössze nézőpont
kérdésének számított. Inge többlépésnyire hevert, a
kandalló melletti alacsony, fehér dívány támlájára dobva.
Meztelen mellkasa és válla meglepően napbarnított volt
ahhoz képest, hogy az elmúlt kétszáz esztendőt elvileg föld
alatti birodalmának csapdájában volt kénytelen eltölteni,
ahonnan csak rövid időközökre szabadulhatott el, hogy
elkövesse kedvenc bűncselekményeit, többek között a
leányrablást is (bár ezt kétségkívül csak azért tette, hogy
megvédelmezze veszedelemben forgó életemet, ám akkor is
törvényellenes cselekedetnek számított), más egyéb hasonló
gaztettek mellett. Bőre aranybarna volt, akár egy oroszlán
bundája, sőt éppen olyan meleg és sima is...
...amiről nyugodt szívvel tanúbizonyságot tehettem,
hiszen a jelek szerint arcom egész éjszaka a mellkasán
pihent.
S egészen nyilvánvalóan a könnyeimmel öntöztem, már
ha egyáltalán hinni lehetett John következő kijelentésének:
– Sírtál – állapította meg, kisimítva sötét fürtjeimet a
homlokomból. – Szeretnél beszélni róla?
– Nem igazán – válaszoltam. Szavai váratlanul eszembe
juttatták, hányszor mondogatta anya, hogy álmomban az
egereket itatom, és hirtelen elszégyelltem magam. Fel-
emeltem a kezem, és megtörölgettem az arcom. Johnnak
igaza volt. Könnyek áztatták.
Álmomban sírdogáltam, méghozzá John előtt. John
miatt. Hát, ez csodálatos!

17  
 Tisztában voltam vele, hogy sokkal nagyobb gondok
miatt kellene inkább fájdítanom a fejem – olyan eget-
verően nagy gondok miatt, hogy még csak nem is sejtettem,
miként fogok egyáltalán megbirkózni velük de soha
életemben nem töltöttem az éjszakát egy srác mellett az
ágyban. Ugyanakkor, John kivételével nem is voltam még
szerelmes soha senkibe.
Tévedtem bőrének színével kapcsolatban. Amint
közelebbről is szemügyre vettem, megállapítottam, hogy
nem is teljesen aranyszínű. Néhol vékony, halovány
vonalak barázdálták. Vajon mégis mik lehettek azok a
vonalak? A közelebbi vizsgálat azonban hamar szükség-
telennek bizonyult.
– Te is tudod, ugye, hogy nem kell már a nagyanyád
miatt aggódnod, Pierce? – kérdezte, miközben sötét
szemöldökét aggodalmasan összevonta. – Bizonyára bele-
telik némi időbe, mire sikerül teljesen megértened, de
idelenn biztonságban vagy velem. Hidd el, az egész csak
egy rossz álom volt.
Azt kívántam, bárcsak osztozni tudnék a derűlátásában.
Hiszen tapasztalatból tudtam, hogy bár az álmok nem
hagynak maguk után forradásokat – olyanokat legalábbis
nem, amelyeket bárki szabad szemmel mustrálhatott –,
időnként olyan mély fájdalmat okoznak, hogy azt akár egy
valódi seb is megirigyelhetné.
S most, alaposabban megszemlélve őket, már tisztán
láttam, hogy a halovány, fehér vonalak, amelyek
helyenként testének egyébként aranybama bőrét tarkították,
pontosan ezek voltak: régen begyógyult sebek forradásai.

18  
 Ajkamba haraptam. Rögtön tisztában lettem azzal is, kik
ütötték a sebeket, és miért. Ám ez a gondolat szintén azon
gondok közé tartozott, amelyeknek legyűrése jelenleg
túlságosan nagy falatnak bizonyult volna számomra.
Felrémlett előttem a szörnyeteg képe, akitől John
megmentett – rémségesebb volt az óceán bármely
hullámánál –, amikor is egyetlen szempillantással új
iskolám udvaráról elragadott erre a helyre, saját világába, és
egyszer csak ráébredtem, hogy valószínűleg poszttraumás
stressz okozta zavaroktól fogok szenvedni életem egész
hátralévő részében. Mégis hogyan térhetne napirendre az
ember lánya afölött, hogy a saját nagyanyja
engesztelhetetlen gyűlölettől hajtva megpróbált az életére
törni... méghozzá kétszer is?
Nos, amint a fentiek alapján már kiderült, az ember
lánya nyilvánvalóan arról álmodik, hogy kedvese a
hullámok közt leli borzalmas halálát, és amikor kis időre
magához tér a rémálomból, arra ébred, hogy a srác vér-
lázítóan meztelenül fekszik mellette az ágyban.
– De hát rajtam kívül másoknak is bajuk esett –
ellenkeztem. Legalább annyira akartam önmagamat
emlékeztetni erre a tagadhatatlan tényre, mint Johnt. –
Szerinted pusztán azzal, hogy idecipelsz, tényleg sikerül
egyszerűen csak... leállítani őket?
Ugyanis aggodalmaim további része pontosan eme
kérdés köré csoportosult.
– Fogalmam sincs – ismerte be őszintén, és közben
lehajtotta a fejét, hogy könnyed csókot nyomjon a
tarkómra. Mintha ajkai nyomán azonnali áramütés futott
volna végig az ereimen. – Életemben most először vagyok

19  
szerelmes olyan lányba, akinek a Fúriák az életére törnek.
De annyit mindenesetre tudok, hogy semmit sem tehetünk,
amivel leállíthatnánk őket. Neked most már itt a helyed.
Mindig ide tartoztál. És remélem, hogy itt is szándékozol
maradni... ezúttal.
Ezúttal. Persze.
– Hát – nyögtem ki nehézkesen. Szerelem. John szerel-
mes volt belém. Egészen magától értetődően hagyták el
száját a szavak, és rögtön úgy éreztem, hogy ezek után talán
kissé könnyebben viselem a poszttraumás stressz terhét is. –
Itt kétségkívül sokkal jobban érzem magam, mint
történelemórán a suliban, ahol most egyébként éppen az
időmet vesztegetném. – Legalábbis akkor, ha végül
mégsem maradtak el az órák a szigetet fenyegető hatalmas
hurrikán miatt.
– Történelemből mindig kitűnő voltam az iskolában –
igyekezett megnyugtatni John, miközben szája végigsiklott
a torkomon, egészen az arany nyakláncig, amelyet tőle
kaptam ajándékba.
– Nem kételkedem – feleltem.
– Én szívesen tanítalak – ajánlkozott, miközben ren-
dületlen szórta tovább csókjait a nyakamra. – Nehogy
lemaradj a tanulmányaiddal.
– Hűha! Kösz – hálálkodtam hamis lelkesedéssel. –
Micsoda megkönnyebbülés!
John felnevetett. Nem voltam biztos benne, de talán ez
volt a legelső alkalom, amikor nevetni hallottam. Kellemes
hangzású nevetés volt, érdes és zengzetes.
Az egyetlen gond már csak az volt – nos, nem az
egyetlen, hiszen rengeteg gond és probléma akadt,

20  
ébredtem rá hirtelen, a helyzetünkkel kapcsolatban –, hogy
John súlyosan tévedett. Nem a történelemmel kapcsolatban,
nyilván. Meg voltam róla győződve, hogy mindenhez
remekül ért, amivel csak megpróbálkozik. Én a Fúriákra
gondoltam.
Egyszerűen nem voltam hajlandó elhinni, hogy nincs
semmiféle útja-módja annak, hogy végre megfékezzük
ezeket a bestiális szörnyeket. Tudniillik, ezek a dühöngő
holt lelkek nem igazán voltak megelégedve végső úti
céljukkal, miután az alvilágot elhagyták, ahová sikerült is
visszatérniük, dühtől tajtékozva, azzal a szántszándékkal,
hogy bosszút álljanak Johnon... mintha csak szegény srác
hibájából kötöttek volna ki ott, ahová végül kerültek, és
nem a saját ballépéseik miatt.
Amikor azonban John legapróbb érintésére is pezsegni
kezdett a vérem, mintha legalábbis egy egész rekesznyi
szénsavas üdítőt öntöttem volna magamba, igencsak
nehezen tudtam összpontosítani, miként szállhatnék vitába
vele a Fúriákat illetően, vagy éppenséggel arról a kérdésről,
hogy vajon tényleg „pontosan” az alvilágban van-e mostan-
tól a helyem.
Hiszen ha ez a kijelentés valóban az igazságot takarta,
akkor következésképpen más dolgoknak is igaznak kellett
lenniük... példának okáért, hogy a nagyanyámat megszállta
az egyik Fúria, és komolyan meg akart ölni, pusztán azon
oknál vezérelve, hogy Johnnak fájdalmat okozzon.
Ilyesféle alapra igazán nem lehetett tartós kapcsolatot
építeni. S az sem volt különösebben valószínű, hogy a
szüleim megkedvelnék Johnt, ha egyáltalán valaha is
alkalmuk nyílik találkozni vele. Erősen kételkedtem

21  
ugyanis, hogy az apám bármilyen srácot méltónak találna
hozzám, de egy alvilági istenség, aki mellesleg fényes
nappal elrabolt az iskolámból – bár valóban az én védel-
mem érdekében cselekedett –, aligha szerepelhetett kiemel-
kedő helyen a listáján.
Na és mi volt a helyzet azzal kapcsolatban, amit Richard
Smith, Isla Huesos temetőjének sekrestyése mondott nekem
azon a bizonyos esős délutánon? Miért ajándékozta nekem
John azt a nyakláncot, amelyet eredetileg Hádész kovácsol-
tatott Perszephoné számára?
Nyilvánvalóan valamiféle végzetes tévedésről lehetett
csak szó. Perszephoné Zeusz és Démétér leánya volt, a
tavasz istennője. Engem páros lábbal rúgtak ki a Keleti Part
legelőkelőbb leánynevelő intézetéből súlyos testi sértés
miatt, képességeim a legjobb esetben is csak igen
csekélynek számítottak, és minden valószínűség szerint én
voltam az egyetlen tizenhét éves lány egész Floridában, aki
még nem szerezte meg a jogosítványát. Mindezek alapján
hogyan is pályázhattam volna éppen én az alvilág
királynőjének címére?
Perszephonénak és nekem azonban mégis volt egy közös
vonásunk. Életünk párjának ugyanaz volt a munkája...
...és erről a kiábrándító valóságról képtelenség lett volna
megfeledkezni, amikor is egy hajókürt mély, szomorú
hangja hasított a reggeli csendbe. Azonnal ráismertem az
alvilágba tett legutóbbi látogatásomról, és azt is pontosan
tudtam, mi a szívszaggató hang jelentése.
– Várnak rám a parton – szólalt meg kényszeredett
nyögéssel John, nyakam tövébe rejtve az arcát.

22  
 Ezekre a szavakra olyan dermesztő rettenetet éreztem,
amilyet semmilyen rémálom nem kelthetett volna a
szívemben. Ők várták odalenn. A holtak lelkei, akik egy
hatalmas, föld alatti tó partján gyülekeztek, a boltív mögött
zöldellő kert falain túl. A hajókra várakoztak, amelyek
elszállítják őket végső üti céljuk felé...
Johnnak kellett döntenie, ki melyik hajó fedélzetére
szállhat fel. A kürt, amelynek hangját az imént hallottam,
egy hajó érkezését jelezte, amely újabb utasokért közeledett
a parthoz.
Hideg borzongás járta át a testem, és hirtelen fázni
kezdtem. Nyirkos hidegség tapadt minden porcikámhoz,
hiába melengetett a kandallóban lobogó tűz és John
érintésének gyengédsége. Bizonyára ő is észrevette a
reszketésem, mert a kezemért nyúlt, és meztelen mellére
szorította.
– Pierce! – mondta megbántott hangon, mintha a lelkébe
tapostam volna. – Ne nézz így rám!
– Nem állt szándékomban. – Bután éreztem magam.
Képtelen voltam azonban kiverni a fejemből John birodal-
mába tett utolsó látogatásom emlékét, amikor még én is a
holt lelkek közé tartoztam, a tó partján várva a sorsomra. –
Nem a te hibád. Csak... az a kürt.
John a tenyerembe csókolt. – Sajnálom – mondta. Eltűnt
hangjából a nevetés, a tekintete is elkomorult. – Sajnálom
ezt az egészet... hogy rémálmok gyötörnek... hogy az édes-
anyádat most aggodalmak gyötrik, nem tudván, hová
tűnhettél... és leginkább azokat a pillanatokat sajnálom,
amikor én... nos, amikor nem igazán úgy viselkedtem veled,
ahogyan kellett volna. Nem is jártál túlzottan messze az

23  
igazságtól tegnap éjjel, amikor... minek is neveztél? Ó,
igen! Ketrecbe zárt vadállatnak. – Nehéz volt ellenállni a
tekintetéből áradó könyörgésnek.
– De tudnod kell, hogy csakis akkor viselkedtem olyan
indulatosan, amikor veszélybe sodortad magad... vagy
amikor úgy tettél, mintha egyáltalán nem törődnél velem.
Szabad kezét felemelte, és ujjával végigsimított a
nyakamban lógó lánc szemein.
– Hosszú időn át azt gondoltam, hogy gyűlölsz engem –
folytatta, miközben szemét félig beárnyékolták hosszú,
fekete pillái. Micsoda kár volt férfira pazarolni azokat a
csodaszép szempillákat! – Ha csak sejtettem volna, hogy
ezt sosem vetted le a nyakadból, miután neked ajándékoz-
tam, talán kissé kevésbé lettem volna... zaklatott.
Éreztem, hogy az arcom lángba borul, és nem is csupán
azért, mert kósza ujjai túlságosan közel merészkedtek
ruhám nyakkivágásához, látszólag a szívem után
kutakodva.
– Hát, mostanra talán sikerült rájönnöd, hogy sohasem
gyűlöltelek – válaszoltam, és közben határozott mozdulattal
elkormányoztam a kezét derekam kevésbé zavarba ejtő
területeire. – És tudom, hogy akkoriban nem állt
szándékodban olyan féktelenül viselkedni. De a jelen
pillanattal kapcsolatban már korántsem vagyok olyan
biztos...
Szemérmességem újra mosolyt csalt az arcára. Izmos
testalkata, a temérdek titokzatos forradás és a hihetetlenül
világos szemébe hulló, hosszú, sötét fürtjei miatt bizonyára
igen kevés leányzó tartotta volna Johnt jóképűnek vagy
éppenséggel cuki pofának.

24  
 Ám legalább annyira biztosan tudtam, hogy egyetlen
korombéli lány sem lett volna képes ellenállni a
csábításának. Egész lényéből áradt a könyörtelen férfiasság,
és egyszerűen lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni szinte
mágikus vonzerejét.
Különösen, amikor mosolygott. Elbűvölő mosolyával az
arcán mélabús fiatalkorú bűnözőből, akiről Isla Huesos
középiskolás diáklányai legfeljebb suttogtak volna, hirtelen
átváltozott azzá a félreismert, szívdöglesztő bálvánnyá,
akinek bármikor szívesen odacsúsztatták volna a telefon-
számukat, ha csak egyetlen szóval is kéri... talán még többet
is.
Nem tehettem róla, de úgy éreztem, mintha meg-
gondolatlan menekülésemmel az alvilágba – a Fúriák dühe
elől – egy egészen más fajsúlyú lekvárba csöppentem
volna.
– Pierce, tisztában vagyok vele, mennyi kérdés
kavaroghat most egyszerre a fejedben – szakította félbe
John a gondolataimat. – És esküszöm, mindre választ
adok... már amelyikre tudom a választ... amint visszaérek.
Most azonban meg kell elégedned azzal a tudattal, hogy
feltett szándékom... és elhatározásom... hogy ezt a helyet az
otthonoddá tegyem, ha adsz rá nekem egy esélyt.
Otthonommá? Az alvilágot? Egy gigantikus barlangot a
föld színe alatt, ahová sohasem ragyognak be a nap sugarai,
és amelynek állandó nyirkosság roncsolja a falait? Ahová
ötpercenként tódulnak a holtak lelkei?
Felvontam a szemöldököm. – Rendben. De először is,
talán beszélnünk kellene...

25  
 A határokról. Ezt a szót akartam mondani. John azonban
ismét megszakította gondolataim fonalát.
– Tudom, hogy sosem rajongtál a tanulásért – folytatta,
és szája sarkában továbbra is ellenállhatatlan mosoly
bujkált. – Máskülönben nem rúgattad volna ki magad az
előző iskoládból sem. Tudom, tudom... az leginkább az én
hibámból történt. – John vidáman vigyorgott rám.
Sejtelmem sem volt, mit talált olyan rendkívül mulatságos-
nak. Akkoriban egyáltalán nem nevetett azon a kínos
incidensen, amely a korrepetáló tanárommal esett meg. –
Most már nem számít. Idelenn nincs iskola. Ezt legalább
élvezni fogod. De rengeteg elfoglaltság akad még itt,
amivel elszórakoztathatod magad, amíg én dolgozom.
Minden könyvet be tudok szerezni a számodra, amire csak
szükséged lehet, hogy befejezd az iskolát, hiszen azt
mondtad, erre vágysz. És addig is, az én könyveim mind a
rendelkezésedre állnak...
Alaposan szemügyre vettem már John könyveit. Szinte
valamennyi a születése előtt íródott, ami persze legalább
másfél évszázaddal az én születésem előtt történt. Sok
közülük verseskötet volt, tele szebbnél szebb szerelmes
versekkel. A múlt éjjel John meg is próbált felolvasni
nekem belőlük, hogy kissé jobb kedvre derítsen.
Nem vált be.
Ám udvariasabbnak találtam hálás mosollyal azt
mondani, hogy „Köszönöm, John”, mint megkérdezni:
„Akad a gyűjteményedben olyan könyv is, amelyik nem a
szerelemről szól? És ifjú szerelmes párokról, akik egymás
iránti érzelmeiket öntik szívszorító szavakba? Mert hát
semmi szükségem további bátorításra ezen a téren.”

26  
 – És persze az egész birtokot felfedezheted – tette még
hozzá, és a szeme lelkesen csillogott. – A kert gyönyörű...
Kételkedve pillantottam a hullámzó, fehér függönyökre.
Már volt szerencsém látni a mögöttük rejlő kerteket. A
halálhozó fekete liliomok és a mérgező gombák valóban
gyönyörű látványt nyújtottak, a maguk módján, főleg az
olyan emberek szemében, mint például az anyám, aki
környezetvédelmi biológusként különös rajongást táplált az
egzotikus virágok és fák iránt.
Én személy szerint inkább a közönséges kis virágokat
kedveltem, a százszorszépet és aprócska társait – amelyek a
természetben nyitogatták kicsiny szirmaikat, nem pedig a
gondosan művelt kertekben virítottak. Ugyan mi esélye
lehetett egy szegény kis százszorszépnek egy kifinomult
fekete liliommal szemben?
A múlt éjszaka még feltett szándékom volt, hogy itt
hagyom ezt a helyet, és megkíséreltem átmászni a falakon,
ám akkor azzal kellett szembesülnöm, hogy John kastélya
egy kis szigeten áll, amelyet minden oldalról víz vesz körül.
Csónakoknak pedig nyomát sem láttam. Még ha sikerült is
volna rábukkannom egyre, akkor is csupán a következő
szigetre evezhettem volna vele – ahol éppenséggel John
dolgozott. S onnan semmiképpen sem juthattam el arra a
helyre, ahová a szívem húzott: az élők birodalmába.
– De tudnod kell, hogy parancsba adtam az
embereimnek, ha olyan helyen találkoznak veled, ahol
semmi keresnivalód, azonnal elém kell hozniuk téged. –
Talán John a gondolataimban olvasott? Bizonyára
észrevette fondorlatos pillantásomat, amellyel felnéztem rá,

27  
mivel iménti szavaihoz még hozzátette, immár keményebb
hangon:
– Pierce, ez mind a te érdekedet szolgálja. Veszedelmek
leshetnek itt rád, és te...
– Mintha nemrég azt bizonygattad volna, hogy ezen a
helyen senkitől sem kell tartanom – vágtam a szavába. –
Azt mondtad, itt biztonságban vagyok.
– Nagyobb biztonságban vagy, mert megvédelmezhetlek
– válaszolta John. – De a szíved nagyon is élénken ver,
miközben a holtak birodalmában tartózkodsz...
– A te szíved is dobog – mutattam rá. Éreztem kezemmel
szívének erőteljes lüktetését, amely éppen olyan életteli
volt, akárcsak az enyém. Igazán duzzadt az életerőtől ahhoz
képest, hogy állítólag hosszú évekkel korábban lelte halálát.
Nem is szólva arról, milyen erőszakos halálban volt része,
ha az álmom a való igazságot mutatta.
– Igen – ismerte el John. – De az egészen más. Én... Mr.
Smith már elmagyarázta neked, ki vagyok én.
Kissé furcsálltam, hogy John óvakodott hangosan
kiejteni száján az alvilági istenség szavakat. Nem mintha
elkerülte volna a figyelmem, hogy különleges adottságai
messze meghaladják egy átlagos tizenkilenc éves srác
képességeit.
Ugyanakkor nekem is jócskán akadtak gondjaim a
társalgással, nagy nehezen tudtam csak szavakba önteni az
érzéseimet, ezért lehetségesnek találtam, hogy ugyanabban
a cipőben sántikálunk. Elhatároztam, hogy ejtem az ügyet.
– Tehát a Fúriák itt is rám találhatnak? – szegeztem
inkább neki a kérdést.

28  
 – Úgy van – vallotta be John, és hirtelen mintha ismét
magára talált volna. – De sokkal nehezebb dolguk lesz, ha
egy megerősített kastélyban akarnak rajtad ütni az alvilág
közepén, mint amikor a nagyanyád tegnap az iskolád
udvarán próbálkozott. Mégis, annak ellenére, hogy én itt
vagyok, és egy rejtélyes nyaklánc figyelmeztet a Fúriák
közeledtére – tette hozzá, finoman meghúzva a nyakamban
lógó láncot, mígnem a hatalmas gyémánt a végén egyszer
csak előbukkant ruhám kivágásából, és a tenyerébe hullott –
, még nem vagy legyőzhetetlen, Pierce, bármit is szeretnél
elhitetni magaddal.
Mély levegőt vettem, és védekező álláspontra
helyezkedtem. – De hát Mr. Smith azt mondta...
– Mr. Smith kiváló sekrestyés – vágott határozottan a
szavamba John, és a magasba tartotta a gyémántot,
amelynek közepén megcsillant a kőboltívek mögül
beszűrődő fénysugár. Amikor John a közelemben volt, a
drágakő mély, ezüstösen szürke színben csillogott, akárcsak
a szeme, de amikor olyan emberek ólálkodtak körülöttem,
mint például a nagyanyám, aki egész biztosan nem viselte
szívén a boldogulásomat, a titokzatos gyémánt
figyelmeztetően mindig fekete színárnyalatra váltott. – És
el kell ismernem, hogy elődeinél sokkal jobban végzi a
munkáját. De ha netán abban a hitben ringatott, hogy mivel
ezt a nyakláncot maga Hádész kovácsolta Perszephoné
védelmére, viselőjének arra is hatalmat ad, hogy a Fúriák
támadásait visszaverhesse, akkor óriásit tévedsz. Semmi
sem győzheti le a Fúriákat. Semmi. Hidd el, én már
mindent megpróbáltam.

29  
 A testét borító forradások éppen elég bizonyítékot
szolgáltattak a kijelentésére.
Amikor magam elé képzeltem, mi mindent kellett eddig
kiállnia – sőt felidéztem, miféle szenvedésekben volt része
az álmomban is –, könnyek szöktek a szemembe lehunyt
pilláim rejtekében. Egyikük kiszabadult, és lassan
végiggördült az arcomon, mielőtt John figyelmét elkerülve
letörölhettem volna.
– Pierce! – kiáltott fel kissé riadtan. Semmi sem
billentette ki úgy a lelki egyensúlyából, mint a könnyeim
látványa. – Ne sírj!
– Nem sírok – hazudtam. – Láttam, mit műveltek veled a
Fúriák. Ez igazságtalanság! Kell lennie valamilyen
módnak, hogy megfékezhessük azokat a bestiákat.
Egyszerűen muszáj lennie. És addig is, amíg megtaláljuk
azt a módot, nem mehetnék vissza legalább annyira, hogy
figyelmeztethessem az anyámat? Ha csak röpke öt percre
is...
John arckifejezése egyszerre elborult.
– Pierce – mondta. – Ezt már megbeszéltük. Anyád nincs
veszélyben. Te viszont igen. Egyelőre túlságosan kockáza-
tos volna.
– Tisztában vagyok vele, de még sohasem voltam ilyen
hosszú ideig távol az anyámtól anélkül, hogy ne tudott
volna a hollétemről. Biztosan halálra rémült. Na és mi a
helyzet az unokatestvéremmel, Alexszel? Tudod, hogy a
nagyanyámmal lakik, és az apja, Chris bácsikám börtönben
ül... pedig nem is ő követte el a gyilkosságot, ami ráadásul
egyedül az én hibámból történt. Alex teljesen egyedül
marad a nagyival...

30  
 – Nem, Pierce! – csattant John hangja olyan élesen, hogy
riadtan összerezzentem.
Mennydörgés rázta meg az eget, a hangok alapján
közvetlenül a fejünk fölött. Gyakorlatilag, ahol mi voltunk
– több száz méterrel a Föld kérge alatt –, semmiféle
meteorológiai jelenséget nem tapasztalhattunk volna. John
különleges képességeihez tartozott azonban az is, hogy
amikor valami nagyon mélyen érintette, mennydörgést – és
villámlást – volt képes előidézni... pusztán gondolatainak
erejével.
Döbbenten pislogtam rá. Talán John szerette volna azt
hinni, hogy zabolátlan vadsága immár a múlté, de
számomra teljesen nyilvánvaló volt, hogy féktelen
természetét még korántsem sikerült megszelídíteni. S
bármenynyire is szándékában állt otthont teremteni
számomra ezen a helyen, nem sikerült.
A kastély a börtönöm volt. John pedig a börtönőröm...
még ha a legjobb indulatok vezérelték is arra, hogy
fogságban tartson és megvédelmezzen saját rokonaimtól.
– Igazán nem szükséges porba döntened a falakat –
szóltam rosszallóan. – Az egyszerű „nem” is tökéletesen
megfelel.
Láthatóan kissé elszégyellte magát. Amikor újra
megszólalt, már sokkal gyengédebben csengett a hangja.
– Ne haragudj! A szokás hatalma. – Megajándékozott
egy újabb szívdöglesztő mosollyal, majd nyitott tenyerét
nyújtotta felém. – Tudok valamit, amitől jobban fogod
érezni magad.
Ha abban a pillanatban nem nézek a kezére, nem hittem
volna a saját szememnek. Azt gondoltam volna, hogy

31  
 közönséges bűvészmutatvánnyal akar elkápráztatni, ing-
ujjából varázsolva elő az ajándékát.
Persze nem viselt inget, és bűvész sem volt. Majdnem
két embert is megölt a szemem láttára, puszta kézzel.
Állandóan két dimenzió között utazgatott, az én világom és
a sajátja között, méghozzá sokkal kevesebb erőfeszítéssel,
mint ahogyan mások a munkahelyük és otthonuk között
ingáztak, mert nem volt szüksége tömegközlekedési
eszközökre, még autóra sem. Csak pislogott egyet, és a
következő szempillantásban – kész.
– Tessék – mondta elégedetten. – Mit szólsz hozzá?

  32  
 Harmadik  fejezet  

-  É   n... nem értem – habogtam, lepillantva a kicsiny,

hófehér teremtményre, amely John tenyerében fészkelt.
– A tiéd – magyarázta John kedves mosollyal. – Hogy
legyen társaságod, amikor én épp nem vagyok veled.
Tudom, mennyire szereted a madarakat.
Ebben igaza volt. Nagy gyengéim az állatok, különösen
a beteg és sebesült teremtéseken esik meg a szívem. Emiatt
botlott belém John is Isla Huesos temetőjében, amikor
éppen vigasztalhatatlanul sirattam egy sebesült madarat. Így
ismerkedtünk össze. Bár én csupán hétéves kislány voltam,
ő már akkor is pontosan ugyanúgy nézett ki, mint most –
egyetlen évet sem öregedett, amióta meghalt és az alvilág
uralkodójává vált Isla Huesos szigete alatt.

33  
 Szeretett volna megvigasztalni, megállítani gyerekes
könnyeim áradatát, ezért elvette kezemből a madár élettelen
testét. S egy pillanattal később a madár elrepült, az erő
varázslatos módon visszatért a testébe. John adta vissza az
életét.
Honnan is sejthette volna akkoriban bármelyikünk, hogy
a nagyanyám szándékosan sebesítette meg a szerencsétlen
kis teremtményt, mert ezzel akarta előidézni a találko-
zásunkat, és nemcsak azon a bizonyos első napon, hanem a
második alkalommal is?
Másodjára azonban, mivel már tizenöt éves voltam, nem
kicsiny gyermek, egészen másféle varázslat történt
közöttünk... amilyen általában két olyan ember között
szokott történni, akik rendkívül vonzódnak egymáshoz.
Az egyetlen bökkenőt az jelentette, hogy a második
alkalommal én haltam meg, és nem egy kismadár. S
idelenn, az alvilágban találkoztunk össze ismét.
Akkoriban túlságosan rettegtem ettől a helytől – Johntól
és persze saját, iránta táplált érzelmeimtől hogy egyáltalán
fontolóra vegyem a maradást.
Most azonban minden más, döbbentem rá hirtelen. Most
csupán az ébresztett félelmet a lelkemben, hogy elveszítem
Johnt, mint abban a rettenetes rémálomban...
...és hogy milyen könnyedén el tudta hessegetni ezt a
baljós érzést a csókjaival, mint amikor például a karjai közt
ébredtem. De ez utóbbi félelem egészen más lapra tartozott.
Visszatekintve közös múltunkra, azt hiszem, egyáltalán
nem hibáztathatom, amiért úgy gondolta, egy kis házi
kedvenc könnyíthet a szívemre nehezedő rettegésen. A

34  
tenyerében kuporgó madár kísértetiesen hasonlított a
sebesült kis teremtésre, amely először összehozott minket...
valamilyen galambféle volt, hófehér, csak a szárnya és a
farka alatt sötétlett néhány fekete toll. Anya természetesen
pontosan meg tudta volna állapítani, milyen madár lehet.
Tőle örököltem ugyanis az állatok iránti rajongásomat.
– Ez ugyanaz a galamb...? – Nem fejeztem be a kérdést,
hangom elcsuklott. A galambok nem élnek olyan hosszú
ideig, vagy mégis? Ez a madár éppen olyan élénk és
csillogó szemű kis lény volt, mint az a másik a temetőben.
Még halkan turbékolt is.
Ezúttal azonban amikor John kinyitotta a kezét, a galamb
nem tárta ki azonnal a szárnyát, és nem röppent a levegőbe.
Felállt és kíváncsian körülnézett, alaposan szemügyre véve
a környezetét, engem is beleértve. Nem tudtam megállni,
kicsúszott a számon egy elragadtatott „Ó!”.
John elmosolyodott; láthatóan örült az ajándék
sikerének.
– Nem, az egy vadon élő madár volt, amely visszatért a
párjához, amint szabadon engedtük. Ez egy szelíd galamb.
Látod? – Kinyújtotta az ujját, a madár pedig hozzádörzsölte
a fejét, lesimítva csillogó tollait. – De tényleg hasonlít egy
kicsit arra a másikra, ezért is jutott eszembe, hogy talán
tetszeni fog neked. Miért? Jobban szeretnél egy
szelídítetlen madarat? – Szemöldöke összeszaladt. –
Foghatnék neked egyet. De akkor ketrecben kellene
maradnia, nehogy elrepüljön. Úgy gondoltam, azt biztosan
nem szeretnéd...

35  
 – Nem – vágtam rá sietve. Azt nem szeretném. Akkor
ketten lennénk börtönbe zárt foglyok.
Ám bölcsebbnek éreztem, ha utóbbi gondolatomnak nem
adok hangot.
– Nagyszerű – helyeselt John, és felém tartotta a
galambot. – Nevet kell találnod neki.
– Nevet? – kinyújtottam az ujjam, mint az előbb John
tette, hátha nekidörzsöli a madár a fejecskéjét. – Még
sohasem adtam nevet egyetlen állatnak sem.
Gyerekkoromban nem tarthattam házi állatokat. Apám
mindig azt mondta, hogy allergiás rájuk.
John szemöldöke erre a magasba szökkent. – Allergiás?
Még a madarakra is?
– Nos... – Eszembe jutott az olajfolt, amelyért apám cége
volt felelős, és nem is olyan régen neki kellett elta-
karíttatnia a tengerből. – Az allergiát szokta kifogásként
felhozni, amikor ki akar bújni valami különlegesen
kellemetlen feladat alól.
A madár nem simult fejével az ujjamhoz, inkább
kinyújtóztatta a szárnyát, néhányat csapkodott, majd
felröppent a levegőbe. Csalódottan felkiáltottam, azt
gondolván, hogy talán mégsem olyan szelíd, amilyennek
John gondolta, és el fog menekülni tőlem az első adandó
alkalommal.
Nem repült azonban messzire, csupán a szoba túlsó
oldalára, ahol letelepedett az egyik trónszerű karosszék
támlájára a hosszú ebédlőasztal végén.
– Éhes – állapította meg John széles vigyorral az arcán. –
Biztosan te is megéheztél. Vár a reggeli. Sajnálom, hogy
nem tarthatok veled, de nincs időm, indulnom kell.

36  
 Szerintem mindent megtalálsz, amire csak szükséged
lehet...
Ébredésem óta most először vettem észre, hogy valami
megváltozott a szobában, amelyben elaludtam, azon a
felettébb zavarba ejtő tényen kívül, hogy egy srác feküdt
mellettem az ágyban. Az asztal tele volt a legkülönfélébb
gyümölcsökkel megrakott ezüsttálakkal; halomban álltak a
ropogósra sült pirítós szeletek a tányérokon; aranybarna
muffinok kupacai tornyosultak az elefántcsont kosárkák-
ban; lágytojások lapultak az ékkövekkel kirakott tartókban;
egymás mellett sorakoztak a jégbe hűtött gyümölcslével teli
kancsók, a finoman illatozó teával és gőzölgő kávéval teli
kecses kannák. Szinte varázsütésre jelentek meg a
semmiből, mintha csak láthatatlan szolgálók hada tette
volna őket az asztalra.
– John – mormoltam elgondolkodva, miközben az ágyról
felállva lassan az asztalhoz sétáltam, és mélységes
döbbenettel bámultam az aranyszegélyű porcelántányérokra
és a zafírgyűrűkbe helyezett finom hímzésű szalvétákra. –
Honnan került ide mindez?
– Ó! – legyintett lazán. – Csak úgy. Kérsz kávét? –
Felemelt az asztalról egy csillogó ezüstkannát. – Vagy ha
az emlékezetem nem csal, talán inkább a teát kedveled? –
Gonoszkodó mosolyt vetett rám.
Gúnyos pillantással viszonoztam az élcet – legutóbb egy
csésze teát borítottam az arcába, hogy elmenekülhessek az
alvilágból –, azután leroskadtam a székre, amelynek
támláján a madár üldögélt. Abban a pillanatban eszméltem
rá, hogy korog a gyomrom. Előző napi ebédem óta egyetlen
falatot sem ettem. S még akkor is csak igen keveset, mert

37  
rossz híreket kaptam: mentorom, Jade, áldozatul esett az
ellenem ármánykodó Fúriáknak.
Bár alaposan körülnéztem, egyetlen gránátalmamagot
sem sikerült felfedeznem az ezüsttálakon tornyosuló érett
gyümölcsök között az asztal közepén. Csupán mézédes
epret, hamvas őszibarackot és csillogó szőlőszemeket
láttam. Piciny darabkája sem mutatkozott annak a végzetes
gyümölcsnek, amelyet Perszephoné evett, és – legalábbis a
mítosz azon változatában, amelyet a Westport Leánynevelő
Intézetben tanítottak nekünk – állítólag örök időkre a holtak
birodalmának fogságára kárhoztatta a tavasz istennőjét...
Még mielőtt Johnnal találkoztam, gyakran eltöprengtem
azon, hogy Perszephoné talán szándékosan ette meg azt a
hat gránátalmamagot, teljes tudatában annak, hogy élete
egész hátralévő részében évente hat hónapot az alvilágban
kell töltenie – méghozzá új férje, Hádész oldalán, akiért
édesanyja a legkevésbé sem rajongott.
Az ókori görögök szerint a gránátalma a holtak
gyümölcse volt. Görög istennőként Perszephonénak ezt
bizonyára tudnia kellett.
Talán az élet Hádész mellett – akár az alvilágban is – a
lány szemében kívánatosabbnak tűnt túlzottan aggodal-
maskodó anyja és a nimfák társaságánál. Hát nem
lehetséges, hogy Perszephoné csak nem akarta megsérteni
az édesanyja érzéseit azzal, hogy a szabadság iránti vágyát
hangoztatja?
Egész biztosan nyugodt szívvel ehettem a John asztalán
lévő ínycsiklandó ételekből. Nem leselkedett rám veszély.
Máskülönben nem is kínált volna.

38  
 – Köszi – hálálkodtam, és elfogadtam egy csésze teát. –
Szóval, azt akarod nekem mondani, hogy efféle
villásreggeli jelenik meg az asztalodon minden áldott
reggel?
– Igen – válaszolta. – Pontosan. Majd ebédre még egy,
és később vacsorára is.
– De hát ki főz? – Képzeletemben megjelent egy titkos
föld alatti konyha, tele icipici, láthatatlan szakácsokkal,
akik fáradhatatlanul szorgoskodnak. – És ki szolgálja fel az
ételeket?
– Nem tudom – felelte hanyag vállrándítással.
Képtelen voltam visszafojtani a nevetésem. — John,
naponta háromszor valóságos lakoma bukkan fel
varázslatos módon az asztalodon, és te még azt sem tudod,
honnan származik? Hiszen idestova kétszáz éve rostokolsz
már idelenn! Nem is próbáltad kideríteni soha?
Ezúttal John örvendeztetett meg egy csípős pillantással.
– Megpróbáltam. Vannak is elméleteim. Szerintem ez
része a természetbeni juttatásoknak, amelyben a munkámért
részesítenek, mivel fizetést nem kapok. Csupán koszt és
kvártély a bérem. Amire csak valaha vágytam, vagy amire
szükségem volt, előbb-utóbb felbukkant. Például – azzal
rám villantott egy újabb, észbontó mosolyt, amellyel
mindig sikerült levennie a lábamról – te is.
Hatalmasat nyeltem. Elbűvölő mosolya hihetetlenül
megnehezítette számomra, hogy követni tudjam a
beszélgetés fonalát, bár én magam kezdeményeztem. –
Juttatások, bérezés... mégis kitől?
Ismét vállat vont. Nyilvánvalóvá lett számomra, hogy
nem áll szándékában hosszan feszegetni a témát. – Várnak

39  
rám az utasok. Most pedig kóstold meg ezt! – Felemelte az
egyik tál tetejét. – Melegen ajánlom.
Fogalmam sincs, mire számítottam, amikor lenéztem...
talán egy nagy tányér gránátalmamagra? Természetesen
egészen más tárult a szemem elé.
– Palacsinta? – Hitetlenkedve bámultam a tökéletes és
pillekönnyű palacsintatornyot a tál közepén. – Ennek az
égvilágon semmi értelme.
John láthatóan meglepődött. – Vágysz esetleg valami
másra, ami nincs az asztalon? Csak nevezd meg!
– Nem arról van szó. – Ráztam meg a fejem. – Csak
hát... te eszel.
Nem csatlakozott hozzám az asztalnál, mivel a hajókürt
időközben ismét felharsant a kikötőben, ezért inkább a
kanapéra telepedett, hogy felhúzza lábára a bakancsát.
Felkapott azonban egy szelet pirítóst, és miközben a fűzőjét
kötötte, gyorsan be is falta. Döbbent kijelentésemre most
felkapta a fejét. – Hát persze hogy én is eszem – felelte tele
szájjal. – Miért ne ennék?
– Saját szememmel láttam a kriptát Isla Huesos szigetén,
ahová a csontjaidat temették – mutattam rá az igencsak
érdekfeszítő körülményre. – A „Hayden” név áll az ajtaja
fölött. A te neved!
John arcáról tisztán leolvashattam, hogy a leg-
szívesebben témát változtatna.
– Mi van vele? – kérdezte röviden és velősen.
– Miért van szükséged ennivalóra, ha egyszer meghaltál?
– A kérdések csak úgy záporoztak belőlem evés közben. –
És ha már itt tartunk, miként lehet az, hogy még mindig ver
a szíved? Miért tartanak egy bizarr, koporsós ünnepséget a

40  
tiszteletedre a szigeten, amikor nemcsak saját, külön
bejáratú kriptával rendelkezel, hanem nagyon is elevennek
látszol? Különben meg, ugyan mit követtél el, hogy ezt a
gyűlöletes munkát sózták a nyakadba?
– Pierce – sóhajtott John lemondóan. Hirtelen nagyon
kimerültnek tűnt. Előhúzott a zsebéből egy rejtélyes, fekete
eszközt, és villámgyorsan bepötyögött rajta valamit. Rögtön
felismertem, ugyanaz a táblagép volt, amelyet legutóbbi
látogatásom napján használt a tó mellett. Akkor kikereste
rajta nevem, hogy megállapítsa, melyik hajóra kell
felszállnom... majd később gondoskodott róla, hogy le is
késsem. – Tudom, hogy az előbb azt mondtam, minden
kérdésedre válaszolok, de reménykedtem, hogy kibírjuk
egymás mellett anélkül, hogy a nap végére meggyűlölnél.
– John. – Felálltam az asztaltól, és leültem mellé a
kanapéra. – Semmi olyasmit nem tudnál elkövetni, amiért
én meggyűlölnélek. Mondd, mi ez a szerkentyű? – A
kezében tartott titokzatos eszköz felé biccentettem. – Én is
kaphatok egyet?
– Ki van zárva – jelentette ki John ellentmondást nem
tűrő hangon, majd ismét a zsebébe rejtette a masinát. – És
nagyon jól emlékszem azokra az időkre, amikor még igenis
gyűlöltél. – Gyorsan felállt. Már mezítláb is félelmetesen
magas volt, de a munkabakancsában valósággal fölém
tornyosult. – Ezért nem vagyok hajlandó a múltamról
tárgyalni... legalábbis egyelőre. Talán később, amikor már...
– Hirtelen elhallgatott; magába fojtotta a szót, bármit is
akart mondani. Végezetül csupán megismételte: – Talán
később.

41  
 Éreztem, hogy elcsügged a szívem, de rögtön meg is
szidtam magam érte. Mégis mit hittem, hogy John egy
földre szállt angyal volt életében, és ezt a munkát jó
magaviseletért kapta jutalmul? Annyi biztos, hogy a
jelenlétemben sohasem viselkedett angyali módon... kivéve,
amikor éppen az életem megmentésén fáradozott.
Mégis mit kellett elkövetnie egy embernek ahhoz, hogy
halála után alvilági istenség váljon belőle? Valami
szörnyűséget, nyilván... de nem akkora szörnyűséget, hogy
rögtön ott kössön ki, ahová az igazán gonosz lelkű
gazemberek, például a gyermekgyilkosok, kerülnek.
Mindabból, amit eddig Johnról sikerült megtudnom, arra
következtettem, hogy egy alvilági istenségnek elsősorban
szilárd karakterre, gyors ökölre és kiváló érzékre volt
szüksége ahhoz, hogy el tudja választani a jót a rossztól. S
végül magáévá kellett tennie bizonyos alapelveket.
Lehetséges vajon, hogy ez a megbízatás egyéb
tulajdonságokat is feltételezett, amelyekre eddig még nem
gondoltam? Más kevésbé kívánatos tulajdonságokat?
– Nálam nem rejtegethetsz sokkal borzalmasabb
csontvázakat a szekrényedben – jegyeztem meg erőltetett
vidámsággal a hangomban, és közben figyeltem, amint
John tiszta, fekete inget húz elő egy nádfonatú kosárból. –
Végül is, találkoztál már a nagyanyámmal.
John magára húzta az inget, így többé már nem láthattam
mezítelen felsőtestét... ami egyszerre volt jó és rossz hír
számomra. Eltakarta azonban az arcát is, ezért nem
láthattam rajta a kifejezést, amikor válaszolt. – Hálás
lehetsz, amiért az én családomban már mindenki halott, és
nem kell találkoznod velük.

42  
 – Ó! Én... sajnálom – motyogtam. Meg is feledkeztem a
rettenetes árról, amelyet a halhatatlanságért kellett fizetnie...
végig kellett néznie, amint a szerettei egytól egyig
megöregszenek és meghalnak. – Ez... biztosan borzalmas
lehetett neked..
– Nem. Egyáltalán nem volt az – felelte egyszerűen.
Begombolta az ingét, majd megfordult, hogy rám nézzen.
Megdöbbentett arcának zord kifejezése. – Bizonyos
értelemben még szerencsés is vagy, Pierce. A nagyanyádat
egy Fúria tartja hatalmában, így legalább tudod, miért olyan
utálatos. Arra viszont semmilyen magyarázat sincs, hogy az
én családtagjaim mi módon váltak rémes szörnyetegekké.
Annyira megdöbbentem, még azt sem tudtam, miként
válaszoljak. Hogy mondhat bárki ilyesféle szörnyűségeket a
családjáról?
A legfontosabb, hogy az ember mindig megbocsásson,
mondta egyszer az apám. Csakis akkor léphetünk tovább
előre...
– Az édesanyám kivételével – tette hozzá John. A kosár-
ból, ahonnan az imént az ingét előhúzta, most egy bőr
csuklópántot halászott ki, amelyet veszedelmes fém-
szegecsek borítottak... puszta elővigyázatosságból a munka-
helyi ártalmak ellen, feltételeztem. Egyik-másik elhunyt
léleknek ugyanis az átlagosnál több bátorításra volt
szüksége a távozáshoz. – Ő volt az egyetlen, akit... nos,
most már nem számít. De ő volt az egyetlen ember, aki
törődött velem. Így aztán ő volt az egyetlen ember, aki
valaha is hiányzott nekem.
Ó, tejó ég! Az anyám. Egészen mostanáig fel sem merült
bennem a gondolat, ám most hirtelen beiém csapott a

43  
felismerés: kénytelen leszek végignézni, ahogyan az én
édesanyám megöregszik és meghal.
Habár el kellett ismernem, akadtak emberek az életben –
nem is az alvilágban –, akiknek ugyanezt a terhet kellett
cipelniük... szemük láttára járt el szüleik fölött az, idő, és a
végén elkerülhetetlenül örök álomba szenderültek. A
különbség persze az volt, hogy azok az emberek szüleikkel
egyszerre korosodtak. Együtt élvezték a családi ünnepeket,
közös vakációkra jártak, átsegítették egymást a nehéz idő-
szakokon, és örvendeztek a sikereknek.
Vajon nekem lehet-e még részem bármelyikben? Az
alvilág urának és hitvesének egyáltalán születhetnek közös
gyermekeik? Meggyőződésem volt, hogy olvasmányaimban
sosem találkoztam Hádész és Perszephoné utódaival. Mégis
hogyan örvendhettek volna gyermekáldásnak? A halál
birodalmában nem virágozhat az élet. Még John kertjeinek
növényei is, bármennyire különlegesek és szépségesek
voltak, kissé mélabús benyomást keltettek... nem az
elhanyagoltság miatt, hanem mert a jelek szerint csupán
gombák és fekete virágok voltak képesek meggyökerezni
egy olyan helyen, ahol sosem ragyog a nap.
Ám ha John továbbra is csábító csókokkal borítja a
nyakam, és meztelen felsőtesttel rohangál a szemem láttára,
akkor mihamarabb meg kell bizonyosodnom, hogy nem
tévedek Hádész és Perszephoné történetével kapcsolatban.
Sejtelmem sem volt, meddig tarthat még ki az ellenállásom
John csáberejével szemben, különösen egy ilyen szívbe
markoló álom után. Másra sem volt szükségem, mint egy
véletlen terhességre, amelynek eredményeként egy démoni

44  
kisbabát hoznék az alvilágra. Már eddig is éppen eléggé
összekuszálódott az életem.
Lassan megfogalmazódott a fejemben, hogy amire a
leginkább szükségem volna, az egy saját hálószoba.
– Nahát! – Igyekeztem könnyed hangot megütni,
miközben odaléptem mellé és átöleltem a nyakát, bár
kénytelen voltam lábujjhegyre állni, hogy megtehessem. –
Nem is volt olyan vészes, igaz? Elmeséltél nekem valamit
magadról, amit korábban nem tudtam... hogy nem-
értékelted különösebben nagyra a családodat, az édesanyád
kivételével. De ettől még nem gyűlöltelek meg... talán egy
kicsit jobban is szeretlek most, hiszen tudom, hogy több
közös vonásunk van, mint eddig sejtettem.
John bizalmatlan, éber tekintettel méregetett. – Ha
sejtenéd az igazságot – mondta –, nem ezt mondanád.
Menekülnél.
– Na, és hová mennék? – kérdeztem kurta nevetéssel,
ami reményeim szerint John fülében nem hangzott olyan
feszültnek és idegesnek, mint ahogy én hallottam... –
Bezártad előttem az összes ajtót. Nem emlékszel? Nos,
mivel elárultál nekem valamit magadról, amiről eddig nem
volt tudomásom, én is megoszthatok veled egy újdonságot?
Sötét szemöldöke a magasba szökkent, amint szorosan
magához húzott. – El sem tudom képzelni, mi lehet az.
– Csak annyi – mormoltam –, hogy kissé aggódom,
amiért fejvesztve rohanunk ebbe az egész... hitvesi dologba.
Különösen, ami a... kohabitációt illeti.
– Kohabitációt? – visszhangozta John kissé értetlenül.
Kétségkívül ismeretlen volt számára ez a fogalom.

45  
 – A kohabitáció együttélést jelent – világosítottam fel, és
lángba borult az arcom. – Mint a házaspárok.
– Tegnap éjjel mintha azt mondtad volna, hogy
manapság a veled egyidős lányok egyáltalán nem gondol-
nak a házasságra. – John még közelebb vont magához, és
mintha egyszerre sokkal lelkesebben folytatta volna a
beszélgetést, bár ismét megütötte fülem a hajókürt éles
tülkölése. – És hogy az apád sohasem adná a beleegyezését.
De ha időközben meggondoltad magad, biztosan meg tud-
nám győzni Mr. Smitht, hogy összeadjon minket...
– Nem – jelentettem ki sietve. Mr. Smith bizonyára
rendelkezik valamiféle jogerős felhatalmazással, hogy
Florida államban embereket házasítson össze. Miért is ne?
Elhatároztam, hogy nem fogok most ezen az újabb kérdésen
tépelődni. Sem azon, miként jutott ez az érdekes körülmény
John tudomására. – Egyáltalán nem ez járt a fejemben. Az
anyám megfojtana, ha még a középiskola befejezése előtt
férjhez mennék.
Nem mintha anya bármiféle módon tudomást szerez-
hetett volna erről az egész bizarr helyzetről. Ami persze
kész szerencse volt, hiszen biztosan szétrobbant volna a feje
már csak a gondolatára is annak, hogy összeköltözzem egy
sráccal, mielőtt beadnám a jelentkezésem egy főiskolára.
Arról nem is beszélve, hogy a jelenlegi tényállás szerint
valószínűleg sohasem fogok továbbtanulni. Amúgy sem
hittem, hogy bármelyik főiskola hajlandó volna felvenni
engem, legalábbis az én osztályzataimmal és fegyelmi
kihágásokkal tarkított múltammal biztosan nem.
– Csak azt akartam mondani, hogy nem kellene semmit
elsietnünk – magyaráztam. – Az elmúlt két évben, miköz-

46  
ben a barátnőim randikra jártak, én otthon gubbasztottam,
és a tőled kapott nyaklánc rejtélyét igyekeztem megfejteni.
Nem igazán szereztem tapasztalatokat a srácok terén.
– Pierce. – John arcán kötekedő kifejezés jelent meg. –
Ez volna az újdonság, amiről úgy gondoltad, sejtésem
sincs? Mert hát először is, tudomásom van róla, másodszor
pedig, nem értem, miért hitted, hogy gondot fog jelenteni
nekem.
Teljesen elfelejtettem, hogy John a tizenkilencedik
században született. Akkoriban a finom hölgyek és urak az
esküvő előtt csakis a gardedámok szigorú tekintetétől
kísérve találkozhattak a bálokon... és hogy az elmúlt két
évszázad nagy részét egy temetőben bolyongva töltötte.
S azt vajon tudta, hogy mostanában sok párocska már
rögtön az első randin összejön, vagy hogy az Egyesült
Államokban az átlagos életkor, amikor a lányok – és a fiúk
is – elveszítik a szüzességüket, éppen a tizenhetedik
életév... vagyis amennyi én vagyok?
Nyilvánvalóan sejtelme sem volt róla.
– Csak azt próbálom elmagyarázni – folytattam még
inkább lángvörös arccal –, hogy nincs sok tapasztalatom a
férfiakkal. Ezért amikor ma reggel felébredtem, és ott
találtalak téged magam mellett az ágyban, bár igazán
kellemes meglepetés volt... ne érts félre, nagyon is
élveztem... kissé pánikba estem. Mert egyáltalán nem
vagyok biztos benne, hogy készen állok az efféle
kalandokra. – Vagy talán pontosan az okozott gondot, hogy
totál készületlenül ért, valójában mennyire készen állok...
– Készen... mire is? – kérdezte John, majd döbbenten
ráncolta a homlokát, mintha egyszerre minden

47  
megvilágosodott volna számára. – Azt gondolod, hogy
veled töltöttem az éjszakát?
– Talán nem ez történt? – pislogtam vissza rá. –
Mindössze egyetlen ágy van a szobában. És... hát, benne
feküdtél, amikor felébredtem.
Mennydörgés robajlott a fejünk fölött. Nem volt olyan
hangos, mint azok a rémes csattanások, amelyek az
álmomban rázták meg az eget. Bár a robajlás éppen elég
hosszan – és elég erőteljesen – dübörgött, hogy az asztalon
az ezüst étkészlet darabjai kísértetiesen megcsörrenjenek.
S a madaram, aki eddig nyugodtan tollászkodott a
székem támláján, hirtelen felröppent a magasba, és a
legmagasabb könyvespolcon keresett menedéket a túlsó fal
mellett.
Természetesen nyomban rájöttem, hogy sikerült a
házigazdám lelkébe taposnom, és ezúttal semmiféle tréfával
nem tudom kimenteni magam.
– Csak hogy tudd, Pierce – szólalt meg végül John,
szinte nyugtalanítóan higgadt hangon, de szemében a vihar
ugyanolyan színárnyalatban örvénylett, mint a nyakamban
lógó acélszürke drágakő mélyén. – Majdnem az egész
éjszakát a kanapén töltöttem. Amíg kora hajnalban a
nevemet nem kiáltottad. Sírtál álmodban.
A sós íz az ajkamon... Nem a vad hurrikán esőcseppjei,
hanem a könnyeim voltak. A könnyek, amelyeket John
szenvedését látva ontottam.
– Ó! – nyögtem kényelmetlenül feszengve. – John,
nagyon...
Kiderült, hogy még korántsem fejezte be.

48  
 – Átöleltelek, hogy megpróbáljalak vigasztalni, mert én
magam is tudom, milyen rémisztő tud lenni ez a hely,
legalábbis először. Ez még nem egészen a pokol, de elég
közel áll hozzá. Nem akartál elengedni. Mint akit vízbe-
fúlás fenyeget. Úgy kapaszkodtál belém, mintha én lettem
volna az utolsó esélyed a menekvésre.
Gombócot éreztem a torkomban, mire hatalmasat
nyeltem. Megdöbbentett, milyen hajszálpontosan sikerült
leírnia, miről is szólt az álmom... csak éppen mindez
fordítva történt. Én jelentettem számára az utolsó esélyt; de
John elengedte a kezem, feláldozva magát értem, nehogy
vele együtt én is a tengerbe vesszek.
– Értem – mormoltam. – Hát persze. Ne haragudj. –
Képtelen voltam felfogni, milyen ostoba is voltam,
különösen mivel anyám mindig rengeteget aggodal-
maskodott, amiért álmomban beszéltem. Másrészről,
legalább tényleg őszinte voltam Johnnal, ami a férfiak terén
mutatkozó tapasztalatlanságomat illeti. – De ez jót jelent,
látod? – A kezemet nyújtottam felé. – Mondtam, hogy
sosem tudnálak gyűlölni...
John elhúzta a kezét, akárcsak álmomban. Nos, nem
egészen, hiszen ezúttal nem ragadta el a kezemből egy
óriási hullám az óceán mélyére. Most azért engedte el az
ujjaimat, mert indulnia kellett, hogy megrostálja a holt
lelkeket.
– Gyűlölni fogsz – jelentette ki keserűen. – Máris
megbántad a döntésed, hogy... minek is nevezted? Ó, igen...
kohabitációra kárhoztasd magad velem.
– Nem! – tiltakoztam. – Nem bántam meg. Csak any-
nyit mondtam, hogy talán jobb volna kicsit lassítanunk...

49  
 Ennek semmi köze sem volt Johnhoz – csakis hozzám
volt köze, és a félelmemhez, hogy nem leszek képes visz-
szafogni magam, amikor megcsókol. De túlságosan
megalázó lett volna ezt fennhangon elismerni.
– Olyan lassúra foghatjuk az iramot, amennyire csak
akarod, de te is tudod, hogy most már késő meggondolni
magad, Pierce – figyelmeztetett John.
– Hát persze – válaszoltam. Már magam is beláttam,
hogy rosszul közelítettem meg ezt az egészet. Mégis hol
voltak azok az idegtépő női nyálmagazinok, amikor az
ember lányának valóban tanácsra lett volna szüksége a
férfiakkal való ármánykodáshoz? Bár az efféle fortélyok
valószínűleg úgysem vonatkoztak az alvilági istenségekre.
– Mert üldöznek a Fúriák. És megígértem neked, hogy
ezúttal nem próbálok megszökni. Én nem erről akartam...
– Nem. – John határozottan megrázta a fejét. – A Fú-
riáknak ehhez semmi közük. És már az sem számít, hogy
szökni próbálsz-e vagy sem. – Fel-alá kezdett járkálni a
szobában. Egy nyughatatlan izom rángatózott idegesen az
állkapcsán. – Azt hittem, tudsz róla. Azt gondoltam, tisztá-
ban vagy vele, mit teszel. Nem olvastad Homéroszt?
Már megint. Mr. Smith is nagy rajongója volt ennek a
Homérosz nevezetű fickónak.
– Nem, John – feleltem, és igyekeztem türelmet erőltetni
a hangomra. – Sajnos nincs időnk az iskolában az antik
görög költők műveit behatóan tanulmányozni, mert
rengeteg új dolog történt, amióta meghaltál, és mindről
alapos ismereteket kell szereznünk. A polgárháborúról, a
holokausztról, az Excel táblákról...

50  
 – Nos, ha számba vesszük, mit tudtál meg mindebből a
Párkákról – vágott a szavamba John türelmetlenül –,
Homérosztól bizony többet tanulhattál volna.
– A Párkák? – Halványan derengett valami a fejemben a
Párkákról; úgy rémlett, tanultunk róluk a görög mito-
lógiáról szóló tananyagban. Minden lében kanál nő-
személyek voltak, akik az emberiség végzete fölött
uralkodtak. – Mi mondanivalója volt róluk Homérosznak?
John a hajába túrt. Furcsamód kerülte a tekintetem. – A
Párkák rendelték el, hogy aki a holtak birodalmában eszik
és iszik, ott is kell maradnia örökre.
Értetlenül néztem fel rá. – Értem – mondtam. – Ha
gránátalmamagot eszik az ember, mint Perszephoné. A
holtak gyümölcsét.
John hirtelen felhagyott a járkálással, és egyenesen a
szemembe nézett. Tekintete mintha utat égetett volna a
lelkembe.
– Perszephoné gránátalmamagot evett, mert éppen az
került elébe, amíg az alvilágban tartózkodott – magyarázta.
– Ezért nevezik a gránátalmát a holtak gyümölcsének. De a
törvény mindenféle ételre és italra vonatkozik.
Különös bénultság áradt szét a testemben. A szám
teljesen kiszáradt, nem bírtam megszólalni.
– Bármit is érzel, vagy nem érzel irántam, Pierce –
folytatta John könyörtelenül –, itt ragadtál velem az idők
végezetéig.

  51  
 Negyedik  fejezet  

N   em gyűlöltem.
Miután teljesen kiborított, hogy Johnt álmomban
elmerülni láttam a hullámok között, tisztában voltam vele,
hogy sosem tudnám meggyűlölni.
Számolj el tízig a karambol előtt! Ez a mondat volt
iskolai mentorom, Jade csuklójára tetoválva. Igyekeztem
mindig észben tartani, nemcsak mert Jade már meghalt, és
ez részben az én hibámból történt, hanem mert mostanában,
ha dühbe gurultam, szerencsétlen események következtek
be. Bajuk esett körülöttem az embereknek.
A múltban általában John volt a fájdalom okozója.
Ezúttal azonban, amikor feldühödtem, John kapta a
sebeket.
S valószínűleg ez volt az oka, hogy amikor John végül
távozott, én zokogtam azon a kanapén, amelyen állítólag az

52  
éjszakát töltötte. Nem azért sírtam, mert gyűlöltem Johnt.
Magamat utáltam.
– Te tudtad! – vádaskodtam, amikor végre sikerült
rátalálnom a hangomra John bejelentése után. –
Szándékosan nem figyelmeztettél. Egész idő alatt, míg én
egymás után tömtem magamba azokat a nyomorult
palacsintákat, egyetlen szót sem szóltál! Te... becsaptál!
– Nem csaptalak be – bizonygatta John az ártatlanságát.
– Azt hittem, tudsz róla!
Kénytelen voltam rádöbbenni, hogy a drága
magániskola, amelynek finanszírozásához apám feltétlenül
ragaszkodott, teljességgel hiábavaló volt. Otthon,
Connecticutban, a Westport Leánynevelő Intézetben el-
sajátított ismereteim ugyanis vagy egytől egyig tévesnek,
vagy éppenséggel hasznavehetetlennek bizonyultak jelen-
legi élethelyzetemben, egy alvilági istenség hitveseként.
– De hát te is eszel – folytattam tovább a vádaskodást. –
Saját szememmel láttam. Te mégis folyton elhagyod ezt a
helyet. Láttalak Connecticutban, Isla Huesos szigetén...
– Mondtam neked akár egy szóval is, hogy sosem
mehetsz el innen? – kérdezte.
– Nem. De...
– De ahányszor ellátogatsz a fenti világba, látni fogod,
ahogyan a barátaid és szeretteid élik tovább az életüket,
miközben te egyetlen nappal sem leszel idősebb, és mindig
vissza kell térned ide... hozzám – John hangja keserűen
csengett. – Látom, mennyire feldob ez a kilátás.
Valóban könnyek szöktek a szemembe – de nem arra a
gondolatra, hogy John mellett kell töltenem az örökké-
valóságot. Rettenetesen elszomorított, hogy végig kell

53  
néznem, amint az anyám lassan megöregszik és végül
meghal. Rám tört a sírhatnék, valahányszor ez az eszembe
jutott.
Könnyeimet látva John kissé megenyhült, és könyörögve
győzködött. – Pierce, éhes voltál. Enned kellett végre. Ha
akkor figyelmeztetlek, mégis mit tettél volna... éhezel
tovább?
– Igen – vágtam az arcába gondolkodás nélkül. – Hát
persze!
Ekkor minden kedvesség eltűnt az arcából. Még a válla
is megmerevedett. – Ugye, tudod, hogy ezzel most
kijelentetted, inkább éhen halsz, mintsem velem kelljen
élned?
Igaza volt. Annyira lefoglalt saját érzéseim zűrzavara,
hogy észre sem vettem, milyen érzéketlenül viselkedem
vele. John keze után nyúltam.
– John, sajnálom. Kérlek, ne haragudj. Ez nem úgy jött
ki, ahogyan szerettem volna – mentegetőztem. – Azt
akartam mondani...
– Azt hiszem, tökéletesen érthető volt, amit mondani
szándékoztál – vágott a szavamba. Fölöttünk ismét
mennydörgés robaja hallatszott, bár korántsem olyan
hangosan, mint az imént. Inkább lemondó szomorúsággal
morajlott... John pillanatnyi hangulatát idézve. – Talán
igazad van, és mégis becsaptalak. Mindenesetre most
megkaptad a választ a kérdésedre, hogy miért rám esett a
választás ennek a feladatnak a betöltésére. Nem igaz?
Nehéz lett volna tagadni, hogy természetének sötét
oldala most kissé feketébbnek tűnt számomra, mint
korábban gyanítottam volna.

54  
 Mindez azonban szemernyit sem változtatott a tényen,
hogy John megmentette az életem, pedig biztosan köny-
nyebb lett volna számára egyszerűen hátat fordítani. Vajon
miért veszi magának a fáradságot, hogy megkíméljen a
halál fájdalmától, amikor simán hagyhatta volna, hogy
meggyilkoljanak, és azután holt lélekként csatlakozzak
hozzá az alvilágban? Képtelen voltam gonoszságot
feltételezni róla... annyira legalábbis biztosan nem volt
gonosz, mint amilyennek a jelek szerint szerette volna, ha
hiszem.
– John, őszintén sajnálom, ami az előbb kicsúszott a
számon – mondtam, és komolyan is gondoltam. – De el kell
ismerned, hogy nincs senki... egyetlen józan és értelmes
ember sem... aki önszántából itt akarna ragadni örökre, ezen
a kietlen helyen, ha egy cseppnyi esély is akad a
menekvésre.
– Akkor hát ez a nagy különbség kettőnk között –
válaszolta. Láttam az arcán, hogy igyekszik úgy viselkedni,
mintha félvállról venné az egész beszélgetést, de a
szemében fájdalmas fény csillogott, amelyet semmiféle
cinikus póz nem leplezhetett el. – Én örömmel ragadnék itt
az idők végezetéig, ha ez azt jelentené, hogy veled élhetek
örökre. S bár feltételezem, hogy ezek szerint jelen
helyzetben egyikünk nem számít különösebben értel-
mesnek, erősen úgy tűnik, hogy teljesül a kívánságom.
Ezért azt tanácsolom, mihamarabb szokj hozzá a
gondolathoz, Pierce, tanulj meg együtt élni vele. És velem.
A következő pillanatban kirántotta kezét az ujjaim közül,
azzal – akárcsak álmomban – egyszer csak eltűnt.
Akkor vetettem magam zokogva a kanapéra.

55  
 Persze tudtam, milyen hiábavaló. Utáltam sírni, hiszen a
könnyek soha nem oldottak meg semmit.
Mégsem tudtam erőt venni magamon. Mit számított
most, hogy egy pár Fúria nevezetű titokzatos és bestiális
teremtménynek hála nem akadályozhattam meg, hogy
ártatlan embereknek bajuk essen, méghozzá az olyan
szörnyetegek kezétől, mint a saját nagyanyám? És ugyan
mit számított, hogy egy másik, ugyancsak rejtélyes és
utálatos társaság, a Párkák úgy határoztak, hogy örökre az
alvilágban kell tengetnem az életem, csak mert magamba
tömtem egypár palacsintát?
Az fájt leginkább, hogy megbántottam Johnt. Ennek a
tudatnak a súlya fakasztott keserves könnyeket a
szememből...
...amíg rá nem ébredtem, hogy annak a súlynak egy
parányi része a maga fizikai valójában nehezedik a fejemre.
S a fejemen ücsörgött.
– Ó, te jó ég! – kiáltottam fel, és gyorsan kiegyenesed-
tem.
A galamb méltatlankodva csapkodott a szárnyával,
azután az ebédlőasztalra röppent, ahol csipegetni kezdte a
morzsákat a tányéromról. Ennek persze jobban örvendtem,
mint ha történetesen fészket rak a hajamban, bár nem
sokkal.
– Bölcsebb lesz, ha abbahagyod – szóltam rá a szememet
törölgetve. – Vagy különben te sem hagyhatod el ezt a
helyet soha többé.
A madár felemelte a fejecskéjét, és kis ideig kíváncsian
fürkészett, majd miután láthatóan megállapította, menynyit

56  
ér a szavam, visszafordult az asztalhoz, és vígan folytatta a
csipegetést.
Ez fájt. Annak ellenére is, hogy teljességgel igaza volt.
Hirtelen eszembe jutott a reményteli csillogás John
szemében, amikor a galambot nekem ajándékozta.
Majdnem ugyanazt a ragyogást láttam benne, mint amikor a
nyakláncot adta a kezembe, csaknem két évvel korábban.
„A tiéd” – mondta John. – „Hogy legyen társaságod,
amikor én épp nem vagyok veled. Tudom, mennyire
szereted a madarakat.”
Azért bízta gondjaimra a kis galambot, mert
reménykedett, hogy ezzel enyhíthet a szívemet szorongató
fájdalmon, amelyet a családom elvesztése okozott. S esetleg
valami mást is remélt tőle: a madár talán emlékezetembe
idézheti, hogy most már ez a hely az otthonom, és akadnak
itt emberek, akiknek sokkal nagyobb szükségük van a
gondoskodásomra, mint akiknek odafenn hátat fordítottam.
– Talán – mondtam a galambnak – elkezdhetném veled a
gondoskodást, ha pedig belejöttem, később Johnnal
folytathatom. Mindig is szüksége volt egy kis
gondoskodásra, nem gondolod? Bár ezt soha nem ismerné
be.
Tisztában voltam vele, mennyire vészes a helyzetem –
reménytelenül vészes –, ha már egy madárral is képes
voltam társalogni. De hát mit számított? Úgysem hallott
senki.
– Nem árthat. Esetleg még valami jó is kisülhet belőle.
Nem maradt számunkra más, csak a remény, nem igaz?
A „remény” szóra a madár végre felkapta a fejét, és
halkan turbékolt.

57  
 – Jaj, ne! Te jó ég! – kiáltottam fel porig sújtva. – Légy
szíves, ne kérd tőlem, hogy a Remény nevet adjam neked!
Rendkívül elcsépelten hangzik egy olyan madárnak, aki az
alvilágban él.
A galamb kitárta a szárnyát, majd végigrepült a
folyosón, a fürdőszoba irányába.
Úgy döntöttem, jobb lesz, ha követem. Nem mintha attól
tartottam volna, hogy bármi veszély leselkedhet ott rá, de
amúgy sem ártott volna egy kicsit rendbe szednem magam.
Rögtön megértettem, miért tetszik neki annyira ez a
helyiség. A gigantikus, padlóba süllyesztett kád vizét egy
természetes, meleg forrás táplálta – forró víz bugyogott fel
az aljából –, és egy gőzölgő vízesés hullott alá a repedésből
a kőmennyezeten, amelyet mindenütt moha és borostyán
borított. Remény – bár egyelőre nem voltam hajlandó ezen
a néven szólítani, csak a fejemben – körülöttem röpködött,
miközben fürödtem; időnként bedugta fejecskéjét a vízbe,
turbékolása visszhangot vert a kőfalakon.
Valójában mindössze egy fogkefére és némi samponra
vágytam, sőt esetleg valami elfogadható öltözékre is a
ruhán kívül, amelyben az éjszakát töltöttem. Ám mivel az
alvilág olyan borzalmasan komor és egyhangú volt,
valószínűleg a Párkák – vagy akárki gondoskodott is az
ételekről és egyéb létfontosságú portékákról – bölcsen úgy
határoztak, hogy inkább nem kicsinyeskednek.
A reggelinél John azt mondta, hogy amire csak valaha
vágyott, vagy szüksége volt, előbb-utóbb felbukkant. Vajon
ez volt az oka annak, hogy most itt találtam mindent, amire
szükségem lehetett, méghozzá a maguk mennyeien illatozó
és pihe-puha valóságában? Vágytam rájuk, hát egyszer csak

58  
megjelentek a semmiből. John egész biztosan nem látszott
olyan típusnak, aki rajong a testápoló szerekért. S eddig
nem is éreztem rajta mást, kizárólag a kandallóban ropogó
tűz jellegzetes szagát, és még csak véletlenül sem árasztott
narancsvirág vagy levendulaillatot.
Vagy talán azért kerültek ide ezek a holmik, mert John
rám vágyott, és a megrendelt csomag részeként érkeztek a
helyszínre?
Ez lehetett vajon a magyarázat arra is, amit a
fürdőszobából nyíló gardróbszobában találtam? Az egyik
oldalon John ruhái sorakoztak, csaknem mániákusan
katonás rendben (könyveinek hanyag összevisszaságával
szemben).
A másik oldalon azonban legalább többtucatnyi lógott
azokból a hófehér, hosszú ruhákból, amelyeket John any-
nyira szeretett látni rajtam. Némelyikük selyemből, mások
pamutból készültek, akadt belőlük hosszú és ujjatlan
változat is, de egytől egyig mind pontosan az én méretem
volt.
– Csodás – morogtam fogcsikorgatva a galambnak.
Semmi kifogásom nem volt a hosszú ruhák ellen. Igazából
csak azt nehezményeztem kissé, hogy kizárólag ruhákból
választhattam. A rendelkezésemre álló ruhatár feltehetően
annak a kornak az ízlésvilágát tükrözte, amelyben John
annak idején élt és meghalt, tehát igazán nem az ő hibája
volt ez az egyoldalúság, hiszen a nők akkoriban még nem
élvezhettek a férfiakkal egyenlő jogokat.
Kiválasztottam végül egyet, amelyik szerény
véleményem szerint az összes közül a legmodernebb volt a
szekrényben. Cipőket is találtam, mindenféle célra és

59  
alkalomra. Felpróbáltam egy párat, és igencsak
kényelmesnek bizonyultak, sőt mindegyiket mintha csak a
lábamra öntötték volna. Azután beálltam egy hatalmas,
aranykeretes tükör elé a folyosón, amely a fő szobához
vezetett, ahol az ágy és az ebédlőasztal állt. A madár a keret
tetejére csücsült, nem a vállamra.
Nem segített a tapintata.
– Tényleg úgy nézek ki, mint Hófehérke, igaz? –
kérdeztem.
Nos, mesébe illő külsőm még nem jelentette feltétlenül
azt, hogy hercegnőként is kell viselkednem... legalábbis
nem óhajtottam átaludni az egész napot. Miért ne lehettem
volna inkább bátor és merész hercegnő? Talán éppen
azokhoz hasonló, akiknek sikerült megszökniük a
rabságból, mint Rapunzel vagy Leia hercegnő.
– Igazam van? – faggattam a galambot.
A galamb elégedetten turbékolt magaslati helyén.
Valószínűleg éppen olyan jól tudta, akárcsak én, hogy John
az összes ajtót beszegecselte, amely az én világomba
vezetett vissza.
– Értem – bólogattam csüggedten. – Nem is kell
mondanod. Tudom. Azok a hős hercegnők végül mind
férjhez mentek a megmentőjükhöz vagy éppenséggel a
fogva tartójukhoz. Mint Belle a szörnyhöz. És Perszephoné.
Azt leszámítva, hogy Perszephoné története nem
tündérmese. A nyakamban lógó ékszer volt rá a bizonyíték.
Bárcsak hátrahagyott volna néhány hasznos tippet is
arról, miként viselkedjen az alvilág urának hitvese.

