Tartalomjegyzék

Prológus - Ann
Brad
Ann
Brad
Ann
Brad
Ann
Brad
Ann
Brad
Ann
Brad
Ann
Brad
Ann
Brad
Ann
Brad
Ann
Ann
Köszönetnyilvánítás
Ajánló
 Abby Winter

Treasure – Érezni akarlak

 Prológus - Ann

– Ann! Egy futár téged keres.

Dugta be a fejét a raktár ajtaján Helen, a főnököm.
– Azonnal jövök – válaszoltam, de mire elfordultam a ma érkezett áruk
dobozaitól, ő már sehol nem volt.
Letettem a kezemben lévő színes porcelán bögrét az egyik polcra, ami
körbevette a raktár falát, majd izgatottan kisiettem a boltba.
– Jó napot!
– Jó napot! Ann Kingsley-t keresem.
– Már nem sokáig – szólt közbe a főnököm.
– Ne már, Helen! – kuncogtam. – Én vagyok – fordultam a futár felé.
– Csomagot hoztam önnek.
Bólintottam.
– Egy aláírást kérnék, ide.
Aláírtam az elém tolt papírt, majd kezembe vettem a kis kartondobozt.
Végighúztam rajta az ujjamat, és fel sem néztem, úgy köszöntem el a
kézbesítőtől.
Már alig vártam, és most itt van.
– Hadd nézzem! Bontsd már ki! – siettetett Helen.
– Jól van, nyugi – mosolyogtam. Ő is épp olyan izgatott volt, mint én.
Elvettem egy ollót a pénztárgép mellől, és felvágtam a ragasztás mentén.
Felnyitottam a doboz fülét, kivettem az összegyűrt papírgalacsinokat, és
előhúztam a műanyag zacskót. Hatalmasat dobbant a szívem. Kivettem egy
darabot a gyöngyház színű papírokból.
– Gyönyörű – sóhajtott mellettem Helen.
– Igen, az – értettem egyet vele.
Ujjammal végigsimítottam az ezüst színű feliratot: Meghívó.
Lassan kinyitottam, majd fülig érő vigyorral olvastam tovább:
„Örömmel tudatjuk, hogy az előzetes elvárásoknak eleget téve, szerelmünket
hivatalos formában is megerősítjük. Szeretettel várjuk Önt és családját, hogy
velünk együtt legyenek részesei ennek a csodás napnak.”
– Kíváncsi vagyok, mit fog szólni Matt – latolgatta Helen.
– Tetszeni fog neki – jelentettem ki határozottan. – Hiszen a szöveg az ő ötlete
volt.
Aztán eszembe jutott valami. Ránéztem az órámra. Ugyan volt még egy órám
a Matt-tel megbeszélt ebédig, de gondoltam, meglepem.
 – Nyugodtan menj csak – mosolygott Helen.
– Biztos?
– Igen, megleszek.
Nem vártam tovább. Visszaszaladtam az irodába a kabátomért, és már
futottam is. Matt irodája csak két utcára volt tőlünk, így alig tíz perc múlva már
az előcsarnokon keresztül vágtattam végig. Szerencsémre a lift éppen akkor
érkezett.
– Szép napot! – köszöntöttem a kilépő férfiakat. Tudtam, hogy Matt-nek ma
sok megbeszélése volt, és csak reméltem, hogy ők épp tőle jöttek, így ráér.
Mikor felértem, végigszaladtam a folyosón, és elfordultam balra. Láttam, hogy
Susan, Matt titkárnője épp telefonál, így csak meglobogtattam előtte a meghívót
és mutattam, hogy bemegyek a vőlegényemhez.
– Ann, várjon!
Nem törődve vele, szaladtam az iroda felé. Hallottam, hogy szabadkozott a
telefonálónak, majd utánam sietett. Már közel járt a hatvanhoz, így én voltam a
gyorsabb.
Az első sokk akkor ért, mikor beléptem az iroda ajtaján. Matt asztala mellett
ott volt a bőröndje és még egy utazótáska is.
– Matt? Itt vagy?
Mivel nem láttam sehol, elindultam a fürdőbe, ami az irodához tartozott. Balra
fordultam, de akkor megint lefagytam. Egy női blézer volt a földön. Összeszorult
a gyomrom. Rossz érzésem támadt. Lassan léptem még közelebb a csukott
ajtóhoz. Amikor megláttam egy magassarkút, már teljesen biztos voltam benne,
hogy mi folyik itt. Nem akartam az eszemre hallgatni, ami azt súgta, hogy
húzzak el innen. A saját szememmel akartam megbizonyosodni róla, hogy nem
tévedek. A hangokat hallva már nem volt kérdés, de azért lenyomtam a kilincset.
– Matt? – sikítottam, miközben a szám elé kaptam a kezemet. Susan is épp
akkor nyitott az irodába.
– Elnézést, uram!
– Mi a franc? – fordult felém a vőlegényem. – Nem mondtam magának, hogy
ne engedjen be senkit? – förmedt rá a mögöttem álló titkárnőre, aki azonnal
elnézést kért, és távozott az irodából.
– Te? – kérdeztem döbbenten, mikor a lányra néztem. Nem akartam elhinni.
Eve a szomszédunk volt már négy éve. El sem mertem képzelni, mióta tarthatott
ez az egész. Miközben én szédülni kezdtem, ő sietve leugrott a mosdóról,
próbálta rendbe szedni magát. Annyi legalább volt benne, hogy szégyellje
magát. Nem mintha ez bármit is megváltoztatott volna.
– Ann! – tett felém egy lépést Matt, mikor megkapaszkodtam az ajtófélfában.
– Hagyj engem békén! – suttogtam.
 Minden erőmre szükség volt, hogy megforduljak, és elinduljak kifelé.
– Ne csináld! Beszéljük meg!
– Mit akarsz ezen megbeszélni? Én idejövök, hogy megmutassam a
meghívókat, hogy meglepjelek, erre…
Elcsuklott a hangom, nem tudtam befejezni. Jobbnak láttam elindulni. Nem
akartam pont előttük teljesen szétesni. A földre dobtam a meghívókat, majd
elindultam kifelé.
– Mire számítottál? Mindent te irányítottál! – kiabált utánam. Megtorpantam.
Nem akartam elhinni, amit mondott. – Tényleg azt gondoltad, hogy ilyen nyálas
senki vagyok? Aki mindenre bólint, mint egy kutya?
Megrogyott a térdem, de épp akkor nyúltam a kilincsért, így talán nem tűnt fel
neki, mit váltott ki belőlem a vádaskodása. Minden hang a torkomon akadt, így
reagálni semmi esélyem se volt. Ezzel azonban olajat öntöttem a tűzre.
– Úgyis elhagytalak volna! – ordította. Már tajtékzott a dühtől.
Ez volt a végső lökés. Hangosan felzokogtam, és a maradék erőmet
összegyűjtve a lifthez siettem. Szerencsére senki nem figyelt fel rám, így
viszonylag hamar elhagyhattam az épületet.
Fogalmam se volt, hogy jutottam haza. Eszembe se volt, hogy visszamenjek
dolgozni. Mikor a lakásomba léptem, írtam Helennek egy üzenetet, hogy nem
érzem jól magam, majd a padlóra rogytam, és addig sírtam, míg el nem fogytak
a könnyeim. Mikor már a fejem is megfájdult és a végtagjaim is elgémberedtek,
felálltam és a kanapéra feküdtem. Próbáltam kitalálni, hol rontottam el.
Ostoroztam magam az emlékek visszaidézésével. Órákon át azon agyaltam,
mióta tarthatott már ez.
Gondolataimból a telefonom csörgése riasztott fel.
– Hello, barátnőm – hallottam meg Liza vidám hangját. – Itt vagy? Ann?
– Igen – sóhajtottam bele pár pillanat múlva.
– Mi a baj?
– Matt.
– Mi a francot művelt az az idióta?
– Megcsalt.
– Micsoda?
Miközben felálltam a kanapéról, hogy igyak egy pohár vizet, egyfolytában
hallgattam Liza szitkozódását.
– Oda megyek – jelentette ki magabiztosan.
– Nem kell.
Próbáltam győzködni, hogy megleszek, és ne aggódjon, holott én sem tudtam,
mihez kezdek ezután. Közben a hálószobába indultam. Amikor már azt hittem,
ennél durvább nem lehet, megláttam, hogy a komód fiókjai ki voltak húzva.
 – Ezt nem hiszem el – suttogtam magam elé. Óvatosan lépkedtem közelebb.
Nem akartam szembenézni a valósággal.
– Mondd már, mi van?
– Mindent elvitt.
– Rohadjon meg! Kit érdekel? Legyen boldog vele!
– Minden…pénzt.
– Tessék?
Nem jutottam szóhoz. Mivel intéztük az esküvőt, kivételesen nagyobb összegű
készpénzt tartottunk itthon. Egy kisebb dobozban tároltuk a legalsó fiókban,
amire néhány pulóvert pakoltunk. Tudtuk, hogy nem a legbiztonságosabb helyre
tettük, de sosem fordult meg a fejemben, hogy pont Matt-től kellett volna
elzárnom a pénzt.
– Mi lesz most? – kérdezte aggódva a barátnőm.
– Fogalmam sincs – válaszoltam erőtlenül.
Azt hittem, már elfogytak a könnyeim, de most újabbak áztatták az arcomat.
– Estére ott vagyok – hallottam meg Liza hangját. Válasz nélkül hagytam.
Kiejtettem a kezemből a telefonomat, és a térdemre hajtottam a fejem. Percekig
szitkozódtam, majd annyira eluralkodott rajtam a düh, hogy erőt adott ahhoz,
hogy tovább folytassam a szoba rombolását. Összetörtem a képeket, a lámpát,
szétdobáltam a díszpárnákat, majd kirohantam a konyhába, kinyitottam egy üveg
bort, és az alkohol társaságában folytattam tovább az őrjöngést.
Órákkal később részegen feküdtem a padlón, és megfogadtam, hogy soha
többé nem hagyom magam megalázni és kihasználni.
 Brad

Egy újabb fasza nap a paradicsomban. Egykedvűen dőltem hátra a székemben,

miközben a hangulat körülöttem már a tetőfokára hágott. London egyik
legfelkapottabb bárjában ültünk a fiúkkal. Ugyan a koncert csak holnap lesz, de
ők ragaszkodtak hozzá, hogy jöjjünk át korábban és rúgjunk ki a hámból. Igaz,
ami igaz, elég húzós volt az utóbbi pár hét, így mindenkinek szüksége volt egy
kis kikapcsolódásra. A baj csak az volt, hogy nekem most sem volt kedvem
ehhez, ugyanúgy, ahogy az utóbbi időben sohasem. Nem tudom megmondani,
mi változott, egyszerűen csak nem dobtak fel ezek a „Szedjünk fel egy nőt és
keféljük halálra magunkat” hozzáállás. Valami másra vágytam, csak azt nem
tudtam igazán megfogalmazni, mire.
– Haver! Ébresztő – lökte meg a karomat Scott.
– Baszki! – kaptam el a korsót.
A benne lévő sör fele a pulton, másik fele az ölemben landolt. Már egyikünk
sem volt szomjas, de amíg én inkább befordultam a bennem lévő piától, Scott és
a többiek vidáman vigyorogtak körülöttem.
– Bocsi! – vihogott. – Idd meg, aztán indulunk tovább! – adta ki akadozó
nyelvvel a parancsot.
– Nekem elég volt mára!
Kiittam az utolsó kortyot, és próbáltam felállni. Nem ment olyan könnyen,
mint ahogy azt gondoltam. Mielőtt leestem volna a bárszékről, Mike ugrott
mellém.
– Jól vagy, haver? – röhögve kapta el a könyökömet, megóvva a pofára
eséstől.
– Persze, persze – morogtam az orrom elé.
– Induljunk!
Kifizette a számlát, és mindannyian elindultunk kifelé. A bár előtt már várt
minket a limuzin, amit Mike bérelt erre az alkalomra. Egy újabb fölösleges
szarság, ami a sztársággal jár. Duzzogva szálltam be, és hallgattam, várva, hogy
eldöntsék, merre induljunk. Abban biztos voltam, hogy megint nem úszom meg
a londoni klubok világát. Míg ők egyezkedtek, én zsibbadtan bámultam kifelé az
ablakon. Mivel tudtam, hogy innen nincs menekvés, úgy döntöttem, iszok
valami erősebbet.
Isten áldja a minibár feltalálóját!
– Adj egy felest! – morogtam rá Danre, az együttes másik gitárosára.
Tanácstalanul nézett Mike-ra. Ő volt a csapatkapitány, ha lehet ezt mondani. Szó
mi szó, el tudott velünk szaladni a ló, és ilyenkor Mike volt az, aki valahogy
megpróbálta kordában tartani a dolgokat. Hát mit mondjak, nem volt könnyű
dolga, annyi szent.
– Ne csináld már! Külön kérvényt is be kell nyújtanom? – piszkáltam, és
vigyorogva néztem előbb rá, majd Mike-ra. – Oh, a picsába! Akkor elintézem
magamnak.
Mire átvergődtem volna a hűtőig, Dan kinyitotta és egy kis üveg whiskeyt
dobott felém.
– Na, végre!
Úgy hajtottam fel a tartalmát, mintha egész este nem ittam volna semmit.
Tudtam, hogy másnap istentelenül meg fogom bánni, de jelen pillanatban nem
érdekelt. Arra vágytam, hogy elzsibbadjon az agyam, és ne kelljen semmivel se
foglalkoznom. Hiába, kénytelen leszek bevallani, hogy kurvára elfáradtam.
Ránéztem a többiekre. Mindegyik engem vizslatott.
– Mi van?
– Semmi – vágta rá Scott. – Csak érezd jól magad.
– Jól vagyok – dőltem vissza az ülésbe.
Tovább bámultam a város fényeit, hogy ne kelljen a legjobb barátaim szemébe
néznem. Nem fűztem hozzá mást, nem volt rá szükség. Úgy ismertük egymást,
mint a rossz pénzt. Pontosan tudták, hogy valami bánt, de tisztelték annyira a
barátságunkat, hogy nem pofáztak bele az életembe. Épp elégszer tették már
meg az utóbbi hetekben. Folyton csesztettek, hogy kerítsem elő a golyóimat, és
szedjem össze magam. Nem voltam rá képes. Imádtam a zenét, imádtam a
csapatot is, de egyszerűen világvége hangulatom volt. Az okát nem tudtam
megfogalmazni, egyszerűen csak szerettem volna egy kicsit háttérbe húzódni.
Erre igen kevés esélyem volt, mivel a turnénk közepén tartottunk. Holnap
London, aztán egy kis pihenő, majd irány Európa, végül Amerika.
– Igyál még egyet! Az minden gondodat megoldja – vágott hozzám egy újabb
kis üveget vigyorogva Scott.
– Scott! – morgott Mike.
– Most mi van? Olyan búvalbaszott már hetek óta. Kell neki egy kis
kikapcsolódás.
– Vagy egy pszichológus – vágta rá Dan.
Olyan gyilkos pillantásokkal válaszoltam, amire nem tudott mit mondani, csak
a kezét tartotta maga elé.
– Hagyjátok már! – karolt át a haverom. – Nincs szüksége másra, csak egy jó
kis puncira.
Rajtam és Mike-on kívül mindenki vigyorgott. Épp tiltakoztam volna, hogy
pont ebből van elegem, amikor a kocsi megállt egy nívós hely előtt. Nem is
értettem, mi a francot keresünk mi itt. Egy exkluzív klub volt, hosszú, kígyózó
sorral a bejáratnál. Még ki sem szállt mindegyikünk, máris fülsüketítő
sikításoktól volt hangos az utca. Előbb Scott, Dan, majd Kyle szállt ki. Mike-kal
mi még váltottunk egy sokatmondó pillantást, aztán fintorogva magára hagytam
és követtem a srácokat.
Már a bejáratnál voltunk, néhány biztonsági őr gyűrűjében, amikor utolért
bennünket. Tudtam, hogy már csak napok kérdése, és rám zúdítja a hülyeségét.
Talán ő ismer a legjobban mindenki közül. Ez nem is meglepő, hiszen az egész a
mi ötletünk volt. Taknyos kölykök voltunk, amikor megbeszéltük, hogy
karácsonyra mindketten gitárt kérünk a szüleinktől. Abban a pillanatban, amikor
a nappalink közepén kibontottuk az ajándékunkat, minden eldőlt. Próbáltak
kordába tartani bennünket az ősök, de amint átléptük a középiskola kapuit, nem
volt megállás. Ez lett a hobbink, majd a szenvedélyünk. De igazából nem
lennénk sehol, Joe, a helyi kocsma tulajdonosa, és az ő kincse, a Treasure nélkül.
– Föld hívja Bradet!
Scott hátba verése zökkentett ki múltbeli kalandozásomból. Nyeltem egyet,
hogy a gombócot eltüntessem a torkomból, és felé fordultam.
– Mi van? – ripakodtam rá. A pia már megtette hatását, így elég bunkó voltam.
– Meg ne harapj! Jézusom – vigyorgott, de a kezét nem vette le a vállamról. –
Nézd, mit szereztem neked!
Alig foglaltuk el a helyünket a nekünk fenntartott VIP szektorban, máris négy
lány állt a rendelkezésünkre. Szó mi szó, csinosak voltak, de mind egyforma
volt. Kellett nekik néhány perc csillogás és hírnév. Elfordultam. Arra sem voltam
képes, hogy rájuk nézzek, pedig az egyik szöszi igen csábítóan kacsintgatott.
– Ma passzolok. Jó lesz Mike-nak.
Tudtam, hogy veszett fejsze nyele, hiszen Mike nem nagyon élt az ilyen
helyzetekkel, de mivel ők négyen voltak, mi meg öten, pont jó lett volna.
– Aha, ezt benézted! Már el is ment – lökte meg a vállam Scott, és elém tolt
egy pohár borostyán színű löttyöt. Nagy nehezen felemeltem a fejemet,
körülnéztem, és meglepetten vettem tudomásul, hogy a haverom megint itt
hagyott bennünket. Észre sem vettem, mikor lépett le. Az előttem lévő pohár
után nyúltam, és egy húzásra felhajtottam.
– Tényleg engem akarsz, Cica? – kérdeztem akadozó nyelvvel a szőke
ciklontól. Ő nem válaszolt, csak közelebb jött, lehajolt, a mellkasomra tette a
kezét, majd az ölembe fészkelte magát.
– Ez a beszéd, Brad! – kiabálták a többiek egyszerre.
Reagálni már nem tudtam, mert a szöszi ledugta a nyelvét a torkomon. Totál el
voltam zsibbadva, így még ha akartam volna, se tudtam volna tiltakozni. De
most, hogy nem kellett Mike vizslató tekintetét elviselnem, úgy döntöttem, nem
is fogok ellenkezni.
***
– Ez most komoly? – Halványan érzékeltem Mike hangját. – A kurva életbe!
Próbáltam kinyitni a szemem, de nem volt egyszerű mutatvány. Olyan
érzésem volt, mintha az agyam ott akarna kitörni a helyéről.
Hurrá, éljen a másnaposság!
Minden porcikám fájt, és olyan száraz volt a szám, hogy nem tudtam
válaszolni. Jó pár percbe telt, mire végre hozzászokott a szemem a szobába
betörő napfényhez.
– Rohadt élet! – morogtam.
Amikor végre sikerült hosszabb időre is nyitva tartanom a szemem, akkor tűnt
fel, hogy valaki rám van tapadva. Balra fordítottam a fejemet, és akkor láttam,
hogy a tegnapi szőke az. Óvatosan felemeltem a fejem.
– Baszki!
Még a szobáig se jutottunk el. A lakosztályunk nappalijában voltunk kiterülve.
– Jó reggelt! – bukkant fel mellettem egy másik nő feje.
– Most verd ki a fejedből! – Állapotomhoz képest rekord gyorsasággal kaptam
el a kezét, ami már a farkam felé közelített.
– Minden reggel ilyen durcás vagy?
– Ezt sosem fogod megtudni, szivi!
Úgy ahogy voltam, teljesen meztelenül kászálódtam le a kanapéról, és léptem
át a még mindig a földön nyújtózkodó fekete párducon. Mivel a lakosztályban
mindegyikünknek külön hálója volt, és én nem ott aludtam, elvileg üresnek
kellett volna lennie. De amint lenyomtam a kilincset, és benyitottam, rájöhettem,
hogy rohadtul nem volt az.
– Scottie! Cseszd meg!
A haverom minden szégyenérzet nélkül, hátulról dugott egy nőt.
– Mindjárt végzünk – vigyorgott.
A fejemet csóválva hagytam őket magukra, és mentem az ő fürdőszobájába.
Amikor beléptem, bezártam az ajtót. Nem akartam, hogy bármelyik nő utánam
jöjjön. Így is eléggé rühelltem magam a tegnapiak miatt, pedig nem nagyon
emlékeztem semmire. Talán jobb is volt így. Beálltam a zuhany alá, és vettem
egy jó hosszú és forró fürdőt.
Mire egy szál törölközőben kimentem, már minden nő eltűnt, és a többiek a
hatalmas konyhasziget körül falták a reggelijüket. Bementem a most már üres
szobámba, belebújtam egy rövidgatyába meg egy pólóba, és visszatértem a
többiekhez, akik néma csöndben falatoztak. Szerintem ők már túl voltak a Mike-
féle észosztáson, így vártam, én mikor kapom meg az adagomat. Bár a gyomrom
erősen tiltakozott, tudtam, hogy ennem kell, szükségem volt az energiára, így én
is szedtem az omlettből a tányéromra, hogy egy kicsit erőre kapjak.
Hamarosan össze kellett cuccolnunk, és indulni a próbára, hangolásra a
stadionba. Már vagy öt perce csatlakoztam a bandához, de senki nem szólt egy
árva szót sem. Körbenéztem, de mindenki a reggelijével nézett farkasszemet.
Amikor Mike-ra néztem, már tudtam, miért. Olyan gyilkos pillantásokkal
méregetett, hogy kezdtem félni, de aztán nem tudtam szó nélkül hagyni.
– Mi a fasz bajod van már megint? – csaptam le a villát az asztalra. A többiek
felszisszentek, és továbbra is kussban maradtak.
– Pont az – morgott Mike. – Jól mondod. Megint – tette le ő is a szendvicsét. –
Tele van a tököm veletek. Minden egyes alkalommal nekem kell eltakarítanom a
szart utánatok! – Idegesen ugrott fel a székéből és nézett végig rajtunk.
– Ki kért meg rá?
– Igen? Így állunk?
– Azért, mert neked nem áll fel a farkad a csajokra, nekünk még lehetnek jó
napjaink – ugrottam fel én is.
Egymást méregettük az asztal fölött. A többiek készenlétben álltak, hátha
verekedésre kerül a sor. Ősidők óta nem volt rá példa, de most nem lehetett
kizárni. Én másnapos voltam, ő meg rohadt ideges.
– Cseszd meg, Brad! Nem csak rólam van szó, te idióta!
Távolabb lépett, és akkorát lökött a székén, hogy az nekiütközött az asztalnak,
és a rajta lévő poharakból kilöttyent a kávé.
– Mi a faszt mondasz majd, ha a sajtó ezen fog lovagolni? Hm? Áruld már el
nekem! Nem volt még elég szar az életünkben? Te tudod a legjobban, hogy a
hiénák egy pillanat alatt szétkapnak bennünket, és baszhatjuk az egészet, amit
kemény munkával értünk el! – A mondandója végére már üvöltött. – Mindegy.
Nektek úgyis hiába beszél az ember, csak a farkatok után mentek!
Úgy vágta be a hálója ajtaját, hogy mindannyian összerezzentünk.
– Na, baszki – motyogott Scott.
– Azért igaza van – sóhajtott Dan.
– Jaj, el ne kezdd te is! – mordultam rá.
– Visszább kell vennünk, ha nem akarunk balhét – helyeselt Kyle is.
– Édes istenem! – temettem az arcom a tenyerembe.
Én is tudtam, amit ők, de igazság szerint egyikük sem hagyott ki sosem
egyetlen egy felkínálkozó lehetőséget sem. Felemeltem a fejem és felhúzott
szemöldökkel néztem őket.
– Jó! Igen, mi sem vagyunk szentek – folytatta Kyle.
– Pf!
– De szeretem ezt a zenekart, és benneteket is. Rohadtul nem akarom, hogy a
meló rovására menjen, hogy nem tudunk csomót kötni a pöcsünkre. – Ő is
felállt. – Nekem nincs más rajtatok kívül. Nem akarom megint elölről kezdeni. –
A végén még a hangja is elcsuklott. – Szerintem nektek is megérné átgondolni. –
Nagyot sóhajtott, majd magunkra hagyott bennünket.
Amikor már csak hárman voltunk, vártam, hogy Scott elüti valami poénnal a
helyzet komolyságát, de csak üres tekintettel bámulta a kávéscsészéjét. Innen
tudtam, hogy nagyobb a baj, mint gondoltam.
Visszaültem a székemre. Őszintén szólva, igaza volt Mike-nak. Mindenben.
Tényleg közelítettünk afelé, hogy átessünk a ló másik oldalára. Még emlékszem,
amikor apámék garázsában megfogadtuk, hogy nem leszünk olyanok, mint a
nagyok. Most nem álltunk túl messze tőle. Nem vetjük meg a piát, a nőket, és
Scottie-ék a drogot sem. Még kordában bírták tartani a dolgot, mondjuk, ebben
nagy szerepe lehetett annak, hogy Mike-kal kikötöttük, hogy ha függővé válnak,
repülnek a bandából.
Ránéztem a két itt maradt haveromra, és láttam, hogy komolyan
gondolkodóba estek. Eltoltam a tányért magam elől, úgysem tudtam volna egy
falatot sem lenyomni a torkomon, majd felálltam.
– Beszélned kéne vele – nézett rám riadtan Scott.
Láttam rajta, hogy tudja, neki is bőven volt szerepe abban, hogy idáig
jutottunk. Mentségére legyen mondva, piszkosul be volt szarva.
Felsóhajtottam.
– Tudom.
Sosem mondtuk ki, de mindenki tudta, hogy ha mi ketten nem vagyunk Mike-
kal, akkor ez az egész nem lett volna. Ha mi nem jövünk ki egymással, és nem
rendezzük a dolgainkat, akkor az alapjaiban rázza meg a banda működését.
Minden további szótépés fölösleges volt.
Egy szárnyaszegett veréb gyorsaságával indultam el a szobája felé. Nem
igazán tudtam, mit fogok mondani neki. Az, hogy sajnálom, édes kevés lesz,
ezzel tisztában voltam. Megtorpantam az ajtó előtt, vettem egy újabb mély
levegőt, és kopogás nélkül benyitottam. Mike a hatalmas ablak előtt állt, és nézte
a már mozgó várost. Biztosan észrevette, hogy beléptem, de nem szólt semmit,
csak sóhajtott egyet. Becsuktam az ajtót magam mögött, de megtorpantam.
Percekig némán állva próbáltam kitalálni, hol is kezdjem.
– Sajnálom – suttogtam. Jobb nem jutott eszembe. Miután semmi reakció nem
volt rá, folytattam. – Ne haragudj! Igazad van.
Tettem egy pár lépést felé, de ő még mindig nem mozdult, csak gúnyosan
felnevetett, mire megtorpantam. Tudtam, hogy ez nem lesz elég, és egy igazi
gyökér voltam, de tőle nem szoktam meg ezt a stílust.
– Mi a szar volt a reggelidben? – fordult végre felém. Az arca gúnyosabb már
nem is lehetett volna. Rohadt nagy bajban voltam.
 – Amit beleraktál – válaszoltam.
Azért én sem fogtam vissza magam. Beszólásomra, mintha mosolyra rándult
volna a szája széle. Épp csak egy pillanatra hagyta el magát. Mire én is
elvigyorogtam volna magam, már rendezte is a vonásait. Újabb néhány kínos
perc következett. Azt várta, hogy mondjam, amiért jöttem.
– Figyelj! Tudom, elszúrtuk. De hidd el, nekem sincs ínyemre.
– Ezt erősen kétlem. Nem úgy tűnt, mintha nagyon tiltakoztál volna a két nő
ellen. Se tegnap, se máskor.
Igaza volt. Idegesen dörzsöltem meg a tarkómat.
– Pedig kurvára unom már – emeltem fel a hangomat, és feszülten kezdtem
fel-alá járkálni a szobájában. – Én sem akarom már ezt, hidd el! – Még mindig
csak a szőnyeghez intéztem a mondandómat. – Nyugalomra vágyom. Már nem
vonzanak ezek a dolgok. Egy olyan lányt szeretnék magam mellett, akitől nem
kapok idegbajt, amikor reggel kinyitom a szemem. Nem elzavarni akarom,
hanem megölelni.
Nem tudom, miért most jött ki ez belőlem, de nem tudtam visszafogni magam.
Bocsánatot kérni jöttem, erre lelki szemetesládát csináltam belőle.
– Hűha! Ez nem volt semmi.
Felnéztem rá, mert úgy hallottam, mintha mosolygott volna.
– El ne kezd! – mutattam rá.
– Eszem ágában sincs – emelte maga elé mindkét kezét. – De kíváncsian
várom a folytatást.
– Baszki! – vettem egy mély levegőt. – Ne haragudj! Tudom, hogy nem
veszthetem el a fejem, mert az a többiekre is kihat.
– Istenem! Micsoda egó – zsörtölődött.
– Megengeded, hogy befejezzem? – néztem rá mérgesen.
– Persze, elnézést – mondta nagyon komolyan, majd az ágyához sétált, és
kényelembe helyezte magát.
– Azzal is tisztában vagyok, hogy mi ketten vagyunk az alapja ennek az
egésznek. – Kijelentésemre felhúzta a szemöldökét, de mielőtt bele szólhatott
volna, folytattam. – De elfáradtam – sóhajtottam, ahogy becsukta a száját.
Láthatta, hogy őszinte vagyok, és szerintem most először belefagyott a szó.
– Tisztában vagyok vele, hogy a lehető legrosszabbkor, de úgy érzem, ki
vagyok égve. Már nem vonzanak a partik, a bulik és a könnyűvérű nők sem.
Vártam, hogy megint megpróbál félbe szakítani, de semmi reakciót nem
láttam az arcán a döbbeneten kívül.
– Normális életre vágyom, már amennyire ez a zenekar mellett lehetséges,
mert arról soha, senki kedvéért nem mondanék le. – Elkaptam róla a tekintetem,
mielőtt folytattam volna. Próbáltam magamban megfogalmazni, mit is mondjak.
Közelebb léptem hozzá, és ránéztem. – Megígérem, hogy mától felhagyok az
olyan szarságokkal, mint a tegnapi. Tudom, hogy marketing szempontjából
fontos, hogy itt-ott megjelenjünk és megmutassuk magunkat, de viselkedni
fogok.
Vártam, mi lesz a reakciója, de percek teltek el, mire válaszolt. Felkelt, és
megállt velem szemben.
– Nem is miattad aggódom igazán – mondta, mire csodálkozva néztem rá. –
Igen, veled is bajom van, de csak azért, mert tudom, hogy ez nem te vagy, és
utálnám magam, ha nem mondanám el, mit gondolok. – Szavaira egyetértően
bólintottam. – A nagyobb gond szerintem Scott-tal és Kyle-lal van. – Újabb
bólintás következett. – Nem akarom, hogy homokba dugjuk a fejünket, mintha
nem lenne probléma, és amikor tényleg gond lesz, már késő legyen.
– Tudom, igazad van. De azért velük nem lesz ilyen könnyű erről beszélgetni.
– Igen. Azt még ki kell találni, hogy vegyük rá őket, hogy legalább egy kicsit
visszafogják magukat.
– Főleg Scottie.
Én sem voltam vak. Láttam, hogy kezd kicsúszni a lába alól a talaj. Csak
remélni tudtam, hogy tudunk rá hatni, valahogy.
– Igen. Leginkább ő lesz kemény dió. De bízom benne, ha látja rajtunk a
változást, ő is kapcsol.
Igen, én ugyanígy gondoltam.
– Reméljük a legjobbakat.
Mike felém lépett, miközben már nyújtotta is a kezét.
– Ugye, most viccelsz? – néztem rá értetlenül. – Szent a béke? – nyúltam felé
bátortalanul.
Pár másodpercig még húzta az agyamat, aztán megkegyelmezett.
– Naná! E nélkül nem is tudnám csinálni, haver.
Rövid ideig kezet fogtunk, de aztán egy férfias hátba verésre magához rántott.
– Gyere, menjünk! Nézzük meg ezeket a szerencsétleneket! Gondolom, már
lerágták a körmüket.
– Igen, valószínű. Látnod kellett volna az arcukat – mosolyogtam
felszabadultabban. – Komolyan be voltak tojva.
– Azt elhiszem.
Egymás vállát átkarolva, hangosan röhögve léptünk ki a nappaliba. Alig
értünk ki, máris nyíltak sorban az ajtók. A srácok végtelen lassúsággal bújtak
elő, mintha valamitől félniük kellett volna.
– Mi van már? Mire vártok? – kérdezte vigyorogva Mike.
– Talán valami jelre. Esetleg tapsra. Hogy biztosak legyünk benne, hogy
fegyverszünet van – sunnyogott elő Dan.
 – Nem kell aggódni. Minden rendben – veregette hátba Mike.
– Ennek igazán örülök.
Tovább nem is lovagolt a témán, ment, hogy összeszedje a cuccait. Kyle és
Scott nem volt ilyen magabiztos. A küszöbről bámultak felénk, majd értetlenül
néztek egymásra. Igazán jól ismerték már Mike-ot. Várták, hátha kapnak még a
fejükre.
– Nyugodtan jöhettek. Tényleg nincs gond.
Akkorát sóhajtottak, mintha mázsás súlyoktól szabadultak volna meg.
Valószínűleg így is volt.
– Király – léptek mellénk, majd a konyhába indultunk.
– Kösz – suttogta Scott a fülembe.
– Van mit – néztem a szemébe, hogy tudja, komolyan gondolom, amit
mondtam.
Beleegyezően bólintott.
Szerencsére hamar túljutottunk a nehezén, és már jókedvűen, újra egymás
vérét szívva kezdtük meg a pakolást.
– Brad, haver! Itt vagy? – kiabált be Kyle a szobámba.
– Itt vagyok – léptem ki a fürdőből, kezemben mindenféle hülyeséggel.
– Roy telefonált. Gary és a bandája már ott vannak. Kérte, hogy siessünk,
amennyire tudunk.
– Gondolom, nem fogalmazott ilyen finoman – vigyorogtam.
Elég régóta ismertem már ahhoz a menedzserünket, hogy tudjam, ettől sokkal
vulgárisabban adta elő magát.
– Valóban – röhögött Kyle is.
– Sejtettem.
– Öt perc, és készen vagyunk!
– Vettem az adást. Addigra én is kész leszek. – Felhúzott szemöldökkel nézte
a kuplerájt az ágyon. – Ne szólj semmit! Kész leszek.
– Te tudod – mondta, azzal becsukta maga mögött az ajtót.
Mivel Roy nem bízta a véletlenre, kocsit küldött értünk, így fél óra múlva már
a Wembley Stadionnál voltunk. Nem először jártunk itt, de mindig lenyűgözött
az építmény kivitelezése. Ebben az új köntösében teljesen letaglózott. Az egyik
kedvenc helyem lett. Amikor a sofőr megállt a nekünk fenntartott bejáratnál, már
mindannyian mosolyogtunk. Kiszálltunk a feleslegesen nagy kocsiból, majd a
bejárat felé indultunk. A fiúk már nagyon izgatottak voltak, így meg sem vártak
minket, szinte szaladtak a próbára.
– Minden rendben lesz – karolta át a vállam Scott. Fülig ért a szája.
Bólintottam, és mertem remélni, hogy igaza lesz.
A következő két óra pillanatok alatt eltelt. A szokásos nyüzsgésben alig vettem
észre az idő múlását. Szerencsére a próba hibátlanul ment, ráadásul kiűzte a
fejemből a felesleges gondolatokat. Ugyanúgy fel voltam spannolva, mint a fiúk.
Még egy utolsót egyeztettünk, hogy minden tuti legyen, majd elfoglaltuk a VIP
részt. Nem volt különösebb kívánságunk, de nem is lehetett okunk panaszra.
Minden megvolt, amire vágyhattunk, sőt, még annál is több. Elfoglaltam a
kanapét, eldőltem rajta, és elindítottam a kedvenc számaim listáját. Ez minden
koncert előtt így ment, ezért a többiek már nem is akadtak fenn ezen a
szokásomon. Ők mindig jókat sztorizgattak, poénkodtak, nekem viszont kellett
egy kis magány. Mostanság egyre többször vágytam rá. Nem akartam arra
gondolni, hogy a koncert után megint el kell mennem egy bulira, ahol
mosolyognom kell és előadni, hogy minden oké. Lehet, hogy most így volt, de
az ördög nem alszik. Féltem, hogy ez még csak a kezdet, és épp a lejtő tetején
állunk.
– Brad! Ébredj! Fél óra és kezdünk.
Nem vettem észre, hogy kidőltem volna, de ezek szerint sikerült elaludnom,
mert Mike már a fülesemet is kihúzta a fülemből, és úgy próbált felverni.
– Megyek.
Mivel már csak egyedül voltam, gyorsan összeszedtem magam, és
csatlakoztam a többiekhez a színpad mögött. Az előzenekar még tolta a slágereit.
Nem igazán jöttünk ki velük, de meg kellett hagyni, klassz zenét játszottak.
Ráhangolódásnak pont jó volt. Mire befejezték az utolsó számot, már alig
vártuk, hogy a színpadra léphessünk. Ez volt az, ami miatt nem adnám fel ezt
sohasem. A szenvedély, amivel rajongtunk a zenéért, a zenekarért és a
rajongókért, hihetetlen büszkeséggel és örömmel töltött fel mindannyiunkat.
Összecsaptuk a kezeinket, és épp amikor szólítottak, felléptünk a színpadra.
Éreztem, hogy ez az este különleges lesz, de ekkor még én sem tudtam, hogy
mennyire.
 Ann

A színpadhoz özel sikerült megállnunk, épp a legjobb helyen. Nem tört ki a

k

nyakunk, ha az énekesre akartunk nézni, de még épp elég közel voltunk, hogy
élvezhessük a koncert minden pillanatát.
Még több, mint egy óra volt a kezdésig, de Liza szerint még épp időben
érkeztünk. A helyünket tekintve biztos, csak azt nem tudtam, mit fogunk csinálni
a fennmaradó időben. Soha életemben nem voltam még ekkora koncerten.
Persze kisebbeken igen, klubokban, más szórakozóhelyeken, de ekkora bulin
még nem vettem részt. Izgatott voltam, mert a kedvenc zenekarom koncertjére
hozott el a legjobb barátnőm.
Kerek szülinaphoz nagy buli dukál – mondta, amikor szóhoz sem jutottam a
jegyek láttán. Sejtettem, hogy nem hagyja ki, és mesterkedik valamiben, de arra
nem gondoltam, hogy ehhez vonatra kell ülnöm, és Londonba kell utaznom. De
ahogy mindig, most is számíthattam rá. Tudta, mire van szükségem.
Nem mondom, hogy nem mérlegeltem a harmadik X átlépésével, hogy mit
rontottam el, és mire vágyom még. A baj az volt, hogy a lista mindkét oldala
elég hosszú volt, és Liza ezt tudta. Már húsz éve voltunk barátnők, és semmi
túlzás nincs abban, ha azt mondom, hogy csak egymásra számíthattunk.
Nem volt túl kegyes hozzánk az élet. Az ő anyukája rákos volt, és meghalt,
amikor Liza hatéves volt. Az apukája teljesen tönkrement lelkileg, és csak jóval
később tudta összeszedni magát. Akkor is inkább úgy döntött, hogy új életet
kezd, és másik családra vágyik. Lizát mellékpályára állította, pedig tíz éven át
gondoskodott róla, mosott, takarított és amikor elég nagy lett, főzni is megtanult.
Ha nincs az én drága nagyim, akkor nem is tudom, mi lett volna vele. Nem
tehetett róla, de pont ugyanúgy nézett ki, mint az anyukája, és ezt Mr. Newton
nem tudta megemészteni. Látni sem bírta, nemhogy gondoskodni róla. Pár éve
aztán jelentkezett, de akkor Liza döntött úgy, hogy nem kíváncsi rá. Nehéz hetek
voltak, de mellette voltam. Pont úgy, mint ő, amikor az én szüleim haltak meg.
Igen, a sors fintora, hogy úgy mentek el egy óriási veszekedés után, hogy még
csak bocsánatot sem tudtam kérni tőlük. És mindezt egy hülye szülinapi buli
miatt. Azóta sem telt el egyetlen egy alkalom sem, hogy ne éreztem volna
lelkiismeret furdalást, főleg azokon a napokon, amikor a baleset évfordulója
volt. Mindig nagyon féltettek, de próbáltak mindent megadni, amit csak lehetett.
Egyke gyerek voltam, és a féltő gondoskodásuknak is oka volt. Volt egy
testvérem, aki betegen született, és kétéves korában meghalt. Az én érkezésemre
sok évet kellett várniuk, és amikor végre megjöttem, rajtam akarták behozni a
lemaradást. Most már tudom, hogy milyen szerencsém volt velük, de kordában
tartani egy tinédzsert, nem egyszerű, és én sem könnyítettem meg a helyzetüket.
Múltbéli kalandozásomból Liza ébresztett fel.
– Jól vagy? – simított végig a karomon.
– Igen – feleltem, és még bólogattam is, mert alig értettük egymás szavát a
körülöttünk lévő zsivajban.
Észre sem vettem, hogy az előzenekar már hangolt a színpadon. Liza a fejét
csóválta és a kezét az arcomhoz emelve, letörölte egy legördülő
könnycseppemet. Gyorsan hátrább léptem, és két tenyeremet végighúztam az
arcomon.
Francba!
Nem akartam sírni; ma nem. Nem akartam elrontani Liza napját. Nagyon
készült rá, hogy jövök, és hogy végre együtt tölthetünk pár hetet. Vettem egy
nagy levegőt, közelebb léptem hozzá, és átöleltem.
– Semmi baj, ne aggódj! Bulizzunk egy jót! – A szemébe néztem és
rámosolyogtam. Csillogó szemekkel nézett rám, pontosan tudta, mire gondoltam.
– Rendben.
Épp végszóra csaptak a húrok közé a színpadon álló zenészek. Mindketten
odakaptuk a tekintetünket. Az énekes mély orgánuma libabőrt csalt a karomra. A
számomra teljesen ismeretlen rock együttes már pár szám elteltével hatalmas
bulihangulatot teremtett. Úgy tomboltunk rá mi is, mintha ezer éve ezt
hallgatnánk. Szuper tehetségesek voltak, és szerintem bőven túllőtték a
feladatukat. Majdnem egy órát játszottak, és ahhoz képest, hogy nem igazán
voltam oda az ilyen fajta rock zenéért, kellően felturbóztak. Alig bírtam fékezni
magam, amikor elköszöntek. Sikítottam, integettem, teljesen megvadultam. Az
énekes küldött is egy csókot, miközben rám kacsintott. Ettől azonban lefagytam.
Miközben Liza eszét vesztve rángatta a karomat, én megálltam, és tátott szájjal
bámultam a színpadra.
Ez most tényleg nekem szólt?
– Jó szórakozást neked – mondta újra a szemembe Gary, minden kétségemet
eloszlatva ezzel. Most, hogy az előbb bemutatta a zenekar tagjait, a dobos meg
őt, így már a nevét is tudtam.
Ilyen nincs!
Tátogtam, mint a hal, reagálni egyáltalán nem voltam képes.
Szép! Biztos azt gondolja, hogy egy üresfejű liba vagyok! Gyerünk, Ann! Találj
ki valamit!
Már hátat fordított, és lépett a dobszerkóhoz közeli vizes flakonjáért, amikor
két ujjamat a számba véve, fütyültem neki egyet. Most én élénkültem fel, Liza
meg állt mellettem kővé dermedve. Nem mostanában voltam így felhúzva, de
most ezt nem hagyhattam annyiban.
Gary lassan megfordult, és azonnal rám nézett, pedig bárki más is lehetett
volna. A szemében pajkosság villant. A szívem nagyot dobbant, amikor a
színpad széléhez lépett, majd leugrott közénk. A kordonhoz lépett, majd felém
nyújtotta a kezét. Az előttem álló két-három ember kicsit odébb lépett, így én is
oda tudtam tartani a kezem. Liza még mindig sokkban állva figyelte a körülötte
zajló eseményeket.
Amikor Gary megfogta a kezem, a szájához emelte, és egy lágy csókot lehelt
rá. A szívem úgy vert, hogy azt hittem, kiszakad a helyéről. Fülig érő szájjal
figyeltem, ahogy egy kicsit tovább ott tartotta az ajkát, miközben egy pillanatra
se vette le rólam a szemét.
Micsoda pasi!
Nem igazán volt a zsánerem, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt
rám hatással.
– Ég veled, kislány – mondta, mielőtt elengedte a kezem, és felugrott a
színpadra.
Még utoljára felém pillantott, és a fejét csóválva, mosolyogva leszaladt a
lépcsőn, ami gondolom, az öltözőkhöz vezetett. Kacérkodtam a gondolattal,
hogy vajon milyen lehet ott hátul, miről beszélgethetnek ilyenkor, mit
csinálhatnak.
Míg ezen agyaltam, levették a fényeket, minden hangszer elcsendesült, majd a
tömeg visítani kezdett. Olyan hangosak voltunk, hogy a fülem sípolt, de izgatott
lettem tőle. Ránéztem a barátnőmre, de csak annyit láttam, hogy csóválja a fejét
és mosolyog. Megrángattam a kezét és felmutattam a hüvelykujjamat. Ennél
jobban nem is indulhatott volna a buli. Egyszer csak ő is felvette a ritmusomat,
és együtt kezdtünk ugrálni. A színpad feletti reflektorok felkapcsolódtak, és
akkor láttam meg, hogy a dobos már fenn is volt a színpadon. Tudtuk, hogy mi
fog következni. Jönnek Ők!
Nem is várattak minket sokáig. Amikor megszólaltak az első akkordok, a
tömeg hangosan, a zene ritmusára kezdte üvölteni az együttes nevét: Treasure!
Treasure! Treasure!
Lizával mi is bekapcsolódtunk, és már alig vártam, hogy a többiek is
feljöjjenek. Egyszer csak meghallottam az énekes, Brad hangját. Teljesen
megvadultam. Mindent tudtam róluk, amit csak nyilvánosságra hoztak velük
kapcsolatban. Bár nem voltam az a mindenhova utánuk futó rajongó, de az eddig
megjelent összes dalukat kívülről fújtam. Amikor a közönség is vele együtt
énekelt, Brad szépen sorban felhívta a többi tagot.
– Szép jó estét, London! – köszöntött minket.
Ha lehet, még nagyobb volt az ujjongás, mint korábban.
 – Ha nincs ellenetekre, buliznánk egyet.
Megint zúgni kezdett a fülem a visításoktól.
– Ehhez azonban szükségem lesz a többiekre is. Lássuk akkor. Már veri a
kedvenc szerkóját, Scott.
A kócos barna hajú zenész integetés gyanánt trükközött a dobverőkkel, majd
anélkül, hogy kiesett volna a ritmusból, tovább játszott.
– Jöjjenek a húrok királyai! Dan és Mike! Helló, srácok!
A két, majdnem egyforma magas gitáros szintén integetve lépett fel a
színpadra. Vigyorogva akasztották a nyakuba a hangszereiket.
– És végül, de nem utolsó sorban, köszöntsétek a zenekar billentyűsét, Kyle-t!
A rövidhajú srác volt a legújabb tagja a zenekarnak. Miután leült a hangszere
mögé, feltűrte a könyökéig a pólója ujját, megmutatva a karján végigfutó
tetoválásokat. Amint elhelyezkedett, ő is bekapcsolódott a többiekhez.
– Sziasztok! Én Brad vagyok, és ez itt a Treasure! – üvöltött a mikrofonba.
Megbabonázva néztem a tőlem alig két méterre álló énekest. Hihetetlen volt,
hogy ilyen közelről is láthattam. Még sosem hallgattam őket élőben, és
számítottam rá, hogy nem kell csalódnom, de a látványra nem voltam
felkészülve. Abba is hagytam az ugrálást, és szó szerint bámultam, miközben ő
énekelni kezdett. Azért élőben egészen más volt, mint CD-ről vagy internetről
hallgatni. A bőröm megint libabőrös lett és bizseregni kezdtem. Amikor a
színpad széléhez jött, nagyot dobbant a szívem.
Atyaég!
Magas volt, nagyon magas. Legalább egy fejjel biztos, hogy fölém tornyusolt
volna, ha mellé állok, de így lentről még durvábbnak hatott a különbség. Egy
fekete farmert meg egy zöld pólót viselt, valami felirattal. Miután végignéztem
rajta, az arcára pillantottam. Az újságokban és az interneten is piszok jóképűnek
tűnt, de így élőben. Basszus! Neki aztán nem sok retusálásra volt szüksége.
Francba!
Ha azt hittem, hogy Gary volt rám hatással, akkor nagyot tévedtem.
Mi az ördög van velem?
Még mindig mozdulatlanul álltam, amikor vége lett az első számnak.
– Mi bajod? – rángatta meg a karomat Liza.
– Semmi – hazudtam.
Mit mondtam volna? Hogy mindjárt lecsúszik a bugyim egy vadidegen pasi
láttán?
Szerencsére nem tudott tovább faggatni, mert Bradék belekezdtek egy
következő zenébe. Én továbbra is próbáltam nem szétcsúszni, de olyan hatással
volt rám, mint ezelőtt senki. Nem is tudom, hogy az adrenalin volt a felelős
ezért, vagy Brad kisugárzása. Még jó, hogy egy lassabb szám következett, így
nem tűnt fel, hogy én még mindig leforrázva álltam egy helyben.
Aztán egyszer csak rám nézett. Abbahagytam a hajlongást a zene ütemére, és
én is a szemébe néztem. Ekkor elakadt a szava. Megakadt a szövegben, de
másnak talán nem tűnt fel, mert a közönség folytatta. Már azt hittem, hogy én is
csak képzelődtem, de akkor Dan lépett oda hozzá, súgott valamit a fülébe, ezzel
megszakítva a bámészkodásunkat. Brad hátrébb lépett, és amíg ő ivott egy kis
vizet, addig Mike vette át az irányítást. A hangját hallottam, de mást nem
érzékeltem, mert én ugyanúgy követtem a tekintetemmel a kedvenc énekesemet.
Mi volt ez? Ő is érezhetett valamit? Ez lehetetlen!
Pár perc szünet után visszajött, és mintha mi sem történt volna, folytatta a
koncertet.
Remek, akkor ennyi volt. Ebbe megint csak én képzeltem bele többet. De mit
is vártam?
Megráztam magam, és folytattam a bulizást. Nem is volt semmi baj, egészen a
következő lassú számig. Ekkor becsuktam a szemem, és úgy andalogtam,
énekelve a többiekkel a szöveget. Egyszer csak azt éreztem, hogy Liza megint
rángatja a karomat, de nem akartam kinyitni a szemem. Jól éreztem magam, és
nem akartam megint Brad szemébe nézni. Jó volt ez így nekem.
Aztán egyszer csak úgy éreztem, mintha elmozdultak volna egy kicsit a
mellettem állók. Azonnal kipattant a szemem, és földbe gyökerezett a lábam.
– Oh, a francba! – csúszott ki a számon.
Brad állt előttem. Közvetlen előttem, két izomagyúval körülölelve. A dal még
mindig tartott, így olyan volt, mintha nekem énekelt volna. Gyönyörű látvány
lehettem, mert a szám is tátva maradt, amikor leesett, hogy tényleg nekem
énekelt. Olyan közel állt hozzám, hogy simán meg tudtam állapítani a szeme
színét. A gyenge fényviszonyok mellett is látszott, hogy kék színű. Az a fajta,
amiben szívesen elvesznék.
Basszus! Mi folyik itt ma este?
A refrén következett, amikor kinyújtotta a karját, és ujjaival végigsimított az
arcomon. Az érintése után olyan érzésem lett, mintha meggyújtották volna a
bőrömet. Amikor odakaptam a kezem, egy szexi mosolyt villantott rám.
Jézusom!
A gyomrom is bizseregni kezdett, millió pillangó könyörgött a szabadulásért.
Legutoljára akkor éreztem ilyet, amikor az első szerelmem megcsókolt.
Azt vártam, mikor ébredek fel ebből az álomból, de nem ez történt. Brad
lassan nyúlt a kezemért, és majdnem ugyanúgy ismétlődött meg a korábbi
jelenet, azzal a különbséggel, hogy amikor megérintette a bőrömet,
felszisszentem. Valamit ő is érezhetett, mert odakapta a tekintetét, de nem
engedett el. Az utolsó sorokat úgy énekelte, hogy még csak nem is pislogott. A
kezem még mindig az övében volt, amit lágyan cirógatott a hüvelykujjával.
Basszus! Lehetséges, hogy már ettől felizgultam?
Újabb kísérletet tettem, hogy elvegyem a kezem, de ő rászorított, majd amikor
vége lett a számnak, megcsókolta.
Mennyivel másabb volt, mint Gary!
Elfordult, felugrott a színpadra, mire a srácok csak a fejüket forgatták. Szexi
vigyorral az arcán folytatta a koncertet.
– Mi az ördög volt ez? – ordított Liza a fülembe.
– Nem tudom – tátogtam.
– A francba, Ann! Ez aztán a szülinapi meglepetés – vigyorgott rám,
miközben a fülembe duruzsolt. – Bár ezt nem én intéztem.
Megütöttem a vállát, és vele nevettem. Nem sokáig. Az utolsó számhoz Brad
felhívta az előzenekart, és ezzel Gary-t is a színpadra. Nem is volt semmi baj,
úgy körülbelül a szám feléig, amikor is Gary letérdelt, a szemembe nézett, és
újra nekem énekelt. Zavartan mosolyogtam rá, mert ugyan cirógatta az
önbizalmamat, hogy két ilyen pasi is legyeskedik körülöttem, de közel sem
éreztem azt a bizsergést, mint Bradnél. Gondolom, Lizának bejött, mert
ujjongani kezdett mellettem, és amikor ránéztem, bátorítóan rám kacsintott. Én
alig észrevehetően csóváltam a fejem, hogy tudassam vele, nem igazán vagyok
oda az ötletért. Szerencsére ismertük annyira jól egymást, hogy ennyiből is tudta,
mit szeretnék. De nem volt rá ideje, akármit is akart csinálni, mert Brad is a
színpad szélére állt, teljesen megvadítva ezzel a közönséget.
Éreztem, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni. Ahogy ránéztem, hatalmasat
dobbant a szívem. Ott álltam egy eléggé kínos szituációban, de még soha nem
éreztem ennyire felpörgetve magam.
Istenem!
Most, hogy egymás mellett álltak, egyértelműen Brad vitte a prímet. Az előbbi
akciójakor nem volt lehetőségem, hogy legeltessem rajta a szemem, így ezt most
tettem meg. A szeme is hihetetlen volt, de az összhatás sem volt semmi. Amikor
észrevette, hogy őt nézem, rám kacsintott. Nem mondom, hogy népszerű lettem
a környezetemben állók között, de most nem is érdekelt. Minél tovább néztem,
annál inkább lenyűgözött. Tudtam, hogy vannak tetoválásai, de a kézfején lévőt
még nem láttam. Nem tudtam kivenni, mit ábrázol, de nem volt időm töprengeni,
mert ez a két bolond meglökte egymást. Jobban mondva, Gary lökte arrébb
Bradet.
Basszus! Csak nem akarnak egymásnak esni a színpadon?
Riadtan néztem a barátnőmre, aki egy pillanatig sokkosan figyelte őket, majd
visítani kezdett, mintha egy boxmeccsen lennénk. Nem is voltunk messze tőle,
mert a Treasure két gitárosa azonnal Brad mellett termett, és várták, mi lesz a
következő lépése. Hamar választ kaptunk erre mindannyian. Miután pár percig
még kakaskodtak, elindult egy következő szám. Gondolom, előzetes
forgatókönyv szerint haladtak, mert nem is volt kérdés a folytatás. Pechemre ez
egy lassú szám volt. Amikor minden fényt levettek, mindenki bekapcsolta a
telefonja vakuját. A kivetítőkről láttam, hogy fantasztikusan jól nézett ki, hiszen
rengetegen voltunk. Amikor újra a színpad felé fordultam, megint sokkolódtam.
Brad újra előttem állt. Tátott szájjal, félve néztem körbe. Gyorsan Gary-re
néztem, akit a többiek próbáltak lebeszélni valamiről, miközben egy percre sem
akadtak meg a zenélésben. Amikor Brad végigsimított a karomon, azonnal
ránéztem. A levegő is bennem szorult, amikor megláttam a tekintetében bujkáló
vágyat.
Lehetséges ez?
Én csak egy koncertre jöttem. Csak egy jót akartam bulizni a legjobb
barátnőmmel. Most meg mi van? Ácsingózok egy olyan pasi után, aki soha nem
lehet az enyém.
A refrén alatt egyfolytában a szemembe nézett, és mire feleszméltem, a
barátnőm kezébe nyomta a mikrofont, két keze közé vette az arcomat, majd
megcsókolt.
Atya Úr Isten!
Úgy csókolt, mint még senki azelőtt. Épp ezért reagálni sem tudtam. Úgy
álltam ott, mint akit leforráztak. Éreztem, hogy elmosolyogja magát, majd
elhúzódik.
Nagyképű barom! Na, most figyelj!
Elkaptam a karját, mielőtt magamra hagyhatott volna. Felhúzta a szemöldökét,
és huncut félmosolyra húzta a száját. A derekára tettem a kezem, és közelebb
húztam, majd megcsókoltam. Ő nem tétovázott, azonnal viszonozta. Több ezren
voltak körülöttünk, de én semmit nem érzékeltem a külvilágból. Eszméletlen
volt. Mintha mindig is ezt csináltuk volna. A tarkómra tette a kezét és nem
engedett el. Percekig így faltuk egymást, mire Mike hangja ütötte meg a fülemet.
– Haver! Folytathatjuk?
Azonnal elléptem Bradtől, de ő a kezemet nem engedte el, csak felmutatta a
hüvelykujját, majd újra hozzám fordult.
– Mindjárt visszajövök érted – mondta a fülembe. Azt hittem, rosszul hallok.
Minek jönne vissza?
Kábulatomból Liza rángatott vissza.
– Ann Kingsley! Mi a franc volt ez? Mit műveltél?
Ránéztem, de nem tudtam eldönteni, hogy tényleg mérges, vagy csak
színészkedik, mert a szemei mosolyogtak.
– Megcsókoltam egy világsztárt – jelentettem ki egy vállrándítással kísérve.
 A kezdeti sokk után újra bulizni kezdtünk. Mi nagyon jól éreztük magunkat,
teljesen felpörgetett ez az egész, de a színpadon vágni lehetett volna a
feszültséget. Mindegyik pasi úgy méregette a másikat, mintha készülnének
valamire. Nem akartam a címlapokra kerülni, mint a lány, aki kirobbantotta az év
balhéját. Már így is jó esély volt arra, hogy holnap szembeköszön az újságokon a
csókunk.
Istenem, az a csók!
Elég volt rágondolnom, és máris úgy vert a szívem, mintha lefutottam volna
egy félmaratont. Próbáltam két lábbal a földön maradni, mert azzal tisztában
voltam, hogy bármennyire is sajnálom, azért ennek itt volt a vége. Úgy kellett
felfognom, mint egy szuper szülinapi ajándékot, és ennyi. Már meg is győztem
magam, mire az utolsó szám után a fiúk elköszöntek, és lesétáltak a színpadról.
Brad, az ígéretével ellentétben, pont olyan gyorsan tűnt el a szemem elől, mint a
többiek. Nem tudom, mire számítottam, de rosszulesett. Görcsbe rándult a
gyomrom és összeszorult a szívem. Tényleg ennyi volt. Csalódottan indultam a
tömeg után, amikor felkapcsolták a villanyokat és mindenki a kijárat felé vette
az irányt.
– Eszméletlen buli volt – ujjongott a barátnőm. – Jól érezted magad?
– Igen – válaszoltam fülig érő szájjal.
– Pff! Mernél mást mondani – mosolygott ő is. Nem tudtam vitatkozni vele.
Szuper volt. – Jól vagy?
Próbáltam nem mutatni a csalódottságomat, de ezek szerint nem sikerült
valami jól.
– Persze, minden oké – győzködtem vele együtt magamat is. – Végül is,
hányan mondhatják el magukról, hogy megcsókolta őket Brad Johnson? –
kacsintottam rá, és próbáltam tényleg ilyen pozitívan hozzáállni.
Egymásba karolva, nevetve léptünk ki az arénából az előtérbe, amikor egy
biztonsági őr állta el az utunkat.
– Elnézést! – Próbáltam kikerülni, de ő újból elém lépett.
– Jöjjön velem, kérem!
– Minek? – csúszott ki egyből a számon. Nem csináltunk semmit, amiért el
kéne vinnie.
– Brad szeretne látni – tegezett le egyből.
Hangosan felnevettem, még a szememet is becsuktam. Ez biztos csak valami
vicc.
– Ann? – Liza hangja csillapított le egy kicsit.
– Mi van? – fordultam felé. – Nem megyek sehova! – néztem rá a
hústoronyra, mire ő zavartan viszonozta a pillantásomat.
Szerintem nem szokta meg, hogy ellent mondjanak neki. De mégis hova
vezetne ez az egész?
– Ann? – szólított újra a barátnőm.
– Eszedbe se jusson! – válaszoltam rögtön, ahogy megláttam, mennyire
izgatott. Miközben ő őzike szemekkel könyörgött, hogy mondjak igent, az
előttem álló pasi csak toporgott.
– Mondja meg Bradnek, hogy köszönjük a fantasztikus estét, jól éreztük
magunkat. – Kihúztam magam, majd megfogtam a lesokkolódott barátnőm
kezét, és kikerülve a hegyomlást, megindultam kifelé. – Gyere már!
Úgy kellett Lizát vonszolni, és nem akartam, hogy más módot is találhasson
Brad arra, hogy megállítson.
– Liza! – ordítottam fel, amikor már nem bírtam.
– Jól van – morgott az orra alatt.
Szedtük a lábainkat, ahogy csak bírtuk, miközben én néha hátrapillantottam,
nem mozgósított-e Brad egy egész brigádot. Sikerült kiérnünk az utcára
mindenféle gond nélkül.
– Miért nem akartál hátramenni? Az után a csók után többet is kaphattál volna.
– Liza! Jézusom! Miket hordasz itt össze?
– Most miért?
– Hé! Vigyázz! – Visszarántottam, mielőtt az útra lépett volna körültekintés
nélkül. – Szedd össze magad, mielőtt kivasalnak! – szidtam le, miközben
átsiettünk a buszmegállóhoz.
– Én úgy megismertem volna őket közelebbről! – sóhajtozott ábrándozva.
Tudtam, többek között ezért is nem mentem a hústoronnyal. Bár nem tudtam,
kinek jobb így, neki vagy a fiúknak.
– Azt sejtettem. Nekem viszont ennyi épp elég volt. Nagy valószínűséggel így
is ott fogok virítani a címlapokon holnap reggel.
– És mi azzal a baj? – kérdezte, miközben ledobta magát a hideg padra.
– Az, hogy én nem vágyom a rivaldafénybe, Liza! Csodálatos szülinapi
ajándék volt, köszönöm, de ennyi.
– Unalmas vagy.
Tisztára úgy viselkedett, mint egy durcás óvodás. Nem is válaszoltam neki,
mert tudtam, hogy semmivel nem győzhetem meg. A buszunk pár perc múlva
megérkezett. Felszálltunk, én gyorsan leültem, mert azért őszintén szólva,
igencsak elfáradtam. Rákönyököltem az ablak szélére, és az államat a
tenyerembe támasztva, vetettem még egy utolsó pillantást az eddigi legjobb
szülinapom helyszínére.
Fülig érő vigyorral épp egy nagyot sóhajtottam, amikor megláttam, hogy Brad
rohan ki az épületből. Azonnal megfeszültem, és a mosoly is eltűnt az arcomról.
– Mi az? Mi történt? – érdeklődött Liza.
 Válaszolni nem tudtam, csak bámultam a pasit, aki ezek szerint tényleg többet
akart volna, bármit is jelentett ez.
– Jézusom! – sóhajtozott. – Látod? – rángatta a kezem. – Itt vagyunk –
üvöltött a fülembe, és elkezdte csapkodni az üveget mellettem.
– Hagyd már abba! – próbáltam lefogni hadonászó kezeit. – Mindenki minket
néz – emeltem fel annyira a hangom, hogy ha eddig nem, most már biztos, hogy
mindenki ránk figyelt.
Liza lefagyott, majd pár pillanat múlva nagyot sóhajtott.
– Nem értelek – csóválta a fejét elkeseredetten. – De te tudod.
Mivel látta, hogy nem megy velem semmire, betette a fülhallgatóját, és
hátradőlve várta, hogy elinduljunk. Amint végre kigördült a busz a megállóból,
visszasandítottam az arénára. Nem kellett volna, mert Brad éppen ekkor nézett a
távolodó busz felé, így nyomban találkozott a tekintetünk. Amikor egymás
szemébe néztünk, a szívem őrült vágtába kezdett.
Lehet, hogy tényleg maradnom kellett volna?
Mire bármi hülyeséget csinálhattam volna, távolodni kezdtünk Bradtől.
Szaladt, ahogy csak bírt, de nem ért utol minket. A kezemet az üvegre téve,
addig leskelődtem hátra, amíg el nem tűnt a szemem elől. Összeszorult a szívem.
Mi a franc volt ez? Nem is ismertem, most mégis hiányzik? Lehetséges ez?
Visszaültem a helyemre, és csak bámultam az ölembe ejtett kezeimet. A
szemem sarkából láttam, hogy Liza rosszallóan csóválja a fejét. Ezek szerint ő is
látta. Egy fájó sóhajjal vettem tudomásul, hogy végleg lemaradtam egy jó
buliról.
Egész úton nem is szóltunk egymáshoz. Én teljesen elmerültem az
önsajnálatban, Liza meg a zenéiben. Viaskodtam magamban, és feltettem a sokat
nem érő, „Mi lett volna, ha?” kezdetű kérdéseket. Próbáltam magamban
megválaszolni őket, és végül arra jutottam, hogy ennek így kellett lennie. Nem
vezetett volna sehova, ha a ma estét együtt töltjük. Én úgyis hamarosan
visszatérek a jól megszokott kis életemhez, ő pedig a saját pörgős, nagyon
elfoglalt és zsúfolt mindennapjaihoz. Mire megállt a busz, már újra tudtam
mosolyogni.
– Minek örülsz ennyire? – kérdezte Liza morcosan.
– Mi bajod van? Nem tetszett a buli? – löktem meg a vállát, amint újra az
utcán sétáltunk.
– Lehetett volna jobb is – morogta az orra elé.
– Jaj, ne csináld már – piszkáltam tovább. – Soha nem volt még ilyen jó kis
szülinapom – ugrándoztam körülötte, hogy kicsit kizökkentsem, mert komolyan
úgy éreztem, hogy teljesen elkeseredett.
Megállt, és felhúzott szemöldökkel méregetett, hogy vajon elment-e az eszem.
Én is megálltam, és a szemébe néztem.
– Köszönöm, nagyon jól éreztem magam! – mondtam olyan határozottan,
ahogy csak tudtam, hogy meggyőzzem, nem bánom, hogy így alakult. Talán
sikerült becsapnom, mert végre elmosolyogta magát, és szorosan átölelt.
– Akkora mázlista vagy – ölelt még mindig. – Na, milyen szülinapot intéztem
neked? – nézett végre vigyorogva rám.
– Felejthetetlent! – sóhajtottam egy nagyot.
 Brad

