Á Á

VILÁGKÖNYVTÁR
ANDREJ PLATONOV
Csevengur

MAGVETŐ KIADÓ, BUDAPEST

KÁRPÁTI KIADÓ, UZSGOROD
 A mű eredeti címe
Чевенгур
Дружба народов, 1988. 3-5.

Az előszót HETÉNYI ZSUZSA írta

Fordította
SZABÓ MÁRIA

© Hungarian translation Szabó Mária, 1989

 Egy kétkezi filozófus
1926-ban így látta Platonovot Viktor Sklovszkij: „Platonov folyókat tisztít. Platonov elvtárs egy automobilnak
nevezett férfias teknőn jár. Platonov talajjavító szakember. Huszonhat éves munkás. Szőke… Platonov elvtárs igen
elfoglalt. A sivatag előrenyomul. Platonov az irodalomról beszél, Rozanovról, arról, hogy nem szabad az alkonyatról
írni, hogy nem szabad elbeszélést írni.”
Ha a korai szovjet követelmények szemszögéből nézzük, Platonov 1926-ig ideális életrajzzal rendelkezik. A bajok
csak később kezdődtek… Tősgyökeres munkáscsaládban született, Voronyezs külvárosában. Eredeti neve Klimentov.
Nyolc testvér közül ő a legidősebb, gyermekként kezd dolgozni. Öntödében, vasútnál dolgozik, mellette iskolába jár.
Az 1917-es forradalom évében lett nagykorú. 1922-ben gépészmérnöki diplomát szerez – addig a villamosítás, a
forradalom és a versírás foglalkoztatja. Nem tudni, mikor szerezte műveltségét – mélyen olvasó ember lehetett.
Jellemző, hogy azt a módszert, amellyel első prózai művében főhőse kutat fúr a sivatagban, egy év múlva technikai
újításként szabadalmaztatja. Az 1920–21-es szárazság és éhínség meghatározó szerepet játszott az életében: az éltető
víz nemcsak talajjavító szakmunkáiban, hanem összes művében is központi szerepet játszik. Öt évig a szellemi és
fizikai tevékenység harmóniájában telik élete. 1927-ben Moszkvába költözik, és az irodalomnak szenteli magát, de
nem tartozik egyik irodalmi csoportosuláshoz sem.
Eddig a tények. Ami mögöttük van, arról csak a művek beszélnek. Platonov prózájának tükrében olyan filozófus,
akinek szenvedélyes gondolatait nem az olvasmányok táplálták, hanem a természet vezette. Az eszmék világának és a
kézzelfogható dolgoknak egészen kivételes egysége figyelhető meg nemcsak életében, hanem világfelfogásában is. A
bajok akkor kezdődnek, amikor már nem az ilyen ember lesz az új ember ideálja. Látni és gondolkodni 1929 után
egyre kevésbé tanácsos – és éppen ebben az évben írta a Csevengur-t, egyetlen regényét, művei sorában a
legnagyobb lélegzetűt. A Csevengur-t nem adják ki. Gorkij sincs vele megelégedve, a tiltó cenzúrának ad igazat. Ha
valami mégis megjelenik Platonov művei közül, akkor ezt az eseményt botrányok kísérik. 1931-ben Sztálin személyes
nemtetszése sajtókampányt indít el, Fagyejev szidja dühödten az írót. Ettől kezdve alig publikálhat. A háború évei
alatt haditudósító, fiát elveszti. (Jellemző, hogy egész 1988-ig úgy állították be, hogy fia elesett – csak most derült
fény arra, hogy hamis vádak alapján letartóztatták, a csodával határos módon kiszabadult, de a börtönben szerzett
tüdőbajban egy év múlva meghalt.) Amikor 1946-ban súlyos tüdőbetegen, légnyomástól sérülten leszerelt, ismét
publikál. A Visszatérés-t dekadensnek, ellenségesnek bélyegzik. Még öt évet élt.
A hatvanas évek első újrafelfedezése után az utóbbi két évben tudhatta csak meg igazán az olvasó, ki is volt
Platonov. A legnagyobb szenzáció a hatvan éve íródott Csevengur megjelenése volt, erre is kellett a legtovább várni. A
Csevengur látomásos antiutópia. De míg Zamjatyin híres, 1921-ben írott antiutópiája a XXIX. században játszódik,
Csajanov ugyanekkor hőse utazását 1984-re teszi, addig Platonov hősei 1921–22-ben vándorolnak a délorosz
sztyeppeken, azaz a megírás évéhez, 1928–29-hez képest kortárs, sőt antedatált utópia ez. A ma utópiája a
szovjethatalom első napjáról, a mítoszi kezdet idejéről, amikor minden új nevet kap, mert a nyelv is ekkor születik. A
mű cselekménye eposzian laza és lineáris. A szereplők vándorlása során allegorikus körképet kapunk a húszas évek
Oroszországáról – ez a módszer kicsit Gogolt, a Holt lelkek-et idézi. A kalandsorozat ugyanakkor cervantesi –
Kopjonkin, az egyik főhős egyenesen Don Quijote rokona (még neve is a kopja, dárda szóhoz köti). Kopjonkin a
forradalom kóbor lovagja, a szegények és nők védelmezője, akinek három dolog szent: elérhetetlen szerelme, Rosa
Luxemburg (elsősorban), a forradalom (másodsorban) és a lova. Proletárerő (harmadsorban). Barátja, Dvanov árván
nőtt fel, mint oly sok platonovi alak. Platonov számára az apátlanság alapvető kategória: érezni benne egy csepp
krisztusi motívumot, és megjelenik benne az új eszmék iránti elemi vágy egyik oka: ezek az emberek makacsul
vágynak a boldogságra. A gondoskodó szocializmusban egyrészt új apaképet keresnek, másrészt a közösségi
társadalomban saját gondoskodásukkal maguk akarnak apja lenni mindennek, ami él. A Dzsan című elbeszélés,
amely tömören, de merész íveléssel fogalmazza meg Platonov szinte összes alapgondolatát, szintén egy apátlan főhős
körül forog. A sivatagi népéhez visszatérő Csagatajevet így fogadja az egyik öreg: „Találkoztál valahol apáddal? –
Nem. De te ismered Lenint? – Nem tudom. Hallottam már egy erre járótól ezt a szót, azt mondta, hogy az jó. De én
azt hiszem, nem jó. Ha jó, akkor jöjjön ide Szarü-Kamüsbe, itt volt az egész világ pokla, és én itt élek, rosszabbul,
mint bárki emberfia. – Én ím eljöttem hozzád” – válaszol Csagatajev. (Hadd jegyezzük meg, hogy ez az 1933-ban írott
elbeszélés csak harminc év múltán jelent meg, a fenti párbeszéd azonban a magyar fordításból kimaradt.)
Csagatajevet, mint Dvanovot is, a párt küldi oda, ahová saját vágya is hajtja: a szocializmust keresi, a szocializmust
akarja megteremteni. Ezek a magányosan felnőtt férfiak egészen a célnak szentelik magukat, a forradalom
elkötelezettjei, akik asszonyt, anyagi javakat odahagyva vagy nem is vállalva indulnak útnak, hogy aztán útjaik
Csevengurban fussanak össze. Előzőleg azonban a forradalom e két apostola mindenütt megpróbálja elültetni a
szocializmus magját, hogy minél hamarabb kicsírázzon, és tavaszra „már kilátsszék a fűből”, ahogy Kopjonkin
fogalmaz.
Álomszerűen allegorikus jelenetek és keserűen szatirikus epizódok váltogatják egymást. Dvanov elvállalja egy
mozdony vezetését, és egy ütközésben darabokra töri – vajon nem a forradalom azokban az időkben oly sokat
emlegetett Vonata volt-e ez? Az egyik faluban a forradalmi tanács megbízottja Fjodor Dosztojevszkij nevét veszi fel –
hogy tökéletesebb ember legyen ettől. Kopjonkin és Dvanov szétosztják a szegényparasztok között a kulákok jószágát
– csakhogy a szegények nemigen értenek a jószághoz, takarmányuk nincs, a kulákok viszont követelőzni kezdenek,
hiszen most ők lettek a jogokat kérő nincstelenek. Az erdőgazdaságban kiszámolják, hogy egy hold rozs sokkal
jobban jövedelmez, mint egy hold erdő – és kiirtatják az erdőt. Pasincev, aki a „Világkommunizmusról elnevezett
forradalmi rezervátum”-ban él, 1919-ben azért vonult a föld alá, mert úgy látta, hogy semmi sem változott, „ismét
hétfőtől kezdődik minden”, újratermelődik a hatalom, a rend, a hadsereg… Lovagi páncélt öltött tehát, talpig vasban,
működésképtelen gránátokkal körülbástyázva irányítja népét ez az újabb Don Quijote.
Platonov hihetetlen vakmerőséggel elegyít szimbólumokat és komikus szcénákat, magasztos eszméket és
áthatolhatatlan butaságot, naivitást és politikai jelszavakat. Szövegében nincs sem szerzői narráció, sem tisztán
szereplői dikció (szkaz) – szinte bekezdésenként változik az írói alapállás, s e folytonos distanciaváltás miatt oly
nehéz olvasmány Platonov szövege. Nehéz azért is, mert egyedülálló a nyelve. Igen jeles kutatók szenteltek hosszú
tanulmányokat Platonov nyelvi sajátosságainak Keleten és Nyugaton egyaránt, mégsem mondhatnánk, hogy rejtélye
meg van fejtve. Nézetem szerint ez a nyelv mindenesetre a filozófia, a szovjet agitáció és a költészet egymást taszító
elemeiből van összegyúrva, de úgy, hogy nem alakul ki egységes beszédfolyam – s ez a durva összedolgozás minden
bizonnyal szándékolt, sőt a mondandó szerves része. Műveinek lefordítása verejtékes munka és nagyszerű
vállalkozás.
Platonov alakjai nem fejlődő hősök, nem az élet mindennapi problémáival küszködnek, hanem a nagy létkérdések
foglalkoztatják őket. „Nem kenyérrel élt Kopjonkin, sem nem jóléttel, hanem a számítás nélküli reménnyel.” De
idézhetnénk következő művéből, a Munkagödör-ből is: „Voscsev leült az árokparton: igazság híján kételkedni kezdett
saját életében, és teste elgyengült, nem tudott tovább munkálkodni, sem továbbmenni az úton, mert nem tudta,
pontosan hogyan van a világ elrendezve, és mi az, ami felé törekedni kell.”
A Csevengur súlyos gondolatokat vet fel, mégsem papírízű regény, hanem egy természetfilozófiai látomással
ötvözött szatíra. Platonov nem elégszik meg a társadalomkritikai gúnyrajzokkal, hanem modelleket épít a kor
paradoxonjaira. Egy buzgó tisztviselő szorgoskodásának eredményeként például ingyen trágyát utalnak ki – a föld
nélküli parasztoknak…
De Csevengurban, az ígéret földjén honol az igaz fantasztikum világa. Itt ugyanis megvalósult a forradalmi korszak
összes valaha volt nagy jelszava. Itt például megszűnt az idő, nem tartják számon a napokat, az órákat, hiszen a
kommunizmus a történelem végső felvonása, és eljövetelével a történelem befejeződött. A várost Csepurnij vezeti, aki
„világosfejű ember, hatalmas emlékezete van, bár rendezetlen darabokban vette magához a világot; a fejében, mint
egy csendes tóban, úgy úsztak a világ valaha látott dolgai és eseményei, de ezek a darabok soha nem álltak össze egy
egésszé, Csepurnij számára nem volt semmi összefüggésük, semmi értelmük”. Ez az oly jellemző nehézkes
gondolkodás Platonov más hőseinél is előfordul, és majdnem mindig párosul a divatos, forradalmi nyelvezettel, az
agitatív magabiztossággal. („Kirej hallgatta fejében a zúgást, és várta onnan a gondolatokat, míg az igyekezettől fel
nem forrt fülében a zsír.”) Nem véletlen, hogy a regény egy mai szovjet kritikusa szerint a Csevengur egyik fő érdeme
annak bemutatása, hogy a fejekben uralkodó sötétség mennyi bajt okoz. Mert Csevengur városában azt hajtják végre,
ami Csepurnij agya számára jónak tűnik, és emlékeztet valamilyen politikai jelszóra. A városalapítás aktusát például
addig nem látja befejezettnek, amíg három hullámban ki nem irtja az összes burzsujt. A vallásos parasztok Krisztus
második eljövetelét, a végítéletet várják – hát a kommunisták készséggel megrendezik nekik. A város főterére
összehívott kulákok néma, szakszerű lemészárlásának jelenete hézköznapiságával egészen hátborzongató: gyilkosok
és vérző áldozatok együtt latolgatják, hol is szökik meg a lélek a testből… Így marad a városban tizenegy férfi
mindössze, és kezdetét veszi az új élet. Tulajdon nincs, és dolgozni tilos, mert az kizsákmányolást szül. Csak a
hivatalosan elrendelt szombati társadalmi munkát tartják meg – felszedik, „gyökerestül kitépik” a faházakat, és ide-
oda hurcolják. Az utcák előbb összekuszálódnak, majd eltűnnek – ez az új berendezkedés. Platonov így jeleníti meg a
térben azt az irányvesztést, amelynek oka az értékek áthelyezése, néha csak a régi szerkezettől különbözni akarás
miatt, néha csak a látszattevékenységek következtében.
A forradalmi bizottság a templomban székel, ideológusa egy aktatáskás hús-vér ember, aki kirí a csevenguriak
közül. Ő fogalmazza a rendeleteket, egyedül neki van asszonya, egyedül ő gyűjt titokban vagyont. Csevengur lakói
viszont elsősorban szeretik egymást, ez az életük célja. Napjaik azzal telnek, hogy ajándékokat találnak ki
egymásnak. Dvanov például azért nem hajlandó dolgozni, mert azzal a jövőnek munkálkodna, és attól fél, hogy ettől
nem lesz ideje odafigyelni a mára, az emberekre. Így válik Platonovnál az idő etikai kategóriává.
E nagy, tétlen közösségnek részei a növények is (elsősorban a „proletárok”, a gyomok), részei az égitestek
(legfőképpen a Nap, „aki” egyedül dolgozik és táplálja a várost), és részei a kövek és az állatok is – mert mindannyian
egy anyagból származnak, egy ritmus szerint élnek, hiszen ezek az emberek a csillagidővel mérik magukat.
Ám meghal egy kisgyermek. Ha egy kisgyermek itt meghalhat, akkor itt nincs is kommunizmus – vonja le a
következtetést Csepurnij, aki számára a szocializmus új hitet jelent, amelynek csodákat kellene tennie. Dosztojevszkij
fogalmazta meg: egy gyermek könnye többet kell hogy érjen bármely eszménél. Ez az esemény az eszme kudarca,
mert az eszme nem tud az embereken segíteni. Az emberek töprengeni kezdenek: hogyan lehet az, hogy a
szocializmust berendeztük, és mégsem érezzük benne jól magunkat? Új embereket, majd feleségeket hozatnak a
városba, lassan tevékenykedni kezdenek. Jellegzetes Don Quijote-i szimbólum, hogy elsőként egy szélmalmot
állítanak helyre. Találmányokat szerkesztenek: napmechanizmust, fénygépet, egy automata kályhát, amelyhez
felhasználják a városban fellelhető összes takarót és párnát, amelyben viszont egyszerre csak egy ember
melegedhet… Erről a csodálatos képről, amely a szocialista iparfejlesztés hibáinak allegóriája, az a meghatározás
juthat eszünkbe, amelyet Jánossy Ferencnek mondott a harmincas években Moszkvában egy német mérnök. Azt
mondta, hogy nagyon imponál neki az oroszok tehetsége, de a legjobban az, ahogyan elhárítják azokat a
nehézségeket, amiket maguknak csinálnak.
Csevengur, a szeretetelvű Napállam (illetve Napváros; Campanella műve ezt a címet viseli oroszul) méltó véget ér.
A befejezést alighanem a húszas évek végének eseményei ihlették. A városba egy moszkvai tisztviselőt küldenek a
termés ellenőrzésére. Érkezése a regény egyik felejthetetlen jelenete. Rögtön körülveszik és csodálattal nézik ezt a
„teljesen felöltözött embert”. Armand Hammer írta meg visszaemlékezéseiben, hogy a húszas években Moszkvában
csak nagy ritkán lehetett teljesen felöltözött embert látni, de ha volt, az biztosan bolsevik volt, és többnyire
katonaruhában. Nos, ezt a bolsevikot pillanatok alatt gyermeki naivitással levetkőztetik, hogy megajándékozzák
egymást. Ez a részlet nemcsak a kor nyomorát érzékelteti rendkívül finoman, hanem a kor mentalitását is, hiszen a
szipkává alakított töltőtoll félmondatos sorsa hatalmas szimbólum. Ugyanakkor itt egy rituális átöltöztetésnek
vagyunk tanúi. Szerbinovot beavatták, hogy aztán már eszébe se jusson elmenni. Igaz, elküld egy cinikus jelentést
feljebbvalóinak a csavargók városáról, és nemsokára fel is tűnik a láthatáron egy fegyelmezett hadsereg, amely
gépies fölénnyel lerohanja és megsemmisíti a várost. Ez a hadsereg aligha fehér csapat, mint ahogy sokáig
beállították, sokkal valószínűbb, hogy az eltévelyedettekkel leszámoló államhatalom küldötte.
Dvanov életben marad. Elmegy a tóhoz, amelybe egykor apja begyalogolt, hogy a halált megismerje, és ő is
belegyalogol. Talán Szadko nyomdokait követi, vagy az orosz folklór elsüllyedt Kityezs városát keresi ebben a mesés-
fantasztikus befejezésben? Az apja után megy az öröklétbe, az éltető víz alá bújik, mert Platonov hisz az ember örök
életében, a holtakat emlékezve őrző szerves fejlődésben, a feltámadásban. Szó szerint érti ezt a feltámadást, a testi és
tárgyi valóság visszanyerését. Az emberiség emlékezete szerinte nem más, mint a világ összes nemzedékének
együttélése, a világról tudott tudnivalók egésze. Valamiféle naturalisztikus miszticizmussá válik nála a feltámadás
gondolata: a természeti körforgás, a test, a por, az étel és mindennek fizikai átélése lesz nála az egyetlen valóság.
Hisz az emberi észben, de nem hisz az eszmékben, amelyekhez szerinte a tevékenységnek semmi köze. Nem ismeri el
azt a haladást, amelyben az új generációk az apák fejére lépnek, beletapossák őket a földbe, és mindennel szakítva
akarnak új életet kezdeni. Úgy például, hogy a házakat fölszedik, és más helyre hurcolják… Azt hiszem, ez
Platonovnak az egyik legfontosabb üzenete a számunkra, és az lehetett volna már a húszas-harmincas évek orosz
társadalma számára is. „A haladás az az életforma, amelyben az emberi nem a legtöbb szenvedésen megy keresztül,
miközben a legtöbb gyönyört akarja megszerezni” – írta Nyikolaj Fjodorov XIX. századi orosz vallásfilozófus, akinek
filozófiája Platonov gondolkodásában meghatározó jelentőségű. Az elődök feltámasztásának elméletével szoros
összefüggésben gondolkodik Fjodorov Oroszország szerepéről is. Oroszországnak Kelet és Nyugat között szerinte
nemcsak a világ megváltójának, a szintézis létrehozójának kell lennie (amint azt Szolovjov hitte), hanem meg kell
teremtenie az ég és a föld összekapcsolását is. Platonov műveinek kozmikus képeit is ebből kiindulva kell
értelmeznünk. Volt egyébként egy vidéki tanító, aki Fjodorovval többször találkozott, és az ő elmélete hatására
kezdett foglalkozni a kozmoszba repülés gondolatával. Konsztantyin Ciolkovszkij az űrhajózás „atyja” lett. Platonov
álmodozó hősei is a Nap, a Föld és a szél, e közös háztartás okos felhasználásán törik a fejüket, fantasztikus
találmányokkal akarják emberivé tenni az életet.
Platonov novelláinak és kisregényeinek motívumai egy következetesen végigvitt rendszert alkotnak. Ami viszont a
Csevengur-ban még költőien értelmetlen volt, az a Munkagödör című, 1930-as kisregényében már abszurdan
értelmetlen. Egyre nagyobbra tervezik a proletariátusnak szánt házat, és egyre nagyobb gödröt ásnak az alapnak az
önkéntes rabszolgaságba vonult proletárok. Amikor itt meghal a jövőt képviselő gyermek, már csak a közös gyász
marad meg, és senki nem hozza ezt összefüggésbe az esetleges elvi tévedésekkel. A harmadik nagyobb lélegzetű mű,
Az i úság tengere már a groteszk fokára jut el. Ez a mű a szovjet termelési regény kötelező elemeiből építkezik, itt
megvalósulnak az eddigi művekben csak megálmodott utópiák, és itt nagyon nehéz elválasztani, vajon a pátosz
valódi pátosz-e, vagy pedig paródia.
Immár unalomig ismételgetett tétel, hogy a húszas-harmincas évek műveinek mai, kései publikálása felborítja
mind az akkori, mind a mostani orosz irodalomról kialakított képet. Való igaz, hogy nem tudjuk már e művek mellé
odaképzelni az összes aktuális politikai eseményt – Platonov esetében például Sztálin 1930-as cikkét a
kollektivizálásról, az 1930-as mérnökpereket, a kuláktalanítást, az éhínséget (amelyekről először 1988-ban közölt
adatokat a Pravda) –, viszont gazdagabbak vagyunk hatvan év történelmi tapasztalatával, aminek fényében értékelni
tudjuk a művész zseniális meglátásait, amelyeket sajnos a történelem igazolt.
Hetényi Zsuzsa
Novohoperszk városát, miközben Alekszandr Dvanov oda igyekezett, elfoglalták a kozákok, de Nyehvorajko tanító
osztagának sikerült őket kiverni a városból. Novohoperszk körül mindenütt száraz volt a föld, csak a folyó felőli
oldalát szegélyezte elmocsarasodott rét; a kozákok, az út járhatatlanságában bízva, ebbe az irányba nem figyeltek.
Nyehvorajko bocskort kötöztetett a lovak patájára, hogy ne merüljenek el, és egy barátságtalan éjszakán
visszafoglalta a várost, a kozákokat pedig bekergette a mocsárba, ahol hosszú időre ott is ragadtak, mert az ő lovaik
mezítláb voltak.
Dvanov bement a forradalmi bizottsághoz, hogy beszéljen az emberekkel. Azok panaszkodtak, hogy a katonák
alsóneműjéhez nincs daróc, ami miatt hemzsegnek rajtuk a tetvek, mégis el voltak szánva, hogy az utolsó csepp
vérükig harcolni fognak.
Az e é elnöke, egy fűtőházi masiniszta azt mondta Dvanovnak:
– A forradalom: kockázat. Ha nem sikerül, kifordítjuk a földet, csak az agyagot hagyjuk meg, zabálják azt a
kurafiak, ha már a munkásoknak nem volt szerencséjük!
Dvanovnak nem adtak különösebb munkát, csak annyit mondtak: maradj itt velünk, az lesz a legjobb, aztán majd
meglátjuk, mihez volna leginkább kedved és tehetséged.
Dvanov kortársai a piactéren berendezett klubban ültek, és szorgalmasan olvasták a forradalmi műveket. Az
olvasók feje fölött jelszavak függtek, az ablakból a veszélyeket rejtő mezőre lehetett látni. Az olvasók és a jelszavak
védtelenek voltak: a mezőről könnyűszerrel le lehetett volna teríteni a könyvek fölé hajló i ú kommunistákat.
Miközben Dvanov a sztyeppi forradalmi harcot tanulgatta, és lassan megkedvelte az itteni elvtársakat, a
kormányzósági központból levél érkezett: térjen vissza azonnal. Dvanov szótlanul és gyalogszerrel távozott a
városból. Az állomás négy versztányira volt, de arról, hogyan fog eljutni a kormányzósági székhelyig, fogalma sem
volt; azt beszélték, a kozákok elfoglalták a vasútvonalat. Az állomás felől, a mezőn át zenekar közeledett, és valami
szomorú muzsikát játszott. Mint kiderült, Nyehvorajko tanító hűlt tetemét hozták, akit osztagával együtt orvul
lemészároltak a zsírosparasztok egy Peszki nevű nagy faluban. Dvanov sajnálta Nyehvorajkót, amiért nem az anyja és
az apja siratja, hanem csak a zene, és a nyomában lépkedő emberek arcán nem látszanak érzelmek – csak azt lehetett
tudni, hogy ők is készek bármikor meghalni a forradalomért.
A város lassan elmerült a völgyben Dvanov hátrapillantó szeme elől. Sajnálta a magára hagyott Novohoperszket:
mintha nélküle még védtelenebb lenne.
A vasútállomáson szinte érezte a gazverte, elfeledett táj nyugtalanságát. Mint minden embert, őt is vonzották a
távoli vidékek: mintha mindaz, ami messze van és láthatatlan, őutána vágyna, őt hívná.
Tucatnyi vagy még több névtelen ember üldögélt a váróterem padlóján, vonatban reménykedve, amely majd jobb
helyre viszi őket. Zokszó nélkül viselték el a forradalommal együtt járó gyötrelmeket, és türelmesen vándoroltak az
orosz sztyeppen, kenyeret és megváltást keresve. Dvanov kiment, meglátott az ötödik vágányon egy katonai
szerelvényt, odament hozzá. A szerelvény nyolc, szekerekkel és ágyúkkal megrakott pőrekocsiból és két
személyvagonból állt: ezek mögé még két tehervagont csatoltak a szénnel.
Az osztagparancsnok megnézte Dvanov iratait, és fölengedte a személyvagonba.
– De csak a razguljaji elágazásig megyünk, elvtárs! – közölte. – Onnan már nincs szükségünk vonatra: bevonulunk
az állásokba.
Dvanov hajlandó volt beérni az elágazással: ott mégiscsak közelebb lesz az otthonához.
A vörös tüzérek majdnem mind aludtak. Két héten át harcoltak Balasovnál, és igencsak elfáradtak. Ketten már
kialudták magukat, az ablaknál ültek, és unalmukban valamilyen nótát dúdoltak. A parancsnok fektében olvasta az
Egy széplelkű remete kalandjai Tik előadásában címet viselő füzetes regényt; a komisszár valahol a távírdában
ragadt. A vagon nyilván sok vöröskatonát szállított már, akik a hosszú utazásokon telefirkálták a falakat és padokat
tintaceruzával, amivel a frontról szokták a leveleket írni. Dvanov sorra elolvasta ezeket a föliratokat; odahaza is
mindig azonnal elolvasta a jövő évi kalendáriumot.
„A mi reményeink le vannak horgonyozva a tenger fenekére” – írta egy ismeretlen háborús vándor, és
megörökítette tűnődésének helyszínét is: „Dzsankoj, 1918. szeptember 18.”
Bealkonyodott, és a vonat egyetlen fütty nélkül elindult. Dvanov elszundított a fölfűtött vagonban, és már sötét
volt, amikor fölébredt. A fékpofák csikorgása meg még valamilyen ismétlődő zaj ébresztette föl. Az ablak egy
pillanatra kivilágosodott, s a levegőt áttüzesítette egy lövedék. Nem messze tőlük robbant föl, fénybe borítva a tarlót
és a békés éjszakai mezőt. Dvanov fölkelt.
A vonat ijedten megállt. A komisszár leszállt, s Dvanov vele tartott. A vasútvonalat minden bizonnyal a kozákok
lőtték, ütegük valahol a közelben lehetett, s szünet nélkül lőtt, de a lövedékek sorra elszálltak fölöttük.
Hűvös és szomorú volt az éjszaka. Sokáig talpalt a két férfi a mozdonyig. Halkan zümmögött a kazán, parányi,
mécsforma lámpás égett a nyomásmérő fölött.
– Mért állunk? – kérdezte a komisszár.
– Félek az út miatt, komisszár elvtárs: lőnek, mi meg világítás nélkül megyünk, könnyen fölborulhatunk – felelte
föntről halkan a masiniszta.
– Szamárság! Hisz látod, hogy távolabbra lőnek – intette le a komisszár. – Hajts minél gyorsabban és
csöndesebben!
– Rendben van – bólintott a masiniszta. – De a segédem nem győzi egyedül, adjon egy katonát fűteni.
Dvanov azonnal fölkapaszkodott a mozdonyra segíteni. Egy srapnel csapódott be a mozdony előtt, és az egész
szerelvényt fénybe borította. A halálra vált masiniszta elfordította az indítófogantyút, és odakiáltott Dvanovnak meg
a segédjének:
– Adjatok gőzt!
Dvanov szorgalmasan rakosgatta a fát a kazánba. A mozdony dübörögve elindult. Elöl a félelmetes sötétség, s
benne, lehet, felrobbantott sínpár. A kanyarokban úgy dülöngélt a mozdony, hogy Dvanov minden percben azt hitte,
kisiklik. A kémény sűrűn köpködte a füstöt, és hallani lehetett a levegő sivítását a hatalmas rohanó test keltette
súrlódástól. Néha kisebb hidakon dübörögtek át, fejük fölött titokzatos fénnyel lobbantak föl a felhők a nyitott
kazánból kilövellő lángnyelvektől. Dvanov egykettőre megizzadt. Csodálkozott, miért hajtanak ilyen eszeveszett
iramban, amikor már rég maguk mögött hagyták a kozák üteget. De a masiniszta szünet nélkül gőzt követelt, sőt
maga is segített táplálni a tüzet, és egyetlenegyszer se mozdította el a fogantyút a maximális pontról.
Dvanov kinézett. A sztyepp régen elcsöndesedett, a csöndet csak a vonat dübörgése törte meg. Elöl homályos
fények hunyorogtak: valószínűleg egy állomás.
– Minek hajt ennyire? – kérdezte Dvanov a segédtől.
– Nem tudom – felelte az mogorván.
– Még magunkra hozzuk a bajt! – De Dvanov maga sem tudta, mit tegyen.
A mozdony reszketett az erőlködéstől, s a hatalmas testét fojtogató iszonyú erő jobbra-balra rángatta. Mintha a
visszaszorított sebesség keresné az alkalmat, hogy levethesse a töltésről. Dvanovnak néha úgy rémlett, máris
kiugrott a sínekből, csak még nem volt idejük a kocsiknak is követni, de mindjárt lezuhannak, és ízzé-porrá törnek.
Melléhez szorította a kezét, mintha így akarná legyűrni a szívéből feltörő félelmet.
Amikor a vonat keresztülrobogott valamilyen állomás váltóin és elágazásain, látta, hogy a kerekek szikrákat
csiholnak a sínekből.
Azután a mozdony újból belemerült az út sűrű sötétségébe és a teljes sebesség tombolásába. A kanyarok
ledöntötték lábáról a mozdonybrigádot, a hátsó kocsik nem bírtak lépést tartani a sínek rögzítéseinek ütemével, és
bömbölő kerékkel ugrottak át fölöttük.
A segéd, úgy látszik, megelégelte a munkát, mert így szólt a gépészhez:
– Ivan Palics! Nemsokára Skarinóba érünk, álljunk meg, vegyünk vizet!
A masiniszta hallotta, de nem szólt semmit; Dvanov sejtette, hogy a fáradtság miatt már gondolkodni sem tud, és
óvatosan megnyitotta a szerkocsi alsó csapját, így akarta kiereszteni a víz maradékát, és arra kényszeríteni a
masinisztát, hogy hagyja abba a fölösleges száguldást. De ő már magától is elzárta a szabályozót, és odébb ment az
ablaktól. Arca nyugodt volt. Dohányért nyúlt. Dvanov is megnyugodott, és elzárta a csapot. A masiniszta
elmosolyodott, és így szólt hozzá:
– Miért csináltad? A marjinszki elágazás óta üldözött bennünket a fehérek páncélvonata. Végre sikerült lerázni.
Dvanov nem értette:
– És most? Miért nem csökkentette a sebességet azután, hogy elhagytuk az üteget? Mielőtt még odaértünk volna
az elágazáshoz?
– A páncélvonat lemaradt, most már mehetünk lassabban. Hozz még fát, és nézz hátra!
Dvanov fölmászott a farakás tetejére. Még mindig elég nagy sebességgel haladtak; a szél hűtötte a testét. Hátul
egészen sötét volt, s csak a nyomukban vágtató vagonok nyikorogtak.
– Miért rohant úgy az elágazás előtt? – faggatózott újra.
– Az ütegnél nem vettek észre bennünket, de megváltoztathatták volna az irányzékot. Mielőbb el kellett tűnni –
magyarázta a masiniszta, de Dvanov inkább azt gondolta róla, hogy berezelt.
 Skarinóban megálltak. Előrejött a komisszár, és fölöttébb elcsodálkozott a masiniszta elbeszélésén. Skarino
teljesen üres volt, a tartályból lassan csorgott a mozdony hasába a víz utolja. Odajött hozzájuk egy helybéli ember, és
az éjszakai széllel szembeszegülve, rekedt hangon közölte, hogy Povorinóban kozákok portyáznak, nem fognak tudni
keresztültörni.
– Mi csak Razguljajig megyünk – felelte a komiszszár.
– Az más – mondta az ember, és visszament a sötét állomásépületbe.
Dvanov követte a helyiségbe. A váróterem üres és unalmas képet mutatott. Elhagyatottság, feledés és végtelen
szomorúság fogadta a polgárháborúnak ebben a veszedelmes otthonában. Az az ismeretlen, magányos ember, aki az
imént a komisszárral váltott szót, lefeküdt a sarokba egy épségben maradt padra, és maga köré csavarta ócska
kabátját. Dvanovot erősen érdekelte, hogy kicsoda és hogy került ide. Hányszor találkozott – azelőtt is, később is –
ilyen ismeretlen, sehova se tartozó emberekkel, akik a maguk törvénye szerint éltek, de sohase vitte rá a lélek, hogy
odamenjen és kifaggassa őket, vagy csatlakozzék hozzájuk, s velük együtt hulljon ki az élet rendjéből. Lehet, hogy
jobb lett volna, ha mégis odamegy akkor ehhez az emberhez a skarinói állomáson, melléfekszik, reggel pedig eltűnik,
felszívódik a sztyeppen.
– A masiniszta gyáva! – mondta Dvanov később a komisszárnak. – Nem is volt semmilyen páncélvonat.
– Ott egye meg a fene, csak elvisz valahogy! – válaszolta nyugodtan és fáradtan a komisszár. Sarkon fordult,
elindult a vagonjához, és szomorúan dünnyögte: – Jaj, Dunya, Dunyám, mit adsz enni a gyerekeinknek?…
Dvanov is visszaszállt a vagonba. Nem értette, miért kínlódnak így az emberek: az egyik az üres állomásépületben
alszik, a másik meg a felesége után sóhajtozik.
Lefeküdt, de már szürkületkor fölriadt: megérezte a veszély hűvös szelét.
A vonat a nyirkos sztyeppen állt, a vöröskatonák horkoltak s vakaróztak álmukban; hallani lehetett körmük kéjes
csikorgását kérges bőrükön. A komisszár is aludt, arcát ráncok barázdálták – valószínűleg magára hagyott családjára
gondolt elalvás előtt, és arcára rádermedt a bánat. A szüntelenül fújó szél meghajlította a késői fűszálakat a kihűlt
sztyeppen, a töretlen föld a tegnapi eső után csüggesztő sártengerré változott. A parancsnok a komisszárral szemben
dőlt le, és szintén aludt. Könyve Raffaello jellemzésénél volt kinyitva; Dvanov belenézett: a Földközi-tenger meleg
partján született, s a hajdani boldog emberiség élő istenének nevezték őt. De Dvanov nem tudta elképzelni azokat az
időket: hiszen ott is fújt a szél, a férfiak szántottak az izzó hőségben, az anyákat pedig apró gyermekeik mellől
ragadta el a halál.
A komisszár kinyitotta a szemét.
– Mi az, megint állunk?
– Állunk.
– Mi az ördög!… Száz versztát is alig megyünk egy álló nap alatt! – fortyant föl a komisszár, és Dvanov most is
előrement vele a mozdonyhoz.
A mozdony elhagyatottan állt: se a masiniszta, se a segédje. Elöl, tán öt méterre, felszedett sínek.
A komisszár elkomorult.
– Elszöktek, vagy megölték őket? Az ördög se érti… Most hogy megyünk tovább?
– Persze hogy elszöktek! – kiáltotta Dvanov.
A mozdony még izzott, s Dvanov elhatározta, majd ő vezeti óvatosan tovább. A komisszár beleegyezett, segítségül
előreküldött két vöröskatonát, a többinek pedig megparancsolta, hogy hozzák rendbe a vágányt.
Úgy három óra múlva elindulhatott a vonat. Dvanov maga ellenőrzött mindent: a fűtést, a vizet, a síneket. Mégis
nagyon izgult. A hatalmas gép engedelmesen haladt, Dvanov nem hajszolta különösebben. De lassan fölbátorodott és
gyorsított, ám a kanyarokban és lejtőkön szigorúan fékezett. Vöröskatona segédeinek megmondta, mit kell csinálni, s
ők elég jól adagolták a szükséges gőzt.
Elhaladtak egy Zavalisnij nevű néptelen kitérőállomás mellett. A reterát előtt egy öregember üldögélt, és kenyeret
majszolt, föl se pillantott az elhaladó vonatra; Dvanov, szemét a váltókra szögezve, lassan elhúzott az állomás mellett.
A hajnali ködből kikukucskált a nap, és melegíteni kezdte a nyirkos, hideg földet. Néha egy-egy madár röppent föl, de
máris letelepedett élelmet csipegetni a szerteszóródott, elhullajtott magok közé.
Hosszú, egyenes lejtő kezdődött. Dvanov elzárta a gőzt, de a vonat így is egyre fokozta sebességét.
A vágányt hosszan be lehetett látni, egészen a következő emelkedő tetejéig. Dvanov megnyugodott, és leszállt az
ülésről, hogy megnézze, hogyan dolgoznak a segédei, s egy kicsit elbeszélgessen velük. Öt perc múlva visszament az
ablakhoz, s kinézett. Messze elöl egy szemafort látott; valószínűleg ott lesz Razguljaj. A szemaforon túl
mozdonyfüstöt vett észre, de nem aggódott: Razguljaj a vörösök kezén van, ezt már Novohoperszkban hallotta.
Valamilyen törzs állomásozik ott, és közvetlen összeköttetésben áll Liszkivel, ezzel a nagy vasúti csomóponttal.
 Razguljaj fölött a füstcsík felhővé dagadt, és Dvanov megpillantotta egy mozdony kéményét és elejét. „Biztosan
Liszkiből érkezett” – gondolta. De a mozdony pöfögve közeledett a szemafor és az ő vonatjuk felé. „Mindjárt fékez, és
kitér a váltónál.” De a szapora pöfögés azt jelezte, hogy a mozdony szorgalmasan dolgozik, és már jókora sebességgel
siet feléjük. Dvanov kihajolt az ablakon, és feszülten figyelt. A szemközti mozdony most elhaladt a szemafor mellett –
hosszú tehervonatot vagy katonai szerelvényt húzott az egyetlen sínpáron. Most mind a két vonat lejtőn gurult; a
horpadásban kell találkozniuk, a két lejtő legmélyebb pontján. Ennek csúnya vége lehet, gondolta Dvanov, és
megrántotta a kettős dudát; a két vöröskatona is észrevette a szembejövő vonatot, és a rémület beléjük fojtotta a
szót.
– Mindjárt lassítok, ti meg ugorjatok le! – mondta nekik Dvanov; úgysem vehette volna hasznukat. A fék nem
működik, ezt még tegnap megtudta a masinisztától. Az egyedüli lehetőség az ellengőz. A szembejövő mozdonyon is
észrevették a novohoperszki szerelvényt, és rémült füttyöngetésbe kezdtek. Dvanov ráakasztotta a duda gyűrűjét a
szelepre, hogy ne maradjon abba a fütyülés, és nekilátott, hogy hátramenetbe állítsa az irányváltót.
Dermedt kezével alig bírta elforgatni a szoros hengert. Aztán teljesen megnyitotta a gőzt, és a testét-lelkét lebíró
fáradtságtól a kazánhoz simult; nem vette észre, mikor ugrottak le a vöröskatonák, de örült, hogy már nincsenek ott.
A vonat lassan kúszni kezdett visszafelé, a mozdony rángatva lökdöste hátra, a víz a kazán falát csapkodta.
Dvanov is le akart ugrani, de eszébe jutott, hogy az ellengőz hirtelen megnyitásával leszakította a cilinderek
fedelét.
A cilinderek gőzölögtek, a tömítések elszakadtak, de a fedelek épek voltak. A szembejövő mozdony fürgén
közeledett; kerekei alól kékes füstpamacsok törtek föl a fékpofák erős súrlódása miatt, ám a szerelvény túlságosan
súlyos volt ahhoz, hogy a mozdony elbírjon a sebességével. A masiniszta gyors egymásutánban adta le a hármas
füttyöket, kézifékezést kérve; Dvanov megértette, de úgy figyelte, mint akinek semmi köze az egészhez. Ezekben a
pillanatokban segítségére volt lassú észjárása: nem merte otthagyni a mozdonyát, mert akkor lelőheti a komisszár,
vagy később kizárnák a pártból. Azonkívül Zahar Pavlovics – nem szólva apjáról – sohase hagyta volna, hogy egy ép,
felfűtött mozdony a masiniszta nélkül pusztuljon el, és Dvanov erre is emlékezett.
Megragadta az ablakrámát, hogy kibírja az ütközést, és még egyszer utoljára kinézett az ellenfélre. A másik
vonatról hanyatt-homlok ugrottak le az emberek, nem bánták, hogy összevissza ütik magukat, csak
megmeneküljenek; a mozdonyról is a töltésre vetette magát egy ember: a masiniszta vagy a segédje. Dvanov
hátranézett a maga vonatára: senki se mutatkozott, bizonyára mindenki alszik.
Behunyta a szemét, és rémülten várta az ütközés csattanását. Majd az imént még zsibbadt lába egy másodperc
alatt kiröpítette a fülkéből; röptében elkapta a hágcsó karfáját, és csak ekkor érezte, hogy segítségére siet az agya: a
kazán óhatatlanul föl fog robbanni az ütközéstől, őt pedig mint ellenséget péppé őrli! Egészen közel szaladt alatta a
biztos, kemény talaj, amely az életét akarja, és egy pillanat múlva árván marad nélküle. Dvanovnak eszébe villant egy
gyerekkori emlék: az anyja a piacra készül, s ő kétségbeesetten tipeg utána ingatag lábain, mert azt hiszi, örökre
otthagyják, és keserves könnyek záporoznak szeméből.
– Hadd szóljak még! – kiáltott föl Dvanov, és belezuhant a testét magába rántó szakadékba.
Messze és egyedül tért magához: a száraz, öreg fű csiklandozta a nyakát, és a természet kibírhatatlanul hangosnak
tetszett. Mindkét mozdony dudája és biztosítószelepe bömbölt; az ütközéstől eltörtek a rugóik. Dvanov mozdonya
rendben állt a síneken, csak a tengelye görbült el, a pillanatnyi feszültségtől és izzástól kékesen. A razguljaji mozdony
eldőlt, kerekei belevágódtak a pályazúzalékba. A novohoperszki vonat első vagonja belecsúszott a másodikba, az meg
a harmadikba; a második hosszában széthasadt. A razguljaji szerelvényből két vagon kisiklott és a mezőre zuhant,
futóművük pedig fölszaladt a szerkocsira.
– Élsz? – hajolt Dvanov fölé a komisszár.
– Kutya bajom. Miért volt ez?
– Az ördög tudja! A masinisztájuk azt mondja, a fékje fölmondta a szolgálatot, már Razguljajon is megállás nélkül
rohant keresztül. Letartóztattuk a balfácánt. De te hova tetted a szemed?
Dvanov megijedt.
– Hátramenetben voltam, hívj ki bizottságot, nézzék meg, hogy áll a kapcsoló…
– Minek a bizottság? Ők is, mi is legalább negyven embert veszítettünk, ekkora veszteséggel egy egész várost el
lehetett volna foglalni a fehérektől! Errefelé meg, azt mondják, kozákok garázdálkodnak, könnyen pórul járhatunk…
Nemsokára kisegítő vonat jött Razguljajból, munkásokkal és szerszámokkal megrakva. Dvanovról mindenki
megfeledkezett, így hát gyalogszerrel indult el Liszki felé.
Egyszer csak egy hanyatt fekvő emberbe botlott. Olyan gyorsan fúvódott föl, hogy szemmel lehetett követni
dagadását, arca pedig egyre sötétebb lett, mintha árnyék esne rá; Dvanov önkéntelenül fölnézett az égre: nappal van-
e, ha ez az ember így feketedik?
 A holttest nemsokára akkorára nőtt, hogy Dvanov attól félt, szétpukkan, kifröccsenti életének nedveit. Hátrább
lépett, de a halott egyszer csak fogyni kezdett – valószínűleg már jó ideje meghalt, csak a holt anyag nyugtalankodott
benne.
Egy vöröskatona guggolt odébb, s a lágyékára meredt, ahonnan sűrű vörösborként szivárgott a vér, miközben a
katona arca egyre sápadtabbá vált. Kezére támaszkodott, megpróbált fölállni, s akadozó nyelvvel könyörgött a
vérének:
– Állj már el, kutya, hisz elfogy minden erőm…
De a vére egyre sűrűbb és sötétebb lett. Végül mégis elállt. A katona ekkor hátrahanyatlott, és halkan így szólt:
– Jaj, de keserves, hogy senki sincs mellettem!
Dvanov odament hozzá, ő pedig váratlan erővel kérlelte:
– Zárd le a szemem! – és lassan üvegesedő szemmel nézett rá, meg se rebbent a szemhéja.
– Tessék? – kérdezte Dvanov a szégyentől zavartan.
– Rettenetesen ég – magyarázta a katona, és összeszorított foggal próbálta lehunyni a szemét. De nem akart
becsukódni, csak egyre jobban fakult, mígnem egészen elvesztette a színét, és homályos kristállyá változott, melyben
visszatükröződött a felhős ég – mintha a természet visszatért volna belé, most, hogy már nem zavarta az élet, a
katona pedig, hogy ne szenvedjen tovább, a halálával alkalmazkodott hozzá.
Dvanov elkerülte a razguljaji állomást, nehogy föltartóztassák ellenőrzés címén; inkább elrejtőzött a néptelen
sztyeppen.
A vasúti őrházak mindig vonzották a maguk tűnődésre hajlamos lakóival; azt gondolta róluk, magányukban csakis
okosak és megfontoltak lehetnek. Be-betért az őrházakba vizet inni, látta a szánandó gyerekeket, akik játékszer híján
a képzeletük segítségével játszottak, s szívesen ott maradt volna örökre, hogy megossza velük sorsukat.
Az éjszakát is egy ilyen őrbódéban töltötte, de nem a szobában, hanem a pitvarban, mert odabent vajúdott az
asszony, és egész éjszaka hangosan jajgatott. Az ura álmatlanul kerülgette a földön fekvő Dvanovot, és
méltatlankodva hajtogatta:
– Ilyen időkben… Ilyen időkben…
Attól félt, hogy a forradalom nyomorúságában egykettőre meghal a születendő gyermek. A négyesztendős fiúcska
is fölébredt anyja jajgatására, vizet ivott, kijött pisilni, és úgy tekingetett mindenre, mint aki idegen itt: érti, mi
történik, de nem helyesli. Végre Dvanov álomba merült, majd fölébredt a sápadt hajnali fényben, miközben a tetőn
kitartóan kopogott a csüggesztő eső.
A szobából elégedett arccal jött ki a gazda.
– Fiú lett!
– Az jó – mondta Dvanov, s föltápászkodott a szalmáról. – Emberré cseperedik!
– Aztán majd őrizheti a tehenet. Sokan vagyunk!
Dvanov kiment az esőbe, hogy továbbinduljon. A négyéves fiú az ablakban térdelt, és ujjával rajzolt a párás üvegre
valami olyasmit, ami nem hasonlít az életére Dvanov kettőt intett felé búcsúzóul, amitől a gyerek megijedhetett, mert
leugrott az ablakdeszkáról; Dvanov nem látta többé, s nem is fogja látni.
– Viszontlátásra! – köszönt el Dvanov a háztól is, amely éjszakára befogadta, és elindult Liszki felé.
Egy versztát tehetett meg, amikor szembetalálkozott egy fürge, bátyus öregasszonnyal.
– Már megszült! – kiáltott oda neki Dvanov, hogy ne siessen annyira.
– Megszült? – csodálkozott az öregasszony. – Akkor koraszülött a lelkem. Kit küldött az Úr?
– Kisfiút – közölte elégedetten Dvanov, mintha neki is köze lett volna a szerencsés eseményhez.
– Fiút? No, akkor hiába vár tőle hálát az anyja – jelentette ki az öregasszony. – Jaj, nehéz ám szülni, bátyuska! Csak
legalább egy férfi szülne egyszer a világon! Földig hajolna a párja meg a napa előtt… – S szaporán forgó nyelvvel
terjengős elbeszélésbe fogott, amire Dvanov egy csöppet se volt kíváncsi, ezért gyorsan félbeszakította:
– Isten áldjon, nénémasszony! Te meg én nem fogunk szülni, hát minek veszekednénk?
– Isten áldjon, kedves fiam! Emlékezz anyádra, ne légy hálátlan!
Dvanov megígérte, hogy tisztelni fogja a szüleit, amivel nagyon megörvendeztette a bábát.

