Nádasi Krisz:

Sietek boldog lenni

– Mert tudom, hogy maguk a férjével nagyon elfoglaltak. Láttam a
minap is a kis Misit, egyedül indult haza, pedig még csak első osztályos.
Nem hiszek a fülemnek. Azzal a pillantásommal nézek a kövérkés
iskolaigazgatóra, amire Anyu azt mondja, hogy ölni tudok vele, és azt
mondom:
– Igen, igazgató úr, úgy neveljük a gyereket, hogy minél önállóbb
legyen. A boltba is lemegy már egyedül, és tud magának venni zsömlét,
ha éhes.
A beszélgetésünk tulajdonképpen befejeződött, így megköszönöm az
igazgató idejét és már állok is fel. Tudom, hogy ha nem látszik rajtam,
hogy időm véges, akkor még eldiskurálgatunk itt vagy tíz percet. De nem
érek rá, sietek be a munkahelyemre. A vállamra veszem a kistáskám,
kezet rázunk és lelépek.
Magas sarkú cipőm kopogása visszhangzik a szocreál épület üres
folyosóján. Óra van; senki nem jár most errefelé. Dühösen gondolom
végig, hogy semmi értelme nem volt bejönnöm az iskolába. Az igazgató
azt hiszi, nem törődöm a gyerekemmel, túl sokat dolgozom, túl sokat
utazom, aztán meg ha kilóg a lóláb és intőt kap mégis a kölök, na akkor
bejövök panaszkodni. De igenis bejövök panaszkodni. Az én
gyerekkoromban az a nyolcadikos kapott intőt, aki három napon át lógott
a suliból, nem az az elsős, aki nem hallotta meg a csengőt és tovább
játszott a padban, amikor az osztálytársai már felálltak.
Lerobogok a lépcsőn, közben a kistáskámból előveszem a telefonomat,
és felhangosítom, hogy halljam, ha keresnek. Lesimítom a szoknyám,
amint leérek a földszintre, mert kicsit feljebb csúszott a combomon a
lépcsőzésben.
Elegem van az „elfoglalt” címkéből is. Igenis jó anya vagyok, sőt, jó
feleség, és jó ember. A derekam kettészakad az igyekezetben, hogy
mindenben megfeleljek, és közben még esetleg jól is érezzem magam, és
tessék, ezt kapom. „Maguk a férjével nagyon elfoglaltak.” Csak mert úgy
kéthetente külföldre utazom pár napra. Meg a férjem is. És néha nehezen
egyeztetjük össze.
 Biccentek a porta ablaka mögött üldögélő Ildikó néninek, aki valamiért
nagyon szereti Misit, és nyilvánvalóan tudja, hogy én vagyok Misi
anyukája. Az ötvenes nő rám mosolyog az üvegablak mögül. Ahogy
kilépek az iskola kapuján, eszembe jut, amikor októberben egy nap a
férjem ugyanazon az estén utazott el, amikor én külföldről hazafelé
tartottam, és Misit kihozta a reptérre, ott adta át. Ő elrepült, mi meg
Misivel taxival mentünk haza. Miután becsatoltuk magunkat és elindult a
sárga Volvo, megkérdeztem a fiamat:
– Mondd csak, Miska, mit szólsz hozzá, hogy nekünk Apával ilyen
sokat utazós munkánk van?
Hatévesem a vállát vonogatta.
– Tök jó, hogy ilyen sok ajándékot kapok.
Elmosolyodtam. Igen, az üzleti útjainkról mindig szoktunk hozni a
gyerkőcnek valamit, ha mást nem, egy tábla csokit. Tudom, hogy ez egyes
pszichológusok szerint baj, hiszen a gyerek nekem kellene, hogy örüljön,
nem az ajándékomnak. De hát imádom a fiamat, folyton rá gondolok,
hogy tudnék nem hozni neki ajándékot?
Ahogy ültünk egymás mellett a taxi hátsó ülésén, Misi kinyújtotta a
kezét és két kicsi ujja közé csippentette az egyik hajtincsemet.
Csavargatta egy kicsit, aztán megszólalt:
– Nektek olyan jó, hogy ennyit ülhettek repülőn. Ha nagy leszek, én is
sokat fogok utazni, és ott fogok dolgozni, ahol Apa.
– Nem ott, ahol Anya?
– Nem. Mert én Amerikába akarok utazni. Te oda sose mész. Az olyan
izgalmas. Még az osztálytársaim is irigyelnek, tudod? Szóval ne aggódj. Ti
utaztok. Más szülők nem. De tudod, Anya… Más szülők nem is pusziznak
annyit, mint az Apa meg te.
Előrepillantottam a taxisofőrre. Láttam, ahogy vigyorog. De Misi még
nem fejezte be.
– És képzeld el, a többi anyuka nem kérdezi meg a gyerekétől, hogy
milyen napja volt. A Sára anyukája mindig azt mondja: „Na gyere,
siessünk.” Figyeltem.
Emlékszem, kinyújtottam a karom és magamhoz húztam Misit.
Átöleltem csontos kis testét, és arra gondoltam, mindegy, mennyit utazok
és mennyit dolgozom. Csak az számít, hogy a fiam boldog legyen, a
férjem boldog legyen. Hogy mi klassz kis család legyünk, jól érezzük
magunkat, akár együtt vagyunk, akár külön.
 Az iskolát és az igazgatót magam mögött hagyom. Az utcán parkol a kis
Nissan Micrám, odasietek hozzá. Ahogy beindítom a motort, arra
gondolok, hogy az igazgató milyen ügyes volt: egy szóval sem mondta,
hogy rossz szülők vagyunk, de azért úgy tudta csavarni a szavait, hogy
fájjon, amit hallok. Mert fájt. Rosszul esett.
Elindulok a kocsival, és közben győzködöm magam, hogy igenis jól
csinálom, amit csinálok. Jól élem az életem. Tudom, mi a fontos.
Lelassítok, mert egyenrangú útkereszteződés közeleg.
Elmosolyodom.
Mert tudom, hogy az a fontos, hogy akármennyit is dolgozom,
maradjon időm szeretni.

„A jót hálátlan venni / s nem becsülni kár, / Sietek boldog lenni: / Az

idő eljár.” Kis János

Minden jog fenntartva, Nádasi Krisz, 2015. március

www.krisznadasiwrites.hu