– Mi a jó büdös lófasz volt ez? – esett nekem Dan, amikor beléptünk az

öltözőnkbe. Amúgy mindig visszafogott haverom káromkodása mosolyt csalt az
arcomra, bár lehet, hogy nem csak ő volt érte a felelős. Még jó, hogy háttal
voltam neki, különben nagy eséllyel egy jobb egyenest is kiérdemeltem volna.
– Mi bajod van? – fordultam felé, és próbáltam nem túl elégedett fejet vágni.
– Nekem? – kérdezte meglepetten. – Még hogy nekem? – járkált fel-alá. A
többiek is jót mulattak a gitáros kirohanásán, de okosan, nem szóltak közbe.
– Mi a francot fogsz holnap csinálni, hm? Ha címlapra kerül ez az egész?
Márpedig abban tuti biztos lehetsz, hogy valaki, akinek szüksége van néhány
dollárra, pénzzé teszi a csókotokat.
– Ugyan már! Ne dramatizáld túl! Ez csak egy ártatlan csók volt –
bizonygattam, pedig én tudtam a legjobban, hogy minden volt, csak ártatlan
nem.
Már a pillantása is elvarázsolt, pedig akkor még hozzá se értem. Persze,
értettem Dan kirohanásának okát, de akkor sem tudtam megtagadni, milyen
hatással volt rám az ismeretlen lány. Ahogy visszagondoltam a reakciójára, újra
fülig ért a szám.
– Mi az istent vigyorogsz? – kérdezte feldúltan Dan. – Ne is tagadd, hogy több
volt, felesleges lenne – dobta le magát gondterhelten az egyik fotelbe.
– Ne aggódj már – vágtam hátba, most már nyíltan röhögve. – Mindjárt
kiderül, mennyire voltam jó – tettem hozzá. Most már mindenki velem röhögött.
– Mit műveltél?
Mire megmondhattam volna, kopogtattak. Felugrottam, hogy fogadhassam a
nőt, aki kifordított magamból.
– Elnézést – lépett be szabadkozva a biztonsági őr, akit megkértem, hogy
hozza ide nekem a lányt. – Nem sikerült – dörmögte az orra alatt.
A többiek még jobban röhögtek. Percekig ledöbbenve álltam. Amióta a pályán
voltunk, még soha, de soha nem fordult elő, hogy egy nő visszautasítson egy
ilyen ajánlatot. Végül is, alig tudtuk kirugdosni őket a turnébuszról vagy az
öltözőnkből.
– Nincs itt? – kérdeztem tőle, de nem vártam meg, hogy válaszoljon,
kirontottam mellette. Tényleg nem volt sehol. Ettől még boldogabb lettem. – Ez
az! – Mint egy idióta, ugrálva és ujjongva mentem vissza a többiekhez.
– Orvost hívjunk, vagy már nem érdemes? – szólt be Scott, de most nem
érdekelt. Tudtam, hogy különleges lány, és igazam volt. Megtorpantam, amikor
rájöttem, hogy semmit nem tudok róla.
– Haver, minden oké? – kérdezte Kyle is vigyorogva.
– Rendben lesz – motyogtam az orrom elé, miközben gyors léptekkel
próbáltam kijutni a folyosóra. Elő kell kerítenem azt a melákot, aki az előbb itt
volt. – Amint sikerül megtalálnom.
Kiléptem az öltöző elé, de egy nem várt arcba ütköztem. Az egész testem
megfeszült, és azonnal ökölbe szorult a kezem.
– Hova-hova? – nézett rám sunyi szemekkel Gary.
– Semmi közöd hozzá! – löktem meg a mellkasát. Válaszul hangosan
felröhögött.
Régóta ment a rivalizálás a bandáink között, de egy ideje nyugodtság volt, így
a csapat úgy gondolta, jó lesz velük turnézni. Ebben én már nem voltam olyan
biztos. Láttam, hogy viselkedett, amikor az ismeretlen lányt magára hagytam.
Ölni tudott volna a szemeivel, amikor visszamentem a színpadra. Nem voltam
hülye gyerek, tudtam, hogy valami történt, és amikor Dan a lány felé biccentett,
meg is tudtam, mi. Abban a pillanatban elhatalmasodott rajtam a birtoklási vágy,
ami most megint az egekbe szökött.
– Csak nem a kis csini babára fáj a fogad? – kérdezte.
Nem gondolkodtam, csak tettem, amit kellett. Úgy pofán vertem, hogy egyből
hanyatt esett. Nem hagytam reagálni, azonnal elkaptam a mellkasán a pólót.
– Válogasd meg a szavaidat, mert legközelebb nem úszod meg ennyivel,
seggfej! – löktem vissza a földre.
– Mi az istent műveltek? – szaladt ki Mike az ajtón. Nem értem rá
magyarázkodni. Válasz nélkül hagytam, hogy összeszedjék azt az idiótát a
földről. – Brad?
– Mire visszajövök, tűnjön el innen! – kiabáltam vissza a vállam felett,
miközben siettem kifelé a folyosóról.
Mivel a szervezők és a technikusok még végezték a dolgukat, egy kisebb
tömegen kellett átvergődnöm. Próbáltam ellökni magam elöl az embereket, és
nyújtogattam a nyakam, hátha észreveszem a biztonsági embert, de nem láttam
sehol. Pár kollégájával összeakadtam, de mivel a nevét nem tudtam, így nem sok
esélyem maradt, hogy megtalálom.
– Picsába!
Már percek óta köröztem a kijárat előtt, hátha ott volt rá szükség, de semmi.
Idegesen rúgtam bele a kukába, miközben egyfolytában szitkozódtam.
– Haver! Hagyd már azt a szerencsétlen kukát! – szólt rám egy szervező
feliratú pólót viselő alak.
– Akadj le rólam! – morogtam rá.
– Jól van! Csak nyugi. Ne kelljen zsarut hívnom – lépett távolabb.
 – Jézusom! – túrtam idegesen a hajamba. – Ez most komoly?
Nem válaszolt, csak felhúzta a szemöldökét. Igen, teljesen komolyan
gondolta. A fejemet csóválva indultam volna vissza a stadionba, amikor
valamiért egy induló buszra tévedt a tekintetem. Hamarosan meg is tudtam,
miért. A buszon ott ült az ismeretlen lány a barátnőjével.
Ez az!
Azonnal a busz után futottam, de a sofőr gyorsabb volt, mint én. Összeszorult
a gyomrom és levegőért kapkodtam, amikor feladtam az üldözést. Ez a lehetőség
elment. Szó szerint. De elhatároztam, hogy nem adom fel. Mindenesetre, most
ideje volt visszamennem a többiekhez.
Visszafelé azon törtem a fejem, hogy hogy a francba fogom megtalálni. Mire
az öltözőnkhöz értem, szerencsére Gary már eltűnt, és reméltem, hogy nem
nálunk istápolják. Úgy robbantam be a szobába, hogy mindenki felkapta a fejét.
– Hol a francban voltál? – kérdezték szinte egyszerre.
– Megtaláltad? – kérdezte Scott a nyilvánvalót.
– Úgy tűnik? – Ennél gúnyosabb már nem is lehettem volna. – De van egy
ötletem.
– Jézusom! Ugye nem akarsz hajtóvadászatot indítani egy ilyen….
– Akármit is akartál mondani, gondold át még egyszer! – förmedtem rá Danre,
aki már nem volt szomjas.
– Elég lesz, fiúk!
Megint Mike volt a csillapító. Szükségünk is volt rá, mert amennyire
dübörgött bennem az adrenalin és a tehetetlenség, semmi garanciát nem tudtam
vállalni, hogy nem kap ő is egy akkorát, mint Gary.
– Mi a terved? – kérdezte Scott. A legtöbbször ő is szívja a vérem, de most
teljes komolysággal nézett rám.
– Kerítsétek elő Sharont! És hagyjatok magamra! – adtam ki az utasításokat.
– De… – próbáltak megállítani.
– Nem voltam elég érthető? Húzzatok kifelé!
Nem feszegették tovább a témát, csak az orruk alatt morogva és a fejüket
csóválva hagytak magamra.
– Gondold meg jól, mire készülsz! – lépett vissza Scott az ajtóból.
Ezt pont ő mondja?
Egy pillanatra azért átfutott az agyamon, hogy ha már ő is így gondolta,
tényleg meg kellett volna állnom, de egyszerűen nem voltam rá képes. Amint
eszembe jutott az ismeretlen lány csókja, a reakciója az érintésemre, nem tudtam
megfékezni magamat.
– Tudom, mit csinálok – néztem a szemébe, mire bólintott, és becsukta maga
után az ajtót.
 Amint magamra maradtam, előkerestem a kis füzetemet, amibe a dalszöveget
szoktam írni. Ledobtam magam a kanapéra, és neki is láttam. Nem tudom,
mennyi idő telhetett el, amikor kopogtak.
– Jöhetek? – dugta be szöszi fejét Sharon az ajtón. Szinte a kezdetektől
mellettünk volt. Nagy szerencsénk volt vele. Csinos, akaratos és elszánt. Olyan,
mint egy véreb. Pont, ahogy egy sajtóshoz illik.
– Persze, gyere csak – hívtam beljebb. Úgy ugrottam fel, mintha égne alattam
a bőrkanapé. Gyorsan kihúztam neki egy széket. – Ülj le!
– Hova rohansz ennyire? – vigyorgott mindent tudóan.
Ránéztem, és tudtam, hogy sokat nem kell már mesélnem neki. Gondoltam, a
fiúk már mindenbe beavatták. Élvezte a helyzetet, az látszott rajta. Ő is pontosan
olyan jól tudta, hogy nem szoktam ilyen magánakciókba kezdeni. Ilyet ezelőtt
még soha nem tettem, és a jövőben sem terveztem többet.
– Sharon! – szóltam rá komolyan. Illetve csak próbáltam úgy tenni. Most
semmi nem vehette el a kedvem.
– Jól van, jól van – szedte össze magát egy pillanat alatt.
Ezért is szerettem. Mindig tudta, hol a határ. A legjobban azt csíptem benne,
hogy egyikünkkel sem kezdett ki soha. Sőt! A fiúk próbálkoztak már nála, de ő
úgy leoltotta őket, hogy napokig azt sem tudták, melyik bolygón élnek. Még ma
is jókat röhögtem, amikor eszembe jutott, milyen képet vágtak. Scott és Kyle is
hoppon maradt, és azt sem tudták, mit kezdjenek a helyzettel. Baromi vicces
volt. Már akkor hatalmasat nőtt a szememben, és azt hiszem, miután a fiúk is
feldolgozták az élményt, az ő szemükben is. Erre már csak rátett egy lapáttal,
hogy mindig úgy kiállt mellettünk, mintha egy család lennénk. Valóban azok
voltunk, és örültem, hogy ő is csatlakozott hozzánk.
Merengésemből a papírjai csörgése hozott vissza. Elővett ő is egy füzetet, és
készen állt a jegyzetelésre. Elmondtam, mit szeretnék, majd ő is hozzátette, amit
akart, így alig fél óra alatt készen is voltunk. Amikor végeztünk, még beszéltünk
egy kicsit a turnéról, aztán megint magamra maradtam. Nem bántam. Igaz, hogy
görcsben volt a gyomrom, és féltem, mi lesz a következménye a tervemnek, de
muszáj volt megpróbálnom. Ha csak még egyszer találkozhatnék az ismeretlen
szépséggel, meggyőzném, abban biztos voltam. Mosolyogva ültem vissza a
kanapéra, és folytattam, amit elkezdtem.
Mire legközelebb magamhoz tértem, már fényes nappal volt. Mielőtt
megnézhettem volna, mennyi az idő, a srácok rontottak be az ajtón. Szerencsére
nem kellett azonnal elhagynunk a helyet, így engem sem dobtak még ki.
– Jó reggelt, Rómeó! – köszöntöttek. Szinte egyszerre léptek be mind a
négyen. – Kész a terved?
– Igen. – Álmosan, de vigyorogva lobogtattam meg a dalszöveget. – Műsor
indul.
 Ann

Mire hazaértünk, már kellőképpen elfáradtunk, így egy gyors zuhany után
lefeküdtünk. Mivel tényleg úgy terveztük, hogy legalább két hetet fogok itt
tölteni, másnap bőven ráértünk lustálkodni. Vagyis én lustálkodtam, mert amikor
még mindig pizsamában kibotorkáltam a nappaliba, a barátnőmnek nyoma sem
volt. Bíztam benne, hogy nem hagyott magamra egész nap, mert egy ilyen
éjszaka után nem vágytam magányra. A kávét már lefőzte, így öntöttem egy
csészébe, és kivonultam a teraszra.
Liza nagyon jó helyen lakott, épp a St. James Parkra nézett a lakása. Leültem
az extra kényelmes ülőgarnitúrába, és újra a gondolataimba feledkeztem.
Behunyt szemmel idéztem fel Brad érintését a bőrömön, csókjának ízét az
ajkamon. Nagy sóhajjal próbáltam kiüldözni a fejemből az álmaimban
történteket.
– Ann? Hol vagy? – hallottam meg Liza izgatott hangját az előszobából.
– A teraszon.
Nem telt bele tíz másodperc, már ott is volt. Annyira rohant, hogy az erkély
korlátjáig csúszott, amikor próbált mellettem lefékezni.
– Hé! Vigyázz! – kiabáltam rá.
– Hoppá, hoppá! – vigyorgott.
– Mi történt?
Annyira ki volt fulladva, hogy nem tudott egyből megszólalni, csak a kezében
lévő újságot lebegette a szemem előtt.
– Ezt… látnod… kell! – dobta le mellém magát lihegve.
– Mi az?
A gyomrom görcsbe ugrott, mert valahogy sejtettem, hogy a tegnap estéhez
van köze. Kinyitotta a megfelelő oldalon, majd az ölembe tette a magazint.
– Szent Isten! – csúszott ki a számon, amikor megláttam a rólunk készült
fotókat.
Hatalmas szalagcímen özölték az olvasókkal, hogy megvan Brad új barátnője.
k

A cikk részletesen taglalta a tegnap esti történéseket, de szerencsére még nem

telt el elég idő ahhoz, hogy azonosítani tudjanak. A képek sem voltak a
legjobbak, mert ezeken sem látszódtam rendesen. Amatőr volt, aki készítette,
hála az égnek. Nagyot dobbant a szívem, amikor megláttam azt, ahol Braddel
éppen csókolóztunk. Sóhajtottam egyet, majd, hogy megszüntessem a
kínzásomat, becsuktam és visszaadtam a magazint Lizának.
– Most mi van? Milyen klassz képek! Nem tetszenek? – támadt nekem még
mindig felspanolt állapotban.
– Liza! Hagyd abba! – szóltam rá határozottan. – Nem jelentett semmit.
– Valóban? Akkor miért vágsz ilyen fancsali képet? – feleselt vissza.
Miközben megcsóváltam a fejem, kényelmesen elhelyezkedtem.
– Nem vágok.
– Ja, tényleg nem – dőlt ő is hátra. – Figyelj! Tudom, hogy nagyon furcsa ez
az egész, de nem akarsz adni neki egy esélyt?
– Mit? – kaptam felé a fejem. – Mire? Kinek? – kérdeztem zavartan.
– Te mit olvastál az előbb? – nyitotta ki megint a magazint, majd az arcom elé
tartva, rámutatott a cikknek arra a részére, amire gondolt.
Először elakadt a lélegzetem, majd könnybe lábadt a szemem. Most már
tudtam, hogyan került ilyen gyorsan a címlapra ez az egész. Miközben olvastam
Brad nyilatkozatát, egy árva könnycsepp gurult végig az arcomon.
– Jaj, drágám! Nincs semmi baj! – ölelt át Liza.
– De igen, van. Mit akar ezzel?
– Azt hiszem, téged – suttogta halkan, gondolom, félt a reakciómtól. De most
ettől nem kellett tartania, mert kisebb sokkot kaptam, ahogy olvastam a sorokat.
A kötelező örök után, amint megköszönte a szuper estét a rajongóknak, és
k

biztosította őket a felől, hogy hamarosan visszatérnek, azonnal én lettem a téma.

Az újságíró, gondolom az előre megbeszéltek szerint, megkérdezte, ki volt az
ismeretlen lány.
– Azt én is nagyon szeretném tudni – olvastam a válaszát. Mielőtt még tovább
haladtam volna, Liza telefonja jelzett.
– Oh, a francba!
– Mi az? – kérdeztem még mindig az újságba feledkezve. – Mondd már!
– Hát, nem biztos, hogy ezek után látni akarod – húzódott távolabb.
Azt már nem! Ha felhúzott, naná, hogy látni akarom.
– Liza! Mi az? Mutasd már!
– Hát jó!
Hozzá nem illő bátortalansággal nyújtotta felém a telefonját, amin a Treasure
honlapja volt megnyitva.
– Mióta vagy ennyire rájuk kattanva?
– Éjszaka lettem a követőjük – vallotta be. A fejemet csóválva néztem újra a
kijelzőre.
– A francba!
Mindenre számítottam, de arra nem, amit a következő percekben hallottam.
– Ezt nem hiszem el – suttogtam magam elé.
– Nem akarom mondani, hogy én megmondtam, de én megmondtam. Már a
koncerten is világos volt, hogy oda van érted.
 – Ne beszélj hülyeségeket! – förmedtem rá dühösen.
– Csak nézd tovább! – tartott ki Liza.
– Ezt a részletet tegnap éjjel írtam, kicsi lány.
Brad megszólítására kaptam csak oda újra a szemem a telefonra.
– Mi a picsa? – Most már végképp a plafonon voltam. – Nem vagyok „kicsi
lány”.
– Hallgass már el! – szúrt le Liza, így magamban puffogva néztem tovább,
hogy vajon mire készül. Mindenre számítottam, de arra nem, ami következett.
„Érezni akarom, ahogy puha ajkad
szenvedéllyel enyémre tapad.
Érezni bőrömön finoman ellehelt
apró kis csókokat.
Érezni mellkasodon át a szíved,
mily hevesen dobog.
Érezni akarlak, érezni mindig.
A bolondod vagyok.
Érezni, ahogy lábam megremeg,
ha két szemedbe nézhetek.
Érezni, hogy lángba borul melletted
mindenem.
Érezni, hogy a vágytól égek,
megőrülök érted.
Érezni, s most elengedni téged
félek.”
Már az első sorok után görcsbe ugrott a gyomrom, de a végére már a
könnyeim is potyogtak.
Mi a franc akar ez lenni?
– Ugye? Én tudtam! – mondta sokkal nyugodtabban Liza, miután látta, hogy
itatom az egereket.
– De szerinted ezzel most mit kéne kezdenem? Hm?
– Hát… fogalmam sincs – rántotta meg a vállát. – Talán kiélvezni? – tette
hozzá megint vigyorogva. Ennyit az együttérzéséről!
– Ugyan már! Nem vagyok már húszéves, Liza! Kinőttem én már ezekből.
– Soha nem is voltál benne! – csúszott ki a száján, amit azonnal meg is
bánhatott, mert mire ránéztem, már a szája elé kapta a kezét, és esdeklőn nézett
rám.
Felsóhajtottam, mert végül is igaza volt. Kettőnk közül mindig én voltam a
józanabb, talán túlságosan is. De az okom is megvolt rá. Épp elégszer voltam
már lábtörlő, legutoljára nem is olyan régen, és nem volt kedvem újra ugyanazt a
hibát elkövetni. Na, és ne feledkezzünk meg a tényről, miszerint Brad híres, nem
is kicsit. Én pedig nagyon nem akartam rivaldafénybe kerülni, márpedig ez
mellette lehetetlenségnek bizonyulna.
– Sajnálom – szabadkozott Liza –, nem akartalak megbántani.
– Semmi gond. Igazad van. Még ha változtatni akarnék is a dolgokon, nem ő a
megfelelő erre, Liza. Helyes? Igen. Eszméletlenül csókol? Igen. Hatott rám? Az
nem kifejezés. De mégis hova az ördögbe vezetne, ha mondjuk, most felhívnám
vagy üzennék neki? Még a számát se tudom – összegeztem a helyzet állását.
– Ha tudnád, felhívnád? – kérdezte Liza izgatottan.
– Nem hiszem – sóhajtottam.
– Tessék.
Mire észbe kaptam, már elém tolta a telefonját, amin az együttes közösségi
oldala volt megnyitva.
– Mit akarsz ezzel?
– Írj neki – bíztatott.
– Biztos nem – pattantam fel mellőle. Szó szerint kétségbe estem a
lehetőségtől.
– Ann! – olyan hangsúllyal szólt hozzám, hogy azonnal abbahagytam a fel-alá
járkálást, és rábámultam. – Ne zárkózz el előle, kérlek! – könyörgött halkabban.
– Mit veszíthetsz?
– Ezt pont te kérdezed? – tértem magamhoz a korábbi sokkból. – Tényleg nem
látod, mi lehet ebből? – kérdeztem felháborodva. – Komolyan el kell
magyaráznom? Pont neked? – ordítottam az arcába.
– Ann – sóhajtotta.
– Mi van? Nem akarok megint padlóra kerülni, nem érted? – Elcsuklott a
hangom a mondandóm végére.
Sajnos még mindig nem voltam olyan jól, mint amennyire kellett volna. Matt
valahogy még nagyobb sebet ejtett rajtam, mint a többiek. Nem meglepő módon.
Hiszen közös jövőt terveztünk. Azt hittem, hogy ő a másik felem. Tévedtem,
nem is akár mekkorát. A feltörő emlékek könnyeket csaltak a szemembe.
Elfordultam a korlát felé, és a távolba meredtem. Csalódott voltam, mert azt
hittem, hogy pont Lizának nem kell megmagyarázni, miért nem akarok ezzel
komolyabban foglalkozni. Ő pontosan tudta, min mentem keresztül, és most
ennek ellenére úgy viselkedik, mint egy idióta kamasz, akinek tényleg nincs még
mit veszítenie. De nekem? Már nem volt időm a hülyeségekre. Komoly terveim
voltak. Férjhez akartam menni, gyerekeket szülni, és végre egy boldog családban
élni. Ehelyett elmúltam harmincéves, és a vágyaim közül egyiket sem sikerült
teljesítenem.
Épp az arcomról töröltem le a keserűségem nyomait, amikor a szemem
sarkából megláttam, ahogy Liza közelebb lépett hozzám. Nem szólt, csak
szembe fordított magával. Akkor láttam meg, hogy ő is a könnyeivel küszködik.
– Annyira sajnálom – ölelt magához szorosan. – Ne haragudj! Csak jót
akartam.
Próbáltam a szemébe nézni, de annyira szorított, hogy nem tudtam eltolni
magamtól.
– Rád férne már egy kis kaland – sóhajtott. – Túl régóta rágod magad azon az
idiótán. Meg sem érdemli.
– Tudom – szipogtam. Mire folytathattam volna, a telefonom csörögni kezdett.
Liza úgy pattant el mellőlem, mintha áram ütötte volna meg.
– Na, végre! – lelkendezett, és már szaladt is érte a nappaliba.
– Liza! Mi az ördögöt műveltél? – kiabáltam utána, amint leesett az előbbi
mondandója. – Jót akartál, mi? – morogtam rá, amint visszaért, kezében a még
mindig csörgő telefonommal. – Ismeretlen szám. Nem veszem fel.
Még nem tudtam eldönteni, mit csináljak, de jó volt húzni az agyát. Egy
pillanatra lefagyott, mert valóban nem szoktam felvenni.
– De… Ezt… Fel kellene… – dadogott össze-vissza.
– Miért kellene? Nem akarok semmilyen szarságot venni, vagy rendelni –
folytattam, de a mondat végére elnevettem magam.
– Ann! – tolta a képembe a telefonomat, ami még mindig kitartóan csörgött. –
Ne szórakozz velem!
– Jól van, na! – Nevetve kaptam ki a kezéből, de éppen akkor, a hívó megunta
a várakozást, és letette. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltam
csalódott, de jobb is volt így. – Probléma megoldva – mondtam Lizára nézve.
Ő csak morcos képpel rázta a fejét, majd elindult befelé. Még hallottam, hogy
morog valamit arról, hogy nem vagyok normális, meg hogy ő csak jót akart,
aztán eltűnt a szobájában. Én megint a kilátásban gyönyörködtem, és azon
agyaltam, mit is mondhatnék neki, ha valóban felhívna, amikor újból csörögni
kezdett a készülék. Annyira meglepődtem, hogy majdnem ki is ejtettem a
kezemből, de még az utolsó pillanatban sikerült elkapnom.
– Azonnal vedd fel azt a kurva telefont! – hallottam meg Liza ordítását, majd
trappolását a terasz felé. Megint ugyanaz az ismeretlen szám volt. Izgatott
lettem, pedig nem is vehettem száz százalékra, hogy Brad van a vonal másik
végén. – Hallod, Ann?
– Jól van már!
Mint egy szerelmes kis csitri, remegő kézzel és szaporán verdeső szívvel
emeltem a fülemhez a telefonomat.
– Halló, tessék – szóltam bele bátortalanul.
Már most rugdostam magam, hogy nem voltam határozottabb. Nem akartam,
hogy ennyire nyilvánvaló legyen, mennyit jelentett nekem a csókja és az
érintése.
– Te vagy az, kicsi lány?
Mély hangját hallva megborzongtam. Mennyivel másabb, hogy nem üvölt
mellettünk a zene.
Elmélázásomból azonnal észhez tértem, amint eljutott az agyamig, hogyan
szólított.
– Nem vagyok kicsi lány – morogtam bele köszönés helyett, amire egy jóízű
nevetés volt a válasz. – Brad! – szóltam rá, amikor nem hagyta abba. – Jó, akkor
helló.
– Ne, ne, ne! – szólt bele teljesen normálisan. – Ne haragudj!
– Miért hívtál?
Ennél szerencsétlenebb kérdést valószínűleg nem is tehettem volna fel, de
komolyan érdekelt, mit akar. Azok után, amit olvastam és láttam, volt sejtésem,
de azért még kíváncsi voltam.
– Látni akarlak – jelentette ki határozottan.
Most rajtam volt a sor, hogy jót nevessek. Inkább csak kínomban röhögtem.
Mi a fenét akarhat tőlem egy ilyen pasi?
Nem voltam egy bányarém, de a közelébe sem érhettem azoknak a nőknek,
akiket ő bármikor megkaphatott. Liza felhúzott szemöldökkel méregetett,
gondolom, azon agyalt, mi válthatta ki belőlem ezt a görcsös rohamot.
– Ne haragudj! – próbáltam komolyabban beleszólni a telefonba, mert Liza
olyan gyilkos tekintettel méregetett, hogy félő volt, ott halok meg a teraszon.
Vettem pár mély lélegzetet, majd újra beleszóltam. – Szóval, mit akarsz, Brad?
– Mondjuk, először a nevedet szeretném tudni. – Kicsit morcos volt, nem
igazán értékelte a magánszámomat.
Felsóhajtottam.
– Minek, Brad? Szuper volt a tegnapi este, de azt hiszem, ha mindketten
jobban átgondoljuk ezt…
– Ne csináld! – vágott a szavamba. – Látni akarlak, beszélni szeretnék veled.
Elfordultam, és elindultam a szobámba, mert már nem bírtam elviselni Liza
integetését, és halk káromkodását. Becsuktam magam mögött az ajtót, és leültem
az ágyamra.
– Figyelj, Brad – szakítottam most én félbe. – Én nem akarok veled találkozni.
– Összeszorult a gyomrom a kijelentésemre, de józannak kellett maradnom. Nem
voltunk egy súlycsoportban, és most még kis szívfájdalommal túlléphetek ezen.
– Kicsi lány! – Esküszöm, már könyörgött.
Eltekintettem a megszólítástól, és újabb nagy sóhaj szakadt fel belőlem.
– Ne, légy szíves! Szuper volt az este. Minden percét élveztem. A legjobb
szülinapi ajándékom volt, amit valaha kaptam – csúszott ki a számon, mire
felszisszent. – Köszönöm, de nem vezetne sehova, ha találkoznánk, hidd el.
– Nem! – vágta rá hangosan és határozottan. – Nem fogom feladni, érted?
Valahogy akkor is kiderítem, hol érhetlek el.
Ideges volt, és hallottam, ahogy bevágott egy ajtót. Szabad tenyerembe
hajtottam a fejem, miközben egy áruló könnycsepp gurult végig az arcomon.
Lehetséges, hogy ő is érezte, amit én? Tényleg van ilyen? Hiszen alig tíz percet
voltunk együtt. De milyen tíz percet! Oh, basszus, Ann! Mibe tenyereltél megint?
Korholtam magam, míg Brad csak mondta és mondta, hogy nem adja fel,
hogy számítsak rá, mert minden követ meg fog mozgatni, hogy kiderítse, hol
találhat meg.
– Tégy, amit akarsz! – szipogtam a készülékbe lemondóan.
– Hé, ne csináld! – kért aggódva. Valószínűleg elárult a hangom.
– Szia!
Elköszöntem, elvettem a fülemtől a telefont, kinyomtam, és sírni kezdtem.
Elkeseredtem.
Miért van az, hogy végre van egy pasi, aki ilyen hatással van rám, mégsem
lehet az enyém?
Mert ebben biztos voltam. Tudtam, hogy nem forgunk még csak hasonló
körökben sem, és én nem tudnám elviselni a körülöttük lévő felhajtást.
Eldőltem az ágyamon, és mint egy rossz csitri, telesírtam a párnám. Nem
tudom, mennyi idő telhetett el, mire elfogytak a könnyeim. Szipogva próbáltam
meggyőzni magam, hogy ez volt a legjobb döntés, amit hozhattam.
Mégis hova vezetett volna ez, ha tényleg belebonyolódok? Ez nem egy
romantikus film, ez maga az élet. Ő egy sztár, én pedig egy senki.
Nem működött volna – ismételtem el magamban néhányszor, hátha
könnyebben megbarátkozok a döntésemmel, de megint összeszorult a torkom a
visszafojtott sírástól.
Épp a szememet törölgettem, amikor meghallottam, hogy halkan nyílik a
szobám ajtaja. Még jó, hogy nem voltunk haragtartók. Tudtam, hogy Liza nem
fogja sokáig bírni, és igazam is lett.
– Ne haragudj! – bújt óvatosan a hátam mögé. – Nem akarok beleavatkozni,
de elkapott a hév – simogatta meg a karomat. – De ismerd el, hogy nem
mindenkivel történik ilyen!
Felé fordultam.
– Oh, Ann! – ölelt magához szorosan.
– Tudom, hidd el! De pontosan ezért döntöttem így. Most kell elengednem,
míg nem késő – sóhajtottam, de végül felnevettem.
– Mi a baj? – tolt el magától a barátnőm.
 – Hogy engedhetném el, hiszen nem is volt az enyém – húztam fintorogva az
orrom.
– Oh, dehogynem, drágám, dehogynem – vigyorgott már ő is. – Legalábbis te
az övé voltál, az egészen biztos.
Meglöktem a mellkasát, mire hanyatt dőlt mellettem. Szerettem, hogy annyi
szemétség után, még mindig meg tudja látni mindenben a jót.
Csendben néztük a plafont. Nem szóltunk egymáshoz, csak megvárta, míg
helyre rázódok. Mindig tudta, mire van szükségem, és ezért nagyon szerettem.
Nem tudom, mennyi idő telt el, de végül megnyugodtam mellette.
– Együnk! Éhes vagyok. – Olyan hirtelen ugrott ki mellőlem, hogy majdnem
megállt a szívem.
– Jézusom! – kaptam a mellkasomhoz. – Én még szusziztam – nyújtózkodtam
kényelmesen.
– Hát ez az! Tudod te, mennyi az idő?
– Fogalmam sincs, de nem is érdekel – bújtam vissza a takaróm ölelésébe.
– Na, ezt villám gyorsan felejtsd el!
Nem voltam eléggé résen, így egy pillanat alatt lerántotta rólam a takarót.
– Liza! – fordultam felé morcosan.
– Semmi Liza! Nem ezért jöttél! Kapd össze magad! Fél óra múlva indulunk.
Nagyot sóhajtva borultam vissza az ágyra. Tudtam, hogy nem úszom meg. De
igaza volt, tényleg nem ezért jöttem. Miután rávettem magam, hogy felkeljek,
gyorsan lezuhanyoztam és felöltöztem. Épp a pólómba bújtam bele, amikor Liza
benyitott.
– Ne, baszki! Hova mész?
– Miért? – kérdeztem értetlenkedve.
– Abban velem el nem jössz, az tuti!
Mire bármit mondtam volna, már az ideiglenes szekrényembe kotorászott.
– Liza – sóhajtottam, és megadva magam, leültem az ágyra. – Te hova
készülsz? Nem enni akartál?
– De igen! Épp azért kell… ezt… felvenned – fordult felém egy igen rövidke
nyári ruhával a kezében.
– De ezzel mi a bajod? – húztam meg a pólómat.
– Még kérdezed? Úgy nézel ki, mint egy unalmas, kertvárosi háziasszony.
– Hé!
– Jól van, ne haragudj – nézett rám bocsánatkérőn. – Nem akartalak
megbántani, megint.
Szorosan mellém ült.
– Rendben – sóhajtottam egy nagyot. Tudta, hogy nagyon is szívesen lettem
volna már kertvárosi háziasszony.
 – Oké, akkor van két perced, hogy átöltözz, mert már tényleg éhen fogok
halni.
Azzal a lendülettel felugrott mellőlem, és magamra hagyott, hogy ne tudjak
ellenkezni. Igen, ez volt ő. Amit akart, azt véghez vitte. Pont ez volt az egyik
tulajdonsága, ami jól jött, ha az én barátnőm akart lenni.
A fejemet csóválva vettem le magamról a leszavazott pólót és nadrágot, majd
bújtam gyorsan a ruhába, aztán belenéztem a tükörbe. Nem is tudom, miért
hoztam magammal ezt a ruhát. Még egy közös nyaralás alkalmával vettem,
amikor nagyi főiskola után befizetett minket egy olaszországi tengerparti
kiruccanásra. Imádtam a jó időt és a tenger sós illatát. Egyből jobb lett a
hangulatom, amint visszaidéztem a kellemes emlékeket.
– Mehetünk? – zavarta meg az ábrándozásomat Liza.
– Persze.
Miután elmentünk egy közeli reggelizőbe és degeszre zabáltuk magunkat,
felvetette, hogy menjünk vásárolni. Nem sokkal később, mint két csitri,
nevetgélve szeltük a kilométereket egy plázában. Az arcomra fagyott a mosoly,
amikor meghallottam a Treasure egyik számát a rádióban.
– Ez most komoly? – néztem a barátnőmre. – Ezt nem hiszem el! – Mérges
voltam, még a lábammal is dobbantottam egyet.
– Ne csináld! Máskor is hallottuk már őket.
– Igen, csak akkor még nem tudtam, milyen jól csókol az énekes – csúszott ki
a számon.
– Tudtam! – csapta meg a karomat viháncolva Liza. Már kezdett tényleg elég
kínos lenni, hogy így viselkedik.
– Szentég! Fékezz már! – csitítottam, és inkább behúztam egy lakberendezési
boltba.
Tudtam, hogy az elvonja rólam, meg a szexi énekesemről a figyelmét. Igazam
volt. Amint beléptünk, már semmi más nem érdekelte, csakhogy mit vegyen az
előszobába, és mit a nappaliba. Még a fülünkön is szatyor volt, amikor
végeztünk. Sikeres volt az elterelésem, túlságosan is.
– Ezt már nem bírom tovább – nyögtem fel, amikor ledobtuk magunkat egy
kávézó teraszára.
– Te mondod? Hiszen nem is vettél semmit.
– Te viszont helyettem is vásároltál – mosolyogtam, mire ő csak fintorgott.
A délután már sokkal nyugodtabban telt. Még vettünk főznivalót vacsorára, és
hazamentünk. Kipurcantunk, így csak gyorsan összelöktünk egy kis tésztát, majd
filmeztünk. Nagyon jól éreztem magam. Szerencsére Liza is szabadságot vett ki,
így szinte mindig együtt szerveztünk programokat.
A következő napokban moziztunk, színházba, múzeumba mentünk. Sűrű
napok voltak, de már nagyon rég nem jártam erre, így mindent bele akartam
zsúfolni ebbe a látogatásba.
Pénteken este rajtam volt a sor, hogy elmenjek a kedvenc olasz éttermünkbe,
Fabiohoz, a megrendelt kajánkért. Liza már törzsvendégnek számított a kis
öregnél. Már együtt is voltunk itt korábban, így már engem is megismert.
– Ciao bella! – köszöntött vidáman.
– Ciao Fabio! Mi újság? Hogy vagytok? Látom, van mit tenni – forogtam
körbe.
– Igen, elég sokan vannak ma – újságolta fülig érő szájjal. Egy cseppet sem
látszott rajta, hogy fáradna.
– Mario? Kész a lányok rendelése? – kiabált a konyhába olyan hangerővel,
amire szerintem csak ők képesek.
– Jövök már! – jött a hasonló erejű válasz.
Imádtam ezt a temperamentumot. Akkor, és ott elhatároztam, hogy még a
nyáron visszamegyünk Olaszországba Lizával.
– Már itt is van, kedves!
– Köszönöm szépen!
Átnyújtottam a kártyám, hogy rendezzem a számlám. Míg vártam a
terminálra, bizsergés futott végig rajtam. Riadtan néztem körbe. Olyan érzésem
volt, mintha valaki bámulna. Gyorsan körbeforogtam, de rengetegen voltak, és
úgy tűnt, mindenki a saját dolgával volt elfoglalva.
– Valami baj van? – kérdezte Fabio.
– Nem, nincs semmi – hadartam. – Megyek is, köszönöm.
Minél előbb el akartam innen tűnni. Valami miatt nem volt jó érzésem. Amint
kiléptem az étteremből, meg is lett az oka. Épp nyitottam a kocsi ajtaját, amikor
meghallottam az ismerős, mély hangot.
– Kicsi lány!
Lefagytam egy pillanatra.
Ilyen a világon nincs! Mennyi volt ennek az esélye?
Én meg azt hittem, már rég tovább álltak. Igaz, a múlt hétvége óta nem igazán
követtem a Treasure oldalát. Jobb volt így, nem akartam kísértésbe esni. Erre mi
történik? Itt botlok bele, ahol nem is számítottam rá. Felsóhajtottam, mert
megéreztem, hogy szorosan mögém állt. Lassan felé fordultam.
Szent ég!
Ha lehet, még helyesebb volt. Kicsit borostás volt az arca, és álmos a szeme,
de irtó jól nézett ki.
Ann, szedd össze magad! – ismételtem magamban. Nem gyengülhettem el,
hiszen ugyanúgy nem lett volna értelme bármibe is belekapni, mint egy hete.
– Nem vagyok kicsi lány! – néztem rá annyira mérgesen, amennyire tőlem
tellett.
– De igen – lépett még egyet közelebb, így teljesen a kocsihoz szorított.
Felszisszentem, amikor ujjaival megsimogatta az arcomat. – Mivel a nevedet
nem tudom, kell valami, ahogy szólíthatlak – suttogta. Meleg lehelete
csiklandozta a bőrömet, mire behunytam a szemem. – És lány vagy – hallottam,
hogy mosolyog –, és valljuk be, nálam sokkal kisebb.
Kinyitottam a szemem, hogy visszavágjak erre valamit, de ránézve teljesen
elvesztem. Elsöprő vágyat láttam benne, és mivel egyre szaporábban vette a
levegőt, kétségem sem maradt a felől, hogy hasonlóan érez, mint én.
– Brad – nyögtem erőtlenül.
Nem válaszolt, csak lassan közelebb hajolt. Tudtam, hogy meg fog csókolni,
és már nem foglalkoztam vele, mi sül ki ebből, csak hagytam, hogy birtokba
vegyen. Lágyan érintette száját az enyémhez, és nem sokkal később el is
húzódott. Be kellett vallanom magamnak, hogy csalódott lettem. Valószínűleg az
arcomra volt írva, mit érzek, mert egy felettébb csábos és huncut mosoly jelent
meg a szája szegletében. Mire megkérdeztem volna, mi olyan vicces, kivette a
kezemből a táskát, amibe a vacsoránk volt, és letette a földre. Én a
tekintettemmel követtem, mit csinál. A következő pillanatban, ujjai közé fogva
az államat, maga felé fordított, majd hevesen lecsapott rám. Eszméletlenül jól
csókolt. Pillanatok alatt átadtam magam ennek az elsöprő érzésnek.
Hihetetlen volt!
A nyakába kapaszkodva húztam magamhoz még közelebb, ő pedig a kocsinak
támasztott.
– Oh, bébi – nyögött fel, miközben levegőért kapott.
Az idejét sem tudom már, mikor éreztem ilyet. Én is hangosan sóhajtottam,
amikor csípőjét az enyémnek nyomva, megéreztem, mennyire kíván. Már épp
meg akartam kérni, hogy menjünk innen valamerre, ahol ezt folytathatjuk,
amikor kiabálásra lettünk figyelmesek.
– Brad! Itt vagy?
– Oh, a picsába! – nyögött fel. – Ezt nem hiszem el. Mi a faszom van? –
kiabált vissza mérgesen Scottnak.
– Itt vagy? Már kereslek egy ideje.
– Itt vagyok, mi van?
– Oh… ne haragudj… – dadogott, amikor rám nézett.
– De haragszunk. Lökjed, mi van?
– Hát… kellenél odabenn. Azt hiszem, hamarosan kitör a balhé.
Gondoltam, akkor lőttek a terveimnek. De mit is képzeltem? Nincs ideje ócska
játszmákra, és igazság szerint nekem sincs. Míg ők vitatkozni kezdtek, én
kinyitottam a kocsiajtót, felvettem a vacsoránkat, és beszálltam. Már indítottam
az autót, amikor Brad észrevette, hogy mire készülök.
– Ne menj még, kérlek! – dörömbölt az ablakomon.
A büdös francba! Miért ilyen rohadt igazságtalan az élet?
Olyan érzéseket keltett bennem, amikre már régóta vágytam, de tudtam, hogy
nem ő lesz az, akitől megkaphatom.
Lassan elkezdtem hátrafelé gurulni, mert elgázolni nem akartam. Még párszor
ráütött a kocsira, de aztán hagyta, hogy kikanyarodjak a parkolóból. A
visszapillantóból láttam, hogy még két ember csatlakozott hozzájuk, majd futva
mentek vissza az étterembe. Kíváncsi voltam, de muszáj volt az útra
koncentrálnom, mielőtt összetörök valakit.
– Ezt nem hiszem el! – húztam végig dühösen a kezemet az arcomon.
Pár percig hagytam, hogy az előbbi cirkusz rányomja a bélyegét a
hangulatomra, de mivel elég hamar visszaértem Lizához, össze kellett szednem
magam. Megálltam a ház előtt, és mély levegővételekkel próbáltam helyrerázni
magam. Mikor ez valamennyire sikerült, szó szerint felvánszorogtam a lakásba.
Reméltem, hogy Liza nem veszi észre, hogy történt valami. Még nem voltam
annyira szétesve, hogy ne füllenthessek neki valamit. Majd fejfájásra hivatkozva
bezárkózok a szobámba.
Gyorsabban felértem, mint szerettem volna.
– Már azt hittem, sose érsz vissza. Egészen Jesoloig mentél a kajáért?
Amikor nem válaszoltam, azonnal nekem esett.
– Ann! Mi a jó büdös franc történt?
Kikapta a kezemből a szatyrot, amiben a kaja volt, majd átkarolt és bekísért a
nappaliba.
Ennyit a füllentésről.
– Ülj le! – adta ki a parancsot, nekem pedig nem volt sem erőm, sem
energiám, hogy ellenkezzek. Míg elsétáltam a kanapéig, ledobta a kaját a
tálalóra. Ha jól hallottam, oda lett a szép csomagolás.
Egy szempillantás alatt mellettem volt, és aggódva nézett a szemembe.
– Nincs semmi baj – suttogtam.
Muszáj volt megnyugtatnom, mert olyan képet vágott, mint aki mindjárt
infarktust kap. El se tudtam képzelni, mire gondolhatott most.
– Csak Brad.
– Jaj, az istenért! Már azt hittem, megtámadtak, vagy mit tudom én – fújtatott.
– A szívem mindjárt kiugrik a helyéről, közben meg kiderül, hogy csak Bradről
van szó – dőlt hátra a kanapén megkönnyebbülve.
– Mi az, hogy csak? – találtam meg a hangom végre.
– Nyugi már – rántott engem is maga mellé. – Mesélj, mit csinált ez a szexi
istencsapása? – kuncogott a saját megfogalmazásán.
 – Hagyjuk! – Fel akartam állni. – Nem vagyok éhes, megyek, lefekszem.
– Na, azt már nem! Ann! Mit csinált?
Most már egy kis aggodalom is vegyült a hangjába. Nem akartam kétségek
között hagyni, mert úgy látszott, most tényleg ideges.
– Semmit, vagyis megcsókolt.
– Mi? Hol? Mikor? Hogyan? – lelkesült be egyből.
A fejemet hátrahajtva, csukott szemmel vártam egy kicsit, míg lecsillapodik.
– Ott voltak Fabiónál.
– Ne!
– De! Kicsi a világ – sóhajtottam.
– Azt meghiszem – kuncogott megint.
– Nem hagynád abba? Nem vicces – néztem rá mérgesen.
– De még mennyire, hogy az. Mennyi esélye volt ennek? Te mindent
elkövetsz, hogy ne is kelljen hallanod róla, ő meg a legváratlanabb helyen
felbukkan.
– Hát ez az.
– Úgy látszik, kedves barátnőm, a sorsodat nem kerülheted el – vigyorgott rám
csillogó szemekkel.
– Ugyan már, ne túlozz – néztem rá szigorúan. Milyen sors? Ez csak egy csók
volt. Semmi több.
Próbáltam magamat is meggyőzni.
– A-aa! Én nem hiszek a véletlenekben – jelentette ki határozottan.
Ez kicsit elgondolkodtatott. Valóban a sors akarja, hogy találkozzunk újra?
Vagy csak egy buta véletlen? Nem akartam nagyon belelovallni magam.
– Mindegy is, mert miután Scott megzavart minket, beültem a kocsiba, és
elhajtottam.
– Nem lehetsz ennyire hülye! – esett nekem.
– Miért? Szerinted mit kellett volna csinálnom? Megvárni, míg leverekszik a
saját bajukat, és kivárni a soromat? – Dühös lettem. – Nem fogok nyálcsorgatva
várni rá. Ennek úgysem lesz folytatása. Nemsokára hazamegyek! – mondtam
egyenesen a szemébe nézve, majd felálltam, és otthagytam meglepően szótlan
barátnőmet.
Nem sokkal később meghallottam, hogy becsapta a bejárati ajtót. Klassz!
Megint magamra haragítottam. Mindig ezt csinálta, amikor nem akart még
jobban kiosztani. Elment, és valahol máshol, ne adj isten, máson töltötte ki a
mérgét.
Nagyot fújtatva dőltem el az ágyamon. Becsuktam a szemem és próbáltam
megnyugodni, de nem nagyon sikerült. Brad arca jelent meg a szemeim előtt.
Istenem! Olyan klassz pasi! Csak miért kell ilyen ismertnek lennie? Sosem
szerettem a középpontban lenni, de attól szó szerint rettegtem, hogy kiteregessék
a múltam minden egyes részletét. Mert ez már ugye csak így megy!
– Miket hordok itt össze? – csaptam egyet az ágyamra. Felálltam, és
kapcsoltam egy kis zenét, hátha arra könnyebben elalszok. Ki akartam verni a
fejemből azt a csókot.
Mintha az olyan könnyű lenne!
Nem is vacakoltam az átöltözéssel, csak levettem a nadrágom és lecseréltem a
pólómat arra, amiben aludni szoktam. Elhelyezkedtem az ágyon, és újra
becsuktam a szemem. Alig húztam magamra a takaróm, kopogást hallottam.
Elfordultam a másik oldalamra, mert az volt a sejtésem, hogy Liza akar hülyét
csinálni belőlem. Tudtam, hogy van nála kulcs, mert erre mindig figyelt. Most
csak a bosszú miatt csinálta. Tudta, hogy egyedül nem álltam neki enni, így
lefeküdtem. De így járt, én biztos ki nem kelek az ágyból. Majd megoldja
magának, ha már megunta, hogy dörömböljön. Elhatározásomnak az vetett
véget, hogy a csengőre is ráfeküdt.
– Atyaég! Ez most komoly? – dühöngtem. – Hagyd már abba! Jövök! –
ordítottam, amikor még mindig nem adta fel. – Normális vagy? – üvöltöttem,
miközben kinyitottam az ajtót.
Abban a pillanatban kővé dermedtem, amikor megláttam, ki állt ott előttem.
Határozottan nem Liza volt.
 Brad

Azt hittem, szétvet az ideg. Amikor visszamentünk az étterembe, mintha egy

ócska kocsmába léptünk volna be. Nem tudtam, miről maradtam le, de nem is
érdekelt. Jobban aggasztott, hogy a mindig birkalelkű Mike arca eltorzult a
dühtől, Kyle és Dan próbálta lefogni, mielőtt szétverte volna az előtte vergődő
fickót. Azonnal odaléptem, megkértem a srácokat, hogy vigyék ki Mike-ot, amíg
én elrendezem a dolgokat. Nem tudtam, mivel húzták fel ennyire, de most nem
foglalkoztam ezzel. Két szóval lecsillapítottam a kedélyeket, és a pulthoz
szaladtam, hogy kiderítsem, merre lakik Ann. Muszáj volt látnom. Teljesen
elvette az eszemet. Fél óra alkudozás és egy kisebb vagyon kellett ahhoz, hogy
Fabio elárulja a címét. Taxit fogtam, és pár perc alatt ott is voltam. Nem sokat
tököltem, kopogtam, csengettem, szépen felvertem az egész házat.
– Normális vagy? – nyitotta ki dühöngve az ajtót.
– Nem vagyok biztos benne – válaszoltam a kérdésére. Annyira ledöbbent,
hogy a szája is tátva maradt, és egy szót sem tudott szólni. Nem számított, így is
gyönyörű volt. Valószínű, már aludni készült. Egy kinyúlt póló takarta vékony
testét, ami nem sokat bízott a fantáziámra. Hosszú, barna haja rakoncátlanul
hullott a hátára. Szemtelenül mértem végig egészen meztelen bokájáig. Ann
hangját hallva az arcára pillantottam.
– Mit keresel itt? – suttogta még mindig teljes kábulatban.
– Nem mit, hanem kit. Téged – léptem eggyel közelebb.
Annyira fogva tartott a tekintete, hogy azt sem vettem észre, mit csinálok.
Ahogy én léptem közelebb, ő úgy hátrált beljebb a lakásba. Az ajtó csapódása
zökkentette ki a kábulatból. Riadtan nézett körbe, mintha nem is ő lenne otthon.
Sejtettem, hogy ha tehetné, elmenekülne, így villámgyorsan előtte termettem, és
a mögöttem lévő konyhapultra tettem a kezemet.
– Innen nem menekülhetsz – suttogtam az arcába.
Nem csókoltam meg, de alig egy hajszál választott el tőle. Ő sem bírt
magával, becsukta a szemét, és felsóhajtott. Ennyi nekem elég is volt. Két kezem
közé fogtam az arcát, és megcsókoltam. Először finoman érintettem az ajkát, de
amikor visszacsókolt, azonnal hevesebb lettem. Pillanatok alatt lett úrrá rajtunk a
vágy.
Istenem, hihetetlen ez a nő!
Miközben a nyakamba kapaszkodott, én felemeltem és a pultra tettem. Ezzel
egy kicsit magasabb lett, mint én, így egy pillanatra szétváltunk. A szemébe
nézve nem láttam mást, csak a vágyat, amit én is éreztem. Hevesen vert a szíve,
és kapkodta a levegőt. Felemeltem a kezemet, és az arcát kezdtem simogatni.
Olyan szép volt!
Becsukta a szemét, és a tenyerembe borult. Nagyot sóhajtva élvezte az
érintésemet.
– Ann – hangomra kipattant a szeme.
– Honnan tudod, hogy hívnak?
Látszott rajta, hogy szó szerint letaglózta a hír, hogy tudom a nevét.
Lehet, hogy tényleg nem is akart többet? Hogy nem érezte ugyanazt, amit én?
Az lehetetlen, hiszen éreztem, mennyire kívánt. A sóhajai, a teste rezdülései
elárulták. És ennél több nekem nem is kellett.
– Mindegy is.
Eltolta a kezemet, le akart szállni a pultról.
– Az étteremből – vágtam rá gyorsan, és közelebb léptem, hogy ne tudjon
mozdulni. – Ne haragudj, de muszáj volt.
Rám nézett, de én csak egy pimasz mosollyal tudtam reagálni. Megfogtam a
karját, éreztem, hogy felsóhajtott, és ez hatalmas örömmel töltött el. Mintha
kezdte volna feladni az ellenállást.
– Ugyan miért? – húzta tovább, de látszott rajta, hogy kíváncsi a válaszomra.
Próbálta visszafogni a mosolyát, de nem nagyon sikerült. Amikor a szája széle
megremegett, levette rólam a tekintetét, és inkább a pólómat bámulta.
– Mert el akarok merülni benned – jelentettem ki határozottan és olyan
hangon, amitől libabőrözni kezdett, és megborzongott. Közelebb húzódtam, és a
nyakába csókoltam. – Érezni akarom, ahogy remegsz a vágytól – súgtam a
fülébe, majd belecsókoltam. Újabb bizsergés futott át rajta. – Erről beszélek,
bébi!
Fejét a vállamra hajtva pihegett. Még jóformán hozzá sem értem, máris
készségesen omlott a karomba.
Teljesen kikészít!
– Nézz rám!
A hangom mély volt és rekedt, de próbáltam ugyanolyan határozott lenni, mint
az előbb. Nem hagytam más választást, így megtette, amit kértem.
– Azt akarom, hogy olyan hangosan sikíts, amire csak képes vagy!
Felszisszent, és a következő levegő benne is ragadt. Hiába is tagadta volna,
éreztem, hogy beindult a szavaimtól, ami csak olaj volt a tűzre. Többet nem
szóltam. Megfogtam a pólója alját, és egy mozdulattal lekaptam róla, majd az
ölembe emeltem, és elindultam egy ajtó felé, remélve, hogy az a szobája.
Hangosan felnyögött, amikor kőkemény farkam a hasának nyomódott.
– Ne csináld! Kérlek! – könyörögött, miközben hol a nyakát, hol a mellét
harapdáltam.
 – Ez az, kicsim! Élvezed? – kérdeztem. Totál elvesztettem a fejemet.
– Igen – sóhajtott.
Ő is kezdett szétesni. A hajamba kapaszkodva húzta hátra a fejemet, hogy
megcsókolhasson. Imádtam, ahogy csókolt. Mindent elvett, amire vágyott, és
mindent megadott, amit csak elvártam egy csóktól. Amikor megharapta a
számat, felmordultam, és az ágyra dobtam. Lihegve kapkodott levegő után,
miközben én is megváltam a pólómtól.
– Azt a rohadt… – csúszott ki a száján, amikor meglátott félmeztelenül.
Én csak mosolyogtam, míg ő a tetoválásaimon legeltette a szemeit. Hiába,
valamiről a rajongók is lemaradnak. Miközben kicsatoltam az övemet, hogy
megszabaduljak a nadrágomtól, ő hanyatt dőlve bámult tovább. Amikor már
teljesen meztelen voltam, nyelt egyet. Én sem voltam másképp az érzéssel. Alig
vártam, hogy birtokba vehessem, amit felkínált nekem. A bugyija széléhez nyúlt,
hogy levegye, de megállítottam.
– Ne! – szóltam rá határozottan. – Majd én.
– Oké – suttogott.
Visszadőlt, és meglepően kacéran végigmért.
– Végeztél? – kérdeztem szemtelenül. – Mert most én jövök – léptem
közelebb.
Kuncogott, mint egy tinilány, és csak bólogatott. Pillanatokon belül benne
akadt a levegő, amint lassan közelítettem felé. Eszméletlen látványt nyújtott apró
bugyijában. Ahogy végignéztem rajta, mocorogni kezdett. Láttam rajta, hogy
valamin töri a fejét.
– Ne csináld! – suttogtam halkan az arcától pár centire, mire felszisszent.
– Mit?
– Nem vagyok az – vigyorogtam szemtelenül.
– Mi? – nézett rám értetlenül.
– Gondolatolvasó. Erre gondoltál, nem igaz?
Nem szólt, csak elfordította a fejét, hogy ne tudjak a szemébe nézni.
– Gyönyörű vagy – mondtam, majd finoman megcsókoltam, mielőtt bármit is
reagálhatott volna. Tényleg így gondoltam. A következő pillanatban már a
nyakát kóstolgattam. Amikor finoman megharaptam, felnyögött.
– Ez az, kicsi lány! Hadd halljam a gyönyörű hangodat!
Megint belé fagyott a szó. Tiltakozni nem tudott, mert egyik kezemmel
megfogtam a nyakát, feljebb emeltem a fejét, és tovább folytattam a
kényeztetését. Minden porcikája remegett a vágytól. Belemarkolt a hajamba, és
kicsit meghúzta. Csókolni akartam, míg bírjuk levegővel. Egy halk morgást
követően, vadul csaptam le rá.
Ez az!
 Míg ő a hátamon simított végig az ujjaival, addig én hol kerek melleit, hol a
combját cirógattam. Teljesen megőrjített. Próbált közelebb kerülni hozzám, de
akárhányszor felém tolta a csípőjét, én pár centit elhúzódtam.
– Lassíts, bébi! Érezni akarlak.
– Én is!
Tett egy újabb kísérletet, de én csak hangosan felnevettem. A szemébe néztem,
mutatóujjamat végighúztam a szemöldökén, az arccsontján, mire behunyta a
szemét. A szája következett, majd végigsiklottam a nyakán, a mellei között, és
megálltam a hasánál. Hihetetlen puha volt a bőre.
– Brad, kérlek! – könyörgött halkan. – Magamban akarlak – csúszott ki a
száján.
Azonnal kipattant a szeme és riadtan nézett rám. Még mindig nem tudtam
volna megmondani az írisze színét, de a vágy, amit abban a pillanatban
megláttam, egy szempillantás alatt égetett porrá. Nem tudtam, hova fog vezetni
ez az egész, még az is lehet, hogy egyetlen éjszaka lesz, de nem érdekelt. Most
nem. Most csak annyit akartam, hogy elvesszünk egymásban, ameddig csak
bírjuk szusszal.
– Gyere ide! – nyúltam felé.
Megfogtam a kezét, majd felhúztam. Előttem ült, én pedig térdeltem.
– Nincs nálam gumi – ismertem be. – Nem így készültem – mosolyogtam rá.
– Nem gond. Szedek gyógszert – vágta rá gyorsan. – De te … – folytatta
szégyenlősen.
– Tiszta vagyok. Mindig használtam gumit, és félévente kivizsgáltatom
magam.
Basszus, de szarul hangzott ez!
Ann figyelmen kívül hagyta a kínlódásomat, és közelebb jött hozzám.
Felemeltem és az ölembe ültettem. Amikor a bőrünk összeért, mindketten
felsóhajtottunk. Karját a nyakam köré fonta, és simogatni kezdte a tarkómat. Én
a csípőjénél tartottam, majd cirógatni kezdtem, ahol csak tudtam. Amikor
megérezte, hogy a farkam megrándul alatta, ösztönösen még közelebb húzódott
hozzám.
– Ahh! – nyögtem fel hátrahajtott fejjel. Most rajta volt a sor. Megcsókolta a
nyakamat, egészen a fülemig, majd megharapta a cimpámat. – Oh, bébi! –
sóhajtottam, miközben felemeltem, és lassan magamra emeltem. Úgy merültem
el benne, mintha mindig ezt csináltuk volna. Hihetetlen volt, de tökéletesen
passzoltunk. Felnyögtünk, amikor tövig benne voltam. Ő is hátravetette a fejét,
majd a vállamon megtámaszkodva mozogni kezdett.
– Jézusom, Ann!
Muszáj volt pozíciót váltanom, mert idő előtt elmentem volna, ha ezt így
folytattuk volna tovább. Hirtelen leemeltem magamról és az ágyra fektettem.
Lábait az égnek emeltem, és minden finomkodás nélkül belé csapódtam.
Annyira intenzív volt az egész, és mivel már elég rég volt részem ilyesmiben,
nem sokkal később már a határon is voltam.
– Ez az, kicsim! Gyere velem!
Megmarkolta a seggemet, miközben egyre gyorsabban mozogtam benne, majd
együtt, hangosan felnyögve jutottunk a csúcsra. Két kezemre támaszkodva
borultam rá. Finoman puszilgattam a vállát, miközben próbáltuk megzabolázni a
lélegzetünket.
– Atya isten! Szuper voltál – néztem csillogó szemeibe. Újra a nyakára tettem
a kezemet, mielőtt elfordulhatott volna. Azt hiszem, ezt még szoknia kell. –
Eszedbe se jusson! – mondtam ellentmondást nem tűrő hangon, mire
elmosolyodott.
Egy gyors puszit nyomott a számra, hogy lezárja a beszélgetést. Nem is
szóltam többet, csak mellé feküdtem és magamhoz húztam. Percekig nem
találtuk a szavakat. Ha jól sejtem, benne is ugyanaz játszódhatott le, mint
bennem. Számomra is különleges volt ez az egész. Soha nem volt még ilyenben
részem. Persze, sok nővel volt dolgom, de ők leginkább az adrenalin által keltett
feszültség levezetésére szolgáltak. Igazából legalább tíz éve nem volt
normálisnak mondható kapcsolatom, most viszont határozottan vágytam rá.
Mosolyra húzódott a szám, amikor arra gondoltam, talán van esélyem, hogy
végre egy igazi kapcsolatba kezdjek.
Miközben én elgondolkodtam, Ann egyfolytában simogatta hol a hasamat, hol
a mellkasomat, és a bőrömön éreztem, hogy ő is mosolyog.
– Mi a mosoly tárgya, kicsi lány?
Dühösen nézett fel a szemeimbe.
– Ne hívj így! – Morcos hangjától szemtelenül elvigyorogtam magamat. A
következő pillanatban magam alá fordítottam, mire felszisszent.
– Mi a baj vele?
– Az, hogy nem vagyok kicsi és lánynak sem vagyok már mondható.
Erre hangosan felröhögtem. Megpróbált a mellkasomnál fogva ellökni
magától, de nem hagytam magam. Egy pillanat alatt tűnt el arcomról a mosoly,
és szigorú pillantásom váltotta fel a helyét.
– Hagyd abba! – Dühös válaszomra lefagyott. Keze a mellkasomon maradt, de
nem mozdult. – Én szeretlek így szólítani, és foglak is még, remélem – fűztem
hozzá sokkal kedvesebben.
Szabályosan hallottam, ahogy pörögtek a fogaskerekek az agyában. Többek
között ebben is különbözött a korábbi numeráimtól. Ha olyan lett volna, mint ők,
az lett volna a legkisebb baja, hogy hogyan szólítom. Le tudtam olvasni az
arcáról, hogy mit gondolt. Nem hitte el, hogy lehet ez több, mint egy
egyéjszakás kaland.
– Az előbb kértelek, hogy hagyd abba – hajoltam közelebb hozzá.
A szeméből eltűnt a mogorvaság, csak a csillogás és a vágy látszódott benne.
Felsóhajtott, szerintem nem tetszett neki, hogy jóformán olvastam a
gondolataiban. Nem mondtam semmit, csak a fejemet csóváltam, majd
megcsókoltam. Puha ajkaihoz érve nem adta át magát egyből az érzésnek.
Igyekeztem mindent beleadni, de éreztem, hogy még mindig máshol járt.
– Ann – szakítottam meg a csókunkat, és mogorván néztem rá.
– Mi van? – lihegte.
– Ne agyalj annyit!
Talán először éreztem egy nőn, hogy nem biztos a dolgában.
Vajon mire gondolhat? Hogy nem elég jó nekem? Hogy lenne-e értelme ennek
az egésznek közöttünk?
Elbizonytalanodtam. Nem voltam benne biztos, hogy bírná a körülöttünk lévő
káoszt. Furcsa érzés kerített hatalmába. Mire bármit tudtam volna mondani neki,
elfordította a fejét, hogy ne tudjam leolvasni az arcáról a gondolatait, és ellökött
magától. Hagytam.
Kibújt az ágyból és a fürdőbe sietett. Nem tudtam, mit is mondhatnék, így
csak a nevén szólítottam. Nem állt meg. Felültem az ágy szélére, és a kezembe
temettem az arcom.
Mi a francot tegyek?
Egyáltalán nem ismertem, de nagyon szerettem volna több mindent megtudni
róla. Őrlődtem magamban. Tudtam, hogy nem élhetünk egy átlagos, hétköznapi
kapcsolatban, de mindennél jobban vágytam rá, hogy vele megpróbáljam.
Emellett azt sem várhattam el tőle, hogy belemenjen egy olyan viszonyba, ahol
titkolóznunk kell. Erre én sem lettem volna képes.
Míg törtem az agyam, hogyan győzzem meg, meghallottam, hogy zuhanyozni
készült. Egy idő után a víz csobogásán túl meghallottam a hangját. Előbb csak
dúdolgatott, majd énekelni kezdett. Felegyenesedtem, és füleltem. Meglepően jó
hangja volt. Széles vigyorra húztam a szám, amikor meghallottam, mit énekel.
Igazi rajongó volt. Felálltam, és lassan a fürdőajtó elé mentem. Ann tovább
énekelt, én pedig tovább hallgatóztam. Hihetetlenül jó hangja volt. Annyira
belefeledkeztem a hallgatózásba, hogy kissé megugrottam, amikor kinyitotta az
ajtót.
– Jézusom! – ugrott hátrébb ő is, amikor nekem jött. A mellkasára tette a kezét
és próbálta kordában tartani a szívverését.
– A mi dalunkat énekelgeted a zuhany alatt? – kérdeztem önelégülten
vigyorogva. Imádtam, ahogy zavarba jött.
 – Én… nem… csak – hebegte össze-vissza.
Félre fordítottam a fejemet, és vártam, hogy elismerje, valóban a dalunkat
énekelte. Azt, amit az első találkozásunkkor énekeltem neki.
– Annyira izgató hallani a te szádból, bébi – mondtam rekedtes hangon.
Végignéztem hálóingbe bújtatott testén, és muszáj volt nyelnem egyet.
Iszonyatosan dögös volt.
Közelebb léptem.
– Jesszus, kicsi… – Félbehagytam, amikor szúrós szemekkel nézett rám. –
Gyönyörű vagy – leheltem az arcától pár centiméterre.
Nem hiszem, hogy eddig sok bókot kapott volna, mert ez most belé akasztotta
a további mondandóját. Most ő tette meg a maradék kis távolságot köztünk, és
szó szerint rám vetette magát. Mivel majdnem egy fejjel voltam magasabb nála,
egyből a nyakamba akaszkodott és húzta magát az ölembe. Felnyögtem, amikor
csípőjét a hasamnak nyomta. Nem volt ellenemre a dolog, így mire észhez tért
volna, már rá is dobtam az ágyra.
– Megőrülök érted.
Vallomásom csak még jobban felkorbácsolta a vágyait. Hangosan felnyögött.
– Akkor gyere, és őrjíts meg – suttogta.
Táplálta az egómat, hogy ilyen reakciókat váltottam ki belőle. Tetszett, ahogy
elvesztette a fejét, és kifordult magából.
Nem kellett kétszer mondania. Két lépést tettem előre, és amikor elértem az
ágy széléhez, megtorpantam.
– Olyan gyönyörű vagy, bébi – suttogtam ma már sokadszor, majd kezembe
vettem a jobb lábát, és lassan, érzékien kezdtem csókolgatni. Hangosan
sóhajtozva adta a tudtomra, hogy élvezi, amit csinálok. – Ez az! Hadd halljam,
mit érzel!
Újabb nyögések hagyták el a száját, amit nem tudott visszafogni. Amikor
ugyanezt a bal lábával is megcsináltam, könyörögni kezdett.
– Brad! Kérlek! – tekerte a csípőjét, próbált közelebb húzódni hozzám, de én
nem hagytam.
– Fordulj meg! – morogtam. Gyorsan elengedtem a lábait, mire ő azonnal
megfordult. Négykézlábra állt, és lihegve várta a továbbiakat.
A rohadt életbe!
Ennél izgatóbb látványban régen volt részem. Szinte leblokkoltam. Amikor
nem történt semmi, hátrafordult. A szemébe nézve nyeltem egyet. Nem tudtam
garantálni, hogy tudok olyan gyengéd lenni, mint amit ő megérdemelt.
Csodálatos látványt nyújtott, ahogy így felkínálkozott nekem.
– Brad!
– Oh, bébi! Ennél izgatóbbat még soha nem láttam. – vallottam be.
 Villámgyorsan toltam le a nadrágomat, és amikor meglátta meredező
férfiasságomat, újra felnyögött. Nem bírta tovább az érintésem nélkül. Jobb
kezével végigsimította a melleit, mire egy morgás volt a válaszom. Becsukta a
szemét és folytatta a kényeztetését. A hasán lejjebb haladva érte el a célját.
Amikor végighúzta a kezét nedves résén, felkiáltottam.
– Oh, a kurva életbe!
A következő pillanatban már az ágyon voltam, és elhelyezkedtem mögötte.
Már nem tudott rám nézni, mert kezdte maga alá temetni a vágy.
– Várj meg – tettem a kezemet az övére. A következő pillanatban lassan
hatoltam belé.
– Ahh! – szakadt ki belőle.
Azt hittem, hogy az előzőnél nem is lehet jobb, de ez mindenképp felülmúlta.
Nem is kellett sok, és máris az orgazmus határára sodródtunk.
– Ez az, most!
Egyszerre, egymás nevét nyögve jutottunk a csúcsra. Miközben ő az arcát az
ágyra téve próbált visszatérni a valóságba, én végigsimítottam a gerincén, amitől
összerándult. Ráborultam a hátára és megcsókoltam a nyakát.
– Fantasztikus vagy.
– Te is – lihegte mosolyogva. – De most újra le kell tusolnom.
Jóformán még ki se mondta, amikor a derekánál fogva felrántottam az ölembe,
és elindultam a fürdőszobába. Annyira meglepődött, hogy csak sikítani tudott.
– Brad! Tegyél le! – kapálózott.
– Felejtsd el!
Szembe fordítottam magammal, és megcsókoltam. Beálltam vele a zuhany alá.
Amikor megfelelő volt a víz hőmérséklete, a mellkasomra borult.
Elmondhatatlanul jól éreztem magam, és ő sem volt másképp, mert
elmosolyodott.
Percekig hagytam, hadd járja át minden porcikánkat a meleg víz. Jólesett,
hogy végre azt éreztem, nem agyal hülyeségeken és megnyugodott. Teljesen
kimerített bennünket a szex és a forró víz.
Amilyen gyorsan csak tudtunk, letusoltunk, és visszamentünk a szobába. Csak
reméltem, hogy nem dob ki, mint egy egyéjszakás kalandot. Az apró görcs
azonnal eltűnt a gyomromból, amikor lefeküdt, és felemelte a takaró másik felét,
hogy bújjak mellé. A legnagyobb örömmel tettem meg. Az is megnyugtatott,
hogy ő is hasonlóan érezte magát. Fülig érő vigyorral az arcán, az ölelésemben
aludt el.
 Ann

