1

Lévai Katalin
Anna Karenina
lánya

Kossuth Kiadó

2
 T ar talo m

I. fejezet........................................................................................... 4
II. fejezet ....................................................................................... 16
III. fejezet ...................................................................................... 33
IV. fejezet...................................................................................... 45
V. fejezet ....................................................................................... 59
VI. fejezet...................................................................................... 75
VII. fejezet..................................................................................... 92
VIII. fejezet ................................................................................. 110
IX. fejezet .................................................................................... 138
X. fejezet ..................................................................................... 162

3
I. fejezet
Az anyák mind hasonlók egymáshoz, sosem engedik el
gyermekeik kezét. De ki fogja azok kezét, akik anya nélkül nőttek
fel…?

Annie könnyedén átugrott egy tócsát, amikor kiszállt a hintóból.

Bocsánatkérően pillantott mademoiselle Leclercre, tudván, hogy
nem illik ugrándoznia, különösképpen temetőbe menet, virággal
a kezében. Végül is már nagylány, majdnem tizenkét éves.
Ködös őszi délután volt. Az eső délben váratlanul elállt, a
levegőt átitatta az ősz illata. A francia nevelőnőnek ezúttal is fájt
a feje, mint minden időváltozásnál, de azért engedett Annie
kérésének, és aznap is kikocsizott vele a temetőbe.
– Ma kinek is hozzuk virágot? – kérdezte kedvetlenül és
összehúzta magán a pelerint. Már öt éve élt Szentpétervárott, de
még mindig törte az orosz nyelvet.
– Krilovnak, a nagy mesemondónak. Éppen tegnap olvastuk
tőle Az oroszlán tanítóját. Elmeséljem?
– Ó, igen, az orosz La Fontaine. Majd máskor, Annie, most
tedd csak le a virágot a sírjára, addig ülök kicsit erre a padra.
A Mademoiselle nagyot sóhajtva kifújta a levegőt, meleg
párafelhő képződött az arca előtt, s egy pillanatig azon keresztül
csodálta a fölé magasodó nyírfák ágait.
Annie szempillantás alatt eltűnt a fák között. Gyorsan és
nesztelenül ment előre az úton, és amikor Krilov sírjához ért,
élesen jobbra fordult és megállt egy barna gránitkővel borított
sírhant előtt. A sírkövön aranybetűs felirat állt: Anna
Arkagyjevna Karenina.

4
 Annie letette a lila őszirózsát anyja sírjára. Úgy tudta, a lila
volt a kedvenc színe.
A Karenin házban már vacsorához készülődtek, amikor
hazaértek. A kislány nyomban fölszaladt a szobájába, hogy
átöltözzön. Karenin szigorúan nézett a kocsisára.
– Hol jártatok?
– A temetőben, méltóságos uram – felelte Fegya bűntudatos
képpel.
– Úgy. És ezúttal kinek a sírját látogattátok meg?
– Úgy tudom, valami mesemondóét. Állatmeséket, vagy miket
írt. Ott van eltemetve ő is az írók között, úgyhogy nagy ember
lehetett. Bár a kisasszony…
– Mondd, mi van vele, ne kertelj már!
– Hát, én úgy láttam, hogy a kisasszony inkább mintha a
méltóságos asszony sírjától került volna elő.
– Nos, rendben van, Fegya, eredj a dolgodra.
Mademoiselle Leclercet nem csalta meg az előérzete. A
vacsoránál az történt, amire számított. Karenin elfoglalta helyét
az asztalfőn, hideg pillantást vetett Annie-ra, majd kézbe vette
nehéz ezüst kanalát és rosszkedvűen enni kezdett. Annie
segélykérően fordult Mademoiselle Leclerc felé, aki ebben a
pillanatban nagyon haragudott rá. Legszívesebben azonnal
fölment volna a szobájába és kimentette volna magát a vacsora
alól, de jól tudta, hogy egy nevelőnő ezt nem teheti meg.
A feszültséget csak fokozta, hogy a tévedhetetlen Zina, a
Karenin ház szakácsnője ezúttal figyelmetlen volt. A
borjúpecsenyét ugyan ismert francia recept szerint sütötte, de a
fűszerezésnél megremegett a keze, talán Mitya, az új házmester
jutott eszébe, aki vadul csapta neki a szelet, s a mártás inkább
édesre, mint pikánsra sikerült. Zina vigasztalhatatlan volt.
Remegő kézzel rakosgatta a tálra a sötétbarna hússzeleteket,
szégyenében a föld alá akart bújni. Karenin az étkezésben is
5
konzervatív volt, a scsi, a borscs és a többi igazi orosz étel
mindennapos volt az asztalukon, noha tudta, hogy a társaság,
melynek ő is tagja, a francia konyhát részesíti előnyben.
– Úgy hallottam, Annie, ma is a temetőben jártatok.
– Igen, Krilov sírjára vittem ki virágot. Most éppen róla
tanulunk az iskolában.
– Nagyon dicséretes, hogy megemlékezel a mi nagy íróinkról,
de fiatal lány létedre nem kell folyton a temetőbe járnod.
Bizonyosan Krilov sírjára tetted azt a virágot?
Annie elpirult és lesütötte a szemét.
– Ez meg mit jelentsen, Annie?
– Mama sírjára vittem őszirózsát – suttogta a kislány.
– Annie, mondtam már, hogy az emlékezésnek megvan a
maga ideje. Ha az édesanyád sírját akarod látogatni, szólj nekem,
s együtt kimegyünk a sírhoz illő időben. Ne titokban szaladgálj ki
a temetőbe. Azt hittem, ezt már megértetted. Csodálkozom,
Mademoiselle, hogy ön már megint figyelmetlen volt. Újból
nyomatékosan meg kell kérnem, hogy viselkedjen felnőtt
módjára, és erre tanítsa a lányomat is.
– Alekszej Alekszandrovics … – kezdte halkan Mlle Leclerc, de
elhallgatott, mert Karenin fagyos tekintete megakasztotta benne a
szót.
– Úgy látszik, ön még mindig nem érti a helyzetét – folytatta
Karenin.
– Elnézését kérem, Alekszej Alekszndrovics, önnek igaza van,
de kérem, értse meg…
A nevelőnő másodszor is elhallgatott, de most más oka volt rá.
Karenin szigorú arcán olyasmit látott meg, amit addig soha nem
vett észre. Közvetlenül a szája sarkában váratlanul sötétszürke
árnyék jelent meg, kemény, mégis szánalmat keltő vonás, ami
átrajzolta az ajka vonalát.
Mlle Leclerc megijedt: csak nem szélütés kerülgeti?
6
 Eszébe jutott lyoni tanítómester édesapja, aki egyszerűen
lefordult a székről, s így halt meg. Ötvenéves sem volt.
Kareninnek nemcsak az ajka, hanem az álla is zsibbadni
kezdett, és attól félt, a zsibbadás átterjed az egész testére. Az
utóbbi hónapokban többször is érezte ezt, és mindig azzal
hessegette el a félelmét, hogy hangosan kimondta: Nem. Élnem
kell. Annie még csak tizenkét éves.
A zsibbadás lassan alábbhagyott, Karenin arca újra a régi lett.
Hűvös pillantással mérte végig Mlle Leclercet. Ki nem állhatta a
nevelőnőt, de mivel Annie csaknem anyjaként szerette, kénytelen
volt a házában megtűrni. Ezerszer végiggondolta már ezt is. Isten
végül mindent helyesen elrendezett, meghagyta nekem a
kislányt, de büntetésül rendelte, hogy fogadjam föl mellé ezt a
kiállhatatlan nőt, aki olcsó francia regényekből vett
bölcsességekkel tömi a lányom fejét. De hiszen ez igazságos
döntés, nyugodott bele a magasabb akaratba Karenin, miként az
is, hogy Annie édesapja, Vronszkij gróf a háborúban életét
veszítette.
Karenin valahányszor Annie-ra pillantott, elérzékenyült.
Annie-nak ugyanolyan áfonyafekete szeme és sötét haja volt,
mint az anyjának, de csak ennyi volt a hasonlóság kettőjük
között. Annie dacos kis szája, hegyes orra egészen másként
festett, mint egykor az anyjáé. Karenin valamit mégis
visszakapott Annájából, valahányszor a kislányra nézett.
– Nem akarok erről több vitát – zárta le a beszélgetést, és
kedvetlenül a villájára tűzött egy falat húst.
Szerjozsa, aki a vacsora alatt meg sem szólalt, nézte az apját és
arra gondolt, hogy Alekszej Alekszandrovics már nem a régi.
Nagyobb kirohanásra számított a részéről, s most
megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy ennyi volt. Igen, az
apjának igaza van, az emlékezésnek megvan a maga ideje,

7
méltósága. Annie szeleburdi fruska, nem érti, hogy a fájdalmas
emlékekkel nem illik játszadozni.
Annie pedig dacosan előre szegte az állát és némán
összeharapta az ajkát. Végül nem bírta tovább, fölpattant a
helyéről, kiszaladt az ebédlőből, föl a lépcsőn, egyenesen a
szobájába, s dühösen becsapta maga mögött az ajtót. Fegya áruló,
mindig is sejtette, az álnok vénember minden alkalommal
beárulja őt. Nyilvánvaló, hogy egyetlen emberben bízhat, a
Mademoiselle-ben. De ma ő is cserbenhagyta. Mennyire utálok itt
mindent – fakadt ki. Az aranyozott peremű tányérokat, a
kikeményített abroszt, az érdes, fehér szalvétákat és a sötét
bútorokat! Meg az állandó kioktatást, hogy mit szabad és mit
nem. Szerjozsa is éppen eleget prédikál, különösen az utóbbi két
évben, amióta kadétiskolába jár. Egészen megváltozott, nem illik
hozzá sem a rövidre nyírt frizura, sem az uniformis – állapította
meg mérgesen. Sokkal szebb volt lágy hajtincsekkel és
hétköznapi ruhában. A keret nélküli szemüveggel és az
egyenesre vágott hajjal már majdnem olyan, mint Karenin.
Milyen jó volt beletúrni szőke, zabolátlan tincseibe, simogatni
selymes tapintású haját, érezni, mennyivel puhább, mint az
enyém! Most a puha hajával együtt a kedvessége is semmivé lett,
gondolta szomorúan, és végképp föl nem fogta, mindez hogyan
történhetett meg ilyen rövid idő alatt.
Annie a képre pillantott, mely az ágyával szemben függött. Ez
volt az egyetlen festmény az anyjáról a házban, noha tudta, hogy
készült róla több is. Egy olasz festő festette, ezért a szokatlan
olasz népviselet rajta. Annie-nak semmiféle emléke nem volt az
útról, hiszen akkor még csak egyéves volt, de amikor egészen
közel hajolt a képhez, szinte érezte anyja parfümjének illatát,
tisztaságát, és sosem gondolkodott el azon, miért csak hármasban
töltötték azt a bizonyos nyarat Olaszországban, a bátyja,
Szerjozsa nélkül.
8
 Olyan halkan nyílt az ajtó, hogy Annie meg sem hallotta.
– Miért nem kopogtál? – kérdezte mérgesen, amikor Szerjozsa
belépett.
– Kopogtam – felelte Szerjozsa.
– Igen? Akkor hát mit akarsz?
– Beszélni szeretnék veled.
– Engem senki nem hagy békén – nyafogta Annie dühösen, és
óriási könnycseppek gyűltek a szemében.
– Kérlek, hagyd ezt.
Annie fölfigyelt rá, hogy Szerjozsa hangja nem úgy csengett,
mint máskor. Nem volt hideg, mint az apjáé, de kedves sem volt.
Nem is tudta, mit gondoljon róla. Mindenesetre összeráncolta a
homlokát, hogy komolynak tűnjön ő is.
Szerjozsa elmosolyodott.
– Annie, húgocskám, Alekszej Alekszandrovicsnak igaza van.
Tudod, mit kért tőled, mégsem tartottad be. De tudod, mit?
Ajánlok neked egy egyezséget.
– Micsodát?
– Egyezséget, no. Azt javaslom, ezentúl látogassunk ki minden
ünnepnapon anyánk sírjához, mi ketten, csak te meg én. Ez ellen
Alekszej Alekszandrovicsnak sem lehet kifogása.
– Hány ünnep is van az évben?
– Ne félj, éppen elég. Halottak napján pedig vihetünk ki ételt,
italt is a sírra, ahogyan szokás.
– És mikor megyünk ki legközelebb?
– Nézzük csak. Most november van, mindjárt vége az évnek.
Karácsonykor biztosan.
Annie kicsit elgondolkodott.
– Jól van, azt még ki tudom várni.
– De akkor nincs több temetőbe szaladgálás a Mademoiselle-
lel. Megígéred?
– Megígérem.
9
 Amikor Szerjozsa kiment a szobából, Annie a kisasztal
fiókjából elővette a naplóját, amiben még csak két rövidke
bejegyzés állt, és szép, kerek betűkkel beírta egy tiszta lapra:
1887. Karácsony. Látogatás anyácska sírjához.
Megnyugodva aludt el. Kora hajnalban azonban hirtelen
fölriadt. A szomszéd szobából kiabálást hallott. Nem tudta
kivenni a szavakat, és az ébredés utáni első bódulatában azt sem
tudta, ki kiabál, de lassacskán magához tért és fölismerte bátyja
hangját. Hallotta már máskor is ezeket a szaggatott kiáltásokat a
falon át, és mindig halálra rémisztették. Ezúttal nem szűntek meg
olyan hamar, mint máskor, sőt, úgy tűnt, soha nem akarnak
véget érni. Annie fülelt kis ideig, majd óvatosan kidugta a lábát a
takaró alól, belebújt a papucsába és reszkető kézzel magára
öltötte köntösét. A szíve a torkában dobogott, amikor az ajtó felé
botorkált a félhomályban és egészen lassan nyomta le a nehéz
kilincset. Szerjozsának megint látomása van, mondta magában,
de elmúlik, ha megölelem. Ettől a gondolattól kicsit
megnyugodott.
Ezzel a vigasztaló szándékkal lépett be a bátyja szobájába, de
rögtön az ajtóban vissza is hőkölt. Az az összegömbölyödött alak,
aki az ágyban zokogott, aligha lehet Szerjozsa. Arról pedig
végképp szó nem eshet, hogy magához ölelje, vagy megcsókolja
az arcát. Halkan elsuttogta a bátyja nevét, de Szerjozsa nem
hallotta, észre sem vette őt. Csillapíthatatlanul sírt.
Annie téblábolt az ajtóban, keze köntöse selyemmel behúzott
gombján babrált, azután éppen olyan halkan, ahogyan belépett,
elhagyta a szobát. A házban mindenki aludt. Egyetlen lélekkel
sem oszthatta meg ijesztő éjszakai élményét. Azt fontolgatta,
beoson Mlle Leclerc szobájába, mellébújik az ágyban, bocsánatot
kér tőle a kierőszakolt temetői látogatás miatt, s azután, ha a
kisasszony megbocsátott, márpedig biztosan megbocsát, jó
szorosan hozzábújik és reggelig ott is marad.
10
 Egy pillanatig már érezte is a Mademoiselle bőrének
melegségét és parfümje édes illatát, el is indult a szobája felé,
amikor hirtelen csönd állt be. Hatalmas tüsszentés, majd zajos
orrfújás hallatszott, s ezek a hétköznapian közönséges hangok
azonnal észhez térítették. Egyszerre megértette, hogy nem léphet
be a Mademoiselle szobájába, mert ő nem az anyja, akit bármikor
fölébreszthet, akihez bármikor odabújhat, hanem csupán a
francia nevelőnője, akitől szerencséjére többet is kap, mint
nyelvtani ismereteket és a francia irodalom szeretetét. Talán még
annál is többet, mint amit megérdemelne. Egy bizonyos határt
azonban sosem léphet át.
Annie csak állt a sötét folyosón, s kereste a megoldást. Mit
tegyen? Két embert szeret a legjobban a világon, a bátyját és a
Mademoiselle-t, és persze az anyját, aki elhagyta, amikor ő
egyéves volt. Nem először ébredt rá, hogy senkije nincs, akihez
odabújhatna, amikor a legnagyobb szüksége lenne rá.
Szerjozsában alig ismeri föl a régi bátyját, minden ellentmondott
annak a félénk tekintetű, halvány mosolyú fiúnak, aki egykor a
testvére volt. Meg kellett hagyni, Szerjozsának tekintélyes külsőt
kölcsönzött az uniformis, csakhogy Annie a régi játszótársát
akarta, a bátyja viszont minden szavával és mozdulatával
értésére adta, hogy azt már soha nem kaphatja vissza. A
Mademoiselle pedig hiába próbálta megértetni vele, hogy a
változás a természet rendje, a fiúk felnőnek, férfivá serdülnek,
ami volt, elmúlik, az élet megy tovább. Annie csak hallgatta, nem
válaszolt, hanem zavartan bámulta maga előtt a padlót és azt
gondolta: nincs ez ígyjól. A türelmes Mademoiselle ilyenkor újra
belefogott a mondókájába, de Annie sűrű szempillái elnehezültek
a könnyek súlyától. A Mademoiselle zavarba jött, megsimogatta
a haját, belekezdett egy francia vers felolvasásába, úgy pörgetve
az r hangokat, ahogyan csak egy született francia képes, vagy
sétálni hívta. De sosem tudta megvigasztalni.
11
 S ahogyan Annie állt ott, végre eszébe jutott az apja, és
nyomban lelkifurdalása támadt. Alekszej Alekszandrovics
mindig jó volt hozzá, s noha csak a nevelőapja volt, a saját
lányának tekintette. Ebben Annie nem is kételkedett, mégsem
volt igazi apa, nem oszthatta meg vele a legféltettebb titkait, nem
tréfálkozhatott, nem beszélgethetett vele úgy, mint a
Mademoiselle-lel. Kareninnal szemben ösztönösen őrizgette
magában azt a kicsi, gyermeki jogát, hogy ne legyen egészen
őszinte. Igyekezett olyannak mutatkozni, amilyennek Karenin
látni akarta, s ez a szerepjáték nem is esett nehezére. Alekszej
Alekszandrovics példás nevelést nyújtott a lányának, a francia
mellett német és angol nyelvre is taníttatta, és örömmel látta,
milyen remek emlékezőtehetséggel áldotta meg a sors, milyen
könnyen megy neki a nyelvtanulás. A hagyománytisztelő apa a
korai zenei nevelést sem hanyagolta el, így Annie már tíz évesen
ügyesen ütögette a zongora billentyűit, olykor nem is játszott
hamisan. Ám mindezért elvárta, hogy ne okozzon csalódást,
művelt úrilányként viselkedjen. De néha azért – ó, istenem –
kiesett a szigorú és következetes nevelőapa szerepéből. Amikor a
délutáni teázásnál a kislány illetlen gyönyörűséggel habzsolta a
tortát, mosolyogva simogatta meg feje búbját és igazgatta el
bársonyruhájának összegyűrődött ujjfodrait, néha duracskit
játszott vele, s hagyta nyerni. Vagy kis ajándékcsomaggal lepte
meg, mely alig volt nagyobb a cukorkásdoboznál, de egy gyerek
számára értékes kincseket rejtett: angyalka formájú radírt, színes
ceruzát, porcelán csecsebecsét. Annie ilyenkor érezte igazán,
hogy nemcsak példás, de szerető apa is. Azt nem sejtette, hogy
felettébb jó megfigyelésű apja régóta kiismerte őt, rájött apró kis
női fortélyaira, és esténként összeszoruló szívvel imádkozik
istenhez, hogy Annie-ban ne ismétlődjenek meg azok a hibák,
melyek az anyjában megvoltak. Karenin tiszta szívből bízott
abban, hogy a megfelelő nevelés eredményeként a
12
gyermekkorból a serdülőkorba lépve Annie teljesen elhagyja
majd a kislányokra jellemző hamiskodást, s nem akarja elcsavarni
a felnőttek fejét apró kiváltságok reményében.
De miért nem beszél velem a mamáról? – tépelődött Annie. –
Szinte semmit nem tudok róla, s valahányszor szóba hozom,
Alekszej Alekszandrovics és Szerjozsa arca bezárul. S ilyenkor
mennyire hasonlítanak egymásra! Alekszej Alekszandrovics
hallgatásának oka érthető, hiszen elhagyta a felesége – próbálta
tisztázni magában a Mademoiselle magyarázatát –, de Szerjozsa?
Mintha csak kötelességből emlékezne mamára, nem gyermeki
szeretetből. A tekintete pedig azt mondja, jobban szeretné, ha
békén hagynák. Miért hallgat mindenki? Vagy talán én vagyok a
hibás? Akaratom ellenére valamit rosszul csinálok? De mi lehet
az? Nem értem – motyogta magában kétségbeesetten. Az éjszakai
történtek kimerítették, visszament a szobájába, és úgy, ahogyan
volt, köntösben, papucsban, elnyúlt az ágyon és álomba zuhant.
A reggeli sürgés-forgás kezdetéig a konyha néma és hideg
volt, a finom porceláncsészék és a gondosan egymásra tornyozott
tányérok azonban már ott álltak a középső, nagy asztalon a
reggelihez előkészítve.
Az álmatag Mása érkezett elsőnek és begyújtotta a szamovárt.
Hamarosan megjelent Zina és Fegya is.
– Egy korty itóka igencsak jól esne – dörzsölgette a kezét a
kocsis és lopva Zinára pillantott. – Arra ébredtem hajnalban,
hogy görcs állt a hátamba, úgy nyilallt a derekam, mozdulni is
alig bírtam. S hiába dugtam vánkost alá, csak kínlódtam tovább
rettenetesen.
– Nem szégyelled magad, még hogy vodka korán reggel?!
Mása majd tölt neked teát.
– Jaj, galambocskám, a teától nem gyógyulok meg, a vodka az
igazi orvosság, tudja azt mindenki – ravaszkodott tovább Fegya.
– Alig szemhunyásnyit aludtam az éjjel. Forgolódtam össze-
13
vissza, most meg fáj minden tagom… És azok az éjszakai hangok,
a sok jövés-menés, s a kisasszony…
– Nem tudod tartani a szád, te pokolfajzat? Idd meg a teádat,
aztán eriggy a dolgodra! Fecsegni könnyebb, mint dolgozni,
ugye? Az uraságnak is folyton kifecseged a kisasszony titkait,
azzal nem gondolsz, hogy azután szidást kap szegényke – perelt
mérgesen Zina.
– De hiszen csak azt mondom, amit látok. Az igazat.
– Azt, az igazat! Érzéketlen, nyers ember vagy te, Fegya,
semmit nem értesz az igazságból.
– Ne taníts engem, Zina, az nem a te dolgod. Minek
hánytorgatsz fel olyasmit, amihez nincs közöd? Nem vétettem én
a kisasszony ellen.
– Ostoba! Neked tán nincs szemed? Anya nélkül nő fel a mi
kisasszonyunk, az a francia nő száraz, mint a kóró, semmi
melegség nincs benne, ami egy kislánynak kellene! Persze, hogy
kiszaladgál az édesanyja sírjához. De te miért árulkodsz? Inkább
hunyd be a szemed és csukd be a szád, ha akarsz egy
kupicával…
Fegya lehorgasztotta a fejét.
– Én vettem hat kopejkáért az őszirózsát, amit a sírhoz vitt.
Hazafelé jövet odafüleltem, a Krilovot mesélte annak a békaevő
nevelőnőnek, szépen, hangosan. Meg kell hagyni, az oroszlános
történet jobban tetszett, mint a múltkori a kígyókirályról. Annak
nem volt semmi veleje, ennek viszont annál több a tanulsága. De
muszáj megmondanom a kegyelmes úrnak, hol, merre járunk
iskola után, különben szedhetem a sátorfámat.
Mása szájtátva állt a konyha közepén, úgy hallgatta kettőjük
beszélgetését.
– Te meg ne bámészkodj, mamlasz módjára, hanem szedd a
lábad, készítsd a kegyelmes úr reggelijét a tálcára. És ha nem
tartod a szádat, arról, amit itt hallottál, kaphatsz egy pofont –
14
mordult rá Zina a kis cselédre és a nyomaték kedvéért az asztalra
csapott.

15
II. fejezet
A Nyikolajevszkij pályaudvarra már betolták a Jevpatorijába
induló szerelvényeket, de a mozdonyt még nem kapcsolták
hozzá az első osztályú kocsihoz. A peron zsúfolásig megtelt
várakozó felnőttekkel, gyerekekkel, gyümölcsárusokkal és
hordárokkal. Amikor megérkezett a mozdony, a sok szürke
ruhás férfin, tarka kalapos nőn, aki addig csevegett, az újságját
bújta, vagy epret és körtét vásárolt a parasztasszonyok
kosárkáiból, hirtelen izgatottság lett úrrá. A peron végében
álldogáló emberek szaladni kezdtek, az utasok lökdösni kezdték
egymást és hangzavar támadt, a hordárok megragadták a
bőröndök és a széles hátú utazóládák fogantyúit, a vonatkísérők
pedig leeresztették és kitámasztották a lépcsőket a türelmetlen
utasok előtt. Karenin fülét öblös hang ütötte meg:
– Méltóságos uram, viszem a csomagjaikat, jöjjenek utánam,
erre csak, előre. – A hordár utat fúrt előttük a tömegben.
Késő júniusi délután volt. Hetek óta sűrű, édes illatok
terjengtek a pétervári utcákon, s Karenin alig várta, hogy
kiköltözzenek a nagyvárosból, és a szívéhez oly kedves nyári
alkonyt már Jevpatorijában tölthesse, mint minden szezonban. A
vele azonos rangú kormánytisztviselők előszeretettel választottak
német fürdőhelyeket, esetleg Párizsba jártak, vagy svájci
szanatóriumokban pihentek, de Karenin már túl volt ezeken, idős
korában tökéletesen kielégítette az a csaknem mediterrán klíma,
amit a Fekete-tenger kínált. Ebben az évben két héttel későbbre
kellett halasztani a krími utazást, mert egy makacsul elhúzódó
influenzával küszködött, de most végre elérkezett az indulás
pillanata.

16
 Annie-t is magával ragadta az utazás izgalma, a nagy sürgés-
forgás és a pályaudvar nyüzsgése. A szomszéd vágányon
méltóságteljes dübörgéssel éppen indult az Északi Expresz. A
Helsinkibe tartó mozdony fekete orra hirtelen előbukkant a
gomolygó füstfelhőből, és Annie megbabonázva nézte a csillogó
sínpáron rázkódva-remegve induló vonatot, s a roppant kerekek
zakatolásától megszédülve futni kezdett feléje. Arca kipirult,
szeme ragyogott, maga mögött hagyta apját és Szerjozsát, s már
nem hallotta a Mademoiselle figyelmeztető kiáltását sem.
Örömtől sugárzó arccal szaladt, mind közelebb a vágányhoz,
amikor egy tagbaszakadt férfi nagy sietségében fellökte. Annie
bámész tekintete elől eltűnt a mozdony vezetőfülkéje a
mozdonyvezetővel és a füstös képű fűtővel együtt, akinek
félmeztelen teste csillogott a kazánból felcsapó lángpokol
fényében, amint a szenet lapátolja, s elterült a peronon. Egy
hatalmas szerelvény sivítva húzott el mellette, orrát megcsapta a
széles vasúti talpfák száraz, korhadt szaga, s az utolsó
pillanatban kapta vissza a kezét, nehogy a kocsi magával sodorja.
Kis ideig kábultan feküdt a peronon, majd észbekapott, s már fel
is állt, zavartan igazgatva felgyűrődött szoknyáját és a térdénél
megcsavarodott harisnyát. Csak az apja meg ne lássa, mi történt.
Mert ha mégis, akkor jön a fejmosás, hányadik is ezen a héten?
Félve pislogott hátra. Tekintete Alekszej Alekszandrovics halálra
rémült pillantásával találkozott.
– Szent isten! – suttogta Karenin. – Szent isten.
Mindhárman dermedten álltak a peronon. Annie értetlenül
nézte őket. Mi a csudának kell egy esésből ekkora ügyet csinálni?
Az a kis horzsolás a térdén egy nap alatt begyógyul!
Hullámzott körülöttük a tömeg, az utasok a vonatajtók előtt
tolongtak, s nekik is sietniük kellett előre, a mozdony felé, hogy
beszállhassanak végre az első osztályú pullmankocsiba, ahová a
jegyük szólt.
17
 Annie boldogan lehuppant az ablak melletti ülésre. A
szemafor zöld fényre váltott, éles füttyszó harsant, s a vonat
hatalmas rándulással elindult.
Karenin Annie-val szemközt ült és borús tekintettel nézett ki a
vonatablakon. A gyerekek nem felelhetnek a tetteikért, minden
apróságért nem kell megróni őket, még ha meg is érdemelnék.
Karenin tehát hallgatott, csak az arcán égett két haragos vörös
folt, mintha még mindig láza lenne. Hátát az ülés plüss
huzatának támasztotta, szemét az asztali lámpa selyemernyőjére
függesztette, s hallgatta a kerekek egyenletes zakatolását. Próbált
uralkodni magán, de csak óriási önfegyelemmel tudta magába
fojtani az érzéseit. Élesen látta maga előtt a csillogó síneken
begördülő sötét acélvagont, hallotta a roppant kerekek fékező
csikorgását, felvillant előtte Anna arca, mindig ugyanaz az arc,
mintha belévésték volna az emlékezetébe … Karenin
összerezzent, de ezt csak Szerjozsa vette észre, aki mellette ült. A
főtanácsos arca nem árult el semmit. Annie még nem ismerheti
meg az igazságot anyja haláláról. Túl fiatal hozzá. Túl törékeny.
Szerjozsa is némaságba burkolózott, a rémülettől megbénult a
nyelve. Húga szeleburdi viselkedése, majdnem-balesete benne is
ugyanazt a félelmet keltette, mint az apjában. Sejtette, hogy
mindketten ugyanarra gondolnak: ez baljós előjel. Szerjozsa csak
ült dermedten, s az utazás első percétől fogva azt kívánta,
érkezzenek meg végre a Mrija rezidenciára. A szomszéd fülkét
egy népes család foglalta el, s a vonat zakatolása fölött is
áthallatszott a felnőttek és a gyerekek nevetése. Ahány ember él a
földön, annyi színárnyalata létezik a boldogságnak, elmélkedett
Szerjozsa, aki fiatal kora ellenére úgy gondolta, boldog család
nem létezik. Nincs élet önzés, harag, szenvedés és bűn nélkül.
Családi béke és boldogság sem lehetséges, legfeljebb vágy a
boldogság után. Együtt kell élni a lélek kínzó hiányérzetével, a
bűn terhével, mások bűnének terhével is – csak éppen hogyan?
18
 Szerjozsa apjától és az apja által gondosan kiválasztott
nevelőitől azt tanulta, hogy a sopánkodás a dolgok
megváltoztathatatlan rendje fölött szánalmas, megvetendő, ennél
fogva nem méltó egy férfihoz. Anyja halála után minden erejével
igyekezett magába fojtani az érzelmeit és minél jobban megfelelni
apjának, de Karenin régies értékrendje annyira távol állt az ő
éppen csak kialakulóban lévő életszemléletétől, hogy ez állandó
viták forrása volt közöttük. Ugyanakkor azt gondolta, s ebben
teljes egyetértés volt az apja és közte, hogy a fizikai nehézségek
leküzdése hathatós segítség a lélek edzéséhez. Így azután
Szerjozsa húszéves korára vívott és lovagolt, s egész ügyesen
teniszezett, teste megedződött, válla kiszélesedett, ám a lelkére
mindez nem volt hatással. Lélekben az a kisfiú maradt, akinek
szüksége volt az anyai kéz érintésére és a gyöngédségre, amit
csak az édesanyjától kaphatott volna meg. S ezt apja és ő is
pontosan tudta, noha nem beszéltek róla. Karenin természetesen
Szerjozsa visszatérő, éjszakai rémálmáról is tudott – ugyan mi
maradhatott titokban előtte abban a házban? –, de erről sem esett
szó közöttük. Karenin ezt afféle idegi gyengeségnek tekintette,
amit ugyancsak a megvetendő dolgok listáján jegyzett.
Éjfélkor Szerjozsa kiment a folyosóra. A vonatkerekek
zsongítóan kattogtak, nyelték a roppant távolságot. A hold
magasan állt, s a puha, mesebeli fényben a mozdony fekete
kéménye élesen kirajzolódott, szinte súrolta az eget. Szerjozsa
elcsigázottan, mégis mosolyogva bámulta a vonatablak előtt
elsuhanó, magas nyírfák árnyait, s egyszerre különös nyugalom
szállta meg. Kedve lett volna elnyújtózni a fák ágai között,
belélegezni a friss éjszakai levegőt, közvetlen közelről hallgatni
az ágak sustorgását. Felállt, letekerte az ablakot, kidugta a fejét, s
úgy élvezte a vonat száguldását, szívvel-lélekkel átélve a modern
világ páratlan mámorát, az utazást.
– Megérkeztünk! – kiáltott föl Annie és az ablakhoz rohant.
19
 A vonat bepöfögött a jevpatorijai állomásra és nagyot fújtatva
megállt. Ömlött kifelé az utazóközönség a vonat ajtókon, majd a
peronon a kijárat felé. A pályaudvar jól ismert hangjai, a
hordárok füttyei, harsány kiáltásai, a kerekek dübörgése és a
lópatkók csattogása érzéki hangzavarban olvadtak össze.
S megkezdődött a Karenin család nyaralása a ragyogó Mrija
szálló egyik sarok-rezidenciájában.