Hosszú volt az útja Dvanovnak hazáig. Ment a szomorú szürkeségben, és szemét az őszi földre szegezte. Fönt az égen
néha nekivetkőzött a nap, sugarával leereszkedett a fűre, homokra, élettelen agyagra, s öntudatlanul megosztotta
velük érzéseit. Dvanovnak tetszett a napnak ez a szótlan barátkozása a megélénkülő földdel.
Liszkiben fölszállt egy vonatra, amelyen matrózok és kínaiak utaztak Caricinba. A matrózok visszatartották a
vonatot, hogy helybenhagyhassák az állomás konyhafőnökét, amiért buggyant levest adott nekik, minekutána a
szerelvény szép lassan kigördült a pályaudvarról. A kínaiak befalták az egész hallevest, melyet az orosz matrózok
nem voltak hajlandók megenni, még kenyérrel is kitörülték a leveses vödröket, s a matrózoknak arra a kérdésére,
hogy nem félnek-e a haláltól, azt felelték: „Mi szeretjük a halált! Nagyon szeretjük!” Majd jóllakottan lefeküdtek.
Éjszaka Koncov matróz, akit nem hagytak aludni a gondolatai, kidugta puskájának csövét az ajtó résén, és lövöldözni
kezdett az út menti őrházak és szemaforok fényeire, hogy majd bosszút állhasson azokért, akiket netán megsebzett.
A lövöldözés után azonnal és elégedetten álomba merült, átaludt négyszáz versztát, és csak a második nap reggelén
ébredt föl. Addigra Dvanov már rég leszállt a vonatról.
Benyitott a kertkapun, és megörült az öreg fának a pitvar mellett. A fa törzse csupa seb volt, összevissza faragták,
favágás közben pihenésül belévágták a fejszét, de azért élt, és óvta a beteg ágain reszkető zöld leveleket.
– Megjöttél, Szas’? – kérdezte a nevelőapja. – Jó, hogy megjöttél, mert én itt egyedül maradtam. Éjszaka nincs
kedvem magamban aludni, csak fekszem és figyelek, nem jössz-e. A kaput se zártam be, hogy azonnal bejöhess…
Dvanov az első otthon töltött napokban egyre fázott, s melengette testét a kemencén; Zahar Pavlovics lent üldögélt
a padkán, s ültében szundikált.
– Szas’, nem akarsz valamit? – kérdezte időnként.
– Nem, nem akarok semmit.
– Azt gondoltam, ennél valamit.
Dvanov nemsokára már Zahar Pavlovics kérdéseit se hallotta, s azt sem látta, hogy sír éjszakánként, arcát a kis
kályha felé fordítva, melyen az ő kapcái melegedtek. Dvanov megkapta a tífuszt, amely nyolc hónapon át nem
eresztette el beteg testét. A tífuszt tüdőgyulladás követte. Dvanov eszméletlenül feküdt, és csak ritkán hallotta meg a
téli éjszakában a mozdonyok füttyeit. Közönyös agyáig néha a távoli tüzérségi tűz zaja is elhatolt, azután megint
kiverte a forróság, s vadul kalapált a szíve csontig soványodott testében. Amikor magához tért, csak a bőrét érzékelte,
és aszott tagjaival szorosan az ágyhoz tapadt, mert azt hitte, mindjárt elszáll, mint a pókok súlytalan, kiszáradt
tetemei.
Húsvét előtt Zahar Pavlovics elkészítette fogadott fia számára a koporsót: szépet, tartósat, sok csavarral és verettel
– az ezermester apa utolsó ajándékát. Így kívánta megőrizni magának Szasát – ha nem élve, legalább épen az
emlékezet és a szeretet számára; minden tizedik évben ki akarta hántolni, hogy lássa és maga mellett érezze.
Dvanov nyáron lépett ki először a házból, és még a levegőt is olyan súlyosnak érezte, mint a vizet. A nap tüze
sisteregve lángolt, az egész világ friss és mámorító volt, gyönge teste valósággal megrészegedett tőle. Az élet újból
fölragyogott előtte; satnya izmai megfeszültek, képzelete felszárnyalt.
Ismerősnek tetsző lányka figyelte a kerítésen át: Szonya Mandrova, aki nem értette, hogyhogy nem halt meg
Szasa, ha egyszer elkészült a koporsója.
– Hát nem haltál meg? – kérdezte.
– Nem – felelte Dvanov. – Te is élsz?
– Élek. Majd együtt fogunk élni, jó? Most már jól vagy?
– Jól. És te?
– Én is. De te mitől vagy ilyen sovány? Beléd bújt a halál, de te nem eresztetted?
– Azt akartad, hogy meghaljak?
– Nem is tudom – vallotta be Szonya. – Azt láttam, hogy sok az ember, ha meghalnak is, marad belőlük.
Dvanov áthívta az udvarukba; a mezítlábas Szonya átmászott a kerítésen, és megtapogatta Szasát, akit már el is
felejtett a télen. Dvanov elmesélte, miket látott álmában a betegsége alatt, és hogy milyen keservesen érezte magát az
álom sötét kútjában: sehol se látott embereket, most tudta meg, milyen kevés van belőlük a földön; amikor a
sztyeppen kóborolt, akkor is ritkán kerültek útjába.
– Véletlenül szaladt ki a számon, amit az előbb mondtam neked – vallotta meg Szonya. – Ha meghaltál volna,
sokáig sírnék utánad. Az se baj, ha megint elmész, majd arra fogok gondolni, hogy élsz és egészséges vagy…
Szasa csodálkozva pillantott rá. Szonya megnőtt ez alatt az egy év alatt, ha keveset evett is. A haja sötétebb lett, a
mozgása óvatossá vált. Dvanov feszengett.
– Te még nem is tudsz róla, Szas’, most tanfolyamra járok!
– És mit tanulsz ott?
– Mindent, amit eddig nem tudtam. Az egyik oktatónk azt mondta, olyanok vagyunk, mint a keletlen tészta, de ő
majd finom süteményt gyúr belőlünk. Mondjon akármit, legalább a politikát megtanuljuk tőle, nem igaz?
– Te volnál a keletlen tészta?
– Aha. De majd nem leszek az, meg a többiek se, mert tanítónő lesz belőlem, és a gyerekek kicsi koruktól fogva
tanulhatnak. Majd akkor nem nevezik őket keletlen tésztának.
Dvanov megérintette az egyik kezét, hogy újból hozzászokjék, mire Szonya odatartotta a másikat is.
– Így jobban meggyógyulsz – mondta. – Te hideg vagy, én pedig forró. Érzed?
 – Szonya, gyere át hozzánk estére – kérte Szasa. – Rossz egyedül.
Szonya este átjött, és Szasa rajzolt neki, ő pedig megmutatta, hogyan kell szebben rajzolni. Zahar Pavlovics
észrevétlenül kivitte a koporsót, és fölhasogatta tüzelőnek. „Most majd bölcsőt kell csinálnom – dünnyögte magában.
– Hol lehetne valami puhább rugót szerezni hozzá? Minálunk csak mozdonyhoz való van… Lehet, hogy Szasának
gyerekei születnek Szonyától, és majd én fogom őket dajkálni. Szonyából egykettőre felnőtt lesz. Hadd legyen, hisz ő
is árva, szegényke.”
Dvanov azonnal lefeküdt aludni, hogy biztosan meglássa az új napot, és ne emlékezzék az éjszakára. De nyitott
szemmel feküdt, és nézte az éjszakát: az erőre kapott, fölbolydult élet nem akart benne álomba merülni. Dvanov
elképzelte magának a tundra fölé boruló sötétséget: a földkerekség meleg tájairól elűzött emberek oda mentek lakni.
Ezek az emberek kisvasutat építettek, hogy elszállíthassák rajta a fát otthonaik megépítésére, amelyek majd az
elvesztett nyári éghajlatot kell hogy pótolják. Dvanov elképzelte magát mint annak a kisvasútnak a masinisztáját, aki
az új városok építéséhez szállít szálfákat, és gondolatban elvégezte a masiniszta minden teendőjét: végighaladt a
néptelen állomásközökön, az állomásokon vizet vett, a hóviharban füttyögetett, fékezett, beszélgetett a segédjével, és
végül álomba merült a célállomáson, amely a Jeges-tenger partján feküdt. Álmában hatalmas fákat látott, amelyek a
sovány talajon nőttek föl, körülöttük alig-alig hullámzó, levegős térséget s egy néptelen utat, amely a messzi távolba
veszett. Dvanov irigyelte ezt az egészet: szerette volna összemarkolni és magába zárni a fákat, a levegőt, az utat,
hogy ne legyen ideje meghalni védelmükben. És még valamire szeretett volna visszagondolni, de ez az erőfeszítés
nehezebb volt, mint maga az emlék, és a gondolat eltűnt álmos tudatának kanyarulatában, ahogy a madár röppen föl
a mozduló kerékről.

Éjszaka föltámadt a szél, és kihűtötte a várost. Sok házban hideg lett; a gyerekek úgy védekeztek ellene, hogy
tífusztól lázas anyjuk forró testéhez bújtak. Sumilinnak, a kormányzósági végrehajtó bizottság elnökének felesége is
tífuszos volt, és az ő két gyereke is odabújt hozzá kétfelől, hogy melegben aludjanak; maga Sumilin meggyújtotta az
asztalon a petróleumfőzőt, hogy világítson vele – mert lámpájuk nem volt, a villany kialudt –, és egy szélmotor
rajzán dolgozott, amely majd ekét fog húzni, és fölszántja a földet a gabona alá. A kormányzóságban nagy hiány volt
lovakban, s nem lehetett addig várni, amíg csikók születnek és annyira megnőnek, hogy igába foghatják őket, tehát
tudományos megoldást kellett keresni.
Amikor Sumilin befejezte a rajzot, leheveredett a díványra, és összegömbölyödött a kabátja alatt, hogy azonosuljon
a szovjetek országának általános szegénységével, ahol hiányoznak a legfontosabb dolgok, és békés álomba merült.
Reggel eszébe jutott, hogy kint, a kormányzóság területén a tömegek minden bizonnyal kigondoltak már valamit,
talán már a szocializmust is sikerült bevezetni valahol, hiszen az emberek mi mást tehetnének: össze kell fogniuk a
bajok ellen. Felesége a tífusztól megfakult, száraz szemmel nézett rá, és Sumilin visszabújt előle a kabát alá. „Mielőbb
el kell kezdeni a szocializmust – suttogta magának megnyugtatásul –, különben még meghal itt nekem.”
A gyerekek is fölébredtek, de nem bújtak ki az ágy melegéből, megpróbáltak újra elaludni, hogy ne kívánjanak
enni.
Sumilin csöndben összeszedelőzködött, és elment dolgozni; a feleségének megígérte, hogy amilyen hamar lehet,
hazajön, de ezt mindennap megígérte neki, mégis csak éjszaka ért haza.
A kormányzósági vébé mellett emberek vonultak el, a ruhájuk merő agyag, mintha barlangokban laknának, s
most, anélkül hogy megtisztálkodtak volna, vándorútra keltek.
– Hová, hová? – kérdezte Sumilin.
– Mi? – szólalt meg egy öregember, aki a kilátástalan élet miatt szemmel láthatóan összeaszott. – Megyünk az
orrunk után, amíg meg nem állítanak. De ha megfordítasz, vissza is mehetünk.
– Akkor menjetek inkább előre – mondta Sumilin, mert eszébe jutott, amit egy tudományos könyvben olvasott:
hogy a sebességtől csökken a nehézkedési erő, a test és az élet súlya, ezért igyekszenek az emberek nehéz időkben
mozogni. Ezért vándoroltak örökké az orosz zarándokok és búcsújárók is; jártukban-keltükben szétszórták a nép
gyötrődő lelkének terhét. A vébé ablakából a csupasz, bevetetlen földekre lehetett látni; néha megjelent ott egy
magányos vándor, és állát botjára támasztva, merőn nézte a várost, azután eltűnt valamelyik szárazérben, ahol a
maga fabrikálta sötét kunyhóban lakott, s reménykedett valamiben.
Sumilin áttelefonált a kormányzósági pártbizottság titkárának, s megosztotta vele aggodalmát: a városban és
környékén emberek járnak-kelnek, akik forgatnak valamit a fejükben, mi meg a szobánkból irányítjuk őket, nem
volna-e ideje kiküldeni a területre egy jó szándékú és tanult fiatalt, hogy nézzen szét, nem látja-e valahol a szocialista
élet jeleit, hiszen a tömegek is akarnak valamit, s talán a maguk módján próbálnak élni, annál is inkább, mert még
nem szokták meg a segítséget; meg kell találni a kellő pontot a nyomorúság közepében, és rácsapni, hiszen nem
érünk rá várni!
 – Intézkedj! – egyezett bele a titkár. – Majd én küldök valakit, te meg lásd el instrukciókkal.
– Még ma – kérte Sumilin. – Irányítsd a lakásomra.
A titkár kiadta az utasítást, s el is feledkezett a dologról. A szervezőtitkárnak arra már nem volt ideje, hogy az
utasítást továbbítsa az apparátusnak, ezért maga kezdte törni a fejét: kit küldhetnének ki a kormányzóság
szemrevételezésére? Senkit se talált, már minden kommunistának volt munkája, csak egy bizonyos Dvanov maradt,
akit Novohoperszkból rendeltek ide a városi vízvezeték kijavítására, de a személyi lapjára ráfirkantották, hogy beteg.
„Ha nem halt meg közben, őt küldöm ki” – döntött a szervezőtitkár, és bement, hogy jelentést tegyen róla.
– Nem kiemelkedő párttag – mondta az irodavezető. – Minálunk eddig nem volt miben kitűnni. Majd most nagy
dolgok következnek, titkár elvtárs, és akkor az emberek is felnőnek hozzájuk.
– Jól van – felelte a titkár. – Találjanak csak ki a fiúk nagy dolgokat, és nőjenek föl hozzájuk.
Este Dvanov kapott egy papírt: azonnal jelentkezzék a kormányzósági vébé elnökénél, hogy megbeszéljék a
szocializmus várható spontán megszületését a tömegek között. Dvanov fölkelt, és elindult ingatag lábain. Szonya
hóna alatt füzettel, kezében egy bojtorjánlevéllel jött haza a tanfolyamról. A bojtorjánt azért tépte le, mert alul fehér
volt a szára, éjszaka simogatta a szél, és megvilágította a hold; Szonya elnézte az ablakból, ha a fiatalsága nem hagyta
aludni, most pedig kiment a mezőre, s leszakította. Már sok növénye volt otthon, legtöbb a szalmavirágból, ami a
katonasírokon nőtt.
– Szasa – szólalt meg –, nemsokára falura visznek bennünket, hogy megtanítsuk írni-olvasni a gyerekeket, de én
virágüzletben szeretnék dolgozni.
– A virágokat úgyis majdnem mindenki szereti – felelte Dvanov –, de a mások gyerekeit kevesen. Legföljebb a
szüleik.
Szonya ezt nem tudta fölfogni; még tele volt az élet friss benyomásaival, s ezek akadályozták a helyes
gondolkodásban. És megbántódva otthagyta Szasát.
Dvanov nem tudta pontosan, hol lakik Sumilin. Először bement annak a közeli háznak az udvarába, ahol Sumilin
lakását sejtette. Az udvarban egy falusias épületet talált, s benne az udvarost; már alkonyodott, és az udvaros
lefeküdt a feleségével a függőágyra, a tiszta abroszon otthagytak egy darabka kenyeret, ha váratlan vendég jönne.
Dvanov bement a házba. Mintha falun lenne, szalma és tej szaga töltötte be a levegőt, az a házias meleg, amelyben az
orosz falusi nép megfogant; az udvaros bizonyára az udvarbeli gondjairól suttogott a feleségével.
Az udvarost akkoriban az udvar egészségügyi felelősének nevezték, hogy ne alázzák meg méltóságában; Dvanov
kérésére, hogy mutassa meg neki Sumilin lakását, fölvette nemezcsizmáját, s az alsóneműje fölé kerítette a köpenyét.
– Megyek, lehűtöm magam államérdekből, te addig ne aludj el, Polja!
Sumilin beteg feleségét etette tört krumplival egy kistányérból. Az asszony erőtlenül majszolta az ételt, közben fél
kezével meleg testéhez bújó hároméves kisfiát simogatta.
Dvanov elmondta, miért jött.
– Várj, amíg megetetem a feleségem – kérte Sumilin, majd befejezve az etetést, így szólt: – Magad is láthatod,
Dvanov elvtárs, mi a helyzet: nappal dolgozom, este az asszonyt kell táplálnom. Meg kell tanulnunk valahogy
másképp élni…
– Ez se rossz – jegyezte meg Dvanov. – Amikor én voltam beteg, engem is etetett Zahar Pavlovics. Az tetszett
nekem.
– Mi tetszett? – értetlenkedett Sumilin.
– Amikor egyik ember a másik szájába teszi az ételt.
– Aha. Hát csak élvezkedj – mondta érzéketlenül Sumilin, és a továbbiakban azt kívánta, hogy Dvanov járja be
gyalog a kormányzóságot, és nézze meg, hogy élnek az emberek; a szegényparasztok már alighanem maguktól
összefogtak, és szocialista módon rendezkedtek be.
– Mi itt szolgálunk – mondta keserűen –, miközben a tömegek élik a maguk életét. Attól félek, Dvanov elvtárs,
hogy ott hamarabb meglesz a kommunizmus, hiszen csak egymásban bízhatnak. Menj, nézz szét!
Dvanovnak eszébe jutott az a sok különféle ember, aki a sztyeppen bolyong, és az elhagyott lövészárkokban hál;
lehet, hogy azok az emberek csakugyan összeverődtek valami völgyben, amely védve van a széltől s rejtve a
hatalomtól, és sorsukkal elégedetten élnek ott. Hajlandónak mutatkozott rá, hogy megkeresse a kommunizmust az
öntevékeny tömegek között.
– Szonya! – szólt át másnap reggel. – Elmegyek. Isten áldjon!
A lány az udvaron mosakodott. Meghallva hangját, fölkapaszkodott a kerítésre.
– Én is elmegyek, Szas’. Klusa megint a lelkemet rágja. Inkább falun élek egymagam.
Dvanov tudta, hogy Szonyának nincsenek szülei, és Klusa néninél lakik. De hová készül egyedül? Mint kiderült, a
tanfolyamot gyorsan befejezték, mert a falvakban bandákba verődtek a tudatlan parasztok, és most a Vörös Hadsereg
osztagaival együtt tanítónőket is küldenek hozzájuk.
– Akkor már csak a forradalom után találkozunk újra – jegyezte meg Dvanov.
– Találkozni fogunk – bólintott Szonya. – Csókold meg az arcom, én meg a te homlokodat. Láttam, így szoktak
egymástól elbúcsúzni az emberek, nekem pedig nincs más, akitől elbúcsúzzam.
Dvanov odaérintette Szonya arcához a száját, és érezte homlokán az ő ajkának száraz koszorúját. Szonya elfordult,
és reszkető kézzel simogatta a kerítést.
Dvanov segíteni akart neki, de csak odahajolt hozzá, s beszívta a hajából áradó friss szénaillatot. A leány is feléje
fordult, és összeszedte magát.
Zahar Pavlovics ott állt a küszöbön egy félig elkészült vasládikával, és nem mert pislogni, nehogy elsírja magát.

Dvanov járta a kormányzóság járásait és körzeteit. Nem akart messzire távolodni a településektől, ezért főleg a
patakok völgyében és vízmosásokban haladt.
Amikor odaért a vízválasztóhoz, már nem látott egyetlen falut sem; sehol se füstölt kémény. Ebben a sztyeppi
magasságban kevés helyütt vetették be a földet, errefelé idegen fű nőtt, és sűrű bozót adott otthont és táplálékot a
madaraknak és rovaroknak.
A vízválasztótól széttekintve Oroszország lakatlannak látszott, ezzel szemben a völgyek mélyén és a gyér vizű
patakok partján mindenütt falvak terültek el, látni lehetett, hogy az emberek a vizek nyomát követve telepedtek meg,
a természetes víztárolók foglyai voltak. Dvanov eleinte semmi különöset nem vett észre a kormányzóságban,
mindenütt egyformának rémlett neki, egy szegényes fantázia termékeinek. Egy este nem akadt szállása, és csak a
bozót védelmében keveredhetett le.
Lefeküdt és megkaparta ujjaival a földet maga alatt; egész jó minőségűnek látta, és elegendő nedvességet érzett
benne, mégsem volt fölszántva sehol. Bizonyára nincs hozzá lovuk, gondolta, s ezzel aludt el. Hajnal felé egy másik
test súlya ébresztette föl. Előkapta a revolverét.
– Ne ijedj meg – szólalt meg a melléhengeredett ember. – Álmomban fázni kezdtem, látom, itt fekszel te,
gondoltam, kapaszkodjunk össze, attól megmelegszünk.
Dvanov összeölelkezett vele, s ettől mind a ketten fölmelegedtek. Reggel, anélkül hogy elengedte volna az idegent,
halkan megkérdezte tőle:
– Miért nem szántanak errefelé? Hiszen fekete a föld. Tán nincsenek lovaik?
– Várj – szólt dohánytól rekedt hangon a melegedő vándor. – Megmondanám, de kenyér nélkül nem forog az
agyam. Azelőtt emberek voltak, most meg szájak. Érted?
– Mi bajod van? – kérdezte zavartan Dvanov. – Egész éjjel együtt melegedtünk, most pedig kötekedsz.
A vándor föltápászkodott.
– Tegnap este volt, ember! A bánat a nap járását követi: este elnyugszik, reggel fölkel. Az este fáztam, nem ma
reggel.
Dvanov talált a zsebében a piszok között egy kis kenyérbelet. Odaadta.
– Egyél, váljék gyomorrá az agyad. Én meg majd magamtól is megtudom, amire kíváncsi vagyok.
Ugyanezen a napon, délben egy falura bukkant, és azt mondta a szovjetben, hogy moszkvaiakat akarnak
letelepíteni ott följebb, a sztyeppen.
– Hadd telepítsenek – bólintott rá az elnök. – Úgyis elpusztulnak: nincs mit inni, messze a víz. Mi magunk se
nyúltunk soha azokhoz a földekhez. Ha volna ott valami víz, a többit akár magunkból facsarnánk ki, csak teremne a
föld!
Dvanov még beljebb hatolt a kormányzóságban. Arra az időre gondolt, amikor majd megcsillan a víz a magasan
fekvő, száraz sztyeppen – akkor jön el a szocializmus.
Nemsokára valamilyen ősi, réges-rég kiszáradt folyó keskeny völgye tárult föl előtte. Ebben a völgyben feküdt
Petropavlovka: mint szomjas nyáj a szűk itató körül.
Petropavlovka főutcáján görgelékköveket látott, melyeket egy gleccser sodorhatott ide valaha. A görgelékkövek
most a házak előtt hevertek, s az öregek számára kínáltak ülőhelyet.
Ezek a kövek jutottak eszébe ismét, amikor már a petropavlovkai szovjet irodájában ült. Azért tért be, hogy szállást
kérjen éjszakára, és hogy levelet írjon Sumilinnak. Dvanov nem tudta, hogy szokás kezdeni a levelet, ezért azzal
kezdte, hogy a természetnek a teremtéshez nincs különösebb tehetsége, ezért a türelmével győz: Finnországtól
egészen idáig, Petropavlovkáig csúsztak a görgelékkövek egy gleccser nyelvén, át a síkságon és az idők végtelenjén. A
talaj mély rétegeiből kell vizet adni a magasan fekvő sztyeppnek, hogy meg lehessen teremteni rajta az új életet, ami
minden bizonnyal közelebb van, mint Finnország.
Mialatt írt, egy paraszt várakozott az asztal mellett. Akaratos arcát sajátosan nyírt, rövid szakáll keretezte.
 – Mindenki igyekszik! Mindenki tülekszik! – mondta ez az ember, mint aki biztos benne, hogy mindenki téved.
– Igyekszünk – bólintott Dvanov. – Muszáj kirángatni benneteket a sztyeppre, tiszta vizet keresni.
A paraszt kéjesen megvakarta a szakállát.
– No nézd csak! Megjelent a főokos! Mintha nélküled sohase jönnénk rá, hogy töltsük meg a hasunkat.
– Nem jönnétek rá – mondta közönyös sóhajjal Dvanov.
– Menj innen, te eszehagyott! – kiáltotta a másik asztal mellől az elnök. – Mi dolgod velünk, hisz te vagy az isten!
Mint kiderült, ez az ember csakugyan istennek és mindentudónak tartotta magát. Ebbéli meggyőződésében
otthagyta az ekét, és magával a földdel táplálkozott. Azt mondta, ha egyszer a kenyér a földben terem, a föld is ehető,
csak hozzá kell szoktatni a gyomrot. Azt hitték, belehal a kísérletbe, de lám, él, s mindenki szeme láttára kotorja ki a
foga közül az agyagot. Ezért egy kicsit tisztelték is.
Amikor a szovjet titkára el akarta vinni Dvanovot a szállására, az istennek mondott ember ott állt az ajtó előtt és
reszketett.
– Isten! – szólt rá a titkár. – Vidd el az elvtársat Kuzja Pogankinhoz, mondd, hogy a szovjet küldi, ma ő a soros.
Dvanov elindult az istennel.
Egy középkorú paraszt jött szembe velük.
– Jó estét, Nyikanorics! – köszöntötte az istent. – Hallod, eleget voltál már isten, ideje, hogy Lenin legyen belőled!
Az isten türtőztette magát, nem válaszolt. Csak akkor sóhajtott mélyen („Micsoda népek vannak!”), amikor
eltávolodtak.
– Mi az, nem kell nekik az isten? – kérdezte Dvanov.
– Nem – vallotta be az. – A szemével lát, a kezével érint, de nem hiszi el. A napban hisz, pedig azt még senki se
tapogatta meg. Nem baj, hadd kételkedjen!
Pogankin háza előtt az isten búcsú nélkül sarkon fordult, és ott akarta hagyni Dvanovot. De ő nem eresztette:
– Várj! Most mit fogsz csinálni?
Az isten borúsan tekintett végig a falun, ahol oly magányos volt.
– Majd egy éjszaka kihirdetem, hogy visszaveszem a földet. Majd akkor hinni fognak ijedtükben. – Egy percig
feszülten gondolkodott. – Másnap visszaadom, és akkor enyém a bolseviki dicsőség.
Dvanov rosszallás nélkül kísérte el pillantásával. Az isten ment, amerre látott, sapka nélkül, egy szál kiskabátban,
mezítláb: étele a sovány föld, reménysége az álma.
Pogankin barátságtalanul fogadta Dvanovot: nagyon nyomta a szegénység. Gyermekei az éhínség alatt szinte
megöregedtek, s csak a mindennapi kenyér megszerzése érdekelte őket. A két kislány asszonynak tetszett: anyjuk
hosszú szoknyáját, blúzát hordták, hajukban hajtűk, és egész este fecsegtek. Furcsa volt látni ezeket a pici,
gondterhelt nőket, akik oly céltudatosan tettek-vettek, de a szaporodás vágya még hiányzott belőlük. Dvanov emiatt
valahogy olyan nyomasztó, szégyellni való lényeknek látta őket.
Amikor sötétedni kezdett, a tizenkét éves Varja krumplihéjból és egy kanál búzából ügyesen levest főzött.
– Apuska, gyere le vacsorázni! – hívta az apját. – Anyuska, hívd be a fiúkat az udvarról, minek fagyoskodnak kinn
a bolondok?
Dvanov zavartan töprengett: mi lesz ebből a Varjából később?
– Te meg fordulj el – szólt rá Varja. – Valamennyiőtöknek nem jut, az enyimekből is épp elég van!
Varja föltűzte a haját, megrángatta a blúzát, lesimította a szoknyáját, mintha valami illetlent rejtegetne alatta.
Két fiúcska jött be: taknyosak, éhezéshez szokottak, mégis boldogok, hiszen gyerekek. Nem tudták, hogy
forradalom van, és azt képzelték, örökké krumplihéj lesz az ételük.
– Hányszor megparancsoltam, hogy korábban gyertek! – kiáltott rájuk Varja. – Tökkelütöttek!… Azonnal vessétek
le a ruhát, honnan vegyek másikat?
A fiúk levetették ócska báránybőr ujjasukat, s az ujjas alatt nem volt semmi: se nadrág, se ing. Pucéran másztak föl
a lócára. Minden bizonnyal a nővérük szoktatta rá őket erre a takarékosságra. Varja összeszedte a báránybőr
gúnyákat, és kiosztotta a kanalakat.
– Apuskára figyeljetek, nehogy sűrűbben merjetek! – kommandírozta a fivéreit. Ő maga behúzódott a sarokba, s
arcát tenyerébe hajtotta, hiszen a gazdasszony később szokott enni.
A fiúk éberen figyelték az apjukat: mihelyt kiemelte kanalát a fazékból, azonnal belemerítették a magukét, és
villámgyorsan nyelték a levest. Azután megint üres kanállal figyeltek.
– Kaptok tőlem! – fenyegetőzött Varja, valahányszor a fivérei az apjukkal egyszerre akarták a kanalukat a fazékba
meríteni.
– Varka, apa mind kikanalazza a sűrűjét! Szólj rá! – panaszkodott az egyik, aki eltanulta nővérétől a szigorú
igazságosságot.
 Maga Pogankin is tarthatott Varjától, mert attól fogva hígabb lét meregetett.
Az ablak mögött, az égen, amely annyira különbözött a földtől, hívogató csillagok jelentek meg. Dvanov
megkereste a Sarkcsillagot, s azon tűnődött, meddig kell még ott raboskodnia az égen, s neki magának is mi mindent
kell még kiállnia.
– Holnap megint itt lesznek a banditák! – jegyezte meg rágás közben Pogankin, s kanalával az egyik fiú homlokára
csapott, aki épp egy nagy darab krumplit kapott ki.
– Miért a banditák? – kíváncsiskodott Dvanov.
– Csillagos az ég, látni az utat! Minálunk, ha nagy a sár, béke van, ha fölszárad, kezdődik a háború!
Letette a kanalát, és böffenteni akart, de nem sikerült.
– Most ehettek! – utasította a gyerekeket. Azok nekiestek a fazékban lévő maradéknak. – Ilyen ételtől egész évben
egyet se csuklom! – mondta komolyan Dvanovnak. – Azelőtt ebéd után sokszor egész vacsoráig emlegettem a
szüleimet! Íze volt az ételnek!
Dvanov leheveredett, hogy elaludjék, s mielőbb meglássa az új napot. Holnap elgyalogol a vasúthoz, hogy
hazamenjen.
– Gondolom, unalmas itt az élet – mondta, már alváshoz készülődve.
– Mitől lenne vidám? Falun mindenütt unalmas. Azért szaporodik úgy a nép. Miért gyötörné mindenki az
asszonyt, ha volna más szórakozása is?
– Miért nem költöztök följebb, a jó zsíros földre? Ott bőségben élhetnétek. Mindjárt jobb kedvetek lenne.
Pogankin eltűnődött.
– Hogyan? Azt hiszed, útra lehet kelni ilyen málhával?… Gyerekek, mars, pisáljátok ki magatokat éjszakára!
– De így vissza fogják venni tőletek a földet – mondta Dvanov.
– Azt meg hogy lehet? Tán rendelet van rá?
– Van. Miért heverjen parlagon a legjobb föld? Az egész forradalom a föld miatt volt, megkaptátok, aztán alig
terem. Odaadják az áttelepülőknek, majd azok ráülnek… Kutakat ásnak, a száraz völgyekben tanyákat építenek,
teremni fog a föld! Ti meg csak vendégségbe jártok a sztyeppre.
Pogankint gondba ejtették a hallottak: Dvanov az elevenjére tapintott.
– Arrafelé igencsak jó a föld – dicsérte a tulajdonát. – Azt terem, amit csak akarsz. Tán a szorgalom szerint ítél a
szovjethatalom?
– Persze – mosolygott Dvanov a sötétben. – Hisz az áttelepülők is parasztok. De ha jobban értenek a földhöz,
odaadják nekik. A szovjethatalom a jó termést szereti.
– Igaza van – jegyezte meg keserűen Pogankin. – Akkor könnyebb lesz a rekvirálás.
– A rekvirálást nemsokára megtiltják – ötlötte ki Dvanov. – Mihelyt vége a háborúskodásnak.
– Ezt mondják a faluban is. De ki bírja ki addig? Egyetlen más országban sincs ez… Vagy csakugyan okosabb volna
kimenni a sztyeppre?
– Persze, menjetek csak – biztatta Dvanov. – Szedj össze egy tucat gazdát, és menjetek.
Pogankin ezután sokáig beszélgetett Varjával és betegeskedő feleségével az áttelepülésről – Dvanov betette a fülébe
a bogarat.
Reggel Dvanov falt egy kis kását a szovjetben, és viszontlátta az istent. Az isten visszautasította a kását: mit
csináljak vele, mondta, ha megeszem, úgysem lakom jól vele örökre.
Szekeret nem adott Dvanovnak a szovjet, de az isten megmutatta neki a Kaverinóba vezető utat: onnan már csak
húsz verszta a vasútig.
– Ne felejts el! – mondta az isten, és a szeme elfelhősödött. – Látod, mi most örökre elválunk, és senki sem érti
meg, milyen szomorú ez. Eddig ketten voltunk, ezentúl mind a ketten egyedül leszünk. Vésd az eszedbe: az embert a
másik ember barátsága élteti, engem azonban csak a lelkemet nyomó föld.
– Ezért vagy isten? – kérdezte Dvanov.
Az isten szomorúan nézett utána: hát te se hiszel a tényeknek?
Dvanov pedig megállapította magában, hogy az isten okos, csak fordítva él, de mert orosz, így is élhet, meg úgy is,
mindenképp megmarad.
Eleredt az eső. Dvanov csak estefelé ment ki a magasan fekvő útra. Lent terült el a lassú sztyeppi folyó homályba
burkolózó völgye. De látni lehetett, hogy a folyó haldoklik: hordalékszigetek tarkították, s nem annyira folyt, mint
inkább szerteszivárgott, és mocsárrá változtatta a tájat. A mocsárra leereszkedett a csüggesztő sötétség. A halak
lemerültek a fenékre, a madarak elbújtak fészkükben, a bogarak dermedten húzták meg magukat az élettelen sásban.
Az eleven lények a meleget, az ingerlő napfényt kedvelik; máskor ünnepi zengésük suttogássá halkult mély odúikban.
 Dvanov mégis hallani vélte a levegőben a nappali zsivajgás egybefolyó strófáit, és szerette volna visszahozni a
szavakat. Ismerte az ismétlődés izgalmát, ahogy megsokszorozza az élet együttérzése, de a dal strófáit szétszaggatta,
szerteröpítette a gyönge szellő, összevegyítette a természet borús erőivel, és agyagnémává változtatta. Amit hallott,
nem hasonlított az ő tudatának érzéséhez.
Ebben a hűlő, kizökkent világban társ híján önmagával beszélgetett. Szeretett hangosan beszélni a szabadban; ha
valaki meghallja, biztos elszégyelli magát, mint a szerelmes, akit rajtakapnak szerelmével a sötétben. De csak a
szavak változtatják gondolattá a képlékeny érzést – ezért beszél magában a tűnődő ember. Magunkkal beszélgetni
művészet, másokkal élvezet. Az ember ezért az élvezetért keresi a társaságot, úgy, ahogy a víz a lejtőt, fejezte be
Dvanov.
Fejét félrefordította, és körülhordozta tekintetét a világ látható felén. S megint megszólalt, hogy megfogalmazza
gondolatát:
– A természet mégiscsak tett. Ezek a megénekelt dombok és patakok; nem csupán költészet. Meg lehet velük itatni
a földet, a teheneket, az embereket. Az emberek a földből és a vizekből szerzik élelmüket, nekem pedig velük kell
élnem.
Lassan elfáradt, és ahogy a lábát rakosgatta, érezte, hogy a teste teherré válik. A fáradtság kiszikkasztotta a
belsőjét, amely egyre érdesebbé vált a fantázia nedve híján.
Amikor föltűntek Kaverino füstjei, az út szakadék mellett haladt tovább. Odalent sötétséggé sűrűsödött az alkony.
Nyirkos ingoványt rejthetett, és lehet, hogy valami furcsa népség húzta meg magát rejtekében, amely a változatos
élet elől elvonult a töprengés egyhangúságába.
Petropavlovka istenének több eleven mása is akadt a kormányzóságnak ebben a zugában.
A szakadék mélyéről fáradt lovak szuszogása hallatszott. Ki tudja, miféle emberek vonultak erre, s lovaik
beleragadtak az agyagos sárba.
Egy hetyke, erőteljes hang rágyújtott a lovasosztag élén egy olyan nótára, melynek szövege is, dallama is messzi
vidékről származott:

Van egy távoli föld

a túlsó partokon.
Ellenségnek jutott,
s én róla álmodom…1*
A lovak járása egyenletesebbé vált. Az osztag kórusa elnyomta az élen haladó énekest az övétől eltérő dallammal:

Rejtsd el gyümölcsöd,
arany almafácska,
mert kivág a Szovjet
sarló-kalapácsa.
A magányos énekes nem hagyta magát:
Itt a kardom, itt a lelkem,
boldogságom elfeledtem…

Az osztag elsöpörte nótája végét:

Hej, piros almácska,
hogy illatozol!
Ha borjúmba kerülsz,
ott rohadozol.
Ha az almafán maradsz,
almafához illesz,
ha a Szovjetbe kerülsz,
rajtad nagy pecsét lesz…
Az emberek füttyögetni kezdtek, s összevissza fejezték be a nótát:
Hej, almafácska,
 óvd a szabadságod,
se Szovjetnek, se cárnak:
a népnek légy áldott!
A nóta elhalkult. Dvanov megállt: érdekelte a lenti menet.
– Hé, te ott fönt ! – kiáltották neki. – Gyere le a főnökök nélküli nép közé!
Dvanov nem mozdult.
– Gyere gyorsan! – kiáltotta egy öblös hang, valószínűleg az előénekes. – Vagy számolj egyig, és a puskám hoz le!
Dvanov agyán átfutott, hogy Szonya sem igen ússza meg épségben ezt az életet, s úgy döntött, nem védekezik.
– Másszatok föl ti ide! Itt szárazabb! Mit kínozzátok a lovakat a szakadékban? Kulák gárda!
Odalent megálltak.
– Terítsd le, Nyikitok! – parancsolta az iménti hang.
A Nyikitoknak szólított férfi fölemelte a puskáját, de előbb könnyített elnyomott lelkén az Úristen rovására:
– Krisztus urunk tökire, a Szűzanya bordájára, az egész körösztyénpereputtyra… tűz!
Dvanov látta a lövés néma villanását, és úgy gurult le a meredély széléről a szakadék fenekére, mintha
vasdoronggal csaptak volna a lábára. Nem veszítette el az eszméletét, hallotta a föld benépesült anyagának iszonyú
lármáját, ahogy gurultában hol az egyik, hol a másik fülével tapadt rá. Tudta, hogy a jobb lábát találták el: oda fúrta
bele magát a vasmadár, ütemesen mozgatva hegyes szárnyait.
Elkapta egy ló meleg bokáját, és egyszerre elmúlt a félelme. A láb némán remegett a fáradtságtól, s az útszéli
füvek, csendes élet és verejték szagát árasztotta.
– Szabadítsd meg, Nyikitok, az élet tüzétől! Tied a ruhája!
Dvanov két kézzel szorította a ló lábát, s a láb egyszerre azzá az illatos, eleven testté változott, amelyet nem ismert,
és most már nem is fog megismerni soha, de hirtelen oly nagy szüksége lett rá. Megértette a selymes haj titkát, s
szíve a torkába ugrott; a szabadulás örömében fölkiáltott, s egyszerre megkönnyebbülést és elégedett nyugalmat
érzett. A természet nem mulasztotta el, hogy elvegye tőle azt, amiért anyja kínok között e világra szülte: a
szaporodás magjait, hogy újabb emberek egyesüljenek családokká. A halált megelőző pillanatok érzéki káprázatában
Dvanov magáévá tette Szonyát. Miközben szorosan ölelte a földet és a lovat, életében először tapasztalta meg az élet
lobogó szenvedélyét, és elcsodálkozott rajta, milyen semmi a gondolat a halhatatlansághoz képest, amely
meglegyintette rebbenő szárnyával.
Odajött hozzá Nyikitok, és megérintette a homlokát: meleg-e még? A keze széles volt és forró. Dvanov nem akarta,
hogy ez a kéz leváljon róla, és ráfektette a maga gyöngéd érintésű tenyerét. De tudta, mire kíváncsi Nyikitok, és
segíteni akart neki:
– Üss agyon, Nyikita! Hasítsd szét a fejem mielőbb!
Nyikita nem hasonlított a kezére – ezt mindjárt észrevette Dvanov –, utálatos, vékony hangon kezdett el kiabálni,
ami annyira nem illett a kezében rejlő nyugalomhoz:
– Hát te még élsz? Nem széthasítalak, hanem fölaprítalak, minek halj meg azonnal?! Kínlódj csak, akkor
biztosabban megdöglesz!
Odaléptettek a vezér lovának patái. Az öblös hang keményen lehűtötte Nyikitát:
– Ha csúfot űzöl az emberből, rohadt dög, én varrlak be téged a sírba! Megmondtam, végezz vele, tied a ruhája.
Hányszor mondtam neked: az osztag nem banda, hanem anarchia?!
– …az élet, a szabadság és a rend anyja! – folytatta a fekvő Dvanov. – Hogy hívják magát?
A vezér nevetett.
– Nem mindegy neked? Mracsinszkijnak.
Dvanov elfeledkezett a halálról. Olvasta Mracsinszkij Modern Ahasvérus-át. Csak nem ez a lovas írta?
– Maga író! Olvastam a könyvét. Nekem már mindegy, de tetszett a könyve.
Nyikita megunta a várakozást.
– Vetkőzzön le ő maga! Csak nem fogok egy hullával vesződni! Hisz meg se lehet fordítani! A kabátja derékba van
szabva, elszakad, aztán semmi hasznom belőle!
Dvanov vetkőzni kezdett, hogy ne okozzon veszteséget Nyikitának: egy halottat csakugyan nehéz úgy levetkőztetni,
hogy ne szenvedjen kárt a ruhája. A jobb lába elzsibbadt, és nem engedelmeskedett, de már nem fájt. Nyikita
észrevette a kínlódását, és bajtársiasan segített neki.
– Tán itt ért a golyó? – kérdezte, óvatosan fölemelve a lábát.
– Itt.
– Oda se neki, nem ért csontot, egykettőre begyógyul, hisz fiatal vagy. Szülők maradnak utánad?
 – Maradnak.
– Az jó – mondta Nyikita. – Szomorkodnak egy kicsit, aztán elfelejtenek. Mostanság ez a szülők sorsa. Tán
komenista vagy?
– Az.
– A te dolgod. Mostanság mindenki cár akar lenni.
A vezér némán figyelt. A többi anarchista megigazgatta a lovakon a nyerget, s rágyújtottak, nem törődve
Dvanovval és Nyikitával. A szakadék fölött kialudt az utolsó fény is – leszállt az éj. Dvanov sajnálta, hogy nem fog
többé megismétlődni a Szonyával való álma; az élet többi dolgával nem gondolt.
– Annyira tetszett a könyvem? – kérdezte a vezér.
Dvanovon már nem volt se köpeny, se nadrág. Nyikita azonnal a maga zsákjába rakta a holmit.
– Mondtam, hogy igen. – Már csak a szivárgó sebet figyelte a lábán.
– De helyesled-e a könyv eszméjét? Emlékszel rá? – firtatta a vezér. – Szerepel benne egy ember, aki a horizont
legperemén él…
– Az eszméjét elfelejtettem – jelentette ki Dvanov –, de érdekesen van kitalálva. Előfordul ilyesmi. Maga olyan
szemmel nézi az embert, ahogy a majom nézte Robinsont, mindent fordítva lát, de azért érdekes olvasmány.
A vezér a meglepetéstől fölemelkedett nyergében.
– Ez érdekes… Nyikita, ezt a bolsit magunkkal visszük a Limannij-tanyáig, majd ott megkapod mindenestül.
– És a ruhája? – akadékoskodott Nyikita.
Dvanov megegyezett vele, hogy addig hajlandó pucéran élni. A vezér nem emelt ellene kifogást, de figyelmeztette
Nyikitát:
– Vigyázz, nehogy meghűtsd nekem ebben a szélben! Ez egy bolsi értelmiségi. Ritka példány!
Az osztag elindult. Dvanov megmarkolta Nyikita lovának kengyelét, és megpróbált fél lábon ugrálni. Nem fájt a
lába, de mihelyt rálépett, azonnal belédöftek a vastollak.
A sztyepp belsejében haladtak, dombnak föl, az összeszűkülő vízmosásban. Hűvös éjszakai szél fújt, a pucér
Dvanov fürgén ugrált a fél lábán, s ettől kimelegedett.
Nyikita a gazda szemével méregette a nyeregből az alsóneműjét.
– Hát nem bepisált a dög?! – fakadt ki harag nélkül. – Elnézlek benneteket: olyanok vagytok, mint a gyerekek. Még
egy se maradt száraz nálam. Még ha elküldi is őket előtte a reterátra az ember, a következő percben bepiszkítanak.
Csak egy tisztességes emberem akadt, egy járási komisszár: aszongya, lőj, nyomorult, isten veled, párt, isten veletek,
gyerekeim! Annak száraz maradt a gatyája. Speciális ember volt!
Dvanov elképzelte magának azt a speciális bolsevikot, és így szólt:
– Nemsokára titeket állítunk a falhoz ruhástul-gatyástul. Mi nem öltözünk be a halottak ruhájába.
Nyikita nem sértődött meg.
– Te csak szedd a lábad! Még nincs itt az időd, hogy fecsegj. Én, barátom, nem fogom eláztatni a gatyám, hiába
szeretnéd.
– Majd nem nézek oda – nyugtatta meg Dvanov. – De ha mégis észreveszem, nem ítéllek el.
– Én se ítéllek el téged – békült meg Nyikita. – Bárkivel megeshet. Csak a holmiért kár.
Jó két óra múlva értek oda a Limannij-tanyához. Míg az anarchisták bementek, hogy beszéljenek a gazdával,
Dvanov kint reszketett a szélben, s mellével a lóhoz simult, hogy fölmelegedjék. Azután elvezették a lovakat, őt meg
otthagyták egyedül. Nyikita elmenőben így szólt hozzá:
– Menj, ahova akarsz, féllábon úgyse tudsz megszökni.
Dvanov el akart bújni, de a gyengeségtől lehanyatlott, és sírva fakadt a sötétben. A tanya elcsöndesedett, a
banditák szétszéledtek, s lefeküdtek aludni. Dvanov elmászott valahogy egy pajtáig, és befúrta magát a
kölesszalmába. Egész éjszaka olyan álmai voltak, melyeket az ember mélyebben átérez, mint magát az életét, ezért
nem is jegyzi meg. A csöndes éjszaka közepén fölébredt; a szóbeszéd szerint ilyenkor nőnek a gyerekek. Szemében
könnyek ültek: álmában sírhatott. Eszébe jutott, hogy ma meg fog halni, és úgy ölelte magához a szalmát, mint egy
eleven testet.
Ezzel a vigasztalással aludt el újra. Nyikita reggel alig talált rá, s először azt hitte, hogy meghalt, mert Dvanov
arcán dermedt mosoly feszült. De csak azért rémlett így, mert sohasem mosolygó szeme le volt hunyva. Nyikita
homályosan emlékezett rá, hogy az eleven ember sohase nevet egészen: vagy a szeme, vagy a szája szomorú.