Reggel kipihenten ébredtem. A másik oldalamra fordultam. Brad olyan

jóízűen aludt, mintha mindig itt lett volna. Eljátszottam a gondolattal, milyen
lenne minden este így lefeküdni és ilyen látványra ébredni.
Térj észhez, Ann!
Brad sosem teheti meg ezt, bármennyire is szeretné. Már ha tényleg szeretné.
Még ebben sem lehettem biztos. Megráztam magam, hogy elhagyjanak ezek a
negatív gondolatok, mert mindenáron tartani akartam magam a tegnapi
elhatározásomhoz.
Amilyen óvatosan csak tudtam, kibújtam a takaró alól, és halkan kimentem a
konyhába. Gondoltam, mindenkit meglepek egy jó kis reggelivel.
– Jó reggelt! – köszönt rám Liza, amikor beléptem.
Ennyit a meglepetésről.
– Szia! – Félve pillantottam rá. Nem tudtam, milyen hangulatban lesz a
tegnapi este után. Pár perc kínos csend után ő szólalt meg.
– Ugye, nem akarsz hazamenni?
Gyorsan felnéztem rá. Most láttam csak, mennyire vacakul néz ki.
– Oh, dehogy akarok – válaszoltam azonnal. Odaszaladtam hozzá és szorosan
magamhoz öleltem. – Nem megyek haza, majd csak akkor, ha már nem bírsz
elviselni.
– Ne haragudj rám – ölelt ő is magához.
– Semmi baj.
– Én csak jót akarok neked – ismételte újra a már sokszor elmondottakat.
– Hidd el, ennél jobb már nem nagyon lehet nekem. – Elhúzódott tőlem és
felhúzott szemöldökkel nézett rám. Nem akartam még elárulni neki, hogy a pasi,
akivel össze akart hozni, most az ágyamban, vagyis az övében alszik. –
Csinálunk reggelit? – próbáltam elterelni a figyelmét.
– Naná! Farkas éhes vagyok.
– Mit akarsz enni?
– Lássuk, mi van a hűtőben.
Tudtam, hogy a hasával elvonhatom a figyelmét. Ő kinyitotta a hűtőt, én meg
mögé állva vártam, hogy pakolja a kezembe a hozzávalókat.
– Azt a rohadt! – kiabált, amikor felém fordult. A kezében lévő tojásért
nyúltam, mert nem azzal akartam kezdeni, hogy takarítok.
– Liza! Figyelj már oda!
Akkor vettem észre, hogy a hátam mögé bámul.
 – Azt teszem.
Tudtam, hogy Brad belépett a konyhába, mert különös bizsergés futott végig
rajtam.
– Jó reggelt a hölgyeknek! – Pimasz mosollyal az arcán nézett a szemembe,
amikor felé fordultam.
– Jó reggelt!
Drága barátnőm felébredt a sokkból, amit Brad reggeli ábrázata okozott.
– Szia! Liza vagyok.
– Szia, Liza! Brad vagyok – lépett felé, és a kezét nyújtotta.
– Igen, tudom. Örülök, hogy újra látlak – vigyorgott szemtelenül Liza.
Ránéztem, mire kacsintott egyet, és mintha ott sem lettem volna a reggeli
készítésével kezdett foglalkozni. Hitetlenkedve csóváltam a fejem, amikor Brad
hátulról átölelt.
– Jó reggelt, szépségem! – Az újabb megszólításra a szememet forgattam.
– Nem szólítanál inkább a nevemen, kérlek? – fordultam feléje.
– Nem – jött az egyszerű válasz.
Már épp ellenkezni akartam, amikor két kezébe vette az arcomat és lágyan
megcsókolt.
– Hiányoltalak, amikor megébredtem – suttogta a fülembe, mire én egy nagyot
sóhajtottam.
Annyira tudja, hogy mit, mikor kell mondani!
Persze, hiszen ki tudja, hány lánynak csapta már a szelet.
– Már megint feleslegesen agyalsz – nézett teljes komolysággal a szemembe.
– Itt vagyok veled, és nem is megyek sehova.
Válaszul most én csókoltam meg. Jólestek a szavai. Őszintén szólva, túl jól.
Hinni akartam, hogy ebből lehet valami, még ha most még ott csücsült is a
kisördög a vállamon, azt szajkózva, hogy nem lesz ennek jó vége. Elmélkedésem
közben halványan érzékeltem, ahogy Brad az ölébe kap és szól Lizának, hogy
mindjárt jövünk. A vágy erősebb volt a józan eszemnél, és mit sem törődve
barátnőm hangos kacajával, tovább kényeztettem a pasimat. Igen, nyilván már
elmondhatom róla, hogy a pasim. Ennek tudatában olyan hévvel csókoltam meg,
hogy egy pillanatra megállt a folyosón és a falnak támasztott.
– Ha így folytatod, itt duglak meg, és nem érdekel se Liza, se más – suttogta,
majd belenyalt a fülembe. Nem tudtam magam visszafogni, és most engem sem
érdekelt, hogy a barátnőm a világból ki fog szekálni, ha megint egy légtérbe
kerülünk. – Úristen, bébi! – nyögte, amikor a csípőmet az övének szorítottam.
Annyira vágytam rá, hogy bennem legyen, mintha nem is szexeltük volna
végig jóformán az egész éjszakát. Bár igazából pontosan tudtam, mit kaphatok
tőle, ezért még inkább kívántam. Ő sem tudta tovább féken tartani magát.
Szélsebesen lépett be a fürdőbe, és meg sem állt a zuhanyfülkéig. Annyira
szakadt el tőlem, hogy megnyissa a vizet.
– Mit csinálsz? – sikítottam, amikor a jéghideg víz a nyakamba hullott.
– Muszáj, bébi! Tudom, hogy nem bírsz csendben maradni.
Aljas beszólását egy kacsintás kísérte, én pedig egy nagyot ütöttem a
mellkasára. Hirtelen elkapta a kezem, a fejem fölé szorította, és a szemembe
nézett. A tekintete vágytól szikrázott, de emellett valami egészen mástól is
csillogott. Ebben a pillanatban határoztam el, hogy belevágok. Megpróbálom
kizárni a negatív gondolatokat, és arra koncentrálok, amit adhatok neki, és amit
kaphatok tőle. Ha nem tenném, örökké ott lebegne fölöttem a „Mi lett volna,
ha?” kérdés.
– Helyes – bólintott Brad.
Hiába volt mostanra már kellemesen meleg a ránk zúduló víz, a hideg
futkosott rajtam, amiért a gondolataimban olvasott.
– Ne csináld! – kérleltem, és a mellkasához bújtam.
– Ugyan már, bébi! Az arcodra van írva, mit gondolsz – nevetett jóízűen.
Összeszorult a szívem, mert apa is mindig ezt mondta. Azonnal megfeszült a
testem, amit ő észre is vett.
– Hé, kicsi lány! Mi a baj?
– Semmi – válaszoltam, de továbbra sem tudtam a szemébe nézni.
– Nézz rám!
Hiába a minden sejtemet megremegtető mély hang, nem akartam, hogy lássa a
fájdalmat a szememben. Amikor továbbra se néztem rá, más cselhez
folyamodott. Testének teljes súlyával a csempéhez szorított és a csípőjét az
enyémhez nyomta.
Felnyögtem, és akaratlanul is az ég felé emeltem a fejem.
– Tudtam, hogy nem tudsz csendben maradni – morogta, miközben megszívta
a bőrt a nyakamon. – Imádom a hangod, bébi, de most vedd halkabbra.
Elfordult velem a másik oldalra, így a víz már sokkal hangosabban csobogott,
mert nem csillapítottuk a testünkkel.
– Most már lehet? – suttogtam az ajkaira, majd kihúztam az egyik kezemet az
övéből, és végigsimítottam a hasán, majd a szexi vonalon a kőkemény farka felé.
A hangos morgást igennek vettem. Egy ujjamat beleakasztottam csurom vizes
nadrágja szélébe, mire azonnal letett és lerángatta magáról. Addig én is
megváltam az enyémtől, és a falnak dőlve vártam, hogy azt tegyen velem, amit
csak akar.
– Gyönyörű vagy – suttogta.
A szemében tükröződő rajongás láttán felbátorodtam. Az egyik ujjammal
intettem, hogy jöjjön közelebb. Kikerekedett szemekkel és egy kacér mosollyal
fogadta a kezdeményezésemet. Azonnal elém lépett, de a kezemet a mellkasára
téve megakadályoztam, hogy a csempének szorítson. Megtorpant és felhúzott
szemöldökkel várta, mit akarok. Még mindig tartottam a távolságot, de a másik
kezemet az arcához emeltem. Ujjaimmal végigsimítottam az arcán, a száján.
Hangosan felnyögtem, amikor bekapta az ujjamat és finoman megharapta.
Fejemet csóválva húztam ki az ajkai közül, majd elindultam a nyakán. A
mellkasán végigrajzoltam a tetoválása szélét, amit egészen a csípőcsontjáig
követtem az ujjaimmal. Sosem találkoztam olyan pasival, akin ennyi minta lett
volna, de neki határozottan jól állt. Felszisszent, amikor a köldökét
körberajzolva, hirtelen kemény férfiasságára tettem a kezem. Elkapta, és a falhoz
szorította.
– Mit akarsz?
Eddig bírtam a csábítást.
– Téged – csúszott ki a számon. Már annyira vágytam rá, hogy nem is
érdekelt, mennyire árulkodó a viselkedésem.
– Helyes! – Olyan hévvel csapott le rám, hogy még levegőt sem tudtam venni.
Amikor már kis híján megfulladtunk, elhúzódott és mélyen a szemembe nézett. –
Ez maradjon is így!
Most ez tényleg az, amire gondolok?
– Bizony, bébi! Ennek itt nincs vége.
Mire reagálhattam volna, újra megcsókolt. Most sokkal finomabb volt. Az
agyamban cikáztak a gondolatok, egészen addig, míg finoman a fogai közé nem
vette az ajkamat, és meg nem húzta. Ezzel egy időben végigsimított a mellemen,
majd két ujja közé szorította a bimbómat. A mámorító érzés, amit így okozott,
minden kétségemet eloszlatta. A szájába nyögtem, mire köddé vált a
visszafogottsága. Hirtelen az ölébe kapott, majd magára engedett. Sikításomat
egy csókkal fojtotta belém. Átkaroltam a nyakát, és ha lehet, még közelebb
húztam magamhoz. Amikor elhúzódott, végigcsókolta a fülem, a vállam,
mindenhol, ahol elért. Mintha meg akart volna jelölni.
– Brad, bébi, kérlek! – könyörögtem, mert ugyan teljesen elmerült bennem, de
nem mozdult.
– Mit kérsz? – A csípőmet megemelve adtam választ a kérdésére, mire
felnyögött. – Kicsinálsz, Ann!
Nem volt szükség további győzködésre. Olyan iramra váltott, hogy még
csillagokat is láttam, de talán még soha az életben nem volt ilyen orgazmusban
részem. Percek alatt jutottunk mindketten a csúcsra. Még mindig az ölében
tartva próbáltunk levegőhöz jutni, amikor újra megszólalt.
– Istenem, Ann! Ez hihetetlen – A vállamra borulva lihegett. Nem tudtam mit
hozzáfűzni, mert én is így gondoltam. Hogy most a szexre vagy a köztünk
kezdődő kapcsolatra gondolt, nem tudom, de most nem is érdekelt. – Gyere,
mert kihűl a reggelink – szólalt meg pár perc után.
Gyorsan letusoltunk, megtörölköztünk, és belebújtunk a köntösökbe, amik az
ajtóra voltak akasztva.
– Nagyon szexi vagy – kuncogtam, amikor megláttam, hogy Lizáét vette
magára.
Nem egy tipikus női köntös volt, de így is elég vicces volt benne, mert alig
takarta el a fenekét.
Vigyorogva léptem ki a folyosóra.
– Igen? Na, várj csak! – szaladt utánam, én pedig, mint egy kis csitri, visítva
rohantam előle a konyhába.
– Jézusom! Mit műveltek? – fordult felénk Liza a tűzhelytől. – Baszki, Brad!
Most vehetek másikat – húzta fel az orrát, amikor meglátta a köntösét Braden.
– Miért? – tekerte meg a csípőjét. – Most mondd azt, hogy nem áll jól!
Liza nem tartotta viccesnek, de mi nevettünk mindketten. Barátnőm reakcióját
figyelmen kívül hagyva, Brad közelebb lépett, én átöleltem a derekát és finoman
megcsókoltam. Régen nem éreztem már magam ennyire jól, ennyire
felszabadultnak.
– Ugye nem az a tervetek, hogy itt folytatjátok, amit a fürdőben elkezdtetek? –
csipkelődött Liza.
Épp válaszolni akartam, amikor kopogtattak.
– Maradjatok csak, majd kinyitom – viharzott el mellettünk. – Ez most
komoly? Ezentúl mindegyikőtök ide fog járni? – Barátnőm dühös hangjára
felkaptam a fejem.
– Mi a baj, szépségem? Bal lábbal keltél? – Scott hangját hallva meglepődtem.
Azon még inkább, hogy Liza mitől ilyen morcos. Eddig úgy odavolt, most meg,
mintha nem is ő lenne. – Ha velem töltötted volna az éjszakát, sokkal jobb
kedved lenne – simította meg a barátnőm arcát Scott.
Tátva maradt a szám. Határozottan az volt az érzésem, hogy lemaradtam
valamiről.
– Álmodj tovább, nagyfiú! – lökte el Scott kezét. – Akkor sem kellenél, ha te
lennél az utolsó pasi a földön.
– Liza! – szóltam rá.
– Mi van? – támadt nekem.
Nem válaszoltam, csak felhúztam a szemöldököm, és kicsit megcsóváltam a
fejem. Valamit motyogott még az orra alatt, de visszatért a pult mögé, és tovább
készítette a reggelit.
– Kávét is főztél, tündérvirág? – dobta le magát Scott az egyik bárszékre.
Válaszként egy gyilkos pillantást kapott.
 Braddel egymásra néztünk, ő csak mosolygott, én azonban egyre kíváncsibb
lettem, mi az ördög történhetett tegnap este. Már épp azon voltam, hogy
rákérdezek, amikor Brad megfogta a kezem, és felhúzott maga mellé.
– Hova mentek? Mindjárt kész a reggeli – jegyezte meg Liza, amit én is
akartam tudni.
– Egy perc és itt vagyunk.
– De…
Brad csak intett a fejével, és úgy döntöttem, nem kérdezősködöm.
– Hagyjuk magukra egy kicsit őket – suttogta, miközben felkapta Scott
kocsikulcsát, majd kiléptünk a folyosóra.
– Biztosan jó ötlet? Liza kezében kés is volt.
Csak felnevetett, de ő még nem ismerte annyira, mint én. Nem tudtam, mit
követett el Scott, de jobb lesz, ha vigyáz magára.
– Scott tud magára vigyázni – ismételte meg a gondolataimat Brad, majd
behúzott a szobámba.
– Épp ettől félek – léptem be mögötte.
– Ne aggódj! Tudnak magukra vigyázni.
– Pf! Biztos vagy benne?
Elém lépett, és az arcán végigfutó érzelmek megriasztottak. Tisztában voltam
azzal, hogy egy rockbanda élete nem csak csillogás és hírnév. Olvastam, hogy
számos féktelen buliban részt vettek már, és ki tudja, milyen káros
szenvedélyeknek hódolnak. Csak remélni mertem, hogy Brad kimarad ezekből.
Na, persze! Miért tenné? Hiszen valószínűleg pont úgy élvezi a csillogással járó
felhajtást és figyelmet, mint a többiek. Máskülönben nem is működhetne a
dolog.
– Nem, nem vagyok biztos – szomorú hangja hozott vissza elmerengésemből.
– Brad? – Tenyeremet az arcára tettem, és magam felé fordítottam. A szemébe
akartam nézni, és saját magam meggyőződni, hogy tényleg több van e mögött a
kijelentése mögött.
– Hagyjuk! Majd máskor – suttogta, és finoman megcsókolt. Én sem akartam
most faggatni, nem igazán volt jogom hozzá. Visszacsókoltam, de elhúzódott. –
Később elmesélem, jó?
Bólintottam, és közelebb lépve átöleltem. Szerettem volna tudatni vele, hogy
itt vagyok, ha kellek.
Nagyot sóhajtva viszonozta az ölelésemet.
– Öltözz fel! Nem akarom, hogy Scott rajtad legeltesse a szemeit.
– Hé! Na, és veled mi lesz? – húztam fel a szemöldököm.
– Igazad van. Egy életen át szekálna vele – vigyorgott, és kibújt Liza
köntöséből. – Ha csak észre nem vette már eddig.
 – Szerintem mással volt elfoglalva.
– Igaz. Gyere, nézzük meg, hogy áll a helyzet odakint.
Felöltöztünk, majd megfogta a kezem, és kiléptünk a folyosóra. Füleltem,
hátha meghallok valamit, de gyanús csend volt az egész lakásban. Az okát is
megtudtuk, amint beléptünk a konyhába. Mindketten megtorpantunk, amikor
megláttuk a barátainkat egymásba fonódva csókolózni. Atyám! Az nem is egy
csók volt, inkább egy kisebb pornófilm. Mielőtt szólhattam volna, Brad befogta
a szám, és kivezetett a lakásból.
– Máshol reggelizünk – vigyorgott.
Én nem voltam ilyen jó kedvű. Tudtam, hogy Liza másképp gondolkodik, de
azt is tudtam, hogy a viselkedésének legnagyobb része megtévesztés. Maszkot
visel, hogy ne sérüljön. Hihetetlenül erős volt, de túl régóta ismertem ahhoz,
hogy tudjam, ez a páncél egyszer csak lehullik. Hogy akkor mi lesz, azt még
elképzelni is nehéz. Mindig vágyott a szeretetre, de a pasiktól nem ezt várta.
Talán rajtuk bosszulta meg az apja hülyeségét. Sokkal könnyedebben kezelte a
kapcsolatait. Nem rugózott annyit az agya, mint nekem, de ettől én még
féltettem. Féltem, hogy talán nem Scott lesz a megfelelő ember számára. Brad
sportkocsijának hangja rántott vissza a gondolataimból.
– Hova megyünk? – kapkodtam a fejem.
– Reggelizni – nézett rám értetlenül. – Bébi, mi a baj?
– Semmi – gyorsan válaszoltam, és már fordultam is az ablak felé.
Győzködtem magam, hogy Lizával minden rendben lesz. Nem aggódhatok érte
mindig, de mellette lehetek, amikor csak szüksége lesz rám. Ezzel a gondolattal
egyelőre le is zártam az agyalást. Majd személyesen megbeszéljük, mi is ez
valójában. – Minden oké – tettem a kezem Brad sebváltón lévő kezére.
– Helyes – felemelte és megcsókolta a kézfejemet. Hátradőltem az ülésben, és
vártam, mivel lep meg ma reggel, ha már egyszer így alakult.
– Itt akarsz reggelizni? – kérdeztem meglepetten, amikor megállt egy teljesen
átlagos helyen. Nem vágytam egyáltalán fellengzős helyre, nekem pont
megfelelt, de nem gondoltam, hogy ő is szokott ilyen helyekre járni.
– Miért? Mi baj van vele?
– Nekem? Semmi.
Válaszomra csak mosolyogva csóválta a fejét.
– Szeretem ezt a helyet. Finom a kaja és a kiszolgálás is szuper.
– Pf, el tudom képzelni! Van olyan hely, ahol nem csúsznak előtted térden
állva? – forgattam a szemem, miközben a kilincsért nyúltam.
– Ann! – Olyan hangon szólt, hogy azonnal megtorpantam. Lassan
pillantottam vissza a vállam felett. – Engem nem érdekel más.
A szemébe néztem, és a benne megcsillanó őszinteségtől egy pillanatra
lefagytam.
– Rendben – válaszoltam jobb híján és elkaptam a tekintetem.
Zavartan nyúltam a kilincsért, és kiszálltam a kocsiból. Mire
megemészthettem volna az előbbi kijelentést, már előttem is termett. Szorosan
elém lépett, és két kezét mellettem megtámasztva, a kocsinak szorított.
– Miért érzem úgy, hogy nem hiszel nekem? – tette fel a kérdést, amit csak
költőinek szánt, mert a válaszomat meg sem várva, lecsapott az ajkaimra.
Levegőt is alig kaptam a hevességétől. Pár másodperc is elég volt, és a térdeim
megremegtek. Brad gyorsan nyúlt utánam, mintha tudta volna, hogy szükségem
volt a támaszára. Karjait a derekam köré fonva húzott magához közelebb.
Amikor megéreztem, hogy mennyire kíván, belenyögtem a csókjába. –
Meggyőztelek? – húzódott el lihegve, egy pimasz mosollyal az arcán.
Mit lehet erre mondani? Hogy azon túl, hogy nagyon jó vele, kétségek
gyötörnek? Hogy vajon elég leszek-e neki, ha belevágok, akármi is legyen ez?
Vagy, hogy én soha nem tudom majd elfogadni, hogy tényleg kellhetek neki?
Válaszok hiányában csak bólintottam.
– Bébi! Tudom, hogy gyorsak vagyunk, és azt is, hogy nem lesz könnyű
velem – cirógatta az arcomat, miközben mélyen a szemembe nézett. – De
szeretném megpróbálni veled. Lehetek a pasid?
A fura kérdés hallatán elmosolyodtam. Talán Greg, az első pasim tette fel
nekem a kérdést húsz évvel ezelőtt. Bár ő kicsit másképp fogalmazott: „Leszel a
csajom?” Akkor elpirultam, viszont az akkori fürge pillangók, hosszú idő után,
most újra verdesni kezdtek a gyomromban.
– Ann? – szólított újra. Kicsit elkalandoztam, így egy ujjával emelte fel az
államat, hogy a szemébe nézzek. Nem válaszoltam, csak az arcához érintettem a
tenyeremet. Megsimogattam az arcát, mire ő behunyta a szemét, majd az
ujjaimat végighúztam a szája szélén, és lágyan megcsókoltam. Kezemet a
tarkójára téve közelebb húztam, és a kezdeti lágyság pillanatokon belül váltott
hevesebbre. – Akkor ez most egy igen? – kérdezte csillogó szemekkel.
– Igen.
Nem tudtam, mibe vágom a fejszémet, és csak bízhattam benne, hogy nem
bánom meg, de meg akartam próbálni.
– Ez az! – kiáltotta, és az ölébe kapott, majd szorosan magához húzott.
– Brad! Tegyél le! – Nevetve próbáltam lemászni az öléből. Mégiscsak az
utcán voltunk.
– Szó sem lehet róla – lépett távolabb. Becsukta az ajtót, bezárta a kocsit, és a
reggeliző felé indult.
– Ne csináld! Mit szólnak a többiek? – fordultam hátrafelé, hogy megnézzem,
hányan néznek idiótának bennünket.
 – Mondtam már! Engem nem érdekelnek mások!
Brad megtorpant, és megint ugyanolyan édes, durcás hangon válaszolt.
– Jól van! Ne morogj! – öleltem át a nyakát. – Menjünk be, éhen halok –
nyomtam egy finom csókot a szájára, majd a mellkasára bújtam.
Míg kinyitotta az ajtót, a fenekemet tartotta. Elég kínosnak éreztem a
szituációt, így próbáltam lemászni róla, de amint a másik keze is szabad lett,
megtámasztott a tarkómnál, így esélyem se maradt.
– Brad, kérlek – próbálkoztam, de az erős szorításból és egy halk morgásból
tudtam, hogy marad minden így. A fejemet csóválva bújtam vissza a mellkasára,
és csak abban bíztam, hogy nincs sehol egy átkozott paparazzi.
– Jó reggelt! Egy asztalt szeretnénk – köszönt illedelmesen Brad.
– Jó reggelt! – kuncogott egy hölgy a hátam mögött, én pedig olyan vörös
lettem, mint a paprika. Fejemet Brad nyakába fúrtam, és halkan suttogtam a
fülébe, hogy tegyen le. Mivel nem történt változás, másképp próbálkoztam.
– Légy szíves!
Miközben továbbra is a fülébe suttogtam, apró csókokat nyomtam a nyakára.
Ez bejött. Keze szorosabban tartott, és az izmai megfeszültek. Amikor kicsit
megnyaltam a füle mögött, a hangja is elcsuklott. Halkan kuncogtam, nehogy
még ennél is kínosabb legyen.
– Átkozott boszorka – vigyorgott, amikor magunkra maradtunk egy asztalnál
az ablakhoz közel.
– Most már tényleg letehetsz – kértem mosolyogva.
– Ezek után ne is álmodj róla.
Komolyan gondolta, és mielőtt tiltakozhattam volna, már az ölében ülve
fogadtuk a pincérnőt. Gondolom, az előbb is ő lehetett, mert a füléig ért a szája a
vigyortól.
– Mit hozhatok önöknek?
Mivel én még az étlapot se láttam, zavartan pislogtam, de mire ezt szóvá
tehettem volna, Brad már sorolta is.
– Jesszusom! Ezt mind megeszed? – kérdeztem tőle, amikor újra magunkra
maradtunk.
– Nem tudtam, mit szeretsz. Biztosra mentem.
– De ez nagyon sok minden. Én nem vagyok nagy reggeliző.
– Elég baj az. Enni kell, és a reggeli…
– Igen, tudom, a nap legfontosabb étkezése.
Két tenyere közé fogta az arcomat, és kényszerített, hogy a szemébe nézzek.
– Ne foglalkozz vele. Annyit eszel, amennyi jólesik.
Utáltam, hogy az emberek annyi ételt kidobnak, és amellett a pénzt sem
szerettem szórni feleslegesen.
 – Ann! Hagyd abba!
Csak sóhajtani tudtam, válaszolni nem, mert megcsókolt. Olyan finoman, ami
a sejtjeimig hatolt. Imádtam vele csókolózni. Nem is tudtam nyugton maradni.
Helyezkedni kezdtem, és mivel már nem érdekelt, hol vagyunk, átvetettem a
lábam a derekán, és vadul kezdtem csókolni.
– Jó étvágyat – köszörülte meg a pincérnő a torkát, miközben egy másik
pincérnő kíséretében kihozták a rendelésünket.
– Jesszusom! – Arcomat a tenyerembe hajtva próbáltam elrejteni a zavaromat.
Miközben Brad még kávét és narancslevet is rendelt, lecsúsztam az öléből, és
szerencsére most hagyta. Amikor minden előttünk volt, azt sem tudtam, mit
egyek. Végül egy kis gyümölccsel kezdtem, aztán omlettel folytattam. Még pár
falat volt a tányéromon, amikor egy dögös vörös nő állt meg az asztalunknál.
– Brad? Szívem! Tényleg te vagy az?
Kezdeti lelkesedése csak addig tartott, míg egy merő utálattal a szemében
végig nem nézett rajtam. Már ennyitől is összeugrott a gyomrom. Leraktam a
villát a tányérra, úgyis elment az étvágyam. Brad érezhetően megfeszült
mellettem, és a jobb kezét a combomra tette. Odakaptam a tekintetem, majd újra
a vörös démon felé fordultam.
Szentséges isten!
Most, hogy jobban megnéztem, Erica Walsh volt, a sorozatszínész.
Hogy lehet ilyen korán, ilyen jól kinézni?
Lehajtottam a fejem. Újra elhatalmasodott rajtam az érzés, hogy nincs itt
nekem semmi keresnivalóm.
– Erica!
Brad gyűlölettel teli hangja zökkentett ki a mélázásomból. Ránéztem, és
láttam, hogy az arcán minden izom megfeszült. Olyan tekintettel méregette
Ericát, hogy biztosra vettem, nem volt szép elválás az övék. Ahhoz kétség sem
fért, hogy volt valami közöttük, mert Erica közelebb lépett és hibátlanra
manikűrözött körmeit végighúzta Brad vállán, amitől ő még jobban szorította a
lábamat, majd birtoklón átkarolta a vállamat és magához húzott. Ha szemmel
ölni lehetett volna, már nem élnék. Kicsit legyezgette a hiúságomat, hogy egy
ilyen bombázó fenyegetést lát bennem, de ez az öröm nem tartott sokáig.
– Látom, megint elindultál a lejtőn, drágám – vetett rám egy sokat sejtető
pillantást. Most én feszültem meg. Lehet, hogy nem vagyok biztos a dolgomban,
de ezt nem hagyhattam.
– Hagyd, nem éri meg! – mondta a szemembe nézve Brad.
– Csak nehogy úgy járj, ahogy mi, többiek – kacagott sátánian. – Vagy még
nem tudja, mi a szokásod, Brad? – újabb simogatás következett.
– Bocsánat, kimegyek a mosdóba – álltam fel. Nem volt kedvem tovább
hallgatni ezt az egészet.
– Ann! – próbált Brad utánam kapni, de gyorsabb voltam.
– Az nincs elég messze – bökte oda Erica, amikor elmentem mellette.
– Erica! – dörrent rá Brad, miközben én lassan, magamba roskadva indultam a
mosdók felé.
Nem is tudom, hirtelen mennyi érzelem szorította a torkomat és a gyomromat.
Csalódott voltam és féltékeny. Igen! Határozottan féltékeny, pedig igazából nem
is volt okom rá. Igaz, hogy fantasztikus éjszakát töltöttünk együtt, és még most
is azt gondolom, hogy szerinte sem ennyi van ebben, de mégis mi a francot
képzeltem? Hogy csak úgy kitörlődik a múltja? Mert abban biztos voltam, hogy
sok nője volt, és hogy az egyik Erica. A tükörbe nézve újabb bizonyítékkal
néztem szembe. Nem én vagyok számára a megfelelő. Hol vagyok én Ericához
képest? Halkan fel is nevettem. Még a kérdés is hülye volt. Ő egy híres
színésznő, csinos és pont olyan közismert, mint Brad. Na, és én? Én meg pont
nem.
– Láttad, kivel futott össze Erica?
A név említésére kaptam fel a fejem. Nem is vettem észre, hogy van itt valaki
rajtam kívül. Az első gondolatom az volt, hogy nekem nincs erre szükségem,
aztán a kíváncsiságom erősebb volt a józan eszemnél. A szememet forgatva
léptem be egy fülkébe.
– Igen. Még mindig ugyanolyan dögös, mint régen.
Leültem, mert remegni kezdtem. Ideges voltam, hogy vajon mi fog kiderülni.
– Remélem, lecsap rá. Ha nem, én teszem meg.
Összeszorított szemekkel vártam, hova fognak kilyukadni, míg ők hangosan
kacagtak a korántsem vicces megjegyzésen.
– Ugyan már, esélyed sincs nála.
– Te csak azt hiszed.
Mindketten egyszerre végeztek és léptek ki a fülkékből.
– Neee! Te lefeküdtél vele? – felkaptam a fejem.
Ez nem lehet igaz! Mibe tenyereltem bele?
Visszafojtott lélegzettel vártam a választ.
– Naná! Te nem?
– Jézusom, Adriana! Dehogyis!
Könnyek égették a szememet, és minden erőmre szükség volt, hogy ne
zokogjak fel hangosan.
– Erica tudja?
– Még csak az hiányozna! Gondolod, még szóba állna velem?
– A tűzzel játszol, Adriana. Ha megtudja, neked véged.
– Épp ezért nem tudja.
 A mondat végét már alig hallottam, kimentek. Vettem pár mély levegőt. Dühös
voltam magamra, amiért így reagáltam. Semmi közöm nem volt a múltjához. A
mosdóhoz léptem, leöblítettem az arcomat hátha segít lenyugodnom egy kicsit,
bár kételkedtem benne. Szerettem volna, ha ez működik közöttünk, most
azonban ez egyre esélytelenebbnek tűnt. Összeszedtem magam, és én is
elhagytam a mosdót.
– Mit képzelsz magadról? – hallottam meg Brad dühös hangját.
Épp akkor léptem ki a fal takarásából, amikor ő megtörölte a száját.
Megcsókolta?
Egy pillanatra megtorpantam, majd vettem egy újabb mély levegőt és
elindultam feléjük. Addigra már kettővel többen voltak, gondolom, a két nő a
mosdóból.
– Ann! – lépett közelebb hozzám Brad, amikor rám nézett, de én hátráltam
egyet.
– Ne! – vágtam rá gyorsan, és közben csóváltam a fejemet. A három szuka
olyan undorral mért végig, ami összeszorította a gyomromat.
– Jézusom, Brad! Honnan szedted ezt a szerencsétlent?
– Erica! – szólt rá Brad.
Lila köd borította el az agyamat.
Mit képzel magáról ez a nő?
– Ugyan, drágám! Nézz már magadra! – gúnyolódott tovább.
Elléptem kettőjük között, és elvettem a székről a táskámat. A vállammal
meglöktem Ericát, amikor elmentem mellette.
– Fogd vissza magad! – kapta el a karomat.
– Én? Inkább a barátnődet kérd erre – biccentettem az egyikőjük felé.
Zavartan néztek, hol rám, hol egymásra. – Igazán jó barátnők lehettek, ha még a
pasikat is megosztjátok egymással.
Nem vártam meg, míg mindenki összerakja a képet, kisétáltam a kávézóból.
Alig jutottam el az utca sarkáig, már hallottam is Brad hangját.
– Ann! Várj!
Eszem ágában sem volt megtenni, amire kért. Tudtam, hogy éretlenül
viselkedtem, de most másra nem voltam képes. Dühös voltam, csalódott és
féltékeny.
– Állj meg, kérlek! – kapta el a karomat, amit azonnal elrántottam tőle.
– Engedj el! – ripakodtam rá mérgesen.
– Ne hülyéskedj!
Közelebb lépett, és két karját a derekam köré fonva, magához szorított.
– Brad, kérlek!
Amikor felfogtam, hogy nem lesz más menekülési utam, a mellkasára
hajtottam a fejem.
– Engedj elmenni! Egyedül szeretnék lenni.
– Felejtsd el!
Nagyot sóhajtva vettem tudomásul, hogy végig kell hallgatnom.
– Nem jelentett semmit.
– Melyik? – motyogtam a pólójába.
– Egyik sem. Az egyikük tévedés volt, a másik meg egy óriási tanulság.
– Na, persze!
– Ann! – Hátrébb lépett, hogy a szemembe tudjon nézni, és egyik kezével
megemelte az államat. – Hidd el! Elfelejteném, ha tehetném. Életem legnagyobb
tévedése volt, mindkettő.
A szemébe néztem, próbáltam kitalálni, igazat mond-e, de nem láttam mást,
csak őszinteséget. Újabb sóhaj kíséretében hajtottam vissza a fejemet a
mellkasára. Lehet, hogy nem kellett volna, mégis hittem neki. Nem kérhettem
számon, mit csinált eddig, csak bízhattam benne, hogy amíg velem van, nem lesz
más a képben.
– Sokan vannak? – csúszott ki a számon. Ennyit arról, hogy nem kérhetem
számon. Nevetésétől rázkódott a mellkasa. Dühösen kaptam fel a fejem, mire
lefagyott az arcáról a mosoly.
– Nem fogom letagadni. – Két keze közé vette az arcomat, és mélyen a
szemembe nézett. – Igen, voltak egy páran. Nem tudom visszacsinálni, de már
nem érdekel senki, rajtad kívül.
Elhúztam a számat, és forgatni kezdtem a szemem.
Hiszen alig ismerem!
– Ann!
Ránéztem.
– Te kellesz!
Pár pillanatig farkasszemet nézve, várta a reakciómat. Vívódtam magamban,
úgy körülbelül tíz másodpercig. Mert ugyan alig tudtam róla valamit, valahogy
mégis azt éreztem, hogy meg kell próbálnom. Így egy nagy sóhaj után persze
megadtam magam neki. Amikor látta, hogy döntöttem, lágyan megcsókolt.
– Menjünk innen – suttogta rekedten.
Nem válaszoltam, csak bólintottam.
 Brad

A kávézóból hazafelé menet nem mertem megszólalni. Jó párszor

rápillantottam Annre vezetés közben, de ő egyfolytában csak az ablakon nézett
kifelé. Szerintem azt sem vette észre, hogy őt néztem. Rossz érzés szorongatta a
gyomromat. Alig tíz napja láttam meg először, de olyan volt, mintha száz éve
ismerném.
Van ilyen egyáltalán?
Annyira vágytam arra, hogy megfeleljek az elvárásainak, hogy még mindig
görcsben volt a gyomrom az előbb történtek miatt. Ha van valaki, akit sosem
szeretnék megbántani, az Ann, és ha van valaki, aki ezt tönkrevághatja, az Erica.
Vérszívó pióca! Valóban megdugtam párszor, de az még évekkel ezelőtt volt, és
már akkor tudtam, hogy rossz döntés volt. Amikor ezt közöltem vele, a szállodai
szoba értékes berendezése bánta. Hibbant egy nőszemély. És most újra feltűnt.
Sejthettem volna, hogy ha Londonban leszünk, egy nap sem kell, és kideríti,
merre járunk, de nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar találkozunk.
Merengésemből Ann apró kezének érintése hozott vissza. Alig mertem levegőt
venni. Egy hajszálon múlott, hogy elcsesződjön az egész, és féltem, hogy ez
rányomja a bélyegét a kezdődő kapcsolatunkra. Akartam ezt, és vele akartam.
Jobb keze megnyugtatóan simogatta a combomat. Megfogtam a kezét és a
számhoz emeltem, majd megcsókoltam. Tudtam, hogy nem lesz könnyű menet
egyikünknek sem, de megnyugtatott a tudat, hogy ő is akarja.
– Ne haragudj – suttogta rám emelve gyönyörű szemeit. Felhúzott
szemöldökkel pillantottam rá. – Ne nézz így – mosolygott szégyenlősen. –
Gyerekesen viselkedtem.
– Ugyan már – szorítottam meg a kezét. – Nekem kellene bocsánatot…
– Ne! – szakított félbe. – Tényleg. Semmi szükség rá. Nincs jogom ahhoz,
hogy számon kérjelek, hiszen alig két hete ismerlek.
Újra rossz érzésem támadt. Azt hittem, kibékültünk, most mégis azt érzem,
hogy valami szar következik.
– Ann!
Elhúzta a kezét, és újra az utcát kezdte bámulni. Pánik futott végig rajtam. Én
nem ezt terveztem. Épp csak megszereztem, és ne legyen a nevem Brad Jonhson,
ha nem tartok ki az elhatározásom mellett. Félrerántottam a kormányt, amitől
Ann felsikított és abban kapaszkodott, amiben csak tudott.
– Mit művelsz? – esett nekem ijedten.
– Megint meggyőzlek! – vágtam rá.
 Kicsatoltam a biztonsági övemet és áthajoltam hozzá. Próbált távolabb
húzódni, már jóformán az ajtón ült, amikor a fejemet csóválva utána nyúltam, és
magamhoz húztam. Egyik kezemmel a derekát öleltem át, másikkal kisimítottam
a haját az arcából, és a füle mögé tűrtem.
– Tudom, hogy nem lesz egyszerű, és azt is, hogy neked lesz a nehezebb. De
adj egy esélyt, kérlek! Szeretném megpróbálni. Sok csontváz pihen a
szekrényemben, de igyekezni fogok, hogy elég jó legyek neked!
Élesen szívta be a levegőt, és behunyta a szemét.
– Brad – suttogta.
Amikor újra rám pillantott, csillogott a szeme. Jóleső borzongás futott végig
rajtam, és mielőtt újabb kifogást kreálhatott volna, két kezem közé vettem az
arcát, és megcsókoltam. Nem voltam durva, de éreztetni akartam vele a
mondandóm komolyságát. Tisztában voltam vele, hogy nem egy hétköznapi
kapcsolat lesz a miénk, és a statisztikák is ellenünk dolgoztak, de én ezt most
pont leszartam. Kellett nekem ez a nő.
Felnyögtem, amikor hasonló szenvedéllyel viszonozta a csókomat.
Hála istennek!
Alig eszméltem fel, máris éreztem, hogy átmászik az ölembe.
– Jézusom, Ann!
A feneke alá nyúlva segítettem neki elhelyezkedni, nem törődve azzal, hogy
hol voltunk. Percekig faltuk egymást, amikor ő húzódott el.
– Atyaég! – Kipirosodva, riadtan nézett körbe. – Mit művelünk? – sóhajtotta
vágyakozóan.
A szemembe nézve húzta végig az ujját az arcomon, majd a számon. Nem volt
válaszom. Becsuktam a szemem és élveztem a kényeztetését. Egyre szaporábban
vette a levegőt, amitől még keményebb lettem. A combjára tettem a kezem és
megszorítottam.
– Ann!
Közelebb húztam, és megcsókoltam. Finoman kóstolgattam a száját, de
amikor éreztem, hogy nem bírom tovább, kicsit hátrébb húzódtam.
– Menjünk haza!
A szemében megvillanó csalódottságtól felnevettem.
– Később, kicsi lány, később.
Rákacsintottam, majd áttettem a másik ülésbe. Megint szégyenlősen fordult az
ellenkező irányba. Nem értettem, miért ilyen, hiszen felnőtt nő, nincs mit
szégyellnie, bár nekem ez is egyre jobban tetszett benne. Megint a combjára
csúsztattam a kezemet, és végigsimítottam rajta. Végre rám nézett. Nem szóltam,
csak hagytam, hogy meglássa, tényleg lesz folytatás, nem is akármilyen. Nyelt
egyet, és felsóhajtott. Akkor indítottam el a kocsit, amikor fészkelődni kezdett.
 Istenem! Még a végén tényleg itt dugom meg a kocsiban.
Volt már rá korábban példa, nem tagadom, de Ann többet érdemelt annál,
minthogy az átkozott média darabokra szedje, ha esetleg valaki meglátna minket.
Hogy kicsit lecsillapodjunk, elvettem a kezemet, megfogtam az övét, és az
ölembe tettem. Muszáj volt elindulnunk, mert már szabályosan tapintani lehetett
a szexuális feszültséget. A fejemet csóválva indultam el Ann barátnőjének
lakására. Egy szót sem szóltunk egymáshoz az úton. Amikor megálltam, azonnal
kiszálltam, kinyitottam Ann-nek az ajtót, kisegítettem, de nem engedtem
elmenni. A kocsihoz szorítottam.
– Minden rendben? – kérdeztem a szemébe nézve. Jó pár pillanatig nem szólt.
– Hát, nem tudom. Időre van szükségem.
Annyira lesokkolt, hogy nem is reagáltam semmit, amikor ellépett tőlem. Már
a bejárati ajtónál járt, amikor visszaszólt.
– Mi van, nagyfiú? Nem jössz be?
Lassan pillantottam felé a vállam felett.
Most tényleg csak húzta az agyamat?
Amikor megláttam, hogy fülig ér a szája, megfordultam.
– Na, megállj!
Futni kezdett, én pedig utána. Próbáltam utolérni, de gyorsabb volt, mint
amire számítottam.
– Ezt még visszakapod – kiabáltam.
Jóízűen nevetett, amitől nekem is mosolyognom kellett. Épp a lakás ajtajában
értem utol. Átöleltem a derekát, és magam felé fordítottam. Alig kapott levegőt.
Egymás szemébe nézve egy pillanat alatt változott meg a légkör közöttünk.
Amikor elakadt a lélegzete, lecsaptam rá. A korábbi incidens nem sokat segített,
hogy finomkodjak. Puha ajkaihoz érve felnyögtem. Még mindig hihetetlen volt
az érzés, amit kiváltott belőlem. Karját a nyakam köré fonva mélyítette el a
csókot. Halkan felsikított, amikor lábammal szétfeszítettem az övét.
– Teljesen kicsinálsz, Ann – húzódtam el pár perc múlva, amikor a tüdőm már
levegőért visított. Fejét a mellkasomra hajtva halkan kuncogott.
– Be kellene mennünk – motyogott még mindig rám borulva.
Igaza volt. Bár tudtam, hogy ott bent sem kaphatom most meg, de hogy a
folyosón dugjam meg, arról szó sem lehetett. Elengedtem, ő pedig kipirult arccal
kinyitotta az ajtót. Először csak a fejét dugta be, majd óvatosan lépett beljebb.
– Menj csak! Már biztosan lerendezték – toltam előre a derekánál fogva.
– Nem akarom látni, ahogy… – elakadt a szava, amikor meglátta Scottot és
Lizát az asztalnál reggelizni.
– Na, végre, haver! Már azt gondoltam, vissza se jöttök – vigyorgott Scott.
– Minden rendben? – kérdezte félve Ann a barátnőjét.
 A lány kócos haját és csillogó szemeit elnézve, ennél jobban már nem is
lehetett volna. Átkozott Scott! Amikor a haveromra néztem, ő elégedetten emelte
felém a poharát, amiben a narancsleve volt. A fejemet csóváltam, és bíztam
benne, hogy nem rontja el a dolgokat, úgy, ahogy általában, mert attól tartottam,
annak most én is meginnám a levét.
– Aha – adott egy rövid választ Liza. Ann felhúzott szemöldökét látva, nem
szokott ilyen szűkszavú lenni.
– Ennyi? – csúszott ki Ann száján. Liza szúrós tekintettel nézett rá, így többet
nem kérdezett. Feltett kezekkel ült le egy székre, én pedig mellé.
Miután teljes csendben megették a reggelijüket, lassan indulnunk kellett.
Szabályosan látni lehetett, hogy ez a két lüke mit szerencsétlenkedik. Azt
hiszem, a haveromat is elérte a végzet. Alig vártam a percet, amikor szívhatom a
vérét.
A kínos szitut megszakítva, mi Ann-nel kimentünk az előszobába.
– Délután hívlak – jelentettem ki az ajtónál állva, miközben átöleltem a
derekát.
– Várni fogom.
Nem igazán láttam rajta, hogy elhiszi. Megint. De ha őszinte akartam lenni, én
is hasonlóan viselkedtem volna az ő helyében. Talán először fordult elő velem,
hogy a másik szemszögéből is átgondoltam a dolgokat. Megértettem a vívódását,
de kurvára zavart, hogy nem bízott bennem. Ilyet sem éreztem még sosem. Apró
mosolyra húztam a számat, és megcsóváltam a fejemet.
Miket hoz elő belőlem ez a nő!
Ott rögtön el is határoztam, hogy akármit is kell tennem, bebizonyítom neki,
hogy fontos számomra. Már alakult is a fejemben egy terv.
Zseniális lesz!
– Kicsi lány – szólítottam. Ez megint bejött. Lángoló tekintettel méregetett. Én
felnevettem, majd lágyan megcsókoltam. – Akkor is tetszel, ha morcos vagy –
csókoltam a nyakát.
A teste reakciójából tudtam, hogy nyerésre állok. Ez rohadtul elégedetté és
boldoggá tett.
– Brad – sóhajtott kéjtől elfúló hangon.
– Mennem kell – mondtam a szemébe nézve. Reméltem, látja, hogy komolyan
gondoltam, amit mondtam. Éreznie kellett, ha más nem, a gatyámat szétfeszítő,
ágaskodó farkam volt a bizonyíték az érzéseimre. Reméltem, hogy nem csak az
győzi meg.
– Gyere, te Rómeó – vert vállon a haverom, miközben Liza még mindig rá
volt csimpaszkodva. Vagyis inkább Scott ölelte magához a lányt.
Na, király!
 Liza csillogó szemébe nézve csak reméltem, hogy nem képzel bele többet,
mint amit ez a marha adhat neki. Bíztam benne, hogy tudja helyén kezelni a
dolgot, mert ugyan én épp az ellenkezőjét szerettem volna bebizonyítani a
csajomnak, Scott teljesen más téma volt.
– Te jobb, ha egy szót sem szólsz – válaszoltam röhögve, de még a
mondandóm végére se értem, amikor ő már Lizát csókolta. – Jézusom –
vigyorogtam Annre.
Úgy viselkedtünk mindketten, mint két idióta kamasz. Kellett pár perc, mire
kivánszorogtunk a lakásból.
– Ne mondj semmit! – emelte fel Scott a kezét. – Tudom, mit akarsz mondani,
de ne mondd!
– Nem akartam mondani semmit – próbáltam elfojtani a vigyorom, de nem
igazán sikerült.
– De igen! Már vetted a levegőt, hogy nekikezdj!
Hangosan felröhögtem. Nem válaszolt, felém fordult, és az ő arcára is kiült
egy mosoly. Láttam rajta, hogy jól érzi magát, de a szeme elárulta, hogy mást is
érez. Fájdalmat, szégyent? Nem tudtam, de mindennél jobban szerettem volna,
ha ez most bejön neki is. Merthogy nekem be fog, afelől semmi kétségem nem
volt. Minden további szó nélkül indultunk el.
Abba a lakásba hajtottunk, amit Roy, az ügynökünk szerzett nekünk épp a
múlt héten. Kibérelt egy puccos ingatlant, de eddig még nem voltunk ott sokat.
Az ő ötlete volt, mert úgy gondolta, hogy elég sok időt fogunk a városban tölteni
a turné után is. Nem volt ellenünkre, hogy nem kell többet szállodában
aludnunk, ha erre járunk. Amúgy is szerettünk a magunk urai lenni, bár én
tartottam attól, hogy ez csak újabb orgiákra és eszement bulikra ad lehetőséget.
Leparkoltunk a kocsival a garázsban, és lifttel felmentünk a hatodik emeltre.
Scottnak volt kulcsa, amin meg is lepődtem, mert nekem még nem volt.
– Ne nézz így! Mással voltál elfoglalva – röhögött, amikor meglátta a
csodálkozást a képemen. – Neked is van egy félretéve.
Beléptünk a lakásba, de egyből egy kisebb sokk futott rajtunk végig. Három
társunk a hatalmas nappaliban elhelyezett kanapén üldögélt. Ezzel nem is lett
volna semmi baj, de olyan fagyos volt a levegő közöttük, hogy Scott-tal
mindketten megtorpantunk.
– Veletek meg mi a büdös franc történt? – kérdeztem, hol egyikükre hol
másikukra nézve.
Mike szája fel volt hasadva, Dan arcán meg akkora mokesz dudorodott, hogy
rajzolni sem lehetett volna szebbet. Senki nem szólt egy szót sem, Kyle is csak a
fejét rázta.
– Semmi gond. Emiatt ne aggódjatok! – állt fel Mike a kanapéról.
 – Remélem, jó buli volt – lépett beljebb Scott.
– A tietek biztosan jobb volt – morgott még az orra alatt Mike, majd egy sokat
mondó pillantás után elment az emeletre.
– Dan? Mi történt?
Láttam, hogy a srác sunnyog. Valami olyan történt, amiről nem szívesen
beszélt, ettől viszont még jobban érdekelt.
– Semmi.
Mint egy durcás kisgyerek, úgy fonta keresztbe a karját maga előtt, de annyi
esze volt, hogy ne álljon fel és húzzon el ő is Mike után. Csak fújtattam egyet.
Egyre idegesebb lettem. Tudták, hogy utáltam, ha titkolni próbáltak valamit.
Jelzésképpen tettem két lépést felé, mire Scott elkapta a karomat.
Mióta változtak meg itt a dolgok?
Elhúztam a kezemet, mire ő két kezét felemelve lépett hátrébb.
– Fenn leszek, ha kellek. – A fejét csóválta, és olyan gyorsan tiplizett el,
mintha kergették volna. Ez egyre gyanúsabb volt.
Miből maradtam ki?
– Találkoztam Jimmy-vel – mondta Dan. Annak a féregnek a nevét meghallva,
odakaptam a fejem. Addigra már a térdén támasztotta a karját, és tenyerével
végigszántott az arcán.
– Mi a fasz? De ugye nem? – kérdeztem idegesen.
– Jaj, dehogy – nézett gyorsan a szemembe. – Soha nem megyek oda vissza –
állította határozottan.
Bíztam benne, hogy elég messze tudtuk már vinni attól a világtól, de soha nem
lehetett tudni. Láttam az arcán, hogy fél a reakciómtól, de nem tehettem róla.
Alig tudtuk kivakarni a szarból, és ő hálás is volt érte, de a sors az egy rohadt
dolog. Nem mindenkinek sikerül úgy alakítania az életét, hogy mindent
sikerüljön hátrahagynia. Mindig ott maradnak a gyökerek, amik úgy kötik a
múlthoz, mintha soha nem akarnák elengedni. Reméltem, hogy elegek vagyunk,
és nem vágyik azokra az emberekre.
– Nincs szükséged rájuk – ültem le mellé a kanapéra.
– Nincs – sóhajtott egy hatalmasat.
– Vissza akart csábítani – nem kérdeztem, hanem kijelentettem.
Ismertem már annyira azt a köcsögöt, hogy tudjam, most, hogy jól mentek a
dolgaink, képes azért besétálni az életünkbe, hogy vagy adjon a szemetéből
Dannek, vagy lenyúlja pénzzel. Aggódtam, mert ugyan bíztam a haveromban, de
tudtam, hogy átkozottul jó szíve van, és tudnak neki olyat mondani, amivel
kelepcébe csalják.
Semmi reakciót nem kaptam, csak hátravágta magát a kanapén, és a plafont
bámulta. Görcsbe ugrott a gyomrom.
 – Dan?
– Igen – újabb sóhaj szakadt fel belőle. – Ügyesen próbálkozott az a rohadék,
de nem volt szerencséje.
Keserű hangú nevetése mosolyt csalt az én arcomra is, bár nem volt vicces,
amit mondott. Mike! Mike! Ha ő nincs ott, isten tudja, mi történt volna.
– Itt vagyunk. Mindig itt leszünk – tettem a lábára a kezem. Egy percig csak
bámult maga elé, aztán rám nézett.
– Tudom, Brad, és köszönöm.
Összeütöttük az öklünket. Többet most nem tehettem. Mellette voltunk,
amikor szüksége volt ránk, de a döntés az ő kezében volt.
– Ezt túltárgyaltuk – mondtam, majd felugrottam, hogy vegyek egy forró
zuhanyt.
Berontottam a szobámba, miközben lekaptam magamról a pólót. Aggódtam a
fiúk miatt, de az érzés, amit Ann váltott ki belőlem, erősebb volt. Mint egy
eszement bolond, énekelve, néha táncolva, és végig fülig érő vigyorral tusoltam
le.
Mivel a következő koncertünk csak három hét múlva lesz, a néhány próbát
leszámítva, annyi időnk volt, mint a tenger. Jó, azért ez egy kicsit túlzás, de
legalább eltölthetek Ann-nel egy kis időt. Már alig vártam.
Még fel sem öltöztem, már azt terveztem, merre fogom elvinni, és miket
fogunk csinálni együtt. Fejemet csóváltam az ötletre, hogy idehozom, és egy
hétig ki sem engedem az ágyamból. Kíváncsi lennék az arcára, hogy reagálna, ha
előhozakodnék az ötlettel. Aztán eszembe jutott, hogy azt sem tudom, meddig
marad a városban. Azt már mesélte, hogy csak szabadságon van itt Lizánál, és
hogy eladóként dolgozik egy kávé- és teakülönlegességeket áruló boltban, de azt
nem tudtam, meddig lesz Londonban. Nekünk még volt itt több, mint két hetünk,
mielőtt elutazunk az európai turnéra, és azt mindenképp vele szerettem volna
eltölteni.
Nem vacakoltam az öltözködéssel, gyorsan a telefonomért nyúltam. Két
csörgés után felvette.
– Azt ne mondd, hogy máris hiányzom – vigyorgott a vonal túlsó felén. Nem
akartam az orrára kötni, hogy mennyire igaza volt.
– Szia, kicsi lány!
– Mikor fogod ezt abbahagyni? – durcáskodott. Alig ismertem, de már magam
elé tudtam képzelni, milyen arcot vágott.
– Remélem, soha.
Hallottam, hogy beszívja a levegőt, mire megrándult a farkam. Valóban
hiányzott. Becsuktam a szemem, és magam elé képzeltem puha bőrének ízét és
finom illatát.
 Egek! Tényleg van ilyen?
Kipattant a szemem, és megráztam magam. Muszáj volt kiderítenem, hogy
mik a tervei, mert, hogy én el nem engedem még egy darabig, az biztos.
– Ann?
– Igen? – suttogta.
– Meddig vagy a városban?
– Miért?
A fejemet csóváltam. Erről le kell szoktatnom. Kérdésre mindig kérdéssel
felelt.
– Kérdeztem valamit?
Hatalmasat sóhajtott.
– Még a jövő héten.
– Vegyél ki még egy hét szabadságot!
Nem kérésnek, inkább parancsnak tűnt, de nem érdekelt. Tudtam, mit akarok,
és addig nem nyugszom, míg úgy nem lesz.
– Brad!
Láttam magam előtt, hogy tenyerébe hajtja a fejét, majd utána összeszorítja az
orrnyergét. Mosolyognom kellett, hogy milyen könnyen kiismerhető volt.
– Nincs semmi Brad! Kicsim, szeretnék még eltölteni veled egy kis időt a
turné előtt.
Félve fejeztem be, mert tudtam, hogy pont emiatt aggódott. Vívódtam, mert
amellett, hogy minden percet vele akartam tölteni, megértettem őt is.
– Tényleg? – hitetlenkedett.
– Igen, mindenképp.
Pár másodperc csend után végre megszólalt.
– Megpróbálom elintézni.
Most belőlem szakadt fel egy nagy sóhaj. Egy lépéssel megint közelebb
kerültem a célomhoz.
– Helyes. Készülj! Este találkozunk.
Mosolyogva köszönt el.
 Ann

Leraktam a telefont, és a fejemet csóválva próbáltam kitalálni, mi a fene volt

ez.
Nem az volt a kérdés, hogy megéri-e vele eltöltenem ezt az időt, hanem az,
hogy meg tudok-e birkózni az ürességgel, amit maga után fog hagyni. Mert
efelől nem volt kétségem. Úgy tarolt le, mint az úthenger, és tudtam, hogy
teljesen ki fog facsarni.
– Mi a pálya? – leskelődött Liza az ölembe, ahová a telefonomat ejtettem.
– Ezt én is kérdezhetném – hárítottam, majd felé fordultam és vártam. –
Kezdd az elején!
– Nincs miről mesélni – motyogta maga elé.
Most komolyan elszégyellte magát?
Ilyenre nem volt példa már vagy tizenöt éve. Elfordult, és kiment a konyhába.
– Na, azt már nem! Ennyivel nem úszod meg!
– Hagyj, Ann! Kérlek!
Rám nézett, és az arcán végigszáguldó érzésektől megtorpantam. Ugyanúgy
vergődött, ahogy én, csak hogy az okát nem tudtam. Jó, sejtettem, de az
eddigiekhez képest, most olyan furán higgadt és ideges volt egyszerre.
– Jól van – sóhajtottam csalódottan, amikor rájöttem, hogy nem fogok vele
jutni semmire. Tudtam, hogy ha hagyok neki egy kis időt, el fogja mondani.
Csak azt nem gondoltam, hogy ilyen sokáig fogja húzni.
Miután Liza teljes zavarában magamra hagyott, teljesen lesokkolódva tettem
rendbe a konyhát. Furcsa volt így látnom a legjobb barátnőmet. Azért is volt
különös, mert ő sokkal határozottabb volt nálam. Tudtam, hogy engem azért
támogatott, hogy minél előbb kiheverjem azt az idiótát, de arra a legmerészebb
álmomban sem gondoltam volna, hogy pont őt hozza zavarba egy rock zenész.
Jó. Nem egy akármilyen rock zenész, de azt hittem, csak én vagyok ilyen
gyenge. Mosolyogva pakoltam be a mosogatógépbe a csészéket. Ezek szerint
tévedtem. Mindkettőnknek megvannak a gyengéink.
A nap hátralévő részében nem is láttam többet a barátnőmet. Nem akartam
zavarni, így rendet raktam, majd olvastam és zenét hallgattam. Délután kaptam
egy sms-t Bradtől, hogy hétre itt vannak értünk. Felesleges volt megkérdeznem,
kinek szól a többesszám. Már éppen arra készültem, hogy előpiszkálom a
barlangjából Lizát, amikor bevágtatott a szobámba.
– Te mit veszel fel? Hova megyünk? Szoknyát vegyek? Vagy nadrágot? De az
olyan átlagos.
 Ezer százalékon pörgött, és én nem hogy szóhoz nem jutottam, de a
meglepetéstől alig kaptam levegőt. A korábbi kétségeket maga mögött hagyva
úgy ragyogott, mint az arany.
– Válaszolnál, kérlek?
– Ha hagynál szóhoz jutni, mindenképpen.
Csak egy fintor volt a válasz.
– Nem tudom, nem tudom, szoknyát. – Az ujjamon mutattam, hányadik
kérdésére adtam a választ.
– Jaj, ne hülyülj már! Mindjárt itt vannak.
Ezek szerint jól gondoltam, Scott is bejelentkezett. Lassan fordultam meg,
hogy a falon lévő divatos órán megnézzem az időt.
– Vegyél mély levegőt, Liza. Van még két óránk – fordultam felé.
– De az nem elég – pattogott tovább.
– Jézusom! – hajtottam a tenyerembe a fejemet.
Nem igazán jött be nekem ez a szerepcsere. Jobb volt, ha ő támogatott, mert
ezzel az új helyzettel rohadtul nem tudtam mit kezdeni.
Egy határozatlan Liza? A jó isten mentsen meg tőle mindenkit.
– Jól van! Akkor ne segíts!
Szerintem meg sem hallotta, amit mondtam neki. Sértődötten csörtetett ki a
szobámból.
– Szentég! – suttogtam.
Reméltem, hogy lenyugszik, mire megjönnek a fiúk, mert ha nem, korábban
vége lesz ennek a dolognak Scott-tal, mint ahogy elkezdődne. Nem volt időm
tovább aggódni ezen, nekem is készülődnöm kellett. A telefonomon kikerestem
egy Treasure válogatást, és bevittem magammal a fürdőbe. Letettem a mosdó
szélére, miközben előbb dúdolni, majd énekelni kezdtem az egyik kedvenc
számom refrénjét. Levetkőztem, és beálltam a zuhany alá. Fülig érő vigyorral
samponoztam be a hajam, és tusoltam le. Még mindig felmerültek a kétségeim,
de már közel sem voltak olyan hangosak, mint korábban. Valószínű, az is
hozzájárult ehhez, hogy Brad a tenyerén hordozott. Alig ismertük egymást, de
már most éreztem, hogy fontos vagyok neki.
Miközben élveztem a meleg víz jótékony hatását, úgy határoztam, hogy nem
fogom hagyni, hogy az állandó kétkedésem rányomja a bélyegét a hangulatomra.
Élvezni fogok minden egyes percet, amit kaphatok tőle, és mindent megadok
neki, amivel felejthetetlenné teszem magam. Hangosan felkacagtam a
gondolataimon, amikor Liza rontott be.
– Igyekezz, mert itthon hagyunk! – siettetett.
Elhúztam a zuhanyfüggönyt, hogy kidughassam a fejemet.
– Mit pattogsz már? Hiszen te sem vagy még kész – mutattam végig rajta.
Lehet, hogy fehérneműt már vett fel, de még csak egy köntös volt rajta.
– Már csak öt perc, és én – mutatott magára – biztos kész leszek.
– Megvan már, mit veszel fel?
Csillogó szemekkel nézett rám, de nem válaszolt. Összehúztam a
szemöldököm. Gondoltam, kihasználom a jókedvét, hátha közlékeny
hangulatában találom.
– Mi van közted és Scott között? – tettem fel a kérdést, mielőtt a másikra
válaszolhatott volna.
– Jaj, nem tudom – sóhajtott, miközben ráült a szennyes tartóra. – Scott, ő
annyira édes.
– Édes? Te most tényleg édeset mondtál?
A szememet forgatva húztam vissza a függönyt és fejeztem be a tusolást.
– Ne piszkálj!
– De soha nem mondtad, hogy tetszene neked.
Kinyúltam a törölközőmért és szárítkozni kezdtem.
– Nem is. Csak jól érezzük magunkat együtt. Semmi komoly. A múltkor,
amikor itt hagytalak, összefutottunk, ennyi.
Magam köré csavartam a törölközőt, és felhúzott szemöldökkel léptem ki a
tusból. Mielőtt bármit mondhattam volna, Liza megelőzött.
– Megyek, keresek valami göncöt. Tudod, hová megyünk?
– Brad csak annyit írt, hogy laza cuccban menjünk.
– Ezzel nem sokat segített – válaszolt, majd kilépett a fürdőből, én meg tátott
szájjal bámultam a becsukódott ajtót.
Ez szép kis sztori lesz. Majdnem biztos voltam benne, hogy Liza már most
jobban kötődött, mint szeretett volna, de bíztam benne, hogy Scott nem él vissza
a helyzettel. Pf! Na, persze. Nem pont ezt feltételeztem róla, de hátha. Történnek
még csodák.
A szobámba visszaérve próbáltam kitalálni, mit vegyek fel. Nem igazán
tudtam, mi számít laza cuccnak, és reméltem, hogy nem nyúlok nagyon mellé,
ha egy leggings és egy rövid ruha mellett döntök. Épp a tornacipőmet húztam
fel, amikor csöngettek.
– Nyitom! – kiabált izgatottan Liza.
Még hogy semmi komoly – mosolyogtam magamban.
– Azt a rohadt, tündérbogyó! – Scott üdvözlésére csak egy kuncogás volt a
barátnőm válasza.
– És az én… – akadt el Brad szava, amikor az ajtómhoz ért. Az ajtófélfának
támaszkodva mért végig.
– Mi az? Nem jó? Vegyek fel mást? – kapkodtam idegesen a tekintetem.
– Eszedbe ne jusson! – Két lépéssel előttem termett, és az ölébe kapva
megcsókolt. – Hiányoztál – morogta a számba.
– Ne viccelj! Alig voltál távol – nevettem.
– Akkor is – csókolt meg lágyabban a korábbinál.
– Te is hiányoztál – vallottam be én is.
– Menjünk! Várnak a többiek – kiabált be Scott. Brad letett az öléből, és kézen
fogva léptünk ki a szobából.
– Ti mindketten az őrületbe akartok kergetni minket? – mért végig engem is a
dobos. Akkor néztem, hogy Liza is egy hasonló összeállítás mellett döntött, csak
ő harisnyát vett, és csizmát.
Nem hiába! Csábítani indultunk.
– Még az is lehet – kacsintottam rá, majd elléptem mellettük. Liza nevetve
követett. Felvette a kulcsot az előszobában lévő kis asztalról, majd a folyosóra
léptünk.
– Mi van? Ti maradtok? – vigyorgott továbbra is a meghökkent pasikra.
– Megyünk már, megyünk – rázták meg magukat.
Egymásba karolva, még mindig nevetve léptünk az utcára.
– Ez komoly? – fordult Liza hátra.
– A legkomolyabb, szépségem.
Scott a barátnőmhöz lépett, átkarolta a derekát és szenvedélyesen
megcsókolta. Döbbenten bámultam én is az előttem álló járgányt. Gőzöm nem
volt, milyen fajta, de amennyit én a kocsikról tudtam, az alapján is rohadtul
drága és exkluzív volt.
– Azért eljössz velem? – suttogta a fülembe Brad, miközben átölelt hátulról.
– Hát, még meggondolom.
Mosolyogva fordultam meg az ölelésében. Amikor megláttam, hogy tényleg
aggódott, hogy maradok-e, két kezembe vettem az arcát, és körbepuszilgattam.
Felsóhajtott, amikor végre megcsókoltam.
– Oh, Ann! – lihegte, amikor elváltak az ajkaink, és szorosan magához ölelt. –
Már nincs kedvem menni. Nem gondoltad meg magad? – nézett rám
reménykedve.
– Ne is álmodj róla! Itt ez a csodajárgány, és én is kicsíptem magam, szóval
szedjük össze magunkat – nyomtam meg az utolsó szót –, és induljunk végre.
– Igenis, főnökasszony – válaszolt nevetve.
Mire visszafordultam a kocsihoz, már tartotta a sofőr az ajtót.
– Jó estét! – köszöntem dadogva. Meglepődtem, nem vártam, hogy lesz
társaságunk.
– Jó estét, hölgyeim, Brad, Scott.
Míg én kisebb sokkon vertem át magam, ők kézfogással üdvözölték egymást.
– Mehetünk? – tette fel bizonytalanul a kérdést Brad.
 Ennyire félne a reakciómtól?
Rátettem a kezem az övére, ami a derekamat ölelte, és a szemébe néztem.
– Persze.
Körülbelül fél órát utaztunk, majd leparkoltunk egy klub előtt. A fiúk szálltak
ki előbb, és mindkettőnket kisegítettek a kocsiból. Kicsi figyelmesség volt ez
tőlük, de a szívemet melengette. Bradre nézve megköszöntem, mire megcsókolta
a kezemet. Pillangókkal a gyomromban, mosolyogva fordultam az épület felé.
Furcsa volt, mert erősen elütött a környék jellegétől. Inkább hasonlított egy
raktárépületre, mint egy klubra, de mégis impozáns volt a maga módján. A falai
apró vörös téglából voltak kirakva. A bejárat egy fekete vas ajtó volt, ami előtt
két kidobó álldogált. Az ajtó fölött egy lámpa világított, mellette egy kijelző, ami
zölden virított a sötétben. Miközben hátrahagytuk a kocsit Alannel, a sofőrrel,
felpillantottam az épület homlokzatára.
– Ez most csak egy rossz vicc, igaz? – fordultam a fiúk felé.
– Miről beszélsz? – nézett rám a barátnőm értetlenül.
– Azt ne mondd, hogy neked nem esett le.
– Micsoda? Nyögd már ki, mert rohadtul nem értem, mire gondolsz.
Nem válaszoltam, csak felmutattam a bejárat fölött fehéren világító
kacskaringós feliratra. Eltelt pár perc, mire Lizának leesett.
– Ez nagyon jó! Treasury? Tényleg? – lépkedett csábítóan Scott felé. – A
tietek? – A fiúk csak bólintottak. – Milyen kincseket őriztek odabenn? – húzta
végig az ujját Scott mellkasán.
A fejemet csóválva léptem közelebb a bejárathoz. Azt hiszem, elvesztettem a
barátnőmet, legalább is egy időre.
– Minden rendben? – lépett mellém Brad.
– Hogyne!
Kicsit morcos voltam, bár magam sem tudtam, miért. Annyi mindent nem
tudtam még róla.
Vajon mi fog még kiderülni róluk?
Persze, tisztában voltam vele, hogy egy világhírű zenekarról van szó, de eddig
fel sem mértem soha, hogy mennyi pénz is lehet egy ilyen csapat mögött. Brad
és Scott kezet fogott a két hústoronnyal az ajtóban, ami varázsütésre ki is nyílt,
természetesen. Beléptem, de mielőtt egy métert is megtehettem volna, a falhoz
szorítva találtam magam.
– Hé! Hagyd ezt abba, kérlek – suttogta Brad az arcomhoz közel.
– De…
– Ann! Volt jobb dolgom is, mint hogy listát készítsek arról, mi van a
birtokunkban – kacsintott rám egy szemtelen vigyorral a képén.
– Listát? Oh, klassz – fordítottam el a fejemet. Nem éreztem jobban magam
ettől a kijelentésétől.
– Nem úgy értettem. De tényleg nem ez a lényeg. Ez csak pénz és befektetés.
Nézz rám! Ann, kérlek!
Megtettem.
– Nekem ez csak munka, és néha szórakozás. Próbáljuk magunkat jól érezni,
jó?
Belenéztem azokba a szemekbe, amelyek egy pillanat alatt elvarázsoltak, és
nem tudtam nemet mondani ennek az embernek.
– Oké.
Nem számítottam rá, de olyan erővel csapott le a számra, hogy szó szerint
felkent a falra.
– Addig mi bemegyünk – hallottam valahonnan távolról Scott hangját. Brad
csókja mindig elkábított. Hihetetlen volt. Percekkel később váltunk csak el,
amikor már alig kaptunk levegőt.
– Gyere! Már várnak ránk a többiek. Nélkülünk nem indul el a buli.
Kézen fogott, és beljebb léptünk. A folyosóról egy hatalmas térbe érkeztünk.
Az egész teremben a bordó és a fekete színek domináltak. Bal oldalon egy
bowling pálya volt, jobb oldalon pedig egy bár és egy ajtó, „öltöző” felirattal.
– Bowlingozni jöttünk? – kérdeztem hitetlenkedne, bár nem sok értelme volt,
mert az egyik asztalnál már ott voltak a többiek.
– Tudsz?
– Csak egy kicsit – füllentettem.
Az egyetemi évek alatt annyiszor játszottunk, hogy ha nem is profi szinten
űztem, de azért jól ment. Igazából nem is tudom, mikor játszottam utoljára.
Talán még Lizával és két olasz sráccal a nyaraláskor.
– Na, végre, hogy ideértetek! – pattant fel Kyle. Már mindenki átcserélte a
cipőjét, tényleg csak ránk vártak.
– Máris, egy pillanat – mondtam neki, majd a pulthoz siettem és kértem
magamnak egy megfelelő méretű cipőt. A szemem sarkából láttam, hogy Brad
kezet fog a bárban a pincérrel, majd két korsó sörrel tért vissza az asztalhoz.
Letette és már szaladt is hozzám.
– Helló, Jay!
– Helló, főnök!
Nem kérdezett, csak adott egy pár cipőt az énekesemnek. Mosolyogva
csóváltam a fejemet. Kérdőn nézett rám, majd átölelte a derekamat és
megcsókolt.
– Gyertek már, az istenért! – kiabált Scott.
– Gyere, bemutatlak valakinek – húzódott el nevetve.
Most én emeltem meg a szemöldökömet. Akkor vettem észre, hogy egy lány
is áll az asztalunknál, teljes harci díszbe öltözve.
– Kinek?
– Gyere!
– Helló, Brad! Ann! – nyújtotta felém a kezét. – Sharon vagyok.
– Szia – köszöntem, de még mindig nem tudtam hova tenni.
– Sharon a sajtósunk – súgta a fülembe Brad.
– Értem – mosolyogtam zavartan, mire kaptam egy puszit Bradtől az arcomra.
Szerencséjére nem tett megjegyzést.
Leültünk, dumáltunk és iszogattunk egy kicsit. Még mindig nagyon furcsa
volt, hogy úgy ültünk a Treasure-rel egy asztalnál, mintha néhány régi haverral
beugrottunk volna ide egy szombat esti lazulásra. Nem tudtam, megváltozik-e
valaha ez az érzésem. Furcsa volt, de bizsergetően jó.
– Kezdjük, mert látni akarom a képeteket, amikor veszítetek – ugrott fel egy
fél óra után Dan.
– Az nevet, aki utoljára nevet – húzott fel Brad.
Miután elosztottuk, ki kivel lesz, elindult a meccs, vagy inkább háborúnak
nevezném. Egy újabb fél óra elteltével még nem igazán változott a helyzet, fej-
fej mellett voltunk. Aztán Lizával egymásra kacsintottunk. Ő is megunta ezt a
huzavonát.
A következő körben mindketten taroltunk, így a fiúkon múlt, ki veszi át az
első helyet. Brad volt a bénább, így átvettük a vezetést. Pár kör után, amikor
megint én következtem, odaléptem a golyókhoz, kivettem a soron következőt,
kicsit megtörölgettem, és odaálltam a vonalhoz. Koncentráltam, bár tudtam,
hogy melyik taktikát fogom választani, hogy minden bábu kifeküdjön.
Mosolyra húztam a számat, és útjára engedtem a golyót. Pár pillanat múlva,
hangos csörömpöléssel, minden bábu elterült. Ujjongva fordultam hátra, de Brad
és a többiek gyanús tekintetével találtam szembe magam.
– Mi van?
– Ti titkoltok valamit – nézett rám összehúzott szemekkel Sharon. Vártam,
hogy folytassa, kire gondolt még, persze pontosan tudtam. Liza is kapott a
gyanúsítgató tekintetből.
– Nem tudom, miről beszélsz – folytattam, mielőtt Liza elárult volna minket.
Próbáltam menteni a menthetőt, de ekkor Brad állt fel a bőr kanapéról, amin
eddig üldögélt.
– Te tudsz játszani? – kérdezte félre billentett fejjel. Nem tudtam válaszolni,
csak csóváltam a fejemet. – Te tudsz játszani – jelentette ki határozottan,
sértettséget szimulálva. Mímelt rosszallással megrázta a fejét, majd elindult
felém, mire én elléptem balra, hogy egérutat nyerhessek. Amint még egy
lépéssel közelebb lépett, visítva iramodtam meg a kifelé vezető folyosó felé, és
esélyem nem sok volt ugyan, de megpróbáltam végigevickélni a szomszéd
pályán játszók között.
– Ne, ne, ne! – kiabáltam, miközben néha hátranéztem a vállam fölött.
Az egyik csapat tagjai vették a lapot, és leszólították Bradet, így nyertem egy
kis időt. Mielőtt megnyugodhattam volna, elkapta a derekamat, és a levegőbe
emelt.
– Ne csináld! – vigyorogtam. A folyosóra érve lerakott és arccal a falnak
szorított.
– Szóval így játszunk? – suttogta a fülembe.
Két kezemet a fejem fölött átfogta, míg a másikat a csípőmre tette. Oldalra
fordulva lihegtem, de már közel sem voltam biztos benne, hogy a futástól. A
csípőmről elvette a kezét, ujját végighúzta a gerincemen, félreseperte a
nyakamból a hajamat, és szenvedélyesen megcsókolta. Felnyögtem, és felé
toltam a fenekemet. Többre vágytam. Pillanatnyilag az sem érdekelt, hogy hol
vagyunk.
– Fékezz! – Hallottam a hangján, hogy mosolygott. – Nem foglak itt
megdugni.
Dühösen fordítottam felé a fejem. Nem tudtam, mit vártam, de annyira fel
voltam izgulva, hogy el sem tudtam képzelni, hogy ennek itt és így legyen vége.
– Kérlek! – simultam hozzá még jobban.
Elengedte a kezemet, és hirtelen megfordított. A szemében csillogó vágyat
látva tudtam, hogy neki sem lenne ellenére a dolog. Két kezébe vette az arcomat
és lágyan megcsókolt. Fogalmam sem volt, hogy volt benne ennyi erő, hogy
visszafogja magát, de még ez is őrülten izgató volt.
Atyaég! Teljesen kifordultam magamból.
– Köszönheted magadnak – szakította meg a csókunkat hevesen zilálva. –
Kénytelen leszel kivárni az este végét.
– Nem teheted – nyögtem fel kínomban. Ő csak bólogatott, adott egy lágy
csókot, majd kézen fogva visszavezetett a többiekhez.
– Engedj! – rántottam ki a kezemet a szorításából. – El kell mennem a
mosdóba – tettem hozzá, amikor kérdőn nézett vissza rám.
Brad tett felém egy lépést, de elfordultam, és beléptem az ajtón, amin valaki
épp kijött. Nem érdekelt, hogy úgy viselkedtem, mint egy óvodás. Nem is
emlékszem, mikor hagytak így lógva. Talán a gimiben szalagavatókor. Arra sem
szívesen emlékeztem vissza, de így, ennyi idősen ez még rosszabb volt. Tudtam,
mit kaphatnék, és eszméletlenül vágytam rá.
A mosdóhoz lépve megráztam a tagjaim. Muszáj volt összeszednem magam,
mielőtt visszamegyek a többiekhez, mert ha a fiúknak nem is esett volna le, mi a
helyzet, Lizának bizonyára igen, akkor pedig halálra szekált volna.
Megnyitottam a hideg vizet, alátettem a kezemet, és a csuklómra engedtem,
hogy minél előbb elérjem a kívánt hatást. Gyorsan kellett valami, ami féket rak
az elszabadult hormonjaimra.
Épp az arcomat frissítettem fel, amikor két lány lépett nevetve mellém.
Szerencsére bőven elfértünk, de azért én arrébb araszoltam eggyel. Ahogy
elnéztem őket, jó nagy hely kellett nekik. Egy egész bőröndnyi sminkes cuccot
hoztak magukkal. Némán húztam fel a szemöldököm. Nekem egész életemben
nem volt ennyi vacak a lakásomban.
– Látod, mondtam, hogy itt lesz – nézett a szőke lány a tükörbe
szempillaspirállal a kezében.
– Igen, igen! – ujjongott a vörös hajú. – És tényleg mennyire helyes!
– Helyes? Monica! A főiskolás focicsapat kapitánya, na, ő helyes! De Brad
Johnson? Egy isten!
Olyan nagy sóhajjal hagyta el kedvenc énekesem neve a száját, hogy azt
hittem, menten elélvez. Már épp el akartam lépni mellettük, amikor
felszisszentem. Szerintem soha nem fogom megszokni, hogy vadidegen nők így
nyilatkoznak róla. De mi tagadás, igazuk volt.
– Elnézést! Valami baj van? – nézett rám a szőke lány még mindig a tükörből.
Akkor vettem észre, hogy fülig ér a szám. Magabiztosan húztam ki magam, és
talán először, mióta együtt voltunk Braddel, határozottan szólaltam meg.
– Nem, nincs semmi – ráztam meg hozzá a fejemet is. – Próbáltátok már?
Tegyétek meg! Tényleg egy isten.
Tátott szájjal hagytam őket magukra. Amikor visszaértem a többiekhez, még
mindig nevettem.
– Min nevetsz? – kérdezte Liza. Már mindenki az asztalnál ült és iszogatott.
– Semmi, nem érdekes.
– Biztos? – lépett elém Brad. Már majdnem jobban ismert, mint a barátnőm.
De nem akartam ellőni a poént. Ha bejön, amit gondoltam, nemsokára úgyis
megtudja.
– Igen – válaszoltam. Hogy megnyugtassam, átkaroltam a nyakát és
megcsókoltam.
– Akkor jó.
Leültem én is a többiekhez, persze Brad egyből az ölébe vont. Így
beszélgettünk pár percig, amikor megláttam, hogy a lányok kiléptek a mosdóból.
Azonnal felugrottam.
– Liza! Hozok még inni. Jössz velem? Segítesz?
– Mehetünk.
Szerencsére a lányok még nem vettek észre, így távolból nézhettem, ahogy
rákészültek a bevetésre. Gyorsan kikértem egy kör italt, és a banda felé
fordultam.
– Műsor indul – motyogtam az orrom alatt.
– Mit mondtál? – hajolt közelebb Liza. Nem válaszoltam, csak néztem tovább,
hogy alakulnak a dolgok.
– Mi a picsa!
– Pont az – fűztem hozzá. Felültem egy bárszékre és kényelembe helyeztem
magam.
– Mit műveltél? – bökött oldalba Liza.
– Csss! Figyelj!
Felvettem az italomat és belekortyoltam. A két lány nem vacakolt sokat. Két
oldalról ültek Brad mellé. A vörös már rá is tette Brad mellkasára a kezét, és a
fülébe súgott valamit. A szőke se volt szégyellős. Maga felé fordította Brad
arcát, és végighúzta rajta a körmét. Más helyzetben biztos már ott lettem volna,
és téptem volna mindkettőt, de Brad kínlódó arcát látva, miközben elkapta a nő
kezét, csak nevetni tudtam. A többiek arca is megért mindent. Egyedül Scott
húzta mosolyra a száját, amikor körbenézve meglátott. Kacsintottam, ő pedig,
hogy a többiek ne vegyék észre, felém billentette a sörösüvegét.
– Gyere! – szóltam Lizának, amikor úgy döntöttem, visszakapta, amit
érdemelt.
– Te nem vagy százas – suttogta a fülembe, de hallottam a hangján, hogy
mosolyog.
– Ez most komoly? – kérdeztem felháborodást színlelve, amikor odaértünk az
asztalhoz. A bandából mindenki felszisszent. – Alig hagytalak itt egy percre és…
– Ez nem az, aminek látszik – próbált kikecmeregni a lányok fogságából Brad.
Annyira ideges volt, hogy majdnem elárultam magam, de még ki akartam
tartani.
– Látom, amit látok.
Jelentőségteljesen néztem a lányokra, akik még mindig nem tudtak szóhoz
jutni. Gondoltam, ehhez nem nagyon értenek.
– Kicsim, kérlek! – ugrott fel Brad kétségbeesetten.
Letettük az italokat az asztalra, amikor Liza észrevétlenül megkoccintotta a
könyökömet, így jelezve, hogy eleget szenvedett az énekesem.
– De hát… – tért észhez a vörös.
– Ann – lépett elém Brad és ölelte át a derekamat, hogy biztos lehessen benne,
hogy nem szököm meg előle.
– Te mondtad, hogy…
Fene a száját a szőkének! Tudtam, hogy Brad ennyiből is összerakja, hogy
volt valami közöm ehhez. Lehajtottam a fejemet, nem akartam ránézni.
– Ez komoly? – ismételte meg a korábbi szavaimat.
 Még mindig a padlót bámultam, amikor az állam alá nyúlva felemelte a
fejemet. Mivel nem hagyott más választást, ránéztem. Az arcán látott csibészes
mosolytól bukfencet vetett a szívem a mellkasomban. Nem haragudott, sőt.
Ahogy láttam, kimondottan élvezte. Megcsóválta a fejét, arcomat a kezébe vette,
és olyan szenvedéllyel csókolt meg, hogy a teremben senkinek ne legyen kétsége
afelől, hogy mi egy pár vagyunk.
– Azt hiszem, nyilvánvaló, hogy mi a helyzet. Elhúzhatjátok a csíkot –

hallottam még Scott hangját. – Mire vártok?