– Aljosa – üdvözölte Szerjozsa a barátját. – De jó, hogy

meglátogatsz bennünket.
– Ilyen kedves invitálásnak ki tudott volna ellenállni? Csoda,
milyen csinos kis hölgy lett a húgocskádból a nyaralás alatt,
igazán büszke lehetsz rá, Szergej.
– Az is vagyok – felelte Szerjozsa és mosolyogva pillantott
Annie-ra, aki illetlenül barnára sült vállával, szeplős arcával és
csöpp kontyba tűzött hajával olyan volt, mint valami mesebeli
hercegnő. Egy hónapja tartott a nyaralás, Annie mindennap
kiment a tengerpartra, s legtöbbször megfeledkezett kalapról,
napernyőről, a muszlin vállkendőről már nem is beszélve. Föl
nem vette volna őket, vénlányosnak tartotta.
– És a főtanácsos úr? Jobban van? Remélem, nem hiányzik
neki a hivatal, most végre kiszellőztetheti a fejét.
– Ó, az apám ilyenkor élvezi az üdülést, főként a nyári
alkonyokat. Bár, ki tudja? Sosem tagadja meg önmagát. Lehet,
hogy itt is államügyeken jár az esze.
Aljosa látogatása felvidította Szerjozsát, aki unta már a nyári
semmittevést, a felszínes csevegést a mólón, a fehérhúsú
osztrigával is betelt, pedig a kedvence volt. Ajosával két éve
barátkoztak össze, ő volt az egyetlen ember, akivel már-már
bizalmas viszonyt ápolt. Aljosának volt egy titka. Belehabarodott
a Mariinszkij Színház egyik feltörekvő színésznőjébe, aki az öreg
Kazijev herceg szeretője volt. Aljosát megszédítette a tejszőke,
20
darázsderekú Ljudmilla, aki Júlia szerepében tündökölt, s egyik
este minden bátorságát összeszedve rózsacsokorral kopogtatott
be hozzá az öltözőbe.
– Úrfi, most már bejöhet – szólt ki az öltöztetőnő, miután
néhány percig a folyosón várakoztatta. A tapasztalatlan Aljosa
elámult, amikor belépett. Az öltözőnek parfüm, rózsa és szantál
illata volt, a sarokban a fogasokon varázslatos jelmezek voltak
kiakasztva, a cseresznyevirágos japán paravánon a művésznő
halványsárga mídere lógott, az asztalán tégelyek, üvegcsék,
púderes dobozok.
– Nahát, milyen kedves – szólt hátra a művésznő kissé rekedt
hangon a tükör előtt ülve, amikor a fiú félénken letette a csokrot
az ajtó melletti kisasztalra. Az öltöztetőnő óvatos mozdulatokkal
bontogatta a művésznő copfját, ő pedig egy nedves kis kendővel
a vérvörös rúzst törölgette le duzzadt ajkáról.
– Szonja, terítsd csak rám azt a kendőt, nehogy meghűljek –
utasította az asszonyt.
– Csak nem beteg a művésznő? – kérdezte riadt, szerelmes
hangon Aljosa, és örült, hogy akadt téma, amiről beszélhetnek.
Fogalma sem volt, mit mondhatna Ljudmillának, ha végre a
közelébe kerül.
Ljudmilla ráemelte angyali macskatekintetét:
– Na ugyan, a színpadon sosem vagyok beteg.
Aljosa éppen heves tiltakozásba kezdett, amikor diszkrét
kopogás hallatszott, és belépett egy idős, roppant elegáns úr, aki
Aljosát és az öltöztetőnőt pillantásra sem méltatva meghajolt a
művésznő felé és annyit mondott:
– A hintóm a bejárat előtt várja.
Az ajtó halkan becsukódott mögötte.
Aljosa kétségbeesetten nézett Ljudmillára, aki hangosan
felkacagott.
– Nohát, ön nem tudta? Ő Kazijev herceg.
21
 Attól a naptól kezdve Aljosa minden este megjelent egy kis
csokorral Ljudmilla öltözőjében, és elhatározta, hogy addig nem
tágít mellőle, amíg a herceg ott nem hagyja Ljudmillát.
Természetesen nem ez történt. A herceg tudomást sem vett sem
róla, sem a húszkopejkás csokrairól, viszont csodák csodája,
Ljudmilla, aki néhány hét udvarlás után hányingert kapott a vén
Kazijev fizikai közelségétől, végül elkövetett egy hibát. Flörtölni
kezdett a kis kadéttal. Nem vitás, fess fiatalember volt Aljosa,
sűrű szempillája akár egy fiatal lányé, hibátlan alakján pedig úgy
állt az uniformis, mintha ráöntötték volna. De ami a
leglényegesebb, őrült szerelemre lobbant Ljudmilla iránt, úgy
sóvárgott utána, mint egy kisdiák, minden gondolata és érzése
körülötte forgott. Egyik előadás után részegen belekötött
Kazijevbe és párbajra hívta, de a herceg kinevette és gúnyosan
megjegyezte: – Barátocskám, erre most nincs időm. Suvalov gróf
rókavadászatára vagyok hivatalos holnap reggel. – Ljudmilla
észbe kapott, és két nappal később könnyedén meggyőzte a
herceget, hogy semmi nem volt közte és a kadét között. Aljosa
útját pedig kiadta. Kazijev bölcsen megbocsátott, s titokban még
hízelgett is neki, hogy a barátnője ilyen kelendő.
Ettől kezdve a bajtársak egyre pimaszabbul élcelődtek az
elkeseredett Aljosával, kíméletlenül gúnyolódtak csúfos
fölsülésén, az élete pokol lett. Kifelé igyekezett titkolni, mekkora
csalódás volt ez neki, s csak Szerjozsával osztotta meg a titkát.
– Tudod, Szerjozsa, szerelem nélkül nem tudok élni. S bár a
féltékenység szégyenletes dolog, bevallom, nem tudok úrrá lenni
rajta. Ez valami megmagyarázhatatlan kín, állandóan gyötör.
Pedig már mindennek vége. Vége.
Szerjozsa kétkedőn nézett rá.
– Csak nem vagy még mindig féltékeny a hercegre?
– Ne bolondozz már. Szánalmas, vén bakkecske, hogyan is
lennék féltékeny rá, Ljudmillának minden ujjára nála ezerszer
22
különb lovag jut. Csakhogy a herceg gazdag, övé a fél penzai
kormányzóság. Szerelmes vagyok Ljudmillába, de szégyenkezem
és mélységesen megvetem magam e kusza és zavaros érzésemért,
s hiába is küzdök ellene. Egy csoda, egy valóságos csoda lenne,
ha sikerülne legyőzni magamban.
Szerjozsa, aki szerelmi ügyekben járatlan volt, semmiféle
épkézláb tanáccsal nem szolgálhatott e bátor vallomás után. Úgy
gondolta, egy színésznőcske lehet hercegi kitartott, de nem lehet
egy úriember szerelmének alanya. Megértően hümmögött,
mondott valamit arról, hogy az idő végül minden sebet
begyógyít, de rögtön bele is pirult a rémisztő közhelybe. Ő maga
még nem merte megosztani a titkát Aljosával, amit sokkal
súlyosabbnak gondolt, mint barátja nevetséges szerelmi
drámáját, félt föltárni a lelkét. Néhány emlékfoszlányt azért
apránként elmesélt a gyerekkorából, s ezekből Aljosa megértette,
hogy Szerjozsa szenvedésének oka valahol a múltjában
keresendő és az anyjával áll összefüggésben, de hogy mennyire
mély a seb, arról a fiatalembernek fogalma sem volt. Talán
magának Szerjozsának sem.
– Egy párbajt eddig megúsztál, mon amie, örülj neki, hogy
nem került rá sor, de ne kísértsd az istent. Milyen butaság ez
tőlünk, oroszoktól…
– Micsoda?
– Hát ez a rémes szokásunk, a párbaj. Van benne valami
visszataszító.
– Más népeknél is dívik.
– Valóban. Sokan hiszik, hogy egyetlen megoldás létezik: a
pisztoly. S ilyenkor nem gondolnak a családdal, gyerekkel.
Micsoda felelőtlenség! Csak hőzöngenek, de szerintem valójában
csak menekülnek az igazi megoldás elől. Szerintem a párbaj az
öngyilkosság egyik formája, amit megpróbálnak a becsületesség
köntösébe bújtatni.
23
 – Látod, erre még nem gondoltam. De így is felfogható, igen.
– Talán te is hallottad már …
– Hallottam, mit?
Szerjozsa önkéntelenül lehalkította a hangját.
– Talán eljutott hozzád a hír, hogy Vronszkij gróf, Annie apja
is pisztollyal… végül egy pisztolygolyóval tett pontot a történet
végére.
– Jóságos ég!
– Persze az is lehet, hogy véletlenül sült el, tisztítás közben, ezt
már sosem fogjuk megtudni. De hogy Vronszkij nem a csatatéren
esett el a szerb háborúban, hanem a saját szobájában halt meg, az
bizonyos.
– Ezt meg honnan tudod? – kérdezte döbbenten Aljosa.
– Grisától, a bajtársunktól. Grisa apja ezredesként együtt
szolgált Vronszkijjal, ő találta meg a grófot pisztollyal a kezében
az asztalára dőlve. Az ezredes jó szándékú ember, évekig nem
beszélt erről senkinek, így egész Pétervár abban a hitben él, hogy
Vronszkij háborús hősként halt meg. Ez főként Vronszkaja
grófnő miatt volt fontos, egy anya nem élte volna túl ezt a
szégyent. Csakhogy azóta eltelt tíz év, Vronszkaja grófnőt tavaly
eltemettük. Az ezredest gyötörhette a titok, nem akarta tovább
hurcolni magával, úgyhogy végül csak elárulta a fiának. Talán
alkalmi példabeszédnek szánta, vagy éppen a katonai életre
akarta fölkészíteni Grisát, ki tudja? Én pedig most továbbadom
neked, de kérlek, Aljosa, ne beszélj erről senkinek, maradjon a
kettőnk titka. Ugye bízhatok benned? – kérdezte Szerjozsa,
szemét barátja szemébe fúrva, mintha szuggerálni akarná, meg
persze magát is bátorítva. Hirtelen igencsak megijedt saját
őszinteségétől.
– Hogyne bízhatnál! Döbbenetes történet. Egészen elképesztő.
Csak hát… nem gondolod, hogy ezt Annie-nak is el kellene
mondanod? Végül is az ő apjáról van szó.
24
 – Isten őrizz! Annie még gyerek. Bűn lenne ezzel megterhelni a
lelkét. Óriási hiba lenne.
– Ebben nem vagyok egészen biztos. Annie ugyancsak nagyot
nőtt, amióta nem láttam. Ma már inkább kis hölgynek
mondanám, mint gyereknek.
– Még csak tizenhárom éves. Nem mondhatom el neki, hogy
az apja öngyilkos lett. Ráadásul nem is biztos, hogy igaz, ezt már
sosem fogjuk kideríteni. Majd egyszer, később, jóval később talán
elmagyarázom neki az egésze rettenetes történetet. Hiszen
Vronszkij halálán túl is annyi még a rejtély. Néha attól félek,
meghibbanok, ha mindent végiggondolok.
Szerjozsa arca néhány másodperc alatt annyira megváltozott,
finom vonásai olyan kétségbeesett grimasszá torzultak, hogy
Aljosa alig tudott megszólalni. Végül mégiscsak kibökte:
– De hát miről beszélsz, Szerjozsa? Az egészből semmit sem
értek.
– Bocsáss meg, így is túl sok mindent mondtam el. Iszonyú
nehéz beszélni ezekről a dolgokról, s attól félek, már így is túl
messzire mentem. Nem ijesztettelek meg nagyon?
– Dehogy! Inkább csak megleptél – füllentett Aljosa.
– Egyszer majd megértesz mindent – felelte immár komoly
arccal Szerjozsa és bólintott.
Aljosa oldalát fúrta a kíváncsiság, szívesen hallgatta volna
tovább a kibontakozó történetet, mert a háttérben valódi drámát
sejtett és megértette azt is, hogy barátja ifjú évei tele vannak ki
nem mondott fájdalommal. Szomorúan merengett el azon, hogy
barátságuk még mindig nem elég szilárd egy súlyos és férfias
vallomáshoz, ugyanakkor bízott is abban, hogy hamarosan
átszakad a gát, és Szerjozsa ugyanolyan őszintén tárja majd fel a
titkait, ahogyan ő tette, amikor balsikerű szerelméről vallott neki.
– Biztosan igazad van – szólalt meg végül, leplezve
csalódottságát, s magában azt gondolva: ki tudja ezt megítélni?
25
 Már éjfélre járt. A két fiatalember a tengerre néző teraszon
üldögélt, bőrükön érezték a tengeri szellő simogatását, beszívták
a sós levegőt, s a pezsgő a fejükbe szállt. A parton már kihunytak
a fények, a plázs néptelen volt, sehol egy lélek, csak a sirályok
vijjogását és szárnycsattogtatását lehetett hallani, és a közeli
hullámok állandó morajlását. Szerjozsa második emeleti
szobájának teraszáról jó messzire el lehetett látni, egészen a
Margarita vendéglőig, ahol még nagyban tartott a vacsora. Fehér
öltönyös pincérek hordták ki az ételeket és töltötték a pezsgőt a
vendégeknek, akik a fényűzés, a bőség és a gazdagság világából
érkeztek, s értő ínyencként kóstolták végig a dúsan megrakott
asztalra kitett sok finomságot. Sültek, osztriga és kaviár, az
öntettől csillogó fodros saláták, fagylalt és Napoleon-torta –
minden első osztályú. Nem beszélve a bájosan ukrán akcentussal
beszélő hölgyekről, akik a vendégeket szórakoztatták, a hátsó
asztaloknál pókert és baccarát játszottak velük, s egyetlen
szemhunyorításából megértették a vendég kívánságát. Francia
szavak röpködtek a levegőben, s halk zene szólt a háttérben.
Másnap reggel Annie belázasodott. A szálloda orvosa kétféle
szirupot írt elő és sok teát rendelt el. Mlle Leclerc szívesen
fölolvasott volna neki valami szórakoztató történetet, talán
közben sikerül a lánynak elaludnia, de Annie szokatlanul
elutasító volt vele. Mindenáron egyedül akart maradni.
Délután Szerjozsa meglátogatta húgát.
– Jobban vagy? – kérdezte gyöngéden. – De mindjárt el is
hallgatott. Annie izzó haraggal nézett rá.
– Eredj innen! – sipította.
– De hát mi történt? Mi bajod velem?
– Gyűlöllek.
Mindent hallott – rémült el Szerjozsa.
– Annie – kezdte –, húgocskám…
Annie-ból kitört a zokogás.
26
 – Ez csak pletyka, feltételezés – dadogta Szerjozsa. –
Egyáltalán nem biztos, hogy ez az igazság.
Annie felült az ágyban, láztól kipirult arcocskáján könnyek
folytak végig.
– Hogyan halt meg az apám?
Szerjozsa nem tudta, mit feleljen. Némi idő kellett, hogy
visszanyerje lélekuralmát, s hogy érthető és tisztességes
magyarázatot adjon Annie-nak az apja haláláról, de még nem állt
készen. Nagy, kék szeme megtelt könnyel, s zavartan pislogott.
Régen érezte magát ennyire boldogtalannak.
– Miket handabandáztál róla összevissza? Ő igenis hős volt,
csatában esett el, nem pedig…
Annie soha életében nem mondta még ki az öngyilkosság szót.
Most is azonnal elhessentette magától. Nem mintha értette volna
a jelentését, inkább csak valami félelmetes, misztikus szó volt a
számára, és annyit tudott, hogy rettenetes bűn tapad hozzá, de
hogy valójában micsoda, arról halvány sejtése volt csupán. Úgy
rémlett, hallotta egyszer, hogy öngyilkosnak nem jár keresztény
temetés. Ettől a gondolattól kicsit megnyugodott. Alekszej
Alekszandrovicstól tudta ugyanis, hogy az apjának gyönyörű
temetése volt. Szerjozsa tehát téved. Az ezredes pedig hazudott.
Annie még két napig nyomta az ágyat, majd a láz úgy,
ahogyan jött, elmúlt. Meggyógyult, csak éppen egészen más lett,
mint a betegsége előtt: hűvös, zárkózott, és kissé fölényes. A
nyaralás hátralévő része alatt Szerjozsával alig váltott szót,
ránézni sem igen akart. Szerjozsa próbált beszélni vele, de hamar
belátta, jobb, ha egyelőre nem erőltet semmit.
A változás még Kareninnak is föltűnt. Csak homályosan
érezte, hogy a lányában érzelmi viharok dúlnak, amit a
serdülőkor számlájára írt. S mivel nem szerette a
bizonytalanságot sem magában, sem maga körül, nem is
foglalkozott vele. Az élet természetes velejárójának tekintette,
27
hogy Annie változik. Milyen nagyot nőtt, milyen szép lett a
lánya, s igazán ragyogóan fest a kék, lila meg zöld
muszlinruháiban, különösen, amikor föltűzi a haját. Az anyjára
emlékeztet. Ugyanaz a fürkésző pillantás, az a büszke alak. S az
asztalnál is úgy viselkedett már, mint egy úrinő. Kareninnak
tetszett, hogy alig beszél, illedelmesen vesz a föltálalt ételekből, s
azt is jó szemmel nézte, hogy Mlle Leclerc ugyancsak
visszafogott, s már nem úgy ül Annie mellett, mint a bizalmasa,
csak mint francia nevelőnő, aminek Karenin mindig is szánta őt.
– Úgy látszik, helyükre kerülnek a dolgok, a megfelelő nevelés
meghozza gyümölcsét – gondolta, és fogatot rendelt, mely
körbevitte őket a közeli hegyen, majd beültek egy árnyas
vendéglőbe, és a hegygerincről nézték a fényben fürdő tengert a
lábuk alatt.
Szeptember elején azonban Karenin már egyre jobban vágyott
haza, Pétervárra, a fontos államügyeihez. Betelt az alkonnyal, a
hullámzó tengerrel, a szállodai inasokkal, akik minden
igyekezetük ellenére sem tudták pótolni hűséges komornyikját,
Kornyejt, és elege lett a selyem felöltőkben, sétapálcával sétáló
urakból is, akikkel esténként baccarázott. Ott állt a plázs szélén,
nézte a komissiózó hölgyeket a délutáni napfényben, ahogyan
gyakorlott kézmozdulattal megforgatják homokszínű, csipkés
napernyőjüket a fejük fölött, és a levegőben vígan szálldosó
papírsárkányokat, hallgatta a hancúrozó gyerekek zsibongását, és
egyszeriben utálatosnak talált mindent. Mintha mindaz, ami
körülötte történik, ellenkezne az ő szigorú méltóságával. A
hölgyek között fölismerte Szmirnova hercegnőt, aki Anna halála
után fölajánlotta a barátságát – akkor már két éve özvegyasszony
volt – s a barátságból később röpke, titkos liezon lett, melynek
aztán Karenin vetett véget. Sokáig szégyenkezett, hogy
magányában engedett az alantas, majdhogynem állatias
ösztönnek – az örömszerzésre, nem pedig gyermeknemzésre
28
szolgáló nemi vágyat mindig is annak tartotta –, most pedig
rácsodálkozott a hercegnőre. Kiszáradt, nem maradt belőle
semmi abból a tűzből, amivel valamikor közeledett felé, ahogyan
őbenne sem élt már vágy a nők iránt. Szívvel-lélekkel a hivatali
munkájának adta át magát már hosszú évek óta, feljegyzések,
jelentések és akták mellett görnyedt, s csak most ébredt benne
újra érdeklődés, talán izgalom is, amikor megpillantotta az
asszonyok vízben csillogó karját, a testükre tapadó fürdőruhából
domborodó keblüket, a homokból kivillanó bokájukat, s
meghallotta gyöngyöző nevetésüket fürdőzés közben. De mindez
csak csiklandozta ösztöneit, igazi tűz már nem gyúlt benne, s ez
csupán arra volt elég, hogy délután az árnyékban üldögélve
szivarra gyújtson, mely sokkal jobban esett a szabad, sóstengeri
levegőn, mint otthon, vagy a félhomályos hivatali szobájában.
Udvarolni valamelyik elegáns hölgynek? Éppen csak átsuhant az
agyán.
Abban a körben, melyhez Karenin tartozott, kétféleképpen
ítélték meg a nőt. Egyesek úgy vélték, semmi kétség nem fér a
férfiak szellemi felsőbbrendűségéhez, s ezt igyekeztek minden
módon bebizonyítani, társadalmi sikerrel, pénzzel, ranggal,
szellemes és föl ényeskedő társasági viselkedéssel. S mindez
valójában arra szolgált, hogy leplezzék zsigeri vágyaikat és
örökös epekedésüket a szép csábítók iránt. Mások, ők minden
bizonnyal jóval kevesebben voltak, a nőben a nagylelkű, nemes
társat látták, akivel megoszthatják az élet terheit, s akinek sírig
tartó hűségére, áldozatkészségére méltán számíthatnak.
Karenin nem tudta pontosan, melyik osztályba sorolja magát.
Az érzékiségtől és az érzelmi kiszolgáltatottságtól rettegett, s azt
minden erejével igyekezett elfojtani. A szeretet ellen azonban
nem akart véteni. A szív poézisét – ahogyan Csehovnál olvasta –
mindennél értékesebb adománynak tekintette, de amikor valóban
őszinte volt magához, elismerte, hogy az sem jelent megnyugtató
29
menedéket a testiséggel szemben. Hiányzott az életéből az
asszony, aki mosolyt és gyöngédséget ad, amikor fáradtan
hazatér a hivatalából, akinek illatos hajához hajolhat, aki megértő
és türelmes, amikor ő hűvösen magyaráz, puha ujjakkal
simogatja, amikor magányos.
Állt a mólón és nézte a tengert. A hullámok nekicsapódtak az
öböl szikláinak és a kagylók borította, megkérgesedett
cölöpöknek, magukkal hozták a sós víz és a napfény illatát, a kék
csillogású víz körülfolyta érzéki mormolásával és hullámzásával.
– Csak a gyerekeim iránti szeretet maradt meg nekem, igen,
odafent úgy rendelkeztek, hogy a hivatal és a család legyen az
életfeladatom. S ha a gyerekeim hálátlanok, netán szenvedést
okoznak, attól még jobban kell igyekeznem, hogy teljesítsem a
kötelességem. A szerelem és más efféle érzelem maradjon csak
meg a fiataloknak, kísértés, női könnyek, csalódások, nem
állhatnak az utamba, milyen visszataszító is lenne. Jól van ez így,
elmélkedett, csak hát nehéz egyedül tisztességben fölnevelni két
gyermket, s még csak most jön a neheze. Néha a legjobb
nevelőnő sem elég egy serdülő lány mellé.
A mólón a nagyvilági nők előkelő magabiztosságával
megjelent egy hölgy, arcát a szikrázó nap elől napernyő mögé
rejtette, a válla fedetlen volt és bokája minden egyes lépésnél
kivillant könnyű szoknyája fodrai alól. Végigsétált a mólón,
lenszőke fürtjeit megborzolta a szél, előrehajolt, rátámaszkodott a
korlátra, a távolba nézett. Fehér gőzhajók, a fényűzés és a
gondtalan utazás jelképei, lomha tehergőzösök, halászhajók és
vitorlások úsztak a vízen. A tenger a maga millió színével, ízével,
hangjával és illatával maga volt a lüktető elevenség.
Karenin nagyot sóhajtott:
– Nehéz apának lenni.
Annie azon a nyáron élte át első, megdöbbentő erejű testi
élményét, ami váratlanul érte és alaposan rémisztette. Először azt
30
hitte, betegség tört rá, egész nap nehéznek érezte magát, mint aki
tonnányi súlyokat cipel. Ismeretlen, tompa fájdalom lüktetett a
hasában, s közben egy vékony hang azt súgta a fülébe, hogy erről
a titokzatos kínról egy szót sem szabad szólnia senkinek. Kis
melle fájdalmasan feszült, alig tudta fölemelni a karját. Estére a
fájdalom egész testében elterjedt, életében először érezte ennyire
rosszul magát. Jó ideig hányingerrel küszködve imbolygott fel s
alá a szobájában, végül éjfél körül kimerülten elaludt. Amikor
hajnalban felébredt, elszörnyedve látta, hogy a hálóruháján és a
ropogósra vasalt fehér damasztlepedőn friss vérfoltok
terpeszkednek. Először nem is értette, hogy kerültek oda.
Végem van – sírta el magát. Ezt a borzalmat nem élem túl.
Betámolygott a fürdőszobába, bezárta maga mögött az ajtót,
kétségbeesetten lecibálta magáról bemocskolt ruháját és vadul
mosni kezdte. Majd becipelte a lepedőt is, és addig sikálta, míg a
foltok úgy-ahogy el nem tűntek. Akkor újra elsírta magát. Miért
nem mondta neki senki, hogy ilyesmi megtörténhet? Mit kell
most tennie, hogyan kerüljön reggel az emberek szeme elé?
Micsoda szégyen!
Mlle Leclerc, aki a reggelinél Annie nyúzott, sápadt arcát látva
azonnal megértette a helyzetét, végre szolgált egy-két jó
tanáccsal. Próbált lelket önteni belé, s vigasztalta, hogy a
fájdalom hamar elmúlik, ajánlatos bevenni ilyenkor egy
világosbarna pirulát, s mindjárt oldódik a görcs. Örüljön, hogy
nagylány lett belőle, biztatta a nevelőnő, de Annie értetlenül
nézett rá, és még sokáig neheztelt, amiért elmulasztotta
figyelmeztetni, mi vár rá.
Semmit nem tudok a testemről, semmit. Rosszul neveltek.
Ezentúl egyedül járok ki anyácska sírjához, hogy beszélgethessek
vele – határozta el,s alig várta, hogy otthon legyen. A testében
jelentkező ijesztő változás, és apja rejtélyes halálának híre
fölkavarta lelkét. Sok volt így egyszerre. Ahhoz, hogy mindezt
31
elrendezze magában, egy másik lélek melegségére, támaszra lett
volna szüksége. Csak a Mademoiselle-hez fordulhatott volna, de
Annie a nehezebb utat választotta. A saját lelkében próbált meg
vigaszt keresni. Bátor lány volt és tapasztalatlan. Fogalma sem
volt róla, mire vállalkozott.
Szeptember végén a család visszaérkezett a Karenin-házba.

32
III. fejezet
Két évvel az emlékezetes nyaralás után a főtanácsos úr
hatvanadik születésnapja alkalmából újabb állami nagykeresztet
kapott, amiről a Szentpétervári Újság is röviden beszámolt. A
hivatalos ünnepségek már lezajlottak, s a személyzet két napja az
otthoni vendégségre készült. Kornyej a legnagyobb gondossággal
készítette elő a ház urának frakkját és tükörfényesre suvickolta a
cipőjét, a takarító személyzet tagjai a bútorokat és a tükröket
fényezték, csipketerítőket, abroszokat keményítettek ropogósra, s
a boltíves ablakokra új selyemfüggönyöket tettek, hogy kékeslila
árnyalatuk tompítsa a bútorok komorságát.
– Hamar azt a tálat – rendelkezett Zina kipirult arccal a
hatalmas tűzhely előtt állva.
Mása riadtan pislogott. Feje szédült a nehéz, sűrű illatoktól,
belefáradt az egész napos rohangálásba.
– Melyiket? – kérdezte bambán.
– Azt ott, te liba – fújtatott Zina, aki hajnal óta szakadatlanul
csak tésztát kavart, kelesztett, apró foglyokat, jókora marha- és
borjúszeleteket készített elő sütésre, pástétomokat fűszerezett,
mártásokat és kocsonyákat kóstolgatott, s közben úgy irányította
híresen jó konyháját, mint egy őrmester.
A konyha közepén szokatlanul nagyra méretezett, hosszú
asztal állt, zsúfolásig tele különféle tálakkal. Nem csoda, hogy
Másenka eltévedt közöttük. Pedig sietni kellett, már esteledett,
hamarosan érkeznek a vendégek. Zina körbepillantott és
megnyugodva látta, hogy minden elő van készítve. A blinit, a
kaviáros palacsintát csakis az utolsó pillanatban szabad kisütni,
miután jól összeérett a tésztája, hogy olyan levegős és lyukacsos
legyen, mint a csipke. Ennek nagy mestere volt Zina, aki a rá

33
háruló roppant felelősség súlya alatt kicsit szigorúbb és
hangosabb volt a kelleténél, de ezt meg lehetett érteni.
A vendégek kis csoportokban állva beszélgettek vacsora előtt a
szalonban.
– Kudarcra van ítélve ez a mi szláv civilizációnk – bólogatott
egy nagyszakállú, idős úr, aki évekkel korábban visszavonult a
politikától, de még mindig politikusnak tartotta magát,
valószínűleg az egyetlenként a társaságban. Kareninre nézett
választ várva.
– Ön úgy gondolja, hogy vége? S mi következik utána?
– Egy új világ.
– No és melyik világ? Plehanové? Ön talán hisz annak a
maroknyi reformernek, aki Svájcban akarja előkészíteni az orosz
változásokat, és a narodnyikok elkerülhetetlen győzelméről
beszél az örök, elnyomó cár uralma felett?
– Ó, távolról sem. Nem rájuk gondoltam. Csak látom, hogy az
idő gyorsan halad, Európában a modern eszmék szélvész
gyorsasággal terjednek, és nem tudom, hogy a mi világunk
miként reagál ezekre, van-e bennünk másfajta alkotószellem,
hogy a magunk útján haladjunk.
Karenin kissé fölényesen elmosolyodott. Nem először hallott
efféle reformerbölcselkedést azoktól a politikusoktól, akik
magukat a hivatalnoki kar fölé helyezték, és úgy gondolták, meg
kell haladni annak konzervatív eszmeiségét. De hogy éppen az
adjon neki leckét, aki vénségére hagyta magát liberális
gondolatokkal megfertőzni? Azt már nem engedheti.
– Szép és nemes gondolatok, s önnek igaza van. De bizonyára
egyetért velem, amikor azt mondom, hogy hiszek a mi gondosan
fölépített rendünkben és az emberi türelemben, mert ezek az
emberiség jól bevált receptjei, s ahol helyesen alkalmazzák őket,
ott nem marad el a társadalmi siker. Lépésről lépésre kell
haladni, építeni – vasutat, hidakat, házakat – s nem lázadást
34
szítani az emberek között. Valamennyien egy nagy fogaskerék
részei vagyunk, s a kerekeknek pontosan kell illeszkedniük
egymáshoz, hogy működjön a gépezet. Az sem jó, ha túlságosan
sok zsírral kenték meg őket, ahogyan az sem, ha hiányzik a
kenőzsír, azért nem forognak.
A magasröptű párbeszédet Karenin kontráival félbe kellett
szakítani, mert a vacsora tálalva volt. Zina remekelt. A vendégek
dicsérték a pompás sülteket, a ragyogó ezüst gyertyatartókkal és
virágokkal díszített asztalt, mindent, mindent, de Zina
haboscsipkés, kaviáros palacsintája volt a legnépszerűbb fogás. S
az alapjában véve melegszívű szakácsnő az örömtől elsírta
magát, s jókora barackot nyomott a félálomban támolygó
Másenka fejére. A vacsora végén, miután a házigazdának szánt
jókívánságok és köszöntők sora elhangzott, Annie leült a kerek
kis zongoraszékre és Chopin-noktürnöket játszott apja
tiszteletére, átszellemülten, könnyedén. A társaság élvezettel
hallgatta a lengyel mester remekműveit. Annie technikája sokat
fejlődött, ezt mindenki észrevette, aki látta ujjait a zongorán
siklani, és fehér selyemharisnyába, fekete bársonycipőbe bújtatott
lábát a pedálon táncolni. Karenin büszkén nézte a lányát, arra
gondolt, mi minden szépet és nagyszerűt is kapott ebben a
házban. S nemcsak büszke volt, hanem tiszta szívből szerette is.
Bár Szerjozsa iránt is így éreznék, suhant át agyán a fájó
gondolat, de nyomban elűzte magától. Minek azon rágódni, ami
nem változtatható?
Alekszej Alekszandrovics elégedett ember volt a
születésnapján, mert belső világa, a társaságban és a hivatalban
elfoglalt helye egyet alkotott. Valóban hitte, hogy Oroszország az
iparosodás révén igazán erős nagyhatalom lesz, ha ő és a hozzá
hasonló hűséges és lelkiismeretes hivatalnokok fenntartják a
birodalmat. Karenin ott tévedett, hogy Oroszországnak csak a
szép arcát ismerte. Főtanácsosként védve volt attól, hogy
35
találkozzon az utca emberével, a fásult-kilátástalan családok,
koldusok, nyomorékok, csellengő katonák, s a hozzájuk hasonló
szerencsétlenek helyzetéről pedig nem gondolkodott. Ha
testközelből ismerte volna nyomorúságos életüket, s nem csupán
statisztikai adatokból és könyvekből, talán elfogja némi
szégyenkezés fényűző háza, úri hintója, hódprémes bundája,
nagyszámú személyzete, a sok ezüstholmi, meg a tengerparti
nyaralások miatt. De ő télen szőrmével bélelt szánon siklott végig
a pétervári utcákon, nyáron pedig fogattal kocsizott ki, s amikor
a pravoszláv ünnepeken a Szent Izsák-székesegyházban hálás
szívvel megköszönte Istennek mindazt, amit életében kapott,
nem voltak benne kételyek. Hithű monarchistaként úgy
gondolta, ha vannak is hibák, ellentmondások, s tévedések,
alapvetően mégis rend van a világban, abban a világban
bizonyosan, melyben ő él. S ha rajta múlik, ezt adja tovább a
gyermekeinek őriznivaló értékként, örök tanulságként.
Karenin keveset értett azokból a változásokból is, melyek
Annie és Szerjozsa életében bekövetkeztek. Annie-ból az eltelt két
esztendő alatt komoly és makacs hölgy lett, aki tartotta magát
elveihez és adott szavához. Nem kért segítséget sem testi, sem
lelki problémái orvoslására. Hallani sem akart szülőapja
haláláról, azóta, hogy Szerjozsát akaratlanul is kifülelte. Szerjozsa
pedig meghátrált, meghagyta húgát abban a hitében, hogy apja
hősként halt meg. Mondani sem kell, mennyire emésztette magát
e gyávaság miatt, kegyes hazugság volt, mégis nyomasztotta. Ám
egy napon történt vele valami, ami kis időre feledtette vívódásait.
A téli báli szezon elején megismerkedett Olga Tomszkajával, egy
kellemes megjelenésű, határozott egyéniségű hölggyel, egy
éppen nyugállományba vonuló tábornok lányával. Az idős
korában is délceg apa, aki mérnökkatonaként végül a
vasútügyeknél zárta pályafutását, a legjobb körökbe is bejáratos
volt. Évekig Szergej Witte pénzügyminiszter felügyelete alatt
36
dolgozott, részt vett a transzszibériai vasútvonal tervezésében, s
erre méltán volt büszke.
Szerjozsa fülig beleszeretett a lányba, s élete első nagy érzelmi
viharában egészen megfeledkezett húgocskájáról. Leküzdve
kamaszos félelmeit a nőktől boldogan adta át magát első, elsöprő
erejű érzelmeinek, s már-már ott tartott, hogy beavatja Olgát élete
titkaiba, amikor az éppen csak induló románc hirtelen
megszakadt. Az élni-virulni vágyó Olga ugyanis igazi nagyvilági
dáma akart lenni, s ehhez a céljához keresett partnert a pétervári
arisztokraták körében, nem filozofáláshoz. Márpedig Szerjozsa ez
idő tájban leginkább ahhoz értett.
– Tudja, Olga Vlagyimirovna, tegnap éjszaka rám tört a kétely:
ki vagyok én? Hová tartok, s hol vagyok? Mi az oka annak, hogy
sehogyan sem találom a helyemet a kadétok társaságában, nem
szórakoztatnak a vicceik és nem akarok velük hajnalig mulatozni,
pedig az ő életüket kell élnem. Mit tegyek, ha engem taszít, hogy
isznak és verekednek, de bezzeg a bálokon kifogástalan úri
modort vesznek föl? Én máshol keresem az életcélomat, nem
ebben a durva világban. Apám unszolására választottam a
katonai pályát, de mi végre, ha nem szívvel-lélekkel teszem, ami
a dolgom lenne?
Valószínűleg ezzel a vallomással rontott el mindent. Olga, aki
a lehető legkonzervatívabb nevelést kapta, s igencsak régimódi
nézeteket vallott a férfinői kapcsolatról, azonnal faképnél hagyta.
Férfi ideálja minden kétséget kizáróan széles vállú, határozott
fellépésű apja volt, aki szórakoztató társasági ember hírében állt,
s a dicső hadfival való összehasonlításban a költői lelkületű
Szerjozsa csakis alulmaradhatott.
Az elhagyott Szerjozsa mogorva lett és hallgatag. Kék szeme
alatt sötét karikák jelentek meg, mélyre húzódtak, és ismétlődő
rémálma, mely az utóbbi időben már nem nyomasztotta,
váratlanul visszatért. Másodszor hagyták el. Először az anyja, s
37
most ez a lány, az első majdnem-szeretője. Nem, Szerjozsa
semmiképpen sem akarta párhuzamba állítani a két eseményt,
tudta, hogy a kettőnek más súlya és szerepe van az életében,
akaratlanul mégis ezt tette. Ő, akire a karenini önuralom sosem
volt jellemző, újra olyan elveszettnek érezte magát, mint
kisgyerekként, amikor elszakították az anyjától. Soha, esküdözött
magában, soha nem fogom magára hagyni Annie-t, drága,
boldogtalan húgocskámat. S hirtelen rádöbbent, mit kell tennie.
Éjfél körül szétszéledt a társaság, Karenin fáradtan
visszavonult, a személyzet lerámolta a hatalmas asztalt és rendet
rakott. Szerjozsa és Annie a nappaliban maradt, egyikük sem volt
fáradt. És akkor Szerjozsa valami belső hangtól vezérelve úgy
gondolta, ideje tisztázni a múltat.
– Annie, húgocskám, régóta készülök elmondani neked
valamit. Nem biztos, hogy ez a legmegfelelőbb pillanat, mert
egyáltalán nem illik a mai ünnephez, de nem tudom tovább
magamba fojtani. Nem szabad hazugságban élni. Ez a mai este is
olyan fennkölt, olyan… , nem is tudom, olyan mélységesen
hamis volt. Majdnem megfulladtam a sok pátosztól, mézes-
mázos szótól, kenetteljes tisztelettől. Meg kell ismerni az
igazságot, Annie, kezdte volna Szerjozsa, de végül nem így fogott
hozzá, nem ilyen nyersen, inkább azt mondta, hogy a hazugság
nem méltó az emberhez.
Annie nézte, nézte, ahogyan a bátyja egyébként is komor arcán
egyre több fájdalmas vonás jelenik meg, hallgatta szaggatottan
feltörő szavait és próbálta megérteni őt. Egyelőre fogalma sem
volt arról, mit akar mondani.
Szerjozsa beszélt tovább. Elmondta Annie-nak a súlyos titkot,
amit sok éve hurcolt magával. Anyjuk nem betegségben halt
meg, ahogyan Annie mindig is hitte, hanem vonat alá vetette
magát. Bűnös asszony volt, megcsalta az urát és gyermeket szült
a szeretőjének. Annie azért nem lehetett Vronszkij törvényes
38
lánya, mert Karenin nem volt hajlandó elválni. S amikor
bekövetkezett a tragédia, és Vronszkij a szerb háborúba menekült
a gyásza elől, Karenin magához vette a kislányt. Az, hogy
Vronszkijjal a háborúban mi történt, hogy nem hősi halált halt,
hanem véletlen baleset áldozata lett, vagy ki tudja, mi, s hogyan
történt, Annie már hallotta.
– Kilencéves voltam – mondta fakó hangon Szerjozsa. Akkor
már hónapok óta nem találkoztam mamával. Azt hazudták
nekem, hogy nem él. Ezt a kegyetlen mesét Alekszej
Alekszandrovics és Ligyija néni eszelte ki, mondhatom, nagyon
ostobán. Nem gondoltak arra, hogy a gyerekek nem buták,
sokkal többet tudnak, mint amit a felnőttek hisznek róluk. Jól
tudtam én, hogy anyám szeret engem és soha nem hagyna el
búcsú nélkül. Nem is tette.
Azon az estén a dadusom a vadász és a pórul járt medve
meséjét mondta el, aki addig kérkedett a roppant erejével, míg a
vadász ki nem lyukasztotta az irháját.
Sírva aludtam el. A dadus sehogyan sem tudott
megvigasztalni, a mamát akartam. Ő esténként énekekkel, és jó
éjt kívánva, csókokkal halmozott el, nem medve-históriákkal
riogatott, s ha nem tudtam elaludni, beült a fonott hátú
hintaszékbe, ölébe vett és elringatott. De akkor már nagyon régen
nem voltak ilyen estéink. Mama messze járt. Olaszországban
nyaralt veled és Vronszkijjal.
Azon az éjjelen mégis megjelent. Álmomban megéreztem az
illatát, a bőre melegét. Kinyitottam a szemem, és ott ült az ágyam
szélén. S ha láttad volna, milyen szép volt, milyen hihetetlenül
szép! Micsoda boldogság volt végre magam mellett érezni őt. De
rögtön észrevettem, hogy van benne valami furcsa. Mama sírt.
Soha nem láttam őt sírni. Megrémültem. Nem is tudtam,
álmodom-e, vagy valóban velem van. Átkaroltam a nyakát,
belecsimpaszkodtam, azt akartam, hogy az enyém legyen, igazán
39
és mindenestül az enyém. Úgy, mint régen, mint kisfiú
koromban. Bár még akkor is az voltam, Annie, csak kilencéves.
Ez nem igazság, gondoltam, nem igazság, hogy egy gyerek este
ne az anyjától vegyen búcsút. Istenem, mennyire hiányzott! Ő
pedig csak sírt, és azután más hangokat is hallottam. Mintha
ébren lett volna az egész ház. A dadus, a kapusunk, a szobalány,
a házmester…, furcsa neszek szűrődtek be az ajtón. Ez is annyira
ijesztő volt. Hát nem alszik ilyenkor mindenki?
Egyszer csak kinyílt az ajtó. Karenin állt ott haragosan,
zavarodottan, szinte betöltötte a szobát, és megcsillanó
szemüvege mögül megvetően mosolygott. Én legalábbis úgy
láttam. Mama elsápadt. Fölállt, de rögtön visszazuhant mellém
az ágyra, magához szorított, s a fülembe zokogott. „Szeresd őt –
mondta. – Jobb és különb nálam, s én vétkeztem ellene.”
Kitépte magát az ölelésből és bizonytalan léptekkel elindult az
ajtó felé.
Mihez kezdhet egy gyerek ezekkel a szavakkal, még
elképzelni is nehéz. Fogalmam sem volt, mi lehet mama vétke,
miféle titkos élet bűnét cipeli magával. Sokan megfordultak
akkoriban a házunkban, egyszer vagy kétszer Vronszkij gróf is
eljött, de semmilyen emlékem nem maradt róla. Egy volt a
vendégek között, akivel apám éppen olyan kifogástalanul
viselkedett, mint másokkal. S azt sem vettem észre, hogy mama
kedvesebb lenne vele, mint a többiekkel. Nem, erről én nem
tudtam semmit, de az is lehetséges, hogy csak nem akartam
tudni. Mert később azért eszembe jutott egy s más, amitől gyanút
foghattam volna. Kacér mozdulat, amivel mama a fürtjeit
megigazítja a tarkóján, s egyszeriben kedvesebb hangja, amikor a
szamovárhoz lép és teával kínálja Vronszkijt. A bőrömön
éreztem, hogy másként viselkedik a gróffal, mint a többiekkel, de
az eszemmel nem fogtam föl. Éjszakai búcsúszavai semmit nem
magyaráztak, hanem rettenetes félelemmel töltöttek el, mely
40
későbbi életemre árnyékként telepedett, amitől a mai napig nem
tudtam megszabadulni.
Kibújtam a takaró alól, próbáltam fölállni, de a lábam
összecsuklott, mintha rongybaba lennék. Kiáltani akartam mama
után, de csak valami furcsa, gurgulázó hang jött ki a torkomon,
amit senki nem hallott meg. Nem is figyelt rám akkor senki.
Minden szem a mamára szegeződött.
Lassan lépdelt, már majdnem az ajtónál volt, s akkor egy
pillanatra megtorpant, hirtelen leengedte a fátylát az arcán, majd
elment Karenin mellett és örökre eltűnt a szemem elől, mint egy
kísértet. A szobában egy hideg kőszobor maradt: Alekszej
Alekszandrovics.
Mama elment és éreztem, hogy meg fog halni. Tudtam, hogy ő
lesz az első halottam, éppen ő, akitől az életet kaptam. S ezen
nem változtat csoda, vagy varázslat. A gyerekek megérzik a halál
közelségét. Jobban, mint a felnőttek.
Amikor Alekszej Alekszandrovics bejelentette mama
halálhírét, a szobámban játszottam, fakockákból építettem várat,
mint máskor is. Éppen a harmadik bástyát helyeztem el a várfal
elé és nekiláttam, hogy megépítsem a hiányzó negyediket is. A
színes kockák ma is megvannak valahol a lomok között, egyszer
majd előásom őket a padlásról. Nem néztem Alekszej
Alekszandrovicsra és nem hagytam abba a játékot a kockákkal,
miközben beszélt hozzám. Régen tudtam, mit fog mondani, de
megérteni csak évekkel később értettem meg.
Soha nem bocsátom meg anyámnak, hogy elhagyott. Bűnös
módon, az öngyilkosságot választva elhagyott engem és téged is,
Annie. Sokáig gyűlöltem apámat, mert úgy hittem, mindenről ő
tehet, ő üldözte halálba anyánkat. Ha nem olyan hideg, ha nem
olyan szigorú, ha szívből szereti, akkor anyánk biztosan nem
szeret bele másba. De ma már megbocsátok Kareninnak és
inkább szánom őt a természete miatt. Hiszen senki nem bújhat ki
41
a bőréből, nem tagadhatja meg önmagát. Anyánk tudta, kihez
megy feleségül, jó oka lehetett, hogy Karenint választotta. S ha
már így döntött, miért nem maradt hűséges az urához, a
házához, a gyermekéhez? Miért az otthon falain túl kereste a
boldogságot, s épp’ egy katonatiszt oldalán?
Sosem tudjuk már meg, mit jelentett anyánknak Vronszkij
szerelme. Mindketten megfutamodtak, húgocskám, bennünket a
sorsunkra hagytak. Már csak ezért sem gyűlölhetem az apámat,
mert ő az egyetlen, aki kitartott mellettünk.
Annie némán és mozdulatlanul ült. Igyekezett megérteni, amit
Szerjozsa mondott, de mintha sűrű vattán keresztül érkeztek
volna hozzá a szavak. Valóban ugyanarról az asszonyról
beszélnek? Az a lágyan mosolygó, olasz népviseletbe öltözött
fiatal nő, akit reggelente elsőként pillant meg az ágyából, és az a
halált kereső asszony, akit a vonat kerekei összeroncsoltak, egy és
ugyanaz? Képtelenség! Minden porcikája tiltakozott ellene.
Ez volt hát Szerjozsa titka. Annie sokáig nem mert a bátyjára
nézni. De mikor végül mégis rápillantott, azonnal tudta, hogy
bátyja igazat mond, s ettől a felismeréstől szédülni kezdett.
Forgott vele a világ, percekre volt szüksége, hogy kitisztuljon a
feje. Ránézett a fiúra, és látta, hogy Szerjozsa egész testében
reszket, de állja a pillantását. S Annie úgy érezte, ha még egy szót
szól, ott hal meg. Szerencséjére egy robbanással kitört belőle a
zokogás, s a következő pillanatban Szerjozsa átölelte és zokogott
ő is. Nagy sokára bontakoztak ki az ölelésből.
– Bocsáss meg…, bocsáss meg – ismételte kétségbeesetten
Szerjozsa.
– Könyörgök, egy szót se…
– Én nem csaphatlak be téged.
– Engem eddig mindenki becsapott.
– De én elmondtam az igazságot.
– Az igazságot? Nekem az a kép az igazság – a szobám falán.
42
 – Annie, az a kép választott el minket egymástól.
– Én azt a mamát szeretem, aki a képen van.
– Engem az a mama hagyott el. Addig nem lehettem a
testvéred, amíg ezt meg nem tudtad. Meg kellett ismerned
anyánk történetét, az igaz történetet, nem egy hazug legendát. Ez
a mi közös múltunk, ez tesz igazán testvérré minket.
Annie mély levegőt vett.
– Mama nem volt bűnös.
Szerjozsa sokáig töprengett, mit válaszoljon. Tudta, minden
szavának súlya van.
– Az öngyilkosság bűn, Annie. Senki nem dobhatja el magától
az életet, az szent dolog. Követhetünk-e el nagyobb bűnt, mint
hogy elutasítjuk a legnagyszerűbb ajándékot, aminek birtokában
vagyunk?
Annie kétségbeesetten fölkiáltott, s olyan mozdulatot tett,
mintha valamit el akarna hessegetni a szeme elől.
– Ezek Karenin szavai!
– Lehet, de ebben egyetértek vele.
– Apánk pártjára állsz? – kérdezte dühtől szikrázó szemmel,
de azt már nem merte hozzátenni: anyánkkal szemben?
– Az élet pártjára állok. Olykor meginog az emberben a hit.
Kétely fogja el. Végsőkig elkeseredik, szenved és magányos.
Mégsem dönthet úgy, hogy eldobja magától a legszentebb
dolgot, amit Istentől kapott. Senki sem dacolhat a legfőbb
parancsolattal.
– Mintha apánkat hallanám, pont úgy szónokolsz. De ez nem
te vagy, Szerjozsa. Te más vagy, sosem beszéltél így.
Szerjozsa keményen Annie szemébe nézett és azt mondta:
– Mama elhagyott egy férfi miatt. Az apád miatt.
– Annie megrettent. Mintha súlyos vádat olvastak volna a
fejére. Szerjozsa már nem volt a testvére. Annie-t bűntudat fogta

43
el, mintha az ő vétkéről lenne szó. Cérnavékony hangon
védekezett:
– Nem ismertem az apámat. Azt sem tudom, milyen ember
volt.
– Én sem ismertem őt. De azt tudom, nincs az a férfi a világon,
akiért egy anya elhagyhatja a gyermekét.
– Én szeretem mamát, értsd meg, hogy szeretem őt! – kiáltotta
Annie és kétségbeesetten a szék karfájába kapaszkodva
könyörgően nézett Szerjozsára.
Ez volt a kísértés pillanata. Csöndben maradni, vagy
kimondani a végső ítéletet. A lágyszívű Szerjozsa az első
választás mellett döntött és hallgatott, mert jobban szerette a
húgát, mint a saját igazságát.
A kimerítő éjszakai beszélgetés után Annie hajnalban mély
álomba zuhant, reggel sikoltozva ébredt. Azt álmodta, hogy egy
fényes sínpáron iszonyatos sebességgel sötét, hatalmas
acélmozdony közeledik felé, egyre csak jön és jön, de végül nem
a mozdony ütötte el, hanem az egyik fényes sínpár lándzsaként
előremeredő hegye fúródott a szívébe.
Amikor másnap reggel Szerjozsának elmesélte
lidércnyomásszerű álmát, bátyja hitetlenkedve rázta a fejét és
sokáig nézett rá, mielőtt akadozó nyelvvel megszólalt volna.
– Annie, ez az én szörnyűséges álmom. Ezt álmodom évek óta.
Erre riadok föl hajnalonként, ezért ordítok bele a sötétbe.
Hihetetlen, hogy téged is ugyanez kísért.
Akkor Annie odalépett hozzá, átölelte a bátyját, vállára
szorította a fejét, érezte a forró nyakát, egy kis átnedvesedő foltot
az ingén, s hogy egész testében lázasan reszket, és arra gondolt,
lehet, hogy a bátyjának még nagyobb szüksége volna egy anyára,
mint neki. S tizenöt évesen, de már érett fejjel csak annyit
kérdezett:
– Szerjozsa, kik vagyunk mi?
44
IV. fejezet
Karenin mereven, kifürkészhetetlen arckifejezéssel a
karosszékében ült háttal az ablaknak. S bármilyen furcsa is,
ugyanaz a fájdalom sajdult meg és terjedt feltartóztathatatlanul
tovább a lelkében, mint két gyermekében, aki a múlt titkainak
fölfejtésével kínlódott akkor éjszaka. S Karenin olyasmire szánta
el magát, amire addig még sosem: leltárt készített az életéről.
Korrekt hivatalnokként mérleget készített. Az egyik
serpenyőjébe társadalmi és szakmai sikereit helyezte, őszintén
elismerve, hogy jócskán túljutott karrierje csúcsán. Nyilvánvaló,
állapította meg, hogy egyre kevesebb fontos ügy megoldásába
vonnak be, egyre kevésbé számítanak a véleményemre. De talán
nem ez az élet rendje? Megöregszünk, kicsit húzzuk-halasztjuk
még, végül átadjuk helyünket az újaknak, s félreállunk.
Önsajnálatnak, siránkozásnak helye nincs. Nem is ez fáj a
legjobban, állapította meg a rá jellemző kíméletlenséggel, amit
önmagával szemben is becsülettel gyakorolt, hanem … és itt
megakadt.
A hiány szót kereste a szótárában, de mivel ritkán használta,
némi időbe telt, amíg rátalált. Karenin veszélyes pillanathoz
érkezett. Minden alkalommal, amikor egy kellemetlen
gondolathoz ért, első reflexe az volt, hogy félresöpri. Most is
nagy kísértést érzett, de talán az éveit kíméletlenül felmutató
kerek évszám, vagy a gyermekei iránt hirtelen támadt empátia
okán ezúttal mégsem tette.
Igen, hiányzik Anna – mondta ki végül. Bepárásodott
szemüvegét levette és esetlenül forgatta a kezében, kapaszkodót
keresve benne. Először ébredt rá, hogy szentimentális lett, de ez
nem ellenszenves volt számára, inkább csak megdöbbentette,