Szonya Mandrova szekéren érkezett Volosinóba, és tanítónő lett a falu iskolájában. De elhívták gyerekszüléshez
segíteni, halott mellé virrasztani, sebet bekötözni, és ő mindent megcsinált, ahogy tudott, nem sértett meg senkit
azzal, hogy visszautasítja. Mindenkinek szüksége volt rá ebben a kis faluban a szurdok fölött, és Szonya fontosnak és
boldognak érezte magát, amiért vigaszt tud nyújtani az emberek gondjában-bajában. De éjszakai magányában egyre
várta a levelet Dvanovtól. Meghagyta a címét Zakar Pavlovicsnál és minden ismerősénél: ne felejtsék el megírni
Szasának, hol lakik most. Zakar Pavlovics megígérte, és nekiajándékozta Dvanov fényképét.
– Úgyis visszahozod – mondta –, majd ha férjhöz mész hozzá, és nálunk fogsz lakni.
– Visszahozom – ígérte Szonya.
Az iskola ablakából nézte az eget, és csillagokat látott az éjszaka csöndjében. Olyan néma csönd volt ott, hogy úgy
rémlett, az egész sztyepp néptelen, a levegő még a lélegzéshez sem elég, ezért is hullanak le a csillagok. Szonya a
levélre gondolt: el tudják-e hozni veszélytelenül a mezőkön át? A levél éltető eszméjévé vált, megingathatatlanul hitt
abban, hogy feléje tart valahol, s rejtett formában magában foglalja további létének és derűs reményeinek értelmét,
és annál nagyobb igyekezettel és szorgalommal munkálkodott a falusiak boldogtalanságának enyhítésén. Tudta, hogy
mindezért meg fogja jutalmazni a levél.
De a leveleket akkoriban mások olvasták. Dvanovnak Sumilinhoz írt levelét elolvasták még Petropavlovkában.
Elsőnek a postás, azután minden ismerős, akinek kedve volt olvasni: a tanító, a diakónus, a boltos özvegye, a kántor
fia és még mások. A könyvtárak nem működtek, könyvet nem árultak, a boldogtalan emberek pedig lelki vigaszra
vágytak. Ezért a postás háza lett a könyvtár. A különösen érdekes levelek el sem jutottak a címzetthez, hanem ott
maradtak, hadd olvassák el újra meg újra, s leljenek benne állandó gyönyörűséget.
A hivatalos levélcsomagokat a postás azonnal félretette: a címzettnél mindenki előbb ismerte meg a tartalmukat. A
legtöbb tanulságot azokból a levelekből merítették, amelyeket Petropavlovkán át kellett továbbítani: az ismeretlen
emberek szomorú és érdekes dolgokról írtak.
Az elolvasott levelek egy részét a postás cukros vízzel leragasztotta és továbbította.
Szonya nem tudta ezt, különben gyalog végigjárta volna az összes falusi postát. A sarokkemence mögül
áthallatszott az őr horkolása, aki nem fizetésért dolgozott, hanem mert meg akarta őrizni épségben az iskola
berendezését. Azt szerette volna, ha nem is jönnek gyerekek az iskolába: csak összekarcolják a padokat és
telefirkálják a falakat. Az őr előre látta, hogy az ő gondoskodása nélkül felfordul éhen a tanítónő, az iskolát meg
széthordják a parasztok. Szonya is nyugodtabban aludt, ha hallotta a közelében lévő ember motoszkálását. Lábát
megtörölte a leterített szalmában, és óvatosan befeküdt a hidegen fehérlő ágyba. Valahol hűséges kutyák ugattak,
kitátott szájukat a sztyepp sötétje felé fordítva.
Szonya összegömbölyödött, hogy érezze a testét, és fölmelegedjék tőle, s lassan elszenderedett. Sötét haja
titokzatosan szétterült a párnán, szája elnyílt, ahogy befelé figyelt álmára. Azt látta álmában, hogy sötét sebek lepik
el a testét, s amikor fölriadt, gyorsan és öntudatlanul végigtapogatta magát.
Az ajtót durván megdöngették egy bottal. Az őr már fölébredt vackán, és matatni kezdte a pitvarban a reteszt.
Közben szidta a kint türelmetlenkedőt:
– Mit hadonászol az ostornyéllel? Idebent fehérnép pihen, a deszka meg csak hüvelyknyi! Mi kell?
– Mi van itt? – kérdezte kintről egy nyugodt hang.
– Itt oskola van – felelte az őr. – Tán azt hitted, fogadó?
– Akkor itt lakik a tanítónő?
– Hát hol lakjék? – csodálkozott az őr. – Minek kell neked? Azt hiszed, a közelébe engedlek, te arcátlan?!
– Mutasd meg…
– Ha ő is úgy akarja, láthatod.
– Engedd be! Ki az? – kiáltotta Szonya, és kiszaladt a pitvarba.
Ketten szálltak le a lóról: Mracsinszkij és Dvanov.
Szonya hátrahőkölt. Szasa állt előtte, borostásan, piszkosan, szomorúan.
Mracsinszkij leereszkedő pillantást vetett Szonyára: ez a szánalmas lány nem méltó az ő figyelmére.
– Van magukkal még valaki? – kérdezte Szonya, még nem érezve át boldogságát. – Hívja be a bajtársait, Szasa, van
cukrom, megteázhatnak.
Ivanov lekiáltott a tornácról, s visszajött. Nyikita lépett be, meg még egy ember: kis termetű, sovány, közönyös
pillantású, bár már a küszöbről meglátta a nőt, és azonnal föltámadt benne a vágy: nem a birtoklás vágya, hanem
hogy megvédje az elnyomott, gyönge nőt. Őt Sztyepan Kopjonkinnak hívták.
Kopjonkin mindenkinek köszönt, erőltetett méltósággal fejet hajtva, s fölajánlott Szonyának egy bonbont, melyet
vagy két hónapja tartogatott a zsebében, nem tudva, kinek.
– Nyikita – mondta a ritkán megszólaló ember fenyegető hangján –, forralj vizet a konyhában, de ezt a
hadműveletet Petrusával együtt hajtsd végre! Biztos van mézed, tudom, hogy mindenfélét összelopkodsz, de majd a
hátországban elbánok veled, ne félj!
– Honnan tudja, hogy az őrt Pjotrnak hívják? – kérdezte félénken, csodálkozva Szonya.
 Kopjonkin őszinte tisztelete jeléül fölállt.
– Onnan, elvtársnő, hogy személyesen tartóztattam le a Businszkij-birtokon, mert ellenszegült a forradalmi
népnek az összeharácsolt vagyon elpusztításakor.
Dvanov a megrettent Szonya felé fordult.
– Tudod, ki ez? A mezei bolsevikok parancsnoka. Ő mentett meg attól, hogy ez az ember ott kivégeztessen – és
Mracsinszkijra mutatott. – Ez itt anarchiáról papol, de még tőlem is fél!
Fölnevetett: nem haragudott a múltra.
– Én az ilyen rohadt gazembert csak az első ütközetig hagyom életben – jelentette ki Kopjonkin, Mracsinszkijra
mutatva. – Képzelje, Szasa Dvanovra pucéran és sebesülten találtam rá egy tanyán, ahol ez a halálmadár tyúkokat
rabolt az osztagával! Azt mondták, ne legyen semmilyen hatalom. Miért ne legyen? – kérdeztem. Hogy anarchia
legyen, mondták. Hogy vinné el őket a pestis! Senkinek ne legyen hatalma, náluk meg ott a puska! Micsoda
szamárság! Nekem öt emberem volt, nekik harminc, mégis elkaptuk őket. Nem harcosok ezek, hanem gyáva
tolvajok! Megtartottam túszul őt meg Nyikitát, a többit elengedtem, miután becsületszavukat adták, hogy dolgozni
fognak. Majd megnézem, ez itt hogy fog harcolni a banditákkal, úgy-e, mint Szasával, vagy csak módjával. Mert
akkor végzek vele.
Mracsinszkij egy fadarabkával tisztogatta a körmeit. Szerényen viselkedett, mint egy méltatlanul legyőzött vezér.
– Hol van Kopjonkin elvtárs többi katonája? – kérdezte Szonya Dvanovtól.
– Kopjonkin hazaengedte őket két napra az asszonyokhoz. Szerinte a katonai vereségek fő oka, hogy a katonák
nélkülözik a feleségüket. Be akarja vezetni a családi hadsereget.
Nyikita egy sörösüvegben mézet hozott, az őr pedig a szamovárt. A méznek petróleumszaga volt, de azért az utolsó
csöppig megették.
– A fene a lelkibe! – mérgelődött Kopjonkin Nyikita miatt. – Üvegben lopja a mézet. Több megy mellé, mint bele.
Nem találtál egy fazekat?
Hirtelen teljesen megváltozott. Fölemelte a teáscsészét, és így szólt:
– Elvtársak! Igyunk még egyszer utoljára, hogy erőt gyűjtsünk a világ minden kisgyermekének védelméhez, és
megőrizzük egy gyönyörű nő emlékét, akit Rosa Luxemburgnak hívtak. Esküszöm, saját kezemmel fektetem a sírjára
valamennyi gyilkosát és kínzóját!
– Éljen! – kiáltotta Mracsinszkij.
– Mindet agyonverjük! – helyeselt Nyikita, és pohara tartalmát áttöltötte a tányérba. – Nőket tilos halálra sebezni.
Szonya rémülten ült köztük.
A teát megitták. Kopjonkin fölfordította csészéjét, és rákoppintott az aljára. Ekkor pillantása Mracsinszkijra esett,
és eszébe jutott, hogy nem tetszik neki.
– Menj ki a konyhába, barátom, egy óra múlva pedig itasd meg a lovakat… Petrusa! – kiáltott az őrnek. – Vigyázz
rájuk! Te is menj ki – szólt rá Nyikitára. – Hagyj a kannában, még szükség lehet rá, azt hiszed, a trópuson vagy?
Nyikita fölhajtotta a vizet, és megszűnt a szomjúsága. Kopjonkin borús arccal töprengett. Arcáról nem lehetett
leolvasni semmilyen konkrét érzelmet, s azt sem lehetett tudni, miféle származék: zsellér-e vagy tanító?
Személyisége eredeti vonásait már elmosta a forradalom. Szeme egyszerre kigyúlt: szíve szerint tűzre vetett volna
minden magántulajdont a világon, hogy az emberekben ne maradjon más érzés, mint a bajtársai iránti rajongás.
Az emlékek azonban ismét mozdulatlanná változtatták az arcát. Néha Szonyára pillantott, és még jobban szerette
Rosa Luxemburgot: mind a kettőjüknek sötét a haja és szánnivalóan törékeny a teste, ezt mindjárt látta Kopjonkin,
és érzelmei továbbhaladtak az emlékek útján.
A Rosa Luxemburg iránti szerelem annyira fölajzotta, hogy szeme bepárásodott, s megtelt a gyász könnyeivel.
Fáradhatatlanul járkált föl-alá, s fenyegette a burzsoáziát, a banditákat, Angliát és Németországot szerelmének
meggyilkolása miatt.
– Az én szerelmem most a kardom hegyén és a puskám csövén villog, nem szegény szívemben! – jelentette ki, és
kirántotta a kardját. – Úgy fogom irtani, Rosa, a szegények és a nők ellenségeit, mint a gazt.
Bejött Nyikita egy fazék tejjel. Kopjonkin a kardjával hadonászott.
– Nincs napi ellátmányunk, ez meg itt a tavalyi legyeket ijesztgeti! – háborgott halkan Nyikita. Majd fennhangon
jelentette: – Kopjonkin elvtárs, ebédre folyékony ételt hoztam neked. Igaz, akármit szerzek, mindig káromkodsz. A
molnár tegnap levágott egy bárányt, hadd foglaljam le a sereg részét! Hisz nekünk tábori norma jár!
– Jár? – kérdezte Kopjonkin. – Akkor hozz három porciót, de mérd le! A normánál többet ne merj elvenni!
– Mert akkor ellenforradalom lesz! – bólintott rá Nyikita. – Tudom, mennyi a kincstári norma. A csontot nem
veszem el.
– Ne ébreszd föl a népet, majd holnap hozzad!
 – Holnapra, Kopjonkin elvtárs, eldugják – jósolta meg Nyikita, de mégsem kerekedett föl, mert Kopjonkin nem tűrt
ellentmondást, és gyakran váratlan cselekedetekre ragadtatta magát.
Elég későre járt. Kopjonkin békés álmot kívánt Szonyának, s mind a négyen kimentek aludni Pjotrhoz a konyhába.
Öt ember feküdt le sorba a szalmára, s Dvanov arcát nemsokára sápadtra változtatta az álom; fejét Kopjonkin hasába
fúrta, s elcsöndesedett, Kopjonkin pedig, aki kardostul és hiánytalan egyenruhában feküdt le, óvón ráfektette a
karját.
Nyikita megvárta, amíg mindenki elalszik, akkor felkelt, és először Kopjonkint nézte meg.
– No nézd, hogy cuppog! Pedig milyen derék férfi!
S kiment, hogy fölkajtasson egy tyúkot a másnapi reggelihez. Dvanov nyugtalanul forgolódni kezdett: álmában
megijedt, hogy elakad a szíve. Fölriadt és fölült apadión.
„De hol a szocializmus?” – jutott eszébe, s belekémlelt a szoba sötétjébe, s holmiját keresve úgy rémlett neki, hogy
álmában elveszítette ezek között az idegenek között. A majdani büntetéstől való félelmében sapka nélkül és
harisnyában kiment, meglátta a veszélyes, néma éjszakát, s a falun keresztülvágva, elrohant a messzeségbe.
Addig futott a lassan kiszürkülő földön, amíg meg nem pillantotta a hajnalt és egy mozdony füstjét a sztyeppi
állomáson. A vonat indításra várt.
Dvanov öntudatlanul keresztülment a síneken, bele a sűrű tömegbe. Egy fürge férfi loholt a nyomában, aki szintén
utazni akart. Úgy lökdöste a tömeget, hogy hasadt rajta a ruha, de mindazok, akik előtte voltak – s köztük Dvanov is
–, fölsodródtak a tehervagon fékezőperonjára. Az a férfi kénytelen volt fölnyomni az elöl lévőket, hogy maga is
fölszállhasson. A sikertől fölvidulva, hangosan elolvasta a peron falára ragasztott plakátot:
„A szovjet közlekedés a történelem mozdonyának vágánya!”
Teljes mértékben egyetértett a plakáttal: maga elé képzelte a kifogástalan mozdonyt, elején a csillaggal, amint
magában robog a síneken, nem tudni, hova. Az ő ócska szerelvényeiket lerobbant masinák húzták, nem a történelem
mozdonyai: a mostani utasokra nem vonatkozik a plakát.
Dvanov behunyta a szemét, hogy elhatárolja magát minden látnivalótól, és öntudatlanul tegye meg az utat addig a
pontig, amelyet szem elől tévesztett vagy észre se vett.
Két nap múlva eszébe jutott, miért él és hová is küldték. Ám az emberben ott lakozik egy picike kíváncsi lény, aki
nem vesz részt sem a tetteiben, sem a szenvedéseiben, aki mindig hidegvérű és magányos. Az ő dolga, hogy lásson és
szemtanú legyen, de nincs szavazati joga az ember életében, és nem tudni, mi végre létezik magányosan. A tudatnak
ez a zuga éjjel-nappal világos, mint a házmester fülkéje egy nagy házban. Éjjel-nappal ott leskelődik ez a házmester
az ember kapualjában, ismer minden lakót, de egyetlen lakó se tanácskozza meg vele a maga dolgait. A lakók jönnek-
mennek, s a házmester pillantása elkíséri őket. Erőtlen mindentudása néha szomorúnak mutatja, de mindig udvarias
és visszahúzódó. Tűz esetén értesíti a tűzoltókat, és kívülállóként figyeli a továbbiakat.
Miközben Dvanov mintegy öntudatlanul vonatozott, ez a benne fészkelő szemtanú mindent látott, de egyszer se
figyelmeztette és nem segítette. Együtt élt vele, de nem ő volt.
Mintha halott testvére volna: minden emberinek birtokában van, mégis hiányzik belőle valami nagyon fontos
apróság. Az ember sohasem aggódik érte, megbízik benne, ahogy az otthonról felesége nélkül eltávozó lakó se
féltékeny a házmesterre.
Ő az emberi lélek eunuchja. S lám, mi mindennek volt a tanúja. Az első órában Dvanov szótlanul utazott. Ahol
nagy a tömeg, mindjárt akad vezér is. A tömeg a vezér révén érzi biztosítva hiú reményeit, a vezér pedig előcsiholja a
tömegből azt, amire szüksége van. A tehervagon fékezőperonja, ahol vagy húsz ember zsúfolódott össze, azt az
embert ismerte el vezéréül, aki valamennyiüket fölnyomta a peronra, hogy maga is följuthasson. Ez a vezér semmit
se tudott, mégis mindenről volt véleménye. Ezért az emberek hittek neki. Szerettek volna valahol egy pud lisztet
szerezni, s előre tudni akarták, érdemes-e ezért szenvedni is. A vezér kijelentette, hogy biztosan sikerülni fog
mindnyájuknak lisztet cserélni, ő már volt ott, ahová igyekszenek. Ő ismeri azt a gazdag falut, ahol a parasztok
tyúkot és búzalisztből sütött pogácsát esznek. Ott mostanában tartják a búcsút, amikor minden batyuzót vendégül
látnak.
– A házakban olyan meleg van, mint a fürdőben – bátorította őket a vezér. – Az ember teleeszi magát zsíros
birkahússal, aztán alhat! Amikor én ott voltam, minden reggel ittam egy kis csobolyó kvaszt, ezért nincs bennem egy
szem giliszta se. Ebédre sűrű, meleg borscs, azután hús, azután kása, azután palacsinta; addig ehet az ember, amíg
görcsöt nem kap az állkapcája. De addigra torkáig ér a sok étel. Akkor vesz az ember egy kanál zsírt, s azzal
lenyomtatja, nehogy kibújjék belőle, és mindjárt az ágyba kívánkozik. Pompás dolog!
Az emberek boldog révületben hallgatták.
– Édes jó istenem, hát visszatérnek a régi szép idők? – szólalt meg üdvözülten egy sovány vénember, aki éppoly
kínzó szenvedéllyel élte meg az éhségét, mint anya a gyermeke elvesztését. – Nem, az, ami volt, többé nem térhet
vissza!… Hej, de innék most egy pohárkával! A cár minden bűnét megbocsátanám…
– Annyira jólesnék, papa? – kérdezte a vezér.
– Ne is mondd, galambom! Hogy én mi mindent ittam már! Sellakot meg politúrt, de még szagos vízért is nagy
summákat fizettem. Mindhiába, csak marja a gyomrot, de a lelket nem vidítja föl! Emlékszel, a vodkát milyen
patikatisztára főzték? Olyan volt, mint az Isten szent ege. Se színe, se szaga: akár a nők könnye. Formás üvegbe
töltötték, csinos címkét ragasztottak rá… Lehajtott belőle az ember egy decit, és mindjárt egyenlőséget és
testvériséget látott mindenhol. Az volt ám az élet!
Valamennyi hallgatója mély sóhajjal fejezte ki őszinte sajnálatát azért, ami elmúlt. A mezőket kifakította a hajnali
ég, a borús sztyeppi táj bekéredzkedett a szívbe, de nem engedték be, ezért ahogy a vonat haladt, elmaradt s eltűnt.
Panaszok és ábrándok közepette utaztak az emberek azon az elfeledett hajnalon, és nem vették észre, hogy egy
fiatalember állva alszik köztük. Minden útiholmi nélkül utazott, valószínűleg máshol tartotta a kenyerét, vagy
menekült valahonnan és bujkált. A vezér megszokásból ellenőrizni akarta az iratait, és megkérdezte, hová utazik.
Dvanov már nem aludt, és azt válaszolta, hogy csak egy állomásnyit.
– Akkor mindjárt itt az állomásod – közölte a vezér. – Kár helyet foglalni ilyen rövid útra. Mentél volna gyalog.
Bár már megvirradt, az állomás ki volt világítva petróleumlámpával. A lámpa alatt ott állt az ügyeletes forgalmista.
Az utasok futásnak eredtek teáskannáikkal, ám a mozdony minden morranására riadtan hátrakapták a fejüket:
nehogy örökre itt maradjanak ezen az állomáson! De fölösleges volt sietni: a vonat itt vesztegelt egész nap és még
egy éjszaka.
Dvanov az egész napot átszundikálta a vasút közelében, éjszakára pedig az állomástól nem messze betért egy tágas
házba, ahol bárki szállást kaphatott némi fizetségért. A fogadó padlóján sűrű sorokban feküdt a nép. Az egész
helyiséget bevilágította a nyitott tűzhely. Mellette egy merev, fekete szakállas férfi ült, s a tüzet vigyázta. A sóhajoktól
és horkolástól akkora volt a lárma, mintha az emberek nem is aludnának, hanem dolgoznának. Az akkori, gondokkal
teli életben az álom is munkának tetszett. A fa válaszfal mögött még egy kisebb és sötétebb szoba volt. Ott orosz
kemence terpeszkedett, s két pucér férfi ült a polcán, a ruháját varrogatva. Dvanov megörült a tágas helynek, s
fölmászott hozzájuk. A pucér férfiak összébb húzódtak. De a kemence olyan forró volt, hogy akár krumplit lehetett
volna sütni rajta.
– Itt nem fogsz tudni aludni, fiatalember – mondta az egyik férfi. – Itt csak a tetveket lehet szárogatni.
Dvanov mégis lefeküdt. Úgy rémlett neki, mintha kettesben volna valakivel: egyszerre látta az éjjeli menedékhelyet
és önmagát, amint a kemencén fekszik. Odébb húzódott, hogy helyet adjon álombéli társának is, átölelte, s máris
elaludt.
A két pucér közben megvarrta a ruháját.
– Későre jár; ni, hogy alszik a fiú – szólt az egyik, s mind a ketten lemásztak, hogy egy kis rést keressenek az alvó
testek között. A fekete szakállas vigyázta tűzhely kialudt. Fölállt, nyújtózkodott.
– A keservit! – mondta, azzal kiment, és többé nem jött vissza.
A ház lassan kihűlt. Fölbukkant egy macska, s mászkálni kezdett a fekvők között, játékos mancsával meg-
meghuzigálta a szétterülő szakállakat. Valaki azt hitte, nem macska, s így szólt félálmában:
– Menj odébb, jányom, mi se ettünk.
Hirtelen felült középen egy dagadt, borostás i ú.
– Mama! Mama! Add ide a flintámat, vén boszorka! Add ide, ha mondom!… Akaszd rá a bográcsot!
A macska veszélyt sejtve felgörbítette a hátát.
A szomszédos vénember aludt ugyan, de az esze álmában is működött.
– Feküdj vissza, te bolond! Mit ijesztgeted a népet? Aludj inkább!
A fiú visszahullott az öntudatlanságba.
A csillagos éjszakai ég fölszívta a föld nappali melegének utolját is; a lég nyújtózkodni kezdett a közelgő hajnal
jeleként. Az ablakon át látni lehetett a megváltozott harmatos füvet: holdbéli rétnek látszott. A távolban
fáradhatatlanul zakatolt egy vonat: jobbról-balról szorongatta a végtelen tér, ő pedig bőgve száguldott a vak
vágatban.
Egy álombéli élet éles kiáltása hallatszott, s Dvanov fölébredt rá. Eszébe jutott a láda, melyben zsemlyéket vitt
Szonyának; abban a ládában tömérdek jóízű zsemlye volt. A láda nem volt ott a kemencén. Óvatosan lemászott, hogy
megkeresse odalent. Reszketett a félelemtől, hogy nincs meg a láda, minden lelkiereje merő félelemmé változott.
Négykézlábra ereszkedett, és elkezdte tapogatni az alvókat, abban a hitben, hogy valamelyikük maga alatt rejtegeti.
Az alvók forgolódtak, s csak a puszta föld volt alattuk. A láda pedig sehol. Annyira elkeseredett a veszteség miatt,
hogy elsírta magát. Megint végigosont az alvók között, megtapogatta batyuikat, még a kályhába is benézett. Sokak
lábába belebotlott, másoknak az arcát karcolta meg a talpával, vagy az egész embert odébb moccantotta. Heten
fölébredtek s fölültek.
– Mit keresel, ördögfajzat? – kérdezte csöndes dühvel egy tisztes külsejű paraszt. – Mit kutakodsz itt, te álmatlan
sátánfia?
– Rúgd farba, Sztyepan, hozzád közelebb van! – ajánlotta egy másik, aki sapkában aludt, egy téglával a feje alatt.
– Nem látták a ládámat? – kérdezte Dvanov a fenyegetőző emberektől. – Lakatra volt zárva, tegnap hoztam, most
meg nincs sehol.
Egy vaksi, ám annál éberebb paraszt megtapogatta a maga batyuját, és így szólt:
– No nézd csak, micsoda mákvirág! Még hogy a ládája! Hisz üres kézzel jöttél, ébren voltam, láttam! Most meg
láda kell neked!
– Sózz oda neki, Sztyepan, te jobb erőben vagy – kérte a sapkás. – Tedd meg a kedvemért! Minden polgártársat
fölébresztett a kurafi! Most aztán ébren várhatjuk a holnapot.
Dvanov elveszetten állt közöttük, és várta, hogy valaki a pártjára keljen.
A másik szobából, a kemencéről áthallatszott egy öblös hang:
– Rakjátok ki azt a gyüttmentet az udvarra! Mert ha én kelek föl, mindenkit kihajítok. Legalább éjszaka legyen
nyugalma a szovjet embernek!
– Mit kell itt vitatkozni?! – kiáltotta egy magas homlokú legény az ajtó mellől, és talpra ugrott. Derékon ragadta
Dvanovot, mint egy ledőlt szálfát, és kivonszolta. – Hűtsd le magad odakinn! – és az ajtót becsapva, visszament a
meleg házba.
Dvanov elindult az utcán. A csillagok csapata végezte fölötte a maga őrszolgálatát. Az ég egy kicsit világolt tőlük,
míg lejjebb jeges sötétség honolt.
Amikor Dvanov maga mögött hagyta a falut, futásnak akart eredni, de fölbukott. Megfeledkezett a lábsebéről,
amelyből egész idő alatt vér és sűrű nedv szivárgott – a seb nyílásán át lassan távozott belőle az erő és az öntudat;
legszívesebben elaludt volna. Most már értette gyöngesége okát. Fölfrissítette a sebet egy pocsolya vizével,
megfordította a kötést, és óvatosan lépdelt tovább. Előtte felkelőben volt az új, jobbnak ígérkező nap; a keletről
szivárgó világosság fölriasztott fehér madárcsapatra hasonlított, amely örvénylő sebességgel repül föl a még sötéten
homályló magasba.
Az úttól jobbra, egy esők mosta domboldalon falusi temető feküdt. Szorosan egymás mellett álltak a szél- és
esőmarta, szegényes keresztek. Arra emlékeztették az arra járó élőket, hogy a halottak hiába éltek, s szeretnének
föltámadni. Dvanov intett a kereszteknek, hogy továbbítsák részvétét a sírokban pihenő halottaknak.

Nyikita a volosinói iskola konyhájában egy tyúk mellehúsát falta, miközben Kopjonkin és a többi harcos a földön
aludt. Elsőnek Szonya ébredt föl; odament az ajtóhoz, és Dvanovot hívta. De Nyikita azt válaszolta, hogy Dvanov nem
éjszakázott itt, valószínűleg előrement a maga dolgát intézni az új életben, ha egyszer komenista. Erre Szonya
mezítláb bement Pjotr, az őr kamrájába.
– Mit fekszik meg alszik itt – kiáltotta –, Szasa meg sehol!
Kopjonkin először csak az egyik szemét nyitotta ki, a másik akkor nyílt föl, amikor már talpon, sőt sapkában volt.
– Petrusa – szólt –, forralj vizet mindenkinek, én elmegyek egy fél napra! Miért nem szólt nekem az éjjel,
elvtársnő? – korholta Szonyát. – Fiatal és meggondolatlan a fiú, ráadásul megsebesült, még utóbb meghal a
szabadban. Megy valahol, s a szél könnyeket fakaszt a szeméből…
Kopjonkin kiment az udvarra, a lovához. A ló izmos, nagy testű állat volt, könnyebben vonszolt volna szálfákat,
mint embert a hátán. De már hozzászokott a gazdájához és a polgárháborúhoz, s a fiatal vesszőkből font kerítéssel és
a zsúptetővel táplálkozott – kevéssel beérte. De hogy egyszer-egyszer jóllakjon, képes lenne fölfalni egy egész fiatal
erdőt s meginni rá egy kisebb tavat. Kopjonkin megbecsülte a lovát, a harmadik helyre rangsorolta: Rosa
Luxemburg, a forradalom, végül a ló.
– Jó reggelt, Proletárerő! – üdvözölte a durva abraktól eltelt lovat. – Elmegyünk Rosa sírjához!
Kopjonkin remélte és hitt benne, hogy életének minden tette és útja Rosa Luxemburg sírjához vezet. Ez a remény
melengette a szívét, ez sarkallta nap nap után forradalmi tettekre. Kopjonkin minden reggel megparancsolta a
lovának, hogy induljon el Rosa sírja felé, és a ló lassan annyira hozzászokott a „Rosa” szóhoz, hogy nógatásnak vette.
Mihelyt meghallotta, hogy „Rosa”, szedni kezdte a lábát, akár ingovány, akár sűrű erdő, akár szügyig érő hó volt
előtte.
– Rosa, Rosa – mormolta időnként útközben Kopjonkin, és a ló megfeszítette kövér testét. – Rosa… – sóhajtozott
Kopjonkin, és irigyelte a felhőket, amelyek Németország felé úsznak: el fognak úszni Rosa sírja felett, a föld felett,
amelyet Rosa cipője taposott. Kopjonkin szemében minden út és minden szél Németország felé tartott, vagy ha nem,
akkor is megkerüli a Földet, s végül csak eljut Rosa szülőföldjére.
Ha hosszú volt az út, és nem ólálkodott rajta ellenség, Kopjonkin erősebben és szívből jövőbben lelkesedett.
A heves vágy egyre halmozódott benne, és nem volt alkalma hőstettre, amely lehűthette volna magányos testét.
– Rosa! – kiáltott föl panaszosan, megijesztve a lovat, és a néptelen utakon sűrű, kövér könnyeket sírt, melyek
maguktól fölszáradtak az arcán.
Proletárerő rendszerint nem az úttól fáradt el, hanem saját súlyától. A Bitjuga völgyének dús rétjén nőtt fel, és ha
eszébe jutott szülőföldjének ezernyi édes füve, csurgott a nyála.
– Megint zabálhatnál? – morogta a nyeregben Kopjonkin. – Jövőre egy teljes hónapra szabadon eresztelek legelni,
aztán nyomban folytatjuk az utat a sírhoz…
A ló hálás volt, és szorgalmasan taposta bele az út menti füvet az anyaföldbe. Kopjonkin nem nógatta
különösebben, ha az út váratlanul kettéágazott. Proletárerő önállóan választotta ki valamelyiket a kettő közül, és
mindig oda vitte, ahol szükség volt Kopjonkin fegyveres közreműködésére. Kopjonkin útiterv nélkül, találomra vagy
a ló kedve szerint haladt; az életet bölcsebbnek tartotta magánál.
Grosikov, a bandita sokáig vadászott Kopjonkinra, de sehogy se tudott találkozni vele. Éppen azért nem, mert
Kopjonkin maga se tudta, hová megy, hát honnan tudhatta volna Grosikov?
Volosinótól öt versztányira egy öt házból álló tanyabokorra bukkant. Kihúzta a kardját, és sorra megkocogtatta
hegyével az ablakokat.
A házakból eszüket vesztett nők rohantak elő, akik már rég fölkészültek a halálra.
– Mit akarsz, galambom, a fehérek elmentek, vörösöket se bújtatunk…
– Gyertek ki az utcára családostul! Most azonnal! – parancsolt rájuk érces hangon Kopjonkin.
Végül is hét asszony meg két öregember jött ki; a gyerekeket nem hozták magukkal, a férfiakat meg elrejtették az
ólakban.
Kopjonkin végignézett a népségen.
– Oszolj haza! Lássatok hozzá a békés munkához!
Dvanov biztosan nem járt ezen a tanyán.
– Még közelebb megyünk Rosához, Proletárerő! – fordult ismét a lóhoz.
Proletárerő megint taposni kezdte a földet.
– Rosa! – fohászkodott föl Kopjonkin, és gyanakodva méregetett egy-egy csupasz bokrot: vajon ők is bánkódnak-e
Rosa miatt? Ha nem, odairányította lovát, és kardjával aprítani kezdte a bokrot: ha Rosa nem kell, másért se élj!
Senkire sincs olyan nagy szükség, mint Rosára!
Kopjonkin sapkájába be volt varrva egy plakát, amely Rosa Luxemburgot ábrázolta. Olyan szépnek volt megfestve
ezen a plakáton, hogy egy nő sem érhetett a nyomába. Kopjonkin hitt a plakát élethűségében, és nem merte kifejteni
a sapkájából, nehogy elérzékenyüljön.
Estig néptelen helyeken poroszkált, s be-benézett a mélyedésekbe, nem alszik-e ott a fáradt Dvanov. De mindenütt
némaság honolt. Estére beért egy Maloje nevű, hosszan elnyúló faluba, és Dvanovot keresve, portáról portára
ellenőrizte a házakat. Mire a falu végére ért, leszállt az éj; akkor leereszkedett egy szurdokba. Mind a ketten – ember
és ló – egészen reggelig tartó néma álomba zuhantak.
Reggel hagyott időt Proletárerőnek, hadd lakjék jól, majd ismét útnak indult, amerre kellett. Az út homokbuckákon
át vezetett, de Kopjonkin sokáig nem állította meg a lovat.
A nehéz út miatt Proletárerő hátát kövér verejtékcseppek lepték el. Ez délben történt, egy kevés portából álló falu
határában. Kopjonkin belovagolt a faluba, és pihenőt engedélyezett a lónak.
Vastag bekecses, kendős asszony gázolt át a bojtorjánon.
– Ki vagy? – állította meg Kopjonkin.
– Én? A bába.
– Hát születnek itt emberek?
A bába szeretett beszélni, és szívesen elegyedett szóba férfiakkal.
– Mi az hogy! Özönével jöttek vissza a háborúból a férfiak, az asszonyokban meg föltámadt a vágy…
– Hallgass ide, jóasszony: nemrég egy fiatalember lovagolt erre, hajadonfőtt, a felesége sehogy se tud megszülni,
biztos téged keres, szaladj végig a falun, kérdezd meg, nincs-e itt valahol! Aztán gyere vissza és mondd meg. Hallod?
– Olyan soványka? Szaténinges? – tudakolta a bába.
Kopjonkin próbált visszaemlékezni, de nem tudott felelni. Az ő szemében csak kétféle ember létezett: a mieink
meg az idegenek. A mieinknek kék szemük van, az idegeneknek többnyire fekete vagy barna és tiszti vagy
banditaszeme; ennél alaposabban nem figyelte meg őket.
 – Ő az! – jelentette ki. – Szaténingben és nadrágban.
– Akkor mindjárt idehozom. Fjoklusánál üldögél és krumplit zabál…
– Hozd ide, jóasszony, proletár köszönet érte! – szólt Kopjonkin, és megsimogatta Proletárerőt. A ló úgy állt ott,
mint valami gép: hatalmasan, vastag izomkötegekkel behálózott reszkető testtel; ilyen lóval szűzföldeket kell feltörni
meg erdőket irtani.
A bába elment Fjoklusához.
Fjoklusa özvegyi holmiját mosta éppen. Szaporán mozgatta vállig meztelen, telt, rózsaszínű karjait.
A bába keresztet vetett és megkérdezte:
– Hol a vendéged? Egy lovas kérdezősködik utána.
– Alszik – mondta Fjoklusa. – Alig van benne élet, nem fogom fölébreszteni.
Dvanov jobb karja lelógott a kemencéről, s látni lehetett rajta lassú, mély lélegzését.
A bába visszament Kopjonkinhoz, aki ezek után maga gyalogolt el Fjoklusához.
– Ébreszd föl a vendégedet! – parancsolt rá ellentmondást nem tűrően.
Fjoklusa megrázta Dvanov karját. Dvanov álmában hadarni kezdett ijedtében, majd arccal feléjük fordult.
– Menjünk, Dvanov elvtárs! – kérte Kopjonkin. – A tanítónő meghagyta, hogy vigyelek vissza.
Dvanov fölébredt, és eszébe jutott minden.
– Nem, én nem megyek innen sehova. Menj vissza egyedül.
– A te dolgod – mondta Kopjonkin. – Az is jó hír, hogy élsz.
Visszafelé egészen sötétedésig lovagolt Kopjonkin, és most rövidebb utat választott. Már éjszaka volt, amikor
meglátta a malmot és az iskola világos ablakait.
Pjotr, az őr és Mracsinszkij malmozott Szonya szobájában; maga a tanítónő a konyhában ült az asztalnál, és fejét
tenyerébe hajtva szomorkodott.
– Nem akar jönni – jelentette Kopjonkin. – Valami szalmaözvegy kemencéjén hever.
– Heverjen – mondott le róla váratlanul Szonya. – Még mindig gyereknek hisz, én meg nem is tudom, miért
szomorkodom.
Kopjonkin kiment a lovakhoz. Osztagának tagjai még nem tértek vissza a feleségüktől, Mracsinszkijnak és
Nyikitának nem lévén semmi dolga, addig is jól belaktak a rekvirált ételből.
„Minden falut föleszünk a háborúban – állapította meg magában Kopjonkin. – Nem marad semmilyen hátországi
bázisunk, hogy jutunk el így valaha is Rosához?”
Mracsinszkij és Nyikita merőben fölöslegesen sürgölődött az udvaron, mutatva, hogy ők készen állnak bármilyen
feladatra. Mracsinszkij egy kupac száraz trágyán állt, és a talpával döngölte.
– Menjetek be – szólt rájuk tűnődve Kopjonkin. – Holnap mindkettőtöket szabadon engedlek. Minek cipeljelek
magammal? Nem ellenség vagytok ti, hanem kenyérpusztítók! Most már tudjátok, hogy létezem, ennyi elég.

Dvanov ebben a hosszúra nyúló időben az otthon kényelmét élvezte, s nézte, hogyan aggatja föl a háziasszony a
mosott ruhát a tűzhely mellett kifeszített madzagra. Cseréptálkában lózsír égett a pokol kékes lángnyelveivel, az
utcán falusiak igyekeztek a környékbeli elhagyatott helyekre. A polgárháború otthagyta maga után a népvagyon
szilánkjait: döglött lovakat, törött szekereket, a banditák darócköpenyeit, párnáit. A párnák helyettesítették a
banditák lovain a nyerget, ezért osztagaikban ez a vezényszó járta: „Párnára!” A vörös hadseregbeli parancsnokok
válaszul így biztatták a banditák nyomában száguldó lovasaikat:
– Kapjátok le őket a párnákról!
Szrednyije-Boltaji népe éjjelente kivonult a szurdokokba és az erdőkbe, a tegnapi ütközetek helyszíneire, és a
gazdaságban hasznosítható holmik után kutatott. Sokan találtak is ezt-azt; egész szépen jövedelmezett ez az iparág.
Hiába függtek kinn a katonai hatóságok parancsai a talált hadi felszerelés visszaszolgáltatására: a háborús eszközök
alkatrészeikre szedettek szét, és békés foglalatosságok gépezeteivé változtak: a vízhűtéses géppuskára üstöt szereltek,
és pálinkafőző lett belőle, a gulyáságyúkat beépítették a fürdőházakba, a háromhüvelykes ágyúk egyes alkatrészeit a
gyapjúverők kapták, az ágyúk závárzatából pedig hajtórudat fabrikáltak a kézimalmok kopárjaihoz.
Dvanov angol zászlóból varrt női inget látott az egyik udvarban. Ez az ing az orosz szélben száradt, és már kissé
kifakult.
Fjokla Sztyepanovna befejezte a teregetést.
– Min gondolkodol olyan nagyon, fiú? – kérdezte. – Ennél, vagy unod magad?
– Csend van nálad – felelte Dvanov. – Pihenek.
– Pihenj. Hova sietnél, még fiatal vagy, van időd.
Széles, kidolgozott tenyerét szája elé tartva, nagyot ásított.
 – Én már… leéltem a magamét. Az uramat megölték a cár háborújában, élnem nincs miből, örülni fogok az örök
álomnak.
Fjokla Sztyepanovna Dvanov előtt vetkőzött le, tudva, hogy úgyse kell már senkinek.
– Oltsd el a világot – mondta a mezítlábas Fjokla Sztyepanovna –, különben nem marad holnapra.
Dvanov elfújta a mécsest. Fjokla Sztyepanovna fölmászott a kemencére.
– Te is mássz föl ide… Most nem olyan időket élünk, hogy a pucérságomat bámuld…
Dvanov tudta, hogy ha nincs ez az asszony a házban, azonnal visszamenekült volna Szonyához, valahol másutt,
messze keresi a szocializmust. Fjokla Sztyepanovna azzal kötötte magához, hogy hozzászoktatta a maga női
egyszerűségéhez; mintha boldogult édesanyjának nénje lenne. Az anyjára nem emlékezett, ezért nem is szerethette.
Amikor Fjokla Sztyepanovna elaludt, Dvanovnak egyszerre nehezére esett az egyedüllét. Egész nap alig
beszélgettek, Dvanov mégsem érezte egyedül magát: Fjokla Sztyepanovna valahogy mégiscsak gondolt rá, és Dvanov
is szüntelenül érezte a jelenlétét, amely megszabadította nyomasztó magányától. De most nincs jelen Fjokla
Sztyepanovna tudatában, és Dvanov egyszerre érezni kezdte majdani álmának terhét, amikor majd ő feledkezik el
mindenről: értelmét a test melege valahova kívülre szorítja, és ott magányos, szomorú megfigyelőként folytatja létét.
A régi hit őrangyalnak nevezte ezt az elűzött, gyönge tudatot. Dvanov még emlékezett rá, és megsajnálta
őrangyalát, amiért kiszorul a hidegbe az eleven ember melegéből.
Dvanov valahol belül, tudatának fáradt csendjében Szonya után vágyakozott, és nem tudta, mit kellene tennie:
szerette volna az ölében magával vinni, frissen és szabadon, más, szebb élmények felé. Az ablak mögött kihunyt a
fény, és a kunyhó levegője fülledtté vált.
Az utcán emberek neszeztek, visszatérőben a háború lefegyverzésének munkájából. Néha súlyos tárgyakat
vonszoltak, és a csupasz talajig leborotválták vele a füvet.
Dvanov óvatosan fölmászott a kemencére. Fjokla Sztyepanovna a hónalját vakarta s forgolódott.
– Lefekszel? – kérdezte egykedvű félálmában. – Miért is ne, aludj csak.
A kemence forró tégláitól még nyugtalanabb lett Dvanov, és csak a fülledt meleg és fáradtság együttes hatására
tudott elaludni. Apró tárgyak – dobozok, cserépbögrék, nemezcsizmák, ingek – óriási, súlyos dolgokká váltak, és
Dvanovra dőltek; muszáj volt magába eresztenie őket, alig fértek bele, pattanásig feszült tőlük a bőre. Legjobban
attól félt, hogy széthasad. Nem az életre kelt, fojtogató tárgyak voltak félelmetesek, hanem az, hogy szétszakad a
bőre, és torkán akadnak a varrásokba beleakadó száraz, forró nemezszálak.
Fjokla Sztyepanovna Dvanov arcára fektette a kezét. Dvanov száradó széna illatát érezte, és eszébe jutott, hogyan
búcsúzott el a kerítés mellett a szánni való, mezítlábas lánykától. Megszorította Fjokla Sztyepanovna kezét. A
bánattól menekülve s kicsit megnyugodva, kezét följebb csúsztatta a karján, és hozzásimult.
– Mit forgolódsz, kedvesem? – kérdezte ő. – Ne gondolj semmire, aludj.
Dvanov nem válaszolt. Szíve szaporán vert, hangosan örült belső szabadságának. Életének őrzője ott ült a helyén,
se nem örült, se nem bánkódott, hanem végezte őrszolgálatát.
Dvanov tapasztalt, felkészült kézzel simogatta Fjokla Sztyepanovnát, mintha előre megtanulta volna. Aztán keze
rémülten és csodálkozva megállt.
– Mi baj? – súgta hangosan Fjokla Sztyepanovna. – Mindenkinél így van.
– Te meg ő testvérek vagytok – mondta Dvanov, az éles emlékképtől gyöngéden, mint aki a nővér által kíván jót
cselekedni a húggal, Szonyával. Ő maga nem érzett se örömöt, se teljes belefeledkezést: egész idő alatt figyelmesen
hallgatta szíve szapora, pontos dobogását. De lám, a dobogása alábbhagyott, lelassult, a szív bezárult. Túlságosan
szélesre tárult az imént, s óvatlanul kieresztette egyetlen madarát. A figyelő utánanézett az elszálló madárnak, amely
elvitte képtelenül könnyű testét széttárt, megszomorított szárnyain. S az őr sírva fakadt; az ember életében csak
egyszer sír, egyszer veszíti el nyugalmát – sajnálatból.
Az éjszaka egyenletes sápadtságát Dvanov zavarosnak látta. Szeme bepárásodott. A tárgyak megint kicsinek
látszottak, és a helyükön voltak. Dvanov már nem akart semmit, és egészséges álomba merült.
Reggelig sem bírta kipihenni magát. Későn ébredt, amikor Fjokla Sztyepanovna már meggyújtotta a tüzet a
bográcsvilla alatt, aztán megint álomba zuhant. Olyan kimerültséget érzett, mintha mély sebet ejtettek volna rajta.
Délfelé Proletárerő állt meg az ablak alatt. Hátáról másodszor csúszott le Kopjonkin, hogy megkeresse a barátját.
Kardhüvelyével megkocogtatta az ablakot.
– Gazdasszony, küldd ki hozzám a vendégedet!
Fjokla Sztyepanovna megrázta Dvanov fejét.
– Ébredj, fiú, egy lovas keres.
A legény alig akart fölébredni, és sűrű, kékes ködöt látott maga előtt.
Kopjonkin bejött a szobába, kabátban, sapkában.
 – Tán örökre legyökereztél itt, Dvanov elvtárs? A tanítónő elküldte neked a ruhádat.
– Én itt maradok örökre – jelentette ki Dvanov.
Kopjonkin lehajtotta fejét, mint aki nem talál benne segítő gondolatot.
– Akkor én elmegyek. Isten veled, Dvanov elvtárs!
Dvanov az ablak felső tábláján át látta, amint Kopjonkin egyre jobban távolodik a síkon, messzi tájak felé.
Proletárerő elvitte a hátán az idős harcost oda, ahol a kommunizmus eleven ellenségei élnek, és Kopjonkin egyre
távolodott – szegényen, ködbe veszőn, de boldogan.
Dvanov leugrott a kemencéről, és csak az utcán jutott eszébe, hogy majd kímélnie kell a sebesült lábát – most csak
tűrjön.
– Minek szaladtál utánam? – kérdezte a lépésben lovagló Kopjonkin. – Hisz én nemsokára meghalok, akkor pedig
egyedül maradsz a lovon.
Fölemelte Dvanovot, és maga mögé ültette Proletárerő farára.
– Karold át a hasam. Ezentúl együtt megyünk, és együtt létezünk.
Proletárerő egészen estig lépkedett velük, este pedig Dvanov és Kopjonkin az erdőőrtől kért éjszakai szállást, a
sztyepp és az erdő határán.
– Senki ilyen-olyan ember nem járt nálad? – kérdezte Kopjonkin.
Az őrházban sokféle utas megfordult, ezért így válaszolt az erdőőr:
– Mostanság sokan jönnek-mennek élelemért. Hogy győzném mindet fejben tartani?
– Aztán mitől az a füstszag az udvaron?
Kopjonkin kiment az erdőőrrel az udvarra.
– Hallod, hogy zizeg a fű? Pedig nincs is szél – jegyezte meg az őr.
– Tényleg nincs.
– Azt mondják ezek a jöttmentek, hogy a fehér burzsujok adnak le jeleket rádión. Most megint erősebb a füstszag,
érzed?
– Nem érzem – szimatolt a levegőbe Kopjonkin.
– Eldugult az orrod. A levegő izzik a drót nélküli jelzésektől.
– Hadonássz a botoddal! – adta ki a parancsot nyomban Kopjonkin. – Zavard meg a lármájukat, ne érthessenek
belőle semmit.
Kopjonkin is kihúzta a kardját, és vagdosni kezdte az ármányos levegőt, egészen addig, amíg bele nem fájdult a
válla.
– Elég – mondta. – Most már meg vannak zavarva.
A győzelem elégedettséggel töltötte el: a forradalmat Rosa Luxemburg teste utolsó maradékának tekintette, és még
ilyen kis dolgokban is őrizte. A hallgatásba merült erdőőr adott nekik egy-egy darabka jóízű kenyeret, s kicsit
távolabb leült. A kenyér ízével nem törődött Kopjonkin: gépiesen evett, az álmoktól nem félt; teste vágyainak nem
engedett, a legközelebbi cél éltette.
– Miért etetsz bennünket? Hátha veszedelmes emberek vagyunk? – kérdezte Dvanov az őrtől.
– Akkor ne egyél ! – szólt rá szemrehányóan Kopjonkin. – A kenyér magától terem a földben, a paraszt csak
megbirizgálja az ekével, mint asszony a tehén tőgyét! Nem teljes értékű munka. Igaz, gazda?
– Így kell lennie – bólintott az ember, aki enni adott nekik. – Tiétek a hatalom, jobban kell tudnotok.
– Bolond vagy, kulákok komája! – fortyant föl Kopjonkin. – A mi hatalmunk nem a félelem, hanem a gondolkodó
nép.
Az erdőőr egyetértett azzal, hogy a nép gondolkodik.
Elalvás előtt Dvanov és Kopjonkin a holnapról beszélgetett.
– Mit gondolsz – kérdezte Dvanov –, hamarosan betelepítjük szovjet módra a falvakat?
Kopjonkint a forradalom végérvényesen meggyőzte arról, hogy minden ellenség beadja a derekát.
– Az még sokára lesz! Majd azt mondjuk, másképp a szárazvölgyi földeket a hoholok2* kapják meg… Vagy
egyszerűen fegyveres kézzel bevezetjük a fuvarkötelezettséget az épületek átszállítására. Ha egyszer kimondtuk, hogy
a föld a szocializmus, legyen is úgy.
– Először a vizet kell eljuttatni a sztyeppre – töprengett fennhangon Dvanov. – Ott ezen a részen száraz a föld, a mi
vízválasztónk olyan, mint a Kaszpin túli sivatagos terület.
– Majd el visszük oda a vízvezetéket – vigasztalta elvtársát Kopjonkin. – Kutakat csinálunk, és aszályos években
velük öntözzük a földet, az asszonyok libákat nevelnek, jut majd mindenkinek toll meg pihe!
Mire idáig jutott, Dvanov már aludt; Kopjonkin puha szénát terített a sebesült lába alá, és ő is lepihent.
 Reggel otthagyták az erdőszélen álló házat, és elindultak a sztyepp vidék felé.
A kerekek szántotta úton egy gyalogos jött szembe velük. Időnként lefeküdt és gurult, majd újból a lábain
lépkedett.
– Mit csinálsz, te eszehagyott? – állította meg Kopjonkin, amikor a közelébe értek.
– Én, földi, gurulok – magyarázta a szembejövő. – A lábam erősen elfáradt, úgyhogy pihentetni kell, de azalatt is
haladok.
Kopjonkinban valahogy kétség ébredt.
– Akkor menj tisztességesen.
– De hisz Batumiból jövök, két éve nem láttam a családomat! Ha megpihenek, nyomban elfog a bánat, így meg ha
lassan is, de csak közelebb jutok az otthonomhoz…
– Miféle falu látszik ott? – kérdezte Kopjonkin.
– Ott-e? – fordult arra a vándor, aki nem tudta, hogy élete folyamán akkora távolságot tett már meg, mint a
Földtől a Hold. – Az ott alighanem Hanszkije Dvoriki… A fene tudja, az egész sztyepp tele van faluval.
Kopjonkin megpróbált mélyebbre hatolni ennek az embernek a lelkében.
– Eszerint nagyon szeretheted a feleséged…
A gyalogos a hosszú vándorlástól megtört szemmel nézett föl a két lovasra.
– Persze hogy tisztelem. Amikor szült, fölmásztam a háztetőre a fájdalomtól…
Hanszkije Dvorikit ételszag töltötte meg, de a kenyérből pálinkát főztek. E titkos iparral nyilvánvaló
összefüggésben egy züllött külsejű fehérnép rohangált az utcán. Minden házba berontott, majd nyomban ki is
penderült.
– Gyün a front! – figyelmeztette a parasztokat, miközben rémülten lesett hátra Kopjonkin és Dvanov fegyveres
erejére.
A parasztok vizet öntöttek a tűzre, a házakból dőlt a füst kifelé. A pálinkakotyvalékot sebtében kilöttyintették a
disznók vályújába, a disznók pedig föllefetyelték, és részegen kóboroltak faluszerte.
– Hol itt a becsületes szovjet ember? – fordult Kopjonkin egy lassú, méltóságteljes léptekkel közeledő, sánta
polgárhoz.
– Aszondod, becsületes vagyok? A lábam elvettétek, aztán most becsületesnek mondotok? Itt nincs szovjet, én
vagyok a forradalmi bizottság teljhatalmú megbízottja, a szegényparasztok büntető ereje és hatalma. Ha sánta
vagyok is, én vagyok itt a legokosabb. Mindent tudok!
– Hallgass ide, teljhatalmú elvtárs! – kezdte Kopjonkin fenyegető hangon. – Ez itt meg a kormányzósági vébé
főkiküldötte! – Dvanov leszállt a lóról, és kezet nyújtott a teljhatalmúnak. – Ő csinálja a szocializmust a
kormányzóságban, forradalmi lelkiismerete szerint és a közmunka-kötelezettség alapján. Mi van itt nálatok?
A teljhatalmú egy csöppet sem ijedt meg.
– Ész sok, de kenyér semennyi.
– Viszont elárasztja a pálinka a földesuraktól elvett földet – pirított rá Dvanov.
A teljhatalmú komolyan megsértődött.
– Ne beszélj a levegőbe, elvtárs! Hivatalos parancsot adtam ki tegnap: ma hálaadó ünnepet tartunk a cárizmustól
való megszabadulás örömére. Egynapi szabadságot kapott a nép: csináljanak, amit akarnak, nem lesz megtorlás, ma
pihen a forradalom… Érted már?
– Ki engedte meg ezt az önkényeskedést? – kérdezte komoran Kopjonkin, még mindig lóhátról.
– Én itt olyan vagyok, mint Lenin! – magyarázta a sánta azt, ami nyilvánvaló. – Ma a kulákok megvendégelik a
szegényeket az én nyugtáim ellenében, én pedig ellenőrzöm a végrehajtást.
– Ellenőrizted?
– Portáról portára, meg szúrópróbaszerűen is: minden rendben megy. Az alkoholfok magasabb, mint a háború
előtt, a szegény nép elégedett.
– Akkor mit futkos az a fehérnép, mint egy ijedt tyúk? – csapott le Kopjonkin.
Ezen a sánta is módfelett fölháborodott.
– Még hiányzik belőlük a szovjet öntudat. Nem merik méltón fogadni a vendég elvtársakat, inkább a gaz közé öntik
a kincset, és szegénynek álcázzák magukat. De én ismerem minden praktikájukat. Átlátok rajtuk…
A sántát Fjodor Dosztojevszkijnek hívták: erre a névre keresztelte át magát külön jegyzőkönyvben, amelyben le
volt írva, hogy Ignatyij Mosonkov, a járási e é teljhatalmú megbízottja meghallgatta Ignatyij Mosonkov polgártárs
kérését nevének megváltoztatására a híres író, Fjodor Dosztojevszkij tiszteletére, és határozatba hozza: a
hatálybalépés napjától kezdve megváltoztathatja nevét, s a jövőben javasoljuk minden állampolgárnak, hogy vizsgálja
felül a nevét, meg van-e vele elégedve vagy nem, és szükségesnek érzi-e új név felvételét. Fjodor Dosztojevszkij ezt a
kampányt az állampolgárok tökéletesedése érdekében ötlötte ki: aki Liebknecht nevét veszi föl, az éljen is úgy, mint
ő, különben a dicső nevet visszaveszik tőle. Eddig két polgártárs kérte a névváltoztatás regisztrálását. Sztyepan
Csecserből Kolumbusz Kristóf lett, Pjotr Grugyin kútásóból pedig Franz Mehring, közönségesen Merin.3* Fjodor
Dosztojevszkij e két nevet feltételesen és haladéktalanul jegyzőkönyvbe vette, egyidejűleg kérdést intézett a járási
e éhez, hogy Kolumbusz és Mehring méltó férfiak voltak-e arra, hogy nevüket a jövendő életre nézve
példamutatónak tekintsék, vagy haszontalanok a forradalomra nézve. Az e é még nem válaszolt. Sztyepan Csecser
és Pjotr Grugyin most úgyszólván név nélkül él.
– Ha fölvettétek a nevet – mondta nekik Dosztojevszkij –, tegyetek is valami kiemelkedőt.
– Teszünk – felelték. – Csak hagyd jóvá, és adj róla igazolást.
– Szóban hívhatjátok így magatokat, de a hivatalos iratokban egyelőre a régit tüntetem föl.
– Nekünk szóban is jó.
Kopjonkin és Dvanov azokban a napokban került Dosztojevszkijhoz, amikor újabb tökéletesítéseken törte a fejét.
Olyasmikre gondolt, mint az elvtársi házasság, meg hogy mi az élet szovjet értelme, meg hogy föl lehet-e számolni az
éjszakát a nagyobb termés érdekében, meg hogyan szervezzék meg a munka mindennapi örömét, és mi a lélek: a
szánalmas szív-e vagy a fejben lakozó ész?… És még sok egyébbel gyötörte az eszét Dosztojevszkij, nem hagyva
nyugton éjszaka a családját.
A házában könyvek is voltak, de már kívülről tudta valamennyit, nem nyújtottak vigaszt, így hát egymaga
töprengett.
Dvanov és Kopjonkin megevett nála egy-egy tányér köleskását, majd sürgős megbeszélésbe kezdtek arról, hogy
legkésőbb jövő nyárra föl kell építeni a szocializmust. Dvanov azt mondta, maga Lenin mutatott rá a sietség
szükségességére.
– Szovjet-Oroszország olyan, mint a fiatal nyírfa – győzködte Dosztojevszkijt –, amelyet le akar legelni a
kapitalizmus kecskéje.
Még egy jelszót is idézett az újságból:

Szaporán növeld magasra a nyírfát,

Európa kecskéje le ne legelje!
Dosztojevszkij belesápadt, amint agyát erőltetve maga elé képzelte a kapitalizmus veszélyét. A kecskék csakugyan
lecsupaszítják a fák fiatal kérgét, még pucérra rágják a forradalmat is, és halálra fagy!
– De hát kin múlik az ügy, elvtársak?! – kiáltott föl lelkesen. – Lássunk hozzá gyorsan, és akár újévre
megcsinálhatjuk a szocializmust! Mire megjelennek a kecskék, megerősödik a kéreg a szovjet nyírfán.
Úgy gondolt a szocializmusra, mint a jó emberek társadalmára. A dolgokat és berendezéseket nem ismerte. Ezt
Dvanov mindjárt észrevette.
– Nem, Dosztojevszkij elvtárs. A szocializmus olyan, mint a nap: nyáron kel föl. A magasföldi sztyepp zsíros
földjére kell építeni. Hány porta van a faluban?
– Sok. Háromszáznegyven porta meg még tizenöt gazdaság a falun kívül.
– Remek. Ötösével-hatosával csoportosítani kell őket – ötlötte ki mindjárt Dvanov. – Jelentsd be azonnal a
közmunka-kötelezettséget: ássanak egyelőre kutakat a parlagföldeken, aztán tavasszal el lehet kezdeni az épületek
áttelepítését. Vannak kútásóitok?
Dosztojevszkij lassan fogta föl Dvanov szavait, és mindjárt látható képekké formálta. Hiányzott belőle a fantázia:
csak akkor tudta fölfogni az igazságot, ha a saját körzete gondolataivá és eseményeivé változtatta. De ez sokáig
tartott: gondolatban maga elé kellett képzelnie az ismerős pusztát, név szerint belehelyezni a faluja portáit és
megnézni, hogy festenének ott.
– Kútásók éppen vannak – mondta. – Például Franz Mehring: ő a lábával megérzi a vizet. Mendegél a
vízmosásokban, szemügyre veszi a környéket, és azt mondja: ássatok, fiúk, ezen a helyen, hat szazseny mélyre! Aztán
egyszer csak feltör onnan a víz. Szóval ilyennek csinálta meg az apja.
Dvanov segített Dosztojevszkijnek abban, hogy a szocializmust közös földekkel bíró porták bokraiból összeálló
faluként képzelje el. Dosztojevszkij mindent elfogadott, de valahogy hiányzott neki a szérűk fölött lebegő közös öröm,
hogy az elképzelt jövő szeretni való és meleget adó legyen, hogy erővé alakuljon át benne a lelkiismeret és a
türelmetlenség, amiért a valóságban még nincs készen a szocializmus.
Kopjonkin hallgatta, hallgatta, végül fölfortyant:
– Micsoda tetű vagy te? A kormányzósági vébé megmondta, hogy fejezd be nyárra a szocializmust! Minálunk
vasfegyelem van! Rántsd ki a kommunizmus kardját! Miféle Lenin vagy te itt, beste lélek, amikor csak a züllést és
rombolást őrzöd?!
Dvanov tovább tüzelte Dosztojevszkijt:
– A földet majd jobban és tisztábban lehet látni más bolygókról a hasznos növények miatt! Meggyorsul a víz
körforgása, és ettől még az ég is kékebb és tisztább lesz!
Dosztojevszkij megörült: most már látta a szocializmust! Kicsit párás, kék ég, melyet a hasznos növények lehelete
táplál. A szél kollektívan fodrozza a vetések sűrű, zöld tavait, az élet oly boldog, hogy nesztelenül folyik. Már csak az
élet szovjet értelmét kell bevezetni. Erre egyhangúlag Dosztojevszkijt választották meg, aki lám, már a negyvenedik
napot tölti étlen-szomjan, önfeledt tűnődéssel. Szép fiatal lányok jóízű ételt hoznak neki – céklalevest és disznósültet
–, de érintetlenül viszik vissza: Dosztojevszkij nem bír elszakadni kötelességétől. A lánykák egytől egyig
beleszeretnek Dosztojevszkijba, de a párt tagjai lévén, a pártfegyelem nem engedi meg nekik, hogy bevallják
szerelmüket, ezért némán és öntudatosan szenvednek…
Dosztojevszkij körmét végighúzta az asztalon, mintha kettéválasztaná a kort.
– Meglesz a szocializmus! A rozs még nem érik be, mire készen lesz! Én meg csak töröm a fejem: miért
szomorkodom? Hát a szocializmusra vágytam!
– Arra – bólintott Kopjonkin. – Mindenki szeretni akarja Rosát.
Dosztojevszkij fölfigyelt erre a Rosára, de nem értette, csak sejtette, hogy a Rosa valószínűleg a revolúció
rövidítése, vagy talán valami előtte ismeretlen jelszó.
– Nagyon igaz, elvtárs! – mondta elégedetten, mert a boldogság nagy vonalakban már körvonalazódott előtte. –
Csakhogy én mégis belesoványodtam a forradalom körzeti vezetésébe!
– Érthető: te vagy itt minden dolgok ütközőpontja – támogatta meg Kopjonkin Dosztojevszkij önbecsülését.
Ámde Fjodor Mihajlovics nem bírt nyugodtan elaludni ezen az éjszakán, egyre forgolódott, és hosszasan mormolta
töprengéseinek foszlányait.
– Mi van veled? – kérdezte a még ébren lévő Kopjonkin. – Unalmadban csikorgatod a fogad? Inkább gondolj a
polgárháború áldozataira, akkor lesz miért szomorkodnod.
Dosztojevszkij éjszaka fölébresztette az alvókat. Kopjonkin még magához se tért, máris a kardjához kapott, hogy
megfelelően fogadja a váratlanul rájuk törő ellenséget.
– A szovjethatalom miatt ébresztettelek föl! – magyarázta Dosztojevszkij.
– Akkor miért nem vertél föl hamarabb? – vonta kérdőre szigorúan Kopjonkin.
– Nincs lábasjószágunk – vágott egyenest a dolgok közepébe Dosztojevszkij; az éjszaka fele elég volt neki ahhoz,
hogy végiggondolja a szocializmus ügyét. – Ki fog eljönni hozzánk a legzsírosabb földre is, ha nincsenek állatok?
Akkor meg minek cipeljük odébb a házakat? Egészen elfáradtam az izgalomtól…
Kopjonkin olyan hevesen vakarta sovány, kiálló ádámcsutkáját, mintha föl akarná tépni a torkát.
– Szasa! – szólt Dvanovnak. – Ne aludj, mondd meg ennek az embernek, hogy nem ismeri a szovjet törvényeket.
Majd komoran szemügyre vette Dosztojevszkijt.
– Nem Lenin vagy te, hanem a fehérek szekértolója! Miket ki nem találsz? Hajtasd ki az összes élő állatot, ami még
maradt, és oszd szét portánként és forradalmi érzés szerint! Egy-kettő, kész!
Kopjonkin nyomban újra elaludt: neki nem voltak lelki kétségei, és nem értette a másokét, mert a kételkedést a
forradalom elárulásának tartotta: Rosa Luxemburg jó előre és mindenki helyett mindent végiggondolt, már csak a
fegyveres hőstettek vannak hátra, vagyis a látható és láthatatlan ellenség szétverése.
Reggel Dosztojevszkij körbejárta Hanszkije Dvorikit, és mindenütt ismertette a járási e é és a kormányzósági
vébé együttes parancsát a lábasjószág kivétel nélküli és egyenlő elosztására.
Az állatokat tulajdonosaik hangos sírás-rívás közepette hajtották ki a templomtérre. De a szegény nép is
szenvedett, látva a jajgató gazdákat és síró-rívó asszonyokat, sőt némelyik maga is sírva fakadt, jóllehet gyarapodás
várt rá.
Az asszonyok csókolták a teheneket, a férfiak gyöngéden fogták a lovak gyeplőjét, simogatták a farukat, s úgy
bátorították őket, mintha a fiaikat küldenék a háborúba; közben azon töprengtek, sírjanak-e ők is, vagy elég ennyi.
Az egyik paraszt – hosszú és sovány, de kis fejű és csupasz arcú, lányosan vékony hangú – nemhogy mukk nélkül
vezette ki a lovát, de még a többieket is vigasztalta.
– Mit siránkozol, Mitrij bátyó? – szólított meg magas hangján egy szomorú öregembert. – Tán a saját életedtől
készülsz megválni, hogy vigye el a kórság? No nézd csak, micsoda csapás: elveszik a lovadat! Vigye el a sátán, majd
szerzünk újat! Nyeld vissza a gyászodat!
Dosztojevszkij ismerte ezt a parasztot: régi szökevény. Még kölyökként jött ide valahonnét minden írás nélkül.
Egyetlen háborúban se hívhatták be: nem volt se hivatalos születési éve, se neve, sőt formailag nem is létezett. A
szomszédok, az egyszerűség kedvéért, meg hogy mégis megkülönböztessék valahogy, elkeresztelték Féligkésznek, de
a volt falutanács nyilvántartásában nem szerepelt. Volt egy tanácstitkár, aki odaírta a névsor alá; egyéb: 1 fő, neme:
bizonytalan. De a következő titkár nem értette ezt a bejegyzést, és a lábasjószág számát növelte meg eggyel, az
„egyebet” pedig kihúzta. Így éldegélt Féligkész: igen is meg nem is, mint az országúton elhullajtott mag.
Dosztojevszkij azonban nemrég tintával beírta a névsorba a következőképpen: „Ingadozó középparaszt személynév
nélkül”, s ezzel visszavonhatatlanul megerősítette a létezését, mondhatni, megszülte a szovjethatalom hasznára.
Régen a sztyeppi élet a jószág nyomában haladt, s a népben kiirthatatlanul élt a félelem, hogy jószág nélkül éhen
hal, ezért az emberek inkább megszokásból siránkoztak, mint a veszteségtől való félelemből.
Dvanov és Kopjonkin akkor jelent meg, amikor Dosztojevszkij elkezdte osztani a jószágot a szegényeknek.
Kopjonkin ellenőrizte:
– Nehogy tévedj! Teljesen betölt-e a forradalmi érzés?
A hatalma tudatában büszkén feszítő Dosztojevszkij kezével a hasától a nyakáig mutatott. Az osztás mikéntjére
egyszerű és érthető módszert választott: a legszegényebbek kapták a legjobb teheneket és lovakat, de mert állat
kevés volt, a középparasztoknak már semmi se maradt, csak elvétve egy-egy birka.
Amikor az akció a végéhez közeledett, megint előállt Féligkész, és rekedt hangon megszólalt:
– Fjodor Mihalics, azaz Dosztojevszkij elvtárs, lehet, hogy oktalanság, amit mondok, de ne sértődj meg miatta!
– Beszélj, Féligkész polgártárs, beszélj becsületesen és félelem nélkül – adott engedélyt mindenkinek szóló
tanulságul Dosztojevszkij.
Féligkész a kesergő nép felé fordult. Még a szegények is bánkódtak, miközben ijedten fogták a kapott jószág
kötőfékét, sokan pedig titokban visszaadták az állatokat tulajdonosaiknak.
– Ha így van, figyeljen ide mindenki! Bolond fővel azt kérdezem én most: mit fog csinálni például Petyka Rizsov az
én hátasommal? Hisz minden takarmánya a háza szalmafedele, a kertjében még karó se terem, a gyomrában pedig
harmadik napja fő egy fél krumpli. Meg aztán, már ne vedd zokon, Fjodor Mihalics, a te dolgod, tudjuk, a
forradalom, de mi lesz majd a szaporulattal? Most mi vagyunk a szegények, eszerint a lótulajdonosok minekünk
nevelik a csikókat? Kérdezd csak meg, Fjodor Mihalics: hajlandók-e a jószágtulajdonos szegények minekünk etetni a
csikókat és borjakat?
A parasztok megkövülten hallgatták ezt a józan beszédet.
Féligkész fölmérte a hallgatást, majd folytatta:
– Szerintem öt év múlva senkinek se lesz a tyúknál nagyobb jószága. Mert kinek van kedve a szomszédja számára
elletni az állatot? Sőt a mostaniak is egykettőre megdöglenek. Épp az én lovam fog elsőnek megdögleni Petykánál,
hisz ez az ember életében nem látott lovat, és egy szem takarmánya sincs! Vigasztalj meg engem, Fjodor Mihalics,
csak meg ne haragudj rám!
Dosztojevszkij azonnal kész volt a válasszal:
– Igazad van, Féligkész, semmi értelme az osztásnak.
Kopjonkin hirtelen a kör közepén termett.
– Hogyhogy semmi értelme? A banditák oldalára állsz? Akkor ebben a minutumban végzek veled! Polgártársak! –
fordult a többiek felé az indulattól remegő, fenyegető hangon. – Abból, amit ez a féligkész kulák mondott itt, semmi
se lesz. A szocializmus mindjárt itt van, és mindenkire egyformán kiterjed. Még egy csikó se születik, máris csudajó
lesz az élet! Ezért azt javaslom, vegyük el Rizsovtól a lovat, és adjuk oda Dvanov elvtársnak, a kormányzósági vébé
meghatalmazottjának. Most pedig oszoljatok szét, és harcoljatok a viszálykodás ellen!
A szegények bizonytalanul indultak el a lovakkal és tehenekkel – már régen elfelejtettek vagy meg se tanultak
bánni velük.
Féligkész elképedten meredt Kopjonkinra: nem annyira lovának elvesztése bántotta, mint inkább a kíváncsiság.
– Megenged egy kérdést, kormányzósági elvtárs? – kérdezte gyerekhangján, összeszedve minden bátorságát.
– Mivel nem a tiéd a hatalom, kérdezz csak! – enyhült meg Kopjonkin.
Féligkész udvariasan és figyelmesen kérdezett:
– Mi a szocializmus, mi lesz benne és mitől szaporodik majd benne a jószág?
Kopjonkin könnyedén megadta a magyarázatot:
– Ha szegényparaszt volnál, magadtól is tudnád, de mert kulák vagy, úgyse értenéd meg.

Estére Dvanov és Kopjonkin tovább akart menni, de Dosztojevszkij arra kérte őket, maradjanak reggelig, hogy végleg
megtudhassa, mivel kell kezdeni s mivel kell befejezni a sztyeppen a szocializmust.
Kopjonkin már unta a hosszú veszteglést, és úgy döntött, hogy éjszaka indulnak.
– Már mindent elmondtunk neked – okította ki Dosztojevszkijt. – Jószág van. Az osztálytömegek talpon vannak.
Most jelentsd be a közmunka-kötelezettséget, ásass kutakat és halastavakat a sztyeppen, tavasszal pedig vitesd oda a
házakat is. Ügyelj, hogy nyárra látni lehessen a szocializmust! Meg foglak benneteket látogatni.
– Eszerint egyedül a szegények fognak dolgozni, hiszen csak nekik van lovuk, a gazdagok pedig munka nélkül
fognak élni? – ébredt föl ismét a kétség Dosztojevszkijban.
– Hát aztán? A szocializmus a szegény, tiszta kezek munkája kell hogy legyen. A kulákok majd elpusztulnak a
harcban.
– Ez igaz – nyugodott meg Dosztojevszkij.
Éjszaka Dvanov és Kopjonkin útnak indult, de előbb még egyszer figyelmeztették Dosztojevszkijt a szocializmus
fölépítésének határidejére.
Féligkész lova Proletárerő mellett lépegetett. Mind a két lovas megkönnyebbült, amikor maguk alatt érezték az
utat, amely a falu bezártságából a messzeségbe vezetett. Még egynapi veszteglés alatt is annyi heves vágy gyűlt föl
bennük, hogy már-már féltek a házak mennyezetétől, és olyan utakra vágytak, amelyek lecsapolják szívükből a
fölösleges vért.
A széles országút kitárult a két lovas előtt. Ügetésre fogták lovaikat.
Fölöttük a vastag éjszakai felhőtakaró, melyet sejtelmes homályban tartott a régen lenyugodott nap. A nappali
széltől megtisztult levegő nem moccant. Dvanovot ellankasztotta a végtelen táj némasága, s el-elbóbiskolt a ló hátán.
– Ha házat látunk, aludjunk meg benne reggelig – ajánlotta.
Kopjonkin az erdő közeli sávjára mutatott, amely némán és otthonosan sötétlett a tágas mező végén.
– Ott lesz egy erdészház.
Alighogy belovagoltak a bánatos fák sűrűjébe, meghallották a házőrző kutyák keserves ugatását, melyek az ember
magányos hajlékát őrizték a sötétben.
Az erdész, aki a tudomány iránti szeretetből őrizte az erdőt, ebben az órában régi könyvek fölé hajolt. Valami
olyasmit keresett a múltban, ami a szovjet időkre hasonlít, hogy megtudja a forradalom további gyötrelmes sorsát, és
megtalálja a módját családja megmentésének.
Szintén erdész apja ráhagyta a legvacakabb, senki által nem olvasott és elfeledett szerzők olcsó műveiből álló
könyvtárát. Azt mondta a fiának, hogy az életet eldöntő igazságok az elhanyagolt könyvekben élik titkos életüket.
Az erdész apja a rossz könyveket azokhoz a halva született csecsemőkhöz hasonlította, akik azért pusztulnak el
anyjuk méhében, mert túlságosan gyönge testük nem felel meg a durva világnak, amely még az anyaölbe is behatol.
– Ha tíz ilyen gyermek megmaradna, ünnepélyes és magasztos lénnyé változtatnák az embert – hagyta meg az apa
a fiának. – De a legzavarosabb fejűek és legérzéketlenebb szívűek születnek meg, akik kibírják a természet éles
levegőjét és az élelemért vívott harcot.
Az erdész most éppen Nyikolaj Arszakov 1868-ban kiadott művét olvasta. A címe: Másodrendű emberek, és az
erdész az unalmas, száraz szavak mögött kereste azt, amire szüksége van. Úgy vélte, nincsenek unalmas és
értelmetlen könyvek, ha az olvasó éberen kutatja bennük az élet értelmét. Az unalmas könyvek az unott olvasók
miatt azok, mert a könyvekben az olvasók kutatóvágya működik, nem pedig az írók tehetsége.
„Honnan jöttetek? – töprengett az erdész a bolsevikokon. – Alighanem már régen is voltatok, mert semmi se
keletkezik úgy, hogy ne hasonlítana valamire, hogy ne rabolná meg a már létezőt.”
Két kicsi gyereke és elhízott felesége békésen és önfeledten aludt. Az erdész néha rájuk tekintett, és e három drága
lény védelmére sarkallva tartotta ébren gondolatait. Föl akarta fedezni a jövőt, hogy idejében eligazodhasson benne,
s ne hagyja elpusztulni szeretteit.
Arszakov azt írta, hogy csak a másodrendű emberek teremtenek lassan hasznot. A túlságosan nagy ész semmire se
jó, olyan, mint a zsíros földben termő fű, amely már érése előtt eldől, nem lehet lekaszálni. Ha a felsőbbrendű
emberek siettetik az életet, elfárasztják s elveszejtik vele azt, amije van.
„Az ember – tanította Arszakov – nagyon korán, kevés tudással fogott hozzá a cselekvéshez. Tehát amennyire
lehet, vissza kell fogni a cselekedeteket, hogy teret engedjünk a lélek szemlélődésének. A szemlélődés: önmagunk
tanítása mások cselekedetei által. Hadd tanuljanak az emberek minél többet a természeti körülményekből, hogy bár
későn, ámde hibátlanul, megbízhatóan, az érett tapasztalat fegyverével cselekedhessenek! Az lebegjen szemük előtt,
hogy az együttélés minden vétke abból származik, hogy éretlen eszű férfiak avatkoznak belé. Elegendő ötven évig
nyugalomban hagyni a történelmet, hogy mindenki erőfeszítések nélkül elérhesse a mámorító jólétet…”
A kutyák ijedt vonításba kezdtek. Az erdész puskát ragadott, és kiment a késői vendégek elé.
A hű ebek és a bátorságot még csak tanuló kölyökkutyák sorai között vezette haza a két lovast.
Félóra múlva a három ember az élet leheletével teli faházban ült a lámpás körül. Az erdész tejet és kenyeret tett
eléjük.
Előre fölkészült minden rosszra az éjszakai vendégek részéről. De Dvanov hétköznapi arca és gyakran megállapodó
pillantása megnyugtatta.
 Kopjonkin evés után fölvette a nyitott könyvet, és erőlködve elolvasta, miket írt Arszakov.
– Te mit gondolsz róla? – adta tovább a könyvet Dvanovnak.
Dvanov elolvasta.
– Kapitalista teória: élj és ne mozogj!
– Én is így gondolom – jegyezte meg Kopjonkin, és félretette az ártalmas könyvet. – Mondd, mit kezdjünk a
szocializmusban az erdővel? – kérdezte elkeseredett sóhajjal. – Azt mondja meg, elvtárs, mennyi jövedelmet hoz egy
gyeszjatyina erdő?
– Az attól függ, mennyi idős és milyen állapotban van. Sokféle körülmény játszik közre…
– De úgy átlagosan?
– Átlagosan… megközelítőleg tíz-tizenöt rubelt…
– Csak? A rozs nyilván többet hoz.
Az erdészt elfogta a félelem, és igyekezett pontosan felelni:
– A rozs valamivel többet… Húsz-harminc rubel tiszta jövedelme lehet a parasztnak gyeszjatyinánként. Kevesebb
nemigen.
Kopjonkin arcát elöntötte a becsapott ember dühe.
– Akkor az erdőt azonnal ki kell vágni, és föl kell szántani a földet! Ezek a fák elveszik a helyet a vetés elől!
Az erdész elnémult, és éber szemmel figyelte az izgatott Kopjonkint. Dvanov Arszakov könyvének margóján
ceruzával kiszámolta az erdészetből származó kárt. Még megkérdezte, hány gyeszjatyina az erdőterület, és
beszorozta az eredménnyel.
– Évente tízezer rubel körül veszítenek a parasztok e miatt az erdő miatt – közölte nyugodtan. – A rozs
jövedelmezőbb lenne.
– Persze hogy jövedelmezőbb lenne! – kiáltott föl Kopjonkin. – Maga az erdész is megmondta. Ki kell vágni ezt a
sűrűt az utolsó szálig, és bevetni rozzsal! Írd meg a parancsot, Dvanov elvtárs!
Dvanovnak eszébe jutott, hogy már régen nem beszélt Sumilinnal. Habár Sumilin nem fogja fölróni neki az
azonnali cselekvést, ha a forradalomnak nyilvánvalóan a javára válik.
Az erdész bátorkodott ellentmondani:
– Szeretném közölni, hogy az önkényes fakivágás amúgy is erősen megszaporodott az utóbbi időben, úgyhogy nem
kellene még több egészséges fát kivágni.
– Annál jobb – jegyezte meg ellenségesen Kopjonkin. – A népet követjük, nem pedig előtte megyünk. Tehát a nép
maga is érzi, hogy a rozs hasznosabb a fáknál. Írd meg a parancsot, Szasa, a fák kivágására!
Dvanov hosszú felszólítást fogalmazott a felső-motnyinszki járás valamennyi szegényparasztjához. A
kormányzósági vébé nevében kiadott utasítás azt ajánlotta, hogy váltsák ki a nincstelenségüket tanúsító
bizonyítványt, és sürgősen vágják ki a Bitterman-féle erdészet összes fáját. Ezáltal – így az ukáz – azonnal megtisztul
az út a szocializmushoz. Egyfelől a szegényparasztok fához jutnak a magasföldi sztyeppen építendő új szovjet
városok fölépítéséhez, másfelől szabaddá válik a föld a rozs és más kultúrnövények vetéséhez, melyek nagyobb
hasznot hoznak, mint a lassan növő fák.
Kopjonkin elolvasta.
– Kitűnő! – állapította meg. – Én is aláírom itt lent, hogy félelmetesebb legyen, énrám itt sokan emlékezni fognak,
hisz fegyveresen járok.
S aláírta valamennyi címével együtt:
„Sztyepan Jefremovics Kopjonkin, a felső-motnyinszki járás mezei bolsevikjaiból alakult Rosa Luxemburg osztag
parancsnoka.”
– Holnap elviszed a legközelebbi falvakba, a többi majd megtudja magától – és az erdész kezébe nyomta a papirost.
– És én mit csináljak ezután? – kérdezte az ilyképp utasított erdész.
– Te is szántsd a földet, s élj belőle ! Biztos annyi fizetést szedtél össze egy év alatt, hogy egy egész tanyát megettél.
Ezentúl élj úgy, mint a nép.
Már későre járt. A mély forradalmi éjszaka rátelepedett a halálra ítélt erdőre. A forradalomig Kopjonkin semmit se
vett szemügyre figyelmesen, nem izgatták sem az erdők, sem az emberek, sem a szélfútta mezők, nem avatkozott az
életükbe. Most más idők járnak. Kopjonkin hallgatta a téli éjszaka egyenletes zúgását, és azt kívánta, hogy
szerencsésen múljék el a szovjet föld felől.
Kopjonkin szívében nemcsak a meggyilkolt Rosa szerelme élt. Ez csak ott fészkelt benne, de meleg fészke a szovjet
polgárokról való gondoskodás, a nyomorúság és a szegények lépten-nyomon támadó ellenségeivel való percenkénti
elkeseredett összecsapás miatt elszegényedettek iránti mélységes szánalom fűszálaiból volt szőve.
 Az éjszaka utolsó óráit fogyasztotta a Bitterman-erdő sűrűje fölött. Dvanov és Kopjonkin a földön aludt, s
álmukban kinyújtóztatták a hosszú lovaglástól fáradt lábukat.
Dvanov azt álmodta, hogy apró gyermek, s gyerekes örömmel szorítja anyja mellét, ahogy más apróságoktól látta,
de szemét nem meri és nem is tudja rá fölemelni. Félelme abból a homályos érzésből eredt, hogy anyja nyakán egy
más arcot pillanthat meg: ugyanolyan kedveset, de mégsem az övét.
Kopjonkin semmit se álmodott, mert ő ébren látta az álmokat.
Lehet, hogy ebben az órában maga a boldogság kereste meg az általa boldoggá tett embereket, a boldogok pedig,
nem lévén tudatában boldogságuknak, a napi gondokat-bajokat pihenték ki.

Másnap Dvanov és Kopjonkin már napkeltekor útnak indult, de csak kora délután érkeztek meg a „Szegényparasztok
barátsága” kommuna vezetőségi ülésére. A kommuna a novoszelgovi járás déli részén gazdálkodott, az egykori
Karjakin-uradalom földjein, és most azt tárgyalták meg, hogyan tegyék alkalmassá az épületeket a kommunát alkotó
hét család számára. Az ülés végén a vezetőség Kopjonkin javaslatát fogadta el: a kommunának hagyják meg a
legszükségesebbet – egy házat, a pajtát és a gabonaszárítót –, a többi épületet pedig adják át elbontásra a szomszéd
falunak, hogy a kommuna fölös vagyona ne legyen szálka a környékbeli parasztok szemében.
Azután a kommuna írnoka kiállította a vacsorautalványokat, mindegyikre saját kezűleg írva rá a „Világ proletárjai,
egyesüljetek!” jelszót.
A kommuna valamennyi felnőtt tagja – hét férfi, öt asszony és négy lány – meghatározott posztot töltött be.
A feladatkörök név szerinti fölsorolása ki volt függesztve a falra. A fölsorolás szerint mindenki egész nap önmaga
kiszolgálásával van elfoglalva; a munkakörök megnevezését a munka iránti fokozott tisztelet szellemében
fogalmazták meg: a közösségi étkeztetés vezetője, az eleven igaerő főnöke, továbbá vasmester, ugyanő a holt vonóerő
és építőanyagok felügyelője (nyilván kovács, ács és a többi egy személyben), a kommuna védelmének és
sérthetetlenségének őre, a szervezetlen falvakban való kommunista propaganda vezetője, az új nemzedék
kommunális nevelője és még más posztok.
Kopjonkin sokáig olvasta a papirost, s közben töprenghetett valamin. Majd megkérdezte a vacsorautalványokat író
elnöktől:
– Na és hogy megy a szántás?
Az elnök folytatta az utalványok aláírását, s közben így felelt:
– Ebben az évben nem szántottunk.
– Miért nem?
– Nem lehetett megbontani a belső rendet. Mindenkit föl kellett volna menteni a munkája alól, és akkor miféle
kommuna lett volna? Így is alig győztük… amellett maradt gabona az uradalomban…
– Ha maradt, akkor érthető – tette félre kétségeit Kopjonkin.
– Maradt, maradt. Azonnal nyilvántartásba vettük a közösség jóllakatása céljából.
– Ezt jól tettétek, elvtárs.
– Kétségtelenül. Minálunk minden föl van írva és szájanként el van osztva. Felcsert hívtunk, hogy előítélet-
mentesen, egyszer s mindenkorra megszabhassuk a normát. Alaposan meggondoltunk mindent, hiszen nagy dolog a
kommuna! Bonyolulttá teszi az életet!
Kopjonkin ezzel is egyetértett: hitt abban, hogy az emberek maguk is igazságosan intéznek mindent, ha nem
akadályozzák őket benne. Az ő dolga, hogy szabad utat engedjen a szocializmushoz; erre használja a fegyverét és
tekintélyes parancsait. Csak egyvalami zavarta Kopjonkint: az élet bonyolulttá válása, amiről az elnök tett említést.
Még meg is tanácskozta Dvanovval: nem kellene-e azonnal likvidálni a „Szegényparasztok barátsága” kommunát,
merthogy a bonyolult élet mellett nem lehet majd világosan eldönteni, ki kit nyom el. De Dvanov lebeszélte,
mondván: örömükben, a szellemi munkába belefeledkezve teszik bonyolulttá a dolgokat, hisz azelőtt a csupasz
kezükkel dolgoztak, a fejüket nem használták. Hadd élvezzék most az eszüket.
– Jól van – egyezett bele Kopjonkin –, de akkor még jobban össze kellene bonyolítani. Segítenünk kell nekik.
Gondolj ki valami… homályosat.
Dvanov és Kopjonkin egy teljes napot töltött a kommunában, hogy a lovaik jóllakhassanak a hosszú út előtt.
Az új, derült nap reggelén elkezdődött a kommuna szokásos közgyűlése. Minden másnap összegyűltek, hogy
idejében megvitassák az eseményeket. Ezúttal két pont került napirendre: „a folyó helyzet” és „a folyó ügyek”.
Kopjonkin szót kért a gyűlés előtt, amit örömmel megadtak neki, sőt azt is megszavazták, hogy nem korlátozzák a
szónoklat idejét.
 – Beszélj korlátlanul, estig sok időnk van – mondta az elnök. De Kopjonkin nem tudott két percnél tovább
összefüggően beszélni, mert mindenféle mellékes gondolat jutott az eszébe, és egyik a másikat annyira összezavarta,
hogy nem bírta kifejezni, ezért ő maga szakította félbe magát, és kíváncsian figyelte fejében a zúgást.
Most azzal kezdte, hogy a „Szegényparasztok barátságá”-nak célja az élet bonyolulttá tétele, hogy ezzel
összezavarja a dolgokat, és így verje vissza a megbújó kulákokat. Majd ha minden kellően bonyolult, zsúfolt és
érthetetlen lesz, magyarázta Kopjonkin, a becsületes ész is elkezdheti a munkát, de az egyéb elemek nem fognak
tudni behatolni a bonyolultság szűk réseibe. Ezért – igyekezett gyorsan befejezni Kopjonkin, nehogy elfelejtse a
konkrét javaslatát –, ezért azt javasolom, hogy a kommuna közgyűlését ne másodnaponként hívjátok össze, hanem
mindennap, sőt napjában kétszer, először is a közös élet még bonyolultabbá tételére, másodszor pedig, hogy a folyó
események ne folyjanak el feleslegesen és figyelem nélkül, hisz annyi minden történik egy nap alatt, hogy úgy elborít
benneteket, mint a gaz…
Kopjonkin megtorpant a beszéd apadó árjában, mint aki megfeneklett. Kezét kardja markolatára tette, s nyomban
elfelejtett minden szót. Mindenki ijedten és tisztelettel nézett rá.
– Az elnökség azt javasolja, szavazzuk meg egyhangúan – szólalt meg az elnök tapasztalt hangon.
– Nagyon jó – mondta a kommuna legelöl álló tagja, az eleven igaerő főnöke, aki hitt az ismeretlen emberek
okosságában. Mindenki fölemelte a kezét, egyszerre és függőlegesen, ugyancsak nagy gyakorlatról téve tanúságot.
– Ez így nem jó! – jelentette ki harsányan Kopjonkin.
– Miért? – aggodalmaskodott az elnök.
Kopjonkin kedveszegetten legyintett.
– Legalább az egyik lány szavazzon mindig ellene.
– De minek, Kopjonkin elvtárs?
– Minek, minek! Hát a nagyobb bonyodalom végett!
– Értem! Milyen igaz! – vágta rá boldogan az elnök, és azt javasolta a gyűlésnek, jelölje ki az aprójószág és a rozs
főnökét, Malanya Otverskovát az állandó ellenszavazó szerepére.
Ezután Dvanov jelentést tett a folyó helyzetről. Figyelembe vette azt a halálos veszélyt, amely a kóborló banditák
részéről fenyegeti a kommunákat a néptelen, ellenséges sztyeppen. Ezek az emberek, mondta Dvanov, ki akarják
oltani a hajnalt, de a hajnal nem gyertya, hanem a hatalmas égbolt, melynek titokzatos, távoli csillagain van elrejtve
az emberiség eljövendő nemzedékeinek nemes és gyönyörű jövője. Mert kétségtelen, hogy a földkerekség
meghódítása után elérkezik az egész világmindenség sorsfordulójának órája, amikor az ember meghozza utolsó
ítéletét…
– Szépen beszél – dicsérte meg Dvanovot ugyancsak az eleven igaerő főnöke.
– Némán lelkesedj – intette le az elnök.
– A ti kommunátoknak – folytatta Dvanov – túl kell járnia a banditák eszén, hogy ne tudhassák, mi van itt. Olyan
okosan és bonyolultan kell csinálni a dolgot, hogy semmi jele ne legyen a kommunizmusnak, de persze valójában
legyen jele. Beállít, mondjuk, egy fegyveres bandita a kommuna birtokára, s szétnéz, mit vigyen el és kit üssön
agyon. De odaáll elé a titkár az utalványozó könyvével, és azt mondja: ha szüksége van valamire, polgártárs, itt az
utalvány, mehet vele a raktárba, ha szegényparaszt, ingyen is elviheti, ami jár, ha pedig egyéb elem, akkor dolgozzék
nálunk egy napot, mondjuk mint farkasvadász. Biztosítlak benneteket, polgártársak, hogy egyetlen bandita se fog
váratlanul kezet emelni rátok, mert nem ért meg benneteket azonnal. Aztán vagy megállapodtok velük, ha többen
vannak nálatok, vagy apránként fogságba vetitek őket, amikor csodálkoznak és lábhoz tett fegyverrel, értetlenül
jönnek-mennek a birtokon. Jól mondom?
– Mondhatni – szólalt meg ismét az eleven igaerő beszédes főnöke.
– Szóval egyhangúlag elfogadva? Illetve egy ellenszavazattal? – szólt az elnök. De némi bonyodalom keletkezett:
Malanya Otverskova természetesen ellene szavazott, de a talajjavítás felelőse, egy vöröses hajú, tizenkettő-egy-tucat
képű legény tartózkodott a szavazástól.
– Hát te? – méltatlankodott az elnök.
– Tartózkodom a nagyobb bonyolultság végett! – találta föl magát a fiú.
Ekkor az elnök javaslatára kinevezték állandó tartózkodónak.
Este Dvanov és Kopjonkin tovább akart menni a Fekete-Kalitva völgyébe, ahol két faluban teljesen nyíltan
tevékenykedtek a banditák, és tervszerűen gyilkolták a szovjethatalom képviselőit. De a kommuna elnöke arra kérte
őket, maradjanak itt még a kommuna esti gyűlésére, hogy együtt gondolkodjanak a forradalom emlékművén, melyet
a titkár az udvar közepén javasol fölállítani, Malanya Otverskova ezzel szemben a gyümölcsösben. A talajjavítás
főnöke tartózkodott, és nem nyilvánított véleményt.
– Szerinted sehol se állítsuk föl? – kérdezte tőle az elnök.
 – Én csak tartózkodom a véleményem kinyilvánításától – felelte következetesen a talajjavítás felelőse.
– De a többség mellette van, tehát föl kell állítani – töprengett fennhangon az elnök. – Fő, hogy kigondoljuk,
milyen legyen.
Dvanov lerajzolta egy papírra, odaadta az elnöknek, és mindjárt meg is magyarázta:
– A fekvő nyolcas az örökkévaló időt jelenti, az álló kéthegyű nyíl pedig a végtelen teret.
Az elnök megmutatta a rajzot a gyűlésnek.
– Itt van egyszerre az örökkévaló és a végtelen, azaz minden. Ennél okosabbat úgyse találunk ki, javaslom,
fogadjuk el.
Elfogadták egy ellenszavazattal és egy tartózkodással. Úgy határoztak, hogy a birtok közepén állítják föl egy régi
malomkőre, amely nyilván hosszú évek óta várt a forradalomra. Az emlékmű elkészítésével a vasmestert bízták meg.
– Ezt jól megszerveztük – mondta reggel Dvanov Kopjonkinnak. A fátyolfelhős nyári ég alatt bandukoltak az
agyagos úton a Fekete-Kalitva távoli völgye felé. – Most majd fokozott bonyolultság lesz náluk, és tavaszra, márcsak a
bonyodalom végett is, fölszántják a földet, és abbahagyják a maradék fölélését.
– Jól van kigondolva – állapította meg boldogan Kopjonkin.
– Persze hogy jól. Néha a bonyodalom végett betegséget színlelő egészséges embert elég figyelmeztetni rá, hogy
nem eléggé beteg, és magától meggyógyul.
– Érthető, hisz akkor az egészségét friss bonyodalomnak és elmulasztott ritka alkalomnak fogja látni –
morfondírozott fennhangon Kopjonkin. Magában azonban azt gondolta, milyen szerencsés és homályos szó ez a
„bonyodalom”. Akárcsak a „folyó helyzet”. Helyzet, de folyik… el se lehet képzelni.
– Hogy hívják azokat a szavakat, amelyeket nem lehet érteni? – kérdezte szerényen. – Terninusnak vagy minek?
– Terminusnak – felelte röviden Dvanov. A szíve mélyén jobban szerette a tudatlanságot a kultúránál: a
tudatlanság csupasz talaj, amelyből még mindenféle tudás kinőhet, de a kultúra bevetett mező, ahol a föld sóját
kiszívja a sok növény, és semmi más nem bír megteremni rajta. Ezért Dvanov örült annak, hogy Oroszországban a
forradalom tisztára gyomlálta még azt a kevés helyet is, ahol volt kultúra, s a nép maradt, ami volt: nem terméketlen
sivatag, hanem bevetetlen, termékeny talaj. S Dvanov nem sietett a vetéssel: feltételezte, hogy a jó talajból magától is
kikel valami értékes és soha nem volt – hacsak a háború szele ide nem fújja Nyugat-Európából a kapitalista
gaztenger magjait.
Egyszer a sík sztyeppen meglátott a távolban egy csapatnyi isten tudja hová tartó embert, és a sokaságot látva,
szíve megtelt örömmel, mintha közösség támadt volna közte és ama ismeretlen emberek között.
Kopjonkin ezzel szemben csüggedten lovagolt – Rosa Luxemburg szüntelen emlékének terhével. Hirtelen fölébredt
benne a kétely önnön sorsát illetően, de a folytatódó élet meleg árama máris elsodorta józanságát, és ismét azt látta
maga előtt, hogy nemsokára eljut abba a másik országba, és ott. megcsókolja Rosa selymes ruháját, melyet az övéi
őriznek, Rosát magát pedig kihantolja a sírjából, és elhozza a forradalomba. Kopjonkin még Rosa ruhájának illatát is
érezte: haldokló fű illatát, elkeveredve a megmaradt élet rejtett melegével. Nem tudta, hogy Dvanov emlékezetében
Rosa Luxemburghoz hasonlóan illatozik Szonya Mandrova.
Kopjonkin egyszer sokáig állt Rosa Luxemburg arcképe előtt egy járási forradalmi bizottság helyiségében. Nézte a
haját, és titokzatos kertnek képzelte, azután rózsás orcáját vette szemügyre, és a lángoló forradalmi vérre gondolt,
amely belülről fűti ezt a tűnődő, ámde a jövő felé forduló arcot.
Addig állt a kép előtt, amíg a megfogalmazhatatlan izgalomtól könnyekben tört ki. Azon az éjszakán szenvedélyes
dühvel agyonvert egy kulákot, akinek fölbujtására a parasztok egy hónappal előbb fölhasították a begyűjtési
megbízott hasát, és teletömték kölessel. A szerencsétlen sokáig hevert a templomtéren, miközben a tyúkok
szemenként csipegették ki a hasából a kölest.
Kopjonkin akkor vert agyon először kulákot dühből. Rendszerint nem úgy ölt, ahogy élt, hanem közönyösen,
mintha a józan számítás és gazdaságosság munkált volna benne. Kopjonkin a fehérgárdistákban és a banditákban
olyan ellenséget látott, amely nem méltó az ő személyes dühére, és azzal a gondos, köznapi szorgalommal végzett
velük, ahogy az asszonyok a veteményt gyomlálják. Precízen, de sietősen harcolt – menet közben, lóhátról, érzelmeit
a jövőbeli remények és mozgalmak számára tartogatva.
A szerény nagyorosz ég oly megszokottan és egyformán borult a szovjet föld fölé, mintha a szovjetek ősidők óta
léteznének, s az ég tökéletes összhangban volna velük. Dvanovban már kialakult az a szilárd meggyőződés, hogy a
forradalom előtt az ég, sőt az egész világmindenség más volt: nem ilyen szeretni való.
Mint a világ vége, úgy tárult föl a messzi, csöndes horizont, ahol az ég a földdel, ember az emberrel érintkezik. A
két lovas hazája sűrű mélye felé tartott. Néha az út megkerülte egy-egy szárazér partját – ilyenkor a távoli síkságon
feltűnt valamilyen szerencsétlen falu. Dvanovban szánalom ébredt az ismeretlen, magára hagyott lakosság iránt, s
szeretett volna odamenni hozzájuk, hogy késedelem nélkül bevezesse őket a kollektív élet boldogságába, de
Kopjonkin nem egyezett bele: azt mondta, legelőször a Fekete-Kalitvával kell elbánni, majd utána visszajöhetnek.
A nap unalmasan és emberek nélkül folytatódott, egyetlen bandita se került a fegyveres lovasok útjába.
– Elbújtak! – kiáltott föl Kopjonkin, és súlyos, nyomasztó erőt érzett magában. – De mi akkor is kinyírjuk őket a
közös biztonság érdekében! Bebújtak odúikba a nyavalyások, és húst zabálnak…
Az út nyírfasorral találkozott, melyet még nem vágtak ki, de itt-ott már megritkítottak a parasztok. Valószínűleg
egy közeli uradalomhoz vezetett.
A fasor két kőpillérbe torkollt. Az egyikre kézzel írt újság volt kifüggesztve, a másikra egy ütött-kopott bádogtábla:
„Pasincev elvtársnak a világkommunizmusról elnevezett
forradalmi rezervátuma.
Barátoknak szabad belépés, az ellenségre halál!”

A kézzel írt újságot kettészakította egy ellenséges kéz, s a szél szüntelenül rongyolta két szárnyát. Dvanov
lesimította, és elejétől végig fölolvasta, hogy Kopjonkin is hallja.
Az újság ezt a címet viselte: Szegényparasztok Szava, és a helyi falusi szovjet, valamint a kerületi forradalmi
bizottság által kiküldött és a dél-poszosanszki járás biztonsága felett őrködő meghatalmazott szócsöveként jelent
meg.
Az újságból csak egy cikk maradt meg sértetlenül: A világforradalom feladatai című, továbbá felerészben az
Óvjátok meg a havat a mezőkön – így növeljétek a terméshozamot! Ez utóbbi ennél az addigiak értelmétől némileg
eltérő mondatnál szakadt félbe: „Szántsátok be a havat, és nem kell félnünk ezer orvul támadó Kronstadttól se!”
Miféle orvul támadó Kronstadt? Ez gondolkodóba ejtette és fölizgatta Dvanovot.
– Mindig azért írnak, hogy megijesszék és elnyomhassák a tömeget – legyintett gondolkodás nélkül Kopjonkin. – A
betűket is azért találták ki, hogy bonyolultabbá tegyék az életet. A művelt ész bűvészkedik, a műveletlen pedig arca
verejtékével robotol.
Dvanov elmosolyodott:
– Badarság, Kopjonkin elvtárs. A forradalom: a nép ábécéskönyve.
– Ne tévessz meg, Dvanov elvtárs! Minálunk mindenben a többség akarata dönt, és ők majdnem mind
írástudatlanok. Majd egyszer a tudatlanok olyan törvényt hoznak, hogy az írástudók felejtsék el a betűket az
általános egyenlőség miatt… Annál is inkább, mert jóval könnyebb azt a kevés embert leszoktatni a tudásról, mint
mindenkit megtanítani rá. Az ördög fogja őket tanítani! Tanítod őket, ők meg szépen elfelejtenek mindent…
– Tudod mit, látogassuk meg ezt a Pasincev elvtársat – szólalt meg némi töprengés után Dvanov. – Jelentést kell
küldenem a kormányzóságnak. Régóta nem tudom, mi történik ott…
– Minek tudni? A forradalom megy a maga útján.
Másfél versztát tehettek meg a fasorban, amikor föltűnt egy magaslaton az ünnepélyes, fehér udvarház, amely
teljesen kihaltnak és elhagyatottnak látszott. A főépület oszlopai, melyek egy-egy női lábat formáztak teljes
élethűséggel, méltóságteljesen tartották a keresztgerendát, melyre csak az ég támaszkodott. A ház széltében néhány
szazsenyt tett ki, s újabb oszlopsorban folytatódott, mozdulatlanul erőlködő, görnyedt óriások formájában. Kopjonkin
nem tudta, mit jelképeznek ezek a magányos oszlopok, és az ingatlanvagyonnal való forradalmi leszámolás
maradványainak tartotta őket.
Az egyik oszlopba fehér tábla volt illesztve az építtető földesúr nevével és domborművű profiljával. Lejjebb
antiknak ható vers, szintén domborművű betűkből:

A Mindenség szaladó nő:

termékenyíti lába a földet,
az éterben tovalebben,
kigyúl szemében az első csillag.
Dvanov szomorúan sóhajtott e mélységes feudális csöndben, és még egyszer szemügyre vette a homlokzatot
díszítő oszlopokat: három erényes nőszemély hat karcsú lábát. Nyugalom és reménység öntötte el láttukra, mint
mindig, valahányszor a távoli jövőben szükséges művészettel szembesült.
Csak azt az egyet sajnálta, hogy ezek az i úság feszítőerejét kifejező lábak idegenek, ugyanakkor jó volt, hogy a
leány, akit a lábak hordoznak, életét a báj megtestesítésének szentelte, nem pedig a szaporodásnak; hogy az élet
táplálja, de az élet csak nyersanyag számára, nem pedig értelem, s ezt a nyersanyagot valami mássá dolgozza föl, ami
által a csúful eleven érzéketlen szépséggé változik.
 Kopjonkin is elkomolyodott az oszlopok előtt: tisztelte a fenségest, amennyiben értelmetlen és szép. Ha volt
értelme, mint például egy nagy gépnek, a tömegek elnyomásának eszközét látta benne, és eltökélt lélekkel
megvetette. Ám ha olyasmit látott, aminek nem volt értelme – mint például ezeknek az oszlopoknak –, sajnálat
ébredt benne önmaga s gyűlölet a cárizmus iránt. Kopjonkin a cárizmust tartotta hibásnak azért, hogy nem hozzák
izgalomba e gigantikus női lábak, és csak Dvanov borús arcát látva gondolja, hogy neki is el kell komorulnia.
– Jó volna nekünk is minden gondunk mellett valami világraszólót és csodálatosat építeni! – jegyezte meg
szomorúan Dvanov.
– Egyszerre nem megy – aggályoskodott Kopjonkin. – A burzsujok elzárták előlünk az egész világot. De majd most
magasabb és jobb oszlopokat építünk, nem ilyen szánalmas tuskókat.
Balra, mint síremlékek a cinteremben, a cselédségi épületek romjai bújtak meg a magasra nőtt fű és bokrok között.
Oszlopok őrködtek e néptelen, síron túli világ fölött. Nemes díszfák hajoltak vékony törzsükkel a pusztulás fölé.
– Mi még szebbeket csinálunk, és nemcsak ilyen eldugott zugokban, hanem mindenütt a világon! – mutatott körbe
Dvanov. De nicsak!… Valami furcsa érzés támadt benne, valami leküzdhetetlen figyelmeztetésféle.
– Persze. Ez tény és jelszó – erősítette meg Kopjonkin szárnyaló lelkesedéssel. – A mi ügyünk nem ismer
fáradtságot.
Kopjonkin óriási emberi lábnyomokra bukkant, s követte őket lovával.
– Miféle lábbelit viselnek az itteniek? – csodálkozott erősen, s kivonta a kardját: hátha egyszer csak fölbukkan egy
óriás mint a régi világ őre. A földesuraknak voltak ilyen kihizlalt testőreik, még utóbb idejön valamelyik, és
figyelmeztetés nélkül behúz nekik azzal a hatalmas mancsával; beleszakadnának az inaik.
Kopjonkin féltette az inaikat: azt gondolta, rajtuk keresztül áramlik az erő; mi lesz, ha elszakadnak?
A két lovas odaért egy masszív faajtóhoz, amely a lerombolt ház pincéjébe vezetett. A nem emberi nyomok is
odatartottak, még az is látszott, hogy az óriás a földet csupaszra koptatta az ajtó előtt.
– Ki lehet itt? – csodálkozott Kopjonkin. – Csak valami megveszekedett lény. Készülj fel, Dvanov elvtárs: menten
nekünk ront!
Neki magának még jókedve is lett. Olyasfajta izgalmat érzett, mint a gyerekek az éjszakai erdőben: félelmét
enyhítette a leküzdhetetlen kíváncsiság.
– Pasincev elvtárs! Van itt valaki?
Senki. Még a fű se rezdül, pedig már estébe hajlik a nap.
– Pasincev elvtárs!
– Hééé!… – hallatszott messziről, a föld visszhangos gyomrából.
– Bújj elő, földi! – parancsolta Kopjonkin.
– Hééé!… – visszhangozta komoran döngve a pince mélye. De ebben a hangban nem volt se félelem, se mutatkozni
vágyás. Az a valaki valószínűleg fektéből válaszolt.
Kopjonkin és Dvanov várt egy darabig, aztán elfogta őket a méreg.
– Gyere ki, nem hallod?! – kiáltott Kopjonkin.
– Nem jövök – válaszolta vontatottan az ismeretlen hang. – Menj a főépületbe, a konyhában találsz kenyeret és
pálinkát.
Kopjonkin leszállt a lóról, és megdöngette kardjával az ajtót.
– Gyere ki, vagy bedobok egy gránátot!
Az az ember odalent hallgatott – talán kíváncsian várta a gránátot, s hogy mi következik utána. Végül mégis
megszólalt:
– Dobjál csak! Itt egész raktár van belőle, ha fölrobban, visszabújsz tőle az anyádba!
Megint csönd. Kopjonkinnál nem volt gránát.
– Dobjad már, te féreg! – szólt lentről nyugodtan a láthatatlan ember. – Hadd tudjam meg, nem ette-e meg a
rozsda a tüzérségemet, mert az istennek se akar fölrobbanni!
– Nocsak – mondta meglepetten Kopjonkin. – Akkor bújj elő, és vedd át Trockij elvtárs pakkját!
Amaz tűnődve hallgatott.
– Miféle elvtársam nekem, ha mindenkit kommandíroz? Nekem a forradalom kommendánsai nem elvtársaim.
Inkább dobd be azt a bombát, hadd lássam!
Kopjonkin kirúgott a lábával egy félig a földbe temetett téglát, és nagy lendülettel belevágta az ajtóba. Az ajtóvasak
megcsikordultak, majd elhallgattak.
– Nem robbant föl a rohadt. Megromlott benne az anyag! – közölte.
– Az enyimek is hallgatnak – felelte komolyan az ismeretlen. – Kihúztad a gyutacsot? Várj, megnézem, milyen
gyártmány.
 Ütemes fémcsörömpölés hallatszott: mintha valaki csakugyan vaslábakon közeledne. Kopjonkin leeresztett karddal
várta: a kíváncsiság legyőzte benne az óvatosságot. Dvanov nem szállt le a lováról.
A láthatatlan már a közelben csörömpölt, de nem gyorsította meg lassú lépteit – bizonyára erejének súlya
akadályozta benne.
Az ajtó azonnal kitárult: nem is volt bezárva.
Kopjonkinban benne szakadt a szó a látványtól, és két lépést hátrált: valami szörnyűségeset, a titok megfejtését
várta, de az az ember már meg is jelent, ám titkát nem fedte föl.
A föltáruló ajtó keretében egy kis termetű alak állt, tetőtől talpig páncélban, sisakkal és súlyos karddal; lábán
hatalmas vascsizma és három lapból álló térdvért.
Arcát, különösen a homlokát és állát a sisak pereme védte, s mindezek fölött a leeresztett rostély. Az egész együtt
volt hivatva megvédeni az ellenség minden merényletével szemben.
De maga az ember kicsi volt és nem különösebben félelmetes.
– Hol a gránátod? – kérdezte rekedt, vékony hangon, amely csak messziről hatott olyan ijesztőnek, ahogy
visszaverődött a töméntelen vason és a föld alatti hajlék ürességében; a maga természetes valóságában elég
nyavalyás hang volt.
– Ó, te nyomorult! – kiáltotta harag nélkül, de a tiszteletnek is híjával Kopjonkin, miközben merőn fürkészte a
lovagot.
Dvanov leplezetlenül fölkacagott. Azonnal rájött, kinek a nem rá méretezett öltözékét viseli ez az ember. Nevetni
azonban azért nevetett, mert az ódon sisakon fölfedezett egy vörös csillagot, amelyet csavarral rögzítettek oda.
– Minek örülsz, gazember?! – kérdezte bosszúsan a lovag, mert nem látta sehol a csütörtököt mondó gránátot.
Lehajolni nem tudott, csak erőtlenül kapirgálta a füvet kardjával, és szakadatlanul küszködött a páncél súlyával.
– Ne keresd magadnak a bajt! – intette komolyan Kopjonkin, visszazökkenve a rendes kerékvágásba. – Vezess oda,
ahol meghálhatunk. Van szénád?
A lovag hajléka az intézői lak szuterénjében volt. Csak egy helyiségből állt, melyet olajmécses kormos lángja
világított meg úgy-ahogy. A távolabbi sarokban lovagi páncélok és hidegfegyverek voltak egymásra dobálva. Középütt
piramisba rakott kézigránátok. Volt még egy asztal, mellette egyetlen hokedli, az asztalon pedig egy üveg ismeretlen
ital vagy talán méreg; az üveg falára kenyérbéllel cédulát ragasztottak, amelyen ez a tintaceruzás felirat volt
olvasható:
„Halál a burzsujokra!”

– Szabadítsatok meg éjszakára! – kérte a lovag.

Kopjonkin hosszan cibálgatta róla a halhatatlan öltözéket, és gondterhelten matatott a furfangos csatoknál. Végre
szétesett a lovag, s a vasburokból előbukkant Pasincev elvtárs, egy harmincvalahány éves, vörösesbarna képű,
félszemű ember. Egyetlen szeme élénken csillogott.
– Igyunk egy pohárkával! – ajánlotta.
De Kopjonkin a régi időkben se ivott vodkát: tudatosan kerülte mint az érzelmekre nézve céltalan italt.
Dvanov se kedvelte, s Pasincev egymagában ivott. Fogta a „Halál a burzsujokra!” címkéjű üveget, és egyenesen a
torkába döntötte tartalmát.
– Brrr! – mondta, miután kiürítette az egészet, s megenyhült arccal ült le.
– Jólesett? – kérdezte Kopjonkin.
– Céklából főzték – magyarázta Pasincev. – Egy hajadon lány főzi saját kezűleg, nagyon tiszta ital, fölpezsdíti a
lelket, bátyuska…
– Te kicsoda vagy? – érdeklődött csüggedten Kopjonkin.
– Magánember – világosította föl Pasincev. – Határozatba hoztam, hogy tizenkilencben minden véget ért. Jöttek a
hadseregek, hatóságok, ilyen-olyan rend, a nép pedig mindig vágja magát vigyázzba, és kezdje elölről, hogy az a
mennydörgős… – Pasincev kurta kézmozdulattal érzékeltette a pillanatnyi helyzetet.
Dvanov abbahagyta a töprengést, és figyelni kezdte az elbeszélést.
– Emlékszel tizennyolcra meg tizenkilencre? – kérdezte örömkönnyek között Pasincev. Az egyszer s mindenkorra
elmúlt idő szilaj emlékeket kavart föl benne; beszéd közben öklével csapkodta az asztalt, mindazt fenyegetve, ami a
pincéjén kívül esett. – Most már semmi se lesz – győzködte gyűlölettel a zavartan pislogó Kopjonkint. – Mindennek
vége: itt a törvény, megint különbség van az emberek közt, mintha valami ördög serpenyőben lemérte volna őket…
Nézz meg engem: honnan tudhatod, mi van itt bent? – és Pasincev lapos koponyájára csapott, ahol az agyvelőnek
kellett lennie. – Itt, öcsém, mindennek jut hely. Ugyanígy másoknál. És még engem akarnak igába fogni! Te hogy
vagy ezzel az egésszel? Mondd meg nekem: csalás vagy nem csalás?
– Csalás – bólintott rá nyílt szívvel Kopjonkin.
– Na látod! – fejezte be elégedetten Pasincev. – Így én most távol a közös tűztől, egymagamban égek!
Pasincev megérezte, hogy Kopjonkin ugyanolyan árva lélek, mint ő, s bensőséges szavakkal kérlelte, maradjon vele
mindörökre.
– Mi kell neked? – mondta az örömtől önfeledten, hogy magához hasonló emberre akadt. – Élj itt. Egyél-igyál, öt
kád almát savanyítottam be, két zsák szűzdohányt szárítottam… Itt fogunk élni jó barátokként, a fák között, és
dalolunk a fűben. Ezrével jönnek hozzám az emberek, csupa szegény ördög, és boldogok a kommunámban; hol
másutt lehetnének szabadok? A faluban a szovjet tartja szemmel őket, komisszárok vigyázzák a rendet, a rekvirálók
kinézik a hasukból az ételt, de itt senki állami ember nem mutatkozik…
– Félnek tőled – állapította meg Kopjonkin –, hisz tetőtől talpig vasban jársz, bombákon alszol…
– Hogy félnek, az szent igaz – bólintott Pasincev. – Előfordult, hogy idegyüttek, nyilvántartásba akarták venni a
birtokot, de én talpig páncélban kimentem a komisszár elébe, és a lábához hajítottam egy bombát: majd adok én
neked! Máskor meg rekvirálni gyüttek. Egyél-igyál, kurafi, mondom a komisszárnak, de ha egy morzsát is elviszel,
megnézheted, mi marad belőled! Megivott a komisszár egy bögre pálinkát, és elment; köszönöm, Pasincev elvtárs,
aszongya. Adtam neki egy marék szotyolát, hátba taszítottam avval a vasserpenyővel, ni, és visszaküldtem oda,
ahonnan gyütt…
– És most? – kérdezte Kopjonkin.
– Főnökök nélkül élek. Forradalmi rezervátummá nyilvánítottam ezt a helyet, hogy a hatalom békén hagyja, és
őrzöm a forradalmat a maga érintetlen, hősi állapotjában…
Dvanov a falon látható, gyakorlatlan kézzel, szénnel rótt reszketeg sorokat betűzgette. Odatartotta a mécsest, és
annak világánál olvasta el a forradalmi rezervátum tízparancsolatát.
– Olvasd csak – tanácsolta Pasincev. – Az ember naphosszat csak hallgat, végül elkezd a falakkal beszélni. Ha
sokáig egyedül vagyok, rosszul érzem magam.
Dvanov fölolvasta a falra rótt sorokat:
Burzsuj nincs, majd munka lesz,
muzsik nyakán újra gúzs,
hidd el, dolgozó paraszt:
réti virágnak szebb az élte!
Hagyd a szántást, vetést, aratást,
hadd teremjen magától a föld.
Te pedig élj, vigadozz,
egy életed van, több nincs.
Fogj kezet az egész kommunával,
kiáltsd a fülébe társaidnak:
elég volt már nyomorognunk,
ideje már zsírosodnunk,
vonszoltuk eleget nyűgeinket,
eltart a föld ingyen minket!