60  
 Egyáltalán nem emiatt kezdtem kutakodni John polcain.
Valójában egy madarakról szóló könyvet kerestem, hogy
ötleteket merítsek, mivel etethetném meg Reményt.
John gyűjteményében – amely több száz, talán ezer
könyvet is számlált – teljes zűrzavar uralkodott. Arra
gondoltam, nekilátok, hogy kategóriák szerint
rendszerezzem a köteteket. Megfogadtam John tanácsát, és
kezdtem hozzászokni a helyzethez. S hozzá is.
Ha pedig John holmijának rendezgetése közben
véletlenül rábukkanok valami hasznos tudnivalóra arról,
hogyan tengesse napjait az ember az alvilágban, vagy
felfedezek néhány érdekes részletet John múltjából, hát
akkor mi van?
– Új vagyok itt – magyaráztam Reménynek. – Nem
ismerem a helyi szabályokat.
Rengeteg különleges tárgyra akadtam a ládákban,
amelyeket John szertehagyott a szobában, némelyikük
egészen gyönyörű volt – selymek, gyöngysorok, sárgaréz
eszközök, amelyekről sikeresen megállapítottam, hogy
csakis tengerészeti műszerek lehetnek, beleértve egy
iránytűt, valamint egy összecsukható távcsövet. S végül egy
hajóharangot is találtam, amelyen a Liberty, 1845 felirat
díszelgett.
Mr. Smith azt mesélte nekem, hogy a Johntól kapott
gyémántos nyakláncomat utoljára egy olyan hajó fedélzetén
látták, amelynek végül egy hurrikán során veszett nyoma,
1846 októberében... S ugyanez a hurrikán árasztotta el
özönvízzel Isla Huesos temetőjét, amikor a hullámok az
összes koporsót a tengerbe sodorták, és ebben a viharban,

61  
Mr. Smith célozgatása szerint, veszett John is a feneketlen
mélybe.
John azonban nem volt halott. Ezért nem voltam
meggyőződve az idős sekrestyés többi értesülésének
igazság-tartalmáról sem.
Csak akkor pillantottam meg valami igazán értékes
dolgot, amikor felemeltem egy kisebb kosár tetejét, amely
mögött Remény Johnnal való veszekedésem ideje alatt
gubbasztott. Mert ami a kosár belsejében rejlett, az én
tulajdonom volt.
Egy iskolatáska. Az én iskolatáskám.
Az alján még ott lapult a sok holmi, amit emlékeim
szerint én dobáltam lazán a belsejébe annak a napnak a
reggelén, amelyen az életem drámai fordulatot vett. Mielőtt
John elragadott a holtak birodalmába, hogy megmentse az
életem. Ott volt a tárcám. A közgazdaságtankönyvem. A
farmerkabátom arra az esetre, ha netán fáznék az iskolában
az embertelenül erős légkondi miatt. A füzeteim, tollaim,
kulcsaim, a szemceruzám, tablettás dobozom, hajkefém és
pár szem cukormentes rágógumi.
Hihetetlen boldogság töltött el a sok ismerős tárgyat
látva, és egyszerre könnyek homályosították el a szememet.
Csak hát... ugyan miféle hasznomra lehetett a bankkártyám
egy olyan helyen, ahol még bankjegykiadó automaták sem
léteztek? A pénztárcám is teljességgel haszontalanná vált
itt, ébredtem rá. A közgazdaságtankönyvem nemkülönben.
Még a mobiltelefonom is, amely most ugyanabban a titkos
zsebben lapult, ahová rejtettem. Rendkívül kedves volt
Johntól, hogy mindent szépen megőrzött nekem, de...

62  
 – A mobilom – súgtam elakadó lélegzettel Reménynek.
A madár kíváncsian pislogott rám.
Fogalmam sincs, honnan jutott eszembe, hogy
bekapcsoljam. Nem mintha más üzenetre számítottam volna
azonkívül, amit kaptam: korlátozott szolgáltatás.
Másrészről, amint ott álltam a telefonnal a kezemben, és
a családomra gondoltam, hogy mennyire gyötörheti őket az
aggodalom az eltűnésem miatt – a nagyanyámat kivéve
természetesen, aki minden bizonnyal borzalmas
hazugságokkal traktálja őket arról, hová tűntem és kivel –,
megfogalmazódott bennem a vágy, hogy jó lenne, ha
egyszer a Párkák nekem is tennének egy szívességet.
Nagyon örültem, amikor rábukkantam a holmimra, de a
táskát nem ők mentették meg. Hanem John.
S nem is a Párkák segítségével sikerült rátalálnom.
Remény vezetett nyomra.
Minden jel szerint azonban csak magamra számíthattam
az alvilágban, legalábbis ami a Párkákat illeti.
Már éppen ki akartam kapcsolni a telefont –
takarékoskodni szándékoztam az akkumulátorral, hogy
legalább a családomról készült képeket nézegethessem, ha
rám tör a szomorúság –, amikor lepillantva észrevettem,
hogy egy film kockái peregnek a képernyőn.
Csak éppen egyetlen gombot sem nyomtam le a
billentyűzeten.
Letöltöttem ugyan néhány mozifilmet a mobilomra, de
egyikre sem ismertem rá a képek alapján. Amit láttam, az
egy Alexról készült videofelvétel volt.
Nemrég költöztem Isla Huesos szigetére az eltűnésem –
előtt, és még éppen csak ismerkedtem anyám családjának

63  
 tagjaival, akikkel apám sosem állt nagy barátságban. Sosem
készítettem videót Alexról, és tudomásom szerint ő sem
küldött nekem magáról felvételeket.
S még ha küldött volna is, erősen kételkedtem, hogy
Alex ilyesféle filmeket szokott készíteni magáról. Az
unokatestvérem éppen valamiféle láda belsejéből próbált
kitörni, az oldalait döngette, mintha csapdába esett volna.
Hang nem volt. Hiába állítgattam a hangerőt, semmit
sem hallottam, bár Alex szája láthatóan mozgott.
Szörnyű gyanú ütötte fel csúnya fejét a szívemben. Alex
nem járt drámapedagógia foglalkozásokra suli után, és
sohasem mutatott különösebb érdeklődést a filmek iránt.
Előttem biztosan nem.
A gyanú lassan páni félelembe fordult.
A képen félhomály uralkodott, de még így is jól
láthattam Alex poros, maszatos arcát. A koszt helyenként
fehér csíkok barázdálták – ébredtem rá mélységes
döbbenettel – kicsorduló könnyei nyomán.
S akkor már tudtam: szó sem volt színjátékról.

 
64  
 Ötödik  fejezet  

F   ogalmam sincs, meddig ültem ott egy helyben, bénultan

bámulva, amint Alex erejét megfeszítve igyekszik
kiszabadulni a ládából. Nem igazán értettem, pontosan mit
is látok magam előtt, azt pedig még kevésbé sejtettem,
egyáltalán miként láthatom és miért.
Csak annyit tudtam, hogy egy hozzám közel álló ember
komoly bajba keveredett. Ennek a ténynek igazán nem
fordíthattam hátat – különös tekintettel arra, ami Jade
esetében történt, és korábban legjobb barátnőmmel, Hannah
Changgel is, még Westportban. Mindketten meghaltak...
talán nem közvetlenül én voltam a hibás, de többet is
elkövethettem volna annak érdekében, hogy
megakadályozzam a halálukat, főként mivel Jade a Fúriák
támadásának következtében vesztette életét.

65  
 Egyetlen pillantás a nyakláncom végén függő gyémántra
elárulta, hogy ami Alexszel történik, szintén a Fúriák
ármánykodásával állhat kapcsolatban. A drágakő ugyanis
szokásos galambszürke árnyalata helyett sötét, fekete színre
váltott...
Nem csoda, hogy annyira megrémültem.
Muszáj volt megkeresnem Johnt, méghozzá azonnal. El
kellett mondanom neki a felfedezésemet. Valami borzalmas
szörnyűség volt készülőben odafenn a szigeten. Olyannyira
borzalmas, hogy a Perszephoné gyémánt még a mobil-
telefon hullámain keresztül is érzékelte a Fúriák ocsmány
kisugárzását, bár személyesen nem voltam jelen.
– Ez a bizonyíték – fordultam izgatottan Reményhez. –
Csak mert John lecipelt magával az alvilágba, még nem
oldódott meg a probléma.
Remény már nem üldögélt a szék támláján, ahová a tol-
lászkodás bonyolult szertartásának idejére telepedett.
Fejecskéjét a szárnya alá rejtve a legfelső polcon kuporgott,
ahonnan az imént előhalásztam a táskámat.
– Mi a baj? – kérdeztem tőle, ezzel is bizonyítva, hogy
kezdek teljesen becsavarodni. Mintha arra számítottam
volna, hogy a madár válaszol.
S akkor én is meghallottam: a csikorgó léptek zaját oda-
kinn a kavicson.
Félreismerhetetlen hang volt... főleg mivel a galamb is
felfigyelt rá. Előhúzta fejét a szárnya alól, és rémülten az
udvarra vezető boltívek felé pislogott.
Csupán abban a pillanatban eszméltem rá, hogy az asztal
üres, a reggeli eltűnt. Valaki – vagy valami – idejött, és
szép csendben eltakarított mindent, valószínűleg miközben

66  
én fürödtem. Minden bizonnyal nem merültem el annyira a
mobiltelefonom nézegetésében, hogy a szolgáló – vagy
szolgálólány, vagy lény – az orrom előtt végezte volna el a
munkát.
Követtem a madár tekintetét. A hosszú, fehér
függönyöket fürkészte, amelyek lágyan libegtek a könnyű
szellőben, így pillantottam meg, a szemem sarkából, amit
az imént Remény látott... a boltívek mögött settenkedő sötét
árnyalakot.
– Ki jár ott? – kiáltottam, felpattanva a kanapéról, ahová
az előbb kezemben a telefonommal leroskadtam, és amelyet
most kétségbeesésemben fegyverként a magasba tartottam.
Nem érkezett válasz az udvarról.
A csendet sem éreztem sokkal vigasztalóbbnak. A
gyémántom időközben teljesen elfeketedett – talán nem is
azért, mert az unokatestvérem élete veszélyben forgott,
mint ahogyan feltételeztem, hanem mert én voltam
veszélyben.
„Nagyobb biztonságban vagy, mert megvédelmezhetlek”
– visszhangoztak fejemben John figyelmeztető szavai. –
„De a szíved nagyon is élénken ver, miközben a holtak
birodalmában tartózkodsz...”
Felötlött bennem a gondolat, hogy az udvaron járkáló
ismeretlen akár John is lehet. Azt az árulkodó körülményt
leszámítva, hogy a drágakő a nyakamban még sohasem
változott feketére a jelenlétében. Mindig John szemének
árnyalatában pompázott, ezüstösen szürke színben.
S bár nem a legjobb hangulatban váltunk el egymástól,
vajon nem üdvözölt volna, amikor megérkezik?

67  
 A biztonság kedvéért kikapcsoltam a telefonom, és –
fürkésző tekintetem a függönyre meresztve – felcsúsztattam
ruhám szoros ujjába, hogy elrejtsem a kíváncsi szemek elől.
– John? – kérdeztem. Hangom szokatlanul magasan és
kislányosan csengett. Megköszörültem a torkom, és újra
megismételtem: – John? – Ez már sokkal jobb volt. Jóval
határozottabb és magabiztosabb. – Te vagy az?
Semmi válasz. Senki sem bukkant elő a függönyök
mögül.
Esküdni mertem volna, hogy egy másik árnyat is
megpillantottam.
– John! – Hangomon lassan eluralkodott a rémület. – Ha
te vagy az, bejönnél, kérlek? Mert van valami, amiről
beszélnünk kellene.
Természetesen semmi válasz nem érkezett. Mindazon-
által biztos voltam benne, hogy a csend oka nem az, hogy
John nem hajlandó szóba állni velem.
Régen gyakran eltöprengtem, vajon a horrorfilmekben
miért érzi mindig úgy a lány, hogy jó ötlet egyedül
kimerészkedni a házból és utánanézni a kísérteties
hangoknak. Miért nem tud soha nyugodtan ülni odabenn, a
ház biztonságában várva a rendőrség érkezését?
Most már megértettem. Nem vagyok különösebben bátor
– kivéve talán, amikor saját magamon kívül más
embereknek vagy állatoknak van szükségük megmentésre,
ám gyakran előfordul, hogy mire odaérek, már túl késő. De
valamit tennem kellett. A rendőröket nem hívhattam, mert
az alvilágban nem működött rendőrség. Fogalmam sem
volt, hogyan léphetnék kapcsolatba Johnnal, hiszen nekem
végül nem adott táblagépet, és persze még a számát sem

68  
tudtam, hogy a telefonomról felhívhassam... amely
egyébként amúgy is csupán egyetlen videót volt képes
lejátszani a csapdába esett unokatestvéremről. S én a
legkevésbé sem voltam hajlandó tétlenül ülni és várni, hogy
titokzatos látogatóm egyszer csak betörjön és rám rontson.
Felkaptam egy nehéz arany gyertyatartót a kandalló-
párkányról. Nem szándékoztam bántani senkit, de ha valaki
netán rám támad, szükségem lesz önvédelemre.
A gyertyatartót baseballütő módjára a vállamhoz
támasztottam, és óvatosan átléptem a boltív alatt, ahol az
imént az árnyat megpillantottam. A függöny elég áttetsző
volt, hogy azon keresztül is kivehessem a mögötte sejlő
magas bokrokat, sőt még a szökőkút körvonalait is.
A sötét árnyak közül bármelyik lehet Fúria, ugrásra
készen lesve rám, figyelmeztettem magam. Azok a bestiák
mindenféle alakot képesek voltak magukra ölteni. A sza-
tírok élénk bizonyítékot szolgáltattak erre a John
szobájában díszelgő falikárpitokon.
Szívem a torkomban dobogott, miközben kezemet
kinyújtva félrehúztam a függönyt, készen arra, hogy az első
rezzenésre előrelendítsem a gyertyatartót...
Semmi sem moccant. Csupán az üres udvar tárult a
szemem elé, a maga komor ösvényeivel és lecsüngő fáival,
a szökőkúttal, amelynek kellős közepén egy gyönyörű nőt
ábrázoló szobor állt hosszú ruhájában, vizet csorgatva egy
antik amforából. A kút láthatóan sohasem apadt ki.
Nem értettem a dolgot. Valaki igenis idekinn ólálkodott.
Meg voltam róla győződve. A galamb – sőt talán még a
gyémánt is – ezt üzente nekem.

69  
 Leeresztettem a kezemben lévő gyertyatartót, majd
kiléptem a függönyön át a kavicsos ösvényre. A nyirkos,
hűvös levegő úgy tapadt rám, mintha csak rég nem látott
barátok volnánk; a szökőkút csilingelő csobogása minden
egyéb neszt elnyomott.
Mígnem egy alak hirtelen előrontott az egyik bokor
mögül.
Felsikoltottam és megperdültem, még éppen időben,
hogy láthassam, amint besurran a házba az egyik boltív
alatt. Visszafordultam hát én is, de csak Reménnyel
találtam magam szemközt, aki törzshelyét hátrahagyva a
keresésemre röppent. Szárnya belegabalyodott a függöny
finom anyagába, amely erre hatalmas léggömböt alkotott a
fejem fölött. Másodjára is felsikoltottam, és karomat
védelmezőn a szemem elé kaptam. Mire végre sikerült
mindkettőnket kiszabadítanom a gombolyagból, titokzatos
látogatóm már messze járt.
Meg tudtam állapítani azt is, hogy nem valamiféle
földöntúli teremtménnyel akadtam össze, mint amilyeneket
a falikárpit ábrázolásain megcsodáltam. Nem szatír volt az
illető, nem is sétáló csontváz és még csak nem is férfi.
Gyermek volt még; egy fiú, aki alig lehetett több tíz vagy
tizenegy évesnél.
Furcsa öltözéket viselt – ehhez hasonlót még soha
életemben nem láttam. Azt a hosszú ruhát is beleértve,
amelyet éppen viseltem.
Amikor végül mégis utolértem, a folyosón loholt... már
amennyire loholni tudott, hiszen futás közben egy
ezüsttálcát szorongatott a kezében, rajta a reggeli

70  
csészékkel és tányérokkal John szobájából – vagyis talán
jobban mondva, a mi szobánkból.
Ettől azonban még olyan fürgén iszkolt előre, akár egy
gyík a falon.
Miután első döbbenetemen úrrá lettem, hirtelen a
fejembe villant, hogy egy előlem menekülő tízéves fiúcska
valószínűleg nem forralhat semmi gonoszságot. Különösen
mivel ruházata láthatóan az 1840-es évek legmenőbb
divatja szerint készült – fekete térdnadrágot viselt, fehér
harisnyát és hatalmas ezüstcsatos cipőt; viseltes, megsárgult
vászoninge fölött pedig egy túlméretezett, kék bársonyzakót
hordott.
Ha mostanság ebben a viseletben jelenik meg az
Egyesült Államok bármely zugában – kivéve talán egy
reneszánsz felvonulást –, bizonyára alaposan ellátták volna
a baját.
– Várj! – kiáltottam utána. Kisgyermek létére, aki
mellesleg többkilónyi ezüstöt cipelt a karján, a fiú
kivételesen virgoncnak bizonyult. Máris félúton járt a
folyosón.
– Gyere vissza!
– Bocsánat! – Még csak annyira sem lassult le, hogy
hátrapillantson. – Mi nem beszélhetünk a kisasszonnyal.
– Micsoda? – Erre én is futásnak eredtem, hosszú
szoknyámat felemelve, hogy utolérhessem. – Ki tiltotta
meg? Ki az a mi?
Kétségbeesetten zakatolt az agyam. John egyetlen szóval
sem említette, hogy a kastélynak rajtunk kívül más lakói is
vannak. Fúriák, esetleg, de emberek semmiképpen. Csak
annyit mondott, hogy parancsba adta az „embereinek”,

71  
hogy azonnal állítsanak a színe elé, ha esetleg olyan helyen
találkoznak velem, ahol semmi keresnivalóm.
Ez viszont egy fiú volt, nem pedig „ember”... sem Fúria.
Tekintetem a nyakláncomon függő gyémántra tévedt, amely
időközben ismét szürke színre váltott. Elmúlt a veszély.
Hacsak nem mégis az volt az egyetlen veszedelem, amelyik
Alex életét fenyegette...
A fiú eközben futott-gyalogolt tovább. A folyosó falain
lobogó fáklyák éppen csak annyi fényt adtak, hogy ne
bukjunk orra. Táncoló árnyakat vetettek mindenfelé,
beleértve a sötétvörös függönyöket is, amelyek az ajtókat
keretezték – a zárt ajtókat. Korábban már mindegyikkel
próbálkoztam, a menekvés útját keresve. Fogalmam sem
volt, hová igyekszik ez a kis srác.
– Mit kerestél az udvaron? – kérdeztem. – Meddig voltál
ott? – Hirtelen belém hasított egy borzalmas gondolat. –
Talán kémkedtél utánam?
Erre aztán megtorpant. Megfordult, és hatalmas, kék
szemét méltatlankodva rám szegezte. – Nem! – tiltakozott.
– Éppen a reggelit szedtem le az asztalról, hogy visz-
szavigyem a konyhába. De aztán maga visszajött, és
elkezdett játszogatni a varázstükrével. Abba sem akarta
hagyni. Így hát el kellett rejtőznöm, mert a kapitány
parancsba adta, hogy nem szabad szóba elegyednünk a
kisasszonnyal. Egyáltalán nem kémkedtem.
– Ó! – csodálkoztam. Összezavart a válasza. Egy egész
sor ismeretlen tárgyról és személyről hadovált összevissza.
– Ki az a kapitány? Miféle varázstükörrel játszottam? –
ezért fogalmam sem volt, miként válaszoljak.

72  
 – És a kapitány nem fog örülni, hogy a kisasszony a
dolgai közt turkált – tette hozzá sötéten. – A holmijára
nagyon kényes.
Követtem a pillantását, és csak akkor vettem észre, hogy
még mindig a kezemben szorongatom a gyertyatartót.
– Ó! – csúszott ki újra számon a felkiáltás. Hirtelen
elszégyelltem magam, amiért egy olyan kisfiú ellen
fegyverkeztem fel, aki az én világomban legfeljebb ötödik
osztályos lehetett volna. Szépen letettem a gyertyatartót egy
közeli márványasztalkára. Azután visszafordultam a fiúhoz,
és mivel nagyon kicsi volt, az ezüsttálca pedig óriási,
ráadásul nehéznek is látszott, felajánlottam: – Figyelj csak,
szívesen segítek...
Nagy hiba volt.
– Nem! – kiáltotta, majd újfent nekiiramodott. – Hayden
kapitány nekem adta ezt a feladatot.
Hayden kapitány?
– Johnról beszélsz? – kérdeztem vissza mélységes
döbbenettel.
– Hát persze – vágta rá mogorván a fiú, mintha a
tudatlanságom miatt én számítottam volna őrültnek. – Ki
másról?
Mégis honnan került ide ez a fiú? S mi ez az egész
„kapitány” ügy? Meglehet, hogy John kora földi években
számolva a száznyolcvanat is meghaladta, de fizikailag
legfeljebb tizennyolc vagy tizenkilenc körül járt. Nem
igazán értettem túl sokat a tengerészethez, de annyit
biztosan tudtam, hogy a rangkérdés, még a régi időkben is,
korhoz kötött volt.

73  
 – Elkísérnél, kérlek... hm... Hayden kapitányhoz? –
kérdeztem a fiút. – Mert most rögtön beszélnem kell vele. –
Meg kellett kérdeznem, mi lehetett az, amit a mobil-
telefonomon láttam... és azt is, ki él még a kastélyban
rajtunk kívül.
– Hogy képzeli? – méltatlankodott a fiú. – Amikor azt
mondta, hogy még egy szót sem szabad váltanunk
magával? Az egyenesesen parancsszegés volna, és én
bizony nem szegem meg a kapitányom parancsait...
Még sohasem fojtottam meg gyereket – igazság szerint
nem töltöttem különösebben sok időt kisgyerekek
társaságában –, ám abban a pillanatban ellenállhatatlan
vágy tört rám, hogy megtegyem.
– Értem – mondtam fogcsikorgatva. – De ez most
szükséghelyzet, ezért meggyőződésem, hogy nem fog
haragudni érte. Ő adta nekem ezt a nyakláncot, látod? –
Előhúztam ruhám kivágásából a gyémántot. – Figyelmeztet,
valahányszor Fúriák ólálkodnak a közelemben. És
körülbelül egy perce azt mutatta, hogy egy éppen erre
kószál. – Ez a kijelentésem egészen enyhe túlzás volt ugyan
az igazsághoz képest, de a kölyöknek erről nem kellett
tudnia.
A fiú minden érdeklődés nélkül pillantott a drágakőre. –
Már korábban is láttam ezt a nyakláncot. A Liberty
fedélzetén szolgáltam hajósinasként.
Ismerősen csengett a név. Azután rögtön eszembe is
jutott, miért. Egy harang oldalára vésve láttam. Liberty,
1845 – ez állt azon a bronzból öntött hajóharangon, amelyre
John egyik könyvespolcán bukkantam.

74  
 Vajon mi volt a dolga egy hajósinasnak? S miféle hajó
volt egyáltalán a Liberty?
Ám tartottam tőle, hogy nem volna bölcs döntés, ha
leleplezném tudatlanságomat a kölyök előtt.
– Nahát, igazán érdekes! – mondtam inkább, és
igyekeztem reményeim szerint barátságos és nem teljesen
mesterkélt mosolyt varázsolni az arcomra. – A nevem
Pierce Oliviera. Téged hogy hívnak?
– Henry Day – válaszolta. – És pontosan tudom, kicsoda
a kisasszony. Még jól emlékszünk magára abból az időből,
amikor először járt itt. Nem mintha el tudnánk felejteni,
igaz? A felbukkanása után minden megváltozott. Semmi
sem maradt a régi. Tudja maga egyáltalán, hogy az a
nyaklánc meg van átkozva?
– Igen – vágtam rá, és közben arcomra fagyott a mosoly.
Mit értett azon, hogy még emlékeznek rám az első
látogatásomról? – Ez a Perszephoné-gyémánt. Állítólag
balszerencsét hoz mindenkire, aki csak hozzá merészel
érni... hacsak nem történetesen az alvilág urának választott
hitvese az illető. És amint látod – nyugtattam meg, még a
korábbinál is ragyogóbb mosolyt erőltetve az arcomra –,
nincs semmi bajom.
Fura érzés volt fennhangon kiejteni a számon ezeket a
szavakat: az alvilág urának választott hitvese... Fura és
kissé elbizakodott. Különösen mivel még most sem voltam
meggyőződve róla, hogy valóban annak minősülök-e avagy
sem.
Nyilvánvalóan ez a fiú sem volt lenyűgözve, a
válaszából ítélve.

75  
 – Csak éppen igenis bajban van, ugye, kisasszony? –
Henry pillantása egy pillanatra sem hagyta el az enyémet. –
Hiszen máskülönben nem volna itt.
Erre aztán végképp lehervadt arcomról a mosoly.
– Elmehetek, kérem? – kérdezte a fiú. – Nehéz ez a
tálca. És a kapitány azt mondta, hogy nem szabad szóba
elegyednünk a kisasszonnyal.
– Igen... persze – dadogtam. Mégis mi járt a fejemben?
Tényleg azt gondoltam, hogy sikerül bárkivel is elhitetnem
ezt a dajkamesét? Még ez a kisfiú sem látott bennem többet
a halálból visszatért és enyhén hibbant Pierce Olivieránál,
aki legújabb fejleményként a középiskolából is kimaradt.
Nem voltam én királynő, sem az alvilágban, sem máshol-. –
De igazán beszélnem kellene a... kapitánynyal. Ezért ha
volnál szíves elárulni, hol találom...
– Lenn van a parton – közölte Henry, minden segítő-
készség nélkül. Azzal sarkon fordult, és a csípőjével
kinyitott egy ajtót a bal oldalán... azt az ajtót, amelyet a
múlt éjszaka zárva találtam. – Dolgozik. Én nem zavarnám
a kisasszony helyében... még egy Fúria miatt sem, akit
állítólag látott. Különben sem volna szabad elhagynia a
kastélynak ezt a részét. Nem biztonságos.
Azután egyszerűen eltűnt a folyosón.
Becsúsztattam a lábam a résbe, mielőtt az ajtó teljesen
becsukódhatott volna. A kölyök észre sem vette, hogy a zár
nem kattant mögötte.
Már ismerős szárnycsapkodás ütötte meg a fülem.
Felnéztem. Remény röppent a folyosó fala méllett sorakozó
egyik faragott kőszobor tetejére. Mint a galambok
általában, Remény sem vetette meg a szobrokat. A madár

76  
izgatottan nyújtogatta a nyakát, mint aki óriási hírekkel
érkezett.
– Felejtsd el! – súgtam neki. – Te itt maradsz.
Nem bántam meg a döntésemet. Kivéve azt a részt,
amikor nem maradtam biztonságban a helyemen, ahogyan
Henry tanácsolta. S hogy nem vittem magammal a
gyertyatartómat.

 
77  
 Hatodik  fejezet  

K   ét lépést sem tettem, a kutya máris nekem támadt.

Bár nem az a Kerberosz nevezetű fenevad volt, akinek
rémséges tulajdonságait a görög mitológiáról szóló iskolai
tankönyvem részletesen ecsetelte – az alvilág bejáratát
védelmező háromfejű eb.
De közel járt hozzá.
Hatalmas mellső mancsa a vállamon landolt,
hátrataszítva engem az ajtónak, amelyen csak az imént
osontam keresztül. Erőszakosan nekiszegezte a testem,
hogy már-már úgy éreztem magam, akár egy tűre
biggyesztett kis pillangó a múzeumi vitrinben. A bestia
hátsó lábaira ágaskodott, borotvaéles, fehér agyarai
közvetlenül előttem csillogtak, miközben fenyegetően
morgott az arcomba. Nyála sűrű patakokban csörgött a
kövezett padlóra.

78  
 Ám ekkor nyers kiáltás harsant a kutya háta mögül: –
Tüphón! – Az eb azonban tapodtat sem mozdult, vörös
szemét egyenesen rám szegezte, forró, bűzös lehelete az
arcomba csapódott. Én voltam az idegen betolakodó, aki
ádázul bemerészkedtem a területére, ezért nekem kellett
szembenéznem csillapíthatatlan dühével.
A következő pillanatban egy erős, durva kéz ragadta
meg az eb szegecselt nyakörvét, és lerántotta rólam a
vadállatot. Szegény pára úgy csaholt, mint egy kölyök-
kutya; hosszú, rózsaszínű nyelve lazán kilógott szájából,
ugyancsak hosszú, szürke farkát pedig izgatottan csóválta,
miközben kitessékelték egy oldalsó ajtón át egy gazdasági
udvarnak tűnő térre. Ott üldögélt tovább, és szánalomra
méltón nyüszített, az ajtót kaparászva, hogy engedjék visz-
sza. Láthatóan rendkívül elkeserítette a tudat, hogy nem
fogyaszthatott el engem uzsonnára.
Csak akkor éreztem magam kellő biztonságban, hogy
fejemet elfordítva körbenézzek.
Egy konyhában álltam, amely, John kastélyának többi
részéhez hasonlóan, teljes egészében kőből épült, magas,
boltíves mennyezettel. Csupán két helyen nyílt belőle
kijárat; az egyik a folyosóra vezető ajtó volt, ahol az előbb
beléptem, és amelynek a kutya nekitaszított, a másik
mögött az istálló udvara tárult fel, ahová egy tetőtől talpig
fekete bőrbe öltözött férfi John kutyáját toloncolta, és
feltételezéseim szerint John a lovát, Alasztort tartotta. Még
egy alvilági teremtmény hát a sok közül, akinek felfordult
tőlem a gyomra.

79  
 Azonban neki is be kellett állnia a sorba. A srác ugyanis,
aki az imént lerángatta rólam a Tüphón nevezetű bestiát,
alig néhány lépésnyire állt tőlem, a hosszú, fából ácsolt
asztal mellett, amely a helyiség közepén terpeszkedett.
Olyan tekintettel méricskélt, mint aki még annál a
fenevadnál is jobban gyűlöl. Nehéz lett volna figyelmen
kívül hagyni meztelen bicepszének elképesztő méreteit –
nem volt ugyan akkora, mint amilyennel John
dicsekedhetett, de még így is lenyűgözőnek számított
hiszen keresztbe fonta maga előtt a karját, amitől rögvest
kidagadtak az izmai. Ama tény pedig, hogy rettenetes,
fekete tövisindák futottak körbe a karján, csak még inkább
magára vonzotta az ember szemét.
Nem igazán tudtam megállapítani, hogy vajon emiatt
tűnik-e ki annyira a többiek közül a konyhában, vagy talán
az volt a valódi ok, hogy ez a srác pontosan annak az
ideálnak a megtestesítője volt, akit barátnőm, Kayla
észbontóan vonzó pasinak nevezett volna. Még annak
ellenére is, hogy egyik halántékán durva forradás futott
végig, átszelve sötét szemöldökét, egészen állkapcsának bal
oldaláig. Bárki kezében forgott is annak idején a gyilkos
penge, hála az égnek – főként a srác számára – megkímélte
sötét szemét.
Számomra azonban már korántsem bizonyult szerencsés
körülménynek, mivel így mindkét szemével képes volt
gyilkos tekintetet lövellni felém.
– Hm – szólaltam meg végül, érezve, amint a vér ismét
csörgedezni kezd a végtagjaimban. – Esetleg nem ártana
sterilizáltatni azt a kutyát.

80  
 A tetovált srác gúnyosan mosolygott. – Attól tartok,
hamarosan mindannyiunkat sterilizáltatni akar majd –
jegyezte meg lefítymálóan.
– Frank! – kiáltott rá egy idősebb férfi, akit addig észre
sem vettem. Egy gigantikus méretű tűzhely előtt állt, amely
a túlsó fal csaknem teljes hosszát elfoglalta. Számos óriási,
fekete edény lógott a tűz fölött. Belőlük áradt a rettenetes
szag, amely betöltötte az egész helyiséget. Vagy talán a
kutyából származott. – Vigyázz a modorodra! Henry, tölts,
kérlek, egy csésze teát a kapitány vendégének! Úgy vélem,
nagy szüksége van rá.
– Ez a lány nem a kapitány vendége – vetette ellen a
tetovált srác, akit az öreg Frank néven szólított. – A
vendégeket általában nem szokás fogságban tartani. A
rabokat viszont igen. És tán nem bűnhődnek meg a rabok,
ha megszegik őreik parancsát?
Kegyetlen fény csillant jéghideg, sötét szemében, amikor
a bűnhődésről beszélt, ami elárulta, hogy bizonyára nagy
örömmel oszt büntetéseket az arra érdemeseknek.
Magamhoz húztam a legközelebb álló széket, és
erőtlenül leroskadtam rá. Mindazonáltal bíztam benne,
hogy mozdulatom természetesnek hatott, és nem úgy
festettem, mintha összecsuklott volna a térdem a rémülettől,
ami természetesen a valóság volt.
– Ne akard folyton ijesztgetni, Frank! – mordult fel
akkor egy hatalmas hegynyi méretű férfi velem átellenben.
Rá addig csak azért nem figyeltem fel, mert néma csendben
üldögélt az asztalnál. Még Franknál is termetesebb volt, és
hozzá hasonlóan fekete bőröltözéket viselt, karját pedig
tetoválások borították. Ám Frankkel ellentétben, aki

81  
Johnnal körülbelül egyidős lehetett, és haját bonyolult,
rövid fonatokban hordta, ez a férfi korosabb volt, és teljesen
kopaszra borotválta a fejét... egyetlen fekete hajfonat
kivételével, amely a tarkója fölött lógott. Tetoválásai színes
madarakat és virágokat, nem pedig tövises indákat
mintáztak. – Mintha az a véreb nem rémítette volna már
amúgy is halálra.
– Az ijedős természete csak az én igazamat bizonyítja –
állította határozottan Frank, folytatva egy korábbi
beszélgetést, amelyet minden jel szerint félbeszakított az
érkezésem... és amelynek témája nyilvánvalóan én voltam.
– Nem ő az. Szóval, miért is pazarolnánk az időt
udvariaskodásra?
– Csupán a bolond nem rémül meg soha, Frank –
jegyezte meg Mr. Graves, az öregember a tűz mellett. – A
hősök félelmeik ellenére is folytatják a küzdelmet, mert
tudják jól, hogy valakinek teljesítenie kell a feladatot...
– És csak ők menthetik meg a világot – horkant fel
Frank. – Igen, igen, legalább ezerszer elmondtad már.
Egyáltalán hogy jutott be ide, Henry? Talán megint
elfelejtetted bezárni az ajtót?
– Nem az én hibám – tiltakozott Henry, letéve a tálcát az
asztalra. – Követett. Azzal vádolt, hogy kémkedek utána. A
kapitánnyal akar beszélni. Azt állítja, hogy egy Fúriát látott.
Frank éles nevetésben tört ki.
– Mostanában? Kész csoda volna, hiszen egyikünk sem
látott vagy hallott semmit. Miféle Fúria lehetett az, kisasz-
szony? A láthatatlan fajta?
Éreztem, ahogyan lángba borul az arcom.
Hozzászoktam, hogy az iskolában kívülállóként kezelnek,

82  
akin a többiek folyton csak nevetnek, vagy egyszerűen
tudomást sem vesznek róla. A halálközeli élményem miatt
csodabogárnak számítottam; én voltam a különc lány, aki
sohasem tudott beilleszkedni sehová.
Ám egészen más élmény volt azon a helyen állni,
amelynek létezését korábban hiába bizonygattam állandóan,
és ráébredni, hogy itt is ugyanúgy bánnak velem.
– Már elnézést! – méltatlankodtam kissé felhevülten. –
Nem Henry hibájából történt. Valóban követtem, mert
Johnt kerestem. Vagy a kapitányt, ahogy maguk hívják.
Elárulnák, kérem, merre találom? – Csak abban remény-
kedtem, hogy közben nem kell újra szembe találnom
magam azzal a kutyával...
– Bocsánat, kedvesem – mondta az idős Mr. Graves. –
Hosszú ideje nem járt nálunk látogató, és attól félek,
megfeledkeztünk az illedelmes viselkedésről. Ne hagyja,
hogy elkeserítsék Frank szurkálódásai! Mindig is remek
tengerész volt, de csapnivaló úriember.
Aggodalmas pillantást vetettem Frank irányába, attól
tartva, hogy talán megsértődik az öreg szavain. A srác
azonban csak összefonta tarkóján az ujját, és felpakolta
lábát az asztalra. Láthatóan megelégedésére szolgált, hogy
az előbb csapnivaló úriembernek titulálták.
– Mr. Graves vagyok, felcser a Liberty fedélzetén –
mutatkozott be az idős férfi, figyelemre sem méltatva társa
viselkedését. – Ez pedig Mr. Liu, a fedélzetmester. – A
hajfonatos óriás, aki előtt egy csésze tea gőzölgött az
asztalon, mosolytalanul bólintott.
Ebből sem sikerült többet kihámoznom, mint Henry
korábbi szavaiból. Megint csak a Liberty. Vajon Mr. Graves

83  
valamiféle orvosnak számított? Mert hát egyáltalán nem
úgy festett régimódi, fekete gyapjúkabátjában.
Ha viszont tényleg orvos volt, akkor azok a bűzös koty-
valékok az edényekben, amelyeket oly nagy gonddal
kavargatott, talán különleges főzetek lehettek, a Fúriák által
okozott sebek gyógyítására. Reménykedtem benne, mivel
jólesett volna a tudat, hogy rajtam kívül más is gondját
viseli Johnnak.
Másrészről viszont, ha ez a négy alak – Mr. Graves, a
kegyetlen Frank, a titokzatos Mr. Liu és az udvariatlan kis
Henry – volt John egyetlen társasága az elmúlt száz-
nyolcvan esztendő alatt, az sok mindent megmagyarázott
borongós hangulatával kapcsolatban.
Mr. Liu és Frank szinte a megszólalásig hasonlított arra
a két őrre, akiket John mellett láttam azon a végzetes
napon, tizenöt éves koromban, amikor egy sajnálatos
baleset következtében meghaltam. Azon a napon, amelyen
John úgy határozott, hogy maga mellett tart ahelyett, hogy
továbbküldene végső úti célom felé.
Mit is mondott Henry a folyosón? „Még jól emlékszünk
magára abból az időből, amikor először járt itt.”
Nem csoda, hogy azokra az őrökre emlékeztettek.
Valószínűleg egész pontosan őket láthattam.
S az sem volt nagy csoda, hogy egyikük sem szívlelt
engem. Hiszen én voltam az az elvetemült némber, aki teát
borított a főnökük arcába, azután szépen kereket oldott.
Most már az volt a benyomásom, hogy az edényekben,
amelyeket Mr. Graves továbbra is gondosan kavarhatott,
inkább méreg rotyogott... számomra kotyvasztott méreg.

84  
 – Rendkívül örvendek a találkozásnak – mondtam. Jelen
pillanatban az látszott a legbölcsebbnek, ha a diplomácia
útjára lépek, mivel erősen úgy tűnt, hogy hosszú időre itt
ragadtam ezekkel az emberekkel. Felálltam hát, bár térdeim
még mindig erősen rogyadoztak, hogy közelebb lépve kezet
rázhassak Mr. Gravesszel.
A doktor azonban mereven elnézett a fejem fölött,
mintha nem is látná feléje nyújtott kezem, vagy éppen-
séggel azt, hogy az orra előtt állok.
Rögtön magyarázatot kaptam azonban furcsa
viselkedésére, amikor Frank megvetően rám mordult: –
Nem látja magát. Vak a szerencsétlen.
– Ó! – kiáltottam fel szégyenkezve. Addig észre sem
vettem, hogy Mr. Graves mindkét szemét fényes, fehér
réteg borítja, és hogy sohasem néz közvetlenül arra a
személyre, aki éppen beszél. – Sajnálom. Ne haragudjon!
– Ne sajnálja! – felelte Mr. Graves, akinek időközben
mégis sikerült megtalálnia a kezem, és gyorsan
megszorította. – Nem a maga hibája.
– Igazság szerint akár magának is felróható az eset –
vetette közbe Frank. – Egy Fúria műve volt, aki...
– Frank, a kisasszony azt mondta, hogy beszélni óhajt a
kapitánnyal. Miért nem mész hát, és hívod ide? – csattant
fel Mr. Graves. Hozzám fordulva még a következőket
mondta: – Miss Oliviera, a bocsánatáért esedezem. Hosz-
szú ideje már annak, hogy ezek a fiúk utoljára egy ifjú
hölgy társaságát élvezhették.
– A magad nevében beszélj, öreg! – mondta Frank.
Hirtelen fürgeséggel pattant fel az asztaltól. – Inkább
egyenesen odakísérem a kapitányhoz.

85  
 – Alig hiszem, hogy az jó ötlet volna – mormolta Mr.
Liu a csészéjébe.
– A parancsa úgy szólt, ha a lány felbukkan, azonnal
hozzá kell vinnünk – magyarázta Frank.
Mr. Graves arca ugyanazt a kétségbeesést tükrözte, amit
ezekre a szavakra én éreztem. – Csak menj, és hívd ide a
kapitányt, Frank! Vagy az ifjú Henry is bizonyára megteszi.
– Micsoda? – rikoltotta Henry, lesújtott arccal. – Nem
akarok lemenni oda. A halott emberek közé. Ráadásul a
végén mindig nekem kell kiosztogatnom a takarókat...
– Nem fontos – vágtam gyorsan a szavába. Takarók?
Miféle takarók? Mi a csodáról halandzsázik Henry már
megint? – Szívesen várok, amíg John vissza nem tér...
– Látjátok? – kérdezte Henry diadalmasan. – Én
megmondtam. Nem ő az.
– Nem számít – legyintett Frank türelmetlenül. – Akkor
is itt ragadtunk vele.
Ezt nem volt kellemes végighallgatni – amint mások azt
gondolják, hogy egyszerűen a nyakukon ragadtam. Nem
mintha ugyanez az érzelem nem fogalmazódott volna meg
bennem velük kapcsolatban... és nem mintha nem
osztoztam volna Henry félelmében, hogy valójában
mégsem abból a fából faragtak, hogy az alvilág királynője
válhasson belőlem.
– Már elnézést kérek – szakítottam félbe a kedélyes
csevegést. Úgy éreztem, mondanom kell valamit, ha az
alvilág urának éppenséggel azon oknál fogva esett rám a
választása, amit gyanítottam... mert mindig is kötelezett-
ségemnek éreztem, hogy segítsek a bajba jutott, vad
teremtményeken. Ez a négy ember tökéletesen beleillett az

86  
imént említett kategóriába – bár kénytelen voltam
elismerni, hogy mind ez idáig nem sok sikert arattam. –
Úgy érzem, maguk nem igazán kedvelnek engem, ami
érthető is, hiszen amikor legutoljára idelenn jártam, nem
keltettem túlságosan kedvező benyomást. – Ez enyhe
kifejezés volt. – De én azt gondolom, mégis akad valami
közös bennünk.
Mr. Liu érdeklődő arccal pillantott fel. – És mi volna az,
Miss Oliviera?
– Nos, mindannyian szeretnénk innen...
...hazamenni. Majdnem kicsúszott a számon. Ám még
időben eszembe jutott, hogy számukra többé nem létezik
otthon. Akit csak életükben ismertek a Földön,
családtagjaik és szeretteik, már több mint száz éve halottak.
Nem volt hová hazamenniük. Az is elképzelhető, hogy
immár ők jelentik egymásnak a családot, és az alvilág az
otthonuk.
– ...Isla Huesosra látogatni – nyögtem kissé ügyefo-
gyottan. Még a sziget is kellemesebb helynek számított az
alvilágnál, nem igaz?
Amikor erre csak ültek és döbbent tekintettel bámultak
rám – kivéve Mr. Gravest, aki, ugye, nem látott semmit, és
csupán zaklatott kifejezés jelent meg az arcán –, már
gyanítottam, hogy szavaimmal még rettenetesebb hibát
követtem el, mintha csak a hazatérésről beszéltem volna.
– Maguk is hallottak már Isla Huesosról, vagy nem? –
kérdeztem aggodalmasan.
Először a vak orvos szólalt meg, kissé merev hangon. –
Minden tengerész, aki valaha is angol lobogó alatt hajózott,
ismeri a szigetet. Isla Huesos az egyik legforgalmasabb... és

87  
egyben legkönyörtelenebb kikötője az amerikai
gyarmatoknak.
– Ó! – mondtam. – Értem.
Nem erre a válaszra számítottam. Fogalmam sem volt,
miként közölhetném vele kíméletesen, hogy jóllehet Isla
Huesos egykor valóban az egyik legforgalmasabb kikötője
volt az amerikai gyarmatoknak, csaknem kétszáz eszten-
deje, manapság félmillió turistát vonz évente, akik általában
luxushajóval, bérelt autóval vagy repülőgéppel közelítik
meg a szigetet, hogy napfürdőzzenek, élvezzék a jet ski
nyújtotta örömöket, és idétlen feliratokkal telenyomott
pólókat vásároljanak maguknak. Aligha jellemezhette volna
bárki könyörtelen helynek...
Másrészről azonban a sziget a többezemyi emberi
csontról kapta nevét, amely a tizenhatodik században még a
partjain hevert. Az Isla Huesos elnevezés annyit jelent:
„Csontok Szigete”. Hogy miként kerültek oda a csontok, az
azóta is fejtörést jelentett a tudósok számára, és nem kevés
spekulációra adott lehetőséget.
Talán volt némi köze hozzá ama ténynek, hogy egy
valódi alvilág terül el alatta.
– Én még sosem jártam a szigeten – jelentette ki Henry,
sóvárgó kifejezéssel az arcán. – A Liberty éppen úton volt
odafelé, amikor...
Mr. Graves váratlan köhögőrohamban tört ki, való-
színűleg a fortyogó edényekből előtörő gőzfelhő miatt.
– Hát, ne hagyd, hogy hiábavaló álmokkal tömjék tele a
fejed, kölyök! – figyelmeztette Frank a fiút, miközben
szavai mennydörgő morgássá mélyültek. – Mert ezúttal sem
fogsz eljutni oda.

88  
 – Nem áll szándékomban senki fejét álmokkal tömköd-
ni! – tiltakoztam hirtelen szíven ütve. Csak azt próbáltam
tenni, ami véleményem szerint új feladataim közé tartozott.
– Csak azt akarom mondani, hogy talán mégsem
különbözünk annyira. Tisztában vagyok vele, hogy...
legutóbb borzalmasan viselkedtem a kapitánnyal. –
Éreztem, ahogyan lángba borul az arcom, de folytattam az
eszmefuttatásom, miközben tekintetemet egy pillanatra sem
vettem le Mr. Graves arcáról, aki természetesen nem
láthatott engem. – De mostanra megváltoztak az érzéseim.
Segíteni szeretnék. Ezt John adta nekem. – Előhúztam
ruhám mélyéről a gyémántot, hogy megmutathassam neki.
– Az jutott eszembe, hogy a drágakő segítségével, együttes
munkával, talán megtudhatjuk, miként mérhetnénk
vereséget a Fúriákra egy napon...
Szavaimat hitetlenkedő csend fogadta... majd fergeteges
nevetés. Mindenki rajtam kacagott, még Mr. Graves is.
– Mi olyan mulatságos? – Dühös tekintetet meresztettem
rájuk. – Nem értem. Csak gondoljanak bele! Miért vette
volna magának bárki is a fáradságot, hogy egy olyan
nyakláncot kovácsoljon, ami figyelmezteti tulajdonosát a
gonosz lelkek közelségére, ha nincs semmiféle mód arra,
hogy megszabadulhassunk tőlük? A tévé folyton tele van
szellemekkel viaskodó emberekkel, akik valami bűzös,
füstölgő maszlaggal és kántálással űzik el a gonosz
lelkeket. Ezért én úgy vélem, az alvilágnak ennél sokkal
jobb fegyvere lehet velük szemben.
– A Fúriák nem szellemek – vetette ellen Mr. Liu, a
kacagástól kicsordult könnyeket törölgetve a szeméből.
– Mi az a tévé? – érdeklődött Henry.

89  
 – Ha a bűz bármi hatást gyakorolna a Fúriákra, már rég
leráztuk volna őket a nyakunkról. Hála Mr. Gravesnek. –
Frank fejével a fekete edények felé intett, amelyek Mr.
Graves háta mögött fortyogtak a tűz fölött.
– Frank! – szólt rá megrovón a vak öreg, hirtelen
abbahagyva a nevetést. Hangja egyszerre zsémbessé vált. –
Világosan elmagyaráztam már, hogy az első osztályú sör
főzése művészet, nem pedig tudomány. Akkor leszel igazán
hálás nekem, amikor ez a főzet végre elkészül.
Sör? Szóval, sör kotyvasztásával foglalatoskodott olyan
szorgosan a doktor? Hát, nem mintha lett volna errefelé
néhány jól felszerelt élelmiszerüzlet. Ezek szerint a Párkák
nem szolgáltak fel jégbe hűtött szeszes italokat.
– Figyeljenek ide – kezdtem újra, igyekezve vissza-
terelni a beszélgetést az eredeti témához. – Nem azt állítom,
hogy maguk tévednek. De nem lehetséges, hogy mégis ez a
helyzet? John azt mondta, hogy a Fúriák békén hagyják a
családomat, ha engem idehoz. Nem lett igaza. – Előhúztam
a telefonomat a ruhám ujjából, és bekapcsoltam.
– Ezt nézzék!
Frank azonban máris a fejét csóválta. – Ne fáradjon! A
maga masinája idelenn nem működik. – Kotorászni kezdett
a zsebében, majd előhalászott belőle egy lapos, fekete

90  
szerkentyűt. Nagyon hasonlított arra a szerkezetre, amelyet
John kezében láttam aznap reggel. – Csak a miénk.
– Az övé működik – jegyezte meg Henry, aki közelebb
lépett és a székem mellé állt. Legalább annyira vonzotta az
arcomra kiülő bánatos kifejezés, miközben unokatestvérem
elkeseredett küszködését figyeltem, mint a műszaki kütyük
tízéves fiúkra gyakorolt varázsa. – Láttam, ahogy korábban
játszott vele. Mit mutat magának, kisasszony?
– Ezt – válaszoltam, feléje fordítva a mobilom kijelzőjét,
hogy Henry is láthassa a sötét, felkavaró képsort. Való-
színűleg nem volt neki való látvány, az ő korában...
ugyanakkor, végül is az alvilág bugyraiban élt. – Meg tudod
mondani, mit jelenthet?
– De hát ez lehetetlen. – Frank hitetlenkedő arccal
meredt rám, rólam Mr. Gravesre és Mr. Liura nézett, majd
pillantása visszatért hozzám. – Működik a szerkezet.
Miként lehetséges, hogy az övé itt is működik?
Henry kivette kezemből a telefont, és hunyorogva
fürkészte a képernyőt. – Egy férfit látok rajta – mondta. –
Nem... ez egy fiú. Dobozban van. Egy sötét dobozban. De
nekem nem úgy tűnik, mintha a Fúriák gyötörnék. Csupán
csapdába esett. Ismered?
Visszavettem tőle a telefont. – Igen – feleltem.
Szívverésem felgyorsult, mint amikor először láttam a
videofelvételt. – Az unokatestvérem. Alex.
– Hayden kapitány tud róla, hogy a kisasszonynál van az
a masina? – kérdezte Mr. Graves kissé idegesen. – Kétlem,
hogy örülne neki...

91  
 – Megnézhetem? – Mr. Liu kinyújtotta felém hatalmas
sonkához hasonlatos kezét. Nem is igazán kérdést tett fel,
inkább parancsnak hangzott, amit mondott.
Odaadtam neki a mobilom, majd lepillantottam a
nyakamban lógó nyakláncra, amint ismét erőt vett rajtam a
más ismerős, megmagyarázhatatlan baljós előérzet. Amint
előre sejtettem, a gyémánt fekete színre váltott.
Henry is észrevette, mert érdeklődve megkérdezte: – Az
előbb még nem ezüst volt a nyakláncod?
Mielőtt válaszolhattam volna, Mr. Liu felkapta pillan-
tását a telefon képernyőjéről.
– Ez a fiú – jelentette be komor ünnepélyességgel – nem
egy dobozban fekszik. Hanem koporsóban.
Ez a szó – koporsó – úgy hasított belém, mintha
gyomorszájon öklöztek volna.
– Ó, tejó ég! – sóhajtottam. Megfagyott ereimben a vér.
– Hát persze. – El sem hittem, hogy nem jöttem rá magam
is rögtön. – Ez egy koporsó. Nem igazi koporsó... Isla
Huesos egyik középiskolai hagyománya. A koporsó éjjele.
– Arckifejezésükből leolvashattam, hogy sejtelmük sincs
róla, miről beszélek. De én csak fecsegtem tovább, mert
teljesen ki voltam bukva. – A végzős osztály titokban ácsol
egy koporsót, azután elrejtik valahol...
Közben átnyúltam az asztal fölött, hogy kivegyem a
mobilom Mr. Liu ujjai közül. A képernyő most is Alex
morbid képét mutatta. Amikor már tudtam, mit is látok
magam előtt, tisztán felismertem a koporsót.

92  
 – Egész idő alatt tudtam, hogy Alex készül valamire –
folytattam, sokkal inkább magamnak, mint nekik. Any-
nyira felzaklatott a látvány, hogy képtelen voltam világosan
gondolkodni. – Meglepően örült, amikor bevallottam neki,
hogy Seth Rector és a bandája megkért, hogy vegyek részt a
koporsó elkészítésében. Pedig gyűlöli őket...
Fogalmam sincs, miért. Biztos vagyok benne, hogy
sikerült felfedeznie a koporsót. Seth az anyám garázsában
tárolta. És az is biztos, hogy Alex valami borzalmas tervet
forgatott a fejében, amikor lefülelték, és puszta csínyből a
koporsóba szegezték. De ezzel a csínnyel már túllőttek a
célon. Hiszen olyan arcot vág, mint aki nem kap levegőt!
Kérem, el kell árulniuk, mit tehetek az érdekében. Muszáj
visszamennem. Segítenem kell rajta!
Mr. Liu komor arckifejezéssel felelt mély, lassú hangján.
– Gyakran a képek, amelyeket itt a fenti világról látunk,
nem a jelent mutatják, hanem az eljövendő eseményeket.
A képernyőre pillantottam. – Várjon csak... tehát ez nem
most történik?
– Lehet, hogy most történik – mondta Mr. Liu igen
józanul. – Lehet, hogy már meg is történt. Vagy a jövőben
várható. Lehetetlen megállapítani.
– Ezért tiltotta meg a kapitány, hogy régi ismerőseink,
szeretteink után kutassunk a varázstükrökkel – csivitelte
Frank.
– Bár igencsak jó munkát végzett, amikor azt láttam,
hogy az anyámat kirabolják. Emlékeztek? – Henry arca
felragyogott. – Még éppen időben érkezett, hogy azt a
fickót alaposan...

93  
 – Tehát John odament. – Egyszerre feléledt szívemben a
remény. – John az édesanyád segítségére sietett?
– Henry – rótta meg Mr. Graves a fiút. Láthatóan
kényelmetlenül érintette a téma. – Kérlek, ne adj ötleteket
Miss Olivierának! Az egy egészen rendkívüli helyzet volt,
kisasszony...
– Nem hallották, amit mondtam? Nem látták ezt itt? –
Felálltam, hogy körbemutassam a telefonom képernyőjét.
Alex még mindig a koporsó oldalait döngette. Csak
reménykedni tudtam, hogy valakinek eszébe jutott lyukakat
fúrni a tetejébe. Ám Seth Rectort és a haverjait ismerve,
erősen kételkedtem benne. – Ez igenis rendkívüli helyzet.
És ehhez mit szólnak? – Felemeltem a nyakláncom végén
lógó gyémántot, amely éjfekete színben sötétlett. – Ez azt
jelenti, hogy Fúriák ólálkodnak a közelben. Ha nem itt
vannak, ahogyan maguk is állítják, akkor odafenn
sündörögnek, Alex körül. Amennyiben létezik bármi módja
annak, hogy segíthessek rajta, muszáj megtennem. El kell
árulniuk, merre találom Johnt, hogy azután...
– Miss Oliviera, még nem töltött nálunk elég hosszú időt
ahhoz, hogy felismerje, milyen létfontosságú munkát
végzünk idelenn – mondta Mr. Graves. – Ha a holtak
válogatás nélkül lépnének tovább az örökkévalóságba, mert
a kapitány állandóan az élők megsegítésére rohangál, el
tudja képzelni, az milyen következményekkel járna?
Micsoda káosz törne ki a világon? A holtak lelkei
elárasztanák a Földet. Nem volna hová menniük, nem volna
más dolguk, mint élő emberekre vadászni. Kész katasztrófa.
Az unokatestvére helyzete igazán szívbe markoló. Igen. De
a dögvész is az, arról biztosíthatom.

94  
 – Nem azért hozta ide Hayden kapitány, mert saját
családtagjai is a Fúriák hatalma alá kerültek, és most az
életére törnek? – kérdezte Mr. Liu.
– De igen – felelte egy csendes hang az istálló udvarára
vezető ajtóból. – Pontosan azért. Pierce, válthatnánk néhány
szót, kérlek?
Fogalmam sem volt, mióta állhatott az ajtóban, és
mennyit hallott a beszélgetésből.
John arckifejezéséből ítélve éppen eleget.

  95  
 Hetedik  fejezet  
 

-  E   z tényleg szükséges volt? – kérdeztem, amint

sikerült lélegzethez jutnom. Valahányszor John magával
rángatott téren és időn keresztül valamilyen másik helyre
(vagy asztrális síkra), utána mindig enyhe szédülés és
rosszullét fogott el, vagy úgy éreztem, mintha egyik
végtagom vagy létfontosságú szervem magam mögött
hagytam volna.
Amikor lenéztem, azt kellett látnom, hogy nem csupán
egy darabban vagyok, hanem kezemben szorongattam még
a telefonomat is... míg a másikkal John karjába
kapaszkodtam, olyan erővel, hogy az ujjaim bizonyára
nyomot hagytak maguk után bőrkabátjának hosszú ujja
alatt.
– Tényleg – válaszolta. – El vagyunk maradva. De
nyilvánvaló, hogy nem halogathatjuk ezt a beszélgetést. –

96  
Bizonyára észrevette az arcomra kiülő fájdalmas kifejezést,
mert aggodalmasan megkérdezte: – Jól érzed magad?
– Csak egy másodpercet kérek – feleltem. Az sem
segített, hogy nem figyelmeztetett előre az úti célunkra,
ugyanis a parton kötöttünk ki. Éreztem, amint lábamon a
finom papucs sarka belesüpped a homokba.
– Csak nyugodtan – mondta John.
Szemöldökét azonban továbbra is rosszallóan össze-
húzta, amióta csak felbukkant a konyha ajtajában. Még
mindig nem sikerült megállapítanom, pontosan mennyit
hallott a beszélgetésünkből. Mr. Liu megjegyzését arról,
hogy a nyakukon ragadtam? Frank flörtölését (látszólag
legalábbis abban a hitben ringatta magát, hogy ezt teszi)
velem?
John egyetlen szóval sem említette. Egyszerűen átszelte
a konyhát, és kézen fogott, én pedig meglepetten pislogtam
egyet. A következő pillanatban minden eltűnt – a zajos
zűrzavar, amint legénységének tagjai egyszerre próbáltak
előhozakodni a legkülönfélébb kifogásokkal, Mr. Graves
kotyvalékának átütő bűze, minden, Tüphón fülsértő
ugatását kivéve...
Mert hát kitartóan csaholt tovább, csak most már
mellettem, a hatalmas, hideg tó partján, ahol hirtelen
találtam magam. Óriási fekete paripa legelészett a közeli
füves dűnén, ám időnként feltekintett, hogy szúrós
tekintetet vessen rám – és Tüphónra. Alasztor volt, John
saját lova, aki egyszer régen megpróbált felöklelni.
Szükségtelen lett volna megkérdezni, hová kerültünk.
Már akkor tudtam, mielőtt meghallottam volna a
hajókürt hosszú, bánatos tülkölését a kikötőből.

97  
 – Sajnálom – törte meg a csendet John. Nyilvánvalóan a
kürt hangjára célzott. – Egész nap a lemaradással küszköd-
tünk. – Felemelt egy darab faágat a földről, és teljes
erejéből elhajította. Tüphón örömteli vakkantással eredt a
nyomába.
– Azok az emberek a hajókon mind halottak – mutattam
rá. Felemeltem a telefonom, hogy megmutassam neki a
videót Alexről. – Az unokatestvérem, Alex viszont még él.
De hamarosan halott lesz ő is, ha nem teszünk semmit.
Nézd csak meg!
John a képernyőre pillantott.
– Pierce – szólt John, és keményen összeszorította a
száját. – Nem tudom eléggé kifejezni, mennyire sajnálom.
De...
– Tudod, ez itt a te koporsód – magyaráztam. – A
középiskola végzősei a koporsó éjjelére építik neked, mert
azt gondolják, hogy meghaltál, és addig kísértesz a
temetőben, amíg tisztességes temetésben nem részesülsz
végre.
– Nem temetik el a koporsót – jegyezte meg zordon
mosollyal. – Elégetik a futballpályán.
Elakadt a lélegzetem; a szívem mintha hirtelen megszűnt
volna dobogni. – Ezt nem tehetik! Ugye, nem gondolod... –
Lenéztem a telefonomra. – Szerinted tényleg képesek
elevenen elégetni?
– Pierce, dehogy! – John mosolya együtt érzővé
változott. – Nem fogják élve elégetni az unokatestvéredet.
Biztos vagyok benne, hogy csak rá akarnak ijeszteni. De az
embereimnek akkor is igazuk volt az előbb a konyhában. –

98  
Tekintetében halálos komolyság tükröződött. – Nem enged-
hetlek vissza. Túlságosan veszélyes.
Elengedtem a karját. Tüphón időközben visszatért, nyá-
ladzó állkapcsában hozva a fadarabot, és közben boldogan
csóválta hatalmas farkát. John jelenlétében a kutya sokkal
inkább tűnt csintalan csibésznek, mint rémisztő szörnyeteg-
nek, talán a gazdája iránti mérhetetlen rajongás miatt,
amely ott csillogott a tekintetében.
Könnyek mardosták a szemem... ám ennek nem csupán a
csalódottságom volt az oka, hanem a hideg is. Csípős szél
süvített a tó felől, arcomba sodorta a hajamat, és a
lábamhoz tapasztotta a szoknyámat.
– Pierce – szólt hozzám John vigasztalóan, miután
kivette a fát Tüphón szájából, és ismét elhajította neki a
távolba. Kinyújtotta felém hosszú karját, hogy a derekam
köré fonja, majd közelebb húzott magához. – Tudom,
mennyire aggódsz a családod miatt, és azt is, hogy vissza
akarsz menni és segíteni rajtuk. De Mr. Liunak igaza volt.
Amit most a képernyőn látsz, talán még meg sem történt.
Könnyen lehet, hogy sosem fog megtörténni. Inkább csak
annyi, mint egy röpke bepillantás... puszta árnyéka annak,
ami esetleg előfordulhat az unokatestvéred életében.
Nekünk azonban a valós tényekre kell összpontosítanunk.
Azt egész biztosan tudjuk, hogy a családod egyik tagja meg
akart ölni... kétszer is. Eszedbe jutott egyáltalán, hogy amit
ott látsz, akár csapda is lehet? Azzal a céllal persze, hogy a
Fúriák előcsalogassanak innen, és újfent megpróbáljanak az
életedre törni. Neked van szükséged oltalomra, Pierce, nem
az unokatestvérednek.

99  
 – Már most is a holtak közé sorolhatom magam, idelenn
tengetve az életem az alvilágban – mutattam rá. – Ugyan,
mit számít, ha meggyilkolnak?
– De fájdalmat okozhatnak neked – emlékeztetett John,
éppen olyan rideg és kíméletlen hangon, mint amilyen a
szél volt, amely elől féltőn eltakart a teste. – Olyan rettentő
kínokat, amelyeket még csak elképzelni sem tudnál, és
örülnék, ha sosem kellene megtapasztalnod.
Nem volt szükséges folytatnia. A hasonló támadásokból
hátra maradt forradások – nemcsak John testén, hanem
hajóstársaién is – minden szónál ékesebben bizonyították az
igazát.
– Jaj, John! – nyögtem panaszosan, fejemet a mell-
kasának döntve. – Ne haragudj! Nem gondoltam komolyan,
amit ma reggel mondtam. Legalábbis nem úgy, ahogyan a
számon kicsúszott. Dühös voltam.
A hajamon éreztem John simogató ajkát. – Tudom –
súgta.
Hangjából eltűnt ugyan a ridegség, de amikor felnéztem
rá, arcán nyoma sem volt mosolynak. Még akkor sem mo-
solyodott el, amikor Tüphón, aki éppen visszafelé
igyekezett, szájában a fadarabbal, ügyetlenül megbotlott
benne, majd a hullámok közé ejtette terhét.
Tartottam tőle, hogy többre van szükség egyszerű
bocsánatkérésnél, ha ismét mosolyt akarok csalni az arcára.
– Ezért rejtetted hát el a telefonomat? – szegeztem neki a
kérdést. – Nehogy meglássam, mit művelnek a Fúriák a
családommal? Előre sejtetted, hogy valami ilyesmi fog
történni? Talán egész idő alatt tudtad?

100  
 – Nem – jelentette ki John, és erősebben szorított
magához. – Még arról sem tudtam, hogy egyáltalán van
nálad telefon, hogy őszinte legyek. Elejtetted a táskádat,
amikor tegnap áthoztalak ide, és Henry bizonyára elpakolta.
Arra tanították, hogy folyton a tisztek körül szorgoskodjon.
A parancsaikat lesse. A kötelességén kívül eső részletekkel
kapcsolatban már sokkal kevésbé gondos és pontos.
Eszembe jutott a katonás rend, amelyben John ruhái
egymáson sorakoztak a polcokon – éles ellentétben a
könyvei állapotával.
– Ó! – mondtam. Letörölgettem patakzó könnyeimet.
Nem hallottam mást, csak a süvítő szelet és valamivel
távolabb egy magas hajó oldalának csapódó hullámok
hangját. A hajó a közeli dokkból futott ki éppen. Bár akár
egy háromemeletes épületnél is magasabb volt, és több száz
ember zsúfolódott össze rajta, senki sem integetett a
fedélzetéről, ahogyan az a luxushajókon szokás, amikor egy
egzotikus kikötőből távoznak a gazdag turisták. Ez nem az
a fajta hajó volt, és nem is luxusutazásra indultak.
Két feketébe öltözött termetes alakot pillantottam meg,
amint sietve szorgoskodnak a népes fedélzeten. Egyiküknek
hosszú, sötét fonat lógott a tarkóján, a másik arcát
szaggatott sebhely csúfította el. Mr. Liu és Frank.
– Még sohasem tapasztaltam, hogy egy ilyen szerkentyű
működött volna idelenn – morfondírozott John hangosan,
amint pillantása a kezemben tartott telefonra tévedt. – Ily
módon biztosan nem. Henry varázstükörnek kezdte nevezni
a táblagépeket, amelyeket érkezésünk napján itt találtunk,
mert úgy működnek, mint a mesében. Ha felteszünk nekik
egy kérdést, rögtön megadják a választ...

101  
általában csak arról, hogy az előttünk álló elhunyt léleknek
melyik hajóra kell szállnia, de egy kisfiú számára már ez is
varázslatosnak tűnt...
Valószínűleg úgy kellett volna tekintenem arra a tényre,
hogy a Párkák John „varázstükreivel” azonos erővel
ruházták fel a telefonomat, mint bimbózó hitvesi hatalmam
bizonyítékára vagy valami.
Túlságosan aggódtam azonban Alex miatt, hogy bármi
másra tudjak gondolni.
– Henry azt mesélte, a táblagépek néha többet is
mutatnak. – Egyenesen a szemébe néztem. – Elmondása
szerint egyszer látta, hogy az édesanyját kirabolják, te pedig
odasiettél és megmentetted.
John az égre függesztette tekintetét. Csak ebben az
esetben az ég történetesen a gigantikus, föld alatti barlang
mennyezete volt, ahol az alvilág rejtőzött. Mint mindig,
most is lehangoló, szürkés rózsaszín árnyalatban ragyogott.
– Az egészen más volt – mondta. – Henry édesanyját egy
helyi utcai bandita támadta meg a szülőfalujában. Nem a
Fúriák cselszövése volt, mint ahogyan most valószínűleg
erről van szó. Tessék, borítsd ezt magadra! Látom, hogy
megfagysz.
Ezúttal nem saját bőrkabátját adta kölcsön, hogy
megmelegedjek, mint legutóbb, amikor ezen a helyen
jártam. Elővett valamit egy polírozott, fából ácsolt polcról.
S akkor megfigyeltem, hogy hasonló polcok álltak imitt-
amott a kettős dokkok mentén.
Amikor szétnyitotta a holmit, rögtön ráismertem, hogy
takarót tart a kezében, mint amilyet hosszú repülőutakon
osztogatnak. Csak ez sokkal vastagabb volt; arra

102  
készítették, hogy ellenálljon a part nyirkos, hideg
levegőjének.
– Ismerlek – tette hozzá, vállam köré rendezve a takarót.
– Nem fogod ejteni a témát, amíg bele nem egyezem, hogy
utánanézek az unokatestvérednek, ezért teljesítem a
kérésed. De csupán egy kikötéssel.
– John! – kiáltottam boldogan. Megperdültem, és újra
megragadtam a karját.
– Azért még ne örülj annyira! – figyelmeztetett. – Még
nem is hallottad a feltételemet.
– Ó! – mondtam lelkesen. – Bármi is az, megteszem.
Köszönöm! Alex élete sosem volt éppen vidám. Az anyja
lelépett, amikor még kicsi volt, az apja pedig élete java
részét börtönben töltötte... De John, mit jelentsen ez az
egész? – Szabad kezemmel körbemutattam a dokkon
álldogáló embereken, akik a hajóra várakoztak, amely John
állítása szerint hamarosan megérkezik. Észrevettem, hogy
néhányan ugyanolyan takarót szorongatnak a kezükben,
mint amilyen az én vállamat fedte... – Új ügyfélszolgálati
kezdeményezés?
Johnt először meglepte a váratlan témaváltás... majd
kényelmetlenül feszengeni kezdett. Lehajolt, hogy
felemelje a földről a fadarabot, amelyet a lelkesen loholó
Tüphón ejtett a lába elé. – Nem értem, miről beszélsz –
morogta mereven.
– Takarókat osztogatsz az embereknek, hogy
melegedjenek várakozás közben. Ez meg mikor kezdődött?
– Legutóbbi látogatásodkor említettél néhány javításra
szoruló körülményt... – John kerülte a pillantásomat, inkább
a botot dobálta a kutyájának. – Megragadtak a fejemben.

103  
 Kikerekedett a szemem. – Amiket én említettem?
– Hogy miként kellene bánnom az emberekkel, akik
idelenn végzik. – Megtorpant egy közelgő hullám láttán,
bár még igencsak messze járt, és valóságos bűvész-
mutatvánnyal mozdított el engem finom kis papucsaimmal
együtt az útjából. – Ezért úgy határoztam, hogy bevezetek
néhány változtatást.
Olyan érzés fogott el, mintha egyik kedvenc virágom –
talán egy szépséges százszorszép – hirtelen kibontotta volna
szirmait a szívemben.
– Jaj, John! – sóhajtottam, és lábujjhegyre álltam, hogy
arcon csókoljam.
Nagyon meglepte a csókom. Mintha a szín is visszatért
volna az arcába.
– Ezt meg mivel érdemeltem ki? – kérdezte.
– Henry azt mondta, hogy a távozásom után minden
megváltozott. Én azt hittem, sokkal rosszabbra fordult a
helyzet. Fel sem ötlött bennem az ellenkezője: hogy minden
jobb lett.
Kifejezetten aranyos volt, mennyire kényelmetlenül
érintette Johnt, hogy valami jócselekedeten kapták, vak-
merő erőszakosság helyett.
– Henry túl sokat beszél – mormolta. – De örülök, hogy
elégedett vagy a fejleményekkel. Nem mintha nem járt
volna rengeteg többletmunkával. El kell ismernem, hogy
mostanság sokkal kevesebb a panasz, és még az össze-
tűzések is ritkábbak a lármásabb utasok közt. Szóval,
igazad volt. A javaslataid sokat segítettek.
Ragyogó tekintettel néztem fel rá.

104  
 A holtak ura. Ezzel a titulussal illette Johnt Mr. Smith, a
temető sekrestyése. Valóban az is volt. Bár a holtak védel-
mezője elnevezés egyszerre sokkal találóbbnak tűnt
számomra.
Elképesztő butaság volt, mekkora remény töltötte el a
lelkem-pusztán attól, hogy John emlékezett arra a néhány
szóra, amelyet réges-régen elejtettem. Úgy éreztem, ennek
az egész hitvesi dolognak talán mégiscsak lehet némi
jövője.
A következő pillanatban elakadt a lélegzetem, amint
váratlan szárnycsapkodás hallatszott a fejem fölött, és a
Johntól kapott hófehér galamb bukkant elő a nyirkos és
szürke ködből, amely sűrű köpönyegként borult az egész
partra. A madár morcos szusszanással huppant le mellénk a
homokba.
– Jaj, ne haragudj, Remény! – kiáltottam, könnyeimet
törölgetve a nevetéstől. A jelek szerint amint megfogal-
mazódott szívemben ez az érzés, a galamb azonnal felbuk-
kant. – Nem akartalak egyedül hagyni. Tudod, az ő hibája
volt. – Azzal Johnra mutattam.
A madár azonban egyikünkről sem vett tudomást, inkább
a törmelék között turkált, amit a hullámok mostak a partra.
Mint mindig, most is ennivaló után kutakodott.
– A Remény nevet adtad neki? – kérdezte John, és
közben szája sarkában vidám mosoly bujkált.
– Nem! – tiltakoztam bosszankodva. Láthatóan remekül
szórakozott rajtam. Ám akkor ráébredtem, hogy
menthetetlenül lelepleződtem. – Hát, jó... és akkor mi van?
Nem fogom valamilyen lehangoló alvilági teremtmény után
elnevezni, mint ahogyan te tetted az állataiddal. Kikerestem

105  
például az Alasztor név eredetét. A Hádész szekerét húzó
éjfekete paripák egyikét hívták így. Na és Tüphón? – A
kutyára pillantottam, aki ki és be ugrándozott a fodrozódó
hullámokban, tudomást sem véve a dermesztő hidegről. –
Csak találgatni tudok ugyan, de biztos vagyok benne, hogy
valami éppolyan visszataszító jelentése lehet.
– Tüphón volt minden szörnyeteg szülőatyja – ismerte el
John. Már nem is próbálta elrejteni a mosolyát. – A
leghalálosabb bestia a görög mítoszok teremtményei közül.
– Ez igazán kedves – gúnyolódtam. – Nos, én szíveseb-
ben adok olyan nevet az állataimnak, amelyik arra
emlékeztet, hogy van még...
– Remény? – John mosolya felragyogott.
– Nagyon mulatságos. – Való igaz, hogy bevallottam
neki a tapasztalatlanságom. Szükségtelen volt azonban még
be is bizonyítanom a tizenkét éves kislányokhoz illő
viselkedésemmel. – De biztosan benned is él a remény,
máskülönben nem vinnél magaddal, hogy Alexen
segítsünk.
John mosolya egy csapásra eltűnt. – Sosem állítottam,
hogy magammal viszlek. Csak annyit mondtam, hogy én
odamegyek és segítek rajta. Mégpedig egyetlen feltétellel:
hogy te itt maradsz, ahol biztonságban vagy.
Ezekre a szavakra összeszorult a szívem. Képtelen
voltam leplezni a csalódottságom, így hát nem is vettem
magamnak a fáradságot.
– John, mégis hogyan akarsz segíteni Alexen, ha én nem
kísérlek el? – kérdeztem. – Még azt sem tudod, hová
rejtették a koporsót. Én viszont igen. És feltéve, hogy Alex
egyelőre nem csukatta magát a belsejébe... hogyan fogod

106  
lebeszélni arról az őrültségről, amit abban a kemény
koponyájában forgat, és ami végül a koporsó mélyére
juttatja? Sehogy. Nem fog rád hallgatni, mert fogalma sincs
róla, ki vagy. Ezért kell nekem is veled mennem.
– Egyetlen szót sem hallottál abból, amit eddig
mondtam? – John úgy nézett rám, mintha a világ
legnaivabb teremtésének járó díjat már kiosztották volna, és
én volnék a szerencsés nyertes. – Könnyen lehetséges, hogy
ez az egész egy csapda, amit a Fúriák találtak ki számodra.
Az unokatestvéred éppenséggel egyikük házában lakik.
– Eggyel több ok arra, hogy én is veled tartsak –
erősködtem. – Ha tényleg Fúriák leselkednek a környéken,
én figyelmeztetni tudlak. – Előhúztam a gyémántom. Ismét
ezüstösszürke színében csillogott. – Ez volt az oka
egyébként annak, hogy a keresésedre indultam...
John a homlokát ráncolta. – Miről beszélsz?
– A medál feketére változott, amikor először megláttam
Alexet a telefonomon...
– Lehetetlen – jelentette ki John kifejezéstelen hangon.
Kissé belefáradtam már, hogy mindenki azt hajtogatta,
mennyire lehetetlen mindaz, amit teljesen nyilvánvalóan
láttam vagy képes voltam megtenni.
– Egyáltalán nem az – tiltakoztam. – Teljesen
elfeketedett. És valahányszor lejátszom azt a videót...
– A gyémánt kizárólag a Fúriák jelenlétében változtatja
meg a színét.
– És elméletileg neked is meg kellene jelenned a
felvételeken – emlékeztettem. – Mégsem látszik belőled
semmi, és pontosan ezért vádoltak engem tavaly, hogy a
tanáromra támadtam, amikor pedig valójában végig te

107  
voltál a tettes, annak ellenére, hogy biztonsági videofelvétel
készült az egész eseményről. Csak hát nem voltál rajta.
John arcára viharfelhők borultak, mint mindig,
ahányszor Mr. Mueller neve felmerült beszélgetéseink
során. – A tanárod egy velejéig romlott, mocskos gazember
volt! Sosem lett volna szabad...
– ...abba a helyzetbe sodornom magam. Tudom. Most
már mindegy. Akkor aztán észrevettem Henryt, és követtem
a konyhába, találkoztam a többiekkel, és beszélgetni
kezdtünk...
– Már törtem is rajta a fejem, hová tűnt mindenki –
mormolta John. – Tudhattam volna, hogy te vagy a
figyelemelterelés oka. Nem a te hibád – tette hozzá
gyorsan, amikor észrevette, hogy szavaira magasba szökken
a szemöldököm. – Jó emberek. Kitartottak mellettem a... –
Bármit is készült mondani, hirtelen elhallgatott, és inkább
így szólt: – Nos, sok mindenen keresztül. De amint már
bizonyára te is rájöttél, nem akad túl sok társaságunk
errefelé. Legalábbis, az élő fajtából. Sajnálom, ha esetleg
kellemetlenkedtek...
– Egyáltalán nem kellemetlenkedtek – vetettem ellen.
Azon töprengtem, vajon pontosan mi mindent is kellett
Johnnak és a Liberty legénységének kiállnia. – És
nyilvánvalóan imádnak téged. De van valami, amit nem
értek... Nem vagy te kissé túl fiatal a kapitánysághoz? Nem
mintha kétségeim volnának arról, hogy csodásán csináltad –
tettem hozzá sietve. – De Frank is veled egyidős lehet, Mr.
Graves és Mr. Liu pedig mindketten idősebbek nálad.
Mégis hogy lett belőled kapitány?