45
hogy ő, aki világéletében gyűlölte a könnyeket, most érzeleg.
Hiszen Szerjozsát is azért küldte kadétiskolába, hogy ott
kineveljék belőle a nőies puhaságot és a felesleges érzelmességet,
amit annyira nem szeretett benne.
– Hatvan év nem tréfadolog, jó lesz vigyázni, mielőtt olyan
pityergős, locsogós vénember lesz belőlem is, mint a hibbant
Suskinból, aki fiatal korában ragyogó diplomata volt, egészen a
nagyköveti tanácsosi címig vitte, most pedig ránézni is szánalom
– helyezte vissza orrára a szemüveget.
De ha már pontos és szakszerű mérleg készítésére vállalkozott,
akkor nem futamodhatott meg a végső egyenleg megvonása elől.
– Ha az egyik serpenyőbe a karriert, a másikba pedig a családi
életet tesszük, bizony szomorú az egyenleg. Mert ugyan miféle
család az, melyben nincs feleség, csak egy magányos családfő, a
gyerekek anya nélkül, nevelők és házitanítók gondjára bízva
nőnek fel, s ráadásul nem is édestestvérei egymásnak? S hogyan
lehetséges, hogy sokkal jobban szereti a nevelt lányát, aki bűnben
fogant, mint saját, édes fiát, akit a felesége neki szült? S vajon jól
tette-e, hogy a magányos férfiéletet választotta, s nem keresett
anyát gyermekeinek?
Karenin fölemelte a fejét és pillantása arra a vörös és az őszi
arany színeiben játszó ikonra esett, mely szobája falán függött.
Elmerengve nézte a képet. Névtelen mester műve volt, a bizánci
ikonfestő-iskola hagyományait követte. Mária bal kezével a
jobbján ülő fiára mutat, a kisded hozzábújik, arcuk szeretetben
összesimul, s éteri örökkévalóságban találkozik. Gyönyörű
bronzkeretű ikon volt, nem olcsó utánzat, amit előre
megformázott bádogból préseltek a nagyüzemű ikongyártás
valamelyik műhelyében.
Karenin minden este előtte mondta el rövid imáját, melyben
szeretetért és megnyugvásért fohászkodott maga és a családja
számára, de csak most, egészen váratlanul értette meg, miért
46
olyan becses számára az alkotás, s mit mond még neki az eredeti
jelentésén túl.
S a megértés szent pillanatában olyan heves szívdobogás fogta
el, mint életében még soha. Egyszeriben átélte a földi és az égi
világ találkozását, s úgy érezte, Anna mellette áll, karjában az
újszülött Annie-val. Nem hiába, hogy Karenin ott volt felesége
szülőágya mellett, s örökre emlékezetébe véste, amikor a lázban
és halálfélelemben vergődő Anna megbocsátást kért tőle, amit ő
meg is adott. S akkor felesége szenvedését és az iránta tanúsított
nagyvonalúságát mélyen átérezve, az élet és a halál kettős
közelségében, megérintette az igaz szeretet a kis Annie iránt. S
ezt őrzi a szívében azóta is.
Karenin sokat tudott a szeretet kegyetlenségéről, de azt nem
tudta, hogyan fejezze ki gyöngédségét és ragaszkodását.
Gyermekéveit egy szigorúan vallásos anya és egy
nagytekintélyű, meglehetősen zord apa harmadik fiaként élte az
1830-as évek Oroszországában. A családfő fegyelmezett életre
nevelte a fiait, a nevelés szigorú gépezetébe nem kerülhetett
porszem. A szülők erényes és példamutató pétervári családnak
tudták magukat, s ő kamasz fiúként mély tisztelettel viseltetett
irántuk. Maga is úgy gondolta, amit az emberek évszázadok óta
dicsőítenek, aminek olyan roppant jelentőséget tulajdonítanak,
mint a családnak, az bizonyára szent dolog. Annál nagyobb volt
a megdöbbenése, amikor legidősebb bátyja, Anton letért a helyes
útról, egyik napról a másikra művészambíciók ébredtek benne, s
apja akaratával szembeszállva úgy döntött, zenésznek áll. Szülei
ellenállása kőkemény volt. Anton nem is bírta sokáig, a szidás és
a felháborodott méltatlankodások elől elmenekült a szülői
házból, s italozó bohém lett belőle. Az élet attól kezdve lett édes
Anton számára, amióta hátat fordított a családjának, és a
barátaival szabadon élt. Az ifjú Karenin visszafojtott izgalommal
leste a híreket, találgatta, vajon mi igaz az innen-onnan érkező
47
pletykákból, s borzongva hallgatta őket. A szülők hallani sem
akartak a megtévedt bárányról. Akinek a lelke sötétségbe borul,
az előtt az ő arcuk is elsötétedik. Kemény és néma csöndbe
burkolóztak akkor is, amikor egy évvel később Anton testét
kifogták a jeges, zajló Névából. Egy részegen átmulatott éjszaka
után belefulladt a folyóba. A Karenin szülők nevelési elveiken
fiúk halála után sem változtattak, még nagyobb szigorral fogták
két fiatalabb gyermeküket.
Nem csoda, hogy Karenin sosem igazodott el az érzelmek
világában, s lelki biztonságát csak hivatali munkájában találta
meg. Már az is nagy engedmény volt részéről, ahogyan
Szerjozsával bánt. S most, hatvanévesen úgy érezte, késő lenne
változtatnia természetén. Szülei nevelési elveit követte, nem
érzett sem kedvet, sem erőt a megújuláshoz. Annie talán, ő más
lesz, remélte, de ez a gondolat sem tette boldogabbá. Számított
rá, hogy hamarosan meg kell vívnia a maga csatáit a lányával is,
és előre eldöntötte, hogy enged az addigi szigorából, vele
megértőbb lesz, mint a fiával. Már nem emlékezett, mikor ébredt
föl benne az első kétely, ami arra késztette, hogy nevelési elvein
lazítson, de most arra a meggyőződésre jutott, hogy Annie
esetében így helyénvaló. A külvilág szemében továbbra is az
maradt, aki volt, s nem igényelte, hogy bárki is fölfedezze, vagy
értékelje hirtelen támadt nagylelkűségét. A döntés megnyugtatta,
hogy legalább egy olyan ember lesz az életében, akivel
megoszthatja az érzelmeit.
Annie a Szerjozsával folytatott éjszakai beszélgetés után
napokig tépelődött és próbálta feldolgozni a hallottakat. S csak
akkor fordult a Mademoiselle-hez, amikor minden
összezavarodott benne. Úgy gondolta, tőle kér először választ
mindarra, ami kavarog benne, és csak azután beszél Kareninnal.
– Ön is úgy véli, hogy az öngyilkosság bűn? – tette fel a
kérdést a megdöbbent kisasszonynak délutáni teázás közben.
48
 – Oh, oui, c’est evident … mais pourquoi…?
– Nyilvánvaló? Számomra nem az. Legalábbis az anyám halála
nem – felelte keményen Annie.
A Mademoiselle elsápadt, s ijedtében a szamovár felé
pislogott, mintha az lenne a legnagyobb gondja, hogy kaphat-e
még teát a keksz mellé.
– Szóval ön tudja… – mondta végül egészen halkan.
– Igen, most már tudom. Szerjozsa elmondta. Ezért is
kérdezem, miért ítéli el mindenki az öngyilkost?
– Annie, ma chérie, ez nem ilyen egyszerű…, ez komoly
kérdés.
– Tudom. Szerjozsa azt mondta, az élet szent. Biztos ez? Ha
nincs benne szeretet, akkor is az?
– Az életben mindig van szeretet. Hát lehet élet szeretet
nélkül?
– Az anyám életében is volt?
– Sans doute. Kétségtelenül. Az ön édesanyját sokan szerették,
halála mindenkit megrendített, az egész pétervári társaság
meggyászolta – mondta a Mademoiselle és elpirult, mint mindig,
amikor nem mondott igazat. Ettől a gyerekes reakciótól
középkorú nőként, mondhatni vénlányként sem volt képes
megszabadulni. Ő, aki valahol a cselédség fölött, de messze az úri
család tagjaitól leszakadva foglalta el helyét a Karenin-házban, jól
emlékezett rá, hogyan fogadták a Comtesse Karenine halálát.
Bizony a hölgyekben és az urakban sokkal több volt a megvetés
és az elítélés, mint a rokon emberi lelkektől elvárható együttérzés
és szánalom. A szentpétervári arisztokrata társaságban
hónapokig beszédtéma volt a borzalmas haláleset. Valahányszor
szóba került, szörnyülködés és megvetés volt a válasz, a hölgyek
és az urak szánakozó tekintettel fordultak az ég felé, sajnálkoztak
és értetlenül csóválták a fejüket.
Csak a Karenin-házat ülte meg nehéz csönd a tragédia után.
49
 – Karenin vajon szerette-e? – kérdezte Annie.
– Ebben biztos vagyok.
– Lehet. De jól szerette-e?
Mlle Leclerc nagyot sóhajtott, és arra gondolt, túl sokat tud ez
a kislány. Annie neki még mindig kislány maradt, hiába múlt el
már tizenöt éves.
– No igen, ez már egy másik kérdés. Bien-aimé… Szeretett
lény volt-e Anna Karenina? Vronszkij gróf, az ön édesapja
szerelemmel szerette, ez egészen nyilvánvaló.
– S ez sem volt elég anyámnak ahhoz, hogy éljen?
– Nehéz volt akkor egy nőnek a pétervári társaságban – felelte
a Mademoiselle tapintatosan elhallgatva, amit valójában
mondani akart, mármint hogy házasságtörő nőnek. Azt azonban
óvatosan hozzátette:
– Az ön édesanyja elhagyta a Karenin-házat.
– Anyám mindenkit elhagyott! Engem, Szerjozsát, Karenint, és
még Vronszkijt, a szeretőjét is!
– Az ön édesanyja jó és szerető anya volt. Ebben ne legyenek
kételyei, Annie.
– Úgy?! Csak éppen azzal nem törődött, hogyan élünk tovább
ebben a házban egy jó és szerető anya nélkül! Mi, gyerekek,
Szerjozsa meg én. Ön szerint helyesen cselekedett? Így
gondoskodik egy anya a gyerekeiről?
– Hogy mi helyes, és mi helytelen, azt én nem tudom
eldönteni. Csak azt tudom, ha ilyen tragédia történik egy
családban, annak mindig súlyos oka van. S azt utólag kideríteni
már nagyon nehéz. Az pedig elkerülhetetlen, hogy minden
családtag élete gyökeresen megváltozzon egy anya halála után.
Azt hiszem, az ön édesanyja rendkívüli asszony volt. Nem
ítélhetjük meg úgy, mint más hétköznapi nőt.
A Mademoiselle megérintette Annie kezét és mosolyogni
próbált. Mosolya halványra és bűntudatosra sikeredett. Annie-t
50
semmiképpen sem nyugtatta meg. Feldúltan rohant ki a
nappaliból.
Nem nehéz elképzelni ezek után, hogy a Kareninnal folytatott
beszélgetés nem hozott számára megnyugvást. Karenin teljesen
összezavarodott a feldúlt Annie láttán, csak ült, mint aki nyársat
nyelt, a legszükségesebb válaszokra szorítkozott, s mint a
bukástól rettegő diák, csak azt várta, legyen vége a kínos
kérdéseknek. S amikor régi szokása szerint idegesen
megroppantotta ujjperceit, Annie dühösen szólalt meg:
– Jaj, csak ezt ne csinálná, kérem! Idegesít.
Annie magára maradt. Legnagyobb szomorúságára Szerjozsa
két héttel később bejelentette, hogy elköltözik a házból és önálló
életet kezd. Nagykorú volt, túl a parádés tiszti avatáson is, s
többé nem akart az apja házában élni. Annie ezt álnok árulásnak
tartotta, s volt is benne valami igazság. Hiába ígérte meg szentül
Szerjozsa, hogy majd gyakran találkoznak, ő ebben csöppet sem
bízott. Szerjozsa a Karenin-házból való távozása után nem sokkal
meghívást kapott Aljosa húgának esküvőjére, ahol
megismerkedett Nagyezsda Ivanovnával, s a találkozás
sorsdöntő változást hozott az életébe. Kudarcba fulladt kalandja
Olgával és Aljosa románcának tanulsága rendkívül óvatossá, sőt
bizalmatlanná tette a nőkkel szemben, észre sem vette, de még a
hangja is megváltozott, izgalmában egészen fátyolossá vált,
valahányszor hölgyek társaságában szólalt meg. Pedig nem ártott
volna tudnia, hogy félszegségét és őszinteségét kezdték
megkedvelni, sőt izgalmasnak találni, s mind népszerűbb lett a
társaságban.
Nagyezsda egy törvényszéki fogalmazó lánya volt.
Unokabátyja, Aljosa bajtársa révén kapott meghívást az
esküvőre. Más neveltetés, más szellem, más viselkedés
jellemezte, mint az esküvőn megjelent magabiztos és gazdag
urakat és hölgyeket. Amikor a templom előtti téren elhangzottak
51
a baráti üdvözlések, nevetős, lelkes hangok csilingeltek, csókok
csattantak, ahogyan illik, háromszor egymás után, ebben a bábeli
zűrzavarban mindenki más riadt idegennek érezte volna magát.
Nem úgy Nagyezsda. A kívülálló kíváncsi tekintetével figyelte az
esküvőre érkező társaságot, mely pontosan olyan volt, mint az
elegáns eseményekre nyaranta összegyűlő arisztokrata
társaságok bármelyike, és remekül szórakozott. Néhány gyors,
üdvözlő kézfogás után kissé lemaradt a Péter Pál-székesegyházba
igyekvő násznép mögött, s így észrevette, hogy egy talpig
selyembe öltözött, erősen felékszerezett úrinő, gyermekeit maga
előtt terelgetve kacér pillantást vet egy idősebb úrra. Az úr, jobb
karján egy igencsak terebélyes hölggyel lépkedett, és Nagyezsda
még éppen elkapta fagyos mosolyát, amit köszöntésként a fiatal
hölgy felé vetett, amikor fülét szokatlan hangok ütötték meg:
mintha valaki kántálva siránkozott volna a háta mögött.
Temetőhöz illő hangok voltak azok, nem esküvőhöz. Megfordult.
Egy sápadt, beesett szemű, csontos öregember szipogva és
csukladozva botorkált mögötte. Iszonyú nyűg lehetett számára
az a kis séta a templomig.
– Megengedi, hogy segítsek? – kínálta karját a reszketeg
öregnek.
– De mennyire, galambocskám, de mennyire – felelte
felcsillanó tekintettel az öreg, s boldogan elindult Nagyezsda felé.
Ám még mielőtt odaért volna hozzá, egy szigorú úr hidegen és
határozottan kitessékelte a nászmenetből. Valóban nem illett oda.
Szegény bolond, csak úgy odacsapódott az esküvői menet
végéhez.
A szertartás felemelő volt. A pap megható prédikációjában az
örökkévaló szeretet erejét hirdette, s amikor a menyasszony és a
vőlegény fehér koszorúval a fejükön, hosszú virágszárral
egymáshoz kötözött kézzel örök hűséget fogadott egymásnak, a
szerelmet csak könyvekből ismerő Nagyezsda elsírta magát.
52
 Ekkor lépett mellé Szerjozsa.
– Én ilyenkor nevetni szoktam – súgta.
– Nevetni? Ugyan min? – kapta föl a fejét Nagyezsda.
– Mindig eszembe jut egy távoli rokonom, Nyikolaj Petrovics
esküvője. Későn szánta el magát a házasságra, volt vagy
ötvenéves. S amikor végül a fejére került a koszorú, már egészen
kopasz volt.
A lány fölnevetett.
Fölhangzott a kórus, fölcsendültek a modern bizánci énekek.
Micsoda tisztaság, micsoda természetfölötti szépség. A
templomban egyetlen pisszenés sem hallatszott a tömött sorok
között, mindenki átszellemülten hallgatott. S Szerjozsa
fölismerve, hogy az ortodox egyházi zenében a régi görög
fiúkórusok hangzása szólal meg és ugyanazok a motívumok és
ritmusok ismétlődnek, lélekben Hellászba költözött, s a régi
görögök himnuszát hallgatta.
Amikor kiléptek a székesegyház kapuján, felnézett, s tekintete
a templom aranykupoláját ékesítő repülő angyalon állapodott
meg: el kellene szökni innen, el kellene menni valahová máshová.
Kicsit szégyenkezve, életében először érezte úgy, hogy
idegenként néz a városára: a Nyevszkij sugárútra, a sok hídra, a
Néva parti barokk és rokokó palotákra, a Morszkaja utcára, ahol
a házuk állt, az Ermitázs-kertre, s ugyanígy tekintett a
szentpétervári társaságra, a szokásaikra, az étkezéseikre. Jó lenne
visszamenni két évezredet az időben, messze, messze…
Röstellkedett, hogy elragadtatta magát, hogy így elfogta a vágy
egy kor után, melyet csak könyvekből, felületesen ismert. De
legnagyobb meglepetésére Nagyezsda, aki ugyancsak az éber
álmodók fajtájába tartozott, azonnal megértette. Régóta
természetesnek találta a kettős életet, hogy egyszerre a
hétköznapi valóságban és az álmaiban él.

53
 – Ugye nem hagy itt bennünket – szólalt meg gyönyörű,
komoly hangján.
– Hogyan?
– Ez az angyal a bűnös. Engem is mindig repülésre csábít.
Kérem, ne hagyjon itt, senkit sem ismerek a társaságból Aljosán
kívül. Nagyon egyedül érezném magam.
A lány feje szinte észrevétlenül hajolt Szerjozsa felé. Ő pedig
csak állt sután.
– Ó, dehogy. Csak ez az egyházi zene…
– Nagyon megható volt, ugye? Talán a legszebb az egész
szertartásban. Már csak ezért is érdemes volt eljönni.
– Hogyan lehet, hogy még sosem találkoztunk?
A lány kivillantotta ragyogó fehér fogait.
– Ritkán járok ilyen elegáns társaságba. Meghívott vagyok,
egyszerű vendég, semmi több. Kicsit furcsán is érzem magam,
mintha színházi díszletek között járkálnék. Ez a sok felcicomázott
hölgy és úr, a sok befűzött derekú, hosszú ruha, a kitüntetések
meg a vállszalagok… Igazán szórakoztató.
– Szórakoztatónak találja?
– Nagyon. Elképzelem őket fodrok, fátylak, drágakövek
nélkül… ünnepi vacsora nélkül. Szentséges ég! Mi lenne, ha este
nem tálalnák föl az esküvői vacsorát? Mekkora botrányt
csapnának, mit gondol?
– Ön gúnyt űz belőlünk.
– Önből nem! Eszembe sem jutna. De való igaz, hogy ebben a
társaságban sokan gúnyolódásra ingerelnek. De ne féljen, ez csak
ártalmatlan szórakozás a részemről. Mindig is mulattam a habos,
fodros ruhákon, meg a sok cicomán.
Szerjozsának egyszeriben jó kedve lett. Nagyezsda szavai
szíven találták. Annyira elege volt már az unalomig ismert
társasági fordulataiból, mintha mindig ugyanannak a könyvnek a
lapjait lapozgatta volna. Ez a lány kimondta, amit gondolt, szavai
54
nem kongtak hamisan, mint a társaságbeli hölgyeké, akiket
ismert és, minden gesztusa természetes volt. S mivel Nagyezsda
nem játszott szerepet, Szerjozsa is felszabadult lett. Lám, a
ragyogó bálok, a híres balett előadások, a diszkrét színházi
vacsorák és a merész lovasbemutatók korában egyszer csak
előkerül egy lány, nem hasonlít a kifogástalan úrihölgyekre, akik
nyáron is hosszú kesztyűt viselnek és bájolognak, és mégis csak
vele érzi jól magát.
Az esküvői vacsora pontosan olyan volt, mint mindig. S
amikor a sokadik pohárköszöntő után a szomszéd teremből
keringő hangjai szűrődtek át a falon, Szerjozsa végre táncra kérte
az ő Nagyezsdáját, akivel addigra már a fél éjszakát
végigbeszélgette.
Az elkövetkező hónapokban elválaszthatatlanok lettek
egymástól. S amikor beköszöntött a tél, Szerjozsa úgy döntött,
hogy egyszer s mindenkorra fölhagy a katonai pályával. Mindig
is tudta, hogy nem akar tisztként szolgálni, de a Nagyezsdával
folytatott hosszú beszélgetései végképp meggyőzték erről. A lány
a hétköznapi élet dolgaiban jóval tapasztaltabb volt, mint ő, s volt
benne valami csalhatatlan ösztön, ami a legnehezebb
pillanatokban is megsúgta, mi a helyes irány. Végtelen
türelemmel hallgatta Szerjozsa tépelődését, és legtöbbször valami
meglepő fricskával ütötte el a túlzottan komoly mondatait.
Nagyezsda, aki törvényszéki ülnökök, rendőrfelügyelők és
kishivatalnokok világából érkezett és korán megismerte a
kemény életet, szívből utált minden hazugságot. Hogyan is
tűrhette volna el, hogy szerelme egy súlyos hazugsággal tegye
tönkre az életét?
Szerjozsa tehát elhatározta, hogy új életet kezd, s ezt azonnal
tudatta az apjával.
Karenin hosszan nézte a fiát. Fájdalmat és ürességet érzett s,
ugyanaz a félelem fogta el, amit utoljára az Annával folytatott
55
vitáiban érzett. Reménytelen – gondolta, de azért összeszedte
magát és nyugodtan szólalt meg.
– Szerjozsa – kezdte –, rendkívül szomorúvá tesz a
bejelentésed, ugye tudod? Egész életemben arra törekedtem,
hogy a származásodnak megfelelő nevelést biztosítsak számodra,
ezért választottam a kadétiskolát. Mindketten egyetértettünk,
hogy ez tesz legjobbat a szellemi és fizikai fejlődésednek, segít,
hogy igazi férfi váljék belőled. Most pedig előállsz ezzel a
képtelen ötlettel. Őszintén mondom, nem értelek.
– Hallgasson meg, Alekszej Alekszandrovics. Szörnyű, ha az
életet önmagunk ellenében éljük. Nem lehetek tiszt, mert
megvetem a katonai életet és gyűlölöm az erőszakot. Undorít, ha
véresre korbácsolnak egy katonát pusztán azért, mert nem
tartotta be a Szabályzat valamelyik értelmetlen pontját, vagy
vesszőt futtatnak egy közlegénnyel, mert nem pucolta fényesre a
csizmáját. Ön is tudja, hogy a tisztek élete féktelen ivászatokból
és verekedésekből áll, s mindezt a roppant unalom és a lelki
sivárság teszi velük, s ezt én szívből utálom.
– Elismerem – felelte Karenin –, hogy a katonaságnál
alkalmaznak kegyetlen büntetéseket. Nem mondom, hogy efféle
durvaságok nem fordulnak elő, magam is hallottam hasonló
esetekről. De a fennálló rendet gyakran csak így lehet megőrizni.
Fegyelemmel és szigorral. Lám, ezek a katonák sokra vitték,
némelyikből ezredes, tábornokok lett, nem egyszer a korbács
faragott belőlük bátor és kemény embert, aki megállja a helyét a
harcokban és az életben is. A katonai kiképzésnek nemcsak
árnyoldalai vannak, hanem előnyei is.
– Ez az élet csak azok számára nem rettenetes, akik nem
ismerték föl, mennyire üres – érvelt tovább Szerjozsa.
– Az az élet üres, amit nem tudunk megtölteni értelmes
munkával és küldetéssel.

56
 – Nos, éppen ez az! Miféle küldetése van egy katonának?
Voltaképpen semmihez sem ért, viszont minden katonában,
ezredesben, tábornokban ott van az erőszak csírája, a vágy a
háború, a párbaj, a harc után. Márpedig ez lealacsonyít, oktalan
gyűlöletre nevel. Én testvére akarok lenni mindenkinek, ezért is
döntöttem úgy, hogy ügyvéd vagy bíró leszek.
Szépen csengő szavak, majd meglátjuk, mi lesz belőlük, akarta
mondani Karenin, de inkább hallgatott. Végül is mindenki eszköz
Isten kezében, gondolta, s Szerjozsa talán éppen ezzel a
döntésével kerül közelebb az úthoz, melyet az isteni szándék
szerint be kell járnia. Karenin első felháborodása elmúlt, és nem
volt kedve további vitához. Tiszta volt a lelkiismerete. Szerjozsát
jó iskolákba járatta, házitanítókat fogadott mellé, minden tőle
telhetőt megadott neki, arról nem tehet, ha tovább nem tudja
irányítani. Öregszem, erőm hanyatlik, állapította meg
tárgyilagosan, jobb, ha feladom. S nem is biztos, hogy helyesen
cselekszem, amikor bele akarok szólni a fiam jövőjébe. Az
embernek azt kell tennie, amit a maga és a környezete számára a
leginkább megfelelőnek lát, s ha Szerjozsa úgy gondolja, hogy
más utat kell követnie, mint amit szántam neki, akkor járja csak
végig. A tévedéseiből tanul legtöbbet az ember.
– Nos, elmondtam az érveimet. Felnőtt vagy, fiam, magad
döntesz. De azt ne hidd, hogy az új életed sokkal több
szabadságot nyújt majd, mint az, ami elől menekülsz. Minden
hivatásnak megvannak a maga törvényei, melyeknek alá kell
vetned magadat. S meglehet, jogászként éppen olyan szigorú
szabályoknak kell majd engedelmeskedned, mintha katonatiszt
lennél. S azokat a szabályokat is kegyetlennek és terhesnek fogod
találni. S a bíróságokon is láthatsz majd vesszőfutást, ha nem is a
maga véres valóságában.
– Nem értett meg, Alekszej Alekszandrovics. Éppen azért kell
egyetemre járnom, tanulnom, hogy megértsem az országomat és
57
az igazságot szolgáljam. Az orosz embereknek most jogra és
védelemre van szükségük, nem katonákra és erőszakra.
Hibáztatjuk a parasztot és a szegényeket, hogy buták és
tanulatlanok, de mit teszünk értük?
– Ó, ez így már egészen világos. Megérteni az emberek
fájdalmát, orvosolni a szenvedéseiket – ez nemes hivatás. De
emlékezz arra, amit mondtam. Élj boldogan Moszkvában,
Szerjozsa, s remélem, gyakran találkozunk majd. S ha már
törvényes házasok lesztek Nagyezsdával, s gyerekeitek lesznek,
minden további támogatásomra számíthattok.
A beszélgetés után Karenin ágynak esett és napokig magas
láztól szenvedett, amit semmiféle orvossággal nem sikerült
csillapítani. Végül magyar orvosa, Makoviczky Dusán doktor,
akivel évek óta levelezésben állt, találta meg rá a megfelelő
gyógymódot. Az orosz arisztokrata körökben ismert orvos a
betegség természetének alapos ismerete után arra jutott, hogy
lelki okok állhatnak a háttérben. Levelében teljes
környezetváltozást javasolt, amihez az ausztriai gyógyfürdőket
találta a legmegfelelőbbnek. Ez a szokatlan javaslat azonban nem
talált értő fülekre. Karenin ugyan szeretett volna megszabadulni
a pletykára éhes, unatkozó pétervári társaságtól egy időre, de
ilyen ismeretlen helyre csak nem utazott. Megmaradt a jól bevált
krími üdülőhelynél.

58
V. fejezet
1893 februárjában a szentpétervári úri társaság az évadnyitó
bálra készült. A kiművelt arisztokrata publikum belevetette
magát a zene, a klasszikus balett és a költészet világába, a
színházi élmények után könnyű szórakozásra is vágyott. Abban
az évben fogcsikorgatóan hideg volt a tél. A báli ruhák tervezői
tobzódtak az ötletekben, hogyan díszíthetnék minél több
csincsilla, coboly, róka, hód, s egyéb értékes szőrmével a hölgyek
pelerinjeit és estélyi ruháit. Az előkelő társaság tagjai kötelező
elragadtatással hódoltak a francia divatáramlatoknak, melyekhez
azután hozzátették a maguk klasszikus, orosz eleganciáját. Ily
módon mindig sikerült felülemelkedniük egy-egy divathullám
múlékonyságán. Ez a ragyogó kifinomultság jellemezte a
báljaikat is.
Csupa elevenség és ezüstös ragyogás volt a város. A fénylő,
fehér utcákon szánok és fogatok suhantak, a lovak orrlikaiból
pára gomolygott és szállt fel a jeges levegőbe. Szerelmes párok
bújtak össze a medvebőr takarók alatt, melyeket a kocsisok
hurkokkal csomóztak az ülések oldalán lévő gombokhoz. A sűrű
hópelyhek fátyolszövete mögött Csipkerózsika-álomban sejlettek
föl a paloták, s a templomok kupolái. A külváros sötét utcáin
rozzant, csikorgó csézákjártak, itt is ott is az ócska viskók között.
Merre tartottak? Senkit nem érdekelt. Emberek fagytak halálra, a
pincékben éhező családok húzódtak meg üvegcserepek, eldobált
hulladékok, mocskos edények és törött búrok között. A
kapualjakban részegek hortyogtak, akik csak ábrándoztak arról,
hogy egyszer jóllakhatnak. De ennek a városrésznek a
nyomorúsága olyan távol esett az úri negyedek világától, mintha
egy másik bolygón lenne. A két világ lakói sosem találkoztak,

59
legfeljebb vasárnap, mise után, a templomok előtti tereken,
amikor a drága cipőkben lépkedő hölgyek és urak alamizsnát
szórtak a koldusoknak, akik azonnal elitták a rézkopejkák árát.
Annie éppen akkor töltötte be tizennyolcadik évét, s az
elsőbálozók izgalmával várta a nagyszerű eseményt, ahová
Mihaillal, első udvarlójával szándékozott menni. A fiatalembert
Karenin mutatta be neki nem sokkal azután, hogy Szerjozsa
elköltözött a házból, és Nagyezsdával új életet kezdett. Annie-
ban azonnal ellenszenv, valójában inkább keserves féltékenység
támadt Nagyezsda miatt, bátyja hűtlenségét vele szemben csakis
a lány számlájára írta. Hiszen amióta Szerjozsa nem lakott velük,
egészen megfeledkezett őróla, magára hagyta, pedig olyan sok
mindent szeretett volna megbeszélni vele. Dacosan kiötlötte és
elhatározta hát, hogy ő is beleszeret valakibe. Az, hogy a
szerelem nem elhatározásból születik, sürgetni pedig végképp
nem lehet, meg sem fordult a fejében. Mihailt szemelte ki, hogy
élete első lovagja legyen. A fiatalember hátrafésült, hullámos
hajával, piruló arcbőrével, égszínkék szemével erősen
emlékeztetett Szerjozsára, nem csoda, hogy megtetszett neki. A
hivatalnoki kar egyik jövendő reménységeként tartották számon,
aki óvatos reformerként tisztelte a Karenin-féle tapasztalt
főhivatalnokokat, de olykor óvatosan bírálni merte a
megkövesedett hagyományokat. Karenin kedvelte, sőt, titkon
becsülte bátorságáért, s bízott benne, hogy sosem lépi át a
megszabott határokat, nem veszélyezteti a fennálló rendet, s
mindig úgy jár el, ahogyan a cár iránti lojalitás megkívánja. A
címzetes tanácsos azonban nem volt jó emberismerő, csak a
felszínt látta, Mihail becsvágyából semmit nem vett észre, s ez
nem volt meglepő. A fiatalember feltörekvő vágyait kifogástalan
és tisztelettudó modora mögé rejtette, az egész hivatalban nem
volt még egy olyan kaméleon, mint ő.

60
 Elérkezett a bál estéje. A halványlila selyemből varrt, csípőtől
bővülő, harangszabású estélyit Mlle Leclerc választotta, és a
kényes ízlésű francia nevelőnő helyesen döntött. Kész költemény
volt az a ruha! Ragyogóan illett Annie-hoz, kiemelte törékeny
válla vonalát és szeme áfonyasötétjét. Mégis, amikor hibátlan
estélyi ruhájában, magasra fésült kontyban a tükör elé állt,
elkomorodott.
– Mama haja dúsabb, szeme ragyogóbb, nyakának íve
kecsesebb, mint az enyém. Igen, sokkal szebb volt nálam.
Valójában nem attól lett szomorú, hogy összehasonlította
magát azzal a távoli, feltételezett asszonnyal, akit az ikonként
függő képről ismert. Váratlanul eszébe jutott egy furcsa
találkozás. Borongós őszi nap volt, a Mademoiselle-lel hazafelé
sétáltak a Nyevszkijen, amikor egy gimnazista lány jött velük
szembe, már messziről méregetve őt, s amikor a közelükbe ért, a
nevelőnőjétől suttogva azt kérdezte:
– Csak nem ő a Karenina grófnő lánya? Valóban annak az
Annának a lánya?
Annie meghallotta és kérdőn nézett a Mademoiselle-re, aki
válasz helyett megszaporázta lépteit és hadarni kezdett valamit
franciául, amit Annie nem értett. Az eset azonban nem hagyta
nyugodni, hosszan töprengett, és akkori gyermeki
érzékenységével arra jutott, hogy anyja alakját titok övezi, amiről
mindenki tapintatosan hallgat, ezért jobb, ha ő is így tesz.
Mlle Leclerc már sietett föl a lépcsőn, cipője hegyes sarka
szaporán kopogott végig a folyosón, s már a szobában volt.
– Oh, non! – kiáltott fel és sértett arcot vágott. Nyilvánvaló,
hogy a fodrász semmibe vette a tanácsait.
– Mi baj? – kérdezte a halálra rémült Annie.
– Ez a konty… Ilyen coiffure idős asszonyokhoz illik, nem
fiatal lányokhoz. Rémes. Azonnal le kell bontani.

61
 Annie egy pillanatig sem kételkedett a Mademoiselle
ítéletében. A konty lebomlott, sötét haja a vállára terült. Mlle
Leclerc a világért sem árulta volna el a csalódását: milyen kár,
hogy semmi nem adatik meg kétszer. A comtesse Karenine
szépségét nem örökölte meg a lánya.
Pedig szép volt Annie is, csak éppen nem tudta még, hogyan
kell kifejeznie azt a szépséget, aminek apránként a birtokába
került. Arcvonásai a serdülőkor elmúltával harmóniába
rendeződtek, alakja megnyúlt, csípője még nem gömbölyödött ki
szlávos asszonyisággal, őrizte keskeny, fiús formáját. Ám
testében legfeljebb annyi csábítás volt, mint egy suta
kamaszéban. Mintha a természet még óvni akarta volna attól,
hogy fölismerje, hogyan legyen nő a saját egyéniségét követve, a
nőiség kötelező kellékei nélkül. S akitől a titkot megtanulhatta
volna, egy olajfestményről nézett az örökkévalóságba.
Amikor hódprémgalléros bundájában helyet foglalt a szánban,
a pétervári úrinők kecses mozdulatával arca előtt összezárta
gallérját, s hosszú szempillái alól Mihailra mosolygott, már úgy
viselkedett, mint egy igazi dáma. A szán halkan siklott a kékes
árnyalatban játszó, havas pétervári utcákon. Jéghideg éjszaka
volt, melyet a Néván összetorlódó, rianó jégtáblák hangos
koccanásai még titokzatosabbá tettek.
Káprázatos volt a bál. A pétervári arisztokrata társaságot
alighanem nehéz volt elbűvölni. Ha az urakat tűzbe hozták is a
mély dekoltázsok, a gömbölyű női karok, a kivillanó
alsószoknyák hagymahéjai, a suhogó selymek, s a hölgyek is
megilletődtek e nagyvilági elegancia láttán, méltóságteljes
közönyt színleltek valamennyien. Annie azonban tizennyolc
évének minden őszinteségével sugárzott az örömtől.
Elragadtatottan nézte a fényárban úszó báltermet, a ragyogó
selymekbe, taftokba és tüllökbe öltözött hölgyeket elegáns
partnereik társaságában, és elvarázsolva hallgatta a Chopin-
62
prelűdöket, keringőket és mazurkákat. A zene vibrált és
visszhangot keltett benne, Mihail karján boldogan indult a
táncparkett felé, együtt suhant, siklott a hullámzó tömeggel, s
észre sem vette, milyen feltűnést kelt. Nála félszegebb,
ugyanakkor megrészegültebb bálozó aligha volt azon az estén.
Önfeledten táncolva kis híján Szerjozsának ütközött, aki
Nagyezsda mellett a táncparkett szélén állt mozdulatlanul. Annie
egyetlen pillantást vetett rájuk és arcából kifutott a vér.
Megbotlott, kétszer is Mihail lábára lépett.
– Álljunk meg. Elszédültem.
Hirtelen tudatára ébredt, hogy az a lány, aki egyszerű, sötét
ruhájában oly odaadóan belefeledkezik Szerjozsa tekintetébe,
hogy senki mást nem lát a hatalmas teremben, több is, kevesebb
is, mint veszélyes ellenség. Nagyezsda minden szemrebbenése,
visszafogott mozdulata egyetlen érzésről árulkodott, amit Annie
még nem tudott néven nevezni. Csak azt tudta, ha két test ilyen
bizalommal szól egymáshoz, akkor a lelkek között is
széttéphetetlen a kapocs. S homályos módon megérezte azt is,
hogy abban a pillanatban Nagyezsda és Szerjozsa különleges
teremtmények, vonzalmukban kívül állnak téren és időn.
Annie csak állt, száját összeszorítva hallgatott, nehogy elsírja
magát, s nem mert Mihailra nézni. A szíve hevesen vert és
megmagyarázhatatlan félelem fogta el. Egyszerre átlépte
hosszúra nyúlt kamaszkora határát, nem volt több haladék.
Hogyan hihette egyetlen pillanatig is, hogy annak, amit Mihail
iránt érez, bármi köze van a szerelemhez? S miért hitegette olyan
sokáig mindkettőjüket? Rettenetesen szégyellte magát.
S a felismerésnek ebben a különös pillanatában arra kérte a
zavartan mellette álldogáló Mihailt, hogy vigye haza. Egyetlen
percig sem akart tovább maradni.
Az éppen lefekvéshez készülődő Karenin meglepődött, amikor
hópelyhektől nedves bundában, az erős széltől összekócolódott
63
hajjal Annie belépett a házba. Alekszej Alekszandrovics
megfázásra hivatkozva az utolsó pillanatban döntött úgy, hogy
otthon marad. A teste parancsolta ágyba, de valójában a lelke
tiltakozott a fényes mulatság ellen. Maga sem értette teljesen,
miként vált belőle ennyire borúlátó, múltjához ragaszkodó
ember, de tény, hogy inkább a régi időkben, mint a jelenben élt.
Semmi kedve nem volt bálba menni, céltalanul társalogni,
táncolni.
Amikor Annie feldúlt arcára nézett, rögtön meglátta benne az
ő Annája egykori arcát, és összeszorult a szíve. Anna halála óta
tizenhét év telt el, s azóta soha senkinek nem beszélt az
érzéseiről. Most ennek a hosszú időnek a csúcsáról nézte magát
és Annát, különös fénytörésben, másként, mint azelőtt. S erről –
ez őt is meglepte – mindenképpen be akart számolni a lányának.
Karenin betessékelte Annie-t a szalonba. S a főtanácsos, aki
még soha nem beszélt bizalmasan az érzéseiről, most erre
készült.
– Csalódottnak látszol – szólalt meg halkan.
– Annie azonnal fölfigyelt rá, hogy apja hangja most másként
cseng, és ingerülten válaszolt.
– Ennyi éppen elég volt. Elfáradtam.
– Történt valami?
– Ugyan mi történt volna?
– Ha egy első bálozó éjjel egy órakor már otthon van, akkor
valaminek történnie kellett. Különben reggelig táncolna. Szép
volt a bál?
– Szemkápráztató.
– No igen. A mi báljaink mindig káprázatosak. Ehhez nagyon
értünk. Van bennük minden. Pompa, elegancia, évődés, ármány
és szerelem. Éppen úgy, mint a színházban. Édesanyád szerette a
bálokat. Egy bálon találkozott Vronszkij gróffal is…
– Az édesapámmal.
64
 – Igen. Mutatós férfi volt. Kitty és a többi fiatal teremtés mind
szerelmes volt belé…
– De ő csak anyámat szerette! – lázadt fel Annie.
Kareninnak nehezére esett kimondania, de azért kimondta.
– Igen. Valóban csak őt szerette. És édesanyád is szerette őt.
Ezt kellett volna megértenem akkor, a pályaudvaron. Tudod
Annie, ezerszer felidéztem magamban azt a jelenetet, mégsem
tudom, mit kellett volna tennem, hogy megmentsem a
családunkat a rettenetes veszélytől. Nagybátyád, Sztyiva
Oblonszkij házából érkezett vissza édesanyád Moszkvából, ahol
egy csúf családi perpatvart igyekezett elrendezni. Egyszerre csak
ott állt az állomás peronján, a mozdony zömök kéménye
szaporán ontotta a gőzt, s ő kecsesen kilépett a kocsi árnyékából
és elindult felém. S amikor odaért hozzám, lassan fölemelte a
fátylát, előbb keskeny orrát, majd áfonyaszínű szemét
pillantottam meg, mely a füstben sötétebbnek látszott, mint
amilyennek ismertem… Úgy maradt meg ez a kép a fejemben,
mint egy fotográfia.
Amint leszállt a vonatról, Szerjozsa felől érdeklődött. Imádta a
fiát, de akkor egyáltalán nem érdekelte, hogyan töltötte azt a
néhány napot nélküle. Csak illendőségből kérdezte, s én
eljátszottam a mellőzött férj szerepét, úgy tettem, mintha
bántana, hogy nem felőlem érdeklődik. Valójában fölösleges
szavakat váltottunk egymással, üres mondatokat cseréltünk.
Éreztem, sőt tudtam, hogy minden mozdulata, a rebbenő
tekintete, a hanghordozása, ahogyan az r hangokat ropogtatta,
ami sosem volt szokása, hamis. És rádöbbentem, hogy tehetetlen
vagyok. Képtelen voltam áttörni a minket elválasztó korlátot, de
nem árultam el magam. Azt hiszem, semmit nem vett észre a
viselkedésemből, ami nem is csoda, hiszen annyira el volt
foglalva a saját érzéseivel.

65
 Féltem, mi lesz, ha mások előtt is elárulja őket. Tudtam, ha ez
megtörténik, végünk van.
– De hát miért? Miért az volt a legfontosabb önnek, hogy a
többiek mit szólnak?
– Ezt még nem érted, Annie. Mi mindig erkölcsös és
tiszteletreméltó család voltunk. Ismertek bennünket a városban,
meg kellett felelnünk a rólunk kialakult képnek. Mindenki azt
figyelte, mit minősíthet illetlennek. Bármilyen szó, bármilyen
mozdulat végzetes lehetett. Az akkori világ szemében férfi és nő
között a kapcsolat, ha nem a házasság szent köteléke fűzte őket
össze, bűn volt. Ma már sokan talán másként gondolják.
Változnak az idők.
– Szerencsére!
– Szerencsére? Nem hiszem. A tisztességet óvni kell. Annie,
ezt ma is így gondolom. Az erkölcs a társadalom alapja. Ez véd
meg a megaláztatástól, ez ad tekintélyt és elismerést.
– És a szerelem? Az nem erősebb?!
– Ezzel sosem fogok egyetérteni. És mindenkit óva intek attól,
hogy így gondolkozzon.
– Mert maga még sosem volt szerelmes!
Karenin úgy érezte, mintha arcul csapták volna. És nemcsak
azért, mert Annie érzékeny pontot érintett, hanem mert rájött,
semmit sem vett észre abból, hogy mi háborog a lánya lelkében.
Nem tudta, hogyan folytassa a beszélgetést. Végül óvatosan azt
kérdezte:
– Mihail kellemes táncpartner volt?
Annie idegesen fölnevetett. Micsoda ostoba kérdés!
– Ó, nagyon is jó táncos. De nem több – szaladt ki a száján.
– Nem több? Minél? – kérdezte meglepve Karenin.
– Nem akarok erről többet mondani. Önnek nem!
– Ez sajnálatos. Mihail nagyszerű fiatalember. Jó családból
származik, és még sokra viszi a hivatásában. Mi a bajod vele?
66
 – Mit bánom én, milyen családból jön! Engem nem a családja
érdekel! Sem pedig a szent illem, aminek ön a mai napig rabja.
– Nem értettél meg, Annie –, csóválta a fejét Karenin. –
Ahogyan mondtam, a „szent illem” volt az egyetlen védőbástya a
megalázással szemben. Volt némi remény, hogy ha betartjuk a
szabályokat, fenntartjuk a boldog család látszatát, talán még
visszafordítható minden, s ezt Anna is belátja. S talán újra boldog
család leszünk.
– Szent ég! Ön semmit nem ért. Ez rettenetes! Mikor volt a
Karenin család boldog? Az csak látszat volt, színjáték, s ez az,
ami megalázó! Engem nem érdekel, mások mit gondolnak, nem
akarok szerelmet hazudni, egyáltalán nem akarok hazudni.
Éppen ezért fejeztem be Mihaillal, mert nem vagyok szerelmes
bele, értse meg végre.
– Sajnálom, ez nagyon szomorú. Egyoldalúan nézed a
dolgokat, Annie.
– Önt csak az érdekli, mit beszélnek a többiek a híres-neves
Karenin családról – lett egyre indulatosabb Annie.
Karenin megigazította a szemüvegét és csöndesen azt felelte:
– Lehetnél jóval megfontoltabb. Ha tudnád, mekkora fájdalmat
okozott nekem az édesanyád, biztosan nem beszélnél így.
– Arra sosem gondolt, miért így történt? Mert ön képtelen
szeretni! – adta meg saját kérdésére nyomban a választ. – Én ma
megértettem, mi a szerelem, megláttam Nagyezsda szemében. A
bátyám a világ legszerencsésebb embere, mert ennyire szeretik. A
lehető legboldogabb ember az ő Nagyezsdájával, de velem mi
lesz?
Karenint kínzó köhögés fogta el, hosszan birkózott vele,
mielőtt meg tudott szólalni:
– Elmesélek neked egy történetet. Édesanyád gyermeket várt
Vronszkij gróftól, akit… – Karenin nem akarta megbántani
Annie-t azzal, hogy kimondja a „megvetettem” szót. – S bár ez
67
volt édesanyád második szülése, keservesebb volt, mint az első,
Szerjozsával. Belázasodott, félrebeszélt, óráról órára mind
veszélyesebbé vált az állapota. Üzent értem, könyörgött, hogy
látogassam meg, mielőtt meghal. Természetesen eleget tettem a
kívánságának. S amikor ott álltam a szülőágya mellett, minden
rossz gondolatom, kételyem és sértettségem elszállt. Tudtam,
hogy az élete Isten kezében van, én csak imádkozhatok érte, mást
nem tehetek. De a te életedről volt módom és lehetőségem
dönteni. Édesanyáddal nem váltunk el, így törvényesen is a
gyermekem lettél, de a törvényes köteléknél sokkal erősebb volt
az, amit akkor éreztem irántad, amikor néztelek, ahogyan fekszel
anyád mellett a takaró alatt. Nem mertelek megérinteni. Egy férfi
ujjai olyan ügyetlenek. De azután összeszedtem a bátorságomat,
és óvatosan, nehogy bárki meglássa, a mutatóujjammal
megérintettem a homlokodat, és egy pici keresztet rajzoltam rá,
Isten áldását kérve.
Annie nézte az apját és sokáig nem tudott megszólalni.
Meglepte, amit hallott. Egy másik ember állt előtte, nem az, akit
megismert. Majd lassan előre nyújtotta a karját és finoman
megérintette a karfán pihenő széles kézfejét. Ujjaik egy pillanatra
összeértek.
– Köszönöm, hogy elmondta nekem.
Karenin bólintott. Jó lenne már aludni, gondolta, belefáradt az
önvallomásba és a vitába. Ő mindent elmondott. De a
beszélgetésük még nem ért véget.
Annie minden bátorságát összeszedte.
– És a mama… ő szeretett engem?
Karenin régóta rettegett attól a pillanattól, amikor a lánya ezt a
kérdést neki szegezi. Jól tudta, hogy Anna Szerjozsát szerette
valódi anyai szenvedéllyel, ő volt a szívének édes gyermeke, nem
Annie. Ezt sem értette sosem a feleségében. Ahogyan a saját atyai
érzéseivel is nehezen tudott elszámolni. Hogy összekuszálta a
68
sors a rokoni szálakat, milyen furcsa viszonyokat teremtett egy
családon belül – állapította meg szomorúan.
Karenin mélyen Annie szemébe nézett és a lehető
leghatározottabb hangon jelentette ki:
– Édesanyád nagyon szeretett.
Nehézkesen felállt a fotelből, átölelte Annie-t, jó éjszakát
kívánt és fölment a szobájába.
Annie a nappaliban maradt. Higgyen-e apja szavainak, vagy
inkább arra a belső hangra hallgasson, mely azt súgja, hogy nem
ez az igazság? És mihez kezdjen váratlanul megvallott
szeretetével, ha közben széttörik a kép, melyet édesanyjáról
őrzött magában hosszú évek óta? S miként téveszthette össze
Mihail iránti zavaros érzelmeit a szerelemmel, amit Nagyezsda
tekintetéből azonnal megértett? No és a bátyja… Szerjozsa vajon
miféle szerepet játszik ebben az érzelmi zűrzavarban?
Érezte, hogy képtelen egyszerre ennyi kérdéssel megbirkózni.
Józan esze azt diktálta, hogy vonuljon vissza, pihenje ki a
megrázkódtatásokat, ám képtelen lett volna aludni. A rá jellemző
makacssággal megpróbálta szétfejteni az összekuszálódott
szálakat, és csak akkor sírta el magát, amikor rájött, hogy az
lehetetlen. Nyomban elhatározta, hogy Mihaillal, majd
Szerjozsával is beszél, remélve a csodát, hogy előbb-utóbb
minden tisztázódik.