Valamit a lányok is morogtak válaszként, de engem az már rohadtul nem
érdekelt. Elvesztem a pasim ölelésében és csókjában. Percekig élveztük egymás
érintését, elfelejtve, hol is vagyunk.
– Oh, ember! Menjetek szobára! Senki nem kíváncsi az ingyen műsorra.
Scott szavaira váltunk el egymástól. Rosszallóan néztem felé, már azon
voltam, hogy beszólok neki, de a barátnőm már az ölében volt és egy
szenvedélyes csókkal hallgattatta el.
– Jöhettek utánunk – szóltam oda mosolyogva.
Még mindig tartottam tőle, hova fog ez vezetni kettőjük között, de jó volt
látni, hogy boldogok. Tart, amíg tart, majd elválik.
– Megyünk – Brad hangja zavarta meg a bámészkodásomat. Rákaptam a
tekintetem. Nem kérdés volt.
– De... – próbáltam ellenkezni, mert bármennyire is kívántam, jól éreztem
magam itt a többiekkel. Jó volt kikapcsolódni, és hogy ezt pont velük tehettem
meg, még inkább felcsigázott. Brad végigcsókolta az arcomat, majd a fülembe
suttogott.
– Indulunk.
Forró leheletétől megborzongtam, miközben a fülembe suttogott, és csak egy
hangos sóhajjal jeleztem a válaszom. Tényleg itt volt az ideje az indulásnak.
Belebújtam az ölelésébe, és beszippantottam a csak rá jellemző, fűszeres illatot.
Attól tartottam, kezdtem függővé válni tőle. Megcsókoltam a nyakát, mire
morogva az ölébe kapott. Már csak nevettem, nem tiltakoztam. Tudtam, hogy
úgysincs értelme.
– Holnap találkozunk, srácok – köszönt el a tőlük, és már éreztem is, hogy
sietősen távozunk.
– Mi lesz a többiekkel? – kérdeztem, amikor Brad lerakott az öléből, és
megláttam a kocsit, amivel érkeztünk.
– Hank majd visszajön értük.
– Ja, oké.
Kinyitotta az ajtót, besegített, majd beült mellém. Azonnal átölelt, én pedig
mosolyogva bújtam hozzá.
 – Szuper volt a mai este, köszönöm.
– Ugyan! Nincs mit. Nagyon örülök, hogy eljöttetek – mondta, miközben
felemelte a fejem a mellkasáról, ahol addig pihentettem –, de még koránt sincs
vége.
A hangjában bujkáló ígéretektől megborzongtam. Egy pillanat alatt uralkodott
el rajtam a mérhetetlen vágy. Addig helyezkedtem, míg be nem fészkeltem
magam Brad ölébe.
– Mit…? – próbált kérdezni, de ujjamat a szájára tettem.
– Csss! Most én jövök.
Egy kezemet a tarkójára fontam, másikkal pedig végigsimítottam az arcát, az
orrát, a szája ívét. Amint az alsó ajkához értem, szétnyitotta a száját, és
szaporábban kezdte venni a levegőt. Éreztem, hogy keményedni kezd alattam.
Mosolyra húztam a szám. Kegyetlenül élveztem, hogy egy olyan pasiból, mint
Brad, ilyen érzéseket tudtam kiváltani.
– Ne! – szóltam rá, amikor megéreztem, hogy megmozdítja a kezét. – Tartsd
ott, ahol van!
Mosolyogva, felhúzott szemmel vette tudomásul, hogy most én irányítok.
Visszatette a csípőmre mindkét kezét, míg én tovább simogattam. Amikor már
nem bírtam tovább, megcsókoltam. Lassan hajoltam hozzá közelebb, majd
lágyan az övéhez érintettem az ajkamat. Ekkor szakadt el nála a cérna. Egyik
kezével a fenekemnél fogva húzott közelebb, a másikkal a nyakamat tartotta,
hogy ne tudjak elhúzódni. Eszem ágában sem volt. Megkönnyebbülésért
imádkoztam, és hogy minél előbb hazaérjünk. Mire teljesen átvette volna a
testünk fölött a hatalmat a vágy, az autó lefékezett és megálltunk.
– Kösz, Hank – köszönt el a sofőrtől, miközben kinyitotta az ajtót és engem
kitett az utcára.
– Nincs mit – válaszolta a sofőr kaján vigyorral az arcán. Zavarba jöttem,
elfordultam, és sietve indultam a lakás felé.
– Ne siess annyira – kapott fel és fordított maga felé, amikor utolért. A
bejáratnál a falhoz nyomott és megcsókolt. – Most pedig menjünk, és fejezzük
be, amit elkezdtünk. Nem is egyszer – húzódott egy kicsit távolabb.
– Kiengesztelhetlek? – kacsintottam rá.
– Jézusom! Akármivel – vágta rá azonnal, miközben berángatott az ajtón,
amin épp kilépett valaki.
Egészen a lakásig botladoztunk. Hol a fal mellett, hol a korlátnál váltottunk
egy szenvedélyes csókot, így mire az ajtóhoz értünk, már teljesen fel voltunk
húzva.
– Hol a kulcsod? – kérdezte, miközben a nyakamat csókolta.
– Keresem – húzódtam távolabb tőle, de csak annyira, hogy be tudjak nyúlni a
kabátzsebembe.
– Majd én! – Kikapta a kezemből a kulcsot, a hátam mögé állt és úgy nyitotta
ki az ajtót. Szóhoz sem jutottam, mert amint beléptünk, egyből a szemközti
falnak tolt.
– Megőrjít ez a gönc rajtad – búgta a fülembe, amitől egy nyögés hagyta el a
számat.
– Brad – sóhajtottam.
– Hm?
– Én jövök.
Abban a pillanatban megtorpant, így a nadrágom csak a térdemig húzta le.
Azonnal megfordított, hogy szembe legyek vele. Nem hagytam neki sok időt.
Fordítottam rajta, és most ő állt a falnak támasztva. Nevetnem kellett, mert
hagyta magát, így olyan lendülettel ért oda, hogy a fejét is beverte a falba.
– Hupsz! Bocsánat – cirógattam meg az ajkát.
Hangos zilálásán kívül nem kaptam más választ. Nem bántam. Nem volt rá
szükség, hiszen a színtiszta vágy ott csillogott a szemeiben, kétséget sem hagyva
afelől, hogy megadta magát. Ettől felbátorodtam. Végighúztam az ujjamat az
álla vonalán, majd nagyon lassan lejjebb csúsztattam a mellkasán egészen a
hasáig.
Imádtam, hogy minden érintésemre összerándultak az izmai. Megfogtam a
pulóvere alját, és a pólójával együtt áthúztam a fején. Persze nem sikerült
akadálytalanul, hiszen fel sem értem, úgyhogy segítenie kellett. Amikor sikerült
kibújnia belőle, a földre dobta.
Hátráltam egy lépést. Muszáj volt legeltetnem rajta a szemem. Azt hiszem, ezt
a látványt soha nem tudnám megunni.
– Tetszik? – nézett rám öntelt vigyorral a képén.
Pontosan tudta, hogy igen, de ez már egyáltalán nem zavart. Közelebb léptem,
és rátettem az ujjamat a szájára.
– Ne dumálj!
Finoman ráharapott az ujjamra, amitől megborzongtam. Nem akartam
elgyengülni, de rohadtul közel voltam hozzá. Egy újabb lépést tettem hátra, és a
nadrágjára néztem. Nyeltem egyet, amikor megláttam, mennyire kemény. Lassan
kioldottam az övét, letoltam a bokájáig a nadrágot, majd visszafelé
végigsimítottam feszes combján.
– Ann!
– Csönd legyen! – szóltam rá határozottan, még mindig előtte térdelve.
Fejét hátrahajtva nyögött fel. Kezemet végighúztam kőkemény farkán, de még
nem szabadítottam ki az alsója fogságából. Miközben pattanásig húztam az
idegeit, ő a tenyerével a falat csapkodta.
 – Kérlek! – sóhajtott rekedten, miközben előretolta a csípőjét.
Nem volt szívem tovább kínozni, és már én sem bírtam sokáig. Mindkét
kezemmel megfogtam a vékony anyag két szélét, és a térdéig csúsztattam.
Amikor végre szembe találtam magam vágytól remegő farkával, felnyögtem.
Egyik kezemmel rámarkoltam és megszorítottam. Brad fújtatott, és még
közelebb tolta magát hozzám. Míg másik kezemet a combján tartottam,
ráhajoltam és végignyaltam.
– A rohadt életbe! – ordított fel.
Nem húztam tovább, a számba engedtem. Nyelvemmel simogattam, miközben
egyre jobban sodortam az élvezet küszöbére. Egyik kezét a tarkómra téve
irányította a mozgásomat. Iszonyatosan beindultam már én is. Kezemet elvettem
a combjáról, félrehúztam a bugyimat, és végigsimítottam csurom nedves
résemen. Amint dörzsölni kezdtem magam, felnyögtem. Brad abban a
pillanatban rám nézett.
– Oh, Ann! Bébi!
Felnéztem rá, miközben tovább kényeztettem magam. Kiengedtem őt a
számból, majd végigcsókoltam, nyelvemmel makkja végét cirógattam. Amikor
megéreztem, hogy rándul egyet, azonnal újra a számba vettem, amennyire csak
tudtam. Egészen a végéig el akartam vinni, de nem hagyta.
– Elég! – üvöltött fel.
Megfogta a kezem, és felrántott magához. Lihegve nézett a szemembe.
Minden további szó nélkül kapott fel az ölébe, és húzott azonnal magára.
– Te jó ég! – nyögtem fel.
– Úr isten! – hörgött Brad is.
Tudtam, hogy nem lesz egy hosszú menet innentől kezdve, de nagyon vártam
már az ostromot. Hamar meg is kaptam. A falnak nyomott, és olyan ütemben
kezdett döngetni, hogy attól tartottam, kidöntjük a falat.
– Oh! – hajtottam hátra fejemet, amikor tekert egyet a csípőjén.
– Ez az! Gyerünk, kicsi lány!
Most nem foglalkoztam a megszólítással, csak hagytam, hogy maguk alá
temessenek az érzéseim. Átadtam magam a hőn áhított vágynak, amit csak tőle
kaphattam meg. A nevét sikítva jutottam a csúcsra, és ő is követett, miközben a
nyakamat harapdálta. Percekig így maradtunk, vártuk, hogy újra kapjunk
levegőt.
– Ne haragudj – csókolta lágyan a nyakam és a vállam ívét.
– Miért kellene?
– Ezért – távolabb húzódott, és az ujját végigfuttatta a bőrömön, ahol előzőleg
megharapott.
Próbáltam annyira lehajtani a fejem, hogy lássam, miről beszél, de nem
sikerült. Belenéztem aggódó szemébe, megfogtam az arcát és lágyan
megcsókoltam.
– Most legalább már aktuális lesz a kicsi lány megszólítás – kuncogtam, és a
nyakába borultam. – Mint valami tini csitri – nevettem tovább. – Előkeresem a
múlt századi garbóimat.
Erre már ő is elnevette magát.
– Bolond vagy – elhallgatott egy pillanatra –, de nekem így tetszel.
Minden izmom megfeszült egy szempillantás alatt. Brad megérezhette, mert
miközben megindult velem a fürdőbe, erősebben szorított magához.
– Tényleg? – suttogtam meglepődve.
Amikor beléptünk a fürdőbe, felkapcsolta a villanyt, és lerakott az öléből.
– Tényleg – válaszolt a szemembe nézve. – Ne kételkedj! Ebben ne –
simogatta meg kézfejével az arcomat. Megfogtam a jobb kezét, elfordítottam és
belecsókoltam a tenyerébe.
– Rendben – suttogtam alig hallhatóan.
– Gyere, tusoljunk le. Te is fáradt lehetsz már.
Csak bólintottam, mert többre nem telt tőlem. Nem is tudom, mi vette ki
jobban az erőt a testemből. Az észveszejtő szex vagy a váratlan vallomása,
miszerint tetszettem neki. Mindenesetre mosollyal az arcomon hagytam, hogy
beszappanozzon, lemosson és megszárítson. Annyira ellazultam ettől a
kényeztetéstől, hogy úgy éreztem, állva el tudnék aludni.
– Kell a pólód? – emelte elém a korántsem csinos hálóinggént használt
felsőmet, mire megráztam a fejemet.
– Érezni akarlak – mosolyogtam rá.
– Helyes – vigyorgott rám önelégülten. – Gyere!
Befeküdt az ágyamba, én pedig szó nélkül bújtam mellé. Szerencsére ő sem
vett fel semmit,így valóban minden porcikánk összeért a takaró alatt.
– Jó éjszakát – suttogtam a mellkasának.
– Neked is, kicsim.
Összefonta körülöttem a karjait, és megcsókolta a fejem tetejét.
Reggel, amikor megébredtem, valahonnan a távolból apró neszeket hallottam.
Szorosabbra hunytam a szemem, átfordultam a másik oldalamra, és
beburkolóztam a takaróba. Egy perc múlva egy nagy csattanás riasztott fel.
Kinyitottam a szemem, kibújtam a menedékemből. Akkor vettem észre, hogy
Brad nincs mellettem. Mosolyognom kellett a gondolatra, hogy valószínűleg ő
randalírozik a konyhában. Még egy utolsót nyújtózkodtam, és próbáltam erőt
gyűjteni, ami az előző éjszakát figyelembe véve, nem volt könnyű feladat. Az
öröm és az izgatottság megbizsergette a belsőmet. Annyira hihetetlen ez az
egész! Egy kicsit még mindig féltem, hogy ez az álom nem tart örökké, de
próbáltam magam megnyugtatni, hogy nem vagyunk már tinik, meg tudjuk
oldani, ha meg akarjuk. És egyelőre úgy tűnt, hogy ezt mindketten akartuk.
– A francba!
Brad újabb szitkozódása rántott vissza a valóságba. A fejemet csóválva keltem
ki az ágyból, és indultam a hangok irányába. Már a kilincsen volt a kezem,
amikor végignéztem magamon. Teljesen meztelen voltam. Halványan rémlett,
hogy este én nem akartam felvenni semmit.
Jesszus!
Azt sem tudtam, mikor aludtam így utoljára. Ugyan valószínűleg még egyedül
voltunk a lakásban, de nem akartam kísérteni a sorsot. Körbenéztem, mit is
vehetnék fel. Mivel a hangok egyre hangosabbak és mérgesebbek voltak,
jobbnak láttam, ha sietek, mielőtt még kárt tesz magában vagy a konyhában.
Belebújtam egy bugyiba és egy korábbról ott maradt hálóingembe, majd
kirohantam a szobából. A konyhaajtóban sikerült lefékeznem, és megállnom egy
pillanatra. Kár lett volna kihagyni a látványt, ami a szemem elé tárult. Brad
háttal állt nekem, egy szál alsógatyában, és a tűzhely fölött szentségelt. Épp a
pultról tett volna valamit a serpenyőbe, amikor hátraugrott, és újra szitkozódni
kezdett. Tényleg jobbnak láttam, ha átveszem tőle a dolgokat.
– Eszünk ma még valamit? – tettem fel a kérdést halkan, nehogy még jobban
megijesszem. Így is riadtan fordult felém.
– Nem vagyok biztos benne – morgott az orra alá. Egy pillanat alatt változott
meg az arckifejezése, amint végigfuttatta rajtam a tekintetét. – Már másra
vagyok éhes – vigyorgott kajánul.
– Azt már nem – nevettem, és próbáltam ellépni mellette, hogy felmérjem,
milyen károkat okozott. Nem jutottam messzire. Elkapta a derekamat, és maga
felé fordított.
– Jó reggelt, szépségem! – suttogta az ajkaimra.
– Jó reggelt! – Hozzásimultam és hagytam, hogy egy észveszejtő csókkal
köszöntsön.
– Az ágyba akartam vinni neked a reggelit – húzta össze a szemöldökét,
mintha morcos lett volna.
– Jó lesz az itt is. – Hátranéztem a vállam fölött. – Már ha hagytál valamit.
– Ne piszkálj – csiklandozta meg a derekamat. – Annyira nem vészes a
helyzet.
A szemöldökömet felhúzva néztem rá, miközben a tűzhely felé fordultam.
Kétkedve piszkáltam meg a serpenyőben lévő maszlagot.
– Mi akart ez lenni?
– Melyik? – karolta át a vállam. – Ja, ez? Ez valamilyen különleges palacsinta.
Nem jut eszembe a neve.
 – Ahogy elnézem, más se – kuncogtam. – Meg kell hagyni, tényleg
különleges. – Nem bírtam tovább visszafogni a röhögésemet.
– Jól van, akkor hagyjuk. Egyél, amit akarsz.
Elengedte a derekam és magamra hagyott. Hitetlenkedve követtem a
tekintetemmel, ahogy ledobta magát az egyik székre az étkezőasztalnál, elővette
a telefonját, és szó szerint besértődött.
– Ez most komoly? – csóváltam a fejem, miközben próbáltam szuggerálni,
hogy válaszoljon.
És igen, az. Itt vagyok a barátnőm konyhájában a világ egyik legismertebb
énekesével, akinek a lába előtt hever a világ, köztük már én is, és duzzogva
nyomkodja a telefonját, mert beszóltam neki. Mosolyognom kellett a
viselkedésén. Roppant gyerekes volt, de imádnivaló. Szó nélkül mentem hozzá
közelebb, de ő továbbra se nézett rám. Felsóhajtottam, majd amikor melléértem,
kivettem a kezéből a készüléket.
– Én épp… – szólt volna közbe, de nem foglalkoztam vele, csak letettem a
telefont az asztalra, és az ölébe fészkeltem magam. Felszisszent, amint a nyaka
köré fontam a karom, és beletúrtam a hajába.
Közelebb hajoltam hozzá.
– Köszönöm, hogy készíteni akartál nekem reggelit – mondtam, majd adtam
egy csókot a szájára. – Sajnálom, hogy cikiztelek vele – újabb csók következett,
de még mindig ellenállt. – Éhes vagy még? – suttogtam kéjesen, utalva a korábbi
megjegyzésére.
Ez adta meg a végső lökést. Egyik karjával átölelt, másikkal a tarkómnál
fogva rántott közelebb, és vadul megcsókolt.
– Veled sosem fogok betelni – suttogta rekedt hangon, miközben a nyakamat
kóstolgatta. Válasz híján hangosan sóhajtoztam. Hazudnék, ha azt mondanám,
nem estek jól a szavai. – Oh, Ann! – vont az ölelésébe.
Már épp felemelkedett a székről, amikor hangosan megkordult a gyomrom.
Úr isten! Mennyire kínos már!
Szégyenkezve bújtam a mellkasába.
– Azta, kicsi lány! Ez nem volt semmi. – Nevetésétől rázkódtam én is. –
Muszáj ennünk valamit – jelentette ki határozottan.
– De… – próbáltam tiltakozni. Már én is másra voltam éhes.
– Ahhoz energia kell, ahhoz pedig ennünk kell.
Velem együtt felállt, majd lerakott, de a kezemet nem engedte el.
– Van kedved segíteni? – kérdeztem.
– Jól meggondoltad ezt? – vakarta meg a tarkóját, miközben végignézett a
csatatéren, amit maga után hagyott.
– Igen, gyere.
 Kézen fogtam, és a pulthoz vezettem. Édes volt, ahogy egyik lábáról a
másikra állt, míg én gyorsan összerámoltam egy kicsit.
– Palacsinta? – kérdeztem, mire bólintott. Sejtettem, hogy azért ő nem igazán
ezt szokta reggelizni, és attól nekem is bőségesebb kellett, de azért gyorsan
bekevertem egy adagot. – Felszelnél addig egy kis paprikát meg szalonnát?
– Persze.
Nem telt el húsz perc, és finom illatok lepték el a konyhát.
– A következő akkor is az enyém lesz – motyogta Brad teli szájjal.
Mosolyogva bólintottam. Már alig vártam.
Nem sokkal később a barátnőm robogott be, fülig érő vigyorral az arcán, a
háta mögött Scott-tal.
– Jó reggelt!
Azonnal leolvadt a mosoly az arcáról, ahogy körülnézett.
– Mit csináltál? – nézett egyből Bradre.
Felnevettem.
– Haver! Te sosem tanulsz ebből? – csatlakozott Scott is a barátnőmhöz.
Egy pillanatra megfagyott a levegő. Nem akartam arra gondolni, hogy előttem
már hány lány kedvéért adta elő ezt a műsort.
– Tudjátok, hányszor gyújtotta már fel a konyhát? Mindegy, hogy a
turnébuszon voltunk, vagy a lakásban.
Scottra néztem, és először ugyan kételkedtem, hogy nem csak ködösített-e, de
aztán megláttam az arcán, hogy teljesen komolyan gondolta, amit mondott.
– Én kis kétbalkezes szakácsom – hajoltam át az asztalon, és megcsókoltam.
Mielőtt újra magunkba feledkeztünk volna, megint Scott kotyogott közbe.
– Nem akarom megzavarni a gerlepárt, de Roy szétrúgja a seggünket, ha nem
leszünk ott a próbán – ránézett az órájára –, úgy fél órán belül.
– Jól van, de te is jössz – vágta rá gyorsan Brad, és már húzott is a folyosón a
szobám felé. Még hallottam Liza sikoltozását, gondolom, Scott őt is elhívta.
– Brad! Nem akarlak zavarni. Mi addig elmegyünk egy kicsit vásárolgatni,
múzeumot látogatni, vagy mit tudom én.
– Mi a baj? – fordult felém.
Magam se tudtam volna megmondani. Egyszerűen féltem, hogy azzal, hogy
még beljebb lépek a világába, rájön, hogy nem is voltam soha odavaló.
– Ne aggódj, kérlek! Minden rendben van, és így is marad. Szeretném, ha
velem lennél. Ez eltarthat egy darabig, ahogy Royt ismerem.
Ember legyen a talpán, aki nemet tud mondani ennek a fickónak. Főleg,
amikor ilyen finoman csókol, és simogat, becézget.
– Oké – sóhajtottam. Csak bízhattam benne, hogy nem fogom megbánni a
döntésemet.
 Alig húsz perc múlva megérkeztünk a stúdióhoz.
– Nem is késtünk sokat – néztem meg az órámat, most már idegesen.
Láttam a fiúkon, hogy eléggé feszültek, de nem tudtam, miért. Amint
lefékezett az autó egy kis mellékutcában, megértettem. Egy fickó kézzel-lábbal
hadonászott, miközben Kyle és Mike próbálták jobb belátásra bírni.
– Ha jól sejtem, ő ott Roy.
Mindkét pasi felszisszent.
– Nem indul jól a kapcsolatunk – dünnyögtem, és kiszálltam a kocsiból.
– Neked nem lesz semmilyen kapcsolatod vele – morgott Brad az arcomba.
Jézusom! Ebben meg mi ütött?
– Hol a faszban voltatok ennyi ideig? – üvöltötte torka szakadtából Roy,
amikor kiszálltunk. – Nem azért fizettem ki egy valag pénzt, hogy egy isten
tudja, milyen zűrös éjszaka után a lotyókkal együtt libbenjetek be ide!
Félve pillantottam Bradre, aki, mint egy felbőszült bika, rontott neki a nála
nem sokkal alacsonyabb szőke hajú pasinak.
– Akkor tisztázzunk valamit, de kurva gyorsan! – kapta el a szépen vasalt inge
nyakát. – Egy. Válogasd meg a szavaidat a barátnőmmel kapcsolatban, ha
továbbra is egy valag pénzt akarsz keresni! Kettő. Azt a pénzt mi fizettük ki és
nem te! Ezt soha ne felejtsd el!
Miután Brad végre elengedte a nyakát, láttam, hogy körbenéz, majd – mivel
valószínűleg nem egy hülye ember – rendezte a vonásait, és közelebb lépett
hozzánk.
– Elnézést, hölgyeim. Roy vagyok, a csapat ügynöke és menedzsere, ha még
igaz – mondta, miközben meghunyászkodva pillantott Bradre, aki csak bólintott.
A csapat többi tagja szó nélkül nézte végig a műsort. Előbb a felém nyújtott
kezére néztem, majd a szemébe. Lehet, hogy nagyon igyekezett, de a szeméből
nem tudta eltüntetni a gyűlöletet, vagy undort. Nem igazán tudtam eldönteni.
Mindenesetre az nyilvánvaló volt, hogy ha tényleg komolyabbra fordul a
kapcsolatunk Braddel, ezzel a pasival még biztosan lesz összetűzésem.
– Semmi gond – mondtam olyan kedvesen, amennyire csak tőlem telt. – Ann
vagyok, ő a barátnőm, Liza.
Vele is kezet fogott, de őt is ugyanolyan arccal mérte végig. Nem tudtam,
kinek, vagy minek nézhetett bennünket, de nem is volt idő a töprengésre.
– Gyerünk srácok, dologra – szakította meg a kis közjátékunkat Kyle.
Még mindig Roy szemébe néztem, amikor Brad megfogta a kezemet és
elindult az épület felé. Nem hagyta annyiban, vállával nekiütközött Roynak,
amikor elment mellette. Valóban nagy meccsre lehetett számítani.
Amint beléptünk a stúdió épületébe, mindenkinek megváltozott a hangulata.
Mintha az előbbi kis közjáték meg sem történt volna. A fiúk egymást ugratták, és
kézzel fogható volt az izgatottságuk. El sem tudtam képzelni, mit érezhetnek egy
nagykoncert előtt, ha egy egyszerű próbától ennyire izgatottak.
Scott és Liza ment előttünk összeölelkezve, a többiek pedig már egy ajtón
rontottak be egymást ugratva. Nem láttam, de tudtam, hogy Roy is a
nyomunkban van. Éreztem a hátamon a tekintetét.
Tudtam, hogy muszáj lesz letisztáznunk ezt, mert nem akartam, hogy egy
figyelemre vágyó, kiéhezett cafkának tartson. Nem vagyunk már taknyos
kölykök. El is határoztam, hogy minél előbb sort kerítek erre a beszélgetésre.
– Itt meg tudtok várni bennünket – riasztott fel Brad hangja az
elkalandozásomból.
Egy kisebb irodaszerű helyiségbe vezettek be bennünket. A jobb oldalon egy
egyszerű fekete kanapé helyezkedett el a fal mellett, előtte egy kis asztal volt. A
szoba nagyobb részét azonban a keverőpulthoz hasonló asztal foglalta el.
Istenem! Azt sem tudom, mik ezek. Még életemben nem láttam ilyet.
Bámészkodásomat Mike és Dan röhögése szakította félbe. A próbatermet egy
üvegfal választotta el attól a szobától, ahol mi álltunk, így pontosan láttam, hogy
nyakukba akasztották a gitárjukat, és pár akkordot lejátszottak rajta.
– Mennem kell – ölelt át Brad, majd lágyan megcsókolt. – Ellesztek itt? –
kérdezte szorosabban tartva ölelésében.
Kihallottam hangjából, hogy tényleg aggódott amiatt, hogy esetleg ez már sok
nekem. De nem kellett attól tartania, hogy elfutok. Sokkal jobban izgatott ez a
dolog, minthogy aggódjak bármi miatt is.
A nyakába kapaszkodtam és lehúztam magamhoz.
– Alig várom, hogy utána láthassalak – suttogtam az ajkára.
Felnyögött, magához húzott, és olyan szenvedélyesen csókolt meg, hogy attól
tartottam, ott próba nem lesz. Füttyvihar szakította meg a csókcsatánkat.
Mosolyogva húzódtam el Bradtől, és pillantottam a próbaterembe. Észre sem
vettem, hogy magunkra maradtunk. Körbenéztem, hova tűnt Liza. Akkor láttam
meg, hogy már Scott dobszerkóját piszkálta. Fejemet csóválva fordultam vissza
a pasimhoz.
– Menj, mert későbbre terveim vannak veled – cirógattam meg Brad arcát.
– Szentséges isten! Így akarsz melóra ösztönözni? – húzódott el nevetve, majd
a fenekemre csapva kilépett a szobából. – Helyezd magad kényelembe, szivi –
kacsintott vissza rám az ajtóból.
Úgy tettem, ahogy kért. Épp csak ledobtam magam a kanapéra, amikor a
vihogó barátnőm is belépett a szobába, két másik emberrel a nyomában.
– Ann! Ismerd meg Tomot és Todot – mutatott előbb az egyikre, majd a
másikra. Alig tudtam visszafogni a nevetésemet.
– Tényleg?
 – Igen – vigyorogtak rám, miközben kezet fogtunk. – Anyánk nem volt túl
kreatív, amikor névválasztásra került a sor.
Kedves arcú, nálam jóval fiatalabb ikrek álltak előttem.
– Tod vagyok – intett a magasabb, majd ledobta magát a pult előtt álló egyik
székbe. Nem sokkal később Tom is követte.
– Ugye, milyen cukik? – csapkodta a karomat izgatottan Liza. Nem ismertem
rá.
– Hé! Fogd vissza magadat! Neked már van pasid – vetettem egy mindent
tudó pillantást a dobosra.
– Oh, nem. Vele csak szórakozunk kicsit – tette hozzá, én meg majdnem
elhittem. Majdnem.
– Aha – vetettem oda félvállról, de már nem őt néztem.
Az ikrek össze-vissza nyomogattak valamit az előttük lévő pulton, mire
ellepte a készülődés zaja a kis szobát. Kihúzódtam a kanapé szélére, és
izgatottan vártam, mi következik. Mindenki elfoglalta a helyét, majd amikor az
az idióta Roy is magukra hagyta őket, belekezdtek.
Gyorsan az ajtó felé pillantottam, és csak remélni mertem, hogy nem akarja
idetolni a képét. Nem biztos, hogy hajlandó lennék elviselni a jelenlétét, szó
nélkül biztosan nem. De nem volt időm ezen rágódni, mert Brad hangja
betöltötte a szobát. Ránéztem, de ő épp az előtte lévő papírokat rendezgette,
miközben egyik kezében a mikrofont fogta.
Máris bizseregni kezdett a bőröm, pedig ez még csak valamiféle hangolás
volt. Egyszerűen csak kinyitotta a száját, és minden különösebb erőlködés nélkül
olyan tiszta és mély hang jött ki a torkán, hogy szó szerint beleborzongtam. Alig
vártam, hogy úgy isten igazából belekezdjenek.
Aztán amikor megtörtént...
Fel kellett állnom. Liza is követte a példámat. A koncert is fantasztikus volt,
de így, a próbateremben, olyan volt, mintha privát előadást kaptunk volna. Fülig
érő vigyorral hallgattam, ahogy a banda belekezdett egy korábbi slágerükbe, a
Tudom című számba. Már ütemre járt a lábam, amikor Brad felém fordult és a
szemembe nézve énekelte a dalt. Eddig nem is foglalkoztam különösebben a
szöveggel. Persze, mindegyik jó volt, szívhez szólt, de nem igazán kötöttem
semmihez, vagy senkihez. De most határozottan az volt az érzésem, hogy ez a
mi dalunk. Brad továbbra is engem nézett, majd sokat sejtetően rám kacsintott.
Ott helyben képes lettem volna kirángatni a próbáról, és a végtelenségig
csókolni.
Egyszer csak Liza fogta meg a kezem.
– Ezzel nem segítesz – suttogta mosolyogva. Ezek szerint kívülről is látszódott
rajtam, mire vágytam.
 – Nem tudom, miről beszélsz – tagadtam le azonnal.
Egyelőre én sem tudtam nagyon megfejteni az érzéseimet, nem volt
szükségem még az ő jó tanácsaira is.
– Jól van – vigyorgott tovább és visszaült a kanapéra.
Én egy tapodtat sem mozdultam. Sőt. Annyira közel mentem, amennyire csak
lehetett, és tátott szájjal bámultam, mint egy óvódás a cukorkaboltban. Nem
tudom, mennyi idő telhetett el, amikor egyszer csak Mike hangja szakított ki a
transzból.
– Tartunk tíz perc szünetet.
A többiek kérdőn vonták fel a szemöldöküket, én viszont határozottan láttam,
hogy Brad felé biccent. A fejét csóválva tette le a gitárját.
– Ez most komoly? – méltatlankodott Kyle. – Épp csak elkezdtük.
– Húzz innen kifelé – veregette meg a hátát Scott.
Persze, gondolom, ő is alig várta, hogy a barátnőm mellett lehessen. Az ikrek
is kiugrottak a székeikből, és egy pillanat múlva megint egyedül találtam
magam. Akkor néztem meg az órát. Több, mint egy órája voltunk már itt.
Visszafordultam a stúdió felé, ahol Brad vigyorogva terpeszkedett az egyik
székben. Hanyagul előre vetette a lábait, kinyújtotta őket, és a bokáját áttette a
másikra. Végignéztem laza, felszabadult arcán, és a fejemet csóváltam.
Kinyújtotta egyik kezét és az ujjával intett, hogy menjek be.
Én továbbra sem mozdultam, és próbáltam olyan komoly képet vágni,
amennyire csak tudtam. Válaszként kaptam egy „Ugye ezt most nem gondoltad
komolyan” pillantást, de én csak bólogattam.
Szinte azonnal felugrott a székből.
– Ann – morgott, de én továbbra sem mozdultam. – Gyere be – lépett az
üveghez közelebb. – Kérlek – váltott lágyabb hangra.
Nem akartam tovább húzni sem az ő, sem az én idegeimet. Vágytam az
érintésére. Magamnak is félve vallottam be, de szükségem volt rá.
Kiléptem a szobából a folyosóra, kinéztem a többieket keresve, de sehol nem
volt senki. Rátettem a kilincsre a kezemet, de abban a pillanatban kivágódott az
ajtó. Brad erősen megragadott a csípőmnél fogva, mire én felsikítottam.
– Ne csináld! Brad! – vergődtem a karjai között, de ő egy szót sem szólt.
Lábával belökte az ajtót, majd rögtön a falnak nyomott.
– Ne mondj nekem nemet, Ann! – hajolt le hozzám, hogy a szemembe
nézhessen. A vér is megfagyott az ereimben, ahogy megláttam a kétségbeesést a
szemeiben. – Kérlek!
Annyira meglepődtem, hogy semmit nem tudtam reagálni.
Hiszen bárkit megkaphatna! Miért fél mégis attól, hogy én elutasítom?
Azonnal kaphatna minden ujjára másik nőt.
 – Én téged akarlak – válaszolta meg a fel nem tett kérdéseimet. Ez elég volt
ahhoz, hogy visszazökkentsen a kalandozásomból. Kezeimet végighúztam erős
karján, vállán, majd a nyakát cirógattam. Becsukta a szemét, nagyot sóhajtott és
a plafonra szegezte a tekintetét.
– Én is – suttogtam alig hallhatóan. Ekkor rám nézett.
– Helyes – vágta rá. Most ő következett a cirógatásban. A falnak dőlve
élveztem az érintését. – Ebben ne kételkedj! – csókolt a nyakamba – Soha!
– Többet nem fogok – vágtam rá szinte azonnal, habár nem tudhattam, mi lesz
ennek a vége.
Beleegyezésemre újabb morgás volt a válasz, majd heves csókcsatába
kezdtünk.
– Mikor végeztek? – lihegtem levegőért kapkodva, amint elhúzódott tőlem.
– Mi jár abba szépséges fejedben? – tette fel a kérdést teljesen feleslegesen.
Ránéztem; az öntelt vigyor az arcán azt mutatta, hogy pontosan tudja, mit
szeretnék.
– Nem mondom meg – bújtam ki mosolyogva a kezei közül, amikor
meghallottam a többiek hangját a folyosóról. Próbált utánam kapni, de gyorsabb
voltam. Kyle zongorájához léptem, és leütöttem pár billentyűt.
– El a kezekkel a hangszeremtől! – lépett be éppen elsőként a zongora
tulajdonosa. Ezzel épp megúsztam, hogy Brad elkapjon. Megadóan csóválta a
fejét, de olyan tekintettel nézett rám, hogy tudtam, ezt még vissza fogom kapni,
kamatostul.
Rákacsintottam. Már alig vártam.
Pillanatok alatt visszaért mindenki, így néhány percnyi szóváltás után
folytatódott a munka. Liza után én is a folyosóra léptem, de mielőtt becsuktam
volna az ajtót, Brad felé fordultam.
– Brad? – Megvártam, míg abbahagyja a társalgást Mike-kal, és rám nézett. –
Majd megmutatom – kacsintottam rá kacéran.
– Jézusom – tátogta maga elé.
Míg a többiek faggatták, miről van szó, én vigyorogva behúztam magam
mögött az ajtót.
Még majdnem két órát töltöttünk a stúdióban, de egy percet sem unatkoztam.
Amikor a banda zenélt, síri csendben hallgattuk őket, amikor pedig tartottak egy
lélegzetvételnyi szünetet, akkor az ikrek okosítottak ki minket a pult
működéséről. Nem voltam egy műszaki zseni, de hamar megtanultam, hogyan
működnek a dolgok.
A próba után elmentünk enni egy közeli kis olasz étterembe. Azt hiszem, ez
mindannyiunk gyengéje. Nagyon jól szórakoztunk. Sokat nevettünk, ahogy a
fiúk szívták egymás vérét. Brad egy percre sem hagyott magamra, aminek
nagyon örültem. Tényleg jól éreztem magam velük. Kezdett nagyon
természetessé válni ez az egész.
Néhány féltékeny pillantást elkaptam a szomszéd asztalnál ülőktől, de most ez
sem zavart. Nem is olyan régen még én is hasonlóan éreztem volna magam. De
most egyáltalán nem érdekelt, sőt. Mosolyogva bújtam Brad ölelésébe.
– Valami baj van? – kérdezte némi aggodalommal a hangjában.
– Nem, minden a legnagyobb rendben – simogattam meg az arcát. Valóban így
is gondoltam.
 Brad

A következő napok rekordgyorsasággal teltek. Mintha külön ellenünk

dolgozott volna az idő. Igaz, hogy aki mellett jól érzed magad, nem tűnik fel az
idő múlása. És Ann-nel elmondhatatlanul jó volt. Minden tekintetben. Nagyon jó
érzés volt, hogy a srácok is bevették a csapatba. Ugyan elég sűrűek voltak a
napjaink, de rengeteg közös programot szerveztünk a bowlingozás után is.
Szerettem, hogy mindig mellettem volt, és még belegondolni is fájt, hogy mi
lesz, ha pár nap múlva el kell mennünk. Szerencsémre sikerült elérnem, hogy
Ann velem legyen a lakásunkban, míg Liza maradt a saját otthonában. Tudtam,
hogy nem volt szép tőlem, hogy beletenyereltem a pihenésükbe, de arról szó sem
lehetett, hogy egy percre is magára hagyjam. Ha ehhez az kellett, hogy nálam
legyen, amikor csak lehet, hát kiharcoltam magamnak. Liza is jó fej volt, nem
akadt fenn rajta. Szerintem pont kapóra jött neki az ötletem. Ugyan nem igazán
tudtam, hova tenni a Scott-tal való kapcsolatát, már amennyire ezt annak lehetett
nevezni, de tény, hogy mindkettőjükben megváltozott valami. Korábban alig
lehetett Scottot kirobbantani mellőlünk, most meg alig láttuk. Ha tehette, ő is a
csajával lógott.
Az indulás előtti napokban idegesebb voltam az átlagnál. Én voltam a soros,
hogy vacsorát hozzak a már jól bevált olasz étteremből. Ann már nálam volt.
Minden készen állt egy fantasztikus estéhez, míg az étteremhez nem értem.
Kikerülve a két fotóst, akik a sarkamban ácsingóztak, beléptem Fabio éttermébe.
Azonnal kiszúrtam azt a szemétládát. Egy csapat seggfejjel együtt vacsorázott,
látszólag nagyon jó hangulatban. Elöntötte az agyamat az ideg. Eddig nem is
láttuk hónapokon, vagy lehet, hogy éveken át, most meg mindig körülöttünk
ólálkodott.
– Helló, Mr. Johnson – köszöntött illedelmesen az egyik pincérlány, ezzel
kiszakítva a gondolataimból.
– Helló.
– Mit óhajt?
Elfordultam Jimmy-től, és leadtam a rendelésemet. Vissza kellett fognom
magam. Nem ezzel akartam a címlapra kerülni. Egy pillanat is elég lett volna, és
a kint ácsorgó paparazziknak köszönhetően azonnal ott lennék minden oldalon,
és reggel az újságokban. Épp kifizettem a vacsoránkat, amikor gúnyos szavai
eljutottak hozzám.
– Nocsak, nocsak. Csak nem a rockerek fenegyerekéhez van szerencsénk? –
vihogott a saját hülye kérdésén. Válasz nélkül mentem el mellettük. Tényleg
nem volt szükségem most a balhéra. – Bírja még az én Danny fiúm cucc nélkül?
Megtorpantam. Ez tényleg nincs tekintettel semmire és senkire. Egyáltalán
nem zavarta, hogy tömve volt az étterem, és bárki meghallhatta. Szó nélkül
indultam tovább.
– Már nem sokáig lesz ez így! – jelentette ki határozottan.
Eddig bírtam visszafogni magam.
– Nem kaszáltál még eleget rajta, te rohadék? – Üvöltve léptem közelebb az
asztalukhoz.
A körülöttünk lévők felfüggesztették az evést, és csak ránk koncentráltak,
aminek nem igazán örültem. Bárkinél lehetett egy telefon, amivel szaftos kis
sztorit dokumentálhatott volna. Gyorsan körbenéztem, de szerencsére nem akarta
senki felvenni a mi kis beszélgetésünket. Jimmy felugrott a helyéről és mellém
lépett.
– Mindig szüksége lesz rám. Ezt ne felejtsd el! – lökte meg a mellkasom.
– Ezért koslatsz utána? – Hitetlenkedve csóváltam meg a fejem. Ez tényleg
egy idióta. – Rég kiszállt, nincs már szüksége rád, és ezt te is tudod – ráztam le
magamról a kezét.
– Azt majd meglátjuk – húzta ki magát gőgösen.
Ekkor végképp elszakadt nálam a cérna. Jobb kezemet ökölbe szorítottam, és
mielőtt bármelyik gorillája észhez tért volna, orrba vágtam. Szabályosan
hallottam a csontjai törését.
A rohadék!
Felszisszentem, ahogy az adrenalin felszívódása után az én kezembe is éles
fájdalom nyilallt.
– Kérem, Mr. Johnson – rohant ki sápítozva Fabio a konyhából.
– Semmi gond – próbáltam féken tartani az öreget –, már itt sem vagyok.
Kiléptem az étteremből, és mivel a két fotós még a helyén volt, bízhattam
benne, hogy megúsztam a holnapi médiaszereplést. De ez volt a kisebb
problémám. Kurvára fájt a kezem, lehet, hogy orvoshoz is el kellene mennem
vele, de most nem vágytam másra, csak az én kicsim ölelésére.
Beraktam a kaját az ülésre, majd kivettem az üveg ásványvizet, ami az
italtartómban volt. Nem akartam összevérezni az egész kocsit, így leöblítettem a
kezemet, amennyire futotta a vízből, majd rátapasztottam egy papír zsebkendőt.
Ideiglenesen ez is megtette. Nem akartam több időt itt elfecsérelni, így
beugrottam a kocsiba és már indultam is.
Hazaérve sem lett jobb a helyzet. Amikor beléptem a hatalmas nappaliba, síri
csend honolt a házban. Egyedül Ann ült háttal nekem, a hatalmas
étkezőasztalnál. Innen is látszódott, hogy valami nem stimmel.
– Ann, édesem! Mi a baj? – léptem közelebb, de nem kaptam semmilyen
reakciót. – Kicsim? Mi történt?
Leraktam a vacsorát az asztalra, majd mellé ültem. Az előtte heverő telefonját
bámulta. Azt sem fogta fel, hogy ott vagyok. Megfogtam a kezét, hogy
kizökkentsem.
– Megijesztesz. Mondd el, mi történt.
Egy óriási sóhaj szakadt ki belőle, de mivel nem láttam, hogy sírt volna, egy
kicsit megnyugodtam. Talán mégsem volt akkora a baj. Perceken át vártam,
hogy elmondja, mi nyomasztja ennyire.
– Állásajánlatot kaptam – motyogta az orra alá.
Most rajtam volt a sor, hogy egy óriásit sóhajtsak.
– Csak ennyi? – megkönnyebbülten dőltem hátra a székben. Ezzel sikerült
kizökkentenem a sokkból.
– Mi az, hogy csak ennyi? – Morcosan összehúzta a szemöldökét.
– Ann! Már azt hittem, hogy valami komoly baj történt.
– Ez nem elég nagy probléma?
– Nem értelek – mondtam a szemébe nézve. Megfogtam a kezét, hogy tudja,
számíthat rám. Úgy láttam, teljesen szétcsúszott, csak az okát nem értettem.
– Jaj, Brad – sóhajtott keservesen. – Azt sem tudom, mit csináljak.
– Kezdd el mesélni az elejétől – mosolyogtam rá bátorítóan.
Lassan végre nekikezdett. Elmondta, hogy a főnökasszonya hívta, mármint a
főfőnök, hogy nyitnak egy üzletet itt, Londonban, és szeretné, ha ő vezetné.
– Jaj, bébi! Ez nagyon jó – húztam az ölembe, és szorosan átöleltem. Tényleg
nem értettem, mi ezzel a baj.
– Nem is tudom. Mi lesz a nagyival? Hol fogok élni? Nem vagyok már egy
fruska. Új életet kellene kezdenem – sorolta az érveit, miközben a mellkasomba
bújt.
– Hé! Nem lesz semmi gond – simogattam meg az arcát. – Beszéltél már a
nagyiddal?
– Még nem.
– Akkor előbb hívd fel, mesélj el neki mindent, aztán kitaláljuk, mi legyen.
– Kitaláljuk? – emelte rám gyönyörű szemeit.
– Persze. Na, telefonálj, aztán beszélünk. Addig lezuhanyozok.
Felsegítettem az ölemből, és adtam egy puszit az arcára.
– Rendben.
Elindultam a szobámba, de elkapta a karomat. Olyan lendülettel ugrott az
ölembe, hogy majdnem hátraestünk.
– Köszönöm, köszönöm, köszönöm – csókolgatta az arcomat, ahol csak érte.
Hangosan nevettem.
– Hiszen nem is csináltam semmit – húzódtam távolabb.
 Tényleg így éreztem. Nem tudtam, mire gondolt.
– De, igenis.
– Jól van – egyeztem bele mosolyogva, mert én már tudtam, hogy ennél
sokkal többet fogok tenni, csak azt még egyeztetnem kellett a többiekkel.
Egy kezemmel megtartottam a fenekénél, a másikkal a tarkójánál fogva
húztam közelebb, és szenvedélyesen megcsókoltam. – Érted bármit – jelentettem
ki határozottan.
– Menj! Mert nem bírok magammal – lihegte vágytól megrészegülve.
– Kapsz öt percet, aztán várlak a fürdőben – kacsintottam rá, aztán tényleg
magára hagytam, mielőtt tovább húztuk volna az időt.
Az emeletre felérve, még hallottam, ahogy a mamájával beszél. Nem
ismertem a nénit, de bíztam benne, hogy a legjobbat akarja az unokájának, és
elengedi. Azt nem tudhattam, hogy valóban nincs-e szüksége Ann támogatására,
de ha csak ezen múlik, én gondoskodni fogok róla.
Miután elhatároztam, hogy ez ügyben egyeztetek Roy-jal, sokkal nyugodtabb
lettem. Magabiztos vigyorral az arcomon léptem be az átlagon felüli tusolóba.
Soha nem volt az én világom ez a fajta fényűzés. Nem mondom, hogy nem
szerettem azt a rengeteg pénzt, amit kerestünk, és az elején kifejezetten
élveztem, hogy bármire költhetek, de egy idő után kezdtem besokallni.
Természetesen a kényelem megfizethetetlen volt, de annak a luxusnak, ami most
körülvett bennünket, a fele is sok lett volna. De Roy ilyen. Mindig szerette a
felhajtást, és nem félt költeni a pénzünket.
Beállítottam a hipermodern zuhany összes funkcióját, amire szükségem volt,
majd csukott szemmel hagytam, hogy a víz végigfolyjon a testemen.
Tagadhatatlan, hogy valóban jó érzés volt. De az apró kéz, ami hátulról közelítve
csúszott a hasamra, még jobban fokozta az elégedettségemet.
– Hé, kicsi lány – csúszott ki a számon, miközben megfordultam. Már
számítottam a szokásos durcás válaszra, de az nem érkezett. – Minden rendben?
– kérdeztem arcát a kezembe véve. Válaszként csak bólogatott, majd szorosan
hozzám bújt. – Édes Jézus! – szakadt fel belőlem egy óriási sóhaj. Nem igazán
tudtam, miért könnyebbültem meg ennyire, hiszen még semmi sem volt biztos,
de valahogy azt éreztem, újabb lakossal bővül London. – Elmondod, mi történt?
– Most nem – válaszolta Ann azonnal. – Csak hadd öleljelek magamhoz.
Nem volt ellenemre, így szó nélkül karoltam át apró testét, hogy minden
négyzetcentiméteren összeérjen a bőrünk, ahol csak lehetséges volt. Percekig
hagytuk, hogy a meleg víz átjárja a testünket. Talán még soha életemben nem
éreztem ilyen fajta nyugodtságot. Mintha tényleg nem létezett volna az ajtón
kívül senki és semmi más.
– Londonba költözöm – mondta egyszer csak Ann. Távolabb húzódott tőlem,
hogy a szemembe tudjon nézni.
– Gondoltam.
Mosolyogva simogattam meg az arcát. A korábbi lelkesedés, amit a szemében
láttam, azonnal eltűnt, és helyébe kétségbeesés lépett.
– Lakást kell keresnem. Meg kell néznem az új üzlethelyet. Berendezést kell
találnom – sorolta aggódva a feladatait.
– Hé! Hé! Hé! – öleltem át újra. – Segítek, jó? Nem kell egyedül csinálnod.
– Nem kérhetek ilyet tőled. Azt sem tudod, hol áll a fejed. Nem hiányzik még
az én nyűgöm is a hátadra.
– Ne hülyéskedj! Meg szerintem Liza is oda lesz az ötletért.
– Az biztos – kuncogott a mellkasomba.
Végre, kicsit megnyugodott, de nem tartott sokáig.
Nem terveztem semmi extrát ma estére, így vacsora után ágyba bújtunk, és
filmet néztünk. Ann egész este nagyon csendes volt. Hamarosan az okát is
megtudtam.
– Nem akarom, hogy elmenj – suttogta olyan halkan, hogy szinte alig
hallottam.
Nem válaszoltam. Nem tudtam semmit mondani. Nyeltem egyet, és tovább
néztem a TV-t. Pár pillanat múlva megmozdult, és egyik kezét az arcomra
simítva, maga felé fordított.
– Hiányozni fogsz – tátogta.
A szemébe gyűlt könnyek összefacsarták a szívemet. Tudtam, hogy kurva
nehéz lesz, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire.
– Te nekem jobban – mondtam egyenesen a szemébe nézve.
A hátára fordítottam, és nagyon lassan végighúztam az ujjamat finom bőrén.
Az arcánál kezdtem. Úgy tapogattam végig, mintha épp szkennelném minden
porcikáját, hogy a későbbiekben fel tudjam idézni. Valóban szükségem volt az
emlékekre, mert most egy jó darabig nem leszek mellette, és azok után, hogy
mostanában minden nap együtt voltunk, borzasztó lesz nélküle.
Amikor már remegett az érintésemtől, megcsókoltam. Ezzel vége is volt a
finomkodásnak. Most ő következett. Fölém magasodott. A szemében tükröződő
elszántság mosolyra kényszerített. Tudtam, mi fog következni: Elveszi, amire
szüksége van, és nekem ez ellen nem volt kifogásom. Soha nem is lesz. Ezzel a
nővel soha nem fogok tudni betelni.
Másnap nekem még volt egy kis dolgom, de mivel következő nap indultunk az
európai turnéra, minden lehetséges időt kettesben akartam tölteni Ann-nel.
Természetesen semmi nem úgy alakult, ahogy elterveztük. Neki el kellett mennie
a boltjába, intézkedni, mert megjött az asztalos, aki a bútort fogja készíteni,
nekünk pedig rádióinterjúnk volt, majd Roy ragaszkodott még egy utolsó
egyeztetéshez az indulás előtt. Az idegeimen táncolt, és ezt a szemére is
vetettem, amikor már tényleg csak időhúzásnak éreztem az egészet.
Fortyogva hagytam ott még a többiekkel, amikor már majdnem a korábban
egyeztetett vacsorát is lekéstem. Lóhalálában rohantam a lakásunkhoz. Még a
kulcsot nem is tettem a zárba, már hallottam, ahogy szól a zene, és Ann
megpróbálja túlénekelni. Mosolyogva nyitottam ki az ajtót. Tudtam, hogy nem
fog meghallani, de azért óvatosan léptem beljebb. Nem akartam megzavarni.
Körbenéztem, és füleltem, honnan jön a hangja. Már készülődött. Felmentem a
lépcsőn, és megálltam a folyosón. Néhány percig hallgattam, majd beálltam a
nyitott ajtóba.
– Megcsalsz? – vigyorogtam, amikor a tükörben összeakadt a tekintetünk.
– Jézusom! A frászt hoztad rám – ugrott egyet ijedtében. Már egy ideje
hallgattam, ahogy az Imagine Dragons Gold című számát énekelte.
– Szóval? – léptem közel hozzá, és a derekánál fogva magamhoz szorítottam.
– Én… nem… csak… – jött a szokásos dadogásával.
– Nincs semmi baj – nevettem, ahogy megláttam a riadtságot a szemében. –
Tényleg jól nyomják. Akarsz találkozni velük?
Megdermedt a karjaimban a kérdésemet hallva.
– Lehet? – suttogta bátortalanul.
– Neked bármit.
Tényleg így is gondoltam. Bármit kérhet, amit csak szeretne. És ha ez az,
hogy találkozhasson velük, hát elintézem. Vagyis nem én, hanem Roy.
Egy pillanatig nem jött válasz, majd hirtelen ujjongva a nyakamba ugrott.
– Igen, igen, igen!
Nem reagáltam, csak tartottam az ölemben.
– Persze, csak ha tényleg nem gond – húzódott távolabb, hogy a szemembe
tudjon nézni.
– Hát… ahogy ezt a rajongást elnézem, kétszer is meggondolom.
Felhúzta a szemöldökét, némán kérdezve, hogy vajon ezt most komolyan
mondtam-e.
– Tényleg mindent arannyá változtatsz – suttogtam a dalszöveget az ajkaira,
figyelmen kívül hagyva a fel nem tett kérdését.
Azt mondtam, amit gondoltam. Számomra minden percet jobbá tett.
A reakciójára nem számítottam. Lábával körülölelte a derekamat, majd a
nyakamnál fogva közelebb húzott, és vadul megcsókolt. Amikor már nem
kaptunk levegőt, elhúzódott, és a nyakamat kezdte szívni. Felnyögtem, és a
közeli falnak támasztottam.
– Szeretlek – csúszott ki a száján. Abban a pillanatban ledermedt. Az én
szívem viszont hatalmasat dobbant.
 Végre!
Az ő hangulata a másodperc tört része alatt változott meg. Éreztem a testét
megfeszülni a kezeim között. Próbált tőlem elhúzódni, és leszállni az ölemből,
de szorosabban tartottam, és még inkább a falhoz szorítottam. Addig nem
akartam válaszolni, míg nem nézhetek a szemébe. Erősen küzdöttünk egymással,
szavak nélkül. Letettem a lábait a földre, karját a válla mellé emeltem, és
beálltam a lába közé. Próbáltam elkapni a tekintetét, de nem könnyítette meg a
dolgomat. A fejemet csóválva emeltem a feje fölé a karjait, majd egy kézzel
átfogtam a csukóját. Így már két ujjam közé tudtam venni az állát, és egyhelyben
tudtam tartani. Hangosan vette a levegőt, és olyan vörös volt, mint a paprika.
Máskor már simán cukkoltam volna, de tudtam, hogy ezt nem ronthatom el.
Muszáj volt, hogy elhiggye, komolyan gondolom, amit mondani fogok.
– Én is szeretlek – mondtam, végig a szemébe nézve. – Mindennél jobban –
fűztem hozzá, amikor láttam, hogy kételkedik.
– Ne csináld! Nem kell – próbált elhúzódni újra.
– Ann! Akkor is mondtam volna, ha te nem mondod. Komolyan gondolom.
Már az első percben elvarázsoltál. Tudtam, hogy kellesz nekem, és most már az
is biztos, hogy sosem engedlek el.
– Brad – lehelte.
Amikor láttam, hogy már nem fog ellenkezni, megcsókoltam, olyan
szenvedéllyel, hogy biztos lehessen az érzéseimben. Mindennél többet jelentett
volna, ha tényleg elhiszi, hogy nem csak szórakozom vele. Már épp jól alakultak
a dolgaink, nem akartam, hogy visszalépjünk oda, ahonnan indultunk.
Gyengéden felemeltem az ölembe, és a háló felé vettem az irányt. Egy újabb
feleslegesnek vélt luxusért kapott jó pontot Roy. Akkora ágyam volt, hogy akár
négyen is elfértünk volna benne. Odaérve rátérdeltem, majd hanyatt döntöttem
Annt. Elengedtem, majd villámgyorsan levetkőztem. Egy perccel sem akartam
többet elvesztegetni. Visszamásztam, melléfeküdtem, és az egyik kezemre
támaszkodva simogatni kezdtem. Minden érintésemre közelebb húzódott. A
végtelenségig el tudtam volna nézni, ahogy a cirógatásomra reagál, de igazság
szerint már nekem sem kellett sok, hogy elélvezzek. Mire bármit léphettem
volna, letepert, és lovagló ülésben elhelyezkedett rajtam. Felnyögtem. Kibújt a
felsőjéből, és elhajította. Máris eltűnt a pirulós, szégyellős Ann, és itt volt a
csábító szépségem. Fülig érő vigyorral az arcomon vártam a támadását. A
nadrágjából kibújt, majd visszaült rám. A bugyijával nem vacakolt, csak félre
húzta, majd lassan rám ereszkedett.
– Oh, a francba! – nyögtem, felfelé tolva a csípőmet.
Amikor végül teljesen benne voltam, megfogtam a derekát. Még nem akartam,
hogy mozogjon. Érezni szerettem volna minden rezdülését, minden sejtjének
remegését, hogy emlékezhessek rá, míg távol leszek.
– Brad – könyörgött a megkönnyebbülésért.
Kezét az enyémekre tette. Hagytam, hogy a fejem mellé, a párnára helyezze
őket, így ő szabadon mozoghatott. Oh, Istenem! És mindent bele is adott.
Fél óra múlva teljesen kifulladva öleltem a hátát a mellkasomhoz.
– El akartalak vinni vacsorázni – suttogtam a fülébe. – Bocs, hogy így
elhúzódtak a dolgok.
– Semmi gond. Nekem is hosszú nap volt. Nem sokkal előbb érkeztem, mint
te – mondta egykedvűen. Közelebb bújtam hozzá, és megcsókoltam a vállát.
Akkorát sóhajtott, mintha mázsás súlytól szabadult volna meg. Mindkettőnknek
nehéz ez a helyzet, de neki talán még nehezebb. – Ne menjünk ma sehova –
fordult felém. – Nem akarok ma már emberek közé menni – suttogta.
Láttam a könnyeket megcsillanni a szemében, amitől összeszorult a szívem.
Nem volt fair tőlem, hogy ilyen helyzetbe hoztam. Nem véletlenül mondogatják,
hogy nem érdemes a szakmán kívül válogatni, mert ők soha nem tudják
elfogadni a körülöttünk lévő nyüzsgést. De én sosem voltam oda azokért a
nőknek nem is nevezhető bábukért, akik csak a lóvénkra és a hárompercnyi
rivaldafényre vágytak. Mindig hiányzott valami belőlük. Most már azt is tudtam,
hogy mi. Ők nem Ann voltak. Nem volt ilyen kisugárzásuk, na és ilyen csúcs
alakjuk sem. Semmilyen módon nem érhettek a nyomába. És ezt be is fogom
neki bizonyítani. Nagyon nehéz lesz, de mindent el fogok követni azért, hogy
normális életünk lehessen. És ha ő most arra vágyik, hogy itthon maradjunk,
akkor az úgy is lesz. Nekem sincs kedvem állandóan azzal foglalkozni, ki, mit
lát meg, és mit fognak kihozni belőle. Eddig egész jól megúsztuk, bár nem
tudtam, hogy Sharonnak ebben mennyi melója volt. Nem is érdekelt, ezért
fizettük.
– Ahogy akarod – egyeztem bele –, de ennünk kell. Mit szeretnél?
– Stílusosan egy kis olasz? – nézett rám mosolyogva. – Azzal indítottunk, és
most…
– Nem, nem – szorítottam a tenyeremet a szájára. – Nem búcsúzkodunk.
Nem tiltakozott. Tudtam, hogy azt gondolja, hogy ennek itt vége.
– Felejtsd el, hogy ilyen könnyen megszabadulsz tőlem! – néztem rá
szigorúan.
Meg kellett, hogy értse, ez sokkal többet jelent nekem mindennél. Felhúzott
szemöldökkel vártam, hogy valamit jelezzen. Finoman elhúzta a kezemet a
szájától, belecsókolt a tenyerembe, majd közelebb bújt és szájon csókolt.
– Soha nem akarok megszabadulni tőled – suttogta a csókok között.
– Oh, bébi! Nem is kell – öleltem át szorosan.
Pár percig még elvoltunk így. Szavak nélkül, nagy ölelésben.
 – Megyek, megrendelem a kaját – mondtam egy kis idő múlva, majd
megpróbáltam kibújni Ann kezei közül.
– Jövök én is.
Úgy csimpaszkodott a nyakamba, mint egy kismajom. Csak nevettem, de
eszem ágában sem volt tiltakozni.
– Gyere, kis Mazsim!
Úgy, ahogy voltunk, teljesen meztelenül álltam fel, vele a karjaim közt.
– Milyen Mazsi? – bújt a nyakamba.
– Mazsola, az én kis majmom – csókoltam meg a homlokát.
Míg vártuk a vacsorát, megírtam Scottnak, hogy maradjon mindenki a seggén,
haza nem merjenek jönni. Azonnal jött a válasz, hogy ne aggódjak, lezsírozta a
többiekkel.
Szuper!
Szerencsére a vacsora is hamar megjött, így még egy film is belefért az időbe.
Másnap reggel korán ébredtem. Gyomorgörcsöm volt. Korábban mindig alig
vártam ezeket a reggeleket. Új helyszínek, új városok, új lehetőségek. Ma
viszont úgy éreztem, mintha ütnének. Nemhogy utazni, de még az ágyból
felkelni sem volt kedvem. Annre néztem. Olyan nyugodt volt. Szerettem volna,
ha ez mindig így maradhatna.
Hason feküdt, a takarója a háta közepéig fedte el isteni testét, szabadon
hagyva a vállát. Odahajoltam, és óvatosan megcsókoltam. Pár percig
mozdulatlanul tűrte a kényeztetésemet, de amikor már nem tudtam megfékezni
az ujjaimat, és megérintettem, felém fordult és kinyitotta a szemét.
– Jó reggel, Mazsolám! – mosolyogtam rá.
– Jó reggelt! Mennyi az idő?
– Egy óra múlva itt vannak értem a srácok – feleltem, mire nagyot sóhajtott,
majd egy hosszabb pillanatnyi szünet után egykedvűen megszólalt:
– Van még időd reggelizni?
– Az azért még belefér – mosolyogtam rá, hogy egy kicsit enyhítsem a
közelgő elválás miatti rossz kedvét. Nem akartam, hogy szomorú legyen. Addig,
amíg még egymás mellett vagyunk, miért ne lehetnénk inkább boldogok?
– Akkor zuhanyozz le, és lent várlak – mondta kicsit könnyedebben.
Pillanatok alatt kiugrott mellőlem. Annyira gyors volt, hogy hiába nyúltam
utána, már nem értem el. Hangosan nevettem. Ez is hiányzott. Ezek a
mindennapos, apró dolgok. Nagyot nyeltem, kikászálódtam az ágyból, és amikor
meghallottam az edények csörömpölését a konyhából, beléptem a fürdőbe.
Alig tíz perc múlva már lenn voltam. Magunkhoz képest igen szótlanok
voltunk, bár nem lepődtem meg. Akármennyire is szerettük volna húzni az időt,
nem lehetett. Roy küldött egy sms-t, hogy pár perc, és itt vannak.
 – Mennem kell. – Szabályosan fájt a torkom, hogy ki kellett mondanom.
– Semmi gond, tényleg – mondta. Próbált magabiztosnak tűnni, de a hangja
elárulta, hogy ő is épp olyan szarul van, mint én.
Felálltunk. A cuccomat már lehoztam, így tényleg nem volt más, csak a
búcsúzás.
Az előszobában, az ajtó előtt álltunk már egy jó pár perce. Nem tudtunk mit
mondani egymásnak. Felejthetetlen hetek voltak, ezt felesleges lett volna
tagadni. Soha nem volt részem még ilyenben. Na, jó. Ez így nem igaz, de amióta
a Treasure fellépett a világot jelentő deszkákra, már senki nem úgy nézett ránk.
Tagadhatatlan, hogy a hírnév mindegyikünket beszippantott. Hülyék lettünk
volna nem kihasználni a lehetőségeket. A húszas éveinket a bulizásnak és a
csajoknak szenteltük. És még mindannyian egyedül voltunk, már amikor nem
használtuk ki a groupiek, vagy egy lelkes rajongó felajánlásait. De az utóbbi
időben rá kellett döbbennem, hogy ez nem én vagyok. Egyre többször kúsztak az
agyamba anya szavai:
Ne felejtsd el, honnan indultál, fiam!
Még Ann felbukkanása előtt elhatároztam, hogy változtatok, és amikor
ránéztem a koncert alatt, tudtam, hogy mi kell nekem. Vagyis, hogy ki kell
nekem.
Most itt álltunk, mint két szerencsétlen, és szóhoz sem jutottunk. Ritka
pillanatok egyike volt. A szemébe nézve csalódottságot, és szomorúságot láttam.
Próbálta tartani magát, de nem igazán tudta elrejteni a könnyeit.
Mit lehet ilyenkor mondani? Hogy köszi, szuper volt? Hamarosan
találkozunk?
Igen, lehetne, de ez közel sem fejezné ki azt, amit vele kapcsolatban éreztem.
Hogy szeretem-e, az nem is volt kérdés. Bár alig ismertem, jóformán alig tudtam
róla valamit, de határozottan így éreztem. Megbabonázott és a rabja lettem.
Furcsa érzés szorította össze a torkomat, és még mindig nem tudtam
megszólalni. Ő viszont megtette.
– Vigyázz magadra! Jó utat, és sikeres bulit kívánok.
Anyám! Ez aztán a hivatalos duma!
De láttam rajta, hogy ő sem ezt akarta mondani. A szemében egyszerre láttam
fájdalmat, félelmet, szerelmet és vágyat csillogni.
– Visszajövök.
Nem tudom, miért ezzel kezdtem, de feltétlenül tudatni akartam vele, hogy
legalább a kétséget eloszlassam, ami ott körözött körülöttünk. Felszisszent, és
hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esett rosszul a reakciója. Ettől tartottam.
Tudtam, hogy a hírnevem miatt olyanokat gondolt, ami nem igaz. Most,
életemben először, azt kívántam, bárcsak ne futottunk volna be. Nagyot
sóhajtottam, mert akkor őt sem ismertem volna meg. Egy szempillantás alatt elé
léptem, és két kezem közé fogtam az arcát.
– Visszajövök, és minden percet együtt töltünk, megígérem. – Összeszorult a
szívem, amikor könnyeket láttam gyűlni a szemében. – Oh, Kicsim! Higgy
nekem, kérlek! – Lágyan megcsókoltam.
Éreztem, amikor egy kósza könnycsepp végiggurult az arcán, és a szája
sarkában landolt. Hirtelen váltott szenvedélyesebbre, amit most sem bántam.
Tudtam, hogy így adja tudtomra, hogy minden rendben lesz. Vagyis, reméltem.
Én sem tudtam magam tovább türtőztetni, és a fenekénél fogva az ölembe
emeltem, majd a falnak szorítottam. Annyira hevesek voltunk, hogy szó szerint
nekiestünk egy képnek a falon, ami hangos csattanással zuhant a földre. Egy
pillanatra elszakadtam a szájától.
– Abba ne hagyd! – kérte azonnal.
Mosolyogva vettem tudomásul, hogy pontosan annyira vágyott rám, mint én ő
rá. Nem is tétlenkedtem tovább. Lerántottam róla a pólóját, és felnyögtem,
amikor megláttam, hogy melltartó híján, szabadon merednek felém a bimbói.
Azonnal lecsaptam rájuk, és csókoltam, szívtam őket. Ann egyre hangosabban
nyögött, amitől még jobban elvesztettem a fejemet. Mivel csak egy pamut
rövidnadrág volt rajta, egyszerűen félrehúztam, és végigsimítottam nedves
punciján. Imádtam, hogy bármikor hozzáértem, mindig ugyanígy várt. Tettre
készen. Egyet hátrább léptem, hogy le tudjam tolni a gatyámat, majd minden
finomkodás nélkül felnyársaltam. Hangosan, egyszerre nyögtünk fel, mire meg
is fagytam egy pillanatra.
– Brad, kérlek! – sóhajtotta a fülembe, majd belecsókolt.
– Oh, a picsába!
Őrült tempóban kezdtem mozogni. Pár perc után együtt élveztünk el. Mindig
fantasztikus volt vele a szex, de ez azt hiszem, az első helyre ugrott. Egymás
vállára borulva próbáltuk a normálisra szabályozni a lélegzetvételünket.
– Köszönöm.
Alig hallottam Ann szavait. Felkaptam a fejem, de ő még mindig elbújt, a
mellkasomat bámulta. A zsigereimben éreztem, hogy ez a köszönöm nemcsak az
előbbi fergeteges menetnek szólt.
– Ann – szólítottam, de nem szólt, és nem is mozdult.
Tudtam, hogy vehetem rá, hogy rám nézzen.
– Kicsi lány! – próbálkoztam újra.
Abban a pillanatban meg is lett az eredmény. Gyilkos tekintete láttán
vigyorogni kezdtem. Mielőtt tiltakozhatott volna, egyik tenyeremet a szájára
szorítottam.
– Most pedig meghallgatsz.
 Szavaimra nagyra nyitotta a szemeit. Még egyszer sem voltam vele ennyire
követelőző, de most úgy éreztem, nincs más esélyem. Valahogy meg kellett
győznöm.
– Amikor visszajövök, ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Világos? – Felhúztam
a szemöldököm, mert még nem kaptam semmilyen választ. Nagy nehezen
bólintott. – Helyes. Nagyon jól éreztem magam veled, úgyhogy nem szabadulsz
olyan könnyen tőlem. Érthető? – ismételtem meg a tegnapi mondatomat. Újabb
bólintás következett. – Szeretnélek látni, amikor visszajövök, és minden
lemaradást bepótolunk, abban biztos lehetsz.
Még el sem mentem, de már most utáltam, hogy itt kell hagynom. Kurvára
nem lesz könnyű, de még soha nem éreztem ezt senki iránt, és soha nem akartam
távkapcsolatot, de isten az atyám, most meg akartam próbálni.
A kezemre téve az övét, próbálta elhúzni a szájától. Hagytam, kíváncsi
voltam, mit akar mondani.
– Oké. De…
– Nincs de, Ann! Telefonon tudunk beszélni, videochatelni, vagy mit tudom
én. Minden nap hallani akarom a hangod, érhető?
Csillogó szemekkel nézett rám. Éreztem, hogy neki is többet jelentett az eddig
eltöltött idő, mint azt gondoltuk volna, csak félt. Hozzáteszem, joggal. Az az
élet, amit eddig éltem, minden okot megadott arra, hogy ne bízzon meg bennem.
Ezzel újabb kényes témához értünk, de még az előtt le kellett tisztáznunk,
mielőtt feleslegesen kombinálni kezdett volna.
– Szeretnék kérni valamit.
– Mi lenne az?
– Ha bármit látsz, olvasol vagy hallasz velünk kapcsolatban…
– Brad, megértem. Ez a te életed. Nincs jogom… – Most én következtem a
gyilkos tekintetek szórásában. Azonnal abbahagyta.
– Szóval, ha bármit hallasz velünk kapcsolatban, csak akkor hidd el, ha
valamelyikünktől hallottad.
Megint hallgatásba burkolózott. Annyira már ismertem, hogy tudjam, ezek a
képek már le is peregtek a szeme előtt. Úgy éreztem, hogy amit nagy nehezen
sikerült felépítenem, kártyavárként omlik össze. Tudtam, hogy ez neki sem volt
egyszerű, hiszen a hírnevünk jár bizonyos kellemetlen csomaggal, de nem
akartam, hogy emiatt aggódjon. Neki nem kellett aggódnia. Ő fontosabb volt
bárminél és bárkinél. Ezt még korainak találtam neki elmondani, így csak arra
kértem, nekünk higgyen, ne másnak. Ha ezt meg tudja tenni, nagy baj nem
lehetett.
Mikor bólintott, folytattam.
– És ígérd meg, hogy hívsz, ha valami aggaszt.
 – Úgy lesz.
– Jól van.
Búcsúzkodásunknak a telefonom csörgése vetett véget. Még egyszer
megcsókoltam, majd kiléptem az ajtón. Aztán eszembe jutott valami.
– A lényeget majdnem elfelejtettem.
– Mit?
– Itt hagytam a kulcsomat neked.
Értetlenül nézett rám.
– Költözz ide.
– De, hogyan? Vagy miért?
Leraktam a csomagom, és átöleltem.
– Szeretném, ha itt lennél, amikor visszajövök – mosolyogtam, ahogy
megütötte a mellkasomat.
– Hé! Te önző dög – nevetett ő is.
– De most komolyan. Szeretném, ha ideköltöznél. Nem kell albérletre
költened, és a lakás sem fog üresen állni.
Voltak kételyeim, hogy mivel nagyon gyorsan támadtam le az ötletemmel,
visszautasítja, de meglepetésemre nem tiltakozott.
– Biztos?
– Biztos.
– És a többiek? Mit szólnak hozzá? Nem akarok befurakodni az életetekbe.
– Ennél beljebb már nem nagyon tudsz, kicsim – vigyorogtam. – De emiatt
nem kell aggódnod, már lebeszéltem velük.
– Igen? Mikor?
Egy dudaszó kezdett sürgetni.
– Még tegnap.
– Hú, köszönöm – úgy mosolygott, hogy nagyon nehezemre esett otthagyni. –
Menj, mert eladják az egész utcát – lökött el a mellkasomnál fogva. –
Vigyázzatok magatokra, és hívj, ha ott vagytok.
– Mindenképp. Szeretlek – léptem távolabb.
– Én is téged.
Újabb dudaszó hangzott fel, így intettem, és otthagytam életem értelmét.
 Ann