Valaki otthonosan megkocogtatta az ajtót.

– Hé! – kiáltott ki Pasincev, akinek időközben fejébe szállt a pálinka, ezért elszótlanodott.
– Makszim Sztyepanics! – hallatszott kintről. – Hadd keressek valami karót szilácsnak, eltört félúton, még itt kell
telelnem nálad!
– Nem lehet – felelte Pasincev. – Meddig oktassalak benneteket? Hisz kifüggesztettem a parancsot a csűrre: a föld
magától van, tehát senkié. Ha kérés nélkül vitted volna el, akkor megengedném…
A kint állónak elfúlt a szava az örömtől.
– Akkor köszönöm! A karót nem bántom, ha egyszer kértem, de majd valami mással megajándékozom magam!
– Soha ne kérj! – intette Pasincev. – Kérni a rabszolgák szokása. Te adj magadnak. Születni se kérésre születtél
meg, hanem csak úgy ingyér, hát élj is úgy.
– Jól mondod, Makszim Sztyepanics – állapította meg az ajtó mögött a látogató halálos komolyan. – Azzal élj, amit
magadtól elveszel. Ha nincs az uradalom, a fél falu elpusztult volna már. Ötödik éve hordjuk innen a vagyont.
Igazságos emberek a bolsevikok! Köszönöm, Makszim Sztyepanics.
Pasincevet elfutotta a méreg.
– Már megint köszönöd! Ne merj elvinni semmit, te sátán!
– Most meg mért haragszol, Makszim Sztyepanics? Minek hullattam a vérem három évig a harctéren? Csak egy
vaskádért gyüttünk a komámmal, te meg azt mondod, ne merjek…
– Micsoda népség! – mondta Pasincev magának és Kopjonkinnak, majd az ajtó felé fordult. – De hiszen szilácsért
jöttél, most meg azt mondod, kád kell?
A kéregető nem lepődött meg.
– Mindegy, csak valami legyen… Van úgy, hogy az ember egy tyúkot visz, aztán észrevesz az úton egy tengelyt, de
egyedül nem bírja el, ott marad ebek harmincadjára. Ettől megy tönkre minden…
– Ha ketten vagytok – vágta el a beszédet Pasincev –, vigyél el egy lábat. Azokból a fehér oszlopokból. Akad neki
hely a gazdaságban.
– Azt lehet – hagyta rá a kéregető. – Majd kötéllel elvontatjuk, aztán földaraboljuk kövezetnek.
Elment megszemlélni az oszlopot: hogyan lehetne minél könnyebben elvinni?
Az éjszaka kezdetén Dvanov jobb megoldást javasolt Pasincevnek: ne az uradalmat hordassa a faluba, hanem a
falut telepítse át az uradalomba.
– Kevesebb munka – mondta. – Amellett a birtok magasabban fekszik, termékenyebb a földje.
Pasincev ebbe sehogy se akart belemenni.
– Tavasztól kezdve idegyűlik a kormányzóság minden mezítlábasa, a legproletárabb proletárok. Hova tegyük őket?
Nem, én itt nem engedem meg a kulák erőszakot!
Dvanov arra gondolt, hogy a toprongyosok csakugyan nem férnének össze a parasztokkal. Másrészt viszont a jó
zsíros föld így nem hoz hasznot: a forradalmi rezervátum népe nem vet semmit, hanem a gyümölcsös maradékát és
a magától elhulló s kikelő terményt fogyasztja, biztosan csalánból meg paréjból főz levest.
– Hallgass ide – szólalt meg magának is váratlanul. – Cseréld el a birtokot a falura: a birtokot add oda a
parasztoknak, és a faluból csináld meg a rezervátumot. Hisz neked mindegy, az emberek a fontosak, nem a hely. A
nép a szűk völgyben sínylődik, te meg egyedül uraskodsz idefönn!
Pasincev boldogan és meglepetve nézett Dvanovra.
– Látod, ez jó lesz. Ezt fogom tenni! Már holnap lemegyek a faluba, és fölhozom a parasztokat!
– El fognak jönni? – kérdezte Kopjonkin.
– Nem telik bele egy nap, és mind itt lesz! – kiáltott föl mély meggyőződéssel Pasincev, s már mozdult volna a
türelmetlenségtől. – Máris indulok! – jelentette ki. Most már Dvanovot is szerette. Először nem nagyon tetszett neki:
csak ül és hallgat, biztosan kívülről fúj minden tézist, szabályt, programot; az efféle nagyokosokat nem szenvedhette.
Azt látta az életben, hogy a buták és szerencsétlenek jobbak az okosoknál, és alkalmasabbak is arra, hogy az életet a
szabadság és boldogság felé vezessék. Pasincev titokban azt hitte, hogy a munkások és parasztok ugyan butábbak a
tanult burzsujoknál, de jobb szívűek, ezért boldogabbak is.
Kopjonkin megnyugtatta Pasincevet, mondván, hogy nem kell sietni, úgyis övék a győzelem.
Pasincev egyetértett, és a gyomról kezdett mesélni. Hajdani nyomorúságos gyerekkorában boldogan figyelte, hogy
nő és terjed a pusztulásra ítélt gyom a köles között. Tudta, mihelyt kisüt a nap, az asszonyok könyörtelenül kitépik
szálanként a nem oda való szarkalábat, pitypangot, pipacsot, pedig ezek a vadvirágok szebbek az igénytelen
gabonánál: olyan bánatosan néztek rá, mint a haldokló gyerekszemek – tudták, hogy a verejtékező nők ki fogják
tépni őket. Ám az ilyen növények szívósabbak a csenevész gabonánál: ahogy elmentek az asszonyok, mérhetetlen,
kiirthatatlan mennyiségben újból kibújtak a földből.
– Ilyenek a szegények is! – magyarázta Pasincev, és sajnálta, hogy már megitta az egész pálinkát. – Mi többet
kibírunk, és több szív van bennünk, mint más elemekben…
Pasincev nem bírt nyugodni ezen az éjszakán. Fölvette ingére a vértet, és kiment valahova. Körüllengte az éjszaka
hidege, de nem hűlt le tőle. Ellenkezőleg, az éjszakai égbolt és saját kicsiségének tudata ehhez az égbolthoz mérve
fölforrósította szívét, és azonnali hőstettre sarkallta. Elszégyellte magát a hatalmas éjszakai világ előtt, és
gondolkodás nélkül, azonnal növelni akarta saját méltóságát.
A főépületben néhány sehol nyilván nem tartott földönfutó ütött tanyát. Négy ablak világított a nyitott ajtajú
kemence lángjától, amelyben az étel is főtt. Pasincev megveregette öklével az ablakot, nem törődve azzal, hogy fölveri
a bentieket.
Egy borzas fehérnép jött ki, magas szárú nemezcsizmával a meztelen lábán.
– Mi kell, Makszim Sztyepanics? Mit háborgatsz éjnek évadján?
Pasincev közelebb ment hozzá, és lelkes rokonszenvvel pótolta a lány nyilvánvaló fogyatékosságait.
 – Grunya – szólt –, hadd csókollak meg, hajadon galambom! A gránátjaim nem robbannak föl; le akartam dönteni
az oszlopokat, de nincs mivel. Hadd ölellek meg, mint elvtárs az elvtársat!
Grunya hagyta.
– Mi történt veled, hisz azelőtt komoly embernek mutattad magad… Vesd már le ezeket a vasakat, összevissza
nyomsz…
Pasincev sietős csókot cuppantott száraz, varas ajkára, és máris távozott. Kicsit megkönnyebbült; már nem érezte
olyan csüggedten magát a föléje boruló hatalmas égbolt alatt. Ami méreteiben nagy és jó minőségű volt, nem a
szemlélődés vágyát növelte benne, hanem a harciasságot: hogy erőben és fontosságban meghaladja ezt a nagyot és
jót.
– Mit akartok? – kérdezte minden alap nélkül a két jövevénytől abbeli vágyában, hogy nekik is juttasson öröméből.
– Ideje aludni – ásított Kopjonkin. – Te figyelembe vetted a mi észrevételünket: a jó földre telepíted át a
parasztokat, hát minek vendégeskedjünk nálad tovább fölöslegesen?
– A parasztokat holnap áthozom ide – jelentette ki Pasincev. – Szabotázs kizárva! Ti pedig maradjatok még a
kapcsolat erősítése céljából! Holnap Grunyka főz nekünk ebédet… Azt, ami itt van, sehol se találjátok meg. Azon
töröm a fejem, hogyan hívhatnám ide Lenint… mégiscsak ő a vezér!
Kopjonkin végigmérte: nocsak, mindjárt Lenin kell neki!
– Amíg elvoltál, megnéztem a gránátjaidat. Mind rossz. Hogy fogsz uralkodni?
– Persze hogy rosszak – hagyta rá Pasincev. – Én magam hatástalanítottam őket. De a nép ezt nem tudja. Pusztán
politikával tartom kézben: ezekben a vasakban járok, bombákon hálok… Csekély erővel manőverezve bekerítem az
ellenséget, érted? Erről ne beszélj, ha rólam lesz szó!
A mécses elaludt. Pasincev elmagyarázta a helyzetet:
– No, fiúk, feküdjünk le, ki hova tud, nem látni semmit, ágyam pedig nincs. Szomorú az én életem…
– Bolond vagy te, nem szomorú – helyesbített Kopjonkin, és valahogy elfészkelődött.
Pasincev nem vette szívére a szavait.
– Ez itt, barátom, az új élet kommunája, nem fehérnépek városa! Itt nincsenek puha dunnák…
Hajnal felé elhalványult a csillagfényes világ, szürke derengés váltotta föl az ezüstös ragyogást. Az éjszaka elvonult,
mint a könnyűlovasság, s a munkás nap gyalogsága jött a helyébe.
Pasincev, Kopjonkin meglepetésére, báránysültet hozott. A két lovas nemsokára búcsút vett a forradalmi
rezervátumtól, és elindult déli irányban, a Fekete-Kalitva völgye felé. A fehér oszlopok alatt ott állt Pasincev lovagi
páncéljában, és hosszan utánanézett elvtársainak.

A lovasok folytatták útjukat. Közben a nap fölkúszott a sovány föld fölé.

Dvanov lehajtotta fejét. Gondolatait elapasztotta a monoton kocogás. Az, amit most a szíveként érzékelt, egy
szüntelenül remegő gát volt, melyet érzelmeinek egyre emelkedő tava ostromolt. Érzelmei magasra csaptak, majd
átbuktak a gát fölött a túlsó oldalra, ahol azután csillapodó gondolatpatakká szelídültek. De a gát fölött mindig égett
annak az őrnek lámpása, aki nem vesz részt az ember tetteiben, csak csekély bérért szendereg benne. Ez a lámpás
néha lehetővé tette Dvanovnak, hogy mindkét teret lássa: az érzelmek dagadó, meleg tavát és a saját sebességétől
lehűlő gondolat gyors vizű patakját a gát túlfelén. Ilyenkor Dvanov megelőzte a szív munkáját, amely táplálta, de
fékezte is öntudatát, és boldog volt.
– Váltsunk át ügetésre, Kopjonkin elvtárs! – szólt türelmetlenül, mert ennek az útnak a végén a jövő vár rá. Olyan
öröm kerítette hatalmába, mint egy gyereket, aki szeretne szöget ütni a falba, hajót építeni a székekből és szétszedni
az ébresztőórát, hogy megnézze, mi van a belsejében. Szíve fölött az a riasztó fény remegett, amely fülledt nyári
éjszakákon lobban föl a mezőn. Lehet, hogy a fiatalság elvont rajongása munkált benne, mely testének részévé vált,
vagy talán a születés folytatódó ereje. Ebből futotta arra is, hogy hirtelen homályos jelenségeket pillantson meg,
melyek nyom nélkül úsznak át az érzések taván. Végigmérte Kopjonkint, aki nyugodt lélekkel és csorbítatlan hittel
igyekezett a szocializmus közeli nyara felé, ahol az emberiség baráti erőinek hála, új életre kel Rosa Luxemburg
elvtársnő.
Az út hosszú versztákon át tartó lejtőben folytatódott. Úgy tetszett, ha vele dől az ember, elszakadhat a földtől, s
felröppenhet. A távolban sötétlő szomorú völgy fölött lassan bealkonyodott.
– Az ott már Kalitva! – mutatott előre Kopjonkin, és úgy megörült, mintha már ott is lenne. A két lovas igencsak
megszomjazott, habos fehér nyálukat nehezen köpdösték.
Dvanov az előtte elterülő szegényes tájra meresztette szemét. A föld is, az ég is csüggesztően boldogtalannak
látszott: itt az emberek külön-külön élnek, és nem csinálnak semmit. Ahogy az égő fahasábok is kialusznak, ha nem
rakják őket egymásra.
– Itt a szocializmus táptalaja! Sehol egy épület, csak a szegény, árva természet.
Amikor föltűnt előttük Kalitva, egy zsákos emberrel találkoztak. Az levette a sapkáját, és meghajolt a lovasok előtt,
azt a régi felfogást vallva, hogy minden ember testvér. Dvanov és Kopjonkin hasonlóképpen viszonozta, s ettől
egyszerre mindhármuknak jókedvük lett.
„Az elvtársak rabolni mennek, hogy a fene vinné el őket!” – mondta magában a zsákos ember, amikor már elég
messze jártak tőle.
A falut két őr vigyázta: az egyiknél lefűrészelt csövű puska, a másiknál egy karó.
– Ti meg mifélék vagytok? – kérdezték hivatalos hangon az odaérkező lovasoktól.
Kopjonkin megállította lovát, s erősen törte a fejét, mit jelenthet ez a katonás fogadtatás.
– Mink? Nemzetköziek! – jutott eszébe Rosa Luxemburg elnevezése: nemzetközi forradalmár.
Az őrök elgondolkodtak.
– Tán zsidók?
Kopjonkin hidegvérrel kivonta a kardját, de olyan lassan, hogy az őrködő férfiak nem hittek a fenyegetésnek.
– Ezért a szóért itt helyben végezhetnék veled – mondta Kopjonkin. – Tudod, ki vagyok én? Nesze az irataim!
Benyúlt a zsebébe, de mert soha semmilyen iratot, papírt nem tartott magánál, ujjai csak kenyérmorzsát és egyéb
szemetet tapintottak.
– Ezredszárnysegéd! – szólt rá Dvanovra. – Mutassa meg az őröknek az iratainkat!
Dvanov elővette a borítékot, melyben maga se tudta, mi lehet, de már harmadik éve hurcolta magával, és
odahajította az őrségnek. Azok mohón elkapták: örültek a ritka szolgálati tennivalónak.
Kopjonkin lehajolt, és gyakorlott mozdulattal kiütötte az őr kezéből a lefűrészelt csövű puskát, anélkül hogy őt
magát megsebezte volna; Kopjonkinban volt forradalmi tehetség.
Az őr kiegyenesítette félrelökött karját.
– Mit akarsz, bolond, mi se vagyunk vörösök…
Kopjonkin hangot váltott:
– Nagyszámú katonaság van nálatok? Mifélék?
A parasztok meghányták-vetették magukban, s becsülettel válaszoltak:
– Száz fő, de puska legföljebb húsz… Tyimofej Plotynikov vendégeskedik nálunk az Alsó Tanyáról. A rekvirálók
tegnap vonultak vissza…
Kopjonkin hátramutatott, amerről jöttek.
– Induljatok gyors menetben oda, fogadjátok az ezredet, vezessétek be a faluba. Hol van Plotnyikov törzse?
– A templomnál, a sztaroszta portáján – mondták a parasztok, s szomorúan néztek a falu felé; szerettek volna
távol maradni az eseményektől.
– Induljatok szaporán! – parancsolt rájuk Kopjonkin, és megcsapkodta lovát a kardhüvellyel.
A fonott kerítés mögött egy halni készülő fehérnép kuporgott. Ami miatt kijött, félúton megrekedt benne.
– Kapálgatsz, öreganyám? – fordult hozzá Kopjonkin.
Az asszony azonban nem volt olyan nagyon öreg, csak egy kedves arcú idősebb nő.
– Te bezzeg már kapáltál, mocskos disznó! – fortyant föl, s szétterpesztett lábbal fölállt.
Kopjonkin lova fölágaskodott, s mellső lábait magasra dobálva vágtatni kezdett.
– Dvanov elvtárs, figyelj rám, ne maradj le! – kiáltotta Kopjonkin, kardját villogtatva.
Proletárerő döngve aprította a földet; Dvanov hallotta, hogy remegnek az ablakok. De az utcán senki se
mutatkozott, még a kutyák se vetették magukat a lovasok után.
Az óriási falu útkereszteződéseit maga mögött hagyva, Kopjonkin egyenesen a templom felé tartott. De Kalitva
négyszáz év óta tanyabokrokként fejlődött: az utcát váratlanul egy keresztben álló ház torlaszolta el, mások
zsákutcában végződtek, vagy egy hirtelen fordulattal keskeny ösvény formájában kanyarodtak el a mezők felé.
Kopjonkin és Dvanov belebonyolódott a közök és zsákutcák szövevényébe, s tanácstalanul toporogtak. Végül
Kopjonkin benyitott egy kapun, hogy a szérűk felé kerüljenek. A falusi kutyák előbb óvatosan, egyenként kezdtek el
ugatni, majd egyik a másiknak válaszolgatott, míg saját sokaságuktól megittasulva, mindnyájan egyszerre
zendítettek rá, a falu egyik végétől a másikig.
– No, Dvanov elvtárs, most aztán rajta! – kiáltotta el magát Kopjonkin.
Dvanov rájött, hogy át kell vágni a falun, és a túlsó végén kirontani a sztyeppre. De elvétették az irányt: megint
visszajutottak a széles főutcára és azon egyenesen a falu belsejébe.
A kovácsműhelyek zárva voltak, a házak hallgattak, mintha senki se lakná őket. Csak egy öregembert láttak, aki a
kerítés mellett tett-vett, de ő se fordult feléjük; úgy látszik, már mindenhez hozzászokott.
 Dvanov halk bugást hallott. Azt gondolta, a templom harangjának nyelve leng ide-oda, s éppen csak hozzáér a
fémhez.
Az utca elkanyarodott, és egyszerre egész tömeg embert vettek észre egy mocskos téglaépület előtt, amilyenekben
azelőtt a kocsmák működtek.
A tömeg egyöntetű, mély hangon zúgott, a szavakat nem lehetett kivenni.
Kopjonkin Dvanov felé fordította inas, feszült arcát.
– Lőj, Dvanov! Most elkaphatjuk mindet!
Dvanov két lövést adott le a templom irányába, és érezte, hogy együtt kiáltozik Kopjonkinnal, aki kardját lengetve
tüzelte magát. A paraszttömeg hullámozni kezdett, az arcok hátrafordultak, majd ki erre, ki arra futott. Mások egy
helyben toporogva kapaszkodtak szomszédaikba, segítséget várva.
Ezek veszedelmesebbek voltak a menekülőknél: félelmükkel eltorlaszolták a szűk helyet, s nem hagyták cselekedni
a bátrakat.
Dvanov beszívta a falu békés szagát – megpörkölt szalma és forralt tej –, s megfájdult tőle a gyomra: most nem
bírt volna lenyelni egy csipetnyi sót se. Megijedt, hogy a falu nagy, meleg karjai közt leli halálát, megfojtja a békés
emberek birkaszaga, akik nem elszántságukkal, hanem sokaságukkal győzik le az ellenséget.
De Kopjonkin valami okból megörült a tömegnek, és már a győzelemben reménykedett.
Hirtelen egy ház ablakából, amely előtt ide-oda futkostak az emberek, sortűz lobbant különféle kaliberű
fegyverekből: minden lövésnek más hangja volt.
Kopjonkin eksztázisba jött, amely az életösztönt valami sötét helyre száműzi, s nem hagyja, hogy beavatkozzék a
halálos ügyekbe. Forgópisztolyából rálőtt a házra, betörve az ablakot.
Dvanov a küszöb előtt találta magát. Nem maradt más hátra, mint leszállni a lóról s berohanni a házba. Belelőtt az
ajtóba, amely lassan kinyílt, s berontott. A pitvarban orvosságszag és egy ismeretlen, védtelen ember szomorúsága
csapta meg. A kamrában egy, a korábbi harcokban megsebesült paraszt feküdt. Dvanov nem törődött vele, s a
konyhán át berohant a szobába. Egy vöröses hajú férfi állt ott kiegyenesedve, egészséges jobb kezét a feje fölé emelte,
a pisztolyt fogó balja lelógott, és ahogy eső után csöpög a levelekről a víz, lassan csöpögött belőle a vér, csüggedten
számlálva a férfi óráit.
A szoba ablaka ki volt törve, s Kopjonkinnak se híre, se hamva.
– Dobd el a pisztolyt! – szólt Dvanov.
A bandita motyogott valamit ijedtében.
– Na! – fortyant föl Dvanov. – Vagy golyóval ütöm ki a kezedből!
A paraszt ledobta a revolvert a vértócsába, s lenézett: sajnálta, hogy eláztatta a fegyvert, s nem tudja szárazon
átadni – akkor talán megbocsátanának neki.
Dvanov nem tudta, mit kezdjen a sebesült fogollyal, sem azt, hol van Kopjonkin. Fújtatva ült le a plüssel behúzott
kulákfotelba. A paraszt tehetetlenül lecsüngő kézzel állt előtte. Dvanov csodálkozott, hogy egy csöppet sincs
banditakülseje: közönséges parasztnak látszik, még csak nem is tehetősnek.
– Ülj le! – szólt rá. A paraszt nem ült le. – Kulák vagy?
– Nem, mi a szegények közé tartozunk – felelte, nyilván az igazat. – A kulák nem harcol, neki bőven van kenyere,
mindet nem vehetik el…
Dvanov hitt neki, és megijedt: eszébe jutottak az útközben látott falvak sápadt, szomorú arcú lakói.
– Miért nem lőttél rám jobb kézzel? Hisz csak a bal sebesült meg.
A bandita ráemelte a szemét, s közben kínlódva törte a fejét, nem azért, hogy megmeneküljön, hanem hogy
fölidézze magában az igazat.
– Balog vagyok. Nem volt időm elillanni, aztán úgy mondják, gyün az ezred, rossz lett volna egyedül meghalni…
Dvanovot elfogta az izgalom; ő minden körülmények között tudott gondolkodni. Ez a paraszt olyasmit mondott ki,
ami a forradalom fiatal eszét meghaladta: a hiábavalóságot és fájdalmat. Érezte a szegény falvak riadalmát, de nem
tudta volna szavakká formálni.
„Szamárság! Le kell lőni, mihelyt Kopjonkin előkerül. A fű is rontja a földet, miközben nő; a forradalom erőszakkal
jár, és a természet ereje… Rohadt dög!” – vett hirtelen és minden logika nélkül más irányt gondolatmenete.
– Mars haza! – parancsolt rá a banditára. Az az ajtóhoz hátrált, közben nem vette le megbabonázott, merev
tekintetét a Dvanov kezéből rámeredő pisztolyról. Dvanov észrevette ezt, és szándékosan nem tette el, nehogy a
hirtelen mozdulattal megijessze ezt az embert.
– Állj! – kiáltott rá. A paraszt engedelmesen megállt. – Voltak itt nálatok fehér tisztek? Ki az a Plotnyikov?
A bandita elgyöngült, és kínlódva próbált eszméletén maradni.
 – Nem, senki se volt – felelte őszintén: nem mert hazudni. – Esküszöm neked, kedves ember, hogy senki…
Plotnyikov idevalósi… valamelyik közeli tanyáról…
Dvanov látta, hogy a félelem nem engedi hazudni.
– Ne félj! Menj haza nyugodtan.
A bandita hitt neki, és elment.
Az ablakban megremegtek az üveg maradékai: Proletárerő ügetett el alatta.
– Hová mész? Ki vagy? – hallotta Dvanov Kopjonkin hangját. De a választ nem várta meg: beterelte a banditát a
csűrbe.
– Tudod, Dvanov elvtárs, a Plotnyikovjukat magát nem sikerült elcsípni – jelentette az izgalomtól lihegve. – Ketten
elvágtattak, hiába, jó lovaik vannak! Az enyémmel szántani kellene, én meg harcolok rajta… Igaz, szerencsém van:
öntudatos állat!… Hívjunk össze gyűlést!
Kopjonkin maga mászott föl a toronyba, és félreverte a harangot. Dvanov kiállt a tornácra, s várta a gyülekező
parasztokat. Messzebb gyerekek futottak ki az utca közepére, Dvanov felé néztek, majd visszaszaladtak. Senki se
mutatkozott Kopjonkin csengő-bongó, sürgős hívására.
A harang komoran énekelt a nagy falu fölött, egyenletesen váltogatva a kiáltást és a lélegzetvételt. Dvanov úgy
belefeledkezett, hogy elfelejtette, miért is szól. Riadalmat, hitet és kétkedést ébresztett benne. A forradalomban is
ezek a szenvedélyek működnek, az embereket nemcsak a hit mozgatja, hanem a dübörgő kételkedés is.
Egy fekete hajú, fedetlen fejű, kötényes paraszt jött a tornác elé, valószínűleg a kovács.
– Mit nyugtalanítjátok a népet? – kérdezte kereken. – Menjetek tovább, elvtársak, barátok. Tucatnyi félnótás ha
van itt nálunk, ennyi az összes támogatótok…
Dvanov ugyanilyen kereken megkérdezte tőle, mi kifogása van a szovjethatalom ellen.
– Abba fogtok belebukni, hogy először lőttök, azután kérdeztek – felelte mérgesen a kovács. – Mondhatom, bölcs
dolog volt ideadni a földet, aztán elszedni a termést az utolsó szemig, hogy akadjon a torkotokon! A parasztnak nem
marad más, csak az üres látóhatár. Kit csaptok be?
Dvanov megmagyarázta, hogy a rekvirálás a forradalom vérét, majdani erejét táplálja.
– Ezzel etesd a magadfajtát! – intette le a kovács. – Egytizedét a népnek!… Vagy bolondok, vagy csavargók, akik
soha az életben nem szántottak-vetettek, és akárkit hajlandók követni. Ha megvolna a cár, még neki is akadna itt
pártja! A tiétekben is csupa semmirekellő pöffeszkedik. Azt mondod, kenyér kell a forradalomnak. Bolond vagy, hisz
a nép éhen pusztul, kinek kell majd a forradalmad? És még azt mondják, vége a háborúnak…
A kovács abbahagyta a beszédet, mert rájött, hogy hiába ágálna, ez is csak afféle kerge kommunista: látszatra
tisztességes, mégis az egyszerű nép ellenében cselekszik.
Dvanov önkéntelenül elmosolyodott a kovács okfejtését hallva: tucatnyi félnótás mindig akad az emberek között,
akik bármiért hajlandók lelkesedni, a forradalomért éppúgy, mint a papok prédikációjáért…
Megjött Kopjonkin, aki világos választ adott a kovács szemrehányására:
– Szar ember vagy te, bátyám! Mi most mind egyformán élünk, te meg azt akarod, a munkás ne zabáljon, de te
pálinkát főzhess a gabonádból!
– Egyformán ám! – feleselt a kovács. – Tudod is te, mi az! Én amióta megházasodtam, ezen töröm a fejem: miért
van az, hogy mindig ilyen félnótások ültek a nyakunkon, maga a nép sose uralkodott, neki fontosabb dolga volt:
etette az ilyen bolondokat…
A kovács hahotában tört ki, s közben cigarettát sodort magának.
– És ha abbahagynánk a rekvirálást? – tette föl a kérdést Dvanov.
A kovács már-már fölvidult, de aztán elkomorodott.
– Az nem lehet! Akkor valami még rosszabbat találtok ki! Akkor inkább maradjon a régi rossz, annál is inkább,
mert a parasztok már megtanulták, hogy lehet eldugni…
– Szar ember ez, nem tisztel semmit – állapította meg ismét Kopjonkin.
Közben gyülekezni kezdett a nép: eljött vagy nyolc ember, s kissé távolabb leültek. Dvanov odament hozzájuk.
Kiderült, hogy a kalitvai pártsejt megmenekült tagjai.
– Kezdd el a beszédet! – csúfolódott a kovács. – Itt van minden félnótás, egy-kettő ha hiányzik… – Elhallgatott,
majd így folytatta: – Hallgass meg engem. Mi itt ötezren lakunk, apróktól a vénekig. Ezt jegyezd meg! És most
mondok neked valamit: vedd a felnőttek tizedét, és majd ha ennyien lesznek a pártotokon, akkor véget ér a
forradalom.
– Miért? – értetlenkedett Dvanov.
– Mert akkor minden félnótás benne lesz a hatalomban – magyarázta lelkesen a kovács –, a nép meg él tovább,
ahogy eddig, és mind a két fél jól jár.
 Kopjonkin azt ajánlotta az egybegyűlteknek, hogy egy percet se vesztegessenek, vegyék űzőbe Plotnyikovot, hogy
likvidálhassák, még mielőtt új bandát toborozna magának. Dvanov megtudta a falubeli kommunistáktól, hogy
Kalitvában Plotnyikov mozgósítást akart elrendelni, nem sikerült neki, két napon át gyűléseztek, mindenáron rá
akarta venni őket, hogy kövessék önként. Ma is épp ilyen gyűlés folyt, amikor meglepte őket Dvanov és Kopjonkin.
Maga Plotnyikov töviről hegyire ismeri a parasztokat, szilaj katona, hűséges a földijeihez, ezért is ellensége mindenki
másnak a világon. A parasztok most őt tisztelik a megboldogult pópa helyett.
A gyűlés kellős közepén odaszaladt egy asszony, és elkiáltotta magát:
– Emberek, vörösök az alvégen! Egy egész ezred vágtat erre!
Amikor Kopjonkin és Dvanov megjelent a faluban, mindenki azt hitte, egy egész ezred van itt.
– Menjünk, Dvanov! – elégelte meg Kopjonkin. – Hová vezet az az út? Ki jön velünk?
A kommunisták zavarba jöttek.
– Az az út Csernovkába vezet… De nekünk, elvtársak, nincs lovunk…
Kopjonkin lemondóan legyintett.
A kovács éber pillantást vetett rá.
– Akkor hát… isten veled! – és odanyújtotta széles tenyerét.
– Isten veled! – felelte Kopjonkin. – Jusson eszedbe, ha csak megmoccansz, visszajövök és végzek veled!
A kovács nem ijedt meg.
– Te is jegyezd meg: a nevem Szotih. Az egyetlen ebben a faluban. Ha majd értelmesebbé válik a dolog, magam is
lóra szállok a piszkavassal. Majd keresek magamnak lovat, mert látod, ezeknek itt nincsen lovuk, a fene beléjük…
Kalitva a völgy felé lejtő sztyeppen feküdt. Maga a völgy, a Fekete-Kalitva völgye sűrű, mocsaras erdő.
Amíg az emberek vitatkoztak és egyezkedtek, nem állt meg a természet évszázados munkája: a folyó elöregedett,
völgyének szűzi rétjét bűzös mocsár lepte el, melyen csak a nád kemény hajtásai törtek át.
A halott táj már csak a szél részvétlen énekét hallgatta. Nyár végén mindig emberfölötti küzdelem kezdődik itt a
legyengült vízár és a homokzátonyok között, amelyek egyre szaporodó korpája egyszer s mindenkorra elvágta a
folyót a messzi tengertől.
– Nézz csak balra, Dvanov elvtárs – mutatott az árterület kékes csíkja felé Kopjonkin. – Én még kölyökkoromban
jártam erre az apámmal: pompás hely volt. Egy versztányira érezni lehetett a friss fű illatát, most meg már a víz is
büdös…
Dvanov ritkán látott a sztyeppen ilyen hosszú, titokzatos völgyeket. Miért állnak meg a haldokló folyók, s
változtatják járhatatlan láppá a part menti dús réteket? Valószínűleg az egész völgyvidék elszegényedik a folyók
halálával. Kopjonkin elmondta Dvanovnak, mennyi jószáguk és baromfijuk volt azelőtt az itteni parasztoknak,
amikor még élt és tiszta vizű volt a folyó.
Az alkonyattal mind sötétebbé váló út a halott völgy szélén haladt. Kalitvától Csernovkáig mindössze hat verszta,
de a lovasok csak akkor vették észre az újabb falut, amikor már bent jártak valakinek a szérűjén. Azokban az időkben
Oroszország a világ minden népe útjának megvilágítására költött; a házakba nem jutott fény.
Kopjonkin előrement, hogy megtudakolja, ki az úr a faluban, Dvanov pedig hátramaradt a lovakkal.
Leszállt az éj – csüggesztő, zavaros; ilyen éjszakáktól félnek a gyerekek, akik első ízben találkoznak lidércálmokkal;
ilyenkor nem szoktak aludni, s szemmel tartják az anyjukat, hogy ő se aludjon, védje meg őket a rémektől.
De a felnőttek is védtelenek, s Dvanov egyedül állt az ellenséges falu szélén, figyelve a szétfolyó sztyeppi éjszakát és
az ég hideg tavát a feje fölött.
Föl-alá járkált, belefülelt a sötétségbe, és számolta az idő lassú múlását.
– Alig találtalak meg – szólt messziről a láthatatlan Kopjonkin. – Eluntad magad? Kapsz finom tejet.
Semmit se tudott meg, sem azt, hogy ki az úr a faluban, sem azt, hogy itt van-e Plotnyikov. Ezzel szemben szerzett
valahonnan egy köcsög tejet és egy falatka kenyeret.
Miután ettek, ellovagoltak a szovjethez. Kopjonkin megkereste azt a házat, amelyikre ki volt írva: „Szovjet”, de az
üres és elhagyatott volt, még a tintatartóba is beleszáradt a tinta; Kopjonkin beledugta az ujját, hogy lássa,
funkcionál-e a helyi hatalom.
Reggel megjelent négy idős paraszt, és panaszkodni kezdtek: minden hatalom itthagyta őket, merő félelem az
életük.
– Volna itt akárki – könyörögtek a parasztok –, de így senki se figyel ránk, egyik megfojtja a másikat. Hát lehet
hatalom nélkül élni? Szél fuvatlan nem indul, csak mi élünk ok nélkül.
Csernovkában sokféle hatalom volt már, de mind föloszlott. A szovjethatalom is magától szétesett, az elnökké
választott paraszt nem csinál semmit, azt mondja: kevés a tisztesség, engem itt mindenki ismer, tekintély nélkül
pedig nincs hatalom. És nem jön többé a szovjetbe. A csernovkaiak elmentek Kalitvába, hogy onnan hozzanak valaki
ismeretlent elnöknek, akit majd épp azért, mert ismeretlen, mindenki tisztelni fog. De ez se sikerült: Kalitvában azt
mondták, nem tudnak olyan instrukcióról, hogy máshonnan kell elnököt áttelepíteni; válasszatok csak a tieitek közül
arra érdemeset.
– De ha nálunk nincs olyan? – mondták csüggedten a csernovkaiak. – Mi mind egy kutyák vagyunk: az egyik lop, a
másik lusta, a harmadiknak gonosz az asszonya, eldugja az ura nadrágját… Mi legyen velünk?
– Unjátok az életet? – kérdezte együttérzőn Dvanov.
– Zsákutcába jutottunk! Azt mondták, akik erre jártak, hogy egész Oroszországban elterjedt a kultúra, csak minket
felejtettek ki! Micsoda gyalázat!
A szovjet ablakán át nyirkos trágyaszag és friss szántás szaga szivárgott be; ez az ódon falusi illat a nyugalmat és
termékenységet idézte föl, és a beszélők egymás után elhallgattak. Dvanov kiment, hogy megnézze a lovakat. Egy
sovány veréb szorgosan csipegetett a párolgó citromokból. Dvanov megörült neki: már egy fél éve nem látott verebet,
és nem is gondolt rá, vajon hol húzhatják meg magukat. Sok minden elkerülte Dvanov szegény, szűk agyát, néha
még a saját élete is úgy körülfolyta, mint a patak a követ. A veréb átrepült a kerítésre. A szovjetből kijöttek a
parasztok, akik a hatalomért sóvárogtak A veréb felröppent a kerítésről, s röptében rágyújtott szürke, igénytelen
dalára.
A parasztok egyike odajött Dvanovhoz – ragyás képű, éhes szemű öregember, az a fajta, aki soha nem mondja meg
mindjárt, mi kell neki, hanem messziről kezdi, mindenféle mellékes témával, miközben igyekszik kifürkészni
beszélgetőtársa jellemét: vajon hajlik-e rá, hogy engedjen a kérésnek? Egész éjjel képes elvitatkozni olyasmiken, hogy
megingott az igaz hit a világban, holott igaziból fa kellene neki építkezéshez. Igaz, hogy már szerzett magának a volt
urasági nyaralóból, és csak azért akar kérni, hogy ilyen közvetett módon tudakolja meg, nem fenyegeti-e büntetés a
korábbi önkényes beszerzés miatt.
A Dvanov elé járuló paraszt valahogy arcra is, viselkedésre is emlékeztetett az imént elszállt verébre: mintha az
egész életét bűnös tevékenységnek tartaná, és folyton várná a jogos büntetést.
Dvanov azt kérte tőle, mondja meg azonnal és kereken, mi kell neki. De Kopjonkin meghallotta a szimpla ablakon
át, és figyelmeztette, hogy a paraszt sohase mond meg semmit:
– Folytasd le a beszélgetést, Dvanov elvtárs, lépésről lépésre.
A parasztok fölnevettek s rájöttek, hogy ártalmatlan semmi-emberekkel van dolguk.
A ragyásképű kezdett el beszélni. Öreglegény volt, és mint ilyennek, a közfelfogás szerint figyelemmel kell lennie a
mások érdekeire.
A beszélgetés fokozatosan eljutott a kalitvai földekig, amelyek határosak a csernovkaiakkal. Majd túlhaladva a vitás
erdőrészen, megállapodott a hatalomnál.
– Minékünk édes mindegy, van-e vagy nincs – magyarázta a ragyás. – Mert ha középről nézzük, nem látni a végét,
ha meg a végéről, hosszú. Ezért gondold meg…
– Ha vannak ellenségeitek – siettette Dvanov –, szükségetek van a szovjethatalomra.
De a ragyás ismerte a dürgést!
– Ellenségeink éppen nincsenek, de széles a határ, ide is jöhetnek: a tolvaj jobb szereti a más kopekját a saját
rubeljánál… Minden ugyanolyan, a fű is nő, az idő is változik, mégis félünk: hátha hatalom híján kimaradunk valami
kedvezményből? Azt mondják, nincs többé rekvirálás, mégse merünk vetni… Meg más könnyítések is jöttek, aztán
elkapkodják, nem marad nekünk!
Dvanov fölfigyelt: hogyhogy nincs rekvirálás? Ki mondta? De a ragyás ezt nem tudta: vagy csakugyan hallotta,
vagy valóságnak hiszi a szíve vágyát. Elég zavarosan magyarázta el, hogy jött egy dezertőr, minden irat nélkül, evett
nála egy kis kását, aztán közölte, hogy nincs többé rekvirálás, mert a parasztok fölmentek Leninhez a Kreml
tornyába, három nap és éjjel voltak nála, míg végül kigondolták ezt a könnyítést.
Dvanovnak azonnal lehorgadt a kedve. Bement a szovjetbe, és nem jött vissza. A parasztok szétszéledtek –
megszokták az eredménytelen kérincsélést.
– Hallgass ide, Kopjonkin elvtárs! – kezdte izgatottan Dvanov.
Kopjonkin semmitől se félt annyira, mint mások boldogtalanságától, és már kisgyerek korában is hangosabban sírt
ismeretlen emberek temetésén, mint a lesújtott özvegy.
Előre elszomorodott, és eltátotta a száját, hogy jobban halljon.
– Kopjonkin elvtárs! – folytatta Dvanov. – Szeretnék bemenni a városba… Várj meg itt, hamarosan visszajövök.
Legyél te addig a szovjet elnöke, hogy ne unatkozz, a parasztok bele fognak egyezni, hisz látod, milyenek…
– Miért ne! – örült meg Kopjonkin. – Menj csak nyugodtan, akár egy évig is várni foglak! Az elnökséget elfogadom,
nem árt megmozgatni ezt a vidéket…
 Este megcsókolták egymást az út közepén, és mind a ketten, ki tudja, miért, elrestellték magukat. Dvanov elindult
az állomás felé.
Kopjonkin sokáig állt az utcán, már rég nem látta a barátját, azután visszament a szovjetbe, és sírva fakadt az üres
helyiségben. Egész éjszaka ébren és szótlanul feküdt, átérezve tehetetlenségét. A falu nem moccant, semmi neszt
nem hallatott, mintha örökre megtagadta volna csüggesztő, lassan vonszolódó életét. Csak nagy ritkán zizzentek meg
a csupasz ágak a szovjet üres udvarán, mintha az időt számolnák tavaszig.
Kopjonkin figyelte az ablak mögötti nyugtalan sötétséget. Néha sápadt, ragacsos fény suhant át rajta, a
barátságtalan másnap nyirkosságát és unalmát jósolva. Lehet, hogy már a hajnal közeledett, de lehet, hogy csak a
halott hold sugara reszketett.
Az éjszaka hosszú csöndjében észrevétlenül fölengedett Kopjonkin feszültsége: mintha lehűtötte volna az
egyedüllét. Tudatában lassan mocorogni kezdett a kétség és önsajnálat. Gondolatai Rosa Luxemburg felé fordultak,
de csak a sovány, halott nőt látta a koporsóban: olyan volt, mint egy elkínzott arcú, vajúdó anya. Az a gyöngéd
vonzalom, amely a remény vidító, áttetsző erejével töltötte el szívét, most nem mozdult meg benne.
Döbbenten és szomorúan süllyedt bele az égi éjszaka és a sokéves fáradtság sötétjébe. Almában nem látta magát,
de ha látta volna, megijed: egy elcsigázott öregember feküdt a lócán, idegen arcán a szenvedés mély barázdáival;
olyan ember, akinek soha életében nem volt része semmi jóban. Nincs éles átmenet a világos tudat és az álomlátás
között, az álomban ugyanaz az élet folytatódik, csak lemeztelenítve. Másodszor álmodott rég halott anyjával: egyre
jobban távolodott a sáros földúton, a háta olyan sovány volt, hogy koszos, scsí- és gyerekszagú blúzán átütöttek a
bordái – ment görnyedt háttal, semmit se hányva a fia szemére. Kopjonkin tudta, hogy ott, ahova megy, nincs
semmije, és hogy elébe vágjon, a szárazér medrében rohant előre, hogy legalább valami kunyhófélét építsen neki.
Valahol az erdőn túl, meleg időkben zöldség- és dinnyetermesztők szoktak tanyázni, és Kopjonkin arra gondolt, hogy
majd épp ott eszkábálja össze anyjának azt a kunyhót, hadd találjon magának másik férjet és fiat.
Ma is a szokásos elkínzott arcával jelent meg előtte álmában: a zsebkendője sarkával törölgette ráncos orcáját,
hogy ne piszkítsa el az egészet; kicsire aszottan állt felnőtt fia előtt, és így szólt hozzá:
– Megint találtál magadnak egy ca át, Sztyopuska. Megint elhagytad az anyád, kiszolgáltattad az emberek
kényének-kedvének. Az Isten legyen hozzád irgalmas!
Az anya megbocsátott fiának, mert elveszítette anyai hatalmát fölötte, aki a véréből született, és átkozottul
elhagyta őt.
Kopjonkin egyformán szerette az anyját és Rosát, mert mind a ketten az elsők és egyetlenek voltak számára, ahogy
a múlt és a jövő együtt él az emberben. Nem tudta, hogy is van ez, de érezte, hogy Rosa a gyermekkora és anyja
folytatása, nem pedig megcsúfolása.
Szívét keserűséggel töltötte el, amiért az anyja Rosát szidja.
– Mama, ő is meghalt, akárcsak te – mondta, megszánva anyját tehetetlen haragjáért.
Az öregasszony elvette szeméről a kendőt – nem is sírt.
– Jaj, fiam, figyeld csak meg! – hadarta. – Most csupa szépet és jót ígér, aztán ha elveszed, nem lesz kivel aludnod:
csupa csont és bőr, meg a pofája is milyen csúf. Ott riszálja magát a boszorkány! Szegénykém, hogy csúffá tett a
gyalázatos!
Az utcán Rosa jött szembe: kicsike, eleven és valóságos, fekete szeme szomorú, mint a szovjetben kifüggesztett
képen. Kopjonkin megfeledkezett az anyjáról, és kitörte az üveget, hogy jobban láthassa. Az ablakból a nyári, falusi
utcára látott: néptelennek és csüggesztőnek mutatkozott, mint minden falu aszály és hőség idején, Rosa pedig már
nem volt sehol. A keresztutcából egy tyúk röppent elő, s poros szárnyát széttárva szaladt tova a keréknyomban.
Utána jobbra-balra leskelődő emberek tűntek föl, majd mások egy olcsó, festetlen koporsót hoztak, amilyenben
ismeretlen halottakat szoktak közköltségen eltemetni.
A koporsóban Rosa feküdt. Az arca csupa sárga folt, mint a szülésbe belehalt asszonyoké. Fekete hajában ősz
csíkok, szeme mélyen behúzódott üregébe a minden élőről való fáradt lemondás jeléül. Nincs szüksége senkire, és az
őt vivő férfiaknak se őrá. A koporsóvivők csakis a közösség törvényének engedelmeskedve fáradoztak: ők voltak
soron.
Kopjonkin nem akart hinni a szemének: a koporsóban nem az feküdt, akit ő ismert: annak élt a szeme, remegtek a
pillái. Minél közelebb hozták Rosát, annál sötétebbnek látszott öreg arca, amely a közeli falvakon és a nyomorúságon
kívül semmit se látszott ismerni.
– Ti az anyámat temetitek! – kiáltott föl Kopjonkin.
– Nem, ennek itt nem volt férje! – mondta minden szomorúság nélkül az egyik koporsóvivő, és megigazította
vállán a törülközőt. – Látod, nem tudott más faluban meghalni, pont nálunk kellett, mintha nem lett volna mindegy
neki…
 A paraszt a maga munkájára gondolt, ezt mindjárt kitalálta Kopjonkin, és megnyugtatta:
– Mihelyt elföldelitek, jöjjetek el hozzám, megvendégellek benneteket!
– Azt lehet – felelte ugyanaz a paraszt. – Nem jó száraz torokkal temetni. Most már Isten szolgálólánya, mégis fene
nehéz, majd leszakad a vállam…
Kopjonkin feküdt a lócán, és várta, hogy visszajöjjenek a temetőből. Huzatot érzett, s fölkelt, hogy pótolja a kitört
üveget, de valamennyi ablak sértetlen volt. A hajnali szél fújt be a réseken, az udvaron pedig az éhes Proletárerő
nyerített. Kopjonkin megigazgatta magán a ruhát, csuklott egyet, és kiment a levegőre. A szomszédos porta kútgémje
vízért hajolt, a kerítésen túl egy fiatal fehércseléd simogatta a tehenet, hogy könnyebben tudja fejni.
– Maska, na, Masenyka – becézte –, ne csökönyösködj, ne riadozz, a szerencse hozzád tapad, a baj meg elhagy!
Bal felől mezítlábas férfi utasította láthatatlan fiát, miközben a küszöbről kifelé könnyített magán:
– Vaszka, itasd meg a kancát!
– Igyál te! Már megitattam!
– Akkor menj őrölni, Vaszka, vagy megbúbollak!
– Tegnap is őröltem, mindig csak én, őrölj te!…
A verebek úgy röpködtek az udvarokban, mintha háziszárnyasok volnának. Bármilyen szépek is a fecskék, ősszel
elmennek gazdagabb országokba, de a verebek itt maradnak, hogy megosszák az emberekkel a hideget és az ínséget.
Igazi proletár madarak, ahogy itt szemezgetik nyomorúságos magjaikat. Más, törékenyebb lények a hosszú,
csüggesztő nélkülözésbe belepusztulhatnak, de az olyan életrevalóak, mint a paraszt meg a veréb, megmaradnak,
kiböjtölik a melegebb napokat.
Kopjonkin rámosolygott a verébre, amely a maga parányi, hívságos életében is megtalálja a nagy ígéretet. Világos,
hogy nem a magocska melengette ezen a hűs reggelen, hanem az emberek előtt ismeretlen álma. Kopjonkint sem a
kenyér és a jólét éltette, hanem az önfeledt remény.
– Jobb így – mondta, még mindig a szorgos verebet figyelve. – No nézd csak, milyen kicsi és élelmes! Ha az ember
is ilyen lenne, régen virágba borult volna az egész föld!
A tegnapi ragyás képű paraszt állított be. Kopjonkin beszédbe elegyedett vele, azután elment hozzá reggelizni, és
az asztalnál hirtelen megkérdezte:
– Van-e itt köztetek egy Plotnyikov nevezetű?
A ragyásarcú tűnődő szemet vetett rá, a kérdés visszáját keresve.
– Én vagyok Plotnyikov. Minek kellek neked? Az egész faluban csak három név létezik: Plotnyikov, Ganuskin meg
Celnov. Melyik Plotnyikovot keresed?
– Azt, amelyiknek vörös csikója van, olyan ügyes, fürge és kitartó… Ismered?
– Az a Vanyka, én meg Fjodor vagyok! Semmi közöm hozzá! A csikója lesántult harmadnapja… Nagyon nagy
szükséged van rá? Akkor mindjárt elmegyek hozzá és idehívom…
A ragyás képű Fjodor elment. Kopjonkin elővette forgópisztolyát, és letette az asztalra. Fjodor beteg felesége
dermedten bámulta a kemencéről, és a félelemtől egyre erősebben csuklott.
– Ki emlegethet ilyen nagyon? – kérdezte részvevőn Kopjonkin.
Az asszony kényszeredetten elmosolyodott, hogy megengesztelje a vendéget, de szólni egy szót se tudott.
Fjodor hamar megjött a másik Plotnyikovval, akiről kiderült, hogy éppen az a mezítlábas paraszt, aki Vaszka fiával
pörölt a küszöbről. Közben nemezcsizmát húzott, s udvariasan gyűrögette talán még legény korából származó ócska
sapkáját.
Semmi feltűnő nem volt rajta: ahhoz, hogy meg lehessen különböztetni a többitől, együtt kellene lakni vele. Csak a
szeme színe volt ritka: barna. A tolvajlás és sunyiság színe. Kopjonkin komoran vizslatta a banditát. Plotnyikov nem
látszott ijedtnek, vagy megpróbálta kivágni magát:
– Mit bámulsz? A tieidet keresed?
– Fogod még a népet nyugtalanítani? – csapott le rá Kopjonkin. – Fogod még a szovjethatalom ellen uszítani?
Mondd meg kereken: igen vagy nem?
Plotnyikov mindjárt látta, hogy komolyan beszélnek vele, és fejét komoran lehajtotta, hogy félreérthetetlenül
jelezze alázatát és törvényellenes cselekedeteinek önkéntes megbánását.
– Nem, soha többet… igazán…
Kopjonkin hallgatott egy kicsit a szigor jeléül.
– Ne feledkezz el rólam! Én nem bírád vagyok, hanem az ítélet-végrehajtód: ha megtudok bármit, elevenen
megnyúzlak! Még az anyád hasában is megtalállak. Most menj haza, és ne feledkezz el rólam!
Amikor Plotnyikov elment, a ragyásképű fölsóhajtott, és csuklani kezdett az elismeréstől.
– Ez igen! Ez igazságos! Látni, hogy te vagy a hatalom!
 Kopjonkin máris megszerette a ragyás Fjodort, amiért annyira kívánja a hatalmat; Dvanov is azt mondta: a
szovjethatalom a romlatlan, természetes sokaság uralma.
– Még hogy hatalom? – mondta. – Mi természeti erő vagyunk!