Mihail sápadtan lépett be a szalonba a hétfői fogadó napon.

Annie elébe sietett.
– Jöjjön közelebb, ne álldogáljon az ajtóban. Kér teát?
Beszélnünk kell – hadarta egy szuszra és hellyel kínálta a
fiatalembert.
– Igen, kérek, de nem azért jöttem…
– Tudom, tudom. Örülök, hogy eljött. A bocsánatát kell
kérnem a bál miatt. Nagyon sajnálom, hogy megbántottam.
69
 – Nem, dehogy. Ne tegye, kérem. Éppen erről akarok beszélni.
Annie értetlenül nézett Mihailra. Sem iróniát, sem gúnyt nem
látott az arcán. Őszintén meglepődött, mert egészen másra
számított.
Mihail pedig, aki tetszelgett a nagyvonalú udvarló szerepében,
folytatta:
– Nagyszerű dolog történt velünk, Annie, amit nem szabad
elrontanunk. Önnek semmiért nem kell bocsánatot kérnie. Sokat
gondolkodtam a napokban, mire megértettem, mi történt
közöttünk, és ezt mindenképpen szeretném most elmondani.
Kérem, hallgasson meg. Nekünk nem való olyan konvencionális
kapcsolat, amit a társaságunkban mindenki helyesel. A
kapcsolatunk több, mint társasági flört. Mi mások vagyunk, úgy
értem, szeretjük és tiszteljük a hagyományainkat és a
családunkat, mégis… van, amiről másként gondolkodunk, mint
ők. Ne legyen lelkifurdalása a bálon történtek miatt. Végül is jó,
hogy így esett, mindenesetre jobb, mintha áltatnánk egymást, és
évek múlva lennénk kénytelenek megvallani az igazságot.
Gondoljon csak bele, mennyi szenvedést okozhattunk volna
egymásnak. Szóval jobb így. És arra kérem, hogy fogadja el a
barátságomat, és ígérem, hogy sosem fogom megtagadni.
Annie szeme ragyogott, amikor izgatottan Mihail fülébe súgta:
– Öltözzünk föl gyorsan. Szökjünk el innen.
Csak annyi idő kellett, amíg fölkapták a bundájukat és máris
előállt a szán.
– Indulás! – kiáltotta Annie –, gyorsan, Fegya, gyorsan,
amilyen gyorsan csak bír!
– De hát merre, méltóságos kisasszony?
– Bánom is én! Csak hajtson gyorsan!
Fegya, aki már hozzászokott Annie szeszélyeskedéséhez,
ugyanakkor tartott Karenintól, halkan súgta a lovaknak:
– Indulás, szépségeim!
70
 A lovak nyakában a csengők éles csilingeléssel megszólaltak, s
felhangzott a patkók ismerős csattogása, a szán sebesen siklott a
Nyevszkij sugárút felé, át a behavazott Miklós hídon a Néva
túloldalára, és Annie egyre csak azt kiabálta Fegyának:
– Tovább, csak tovább!
A szél süvöltve az arcukba vágott, könnyük is kicsordult, s a
kanyarokban kacagva egymásnak dőltek, s a repülő szán
sebességétől, a város ragyogásától, no meg gyerekes
bátorságuktól megrészegülten egyre csak nevettek, élvezték a
várva várt szabadságot, a száguldás gyönyörét, míg Annie
szorosan Mihailhoz bújt, hiszen olyan nagyon régen vágyott egy
oltalmazó kar melegére.
– Úgy foglak kényeztetni, mint egy hercegnőt – súgta fülébe
Mihail, s a délutáni szerződésüket egyszeriben elfelejtette.
A Szerjozsával tervezett tisztázó beszélgetés elmaradt.
Szerjozsa Nagyezsda rábeszélésére már Moszkvába költözésüket
készítette elő, s ezernyi tennivalója akadt. Nagyezsda
mindenképpen el akarta hagyni Szentpétervárt. Már nemcsak
arisztokrata körökben, hanem saját korábbi világában is idegenül
érezte magát, melynek minden ballépését, faragatlanságát,
vaskos humorát, köznapi szegénységét gyűlölte. Az a fényűzés és
nagyvonalúság pedig, amit Szerjozsa által ismert meg, inkább
bűntudattal, mintsem felszabadult örömmel töltötte el. Minden
más lány a helyében szerencsésnek, boldognak, sőt izgalmasnak
találta volna az életet, amit Szerjozsa kínált, de őt nem ejtette
rabul a gazdagság, s az is csak rövid ideig szórakoztatta, hogy
titokban kigúnyolta az előkelő társaságot. A káposztás pirozskik
és borscs-levesek világából érkező Nagyezsda bizony zavartan
fogott hozzá az ezüsttálcán felszolgált húsok, halak, kaviáros
palacsinták fogyasztásához, s nem tudta, hogyan szólítsa meg a
lakájokat. Anyja járt az eszében, aki rútul bevásárolt a férjével,
négy gyereke és az egész háztartás gondja egyedül az ő nyakába
71
szakadt. Csoda, hogy annyi gyerekkel a lába körül valamelyest
mégis megőrizte a jó kedélyét. Igaza volt a lánynak, amikor sokra
értékelte anyját, de vajmi kevésre tartotta az apját, aki mindig is
lelkiismeretlenül elhanyagolta a családját. Az otthonából
kiszabaduló Nagyezsda mohó sóvárgással saját életet akart,
olyat, amiben van erőfeszítés és öröm, fény és füstszagú levegő a
nappaliban, egyszerű, becsületes józanság, izgalom, szeretet és
törődés. Egyszerűen békés otthonra vágyott, nyugodt jólétre,
nem arisztokrata csillogásra.
Nagyezsdában volt egy ritka és felbecsülhetetlen tulajdonság –
a hála. És volt egy másik, ugyancsak kivételes jellemvonása:
megvolt a hatalma, hogy meggyőző erejével másokat könnyedén
meghódítson. Szerjozsa ennek a hatalomnak került a bűvkörébe,
azért szeretett Nagyezsda közelében lenni, hogy élvezze a belőle
áradó erőt. Frissebbnek, örömtelibbnek, gazdagabbnak találta
vele az életet, és a Karenin-házban töltött éveknek még az
emlékétől is szabadulni akart. Nagyezsda mellett ébredt rá, hogy
a régi ház kínosan rendben tartott szobái, a szertartásszerű, de
lélektelen családi ünnepek, a főúri vacsorák, de mindenekelőtt
apja előkelő ridegsége és szigora úgy fonták be, mint az indák.
Nem találta helyét abban a kietlen házban, s ezért is igyekszik
most minél távolabb kerülni onnan. Egy szerencsés és boldog élet
előérzetétől áthatva arra nem gondolt, talán újabb érzelmi
zsarnokság uralma alá került. Szerjozsa ezt szerelemnek nevezte
magában, s talán az is volt. Valójában a döntés felelősséget
engedte át, ettől lett felszabadult, mert még mindig nem vetette le
egy kétségbeejtően félénk ember védőburkát.
Az igazi kárvallott szegény kishúga volt, akivel a megszédült
Szerjozsa kurtán-furcsán elbánt. Úgy gondolta, Annie már felnőtt
hölgy, s az a báj és kedvesség, ami jellemzi, bizonyára hamarosan
meghozza gyümölcsét, vagyis méltó partnerre talál. S akkor már
nem kell annyit törődnie a húgával, így elszakíthatja az utolsó
72
szálat is, mely a Karenin-házhoz fűzi. Mert valójában erről volt
szó. Szerjozsa mindenestül el akarta temetni régi életét, fájdalmát,
gyermeki sértettségét, dühét és csalódottságát, mindazt, amit
anyja emléke jelentett számára. A sötét időt, amit a házban
töltött, de főként szelíd és tehetetlen énjét, mely mindenféle
küzdelemre vagy ellenállásra képtelennek bizonyult. Legyen az
egész múlt halott.

– Azokat a könyveket is becsomagolod? – kérdezte Nagyezsda.

– Igen. Olvastad őket?
– Még nem. Majd Moszkvában, az új otthonunkban fogok
olvasni.
Szerjozsát gyöngédség és bizakodás fogta el jövendő,
moszkvai életük iránt.
– Mi oroszok olyan magányosak, olyan vágyakozók vagyunk, valami
örökké hajszol bennünket egy távoli otthon iránt. Oroszország a
magány, a jelenből való menekülés, az új élet iránti elvágyódás hazája –
olvasta fennhangon Nagyezsda az oldalról, ahol felütötte a
könyvet.
– Igen, de ezek avítt, elporladt bölcsességek, közhelyek, nem
kell szó szerint venned őket, Nagyezsda. Mi, oroszok, gyakran és
készséggel tesszük közszemlére az érzéseinket és mély
meggyőződéssel valljuk, hogy mi vagyunk a világ
legérzelmesebb és legmagányosabb népe. Ki tudja? Talán csak
nekünk vannak a leglángolóbb szónokaink, és a mi pópáink
hangja a leghangosabb, de azt már nem tudom, vajon a fennen
hirdetett eszmék mögött emberi melegség és részvét van-e
bennünk. A kadétiskolában gúnyt űztünk a legszentebb
dolgokból is, és szégyenletesen trágárok, sőt kegyetlenek voltunk
egymással. Micsoda piszkos, gyalázatos dolgok történtek egy-egy
átmulatott éjszakán, milyen aljas és nemtelen tréfákkal gyötörték
bajtársaim a lebujokban szolgáló lányokat. S ugyan mi volt a
73
vétkük? Miért itatták le és táncoltatták asztalon őket? Csak hogy
röhöghessenek a kínjaikon, élvezzék a megaláztatásukat.
Nagyezsda döbbenten hallgatta Szerjozsa váratlan
kifakadását.
– Te magad is részt vettél efféle mulatozásokban? – kérdezte
ijedten.
– Bevallom, néhányszor igen, de nagyon hamar elegem lett
belőlük, s ezért is hagytam ott őket. Sokan ki is nevettek, de
mindig tudtam, hogy nem nekem való élet az.
– Nem volt méltó hozzád, Szerjozsa, így igaz.
– Nagyezsda lelkem, nem akarom azt az életet élni, amelybe
beleszülettem. Túl sok évet pocsékoltam el az életemből, s ha az
esküvőn nem találkozunk, sosem tudom meg, mi az igaz
szerelem és mi a célom a világban. Bizony, nagy szerencse ért,
hogy megismertelek.
Amikor Annie megkapta Szerjozsa néhány soros levelét,
melyben elfoglaltságaira hivatkozva bátyja lemondta tervezett
találkozójukat, keserűen mondta ki a kemény verdiktet: bátyja
nemcsak elárulta, de már nem is az, aki volt.

74
VI. fejezet
Karenin a dolgozószobájában ült, és Makoviczky Dusán levelét
olvasta, mely ezúttal érdekes magyar vonatkozású hírekről is
beszámolt.

„Az 1896-os év a magyar honfoglalás ezredik évfordulója, amelyet

annyi viszontagság, véráldozat és alkotó munka után akkorra
méltósággal és pompával ünnepel az ország, bizonyára az ön
érdeklődését is felkelti, Méltóságos Uram. Az ünnepségsorozat május
másodikán kezdődik és október végéig tart, császárunk, a császárné, a
magyar főurak és a teljes polgárság részvételével. Ez alkalomból
csodálatos új épületek, a Vigadó, az Iparművészeti Múzeum, a Nemzeti
Színház kerülnek átadásra, s nagy büszkeségünkre megépült Európa
első földalatti vasútja is.
Ebből a nagyszerű alkalomból, s további egészsége megóvása
érdekében is bátorkodom azt javasolni, hogy tegyen látogatást
Magyarországon, mely ebben az esztendőben különös pompával és
fénnyel mutatkozik be a széles világ előtt. S várják önt a Karlsbaddal
felérő pöstyéni fürdők és más üdítő szórakozások is.”

Karenin elgondolkodva tette íróasztalára a levelet. Báró Fejérváry

Géza miniszter meghívólevelét a magyar millenniumi
ünnepségekre néhány nappal korábban kapta kézhez, de
félretette íróasztal fiókjába. Ugyan miért érdekelné az a távoli,
ismeretlen ország a Monarchiában? Hiszen alig látszik Európa
térképén. A pompával és az ünnepségekkel különben is torkig
volt, az Osztrák–Magyar Monarchia történelme pedig a
legkevésbé sem érdekli. De most, hogy szlávosan jól csengő nevű
orvosa ilyen költői hevülettel ír Magyarországról, mégis csak

75
elgondolkodott a meghíváson. Viszontagság… véráldozat…
ismerős szavak az orosz történelemből is. Nem is hitte volna,
hogy szlovák származású, Oroszország iránt rajongó doktora így
föllelkesül a magyar haza ezeréves évfordulójától. Neki ugyan
semmi kedve olyan messzire vonatozni néhány lovasbemutató és
színházavatás kedvéért, de Annie talán örömét lelné az
utazásban. Hiszen Mihaillal való szakítása óta újra magányos.
Így történt, hogy Karenin kapcsolatait fölhasználva elküldte
Annie-t, hadd lásson világot.
Annie egy szeles április napon Mlle Leclerc társaságában
vonatra ült. Egy olyan városba utazott, melyről addig nem sokat
hallott, sem a múltját, sem a jelenét nem ismerte, s abban sem volt
biztos, hogy valaha meg akarja ismerni. Mégis, habozás nélkül
indult útnak. Az igazsághoz hozzátartozott, hogy egyre inkább
kimerítette a kapcsolata Mihaillal, már régóta szabadulni
igyekezett belőle. Hiszen a férfi egyik pillanatban olyan
érzelmesen udvarolt, mint egy francia regényhős, a másikban
viszont hűvösen bánt vele. A heves sóvárgás és az önbizalom-
romboló tartózkodás váltakozásaiban Annie sehogyan sem tudta
eldönteni, őszinte-e az udvarlója, vagy szerepet játszik. Soha nem
érezte magát teljes biztonságban Mihail mellett, nem értette, mi
történik vele. Hogyan találhatja meg valaki a szerelemben a
boldogságot, ha az ilyen kiszámíthatatlan? – tépelődött. Az
elmúlt hónapokban mindketten megváltoztak, ám mindegyikük
másként. Ő izgatottan egy új élet kezdésére várt, mert az ember
nem élhet magamagának, Mihail viszont mind gyakrabban
temetkezett a munkájába, mint aki menekül a közös élet elől.
Annie egyik percben úgy érezte, Mihail hideg hozzá, máskor
szerelmes verseket írt, azt ígérve, hogy egész pályafutását
föláldozná sans pensée arrière, meggondolás nélkül, Annie
egyetlen boldog mosolyáért. Az igazság az volt, hogy Mihail jó
partinak tartotta Annie-t, tetszett is neki a lány, ugyanakkor hiú
76
volt, szállni akart, minél messzebbre és magasabbra jutni a
pályán, a társaságban és a közéletben, s még nem döntötte el,
hogy ehhez a Karenin-lányra van-e szüksége, vagy valaki másra.
Szerette volna, amennyire csak lehetséges elodázni a döntést,
mert nem volt lelke szakítani Annie-val. A hivatali életet
megismerve azonban egyre inkább úgy gondolta, az öregedő, és
a munkából egyre inkább kikopó Karenin támogatása már nem
lesz elegendő az ő előrejutásához.
Tévedtem volna Mihailt illetően, vagy csak nincs tehetségem a
szerelemhez? – kérdezte magától Annie és félt arra gondolni,
hogy örökre ott ragadhat a házban, az éjszakai félelmeivel, az
öregedő apjával, s a lélekben mind szárazabb Mlle Leclerckel. A
magyarországi utazás nem is jöhetett volna jobbkor.
Késő éjszaka, amikor a vonat fényszórói belefúródtak az
éjszaka sötétjébe, s már mindenki aludt, Annie fejét az ülés
támlájának támasztotta és hallgatta a vonatkerekek visszhangját,
amely ütemesen zakatolt a fülében és hirtelen belévillant, a
fölismerés: ez a csillagtalan ég alatti száguldás csak arra jó, hogy
magával rántsa a mélységbe, mint az örvény. S a roppant
acélmasina egyszeriben fenyegető tömbként tornyosult előtte, s
felvillant anyja alakja, látta őt előrezuhanni, a sínek felé.
Elborzadt. Az ezerszer átélt gyermeki vád és elhagyatottság
érzése mellé hirtelen egy új, addig ismeretlen gondolat párosult.
Fázósan húzta össze magán az éjjeli kabátot. A vonat
megtorpant, nagyot zökkent.
Mi lesz, ha rajta is eluralkodik a boldogtalanság és követni
fogja anyja példáját? Mindaddig úgy gondolta, hogy az
öngyilkosság bűn, megfutamodás az élet elől és súlyos szégyen,
mely megmérgezi a következő nemzedék életét. „Egy anya nem
hagyhatja el a gyerekeit” – vallotta Szerjozsával együtt. De
váratlanul, mint akit gorombán fölébresztenek egy álomból,
megértett valamit. Már ismerte a magányt és a beteljesületlen
77
szerelmet, egyszerre érezte magát áldozatnak és bűnösnek a
Mihaillal való kapcsolatában, és most hirtelen ráébredt, hogy az
életben egyetlen szabadság létezik. Az életet Istentől kapjuk
ajándékba, abba beleszólásunk nincs, de a saját halálunkat
megválaszthatjuk. Igen, anyjának ez az egyetlen szabadsága
maradt, s úgy döntött él vele.
Őelőtte pedig az a feladat áll, hogy megértse, milyen volt a
halál felé vezető út a végső állomásig. Megérteni anyja helyét,
viszonyait másokhoz és önmagához, megérteni az „akkor”-t – ez
az, ami vár rá. Ez az átka és az adománya, e kettőt kell
összebékítenie magában, mindenféle mellébeszélés és hazugság
nélkül. Újra kell teremtenie anyja múltját. De vajon képes-e rá?
Egy ideje belenyugodott, hogy a mindenáron boldogságra
vágyó Szerjozsától egyre távolodik. Be kellett látnia, hogy a lelki
és szellemi testvériség csupán illúzió. Gyűlölte Nagyezsda
hatalmát, melyet a bátyja fölött gyakorolt és haragudott
Szerjozsára, hogy így behódolt neki. Az ő naiv bátyjának rá
kellett volna jönnie, hogy Nagyezsda odaadása felszíni máz,
mögötte egy kemény és céltudatos nő szándékai bújnak meg.
Hiszen csak rá kell nézni arra az elszánt arcára! Meg kell adni,
Nagyezsda ügyesen játssza a szerepét, a bátyjára vetett szerelmes
pillantása a bálban igazán megnyerő volt. Neki is időre volt
szüksége, hogy felismerje, ez álnokság, s nem naiv szerelem,
aminek először hitte. Tessék, milyen könnyedén vette rá
Szerjozsát, hogy szentpétervári életét az ismeretlen moszkvaira
fölcserélje! Talán gyerekeket ígért neki, vagy csak nem hagyott
békét a bátyjának, amíg bele nem egyezett a költözésbe.
Bizonyára megvannak a maga eszközei. S ez a társaságukba
tévedt ragadozó éppen Szerjozsát szemelte ki magának, aki
sosem szánta volna rá magát ekkora változásra. Ám aki a
nyomorúság terhes csomagját cipeli magával, mint Nagyezsda,
tudja, hogyan kell elérnie a célját, állapította meg Annie, de
78
rögtön el is szégyellte magát. Hiszen alig ismerte a lányt. Azt sem
tudta pontosan, hogyan találkoztak Szerjózsával, mégis csak a
számító nőt látta benne, aki a bátyját elrabolta tőle. De hát nehéz
igazságosnak lenni, amikor Szerjozsa az egyetlen múltja, amit
szeret, az egyetlen váll, melyre támaszkodhat… Gyorsan
elhessegette a szeme elől a képet, átszellemült, kissé nőiesen szép
arcú fivéréről. Helyébe egy másik, halvány kép úszott be: Mihail
arca.
Hajnalodott. Olyan fáradtság tört rá, hogy mozdulni sem bírt.
Csak eldőlt az ágyon és hagyta, hogy a monoton zakatolás
álomba ringassa.
Kora délután érkeztek meg Budapestre. A város új épületeivel,
hídjaival, fényeivel, lármájával és orgonaillatával csupa lüktető
elevenség volt. Annie és a Mademoiselle az új Corinthia
Szállóban szálltak meg az Erzsébet körúton. Másnap délelőtt
pedig nekivágtak, hogy fölfedezzék a fővárost, mely a nemzeti
büszkeség euforikus napjait élte.
A nemzeti ünnepre készülve az ország politikai, szellemi és
polgári elitje egyetlen hatalmas, spirituális szalont, világvárost
teremtett Budapestből, melyben mindenki úgy érezhette, hogy a
nemzeti ügy részesévé válik. A boltosok, cukrászok, vendéglősök
mind a közelgő eseményekről, a király és a királyné látogatásáról
beszéltek, s az újságok másról sem írtak, mint az ünnepi
előkészületekről. A készülődés izgalma Annie-ra is átragadt, úgy
érezte, mintha jól ismerné a város örömét, becsvágyát, mellyel
egy új világot teremt magának, a reményét és a titokzatosságát, s
talán még a múltját is, noha egyetlen szót sem értett furcsa
nyelvéből.
Kora délután lesétáltak a Duna-partra. A folyó, már túl a nagy
tavaszi áradásokon, amikor vastag, fodros hullámaival elárasztja
a rakpartot és a környező úttesteket, immár békésen kanyargó
ezüstszalagként választotta el egymástól a nyüzsgő Pestet és a
79
jóval csendesebb Budát – úgy, ahogyan a korabeli költők
dicsérték. A Duna-korzón tarka szoknyákban és fehér
vászoningekben parasztasszonyok árultak gyümölcsöt és virágot,
a belvárosi műhelyek, cipészüzletek, borbélyszalonok és patikák
tele voltak emberekkel, a parkokban muskátli és orgona
virágzott. A fiákereket húzó lovak sörényébe nemzetiszínű
bokrétákat tűztek az ünnepre való tekintettel, s a nyakukba
kötött csengettyűk ritmikusan csilingeltek, ahogyan nyargaló
lábuk patkói a kövezethez csattantak.
Volt a városnak egy felbecsülhetetlen értéke, a kávéházi világ:
a mályvaszínű márványasztalos kávéházak a forró kávé, a
dohány és százféle friss sütemény illatával. A pékségekben pedig
reggelente a langyos, kenyérszagú levegőben puha cipó-tészták
sültek, melyeket a legények hosszú péklapátokon csúsztattak be
a kemencékbe. Annie elbódult, mintha nem is a valóságban,
hanem egy mesebeli város díszletei között járkált volna.
– Mon Dieu, qu’est-ce qu’elle est belle! Istenem, milyen
gyönyörű!
– Ah, oui – felelte a Mademoiselle –, csak olyan vidékies.
Való igaz, hogy Szentpétervár cári eleganciájához, széles
sugárútjaihoz képest Pest vidéki kisvárosnak tűnt. De milyen
zajos kisvárosnak! Az utcákon és a piacokon mindenütt sürgő-
forgó sokaság. A boltívek és a kapubejárók alatt kántáló árusok, s
az a furcsa nyelv, amit a magyarok beszéltek, meglepte Annie-t,
mert arra számított, hogy bízhat a fülében, ismerős szláv
szavakat hall majd, de nagyot tévedett. Ha meg akarta értetni
magát, kénytelen volt beporosodott német tudását elővenni, mert
bizony egyetlen szót sem értett, németül viszont sokan beszéltek.
Szerencsére már első sétáján fölfedezte a belvárosi szerb
negyedet a görögkeleti templommal és a sok cirill betűs cégtáblás
üzlettel.

80
 – Tessék, hölgyeim, tessék – szólította meg őket egy szerb
cukrászinas. – Fáradjanak beljebb.
Annie rá mosolygott.
– Oroszul nem beszél?
A fiú ingatta a fejét.
– Kicsit.
– Élnek itt oroszok is, vagy csak szerbek?
– Ó, igen, él itt egy kisorosz öregember.
– Kisorosz?
– Ukrán. Abba a templomba jár – mutatott előre a fiú.
– A pravoszláv templomba, igaz?
– Igen, oda. Istenfélő ember, nagyon vallásos.
– Több orosz nem is lakik errefelé?
– Biztosan, biztosan. De én csak őt ismerem.
– És németek? Ebben a városban mintha mindenki beszélne
németül, nem?
– Hogyne. Sok német él Pesten. Meg főleg Budán.
– Sokszínű város.
– Ó, nagyon! De jöjjenek, kérem, jöjjenek – invitálta őket széles
mozdulattal. – Van dobostortánk, és Nusselbeigel. Az a
specialitásunk.
– De hiszen az nem is szerb sütemény – súgta Mlle Leclerc.
A fiú meghallotta és nevetett.
– Valóban nem. A cukrászmesterünk zsidó recept alapján
készíti. Mindenki szereti.
– No, akkor ezt nekünk is meg kell kóstolnunk – mondta
Annie és belépett a cukrászdába, mely tele volt délutáni fecsegő
vendégekkel, de azért kaptak egy sarokasztalt a kirakat előtt.
Onnan, mint egy páholyból nézték a zsongító, délutáni
forgalmat, a karonfogva sétáló párokat, az utcákon rohangászó
gyerekeket, s közben végigkóstoltak néhány süteményt, meg
nem mondták volna, miféléket.
81
 Két nappal később, május másodikán délben hatalmas tömeg
gyűlt össze az Iparcsarnokban felállított csúcsos tetejű óriás-
sátorban. Mindenki arra várt, hogy a kereskedelmi miniszter és a
király megnyissa a millenniumi ünnepségsorozatot. Dániel Ernő
megköszörülte a torkát és fennhangon beszélni kezdett. S
ahogyan az ezeréves magyar hazáról és az államalapító királyról
szónokolt, úgy vált minden tekintet örömtől és büszkeségtől
ragyogóvá, mígnem beszédében a jelen kor legújabb történelmi
magaslatára ért, amikor is a tömeg dörgő éljenzésben tört ki. A
zenekar pedig, mintha csak erre a jelre várt volna, rázendített a
Himnuszra. S egyszeriben zúgni kezdett a város valamennyi
harangja, mennydörögni kezdtek az ágyúk, fülsiketítő hangzavar
tört ki. Sajnálatos módon valamivel korábban, mint ahogyan
kellett volna. A harangoknak és az ágyúknak bizony csak a király
beszéde után lett volna szabad megszólalniuk, nem pedig a
tömeg spontán reakciójára, de szerencsére ez nem zavart senkit.
Észre sem vették.
Annie nézte az először meghatott, majd ujjongó tömeget,
hallgatta a miniszter beszédét, és a szavakon át meghallotta egy
idegen ország nyelvének zenéjét. A hangsúlyai, a hanglejtései
olyan közelről, olyan erősen érintették meg, hogy beleszédült, s
becsukta a szemét, úgy hallgatta. A szavak jelentését nem
ismerte, de a jelentésen túli tartalmukat megértette, mintha a saját
lelke szólalt volna meg bennük. Ferenc József ünnepi köszöntőjét
azonban száraznak, kínosan-gondosan hivatalosnak érezte.
Ugyan miért vált ki akkora elragadtatást a közönségből ez a
megfáradt katona? – csodálkozott, de rögtön meg is felelt rá:
Micsoda kérdés! Hiszen ő az uralkodó.
Este az Operában azután újra láthatta a királyt, ezúttal a
királyné társaságában. Erzsébet, a magyar arisztokrácia kedvenc
uralkodónője sápadt arcával, dús hajkoronájával, sötét estélyi
ruhába fűzött, legendás-légies alakjával olyan volt, mint valami
82
látomás. Nem tudta levenni a szemét róla. Vajon mit érezhet a
férje iránt, aki dús bajusza alatt keskeny ajkát összezárva úgy
figyel a külvilágra, mint aki mindent tud, és semmit nem bocsát
meg? Annie úgy nézett Erzsébet királynéra, hogy próbálta
beleképzelni magát a helyébe, de inkább elkapta róla a tekintetét.
Még csak az kellene, hogy sajnálja Európa legszebb
uralkodónőjét!
Lassan kialudtak az Operaház fényei, a közönség elcsitult, s
felhangzott az István király opera nyitánya. A felséges hangokban
az élet teljessége zengett, a dallamok magával sodorták és
örömmel töltötték el, s ez az érzés csak mélyült és egyre
különösebbé vált. Egész lelkével együtt élt, gyönyörködött és
lélegzett a közönséggel, melyet nem is ismert. És akkor
megfeledkezett a hótól szikrázó szentpétervári estékről, a
házukról, a fehér éjszakákról, egész otthoni életéről, s egyszerre
ott érezte maga körül az éppen csak megismert várost a beavatott
városlakó érzésével.
Az előadás után sokan voltak kíváncsiak rá, vajon ki lehet az a
szokatlan eleganciával öltözött hölgy, arannyal díszített kék
estélyi ruhájában, akinek egész este átszellemült mosoly bujkál az
arcán, és hamar elterjedt a hír: egy orosz hercegnő a szép
ismeretlen.
– Ön valóban olyan gyönyörű, mint egy hercegnő, és biztosan
olyan nagylelkű is, úgyhogy kérem, bocsássa meg, ha a kötelező
protokoll nélkül mutatkozom be. De attól tartok, hiába is
várnám, hogy valamelyik kegyelmes úr bemutasson önnek.
Doktor Tarnay Frigyes vagyok, orvos. Megengedi, hogy
meghívjam egy pohár pezsgőre?
A fiatalember iskolásan beszélt franciául, és olyan rossz
kiejtéssel, hogy Annie vidáman azt kérdezte:
– Ne beszéljünk inkább németül?
A férfi szeme fölragyogott.
83
 – Oh, sehr gerne. Ön németül is tud?
– Nem túl jól. De azért biztosan megértjük majd egymást. Bár
az önök gyönyörű operáját is megértettem volna! Jó, ha a történet
felét tudtam követni.
A férfi rendkívül komoly képet vágott, s mint egy tanár,
magyarázni kezdett. De miközben beszélt, egy világos hajtincs
elszabadult a homlokán, s ettől egyszeriben kisfiús lett az arca.
– Nos, jókorát vissza kell kanyarodni az időben, hogy Szent
István története érthető legyen. Ő a mi államalapító királyunk,
aki megteremtette a nemzet egységét, a keresztény magyar
királyságot. Új világot hozott a régi helyébe, ami nem mehetett
harc és erőszak nélkül. Natürlich nicht.
– Igen, igen, benne volt ebben a zenében nagyon sok minden.
Hit, kétely, szeretet, gyűlölet… Az emberi sors mélységes
szomorúsága. Aki egyszer hallotta, egykönnyen nem felejti el.
Francia kifejezésekkel tűzdelt német nyelven társalogtak, s
kitűnően szót értettek. Végül elhallgattak és csak nézték egymást.
Nem volt szükségük szavakra.
Annie másnap reggel későn ébredt. Első gondolata a
fiatalember volt, akinek nem ismerte a múltját, a nyelvét, a
családját, mégis úgy érezte, közelebb áll hozzá, mint bárki más
eddigi életében. Coup de foudre? Szerelem varázsütésre? Nem,
ez valószerűtlen. Csak hirtelen ébredt barátság. Vagy ki tudja,
mit hoz a jövő? Azt mindenesetre biztató volt, hogy Tarnay
Frigyes megígérte, körbekalauzolja a városban.
Délután a hömpölygő tömeggel együtt végigsétáltak a
Champs-Élysées mintájára épített Andrássy úton, kipróbálták a
kontinens első földalattiját, mely akárcsak a körút egyik szakasza,
vagy az új dunai híd, Ferenc Józsefről kapta a nevét. Este
megnézték a katonai parádét a Vérmezőn, s Annie tapsolt, mint
aki pompás színházi előadást lát, de hamar betelt a feszes
egyenruhás, kefebajuszos tisztek felvonulásával és a nyüzsgő
84
sokadalommal. Akkor fiákerrel átkocsiztak Budára és a Sváb-
hegy magaslatáról nézték Pestet, ahogyan halványkék párába
burkolózik, háztetői összetapadnak, békésen, vidáman. S amikor
Annie a pétervári nők ama bizonyos mozdulatával arca előtt
kecsesen összefogta a sálját, Tarnay Frigyes arra gondolt: ezt a
lányt szeretni kell és asszonyává kell tennie, be kell vezetni a
pesti társaságba, be kell mutatni mindazoknak, akiket ismer, s el
kell érni, hogy befogadják a pesti szalonokba. S kicsoda, ha nem
ő a legalkalmasabb erre a feladatra?
Tarnay Frigyes szép szál férfi volt, jómódú orvos, elegáns
pacientúrával, s elég idős ahhoz, hogy ne essen könnyen
kísértésbe vonzó, csábító nők láttán. Szülei késői, egyetlen
gyermeke volt, a szülők nem érhették meg a fiuk házasságát,
amire annyira vágytak. Harminchat éves korában most először
fordult vele elő, hogy egy nőt azonnal asszonyának képzelt el, s
ha akarta sem tudott volna neki ellenállni. Jól tudta, mindennek
megvan a maga ideje, egyelőre csak annyit tehet, hogy
türelmesen vár, ami a legnagyobb erénye volt. Egy ideje készült
rá, hogy új életet kezd, de most azt is érezte, ezt a lehetőséget
nem szabad elszalasztania. Fontosnak, gazdagnak és sikeresnek
ismerte a város, s az, hogy az elmúlt tíz évben egyetlen tartós
kapcsolata sem akadt, csak még izgalmasabbá tette a partira
vágyó úrilányok szemében.
– Egyszer megéreztem a kudarc ízét, és nagyon keserű volt –
mondta egy alkalommal a barátainak, de ez volt a legtöbb, amit
elárult magáról. Talán ezért is volt annyira népszerű a
szalonokban, mint a hallgatni tudó emberek általában. A
munkája megkövetelte, hogy fegyelmezetten és figyelmesen
végighallgassa mások panaszait, s ez a tulajdonsága a nagyvilági
életben is jól kamatozott. Csak figyelte a körülötte lévő
embereket, ahogyan pénzügyi befektetéseikről, politikáról,
színházról vagy a párizsi konyháról társalognak, mosolygott és
85
bólogatott, és senki nem tudta, igazából mit érez. Ő maga
választotta a bölcs szemlélődő szerepét, mert ezt találta a
legkényelmesebbnek, és most, hogy megismerte Annie-t, úgy
érezte, végre talált valakit, aki ugyanúgy képes a mosolya mögé
rejteni szomorúságát, akárcsak ő. Igen, gondolta, rokonlelkek
vagyunk, de ez vajon boldogság, vagy bánat? Csak mosolygott
magán. Tudta, hogy váratlanul szerelmes lett, így fölösleges
efféle kérdéseket föltennie magának. Mind ez idáig úgy vélte,
áldozatkész, türelmes és megértő feleségre van szüksége, mert
akinek hivatása van, embereket gyógyít, s a betegei közül sokan
úgy áldják, mint valami csodatevőt, s munkája betölti az életét,
annak áldozatos társ kell. Annie-t megismerve kissé
elbizonytalanodott: vajon képes lesz erre?
Az elkövetkező hetekben sétákat tettek a Normafa erdei útjain,
ősfák lombjai alatt, virágzó faágakkal díszített asztalok mellett
ebédeltek eldugott kisvendéglőkben, s ahogyan Annie
megismerkedett a csípős halászlével, a cigányzenével és az
asztali borozások örömteli hangulatával, egyre inkább érezte,
hogy végre él, felszabadultabban, elevenebben, mint Pétervárott
valaha. Micsoda szerencse, hogy találkozott ezzel a férfival,
akinek mosolya Szerjozsára, érdeklődő tekintete Mihailra
emlékezteti. Mintha kettőjük arcából gyúrták volna össze az övét,
csak éppen hozzákevertek valami egyedien üdítő vonást. De az is
lehet, hogy csak az ódivatú franciával kevert német nyelv
szédítette meg ennyire, amit a férfi sajátos akcentussal beszélt. A
legfontosabb azonban az volt, hogy könnyű és egyszerű volt vele
minden, s rajta keresztül belelátott egy világba, mely nemcsak új
és értékes is volt számára, hanem egészen elfeledtette vele
pétervári élete fényes hidegségét és az ott átélt szorongásait.
Egyik este a férfi újságot tett elé. A címlapon a fénykép a
nyájas mosolyú II. Miklóst ábrázolta május 26-i cárrá koronázása
alkalmából, de a cikk címe tragédiára utalt. Szörnyű dolog
86
történt. A Hodinka mezőn összegyűlt százezres tömegben, mely
a cár ajándékaira várt, legalább ezren taposták halálra egymást
azon a nevezetes napon.
Az időtlenség öröme hirtelen megszakadt, a hír visszarántotta
Annie-t Pétervárra, mint egy erős, láthatatlan kéz. Nem mintha
bármilyen fogalma is lett volna az orosz nép végzetes
szegénységről, vagy végzetszerű alázatáról a cár iránt, mégis úgy
érezte, nincs joga boldognak lenni egy önmagát vidáman
ünneplő városban, miközben otthon ekkora tragédia történik.
– Hazamegyek – mondta.
– Itt akar hagyni bennünket? – ijedtében a többes szám jött
Frigyes szájára.
– Vissza kell mennem, értse meg.
– De hiszen már nincs mit tenni, Annie. A tragédia megtörtént.
És különben is…
– Különben is, nem az én dolgom, hogy bármit is tegyek,
semmi közöm az egészhez, ugye ezt akarta mondani?
– Nézze, Annie, én orvos vagyok. Halt már meg betegem, ez
elkerülhetetlen a mi szakmánkban. Ilyenkor az ember tehetetlen,
de elfogadja az elfogadhatatlant és folytatja praxisát. Az élet
megy tovább. Ahogyan most is.
– Több mint ezer ember! Milyen iszonyatos… el sem tudom
képzelni.
– Nem is könnyű ezt elképzelni, de kérem, ne hagyjon itt.
Semmi értelme. És azért se menjen el, mert nekem nagyon
hiányozna. Én azt hittem, hogy itt, hogy ebben az országban.
Annie halkan befejezte a mondatot.
– Hogy ebben az országban maradok.
– Igen! Ön fiatal, gyönyörű, és itt minden meglenne ahhoz,
hogy új életet kezdjen.
– És ha vissza akarok menni a hazámba? Arra nem gondolt,
hogy nekem itt minden idegen? A nyelv, a vallás, az ételek, a
87
szokások… Még a város illata is más, mint otthon. Mesébe illő
hely ez, de nem az otthonom.
– Mert még csak a felszínt látta, s még az ön érzékenysége is
kevés ahhoz, drága Annie, hogy egy szűk hónap alatt megismerje
Budapestet. Ez egy minden szegletében különleges város! Talán
nem is hinné, de valóban az. Én pedig boldog lennék, ha
bevezethetném az itteni életbe, és ígérem, mindent megteszek,
hogy megszeresse. Nagyon kérem, bízzon meg bennem és
maradjon velem. Az ön barátsága rendkívül értékes számomra, a
legjobb dolog, ami csak megtörténhetett velem egész életemben.
Tarnay Frigyes még mindig nem merte kimondani, hogy fülig
szerelmes az ő orosz hercegnőjébe, de szerencsére volt annyi
esze, hogy házassági ajánlatával ne rohanja le. Egyelőre annak is
örült, hogy sikerült lebeszélnie az utazásról. Mert Annie
természetesen nem ment vissza Szentpétervárra.
Kora nyári napokjöttek. Reggelente a szivárvány élénk
színeiben ragyogott a város, este pedig puha, sárgás fénybe
burkolózott. Annie egyre otthonosabban mozgott benne. Egyik
vasárnap délelőtt a Mademoiselle elkísérte a belvárosi pravoszláv
templomba, mely zsúfolásig tele volt szerb hívőkkel. Ahogy
belépett, azonnal feltűnt neki, milyen szerényen vannak öltözve
az emberek. A férfiak háziszövésű kaftánban, sötét nadrágban és
bocskorban elöl álltak, a nők pedig hátul, vállkendőkkel, viseltes
tarka szoknyákban, némelyiknek a fején is fehér vagy kék kendő
virított. S valóban voltak a hívők között oroszok is. Egy szakállas,
hosszú, fehér inget viselő öregemberben Annie felismerni vélte a
„kisoroszt”, akit a cukrászinas említett. A leghátsó sorban állt, s
buzgón imádkozott, mint senki más rajta kívül. Valahányszor
felhangzott Krisztus neve, két karját széttárva térdre borult, bő
inge fehér lepelként röpködött csontos testén, megcsókolta a
templom kövét, és hányta magára a keresztet, természetesen a
jobb vállán kezdve, mint minden pravoszláv.
88
 Annie lassan lépkedett előre, kicsit bizonytalanul, hogy
meddig mehet, de a hívők maguktól nyitottak utat előtte. Végül
egy fiatalasszony mellett megállt. Megigézve nézte a gyertyáktól
ragyogó ikonosztázt, s a papot, amint földig érő, redőzött
selyempalástban, melynek közepére aranykereszt volt hímezve,
sűrűn rázza a füstölőt és áldást oszt. Az illatos ködben
imbolyogtak a hosszú fehér gyertyák lángjai, s megvilágították a
hívők arcát. Szívfájdítóan szép látvány volt, ezernyi
gyöngédséggel, érzékiséggel, fájdalommal. Annie számára
mindez régóta ismerős volt, most mégis megfoghatatlan.
Homályos ködön át nézte, ami körülötte történik. Azt hitte, öröm
fogja majd el a templomban, de sokkal inkább szomorúságot
fedezett fel magában. Szerjozsára gondolt, majd nyomban
Mihailra, és nem értett semmit. Egyforma szeretettel gondol
mindkettőjükre? Lehetséges ez? Igyekezett elhessegetni magától
a zavaros érzéseket, melyek, kit tudja, honnan kerültek elő.
Fölzendült a kórus, fönt a karzaton a templomi kóristák
harsogva énekeltek, újra és újra belevetették magukat ugyanabba
a dallamba, s vég nélkül kérték Isten segedelmét. Szállt, zengett a
Goszpodi pomiluj! Az ablakokon át betörő fénysugarakban meg-
megcsillant a hatalmas koszorúcsillár és az ikonok aranyozása. A
mise hosszúra nyúlt, ezért az áhítatos hangulatot egyre többször
törte meg a hívők mocorgása és suttogó beszélgetése. Egyre
gépiesebben vetettek keresztet minden „Uram irgalmazz” után, a
gyerekek pedig zajosan kiszaladtak a templomkertbe játszani,
nem szólt rájuk senki.
Amikor Annie a puha félhomályból kilépett a szabad levegőre,
egy suhogó szoknyás hölgy, a férjével és matrózinges kisfiával
éppen befordult a Váci utcáról. A szemközti vendéglőbe
igyekeztek, ahol a napernyő alatt, a cserepes virágokkal
körberakott teraszon már minden asztal meg volt terítve, és a

89
pincérek buzgón kínálták körbe a jeges limonádét a
vendégeknek.
– Le vrai grand monde. Ez az igazi nagyvilág – sóhajtott a
Mademoiselle.
– Igen, ez egy másik világ. A szívem szerint én azt a bentit, a
templomit választanám, de már nem lehet. Nincs a világon még
egy olyan melankolikus hely, mint a mi pravoszláv templomunk,
de mintha a múlt századba tértem volna vissza. Annyira
gyönyörű, hogy összeszorul az ember szíve, csak éppen öreg
benne minden.
– Talán inkább ősi.
– Öreg! Csak körül kell nézni, és mindjárt szembeszökő a
különbség. Ez itt egy modern világ! Mennyivel élőbb, mint az!
– A vallás az emberek lelkiismeretét ébreszti fel. Segít
eligazodni a világ dolgaiban – felelte a Mademoiselle nem túl
nagy meggyőződéssel.
– Ezek a mi furcsa szokásaink ugyan miben segítenek nekünk?
A füstös, félhomályos templom, mint valami látomás úszott el
Annie mellől, és magában igazat adott Tarnay Frigyesnek, aki
különös városnak nevezte Budapestet. Ahogyan sétáltak a Haris-
bazár előtt a Kristóf téren át a Koronaherceg utca felé,
egyszeriben megérezte, hány arca van ennek a városnak. Külön
életet élt valamennyi, mint a szerbnegyed, a kis sziget a belváros
közepén, vagy az Operaház társadalma a királyi párral, az
államférfiakkal és a pesti előkelőségekkel, nem beszélve a
kávéházak, vendéglők, bazárok és piacok tarka világáról. Otthon,
vasárnaponként a Szent Izsák-templomba menet ő is mindig
adott néhány rézkopejkát a téren kéregető koldusoknak, de meg
sem látta őket, mintha nem is léteznének. Viszolygott még a
szaguktól is. S most, amikor életében először került szegény
emberek közelségébe, vette csak észre, milyen hitvány rongyokat
viselnek testükön. A Hodinka-mezőn történt tragédiára is
90
másként gondolt. Bűntudat, szégyen és a jó sorsa iránti hála
érzései kavarodtak benne, majd lassanként szétolvadtak, s egy
erős, édes érzés lépett a helyükre: fölfedezte saját szabadságát.
Hiszen dönthet. Élete a saját kezében van, azt tesz vele, amit
akar. Újat kezdhet távol Pétervár úri világától, mely elfedi szemét
és bezárja elméjét az emberi nyomorúság előtt. Pesten talán egy
valódibb élet vár rá Tarnay Frigyes oldalán. Tarnay est un
homme fait – kész ember, tudja, mit akar. Igaz barátja,
védelmezője és társa lesz, akihez nem szerelemből, hanem
meggyőződésből megy feleségül. Együtt élni valakivel, akit nem
tisztel, meg sem fordult a fejében.
– Mama szerelme gyönyörű volt, de esztelen. Nekem nincs
erőm ekkora szenvedélyhez, és nem akarom ugyanazt a hibát
elkövetni, mint ő.
Mlle Leclerc, aki sosem tett föl tapintatlan kérdéseket,
nagyokat hallgatva sétált mellette. Ő pedig úgy gondolta, nem
tartozik semmiféle magyarázattal.