Amikor magamra maradtam, szabad utat hagytam a könnyeimnek. Nem

akartam előtte sírni, tudtam, hogy így is nehéz volt itt hagynia. Amikor
becsukódott a liftajtó, rohantam a nappaliba. Onnan rá lehetett látni az utcára.
Ugyan elég magasan voltunk, de láttam a kocsit, és Scottot, amikor kiszállt,
hogy segítsen Bradnek a csomagjával. Tenyeremet a hatalmas ablakra tettem, és
a homlokomat az üvegnek támasztottam. Nem láthatta, hogy sírok, így hangosan
zokogtam. Pokolian fog hiányozni. Olyan ez, mint egy tündérmese. Alig hittem
el, hogy ez megtörtént, máris itt hagyott. Persze, tudtam, hogy önzőség lett volna
magam mellé láncolni, de bármit megtettem volna, hogy maradjon. Tegnap éjjel
néztem, ahogy aludt, és komolyan megfordult a fejemben, hogy megkérem,
maradjon. Mosolyra húztam a szám.
Micsoda hülyeség!
Sosem lesz csak az enyém. A rajongóktól nem vehetem el. Egyelőre meg kell
elégednem ennyivel. Aztán majd alakul.
Ha sokat ismételgetem, egyszer talán el is fogom hinni.
Merengésemből a kocsi dudája hozott vissza. Akkor láttam meg, hogy Brad
felfelé néz. Nem voltam benne biztos, hogy lát, de azért küldtem neki egy
csókot.
– Jaj, istenem! – sóhajtottam, amikor az autó elhajtott a ház elől. Még percekig
álltam az ablaknál, a semmibe bámulva.
Fásultan sétáltam a telefonomért, amikor az csörögni kezdett.
– Jól vagy? – kérdezte Liza köszönés helyett. Ismert már annyira, hogy tudja,
ez sok nekem.
– Igen – sóhajtottam.
– Tényleg beköltözöl?
– Igen – ismét csak ennyi jött belőlem.
Örülnöm kellett volna, hiszen mesébe illő volt a helyzet, de most a
szívfájdalmam erősebb volt. Nem dobott fel nagyon, hogy ebben a hatalmas
lakásban egyedül lakjak.
– Ann!
– Mi van?
– Jól vagy?
– Igen, jól leszek.
– Ugyan már! Nemsokára itt lesznek megint.
– Ja, úgy körülbelül két vagy három hónap múlva.
 – Hidd el, valami azt súgja, fogjuk őket előbb is látni.
– Nem tudom, Liza! Olyan ez a lakás, mint egy kisebb szálloda. Mit fogok én
itt egyedül csinálni?
– Ki mondta, hogy egyedül leszel? – vigyorgott a telefonba. Mire számon
kérhettem volna, csengettek.
– Tartsd egy kicsit.
Újra sírni kezdtem, amikor megláttam fülig érő szájjal vigyorgó barátnőmet és
a csomagját az ajtó előtt.
– Oh, Liza! – ugrottam a nyakába.
– Jól van. Engedj, mert megfojtasz! – próbált elhúzódni. Lehet meg is tettem
volna, ha nem kezd csörögni megint a telefonom.
– Szia, szépségem! Tetszik a meglepetésem?
– Jaj, Brad – suttogtam. – Köszönöm.
– Ugyan, nincs mit.
– De ne nagyon romboljátok le a kérót – kiabált bele Scott is.
– Húzz már innen! – hadakozott vele Brad.
– Vigyázni fogunk rá.
– Tudom. Érezzétek jól magatokat.
– Ti is – mondtam, de elcsuklott a hangom.
– Ann? Kicsim! Ne csináld!
– Semmi baj, jól vagyok – próbáltam határozottan beleszólni a telefonba.
– Nemsokára találkozunk, ígérem?
– Rendben.
– Jól van – sóhajtott egy nagyot. – Most le kell tennem. Itt vagyunk a reptéren.
Hívlak, ha leszálltunk. Szeretlek.
– Oké. Én is téged.
– Na, gyere, te, bőgőmasina – karolt át a barátnőm. – Nézzünk szét ebben a
hodályban.
Csak bólintottam, és szó nélkül mentem vele.
Örültem, hogy ott van velem, mert ebben a hatalmas lakásban még
magányosabb lettem volna. Neki nem okozott gondot, hogy bevesse magát Scott
birodalmába, bár nem tudtam, mit szólt volna a dobos, ha látta volna, hogy a
szobája egy szempillantás alatt változott át.
Késő éjszakáig beszélgettünk. Egy kicsit legalább elvonta a figyelmemet Brad
hiányáról. Meséltem a munkámról, ő meg az övéről, mert lassan neki is lejárt a
szabadsága.
– Jut eszembe. Mi újság a jóképű főnököddel? – kérdeztem tőle, mire elpirult.
– Jézusom! Nem is beszéltünk róla. Mesélj!
– Hagyjuk – hárított egyből.
 – Na, azt lesheted. Itt dekkolok a nyakadon már hetek óta, te meg nem is
említed, hogy volt valami köztetek – vágtam hozzá a nyilvánvalót. Előlem
sosem tudta tagadni az érzéseit.
– Nincs mit mesélni róla.
– Ugyan már, Liza!
– Mi van? Most itt van Scott és ez most fontosabb.
– Valóban?
– Ne szekálj, kérlek! – hajtotta a tenyerébe az arcát. Soha nem láttam, hogy
szégyellte volna magát előttem, ebből is nyilvánvaló volt, hogy kissé össze volt
zavarodva.
Szép is a szerelem – gondoltam magamban. Láttam én, és szerintem rajta
kívül mindenki, hogy ez a dolog Scott-tal komolyabbra sikerült, mint azt ő
tervezte. De az, ami közte és a főnöke között volt, megkavarta a mindig
határozott barátnőmet. Nem is szekáltam tovább. Mellé ültem, és átöleltem.
– Elmeséled, mi volt?
– Nem történt semmi extra, mármint olyan, amire te gondolsz. De te is láttad a
képeket, amiket mutattam.
– Igen, eszméletlen dögös – bólogattam, mert valóban egy jóképű seggfej volt.
– És egy dög – motyogta az orra alatt. – Kerülget már egy ideje, és tudod,
hogy én nem akartam tőle semmit. De a szabadság előtti utolsó este későig
dolgoztunk, együtt mentünk le a garázsba a lifttel, amikor váratlanul megcsókolt.
Édes istenem! – sóhajtotta.
– Oh, Liza!
– Olyan gáz lesz visszamenni. Hogy nézzek a szemébe?
– Ne is foglalkozz vele – válaszoltam. – Hacsak…
– Nem, ne is mondd tovább. Nem akarok tőle semmit.
– Akkor ne is foglalkozz vele. Még ne. Majd ráérsz ezen kattogni, ha
visszamentél.
– Klassz! Van még két napom.
– És mi a helyzet Scott-tal?
Vártam, hogy leharapja a fejemet, de nem jött a vihar. Sőt! Síri csend volt.
Innen tudtam, hogy nagyobb a baj, mint hittem. Fülig szerelmes a barátnőm.
– Liza?
– Fogalmam sincs – mondta. – Most jó? Piszok jó vele, de pontosan tudom,
hogy nem vagyunk egy súlycsoport.
– Mit nem mondasz!
– Ne csináld! Neked szükséged volt már egy jó pasira, én viszont rohadt jól
megvoltam magamban.
– De nem kell mindig úgy lennie. Neked sem ártana már egy megbízható pasi,
akire számíthatsz.
– Épp ez az! Hol van Scott ettől? Tudok róla majdnem minden szaftos
pletykát, és ez nem könnyíti meg a dolgokat.
Erre nem tudtam mit mondani. Kettőnk közül valóban Liza volt jobban
képben. Én nem sokat tudtam, csak arra figyeltem, ami érdekelt.
– Oh, a francba! – ugrott ki a kezeim közül a barátnőm. – Nem fogunk itt
siránkozni. Kiélvezzük minden pillanatát ennek az egésznek, lesz, ami lesz –
dörzsölte meg az arcát, majd rám mosolygott.
Minden aggodalmam ellenére, az első két hét nagyon gyorsan eltelt. Szó
szerint reggeltől estig dolgoztam az üzletben. Sikerült egy eladót felvennem,
akivel berendeztük a boltot. Helen is volt itt, hogy ellenőrizze, minden rendben
van-e. Agyon dicsért, amiért én sosem voltam oda, de jólesett, hogy nem
okoztam csalódást. Minden jó is volt, egészen addig, míg haza nem értem. Fura
ezt mondanom a srácok lakására, mégis tényleg úgy éreztem, hogy otthon
vagyok abban a hodályban. Viszont, hamar visszaütött, hogy csak ketten voltunk
benne. Csak esténként éreztük, mennyire üres nélkülük. Borzasztóan hiányoztak.
Igaz, hogy majdnem minden nap beszéltünk, de azért ők sem unatkoztak, így
volt, hogy pár nap kimaradt. Ilyenkor, mint egy dilis csitri, könnyesre sírtam a
párnámat. Jobban mondva Bradét, mert azt szorítottam magamhoz, míg kreáltam
a szebbnél szebb sztorikat az agyamban. Ilyenkor csodásak voltak a másnapok.
Karikás szemeimet Liza alapozójával, fejfájásomat pedig két Aspirinnel
csillapítottam.
Pont egy ilyen vacak napon hívott fel Brad.
– Kicsim! Olyan jó hallani a hangodat – sóhajtotta álmosan. Sejtettem, hogy
nem volt könnyű neki sem, de mindig annak rossz, aki itt marad. Vagy legalábbis
rosszabb.
– Hiányzol – mondtam ki, ami elsőre eszembe jutott.
– Te is nagyon.
– Hogy vagytok? Milyenek a bulik? – kérdeztem.
Próbáltam lelkesebb lenni, mint amilyen igazából voltam. Rohadtul el voltam
keseredve, hogy még legalább ugyanennyi van vissza a turné európai részéből,
ha nem több. Abba meg már bele se mertem gondolni, mi lesz, ha átrepülnek egy
óceánnal arrébb.
– Ann? Itt vagy még?
– Oh, igen, persze – szedtem össze magam gyorsan, nehogy kitalálja, miken
jár az agyam.
– Merre jársz?
– Itt vagyok, csak… – sóhajtottam.
– Tudom, bébi! Nekem is rohadt nehéz, de már nincs sok hátra.
 – Ja! Csak még egyszer ennyi – durcáskodtam.
– Nem, nem – válaszolta azonnal. Szabályosan magam előtt láttam azt a szexi
vigyort az arcán, amiért többek között én is oda voltam.
– Hogy érted ezt?
– Úgy, hogy holnap találkozunk – jelentette ki határozottan.
– De hiszen holnap Bécsben léptek fel – mondtam egyből, hiszen fejből
tudtam az összes helyszínt és időpontot.
– Úgy van. És ti is jöttök.
– Micsoda? – leheltem. Nem akartam elhinni. Már teljesen ki voltam borulva.
Így nem láthat meg, valamit kezdenem kellett magammal. – De nem foglaltunk
repülőjegyet és Lizával is beszélnem kell.
– Ő már mindent tud, ha jól sejtem.
– Ja, igen. Scott.
– Bizony – nevetett a telefonba.
Felsóhajtottam. Olyan jó volt hallani a nevetését!
– Na de visszatérve az utazásra. Holnap a Gatwickről fogtok indulni, úgy dél
körül.
– Oké – helyeseltem, és fejben már terveztem, mit kell vinnem magammal, és
mikor kell kelni, hogy addigra kiérjünk a reptérre.
– Küldök értetek egy sofőrt – mondta Brad, megoldva ezzel az egyik
problémát. – Ő mindent tudni fog, nektek csak össze kell pakolni.
Percekig nem is tudtam, mit mondjak. Egyszerre voltam izgatott, és nem
mellesleg be is voltam szarva, mert utáltam repülni.
– Kicsim, mi a baj?
– Nincs semmi – vágtam rá rögtön, de ő valahogy mindig tudta, ha valami
nem stimmelt, és ez most is így volt.
– Ann!
– Jól van – adtam be a derekam. – Utálok repülni.
– Emiatt ne aggódj, jó? – kérte. Mintha akart volna még mondani valamit, de
elharapta, így nem firtattam. Ha nem akarja, nem mondja. – Ott leszek a
reptéren. Várni foglak.
– Ugyan már, szó se lehet róla! – ugrottam fel a székemből. – Nektek a
koncertre kell készülnötök. Nincs próba, vagy hangolás, vagy mit tudom én? –
soroltam a kérdéseimet, miközben idegesen járkáltam fel-alá. Szerintem Roy-tól
szereztem volna egy jó pontot, ha látta volna, mennyire szívemen viseltem a
bandája munkáját.
– Próbáljon valaki megállítani – morgott a fülembe Brad.
Megtorpantam.
– De a fotósok, a média – aggodalmaskodtam.
 Tudtam, hogy nem kerülhetem el őket az idők végezetéig, de szerettem volna
még egy kis időt, mielőtt szétcincálnak.
– Arról én gondoskodom, ne aggódj!
– Igyekszem. Akkor holnap találkozunk?
Egy pillanat alatt lettem olyan izgatott, mint az első találkozásunkkor. Tudtam,
hogy hatalmas élmény lesz.
– Holnap találkozunk – ismételte meg. – Szeretlek.
– Én is téged.
Pár pillanat néma csend lett köztünk.
– Megyek készülődni. Sietek.
– Csak amennyire a pilóta engedi – nevetett a megjegyzésemen.
– Igen, valóban – nevettem vele én is.
Amikor leraktam a telefont, szabályos örömtáncot jártam a boltban. Holly, az
új lány úgy nézett rám, mintha megbolondultam volna. Picit így is volt. Tiszta
zizi lettem.
– Mi történt? Jól vagy? – kérdezte félve az alkalmazottam.
– Igen. Minden a legnagyobb rendben. A hétvégére itt hagylak – daloltam.
– Hova mész?
– Bécsbe.
Többet nem akartam az orrára kötni, inkább hátra mentem az irodába, és
felhívtam a barátnőmet.
– Én már csomagolok – szólt bele egy csörgés után.
– Ne már! Hogy-hogy már otthon vagy? – néztem a falon lévő órára. Még
legalább két óra lett volna a munkaidejéből.
– Ne is kérdezd! Lassan új munka után kell néznem.
– Oh, Mr. Szexi nem bír magával? – kuncogtam.
– Ann! Ez egyáltalán nem vicces – válaszolt Liza mérgesen.
– Jól van, ne haragudj!
– Mikor jössz?
– Összeszedem a cuccaimat, és indulok is. Vigyek vacsorát?
– Az jó lenne.
Elköszöntünk, megbeszéltem Holly-val a teendőket, és rohantam is.
Másnap Brad küldött egy sms-t, hogy tizenegyre jön értünk valaki, aki kivisz
minket a reptérre. Nem értettem, hogy a fenébe fogunk tudni becsekkolni, ha
délben már indul a gép, de miután vagy öt üzeneten keresztül nyaggattam,
lerázott egy annyival, hogy dolga van. Mivel konkrét választ nem kaptam, csak
bízhattam benne, hogy tényleg elintézett mindent.
Egész reggel egy árva szó nélkül jöttünk-mentünk a lakásban. Idegesek
voltunk mindketten, vagy inkább izgatottak. Öt perccel tizenegy előtt csengettek.
Kinyitottam az ajtót, és egy öltönyös férfi köszönt rám. Tátott szájjal fordultam
Liza felé. Szavak nélkül kérdeztem, hogy ez most tényleg komoly-e. Ő fülig érő
szájjal vigyorgott, és mire akármit is reagálhattam volna, már az én
csomagjaimat is a pasas kezébe nyomta, és kilépett a lakásból. Még mindig
megnémulva léptem az utcára, de amikor megláttam a fekete limuzint, a lábam is
földbe gyökerezett.
– Azta! De király!
Liza úgy ugrándozott, mint egy fruska. Visítása ébresztett fel a sokkból.
– Gyere már! – kiabált rám a barátnőm a hátsó ülésről.
Soha nem ültem még ilyen autóban. Gondolhattam volna rá, hogy a csapathoz
ez is hozzá tartozik, de valahogy nem is jutott eszembe. A reptérre sokkal
hamarabb kiértünk, mint kellett volna. Úgy sejtettem, hogy a nagy autónak
szerepe volt ebben. Nem mindenki furikázott délelőttönként ilyen autóval.
– Hova megyünk? – kérdeztem a sofőrt, amikor pont ellenkezőleg hajtottunk
be a reptérre, mint ahogy azt normálisan kellett volna. Sejthettem volna, hogy ez
sem lesz a szokásos. Kezdett összeállni a kép.
– Csak nem magángéppel megyünk? – hebegtem.
A gyomrom sosem látott méretűre zsugorodott. A nagy gépeken is féltem, mi
lesz velem egy kisebben. El sem mertem képzelni.
– Atya! Úr! Isten! – suttogta Liza, amikor meglátta a magángépeket. Ezzel
már ő is besokallt. Vagy csak elfáradt. Nem tudtam megállapítani.
Akkor fordultam én is a másik oldalra.
– Jézusom!
Amikor megláttam a fehér repülőt, rajta a Treasure felirattal, hátradőltem az
ülésben. Ez nekem már tényleg sok volt. Az elmúlt hetekben nem is
foglalkoztam azzal, hogy egy olyan zenekar frontemberével kavarok, amit a
világon mindenhol ismernek, és mivel világsztárokról volt szó, rengeteg pénzük
is lehetett. Ez engem egyáltalán nem is érdekelt, de most szembesülni vele, picit
sok volt egyszerre.
– Hölgyeim! Elkérhetném az irataikat?
Mire előhalásztam, és odaadtam a sofőrnek, Liza már kiszállt és kint
bámészkodott tovább. A Treasure gépe mellett még két másik állt, hasonló
méretben és színben. Én is kiszálltam, és próbáltam megbarátkozni az ötlettel,
hogy fel kell rá szállnom, amikor a telefonom csörögni kezdett.
– Szia, kicsim!
Brad hangja olyan óvatos volt, mintha sejtette volna, hogy épp min megyek
keresztül, pedig el sem tudta képzelni.
– Szia – köszöntem. Alig jött ki hang a torkomon.
– Minden oké?
 – Nem tudom – válaszoltam őszintén.
Komolyan megfordult a fejemben, hogy tényleg nem vagyunk egymáshoz
valók. Ez az egész felhajtás olyan messze állt tőlem, hogy arra szavak se voltak.
– Ne csináld, kérlek! Nincs semmi baj. Csak szerettem volna, ha minél
hamarabb ideértek.
Brad hangja olyan kétségbeesett volt, hogy megsajnáltam.
– De ez … Ezt nem kellett volna. Ez túl sok.
Nem akartam eltitkolni, mit éreztem, mert ez annyira új volt nekem, hogy nem
igazán tudtam, hogyan kezeljem.
– Tudom. És ne haragudj! De így sokkal hamarabb ideértek, mintha foglaltam
volna jegyet. Így együtt tudunk lenni egy kis időt a koncert előtt.
Olvadozott a szívem.
– Jól van – sóhajtottam. A vonal túlsó végén Brad is megkönnyebbült. – Most
mennem kell. A légiutaskísérőd nagyon csinos – morogtam a telefonba, amikor
megláttam, hogy a lépcső tetejére kilépve intett, hogy mehetünk.
– Csak nem féltékeny vagy? – nevetett Brad.
– Egyáltalán nem – próbáltam mellébeszélni –, csak a tényeket közlöm.
Lerakom, be kell szállnunk.
– Alig három óra, és látjuk egymást – suttogta rekedt hangon.
– Igen – leheltem.
– Jól van, légy jó, és ne félj! Ennél nagyobb biztonságban nem is lehetnél.
– Tudom, de mondani könnyű.
Miután elköszöntünk, felsétáltam a lépcsőn, ahol Liza már várt, kezében az
iratokkal, amit valószínű a sofőr adott vissza. Annyira el voltam foglalva a
gondolataimmal, észre se vettem. Hátrafordultam, de már a kocsi sem volt sehol.
– Gyere már, ne tökölj annyit! Nem lesz baj.
– Jövök már.
A következő sokk akkor ért, amikor beléptem a gép belsejébe. Az udvarias
üdvözésre csak egy hellót tudtam kinyögni. Mielőtt beljebb mentem volna,
körbenéztem. Tőlem balra volt a pilótafülke, jobbra pedig egy kisebb nappali.
Nem jutott eszembe más szó erre a térre. Tényleg úgy nézett ki, és úgy is volt
berendezve. Jobbra, rögtön a lábamnál egy kanapé volt, vele szemben pedig egy
olyan fotel, amit az áruházakba már számtalanszor kipróbáltam, de pénzem sose
volt rá. Kicsit hátrébb két dupla ülés volt egymással szemben, és a gép
hátuljában egy minibár és még két bőrfotel. Az egész túl elegáns volt egy
rockzenekarhoz képest. Mosolyogva jegyeztem meg magamnak, hogy fel is
fogom hozni ezt Bradnek.
– Foglaljanak helyet. Samantha vagyok. Hozhatok valamit inni?
– Köszönjük, egy kis vizet kérnénk – válaszolt helyettem is Liza, amikor látta,
hogy én inkább a csajt méregettem, mint a mondanivalóját. Nem tett ellenem
semmit, csak valahogy irritált a jelenléte.
– Nyugodj már le! – rángatta meg a karomat a barátnőm. – Nem is csinált
semmit ez a szerencsétlen lány, te meg majdnem megölöd a szemeiddel.
– Idegesít – sziszegtem.
– Nem ő idegesít, hanem a repülés. Tedd le a segged, és élvezd a kiszolgálást
– nyomott le az egyik bőrfotelbe.
– Jól van, nyugodj már le! – löktem le mérgesen a kezét magamról.
Nem foglalkoztam tovább vele. Átállítottam a telefonomat repülő üzemmódra,
majd feltettem a fülesemet, és próbáltam elterelni a gondolataimat a repülésről.
Ehhez mi mást is választhattam volna, mint a pasimat, és az ő bandáját.
Automatikus lejátszásra állítottam, és kényelembe helyeztem magam. Nem volt
nehéz. A fehér bőr úgy ölelt körbe, hogy szinte meg is feledkeztem a felszállás
okozta kellemetlen érzéstől. Szinte.
Szorosan összezártam a szemem, és erősen szorítottam a karfát. Persze, hiába
a durva szavak, Liza nem hagyott cserben. Amikor kinyitottam a szememet, a
mellettem lévő kanapén ült és a kezemet simogatta. Bátorító mosolya és a
szerelmem hangja elég volt, hogy átvészeljem a nehéz pillanatokat.
Amikor legközelebb kinyitottam a szememet, egy takaró volt rajtam, és az
ablak felé voltam fordulva.
– Ébredezz! Lassan leszállunk.
Barátnőm hangjára megfordultam.
– Elaludtam – mondtam ki a nyilvánvalót.
– Igen – mosolygott rám.
Nem ez szokott történni. A felszállás után mindig meg kellett innom egy kis
bátorítót, hogy ne pánikoljam végig az utat. Most nem volt rá szükség.
Szerintem mindketten tudtuk, hogy miért. Ahogy Bradre gondoltam, millió
pillangó kezdett verdesni a gyomromban. Istenem! Már vagy húsz éve nem volt
rá példa. Felültem, pont amikor a pilóta bejelentette, hogy fél órán belül
leszállunk. Fülig érő vigyorral néztem Lizára. Ő is izgatott volt.
– Szuper lesz – jelentette ki határozottan.
– Tudom.
Már alig bírtam fékezni magam. Lassan megkezdtük a leszállást, így felállni
már nem tudtam, de kín szenvedés volt az ülésben maradnom.
– Nyugi már – vihogott Liza.
– Hagyjál!
Rámosolyogtam, de szinte azonnal el is fordultam, kinéztem az ablakon, hogy
minél előbb láthassam az énekesemet.
Alighogy lefékezett a repülő, már kapcsoltam is ki az övet, és szaladtam az
ajtóhoz. Most még Samantha fura pillantása sem tudott kihozni a sodromból.
– Kinyitná, kérem! – néztem rá türelmetlenül, amikor még percek múlva sem
történt semmi.
– Egy kis türelmet – mosolygott.
Fújtattam egyet. Mindenem volt, csak az nem. Alig vártam, hogy
megcsókolhassam, és megölelhessem a pasimat. Amikor végre kinyílt előttem az
ajtó, és leengedték a lépcsőt, megláttam Bradet.
Esküszöm, még a könnyem is kicsordult. Végre ott állt előttem. Egy farmer,
egy világos póló és a fekete bakancs volt rajta. Olyan lazán ácsorgott ott, mintha
órák óta rám várt volna. Ezt sem lehetett kizárni.
– Oh, bébi! – nézett rajtam végig vágytól izzó tekintettel.
Lerohantam a lépcsőn, míg ő alig két lépést tett. Felugrottam az ölébe, és úgy
szorítottam, majdnem megfojtottam.
– Úgy hiányoztál – sóhajtottam a fülébe. Kár lett volna tagadni, így
kimondtam, amit gondoltam.
– Te is nekem. Ez borzasztó volt – ölelte át a derekamat, míg arcát a
nyakamhoz szorította. – Istenem! Ez az illat!
Csókolgatni kezdte a bőrt a fülemtől az államig. A szemébe néztem, majd
lágyan megcsókoltam. Érezni szerettem volna minden porcikáját, de vissza
kellett fognunk magunkat.
– Menjünk – húzódott távolabb, amikor levegőre volt szüksége.
– Este találkozunk, haver!
Scott vihogására oldalra fordultam. Barátnőm kócos haját és kipirult arcát
elnézve, nem ilyen finom fogadtatásban volt része, mint nekem. Szédülten
vigyorgott ő is, vállán a dobos karjával.
– Ott leszünk.
Brad továbbra is az ölében tartva vitt egy autóhoz, én pedig nem ellenkeztem.
Örültem, hogy végre magamon érezhetem az érintését.
– Hova megyünk?
– Először is. Ettél már valamit?
– Nem – bújtam közelebb hozzá. Nem akartam elmondani, hogy a tegnapi
telefonhívás óta egy falat se ment le a torkomon.
– Mióta?
Felkaptam a fejem.
– Ugyan, ne nézz így rám! Fáradtnak tűnsz –csókolta meg az arcom. –
Karikásak a szemeid – suttogta, és újabb csókokat lehelt fáradt szemeimre. –
Mintha napok óta nem aludtál volna.
Becsuktam a szememet, bár nem sok értelme volt. Úgyis tudott mindent.
– Szóval? Mikor ettél utoljára?
 – Tegnap délben – suttogtam, amikor épp talpra állított.
– Jézusom, Ann! – fogta két tenyere közé az arcomat.
Láttam, hogy dühös, de nem firtatta tovább a dolgot, és én hálás voltam érte.
Megcsóválta a fejét, hogy azért tudjam, nem örül, de nem szólt többet.
– Akkor most elmegyünk enni.
– De a csomagjaim?
– Szükséged van valamire belőle?
– Nem.
– Akkor a szállodába viszik.
Bólintottam, miközben beültetett a kocsiba.
– Semmi sofőr? – kérdeztem vigyorogva, amikor beszállt mellém.
– Semmi. Ma csak magamnak akarlak.
Erre nem tudtam mit visszavágni. A szívem hatalmasat dobbant, és már alig
vártam, hogy végre tényleg csak magunk legyünk. Nem tudtam, hova megyünk,
de most nem is érdekelt. Tényleg csak az számított, hogy vele lehessek. Sóhajtva
tettem a kezemet az övére, ami a váltón pihent. Nem szóltunk egymáshoz, csak
simogattam a kézfejét, ő meg néhányszor rászorított az ujjaimra.
– Megérkeztünk.
Brad hangja ébresztett fel a merengésemből.
Egy szűk kis utcában voltunk. Ő már leparkolt, pont az étterem előtt. Nem
sokat tudtam az osztrákokról, de azt igen, hogy van néhány finom ételük, és a
sört sem vetik meg. Úgy tűnt, ez egy ilyen tipikus kis osztrák étterem volt. Mivel
a nagy ablakain apró függöny lógott, be lehetett látni a belső helyiségbe. Nem
sok hely volt, de nagyon hangulatosnak tűnt.
– Gyere – szakította meg Brad a bámészkodásomat.
Kisegített a kocsiból, és beléptünk az étterembe. Azonnal ott termett egy
pincér. Ajánlott nekünk egy asztalt egy félreeső helyen, mintha sejtette volna,
hogy nem vágyunk nagy közönségre. Megköszöntük, és elindultunk utána. Az
egész étteremben csak négyfős asztalok voltak, melyek sötét színű fából
készültek, és mindegyiket egy piros kockás asztalterítő takarta. Még mindig
tátott szájjal nézegettem körbe, amikor Brad kihúzta a székemet, hogy leüljek.
– Köszönöm – suttogtam, és egy kicsit elszégyelltem magam.
Arra számítottam, hogy a pasim szembe ül velem, de a mellettem lévő széket
húzta ki.
– Mi az? – érdeklődött.
– Semmi – mosolyogtam rá.
Így könnyebb volt megérintenem, és szerintem ő is emiatt döntött így. Ahogy
helyet foglalt, máris a combomra tette a kezét. Igazam lett. Nem ellenkeztem,
csak közelebb húztam hozzá a székem és a vállára hajtottam a fejemet, míg
kiválasztottuk, mit fogunk enni. Ő azért már nem először járt errefelé, így
ajánlott pár főételt.
Fél óra múlva jóllakottan dőltem hátra.
– Ez isteni volt.
– Ugye? Mondtam – hajolt hozzám Brad. – De még egyáltalán nem végeztem
veled.
Olyan érzékien csókolta meg a nyakamat, hogy minden porcikám bizseregni
kezdett. Amikor felsóhajtottam, ő felém fordult, és hirtelen az ölébe kapott.
– Brad! Tele van az étterem.
– Nem érdekel – csókolta végig a fülemtől kezdve a bőrömet.
Amikor finoman megharapta a nyakamat, felnyögtem. Próbáltam visszafogni
magam, de nem igazán könnyítette meg a helyzetemet. A pincér
torokköszörülése szakította meg az évődésünket. Én mosolyogva bújtam Brad
nyakába, míg ő rendezte a számlát.
– Soha többet nem fognak beengedni minket ide – kuncogtam.
– Akkor elveszítenek egy visszajáró vendéget – jelentette ki megrántva a
vállát. Próbáltam kimászni az öléből, hogy indulhassunk, de nem engedett, mire
megfeszítettem magam.
– Ez már tényleg túlzás – próbáltam puhítani, de a szemébe nézve tudtam,
hogy teljesen felesleges.
– Akinek nem tetszik, ne nézze.
Felállt velem együtt az asztaltól, és már indultunk is. Miközben cipelt kifelé,
nem bírtam magammal. Folyamatosan csókoltam és szívogattam a nyakát.
Annyira kívántam már, és ő is így volt ezzel, mert nem hallottam mást, csak
morgást, meg sóhajokat. Amikor kiértünk az étteremből, letett a földre, és rögtön
a kocsinak nyomott.
– Rossz kislány vagy – szidott meg csillogó szemekkel. – Így is alig bírtam
magammal, te meg még teszel is rá egy lapáttal – suttogta a számba, mielőtt
lecsapott volna rám.
Erre vártam egész idő alatt. Arra, hogy elveszítse a fejét. És most itt volt.
Felnyögtem, amikor a csípőjét az enyémhez szorította.
– Oh, Brad!
Kéjes sóhajomra úgy ugrott el, mintha megégettem volna.
– Menjünk – morogta, és magamra hagyott.
Nevetve ugrottam be a kocsiba. Pontosan tudtam, mi lesz ennek a vége, és már
alig bírtam kivárni. A szálloda nem volt messze, úgy körülbelül tíz percre.
Mindenki nagy szerencséjére, mert már így is életveszélyes volt, ahogy Brad
vezetett. Én amúgy is szívinfarktust kaptam, hogy a másik oldalon mentünk, de
úgy tűnt, ez őt egyáltalán nem aggasztotta.
 Alighogy megérkeztünk, egy fiú nyitott nekem ajtót. Alig tudtam
megköszönni, mert Brad elkapta a kezemet, nyomott némi készpénzt a fiú
markába, és már futott is az épületbe. Nem sok időm volt körbenézni, de
amennyit láttam, abból is meg tudtam állapítani, hogy egy extravagáns
szállodáról van szó.
– Mr. Johnson! – próbált minket a portás megállítani, de Brad még csak nem is
reagált.
– Brad, talán fontos lehet – néztem vissza a vállam felett a felénk rohanó
alkalmazottra.
– Tud várni – morogta az orra alá.
Nevetve csóváltam a fejemet. Nem volt szerencsénk. Várnunk kellett a liftre,
így viszont a portás beért minket.
– Mr. Johnson! A menedzsere hagyott üzenetet.
– Mit akar már megint?
– Azt üzente, hogy hatkor várja a helyszínen.
– Mintha ezt eddig nem tudtam volna – morgott tovább.
– Brad – simogattam meg a karját.
– Elnézést – fordult a portás felé –, nem a maga hibája, csak ő egy kicsit
akaratos.
– Igen, uram. Tudom – mosolyogott sokat sejtetően.
El sem mertem képzelni, mi mindent engedett már meg magának Roy ez alatt
a rövid itt tartózkodás alatt. Szerencsére a lift megjött, így végre elindulhattunk a
szoba felé. Ahogy becsukódott az ajtó, megint az ölébe kapott és a lift oldalának
szorított. Még szerencse, hogy más nem volt benn. Nem garantáltam volna, hogy
akkor sem esünk egymásnak. Hosszú volt a külön töltött idő, rohadt hosszú.
Viszonylag hamar csilingelt a lift, jelezve, hogy végre megérkeztünk. Brad
szaporán szedte a lábait az ajtóig, ott letett, és beengedett bennünket.
– Azta! – sikítottam fel.
Alig egy pillantást vetettem a lakosztályra, de ez az egy szó tudta csak
elhagyni a számat. Amúgy sem lett volna másra lehetőségem, mert Brad hátulról
átölelt, és egyből a tenyerébe vette a melleimet. Készségesen toltam hátra a
csípőmet, és élveztem az érintését. Gyorsan szembe fordított magával, lekapta a
pólómat, majd én az övét. Úgy kapkodtunk, hogy a végére alig kaptunk levegőt.
Egy pillanatig csak meredtünk egymásra, majd mindketten egyszerre tettük meg
a köztünk lévő kis távolságot. Felnyögtünk, amikor minden porcikánk összeért.
– Istenem, de hiányoztál – csókolta végig a nyakamat, miközben én ott
simogattam, ahol csak tudtam. Nekem is borzasztóan hiányzott, de válaszolni
nem tudtam. Egy értelmes gondolatom sem volt. Ahogy Brad a melleimet
kényeztette, egyre inkább éreztem, hogy nem bírom sokáig.
 – Kérlek!
– Mit szeretnél?
– Téged.
– Édes istenem – sóhajtott, miközben az ölébe kapott, és az ágyhoz vitt. Olyan
óvatosan tett le, mintha üvegből lettem volna, pedig messzebb nem is állhattam
volna attól.
– Olyan gyönyörű vagy – suttogta, majd megcsókolt. Túl hamar abbahagyta.
Felnyögtem.
– Bébi, nem akarom elsietni. Olyan régóta vártam erre, és most minden percét
ki fogom élvezni – suttogta, miközben a bőrömet kóstolgatta. Én csak
sóhajtoztam, tekeregetem, és élveztem az ajka minden érintését.
– Jézusom – sikítottam fel, amikor nyelvét a csiklómhoz szorította.
Összeszorítottam a szememet, és két kézzel markoltam az ágytakarót. – Oh,
Brad! Ne hagyd abba!
Szerencsére eszébe sem jutott. Sőt, ahogy közeledtem a vége felé, egy halk
morgással koronázta meg az eddigieket. Eszméletlen volt. Olyan hamar juttatott
a csúcsra, hogy kicsit szégyelltem is magam. Hamar kiverte a fejemből ezeket a
gondolatokat, mert olyan hévvel tért vissza a számhoz, hogy alig kaptam
levegőt. Amikor a csípőjét az enyémhez nyomta, rajtam volt a sor. A vállára
csúsztattam a kezemet, és eltoltam magamtól. A hátára fordítottam, majd a
csípőjére ültem. Egy pillanatig nem is mozdultam, de aztán újra bizseregni
kezdtem, így lassan végigcsúsztattam magam rajta.
– Ann! Ne húzd sokáig – nyögte alattam. Élveztem, hogy ennyire ki van
éhezve rám, de ha akartam volna se tudtam volna tovább húzni. Egy kicsit
feljebb emelkedtem, és a kezembe vettem kőkemény farkát. Végigsimítottam
rajta, de már ennyitől is összeszorultak az izmaim.
– Ann!
Brad hangjára a szemébe néztem. Látni akartam, ahogy elveszti a kontrollt a
teste fölött. Abban a pillanatban meg is történt, amikor lassan ráereszkedtem.
Úgy helyezkedtem, hogy teljesen bennem legyen. Hihetetlen érzés volt. Azt
hittem, ilyen csak a romantikus történetekben létezik. Úgy passzoltunk, mintha ő
lenne a másik felem. Korai lett volna kijelenteni, mégis ezt éreztem. Amikor már
én sem bírtam tovább, mozogni kezdtem. Nem kellett sok idő, és én is
elvesztettem a fejemet. Úgy terveztem, hogy addig húzom, amíg csak bírom, de
aztán elszabadult a pokol. Olyan hevesek lettek a mozdulataim, hogy semmi
mást nem lehetett hallani, csak a bőrünk összecsapódását, és a kéjes
nyögéseinket. Mielőtt a csúcsra jutottunk volna, Brad mindkét kezével
belekapaszkodott a csípőmbe, és ő vette át az irányítást. Nem bántam.
Pillanatokon belül lihegve borultam a mellkasára. Percek kellettek, mire
egyáltalán annyira kaptunk levegőt, hogy megszólaljunk.
– Van kedved egy meleg fürdőhöz? – kérdezte Brad, miközben a hátamat
simogatta.
– Mintha már lefürödtünk volna – kuncogtam a mellkasába, de hamar a
torkomra fagyott a mosolyom, amikor megéreztem, hogy újra éledezni kezd.
– Igen, tudom – vigyorgott –, de ha nem szállunk ki most rögtön az ágyból,
akkor attól tartok, ma nem lesz koncert – szorított magához.
– Azt meg ugye nem tehetjük meg azzal a több tízezer lelkes rajongóval –
válaszoltam. Az enyhe élt ő is kihallotta belőle, így mielőtt lemászhattam volna
róla, maga alá fordított.
– Szeretlek – mondta a szemembe.
Amikor nem válaszoltam, mert valóban felhúztam magam, újra kimondta, és
megcsókolt. Ezt addig folytatta, míg végül el nem nevettem magam.
– Jól van, jól van – próbáltam eltolni az arcát az enyémtől. Két tenyerem közé
fogtam az arcát, és a szemébe néztem.
– Én is szeretlek. Bocs, hogy egy kicsit macerás vagyok.
Tényleg aggódtam, hogy egyszer megunja ezeket a gyerekes húzásaimat.
– Semmi gond. Igyekszem, hogy ne kelljen csalódnod.
Nem reagáltam, csak megcsókoltam. Mielőtt bele melegedhettünk volna,
elhúzódott.
– Gyere, csábító kis hercegnőm, mert lassan indulnunk kell.
Egy minden tekintetben kényeztető fürdő után készülődni kezdtünk. Az ágyon
ülve bámultam, ahogy Brad a szekrényben válogat a cuccai között. Én meg azt
hittem, hogy van erre ember, aki megmondja, mit vegyenek fel. Ha más nem,
akkor Roy. Ő úgy is szeretett mindenben részt venni.
– Min mosolyogsz? – nézett rám felhúzott szemöldökkel.
– Azon tűnődtem, nincs erre embered? – kinyújtottam a kezem, és a ruhái felé
mutattam.
– Mire? Ja, olyan divatmajomra gondolsz?
– Igen, azt hiszem – nevettem hangosan.
– Még csak az kellene – morogta az orra alatt. De ha már itt tartunk –
lépkedett felém –, én ismerek valakit, aki segíthetne a döntésben.
Megfogta mindkét kezemet, felhúzott, majd maga előtt tolva a szekrényhez
vezetett.
– Mit gondolsz? – átölelte a derekamat, és a fejét a vállamon támasztva, várta
a válaszomat.
A mutató ujjamat az államhoz ütögetve gondolkodtam. Aztán egy pillanatra
lefagytam.
– Mi a baj? – ölelt Brad szorosabban.
 – Tényleg azt akarod, hogy én válasszam ki, miben lássanak ma a rajongóid?
– kérdeztem. Magam elé meredve vártam a választ.
Soha nem gondoltam, hogy erre egyszer sor kerülhet. Ez baromi nagy dolog.
Hitetlenkedve fordultam hátra, amikor meghallottam Brad nevetését. Lehet,
hogy csak nekem akkora cucc ez?
– Akkor válaszd ki magadnak – durcáskodva próbáltam távolabb lépni.
– Ne csináld! – ölelt magához. – Engem nem érdekel, hogy ki mit szól a
ruháimra. Nincs senki, aki megszabná, mit vegyünk fel egy koncertre. Nincs se
szponzor, se más. Csak te – tette hozzá, amikor szembe fordult velem. –
Szeretném, ha kiválasztanál valami igazán ütős szerelést ma estére.
Elnevettem magam, amikor a fenekemnél fogva közelebb húzott magához.
– Gyere!
Nagy huza-vona után egy fekete nadrágot vett ki magának, így nekem
igazából csak egy pólót kellett hozzá választanom. Sötét hajához egy világos
színűt választottam. Egy halványszürke póló volt, „szeretem a rockot” felirattal.
– Ez jó lesz – adtam a kezébe.
Amikor elkészült, én is magamra kaptam egy hasonló összeállítást, csak
nekem a farmerem kék volt. Épp a cipőmet húztam fel, amikor megcsörrent a
telefonja.
– Mi történt, Roy?
A fejemet csóváltam, miközben bekötöttem a tornacipőmet. Ez a pasas olyan,
mint egy pióca. Persze, megértettem, hogy ha homokszem kerülne a gépezetbe,
minden tönkremehet egy szempillantás alatt, de néha már én is túlzásnak
éreztem, ahogy vergődött. Hiába, nem lett sokkal szimpatikusabb az első
találkozásunk óta.
– Indulnunk kell.
– Igen, sejtettem.
Egy mosoly mögé rejtettem az érzéseimet azzal a féreggel kapcsolatban. Úgy
éreztem, lesz még harcom vele.
Amikor megérkeztünk a stadionhoz, a technikusok már lázas készülődésben
voltak. Rohangált mindenki, mint pók a falon. Én csak kapkodtam a fejem, és
szinte futva loholtam Brad után, aki egy külön helyiségbe vezetett, ami egy
folyosó végén volt.
– Na, végre! Már azt hittük, ide sem értek – szekáltak minket a fiúk.
– Ne parázz, nélkülem nem mennétek semmire – ugratta őket Brad.
Egy perccel később Roy is befutott. Nehéz volt állnom gyilkos pillantását, de
most emberére akadt. Nem fogom csak úgy hagyni magam eltaposni.
Elhatároztam, hogy felveszem vele a kesztyűt.
Míg ők egyeztettek egy utolsót a buli menetét illetően, mi Lizával elhúzódtunk
az egyik sarokba, és ledobtuk magunkat az ott lévő babzsákokra. Miután ő is
elmesélt a Scott-tal töltött idejéből annyit, ami szalonképes volt, némán
hallgattuk az előkészületeket. Soha nem volt részünk még ilyenben, és ugyanúgy
lenyűgözött bennünket, mint a próbák. Azt el sem mertem képzelni, mi lesz, ha
színpadra lépnek. Izgatottság rántotta össze a gyomromat. Nem akartam
reflektorfénybe kerülni, de tudtam, hogy már nem maradhatok sokáig a
háttérben.
Egyeztetésüket egy technikus zavarta meg.
– Fél óra múlva kezdés.
Roy magunkra hagyott bennünket, és a fiúk is összeszedték a cuccaikat. A
hangszerek már a színpad mögött voltak, de a pengetőket, ütőket most vitték
magukkal. Az előzenekar egy helyi csapat volt. Amennyit hallottam belőlük,
nem voltak rosszak, de semmiképp nem akartuk itt hagyni a srácokat, így ebből
most kimaradtunk.
– Érezd jól magad – ölelt át Brad, amikor már mindenki kilépett a szobából.
– Te is – fontam a nyaka köré a karomat, és megcsókoltam.
– Mennem kell – nyögött fel, amikor próbáltam az ölébe mászni. Nem
játszottam tisztességesen, de valahogy irigy lettem. Csak magamnak akartam, és
tudtam, hogy ez megszűnik, amint kilép oda.
– Tudom – nagyot sóhajtva bújtam a mellkasába. – Utána itt találkozunk.
– Oké.
Megfogta a kezemet és elindultunk a többiek után. Épp végszóra érkeztünk.
Az előzenekar az utolsó számot jelentette be. Egymást ölelve hallgattuk meg,
majd amikor ők következtek, megcsókolt és elment.
– Készülj fel, bébi! Utána nem menekülsz – kiabált még vissza Scott a
barátnőmre kacsintva.
Liza csak nevetve csóválta a fejét.
– Ennek az ősembernek soha nem elég semmi – mondta csillogó szemekkel. –
Gyere! – rángatta Liza a kezemet.
A biztonsági emberek tudták a dolgukat, és Liza is tudta hova kell mennünk,
így amikor a kordon mögé engedtek bennünket, csak én lepődtem meg, ő csak
felrántotta a vállát. Meg kellett hagyni, a legjobb helyen voltunk. Amikor
elindult a múltkor is játszott intro, megborzongtam. Alig vártam, hogy újra
láthassam őket. Most egy kicsit azért már más volt a helyzet, de ezt rajtunk kívül
egyelőre más nem tudta.
A koncert ugyanolyan hatalmas sikert aratott, mint nálunk Londonban. Úgy
látszik, Európának ezen a részén is pont ugyanúgy odavannak a bandáért.
Többször is be kellett fognom a fülemet egy-egy sikításnál, de minden percét
élveztem. Főleg, amikor Brad a színpad szélére jött, és egyenesen az én
szemembe énekelt. Esküszöm, már a látványa elég volt, hogy újra megkívánjam.
Hihetetlen ez a pasi!
– Hogy tetszik a pólóm? – kérdezte egyszer váratlanul a közönséget. Én egy
pillanatra lefagytam. Nem beszéltük meg, de én még nem akartam, hogy
kiderüljön, együtt vagyunk.
A közönség egy újabb fülsértő sikítással adta a tudtára, hogy jól választottam.
– Rendben – nevetett Brad –, akkor megtartom az öltözetőmet – kacsintott
rám.
Én csak a tenyerembe temettem az arcomat és úgy nevettem. A szívbajt hozta
rám, de ezért még számolunk.
Amint véget ért a koncert, Liza megveregette ugyanannak a biztonsági
embernek a vállát, aki beengedett bennünket, és már benn is voltunk a színfalak
mögött, még mielőtt a fiúk leértek volna a színpadról.
– Na, milyen volt, tündérvirág? – kapta az ölébe Scott a barátnőmet.
A választ nem hallottam, csak egy morgást, és inkább el is fordultam, mielőtt
többet látok a kelleténél. A következő pillanatban felsikítottam, amikor Brad a
derekamnál fogva felkapott és a közeli falhoz nyomott. Olyan hevesen csókolt
meg, hogy összekoccantak a fogaink, de alig egy pillanat múlva ugyanolyan
hevesen viszonoztam. Nem érdekelt, hogy tartott még a fennforgás, és az sem, ki
láthatott meg. Nem zavart, hogy szakadt róla a víz. Szorosan tapadtam a testére.
Olyan hevesen vert a szíve, hogy szabályosan éreztem a mellkasomon. A koncert
utáni adrenalin elvette az eszünket. Kezemet a pólója alá csúsztattam, ő pedig a
mellemet kényeztette, miközben jóformán belefulladtunk a csókba. A következő
pillanatban egy éles fény zavart bele az együttlétünkbe. Azonnal elkaptam a
fejem, és Brad is észhez tért.
– Mi a faszom?
A másodperc tört része alatt bújtam Brad mellkasára a paparazzi kíváncsi
tekintete elől, de lehet, hogy már késő volt.
– Ki engedte be ide? – kiabált magából kikelve a pasim. – Takarodjon innen! –
ordította, és közben úgy fordult, hogy én takarásban legyek.
Szerintem már teljesen mindegy volt, de hálás voltam érte. Nem éppen ilyen
képekre vágytam az első médiaszereplésem alkalmával.
– Bob! – ordított olyan hangosan, hogy összerezzentem.
– Mi a baj?
Hallottam meg egy mély, dörmögő hangot.
– Takarítsd el innen ezt a szemetet!
– Azonnal.
Csak akkor mertem kilesni Brad válla fölött, amikor meghallottam a fotós
kétségbeesett vergődését.
 – Hűha! – meglepődtem a nagydarab kidobó láttán. Talán még életemben nem
láttam ekkora embert. Nem irigyeltem a fotóst, de sajnálni azért nem tudtam.
Gusztustalan féreg volt mindegyik.
– Ne aggódj! Nem lesz baja – csókolta meg Brad a nyakamat.
– Az se érdekelne – sóhajtottam, ahogy újra éledt bennem a vágy –, csak
neked ne legyen belőle bajod – búgtam elfúló hangon.
– Nem lesz – nyúlt hirtelen a lábam közé.
Hangosan nyögtem fel.
– Menjünk – hadarta.
Olyan gyorsan húzott maga után, hogy alig bírtam követni, de nem
ellenkeztem. Alig vártam, hogy végre bennem legyen. Ez az adrenalin még
inkább felturbózta az amúgy is pörgő libidónkat. Az utolsó métereket már futva
tettük meg a kocsihoz. Beszálltunk, és Brad már indított is volna, de azzal a
lendülettel, amivel beültem a helyemre, már másztam is az ölébe.
– Jesszus, Ann! Mit művelsz?
– Most akarlak, nem bírom tovább.
Még magamat is megleptem, de annyira elhatalmasodott felettem a vágy, hogy
nem érdekelt, mit és hol teszünk. Villámgyorsan kibújtam a nadrágom egyik
szárából.
– Ann! Bárki megláthat – próbálkozott Brad, de nem volt túl meggyőző,
miközben kibújt a pólójából.
Nem akartam további szavakkal húzni az időt, így gyorsan őt is
kiszabadítottam a nadrágjából, és mielőtt újra ellenkezhetett volna, rácsúsztam
merev farkára. Egyszerre nyögtünk fel.
– Jézusom! – sóhajtotta Brad, miközben a csípőmbe kapaszkodott. Nem
finomkodott. Úgy szorított, hogy biztosra vehettem, hogy megmarad az ujja
nyoma, de nem érdekelt. A vállába kapaszkodva mozogtam rajta egyre
gyorsabban, míg végül egyszerre jutottunk a csúcsra.
Lihegve borultam Brad vállára.
– Ezentúl minden koncerten ott kell lenned – mosolygott.
Én is elhúztam a számat, de a gyomrom összeugrott. Nem tudta bevenni a
gondolatát sem annak, hogy máskor, máshol, más valakin vezeti le a felfokozott
hangulatát. Mert az kivitelezhetetlen volt, hogy én mindegyiken ott legyek.
– Mi a baj? – Aggódva húzódott távolabb.
– Semmi. Menjünk, mielőtt valaki tényleg meglát minket.
– Ann!
Próbáltam átülni a helyemre, de nem engedett el.
– Nem tudok minden koncerten ott lenni, ezt te is tudod – sóhajtottam.
– Senki mással nem fogok ilyet művelni – kocogtatta meg az államat
jókedvűen. Ránéztem.
– Ugyan már. Tudom, hogy ez jár abban a szép kis fejedben – csókolt meg
lágyan.
Újabb sóhaj szakadt fel belőlem. Jó lett volna már kiűzni ezeket a hülye
gondolatokat a fejemből, de nem tudtam meghazudtolni magam. Még mindig
nehéz volt elhinnem, hogy pont én kellek ennek a szívdöglesztő pasinak.
– Szeretlek – mondta a szemembe nézve. – Ritka kincset találtam, és nem
fogom csak úgy eldobni – suttogta a számra.
– Brad – leheltem.
Ráborultam a vállára, ő szorosan átölelt, és néhány percig így néma csendben
élveztük egymás érintését.
– Induljunk, éhen halok – suttogta Brad.
A szállodai lakosztályba visszatérve alig maradt erőnk. Úgy kidőltünk, hogy
én egész éjjel egyszer sem ébredtem meg, pedig idegen helyen nem szoktam
tudni jól aludni.
Másnap nem sok időnk maradt egymásra. Amint felébredtünk a többiek is
előkerültek, és felpörögtek az események. A fiúknak készülniük kellett a
következő koncertre, nekünk pedig lassan vissza kellett indulnunk.
Fájó volt a búcsú, de a hazaérkezésünk se volt kevésbé az. Épp csak
hazaértem, már csörgött is a mobilom.
– Ugye nem láttál még mai újságot? – szólt bele Liza bizonytalanul és
köszönés nélkül.
– Nem.
– Jó.
– Liza! Nyögd már ki, mi van.
– Lefotóztak titeket.
– Ki? Hol? Mikor? – soroltam az elég idióta kérdéseimet, de tényleg nem
értettem, miről beszél.
– Téged és Bradet.
– Jézusom – rogytam le, amikor elért a tudatomig, hogy mikor is készült az a
fotó. – És mi látszik belőle? – nyögtem félve.
– Nézd meg!
Bediktálta az újság nevét, de mivel abból nekem nem volt, felmentem a lap
honlapjára.
– Címlapon vagyok – hebegtem.
Hatalmas betűkkel hirdette a cikk, hogy a Tresure énekese újabb lányt talált
magának az európai turnén.
Összeugrott a gyomrom. Sietve görgettem lejjebb a cikkre. Azon kívül, hogy
beszámoltak a Treasure-rel kapcsolatos legfrissebb hírekről, kendőzetlenül
ecsetelte, hogy vajon hányadik lány vagyok a sorban, és vajon lesz-e folytatása a
történetnek, megemlítve, hogy az énekes nem szokott repetázni.
Hányingerem lett. Gyorsan átfutottam a továbbiakat is, keresve, hogy a
nevemet említették-e.
– Itt vagy még?
Hallottam meg a barátnőm hangját.
– Igen – suttogtam.
– Nem látszol, Ann. Téged nem sikerült lefotóznia annak a görénynek.
Veszettül nyomkodtam a galéria képeit, de szerencsére, vagy takarásban
voltam, vagy annyira sötét volt a kép, hogy nem lehetett kivenni semmit belőle.
– Igen – sóhajtottam most már megkönnyebbülten.
– Jó gyorsak voltak – tűnődött a barátnőm.
Ez nekem is megfordult a fejemben. Ugyan nem voltam képben, hogy megy
ez, de alig huszonnégy óra telt el, és már a cikk is kész volt, sőt le is adták.
Mindegy is. Ezt már visszacsinálni nem tudtam, és végül is nem is voltam
kivehető rajta.
– Jól vagy? – Liza kérdésére megráztam magam.
– Igen, jól. Nem tudják, ki vagyok. Nem lett volna szerencsés pont ezekkel a
fotókkal a reflektorfénybe kerülni.
Mire a mondat végére értem, már nevettem.
– Az mondjuk biztos. Mit műveltetek ti ott?
– Amit ti, valahol máshol.
Nevettünk egy jót, majd elköszöntünk egymástól.
A következő két hétben a Treasure még az európai turnét nyomta, így megint
csak a telefon és a videohívás maradt nekünk Braddel. Ő is látta a fotókat és
azonnal hívott, hogy megkérdezze, hogy vagyok, amint Sharon a kezébe nyomta
a cikket. Olyan édes volt. Nagyon aggódott, de szerencsére nem lett belőle nagy
felhajtás, így nem foglalkoztam vele. Örült nagyon és megnyugodott.
Előre ittunk a medve bőrére. Egy nappal a hazautazásuk előtt, újabb cikk
jelent meg a bandáról. Féktelen bulizásról, félmeztelen nőkről, és egy bérelt
limuzinról szóló képek lepték el a sajtót. Már nagyon hiányzott Brad, így még
rosszabb volt látni, hogy ők mennyire jól érezték magukat. Még jóformán a cikk
végére se értem, már jött is egy üzenet a telefonomra. Meglepő módon nem Brad
írt, hanem Sharon. Azt írta, hogy ne higgyek a cikknek, ezek a fotók több évvel
ezelőtt készültek. Nem sokkal később Brad is megírta ugyanezt. Próbáltam
hívni, hogy halljam a hangját, de hangposta kapcsolt, szinte azonnal. Nem
voltam jól. Rossz volt látni a képeket. Írhattak bármit, mégis elhatalmasodott
rajtam a féltékenység. Azon agyaltam, menni fog-e ez nekem hosszú távon, mert
Brad szinte minden alkalommal elmondta, hogy ő bizony úgy tervezi, hogy nem
enged el maga mellől.
Fintorogtam. Hiszen többet volt távol tőlem, mint mellettem, és a java még
csak most kezdődött. Holnap ugyan hazaugranak, de két nap múlva indulnak
Amerikába. Onnan még csak haza se tud majd utazni, én meg pláne nem tudok
annyi időre elmenni. Azért az mégsem Európa.
Sóhajtva dőltem hátra az ágyamon, és próbáltam kivergődni ebből a
letargiából, amikor Liza küldött egy újabb cikket.
– Ezt nem hiszem el.
Rögtön felültem, amikor elkezdtem olvasni a hírt. Egy firkász azt latolgatta,
nem lehet-e az ismeretlen lány az, aki a londoni koncerten csókolózott a
hírességgel.
Gombóc nőtt a torkomba. Két kép volt egymás mellé illesztve. Az egyik,
amelyik a szülinapi meglepetésemen készült, a másik, ahol Brad kitakar
Bécsben.
Vajon mennyi időbe fog telni nekik mire kiderítik, hogy én vagyok a képeken?
Hamar megkaptam a választ.
Másnap megbeszéltük Lizával, hogy sietünk haza, hogy a fiúkat finom
ebéddel várjuk. Meglepetésnek szántuk, mert ők úgy tudták, hogy mindketten
sokáig dolgozunk, de már lebeszéltük. Épp a terítés rendeztük, amikor
megérkeztek.
Mike lépett be először.
– Oh, baszki! – nyögte az orra alatt. Tudtuk, hogy van valami baj, mert
mindegyikük csendben volt, ami nem igazán fordult még elő.
– Menj már előlem a francba! – tolta arrébb Scott a gitárost. – A picsába! –
torpant meg ő is.
– Én is örülök, hogy látlak – duzzogott Liza.
Egyikünk sem értette, mi történt.
– Haver, ez a te asztalod – léptek félre, hogy Brad be tudjon lépni.
– Szia – suttogtam. Próbáltam mosolyogni, de nem igazán sikerült. – Mi a baj?
– Kicsim – sóhajtott, miközben lerakta a cuccát. – Ne légy ideges!
Egyből az lettem. Lassan közeledett felém, mintha félne a reakciómtól, pedig
nem is tudtam, mire kéne reagálnom.
– Mi van már? – előzött meg a kérdésével a barátnőm.
– Tudják, ki vagy – suttogta Brad maga elé, miközben tett még egy lépést
felém.
– Micsoda? – kérdeztem hitetlenkedve. – Honnan tudod?
Nem szólt csak szorosan átölelt, amikor elém ért.
– Szeretlek. Én nem bánom, hogy kiderült. Legalább nem kell hazudoznom,
meg elviselni az idióta rámenős csajokat.
 – Majd én átveszem őket – vigyorgott Kyle.
– Hagyd már abba! – szóltak rá kórusban a többiek.
– Jól van, na.
Nem tudtam, mit mondjak, de szükségem volt Brad közelségére, így gyorsan
hozzábújtam.
– Istenem! – szorított magához.
Amikor a többiek látták, hogy nem fogok elfutni, beljebb léptek, és Scotton
kívül mindenki eltűnt a szobájában.
– Nem haragszol? – kérdezte Brad félve pár perc elteltével.
Haragudni nem haragudtam. Valahol számítottam rá. Inkább féltem, hogy nem
tudok megbirkózni a helyzettel. Attól tartottam, hogy ez fog közénk állni.
– Nem. Csak félek.
– Nem kell. Itt vagyunk mi is – szólalt meg Scott.
Ránéztem. Ugyan a barátnőm az ölében volt, de az arcán nem láttam a
szokásos Scott-féle vigyort. Tudtam, hogy most komolyan beszélt. Végül is,
igazuk volt. Ezt elkerülni úgysem tudtuk volna, majd velük megoldjuk útközben
a problémát. Mert afelől nem volt kétségem, hogy ez csak szar dolgokat fog
hozni a fejünkre. De bíztam bennük és a mögöttük lévő csapatban.
– Köszönöm.
Scott bólintott, és már vissza is tért a figyelme a barátnőmre, illetve a szájára.
Egy perc múlva már nem voltak mellettünk.
– Nem lesz baj, megígérem – csókolta a nyakamat Brad. – Nagyon fontos
vagy nekem, és nem fogom hagyni, hogy ezek a keselyűk elrontsák a dolgainkat.
Pontosan azt mondta, amit hallani akartam.
– Igyekszem kitartani, míg nem lesztek itt.
– Sietek vissza.
Kényszeredett mosolyra húztam a számat, hiszen ő is pont olyan jól tudta,
mint én, hogy nem rajta múlik, mikor jön vissza.
A következő két napban egy percre sem hagyott magamra. Érezhette, hogy
nem vágytam másra rajta kívül, mert egyetlen egyszer sem futottunk össze a
többiekkel. Mindig úgy intézte, hogy kettesben legyünk, még akkor is, ha a
lakásban maradtunk. Hihetetlenül figyelmes volt. Minden tekintetben nagyon
tartalmasra sikerült az ittlétük, de sajnos hamar eljött az elutazás napja. Ha lehet,
ez a búcsú még fájdalmasabb volt, mint az előző. Egyrészt, mert az elmúlt
napokban még közelebb kerültünk egymáshoz, másrészt, mert tudtuk, hogy most
nem tudunk majd találkozni a turné alatt.
Tíz hét. Ennyit kellett volna kibírnunk egymás nélkül. Elképzelni se tudtam,
hogyan fog ez működni.
Az első héten minden csendes volt. Nem volt sem új hír, sem új álhír velünk
kapcsolatban. Naivan azt gondoltam, hogy legalább addig békén hagynak
minket, míg a srácok haza nem érnek. Szép mézes madzag volt a hallgatásuk.
A következő héten több telefonhívást is kaptam különböző újságoktól, hogy
adjak interjút. Az első pár alkalommal nagyon türelmes voltam. Szépen
megfogalmazva adtam a tudtukra, hogy én sem most, sem később nem fogok
semmilyen interjút adni. Akkor kezdett fogyni a türelmem, amikor napjában
többször is ugyanaz a pasas zaklatott. Nem számított, hogy kora reggel vagy
késő este volt.
Aztán egy héttel később már durvulni kezdett a helyzet. Kiderítették, hogy
Liza hol lakik, illetve csak azt tudták, hogy én ott laktam. A frászt hozták a
barátnőmre. Persze ő elég jól tudta kezelni a helyzetet, és elzavarta őket,
előadva, hogy azt sem tudja, ki vagyok. Így nyertünk egy kis időt. De aztán két
nappal később, amikor épp bevásárolni indultam, egy lesifotós lekapott az út
túloldaláról. Természetesen másnap igen szaftos cikket kerítettek arról, hogy
vajon milyen kapcsolat lehet köztem és a Treasure énekese között. A legdurvább
az volt, amelyik azt vetette fel, hogy esetleg nem dobtak-e be a közösbe. Ez
végképp kiütötte a biztosítékot.
A nagymamám is olvas újságot, a rohadt életbe!
Tudtam, hogy nekem hisz, de mégis. Magyarázkodnia kell minden
ismerősnek, és ez rohadtul nem hiányzik egyikőnk életéből sem.
És naná, hogy egyik szart követte a másik. A srácok egy hétig New Yorkban
voltak. Három teltházas koncertre készültek. Úgy volt, hogy mi élőben nézhetjük
végig, bár az időeltolódás miatt némi szervezést igényelt a dolog, de semmiképp
nem akartuk kihagyni, mert ugyan már kezdtem kikészülni a zaklatások miatt,
azért borzasztóan hiányzott Brad, és Lizának is Scott.
Tűkön ülve vártuk a koncertet, és ugyan az élmény nem volt ugyanaz, mint
élőben, mégis százzal vert a szívem, amikor a szerelmem a színpadra lépett.
Fülig érő vigyorral énekeltünk velük körülbelül a koncert feléig. Akkor olyan
történt, amitől nem jutottam szóhoz, és a mosoly is lefagyott az arcomról.
– Ez meg mi a lófasz? – fakadt ki a barátnőm.
Én szólni se tudtam. Ez már túl sok volt nekem. Szabadjára engedtem a
könnyeimet, és felálltam az ágyról, ahol eddig feküdtünk.
 Brad