Dvanov túlságosan nagynak látta a városi házakat: szeme hozzászokott a sztyepphez és a parasztportákhoz.
A város fölött tombolt a nyár, az időközben megszaporodott madarak vígan daloltak az épületek között és a
telefonpóznákon. Dvanov úgy hagyta ott a várost, mint egy szigorú erődítményt, ahol csak a forradalom fegyelmezett
szolgálatát ismerték, ezért éltek s tűrtek napról napra a munkások, tisztviselők és vöröskatonák; éjszaka csak az őrök
léteztek, akik ellenőrizték az izgatott éjféli járókelők iratait. De most nem néptelen szentély formájában látta viszont,
hanem nyári fényben fürdő ünnepi településként.
Először azt hitte, visszajöttek a fehérek. Az állomáson büfé működött, ahol sorbaállás és jegy nélkül árulták a
sápadt zsemlyéket. Az állomás előtt, a kormányzósági élelmezési biztosság telephelyén a rossz minőségű festéktől
elmázolódott cégér függött ezzel a kurta és kezdetleges felirattal: „Eladás mindenből és mindenkinek! Békebeli kenyér,
békebeli hal, friss hús, házi savanyúság!”
Alatta kisebb betűkkel a cég neve:
„Arduljanc, Romm, Kolesznyikov és Tsa”
Dvanov nem hitte el, hogy ez igaz lehet, és bement a boltba. Bent normális bolti berendezést talált, amilyet
utoljára kora i úságában látott és régen elfelejtett: üveglappal fedett pultokat, polcokat, rugós mérleg helyett
szabályos bolti mérleget, rekvirálók és begyűjtők helyett udvarias segédeket, élénk vásárlóhadat és a jólét illatát
árasztó élelmiszereket.
– Ez nem ám elosztó! – kiáltott föl boldogan egy szemlélődő. Dvanov gyűlölettel pillantott rá. Amaz nem jött
zavarba ettől a pillantástól, sőt diadalmasan mosolygott, mint aki azt mondja: hiába bámulsz, én a törvényes ténynek
örülök!
A vásárlókon kívül egész tömeg szorongott a boltban: bámészkodtak, és élénken figyelték az örvendetes eseményt.
Többen voltak, mint a vásárlók, és közvetve szintén részt vettek az adásvételben. Némelyik odament a kenyérhez,
letört egy darabkát, szájába rakta. A segéd tiltakozás nélkül várta a folytatást. A kereskedelem szerelmese sokáig
őrölte a falatot, ide-oda tologatta nyelvével, mélyen eltűnődött, majd közölte a segéddel az érzékítéletet:
– Savanykás. Egy egészen kicsikét. Élesztővel dagasztjátok?
– Kovásszal – mondta a segéd.
– Aha… Érezni rajta. Nem baj, az őrlemény megfelelő, és rendesen át van sütve, nem lehet rá panasz…
Odébb ment a húshoz, megpaskolta, és hosszan szaglászta:
– Vágjak egy darabot? – kérdezte a kereskedő.
– Aztán nem lóhús-e? – firtatta a férfi. – Bár kevés az ín, habot se látok. Mert tudod, a lóhús lé helyett habot
ereszt, az én gyomrom meg azt nem fogadja be, beteg vagyok…
A kereskedő lenyelte sértődöttségét, és fölkapta a húst.
– Ez neked lóhús?! A legfinomabb marha, annak is a vesepecsenyéje, nézd, milyen puha, magától szétomlik a
szájban! Akár nyersen is meg lehet enni, mint a túrót!
A férfi elégedetten visszahúzódott a bámészkodók közé, és részletesen beszámolt tapasztalatairól.
A bámészkodók nem tágítottak, élvezettel tárgyalták a kereskedelem funkcióit. Ketten nem bírták ki, beálltak
segíteni: lefújták a port a pultokról, tollal tisztára söpörték a mérleget, hogy még pontosabb legyen, és aggályosan
kiegyensúlyozták. Az önkénteseknek egyike levágott egy darab papírt, ráírta az egyes áruk nevét, fölszabdalta,
drótból lábat csinált nekik, s beleszúrta őket a megfelelő áruba, így mindegyik fölé került egy cédula, amelyik
világosan eligazította a vásárlókat. A magos ládán az állt, hogy „köles”, a marhahúson, hogy „friss tehénhús” és így
tovább, az áruk milyenségének megfelelően.
Barátai élvezettel figyelték ténykedését. Ők voltak az állami hivatalok korukat megelőző majdani tökéletesítői. A
vásárlók bejöttek, elolvasták a cédulákat, és jobban bíztak a fölirattal ellátott áruban.
Egy öreg nénike jött be, és hosszan szemlélte a helyiséget. Feje reszketett az öregségtől, amit még súlyosbított az
éhség, záróizmai meggyöngültek, s orra, szeme szüntelenül nedvezett. A nénike odatipegett a segédhez, és
odanyújtott valamilyen szakadozott, nagy öltésekkel összevarrt jegyet.
– Nem kell, nagyanyó, anélkül is adunk – közölte a segéd. – Mit ettél, miközben a gyerekeid éhen haltak?
– Jaj, hát ezt is megértük?! – pityeredett el az öregasszony.
– Meg bizony. Lenin elvette, Lenin visszaadta.
 – Ő bizony, bátyuska! – suttogta a néni, és olyan boldog sírásra fakadt, mintha legalább még negyven évig élhetne
ilyen bőségben. A segéd adott neki egy darabka barnára sült kenyeret a visszaútra, jóváteendő a hadikommunizmus
bűneit.
Dvanov belátta, hogy ez itt komoly, hogy a forradalom más arcot öltött. Hazáig nem látott több boltot, de minden
sarkon árultak süteményt és zsemlyét. Az emberek vették, ették, és az evésről beszélgettek. A város boldogan
lakomázott. Mindenki tudta, hogy a kenyér nem terem könnyen, a növény bonyolult és sérülékeny, mint az ember,
hogy a kiszikkadt földet verejtékes munkával kell megművelni; az emberek megszokták, hogy az eget kémleljék, és
együtt érezzenek a földművessel, hogy olyan időjárás legyen, amilyen kell, hogy a hó hamar olvadjon el, de a hólé ne
fagyjon meg éjszaka, mert az árt a vetésnek. Az emberek sok, azelőtt ismeretlen dolgot megtanultak, szaktudásuk
bővült, életszemléletük közösségivé vált. Ezért most, miközben a zsemlyéket őrölték fogaikkal, nemcsak
jóllakottságuk nőtt, hanem a névtelen földműves iránti tiszteletük is, és ettől az élvezet megduplázódott. Evés közben
tenyerüket az álluk alá tartották, hogy a morzsák oda hulljanak, majd ezeket is bekapták.
Hömpölygött az utcán az új életet szemlélő tömeg. Tegnap sokan ettek húst, és szokatlan erőtöbbletet éreztek
magukban. Vasárnap volt és majdnem hőség: a nyári égbolt hevét csak a távoli mezők felől fújó enyhe szél
mérsékelte.
Némelyik épület előtt koldusok ültek, és elszántan szidták a szovjethatalmat, pedig a járókelők odapottyantgattak
nekik némi pénzt – a koldusok is a könnyebbé vált élet jelei, hisz az elmúlt négy évben eltűntek a városból a
galambok és a koldusok.
Dvanovot zavarta a tömeg, és átvágott a téren: hozzászokott a tágas sztyeppi szabadsághoz. Egy fiatal lány ment
mellette egy darabig, aki Szonyára hasonlított: ugyanolyan kicsi, kedves arc, a sok élmény láttán enyhén hunyorgó
szempár, de ezé a lányé sötétebb volt, mint Szonyáé, és pilláinak rebbenései is lassúbbak – mintha megoldatlan
gondokon tűnődne, de a félig lebocsátott szemhéj elrejtette a mélyén rejlő bánatot. „A szocializmusban Szonyából
Szolja Alekszandrovna lesz – gondolta Dvanov. – Múlik az idő.”

Zahar Pavlovics a pitvarban ült, és Szasa elnyűtt gyerekcipőjét próbálta fényesre dörgölni, hogy majd tovább
tartson az emlék. Megölelte Szasát, és elsírta magát: ahogy telt az idő, egyre jobban szerette fogadott fiát. Dvanov,
miközben karjában tartotta, azon tűnődött: mi legyen az eljövendő kommunizmusban az anyákkal és apákkal?
Este átment Sumilinhoz; vele együtt sokan igyekeztek szeretteikhez. Az emberek kezdtek jobban táplálkozni, és
fölfedezték a lelküket. A csillagok nem mindegyiküket csábították: elegük volt a magasztos eszmékből és végtelen
térségekből, mert rájöttek, hogy a csillagok átváltozhatnak egy porciónyi kölessé, az eszméket pedig a tífuszt
terjesztő tetvek védelmezik.
Sumilin ebédelt, és Dvanovot is leültette enni.
Az ebédlőasztalon ébresztőóra ketyegett, és Sumilin magában irigyelte: az óra mindig dolgozik, ő pedig meg kell
hogy szakítsa életét az álom kedvéért. Dvanov nem irigykedett az időre, érezte, hogy még jókora élet áll előtte, s meg
fogja tudni előzni az óra járását.
– Nincs idő megfőni az ételnek – szólt Sumilin. – Ideje a pártgyűlésre menni. Eljössz, vagy már mindenkinél
okosabb lettél?
Dvanov hallgatott. Útban a pártbizottság felé ahogy tudta, elmondta, mit csinált a kormányzóságban, de látta,
hogy Sumilint alig érdekli.
– Hallottam, hallottam – mondta Sumilin. – Azok pont téged, a tapasztalatlan zöldfülűt küldték ki, hogy
egyszerűen nézd meg, mi van. Mert én csak a papírokat nézem, azokból meg semmit se látni, de teneked friss a
szemed. Te meg mindent szétdúltál. Fölbújtottad a muzsikokat, hogy vágják ki a Bitterman-erdőt, hogy a fene vitt
volna el! Összeszedtél egy csomó csavargót, és velük kóboroltál…
Dvanov belepirult a sértődésbe és lelkifurdalásba.
– Azok nem csavargók, Sumilin elvtárs! Azok, ha kell, még három forradalmat is megvívnak…
Sumilin nem bocsátkozott vitába, tehát a papírokat megbízhatóbbnak tartotta az embereknél. Így mentek
szótlanul, feszélyezetten.
A városi tanács termének ajtajában – ahol a pártgyűlésre készültek – úgy süvített a levegő, mint egy ventilátorból.
Gopner, a lakatos odatartotta tenyerét a légáramnak, és azt mondta Fufajev elvtársnak, hogy kétatmoszférás a
nyomás.
– Ha az egész pártot idegyűjtenék ebbe a terembe – morfondírozott fennhangon –, csak a párttagok lélegzetével
működtetni lehetne egy villanytelepet; itt süllyedjek el, ha nem!
 Fufajev csüggedten nézegette a villanyvilágítást, és szenvedett a késedelem miatt. A kis termetű Gopner még más
technikai számításokat is végzett, és sorra elmondta őket Fufajevnek. Úgy látszik, otthon nem volt kivel beszélgetnie,
és örült a társaságnak.
– Te örökké jársz-kelsz és gondolkodsz – jegyezte meg tapintatosan és szelíden Fufajev, és teleszívta a tüdejét
levegővel; e szokása miatt már régen széthasadt minden inge, és stoppolt ingekben járt. – Pedig ideje volna, hogy
mindnyájan szótlanul és szorgalmasan dolgozzunk.
Gopner azon csodálkozott, vajon miért adtak Fufajevnek két Vörös Zászló Érdemrendet. Maga Fufajev sohase
beszélt neki erről: többre tartotta a múltnál a jövőt. A múltat egyszer s mindenkorra lezártnak és haszontalannak
tekintette, és az érdemrendjeit nem a mellén őrizte, hanem otthon, a ládában. Gopner is csak Fufajev hencegő
feleségétől szerzett róluk tudomást, aki olyan pontosan ismerte az ura életét, mintha ő szülte volna.
Csak azt az apróságot nem tudta, hogy miért adják az érdemrendeket és fejadagokat. Az ura azt mondta neki: „A
szolgálatért, Polja. Így van ez rendjén.” A felesége megnyugodott: úgy képzelte el a szolgálatot, mint a hivatalos
levelezést az irodákban.
Maga Fufajev ijesztő figurának látszott, ha messziről nézte az ember, közelről azonban feltűnt békés, álmodozó
szeme. Az örökké töprengő, hallgatag emberek ősereje áradt hatalmas fejéből. Elfelejtett háborús hőstettei ellenére,
melyeknek emlékét csak a feloszlatott csapattörzsek iratai őrizték, rajongott a mezőgazdaságért és általában a
csöndes termelőmunkáért. Most a kormányzósági nyersanyag-hasznosítót irányította, és tisztsége folytán kénytelen
volt minduntalan kitalálni valamit, ami éppen neki való volt: legutóbbi tette a trágyabázisok kormányzósági
hálózatának megszervezése, ahonnan az igásállatokkal nem rendelkező parasztok kiutalás alapján trágyát
vételezhettek földecskéjük följavítására. De nem érte be az elért sikerekkel, kora reggeltől kezdve járta a várost
egyfogatúján, nézte az utcákat, bekukkantott a hátsó udvarokba, és kifaggatta a koldusokat, hogy újabb kacatokat
fedezzen föl, melyeket hasznosítani lehetne az állam javára. Gopnerral is a hasznosítás széles talaján találkozott
össze. Fufajev mindenkit egyformán komolyan kérdezett ki:
– Elvtárs, a mi államunk nem túlságosan gazdag, nincs valami kacatod, ami még hasznosítható?
– Például mi? – kérdezte az illető.
– Valami elhasznált, ehető vagy nyers, mondjuk, egy súrolócsutak vagy valami egyéb… igénytelen termék…
– Felforrt a víz az agyadban, Fufajev? Miféle súrolócsutak? A mai időkben? Én is gallyat használok a fürdőben…
De nagy ritkán hozzájutott egy-egy hasznos tanácshoz, például ahhoz, hogy a forradalom előtti levéltárakat
használja föl a gyermekmenhelyek fűtésére, meg rendszeresen lekaszáltassa a gazt az elhanyagolt utcákban, hogy az
így nyert takarmány segítségével nagyarányú kecsketenyésztésbe kezdhessenek a tejtermelés növelésére, és olcsó
tejjel láthassák el a polgárháború rokkantjait és a szegényeket.
Fufajev éjszakánként álmában a legkülönfélébb hasznosítható anyagokat látta megnevezetlen ócskaságok absztrakt
halmazai formájában. S becsületes ember lévén, a rettenetes felelősség súlyával ébredt. Gopner egyszer azt mondta
neki, ne aggódjék már ilyen mértéktelenül, jobb volna, ha a régi világ képviselőinek körlevélben megparancsolná,
hogy éjjel-nappal őrizzék a kacatjaikat arra az esetre, ha netán szüksége lenne rá a forradalomnak, de hát nem lesz
rá szüksége, mert az új világ örökké tartó anyagokból fog felépülni.
Fufajev valamelyest megnyugodott, és ritkábban gyötörték ilyen álmok.
Sumilin Fufajevet is, Gopnert is ismerte, Dvanov csak Gopnert.
– Üdvözlöm, Fjodor Fjodorovics – köszöntötte. – Hogy s mint?
– Megvagyok – válaszolta Gopner. – Csak már szabadon árulják a kenyeret, hogy fordulnának föl!
Sumilin Fufajevvel beszélgetett, akit a kormányzósági pártbizottság a beteg és sebesült vöröskatonák segélyezési
bizottsága elnökéül szándékozott kinevezni. Fufajev beleegyezett, már megszokta a front óta, hogy ilyen nyomorult
posztokra állítják. Sok más volt parancsnok is a szakszervezetekben, a társadalombiztosításnál, a betegpénztáraknál
és más hasonló intézményeknél teljesített szolgálatot, amelyeknek nem volt nagy súlyuk a forradalom jövője
tekintetében; amikor ezeket az intézményeket amiatt szidták, hogy a forradalom uszályában vánszorognak, átültek a
forradalom nyakába. A volt katonák valami okból mindennemű szolgálatot tiszteltek, és a vasfegyelem nevében
mindig hajlandók voltak rá, hogy hadosztályparancsnoki múlttal a hátuk mögött akár csak egy „vörös sarokban”
rendet teremtsenek.
Sumilin nem engedte el a füle mellett Gopner háborgását.
– Tán azért nem tetszik a szabad kereskedelem, mert olyan nagy volt a fejadagod?
– Egy csöppet se tetszik – vágta rá komolyan Gopner. – Azt hiszed, az étel meg a forradalom megfér egymással?
Forduljak föl, ha igen!
– Miféle szabadsága van az éhezőnek? – mosolygott fensőbbségesen Sumilin.
Gopner följebb emelte lelkes hangját:
 – Én azt mondom neked, hogy csak a közös bajban vagyunk mind elvtársak. Ha lesz kenyér és vagyon, abból nem
sül ki semmi! Miféle szabadság az, mikor ott savanyodik a kenyér az emberek inge alatt, téged meg a szíved vezérel?
A gondolkodáshoz bánat kell és könnyű test… Mikor éltek a hájas emberek szabadságban?
– Tanulmányoztad a történelmet? – kérdezte kétkedve Sumilin.
– Anélkül is tudom! – morogta Gopner.
– Mit tudsz?
– Azt, hogy a kenyeret meg bármilyen anyagot nem kuporgatni kell, hanem megzabálni. Ha nem tudod a legjobbat
cselekedni az emberrel, legalább kenyeret adj neki. Mi pedig a legjobbat akartuk adni…
Csöngetés jelezte a gyűlés kezdetét.
– Menjünk, tanácskozzunk egy kicsit – szólt Gopner Dvanovhoz. – Mi most itt nem objektumok vagyunk, hanem
szubjektumok, hogy a fene vinné el; csak beszélek itt, és nem veszem észre, mekkora tisztesség ért!
Egyetlen kérdés szerepelt napirenden: az új gazdasági politika. Gopner azonnal elkezdett töprengeni; nem szerette
a politikát és a gazdaságot így együtt, úgy vélte, a célszerűség a gépek számára hasznos, de az életben csakis eltérő
érdekek és egyes számok léteznek.
A kormányzósági bizottság titkára – volt vasúti technikus – viszont az efféle gyűléseket nem szenvedhette, merő
formalitást látott bennük, mert a munkásember úgysem tudja követni a beszéd sebességét, a proletár gondolata az
érzékei révén működik, nem a koponyacsontja alatt. Ezért rendszerint félbeszakította a szónokokat:
– Szorítsd összébb, elvtárs, ne felejtsd, amíg te itt fecsegsz, a rekvirálók a kenyeredet kell hogy begyűjtsék!
Máskor meg egyszerűen így szólt a gyűléshez:
– Elvtársak, megértett valaki valamit? Mert én semmit. Nekünk azt kell tudnunk – pattogta immár haragosan –,
mit kell tennünk azután, hogy ezen az ajtón kimegyünk. Ez meg itt holmi objektív feltételekről siránkozik! Én azt
mondom, amikor forradalom van, akkor nincsenek objektív feltételek…
– Úgy van! – zúgta a gyűlés. De még ha nem is lett volna úgy, akkor is annyian voltak, hogy bizonyosan a maguk
módján rendezik el.
Most keserves arccal ült ott a kormányzósági titkár: már jól benne járt a korban, és titokban azt szerette volna, ha
elküldik egy falusi olvasókör irányítására, ahol kézi erővel építhetné a szocializmust úgy, hogy mindenki láthassa. A
tájékoztatók, beszámolók, jelentések, körlevelek kikezdték az egészségét: hazavitte és nem hozta vissza őket, aztán
azt mondta az irodavezetőnek: „Tudod, Molelnyikov elvtárs, mialatt aludtam, a háziak kisfia bedobta a kemencébe.
Mire fölébredtem, csak a hamut találtam. Ne küldjük ki a másolatokat. Majd meglátjuk, lesz-e ellenforradalom vagy
nem.”
– Jó – mondta Molelnyikov. – Papírral úgyse lehet semmit se elérni, csupa ismeretlen fogalom, nem lehet velük
kormányozni; annyit érnek, mint halottnak a szenteltvíz.
Molelnyikov a parasztság soraiból jött, és annyira vágyott megszokott munkája után, hogy zöldségágyásokat
csinált a pártbizottság udvarán, és munka közben ki-kiszaladt egy kicsit dolgozni.
Ma részben elégedett volt a titkár: az új gazdasági politikát úgy képzelte el, mint az ösztönökre bízott forradalmat,
a proletariátus kívánsága szerint. Azelőtt a forradalom az apparátusok és intézmények erőfeszítései révén haladt,
pontosan úgy, mintha az államapparátus lenne a szocializmus fölépítésére alkalmas gépezet. Ezzel is kezdte a
beszédét.
Dvanov Gopner és Fufajev között ült, előtte pedig egy ismeretlen férfi motyogott szüntelen, nem bírva
visszatartani kikívánkozó szavait. Aki a forradalomban tanult meg gondolkodni, az mind fennhangon tette, és ezt
nem vették tőle zokon.
A pártemberek nem hasonlítottak egymásra, minden arcon volt valami egyéni, mintha az illető a saját erejéből
formálta volna meg magát. Ezer között is meg lehetett találni egy-egy ilyen arcot: őszintét, kicsit bizalmatlant,
szüntelen feszültségről árulkodót. Ha a fehérek annak idején tévedhetetlenül fölfedeztek egy ilyen különösen
megformált embert, azzal a beteges könyörtelenséggel irtották ki, amellyel a normális gyerekek a nyomorékokat és
az állatokat szokták verni: félelemmel vegyes kéjjel.
A kilélegzett levegő már valóságos helyi eget formált a mennyezet alatt, ahol homályos lámpa égett enyhén
vibrálva: valószínűleg a villanytelepen a dinamó elnyűtt, régi hajtószíja meg-megdöccent a tárcsán, minduntalan
változtatva a feszültséget. Ezzel a jelenlévők fele volt tisztában. Minél előbbre haladt a forradalom, annál inkább
ellenálltak neki a fáradt gépek és termékek: már ledolgozták a maguk idejét, és csakis a lakatosok és szerelők
ösztökélésének köszönhetően tartottak ki ideig-óráig.
A Dvanov számára ismeretlen pártember fejét lehajtva motyogott, és nem figyelt a szónokra.
Gopner kettős erőtől – a szónok beszédétől és saját sebes gondolataitól – űzve, szórakozottan bámult a
messzeségbe. Dvanovnak valósággal fájt, ha nem tudta beleképzelni magát egy ember helyébe, és nem élhette, ha
csak rövid időre is, annak az életét. Nyugtalanul sandítgatott a koros és szikár Gopnerra, akit majdnem teljesen
fölemésztett a negyvenévi munka: orrára, orcájára, fülcimpájára oly szorosan ráfeszült a bőr, hogy kilelte tőle a hideg
azt, aki nézte. Ha Gopner a fürdőben mezítelenre vetkőzik, alighanem olyan sovány, mint egy kamasz, pedig
valójában ritka erős, állhatatos és türelmes volt. A sok munka mohón fölfalta a testét, s azt hagyta meg, ami a sírban
is sokáig megmarad: a csontokat meg a hajat; minden gerjedelemtől megszabadult, a nehéz munkától kiszáradt élete
a tudatában sűrűsödött össze, amely a pőre ész kései szenvedélyének tüzét gyújtotta föl szemében.
Dvanovnak eszébe jutottak korábbi találkozásaik. Valaha sokat beszélgettek az Ajdar folyó zsilipeléséről – ennek a
folyónak partján terült el a városuk –, és a Gopner dohányzacskójából előkerült szűzdohányt szívták; nem annyira a
társadalom javának vágya fűtötte őket, mint inkább saját túlbuzgó lelkesedésük, melyet az emberek nem hajlandók
saját hasznukra fordítani.
A szónok most rövid, egyszerű mondatokban beszélt, minden szavából az értelem szólt; szavai az ember iránti
láthatatlan tiszteletről s a szemben állók józan eszétől való félelemről árulkodtak, amitől a hallgató úgy érezte, hogy ő
is ilyen okos.
A Dvanov mellett ülő pártember közönyösen közbeszólt:
– Ha nincs elég törlőrongy, begyűjtjük a bojtorjánt!
A villanylámpa szálja vörösen izzott – a villanytelepen már csak a tehetetlenségi erő forgatta a dinamót. Mindenki
fölnézett. A lámpa lassan kialudt.
– Még ez is! – jegyezte meg valaki a sötétben. A beálló csöndben hallani lehetett, milyen hangosan dübörög egy
szekér az úttesten, és hogy sír a kisgyerek az őr távoli szobájában.
Fufajev megkérdezte Dvanovtól, mit jelent a parasztokkal való árucsere helyi viszonylatban, amiről a titkár beszélt.
De Dvanov se tudta. Gopner se; várj, mondta Fufajevnek, majd a szónok megmagyarázza, ha a villanytelepen
összevarrják a szíjat.
A lámpa kigyúlt; a villanytelepen már megszokták, hogy menet közben javítsák ki a hibákat.
– A szovjethatalom számára a szabad kereskedelem az a vatta, amellyel legalább a legszégyenletesebb réseket
betömjük…
– Most már érted? – kérdezte Fufajev Gopnertől. – A burzsujokat be kell vonni a helyi forgalomba. Ez is
hasznosítható hulladék.
– Aha! – sóhajtotta Gopner, és arcát elsápasztotta a titkolt rosszullét.
A szónok fölkapta a fejét.
– Mit morogsz ott, Gopner? Ne siess az egyetértéssel, én magam se értek mindent. Nem meggyőzni akarlak
benneteket, hanem tanácskozni veletek… nem én vagyok a legokosabb.
– Ugyanolyan vagy, mint mi – kiáltotta jóindulatúan Gopner –, ha butább leszel, mást állítunk a helyedbe, vagy
forduljak föl!
A gyűlés elégedetten hahotázott. Abban az időben nem létezett egy kiválasztott káderkor, viszont mindenki érezte
saját jelentőségét.
– Rostáld már meg jobban a szavaidat! – ajánlotta most a szónoknak Gopner.
A mennyezetről sárcseppek hullottak alá. A tető valamilyen kis résén át zavaros víz szivárgott le. Fufajev arra
gondolt, hiába vitte el a tífusz a fiát, hiába zárták el a záróosztagok a városokat a kenyértől, és terjesztették el a
falánk tetveket…
Egyszer csak Gopner elzöldült, összepréselte keskeny ajkát és fölállt.
– Rosszul vagyok, Szas’! – szólt oda Dvanovnak, és kezét a szája elé kapva, kifelé indult. Dvanov követte. Kint
Gopner megállt, és homlokát a hideg téglafalnak támasztotta.
– Menj vissza, Szas’ – mondta szégyenkezve. – Mindjárt rendbe jövök.
Dvanov ott maradt mellette. Gopner kiadta magából a megemésztetlen, sötét ételt, de nagyon keveset. Piros
zsebkendőjével megtörölte ritkás bajuszát.
– Hány éven át éheztem, és kutya bajom se volt – mondta zavartan. – Ma pedig megettem egyszerre három
lángost… Elszoktam tőle.
Leültek a küszöbre. A terem egyik ablakát kinyitották a szellőzés végett, úgyhogy minden szó kihallatszott. Csak az
éjszaka hallgatott: gondosan tartotta virágzó csillagait a föld néptelen, sötét foltjai fölött. A városi tanáccsal szemben
a tűzoltó-parancsnokság istállója volt; a tűztorony két éve leégett. Az ügyeletes tűzoltó most a tanácsháza tetejéről
tartotta szemmel a várost. Unta magát odafenn, hát énekelt, és csizmájával dobolt a bádogon. Dvanov és Gopner
észrevette, hogy egy idő után elhallgatott; valószínűleg őhozzá is fölhallatszott a benti beszéd.
A kormányzósági titkár most arról beszélt, hogy az élelmezési munkára alkalmatlan elvtársakat küldtek ki, és hogy
így a vörös zászlóból főleg koporsóbélés lett.
 A tűzoltó nem várta végig, rágyújtott a nótájára:
Emberek a mezőn át bocskorban,
mezétlábosok utánuk egy sorban…
– Mi a fenét énekel az ott? – szólalt meg Gopner, s fülelni kezdett. – Akármiről énekel, csak ne kelljen
gondolkodni… Úgyse működik a vízvezeték, minek a tűzoltóság?
A tűzoltó eközben nézte a csak a csillagok által bevilágított várost, s azon törte a fejét, mi lenne, ha egyszerre tűz
ütne ki. Akkor a város helyén csak a csupasz föld maradna, amit megművelhetnének a parasztok, a városi
tűzoltóságból meg falusit csinálnának, ott biztos nyugodtabb lenne a szolgálat.
Dvanov a lépcsőn lassan lefelé tartó lépéseket hallott. A lejövő ember, nem lévén képes magában töprengeni,
csöndesen motyogta maga elé a gondolatait. Előbb szavakká kellett formálnia azt, ami az eszét nyugtalanította: a
szavakat hallva már világosan átérezte őket. Valószínűleg olvasni is hangosan szokott, hogy a rejtélyes halott jelek
hangokká s ezáltal érzékelhetőkké váljanak.
– Most mondd! – győzködte magát, miközben nagy figyelemmel hallgatózott. – Mintha nélküle nem tudtuk volna,
hogy kereskedelem, árucsere meg adó! Hisz eddig is így volt: a kereskedelem ment a maga útján, függetlenül az
osztagoktól, a paraszt maga szabályozta a rekvirálást, és így létrejött az adó! Jól mondom, vagy szamár vagyok?
Néha megállt menet közben, és ellentmondott magának:
– Szamár vagy! Hát azt hiszed, Lenin butább nálad? Most mondd!
Ez az ember szemmel láthatólag kínlódott. A tetőn ismét nótára gyújtott a tűzoltó, nem érzékelve, mi történik
odalenn.
– Miféle új gazdasági politika? – csodálkozott halkan az iménti ember. – Csak annyi történt, hogy csúfnevet adtak a
kommunizmusnak. Engem Japánnak csúfolnak, és el kell tűrnöm.
Odaért Dvanovékhoz, és megkérdezte tőlük:
– Legyenek szívesek, mondják meg nekem, ha bennem a kommunizmus ösztönösen működik, útját állhatom-e
politikával, vagy ne tegyem?
– Ne tegye – felelte Dvanov.
– Ha ne tegyem, akkor mire jó kételkedni? – mondta magának megnyugtatólag az ismeretlen, és elővett a zsebéből
egy csipetnyi dohányt. Kis termetű, pisze orrú férfi volt, és a kommunisták szokásos öltözékét viselte:
katonaköpenyt, pontosabban a cári hadseregből dezertált katona köpenyét.
Dvanov ráismert arra, aki a gyűlésen is szüntelenül mormogott az előtte lévő sorban.
– Honnan jöttél? – kérdezte Gopner.
– A kommunizmusból. Hallottál erről a helyről?
– Tán van ilyen nevű falu a jövő tiszteletére?
Az ember megörült, hogy mesélhet valamiről.
– Hogyhogy falu… tán pártonkívüli vagy? Járási székhely! Régen Csevengurnak hívták. Eddig én voltam ott a
forradalmi bizottság elnöke.
– Messzi van Novoszelovszktól? – kérdezte Dvanov.
– Egy csöppet se. Csak ott más népek laknak, mihozzánk nem jönnek, nálunk meg minden véget ért.
– Mi ért véget? – faggatta hitetlenül Dvanov.
– Az egész világtörténelem. Minek az nekünk?
Se Gopner, se Dvanov nem kérdezett többet. A tűzoltó ütemesen dobogott a lejtős tetőn, és álmos szemekkel
figyelte a várost. A nótát abbahagyta, s nemsokára teljesen elcsöndesedett – úgy látszik, bebújt aludni a padlásra. De
épp ezen az éjszakán rajtakapta az ellenőrzés a szerencsétlen tűzoltót. A három beszélgető előtt megállt az úttesten
egy egyenruhás alak, és kiabálni kezdett fölfelé:
– Raszpopov! A tűzoltóság inspektora szólítja!… Van ott valaki?
Fönt néma csönd.
– Raszpopov!
Az inspektor elszánta magát, s fölmászott a tetőre.
Az éjszaka halkan zizegett a fiatal levelek s a földben mocorgó-növekvő fűszálak között. Dvanov behunyta a
szemét, s úgy rémlett neki, valahol egyenletesen, kitartóan nyög a föld alá húzódó víz. A csevenguri járási e é elnöke
beszippantotta orrába a dohányt, s tüsszenteni készült. A gyűlés valami okból elcsöndesült: valószínűleg
gondolkodtak odabent.
– Mennyi érdekes csillag van az égen – szólalt meg –, és nincs velük semmi kapcsolat.
 A tűzoltóinspektor lehozta a tetőről az ügyeletes figyelőt, aki engedelmesen baktatott a megtorlás felé az alvástól
elmerevedett lábain.
– Egy hónapi kötelező munkára mész – mondta ridegen az inspektor.
– Ha visznek, megyek – bólintott a vétkes. – Nekem mindegy: a fejadag ott is ugyanakkora, és a paragrafus szerint
dolgoztatnak.
Gopner fölállt, hogy hazamenjen; minden porcikája fájt. A csevenguri e é-elnök még egy utolsót szippantott a
dohányból, és őszintén kijelentette:
– Hej, fiúk, jó ám most Csevengurban!
Dvanovnak kezdett hiányozni Kopjonkin, a messzi bajtárs, aki most valahol a sztyepp sötétségében virraszt.
Kopjonkin ebben az órában a csernovkai szovjet tornácán állt, és egy Rosáról szóló verset szavalt, melyet maga
költött ezekben a napokban. Csillagok függtek fölötte, készen arra, hogy a fejére hulljanak, az utolsó faluszéli
kerítésen túl pedig a szocialista föld terült el, jövendő ismeretlen népek hazája. Proletárerő és Dvanov hátaslova
ütemesen őrölte a szénát, minden más tekintetben az ember bátorságára és eszére bízva magát.
Dvanov is fölállt, és kezet nyújtott a csevenguri elnöknek.
– Hogy hívják?
A csevenguri még nem tért magához nyugtalanító gondolataiból.
– Jöjjön, elvtárs, énhozzám dolgozni! – mondta. – Jó most nálunk Csevengurban! Fölöttünk a fényes hold, alatta az
óriási munkaterület, teljesen benne a kommunizmusban! Mint hal a vízben! Csak egy hiányzik: a hírnév!…
Gopner élénken félbeszakította a hencegőt:
– Miféle fényes hold, hogy fordulnál föl! Egy héttel ezelőtt fogyott el…
– Ezt csak lelkesedésből mondtam – vallotta be a csevenguri. – Hold nélkül még jobb nálunk. Ernyős lámpák
világítanak…
A három ember elindult együtt az utcán az előkertekben megbúvó madarak gondterhelt rikkantásai közepette,
melyek megérezték a kelet felől közelgő világosságot. Néha jó álom nélkül tölteni az éjszakát: Dvanov előtt föltárult a
hűvös, szélcsendes világ láthatatlan fele.
Tetszett neki ez a „Csevengur”. Egy ismeretlen, vonzó ország képzetét keltette, pedig már azelőtt is hallott érről a
kisebb járásról. Amikor megtudta, hogy a csevenguri Csernovkán át készül haza, megkérte, hogy látogassa meg
Kopjonkint, és mondja meg neki, hogy ne várja őt, menjen tovább egyedül. Dvanov szerette volna folytatni a tanulást
és befejezni a szakiskolát.
– Nem lesz nehéz – jegyezte meg a csevenguri. – A kommunizmus után szívesen megnézem, hogy élnek egyénileg
az emberek.
– Az ördög tudja, miket papol ez itt! – háborgott Gopner. – Mindenütt rombolás, egyedül nála van világosság a
lámpaernyők alatt!
Dvanov a kerítéshez szorított egy darab papírt, és sebtében levelet írt Kopjonkinnak:
„Kedves Kopjonkin elvtárs! Nincs semmi különös. Most más a politika, de helyes. Add oda a lovamat egy szegény
embernek, te meg menj el…”
Itt abbahagyta: hová is mehetne annyi időre a bajtársa?
– Hogy hívják magát? – kérdezte a csevenguritól.
– Engem? Csepurnijnak. De írd azt, hogy Japán; az egész járás így hív.
„…menj el a Japánhoz. Azt mondja, őnála már szocializmus van. Ha igaz, írd meg nekem, mert én már nem megyek
vissza, pedig jó volna együtt lenni veled. Én még nem tudom, mi lenne nekem a legjobb. Nem felejtelek el se téged, se
Rosa Luxemburgot. Bajtársad, Alekszandr Dvanov.”
Csepurnij elvette a papírt, és nyomban elolvasta.
– Szamárságokat írtál – jelentette ki. – Gyönge az eszed.
Elbúcsúztak, és ment ki-ki az útjára: Gopner és Dvanov a város szélére, a csevenguri a fogadóba.
– No? – kérdezte Dvanovtól otthon Zahar Pavlovics.
Szasa beszámolt neki az új gazdasági politikáról.
– Veszett fejsze nyele! – állapította meg fektében az apja. – Ami nem érik be időben, kár elvetni… Amikor átvették
a hatalmat, másnapra boldogságot ígértek az egész világnak, most meg, azt mondod, nem engedik az objektív
körülmények… A papokat se hagyta a sátán a mennybe jutni…
Mire Gopner hazaért, elmúlt minden fájdalma.
„Mit akarok én? – töprengett. – Az apám szerette volna látni az Istent a maga valóságában, én meg valami üres
helyet szeretnék találni, ahol mindent elölről kezdhetnék, ahogy az eszem diktálja.”
Gopner nem annyira boldogságra, mint inkább pontosságra vágyott.
 Csepurnij semmiért se kesergett: az ő Csevengurjában jólét is van, igazság is van, a létezés keservei maguktól
keletkeznek, a szükségletnek megfelelően. A fogadó udvarán füvet adott a lovának, és befeküdt aludni a szekér
kasába.
„Elveszem annak a Dvanovnak a lovát, és befogom az enyém mellé – határozta el magában. – Miért legyen egy
szegényparaszté, amikor azok enélkül is épp elég kedvezményt kapnak, nem igaz?”
Reggelre a fogadó udvara megtelt szekerező parasztokkal, akik a piacra jöttek. Mindenki hozott egy keveset, ki egy
pud búzát, ki öt korsó tejet, hogy ne legyen nagy kár érte, ha elveszik. Ám a sorompónál nem állították meg őket,
ezért arra számítottak, hogy majd a városban fognak razziázni. Razzia ott se volt, s a parasztok bánatosan ültek az
árujukon.
– Most nem veszik el? – kérdezte tőlük Csepurnij.
– Valahogy nem nyúlnak hozzá… Az ember nem tudja, örüljön-e vagy bánkódjék.
– Miért?
– Nehogy valami rosszabb jöjjön. Inkább vennék el! Ezek úgyse hagyják békén az embert!
„No nézd csak, mi rágja őket! – találta ki Csepurnij. – Kisbirtokosoknak kell nyilvánítani őket, és rájuk ereszteni a
mezítlábasokat, majd azok egy nap alatt likvidálják ezt az egész bujkáló burzsuj bandát!”
– Adj egy kis dohányt! – kérte ugyanaz az idős paraszt.
Csepurnij ellenségesen sandított rá.
– Háztulajdonos vagy, aztán nem átallsz a nincstelentől kunyerálni…
A paraszt értett a szóból, de nem sértődött meg.
– De hisz a rekvirálók mindent elvittek! Ha hagytak volna, én magam szórok a zacskómba…
– Te magad ám! Csak nem bele! – kétkedett Csepurnij. – Kiszórni, azt igen! Azt tudsz!
A paraszt meglátott a földön egy tengelyszeget, leugrott a szekérről, fölvette, a csizmaszárába dugta.
– Mikor hogy – mondta nyugodtan. – Azt írja az újság, Lenin elvtárs is megszerette az elszámolást, tehát lehet a
zsákba is rakni, ha a hitvány kezekből a földre szóródik.
– Te is zsákkal jársz-kelsz? – kérdezte kereken Csepurnij.
– Nem is másképp. Ha ettem, a számat is bekötöm. Belőled meg csak szóródik, és senki se szedi föl. Mink, földi,
nem akárkik vagyunk, miért sértegetsz ok nélkül?
Csepurnij, aki Csevengurban megokosodott, hallgatott. Ha elnöki posztot töltött is be, ezt a címet nem használta.
Néha, amikor az irodájában ült, elfogta a szánalom: mennyien élnek a falvakban, egyik olyan, mint a másik, és
fogalmuk sincs, hogyan tovább; ha nem lökdösi őket, elpusztulnak. Ezért úgy látszott, az egész járásnak szüksége van
az ő okos gondoskodására. De ha útra kelt, belátta, hogy külön-külön mindenkinek van magához való esze, és régen
beszüntette a lakosság adminisztratív segítését. Az idős paraszt ismét meggyőzte arról, hogy az ember fia már az
anyja hasában kellőképpen fölkészül az életre, és nincs szüksége felügyeletre.
A fogadó kapujánál elébe vágott a fogadós embere, és pénzt kért a szállásért. A csevengurinál nem volt pénz, nem
is lehetett, hiszen Csevengurban nincs költségvetés (a kormányzóság nagy örömére, ahol azt gondolták, hogy ott már
az önelszámolás egészséges alapján zajlik az élet); a falu népe mindig is többre tartotta a boldog életet mindennemű
munkánál, fölszerelésnél és kölcsönös elszámolásnál, ami áldozatul követeli a csak egyszer élő emberek elvtársi
testét.
Így hát nem volt mivel fizetni a szállásért.
– Vedd el, amit akarsz – mondta a fogadós emberének. – Én egy pucér kommunista vagyok!
Az a bizonyos paraszt, aki ellenséges indulatokat táplált a csevenguri iránt, e szavakat hallva, odament hozzájuk.
– Mennyit kellene a taksa szerint fizetnie? – kérdezte.
– Egymilliót, ha csak az udvarban aludt – közölte az ember.
A paraszt elfordult, és elővette az inge alól a nyakában lógó zacskót.
– Nesze, fiú, engedd el ezt az embert! – és odaadta a pénzt.
– Az én dolgom az, hogy elkérjem – mentegetőzött a legény. – Fizetés nélkül senkit sem engedhetek ki az udvarból,
még ha a lelkét kell is kiráznom.
– Érthető – bólintott nyugodtan a paraszt. – Nem az erdőben vagyunk, hanem fogadóban, itt embernek és állatnak
egyformán nyugalom dukál.
A városon kívül a csevenguri sokkal szabadabbnak és okosabbnak érezte magát. Megint kitárult előtte a
megnyugtató térség. Nem szerette az erdőket, dombokat, épületeket; a látóhatár felé enyhén lejtő, végtelen síkság
tetszett neki, amely magába szívja a szelet, és behorpad a gyalogos léptei alatt.
Valahányszor a forradalmi bizottság titkárát hallgatta, aki fölolvasta neki a körleveleket, táblázatokat, a
tervkészítéshez szükséges kérdéseket és egyéb hivatalos anyagokat, amik a kormányzóságtól érkeztek, mindig azt
mondta rá: „Politika!” – s magában semmit se értve, talányosan mosolygott. Nemsokára a titkár abba is hagyta a
fölolvasást, és saját erejéből igyekezett boldogulni.
Most egy fekete szőrű, fehér hasú ló húzta a csevenguri szekerét; hogy kié volt, nem tudta. A város főterén látta
meg, ahol a majdani parkocska bokrain legelészett. Behúzta az udvarba, befogta a szekér elé, és elhajtott. Ha senkié,
annál jobb, hisz akkor mindenki gondoskodik róla. Ezért aztán a csevenguri járásban minden állatnak jóltápláltságról
árulkodó gömbölyded formái voltak.
Az út jó ideig lefoglalta Csepurnijt. Elénekelt minden nótát, amit fejből tudott, szeretett volna eltöprengeni
valamin, de nem volt min – minden világos, csak cselekedni kell, mozogni, eltölteni valamivel ezt a boldog életet,
úgy, hogy azért ne legyen túlságosan jó, de szekerezés közben nemigen lehet nagy tetteket véghezvinni. Leugrott hát
a szekérről, és futni kezdett a fáradtan fújtató ló mellett. Amikor elpilledt, fölugrott a ló hátára; a szekér továbbra is
üresen zötyögött mögötte. Csepurnij visszanézett rá: hitványnak és rosszul megszerkesztettnek látta – túlságosan
nehéz.
– Hő! – mondta a lónak, és gyorsan kifogta. – Csak nem fogom a ló eleven életét holt teherre pazarolni, nem igaz?
– és a szekeret, lószerszámot otthagyva, elindult a kifogott ló hátán; a szekér rúdja a földre döccent, s várta, mit kezd
vele az első arra tévedő paraszt.
„Most legalább mozog a vér bennem is, a lóban is! – gondolta könnyedén ügetve. – Majd kénytelen leszek
kantárszáron vezetni Kopjonkin lovát, hisz nincs hova befognom.”
Alkonyattájt eljutott valamilyen sztyeppi falucskába, amely annyira kihaltnak látszott, mintha az itt lakók csontjai
rég a temetőben porladnának. Az alkonyi ég a sztyepp folytatásának tetszett, és a ló a csevenguri alatt úgy tekintett a
távoli horizont felé, mint fáradt lábainak ijesztő végzetére.
A csevenguri bekopogott egy békés kunyhóba. A hátsó ajtó felől előbaktatott egy öregember, és kinézett a fonott
kerítés fölött.
– Nyisd ki az ajtót – szólt rá Csepurnij. – Van szénád és kenyered?
Az öregember félelem nélkül hallgatott, s közben éber, gyakorlott szemmel vizslatta a lovast. Csepurnij maga
mászott át a kerítésen s nyitotta ki a kaput. A kiéhezett ló azonnal harapdálni kezdte a csűr tövében az éjszakára
elfeküdt, satnya füvet. Az öregember annyira elképedt a vendég önkényeskedése láttán, hogy lezöttyent egy tuskóra,
mintha nem is otthon lett volna. Bent a házban senkivel se találkozott a csevenguri. Azoknak az öregeknek tiszta
környezete fogadta bent, akik már nem verejtékeznek, s nem mocskolják össze a tárgyakat nyugtalan testük
nyomaival. A polcon talált egy darabka kenyeret, amelyet köleshéjból és apróra vagdalt fűből süthettek; felét
meghagyta az öregnek, a többit nagy nehezen magába gyűrte.
Késő este bejött a házba az öregember. Csepurnij összegyűjtötte zsebében a dohány maradékát, hogy beszippantsa
és elfoglalja magát valamivel alvás előtt.
– Odakint nyugtalankodik a lovad – szólt az öregember. – Adtam neki egy kis sarjút… Tavalyról maradt egy kevés,
hadd egye meg…
Szórakozott, közönyös hangon beszélt, mintha neki is nyomná valami a lelkét. Csepurnij fölfigyelt.
– Messze van még Csernovka?
– Messze vagy nem – felelte az öreg –, mindenképpen közelebb, mint ha itt maradsz.
A csevenguri egy gyors pillantással körülnézett a szobában, és észrevett egy edényfogó villát a kemence szája
mellett; ő nem hordott magánál revolvert, úgy vélte, a forradalom már elnyugodott.
– Kik vannak itt nálatok? Csak nem banditák?
– Jóember, ha arról van szó, két nyúl is szét tud marcangolni félelmében egy farkast. A nép nagyon el van
keseredve, a falunk meg itt van az út mellett, akárki betörhet. Ezért a parasztok családostul a szurdokokban meg a
távoli irtásokon kuksolnak, annak meg, aki idetéved, nem sokat ér az élete…
Az éjszaka vastag felhőtakaróval vonta be az eget. Csepurnij kilovagolt a faluból a sztyepp biztonságos sötétjébe;
lova maga kereste meg az utat. A föld sűrű gomolyagokban bocsátotta ki magából a párás meleget; a csevenguri
nagyokat lélegzett, aztán átölelte a lassan baktató ló nyakát, és elaludt mentében.