108  
 John arca elkomorult. Mintha lefüggönyöztek volna egy
ablakot. Minden kétséget kizáróan nem szívesen tárgyalt
erről a témáról.
– Tiszteletbeli címről van szó – felelte John, kerülve a
tekintetem. – Nem tilthatom meg nekik, hogy kapitánynak
szólítsanak, bár kérni többször is kértem őket. Én voltam a
legmagasabb rangú tiszt, aki túlélte a... balesetet.
Baleset? Gondoltam, talán ez is azon dolgok közé
tartozik, amelyekről nem óhajt beszélni, mert tart tőle, hogy
meggyűlölném.
Rájöttem, hogy az a legbölcsebb, ha ejtem ezt a témát –
legalábbis egyelőre és inkább az eredeti mederbe tereltem
vissza a beszélgetésünket: – John, én figyelmeztetni tudlak
a Fúriákra. És pontosan tudom, hol rejtőzik a koporsó.
Mindössze vissza kell vinned engem is Isla Huesosra, csak
most az egyszer, és soha többé nem említem a visszatérést.
Még – kinyújtottam a kezét, hogy megigazítsam bőr-
kabátjának félrecsúszott gallérját – a palacsintákért is
hajlandó vagyok megbocsátani neked...
John erre megragadta a vállam, és olyan hirtelen húzott
magához, hogy Remény riadtan csapkodni kezdett a
szárnyaival.
– Pierce – mondta. – Ezt most komolyan gondolod?
Amikor kisöpörtem az arcomba hullott hajat, és fel-
emeltem sötét tekintetem, hogy az ő világos szemébe
nézzek, észrevettem, hogy izzó tűz parázslik a mélyén.
– Tényleg sosem említed többé, hogy haza akarsz menni
a szigetre, ha odaviszlek, csak most az egyszer, hogy
beszélhess az unokatestvéreddel? – kérdezte. – Hajlandó
vagy adni még egy esélyt... az együttélésnek?

109  
 Hirtelen hevessége kissé nyugtalanná tett.
– Hát persze, John – feleltem. – De nem mintha volna
más választásom.
– És ha mégis van? – John még erősebben szorította a
vállam.
Zavartan pislogtam. – De az nem lehet. Te mondtad...
Enyhén megrázott. – Ne törődj vele, mit mondtam. És ha
tévedtem?
Tenyeremet óvatosan John arcára tettem. Kicsit érdes
volt, mert reggel nem sikerült megborotválkoznia. Nem volt
kifogásom a borosta ellen. Csupán a kétségbeesett vágy
érdekelt, amelyet a szemében láttam. Szüksége volt rám.
– Visszajönnék – jelentettem ki egyszerűen. – És itt
maradnék melletted.
A következő pillanatban a tó – és körülötte minden más
– nyomtalanul eltűnt.

110  
 Nyolcadik  fejezet  

A   mikor John egy szempillantás alatt visszaröpített minket

a Földre, nem Isla Huesos középiskolájának udvarára
érkeztünk, ahol legutoljára álltam, mielőtt a holtak
birodalmában kötöttem ki. Pedig arra számítottam, hogy
legközelebb azon a helyen találkozom újra élő emberekkel.
Ezért is lepődtem meg, amint váratlanul egy szűkös,
sötét helyiségben találtam magam, amely erőteljes
földszagot árasztott. Bokáig álltam a száraz, halott
levelekben... és a furcsán ismerős, vérvörös
virágszirmokban.
– Hol vagyunk? – kérdeztem, sietősen behúzva a
nyakam. A boltíves mennyezet, amelyet durván ácsolt,
legalább százéves fagerendák tartottak, túlságosan alacsony
volt, hogy kiegyenesedhessek.

111  
 – Csitt! – intett csendre John. Kénytelen volt térdre
ereszkedni, és a rozsdás vasrács mögül leselkedett kifelé,
amely a helyiség ajtaját zárta. – Emberek járnak odakinn.
Nem akarom, hogy meghalljanak minket.
Körülnéztem a kopár kis lyukban, amelynek még ablakai
sem voltak, a néhány aprócska, kereszt formájú hasítékot
leszámítva a vastag téglafalban. Megfigyeltem, hogy egy
vastag, fényesen csillogó és nyilván vadonatúj lánc volt
többszörösen a rácsok köré csavarva, rajta egy biztonságos
lakattal, amely gondoskodott róla, hogy senki ne léphessen
be vagy jöhessen ki az építményből.
Lassan felderengett bennem a felismerés. Vasrács,
leláncolva és lakatolva? Egy félhomályos, szűk kis cella?
Száraz levelek? Vérvörös virágok?
– A kriptádban vagyunk? – sziszegtem, és sietve John
mellé léptem; a száraz levelek és a virágszirmok halkan
surrogtak a talpam alatt.
Nem a kísértetektől féltem. Hiszen az imént hagytam
magam mögött egy holt lelkekkel teli birodalmat. Egyszer
már halál közeli élményben is volt részem. Pontosan
tudtam, milyen érzés halottnak lenni.
Csak hát még sosem jártam a halálnak ezen az oldalán.
– Igen – suttogta John. Még mindig kifelé kukucskált az
ajtón. – Ezt a kriptát jelölték ki a számomra.
Nem ahová a testét örök nyugovóra helyezték. Rögtön
megértettem szavai mögött a burkolt jelentőséget.
Még egyszer körbenézve már láttam, hogy igaza van.
John kriptája teljesen üres volt, kettőnket és a temérdek
száraz falevelet leszámítva. Koporsó sehol.

112  
 Végül is nem ez volt a lényege a Koporsók éjjelének,
amelyet Isla Huesos diáksága minden évben hűségesen
megünnepelt, a hatóságok rosszallásának ellenére is?
A végzős évfolyam egy üres koporsót ácsolt Johnnak –
bár olyan régóta tartott már ez a hagyomány, hogy senki
nem emlékezett, pontosan kinek vagy miért építették –,
majd gondosan elrejtették.
Az elrejtés szimbolikus jelentőségű – magyarázta nekem
egyszer Mr. Smith a különös szertartással kapcsolatban. – A
temetést jelképezi.
Hogy John végre békében nyugodjon és felhagyjon a
kísértéssel. Mert akármilyen halált is halt John, sok-sok
évvel ezelőtt – ha egyáltalán meghalt –, a teste sohasem
került elő. S állítólagos haragja idézte elő a hurrikánt 1846-
ban, amely rengeteg ember életét kioltotta. Az égi-háború
kimosta a koporsókat Isla Huesos temetőjéből, és
csontokkal borította be a sziget partjait.
Ez volt az oka annak, hogy Isla Huesos új temetője –
amelyben most lapultunk – rendkívül híres
turistalátványossággá vált. Szokatlan kriptái magaslatokon
sorakoztak egymás mellett, és a koporsók ily módon a
tenger szintje fölött nyugodtak, nehogy ismét kimossa őket
egy vihar a tengerre (vagy a szomszédok udvarára), mint
annak a pusztító hurrikánnak az idején, 1846 októberében.
Hideg borzongás futott végig a testemen, amint ott
térdeltem John mellett a száraz falevelek és virágszirmok
szőnyegén, amely a kripta padlóját borította.
– Miért erre jöttünk vissza? Nem választhattunk volna
egy kevésbé... szűkös helyet? – kérdeztem, a kísérteties
helyett inkább a szűkös kifejezést választva. Igyekeztem

113  
nem túlságosan kiborulni a gondolatra, hogy a saját pasim
kriptájában állok. Végül is, csak egy épület volt.
Egy borzalmasan hátborzongató épület.
– Ez egy kapu – mondta, mintha ez mindent
megmagyarázna.
– Egy micsoda?
– Kapu – súgta John. – Közvetlen útvonal innen az
alvilágba. Ez az oka, hogy most nem szédülsz.
Eddig észre sem vettem, de teljesen igaza volt. Ezúttal
nem fogott el a szokásos rosszullét, bár éppen az imént
ugrottunk át az egyik asztrális síkról a másikra.
– Egy átjáró, amelyen keresztül az elhunyt lelkek
belépnek a holtak birodalmába, miután az élők soraiból
eltávoznak – magyarázta John halkan. – Amint a küszöböt
átlépik, a kapu bezárul. Sosem hagyhatják el többé...
– Hacsak meg nem szöknek – vágtam a szavába. Mert
hát velem pontosan ez történt.
John csúfondáros mosollyal pillantott le rám. – Hacsak
el nem engedem őket – mondta. – Mivel kétségbeesetten
vágyakoznak az édesanyjuk után.
– Az két évvel ezelőtt történt – emlékeztettem. Nem lett
volna szabad felhoznom, mennyire tapasztalatlan vagyok a
férfiak terén, még ha gyakorlatilag igaz is volt. Sosem fogja
hagyni, hogy a segítségére legyek, ha egyszer folyton csak
védelemre szoruló virágszálnak tekint. – És hadd juttassam
eszedbe, hogy te egyáltalán nem engedtél el, én...
– Csitt! – John felemelte a kezét. – Jön valaki.
Átlestem a válla fölött az ajtón. Egy család sétált végig
az ösvényen Mr. Smith és néhány másik üzletember külsejű
egyén társaságában, akik mind öltönyt viseltek, és csatos

114  
írótáblát szorongattak a kezükben. Lehetetlen lett volna
kivenni a szavaikat, de azt már korántsem volt nehéz
kitalálni, miről beszélgetnek... egy kriptáról. Az öltönyös
fickók valószínűleg a helyi temetkezési vállalkozás
képviselői voltak.
A családtagok arcát beárnyékoló komor boldogtalanság
friss gyászról árulkodott. Szeretteik közül hunyt el valaki.
Nem messze mögöttük egy kezeslábasba bújt férfi
közeledett – nyilvánvalóan csakis a temetőt rendben tartó
kertész lehetett. Talicskát tolt maga előtt, amelybe az
ösvényre hullott pálmaleveleket gyűjtögette össze. A
közelgő vihar élénk szele téphette le őket a fákról a
temetőben és környékén.
Emlékezetembe villant a hurrikán, amelynek hírére
korábban engedtek minket haza az iskolából. Vajon még
mindig fenyegette a szigetet? Nem tudtam megállapítani.
John kriptája mélyéről nem láthattam az eget, bár a meleg,
párás levegő éppen elég nyomasztó volt ahhoz, hogy
közelgő esőt jelezzen.
Igyekeztem arra összpontosítani, hogy csendben
maradjak, amint azt John kérte tőlem.
Ám ez igencsak nehéz feladatnak bizonyult, hiszen
folyton eszembe jutott, amikor legutoljára álltam itt a
tengernyi, vérvörös virágszirom közepette. Azon az estén
történt, amikor a kripta előtt Johnnal futottam össze, és
teljesen bizonyos voltam abban, hogy meg fog csókolni...
de nem tette. Akkor azt hittem, hogy gyűlöl, mígnem
másnap reggel azt hallottam Alextől, hogy a házunk előtti
ösvényt reggelre vörös virágtakaró borította.
Csupán egyvalaki léptei nyomán kerülhettek oda.

115  
 Ki gondolta volna, hogy alig egy héttel később,
ugyanannak a kriptának a belsejében gubbasztok majd ezzel
a bizonyos illetővel, Alex unokatestvérem megmentésére
készülve? Szinte hihetetlen volt számomra, mennyi minden
megváltozott azóta. Mit fog szólni egyáltalán anya, amikor
meglát? Vajon John megengedi, hogy bemutassam? Miféle
hazugságokat terjesztett a nagyanyám az iskolában
történtekről? Őt ismerve, nem számíthattam semmi jóra.
– Na és a Fúriákkal mi a helyzet? – suttogtam hirtelen
rémülettel. – A Fúriák is használhatják a kaput? – A
nyakláncomra pillantottam, de az semmi veszélyt nem
jelzett, és csak akkor ébredtem rá, hogy már nem a
Hófehérke ruhámat és cipellőmet viselem. Rejtélyes módon
ismét a tegnapi öltözékem volt rajtam: fekete, ujjatlan nyári
ruha és ezüstszínű papucs.
Kész szerencse volt, mert igencsak nagy érdeklődést
keltett volna, ha bokáig érő, fehér báli ruhában rohangászok
a szigeten, sőt még kényelmetlen is lett volna, különösen
abban a melegben. Még a kriptában is olyan sűrű és meleg
volt a levegő, akár a leves. El tudtam képzelni, milyen
lehetett az idő odakinn.
– A Fúriák úgy szöknek meg az alvilágból, hogy
hatalmukba kerítik a gyenge akaratú embereket. Mint
amilyen a nagyanyád is – válaszolta John suttogva. –
Kizárólag a nemrég elhunytak használhatják ezt az átjárót.
És persze én. Ezért is tett Mr. Smith lakatot a rácsra. Az
idők során túlságosan sokan voltak szemtanúi a jövés-
menésemnek, és felébredt bennük a kíváncsiság.
Körülnéztem a parányi, sötét helyiségben – ősi,
gondozatlan falairól mállott a vakolat, a közelben

116  
magasodó tűzvirágfa gyökerei lassan utat törtek maguknak
a téglák között és megpróbáltam elképzelni, amint valaki
kíváncsiságtól (vagy épp őrültségtől) hajtva be meri tenni
ide a lábát John nyomában.
– Mr. Graves és a többiek használhatják az átjárót? –
kérdeztem, amikor eszembe jutottak Henry szavai arról,
hogy még sosem járt Isla Huesos szigetén.
John megrázta a fejét.
Tehát ez is azon kiváltságok közé tartozott, amelyekben
csakis az alvilági istenségek részesülhettek, mint például
madarak feltámasztása a halálból és hurrikánok teremtése a
semmiből.
Nem tűnt igazságosnak.
– Néha azért elviszed őket magaddal? – faggattam
tovább. – Mint engem?
– Most valóban őket kellett volna inkább magammal
hoznom helyetted – morogta. – Veled ellentétben ők
képesek felfogni a csend szó jelentését.
Elkeskenyedett szemmel meredtem rá.
– Hiszen te is láttad őket – vigyorgott John. – Ha az
emberek figyelmét már az is felkelti, hogy én a kripta körül
őgyelgek, szerinted mit szólnának Henryhez, Mr. Liuhoz
vagy éppenséggel Frankhez? Különben is, hallottad Mr.
Gravest. Teljesen kizárja még a gondolatát is annak, hogy
bármelyikük elhagyja az alvilágot. – Azzal utánozni kezdte
a vak ember modorát és hanghordozását, méghozzá nem
kevés sikerrel. Nem éreztem sem gúnyosnak, sem
durvának, viszont meglehetősen találó volt. – Isla Huesos a
bűn szigete. Ha a holtak válogatás nélkül lépnek tovább az
örökkévalóságba, káosz tör a világra.

117  
 Megértettem. Mégsem sikerült teljesen eloszlatnia az
aggodalmaimat.
– De hát nem szeretnének időnként szabadságra menni?
– kérdeztem. – Mr. Graves talán nem, de mi van a
többiekkel? Kezdhetnénk valamit a ruházatukkal, ahogyan
te is megváltoztattad a sajátodat. – John fekete farmer-
nadrágjára, pólójára és bakancsára mutattam. Majdnem
biztos voltam benne, hogy nem a helyi férfiruha-üzletben
vásárolta őket a hitelkártyájával. – Rengetegen választják
manapság az otthoni távoktatást, nem volna nehéz
kimagyarázni, mit keres Henry tanítási időben az iskolán
kívül. És nem hiszem, hogy bárkinek megakadna a szeme
Mr. Liun vagy Franken. Isla Huesos népszerű célpontja a
különböző motoros bandáknak, és az a két fickó simán
elmenne...
Hirtelen elhallgattam, arra eszmélve, hogy John
felhúzott szemöldökkel pillant le rám.
– Mi a baj? – érdeklődtem.
– Semmi – felelte. Szája széle ismét féloldalas mosolyra
görbült. – Sosem fogysz ki a javaslataidból, hogy miként
végezhetném jobban a munkámat, ugye?
– Hát – dadogtam vérvörös arccal –, én csak segíteni
szeretnék. Vagy talán nem ez a feladata egy hitvesnek...?
John kezét a magasba emelve csendre intett, és némán
hallgatózott.
– Azt hiszem, elmentek – állapította meg, rövid
biccentéssel a rács felé.
– De hát hogyan fogunk kijutni innen? – kérdeztem. –
Be vagyunk zárva. Szeretnéd, hogy felhívjam a sekrestyést?
– Előhúztam zsebemből a telefonom, amelyet nagy

118  
megkönnyebbülésemre meg is találtam a vállamon lógó
iskolatáskámban. – Neki biztosan van kulcsa...
John cinikus mosollyal tekintett rám, majd két kezébe
fogta a fényes láncot.
– John – kiáltottam. – Mit művelsz...?
S akkor ismét eszembe jutott az éjszaka, amikor szintén
itt álltam a kripta előtt, és egy hasonló lánc szétszakított
darabjait láttam a földön heverni. Nem kettévágták vagy
elfűrészelték, hanem szó szerint darabokra szaggatták, mint
ahogyan most is tette. Mivel John bőrkabátja éppen úgy
eltűnt, mint az én báli ruhám, csupán azt a farmert és pólót
viselte, amelyet reggel sietősen magára húzott.
Szóval, ezúttal saját szememmel láthattam, miként
szakadtak széjjel a lánc vasból kovácsolt szemei. John felső
karján grépfrút méretűre dagadtak az izmok, a póló anyaga
megfeszült rajtuk, mint ami már-már menthetetlenül
széthasad...
S a következő pillanatban finom csendüléssel megadta
magát a fém, mire a lánc csörömpölve lecsusszant a rácsról,
és hangos puffanással az esőáztatta földre hullott.
– Persze – mondta John, elégedetten lesöpörve kezéről a
port. – Hívd csak nyugodtan!
Lehajtottam a fejem, miközben éppen telefonom
elpakolásával foglalatoskodtam, szerencsésen leplezve
lángban égő arcom. Kifejezetten rossz ötletnek tűnt visz-
szaeső bűnözőkre jellemző viselkedésének dicsérete, ezért
nem hoztam tudomására, mennyire vonzónak találtam
iménti mutatványát.

119  
 – Tudod – jegyeztem meg hűvösen –, már a barátnőd
vagyok. Nem kell az emberfölötti erődet fitogtatnod
előttem.
John arckifejezése elárulta, hogy egy pillanatig sem
adott hitelt közönyös szavaimnak. Úriemberhez méltó
meghajlással nyitotta ki előttem a rácsot. – Menjünk, és
keressük meg az unokatestvéredet! – mondta. – Vacsorára
szeretnék hazaérni. Hol van hát a koporsó?
– Anyám házában – válaszoltam.
– Micsoda? – Ezzel a hírrel egy csapásra sikerült
kipukkasztanom önelégültségének léggömbjét. Egy hosszú
pillanatig rezzenéstelenül állt kriptájának ajtaja mellett; a
HAYDEN név vastag betűkkel domborodott ki a falból a
feje fölött. – Mit keres ott?
– Seth Rector, a barátnője és a haverjai megkérdezték,
hogy építhetnék-e anyám garázsában a nyavalyás
koporsójukat – magyaráztam. – Meggyőződésük szerint az
volna az utolsó hely a szigeten, ahol bárki keresné.
John lassan csóválta a fejét. – Rector – csikorogta fogai
közt. – Tudhattam volna.
Kikerekedett szemmel bámultam rá. – Te ismered Seth
Rectort?
– Őt nem – felelte sötéten.
– Várj egy kicsit! Akkor az apját ismered? – A Rector
család igen nagy befolyással rendelkezett a szigeten.
Azonkívül, hogy a Rector-mauzóleum volt a legnagyobb és
legdíszesebb Isla Huesos egész temetőjében – még John
kriptája is eltörpült mellette, amely pedig maga is
meglehetősen terebélyes volt –, Seth apja ingatlan-
kereskedelemmel és – fejlesztéssel foglalkozott: a vállal-

120  
kozását hirdető táblákkal tele voltak az üres házak és
üzletek ablakai a városban. – Milyen kapcsolatban állsz te a
Rector-klán-nal?
– Hosszú történet — felelte John. Szája komor
grimaszba torzult, mint aki savanyú citromba harapott.
Sarkon fordult, és elindult a temető kapujának irányába. –
Édesanyád alig néhány utcányira lakik innen. Ha a
mellékutakon járunk, gyalog is észrevétlenül eljuthatunk
oda.
– Folyton ezt hajtogatod – panaszoltam, a nyomába
eredve. – Mindenre az a válaszod, hogy hosszú történet.
Legalábbis ahhoz túl hosszú, hogy nekem elmondhasd.
Elhiszem, hogy kétszáz-akárhány év elteltével kissé
nyakatekertté válik egy sztori, de körül is írhatnád az
eseményeket. Honnan ismered a Rector családot?
Amikor befordultunk a sarkon, nyomban kiderült, hogy
nem maradt időnk semmiféle sztorizgatásra, sem
körülírással, sem máshogy. Ám nem a fenyegetően
gomolygó szürke fellegek nyíltak meg a fejünk fölött, mint
ahogyan félig-meddig számítottam rá. Az imént látott
család, Mr. Smith és az írótáblát szorongató, öltönyös
fickók kászálódtak be éppen különféle járműveikbe a
parkolóban, pontosan az orrunk előtt.
Valójában egyáltalán nem volt szükségszerű, hogy
döbbenetet keltsen a felbukkanásunk. Látszatra hétköznapi,
fiatal párocska voltunk csupán, akik békésen sétálgattak
késő délután a temetőben.
Megfeledkeztem azonban arról, hogy a hét elején történt
„vandalizmus” óta a temető kapuját (amelyet John alaposan

121  
 szétrúgott hirtelen haragjában) rendőrségi utasításra zárva
tartották, a nap huszonnégy órájában.
Szóval, mégiscsak döbbenetet keltett váratlan
megjelenésünk az ösvényen.
Ám mindez nem szolgáltatott kielégítő magyarázatot
arra, miért is vetett keresztet az egyik asszony – a
nagymama, ősz hajából ítélve –, egyetlen pillantást vetve az
arcomra, majd hangos kiáltással – „Diós mio!” –
eszméletét vesztette, és elterült előttünk a földön.

122  
 Kilencedik  fejezet  

-H   alott? – visszhangoztam. – Azért ájult el az az asz-

szony mert halottnak hisz?
– Magát eltűntnek nyilvánították, Miss Oliviera – javított
ki Mr. Smith. Leroskadt a nyikorgó székbe terebélyes
íróasztala mögött, és rendezgetni kezdte a papírjait. – A
feltételezések szerint meghalt. Mrs. Ortega pedig elájult,
mert azt gondolta, szellemet lát.
John, aki eddig a sekrestyés irodájában terpeszkedő
számos irattartó szekrény egyikének dőlve várakozott,
rögtön kiegyenesedett ezekre a szavakra, és bosszúsan
megszólalt: – Miért hiszik azt, hogy Pierce meghalt?
– Nos, egy fiatal nőt máris brutális módon meggyilkoltak
ebben a temetőben az elmúlt negyvennyolc órában – felelte
Mr. Smith, feljebb tolva orrán az aranykeretes szemüveget.
– Azt a fiatal nőt, aki történetesen Pierce mentora volt. Jade

123  
Ortega. És most egy újabb ifjú teremtésnek veszett nyoma.
Ez egy kicsiny sziget, kevesen laknak rajta. Mégis mire
számítottál, mit gondolnak majd az emberek?
Mr. Smith íróasztala előtt üldögéltem. A hirtelen
zűrzavar közepette, amely Jade nagyanyjának ájulását
követte, a sekrestyés becsempészett minket a hátsó ajtón át
a temető adminisztratív irodájaként szolgáló kis házikóba.
Borzasztóan nehezemre esett megemészteni a tényt,
hogy minden ember közül éppen korábbi mentorom
családját sikerült ily szerencsétlenül meglepnünk a temető-
ben. Az Ortega család kriptájában készítették elő számára a
sírhelyet.
Másrészről, a sekrestyésnek valóban igaza volt – Isla
Huesos aprócska sziget, és Jade nemrég vesztette életét,
tehát miért is ne futhattunk volna bele a családjába a
temetési előkészületek közepette?
Ugyanakkor sejtelmem sem volt, miért is akarná bárki
abban a temetőben örök nyugalomra helyezni a lányát, ahol
szerencsétlent meggyilkolták.
Mr. Smith azonban elmagyarázta, hogy amint Jade
holttestét az orvosi szakértő kiadta, a család olyan helyen
akarta elhelyezni a földi maradványokat, amely közel esik a
lakhelyükhöz, hogy a jövőben is „gyakran meglátogat-
hassák”. Jade Isla Huesos szigetén töltötte egész gyermek-
korát, és csak főiskolai éveire hagyta el a szülővárosát,
ahová később vissza is tért, hogy a középiskolában
munkálkodva „szolgálhassa a közösséget”.
– Hát, ő aztán messzemenően szolgálta a közösséget –
mormoltam. – Az életét is feláldozta.

124  
 – Feltételezem, nem óhajtják tudomásomra hozni, merre
jártak eddig édes kettesben. – Mr. Smith lejjebb tolta orrán
a szemüvegét, és a keret fölött pillantott ránk. – Bár, ami
azt illeti, ha a parti olcsó motelek egyikében bújtak meg,
nem akarok tudni róla. Azzal minden romantikus ábrándom
összeomlana.
Most rajtam volt a bosszankodás sora. – Hát persze hogy
nem! – kiáltottam. Éreztem, amint fülig vörösödöm. – John
az alvilágba vitt, hogy megmentsen a Fúriáktól.
Mr. Smith arcszíne az enyémnek éppen az ellentétére
váltott... nem elvörösödött, hanem elsápadt. Döbbenten ült
az íróasztala mögött.
– Az alvilágba – ismételte. – A Fúriák elől. Uram segíts!
– Mi járt a fejében? – Johnnak sem volt ínyére az öreg
sekrestyés sikamlós megjegyzése a motelről, de az ő arca
nem borult lángba. Haragos képet vágott, szemöldökét
összevonta, száját pedig keményen összeszorította.
Észrevettem, ahogy állkapcsán veszedelmesen rángatózik
az a bizonyos izom. Odakinn mennydörgés robaja rázta
meg az eget... ám ez akár a közelgő esőzés jele is lehetett a
hurrikán előtt, amely a sötét fellegekből ítélve rendületlenül
folytatta útját a sziget felé. – Első kézből láthatta, mi történt
Jade Ortegával. Tényleg azt gondolta, hogy tétlenül nézem,
amíg Pierce élete is ugyanilyen, vagy akár sokkal rosszabb
véget ér?
Mr. Smith csak nagy nehezen volt képes megfogalmazni
következő mondatát: – Természetesen nem. Mindazonáltal
azt reméltem... persze én megértem, hogy Jade halála és
Miss Oliviera nagybátyjának letartóztatása után mindketten
igen zaklatott lelkiállapotban voltatok... de te, John... te

125  
azért már igazán elég idős vagy, hogy ennél több eszed
legyen.
John gyors pillantást vetett rám. Aggodalmas tekintettel
válaszoltam. Láttam rajta, hogy a legszívesebben fogná
magát és kicsörtetne a sekrestyés irodájából, de erős
kétségeim voltak, hogy jelenlegi helyzetünkben ez most a
legjobb megoldás. Nem voltam benne egészen bizonyos, de
mintha Mr. Smith közel járt volna ahhoz, hogy agyvérzést
kapjon. Minden tünetet maradéktalanul produkált – zavaros
beszéd, szaggatott lélegzet, az arc színének hirtelen
megváltozása.
– Mr. Smith – szólaltam meg kissé idegesen. – Hozzak
esetleg egy pohár vizet vagy valamit?
– De hát... – tört ki végül az öreg sekrestyés. – Nem az
ókori Görögországban élünk, John! Nem ragadhatsz el csak
úgy egyszerűen egy lányt az alvilágba anélkül, hogy a
következményekkel számolnál.
John állkapcsán az izom valóságos táncba kezdett.
Furcsa volt hallani, hogy ezúttal valaki más emlegeti a
következményeket, és nem John, aki meglehetősen gyakran
használta ezt a kifejezést. Különösen az én viselkedé-
semmel kapcsolatban.
– Tudatában vagyok a következményeknek, Mr. Smith –
válaszolta.
– Erősen kétlem – vágott vissza Mr. Smith megrovón. –
Mert ha az volnál és valóban csak a kényszerűség miatt
cselekedtél, ahogyan állítod... amit mellesleg nem hiszek,
ezért egy pillanatig sem áll szándékomban mentegetni a
viselkedésedet... akkor némileg több tapintattal jártál volna
el, és talán az eredmény sem ez volna.

126  
 Mr. Smith végre megtalálta, ami után az asztalán heverő
iratok között kutakodott, és felmutatta a helyi újság aznapi
kiadásának címlapját. Az első oldal legnagyobb részét a
szigetet fenyegető viharral kapcsolatos cikkek foglalták el.
Turisták kötelező evakuálása – hirdette a főcím. – Az
iskolák bezárják kapuikat. Elmarad a focimeccs.
A címek alatt színes fényképek egész sora volt látható,
amint a városi üzletek tulajdonosai bedeszkázzák a boltok
és éttermek kirakatait, üvegablakait, felkészülve a közelgő
hurrikánra.
Nem láttam be, mi köze van mindennek hozzánk. Az
öreg sekrestyést valószínűleg tényleg az agyvérzés
kerülgette.
– Érti már, Miss Oliviera? – kérdezte Mr. Smith,
megkocogtatva a lap első oldalát.
Lentebb, csaknem ugyanakkora betűkkel szedve, újabb
főcím következett Jade meggyilkolásáról. Chris bácsikám
fényképét nem közölték, de tisztában voltam vele, hogy a
cikkben emlegetett „helyi lakos”, akit egy ismeretlen
telefonáló tippje alapján kihallgattak, csakis ő lehetett. A
„tipp” szerint ugyanis a nagybátyámat a tett színhelyének
környékén látták, körülbelül Jade halálának feltételezett
időpontjában. Mit számított, hogy akkor éppen az igazak
álmát aludta otthon? Chris bácsikámat ugyan elengedte a
rendőrség, de még mindig lehetséges gyanúsítottként
tartották számon, annak ellenére, hogy semmiféle
bizonyítékot nem találtak, amely kapcsolatba hozhatta
volna a bűncselekménnyel vagy az áldozattal. Jó kis tipp
volt hát.
– Sajnálom, de nem. Fogalmam sincs, mi köze ennek...

127  
– kezdtem mondani.
A temető sekrestyése ismét megkocogtatta a címoldalt,
kissé türelmetlenül. – Ezt olvassa! – utasított.
Egy másik főcímre pillantottam, amelyre az ujja
mutatott.
Eltűnt a helyi iskolás lány. Újabb gyilkosságtól tart a
rendőrség.
A szöveg alatt egy fénykép szerepelt – legfrissebb
iskolai fényképem.
– Jaj, ne! – Szívemet eltöltötte a jeges rémület, miközben
kivettem Mr. Smith kezéből az újságot. – Nem találhattak
volna jobb képet ennél?
Mr. Smith szúrós tekintettel meredt rám. – Miss Oli-
viera – mondta szemrehányón. – Tudom jól, hogy a mai
fiatalok szíves-örömest lövöldöznek a könnyelmű
aranyköpésekkel, csak hogy maguk köré varázsolhassák
saját televíziós valóságműsorukat. De alig hiszem, hogy az
MTV stábja hajlandó lesz leutazni Isla Huesos parányi
szigetére, hogy lefilmezzék magát az alvilágban. Ezért
bizonyára egyéb mondanivalója is akad a témával
kapcsolatban.
Természetesen most is igaza volt. Bár azt nem
mondhattam ki, ami valójában a szívemet nyomta, mert
John is ott volt velünk az irodában, és igazán nem akartam,
hogy még a jelenleginél is pocsékabbul érezze magát.
A legszívesebben sírva fakadtam volna.
– Pierce szerepel az újságban? – kérdezte feszülten John.
Odakinn újabb mennydörgés robaja hallatszott. Ezúttal még
a korábbinál is közelebbről.

128  
 – Ez egészen egyértelmű, John – felelte Mr. Smith.
Különös neheztelés érződött a hangjában. Mintha dühös lett
volna Johnra. De hát miért is haragudott volna rá? John
csak azt tette, amit helyesnek vélt. Elmagyarázta, hogy a
Fúriák karmai közül mentett meg. – Mire számítottál?
Eljutott már az olvasásban ahhoz a részhez, ahol a
jutalomról van szó, amelyet az édesapja ajánlott fel a
nyomravezetőnek, Miss Oliviera?
Pillantásom kutatva siklott végig a sorokon. Hányinger
kerülgetett.
– Egymillió dollár? – Apám cége, az olaj–, gáz– és
hadiipar egyik legfontosabb beszállítójának számító
vállalata, a becslések szerint ennek az összegnek a több
százszorosát érte. – A zsugori gazember!
Ez az egész történet egyre borzalmasabb, rettenetesebb
rémálommá vált.
– Egymillió dollár sokak számára rengeteg pénz –
jegyezte meg Mr. Smith, különös nyomatékot helyezve a
sokak szóra. Még mindig ott rejlett hangjában az a
szokatlan él. – Bár elismerem, hogy a pénz igen keveset
jelenthet az alvilág lakóinak szemében. Ezért hát csak
figyelmeztetni szeretném, hogy nagy megfontoltsággal és
körültekintéssel járjanak, bárhová is készülnek. Sok ember
boldogan kézre kerítené magát annak a jutalomnak akár
csak a töredékéért is. Gondolom, nem szándékoznak
elárulni nekem, merre vezet az útjuk. De talán
javasolhatom, hogy látogassa meg az édesanyját, aki
betegre aggódja magát az eltűnése miatt.
– Jó gondolat – helyeseltem. Miért is nem jutott eszembe
már hamarabb? Rögtön sokkal jobban éreztem magam.

129  
Egyetlen beszélgetéssel elsimíthatom végre ezt az egész
kusza kalamajkát. – Fel is hívom anyát...
Mr. Smith riadt kiáltása, valamint az a körülmény, hogy
John csuklón ragadott, éppen amikor már a táskámba
nyúltam a telefonomért, nyomban útját állta, hogy bárkit is
felhívjak.
– Nem használhatja a telefonját – intett óva Mr. Smith. –
A rendőrség... és persze az édesapja csak erre várnak. A
hívás alapján pillanatok alatt lenyomozhatják, merre jár, és
rögtön a keresésére indulnak.
Pillantásom John arcára esett. Az ő tekintete azonban a
csuklómra tapadt, amit ujjai szorosan körbefontak, majd
lassan engedett a szorítása.
– Sajnálom, Pierce – mondta John bocsánatkérő hangon.
– De Mr. Smith ezúttal sem téved. Az volna a legrosz-
szabb, ha még több ember tudomására jutna a felbuk-
kanásunk. Csak jövünk és megyünk. Ebben állapodtunk
meg. Kizárólag azért vagyunk most itt, hogy az unoka-
testvérednek segítsünk. Emlékszel?
– Persze – mormoltam. Lehajtottam a fejem, hogy ne
láthassa szememben a csalódást, amelyet szavai okoztak
nekem. Azt hiszem, egészen addig még magamnak sem
ismertem be, mennyire számítottam arra, hogy viszontlátom
anyát, ha csak egyetlen pillanatra is.
– Kivéve, természetesen, ha maga azt kívánja, hogy az
édesapja megtalálja, Miss Oliviera. – Mr. Smith hangja éles
pengeként hasított a feszült csendbe. Kezét nyugodtan
összekulcsolta a sötétzöld asztallapon... de a hangja már
korántsem volt higgadt. Észrevettem, hogy összefont ujjai

130  
reszketnek. – Igazat ír az újságcikk? Valóban a saját akarata
ellen tartják fogva?
– Micsoda? – Ismét a napilap címoldalára pillantottam,
és akkor vettem észre, hogy egy másik fénykép is látható,
valamivel lejjebb, az enyém alatt. Egy videokamera által
készített felvétel szemcsés állóképe tárult elém.
Ez a bizonyos videokamera Isla Huesos egyetlen
középiskolájának udvari körfolyosójáról lógott.
S én még azt hittem, rosszabb már nem is lehet a helyzet.
Tévedtem.
– Az te vagy – mondtam elhaló hangon Johnnak, az
óriási árnyalakra mutatva, amely a legelőkelőbb helyet
foglalta el a kimerevített állóképen. – Tehát mégis látszol a
videofelvételeken. Az arcod nem annyira. De a tested többi
része igen.
John vetett egy pillantást a képre a vállam fölött.
– És te is rajta vagy – állapította meg bánatosan. – Még a
ruhád is egyezik.
Valóban. Bár a fényképen John sötét alakja erősen
elmosódott, én teljesen felismerhető voltam a fekete
ruhámban. S az arcomról ráadásul tisztán leolvasható volt a
mélységes kétségbeesés. John hatalmas alakja éppen el
akart vonszolni a helyszínről. Nem kellett túl nagy
képzelőerő ahhoz, hogy valaki úgy vélje, akaratom ellenére
cipel magával. Két karomat kitártam, szám sikolyra nyílt. S
ha bárki esetleg nem vonta le a megfelelő következtetést a
kép alapján, az újság segítőkészen oda is bigy-gyesztett egy
rövid megjegyzést Johnról a kép alá: feltételezett
emberrabló.

131  
 Csupán annak a személynek az alakját távolították el a
fényképről, akire éppen ordítottam, akit csépelni
igyekeztem az öklömmel. S akitől John mindenáron el akart
vonszolni: a nagyanyámat.
Jéghideg borzongás futott végig a testemen. Ám ennek
semmi köze sem volt ahhoz, hogy Mr. Smith irodájában a
légkondicionálót olyan magas fokozatra állították, hogy
kicsapódott a pára az ablakok üvegén.
– Ezt a fényképet átalakították – közöltem. Borzalmas
dühöt éreztem, méghozzá John védelmében. – Egyáltalán
nem ez történt.
– Nem számít – vágta a szemembe Mr. Smith. – Ez a
fénykép máris megjelent a huszonnégy órás híradásokban,
ráadásul tele van vele az internet is. Mrs. Ortega, Jade
nagymamája, csupán az első volt, aki felismert. Szerencsére
sikerült meggyőznöm róla, hogy tévedett, és a család többi
tagját annyira lekötötte szegény asszony rosszulléte, hogy
magukat észre sem vették. De én nem leszek állandóan
jelen, hogy elsimítsam a hullámokat. És nem is érzem
kötelességemnek.
– A nagyanyám pontosan itt állt, ezen a helyen –
jelentettem ki a fényképre mutatva, ahonnan a nagyanyám
alakját egészen nyilvánvalóan eltávolították. – Meg akart
ölni. Én pedig küzdöttem volna ellene, de John nem
engedte. Félt, hogy bajom esik...
– Miss Oliviera – szólt közbe Mr. Smith ugyanazzal a
metsző hangsúllyal, mint amelyet belépésünk óta használt.
– Kérem! Tudom, hogy John... igen kedves... a maga
szívének. De ha azt szeretné, hogy segítsek, rendkívül
fontos, hogy a teljes igazat mondja.

132  
 Hirtelen ráébredtem, mi rejlett Mr. Smith hangjában:
rosszallás. Rosszallás és mindenekelőtt félelem. Rettegett.
De nem engem féltett.
Johntól tartott.
Amitől jobban kirázott a hideg, mint valaha, és nekem is
félelem költözött a szívembe.
– Én az igazat mondom – válaszoltam.
– Miről beszél? – méltatlankodott John. – Hiszen
láthatja, hogy semmi baja...
– Nos, valakinek mégis baja esett. Súlyos baja. Pierce
nagyanyja állítólag komoly zúzódásokat szenvedett az
arcán – mondta Mr. Smith. – Saját elmondása szerint azért,
mert te megütötted, John, amikor megpróbálta meg-
akadályozni, hogy elrabold az ő gyönyörű, ártatlan, ifjú
unokáját, akit azóta valószínűleg meg is gyilkoltál, vagy
legalábbis...
– Magasságos ég! – szörnyülködtem. A félelem helyébe
egy-kettőre harag lépett. – Micsoda hazug bestia! Én
vágtam az arcába, nem John, méghozzá azért, mert
bevallotta, hogy aljas módon megölt.
Mr. Smith szemöldöke a magasba szökkent. – Már
megbocsásson, de nekem nagyon is elevennek tűnik, Miss
Oli-viera.
– Amikor először meghaltam – magyaráztam.
Benyúltam a táskámba, hogy előhalásszam a
farmerdzsekim, és magamra húztam. A testemet rázó
hidegnek azonban semmi köze nem volt a helyiség
hőmérsékletéhez. – Tizenöt éves koromban, küldött nekem
ajándékba egy sálat, amibe belegabalyodtam, amikor
megpróbáltam kimenteni egy bajba jutott madarat. Akkor

133  
bevertem a fejem, és a medencébe zuhantam. A vízbe
fulladtam.
Mr. Smith szemöldöke erre csaknem a mennyezetet
verte. – Attól tartok, a helyi rendőrség számára ez nem
szolgáltat kellő bizonyítékot arra, hogy a sziget egyetlen
fonalüzletének tulajdonosa vérszomjas gyilkos.
– Azért tette, mert a Fúriák a hatalmukba kerítették –
erősködtem tovább, miközben a hangom legalább annyira
reszketett, mint a végtagjaim. – Azt mondta, meg akar ölni,
hogy örökre Johnnal lehessek, és azután a többi Fúriával
együtt azzal tölthetik az örökkévalóságot, hogy rajtam
keresztül állnak bosszút rajta.
– Tessék? – Mr. Smith hitetlenkedve rázta a fejét. –
Nem, sajnálom. Ez már túlságosan nevetséges, még Isla
Huesos lakói számára is.
– Ez az igazság – bizonygattam. – Ha maga nem hisz
nekem, akkor ki fog?
Mr. Smith abban a pillanatban végre valami olyasmit
tett, ami legalább távolról emberinek volt mondható.
Levette a szemüvegét, és fáradtan megdörzsölte az
orrnyergét... S én akkor láttam, hogy a keze még a
korábbinál is jobban reszket.
– Több mint tíz éve ismerem a nagyanyját, és még
sohasem hallottam, hogy valaha is említést tett volna a
Fúriák létezéséről, hát még arról, hogy ő maga esetleg
közéjük tartozna – mondta. – Az ég szerelmére, hiszen arról
az asszonyról beszélünk, aki a karácsonyi vásárt szervezi az
egyházközségben!
– Én csak azt tudom, hogy amióta John ezt a nyakláncot
nekem adta, a gyémánt feketére változik, valahányszor a

134  
nagyanyám a közelemben tartózkodik – vágtam vissza. Mr.
Smith tökéletesen tisztában volt a nyaklánc szokatlan
tulajdonságaival. Elvégre ő volt az, aki megismertette
velem a különös ékszer véres múltját... Marie Antoinette
még a fejét is elveszítette miatta... – Végig azt hittem, hogy
az én hibám... hogy velem van a gond, mert hát mindig
olyan kényelmetlenül és feszülten éreztem magam
körülötte. Sosem tartotta titokban, hogy nem tart elég jónak,
mivel nem vagyok sem annyira szép, sem annyira okos,
mint az anyám, és véleménye szerint sokkal keményebben
kellene dolgoznom, ha olyan sokra akarom vinni az életben,
mint ő. – Elcsuklott a hangom. Életemben most először
fogalmaztam meg mindezt hangosan is. Rossz érzés fogott
el, amiért John füle hallatára csúszott ki a panaszáradat a
számon. Nem akartam, hogy ezt tudja rólam.
De hát a nagyanyám egy Fúria, emlékeztettem magam.
Nem mintha tisztában lett volna azzal, miket is beszél. A
velejéig gonosz volt. Vagy legalábbis hatalmába kerítette a
Fúriák sötét gonoszsága.
– Most már tudom, mi az igazság – folytattam, immár
sokkal határozottabb hangon –, vagyis azt, hogy egyáltalán
nem velem volt a baj... hanem vele. Egy szörnyeteg lakozik
benne, a szó legszorosabb értelmében, akinek évek óta
legfőbb vágya az volt, hogy fájdalmat okozzon Johnnak, és
most már nekem is.
– Pierce – szólt halkan John, megérintve a vállam. Egy
pillanatra eltöprengtem, vajon érzi-e a reszketésemet a
dzseki vastag farmerszövetén keresztül is. – Egyetlen
szóval sem kell többet mondanod neki. Különben sincs
időnk erre. Induljunk.

135  
 – Nem – vágott a szavába fáradtan, ám annál
határozottabban Mr. Smith, ismét orrára biggyesztve a
szemüvegét. – John, nem engedheted meg magadnak azt,
hogy nem hallgatod végig, amit mondani szándékozom. És
Pierce... most már szívesen elfogadnám az imént felajánlott
vizet. Vagy inkább teát, ha kérhetem. Van egy kis konyha a
hátsó helyiségben, a folyosó végén. Ott minden szükséges
hozzávalót megtalál. Volna olyan kedves?
Megdöbbentem. Az anyámon kívül eddig még soha
senki nem kért meg, hogy teát készítsek. Különösképpen
nem egy olyan beszélgetés kellős közepén, amely bizonyos
rokonaim körül forgott, akik mellesleg az életemre törtek.
– Most? – csodálkoztam.
– Igen – felelte Mr. Smith, meglazítva kissé a
nyakkendőjét. Ez az idős úriember mindig nagy gondot
fordított az öltözékére, jelenleg például fehér
vászonnadrágot viselt mentazöld inggel és rózsaszín, kötött
nyakkendővel, ám most mégis kénytelen voltam
megállapítani, hogy kissé mintha megviselné az időjárás. –
Talán már említettem, hogy egyszer nekem is volt részem
halálközeli élményben... bár, a legtöbb ilyen emberhez
hasonlóan, nem voltam elég szerencsés ahhoz, hogy
emlékezzem is az alvilágba tett kis kiruccanásomra. De
persze magától értetődik, hogy ez az esemény szította fel az
érdeklődésem minden apró részlet iránt, ami csak a túlvilági
élettel kapcsolatos. Attól a naptól kezdve rakoncátlankodik
azonban a szívem is. Azt hiszem, egy kis gyógynövényes
tea nagyon is jólesne...
– Persze, hozom – válaszoltam készségesen. Lassan
feltápászkodtam az asztaltól, pillantásom találkozott John

136  
tekintetével. Erőteljesen megrázta a fejét, azzal is jelezve,
hogy maradjak. Indulni akart.
De hát mit is tehettem volna, talán meg kellett volna
tagadnom egy beteg öregembertől a teáját? Tehetetlenül
vállat vontam, majd végigsiettem a folyosón, amerre Mr.
Smith az előbb mutatott.
– Pierce már nem kisgyerek – hallottam még John
pengeéles hangját a hátam mögött, amint az ajtón kiléptem.
– Nem küldheti csak úgy el a konyhába, mert valami
olyasmit akar a fejemhez vágni, amit nem az ő fülének
szán. Bármi mondandója is van számomra, nyugodtan
mondhatja Pierce előtt is.
– Ó, alig hiszem, hogy valóban szeretnéd, ha hallaná,
amit mondani készülök – csattant fel Mr. Smith... S erre én
természetesen rögtön megtorpantam a folyosón, mielőtt
betettem volna a lábam a konyhába. Az árnyak között
megbújva lopakodtam vissza, nehogy észrevegyenek,
miközben hallgatózom. Tisztában voltam vele, hogy
kémkedni igen helytelen, de ugyan miért volt Mr. Smith
ennyire dühös? Meg kellett tudnom. – Hosszú ideje
ismerlek már, John, így hát azt remélem, nem fogsz
agyonütni, mert ezt mondom, hiszen barátok vagyunk, és a
barátok mindig őszintén beszélnek egymással. De az ég
szerelmére, mi a csoda járhatott a fejedben? Ez itt a
huszonegyedik század, és civilizált országban élünk.
Törvények vannak.
– Szerencsére – felelte John higgadtan – magát senki
sem kérdezte, mert nem a maga dolga.
– Még hogy nem az én dolgom? Ez a lány tizenhét éves,
te pedig...

137  
 – Tizenkilenc – vágta rá John kifejezéstelen hangon.
– ...száznyolcvannégy. És magaddal cipelted... nos, ha
nem is az államhatárokon keresztül, de a holtak birodal-
mába, és egészen biztos vagyok benne, hogy ez utóbbit a
lány apja még inkább helyteleníteni fogja, amikor tudomást
szerez róla.
– Vajon akkor is helytelenítené, ha megtudná, hogy csak
a gyilkos nagyanyja karmai közül mentettem ki, nehogy
megölje... újra?
– De hát miért is nem fordultatok inkább hozzám, John?
– fogta könyörgőre a hangját Mr. Smith. – Talán segít-
hettem volna.
– Vagy végül maga is a holtak közt végezte volna, mint
Jade vagy Mr. Cabrero, Pierce nagyapja – válaszolta John.
– Maga szerint ő talán nem ébredt rá az igazságra a
feleségével kapcsolatban, és nem próbálta meg útját állni?
– Tessék? – Mr. Smith őszintén megdöbbent. – Azt
akarod mondani nekem, hogy az az idős asszony a férjét is
megölte? Ne gyerekeskedj már, John! Carlos a barátom
volt. Tudtam volna...
– Tényleg? – kérdezett vissza John dermesztő
udvariassággal. – Hiszen épp az imént állította, hogy egy
templomba jár vele, és mégsem tudja, miféle bestia lakozik
benne. Valóban azt gondolja, hogy ha lett volna más
lehetőségem, nem azt választottam volna?
– Komolyan? Nem. Mert pontosan tudom, hogyan érzel
a lány iránt. Így hát az első adandó alkalommal boldogan
megragadtad a lehetőséget, hogy elraboljad. Biztos vagyok
benne, hogy még az átállás sem bizonyult túlságosan
nehéznek Pierce számára, hiszen már korábban is járt a

138  
birodalmadban. De attól még nem válik helyessé, amit
elkövettél, John, mint ahogyan az sem, amit ellened
elkövettek. Meggyőződésem, hogy létezik jobb megoldás.
Értem a helyzetet a Fúriákkal. Komoly gondot jelentenek,
de biztosíthatlak...
– Gondot? – John hitetlenkedve emelte meg a hangját.
– Hadd kutassak egy kicsit. Átfésülöm a szakirodalmat.
Hátha akad egy apró részlet, amelyen eddig átsiklott a
figyelmem. Talán mégis van mód, hogy megszabadulhass
tőlük, csak még senkinek sem jutott eszébe. Időközben
pedig Pierce elutazhatna. Az apja vagyonos ember, bárhová
elküldheti a lányát, hogy minél messzebb kerüljön a
nagyanyjától...
Egyszerre rádöbbentem, miért is küldött ki Mr. Smith az
irodából. Nem pusztán haragudott Johnra, amiért elragadott
magával a holtak birodalmába, mint ahogyan Hádész tette
Perszephonéval. Meg akarta győzni Johnt, hogy mondjon le
rólam.
– Mondd ki, kérlek, hogy azért vagy most itt, mert
helyesen akarsz cselekedni és elengeded – folytatta Mr.
Smith mély és sürgető hangon. – Ez az egyetlen lehető-
séged. A szülei magukon kívül vannak a kétségbeeséstől...
mint ahogyan annak idején a te édesanyád is bizonyára így
érzett, amikor sok évvel ezelőtt értesült az eltűnésedről,
John. Képes vagy ugyanazzal a sorssal sújtani Pierce édes-
anyját, mint ami a tiédnek jutott osztályrészül? Képtelen
vagyok elhinni.
Én voltam képtelen elhinni, hogy Mr. Smith úgy beszél
rólam, mint valami kóbor macskáról. Mintha nem lett volna
beleszólásom az egészbe, hogy én mit akarok, vagy

139  
éppenséggel hol óhajtok élni. Bár őszintén szólva, valóban
nem sok döntési jogom maradt, hiszen a Párkák – és John –
többé-kevésbé már határoztak a jövőmről.
Az igazság mégis az volt, hogy a nagyanyám és a Fúriák
már jóval előttük eldöntötték a sorsomat.
A legszívesebben berontottam volna az irodába, hogy a
fejéhez vágjam... de akkor természetesen rögtön rájöttek
volna, hogy hallgatózom. Különben is, John kimondta
helyettem, ami a szívemet nyomta.
– Az újságcikk szerint a baj már úgyis megtörtént –
mutatott rá hűvösen a tényre. – Szóval, nem igazán látom
most hasznát annak, hogy Pierce visszatérjen. Amellett az
is igaz, hogy nincs olyan hely a világon, ahol a Fúriák ne
akadnának a nyomára. Hiába küldené bárhová az apja... és
előlem sem rejtegetheti, én is bárhol megtalálom, ameddig
csak szüksége van rám.
– Ameddig szüksége van rád – ismételte Mr. Smith
kínzó lassúsággal. – És szerinted ez meddig tarthat?
Tisztában van már egyáltalán Pierce azzal, mivel
érdemelted ki ezt a nem mindennapi megbízatást az
alvilágban?
Habár igencsak hegyeztem a fülem, hogy halljam John
válaszát a kérdésre, csupán dermesztő csend következett.
Mígnem végül ismét Mr. Smith hangja törte meg a néma
hallgatást. – Hogy halad azzal a teával a konyhában, Miss
Oliviera?
Riadtan összerezzentem, majd a lehető leghalkabban
végigosontam a folyosón; balerinacipőm talpa szerencsére
nesztelenül surrant az ipari szőnyegen.
– Remekül – kiáltottam, amint beléptem a konyhába.

140  
 Akkor eszméltem csak rá, hogy egész testemben
reszketek. Jobban fáztam, mint korábban bármikor, a meleg
farmerkabát ellenére is.
Természetesen hazugság volt, amit az öreg
sekrestyésnek mondtam. Nem haladtam remekül.
S erősen kételkedtem benne, hogy valaha is újra remekül
fogom érezni magam.

 141  
 Tizedik  fejezet  

É   ppen a kezemet melengettem a teáskanna fölött, várva,

hogy végre felforrjon a víz – Mr. Smith konyhájában persze
nem találtam sem mikrohullámú sütőt, sem elektromos
vízforralót, sem más modern felszerelést amikor egy
pillanatra kinéztem az ablakon, és megpillantottam.
Remény bukkant fel váratlanul a semmiből – egyszer
csak leereszkedett az égből –, és a szűk kis udvaron ért
földet a temető sekrestyésének irodája mögött.
Először azt gondoltam, képtelenség, ez a madár nem
lehet ő.
Bár amikor azt figyeltem, miként totyog körbe, és
forgatja fel a száraz faleveleket, élelem után kutatva, már
tudtam, hogy ez a madár csakis Remény lehet. Ugyan hány
farkaséhes, fekete szárnyú, hófehér galamb élhetett még

142  
Isla Huesos szigetén, ráadásul, amelyik folyton a nyomom-
ban röpködött?
Vajon miért hagyta el az alvilágot? És hogyan?
Körülnéztem az apró konyhában, amelyet nyilván
kizárólag arra használtak, hogy forró italokat készítsenek a
gyászoló családtagok számára, és talán még arra, hogy
hangyacsapdákat tároljanak benne. Ám akkor legnagyobb
meglepetésemre egy fél zacskó madáreledelen akadt meg a
tekintetem. Nem kellett volna megdöbbennem. A temető
hatalmas területet foglalt el a szigeten, és valószínűleg
minden évben remek pihenőhelyül szolgált számos
vándorló madárfaj számára, a dél felé vezető úton. Fogadni
mertem volna, hogy Mr. Smith még az anyámat is
keményen megdolgoztatná a különböző fajok és
nemzetségek tekintetében.
Fogtam a madáreledeles zacskót, kinyitottam az udvarra
vezető, üvegezett ajtót, majd kényelmesen letelepedtem a
legfelső lépcsőre, és bőségesen, jó néhány marokkal
szórtam a magokból az alattam lévő lépcsőfokra.
Remény kíváncsian fürkészett egy ideig, de nem jött
rögtön közelebb. Nyilvánvalóan zokon vette, hogy az
alvilágban hagytam, és most tudomást sem akart venni
rólam.
– Gyere! – csalogattam. – Te is tudod, hogy szeretnéd.
Az udvar inkább bekerített gazdasági terület volt a
temető karbantartói számára – rajta egy szerszámoskamra,
valamint mindenféle sérült, romos, javításra váró sírkő és
emlékmű –, mintsem zöldellő kert.
Későre járt már, mindenfelől a közeledő hurrikán
bizonyítékai vettek körül, a rikítóan lilafellegektől kezdve

143  
az égen, a fáról lehullott spanyol citromokon keresztül,
amelyeket a szél sodort le az ágakról, és most kocsonyás
halmokban hevertek az udvar sáros talaján, egészen a párás,
nyomott levegőig. Lehámoztam magamról a farmer-
dzsekimet, és a derekamra kötöttem.
Ezért hát senki sem volt jelen, hogy kihallgathassa,
amint egy madárral csevegek.
– Sietnünk kellett – magyaráztam Reménynek. –
Különben is, nagyobb biztonságban vagy odalenn, mint itt
mellettem. Nem lett volna szabad követned minket.
A galamb morcos turbékolással válaszolt, majd közelebb
ugrándozott, hogy szemrevételezze a magokat. Mindazon-
által értésemre adta, távolságtartó viselkedésével, hogy
kizárólag az eledel miatt közelít, és nem miattam.
A következő pillanatban kinyílt a hátam mögött az
üvegezett ajtó, és egy – fehér vászonnadrághoz tartozó –
fekete papucscipő bukkant fel mellettem a lépcsőn. A cipőt
rojtok díszítették. Mr. Mueller óta ki nem állhattam a rojtos
férficipőket.
Mr. Smith rojtos papucscipője azonban, amelyhez
rózsaszín zoknit viselt, cseppet sem zavart... talán mert
sosem volt viszonya a legjobb barátnőmmel, és nem is
kergette öngyilkosságba.
– Ó! – kiáltott fel Mr. Smith csodálkozva, amikor
megpillantotta a lépcsőn magokat csipegető galambot. –
Barátra talált!
– John ajándékozta nekem – mondtam. – Reménynek
hívják. Tudom, hogy ostoba név, de nekem tetszik, és még
hallgat is rá. Figyelje csak! Remény?

144  
 A madár bosszankodva felkapta a fejét; nem örült, hogy
lakomázás közben zavarják. Amikor integettem neki,
megrázkódott és a tollait borzolta, akár egy tollászkodó
kacsa, majd ismét lehajtotta a fejét, és folytatta a lakmá-
rozást.
Mr. Smith még jobban meglepődött.
– Nos – mondta –, hát ez kedves volt Johntól. Gondo-
lom, maga is tudja, hogy a sirató gerle gyászos, temetések-
hez illő rikoltása miatt kapta a nevét.
Valószínűleg nem sok temetői sekrestyés létezett a
világon, akikhez jobban illett volna a hivatása. Mr. Smith
megszállottja volt minden halállal kapcsolatos apróságnak.
– Ettől igazán az alvilág urának hitveséhez méltó társ.
Azt is hallottam – folytatta rendületlenül Mr. Smith,
letelepedve mellém a lépcsőre –, hogy a sirató gerlék mo-
nogám madarak. Egész életükre választanak párt
maguknak.
– Csodás – mormoltam, kissé szomorkás pillantást vetve
Reményre. Kíváncsi lettem, vajon mi történhetett a
párjával. Azt reméltem, hátha nem is találta még meg az
igazit, és nem boldogtalan özvegyként szomorkodik
szegény. Habár épp nem tűnt különösebben bánatosnak,
amint vidáman tömte begyét a madáreledellel, amelyet
elébe szórtam. – Azt hittem, csupán közönséges kis galamb.
– Sirató galamb létére a tollazata szokatlanul halovány.
De könnyen fel lehet ismerni a szárnyát tarkító foltokról –
magyarázta Mr. Smith tűnődve. – A fekete tollakról a
szárnya és a farka alatt.
– Szóval van egy sötét oldala is – mormoltam. Mint
annak az embernek, akitől ajándékba kaptam. Tudhattam

145  
volna. Mr. Smith felé fordultam. – Nem is kérdezte,
elkészült-e a teája. Tudtam jól, hogy csak azért küldött ki a
konyhába, mert egyedül akart szót váltani Johnnal. De nem
szabad őt hibáztatnia a történtekért. Nem az ő hibája.
Egyébként most éppen hol van?
– Odabenn. Közöltem vele, hogy szeretnék néhány
percig négyszemközt beszélni magával. Nem hiszem, hogy
ínyére volt az ötlet... ami azt illeti, ebben a pillanatban is
valószínűleg közeli elmúlásomról morfondírozik.
Rendkívüli... felelősséget érez maga iránt. Nem igaz?
– Nos, még csak nemrég találtunk egymásra –
hangsúlyoztam. – Az éveken át tartó félreértések és
veszekedések távol tartottak minket egymástól. És most
kiderül, hogy a családomból valaki az életemre tör.
Szerintem egyszerűen csak meg akarja akadályozni, hogy
az én fejemet is betörjék. Vagy még rosszabb is történhet,
ahogyan folyton mondogatja. – Bár én magam úgy véltem,
semmi sem lehetne rosszabb, mint ami Jade Ortegával
történt.
– Magamat hibáztatom – felelte komoran Mr. Smith. –
Mindig is tudtam, hogy a nagyanyja helytelenítette a
nagyapja alvilági istenségek iránt mutatott érdeklődését.
Még a lehetőségét is visszautasította, hogy Isla Huesos alatt
esetleg egy egész alvilág rejtőzik. Én persze azt
feltételeztem, hogy a hitetlenkedés oka Angéla Cabrero
ájtatos vallásosságában rejlik. Hogy sok más emberhez
hasonlóan csak a mennyország és a pokol létezésében akar
hinni, és kész. Eszembe sem jutott, hogy ellenkezése a kettő
közti szürkés átmenettel kapcsolatosan talán... személyes...
okokból fakadhat.

146  
 – Állítólag nem is – mondtam. – A nagyanyámat
hatalmába kerítő Fúria akar bosszút állni Johnon, és arra
kényszeríti, hogy engem használjon céljainak elérésére. De
egyáltalán nem biztos, hogy elhiszem ezt a mesét. Hiszen
tétlenül hagyta, hogy a Fúria belé költözzön, amiből én arra
következtetek, hogy az a sok gyűlölet bizonyára végig ott
lakozott a szívében.
– Jóságos ég! – szömyülködött Mr. Smith. – Most pedig
már arról tárgyalunk, vajon egy átlagos emberi lény
rendelkezik-e elegendő akaraterővel, hogy ellen tudjon állni
a Fúriáknak. A nagyapjával egész délutánokat voltunk
képesek erről vitatkozni, és Johntól mindössze öt percet
kaptam. Állítása szerint csak azért tértek vissza, mert
segíteni akarnak a maga szerencsétlen unokabátyján.
Észrevette, amint bosszúsan összehúzom a
szemöldököm a szerencsétlen szó hallatán. – Ugyan már! –
folytatta. – Hiszen ismerem a fiút. A maga Alexander
unokabátyja igenis szerencsétlen egy fickó, és ezalatt azt
értem, hogy boldogtalan, nem pedig a vakszerencsének van
híján. Bár Alexnek minden bizonnyal kijutott az élet
nehézségeiből, de én úgy gondolom, mindenki a maga
szerencséjének kovácsa. Ne mondja, hogy hisz a sorsról
szövögetett ábrándos mesékben. Nem, a szüleinktől kapjuk
az életet, de hogy mit teszünk vele, az már csakis a mi saját
felelősségünk.
– Ami azt illeti – vetettem ellen, amikor eszembe ötlött,
miként jelent meg aznap a forró és ellenállhatatlanul
ínycsiklandó reggeli az asztalon a semmiből –, a Párkák
tényleg léteznek. Személyesen tapasztaltam. Bár a saját
szememmel még egyet sem láttam. De szeretnék.

147  
 – Azt egy szóval sem állítottam, hogy nem hiszek a Pár-
kákban – válaszolta Mr. Smith. – A túlvilággal kapcsolatos
tanulmányaim alapján úgy vélem, a Párkák lelkek, akárcsak
a Fúriák. Mások talán angyalnak neveznék őket, de a földön
járó és nem a szárnyas fajtából. Amikor a jó szándék jó
cselekedetekre buzdítja az embereket, azt én a Párkáknak
tulajdonítom... éppen úgy, mint amikor másokat gonosz
tettekre csábítanak a Fúriák.
Orromat ráncolva pillantottam az öregre. – Tehát úgy
gondolja, hogy a Párkák ereje az imához hasonló? – Ebben
lehet, hogy volt valami igazság. Hiszen John maga mondta,
hogy valahányszor elég erősen kívánt valamit, mértékkel
persze, előbb-utóbb meg is kapta.
– Valami olyasmi – bólogatott Mr. Smith kuncogva. –
Akárhogyan is, John minél előbb meg akarja találni a maga
unokatestvérét, hogy még sötétedés előtt visszatérhessenek
az alvilágba, amit meg is értek... bár igen nagy kár,
tekintettel arra, hogy ma éjszaka rendezik a Koporsó
Fesztivált. Persze csak ha nem fújják le az eső miatt...
Igazán kár elmulasztaniuk...
– Koporsó Fesztivál? – A koporsó éjjeléről már hallot-
tam, na de hogy Koporsó Fesztivál is létezik? Ez újdonság
volt a számomra. Mi tagadás, a Csontok szigetének lakosai
tényleg rajongtak a halottaikért!
– Ó, csak egy kis összejövetel, amelyet az évnek mindig
ebben a szakaszában rendeznek meg a városban –
válaszolta, és közben lazán legyintett a kezével. – Egészen
kis szabású ünnepség, ugye, megérti, hiszen elsősorban a
helybéliek számára szól a meghívás. Mindig ügyelnek,
nehogy véletlenül is bekerüljön a turistáknak osztogatott

148  
programfüzetekbe, mivel a hatóságok nem szívesen
támogatják a koporsó éjjelének hagyományát. Lesz némi
ennivaló, egy kis kirakodóvásár az elmaradhatatlan Isla
Huesos pólók széles kínálatával, a helyi zenekar kubai
muzsikát játszik, és az emberek boldogan táncolnak annak
örömére, hogy élnek. Persze az egész felhajtás közelébe
sem jut – tette hozzá – a több tízezres tömegnek, akik
szilveszter éjszakáján állítanak be hozzánk. De nem is erről
akartam beszélni. Igazából arra lettem volna csak kíváncsi,
hogy boldog-e.
Megdöbbenve meredtem rá. – Boldog?
– Igen, boldog – ismételte Mr. Smith, éppolyan erős
hangsúllyal, mint az előbb a szerencsétlen szót Alexszel
kapcsolatban. – Biztos vagyok benne, milyen rendkívül
izgalmas és romantikus, hogy egy olyan délceg fiatalember,
mint John elrabolja magát az alvilágba. Ki ne élvezné? Ám
John, jó szándékait félretéve, hogy csak meg akarta magát
menteni a Fúriáktól meg minden... bizonyára belátja, hogy
John helytelenül cselekedett... nagyon is helytelenül.
Eszembe jutott, amint aznap reggel felébredtem John
karjában a borzalmas rémálom után, amelyben végig kellett
néznem, hogy elragadják tőlem a hullámok, azután arra
gondoltam, hogy a csókjai nyomán szinte egybeolvadtam
vele, majdnem mintha egy testté váltunk volna. Tisztán
emlékeztem arra is, amint megszületett bennem az
elhatározás, hogy ezentúl gondját viselem, ahogyan ő is
igyekezett gondoskodni rólam az elmúlt évek során, annak
ellenére, hogy én megpróbáltam ellökni magamtól... majd
azt is láttam, méghozzá a saját szememmel, micsoda

149  
erőfeszítéseket tett, hogy a javaslataim alapján meg-
könnyítse a gondjaira bízott holt lelkek sorsát...
– Nem érzem helytelennek, amikor együtt vagyunk –
válaszoltam könnybe lábadt szemmel. – Egyedül az tűnik
rossznak, amikor megpróbálom nélküle elképzelni az
életem.
Mr. Smith szeme elkerekedett szemüvegének lencséje
mögött.
– Nos – kezdte, a torkát köszörülve –, akkor tehát nincs
is semmi gond azzal, hogy a jelek szerint kénytelen odalenn
maradni John világában. Amit meglepetten hallottam,
hiszen meggyőződésem volt, hogy maga tudja, mi történt
Perszephonéval, amikor ő evett valamit az alvilágban. Az
igazat megvallva, amikor azt hallottam, hogy maga lenyelt
akár egy falatot is a holtak birodalmában, önkéntelenül is
arra gondoltam, hogy szándékosan tette, mert akkor nem
marad más választása, ott kell maradnia mellette örökre.
Hiszen végig tisztában volt vele...
– Azt hittem, csak a gránátalma magja veszélyes –
vágtam a szóáradat közepébe. – Ezt tanították nekünk az
iskolában. Perszephoné elfogyasztott néhány gránátalma-
magot, a holtak gyümölcsének magját.
Mr. Smith szemöldöke a magasba szökkent. – Ó, igen,
hát persze. Ez a leggyakoribb változata a történetnek. A
biztonságos, hígított verzió, amelyre mindenki számít...
hiszen senki sem akarja riogatni a gyerekeket, vagy netán a
végén még elkezdenének gondolkodni. Szegény Persze-
phonénak egyszerűen a rossz ételre támadt gusztusa. Ennyi.
Sejtelmem sem volt, miről beszél.

150  
 – És John természetesen nem akadályozta meg. Miért is
tette volna? – kérdezte ravaszkásan. – Hiszen nem állt
érdekében.
– Azt hitte, tudom, mit csinálok – feleltem. Hirtelen
könnyek lepték el a szememet. – Miért van ennyire ellene
annak, hogy mi ketten egymásra találjunk? Miért érzem azt,
hogy mindenki csak el akar minket választani egymástól?
Nemcsak a Fúriák vagy a nagyanyám, hanem mindenki,
még maga is?
– Nekem nem szándékom elszakítani magukat egymás-
tól – tiltakozott. Arckifejezéséból ítélve igencsak megdöb-
bentették a könnyeim. A zsebébe nyúlt, és előhúzott egy
takarosan összehajtogatott zsebkendőt, amelyet azután
átnyújtott nekem. Természetesen a nyakkendőjéhez és
zoknijához illőn ez is rózsaszín volt. – De amikor
nemrégiben meglátogatott itt, és én azt tanácsoltam, hogy
legyen kicsit kedvesebb szegény fiúval, nem úgy értettem,
hogy költözzön össze vele, és töltse az örökkévalóságot az
alvilág bugyraiban. Legalábbis nem rögtön másnap. Ó,
egek, szegény szülei! Mi történne, ha megtudnák, hogy még
bátorítottam is?
– Maga mondta, hogy a mi felelősségünk, mihez
kezdünk a saját életünkkel, Mr. Smith – emlékeztettem,
miközben felszárítottam a könnyeimet. Senki sem
hibáztathatja az én tetteim miatt. Csakis én vagyok a felelős
azért, hogy beleszerettem Johnba. És az még jóval azelőtt
történt, hogy magát megismertem. A többi pedig nyilván a
Fúriák gonosz lelkén szárad. Szóval, nyugodtan lazíthat! –
Visszaadtam neki a zsebkendőt. – Ami pedig anyát illeti...

151  
hát, még fogalmam sincs, mitévő legyek vele kapcsolatban.
Most leginkább Alex miatt aggódom.
– Igazán sajnálom mindazt, amin most keresztül kell
mennie – mondta együtt érző mosollyal. – Tudja mit,
utánanézek ennek az evés-ivás dolognak az alvilágban. Ki
tudja, előfordulhat, hogy John mégis téved. Lehetséges,
hogy félreértelmezték a történet jelentőségét az évek során.
Nem ez volna az első alkalom. Számos tudós mereven
kardoskodik a maga gránátalmás elmélete mellett, ezért is
hallotta ezt a változatot az iskolában... bár a gránátalmát
más kultúrákban, többek közt a judaizmusban,
hinduizmusban és az ókori Kínában, különösen a magja
miatt, mindig inkább a termékenységgel és szaporodással
társították, nem pedig a halállal. Bár izgalmas gondolat. –
Felvonta a szemöldökét. – Mi van akkor, ha Perszephoné
meséjét mind ez idáig túlságosan szó szerint értelmezték, és
a gránátalma valójában egészen mást szimbolizál...
Magasba emeltem a kezem, hogy feltartóztassam
szavainak áradatát, mivel már-már kezdtem attól tartani,
hogy végig kell hallgatnom a gránátalma kulturális
történetét az ősidőktől napjainkig. Mr. Smith sok
tekintetben legalább annyira kibírhatatlan volt, mint az
anyám. Órákon keresztül volt képes értekezni az alvilági
istenségek köré font mitológia apró-cseprő részleteiről,
mint ahogyan anyám is a végtelenségig tudott áradozni a
rózsás kanalasgémek párzási szokásairól.
– Csak arra vagyok még kíváncsi, mi a helyzet a
kisbabákkal az alvilágban – böktem ki végül elcsigázva. –
Teherbe eshetnek ott az emberek, avagy sem?