A koncert előtt
Nem voltam nyugodt. És akkor még finoman fogalmaztam. Nem volt elég,
hogy olyan lassan telt az idő, hogy majdnem megbolondultam, még azzal is meg
kellett birkóznom, hogy Ann zaklatóit visszafogjam. Természetesen nem segített,
hogy egy óceán választott el tőle, és a hiénáktól, de Sharonnal megpróbáltunk
minden tőlünk telhetőt megtenni. Mit ne mondjak, szart se sikerült elérnünk.
Büszke voltam az én kis szépségemre, mert a körülményekhez képest egész
jól viselte ezt az egész cirkuszt. Engem viszont teljesen kikészített a
tehetetlenség. Ráadásul Scott is kezdett szétcsúszni. Az előző két koncert után
úgy kellett felmosni a fürdőből. Szerencsére a ribancok elkerülték, de komolyan
aggódtam, hogy elindult a lejtőn lefelé, megint. Sanda volt a gyanúm, hogy Liza
nagyobb hatással volt rá, mint ahogy azt bemerte volna magának vallani a
barátom, és ezzel a helyzettel nem tudott mit kezdeni.
– Jól vagy?
Lépett a szobámba Scott. Már a számon volt, hogy elküldöm a francba, de
ahogy ránéztem, láttam rajta, hogy ki van bukva. Visszanyeltem a
mondanivalómat, vettem egy mély levegőt, és csak azután szóltam hozzá.
– Én, jól vagyok. Na, és te? – kérdeztem felhúzott szemekkel.
Szerettem volna, ha nem beszél mellé. Tudtam, hogy valami aggasztja, mert
amióta Lizával volt, egyszer sem esett szét ennyire, mint mostanában. Valami
volt a háttérben, és bíztam benne, hogy nem pont előttem akar sumákolni.
– Nem tudom, haver – szinte suttogta az orra alatt. – Nem tudom – ismételte,
még mindig a cipőjét bámulva.
– Gyere, ülj le!
Szó nélkül foglalt helyet a kanapén mellettem. Nem akartam neki az észt
osztani, hátha elüldözöm, így próbáltam kivárni, hogy magától kezdjen bele. Jó
pár perc kellett hozzá.
– Félek.
Meglepődtem. Soha eddig nem láttam rajta ilyen érzéshez még csak hasonlót
sem.
Fél? Mi a franc?
Ha félt is, előttünk ezt még egyetlen egyszer sem mutatta.
Ezért kellett a pia?
Kíváncsian vártam, hogy folytassa.
– El fogom baszni – jelentette ki kicsit határozottabban, mint eddig. Nem bírt
tovább mellettem ülni. Felállt, és idegesen járkálni kezdett. – Nem érdemlem
meg.
Nem nézett rám,csak a hajába túrt és folytatta a fel-alá járkálást.
– Nálam ő többet érdemel.
Végre rám nézett.
– Ne csináld, Scott! Liza jó ember.
– Pont ez az! Nem ismerek nála jobbat. Nem való hozzám.
– Ne beszélj hülyeségeket! – ugrottam fel én is a kanapéról. – Jól megvagytok.
Vagy… Mit műveltél? – löktem meg a vállát.
– Semmit. Még semmit. Csak egyszerűen nem hozzám való.
– Ez nem igaz!
– Dehogynem. Mit tudok én nyújtani neki? Hm? Jóformán soha nem lehetek
mellette. Nem támaszkodhat rám, ha szüksége lenne valakire, mert én az év
kétharmadában még csak ugyanazon a földrészen sem vagyok, nem hogy
ugyanabban a lakásban. Nem tudok róla gondoskodni, hiszen magamat se tudom
rendesen ellátni.
Görcsbe ugrott a gyomrom. A felsoroltak többsége ránk ugyanúgy igaz volt,
mint rájuk. És sem Ann, sem Liza nem volt egy átlagos lány. Minden jót
megérdemeltek. Scott az én félelmeimet is felsorolta, és ettől csak még szarabb
lett az egész. Nem tudtam, mit mondhatnék neki. Erre én sem tudtam még a
megoldást.
– Tudom, hogy nem egyszerű, haver. De megérdemeljük, hogy megpróbáljuk.
Végre olyan lányok vannak mellettünk, akiknek mi vagyunk a fontosak. Nem a
pénz, nem a hírnév, hanem mi.
Rátettem a karjára a kezemet, és a szemébe néztem. Valahogy ki kell
rángatnom ebből az önmarcangolásból, mert féltem, hogy nem lesz megállás.
– A francba! – kiabált.
Két kezébe temette az arcát, és nagyot sóhajtott.
– Nem tudom, Brad. Nem akarom elrontani, mert olyat érzek, amit eddig még
sosem – elvette az arca elől a kezeit–, de nem bízok magamban – nézett a
szemembe. – Tudod, milyen vagyok.
– Nem kell, hogy olyan legyél. Liza talpraesett csaj.
– Meghiszem azt – vigyorgott végre. Büszkeséget láttam megcsillanni a
szemében.
– Hidd el, hogy melletted áll. Nem megy sehová. Csak bízz egy kicsit
magadban.
Ezeket, akár magamnak is felmondhattam volna, mert az észt könnyen
osztottam, ennek ellenére rohadtul megértettem Scott aggályait. Egyikünknek
sem volt még soha normális kapcsolata, amióta a reflektorfényben voltunk. És
már nem csak egy banda voltunk a helyi kocsmából. Nagyobb a figyelem, több
az irigyes, és eddig tényleg nem voltunk fontosak mi magunk.
De azt hiszem, mindketten megtaláltuk a nekünk megfelelő nőt, csak nem
tudtuk, hogy a fenébe tarthatjuk magunk mellett őket.
– Meg kell próbálnunk. Ők megérdemlik, hogy megpróbáljuk.
Újabb sóhaj szakadt fel belőle.
– Igazad van, haver! Igazad van. Ettől még kurvára félek, de ő tényleg
megérdemli.
Mosolyognom kellett az arcán átfutó érzelmek láttán.
Nocsak, nocsak! Szoknyavadász Scott szerelmes!
Az ő arcára is mosoly húzódott, először, mióta belépett ide.
Őszinte beszélgetésünket kopogás szakította meg.
– Bocs, megzavartam valamit? – dugta be a fejét Sharon.
– Nem, már végeztünk – válaszolt Scott. Hozzám lépett, átölelt, és
megveregette a hátamat. – Kösz – suttogta, majd magunkra hagyott minket a
sajtóssal.
– Van, amiből szeretnék kimaradni – mosolygott vidáman Sharon. Én csak a
fejemet csóválva mutattam, hogy üljön le.
– Miért jöttél? – kérdeztem, amikor láttam, hogy feszeng. – Sharon?
– Lenne itt ma egy interjú.
– Mondtam, hogy nem akarok többet. Mi nem volt világos?
– Tudom, tudom. De ez a Billboard.
– Jaj, ne már!
Tudtam, hogy nekik tényleg nem kellene nemet mondanunk, de annyi kedvem
volt hozzá, mintha a fogamat húzták volna.
– Mi szabjuk a feltételeket. Csak olyan kérdések lesznek, amit te akarsz. A
fiúknak nem is kell jönni, csak pár fotó erejéig.
Olyan lelkes lett hirtelen, pedig megegyeztünk, hogy nincs több interjú.
– Jól van.
Adtam meg magam végül.
– Köszi, köszi, köszi – ugrott a nyakamba sikítozva.
– Sharon, elég már! De ha valami gáz lesz…
– Nem lesz, kezeskedek érte.
– Szavadon foglak.
Alig egy óra múlva már túl is voltam a kérdéseken. Volt néhány érdekes
pillanat. Abban egyeztünk meg, hogy nem kérdeznek Annről, de természetesen
ezt nem hagyhatták ki. Próbáltam terelni, de ennek volt hírértéke. Bármire
képesek voltak. Csak abban bíztam, hogy az egyik legnagyobb zenei
magazinként nem engedhetnek meg maguknak egy pert. Mert azt előre
borítékoltam, hogyha olyan kerül ki, ami nekem nem tetszik, a gatyájukat is
leperelem róluk. Ann mindennél fontosabb volt.
Alig ment el a riporter, csörgött a telefonom.
– Ray?
Eddig alig hallottam kedvenc szállásadómról, most meg rövid idő alatt már
másodszor hívott.
– Igen, megint én vagyok.
– Mi újság?
– Egy újabb szívességet kérnék.
– Ne fogd vissza magad.
– A ma esti koncertre tudsz nekem még belépőt adni?
– Viccelsz? Ezt kérdezned sem kell. Hányan jönnétek?
– Még ketten.
– Semmi gond. Idejöttök a koncert előtt? Dumálhatnánk egy pár szót.
– Ott leszünk.
– Vagy tudod, mit? Lesz utána egy kis parti. Eljöhetnétek oda is.
– Meglátom, hogy alakulnak a dolgok.
– Rendben, haver. Örülök, hogy hallottam rólad.
– Én is, és kösz.
– Ugyan, ne viccelj!
Izgatott voltam. Egy újabb teltházas buli várt minket. Már nem először lépünk
fel a tengerentúlon, de még mindig nehéz volt felfogni, hogy egy városban
többször is teli stadionokkal nyomtuk.
Gyorsan letusoltam, felöltöztem. Mire kiléptem a szobámból a többiek már
indulásra készen voltak. Ők is épp úgy fel voltak már húzva, mint én.
Már javában készülődtünk, amikor Ray két lánnyal az oldalán beállított.
– Hé, haver!
– Brad, hogy vagy? – jött oda hozzám.
– Frankón! Minden oké.
– Még egy kérésem lenne. Meg tudnál dobni két CD-vel?
– El akarod kápráztatni a csini barnákat? – vigyorogva néztem a Ray háta
mögött ácsorgó csajokra.
– Nem, nem. Maximum az egyiket – röhögött ő is.
– Jól van. Sharon! – kiabáltam a folyosóra lépő sajtósomat. – Kellene két CD.
– Most? Tényleg? – nézett rám hitetlenkedve.
– Igen; mondjuk azonnal.
– Pf.
Pufogott, de már ment is értük. Amint visszaért, a kezembe nyomta a
lemezeket, majd magunkra hagyott bennünket. Még volt pár percem, így Ray-jel
mentem.
– Lányok, gondolom, nem kell bemutatnom Bradet – fordult feléjük.
Mosolyogva léptem közelebb, hogy köszönjek nekik. – Brad, ők itt Nancy és
Gina.
– Hello, csajok. Kösz, hogy eljöttetek. Érezzétek jól magatokat!
Az egyikük, mintha lefagyott volna, de a másik lány is meg volt illetődve.
Imádtam, hogy a legtöbbjük így reagált. Nem tudtam tovább élvezni a
rajongásukat, mert szóltak, hogy hamarosan kezdünk. Elköszöntem tőlük, és már
indultam a többiekért.
Alig fél óra múlva kiléptem a színpadra. Az adrenalin zúgott az ereimben,
amikor beköszöntem, sikítás és füttyszó harsogott az egész stadionban. Ehhez
sosem fogok hozzászokni. Végignéztem a fiúkon, akik épp úgy élvezték ezeket a
pillanatokat, mint én. Büszkeséggel töltött el, hogy idáig elértünk. Nem volt
könnyű, de eddig mindig fennmaradtunk a felszínen, és most sem fogom hagyni,
hogy ebbe bárki belerondítson.
Már egy órája zenéltünk. A hangulat a csúcson volt. Kezdtem fáradni, de a
közönség rajongása hajtott. előre. Váratlanul egy lány lépett a színpadra. Nem
szokták hagyni a rajongóknak, hogy feljöjjenek a színpadra, de mivel ő
visszafogottnak tűnt, úgy gondoltam, hagyom, hadd jöjjön közelebb. Intettem a
biztonsági embernek, hogy maradjon a színpad szélén, nincs gond. Az egyik
kedvenc számomat énekeltem, a szőke pedig követett. A refrénnél közelebb
lépett, és átölelte a derekamat. Én annyira fel voltam már húzva, hogy
automatikusan köré fontam a karomat. Eszembe nem jutott, hogy ebből még
bajom lehet. Elvitt a hangulat, és élveztem a bulit. Amikor a szám végére értünk,
megköszöntem a közreműködését, és adtam neki egy puszit. Persze a közönség
megőrült, őrjöngtek, tapsoltak, üvöltöttek. Többet követeltek. A csajnak sem
kellett kétszer mondani. Ennyit a visszafogottságról.
Mire bármit is felfoghattam volna az egészből, a szőke megragadta a pólómat
a mellkasomnál, magához húzott, és szenvedélyesen megcsókolt. Esküszöm nem
volt több, mint pár másodperc, de tény, hogy hagytam magam. Amikor észbe
kaptam, mit műveltem, már ezrek fotózták le. Mosolyt erőltettem magamra,
holott legszívesebben én magam löktem volna le a színpadról. Tudtam, hogy
ebből óriási balhé lesz. Volt már elég szar körülöttünk, én meg még ezzel
tetéztem. Nem voltam normális! De nem gondolkodtam. Csak vitt a hév. És ez a
lehető legrosszabbkor történt. Ann már így is bizonytalan volt.
Bassza meg!
Amikor lekísérték a lányt, idegesen fordultam a többiek felé. Mindegyikük
csóválta a fejét. Fasza! Még volt jó fél óra a koncertből, amit valahogy át kellett
vészelnem úgy, hogy a közönség ne vegye észre, hogy szétvet az ideg, és hogy
legszívesebben már a telefonon lógnék Ann bocsánatáért könyörögve.
Naná, hogy nem volt szerencsém. A rajongók visszatapsoltak bennünket, így
még fél óra telt el anélkül, hogy tudtam volna Ann-nel beszélni. Alig ütötte le az
utolsó ütemet Scott, én már futottam is le a színpadról. Gondoltam, hogy holnap
ezt is szétszedik majd az újságok, de nem érdekelt. Rohantam végig a folyosón,
és szabályosan úgy robbantam be Sharon és csapata irodájába.
– Add oda gyorsan a telefonodat!
– Gáz van?
– Kurva nagy.
Nem ellenkezett, nem kérdezett, csak tette, amit kértem. Láthatta rajtam, hogy
tényleg nagy volt a baj. Meg sem fordult a fejemben, hogy az én telefonomról
hívom fel Annt, mert ezer százalékig biztos voltam benne, hogy azt nem venné
fel. Erre sem volt garancia, de más megoldás nem jutott eszembe. Amint a
kezemben volt, azonnal hívtam. Először foglalt volt, majd kicsörgött, de nem
vette fel.
– Picsába!
Fel-alá járkáltam, amikor a többiek beléptek az irodába. Egyikük sem szólt.
Nem is lett volna szerencsés a részükről, mert most tuti, hogy azonnal képen
vágtam volna valamelyiket. Rohadt ideges voltam. Hülye voltam, az tény, de
meg akartam magyarázni. Meg kellett értenie, hogy ez csak meló. Semmit nem
jelentett. Újra próbáltam, de megint nem volt válasz.
– Ann? Kicsim? Ott vagy? – kiabáltam sietve, amikor végre valaki felvette a
telefont. Percekig nem jött válasz. Legalább is én így éreztem. – Mondj valamit,
kérlek! Vagy nem is, inkább hadd mondjam el én, mi történt.
– Brad! Nem érdekel.
Olyan lemondó volt a hangja, hogy összeugrott tőle a gyomrom. Még nagyobb
volt a baj, mint gondoltam.
– Bébi! Nem jelentett semmit.
– Neked talán nem – mondta elcsukló hangon.
Utáltam, hogy ilyen kurva messze voltam tőle. Látni akartam az arcát,
megérinteni, hogy tudja, komolyan beszélek.
– Ann, kérlek! Csak a szokásos rajongói hülyeség – szaladt ki a számon.
– Pont ez az, Brad – emelte fel a hangját. – Neked a szokásos, én viszont nem
akarok így élni.
A mondat végére már sírt.
– Oh a francba! – rúgtam fel az előttem álló széket. Dühkitörésemtől mindenki
jobbnak látta, ha elhagyja a helyiséget. Egyedül Scott tartott még ki mellettem.
Gondolom, kíváncsi volt, mi lesz ennek az egész szarságnak a vége. – Figyelj
rám, kérlek! – kiabáltam én is.
 Kezdtem elveszteni a kontrollt. Nem tudtam féken tartani magam, pedig ez
volt a legrosszabb, amit tehettem.
– Nem én akartam, de megtörtént. Hülye voltam, amiért nem löktem el, de
nem gondoltam, hogy be fog próbálkozni.
Olcsó kifogás volt, de ez volt az igazság. Egy rohadt álnok dög volt.
– Nem tehettem mást, Ann!
– Tudom – suttogta, úgy, hogy alig hallottam.
– Akkor nem haragszol? – kérdeztem reménykedve.
Az újabb néma csend nem sok jóra utalt.
– Brad – lehelte. – Én nem akarom ezt. Ez hozzá tartozik az életedhez. Így kell
viselkednie egy imádott rocksztárnak – határozottan kihallottam a gúnyt a
hangjából. – Ezt várják el tőled – sóhajtott –, én viszont… – elhallgatott.
Mintha tőrt döftek volna a szívembe. Nem akartam elveszíteni, és most úgy
tűnt, ezt végleg elrontottam. Lerogytam a még a lábán álló egyik székbe.
Teljesen letaglózott, hogy lehet, ennek így és itt lesz vége. Fogalmam nem volt,
hogy mihez kezdek nélküle. Az éltetett az elmúlt hetekben, hogy nem volt már
sok hátra, és ha ennek vége, extra hosszú időt tölthetünk együtt. Most meg úgy
tűnik, soha többé nem látom. Szabad kezemet a homlokomhoz nyomtam.
– Szeretlek, Ann! Nem akarlak elveszíteni.
Vallomásomra hangosan felzokogott.
– Én is szeretlek – csuklott el a hangja –, de ez nekem túl sok. Nem elég, hogy
valaki mindig a sarkamban van, még ez is. Én nem vagyok hozzád való –
szipogott, miután egy szuszra elmondta a kétségeit.
– Ne mondd ezt, kérlek! Meg tudjuk oldani. Muszáj megoldanunk.
– Nem, Brad. Nem muszáj. Neked is van egy életed, és nekem is. Úgy tűnik,
hiába próbáltam, nem illek bele abba az életbe.
– Kicsi lány!
Nem hagyott más választást. És tudtam, hogy ez még elérheti a kívánt hatást.
És tényleg. Elhallgatott.
– Most elmondom, mi lesz. Tény, hogy ezzel holnap tele lesz a világsajtó, de
én fogok tenni egy nyilatkozatot. Tudom, hogy hibás vagyok, és tudom, hogy
késő, de meg fogom tenni.
– Brad, kérlek!
– Sharon – ordítottam ki a folyosóra. Amikor még a második felszólításra sem
jelent meg, Scottot kértem meg, hogy kerítse elő.
– Itt vagy még, kicsim?
– Igen – suttogta.
– Szeretsz még?
Nem voltam fair, de azt most nem engedhettem meg magamnak. Őt akartam,
minden áron, és nem fogom tétlenül nézni, hogy elhagy egy ilyen pitiáner
szarság miatt.
– Tudod, hogy igen – kaptam választ kicsit később.
– Ez a lényeg. Én is szeretlek, Ann, mindennél jobban. Ugye tudod?
– Igen.
– Akkor kérlek, próbáljunk ezen túljutni, jó? Soha többé nem fog előfordulni.
Megígérem. Azonnal intézkedem, hogy soha, senki ne jöhessen fel a színpadra.
Épp erre a mondatomra lépett be Sharon és egy új srác vele. Még a nevét se
tudtam, de ő tudta, mi a dolga. Már jegyzetelte is, amiket Ann-nek felsoroltam.
– Van még valami kívánságod? Bármi? Kicsim?
Aggódtam, de szerettem volna, ha tudja, hogy tényleg komolyan gondoltam,
amiket mondtam.
– Nem kell ezt csinálnod, Brad.
– De igen, kell. Mert nincs az az isten, amiért én elengedlek magam mellől.
Megértetted? – ideges volt a hangom, mert féltem. Nem. Szó szerint be voltam
szarva, hogy elveszítem az egyetlen nőt, aki valaha is számított.
– Igen – szipogta.
– Helyes. Mert egy percig se hidd, hogy olyan könnyen lemondanék rólad.
– De… – próbált ellenkezni.
– Nincs semmi de, Ann! Rocksztár vagyok, ez igaz, és ez néha több zűrrel jár,
mint szeretném. De hónapok óta nem vágytam másra csak egy normális életre.
– Nem sokáig sikerült kitartanod – gúnyolódott tovább.
– Ann! Hagyd abba! Nem szeretnék ezzel tovább foglalkozni. Szeretlek, és
ezen semmi és senki nem változtathat. Érted?
– Értem – válaszolta, bár még mindig nem volt meggyőző. – Akkor majd
beszélünk – vágott a szavamba.
Azt hittem, megbeszéltük, és rendben vagyunk, de most úgy tűnt, le akart
rázni.
– Érezzétek jól magatokat.
Mire bármit is mondhattam volna, lerakta a telefont. Értetlenül bámultam a
süket készülékre.
Ez most mi volt? Akkor most minden rendben?
Egyáltalán nem voltam biztos benne, így úgy gondoltam, teszek róla, hogy
tényleg meggyőzzem.
– Kész vagy? – lépett vissza Scott.
– Teljesen.
– Ha a humorod megvan, akkor nincs nagy gáz.
– Ebben azért én nem vagyok biztos – mondtam neki, de nem néztem rá, már
írtam az első üzenetet Ann-nek. Nem volt benne más, csak annyi, szeretlek.
Ahogy sejtettem, válasz nem érkezett rá.
– Mennünk kellene a partira.
– Oh, egek! Roy meg az átkozott bulijai – morogtam dühösen. Semmi kedvem
nem volt jópofizni.
– Hát, ezt most épp Sharonnak köszönheted.
– Na, az még jobb. Még több időt kell bájolgással töltenem – bosszankodtam.
Erre már nem válaszolt a barátom, látta, hogy úgy is mindegy, mit mond,
nekem ehhez nem volt kedvem, és ezt nem is tagadtam.
Végül a bulin nagy nehezen túljutottunk, bár Scott megint hozta a formáját, és
Kyle se könnyítette meg a dolgunkat, de Mike-kal karöltve még épp időben meg
tudtuk fékezni ezt a két marhát, mielőtt orbitális nagy szarságot csináltak volna.
Rohadtul elfáradtam a nap végére. Nem is fizikailag, inkább lelkileg. Kezdtem
besokallni az állandó harcba. Utáltam, hogy távol voltam a szerelmemtől, aki
megint nem volt biztos bennünk, aztán itt voltak a srácok, akikkel újabban
inkább csak a baj volt. Elegem volt mindenből. És akkor még nem is volt vége a
megpróbáltatásoknak.
A következő két napban mindent megtettem, hogy Annt kimozdítsam abból a
bizonytalanságból, amit igazából én okoztam neki. Továbbra is bombáztam az
sms-eimmel, és minden nap küldtem neki egy csokor virágot, és mindkét nap
kapott ajándékot. Pontosabban egy karkötőt és egy pár fülbevalót. Nagyon
közhelyes meglepetések voltak, de nem tudtam mást kitalálni. Ilyen messziről
többre nem futotta tőlem. Ez alatt az idő alatt nem beszéltünk, de legalább annyit
elértem, hogy az üzeneteimre válaszolt, és ha az érzékeim nem csaltak, akkor
már jobban volt, sokkal jobban.
Kedden jókedvűen ébredtem. Egy újabb meglepetést találtam ki éjjel. Tudtam,
hogy ezzel tuti sikerem lesz.
– Mi van, Scott? Citromba haraptál? – kérdeztem a haveromat, amikor
belépett a szobámba. Még két napig leszünk itt, aztán odébb állunk. Végre!
Savanyú ábrázatát látva, eltűnt az arcomról a vigyor.
– Mi a baj, haver?
Nem válaszolt, csak beljebb lépett.
– Szólalj már meg, az istenért!
Még mindig tök kuka volt, de amikor közelebb ért hozzám, a kezembe
nyomott egy újságot.
– Mi a fasz?
Nem akartam elhinni, amit láttam. Az eszemmel tudtam, hogy a média
ugyanúgy kiforgathatja a dolgokat, mint a mi esetünkben, de a szívem megállt
egy pillanatra, amikor megláttam őket a képen. Teljesen kikészített. Nem igazán
gondolkodtam, csak tettem, ami elsőre eszembe jutott.
 Ann

A Braddel történt beszélgetés után sem igazán éreztem meggyőzve magam.

Szerettem, ezt kár lett volna tagadni, de tényleg kezdett elegem lenni az őt
körülvevő hajcihőből. Idegesítettek az állandóan a nyakamon lévő paparazzik, a
fotók, a cikkek, ráadásul rohadtul hiányzott már Brad érintése, csókja. Ki voltam
idegileg, és az a csók azzal a csitrivel, végképp betette a kaput. Jó volt vele
megbeszélni, de nem akartam megkönnyíteni a helyzetét. Szerettem volna, ha
tudja, én nem tudom elnézni ezeket a dolgokat. Nem voltam olyan lány, mint a
korábbi csajai. Gondolom, őket ez egyáltalán nem zavarta. Örültek, ha ők
lehettek a következők a sorban. Én viszont nem csak egy akartam lenni, hanem
az egyetlen.
Próbáltam kitartani az elhatározásom mellett, de nem volt egyszerű nekem
sem. Hol szerelmes üzeneteket kaptam tőle, hol virágot küldött. Meghatott az
igyekezete. Szerelmes voltam, és ezek a figyelmességek még inkább
megdobogtatták a szívemet. Sosem voltam egy lefizethető típus, de amikor a
futár beállított az előző napon kapott karkötőhöz passzoló fülbevalóval, tudtam,
hogy elvesztem. Imádtam ezt a pasit, és úgy tűnt, történhetett bármi, ezen nem
változtat semmi.
Hétfőn délután kiugrottam egy kávéra, mert majdnem elaludtam a boltban.
Kikértem a kedvenc karamellás lattémat, és elfordultam a pulttól, amikor
nekiütköztem a mögöttem állónak.
– Jaj, elnézést!
Nem is néztem rá, csak arra koncentráltam, hogy a poharam fedele a helyén
maradjon.
– Semmi gond.
A mély orgánumú hangra megtorpantam. Óvatosan néztem vissza a vállam
felett. Nem lehet ő – győzködtem magamat. De hiába. Ahogy ránéztem,
megbizonyosodhattam róla, hogy nem tévedtem.
– Gary?
– Hello, szép kislány! Kicsi a világ – mosolygott csillogó szemekkel.
– De még milyen kicsi – suttogtam magamnak.
– Nem is örülsz, hogy látsz?
Ezek szerint ő is meghallotta.
Mit mondhatnék erre? Hogy soha nem gondoltam, hogy a koncerten kívül
bármikor is összefuthatunk? Mert tényleg így volt. Ki a fene számított erre?
Oké, ez London. Itt állandóan jönnek mennek a sztárok. De mennyi esély volt
arra, hogy egy helyen leszünk, és egy időben. Jóformán semmi, de ilyen volt az
én formám.
– Hogy vagy? – hagytam válasz nélkül az előző kérdését.
– Most, hogy találkoztunk, egyre jobban – válaszolta szemtelenül. Hízelgett is
volna, ha nem lett volna Brad. Amióta ő az életem része volt, nem érdekelt más
pasi. Szó mi szó, Gary is megért volna egy ajtócsapkodást, de én nem voltam és
soha nem is leszek ilyen nő. Szerettem volna, ha ezt Gary is megérti.
– Van egy kis időd beszélgetni?
Afelől, hogy mik voltak a szándékai, nem volt kétségem. Csak rá kellett nézni.
Jóformán felfalt a szemével. Az sem zavarta, hogy a kávézó nagy része már
minket bámult. Ideje volt letisztázni vele a dolgokat, mielőtt túl sokat képzel
bele. Gondoltam, most vagy soha. Muszáj volt megértetnem vele, hogy nem fog
megkapni, se most, se máskor. Elfordultam, egy szabad asztalhoz sétáltam, és
leültem. Megvártam, hogy ő is helyet foglaljon.
– Nézd!
– Ann – fogta meg a kezem, amitől lefagytam. Azt se tudtam, honnan tudja a
nevemet. – Tudom, hogy mi a helyzet.
Felhúzott szemekkel vártam, hogy folytassa.
– Tudom, hogy együtt vagy Braddel.
– Igen.
Elhúztam a kezemet az övéből, és lesütöttem a szememet. Nem is értettem
magamat. Mintha lenne mit szégyellnem. Össze voltam zavarodva. Nem is
csoda, hiszen egy újabb világsztár ült velem szemben. Hiába nem akartam tőle
semmit, azért nem mindennap hozza össze a sors az embert egy másik felkapott
sztárral.
Amikor ujjaival finoman az államhoz ért, megugrottam. Ijedten húzódtam
hátrébb.
– Ha nem jön össze a dolog, itt vagyok neked!
Azon kívül, hogy hangosan szívtam be a levegőt, nem tudtam mást reagálni.
– De, ha jobban meggondolom, szívesen leszek másodhegedűs. A te kedvedért
bármit.
– Elég! – ugrottam fel idegesen az asztaltól. Ez már tényleg kiverte a
biztosítékot nálam.
Mit képzel magáról ez a barom?
– Várj! – lépett mellém hirtelen. Lenéztem a kezemre, amit most ő
szorongatott. – Nem akartalak megsérteni. Ne haragudj!
Kétkedve néztem rá. Nem nagyon ismertem, és lehet, hogy nem akart
megbántani, de hogy szándékosan húzta az agyamat, az biztos.
– Jó, jó! Igazad van. De látnod kellett volna az arcodat – vigyorgott bátrabban.
– Ne menj még, kérlek!
– Rendben – sóhajtottam. – De fogd vissza magad! – emeltem rá a
mutatóujjamat.
– Jó fiú leszek – emelte maga elé mindkét kezét.
– Na, persze! Szerintem arról már lecsúsztál – bukott ki a számon.
– Na, de Ann! – forgatta a fejét jókedvűen.
– Tényleg? Honnan tudod a nevemet? – kérdeztem, miközben visszaültem a
korábbi helyemre.
– Meg vannak a kapcsolataim.
Összehúzott szemekkel próbáltam fenyegetőbbnek tűnni.
– Az újságok, kislány – olyan hangosan nevetett, hogy a szomszéd asztalnál
ülők is minket néztek. Én elfordultam az ablak felé. Lehetett volna annyi eszem,
hogy erre magamtól is rájöjjek.
Mégis mit vártam? Hogy nyomozott utánam? Jesszus! Mihez kezdtem volna,
ha tényleg azt mondta volna?
Ránéztem, és próbáltam leolvasni az arcáról, hogy most csak szívta a vérem,
vagy tényleg követte a búvárlapok híreit.
– Esküszöm. A hiénák nem fogták vissza magukat, ha rólatok volt szó.
– Hát nem – dünnyögtem magam elé.
– És mi az igazság? Jól megvagytok?
– Igen – vágtam rá gyorsan.
– Ez nem volt túl meggyőző – mosolygott óvatosan.
– Ugyan már! Mit érdekel ez téged? – csattantam fel.
– Nyugi, Ann. Csak érdekel, és kész. Ha nem akarsz, nem kell válaszolnod.
Soha nem jutott eszembe, hogy ezt valaha is vele fogom megbeszélni, de
mivel ő is ebben a körben mozgott, reméltem, hogy tud segíteni.
– Volt már civil barátnőd? – kérdeztem félve. Először csak nézett pár
pillanatig, majd lehajtotta a fejét, és sóhajtott egyet. – Ezek szerint igen.
Bólintott. Eltelt néhány perc, mire megszólalt.
– Janetnek hívták. Tanítónő volt.
Feszülten vártam a folytatást. Elég volt csak ránézni, és tudtam, hogy nem lett
jó vége. Ettől összeugrott a gyomrom. Nem akartam, hogy a mi kapcsolatunk is
erre a sorsra jusson.
Kezeit az asztalon összekulcsolta, és úgy folytatta. Továbbra sem nézett rám.
– Nagyon szerettük egymást – suttogta.
Összeszorult a szívem. Rátettem a kezemet az övére, így próbáltam erőt adni a
folytatáshoz. – Olyan sok mindent szerettünk volna még együtt csinálni.
Elakadt a lélegzetem. Éreztem, hogy e mögött sokkal több volt, mint egy
rosszul végződött kapcsolat.
 – Még csak huszonöt éves volt – sóhajtotta alig hallhatóan.
Annyira tudtam! Nem tudtam, mit is mondhatnék, így csendben vártam, ha
esetleg folytatni akarná. Bár az sem zavart volna, ha mégsem teszi.
– Beteg volt, Ann! – nézett rám meggyötört tekintettel. Úgy éreztem, mintha
győzködni szeretne.
Tényleg ilyen könnyen kiismerhető lennék?
– Tudom, mire gondolsz – erősítette meg a gondolatomat Gary. Elfordítottam
a fejemet. Nem tetszett, hogy ilyen egyszerűen olvasott a gondolataimban.
Zavarban voltam.
– Ne csináld, kérlek – Gary hangja, és kezének szorítása kényszerített arra,
hogy újra ránézzek. – A ti kapcsolatotoknak nem kell így véget érnie.
– Tudom – suttogtam.
– Biztos vagyok benne, hogy ha Janet – nyelt egyet, hogy folytatni tudja –,
szóval, ha nem lesz beteg, és nem hal meg, még mindig együtt lennénk.
Elérzékenyülését látva, tudtam, hogy teljesen komolyan gondolja. Jó érzés
volt hallani, hogy megpróbálta volna.
– Szerinted működött volna?
– Biztos vagyok benne – mondta, szinte sértődötten.
– Csak olyan átkozottul nehéz ez – hajtottam az arcomat a tenyerembe.
– Hidd el, tudom, miről beszélsz. Mi is keresztülmentünk azon, amin most ti.
De ha elég erős vagy, és el tudsz vonatkoztatni a sok szarságtól, ami körülvesz
minket, sikerülhet.
Újra ránéztem.
– Komolyan, Ann! Janetnek sikerült. A végére ugyan, de sikerült. Volt még
néhány szép hetünk, amikor magunk lehettünk.
Elnéztem az előttem ülő jóképű énekest, és az jutott eszembe, hogy mennyi
mindent nem tudunk a körülöttünk lévőkről. Mindenkinek vannak keresztjei,
amit egy életen át kell cipelnie, és amiről másoknak még csak fogalmuk sincsen.
Látjuk az ember arcát, de csak azt, amit ő akar megmutatni magából. Szörnyű
dolgokon ment végig, és őszintén, még csak nem is sejtettem, amikor a
koncerten kikezdett velem. Furcsa az élet.
– Miért mondtad ezt el nekem? – kérdeztem, amikor végiggondoltam, hogy
jóformán nem is ismert, mégis többet árult el nekem, mint korábban bárkinek.
Ebben biztos voltam.
– Mert tudom, látom, hogy szenvedsz.
Fintorogni kezdtem.
– De azt is tudom, hogy szeretitek egymást.
Nem volt értelme tagadni.
– Igen, de…
 – Nincs de, Ann. Az élet túl rövid ahhoz, hogy elmulassz egy ilyen igaz érzést.
Most már az én szemembe is könnyek szöktek.
– Ígérd meg, hogy küzdessz magatokért – fogta meg a kezem.
– Megígérem – mondtam.
– Összefuthatnánk máskor is – kacsintott rám egy nagy sóhajtás után, kevésbé
melankolikus hangulatban.
Úgy mosolygott rám, mintha nem is most beszéltünk volna élete szerelméről.
– Mire gondolsz? – kérdeztem.
Nagyon jól éreztem magam vele, és szükségem volt egy olyan emberre, aki
megérti az aggályaimat. Mindenki más csak azt várta, hogy örüljek, hogy ilyen
pasival lehetek együtt. Gazdag, piszok jóképű és rendes. Na, igen! De ők nem
láttak az egész mögé. Leginkább a hírnév izgatta őket, engem pedig pont az
készített ki.
– Hát, ezután a lehangoló beszélgetés után, talán ránk férne egy jó kis buli.
Értetlenül nézhettem rá, mert hangosan felnevetett.
– Ne nézz így! Figyelj! Rég volt már ez. Sokáig nagyon szarul voltam. Túl
sokáig. De aztán, igaz, hogy segítséggel, de rájöttem, hogy az élet megy tovább.
Muszáj érezned, hogy élsz.
– Anyám! Ez lehetne egy dalod címe is – mosolyogtam már én is.
– Honnan tudod, hogy nem az? – kacérkodott. Csak a vállamat rángattam.
Nem tudhattam.
Beszélgetésünket a telefonom csörgése zavarta meg. Az egyik szállító hívott.
– Bocs, ezt fel kell vennem.
Miközben gyorsan lebeszéltük az új áruval kapcsolatos részleteket, üzenetem
is érkezett.
– Ne haragudj, de muszáj mennem – szabadkoztam, amikor elolvastam.
– Semmi gond – állt fel velem egy időben Gary is az asztaltól. – Megadnád a
számodat? Csak, hogy meg tudjuk beszélni a buli részleteit.
Kicsit meglepődtem. Azt gondoltam, csak a hangulatot akarta felturbózni, de
úgy tűnt, teljesen komolyan gondolta a korábbi kijelentését.
Lediktáltam a számomat, kikísért a kávézó elé, majd elköszöntünk egymástól.
– Vigyázz magadra – ölelt szorosan magához, majd adott egy puszit az
arcomra. Megint elszégyelltem magam.
– Te is – suttogtam, miközben az egyik kezemet a csípője fölött a kabátjára
tettem, másikat pedig a mellkasán pihentettem.
– Hamarosan hívlak.
– Rendben, szia!
– Nocsak, nocsak!
Az ismerős hangra, ami a hátam mögül jött, megfordultam. Annyira tudtam,
hogy nem kellett volna!
– Erica – nyögtem erőtlenül. Az első találkozásunkkor még erős voltam, most
viszont… A közelében se voltam annak.
– Csak nem új csemege után nézegetsz? – intett Gary felé, aki épp akkor szállt
be a kocsijába. Felénk nézett, kérdőn felhúzta a szemét, de intettem neki, hogy
menjen csak. Akkor is megküzdök ezzel a ribanccal, ha utána össze is roppanok.
– Ahhoz se lenne semmi közöd – ripakodtam rá.
– Na és Brad? Ő tud róla?
– Ha megbocsátasz – hátat fordítottam neki, és elindultam.
Kegyetlenül felhúzott, de nem volt érdemes arra, hogy tovább beszélgessek
vele. Másra sem volt szükségem, csak hogy riadóztassa Bradet, amikor nincs is
semmi oka az aggodalomra.
– Na, majd figyelj csak – kiabálta utánam. – Csak ne felejtsd el megvenni a
holnapi lapokat!
Megtorpantam.
– Úgy sem mered megtenni – morogtam felé.
Tudtam, hogy a fiúk már így is elég sok mindennek mondtak nemet
Sharonnak az én kedvemért. Nagyon jól kordában tudták tartani a dolgokat,
eddig. De nem volt más fegyverem, így ezt vetettem be.
– Ugyan, szivi. Ettől sokkal durvább dolgokat is megtettem már – nézett rám
lekicsinylően.
– A felől semmi kétségem. Viszont – léptem nagyon közel hozzá –, ha ezt
megteszed, Brad haragjával kell számolnod.
Igazából blöfföltem. Fogalmam sem volt, hogy Brad tud-e valamivel is ártani
neki. Láttam a szemében, hogy elgondolkodott, de még tartotta magát.
Farkasszemet néztünk egymással.
– És azt hiszem, ezt még te sem engedheted meg magadnak – böktem meg a
mellkasát.
Amikor láttam, hogy szinte lefagyott a kijelentésemre, folytattam.
– Úgy látom, akkor ezt túltárgyaltuk.
Minden erőmet összeszedve hagytam magára. Reméltem, nem látta rajtam,
hogy mennyire ideges voltam. Mert belül szó szerint remegtem. Szapora
léptekkel mentem vissza dolgozni. Mire odaértem, sikerült némiképp
megnyugodnom, de tudtam, hogy ennek itt még közel sem volt vége.
A délután gyorsan elment a boltban. Áru jött, pakolni kellett, meg árazni. A
nap végén már alig vártam, hogy egy forró fürdő és egy könyv társaságában
lazíthassak. Alig léptem át a lakás küszöbét, amikor csörögni kezdett a
telefonom.
– Gary? – kérdeztem csodálkozva. Alig pár órája váltunk el.
 Mit akarhat vajon?
– Igen, én vagyok.
– Mit szeretnél?
– Téged – vágta rá azonnal.
– Gary! Azt hittem, ezt megbeszéltük.
– Persze, persze, csak húzom az agyadat – nevetett hangosan.
– Nem kellene. Rohadt hosszú volt a nap.
– Sajnálom. Pedig abban bíztam, hogy ma megejthetjük azt a bulit, amiről
beszéltünk.
– Ma? Hiszen hétfő van!
– És az miért akadálya annak, hogy jól érezzük magunkat?
– Gary – sóhajtottam. – Rohadt fáradt vagyok. Áttehetnénk másik napra?
– Oké. Esetleg szerda?
– Hát, végül is, csütörtökön szabadnapos vagyok – gondolkodtam hangosan. –
Elmehetünk – adtam be a derekamat.
– Szuper. Akkor kilencre érted megyek.
Miután egyeztettük, hova kell jönnie, letette. A fejemet csóválva bámultam a
készülékre a kezemben. Még csak el sem köszönt.
Alig fél óra múlva, kaptam egy sms-t Gary-től, hogy úgy készüljek,
vacsorázni is fogunk. Kezdett egy kicsit személyessé és kínossá válni a dolog, de
jól akartam magam érezni. Nem akartam mással foglalkozni, csak azzal, hogy
végre kikapcsoljak egy kicsit.
Kedden reggel nyúzottan ébredtem, és egész nap ki is tartott a rossz kedvem.
Brad sem jelentkezett, és ajándék sem jött tőle, féltem, hogy feladta. Délután
négy körül már nem bírtam tovább, és írtam neki egy sms-t. Kicsit pikánsra
sikerült, de ki akartam ugrasztani a nyulat a bokorból. Izgatottan vártam a
választ, de az sem percek, sem órák múlva nem érkezett meg. Miután bezártunk,
alig vártam, hogy hazaérjek, és beszéljek Lizával. De még ebben sem volt
szerencsém. Csak egy papírra írt üzenet várt az asztalon, hogy ma későn jön
haza, ne aggódjak.
– Klassz! – motyogtam.
A hűtőhöz sétáltam, öntöttem egy pohár bort magamnak, majd rendeltem
vacsorát. Míg vártam, kimentem a teraszra. Nagyot sóhajtva ültem le az egyik
székre. Körbenéztem, és ha lehetett, most még jobban hiányoztak a fiúk.
Eszembe jutottak a közös vacsorák, a sok ökörködés. Az emlékek hatására
egyszerre húzódott mosolyra a szám, és gördült le egy könnycsepp az arcomon.
Miután ettem valamennyit a vacsorámból, újra megnéztem a telefonomat, ma
már századszor. Még mindig nem volt sem üzenet, sem hívás.
– Oh, Brad!
 Nem akartam elveszíteni, de úgy tűnt, elszúrtam. Túl sokáig várattam. Keserű
gondolatokkal, csak pár pohár bor elfogyasztása után sikerült nagy nehezen
elaludnom.
Szerdán különös érzésem volt egész nap. Olyan igazi, női megérzés. Nem
tudtam megmagyarázni, de tudtam, hogy valami történni fog. Túl nagy volt a
csend. A vihar előtti csend, szokták mondani.
Nem is kellett sokat várnom a vihar kitörésére.
Épp a bolt hátsó részében kialakított kis irodában rendeztem a papírokat,
amikor a telefonom csörgött. Olyan hirtelen kaptam fel, remélve, hogy Brad az,
hogy meg sem néztem, valóban ő-e az.
– Ann? – Hát valóban nem ő volt.
– Történt valami, Roy? – próbáltam elnyomni a hangomból kihallatszó
csalódottságot, nem nagyon sikerült.
– Szerintem ezt látnod kell.
Mielőtt kérdezhettem volna, kinyomta. Értetlenül bámultam a telefonom
képernyőjét.
– Ez meg mi volt? – kérdeztem saját magamtól. Hamar megkaptam a választ.
A csatolt fájlt megnyitva pár percig nem is értettem, miért küldte el nekem Roy.
Egy részlet volt egy interjúból, amit a napokban készítettek Braddel. Alig volt
két perc, de én már az első perc végén a könnyeimmel küzdöttem.
– Ne! – suttogtam magam elé. – Ez nem igaz.
A kezdeti sokk után, mérhetetlenül dühös lettem.
Akkor ezért nem értem el már egy ideje.
Idegesen dobtam a telefonomat az asztalra, ami olyan jól sikerült, hogy a
másik oldalon a földre zuhant. Most ez sem érdekelt. Mérgemben felkiáltottam,
és mindent lesöpörtem az asztalról.
– Mi a baj? – rontott be Kathy az ajtón.
– Semmi – töröltem le az arcomról két kézzel a könnyeimet. – Ne is törődj
velem! Jól vagyok.
– Nem úgy nézel ki – nézett körbe a kis irodában.
– Azt mondtam, jól vagyok.
– Jól van – tette fel megadóan a kezeit. – Már itt sem vagyok.
– Ne haragudj! – kiabáltam a csukott ajtónak. – Francba!
Most még őt is megbántottam. A barátnőmnek még nem mondanám, de
nagyon jó munkaerő volt. Mindig számíthattam rá, és sokat segített a bolt
megnyitása óta, én meg így háláltam meg.
Klassz!
Dühöngésemet egy üzenet érkezése zavarta meg. Átmentem az asztal másik
oldalára, és kihalásztam a telefonomat a papírhalom alól, ami ráesett az előbb.
Gary írt, hogy alig várja a ma estét. Hát én már nem annyira. Semmihez sem volt
kedvem. Épp azon voltam, hogy lemondom a találkozót, de aztán eszembe jutott,
hogy miért ne mehetnék el. Ha Bradnek már nem kellek, akár el is tölthetek pár
kellemes órát Gary-vel. Nem akartam tőle semmi komolyabbat, de tényleg jó
volt vele beszélgetni. Sok volt bennünk a közös, és ő tényleg megértette a
gondjaimat. De ma nem fogom ezekkel traktálni őt. Elmegyek, jól érzem
magam, és ennyi.
A vacsora Gary-vel kellemes volt, kár lett volna lemondanom. Legalább
kiszakított egy kicsit a melankóliából, amiből napok óta nem tudok kivergődni.
Szerencsére egy teljesen átlagos, kis étterembe mentünk. Nem volt felhajtás,
nem voltak paparazzik, legalább is reméltem, és ez nekem elég is volt kezdetnek.
Gary egész este nagyon figyelmes volt. Mintha megérezte volna, hogy mire van
szükségem. Nem beszéltünk zenészekről, sem régi és új kapcsolatokról. Amikor
végeztünk, rendezte a számlát, és kiléptünk az étterem elé. Udvariasan nyújtotta
a karját, én pedig nevetve belekaroltam. Az alatt a rövid idő alatt, míg elértünk a
bárba, ahova indultunk, megint végig beszélgettünk. Nagyon jó társaság volt.
A hely elég puccosnak tűnt. Az épület hatalmas volt, tiszta üvegfallal, amin
mégsem lehetett átlátni. Csak a felirat, és a kihallatszó basszus árulkodott arról,
hogy bent nagy buli van. Na, meg természetesen a kordon mögött álló iszonyat
hosszú sor.
– Gary! – néztem végig a sorban állókon. – Nem mennénk inkább máshova?
– Mi a baj? – fordult felém aggódó tekintettel. Nem válaszoltam, csak a tömeg
felé intettem.
– Ja, csak az a baj? – nevetett most már jókedvűen. – Ne törődj velük!
– De… – mire bármi mást is mondhattam volna, már a biztonsági őr előtt
álltunk.
– Helló, Mick!
– Oh, helló, Gary! Ezer éve nem jártál erre.
– Igen, de most behozom a lemaradást – kezet fogott az óriással, majd barátian
megölelték egymást.
– Azt látom – nézett rám mindent tudóan Mick.
– Hé! Vegyél vissza! – morgott rá Gary.
– Értettem, elnézést – kacsintott rám.
– Menjünk – ölelte át a derekamat Gary.
– Azta!
– Nem semmi, igaz?
– Hát, talán még sose mondtam egy szórakozóhelyre, hogy gyönyörű.
Gary csak nevetett.
Úgy nézett ki, mint egy luxus szálloda hallja. A fehér és a fekete színek
domináltak, de néhány kék és zöld led világítás tette színesebbé a helyet.
Hatalmas bár volt a bejárattól jobbra. Legalább nyolc pultos sürgött-forgott, de
még így is hatalmas sor volt előtte.
– Gyere!
Gary megfogta a kezemet, és a tömegbe vezetett. Jó ötlet volt, mert olyan
sokan voltak a tánctéren, hogy egyedül biztos fennakadtam volna. Nemsokára
egy lépcsőhöz értünk, ami a galériára vezetett. Itt fenn volt lehetőség arra, hogy
az emberek leüljenek. Volt még hely, nem úgy, mint lenn. Gary egy félreeső
asztalhoz vezetett.
– Mit iszol? – hajolt a fülemhez.
– Egy pohár bort kérek.
Amint kimondtam, egy csinos pincérlány állt meg az asztalunknál. Gary leadta
a rendelést, én addig a táncteret figyeltem. Jó volt a hangulat, és a zene is, mégis
furcsán éreztem magam.
Lehet, hogy nem kellett volna eljönnöm?Mit szól majd Brad, ha megtudja,
hogy itt voltam, és ráadásul Gary-vel?
Elkalandozásomból Gary szakított ki. Megkocogtatta a vállamat, amikor
megérkeztek az italaink. Bólintottam, elvettem tőle, és majdnem az egészet
lehúztam. Gary felhúzott szemekkel nézett, de felemeltem az ujjamat, mielőtt
kioktatásba kezdett volna. Mosolyogva emelte maga elé a kezét, mintha
megadná magát. Még nem ürült ki a poharam, de mivel épp arra járt egy
pincérlány, rendeltem még egyet.
– Táncoljunk! – hajolt közelebb Gary.
– Oké – tátogtam.
Kiabálni nem lett volna értelme, úgy sem lehet hallani egymás hangját. Még
megittam, ami a poharamban volt, meg, amit épp lerakott az előbbi lány, majd
kézen fogtam, és elindultam a tánctérre. Az alkohol kezdte megtenni a hatását,
mert lazán magamhoz vontam Gary-t, és táncolni kezdtünk. Éreztem, hogy
megfeszül az érintésem alatt. Csak azt nem tudtam, hogy a helyzettel nem tud
mit kezdeni, vagy a korábbi kijelentése, miszerint nem akar tőlem semmit, nem
volt igaz. Igazából nem is érdekelt. Végre kezdtem ellazulni, és nem akartam
felesleges hülyeségeken agyalni.
Már egy jó ideje táncoltunk, amikor Gary szólt, hogy kimegy a mosdóba, de a
lelkemre kötötte, hogy én ne menjek sehová. Csak bólintottam, és tovább
dülöngéltem a zene ritmusára. Aztán nem sokkal később furcsa bizsergést
éreztem. Kinyitottam a szemem, és riadtan fordultam körbe. Biztos, hogy itt van.
Forogtam jobbról-balra, de nem láttam sehol. Biztos, csak az alkoholtól
képzelődök – morogtam az orrom elé. Aztán amikor tettem még egy fordulatot,
megláttam őt. Gyönyörű volt. Tudtam, hogy nem mondunk ilyet egy pasira, de
ez volt az igazság.
Annyira hiányzott már!
Léptem egyet felé, de ő kitette a kezét, mintha azt akarta volna, hogy ne
menjek közelebb. Dühös volt.
Még neki áll feljebb?
Hirtelen elöntötte az agyamat az ideg. Összehúztam a szemöldököm, és azon
voltam, hogy számon kérem, amikor ő szólalt meg.
– Azt akarod, hogy igazi rocksztárként viselkedjek? – idézte a szavaimat
villámló tekintettel.
Bezzeg őt elég jól hallottam. Nem tudtam, hogy azért, mert csak rá
fókuszálok, vagy mert a zene lett halkabb. Akárhogy is, nem tudtam, mit is
mondhatnék erre, csak riadtan néztem körbe a klubban. Reméltem, hogy
meglátom Gary-t, de úgy eltűnt, mint a kámfor. Bár azt magamnak sem tudtam
megmondani, mit akartam Gary-től. A pasi, akire szükségem volt, itt volt
előttem. Most mégis úgy éreztem, hogy kell valaki, aki mellettem van, míg Brad
kidühöngi magát.
– Brad! – nyögtem, miközben egyfolytában hátráltam.
Hol hátra, hol a szemébe néztem. Leginkább azonban őt. Nagyon hiányzott,
ezt kár lett volna tagadni, de nem adhattam meg magam. Nem kellettem neki.
Ezt már nem egyszer be is bizonyította. Vagyis erről győzködtem magam az
elmúlt napokban. Arról, hogy nem vagyunk egymásnak valók. És erre teljesen jó
bizonyíték, Erica, majd az a cafka.
– Kicsi lány!
Észre se vettem, mennyire elkalandoztam. Már az orrom előtt állt. Hatalmas
sóhaj szakadt fel a mellkasából, ahogy finoman megérintette az államat,
kényszerítve, hogy ránézzek. Nyeltem egyet, amikor csábítóan fénylő szemeibe
néztem.
Muszáj kitartanod, Ann! – ostoroztam magam, de csupán egy hajszál
választott el attól, hogy a karjaiba vessem magam. Mielőtt észrevette volna a
bizonytalanságomat, a többieket pásztáztam. Előtte azonban nem tudtam
megállni, és újra végigvezettem a szemem Braden. Annyira nem volt ide való a
fekete farmerjában és az együttes lógójával díszített zöld pólóban, hogy szinte
egyből kiszúrták.
– Te mi a büdös faszt keresel itt?
Ha az előbb villámlott a tekintete, most egyenesen lángolt. Egyből tudtam,
hogy ki áll a hátam mögött.
– Minden rendben van, édes? – szította tovább a tüzet Gary. Kezét a
derekamra tette, mire akaratlanul is összerezzentem. Nem volt köztünk semmi,
bár ezt a szemben lévő ziláló férfi nem tudhatta. Aljas húzás volt, de végül úgy
döntöttem, veszélyes játékba kezdek.
– Minden rendben, drágám – bújtam hozzá közelebb, és kezemet az övére
raktam. Annyira nem az ő érintésére vágytam, hogy szó szerint görcsbeugrott a
gyomrom, amikor a bőrünk összeért. – Gyere, menjünk táncolni – néztem előbb
Gary szemébe, de mielőtt elindultunk volna, Bradre is rápillantottam.
Basszus!
Úgy nézett ki, mint egy fújtató bika a viadal előtt. Nyelnem kellett, és egy
nyugtató levegővétel sem ártott, mielőtt felnyögtem volna.
Szemétláda! Még neki áll feljebb! Ezt nem hiszem el! De nem adom meg neki
az örömöt, hogy lássa, milyen hatással van rám, még ha én magam se tudom
eldönteni. Jobb is, ha menekülőre fogom.
– Menjünk – kértem Gary-t, aki megfogta a kezem, összekulcsolta az
ujjainkat, majd a tánctér közepére vezetett. Nagy volt a tömeg, így nem is igazán
láttam, hogy Brad mit csinált.
– Ne törődj vele! – ölelt át finoman Gary, és suttogta a fülembe. – Nem
érdemel meg téged – csókolta meg a vállam.
Igaza volt! Tudom. De próbáljon meg valaki az érzéseinek parancsolni.
Ugyanolyan hatással volt rám most is, mint legelőször. Hevesebben dobogott a
szívem, és úgy éreztem, bármire képes vagyok a jelenlétében. Pff! Most ezt be is
bizonyítottam. Olyanokat tettem, amivel nem csak magamat, de mást is szar
helyzetbe hoztam. És Gary tényleg nem ezt érdemelte. Mellettem volt az utóbbi
napokban, és sokat segített, hogy képes legyek átvészelni azokat.
– Jól vagy? – Meleg lehelete csiklandozta a fülemet.
Megborzongtam, a kellemetlen fajtából. Ő közelebb húzott, én pedig, mivel
nem akartam bunkóbb lenni, hagytam. Bólintottam, többre nem voltam képes.
Túl sok volt ez most. Ez nem szerepelt a mai terveim között. És egyre rosszabb
lett a helyzet, amikor meghallottam, mire is táncoltunk éppen. Sia I forgive you
című száma tartott már lassan a felénél. Szépen elkalandoztam. Miközben
hallgattam a szöveget, Gary a hátamat simogatta. Hazudnék, ha azt mondanám,
nem esett jól a törődése, csak egyszerűen nem jókor történt mindez. Sajnáltam,
hogy nem tudtam megadni, amire vágyott. Mert most már világos volt, hogy ő
nem adta fel. Összeszorítottam a szememet, és a dal szövegét énekeltem.
Mennyire másképp értelmezhető mindkettőnk számára!
„Én megbocsátok neked, nem tudtad, mit teszel,
Én megbocsátok neked, számomra eljött az idő,
hogy továbblépjek.
Én megbocsátok neked, nem láthattál túl a rosszon.
És én szeretlek téged,
a szívemben tovább fogsz élni.
 Tovább fogsz élni.”

Mire a refrén a végére ért, már potyogtak a könnyeim.
– Ne haragudj!
Kibontakoztam Gary öleléséből és hátat fordítva elindultam a tömegben. El
kellett innen tűnnöm. Levegőre volt szükségem, minél hamarabb. Még egyszer
halványan hallottam, hogy Gary a nevemet kiabálta, de nem érdekelt. Siettem,
amennyire tőlem tellett, de alig tettem meg pár métert, amikor valaki elkapta a
derekamat, és szorosan magához húzott. A fejemet az ég felé tartva sóhajtottam,
mert pontosan tudtam, hogy ki ő.
„Azt hiszem, ideje egymáshoz visszatalálnunk.”
Énekelte a fülembe olyan hangon, amitől pillanatok alatt lecsúszik a bugyim.
Újabb borzongás futott végig rajtam, de köze sem volt a korábbihoz. Ő is érezte,
ebben biztos voltam. Szembe fordított magával, miközben egy újabb sor
következett.
„A szép emlékeket nem éri fel a gyűlölet és a rosszindulat…”
Mélyen a szemembe nézve énekelte tovább. Összeszorult a torkom, és nem
tudtam visszatartani a könnyeimet. Tudtam, mit szeretne, de abban nem voltam
biztos, hogy én készen állok-e rá. Nem akartam megint lábtörlő lenni, és mivel
már tudtam, milyen nélküle, nem kívántam újra. A szemében tükröződő vad
elhatározás megdöbbentett. Még mindig ideges volt, és sűrűbben vette a levegőt,
mint ami normális lett volna, de látszott a szemében, hogy nem fogja feladni. Én
ma nem éreztem ehhez magamban elég erőt, így hatalmasat sóhajtottam.
Letöröltem a könnyeimet, és épp amikor a refrénben újra felhangzott a mondat,
elénekeltem, miközben távolabb húzódtam tőle.
„Én megbocsátok neked, nem láthattál túl a rosszon.
És én szeretlek téged,
a szívemben tovább fogsz élni.
Tovább fogsz élni.”
Tisztán kivehető volt, hogy nem ilyen fogadtatásra számított, de ez engem
most nem érdekelt. Távolság kellett tőle. Hátráltam még pár lépést, majd
elfordultam, és megpróbáltam kisurranni a körülöttünk lévő embertömegből.
Nem volt könnyű dolgom, mert a korábban elfogyasztott bormennyiség és a
lelkemben dúló háború teljesen kicsinált. Remegett a lábam, kevergett a
gyomrom és szédültem. Próbáltam kerülgetni a táncoló embereket, de eltartott
egy jó darabig, mire eljutottam a kijáratig. Úgy vágtam ki az ajtót, hogy mindkét
biztonsági őr hátrafordult.
– Valami baj van, kislány?
Az egyik mellém lépett, megfogta a karomat, és közben idegesen figyelte a
kijáratot.
– Nem vagyok kislány – húzódtam el tőle mérgesen.
Mi ez a megszólítás? Miért hiszi mindegyik pasi rólam, hogy eltűrőm ezt?
– Hagyjatok a picsába! – löktem meg a karját.
– Hé! Vegyél vissza! – lépett morogva felém.
– Mi van? Meg is fogsz harapni? – álltam elé, mintha fikarcnyi esélyem is lett
volna vele szemben.
– Mit képzelsz te magadról? – arcoskodott tovább.
– Henry! Fogd vissza magad! – lépett mellé egy hasonló méretű hústorony. –
Engedd!
– Megyek már!
Nem volt kedvem tovább ott húzni az időt, főleg, hogy nem lehettem biztos
benne, hogy Brad nem jön utánam. Hozzá végképp nem volt kedvem.
Mi történt ott benn?
Mindketten sértődöttek voltunk, bár ahogy én tudtam, csak nekem volt rá
okom. Én nem csináltam semmit, amiért így kiborulhatott. Elindultam az
utcából, de mielőtt kiérhettem volna a másikra, a falhoz szorítva találtam
magam.
– Gondoltad, hogy ennyivel megúszod? – nézett rám mérgesen Brad.
– Legalábbis mertem remélni – vágtam rá gyorsan.
Rohadtul hiányzott, de erről neki nem kellett tudnia. Az elfogyasztott alkohol
felszabadította a merészebb oldalamat. Józanon már rég nem lettem volna
ennyire határozott. Legalább is próbáltam annak látszani. Belül így is sajgott
mindenem az érintésért, a csókjaiért.
– Hagyd ezt abba! – lépett annyira közel, hogy moccanni se bírtam.
– Én? Mit?
– Ann!
– Mi van? Téged vesznek körül mindenféle cicababák, nem engem. Te
csókolsz meg idegeneket, nem én. Minek küldesz ajándékot és szerelmes
üzeneteket, ha nem gondolod komolyan? Te döntöttél úgy, hogy nem kellek.
Most mégis mi változott?
Iszonyú büszke voltam magamra, mert egy könnycsepp nélkül számon tudtam
kérni. Mélyen a szemébe néztem, de a döbbeneten kívül nem nagyon láttam
mást.
– Sejtettem. Engedj el! – mondtam, de válasz nem jött, és egy tapodtat se
mozdult. – Brad – kérleltem, de ugyanúgy állt, mint eddig. – Kérlek!
Erre elvette két kezét a fejem mellől, és maga mellé engedte. Felsóhajtottam.
Éreztem, hogy most tényleg ennyi volt. Nem is tudtam, mire számítottam, hiszen
ország-világ előtt elmondta, hogy nincs senkije és mostanában nem is tervezte,
hogy kilép az agglegény szerepből.
Hát legyen! Ha ő így gondolja, nekem jó. Még az ő kedvéért se fogok
könyörögni. Ebben ennyi volt, nem több.
Éreztem, hogy a torkomat fojtogatta a visszafogott sírás, és mivel semmiképp
nem akartam hogy lássa, milyen hatással volt rám ez az egész, elléptem előle. Ő
továbbra is a fallal szemben állt, és meredten bámult előre, így minden nehézség
nélkül el tudtam menni mellette. Még utoljára beszippantottam a rá jellemző
illatot, és egy hatalmas sóhaj kíséretében magára hagytam.
– Nehogy azt hidd, hogy hagylak elmenni.
Hirtelen durván átölelt hátulról, és magához szorított.
– Addig nem, míg meg nem beszéltünk mindent. Miről beszélsz egyáltalán?
Én soha nem mondtam, hogy nem kellesz.
A fejemet csóváltam. Nem hittem neki. Nem voltam kíváncsi a kifogásaira és
a magyarázkodására. Megszorítottam a karját, és próbáltam lefejteni magamról.
Nem sok esélyem volt, de nem akartam, hogy hozzám érjen. Ennyivel nem
úszhatta meg.
– Engedj el, Brad! – morogtam rá. – Nem hallod?
Hisztis hangom, és a vergődésem megtette a hatását. Hirtelen elengedett,
megfordultam, és azzal a lendülettel pofon vágtam. Egy pillanatra ledermedtem,
de mire az ütés után újra kinyitotta a szemét, már össze is szedtem magam.
– Ann! – szólított.
Ránéztem, és látva a tekintetét, összeszorult a szívem.
– Még azt sem tudom, miért jöttél, és hogy találtál meg. Hiszen azt
nyilatkoztad egy világ előtt, hogy senkid sincs. Ezek szerint én nem kellek
neked. Mi változott mégis? Á, mindegy is, már nem érdekel – sóhajtottam. –
Hagyj elmenni! – Kezdett elfogyni az erőm. Már csak suttogtam.
– Ann! Ki mondta neked ezeket a baromságokat? Kivel beszéltél? – kérdezte.
Összehúzta a szemeit, mintha valami eszébe jutott volna.
– Mit számít az már?
– Igenis számít! – lépett felém egyet. Volt annyi esze, hogy nem jött teljesen
közel hozzám. – Mit kértem, mielőtt elindultunk? Emlékszel?
Csak bólintani tudtam, mert megkezdte az érzelmi zsarolást. Kinyújtotta a
kezét, így elérte az arcomat. Egy ujját végighúzta a bőrömön. Az átkozott
szemem meg lecsukódott.
– Igen, de már teljesen mindegy – suttogtam.
– Nekem nem. Tudnom kell. Ki volt, Ann?
– Roy – lihegtem, amikor az ujját a nyakamon húzta tovább.
– Elintézem – morogta olyan hangon, amire azonnal kipattantak a szemeim. –
Nem igaz, Ann! Egy kibaszott szó sem igaz, sőt. Pont az ellenkezőjét mondtam.
 A szemébe nézve tényleg elbizonytalanodtam. Igaz, hogy nem a bandától
származtak az információim, de Roy is a csapat tagja, nem? Miért ne hihetnék
neki. Ezt azonban most megkérdőjeleztem. Brad tényleg őszintének tűnt, de
akkor sem volt jó ez így.
– Brad – kérleltem halkan. – Miért jöttél? – kíváncsi voltam, mert ha nem
tudott Roy akciójáról, akkor másnak kellett a háttérben lennie.
– A képek – suttogta közel hajolva a számhoz.
– Milyen képek?
– Rólad és arról a faszkalapról, kiakasztottak.
– Miről beszélsz?
– Te és Gary.
– Nem értelek.
– Láttam, ahogy megölelt, Ann! Majdnem megőrültem. Igazság szerint el is
szakadt a cérna – fintorgott egyet. – A fiúk körülbelül most hozzák helyre a
károkat.
Megszüntette a köztünk lévő távolságot, és a nyakamba csókolt.
– Brad! Ne csináld ezt!
A frankón felépített elhatározásom elég ingoványos talajon remegett. Tudtam,
hogy amint megérzem az érintését, óriási bajban leszek. És tessék! Már most
hevesebben vert a szívem, és reszketett minden porcikám.
– Beszélnünk kell! – söpörte félre a hajamat egy kézzel. – Muszáj
meghallgatnod! – adott egy újabb érzéki csókot a nyakamra. Természetesen a
testem azonnal reagált, és buján simultam az ölelésébe.
A francba!
– Nem, nem muszáj – suttogtam.
– De igen. És te is elmesélhetnéd, mit keres melletted ez a pöcs.
– Ehhez semmi közöd! – próbáltam magamtól eltolni. Sikertelenül.
– Tudom, hogy még mindig kellek neked! – Újabb csókokat lehelt a fülemre.
– Nem. Nem kellesz! – lihegtem.
Felesleges volt a tiltakozásom, de már csak ennyi maradt nekem. Olyan volt,
mintha egy marionette bábu lettem volna. Az agyamat még próbáltam kordában
tartani, de a testemet Brad úgy irányította, ahogy csak akarta. Hihetetlen érzés
volt. Egyszerre akartam otthagyni, és szorosan hozzábújni.
– Valóban?
Míg bal kezével erősen tartott, a jobbal lassan végigsimított az oldalamon, le
egészen a nadrágom és a pólóm találkozásáig. Feljebb húzva a vékony anyagot,
egy ujjával a köldököm körül kezdett körözni.
– Ne csináld! Nem akarom – tiltakoztam az utolsó pillanatig, bár éreztem,
hogy nem kell sok, és megint a szívem győz a józan ész felett.
 Mire felocsúdtam, már a nadrágomon keresztül kényeztetett. Eddig bírtam.
Felnyögtem, és hátratoltam a csípőmet.
– Jézusom, Ann! Annyira hiányoztál.
Maga felé fordított, és mélyen a szemembe nézett. Tiltakozni akartam, de a
szemében csillogó vágy minden falat lebontott. Egy pillanatot vártam, mielőtt
hevesen megcsókoltam. Már nem érdekelt, mi lesz holnap, csak az, amit ma
megkaphatok. Nekem is őrülten hiányzott, és jelen pillanatban már nem érdekelt
mennyit szenvedtem, csak az, amit adni tudott.
– Szentséges ég! Ann!
Olyan hévvel csókoltam, hogy alig bírt két lábon maradni. Felkapott az ölébe,
és megint a falnak támasztott. Én a nyakába kapaszkodva húztam még közelebb,
ő pedig ahol csak ért simogatott és csókolt. Határozott volt, de kétségbeesett is.
Nem tudtam mennyi idő telhetett el, mire levegőért kapott.
– Most velem jössz!
Nem kérés volt, mégis a tekintetemet fürkészte, és várta a reakciómat. Féltem
kinyitni a számat, hátha más jön ki rajta, mint amit gondoltam, amire vágytam,
így csak bólintottam. Nem várt tovább. Egy újabb csók után, még mindig az
ölében cipelve, intett le egy taxit.
– Jó estét – üdvözölte a taxist.
Brad kinyitotta az ajtót és velem együtt ült be a hátsó ülésre. Kényelmetlenül
éreztem magam, így próbáltam leszállni az öléből, de ő még szorosabban tartott.
– Úgy látom az önöké jó – vigyorgott az idősebb férfi a volán mögött.
– És még milyen lesz! – válaszolta Brad a szemembe nézve. A tekintete
valóban azt ígérte, hogy a jó még csak meg sem közelíti azt, ami ránk vár.
 Brad