Az, akihez igyekezett, ezen az éjszakán a csernovkai falutanács asztalánál ült. Az asztalon lámpa égett, amely még
az ablak mögötti végtelen sötétségbe is bevilágított. Kopjonkin arról beszélgetett három paraszttal, hogy a
szocializmus vizet ad a felföldi sztyeppnek, ahol kitűnő földek mennek most veszendőbe.
– Ezt mi suttyó korunk óta tudjuk – bólogattak a parasztok; szívesen fecsegtek, mert nem volt kedvük aludni. – Te
nem vagy idevalósi, mégis mindjárt észrevetted, mi a mi bajunk. Ki okított ki? De mi mit kapunk azért, hogy ezt a
szocializmust ingyért megcsináljuk a szovjethatalomnak? Mert hát ahhoz nagyon sok munka kell! Mi a véleményed?
 Kopjonkin bánta, hogy nincs itt Dvanov – ő észérvekkel is megmagyarázná nekik a szocializmust.
– Hogy mi lesz? – magyarázta a maga tudása szerint. – Elsőnek neked nyugszik meg örökre a lelked. Mert most mi
van ott bent?
– Ott bent? – A paraszt megállt a beszédben, s lenézett a mellére, mintha azt próbálná meglátni, mi lehet odabent.
– Ott bent csak szomorúság van meg sötétség…
– Na látod.
– Tavaly temettem el a feleségem. A kolera vitte el – folytatta a szomorú ember –, idén tavasszal meg a tehenemet
zabálták meg a rekvirálók… Két hétig laktak nálam a katonák, az összes vizet kimerték a kútból. A többiek is
emlékeznek rá…
– Mi az hogy! – erősítette meg a két tanú.
Kopjonkin lova, Proletárerő jól teleette magát s kigömbölyödött ezekben a hetekben, amíg nem kellett sehova se
mennie. Éjszakánként bánatosan nyerített, a fölgyűlt energiától és a sztyepp utáni vágytól feszítve. A parasztok
nappal benéztek a szovjet udvarába, és megcsodálták Proletárerőt. Ő komoran nézett vissza közönségére, föltartotta
a fejét, rosszkedvűen ásított. A parasztok tiszteletteljesen hátrább léptek, és azt mondták Kopjonkinnak:
– Micsoda lovad van, Kopjonkin elvtárs! Minden pénzt megér! Valóságos táltos!
Kopjonkin régóta tudta, mit ér a lova.
– Első osztályú állat. Az öntudatát tekintve forradalmibb nálatok!
Proletárerő néha nekiveselkedett, hogy szétdúlja a pajtát, ahol dolog nélkül lakott. Ilyenkor Kopjonkin kijött a
tornácra, s kurtán ráparancsolt:
– Hagyd abba, te csavargó!
A ló ettől elcsöndesedett.
Dvanov hátaslova egészen tönkrement Proletárerő közelségétől, hosszú sörénye nőtt, és még egy fecske röptére is
összerezzent.
– Ez a ló hozzáértő kezet kíván – állapították meg a szovjet látogatói. – Különben teljesen elkanászodik.
Kopjonkinnak mint a falutanács elnökének nem volt konkrét feladata. Naponta eljöttek hozzá beszélgetni a
parasztok, Kopjonkin hallgatta a beszédüket, de alig-alig válaszolt, csak őrizte a forradalmi falut a banditák
betöréseitől. De a banditák mintha elcsendesedtek volna.
A gyűlésen egyszer s mindenkorra kijelentette:
– A szovjethatalom csak jót adott nektek, hát éljetek vele úgy, hogy ne jusson belőle a banditáknak. Felnőtt
emberek és elvtársak vagytok, én meg nem vagyok bölcs, hát ne jöjjetek hozzám a csip-csup perpatvaraitokkal. Az én
feladatom: csírájában elfojtani minden ellenforradalmi próbálkozást…
A parasztok napról napra jobban tisztelték Kopjonkint, mert nem hozta szóba sem a beszolgáltatást, sem a
fuvarkötelezettséget, a járási forradalmi bizottságtól érkező papírokat pedig szépen félrerakta Dvanov
visszaérkeztéig. Az olvasni tudó parasztok elolvasták ezeket a papírokat, és azt tanácsolták Kopjonkinnak, hogy tépje
el, és ne teljesítse, ami bennük van: most akárhol szerveződhet a hatalom, és senki se szólhat ellene semmit,
mondták, nem olvastad az új törvényt, Kopjonkin elvtárs?
– Nem, mi van benne? – kérdezte Kopjonkin.
– Maga Lenin hirdette ki! A hatalom most helyi erő, nem föntről jön!
– Akkor a járás nem érvényes ránk – vonta le a következtetést Kopjonkin. – Ezeket a papírokat a törvény szerint el
kell dobni.
– Teljesen törvényes! – támogatták a jelenlévők. – Osszuk szét cigarettapapírnak.
Kopjonkinnak tetszett az új törvény, és megkérdezte, lehet-e szovjethatalmat alakítani a szabad ég alatt, épületek
nélkül.
– Lehet – válaszolták némi gondolkodás után. – Csak legyenek a közelben szegényparasztok, kicsit messzebb pedig
fehérgárdisták.
Kopjonkin megnyugodott. Ezen az éjszakán éjfélkor ért véget a beszélgetés, amikor a lámpából kifogyott a
petróleum.
– Kevés petróleumot küld a járás – sajnálkoztak hazamenőben a parasztok, akik még nem beszélgették ki magukat.
– Rosszul szolgál bennünket az állam. Tintából, lám, egész üveggel küldtek, pedig semmi szükség rá. Inkább küldtek
volna petróleumot vagy napraforgóolajat.
Kopjonkin kiment az udvarra, hogy körülnézzen az éjszakában; szerette ezt a napszakot, és elalvás előtt mindig
belekémlelt. Proletárerő, megérezve a jóbarátot, halkan fölhorkantott. Kopjonkin meghallotta a lovat, és megint
fölmerült képzeletében a törékeny asszony, és elviselhetetlen szomorúságot keltett benne.
 Most magányosan fekszik valahol a tavaszi éjszaka nyugtalan sötétjében, a kamrában ott hányódnak elárvult cipői,
melyekben járt, amíg meleg és eleven volt.
– Rosa! – szólalt meg Kopjonkin halk, vékony hangon.
A ló fölnyerített a pajtában, mintha látná az utat, s belerúgott az állás keresztdeszkájába: ki akart törni az úttalan
tavaszi térbe Kopjonkinnal az ígéret földjére, a német temetőig. Az a lefojtott nyugtalanság, amely a falutanács
elnökére kötelező éberség és a Dvanov iránti bajtársi szeretet gondjai alatt feszítette Kopjonkint, most halkan
felszínre tört. A ló, megérezve, hogy a közelben van, tombolni kezdett a pajtában, a falakra és a záródeszkákra
zúdítva érzéseinek hatalmas súlyát, mintha ő volna az, aki Rosát szereti, nem pedig a gazdája.
Kopjonkint elfogta a féltékenység.
– Hagyd abba, csavargó! – szólt rá a lóra, a szégyenkezés meleg hullámával küszködve. A ló horkantott még egyet-
kettőt, majd elcsöndesedett, s a szenvedélyét teste belsejébe űzte.
Az égen rongyos fekete fellegek úsztak – egy távoli zivatar hírnökei. Odafönt valószínűleg félelmetes szélörvények
forogtak, de lent békés és csöndes volt az éjszaka, még azt is hallani lehetett, hogy forgolódnak a tyúkok a
szomszédban, s nyikorognak a fonott kerítések az ártalmatlan csúszómászók mozgolódásától.
Kopjonkin kezével a döngölt falnak támaszkodott, s a sűrű érzelmi hullámzás elültével szíve visszasüllyedt a
helyére.
– Rosa, Rosa! Rosám! – suttogta magában, hogy ne hallja a ló. De az fél szemmel kilesett egy résen, és olyan forró
levegőt lehelt a deszkára, hogy az egyszerre csontszáraz lett. Észrevette az előregörnyedő, erejét vesztett Kopjonkint,
pofájával és mellével megtaszította a tartóoszlopot, és az egész rozoga építményt a farára rántotta. Az idegeibe hatoló
váratlan ijedtségtől olyan hang tört föl belőle, mint a teve ordítása. Földobta a farát, lerázta magáról a pajta
maradványait, és odarontott Kopjonkinhoz, készen arra, hogy elvágtasson vele, hogy nagyokat kortyoljon a levegőből
habzó szájával, hogy megkeresse a láthatatlan utakat.
Kopjonkin egyszerre magához tért. Föl se szerszámozta a lovat, nyereg nélkül pattant föl rá, és Proletárerő
egyetlen lendülettel maga mögött hagyta a falut; mivel a ránehezedő test súlya nem hagyta ugrani, mellső lábával
ledöntötte a szérűk és kertek kerítéseit, majd egyszerűen átlépett rajtuk. Kopjonkin földerült, mintha legföljebb
egynapi járás választaná el attól, hogy Rosáját meglássa.
– De jó lovagolni! – mondta hangosan, beszíva a késő éjszaka nyirkosságát és a földből feltörő fűszálak illatát.
A ló levezette erejének hevét a mély patanyomokban, és rohant a végtelen síkság felé. Kopjonkin érezte, hogyan
emelkedik a sebességtől torka felé a szíve, s veszít a súlyából. Még egy kicsit gyorsabban – és boldog
megkönnyebbülésében dalra fakad. De Proletárerő túlságosan testes volt a hosszú vágtához, és nemsokára a szokásos
szapora lépésre váltott. Hogy volt-e alatta út vagy nem, nem lehetett látni, csak a föld pereme világosodott ki lassan,
és Proletárerő mihamarabb oda akart érni, abban a hitben, hogy éppen oda kell mennie Kopjonkinnak. A sztyepp
sehol se látszott véget érni, csak ott ereszkedett enyhén lefelé, ahol összeért az éggel, de egészen odáig még egy ló se
jutott el. Kétoldalt, a távoli horpadásokból nyirkos, hideg pára szállt föl, s a kiéhezett falvak kemencéinek
füstoszlopai. Kopjonkinnak tetszett a pára is, a füst is meg az ismeretlen, ébredő emberek is.
„Az élet öröme!” – mondta magának, s a hideg úgy kúszott be a gallérja alá, mint megannyi ingerlő kenyérmorzsa.
A fénysáv közepén egy jól kivehető emberi alak állt, és a fejét vakarta. – „Jó helyen vakaródzik! – jegyezte meg
magában rosszallóan Kopjonkin. – Úgy látszik, van valami dolga, hogy ott áll hajnalok hajnalán a mező közepén,
ahelyett hogy aludna. Ha odaérek, elkérem a papírjait, jól ráijesztek a kutyára!”
De Kopjonkint csalódás várta: a szürkületben vakaródzó ember öltözékén nem látszott zseb, de még egy hasíték se,
ahol a szükséges papírokat őrizhette volna. Körülbelül egy félóra hosszat tartott, amíg odaért hozzá; addigra teljesen
bevilágította az eget a nap. Az az ember egy fölszáradt dombocskán ült, és gondosan vakargatta a koszt bőrének
réseiből, mintha nem léteznék víz a mosakodáshoz.
„Próbáljon az ember megszervezni egy ilyen kutyát!” – morogta magában Kopjonkin, de nem kérte el az iratait,
mert eszébe jutott, hogy Rosa Luxemburg képén kívül, amit a sapkájába bevarrva őrzött, nála sincs egyetlen árva
papiros se.
A távolban, a lélegzetét kibocsátó föld nyugtalan ködében mozdulatlanul állt egy ló. Lábai túlságosan rövidek
voltak ahhoz, hogy Kopjonkin elhiggye, a ló valóságos, eleven állat, és egy kis emberi alak simult gyámoltalanul a
nyakához. Kopjonkin hirtelen nekibátorodva, lelkesen fölkiáltott: – Rosa! –, és Proletárerő könnyedén és sebesen
röpítette vaskos testét a sárban. Azon a helyen, ahol a kurta lábú ló állt meredten, hajdan bővizű tó hullámzott, de
mára csak a medre látszott, s a ló lábai csüdig süllyedtek az iszapos hordalékban. A rajta ülő ember mélyen aludt,
közben önfeledten ölelte az állat nyakát, mint egy odaadó, érzékeny barátnőt. A ló nem aludt; bizalommal tekintett
Kopjonkinra, nem várva tőle semmi rosszat. Az alvó kapkodva lélegzett, és vidám nevetés bugyborékolt a torkában –
valószínűleg szép álma volt. Kopjonkin végigmérte tetőtől talpig, s nem látott benne ellenséget: a köpenye túlságosan
hosszú, arca – még álmában is – forradalmi tettre és békés internacionális együttélésre késznek mutatta. Maga az
alvó nem látszott különösebben szépnek, csak a vékony nyakán lüktető ér sugallta azt a feltevést, hogy jószívű,
nincstelen, együttérző ember. Kopjonkin levette róla a sapkát, és megnézte a belsejét: a verejtéktől szalonnássá vált
szalagon ezt a régi cégjelzést látta: H. Brayer, Lodz.
Visszatette a sapkát az alvó fejére, aki aligha tudta, miféle tőkés termékét viseli.
– Hé! – szólt Kopjonkin az elkomoruló arcú alvóhoz. – Miért nem cseréled ki ezt a burzsuj sapkát?
Az alvó csak lassan tért magához, sebtében befejezve szórakoztató álmát, melyben a szülőföldjéhez közeli
szurdokokat látta, ahol boldogan szorgoskodtak az emberek, az alvó ismerősei, akik azóta belepusztultak
nyomorúságos életükbe.
– Csevengurban akármilyen sapkát varrnak neked egy szempillantás alatt – mondta, miután egészen fölébredt. –
Végy egy darab spárgával mértéket a fejedről.
– Ki vagy? – kérdezte egykedvű hidegvérrel Kopjonkin, aki régen hozzászokott mindenféle emberhez.
– Én most itt, a közelben lakom. Én vagyok a csevenguri Japán, a párt tagja. Kopjonkin elvtárshoz jöttem, hogy
elvegyem a hátasát, de agyonhajszoltam a lovamat, én magam meg elaludtam menet közben.
– Miféle párttag vagy te?! – kiáltott föl Kopjonkin. – Neked a más lova kell, nem kommunizmus!
– Ez nem igaz, elvtárs – sértődött meg Csepurnij. – Hát el mernék venni egy lovat, ha nem lenne kommunizmus?
Minálunk már éppen hogy kommunizmus van, csak a ló kevés.
Kopjonkin fölnézett a kelő napra: óriási, izzó gömb, mégis milyen könnyedén úszik dél felé. Tehát nem is olyan
nehéz és nem olyan szegényes az élet.
– Szóval te már elkészültél a kommunizmussal?
– Mi az hogy! – kiáltott föl még mindig sértődötten a csevenguri.
– Csak sapkából meg lóból van hiányotok, minden egyébbel bőven el vagytok látva?
Csepurnij nem bírta titkolni Csevengur iránti rajongását: lekapta a sapkáját, belehajította a sárba, aztán elővette
Dvanov céduláját a lóra vonatkozólag, és négy részre tépte.
– Nem, elvtárs, Csevengur nem gyűjti, hanem elpusztítja a javakat. Ott olyan kiváló közösség van, mint sehol
másutt. Nincs semmilyen komód a szobájukban, mindent megosztanak egymással. A lóval pedig ez a helyzet: fönt
jártam a városban, és mást se kaptam a szovjettől, mint szemrehányást, a fogadó udvarán pedig a mások tetveit,
most mondd, mit csináljak?
– Mutasd meg nekem Csevengurt – mondta Kopjonkin. – Van ott emlékműve Rosa Luxemburg elvtársnőnek?
Biztos nem jutott eszetekbe, szájtátiak.
– Hogy képzeled, persze hogy van! Egy bizonyos helyen. Terméskőből. Ugyanott Liebknecht elvtárs teljes
életnagyságban beszédet mond a tömegnek… Soron kívül találtuk ki, és ha még valaki meghal, arról se feledkezünk
el!
– Mit gondolsz – kérdezte Kopjonkin –, úgy volt-e Liebknecht elvtárs Rosával, mint férfi a nővel, vagy csak én
képzelem?
– Csak te képzeled – nyugtatta meg a csevenguri. – Hisz öntudatos emberek voltak! Nem maradt rá idejük. Aki
gondolkodik, az nem szerelmeskedik. Ők nem olyanok, mint te meg én, így igaz!
Kopjonkin ettől még jobban szerette Rosát, és a szíve majd kiugrott a melléből, annyira vágyott a szocializmusba.
– Mondd el, mi van abban a nyomorult Csevengurodban: szocializmus vagy még csak lépések a szocializmus
irányába? – Ezt Kopjonkin már más hangon kérdezte, ahogy a fiú kérdezi ötévi távollét után fivérétől, él-e még az
anyjuk, holott biztos benne, hogy már meghalt az öregasszony.
Csepurnij, amióta a szocializmusban élt, elszokott a védelemre és szeretetre szorulók miatti szomorú
nyugtalanságtól: Csevengurban a cári hadsereggel egyidejűleg leszerelte a társadalmat is, mert senki se akarta testi
erejét a láthatatlan, közös jólétre pazarolni, mindenki a saját életét akarta látni, amelyet, lám, visszaadtak neki az
elvtársak.
A csevenguri nyugodtan megszagolta a dohányt, és csak ezután szomorodott el.
– Miért mondtad, hogy nyomorult? Azt hiszed, a földesuraknak jutott a földünk? Nálunk Csevengurban teljes a
szocializmus: minden fűszál internacionális tulajdon. Minálunk sokkal, de sokkal jobb az élet!
– És kié a jószág? – kérdezte Kopjonkin, aki tiszta szívből sajnálta, hogy nem ő és Dvanov alapította meg azt a szép
országot a Rosa felé vezető út mellett, hanem pont ez a csökött emberke.
– A jószágot is nemsokára szélnek eresztjük – válaszolta a csevenguri –, ők is majdnem emberek, csak az
évszázados elnyomás miatt maradtak le mögöttük. Pedig ők is emberek szeretnének lenni!
Kopjonkin megsimogatta Proletárerőt, átérezve az egyenrangúságát. Ezt eddig is tudta, csak ő nem volt akkora
gondolkodó, mint ez a csevenguri, ezért sok minden, amit értett, kimondatlan maradt, és emésztő vággyá vált.
 Ott, ahol az ég a földdel találkozott, szekerek tűntek föl, parányinak látszó falusiakkal megrakva, s elhaladtak
Kopjonkin szeme előtt. A szekerek port kavartak, tehát arrafelé nem volt eső.
– Akkor menjünk el tihozzátok – szólt Kopjonkin. – Lássuk a tényeket!
– Menjünk – bólintott Csepurnij. – Úgyis vágyom már az én Klavgyusámra!
– Az kicsoda? Tán a feleséged?
– Nálunk nincsenek feleségek. Csak fegyvertársnők maradtak.

A ködök, akárcsak az álmok, elhamvadtak a nap éles pillantásának tüzében. S ott, ahol éjszaka oly félelmetes volt,
a világosban szegényes vidék terült el. A föld pucéran és kínlódva aludt, mint egy anya, akiről lecsúszott a takaró. A
pusztai folyó mentén, amelynek vizéből a kóborló vándorok ittak, még csöndben homálylott a levegő, a fényre váró
halak dülledt szemmel úszkáltak a víz felszínén.
Csevengurig még úgy öt kilométer maradt, de már föltárult a szántatlan mezők délibábja, a patak nyirkos párája,
az egész alacsonyan fekvő, leverő táj, ahol az ottani emberek laknak. A nyirkos völgyben Firsz, a koldus közeledett:
legutóbbi éjszakai szállásain azt hallotta, hogy a sztyeppen fölfedeztek valami szabad helyet, ahol hasonló kóbor
lelkek laknak, és mindenkit jóllakatnak a magukéból. Firsz egész életében a vizeken vagy a nyirkos földön vándorolt.
Tetszett neki a folydogáló víz, fölajzotta, s valamit akart tőle. De Firsz nem tudta, mi kell a földnek és miért, csak
mindig olyan helyet választott, ahol több volt a víz, mint a föld, abban áztatta bocskorát, s éjszakai szállásain sokáig
csavargatta a kapcáit, hogy az ujjai is érezzék a vizet, és nyomon követhessék gyöngülő áramát. A patakok és zúgok
közelében leült, és hallgatta az élénk csörgedezést, ami mindig megnyugtatta; legszívesebben maga is belefeküdt
volna a vízbe, hogy részt vegyen a névtelen pusztai patak létében. Ma a folyóág partján éjszakázott, és egész éjszaka
hallgatta a sodrás dalolását, reggel pedig lejjebb csúszott, és testét belemerítette a lassan áramló vízbe, s már
Csevengur előtt megteremtette lelke nyugalmát.
Firsznél kicsit távolabb, a néma síkság közepén kisebb város látszott az áttetszően tiszta reggelben. A levegő csípős
frissessége és a szembetűző nap könnyeket csalt a várost fürkésző idős ember jóságos szemébe: nemcsak a szeme
volt jóságos, hanem egész lágy, barátságos, születésétől finom vonalú arca. Már benne járt a korban, kis szakálla
majdnem fehér volt, de sosem látott tetűt, mint más öregeké. Komótos léptekkel igyekezett életének hasznos célja
felé. Aki társául szegődött, megtudhatta, milyen jó szagú és szeretetre méltó, milyen jólesik becsületes, nyugodt
társalgást folytatni vele. A felesége bátyuskának nevezte, suttogva beszélt hozzá, és a szelíd illendőség sohasem szűnt
meg a hitvestársak között. Talán ezért is nem született gyermekük, és a szobákban örökös szikkadt csönd honolt.
Csak nagy néha hangzott föl a hitves békés hangja:
– Alekszej Alekszejevics, bátyuska, menj, edd meg. amit az Isten adott, ne gyötörj engem.
Alekszej Alekszejevics olyan akkurátusan evett, hogy ötvenéves korára is egészségesek maradtak a fogai, és
szájából nem a rothadás szaga, hanem meleg lehelet áradt. Fiatalkorában, amikor kortársai a lányokat ölelgették, és
a fiatalság feszítőerejének engedve, éjjelente a városszéli ligetek fáit nyűtték, Alekszej Alekszejevics saját magától
rájött, hogy az ételt minél tovább kell rágni, s attól fogva addig rágta, amíg teljesen szét nem olvadt a szájában, amire
azonban nappali életének jó egynegyede ráment. A forradalom előtt a hitelszövetkezet vezetőségének tagja és a
városi duma tanácsosa volt; ez a városka a csevenguri járás peremén feküdt.
Alekszej Alekszejevics most Csevengurba tartott, és a környező magaslatokról szemlélte a járási központot. Maga is
érezte azt az állandó finom, friss kenyérillatot, amely tisztán tartott testének pórusaiból áradt, és nagyokat nyelt,
eltelve a létezés csöndes örömével. A régi városka, a korai óra ellenére, csupa nyugtalanság volt. Emberek kóboroltak
a környező mezőkön és bokrosokban, némelyek kettesével, mások magukban, de mind batyu és egyéb holmi nélkül.
Csevengur tíz harangja közül egy se szólt, csak a lakosság izgése-mozgása hallatszott a csöndes napsütésben izzó
szántóföldek fölött; ezzel egyidejűleg a városka házai is mozgásban voltak: úgy látszott, odébb cipelik a helyükről
innen nem látható emberek. Egy kisebb kert Alekszej Alekszejevics szeme láttára hirtelen megdőlt, és elindult a
messzeségbe: azt is áttelepítették gyökerestül valami jobb helyre.
Csevengurtól száz szazseny távolságban Alekszej Alekszejevics leült, hogy megtisztálkodjék, mielőtt belép a
városba. Nem értette a szovjet élet tudományát, csak egy ága vonzotta: a szövetkezet, amelyről a Szegényparasztság
című újságban olvasott. Mindeddig csöndben élt, nem törleszkedett semmilyen ügyhöz, és közben elveszítette lelke
nyugalmát, ezért sokszor előfordult, hogy hirtelen ingerültségében eloltotta az örökmécsest otthonának szentképes
sarkában, minek láttán a felesége ráborult a dunnára, és hangos sírásra fakadt. Amikor Alekszej Alekszejevics a
szövetkezetről olvasott, odament Myrai Szent Miklós képéhez, és újból meggyújtotta a mécsest puha, kenyérillatú
kezével. Mostantól megtalálta a maga szent feladatát és tiszta útját az elkövetkező életben. Mintha Lenin a tulajdon
megboldogult apja lett volna, aki hajdan, amikor a kis Alekszej Alekszejevics megijedt valami távoli tűzvésztől, és
nem értette, mi az a félelmetes látvány, azt mondta a fiának: „Simulj hozzám szorosan, Aljosa!” És Aljosa odasimult
az apjához, akinek szintén jóízű kenyérillata volt. Megnyugodott és álmos mosolyra derült. „Na látod – szólt az apja.
– Te meg féltél!” Aljosa elaludt, de álmában is szorosan fogta az apját, és reggel megpillantotta a kemencében lobogó
tüzet, melyen az anyja kisütötte a káposztás pirogot.
Miután tüzetesen áttanulmányozta a szövetkezetről szóló cikket, lélekben a szovjethatalomhoz simult, és úgy
érezte, átáramlik belé meleg jósága. Megnyílt előtte a szentség széles országútja, mely a jólét és egyetértés isteni
államához vezet. Eddig félt a szocializmustól, de most, hogy ez a szocializmus szövetkezetnek nevezte magát, tiszta
szívből megszerette. Gyerekkorában sokáig nem szerette az Istent, félt a bibliai szigorú Teremtőtől, de mikor az anyja
azt mondta: hát mit gondolsz, fiam, hová jutok én, ha majd meghalok? – Aljosa szeretni kezdte az Istent, hogy majd
védje meg az anyját halála után, mert úgy fogta föl, mint az apja másvilági helyettesítőjét.
Csevengurba azért jött Alekszej Alekszejevics, hogy megkeresse a szövetkezetet, az emberek megmentőjét a
szegénységtől és az egymás elleni fenekedéstől.
Csevengurban, ahogy innen látni lehetett, az emberi ész ismeretlen ereje működött, de Alekszej Alekszejevics előre
megbocsátott az észnek, minthogy az emberek szövetkezeti összefogása és praktikus szeretete mozgatta. Alekszej
Alekszejevics legelőször is a szövetkezeti szabályzatot akarta megszerezni, azután bemenni a járási szovjetbe, és
testvériesen elbeszélgetni az elnökkel, Csepurnij elvtárssal a szövetkezeti hálózat kiépítéséről.
Mindenekelőtt azonban magáról Csevengurról tűnődött el, melyet alaposan megviseltek a forradalom veszteséges
befektetései. A nyári por a hőség határáig emelkedett a szorgalmas földről. Az ég pedig megható emlékként borult a
kertek, a kis járási templomok és a városi házak fölé – de hogy milyen emlékként, azt nem tudhatja mindenki. S
Alekszej Alekszejevics most saját jelentőségének teljes tudatában állt ott, érezve az ég melegét, akárcsak a
gyerekkorát és anyja bőrét, és ugyanúgy, mint régen – ami már az emlékezés pincemélyébe merült –, szivárgott az ég
napos közepéből a táplálék minden ember számára, mint az anya köldökéből a vér.
Ez a nap évszázadokon át világítana Csevengur gazdagságára, almáskertjeire, bádogtetőire, melyek alatt a
parasztok táplálják gyermekeiket, és a templomok izzó, fényesre pucolt kupoláira, melyek félénken hívogatják az
embert a fák árnyékából a kerek örökkévalóság ürességébe.
Csevengur majdnem minden utcáját fák szegélyezték, ágaikat botnak kínálva azoknak a vándoroknak, akik
megállás nélkül ballagtak keresztül rajta. A csevenguri udvarokban dúsan nőtt a fű, menedéket, ételt és az élet
értelmét kínálva a bogárrajoknak, melyek az atmoszféra alsó rétegeiben szállongtak, úgyhogy Csevengurt csak
részben népesítették be az emberek, náluk sokkal sűrűbben lakták ezek a parányi, nyugtalan lények. De a régi
csevenguriak nemigen törődtek ezzel.
A bogaraknál sokkal nagyobb dolgokkal voltak elfoglalva, például a nyári hőséggel, a viharokkal és az Úr második
eljövetelével. Ha nyáron nagy volt a hőség, a csevenguriak figyelmeztették szomszédaikat, hogy tél nem is lesz már,
nemsokára maguktól tüzet fognak a házak; a gyerekek apjuk parancsára vizet hordtak a kútról, és lelocsolták kívülről
a házakat, hogy elodázzák a tűzvészt. A forró nappalok után éjszaka gyakran esett az eső. – Egyszer hőség, máskor
eső – álmélkodtak a csevenguriak –, soha még nem fordult elő ilyesmi! – Ha télen hóvihar kerekedett, a csevenguriak
előre tudták, hogy másnap a kéményen át kell kimászniuk, annyira betemeti a hó a házat, pedig mindenütt oda volt
készítve a lapát. – Hát el lehet ezt lapátolni? – kételkedett valamelyik öreg odabent. – Hallga, hogy üvölt a szél,
mifelénk ilyesminek nem szabadna lenni. Nyikanor apó mennyivel öregebb nálam, nyolcvan éve, hogy elkezdett
pipázni, de még ő sem emlékszik ilyen randa télre! Most aztán akármire elkészülhetünk ! – Az őszi éjszakai viharok
idején a csevenguriak a padlóra ágyaztak maguknak, hogy közelebb legyenek a földhöz és a sírhoz. Titokban minden
csevenguri hitt benne, hogy a kezdődő hőség vagy vihar a végítélet eljövetelét jelezheti, de senkinek se akaródzott
időnek előtte otthagyni otthonát és a földi létet, ezért a csevenguriak kényelmesen teáztak a hőség, a viharok s
fagyok után is.
– Hála a Jóistennek, vége! – vetettek keresztet boldogan a csevenguriak a dolgok elcsöndesültével. – Jézus Krisztust
vártuk, de ő elment mellettünk, legyen meg az ő szent akarata!
Ha a csevenguri öregek önkívületben éltek, a többiek egyáltalán nem tudták, hogyan kellene élniük, amikor
minden percben bekövetkezhet a végítélet, amikor az emberek két csoportra oszlanak, s pucér, nincstelen lelkekké
változnak.
Alekszej Alekszejevics valaha Csevengurban lakott, s tökéletesen tisztában volt a város bizonytalan lelkiállapotával.
Amikor Csepurnij gyalogszerrel megjött a vasútállomásról – amely hetven versztányira esett –, hogy átvegye a
hatalmat a város és a járás fölött, azt gondolta, hogy Csevengur fosztogatásból él: senki nem csinál semmit, mégis
mindenki kenyeret evett és teát ivott. Ezért kérdőívet adott ki – kötelező kitöltés terhe mellett – ezzel az egyetlen
kérdéssel: „Mi célból s miféle termékek előállításából élsz a dolgozók államában?”
 Csevengur majdnem minden lakosa egyformán válaszolt: elsőnek a kántor, Lobocsihin találta ki a választ, a
szomszédai lemásolták róla, és szóban adták tovább a távolabb lakóknak:
„Isten dicsőségére élünk, nem a magunk javára.”
Csepurnij nem tudta pontosan megfogalmazni magában az Isten dicsőségére való életet, ezért azonnal
megalakított egy negyvenfőnyi bizottságot a város minden portájára kiterjedő huszonnégy órás vizsgálat céljából.
Voltak világosabb válaszok is, amelyek megneveztek bizonyos tevékenységeket, úgymint: börtönön szolgálat, az élet
igazságának várása, kételkedés az Istenben, szigorú remeteség, a vándorok befogadása, együttérzés a
szovjethatalommal. Csepurnij áttanulmányozta a kérdőíveket, és egyre jobban kínozta a polgári foglalkozások
bonyolultsága, de még idejében eszébe jutott Lenin mondása: „Pokolian nehéz dolog egy államot igazgatni!” – és
megnyugodott. Kora reggel beállított hozzá a negyven ember, a pitvarban vizet ittak – a sok járástól megszomjaztak
–, és jelentették:
– Csepurnij elvtárs, hazudnak. Semmivel se foglalkoznak, csak fekszenek és alszanak.
Csepurnij okosabb volt náluk:
– De hiszen éjszaka volt, pupákok! Az ideológiájukról meséljetek valamit!
– Az nincs nekik – mondta a bizottság elnöke. – Egytől egyig a világ végét várják…
– És te nem mondtad meg nekik, hogy a világ vége most ellenforradalmi lépés volna? – kérdezte Csepurnij, aki
megszokta, hogy minden akciót a forradalom szempontjából értékeljen.
Az elnök megijedt:
– Nem, Csepurnij elvtárs! Azt gondoltam, hogy a végítélet hasznukra válik, és nekünk is jó lesz…
– Ezt meg hogyan? – fogta kérdőre szigorúan Csepurnij.
– Kifejezetten hasznos volna. Miránk nem érvényes, a kispolgárokat pedig likvidálná…
– Úgy van, a mindenit! – kiáltott föl meglepetten Csepurnij. – Hogyhogy ez nekem nem jutott eszembe, mikor
okosabb vagyok tenálad?!
A negyven ember egyike szerényen előlépett és megkérdezte:
– Szólhatok, Csepurnij elvtárs?
– Te meg ki vagy? – Csepurnij még nem látta Csevengurban ezt az embert, holott mindenkit jól ismert és
megjegyzett magának.
– Én, Csepurnij elvtárs, a régi csevenguri járási zemsztvo ügyeinek likvidálásával megbízott bizottság elnöke
vagyok. A nevem Poljubezjev. A bizottságba a saját bizottságom delegált. Itt van nálam az operatív bizottság ülésének
jegyzőkönyve.
Alekszej Alekszejevics Poljubezjev meghajolt, és odanyújtotta Csepurnijnak a kezét.
– Létezik ilyen bizottság? – csodálkozott ő, és észre sem vette Alekszej Alekszejevics kinyújtott kezét.
– Létezik – mondta valaki a bizottságból.
– Még ma likvidálni! Ellenőrizni, nincs-e valami egyéb maradványa az impériumnak, és ha van, azt is azonnal
likvidálni! – rendelkezett Csepurnij, majd Poljubezjevhez fordult. – Beszélj, polgártárs!
Alekszej Alekszejevics a lehető legpontosabban és legszabatosabban elmagyarázta, miként termelik meg a javakat a
városban, amivel még jobban megzavarta Csepurnij világos fejét, akinek óriási, de rendszertelen memóriája volt –
tudniillik az életet részenként fogadta magába mint valami csendes tóban, úgy úsztak fejében a valaha látott világ és
az átélt események törmelékei, de ezek a törmelékek sohase álltak össze egységes egésszé, ezért Csepurnij nélkülözte
az összefüggéseket és a dolgok megértését. Emlékezett a tambovi kormányzóságban látott fonott kerítésekre,
koldusok nevére és arcára, az ágyúk torkolattüzének színére a fronton, betűről betűre ismerte Lenin tanítását, de
mindezek az eleven emlékek összevissza úszkáltak az agyában, és semmilyen használható fogalommá nem álltak
össze. Alekszej Alekszejevics azt mondta, hogy van a sztyepp, és azon a sztyeppen emberek vándoroltak, akik a
távolban kerestek maguknak megélhetést, hosszú útra készültek, de az otthonukból semmit se hoztak magukkal,
csak a saját munkaerejüket. Ezért munkaerejüket táplálékra cserélték, és így keletkezett hosszú évek alatt Csevengur,
melynek egyre nőtt a népessége. Időközben a vándormunkások elmentek, a város pedig megmaradt, és az Istenben
reménykedik.
– Te is hitvány élelemre cserélted a munkaerődet? – kérdezte Csepurnij.
– Nem – felelte Alekszej Alekszejevics. – Én tisztviselő vagyok, az én dolgom az, hogy papíron gondolkodjam.
– Megmozdult bennem egy tehetséges érzés – jelentette ki Csepurnij. – Kár, hogy nincs titkárom, aki azonnal
följegyezne mindent!… Legelőször is az utolsó szálig likvidálni kell a nem dolgozó elemeket…
Azóta Alekszej Alekszejevics nem látta Csepurnijt, és nem tudta, mi történt Csevengurban. A zemsztvo-bizottságot
természetesen sürgősen és egyszer s mindenkorra megszüntették, tagjai szerteszéledtek, és a rokonaiknál húzták
meg magukat. Poljubezjev most más témáról akart szót váltani Csepurnijjal: ő már benne van a szocializmusban,
hála a Lenin által meghirdetett szövetkezetnek, átérzi az ügy szentségét, és csak jót akar a szovjethatalomnak.
Egyetlen ismerőssel se találkozott, csupa soha nem látott sovány ember járt-kelt, és valami jövendő dologról
töprengtek. Csevengur peremén vagy húszan csöndben egy faházat vonszoltak odébb, miközben két lovas boldogan
figyelte a munkájukat.
Az egyik lovast megismerte.
– Csepurnij elvtárs! Engedje meg, hogy röviden szóljak magával!
– Poljubezjev! – ismerte föl Csepurnij, aki minden konkrét dologra emlékezett. – Mondd csak el, mi nyomja a
lelked!
– A szövetkezetről szeretnék röviden szólni… Olvasott Csepurnij elvtárs a szocializmushoz vezető erkölcsös útról a
nincstelenek újságjában, amely a Szegényparasztság címet viseli?
Csepurnij semmit se olvasott.
– Miféle szövetkezet? Miféle útról beszélsz, amikor mi már ott vagyunk? Miket zagyválsz itt össze, kedves
polgártárs? Az isten szerelmére, ti éltetek itt, a munkások útjában! Most, barátom, nincs semmilyen út, mert már
megérkeztünk.
– Hova? – kérdezte alázatosan Alekszej Alekszejevics, akinek szívéből kezdett elpárologni a szövetkezet reménye.
– Hogyhogy hova? A kommunizmusba. Nem olvastad Marx Károlyt?
– Nem, Csepurnij elvtárs.
– Pedig olvasni kell, kedves elvtársam! A történelem véget ért, és te észre se vetted.
Alekszej Alekszejevicsban benne rekedt minden további kérdés, és elment oda, ahol a régi növények nőttek, ahol a
korábbi emberek éltek, és ahol vénasszony felesége várta az urát. Lehet, hogy ott szomorú és nehéz az élet, de ott
született, ott nőtt föl, ott sírt néha fiatal éveiben. Eszébe jutott az otthoni bútor, a pusztuló udvar, a felesége, és örült,
hogy ők se ismerik Marx Károlyt, ezért nem válnak el uruktól és parancsolójuktól.
Kopjonkinnak se volt ideje Marx Károlyt olvasni, ezért zavarba jött a művelt Csepurnij előtt.
– Miért? – kérdezte. – Itt nálatok kötelező Marx Károlyt olvasni?
Csepurnij véget vetett Kopjonkin aggodalmának:
– Ugyan! Csak megijesztettem ezt az embert. Én se olvastam soha életemben. Hallottam róla egyet-mást a
gyűléseken, aztán most agitálok. Nem is szükséges elolvasni; tudod, azelőtt annyit olvastak meg írtak az emberek,
hogy az életre nem maradt idejük, örökké mások számára keresték az utat.
– Miért viszik odébb a városban a házakat meg a kerteket? – érdeklődött Kopjonkin.
– Ma kommunista szombatot tartunk – magyarázta Csepurnij. – Ezek az emberek gyalogszerrel jöttek
Csevengurba, és azon munkálkodnak, hogy elvtársi közelségben élhessenek.
Csepurnijnak nem volt kijelölt lakhelye, mint ahogy a többi csevengurinak se. E körülménynek hála, Csepurnij és
Kopjonkin beköltözhetett egy téglaházba, amelyet a kommunista szombat résztvevői nem bírtak elmozdítani
helyéről. A konyhában már két vándorforma ember aludt a cókmókján, miközben egy harmadik nagy művészettel
krumplit sütött, napraforgóolaj helyett vizet töltögetve alá a hideg teáskannából.
– Piuszja elvtárs! – szólította meg ez utóbbit Csepurnij.
– Mi kell?
– Nem tudod, hol található most Prokofij elvtárs?
Piuszja nem sietett a válasszal erre a jelentéktelen kérdésre, hanem az odakapó krumplival küszködött.
– A te babáddal van együtt valahol – mondta végül.
– Te maradj itt – mondta Kopjonkinnak Csepurnij. – Megyek, megkeresem Klavgyusát. Csuda kedves teremtés!
Kopjonkin lecibálta magáról a ruhát, leterítette a földre, és félmeztelenül ráfeküdt; elválhatatlan pisztolyát maga
mellé tette. Habár Csevengurban meleg volt és elvtársi szellem, talán a fáradtságtól szomorúságot érzett, és a szíve
valahova máshova húzta. Egyelőre nem vett észre Csevengurban semmit, ami nyilvánvalóan a szocializmusra utalt
volna, arra a megindító, de szilárd és erkölcsi tanulsággal bíró szépségre, ahol megszülethetne egy második, kicsike
Rosa Luxemburg, vagy tudományosan föl lehetne támasztani az elsőt, aki elpusztult a német burzsujok földjén.
Kopjonkin már megkérdezte Csepurnijtól, hogy mi legyen a dolga majd Csevengurban, mire ő azt felelte: semmi,
minálunk nincs szűkölködés, se munka, itt belsőleg fogsz élni! Nálunk Csevengurban jó: szüntelen munkára
mobilizáltuk a napot, a társadalmat pedig örökre szélnek eresztettük.
Kopjonkin látta, hogy ő butább, mint Csepurnij, és csak hallgatott. Még előbb, útközben félénken megérdeklődte:
mit csinálhatna itt náluk Rosa Luxemburg? Csepurnij erre semmi különöset nem mondott, csak annyit: majd ha
odaérünk Csevengurba, kérdezd meg a mi Prokofijunktól, ő mindent világosan ki tud fejezni, én csak az irányító
forradalmi érzést adom meg neki! Azt hiszed, a magam szavaival beszélgettem veled? Nem én! Prokofij tanított meg
rá!
 Piuszja végre kisütötte a krumplit a vízben, és keltegetni kezdte a két alvó vándort. Kopjonkin is fölkelt, hogy
egyen egy kicsit, s majd evés után, tele gyomorral hamarabb el tudjon aludni, és abbahagyja a szomorkodást.
– Igaz, hogy Csevengurban jó dolguk van az embereknek? – kérdezte Piuszjától.
– Nem panaszkodnak – válaszolta ő komótosan.
– No és hol itt a szocializmus?
– Neked friss szemmel jobban kell látnod – mondta kelletlenül Piuszja. – Csepurnij azt mondta, hogy mi sem a
szabadságot, sem a jólétet nem vesszük észre a megszokástól, hiszen idevalósiak vagyunk, már két éve itt élünk.
– És azelőtt, kik éltek itt?
– Azelőtt? Burzsujok. Csepurnijjal megrendeztük nekik a végítéletet.
– De hát most a tudomány az érvényes! Mi értelme volt?
– Már hogyne lett volna?
– Beszélj érthetőbben!
– Mi vagyok én, író? Egyszerűen volt egy váratlan alkalom. A Szecska utasítására.
– Talán a Cseka?
– Az, az.
– Aha – kezdett derengeni Kopjonkinnak. – Így már helyes.
Proletárerő, akit az udvarban odakötött a fonott kerítéshez, halkan rá-ráhorkantott a körülötte tolongó emberekre.
Sokan meg akarták nyergelni az ismeretlen, nagy testű lovat, hogy körüllovagolják rajta Csevengurt, de Proletárerő
barátságtalanul távol tartotta a próbálkozókat – a pofájával, a fogaival, a patáival.
– De hát te most népi jószág vagy! – próbálta megértetni vele békésen egy sovány csevenguri. – Mit vadulsz?
Kopjonkin meghallotta a lova bús hangját, és kiment hozzá.
– Menjetek innét – szólt rá az ott lévőkre. – Nem látjátok, szájtátiak, hogy ha ló is, van szíve?
– Látjuk – mondta mély meggyőződéssel egy csevenguri. – Mi elvtársiasan élünk, a te lovad pedig burzsuj.
Kopjonkin egyszerre elfeledkezett a jelenlévő elnyomottak iránti tiszteletről, és védelmébe vette a ló proletár
becsületét:
– Hazudsz, csavargó, az én lovamon öt éve lovagol a forradalom, te meg a forradalom nyakán ülsz!
Kopjonkin nem tudta folytatni sértődöttsége ecsetelését, homályosan érezte, hogy ezek az emberek itt sokkal
okosabbak nála, és emiatt egyszerre olyan magányosnak érezte magát. Eszébe jutott Dvanov, aki az észnél és a
hasznosságnál többre becsüli az életet, és egyszerre vágyakozni kezdett utána.
Csevengur kék ege úgy borult fölé, mint a szomorúság boltozata, a barátjához vezető út pedig meghaladta volna
lova erejét.
Szomorúsággal, gyanakvással és riadt haraggal eltelve elhatározta, hogy most és itt, azonnal próbára teszi a
forradalmat. „Nem itt rejtőzködnek a banditizmus tartalékai? – gondolta féltékenyen. – Majd én megmutatom
ezeknek a rejtőzködő gazembereknek, mi a kommunizmus!”
Teleitta magát vízzel a konyhában, és teljesen fölszerelkezett. „No nézd csak, még a ló is mérges rájuk! – gondolta
haraggal. – Azt hiszik, a kommunizmus csak ész és haszon, csak a vívmányokból áll, teste nincs is!”
Kopjonkin lova mindig készen állt a sürgős harci feladatokra, és felgyülemlett ereje birtokában, izgatottan
odatartotta széles, bajtársi hátát gazdájának.
– Menj előttem, mutasd meg, hol a szovjet! – förmedt rá Kopjonkin egy ismeretlen járókelőre. Az meg akarta
magyarázni a helyzetet, de Kopjonkin kirántotta a kardját – és az illető futásnak eredt Proletárerővel egy vonalban.
Néha megfordult, és azt kiáltotta, hogy Csevengurban az ember nem szalad és nem dolgozik, hogy minden adó és
robot a nap dolga…
„Lehet, hogy itt csupa lábadozó szabadságos lakik? – töprengett magában Kopjonkin. – Tán hadikórház volt itt
még a cári háborúban?”
– Azt képzeled, hogy majd a nap fog a ló előtt szaladni, te meg ezalatt húzhatod a lóbőrt? – kérdezte a futótól.
A csevenguri megragadta a gyeplőt, hogy fékezze szapora lihegését és válaszolhasson:
– Minálunk, elvtárs, nyugalma van az embernek. Csak a burzsujok siettek, mert zabálni kellett nekik, meg
elnyomni. Mi csak eszünk és barátkozunk… Ott a szovjet.
Kopjonkin kibetűzte a temető kapuja fölötti hatalmas, vörös föliratot:
„A Csevenguri Felszabadított Körzet Szociális Emberiségének Tanácsa.”
Maga a szovjet a kápolnában székelt. Kopjonkin a temetőösvényen odarúgtatott a tornáchoz.
„Jöjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket” – ez volt
fölírva félkörben a kapu fölé. Ezek a szavak megindították Kopjonkint, habár homályosan emlékezett rá, kinek volt ez
a jelszava.
 „Hol az én megnyugvásom? – gondolta, mert szívében fáradtságot fedezett föl. – Nem, te sohase fogod
megvigasztalni az embereket, hisz te nem egy osztály vagy, csak egy személy. Ha ma élnél, eszer volnál, én pedig
lepuffantanálak.”
Proletárerő büszke tartással masírozott be a hűvös templomba, lovasa pedig a visszatérő gyermekkor
csodálkozásával nézett szét, mintha szülőfalujában volna, a nagyanyja kamrájában. Azelőtt is látott elfeledett
gyerekkori helyeket azokon a vidékeken, ahol megfordult, vándorolt és harcolt. Valaha ugyanilyen templomban
imádkozott a falujában, de a templomból hazament az anyjához, és nem a templomok, nem a madárfütty, nem az
azóta halott kortársainak hangja, nem a félelmetes öregek – akik nyáron a titokzatos Kijevbe zarándokoltak –, nem
ez volt a gyerekkor, hanem a gyermek izgalma, akinek él az anyja, és szoknyája ráncai közt a nyár melege lakozik; az
a fölfelé ívelő idő, amikor minden öregember olyan titokzatos, mert nekik már meghalt az anyjuk, mégis élnek és
nem sírnak.
Azon a napon, amikor Kopjonkin bemasírozott a templomba, a forradalom még szegényebb volt a hitnél, és nem
volt elég vörös vászna ahhoz, hogy letakarja a szentképeket: a végítélet istene leplezetlenül tekintett le a kupolából az
amvonra, ahol a forradalmi bizottság tartotta üléseit. Most hárman ültek az élénkvörösre festett asztal körül:
Csepurnij, a csevenguri járási vébé elnöke, egy fiatal férfi és egy derűs, figyelmes arcú nőszemély, aki úgy festett,
mint a jövendő kommunizmus asszonya. A fiatalember azt bizonygatta Csepurnijnak, Jevtusevszkij
feladatgyűjteményével maga előtt, hogy a nap melegéből mindenkinek bőven jut, és maga a nap tizenkétszer akkora,
mint a föld.
– Te, Prokofij, ne gondolkodj – szólt rá Csepurnij –, gondolkodni én fogok, te csak fogalmazd meg.
– Érezd és lásd be te is, Csepurnij elvtárs: minek mozogjon az ember, amikor az nem tudományos? – érvelt
megállás nélkül a fiatalember. – Ha mindenkit összegyűjtenénk egy közös csapásra, akkor is annyit érnének a nap
erejével szemben, mint az egyéni gazda a kommunával szemben! Én mondom neked, hogy haszontalan dolog!
Csepurnij behunyta a szemét, hogy jobban tudjon koncentrálni.
– Valamit helyesen mondasz, valamit nem! Simogasd meg egy kicsit Klavkát az oltár mögött, én addig segítségül
hívom az ösztönömet, hogy kitudjam, így van-e vagy másképp.
Kopjonkin lefékezte testes lovát, és bejelentette azt a szándékát, hogy azonnal, haladék nélkül átvizsgálja egész
Csevengurt, nincs-e benne rejtett ellenforradalmi fészek.
– Nagyon bölcsek vagytok ti itt – mondta végül –, és az észben mindig ott a ravasz szándék a szótlan emberek
elnyomására.
A fiatalemberben Kopjonkin azonnal fölismerte a harácsolót: kifürkészhetetlen fekete szem, arcáról lerí a régi
gazdálkodói észjárás, arca közepén széles, szimatoló orr: a becsületes kommunistáknak lapos az orruk, a szemük
pedig szürke és barátságos a bizalomtól.
– Te, fiú, gazember vagy! – tárta elő az igazságot Kopjonkin. – Mutasd a papírjaidat!
– Tessék, elvtárs! – készségeskedett a fiatalember.
Kopjonkin elvette a könyvecskéket és a papírlapokat. Ez állt bennük: Prokofij Dvanov, 1917 augusztusa óta a párt
tagja.
– Ismered Szasát? – kérdezte, a barátja nevéért ideiglenesen megbocsátva az elnyomó fizimiskát.
– Ismertem kiskoromban – felelte a fiatalember, a fölös észtől mosolyogva.
– Akkor Csepurnij elvtárs adjon egy tiszta papírt. Ide kell hívnom Szasát. Az észt ésszel kell leküzdeni, hogy a
kommunizmus szikrái villogjanak…
– Minálunk megszűnt a posta, elvtárs – magyarázta Csepurnij. – Az emberek egy kupacban élnek, személyesen
láthatják egymást, minek nekik a posta? Itt, barátom, már szorosan egyesült a proletariátus!
Kopjonkin nem nagyon sajnálta a postát, mert egész életében két levelet kapott és csak egyet írt: amikor az
imperialista háború frontján megtudta, hogy a felesége meghalt, és meg kellett siratnia a távolból.
– És nem is megy be senki a kormányzóságba? – kérdezte Csepurnijtól.
– Van egy futárunk – jutott eszébe annak.
– Ki az? – figyelt föl egyszerre a mindkét csevenguri számára kedves fiatalasszony. Csakugyan kedvesnek látszott,
Kopjonkin érezte, hogy ha fiatal volna, ő is szívesen megölelné, és hosszú ideig mozdulatlanul a karjában tartaná.
Valami csöndes, hűvös nyugalom áradt belőle.
– Miska Luj! – mondta Csepurnij. – Csudára szeret menni! Ha elküldi az ember a kormányzóságba, meg se áll
Moszkváig vagy Harkovig, és csak akkor jön vissza, amikor vége az évszaknak, kibújnak a virágok vagy leesik a hó.
– Majd nekem hamarabb megjön. Feladatot kap tőlem – jelentette ki Kopjonkin.
– Menjen csak – engedélyezte Csepurnij. – Neki a gyaloglás nem munka, hanem fejlődés.
 – Csepurnij! – szólalt meg ismét a fiatalasszony. – Adj ki Lujnak egy kis lisztet elcserélni, hadd hozzon nekem egy
kendőt!
– Adunk, Klavgyija Par onovna, feltétlen adunk, kihasználjuk az alkalmat – nyugtatta meg Prokofij.
Kopjonkin csupa nagybetűvel írta meg a levelet:
„KEDVES ELVTÁRSAM ÉS BARÁTOM, SZASA! ITT KOMMUNIZMUS VAN, EZÉRT JÓ VOLNA, HA MIELŐBB
IDEJÖNNÉL. ITT CSAK A NYÁRI NAP DOLGOZIK, AZ EMBEREK PEDIG SZÍNLEG BARÁTKOZNAK EGYMÁSSAL, DE
A NŐK KENDŐKET KUNYERÁLNAK, PEDIG ANÉLKÜL IS SZEMREVALÓK. AZ ÖCSÉD VAGY ROKONOD NEM
SZIMPATIKUS NEKEM. KÜLÖNBEN MEGVAGYOK, FÉL EMBERKÉNT ÉLEK, ÉS CSAK MAGAMBAN
GONDOLKODOK, MERT EGY CSÖPPET SE TISZTELNEK. ESEMÉNY NINCS, AZT MONDJÁK, EZ ITT TUDOMÁNY
MEG TÖRTÉNELEM, DE NEM LEHET TUDNI. FORR. TISZTELETTEL KOPJONKIN. GYERE A KÖZÖS ESZMEISÉG
ÉRDEKÉBEN!”
– Egyre azt gondolom, látom, képzelem, hogy nehéz a szívem! – szólalt meg gyötrődve a templom sötétjében
Csepurnij. – Vagy helyes ez a mi kommunizmusunk, vagy nem. Vagy el kellene mennem Lenin elvtárshoz, hogy ő
maga fogalmazza meg nekem a teljes igazságot!
– Azt kellene tenned, Csepurnij elvtárs! – helyeselt Prokofij. – Lenin elvtárs megadja neked a jelszót, te meg
elhozod ide. Nem jól van ez így, hogy csak az én fejem gondolkodjék: az élcsapat is elfárad! Amellett nem jár nekem
ilyen előny.
– Mondd meg, de őszintén: az én szívemmel nem is számolsz? – sértődött meg Csepurnij.
Prokofij, úgy látszik, becsülte a maga eszét, és nem veszítette el biztonságos nyugalmát.
– Az érzés, Csepurnij elvtárs, a tömegek ösztöne, a gondolat pedig az organizáció. Maga Lenin elvtárs mondta,
hogy az organizáció mindenekfölött…
– Én itt kínlódom, te meg gondolkodsz, most melyik rosszabb?
– Csepurnij elvtárs, én is veled megyek Moszkvába – jelentette ki a fiatalasszony. – Még sohase láttam a fővárost,
pedig azt mondják, csodálatos!
– Ezt is megértük! – kiáltott föl Kopjonkin. – Vidd oda egyenesen Lenin elé, és mondd meg neki: Lenin elvtárs, ez
itt egy kész kommunista fehércseléd! Micsoda ocsmányság!
– Miért? – emelte föl a hangját Csepurnij. – Talán nem úgy van nálunk, ahogy kell?
– De nem ám!
– Hát hogy kellene? Belőlem már kifogyott az érzés.
– Honnan tudjam? Az én dolgom, hogy likvidáljam az ellenséges erőket. Majd ha mindet likvidáltam, magától
kialakul, ami kell.
Prokofij fújta a füstöt, egyszer se szakította félbe Kopjonkint, s azon törte a fejét, hogyan alkalmazkodjék ez a
szervezetlen fegyveres erő a forradalomhoz.
– Klavgyija Par onovna, jöjjön, sétáljunk és szerelmeskedjünk egy kicsit – javasolta hangsúlyozott udvariassággal.
– Különben még elgyöngül!
Amikor a párocska odaért a templomtornáchoz, Kopjonkin rájuk mutatott.
– Ne feledd: burzsujok!
– Ezek?
– Biz’ isten!
– Akkor mi most hova megyünk? Vagy őket vonjuk ki Csevengurból?
– Csak ne kelts pánikot! Változtasd a kommunizmusodat eszméből testté! Fegyveres kézzel! Majd ha idejön Szasa
Dvanov, ő megmutatja nektek!
– Olyan okos ember? – kérdezte félénken Csepurnij.
– Az ő fejében, elvtárs, a vér gondolkodik, a te Prokofijodéban meg a csont – magyarázta tagoltan és büszkén
Kopjonkin. – Kapiskálod már? Nesze a levél, indítsd útnak azt a Luj elvtársat!
Csepurnij, bárhogy erőltette is az agyát, semmit se tudott kisütni, csupa régi haszontalan esemény bukkant föl
emlékezetében, melyek nem keltették benne az igazság érzetét. Hol azokat az erdei kápolnákat látta maga előtt,
melyek mellett még a cári háborúban masíroztak el, hol egy árva lányka ült az árokparton, édesgyökeret majszolva,
de hogy az életben mikor találkozott ezzel a kis árvával, akit oly hasztalanul őrzött emlékezetében, most már sohase
fogja megtudni. Talán Klavgyusa volt, és akkor igazán kár volna tőle megválni.
– Mitől szenvedsz? – kérdezte Kopjonkin.
 – Csak úgy, Kopjonkin elvtárs – felelte csüggedten Csepurnij. – Úgy megy el előttem az egész életem, mint a
felhők.
– Az kell, hogy felleggé váljon. Látom, te meg ezért érzed magad rosszul – mondta részvétteljes rosszallással
Kopjonkin. – Menjünk ki a friss levegőre, itt olyan dohos istenszag van.
– Menjünk. Hozd a lovadat – mondta megkönnyebbülten Csepurnij. – A friss levegőn visszatér az erőm.
Kimenvén, Kopjonkin fölmutatott az templom-e é föliratára: „Jöjjetek én hozzám mindnyájan, a kik
megfáradtatok…”
– Fesd át szovjet módra!
– Nincs, aki kigondolja, Kopjonkin elvtárs!
– Bízd rá Prokofijra.
– Addig nem terjed a tudománya: az alanyt ismeri, de az állítmányt elfelejtette. Majd a te Dvanovodat veszem
magam mellé titkárnak, Prokofij meg szerelmeskedjék nyugodtan… Mondd, miért nem tetszik neked ez a mondat,
hisz teljesen a kapitalizmus ellen van!
Kopjonkin erősen elkomorult.
– Szerinted kizárólag az Isten nyújt vigaszt a tömegnek? Ez burzsuj megközelítés, Csepurnij elvtárs. A forradalmi
tömeg magától is megnyugszik, ha fölkel!
Csepurnij végigpillantott Csevenguron, amely magában foglalta az ő eszméjét. Csöndes alkonyat borult a tájra,
hasonlított a Csepurnij lelkében fölébredt kételyre vagy előérzetre, amely nem tud gondolattá lenni és megnyugodni.
Csepurnij nem tudta, hogy létezik általános érvényű igazság; túlságosan sokféle embert látott, nem tudta elképzelni,
hogy mind egy törvényhez igazodjék. Egyszer Prokofij azt javasolta neki, hogy vezesse be Csevengurban a tudományt
és a fölvilágosodást, de ő elutasította az ilyen reménytelen kísérleteket.
– Mi jut eszedbe – mondta –, tán nem tudod, milyen a tudomány? Visszafordítana mindent a burzsujok szájíze
szerint, hisz bármelyik kapitalistából tudós válnék, és ellenünk fordítaná a puskaporát! Aztán meg a tudomány csak
fejlődik, de nem tudni, mivel végződik.
Csepurnij a fronton súlyosan megbetegedett, és töviről hegyire kitanulta a medicinát, ezért miután meggyógyult,
azonnal letette a századfelcseri vizsgát, ám a doktorokra úgy tekintett, mint szellemi kizsákmányolókra.
– Mit gondolsz, a te Dvanovod nem fogja bevezetni nálunk a tudományt? – kérdezte.
– Erről nem szólt nekem – felelte Kopjonkin. – Az ő dolga egyedül a kommunizmus.
– Mert attól félek – vallotta be Csepurnij, s kínlódva próbálta megfogalmazni, mitől is; szerencsére eszébe jutott
Proska, aki már kifejtette előtte a tudománnyal szemben táplált gyanúját. – Prokofij az én vezetésemmel
megfogalmazta, hogy az ész ugyanolyan vagyon, mint a ház, tehát el fogja nyomni a tudatlanokat és gyöngéket…
– Akkor fegyverezd föl a butákat – találta meg a megoldást Kopjonkin. – Akkor próbálják ellenünk fordítani a
puskaporukat az okosok! Itt vagyok én, látod, én is buta vagyok, barátom, mégis teljesen szabadon élek.
Csevengur utcáin kevesen jártak. Egyesek a nap folyamán a házakat cipelték odébb, mások a kerteket hordták át a
két kezükben. Most pihenni tértek, meg hogy a nap maradékát beszélgetéssel, baráti körben üssék agyon. Holnap
már nem lesz munkájuk, se egyéb dolguk, mert Csevengurban mindenki helyett és mindenkire egyedül a nap
dolgozik, amelyet a csevenguriak a világ proletárjává nyilvánítottak. Az embereknek nem volt kötelező bármit is
csinálni. Prokofij, Csepurnij buzdítására, sajátosan értelmezte a munkát; eszerint nem egyéb, mint a harácsolás és az
állati kizsákmányoló ösztön maradványa, mert hozzájárul a tulajdon létrejöttéhez, a tulajdon pedig az elnyomáshoz,
ám a nap teljesen elegendő táplálékot nyújt az embereknek, és bárminémű növelése szándékos emberi munka által
csak az osztályháború tüzét szítaná, mert fölösleges, káros tárgyakat hozna létre. Mégis minden szombaton
dolgoztak az emberek, amin nem győzött csodálkozni Kopjonkin, aki már kezdte kapiskálni a csevenguri élet
naprendszerét.
– De hát ez nem munka! Ez kommunista szombat! – magyarázta Csepurnij. – Prokofij helyesen értette a
gondolatomat, és nagyszerűen megfogalmazta.
– Talán ő fejti meg az érzéseidet? – kérdezte Kopjonkin, aki nem nagyon bízott Prokofijban.
– Dehogy. Inkább gyengíti az én hatalmas érzéseim erejét a maga korlátolt gondolkodásával. De művelt fickó,
nélküle némán kínlódnék. A kommunista szombatjainkon pedig semmilyen értéktermelés nem folyik… azt hiszed,
hagynám? Csak a kispolgári örökség önkéntes rongálása folyik. Hol itt az elnyomás, most mondd!
– Sehol – vallotta be Kopjonkin.
Úgy döntöttek, hogy abban a pajtában töltik az éjszakát, amelyet az utca közepére cipeltek ki.
– Mennél inkább a Klavgyusádhoz – tanácsolta Kopjonkin. – Megszomorítod az asszonyt!
– Prokofij elvitte valahova. Hadd örüljön neki, mind egyforma proletárok vagyunk. Prokofij elmagyarázta nekem,
hogy én se vagyok különb őnála.
 – De hiszen te magad mondtad, hogy benned hatalmas érzés él, az ilyen ember pedig többet adhat a nőknek.
Csepurnij gondterhelten eltűnődött: csakugyan így van! De fájt a szíve, és semmi se jutott az eszébe.
– Az a hatalmas érzés, Kopjonkin elvtárs, a szívemben sajog, nem a fiatal helyeken.
– Aha – bólintott Kopjonkin. – Akkor hát pihenj velem, az én szívem is cefetül érzi magát.
Proletárerő a füvet harapdálta, amit Kopjonkin kaszált neki a város főterén, és éjfélkor szintén lefeküdt a pajta
földjére. Úgy aludt a ló, mint némelyik gyerek: félig nyitott szemmel, és szelíden nézett Kopjonkinra, akiben most
aludt az öntudat, csak néha nyögött egyet a szomorú, sötétbe merülő feledéstől.
A csevenguri kommunizmus védtelen volt ezekben a sötét sztyeppi órákban, mert az emberek az álom erejével
gyógyították a nappali benső élet fáradalmait, és erre az időre fölfüggesztették meggyőződésüket.