152  
 Mr. Smith erre hirtelen megint úgy festett, mint akit az
agyvérzés kerülget. Verejtékcseppek csillogtak a homlokán,
és az arca egészen elszürkült. Én magam kifejezetten
élveztem a meleget az alvilág dermesztő hidege és a
sekrestyés irodájának légkondicionált levegője után. Mr.
Smith láthatóan nem értékelte. Lassan megtörölgette az
arcát a zsebkendővel, amelyet az imént adtam vissza neki.
– Pontosan ez az oka annak, hogy a párommal a
gyermekáldás mellőzése mellett döntöttünk – mormolta. –
Hogy sose kelljen efféle beszélgetésekbe elegyednünk. És
most... tessék, itt vagyok.
– Ha esetleg volna szíves válaszolni a kérdésemre –
nógattam a tőlem telhető legnagyobb udvariassággal. –
Nagyra értékelném. Tényleg nem szeretném, ha a végén
egy hátborzongató démoni bébinek adnék örök életet, és
alig hiszem, hogy John különösképpen vágyna erre.
– Hát igen – bólogatott Mr. Smith, majd levette orráról a
szemüvegét, és tisztogatni kezdte a lencséket. Megfigyel-
tem, hogy ez kedvenc halogató stratégiája valahányszor
kellemetlenül érzi magát a bőrében. – Bizonyos vagyok
benne, hogy egy fura démoni utód világra jötte minden
érintett számára felettébb kínos volna. Ezért valószínűleg
örülni fog, hogy tanulmányaim során egyetlenegyszer sem
találkoztam olyan esettel, ahol egy alvilági istenség képes
lett volna gyermeket nemzeni. Még fura démonokat sem...
Pusztán feltételezés, de ennek az oka talán abban rejlik,
hogy az élet a halál ellentéte. Mindenesetre Hádész és
Perszephoné sosem örvendhetett saját gyermeknek.
– Értem. – Mélységesen megkönnyebbültem. Egy gond
ezzel lekerült a vállamról.

153  
 – De, ugye maga is belátja az aggodalmaimat, Miss
Oliviera? – Mr. Smith visszacsúsztatta szemüvegét az
orrára, és úgy nézett rám barna, aggodalmas szemével. –
Tisztában vagyok vele, hogy John nyomban megfojtana, ha
most hallaná, amit mondok, de még rengeteg tapasztalat és
élmény várna magára itt, az életben. És most már sosem
lehet része bennük. Őszintén tudja állítani, hogy nem bán
semmit ezek közül?
Felpattantam, leszaladtam a néhány lépcsőfokon, és
pásztázni kezdtem a szűk, zsúfolt kis udvart. Hirtelen
képtelen voltam nyugodtan ülni. A nap sugarainak
nyugaton végre sikerült áttörniük az eget borító sűrű
viharfelhőket, káprázatos narancs– és sárga tüzet gyújtva
fölöttük, és bearanyozva a közeli kripták tetején magasodó
szobrokat – angyalokat, Szűz Máriákat és dundi kerubokat.
– Természetesen van bennem megbánás – válaszoltam,
és hanyagul zsebre vágtam a kezem. – De mit gondol, John
hogy érzi magát? Csaknem kétszáz évet élt le anélkül, hogy
bármiféle élményekben és tapasztalatokban lehetett volna
része. Ezt nem értem, Mr. Smith. Amikor legutóbb itt
jártam, maga John pártját fogta. Még csalódottnak is tűnt,
hogy nem kedvelem Johnt kicsivel jobban. Most pedig
amiatt aggódik, hogy túlságosan kedvelem.
– Én senki pártját nem fogom – ellenkezett Mr. Smith a
lépcső tetejéről. – Csak nem szeretném, hogy bármi bán-
tódása essen. És biztos akarok lenni abban is, hogy
tisztában van a kockázattal, amelyet a döntésével vállal, és
tudja, mibe megy bele...
– Ez magától értetődik. Pontosan tudom, mit csinálok –
kiáltottam fel, mindkét karomat a levegőbe emelve.

154  
Remény, akihez túlságosan közel lépkedtem, ingerülten
odébb totyogott. – És azzal is tisztában vagyok, hogy egy
egész rakás gonosz lélek gyűlöli Johnt, méghozzá
olyasmiért, ami nem is róható fel neki. Ártatlan emberek
halnak meg miattuk, magamat is beleértve. Az egész
történet iszonyúan zűrzavaros, és ki nem állhatom, de ha
akad rá mód, hogy véget vessek neki, nem fogok tétlenül
ülni, és előadásokat tartani a gránátalma tulajdonságairól.
Cselekedni fogok. Szóval, egyáltalán nem segít, ha
olyasmiket mondogat, hogy John siettetni akarja az
elmúlását, vagy legszívesebben megfojtaná a beszélgeté-
sünk miatt. Ismeri őt, tudja jól, hogy nem tenné. John a
holtak őrzője, nem feladata, hogy az élőket büntesse. Ezért
ha segíteni akar, hát segítsen! És tartsa meg magának a
kiselőadásait!
Mr. Smith zavartan pislogott a kitörésemet hallva.
– Értem – mondta végül, amint szóhoz jutott. – A kisasz-
szony aztán nem fogja vissza magát, amikor az érzéseit kell
kifejezni, igaz, Miss Oliviera? Bocsánatát kérem, ha esetleg
megsértették a szavaim. Az elmúlt hét eseményei kissé...
megviseltek, bár másoknak bizonyára sokkal borzasztóbb
lehetett, például szegény Jade Ortega családja számára. –
Hangja rekedtes suttogássá halkult. – De igazság szerint
amióta maga felbukkant nálunk, a szigeten olyan mértékű
zűrzavar lett úrrá, a vihartól Jade meggyilkolásán keresztül
addig a felfedezésig, hogy a maga köztiszteletben álló
nagyanyja valójában Fúria... hogy már tényleg nem tudom,
milyen is John valójában. Az utóbbi néhány napban arra
kényszerültem, hogy átértékeljek mindent, amiben eddig
bizonyos voltam... a John Haydenről alkotott véle-

155  
ményemmel egyetemben. Amint maga is mondta, John a
holtak őrzője. Ám azt még mindig nem tudja, miféle tettel
érdemelte ki ezt a megtiszteltetést. Igazam van?
– Nem – feleltem megtorpanva. Hirtelen szél kerekedett,
összeborzolva a pálmafák leveleit a fejünk fölött,
összehúzta a fellegeket az iménti káprázatos napfény előtt,
ismét sötétségbe borítva az eget. – John azt mondta, hosszú
történet. – Azt is említette, hogy meggyűlölném miatta.
Igyekeztem ezt kiverni a fejemből. Nem lehetett igaz. –
Tudom, hogy egy hajóhoz van valami köze. Már
találkoztam a legénységgel... nos, legalábbis néhány
tagjával. A Liberty nevű vitorlásról van szó?
– A Liberty – suttogta Mr. Smith elgondolkodva. – Igen.
Maradjon itt egy percre, Miss Oliviera. – A sekrestyés
óvatosan felállt, ízületei hangosan tiltakoztak a mozdulat
ellen. – Van egy olvasnivalóm a maga számára. Talán segít
tisztázni néhány dolgot...
Hát persze. Éppen a Fúriák elől menekültem, sőt az
újságok szerint most már a törvény elől is. Richard Smith, a
temető sekrestyése és alvilági istenségek tudósa ennek
ellenére egy könyvet ajánlott a figyelmembe, hogy rengeteg
szabad időmben legyen mit olvasgatnom.
Kinyitotta az üvegajtót.
Mégsem erre a zajra röppent fel kétségbeesett
szárnycsapkodással a galambom. Az udvar fából ácsolt
kapujának nyikorgása riasztotta meg Reményt.
Mr. Smith megfordult, éppolyan idegesen, mint a madár,
hogy lássa, ki lépett be a kapun. Amikor azonban kiderült,
hogy csupán a kertész az, akit nemrég talicskát tolni láttam

156  
Jade gyászoló családtagjai mögött, láthatóan megköny-
nyebbült.
Én azonban nem.
– Mike – szólította meg Mr. Smith vidám mosollyal,
amint a férfi betolta néhány szerszám kivételével immár
üres talicskáját az udvarra. – Fogalmam sem volt, hogy még
itt vagy. Már órákkal ezelőtt haza kellett volna menned. A
hírek szerint a vihar egyenesen felénk tart. Biztosan neked
is be kell még deszkáznod az ablakaidat...
– Ugyan már – legyintett Mike. S akkor megakadt rajtam
a tekintete. Alig néhány évvel volt idősebb Johnnál, de
bozontos szakállával és nagy mellű nőket ábrázoló rikító
tetoválásaival a karján – még kezeslábasának hosszú ujját is
levágta, hogy fitogtassa őket – furcsamód évtizedekkel
idősebbnek látszott. – Én aztán nem veszem magamnak a
fáradságot. Fogadni merek, hogy a hurrikán végül Kuba
fölött fogja kifújni magát. Ki ez a lány?
Nem csupán Remény viselkedése figyelmeztetett (Mr.
Smith érkezésekor nem röppent fel rögtön a spanyol
citromfa legmagasabb ágára). Rejlett valami különös Mike
viselkedésében, ami az első pillanattól fogva nyugtalanított.
Fürkésző tekintettel méregetett... majdnem mintha felismert
volna.
Lazíts, nyugtatgattam magam. Valószínűleg csak azt
tervezgeti, mi mindenre fogja elkölteni az egymillió
dolláros jutalmat, amit apám biztonságos visszatérésem
után ígért.
– Ó! – mondta Mr. Smith. Látszólag elkerülte a
figyelmét a nyugtalanságom, vagy az a tény, hogy Mike

157  
 pontosan tudta, ki vagyok. – Ez itt... az unokahúgom.
Jennifer. Jennifer, ez itt Mike, az új kertészünk.
Mike törölgetni kezdte piszkos kezét a talicskáján heverő
rongyba; nyilvánvalóan arra készült, hogy kezet ráz velem.
Ezért úgy éreztem, nincs más választásom, mint közelebb
lépni hozzá, üdvözlésre nyújtott kézzel.
Sejtelmem sincs, mi késztetett arra, hogy abban a
pillanatban a nyakláncomra pillantsak, amely a ruhám
cipzárja mögött rejtőzött. Talán az ösztönöm sugallta. Vagy
Remény, aki rémületében fel és le ugrándozott az ágon, és
úgy borzolta fel a tollát, hogy szokásos méretének immár
kétszeresére nőtt a teste.
A Johntól kapott gyémánt éppen olyan fekete színre
váltott, mint a tollak Remény szárnya alatt... és mint az
égen tornyosuló fekete viharfellegek.
Hirtelen megvilágosodott előttem, hogy Mike nem a
hatalmas pénzjutalmat látta bennem. Az életemet akarta.
Amikor visszanéztem rá, észrevettem, hogy a rongyot
időközben ledobta a földre, és az egyik ásó után nyúlt a
talicskájában. Tekintete halott volt; élettelen merevséggel
szegeződött az arcomra.
Mély lélegzetet vettem. Amikor kifújtam tüdőmből a
levegőt, nem néma segélykiáltás tört ki a számból, ahogyan
vártam, hanem egy név. – John!
Mike azonban máris a feje fölé emelte az ásót.

158  
 Tizenegyedik  fejezet  

S   arkon fordultam, és a lépcső felé iramodtam. Mike

elzárta előlem a kaput, az egyetlen másik kivezető utat az
udvarról.
Tisztában voltam vele, hogy sosem érnék be időben Mr.
Smith irodájába, mielőtt az ásó éle lecsapna rám,
szétroncsolva törékeny koponyámat. Valahol mélyen már
éreztem is, amint az éles fém egészen a csigolyámig hatol.
Nem számított volna az sem, ha netán sikerül is feljutnom a
lépcső tetejére. Mr. Smith elállta előlem az utat. Láthatóan
teljesen összezavarodott.
– Mike, mit művelsz? – kiáltotta.
Az öreg sekrestyés túlságosan megdöbbent, szinte
sokkot kapott, eszébe sem jutott egyszerűen csak kinyitni az
ajtót és belépni rajta, ahol mindketten sokkal nagyobb

159  
biztonságban lehettünk volna... már ha Mike nem töri be az
ajtó üvegét az ásójával.
Richard Smith képtelen volt felfogni, hogy az a Mike,
akit ismert, immár eltűnt. Teljesen és tökéletesen hatalmába
kerítette a benne lakozó Fúria.
Mindketten – jutott hirtelen eszembe – meg fogunk
halni.
Bámulatos azonban, mi mindenre képes egy ember, ha
életben akar maradni. Amikor megfordultam és a lépcső
felé vettem az irányt, teljes tudatában a kétségbeejtő
ténynek, hogy sosem fog sikerülni a menekülés, hacsak
valami csoda nem történik, életem utolsó másodperceiben
egy alkalmasnak látszó fegyver után kutattam, amellyel
esetlegesen megvédhettem magam. Pillantásom a töredezett
angyalszobrokra és sírkövekre tévedt, amelyek szerteszéjjel
hevertek az udvaron, majd a sérüléseik miatt eltávolított
vázákat és edényeket vettem szemügyre – az emberek
szeretteik sírjára szokták helyezni őket –, amelyekben a
virágok hervadtan, halára ítélve kókadoztak.
Lehajoltam, hogy felkapjak egy terrakotta színűt a sok
közül, éppen, amikor Mike suhintott egyet az ásóval...
...s ugyanabban a pillanatban John rontott ki az ajtón,
félrelökve Mr. Smith tétován ácsorgó alakját az útból, majd
villámgyorsan lerobogott a lépcsőn. Olyan sebesen
mozgott, hogy csupán halovány füstillatot éreztem
elsuhanni mellettem a levegőben. Testének körvonalai
elmosódtak a szemem előtt.
Egyik kezével elkapta az ásót, kicsavarva Mike kezéből,
mielőtt az éle becsapódhatott volna a fejembe. Azután a
másikkal eltaszította a kertészt a közelemből, méghozzá

160  
akkora erővel, hogy a másik férfi széles ívben repült
hátrafelé, és végül a fakerítésen kötött ki.
Teste hatalmas lendülettel csapódott a deszkáknak, a
kerítés csaknem le is szakadt az oszlopokról, mielőtt Mike
lecsusszant róla, és elterült a puha sárban.
– Menj be a házba, mielőtt bajod esik! – utasított John,
egyetlen pillanatra sem véve le tekintetét a férfiról, aki
máris nehézkesen feltápászkodott a földről.
Felismertem a veszedelmes, zabolátlan csillogást John
szemében, sőt a visszafojtott indulatokról árulkodó
zihálását is, amitől gyors egymásutánban emelkedett a
mellkasa, mint aki az imént még legalábbis maratoni
futásban vett részt, és nem csupán a ház elejétől rohant a
hátsó udvarig.
Pontosan úgy festett, mint amikor legutoljára próbált
embert ölni. Akkor csupán azért nem tette, mert én
megakadályoztam.
– John! – kérleltem. Mintha jéggé dermedtem volna,
moccanni sem bírtam, csak álltam egy helyben, még mindig
kezemben szorongatva a terrakottavázát. – Ne tedd!
Egyetlen pillantásra sem méltatott. Inkább a kertésszel
nézett farkasszemet.
– Minden rendben – válaszolta. – Menj be a házba!
Mike sem éppen olyan arcot vágott, mint aki készen áll
feladni a küzdelmet. Ajka gúnyos mosolyra görbült, amint
lepillantott vérrel borított csuklójára, amellyel megtöröl-
gette a száját.
– Hiábavaló minden próbálkozásod – vágta vigyorogva
John arcába. – Egyikünknek végül úgyis sikerül elbánnia
vele. S ha nem is vele, akkor valaki mással, aki közel áll

161  
hozzá. Te a holtak védelmezője vagy, nem az élőké. Mégis
mit gondolsz, hogyan állhatnád utunkat?
– Van pár ötletem – felelte John. Az ásóval lesújtott egy
angyalt ábrázoló márványszoborra, amely azért érkezett
karbantartásra, mert szerencsétlen elveszítette valahol a
fejét. Az ásó pengéje az ütésre kettéhasadt, ami Johnt végül
egy halálosan éles fegyverhez juttatta. – Miért is ne öljelek
meg most rögtön?
Mike rendületlenül vigyorgott tovább. – Csak próbáld
meg!
– John! – kiáltottam, ezúttal hangosabban. – Ne!
John nem vett tudomást a figyelmeztetésemről, miköz-
ben lassan elindult Mike felé, kezében új dárdájával. A
fickó közben felemelte az ásó másik felét, és védekező
állásba helyezkedett. A mosoly még most sem hervadt le az
arcáról. Rendkívül élvezte a helyzetet.
– Fiúk! – szólt rájuk Mr. Smith figyelmeztetően,
felocsúdva végre az iménti, dermesztő döbbenetéből. –
Hagyjátok abba tüstént ezt az őrültséget! Most rögtön
megyek és hívom a rendőrséget... – Amikor ezúttal az
ajtókilincsért nyúlt, sikerült is megtalálnia.
A pulzusom, amely már amúgy is csak alig-alig lüktetett,
erre kihagyott egy ritmust, mert egyszerre rá kellett
ébrednem, hogy Mr. Smith még mindig abban az időben él,
amely – ahogyan ő fogalmazta – az én felbukkanásom
okozta zűrzavart megelőzte a szigeten. Amikor ismeretei a
Fúriákról még puszta elméleteken alapultak, Johnnal való
beszélgetései pedig legfeljebb kellemes kis csevejnek
minősültek, amikor éppen egymásba botlottak magányos
sétálgatásai során a temetőben, és sosem kaptak hajba fiatal

162  
leányok elrablása körüli morális kérdések miatt. Mr. Smith
valóban nem értett az égvilágon semmit abból, ami
körülötte történt. A rendőrség sem tehetett semmit. Én
voltam az egyetlen, aki elejét vehette egy újabb, szörnyű
tragédiának.
De hát hogyan?
Egy röpke másodperccel később már ki is találtam. John
éppen Mike irányába vetette magát, aki pedig azon való
igyekezetében, hogy az ütést elkerülje, egyenesen felém
penderült. Nem gondolkodtam, csak cselekedtem. Teljes
erőmből Mike fejéhez vágtam a virágcserepet, amely még
akkor is a kezemben volt. Iszonyatos csattanás következett,
és a hangtól szinte felfordult a gyomrom.
Még sohasem ütöttem le senkit, hogy az eszméletét is
elveszítse. Amikor a nagyanyám ellen küzdöttem, dühös
voltam. Amikor azonban Mike fejéhez vágtam a cserepet,
pusztán féltem. Rettenetes érzés volt, még ha Mike
alaposan meg is érdemelte. A szívem eszeveszetten dübör-
gött, és enyhe rosszullét kerülgetett, miközben
végignéztem, ahogy összeroskad. Nem is szépen csuklott
össze, ahogyan a filmekben szokás. Előbb tántorgott egy
kicsit, mint aki részeg, és a lábai nem tudják többé
megtartani a súlyát.
Végül azután mégis elterült a sárban, ahol mozdulatlanul
feküdt... de szerencsére még lélegzett.
Ám sem John, sem Mr. Smith nem tapsolt örömében.
– Én... szerintem biztosan agyrázkódást kapott. Jobb, ha
most rögtön megyek, és hívom a mentőket – dadogta Mr.
Smith, majd el is tűnt az irodában.

163  
 Szerettem volna figyelmébe ajánlani, hogy sima
agyrázkódásnál sokkal rosszabb véget is érhetett volna a
fickó, ha éppenséggel hagyom, hogy John azt tegye vele,
amit akar. Túlságosan remegtem azonban, hogy szóra
nyissam a szám. A testemet átjáró, dermesztő hidegnek
semmi köze sem volt a sekrestyés irodájából kiáramló
légkondicionált levegőhöz, amely az ajtó nyílásakor csapott
meg.
John egészen más okból volt dühös, mint Mr. Smith.
– Ezt miért csináltad? Miért nem hagytad, hogy én
rendezzem el a dolgot? – dühöngött, és a csuklómnál fogva
elrángatott az ájult férfi közeléből, aki a lépcső aljánál
hevert, elterülve a ripityára tört terrakottacserép
maradványai és Remény eledele között.
John továbbra is zihálva kapkodta a levegőt, hosszú,
sötét haja az arcába hullott, ezüstös szeme tűzben égett.
Saját szememmel láttam, milyen sebesen ver a szíve
pólójának szűk szövete alatt. Majdnem annyira ki volt
borulva, mint Remény, csak éppen a teste nem puffadt fel a
kétszeresére... de róla akár még azt is el tudtam volna
képzelni. Azt sem tudtam, kettőjük közül kit nyugtassak
meg először. Végül Johnt választottam, mert erősen
kételkedtem abban, hogy Remény képes volna szíven
szúrni az eszméletlen férfit egy törött ásónyéllel.
– Mr. Smith hívni akarta a rendőrséget – válaszoltam. –
Inkább azt akartad? Hogy letartóztassanak?
John szája széle megrándult; hirtelen mosoly villant fel
az arcán, zaklatott lelkiállapota ellenére is. – Pierce, ez
igazán hízelgő, de tényleg azt gondolod, hogy létezik olyan
börtön, amely képes engem visszatartani? – Akkor eszébe

164  
jutott, hogy tulajdonképpen dühös rám, és összeráncolta a
homlokát. – Rám kellett volna hagynod, hogy elintézzem.
Elkeseredetten söpörtem ki a hajamat az arcomból. –
Pontosan tudom, milyen az, amikor te elintézel egy
helyzetet – emlékeztettem. – Vagy talán elfelejtetted már
Mr. Muellert? Őt is megpróbáltad megölni. Akkor te magad
mondtad, hogy jól tettem, amikor megállítottalak, és hogy
egy Fúria megölése még semmit sem jelent. Csupán
továbbköltöznek következő áldozatuk testébe, aki hajlandó
befogadni őket.
Észrevettem, hogy lassan elcsitul John szívének
eszeveszett dübörgése, mint ahogyan az én szívem is egyre
szabályosabban vert. Még mindig haragos tekintettel nézett
rám, de legalább figyelt.
– És különben is – folytattam –, amikor a rendőrség
megérkezik, mi pedig időközben szépen eltűntünk, még
hasznos is, ha életben van a fickó, mert akkor legalább
bevihetik kihallgatásra.
– Ugyan minek? – kérdezte John összevont
szemöldökkel. – Hogy bezsebelhesse a kitűzött jutalmat,
amiért információkkal szolgál a hollétedről?
– Nem rólam fogják kihallgatni – csitítottam. – Csak
gondolj bele, John! Ez a férfi egy Fúria, és kertészként
dolgozik a temetőben.
A spanyol citromfa mögött, ahol a fellegek sötét tömegei
gyülekeztek, villámlás cikázott át az égen. Azután
mennydörgés következett. Ám a robaj a közelgő hurrikántól
származott, amely rendületlenül nyomult előre. Semmi
köze sem volt Johnhoz, aki éppen az iménti szavaimat vette
fontolóra.

165  
 – Jade nekem azt mondta, hogy azon az éjszakán,
amelyen megölték, három férfi támadta meg a temetőben –
vetette ellen. Immár szabályosan lélegzett, sőt még a
csuklómat is hajlandó volt elengedni.
– Nem túl nehéz átmászni ezen a kerítésen – mondtam, a
saját tapasztalatomból kiindulva. – De akkor rendőrautók
járőröztek az utcákon, ezért biztosan észrevették volna, ha
valaki úgy próbál bejutni a temetőbe. Talán valakinek volt
kulcsa a kapuhoz, és egyszerűen beengedte a másik kettőt.
Mint például a kertész.
– Ennek az alaknak van kapukulcsa? – szegezte a kérdést
John a sekrestyésnek, amikor Mr. Smith visszatért hozzánk
az udvarra. Láthatóan sikerült kissé összeszednie magát.
Ismét felvette a zakóját, és kiegyenesítette a nyakkendőjét.
Kezében az én iskolatáskámat tartotta, amelyet az irodájá-
ban hagytam.
Megfigyeltem, hogy John nem mondta ki Mike nevét, és
csak megvetően biccentett a kertész elterült alakja felé.
– A kertésznek? – kérdezte Mr. Smith értetlenül. –
Természetesen van. Nem a főkapuhoz persze, de az oldalsó
bejárathoz igen. Mike a főkertész. Máskülönben hogyan
juthatna be és parkolhatná le a teherautóját, hogy azután
beengedje a karbantartó járműveket és a növényvédőket?
Nem csinálhatok mindent egyedül! – zsémbelt. De hát ki
hibáztathatta?
– Mike is részt vett a rendőrségi kihallgatásokon Jade
halála után? – kérdeztem.
– Nem hiszem – válaszolta Mr. Smith. Kissé zaklatott-
nak tűnt... és nem is csupán mert egy alvilági istenség, egy
eltűntnek nyilvánított lány és egy eszméletlen férfi volt az

166  
udvarán. – Még csak meg sem kérdezte senki, hogy van-e
másnak is kulcsa a temetőhöz. Miért is kérdezték volna? A
rendőrségnek már van gyanúsítottja.
Az én Chris bácsikám. Egyikünk sem mondta ki, de
mindannyian erre gondoltunk. Én legalábbis.
Mr. Smith a fejét csóválva nézett az ájult kertészre. –
Mike remek munkaerő volt. Néha ugyan későn érkezett, ezt
el kell ismernem. Macskajajra gyanakodtam. De hát fiatal
még, és elvégre ez itt Isla Huesos, a mulatozások városa.
Manapság nehéz megfelelő segítséget találni... különösen
erre a helyre. – Tekintete John arcára siklott, majd gyorsan
el is fordította a fejét.
– Akárki ölte is meg Jade Ortegát, akkora erővel sújtott
le hátulról, hogy a gyilkos fegyver, akármi volt is,
átszakította a biciklis sisakját – jegyezte meg John
komoran, gyors pillantást vetve az ásó pengéjére.
Önkéntelenül is megborzongtam; eszembe jutott, milyen
közel is járt az a penge ahhoz, hogy az én koponyámat
hasítsa félbe. John észrevette a didergésem, és egészen
közel húzott magához. Ebből meg tudtam állapítani, hogy
megbocsátott, amiért megfosztottam a lehetőségtől, hogy
újabb elkárhozott lelket gyűjtsön be az alvilág számára.
– Nekem is eszembe jutott – mondta Mr. Smith
aggodalmasan. – Ezért amikor a mentőket hívtam,
egyébként már úton vannak... azt ajánlottam, hogy
értesítsék a rendőrséget is. Azt mondtam, hogy baleset
történt. Az egyik kertész legurult a lépcsőn, és beütötte a
fejét. Meglátjuk, hogy a történet melyik változatához
ragaszkodik majd Mike, amikor magához tér: a csúszós-
zuhanós verzióhoz, ami után szép kis summa üti a markát a

167  
város jóvoltából, vagy inkább azt választja, hogy látta
magát a temetőben, Miss Oliviera, amivel végül egymillió
dollárt is kereshet. Utóbbi változatot, természetesen, nem
óhajtom megerősíteni.
Hatalmasat nyeltem. A kertész szavai visszhangoztak a
fejemben. Egyikünknek végül úgyis sikerül elbánnia vele. S
ha nem is vele, akkor valaki mással, aki közel áll hozzá.
Vajon ezzel Alexre célzott?
Gondoskodnom kellett az unokatestvérem biztonságáról.
Addig nem térhettem vissza az alvilágba.
Ám a fejemre kitűzött pénzjutalom és a temető
kertészével történt röpke összetűzésünk után ehhez
bizonyára Johnnak is lesz hozzáfűznivalója...
Szirénázás hangja ütötte meg a fülem a távolból.
– Jobb lesz, ha indulunk. És azzal ott mi legyen? – A
törött ásónyélre mutattam. – Nem fogja megtalálni rajta a
rendőrség John ujjlenyomatait és azt gondolni, hogy ő volt
a gyilkos? Úgyis tudják majd, hogy Mike története igaz, ha
azt állítja, hogy itt jártunk. Az udvar tele van a
lábnyomainkkal.
– Abba nekem is lesz némi beleszólásom – jelentette ki
Mr. Smith. Óvatosan lépkedett előre a sárban, nyilván nem
akarta tönkretenni papucscipője fényezését, és kezembe
nyomta az iskolatáskámat. Azután a kis ház oldalában
felcsavart kerti öntözőcsőhöz ment. Megnyitotta a vizet, és
a víz sugarát a lábnyomainkra irányította.
Az udvart borító nyomok lassanként eltűntek.
Hamarosan nem is maradt ott semmi, csak puha sár,
rothadó spanyol citromok, száraz falevelek és Mike... aki

168  
bár halottnak látszott, mégsem volt az. Mellkasa láthatóan
emelkedett és süllyedt, majd halkan nyöszörögni is kezdett.
– Korábban említette, Miss Oliviera, hogy ha tényleg
segíteni akarok, tartsam meg magamnak a kiselőadásaimat
és segítsek – mondta Mr. Smith locsolás közben. – Talán
pontosan ezt teszik a Párkák is.
Értetlenül ráztam a fejem. – Tessék?
– A Párkák talán éppen olyan emberek, mint mi
magunk... egészen egyszerű lelkek csupán, akik bele-
keveredtek a jó és rossz közötti örök csatározásba, és végül
a helyes út mellett törtek lándzsát. – Mr. Smith ismét bele-
kezdett kiselőadásai egyikébe, ám mondanivalója ezúttal
John fülének is szólt. A hangja azonban kedvesen csengett.
– Könnyen lehetséges, hogy John ujjlenyomatai ezért nem
szerepelnek Isla Huesos rendőrkapitányságának adat-
bázisában, és ezért nem fogják itt megtalálni a lábnyomait
sem. Önmagukban jelentéktelen apróságok mind, alig
vesznek igénybe egy-két pillanatot, ám ezek végül össze-
adódhatnak, és hatalmas különbséget jelenthetnek valaki
életében. Mit szól mindehhez, Miss Oliviera?
– Én... nem is tudom – habogtam. Teljesen
összezavarodtam. De azért feltételeztem, hogy igaza lehet.
Ez bizony megmagyarázta volna azt is, miként volt képes
John ki– és belibbenni a temető – és különféle iskoláim –
kapuján, akár egy szellem, anélkül hogy bármi nyomot
hagyott volna maga után. Leszámítva persze a
szóbeszédeket, néhány elmosódott árnyat a video-
felvételeken, illetve az összetört lakatokat és szétszaggatott
láncokat.

169  
 Ám én továbbra sem láttam be, hogyan segíthetnének
ezek az apró tények megnyerni a háborút a Fúriák ellen.
Amikor felpillantottam John arcába, hogy lássam, mit
szól az öreg eszmefuttatásához, észrevettem, amint ösz-
szevont szemöldökkel mered a sekrestyésre, és ez
nyilvánvaló jele volt, hogy Mr. Smith az előbb mondott
valamit, ami Johnnak nem volt ínyére. De vajon mit?
– Mennünk kell! – szólt John tömören. A mentők
szirénázása már egészen közelről sivított.
– Valóban – helyeselt Mr. Smith, miközben a locsoló
vízsugarát a hátsó ajtóhoz vezető lépcsőfokokra irányította.
Alá akarta támasztani a saját verzióját a történetről,
miszerint Mike megcsúszott és lezuhant.
John karon fogott. Rögtön tudtam, mi következik: visz-
szavisz magával az alvilágba.
Nem volt értelme vitatkozni, miután kis híján meg-
gyilkoltak... és John kis híján megölt valakit. Ez a sáros,
törött szobrokkal és sírkövekkel teli udvar lesz az utolsó,
amit látok Isla Huesos amúgy festői szigetén... vagyis ezen
a Földön.
Felnéztem az ágra, ahol az imént még Remény üldögélt,
és elkeseredetten láttam, hogy Remény máris elrepült,
valószínűleg vissza az alvilágba. Nem mintha számított
volna. Nemsokára úgyis ott találkozunk.
Az elhagyatott ág látványa mégis elszomorított. Bár az a
gondolat, hogy Alexet kénytelen vagyok sorsára hagyni,
még inkább elkeserített.
– John – fordultam hozzá kétségbeesetten. – Mi volna,
ha...

170  
 – Pierce – vágott türelmetlenül a szavamba. A szirénázás
elhallgatott. Hallottam viszont, amint egy jármű ajtaja
becsapódik, és férfihangok beszélgetnek a kerítés előtt. –
Már túl késő.
Igaza volt. Nehéz szívvel fordultam hát Mr. Smith felé.
– Legyen szíves – kérleltem –, nézzen utána Alexnek! És
ha találkozik anyámmal, mondja meg neki, kérem, hogy...
mondja meg...
Elcsuklott a hangom. Hogyan is választhatná meg az
ember az édesanyjának címzett utolsó szavait ebben az
életben?
Mr. Smith elzárta a csapot.
– Elmesélheti neki maga – mondta kedves mosollyal.
A következő pillanatban pedig már ott álltam saját
házunk udvarán.

 
171  
 Tizenkettedik  fejezet  

M   egperdültem, hogy döbbenten John arcába nézzek. –

Most meg mit keresünk itt?
John az ajkára tette az ujját, azután a franciaablakra
mutatott, amely a hátsó verandáról anyám házának
nappalijába vezetett.
Annyira meglepődtem, amikor pontosan azon a helyen
találtam magam, amelyikre a legkevésbé számítottam –
mellékesen éppen ezen a helyen csókolt meg először –,
hogy most az egyszer nem ellenőriztem, minden ujjam
megvan-e még, és nem is törődtem émelygő gyomrommal.
Csak álltam és bámultam.
A ház udvarán minden ugyanolyan volt, mint amikor
utoljára láttam. Chris bácsikám elpakolta az összes kerti
bútort, a közelgő viharra készülve, de a vízesés a
medencében még mindig működött. Finom csobogása
megnyugtatóan hatott rám, éppen úgy, mint az ösvény

172  
melletti dzsungelszerű növényhalmazból kiágaskodó ylan-
ylang fák virágainak illata.
– De hát én biztosra vettem, hogy az alvilágba megyünk
vissza – suttogtam, miközben John maga után húzott a
trópusi növényzet árnyékába. – A történtek után...
– Csak egy szavadba kerül, és én egy szempillantás alatt
odaviszlek, ha azt akarod – súgta John könyörögve, és a
vállamnál fogva megragadott. – Kérlek, mondd, hogy
akarod! Semmi sem tenne boldogabbá.
– De akkor mi lesz Alexszel? – Nem tudtam megállni,
hogy egy vágyakozó pillantást ne vessek anya nappalijának
ablakára. Annyira közel volt... valószínűleg közvetlenül az
ajtó mögött, éppen telefonált, vagy talán azon a borzalmas,
fehér kanapén üldögélt, amelyet a lakberendező tanácsára
vásárolt, és utánam sírt. – Hallottad, mit mondott Mike. Ha
nem tudnak a közelembe férkőzni, akkor a hozzám
közelállókat fogják bántani...
Csak anyát ne, esedeztem némán a szívemben. Már Alex
szenvedése is éppen elég szívfájdalmat okozott, de
könyörgöm, csak az anyámat ne!
John válla észrevehetően lecsüggedt. – Gondoltam, hogy
ezt fogod mondani. Mr. Smith ebben sem tévedett. –
Hangja lemondóan csengett... keserűen, de lemondóan. –
Megmondta, hogy elrontottam ezt az egészet.
Pontosan tudtam, miről beszél, nem volt szükséges
megkérdeznem, mert persze kihallgattam a temető sekres-
tyésével folytatott heves beszélgetését. Arra célzott, hogy
nem kellett volna elrabolnia. Mr. Smith egyáltalán nem
helyeselte ezt az eljárást.

173  
 Mindkét kezemet John kőkemény mellkasára fektettem,
és a megfelelő szavakat kerestem, hogy megvigasztaljam.
– Csak azt tetted, amit az adott pillanatban helyesnek
tartottál – mondtam végül. – De tudod...
Nem akartam pesszimista lenni, de ha csupán a Liberty
maradék legénysége és a Mr. Smith által Párkáknak
nevezett teremtmények álltak John oldalán, nem volt nagy
csoda, hogy mind ez idáig a Fúriák kerekedtek felül.
Ám tudtam azt is, hogy mit sem segítene, ha kétségeimet
szavakba önteném.
– Csak hát olyan sok mindennel kell szembenézned –
fejeztem be inkább a saját mondatomat. Azután gyorsan
kijavítottam magam. – Nekünk. Úgy értem, nekünk kell
szembenéznünk mindezzel.
– Nekünk semmivel sem kell együtt szembenéznünk –
torkollt le John. – Ez az én harcom, nem a tiéd. Veszély
esetén nem akarom, hogy újra beleártsd magad a
küzdelembe, mint az előbb Mr. Smith...
Felszegtem az állam. – Ó, na persze, mintha nem volnék
máris nyakig benne – vágtam vissza gúnyosan. – Egyébként
szerintem egészen ügyesen forgattam azt a virágcserepet,
köszönöm szépen.
Elkeskenyedett szemmel nézett rám, nyilvánvalóan nem
hatottam meg. – Igen, nos – folytatta –, amíg te és Richard
kedélyesen csevegtetek a hátsó lépcsőn, nekem volt időm
átgondolni mindazt, amit a fejemhez vágott. És arra a
következtetésre jutottam, hogy talán mégis igaza van.
– Mivel kapcsolatban? – Rendkívül titokzatos arcot
vágott... ugyanakkor hihetetlenül határozott benyomást

174  
keltett, mint akinek semmi sem állhatja útját abban, amit el
akar érni.
Ezért hát nagyon meglepődtem, amikor váratlanul a
ruhám elejére mutatott.
– Mi az? – zavartan pillantottam végig magamon. A
cipzár az elején szilárdan tartott, nem csúszott le, tehát nem
azt akarta értésemre adni, hogy kilátszik a melltartóm.
Természetesen tudtam, hogy sokkal jobban tetszem neki a
nőiesebb, tizenkilencedik századi öltözékekben, de jelen
pillanatban nem igazán tehettem semmit az érdekében. S ez
aligha tűnt megfelelő időnek vagy helyszínnek egy
szerelmes együttléthez.
– A nyakláncod – mondta. – Itt van most a nagyanyád?
Meg tudod állapítani?
Ráeszméltem, hogy arra kíváncsi, vajon ólálkodnak-e
Fúriák a környéken, nem pedig a dekoltázsomba kívánt
bepillantani. Zavarba jöttem, és a láncánál fogva előhúztam
a gyémántot ruhám kivágásából. Olyan mélyszürke színben
pompázott, mint a fejünk fölött kúszó fellegek az égen.
– Nem – feleltem. – Úgy tűnik, tiszta a levegő.
John bólintott, majd pillantása gyorsan visszatért az
anyám házára. Bútoraitól, hosszú függönyeitől és
lámpásaitól megfosztva, amelyek általában díszítették,
hirtelen baljóslatúnak és barátságtalannak látszott.
S akkor hirtelen már cseppet sem érdekelt, vajon ott
üldögél-e az anyám a veranda ajtaja mögött. A közelébe
sem akartam menni többé.
Mert láttam már korábban is ezt a kifejezést John arcán.
Ugyanezt az érzelmet láttam felvillanni rajta, mielőtt
felkapott és elragadott magával az alvilágba.

175  
 – John, miért vagyunk itt? – kérdeztem gyanakodva.
Rögtön rájöttem, hogy sikerült ugyan kihallgatnom John és
Mr. Smith beszélgetésének nagy részét, ám nem mindent. –
Mert utána akarunk nézni, hogy Alex csapdába esetten
vergődik-e az anyám garázsába rejtett koporsóban? Vagy
talán valami más ok miatt? Mint...
Elmesélheti neki maga, mondta az öreg sekrestyés, amint
ott álltam előtte, és megpróbáltam kinyögni valamiféle
üzenetet, amelyet átadhatna az anyámnak.
Kinyújtottam a kezem, és megragadtam John pólójának
elejét. Hirtelen cserbenhagytak a szavak.
John azonban máris fejtegetni kezdte szinte görcsbe
szorult ujjaimat, azután karon fogott, és egyenesen a
verandához kísért.
– Azt mondtad, hogy ezt akarod – emlékeztetett
acélkemény hangon, miközben rendületlenül vonszolt
tovább.
A szívem jéggé dermedt.
Igaza volt. Egészen mostanáig pontosan ezért rug-
dosódtam és kiáltoztam – ezért könyörögtem – még egy
napja is... hogy hazatérhessek.
Ám most, amikor végre itt álltam, éppen az
ellenkezőjére vágytam. Akárcsak rémálmomban, most is
úgy éreztem, mintha egy részem legbelül meghalt volna.
Természetesen boldogságot kellett volna éreznem. Ki
kellett volna bújnom a bőrömből örömömben. Ám egyre
csak az járt a fejemben: hogy történhet ez velem?
– De hát én azt hittem, hogy mivel ettem odalenn –
hallottam saját zavaros dadogásomat –, sohasem hagyhatom
el többé az alvilágot. Akárcsak Perszephoné.

176  
 – Micsoda? – John hitetlenkedve nézett vissza rám;
arckifejezéséből ítélve azt gondolta, teljesen meghib-
bantam. De szemernyit sem lassult le.
– John – mondtam. Nem állt szándékomban beállni a
nyafogó kiscsajok közé, akik könyörögve kérték a
pasijukat, hogy el ne hagyja őket. A jelenlegi helyzet
azonban sokkal komolyabb volt egy szokásos szakításnál,
több oknál fogva is. – Lassíts! Talán előbb beszélnünk
kellene...
Annyira zaklatott lehettem, hogy érzéseim zűrzavara
lelki síkon is nyomot hagyott, mert Remény bukkant fel
nagy hirtelen egy hófehér tollforgatag közepette, hangos
búgással nyilvánítva ki nemtetszését John viselkedésével
kapcsolatban. A madár John feje fölött repkedett, fekete
szárnyának hegyével verdesve az arcát. Még
elkeseredésemben is meghatódtam. Sejtelmem sem volt,
hogy ilyen rövid idő alatt ennyire megkedvelt.
– Mi...? – John elengedett, és karját védelmezőn az arca
elé kapta. – Mi ütött ebbe a madárba?
– Talán szomorú – mondtam csillapítóan –, mert Mr.
Smith véleményére hallgatsz a saját szíved helyett.
Villámgyorsan szembefordult velem. Még mindig
ugyanaz a rémisztő határozottság látszott az arcán, mintha
dacolni akarna velem – valakivel, bárkivel –, hogy csak
merjem eltéríteni az útjától, amelyet kitűzött magának.
Akárki próbálkozott volna szembeszállni az akaratával,
rosszabb vég várt volna rá, mint amit John a temető
kertészének szánt. Ez nyilvánvaló volt. Mégis meglepetés
csillogott a szemében. – Azt hittem, ez a legfőbb vágyad.
Mr. Smith azt mondta nekem...

177  
 – Nos, ki állítja, hogy Mr. Smith mindentudó?
– ...hogy adjak neked legalább lehetőséget, hogy
elköszönhess az édesanyádtól. Azt mondtad, ezt akarod.
Vagy talán mégsem?
Meredten bámultam rá, miközben a vér lassan ismét
csörgedezni kezdett az ereimben, és felderengett bennem a
felismerés. – Hát ezért jöttünk ide? Idehoztál, hogy búcsút
vegyek anyámtól?
– Igen, hát persze – válaszolta. Észrevettem a már
ismerős izomrángást az állkapcsán. Olyan arcot vágott,
mint aki a legszívesebben behúzna egyet valakinek. Ha
akkor van még rajtam kívül valami az udvaron, amit John a
medencébe hajíthat, az biztosan nem maradt volna
szárazon. Szerencsére Chris bácsikám alapos munkát
végzett: minden mozdíthatót elpakolt a közelgő vihar elől. –
Máskülönben miért volnánk itt? – kérdezte. – A nyomorult
unokatestvéred megtalálásán kívül. Mr. Smith szerint
helytelen elszakítanom téged az anyádtól, és azt gondolom,
hogy egy normális világban igaza is volna. De nem képes
megérteni, hogy nem egy normális világ vesz körül
minket...
Nem. Hiszen egy normális világban akkor látogathatnám
meg az anyámat, amikor csak akarom. S minden normális
ember gondolkodás nélkül teljesítette volna a kérésem és
idehozott volna hozzá.
A miénk azonban nem volt normális világ. Ebben a
rejtélyekkel teli, veszedelmes világban óriási, szinte
hihetetlen lépést jelentett a barátom számára – aki mellesleg
egy uralkodásra vágyó alvilági istenség volt hogy elhozzon
meglátogatni az édesanyámat.

178  
 John félreértelmezte a szemembe szökő könnyeket, és
elkerekedett szemmel válaszolt.
– Jaj, ne! – Mély hangjában figyelmeztetés rejlett. – Ne
sírj! Ezt a találkozást most muszáj rövidre fogni. Semmi
hosszúra nyújtott, könnyes búcsú. Rendben? Igazán
úgysem tudsz elköszönni tőle, Pierce. Anyád sosem
engedne el. A Fúriák ugyan még nincsenek itt, de biztosra
veheted, hogy tudnak az érkezésünkről, és máris úton
vannak ide-felé. El kell tűnnünk innen, mielőtt
megérkeznének. Csak mondd meg anyádnak, hogy jól
vagy, tudd meg, mi az igazság Alexszel és a koporsóval
kapcsolatban, azután közöld vele, hogy indulnod kell. És
semmi könnyhullatás! – Csaknem olyan fájdalmasan
félszegnek látszott, mint amikor ugyanezen a helyen
üldögéltünk együtt, és meg-vallottuk egymásnak valódi
érzelmeinket. Akkor sem nagyon tudta, mihez kezdjen a
lábával. – Hiszen te is tudod, mit tesz velem, amikor sírni
látlak.
Nem értette szegény, hogy azért érzékenyültem el, mert
boldog vagyok, nem pedig szomorú. Feltételeztem, hogy –
megint csak egy normális világban – nem ácsorogtam volna
itt, majdnem bőgve a megkönnyebbüléstől, mert a pasim
csupán egy röpke látogatásra hozott az anyámhoz, nem
pedig örökre szándékozott lerázni a nyakáról, mert egy
minden lében kanál sekrestyés meggyőzte, hogy ez az
egyetlen „helyes” megoldás.
Ám attól tartok, hogy pontosan ez történt.
– Nem fogok sírni – ígértem. – Csak az jutott eszembe...
én... – A vér ezúttal kissé túl gyors iramban lüktetett az

179  
ereimben. S a túlnyomó része egyenesen az arcomba
áramlott. Éreztem, hogy elpirulok zavaromban. – Azt
hittem, hogy hazahozol. Örökre.
John erre értetlen arcot vágott. – Miért tennék ilyet,
amikor kis híján két évszázadot vártam, hogy
megtaláljalak?
Beszéd közben kinyújtotta felém a karját, átölelte a
derekam, és magához húzott. Szája rátalált az enyémre, és
olyan alapossággal csókolt, amely semmi kétséget sem
hagyott a fejemben afelől, hogy tényleg nem áll szándé-
kában elhagyni engem.
– John – szólaltam meg kissé kifulladva, amikor végre
engedte, hogy levegőhöz jussak. – Talán jobb lesz, ha
idekinn megvársz.
– Nem – felelte nemes egyszerűséggel. Kézen fogott, és
egyenesen a veranda ajtajához vezetett.
Hirtelen belém hasított a felismerés, hogy ha anya akár
csak egyetlen szót is meghallott a beszélgetésünkből – hát
még ha ki is nézett az ablakon, és látta, ahogyan csóko-
lózunk –, hamarabb megfojt, mielőtt a nagyanyámnak
egyáltalán újabb alkalma nyílna egy jó kis merényletre.
Apámról nem is beszélve. Nem kifejezetten azt tervez-
gették, hogy egy napon majd én leszek az Isla Huesos alatt
rejtőző alvilág urának szerető hitvese.
Bár határozottan voltak előnyei a dolognak.
Kissé ironikusnak éreztem, hogy amikor éppen ezek a
gondolatok jártak a fejemben, kinyílt a veranda ajtaja, és
Chris bácsikám lépett ki rajta a hátsó udvarra. Úgy bámult
maga elé, mint aki kísértetet lát. S talán látott is.
Ám ebben az esetben én voltam az a kísértet.

180  
 – Piercey? – kiáltott bele a sötétségbe, amely rohamos
gyorsasággal ereszkedett le körülöttünk. – Tényleg te vagy?
Sokkal nehezebbnek bizonyult, mint gondoltam, hogy
betartsam az ígéretem és ne sírjak. Chris bácsi volt az
egyetlen ember, aki valaha is Piercey néven szólított... jó
okkal, hiszen borzalmasan hangzott. Furcsamód mégsem
bántam soha.
Hirtelen elengedtem John kezét, és felsiettem a veranda
lépcsőjén.
– Jaj, Chris bácsi! – kiáltottam, szorosan magamhoz
ölelve. Amíg meg nem éreztem erős testének vigasztaló
melegét. Szeretett azzal viccelődni, hogy a szabadult
elítéltek közül azon kevesek közé tartozik, akik több hájat,
mint izmot szedtek magukra, az üdítőitalok iránti heves
szenvedélye miatt. Szinte el sem hittem, hogy valóban a
nagybátyám az.
– Piercey. – Egyik kezével a hajamat simogatta, mintha
meg akart volna bizonyosodni, vajon én valódi vagyok-e. –
Merre jártál? Anyád teljesen odavan az aggodalomtól.
Elhúzódtam tőle, és kezemmel titokban kitörölgettem a
könnyeket a szememből, remélve, hogy John nem veszi
észre.
– Errefelé voltam – válaszoltam kitérően. – Tudom,
hogy telefonálnom kellett volna. Anya nagyon ki van
borulva?
– Még hogy ki van borulva! Az eltűnésed óta le sem
hunyta a szemét.
Tekintete elsiklott mellettem, és John sötét alakján
állapodott meg, aki szintén feljött nyomomban a verandára,
és most néhány lépésnyire várakozott. Sajnálatos módon

181  
John tartásából csak úgy áradt az ellenséges indulat: kezét
ökölbe szorította, arckifejezése zárkózott lett és védekező,
mint aki bármelyik pillanatban készen áll a küzdelemre, ha
szükséges.
Minden kóbor teremtmény így viselkedik, amikor végül
csapdába ejtik a vadonban. Ellenséges magatartásukkal
csupán leplezni próbálják félelmüket és sebezhetőségüket.
Mindenesetre nem voltam teljesen bizonyos abban, hogy
ezzel mások is tisztában vannak-e, vagy hogy John
viselkedése valóban ezt jelenti.
– Ki ez a fickó? – kérdezte Chris bácsikám, éppen olyan
feszült hangon, mint amilyen feszülten John ott állt. –
Ajánlom neked, hogy ne az a megveszekedett gonosztevő
legyen, akiről a nagyanyád beszélt... aki megütötte!
John gyors lépést tett előre, arca elsötétült
felháborodásában. – Én nem bántok nőket!
– Hát az unokahúgommal mégis kivételt tettél – vágott
vissza Chris bácsi, és most már az ő arca sem ígért semmi
jót. – Mert sosem tűnt el egész napokra anélkül, hogy hírt
adott volna magáról, amíg te meg nem jelentél a színen.
Mindössze két napot és egyetlen éjszakát voltam távol –
akartam mondani. – Ne essünk túlzásokba!
John azonban egyenesen elé állt, és egészen közelről
nézett a nagybátyám arcába. Csak akkor vettem észre, hogy
Chris bácsikám fenyegető testtartása pontos mása John
vészjósló pozitúrájának. A két férfiban valójában rengeteg
közös vonás rejlett... mindketten sok-sok évet töltöttek
bebörtönözve, csak hát két teljesen különböző büntetést
kellett letölteniük.

182  
 – Ha nem teszem, uram – morogta John veszedelmesen
mély hangján –, akkor az unokahúga már rég halott.

  183  
 Tizenharmadik  fejezet  

Gy   orsan a két férfi közé ékeltem magam, mielőtt még

elmérgesedhetett volna a helyzet.
– Jól van – mondtam reszketeg hangon. Döbbenetes volt
számomra, hogy egyébként értelmes férfiak milyen hirtelen
vissza tudnak süllyedni barlanglakó őseik színvonalára. –
Chris bácsi, nem verekedést szítani jöttünk ma ide. Csak
egyszerűen szólni akartam, hogy jól vagyok. Nincs semmi
bajom.
A nagybátyám mély lélegzetet vett, hogy félbeszakítson,
de én feltartottam a kezem, hogy jelezzem, még nem
fejeztem be.
– Tudom, hogy a nagyi beszélt mindenfélét, de nézzünk
szembe a ténnyel: mindketten tudjuk, hogy a nagyi szeret
túlozni... néha nagyon is. – Észrevettem, hogy a
nagybátyám arckifejezése megváltozik; láthatóan elgondol-

184  
kodtatták a szavaim. Igazam volt, és ezt ő is tudta. – A
barátomat Johnnak hívják, és nem volna helyes elítélned,
mielőtt megismernéd. Szerintem neked mindenkinél jobban
illene tudnod, hogy az milyen igazságtalan volna. Nem
gondolod, Chris bácsi?
A nagybátyám erre néhányat pislogott, homlokán
elmélyültek a ráncok.
Ám mint kiderült, nem a célzásom miatt, miszerint ő
sem örvendett éppenséggel makulátlan hírnévnek, mivel
egyetlen gyermeke életének nagy részét börtönben töltötte
egy olyan bűncselekmény nyomán, amelyet továbbra sem
volt hajlandó megvitatni.
Chris bácsi ismét Johnra fordította minden figyelmét.
– Miért? – kérdezte. – Miért volna Pierce halott, ha te
nem bukkansz fel? Ki akarná bántani az unokahúgomat?
S akkor hirtelen megértettem, miért vonakodott annyira
John, hogy visszahozzon, még akkor is, ha történetesen egy
másik ember életének megmentéséről volt szó...
Miután meghaltam és sikeresen újraélesztettek, minden-
ki azt akarta tudni, milyen volt odaát.
Arról a pár emberről azonban, akiknek elmondtam az
igazságot, kiderült, hogy nem is érdekli őket. Kizárólag a
fényre voltak kíváncsiak, amelyet mindenki más látni vélt.
Chris bácsikám is közéjük tartozott.
Mégis hogyan lehet elmagyarázni egy embernek, hogy
az anyja egy Fúria, és már évek óta azon igyekszik, hogy
eltegyen láb alól, sőt talán még a férjét is megölte. Hogy
lehet megosztani bárkivel ezt a borzalmas hírt, amely talán
az egész életét örökre megváltoztatja.

185  
 John mindezzel végig tisztában volt. Talán nem ez volt
az egyetlen oka annak, hogy nem akart visszahozni, de
ezért nem volt hajlandó bevallani nekem az igazságot saját
magáról.
Ám amikor Chris bácsi nekiszegezte a kérdést, hogy ki
akarhatna ártani nekem, John nem hazudott. Csak annyit
felelt: – Rossz emberek. Gonosz, rosszindulatú emberek.
A nagybátyám szája vékony vonallá keskenyedett.
Azután kurtán bólintott. Ismerte a rossz embereket. John
olyan nyelven szólt hozzá, amelyet tökéletesen értett.
– Kábítószer? – kérdezte, lehalkítva a hangját.
Johnra pillantottam, amint ott állt fekete farmer-
nadrágban és pólóban, hosszú hajjal, szegecselt csukló-
szorító-val a karján. Megértettem, miért tette fel Chris
bácsikám a kérdést. A nagybátyám korosztálya számára
csakis drogokról vagy... egy rockegyüttesről lehetett szó.
John alig láthatóan megrázta a fejét. Ne! – könyörgött a
tekintete. – Ne tedd!
– Igen – válaszoltam, visszanézve a nagybátyámra. –
Kábítószer.
John az égre emelte a tekintetét.
– Piercey! – sóhajtotta Chris bácsi, kezével a hajába
túrva. – Hiszen már beszéltünk erről. Azt hittem, miattad
nem kell fájdítanom a fejem.
Emlékeztem én is, hogy beszélgettünk valami ilyesmiről,
méghozzá ennek a háznak az előkertjében, Jade halálának
előestéjén. Ám az a csevej inkább az autóvezetésről szólt.
Chris bácsikám ugyanis felajánlotta, hogy megtanít vezetni.
Nem rémlett azonban, hogy a kábítószerek is szóba kerültek
volna.

186  
 – Hát – feleltem –, a dolgok kissé összekuszálódtak.
Ezért vagyunk most itt. Biztos akartam lenni abban, hogy
Alex rendben van.
– Alex? – A nagybátyám riadt pillantást vetett rám. –
Kérlek, ne mondd nekem, hogy Alex kábítószer-ügyekbe
keveredett!
Végül én is beláttam, miért akarta John elejét venni
annak, hogy a drogokkal kapcsolatban hazudjak. Azt
gondoltam, ezzel a kis hazugsággal mindent leegyszerűsít-
hetek. De csak súlyosabb lett a helyzet.
– Nem drogról van szó! – mondtam gyorsan. Ha Alex
élve keveredik ki a slamasztikából, meg fog ölni. – Csak a
srácok, akikkel lógni szokott...
– Rector – mormolta Chris bácsikám kifejezéstelen
hangon. – Az a Rector fiú, akivel a minap láttalak, aki az
iskolából hazahozott a terepjáróján...
– Tessék? – vágtam döbbenten a szavába. Különösen,
mivel John is felkapta a fejét a név hallatán, mint az előbb a
temetőben. Mi ütött mindenkibe a szigeten? Mi a bajuk a
Rector névvel? – Nem, nem Seth volt az... – Illetve, ha
Alex valóban a végzős évfolyam koporsójában kuksol,
akkor valószínűleg Seth volt a hibás. – Hanem... mások...
nem a szigetről.
Chris bácsi a fejét csóválta. Nem hitt nekem. – Már
tudom, ki a ludas. Máskülönben miért gyilkolták volna meg
a mentorodat?
Erre már John is a fejét csóválta; nyilvánvaló volt, mi jár
a fejében: Én megmondtam.
– Chris bácsi – rebegtem hirtelen megrémülve, hogy
olyan zűrzavart sikerült keltenem, amelybe a nagybátyám-

187  
nak nem kell – nem szabad – beleártania magát. – Alig
hiszem, hogy bármiféle bizonyíték alátámasztaná a gyanút,
hogy Jade kábítószerrel kapcsolatos gyilkosság áldozata
lett...
A nagybátyámat azonban már képtelenség volt leállítani,
szinte önmagának beszélt. – Seth és az apja itt jártak ma
délelőtt.
– Tényleg? – Nem tudtam leplezni a meglepetésemet. –
Miért?
– Magukkal vittek egy rakás „Eltűnt” szórólapot, amit
anyád készített. Azt mondta, nagyon lelkesek voltak,
felajánlották, hogy körbejárják a várost, és kiragasztgatják a
plakátokat. De nekem folyton az járt a fejemben... – Chris
bácsi akkor rám nézett, azután Johnra siklott a tekintete,
majd úgy tűnt, rendkívüli erőfeszítéssel sikerül össze-
szednie magát. – Nos, nem szükséges részleteznem, mire is
gondoltam. Csak azt kívánom, bárcsak mielőbb megérkez-
ne az apád. Úton van idefelé. A repülőgépe nem tudott
leszállni a helyi reptéren, mert a hurrikán miatt lezárták,
ezért kocsival jön idáig abból a városból, ahol végül
engedélyezték a leszállást. Fort Lauderdale, azt hiszem.
– Ó! – csodálkoztam. Chris bácsival ellentétben én nem
örültem túlságosan az apámmal való találkozásnak. El
tudtam képzelni, mi lesz a véleménye Johnról. Az volt az
érzésem, hogy az apámmal való megismerkedése koránt-
sem megy majd könnyen, mint ahogyan végül Chris
bácsival történt.
– Alex most hol van, Mr. Cabrero? – kérdezte John
tapintatosan a nagybátyámat. Szerintem megérezte, hogy
Chris bácsi nincs teljesen jó formában.

188  
 – Alex? Az egyik iskolatársával császkál valahol. Azzal
a Kayla nevű lánnyal.
Döbbenten kaptam fel a fejem. Kedveltem Kaylát. Ő
volt az egyetlen igazi barátnőm Isla Huesos közép-
iskolájában. Az egyetlen...
– Alex borzasztóan aggódik miattad, Piercey – mondta
Chris bácsi bocsánatkérő pillantással –, de egész nap itthon
gubbasztott, és végül megkérdezte, hogy elmehet-e egy
kicsit. Én pedig elengedtem. Tudom, ostobaság volt tőlem,
de akkor még nem volt tudomásom a drogokról...
– És Pierce nagyanyja? – kérdezte John, mielőtt ismét
bizonygatni kezdtem volna, hogy Alex nem drogozik.
– Hazament pihenni – válaszolta Chris bácsi, kíváncsi
pillantást vetve Johnra. – Hosszú napja volt. Miért?
– Na, persze. – Képtelen voltam visszafojtani egy keserű
kacajt. – Talán kellemetlennek találja a zúzódásokat az
arcán?
– Vigyázz a nyelvedre! – A nagybátyám szigorú arcot
vágott. Legalábbis olyan szigorút, amilyen Chris bácsi-
kámtól telt. Vagyis nem esett túlzásokba. A tévénézés
sokkal jobban ment neki. – A nagymamádról beszélsz!
Mutass némi tiszteletet! Fogalmam sincs, mi zajlott
köztetek tegnap az iskolában, de valószínűleg csak segíteni
akart. Talán azt gondolta, hogy a barátod az, aki drogozik. –
Pillantása John arcára vándorolt. – Ne szívd mellre, fiam,
de ha az unokahúgommal akarsz járni, szükséged lesz egy
alapos hajvágásra. Az anyám rendkívül konzervatív.
– Semmi gond – válaszolta John engedékenyen. – És a
rendőrség? Tartózkodnak most rendőrök a házban?

189  
 – Hé! – berzenkedett nagybátyám a kérdésözön ellen.
Szemét gyanakvóan összehúzta. – Mi ez a sok kérdezős-
ködés? Talán kihallgatáson vagyunk?
– Pierce szeretné meglátogatni az édesanyját –
magyarázta John. – Én pedig nagyon nem akarom, hogy
belerohanjon... valami kellemetlenségbe.
– Ó, hát persze – bólogatott Chris bácsi, rögvest
barátságosabb hangon. Könnyen észrevehető volt, miként
sikerült átvészelnie a börtön megpróbáltatásait oly sok éven
keresztül. – Egy rendőrautó áll közvetlenül a ház előtt. Nem
is értem, hogyan tudtatok bejutni ide anélkül, hogy
megállítottak volna kifaggatni titeket. És aztán ott az a
menő kis masina a telefonon, hogy ha az elrablóid netán
jelentkeznének, rögzíteni tudjuk a beszélgetést. De hát
valójában nem is raboltak el, ugye? Szólnunk kellene az
apádnak. Állítólag holnap érkezik valaki az FBI ügynökei
közül is Miamiból...
– Az FBI? – Csodálkoztam, hogy az apám nem cső-
dítette ide a haverjait a CIA berkeiből is. – Hát ez
nagyszerű! De anya most odabenn van?
– Az előbb azt mondta, hogy felmegy lezuhanyozni –
válaszolta Chris bácsi. – Esküdni mernék, hogy az
eltűnésed óta az aggodalmaskodáson kívül semmi mást nem
csinált. Éppen kínai kaját készültem rendelni, amikor
megláttalak titeket. Hé, maradtok vacsorára?
Totálisan jellemző volt a nagybátyámra, hogy az egyik
pillanatban még fel akarja öklelni Johnt, a másikban viszont
már kínai vacsira invitálja.

190  
 – Ööö, talán – feleltem bizonytalanul. A veranda ajtajára
mutatva kérdő pillantást vetettem Johnra. Ő bólintott. –
Meglátjuk, mire jutunk. Rendben, Chris bácsi?
– Remek volna – lelkesedett a nagybátyám. –
Megtárgyalhatnánk ezt az egész zavaros históriát.
John a házba is követett. Chris bácsikám a nyomunkban
lépett be; arca inkább kíváncsiságot, mintsem gyanakvást
tükrözött.
– Ki nem állhatom, amikor a családok veszekszenek –
jegyezte meg a nagybátyám. – Kényelmetlenné tesz
mindent...
Azt hiszem, szerencsésnek kellett volna tartanom
magam, amiért éppen Chris bácsiba botlottunk bele először
az udvarunkon, és nem valaki másba. Nem voltam biztos,
vajon ez azért van-e, mert oly sok évet töltött távol a
társadalom hömpölygő folyamától – továbbra sem tudta,
hogyan kell üzeneteket írni a mobilján, vagy mi fán terem a
Google –, vagy mert tényleg ennyire gyermeki a lelkülete.
Alig láttam meg a napvilágot, amikor ő már börtönbe
vonult.
Rajtunk kívül senki sem tartózkodott a földszinten.
Megütötte azonban a fülem az emeleti hálószoba
fürdőjében csobogó víz hangja.
Rengeteg változás történt a távozásom óta. Mindenhol
kupacokban álltak az eltűnésemet hirdető szórólapok. A
máskor mindig kínos rendben tartott nappaliban most teljes
zűrzavar uralkodott. Anyám házvezetőnője biztosan
kiborult volna a kanapén összevissza gyömöszölt és dobált
párnák valóságos hada, illetve a rengeteg – alátét nélkül! –
szertehagyott kávés bögre láttán.

191  
 A legnagyobb változás azonban a garázsban várt rám.
Amikor kinyitottam az ajtót, rögtön észrevettem, hogy
nyomtalanul eltűnt az összes palánk és deszka, amelyeket
Seth Rector a haverjaival szép sorjában bepakolt hozzánk.
A festékkel és a többi, koporsóépítéshez szükséges
eszközzel egyetemben.
– Ez nem jó hír – állapítottam meg, szemügyre véve a
kerti bútorokat, amelyek egymásra halmozva pihentek a
garázsban, nehogy elsodorja őket a várható vihar. Az járt a
fejemben, hogy talán megfeledkeztem valamiről. De
mégsem.
– Mi nem jó hír? – érdeklődött Chris bácsi. – Piercey,
mondd, mibe keveredtél?
Semmi okom nem volt rá, hogy ne áruljam el neki.
Anyával együtt mindketten Isla Huesos egyetlen
középiskolájában folytatták tanulmányaikat. Saját szemem-
mel láttam a nagybátyám sportversenyeken szerzett trófeáit,
amelyek még most is ki voltak állítva az iskola
adminisztratív szárnyában. Mindent tudott a Koporsó
éjjeléről, hiszen a hagyománynak a futballmérkőzésekhez is
volt némi köze, Chris bácsi pedig Isla Huesos egyik valaha
leggyőzedelmesebb csapatának tagja volt.
A nagybátyámnak azonban már így is éppen elég teher
nyomta a vállát: többek között Jade meggyilkolásának
legfőbb gyanúsítottjaként szerepelt a rendőrség nyilván-
tartásában.
Ezért egyszerűen csak ennyit mondtam: – Semmibe.
Seth Rector és a barátai megkérdezték, hogy tárolhatnának-
e itt néhány cuccot, most pedig minden eltűnt. Biztosan
eljöttek érte és elvitték. Ennyi az egész.

192  
 Szerencsétlenebbül nem is fogalmazhattam volna. Chris
bácsikám azon nyomban védekező állást foglalt el, mint
egy bocsait féltő anyamedve, aki az incselkedő turistákat
akarja elijeszteni.
– Néhány cuccot? – ismételte hitetlenkedő hangsúllyal. –
Te megengedted Seth Rectornak, hogy az anyád házában
tároljon néhány cuccot? Mégis miféle cucc volt az?
Óriásit nyeltem. Még soha életemben nem ordított rám
ennyit a nagybátyám egyetlen napon... igazság szerint Chris
bácsi még sohasem ordítozott velem. Borzalmas érzés volt.
– A végzős évfolyam koporsója – vallottam be végül
töredelmesen.
Meg akartam győzni róla, hogy jó okom volt ilyen
bolondságot elkövetni... hogy a legjobb barátnőm, Hannah
halála óta a szeretteim örzőjének neveztem ki magam, és a
fia, Alex is közéjük tartozott.
Ám Chris bácsi egyetlen esélyt sem adott, hogy bármit is
felhozhassak a védelmemre.
– Tudod te, mit műveltek a többiek, amikor megtalálták
anyád végzős évfolyamának koporsóját, Piercey? –
mennydörögte. – Felgyújtották. És a ház is kigyulladt vele
együtt. Porig égett.
Lehorgasztottam a fejem; túlságosan szégyelltem
magam, hogy a szemébe nézzek. Ahhoz a szörnyű tetthez
hasonlóan, amelyet John követett el, és azzal egy csapásra
kiérdemelte a holtak védelmezőjének megtisztelő címét,
bármit is tett Chris bácsikám, amiért húszévi börtön-
büntetéssel sújtották, sosem került szóba... legalábbis a mi
családunkban. De annyit még én is tudtam, hogy valami
sokkal komolyabb kihágás volt a gyújtogatásnál.

193  
 – Akkor talán – szólalt meg John csendesen az ajtóból,
ahol a félfának támaszkodva álldogált, karba tett kézzel –
kész szerencse, hogy a koporsót eltávolították.
Meglepetten pillantottam fel. John felvonta egyik sötét
szemöldökét. Ám képtelen voltam megállapítani, hogy
tréfál vagy komolyan beszél.
– Aha – mormolta Chris bácsi; láthatóan ő sem volt
teljesen meggyőzve. Kotorászni kezdett farmernadrágja
zsebeiben. – Nos, abban nem vagyok biztos. Árulj el nekem
valamit, Pierce! – Pierce. Tehát már nem „Piercey” voltam.
Ez fájt. – Alex is benne van? A koporsó buliban?
– Hm. – Úgy éreztem, nincs más választásom, be kell
vallanom a teljes igazságot. – Hát, arról tudott, hogy a
koporsó építéséhez szükséges holmikat itt tárolják. Alex
nem kedveli Seth Rectort, bár az okát nem ismerem. – Nem
volt nehéz kitalálni; csak hát nem akartam kimondani Chris
bácsi füle hallatára. Seth Rector, aki a végzős évfolyam
jóképű elnöke és mellesleg Isla Huesos leggazdagabb
emberének fia volt, mindent megkapott az életben, amire
csak vágyott. Beleértve a csillogó-villogó F-150-es
terepjáróját is, amely legutóbbi születésnapi ajándéka volt.
Ellenben Alex Cabrero, az Új utakon program új növendéke
és egy volt börtöntöltelék fia, alig kapott valamit az élettől.
Az autója egy rakás hulladék volt, és Fúria nagyanyja máris
azzal fenyegetőzött, hogy elszállíttatja, mert nem hajlandó
több pénzt kidobni rá az ablakon. – Könnyen lehetséges,
hogy azért tűnt el minden, mert Alex ezzel akar visszavágni
Seth bandájának.
Ebben az esetben viszont Seth és a haverjai rettentő
dühösek lesznek, amikor megtudják...

194  
 Talán még ahhoz is elég dühösek, hogy begyömöszöljék
Alexet az évfolyam újonnan épített koporsójába.
Mielőtt befejezhettem volna a mondatom, a nagybátyám
már meg is nyomta a gombot a telefonján, amelyet idő-
közben sikerült előhalásznia a zsebéből.
– Hívom Alexet – mondta. Nem látszott dühösnek.
Beletörődés tükröződött az arcán; mint akivel az imént
közölték, hogy alig néhány hónapja van hátra. Sápadt volt,
és ujjaival folyton sűrű hajába túrt, amely most kócosan
meredt az égnek. Bár lehet, hogy csak azért tűnt ziláltnak a
frizurája, mert megengedte a nagyinak, hogy levágja...
óriási hiba volt.
John a vállamra fektette a kezét. – Menj, keresd meg
anyádat! – súgta a fülembe.
– Biztos akarok lenni, hogy Alex rendben van – súgtam
vissza, fürkészőn figyelve Chris bácsi minden rezzenését.
Senki sem válaszolt a hívásra a vonal túlsó végén.
– Majd én gondoskodom róla – ígérte John. – Most
menj!
Tudtam, hogy igaza van. Sarkon fordultam hát, és
felvágtattam a lépcsőn az emeletre, éppen amint a
nagybátyám beleszólt a telefonba: – Alex? Itt apa.
Éreztem, ahogy a vállam elernyed a megköny-
nyebbüléstől. Szóval, az unokatestvérem legalább jól van.
Chris bácsi szépen hazaparancsolja, és többé már nem is
kell fájnia a fejemnek miatta... mostantól teljes erőmmel új
életemre összpontosíthatok, az alvilág királynőjeként.
Csodás.
Az emeleten hallottam, hogy anyám fürdőszobájában
még mindig csobog a víz. Apámmal gyakran tréfálkoztunk,

195  
hogy környezetvédő nézeteivel szöges ellentétben, a
családunkban anya pocsékolja a legtöbb meleg vizet.
Rekordokat dönthetett volna a zuhanyozásával.
Megálltam a szobám ajtajában, és vetettem még rá egy –
tudomásom szerint várhatóan – utolsó pillantást. Ez volt
immár az egyedüli lehetőségem, hogy magamhoz vehessek
bármit a holmim közül, amit el akartam vinni az alvilágba.
Mégis mit pakolhatna be az ember lánya az
örökkévalóságra? Tekintetem a szobát fürkészte. Az
egyetlen ékszer, amelyhez gyengéd érzelmi szálak fűztek,
máris a nyakamban lógott. Sosem gyűjtöttem a
plüssállatokat, márkás ruhákat és cipőket vagy bármi
effélét. Valójában egészen üresnek hatott a szobám, a
laptopomat és a polcomon sorakozó könyveket leszámítva.
Ám az alvilágban nincs internet, amit kedvemre
böngészhetnék, és John már felajánlotta, hogy beszerez
számomra minden könyvet, amelyekre csak szükségem
lehet.
A szekrényemhez léptem, és bekukkantottam a
belsejébe. Egy holmit mégis szerettem volna magammal
vinni... azt a bizonyos fehér ruhát, amelyet az érkezésem
örömére rendezett partira viseltem. John tetszését
olyannyira megnyertem benne, hogy azt kérte, vegyem fel
első igazi randevúnk alkalmára is... erre azonban soha nem
került sor, mert előbb Jade Ortegát gyilkolták meg, azután
engem próbált meg eltenni láb alól a saját nagyanyám.
Kivettem a ruhát a szekrényből.
S akkor a tekintetem megakadt egy ezüstkeretbe foglalt
fényképen az éjjeli asztalomon. Igazi családi fotó volt,
rólam és a szüleimről, még azokból a régmúlt, boldogabb

196  
időkből, a válásuk előtt... a balesetem előtt, amelyről
kiderült, hogy egyáltalán nem is baleset volt.
Kezembe fogtam a lépet. Csak a ruhát és a fotót viszem
magammal, határoztam el. Sőt ha már itt tartunk...
Leültem az ágyamra, és gyorsan kinyitottam az
iskolatáskámat. Most érkezett el a remek alkalom, hogy
megszabadulhassak azoktól a holmiktól, amelyekre már
nem lesz többé szükségem, és csak súlyos teherként
nehezednének rám új életem végtelen napjaiban. Például a
közgazdaságtan-könyvemtől és a füzeteimtől. A
tablettáimra sem volt szükségem többé. A többtucatnyi
orvosnál tett látogatásaim után pontosan tudtam, hogy
folyamatosan szednem kellene a gyógyszereimet a
nagyanyámmal történt incidens utóhatásaira – egy tabletta
ébredéshez, egy tabletta elalváshoz és egy tabletta a
fejfájásra, amelyet az ébredéshez és elalváshoz beszedett
tabletták okoztak.
Amióta azonban váratlanul az alvilágban találtam
magam, nem nyeltem le egyetlen dilibogyót sem, és
egyáltalán nem jelentett gondot sem az ébredés, sem az
elalvás.
Talán nem is a tablettákra volt valóban – mindig is –
szükségem, hanem hogy megtaláljam a helyem a világban...
méghozzá egy egészen más világban, mint ez itt.
Miközben a táskámban kutattam, egyszer csak
felfedeztem, hogy valaki hozzáadott valamit a különféle
vackokhoz, amiket állandóan magammal cipeltem. Ami
egyben meg is magyarázta, miért éreztem nehezebbnek a
táskámat, amikor Mr. Smith átnyújtotta nekem az irodája
udvarán.