91
VII. fejezet
Annie hosszúra nyúló távolléte elszomorította Karenint. Magára
maradt a házban, s nyugtalanította, hogy keveset tud a lányáról.
Annie rövid leveleiből csak az derült ki, hogy jól van, de hogy
valójában miként él, hogy megy sora, arról a szűkszavú üzenetek
nem árultak el semmit. Karenin magányában rájött, hogy Annie
volt számára az élet ajándéka, vagy még inkább „cadieu de
Dieu”, Isten ajándéka. A fény, amit meglátott benne, s amit néha,
egy-egy kivételes pillanatban önmagában is sikerült fölfedeznie,
olyan volt, mint amikor először lépett be a márvánnyal burkolt
Szent Izsák-székesegyház kapuján. Világos, megfoghatatlan,
tiszta érzés. És most, hogy szomorkodásra és töprengésre bőven
jutott ideje, úgy érezte, ez már sosem tér vissza. Karenin nem volt
képes kimutatni az érzelmeit, környezete mindig is a mogorva,
szigorú embert látta benne. Egyedül ő volt tisztában vele, hogy a
lánya iránti érzelmek milyen helyet foglalnak el életében.
Szerjozsa hiányát nem fájlalta ennyire. Úgy gondolt a fiára,
mint lágy, akaratgyenge emberre, könnyen formázható
viaszbábura. Nem bánta, az igazat megvallva egyenesen örült
neki, hogy Szerjozsa olyan asszonyra akadt, mint Nagyezsda, aki
megkönnyítette apai gondjait. Az erő, gondolta Karenin, az erő
hiányzik Szerjozsából, s ugyanaz a nyugtalan keresés él benne,
mint az anyjában. Túlságosan fiatal, túlságosan ingatag. Az ilyen
emberek könnyen elvesznek. Talán sikerül családot alapítania. A
család, hát persze, hogy a család az, amire szüksége van,
kötelességekkel, feladatokkal és örömökkel együtt. Vissza kell
térni a régi időkhöz, állapította meg. Az ő számára ebből csak
annyi maradt, hogy délutánonként a szalonban itta meg a teáját,
esténként néha vendégeket fogadott, s olykor eljárt társaságba.

92
Dolgozni, olvasgatni, utazni… mindez már nemigen érdekelte. A
pétervári társaságot is unta. S egyre többször uralkodott el rajta
valami különös fáradtság, még a járása is megváltozott.
Megszokott, kacsázó léptei helyett komótosan cammogott, nem is
szeretett már sétálni.
Egyedül maradtam, egészen egyedül – ült a karosszékben és
az ujjait ropogtatta, majd gyorsan abbahagyta. Tudta, hogy
Annie ki nem állhatja ezt a szokását, ahogyan valamikor Anna
sem. Az ember megöregszik, megszökik tőle minden öröm. Csak
a hit marad, bólogatott szomorúan, de azért kihúzta magát, és
elhatározta, hogy másnap reggel úgy temetkezik bele a munkába,
mint fiatalember korában. Noha jól tudta, hogy nyugdíjba
vonulásának ideje egyre közeledik.
Szerjozsa és Nagyezsda a nyár végén összeházasodott és
beköltözött a nagy faluba, melyet a szentpétervári társaság mindig
is lenézett. Moszkva, az izbákra emlékeztető alacsony házaival,
fából épült negyedeivel és a sztyeppéket idéző, hatalmas, poros
tereivel falusiasnak tűnhetett Pétervárhoz képest.
Ellentmondásos város volt. Elképesztő méretű palotái, tatáros
hangulatú terei, s a méltóságteljes Vaszilij Blazsennij-
székesegyház éles ellentétben álltak a külvárosi sikátorokkal, a
szegénynegyedek zegzugos utcáin meghúzódó lebujaival és
bordélyaival, melyek hírhedtebbek voltak, mint a főváros
hasonló mulatói. Nagyezsdával a legnagyobb egyetértésben
rendezték be moszkvai életüket egy csöndes ház második
emeletén, tágas és kényelmes lakásban. S együtt döntötték el,
hogy Szerjozsa új hivatást választ: jogtudományt tanul a
moszkvai egyetemen. Anyai öröksége nyugodt, anyagilag
biztonságos életet garantált az elkövetkező évekre, ameddig
Szerjozsa családfenntartóvá nem válik. Nagyezsda férje minden
tervét és elképzelését támogatta, ezt hozta hozományként a
házasságukba, és Szerjozsa nem is vágyott ennél többre. Szerette
93
Nagyezsdát, aki bízott benne, az akaratában, a tehetségében, és
hitte, hogy a férje sokra viszi majd ügyvédként vagy
politikusként.
– Szerjozsa, rosszat álmodtál, lelkem, ébredj – suttogta
Nagyezsda egy hajnalban és szorosan magához ölelte a férjét.
Szerjozsa dünnyögött valamit, de Nagyezsda nem érte be
ennyivel.
– Csurom vizes az inged. Beteg vagy tán? Hozok frisset.
– Nem kell, hagyd.
– De hát mi van veled? Rosszul vagy?
– Aludjunk inkább – felelte Szerjozsa és behunyta a szemét.
Ezúttal nem a visszatérő rémálma kísértette. Valóságosabb oka
volt, hogy nem tudott aludni. Aljosáról volt szó. Egy éve nem
találkoztak már, mert amióta Szerjozsa otthagyta a katonai
pályát, barátságuk meglazult, majd megszakadt. Néhány hír
azért eljutott hozzá arról, hogy Aljosa korhely, mulatozó életet él,
mint olyan sok bajtársa, és újra a színésznő, Ljudmillája kegyeit
keresi. Előző nap pedig váratlanul előkerült. Szerjozsa
meglepődött, hogy Aljosa Moszkvába jött, és ilyen hosszú idő
után egyszerre csak találkozót kér tőle a tiszti kaszinóban. Alig
ismert rá, annyira megváltozott. Duzzadt szemhéján már
látszódtak az italozás jelei, arca enyhén püffedt és vörhenyes
volt. Széles mozdulattal ölelte át Szerjozsát és azonnal vodkát
rendelt.
– No, barátocskám, igyunk a régi szép időkre! No meg a
házasságodra, mert hallom, hogy megnősültél. Meg sem hívtál az
esküvődre, no, szép dolog!
– Nem hívtunk vendégeket. Nagyezsda akarta így.
– Hohó! Értem én. Nálatok az asszony az úr a háznál. Azért
csak vigyázz, Szerjozsa, nehogy papucs légy!
– Mesélj inkább magadról, Aljosa. Hogy megy a sorod?

94
 – Hát éppen ez az, amiről beszélni akarok veled, drága
barátom. Az én becsületbeli ügyemről.
Szerjozsa megdermedt. Ha valami párbaj-históriáról van szó,
akkor inkább hallani sem akar róla. Aljosa rögtön kitalálta a
gondolatát:
– Ne rémüldözz annyira, szíveskedjél meghallgatni inkább.
Igen, igen, emlékszem a régi beszélgetésünkre, s magam is
elítélem a párbajt, elméletileg, de ez most rendkívüli ügy.
Emlékszel Ljudmillára, ugye? Nohát, róla van szó. Csakhogy más
összefüggésben, mint legutóbb. Nos, ő távolról sem az a számító,
könnyűvérű nő, amilyennek Péterváron képzelik, s amilyennek
eleinte magam is hittem. Ljudmilla igazi művész, érzékeny,
kifinomult. Rengeteget tanult az elmúlt években, s hamarosan
nagy színésznő lesz belőle. Ebben a szezonban Moszkvában
játssza Júliát, szép sikerrel. Az egyik előadás után elmentünk
vacsorázni, meghitt kettesben üldögéltünk a vendéglőben,
amikor Pavel Nyikolajevics, az az aljas csirkefogó betévedt oda,
és nem átallt botrányt csinálni.
– Bocsássatok meg, drágáim, hogy megzavarlak benneteket –
kezdte mézesmázos hangon anélkül, hogy bárki is szóba akart
volna elegyedni vele –, de szent kötelességem figyelmeztetni
téged, Aljosa, hogy légy óvatos ezzel a… nőszeméllyel.
És rám öntötte minden aljasságát. Még most is az arcomba
kergeti a vért, ha csak rá gondolok. Először azt hittem,
meghibbant, de valószínűleg csak részeg volt, noha nem látszott
rajta.
Akkor már világosan tudtam, hogy szándékosan sérteget.
Sosem szívleltük egymást, ha őszinte akarok lenni, az első perctől
fogva utáltam a hamis rókaképét és sosem csináltam ebből titkot.
Néhányszor összeszólalkoztunk, de ennyire sosem mérgesedett
el közöttünk a vita, mint azon az estén, amikor vérig sértett. A
becsületembe gázolt. A végén pipogya mamlasznak mert nevezni
95
a hitvány gazember. Mi mást tehettem volna, mint hogy párbajra
hívom, amikor az étterem tele volt tisztekkel? Ez nem kíván több
magyarázatot.
Miközben Aljosa beszélt, látszott rajta, hogy valódi
felháborodást érez. Újra visszatért az arcába a tűz, ami egykor
annyira jellemző volt rá.
– S ezért kell most téged arra kérnem, a régi barátságunk okán,
hogy legyél a segédem. Pisztollyal párbajozunk, tíz lépés
távolságból. Kétszeri golyóváltással. Pénteken hajnalban.
Szerjozsa elsápadt. Nagy nehezen szólalt meg végül.
– Tudod, mit gondolok a párbajról. Mindig is értelmetlen
hősködésnek tartottam. Nagyon kérlek, térj ki előle.
– Lehetetlen. A becsületbíróság kötelez rá.
– Akkor kérj föl mást segédednek.
Aljosa megragadta a kezét.
– Szerjozsa, nekem rajtad kívül nincs igaz barátom.
Ljudmillának senki vagyok, szerelmem mindenki kigúnyolja.
Értsd meg, az életemről van szó! Ha nem veszek elégtételt a
sértésen, vége a tiszti becsületemnek. Örökre kitaszítanak maguk
közül, pellengérre állítanak, semmibe vesznek. Te otthagytad a
katonai pályát, otthagytad Szentpétervárt, de nekem ott van az
életem a bajtársaim között. Könyörgök, segíts, legalább te ne
hagyj magamra.
Szerjozsa lassan bólintott. Este nem mondott semmit
Nagyezsdának. Elég, ha az utolsó pillanatban tudja meg. Meg
fogja érteni, hogy tartozik azzal egykori barátjának, hogy
teljesítse a kérését. Ez olyan kérdés, amiben nem tűr
ellentmondást.
Másnap hajnalban Nagyezsda tiltakozása ellenére Szerjozsa
megjelent a kijelölt helyen és végignézte, amint két katonatiszt,
úgy, „ahogyan kell”, lefolytatja a párbajt. A jeges fuvallatú
levegőben, a városszéli kiserdőben, a téli hajnal végtelen
96
nyugalmában két egyenruhába öltözött férfi arra készül, hogy
megküzdjön egymással a becsületért. A hosszú tisztást belepte a
hó. A háttérben a fák fehér ágai között sűrű az árnyék, még nem
tört át közöttük a pirkadat rózsaszínű fénye. Az előtérben a két
férfi sötét alakja élesen kirajzolódik a hajnali derengésben.
Valamivel távolabb, a háttérben áll a két segéd, végtelenül
komoly arccal. Színpadra illő kép. Hogy mi a történet, és kinek a
becsületéről van szó, már nem fontos. Az számít, hogy a
szereplők a szívüket és a vérüket beleadják a jelenetbe, mint egy
igazi tragédiában, a kellő pillanatban a megfelelő pózba vágják
magukat, de mesterkéltség és túlzás nélkül, az érzelmeket nem
szabad teljesen szabadjára engedni, a jelenetnek komolynak kell
lennie.
Két gáncsnélküli lovag áll tehát egymással szemben. Egyikük
talpa alatt megreccsen egy letört faág, amikor kiméri a tíz lépés
távolságot. Az egyik segéd a cipője orrával kijelöli a barrière-
vonalat. Felesleges szavak, felesleges mozdulatok nincsenek. A
két férfi lába biztos támaszt keres a hóban. Felsőtestüket oldalra
fordítják, tekintetüket mereven egymásra szegezik, fejüket kissé
hátrahajtják, karjukat felemelik, kinyújtják, amennyire csak
tudják, nem sietik el a célzást. Eldördülnek a pisztolyok.
Aljosa teste megremeg, ingén vékony vérszalag szivárog,
szeme elhomályosul, a földre zuhan.
Az előadásnak vége.
Szerjozsa szája elfehéredett.
– Meghalt. Meghalt, és a szerencsétlen azt hitte, valami nemes
tettet hajtott végre. Ha kérlelem, hogy ne tegye, talán
megmenekül. De hiszen kérleltem! – ocsúdott fel a kábulatból –,
kérleltem.
– Orvost, hívassanak orvost – hallotta a saját hangját, de
mintha ezer verszta távolságából szólt volna. Letérdelt a barátja
teste mellé és óvatosan szétnyitotta az ingét.
97
 – Él! Lélegzik!
Aljosa sebesülése nem volt súlyos, a golyó nem sértett csontot,
estére azonban felszökött a láza. Orvost hívtak újra, aki friss
kötéssel látta el a sebét, lázcsillapító port és hűvös italokat rendelt
el, amit egy halálra rémült, fiatal komorna szolgált fel, aki azt
hitte, hogy az uraság a halálán van. Dunyasa szaporán hányta
magára a keresztet, hiába kérték, hogy ne tegye.
– Nagy baj, nagy baj – hebegte és menekült a szobából.
Szerjozsa a barátja ágya mellett állt.
– Nincs veszélyben? – kérdezte a doktortól.
– Ej, katonadolog. Tisztek közötti csetepaté.
– Mi a véleménye, doktor, mikor gyógyul föl?
– Két-három nap múlva már fölkelhet. A teljes gyógyulás
azonban két hétig is eltarthat. De ne fogyasszon szeszes italt –
fordult az orvos hűvösen Aljosához –, csak az előírt teákat igya
meg. A mája erősen megnagyobbodott, ami a sok alkoholnak
tulajdonítható.
Aljosa elfintorodott. Az orvos fogta a táskáját, biccentett és
nyugodt léptekkel távozott. A panziótól két utca távolságra egy
öregasszony betege várta, akit egy hete kezelt tüdőgyulladással,
minden eredmény nélkül. Nem bízott benne, hogy megéri a
másnap reggelt.
Amikor a doktor mögött becsukódott az ajtó, Aljosa felkiáltott:
– Gyerünk vodkát inni!
Szerjozsa elhűlve nézett rá.
– Ugyan már, no, csak tréfáltam – felelte Aljosa.
Aljosa másnapra jobban lett, egy héttel később pedig
visszautazott Szentpétervárra.
Szerjozsa rendkívül levert volt azokban a napokban, bántotta,
hogy megszegte az elveit, és főleg az, hogy emiatt Nagyezsdával
összetűzött. Barátja szavai sem hagyták nyugodni, örökké a
fejében jártak. Nem cselekedhetett másként, mert akkor a tisztek
98
kiközösítik, állította Aljosa. Vajon ezt érezte mama is? A
kiközösítés elől menekült a halálba? Kik azok, akiknek a szava
ekkora súllyal bír, és dönthetnek más emberek sorsa fölött? Kik
ők? – tépelődött Szerjozsa. Nagyezsda hangja térítette vissza a
jelenbe. Teával kínálta és leült vele szemben a fotelbe.
– Szerjozsa, lelkem, ne emészd magad. Aljosa felépült, már
vissza is utazott Pétervárra. Több szót ez az egész ügy nem
érdemel. Ami történt, megtörtént.
– Nem érted, Nagyezsda. Erkölcsi kötelességem volt Aljosa
mellé állni, nem tehettem mást. Ám közben valami kiderült, és
éppen Aljosa segített megérteni. Az embernek semmi kétsége
afelől, hová tartozik, igaz? Aljosa egy a mieink közül, hozzánk
tartozik, és egyszerre mégiscsak az övéi kényszerítik olyasmi
megtételére, amit nem akar. S ha nem teszi meg, vége. Istenem,
micsoda emberek a mi barátaink! S ezek a „barátok” ugyanezt
tették mamával. Hogyhogy csak most értettem meg?
Nagyezsda hallgatott egy darabig. Azután mégis megszólalt.
– Azt hiszem, igazad van. Nincs a világon rettenetesebb dolog,
mint amikor keresztülnéznek valakin, mintha üvegből volna.
Nem állnak szóba vele, nem hívják meg. Hogyan éljen így,
magára maradva, kiközösítve, megvetve?
– Vajon hány család él Szentpéterváron, amelyik eldöntheti
egy ember sorsát? Tíz, húsz, talán harminc? Mitől van ekkora
hatalmuk, mondd? Muszáj alávetni az akaratunkat a többségnek?
Tényleg nincs kiút?
– A cárnak mitől van hatalma? Hogy ő a cár. Isten adta a
hatalmát, mi pedig elfogadjuk és hiszünk benne.
– Mama dönthetett volna másként, ha…
– Ha…?
Szerjozsa még mindig nem tudta kimondani, hát Nagyezsda
mondta ki helyette.
– Ha jobban szeret téged. Ugye erre gondoltál, lelkem?
99
 – Valóban
– Azt hiszem, tévedsz. És tudod miért? Mert még sosem voltál
kitaszított te magad. Nem ismered az érzést. És adja isten, hogy
soha ne ismerd meg. Édesanyád nagyszerű asszony lehetett, volt
bátorsága a szerelmet választani.
– Emiatt elhagyta a férjét és a gyerekeit.
– Bátor volt. De nem szent.
– Egy anya nem tehet ilyet – visszhangozta Szerjozsa a
magában ezerszer elismételt mondatot.
– Szabad ezt nekünk megítélni? Hiszen ő is csak ember.
Elgyöngülhet, kétségbeeshet, elveszítheti a lába alól a talajt.
– Hűség, család, összetartozás…. Sosem fogok neki
megbocsátani! – szakadt ki Szerjozsából.
– Drága lelkem, ne mondd ezt! A megbocsátás velünk
született, istenadta kötelességünk. Meg kell bocsátani!
– De amikor elárult!
– Nem, dehogy! Az előbb már értetted.
– Azt értettem meg, hogy a barátai elárulták. Ez biztosan
szörnyű volt. De az ő árulása velem szemben még ennél is
szörnyűbb. Hiszen én kisgyerek voltam. És Annie szinte
csecsemő.
– Ez már a múlt, lelkem, ne rágódj örökösen rajta. Gondolj
inkább a jövőnkre, hiszen annyi még a tennivaló. Hát nem erre
vártunk már jó ideje? Nem ezt akartuk?
Szerjozsa elhallgatott. Arra gondolt, jobb, ha nem beszél többet
erről Nagyezsdával, hiszen csak falat emel kettőjük közé.
Nagyezsda egyetlen megnyugtató magyarázattal akarja lezárni
az ő múltját, ami lehetetlen. A feleség ösztöne dolgozik benne, az
erős, fészekrakó ösztön, csak a jövőre gondol, a közös életüket
tervezi. Ám legyen! Végülis maga is erre vágyik. A múltat
illetően sosem fogják megérteni egymást, mindenkinek magának
kell megbirkóznia a saját múltjával. Inkább az a dolguk, hogy a
100
múlt és a jövő között egyensúlyozva találják meg a maguk
boldogságát, ha ez egyáltalán lehetséges.
Szerjozsa felállt.
– Késő van, aludjunk.
Nagyezsda reszkető állal, sírással küszködve egészen szorosan
elébe állt.
– Azt hiszed, nem értelek meg. Azt hiszed, asszonynép
módjára csak fecsegek itt otthonról, háztartásról. De van, amit
még te sem tudsz rólam, Szerjozsa, mert röstelltem beszélni róla.
Nem tudod, milyen az, amikor otthon elszabadul a pokol. Engem
gyakran büntettek, főleg a bátyáim. A legkisebb voltam a
családban, hát mindenki rajtam töltötte ki a keserűségét. Amikor
apám részeg volt, úgy nyüszített az ajtónk előtt, mint egy kivert
kutya. Anyácska nem akarta beengedni. Én az ő pártjára álltam,
ezért kaptam apámtól egy-két pofont, s a bátyáim is sokszor
megkínoztak. De nehogy azt hidd, hogy rosszaságból. Senki nem
volt gonosz a családban, nem is gyűlöltük egymást. A bátyuska
keze eljárt, de nem sokkal azután cuppanós csókot nyomott az
arcomra. Ennek azonban vége. Soha többé nem hagyom, hogy
megcsúfoljanak. Tévedsz, ha azt hiszed, nem értem meg a
fájdalmadat, vagy azt, ami édesanyáddal történt. És tudod, miért
értem olyan jól? Mert őt is megalázták, ha másként is, mint
engem. A megalázást soha nem felejti el az ember, mert az
elviselhetetlen. Ez az, amit meg kell értened, Szerjozsa, lelkem.
Szerjozsa karjába vette Nagyezsdát, simogatta, becézte, beszélt
hozzá, a fülébe suttogott, mintha egyszeriben jóvá akarna tenni
minden sérelmet, bajt és fájdalmat, ami a testét és a lelkét érte.
Úgy szerette, mint egy gyereket, egy kislányt, akit meg tud
menteni, mert még jó pillanatban érkezett. Nagyezsda pedig
előbb felindultan, majd egyre nagyobb megnyugvással adta át
magát a minden rosszat enyhítő ölelésnek, amit szeretett férje két
karja kínált.
101
 Szerjozsa megkönnyebbüléssel ébredt rá arra az igazságra,
amit már korábban is tudott, csak éppen nem mondott ki: Nekem
ő kell. Csakis ő.
Három nappal később Szerjozsa levelet írt Annie-nak.

Drága Annie!
Bocsásd meg, hogy ilyen sokáig nem írtam, de ismersz, fecsegni
nem szeretek, viszont most nyilvánvalóvá lett valami a számomra,
ami mindkettőnk számára fontos, új felismerés lehet. Anyánkról
van szó, természetesen, hiszen ő az, aki bennünket a
legszorosabban fűz egymáshoz. Tudom, ez a kötelék közöttünk az
utóbbi két évben meglazult, és ennek én voltam az oka, de kérlek,
ne haragudj rám emiatt. Amióta eljöttem apám házából – milyen
furcsa, hogy így írtam, apám, és nem úgy, hogy Alekszej
Alekszandrovics, de jól esik kimondani, hogy elhagytam az atyai
házat – más ember lettem. Ezt Nagyezsdának, a feleségemnek
köszönhetem. Tudom, hogy gyűlölöd, de várj kicsit. Ha
megismered, biztos vagyok benne, hogy ugyanazzal a hévvel fogod
szeretni, ahogyan most haragszol rá, amiért egy időre elszakított
tőled. Mert nem ez történt, drága Annie-m, egyáltalán nem, s azt
hiszem, csak még jobban szeretlek, mint valaha.
Tudod, én is rengeteget gondolkodtam anyánk haláláról, de
végül Nagyezsda értette meg velem, valójában mi történt. Az ő
korábbi nyomorúságos életének példája világította meg számomra,
mi az a kiközösítés. Én ezt az érzést nem tapasztaltam, ahogyan
remélem, hogy Te sem. A magányt, az elhagyatottságot igen, de a
büntetésnek azt a fajtáját, amivelmamát büntették, nem ismertem.
De amióta tudok róla, egyre-másra fölteszem magamnak a kérdést:
miért? Miért tették ezt vele? Miért büntették ezzel, éppen ezzel?
S rájöttem, hogy az emberi irigység és gonoszság volt az, amit
végül szegény anyánk nem bírt elviselni. Irigyelték a szerelméért,
azért, hogy merte vállalni, amit nyíltan senki nem vállalt a mi
102
köreinkben. Irigyelték a meg nem alkuvásáért, a bátorságáért… de
főként a saját gyávaságukat és képmutatásukat gyúlölték benne.
Ezért alázták meg azzal, hogy becsapták az orra előtt valamennyi
szalon ajtaját. És igen, ezt tette vele a saját férje is, amikor
kitiltotta mamát a házból. Erről már beszéltem Neked, s azt
hiszem azt a beszélgetésünket egyikünk sem tudja elfelejteni. S
nekem valahányszor eszembe jutott az a rettenetes éjszaka, amikor
mama elment tőlem, csak arra tudtam gondolni, mekkora fájdalom
ért engem. Most először vettem tudomást az ő szenvedéséről, csak
most kérdeztem meg magamtól: milyen érzés lehetett neki, amikor
elszakították tőlem, a szeretett kisfiától? El tudod képzelni, Annie,
lelkem? És megjelent előttem Ligyija néni is, aki gyúlölte és
büntette mamát. Világéletemben menekültem előle, sosem tudtam
pontosan, miért, és bevallom, nagy megkönnyebbülést éreztem a
halálakor. Karenin pedig, aki engem mindig is gyenge férfinak
tartott, hogy meghunyászkodott! Behódolt a nénje akaratának és
kiutasította mamát. Mekkora gyávaság volt ez a részéről! Biztos
vagyok benne, hogy megbűnhődik még ezért.
Nagyezsda szavaiból ébredtem rá apránként minderre, aki
mama legfőbb szószólója és védőügyvédje. Bátor asszony, de nem
szent – mondta mamáról, és igaza van. Anyánk, ha vétkezett is
ellenünk, a gyermekei ellen, magához hűséges volt. Az egyetlen
lehetséges utat választotta, amit akkor választhatott.
Idáig jutottam a töprengésben, s az én Nagyezsdám
segítségével mindent megértettem. Erről még sosem beszéltem
Neked, de tudnod kell, hogy a feleségemnek borzalmas gyerekkora
volt, bántották és megalázták, mégis megbocsát mindenért. Én
viszont – ezt is őszintén be kell Neked vallanom – még mindig
nem tudok megbocsátani mamának, noha úgy hiszem,
megértettem mindent. Vagy talán mégsem? Van még valami más,
amit értenem kellene, hogy eljussak végre a megnyugvásig? Azt

103
 hiszem, túl mély a seb. És túlságosan régi. Boldog lennék, ha
legalább Neked tudnék segíteni mindazzal, amit most megírtam.
Szeretlek, Húgocskám, és kívánom, hogy boldog életet élj a
távoli Budapesten, és hogy lássalak is minél hamarabb.
Amióta Moszkvába költöztünk, az életem alaposan
megváltozott. Klubokba nem járok, kártyázni sem szeretek, hiszen
ismersz, s nem forgok olyan mulatós emberek között, mint Aljosa
és a régi bajtársaim, mégsem vagyok soha foglalkozás nélkül,
hiszen tanulok. Nagyezsda is megtalálta itt a helyét, talán még
jobban is, mint Pétervárott. Nagyon szeretném már, hogy
meglátogass bennünket, mert hiányzol, bizony, hogy nagyon
hiányzol. S bizonyos vagyok benne, hogy az én Nágyámmal
tökéletesen megértenétek, s meg is szeretnétek egymást, ez nem is
történhet másként.
A viszontlátásig ölellek szeretettel,
a Te Szerjozsád

Szerjozsa egy lélegzettel írta meg a levelet, és nyomban

elküldette. Azonnal olvasni akarta volna a húga válaszát, abban
reménykedve, hogy együtt még jobban megértik az igazságot.
Annyira szeretett volna egészen megszabadulni elfojtott, végig
nem gondolt szorongásaitól. És ebben Annie segítségére is
szüksége volt.
Délután Nagyezsda hófehér, elgyötört arccal lépett be a
lakásba. Éppen csak ledobta magáról a könnyű kabátkát, rohant a
mosdóba. Amikor visszajött, kezét a hasa előtt tartotta és halkan
mondta:
– Gyereket várok.
Szerjozsa kezéből kiesett a félig nyitott könyv. Csak nézett,
nem tudott megszólalni, úgyhogy Nagyezsda megismételte:
– Gyereket várok.
– Csodálatos – nyögte ki végre.
104
 Nagyezsda arcát elöntötte a pír.
– Sokat szédülök, émelygek.
– Majd elmúlik.
– Igen. Biztosan. Annyira boldog vagyok – tette még hozzá.
Szerjozsa végre felállt, odament hozzá és gyöngéden
megölelte. Nagyezsda nevetett.
– Nem vagyok ám cukorból! Ölelj úgy, mint eddig. Gyerekünk
lesz, Szerjozsa. Érzem, itt – és odavonta Szerjozsa kezét a
hasához. – Akkora, mint egy cseresznyemag.
– Igen.
– Jól van, hát. Ne félj már annyira. A következő élet itt van
bennem.
Az elkövetkező hetekben Nagyezsda arca megcsúnyult,
dereka megvastagodott, melle elnehezült és megereszkedett. De
ami a legrosszabb, állandó hányingerrel küszködött, miközben
folyton éhes volt és tömte magába a krémtől csöpögő
palacsintákat, melyek azután mind kifordultak belőle. Szerjozsa
ijedten nézte, mi lett az ő Nagyezsdájából. Nem értette sem a
hirtelen támadt falánkságát, sem azt, miért kell egy nőnek annyit
szenvednie, éppen akkor, amikor a legnagyobb boldogságot éli
át. Hibás teremtmények vagyunk, rejtélyes és kiszámíthatatlan
emberi lények, állapította meg, de ezt a világért sem mondta
volna feleségének. Neki ilyesmi eszébe sem jutott.
Természetesnek tartott mindent, ami vele történik. Napközben
aludt, amennyit csak tudott, éjjel hánykolódott, reggelente
fáradtan ébredt. Szerjozsával alig beszélgetett, s ha mégis, akkor
csakis a gyerekről. Hogy milyen lesz az arcocskája, a kezecskéje,
a kis lába… Más nem érdekelte.
Szerjozsa egyre magányosabbnak érezte magát mellette, és
egyre idegenebbül mozgott a saját otthonában. Éppen csak
meglelt lelki egyensúlya odaveszett. Hová lett Nagyezsda bájos,
fitos orra, ragyogó tekintete, vékony dereka és formás csípője?
105
Meghízott, elnehezedett, s csak anyasága kötötte le. Mindezt
Szerjozsa ijesztőnek találta, ilyen változásra egyáltalán nem volt
felkészülve. Jobbnak látta, ha a könyveibe és a tanulmányaiba
menekül a feleségében végbemenő testi és lelki változások okozta
zavaros érzelmei elől. Nagyezsda egyáltalán nem bánta. Csak
magára figyelt, arra, mi történik a teste belsejében. Így azután
tudomást sem vett Szerjozsa magányáról, sem arról a kis
szobalányról, aki finoman ívelt szemöldökét magasra húzva
rosszallóan nézett rá, viszont annál kedvesebben pillogott a ház
urára.
– Nem illik ám, hogy egy asszony így elhagyja magát a
terhessége miatt – mondta egy alkalommal Verka a konyhában,
amit az éppen hazatérő Szerjozsa véletlenül meghallott. Még
valaki elszereti azt a csinos urát – tette hozzá a lány, és egyáltalán
nem biztos, hogy nem hallotta meg Szerjozsa lépteit. A
szemrevaló Verka két hónapja szolgált náluk, nem sok hasznát
látták, s ha az egyébként gondos háziasszony Nagyezsda nem
fordul annyira magába, már biztosan elküldte volna.
Szerjozsa aznap este a szalonban maradt, maga elé állított egy
üveg konyakot és elszántan inni kezdett. A negyedik pohárnál
iszonyatosan elszédült, forgott vele a szoba, nyelőcsőgörcsöt
kapott, kis híján megfulladt, s a köhögése nem csillapodott.
Verka egyszerre csak a szobában termett, odasietett hozzá, hátát
ütögette, vizes kendőt terített a homlokára. Lassan magához tért.
Ránézett a lányra, meglátta kipirosodott arcát, vastag, nedves
ajkát, és hirtelen olyan izzó vágy ébredt benne, hogy beleszédült.
Vadul magához rántotta, átölelte a derekát. Beletemetkezett a
lány fiatal, erős testébe, kötényét feszítő dús mellébe, nyakának
édeskés, főttkrumpli-szagába, s egy pillanatig élvezte a gyönyört,
amit asszony nélküli életében hónapok óta nélkülözött. De a
következő percben megundorodott magától és eltaszította
Verkát.
106
 – Menj innen! Gyűlöllek!
Verka tágra meredt szemmel nézte Szerjozsa fölhevült arcát és
nem értett semmit. Szégyenkezve igyekezett elrendezni
összegyűrődött köténye ráncait, miközben zavaros gondolatok
kavarogtak a fejében: Mindig ugyanaz a história…, az úr
megkíván… S a végén csak nekem van bajom belőle. Istenem, ó,
Istenem…
Kifutott a szobából.
Szerjozsa összeomlott. Iszonyúan szégyellte magát. Nagyezsda
pár méterre tőle a hálószobájukban alszik, az oldalára fordulva,
védve szépen gömbölyödő hasát. S belőle állati erővel robban ki
a megalázó vágy, s alig tudta megfékezni. Undorodott. Nincs
joga megcsalni a terhes feleségét, még akkor sem, ha semmiféle
élvezetet nem nyújt neki már hónapok óta. Nincs joga
boldogtalannak érezni magát, amiért Nagyezsda elhanyagolja és
magára hagyja. Nem lenne szabad ennyire félni a magánytól,
hiszen már felnőtt férfi. Lehet, hogy Kareninnak van igaza? Nem
férfi ő, hanem gyenge báb. Miféle apa lesz belőle?
Egyszerre megint az a szomorú és magányos kisfiú lett, akit
kilencévesen elhagyott a mamája. Visszahuppant karosszékbe, s
megalázottan visszasüppedt az éjszaka magányába.
Három héttel később megérkezett Annie válaszlevele
Budapestről.

Drága Szerjozsám!
Mennyire örültem a levelednek! És mennyire igaz minden sora.
Távol vagyunk egymástól, mégis magam mellett érezlek, hiába
vagyunk már régóta külön egymástól. Én is úgy gondolok
mamára, mint Te. Elképzelem életét azokban a végső napokban,
melyekről nincs emlékem, nem úgy, mint neked. Keresem bennük
apám, Vronszkij szerepét, de róla végképp semmit nem tudok.
Csak arra jöttem rá, hogy a társasági szabályok vele szemben
107
mások voltak, mint mamával szemben. De hiszen ezt nem volt
nehéz kitalálni! Egy férfi előtt, lehet csábító, kalandor vagy
szerető, minden ajtó nyitva áll. Mindenütt szívesen látott vendég.
De egy házasságtörő asszony? Igen, úgy van, ahogyan írtad.
Anyánk kitaszított lett, irigységből, gonoszságból álltak bosszút
rajta, szegényen. Meg kell neki bocsátanunk, még akkor is, ha
elhagyott. Tudnunk kell felejteni.
Bocsásd meg, hogy féltékeny voltam a Te Nagyezsdádra.
Ostobaság volt, mélységesen szégyellem magam miatta. Kérlek,
mondd meg neki, hogy ennek egyszer s mindenkorra vége, s a
legtisztább érzelmekkel vagyok iránta. Boldog vagyok, hogy szeret
és megért téged. Legyetek egymáshoz hűségesek, őszinték és
bízzatok meg egymásban. Nagyezsdának éppen akkora szüksége
van a te megértésedre, mint neked az ’övére, mindazok után, amit
gyerekkorában elszenvedett. De ha ott vagytok egymásnak, előbb-
utóbb rendbejön minden, meglásd.
Itt Budapesten én is társra találtam, egy pesti orvosra, úgy
gondolom, hogy hamarosan férjhez megyek hozzá. Szeretetet,
gondolatokat, gyengédséget kapok tőle, s ezeket viszonzom magam
is. Olyan szenvedélyt, olyan szerelmet, amit mama érzett, nem
akarok. Tudom, hogy ez gyávaság tőlem, nevess csak ki érte, de
elég nekem a szerető, becsületes férfi, s az az élet, amit kínál.
Csodálatos dolog szeretni, és mégis szabadnak lenni.
Egyébként annyi élményem gyűlt föl ebben a városban, hogy le
se tudom írni. Alekszej Alekszandrovicsnak köszönet jár azért,
hogy nyelvekre taníttatott, s így idegenben is boldogulok.
Mindazt, amit átélek, szavakba tudom önteni, ki tudom beszélni
magamból. Bár tudom, hogy ami igazán fontos, az szavakkal
nehezen kifejezhető. Ilyen a zene, a szeretem az építészet. Ezt a
várost mindenképpen látnod kell, drága Szerjozsám, meg lennél
lepve, milyen kicsi, mégis mennyire eleven és milyen gyorsan

108
 változik benne minden. Milyen nagyszerű lenne, ha
ellátogatnátok ide.
Lassan befejezem. Talán még csak annyit, hogy ha van híred
Mihailról, írd meg, kérlek. Haragban váltunk el, de már régóta
nem táplálok iránta semmilyen rossz érzést. Előbb-utóbb talán
magam is írok neki, de addig is örülnék bármilyen hírnek felőle.
Oly boldog vagyok, hogy vagy nekem. Nagyezsdát ölelem, kérlek,
feltétlenül add át neki.
Annie

Szerjozsa becsúsztatta a levelet íróasztala fiókjába. Kell még lenni

valaminek, amit nem értünk anyánk életéből, valami hiányzik a
képből, aminek a helyére kell kerülnie, gondolta és sokáig ült
asztalánál.
A következő év márciusában megszületett a kisfiuk. Amilyen
nehéz volt Nagyezsda terhessége, olyan könnyen és szerencsésen
zajlott le a szülése. Amikor Szerjozsa a kis Kolja fölé hajolt, kitörő
örömöt érzett. A szeretetnek kézzelfoghatóbb bizonyítéka nem
létezik, mint egy gyerek, gondolta. Kis habozás után kiemelte a
takaróba bugyolált kisfiút az ágyából, gyöngéden magához
szorította, és ezt súgta a fülébe: soha nem hagylak magadra, ne
félj.

109
VIII. fejezet
1896 szeptemberében Annie, hogy rendezze dolgait, s apjának
elmondja kapcsolatát, hazatért Szentpétervárra, ahol megtudta,
hogy Mihail Olga Tomszkajának udvarol. S egyszerre, mint
akinek hályog hullik le a szeméről, a maga csupaszságában
ismerte föl Mihail jellemének rejtett vonását. Elég volt egyszer
látnia a párt, amint büszkén, csengő kacagással végigvonulnak a
báltermen, s megéreznie Olga parfümjének nehéz, fűszeres
illatát, hogy émelyítő ellenszenv fogja el. Nyomukban járva a
vendégek azt suttogták:
– No, Olga és Mihail csakugyan összeillenek. Meglátjátok, ez a
fiatalember még sokra viszi.
Olga hol kihívó, hol hízelgő pillantásai és parfümjének bódító
illata megszédíthette Mihailt, mert úgy keringett körülötte, mint
lepke a fény körül. De volt más is, ami elkábította.
A tábornok, arcán széles mosollyal, a közelükben állt, s egy
csoport frakkba öltözött úr pillantásának kereszttüzében éppen
egy hosszú történetet mesélt, mely természetesen a
transzszibériai expresszről szólt. S amikor Annie meglátta, ahogy
Mihail jövendő apósa szavait lelkesen issza, hirtelen mindent
megértett: Tomszkij generális a belépő Pétervár legrangosabb
köreibe, rajta keresztül vezet az út az érvényesüléshez. Ekkora
kísértésnek hogyan is lehetne ellenállni? Mihail szeméből csak
úgy szikrázott a magabiztos öröm, a beérkezett, sikeres emberek
jellemzője. S miközben a bálozók kisebb csoportokban széledtek
szét körülöttük, valaki megjegyezte, hogy éppen ilyen modern
gondolkodású ifjakra van szükség a magas
kormányhivatalokban, mint Mihail.

110
 – A régi gárda alakjai már nem értik a ma világát, jobb, ha
tisztességgel visszavonulót fújnak. Nekik az az egy feladatuk
maradt, hogy egyengessék az utat a feltörekvő újak előtt –
jelentette ki a fiatalember arcán fölényes mosollyal.
– Igen, igazad van. Itt van például Karenin – felelte a mellette
álló úr, ügyelve rá, hogy Annie még véletlenül se hallja meg, amit
mond. – Befolyásos kormányhivatalnok volt a maga idejében,
óriási megbecsülés övezte, még az Alekszandr Nyevszkijt is
megkapta, ám elszállt felette az idő. Nyugállományba illene már
vonulnia, már csak kerékkötő a hivatalban.
Annie pedig – anélkül, hogy a szavak eljutottak volna hozzá –
megértette, mennyire méltatlan volt a Mihaillal való kapcsolata.
Mert való igaz, hogy ő maga gyerekesen viselkedett, amikor
próbára tette a férfi szerelmét, de sosem volt számító, Mihail
viszont vele szemben is az volt, a becsvágy legyőzte benne a
szerelmet, kár ezt utólag szépítgetni. S akkor, a tisztánlátás éles
pillanatában megszületett benne az elhatározás, és magában
kimondta a perdöntő igen-t Frigyes házassági ajánlatára.
Amikor Karenin Annie elhatározásáról tudomást szerzett,
elszürkült az arca. Szüksége volt némi időre, amíg visszanyerte
az önuralmát. Elveszíti a szívének igazán kedves gyermekét is?
– Annie, nagykorú lettél, igazán nincs jogom beleszólni az
életedbe, különösképpen az érzelmi életed nem tartozik rám, de
az apád vagyok és felelősséggel tartozom irántad. Ezért kérlek,
hallgass meg, és hidd el, amit most mondok, azt az irántad érzett
szeretet mondatja velem. Meg akarlak óvni egy nagy csalódástól,
mielőtt még jóvátehetetlen hibát követsz el. Korainak tartom a
házasságkötést, meggondolatlan lépésnek. Hogyan is köthetnéd
össze a sorsodat egy idegennel egy ismeretlen országban? A
házasság szent dolog. Férj és feleség életét nem emberek kötötték
össze, az Isten. Ezt a köteléket csak bűn tépheti szét…

111
 Karenin hangja elcsuklott. Hirtelen rádöbbent, hogy éppen ezt
mondta Annának is, amikor tudomást szerzett a Vronszkijjal való
kapcsolatáról. Elhallgatott.
– Ön mindig óvni akart engem, Alekszej Alekszandrovics, jól
tudom. Való igaz, hogy jó nevelést kaptam öntől, talán a lehető
legjobbat. Nyelvekre, zenére, a mi gyönyörű orosz irodalmunkra
taníttatott, Puskin, Turgenyev, Csehov művein nevelkedtem, s ez
mind nagyszerű volt. Csak éppen a helyemet nem találtam sem
ebben a házban, sem Pétervárott. Csak ábrándoztam,
fantáziáltam, telesírtam a párnámat magányomban, mint egy
ostoba regény hősnője, és haragudtam a sorsomra. Én itt képtelen
voltam boldog lenni! De kérem, ne higgye, hogy önt vádolom, ne
gondoljon hálátlannak… Nos, Budapesten más élet vár rám, nem
olyan fényűző, nem olyan gazdag, mint az itteni, de sokkal
inkább nekem való, elevenebb, vidámabb… Végre a magam
életét élhetem.
Karenin hallgatta és arra gondolt: hála istennek nem szerelmes
a lánya. Van még remény.
– De hát ki az a férfi egyáltalán, akihez feleségül akarsz
menni?
– Orvos. Méghozzá igen elismert Budapesten, s jólelkű,
jellemes embert ismertem meg benne. S nagyon szeret engem.
– És te? Te vajon szereted?
– Igen – felelte nyugodtan Annie és egyenesen Karenin
szemébe nézett.
– Mint barátot, vagy mint elismert orvost? Vagyonos ember
vajon, tudod, mire számíthatsz a jövőben? No és a családja, a
barátai, őket vajon ismered? Orvos, rendben van, de milyen lesz
mint férj? Annie, te itt nőttél föl, Pétervárott, ez az otthonod,
orosz az anyanyelved, pravoszláv a vallásod, s most egyszerre
mindezt itt akarod hagyni?