Teljesen kiborított ez a nő, komolyan mondom. Tuti, hogy lábon kihordtam

három infarktust és kaptam két agyvérzést, mire ideértem.
Miután jóformán szétvertem a szobámat, és még Scott sem tudott megfékezni,
a fiúk jobbnak látták, ha hazaengednek. Igen, kissé kiborultam. Amikor
megláttam azokat a képeket Annről és arról a pöcsfejről, minden átfutott az
agyamon. Düh, harag, féltékenység, és tehetetlenség. Kibaszottul utáltam, hogy
ilyen messze voltam tőle. Ha ott lettem volna, ez nem történik meg. Miután
három haverom tudott csak lefogni, és úgy, ahogy megnyugtatni, mindenkit
kizavartam a szobámból. Magamra maradtam a képzeletemmel, ami úgy
gyártotta a szebbnél szebb képeket, hogy nem volt más esélyem a túlélésre, mint
hogy segg részegre igyam magam. Amikor magamhoz tértem, Scott ült az
ágyam melletti fotelben. Nem szólt egy szót sem, csak a kezembe nyomta a
repülőjegy foglalást, amit gondolom Sharon intézett el. Sokkal tartoztam nekik.
Igaz, hogy bulit nem kellett lemondani, de a próbákról így is lemaradok.
Visszaemlékezésemből Ann mocorgása szakított ki. A taxiban ültünk néma
csöndben, és még mindig az ölemben volt. Nem is akartam elengedni. Még
szorosabban öleltem, ha az lehetséges volt. A fejét a mellkasomra hajtva pihent.
Láttam, hogy teljesen ki volt merülve, és biztos, hogy nem úgy fog véget érni az
este, ahogy azt eredetileg terveztem, de nem érdekelt. Ennyi szarság után, az is
csoda, hogy itt volt velem. Hazaviszem, és mindenféle módon kényeztetem,
egyrészt mert megérdemli, másrészt, mert önző vagyok. Akartam, hogy tudja,
hogy mit érzek, hogy nem számít, mi történt, itt vagyok, és nem engedem el.
– Sajnálom – csókoltam meg a fejét.
– Én is – suttogott.
Felemelkedett és a szemembe nézett. Nem tetszett, amit láttam, mintha az
előbbi vágyat felváltotta volna a kétely, és a szomorúság. Ez görcsbe húzta a
gyomromat. Hatalmas volt a szarkupac, amivel már eddig is meg kellett
küzdenünk, és volt egy sanda gyanúm, hogy ha Royt elkapom, más is ki fog még
derülni. Tudtam, hogy ez is aggasztja Annt, de most mást láttam rajta.
– Ígérd meg, hogy nem adod fel! – simogattam meg az arcát. Könnyek gyűltek
a szemébe, mielőtt lecsukta volna őket. – Ann, kicsim, kérlek! – Két kezem közé
fogtam az arcát. – Hinned kell nekem.
– Igyekszem, Brad, de rohadt nehéz – mondta, miközben összeszorította a
szemeit. – Utálom, hogy nem vagy mellettem. Mintha minden és mindenki
összeesküdne ellenünk. Nem tudom, megy-e ez nekem.
 Az arcán lecsorgó könnyek láttán megszakadt a szívem. Átsuhant az agyamon,
hogy talán tényleg jobb lenne neki nélkülem. De amilyen gyorsan jött, úgy el is
tűnt ez a gondolat. A francokat! Ő a legjobb, ami történhetett velem. Nem
hagyom elveszni. Harc nélkül biztosan nem.
– Nézz rám, Ann!
Amikor kinyitotta csodaszép szemeit, folytattam.
– Ne mondd ezt! Menni fog. – kétségbe esve szorítottam ajkamat az övére. –
Szeretlek – csókoltam tovább. Amikor elhúzódtam, megint a tekintetét kerestem.
– Mindennek utána járok, és tisztázom Roy-jal is a dolgokat, mert valami
rohadtul nem stimmel.
– Oké.
Nem éreztem még, hogy minden rendben lenne, de amikor nagyot sóhajtva
újra az ölelésembe fészkelte magát, reménykedni kezdtem.
Én sem voltam soha ilyen helyzetben. A korábbi csajok totálisan különböztek
Anntől. Igazából a cipője orráig sem értek. Csinosak voltak, az tény, de ennél
több jó tulajdonságot nem tudtam volna róluk elmondani. Egy dolog kellett
nekik, illetve kettő. A farkam és a fél perc hírnév, amit azzal kaptak, hogy az
ágyamba bújtak, már ha egyáltalán eljutottak addig. Mivel új volt a szitu, nem
tudtam, hogyan kezeljem, de azt már korábban elhatároztam, hogy érte bármit
hajlandó vagyok megtenni.
Amennyire lehetett, kényelmesen hátradőltem, és Annt is húztam magammal.
Ő a vállamra hajtotta a fejét, miközben én a hátát simogattam. Nem volt szükség
most szavakra. Pár perc elteltével megéreztem a nyakamon az ajka érintését.
Finoman csókolt meg, mire megfeszültem. Nem akartam lerohanni, de ha ezt így
folytatja, nem tudom megfékezni magam. Minden izmom megfeszült az
érintésére. Azzal próbáltam figyelmeztetni, hogy szorosabban fogtam, de pont az
ellenkezőjét értem el vele. Következőnek a nyelvét is használta.
– Jézusom, kicsim! – próbáltam hátrahúzni a fejemet, de a nyakam köré fonta
a karját és nem engedett. Újabb csókok és érintések következtek, miközben úgy
helyezkedett az ölemben, hogy meglovagoljon.
– Tudom, mit művelsz, bár nem tudom, hogy ennek most van-e itt az ideje –
úgy mondtam ki, mintha fojtogatnának. Mindennél jobban vágytam rá, de időt
akartam neki hagyni.
– Ne utasíts vissza, kérlek – suttogta a bőrömbe.
– Sosem tenném.
Vadul csókoltam meg, amit nem sokkal később a taxis zavart meg.
– Megérkeztünk.
– Gyere – lihegve segítettem le magamról, kinyitottam neki az ajtót, és míg ő
kimászott, én rendeztem a számlát.
 Kiszálltam, és ránéztem a nőre, aki a világot jelentette nekem. Olyan
szégyellősen állt előttem, hogy mosolyognom kellett.
– Szeretnél feljönni?
Felhúztam a szememet.
– Ugye ezt nem kérdezted komolyan? – léptem felé olyan lassú léptekkel,
mintha becserkészni szeretném. Valóban úgy éreztem. Már majdnem elé értem,
amikor fülig érő vigyorral az arcán, megfordult.
– Hát, egye fene! Beengedlek.
Mosolyogtam, de amint elindult, az arcomra fagyott a mozzanat. Olyan szexin
riszálta a fenekét, hogy belém szorult a levegő. Örültem, hogy túljutottunk a
nehezén, de így már nem tudtam garantálni, hogy finom leszek, és óvatos.
– Oh, a picsába! – sóhajtottam.
Annyira elbámészkodtam, hogy majdnem becsukódott az ajtó, mielőtt
bemehettem volna. Futva tettem meg azt a pár métert, majd gyorsan Ann után
siettem. Elkaptam a derekánál fogva, és a nyakába csókoltam.
– Készülj, te kis csábító – morogtam a fülébe, miközben a fenekébe
markoltam.
Kéjesen nyögött fel, ami nem könnyítette meg a dolgomat. Alig vártam, hogy
felérjünk a lakásba. A korábbi kis akciónk után alig tudtam féken tartani a
kezem, de nem az előtérben akartam magamévá tenni. A lift lesz a vesztem.
Beléptünk, és a szűk térben még inkább felerősödtek az érzéseink. Ann már
kapkodva vette a levegőt, és nagyot nyelt, amikor végignézett rajtam, és
meglátta a kőkemény farkamat kiduzzadni a gatyámon keresztül.
– Ne csináld! – suttogtam, amikor láttam, hogy közelít felém.
Kicsit megcserélődtek a szerepek, amikor a lift falához szorított. Egy ujját
végighúzta a mellkasomon, egészen a nadrágom széléig. Ekkor elkaptam a
csuklóját, kicsit megszorítottam, mire rám nézett. Másik kezemet a tarkójára
kulcsoltam, közel húztam magamhoz és lecsaptam a szájára. Ann gondolkodás
nélkül viszonozta, amire mindketten felnyögtünk. Felkaptam az ölembe,
megfordítottam, és a falhoz szorítottam.
– Most én jövök.
Ekkor nyílt ki a lift ajtaja. Nem tettem le az ölemből, újra megcsókoltam, és
addig, míg az ajtóhoz nem értünk, nem is szakítottam el a számat az övétől. Mire
bejutottunk a lakásba, már teljesen kész voltam. Csak annyira fordultam el, hogy
ráfordítottam a kulcsot a zárban, de mire újra Annre néztem, már csak a
fehérnemű volt rajta.
– Ha tudtam volna, hogy ma még látlak, nem ezt vettem volna fel – suttogta.
– Oh, szívem! Nekem teljesen mindegy, mi van rajtad – léptem közelebb. –
Úgy sem lesz rajtad sokáig.
 Titkon örültem, hogy az a faszkalap nem számított annyira, hogy szexibbet
vegyen magára. Majd arra is vissza kell térnünk, mert többet nem akartam Ann
közelében látni. De az várhat. Amikor elé értem, lassan kikapcsoltam a
melltartóját, és még lassabban letoltam a válláról a pántokat, majd levettem róla.
Miután messzebb hajítottam, letérdeltem elé.
– Brad! – még hozzá sem értem, már könyörgött.
– Nyugi, bébi!
A finom anyagon keresztül végighúztam a tenyerem.
– Baszki! – nyögtem fel, amikor megéreztem, mennyire nedves.
Elhúztam a kezem, a csípőjénél bedugtam két ujjamat és lassan lejjebb húztam
a bugyiját. Amint szabaddá vált édes kis puncija, megcsókoltam. Felnyögött,
előre tolta a csípőjét, és egyik kezével a vállamba kapaszkodott, míg a másikkal
a fejemet húzta közelebb. Tudtam, mire vágyott, és kész voltam megadni neki. A
bugyija még mindig rajta volt, de már nem bírtam tovább. Kezemet a fenekére
csúsztatva húztam a számra. Csiklóját kezdtem kényeztetni, mire a nevemet
sikította. Azt akartam, hogy így élvezzen el.
– Gyerünk, kislány! – biztattam, miközben tovább kényeztettem.
Addig hajtottam, míg végül hangos kiáltással megkönnyebbült. Ekkor
felálltam, az ölelésembe vontam, és a hálószobánkba indultam vele. Mire
felértem, már az én gatyámat is szűknek éreztem. Finoman letettem az ágyra, de
mivel nem akarta elengedni a nyakamat, mosolyogva megcsókoltam, majd
lefejtettem a karjait.
– Türelem, bébi, türelem – vigyorogtam, bár ugyanúgy éreztem magam, mint
Ann.
Rohadt nehéz volt visszafognom magam, de most nem az állatias szexre
vágytam. Szeretni akartam a szó minden értelmében. Ez az elhatározásom ki is
tartott addig, míg le nem vetkőztem. Mire megszabadultam az alsógatyámtól is,
Ann már az ágyon térdelt. Kacéran intett az ujjával, hogy menjek közelebb. Még
soha nem láttam ilyen merésznek, de határozottan tetszett. Szívesen kiadtam a
kezemből az irányítást, ha ettől jobb kedve lesz. És ahogy láttam a szemében a
csillogást, igazán boldog volt.
Ezt már szeretem!
Tettem, amit kért, és közelebb léptem hozzá. Ajkát finoman beharapva
próbálta elnyelni ziláló lélegzetvételeit. Szemét végigvezette rajtam, amitől
megrándult a farkam.
– Mind a tiéd – suttogtam. Tényleg így gondoltam. Minden porcikám az övé
volt. Nélküle már szart se értem.
Ann megfogta a kezem, lehúzott maga mellé, majd hanyatt döntött.
Kényelmesen elhelyezkedtem és vártam, mi lesz a következő lépése. Nem kellett
csalódnom. A csípőmre ült, majd fölém hajolt és megcsókolt. Annyira lefoglalt a
szájának érintése, hogy észre sem vettem, hogy kezemet lefogta, összekulcsolta
az ujjainkat, így nem tudtam közelebb húzni magamhoz. Nem erőlködtem,
kíváncsi voltam. Alig vártam, mi következik. Miután elhúzódott, és a kezeit is
elvette, felült, amivel egy nyögést csikart ki mindkettőnkből.
– Ann! – figyelmeztettem. – Nem sokáig bírom.
Figyelmen kívül hagyva a mondandómat, ujjaival a mellkasomat kezdte
simogatni. Kínzóan lassan haladt lefelé. Becsuktam a szememet, hogy
valamennyire kordában tudjam tartani a vágyamat.
– Oh, a francba! – nyögtem hangosan, amikor Ann a szájába vett.
Nem számítottam rá, de hihetetlenül jó volt. Először finoman csókolt,
kényeztetett. Alig pár perc múlva éreztem, hogy most már tényleg a határra
jutottam. Elkaptam a karját, magamhoz húztam, és a szemébe néztem.
– Fantasztikus vagy – csókoltam meg –, de ehhez most nagyon fel vagyok
húzva, kicsim.
Mire bármit mondhatott volna, magam alá fordítottam. A lába közé
helyezkedtem, és mellőzve a korábbi finomkodást, belecsúsztam. Újabb hangos
nyögés után, egyik lábát a derekam köré csavarva, folytattam az ostromot. A
vállamba kapaszkodva próbálta egy helyben tartani magát.
– Brad – lihegte.
– Tudom, kicsim, érzem. Gyere velem!
Abban a pillanatban életem egyik legnagyobb orgazmusában volt részem.
Próbáltam a két kezemre támaszkodni, mert még benne akartam maradni.
Hangosan lihegve próbáltunk feleszmélni.
– Eszméletlen jó volt – suttogtam, és megcsókoltam a nyakát.
– Ne csináld! – húzódott el kuncogva.
Amikor végre a szívverésünk is visszatért a normál ütemre, mellé feküdtem.
Kérnem sem kellett, és már a mellkasomra hajtotta a fejét.
– Örülök, hogy itt vagy – mondta, miközben simogatott.
– Azt elhiszem – mosolyogtam önelégülten.
Éreztem a bőrömön, hogy ő is mosolyog. Még pár percig, csendben élveztük
egymás érintését.
– Van kedved egy fürdőhöz? – kérdeztem.
– Persze – mondta, majd azzal a lendülettel ki is csúszott a kezeim közül.
Gyorsabb volt, mint szerettem volna, így elmenekülhetett a fürdőbe. Egy
pillanatra rossz érzésem támadt. Csak nem megbánta?
– Ann? – szóltam gyorsan utána.
– Igen? – fordult vissza az ajtóból.
– Valami baj van? – görcsbe ugrott a gyomrom, míg vártam a választ.
 – Nincs – támaszkodott szexin az ajtófélfának. – De ha fürdeni szeretnél, vizet
kell engedni a kádba – okoskodott pimaszul, majd dobott egy csókot és eltűnt a
szemem elöl.
Míg ő készülődött, én hanyatt dőltem, és próbáltam megfékezni a
gondolataimat, amik most megint a kétségek felé kalandoztak. Ann hangja
azonban elég volt ahhoz, hogy nagyon hamar fel is szívódjanak.
– Nem jössz? – kérdezte megint az ajtóból.
Észre se vettem, hogy már annyi idő eltelt, hogy a kád is tele lett vízzel.
– Már itt is vagyok – ugrottam ki az ágyból. Amint Ann elé értem, felkaptam
az ölembe, és együtt, nevetve mentünk vissza a fürdőbe.
Miután beültünk a kellemesen meleg vízbe, a hátát a mellkasomnak döntötte.
A teste megfeszült az érintésem alatt, ami nem nyugtatott meg. Kurvára féltem,
hogy ez valami búcsú féle akar lenni. Nem tudtam, honnan jöttek ezek az
érzések, de Ann nem könnyítette meg a helyzetet sem a hallgatásával, sem a
reakciójával. Tudtam, hogy fürdés közben szeret nagyokat beszélgetni, de eddig
mindig átlagos vagy jó dolgokról csevegtünk. Most viszont nem tudhattam előre.
Féltem, hogy olyat mond, amit nem akartam hallani. Gyáva voltam, és
megvártam, hogy magától kezdjen bele.
– Hogy fogjuk ezt túlélni?
Tudtam. Olyan halkan kérdezte, hogy alig hallottam.
– Már csak alig több, mint egy hét – sóhajtottam, és megcsókoltam a vállát.
Nagyot dobbant a szívem, amikor szorosabban bújt hozzám.
– Igen, de utána, mi lesz? – megremegett a hangja. Ez is bizonyította, hogy
jobban megviselte ez a dolog, mint azt gondoltam.
– Itt leszek melletted, és egy pillanatra se hagylak magadra.
Elhúzódott tőlem, de csak annyira, hogy a szemembe tudjon nézni.
– Szeretlek!
– Oh, kicsim! – megkönnyebbülve csókoltam meg. – Én is szeretlek.
– Ne haragudj rám – mondta, és a nyakamba bújt. Egy pillanatra megfeszültek
az izmaim.
Gary! Az a szemtelen mocsok! Ha egy ujjal is hozzáért, kap még egyet.
– Kellene? – tettem fel félve a kérdést.
– Nem történt köztünk semmi.
Ki se kellett mondania a nevét.
– Véletlenül találkoztunk, ittunk egy kávét, majd jót beszélgettünk.
Erre nem tudtam mit mondani, de egy morgás kicsúszott belőlem.
– Ne csináld ezt! – simogatta meg az arcomat. – Tényleg nem történt semmi.
– A képek nem ezt mutatták – csúszott ki a számon. Nem akartam
féltékenykedni, de nem tudtam semmibe venni, ahogy ölelkeztek.
 – Szeretem, amikor féltékenykedsz – mosolygott.
– Igazán? – suttogtam közel a szájához.
– Igen. Azt jelenti, fontos vagyok neked.
– Nem, Ann. Nemcsak fontos vagy – húztam végig az ujjamat a száján. – Te
vagy a mindenem.
Szavaim könnyeket csaltak a szemébe. Kezemet a nyakára csúsztatva
közelebb húztam, és megcsókoltam. Miután elengedtem az ajkait, magamhoz
öleltem. Csak remélhettem, hogy a szavaim és a tetteim elegek lesznek ahhoz,
hogy még egy kicsit kitartson. Abban a pillanatban, ahogy vége a turnénak, meg
fognak változni a dolgok. Ebben most már teljesen biztos voltam. Beszélnem
kell a srácokkal. Hanyagolnunk kell egy kis időre a további bulikat, legalábbis,
ami nem helyben lesz. Nem hagyom, hogy Ann kicsússzon a kezeim közül.
Mindent meg fogok tenni azért, hogy együtt maradjunk.
Jó néhány perc elteltével éreztem, hogy teljesen ellazult a karjaim között.
– Muszáj kiszállnunk, kicsim. Nem akarom, hogy megfázz.
– Hmmm.
– Ann – mosolyogtam. – Alszol?
– Hmmm.
Hangosan felnevettem.
– Na, gyere!
– Meg tudsz állni?
– Hmmm.
Válaszára már csak a fejemet csóváltam. Kicsit segített, hogy ki tudjunk lépni
a vízből. Biztos, ami biztos, a mosdónak támasztottam, betakartam egy
törölközővel, majd magam köré is csavartam egyet, és az ölemben visszavittem
a hálóba. Óvatosan lefektettem. Már akkor csukva volt a szeme, amikor
ránéztem. Óvatosan megsimogattam az arcát, mire a tenyerembe bújt, és
mosolyra húzta a száját.
– Oh, kicsi lány!
Levettem róla a vizes törölközőt, és betakartam.
– Ne menj el! – morogta, miközben befészkelte magát.
– Soha – hajoltam közelebb, és megcsókoltam a homlokát. – Egy perc, és itt
vagyok.
Válaszként még egy hümögést kaptam.
Mielőtt bebújtam volna mellé, elővettem a telefonomat, és írtam a többieknek,
hogy minden rendben, és hogy holnap megyek vissza. Nem sokkal később Scott
írt vissza, hogy reggel beszélnünk kell, hívjam, amint tudom. Válasz nélkül
hagytam. Bármiről is legyen szó, reggelig tényleg várhatott. Beállítottam az
ébresztőt, majd az éjjeliszekrényre raktam a telefonomat, és Ann mellé
feküdtem. Amint megérezte, hogy ott vagyok, azonnal mellém bújt. Rögtön
átöleltem. Nagyot sóhajtottam, megcsókoltam a fejét, majd lassan elaludtam.
Reggel még az ébresztő előtt felébredtem.
– Ezt meg tudnám szokni – motyogtam rekedt hangon.
– Jó reggelt! – még nem láttam, csak hallottam Ann mosolygós hangját.
– Ennél jobb már aligha lehetne – nyögtem fel, amikor megéreztem apró kezét
a farkamon, ami azonnal vigyázzba vágta magát. Amikor végre kinyitottam a
szemem, Ann csillogó tekintetével találtam szembe magam. – Jó reggelt, kicsi
lány!
Tudtam, hogy erre még mindig ugrik. Így is volt. Épp tiltakozni akart, én
pedig ezt a pillanatot választottam arra, hogy magam alá teperjem, és olyan
gyönyörbe részesítsem, amit soha az életben nem felejt el. Miután
lecsillapodtunk, rendbe szedtük magunkat, és megettük a reggelinket.
– Lassan indulnom kell – mondtam ki a legnehezebb mondatot, miközben a
kávénkat iszogattuk.
– Tudom – válaszolta Ann.
A szemébe nézve kerestem, hogy vajon mit érezhetett, de magam is
meglepődtem, hogy eltűnt belőle a kétely és az aggódás. Örömtől és
kielégüléstől csillogott, ami egy öntelt vigyort csalt az arcomra.
Sikerült! Hála istennek!
– Mikor indul a géped?
– Tizenegykor, de még előtte beszélnem kellene Scott-tal – morogtam az
orrom elé.
Kezembe kaptam a telefonomat, és írtam neki egy üzenetet, hogy tudunk
beszélni, ha neki jó, bár ott még éjszaka volt. Nem is tudtam, minek örültem
volna jobban. Ha azonnal válaszolt volna, mert akkor félő volt, hogy egy újabb
hajmeresztő bulin volt, vagy ha nem. Így inkább az utóbbiban bíztam, mert az
azt jelentette volna, hogy alszik, és így várhatott a dolog, míg földet érek. Amint
megjelent a kis boríték, lefagytam, hogy esetleg igazam lehetett.
– Akkor hívj, ha Ann nincs ott.
Felhúzott szemekkel olvastam az üzenetet.
Mi a franc történhetett?
– Valami baj van? – lépett mellém Ann.
– Remélem, semmi. Scott akar velem beszélni. Majd út közben felhívom.
Nem akartam hazudni neki. Mindent el fogok mondani, de előbb ki kellett
derítenem, mi a fene folyik körülöttünk.
Fél óra múlva a taxit vártuk, ami kivitt a reptérre.
– Vigyázz magadra, jó? – ölelte át a derekamat Ann.
Olyan édesen pillantott rám, hogy azt fontolgattam, hagyom a következő
helyszínt a francba, és maradok.
– Épp ezt akartam kérni tőled – simogattam meg az arcát. – Már tényleg nincs
sok, bébi. Ha eddig kibírtuk, ez már fél lábbal is menni fog.
Magamhoz szorítottam, és pár percig néma csöndben így maradtunk.
– Itt leszek, amikor hazaérsz – suttogta, amitől hatalmasat dobbant a szívem.
– Mertem remélni. De nincs is sok választásod – húzódtam egy kicsit hátrébb,
hogy a szemébe nézhessek. – Bárhová is mennél, úgy is megtalálnálak.
Finoman megcsókoltam, amit a portás csengetése zavart meg.
– Mennem kell.
Már csak bólintott.
– Hívlak, amint odaértem – adtam még egy csókot a szájára.
– Várni fogom.
Amint beültem a taxiba, csörgettem is Scottot.
– Mi a fasz történt? – kérdeztem köszönés nélkül.
– Hé, haver! Egyedül vagy?
– Ezt kérted, nem? – már nagyon türelmetlen voltam, és ezt nem is tudtam
leplezni, nem mintha akartam volna.
– Jól van, már! Itt vannak a többiek is, kihangosítalak.
– Jézusom! Ne húzd már tovább az agyamat! – kiabáltam rá.
– Szóval, arról van szó …
– Valaki eléggé beleköp a dolgainkba – vágott Scott szavába Sharon.
– Micsoda? – tudtam, ha már ő is elvesztette a fonalat, akkor nagyobb a gáz,
mint azt sejtettem.
– Van néhány fotó, amikről mi nem is tudtunk – folytatta a sajtósom.
– Milyen fotók?
– A legtöbb Annről készült, de van, ami úgy van összevágva rólad és a régi
csajaidról.
– De minek? Hiszen már tudják, hogy vele vagyok.
– Na, ez jó kérdés. Lehet, hogy pont azért. De ezek nem kerültek
nyilvánosságra, még.
– Akkor ti honnan tudtok róluk?
– Bob megvette őket, és szólt, mielőtt közzé tenné.
Bob Sharon egy korábbi kapcsolata volt. Sokat nem tudtunk róla, csak annyit,
hogy egy kisebb londoni lap vezetője volt, és hogy elég jó viszonyban voltak
még mindig.
– Rendes tőle – morogtam. Reméltem, hogy nem ennyi miatt vágták belém az
ideget. – Roy is ott van?
– Nincs – mondták többen.
– Kerítsétek elő, mire odaérek. Beszélnem kell vele.
 – Valami baj van?
– Lesz, ha odaérek.
– Brad? – szólított meg Mike. Na, igen. Ismert már annyira, hogy tudta,
valami más is van a háttérben.
– Sharon? Az interjú, amit múltkor készítettek velem, hol tart?
– Majd a következő hónapban fog megjelenni. Úgy két hét múlva. Még várom
a végső anyagot, hogy rábólintsunk.
– Az fasza!
– Mondd már, mi van? – türelmetlenkedett Sharon is.
– Roy már átküldött egy erősen vágott verziót Ann-nek.
– Jól van? – kérdezte Scott.
– Remélem, sikerült megnyugtatnom, és elfogadtatni vele, hogy az egész nem
igaz. Azok a szemetek teljesen kiforgatták, amit mondtam.
– Azonnal intézkedek – szólt Sharon.
– Köszönöm. Most megyek, mert itt vagyunk a reptérnél. Legyen ott
mindenki, mire odaérek.
– Meglesz.
Köszönés nélkül nyomtam ki. Hosszú útnak nézek elébe, kurva hosszúnak.
Annyira felspannoltam magam az úton, hogy szó szerint úgy robbantam be a
puccos szállodai lakosztályunkba.
– Hol van az a faszkalap?
Mindenki riadtan fordult az ajtó felé. Beljebb léptem, és rájuk néztem.
Mindenki itt volt, ahogy kértem, egy embert kivéve. Fújtatva dobtam le a
cuccomat.
– Hol van? – tajtékzottam a dühtől.
– Nyugi, jön már – lépett mellém Mike. – Gyere, ülj le!
Miközben vártuk, hogy megérkezzen a menedzserünk, beszámoltunk
egymásnak arról, amit eddig tudtunk. Érdekes dolgok derültek ki, miközben én
idefelé tartottam, amitől nem lettem kevésbé nyugodt. Nagy volt az esély arra,
hogy Roy már a legelejétől irányította a dolgokat a háttérből, és már az is hozzá
köthető, hogy kiderült a nyilvánosság számára, hogy a korábbi koncerten Ann
volt az ismeretlen lány. Emellett Sharon telefonján már ott voltak azok a képek,
amiket isten tudja, honnan szerzett, nem is érdekelt, csak a miérteket akartam
tudni.
– Itt vagyok. Mi volt ilyen sürgős? – lépett be magabiztosan Roy a lakosztály
nappalijába.
Szívem szerint egyből nekimentem volna, de nyolc szempár szögezett a
helyemre. Ránéztem a fickóra, aki az első perctől mellettünk volt, és próbáltam
kitalálni, mit akart elérni. Hiszen mindent megkapott, amit csak lehetett. Tény,
hogy sokat dolgozott, de megérte neki. A hírnevünk neki is jól jött, nagyon jól.
Nem lehetett oka panaszra, akkor vajon miért csinálta ezt?
– Nem akarsz nekünk valamit elmesélni, Roy? – kérdezte nyugodtan Mike.
– Mire gondolsz? – értetlen képét látva, felhorkantam. Vagy ennyire hülye,
vagy Oscar díjas az alakítása.
– Akkor megkérdezem még egyszer – állt fel Mike, mire Roy megtorpant.
Végignézett rajtunk. Az esélyeit latolgatta.
– Nem tudom, mire gondolsz – mondta szemtelenül.
Az idióta még ki is húzta magát. Ha tudta volna, hogy ezzel épp maga alatt
vágja a fát!
– Mik ezek a fotók, Roy? – kérdezte Sharon dühösen.
Roy közelebb lépett, hogy lássa a telefonon a képeket.
– Ugyan már! Ezek száz éves képek. Mit akarsz most ezzel?
– A kérdés az, te mit akartál velük?
– Semmit.
– Roy! Ezek most kerültek nyilvánosságra!
Megbeszéltük, hogy elhitetjük vele, hogy már kinn vannak. Legalább is
megpróbáljuk, hátha bejön a blöffünk.
– És? Mit kezdjek én ezzel?
– Nem te juttattad el véletlenül az újságnak?
– Nem.
Kijelentésére már mindannyian felálltunk. Elegünk lett a mellébeszélésből.
– Hogy szerezted meg a múltkori interjúmat? – léptem közelebb hozzá. – Még
senki más nem látta csak Sharon és én.
Láttam a pillanatot, amikor leesett neki, hogy többek között ezért tűntem el
pár napra.
– Mi van? A kis cafka kidobott? – önelégülten röhögött pár pillanat múlva, de
a kérdésemre nem adott választ.
– Tessék? – kérdeztem döbbenten, miközben a többiek felszisszentek.
– Ugye nem gondoltad komolyan, hogy egy ilyen csaj megmarad melletted?
El sem akartam hinni, amit hallottam. Elöntötte a szar az agyamat.
Nekiugrottam, és elkaptam az ingét.
– Mi a faszt képzelsz te magadról?
Jobb kezemet ökölbe szorítottam, és pofán vágtam. Hagytam, hogy az
egyensúlyát elvesztve elterüljön a nappali közepén. Zakója zsebéből kirepült a
telefonja és a kocsi kulcsa. A többiek egy szót sem szóltak, csak hagyták, hogy
kitöltsem a dühömet.
– Menj a picsába! – üvöltve kapott az orrához. A vér lassan kezdett csöpögni
belőle. Az én kezem is fájt, de most pont nem érdekelt. – Nem hagyhatom, hogy
tönkre tegyél mindent!
– Mi mindent, te barom? – léptem megint feléje. – Még soha nem voltam
olyan boldog, mint amióta őt ismerem.
– Pont ez az – válaszolta.
Nem bírtam visszafogni magam. Ahogy közelítettem felé, ő, mint egy gyáva
féreg, csúszott hátrafelé a padlón.
– Mi lesz, ha azt mondja, hagyd abba? Vagy ha te gondolod meg magad, és
inkább őt választod?
Fogalmam sincs, honnan vette ezeket a szarságokat, hiszen sem Ann, sem én,
soha egyetlen szóval sem utaltunk ilyesmire.
Mire számon kérhettem volna, a földön heverő telefonja csörögni kezdett.
Scott volt a gyorsabb. Elkapta, felvette, majd pár percig csak meredten hallgatta.
– Köszi az infót. Küldje el, ami kész van. Ha megnéztem, visszahívom –
mondta, majd kinyomta.
– Elmondod te, hogy ki volt ez a telefonban, vagy mondjam én? – kérdezte
meglepő higgadtsággal a hangjában Scott.
– Remélem, Tony volt az. – Röhögve próbált felállni a földről, amikor Scott
lépett hozzá. Felrántotta, és a falnak szorította.
– Ki az a Tony? – kérdezte Sharon.
– Hát, igazából nem mutatkozott be, de elkészítette a következő adag képet, és
ha kell, hajlandó elküldeni a megbeszélt helyre – tolmácsolta Scott a korábbi
beszélgetését.
– Picsába! – káromkodott Sharon.
Ritkán lehetett kihozni a sodrából, de most határozottan ki volt borulva.
Felkapta Roy telefonját, és már intézkedett is.
– Ugye, nem hiszitek, hogy ezzel vége?
– Mire készülsz még, te idióta? – szorított egyet rajta Scott.
– Mennyi az idő? – kérdezte levegőért küzdve.
– Mit érdekel az most téged? – kapcsolódott be Kyle is.
– Majd megtudjátok!
– Szerintem jobban tennéd, ha befognád a pofádat – morgott rá Mike.
– Mindegy – nyögte Roy –, hamarosan újabb üzenetet kapnak a lányok. Már
az is lehet, hogy végignézték.
Ennél több Scottnak sem kellett. Akkora erővel vágta gyomorszájon Royt,
hogy egy pillanat alatt összecsuklott.
– Mi a francot műveltél még? – hajolt fölé mérgesen.
– Hamarosan egy jó kis homevideót fognak látni, ahogy Brad egy újabb
cicababát csavar az ujjai, vagyis a farka köré – vigyorgott szemtelenül.
Scott felrántotta a földről, és most ő verte állon.
 – Azután már biztosan hallani sem akarnak rólatok – hörögte Roy.
Hihetetlen volt, hogy még mindig nem adta fel.
– Nem félted az állásodat, te balfasz? – üvöltötte teljesen kikelve magából
Scott.
– Nélkülem úgysem mentek semmire – nyögte, miközben próbálta lefejteni
magáról barátom kezeit.
– Nehogy azt hidd! – mordult fel Mike. – Nem vagy te pótolhatatlan. Máris
hívom az ügyvédeket.
Magunkra is hagyott bennünket. Egy percig sem volt kérdés egyikünknek
sem, hogy ilyen emberrel többet nem vagyunk hajlandóak együtt dolgozni.
– Takarodj innen a francba! – emelte fel a földön fetrengő exmenedzsert Scott.
– Tönkre teszlek benneteket! – kiabálta, miközben a többiek kilökdösték Royt
a szoba ajtaján. – Ezt még megbánjátok! – ordította a folyosóról, miután a fiúk
rávágták az ajtót.
– Azt bánjuk meg, hogy nem előbb rúgtunk ki, te fasz! – ordítottam, és már
mentem volna utána, amikor a fiúk elkapták a vállam.
– Ne csináld! Már jó helyen van – veregetett hátba Kyle.
Igazuk volt, de annyira ideges voltam, hogy szívem szerint utána mentem
volna, és addig ütöttem volna, míg mozog. A legmerészebb álmomban sem
gondoltam volna, hogy pont ő fog hátba támadni bennünket. Épp ő. Megráztam
a fejem, felnéztem a többiekre, és ugyanazt az érzést láttam az arcukon
tükröződni, mint, amit én is éreztem. Árulást, döbbenetet, csalódást. Mindent,
amire nem voltunk felkészülve. Letörve léptünk vissza a nappaliba. Dan és Kyle
magába roskadva ült a kanapén, én pedig jóformán futottam a telefonomért.
Ahogy elmentem Scott mellett, láttam, hogy ő is próbál telefonálni. Sejtettem,
hogy aggódik Liza miatt. Bíztam benne, hogy el tudjuk érni őket, mert ha nem,
kurva nagy bajban leszünk, megint.
Gyorsan hívtam Annt, de csak csörgött és csörgött, válasz nem volt. Idegesen
járkáltam fel-alá, és egymás után próbáltam hívni, de semmi.
– Scott – kiabáltam, amikor pár perc elteltével sem sikerült elérnem.
– Nekem se veszi fel – mondta lesújtva.
– Picsába! – mérgelődtem. – Muszáj lesz elérnünk őket valahogy.
– Igen. Tudniuk kell, hogy ez a szemét elárult minket – morogta Scott.
Igaza volt, csak azt nem tudtam, hogyan érhetjük el őket. Az egyértelmű volt,
hogy akármi is volt a videón, ők már látták. Még életemben nem voltam ennyire
ideges. Épp csak rendbe tettem a dolgokat, mire ez a pöcs, megint elbaszta
nekem. Ahogy múlt az idő, annál inkább éreztem, hogy már nincs visszaút.
Szívem szerint azonnal felültem volna egy repülőre és mentem volna vissza, de
most nem tehettem meg. Egy rohadt koncert és vége. Ennyit kellett volna
kibírnia ennek az idióta Roy-nak. Valószínűleg azért is időzítette így ezt az
egészet. Ki tudja mióta tarthatott már ez? Ha Annt is ő fedte fel, akkor hetek óta.
Órákkal később, már csak üzenetekkel tudtam bombázni Annt, mivel már
jóval korábban kikapcsolta a telefonját. De nem adtam fel. Egyszerűen el kellett
érnem.
 Ann

– Mégis, mi a jó büdös francra számítottam? – dühöngtem magamban az

ágyon fekve. Tényleg azt hittem, hogy ez igaz lehet. Hogy majd senki más nem
számít, csak én? Hogy majd eldob maga körül mindent, csak mert engem
megismert? Igen, tényleg.
Az oldalamra fordultam, és magamhoz öleltem a párnát. Kibámultam az
ablakon, de nem érdekelt, hogy egy újabb csodálatos naplementében lenne
részem. Most nem. Nélküle nem. Összeszorult a torkom, és egy könnycsepp
gurult végig az arcomon. Fájt a szívem. Illetve nem is a szívem, hanem a helyén
tántongó üresség. Ahogy némán áztatták a könnyeim a párnámat, egy régebbi
álmom jutott eszembe. Akkor, ugyanez a fájó érzés nyomta a mellkasom, pedig
az tényleg csak a képzeletem furcsa játékának eredménye volt. Bár igaz, ami
igaz, minden okkal történik. Lehet, hogy így akarta a sors, hogy
megtapasztaljam az érzést, ami most mardosott. Halvány mosolyra húzódott a
szám, amikor felidéztem az akkor történteket. Ronaldóval álmodtam, amit már
akkor sem értettem, mert már nem is tudom, mikor néztem utoljára focimeccset.
Érdekes játékot űzött velem a tudatalattim. Álmomban az ő barátnője voltam.
Valami táborfélében voltunk, ahol mindenki másféle sportot űzött. Én épp
kiléptem a bungalónkból, amikor megláttam, hogy ő átöleli a barátnőmet. Szó
nélkül hagytam őket ott, és még az sem érdekelt, hogy a barátnőm utánam
kiabált, hogy ez nem az, aminek látszik. Az érzés, amit ott átéreztem álmomban,
borzasztó volt. Az, hogy tudtam, hogy nem voltam jó, nem voltam elég,
megsemmisített, de közel sem volt olyan pusztító, mint amit most éreztem. Hát
igen! Ez a valóság, az meg egy idióta álom volt. Úgy, ahogy a vége is. Ott pár
percen belül minden megváltozott. Bevallotta, hogy senki más nem kell neki,
csak én, hogy engem szeret, és sosem hagy el. Ez a része is fájdalmasabb a való
életben. Azt érezni, hogy tényleg nem voltam elég, az amúgy sem szárnyaló
önbizalmamat a béka feneke alá söpörte.
Már hangosan zokogtam, egyszerűen nem voltam képes magamban tartani a
feltörő érzéseket. Utáltam őt is és magamat is, hogy hittem neki. Úgy
viselkedtem, mint egy taknyos tini, akinek teljesen elveszi az eszét a szerelem.
Visszaemlékezve a boldog napokra, kicsit csillapodott a kétségbeesésem. Lehet,
hogy nem kellettem neki, és most nem akart engem, de tudom, hogy azokban a
hetekben tényleg oda volt értem. Éreztem. Nagyokat lélegezve próbáltam
helyrejönni, és egy kicsit összeszedni magam, mert az élet nem állt meg. Nekem
vissza kellett mennem dolgozni. És innen azonnal el akartam menni. Már nem
nagyon volt miért itt maradnom.
Felültem az ágyon, és tovább bámulva az azóta már éjfekete eget, el is
határoztam, hogy hazautazok. Bementem a fürdőbe, vettem egy frissítő zuhanyt
és a kanapén ülve vártam, hogy Liza haza érjen. Épp egy pohár bort
szürcsölgettem, amikor megérkezett.
– Szia, megjöttem!
– Szia – köszöntem rá egyhangúan.
Még nem tudtam, hogy adjam elő a tervemet, de nem kellett sokáig törnöm a
fejemet, mert ahogy meghallotta a szomorúságot a hangomban, azonnal
mellettem termett.
– Hé! Mi a baj?
– Ne mondd, hogy te még nem tudsz róla? – piszkáltam, pedig nem érdemelte
meg.
– Miről? Ann? Kérlek, mondj már valamit – noszogatott, amikor még percek
múlva is csendben meredtem magam elé.
– Vége. Hazamegyek – néztem rá könnyektől csillogó szemekkel.
Tudtam, hogy nem lesz egy könnyű menet, de bíztam benne, ha látja, hogy
mennyire ki vagyok bukva, akkor megkímél a könyörgéstől.
– Micsoda? Nem, így nem mehetsz el! Előbb el kell mondanod, mi történt.
– Nem kellek neki, Liza! Mást választott – eddig bírtam. Hangos zokogásban
törtem ki.
– Jézusom, Ann! – ölelt magához szorosan, úgy, ahogy már korábban is
párszor. – Dehogynem! Hiszen minden nap beszéltek. Így vagy úgy mindig hírt
ad magáról. És épp most ment el. Akkor még minden rendben volt. Most mi
történt?
– Tényleg nem tudod? – szipogtam.
– Nem. Párszor hívott Scott, de nem tudtam felvenni, gondoltam visszahívom,
ha hazaértem.
Kikerestem a fájlt, amit kaptam, megnyitottam, és a barátnőm kezébe
nyomtam a telefonomat.
– Oh, a picsába! – káromkodott szinte azonnal.
Nem akartam, hogy neki is ezt kelljen éreznie. Reméltem, hogy Scott nincs
benne ebben az egészben. Nem tudtam, mi fog kisülni belőle, de úgy tűnt, jó
úton jártak. Olyanon, amilyenen szerintem még egyikük sem járt, soha életében.
– Na? Szerinted? – kérdeztem, de nem jött válasz. Inkább még távolabb
húzódott, végül felállt mellőlem, és fel-alá kezdett járkálni.
– Ez most komoly? – fordult felém értetlenül. – Most tényleg megcsalt ezzel a
ribanccal? – Ezzel a kérdésével megadta a választ az enyémre, és vele együtt egy
újabb tőrt döfött a szívembe. A szívemet összefacsaró érzés újabb könnycseppet
indított útjára. – Ez nem lehet igaz! Biztos nem igaz – hajtogatta Liza. –
Felhívom Scottot! Megkérdezem. Ez tuti nem igaz!
Azonnal kipattantam az ágyból és mellé álltam.
– Ne csináld, kérlek – kaptam el a karját. Már épp tárcsázta volna, amikor rám
nézett.
– De miért? Muszáj utána járnunk.
– Nem, nem muszáj!
Kivettem a kezéből a telefonomat, és kikerestem a többi képet. Szó nélkül
toltam az orra elé. Megmutattam, amin együtt vacsoráznak, aztán azt, ahol
átölelik egymást, és szerelmesen néznek egymásra, végül egy másikat, ahol egy
buliból kilépve Brad kinyitja az autó ajtaját az ismeretlen lánynak. Hát igen. A
csinos kis csaj vagy tíz évvel fiatalabb volt nálam. Bomba alakja van és
szenzációsan mutat azokban a ruhákban.
– Elengedem, Liza! Neki ez az élete – suttogtam, majd leültem az ágy szélére.
– Holnap hazamegyek.
Ő nem szólt, csak leült mellém, és átkarolt.
– Biztos ezt akarod?
– Igen. Nincs értelme tovább ezen agyalnom. Nem jelentettem neki semmit.
– Ezzel nem értek egyet.
– Ugyan, Liza! Kit akarunk átverni? Hol vagyok én ahhoz a csajhoz képest? –
mire közbe szólt volna, folytattam. – De mindegy is. Sosem voltam az ő világába
való – suttogtam. Feloldottam a telefonomon a képernyőzárat, és a menetrendet
kezdtem nézegetni.
– Nem tudlak meggyőzni, ugye? – sóhajtott egy nagyot a barátnőm.
– Nincs értelme. Csak jönne az üres kifogásokkal, amihez én már túl öreg
vagyok. Nem erre vágyom – ránéztem, hogy ő is tudja, mire gondolok éppen.
Legalább benne nem kellett csalódnom.
– Ahogy akarod, de veled megyek.
– Nem kell, jól vagyok. Ne aggódj!
Nem válaszolt, csak a fejét csóválta.
– Egyedül szeretnék lenni. Amúgy is dolgoznom kell. Tényleg, Helennel is
beszélnem kell.
– El akarsz menni Londonból? – döbbent meg a barátnőm.
– Igen – vágtam rá határozottan. – Nem kockáztathatok. Soha többé nem
akarom látni. Ez már nem az első ilyen volt. Egyszer egy kép itt, aztán meg ott.
Mást sem csinál, mióta elment csak magyarázkodik. Eddig hittem neki, mindig
meggyőzött – suttogtam magam elé, ahogy felidéztem az emlékeket. Hihetetlen,
hogy semmi nem volt igaz.
– Annyira ment neki. Vagy csak én voltam teljesen hülye – morogtam.
 – Egyáltalán nem vagy hülye. Szeretett téged, Ann. És lefogadom, hogy még
mindig szeret.
– Ne mondd már! – ripakodtam a barátnőmre. – Te láttad, amit mutattam
neked? – kiabáltam vele.
– Igen, láttam. De ha tényleg szereted, hallgasd meg!
– Szó se róla! Még hányszor hagyjam magam hülyének nézni? Meddig, hm?
Amikor nem kaptam választ, folytattam.
– Na, látod! Megkérem Helent, hadd menjek vissza, majd vállalok egy csomó
túlórát, azzal lefoglalom magam.
– Ahogy gondolod. De ne hidd, hogy nem foglak éjjel-nappal zaklatni –
fenyegetett meg az ujját felém tolva. – Kapsz egy kis időt, de aztán megyek.
– Rendben – egyeztem bele. Megölelt majd, mivel elég késő volt, magamra
hagyott. – Még egy búcsúreggelire az enyém vagy – fordult vissza az ajtóban.
– Megbeszéltük.
Mivel a vonatom tíz órakor indult, simán belefért még egy reggeli, bár
egyelőre elképzelni sem tudtam, hogy akár egy falatot is leerőszakoljak a
torkomon.
Miután Liza magamra hagyott, félve néztem meg a telefonomat. Már
korábban lenémítottam, miután Brad vagy százszor hívott. Nem lettem volna
képes hallani a hangját. Beállítottam az ébresztőt, bár szinte biztos voltam benne,
hogy nem sokat fogok tudni aludni, majd kikapcsoltam. Eldőltem az ágyon,
magamhoz öleltem Brad párnáját, amin még ott volt az illata, és újra sírni
kezdtem. Már nem sok erőm maradt, így csak némán hagytam, hogy a könnyeim
egymás után potyogjanak.
Reggel kínzó fejfájással ébredtem. Liza még nem volt ébren, így volt időm
még egy gyors zuhanyra, mielőtt összepakoltam. A zuhany alá lépve újra
előjöttek az emlékek.
Ez már mindig így lesz? Mindig, mindenről ő fog eszembe jutni?
Össze kellett szednem magamat. Legalább addig, míg elhagyom ezt a fényűző
lakást. De ezt nehezebb volt megtennem, mint gondoltam. Amikor egy szál
törölközőben beléptem a szobába, összeszorult a gyomrom. Körülnéztem. Soha
többet nem fogunk egymáshoz bújva filmet nézni, ölelkezni és szeretkezni ezen
az ágyon. Felsóhajtottam, és a tekintetemet a terasz felé fordítottam. Soha nem
nézünk együtt naplementét. Soha nem hallgatjuk a város zaját egymás ölelésébe
burkolózva.
Álmodozásomból Liza térített vissza.
– Szia, drágám. Ezek szerint fenn vagy már – lépett beljebb. – Sejtettem, hogy
nem ez lesz a legjobb éjszakád itt – csúszott ki a száján. – Jaj, ne haragudj!
– Semmi gond. Igazad van. Nem ez volt a legjobb – szipogtam. – De ez volt
az utolsó – suttogtam.
– Oh, Ann – sóhajtotta Liza.
– Nem. Semmi gond – léptem a bőröndömhöz. – Összeszedem a cuccaimat és
mehetünk. Már nem akarok ide visszajönni.
– Jól van – suttogta, majd magamra hagyott.
Alig fél óra múlva, már egy kávézóban ültünk.
– Még mindig nem adta fel? – kérdeztem Lizát, amikor sokadszor csörrent
meg a telefonja.
– Nem – csóválta a fejét letörten.
– Nyugodtan vedd csak fel.
– Nem – vágta rá határozottan.
– Te tudod.
A kezembe vettem a csészémet, amiben már alig volt néhány korty kávé.
– Ő nem keresett? – kérdezte halkan Liza.
– Egyfolytában bombáz az üzeneteivel, de olvasás nélkül töröltem az összeset,
amikor bekapcsoltam reggel a telefont.
– De, Ann!
– Ne. Liza, kérlek! Nem akarok most róla beszélni.
– Rendben.
Miután nagy nehezen legyűrtem egy pirítóst, és ittam még egy csésze kávét,
Liza rendezte a számlát, és kiléptünk a kávézóból. Épp le akart inteni egy taxit,
amihez előrébb lépett, amikor valaki nekem jött.
– Elnézést – mentegetőztem, mert láttam, hogy a kezében lévő kávéját is
kiborítottam.
– Hülye picsa! – rontott rám hirtelen egy ismeretlen nő. Nem értettem. A kávé
miatt ilyen dühös? – Mit képzelsz te magadról?
Liza pont akkor lépett mellénk, amikor a nő meg akart ütni.
– Magának mi baja?
– Oh, jézusom! Testőröd is van? – gúnyolódott tovább az ismeretlen.
Értetlenül néztünk egymásra a barátnőmmel. Ekkor egy másik nő az arcomba
öntött egy pohár üdítőt.
– A francba!
– Szállj le Bradről! Nem hozzád való!
Mire bármit reagálhattam volna, akkorát löktek rajtam, hogy elestem.
Feljajdultam a térdembe nyilalló fájdalomtól.
– Basszus, Ann! Jól vagy?
– Azt hiszem – álltam fel.
– Jézusom, te vérzel.
Akkor vettem észre, hogy a tenyeremről és a könyökömről is lejött a bőr, a
térdemen pedig kiszakadt a nadrág.
– Istenem!
Az adrenalin szétáradt a véremben, remegni kezdtem. Eddig még egyszer sem
volt részem ilyesmiben. Eddig még nem merészkedett senki sem.
– Ann?
Ránéztem a barátnőmre, és végleg elhatároztam, hogy ennek itt a vége. Nincs
szükségem erre. Nincs erőm ehhez. Hiába hallgatnám meg Bradet. Hiába hinnék
neki. Én nem tudnék így élni. Túl sok ez nekem. Belenéztem Liza szemébe, és
láttam, hogy tudja, mire gondoltam. Láttam, hogy elfogadta a döntésemet, és
már nem fog marasztalni és győzködni.
Beültünk a taxíba, ami épp akkor állt meg mellettünk, és egy hirtelen ötlettől
vezérelve, megszólaltam:
– A reptérre, legyen szíves.
– Melyikre?
– A Lutonra, kérem.
– Máris – válaszolt a taxis.
– Ann, hova mész?
– El kell tűnnöm innen egy időre. Nem bírom ezt tovább – suttogtam.
Kibámultam az ablakon, és remegő kezemet az ölembe tettem.
– Nincs semmi baj – ölelt magához szipogva a barátnőm.
Én nem voltam ebben annyira biztos. Fogalmam sem volt, hogyan tovább.
Egyet tudtam. El akartam menni innen olyan messze, amilyen messze csak
tudtam.
– Megtennéd, hogy felhívod a nagyit? Nekem most nincs erőm hozzá.
– Persze, emiatt ne aggódj!
– Helennek írok majd egy üzenetet, vagy majd felhívom.
– Oké.
Amikor a taxi kiért a reptérre, Liza is kiszállt.
– Nyugodtan menj haza. Innen már elboldogulok.
– Ne is álmodj róla, hogy így itt hagylak! – jelentette ki ellentmondást nem
tűrő hangon.
Csak bólintottam, mivel tudtam, hogy nincs esélyem vitatkozni vele. Ki
akartam fizetni a fuvart, de azt sem engedte. A fejemet csóválva indultam el
befelé. Kerestem egy mosdót, hogy egy kicsit rendbe szedjem magam. Nem is
gondoltam, hogy ennyire rossz a helyzet, míg nem kaptam el néhány rosszalló
pillantást. Nem akartam velük foglalkozni. Beléptem a mosdóba, majd a tükörbe
néztem.
– Jesszusom – suttogtam. Gyorsan megmosakodtam, majd kimostam a
sebeimet. Letörölgettem őket, mire Liza lépett be.
 – Hoztam egy másik pólót, nadrág nem volt. De hoztam ragtapaszt is.
– Köszönöm.
Hálás voltam, hogy gondolt rá, nekem nem nagyon volt eszembe.
Bementem egy fülkébe, levettem a felsőmet, átcseréltem az I love London
feliratú pólóra, majd újra kimentem a tükör elé.
– Gyere! Hadd nézzem a sebedet.
– Már kimostam.
Miután leragasztottuk, újra lemosakodtam. Szörnyen néztem ki. Azt sem
tudtam, hogy fognak felengedni bármilyen gépre is.
– Szerencséd van.
Értetlenül néztem a barátnőmre.
– Két órán belül indul gép Velencébe. És hely is van rajta – mosolyogott rám
halványan.
– Honnan tudtad? – kérdeztem suttogva.
– Ismerlek. Néha jobban, mint te saját magadat.
– Oh, Liza – borultam a nyakába. – Szeretlek.
– Én is téged – szorított magához. – Menjünk, mielőtt lekésed a géped.
– Gyere velem – kértem.
– Nem tudok. Most nem, Ann. Meddig maradsz?
– Fogalmam sincs.
– Majd beszélünk, és meglátogatlak, jó?
– Oké.
Amikor két hölgy lépett be, fogtuk a cuccaimat, és kiléptünk a mosdóból.
Óriási szerencsém volt, mert a Liza által említett gépen még volt szabad hely.
Amikor kifizettem a jegyemet, barátnőmre néztem. Borzasztóan fog hiányozni,
és ugyanezt érezte ő is, láttam rajta. Viszont örültem, hogy megértette a
döntésemet.
– Ezt vidd magaddal.
Felém nyújtott egy kártyát, amit én értetlenül néztem.
– Mi ez?
– Mit gondolsz? – kacsintott rám.
– Nem, Liza. Ezt nem fogadhatom el – tettem hátra egy lépést, amikor
felfogtam, mire készül.
– Ugyan már, Ann! Szükséged lesz pénzre, mert ha jól sejtem, ezzel a
lépéseddel eddig nem nagyon számoltál.
Nem válaszoltam, mert nagyon is igaza volt. Azon kívül, amit elhoztam
Bradtől, nem volt semmim. Végül is azt sem tudtam, mennyi ideig leszek távol,
mert azzal tisztában voltam, hogy örökké nem menekülhetek.
– Ann – érintette meg Liza a vállamat. – Kérlek, fogadd el! Nem kell
használnod, de legyen nálad, hátha kell valami.
– Rendben – egyeztem bele. – De mindent vissza fogok fizetni.
– Megegyeztünk – ölelt magához szorosan.
Még maradt velem egy kicsit, majd elköszöntünk. Megígértem, hogy hívom,
amint odaérek. Kimondatlanul is tudta, hogy a cél nem Velence. Oda akartam
menni, ahol vele is voltam. Egyrészt sehol máshol nem jártam még, másrészt
pedig vágytam a tenger illatára. Szükségem volt rá. Ott biztosan meg fogok
nyugodni.
 Brad

Már napok óta padlón voltam. Nem volt mit szépíteni ezen. Amióta Ann
kicsúszott a kezeim közül, semmi nem érdekelt. Láttam, hogy a fiúk is aggódtak,
de most nem telt több tőlem, minthogy a szobám négy fala között agyaltam.
Sharon tudta, hogy most el kell kerülnie. Tudtam, hogy a mai fellépést még
végig kell csinálnom, és végig is fogom, bár arról még fogalmam sem volt, hogy
fogok jópofát vágni az egészhez. Mike korábban bejött és elmondta, hogy a sajtó
még nem neszelt meg semmit ebből az egész cirkuszból, és valamilyen
szerencsés oknál fogva Roy is szó nélkül húzott el a francba. Nem hallottunk
róla, mióta lelépett. Nem voltam annyira hülye, hogy elhiggyem, nem fogunk
még róla hallani, de most minden bajom nagyobb volt annál, hogy vele
foglalkozzak.
– Tudunk beszélni? – lépett a látókörömbe Mike.
– Mondd – válaszoltam úgy, hogy rá se néztem.
– Lemondjuk a mai koncertet?
Azonnal ránéztem.
– Eszedbe ne jusson! – mordultam rá.
Felálltam az ágyamról, ahonnan már napok óta alig keltem fel, és az ablak elé
sétáltam. Elképesztő kilátásunk volt New Yorkra, de most ez sem tudott semmit
javítani a hangulatomon. Ann nélkül ez szart sem ért.
– De, Brad…
– Semmi de, Mike. Megy minden a megbeszéltek szerint.
Válasza egy morgás volt.
– Van valami gond ezzel?
– Most őszintén? – fordult felém.
– Kérlek – tártam szét a karomat.
– Ilyen állapotban elbaszod az egészet – fakadt ki.
– Tessék?
– Ugyan már, Brad! Néztél már tükörbe mostanság?
– Mi köze van ennek a mai bulihoz? – kiabáltam rá.
– Az, hogy világosan látszik, hogy szét vagy csúszva.
Egy pillanatra belém fagyott a szó. Én is tisztában voltam azzal, hogy nem
voltam a helyzet magaslatán, de a bandát semmi esetre sem hagynám cserben.
Vettem egy mély levegőt, miközben a hajamba túrtam.
– Meg tudom csinálni – hangsúlyoztam ki. – Meg akarom csinálni –
folytattam, mivel nem láttam rajta, hogy meggyőztem volna.
 Nem kommentálta, csak a fejét csóválta. Végül nagy nehezen megszólalt.
– Nem tudom, haver.
– Mi az, hogy nem tudod? Ti nem akartok ma koncertezni? – kérdeztem
döbbenten.
Nem akartam elhinni, hogy ezt gondolták. Ezek szerint, már meg is beszélték
ezt a többiekkel. Ideges lettem.
– Hol vannak a többiek? – kérdeztem tőle, miközben elrohantam mellette.
– Brad?
Kivágtam a szobám ajtaját, kivágtattam a nappaliba, és ahogy sejtettem, a
többiek mind ott ültek a kanapén.
– Tényleg ezt akarjátok? – estem nekik dühösen.
Először mindegyikük rám nézett, majd miután feltettem a kérdést, elkapták a
tekintetüket rólam.
– Válaszoljatok! – ordítottam dühösen.
– Nélküled nem megy – suttogta Kyle az orra alá.
– És nem is akarjuk – fűzte hozzá Scott.
Akkor döbbentem rá, hogy mekkora gáz van.
– Picsába! – káromkodva fordítottam nekik hátat.
– Megértjük, Brad, és veled vagyunk – hallottam meg Dan hangját.
Összeszorult a torkom. Soha nem akartam, hogy idáig eljussunk. De amellett,
hogy szar volt a helyzet, jó volt tudni, hogy még mindig kitartanak mellettem.
– Kösz, srácok. De minden oké.
Felhúzott szemekkel néztek rám.
– Ne már. Mennyi időnk van még?
– Egy fél nap – mosolygott Sharon.
– Akkor benne vagytok?
Ezek a szemetek egy jó pár percig húzták az agyamat, mire válaszoltak.
– Mi benne vagyunk – ugrott fel Scott a kanapéról –, de te kezdj magaddal
valamit, mert így nem lesz nagy sikerünk – mosolygott, miközben hátba
veregetett.
– Igyekszem formába hozni magam.
Miután még megbeszéltük a ma esti menetrendet, készülődni kezdtem. Azért a
telefonomat vittem magammal mindenfelé, hátha Ann meggondolja magát, és
hajlandó válaszolni az üzeneteim valamelyikére. Még akkor sem volt semmi
reakció, amikor elindultunk a koncert helyszínére.
– Megtaláljuk – lépett mellém Scott.
– Ha ennek vége.
Bólintott.
Azt hiszem, a színészi képességeim is díjazhatóak lennének. Én ugyan nem
éreztem igazán jól magam, de legalább a rajongók nem csalódtak. Ha lehetett
hinni a híreknek.
Épp a kocsiba készültünk beülni, amikor Scott telefonja megcsörrent. Azonnal
kapott érte, de csak egy üzenet volt. Izgatottan vártam, vajon Liza írt-e neki..
– Liza az – mondta csillogó szemekkel. Azonnal lelkiismeret furdalásom lett.
Őt is szar helyzetbe hoztam, holott semmi köze nem volt ehhez az egészhez.
– És?
– Azt írta, hogy reméli, jól sikerült a buli.
– Mást?
– Nem – sóhajtott.
– Írj neki! Vagy nem is, inkább hívd fel! Hallani akarom, hogy Ann jól van.
Vonakodva bár, de azért felhívta Lizát.
– Tündérvirág, végre!
Nem akartam hallgatózni, de tudnom kellett, hogy jól van a csajom.
– És Ann? – kérdezte pár perc múlva. A választ nem hallottam, de láttam,
hogy Scott összehúzza a homlokát. – Micsoda?
– Mi van? Add ide! Hadd beszéljek vele!
– Adom Bradet!
Hallottam, ahogy Liza tiltakozik, de kikaptam Scott kezéből a telefont, így
nem volt esélye a menekülésre.
– Liza! Mi van Ann-nel? Jól van?
– Remélem – sóhajtotta.
– Ezt hogy érted?
– Úgy, hogy elment, Brad.
Nem akartam elhinni, hogy így döntött.
– Elhagyott? – suttogtam magam elé.
– Sok volt neki. Időre volt szüksége.
– Miről beszélsz?
– Ne csináld! A kis videód. Azzal a kis cafkával végleg betelt a pohár. Szemét
vagy – fakadt ki.
– Nyugi, Liza!
– Elege lett a folytonos magyarázkodásokból, Brad.
– Egy pillanat sem igaz belőle. Roy műve volt az egész.
– Hogy?
Gyorsan vázoltam a helyzetet, ő pedig elmesélte, mi történt velük.
– Megsérült? – kérdeztem, miközben a tenyerembe hajtottam a fejem. – Hova
ment?
Idegesen soroltam a kérdéseimet, meg sem várva Liza válaszát.
– Nem veszélyes, és nem tudom – vágta gyorsan, túl gyorsan.
 – Liza!
– Nem, Brad! Egyedül kell lennie. Tényleg sok volt neki.
Mivel tudtam, hogy így nem sokra megyek, mérgelődtem egy sort, majd
elköszöntem tőle. Nem vallattam tovább. Majd személyesen meggyőzőm,
mondja el, hova ment a csajom.
Alig egy nap múlva végre újra otthon voltunk. Ilyenkor általában tartani
szoktunk egy hosszabb pihenőt, de most mindenki azt leste, mi lesz a következő
lépésem, és nem hagytak magamra egy percig sem. Hálás voltam nekik, amiért
nem Roy pótlásán agyaltunk most. A repülőn egyszer hallottam, ahogy Sharon
és Mike egyezkedett valamit ezzel kapcsolatban, de az én agyamat nem azok a
gondolatok kötötték le. Azt tervezgettem, hogy merre induljak Ann keresésére.
Ha szerencsém lesz, Liza elárulja, hogy merre ment, de nagy bajban leszek, ha
nem. Hiába tűnt úgy, hogy elhitte, amit meséltem neki, amennyire fel volt húzva,
lehet, hogy visszatartja, amit tud.
Hazaérve, egy teljesen üres lakásba léptünk be. Scott és én egyből a saját
szobánkba mentünk, bár én már tudtam, hogy az én Annem nem lesz ott, mégis
egy kicsit reménykedtem. Kinyitva az ajtót viszont megbizonyosodhattam róla,
hogy tényleg itt hagyott. Minden cuccát elvitte.
– Elege lett – suttogtam, majd megsemmisülve ültem le az ágy szélére.
– A francba, Brad! Liza is elment – rontott be Scott.
Annyira kétségbeesett arcot vágott, hogy szinte azonnal elfordítottam a fejem.
Fájt látnom, hogy ő is épp annyira nagy szarban volt, mint én.
– Sajnálom – suttogtam jobb híján.
– Megyek, megkeresem – hadarta, majd elhagyta a szobámat.
– Hé, várj! – ugrottam fel. – Próbáld kideríteni, hova ment Ann.
– Igyekszem – mondta Scott, miközben már a kocsikulcsát kapta fel a
kisasztalról. – De nem ígérek semmit.
– Ha neked nem megy, én is elmegyek hozzá. De most menj!
Fontos volt Ann, rohadt fontos, de szerettem volna, ha Scott is meg tudja
beszélni Lizával a történteket. Igaz, hogy róla nem kapott képet Liza, de nem
tudhattuk, mire utalt Roy, hiszen a lány ugyanúgy kiköltözött a lakásunkból, és
ez semmiképp nem volt megnyugtató.
Míg vártam Scott jelentkezését, újra próbáltam hívni Annt. Még mindig nem
volt bekapcsolva, így üzeneteket és hangüzeneteket hagytam neki. Ha nem most,
egyszer csak bekapcsolja és reméltem, hogy meghallgatja őket. Egyszer sem
titkoltam el semmit. Mivel korábban már elmondtam, mi történt, most inkább azt
hangsúlyoztam, hogy szükségem van rá, és hogy mennyire szeretem. Nem
érdekelt, hogy puhány pöcsnek tűntem. Mindennél fontosabb volt, hogy
megtaláljam és megbocsásson nekem.
 Órák múltak el, mire Scott üzent, hogy Liza nem hajlandó elárulni neki
semmit. Sejtettem, hogy így lesz, ezért már más megoldáson is agyaltam. A
nagymamájának biztos elmondta, hova ment. Meg kellett próbálnom.
Másnap reggel korán kocsiba ültem. Szerencsére Sharon előre gondolkodott,
és kiderítette Mrs. Kingsley címét, és mivel nem volt vesztegetni való időm,
azonnal Oxfordba indultam. Egy Rose Hill nevű városrészbe hajtottam. Amikor
a GPS jelezte, hogy megérkeztem, egy társasház előtt álltam. Négy házból állt,
és ha jók voltak az információim, akkor a bal szélsőben lakott Ann nagymamája.
Kiugrottam a kocsiból, és azonnal becsengettem. Amikor nem hallottam semmi
zajt, újra megnyomtam, és közben jó hangosan kopogtam is.
– Jézusom! Jövök már! – hallottam meg egy hölgy hangját. – Lehet, hogy öreg
vagyok, de süket nem – mondta, miközben ajtót nyitott.
– Jó napot kívánok – köszöntem feszengve.
– Mit akar? – nézett rám dühösen.
Ránéztem és pontosan tudtam, hogy azért nem kérdezte, hogy ki vagyok, mert
nagyon jól tudta.
– Annt – vágtam rá határozottan.
Válaszul hangosan felnevetett.
– Ne mondja!
– De igen. És szeretném megkérdezni, hogy itt van-e.
– Miből gondolja, hogy beengedném, még ha itt is lenne? – kérdezte csípőre
tett kézzel.
– Ezek szerint nincs itt – sóhajtottam, és összetörten léptem egyet hátra. Nem
volt más ötletem, hiszen a nagyin és Lizán kívül nem tudtam másról, akihez
mehetett volna. – Elnézést, hogy zavartam – motyogtam az orrom alatt.
Már hátat fordítottam Mrs. Kingsley-nek, amikor utánam szólt.
– Brad! – a nevem említésére megtorpantam, majd lassan felé fordultam. – Ne
nézzen így rám! Tudom ki maga – döbbent arcomat látva egy enyhe kis mosoly
jelent meg az arcán.
– Valóban?
– Igen. És azt is tudom, hogy mit művelt az én Annie-mel.
– Semmit nem csináltam – bizonygattam azonnal az igazamat.
– Jöjjön be, ezt ne itt beszéljük meg.
Félre állt az ajtóból, és intett, hogy lépjek beljebb. Tipikus angol ház volt. Egy
keskeny hallba érkeztem, ahonnan egy szőnyeggel borított lépcső vezetett az
emeletre. Jobbra egy ebédlőbe érkeztünk.
Miután leültetett egy kicsi asztalhoz, Mrs. Kingsley magamra hagyott.
Miközben hallottam, hogy a konyhában teát készít, körbenéztem. A bal oldalon
lévő falat dísztányérok foglalták el. Szép gyűjtemény volt. A legtöbb kék-fehér
porcelánból készült. A másik fal mellett egy nagy tálaló volt. Talán kétszázéves
is lehetett. Velem szemben volt az étkező ablaka, amely elég nagy volt ahhoz,
hogy világossá tegye helyiséget.
– Gondolom, nem ehhez van szokva – lépett be Mrs. Kingsley.
– Ugyan! Ez egy nagyon szép kis ház – mondtam ki az igazságot. Nem
akartam részletezni, hogy én is hasonlóból indultam, és ebben semmi szégyellni
való nem volt.
– Mi történt? – kérdezte meg, amikor kitöltött két csésze teát.
Nagy levegőt vettem, mert azt se tudtam, hol kezdjem. Végül tettem, amit
kellett, és az elejétől kezdve elmeséltem neki mindent. Aranyos volt. Nem vágott
közbe, nem kérdezett, csak hallgatott.
– Tényleg nem vagy sáros ebben az ügyben, fiam?
– Sok mindent elszúrtam, ezt nem tagadom, de nagyon fontos nekem. Soha
nem szerettem így senkit.
A fejét csóválta, de percekig nem válaszolt.
– Szívesen segítenék neked, de nem mondta meg, hogy hol van – sóhajtotta.
– Francba! – csúszott ki a számon. – Elnézést – javítottam rögtön.
– Semmi gond. Sajnálom, Brad.
– Legalább jól van?
– Jól lesz, ne aggódj!
– De…
– Légy türelmes!
– Nem könnyű.
– Tudom – bólintott –, de megéri várni.
– Nem tudom. Mi van, ha már nem kellek neki.
– Ha szereted, nem lesz baj.
– Mindennél jobban – suttogtam, majd felálltam. – Ne haragudjon, de
mennem kell.
– A teádhoz nem is nyúltál, de megértem, menj csak.
– Köszönöm, Mrs. Kingsley.
– Csak Elisabeth, ha kérhetem.
– Viszlát, Elisabeth.
Elindultam az ajtó felé.
– Hívom, ha újból jelentkezik – jött utánam, és megfogta a karomat.
– Megtenné? Köszönöm.
Mire egyet pisloghattam volna, már elém tolt egy papírt és egy tollat.
Szélesebben mosolyogtam, mint az előző napokban bármikor. Tudtam, hogy
Elisabeth mellettem áll, ha arra lenne szükség. Miután felírtam a számom,
megöleltem, és adtam egy puszit az arcára. Édes volt, amikor elpirult és
szabadkozni kezdett.
Sokkal jobb kedvvel indultam vissza Londonba. Ugyan a háborút nem
nyertem még meg, de ezt a csatát minden kétséget kizáróan igen.
 Ann