197  
 Meglepetten húztam elő a madáreledellel teli zacskót,
amelyre az öreg sekrestyés konyhájában akadtam. Én
biztosan nem tettem a táskámba. Csakis Mr. Smith lehetett.
S ez még nem volt minden. A zacskó alatt egy könyv
lapult.
Kicsi volt ugyan, de vaskos. A barna színű kemény fedél
kopottas, aranyozott felirata árulkodott a kötet koráról –
Isla Huesos története. Amikor kinyitottam, a megsárgult
lapokról felszálló illat egészen enyhén a vanília ízesítésű
nápolyiéra emlékeztetett... ezt az illatot mindig is nagyon
szerettem, mert a könyvtárba tett régi látogatások emlékét
idézte fel bennem, amikor a gyermekrészlegen olvasgattuk
a meséket. A könyvek illata volt ez.
Hát persze. Ez volt az a könyv, amelyet Mr. Smith
nekem szánt, a Liberty nevezetű hajóról. Bizonyára ő maga
rejtette a táskámba, a madáreledellel együtt, amikor
bement, hogy a mentőket hívja. Feltételezem, az járt a
fejében, hogy mint a Párkák, ő is valamilyen jó cselekedetet
hajt végre.
A Csontok Szigetének története négyszázhatvanhat oldal
volt.
– Ezt nem gondolhatja komolyan! – szólaltam meg
hitetlen döbbenettel, megfeledkezve arról, hol is vagyok. –
Nem adhatta volna ide inkább a rövidített változatot?
– Pierce?
Ez az anyám volt.

198  
 Tizennegyedik  fejezet  

A   nya hangja a folyosó túlsó végéből szólt.

Hirtelen ráébredtem, hogy már nem hallom a csobogó
víz hangját, ezért felpattantam az ágyról, és kisiettem a
folyosóra. Anyám hálószobájának ajtaja résnyire nyitva állt,
így hát bekukucskálva láthattam, hogy azt a puha, bolyhos
fürdőköpenyt viseli, amelyet legutóbbi anyák napja
alkalmából ajándékoztam neki. Fájdalmas szorítást éreztem
a szívem tájékán, és vissza kellett fognom magam, nehogy
odarohanjak hozzá, és a karjába omoljak.
A következő pillanatban azonban jéggé dermedtem a
szavaira.
– Zack, hogy mondhatsz egyáltalán ilyet? – kérdezte
anya keserves hangon, miközben hosszú, fekete haját
szárogatta egy törölközővel. – Nem vagyok hajlandó

199  
elhinni, hogy Pierce egyáltalán képes volna megszökni,
különösen nem egy fiúval.
Telefonon beszélt. Az apámmal. Pontosabban vitatkozott
az apámmal. Rólam.
Nos, ugyebár semmi új nincs a nap alatt? A rólam szóló
veszekedéseik vetettek ugyanis véget a házasságuknak. A
viták sorozata a balesetemmel kezdődött, amelyért anya
mindig is apát okolta valamilyen valóságtól elrugaszkodott
elképzelésénél fogva, bár egyedül én voltam a hibás, és
nem az apám, hogy meghaltam... ó, és persze a nagyanyám.
De hát honnan vette apám a fejébe azt, hogy
megszöktem otthonról?
– Mikor? Ez mikor történt? – kérdezte anyám, és
letelepedett az ágyára. Zaklatottnak tűnt. – Mikor telefonált
neked Pierce, és mondta azt, hogy itt akarja hagyni Isla
Huesost?
A folyosó sötét árnyai közt álltam, és erre a kérdésre
hirtelen nagyot dobbant a szívem. Jaj, tejó ég, hát persze!
Arról a bizonyos beszélgetésről volt szó, amikor pár napja
felhívtam az apámat... azon az estén láttam meg a
garázsunkban a Koporsó éjjelére összehordott
alapanyagokat, és akkor tudtam meg az igazságot a
nyakláncomról.
És Johnról is.
Ám mindez korábban történt, amikor még boldogtalan
voltam, túlhajszolt és... – valljuk be hősiesen – halálra
voltam rémülve. Természetesen még most is féltem egy
kicsit, néha kissé besokalltam, és az is bizonyos, hogy nem
voltam egyfolytában boldog.

200  
 De többé már eszem ágában sem volt itthagyni Isla
Huesost... és Johnt.
Anyám következő szavai azonban az én pártomat fogták.
– Zack, hiszen az volt Pierce első napja egy vadonatúj
iskolában! – mondta a telefonba. – Teljesen természetes,
hogy felhívott téged, és megkérdezte, hazamehet-e. Az Új
utakon tanárai előre figyelmeztettek, hogy ez előfordulhat.
Minden diák bizonytalannak és nyomorultnak érzi magát az
első napján egy iskolában. De ez még nem jelenti azt, hogy
képes volna megszökni. Mi van azzal a sráccal a biztonsági
felvételen? Pierce egyáltalán nem úgy festett, mint aki
önszántából megy vele. És az az alak még az anyámat is
megütötte!
Apám minden bizonnyal valamilyen cifra megjegyzést
tett ezzel kapcsolatban – sosem volt nagy az összhang apám
és a nagyanyám között –, mert hallottam, amint anyám
hirtelen mély lélegzetet vesz, majd gúnyosan visz-szavág: –
Igen, persze, te mindig is szívesen behúztál volna egyet az
anyámnak, Zack, de én attól még kétlem, hogy Pierce
hajlandó volna együtt járni azzal a fiúval. Egyáltalán láttad
a fickót? Tudom, hogy a kép eléggé elmosódott volt, de úgy
nézett ki rajta, mint azok a sötét, halál metál rémfejek, vagy
tudom is én, minek hívják őket. Tetőtől talpig feketében,
hosszú hajjal...
Igencsak zokon vettem, hogy az anyám ilyen módon
jellemezte Johnt. Hiszen az alvilág ura volt. Mégis hogyan
kellett volna öltözködnie?
– És miért csak most említed, hogy Pierce felhívott? –
tudakolta anya.

201  
 Kihangosította a telefont; apám nagyanyámmal
kapcsolatban tett megjegyzése valószínűleg annyira
felhúzta, hogy szüksége volt valami másra is, amit
csinálhatott, miközben volt férje további mondandóját
hallgatta... vagyis felállt, és a törölközővel erőteljesen
dörzsölgetni kezdte a haját. Habár anyám abban a hitben
ringatta magát, hogy a figyelemhiányos hiperaktivitás-
zavaromat apámtól örököltem, mégis ő volt az, aki sorra
szerezte a futásért, teniszért és dekatlon próbákért járó
trófeákat a középiskolában. Egyik mentorom egyszer azt
mondta, hogy a hiper-aktív emberek közül is sokan érnek el
kiváló eredményeket. Egyszerűen csak megtanulták, miként
vezessék le a bennük tomboló temérdek energiát, mint
ahogyan anyám is tette.
– Mert nem akartalak felzaklatni – töltötte be apám mély
és erőteljes és persze, mint mindig, most is kissé ideges
hangja a szobát. – Tudom jól, hogy te mindent
megpróbáltál, Deborah. De egyelőre semmi nyomuk sincs,
senki sem látta őket, váltságdíjat sem követeltek...
egyáltalán semmi sem történt. Ha számításba vesszük a
múltkori hívását, hogy hazajöhet-e, és a vitathatatlan tényt,
hogy mindig is volt valami kissé fura a Mueller eset körül...
Anya döbbenten kapta fel a fejét a hajszárítgatásból. –
Arra a szánalmas tanárra gondolsz, akinek viszonya volt
szegény Hannah Changgel? Zack, az már történelem. Mi
köze egy régi incidensnek ehhez az egészhez?
– A rendőrség sosem adott hitelt Mueller meséjének,
hogy Pierce törte el a kezét akkor az iskolában. – Apám
hangja kifejezéstelenül csengett... de én kihallottam belőle a
visszafojtott indulatot. – Mueller legalább száznyolcvan

202  
centi és majdnem száz kiló. Mégis hogyan volna képes egy
átlagos testalkatú középiskolás lány, mint a mi lányunk, egy
ekkora termetű, harmincéves felnőtt férfi fölé kerekedni,
ráadásul egyetlen karcolás nélkül megúszni az
összecsapást? A zsaruk mindig is gyanították, hogy kellett
ott lennie valahol egy srácnak.
– Egy srácnak? Arra célzol, hogy volt egy barátja? –
Anya felnevetett. Kissé megsértődtem hitetlenkedő hangja
hallatán. – Pierce nem jár senkivel, Zack!
– Természetesen sosem vallaná be – mondta apa –, mert
védeni akarja a srácot. De szembe kell néznünk a tényekkel.
Könnyen előfordulhat, hogy mindig volt valahol a képben
egy fiú.
Apám szavai hallatán anya visszaroskadt az ágyára, arcát
a kezébe temette. – Ó, egek! – nyögte elgyötörtén.
A legszívesebben berohantam volna hozzá a szobába, és
könnyek között kiáltottam volna: – Ez az igazság! Tényleg
van egy srác az életemben. De egyáltalán nem egy sötét,
halál metál rémfej, vagy minek nevezted. Ő a holtak
védelmezője, és igen, valóban küzd némi személyiség-
zavarral, de hát ki nem? Ha megismeritek, ti is biztosan
kedvelni fogjátok.
Csak hát hogy is tehettem volna? Különösen mivel én
már korábban is beszéltem nekik Johnról – amint az
orvosok visszahoztak a halálból –, és akkoriban még nem
volt túlságosan hízelgő a beszámolóm. Azt meséltem, hogy
volt ott egy srác, egy rettenetes alak, aki foglyul akart ejteni
az alvilágban. A szüleim persze azt gondolták, hogy
becsavarodtam, és elcipeltek egy rakás agyturkászhoz, akik
szintén meggyőződtek tébolyult elmeállapotomról... csak

203  
hát az orvosok kissé diplomatikusabban fogalmaztak:
tudatos álomnak nevezték.
Mit fognak gondolni a szüleim, ha most azt mondom
nekik, hogy szerelmes vagyok abba a srácba? Ez még a
korábbiaknál is őrültebben hangzott. Ó, miért is nem
fogtam be azt a hatalmas számat?
– Az a fantomkép, amit arról a fiúról készítettek, aki
állítólag megütötte az anyádat – folytatta apa, nyilvánvaló
kétkedéssel a hangjában. – A kapcsolataim szerint a
környéken senki sem ismeri. Nem odavalósi, annyi biztos...
nos, legalábbis nem a helyi középiskolába vagy főiskolára
jár, nem bukkant fel a megyei férfi fogdákban, sőt még a
helybeli ivókban sem látták még soha.
– És mindez mit jelent? – kérdezte anyám
összezavarodva.
– Ez azt jelenti, hogy minden stimmel – felelte apa. –
Pierce talán Connecticutban ismerkedett meg a sráccal... ki
tudja? A srác követte Floridába, és amikor abban az állami
iskolában, ahová elküldted, nem alakultak jól a dolgok...
előre figyelmeztettelek ezzel kapcsolatban, Deborah...
akkor úgy határozott, hogy egyszerűen megszökik vele.
Most pedig egész biztosan kettesben lapulnak egy olcsó
motel lepukkant szobájában, mert pontosan tudják,
mekkora bajban vannak. Ez az egyetlen lehetséges
magyarázat az eltűnésére, aminek van némi értelme.
Még hogy én egy olcsó motelban bujkálok egy fiúval?
Tényleg képesek ilyen éretlenséget és... már bocsánat a
kifejezésért, ribancságot feltételezni rólam a szüleim?
– És mondok neked még valamit – folytatta az apám. –
Ha bebizonyosodik az elképzelésem, akkor abban a

204  
pillanatban, amint előkerül a kisasszony, már pakolom is
össze, és irány a bentlakásos iskola. Nem érdekel, mit
mondasz. Abba a svájci iskolába akarom küldeni,
amelyiknek a brosúráját már mutattam neked. Emlékszel?
Ez az egész szörnyűség meg sem történt volna, ha engeded,
hogy odaküldjem.
– Most már én is belátom – felelte anya... ami óriási
engedékenységnek számított nála. Csak nagy ritkán volt
hajlandó elismerni, hogy az apámnak bármiben is igaza
van. – Most egyébként merre jársz?
Mozgás neszei hallatszottak a telefonban, mint amikor
valaki egy autóban... vagy limóban ülve közelebb hajol,
hogy kinézhessen az ablakon. Azután apám megszólalt:
– A negyvenes kilométernél. Körülbelül fél óra múlva
ott leszek.
– Jaj, Zack! – sóhajtott anya leverten. – Siess! Jelen
pillanatban csak azt remélem, hogy neked van igazad, és
tényleg csupán elszökött egy fiúval, és nem fekszik holtan
valahol a mangrovefák gyökerei között. Mert ha mégis ott
van... fogalmam sincs, hogyan fogom... hogyan fogom...
– Tudom. – Apám hangja egy csapásra megváltozott.
Hosszú, hosszú ideje nem hallottam már ebben a
hangnemben beszélni. Majdnem... gyengéden szólt. – Én is
sokkal jobban örülnék a szökésnek, mint a másik
változatnak. Hidd el, Debbie.
Láttam, amint az anyám döbbenten a telefon irányába
fordítja a fejét. Senki sem szólította anyát ezen a néven.
Gyűlölte a Debbie becenevet. Mindenki általában a Deb
vagy a Deborah nevet használta, és soha nem nevezték úgy,
hogy Debbie. Kizárólag az apámnak tartotta fenn ezt a

205  
kiváltságot; a Debbie név különleges becézésnek számított
kettőjük között, gyengéd pillanataikban.
Apa azonban nem szólította így anyát, amióta... nos, már
nem is emlékeztem az utolsó alkalomra. Még a balesetem
előtt, amikor kezdetét vette a veszekedések végtelen
sorozata.
Anyám szemében könnyek csillogtak, amikor felvette a
telefont, kikapcsolta a hangszórót, és óvatosan a füléhez
emelte a kagylót. Immár minden figyelme a
beszélgetésükre összpontosult.
– Jaj, Zack! – sóhajtott fel ismét, majd gyengéd
kedveskedéseket mormolt, amelyekről ösztönösen éreztem,
hogy nem tartoznak rám. Nem mintha a beszélgetés többi
részét az én fülemnek szánták volna, ám mostani szavai
kifejezetten csak az apámnak szóltak.
Lassan visszalopóztam a szobámba; vigyáztam, nehogy
zajt csapjak, és hirtelen hálás voltam a folyosó padlóját
borító vastag szőnyegekért, amelyeket anyám belsőépítésze
egyenesen Kabulból hozatott ide.
Szóval, ez volt a helyzet. A szüleim jó úton haladtak,
hogy ismét egymásra találjanak, összehozta őket az
eltűnésem miatti aggodalom. Ha most berontok anya
szobájába azzal a felkiáltással, hogy „Hahó! Itthon
vagyok”, azzal mindent elrontanék.
Vagy egyszerűen csak távol maradhatnék, hiszen a
szüleim amúgy is Svájcba szándékoztak küldeni egy
bentlakásos iskolába, hadd haladjon hát minden a maga
útján...
A két lehetőség közül nekem inkább a másodikhoz volt
kedvem.

206  
 Chris bácsi ugyan már meglátott, de a nagybátyám nem
olyan volt, mint a többi felnőtt. Nem követelt magya-
rázatokat, amelyeket a szüleim biztosan elvártak volna.
Chris bácsiban túlságosan mély nyomokat hagytak a
börtönben töltött évek ahhoz, hogy normális szülő módjára
gondolkodjon.
Mindennél jobban vágytam arra, hogy berohanjak a
szobába, és hatalmas ölelés közepette megnyugtassam
anyát, minden rendben, nem lesz semmi baj. De hát tudtam,
ahogyan John is előre megmondta, hogy anyám csak
marasztalni akarna, és én nem maradhattam. Azt sem
igazán ígérhettem meg neki, hogy minden rendben lesz,
mert ezt magam sem tudhattam biztosan előre.
Talán mindenki számára az lenne a legjobb – hiszen az
apám fél óra múlva volt várható, és pillanatnyilag láthatóan
remekül megértették egymást anyával –, ha továbbra is
eltűnt maradok.
Ezért az ágyamhoz léptem, kinyitottam az egyik iskolai
füzetem, és papírra vetettem egy gyors búcsúlevelet.

Anya!
Nagyon sajnálom a történteket. Túlságosan bonyolult a
helyzet, képtelen volnék elmagyarázni neked. De jól vagyok,
és olyasvalakivel, akit szeretek. Légy szíves, búcsúzz el
apától a nevemben, és mondd meg neki, hogy én húztam be
a nagyinak. Igaza van vele kapcsolatban. Hallgass apára, a
nagyi hazudik, és egyáltalán nem olyan kedves és
csodálatos, mint ahogyan te gondolod.
Szeretlek titeket, és nagyon hiányoztok. Legyetek
boldogok!

207  
 Szeretettel,
Pierce
U.i. A barátomat Johnnak hívják, és nagyon kedves.

Tisztában voltam vele, hogy megbocsáthatatlan, amit

teszek. Igazán nem volt tisztességes puszta levelet hagyni
magam mögött személyes búcsú helyett. Mégis úgy
éreztem, hogy a búcsúzásnak ez a módja kíméletesebb... és
gyorsabb is. A hosszas magyarázkodás – például a
nagyanyám valódi kilétéről – haszontalan lett volna. Az
anyám tudós volt. Csupán a tényekben hitt, amelyeket
kedvére elemezhetett, mint ahogyan a rózsás kanalasgémek
párzási és költözési szokásaival is tette. Zsákmányolás és
versengés, veszélyeztetett és kihalt fajok – anya kizárólag
ilyen fogalmakat volt képes felfogni.
Az én helyzetemet azonban sosem tudná megérteni.
Az ágyam közepén hagytam a levelet, ahol biztosan
megtalálja, majd a ruhát az ezüstkeretes képpel együtt a
táskámba gyömöszöltem. Már a lépcsőn lopóztam lefelé,
amikor beleütköztem Johnba, aki éppen a keresésemre
indult.
Ujjamat a számhoz érintettem, és némán az anyám
szobájára mutattam. Az ajtó még most is résnyire nyitva
állt. Időközben leszállt az est, sötét árnyakba borítva a ház
földszintjét. Anya felkapcsolta a lámpát, és a fénysugár
meleg, sárga színű sávot festett a vörös, afgán szőnyegekre.
– Hogy ment? – suttogta John.
– Nem bírtam a szemébe nézni – súgtam vissza. –
Inkább hagytam neki egy búcsúlevelet. Szerintem minden

208  
rendben lesz. – Apám erről biztosan gondoskodni fog. –
Chris bácsi megtalálta Alexet?
John bólintott, majd gyengéden karon fogott, akárcsak
egy igazi úriember, és óvatosan lekísért a sötét lépcsőn.
Gondolom, elfelejtette, hogy nem hosszú estélyi ruhát
viselek, hosszú uszállyal, amelyben véletlenül
megbotolhatnék.
– Igen – mondta. – Még kint van a verandán, és Alexszel
beszél. Úgy tűnik, el kell mennünk érte. Nem jön haza.
Megtorpantam a lépcsőn. – Hogy érted azt, hogy Alex
nem jön haza?
– A nagybátyád elmondta neki, hogy itthon vagy, és
kérte, jöjjön haza. – John arckifejezése halálosan komoly
volt, amint rám nézett. – Azt is említette, hogy a jelek
szerint éjfél után borzalmas ítéletidő várható a vihar miatt.
– Vissza kellett fognom egy széles mosolyt. Chris bácsi
mániákus rajongója volt az időjárás-jelentéseknek. – De az
unokatestvéred azt válaszolta az apjának, hogy nem akar
hazajönni – folytatta John. – És a bácsikád szerint ez
rendben van.
– Rendben? – Hitetlenkedve csóváltam a fejem. – Miért
mondaná ezt?
John megrándította a vállát, arca továbbra is komor volt.
– A nagybátyád azt mondja, nem akarja feldühíteni az
unokabátyádat.
Lassan derengeni kezdett fejemben a felismerés. – Chris
bácsi hosszú időt töltött börtönben – töprengtem

209  
hangosan. – Bűntudata van, amiért annyi évet elmulasztott
Alex gyermekkorából. Nem akarja most a keménykezű
gazfickót játszani...
– Érdekes módja a törődésnek – jegyezte meg John
kényszeredett fintorral. – Az unokatesód mindenesetre azt
mondta, hogy most a...
Remény éppen abban a pillanatban bukkant fel ismét;
hangos szárnycsapkodás közepette röppent elő a semmiből,
és dühödt lódarázs módjára röpködött kettőnk között.
Kinyújtottam felé a kezem, és gyengéden az ujjaim közé
zártam apró testét. Már azon is meglepődtem, hogy
egyáltalán hagyta magát megfogni, hát még azon, hogy
még csak nem is tiltakozott. Csupán törékeny bordái mögött
kalapáló szíve árulta el kétségbeesett riadalmát.
Valami baj történt. Nagyon nagy baj. De csak akkor
döbbentem rá, mi történt, amikor meghallottam a
túlságosan is ismerős hangot a lépcső aljáról.
– Pierce – csikorogta a nagyanyám. A hangjából méreg
csöpögött.
Éreztem, amint John keze ösztönösen is szorosabban
markolja a karom. Nem is kellett lepillantanom a
nyakláncomra, hogy tudjam, a gyémánt időközben olyan
éjfeketére változott, mint a lépcsőoszlop mellett álló
kövérkés öregasszony szíve, aki egyik kezében a táskáját, a
másikban anya pótkulcsait tartotta.
– Nagyi – nyögtem ki nagy nehezen. Remény rémülten
megreszketett a kezemben. Most már küzdött a szorításom
ellen, igyekezett elmenekülni a gonosz teremtmény mindent
átható kisugárzása elől...
...vagy talán saját félelmem riasztotta el.

210  
 A bejárati ajtó tárva-nyitva állt a nagyanyám háta
mögött. Fogalmam sem volt, miként volt képes bejutni
anélkül, hogy bármelyikünk meghallotta volna a lépteit.
De nem voltam hajlandó megfutamodni.
– Amikor meghallottam, hogy visszajöttél, azt
gondoltam, nem lehet, még Pierce sem lehet olyan ostoba,
hogy éppen azon a helyen bukkanjon fel, ahol először
keresnénk – gúnyolódott a nagyanyám. – De nem okoztál
csalódást. Ez a jó abban, ha az embert egy ostoba unokával
veri meg a sors. Teljesen kiszámítható vagy.
– Jobb, ha most rögtön eltűnsz innen – figyelmeztettem.
– Apám már úton van idefelé, és te is tudod, mi a
véleménye rólad. Soha nem adna hitelt a hazugságoknak,
amiket másoknak összehordtál velem kapcsolatban.
– Tényleg? – A nagyanyám arcán felragyogó mosolyt
mindenki más angyalinak látta volna... de engem nem
tudott becsapni. – És mi a helyzet az udvarlóddal? –
Hüllőszerű tekintete Johnra tévedt. – A kislány teljesen a
kisujja köré tekert, ugye? Mondd, mit művelt a kicsike?
Sírva fakadt? Ezért hát természetesen teljesítetted a
kívánságát... mi is volt az? Ó, az anyukáját akarta
viszontlátni – csúfolódott, majd belekotort hatalmas
táskájába.
– Nos, hát ettől csak még élvezetesebb a kaland.
Sebtapasz takarta arcának azt a helyét, ahol megütöttem.
A folyosó félhomályában nehéz volt ugyan megállapítani,
de a tapasz körül a bőre vörösebbnek látszott, mint az
ellentétes oldalon, ám nekem mégis az volt a benyomásom,
hogy csak a pirosítót kente túlságosan vastagon az arcára,
és nem az öklöm hagyott rajta maradandó nyomot.

211  
 – Ne közelítsen! – figyelmeztette John kemény hangon,
és egészen közel húzott magához.
– Pierce! – panaszkodott a nagyanyám felháborodott
pillantással. – Mi ütött ebbe a fiatalemberbe? Annyira durva
és erőszakos. Én csak megpróbáltalak kissé észhez
téríteni... megint. Milyen szerencse, hogy azok a kedves
rendőrtisztek odakinn üldögélnek a járőrautóban, ezért
amikor rám támad és üldözőbe vesz, mint ahogyan éppen
fontolgatja, én pedig kénytelen vagyok megvédeni magam,
tisztán hallják majd a sikoltozásom, és sietve le is
tartóztatják... miközben te, Pierce... jaj, őszintén sajnálom,
de attól tartok, mellé fogok lőni, és te kapod a nagyját. Ez
itt katonai fokozat. Azt hallottam, hogy az égő érzés
huszonnégy órán belül enyhül, de addig irtózatos kínnal jár.
Előhúzott egy doboz borsspray-t a táskájából, és
egyenesen az arcomat vette célba.
Mielőtt azonban megnyomhatta volna a fúvókát – még
mielőtt John villámgyorsan biztonságba helyezhetett volna
–, Chris bácsikám lepett meg mindhármunkat hirtelen
felbukkanásával. – Hé, láttátok azt a madarat? Ostoba egy
állat volt; kinyitottam az ajtót, hogy bejöjjek, és egy madár
repült be egyenesen a házba. – A nagybátyám termetes
alakja bukkant fel a folyosón. Hirtelen megtorpant, amikor
megpillantott minket a lépcsőn.
– Ó, hát itt van! – Tekintete a kezemben pihegő
Reményre tévedt. – Ügyes vagy, Piercey, elkaptad. – S
ekkor észrevette a nagyit. – Anya, te meg mit keresel itt? –
kérdezte kíváncsian. – Azt hittem, hazamentéi pihenni.

212  
 – Úgy is volt – felelte a nagyanyám. Egyszerre
átváltozott törékeny, idős asszonnyá, miközben a
borsspray-t óvatosan elrejtette a táskájába. – De hallottam,
hogy visszatért. El sem hiszem, hogy nem hívtál fel
azonnal. Hát nem örömteli ez a pillanat? Halleluja!
Anyám hangja hallatszott az emeletről. – Christopher?
Te vagy az? Kivel beszélsz? Éppen telefonálok.
Az anyám szobájából származó sárga fénysugár
észrevehetően kiszélesedett. Anya elindult a folyosón a
lépcső irányába – egyenesen felénk –, meztelen lába
nesztelenül lépkedett a vastag szőnyegen.
Ami a következő pillanatban történt, talán leginkább
robbanásként volna jellemezhető... csak hát tűz és forróság
nélkül, ezért senki sem sérült meg.
Utána valószínűleg az elektromos áram hirtelen
megnövekedésével magyarázták a jelenséget, amelyet egy
villámcsapás okozhatott. Én azonban már nem voltam jelen,
így hát nem tudhattam biztosan.
A nagyanyám ugyanis hangosan felkiáltott. – Pierce
hazajött!
A kiáltást anyám hitetlenkedő kérdése követte. – Pierce?
Hol van? – S már nyújtotta is a kezét, hogy felkapcsolja a
szépen megmunkált, ezüst– és kovácsoltvas csillárt,
amelynek fénye bevilágította a folyosót. John pedig
késedelem nélkül a karjába zárt...
Majd ragyogó fényár töltötte be a helyiséget, elvakítva a
szemem, és az utolsó másodpercben még hallottam anyám
szívszaggató sikolyát.

  213  
 Tizenötödik  fejezet  

A   mikor kinyitottam a szemem, John mellett álltam egy

sötét és csendes sikátorban.
Magas fakerítés emelkedett mindkét oldalunkon,
eltakarva előlünk mindent, a mögötte tornyosuló épületek
tetejének kivételével. A kerítés tetején virágok csodálatos
tömege ontotta szirmait, színpompás szivárvánnyal
szegélyezve az utat. Az éjjel virágzó jázmin illata csaknem
olyan súlyosan nehezedett a párás levegőre, mint az
alacsony, sötétlila fellegekben sebesen közelgő eső,
amelynek szinte már éreztem ízét a számban. Békák
brekegtek hangosan az éjszakában, tücsök ciripelt, és a
messzi távolból muzsika hangja szállt felénk.
– Ez meg mi volt? – kérdeztem kissé kábultan.
Remény, hogy megmutassa, mennyire nem volt ínyére,
amit John az imént művelt – akárcsak nekem –, néhány

214  
dühös füttyentés kíséretében karmait a kezembe vájta, mire
én fájdalmas kiáltással kinyitottam az ujjaimat, és
elengedtem. A madár elröppent a kezemből, bár nem túl
messzire. Az egyik kertben letelepedett egy tűzvirágfára,
amelynek ágai a sikátor fölé nyúltak. Könnyen észrevettem,
mivel annyira fehér volt, és a fa csaknem minden virágját
elhullajtotta. A szirmok beborították az egész sikátort,
rothadó, vörös szőnyeget alkotva a földön. A galamb
felbőszülten tollászkodott, hogy kifejezze nemtetszését az
őt ért méltatlan bánásmódot illetően.
John sötét szemöldöke bűntudatosan a magasba
szökkent... a tekintetében azonban nyomát sem láttam a
megbánásnak.
– Bocsánat – mondta egyszerűen. – Elismerem, hogy ez
olcsó bűvészmutatvány volt. De nem tűnhettünk csak úgy el
az anyád szeme láttára a semmibe. Biztosan máris éppen
eléggé kétségbe van esve.
– Akkor már ketten vagyunk – feleltem. Még mindig
reszkettem a nagyanyámmal történt találkozás és John
menekülési módszere miatt. Kezemen fájdalmasan csípni
kezdett Remény karmolásának nyoma. Végignéztem a
sikátoron, egyik végétől a másikig, töprengve, vajon hová
kerültünk... és mennyi időbe telik, amíg a Fúriák újra ránk
bukkannak.
– Pierce! – John hangja egyszerre megváltozott;
kedvesebben csengett. Arcomat két kezébe fogta, és kutató
tekintettel fürkészett. – Sajnálom. Nem lett volna szabad
Richard Smith tanácsára hallgatnom, hogy elvigyelek az
édesanyádhoz. Jót akart, de a jelen helyzetben a nagy-
nyádnak igaza volt... Tudnom kellett volna, hogy minden

215  
hely közül az otthonodban keresnek majd a Fúriák először,
amint érkezésed híre a fülükbe jut.
Eszembe jutott az anyám hangja, amikor az apámmal
beszélt telefonon; ahogyan ellágyult, miközben könyörögve
kérlelte, hogy siessen. Ahogyan apa a becenevén szólította
anyát. Hosszú évek óta nem hallottam ilyen kedvesen
beszélni őket egymással.
– Megérte – jelentettem ki határozottan.
John leengedte a kezét, és egyszerűen csak rám nézett.
– Hát – mondta –, akkor örülök. Mégis sajnálom, hogy
nem tudtál rendesen elbúcsúzni. Azzal, gondolom, tisztában
vagy, hogy a nagybátyád részletesen beszámol majd a
nagyanyádnak a látogatásunkról... és arról is, hogy Alexet
keressük.
Kissé megborzongtam, amint bólintottam, és nem is
csupán a villámlás miatt, amely megvilágította a fellegeket
a fejünk fölött. – Hol vagyunk? – kérdeztem, sebesült
kezemet a számhoz emelve.
– A Koporsó Fesztiválon – válaszolta John. – Azon az
utcán kezdődik, a sarkon túl. A nagybátyád azt mondta, ott
találjuk az unokatestvéredet. Remélhetőleg sikerül
rábukkanunk, és meggyőzhetjük, hogy verje ki a fejéből a
koporsóval kapcsolatos terveit. Azután szépen hazakísérjük,
mielőtt a nagyanyádnak elég ideje akadna elterjeszteni a
hollétünkről szóló híreket. De erre aligha számíthatunk.
Mutasd a kezed!
– Semmiség – tiltakoztam, és elhúztam ajkától a kezem.
Aprócska vágás létére igencsak lüktetett a seb. – Csak egy
kis karcolás. – Csupán egyetlen szó körül forogtak a
gondolataim: otthon. John azt mondta, hazakísérjük Alexet.

216  
 Az én otthonom azonban már az alvilág volt, ahol
mostantól kezdve éltem... én és John. A szívem
kényelmetlenül kalapált a ruhám elejét díszítő cipzár alatt.
Semmi gond, mondtam magamban. Szerettem ott lenni.
Színpompás virágok ugyan nem nyíltak arrafelé, de azért
akadt néhány fekete liliom és gomba a kertben. S bár a
levegő hideg volt, a kandallóban mindig lobogott a tűz, ahol
kényelmesen elüldögélhettem. Csak hát...
Heves szélroham borzolta a színpompás virágokat, és
lengette meg a szoknyám szegélyét. Egy pillanatra mintha
felerősödött volna az utcai fesztivál felől érkező zene.
Spanyol muzsika szólt, tele élettel és lüktető energiával.
Tökéletes ellentéte mindannak, ami John kriptájának
túlsó oldalán várt ránk.
– Pierce – kérlelt John, közelebb húzva a kezem –, hadd
nézzem!
Beadtam a derekam az unszolásnak. Bár fogalmam sem
volt, miként fog a szeme rátalálni az icipici karcolásra az
egyre sűrűsödő sötétségben. Sorra felgyulladtak az utcai
lámpák a sikátor mindkét oldalán, ám fényük nem ért el
oda, ahol mi ketten álltunk.
John mégis megtalálta a sebet, és könnyedén rányomta a
hüvelykujját. Különös melegség járta át a testem az
érintésre... nem a párás levegő nyomasztó és kényelmetlen
melege, hanem valamilyen bizsergető érzés, amely a
kezemből indult, majd lassan szétterjedt az egész
karomban. A seb nem tűnt el, de már cseppet sem fájt.
– Ezt meg hogy csináltad? – csodálkoztam.
– Folyton mondogatom neked – felelte, ajkához emelve

217  
a kezem. – A munkámmal járnak bizonyos kompenzációs
juttatások.
A zsibbadás egyszerre felerősödött... csak mert a csókja
mindig ezt a hatást tette rám.
– John – suttogtam. A szívem továbbra is eszeveszetten
dörömbölt, de sejtelmem sem volt, vajon az érintése
zaklatott fel ennyire, vagy a fejünk fölött gyülekező
villámok miatt voltam izgatott, vagy éppenséggel a spanyol
muzsika pezsdítette-e fel a vérem. Akár a félelem miatt is
kalapálhatott a szívem, hiszen a nagyanyámmal való
váratlan találkozás alaposan kibillentett amúgy is ingatag
lelki egyensúlyomból. – Mi lenne, ha tényleg meg-
szöknénk?
– Megszöknénk? – ismételte halk nevetéssel. Leengedte
a kezem, és érdeklődéssel szemlélte a rajta futó kék ereket.
– Na, és egész pontosan hová is mennénk?
– Nem érdekel – válaszoltam, meglehetősen vakmerőén.
– Egy messzi helyre, ahol a Fúriák nem találhatnak ránk.
Miért is kellene egyáltalán visszatérnünk az alvilágba?
Hiszen bárhová mehetünk. Apámtól legalább egy tonna
hitelkártyát kaptam. Nyugodtan használhatók, amíg le nem
tiltja őket. A szüleim máris azt feltételezik rólunk, hogy
megszöktünk, szóval, miért is ne tennénk azt?
Nem emelte fel a fejét, hogy a szemembe nézzen, csak
játszott tovább a kezemmel, egymáshoz mérve az ujjainkat.
John keze nyilván sokkal nagyobb volt az enyémnél.
– Hát ennyire gyűlölöd azt, ami vagyok? – kérdezte
halkan. A hangjába csupán őszinte kíváncsiság vegyült,
mintha válaszom a kérdésére valójában nem is számítana...
amiből persze rögtön tudtam, hogy nagyon is sokat számít.

218  
 – Nem – vágtam rá gyorsan. – Egyáltalán nem gyűlölöm.
A munkád igenis fontos, ezt én belátom. Csak azt nem
értem, miért neked kell végezned. Számomra nem tűnik
igazságosnak. Miért nem Frankre hárul ez a feladat?
Szerintem még élvezné is.
– Azt mondtad, hogy maradsz – emlékeztetett John.
Nem kerülte el a figyelmem, hogy ezúttal is kitért a
válaszadás alól; nem volt hajlandó felelni arra a kérdésre,
miért is lett éppen belőle az alvilág uralkodója.
– Azt mondtam, veled maradok – hangsúlyoztam.
– Na és Alex? – kérdezte.
– Neki sem lesz semmi baja – jelentettem ki, igencsak
kevés meggyőződéssel. – Ha elég idős ahhoz, hogy azt
gondolja, nem szükséges engedelmeskedni az apjának,
amikor az hazahívja, akkor talán nem elég idős ahhoz is,
hogy vigyázzon magára?
– Szerintem ezt te sem gondolod komolyan – felelte
John. Ujjai összezárultak a kezem körül. – Mint ahogyan a
szökést sem, amit az imént javasoltál. Nem igaz?
– De igen – vallottam be töredelmesen. Mégis
eluralkodott rajtam a vad kétségbeesés. – De hát, John, nem
akarsz néha te is megszökni, kis időre megfeledkezni a
kötelezettségeidről és a változatosság kedvéért csupa
olyasmit művelni, amihez kedved van? Ha ezt tennénk, a
legrosszabb esetben mégis mi történhetne? A végzetes
katasztrófán kívül, amelyet Mr. Graves említett? – A
szigetet elárasztó élő halottak gondolata most már
korántsem aggasztott annyira, hiszen tudtam, hogy apa úton
van Isla Huesos felé. Apám majd gondját viseli anyámnak,
sőt Alexnek és Chris bácsinak is... a nagyanyám sorsával

219  
azonban fikarcnyit sem törődtem, és tudtam jól, hogy az
apám sem.
Nem akartam azokra az emberekre gondolni, akik
kedvesek voltak velem az érkezésem óta, és valószínűleg
nem érdemelték meg, hogy elpusztítsa őket az élő holtak
árja. Közéjük tartozott többek közt Mr. Smith és a
barátnőm, Kayla is. Igyekeztem kiverni őket a fejemből.
John végre felemelte pillantását a kezemről, és összevont
szemöldöke alól fürkészte az arcom. – Reggeli óta egy
falatot sem ettél – mondta. Lassan húzni kezdett magával a
zene irányába. – Menjünk! Semmi oka annak, hogy ne
szerezhessünk be neked egy kis ennivalót, miközben az
unokatestvéred után kutatunk. Ha sietünk.
Tényleg nagyon éhes voltam. Ráadásul kissé szédültem
is. Várjunk csak egy percet...
– Te csak témát akarsz váltani! – vádoltam Johnt.
– Már megmondtam, hogy a munkámmal járnak
bizonyos juttatások – magyarázta. Átkarolta a vállam, mivel
nyilvánvalóan nem szedtem elég gyorsan a lábam, hogy
lépést tartsak vele. Hamarosan valósággal röpültem a járda
fölött. – Nos, a büntetésekről sem szabad megfeledkeznünk,
amelyek a szabályszegőkre várnak.
Korábban is esett szó köztünk a büntetésekről. A
következményekről.
– De ha elrejtőzünk valahová, ahol a Fúriák nem talál-
nak ránk – erősködtem –, akkor hogyan büntethetnének
meg?
– Valahányszor valaki elhagyja az alvilágot, akinek ez
nem áll jogában – felelte –, a túlvilági birodalom kibillen az
egyensúlyából. A Fúriák ezért talán nem is a szabályszegőt

220  
büntetik meg, hanem boldogan kitöltik haragjukat azokon,
akik ott maradtak.
Félrefordítottam a fejem, és vetettem egy futó pillantást
vállamon pihenő kezére. S íme, ott virítottak... a sérülések
forradásai, amelyeket azért kellett elszenvednie, amit
tizenöt éves koromban elkövettem. Meggondolatlan tettem
rettenetes következményei.
Elborzadva torpantam meg, éppen a keskeny sikátor
sarkán. A zene vidáman és hangosan tombolt. Tisztán
láthattam az utcai fesztivál ragyogó fényeit és a szórakozó
embertömeget, sőt még a grillezett hús szédítően
megrészegítő illatát is éreztem.
Mindez azonban már a legkevésbé sem számított.
– Úgy érted, hogy szegény Mr. Gravesen és Henryn
torolják meg, amit mi elkövettünk? – kérdeztem elcsukló
hangon.
John karja lehanyatlott a vállamról. Közvetlenül előttem
állt meg, és különös kifejezéssel az arcán nézett le rám...
mintha szánalom tükröződött volna a tekintetében.
– Igen — válaszolta. – Tehát minél előbb térünk vissza,
annál hamarabb leszünk mindannyian újra biztonságban.
Lassan felfogtam végre, milyen hatalmas áldozatot
hozott értem már pusztán azzal is, hogy egyáltalán elkísért.
Bólintottam, és szaporábban kezdtem szedni a lábam... ám
csakhamar ismét lelassultam, amikor a sikátorból kilépve
észrevettem Isla Huesos világítótornyának előttünk
terpeszkedő alakját. A sziget egyik leghatalmasabb
építménye volt, közel harminc méter magasan tornyosult a
levegőbe. Annak idején nem voltam hajlandó betenni a
lábam, amikor anyámmal kötelezően körbejártuk a helyi

221  
nevezetességeket, inkább lenn maradtam a torony aljában,
és a különféle táblákat és feliratokat olvasgattam a sziget
bátor lakosairól, akik a tizenkilencedik században az
életüket kockáztatva mentették ki a vízből a korallszirt
körüli sekély tengerben zátonyra futott hajók túlélőit.
Isla Huesos világítótornya immár üresen állt, kivonták a
szolgálatból, miután az 1846 októberében tomboló hurrikán
csaknem teljesen megrongálta. A vihar ugyanis még a
sziget alakját is átformálta, ezért a torony immár a
közelében sem volt a partnak, hanem a sziget közepén
helyezkedett el.
Így történhetett, hogy valaki egy hosszú feliratot
függesztett a torony egyik oldalára, majd áthúzta az utca
fölött, ahol a fesztivált tartották. Vérvörös betűkkel az
alábbi szöveg állt rajta:

Üdvözöljük a Koporsó Fesztiválon!

Az eseményt szponzorálta:
Rob kapitány Rumoshordója
Csontok Szigete Rádió 955
Rector Ingatlan
A buli megfeneklésig tart!

John bizonyára észrevehette az arckifejezésemet, amikor

a feliratot megpillantottam, mivel megkérdezte: – Mi a baj?
– Semmi – feleltem. – Csak tudod... a suliban külön
iskolagyűlést tartottak, hogy bejelentsék, idén elmarad a
Koporsó éjjele.
S nem csupán erről volt szó, hiszen Santos rendőrfelü-
gyelő személyesen is megjelent a diákság előtt, hogy még

222  
nagyobb hangsúlyt adjon a hatóságok erőfeszítéseinek.
Feltett szándékuk volt ugyanis lehiggasztani a lakosság
hagyományok iránti lelkesedését: megtiltották a helyi
fakereskedéseknek, hogy kiskorúak számára nagyobb
mennyiségű alapanyagot adjanak el, ezzel is akadályozva a
máglyák és koporsók építését a szigeten.
Most mégis teljesen nyilvános ünnepség keretében
áldoztak a régi hagyománynak – természetesen az iskola
területétől távol –, méghozzá hivatalos szponzorok
támogatásával.
– Minden évben megpróbálják elejét venni – válaszolta
John. – Sosem sikerül.
Ez elég nyilvánvaló volt. A fesztivált hirdető üdvözlés
alatt csak úgy özönlöttek befelé az emberek, többségük
normális, hétköznapi öltözékben, néhányan azonban
jelmezt viseltek: kalózok, szellemek, temetkezési
vállalkozók és szexi csontvázak nyüzsögtek mindenfelé.
Szinte mindannyian vörös műanyag poharat tartottak
kezükben, bár egy rendőrautó várakozott a járda mellett a
közelben. Két rendkívül unott arcú rendőr támaszkodott a
motorháztetőnek, és pár csinos női kalóznak udvaroltak,
akik magas sarkú csizmát és szűk nadrágot viseltek.
Mindenki arcán széles mosoly ült, amerre néztem, a
fölöttünk morajló mennydörgés és az egyre szaporábban
hulló esőcseppek ellenére.
Lopott pillantást vetettem Johnra. Mivel mostanra már
eléggé bizonyos voltam abban, hogy hajótörésben vesztette
életét, ezt az egész felhajtást... nos, kissé ízléstelennek
éreztem. Habár a fesztivál szervezőinek minden bizonnyal

223  
sejtelmük sem volt arról, hogy a Koporsó éjjelének oka
személyesen is megjelenik majd az ünnepségen.
– Ez borzalmas – jelentettem ki hevesen, a felirat felé
biccentve. Különösen a betűkről csöpögő művért találtam
rendkívül visszataszítónak. Elvégre az én barátom
állítólagos vérét használták fel, hogy termékeiket és
vállalkozásukat hirdessék ezek az otromba gazemberek!
– Hát, nem is tudom – felelte közömbösen. – Ha már egy
koporsót akarnak elrejteni számomra valahol a szigeten, a
temető kivételével persze, igazán kedves tőlük, hogy
tudatják velünk, merre keressük.
Nem osztottam a derűlátását. John nem hallotta Seth
Rector aprólékosan kidolgozott és összetett tervét arról,
miként fogják elrejteni a koporsót a kíváncsi szemek elől. A
rejtekhelyek között egy bizonyos repülőgéphangár is
szerepelt. A Koporsó Fesztiválról azonban egyetlen szó
sem esett.
– Hát, szerintem akkor is borzalmas – bizonygattam. –
És mostanra már nemcsak a nagyanyám tudja, hogy itt
vagyunk, hanem a sziget teljes Fúria populációja is értesült
az érkezésünkről. Ráadásul mindketten szerepeltünk a mai
napilapok címoldalán. Mégis hogyan fogunk besétálni oda
anélkül, hogy felismernének minket az emberek?
– Így – válaszolta bűbájos mosollyal, és szépen kézen
fogott.
A következő pillanatban már az utca túloldalára vezetett
keresztül, kikerülve a nevető párocskákat, a vámpír-
jelmezbe bújt téblábolókat, sőt még babakocsikat tologató
ifjú szülőket is, mígnem megálltunk egy fagyasztott
gyümölcssaslikot árusító bódé előtt. Közvetlenül a rendőrök

224  
orra előtt sétáltunk el, ám a két férfi egy pillanatra sem
fordította el fejét a két kalózjelmezbe bújt lányról.
Döbbenten bámultam fel Johnra. – Ezt meg hogy
csináltad?
– Néha az emberek csak azt veszik észre, amit akarnak –
válaszolta vállat vonva.
Rögtön rájöttem, hogy most az Isla Huesos temetőjének
fantomja beszél belőle. Mr. Smith maga mondta, hogy
olyan gyakran és olyan hosszú ideje látták már a helybéliek
Johnt a kriptája körül őgyelegni, hogy valóságos hírnévre
tett szert a szigeten... még biztonsági térfigyelő kamerákat
sem volt szükséges elhelyezni a temetőben. Senki sem
merészkedett a temetőbe sötétedés után, engem és sajnos
Jade Ortegát kivéve... és persze a gyilkosait is.
A biztonság kedvéért azonban mégis kinyitottam a
táskám, és előhalásztam a mélyéről egy hajpántot. Nálam
volt a másik ruhám is, ha esetleg szükség esetén át kellene
öltöznöm. Addig viszont meg kellett elégednem egy gyors
hajfonattal és a farmerkabátommal, hogy álcázhassam
magam.
– Még mindig nehéz elképzelnem – motyogtam fono-
gatás közben, hajpánttal a számban –, mit művelhettél,
amivel ekkora zűrzavart sikerült teremtened. – A zűrzavar
alatt természetesen az utcai fesztivál őrületes forgatagát, a
hangos muzsikát, a mulatozó embereket és a jelmezeket
értettem.
Valójában már nem is számítottam válaszra Johntól,
hiszen annyiszor tettem már fel neki ugyanezt a kérdést,
újra meg újra, különböző módokon, és még sosem felelt
egyenesen.

225  
 Ám mélységes megdöbbenésemre ezúttal mégis
válaszolt; olyan halkan és óvatosan, hogy szinte alig
hallottam, mintha nem is mellettem állt volna.
– Megöltem egy embert – mondta.

 
226  
 Tizenhatodik  fejezet  

A   hajpánt a járdára hullott a kezemből. Tudtam, hogy

sosem fogom megtalálni többé. Túlságosan sok ember
tolongott körülöttünk az utcán, vidáman kortyolgatva
vérvörös poharaikból, amelyeket Rob Kapitány
Rumoshordójának bódéjánál vásároltak a közelben.
Természetesen kételkedtem abban, hogy egyáltalán jól
hallottam-e. Miért pont most árult volna el egy ilyen fontos
információt, méghozzá ennyire lazán, egy utcai ünnepség
kellős közepén?
Mielőtt még visszafoghattam volna magam, kiböktem az
első dolgot, ami az eszembe jutott.
– Csak egyet?
John lesújtó pillantást vetett rám.
Mindazok alapján, amiket eddig tudtam róla, szinte
számítottam is rá, hogy gyilkolt.

227  
 Inkább azt a tényt találtam döbbenetesnek, hogy
egyetlen emberi élet kioltása miatt örök időkre az alvilágba
száműzték.
– Fogalmam sem volt – felelte John fanyar mosollyal –,
hogy ennyire vérszomjas vagy, Pierce. Keressünk esetleg
neked is egy kalózjelmezt?
– Nem... nem mintha egy ember nem volna elég –
dadogtam. A hangos zene mellett még a saját gondolataimat
is alig hallottam. A latin muzsika pergő ritmusa egy ütemre
lüktetett sebesen kalapáló szívemmel, amint felismertem,
milyen tapintatlan butaság csúszott ki a számon.
– Csak hát már néhányszor meg kellett állítanom a
kezed, nehogy a szemem láttára megölj valakit. Ezért
lepődtem meg...
John hirtelen észrevette, hogy a tolongó tömeg ide-oda
lökdös az utcán, így hát kézen fogott, és a járda felé
vezetett, amíg meg nem álltunk egy hatalmas fa lecsüngő
ágai alatt, távol a sokaságtól és a fényektől, ahol egy kicsit
sötétebb és csendesebb volt. Remény természetesen
követett minket, letelepedett a csatornamélyedésbe,
elégedetten csipegetve egy eldobott csutkáról a grillezett
kukoricaszemeket.
– Az ember, akit megöltem, hajóskapitány volt – mondta
John. Hangja elveszítette kemény élét, arckifejezése
azonban távolinak tűnt, mintha valaki másnak a történetét
mesélte volna. – A Liberty kapitánya. Én pedig az első
tisztje voltam.
Kisebb sokkhatásként ért a közlése, de egy szót sem
szóltam; tekintetem egy narancsvörös macskára szegeztem,
aki a kerítés lécei közül lopakodott elő, ahol éppen álltunk.

228  
A macska szeme fényesen felragyogott, amint me-
gpillantotta a csipegető Reményt... majd elkapta
figyelmeztető pillantásomat, és inkább gyorsan odébbállt.
– Havannáról hajóztunk Isla Huesos felé – folytatta
John. – Onnan akartunk továbbindulni Angliába. Nem
messze Isla Huesos partjaitól felfedeztem, hogy valami...
nincs rendjén az iránnyal, amelyet a kapitány parancsba
adott. Megpróbáltam négyszemközt tárgyalni vele a dolog-
ról, de nem volt hajlandó meghallgatni. Kiszivárgott azon-
ban a terve, és a legénység néhány tagja velem értett egyet.
Zendülés tört ki a hajón. Biztos vagyok benne, hogy
ismered a szó jelentését.
– Ismerem – bólintottam. Egyszer láttam egy zendülésről
szóló filmet. A hajó legénysége fellázadt a kapitánnyal
szemben, és megfosztották a hatalmától, mert nem volt
ínyükre a durva és igazságtalan bánásmód.
– Akkor hát minden bizonnyal azt is tudod, hogy a
zendülés súlyos bűncselekménynek számít – mondta John.
A háttérben a vidám muzsika és a kacagás különös
ellentétben állt arcának komolyságával. – A hajókon az
elfogott és bűnösnek ítélt lázadókkal gyorsan elbánnak...
általában felakasztják, ám időnként előfordul, hogy a
hullámok közé taszítják őket.
Abban a pillanatban újra ott találtam magam az álombéli
hajó nyikorgó fedélzetén, tétlenül nézve, ahogyan John az
óriási hullámok hátán hánykolódik. Képtelen voltam
segíteni rajta, miközben szakadatlanul záporoztak ránk az
eső cseppjei.
Úgy éreztem, mintha a szívem jéggé dermedt volna.
Hirtelen a kezem is kihűlt, a meleg esti levegő ellenére.

229  
 – Amikor az emberek felkeresték a kapitányt, és
közölték vele, hogy nem értenek egyet a tervével, eldurvult
a helyzet, főleg amikor én is az ő pártjukra álltam. A
kapitány... dühös lett. De ő ütött először, Pierce, hinned kell
nekem! – John esdeklő tekintettel nézett a szemembe. –
Nem akartam megölni.
– Hát persze – mormoltam. – Önvédelemből cselekedtél.
John tekintete egyszerre cinikussá vált. – Nos, nem
mindenki látta ebben a fényben a történteket – mondta. –
Hamar kiderült, hogy a legénység sorai közt sokkal
nagyobb számban akadtak azok, akik támogatták a kapitány
tervét, bármilyen veszedelmes is volt, mint akik ellenezték.
Ragaszkodtam hozzá, hogy egyedül én érdemlek büntetést,
mivel én voltam a fő felbujtó a zendülésben...
– Ezért a hullámok közé vetettek – suttogtam. Már
tudtam, miként végződik a történet.
John megrándította a vállát, mintha nem is lett volna
nagy ügy. Csak éppen a saját szememmel láttam álmom-
ban, milyen rettenetes halált kellett halnia.
– A zendülők... különösen, akik megölik a
kapitányukat... még koporsót sem érdemelnek, tisztességes
temetésről nem is beszélve – jelentette ki könnyedén. – De
valamiért Isla Huesos lakosai azt gondolják, hogy pontosan
erre volna szükségem, hogy végre békében nyugodjak.
Ezért minden évben megrendezik ezt az ünnepséget. – John
körbemutatott a fesztiválon.
Felnéztem az arcára. Kétségbeesetten vágytam rá, hogy
valamilyen gyógyírral enyhítsem a fájdalmat, amit rajta
láttam. Nem testi kín gyötörte, hanem a lelke szenvedett a
sebektől, amelyeket igyekezett elrejteni a szemem elől.

230  
 – Szóval vízbe fulladtál – suttogtam. – Mint én. Még egy
közös pont van tehát bennünk, a szörnyűséges család-
tagjainkon kívül.
John ajka vészesen megrándult. – Te gyakorlatilag
halálra fagytál, mielőtt a vízbe fulladtál volna – mutatott rá.
– És a fejsebedről se feledkezz meg! De egyébként igen, ez
még egy közös pont a múltunkban.
Megfogtam a kezét. Csodálatosan melegnek és erősnek
éreztem az enyémben.
– És miután megfulladtál, hol tértél magadhoz? –
kérdeztem.
– Az alvilágban – válaszolta. – Amelyet már te is jól
ismersz. Csak akkor még teljesen egyedül voltam. Nem
kaptam kézikönyvet, sem útmutatást, hogy tudjam, mit kell
tennem. Mindent saját tapasztalatból kellett megtanulnom.
Szerencsére hamarosan Mr. Graves, Mr. Liu, Frank és
Henry is csatlakozott hozzám. Óriási segítségemre voltak.
– Ők is részt vettek... a zendülésben? – érdeklődtem
óvatosan.
John bólintott. – Lelkemre mondom, bár ne keveredtek
volna bele! De Henry kihallgatta, amikor megpróbáltam a
kapitány lelkére beszélni. Rögtön rohant Graveshez, aki a
tudomásom nélkül beszervezte Mr. Liut és Franket is. Nem
tehettem semmit. Rendes emberek. Sokkal jobb sorsot
érdemeltek volna ennél.
Amint ezeket a szavakat kimondta, észrevettem, hogy
sötét felleg borul az arcára, akárcsak a fölöttünk tornyosuló
fekete viharfelhők az égre. Sejtettem, mi nyomja a szívét,
ezért kezét gyengéden két kezembe fogtam.

231  
 – A Liberty kapitánya – suttogtam, és közben az járt a
fejemben, mit is mondott John a nagybátyámnak a Rossz
Emberekről – biztosan rettenetes volt.
– Sosem találkoztam nála aljasabb emberrel – felelte a
legcsekélyebb habozás nélkül. Tekintete jéghideggé vált,
akárcsak a hangja... de tudtam jól, hogy ennek semmi köze
hozzám. A lelkét kísértő emlékek dermesztették meg:
annak az embernek az emléke, akit megölt.
Újra hideg borzongás futott végig a hátamon.
– Gondoltam – válaszoltam. – Máskülönben egy olyan
ember, mint Mr. Graves, sohasem vetemedett volna arra,
hogy fellázadjon a kapitánya ellen. És amikor te meghaltál,
rögtön egy olyan szörnyű helyre utasítottak volna tovább
téged is, mint ahová a Fúriák kerülnek... ezért is térnek
vissza onnan, tele haraggal és bosszúvággyal, mert
gyűlölik. Ám ehelyett megtettek téged az alvilág urának.
Tehát valaki bizonyára úgy vélte, hogy bátor tettet hajtottál
végre, és meg akart jutalmazni.
Láttam a tekintetében, amint lassacskán visszatér
hozzám sötét emlékei közül.
– A hosszú évek során többnyire büntetésnek éreztem
ezt a megtiszteltetést, mintsem jutalomnak... – Hangjában
keserű lemondás érződött. Azután pillantása találkozott az
enyémmel, és hangjába nyomban elismerő csodálkozás
vegyült. – Legalábbis amíg rád nem találtam.
Az izzó szikra a szemében nyomába sem érhetett annak
a forróságnak, amely elárasztotta a testem, amint szorosan
magához húzott, és szájon csókolt. Nem ellenkeztem, csak
lehunytam a szemem, és boldogan elengedtem magam,
hosszú idő óta most először.

232  
 Megölt egy embert. Mindössze ennyit követett el.
Ez sem volt csekélység persze. Az emberölés döbbenetes
és rettenetes bűntettnek számított.
Mégsem éreztem olyan szörnyűséges véteknek, mint
amilyennek előzetesen lefestette nekem száműzetése okát...
egyre csak azt hangoztatta, hogy bizonyára meggyűlölöm,
ha valaha tudomásomra jut az igazság. Hiszen nem gyújtott
szándékosan lángra egy kiscicákkal teli zsákot, hogy azután
érzéketlenül végignézze, amint elevenen elégnek. Csupán
egy zendülés vezére volt a tengeren, és közben
meggyilkolta a hajója kapitányát... önvédelemből.
Természetesen kizárólag John szavára támaszkodhattam.
S akkor hirtelen eszembe jutott, mit kellett volna tennem. El
kellett volna olvasnom a könyvet, amelyet Mr. Smith a
táskámba rejtett. Nem mintha nem hittem volna Johnnak...
Kinyitottam a szemem. Valami történt, mert John
hirtelen elengedett.
– Tessék, kisasszony. Ezt az előbb elejtette – csendült fel
egy meglepően ismerős, vékonyka hang a könyököm
magasságában, és a következő pillanatban átnyújtották
nekem a hajpántot, amely az imént a járdára hullott a
kezemből.
Amikor lenéztem, hogy lássam, ki szólt hozzám,
mélységes döbbenetemre Henryt fedeztem fel magam
mellett. A kis Henry Dayt egyenesen az alvilágból.
Értetlenül bámultam rá, képtelen voltam felfogni, amit
pedig a saját szememmel láttam. A fiú közvetlenül
mellettem állt, ugyanabban az öltözékben, amelyet
legutóbbi találkozásunkkor is viselt.

233  
 Csak éppen Isla Huesos Koporsó Fesztiválján egyáltalán
nem keltett feltűnést. Pontosan úgy festett, mint a többi,
tizenkilencedik századi kalózjelmezbe bújt kis srác...
akikből nem is egy szaladgált körülöttünk. Az ő jelmezük
azonban korántsem volt olyan élethű, mint Henry öltözéke.
– Micsoda...? – álmélkodtam. – Hogyan...?
Akkor Frank szólalt meg a háta mögött, akinek jelenléte
mindaddig fel sem tűnt.
– Nahát, ez itt – áradozott, a kezében tartott vörös
poharat mutatva – remek itóka. Meg kell győznünk Mr.
Gravest, hogy tanulja meg ennek a receptjét.
A mellette álldogáló Mr. Liu láthatóan nem volt
meggyőzve. Ő egyetlen kortyot sem ivott. Inkább a tömeget
fürkészte kutató tekintetével.
– Túl sok a kalóz – állapította meg rosszallóan. – Nem
értem, mi abban a szórakoztató, ha kalóznak öltözik az
ember. Na, és mit műveltek a világítótoronnyal?
Villámgyorsan visszafordultam Johnhoz. – Mit keresnek
itt az embereid? – kérdeztem döbbenten. – Azt hittem...
– Üdv – köszöntötte John a legénységét, sötét szem-
öldökét gúnyosan felvonva. – Igazán kedves tőletek, hogy
tapintatosan magunkra hagytatok egy kicsit.
– Nem akartunk zavarni – válaszolta Frank negédesen.
Az italához vásárolt magának egy sült pulykacombot is, és
élvezettel rágcsálta. – Úgy láttuk, nagyon el vagytok
foglalva.
– Henry más véleményen volt – vágott közbe Mr. Liu
mély hangján.
– Ez itt a kisasszonyé, nem igaz? – kérdezte Henry,
magasba emelve a hajpántot. – Láttam, hogy elejtette.

234  
 – Igen, az enyém, Henry. Nagyon köszönöm –
hálálkodtam. Kezembe fogtam a pántot, majd csodálkozó
pillantásomat ismét Johnra emeltem.
– Úgy gondoltam – magyarázta John csendesen –, hogy
a temetőben történt események után jó ötlet volna némi
erősítést szerezni. Vagy talán nem így hívják ezt manapság?
– De... igen – hebegtem. – Csak azt hittem, hogy ők nem
jöhetnek fel ide...
– Nem, egyedül valóban nem jöhetnek – felelte John. –
Miközben te odafenn voltál anyáddal a házban, a
nagybátyád pedig éppen az unokatestvéreddel beszélt
telefonon, én gyorsan lementem az alvilágba, és felhoztam
őket ide. Nem mintha nem nyűgözött volna le a bátorságod,
amikor támadásba lendültél Mike ellen – tette hozzá ravasz
mosollyal. – De könnyen megeshet, hogy legközelebb nem
akad majd virágkaspó a kezed ügyébe. És Mr. Liu igencsak
vészjósló személyiség tud lenni, amikor úgy tartja kedve.
Mr. Liu szégyenlős arcot vágott, bár Frank rögtön
tiltakozni kezdett. – Na és én, kapitány? Én is nagyon
rémisztő tudok lenni, ha akarok. Mondja meg neki, Miss
Oliviera! Magát is megrémítettem, amikor először
meglátott. Nem igaz?
– Nem tőled ijedt meg – rázta Henry a fejét. – Hanem
Tüphóntól.
Én pedig csak a fejemet csóváltam; a döbbenettől szóhoz
sem jutottam.
– Mindeddig az unokabátyád után kutattak – folytatta
John, és szándékosan tudomást sem vett emberei
vetélkedéséről. – Sajnos sikertelenül. Alex valamiféle
zárkában feküdt, amikor azt a videót látták a telefonodon,

235  
tehát lehetséges, hogy egyszerűen elsétáltak mellette. Az is
előfordulhat, hogy egészen másképp fest.
Felötlött bennem Alex könnytől és piszoktól maszatos
arcának emléke, és őszintén reméltem, hogy most teljesen
másként néz ki... és még éppen időben rátalálunk, hogy ez
ne is változzon.
Hirtelen rájöttem, hogy valaki hiányzik John
legénységéből. – Mr. Graves hol van? – kérdeztem.
– Egyikünknek ott kellett maradnia – válaszolta John,
óvatos és kimért hangon. – Mr. Graves önként jelentkezett.
Sosem rajongott különösebben Isla Huesosért.
John nem említette, de én pontosan tudtam, hogy Mr.
Gravesnek nem azért kellett az alvilágban maradnia, mert
nem kifejezetten rajong a szigetért, vagy mert éppenséggel
vak (ami megítélésem szerint cseppet sem korlátozta
ténykedéseiben), hanem mert John távollétében valakinek
gondját kellett viselnie a holtak leikeinek... és vállalnia
kellett a következményeket, ha esetleg nem térünk vissza
időben.
Hatalmasat nyeltem, amikor eszembe jutottak Mr.
Graves szavai a világméretű pusztításról és katasztrófáról.
– Köszönöm – mormoltam hálásan, kezemet John
tenyerébe csúsztatva.
– Túl korai köszönetet mondani – felelte John. – Még
nem találtuk meg. Mr. Liu, van bármi nyoma a
koporsónak?
– Egyelőre semmi – válaszolta Mr. Liu a maga lassú,
higgadt modorában. – De minél tovább haladunk végig az
utcán, annál több ember tolong arrafelé. Ahol a zene szól.

236  
 – És a kaját árulják – tette hozzá Frank, magasba emelve
a pulykacombot.
John kérdő pillantást vetett rám.
Lehajoltam, hogy Reményt elszakítsam imádott
kukoricacsutkájától – fennhangon tiltakozott, de az ő
érdekében tettem. A vörös cirmos ugyanis időközben
visszatért –, majd a pántom segítségével gyorsan
felkötöttem a hajam, és bejelentettem: – Mehetünk. – A
hangom sokkal bátrabban csengett, mint ahogyan valójában
éreztem magam.
Nem volt szükséges azonban attól tartanom, hogy ezen a
helyen bárki felismerne. Habár – amint azt az imént Mr.
Liu is megjegyezte – elképesztően nagy számban
nyüzsögtek körülöttünk a kalózok, csaknem minden
járókelő tekintete John legénységének tagjain akadt meg.
Különösen Franken. A testét borító rendkívül eredeti
tetoválások és forradások mellett már csak egy papagáj és
egy szemkötő hiányzott, hogy teljes legyen az összhatás.
Talán ezért is történt, hogy amikor az első ember, aki
valóban ismert, egyenesen elsétált mellettünk, mielőtt
igazán észrevett volna... mivel éppen Frank délceg alakjára
meresztgette a szemét.
– Kayla? – kérdeztem óvatosan, mert kis híján én sem
ismertem meg őt. Az iskolában szigorúan betartottuk az
öltözködési előírásokat, ám Kayla jelenlegi öltözéke
minden létező szabályt megszegett. Hosszú, fehér ruhát
viselt, amely szépen hangsúlyozta bőrének sötét tónusát.
Régimódi fűzője hihetetlenül vékonyra szorította össze a
derekát, terjedelmes kebleit pedig gravitációt is
meghazudtoló magasságokba emelte. Meztelen vállára lila

237  
bársonykendőt borított, amelynek színe pontosan illett
göndör, fekete haját tarkító lila tincseihez. Végezetül
csillogó strassz-kövecskéket ragasztott erősen sminkelt
sötét szemének sarkába, a drámai összhatás kedvéért.
– Várjunk csak... – A lány hirtelen megtorpant, és
zavartan pislogott vissza rám. – Az nem lehet. Pierce? Ó, te
jóságos ég! Keblemre, csajszi!
Sikerült időben lefognom a karját, mielőtt még lelkesen
a nyakamba ugorhatott volna. Nem akartam, hogy még
nagyobb feltűnést keltsen, mint amilyet már eddig is elért
örömteli kiabálásával. Sietve elráncigáltam az utca
közepéről két egymás közelében álló bódé közé – az egyik
fagyasztott gyümölcsszeleteket árult nyársra húzva, a másik
színes pólókat a következő felirattal: Túléltem a Koporsó
Fesztivált a Csontok Szigetén.
– Ó, te jó ég! – ámuldozott továbbra is Kayla, két
karomat szorongatva. – Mégis hol voltál? Van egyáltalán
fogalmad róla, hogy megrémültem, amikor a minap nem
jelentél meg kettőkor a parkolóban, amint mondtad? Te
kérted, hogy hívjam fel a zsarukat, ha nem bukkannál fel,
ezért meg is tettem. A következő pillanatban pedig arra
eszméltem, hogy a nagyanyád összevissza rohangál, és azt
kiáltozza, hogy elrabolt téged egy srác.
Kayla sötét szeme izgatottan csillogott – a strasszkövek
villogása valósággal eltörpült mellette miközben
tekintetével Johnt méregette, aki tapintatosan megállt a
fagyasztott gyümölcsös bódé előtt, rám várva. Minden
bizonnyal rögtön nyilvánvaló volt, hogy ismerjük egymást,
nemcsak John felém vetett lopott pillantásaiból, hanem
lángba boruló arcomból is.

238  
 – Várj csak, az ott ő? – lelkendezett Kayla. – Ez az a
srác? Ó, te jó ég! Egy ilyen srác engem is bármikor
nyugodtan elrabolhatna. Micsoda... mázlista... vagy!
Minden szót egy-egy vállamra mért ökölcsapással tett
még nyomatékosabbá, majd megállt mellettem, és Johnra
mosolygott. Sötét, göndör hajának egy hosszú fürtjét
csavargatta sejtelmesen az ujjára, amelynek körmét fekete-
fehér zebracsíkok díszítették.
– Kayla – mondtam a vállamat dörzsölgetve. Meg-
lehetősen erős ütéseket kaptam tőle. – Egyáltalán nem
rabolt el...
– Ugyan már! Na és a haverja? – tudakolta jelentőség-
teljes pillantást vetve Frankre, aki úgy tett, mintha észre
sem venné magán Kayla fürkésző tekintetét. Éppen
fagyasztott gyümölcsöt vásárolt Henry számára. – Már
messziről kiszúrtam a srácot, és rögtön furdalni kezdte az
oldalamat a kíváncsiság, vajon ki ez az észbontóan dögös
pasi. Most komolyan, azt sem igen bánnám, ha egy hozzá
hasonló öles fickó ragadna magával.
– Kayla – próbálkoztam ismét észhez téríteni. Nem állt
szándékomban elrontani a kedvét, egy pillantás az égre
azonban elárulta, hogy az eső amúgy is hamarosan lehűti
majd az emberek mulatságát. De sürgősen le kellett
állítanom barátnőm áradozását a szóban forgó pasikról,
hogy végre tisztázhassak néhány családi ügyet. – Már
biztosan te is rájöttél... pillanatnyilag... komoly személyes
problémákkal küzdök. És szükségem van a segítségedre.
– Tényleg? – Kayla egyetlen másodpercre sem vette le a
pillantását Frank alakjáról. – Hát, akkor mutass be a
kalózhaverodnak, és készséggel segítek.

239  
 – Azt hittem, Alex az eseted – vetettem ellen kissé
csalódottan.
Kayla elengedte a hajtincsét; már nem meresztgette
csábító tekintetét Frankre, hanem felém fordult. – És még te
mondod nekem, hogy személyes problémákkal kell
megbirkóznod? Az unokatesód tisztára megkergült. Totál
flúgos. Megkért, hogy találkozzunk itt, ezen a helyen, és én
még örültem is neki. De azt hiszed, hajlandó táncolni
velem, vagy legalább meghívni egy italra? Nem. Még
jelmezt sem vett fel, ami pedig régi hagyomány ezen a
bulin. Mint aki arra vágyik, hogy üljön mellette valaki, és
ne nézzék lökött baleknak az emberek, amiért egyedül
kuksol. Akárcsak ebédnél a suliban. Csak gubbaszt
magában az ostoba...
Kikerekedett a szemem. – Várj! Te tudod, hol van most
Alex?
– Hát persze hogy tudom – vágta rá Kayla. – Éppen most
hagytam faképnél. Nem mintha egyáltalán észrevette volna,
hogy leléptem. Erre fogadni merek. Ha Alex ezt randinak
nevezi, hát tévedésben van...
Kinyújtottam felé a kezem, és megragadtam a csuklóját.
– Kayla – mondtam. – Ha elvezetsz minket Alexhez,
ígérem, bemutatlak Franknek. Kérlek, ez nagyon fontos.
Azt hiszem, Alex nagy zűrbe keveredett. Még nálam is
nagyobb zűrbe.
Kayla tetőtől talpig végigmért. – Az már tényleg nagy
zűr lehet – jegyezte meg. – Mert az újságok szerint
egymillió dollárt érő zűrbe csöppentél. Van sejtelmed róla,
mi mindent kezdhetnék én egymillió dollárral? Nem mintha
valaha is a rendőrök kezére játszanálak, de akár még saját

240  
szépségszalont is nyithatnék... nem, ennyi pénzből akár tíz
szalon is az enyém lehetne...
– Kérlek – könyörögtem, kétségbeesetten megszorítva a
csuklóját.
– Jól van – rándította meg a vállát. – Egek, higgadj már
le! Különben is, miért ne? Amúgy sem gyakran engedek
kimenőt a lányoknak. – Kayla ezzel hatalmas melleire utalt,
amelyek méretét sebészeti úton tervezett mérsékelni,
amikor betölti a tizennyolcat. Egyszer azt mondta, hogy a
térde biciklizés közben a mellbimbóját veri. – Ezen ritka
alkalmakkor jólesik, ha valaki értékeli őket. Az teljesen
nyilvánvaló, hogy az unokatesódat nem különösebben
érdeklik. – Hátrapillantott Frankre, aki éppen egy spanyol
ezüstdollárt kotort elő bőrnadrágja zsebéből, hogy azzal
fizessen a Henrynek vásárolt gyümölcsért.
– Természetesen valódi, mocskos kis féreg – vágta Frank
a gyümölcsös pult mögött álló fiatalember arcába, aki
bizonyára megkérdőjelezte a régimódi fizetőeszköz
érvényességét. – Ez egy igazi nyolcas érme. Az egész bódét
megvehetném belőle.
Nagyszerű, gondoltam magamban csúfondárosan. John
és a legénysége remekül elvegyült a tömegben.
Kayla gondolatai nyilván hasonló fonalat követtek,
mivel megkérdezte: – Egyébként is, honnan szalasztották
ezeket a fickókat?
– Idevalósiak – feleltem.
– Tényleg? – Kayla nem volt meggyőzve. A gyümölcs-
árus nyilván az ezüstérme valódisága mellett határozott, és
több gyümölcssaslikot pakolt Henry karjába, mint amennyit
a fiú elbírt. – Biztosan emlékeznék rájuk, ha már láttam

241  
 volna ólcet a környéken. Mert hát nincs kedvem semmiféle
távkapcsolathoz. Azok ritkán sülnek el jól.
Mosolyogtam, és a pillantásom találkozott John
szemével.
– Ó! – suttogtam. – Sosem tudhatod.

  242  
 Tizenhetedik  fejezet  
 

K    
ayla, akinek keze Frank karján pihent, szép lassan
végigvezetett minket á zsúfolt utcán.
– Nem vagyok biztos benne, hogy ez tényleg jó ötlet –
jegyezte meg John halkan, figyelve, amint Frank gyengéden
az ajkához emeli Kayla kezét.
– Maga teljesen megbűvöl, szépséges hölgyem –
udvarolt Frank.
– Lefogadom, hogy ti, kalózok – kuncogott Kayla –
minden szép hölgynek ezt mondjátok.
– Semmi baj – nyugtatgattam Johnt. – Szerintem Kayla
tud vigyázni magára a srácokkal. Még ha Frankról is van
szó.
– Na és mi a helyzet a Fúriákkal? – kérdezte komor
pillantással. – A barátnőd velük szemben is tud majd
vigyázni magára?