112
 – De hát miért mondja ezt most nekem? – kérdezte szigorúan
Annie, hogy hirtelen támadt bizonytalanságát palástolja.
– Mert a mi orosz életünknek megvannak a maga törvényei,
melyek irányítják az életünket. S az ember olyan, mint a nép,
melyből származik, nem tagadhatja meg önmagát. Azt szeretjük,
amit ismerünk, amihez hozzászoktunk. Te ebbe a világba
születtél bele, ide köt minden, itt vannak a gyökereid. Nem
tudom, a magyarok milyenek, de biztosan mások, mint mi. Talán
a nőket sem tisztelik annyira, mint mi.
– Ó, igen. Egészen mások. De nem tisztelnek minket kevésbé,
mint az orosz férfiak.
– S azt hiszed, olyan könnyű lesz követni a szokásaikat? Vagy
könnyedén befogadnak téged? Mindig azt szerettem volna, hogy
a házasságod révén jó kezekbe kerülj, arisztokrata családba,
ahová való vagy. Fáj a lelkem, ha arra gondolok, hogy
könnyelműen összeházasodsz valakivel, akivel talán össze sem
fér a természetetek. Akinek nem ismered az addigi életét, a
gondolkodásmódját, s arra sem hagysz időt magadnak, hogy
megismerd. Micsoda meggondolatlanság!
– Ön nem érti, mit érzek, ha azt mondja, korai még házasságra
gondolnom. Hiszen mondtam, nem akarok tovább itt élni, értse
meg!
– És Mihail? – kérdezte bizonytalanul Karenin.
– Ó, talán nem jutottak el önhöz a róla szóló hírek? Olga
Tomszkajának udvarol, de hadd tegye, mert én tiszta szívemből
megvetem. Hitvány karrierista. Amit iránta éreztem, tévedés
volt. Frigyes egészen más ember. Nem azért akar feleségül venni,
hogy a családomon keresztül előrejusson a hivatali ranglétrán,
hanem mert szeret, méghozzá olyannak, amilyen vagyok. Jobb és
mindenekfölött tisztességesebb ember, mint Mihail. Úgyhogy
igazán nem kell féltenie, Alekszej Alekszandrovics, mert ha
valaki, hát Frigyes vigyázni fog rám.
113
 Kareninnak nagyon nehezére esett kimondania, mégis
megtette:
– Nem vagy szerelmes belé.
– Mit jelent ez a szó? Ön talán el tudja nekem magyarázni? Én
nem tudom. Csak azt, hogy túlságosan gyakran hangzik el
színpadon és regényekben, s mindig túl jelentős hangsúlyt kap,
amivel elveszik tőle az ember kedvét. De furcsa, nagyon furcsa,
hogy éppen ön próbál meggyőzni arról, hogy a házassághoz
szerelem szükséges. Ön, akitől anyám elmenekült. Erre igazán
nem számítottam. Szeretem Tarnay Frigyest, tiszteletet és
gyengédséget érzek iránta, s úgy gondolom, erre nyugodt szívvel
fölépíthető egy házasság. Attól pedig igazán nem kell félnie,
hogy elvesznék abban az idegen országban. Megtanulok
magyarul, ahogyan a többi nyelvet is megtanultam, Budapestet
pedig könnyű volt megszeretni, mert elragadó város.
No, de nem erről akartunk beszélgetni, nem igaz? Alekszej
Alekszandrovics, ha nem tévedek, éppen az ön elvei szerint
házasodom és készülök berendezni az új életemet. S éppen ezért
arra kérem, támogasson ebben a szándékomban, hiszen
semmiféle ésszerű kifogása nem lehet ellene – mondta Annie
addig ismeretlen bátorsággal és méltósága teljes tudatában.
Karenin lelke kínzóan nehéz volt a beszélgetés után.
Alulmaradt Annie-val szemben, s még bűntudat is gyötörte
önzése miatt. Hiszen minden áron magánál akarta tartani a
lányát. Annie viszont megkönnyebbült, mint aki jó döntést
hozott. Csak el innen minél hamarabb!

1898 januárjában Annie Karenina feleségül ment Tarnay

Frigyeshez. Akkor Annie lélekben már messze volt
Szentpétervártól, a szülővárosától, és mind sűrűbb budapesti
látogatásai során egyre biztosabban tudta, hogyjövendő életét
Frigyes oldalán egy új világban fogja élni. Lassan és tudatosan
114
készült rá, azzal a kitartó elszántsággal, mely gyermekkora óta
jellemezte.
A házasság híre óriásit robbant, a ritka esemény nyomban
bekerült a pesti újságok társasági rovataiba, szenzációs kávéházi
szóbeszéd lett belőle. Tarnay Frigyes, a hírneves orvos, a
megrögzött agglegény, feleségül vesz egy ismeretlen „orosz
hercegnőt”, aki fényűző pétervári életét cseréli föl Pest polgári
világára! Mindenki azonnal látni akarta az arisztokrata hölgyet,
aki ragyogó gazdagságból érkezik Budapestre, s elrabol egy
társasági kedvencet a pesti női társaság elől. Az esküvőn azután
mindenki láthatta, hogy Annie fiatal, szép és titokzatosan vonzó,
ám egyelőre ennyivel be kellett érniük, mert a pár hosszú
nászútra Párizsba utazott.
Amikor Annie férjhez ment, úgy-ahogyan már tisztázta
magában azokat az eszméket és elképzeléseket, melyeket
különféle regényekben olvasott a szerelemről, de ezeket a
szentenciákat nem akarta megőrizni magában. Megnyugvást lelt
a sorsában. Házasságot köt egy vonzó és tisztességes férfival, akit
tisztel és szeret – tiszta és világos minden. Csak egyetlen dolgot
nem akart: anyja öngyilkosságáról és apja rejtélyes haláláról
beszélni. Attól félt, bűnnel terhelt családi múltja túl nagy súllyal
nehezedne a házasságukra, ezért igyekezett eltépni gyökereit
orosz életétől, mely a fényűzés, az elfojtás, a szorongások és a
titokzatosság sűrű levegőjét vegyítette magába. Egész korábbi
életétől szabadulni akart. Úgy gondolta, mindennek el kell tűnnie
a feledés homályában, mert csak az emlékezetéből szándékosan
kifelejtett történetek nem veszélyeztetik jövendő életüket.
Nászútjukról hazatérve egyik este Annie az öltözködőasztal
előtt a haját fésülte. A vendégeik már hazamentek,
elcsöndesedett a ház.
– Nem fáradtál ki nagyon? Sajnálom, hogy Mohácsiék tovább
maradtak a kelleténél, de hát ők már csak ilyenek. Ha
115
belemerülnek a társalgásba, képtelenség megállítani őket –
mondta Frigyes.
– Ellenkezőleg, nagyon is érdekelt, amit Salzburgról meséltek,
hiszen még sosem jártam ott.
– Szó se róla, gyönyörű hely. Tulajdonképpen jó is, hogy szóba
hozták, arra gondoltam, nyáron ott kezdhetnénk a nyaralásunkat,
s onnan mehetnénk tovább Milánóba, Firenzébe, Pisába.
Meglátod, mennyire más ritmusra lüktet ott az élet.
– Nekem még itt is annyi az újdonság. Ne lepődj meg, Frigyes,
de már régóta akarok kérdezni tőled valamit, amit talán
furcsállni fogsz. Te sosem érezted magad idegennek, nem akartál
elköltözni egy másik városba, nem gondoltál arra, hogy nem itt
kellene élned?
– De hát hogyan jut ilyesmi az eszedbe, drágám? Én egész
életemben itt éltem, ebben a kerületben nőttem fel, s ma is ide köt
minden, a nyelv, a munkám, a barátaim… Szeretem ezt a várost,
és még sosem szerettem jobban, mint most, amikor naponta
megifjodik, és sokkal szebb, mint valaha. Hogyan lennék én itt
idegen?
– Van úgy, hogy az ember szabadulni akar az otthonától, és
olyan életet keres magának, ami közelebb áll hozzá.
Frigyes gondolkodóba esett.
– Én tökéletesen elégedett vagyok azzal, amit veled élek, és
szeretném a legkényelmesebb, legkönnyedebb életet nyújtani
neked. És persze a legboldogabbat is… talán nem jól csinálok
valamit? Tudom, hogy ez itt meg sem közelíti azt, ahogyan
Pétervárott éltél…
– Ugyan már! Van, ami sokkal fontosabb, mint a fényűző élet.
– Mi lenne az? Esküszöm, titkolsz előlem valamit.
– Nyugodj meg, semmit. Csak még szükségem van némi időre,
jobban meg kell ismernem az itteni világot. Különben is, nem a

116
mostani életemről beszéltem – akarta folytatni, de inkább
elhallgatott.
Frigyes fölé hajolt és megcsókolta, de kételye nem múlt el
igazán.
– Engedd, hogy mindenre megtanítsalak, és olyan gondtalan
életed lesz, amilyenről nem is álmodtál. És ne félj semmitől, mert
ez az ország csak jót tartogat a számodra, meglátod, drágám,
hogy az idő engem igazol.
Az első év volt a legboldogabb és a legnehezebb. Búcsút kellett
vennie Mlle Leclerctől, mert a kisasszony úgy döntött,
visszamegy Franciaországba, elfogadja Lyonban a nevelőnői
állást, amit egy ismerős család ajánlott. Örülhetett a hűséges
Mademoiselle, mert ennél szerencsésebb megoldást ki sem
találhatott volna. Annie tizenkétszemélyes teáskészletet
ajándékozott neki a délutáni teázások és az átbeszélgetett fehér
éjszakák emlékére, és sírva búcsúzott.
– Csak semmi érzelgősség – szakította félbe a Mademoiselle a
megrendült Annie-t, aki könnyekkel az arcán hálálkodott az
elmúlt tizenhárom évért, és a kezét szorongatta. – C’est la vie.
Ilyen az élet, egyszer el kell válnunk. Merci, merci bien.
Köszönök mindent. És a legjobbakat kívánom. Boldogságot,
örömöt, sok örömöt az életben.
Magában pedig azért fohászkodott, hogy az ő szeretett Annie-
ja el ne vesszen abban az ismeretlen, új világban, és
legszívesebben felajánlotta volna neki további szolgálatait, mert
érezte, hogy még szüksége van rá, hiszen olyan fiatal és
tapasztalatlan, de tudta, hogy nem lehet. Így csak átölelte és
kétszer arcon csókolta, majd pillanatnyi habozás után pravoszláv
módra egy suta harmadik csókot is az arcára lehelt.
Annie napokon át gyászolta a Mademoiselle távozását, és
eleinte szokatlannak találta, hogy nevelőnő nélkül sétál az
utcákon, de hamar hozzászokott, hogy a pesti élet szabadabb,
117
fesztelenebb, mint a pétervári. Hamar megértette azt is, ha be
akar illeszkedni a pesti társaságba, nemcsak hibátlan modorra,
hanem arra a fegyelemre is szüksége lesz, amit a Karenin-házból
hozott magával. S bármennyire utálta is korábban e vonásokat az
apjában, el kellett ismernie, hogy nélkülözhetetlenek, s hálát
érzett Alekszej Alekszandrovics iránt, amiért ebben a szellemben
nevelte. Mindenekelőtt azonban be kellett vennie egy várat: a
bevehetetlennek tűnő magyar nyelvet. Fölfogadott egy tanárt, aki
szenvedélyesen szerette az orosz irodalmat, el volt ragadtatva
Annie elbűvölő akcentusától, s attól, hogy az asszony milyen
gyorsan sajátítja el a számára oly nehéz magyar igeragozást, a
bonyolult helyesírást, a temérdek idiómát. Való igaz, Annie a
fejébe vette, hogy a kávéházi fecsegésen, a személyzettel és a
piaci árusokkal folytatott hétköznapi beszélgetéseken túl
megtanulja a pesti szalonok, a magyar regények és színdarabok
sűrű és bonyolult nyelvét is, és minden szabad idejét ennek
szentelte.
Tavasszal pedig nekilátott, hogy Bajza utcai otthonukat,
melyet süppedős szőnyegek, súlyos, hangfogó függönyök és
sötét bútorok uraltak, szellős, világos lakásnak rendezze be,
szakítva a polgári lakások akkoriban divatos, német biedermeier
stílusával. Új otthonuk a meglepően szabad terekkel, a világos
bútorokkal, a festőien elrendezett dísznövényekkel, art nouveau
vázákkal friss, felszabadult életérzést sugárzott. S noha
méreteiben nem volt fogható a Karenin házhoz, Annie
megteremtette benne a mindkettőjük számára szükséges
magányt nyújtó tereket is. Berendezett egy férfiszalont, ahová
Frigyes vacsora után elvonulhatott a szivarjával és a
szakkönyveivel, s egy szobát a maga számára. Az ablak alatt
égszínkék chaise longue állt, melyen délutánonként tanult, vagy
olvasott, a sarokban pedig kerek asztalon pompás,
ezüstszamovár.
118
 Az átalakítás és az új berendezés költségeit Frigyes állta, szóba
sem jöhetett, hogy Annie hozzányúljon az örökségéhez, amit a
házasságukba hozott. S annak örömére, hogy ragyogó, új
otthonuk lett, fogadást rendeztek, meghívták rá Frigyes
valamennyi barátját és kollégáját, s fényes vacsorát adtak. Volt ott
lazac, libamájpástétom, friss túró és reszelt sajt, a híres kaviáros
palacsinta habosan, omlósan, tokhalleves és fogolysült mártás, no
meg rengeteg bor, likőr, konyak.
Éjfél körül átvonultak a szalonba. Pesthy doktor, a város
legismertebb lélekgyógyásza, aki éppen egy bécsi kongresszusról
érkezett haza és a felesége, Blanka a frissen kárpitozott díványon
foglalt helyet, s köréjük gyűlt a Mohácsi házaspár, Vajkay
ügyvéd úr és örökké fontoskodó neje, továbbá két fiatal
orvoskolléga a Szent Imre kórházból. Élénk eszmecsere folyt
mindenről és mindenkiről: a szecesszió megjelenéséről a pesti
építészetben, a lakás új bútorairól, a betegekről, a gyerekekről, az
utazásokról. Annie keveset beszélt, de szinte itta a vendégek
szavait és mindenre kedvesen bólogatott. Néhányan németül
szóltak hozzá és egy titkokkal és babonákkal teli Oroszországról
kérdezték, melyet kissé félelmetes helynek képzeltek el valahol
Ázsia térképén, miközben elismerően beszéltek a színházak, a
divatszalonok, a lóversenyek és a bálok Oroszországáról, jól
tudván, hogy Annie innen érkezett. Frigyes családias
meghittséggel újra meg újra körbekínálta a likőrt és a konyakot, s
mindenkihez volt egy-két kedves szava. A férfiak meglazították a
nyakkendőjüket, a nők kontyaiból egy-egy tincs elszabadult és
nedves homlokukra tapadt, a kifogástalan ruhák itt-ott
meggyűrődtek, s a beszélgetés halk morajába egyre gyakrabban
keveredett egy-egy felkiáltás, gurgulázó nevetés. A szalon
aranyos füstben úszott, a vendégek kipirultak, s boldogok voltak,
mint az elkényeztetett gyerekek.

119
 – Frigyes, te aztán valóban a szerencse gyermeke vagy. Csak
gratulálhatunk a ház úrnőjéhez. Micsoda ízlés, s milyen
szerencsés természet! Úgy látom, örökké jókedvű a mi kis orosz
hercegnőnk – bókolt Vajkay ügyvéd.
A hölgyek buzgón helyeseltek, egyikük azt kérdezte:
– Itt mindig virágoznak a rózsák és a leanderek? No, majd
előveszem a Marit, mert nálunk mind kipusztul. Nem gondozza
őket rendesen, hiába is figyelmeztetem.
– Bizony, nehéz manapság jó cselédet találni – mondta a
mellette ülő hölgy és még hozzátette –, különösen olyat, aki
megbízható.
A vendégek csevegtek, iddogáltak és hajnalig maradtak, s
aznap nem volt Frigyesnél büszkébb férj a Földön. Annie pedig
halálosan kimerülten rogyott ágyba három óra körül, mintha
élete legnehezebb vizsgáját tette volna le.
S attól kezdve ki sem fogytak a házból a barátok. Annie
izgatott örömmel készült minden estére, és soha nem vallott
szégyent. A pravoszláv közösségben talált egy szakácsnőt, aki
úgy beletanult az orosz konyha titkaiba, hogy senki meg nem
mondta volna, hogy az általa készített hússaláták és sült halak
nem egy valódi orosz szakács ínyencfogásai. Hamarosan az egyik
legnépszerűbb szalont vitték Pesten, megtiszteltetésnek számított
a Tarnay házaspár baráti körébe tartozni. S Annie, aki szinte már
el is felejtette, hogy valamikor zongorázott, egyik este vacsora
után eljátszott néhány Chopin-prelűdöt, s akkora sikere volt,
hogy attól kezdve rendszeresen adott házi koncertet
vendégeiknek.
Frigyes a megszokott rend szerint élt. Korán ment el hazulról
és késő délután tért haza. Az elmúlt évek során egyre nagyobb
megbecsülésnek örvendett belgyógyászként, s letette az
urológusi szakvizsgát is, s főleg ennek köszönhetően még
kiterjedtebb betegköre lett, magánpraxisát politikusok, írók,
120
ismert közszereplők is fölkeresték, gyakran kényes egészségi
problémákkal. A mind jobban terjedő szexuális szabadosság, a
könnyen megvásárolható testi gyönyörök élvezete olykor kínos
következményekkel járt és fájdalmas kezeléseket tett
szükségessé, melyeket igyekeztek a legnagyobb titokban tartani.
A prostitúció, a régi világ által törvényesített szeretői viszony
ugyan elfogadott volt, csakhogy nem az erényt prédikáló
szalonokban, ahová az urak tartoztak, s főként nem a széles
nyilvánosság vagy a sajtó előtt, mely időnként dörgedelmes
kirohanásokat tett az örömlányok, a kerítőnők és a selyemfiúk
világa ellen. S az erkölcsvédő cikkeket nem egyszer olyan
szerzők írták, akik maguk is látogatói voltak a piroslámpás-
negyedeknek. Szeretőkkel, pikáns kalandokkal és bordélyházi
mulatozásokkal a férfiak legfeljebb szivarfüstbe burkolózó
férfiszalonokban kérkedtek, ahová a feleségek számára tilos volt
a bejárás. Ők viszont hetente egyszer fogadónapot tartottak, csak
komornájuk, vagy szobalányuk társaságában. S a férj ez alatt
kaszinóban ült, vagy kártyázott, s tudta, hogy éjfél előtt nem
ildomos haza mennie. Frigyes jól ismerte mindezt, és mindig a
kötelező orvosi tapintattal és diszkrécióval járt el, s a hosszú
kezelések alatt akaratlanul a lelkeket is gyógyította. Negyvenedik
életévéhez közeledve sikeres orvosnak és boldog férjnek tartotta
magát, s joggal. Mindig is olyan családi életre vágyott, amilyet
Annie-val élt, azt pedig örömteljes ajándéknak tartotta, hogy
felesége orosz származása kuriózum lett a pesti társaságban.
Annie méltó volt barátaik csodálatára, „orosz hercegnő” módjára
franciás könnyedséggel és kifinomult eleganciával vezette
szalont, vacsorákkal kényeztette vendégeit és egyre bátrabban
vett részt a magyar nyelven folyó társalgásban is.
Egyik este Frigyes szorosan átölelte feleségét és azt mondta:
– Köszönöm.
– Mit köszönsz?
121
 – Mindent, amit adsz nekem.
– De hiszen a feleséged vagyok. – És a húgod és az anyád,
gondolta, de nem mondta ki.
– Milyen kár, hogy nem találkoztunk előbb. Mindig rád
vártam.
– Most már itt vagyok.
– Nagyon szeretlek.
Frigyes felkapta és a díványhoz vitte. Annie majdhogynem
öntudatlanul simult az ölelésébe, mely meleget árasztott,
biztonságot adott, szerelmi mámorában elsuttogott szavai
zavarba ejtették és elkábították, s azt tette, amit a teste diktált.
Mélyen felkavarta az újonnan megismert érzés, amire nem volt
felkészülve. Sejtette ugyan, mit jelenthet „egy férfi karjában
meghalni a gyönyörtől”, de az efféle regényes kifejezések a férfi
és a nő közötti fizikai kapcsolatról semmit nem mondtak el,
csupán az álmaiban léteztek. Francia regényhősei hús-vér
valójukban soha nem jelentek meg, mert ők a hatalom, a dicsőség
és az elegancia világában éltek, megközelíthetetlenek maradtak.
A Mihaillal való kapcsolata mindig a kötelező illem határain
belül maradt, néhány csókra és simogatásra szorítkozott,
melyeknek már az emlékét is utálta. Valójában nem volt
tapasztalata a testi szerelemről, mielőtt Frigyest megismerte, nem
tudta, hogyan kell átadnia magát a vágynak, az érzékiség
élvezetének bűntudat nélkül, bátran és szabadon. Most viszont,
házassága második évében, boldogan fedezte föl, hogy létezik
egy sötét, tiltott érzékiség, aminek semmi köze az írók kitalált
világához, s azokhoz a tiszta és nemes érzésekhez, melyeket
kötelezően a szerelemhez társítanak. Új világ nyílt meg előtte.
Egyszeriben föllázadt az álszent illendőség zsarnoksága ellen,
mely arra volt hivatott, hogy a valódi érzéseit és vágyait leplezze.
Új, döbbenetes felismerése boldoggá tette, és már nem is értette,
mit keresett ő egykor abban a komor házban és azokon a fényes,
122
de üres bálokon, korábbi élete milliárdnyi apró darabra tört és
eltűnt a távolban.
A következő esztendő boldogsággal ajándékozta meg,
júniusban kiderült, hogy gyermeket vár. Az orvosa, s ő maga is
meglepődött, mennyire könnyen viseli a terhességét, a szokásos
szédülés, rosszullét nélkül, s milyen kevéssé akadályozza a
méhében fejlődő új lény, hogy megszokott, zsúfolt társasági életét
folytassa. Frigyes persze aggodalmaskodott.
– Többet kellene pihenned, drágám. Hagyjuk a csudába a
holnapi vendégséget, engedd, hogy lemondjam.
– Szó sem lehet róla, hogy miattam lemondj bármit is. Szívesen
megyek. Vilmának egyébként is ígértem néhány kottát, el akar
játszani pár dalt belőlük, képzeld, ő is ismét kedvet kapott a
zongorázáshoz.
– A Mohácsi Vilma? Nahát, ez aztán a meglepetés. Remélem,
nem bennünket akar megörvendeztetni a játékával, mert akkor
elmenekülök, még a régi barátságunk sem tarthat a szalonjában.
– Ne légy már ilyen rosszmájú. Végre van ideje játszani, most,
hogy a gyerekei már nagyobbak. Ennek inkább örülnöd kellene.
– Én inkább annak örülök, hogy összebarátkoztatok. Kicsit
pletykás és túláradóan beszédes asszony, de arany a szíve. S nagy
szükséged van valakire, aki Mlle Leclercet pótolni tudja.
A Mademoiselle-t senki nem tudja pótolni – gondolta Annie,
és végtelen szomorúság fogta el, mert biztosra vette, hogy soha
többé nem lesz olyan barátnője, amilyen ő volt. Milyen önző is
vagyok, szégyellte el magát, hiszen szegény Mademoiselle-t
fárasztó nevelői munka, reggeltől estig tartó robot várta Lyonban,
s én csak magamon sajnálkozom.
Frigyesnek csak annyit válaszolt:
– Majd elválik, milyen jó barátnő Vilma.
Novemberben, amikor Annie hasa már tekintélyesre nőtt, s a
terhesség teltté és gömbölyűvé tette, már nyugodt, csöndes
123
estékre vágyott. Egyszeriben elege lett a társasági életből, melyet
annyira megszeretett az elmúlt két évben, s ami sikereket hozott
számára, csak befelé figyelt, a teste változásaira, s valami
ismeretlen nyugalom szállta meg, lassabban is beszélt, s úgy
mozgott, mintha álomban járna. A századforduló szilveszterét
otthon kettesben töltötték, s Annie alig tudott éjfélig
fennmaradni, de kivárta, hogy koccinthassanak a huszadik
századra, a hamarosan gyarapodó családjukra, és főként
születendő gyermekük egészségére, jövendő boldogságára.
A kislány az új évszázad első évének első hónapjában született
meg, hamarabb, mint ahogyan várták, tökéletesen egészségesen,
és az Emma nevet kapta.
A szülést követő hetekben a Tarnay család élete váratlanul
megváltozott. Annie kábán és tehetetlenül feküdt, semmi nem
érdekelte, a gyerekére rá sem nézett. Frigyes döbbent és
zavarodott volt, futott fűhöz-fához, ismerős orvosok véleményét
kérte, akik ajánlottak is különféle kezelési módokat, de egyik sem
bizonyult eredményesnek, legfeljebb egy-két napra enyhítette a
rettenetes levertséget. Két hónappal a szülés után végre előkerült
Pesthy doktor, aki akkoriban egy bécsi magánklinikán dolgozott,
és megvizsgálta Annie-t.
– Nézd, Frigyes, őszinte leszek, hiszen barátok és kollégák is
vagyunk, köntörfalazásnak közöttünk helye nincs – kezdte
mindjárt a lényeggel. A feleséged súlyos állapotban van, ezt
nyilván te is tudod. Az orvostudomány ismer efféle betegséget, a
tüneteket látjuk, de az okok megértéséig még nem jutottunk el.
Volt már rá példa, hogy teljesen komplikációmentes várandóság
és szülés után letargiás állapot következett be, de a levertség
néhány nap, vagy egykét hét után megszűnt. Lehet örökletes
betegségről van szó, de az is elképzelhető, hogy a szülés váltott ki
valami korábbi traumát. Őszintén meg kell mondanom, egyetlen
vizsgálat után nem tudom megmondani, Annie esetében miről
124
van szó, mi a betegség háttere, és azt sem, hogy mennyi ideig fog
tartani.
– Olyan megdöbbentő ez az egész. Mindenre számítottam,
csak épp’ erre nem. Föl nem foghatom, mi történik a
feleségemmel, semmilyen előjele nem volt a betegségének.
Annyira várta ezt a gyereket, annyira örült neki. Teljességgel
érthetetlen. Érthetetlen.
– Igen, tudom. Azt is hallottam, hogy a pirulák csak rövid
időre javították az állapotát, majd újra visszaesett. Én nem is
ajánlanék több gyógyszeres kezelést, mert úgy látom, nem segít.
– De hát akkor mi segít? Tán a csodában bízzak orvos létemre?
– Lehet, hogy van valami örökletes betegség a családban. Vagy
történt valami Annie-val még a gyerekkorában. Mennyire
ismered a korábbi életét?
– Ó, látom, Freud doktor hatása alá kerültél ott Bécsben. De én
a hagyományos orvoslás híve vagyok, mindig is az voltam, és
egyáltalán nem tetszenek ezek az új tanok. Mire megyünk azzal,
ha elkezdünk a múltban vájkálni? Mindenkinek vannak rossz
emlékei, küszködhetünk a múlt rémeivel, de itt valami hathatós
és gyors megoldás kell, különben nagy baj lesz. Hogyan fog
felnőni a lányom anya nélkül, mondd? Két hónapja alig vagyok
képes a betegeimre figyelni, csak rutinból gyógyítok, ez így nem
mehet tovább. És akárhogyan igyekszem is itthon, az kevés. A
gyereknek anya kell. Nem bízhatom szoptatós dajkák és
nevelőnők gondjaira.
– Drága barátom, látom, mennyire kétségbe estél, de úgy
tűnik, a hagyományos orvoslás itt csődöt mond. Valami mást kell
kipróbálni.
– Az Isten szerelmére, a feleségem nem kísérleti nyúl!
– Nyugodj meg, csak nem képzeled, hogy kísérletezni akarok
rajta? Csupán arra gondoltam, rá kellene jönnünk, mi az, ami úgy
kínozza, hogy alig tud lábra állni?
125
 – Sosem szorongott. Nem emlékszel, milyen estéket rendezett
és micsoda remek vacsorákat adott? S hogy élvezte mindig a
társaságot! Soha nem lehetett lebeszélni egyetlen vendégségről
sem, még várandósan is társasági életre vágyott.
– Hm. Ez mind igaz. Mégis bekövetkezett a baj, amit most
látunk, az elől nem dughatjuk a homokba a fejünket.
– Érthetetlen! – ismételte kétségbeesetten Frigyes és kezébe
temette arcát.
– Próbáld őt megérteni, talán együtt rájöttök, mi az, ami
Annie-t a kétségbeesésbe kergette, s hogy mitől fél olyan nagyon.
– Semmi oka nincs a félelemre! Amikor feleségül vettem,
mindent megadtam neki, amit csak tudtam. Mellettem tökéletes
biztonságban érezheti magát.
– Ne hibáztasd magad, kedves Frigyes. Valahol máshol kell
keresni az okot.
Mivel Annie képtelen volt rá, hogy ellássa a kislányt, Frigyes
fölfogadott mellé egy dajkát. A szőke, szeplős Borcsa
megilletődve lépett be a gyerekszobába, és halkan köszönt
Annie-nak. Emma fehér pólyában a bölcsőben feküdt, kezét
ökölbe szorította és kiveresedett arccal sírt. Borcsa ösztönösen
közelebb lépett a bölcsőhöz és kérdőn nézett Annie-ra. Ő
bólintott, mintha azt mondaná, tessék, vegye csak kézbe a
gyereket.
Borcsa a csecsemő fölé hajolt, óvatosan kiemelte a bölcsőből és
a karjába vette.
– Éhes – súgta.
– Nincs tejem – mondta Annie.
Borcsa leült a székre, kigombolta blúzát, a gyerek elkapta a
mellét és mohón szopni kezdett, csak a szuszogása hallatszott,
miközben nyelt, s a felesleges tej kicsordult a szája szélén. Borcsa
nagy zöld szeme melegséggel telt meg, kezével végigsimított a
pólyán.
126
 Annie elfordította a fejét. Irigyelte az egészségtől kicsattanó
nőt, aki így elrabolta a kislányát. Tudta, hogy hálásnak kellene
lennie és örülnie, hogy örökké síró csecsemője végre jóllakott, de
képtelen volt rá.
Emma behunyt szemmel, aléltan feküdt Borcsa karjában. A nő
lassan fölállt és Annie-nak nyújtotta a gyereket, ő pedig rögtön
visszatette a bölcsőbe.
– Köszönöm, elmehet – mondta.
Annie sokáig ült megszégyenülten és némán a fotelben,
magában egyre azt hajtogatva: alkalmatlan vagyok az anyaságra.
Pesten semmi nem maradhatott titokban. Miután a baráti kör
tudomást szerzett az ő „kis orosz hercegnőjük” betegségéről,
általános volt a megdöbbenés. A hír végigröppent a társaság
tagjain, a férfiak szomorúan csóválták a fejüket és hallgattak, de
Mohácsi Vilma szalonjában a nők alaposan megtárgyalták a
szokatlan eseményt.
– Szegény kis Annie, milyen szánalmas helyzetbe került –
sopánkodott Vilma, miközben körbekínálta a kávét. – Ilyenre
még nem volt példa a mi köreinkben. Hogy egy anya ne örüljön
az egészséges gyermekének, aki Isten áldásával megszületik! Ez
minden esetre nagyon furcsa és teljességgel érthetetlen.
– Bizony, hogy az. Én sem értem. Talán a misztikus orosz
lélekben rejlik a titok. Pedig úgy tartják, a szláv nők
családszeretők, de lehet, hogy ez is csak afféle mendemonda.
Végül is olyan keveset tudunk róluk. Nemrég hallottam, hogy az
orosz paraszt faekével szánt, és az asszonyok kiviszik magukkal
a földre a gyerekeiket. Képzelhetitek, hogyan nőnek fel a
szerencsétlenek! De hát azok parasztok, csupa szegény ember.
Annie viszont hercegnő, ha tényleg az… Bár én sosem értettem,
akkor meg mit keres itt nálunk. Egy orosz tábornok vagy herceg
mellett lenne a helye, mert én ugyan szeretem és becsülöm
Tarnay doktort, de annyira azért nem jó parti, mint mondjuk egy
127
orosz arisztokrata Szentpéterváron – mondta Vajkayné, és
óvatosan a tányérjára emelt két kisebb zserbó szeletet.
– Igen, van valami különös ebben a házasságban, én is úgy
látom. Szerintem Annie nem is akart gyereket. Különben mivel
magyarázhatnánk, hogy ennyire elhanyagolja azt a szegény
kicsit? Ő csak eljött hozzánk, biztosan unta már otthon a saját
társaságát, utazgatott, világot akart látni, s azután találkozott
Tarnayval, aki belészeretett. Feleségül vette, és megszületett a
kislány, akit szerény véleményem szerint csak a doktor úr akart.
Egy anya, aki szereti a gyerekeket, nem bánik ilyen mostohán a
kicsinyével. Nem bizony. Mindenesetre buzgón fogok imádkozni
értük – bólogatott Vilma unokahúga, aki a csütörtöki szalonok
állandó vendége volt egy ideje.
Csak Pesthy Blanka hallgatott dühösen, összeszorított szájjal,
és magában eldöntötte, hogy többé nem látogatja Vilma szalonját.
Micsoda álszent, hálátlan asszonynépség, gondolta, nincs bennük
semmi megértés, valódi szánalom mások bajával szemben.
Ítélkezni bezzeg tudnak! Boldogan lecsapnak az első alkalomra,
ha valakit a háta mögött kibeszélhetnek, s milyen csúnyán. Meg
kell beszélnem a férjemmel, határozta el, neki biztosan lesz
valami javaslata Annie betegségére. Mert abban egyetlen
pillanatig sem kételkedett, hogy betegségről van szó, még ha
ismeretlen eredetű kórról is.
Egy héttel később Blanka meglátogatta Annie-t. Biztos volt
benne, hogy előbb-utóbb eljutnak hozzá a női társaság pletykái,
szerette volna megelőzni őket. Kora délután érkezett és meglepte,
hogy Annie lehúzott redőnyök mögött fogadta, s olyan fehér
volt, mint a fal, noha igyekezett a lehető legbarátságosabbnak
mutatkozni. Érződött rajta, mennyire nehezére esik minden
kiejtett szó.

128
 – Annie, kedvesem, régóta szerettem volna már kettesben is
találkozni veled, hogy elmondjam, teljes lelkemből együtt érzek
veled, s ha bármiben segítségedre lehetek, csak szólj, kérlek.
Annie mozdulatlanul ült a fotelben és a szőnyeg mintáját
nézegette.
– Köszönöm, nincs szükségem semmire – felelte közönyösen.
– Csak arra gondoltam, ha esetleg beszélgetni akarsz, vagy…
Tudod, hogy itt lakunk az Oktogonnál, egészen közel hozzátok.
Bármikor szívesen átjövök, vagy elmehetünk sétálni a kicsivel…
– Nagyon kedves vagy.
– Nézd, én tudom, mekkora lelki és szellemi erőfeszítés kell
ahhoz, hogy új életet kezdj egy idegen városban. Ez már
önmagában is kimerítő, hát még ha gyereked születik!
Gyökeresen megváltozik az életed, és ekkora változás senkinek
nem megy zökkenők nélkül. Már azért is csodállak, hogy
megtanultad a nyelvünket, s ilyen gyönyörű otthont teremtettél –
mondta Blanka és körbehordta tekintetét a szalon berendezésén.
– Tyűh, de meleg van itt! – Fölállt, levette kiskabátkáját és a fotel
támlájára tette.
– Igen. Emma miatt erősen fűtünk.
– No, persze. Szóval, remélem, nem veszed tolakodásnak,
hogy eljöttem, csak szeretnélek megnyugtatni…
Annie fölkapta a fejét.
– Megnyugtatni?
Ó, istenem, sopánkodott magában Blanka, megijesztettem.
– Inkább csak elmondani, mennyire tisztellek mindazért, amit
eddig elértél, és hogy … nézd, Annie, nekem nem kenyerem a
színlelés. Hadd legyek veled egészen őszinte, hiszen a barátnőm
vagy. Persze, mondhatod, hogy nem tartozik rám, ne üssem bele
az orromat mások dolgába, de hát nem hunyhatok csak úgy
szemet afölött, hogy válságba kerültél. Látom, hogy kiszívja
belőled az erőt az anyaság, de az valóban nagy áldozat és
129
rengeteg fáradság, és tudnod kell, hogy a kimerültség elmúlik.
Elmúlik, csak átmeneti jelenség, magam is tapasztaltam. S a
férjem…
– Beszéltetek erről Istvánnal – mondta Annie színtelenül.
– Igen, beszéltünk, mert mind a ketten aggódunk miattad, nem
tagadom. De István megnyugtatott, hogy ilyesmi más nőkkel is
előfordult már szülés után, nem olyan ritka betegség, ahogyan
gondolnád, csak éppen nem beszélünk róla. Szerencsére idővel
mindenki kigyógyul belőle. Adj magadnak kis időt, Annie. És
szeretném, ha tudnád, hogy én ezt betegségnek tartom, nem
hibának, mint…
– A többiek – fejezte be a mondatot Annie mélyet sóhajtva.
– Nos, igen. Nem értenek meg téged, de nincs is, aki
megérthetne, mert egyik barátnőnk sem lát tovább az orránál.
Csak ismétlik szakadatlan, amit beléjük neveltek az anyaság
szentségéről, mintha ők mind áldozatos anyák volnának, s még
szerencse, hogy nem szakad rájuk a mennyezet. Mintha nem
volna mindnek cselédje, dadája meg inasa! De hát mindegy is ez
most, Annie. Ne foglalkozz velük! Arra gondoltam, ki kellene
szakadnod ebből a körből. Szeretnélek megismertetni másfajta
nőkkel, akikkel az egyletben találkoztam, mondhatom, színes
társaság gyűlik ott össze, van közöttük tanult fiatalasszony,
egyszerű munkáslány, kalaposkisasszony, s mindegyiknek
helyén van a szíve és az esze. Ha hallanád, miféle történetekkel
jönnek! Ha őket hallgatom, rájövök, milyen jó dolgom is van! S
vagyunk néhányan, akik segíteni akarjuk őket peres ügyekben
meg lelki tanácsokkal, kinek mire van szüksége. Mi lenne, ha
csatlakoznál hozzánk? Abban biztos lehetsz, hogy őszinte
szeretettel fogadunk.
– Hálás vagyok, hogy gondoltál rám, de nincs kedvem
semmiféle társasághoz.

130
 – Nem is most, majd akkor gyere, ha kedvet érzel hozzá.
Tudom, hogy tetszeni fog, ahová hívlak. Ma még kevesen
vagyunk, lámpással kell keresni a támogatóinkat, és sokan
kinevetik ezt az új mozgalmat, nem értik, hogy a nők modern
rabszolgasága ellen lázadunk. Mintha kannibálokat akarnánk
rábeszélni, hogy vegetáriánusok legyenek. Meglehet,
reménytelennek látszik, de idővel sok minden más lesz,
megváltozik ez a világ. S milyen jó lenne, ha te is részese lennél
ennek a változásnak.
– Majd gondolkodom rajta – Annie kissé felélénkült.
– Drága Annie, belátom, most nem ez a legfőbb gondod. Az a
lényeg, hogy újra erőre kapj és visszanyerd az életkedvedet. A
többi majd jön magától, ne félj. És ne feledd, hogy a meghívásom
érvényben marad.
Blanka felállt, menni készült. Búcsúzóul erősen megszorította
Annie kezét, és megölelte.
– Ami pedig a pletykákat illeti, fütyülj rájuk. Az mind nem
tesz semmit.
– Ha valamiért igazán szeretlek, az az őszinteséged – mondta
Annie.
Blanka elégedetten nyugtázta, hogy látogatása nem volt
hiábavaló.
Március végén Annie váratlanul jobban lett. Hogy az ostyába
csomagolt por, amit egy fiatal orvos tanácsára néhányszor bevett,
vagy a tavaszi napfény volt-e a gyógyulása oka, nem tudni, de
tény, hogy egyszerre csak felébredt benne az anyai ösztön.
Frigyes szívéről nagy kő esett le, de a csalódás és a tehetetlenség
érzésétől nem tudott egészen megszabadulni. Pesthy doktor
szavai sem hagyták nyugodni, egyre inkább neki is az lett a
meggyőződése, hogy Annie ijesztő viselkedése mögött valami
titokzatos és kiismerhetetlen ok rejtőzik. Rossz előérzete volt,
szinte biztosra vette, hogy a megnevezhetetlen betegséggel, ami
131
eltűnt, de ki tudja, lehet, csak egy időre, valami megváltozott az
életükben. Ismeretlen, új korszak kezdődött. Félelem szorította
össze a szívét.
Annie egyre jobban érezte magát, kicsit meg is hízott,
asszonyosan volt szép, telt keblével, kigömbölyödött csípőjével.
Érzéki pillantása azonban, amellyel korábban Frigyest annyiszor
elbűvölte, eltűnt egészen, és szerelmi együttléteik már nem
voltak olyan forrók, mint házasságuk első éveiben. Az odaadó
szerető helyébe visszafogott, bár még mindig gyöngéd fiatal nő
lépett, Frigyes viszont sejtette, hogy Annie csak színleli a
gyönyört, kifogásokat keres, valójában menekül a házasélet elől.
Akkor tűnt csak felhőtlenül boldognak, amikor Szerjozsától
levelet kapott, melyben a bátyja boldogan tudatta vele, hogy
ismét kisfiuk született, s nagyszerű, hogy Annie Emmája és az ő
kis Ivánjuk csaknem egyidős, és biztosan lesz alkalom, hogy
nyáron együtt játsszanak.

Tudod, drága Annie – írta Szerjozsa –, voltaképpen csak most ismertem

meg az életet, hogy megszülettek a gyerekeim. Amikor állok a fiaim
ágyánál este és nézem, ahogyan lélegeznek, arra gondolok, hogy az ő
létezésük önmagában is boldoggá tesz. Nagyezsdának mélységes hálával
tartozom, amiért a legcsodálatosabb bizonyítékát adta annak, hogy az
életemnek van értelme és nem haszontalan. Ugye így érzel te is?
Alekszej Alekszandrovics legutóbbi levelét megkaptad?A múlt
hónapban meglátogattam, és panaszkodott, hogy még nem válaszoltál,
úgy érzi, elhanyagolod. Nagyon magányosnak láttam őt. A hivatal már
egyáltalán nem köti le, egy ideje egészen megcsappant az érdeklődése a
munkája iránt. Meghívtam látogatóba hozzánk Moszkvába, de ehhez az
utazáshoz sem érez kedvet, azt mondta, fárasztaná. Megöregedett.