Miután leszálltam a buszról, ami elhozott kedvenc üdülőhelyemre, nem

éreztem azt a jóleső borzongást, amit korábban, amikor itt voltam. Felvettem a
napszemüvegem, és gyalog indultam el egy közvetítő iroda felé. Épp szerencsém
volt, mert a délutáni szieszta után voltunk, így már nyitva volt minden. Kértem
egy apartmant, és lefoglaltam két hétre. Ennyit mindenképpen szerettem volna
maradni. Feltöltődésre, és kikapcsolódásra volt szükségem, bár nem éreztem,
hogy ez egykönnyen menni fog.
A lakás a második utcában volt, nem messze az irodától. Gyorsan elfoglaltam.
Volt egy apró terasz is hozzá, amiről épp láthattam a tengert. Nagyot dobbant a
szívem, és egy halvány mosoly is megjelent az arcomon, amikor
megpillantottam.
– Menni fog. Meg tudom csinálni – motyogtam az orrom elé.
Összefacsarodott a szívem, ahogy eszembe jutott, mennyivel másabb lenne a
többiekkel eltölteni itt egy kis időt, de szinte azonnal megráztam magam, és újra
elismételtem magamban az elhatározásomat.
Meg tudom csinálni!
Kipakoltam, letusoltam, és elhatároztam, hogy ellátogatok Mauro
pizzériájába. Az olasz tésztának soha nem tudtam ellenállni, így arra gondoltam,
pótolhatnám, ami kimaradt.
Alig tíz perc sétára volt a hangulatos kis étterem. Belépve nagyot
szippantottam a levegőbe. Paradicsom, pizza és bazsalikom illata lengte be a
helyiséget.
– Buongiorno! – köszöntött a pincér vidáman.
Szemtelenül mért végig. Elmosolyodtam. A fejemet csóválva köszöntem
vissza, majd angolul kértem egy asztalt, mivel az olasz nyelvtudásom még az
alapszinten se volt. Rendeltem egy pohár vörös bort, és azonnal a vacsorát is.
Mauro tésztáinál soha nem ettem jobbat. Miközben vártam, elropogtattam pár
grissinnit. Eszembe jutott, amikor első nap voltunk itt, Liza annyira jól lakott
ezzel, hogy a pizzáját nem is bírta megenni. Milyen sokat nevettünk akkor –
emlékeztem vissza.
– Ann! Te vagy az?
Egy ismerős férfihang riasztott fel emlékeimből. Felpillantva Maurot láttam
meg. Őszintén, nem gondoltam, hogy emlékezni fog rám, hiszen ő millió
emberrel találkozik nap, mint nap. De kellemesen csalódtam. Olyan boldog volt,
nekem pedig buta módon, könnyek lepték el a szememet. Csak bólintottam,
megszólalni esélyem sem volt.
– Oh, drágám! – lépett közelebb.
Én is felálltam és az ölelésébe bújtam. Mauro igazi olasz úriember volt. Már a
hatvanas éveit taposta, de még mindig nagyon aktív volt, és látszott, hogy az
élete minden percét élvezte. – Nincs semmi baj – ölelt magához.
– Jó napot, Mauro – köszöntöttem suttogva.
– Mi újság? Egyedül vagy? Hol a barátnőd? – sorolta a kérdéseit.
Röviden elmeséltem neki, hogy mit keresek itt. Miután végighallgatott,
kaptam egy tiramisut levezetésnek, hogy jobb kedvem legyen. Nem tagadhattam,
hogy egy fokkal valóban jobban éreztem magam. Kicsit még velem maradt,
kértem, hogy ő is meséljen magáról, majd nagy harc árán kifizettem a
vacsorámat, és sétálni indultam. Nem voltam még máshol nyaralni, de úgy
éreztem, nem is vágyom máshová. Itt megvolt minden, ami nekem kellett.
Meleg, tenger, jó ételek, finom fagyi. Alig fél órát tudtam sétálni, aztán ásítozni
kezdtem, így visszamentem a lakásba.
Másnap már tíz óra is elmúlt, mire magamhoz tértem. El sem akartam hinni,
hogy majdnem tizenkét órát sikerült aludnom. Na, nem mintha lett volna valami
más dolgom a pihenésen kívül, mégsem akartam az egész napot a négy fal között
tölteni. Gyorsan összekaptam magam, elmentem reggelizni, és kimentem a
strandra. Egész nap olvastam, aludtam vagy csak hallgattam a körülöttem
lévőket.
A következő napok szinte ugyanúgy teltek. Reggeli, strand, vacsora Mauronál,
és nagy séták. Már hat napja voltam itt, amikor Mauro megkérdezte, nincs-e
kedvem a konyhán besegíteni. Örömömben az ölébe ugrottam. Nagyon jól jött a
pénz, mert komolyan szeretném visszafizetni Lizának, amit a kártyájáról vettem
le. Ugyan még nem sokat költöttem, de az mégis más, ha lesz egy kis saját
bevételem. Másrészt meg kellett valami, ami elvonja a gondolataimat a
problémáimról. Mert akárhogy is szerettem volna minél előbb elfelejteni Bradet
és ezt az egész cirkuszt, nem ment az olyan könnyen. Mindig bekúszott egy
emlék, egy érintés az emlékezetembe.
El kellett ismernem, miután már több mint egy hét eltelt, hogy borzasztóan
hiányzott. Nem hogy könnyebb lett volna, inkább nehezebb lett. Ráadásul Mauro
egyik pincére, Luca sem könnyítette meg a helyzetemet. Állandóan flörtölt
velem, hiába próbáltam én vagy a főnöke féken tartani. Jólesett a hiúságomnak,
és helyes is volt, de nekem most se kedvem, se energiám nem volt hozzá.
Szerencsére nem sértődött meg.
Egyik nap záráskor megint próbálkozott.
– Ann, amore!
– Luca – csóváltam a fejem a megszólítására.
 – Eljönnél velem sétálni egyet, amore?
– Luca! Ezt már megbeszéltük.
– Igen, igen. Tudom, és nem teszek semmit, ígérem. Legalábbis semmi olyat,
amit te nem akarsz – vigyorgott szemtelenül.
– Luca!
– Jól van, csak hülyéskedek. Egy fagyit azért elfogadsz tőlem?
– Annak nem tudok ellenállni – sóhajtottam.
– Oh, de szeretnék én is fagyi lenni – nevetett hangosan.
Nem válaszoltam, megint csak a fejemet ingattam. Ezek az olasz pasik
megérik a pénzüket. Miután eltöltöttünk egy kellemes estét, és tartotta magát az
ígéretéhez, minden este ez lett a program. Jókat beszélgettünk, és nagyon jól
éreztem magam a társaságában. Azt nem mondom, hogy túl voltam már
mindenen, de már nem Brad körül forgott minden gondolatom.
Egyik nap ebédszünetben felhívtam a nagyit. Már beszéltünk párszor, mióta itt
voltam, de még nem árultam el neki, hogy hol vagyok. Első alkalommal ő
rákérdezett, akkor elmondtam, hogy jó helyen, ahol sokat süt a nap és jókat
tudok enni, és azt hiszem, neki ennyi elég volt, hogy megnyugodjon.
– Kicsim! Hogy vagy? Jól telnek a napok?
– Igen, minden szuper.
– A hangod is sokkal jobb, drágám – sóhajtotta.
Utáltam, hogy megint miattam szomorkodik, de tudtam, hogy megérti, hogy
most erre volt szükségem.
– Jobban is vagyok.
– Meddig maradsz?
– Még egy ideig.
– Nyugodtan maradj, amíg kell, itthon minden rendben van. Emiatt ne aggódj!
– Örülök, és köszi nagyi.
– Ugyan már! Pihenj! Rád fér.
– Igazából dolgozok is Maurónál – csúszott ki a számon.
Francba!
Reméltem, hogy a nagyi nem emlékszik rá. Egy pillanatnyi csend volt a
válasz.
– Dolgozol? – kérdezte végül.
Lehet, hogy ezt megúsztam?
– Inkább pihenned kellene, édesem.
– Az is meg van, ne aggódj! Ne haragudj, de most mennem kell – igyekeztem
hamar elköszönni, nehogy végleg lebukjak.
– Jól van. Vigyázz magadra, és hívj, ha tudsz.
– Te is vigyázz magadra, nagyi! Hamarosan találkozunk.
 A következő napon szabadnapot kaptam Maurotól, amit megint a parton
töltöttem. Már korán reggel kijöttem, és élveztem a tenger hangját, míg nem
lepték el a turisták a strandot. Ebédre beugrottam az étterembe, hátha mégis kell
segítség délutánra, de miután jól lakattak, elzavartak, hogy élvezzem a jó időt.
A változatosság kedvéért kisétáltam a világítótoronyhoz. Mióta megérkeztem,
még nem voltam ott, de korábban Lizával kétszer is eljöttünk a nyaralásunk alatt.
Igaz, hogy több mint egy óráig tartott, míg kiértem, de azért a látványért
mindenképp megérte. Készítettem pár fényképet, gyűjtöttem néhány kagylót,
majd egy mesterségesen összehordott homokbucka tetejére ülve gyönyörködtem
a kilátásban. Ezt soha nem fogom megunni, ebben egész biztos voltam.
Már jó ideje belefeledkeztem a látványba, amikor a szívem egy hatalmasat
dobbant. Figyelmen kívül hagytam, sóhajtottam egy nagyot, majd
bámészkodtam tovább. Nem sokkal később újra megtörtént. Furcsa érzés volt.
Mintha rögtön egymás után kettőt dobbant volna. Ijedten forogtam körbe.
Az nem lehet. Nem. Honnan tudhatná, hol vagyok?
Lizán kívül senki nem tudta, hol vagyok, benne pedig száz százalékig
megbíztam. Tudtam, hogy nem árulna el. De a testem valamiért úgy reagált, mint
Brad közelében.
– Ki van zárva – motyogtam magam elé.
Megráztam magam és újra a tenger felé fordultam. Behunytam a szemem, a
lemenő nap felé fordítottam az arcom, és próbáltam a környék zajaira
koncentrálni. Néhány perc múlva, amikor azt hittem, lenyugodtam, a világ
fordult meg velem.
 Brad

Napok teltek el, mióta eljöttem Ann nagymamájától. Azóta jóformán nem is
hagytam el a lakást. Mégis hova mehetnék? Nélküle semmi kedvem nem volt
kimozdulni. A többiek tették, amit mindig. Buliztak, szórakozni jártak,
kikapcsoltak, feltöltődtek. Persze Sharon keményen dolgozott, hogy találjon
valakit Roy helyére, de azért a többiek próbáltak visszatérni a hétköznapokba.
Mennyire vártam, hogy itthon legyek. Most meg nem tudok magammal mit
kezdeni. Ann nélkül nem megy. Mintha hiányozna a másik felem. Alig vártam,
hogy a karomban tarthassam, hogy addig csókoljam és szeressem, míg az eszét
veszti, erre még csak azt sem tudtam, merre van.
Több mint egy hét után már a monotonitás jellemezte a napjaimat. Mindig
ugyanaz. Reggel, mint a mosott szar keltem fel, majd elmentem úszni, ettem
valamennyit, majd a nap további részét a TV kapcsolgatásával, illetve távolba
révedéssel töltöttem. A szüleim hívtak néhányszor, de még ahhoz sem volt
kedvem, hogy velük beszéljek. Scott-tal üzentem, hogy jól vagyok, de most
egyedül szeretnék lenni. Ők is ismertek már annyira, hogy tudják, erre az időre
tényleg szükségem volt, így nem erőltették a látogatást. Igazuk volt, csak azt
nem tudtam, mennyi időre lesz szükségem. A tehetetlenség felőrölt.
Egyik nap a változatosság kedvéért futni mentem. Épp beléptem a lakásba,
amikor hallottam, hogy csörög a telefonom. Siettem, mert még bíztam abban,
hogy Ann esetleg meggondolta magát, vagy beszélt Lizával, és neki sikerült
meggyőznie. Felérve láttam, hogy ismeretlen a szám. Nem szoktam felvenni, de
most kivételt tettem.
– Brad, fiam! Te vagy az?
Hirtelen azt sem tudtam ki az.
– Igen, tessék, én vagyok.
– Elisabeth vagyok.
Ahogy felfogta az agyam, hogy kivel beszélek, lerogytam az ágy szélére.
– Jó napot – nyögtem halkan. Csukott szemmel vártam, mit szeretne mondani.
Remény kezdte szorongatni a szívemet.
– Ígértem, hogy hívlak, ha tudok valamit.
– Igen? – kérdeztem izgatottan.
– Nem tudom, hogy segít-e. Azt nem mondta meg, hol van. De jól van.
– Elisabeth – szakítottam félbe.
– Jaj, ne haragudj. Szóval, nem tudom, lehet nincs igazam, de szerintem
Olaszországban van.
 – Olaszországban? Mi a fenét keres ott? – ugrottam fel az ágyról.
– Egyszer befizettem őt és Lizát nyaralni. Emlékszem, nagyon boldog volt ott.
– Ez még nem garantálja, hogy ott van.
– Igen, tudom, de említette, hogy Mauronál dolgozik. Ha jól emlékszem,
ennek a férfinek van egy étterme. Sokat jártak hozzá a lányok, míg ott voltak, és
jó kapcsolatban voltak.
– Dolgozik? – kérdeztem ledöbbenve.
Ezek szerint nem is tervezi, hogy hazajön?
– Az nem lehet – suttogtam magam elé.
– Haza jön, ne aggódj! – szólalt meg Elisabeth.
– Nem vagyok biztos benne – nyomtam a tenyeremet a homlokomhoz.
– Brad, fiam! Szedd össze magad. Én tudom, hogy hazajön. Csak adj neki egy
kis időt.
– Mindent megadok neki, de több időt nem kap – jelentettem ki határozottan.
Azonnal elhatároztam, hogy elmegyek hozzá, és ha kell, térden állva könyörgök
neki, hogy jöjjön vissza hozzám. Szükségem volt rá, és hiába tagadná, neki is
rám. Láttam a szemében, amikor mellettem volt.
– Na, ez a helyes beszéd – mondta Mrs. Kingsley. Hallottam a hangján, hogy
mosolyog. Ha bejön a tervem, nagyon sokkal tartozom neki. – Indulj, minél
előbb!
– Nagyon köszönöm, hogy hívott. Megyek is. Vigyázzon magára.
– Te is! Üdvözlöm Annt!
Mielőtt elköszönhettem volna, letette a kagylót. Mosolyogva csóváltam meg a
fejem.
Hihetetlen ez a nő!
Nem volt időm sokat tökölni, így azonnal hívtam Scottot. Úgy sejtettem, hogy
megint Lizával van, és nem is kellett csalódnom.
– Add Lizát! – parancsoltam köszönés nélkül.
– Neked is helló, haver – morgott tettetett durcáskodással.
Egy pár pillanatig suttogást hallottam, de egyértelmű volt Liza tiltakozása.
Nem akart velem beszélni. Ez is egy újabb bizonyíték volt arra, hogy esetleg
tudja, hol volt Ann.
– Liza – kiabáltam, hogy biztosan meghallja.
– Itt vagyok már, ne ordíts! Azóta se tudok semmit, Brad.
– Nem igaz.
– Mi az hogy…
– Ki az a Mauro? – fojtottam bele a szót.
– Honnan tudjam? – kérdezte felháborodva. – Nem ismerek ilyen nevű
embert.
 – De igen. Olaszországban.
– Ja, arra a Maurora gondolsz. Mi van vele? – tudtam, hogy csak az időt
húzza, és ettől elöntött az ideg.
– Ne szórakozz velem, Liza! Mi a neve az éttermének? És hol van?
– Honnan tudsz te róla?
– Nem érdekes. Arra válaszolj, amit kérdeztem! – kiabáltam idegesen.
– Lido di Jesolo, Mauro’s – sóhajtott megadóan.
– Kösz, ezer hála.
Alig egy óra múlva már a reptéren voltam, és nem sokkal később landoltunk is
Velencében. Nem voltam oda a felhajtásért, de most rohadt jól jött, hogy van
saját gépünk. Mire leszálltam, már várt egy kocsi, és egy üzenet Sharontól, hogy
melyik szállodában foglalt nekem szállást. Beültem a kocsiba, beütöttem a gps-
be a címet, majd bekapcsoltam a rádiót és útnak indultam. Épp a 3 Doors Down-
tól szólt a Here without you.
Ezt nem hiszem el!
Mintha beleláttak volna a helyzetembe. Ezer éve nem hallottam már ezt a
számot, de mint sok másikat, ezt is kívülről fújtam, így énekelni kezdtem.
Tökéletesen passzolt a helyzetünkhöz.
„Itt vagyok nélküled, de még
mindig a fejemben jársz,
Rád gondolok, és még mindig
rólad álmodok.
Itt vagyok nélküled, de még
mindig velem vagy az álmaimban.
És a ma éjjel,
csak a tiéd és az enyém.”
– Abban kurvára biztos lehetsz – mondtam ki hangosan.
Nemsokára megérkeztem. A szálloda egy újabb impozáns csoda volt. Ha csak
fele olyan szép belül is, mint kívül, már megérte, akármennyibe is került.
Gyorsan bejelentkeztem, és megkérdeztem, tudják-e hol találom az éttermet.
Kaptam egy térképet, amelyiken a város összes éttermét feltüntették.
Fasza!
Körülbelül kétszáz volt, ránézésre. Felrohantam a szobába, hogy
megpróbáljam minél előbb megtalálni.
– Az nem semmi.
Körbenézve inkább volt egy lakosztály, mint szoba. Egy hatalmas nappaliba
léptem, aminek a tenger felé néző fala tiszta üveg volt. Fantasztikus volt a
kilátás, de nem értem rá most bámészkodni. Ledobtam a cuccom, és kihajtogatva
a térképet keresgélni kezdtem. Már majdnem kigúvadt a szemem, mire
megfordítottam, hogy megnézzem, mi van a másik oldalán.
Istenem!
Mekkora marha voltam, hogy nem tettem meg előbb. ABC sorrendben
mindegyik étterem fel volt tüntetve, jelezve, hogy hol találom a térképen. Ahogy
néztem, nem lehetett messze a szállodától, úgy öt perc gyalog. Felkaptam a
kártyát, amit a szobához kaptam, és rohantam, ahogy tudtam. Már elmúlt három
óra, mégis zsúfolásig volt az étterem. Akkora lendülettel léptem be az ajtón,
hogy épp nekiütköztem egy pincér srácnak.
– Helló! Annt keresem. Itt dolgozik?
– Az attól függ, ki keresi – mért végig összehúzott szemekkel. Kihúzta magát,
és tett egy lépést hátra.
Mit gondol ez az idióta?
– Ahhoz neked semmi közöd. Válaszolj a kérdésre! – követeltem közelebb
lépve hozzá.
– Felejtsd el! – jött felém.
– Luca! Mi az ördög folyik itt? – jött felénk egy idősebb pasi.
– Semmi, Mauro. Az úriember épp menni készül.
– A nagy szart! – mordultam fel.
– Mit óhajt, uram?
– Annt keresem.
– Ma szabadnapos, nem dolgozik.
– Köszönöm – bólintottam, miközben Luca fújtatva magunkra hagyott
bennünket.
– Épp elkerülték egymást. Nem rég ment el.
– És hova? Nem tudja véletlenül?
– Ahogy ismerem, vagy a parton pihen, vagy sétálni ment.
– Nagyon köszönöm – ráztam meg az öreg kezét, majd sarkon fordultam.
– Esetleg próbálja meg a világítótoronynál – kiabált utánam.
Felemelt kézzel köszöntem meg neki az infót, és rohantam is tovább. Az
étteremből kilépve alig néhány száz méterre már a parti sétányon találtam
magam.
– Oh, a rohadt életbe! – szitkozódtam forgolódva.
Olyan hosszú volt a part, hogy nem is láttam el a végéig. Akárhol lehetett.
Fogalmam sem volt, merre induljak. Aztán úgy döntöttem, megpróbálom a
világítótoronynál. Ha jól saccoltam, az is több kilométerre volt tőlem. Újra futni
kezdtem, hogy minél előbb odaérjek. Amikor odaértem, akkor láttam, hogy a
toronyhoz nem is lehet odamenni, el volt kerítve. Elég sokan voltak kinn, így
nem volt egyszerű dolgom. Mélyeket lélegezve forogtam körbe, keresve Annt,
amikor megláttam a távolban egy lányt egy homokbuckán üldögélni. Messze
volt tőlem, de ezer százalékig biztos voltam benne, hogy ő az.
Istenem! Megvan végre.
Miközben közelítettem hozzá, azon agyaltam, mit is mondhatnék. Szerettem
volna megcsókolni, de tartottam tőle, hogy ha letámadom, rögtön elhajt.
Elmosolyodtam, amikor észrevettem, hogy megfeszült a teste. Nyugtalanul
mocorgni kezdett, mintha ideges lenne. Már alig pár méterre voltam, amikor
megszólaltam.
– Kicsi lány!
Úgy ugrott fel a homokból, mintha az égette volna a bőrét.
– Mit keresel itt? – kérdezte elgyötörten.
– Picsába! – morogtam, amikor megláttam, hogy néz ki. Nem volt elég, hogy
nyúzott volt, és összetört, még a zúzódások is meglátszottak a bőrén. Ökölbe
szorult a kezem. Utáltam, hogy ezen keresztül kellett mennie.
– Hagyj engem békén, Brad! – felkapta a napszemüvegét, és elindult abba az
irányba, ahonnan én is jöttem. Pár lépéssel utolértem.
– Azt felejtsd el! – kaptam el a könyökét. – Szeretném, ha meghallgatnál.
– Az lehet. Én viszont nem akarlak meghallgatni. Nem érdekel az újabb
kitalált meséd – nézett egy pillanatra a szemembe, de amikor az első könnyek
gyülekezni kezdtek a szemébe, elfordult. Kirántotta a kezét az enyémből, és
megint elindult.
– Nem, Ann!
Elkaptam a derekánál fogva, és szorosan tartottam. Becsukott szemmel próbált
elhátrálni, de nem hagytam.
– Hallgass meg, kérlek! Nem ér meg ennyit a kapcsolatunk?
Tudtam, hogy ez betalált. Éreztem a kezem alatt, ahogy feladja a harcot.
– Jól van – suttogta pár perc múlva.
– Gyere, üljünk le!
Amikor helyet foglaltunk, belekezdtem. Elmeséltem neki mindent az elejétől a
végéig. Csendben hallgatta, még csak rám sem nézett. Ez kicsit felidegesített.
Vártam, hogy majd kiabál, számon kér, de ezzel a hallgatással nem tudtam mit
kezdeni. Féltem, hogy ez a vallomás sem segített, így mással próbálkoztam.
– Miért nem fogadod el, hogy nekem nem kell más, csak te? – hangom
ingerültebb volt, mint szerettem volna, de azt akartam, hogy végre megértse, mit
akarok. Csillogó szemeit rám emelte, de percekig nem szólt semmit. Utáltam
tehetetlen lenni, viszont tudtam, hogy most nincs más választásom, minthogy
várok. Próbáltam nyugodtnak tűnni, de belül minden idegszálam megfeszült,
míg vártam a válaszát.
– Én nem tudok így élni – hangja megtört volt, és fájdalommal teli.
Összeszorult a szívem. – El kell fogadnod, hogy nem vagyunk egymáshoz valók.
 Mire reagálhattam volna, felállt mellőlem.
– Ne! – kértem kétségbe esve, és nem érdekelt, hogy ez látszott is rajtam. A
karjáért nyúltam, de ledermedtem, amikor újabb lépést tett hátrafelé. – Ann!
– Kérlek! – sóhajtott fájdalmasan. – Ne nehezítsd meg ezt még jobban. –
suttogta erőtlenül. Elfordult, hogy ne lássam, hogy sír, de a hangja remegése
elárulta. – A körülötted lévő felhajtás nem az én világom – folytatta
határozottabban. – Megpróbáltam, de nem ment. – újabb sóhaj után felém
fordult. – És a világ legnagyobb marhája lennék, ha azt kérném, hogy hagyd
abba. Szenzációsak vagytok együtt, még ha ezt most meg is kérdőjelezed.
Szükségük van rád – nézett a szemembe.
– Nekem is rád – próbáltam hatni rá.
– Tudom, hogy mindig te leszel ennek a csapatnak a középpontja és pontosan
emiatt döntöttem úgy, hogy… – figyelmen kívül hagyta a vallomásomat, de nem
tudta befejezni a mondandóját. Éreztem a vívódását, és ettől furcsa módon
megkönnyebbültem.
– Az nem számít, hogy én mit akarok? – kérdeztem.
– Most nem – vágta rá szinte azonnal. – Neked most más dolgod van. Nem
állandóan az én hisztijeimet, és aggályaimat elcsendesíteni. Nem vagyunk
egymásnak valók, Brad. Fogadd el! Neked nem én kellek.
Nem vártam tovább. Megfogtam a kezét, közelebb húztam, mire felsikított.
Átcsúsztattam a derekára a tenyeremet, a másikat pedig a tarkójára tettem, és
megcsókoltam. Mindent beleadtam. Éreznie kellett, hogy nélküle nem érek
semmit. Mivel menekülni nem tudott, úgy próbált tiltakozni, hogy nem csókolt
vissza. Megszakítottam a csókot és lágy puszikat leheltem a szemére, majd az
arcára. Minden érintés után elmondtam neki, hogy szeretem, hogy szükségem
van rá. Kértem, hogy ne hagyjon el. Amikor újra az ajkaihoz értem,
végigcsókoltam az egyik szélétől a másikig, majd a fogaim közé véve puha
bőrét, finoman megharaptam. Ezt a támadást már nem tudta hárítani. Amikor
végre a karjaimba omlott, rázta a testét a néma zokogás.
– Oh, Ann! Kicsim! – öleltem szorosan magamhoz. – Ne sírj, kérlek! Semmi
baj. Minden rendben lesz.
Elhúzódott, hogy a szemembe tudjon nézni.
– De hogyan? Mindig lesznek olyan rajongók, akik nem bírják elviselni, hogy
én vagyok melletted.
Két kezem közé fogtam az arcát, és hüvelykujjammal letöröltem az arcát
áztató könnyeit.
– Megoldjuk, ígérem! Minden úgy lesz, ahogy szeretnéd. Beszélünk a
többiekkel, és kitalálunk valamit. Jó?
Pár percig némán álltunk egymás szemébe nézve, majd felemelte a kezét és
megsimította az arcomat.
– Nem szeretnék mást, csak kevesebb figyelmet. Ne én legyek a fontos,
hanem ti.
Pontosan tudtam, mire gondol. Nem akar a reflektorfényben lenni.
– Megértettem. És mindent el fogok követni, hogy lecsendesedjen ez a vihar.
Bólintott, majd visszabújt a mellkasomra.
– Indulnunk kellene – suttogtam a fülébe, amikor meghallottam a távolból a
vihar közeledtét jelző dörgést.
– Menjünk.
Kézen fogva indultunk tovább. Alig tettük meg a fél utat, amikor hatalmas
cseppekben elkezdett esni az eső. Gyorsan körülnéztem, hogy hova tudnánk
bebújni, de nem sok lehetőséget találtam. A baloldalon végig elkerített
apartmanházak és szállodák váltották egymást, másik oldalon a tenger. Esélyes
volt, hogy bőrig ázunk.
– Gyere – szorítottam rá Ann kezére, majd egy kis utcán lekanyarodva
futottunk tovább. Ugyan már teljesen eláztunk, mégis behúztam egy kapualjba.
Ann nevetve kapkodott levegőért, én viszont szóhoz sem jutottam. Végre megint
a csillogó szemű csajom állt velem szemben.
Istenem!
– Olyan gyönyörű vagy – suttogtam, és szorosan elé léptem. Azonnal eltűnt a
mosoly az ajkáról, de továbbra is szaporán vette a levegőt. Két tenyerem közé
vettem az arcát, és vadul megcsókoltam. Alig bírtam visszafogni magam. Amint
megéreztem, hogy ugyanolyan hévvel csókol vissza, felsóhajtottam, és lábamat
az övé közé téve teljesen a falhoz szorítottam.
– Rohadtul kívánlak, Ann – morogtam, miközben szívtam, harapdáltam finom
bőrét. Halk nyögései többet mondtak minden szónál. – Még öt perc és a
szállodánál vagyunk – lihegtem a szemébe nézve. – Mehetünk?
Alig vártam a válaszát.
– Igen – suttogta.
A hátralévő távolságot is futva tettük meg. Szó szerint úgy estünk be a
szálloda halljába. A recepciós próbálta elrejteni a mosolyát, amikor meglátott
bennünket, de nem nagyon sikerült neki. Köszönt, bólintott, de nem szólt.
Szerencséjére nem jegyezte meg, hogy mit hagytunk magunk után. A liftre
mások is vártak, így nem támadhattam le Annt, pedig már alig fértem el a
gatyámban. Nagyon rég nem voltunk együtt. Túl régen. Ennek ellenére fékeztem
magam, mert amikor felértünk az emeletre, Ann óvatosan bújt hozzám.
Átöleltem a vállát, ő pedig fejét a karomon pihentette. Így sétáltunk el az ajtóig.
Kinyitottam, és rögtön magammal rántottam őt is. Eddig tudtam visszafogni
magam. Felkaptam az ölembe, és meg sem álltam vele a hatalmas ágyig. Miután
talpra állítottam, és nagy nehezen megváltunk a ruháinktól, lihegve álltunk
egymással szembe.
– Szeretlek – mondtam határozottan a szemébe.
Szó szerint láttam, ahogy elakad a szava. Nem most mondtam neki először,
viszont talán még soha nem volt ilyen fontos, hogy tudja. Nem vártam, hogy
válaszoljon. Elkaptam a derekát, finoman hanyatt döntöttem, és lágyan
megcsókoltam. Már a kezeimet sem fogtam vissza, de nem kapkodtam. A
csókom ütemének megfelelően húztam végig az ujjaimat a combja külső felén.
Egyre hangosabban sóhajtozott alattam, ami engem is még jobban felkorbácsolt.
– Kérlek, Brad! Ne most – tekergőzött alattam, amikor lágyan végigsimítottam
a bugyiján.
– Nem akarod? – fagytam le egy pillanatra. Ann egyik kezét a tarkómra tette,
és a szemembe nézve válaszolt.
– Ne fogd vissza magad! Nem megyek sehová. Soha többé – lihegte. – Dugj
meg!
– Oh, a picsába!
Nekem sem kellett több. Épp csak annyira toltam le az alsógatyámat, hogy
kiszabadítsam magam, majd gyorsan félrehúztam az útból az ő bugyiját is,
lassan elmerültem benne.
– Jézusom! – sóhajtottunk fel mindketten.
– Borzasztóan hiányoztál – nézett rám.
Erre a mondatára elszakadt nálam a cérna. Erőteljesen nyomultam előre.
– Istenem. Ez az! – nyögött fel.
– Ez kell? – löktem egyet újra.
– Igen – dőlt hátra.
Lábait a derekam köré fonva helyezkedett úgy, hogy még mélyebbre
mehessek.
– Ann!
Éreztem, hogy nem kell sok, és hamar a csúcsra jutok.
– Gyere velem, Ann! – kiáltottam.
Abban a pillanatban hangos nyögéssel jutott ő is a csúcsra. Kellett pár perc,
mire megint normálisan kaptunk levegőt. A mellkasán pihentettem a fejem,
miközben ő a hátamat simogatta. Örökre így tudtam volna maradni, de persze
tudtam, hogy ez csak egy szép álom.
– Mi a baj? – kérdezte.
– Semmi – vágtam rá gyorsan. Nem akartam, hogy aggódjon, hiszen épp csak
rendbe jöttek a dolgok.
– Brad?
Felnéztem rá.
 – Tényleg nincs semmi, csak jó lenne sokáig így maradni.
– Valóban, jó lenne, de az élet megy tovább.
– Igen? – kérdeztem mosolyogva.
– Igen.
– Velem?
– Meg velem – bólintott hozzá.
Közelebb hajoltam hozzá, megcsókoltam, majd kihúzódtam belőle, mellé
feküdtem, és magamhoz húztam. Szótlanul, csurom vizesen öleltük egymást.
Most semmi más nem számított, csak hogy egymás mellett voltunk. Amikor
legközelebb kinyitottam a szememet, nyakig be voltam takarva, és Ann nem volt
mellettem. Azonnal felültem, és körülnéztem a szobában. Felnyomtam az éjjeli
lámpát, hogy körülnézzek, de sehol nem volt. Úgy, ahogy voltam, teljesen
meztelenül rohantam a fürdőbe, de ott sem volt.
– Ann, hol vagy?
Épp indultam volna vissza a szobába, amikor megláttam, hogy nyitva van a
hatalmas üvegfal a nappaliban. Az óriási erkély korlátjánál állt, és nézte a Hold
fényeit a vízen. Egy vékony lepedőt csavart a teste köré, ami még a földre is
ellógott. Nagyot dobbant a szívem.
Még itt van. Vajon tényleg komolyan gondolta, hogy nem megy soha, sehová
ezek után?
Nagyon reméltem, hogy így lesz, mert én nem akartam nélküle élni, ez már
teljesen biztos volt.
Lassan léptem hozzá közelebb. Amikor odaértem, félrehúztam a nyakából a
haját, és megcsókoltam a vállát.
– Gyönyörű, igaz? – kérdezte.
– Nem rossz – suttogtam. – De van itt valami, ami nekem még jobban tetszik
– adtam egy újabb csókot a vállára, miközben két kezemet a csípőjére
csúsztattam.
– Igen? – nyögte elfúló hangon, amikor elkezdtem feljebb húzni a fehér
anyagot a bőrén.
– Bizony.
Amikor a derekáig feltoltam a lepedőt, megsimítottam a fenekét, mire
hátratolta a csípőjét.
Imádom ezt a nőt!
– Nyisd szét a lábadat, bébi!
Azonnal tette, amire kértem. Kicsit hátrébb húzódtam, de csak annyira, hogy
egyik kezemet végighúzzam a combján, egészen a puncijáig.
– Jesszusom, Ann!
Annyira nedves volt!
 Még hátrébb tolta magát. Pozíciót változtattam. Mögé álltam, és elölről
kezdtem kényeztetni. Farkamat a fenekének nyomtam, mire felnyögött.
– Ez az, élvezd, kicsim!
Imádtam, ahogy elvesztette a fejét. Tovább fokoztam a gyönyörét, miközben ő
hátradőlt a vállamra, és csukott szemmel élvezte az érintésemet.
– Brad – lehelte.
– Tudom, drágám. Gyere, élvezz el!
Amikor éreztem, hogy közelít a csúcs felé, bedugtam két ujjamat forró
puncijába. Felsikított.
– Cssss, halkabban bébi – tettem a másik tenyeremet a szájára.
Egyik kezét elvette a korlátról, rátette az enyémre, miközben megnyalta a
tenyeremet. Finoman elhúzta a szájáról, majd a mutatóujjamat a szájába vette.
– Ann! – figyelmeztettem, miközben gyorsítottam a tempón.
Ha így folytatja, anélkül megyek el, hogy hozzámért volna. Most az volt a
célom, hogy ő essen szét a kezeim között. Fokozva a tempót, még egy ujjamat
bedugtam a másik mellé, és addig köröztem, míg el nem élvezett. Magamhoz
szorítva vártam, hogy lecsillapodjon.
– Gyere, te kis csábító boszorka – kaptam fel az ölembe. – Aludjunk.
Egyikünket sem kellett ringatni. Alig helyezkedtünk el, álomba zuhantunk.
Másnap, reggeli közben megbeszéltük hogyan tovább. Kérte, hogy maradjunk
még pár napot, ha lehet, és természetesen, én nem mondtam neki nemet.
Elmentünk Maurohoz, mert nem akartam, hogy tovább dolgozzon. Amikor
beléptünk, egyből kiszúrtam Luca-t. Volt annyi esze, hogy elkerült bennünket.
A következő napok gyorsan teltek, bár igazából nem sok mindent csináltunk.
Ettünk, szexeltünk, strandoltunk, és ezeket egyéb kombinációban. Egy hét
múlva, végül Ann úgy döntött, menjünk haza. Még egy utolsót ettünk Mauronál,
majd hagytam, hogy Ann elköszönjön tőlük. Az utcán állva vártam, hogy
végezzen. Majdnem megőrültem, amikor láttam, hogy az a szemét Luca úgy
öleli magához, hogy a kezét épp egy picivel Ann feneke fölött pihentette. Ökölbe
szorítottam a kezem, és próbáltam arra koncentrálni, hogy a nő az enyém. A
végén inkább elfordultam, mielőtt berontottam volna, hogy pofán vágjam.
– Nyugi, ősember – ölelt át hátulról Ann pár perc múlva. – Ne idegeskedj! Árt
a szépségednek – mosolyogva lépett elém.
– Nem szeretem, ahogy rád néz – morogtam.
– Nekem nem kell más – húzta végig egy ujját a mellkasomon.
– Még az a szerencse, hogy ezzel tisztában vagyok – öleltem magamhoz.
Ann még a reptérre vezető úton felhívta a nagymamáját, és Lizát is. Tudniuk
kellett, hogy Ann visszajön hozzám a lakásba. Kellett egy kicsit győzködnöm, de
sikerült elérnem, amit akartam. Felajánlottam, hogy Liza is jöjjön vissza, de
egyelőre ő nem akart. Ahogy hallottam, nem nagyon akart róla beszélni.
Reméltem, Scott nem nagyon cseszte el a dolgokat.
Hazaérve újabb nyugis napok következtek. Ann visszament dolgozni, mi
pedig gőzerővel kerestük az újabb menedzsert, illetve dolgoztunk az új albumon.
Sűrű napok voltak, de minden reggel Ann mellett ébredtem, és esténként
mellette aludtam el, ami megadta a löketet egész napra. Talán még soha nem
voltam ennyire kiegyensúlyozott és boldog. Minden úgy alakult, ahogy kellett,
egészen egy szerdai napig, amikor egy telefonhívás kihúzta a lábam alól a talajt.
 Ann

Miután Brad utánam jött Olaszországba, mérlegeltem a dolgokat. Igazából

olyan sok mindent nem kellett átgondolnom. Ő bizonyította, hogy szeret engem,
inkább azt kellett eldöntenem, hogy meg tudok-e birkózni az őt körülvevő
dolgokkal. Elkezdtem a fejemben összeállítani egy pro és kontra listát, de persze
nem az volt, ami meggyőzött. Egyszerűen szerettem, ennyi. Hiába történt a sok
kellemetlenség, az érzéseim erősebbek voltak. Sőt. Amióta visszajöttünk, még
jobb lett minden. Valahogy eltűntek a paprazzik, és az idegesítő rajongók. Nem
tudtam, hogy érték el, vagy egyáltalán ők csináltak-e valamit, vagy egyszerűen
már nem mi voltunk érdekesek, de nem is érdekelt. Egyszerűen próbáltam
élvezni az életet Braddel és a többiekkel.
Már két hete itthon voltunk, amikor egyik nap Lizával ebédeltem. Az utóbbi
időben alig láttam. Már hiányzott nagyon, és rohadt kíváncsi voltam, hányadán
állnak Scott-tal. A fiúk nem sokat tudtak kihúzni a dobosból. Az látszott, hogy
valami megváltozott közöttük.
– Na, mesélj! Mi a helyzet? – kérdeztem a barátnőmet, miközben a
rendelésünket vártuk.
– Minden oké – válaszolta gyorsan. Túl gyorsan. Feltűnt, hogy nem néz a
szemembe.
– Liza – fogtam meg a kezét. – Mi a baj?
Percek teltek el, mire válaszolt.
– Azt hiszem, beleszerettem – suttogta annyira halkan, hogy szerintem
remélte, hogy nem hallom meg. Hát meghallottam, és attól tartottam,
örömömben felugrok az asztaltól. De amikor megláttam egy árva könnycseppet
legurulni a barátnőm arcán, megtorpantam.
– Mi a baj, Liza?
– Nem tudom – válaszolta, majd elhúzta a kezét, elővett egy zsebkendőt, és
megtörölte a szemét. – Azt hittem, ő is így érez, de lehet, hogy tévedtem.
– De mi történt?
– Igazából nem tudom, tényleg. Egyszerűen csak eddig olyan volt, mint akivel
madarat lehet fogatni, mostanában meg alig látom.
– Ugyan már! Tudod, hogy sokat dolgoznak. Roy nélkül mindegyikükre több
feladat hárul – próbáltam menteni a dobost.
– Nem az a baj. Amikor megismertem is volt dolguk. Sőt, ott volt a turné.
Átvészeltük, és amikor visszajött, még úgy tűnt, minden rendben. Azt hiszem,
mégiscsak ott történhetett valami. Nem tudom, Ann – sóhajtott nagyot. – Ma
összevesztünk. Fogalmam sincs, mi lesz ezután.
Nem tudtam, mit mondhatnék. Maximálisan át tudtam érezni Liza helyzetét,
mégis volt egy hatalmas különbség a két eset között. Scott nem Brad volt.
Mindketten tudtuk, hogy Scott volt a balhésabb, és hiába szerettem, kinéztem
belőle, hogy vaj van a füle mögött.
Átültem a barátnőm mellé, és mivel nem tudtam semmit mondani, átöleltem,
és megvártam, míg a csendes sírása lecsillapodik. Közben az ebédünk is
megérkezett. Bár étvágyunk már nem sok volt, azért néhány falatot sikerült
legyűrnünk. Egy óra múlva léptünk ki a zsúfolt utcára. Megöleltem a
barátnőmet, megbeszéltük, hogy még este beszélünk, majd elindultam vissza a
boltba, ő meg az irodába. Az éttermet elhagyva én jobbra indultam, ő pedig
balra. Néhány méter után egy zebrához értem. Sokan tolongtak a hátam mögött.
Nem is figyeltem, kik álltak körülöttem, csak azt vártam, mikor indulhatok
tovább.
– Te még élsz? – hallottam meg azt a hangot, amit soha nem akartam hallani.
Jobbra fordítottam a fejem és szembe találtam magam Ericával.
– A te legnagyobb bánatodra – válaszoltam mosolyogva. Nem fogom hagyni,
hogy ez a hülye picsa, megint elrontsa a napomat.
– Bírod még Brad kicsapongásait? – kérdezte hangosan röhögve.
Vettem egy mély levegőt, és úgy döntöttem, hogy figyelmen kívül hagyom a
kérdését. Nincs értelme leállni vele. Előre fordultam és vártam, hogy zöldre
váltson a lámpa.
– Nem hallod, mit kérdeztem? – lökött rajtam egyet, mire megbotlottam, és
majdnem az útra estem egy busz elé.
– Normális? Mit csinál? – förmedt Ericára egy férfi, aki elkapta a karomat.
– Fogja be! Magának ehhez semmi köze!
– Hagyja csak! Köszönöm – fordultam az ismeretlen felé. – Nem ér annyit –
tettem hozzá a fejemet csóválva.
Az úr bólintott.
– Mit képzelsz magadról, te hülye picsa? – kérdezte Erica felháborodva.
A következő pillanatok, mintha lassított felvételként peregtek volna. Egy jóval
nagyobb lökést éreztem, aminek következtében egyet lépnem kellett előre. Ettől
viszont a járda szélére léptem, kibicsaklott a bokám, és arccal előre estem.
Mielőtt azonban földet értem volna, a szemem sarkából még láttam, ahogy egy
terepjáró lökhárítója közeledett felém. A levegő a tüdőmbe szorult, így sikítani
nem tudtam. Még hallottam egy ismerős férfihangot, aki Erica nevét ordította,
majd egy újabb hatalmas lökés után, mintha mindenki eltávolodott volna. A
táskám lerepült a vállamról, a testem pedig mintha önálló életre kelt volna.
Tehetetlenül, mint egy rongybaba, értem földet. Még egy pillanatra észleltem,
hogy a kocsik fékeztek és dudáltak, és az emberek kiabáltak, majd elnyelt a
sötétség.
Következő alkalommal egy idegen női hangra nyitottam ki a szememet.
Borzasztó fájdalmat éreztem.
– Hölgyem? Meg tudja mondani a nevét?
– Brad – leheltem.
– Hölgyem?
Érzékeltem, hogy dolgoznak körülöttem, de nem volt erőm nyitva tartani a
szememet. Mire legközelebb magamhoz tértem, már egy kórházban voltam.
Amikor sikerült megszoknom a fényt, és körülnéztem a szobában, láttam, hogy
egyedül vagyok. Nem volt túl nagy a szoba, de makulátlanul tisztának tűnt.
Hófehér volt minden. A fal, a kis szekrény, az ajtó, szó szerint, minden.
– Basszus! – nyögtem fel, amikor megláttam, hogy a jobb lábam be van
gipszelve, és fel van kötve egy speciális tartóra.
Azt sem tudtam, hogyan mozdulhatnék meg egy kicsit. Szerettem volna
felülni, hogy igyak, de amint egy kicsit is mozdulni próbáltam, mintha ezer tűvel
szurkáltak volna. Felszisszentem. Fájdalom hasított szinte minden porcikámba.
Megfájdult a fejem, és a lábam is.
– Oh, a francba! – dőltem vissza óvatosan a párnára.
Épp azon gondolkodtam, hogy szólhatnék egy nővérnek, amikor nyílott a
szobám ajtaja.
– Szép jó napot, kisasszony – mosolygott rám egy idősebb hölgy. –
Felébredtünk? Épp itt volt az ideje.
– Jó napot – köszöntem. – Kaphatnék inni?
– Természetesen.
Azonnal felém nyújtott egy pohár vizet egy szívószállal.
– Jól van, elég lesz – vette el pár korty után a nővér tőlem a poharat. Nem
értettem, miért ilyen óvatos, de nem volt erőm megkérdezni.
– Megigazítom a párnáját – mondta. – Pihennie kell.
Nem vitatkoztam. Ez a kevés mozgás is elvette az erőmet. Szinte le sem
tettem a fejem, már el is aludtam.
Legközelebb kiabálásra ébredtem. Nem hallottam tisztán a hangokat, de nagy
volt a felfordulás ott kinn az biztos.
– Bemegyek, ha tetszik magának, ha nem.
Most már tisztán hallottam a szerelmem hangját.
– Brad – szólítottam, de olyan halk volt a hangom, hogy esély sem volt rá,
hogy meghallja.
– Nem mehet be, értse meg! A barátnőjének pihennie kell.
Hallottam egy férfi hangját, talán orvos lehetett. Újra távolodtak, így nem
tudtam tovább hallgatózni. Elkeseredtem. Nagyon szerettem volna látni Brad-et.
Az ablak felé fordítottam a fejem, és próbáltam nem a fájdalomra koncentrálni.
Pár pillanat múlva megint hallottam az ajtó nyitódását.
– Ann! Kicsim! – rohant be Brad.
– Brad – suttogtam sírva.
– Hogy vagy?
Válaszolni nem tudtam, mert ahogy az ágyamhoz ért, fölém hajolt, és
megcsókolt.
– Istenem – sóhajtott megkönnyebbülten. Amikor elhúzódott, akkor láttam,
mennyire nyúzott.
– Brad? – fogtam meg a kezét. – Jól vagyok.
Leült az ágyam szélére, amikor bejött az előbbi nővérke.
– Maga mit keres itt? Nem szabadna itt lennie.
Brad alkudozni kezdett az ápolónővel, míg én azt próbáltam kitalálni, mitől
néz ki a szerelmem úgy, mint akit kifacsartak.
– Menjen a barátjához, míg Ann pihen – hallottam meg a nővér utasítását.
Odakaptam a fejem.
– Micsoda? Milyen barátjához?
A nővér szégyellősen Bradre nézett, aki csak a fejét csóválta, és elfordult
tőlünk. Felállt, majd az ablakhoz sétált. Sejtettem, hogy történt még valami.
Valahogy megéreztem. Amikor a nővér magunkra hagyott bennünket, újra
próbálkoztam.
– Mi történt?
Egy mély lélegzetvételen kívül nem kaptam más reakciót.
– Brad! Mi a franc történt? Mondj már valamit!
– Scott – suttogta, olyan halkan, hogy alig hallottam meg.
– Tessék?
Görcsbeugrott a gyomrom. Féltem, hogy valami nagy baj történt. Emlékszem,
hogy Liza azt mesélte, hogy összevesztek. Reméltem, hogy nem a miatt csinált
valami baromságot.
– Annyira kiütötte magát, hogy kórházba kellett hozni – kezdett bele végre
Brad.
Összeszorult a torkom a visszafojtott sírástól.
Mit élhetett át?
– Itt van? – kérdeztem.
Ő csak bólintott.
– Látni akarom – jelentettem ki határozottan, mintha lett volna lehetőségem
kimozdulni az ágyból.
– Szó se lehet róla! – fordult felém morogva.
 – Brad! Jól vagyok. Szólj valakinek, hogy segítsen. Oda kell mennem.
Beszélnem kell vele.
Nem törődve a fájdalommal, próbáltam feltolni magam ülő helyzetbe.
– Ann! Felejtsd el – jött közelebb Brad. – Pihenned kell.
– Miért hajtogatja mindenki azt, hogy pihennem kell? – fakadtam ki dühösen.
– Látni akarom őt, és látni is fogom.
– Azért, mert kibaszott három napig nem voltál észnél! – üvöltött.
Káromkodva lépett távolabb, és idegesen túrt a hajába. Azt hittem, rosszul
hallottam.
– Tessék? – kérdeztem ledöbbenve.
– Jól hallottad – morgott még mindig háttal nekem.
Éreztem a fejemen a kötést, de nem gondoltam, hogy ennyire megsérültem.
Óvatosan megérintettem a sebet takaró fehér pólyát, majd lassan
visszafeküdtem. Csalódott voltam, és sértődött. Nagy lehetett a baj, mert Brad
eddig még soha nem beszélt velem így, mégis rosszul esett.
– Ann, bébi! Ne haragudj! – ült mellém nem sokkal később. – Azt hittem,
elveszítelek – borult meggyötörten a karomra. – Amikor bejöhettem hozzád, és
megláttalak hófehéren, összetörten…
– Nincs semmi baj. Már jól vagyok – simogattam meg a fejét.
– Aztán másnap jött ez a szar Scott-tal – folytatta. – Úgy éreztem, elpusztulok.
Ezer halált haltam.
– Sajnálom.
– Ne csináld – nézett végre a szemembe. – Nem a te hibád. De az biztos, ha a
kezeim közé kerül az a szuka, akkor megölöm.
– Ne mondd ezt! Ehhez ketten kellenek. Scott is hibás.
– Én most nem róla beszélek. Az egy más történet.
Azt valóban nekik kellene megbeszélniük, de sajnos, a haverom nem egyszerű
eset.
– Ericára gondolsz? – kérdeztem óvatosan.
– Letették érte az óvadékot, de nem lesz kinn sokáig – jelentette ki
magabiztosan.
– A pénz sok mindent megold – mondtam csalódottan.
– Nem-nem – válaszolta csillogó szemekkel.
– Mit tudsz?
– Roy hívott az előbb.
– Roy?
Mi a francot akarhatott?
Aztán összeállt a kép.
– Ő is ott volt – suttogtam. Minden izmom megfeszült a neve hallatára. Nem
értettem, mit keresett ott, és most sem láttam tisztán a miérteket.
– Igen. Szövetkezett Ericával, hogy kicsinálnak minket, de Ericánál elszállt
valami, amikor téged kilökött a kocsi elé, és ez már Roy-nak is sok volt. Nemrég
vállalta, hogy elmond mindent a rendőrségen. A szemétláda menti, ami
menthető.
– Nyugi, Brad. Akkor egy gonddal kevesebb.
– Igen.
Percekig csendben emésztgettem a hallottakat. Eddig mindig a rajongóktól
tartottam, erre közelebb voltak a férgek, mint gondoltam. De legalább tőlük
megszabadultunk.
– És Scott hogy van?
– Kimosták a gyomrát, infúziót kapott. Holnap elvileg hazajöhet.
– Az jó.
– Nem tudom, tényleg nem. Szerintem segítségre van szüksége.
Sejtettem, hogy ezt fogja mondani.
– Én már nem vagyok elég neki – tette hozzá megtörten.
Láttam, hogy ez borzasztóan fáj Brad-nek, és azzal is tisztában voltam, hogy
nem lesz egyszerű menet, mire ráveszik a dobost az elvonóra, de attól tartottam,
nem lesz más megoldás.
– Nekem meddig kell itt maradnom?
– Még jó pár napig biztos, nem tudom.
– Szeretném meglátogatni Scottot – szuggeráltam Bradet. Ha Scott elmegy
innen holnap, muszáj beszélnem vele, de ha nem is áll szóba velem, legalább
látni szeretném.
– Rendben. Meglátom, mit tehetek.
Alig egy óra múlva már egy kerekesszékben tolt át arra az osztályra, ahol
Scott pihent. A többiek is a kórterembe voltak, mégis síri csönd volt a szobában.
Borzasztó volt így látni őket. Mindenki üdvözölt, kivéve Scottot. Még csak rám
se nézett. Kértem Bradet, hogy fordítson úgy, hogy közel tudjak menni hozzá.
Megfogtam a kezét, de nem tudtam mást mondani, csak hogy sajnálom. Senki
nem volt beszédes kedvében, így én is csendben maradtam. Brad az egyetlen
szabad székbe ült, engem pedig maga mellé húzott.
Percekkel később mozgásra lettem figyelmes. Nem lepett meg a barátnőm
érkezése, mert már korábban lehetett hallani, ahogy a folyosón minden útjába
kerülő nővérrel üvöltött. Már épp akartam kérni a fiúkat, hogy engedjék be,
amikor valahogy, áttörve a testőrökön, kivágta az ajtót. Csendben, ledermedve
figyeltem, ahogy beviharzott a szobába. Először ő is megtorpant. Pont úgy
ledermedt, ahogy én, amikor megláttam Scottot. De pontosan láttam a pillanatot,
amikor elpattant nála valami, és nem is kellett sokat várni a kirohanására. Eddig
is tudtam, hogy sokat jelentett neki Scott, de most már a saját szememmel is
láthattam, hogy mennyire szerette.
– Mit műveltél, te idióta barom? – rohant az ágy felé, mire Brad és Mike
egyszerre ugrottak mellé. – Normális vagy? – üvöltött torkaszakadtából.
Egyik pasi sem kicsi, de majdnem úgy tűnt, hogy nem bírnak el dühöngő
barátnőmmel. Nekem összeszorult a szívem, ahogy megláttam, hogy zokogva
feladja a küzdelmet. Félve pillantottam Scottra, aki eddig sem volt jó színben, de
most még inkább meggyötörtnek látszott.
– Menj el – suttogta, és az ablak felé fordította a fejét, hogy még véletlenül se
lássa Lizát.
– Engedjetek el! – söpörte le mindkét pasi kezét magáról, és közelebb lépett az
ágyhoz. Gondoltam, itt az idő, hogy magukra hagyjuk őket, de Brad csóválta a
fejét. Mindenki elég vacakul volt, nem akartam még én is rátenni egy lapáttal,
így vártam, mi lesz ebből. Barátnőm felmászott az ágyra és simogatni kezdte
Scott mellkasát.
– Nézz rám! – kérlelte. – Hallod, bébi? – Láttam, amint erre a megszólításra
Scott becsukta a szemét, és nyelt egyet.
– Nem akarlak látni – suttogta.
Hogy nyomatékosítsa mondandóját, olyan szorosan csukta be a szemeit, hogy
csodálkoztam volna, ha nem fájt volna neki. – Menj el! – mondta sokkal
határozottabban, mint amire számítottam.
– Ne csináld, kérlek! Megoldjuk – szipogott Liza. – Itt vagyok. Melletted.
Bármiben.
– Mi nem volt érthető azon, hogy nem akarlak látni? – kiabált most már a
szemébe nézve Scott.
– Komolyan gondolod? – hebegte a barátnőm, de válasz nem jött a kérdésére.
Már azt hittem, hogy Scott tényleg ennyivel megússza, de akkor megint
elpattantak Liza idegei.
– Miért nem hagyod magad szeretni, te barom? – kezdte teljes erejéből ütni
Scott mellkasát.
Teljesen összeroppant. Én megfeszültem a székben. A fiúk gyorsak voltak, és
mielőtt kárt tehetett volna a dobosban, Mike a karjába kapta és elindult vele
kifelé. Ahogy hallottam üvöltve sírni a barátnőmet, én is könnyezni kezdtem.
Ránéztem Scottra, de ő szinte ugyanebben a pillanatban elfordult a másik
irányba, hátat fordítva nekünk.
– Menjünk – lépett hozzám Brad, majd lehajolt és letörölte az arcomat áztató
könnyeket.
Nem tiltakoztam. Elfáradtam. Visszaérve a szobába, óvatosan visszatett az
ágyra, majd szó nélkül mellém feküdt. Mivel én nem tudtam felé fordulni, ő tette
meg. Csendben simított végig az arcomon, majd a nyakamon, végig a
kulcscsontomon, majd vissza. Behunytam a szemem, és élveztem az érintését.
– Borzasztóan szeretlek – suttogta. – Sosem bocsátanám meg magamnak, ha
miattam valami bajod esne.
Nem tetszett a hangszíne. Azonnal ránéztem.
Ugye most nem akar szakítani?
– Brad!
Nem nézett rám, csak követte az ujját a tekintetével.
– Nagyfiú! Nézz rám!
Nagy nehezen megtette, amire kértem.
– Sokkal jobban szeretlek annál, minthogy ennyitől elmeneküljek.
– Ettől kevesebbért is el akartál hagyni – suttogta.
Igaza volt, de az akkor volt.
– Most már elég erősnek érzem magam ahhoz, hogy szembenézzek ezekkel a
dolgokkal – csúsztattam az arcára a kezemet. – Tudom, hogy ezek a problémák
mindig körül fognak minket venni, de ha elég erős a szerelmünk, ki fogjuk bírni
– mondtam teljes meggyőződéssel a szemébe.
– Oh, kicsim – sóhajtva bújt közelebb. – Semmi másra nem vágyom, csak
hogy boldoggá tehesselek.
– Minden rendbe fog jönni – bátorítottam.
Tényleg így gondoltam.
A felhők felett mindig süt a nap. – Szokta mondani a nagyi.
Én is abban bíztam, hogy a rossz dolgokat jók követik. Most sem lesz
másképp. Kell most egy kis idő, de aztán helyreáll a rend, ebben teljesen biztos
voltam.
 Ann

Néhány héttel később
– Kicsim? – hallottam meg Brad hangját a fülembe suttogni.
– Hm?
– Ann!
– Hm?
– Lassan indulnom kell – kuncogott, majd adott egy lágy csókot.
– Már annyi az idő? – kérdeztem álmosan.
– Igen.
– Szeretnék én is elmenni – bújtam ki a takaró alól.
Ezt a koncertet még Roy szervezte le, ez volt az utolsó munkája. A sok szarság
miatt a fiúk le akarták mondani, de egy jótékonysági esemény volt, így Sharon is
azt javasolta, jó lenne megtartani. Amikor eldöntötték, hogy lesz koncert,
mindenképpen ott akartam lenni. Napokig próbáltam meggyőzni Bradet, hogy
ott lehessek.
– Ne kezdjük újra! – morogta összehúzott szemekkel.
– Bébi, kérlek? – kezdtem hízelegni.
– Nem – vágta rá határozottan.
Felnyúltam, a pólójánál fogva magamhoz húztam, majd harapdálni kezdtem a
száját, miközben folytattam a könyörgést.
– Ne csináld, Ann! – suttogta rekedten. – Pihenned kell.
– Ennyit már igazán megérdemlek.
– Többet is, kicsilány, és ígérem, amint hazajövök, kárpótollak.
Megfontolandó volt az ajánlata. Amikor hazajöttem a kórházból, napokig úgy
bánt velem, mint egy hímes tojással, de amióta lecserélték a gipszemet egy
járógipszre, és meggyőztem, hogy nem vagyok törékeny, minden este ő
kényeztetett engem. Egy pillanatra el is gondolkodtam, de aztán úgy döntöttem,
inkább maradok az eredeti tervnél.
– Szavadon foglak – csókoltam meg szenvedélyesen.
– Te kis gaz csábító – húzódott távolabb mosolyogva. – Hívlak, ha végeztünk.
– Oké – adtam meg magam.
Megvártam, míg elmentek, majd hívtam a barátnőmet. Már korábban
elmeséltem neki, hogy mit tervezek, így csak egyeztettük a részleteket, és már
indult is. Nem volt oda az ötletemért, hiszen ő nem akart jönni. Nem akarta
Scott-ot látni. Ezért is volt gyanús, hogy két nap tiltakozás után, egyszer csak
hirtelen meggondolta magát. Nem kérdeztem az okát, csak örültem, hogy
meglephetem Bradet.
Mire Liza megérkezett, már elkészültem. Izgatott voltam, viszont még
várnunk kellett egy kicsit. Nem akartunk nagyon korán érkezni, nehogy
kiszúrjon valaki bennünket. Rendeltem egy taxit, majd lebotorkáltam a ház elé.
Liza szó nélkül kísért le és állt mellettem, míg megjött az autónk. Furcsa volt, de
nem piszkáltam. Tudtam, hogy sokkal tartozom neki.
Mire megérkeztünk a dühöngőbe már elég sokan voltak.
– Biztos bírni fogod? – kérdezte aggódva Liza.
– Persze, nem lesz gond. Ha mégse, szólunk valamelyik hústoronynak, és
ennyi – mosolyogtam.
– Jól van – egyezett bele.
– Valami baj van? – kérdeztem egy kis idő múlva. Ideges volt. Tudtam, hogy
Scott miatt aggódik, de most inkább izgatottnak tűnt.
– Nem, nincs semmi – húzta enyhe mosolyra a száját.
Nem sokkal később elkezdődött a koncert. A fiúk hozták a szokásos
formájukat. Meg sem látszott rajtuk, hogy mi folyik a háttérben. Scott is elég jó
formában volt, annak ellenére, hogy a nehezén még messze nem volt túl.
Óvatosan pillantottam a barátnőm felé, aki Scottot bámulta. Reméltem, hogy
egyszer sikerül rendezni a dolgaikat.
– Ez az! – sikított, amivel kirántott a merengésemből.
– Mi a franc?
A színpad elsötétedett, majd hirtelen csak Brad volt megvilágítva. A hangos
füttykoncert egy pillanat alatt csendesült el, amikor Brad felemelte a kezét.
– Most pedig egy fontos feladatom van. Tudjátok, hogy az utóbbi időben elég
sok minden történt velünk. Sokat koncerteztünk, túl vagyunk egy fantasztikus
turnén, de azért csalódások is értek minket. Elvesztettünk több barátot, de
szereztünk újakat. Azt hiszem, mindannyiunk nevében kijelenthetem, hogy ezek
a megpróbáltatások csak egyre erősebbé tettek bennünket.
Nagy taps és sikítás kísérte Brad vallomását. Újabb kézemelés után, megint
elcsendesültek a rajongók.
– Viszont be kell vallanom nektek valamit. Sehol nem lennék egy gyönyörű
lány nélkül.
Levegőért kaptam.
Mi a fene folyik itt?
Kérdőn néztem a barátnőm felé, de ő csak a vállát vonogatta.
– Ti is tudjátok, ki ő. Ann Kingsley, igen. A lány, aki olyan helyeket ért el a
szívemben, amit soha senki.
Újabb üdvrivalgás, újabb sikítások következtek.
– Ez a lány, ha minden igaz, ma itt van köztetek.
 – Micsoda? Az nem lehet – tátogtam magam elé.
Honnan tudhatná, hogy itt vagyok?
– Liza – löktem meg a vállát. – Te elárultál engem? – kiabáltam a fülébe.
Fülig érő szájjal vigyorgott, és rám kacsintott. Ekkor egy reflektor pontosan
engem világított meg.
– Jaj, ne! – temettem az arcomat a tenyerembe.
– Meg is van. Kicsim, Ann! Gyere ide, kérlek!
– Nem, nem – ismételgettem, miközben csóváltam a fejem.
Szó se lehetett róla, hogy én ennyi ember előtt a színpadra lépjek.
– Liza, segítenél?
Barátnőmnek több sem kellett, karon fogott, és a hirtelen elnyíló tömegen
keresztül előre vonszolt. Próbáltam tiltakozni, de nem engedett. Pillanatokon
belül odaértünk.
– Köszönöm. Gyere – nyújtotta felém a kezét az oldalsó lépcsőnél.
Még mindig döbbenten léptem a színpadra. A többiek lelkesen köszöntöttek,
még Scott is integetett. Feltűnően jó kedve volt mindenkinek.
– Mire készülsz? – suttogtam, miközben megszorítottam Brad kezét.
– Türelem, mindjárt megtudod – csókolta meg a kézfejemet. Egészen addig
fogta, míg a színpad közepére kísért.
– Na, mit szóltok?
Válaszként majdnem felrobbant a stadion. Azt hittem, menten elsüllyedek.
– Oké, oké. Szóval. Egyszer ígéretet tettem ennek a hölgynek, és most valóra
váltom.
Fogalmam sem volt, mire célzott.
– Kicsit ugyan változtattam rajta, de remélem, nem bánja.
Hirtelen újra fénybe borult körülöttünk minden, majd egy férfihang kezdett
énekelni, amihez a többiek is csatlakoztak. A hangot azonnal megismertem, de a
számot nem. Hamarosan megláttam kedvenc együttesem énekesét. Kezében a
mikrofonnal a színpad másik végéből közelített felénk. Az aréna megremegett a
tömeg ordításától. Én sem hittem a szememnek.

„Mit látok a szemedben?
Rejtélyes ragyogást.
Őszinte és őrült,
szeretetre vágyódást.”

– A dalt én írtam neked – mondta a mikrofonba Brad, amikor Dan az első
versszak végére ért.
Meghatódva néztem rá a vállam fölött. Átölelte a derekamat, és a fejét a
vállamra tette. Szorosan hozzábújva andalogtunk a dalra. Hihetetlen volt. Dan
közben tovább folytatta.

Mit látok a szemedben?
Vígaszt minden bajra.
Támaszt egy egy hosszú,
és fárasztó napra.
Mit látok a szemedben?
A lelkemnek békét.
Felcsillantod benne
a reménynek fényét.
Mit látok a szemedben?
Rejtélyes huncutságot.
Vágytól keltett, izzón
fellobbanó lángot.
Mit látok a szemedben?
Egy boldog jövőképet.
Hogy talán még tartogat
szépet ez az élet.

Mire a dal a végére ért, Brad már elengedett. Felé fordultam, és kisebb sokkot
kaptam. Szerelmem térdre ereszkedve várt. Egyből a szám elé kaptam a kezem.
Ez nem lehet igaz!
Benyúlt a zsebébe, elővett egy kis dobozt, majd felnyitotta a tetejét.
– Ann Kingsley! Megtennéd, hogy elkísérsz az utamon? Megengednéd, hogy
melletted álljak egész hátralévő életünkben?
Nem lehetett hallani, de már hangosan zokogtam.
És még én akartam meglepetést okozni!
– Hozzám jönnél feleségül?
Csak bólintottam. A hangzavartól úgysem hallotta volna a válaszomat. Felállt,
felhúzta a gyűrűt az ujjamra, majd átölelt, és egy olyan forró csókkal pecsételte
meg a lánykérést, hogy néhány perc múlva, pipacspirosan húzódtam távolabb.
Belebújtam a mellkasába, miközben ő újra a közönséghez szólt.
– Köszönünk nektek mindent! Imádunk benneteket. Nélkületek nem menne.
Hagyta, hogy a közönség tomboljon egy kicsit.
– Nektek is köszönöm – fordult a többiek felé. – Dan – csapták össze a
tenyerüket. – Kösz a közreműködést, haver.
– Máskor is szívesen – mosolygott, majd gratulált mindkettőnknek. Szóhoz
sem jutottam. Hihetetlen volt őket együtt látni a színpadon. Brad hangja szakított
ki az álmodozásomból.
– Az utolsó dal következik, utána muszáj hazamennem – csókolt meg lágyan,
jó kedélyűen nevetve.
Játékosan mellbe vágtam, és egy kicsit félreálltam. Könnyeimmel küszködve
hallgattam végig a következő dalt. Végignéztem a bandán, és nagyot dobbant a
szívem. Pár hónapja még csak egy voltam a sok rajongó közül. Ma pedig! Nem
tudnám elképzelni nélkülük az életemet. Aztán ránéztem életem szerelmére.
Olyan átéléssel énekelte a dalt, hogy minden sejtem bizsergett. Szó szerint
beragyogta a színpadot. Fülig érő mosollyal az arcomon, büszke voltam, hogy
egy igazi kincset találtam.
 Köszönetnyilvánítás

Először is neked szeretném megköszönni, kedves Olvasó! Köszönöm, hogy

elolvastad, remélem, sikerült kikapcsolódnod.
Kedves Emy! Köszönöm, hogy mindennap támogatsz, és tanácsokkal látsz el.
Nélküled nem ment volna.
Kedves Emese, Kriszti, Piroska és Zsu! Köszönöm, hogy előolvasásotokkal,
és jó tanácsaitokkal segítettétek a munkámat. Hálás vagyok érte.
Kedves Hajni! Köszönöm, hogy megint számíthattam a munkádra. Sokat
segítettél.
Kedves Kata! Köszönöm, hogy lehetővé tetted, hogy felhasználjam a
verseidet.
Szeretném megköszönni Ashley Redwoodnak a csodás borítót, valamint Mimi
Taylornak a sok támogatást, és a lehetőséget, hogy teljesülhetett az álmom.
Végül, de nem utolsósorban, köszönet a csoportomnak, akik végigkísérték a
munkámat. Nélkületek nem ment volna. Köszönöm.
Ha tetszett a történet, és szívesen olvasnál még tőlem, itt megtalálsz:
www.facebook.com/abbywinter2017
Vagy szintén a facebook–on a Titkaim könyvtára nevű csoportomban.
 Ajánló

Eddig megjelent:

Alíz, több év sikertelen házasság után, a válás mellett döntött. Hogy újra talpra
álljon a csalódás után, barátnői segítenek neki.
Ryan gazdag és sikeres férfi, de az életében bekövetkezett tragédia
beárnyékolja mindennapjait.
Egy véletlen találkozás mindkettőjük életét megváltoztatja. A köztük
fellángoló érzelmek talán új reményt adnak az élethez.
De mi történik, ha a múlt és a távolság közéjük áll?
Nem csak a környezetükben felmerülő problémákkal kell megküzdeniük,
hanem saját magukkal is.
Van még bennük elég erő, hogy ledöntsék a közéjük húzódó falakat?
Egymásra találhat két megtört szív, ami már végleg feladta a reményt?
Csalódás. Szerelem. Szenvedély.


Alice Taylor egy kisvárosban született, ahonnan Los

Angelesbe költözik, hogy saját életét élje, hátrahagyva a szüleit és régi
kapcsolatát.
Az új barátnője fejébe veszi, hogy társat talál Alicenak. A sokadik rosszul
elsült randi után, Alice egyik este bajba keveredik. Félelmei miatt zsarolás
áldozata lesz. Az egész élete a fejetetejére áll. Kénytelen hazudni és leplezni
mindenki előtt, hogy zsarolója belekényszeríti az éjszakai életbe, ahol idegen
férfiaknak kell vetkőznie. Nagy kihívást jelent az eddigi visszahúzódó lánynak
helytállni, hogy elkerülje az őt fenyegető börtönt. Van esélye megszabadulni
zsarolójától, aki minden egyes lépését figyeli? Vagy ki tud tervelni valamit, hogy
visszanyerje szabadságát? Mégis a legnagyobb problémát a zsarolója iránt
fellobbant érzelmek okozzák Alice–nek. Egy váratlan fordulat talán mindent
megváltoztat kettőjük között, amitől Alice újra reményt kap a nyugodt és boldog
életre. Vagy egy ismeretlen mindent felborít, letaszítva Alice zsarolóját is, mert
magának akarja a lányt a saját sötét világában? Le tudják küzdeni együtt a
felbukkant problémát? Mihez kezd Alice a legnagyobb titokkal, amit csak a
zsarolója tud? Megannyi titok, szenvedély és hazugság egy történetben, aminek
csak úgy vethetsz véget, ha elolvasod.

Két írónő egy toll, de annál több fordulat.
 Vivien nem akart mást, csak új életet kezdeni egy új
városban, és túllépni a múlt fájdalmain. Napközben egy lakberendező
vállalkozást vezet, éjszaka pedig férfiakat csavar az ujja köré. Alapszabály, hogy
mindegyikkel csak egy éjszakát tölt el, hiszen érzelmeknek nincs helye az
életében.
Daniel egy jól menő cég vezérigazgatójaként mindent megkapott az élettől,
amit csak lehetett. Gazdag, támogató családot, hatalmat, pénzt és nőket.
Egy nem várt találkozás, egy szenvedélyes éjszaka és minden megváltozik.
Mi történik, ha ez az éjszaka mindkettőjük életében fontosabb lesz, mint azt
gondolták?
Vajon Vivien ki tud lépni a múlt fogságából?
Mi lesz, ha a fájdalmas emlékek újra a felszínre törnek? Ha váratlanul
visszatér a múltja? Meg tudnak birkózni a titokkal, ami napvilágra kerül?
Csalódás, szenvedély, szerelem egy történetben.
 Julie Hamilton hosszú idő után végre kilépett az apja
árnyékából. Miután megunta, hogy minden lépését figyelik, barátnőjével New
Yorkba költözik, és új életet kezd. Mostanra majdnem mindene megvan, amire
korábban vágyott. Lakás egy jó környéken, egy klassz munkahely és David, aki
mindent megad Julie–nak, neki azonban mégis hiányzik valami az életéből.
Jonathan Parker volt katonaként egy biztonsági céget üzemeltet. Múltjának
köszönhetően megbízható, határozott és megfontolt. Egy nap azonban olyan
megbízást kap, ami mindent megváltoztat.
Már az első találkozás alapjában rengeti meg mindkettőjük világát.
De milyen jövője lehet egy kapcsolatnak, ami mögött több titok is lappang?
Mit tesz Julie, mikor kiderül, hogy senki nem az, akinek kiadja magát?
Lehet jövője egy szenvedélyes, de tiltott kapcsolatnak?
 Abby Winter: Treasure – Érezni akarlak

©Abby Winter
Szerkesztette, lektorálta: Barna Hajnalka
Borítóterv: Ashley Redwood
Nyomdai munkák: Katiötletek Nyomdai Ötletgyár
www.katiotletek.hu
Szerző facebook oldala: www.facebook.com/abbywinter2017
Felelős kiadó: Gibicsárné Szabó Noémi
Bakháza, 2019.

ePub ISBN 978-615-5956-07-2
mobi ISBN 978-615-5956-08-9

Minden jog fenntartva! A mű egyetlen része sem másolható, sokszorosítható,
vagy használható fel a szerző és a kiadó előzetes írásbeli engedélye nélkül