243  
 – Ó! – Ez eszembe sem jutott. – Kaylát ismerve,
valószínűleg tud.
– Hát, mindenesetre tartsd a szemed a gyémánton –
tanácsolta John. – Nem tetszik nekem, hogy ilyen hosszú
ideje járkálunk már idefenn, mindenki szeme láttára, és
Fúriáknak még nyomát sem leltük. Mostanra már biztosan
tudomásukra jutott a hollétünk. Hol késlekednek mégis?
Körbepillantottam. Amerre csak néztem, mindenhol
boldog mulatozókat láttam, akik önfeledten élvezték az
estét, miközben fejük fölött továbbra is mennydörgés rázta
az eget, és villámok cikáztak, megvilágítva a fellegeket.
– Talán éppen ez az – találgattam. – Szabadon járkálunk,
mindenki szeme láttára. A Fúriák nem kockáztatják meg,
hogy túl nagy feltűnést keltsenek.
– Talán – bólintott rá John. – Vagy az is lehetséges, hogy
csak a vihar előtti csendet érezzük.
Felemeltem tekintetem az éjszakai égboltra, majd ismét
a nyakláncomra néztem. A nyakamban lógó gyémánt
pontosan olyan lilásszürke színben sötétlett, mint fölöttünk
a súlyos fellegek. John talán közel járt az igazsághoz.
– Pierce?
Csinos, fiatal párocska állt meg előttünk, összeölelkezve.
A srác kísérteties, szürke festéket mázolt az arcára, és a
középiskolai futballcsapat uniformisában feszített, a
hozzáillő válltömésekkel. A lány az iskolai szurkolócsapat
egyenruháját viselte, kezében az elmaradhatatlan piros-
fehér pomponokkal. Nyakára döbbenetes módon egy
vámpírharapás nyomait festette, amelyből undorító művér
csöpögött.

244  
 – Szentséges ég, Pierce! – kiáltotta a lány. – Farah va-
gyok, Farah Endicott, és ez itt Seth Rector. – Kacagva
mutatott a párjára. – Kétlem, hogy a jelmezeink ennyire jók
volnának! Mit szólsz, bébi? – Pillantott fel Seth arcára. –
Pierce még csak fel sem ismert minket. Ráadásul éppen ő
az, akinek állítólag nyoma veszett!
Farah és Seth ezen jókorát kacagott. Mindketten egy-egy
vörös poharat tartottak a kezükben, és bár pontosan nem
tudhattam, mi van bennük, csaknem hisztérikus kacajuk
alapján az a gyanúm támadt, hogy üdítőnél erősebb löttyöt
iszogatnak. John és én együtt álldogáltunk velük egy ideig,
míg Kayla és Frank valamivel távolabb torpant meg az
utcán, és most kíváncsi pillantásokat vetettek ránk. Mr. Liu,
aki ugyancsak érdeklődve szemlélte a jelenetet, az utca
szélére kormányozta Henryt, ahol úgy tettek, mintha
teljesen elmerülnének egy gravírozott kagylóhéjakat árusító
bódé kínálatának szemrevételezésében. Ám valójában
Farah és Seth mámoros kettősén tartották a szemüket.
– Tényleg! – Nehezen ugyan, de sikerült megjátszanom,
hogy én is éppolyan röhejesnek találom a helyzetet, mint
Farah. – Kiderült, hogy ez az egész eltűnési kalamajka egy
kolosszális félreértés volt! Nyilván. Hiszen itt állok teljes
életnagyságomban az orrotok előtt.
– Nahát! – lelkendezett Farah, még harsányabb nevet-
gélés közepette. – Ez hihetetlenül mókás! Hogy is
hiányozhatnál, hiszen itt vagy személyesen. Na és a barátod
kicsoda?
– Ő itt John – mutattam be. Szándékosan hagytam le a
vezetéknevét. Mit tudhattam? Találkozásunk után Farah

245  
és Seth akár egyenesen apámhoz is rohanhat, hogy
megpróbálják begyűjteni a nyomravezetőnek járó egymillió
dolláros jutalmat. Minél kevesebbet árulok el nekik, annál
jobban járok. – John, ők a barátaim, Farah Endicott és Seth
Rector.
John arcán, mint mindig, most is mintha valaki lehúzta
volna a rolót: teljesen kifürkészhetetlenné vált, amint
kiejtettem számon a Rector nevet. Mosolytalanul, szikrákat
hányó tekintettel méregette a párocskát. – Hogy s mint? –
kérdezte mereven, de nem nyújtotta üdvözlésre a jobb
kezét. Tele volt ugyanis egy halom fagyasztott gyümölcs-
csel, amit Henry számára tartogatott, aki végül nem bírta a
cipekedést. Igazán kedves volt tőle, hogy felajánlotta a
segítségét. Másik karjával a derekamat ölelte.
– Remekül, hálás köszönetem – felelte Seth, felvágós,
brit akcentussal. Feltételeztem, hogy ezzel valamiképpen
Johnt kívánta utánozni, de én nem találtam különösebben
mulatságosnak. John beszédén nem is fedeztem fel
semmilyen akcentust, mert már vagy hozzászoktam a
stílusához, vagy túlságosan sok időt töltött halott
amerikaiak társaságában... és velem.
Seth buta tréfája azonban sikeresen megkacagtatta
barátnőjét, és még legalább fél percig vihogtak együtt
boldog egyetértésben, míg végre visszanyerték az
önuralmukat. – Nem, most komolyan, haver. Örvendek a
találkozásnak. Egyáltalán nem nézel ki sorozatgyilkosnak,
vagy minek is akarnak téged lefesteni az újságokban.
Farah játékosan Seth mellkasára csapott. – Bébi!
Emberrabló. A srác egy emberrabló!
– Ezer bocs – szabadkozott Seth.

246  
 – Te jó ég! – álmélkodott Farah, és kék szeme hatalmas-
ra kerekedett. – Apám! Csodaszép a nyakláncod! Hol
szerezted? – Már éppen a kezét nyújtotta felém, hogy
megérintse a nyakamban függő gyémántot, amikor hirtelen
éreztem, ahogyan John izmai megfeszülnek derekamat
ölelő karjában. Egy lépéssel hátrébb húzott, mielőtt Farah
ujjai elérhették volna a drágakövet.
Ami persze óriási szerencse volt, hiszen a gyémántomon
valóban átok ült, amint azt Henry is megmondta. Az utolsó
élő ember, aki rajtam kívül megérintette, Mr. Curry volt,
egy öreg ékszerész, aki azzal vádolt, hogy elloptam a követ,
és megpróbálta elérni, hogy letartóztassanak.
Ám az öreg alaposan pórul járt, hála Johnnak, aki
helytelenítette a velem szemben alkalmazott rideg
bánásmódot, és egy csettintéssel megállította a szívét.
– Ó, már nem is tudom – feleltem gyorsan. – Talán a
bevásárlóközpontban. Bizsu.
– Ó, de kár! – nevetett Farah. – Ha igazi volna, legalább
annyit érne, mint amennyi pénzt az apád ígért jutalmul a
megtalálódnak.
Az igazat megvallva, Mr. Curry szakvéleménye szerint a
Perszephoné-gyémánt körülbelül hetvenötször ért többet
annál. Ezt azonban nem árultam el nekik.
– Nagyon mókás, hogy összefutottunk, mert egy páran a
srácokkal már arról tréfálkoztunk, hogy ha valamelyikünk
meglátna, annyi pénzért tutira feladna téged a rendőröknek
– folytatta Farah kuncogások közepette. – De aztán
megtudtuk, hogy apád visszavonta a kitűzött jutalmat.

247  
 – Nos, ez már valóban mókás – tört ki belőlem hirtelen a
megjegyzés, de nem nevettem, mert nem is találtam
mulatságosnak a hírt. – Ezt mikor hallottátok?
– Ó, te jó ég! – kiáltott fel Farah. – Hát tele van vele az
egész internet.
Feltételeztem, hogy anyám megtalálta az üzenetem, és
értesítette apámat. Ő pedig gyorsan lépett. Apa sohasem
késlekedett.
– Csodás – szólalt meg John. – Nos, nekünk indulnunk
kellene.
Farah értetlenül meredt ránk.
– Várjatok csak! – Seth egyenesen elénk lépett. John
elvette karját a derekamról, és a földre ejtette a Henrynek
szánt gyümölcsöt. Ökölbe szorított kezét lazán leengedte
maga mellett, harcra készen.
Seth azonban nem úgy festett, mint akinek kötekedni
támadt kedve. Minden figyelmét rám összpontosította.
– Farah csak tréfált a jutalommal kapcsolatban – mondta.
– Sosem adnánk fel téged. Remélem, nem nehezteltél meg,
amiért átugrottunk hozzátok, és elszállítottuk a koporsó-
építéshez szükséges holmikat – tette hozzá, nehezen
formálva a szavakat. – De... nem voltunk biztosak,
pontosan mikor jössz vissza, és anyád... láthatóan ki volt
akadva. És hát, te is tudod, hogy bár erősen valószínű, hogy
elhalasztják a meccset a közelgő vihar miatt, nekünk akkor
is meg kell építenünk a koporsót. Ez egy... hagyomány,
vagy micsoda.
Döbbent szemeket meresztettem a srácra. – Álljon meg a
menet! – vágtam közbe. – Te vitted el a deszkákat és a
többi holmit anyám garázsából? – Egész idő alatt meg

248  
voltam győződve, hogy Alex tette... és ezért az lett a
büntetése, hogy bezárták a koporsóba, ahol levegő híján
megfulladt.
– Igen – válaszolta Seth. – Vagyis, én és az apám. Ma
délelőtt ugrottunk át, és hoztunk el mindent.
Hát persze. Chris bácsi még említette is, hogy Seth és az
apja korábban nálunk járt...
– Akár megtartják a meccset, akár nem, a Koporsó
éjjelét muszáj megünnepelnünk – bizonygatta Farah,
őszinte lelkesedéssel a szemében. – Ha nem tesszük, rémes
dolgok történnek. Vagy legalábbis ezt beszélik a népek.
Seth bólintott. – Úgy van – erősködött. – Anyád
rendkívül megértő volt.
– Te jó ég! – Farah ismét egészen közel simult Seth
izmos testéhez, és szorosan átölelte. – Mesélj egy kicsit
apádról és Pierce anyjáról! Várj, Pierce, ezt hallanod kell!
Mondd el neki, bébi!
– Most nem, bébi – torkollta le Seth, bosszús pillantást
vetve barátnőjére. Láthatóan egyre kényelmetlenebbül
feszengett John fenyegető tekintete alatt. Seth jól
megtermett fickó volt, különösen a válltömésekkel.
Ám John termetét meg sem közelítette.
– Jól van – vetette oda durcásan Farah, csalódott
fintorral. – Majd én mesélek neki. Anyád és Seth apja
középiskolás korukban együtt jártak. Egy pár voltak, a
szalagavató bál királya és királynője meg minden. Arra
számított mindenki, hogy végül összeházasodnak. Tudtad?
A lányról tekintetem villámgyorsan Seth arcára siklott,
majd vissza. A fesztivál zsivaja egyszerre a háttérbe veszett

249  
a számomra. Még John erős kezének vigasztaló szorítását is
alig éreztem.
Másra sem tudtam gondolni, csak a szüleim egyik
beszélgetésére. Egészen véletlenül hallgattam ki – nem a
legutóbbit, anyám hálószobájában, hanem azt, amelyik az
utolsó, bíróság által elrendelt látogatásomat követte
apámnál, mielőtt Floridába költöztünk. Apa ismét csak
anyámat korholta, amiért úgy határozott, hogy
visszaköltözik hajdani szülővárosába. Csúfondárosan
megjegyezte, hogy anya bizonyára azért vágyódik haza,
mert az az „alak” újra megjelent a színen.
– Azt hittem, jobb dolgod is akad mostanában, mint
hogy a volt barátaim családi állapota után kutakodj az
interneten – vágott vissza anyám csípős éllel.
– Figyelemmel követem a párzási szokásaikat –
válaszolta apám gúnyosan.
Akkor még sejtelmem sem volt, kiről beszélhettek.
Hirtelen azonban minden túlságosan is világossá vált
előttem: Seth apjáról volt szó.
Farah diadalmasan vigyorgott, és újra megpaskolta
barátja széles mellkasát.
– Látod, bébi? – kérdezte. – Én mondtam, hogy fogalma
sincs róla. Hát nem észbontó? Kiderült, hogy a szüleink
annak idején mind együtt bandáztak. Anyád, Seth apja és az
enyém, meg persze Chris bácsikád is. Anyám, aki szintén a
suliba járt, csak pár évfolyammal alattuk, azt mesélte,
olyanok voltak, akár a négy muskétás vagy ilyesmi. Hát
nem iszonyúan tüneményes? Nos, gondolom, csak addig
volt az, amíg... – Farah elhallgatott, majd felemelte a kezét,

250  
hogy mutassa, mennyire tapintatos kíván lenni. – Te is
ludod. Ami a nagybátyáddal történt.
Nem óhajtottam bevallani, hogy csupán a leghalványabb
sejtelmeim vannak arról, ami akkoriban Chris bácsival
történt, azt a sajnálatos tényt leszámítva, hogy a vádak,
amelyek alapján elítélték, kábítószerrel álltak kapcsolatban,
és hogy Alex életének éveit gyakorlatilag teljes egészében a
börtönben töltötte.
Farah vállat rándított. – Gondolom, ezek után történt,
hogy anyád nem járt többé haza Isla Huesosra, tudod, a
főiskoláról, és szakított Seth apjával is. De nem baj, hé!
Hiszen találkozott apáddal, és megszülettél te! Igaz? Bár
kicsit reménykedtem, hogy anyád és Seth apja újra
összejönnek most, hogy mindketten elváltak...
A jelek szerint apám azt feltételezte, hogy anya is ebben
reménykedik.
– Bébi – mordult rá Seth bosszúsan. – Dugulj el!
– Bébi – vágott vissza Farah elkerekedett szemmel. – Te
dugulj el!
Abban a pillanatban elsétált mellettünk egy csapatnyi
ember, akik mind Isla Huesos egyetlen középiskolájának
vörös-fehér színeit viselték. Farah és Seth láttán hangosan
felrikoltottak: – Roncsolóké a pálya! – Többen közülük
üdvözlésképpen Seth felé integettek az öklükkel, aki visz-
szaintegetve kiáltotta: – Igen! – Azután szép sorjában
egymáshoz ütötték a mellkasukat, és lelkes eszmecserébe
fogtak egy buliról, amely bizonyára szenzációs lesz.
Hirtelen megértettem, miért is látszott akkora megköny-
nyebbülés Chris bácsi arcán apám érkezésének hírére.
Sosem mutatta, hogy különösebben kedvelné apát, de az

251  
még kevésbé volt ínyére, hogy Mr. Rector anyám háza
körül legyeskedik.
Most nyert értelmet számomra anyám fura viselkedése
is, amikor emlékezetes biciklitúránk alkalmával gúnyt
űztem a Rector-mauzóleum hivalkodó épületéből. Hiszen
anya is kis híján Rector lett – nos, legalábbis majdnem
sikerült beházasodnia a családba. Én pedig nekiálltam
tréfálkozni, hogy egyes emberek azt sem tudják, mihez
kezdjenek a pénzükkel.
Persze. Például olyan emberek, mint anyám expasija a
középsuliból.
Miért nem árult el semmit? Semmi különös nem lett
volna abban, ha azt mondja: – Pierce, középiskolás
koromban, amikor az ítélőképességem még rendkívüli sok
kívánnivalót hagyott maga után, egy hígagyú bunkóval
jártam.
Anya talán rejtegetett előlem valamit? Vagy esetleg csak
minél inkább el szeretett volna távolodni a múltjától?
– Jól vagy? – kérdezte John. Hangja áthatolt gondolatai
zűrzavarának gomolygó ködén.
– Igen – válaszoltam. – Csak... hirtelen megértettem
néhány dolgot, aminek korábban nem volt semmi értelme.
– Miféle dolgokat? – kíváncsiskodott.
– Azt hiszem, igazán nem is számítanak – ráztam meg a
fejem. – Anyámmal kapcsolatban fedeztem fel néhány
különös részletet. – Két kezemmel John karjába kapasz-
kodtam. – ígérd meg, hogy mi sosem leszünk olyanok, mint
azok ketten! – kértem megborzongva. Fejemmel Farah és
Seth felé böktem. – Bébinek szólongatva egymást azon az
idegesítő módon.

252  
 – Még távolról sem tudnánk hasonlítani rájuk soha –
felelte John, majd egy utolsó, kőkemény pillantást vetve
Seth irányába, lassan távolabb vezetett a harsány
csoportosulástól.
– Miért gyűlölöd annyira? – kérdeztem.
– Gyűlölöm? – John meglepetten nézett rám. – Most
találkoztam vele életemben először. És nyilvánvaló volt
számomra, hogy te sem különösebben rajongsz érte.
– Valóban. De valahányszor a jelenlétedben valaki kiejti
a száján a Rector nevet, mindig ilyen fura kifejezés jelenik
meg az arcodon. – A szóban forgó arckifejezést be is mutat-
tam, remélhetőleg hitelesen: mélyen összehúztam a szem-
öldököm, és felbőszült tekintettel meredtem magam elé.
John erre felnevetett. – Tényleg? Fogalmam sem volt
róla.
– Alex ugyanezt csinálja, ahányszor Seth a szeme elé
kerül – jutott eszembe visszagondolva.
– Nos, azt hiszem, szimpatikusnak fogom találni az
unokabátyádat – jegyezte meg John.
– Én is azt hiszem – feleltem. – De miért...?
Akkor egyszerre könnyed léptek zaja hallatszott a hátunk
mögül, félbeszakítva a szavaimat, mire mindketten
megfordultunk. Farah közeledett, meglehetősen kifulladva a
futástól; kapkodva vette a levegőt, még az arca is kipirult.
– Totál kótyagos vagyok ma este! – Lihegését némi
kuncogással tarkította. – Majdnem elfelejtettem. Holnap
este bulit rendezünk a Koporsó éjjelének tiszteletére.
Tekintsétek magatokat ezennel hivatalosnak!
– Hűha! – mondtam. – Kösz, Farah. Nagyon kedves
tőled. De valószínűleg nem tudunk...

253  
 – Ó, ugyan már! – vágott a szavamba Farah csalódottan.
– Legalább próbáljatok meg eljönni! Minden végzőst
meghívtunk... de az alsóbb évfolyamoknak egy szót se!
Igyekszünk időben befejezni a koporsót, hogy addigra ott
legyen. Az a terv ugyanis, hogy mindenki aláírja. Tudod,
mint valami emléktárgyat, hogy megőrizzük ezt az évet az
örök emlékezetnek.
– Ott lesz a koporsó is? – A meghívás egy csapásra
sokkal vonzóbbá vált. – Hol lesz a buli?
– Odakinn, a régi Key Reef rezervátum területén, az új
lakóparkban, amit apám és Seth apja építtet. Biztosan
emlékszel rá, Pierce, egyszer elvittünk oda, hogy te is lásd.
Emlékeztem. Mr. Rector és Mr. Endicott gyakorlatilag
letarolt egy valóságos földi paradicsomot, majd a
bulldózereivel ocsmány parcellákat alakíttatott ki,
teniszpályákkal és egy tiki bárral egészítve ki az el-
borzasztó összképet.
– El sem téveszthetitek – bizonygatta Farah. – Ez az
egyetlen mintaház, ami már elkészült. Nagyon remélem,
hogy ez a hurrikán végül mégsem fog lecsapni ránk, mint
ahogyan mondják, különben el kell halasztanunk az egész
mókát. Ma délután visszaminősítették ugyan második
kategóriásnak a vihart, de most hallottam, hogy újra hármas
fokozatú készültség van érvényben. Szóval, még ha csak
súrol is minket, tutira nem tudunk...
Abban a pillanatban kiáltás hallatszott: – Farah! – Ő
pedig hátranézett a csapatra, amelytől az imént elszakadt,
hogy átadja nekünk a meghívást.

254  
 – Ó! – szólt zavartan Farah, cseresznyeszín ajkába
harapva. – Most mennem kell. De próbáljatok meg eljönni!
Rendben? Parádés buli lesz!
Azután izgatott integetések közepette visszaszaladt Seth
oldalára.
Egy pillanatig teljesen letaglózva álltam. Nem is olyan
régen valaki egészen más szájából hallottam a parádés
kifejezést.
Jade volt az.
A kényelmetlen szorongás a gyomrom tájékán hirtelen
fölerősödött... és nem csupán a döbbenetes hír miatt anyám
és Mr. Rector középiskolai románcáról. Egy esőcsepp
hullott egyenesen az arcomra. Kinyújtottam a kezem. Egy
másik csepp pottyant a tenyerem közepére.
Körülöttünk az emberek gyorsabban kezdtek tolongani,
menedéket keresve, ahová behúzódhattak az eső elől. Henry
különlegesen nagyokat harapott a vattacukorból, mivel attól
tartott, hogy az eső elmossa, mielőtt alkalma nyílna teljes
mértékben kiélvezni az édes ízeket.
– Ez még nem a világ vége – vigyorgott John az
arckifejezésemet látva. – Csak egy kis eső. És legalább már
tudjuk, hol van a koporsó.
– Egész pontosan azt tudjuk, hol lesz holnap – javítottam
ki. Képtelen voltam leplezni az aggodalmaimat. – Még meg
sem építették. Mi van akkor, ha mégis igazad van a
felvétellel kapcsolatban, amit a telefonomon láttam? Ha a
jövőt mutatja... a távoli jövőt? Hiszen nem loholhatunk
Alex nyomában minden egyes éjjel.
Eszembe jutott, amikor aznap reggel megkérdeztem
Johnt, hogy kaphatnék-e én is egy olyan táblagépet, mint

255  
amilyet ő hordott a zsebében. Akkor határozottan
elutasított, és most már azt is megértettem, mi volt az oka
kurta válaszának.
– Ha az a drágalátos varázstükör mást nem képes
mutatni, csak az emberek szenvedését, te pedig semmit sem
tehetsz, hogy segíts rajtuk, akkor ugyan mi értelme van az
egésznek? – kérdeztem keserűen.
– Nem csupán erre képes – felelte John. – Megmutatja a
szívedet... amit leginkább látni kívánsz... vagy éppen akit...
amikor belenézel.
– Akkor az enyém biztosan elromlott – morgolódtam.
Tényleg kezdtem erősen azt hinni, hogy engem nem olyan
fából faragtak, mint aki képes betölteni az alvilág
királynőjének szerepét.
– Nem romlott el – vigasztalt John. – De figyelembe
véve, hogy egy földi mobiltelefonról van szó, és még soha
nem fordult elő, hogy az élők világából származó
elektronikus eszközök működőképesnek bizonyultak volna
az alvilágban, nem teljesen értem... egyelőre. – Fürkésző
pillantást vetett rám. – De a te kis masinád ugyanúgy visel-
kedik, mint a mi táblagépeink. A családod miatti aggodal-
maid jártak a fejedben, ezért egész pontosan a szíved
vágyát mutatta neked: azt a családtagodat, aki közvetlen
veszedelemben forog, és szüksége van a...
– Várj egy percet! – szakítottam félbe. Hirtelen ráébred-
tem valamire. – Hát ezért tudtál róla mindig, valahányszor
bajba kerültem és segítségre volt szükségem? Mint akkor,
az iskolában, Mr. Muellerrel szemben? És az
ékszerüzletben is? Mert engem akartál látni, amikor

256  
belenéztél a varázstükrödbe, az pedig megmutatta neked a
szíved vágyát...
– Ó, nézd csak! – kiáltott fel John, aki most láthatóan
rendkívül megkönnyebbült, amiért megzavarták a
beszélgetésünket. – Itt jön Frank.
S valóban, Frank közeledett felénk ráérős lépteivel. –
Megtaláltuk a srácot – jelentette be laza nemtörődöm-
séggel.
A szívem rögtön a torkomba ugrott. Csakis egy olyan
mindent elsöprő hír, mint az unokatestvérem felbukkanása,
téríthette el gondolataimat a felfedezésről, hogy John csak
azért volt képes mindannyiszor kiragadni engem a halálos
veszedelemből, mert egy varázslatos elven működő kézi
szupermasina segítségével kémkedett utánam az alvilágból,
– Hol?
– Ahol Miss Kayla magára hagyta. – Frank néhány
bódéval lejjebb vezetett minket az üzletsoron egy sötét
átjáróhoz, amely oldalirányban leágazott az utcáról. Fölötte
kovácsoltvas boltív magasodott, csillogó-villogó égő-
füzérrel díszítve, amelybe gondos kezek viruló, élénksárga
virágokat tűztek.
S a boltív tetején ott üldögélt Remény, magában tur-
békolva. Amikor megpillantott, kinyújtóztatta szárnyait, és
beröppent a boltív alatt.
A madarat követve egy tágas, nyitott udvarra érkeztünk,
amely fölé sűrű faágak zöld baldachinja borult, ugyancsak
tele szikrázó, kicsi égőkkel, és színes lámpások
gondoskodtak a hely romantikus hangulatáról.
S akkor eszméltem csak rá, hogy bizony erről az
udvarról származott a vérpezsdítő spanyol muzsika is,

257  
amely egész este a fülünkben csengett. Észrevettem egy
reflektorokkal megvilágított kis színpadot, ahol a zenészek
álltak: néhány gitáros és egy gyönyörű énekesnő, aki
testhezálló vörös ruhát viselt, és egy csodás hibiszkusz-
virágot tűzött a hajába. A színpad előtt összesimuló párok
táncoltak, a legkülönfélébb korosztályokból. Kicsiny
asztalok álltak elszórtan az udvaron, több közülük árván és
elhagyatottan. Ennek oka valószínűleg az lehetett, hogy az
emberek többsége inkább az utca pezsgő forgatagát
részesítette előnyben.
Ezen a helyen azonban ennivaló is akadt bőven. Az
udvar egyik oldalában hosszú asztal kínálgatta az arra
járóknak ínycsiklandó választékát. Remény letelepedett
eléje, és a földön csipegetve kutatott a tányérokról
aláhullott apró morzsák után. Nem hibáztattam. Az én
orromat is megcsapta a pácolt csirkehús és hal pompás
illata, és újfent rá kellett döbbennem, mennyire korog a
gyomrom. A fagyasztatott gyümölcs, amelyet korábban
legyűrtem, nem csillapította kellően az éhségem.
– Madame! – Kayla riasztott fel gondolataimból, várat-
lanul előlépve a boltív árnyékából, és drámaian meg-
lengetve előttem lila bársonyköpenyét. – Az unokatestvére,
Alex már várja. – Azzal kecsesen az egyik fehér műanyag
asztalra mutatott, amely egy terebélyes fa ágainak
védelmében állt az udvaron.
Félreismerhetetlen volt az asztalnál ülő, mobiltelefonja
fölé görnyedő alak. Alex volt az, semmi kétség. Hüvely-
kujja sebesen mozgott a billentyűzeten.

258  
 – Kösz, Kayla – hálálkodtam. Tudomást sem véve korgó
gyomromról, Johnhoz fordultam. – Mindjárt visszajövök. –
És elindultam az unokatestvérem asztala felé.
– Elkísérlek – ajánlotta fel John, mellém szegődve. – Ha
nem bánod.
Megtorpantam. – John – mondtam. Harapós hangulatban
voltam, ugyanis roppantul bosszantott az étel ínycsiklandó
illata, saját korgó gyomrom, illetve a tény, hogy amikor
ennyi fáradság és veszedelem után rátalálok Alexre, az
unokatesóm éppen a mobilján játszik – játszik – egy ilyen
gyönyörű szép udvaron, miközben mindenki más remekül
szórakozik, még akkor is, ha éppenséggel egy felettébb
hátborzongató dolgot ünnepelnek... John borzalmas halálát
és temetését. A sűrű lombok alatt legalább nem éreztem a
kósza esó'cseppek hidegét. – Tudom, hogy a varázstükröd
valószínűleg nem működik idefenn, de a saját szemeddel is
láthatod, hogy pillanatnyilag nem forgok semmiféle
veszélyben!
Sötét szemöldöke a magasba szökkent. – Tessék?
– Nincs most szükségem a segítségedre! – csattantam
fel. – Csak útban lennél. Nem ismered Alexet. És ő sem
ismer téged. Mindössze annyit tud, amennyit a nagyanyám
összehazudozott neki... és kétlem, hogy különösebben
hízelgő képet festett rólad. Nem fog beszélni a jelen-
létedben.
– Talán nem – ismerte el John udvarias mosollyal. – De
tévedsz, amikor azt gondolod, hogy most éppen nem
fenyeget veszély. – Fejével a nyakláncom felé intett.
Lenéztem a gyémántra, és a lámpások rózsás fényében is
rögtön megértettem, mire célzott. A nyakláncomon függő

259  
 drágakő ugyanolyan sötét színt öltött, mint az egész éjszaka
fölöttünk gyülekező viharfellegek.
Fúriák ólálkodtak a közelemben.

 
260  
 Tizennyolcadik  fejezet  
 

-N   e aggódj! – mondta John. – Majd mi elintézzük...

úgy, hogy közben nem kerülünk az utatokba.
Mr. Liu és Frank máris kettévált. Mr. Liu az udvar kívül
eső széleit fürkészte tekintetével, szemügyre vette az
asztaloknál üldögélő embereket, míg Frank a táncparkettre
penderítette Kaylát, hogy okkal forgolódhasson az ott
összegyűlt párok között. Még Henry is egy üres asztalon
hagyta a vattacukrot és az üdítőt, majd felkapaszkodott egy
fára, hogy odafentről jobban szemmel tarthassa a helyszínt.
– Mihez kezdtek vele, ha megtaláljátok? – kérdeztem
idegesen feszengve Johnt. – Csak nem fogjátok... megölni?
Már akkor megbántam ezeket a szavakat, még mielőtt
kicsúsztak volna a számon. Sötét felleg borult az arcára,
akárcsak azok, amelyek befeketítették a gyémántomat. John
elfordította a tekintetét. – Nem. A halál nem állítja meg a

261  
Fúriákat... sajnos. De átérzik annak a testnek a fájdalmát,
amelyet éppen birtokolnak, ezért az erőszak néhanapján
szerfelett hatékony fegyvernek bizonyulhat.
Ajkamba haraptam. John hangja hányaveti nemtörődöm-
séggel csengett... de én kihallottam belőle a sértett büszke-
séget.
Kezemet a karjára fektetve igyekeztem meggyőzni. –
John, ne haragudj! De te magad magyaráztad nekem, hogy
a Fúriák egyik gyenge akaratú emberből rögtön átköltöznek
egy másikba, amint jelenlegi testüknek baja esik vagy
meghal. Nincs értelme megölni őket. Ezt te magad
mondtad.
Nagy valószínűséggel nem igazán volt méltó az alvilág
jövendőbeli királynőjéhez, hogy ennyire ellene szegültem a
hasztalan öldöklésnek, de máris éppen elég halál és erőszak
történt körülöttem. Ez a Fúriák módszere volt. Bizonyára
akadt más módja is annak, hogy végre legyőzzük a
bestiákat.
John a fejét csóválta. Amikor a tekintetünk találkozott,
még abban sem voltam bizonyos, vajon eljutottak-e
tudatáig a szavaim.
– Menj és beszélj az unokabátyáddal! – mondta végül. –
Rajtatok tartom a szemem.
Összeszorítottam hát a fogam, és egyenesen odaléptem
az unokatestvéremhez, teljes tudatában annak, hogy nem
John az egyetlen, aki árgus szemekkel kíséri minden egyes
léptemet.
– Alex – szólítottam meg, lehuppanva egy székre
mellette.

262  
 Nem vett rólam tudomást, továbbra is minden figyelmét
a telefonjára összpontosította. Pár pillanatba telt, mire
rájöttem, hogy fülhallgatót visel, ezért nem hall semmit. Ott
ült egy hangulatos udvar kellős közepén, ahol csodálatos
élő zenét játszottak, és ez a srác képes dugót gyömöszölni a
fülébe. Hihetetlen!
Kinyújtottam a kezem, és kirántottam füléből a dugót. –
Alex!
Erre már felkapta a fejét a képernyőről, és megfordult,
hogy rám nézzen. Amikor rádöbbent, ki vagyok, nem
mosolygott. Bosszúsan ráncolta a homlokát.
– Nahát! Szervusz, Pierce! – üdvözölt. – Apa újságolta,
hogy kegyeskedtél visszatérni. Ami azt illeti, épp az imént
hívott a hírrel, hogy otthon elszabadult a pokol, mert ma
este megjelentél az új pasiddal, és hagytál valamiféle
búcsúüzenetet, miszerint meg akarsz szökni vele, hogy
összeházasodjatok. Ez igaz? Akkor meg mi a csodát keresel
itt?
Házasság? Egyetlen szóval sem említettem, hogy össze
akarunk házasodni. Miért kell a családtagjaimnak mindent
túldramatizálni?
– Na és te mit keresel itt? – vágtam vissza. – Chris bácsi
nem azt mondta neked, hogy most rögtön menj haza?
– Mi vagy te? Talán a szülői rendhatóság? – kérdezte
Alex nevetve. – Nézzenek csak oda, ki beszél! Hol tekereg-
tél az elmúlt két napban? Ezzel a fickóval lógtál? Egyéb-
ként is, ki ez a srác? Tudtad, hogy már a zsaruk is keres-
nek? Apád úton van idefelé, és úgy hallottam, hogy nincs
elragadtatva tőled. Jobban teszed, ha vigyázol magadra,
különben még megvonja az ezerdolláros heti zsebpénzedet.

263  
 – Nem is kapok ezer dollárt egy hétre! – tiltakoztam.
Egyre inkább dühbe gurultam. – Kinek írsz most is
üzeneteket?
Megmutatta telefonja kijelzőjét. – World of Warcraft.
– Légy szíves, fejezd be és tedd le! – kértem. –
Beszélnem kell veled.
– Ugyan miről? – Nem tette le a kezéből a telefont. –
Hogy az új pasid miért vágta képen a nagyit? Egyébként
remek húzás volt, el kell ismernem – röhögött fennhangon.
– Szívesen megismerném a fickót.
A következő pillanatban a telefonja hirtelen eltűnt. Nem
mintha önszántából eltette volna, hogy felnőtt emberekhez
méltó beszélgetést folytasson velem, hanem mert John
kivette a kezéből.
– Úgy tűnik, teljesül a kívánságod – mondta. Teljes lelki
nyugalommal letelepedett az egyik szabad székre Alex
mellett.
– Haver! – méltatlankodott Alex, egyszerre dühösen és
kissé meg is döbbenve. – Az a telefon az én tulajdonom!
Mit műveltél vele?
A mobil ugyanis egyszerűen köddé vált. John egyik
kezében sem volt látható.
– Az unokatestvéred azt kérte, hogy tedd le –
magyarázta John, egészen szívélyesen. – És nem Haver a
nevem, hanem John. Pierce rengeteg időt és fáradságot
pazarolt arra, hogy megtaláljon téged ma este. A
legkevesebb, amit ezért megtehetsz, hogy megtiszteled őt
osztatlan figyelmeddel.
Alex dühödt tekintettel jutalmazta a kioktatást. Még a
lámpások rózsaszín fényében is világosan láttam, ahogy

264  
elvörösödik, nem tudtam azonban megállapítani, hogy
mérgében vagy zavarában lángol-e az arca.
Talán inkább a váratlan döbbenet volt az oka. Mert hát a
következő másodpercben egy mély és széles tál jelent meg
az asztal közepén, színültig tele forró és ízletes rákokkal,
homárral, csirkével, kolbásszal, zöldségekkel és spanyol
rizzsel, egy jéghideg vízzel teli kancsóval, amelynek
oldalán még ott gyöngyöződtek az apró páracseppek, illetve
egy másik tányérral egyetemben, rajta finom, meleg kubai
kenyérrel, tányérokkal, poharakkal és evőeszközökkel.
Nem felszolgálók hordták mindezt az asztalunkra. Egyik
pillanatban még semmi sem volt ott, a következőben
pedig...
Valóságos lakoma tárult a szemünk elé. Gyötrelmesen
ínycsiklandó illatok szállingóztak a levegőben a meleg
ételek fölött, a sűrű lombok védelmében, amelyeken nem
hatolhattak át az egyre sebesebben hulló esőcseppek.
– Most pedig – jelentette be John, kinyújtva kezét egy
szalvétáért – szépen megvacsorázunk. Csatlakozz hozzánk
nyugodtan. Amikor befejeztük, visszakapod a telefonodat
is. Megértetted, Alexander?
Alex tekintetében többé nyoma sem látszott dühnek.
Döbbenten bámult maga elé, a szeme kis híján kiguvadt a
helyéről.
Tökéletesen átéreztem mélységes meglepetését. Miként
volt képes John mindezt elénk varázsolni? Eddig azt
gondoltam, hogy a Párkák csakis az alvilágban
tevékenykednek.
S akkor eszembe jutott a madár, amelyet John hozott
vissza az életbe találkozásunk első napján a temetőben, és a

265  
ragyogó fényáradat anyám házában. Utóbbi szintén John
műve volt, bár lekicsinylőén csak olcsó bűvész-
mutatványnak nevezte...
Ám ezt a bankettet senki sem titulálná olcsónak,
gondoltam magamban.
Végül úgy döntöttem, túlságosan éhes vagyok ahhoz,
hogy tovább törjem a fejem, miként volt képes a semmiből
ételt fakasztani. Felkaptam hát én is egy szalvétát, szépen
az ölembe terítettem, és boldogan elfogadtam a hatalmas
adag paellát, amelyet John tornyozott a tányéromra az
asztal közepén álló tálból.
– Áruld el... hogy csinálod? – kérdezte Alex. Tekintetét
gyanakvóan kapkodta egyikünkről a másikra. Idegesnek
látszott, még a hangja is kissé megreszketett. – Mit akartok
tőlem? Ez talán valamiféle idétlen valóságshow? –
Fürkésző pillantása körbejárt az udvaron, láthatóan titkos
kamerák után kutatva. – Tisztában vagyok a jogaimmal.
Csak akkor jelenhet meg az arcom a képernyőn, ha előbb
aláírok egy jogátadó nyilatkozatot. És mivel még nem
töltöttem be a tizennyolcat, apámnak is ki kell töltenie egy
beleegyezési nyomtatványt.
– Alex – igyekeztem lecsillapítani. – Nem holmi tévé-
szereplésről van szó! Mindössze beszélni szeretnék veled.
– Miért? – Az unokabátyám szeme bizalmatlanul
összeszűkült. – Nem követtem el semmit. Akármibe is
keveredtél, Pierce, ezzel a fickóval, én nem akarok a
részese lenni. – Gyanakvóan méregette az ételt az orra előtt
az asztalon. Nyilvánvalóan meg volt győződve róla, hogy
mind lopott préda... vagy legalábbis meg van babonázva.
Akár még sötét mágia átkos gyümölcse is lehetett. De hát

266  
mit tudtam én? Annyira ki voltam éhezve, hogy már nem is
érdekelt. – Nekem is megvannak a magam gondjai.
– Pontosan erről szeretnék beszélni veled, Alex –
mondtam. Máris sokkal jobban éreztem magam attól a
néhány falat ízletes rizstől és homártól, amit időközben
sikerült lenyelnem. Ahhoz képest, hogy talán egyenesen a
sötétség birodalmából termett ide az asztalra, a vacsora
igazán mennyei eledelnek bizonyult. – Tisztában vagyok
vele, mennyire aggódsz az apád miatt, amiért berángatták a
rendőrségre, hogy kihallgassák Jade meggyilkolásának
gyanújával...
Alex arckifejezése egyszerre védekezővé változott. –
Apám otthon volt velem a gyilkosság időpontjában –
jelentette ki határozottan. – Tiszta őrültség, hogy egyáltalán
belekeverték az ügybe. Tudod te, kit kellene inkább val-
latóra fogniuk Jade halála miatt? Ezt az alakot. – Lerágott
körmű ujjával John felé bökött. – Ki a fene ez a fickó? Még
soha életemben nem láttam a szigeten.
– Jól van – csitítottam. Alex bizonyára nem örült volna
neki, ha ezt hallja, de rengeteg közös vonásuk volt Johnnal.
Amikor azt érezte, hogy sarokba szorították, rögtön
támadásba lendült. Nem számított, hogy az emberek csak
segíteni próbálnak neki, mert hosszú éveken keresztül nem
ismert kedves bánásmódot, csupán közönyt és
kegyetlenséget. Végül is, egészen mostanáig a nagyanyám
nevelte.
– John pedig velem volt, amikor Jade meghalt –
magyaráztam. – Ezért ő sem tehette. Valaki más volt a
tettes, méghozzá erről a szigetről. De még nem tudhatjuk,

267  
ki. Szóval, nem érdemes kitölteni a haragod Seth Rectoron
és az egész A-szárnyon...
Bíborvörös pír helyett Alex arca hirtelen holtsápadtra
váltott. Láthatóan megdöbbent... és talán némi bűntudatot is
felfedeztem a tekintetében. – Tessék?
– Semmi gond. Tudok róla – jelentettem ki maga-
biztosan. Igyekeztem felölteni leghatásosabb rosszalló,
idősebb unokatestvérhez méltó arckifejezésemet. Mind-
össze pár hónappal voltam idősebb Alexnél, de most még
ez a kicsi is sokat számított. – Tisztában vagyok vele, hogy
forgatsz a fejedben valamiféle tervet a koporsó ellen.
Alex döbbenete erre csak fokozódott. – A koporsó ellen?
– Ne tegyél úgy, mintha fogalmad sem volna, miről
beszélek, Alex! – dörrentem rá. A víz, amit John a
poharamba töltött, frissítően hideg volt, különösen a
fűszeres paella után. – Te magad mondtad, milyen
tökéletesen a kezedre játszik, hogy bekerültem a
koporsóbizottságba. Akkor mindig pontosan tudhatod,
merre járnak éppen a többiek. A saját szádból hallottam.
Teljesen egyértelmű, hogy azt fontolgatod, miként
pusztíthatnád el a végzősök koporsóját, csak hogy bosszút
állhass Seth Rectoron valamilyen sérelemért, amit
elszenvedtél tőle.
Alex a fejét rázta. Az iménti mélységes döbbenete
némileg alábbhagyott. – Hát persze – mondta. Hangjából
maró gúny csöpögött. – Milyen igazad van, Pierce! Csakis
azért bújtam ki örömömben a bőrömből, hogy neked jutott
a koporsó rejtegetésének megtiszteltetése, mert végre-
valahára összezúzhattam Seth Rector ábrándos álmait,

268  
ahogyan velem tette kicsi óvodás korunkban. Ezt most
tényleg komolyan gondoltad? Ugyan már!
Bizonytalan pillantást vetettem Johnra. Bár figyelmét
Alexre összpontosította, ujjai nyugtalanul játszottak a
kezében tartott villával. Készen állt a küzdelemre, a
támadás legcsekélyebb jelére is.
Óvatosan hátralestem a vállam fölött. Frank még mindig
Kaylát pörgette a táncparketten. Barátnőm nyilvánvalóan a
mennyekben érezte magát; arcán hatalmas mosollyal, fejét
hátrahajtva táncolt, miközben rakoncátlan fürtjei barna és
lila glóriát vontak az arca köré. Egyáltalán nem volt
tudatában annak, hogy tánc közben Frank – Johnhoz
hasonlóan – egyfolytában szemmel tartja az udvart, különös
tekintettel arra a sötét kis zugra, ahol mi üldögéltünk. Nem
mintha számított volna, hogy Kayla ezt nem vette észre...
vagy hogy én éppen őt figyeltem. Sohasem tudott nekem
felvilágosítást adni arról, miért gyűlöli Alex annyira Seth
Rectort.
Tekintetem visszatért Alex arcára.
– Ami azt illeti – mondtam –, én ezt teljesen komolyan
gondoltam, Alex. Tudom, hogy forgatsz valamit a fejedben
Seth Rectorral kapcsolatban, ami nagy bajba fog sodorni
téged. És én ezt nem vagyok hajlandó tétlenül nézni.
Alex vonásai ocsmány vigyorba torzultak. – Ó, na és
miért? – kérdezte. – Mert oly nagyon rettegsz attól, hogy
nem rajonganak majd körbe többé a tömegek? Nem akarod,
hogy velünk, az alantas Cabrero családdal emlegessék
együtt a neved? Nos, hadd mondjak valamit, Pierce! Te már
akkor elszúrtad az egyetlen esélyed, hogy az A-szárnyas

269  
bandával lóghass, amikor ringyó módra leléceltél ezzel az
izomagyú flúgossal...
Hogy még nagyobb nyomatékot adjon a szavainak, Alex
az asztal lapja alá nyúlt, és hirtelen felfordította, paellát
röpítve szerteszét a levegőibe. Azután Johnra vetette magát.
Nem is értem igazán, mi járhatott Alex fejében, hiszen
John sokkal magasabb, sőt még termetesebb is volt nála;
egész teste csupa izom. S persze ott volt az a csekélyke
körülmény is, hogy John a holt lelkek védelmezője és az
alvilág uralkodója... bár Alexnek minderről sejtelme sem
lehetett.
Alex egyetlen szempillantás alatt ismét a székén találta
magát, valósággal visszazuhant a helyére. John fél kézzel
tartotta, Alex pedig hangosan lihegett az erőfeszítéstől,
amint szabadulni igyekezett a szorításból. Úgy festett,
akárcsak a horgon fickándozó csali.
– Megőrültél? – kiáltottam hitetlenkedve Alexre,
miközben bosszúsan söprögettem szoknyámról a
rizsszemeket. – Mi a csoda ütött beléd?
John aggodalmas tekintettel kérdezte: – Jól vagy?
– Hát persze. Semmi bajom – feleltem. – De a csodálatos
vacsoránk... – Az udvaron heverő romokra meredtem. –
Tönkrement.
– Ne fájdítsd miatta a fejed! – mondta John, majd
figyelmét ismét Alexre fordította.
Mégis hogy ne fájdítsam miatta a fejem? Magamon
éreztem a többi vendég megrovó tekintetét – bár a zenészék
szerencsére egyetlen pillanatra sem hagyták abba a
muzsikát. Szilánkokra tört tányércserepek hevertek
szerteszét az udvaron, az összezúzott kancsóból kiömlő víz

270  
tócsáinak közepén. Rizsszemek és homárdarabkák
borították a kövezetet.
Akkor Mr. Liu lépett mellénk, éppen olyan hűvös maga-
biztossággal, mintha ő vezetné az üzletet. – Minden a
legnagyobb rendben – nyugtatta meg a vendégsereget
határozott higgadtságot sugalló hangján. Megállt
közvetlenül John és Alex előtt, hatalmas testével takarva el
őket a kíváncsi szemek elől. – Minden rendben.
Lassacskán odébbálltak az emberek, bár Henry
leereszkedett a fáról, és Frank is elindult felénk a
táncparkettről, Kaylával a karján.
– Mi csak segíteni szeretnénk neked – fordultam újra
Alexhez. – Fikarcnyit sem törődöm a saját
népszerűségemmel vagy éppen azzal a nyomorult
koporsóval! Csakis veled törődöm. Meg akarom
akadályozni, hogy bajod essék.
– Ha tényleg törődnél velem – vágott vissza Alex
dühösen, továbbra is teljes erejéből nekifeszülve a kéznek,
amely a székéhez szegezte –, akkor békén hagynál. Halvány
sejtésed sincs róla, min megyek keresztül.
– Nem – válaszolt ezúttal John mély és fenyegető
hangján, amelyről tudtam, hogy nem az én fülemnek szánta.
– Neked nincs még csak sejtelmed sem arról, min ment
keresztül az unkatestvéred, hogy itt végre beszélhessen
veled. Csupán egyetlen oka van annak, hogy még élsz és
lélegzel, mégpedig az, hogy Pierce nem szereti, amikor
fájdalmat okozok másoknak.
Alex még ezek után is lázadó tekintettel meredt rá, ám
láthatóan hitt John szavainak, mivel összepréselte a száját,
és csendben maradt.

271  
 Kayla sietett oda hozzánk, kezében egy halom szalvétát
szorongatva.
– Magasságos ég! – sopánkodott, és lelkesen törölgetni
kezdte a ruhám elejét. – Csajszi, kész tragédia, ahogy
kinézel! Alex, mondd, mi ütött beléd? Láttam az egész
csetepatét, ne is próbáld tagadni, hogy te kezdted. Mi
történt a megbocsátással és az engedékenységgel, amire a
programon tanítottak minket?
Alex gyilkos pillantást vetett Kaylára. Nyilvánvalóan
nem volt éppen a megfelelő hangulatban, hogy
végighallgassa az Új utakon nevelési program eszméinek
ecsetelését.
– Kaylának igaza van – helyeseltem. – Nem tudom, mi
lehet az oka, hogy ennyire gyűlölöd Seth Rectort, vagy mit
ártott neked a múltban, de meg kell bocsátanod végre.
Egyszerűen ejteni kell az ügyet! Csak bajba keveredsz
miatta.
– Mutassa meg neki, kisasszony! – szólalt meg nagy
komolyan Henry, a táskámra mutatva. – Mutassa meg neki,
mekkora bajba kerülhet. A varázstükrön. Akkor hinni fog
magának.
Hirtelen észrevettem, amint John szeme ezüstösen
megcsillan a körülöttünk himbálózó lámpások fényében.
Nem voltam azonban teljesen bizonyos, hogy a tekintetében
jóváhagyást, avagy rosszallást látok-e Henry felvetésével
kapcsolatban. Mindenesetre azt gondoltam magamban,
hogy nincs mit vesztenem most, amikor a szüleim már
tudják, hogy nem akaratom ellenére tartanak fogva. Vajon
milyen gyorsan képes az FBI azonosítani egy mobiltelefon
jelzését, ha egyáltalán még kutatnak utána?

272  
 A táskámba nyúltam, hogy elővegyem a telefont.
Bekapcsoltam, és mélységes csalódásomra a mobilom
teljesen szabályszerűen működött: felsorolta a bejövő
üzeneteimet – több mint kétszáz szerepelt a listán,
nagyrészt anyámtól – az Alex vergődését bemutató
rémséges videó helyett. Azt sehol sem találtam.
– Az én... varázstükröm idefenn nem úgy működik, mint
otthon, Henry – magyaráztam.
A kis Henry rendkívül csalódottnak látszott. – Hát, azért
még mindig jobb, ha azt teszed, amit Miss Pierce mond –
tanácsolta Alexnek. – Nekem elhiheted.
Alex képtelen volt tovább néma csendben ülni. A
meglehetősen szokatlan öltözékben feszítő Henryről újra
felém fordította a tekintetét, és kétségbeesetten kitört: – Te
jóságos ég, Pierce! Kik ezek a fura alakok? Értem én, hogy
apád az Államok leggazdagabb embere, de mondd, muszáj
volt felvásárolnod magadnak egy egész vásári cirkuszt?
Vetettem egy gyors pillantást Johnra és Mr. Liura, akik –
való igaz – kissé fenyegetően magasodtak fölébe. De hát
mégis Alex támadt Johnra. Az unokatestvérem volt
kedélyes beszélgetésünk leggorombább és legtámadóbb
résztvevője.
– Ezek az alakok a barátaim – feleltem felháborodva. –
És azért jöttek velem, hogy segítsenek megtalálni téged.
Mert annyira aggódtam.
– Szó nélkül kereket oldasz és eltűnsz, azután váratlanul
visszatérsz, mert aggódsz miattam? – vágott vissza Alex
keserűen. – Miért?
– Az unokatestvérem vagy – feleltem. Bántott a
hangjából áradó hitetlenkedés. – Törődöm veled, és fontos

273  
vagy nekem. Az az érzésem, hogy bajba keveredtél. Apád
értesített a hazatérésemről, és azt kérte, hogy te is gyere
haza. De csak itt ülsz, és bambán játszol a
mobiltelefonoddal. Te kicsit sem találod aggasztónak a
dolgot, Alex? Nem gondolod, hogy mindez annak a jele,
hogy itt valami nem stimmel?
– Egek, hogy te milyen önző vagy, Pierce! – nevetett fel
csodálkozva Alex. Nem csupán John szeme szikrázott ma
este. Alex tekintete is szokatlanul fényesen csillogott. Az
unokatestvérem szeme azonban mélybarna volt. – Szóval,
kis időre eltűnsz, aztán amikor kegyeskedsz visszatérni,
nekem rögtön el kell dobnom mindent, hogy hanyatt-
homlok rohanjak is haza hozzád? És mert erre nem vagyok
hajlandó, toborzol magadnak hirtelenjében egy lököttekből
álló keresőbrigádot, mivel állítólag én valamiféle rejtélyes
zűrbe keveredtem?
– Ettől Pierce még nem lesz önző – jegyezte meg John
higgadtan. – Mindebből csak az válik nyilvánvalóvá, hogy
az unokatestvéred azon kevesek közé tartozik, akik valóban
törődnek veled. Mert tényleg bajban vagy, Alex. Ne is
próbáld tagadni!
– Ennek az egésznek semmi köze hozzá! – fakadt ki
Alex, ujját rám szegezve. – A baj több mint húsz évvel
ezelőtt történt, és az apám bűnhődött miatta... és azóta is
bűnhődik minden egyes nap. Igazán kedves tőled, hogy
hirtelen segíteni akarsz, Pierce... és az anyád is.
Ideköltöztök mind, hogy eljátsszuk a boldog családi életet,
mintha az égvilágon minden rózsás és remek volna. De
kissé elkéstetek a partiról.

274  
 Amikor kiejtette száján az utolsó szavakat, egyszer csak
ráébredtem, miért csillog szokatlanul fényesen Alex szeme.
Mert könnyekkel volt tele.
Hirtelen kitört belőle a sírás.

  275  
 Tizenkilencedik  fejezet  
 

J  
ohn elképedésében eleresztette Alex zokogástól rázkódó
vállát.
Alex azonban nem igyekezett elmenekülni. Vállát le-
csüggesztve előrehajolt a székében, és arcát kezébe
temetve, hangtalanul hullatta könnyeit.
Váltottam néhány döbbent pillantást Kaylával; egyikünk
sem tudta, mitévő legyen. Abban reménykedtem, hogy
mivel Kayla nálam sokkal régebben ismeri Alexet, tud adni
néhány tanácsot, hogyan kezeljem ezt a helyzetet.
Ám elkerekedett szeméből egyértelműen kiolvastam,
hogy neki sincs fogalma, mihez kezdhetnénk vele... mint
ahogyan a kétségbeesett pillantásokból ítélve a többiek sem
bővelkedtek az ötletekben.
Johnt kivéve, aki halk szavakkal törte meg a csendet, a
korábbinál sokkal kedvesebb hangnemben. – Kikészült.

276  
A legbölcsebb, ha most valaki hazakíséri. – Azt hiszem,
John világosan látta, hogy az unokatestvérem sebei sokkal
mélyebbek, mint ahogyan én azt valaha sejtettem, mert
Alex mindig úgy tett, mintha neki nem számítana semmi...
vagy senki.
A jelek szerint azonban mégiscsak számított, hiszen
John javaslatára hangos nyögéssel felelt. – Csak azt ne!
Könyörgöm! – Arcát továbbra sem emelte fel a kezéből. –
Nem akarok hazamenni.
– Várj egy kicsit! – fordultam Johnhoz, megigazítva az
egyik felborult széket. Letelepedtem rá, és Alex hátára
fektettem a tenyerem. – Miért nem akarsz hazamenni,
Alex?
– Te akarnál? – kérdezett vissza. Szavai elmosódtak,
mert még mindig lehajtott fejjel, a tenyerébe beszélt. – Ha
neked is a nagyival kellene élned?
Tökéletesen értettem, mire céloz. Még élénken élt
bennem a kép, amint a nagyanyám ott áll a lépcsőnk
aljánál, a tartóoszlop mellett, és kezét a táskájába rejtve
kutat a borsspray után. Tudomásom szerint Alexre sosem
támadt borspermettel, de nagy örömmel hányta unokája
szemére általa feltételezett hibái lajstromát.
– Nem. Én sem akarnék – vallottam be. – De most már
apád is ott van veled. Amikor végre sikerül munkát találnia,
ti ketten elköltözhettek...
– Sosem fog munkát kapni – nyöszörgött Alex. – Senki
sem hajlandó alkalmazni, a büntetett előélete miatt...
Az igazat megvallva, egyik nap pont egy hasonló
beszélgetés kellős közepén nyitottam rá anyámra, aki éppen
Chris bácsikámmal tárgyalt. Anya kölcsönt kínált fel neki –

277  
még azt is felajánlotta, hogy vesz egy hajót, amellyel saját
vállalkozásba kezdhetne de a nagybátyám visszautasította.
Nagyra értékeli a segítséget, mondta, de nem tart igényt
könyöradományra. A saját erejéből akar boldogulni.
– ...és valószínűleg most Jade megölésének vádjával
fogják sittre vágni.
Tehetetlen düh öntött el, amikor kénytelen voltam
elismerni Alex szavainak igazságát.
– Már rajta vagyunk az ügyön – biztosítottam.
– Rajta vagytok az ügyön? – Még mindig a tenyerébe
beszélt. – Hogy érted azt, hogy rajta vagytok? Pierce,
elkényeztetett gazdag kislány vagy Connecticutból, aki
meghalt, és szó szerint ütődöttként tért vissza az életbe.
Ezzel mindenki tisztában van. Most pedig szépen
megszöktél az új krapekoddal, akinek még az agya helyén
is izomkötegek feszülnek. Nem mondhatom, hogy te volnál
a drágalátos Nancy Drew, a mesterdetektívek gyöngye.
Felfogtad?
Ez fájt. Nem mintha valaha is arról álmodoztam volna,
hogy én lehetek Nancy Drew... talán csak tízéves
koromban. És John sem volt izomagyú idióta.
– Pierce! – John arcvonásai kőkemények voltak. –
Induljunk! Nincs szüksége a segítségünkre.
Igaza volt, tudtam jól. Nem lehet olyan embernek
segédkezet nyújtani, aki azt nem hajlandó elfogadni, és
magán sem akar segíteni. Mégis...
Alex egészen addig nem emelte fel arcát a kezéből, amíg
Remény oda nem röppent hozzá, és le nem szállt
közvetlenül a lába elé, kérdő tekintettel kukucskálva fel rá.

278  
 – Te jó ég! – kiáltott fel Alex némi undorral. – Miért
bámul rám ez a madár?
– Ez Miss Oliviera madara – tájékoztatta Henry
vidáman. – A kapitány adta neki ajándékba.
Kayla megbökte a karom. – Johnnak hajóvezetői
engedélye is van? – suttogta. – Micsoda mázlista vagy!
Frank azt mondja, hogy ő csak a szállítmány berakodásánál
dolgozik.
Lopott pillantást vetettem Frankre. Kíváncsi lettem,
vajon Kayla akkor is ennyire vonzónak találná-e, ha
tudomására jutna, hogy a kérdéses rakomány emberi
lelkekből áll.
Ám inkább ismét Alexhez fordultam. – Mire gondoltál
az előbb, amikor azt mondtad, hogy a baj húsz évvel ezelőtt
történt, és Chris bácsi még most is bűnhődik miatta? A
letartóztatására céloztál? Mi köze a múltjának a mostani
helyzethez?
– Semmi – válaszolta egykedvűen. – Meggondoltam
magam. Mégis haza akarok menni.
Nem igazán hittem Alex hirtelen véleményváltozásában.
Tisztában voltam vele, hogy csupán a beszélgetés elől akar
kitérni. Még sohasem láttam így kiborulni, bár valószínűleg
mindig is tudnom kellett volna, mennyire érzékeny. Ezért
került az unokatestvérem is, velem együtt, az iskola Új
utakon nevelési programjába.
– Tudom – feleltem. – És gondoskodunk is róla, hogy
épségben hazajuss. De előbb még árulj el nekem valamit!
Ma este jutott tudomásomra, hogy anyám és Seth Rector
apja középiskolás éveikben együtt jártak... hogy össze
akartak házasodni. És hogy apád, Farah Endicott apja és

279  
anyámék régen mind együtt lógták... amíg Chris bácsit le
nem tartóztatták. Azt követően anyám és Seth apja között
elmérgesedett a viszony, és végül szakítottak. Te tudtál
erről?
Alexnek sikerült egy gúnyos pillantással sújtania,
vörösre sírt szeme ellenére is.
– Pierce – mondta lesajnálóan. – Minden bizonnyal te
vagy a legeslegutolsó ember az egész szigeten, akinek erről
nem volt tudomása.
– Eddig nekem sem volt – vetette közbe Kayla. Amikor
erre minden tekintet feléje fordult, szégyenlősen hozzátette:
– Anyámmal nem olyan régóta lakunk itt.
Gyors mosolyt küldtem felé, majd visszanéztem Alexre.
– Tudom, hogy Mr. Rector és Mr. Endicott még ma is jó
barátok. Együtt építik azt az új lakóparkot a Key Reef
körzetben. Megkérdezték, hogy apámat érdekelné-e egy
befektetési lehetőség.
Alex hűvös pillantással mért végig. – Hűha! – kiáltott fel
maró gúnnyal. – Sejtelmem sem volt, hogy egy ilyen kiváló
detektíwel állok rokonságban. Ezzel töltötted az elmúlt pár
napot? Beépített ügynökként tevékenykedtél? Árulja el,
Oliviera nyomozó, mi mást sikerült bámulatos
kutatómunkája során kiderítenie?
– Például azt – szólalt meg helyettem Mr. Liu,
fenyegetően közelebb lépve –, hogy akik hölgyek jelen-
létében nagyfiúskodnak, gyakran pofonnal távoznak a
helyszínről.
Meglepetten pislogtam Mr. Liura. Efféle válaszra
legfeljebb Johntól számítottam volna, teljesen váratlanul ért

280  
azonban, hogy a legénysége is védelmébe vett. Még John is
hálásan pillantott fedélzetmesterére.
Alex immár meghunyászkodva adta meg kérdésemre a
választ. – Húsz évvel korábban, még mielőtt a polgárőrség
megalakult volna, a Csontok Szigete fontos kikötőnek
számított a csempészek körében... akik nem csupán legális
forgalomba nem helyezhető cikkekkel kereskedtek, hanem
kábítószerekkel is foglalkoztak. Manapság már inkább
tengeralattjárókon kelnek át ide Mexikóból és Kolum-
biából, mert a parti őrség azokat nem veszi észre. De
valakinek mindig is várnia kellett a szállítókat a parton,
hogy átvegye az árut, azután gondosan elrejtse, amíg
biztonságosan tovább nem szállítják őket Miamiba.
– Ezt tette az apád? – kérdeztem Alexet óvatosan. –
Átvett egy... illegális szállítmányt?
– Még kölyök volt – csattant fel Alex. – Annyi idős,
mint most mi, Pierce. De mivel éppen újult erővel tombolt a
kábítószerek elleni küzdelem, és apa volt a helyi futball-
sztár, pedig csak egyszerű Cabrero volt, nem a dúsgazdag
Rector vagy az előkelő Endicott család tagja, ráadásul a
kihágással, amit elkövetett, szégyent hozott a társadalomra,
példát akartak statuálni. Ezért húsz évet sóztak a nyakába
kábítószer kereskedelmi célú birtoklása miatt az első
elkövetés alkalmával... nem volt büntetett előélete, semmi
fegyver vagy erőszak nem merült fel, sem más súlyosbító
körülmény. Apa viszont senkit nem volt hajlandó kiadni,
mert akadnak emberek, akik tűzön-vízen át hűségesek a
barátaikhoz. – Alex a fejét csóválta, miközben újabb
könnyek csillogtak a szemében, még a pislogó lámpások

281  
fényében is. – És ez lett a jutalma. Szép kis barátok, nem
igaz?
A muzsika elcsendesült. Egy spanyol balladát játszott
éppen a zenekar. A piros ruhás nő énekelt; hangja
megnyugtatóan áradt, halkan és finoman, akár az eső a
boltíven túl, a sűrű lombokon keresztül. Mivel azonban az
eső nem zuhogott, és a fák ágai is egybefüggő baldachint
alkottak, az udvar teljesen száraz maradt. Fejünk fölött
mennydörgés robajlott, ám mintha most távolabbról
hallatszott volna, mint korábban, a nyílt tenger felől. A
vihar feloszlani látszott. Vagy legalábbis ez az esőzóna
hagyta el végre a szigetet.
A valódi vihar, amint John is mondta, még váratott
magára.
– Tehát – szólaltam meg gyengéden tapogatózva – te
egyáltalán nem Seth Rectort gyűlölöd, hanem az apját... és
Farah apját. Meg mindenki mást, aki a letartóztatása idején
ismerte Chris bácsit... talán még anyát is. – Nehezemre esett
hozzátenni az utolsó néhány szót, de nem hibáztattam
Alexet. Anyám cserbenhagyta, amikor a legnagyobb
szüksége volt ránk. – Mert azt gondolod, hogy ők is benne
voltak a buliban, és tétlenül nézték, amíg apád egyedül vitte
el a balhét. Helyesen foglaltam össze?
– Igen, Pierce – felelte keserűen Alex, ujjaival sötét
hajába túrva. – Pontosan ez a tényállás. Az a pénz, amiből
Richard Rector a Key Reef lakóparkot építteti és ezt az
ostoba fesztivált támogatja ma éjszaka... még az a
temetőben terpeszkedő ocsmány családi mauzóleum is...
annak a pénznek egy része jogosan az apámat illeti.
Megszolgált érte a börtönben töltött éveivel és a

282  
hallgatásával. Nem árulta el, ki más volt benne a buliban,
ahogyan azt egy igaz barát teszi. De azt hiszed,
felajánlottak neki akár csak egy fillért is, amióta
kiengedték? Szerinted ajánlottak neki munkát az új
építkezésen? Vagy meghívták akár csak egy vacsorára is a
szabadulása óta? Hát persze hogy nem.
Azon kaptam magam, hogy valamilyen különös oknál
fogva titokban Kaylára tekintek, az egyetlen kívülállóra
ebben a családi drámában, aki mellesleg nem volt az alvilág
lakója. Nem mintha aggódtam volna, hogy körbe-kürtöli ezt
a bizalmas családi titkot. Hiszen Kayla közelében a
gyémántom mindig lila színben pompázott, ami mások
jelenlétében soha nem fordult elő... bár ez pillanatnyilag
most sem volt elmondható róla. Még mindig sötét,
elmosódott feketeség gomolygott a belsejében, arra
figyelmeztetve, hogy valahol a közelben gonosz ólálkodik.
Mégis be kell vallanom, hogy szinte robbanásszerűen
hatott a hír, hogy kicsiny szigetünk egyik legbefolyásosabb
emberének birodalma nagy valószínűséggel kábítószerre
épült. A helyében én biztosan képtelen lettem volna
magamban tartani ezt az újságot.
A leginkább azonban azt nem értettem, hogyan volt
képes anyám eltitkolni ezt a szörnyűséget a hosszú évek
alatt.
– Alex – szólaltam meg ismét kis idő múltán. – Honnan
tudod te mindezt? Talán... Chris bácsitól származnak az
értesüléseid? Hogy tény és való, miszerint annak idején
apáddal együtt Mr. Rector és Mr. Endicott is bűn-
cselekményt követett el?

283  
 Alex elhúzta a száját. – Természetesen erről szó sem volt
– felelte. – Apa egyáltalán nem hajlandó beszélni a
börtönben töltött évekről. De én végeztem egy kis kutatást.
Tudom, hogy ez az igazság! Mindenki azon a véleményen
van, hogy a Rector család nagyszerű és tiszteletreméltó,
mint ahogyan Isla Huesos szigetét is valóságos földi
paradicsomnak tartják. De én ismerem ennek a helynek a
hátborzongató oldalát, ami a sötét mélyben rejtőzik.
Nem tudtam megállni, gyors pillantást vetettem Johnra,
aki aggodalmas tekintettel nézett vissza rám. Alex bizony
egyáltalán nem tévedett Isla Huesos sötét oldalát illetően.
Csupán azzal nem volt még tisztában, milyen mélyen is
rejlett valójában.
– Az a sok hazugság, kapzsiság és gyilkosság. Igen,
gyilkosság! – Alex szeme lázasan csillogott. – Ne mondd
nekem, hogy Jade halála nem áll összefüggésben a sötét
ügyletekkel, amik ezen a szigeten folynak! Túl sok a
véletlen egybeesés. Ha te nem hiszed, hogy Jade Ortegának
azért kellett meghalnia, mert a temetőben belebotlott valami
olyasmibe, amit nem lett volna szabad látnia, akkor
megőrültél. Vagy azért ölték meg, hogy apát gyanúba
keverjék, és végül vissza kelljen mennie a börtönbe, ahol
reményeik szerint továbbra is hallgatni fog...
– Jaj, Alex! – hallottam a saját hangom, miközben
szívem félelemmel telt meg. – Biztos vagyok benne, hogy
nem ez volt az oka...
– De igen, Pierce! – erősködött. – És meg is fogom
találni a bizonyítékot. Amikor pedig ez sikerül, az egekig
fogom repíteni Seth Rectort és az apját... ezzel az egész
kócerájjal együtt.

284  
 – És az ugyan kinek lesz jó? – tette fel Mr. Liu
váratlanul a kérdést.
– Kinek lesz jó? – Alex hangja elcsuklott. – Az emberek
tudni fogják végre az igazságot...
– Időnként bölcs, ha inkább megóvjuk az embereket az
igazságtól – szakította félbe John, távolba révedő
tekintettel.
Álljon meg a menet... most éppen az Isla Huesos alatt
rejtőző igazi alvilág leleplezéséről cseverésztünk, vagy
arról a siralmas bűnszövetkezetről, amelynek létezését Alex
rendkívüli kitartással bizonygatta? Vagy netán valójában
arról tárgyaltunk, hogy bölcsebb, ha megóvnak engem John
múltjának terhétől? Már magam sem tudtam.
Bizonyos értelemben még meg is tudtam érteni John
álláspontját. Talán tényleg jobb, ha az embernek nincs
tudomása az igazságról. Például ott voltak azok a párocskák
a táncparketten. Vajon akkor is ennyire boldogan
ringatóznának a zene ritmusára, ha történetesen tudnák,
hogy lábaik alatt egy hatalmas barlang tátong a mélyben,
amely átmeneti állomásként szolgál a nem régen elhunyt
holt lelkek számára?
– Alex – törte meg John a beálló csendet, mielőtt az én
fejemben megfogalmazódhatott volna a kérdés. – Említette
valaha apád, hogy igényt tart bármire is a Rector családtól?
– Nem – válaszolta Alex a fejét rázva. – Hát éppen ez
az! Egyetlen szóval sem említette. Csak megy, és egymás
után töltögeti ki a jelentkezési formanyomtatványokat a
munkákra, amiket persze sosem kap meg, engedelmesen
jelentkezik a pártfogó tisztjénél, és eljárogat a szánalmas
gyűléseire. – Alex a Névtelen Alkoholisták összejöveteleire

285  
célzott, amelyeket apja rendszeresen látogatott. – De ez
nem igazságos. Én tudom, hogy Seth apja ebből szerezte a
vagyonát. Tartozik az apámnak! Apa viszont túlságosan
büszke, és nem kér semmit.
John a fejét csóválta. – Nem – mondta. – Nem, apád
azért nem kér semmit, mert nem is tart rá igényt. A Rector
család vagyona piszkos, bemocskolt pénz... arról nem is
szólva, hogy jogtalan úton jutottak hozzá. Apád pontosan
tudja, hogy ha elveszi, abból semmi jó nem származhat.
Ezért nem kér hát semmit, nem a büszkesége miatt. Hidd el
nekem!
Nem én voltam az egyetlen, aki érdeklődve pillantott
Johnra. Alex és Kayla is meglepődött. Rendkívüli hévvel
beszélt... mintha tapasztalatból szólt volna.
Vajon mit tudhatott John a Rector családról és a
mocskos vagyonukról?
– A pénz az pénz – jelentette ki Alex határozottan. –
Főleg amikor az embernek tartoznak.
– Tévedsz, fiam – szólt közbe Frank is. – Miss Kaylának
igaza van. Ejtened kellene végre ezt az ügyet.
Miss Kayla arca felragyogott az örömtől, amikor
meghallotta, hogy Frank igazat ad neki. Hátrahajtotta
köpenyének szélét, és gyakorlatilag úgy nekiállt
tollászkodni, ahogyan Remény szokta.
– Tényleg – vetette oda Alexnek.
Az unokatestvérem feltápászkodott a székéből, mire
Remény méltatlankodva megrebbentette szárnyait, és pár
lépéssel odébb szökkent. – Fogalmatok sincs, miről
beszéltek – fakadt ki keserűen. – Különösen neked, Pierce.

286  
Mindig is tele volt pénzzel a zsebed. És nem kell a nagyival
élned.
Valóban igaza volt. Ám most már az alvilágban laktam,
hullák között. Nem igazán voltam meggyőződve, melyik a
rosszabb.
– Ha csak pénzre fáj a foga...
Frank kotorászni kezdett a zsebében. Egy szempillantás
alatt átláttam, mi fog történni. Oda akart adni Alexnek egy
maréknyi spanyol ezüstérmét, amely legalább százötven
éve nem volt már forgalomban... és az érmék makulátlan
állapotából ítélve nyilván nem valamiféle hajótörés
roncsaiból kerültek elő, amelyekkel akár még Alex is
találkozhatott a zátonyokon.
– Frank, ne tedd! – állítottam meg, gyorsan elébe állva. –
Nagyon kedves tőled. De kösz, nem.
Frank tekintete Kaylára tévedt, aki kíváncsian figyelte a
jelenetet. – Miért nem? – kérdezte. Szívesen fitogtatta volna
szíve hölgye előtt mesés gazdagságát.
– Mert az emberek kérdésekkel bombáznák, hogyan
jutott hozzá – felelte John. Tökéletesen megértette a
helyzetet. – És már amúgy is éppen eléggé szemmel tartják
a családot.
Frank egy vállrándítással visszaejtette az érméket a
zsebébe.
– Várjatok egy kicsit! – kiáltott fel Kayla, aki élénk
figyelemmel kísérte az egész kis közjátékot. Sötét szeme
fényesebben csillogott a kíváncsiságtól, mint a mellette
díszelgő strasszkövek. – Ti tényleg kalózok vagytok?
– Nem! – vágtam rá sietve. – Egyáltalán nem azok.
Autóval jöttél ide?

287  
 Meglepetésként érte a hirtelen témaváltás, és először
csak zavartan pislogott, majd bólintott. – Anya kölcsönadta
a kocsiját ma estére.
– Nagyszerű – örvendeztem. – Hazavinnéd, kérlek? –
Alex irányába böktem a fejemmel.
– Micsoda? – Alex döbbent arcot vágott. – Van saját
autóm.
– Vedd el tőle a kulcsokat, légy szíves! – kértem Johnt,
aki erre komoran bólintott, és Mr. Liu segítségével motozni
kezdte az elszántan kapálódzó Alexet.
– Gondoskodnál róla, hogy Kayla biztonságban
anyámhoz vigye Alexet, azután ő maga is épségben
hazaérjen? – kérdeztem Franket.
– Semmi sem szolgálhatna nagyobb örömömre –
válaszolta Frank, széles mosolyt villantva Kaylára, aki
csábítóan somolygott vissza.
Ettől persze kissé ideges lettem, de valójában nem volt
más választásom, hacsak nem Johnt kérem meg, hogy vigye
haza az unokatestvéremet. S azzal megkockáztattam volna,
hogy Alex – a varázslatosan felbukkanó paella nyomán –
máris túlfeszült idegszálai menthetetlenül elpattanjanak.
– Ez már tényleg igazságtalanság! – tiltakozott Alex,
amikor John végre megtalálta a kulcsokat, és teljes lelki
nyugalommal zsebre is vágta őket. – Pierce, ha ezt
megteszed, hívom a zsarukat! Mindent elmondok nekik
rólad és a huligánbandádról, és akkor bezsebelhetem a
jutalompénzt, amit apád ajánlott fel...
– Sok szerencsét hozzá! – mondtam kifejezéstelen
higgadtsággal. – Apa visszavonta a jutalmat. Azt is kétlem,

288  
hogy bárki kutatna utánam. Ha játék helyett másra is
használnád a telefonod, talán már te is értesültél volna róla.
– Ó, igen! A telefonod is nálam van – súgta John,
közvetlen közel hajolva Alex arcához. – Emlékszel? Nem
tudsz felhívni senkit.
Alex holtsápadt lett, azután ismét rám nézett. – Pierce! –
kérlelt. – Most komolyan. Ha akarod, szépen elfelejtem ezt
az ügyet Seth Rector apjával. Esküszöm neked! Csak
adjátok vissza a kulcsaimat. És a telefonomat. Kérlek!
– Még meggondolom – válaszoltam. – Tudod, én még
mindig nagyon aggódom miattad. – Könyörgő pillantást
vetettem rá. – Nem akarom, hogy bármi baj érjen. Szóval,
ígérd meg, hogy kivered a fejedből ezt az egész cselszövést,
hogy bosszút állsz a Rector családon apád régi sérelmei
miatt. Egyszerűen nem éri meg, hogy belehalj! Szerintem
ezzel biztosan Chris bácsi is egyetértene. Hiszen szeret
téged. És én is.
Alex meglepett arccal bámult. Nem voltunk szenti-
mentális család, nem vittük túlzásba egymás iránti
érzéseink kinyilvánítását. Chris bácsit leszámítva, aki a
börtönből szabadulva szinte szétdurrant a sok visszafojtott
érzelemtől. Még a postásnak is bevallotta, mennyire szereti.
– Én... megígérem – felelte Alex kényelmetlenül
feszengve. Attól még inkább zavarba jött – és mereven
kihúzta magát, akár egy pózna amikor a következő
pillanatban odaléptem hozzá, és szorosan megöleltem. A
rideg távolságtartást persze részben az is okozhatta, hogy
nedves és bűzös voltam paella áztatta ruhámban, és nem
csak az a körülmény magyarázta, hogy Alexet egész
életében csak igen kevés alkalommal ölelték meg.