Egyik este, amikor a kislányt már lefektették, a teraszon ültek,

vörösbort ittak, Frigyes, aki már régóta készült erre a
132
beszélgetésre, váratlanul azt kérte Annie-tól, meséljen a
gyerekkoráról.
S Annie belefogott családja történetébe. Lassan és elszántan
beszélt, mint aki számított erre a kérésre és ezerszer
végiggondolta, mit fog elmondani. Halkan, pontosan
megválogatva a szavait mesélte el Frigyesnek anyátlan
gyermekkorát a házban, ahol Karenin szigorú erkölcsi rendje
uralkodott. Beszélt arról a bizonyos családi nyaralásról, amikor
kis híján a vonat alá esett, s elmondta, hogyan szerzett tudomást
Szerjozsától apja rejtélyes haláláról. Beszélt örökös magányáról,
amit a Mademoiselle jelenléte sem derített fel, szorongásairól és
álmairól, s végül elmondta, miként tudta meg a bátyjától, hogy
anyjuk öngyilkos lett. S legvégül bevallotta, sokáig rettegett,
hogy megismétli anyja sorsát.
– Nos, ez az én életem, drága Frigyes, és ha elfogadod, akkor
most már a tiéd is. Bocsáss meg érte. Szerettem volna megkímélni
a házasságunkat ettől a nyomasztó tehertől, amit évek óta cipelek
magammal, és sajnálom, hogy nem sikerült. Azt hittem, már
minden rossz emléket és bánatot kitöröltem az emlékezetemből, s
a Mademoiselle távozásával az utolsó szálat is eltéptem a korábbi
életemtől, de tévedtem. Mekkorát tévedtem! Bocsáss meg, hogy
mindezt elhallgattam előled, de hidd el, nem akartalak becsapni.
Sokkal jobban szeretlek annál, mint hogy ilyet tegyek. Csupán
egyetlen dolgot akartam, hogy ne kísértsen a múlt, ne nyomassza
az életünket úgy, mint egy átok. Meg tudsz érteni?
Frigyes a döbbenettől letaglózva hallgatta. Ült mozdulatlanul
és fehéren, mint egy szobor. Úristen, van ilyen? S éppen az ő
családjukban? Miféle csapdába sétált bele ezzel a házassággal? S
hirtelen felmerült benne a szörnyű kérdés: milyen egyéb
rettenetes titkok lappanganak még Annie orosz múltjában,
amiről sejtelme sincs? Feleségül vett egy nőt, aki élete nagyobbik
részét egy számára ismeretlen világban élte, az orosz
133
arisztokraták ragyogónak hitt életében, amiről most egyszeriben
lehull a lepel. Miféle erkölcsök és szokások uralkodhattak ott?
Rideg család, orosz párbaj, öngyilkosságok – barbár világ! S egy
úrinő hogyan választhat ilyen dicstelen halált? Hirtelen
beléhasított a félelem: Annie anyja talán idegbeteg volt. S mi lesz,
ha a betegsége átöröklődik az utódokra? Nem, ez lehetetlen,
teljes képtelenség, rázta meg hevesen a fejét, az öngyilkosság
nem örökletes, még ha a szakirodalom ismer is példákat
ismétlődésekre a családon belül.
Hirtelen felállt, könyökével megbillentette véletlenül a kiürült
boroskancsót, mely nagyot csattant a kövön, ezer szilánkra tört.
– Hogyan titkolhattad el mindezt előlem?
– Nem mertem elmondani, hibáztam – suttogta Annie és
lehajolt, hogy fölszedje a szétspriccelt üvegcserepeket.
– Hagyd most ezt! – kiáltott rá Frigyes, életében először
emelve föl a hangját Annie jelenlétében. – Inkább mondd el a
teljes igazságot. Mert most már nem tudom, mit gondoljak rólad,
miféle titkokat rejtegetsz a múltadban.
Annie megdermedt.
– Frigyes – suttogta – kérlek, ne tedd ezt velem. Hiszen
mindent elmondtam.
– Miért csak most tudtam meg, hogy mit tett az anyád? És az
apád? Házasságtörő katonatiszt, vadházasságban élő grófné,
szép kis család, mondhatom! Annie, mi férj és feleség vagyunk,
hogyan bízzak meg benned ezután, ha ilyen fontos családi
ügyeket titokban tartottál előlem? Mire számíthatok a jövőben?
Fölfogtad egyáltalán, milyen örökséget hoztál magaddal?
– De hiszen ettől rettegek én is, hát még mindig nem érted?!
Frigyes elhallgatott. Érezte, hogy túlságosan elragadtatta
magát. A feje zúgott, a szája reszketett a felháborodottságtól és a
rémülettől, de a lelke mélyén igaz szánalmat is érzett Annie iránt,
amivel képtelen volt bármit is kezdeni. Minden erejét
134
összeszedve végül úrrá lett feldúltságán, s olyan hangon szólalt
meg, ahogyan orvosként mindig is beszélt a betegeivel.
– Ne haragudj, annyira váratlanul ért ez a vallomás. Sajnálom,
hogy ilyen borzalmas események történtek a családodban. Igazán
sajnálom. Tudnod kell, hogy az öngyilkosság nem betegség, s
főleg nem öröklődik. Az szörnyű tett, mint minden cselekedet,
mely az emberi élet kioltására irányul. Rossz példa az utódok
számára. Mégsem kell félned attól, hogy téged is megkísért. A te
életed egészen más, mint az édesanyádé volt, veled ilyesmi nem
történhet meg, ezt orvosként mondom, és a férjedként is a
szavamat adom rá.
Magában pedig kétségbeesetten azt kérdezte, amit mindig is
kérdezett, valahányszor felállított egy bonyolult, és nem egészen
egyértelmű diagnózist: mi van, ha tévedek? Ha Annie mégis
hurcolja magában anyja betegségét, ha újra letargiába esik, és
már sosem lesz képes ellátni magát és Emmát?
Ettől fogva kettőjük élete alapjaiban megváltozott. A
történtekről többé nem beszéltek, magukba temették az estének
még az emlékét is, miként Annie néven nem nevezett betegségét
sem hozták szóba többet. Frigyes továbbra is kifogástalan férjként
viselkedett, Annie pedig igyekezett mindenben megfelelni.
Látszólag minden úgy volt tehát, mint azelőtt. Nyáron, ahogyan
Frigyes tervezte, Olaszországba utaztak, ősszel pedig ismét
megnyitották szalonjukat, és újra tökéletes párnak mutatkoztak.
Annie udvariasan fogadta a barátnők érdeklődését a kis Emma
felől, Frigyes kellemesen és megnyerően társalgott, és senki nem
tett föl tapintatlan kérdéseket. Annie csak Pesthy doktor
szemében fedezett föl néha valami furcsaságot, mintha
fürkészően és némileg értetlenkedve figyelte volna őt.
Pesthy István szavai a családi betegségek és traumák
átörökítéséről Frigyest sem hagyták nyugodni, örökké ott
kísértett agyában a gondolat, hogy Annie betegsége bármikor
135
kiújulhat, de leginkább attól rettegett, hogy a kislányuk netán
örököl egy olyan betegséget, aminek a nevét még magában sem
volt hajlandó kimondani.
Annie életét a következő években betöltötte a család. Alig
maradt ideje, hogy eltöprengjen a sorsáról, és csak titokban merte
megkérdezni magától:
– Mi történik? Kinek az életét élem? Valóban én volnék ez a nő
ebben a lakásban?
Pedig ha számot vetett az elmúlt évek történetével, semmi
szégyellni valója nem akadt, elismert és fegyelmezett feleségként
minden kötelezettségének eleget tett, s nem is akárhogyan.
Megtanult magyarul, persze lágyan ejtve a mássalhangzókat ott
is, ahol nem kellett volna, hibátlan ízléssel berendezte a
lakásukat, beilleszkedett férje baráti körébe, s úgy szervezte a
háztartást, hogy Frigyes soha semmiben nem szenvedett hiányt.
Koncertre, társaságba, vasárnaponként a pravoszláv templomba
járt, délutánonként pedig sétálni vitte Emmát, s elalvás előtt
orosz gyerekdalokat énekelt neki, kártyázni tanította. De mintha
örökké időzített bomba ketyegett volna benne, kimérten és
kíméletlenül. Pedig az idő megállt – gondolta –, ez csak valami
hosszú, éber álom, amiből mind a mai napig nem tértem
magamhoz. Ha legalább Szerjozsa itt lenne, talán megértené, mi
az, amire vágyom. Boldog ember!
Egyik éjszaka felébredt és maga mellett a párnán egy arcot
pillantott meg. Egy idegen arca volt. Akkor megértette, hogy
kapcsolatuk kihűlt, s csupán magányát igyekszik betölteni
házastársi kötelezettségei teljesítésével.
Néha föl s alá járkált a lakásban, mintegy kívülállóként
szemlélte magát és keserűen állapította meg:
– Erős voltam és igazi életre vágytam. Vajon mi lett ebből,
milyen jövő vár itt rám?

136
 A kislánya iránti érzései, egy lelkiismeretes és szerető anya
érzései voltak egy törékeny, kiszolgáltatott kis lény iránt, valami
mégis hiányzott belőlük.
– Szeretlek, Emka, szeretlek, kicsikém – hajolt egyik este a
gyerek kiságya fölé, és hangja suttogássá halkult –, hogyan
mutassam meg neked? Kérlek, segíts nekem. Majd együtt
rajzolunk, és jövő télen megtanítalak korcsolyázni. Magammal
viszlek a templomba is, a pap ad neked szentelt kenyeret és
koljivót. Szeretni fogod azzal a sok pirított mandulával a tetején.
Csak légy türelemmel, mert most még félek. Nem ismerem a
kisgyerekeket. Kérlek, ne nevess ki. Kezdő vagyok az
anyaságban. Nem tudom, hogyan kell csinálni.
Emma ártatlanul mosolygott rá és semmit nem értett.
Másnap reggel azonban, amikor a széken fészkelődő lánya
haját fésülte és óvatosan bontogatta az összegubancolódott
hajtincseket, valahonnan a mélyből megmagyarázhatatlan érzés
tört föl belőle és kiragadta kételyei közül. Visszatért a régi hite,
úgy érezte, előbb-utóbb rendbe jön minden. Emma gesztenyeszín
haja illatos volt, tincsei a vállára hajlottak, s Annie megérezte
anyja simogató kezét, ahogyan az ő hajával játszik, s az
elveszített gyermeki világ egy pillanatra visszatért hozzá.

137
IX. fejezet
A feketekávés csészék kiürültek, a hamutartókban szivarcsutkák
és cigarettavégek hevertek, a díszpárnák gyűrötten lapultak bele
a dívány és a fotelek sarkaiba. Hajnali kettő körül Bözsi álmosan
szedte le az asztalokat, kihordta a tálcákat a konyhába és halkan
elköszönt. Annie egyedül maradt a szalonban. Hat éve élt a Bajza
utcai lakásban, ahol mind többször támadtak eretnek gondolatai:
szeretett volna kilépni az elvarázsolt szigetről, ahol élt, s ez a
vágya aznap este újra megkísértette. Először fordult elő,hogy a
szokásosnak induló kedélyes vendégeskedés vitába, sőt éles
szópárbajba torkollott, mely akkor érte el a tetőfokát, amikor
Pesthy Blanka kijelentette, hogy másnap elmegy a Feminista
Egyesület alakulóülésére. S a bejelentéstől egyszeriben minden a
feje tetejére állt, a vendégségből nem maradt más, mint egy
ellenszenvesen és értelmetlenül torzsalkodó társaság.
– Ilyen sületlenséget még életemben nem hallottam – mondta
Vajkay ügyvéd –, éppen néhány unatkozó úrinő akarja
megváltani a világot. Mintha az lenne a legnagyobb bajunk 1904-
ben, hogy a nőket kizárjuk a jogaikból. Nagyon is megvannak
nekik a maguk jogai, és pompásan élnek is vele, amikor
szükségük van rá. Csak meg kell nézni, mi történik egy válás
esetén, kinek a joga csorbul és miként. Ó, regényeket tudnék én
írni arról, miként forgatják ki a feleségek a férjeket vagyonukból!
– No, szép, hogy éppen egy ügyvéd beszél így a nők jogairól –
fortyant fel Pesthy Blanka –, mintha nem volna napnál is
világosabb, mekkora távolságra vagyunk az egyenrangúságtól.
Csak meg kell nézni, hány nő tanulhat az egyetemeken, s hogy
éppen most készül egy miniszteri rendelet, amivel korlátozni
akarják az amúgy is csekély létszámot. Micsoda szégyen!

138
Megakadályozni a nőket abban, hogy önálló kenyérkeresők
legyenek. Amíg kizárják a nőket az egyetemekről, nincs
egyenjogúság!
Annie erősen figyelt, de közben igyekezett háziasszonyi
feladatának is megfelelni.
– Kér valaki még az aprósüteményből? Esetleg kis likőrt?
– Feministák, egyenjogúság, te jóságos ég, nekem a hátam is
borsódzik még ezektől a kifejezésektől is. Nem minden nő akar
ám egyetemre járni, Blanka, kedvesem, legtöbben szerencsére
megtaláljuk a boldogságot a házasságunkban, és büszkén
vállaljuk az anyaságot, ami bizony nem kisebb feladat, mint a
tanulás – sietett Vajkayné a férje védelmére, és ennél a
megjegyzésnél sanda pillantást vetett Annie-ra. Nekünk ez az
élethivatásunk. S van éppen elég tennivalónk otthon, csöppet
sem hiányzik a munka még azon felül is. Talán menjek el
óvónőnek vagy tanítónőnek? Hát nem, akkor már inkább a saját
fiaimat nevelem, mint másokét. Persze, az egészen más eset, ha
egy asszony, a szerencsétlen, rászorul a pénzkeresésre. Akkor
nincs mit tenni, dolgoznia kell szegénynek.
Blanka kipirosodott arccal felelte:
– Attól még nem szerencsétlen egy nő, hogy pénzt akar
keresni, drága Vilma, csak akkor lesz az, ha a többiek elítélik
emiatt, vagy ha a főnökeik visszaélnek a helyzetével és
molesztálják. Hosszan sorolhatnám a példákat, hány nő áll meg a
saját lábán és éli sikerrel az életét. Nem minden nőt lehet
megvásárolni, pénzzel birtokolni! Képzeld csak, van, aki tanulni
és dolgozni is akar, s nem pusztán a kényszer viszi rá, hanem
például a tehetsége.
– Ó, igen, a színésznők például – csillant gúnyos fény egy
szőke fiatalember szemében –, a híres művésznők. Nem, kedves
Blanka, én bizony szörnyen szégyellném, ha nem vehetném meg
a menyasszonyomnak azokat a holmikat, amikre vágyik, s
139
amikor majd arra kerül a sor, nem tudnám eltartani a családomat.
Aki szeret, az fizet. A pénz a jó házasság alapja. Azt senki ne
várja, hogy a nők teremtsék elő, mert a pénzkeresés férfiak dolga.
A nő maradjon csak meg nőnek.
Blanka egészen tűzbe jött.
– Nem születhetik mindenki polgári fészekbe, s nem minden
lány akar begubózni a férje és a gyerekei mellé. Van, aki többre
vágyik! Egy tanult, törekvő nő nem tekintheti egyedüli
élethivatásának a házasságot, ugyan már, ez képmutatás. A
társadalom, mely e törvényt kitalálta, a férfiaké, csakis az ő
érdeküket szolgálja.
– Vigyázz, Blanka, túl messzire mész. Férfi és nő között sosem
lesz egyenlőség, mert más a szerepünk a világban, a nő az otthon
királynője, a férfi a család fenntartója. S jól van ez így, mert
vannak értelmes szabályok, melyeket érdemes betartani, és nem
csupán illendőségből, hanem mert a természet diktálja így. Hidd
el, kedvesem, aki tiszteli a hagyományokat, az nem válik el –
felelte határozott hangon Vajkay.
Egy ideje nyilvánvaló volt, hogy a Pesthy házaspár nem illik
bele a Frigyes által összeválogatott társaságba, mely újabb és
újabb orvosokkal bővült, főként ifjabb kollégákkal, akik fiatal
koruk ellenére konzervatív nézeteket vallottak. Pesthy István sok
időt töltött Bécsben, a lélekgyógyászat legújabb tanaival
ismerkedett, hazai orvosi körökben radikális reformernek
számított. Felesége Apponyiné köréhez tartozott, aki a nőegylet
vezetője és a női jogok ismert védelmezője volt. Annie régóta
Blankát érezte legközelebb magához az egész társaságban. Nem
áltatta magát a többieket illetően, olyannak látta őket, amilyenek,
nem bízott bennük, tudta, hogy már nem tisztelik őt úgy, mint
azelőtt. Blanka haragját ő is átérezte, de fegyelmezte magát,
nehogy rontson az amúgy is kellemetlen hangulaton, s még
kínosabbá váljon az este, melynek ő a háziasszonya.
140
 – Blanka, kedves – törte meg a hosszú, ellenséges csöndet
Frigyes –, érdekes nézeteket vallasz, de azt hiszem, egy másik
világ kellene hozzájuk, egy olyan világ, amitől még nagyon
messze vagyunk. Ezért inkább azt javaslom, maradjunk meg a
jelenben, s ha ti is úgy gondoljátok, drága barátaim, kóstoljuk
meg ezt a kiváló rozét, amit kifejezetten a mai estére tartogattam
számotokra.
Frigyes töltött a poharakba, és Annie a szeme sarkából
észrevette, hogy Pesthy István tiszteletteljes mozdulattal szájához
emeli Blanka kezét. Ezzel a gyöngéd gesztussal ellent mondott
azoknak a pletykáknak, melyek szerint Blanka azért lett harcos
szüfrazsett, mert a férje szeretőt tart Bécsben – csakhogy a
pletykák nem múlnak el ilyen könnyen. A hátuk mögött továbbra
is összesúgtak, hogy a házasságuknak befellegzett, csak a látszat
kedvéért vannak együtt. Ha Pesthy mégsem tartana szeretőt,
akinek a kilétéről egyébként senki nem tudott, egy dühödt
feministával csak nem akar együtt élni! Abban ugyanis a társaság
nő- és férfitagjai kivétel nélkül egyetértettek, hogy a feminista szó
önmagában is gúny és nevetség tárgya, komoly ember a szájára
sem veszi. Ismert politikusok is csak elrettentő példaként
emlegetik azokat a nőszemélyeket, akik feminista nézeteket
vallva az egyetemek megrohamozására készülnek. De a
legnagyobb baj az volt velük, hogy lázító eszméikkel rombolják a
keresztény családok békéjét, és fenekestül fölforgatják az
együttélés normális rendjét.
Miután a vendégek elmentek, Frigyes fejét csóválva jegyezte
meg.
– Ezeket meg mi lelte ma este? Úgy viselkedtek, mint az
éretlen gyerekek. Úgy látszik, ez az új társasági modor, de ehhez
én nem leszek partner, szeretném jól érezni magam a saját
vendégeim között. Eddig a mi társaságunkban sosem volt
botrány, most meg egyszerre civakodni kezdtek. Ki érti ezt?
141
 – Istenem, bár ne érteném! – felelte Annie.
– Nocsak, mi az, ami ennyire megijesztett?
– Megdöbbentő, egyesek hogyan gondolkodnak még ma is.
Mintha egy nő csak bizonyos előírások szerint élhetne, s aki kilóg
a sorból, annak vége. Láttad, hogyan nézett rám Vilma, amikor
az anyaságról beszélt?
– Hogyan? Szerintem csak képzelődsz, hiszen rólad nem is
volt szó. Valójában senki nem bántott meg senkit, legfeljebb
ingerülten vitatkozott. Igen, szokatlanul ingerült volt ma
mindenki.
– Csak te voltál irigylésre méltóan nyugodt.
Frigyes megvonta a vállát.
– Le kellett zárnom a vitát, mielőtt egészen elmérgesedik. Ez a
régi nóta a házasságról és a független nőkről meglehetősen untat.
Mintha nem tudnánk, mire való a család, az erős, tartós kötelék.
Blankának nincs igaza, amikor ellenük szól, a házasság
intézménye a nőt védi. Mármint a tisztességes nőt.
– Úgy, és ki dönti el, hogy ki a tisztességes nő? Ti, férfiak?
Vagy azok a nők, akik az anyaságot tekintik a nő egyetlen
hivatásának? Emlékezz csak, miket suttogtak rólam a barátaink,
milyen könnyedén rám sütötték a rossz anya bélyeget, pedig csak
beteg voltam.
– Annie, drágám, senki nem bélyegzett meg. Az asszonyok
pletykálkodtak mindenféle butaságot, nincs ebben semmi
különös. Ki figyel rájuk? Ennek már különben is vége, ne is
gondolj rá. Neked éppen olyan szilárd a helyzeted a társaságban,
mint amilyen mindig is volt, amióta a feleségem vagy.
– Ítélkeznek rólam, mintha bűnös volnék.
– Ugyan, kedvesem, képzelődsz. Mi okuk lenne rá? Téged
mindenki szeret és tisztel ebben a társaságban, efelől nyugodt
lehetsz. Ha nem így lenne, azt nem tűrném el. Hozzánk csak
olyan emberek járnak, akik mindig is megadták a kellő tiszteletet
142
egymásnak, ehhez nem is fér kétség. Ami volt, elmúlt, hála
Istennek. Nincs miről beszélni.
– Ebben nem vagyok biztos. Félek, hogy a bélyeg örökre
rajtam ragad. Nincsenek illúzióim.
Annie elhallgatott, mert észrevette, hogy Frigyes pillái
elnehezültek, alig tudja nyitva tartani a szemét a fáradtságtól.
Hajnali kettő felé járt, másnap korán kellett kelnie.
– Menj aludni, Frigyes, késő van – mondta, de ő még a
szalonban maradt.
Leült a pamlagra, kezében egy üres poharat szorongatott és
azon tűnődött, miért van az, hogy a férje számára mindazok a
kétségek, melyek között ő őrlődik, nem is léteznek. Vajon én is
olyan megfejthetetlen vagyok neki, mint amilyen az anyám
nekem? Mintha egy általa megírt törvénykönyv szerint élne,
világos és egyszerű szabályok szerint, s azok értelmében
rendezne el mindent. A társasághoz való viszonya is olyan
egyértelmű és tiszta, mint ő maga: a családi gondokat
gyaníthatják, de senki ne merészeljen beszélni róluk. Igen, ez ő. S
hogy lefegyverezte a felpaprikázott feleket egy üveg rozé borral!
Mosolygós fölénnyel irányít, s a vitákból is rendre ő kerül ki
győztesen. De mi lesz azután? A háborúkat megnyeri, de a békét
elveszíti. Személyisége bizonyára a szakmája gyakorlása során
alakult így, gondolta Annie, hozzászokott a betegségekkel való
állandó küzdelemhez, ez az ő igazi élete. S az enyém vajon más?
Nem is emlékszem az anyámra, csak festményről ismerem az
arcát, mégis olyan mély nyomot hagyott bennem, hogy a vele
való küzdelem tölti be az életemet. Kinek a sírjához vittem én
virágot? Kinek a lánya vagyok valójában? Nem volt, aki
anyaságra tanított volna, Anna Karenina mégis az életem részévé
vált, s nem tudom, hogyan menekülhetnék előle.
Annie azon az estén nemcsak a férjére, hanem életében először
az anyjára is haragudott, mert megértette, hogy ő, akinek
143
megadatott a saját halál választása, s aki merész módon egy
megfejthetetlen titkot képvisel, elveszi tőle saját élete, a választás
szabadságát. Ez a makulátlan és ijesztően világos felismerés
egész éjszaka nem hagyta nyugodni.
Másnap a kialvatlanságtól fáradtan ébredt, de azért elment a
Feminista Egyesület alakuló ülésére. Elfogódottan lépett be a
Ferenciek terén álló házba, melynek díszterme zsúfolásig megtelt
nőkkel és férfiakkal. Most először járt gyűlésen, kissé távolról,
félrehúzódva szemlélte a publikumot, mely teljesen ismeretlen
volt számára. Az egybegyűlt nősereg mintha ugyanonnan
érkezett volna, legtöbbjük olcsó kék vagy fekete szoknyát és
szépen vasalt világos blúzt, viseltes lábbelit és kissé elnyűtt
kalapot hordott, vagy egyszerűen dróthajtűvel fogta össze a
haját. Mintegy kétszáz nő és ötven férfi jött össze, hogy
meghallgassák Glücklich Vilma gyújtó hangú szónoklatát arról,
miként kell összekötni a nők harcát a munkásokéval, hogy együtt
megsokszorozzák az erejüket, kivívják a jogot a tanuláshoz és
tisztességes béreket harcoljanak ki. Annie nem sejtette, hogy
varrónők, munkáslányok, masamódok és virágkötők között van,
akik számára ez a hely olyan, mint egykor anyáik számára volt a
templom, vagy amilyen az úrinők számára a szalon, a férfiak
számára a klub, vagy a kávéház, ahol szabadon beszélhetnek.
Amikor Annie kissé felbátorodott és alaposabban szemügyre
vette a körülötte álló hölgyeket, észrevette, hogy többen is furcsa,
zsákszabású ruhát viselnek, eltüntetve a kor divatja szerint
kötelező, a szoros halcsontfűző miatt oly’ kihívó
darázsderekakat. A mellette álló fiatal lány elkapta Annie
meglepett tekintetét és így vágott vissza neki:
– A derekunkat nézed? Mit érdekel minket az olyan divatos
ruha, mint a tiéd, amikor millió nő problémáját kell
megoldanunk!

144
 Annie csodálkozva nézett rá, s nem tudta, merjen-e nevetni,
vagy vegye nagyon is komolyan, amit mond. Hiszen a két
alapító, Glücklich Vilma és Schwimmer Rózsa felszólalása éppen
most győzte meg, hogy a fényűzés és a hatalom homlokzata
mögött millió nyomorgó és kiszolgáltatott nő él, akinek rengeteg
igazságtalanságot és visszaélést kell elviselnie naponta a
gyárakban, a hivatalokban, a varrószalonokban. De hogy e súlyos
társadalmi problémákat éppen ez a kopottas, szerényen öltözött
leányármádia oldaná meg? Rengeteg ismeretlen arcot látott,
melyek egyszerre voltak számára idegenek, szánnivalóak, mégis
rokonszenvesek. De azután észrevette azt is, ami először nem
tűnt föl neki: a sok arc különös összhangját. A tekintetekben
ugyanaz a komolyság és mohó kíváncsiság lobogott, s a
hallgatóság egyetlen hatalmas egységet alkotott. Egyszeriben
magányosnak érezte magát, s a rá eső pillantásokból azt is
megértette, mennyire jogos ez az érzés. Nem illett közéjük, s nem
csupán divatos kosztümje és frizurája, hanem egész
megilletődött, udvarias és zárkózott viselkedése miatt sem. De
ahogyan hallgatta a szónokokat, akik egy igazságos világot
ígértek, melyben a nőket ugyanolyan szabadság és jog illeti meg,
mint a férfiakat, magánya egyszerre lelkesedésbe fordult át.
Milyen könnyű volt meggyőzni arról, hogy minden ember
egyenlő. Egyre közelebb érezte magát a sóvár, átszellemülten
figyelő hallgatósághoz, s egyre felszabadultabb lett maga is.
Az ülés végén Pesthy Blanka egy fiatalember társaságában
lépett oda hozzá.
– Annie, kedvesem, mennyire örülök neked! Ugye nem bántad
meg, hogy eljöttél? Engedd meg, hogy bemutassam neked egy
közeli barátomat, Farkasházy Menyhértet, aki pszichológus,
István kollégája, s képzeld csak, ő is az egyesület alapító tagjai
közé tartozik. Férfi létére.

145
 Annie kezet nyújtott a törékeny, szőke férfinak, aki csillogó
szemmel mutatkozott be. Látszott rajta, hogy még mindig a
szónoklatok hatása alatt áll.
– Annak azért örülök, férfi létemre, hogy ilyen szép hölgyek is
megjelennek ezen a ritka ünnepi eseményen.
– Ó, ne legyen már olyan ódivatú, kedves Menyus – bökte
oldalba Blanka –, még hogy hölgyek!
– Ez igen szép és régi irodalmi kifejezés a női nemre – felelte
huncut mosollyal, körbepillantott, majd kicsit lehalkítva a hangját
hozzátette – bevallom, őszinte híve vagyok az egyenjogúságnak
és szívvel-lélekkel harcolok a nők jogaiért, de a reformruhát ki
nem állhatom.
– Reformruhának hívják ezeket a zsákokat? – kérdezte Annie
nevetve.
– Csitt. Ne sértsd meg a hölgyeket. Van azért előnyük is
ezeknek a ruháknak – mondta Blanka. – Nem érzed magadat
bennük úgy, mintha kalodába zártak volna.
– Te már viseltél ilyet?
– Még nem – ismerte el Blanka.
– Csak nehogy ez legyen az új divat – forgatta a szemét
tettetett rémülettel a fiatalember –, mert akkor nem jósolok nagy
jövőt a feminizmusnak. Pedig nagy kár lenne érte. Végre talán
elindult valami itthon is. A következő lépés az általános
választójogért folyó harc.
Annie nagy szemeket meresztett. A férfi komolyan kérdezte:
– Tán még sosem hallott erről? Ugyan, hol él ön, kedves
Annie?
– Hagyd, hiszen ő a mi kis elvarázsolt orosz hercegnőnk. Csak
most ismerkedik a modern világgal – magyarázta Blanka.
– A kiejtéséből sejtettem, hogy orosz. Mindenesetre gratulálok,
ön gyönyörűen beszél magyarul, nem is hittem volna, hogy
valaki ilyen tökéletesen megtanulhatja ezt a mi képtelenül nehéz
146
nyelvünket. S ha egyszer valóban úgy dönt, hogy kilép a
babaházból, akkor engedje meg, hogy felajánljam szerény
szolgálataimat a nőjogok területén.
Blanka jóízűen fölnevetett.
– Látod, Annie, nem úszhatod meg. Ha beállsz közénk, előbb-
utóbb professzor leszel magad is.
– Gúnyolódhat, kedvesem, de én legalább bevallom, milyen
sokat tanultam a nőbetegeimtől. Van olyan hölgy a pácienseim
között, akiből, esküszöm, jobb diplomata lenne, mint sok
politikusunkból. Kár, hogy még a szavazóurnáig sem juthat el,
nemhogy a tárgyalóteremig.
– Ön nagy álmodozó, drága Menyus – mondta Blanka és
gyengéd pillantást vetett a férfira, aki hasonlóképpen viszonozta.
Annie csak most vette észre, hogy olyan szorosan állnak egymás
mellett, hogy a könyökük összeér.
Átcikázott a fején egy gondolat: Csak nem Blankáról beszélt?
Lehet, hogy a páciense? Vagy valami más kapcsolat van
közöttük? Csak most vette észre, milyen remekül áll Blankának a
fodros nyakú kék ruha, s hogy valahányszor a barátjára pillant,
pajkos mosoly villan a szemében.
– Nézzétek csak, itt van Ignotus is! – kiáltott föl Blanka. – No,
legalább lesz, aki ír erről a mai gyűlésről!
Blanka az újságíró felé sietett, hogy üdvözölje.
Menyus Annie-hoz fordult.
– Nos, kedves Annie, most, hogy ez a mozgalom zászlót
bontott, s ennyien beálltak alája, meg kellene ünnepelnünk, nem
igaz? Megengedi, hogy meghívjam egy kávéra? Volna kedve
beülni a Centrálba?
Annie egy pillanatig habozott, de végül elfogadta a meghívást.
Átsétáltak a Centrálba, ahol az arannyal és tükrökkel ékes
helyiségben egy fenntartott sarokasztal várta őket a hatalmas
pálmafa alatt. A kávéház zsúfolásig megtelt csontkeretes
147
pápaszemet viselő fiatalemberekkel, akik komoly képpel
papírlapokat körmöltek tele egy csésze kávé mellett, ősz
halántékú urakkal, akik az újságjaikba mélyedtek, cseverésző
párokkal, a kényelmes klubfotelekben teázó turistákkal és kisebb-
nagyobb asztaltársaságokkal, s ez a sok ember mind közölni
akart valamit a világgal, leírni, elmondani valami fontosat,
megosztani másokkal egy történetet, melyet csak ő ismer. A
terem ünnepi fényben úszott, halk zsibongással és
pohárcsilingeléssel telt meg, az arcok kipirultak az asztalok
körül. A fiatalember nézte, ahogyan Annie leveszi a kalapját,
lehúzza a kesztyűjét, kecsesen elhelyezkedik a tonettszéken,
előveszi cigarettásdobozát, ezüstszipkába helyez egy cigarettát és
rágyújt.
– Árulja el nekem, drága hercegnő, ön hogyan került a
szüfrazsettek társaságába?
– Egyszerű. Pesthy Blanka révén. A Pesthy házaspár a baráti
körünkbe tartozik, tőlük tudtam a mai gyűlésről.
– Így már értem. Bevallom, kicsit figyeltem magát, amikor a
beszédeket hallgatta, ezzel a zöld selyemkosztümjével igencsak
kirítt a tömegből. Nagyon elfogódottnak tűnt. Elárulná nekem,
valójában mit gondol arról, amit hallott?
– Ó, nagyon meggyőzőek voltak a beszédek! Tudja, én már
hatodik esztendeje lakom ebben a városban, de a mai egyetlen
délutánon többet értettem meg az itteni életről, mint eddig
bármikor, és mondhatom, alaposan felkavart, amit hallottam.
– Ugye még soha nem beszélgetett kalaposlánnyal,
virágkötővel, netán munkásasszonnyal?
Annie elpirult. A fiatalember folytatta.
– Bocsásson meg, igazán nem akartam zavarba hozni. Ön
úrinő, bizonyára tart egy-két cselédet, de azt talán nem tudja,
hogy manapság a kenyérkereső nők majdnem fele cseléd. Nem
túl kecsegtető kilátás egy dolgozó nő számára, nem igaz? Az én
148
rendelőmbe szinte kizárólag úrinők és úriemberek járnak, de
tudja, én szerény jövedelmű, polgári családból származom,
messziről megérzem a szegénység szagát, s mielőtt pszichológus
lettem, körbenéztem kicsit a világban.
– Merrefelé járt?
– Ó, nem úgy értettem. Hivatalokban gyakornokoskodtam, de
megnéztem azt is, milyen élet folyik a gyárakban, a kocsmákban.
Láttam a sörgyárban asszonyokat meggörnyedve, erőlködéstől
eltorzult arccal ládákat emelgetni éhbérért napi tíz órában, s
tudtam, hogy a férfiak ugyanazért a munkáért háromszoros bért
kapnak. Ahogyan a nagyságos főnök urak is feleannyi bérért
dolgoztatják a titkárnőket, mint a férfi levelezőket, s még kamatot
is szednek tőlük, természetben. S aki nem áll kötélnek, azt
kirepítik, felvesznek helyette más nyomorgó leányt, akinek még a
kenyérrevalót sem fizetik meg.
– De hát ez… nem természetes – mondta Annie, mert jobb szó
nem jutott az eszébe. – Ennek nem volna szabad így lennie.
– Vilma nem véletlenül hangsúlyozta annyira a tanulás
fontosságát, s azért is becsülöm őt annyira, mert az országban
első nőként szerzett diplomát, méghozzá matematika-fizika
szakon, s ha jól tudom, ezen felül még négy nyelven is beszél.
– Ön ismeri Glücklich Vilmát?
– Meg Rózsikát is. Két nagyszerű asszony.
– Ó, igen, ez nyilvánvaló – mondta Annie és óvatosan még egy
kis tejszínt töltött a teájába.
– Remek ötlet.
– Micsoda?
– Tejszínnel inni a teát. Legközelebb magam is kipróbálom.
Eddig csak a kávét ittam így.
– Ezt a szokást itt vettem föl, Pesten.
– Mi pedig minden bizonnyal az angoloktól lestük el. De
visszatérve Rózsikára, igen érdekes életutat járt be. A Schwimmer
149
családnak jól menő vállalkozása volt, de néhány évvel ezelőtt
csődbe mentek, teljesen elszegényedtek, Rózsinak bizony a
semmiből kellett visszaküzdenie magát a polgári életbe. Más utat
járt be, mint Vilma, de végül mindketten ugyanoda tartottak,
évek óta a nőegyletben dolgoznak. S most itt van ön is, Annie,
ennek a díszes társaságnak a legkülönösebb hölgytagja. Én
bizony Ignotus helyében most azonnal készítenék önnel egy nagy
riportot, amit a Vasárnapi Újság címoldalán hozatnék le: „Az
orosz hercegnő magyar feminista lett”. Mit szól hozzá?
– Te jóságos ég, halkabban!
– De hát mitől fél?
– Semmitől. Vagyis, nem ismerem a szüfrazsetteket, ezért nem
is tartozhatom közéjük. S meglep, hogy ön férfi létére ennyire
rajong értük.
A fiatalember titokzatosan elmosolyodott és azt felelte:
– Biztosan arra gondol, hogy egy bizonyos hölgyért rajongok,
nem magáért a mozgalomért, igaz?
– Dehogy!
– Ó, kedves Annie, maga képtelen hazudni, azonnal leleplezi
magát. Blanka meg én csupán jó barátok vagyunk, s elárulom,
nagy tisztelője vagyok Blanka férjének, sőt, atyai jó barátomként
szeretem. Ő beszélt rá, hogy pszichológiát tanuljak az egyetemen.
Nem is bántam meg. Tudja, különös hivatás a miénk, lehatolni a
lélek gyökeréig…
– Igen, biztosan. A férjem orvos, de az más…
– Rokon szakmák. Ki a lelket, ki a testet gyógyítja, de
mindkettő alázatra nevel, mert hamar kiderül, hogy csak azon
tudunk segíteni, aki maga is akarja. Márpedig az emberben óriási
a kísértés, hogy ellenálljon a jónak, és a szenvedést válassza.
– Egyáltalán nem lep meg, amit mond. Kell az embernek az az
érzés, hogy megküzdött valamiért, nem csak úgy, ingyen jutott

150
hozzá. Attól csak értékesebb, ha megszenvedünk érte, ha
kiérdemeljük.
– Igen, ez logikusan hangzik, mégis úgy gondolom, a
szenvedés a saját érdekünk ellen való, rengeteg energiát
pocsékolunk el vele, amit sokkal jobb lenne másra fordítani. De
hát nincs bonyolultabb titok az emberi léleknél. Tudja, volt idő,
amikor magam is bele akartam halni nagy szerelmi bánatomba, s
csak hosszú ellenállás után jutottam el odáig, hogy jobb, ha
kigyógyulok belőle. S tulajdonképpen így, önmagam gyógyítása
révén lettem pszichológus.
– Milyen szép. Volt ereje ellentmondani a fájdalomnak, s talán
másokat is meg tud tanítani erre. Irigylem önt.
– Irigyel, valóban?
– Talán inkább azt kellett volna mondanom, hogy
méltányolom. Igen, sokra tartom a bátorságát, mert le mert
mondani egy érzésről, amit talán az életénél is jobban szeretett,
képes volt elvágni a köteleit. Talán csak akkor kezdődik el az
igazi élet, ha ezt meg tudjuk tenni. De a legtöbben közülünk nem
merik, vagy nem tudják, inkább szenvednek, csakhogy aki
boldogtalan, az előbb-utóbb gonosz lesz. Én mindig arra várok,
hogy valaki vagy valami kényszerítsen rá, hogy föladjam a
félelmeimet és megmutassam magamat… Az igazi énemet. De
még sosem bíztam annyira senkiben, hogy ez megtörténhessen.
– Ez úgy hangzik, mintha régóta gondolkodna rajta, csak még
nem szánta volna rá magát – felelte a fiatalember.
– Így is van. Ön rendelkezik egy olyan képességgel, ami segít
másoknak megnyílni. Ezért is beszélek most önnek olyasmiről,
amiről még sosem.
– Köszönöm a bizalmát, Annie, megtisztel vele. A tapasztalat
azt mondatja velem, néha könnyebb egy idegennel őszintének
lenni, mint egy hozzánk közel állóval. Bevallom, nem igazán
értettem, hogyan került egy olyan úrinő, mint ön a
151
társaságunkba, de kezdem már sejteni. Ön jóval nyitottabb és
fogékonyabb, mint az ember gondolná.
– Inkább csak többet értek, mint amit képes vagyok kifejezni.
No de köszönöm a meghívást, már késő van, mennem kell –
mondta hirtelen Annie és fölállt, föltette a kalapját és elbúcsúzott.
– Még biztosan látjuk egymást – intett vissza.
Kilépett a Centrálból és lassan elindult vissza, a Ferenciek tere
felé. Csöndes, őszi eső szemerkélt, meleg esőcseppek hulltak a
járdára, észre sem vette. Képek sorjáztak a szeme előtt, fölidézte
magában a nap eseményeit, a gyűlés résztvevőinek arcát, az
előbbi beszélgetés részleteit, s mintha hosszú álomból ébredt
volna, rájött, hogy életében először vált egyjó és értelmes ügy
részesévé. Más volt ez a fölismerés, mint amire a szerb
templomban ébredt rá az első látogatásakor. Amit a gyűlésen
hallott, nem prédikáció volt, hanem hangos gondolkodás, nem
belenyugvásra nevelt, hanem lázadásra szított. Templomba azért
mennek az emberek, hogy meghallgassák a misét és áment
mondjanak, a gyűlésre azért jöttek, hogy kérdezzenek és
tiltakozzanak. S Annie, aki idegenül és tájékozatlanul élt a
világban, mit sem sejtve a munkásasszonyok, hivatalnokok és
varrónők mindennapjairól, egyszerre megértette a világaik
közötti különbséget. Most először gondolt úgy az ismeretlen
nőkre, akikkel aznap találkozott, mintha a húgai vagy a nővérei
lennének, s valami erős, láthatatlan szál fűzné őket egymáshoz.
Lehet, hogy mások a kételyeik, az álmaik, a kudarcaik, a titkaik,
valamilyen módon mégis összetartoznak. S a fiatalemberrel
folytatott beszélgetés szavai is mind erősebben visszhangoztak
benne. Milyen régóta is vágyott arra, hogy valakinek őszintén
elmesélje, mit lát, mit gondol, s végül éppen egy idegennek tette
meg.
Hirtelen új fényben látta egész addigi életét, s mindent
kétségbeejtően haszontalannak talált benne. Nem értette, hogyan
152
tölthette órák ezreit valódi érzelmektől és szenvedélytől
megfosztva, és hogyan hasadhatott annyira ketté számára a világ,
hogy más életeket észre sem vett, ki sem pillantott az
üvegkalitkából, melyben érinthetetlenül és elegánsan ül immár
hat esztendeje. Úgy érkezik el a harmincadik életévéhez, hogy
semmit nem oldott meg sem a lelkében, sem az asszonyi életében,
sem a múltjában. Pedig mennyit fecsegtek a szalonban egymás
szavába vágva! De azokból nem sokat tanult, nem segítették a
szellemi fejlődését, noha csupa művelt, világlátott emberrel
beszélgetett.
Hirtelen feltámadt benne a bűntudat. Emma. – Hogyan is
feledkezhettem meg róla? Test a testemből, vér a véremből. –
Maga elé képzelte Emmát, amint ágyának vánkosán trónol,
habcsókot habzsol, egyiket a másik után, hogy majd kipukkad, s
közben teli szájjal dorgálja a neveletlen Tányát, a porcelánbabát,
és olyan hatalmas szemeket mereszt, hogy Annie-nak nevetnie
kell, s együtt hemperegnek az ágyban, míg ki nem fulladnak.
Igenis létezik anyaság, mindenféle eszményiségből és
titokzatosságból kiszakítva, gondolta, és tévednek, akik
hősiességre akarják váltani az anyai szeretetet. Egy anya nem
akar hős lenni, éppen ellenkezőleg, szívesen megadja magát a
békesség kedvéért, a gyereke kedvéért. Nem akar piedesztálra
állni és ünnepeltetni magát, inkább lemegy a játszótérre, felülteti
a gyereket a hintára, vagy diót tör vele a konyhában. S ha nem
tud úgy anya lenni, ahogyan szeretne, akkor Istenhez
fohászkodik, hogy adjon erőt. Hibázhat, tévedhet, de aki egy
másik lényt egyszer a testében hordott, az sosem tagadja meg őt.
A többihez pedig senkinek semmi köze!
Amikor hazaért, el akarta kerülni a beszélgetést Frigyessel, de
nem sikerült. A férje, miután megtudta, merre járt, szokatlanul
indulatos lett.

153
 – Mi a csudának mentél el a gyűlésre, mit akarsz a
feministáktól, mondd? Fogadok, hogy Blanka beszélte tele a
fejedet. De ha őt megfertőzte is az új mozgalomalapítási láz,
neked azért nem kell követned őt.
– Ugyan, mit képzelsz? Magamtól mentem, és boldog vagyok,
hogy ott voltam. Ez volt életem legszebb napja.
– Micsoda fennkölt szavak! Az égvilágon semmi közöd a
munkásnők problémáihoz, te úrinő vagy, Annie, az ég
szerelmére, egy másik világhoz tartozol.
– Hiszen éppen ez az, amit nem akarok! Úgy élni, mint valami
szigeten, tudomást sem véve mások bajairól.
– Ezt éppen nekem mondod, aki mások bajával törődöm
minden áldott nap? Vagy talán azt hiszed, nincs elég dolgom a
betegeimmel? Nem érezhetek szánalmat a világ összes
nyomorultja iránt, ugye megérted. Nekem a pácienseimet kell
gyógyítanom, ez a munkám, erre esküdtem föl.
– Jól tudom, de most nem a betegeidről van szó, Frigyes, és
rendkívül hálás lennék, ha ezt megértenéd. Én sosem fogom
elfelejteni, aminek ma a tanúja voltam. Rengeteg nő jött össze,
nem tudom pontosan, kik, csupa ismeretlen, s elég furcsán voltak
öltözve… Azt azonban rögtön láttam, hogy csupa jószándékú
ember, s ettől úgy éreztem, hogy egy nagy családba kerültem,
ahol mindenki törődik a másikkal. S akkor végképp megértettem,
milyen visszataszító, sőt ijesztő, ahogyan mi önmagunkba
zárkózva élünk, de egyáltalán nem úgy, mint egy család.
– Miket beszélsz? Esküszöm, egy szót sem értek abból, amit
mondasz.
– Pedig nagyon egyszerű. A magunk életéről. Hiszen amióta
megismerted a családom történetét, más lett közöttünk minden,
ne is tagadd. Szégyelled, hogy olyan nőt vettél feleségül, akinek a
családi múltjában sötét foltok éktelenkednek, s olyan sok a
bizonytalanság. Sosem beszélünk erről őszintén, még itthon sem,
154
nemhogy a barátaink előtt. Óvod a látszatot, nem igaz? Csakhogy
ez hazugság!
Frigyes elsápadt.
– Már bocsáss meg, de elképesztő, miket hordasz össze.
Nekitámadsz a házasságunknak, és igaztalanul megvádolsz.
Mindkettőnk érdekében kérlek, Annie, nagyon kérlek, hogy ne
beszéljünk erről többet. Szörnyen igazságtalan vagy velem,
hiszen soha nem hibáztattalak a családod miatt. Ugyanakkor
meggyőződésem, igen, ebben biztos vagyok, hogy a
magánéletünk senki másra nem tartozik. Ami történt,
megtörtént, az élet megy tovább, és szerencsére a miénk
visszatért a rendes kerékvágásba.
– Nem tudom, mit nevezel rendes kerékvágásnak. Talán azt,
hogy jobban bízol Borcsában, mint bennem, s nem hiszed, hogy
jó anyja vagyok Emmának? S talán igazad van, valóban nem
vagyok az. De hogyan is lehetnék, amikor senki nem tanított meg
rá?
– Már hogyne lennél! Nagyon is tisztellek, mint anyát, és
szeretlek, mint a feleségemet. Ó, Istenem, ha nem mentél volna el
arra az átkozott gyűlésre, soha nem mondanál ilyeneket. Teljesen
megzavarták a fejedet.
Annie szomorúan nézett rá, de túlságosan fáradt volt ahhoz,
hogy folytassa a vitát. Gondolatai egész éjszaka ébren tartották,
de nagyon okosan, vagy nagyon gyáván úgy döntött, addig nem
beszél róluk újra, amíg magában nem tisztázta őket egészen.
Egy hónappal később váratlanul levelet kapott Szerjozsától.