289  
 – Ó! – Zavaromban én is elnevettem magam, amint
gyorsan elengedtem. – Ne haragudj! Kissé halszagú lettem.
Találok itt valahol egy női mosdót?
– Persze – felelte Kayla mosolyogva. – Ez tulajdon-
képpen egy szálloda hátsó udvara. A bejárat az épület
elején található, egy utcával távolabb, de a mosdóba a hátsó
verandán keresztül is be lehet jutni. Errefelé van. Nekem is
el kellett mennem. Nem is rossz. De csak egy fülke van,
tehát várnod kell, ha éppen sorban állnak. Legalább van
néhány szék az előtérben, várakozás közben le is lehet
ülni...
– Pierce! – Erős ujjak kulcsolódtak a karomra. Meg-
fordultam, és John villámló tekintetével találtam magam
szemközt. Arca titokzatos, kifürkészhetetlen kifejezést
öltött. – Hová készülsz?
Hirtelen ráeszméltem, hogy már nem vagyok hétköznapi
iskoláslány, aki a barátnőjével tölti az estét, és közben
boldogan pletykálkodik az egyszerű, hétköznapi iskolás-
fiúkról. Nem mintha én valaha is ezt tettem volna. Csupán
egyetlen srác létezett az életemben, aki valaha is felcsigázta
az érdeklődésem. A holtak védelmezője.
Rám szegeződő tekintete tele volt kimondatlan
kérdésekkel... a mélyén tűz lobogott.
Kayla figyelmét a tűz elkerülte.
– Haver! – Barátnőm nevetése természetellenesen
hangosnak tűnt a csendes udvaron. A zenészek elhagyták a
színpadot, bár hangszereiket még nem pakolták el
éjszakára. Minden bizonnyal csak rövid szünetre vonultak
vissza. – Nyugi! Csak a szállodába megyünk, hogy Pierce a
mosdóban kicsit rendbe tudja szedni a külsejét.

290  
 Azzal Kayla a széles verandára mutatott, amely felé az
imént elindultunk. Remény, aki a jelek szerint jobban
megértette a helyzetet, mint John, máris talált magának
megfelelő helyet az eső elől a régies mézeskalács mintázatú
szegélyen.
– El akarsz esetleg kísérni minket, hogy ellenőrizhesd a
társalgót? Nehogy Mr. Oliviera ott leselkedjen valahol
puskával felfegyverkezve... azzal a feltett szándékkal, hogy
visszarabolja a lányát? – kérdezte Kayla. Hangja elárulta,
hogy magában remekül szórakozik.
John nevetése bizonyára természetesnek és könnyednek
hatott... Kayla fülének. Én azonban tisztán hallottam,
milyen erőltetett volt.
– Csodás ötlet – válaszolta John, és indulásra készen
átkarolta a nyakam.
Abba az irányba pillantottam, amerre John a tekintetét
szegezte... nem a hotel hátsó verandájára, hanem a
nyakamban lógó gyémántra. A drágakő ébenfekete színt
öltött. A fejünk fölött himbálózó lámpások vöröses
fényében szinte meg sem lehetett különböztetni a ruhám
színétől... az ételfoltokat leszámítva.
– Ne aggódj! – csitította Kayla szokásos magabiztos
modorában, miközben lassan elindultunk. – Tudom én jól,
hogyan kell gondját viselni a barátaimnak, capitan.
Anyámról is hosszú évek óta én gondoskodom, amióta
apám szépen lelépett. Így élünk kettecskén, csak anya és
én... és hát még a bátyám is, de ő egy igazi szemétláda.
Biztonságban hazajuttatom nektek Alexet, bízzátok csak
rám, csajszi! Semmi probléma!

291  
 Ezek a szavak cseppet sem csillapították ugyan John
tekintetében a lángokat, észrevettem viszont, amint átsuhan
arcán egy mosoly, amikor Kayla a capitan néven szólította.
Mielőtt azonban bármelyikünk ismét megszólalhatott
volna, vakítóan fehér fény villant valahol, elhomályosítva a
látásomat. Amikor újra eltűnt, az égvilágon semmit sem
láttam... csupán hatalmas, lilás színben játszó foltokat. Egy
pillanatig sejtelmem sem volt, mi történhetett. Talán egy
pisztoly torkolattüzét láttam, vagy esetleg egy villám
vakított el, sőt az is előfordulhatott, hogy John teleportált
valahová egészen váratlanul... mindössze annyit sikerült
felfognom, hogy John karja ösztönösen is szorosabban
fonódik a testem köré.
Csak akkor döbbentem rá a valóságra, amikor egy
férfihang a nevem suttogta, és mint ahogyan ez a suttogás-
nál lenni szokott, a hang sokkal távolabb szállt a levegőben,
mint ahogyan az a beszélőnek szándékában állt.
– Tessék? Csak egy kép az egész. Mit árthat? Nézzék,
milyen helyesek együtt!
Vaku villant. Csupán ennyi volt az egész. Nem is csoda,
hogy nem láttam utána semmit.
– Tedd le azt az átkozott masinát! – hallottam egy másik
férfi döbbent hangját.
John elengedte a vállam. Azután éreztem, hogy a keze a
hátam közepét érinti.
– Menj! – kiáltotta, és hirtelen előrelódított. Botladozva
támolyogtam a sűrű sötétségbe.

 
292  
 Huszadik  fejezet  

-T   e jó ég! – sóhajtotta Kayla, és leroskadt az egyik

vastagon kárpitozott karosszékbe a szálloda halijában,
ahová magával húzott... John pedig lökött. – A pasid nem
viszi kicsit túlzásba a személyes testőrködést? Az a fickó
odakinn egyszerűen csak le akart fényképezni, hiszen
valódi híresség lettél. Egy valódi emberrablás áldozata...
legalábbis eddig az voltál. Azt hiszem, mostanra
elveszítetted ezt a megtisztelő címet.
– Nem a személyes testőröm. És nem esik túlzásokba
sem – keltem John védelmére. Némi aggodalommal
pillantottam körbe: féltem, hogy netán mások is meg-
hallhatják Kayla szavait. De senki sem üldögélt a hallban
ezen a kései órán, az ellenszenves ábrázatú éjszakai
recepciós kivételével.

293  
 Ám ő is csupán egyszer emelte fel tekintetét a
számítógép képernyőjéről, rosszalló arckifejezéssel, amikor
Kayla betuszkolt a szállodába, egyenesen a Damas táblával
ellátott ajtó felé. Zárva volt. Valaki éppen odabenn
tartózkodott.
– Kayla – szóltam kissé feszengve, miközben barátnőm
már vonszolt is magával az egyik kényelmes kanapéhoz a
női mosdóval szemközt. – Egészen biztos vagyok benne,
hogy ide csak a hotel vendégeinek szabad leülni.
– Nos, jelenleg egyetlen vendég sincs a szállodában a
közelgő hurrikán miatt. Minden turistát kötelezően
evakuáltak a szigetről. Ugyan mit törődik velünk az a
fickó? Nem zavarunk senkit. – Azzal előhalászott egy
csinos kis púderkompaktot a vállán lógó kézitáskájából, és
ellenőrizte a szemfestékét. – Szóval, Frankkel mi a helyzet?
Van barátnője?
Haboztam a válasszal. Habár a recepciós a sarok
túloldalán, látóhatáron kívül tevékenykedett, és a szálloda
hallja volt az utolsó hely, ahol egy Fúria felbukkanására
számítottam volna – a falakat amatőr tájképek díszítették,
amelyeket nyilván a szállodavendégek festettek, és a levegő
bűzlött a légfrissítő orrfacsaró szagától –, képtelen voltam
lerázni magamról azt a hátborzongató érzést, hogy
figyelnek minket.
Talán mert a hátsó verandára vezető francia ajtók tárva-
nyitva álltak, beengedve a hűs éjszakai levegőt, amelyet
felkavart a hatalmas mennyezeti ventilátor. Csak nehezen
láttam, mi történik az udvaron, mivel a szálloda teljes
kivilágításban tündökölt. A verandán túl fekete tengerként

294  
hömpölygött a sűrű sötétség, a vöröses színű lámpások
ellenére.
Szememet erőltetve igyekeztem kivenni John alakját, de
nem láttam mást, csupán egy apró, fel-felvillanó világos
foltot, amelyről csak azt tudtam gondolni, hogy Henry
egykor hófehér inge lehetett. Időnként azonban a fiú
nevetésének foszlányai is megütötték a fülem.
A vidám hangra kicsit én is megnyugodtam. Ha Henry
nevetgél, akkor bizonyára John sem gyilkolja halomra az
embereket. A gyémántom most gyönyörű, élénk lila
árnyalatban pompázott, akár a Kayla hajában húzódó sávok.
– Csajszi! – rázott fel Kayla a gondolataimból,
keményen megbökve a karom. – Frank?
– Aú! – dörzsöltem meg a karom. – Ez fájt!
– Ne haragudj! – szabadkozott Kayla, de az arcán
sajnálkozásnak nyoma sem látszott. – Súlyos gondjaim
vannak az önkontroll terén. Szerinted mégis miért kerültem
az Új utakon programba? Örülhetsz, hogy nem vágtalak
fejbe a tűzoltó készülékkel. Tehát van barátnője, vagy sem?
Bár el sem tudom képzelni, hogy nem jár senkivel, egy
ilyen dögös srác.
– Frank egész határozottan senkivel sem jár –
válaszoltam. – Miért kellene örülnöm, hogy nem vágtál
fejbe a tűzoltó készülékkel? Ugye, még nem tettél ilyen
szörnyűséget senkivel?
Kayla, aki láthatóan rendkívül elégedett volt a Frankról
hallott információval, benyúlt a táskájába, ezúttal a
szájfényért. – Hát, igen, egyszer előfordult – felelte mintegy
mellékesen. – A bátyámmal. Totálisan függő a srác.

295  
 – Kayla! – kiáltottam döbbenetemben, elkerekedett
szem-mel.
Barátnőm laza vállrándítással fordult a tükörképéhez. –
Folyton összeverte anyámat, amikor nem adott neki pénzt
drogokra. Ezért tudtam mélységesen együtt érezni Alex
panaszáradatával... a keserűségével mindenképpen, a
Rector banda ügyletei miatt... ha egyáltalán van némi
igazság a vádakban. Anyám mindent megpróbált, hogy
Juliannek segítsen. Rehabilitációkra, terápiákra, túlélő
táborokba küldözgette. Néha már azt kívántam, bár
letartóztatnák, akkor végre békét hagyna anyának. De végül
csak egyetlen dolog vált be: amikor nekitámadtam a tűzoltó
készülékkel. Egyik este ugyanis arra érkeztem haza, hogy a
mocsok éppen anyámat fojtogatja a konyhában. – Elhúzta a
száját. – És én vagyok az, akinek a homlokára sütötték az
indu-latkontroll hiányának bélyegét. Ezt kapd ki!
– Ez szörnyű! – Szívem összeszorult a szánalomtól. –
Kayla, nekem erről fogalmam sem volt.
– Nem gáz – biztosított könnyedén, de én éreztem, hogy
korántsem olyan rózsás a helyzet, mint ahogyan szerette
volna lefesteni. – Julian kiköltözött Wyomingba, hogy
megtalálja önmagát. Sok szerencsét neki! Anyát pedig
eljegyezte az egyik mentős, aki aznap éjjel a helyszínre
érkezett. Rendes fickó. – Kayla nagy komolyan a
szemembe nézett. – De csak szeretném, ha tudnád... az a
sok szörnyűség, amit Alex Seth apjáról elhadart... szerintem
akár igaz is lehet. És nem csupán húsz évvel ezelőtt, hanem
itt és most. Anyám nővérként dolgozik a helyi kórház
sürgősségi osztályán... ezért is költöztünk a szigetre. Anya
oda megy, ahol a munka várja... és állandóan túlórázni

296  
kénytelen, ami már önmagában gyanús. Miért van egy ilyen
parányi kis sziget lakosainak állandóan sürgősségi ellátásra
szüksége? Valami nem stimmel ezzel a hellyel... nagyon
nem stimmel. És most nem a Koporsó éjjeléről beszélek.
Anya szerint Santos rendőrfőnök igyekszik eltitkolni a
rémhíreket, nehogy az újságok elriasszák a turistákat, mert
hát az óriási csapás volna a sziget fő jövedelemforrására
nézve. Ez viszont még nem jelenti azt, hogy nem is történik
semmi iszonyatos a felszín alatt.
Kaylának bizony teljesen igaza volt.
Azzal is tökéletesen tisztában voltam, hogy az Isla
Huesos felszíne alatt lappangó iszonyatnak az égvilágon
semmi köze Seth Rector apjának feltételezett
bűnszövetkezetéhez. Inkább azzal állt összefüggésben,
hogy a szigetet bármelyik pillanatban lerohanhatták a
Fúriák, és hogy ez a valódi földi paradicsom valójában egy
nagy, sötét alvilág fölött csücsült.
Nem adhattam azonban hangot a véleményemnek, mert
senki, még Kayla sem hitt volna a történetemnek.
– Köszönöm, hogy mindezt megosztottad velem, Kayla
– mondtam inkább egyszerűen. – Sokat jelent nekem. Alex
igazán szerencsés, hogy ilyen barátra akadt, noha nem is
mindig fejezi ki a nagyrabecsülését.
– Nos, nem is szeretném, ha valami ostobaságot követne
el, amivel jókora zűrbe kerülhet, akárcsak... – Gyors
pillantást vetett rám. – Már ne vedd sértésnek, csajszi, de
akárcsak te.
– Kösz – hálálkodtam gunyoros mosollyal.
– Mert hát Seth és a haverjai... nem éppen angyalok,
Pierce. – Kayla hangja hirtelen sokkal keményebben

297  
csengett. – Van fogalmad róla, miféle gúnyneveket
suttognak rólam a hátam mögött ezek miatt? – A mellére
mutatott.
Abban a pillanatban fogtam fel, hogy a Kaylából sugárzó
magabiztosság csupán... védekezés, puszta álca, amelyet
úgy visel magán, akár a Koporsó Fesztiválra öltött jelmezét.
Pedig ezerszer több oka volt rá, hogy higgyen magában,
mint annak a nyomorult A-szárnyas bandának.
– Kayla – mondtam őszintén. – Remélem, tisztában vagy
vele, milyen gyönyörű szép vagy. Kívül és belül egyaránt.
Ne is vesztegesd az időd az ostobákra, akik ezt nem látják!
– Ugye, nem Frankre célzol? – kérdezte. Felemelte a
tükrét, hogy még egyszer utoljára megigazítsa a haját. –
Jobban teszi, ha felfigyel rá, milyen szépséges vagyok! És
nem is csak belül. – Azután széles mosollyal fordult ismét
hozzám. – Vicceltem. Azt viszont a legteljesebb mértékben
komolyan gondolom, hogy ha bármi balszerencse érné Seth
Rectort és a haverjait, cseppet sem bánnám. Mint ahogyan
azt sem sajnálnám, ha Seth apjával történne valami,
amennyiben kiderül, hogy Alexnek igaza volt vele
kapcsolatban. – Arca egyszerre elkomorult. – De nem
akarom, hogy Alexnek bármi baja essen. Szóval, ha
bármiben segíthetek, csajszi, csak szólj! Kissé hóbortos
ugyan a srác, de aranyos. Hóbortaranyos, talán ez a
legmegfelelőbb kifejezés.
Mosollyal jutalmaztam a humorát. – Egyetértek –
mondtam. – Köszi, Kay...
Végre-valahára nyílt a mosdó ajtaja, és kilépett rajta egy
nő, aki egészen addig benn tollászkodott. Az énekesnő volt,
aki nemrég még a zenészekkel lépett fel odakinn a

298  
színpadon. Közelről még sokkal elbűvölőbb volt, mint
amilyennek a távolból látszott...
– Szervusztok, drágáim! – üdvözölt minket kedves
mosollyal. – Bocsánat. – Azzal elsiklott mellettünk; formás
csípője ingerlően ringott testhez simuló ruhája alatt,
miközben valóságos parfümfelhő lengte körül légies
alakját.
– Hűha! – ámuldozott Kayla, amikor az énekesnő
befordult a sarkon.
– Ez enyhe kifejezés – jegyeztem meg mosolyogva.
Felkaptam a táskámat a földről. – Mindjárt jövök.
Sietősen beléptem a női mosdóba, és magamra zártam az
ajtót. A szálloda hall3jához hasonlóan ebben a helyiségben
is régimódi stílus uralkodott; nagy hangsúlyt fektettek az
antik bútorokra. A mennyezet közelében még egy kicsi
ólomüveg ablakot is megpillantottam – szökellő delfint
mintázott amely résnyire nyitva állt.
Bemocskolt ruhámat a talapzaton álló mosdóba
gyömöszöltem, amint sikerült kilépnem belőle, azután
megnyitottam a csapot. Kétségbeesetten igyekeztem
megszabadulni a paella átütő szagától.
Akkor ébredtem rá, hogy ennek semmi értelme. Tényleg
egy nedves ruhadarabot akarok mindenhová magammal
cipelni? Nagy sietségemben, hogy mihamarabb visszatérjek
Johnhoz, át sem gondoltam igazán, mihez akarok kezdeni
vele.
Hát akkor ennyi! A szekrényemből elővett ruha még
mindig ott lapult a táskám mélyén. Remélhetőleg nem
gyűrődött össze túlságosan.

299  
 Letérdeltem a hűvös csempékre, és kapkodva keresgélni
kezdtem a hátizsákomban. Néhány holmi ki is hullott belőle
a padlóra. A ruha gyűrött volt ugyan, de nem vészesen.
Felvettem – kissé talán valóban testhez simuló volt –, majd
a hajkefémért nyújtottam a kezem...
Akkor vettem észre... a könyvet, amelyet Mr. Smith
adott kölcsön nekem Isla Huesos történetéről. Kiesett a
táskámból a földre, és egy képekkel gazdagon illusztrált
résznél nyílt ki. Az egyik kép egy férfi portréját ábrázolta,
aki magas nyakú inget és csinos bajuszt viselt. Az alatta
látható vastagon szedett írás szerint a férfi William Rector
volt.
Rector? Hát már sehogy sem tudok megszabadulni ettől
a családtól?
Félretettem a hajkefém, kezembe vettem a könyvet, és
átfutottam a képpel szemközti oldalt, a Rector nevet
keresve.
Meg is találtam. Az Isla Huesos története című könyv
leírása szerint William Rector – bizonyára csakis Seth ük-
ük-ük-ükapja lehetett, mivel a hasonlóság szinte döbbenetes
volt – birtokában volt az 1830-as évek legsikeresebb
roncsmentő üzlete a szigeten, egészen 1846. október 11-ig,
amikor is a Nagy Hurrikán idején az életét vesztette.
A könyv elmagyarázta, hogy a zátonyra futott hajók
kiemelése és rakományuk mentése mint gazdasági üzletág
rendkívüli szerepet játszott Isla Huesos történelmének korai
időszakában, fontosságát nem lehetett eléggé hangsúlyozni
(ez volt az oka, hogy a középiskola kabalája egy roncsrabló
volt, nem pedig koporsó).

300  
 Az a roncsmentő kapitány pedig, aki elsőként érkezett
egy megfeneklett hajóhoz, a tengerészeti törvények
értelmében megkapta fele részét mindannak, amit
szerencsétlenül járt társának rakományából legénységével
együtt képes volt megmenteni. Ezáltal a roncsmentés
hihetetlenül jövedelmező üzletnek bizonyult, különös
tekintettel arra, hogy a keskeny szoros Kuba és Isla Huesos
között igen forgalmas volt az ezernyolcszázas években –
részben hála a Golf-áramlat, vagyis annak a Florida
csúcsától induló, szerfelett erős sodrás felfedezésének,
amely egészen Spanyolországig röpített minden arra
megforduló járművet, akár egy csúzli és arra a
tagadhatatlan tényre, hogy a sziget körül az alattomos
korallzátonyok és a kiszámíthatatlan viharok miatt szinte
lehetetlenség volt biztonságosan navigálni. Gyakran akár
hetente is előfordultak hajótörések Isla Huesos partjainál...
bár a hajók kapitányai közül sokan panaszkodtak, hogy
szándékosan futtatták őket zátonyra a roncsmentők (más
néven roncsrablók), mindenféle körmönfont ármány-
kodással.
Természetesen soha nem sikerült bizonyítani ezeket a
vádakat Isla Huesos bírósága előtt. Feltételezhetően mivel
az összes bíró és esküdt rokonságban állt a roncsrablókkal,
a megkárosított kapitányok és hajóvállalkozások azonban a
kontinensről származtak. Esélyük sem volt igazságos
tárgyalásra, különösen azon a helyen, amely egy alvilág
fölött húzódott.
Csak a dátum ütött szöget a fejembe. William Rector
1846. október 11-én halt meg, annak a hurrikánnak az
idején, amely csaknem az egész szigetet is lerombolta.

301  
Ugyanakkor 1846. október 11. volt az utolsó nap – Mr.
Smith elmondása szerint amikor bárki utoljára látta a
nyakláncomat. Egy kereskedőhajó rakománylistáján
szerepelt, amely Isla Huesos kikötőjében vesztegelt... amíg
el nem söpörte a hurrikán, legénységével és összes
rakományával egyetemben.
Johnt is beleértve.
Magam sem értettem az okát, de reszkettek az ujjaim,
miközben végiglapoztam a könyvet, amelyet Mr. Smith
adott kölcsön nekem... mert – most jutott eszembe –
véletlenül megemlítettem a hajó nevét, amelyen a halála
idején szolgált: Liberty.
S ott állt ez a név a könyv címjegyzékében is. A Liberty.
Ellapoztam arra az oldalra, ahol a jegyzék szerint az utalás
található volt.
A Liberty egyike volt ama két tucat hajónak, amely az
1846 októberében dühöngő hurrikán szélvihara és áradása
során elsüllyedt Isla Huesos kikötőjében. A viharban több
mint egyezer élet veszett oda. A Liberty éppen Portsmouth
felé hajózott, rakománya között bőségesen szállított értékes
árukat, dohányt, kávét, cukrot és havannai gyapotot. A
hajót teljes egészében veszteségnek nyilvánították. Soha
semmi nyoma nem került elő. Kapitány: Robert Hayden,
Hayden és Fiai.
Kis időbe telt, mire sikerült feldolgoznom és
megértenem, amit olvastam... legalábbis ami azt a részt
illeti, ahol ez állt: Kapitány: Robert Hayden. A többi
igazából nem is nagyon érdekelt.

302  
 Robert Hayden? A hajó kapitánya – akit John saját
állítása szerint meggyilkolt – ugyanazt a családnevet
viselte?
S a vállalkozás is, amelynek dolgoztak... Hayden és
Fiai? Ez meg mit akar jelenteni?
Igyekeztem számos lehetséges helyzetet és körülményt
felvázolni magamban – azt az egy eshetőséget leszámítva,
amelyről szinte biztosra vettem, hogy csakis az egyetlen
helytálló magyarázat lehet.
„A Liberty kapitánya – jutottak eszembe saját szavaim,
amint Johnnal beszélgettem. – biztosan rettenetes volt.”
„Sosem találkoztam nála aljasabb emberrel” – felelte
akkor John a legcsekélyebb habozás nélkül, jéghideg éllel a
hangjában.
Ó, te jó ég! Hirtelen szédülés fogott el, és becsuktam a
könyvet. Azt hittem, a végén még elájulok. Hogy lehettem
ennyire bolond? S én még meg is könnyebbültem –
megkönnyebbültem –, hogy John csupán megölt egy
embert. Azt gondoltam, sokkal szörnyűségesebb bűnt is
elkövethetett volna.
De hát mi lehet rosszabb annál, mint amikor az ember a
saját apját öli meg?
Talán amikor a nagyapját öli meg. Körülbelül ennyi.
Remegtem és rosszullét kerülgetett, bár váltig bizony-
gattam magamnak, milyen nevetséges is vagyok. Semmi
sem változott. John ettől a felfedezéstől még ugyanaz az
ember maradt.
Olyan ember, aki esetleg – minden bizonnyal – egyszer
régen meggyilkolta a saját apját. Ennyi az egész.

303  
 A következő pillanatban kopogás hallatszott az ajtón. –
Pierce? – kérdezte Kayla aggodalmasan.
– Ne haragudj! – kiáltottam. Belereszketett a hangom. –
Szükségem van még egy percre.
– Semmi gáz – felelte Kayla. – Csak nyugodtan. Frank
és én most elindulunk, hogy hazakísérjük Alexet. De John
idekinn vár rád az ajtó előtt.
Csodás.
– Jól van, köszi – mondtam. – Szép estét nektek!
Valószínűleg ki kellett volna akkor nyitnom az ajtót,
hogy egy őszinte öleléssel búcsúzzam egyetlen barát-
nőmtől. Ki tudhatta ugyanis, hogy mikor – vagy egyáltalán
– látom viszont.
Ám én nem voltam abban az állapotban, hogy ésszerűen
tudjak gondolkodni. S ahhoz sem voltam megfelelő állapot-
ban, hogy John szemébe nézzek.
Bizonyára kielégítő indokai voltak a tettére. Ő maga
mondta, hogy jó oka volt rá. Mi is volt az? Ó, igen! Nem
értett egyet a parancsba adott útiránnyal.
„Ő ütött először, Pierce, hinned kell nekem!” – mondta
akkor John, szinte kegyelemért könyörögve. – „Nem
akartam megölni.”
„Hát persze” – mormoltam. – „Önvédelemből cseleked-
tél.”
Az életét óvta. A saját apjával szemben, mint kiderült.
Tükörképemre bámultam a mosdókagyló fölött. Ha már
roncsokról esett szó, én bizony erősen hasonlítottam
egyhez: a szemem körül mély karikák sötétlettek, a szám
teljesen elszürkült, akár a homok. Nem vált előnyömre a

304  
hajpánt sem, amelynek segítségével álcázni próbáltam
magam,
Fröcsköltem egy kis vizet az arcomba, majd beletúrtam a
táskámba, hogy elővegyem a sminkkészletem, amelyet
mindig magamnál tartottam, hátha apám váratlanul
felbukkan az iskolában, hogy ebédelni vigyen egy drága
étterembe. Egyszer-kétszer valóban meg is történt.
Csupán azt nem értettem, miért Robert Hayden neve
szerepelt a könyvben mint a Liberty kapitánya, ha egyszer
meghalt, ahogyan John állította, mielőtt még a hajó
megérkezett volna Isla Huesos szigetére. Nyilvánvaló, hogy
a feljegyzésekben semmi nyoma nem maradt a
gyilkosságnak... vagy a zendülésnek. Talán a történész, aki
a könyvet írta, csak abból indulhatott ki, ami a
hajónaplóban állt. Könnyen lehetséges, hogy a Liberty még
nem horgonyzott elég hosszú ideig a kikötőben, hogy
mások tudomást szerezhessenek arról, hogy a kapitányát
megölték a nyílt tengeren... méghozzá a saját fia.
Az ablakon keresztül hirtelen meghallottam, hogy egy
nő lármásan méltatlankodik, azután egy pofon és némi
dulakodás hangja ütötte meg a fülem. Tompán
feltételeztem, hogy ezek egy utcabál szokásos zajai.
Miután felmázoltam az arcomra egy kis szemfestéket és
szájfényt, valamivel emberibb látványt nyújtottam... és úgy
is éreztem magam. Bámulatosnak találtam, hogy egy kis
festék mekkorát tud lendíteni az ember lányának
magabiztosságán. Kaylának ebben tökéletesen igaza volt.
Kivettem a pántot a hajamból, és az ujjaimmal végig-
szántottam rakoncátlan fürtjeimen, ahogyan az imént a
barátnőmtől láttam.

305  
 Ezerszer jobban néztem ki. Talán John mégsem tévedett
nagyot a fehér ruhával kapcsolatban.
Természetesen nem feledtem, hogy megölte az apját, és
ezért lehetséges, hogy az értékítélete nem éppenséggel
tökéletes.
Csak hát, igenis tökéletes volt. Ezt pontosan tudtam. Mi
más lett volna az oka annak, hogy amikor mellettem volt,
mindig – nos, majdnem mindig – teljes biztonságban érez-
tem magam?
John egyszer azt vágta a fejemhez, hogy még
szerencsésnek is mondhatom magam, amiért a
nagyanyámat egy Fúria kerítette hatalmába. Legalább
tudtam, mi az oka, hogy olyan gyűlöletesen viselkedik.
Arra ugyanis semmi magyarázat nem volt, hogy az ő saját
családtagjai miért voltak valóságos szörnyetegek.
Amikor az ember ráébred, hogy az apja egy szörnyeteg,
az már valószínűleg megfelelő indíték arra, hogy végezzen
vele. Könnyen előfordulhat, hogy alkalomadtán, én is
szívesen megfojtanám a nagyanyámat.
Gyors elhatározásra jutottam, mégpedig arra, hogy
szépen kimegyek, és megkérdezem tőle: Miért ölted meg a
saját apádat?
S akkor megütötte a fülem a már ismerős, halk tur-
békolás. Felkaptam a fejem. Remény az ólomüveg ablak
párkányán üldögélt, és türelmetlenül verdesett a szárnyával.
Izgatottságában még különleges, fekete tollai is
előbukkantak a hófehérek alól.
– Jövök már! – csitítottam kissé szórakozottan. – Jól
van?

306  
 Körülnéztem, nehogy véletlenül ott felejtsek valamit. A
fekete ruha. Többé már nem volt rá szükségem. Pontosan
tudtam, micsoda szörnyű pazarlás egyszerűen kidobni egy
ruhát, de hát ez volt az a ruhadarab, amelyben a nagyanyám
először meg akart gyilkolni, azután borspermettel
megkínozni. S ezt a ruhát viseltem, amikor John
szándékosan elhomályosította az igazságot arról az
emberről, akit megölt.
Eldöntöttem magamban, hogy ez a ruha szerencsétlen-
séget hoz, és soha többé nem akarom látni.
Kihalásztam hát a mosdókagylóból, kicsavartam, majd
nagy gonddal begyömöszöltem a szemetesbe. Ráadásul
még dobtam a tetejére néhány papírtörölközőt is, hogy
senki se vehesse észre azonnal.
Amint megfordultam, hogy kinyissam az ajtót, egy
másodpercre megpillantottam magam a tükörben.
A nyakláncomon függő drágakő éjfekete volt.
Még annál is feketébb, mint a rendőrnőnek az egyen-
ruhája, aki a következő szempillantásban egy jól irányzott
rúgással rám törte az ajtót, amely hangos csattanással a
mosdónak zuhant. Remény riadtan felröppent, majd fekete
és fehér tollak forgatagában hirtelen köddé vált.

307  
 Huszonegyedik  fejezel  

A   rendőrnő nem rántotta elő a pisztolyát. Inkább a

sokkolóját szegezte rám. Világosan láttam az elektromos
töltetű kék szikrákat, amelyek ide-oda ugráltak a halálos
fenyegetést ígérő fémfogak között, ezért rögtön tudtam,
hogy a fegyver bizony be van kapcsolva.
– Pierce Oliviera – szólalt meg a nő. – Eltaláltam?
Gondolkodás nélkül megráztam a fejem, letagadva a
kilétem. Nem. Egyáltalán nem én voltam Pierce Oliviera.
Bizonyos szempontból, még csak nem is hazudtam.
Mindezek után sejtelmem sem volt többé, kicsoda
valójában Pierce Oliviera. Már egy ideje nem éreztem
magam annak a lánynak, aki régen voltam... legalábbis
amióta visszatértem a halálból az életbe. S főként azok
után, hogy hivatalosan is az alvilág állandó lakójává
váltam.

308  
 Különös módon a holtak között eltöltött idő mégsem azt
eredményezte, hogy kevésbé lettem volna saját személyi-
ségem tudatában. Sőt mi több, rádöbbentett, mennyivel
inkább tartozom a holt lelkek világába, és milyen kevéssé
látnak szívesen – mint például jelen helyzetben – a
sajátomban.
A legképtelenebb az volt, hogy még ismertem is ezt a
rendőrnőt. Néhány nappal korábban Santos rendőrfőnökkel
együtt jelent meg az iskolánkban. Kihallgattak Jade
halálával kapcsolatban, mivel megtalálták a biciklimet, a
temető kerítéséhez láncolva. Deanna Hernandeznek hívták.
Alacsony, barna kis nő volt, és már akkor olyan arcot
vágott, mint aki legszívesebben ott helyben sokkolna, a
puszta létezésem vétke miatt is.
S most itt állt újra velem szemközt, készen arra, hogy
bevesse ellenem a sokkolót... miért is egész pontosan?
A rendőrnő gyors pillantást vetett egy összegyűrt
papírdarabra. Elborzadva állapítottam meg, hogy anyám
egyik szórólapját tartja a kezében, rajta az én dicsfénybe
foglalt fényképemmel.
– Igen – bólogatott. – Ez bizony te vagy.
Azzal felemelte a sokkolót, akár egy borotvaéles pengét,
hogy azon nyomban a mellkasomba döfje.
A rémülettől szinte megbénultam, még gondolkodni sem
bírtam. Azon nyomban átláttam, valójában kivel állok
szemben – nem Isla Huesos rendőri karának egyik rátermett
tagjával, aki éppen a munkáját végzi (bár erősen
kételkedtem, hogy Santos rendőrfőnök parancsba adta
volna az elektromos sokkolást), hanem egy Fúriával.

309  
 Sikoltanom kellett volna. A kiáltásomra John biztosan
rögtön a segítségemre siet, bárhová is tűnt most.
Ám én a lehető legostobább dolgot tettem. Csak álltam
és döbbenten ezt kérdeztem: – Miért?
– Az apám miatt – válaszolta a fejét csóválva, mintha
idióta volnék. – Elmondta nekem, mit művelt vele a drá-
galátos barátod...
Tessék? Ezek után már annyira össze voltam zavarodva,
még csak eszembe sem jutott, hogy sikoltsak. Tekintetemet
ellenállhatatlanul vonzotta a táncoló, kék láng, amely egyre
közeledett felém. Hirtelen ráébredtem azonban, mi fog
történni velem, ha az a láng valóban hozzám ér, és teljes
erőmből belerúgtam a rendőrnőbe – teljesen vakon, mert
nem bírtam belenézni az ugráló, elektromos szikrákba.
Balerinacipőm talpa valami puhába ütközött. Fájdalmas
nyögést hallottam, azután egy csattanást.
Amikor kinyitottam a szemem, sajnálatos módon azt
kellett látnom, hogy a rúgásom nem penderítette túlságosan
messzire a támadómat. A sokkoló fegyver mindenesetre
kiesett a kezéből. Néhány lépéssel távolabb, az egyik
kanapé alá csúszott.
– Letartóztatással szembeni ellenszegülés – mondta
fogcsikorgatva a rendőrnő. – Nem túl bölcs húzás.
Azután nekem esett. Sokkal jobb formában volt nálam,
és jóval erősebb is. Hangos puffanással zuhantunk a
szőnyeggel borított padlóra, még a lélegzetem is elakadt.
Miközben rémülten feküdtem ellenfelem súlya alatt, egy
pillanatra észrevettem, amint a recepciós fickó bekukucskál
a sarkon, majd ugyanolyan gyorsan vissza is húzódik.
Nyilvánvalóan nem kívánt belekeveredni egy összetűzésbe

310  
a rend őre és egy olyasvalaki között, aki még csak nem is
fizetővendég.
Nem mintha arra lett volna szükségem, hogy a barátom
helyettem vívja meg az élet nagy küzdelmeit, de ebben az
esetben bizony jólesett volna egy kis támogatás. Vajon John
merre járt éppen?
Ez a gondolat különösen sürgetővé vált, amikor a nő
egyik kezével megragadta a gyémántot a nyakláncomon.
– Még most sem érted, ugye? – kérdezte csaknem
szánakozva, amint lassan csavarni kezdte nyakam körül a
láncot. – Talán ez egy kicsit felfrissíti az emlékezeted. Az
apám egyszer már megpróbálta elvenni tőled ezt a
nyakláncot, hiszen pontosan tudta, milyen értékes... és
veszedelmes csecsebecse a magadfajta kislánynak. De a
barátodnak ez nem volt ínyére, igaz?
Ennyi elég is volt, hogy minden egy csapásra eszembe
jusson.
– Mr. Curry – nyögtem elakadó lélegzettel. A torkom
körül szoruló lánc rögtön felidézte emlékeim közül azt a
napot Connecticutban, amikor is ostobán megmutattam a
Perszephoné-gyémántot egy ékszerésznek. Az az ember is
kényelmetlenül szorosra húzta nyakam körül a láncot.
Szerencsére John még időben megjelent, és tiltakozását
fejezte ki a méltatlan bánásmód ellen.
Sajnos John tiltakozása abban fejeződött ki, hogy
megállította az öreg ékszerész szívét.
– Várjon! – könyörögtem a nőnek, és közben
megpróbáltam ujjaimat a lánc és a bőröm közé csúsztatni...
csak hogy enyhíteni tudjam a légcsövemre nehezedő
nyomást. – Én megmentettem a maga apját. Megakadályoz-

311  
tam, hogy John elvegye az életét. Felépült... Az eladólány a
szomszéd üzletben... azt mondta, hogy visszavonult és
elköltözött... a lányához... Floridába...
A lánc jelentősen erősebbnek bizonyult, mint
amilyennek látszott. Hádész bizonyára valamilyen
elpusztíthatatlan aranyötvözetből kovácsoltatta a szemeket,
hiszen a nyakam közelebb állt ahhoz, hogy menthetetlenül
összetörjön, mint maga a lánc.
Képtelen voltam felfogni, hogy azzal az ékszerrel
fojtanak meg, amelyet Johntól kaptam, szerelme zálogául.
– Az vagyok én – jelentette ki Hernandez rendőrtiszt
hűvösen. – Hozzám költözött. És most van egy üzenetem a
drágalátos szívszerelmednek... Mondd meg neki, hogy
semmi értelme. Sehol sem vagy biztonságban, még az
alvilágban sem. Mi mindenhol rád találunk...
Az amatőr tájképek a falon összefolytak a szemem előtt,
amint látásom lassan elhomályosult. Különös hangot
hallottam, mintha doboltak volna, de csak a vér lüktetett a
fejemben. Hamarosan végleg elfogy a levegő a tüdőmből,
és agyhalott leszek. Vakon kinyújtottam a kezem, hogy
ujjaimat a rendőrnő szemébe vájjam, amíg még képes
vagyok uralni a végtagjaimat.
S akkor csoda történt... igazság szerint több csoda történt
egyszerre.
Az első az volt, hogy meghallottam John dühtől tajtékzó
hangját. – Miért nem adja át nekem személyesen azt az
üzenetet?
Azután a rendőrtiszt fájdalmasan felkiáltott. Nem
értettem az okát, mivel az ujjaim alig érintették, ám a nő
mégis elengedte a nyakláncom, és a torkomat szorongató

312  
nyomás rögtön megszűnt. Megragadtam a láncot, és
elhúztam a nyakamról, majd hálásan sóhajtottam, mélyen
beszippantva tüdőmbe a levegőt. Életemben először hálával
gondoltam a légfrissítőre, mert a puszta tény, hogy
egyáltalán érezhettem émelyítő bűzét, azt jelentette, hogy
még életben vagyok.
Addigra már a látásom is kitisztult annyira, hogy lássam
John fölém tornyosuló alakját, akinek arcán egymást
kergette a gyengédség és a féktelen düh.
– Pierce! – Távolinak hallottam a hangját. Finoman
felemelt a vállamnál fogva. – Jól érzed magad? Magassá-
gos ég, a torkod... Jól vagy?
– Semmi bajom – feleltem. Félrefordítottam a fejem, és
akkor vettem észre magam mellett a rendőrnő földre
roskadt testét. A szeme be volt csukva. Halottnak látszott.
– Mit műveltél vele?
John szinte pillantásra sem méltatta. – Semmit –
válaszolta. – Egyelőre. Pierce, annyira sajnálom. Egész idő
alatt idekinn vártam rád, amíg egy kisebb összezördülés
hangjait nem hallottam az udvarról... az énekes okozta, aki
a színpadon énekelt. Flörtölni kezdett Mr. Liuval. Azután
alattomosan megtámadta.
Ez a hír minden másnál hamarabb észhez térített.
Eszembe jutott a nő hangja, amelyet a mosdó ablakából
hallottam, és az utána következő dulakodás is. Akkor ügyet
sem vetettem rá, úgy véltem, egy kis csetepaté hozzá-
tartozik az utcabál hangulatához. – Mr. Liu? – ismételtem
kissé riadtan. – Megsérült?
– Jól van – felelte John igen komoran. – Szégyelli
magát, ez a legnagyobb baja. Tudnom kellett volna, hogy

313  
csak rólad akarták elterelni a figyelmem. Sejtelmem sem
volt, mekkora veszély fenyeget, amíg Remény hirtelen elő
nem bukkant a semmiből, hangosan sivalkodva. Eddig nem
is tudtam, hogy a galambok képesek sikoltozni.
Remény. A másik irányba fordítottam a fejem, ahol a
madaram üldögélt egy félresikerült kandalló párkányának
peremén, és aggodalmasan pislogott rám.
– Megsebesült? – mennydörögte egy ismerős hang. –
Netán meg is...?
– Életben van – válaszolta John Mr. Liunak, aki
lélekszakadva rontott a szálloda halljába a verandára vezető
egyik franciaajtón. Ügyet sem vetett az útjába kerülő
bútordarabokra. Véres karmolásnyomok futottak végig
arcának egyik oldalán, ám Mr. Liu láthatóan észre sem
vette őket. – Éppen csak. – Majd John ismét hozzám
fordult. – Fel tudsz állni?
– Hát persze...
Mégsem tudtam. Remegett a kezem, és úgy éreztem,
hogy kocsonyává változott a térdem. Ha John erős karja
nem fonódik szorosan a vállam és derekam köré, félig fel is
emelve testemet az egyik párnázott karosszékbe, minden
bizonnyal összecsuklottam volna.
S csak ekkor lettem figyelmes a körülöttem zajló
történésekre...
A szálloda recepciósa rémülten szemlélte a
fejleményeket az asztala mellől; láthatóan teljesen
kiborította a szállodájában folyó dulakodás és zűrzavar.
Időközben Henry is belépett Mr. Liu nyomában a veranda
ajtaján, és kíváncsian leskelődött körbe, pedig Mr. Liu
figyelmeztetően rá is mordult: – Vigyázz! – Henry azonban

314  
fennhangon tiltakozott. – De én látni akarom a Fúriát! – S
arra is ráébredtem, hogy a doboló hang, amelyről korábban
azt hittem, hogy az ereimben száguldó vér lüktetését
hallom, valójában az udvarról származott...
Záporozni kezdett az eső. A vihar, amely már hosszú
órák óta fenyegette a szigetet, végre megérkezett.
Ám a legmeglepőbb látvány számomra Mr. Smith volt,
az öreg sekrestyés, aki az egyik tájkép alatt toporgott, két
kezét az arcára szorítva.
– Ó, hála az égnek, hogy nem esett baja! – sóhajtotta. –
Segítségükre lehetek bármiben?
John előreszegte az állát. – Igen – mondta, szokatlan
nehezteléssel a hangjában. – Elmehet. Már így is éppen elég
bajt...
– John! – csitítottam halkan.
Fogalmam sem volt, miért haragszik annyira John a
temető sekrestyésére, ám abban a pillanatban nem is igazán
érdekelt, mert különös jelenség ragadta meg a figyelmemet
Deanna Hemandez rendőrtiszt testén.
Füstölt.
A rendőrnő időközben nem ült fel, hogy rágyújtson egy
cigarettára, mégis határozottan valamiféle füst vagy gőz
szállt felfelé a sebből, amely a tenyere közepén sötétlett...
ahol bőre a gyémántot érintette, miközben engem
igyekezett megfojtani a láncával. Fekete füsthöz hasonlított,
mintha meglőtték volna...
...vagy a lelke távozott éppen a testéből.
Abban viszont egészen biztos voltam, hogy senki sem
lőtt rá – a helyiségben tartózkodók közül legalábbis és elég
közel ültem hozzá, hogy lássam, amint a régimódi

315  
szőnyegen heverő teste szabályosan lélegzik. Tehát nem
halt meg.
A következő pillanatban a verandán doboló eső zaján túl
egy alig hallható, ám rettenetes sikoly ütötte meg a fülem...
egy dühvel, gyűlölettel teli kiáltás, amely mintha a nő
tenyeréből felszálló fekete füsttel távozott volna.
Sem a füst, sem a lélek – legjobb tudomásom szerint –
nem képes sikoltani.
Remény is meghallotta, mert a szörnyű hangra
félrehajtotta a fejecskéjét, és riadtan kitért a sápadt jelenés
útjából, amint az a nyitott franciaajtó felé vette az irányt.
Kezemet John karjára fektettem, amely még mindig a
derekam köré fonódott, miközben mellettem térdelt. A
füstre mutattam.
– John, te is látod? – kérdeztem. – Szerinted ez a...?
Válasz helyett John felpattant. Egy pillanatig azt
gondoltam, el akarja fogni, aminek semmi értelmét nem
láttam – hogyan ejthetné foglyul bárki a puszta
gonoszságot, különösen, amikor megfoghatatlan füst
formájában ölt alakot?
John azonban egy fényes energiagömböt hajított a
kezéből – mint ahogyan korábban anyám házában is tette –
a feketeségre, amely a hátsó verandára vezető ajtókon
keresztül igyekezett elmenekülni. Csakhogy a gömb
erejének ezúttal csupán egyetlen célpontja volt: a Fúria, aki
mostanáig Deanna Hernandezt tartotta hatalma alatt.
Robbanás következett, majd szikrák záporoztak. Az
iméntinél sokkal hangosabb sikoly hasított a levegőbe –
azután a hang egyszer csak elhallgatott. Mire leengedtem a
karom a szemem elől, amelyet a vakító fényáradattól

316  
próbáltam megvédeni, a fekete párából nem maradt más,
mint egy sötét folt a faborítású falon.
A Fúria elpusztult.

 
317  
 Huszonkettedik  fejezet  
 

H   itetlenkedő tekintetemet John arcára emeltem.

Kapkodva vette a levegőt, teljesen kifulladt, mellkasa
sebesen emelkedett, mintha nagy távolságot futott volna.
Sötét haja nedvesen tapadt a homlokára, ujjait ökölbe
szorította... amikor azonban pillantása találkozott az
enyémmel, olyan széles mosoly terült el az arcán, amelyet
talán még sohasem láttam rajta.
Nem róttam fel neki. Hiszen meggyőződésem volt, hogy
éppen az imént pusztítottunk el együttes erővel egy igazi
Fúriát.
– Még egyszer! – lelkendezett Henry, és örömében
összecsapta a tenyerét.
– De ne ma este, ha kérhetem! – szólalt meg Mr. Smith.
Valamikor a szőnyegre roskadt, és most úgy térdelt a
rendőrnő eszméletlen alakja mellett, mintha csak a pulzusát
akarná ellenőrizni. Én azonban tisztán láttam rajta, hogy

318  
John tűzijáték bemutatója miatt veszítette el uralmát az
izmai fölött. – Ne feledd, hogy civilek is tartózkodnak a
helyiségben. Mike és az imént történtek után több izgalmat
már igen nehezen tudnék elviselni. Feltételezem, hogy az
ott a Fúria maradványa. – Fejével a fekete folt felé intett a
falon.
– Igen. Annyi maradt belőle – erősítette meg John, majd
ismét hozzám fordult. – Mivel tudtad elérni, hogy elhagyja
a testét?
Megráztam a fejem. – Nem én voltam – feleltem. – Azt
hiszem, a nyakláncom csinálta, amikor a nő megérintette a
gyémántot. Nézd a kezét!
Mr. Smith óvatosan szétnyitotta az eszméletlen rendőrnő
ujjait. A tenyere közepén csúnya égésnyom sötétlett.
– Akkor hát itt a megoldás, kapitány – szólalt meg Mr.
Liu nagy tisztelettel. – Majdnem kétszáz év elteltével végre
felfedeztük, hogyan szabadulhatunk meg a Fúriáktól.
– Lenyűgöző – mormolta Mr. Smith. – A gyémánt nem
csupán figyelmezteti viselőjét a bestiák jelenlétére, hanem
fegyvert is ad a kezébe. Kiűzi a Fúriát az emberi testből,
amikor érintkezik vele.
– Értem – jegyezte meg Henry. – Csak hagyjuk, hogy a
Fúriák kedvükre fojtogassák Miss Olivierát. Aztán maga
lecsap rájuk, kapitány.
– Nem, Henry – válaszolt kissé szárazon John a hajós-
inasának. – Nem hiszem, hogy ezt a tervet fogjuk követni.
De némi változtatásokkal megfelelő lehet.
– Elnézést – szólalt meg félénken egy hang a recepciós
pult mellől. A szálloda alkalmazottja idegesen integetett
nekünk, amikor mind odanéztünk. – Nincs esetleg orvosi

319  
segítségre szüksége annak a rendőrnek? Mentőre vagy
ilyesmi? Mert én akár hívhatok is egyet, ha gondolják.
Egyébként, a főnököm nem örül, ha a vendégek a hallban
alszanak.
Mr. Smith felvonta a szemöldökét. – Nagyszerű ötlet,
fiatalember! – dicsérte meg a recepcióst. – Mindenképpen,
most rögtön hívjon egy mentőt a szerencsétlennek.
– Rendben – felelte. Azzal újfent eltűnt a sarkon.
Hemandez rendőrtiszt lassan magához tért.
Zavarodottnak látszott, az övét tapogatta valami után, és
amikor nem találta, keresgélni kezdett maga körül a földön.
Bármi volt is, amit elveszített, hiába kereste.
– Mi történt? – kérdezte álmatagon. A korábbi ellenséges
indulat immár teljesen eltűnt a hangjából. Egészen kedves
embernek tűnt. Amikor pillantása átsiklott rajtam,
felismerésnek nyoma sem látszott benne. – Mi folyik itt?
Mr. Smith szeme csodálkozva tágra nyílt szemüvegének
lencséje mögött. – Úgy érti, hogy nem emlékszik?
– Semmire – válaszolta a rendőrnő, és a homlokához
emelte a kezét. Akkor vette észre a sebet a tenyerén. –
Megégettem magam?
– Igen – felelte Mr. Smith gyengéd gondoskodással. –
Úgy hiszem, megégette a kezét. De nyugodtan várjon itt, a
mentő már úton is van.
– Ó! – mosolyodott el a nő. – Maguk milyen kedvesek!
Szólítsanak csak Deannának.
– Köszönjük – mondta Mr. Smith.
Furcsa módon erről eszembe jutott egy apró részlet,
amelyet Mr. Smith aznap említett arról, hogy amikor az
emberek őszinte kedvességtől hajtva jót cselekszenek, az a

320  
Párkák műve, mint ahogyan a Fúriák másokat gonosz
cselekedetekre sarkallnak.
– Úgy gondolom, érdekelni fogja, Miss Oliviera –
fordult most hozzám a sekrestyés, és lehalkította a hangját,
nehogy a rendőrnő meghallhassa a szavait –, hogy a temető
főkertésze, Mike, ma délután benyújtotta kártérítési igényét,
miután munka közben súlyosan megsérült.
– Tényleg? – Elkerekedett a szemem a meglepetéstől. Ez
volt az egyik eshetőség, amelyet Mr. Smith korábban
felvázolt előttünk Mike támadása és az ügy balszerencsés
lezárása után.
– A kórházban megfelelően ellátták, majd el is
bocsátották – folytatta Mr. Smith. – Agyrázkódást kapott.
Mindenkinek arról számolt be, hogy a hátsó lépcsőről
zuhant egy nagyot... Szükségtelen volt akkora ütést mérnie
szegény emberre, Pierce. Egész hétre betegszabadságot vett
ki.
– Már megbocsásson, amiért képtelen vagyok több
szánalmat összekaparni iránta a lelkemben, mint amennyit
Pierce nagyanyja iránt sikerült – vágott vissza John
kifejezéstelen hangon. – Pierce, elég erősnek érzed magad?
Indulhatunk?
Bólintottam. Henry időközben rábukkant a sokkolóra a
székek alatt. Dulakodásunk közben kikapcsolódott, de a
kisfiúnak alig pár másodpercre volt szüksége, hogy
kitalálja, miként indíthatja be újra. A pattogó, kék szikrák
óriási mosolyt varázsoltak az arcára.
– Pompás! – örvendezett. – Megtarthatom, kapitány?
– Nem – válaszolta John határozottan. – Mr. Liu?

321  
 A fedélzetmester egy szempillantás alatt lefegyverezte
Henryt, miközben John engem segített lábra. Most már
szilárdabban álltam... főleg, amikor John, kezét a tarkómon
a hajam alá csúsztatva vezetett az ajtó irányába. Hirtelen
ugyanazt a melegséget éreztem, mint amikor Remény
karmainak nyomait simogatta a kezemen. Csak éppen a
megnyugtatóan meleg hullámok ezúttal a nyakamon
futottak végig, és átsugároztak egészen a torkomig, ahol a
nyaklánc szemei felsértették a bőrömet.
John pillantása a nyakamra siklott, miközben homloka
még mindig aggodalmas ráncokba húzódott. – Már jobb
egy kicsit? – kérdezte.
– Sokkal jobb – válaszoltam, összeszedve egy halovány
mosolyt.
Mindennek ellenére azonban továbbra is ott suttogott
egy hang a fejemben: Hayden és Fiai, Hayden és Fiai.
– Pierce, ha bármi rettenetes történt volna veled... –
Hirtelen elcsuklott a hangja, és kerülte a tekintetem.
„Mondd meg neki, hogy semmi értelme” – csengtek újra
a fülemben Hernandez rendőrtiszt szavai. – „Sehol sem
vagy biztonságban, még az alvilágban sem. Mi mindenhol
rád találunk...” Megborzongtam.
– Semmi baj nincs – vigasztaltam Johnt.
Akkor egyenesen a szemembe nézett. – De igenis van –
jelentette ki, mintha csak olvasott volna a gondolataimban.
– Attól tartok, az én hibám – szólalt meg Mr. Smith a
hátunk mögött. Megdöbbentett szokatlanul üres és
kifejezéstelen hangja. Minden bizonnyal követett minket
kifelé a veranda ajtaján keresztül.

322  
 Elkerekedett szemmel bámultam az öregre. – A maga
hibája? Miért?
Meglepetten láttam, hogy az udvar teljesen elnép-
telenedett. A levelek és ágak baldachinja már nem nyújtott
védelmet a záporozó eső ellen, amely egyenletes
függönyként zúdult alá az égből. Még a zenekar is
elmenekült, máshol keresve menedéket... Valószínűleg a
kellemetlen összetűzés is bátorította őket, amelybe John
legénységével keveredtek.
Ezért hát különösen meglepődtem, amikor váratlanul egy
szomorú hang szólalt meg a hátsó veranda árnyai közül. –
Nem. Én okoztam a zűrzavart.
Azt hittem, egyedül vagyunk, ám akkor egy számomra
tökéletesen ismeretlen férfi bukkant elő az egyik sarokból,
ahol eddig kuporgott.
– Patrick! – kiáltott fel Mr. Smith kissé bosszúsan. – Azt
mondtam, várj meg a kocsiban.
– Tudom – mondta a másik férfi, furcsamód
szégyenlősen. A megjelenése is igencsak különösen hatott.
Rózsaszínű, rövid ujjú inget viselt, hozzá khaki
rövidnadrágot, sárga zoknit és sárga csokomyakkendőt,
ráadásul teljesen bőrig ázott az esőben. – De csak újra ki
akartam fejezni, mennyire sajnálom a történteket. – Majd
hozzám fordulva így szólt: – Igazán örvendek. Mi még nem
találkoztunk, de én Richard egyik jó barátja vagyok, Patrick
Reynolds.
– Ó! – csodálkoztam. – Jó estét!
Hirtelen az jutott eszembe, vajon van-e bármi sejtelme
arról, mibe ártotta bele magát a barátja. Egészen fiatal férfi

323  
volt, az öreg sekrestyés legalább tíz évvel lehetett idősebb
nála.
Következő szavai azonban nyilvánvalóan elárulták, hogy
halovány fogalma sincs az egészről. – Én voltam, aki az
előbb lefényképezte, és annyira sajnálom! Most már tudom,
milyen tapintatlanul viselkedtem. Csak hát borzasztóan
izgatott lettem, mert végig követtem a híreket az
újságokban és a televízióban az eltűnése óta. Ebben a
városkában végtelenül unalmas az élet, nem történik soha
semmi izgalmas. El sem tudja képzelni. Sohasem hittem
volna, hogy valaha is látni fogom, méghozzá teljes
életnagyságban, ezért amikor elsétált mellettem, képtelen
voltam ellenállni, bár Richard előre figyelmeztetett...
Lassan derengeni kezdett bennem a felismerés. Most
már nemcsak azzal voltam tisztában, ki készített rólam
fényképet, hanem azzal is, miért szegte fel John fenyegető
kihívással az állát, és miért lobogott a tűz éjsötét szemében.
Tekintettel John eddigi pályafutására, kész csodának
számított, hogy Patrick Reynolds egyelőre mindössze
csuromvizes volt, és nem nyomorék, sőt még szívinfarktus
sem kerülgette. Úgy véltem, ez rendkívüli előrehaladásról
tanúskodik, már ami Johnt illeti. Bár természetesen én is
éreztem, amint ujjai hirtelen megfeszülnek a tarkómon.
– Úgy értem, hogy nekem ekkora mázlim legyen! Szó
szerint belebotlottam Zack Oliviera egyetlen lányába,
miközben épp a Busty Bayamos előadását hallgattam... a
kedvenc együttesünk, az énekesnő, Angelica egyszerűen
káprázatos... – Patrick egyetlen másodpercre sem hagyta
abba a szóáradatát, még félbeszakítani sem lehetett, annyira
igyekezett kifejezni számunkra őszinte sajnálatát. Pedig az

324  
eső már ömleni kezdett a veranda tetejéről, egyenesen a
nyakunkba. – Úgy gondoltam, miért is ne, egyetlen fénykép
csak nem árthat, bár Richard igencsak zokon vette, és nem
is értem, mi a csoda ütött Angelicába, máskor mindig...
– Mindenkinek megbocsátunk – vágott végül a szavába
John. Mosolynak nyoma sem látszott az arcán. – Most
mennünk kell.
Mr. Smith barátja kényelmetlenül feszengve folytatta a
szóözönt. – Ó, egek! Hát már megint megcsináltam! Ugye?
Annyira sajnálom. Richard szerint túl sokat beszélek. De
nekem az a véleményem, hogy ez az egész történet
hihetetlenül romantikus. Az üzleti mágnás gyermeke és a...
– Széles mosollyal pillantott Johnra, egész fogsora kivillant.
– Nos, ez nem is fontos. Csak azt remélem, hogy a végén
minden jóra fordul. Richard, elmondtad már nekik a nagy
újságot?
Mr. Liu és Henry is követett minket, most pedig ott
álltak mellettünk a hátsó verandán. Észrevettem, hogy
Henry megtalálta a hátizsákomat, és a vállára vetette.
– Milyen nagy újságot? – érdeklődtem. El sem tudtam
képzelni, hogy bármiféle jó hírrel szolgálhatnának
azonkívül, hogy az imént fedeztük fel, miként űzhetjük ki a
Fúriákat az általuk bitorolt emberi testből, és miként
végezhetünk velük egyszer és mindenkorra. Bár a dolog
nem tűnt túlságosan praktikus megoldásnak, hacsak nem
akartam megérinteni a nyakláncommal minden egyes
szemem elé kerülő Fúriát. Ami egyben azt is jelentette
volna, hogy sokkal közelebb kell merészkednem hozzájuk,
mint amit eddig tanácsosnak véltem.

325  
 – Johnnak már beszámoltam róla, Patrick – felelte Mr.
Smith. – Komolyan, most már tényleg indulniuk kellene,
szegény kislány...
– Miról számolt be Johnnak? – faggattam. – Alex jól
van? – Az iménti pánik után... illetve pániksorozat után
hirtelen döbbenetesen ébernek éreztem magam.
John keze megérintette a karom. – Semmi baja –
nyugtatott meg gyengéden. – Nem kell fájdítanod miatta a
fejed. Frank ügyelni fog rá, hogy Alex biztonságban
hazaérjen. Átadtam neki az unokatestvéred telefonját és
kulcsait, és parancsba adtam, hogy Alex csak akkor
kaphatja vissza őket, amikor már a házuk ajtaja előtt áll.
Frank feladata továbbá, hogy megtalálja... ebben Kayla lesz
segítségére... és működésképtelenné tegye Alex autóját,
hogy mindezek után sehová se mehessen. Azután
megkeresem Franket, és hazaviszem.
Csak pislogtam meglepetésemben. – Ez... tökéletes.
Köszönöm.
John kedvesen mosolygott. – Fogd meg szépen Henry
kezét!
– Tessék? – Engedelmeskedtem a kérésének. – Rendben.
De miért is?
Abban a pillanatban megértettem, egész pontosan mire
készül John, és sietve elengedtem Henry kezét, amely
egyébként is ragadós volt még a sok vattacukortól.
– John! – dorgáltam a homlokom ráncolva. – Ne tedd!
– Azután Patrickhez fordultam. – Milyen nagy újságot
akart megosztani velünk?
– Ó! – mondta Patrick. Hirtelen zavarba jött. Figyel-
mesen követte a beszélgetésünk fonalát, mintha gondolat-

326  
ban jegyzeteket készített volna. Csak reméltem, hogy
elhangzott szavaink nem egy blog hasábjain fognak a
későbbiekben megjelenni. – Már nem emlékszem. Miről is
volt szó? Talán valami a gránátalmával kapcsolatban? –
Tekintete Mr. Smith arcára tévedt, aki láthatóan
legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében. – Esküszöm,
sokszor a felét sem értem annak, amiről Richard beszél, de
ma délután valami professzorral folytatott hosszas eszme-
cserét, és utána csak úgy dőlt belőle a szó a gránátalmáról.
Hogy pusztán szimbolikus a jelentőségük, és maga bármit
ehet, amit csak kedve tartja, nincs mitől tartania. Talán
létezik egyfajta gránátalma-diéta, ami mellett azt ehet az
ember, amit csak akar, mégsem hízik meg? Mert én
teljesen...
– Henry – vetette oda John kurtán az utasítást. – Fogd
meg Miss Oliviera kezét! – A kisfiú egyik kezével
megfogta vonakodó ujjaimat, a másikkal Mr. Liu karját
ragadta meg.
– Viszontlátásra! – búcsúzott John.
Azután a verandáról lelépve az udvar közepére sétált, és
engem is magával húzott a zuhogó esőbe.
– De hát én... – próbáltam tiltakozni, a fejemet teker-
getve Richard Smith és a barátja felé. Utóbbi rendkívül
meglepettnek látszott hirtelen távozásunk miatt. Mr. Smith
arcán azonban végtelen megkönnyebbülés tükröződött.
Még integetett is, miközben a hideg esőcseppek hegyes
tűként szurkálták a bőrömet, gyorsan eláztatva a hajamat és
a ruhámat.

327  
 Egy pillanatra lehunytam a szemem, hogy kipislogjam a
nedvességet, és egyszerre minden – Patrick, a szálloda, az
udvar, az eső, Isla Huesos egész szigete – köddé vált.

  328  
Huszonharmadik  fejezet  
 

A   mikor ismét kinyitottam a szemem, már egy másik

udvaron álltunk... ahol korábban a rejtőzködő Henryre
bukkantam. Mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta.
Habár távollétünk alatt hosszú órák múltak el a Földön, a
holtak birodalmában szinte semmi sem változott. Az
alvilágban az idő egészen más iramban telt, mint odafenn,
az élők között. A szürkés rózsaszín fény, amely
folyamatosan beragyogta John birodalmát, talán kissé
lilásabbnak tűnt most, akár a levendula, de nem sokkal. Az
udvar közepén csobogó szökőkút márványszobrának arca
még most is könnyedén kivehető volt. A John szobájában
terpeszkedő hatalmas kandallóban rendületlenül lobogott a
tűz, és a lángok ugyanolyan sárga fénnyel táncoltak a
boltívek fehér függönyein, mint amikor elmentünk. Semmi
sem látszott másnak...

329  
 ...mígnem apró mozgásra lettem figyelmes a szemem
sarkában. Felkaptam a fejem, és madarakat pillantottam
meg a levegőben.
Többtucatnyi madarat – talán több százat is – amint
fölöttünk köröztek, kitárt szárnyaik könyörtelen fekete-
séggel árnyékolták be a föld alatti barlang mennyezetét.
Nem szabályos rendben repültek, csupán körbe-körbe
szálltak, akárcsak a keselyűk, amikor kiválasztják
következő zsákmányukat.
Ám ezek a madarak nem rikoltoztak: néma csendben
repültek. Láthatóan a tóban fekvő sziget fölött köröztek, a
part közelében, ahol a holt lelkeket osztották csoportokra.
Látványuktól elakadt a lélegzetem, bár továbbra is
iszonyatosan szenvedtem a megrázkódtatástól, hogy
teljesen váratlanul elszakítottak a saját világomtól, és újfent
John birodalmába csöppentem. Még méltatlankodni is
elfelejtettem Johnnak, amiért képes volt megint ezt tenni
velem, méghozzá egy számomra meglehetősen érdekfeszítő
beszélgetés kellős közepén.
– Nézd! – kiáltottam. Reményen kívül más madárral
sohasem találkoztam az alvilágban.
Ám mélységesen megkönnyebbültem, amikor a galamb
a legkisebb érdeklődést sem tanúsította a baljóslatú
madársereg iránt. Felröppent a szökőkút tetejére, és máris
nekilátott tollászkodni a hosszú utazás után.
– Miért csinálják? – kérdeztem, a köröző madarakra
mutatva. – Mit jelent ez?
– Hogy túlságosan sokáig voltunk távol – válaszolta Mr.
Liu, és hosszú lépteivel elsietett a boltívekkel ellentétes

330  
irányba, egy széles, fából faragott kapu felé. Arckifejezése
semmi jót nem ígért. – Henry, gyere! Vár a munka.
– Takarók – sóhajtotta Henry. – Akkor csak később
számolhatok be Mr. Gravesnek a Fúriáról és a vattacukorról.
– Szavai alapján a kisfiú egyformán izgalmasnak találta,
hogy életében először megkóstolhatta a vattacukrot, és saját
szemével láthatta, amint egy Fúriát kiszakítanak az uralma
alá kényszerített emberi testből. Minden további nélkül a
lábam elé dobta a hátizsákomat, azután Mr. Liu nyomába
eredt, hangos kiáltozással ostromolva a fedélzetmestert. –
Tüphónt legalább elvihetjük magunkkal? Esküszöm, most
nem hagyom, hogy bárkit megharapjon.
A kapu becsapódott mögöttük, John és én pedig kettesben
maradtunk, először... nos, szinte egy örökkévalóság óta.
Ezt az egyetlen magyarázatot találtam arra, miért is
hangzott hirtelen olyan képtelenül lármásnak Remény
elégedett turbékolása és a szökőkút vizének gyöngyöző
csobogása a beálló csendben... és miért pattogtak közöttünk
szinte szikrák a levegőben a visszafojtott feszültségtől, de
úgy, hogy minden hajam szála az égnek állt.
Kerestem a szavakat, amelyekkel megtörhettem volna a
kényszeredett csendet, mivel John nyilvánvalóan nem volt
hajlandó megtenni ezt a szívességet. Csak állt velem
szemben, és engem nézett, azzal a különös kifejezéssel az
arcán, amelyet rögtön felismertem. Ugyanezt az érzelmet
láttam az arcán tükröződni, amikor anyám házában álltunk a
medence mellett, és John tisztában volt vele, hogy Mr. Smith
mindenféle szörnyűségeket hozott a tudomásomra vele
kapcsolatban. Biztosra vette, hogy gyűlölöm.

331  
 Részben persze igaza is volt... valóban megtudtam
néhány rettenetes részletet a múltjából. Csupán arra nem
jöttem rá, hogy ő ezt honnan tudja. Mr. Smith mondta el
neki, hogy kölcsönadta nekem a könyvet? De vajon maga a
sekrestyés tudott az igazságról? Kételkedtem benne, hiszen
akkor biztosan nem hagyta volna, hogy én ilyen „hivatalos”
módon szerezzek tudomást róla.
John továbbra is némán állt, arcán egymást váltotta a
szégyen és a védekező büszkeség. Makacsul előreszegte az
állát, amelynek vonalán egy nyughatatlan izom rángatózott,
visszafojtott indulatairól árulkodva... A szeme azonban
fényesen ragyogott, akár a csillagok.
A csillagként ragyogó tekintettel csupán egyetlen gond
akadt, mégpedig az, hogy képtelenség volt bármit is
kiolvasni belőle. A napba nézni sem lehetett úgy, hogy az
ember meg tudta volna fejteni, mire gondol éppen.
Rengeteg kérdés kavargott a fejemben, amelyeket egytől
egyig mind fel akartam tenni neki – egyszerűen szükségem
volt rá, hogy feltegyem őket. De azt sem tudtam, hol
kezdjem. Ahogyan John rám nézett – tanulmányozott
engem, mintha valamire várt volna, talán egy jelre –, rögtön
éreztem, hogy számít a kérdéseimre, ugyanakkor retteg is
tőlük.
Világos volt számomra, hogy nem támadhatom le csak
úgy egyszerűen. Miért ölted meg a saját apádat? Mire
célzott Patrick, amikor azt mondta, hogy bármit ehetek,
nem kell aggódnom? Akkor miért hazudtad nekem, hogy
nem így van?
Időhúzásként félresöpörtem néhány tincset a
homlokomból. Arra számítottam, hogy vizes lesz a hajam –

332  
hiszen valóságos felhőszakadáson keresztül érkeztem ide de
csontszáraznak bizonyult.
Végignéztem magamon. Valahányszor John lerángatott
magával az alvilágba, úgy találta jónak, ha tetőtől talpig
átöltöztet a tizenkilencedik század divatjának megfelelően.
Ezúttal azonban érintetlenül hagyta az öltözékem. Nagy
meglepetésemre a saját holmimban találtam magam: a fehér
ruhában, amelyet az otthoni szekrényemből halásztam elő.
Tisztának és frissen vasaltnak látszott, annak ellenére is,
hogy nemrégen még egy szálloda halljának szőnyegén
birkóztam benne Isla Huesos rendőrségének egyik
képviselőjével..
Elégedetten néztem fel hát John szemébe, és boldogan
elmosolyodtam.
– Ez a ruha – lobogtattam meg szoknyám szegélyét –
már inkább az én stílusom. Ha ilyen ruhadarabokkal volna
tele a szekrényem, ezerszer rózsásabbnak látnám idelenn az
életet...
John három hosszú lépéssel mellettem termett, derékon
ragadott, és keményen magához húzott. Lágy tagjaim
akkora erővel csapódtak John kemény izmainak, hogy
egész testem beleremegett a megrázkódtatásba.
– John! – Meglepetten kaptam fel a fejem. Nem ezt a
választ vártam iménti, meglehetősen ártalmatlan
megjegyzésemre. Mintha valami elpattant volna a lelkében.
Sejtelmem sem volt, vajon mi lehetett és miért. Egyetlen
hang sem hagyta el a száját, még az arckifejezése sem
változott meg. – Mi a csoda ütött...?
Nem maradt időm, hogy befejezzem a kérdést. John ajka
lecsapott az enyémre, szája és nyelve olyan ellen-

333  
állhatatlanul és parancsolón vett birtokba, hogy mindenféle
tessék-lássék ellenállás gondolata kiröppent a fejemből...
nemcsak mert teljességgel hiábavaló lett volna, hanem mert
ráébredtem az igazságra:
Legalább annyira vágytam Johnra, mint ő énrám.
Amikor ajka elhagyta a számat, és lassan a torkomra
siklott, végigcsókolva a nyaklánc szemeinek vöröslő
nyomait a bőrömön, már tudtam, hogy elvesztem. Meg
kellett kapaszkodnom a vállában, nehogy elveszítsem az
egyensúlyom. Éreztem sebesen lüktető szívének dob-
banásait izmoktól feszülő mellkasának falán keresztül.
Saját szívem vadul kalapált; olyan tettekre ösztökélt,
amelyekről tökéletesen tudtam, hogy nem volna szabad
elkövetnem. De hát ki állított volna meg? John biztosan
nem. Eluralkodott rajta a szenvedély, a kétségbeesett vágy,
amelyet minden csókjában, minden pillantásában, minden
simogatásában világosan éreztem. Nem is sejtettem, honnan
származott ez a szükség, vagy mi lobbanthatta lángra ilyen
hirtelen. Mozdulatai sürgetők, szinte türelmetlenek voltak,
bár még nem hallottam a hajókürt hangját a tó felől, ezért
nem is értettem, miért siet ennyire.
Most azonban, amikor ujjai rátaláltak a ruhám elején
díszelgő gombokra, már nem toltam el a kezét. Ujjaim sűrű,
sötét hajába túrtak, és a nevét suttogtam.
John erre hirtelen a karjába kapott, és az egyik boltív
alatt bevitt magával a szobájába, türelmetlenül félrerúgva
az áttetsző, fehér függönyöket. Mire észbe kaptam, már a
hihetetlenül puha, pelyhes ágytakarón feküdtem.
Önkéntelenül is felvillant fejemben a gondolat: ó, ezzel
valószínűleg óriási hibát követek el!

334  
 De nem láttam be, miért volna ez akkora hiba, vagy
miért volna helytelen, különösen, amikor a következő
pillanatban John fölém hajolt, és férfias teste gyönyör-
teljesen nehezedett az enyémre. Erős, kérges kezét finoman
a ruhám mélyére csúsztatta, és ujjai hamarosan már olyan
helyeken simogattak, ahol még soha senki nem érintett
meg. Idegszálaim minden egyes cirógatásra úgy
bizseregtek, mintha egy hullócsillag csókjait éreznék,
amely a bőrömre szállva új galaxisokkal ragyogja be egész
lényem.
Ez az érzés biztosan nem lehet helytelen.
Egy pillanatra Johnt is elfogta a kétely. A kandalló
tüzének fényében gyönyörű volt a teste, még a temérdek
forradással együtt is. Ujjaimmal bizonyára minden egyes
sebhelyet megsimogattam, és csókokkal borítottam volna
be, ha John megengedi.
De amikor megpróbáltam, mindkét csuklómat a
takaróhoz szorította. – Hagyd abba! – súgta. Hangját el-
torzították az érzelmek. Szemében a ragyogó csillogás
helyébe megfejthetetlen sötétség költözött.
– Azt mondtad, nem akarsz elsietni semmit – figyel-
meztetett.
Tényleg? Agyam olyannyira lelassult a megannyi apró
érzéki robbanás nyomán, amelyekkel ujjai elhalmozták a
bőröm, hogy kis időbe telt, mire gondolataimban felidéztem
a beszélgetést, amelyre szavai utaltak. Mintha legalább
egymillió éve történt volna.
– Ó, arra gondolsz! – mondtam. – Nem. Minden rend-
ben.
– Igazán? – kérdezte, különös feszültséggel a hangjában.

335  
 – Biztos vagy benne? A... következmények ellenére?
Következmények? Nem bírtam többé elviselni ezt a szót!
Főleg nem most.
– Igen – feleltem. – Teljesen biztos...
Szája lecsapott az ajkamra; meg sem várta, hogy
befejezhessem a válaszomat. Olyan heves szenvedéllyel
csókolt, hogy máris úgy éreztem, mintha eggyé váltunk
volna. Nyilvánvalóan csak az engedélyemre várt. Amikor
pedig megkapta, egy pillanatot sem késlekedett tovább. A
hullócsillagok nemsokára visszatértek, csak mostanra már
egész galaxisokat alkottak, ragyogó napok és bolygók
forogtak körülöttünk megállíthatatlanul, és az univerzum
egyre szélesebbre tágult, mígnem minden összeomlott, és
hirtelen beborítottak minket a csillagok, holdak és a kozmosz
záporozó darabkái.
Utána John elaludt... a változatosság kedvéért ezúttal az ő
feje pihent az én vállamon. Csodálkoztam, mennyire kisimult
az arca... most először láttam ilyen nyugodtnak. Bizonyára
így nézhetett ki, amikor még kisfiú volt, vidám és gondtalan.
S akkor ismét eszembe villant a Hayden és Fiai. Úgy
döntöttem, egyelőre bölcsebb, ha nem töröm túl sokat a
fejem a gyermekkorán.
Mégis, immár meggyőződésemmé vált, hogy Johnt és
engem egymásnak rendelt a sors. Természetesen még
rengeteg tisztáznivalónk akadt, mint minden más szerelmes-
párnak. Jobban mondva, az átlagnál talán néhány komolyabb
kihívással is szembe kellett néznünk.
Ám a vihar végre elült...
Tudnom kellett volna, hogy még csak most kezdődött.

  336  
Huszonnegyedik  fejezet  
 

 
 
 
 

K   inyitottam a szemem. Pár másodpercbe telt, mire

sikerült ráeszmélnem, miért is tűnik olyan szokatlannak a
szoba függönyein át beszűrődő reggeli fény. Mert nem a
saját hálószobámban feküdtem.
Amikor fejemet oldalra fordítva egy srácot láttam
magam mellett az ágyban, már nem estem pánikba...
legalábbis amíg észre nem vettem a vaskos könyvet a
kezében.
Felültem... túlságosan sietősen. Visszaroskadtam a
párnákra, kezemet a szememre szorítottam.
– Egy kis fejfájás? – kérdezte John. A hangja gondos-
kodó volt, de bujkált benne valami... más is. Fogalmam sem
volt, mi lehet.
Bólintottam. Valójában nem is fájt a fejem. Az igazat
megvallva, mélyen és bámulatosan jól aludtam.

337  
 De arra gondoltam, talán hamarosan amúgy is belesaj-
dul a fejem, amikor meg kell beszélnünk a kezében tartott
könyvet.
– Tessék – mondta John, mire kikukucskáltam az ujjaim
közül, hogy lássam, mit kínál nekem.
Egy csészét a hozzáillő kis tányérkával. Felültem, ezúttal
jelentősen lassabban.
A csészében finom, meleg tea gőzölgött egy kis tejjel.
Kivettem John kezéből, és belekortyoltam, elővigyázatosan
egy pillanatra sem véve le arcáról a szemem.
– Hogy érzed magad? – kérdezte.
– Remekül – válaszoltam. Észrevettem, hogy John már
lezuhanyozott. A haja nedvesen csillogott. Tiszta inget és
farmernadrágot viselt, még a bakancsát is felhúzta.
Én magam ugyanakkor még mindig tegnap esti fehér
ruhámban feküdtem az ágyban. Nem igazán volt alváshoz
való viselet, szégyenletesen össze is gyűrődött. Külsejét
tekintve John jelentős előnyre tett szert velem szemben.
Reméltem, hogy elterelhetem a témát a könyvről,
amelyet továbbra sem engedett ki a kezéből – tisztában
voltam vele, hogy előbb-utóbb túl kell esnünk a
beszélgetésen, csak nem voltam felkészülve, hogy még
reggeli előtt vitába szálljak vele –, ezért derűsen, talán
túlságosan is derűsen, megkérdeztem: – Máris indulsz
holtakat szortírozni?
– Frankért megyek – felelte.
– Ó! – csodálkoztam. El is feledkeztem Frankról. – Nos,
add át neki az üdvözletem. Remélem, Kaylával jól
mulattak.
John felemelte a könyvet. Fene.

338  
 – Ezt honnan szerezted? – szegezte nekem a kérdést
kőkemény hangon.
– Te honnan szerezted? – vágtam vissza. A védekezésnél
mindig hasznosabb a támadás. – Úgy emlékszem, hogy
utoljára a táskámba tettem. A személyes tulajdonom, te
pedig elvetted! Jobban is tudhatnád, mint hogy...
– Azt hiszem, az együttéléshez hozzá tartozik az is, hogy
ami az enyém, az a tiéd, és fordítva. Mint ahogyan tegnap
be is bizonyítottad, amikor átvizsgáltad az összes személyes
holmimat, amíg én dolgoztam. Vagy talán nem akkor
akadtál rá a hátizsákodra is? – érdeklődött csípősen.
Ittam még egy kortyot a teámból, miközben a
válaszomon morfondíroztam. John minden fegyvert kiütött
a kezemből.
– Mr. Smith adta kölcsön – vallottam be végül az igazat.
– Mr. Smith – ismételte fogcsikorgatva. – Tudhattam
volna.
– Igen – helyeseltem. – Tudhattad volna. És miről is volt
szó tegnap éjjel, amikor Patrick a gránátalmáról kezdett
habogni?
John arcából kifutott minden szín. – Azt hittem, tudod –
mondta.
– Természetesen semmit sem tudok – morogtam. –
Hiszen elráncigáltál, mielőtt bármit is megtudhattam volna.
– Tegnap éjjel te magad mondtad. – Sietős mozdulattal
kikapta kezemből a teát, és lehajtotta a maradékot, mintha
gyors szíverősítőre lett volna szüksége, majd félretette az
üres csészét. – Azt állítottad, hogy tisztában vagy a
következményekkel.

339  
 – A tegnapi éjszakának nem lesz semmiféle követ-
kezménye – közöltem. – Semmilyen élet nem terem a
holtak birodalmában. Mr. Smith mondta.
– Te erre gondoltál? – John most már halálosan elsápadt.
– Hát persze. Te mire gondoltál?
Szóra nyitotta a száját, de egyetlen hang sem jött ki a
torkán. Tekintete a kezében szorongatott könyvre tapadt.
Olyan arcot vágott, mint akit gyomorszájon ütöttek.
Szívembe hasított az aggodalom, nem csupán
arckifejezése, hanem hallgatása miatt is. Feltérdeltem az
ágyon.
– Te miféle következményekre gondoltál? És mire
célzott Patrick, amikor azt mondta, hogy bármit ehetek,
amit csak akarok? Amikor tegnap ugyanezzel álltam elő
neked, te azt felelted...
Észrevettem, hogy a szín kezd visszatérni az arcába, és
egészen váratlanul bámulatos felfedezést tettem: John
elpirult. – Tudom – szakított félbe. – Pontosan tudom, mit
feleltem akkor. Nem akartam, hogy azt hidd, szabadon
elmehetsz, ha... nos, ha mégsem alakulnak jól köztünk a
dolgok. Egyszerűen csak azt szerettem volna, ha adsz
nekem egy esélyt. Azt gondoltam, ha meghagylak abban a
hitedben, hogy maradnod kell, mert a Párkák úgy
rendelkeztek, akkor nem szállsz szembe az akaratukkal.
Kétségbeesetten vágytam rá, hogy velem maradj. Még
hazudni is képes voltam. – A kezében tartott könyvre
meredt. – Most már tudom, hogy hibát követtem el. De még
huszonnégy órát sem töltöttél itt, máris menni akartál...

340  
 – Én csak lassítani akartam egy kicsit az iramon –
emlékeztettem. – Nem pedig elmenni. A kettő nem egészen
ugyanaz, John.
– Én is értem a különbséget – válaszolta. Felemelte
megkínzott tekintetét. – Most már. És sajnálom. Ha
egyáltalán számít még... én tényleg azt hittem, hogy tudsz
róla. Rettenetesen éreztem magam, amiért hazudtam neked.
El akartam mondani... nem is egyszer. De képtelen voltam.
Azután megérkeztünk anyád házához, és én láttam az
arcodon, mennyire hiányzott neked, és hogy ott akarsz
maradni. Akkor kis híján... én... de amikor eljött a pillanat,
nem bírtalak elengedni. Még szinte örültem is, amikor a
nagyanyád megjelent – tette hozzá, és a hangjába visszatért
egy kevés régi, zabolátlan szilajságából. – Jó kifogást adott,
hogy minél előbb újra elvigyelek onnan.
Vissza kellett fojtanom a mosolyom. Borzasztóan
dühösnek kellett volna lennem... és lényem egy része az is
volt.
A szívem mélyén legszívesebben csak nevettem volna
férfias csökönyösségén, de sikerült visszafognom magam,
mivel a nevetést nem éreztem megfelelő válasznak a jelen
helyzetben.
– Megbocsátok – feleltem kegyesen. – Most az egyszer.
De alig tudom felfogni, hogy képes voltál ilyen szörnyű-
ségre. Soha többé ne hazudj nekem! Most komolyan, többet
vártam volna a holtak uralkodójától. Különösen, miután
számtalanszor elmondtam már, hogy én téged akarlak, és
nem számít, hol vagy éppen.

341  
 Lassan eltűnt arcáról a bánatos kutyáéra emlékeztető
kifejezés, akit túlságosan sokszor vert meg a tulajdonosa.
Vonásain felderengett az első, halovány reménysugár.
– John. – Megcirógattam az arcát. – Nincs szükségem
semmiféle ostoba törvényre, ami ideláncol melléd, amíg
sikerül kibogoznunk az ellentéteinket. Megteszem, mert
szeretlek. így viselkednek azok az emberek, akik tényleg
szeretik egymást.
Szomorúnak éreztem, hogy ez újdonság volt a számára.
– Komolyan beszélsz? – kérdezte, és megragadta a
kezem. Szemében mohó fény csillogott.
– Hát persze – feleltem mosolyogva.
– Nagyszerű! – Felemelte az Isla Huesos története című
vaskos kötetet. – Tehát elolvastad?
Kezem lehanyatlott az arcáról. Könnyen lehet, hogy
éppen az imént éltük át kapcsolatunk egyik sorsdöntő
pillanatát, de a jelek szerint a fejmosást mégsem úszhattam
meg azzal a nyomorult könyvvel kapcsolatban.
– Néhány részletet – vallottam be. – A Libertyről szóló
bekezdéseket.
Szavaimra fájdalmasan összerándult az arca, mintha
megütöttem volna. Tekintetében kihunyt az iménti fény.
– Szóval – mondta – már tudod az igazat arról az
emberről, akit megöltem. Az apám volt.
John arcából ismét kifutott a vér, hirtelen holtsápadt lett.
Sötét árnyak látszottak a szeme alatt, amelyek mostanáig
elkerülték a figyelmem. Száját makacsul összeszorította.
– Igen. – Úgy éreztem, mintha egy titokzatos erő facsarta
volna ki belőlem a választ.

342  
 – Gondolom, most már megérted, miért nem akartam
beszélni róla – folytatta lesütött szemmel. – Szégyenletes
bűnt követtem el. És te egész idő alatt tudtad?
Megrándítottam a vállam. — Hogy az apád volt? Csak
tegnap éjjel szereztem tudomást róla. De mindig is biztos
voltam benne, hogy jó okod volt arra, amit tettél. Azt
mondtad, valódi szörnyeteg volt. Ezt állítottad az egész
családodról. – Pillantásomat a könyv borítójára szegeztem.
– Az édesanyád kivételével.
– Gyűlöltem, ahogyan az anyámmal bánt – suttogta
John, és fájdalmasan félrefordította a tekintetét. – Ameny-
nyire emlékszem, csak akkor láttam boldognak az édes-
anyámat, amikor az apám a tengeren hajózott. És akkor
még nagyon kicsi voltam. Amikor idősebb lettem, apám
még ezt a szemernyi örömét is tönkretette. Kényszerített,
hogy elkísérjem az útjaira, így hát alig láthattam az
anyámat. A második házassága volt. Az első feleségét
idejekorán sírba vitte a – John hirtelen zavarba jött –
csapodárságával és az állandó részegeskedésével.
Azt hiszem, kevésbé válogatta volna meg a szavait, ha
történetesen egy férfinak meséli a történetet.
– Ó! – csodálkoztam. Tisztában voltam a sajnálatos
ténynyel, hogy a családom nem tökéletes, de most ébredtem
csak rá, milyen szerencsés vagyok, hogy egyáltalán vannak
nekem... a nagyanyám visszataszító viselkedése ellenére is.
– Apám első házasságából született fiai – folytatta John
– semmivel sem voltak különbek nála. Én voltam az
egyetlen fiú, aki a Hayden és Fiai alkalmazásában állt, bár
három idősebb fivérrel is büszkélkedhettem. Apám őket
sohasem kényszerítette, hogy részt vegyenek a családi vál-

343  
lalkozásban. Túlságosan tehetségesnek bizonyultak a
nyereség eltékozlásában. Az összes pénzt elszórták... nőkre
és kártyára, mint később kiderült. Gyorsan rájöttem, hogy
valakinek el kell tartania az anyámat, máskülönben a
szegényházban végzi. Ez a szörnyűséges intézmény ma már
nem létezik, de akkoriban oda száműzték azokat az
embereket, főként asszonyokat és gyermekeket, akik
képtelenek voltak fenntartani magukat. A Liberty volt apám
utolsó hajója, amelyet még nem sikerült elveszítenie a
bátyáim hitelezőinek. Érted, Pierce?
Bólintottam. Igyekeztem legyűrni a gombócot a
torkomban. Láttam az arcán, milyen rettenetesen szégyelli a
múltját.
– Még csak nem is tudtam róla, hogy a Perszephoné-
gyémánt a hajón van. – John egyik ujjával megsimogatta a
drágakövet, és én beleborzongtam, amint gyengéden a
bőrömhöz ért. – Amíg apám meg nem mutatta. Már javában
úton voltunk Havanna felé. Az ékszert az egyik bátyám
nyerte kártyán, és talált is rá alkalmas vevőt Isla Huesos
szigetén. Úton hazafelé Angliába kényelmesen le is
adhattuk, minden gond nélkül. Nem tetszett a terv, de nem
tehettem ellene semmit, hiszen már a nyílt tengeren
hajóztunk. Tudtam, hogy a nyaklánc valószínűleg lopott
holmi, de fogalmam sem volt, honnan lophatták el vagy
mennyit ért. Arról pedig végképp nem volt tudomásom,
hogy... – Hirtelen elhallgatott.
– Átok ül rajta? – kérdeztem. Hangom elcsuklott a visz-
szafojtott könnyek miatt.
– Semmiféle átok nem ül rajta – jelentette ki
határozottan John, megigazítva nyakam körül a láncot –, ha

344  
te viseled. Inkább áldást hoz. Már félúton jártunk Havan-
nától Isla Huesos felé, amikor tudomásomra jutott, hogy
apám saját kis cselszövésbe fogott, William Rectorral
karöltve...
Szemöldököm a magasba szökkent az ismerős név
hallatán.
– Igen – bólintott John komor nyomatékkal. – A híres
Rector família sarja volt. Apám kapcsolatba lépett vele, és
közösen megegyeztek, hogy szándékosan zátonyra futtatják
a hajót a korallszirteken...
Ebből egy szót sem fogtam fel. – Zátonyra akarta futtatni
a saját hajóját? Miért?
– Előfordult – válaszolta John keserűen. – Nem túl
gyakran, de azért lehetett hallani ilyesmiről. A kapitányok
szánt szándékkal zátonyra futtatták a hajójukat, balesetnek
állítva be a szerencsétlenséget, azután szépen megosztoztak
a roncsmentésből nyert jövedelmen. Egy éjszaka leforgása
alatt többet kerestek, mint hosszú évek alatt a tengeren. A
megfeneklés helyét természetesen előre egyeztették egy
bizonyos roncsmentő vállalkozással. Az esetek többségében
soha nem derült fény a turpisságra.
– Akár egy biztosítási csalás – állapítottam meg.
John bólintott. – Apám nyakig süllyedt az adósságokba.
A Liberty új hajó volt még, és erős. A hajótörzs minden
bizonnyal kibírt volna egy nagyobb ütközést, és egy kis
javítással újra tengerre szállhatott. Apám számára a
legfontosabb mégis a Perszephoné-gyémánt volt. Remélte
ugyanis, hogy zsebre vághatja, azt állítva mindenkinek,
hogy a tengerbe veszett. Soha senki nem tudhatta volna
meg az igazságot, a bátyámat... és persze a vevőt beleértve.

345  
 – A saját fiát akarta megkárosítani? Jaj, John! –
Megszakadt érte a szívem.
John a fejét rázta. – Nem, Pierce – mondta. – Nem a
nyakláncon vitatkoztunk össze... nem az ékszer miatt halt
meg az apám. Engem a legkevésbé sem érdekelt az egész
sötét ügylet. Tőlem nyugodtan zsebre vághatta apám a
gyémántot, és akár örökre eltűnhetett az életünkből.
Áldásom adtam volna rá. Az dühített fel, hogy képes volt
kockára tenni a hajót és egész legénységét pár ezer
dollárnyi nyereség reményében... ezt nem engedhettem.
Henry is a fedélzeten volt, Pierce. A kis Henry, három tucat
másik emberrel együtt. Frank, Mr. Graves és Mr. Liu... Mi
lett volna, ha valami bajuk esik? Ha balul üt ki a dolog?
Szándékosan zátonyra futtatni egy hajót sosem bölcs ötlet,
ráadásul október volt... az október mindig vészterhes hónap
abban a szorosban. Háborgó, tajtékos hullámok ostromolják
arrafelé a sziklákat a hosszú nyár után. A viharok
váratlanul, szinte a semmiből bukkannak elő és söpörnek
végig a tengeren.
Eszembe jutott az álmom. Hirtelen csapott le a vihar... és
akkor John veszett el benne örökre.
– Könyörögtem apámnak, hogy hagyjon fel veszedelmes
tervével. Ismertem Rectort. A roncsmentők egyetlen
kötelessége, hogy először a legénységen segítsenek, és csak
utána lássanak hozzá a rakomány kiemeléséhez. Ám Rector
inkább hagyta vízbe fúlni az egész legénységet, mintsem
veszni engedjen akár egy gyapotbálát is, főleg akkor, ha
éppen magasan volt az ára. Apám mit sem törődött azzal,
mi történik, ha a bíróságnak sikerül bizonyítani, hogy a
Hayden és Fiai összeesküvést szőtt saját rakománya

346  
elsüllyesztésére. Tönkrement volna az üzlet. De én láttam
apám szemében a kapzsi csillogást. – John tekintete
megkeményedett az emlékre. – Vitatkoztunk. A szóváltás
hamar verekedéssé fajult, ami vele gyakran előfordult,
hiszen részeges alak volt. Életemben először nem hagytam
magam... és apám maradt alul. Rögtön kiderült, hogy a
legénység többsége éppen olyan pénzsóvár volt, akárcsak
az apám... végül is ő fogadta fel őket. Nem akartak elállni a
kapitány ármányos tervétől. A történet végét már ismered.
– De a Liberty nem futott zátonyra – vetettem ellen. –
Biztonságban megérkezett a kikötőbe.
– Mert amikor kitört a vihar, egyetlen jó navigátoruk
akadt, aki anélkül tudta zátonyra vinni a hajót, hogy a fél
legénység a tengerbe veszett volna. – John bánatosan
mosolygott. – Márpedig ezt az embert nem sokkal korábban
a hullámok közé vetették. A zátonyra futtatás támogatói
végül elálltak veszedelmes tervüktől.
– John, annyira sajnálom – suttogtam. – Nem csoda,
hogy annyira gyűlölöd a Rector családot.
– Vérszívó piócák. – John arcáról lehervadt a mosoly. –
Világéletükben a gyengéken és a tehetetlen szenvedőkön
élősködtek, kihasználták azokat a szerencsétleneket, akik
képtelenek megvédeni magukat. Az apám és William
Rector gyűlöletes zsarnokok voltak, senki más érdekét nem
tartották szem előtt, csakis a saját magukét...
Halk csilingelés szakította félbe a szavait. Egészen úgy
hangzott, mint egy mobiltelefon csörgése.
– Hát ez meg mi volt? – kérdeztem csodálkozva.
– Fogalmam sincs – válaszolta értetlenül John. Legalább
annyira meglepődött, mint én magam. Ismét felhangzott a

347  
sürgető csilingelés. – Nekem úgy hangzik, hogy onnan
jön...
Lehajolt, és megkereste a táskámat a földön. Az ágyra
helyezte. Újra hallottam a csörgő hangot, ezúttal sokkal
közelebbről.
– Ez a mobiltelefonom! – Ismertem fel végre a hangot.
Gyors mozdulattal kinyitottam a táskámat, és kotorászni
kezdtem a mélyén.
– Pierce – rázta meg John a fejét. – Az lehetet...
Előhúztam a telefont, miközben már negyedszerre
csengett. – Nem – jelentettem ki bosszúsan. – Igenis
lehetséges. Az alvilág királynőjének tiszte különleges
kiváltságokkal jár. Még nem vetted észre? – A kijelző
szerint ismeretlen szám hívott. Megnyomtam a zöld
gombot. – Halló?
Ám a vonal túlsó végén megszólaló srác egyáltalán nem
volt ismeretlen. Legalábbis számomra. Az unokatestvérem
beszélt. Alex. Azonnal felismertem a hangját.
– Pierce – mondta. – Pierce?
Tökéletesen érthető volt, hogy a vonal kissé akadozott...
recsegett és csikorgott a kapcsolat, szinte alig hallottam
Alex szavait.
Csak azt nem értettem, miért zihál annyira, mint aki alig
kap levegőt.
– Alex? – Ujjamat a másik fülembe dugtam, hogy
jobban halljam. Remény ezt a pillanatot választotta, hogy
beröppenjen a szobába. Leszállt a takaróra, majd
bukdácsolva áttipegett rajta, és lármás turbékolás közepette
erősen megbökte meztelen lábam a fejecskéjével. Nem

348  
vettem tudomást róla. – Alex, nagyon rosszul hallak. Tudsz
hangosabban beszélni? Most hol vagy?
– Pierce – nyögte Alex ugyanazon a kísérteties hangon,
mintha egy sír mélyéről beszélne. – Én... – Csak sztatikus
recsegést hallottam. – ...ostobaságot. Nem tudom, meddig
bírok még kitartani.
– Várj! – kiáltottam. Kétségbeesett pillantást vetettem
John irányába. – Hol vagy? Borzalmas a hangod. Azt
hittem, Frank és Kayla hazakísért.
John már elő is kapta saját táblagépét a zsebéből. Ujjai
sebesen siklottak a képernyőjén. Sejtelmem sem volt, mit
művel. Meggyőződésem szerint azon a masinán csak a
holtak nevét tudta kikeresni... vagy az én ténykedéseimet
ellenőrizte a Földön. De az is lehetséges, hogy csak
Franknek küldött üzenetet.
– Nem kapok itt levegőt, Pierce – panaszolta Alex.
Hallottam a hangján, hogy sír. – Ide kell jönnöd, gyorsan...
a zsarukat ne hívd, mert szerintem néhányan közülük
szintén benne vannak, és ha az apámat hívom, csak még
nagyobb...
Libabőrös lett a karom. – Alex – mondtam. Időközben
már le is kászálódtam az ágyról, és éppen a cipőmet
kerestem. – Akadozik a vonal. Mi a csoda folyik ott?
Megint elmentél otthonról? A koporsót kerested? Mert még
nincs is készen...
– Nem azt a koporsót kerestem – vágott Alex a
szavamba. Egyre nehezebben hallottam a hangját.
Következő szavai mintha a túlvilágról érkeztek volna...
csak éppenséggel én voltam a túlvilágon. – Kiderítettem
végre... Tudom már, hol rejtegetik.

349  
 Azután néma csend következett. Megszakadt a vonal.
– Mit rejtegetnek? Alex? – Olyan erővel szorítottam
fülemhez a telefont, hogy az már fájt. – Alex?
John felé fordultam, miközben úrrá lett rajtam a rémület,
és megmutattam neki a telefont. – Eltűnt. Bajban van, és
most eltűnt.
John némán felém fordította gépe képernyőjét. Ugyanazt
a képet mutatta, mint amelyet korábban a mobiltelefonom
kijelzőjén láttam: Alexet egy koporsóhoz hasonló láda
belsejében.
– Te miért látod ezt a képet? – kérdeztem csodálkozva.
Felhúztam a cipőm.
– Pierce – mondta komoran. – Te is pontosan tudod az
okát. Gondolj bele, mégis ki vagyok.
Jeges rémület markolta meg a szívem. – Meghalt?
Lehetetlen. Azt hittem, megmentettük!
– Én is azt hittem – válaszolta. Szívem a torkomban
dobogott, az elmélyülő ráncokat látva John homlokán. – De
ez itt arról tanúskodik, hogy Alex a temetőben van.
– A temetőben? – csattantam fel. – Mi a csodát keres a
temetőben? Azt gondoltam, Frank és Kayla hazakísérte.
– Haza is kísérték – jelentette ki John, miközben
tekintete a telefon kijelzőjére meredt. – Minden bizonnyal
utána még elment otthonról. Pierce...
– Mi az? – A szívem eszeveszetten kalapált. – Gyere,
John, indulnunk kell! Pontosan hol van most?
John kikapcsolta a táblagépét, majd gondosan eltette.
Nem nézett a szemembe. – A Rector-mauzóleumban van.

350  
 – A belsejében? – Számomra ennek az egésznek nem
volt az égvilágon semmi értelme. – Az lehetetlen. Mit
keresne ott?
– Nem tudom – felelte John. Lassan felemelte a fejét, és
amikor tekintetünk találkozott, együtt érző szánalom
csillogott a szemében. – Pierce, attól félek, már túl késő.
Alex meghalt.

  351  
 Huszonötödik  fejezet  
 

-N   em lehet halott. – Ezt ismételgettem szüntelen. –

Egyszerűen nem lehet. Biztosan tévedsz. Csak mert te vagy
az alvilág ura, még nem jelenti rögtön azt, hogy mindent
tudsz. Akkor is tévedtél, amikor elpusztíthatatlannak vélted
a Fúriákat. Szóval, előfordulhat, hogy Alexszel kapcsolat-
ban is tévesek az értesüléseid.
– Jól van – morogta John. Olyan arcot vágott, mint aki a
legszívesebben megütne valamit... vagy valakit. –
Lemegyünk szépen a partra, és megkeressük az unoka-
testvéredet. Akkor majd te is kénytelen leszel belátni, hogy
ezúttal nem tévedtem.
– Nem! – tiltakoztam. Talán hisztériás rohamot kaptam.
Nem tudom. Csak hát képtelenségnek éreztem az egészet.
Amikor utoljára láttam, Alex még életben volt. Mereven
állt, mint aki karót nyelt, mert megöleltem, és azt mondtam

352  
neki, hogy szeretem. S túlságosan büszke... vagy lelki
sérült... volt ahhoz, hogy bevallja, ő is szeret engem.
De életben volt. Ennek nincs semmi értelme. Hogy lehet
most mégis halott?
Még kevesebb értelmét láttam annak, amit John
hajtogatott, hogy nem szükséges ismét Alex keresésére
indulnunk.
John már nem erősködött, hogy biztosan nem én leszek
az, aki visszatér Isla Huesos szigetére, hogy Alex nyomai
után kutasson. Arra sem emlékeztetett, mi történt, amikor
utoljára odafenn jártam – akárhová is mentem, Fúriák lesték
minden lépésemet, hogy valamilyen úton-módon fájdalmat
okozzanak nekem. John igazán már nem is mondott semmit
azt leszámítva, hogy Alex meghalt.
– Felhívott. Bárkinek telefonálhatott volna, de ő engem
hívott fel, John. És segíteni is fogok.
– Pierce – mondta. Hangjából szánalom és együttérzés
áradt, a szemében azonban a kőkemény valóság
tükröződött. – Semmi értelme. Alex meghalt.
Kétségbeesett dühvei szálltam szembe vele. – Egyszer
én is meghaltam. De anyám kihúzott a medencéből, mester-
séges lélegeztetést végzett, a mentősök pedig újraélesztet-
tek. És életben maradtam. Emlékszel? Tehát hagyd abba az
akadékoskodást, és vigyél oda hozzá most rögtön, amíg
még nem késő!
John valóban nem vitatkozott tovább: megragadta a
karom, és egy... kettő... három... egy szempillantás.
A kriptájában találtuk magunkat. De nem voltunk
egyedül.

353  
 A bágyadt hajnali fényben két kalózjelmezbe bújt férfi
alakja bontakozott ki előttem, akik a földön hevertek. Nem
voltak eszméletüknél; kezüket és lábukat saját ruházatukból
tépett csíkokkal kötözték össze jó erősen. Frank üldögélt
mellettük békésen, törökülésben, hátát a falnak támasztva.
A kezében tartott üvegből Rob Kapitány Rumját
kortyolgatta elégedetten.
– Üdv! – rikoltotta széles karmozdulattal, amikor
meglátott minket. – Éppen most lett vége a bulinak.
– Mi történt? – követelt magyarázatot John. Nem örült a
hívatlan vendégeknek.
– Idejöttem, hogy a megbeszéltek szerint találkozzunk,
és itt találtam ezt a két mákvirágot. – Frank egy zsonglőr
ügyességével dobálta az üveget: újra meg újra elkapta a
nyakánál fogva. – Úgy vélem, titeket akartak
megrohamozni, amikor legközelebb felbukkantok.
Bérgyilkos létükre meglehetősen gyenge eresztés, nem a
legjobb választás, mondhatom. Általában nem kifizetődő,
ha az ember munka közben alkoholizál... de feltételezem,
hogy a fesztiválról indultak ide, és nem látták be, miért
kellene felhagyni a mulatozással. Én csak meggyorsítottam
kissé a folyamatot. Nem igaz, fiúk? – Frank megbökte az
egyik ájult fickót a csizmája orrával.
– Hordd el magad! – mordult rá a férfi, mielőtt a másik
oldalára fordult vérvörös virágszirmokból és műanyag
poharakból vetett ágyán. – Várunk valakit.
– Keress magadnak egy másik kriptát! – morogta a
másik. – Ezt már lefoglaltuk. Finom száraz és meleg.
– Tapasztalataim szerint ritkán végződik jól, ha az ember
italpárbajra invitál egy vadidegent – folytatta eszme-

354  
futtatását Frank, és vidáman rám kacsintott. – Főleg akkor,
ha a kérdéses ital megegyezik azzal a löttyel, amelyet régi
munkáltatója napi rendszerességgel diktált legénysége
minden egyes tagjába. Emlékszik még, kapitány? Ó, azok a
régi emlékek!
Frank a magasba emelte az üveget. Most először
figyeltem meg, hogy Rob Kapitány Rumjának címkéjén
egy hajó kapitányának képmása díszeleg. Mintha kissé
hasonlított volna Johnra... ha John idősebb lett volna,
hosszú bajusszal és visszataszító vigyorral az arcán.
Akkor döbbentem rá: Rob Kapitány Rumja Robert
Hayden kapitányról kapta a nevét. Egy pillanatra
eltöprengtem, vajon John melyik családtagja fejlesztette
John apjának tragikus alkoholizmusát ilyen nyereséges
vállalkozássá. Nyilvánvalóan nem John tette.
Észrevettem, hogy arca undorodó fintorba torzul.
– Minden bizonnyal régi barátunk, Mike ismerősei –
állapította meg a két részeg férfira nézve. – Kétlem, hogy
ebben az állapotban képesek voltak megmászni a kerítést.
Frank bólintott. – Azokon a vashegyeken sosem jutottak
volna át élve. Valaki biztosan beengedte őket egy kapun.
– Mint ahogyan Jade meggyilkolásának éjjelén is –
bólintott John gondolataiba mélyedve.
Frank arca felderült. – Erre nem is gondoltam. Egy kis
kínzással biztosan sok érdekes részletet kiszedhetnénk
belőlük.
John nyugtalan pillantást vetett rám. – Szerintem
tanácsosabb, ha most egyelőre itt hagyjuk őket egy kicsit,
és tovább megyünk...

355  
 Nem igazán követtem a beszélgetésüket. Amellett, hogy
tűkön ültem az aggodalomtól Alex miatt, John kriptájában
borzalmas bűz uralkodott – az egyik vagy talán mindkét
férfi összehányta magát –, ráadásul a hirtelen ugrás John
világából az enyémbe szokás szerint felforgatta a gyomrom.
– Jól van – sóhajtott Frank kissé csalódottan. Fürkésző
tekintete engem figyelt. – Szép csinosan gúzsba kötöttem
őket. Nem mintha bárhová elsétálhatnának csak úgy...
Megkönnyebbülten állapítottam meg, hogy a lánc John
kriptájának kapuján még mindig szétzúzva lóg.
Nyilvánvalóan ezért juthatott be a két Fúria is, a
megérkezésünkre várva. Ezúttal nem vártam meg, hogy
John kinyissa előttem a rácsot, és kiléptem a kripta előtt
futó ösvényre. Élvezettel szippantottam be a friss, hajnali
levegőt.
Elállt az eső. A felkelő nap bátor erőfeszítéssel
igyekezett szétoszlatni a gyorsan gomolygó felhőket,
ragyogó narancs-, vörös-, és levendulaszínű sugarakkal
aranyozva be a keleti égboltot. Örültem neki, mivel ez azt
jelentette, hogy nem kell a sötétben tapogatóznunk –
...egészen az ajtóig – hallottam Frank hangját a hátam
mögött, miközben gyors léptekkel vágtattam előre a
kavicsos ösvényen. – Visszaadtam neki a telefonját és a
kulcsait, ahogy a parancsom szólt, azután kinn vártunk,
amíg be nem ment. Figyeltük.
– Hiszek neked – válaszolta John higgadt nyugalommal.
– Na és a járműve?
Tisztában voltam vele, kiről beszélnek. Alexről. Frank
éppen azt bizonygatta, hogy maradéktalanul végrehajtotta a

356  
kapott parancsot, vagyis biztonságban hazakísérte az
unokatestvéremet.
Semmi kétségem nem volt, hogy Alex épen és
egészségesen hazajutott, utána azonban ismét kiszökött a
házból. Miért? Miért nem hallgatott rám? Miért nem
hallgatott Kaylára?
A szívem kis híján kiugrott a helyéről, olyan szaporán
vert, amint az ösvényen egyre közelebb értünk a Rector-
mauzóleumhoz. Már messziről látható volt a többi kripta
között, hiszen ez számított a legmagasabb építménynek a
temetőben. Kétszintes épület volt, és teljes egészében
barnásszürke márványból készült. Saját kerítés választotta
el a temető többi részétől; alacsony, kovácsoltvas lánc,
amilyet az előkelő múzeumokban látni, hogy távol tartsák a
látogatókat a kiállított műtárgyaktól, nehogy valaki akár
véletlenül is hozzájuk érjen. A lánckerítésen túl gondosan
ápolt gyep terült el, valószínűleg az egyetlen Isla Huesos
egész szigetén. A trópusi éghajlat sajátosságai – magyarázta
anyám tájépítésze – nem kedveznek a fűnek. A Rector
család bizonyára egész vagyont fizetett azért, hogy azt a
gyepet gondozzák.
– ...bárhogyan is jutott el idáig, nem a saját autóján jött –
bizonygatta Frank. – Minden egyes abroncsba tövig döftem
a csizmám szárába rejtett tőr pengéjét...
Alexnek nem volt szüksége autóra, hogy eljuthasson a
temetőbe. Anyám háza alig néhány utcányira feküdt innen,
a nagyié pedig, akinél Alex lakott, még annál is közelebb.
Valószínűleg egyszerűen csak idesétált.
– ...nem volt hajlandó hazamenni – ütötte meg a fülem
ismét Frank hangja, amely a pálmafák magas lombjait

357  
borzoló erős szél szárnyán szállt felém. Egymás után
haladtunk el a kísérteties kripták és síró angyalok szobrai
mellett.
– Tessék? – csattant John hangja, akár az ostor.
– Nem volt hajlandó hazamenni – ismételte Frank
védekezve. – Maga is tudja, milyenek manapság a lányok.
Azt csinálnak, amihez kedvük szottyan. Egyszerűen nem
akart hazamenni. Azt mondta, korán van még, és szívesen
sétálgat a városban.
– Akkor most hol van? – kérdezte John immár riadtan.
– Nem tudom. Engem itt kirakott a kocsiból. Fogalmam
sincs, azután hová ment...
– Elhozott a temetőbe?
Rájöttem, hogy Kayláról beszélnek. Nem aggódtam
túlságosan. Ha valaki, hát akkor Kayla biztosan tud
vigyázni magára. Nekem egyedül Alex miatt fájt a fejem.
Nem ezt mondta Chris bácsi is? Könnyek futották el a
szemem, amikor gondolatban visszatértem egyik korábbi
beszélgetésünkhöz, anyám házának kocsifelhajtóján. Akkor
azt mondta nekem, hogy sohasem érezte úgy, mintha
aggódnia kellene miattam. Alexszel azonban más volt a
helyzet... Alex miatt igenis aggódott. Chris bácsi még azt is
bevallotta, mennyire szégyelli magát ezért.
Chris bácsi. Hogyan tudok majd ebből bármit is
megmagyarázni a nagybátyámnak? Gondját kellett volna
viselnem Alexnek, mert ő volt az, aki miatt Chris bácsikám
mindig is aggódott. S most csúnyán cserbenhagytam.
Már akkor észrevettem a madarakat, mielőtt a
mauzóleum ajtaját megpillantottam volna. Pontosan
ugyanúgy néztek ki, mint azok a fekete és vészjósló

358  
szárnyasok, amelyeket az alvilágban láttam. Magasan a
levegőben köröztek, többtucatnyian, közvetlenül a Rector
család mauzóleuma felett. Néma csendben. Akár a halál.
– Ó, istenem! – kiáltottam ijedten, és nyomban futásnak
eredtem.
John érkezett először az épülethez. A bejáratot kapu
zárta, éppen olyan, mint a saját kriptáján. A Rector-mau-
zóleum rácsozata azonban nem cikornyás kovácsoltvasból
készült, amelynek szépséges mintázatát rozsda lepte be.
Vastag, fekete acélrudak védték a kaput, modern és
vadonatúj, akár egy börtöncella ajtaján, beépített biztonsági
zárral.
A rácsra vetettem magam, és hirtelen kétségbe-
esésemben mindkét kezemmel megragadva ráztam.
Az ajtó természetesen meg sem moccant.
– Semmi baj – csitított John. – Pierce, minden rendben.
Majd én kinyitom.
– Mégis hogyan? – Hangomban hisztérikus él bujkált. –
Hogyan?
– Lépj hátra! – utasított. Gyengéd mozdulattal Frank felé
tolt, aki kezét a vállamra téve, kicsit távolabb vezetett a
kaputól.
John következő mutatványa mélységesen megdöb-
bentett... pedig nem kellett volna, mindazok után, amiken
együtt keresztülmentünk és amiknek szemtanúja voltam.
Hirtelen megfordult, és mint ahogyan a temető kapujával
tette azon a rettenetes éjszakán, amikor összevesztünk és
elhajította a nyakláncom, teljes erejéből berúgta a vastag
acélrácsot. Borzalmas csattanás hasított a levegőbe.

359  
 Kezemet rémülten a fülemre szorítottam, és aggódva
pillantottam körbe, nem ébresztett-e fel valakit.
Természetesen nem. Körös-körül csak sírok sorakoztak.
Senki sem volt körülöttünk, akit felébreszthetett volna...
csak a holtak.
A kapu óriási robajjal kifordult a helyéből.
John belépett az épületbe, én pedig szorosan a nyomában
követtem. Szaporán lüktetett a pulzusom. A mauzóleumban
egymást érték a fallal elkülönített sírládák, egyik a másik
tetején. Mindegyik alatt fényes bronztábla díszelgett – az
elsőn William Rector és a felesége neve szerepelt, azután a
fiaiké és feleségeiké, majd az ő gyermekeiké és unokáiké és
így tovább, hat egy-egy rakáson. A Rector család tagjai
kétségkívül éppen olyan lelkesedéssel és hozzáértéssel
gondoskodtak az utódutánpótlásról, mint a nyereséges
üzleti vállalkozások felépítéséről. Amint a sírládák
szemmagasságba értek, egyre frissebb dátumok szerepeltek
rajtuk.
A mauzóleum közepén örök tűz lobogott, amelyet a friss
levegő táplált... az építménynek nem volt teteje. Rézből
készült fedél óvta a táncoló lángot az időjárás kegyetlen
elemeitől. A fedél tetején egy modem stílusban
megmunkált, visszataszító bronzszobor állt. Tógába öltözött
párt ábrázolt, akik szoros ölelésben fonódtak össze.
Egymáshoz simuló kezükben egy gyümölcsöt tartottak.
Nem voltam benne biztos, mivel a realizmus nyilván nem
tartozott a művész erényei közé, de mintha a gyümölcs
gránátalma lett volna.
– Jóságos ég! – csodálkozott Frank, amikor a
mauzóleumba belépve szeme megakadt a nem mindennapi

360  
alkotáson. – Rector elméje még annál is betegebb, mint
eddig sejtettük. Még soha életemben nem kívántam, bár
elveszíteném a szemem világát, mint Mr. Graves, de most
inkább választanám a vakságot, mintsem még egyszer
magam előtt lássam ezt a borzadályt.
– Frank! – figyelmeztette John, a tekintete azonban az én
arcomra tapadt. – Hallgass!
– Mégis mit szoktak itt művelni? – tudakolta Frank. –
Piknikezni járnak a halott rokonaikhoz, hogy együtt róják le
tiszteletüket a művészet eme iszonyatos ficama előtt?
Nem vettem tudomást Frank bohóckodásáról, határozot-
tan a sírládák elé léptem, kezemet ökölbe szorítva. Nehezen
vettem a levegőt. Furcsa érzés lett úrrá rajtam, mintha a
szobrok engem figyelnének... nevetnének rajtam. – Alex
vajon melyikben van? – kérdeztem. – Hogyan tudjuk
megállapítani?
John rögtön mellettem termett, együtt olvasta velem a
névtáblákat. – Egy üres koporsóban fekszik.
Szívem a torkomba ugrott. – Hát persze. – Ha egy
holttest mellé gyömöszölték volna... Nem is akartam
belegondolni. – De rengeteg az üres láda...
Némileg elterelte a figyelmem, hogy Remény valamit
csipegetni kezdett a kőborítású padlóról... valami
nyilvánvalóan ehetetlen dolgot, mivel a színe
természetellenesen vörös volt, és az alakja sem hasonlított a
tűzvirág szirmaira.
– Remény! – szóltam rá. – Hagyd abba!
Ügyet sem vetett rám. Odaléptem hozzá, hogy megfosz-
szam értékes zsákmányától, mire felkapta a fejét, és
eltotyogott a közelemből. Mintha bosszantaná, hogy

361  
megzavartam lakoma közben, máshol folytatta a
csipegetést. Lehajoltam, hogy szemügyre vegyem, mit
eszeget ekkora lelkesedéssel.
Egy hosszú, vékony, piros szalagot tartott a csőrében...
mint amilyen egy szurkoló jelmezéhez tartozó pompon
közepéből hullhatott ki, majd a lány barátjának cipőjéhez
tapadt.
A szalag előtt egy sírláda feküdt a földön. Üres névtábla
állt rajta.
– Ez az! – mutattam Johnnak. – Ez lesz az!
Tétovázás nélkül feltépte a sírláda ajtaját, bár az le volt
zárva.
Koporsó rejtőzött a belsejében. Miért volt koporsó egy
üres névtáblával ellátott sírládában?
Torkomban dobogó szívvel álltam ott, miközben John és
Frank sietve előrángatták a koporsót. Nem egy házilag
gyártott, deszkából ácsolt, egyszerű koporsó, a középiskola
színeiben. Valódi, feketére lakkozott koporsó volt...
légmentesen lezárva.
Elakadt a lélegzetem. Vajon ez Seth egyik rokona
lehetett, akit a család nemrégen helyezett örök nyugalomra?
Talán csak nem érkezett meg időben a névtábla. Tévedtünk
volna? Megszentségtelenítettük Seth Rector nagyapjának
végső nyughelyét?
De már túl késő volt meggondolni magam. Mert amikor
végre sikerült teljesen kiemelni a koporsót, Frank kezéből
véletlenül kicsúszott a vége. A koporsó a földre zuhant, és a
fedele kinyílt. Szisszenő hang hallatszott, mint amikor
valahonnan kiárad a sűrű levegő...

362  
 Jaj, ne! – könyörgött szívemben egy hang. – Jaj, ne, jaj,
ne!
Egy ülő alak bukkant elő a koporsóból, aki teljes
erejéből a fedélnek feszült, hogy a réseken át tüdejébe
szippanthasson némi friss levegőt. Teste a mauzóleum
kemény kőpadlójának csapódott, sötét haja verejtéktől
nedves csomókban meredezett a fején. Szemét lehunyta.
Alex feküdt előttem.
Holtan.

  363  
 Huszonhatodik  fejezet  

H    
alk kiáltással térdre hullottam mellette. Éles kövek
vájtak meztelen térdembe, de én alig vettem észre. Alex
arca tűzvörös volt, szinte lángolt a forróságtól.
„Nem kapok itt levegőt, Pierce” – mondta. – „Ide kell
jönnöd, gyorsan...”
Alex időnként valóban az ember agyára ment. Nem volt
hajlandó beavatni, hogy pontosan miben mesterkedik –
bosszút akart állni azért, amit szerinte Mr. Rector az apja
ellen elkövetett –, amíg végül túl késő nem lett.
Ám mindez nem szolgálhatott kifogásul a szörnyűségre,
amit vele műveltek. Frank az imént arról beszélt, hogy a
Rector család tagjainak beteges az elméje. Miféle beteges
gondolat vinne azonban bárkit arra, hogy ilyet tegyen?
– Alex! – Megragadtam az unokatestvérem vállát, és
alaposan megráztam. – Alex!
Meg sem moccant.

364  
 Elkéstem, ébredtem rá, miközben a szívem fokozatosan
lelassult, mígnem már-már úgy éreztem, percenként csupán
egyszer ver. Elkéstem.
– Hol van a telefonom? – kérdeztem. Mintha álmodtam
volna. – Kellene... Hívnunk kellene egy mentőt.
– Pierce – szólalt meg John. Még sohasem hallottam
ennyire szomorúnak a hangját. – Sajnálom, de már túl...
Elkéstem.
– Hívd a mentőket! – kiáltottam.
John lemondó vállrándítással a zsebébe nyúlt, hogy
előhúzza a telefont, amelyet az én kérésemre rejtett oda. A
ruhámon nem volt zseb, és eszem ágában sem volt
magammal hurcolni a hátizsákom egy mentőexpedícióra.
Csak éppenséggel mentésről szó sem volt. Mert későn
érkeztem. Az unokatestvérem meghalt.
Figyelmemet ismét Alexre fordítottam, és pumpálni
kezdtem a mellkasát. Természetesen tisztában voltam az
újraélesztés menetével. Nem halhat meg, majd térhet visz-
sza valaki az életbe mesterséges lélegeztetéssel, ha nincs
legalább alapvető ismerete arról, mégis hogyan mentették
meg az életét. Elvégeztem tehát egy elsősegélynyújtó
tanfolyamot.
S hirtelen minden kiröppent a fejemből, amit a kurzuson
tanultam.
Amint lehajoltam, hogy levegőt fújjak Alex szájába,
patakzó könnyeim az arcára hullottak, újabb ösvényeket
rajzolva portól maszatos bőrére. Egészen addig észre sem
vettem, hogy sírok.
Térdelés közben persze azon kellett volna járnia az
eszemnek, miként fogom megmagyarázni ezt az egészet

365  
Chris bácsinak, az anyámnak és a nagyinak (bár neki
tényleg nem tartoztam semmivel, főleg nem magyará-
zatokkal).
Én azonban képtelen voltam másra gondolni, egyre csak
az zakatolt a fejemben, hogy Alex nem vallotta be, hogy ő
is szeret engem. Pedig így volt. Valószínűleg. Tisztában
voltam persze azzal is, hogy már úgysem számít. Nem
érdemeltem meg a szeretetét, hiszen elkéstem. S itt süly-
lyedjek el – igen, akár az alvilágig –, ha tétlenül hagyom,
hogy a szeretteim közül bárki meghaljon, mert én túl későn
érkeztem.
Abban a pillanatban megvilágosodott előttem, hogy nem
is kell hagynom, mert ismerek valakit, aki ezt a rémálmot
egyetlen kézmozdulattal félresöpörheti... mesterséges
lélegeztetés és rohammentő nélkül is.
Miért is nem jutott eszembe korábban?
Felemeltem a fejem, és John felé fordultam. Meglepődve
vettem észre, hogy máris ott térdel mellettem. Farmer-
nadrágot viselt, ezért a kavicsok nem sértették fel a térdét.
– Hívtam a mentőket – mondta. Sápadt arca feszültnek
látszott a hajnali fényben. – Már úton vannak. Hamarosan
indulnunk kell, ha nem akarjuk, hogy itt találjanak, Pierce.
– Nem – tiltakoztam, és megfogtam a kezét. Köny-
nyeimen keresztül mosolyogtam fel rá, és egyszerre
hihetetlen öröm töltötte el a szívemet. Rendbe fog jönni. A
végén mégis minden jóra fordul. – John... van egy ötletem.
Meggyógyíthatnád. Mint engem... ahogy a karmolásokat a
kezemen, azután a torkomat. Hiszen vissza tudod hozni
Alexet az életbe, mint ahogyan azzal a madárral tetted.
Értetlen tekintettel meredt rám. – Tessék?

366  
 Miként lehet, hogy nem érti, amiről beszélek?
– Amikor először találkoztunk – magyaráztam. Letöröl-
gettem a könnyeket az arcomról. Már nem volt szükség
könnyekre. Minden olyan csodálatos volt! – Nem
emlékszel? Itt történt, a temetőben. Meggyógyítottad a
galambot, amit a nagyapám temetésének napján találtam,
hétéves koromban... amelyik annyira hasonlított Reményre.
Halott volt, én pedig sírtam. De te visszahoztad az életbe,
hogy megvigasztalj. Most megteheted ugyanezt Alexszel is.
– John két kezét az unokatestvérem élettelen testére
fektettem, és ragyogó mosollyal néztem fel rá. – Tedd meg!
Tedd meg most, azután mehetünk! Mind hazamehetünk
végre.
John nem húzta el ugyan a kezét, de a fejét rázta. Úgy
tekintett rám, mintha legalábbis az eszemet vesztettem
volna. Ez persze nem volt szokatlan a számomra, hiszen
mindenki bolondnak tartott. Már egészen hozzászoktam.
– Pierce – sóhajtott fel John, és közben egy pillanatra
sem vette le rólam a szemét. – Erre már egyszer válaszol-
tam neked, azon a napon, amikor megkértél, hogy támasz-
szam fel a nagyapádat. Elfelejtetted? A madaraknak
nincsen lelkük. Az embereknek van. A kettő nem ugyanaz.
Egyszerűen nem tehetem.
Ez sajnos igaz volt. Most már nekem is eszembe jutott.
De nem voltam hajlandó megengedni, hogy egy ilyen
aprócska részlet az utamba álljon, amikor tudtam, hogy
képes teljesíteni a kérésemet. John bármire képes volt.
– Honnan tudod ennyire biztosan? – kérdeztem. –
Próbáltad valaha?

367  
 – Az igazat megvallva – szólalt meg Frank a kripta
túloldaláról, ahol a sírládáknak támaszkodott próbálta.
Döbbenten bámultam. – Tényleg?
Frank bólogatott, és közben a körmeit tanulmányozta. –
Meglehetős sikerrel. Kapásból legalább négy esetet tudnék
említeni.
John villámgyorsan hátrafordult, és keményen letorkolta
egykori matrózát. – Frank, hallgass már el végre! – A
távolban mennydörgés morajlott.
Összezavarodtam. Értetlenül fordultam ismét John felé.
– Nos, ha már máskor is csináltad, miért nem teszed meg
most az én kedvemért? – kérleltem. – Tudom, hogy képes
vagy rá. – Teljes bizalommal mosolyogtam fel rá.
– Mert nem volt helyénvaló – válaszolta John. Gyengéd
volt a hangja, én azonban világosan láttam a tekintetében
gyülekező viharfelhőket. Nem fogja harc nélkül megadni
magát. Nem értettem az okát, de elkerülhetetlen volt a
küzdelem. – Az első időkben történt, amikor még magam
sem ismertem a törvényeket. Nem értettem a következ-
ményeket.
Már megint a következmények! Pokolba velük!
De ha Alexnek mégsem kell meghalnia...
– Mik voltak a... – Hatalmasat nyeltem, majd
elmosolyodtam. Nem akartam, hogy azt higgye,
fenntartásaim vannak. Mert nem voltak. – ...a következ-
mények?
Ismét mennydörgés rázta meg az eget, ezúttal
hangosabban. Felemeltem a tekintetem, és csak akkor
vettem észre, hogy a baljós madársereg eltűnt. Hová
repültek? Csak Remény maradt velünk. Felröppent a

368  
groteszk bronzszoborra, és a gránátalma tetején telepedett
le.
– A következmények nem érték meg – jelentette ki John
igen határozottan.
– Ez csupán nézőpont kérdése – vetette közbe Frank. –
Én történetesen hálás vagyok, hogy még élek, és szerintem
a többiek is egyetértenének velem, ha megkérdezné őket.
Egyikről a másikra néztem. – Úgy érti...
– Úgy – vágta rá Frank. – A kapitány az októberi vihar
után akadt ránk... Graves, Liu, Henry és én... az életnek már
egy szikrája sem maradt bennünk. Azt hiszem, kissé rosszul
érintette a dolog, mert hát visszahozott minket az életbe...
– És mind a négyen arra kárhoztattak, hogy velem
töltsék az örökkévalóságot az alvilágban. – John hangja
ostorként csattant, sötét szemében mintha valóságos iker-
hurrikán tombolt volna. – Érted már, Pierce? Az életnek
meg kell fizetni az árát. Vissza tudom hozni az unoka-
testvéredet a halálból, de nem ugyanarra az életre ébred
majd, amelyet eddig ismert. Engedd inkább továbblépni,
bármi várja is odaát, a túlsó oldalon. Biztos vagyok benne,
hogy jobban jár, és boldogabb lesz.
Az ajkamba haraptam. – Ez nem a te döntésed.
– Ami azt illeti – felelte John szép csendesen –, az
enyém.
Szememet újra elfutották a könnyek. Képtelen voltam
felfogni, hogy ez valóban velünk történik. A végső
kétségbeesés sötét mélységéből a remény csúcsáig emel-
kedtem, hogy azután John ezt a reményt kegyetlenül a sutba
vágja... ahogyan én azt a csésze teát az arcába vágtam,
amikor megszöktem tőle a halálom napján.

369  
 – Pierce – rázott fel borús gondolataimból John hangja,
amely éppen annyira volt határozott, mint kétségbeesett. –
Ne sírj! Komolyan mondom. Nem érsz el vele semmit.
Nem fogom megváltoztatni a véleményem. Ha annak idején
tudom, hogy örök időkre az alvilágba száműzöm őket,
szerinted visszahoztam volna Franket és a többieket az
életbe?
– Miért ne? – kérdeztem, szabad folyást engedve a köny-
nyeimnek. Nem volt nehéz sírva fakadni. Elég volt Alex
élettelen testére pillantanom, és a könnyek máris
záporoztak a szememből. – Velem kapcsolatban nem voltak
gátlásaid.
Telibe találtam. John óvatosan megkérdezte: – Ezt hogy
érted?
– Nem te emlegetted a következményeket, John? –
Keserűen felnevettem. – Perszephoné nem amiatt volt
kénytelen az alvilágban maradni, mert lenyelt egy
nyamvadt gránátalmamagot. Azért kellett örökre Hádész
mellett élnie, mert azt tették, amit mi tegnap éjszaka. Ezt
jelképezi a gránátalma, igaz?
John szótlanul bámult rám. Én azonban világosan láttam
arcszínének hirtelen változásából, hogy igazam van... és
mert meg sem próbált vitába szállni velem.
Természetesen az is alátámasztotta az érvelésemet, hogy
az egész ősi történet ott díszelgett az orrom előtt, a
visszataszító bronzszobor képében, amelynek tetején
Remény üldögélt békésen. Nem is értettem, miért rajong
ennyire a Rector-klán a Perszephoné mítoszért, hogy még
szobrot is emeltek neki a családi mauzóleum közepén.

370  
Mindenesetre annyi bizonyossá vált számomra, hogy
nyakig benne vannak az alvilági ügyekben.
– Ne aggódj! – Lehalkítottam kissé a hangom, mert nem
szerettem volna, ha Frank is hallja a szavaimat. – Nem
hibáztatlak. Te megkérdezted, hogy biztosan készen állok-
e, a következmények ellenére is. Én igent mondtam. De azt
gondoltam, hogy a következmények alatt kisbabát értettél, és
akkor már tudtam, hogy gyermekáldástól nem kell
tartanom. Feltételezem, hogy Mr. Smith tegnap éjjel
elmondta neked, hogy a gránátalma valami teljesen mást
jelképez, semmi köze a kisbabákhoz vagy éppenséggel a
halálhoz...
– Pierce! – John megragadta a kezem. Ujjai jéghidegek
voltak, ám a hangjából és tekintetéből olyan sürgető vágy
áradt, amelyet semmiképpen sem lehetett volna hűvösnek
nevezni. – Nem ezért tettem, amit tettem. Szeretlek. Mindig
is szerettelek, mert jó ember vagy... olyan jó, hogy
melletted én is jó akarok lenni. De hát éppen ez a baj,
Pierce. Én nem vagyok jó. És mindvégig rettegtem attól,
hogy amikor rájössz az igazságra, újra elmenekülsz tőlem...
Vettem egy mély lélegzetet, hogy újfent biztosítsam az
ellenkezőjéről, de John a szavamba vágott; nem engedett
szóhoz jutni, amíg ki nem mondta, ami a szívét nyomta.
– Tegnap kis híján meghaltál – folytatta –, az én
hibámból. Azután meg akartam mutatni neked, mennyire
szeretlek, és... sokkal messzebb mentem, mint ahogyan
terveztem. De nem állítottál meg. – Ezüstszürke szeme
felragyogott, mint aki párbajra hív, hogy cáfoljam meg, ha
merem. – Bár én felajánlottam, hogy lassíthatunk az
iramon, ha te azt akarod.

371  
 – Tudom – feleltem halkan. Pillantásom egymásba
fonódó ujjainkra tévedt. Mindketten Alex testén nyugtattuk
a kezünket. – Tudom, hogy felajánlottad.
– Nem akarlak újra elveszíteni – jelentette ki hevesen. –
Egyszer már megtörtént, és nem bírtam elviselni. Nem
akarok megint átmenni azon a gyötrelmen. Én... tisztában
vagyok vele, hogy nagy hibát követtem el. De akkor nem
tűnt olyan szörnyű véteknek.
A szemébe néztem. – Ebben legalább tényleg igazad van
– válaszoltam.
– Tehát megbocsátasz? – kérdezte.
Haboztam a válasszal. Összezavartak egymásnak
ellentmondó érzelmeim miriádjai. John tudta. John tegnap
éjjel egész idő alatt pontosan tudta, hogy örökre a magáé-
hoz köti a sorsom.
Persze abban a hitben tette, hogy ennek én is tudatában
vagyok. Meg is kérdezte, hogy tényleg ezt akarom-e, a
következmények ellenére. Talán akkor félreértettem,
pontosan mit is takarnak ezek a következmények, de a
válaszom annál határozottabb volt.
– Már elnézést – szólt Frank a túlsó oldalról. – De
esetleg vethetnétek egy futó pillantást a fiúra is.
John és én egyszerre néztünk le Alexre. Egymáshoz
simuló kezünk érintésére az unokatestvérembe visszatért az
élet.

  372  
 Huszonhetedik  fejezet  
 

E    
z lehetetlen volt.
– Hé! – mormolta Alex. Finoman megrebbent a
szemhéja. Felemelte a kezét, mintha egy láthatatlan
ellenséggel akarna megküzdeni. – Szállj le rólam! Azt
mondtam, szállj le!
– Nem – suttogtam, és gyorsan elkaptam a kezem. – Ez
nem lehet! – Döbbent tekintetem John arcára emeltem. – Ez
a te műved?
John szemében saját hitetlenkedő pillantásomat láttam
tükröződni. – Nem. Legalábbis nem szándékosan tettem.
Nem látszott különösebben elragadtatottnak a váratlan
fejleménytől. Sőt. Sötét szemöldökét bosszúsan összehúzta,
amint Alexre nézett, aki még mindig eszelősen kiabált és
kapálózott. – Hagyd abba! – Mielőtt teljesen kinyitotta
volna a szemét.

373  
 – Jaj, Pierce! – sóhajtott végül, amikor meglátott. –
Borzalmas rémálmom volt. Mi... mi történt?
– Ostoba tuskó vagy! – tájékoztatta Frank, egy lépéssel
közelebb lépve. – És valaki eltett miatta láb alól. Az történt.
– Frank – torkolta le John ingerülten. Pillantása vissza-
tért Alexre. – Hogy érzed magad? Mit gondolsz, tudsz
járni?
Csodálkoztam, miért teszi fel John ezeket a kérdéseket,
amíg meg nem ütötte a fülem... egy sziréna üvöltő hangja a
távolban. A rohammentők közeledtek, akiket John az én
kérésemre hívott. Természetesen már semmi szükségünk
nem volt rá.
Egy pillanatra felötlött bennem, vajon hogyan fognak
beállni autójukkal a temetőbe, amikor mindkét kaput zárva
tartják. A mentősöknek nem volt kulcsuk.
Hacsak Mike vissza nem tér, hogy a haverjait
kiengedje...
– Én... nem is tudom – dadogta Alex. – Furán érzem
magam. – Tekintete a távolba révedt. – Most felkel a nap? –
kérdezte. – Vagy éppen nyugszik?
Frank követte az unokatestvérem pillantását. – A
napkeltét látod – válaszolta.
– Gyönyörű – suttogta Alex ámultán. – Milyen vérvörös!
Meglepődtem. Alex sohasem volt az a típus, aki
gyakorta áradozott a természeti jelenségek, mint például a
napkelte, szépségeiről. Talán a halállal felértékelődtek
benne az élet csodái.
Hát persze! Hiszen most már ő is azok közé tartozott,
akiknek halálközeli élményben volt részük, hozzám
hasonlóan.

374  
 – Szerintem nincs benne semmi gyönyörű – mordult fel
Frank. – Estvén, ha vörös az ég alja, matróznak elszáll
minden gondja. Hajnaltájt, ha vörös napra kél, matróznak
immár semmi remény. Azt jelenti, hogy vihar közeleg, fiam.
Sokkal nagyobb fergeteg, mint amin az előbb átestél.
John felbőszültén meredt a szószátyár Frankre. Alex
pillantása eközben a koporsóra tévedt, amely nyitott
fedéllel hevert mellette. Arckifejezéséből ítélve, lassan
derengeni kezdtek fejében az emlékek. – Ó, istenem! –
nyögte.
– Alex. – Gyengéden megfogtam a kezét, a szívem
csordultig telt szánalommal iránta... és Chris bácsikám
iránt. Még csak sejtelmük sem volt arról, mibe csöppentek
bele. – Tudom, milyen borzalmas lehetett, amin most
keresztülmentél. Siettem, ahogy csak tudtam. De...
– Ők voltak, Pierce – szakított félbe Alex. Egyenesen a
szemembe nézett, és akkor vettem észre, hogy a tekin-
tetében nyoma sincs fájdalomnak. A düh féktelen tüze
lángolt benne... és elkeseredett bosszúvágy. – Tudtam.
Követtem őket. Egyenes ide jöttek. Kitalálod, miért?
– Alex! – A szívemből egy csapásra minden szánalom
elillant. – Ez most már egyáltalán nem számít. Fontos
mondanivalóm van a számodra. – Mert hirtelen rájöttem,
hogy nem tud semmiről. Nem értette, mi történt vele, még
csak nem is emlékezett...
– Nincs igazad! Igenis számít – erősködött Alex, és a
könyökére támaszkodott. – Seth és a haverjai úgy viselked-
nek, mintha az egész sziget a tulajdonuk volna. De képzeld
csak! Most elcsíptem őket. Kiosontam a házból, és a
bandájuk nyomába eredtem. A saját szememmel láttam, hol

375  
tartják manapság az árut. Ebben. – Azzal a koporsóra
mutatott.
– De hát... – Értetlenül pislogtam. – Ez üres.
– Igen. Most már üres – felelte Alex elkeseredetten. –
Mert amikor lefüleltek, hogy kémkedek utánuk, elvitték
innen a cuccot, és engem dugtak a helyére. De nem
zseniális? Senki sem merészkedik ebbe a temetőbe, hiszen
állítólag kísértetek lakják. Nincsenek sem biztonsági
kamerák, sem világítás... semmi. Fogadni merek, hogy Jade
ezért halt meg. Észrevette, amint errefelé ólálkodnak, így
hát kinyírták.
Talán Alex nem is tévedett akkorát.
– Azt hiszik, sikerült elhallgattatniuk azzal, hogy ide
bekasztliztak – folytatta Alex rendületlenül. Már fel is
tápászkodott. – Hát majd meglátjuk, kinél van most az adu
ász! A frászt fogom hozni rájuk. Azt gondolják, kinyif-
fantam. – Hangosan nevetett. – Majd mi megmutatjuk
nekik!
– Jaj, Alex! – Gyámoltalanul néztem Johnra. Száját ösz-
szepréselve meredt az unokatestvéremre, ajkai szinte már
nem is látszottak. – Mondanom kell valamit... Női zokogás
hangja szakította félbe a szavaimat. Mindenki rám bámult.
Habár valóban sírás környékezett, nem én zokogtam.
Mélységesen megdöbbentem, amikor fejemet félrefordítva
Kaylát pillantottam meg az örök láng mellett. Könnyek
patakzottak az arcán. Át sem öltözött, még mindig a
fesztiválon viselt díszes jelmeze volt rajta, bár egy
strasszkövecskét azóta elveszített a szeme sarkából, és a
köpenye is hiányzott.

376  
 – Én... Ne haragudjatok! – esedezett Kayla, kinyújtva
felénk a kezét. – Csak... jobb lesz, ha valaki végre meg-
mondja neki az igazat.
John dühtől szikrázó tekintete szinte átdöfte Franket. –
Mit keres itt ez a lány? – mennydörögte.
– Fogalmam sincs – mormolta Frank, és odasietett Kayla
mellé. – Kayla, drágám, mióta is vagy itt?
– Éppen elég hosszú ideje, hogy rájöjjek, mi folyik itt –
válaszolta fennhangon.
– Kayla! – Gyorsan felpattantam. A sziréna egyre
közelebbről üvöltött.
Barátnőm figyelemre sem méltatott, még a karját is
kirántotta Frank kezéből, amikor a srác megpróbálta
megfogni. – Hadd magyarázzam meg! – kérlelte.
– Nincs szükségem magyarázatokra – vágott vissza
Kayla. Mellkasa drámaian hullámzott a kora hajnali nap
fényében. – Éreztem én, hogy van bennetek valami nagyon
is fura, csak arra nem jöttem rá, mi lehet az. De most már
tudom. Mindent értek. – Sötét, könnyes szeme fényesen
csillogott, amint vádló pillantása lassan körbejárt rajtunk.
Végül Frank felé fordult, göndör fürtjeit félresöpörte a
nyakáról, majd lehunyta a szemét. – Rajta! Készen állok.
Hosszú csend következett, miközben minden tekintet
Kayla formás nyakára tapadt. Azután Frank tehetetlenül
Johnra nézett.
– Nincs mit tenni – mondta. – Magunkkal kell vinnünk.
Mindent tud.
– Nem – jelentette ki John. A mennydörgés immár
közvetlenül a fejünk fölött csattant, hangja még a mentő
szirénáját is elnyomta.

377  
 – Kayla! – Odaléptem hozzá, és megráztam a vállát. –
Senki sem fog torkon harapni.
Kayla kinyitotta a szemét, és értetlenül bámult rám. –
Akkor pedig... hogy tudtátok visszahozni Alexet a halálból?
Hogy volt képes John berúgni azt a kaput? Hogy tudta John
életre kelteni Franket? Mit rejteget a Rector banda abban a
koporsóban? Mi az ördögről beszéltek itt összevissza?
Franknek igaza volt. Kayla tényleg mindent tud. Vagy
majdnem mindent.
– Magasságos ég! – hüledezett Alex. Tágra nyílt
szemébe hirtelen rémület költözött. – Miről beszél ez a
csaj? Túladagolta a gyógyszereit? Én nem jöttem vissza a
halálból. Majdnem meghaltam, az igaz, de csak majdnem.
Nem úgy, mint Pierce.
Szánakozó pillantást vetettem rá. Alex nyilván nem látta
a fényt az alagút végén.
– Beszélni fog, és akkor megölik – bizonygatta Frank,
Johnhoz intézve szavait. – A srácot már eltették láb alól. –
Alexre mutatott. – Miért gondolod, hogy vele nem teszik
ugyanezt?
Alex arcán még nagyobb rémület tükröződött. – Miért
hajtogatja mindenki, hogy halott vagyok? Nem haltam meg!
John óriási lépteivel egykettőre Frank mellett termett. –
A holtak birodalmáról beszélsz – sziszegte az arcába. – Az
alvilág nem a bajba jutott ifjú leányok végső menedéke.
– Miért nem? – kérdezte Frank, és egy szemernyit sem
hátrált. – Hiszen maga is annak használja... Kapitány.
Elkerekedett a szemem ekkora vakmerőségre. Félig arra
számítottam, hogy John megüti. A régi John megtette
volna.

378  
 Habár ökölbe szorította a kezét, nem emelte ütésre. Mély
lélegzetet vett.
Már nem a régi, zabolátlan John állt előttem, hanem az
új... továbbra is tele kiszámíthatatlan indulatokkal, de a
cselekedetei, a viselkedése sokkal megfontoltabb volt már,
mint amikor először találkoztam vele az alvilágban.
Közelebb léptem hozzá, és a fülébe suttogtam, miközben
kezem a karjára simult. – Franknek igaza van. Nem
hagyhatjuk egyszerűen itt. Megölték a mentoromat, és most
Alexet is. Talán velünk maradhatna egy kis időre. Amíg
lecsillapodnak a kedélyek. – Idegesen Frankre pillantottam.
– Megpróbálhatjuk különválasztani őket.
John felém fordította a fejét, szemében hitetlenkedő fény
csillogott. – És ezt egészen pontosan hogyan képzeled? –
kérdezte.
– Ahogyan Alexet visszahoztuk az életbe – feleltem. –
És megszabadultunk attól a Fúriától. És ahogyan meg
fogunk szabadulni az összes többi bestiától is. Végül pedig
Seth Rectortól és a bandájától. – Felemeltem a nyakláncom,
és megmutattam neki a gyémántomat. – Csapatmunkával.
John állkapcsa megfeszült. – Pierce – mondta. Pillan-
tásunk találkozott. – Ez...
Fekete. Ezzel fejezte volna be a mondatot. Ha nem
foglalják le annyira a figyelmemet a történtek, biztosan
lenéztem volna a drágakőre, és magam is észreveszem,
vagy láttam volna, hogy Remény felröppen a magasba, és
körözni kezd felettünk az égen, halálra vált, rémült
vijjogással.
Túl késő volt. Mire tudatára ébredtünk a veszélynek, már
az ajtónál állt.

379  
 Az ismerős hang olyan erővel harsant, hogy riadtan
lehajoltam, azt gondolva, hogy a közvetlen közelből szól.
Először John is azt hitte. Karjával védelmezőn átölelte a
vállam.
– Pierce Oliviera – kiáltotta Santos rendőrfőnök. –
Tudjuk, hogy odabent rejtőzködsz. Magánterületre való
belépéseddel birtokháborítást követsz el. Ha most előjössz,
sem neked, sem a társaidnak nem esik bántódásuk.
John tért először magához a döbbenetből.
– Megafon – mondta. – Biztosan az épület előtt várnak
ránk.
Frank elosont, hogy körülnézzen, szorosan a Rector ősök
sírjaihoz simulva. Bólintott, azután sietve visszalépkedett
hozzánk.
– A rendőrség – közölte. – Behajtottak az autóikkal a
temetőbe. – Lehalkította a hangját, hogy Kayla és Alex ne
hallhassa meg a szavait. – Láthatóan állig fel vannak
fegyverezve.
Akkor eszméltem rá, hogy korábban egyáltalán nem a
sziréna hangját hallottam.
– Az én hibám – mormoltam. – Lenyomozták a hívást a
telefonomról. Nem hiszem el. Milyen ostoba voltam!
John megnyugtatóan megszorította a kezem. – Nem a te
hibád – mondta, körbemutatva a helyiségben. – Nézd!
Korábban elkerülte a figyelmem, de a nyílt terület négy
sarkában, ahol az örök láng lobogott, egy-egy biztonsági
kamerát helyeztek el. Egyenesen ránk néztek. Minden
mozdulatunkat rögzítették.
– Megismétlem – harsant fel újra Santos rendó'rfó'nök
hangja. – Birtokháborítást követtetek el. Ötig számolok. Ha

380  
addig nem jöttök elő, kénytelenek leszünk erőszakot
alkalmazni. Öt...
Kayla tágra nyílt szemében riadalom tükröződött, amint
közelebb lépett hozzám. – Ez a rendőrfőnök – aggodalmas-
kodott. – Emlékszel rá az iskolagyűlésről? Bárhol
megismerném a hangját.
John másik kezét Kayla karjára helyezte, mintha
vigasztalni akarná. Frank a kezét fogta meg.
Abban a pillanatban tudtam, hogy John meghozta a
döntését... vagy ő is rájött, hogy a Fúriák már eldöntötték a
sorsát. Többé nem volt visszatérés.
Frank korábbi versikéje ötlött az eszembe. Estvén, ha
vörös az ég alja, matróznak elszáll minden gondja.
Hajnaltájt, ha vörös napra kél, matróznak immár semmi
remény.
Keleten vérvörös ragyogás ömlött el az égen.
Kayla értetlenül pillantott le Frank kezére. – Várj! –
mondta. – Mi folyik itt?
– Négy.
– Seth apja vádat fog emeltetni magántulajdon
megrongálása miatt – szólalt meg Alex, lassan lábra állva. –
Ez biztos. Egyetlen szavamat sem fogják elhinni. Az apám
miatt.
– Valószínűleg igazad van – válaszoltam. Követtem
John példáját, és megfogtam a kezét.
– Nem vagyok hajlandó börtönbe vonulni azért, amit
azok a szemetek műveltek velem! – jelentette ki Alex.
– Három.
– Nyugodj meg! – mondtam. – Erre nem lesz szükség.

381  
 – Várj! – Alex értetlen szemeket meresztett rám. –
Honnan tudod te azt ilyen biztosan?
– Kettő.
Tekintetem Johnra emeltem. Viszonozta a pillantásom,
majd még erősebben markolta meg a vállam.
– Megbocsátasz? – kérdezte. Szürke szeme ragyogott.
Rámosolyogtam. – Majd meglátjuk – feleltem.
– Egy.
Lehunytam a szemem.

  382  
383