Drága Annie!
Utolsó levélváltásunk óta – bizony elég régen történt – sajnos
rossz hírrel kell jelentkeznem. Alekszej Alekszandrovics nagyon
beteg. A múlt hónapban úgy tűnt, valamelyest javul az állapota,
régi orvosa, Makoviczky Dusán valamiféle új gyógymódot eszelt
155
 ki számára, a gyógyszeres inhalálások és erősítő főzetek
csökkentették is némileg a rettenetes köhögőrohamokat. De csak
kis időre. Sajnos ma már ezek sem segítenek. Ó, Annie, milyen
szörnyű látni, hogy a sok köhögés és lázroham mennyire kimeríti
apánkat, s olykor félig eszméletlenül, delíriumban lebeg. Orvosi
konzílium is volt, az orvosok megállapították, hogy kritikus az
állapota, s már nincs sok ideje hátra. Ezért hazautaztam
Szentpétervárra, hogy mellette legyek ezekben az utolsó napokban.
Mi mást is tehetnék?
Bocsásd meg nekem, hogy ilyen nyersen írom meg a helyzetet,
de ez a könyörtelen igazság, s tudod, Neked én sosem hazudok.
Karenin haldoklik. Annie, lelkem, ha teheted, utazz most ide,
legyünk újra együtt. Tudom jól, hogy családi kötelezettségeid
Budapesten tartanak, s télen igen nehézkes az utazás, de kérlek,
jöjj haza, hogy végső búcsút vehess tőle Te magad is.
Remélem, az urad és a kis Emma jólvannak, és tudnak
nélkülözni arra az időre, amíg velünk leszel a régi házban. Olyan
régóta vagyunk távol egymástól, drága Húgom, nagy öröm lesz
Téged viszontlátni, még ha ilyen szomorú esemény alkalmából is.
Képzeld, Kolja lovagolni tanul, s három hét gyakorlás után úgy
üli meg a pónit, mint egy katonatiszt. Iván pedig fut utána, de őt
még nem engedjük föl semmiféle lóra.
Szeretettel ölel és nagyon vár a Te Szerjozsád

Annie még aznap este közölte elhatározását Frigyessel, hogy

Szentpétervárra utazik, és késedelem nélkül hozzáfogott az
utazási előkészületekhez. Viselkedése olyan ellentmondást nem
tűrő volt, hogy Frigyes, aki döbbenten vette tudomásul a hirtelen
született döntést, jobbnak látta, ha nem vitatkozik. Amikor a
pályaudvarra indultak, Annie táskájával a kezében megállt
Emma szobájának ajtajában és összeszoruló szívvel nézte,
ahogyan Borcsa anyásan betakarja az éppen aludni készülő
156
Emmát és megsimogatja a haját. A kislány dadájára mosolygott,
búcsút intett Annie-nak, majd újra Borcsa felé fordult.
– Ha fölébredek, játszol velem Fekete Pétert?
Azon a napon, amikor Annie elutazott, Frigyes pokoli
fejfájással ment be a rendelőjébe és mogorván fogadta pácienseit.
Hat óra felé azon gondolkodott, kivételesen berekeszti a
rendelést és hazamegy, amikor nyílt az ajtó, az asszisztens
kisasszony lépett be rajta, és jelentőségteljesen egy névkártyát
helyezett az asztalára. Egy ismert országgyűlési képviselő neve
állt rajta.
– A képviselő úr előzetes bejelentés nélkül érkezett – mondta
halkan –, de azt hiszem, sürgős esetről van szó.
– Ugyan, miért olyan sürgős?
– De hát ő …képviselő… és…
– No, jól van. Engedje be a soron következő beteget, azután
jöjjön a képviselő úr.
A képviselő zavartan lépett be a rendelőbe. Azonnal látszott
rajta, hogy beteg, apró szeme világos és zavaros volt, homlokán
izzadságcseppek gyöngyöztek, mint akinek láza van, arcbőre
szürkéssárga volt. Frigyes hellyel kínálta és a panaszairól
kérdezte.
– Nos, igen… Hát ugye, először is vannak ezek a kiütések itt a
tenyeremen, meg néhány furcsa mód a talpamon is nőtt.
Frigyes szemügyre vette a vörös kiütéseket és megkérdezte:
– Mikor jelentkeztek ezek a tünetek?
– Úgy két, talán inkább már három hete.
– S viszketnek?
– De még mennyire.
– S milyen egyéb panasza van még?
A képviselő elvörösödött.
– Hát… az ágyékom. Megduzzadt és… valami nőtt ott rajta.
– Vetkőzzön le, kérem. Megvizsgálom.
157
 A férfi kínlódva fölállt és nagyon lassan vetkőzni kezdett.
Közben az arca egészen megnyúlt a rémülettől, s olyan lassan
mozgott, mintha kábulatban lenne. Frigyes látta, hogy egész
testében reszket és verejtékezik, szinte szűköl a félelemtől, mint
egy csapdába esett állat.
– Csak nyugalom – mondta és szakszerűen megtapogatta a
lágyéki nyirokcsomókat. Érezte, hogy mindkét oldalon erősen
duzzadtak.
– Nem fáj, ha megérintem őket?
A képviselő a fejét rázta.
Azután Frigyes megpillantotta az ovális alakú,
megkeményedett fekélyt, a félelmetes betegség hírnökét, mely a
férfi legkényesebb testrészén tapadt meg sötéten és alattomosan.
Azonnal tudta a diagnózist.
– Felöltözhet – mondta szárazon.
A képviselő magára kapkodta a nadrágját és bűntudatos
képpel foglalt helyet az orvosával szemben.
– Nos, legnagyobb sajnálatomra rossz hírrel kell szolgálnom.
Talán már ön is sejti, mit fogok mondani. Minden tünet, a
bőrkiütések, a kifekélyesedett, gyulladt terület, az ulcus durum
arra mutat, hogy önnek szifilisze van.
A képviselő lehajtotta a fejét és mereven a padlót nézte. Két
kezét görcsösen összekulcsolta az ölében és csak nagy sokára
tudott megszólalni.
– Mondja meg őszintén, doktor úr, meggyógyulhatok? –
kérdezte végül.
– Kellő időben kaptuk el a betegséget, így van esély arra, hogy
nem rosszabbodik az állapota. Igen, ez a legtöbb, amit most
mondhatok. Mondja képviselő úr, ön nős? Ezt azért kell
megkérdeznem, mert nem szabad házaséletet élnie a feleségével,
és mindenfajta érintkezést kerülnie kell, mert a betegsége fertőző.

158
Felírok önnek egy gyógykeveréket, amit mindennap szednie kell,
ez enyhíteni fogja a tüneteit.
A képviselő sokáig hallgatott, dermedten ülve a széken.
– Értem – felelte végül. S kérdésére válaszolva, igen,
természetesen nős vagyok. Már tizennyolc éve. És van két
lányom… – Az utolsó szavakat elharapta és beleköhögött a
hirtelen előhúzott zsebkendőjébe, majd kifújta az orrát.
Frigyes rosszkedvűen nézte. Tudta, mi következik, s már előre
félt, hogy egy újabb hosszú történetet kell végighallgatnia. Úgy
ismerte ezeket a jeleneteket, mint egy nyitott könyv lapjait.
Amikor a betegek megismerik a diagnózist, az arcukra ugyanaz a
szánalomra méltó kétségbeesés és rémület ül, ami az orvosból
előcsalja az őszinte részvétet. A beteg hálás ezért, megköszöni a
kezelést, a gyógycseppeket, a megértő bánásmódot, azután
belekezd egy históriába, melyben önnön vétkét siratja és őszinte
megbánást tanúsít. Ha szerencséje van, a betegség nem támadja
meg a központi idegrendszert, nem okoz agysorvadást, ami
végül teljes értelmi leépüléshez vagy súlyos mozgásszervi
betegséghez vezet. S mindez miért? Egy kierőszakolt légyottért a
titkárnővel, néhány vöröslámpás házban tett látogatásért, némi
hancúrozásért a cseléddel, amíg a nagyságos asszony a
fodrásznál ült?
– Doktor úr – szólalt meg a képviselő –, nem fogom untatni a
történetemmel, gondolom sok hasonlót hallott már a praxisa
alatt. Én sem vagyok jobb, mint a többi páciense, aki ezzel a
betegséggel keresi föl önt, s amit tettem, arra nincs mentség.
Borzalmasan szégyellem magam… De ígérem, megígérem,
mindenre, ami szent, ha felgyógyulok …
– Kérem, kérem, ne nekem fogadkozzon. Van erre nálam
megfelelőbb személy az ön családjában. Tőle kérjen bocsánatot –
felelte és kitessékelte a beteget az előszobába.

159
 Frigyesnek még mindig hasogatott a feje, több beteget nem is
fogadott aznap. Miután az asszisztense elment, csak ült
magányosan a rendelőjében és az utolsó délutáni betegén
gondolkodott. Milyen keveset tehetek érte, tépelődött, szinte
semmit. Tisztességgel kitanultam a mesterségemet, orvos
vagyok, de mit jelent ez? Ha lelkiismeretesen dolgozom, és
nagyon odafigyelek, talán lassítani tudok egy kóros folyamatot,
beállíthatom egy beteg ingadozó vérnyomását, csökkenthetem a
magas vércukorszintjét, s ha szerencsém van és időben elkapok
egy alattomos betegséget, talán megmentek valakit a nagyobb
veszélytől. De ha már gyógyításra vállalkoztam, sokkal többet
kellene tudnom arról, mi van a betegségek mögött, sokkal többet
kellene értenem a betegeim életéből. S egyszerre rájött, hogy a
felesége az igazságra tapintott rá, amikor a kiszolgáltatott nők
iránti részvétről és megértésről beszélt. Hány férfibetege
történetét hallgatta végig anélkül, hogy gondolt volna a
legnagyobb vesztesek, a titkárnők, a cselédlányok, az
örömlányok sorsára, akiknek sem az orvosok, sem a
gyógykeverékek nem segítenek abban, hogy fölhagyjanak
önmaguk pusztításával. A szegénység és az elmaradottság
gyermekei nem látogatják a magánrendelőket, de ha eljutnának
oda, akkor sem kapnák meg azt a segítséget, amire szükségük
van, mert egyetlen orvos sem tudja kiragadni őket a mocsárból,
ahol élnek. Ezekben a rendelőkben csak azokat gyógyítjuk,
állapította meg, akik megfizetik a kezelést, s egy szilárd,
megbecsüléssel övezett élet biztonságából jöttek, öltönyt,
nyakkendőt viselnek és drága bőrcipőt. S milyen könnyen
szolgáltatunk fölmentést számukra, ha „bolondságokba”
keveredtek, már azzal is, amikor diszkréten hallgatunk, nem
kérdezzük meg tőlük, hogy mi volt az értelme, mit kerestek, s
ugyan miféle erők és vágyak feszülnek az idill mögött, melyek
bármikor szétrombolhatják a látszatra épülő életüket? S ha
160
megesett a baj, a kicsapongó férj asszonyait megbocsátásra
szólítjuk fel, mert a polgári házasságot óvni kell. De az apák a
bordélyba viszik fiaikat az érettségi után, így tanítják férfi-
morálra, s egyúttal azt is megtanítják nekik, miként bánjanak
feleséggel, anyával, szajhával. Fölmagasztalni az erényes nőt,
tisztelni az anyát, megvetni a bűnös asszonyt – ez az ő
szentháromságuk. Szégyenletes ez az egész.
A tényeket homályban hagyni, a látszatra ügyelni, mások
felett ítélkezni… Eszébe jutottak Annie szavai, amikor a társasági
morálról beszélt. Édes istenem, mekkora bolond voltam, hogy
nem értettem meg – gondolta megrendülten, és kétségbeesett,
hogy mindezt nem mondhatja el azonnal Annie-nak, várnia kell,
amíg visszatér.

161
X. fejezet
Annie egy hideg, zúzmarás délelőtt érkezett meg
Szentpétervárra. A vonat bepöfögött a pályaudvarra és megállt.
Amikor leszállt a kocsiból, rögtön megpillantotta bátyját a
peronon. Szerjozsa is észrevette őt, s gyors, határozott léptekkel
elindult felé.
– Végre itt vagy! – kiáltott föl. – De örülök, hogy látlak!
Olyan meghatottan ölelték át egymást, ahogyan csak szerető
testvérek tudnak ölelni.
– Megkaptam a leveledet, és azonnal jöttem.
– Gyönyörű hölgy lett belőled, amióta nem láttalak.
Uramisten, már hat éve! Mondd csak,jól utaztál, húgocskám?
– Ó, igen, de ez nem fontos. Alekszej Alekszandrovics hogy
van?
– Rosszul. Majd meglátod magad is.
Fegya nagy buzgalommal helyezte el az utazóládát és
előzékenyen segítette föl Annie-t a hintóba. A kocsis
megöregedett, soványabb is lett, mint volt, s egészen megőszült,
de a szeme a régi, hamiskás fénnyel égett.
– Valami változott a házban? – kérdezte Annie Szerjozsától,
miután elhelyezkedtek egymás mellett az ülésen.
– Változott? Nem, maradt minden a régiben, amíg Alekszej
Alekszandrovicsot le nem verte a betegség a lábáról. Azóta
egymásnak adják az orvosok a kilincset, újabb és újabb
kezeléseket ajánlanak, de sajnos sem a porok, sem a diétás ételek
nem segítenek. A tüdejével van valami nagy baj, de hogy
pontosan micsoda, egyikük sem tudja. Csak azt, hogy végzetes.
– S valóban semmi remény a gyógyulásra?
Szerjozsa megrázta a fejét.

162
 – A személyzet a régi, megbízható. Nincsenek vacsorák, Zina
már nem tündökölhet a pazar fogásaival, leveseket főz a
nagybetegnek, a kis Mása pedig kanalanként próbálja
beleerőltetni, kitartó türelemmel, de hiába. Szinte semmit nem
eszik. De mesélj most inkább valamit magatokról is, drága Annie,
hiszen olyan keveset tudok rólatok.
– Jól vagyunk, Szerjozsa, a férjem rendkívül lelkiismeretes
orvos, sokat dolgozik, valóban, de azért jut időnk a társaságra
is… Emmocska már négy éves, istenem, hogy röpül az idő! S ha
hallanád, milyen szépen beszél oroszul.
Annie kinézett az ablakon és felkiáltott:
– Milyen érdekes! Mintha megnőttek volna a házak.
Szerjozsa elmosolyodott.
– Csak régen nem jártál erre.
– Igaz. S mennyire hiányoztak, istenem! Látom, itt még mindig
szolgáló kíséretében járnak a nők az utcán, Budapesten ez már
nem így van. Tudod, történt velem valami érdekes dolog
nemrégiben, meg fogsz lepődni. Szüfrazsettekkel találkoztam, s
azt hiszem, magam is bekapcsolódom a mozgalomba a nők
felszabadításáért, amikor visszatérek Budapestre.
– Bátor nő vagy, Annie. Nem hiszem, hogy a férjed örül ennek.
Vagy tévednék?
– Nem, nem tévedsz – felelte Annie.
– Később talán megváltozik a véleménye, hiszen a világ is
annyit változik. Talán hallottad hírét, hogy most ősszel
Moszkvában zavargások voltak, felbolydult a város.
– No és kik voltak a tüntetők?
– Gyári munkások, éhes emberek, az utca népe. Maguk sem
tudták pontosan, mi a céljuk, csak azt, hogy el akarják kergetni a
cárt, és enni akarnak adni a gyerekeiknek. Százával jöttek elő az
emberek a külvárosokból a családjukkal együtt, voltak, akik
feszületeket, ikonokat is hoztak magukkal. Kenyeret követeltek…
163
 – S lett valami eredménye, elértek vele valamit?
– A kozákok megkardlapozták és szétkergették őket. Sokat
véresre vertek közülük, néhányat talán le is csuktak, nem lehet
tudni pontosan. Most csönd van, de nem hinném, hogy ezzel
vége. Bizonyosra veszem, hogy hamarosan lesznek újabb
megmozdulások, és nemcsak Moszkvában, hanem Oroszország-
szerte. Az orosz ember sokáig tűr, de ha egyszer fellázad, senki
nem állítja meg.
– Rettenetes lesz, ha elönti Oroszországot a lázadás szelleme.
– A japán háború megmutatta a rend gyöngeségét. Már a cári
udvar legszilárdabb híveinek is látniuk kell.
– S Alekszej Alekszandrovics hogyan vélekedik minderről?
– Meghaladja már az erejét, hogy véleményt alkosson, hallani
sem akar semmiről. De azt hiszem, nem kérdéses, kinek az
oldalán áll.
– Talán jobb is így. Kegyetlenség lenne szembesíteni azzal,
hogy az ő világa leáldozóban van. Mesélj, Nagyezsdáról, a
fiúkról…
– A családi életem áldás, és adja isten, hogy így is maradjon.
Boldogságban élünk, s hamarosan befejezem a disszertációmat,
most már csak arra készülök éjjel-nappal, másra alig jut időm.
Nagyezsda neveli a fiúkat, akik rosszak, mint az ördög,
fölforgatják a házat. De Nágya erélyes asszony, nem hiába,még
gyerekkorában megtanulta a fegyelmet. Fiúk között nevelkedett,
tud bánni a fiainkkal. No, meg is érkeztünk. Nézd csak, Zina vár
ránk a kapuban.
A szakácsnő arcán boldog mosoly ömlött szét, s a szeme
könnyben úszott, amikor megpillantotta Annie-t.
– Kegyelmes asszonyom, hát megjött végre!
– Zina, kedves, szólíts csak Annie-nak, ahogyan azelőtt mindig
is.

164
 – Micsoda boldogság, hogy eljött, uramisten, micsoda öröm!
Hiszen csak még szebb lett, amióta itthon járt.
– Köszönöm, Zina. Én is örülök, hogy látlak. Ugye főztél
nekünk valami finomat ebédre?
Amikor Annie belépett a házba, összeszorult a szíve. Nem
változott semmi, amióta elment. A sötét bútorok, az ovális asztal,
a nehéz függönyök mind a helyükön voltak, s a szalonban ott állt
a zongora, fedelén a régi kottáival. A szoba, melyben Karenin
feküdt, be volt sötétítve. A hatalmasnak tetsző ágy mellettjobb
oldalon, az asztalon üvegcsék, poharak, egy inhalálókészülék, és
egy fehér, gyógyszeres tálka volt gondos rendben, szinte mértani
alakzatban elhelyezve. A szamovár a másik asztalon állt. A
szobát a jellegzetes betegszag, a jód, az ecet és a tisztítószer
keverékének szaga töltötte be. Karenin sápadtan, beesett arccal,
gondosan megfésült hajjal feküdt a felpolcolt párnákon, keze a
hófehér takarón pihent. Közönyösnek és tehetetlennek látszott
mindaddig, amíg meg nem pillantotta Annie-t. Akkor fény gyúlt
a szemében, Annie felé nyújtotta a kezét és mély torokhangon
megszólalt.
– Annie, drágám, micsoda öröm, hogy látlak… Nem is hittem
volna, hogy még ebben az életben. Csoda, csoda…
Pillanatnyi csönd állt be, Annie csak állt és nézte a tiszta, fehér
takaró alatt a törékeny test körvonalait. Karenin húsz kilót
fogyott az elmúlt három hónap alatt. Arca elgyötört és viaszszínű
volt, haja megszürkült. Annie tekintete lesiklott Karenin sovány
kezére, és az ujjak végén meglátta egészségtelenül elsárgult,
vastag körmeit. A betegség kizsigerelte a testét, kiszívta minden
erejét. Mintha nem is ő maga lenne. Nem magas rangú
hivatalnok, nem szigorú apa, vagy az előkelő társaság tagja –
csupán egy szenvedő ember. Annie életében először látott
haldoklót és megdöbbent. Ez a halál? Vajon ez történik
mindenkivel, aki a közelébe kerül? Mi az a fontos és
165
felfoghatatlan dolog, amit keresünk, mi az a nagy titok, amit ki
akarunk fürkészni? Miféle emelkedett pillanatra várunk? Az
ágyra nézett, és csak egy kétségbeesett arcot, hamuszürke bőrt, s
egy csupa csont testet látott.
Odalépett az ágyhoz.
– Siettem, ahogyan tudtam. S többé nem hagyom el, Alekszej
Alekszandrovics.
– Annie, lelkem…
Még sosem szólította így. S még sosem érezte azt a nyugalmat,
ami haldokló apja társaságában egyszeriben megszállta. Őt is
meglepte, hogy megilletődöttsége és félelme elmúlt. Egyetlen
dolgot akart: adni, meleget, enyhet, segíteni a fájdalom
elviselésében, amennyire lehetséges. Észrevette, hogy az ing kissé
meggyűrődött Karenin nyakán, előrenyúlt és elsimította a
ráncokat. A beteget meglepte ez a természetes mozdulat, próbálta
kissé elhúzni a fejét, attól félt, hogy Annie undorodik egy
haldokló érintésétől, de belátta, hogy téved. Annie keze meleg és
száraz volt, ujjai simogatóak. Karenin sosem érzett ilyen
gyöngédséget, és ez rettenetesen fölkavarta. Egy pillanatig azt
hitte, Annie ujjainak érintésétől erő költözik bele, s talán föl is
gyógyul tőle, de a pillanat elmúlt, reménye gyorsan
szertefoszlott. Erős köhögésroham fogta el, megszólalni már nem
tudott, csak intett a jódos üveg felé, és Annie azonnal megértette:
fogta az üvegcsét, gyors mozdulattal letekerte a kupakját és
odatartotta a jódot Karenin orra alá, hogy belélegezze. A hörgés
nem múlt el, ijesztő sípoló hangok törtek föl a beteg ziháló
mellkasából, sokáig fuldoklott, mire az oldat hatni kezdett és
megkönnyebbült kissé.
– Pihennie kell – mondta Annie.
– Ó, hiszen mindig csak pihenek. Inkább mesélj valamit
magadról. Olyan régen nem beszélgettünk.

166
 – Miről is mesélhetnék? Csak megnyugtatni tudom, Alekszej
Alekszandrovics, jól alakult az életem. Valóban. Elégedett lenne,
ha látná, a kislányomat pedig egyenesen imádná.
Szerjozsa a háttérbe húzódva állt és figyelte, mi történik. Arra
számított, hogy a húga éppen olyan idegenkedve közeledik az
apjukhoz, miként ő, és meglepetten észlelte, hogy erről szó sincs.
Annie mozdulatai természetesek voltak, hangjának színe nem
változott beszéd közben, úgy viselkedett, mint aki tudja, hogyan
kell ápolni egy haldoklót. Valami magával hozott,
megmagyarázhatatlan ösztönnel viseltetett a halállal szemben,
nem úgy, mint a bátyja, aki képtelen volt megérinteni beteg apját,
egyszótagos szavakkal kérdezgette hogyléte felől, s
megborzongott, amikor Karenin rekedt suttogással, vagy alig
észrevehető fejmozdulatokkal válaszolt. Szerjozsa tudta, hogy a
halál nem jeladásra érkezik, mégis egész lelkével azt kívánta,
azon imádkozott, legyen már vége apja szenvedésének,
hallgassanak el az irtózatos, hörgő hangok, melyek a mellkasából
törnek elő, s legyen végre csönd és megnyugvás. A kínlódásnak
csak akkor van értelme, gondolta, ha valami hasznos, célszerű,
eszményi célhoz vezet. A halál nem ilyen. A sztrájk és a lázadás
talán igen. A felkelők értelmes cél érdekében harcolnak, amiért
érdemes meghalni. Haláluk minden titoktól mentes, nem úgy,
mint Kareniné, aki úgy készül eltávozni, hogy nem fedi föl a
titkát.
Annie felállt és az ablakhoz lépett, elhúzta a függönyöket és
széttárta az ablakszárnyakat, hogy bejöhessen a fény, és friss
levegő áradjon be a szobába. Karenin elfordította a fejét, mint akit
bánt a nappal bezúduló ereje, de azután mégis a fény felé
fordította az arcát és azt mondta:
– Milyen kevés napot láttam életemben!
– Érzi ezt az illatot?
– A tél szagát?
167
 – Ó, igen, a természet illatát.
Annie egész délután a szobában maradt. Karenin hol
bóbiskolt, hol fölébredt, s olyankor hálásan nézett rá. Többször is
görcsös köhögés fogta el, kiverte a verejték, Annie hideg vizes
ruhát tett a homlokára. Szürkületkor az orvos benézett a
betegéhez, megmérte a pulzusát, meghallgatta a mellkasát,
bólogatott, mondott néhány kedves szót, majd elment.
Karenin az esti teázás után egyszerre sokkal jobban lett,
kipirult az arca, új erő költözött belé, és izgatottan szólalt meg:
– Mesélj még, kérlek, mindent tudni szeretnék rólad.
És Annie leült az ágya szélére és ezúttal őszintén mesélt az
életéről, semmit nem titkolt el. Emma szereti az édes pirogot,
szépen beszél oroszul, szerencsére örökölte a nyelvtehetségét, és
két nyelvvel is megbirkózik egyszerre. Hamarosan korcsolyázni
tanítja, fogja majd a kezét, hóembert is építenek, mert a tél
Budapesten is hideg és sokat hull a hó. S ahogyan beszélt,
rádöbbent, mennyivel könnyebb most, a halál szinte tapintható
közelségében szembenéznie nem csupán magával a halál
tényével, hanem egy új élet születésével is. S akkor odahajolt
egészen közel Karenin füléhez és elsuttogta, hogy amikor Emma
megszületett, fogalma sem volt, mit tegyen azzal a tehetetlen,
kiszolgáltatott kis testtel, amit mellé fektettek, miután elvágták a
köldökzsinórt. Rettegett, hiszen még önmagáról sem tudott
gondoskodni, nemhogy egy másik lényről.
– Megszületett, és csak bámultam őt: ez az én gyerekem? Őt
kell majd szeretnem? Képtelen voltam arra az örömre, amit
éreznem kellett volna. Arra gondoltam, talán meg sem kellett
volna szülnöm. Annyira féltem, hogy rossz anyja leszek. Ó,
Alekszej Alekszandrovics, ha tudná, miféle gondolatok forogtak
a fejemben! S nem volt senki, akivel megoszthattam volna őket.
Csak arra vártam, hogy valaki csöndesen odalépjen az
ágyamhoz, átöleljen, magához szorítson és a fülembe súgja a
168
titkot. Az anyaság titkát. Az anyámnak kellett volna megtennie,
de ő régen halott volt már. Mint anyát, úgy kerestem őt, de
kísértetnek láttam, és nem tudtam, kiben találhatnék
kapaszkodót. S akkor arra gondoltam, nekünk meg kellett volna
értenünk egymást, apám, hiszen mind a ketten ugyanazt az
asszonyt kerestük egész életünkben, aki boldoggá tesz, de
bármikor el is árulhat, és egyikünk sem törődött bele, hogy
nélküle kell élni.
Karenin némán hallgatta és az arcán könnyek folytak végig.
Odakinn puhán hullott a hó, elnyelt minden hangot.
Másnap Karenin rosszabbul lett. Újra erős köhögési rohamok
törtek rá, csillapíthatatlanul kínozták órákon át. Ópiumot kellett
adni neki. Estefelé magához tért, a feje kitisztult és jobban érezte
magát. Kiküldte a szobából Szerjozsát és az orvost, kettesben
akart maradni Annie-val.
– Köszönöm, hogy őszinte voltál hozzám. Most én is meg
akarok gyónni neked. Súlyos bűnt követtem el, Annie, amit egész
életemben hurcoltam magammal. De most elmegyek. Az
életemnek vége. Vége. El kell tehát mondanom őszintén mindent.
Isten a tanúm, jobban szerettem édesanyádat, mint bárkit a
világon. Szerelemből vettem feleségül, bár ezt sosem mertem
bevallani. A neveltetésem sugallta ezt. S amikor Anna szerelmes
lett édesapádba, első gondolatom az volt, ez csak szeszély,
szenvedély. Nem számít, elmúlik hamar. Csakhogy nem ez
történt. Amikor megértettem, hogy Anna valóban szerelmes,
megszégyenültem és összetörtem. Sokáig vívódtam, de végül
engedtem a férfiúi hiúságomnak és bosszút álltam rajta. Nem
egyeztem bele a válásba, nem engedtem, hogy Vronszkij
törvényes felesége legyen. Szívtelen és gonosz voltam, belátom.
Alekszej Alekszandrovics szája kiszáradt, felkönyökölt az
ágyban, Annie teával itatta meg.

169
 – El kellett volna engednem őt, de mi lett volna veletek? Egy
katonatisztre és egy rossz erkölcsű, bűnös nőre bíztam volna a
gyerekeimet? Akkor így tettem föl magamnak a kérdést. De
tévedtem. Régóta tudom, hogy Anna nagyszerű asszony volt.
Engednem kellett volna. Élje a saját életét. Egy egész család életét
tettem tönkre.
Karenin kimerülten lihegett. De azután összeszedte az erejét és
folytatta.
– Tudtam jól, hogy Annát kitaszítja a pétervári társaság, s ez is
történt. Én pedig elkergettem Szerjozsa mellől. Nem maradt
választása. De az istenre mondom, Annie, hogy édesanyád jó
anya volt. Ahogyan te is az vagy. Ne félj. Erős vagy és bátor.
– Bűnt követtem el anyád ellen, ellened és Szerjozsa ellen.
Nem tudom, Isten megbocsátja-e valaha is. Azt sem tudom, te
megbocsátasz-e nekem, Annie. Bűnös vagyok és mélységesen
bánom, amit tettem.
Annie sokáig ült némán Karenin mellett. Meglepték apja
szavai, nem sejtette, hogy Alekszej Alekszandrovics már
végigjárta azt a hosszú és keserves utat, mire önsajnálat nélkül,
hidegen a tényekre szorítkozva eljutott a megrázó felismerésig és
beismerte saját felelősségét. Megszenvedett érte. Egész
boldogtalan életével.
Annie a haldokló kezére tette a kezét és nyugodtan annyit
mondott:
– Már régen megbocsátottam önnek. Hiszen mindenki bűnös,
ki így, ki úgy.
– Hívjatok papot – suttogta Karenin és lehunyta a szemét.
Másnap délben megérkezett a pap. Karenin megáldozott és
fölvette az utolsó kenetet. A szertartás alatt Szerjozsa és Annie a
szobában imádkozott. Miután a pap elmondta a távozók imáját, s
ujjával keresztet rajzolt Karenin hideg homlokára, a beteg
érezhetően megkönnyebbült. Teát kért, amit jóízűen megivott,
170
majd a párnáira dőlve hanyatt feküdt, karját a mellén
összekulcsolva. Mint aki megbékélve várja a halált.
De hiába várta. Egy óra múlva újabb rohama volt,
összevérezte a takarót és a párnát, újakat kellett hozni. Az éjszaka
is rettenetes volt. Látomásai lettek, érthetetlen dolgokat
kiáltozott, dobálta magát az ágyban, patakzott róla a veríték,
szürke haja nedves csomókban gyűlt össze a fején. Szerjozsa
elborzadva állt az ágy végében, s azt kívánta, bárcsak érnének
véget a szenvedései. Nem bírta nézni a kínlódását, esdeklő
tekintetét, hallgatni hörgő lélegzetvételét, borzalmas fuldoklását.
Annie hideg vizes borogatást tett a homlokára és jódot
szagoltatott vele, felrázta a párnáit és csillapítóan beszélt hozzá.
Egész éjszaka virrasztott mellette, miközben Szerjozsa
nyugtalanul aludt a szobájában, föl-föl riadva álmából.
Másnap délután Annie kimerülten bóbiskolt Karenin mellett
egy fotelban, amikor arra riadt, hogy mélységes csönd van
körülötte. Karenin a hátán feküdt, nyugodt és szigorú arccal és
nem lélegzett. Arca halálában sem változott. Csak a szemüveg
hiányzott róla. Bőre megfeszült, csak a szája szögletében látszott
két kemény ránc, mely évek óta odafagyott. Szemét mereven az
ablak sötét keretében látható behavazott fákra függesztette, mint
aki utat keres a távolban egy igazság felé, mely nem ismeri az
önteltség, a bosszú, a bűn és a büntetés fogalmát.
Annie fölé hajolt, lezárta a szemét, kisimította a feje alatt a
párnát, elsimította a takaró ráncait és csak azután hívta be
Szerjozsát a szobába.

A temetés napján sűrű hó esett, s a temető mesebeli tájjá változott

a rengeteg hófehér fával, bokorral, sírkővel és a máglyákkal,
melyek az út mentén égtek. A kegyetlen hideg ellenére magas
rangú kormányhivatalnokok, tisztek, tábornokok és a pétervári

171
társaság színe-java eljött, hogy lerója kegyeletét a főtanácsos
sírjánál.
Valamennyien komoly arccal álltak a felravatalozott koporsó
körül, s méltóságteljes komorsággal léptek Annie-hoz és
Szerjozsához, hogy kifejezzék részvétüket. Annie fásultan
fogadta a monoton, szürke részvétnyilvánításokat, s egyszavas
válaszokkal köszönte meg. Fagyos volt teste és lelke. Fázott kívül
és belül. A fekete selyemmel bevont ravatal, a koporsó, a hosszú
gyertyák imbolygó fénye, az arcok, a sötét kabátos alakok –
egyetlen képben kavarogtak előtte. Alekszej Alekszandrovics
halála ténnyé lett, Tomszkij tábornok szenvtelen
gyászbeszédének szavai el sem jutottak a tudatáig, csak akkor
kezdett figyelni, amikor megkezdődött az egyházi szertartás, és
meghallotta a pópa imáját, ahogyan Istenhez fohászkodott
Karenin lelki üdvéért és földi bűnei megbocsátásáért. Gyászos,
halk ének hangzott fel, az ismerős, elnyújtott énekszó, a pópa
palástjának szárnya meglebbent, hosszúkás, sápadt arcán
üdvözítő nyugalom jelent meg. Annie keresztet vetett és most
döbbent rá, hogy az apját temeti. Valaki megérintette a hátát.
Megfordult. Nagyezsda ölelte át.
Mielőtt lezárták a koporsót, Annie a halott fölé hajolt, utoljára
megnézte Karenin arcát, és döbbenten látta, hogy Alekszej
Alekszandrovics mosolyog rá. Örökre magával vitte azt a
mosolyt.
A temetői menet lassan elindult a sír felé. Annie Szerjozsába
karolva lépdelt a gyászmenet élén, a szél süvöltött, a jeges
hidegtől elállt a lélegzete, s az ismerős, álmodozó mozdulattal
összefogta gallérját az arca előtt. Tekintetével anyja sírját kereste,
s amikor elhaladtak mellette, észrevette, hogy a barna sírkő egyik
széle kikandikál a hótakaró alól, a szél lesöpörte róla a havat, s az
a kis folt ott protestált a természet rendje ellen, magányosan és
mozdulatlanul. Félelmetes és gyönyörű volt a temető.
172
Végtelensége és fehérsége elkápráztatta. Mintha egy különös
mesében indult volna utazásra hideg, fehér szobrok között, nem
tudván, hová tart. Mi ez a végtelen, hová visz ez az út? A
keréknyomokban lépdelt, lába alatt kopogott a fagyos föld, s
amerre csak nézett nyírfák és sírkövek erdeje vette körül,
ellenállhatatlan erő vonzotta valami mérhetetlen mélység felé. Az
égbolt sötéten borult rá. S egyszeriben lágy női hangot hallott: ne
félj, nem kell osztoznod a sorsomban. Összerezzent. Szerjozsa
magához húzta, hogy ne fázzon annyira. Nem tudta, hogy a
pillanatnyi örömtől reszket.
A rögök tompán koppantak a koporsó födelén. A frissen
hantolt sírt beborították a koszorúk és a virágok. Mihail Annie-
hoz lépett.
– Szomorú, hogy éppen itt találkozunk. Kötelességemnek
éreztem eljönni, hiszen annyi mindent köszönhetek Kareninnak –
mondta tettetett részvéttel és kezet csókolt.
Annie biccentett és lehajtotta lefátyolozott fejét.
Olga, aki Mihail mögött állt, elfintorodott. Ő aztán igazán
tudta, kinek mit köszönhet a férje. Leginkább apjának, s a
családjának, akik mindennap megszenvedik Mihail
karriervágyát. Beszélték már egy ideje, hogy nem sikerült a
házasságuk, rosszul élnek. Tomszkij tábornok mindenben
közbenjárt Mihail érdekében, de ő egyre csak többet és többet
akart. Mind följebb jutni a ranglétrán, s közben feleségét egészen
elhanyagolta. A gyermekáldás is csak váratott magára, pedig már
nem is voltak annyira fiatalok.
Annie elindult visszafelé a széles úton, a temető bejárata felé,
ahol a hintója várta.
A temetést követő napok gyakorlatias dolgok intézésével
teltek. Annie átnézte az apja íróasztalában fekvő iratokat és a
gondosan felcímkézett dossziékat, megtalálta közöttük Karenin
végrendeletét. Eszerint minden ingó és ingatlan vagyonát
173
egyenlő arányban a gyermekeire hagyta, eltekintve néhány
kisebb összegtől, melyet a személyzet tagjai kapnak a halála után.
Annie összehívta a személyzetet és közölte velük a végrendelet
rájuk vonatkozó tartalmát. Megrémülve álltak körülötte,
valamennyien régóta szolgáltak a Karenin-házban, s most
fogalmuk sem volt, mi lesz velük. Karenin betegsége alatt a
hűséges inas, Kornyej vezette a házat, s Annie továbbra is őt
kérte meg ezzel, amíg újabb elképzelés nem születik a ház és a
személyzet jövőjéről.
Egyik este vacsora után azután összeült a családi tanács.
Annie, Szerjozsa és Nagyezsda a szalonban teáztak.
– Most, hogy ismerjük a végrendelet tartalmát, már csak egy
fontos kérdésben kell döntenünk, drága Szerjozsa. Mi legyen a
házzal, mely Alekszej Alekszandrovics halála után a kettőnk
birtokába került? – kérdezte Annie.
– Nos, igen. Ez valóban nehéz döntés. Nem is annyira
miattunk, mint a személyzet miatt. Mi Nagyezsdával már
eldöntöttük, hogy nem akarunk ide visszatérni, s gondolom, te
sem költöznél vissza Pétervárra. Úgyhogy el kell adni.
– Erre jutottam magam is. Csak hát az eladást neked kellene
intézned, mert én Budapestről nem tudom.
– Ilyen gyakorlatias feladatok intézésre itt vagyok én – szólalt
meg Nagyezsda.
– Ó, ez valóban óriási segítség lenne, előre is nagyon
köszönjük. Néhány holmit még szétválogatok a szobámban, s
talán egy pár apróságot haza is viszek magammal. Még nem
döntöttem el. De a bútorokat, szőnyegeket, tükröket, ha nektek
nincs rájuk szükségetek, adjátok el a házzal együtt. Ami azonban
igazán fájdalmas, az nem is a tárgyaktól és a bútoroktól való
elválás lesz. Csupa hűséges, kipróbált, régi embertől kell
elköszönni, nem szeretném csak úgy szélnek ereszteni őket. Nem
ezt érdemlik ennyi év szolgálat után.
174
 Szerjozsa segélykérően nézett Nagyezsdára.
– Írjatok ajánlásokat a számukra, azokkal megkeresek néhány
családot, ahol szükség lehet rájuk, és személyesen is beajánlom
őket. Úgy hallottam Moszkvában, a Filippov-házban éppen
szakácsnőt keresnek. Csak örülhetnek, ha megkapják a ti
Zinátokat.
– Remek, Nagyezsda – mondta Annie –, nagy szerencse, hogy
segítesz.
– Kornyejt mi magunk is fölfogadhatnánk. Kisgyerekkoromtól
ismerem, nincs nála megbízhatóbb inas a Földön – mondta
Szerjozsa.
– Tán Jevszej, az inasod nem elég megbízható? – kérdezte
Nagyezsda.
– Ugyan már, Nagyezsda, tudod, hogy nem erről van szó.
– No jól van, meglátjuk. Meglátjuk még.
Annie megkönnyebbülten sóhajtott. Úgy látszik, lassanként
elrendeződnek a dolgok. Nem bánta, hogy örökre elszakad a régi
háztól. Szentpétervár már nem az otthona többé, talán vissza sem
tér ide többet, vagy ha igen, legföljebb látogatóba, az édesanyja és
apja sírjához. Ha Oroszországbajön, Moszkvában Szerjozsáékat
látogatja majd meg, és magával hozza Emmát, hiszen legfőbb
ideje, hogy a gyerekek megismerjék egymást, és szerető
unokatestvérek váljanak belőlük.
– Tudjátok, féltem ettől az utazástól. S milyen rendkívüli,
milyen különös lett végül. Alekszej Alekszandrovics úgy halt
meg, hogy volt bátorsága szembenézni az igazsággal.
– Kár, hogy nem előbb történt ez meg. Akkor elkerülhető lett
volna a tragédia – mondta Nagyezsda.
Annie Karenin védelmére kelt.
– Ne hibáztassuk most már. Egész életében szenvedett emiatt.
– Ahogyan ti is szenvedtetek anya nélkül.

175
 – Ne légy ilyen szigorú, Nágya, még csak két napja temettük el
apánkat – szólalt meg Szerjozsa.
– Tudom. S ilyenkor illik meghatódni és csak elismerően
szabad szólni az eltávozottról. Igazatok van. Csakhogy én
nehezen fogadom el Karenin kíméletlenségét, ha szenvedett is
utólag miatta, megérdemelte.
– Egész életünkben anyánkat hittük bűnösnek, s most arra
jövünk rá, hogy egy másik ember bűne lappangott az övé
mögött, s ez talán fölmenti őt? – kérdezte Szerjozsa.
– Lehet, hogy máshonnan kellene néznünk – válaszolta Annie
–, nem az ő bűne, apánk megbántottsága és a szörnyű bűnhődés
felől. Anyánk nem bírta tovább, nem maradt ereje küzdeni a
magánnyal, a szégyennel, a kirekesztettséggel… Elszakították a
fiától, és tudta, hogy a „barátai” előbb vagy utóbb elszakítják a
szerelmétől is. S akkor már nem fűzte semmi más ehhez a
világhoz, csak a szenvedés.
– Szenvedés és küzdés az életünk, Annie, az tesz bennünket
emberré. Szükség van erőre, de fájdalomra is. Fájdalom nélkül
nincs élet – felelte Nagyezsda.
Annie-t ingerelte Nagyezsda kérlelhetetlen magabiztossága.
– Tudom. Jól tudom. Csakhogy nem volt választása – felelte
fojtott hangon.
– Mindig van választás.
Leszállt az éjszaka, a ház falai beitták a sötétet. Annie a
beszélgetés után rosszkedvűen ment föl a szobájába, mely
csöndes volt és meleg, de megnyugvást nem talált. Régi és
ismerős volt a szoba, mégis idegen. A könyvszekrényen örömmel
fedezte föl Turgenyev Ászja című regényét, amit tizenöt éves
korában olvasott, Csehov elbeszéléseit és Krilov meséit. A
szekrényben megtalálta a lila, immár avítt báli ruhát, az
öltözködő asztal fiókjában a legyezőt és a fekete csipke kesztyűt,
amit az első bálján viselt, s talált még egy ezüst púderdobozt,
176
parfümös üvegcséket, gyöngyház nyelű fésűt, s egy velencei
kézitükröt. Az elhasználódott kártyacsomagot, amit Alekszej
Alekszandrovicstól kapott ajándékba, a fiók egyik eldugott
sarkából húzta elő. Egyenként kézbe fogta, majd mindegyik
tárgyat visszatette a helyére. Másik élet relikviái voltak, egy életé,
amely már elmúlt, mégis benne él. Annie mindent úgy akart
megőrizni az emlékezetében, ahogyan most látta, olyannak,
amilyen, felesleges érzelgősség nélkül.
Lassan felállt, megfordult és szembenézett az „ikonnal”. Már
tudta, azért jött vissza a házba, hogy kibéküljön azzal az
asszonnyal, akinek a portréja a szobája falán függ, s hogy
megtudja végre, ki volt ő: lázadó nő, szerelmes asszony,
házasságtörő feleség, hűtlen anya, édes mostoha? A földkerekség
legpazarlóbb vagy legkifosztottabb asszonya?
Ez lenne az örökségem?
Hosszan nézte a képet. Igen, az anyja vonásai
harmonikusabbak, mint az övéi, fejtartásában is van valami
különösen vonzó, pillantása költői, és az egyszerű olasz
népviselet szeretnivaló kedvességet sugall. Közelebb lépett,
alaposabban szemügyre vette a portrét, s egyszeriben meglátta,
hogy egy áldozatos, odaadó nőt ábrázol, kinek arcáról hiányzik
az elszántság, fürkésző, sötét szemében félelem bujkál, szelíd
mosolyra nyílt ajka segítséget kér. De volt benne más is. Sóvárgás
és vágyakozás, arcának olyan sugárzása volt, melyből mindenki
részesülni akart, ettől volt más, különb, mint a többi nő.
Ez az arckép nem hasonlít Annie-ra. Az ő vonásai
keményebbek, arcéle szabálytalanabb és élesebb, tekintete
határozottabb. Mindezt eddig nem látta, nem is láthatta, mert
csak most lett ilyenné, életének harmincadik esztendejében, itt,
ebben a házban, Alekszej Alekszandrovics halála után néhány
nappal, amikor annyi mindent élt át, hogy alig tudta rendezni

177
magában. Már nem haragudott Nagyezsdára, belátta, hogy igaza
van: van választás.
Annie úgy döntött, nem visz magával semmit a házból, s ettől
annyira megkönnyebbült, mintha mázsás súlyok terhétől
szabadult volna meg.

Mama elment. Egy sötét szerelvény kerekei alá vetette magát, de

mindvégig ura maradt sorsának, szerelme és halála fölött maga
rendelkezett. Ki tudja, miféle hang hívta, amikor végső
elhatározással maga mögött hagyta pétervári élete szenvedéseit.
Anna Karenina talán csak meghalt, mert elég volt.
Megfejthetetlen életét, mellyel nem tudta, mitévő legyen,
magával vitte. Annyi bizonyos csupán, hogy valaha itt járt, ebben
a házban, még érezni parfümje illatát, hallani szoknyája
suhogását.

178
A könyv elektronikus változatának kiadója
Kossuth Kiadó
www.kossuth.hu

A kiadásért felel a Kossuth Kiadó vezetője.

Az e-könyv létrehozásában közreműködött:

Katona Zoltán, Pekó Zsolt
Projektvezető: Földes László

Szerkesztő
Reményi József Tamás

ISBN 978-963-09-8185-9

© Lévai Katalin 2014

© Borító Cultiris/Bridgeman Art 2014
© Kossuth Kiadó 2014

Minden jog fenntartva.

www.multimediaplaza.com
info@multimediaplaza.com

179