Csevengur későn ébredt, lakói az évszázados elnyomást pihenték, s nem bírták kipihenni. A forradalom kivívta az
álmot a csevenguri járásnak, és a lelket tette meg főfoglalkozásnak.
A csevenguri gyalogos, Luj egyenletes iramban talpalt a kormányzóság felé, az inge alatt a Dvanovnak szóló
levéllel, zsebében némi szárított kenyérrel és egy vízzel teli nyírfakéreg kulaccsal, amely átmelegedett a testétől.
Akkor indult útnak, amikor még csak a hangyák és a tyúkok keltek föl, a nap pedig még nem fosztotta meg
hálóköntösétől az eget. A járás és a kellemesen friss levegő megszüntette Luj minden kétségét, az út kellemesen
elfárasztotta és megszabadította az ártalmas fölös életerőtől. Még fiatalon saját erejéből rájött, mitől repül a kő: attól,
hogy a mozgás örömétől könnyebb lesz a levegőnél. Luj nem ismerte a betűket és könyveket, így hát azt vallotta,
hogy a kommunizmus az emberek szakadatlan mozgása a Föld mind távolabbi pontjai felé. Hányszor mondta
Csepurnijnak, hogy nyilvánítsa a kommunizmust vándorlássá, és szabadítsa föl Csevenguri az örökös
röghözkötöttség alól!
– Kire hasonlít jobban az ember – kérdezte az e ében, a rövid utcák miatt keseregve –, a lóra vagy a fára? Erre
feleljetek nekem, de őszintén!
– Magasabbra gondolj! – oktatta Prokofij. – A nyílt óceánra, kedves elvtársam, és a sémák harmóniájára!
Luj folyókon és tavakon kívül nem látott más vizet, ami pedig a harmóniát illeti, azt csak a harmonikával tudta
társítani.
– Szerintem inkább a lóra hasonlít – jelentette ki Csepurnij, eszébe idézve az ismerős lovakat.
– Értem – mondta Prokofij, s folytatta Csepurnij gondolatát: – A lónak van melle s benne szíve, meg nemes pofája
és szeme, a fának viszont nincs!
– Pontosan így van, Pros’! – kapott a szón örömmel Csepurnij.
– Hisz én is ezt mondom!
– Tökéletesen igaz!
Luj beérte ennyivel, és azt javasolta az e ének, hogy azonnal keljen vándorútra egész Csevengur. „Hadd járja át az
embereket a szél – erősítgette Luj –, különben megint a gyöngébbek elnyomására adják a fejüket, vagy ellankadnak,
elcsüggednek… De útközben senki se térhet ki a barátság elől. Lesz dolga a kommunizmusnak bőven!”
Csepurnij pontosan lejegyeztette Prokofijjal Luj javaslatát, azután megvitatták az e é ülésén. Csepurnij, bár érezte
Luj mélységes igazát, nem osztotta meg Prokofijjal a maga irányt adó érzését, így aztán az ülés keményen dolgozott
azon a tavaszi napon. Akkor Prokofij a következő megfogalmazást találta ki Luj ügyében: „Tekintettel a háborúk és
forradalmak eljövendő korszakára, a kommunizmus elengedhetetlen ismérvének tekintendő az emberek mozgása,
éspedig: a járás egész lakossága rohamozza meg a kapitalizmust, ha majd teljesen megérik a válsága, s azon túl se
állítsuk meg a győzedelmes előrehaladást, eddzük az embereket az egész földkerekség útjain az elvtársiasság
szellemében; egyelőre azonban a kommunizmus a burzsoáziától elhódított területre korlátozandó, hogy irányítani
lehessen.”
– Nem, elvtársak – tiltakozott a megfontolt Luj. – A röghözkötöttségből sosem lesz kommunizmus: így sem
ellensége, sem öröme!
Prokofij figyelmesen hallgatta Csepurnijt, de nem tudta megfejteni ingadozó érzéseit.
– De hát a munkások fölszabadítása – próbálkozott – maguknak a munkásoknak az ügye! Menjen el Luj, és
fokozatosan szabadítsa föl magát! Mi dolgunk ezzel nekünk?
– Helyes! – kapott aszón Csepurnij. – Indulj el, Luj. A mozgás a tömegek saját ügye, mi nem fogunk az útjukba
állni!
– Köszönöm! – hajolt meg Luj az e é felé, és elment okot keresni, hogy elindulhasson valamerre.
Amikor meglátta Kopjonkint kövér lován, elrestellte magát: lám, Kopjonkin megy valahova, ő pedig még mindig itt
téblábol! És még erősebben és még messzebbre vágyott; addig is, gondolta, jó volna valamivel tudtára adni
Kopjonkinnak együttérzését. De nem volt mivel: Csevengurban nem voltak ajándéknak alkalmas dolgok, legföljebb
megitathatná Kopjonkin lovát, de ő szigorúan távol tart tőle mindenkit, és maga itatja. Most sajnálta Luj, hogy annyi
ház és dolog létezik a világon, csak épp az hiányzik, ami az emberek barátságát jelezné.
A kormányzóság megjárása után úgy döntött, hogy nem tér vissza Csevengurba, hanem elmegy egész Petrográdig,
ott pedig jelentkezik a flottába, és elhajózik messzire, s mindenütt jól megfigyeli a földet, a tengert és az embereket,
hogy szüntelenül táplálja testvéri lelkét. A vízválasztónál, ahonnan be lehetett látni a csevenguri síkságot,
végighordozta tekintetét a hajnali világosságban fürdő városon.
– Isten veled, kommunizmus, isten veletek, elvtársak! Amíg élek, senkit se felejtek el!
Kopjonkin éppen Proletárerőt jártatta a városon kívül, és észrevette a magaslaton Lujt.
„Úgy látszik, betér Harkovba a csavargó – állapította meg magában. – Ha vele tartok, elszalasztom a forradalom
arany napjait!” És a lovat ügetésre fogva, visszalovagolt a városba, hogy még ma, véglegesen megvizsgálja az egész
kommunizmust, és megtegye a maga intézkedéseit.
A házak áttelepítése következtében eltűntek Csevengur utcái: az épületek nem a helyükön álltak, hanem
összevissza; Proletárerő, aki hozzászokott a sima, egyenes utakhoz, nyugtalankodott, s a gyakori kanyaroktól kiverte
a veríték.
Egy megroskadt tetejű, eltévedt csűr mellett egy legény és egy leány feküdt egy suba alatt; az utóbbi, formájáról
ítélve, Klavgyusa lehetett. Kopjonkin óvatosan megkerülte lovával az alvókat; kicsit restelkedett, de tisztelte az
i úságot mint a csodálatos jövő letéteményesét. Ugyanezért a lányok iránti közömbösséggel árnyalt fiatalságáért
szerette meg annak idején és tisztelte Alekszandr Dvanovot, társát a forradalom útjain.
Valahol a házak sűrűjében hosszan füttyentett valaki. Kopjonkin összerezzent. A fütty abbamaradt.
– Kop-jon-kin! Kopjonkin elvtárs, menjünk fürdeni! – hallatszott valahonnan a közelből Csepurnij hangja.
– Füttyents! A hang után követlek! – harsogta mély hangon Kopjonkin.
Csepurnij harsányan füttyögetni kezdett, s Kopjonkin igyekezett követni a hangot az összevissza város
útvesztőiben. Csepurnij a pucér testére fölvett köpenyben, mezítláb állt a pajta tornácán. Két ujja a szájában,
tekintete a fénylő magasban, ahol a nap tüze tombolt.
Kopjonkin bezárta a pajtába Proletárerőt, és követte a mezítlábas Csepurnijt, aki olyan boldog volt ma, mintha
örök barátságot kötött volna a világ minden emberével. A folyóhoz vezető úton rengeteg, az imént fölébredt
csevengurival találkoztak, akik olyanok voltak, mint bárhol az emberek, csak külsőre szegények és arcra nem
idevalósiak.
– Nyáron hosszú a nap, mivel fogják eltölteni az időt? – kérdezte Kopjonkin.
– A szorgalmukat kérdezed? – Csepurnijt egy kicsit félreértette.
– Mondjuk, hogy azt.
– Az ember legfőbb foglalkozása a lelke. A lélek terméke pedig a barátság és az elvtársiasság. Neked ez nem
tevékenység?
Kopjonkin kicsit eltűnődött a korábbi elnyomott életen.
– Fenemód jó itt nálad, Csevengurban – mondta szomorúan. – Csak ne kelljen majd bajokat szervezni! A
kommunizmusnak csípősnek kell lennie. Egy kis méreg kell hozzá…
Csepurnij friss sós ízt érzett a szájában, és azonnal megértette Kopjonkint.
– Igazad van. Nekünk most meg kell szervezni a bajokat. Kezdjük a holnapi nappal, Kopjonkin elvtárs!
– Én nem. Nekem más dolgom van. Majd megjön Dvanov, és ő mindent elmagyaráz neked.
– Akkor bízzuk a dolgot Prokofijra!
– Hagyd a fenébe a Prokofijodat! Az a fiú gyereket akar csinálni a Klavádnak, te meg minduntalan be akarod
szervezni!
– Igazad van, várjuk meg az elvtársadat.
A Csevengurka partját fáradhatatlan hullámok ostromolták, a víz felől a szabadság és nyughatatlanság szagát
hozta a szél. A két jó barát vetkőzni kezdett. Csepurnij ledobta köpenyét, és máris meztelenül állt ott. Szánalmasan
vézna teste láttán Kopjonkin mégis valami régen eltemetett, alig-alig emlékezetes meleg anyaságillatot érzett.
A nap kitüntetett figyelemmel pásztázta végig Csepurnij sovány hátát, bekúszott bőre minden verejtékező
pórusába és sebébe, hogy forróságával megölje azokat a láthatatlan férgeket, amelyektől szüntelenül viszket a test.
Kopjonkin tisztelettel nézett föl a napra: pár évvel ezelőtt még Rosa Luxemburgot melegítette, most pedig a sírján
növő füvet élteti.
Kopjonkin már régen nem mártózott meg folyóban, és reszketett a hidegtől, amíg hozzá nem szokott. Csepurnij
ezzel szemben bátran beúszott, szemét nyitva tartotta a vízben, és különféle csontokat, nagyobb köveket,
lókoponyákat hozott föl a fenékről. A folyó közepén, ameddig az ügyetlen Kopjonkin nem is merészkedett, Csepurnij
énekelni kezdett, és egyre beszédesebbé vált. Kopjonkin a sekély vízben lebukott, megtapogatta a vizet, és arra
gondolt: ez is arrafelé folyik, ahol jó dolga van!
Csepurnij jókedvűen és boldogan úszott vissza.
– Tudod, Kopjonkin, amikor a vízben vagyok, úgy érzem, pontosan ismerem az igazságot… De mihelyt bemegyek
az e ébe, valahogy mindent olyan furcsának látok…
– Akkor dolgozz a parton.
– Bolond vagy: eláztatná az eső a kormányzósági téziseket.
Kopjonkin nem tudta, mi az a tézis, bár valahonnan emlékezett erre a szóra, de nem keltett benne semmilyen
indulatot.
– Ha esik, utána kisüt a nap, úgyhogy ne sajnáld a téziseket – mondta megnyugtatólag Kopjonkin. – A búza is az
esőtől nő…
Csepurnij lázasan számolgatott fejben, s az ujjaival segített.
– Tehát három tézist fogsz bejelenteni?
– Egyre sincs szükség – legyintett Kopjonkin. – A papírra csak a nótákat kell leírni, hogy ne felejtse el az ember.
– Hogyhogy? Itt van a nap, az egy tézis. A víz: kettő. A talaj: három.
– A szélről elfeledkeztél?
– A széllel együtt négy. Így helyes. Csak tudod, ha nem azt válaszoljuk a kormányzóságnak a téziseikre, hogy
minden jól megy nálunk, az egész kommunizmusunkat likvidálják.
– Azt nem tehetik meg – utasította el ezt a feltételezést Kopjonkin. – Hiszen ott is ugyanolyan emberek vannak,
mint mi.
– Olyannak olyanok, csak mindenféle érthetetlen dolgot írnak, és tudod, azt kérik, hogy minél több dologgal
számoljunk, és keményebben vezessünk. De mivel kéne számolni Csevengurban, és hogyan kellene vezetni?
– És mi hol leszünk?! – képedt el Kopjonkin. – Tán hagyni fogjuk, hogy a gazemberek belopózzanak közénk? Itt
van mögöttünk Lenin!
Csepurnij szórakozottan begyalogolt a nád közé, és letépett néhány sápadt, szánalmas virágot. Klavgyusának
szedte, akit nemigen mondhatott a magáénak, mégis aggódó gyöngédséggel viseltetett iránta.
A virágszedés után Kopjonkin és Csepurnij felöltözött, s elindultak a folyó mentén, a nedves fűben. Csevengur
innen nézve otthonosan melegnek tetszett, látni lehetett a napsütötte, mezítlábas embereket, amint fedetlen fejjel
élvezik a levegőt és a szabadságot.
– Most jó – szólalt meg tűnődve Csepurnij. – Az ember minden melegsége kívül van – és a város meg a benne élők
felé mutatott. Aztán két ujját a szájába dugta, füttyentett, és forrongó belső életétől űzve ismét bement a vízbe,
anélkül hogy levetette volna a köpenyét; valami sötét öröm fűtötte, és a nádon keresztülgázolva belevetette magát a
tiszta folyóba, hogy kiáztassa magából a homályos, gyötrő szenvedélyt.
„Azt hiszi, az egész világot a kommunizmus kezébe adta, azért örül a csavargó! – ítélte el tettét Kopjonkin. – De én
nem látok itt semmit!”
A nád között egy csónak ringott, s egy meztelen ember ült benne némán; tűnődve nézte a folyó túlsó partját, habár
oda is evezhetett volna. Kopjonkin meglátta sovány, kiálló bordájú testét és égő szemét.
– Te Pasincev vagy, nem? – kérdezte.
– Az. Ki más? – felelte nyomban amaz.
– Akkor miért hagytad ott az őrhelyedet a forradalmi rezervátumban?
Pasincev szomorúan lehajtotta szelíd fejét.
– Engem, elvtárs, aljas módon eltávolítottak onnan.
– Miért nem védted meg magad a bombáiddal?
– Túl korán hatástalanítottam őket, most aztán minden tisztelet nélkül bolyongok, mint bolond a színpadon.
Kopjonkin megvetést érzett a messzi fehér gazemberekkel szemben, akik likvidálták a forradalmi rezervátumot, és
egyszerre föltámadt a bátorsága.
– Ne búsulj, Pasincev elvtárs, a fehérekkel elbánunk, még a lóról se szállunk le, a forradalmi rezervátumot pedig
fölépítjük új helyen. Mi maradt nálad?
Pasincev fölemelte a csónak aljából a lovagi mellvértet.
– Kevés – állapította meg Kopjonkin. – Csak a melledet védi.
– Ördög vigye a fejemet! – legyintett Pasincev. – A szívem mindennél drágább… De van valami a fejemre meg a
kezembe is – és Pasincev fölmutatott még egy kisebb páncélt: a homlokrostélyt a hozzáerősített vörös csillaggal és az
utolsó üres gránátot.
 – No, ez teljesen elég neked – jelentette ki Kopjonkin. – De azt mondd meg, hova lett a rezervátumod, csak nem
lettél olyan gyönge, hogy a parasztok puszta kézzel elfoglalták?
Pasincev a keserűségtől alig tudott beszélni:
– De hisz mondom neked, hogy valami szovhoz szervezésébe kezdtek… Mit akarsz a pucér testemmel?
Kopjonkin még egyszer végigmérte a meztelen Pasincevet.
– Akkor öltözz föl, együtt fogjuk megvizsgálni Csevengurt, itt is kevés a tény, az emberek meg mindenféle álmot
látnak.
De Pasincev nem kísérhette el Kopjonkint, hisz a mellvérten és a homlokrostélyon kívül semmilyen ruhája nem
volt.
– Gyere így – bátorította Kopjonkin. – Mit képzelsz, az emberek nem láttak még pucér testet? Nincs annál szebb!
Így tesznek majd a koporsóba is!
– Várj, még nem tudod, mi történt! – szakította félbe Pasincev, fémlepleit rakosgatva. – A forradalmi
rezervátumból még tisztességgel engedtek el, baj nélkül és ruhástul. De akkor a parasztok a faluban látják, hogy jön
valaki feléjük, mégpedig harci öltözetben. Ők szedték le rólam a ruhát! Aztán utánam hajították ezt a két micsodát,
hogy valami melegítsen a hideg hajnalon, a gránátot meg én tartottam magamnál.
– Tán egy egész hadsereg támadt rád? – csodálkozott Kopjonkin.
– Mi az hogy! Száz lovas egyetlen gyalogos ellen! Még egy ágyújuk is volt készenlétben. Így se adtam meg magam
egy teljes napig, ijesztgettem a sereget az üres bombámmal, de akkor az a szuka Grunyka… egy ottani lány elárult.
– Aha. Na gyerünk! – mondta Kopjonkin. – Add ide azokat a vasakat!
Pasincev kiszállt a csónakból, és elindult Kopjonkin nyomában a parti fövenyen.
– Ne félj! – nyugtatta meg Kopjonkin pucér bajtársát. – Nem magadtól vetkőztél le, a félfehérek tettek csúffá.
Pasincev is rájött, hogy a szegényparasztok kommunizmusáért gyalogol itt mezítláb, pucéran, ezért nem kell
szégyellnie magát az esetleg szembejövő asszonyok előtt.
Elsőnek Klavgyusa jött szembe. Miután végigpillantott Pasinceven, eltakarta kendőjével a szemét, mint egy tatár
nő.
„Szörnyen hervadt férfi – gondolta magában. – Csupa lencse a teste, de különben tiszta, nem rücskös.”
Fennhangon pedig így szólt:
– Nem a fronton vagyunk, polgártársak, itt nem illik pucéran járkálni!
Kopjonkin arra kérte társát, ne törődjék ezzel a buta libával: burzsuj, és örökké gágog, egyszer kendő kell neki,
máskor Moszkva, most meg a pucér proletárt nem hagyja élni. Pasincev mégis elrestellte magát egy kicsit, és fölvette
a mellvértet meg a homlokrostélyt, bár így is szabadon maradt a teste nagyobb része.
– Így jobb – állapította meg. – Azt fogják hinni, hogy az új politika egyenruhája.
– Mit akarsz? – nézett végig rajta Kopjonkin. – Most már majdnem föl vagy öltözve. Csak fázni fogsz a hideg
vastól.
– Majd megmelegszik a testemtől, hisz buzog bennem a vér!
– Bennem is!
De a vért vasa egyébként se hűtötte volna le Pasincev testét: Csevengurban meleg volt. Az emberek az összetolt
házak közeiben üldögéltek, és halkan beszélgettek; az emberekből is, a leheletükből is meleg áradt, nemcsak a
napsugarakból. Fülledt melegben vonultak: a szorosan álló házak, a nap heve és az emberek izgató kipárolgása
olyanná tette az életet, mint a vattapaplan alatti álom.
– Valahogy elálmosodtam, te nem? – kérdezte Kopjonkin.
– Én csak úgy megvagyok – felelte Pasincev minden meggyőződés nélkül.
Az előtt a téglaház előtt, amelyben Kopjonkin érkezése után megszállt, most Piuszja üldögélt magában s
bámészkodott.
– Figyelj ide, Piuszja elvtárs! – szólította meg Kopjonkin. – Föl kell derítenem egész Csevengurt. Vezess bennünket!
– Azt lehet – mondta Piuszja, de nem állt föl.
Pasincev bement a házba, és fölvett a földről egy régi, még 1914-ben rendszeresített katonaköpenyt. A köpeny jó
nagy volt, tetőtől talpig betakarta Pasincevet.
– Most tisztességgel föl vagy öltözve! – állapította meg Kopjonkin. – Igaz, hogy így nemigen lehet rád ismerni.
A három ember útnak indult a csevenguri épületek közötti melegben. Az út közepén és a szabadon hagyott
helyeken szomorúan kornyadoztak a kertek, melyeket már többször áttelepítettek kézben meg vállon, s hiába volt az
eső meg a nap, ettől bizony elfáradtak ők is.
– Itt az első tény! – mutatott Kopjonkin a kornyadozó fákra. – Maguknak megcsinálták a kommunizmust a besték,
de a fáknak nem kell?!
 Az a kevés jövevény gyerek, akivel az üresen maradt helyeken találkoztak, kövér volt a friss levegőtől, a
szabadságtól meg a mindennapi nevelés hiányától. A felnőttek nem tudni, miként éltek, Kopjonkin még nem vette
észre rajtuk az új érzelmek nyomát; messziről olyannak látta őket, mint akiket az imperializmus szabadságolt, de
hogy mi lakozik bennük s hogy állnak egymással, arra semmi tény nem utalt; a jó hangulatot Kopjonkin csak a meleg
vér áramlásának tudta be, ami még nem jelenti a kommunizmust.
A temető közelében, ahol az e é székelt, széles sávban be volt horpadva a föld.
– Ott a burzsujok feküsznek – közölte Piuszja. – Csepurnijjal kivertük belőlük a lelket.
Kopjonkin elégedetten próbálgatta talpával a besüppedt talajt.
– Ezt nyilván meg kellett tenni – mondta.
– Nem lehetett elkerülni – igazolta a tényt Piuszja. – Életben kellett maradnunk.
Pasincevet bántotta, hogy a sírt nem döngölték le. Le kellett volna döngölni, és ide kellett volna áthozni a régi
gyümölcsöst, akkor a fák kiszívnák a földből a kapitalizmus maradékát, és a szocializmus viruló zöldjévé
változtatnák. Piuszja maga is fontos lépésnek tekintette a ledöngölést, csak még nem volt érkezése rá, mert a
kormányzóság sürgősen leváltotta a Cseka-elnökségből, ami különben nem nagyon bántotta, mert tudta, hogy a
szovjet intézményekbe művelt emberek kellenek, nem olyanok, mint ő, és ott a burzsoázia még használhat is. Piuszja
e belátás következtében azután, hogy eltávolították forradalmi tisztségéből, egyszer s mindenkorra okosabbnak
nyilvánította magánál a forradalmat, és elmerült a csevenguri kollektíva tömegében. Piuszja legjobban az irodáktól
és az írott papíroktól félt, hacsak meglátta őket, elment a hangja, és elfogta a testi gyöngeség: érezte a gondolkodás
és az írásbeliség fekete mágiájának hatalmát. Piuszja idejében maga a csevenguri Cseka a községi legelőn székelt: a
kapitalizmussal való leszámolást hírül adó jelentések helyett Piuszja össznépi látványossággá avatta az akciót, és azt
szorgalmazta, hogy az elfogott földesurakkal maguk a cselédeik számoljanak le, ami meg is történt. Most, hogy
Csevengurban teljességében kibontakozott a kommunizmus, a Csekára – Csepurnij személyes véleménye szerint –
semmi szükség többé, s arra a rétre is házakat telepítettek.
Kopjonkin tűnődve állt a burzsoázia közös sírja fölött – se hantok, se fejfák. Homályosan úgy érezte, azért van így,
hogy Rosa Luxemburg távoli sírján lehessen hant is, örökre szóló fejfa is. Csak egyvalami nem tetszett neki: hogy a
burzsoázia sírja nincs megbízhatóan ledöngölve.
– Azt mondod, kivertétek a burzsujokból a lelket? – kételkedett. – Téged meg miért helyeztek hatályon kívül?
Nyilván azért, mert nem teljesen vertétek őket agyon! Még a földet is elfelejtettétek ledöngölni!
Ebben Kopjonkin súlyosan tévedett. A burzsujokat Csevengurban becsülettel és alaposan agyonverték, még a
másvilági élet se nyújthatott nekik örömöt, mert a testük agyonverése után a lelkükbe is golyót eresztettek.
Csepurnijnak rövid csevenguri tartózkodás után megkeseredett a szájíze a városban sűrűn föllelhető kispolgárság
miatt. Teste-lelke szenvedett: Csevengurban a kommunizmus számára túlságosan sovány a talaj, és még be is
szennyezi a vagyon és a vagyonosok; a kommunizmust haladéktalanul eleven alapra kell helyezni, de ezt az eleven
talajt ősidők óta furcsa, viaszszagú emberek lakják Csepurnij direkt kiment a mezőre, és tekintetét végighordozta a
tágas határon: nem éppen ott kellene-e elkezdeni a kommunizmust? De lemondott róla, mert akkor elvesznének a
proletárok és a szegényparasztok számára a csevenguri épületek és a felszerelés, ami az elnyomottak keze munkája.
Tudta és látta, mennyire nyomasztja a csevenguri burzsujokat a végítélet közeli eljövetele; személy szerint neki
semmi kifogása nem volt ellene. Miután két hónapot töltött a csevenguri e é elnöki posztján, elfogta a keserűség: a
burzsoázia él és virul, a kommunizmus sehol, a jövőhöz pedig, mint a kormányzósági körlevelekben állt, egész sor
fokozatosan egymást követő, átmeneti lépcsőfok vezet; Csepurnij ebben a tömegek becsapását gyanította.
Először bizottságot nevezett ki, s ez a bizottság a végítélet szükségességéről beszélt neki, de ő akkor nem szólt
semmit, ám titokban elhatározta, hogy egyelőre meghagyja a burzsoáziából az apraját, hogy legyen mivel
foglalkoznia majd a világforradalomnak is. Aztán, hogy elüsse nyugtalanságát, mégis hívatta Piuszját, a Cseka
elnökét.
– Tisztítsd meg nekem a várost az elnyomó elemektől! – parancsolt rá.
– Azt lehet – bólintott Piuszja. Az volt a terve, hogy végez Csevengur minden bennszülött lakójával, és ezzel
Csepurnij is megkönnyebbülten egyetértett.
– Tudod, így még jobb is lesz! – mondta Piuszjának. – Különben az egész nép odavész az átmeneti lépcsőfokok
közben. Meg aztán a burzsujok most már úgyse emberek. Azt olvastam, hogy az ember, mihelyt megszületett a
majomtól, nyomban meg is ölte. Gondolj arra: ha egyszer van proletariátus, minek a burzsoázia?
Piuszja személyesen ismerte a burzsoáziát: emlékezett a csevenguri utcákra, és világosan maga előtt látott minden
háztulajdonost: Scsekotovot, Komjagint, Pihlert, Znobilint, Scsapovot, Zavin-Duvajlót, Perekrutcsenkót,
Szjuszjukalovot és valamennyi szomszédjukat. Amellett ismerte az életmódjukat, táplálkozási szokásaikat, és
hajlandó volt akár fegyver nélkül, puszta kézzel agyonverni bármelyiküket. Attól a naptól fogva, hogy kinevezték a
Cseka helyi főnökévé, nem volt nyugta, és állandóan idegeskedett, hisz ezek a burzsujok napról napra a szovjet
kenyerét ették, az ő házaiban laktak (Piuszja húsz éven át kőműves volt), és mint megannyi néma patkány rágták a
forradalmat. A helyi burzsujok legöregebb, már foghíjas képviselői a türelmes Piuszjából utcai harcost csináltak: ha
összetalálkozott Scsapovval, Znobilinnel vagy Zavin-Duvajlóval, nemegyszer ököllel rontott nekik, azok meg szótlanul
letörölték arcukról a vért, elviselték a sértést, és a jövőben reménykedtek. Más burzsujok nem akadtak az útjába, a
házaikba meg nem akart bemenni, mert a gyakori idegeskedéstől sokszor alig kapott levegőt.
Ámde a járási vébé titkára, Prokofij Dvanov nem helyeselte az egyenkénti likvidálást. Azt mondta, teoretikusabban
kell megoldani a dolgot.
– Akkor fogalmazd meg, hogyan! – javasolta Csepurnij.
Prokofij tűnődve vetette hátra eszer módra hosszúra növesztett haját.
– A saját előítéleteik alapján! – látott neki a megfogalmazásnak.
– Már érzem! – kiáltott föl Csepurnij, de érteni nem értett semmit.
– A végítélet alapján! – fejezte ki magát immár szabatosan Prokofij. – Ők maguk várják, hát kapják is meg. Mi nem
tehetünk róla…
– Hogyhogy nem tehetünk róla? Ha egyszer mi vagyunk a forradalom, mindenről mi tehetünk! És ha azért
mondtad, hogy mentegesd magad, menj a pokolba!
Prokofij, mint minden okos ember, hidegvérűen viselkedett.
– Teljesen szükségszerű, Csepurnij elvtárs, hogy hivatalosan kihirdessük a végítéletet. És ennek alapján
megtisztítsuk a várost a proletárok letelepítése céljából.
– Mi fogjuk csinálni? – kérdezte Csepurnij.
– Nagyjából… igen. Csak aztán a vagyont szét kell osztani, hogy többé ne nyomasszon bennünket.
– A vagyon legyen a tiéd – mondta Csepurnij. – A proletariátusnak van saját keze, majd teremt magának. Mit fáj a
szíved ilyen időkben a burzsujok szuszékjaiért? Írd meg a parancsot!
Prokofij röviden megfogalmazta a csevenguri burzsoázia jövőjét, és a teleírt papírt odaadta Piuszjának, akinek
emlékezetből ki kellett egészítenie a vagyonosok névsorával.
Csepurnij elolvasta, hogy a szovjethatalom a burzsoáziának átengedi az egész végtelen eget csillagostul,
égitestestül, hogy odafönn szervezze meg magának az örök jólétet; ami a földet, az épületeket és a felszerelést illeti,
azok idelent maradnak, és cserében az égért, teljes egészében átveszi a proletariátus és a dolgozó parasztság.
A parancs végén fel volt tüntetve a végítélet pontos dátuma, amely majd szervezetten és fájdalommentesen átsegíti
a burzsoáziát a másvilágra.
A templomtéren való megjelenés időpontját a csütörtökre virradó éjfélben jelölte meg: a parancs mintájául a
kormányzósági meteorológiai hivatal bulletinje szolgált.
Prokofijt régóta vonzotta a kormányzósági papírok lenyűgöző bonyolultsága, és nagy élvezettel ültette át őket helyi
viszonylatra.
Piuszja semmit se értett a parancsból, Csepurnij azonban szippantott egy kis dohányt, és csak egyet firtatott: miért
csütörtökön, miért nem ma, azaz hétfőn?
– Szerdán böjt lesz, akkor csöndesebben fognak fölkészülni – magyarázta Prokofij. – Amellett mára és holnapra
borús idő várható, itt van nálam az előrejelzés.
– Fölösleges engedmény – mondta szemrehányóan Csepurnij, de nem ragaszkodott túlságosan a végítélet
siettetéséhez.
Időközben Prokofij Klavgyusával sorra járta a vagyonosok házait, s menet közben mindjárt elrekvirálták a kisebb,
mozgatható tárgyakat, karpereceket, selyemkendőket, arany cári medáliákat, púderdobozokat és a többit. Klavgyija
szépen berakta a holmit a magával vitt ládikába, Prokofij pedig szóban megígérte a burzsujoknak életük
meghosszabbítását, amennyiben ezáltal nő a köztársaság jövedelme: a burzsujok ott álltak a szoba közepén, és
alázatosan köszönetet mondtak. Prokofij egészen csütörtök éjszakáig tele volt munkával, és sajnálta, hogy nem a
szombatra virradó éjszakát jelölte ki a végítélet időpontjául.
Csepurnij nem félt attól, hogy Prokofijnál túl sok holmi gyűlik össze: a proletariátust nem ronthatja meg az
ilyesmi, hisz a kendők meg a púder nem hagy nyomot az öntudaton.
A csütörtökre virradó éjjelen a templomteret betöltötte a csevenguri burzsoázia, amely már az este elkezdett
gyülekezni. Piuszja vöröskatonákkal vétette körül a teret, a burzsujok közepébe meg odaállított két soványabb
csekistát. Csak három burzsuj nem jelent meg: kettőre rádőlt a ház, a harmadikat meg a kora vitte el. Piuszja
nyomban elküldött két csekistát, hogy ellenőrizzék, mitől dőltek össze a házak, ő maga pedig szabályos sorokba
rendezte a burzsujokat. Azok batyukat meg skatulyákat hoztak magukkal, bennük szappan, törülköző, váltás
fehérnemű, fehér cipó és az elhunyt meg az élő családtagok nevét őrző füzetecske. Piuszja gondosan átvizsgált
mindent, különös figyelmet fordítva a füzetekre.
– Olvasd föl – kérte az egyik csekistát.
Az elkezdte:
– „Az Úr szolgái: Jevdokija, Marfa, Firsz, Polikarp, Vaszilij, Konsztantyin, Makarij és minden rokonuk lelki
üdvéért… Agrippina, Marija, Koszma, Ignatyij, Pjotr, Joann és Anasztaszija és valamennyi gyermekük és rokonuk
egészségéért, továbbá a beteg Andrej meggyógyulásáért…”
– Valamennyi gyermekük? – kérdezte Piuszja.
– Valamennyi! – erősítette meg a csekista.
A vöröskatonák vonalán kívül a burzsujok asszonyai tolongtak, és hangosan ríttak az éjszakában.
– Távolítsd el a nyavalygó fehérnépeket! – parancsolta Piuszja. – Semmi szükség a retyerutyára.
– Velük is végezni kéne, Piuszja elvtárs – tanácsolta a csekista.
– Minek, te tökkelütött? Elég, ha a család le lesz fejezve.
Megjött a beomlott házak vizsgálatával megbízott két csekista, és elmagyarázták: a házak amiatt dőltek össze, mert
a padlások annyira meg voltak rakva sóval meg liszttel, hogy nem bírták el; a liszt és a só tartalékul kellett a
burzsujoknak, hogy majd legyen mit enniük, ha eljön a végítélet, vagy hogy szerencsésen ki tudják várni a végét,
aztán éljék tovább világukat.
– Szóval így állunk! – mondta Piuszja, és az éjfélt be sem várva, fölsorakoztatta a csekistákat. – Végezzetek velük,
fiúk! – és az első golyót maga eresztette a mellette álló Zavin-Duvajlo koponyájába. A burzsuj fejéből vékony pára
csapott ki, majd haja között kicsordult a nyers anyag – olyan volt, mint a gyertyaviasz –, de Duvajlo nem esett el,
csak leült a batyujára.
– Asszony, tekerd körül a torkom pólyával – szólalt meg tagoltan. – Nehogy kifolyjon belőlem a lélek! – s a batyuról
lefordult a földre, úgy szorítva magához, mintha asszonyt ölelne.
A csekisták sorra golyót eresztettek a néma burzsujokba, akik ügyetlenül, összevissza estek el, hájas nyakuk
kifordult megsebzett gerincükből. Valamennyiük lábából kiszállt az erő, még mielőtt megérezték volna sebüket –
hogy ne érjen csontot a golyó, s az eleven hús benője.
A sebesült Scsapov kereskedő tehetetlenül feküdt a földön, és arra kérte a fölébe hajló csekistát:
– Jóember, hagyj még lélegezni, ne kínozz. Hívd ide a feleségem, hogy elbúcsúzzam tőle. Vagy add ide gyorsan a
kezed, ne menj el, félek egyedül.
A csekista oda akarta adni a kezét.
– Fogjad csak! Úgyis véged.
Scsapov nem bírta megvárni a felé nyúló kezet, megragadott egy lapulevelet, hogy rábízza félbemaradt életét, és
nem engedte el egészen addig, amíg meg nem szűnt vágya az asszonya után, akitől el akart búcsúzni; akkor magától
lehullott a keze, nem volt többé szüksége támaszra. A csekista látta, és nyugtalanná vált: lám, golyóval a belsejükben
a burzsujok is bajtársiasságra vágynak, akár a proletárok. De golyó nélkül csak a vagyont szeretik.
Piuszja megérintette Zavin-Duvajlót.
– Hol folyik ki belőled a lélek? A torkodon? No, majd én kiverem onnan!
Bal kezével megragadta Zavin nyakát, jól megszorította, és odatartotta pisztolya csövét a tarkójához. De úgy
látszik, Zavin nyaka egész idő alatt viszketett, ezért odadörgölte a zekéje posztónyakához.
– Ne vakarózz, bolond, várj, mindjárt megvakarlak én téged!
Duvajlo még élt, de már nem félt.
– Szorítsd a fejem a lábad közé, hogy hangosan kiáltsak, mert így hiába áll ott az asszony, nem hallja meg!
Piuszja öklével az arcába vágott, hogy még egyszer utoljára érezze a burzsuj testét, és Duvajlo éles, panaszos
hangon fölkiáltott:
– Masenykám, verne-ek!
Piuszja megvárta, míg befejezi az elnyújtott kiáltást; akkor kétszer nyakon lőtte.
Prokofij messziről figyelte ezt az egyenkénti gyilkolást.
– A kommunisták nem gyilkolnak hátulról, Piuszja elvtárs! – mondta szemrehányóan.
Piuszját a sértés azonnal észhez térítette.
– A kommunistáknak, Dvanov elvtárs, kommunizmus kell, nem tiszti hősködés! Jobb, ha hallgatsz, különben téged
is az égbe küldlek! Minden tetű a vörös zászlóval akar takarózni, azt hiszi, megnő tőle a becsülete! De az én golyóm
megtalál a zászló alatt is!…
Az odasiető Csepurnij félbeszakította ezt a szóváltást:
– Mi bajotok van? A burzsujok még itt fogyasztják a levegőt, ti meg a szavakban keresitek a kommunizmust?
 Csepurnij és Piuszja nekilátott, hogy személyesen ellenőrizze a halott burzsujokat. Azok hármasával-négyesével
feküdtek: úgy látszik, legalább egy-egy testrészükkel érezni akarták egymás közelségét az elválás perceiben.
Csepurnij a burzsujok torkához érintette a keze fejét, ahogy a lakatosok ellenőrzik a csapágyak hőjét, és úgy
rémlett neki, hogy még valamennyi él.
– Duvajlo nyakából magam szorítottam ki a lelket! – jelentette Piuszja.
– Jól tetted, hisz a lélek a torokba gyűlik! – helyeselt Csepurnij. – Mit gondolsz, minket miért a nyakunknál fogva
akasztanak föl a kadétok? Hogy a kötéllel kiszorítsák belőlünk a lelket. Mert csak akkor hal meg egészen az ember.
Különben isten tudja, meddig kapálóznék, hisz nem könnyű megölni.
Piuszja és Csepurnij végigtapogatta valamennyi burzsujt, de nem győződtek meg bizonyosan a halálukról.
Némelyikük még mintha sóhajtozott volna, másoknak épp hogy le volt hunyva a szemük, mintha csak tettetnék
magukat, hogy az éjszaka sötétjében elkússzanak és tovább éljenek Piuszja és a többi proletár rovására, ezért úgy
döntöttek, teljesen bebiztosítják a burzsujokat az élet folytatása ellen: megtöltötték pisztolyukat, és minden egyes ott
fekvőnek sorban belelőttek hátulról a nyakába.
– Most már nyugodtak lehetünk! – sóhajtott föl a munka végeztével Csepurnij. – A halottnál nincs szegényebb
proletár a földön.
– Most már biztos – bólintott elégedetten Piuszja. – Menjünk, el kell engedni a vöröskatonákat.
A vöröskatonákat elengedték, a csekistákat pedig ott hagyták, hogy ássák meg a közös sírt Csevengur burzsuj
lakosságának.
Hajnalra végeztek is a csekisták, és valamennyi holttestet belökték a gödörbe a batyuikkal együtt. A kivégzettek
asszonyai nem mertek közelebb jönni, messziről várták a földmunka befejezését. Akkor a csekisták, hogy ne kelljen
hantot csinálni, a fölösleges földet szétszórták a kelő naptól megvilágított mezőn, majd beszúrták a földbe ásóikat, és
cigarettára gyújtottak; ekkor a halottak asszonyai közelebb merészkedtek a környező utcákból.
– Sírjatok! – mondták nekik a csekisták, és elmentek, hogy kialudják magukat.
Az asszonyok leborultak az agyagrögökre, és sírni akartak, de az éjszaka lehűtötte őket, a bánat elpárolgott
belőlük, és nem bírtak sírni.

Amikor Kopjonkin megtudta, mi történt Csevengurban, úgy döntött, hogy egyelőre nem büntet meg senkit, addig
türelemmel lesz, amíg meg nem jön Alekszandr Dvanov. Annál is inkább, mert a gyalogos Luj is járja a maga útját.
Luj csakugyan sok földet bejárt ezekben a napokban, és egészségesnek, jóllakottnak, boldognak érezte magát.
Amikor megéhezett, bement egy házba, és azt mondta a gazdasszonynak: „Asszony, vágj le egy tyúkocskát a fáradt
vándornak!” Ha az asszony sajnálta tőle a tyúkot, Luj elbúcsúzott tőle, folytatta útját a sztyeppen, és édesgyökeret
vacsorázott, melyet a nap növesztett nagyra, nem az ember szánalmas szorgoskodása. Luj nem koldult, se nem lopott
soha; ha sokáig nem jutott is ételhez, tudta, hogy előbb-utóbb jóllakhat, és nem kínozta különösebben az éhség.
Luj ezen az éjszakán egy téglapajta vermében húzta meg magát; a kormányzósági városig már csak negyven
versztányi kövesút maradt. Luj ezt semmiségnek tartotta, és még jó ideig hűsölt alvás után. Feküdt, és azon törte a
fejét, hogyan gyújthatna rá. Dohánya volt, papírja azonban nem, a nála lévő iratokat már rég elfüstölte, az egyetlen
papír Kopjonkinnak Dvanovhoz intézett levele volt. Luj elővette a levelet, kisimította és kétszer elolvasta, hogy
bevésse az agyába, aztán tíz cigarettáravalót tépett belőle.
– Majd elmondom neki a magam szavaival! – határozta el Luj, és így bátorította magát: – Hát persze! Ez lesz a
legjobb!
Elszívta az első cigarettát, fölment a kihalt országútra, és elindult az útpadkán a város felé. A távoli ködös
homályban, a két tiszta vizű folyó vízválasztó magaslatán látni lehetett a régi város tornyait, templomait, erkélyeit és
az iskolák, bíróságok és hivatalok hosszú épületeit: Luj tudta, hogy abban a városban régóta olyan emberek laknak,
akik mások életét zavarják. A város peremén négy kémény füstölt: a mezőgazdasági gépgyár kéményei, hogy
segítsenek a napnak a kenyérnek való létrehozásában. Lujnak tetszett a kémények távoli füstje és a szaporán zakatoló
mozdony füttye a hallgatag növényeket nevelő mezők némaságában.
Luj elkerülte volna a kormányzósági várost, és nem adta volna át a levelet, ha nem esik útba Pétervár és a Balti-
tenger partja felé, ahonnan a sötét tengerre indulnak a hajók a forradalom rideg, néptelen síksága mellől, hogy
meghódítsák a meleg burzsuj országokat.
Gopner ugyanebben az órában lefelé tartott a város magasából az Ajdar medre felé, és látta a sztyeppen át az
élelmet biztosító falvakhoz vezető kövesutat. Ezen az úton igyekezett a város felé az onnan nem látható Luj,
miközben maga elé képzelte a hideg tengeren hajózó balti flottát. Gopner átment a hídon, és a túlsó parton
letelepedett horgászni. Eleven, vonagló gilisztát tűzött a horogra, bedobta a zsinórt, és szemét a csöndesen folydogáló
vízre szegezte, melynek hűvöse és a nedves fű illata gondolatokat ébresztett benne; hallgatta a folyó beszédét, és a
békés életre, a látóhatáron túli boldogságra gondolt, amerre a folyók folynak, de őt nem viszik magukkal. Lassan
lehajtotta fejét a nedves fűbe – nyugalmas gondolatai álomban folytatódtak. Egy kisebb hal, fiatal dévérkeszeg akadt
fönn a horgon, négy óra hosszat viaskodott, hogy visszabújjon a szabad, mély vízbe, a horog által átdöfött szájából
szivárgó vér összevegyült a giliszta véres levével. A keszeg belefáradt a vergődésbe, és hogy erőt gyűjtsön, lenyelt egy
darabkát a gilisztából, majd megint rángatózni kezdett a hegyes vason, hogy porcogós szájával együtt
megszabaduljon tőle.
Luj a köves töltés magasából meglátta a parton a fáradt, sovány embert s lábánál a magától mocorgó
horgászbotot. Odament hozzá, és kirántotta a horgot a keszeggel együtt; a keszeg elcsendesedett az emberi kézben,
szétnyitotta kopoltyúit, és már az utolsókat lihegte halálos félelmében és fáradtságában.
– Elvtárs – szólította meg az alvót Luj. – Itt a halad!… Ni, hogy alszik!
Gopner kinyitotta éltető vértől pirosló szemét, és törni kezdte a fejét a hirtelen itt termett emberen. A gyalogos
leült, hogy rágyújtson, és szemügyre vegye a szemközti város épületeit.
– Sokáig nézegettem valamit álmomban, de nem értem a végére – szólalt meg Gopner. – Fölébredek, és itt állsz te,
mint egy beteljesült kívánság.
Megvakarta sovány, borostás nyakát, és elszomorodott: álmában elszálltak fejéből a jó gondolatok, és még a folyó
se juttatta őket eszébe.
– A fene beléd! – szólt ingerülten. – Fölébresztettél. Most megint unni fogom magam!
– A folyó folyik, a szél fúj, a hal úszik – kezdte lassan, elnyújtva Luj –, te meg itt ülsz, és esz a rozsda a bánattól.
Indulj el valahova, majd a szél új gondolatokat fúj beléd, és megint tudni fogsz valamit.
Gopner nem felelt: minek feleljen minden jöttmentnek? Mit ért az ilyen paraszt a kommunizmushoz?
– Nem hallottad, melyik portán lakik Alekszandr Dvanov elvtárs? – kérdezte Luj, akinek eszébe jutott a maga
feladata.
Gopner kivette a jövevény kezéből a halat, és visszadobta a folyóba; hátha magához tér, magyarázta.
– Most már nem! – kételkedett Luj. – Találkoznom kellene személyesen ezzel az elvtárssal…
– Minek, amikor én találkozni fogok vele? – kérdezte Gopner. – Annyira tiszteled talán?
– Csak a nevéért nem szokás tisztelni valakit, a tetteiről pedig nem tudok. Az elvtársaink szerint sürgősen szükség
van rá Csevengurban…
– Miért, mi van ott?
– Kopjonkin elvtárs azt írta, hogy ott komenizmus van, és hogy…
Gopner úgy vizslatta Lujt, mint valami gépet, amelynek sürgős generálozásra van szüksége: a kapitalizmus, úgy
látszik, elcsigázta az efféle emberek agyát.
– Nektek se szakmátok, se öntudatotok, hogy fordulnátok föl! Miféle kommunizmus lehet ott?
– Semmink sincs – mentegetőzött Luj –, csak az emberek maradtak meg. Ezért is lett köztünk elvtársiasság.
Gopner érezte, hogy lassan visszatér belé a pihent erő, és rövid tűnődés után így szólt:
– Ez okosan hangzik, hogy fordulnál föl, csak nem tarthat soká: hiányzik belőle a harci tartalék. Megértettél, vagy
tán éppen a kommunizmus elől menekülsz?
Luj tudta, hogy Csevengur környékén kívül másutt nincs komenizmus, csak átmeneti lépcsők, ezért úgy tekintett a
hegytetőn épült városra, mint egy lépcsőre.
– Te egy lépcsőn élsz – mondta Gopnernak –, azért hiszed, hogy menekülök. Pedig csak szép lassan gyalogolok,
aztán meg elhajózom a burzsuj országokba, hogy felkészítsem őket a jövőre. Nekem már a testemben van a
komenizmus, nem szabadulhatok meg tőle.
Gopner megtapogatta Luj kezét, és megnézte a nap világánál: nagy, inas kéz, tele a munka soha be nem gyógyuló
sebeivel – az elnyomottak anyajegyeivel.
„Talán mégis igaz! – gondolta Csevengurról. – Hisz aeroplánok is röpködnek, pedig nehezebbek a levegőnél, hogy
fordulnának föl!”
Luj még egyszer elmondta a Dvanovnak címzett szóbeli levelet: hogy azonnal jöjjön Csevengurba, különben még
elgyöngül ott a komenizmus. De Gopner azt az utcát mutatta meg neki, ahol ő lakik.
– Menj oda, és mondd meg az asszonynak, adjon enni-inni, én meg levetem a cipőmet, és bemegyek a sekély vízbe,
hátha sikerül domolykót fognom, ilyenkor estefelé szoktak feljönni az átkozottak bogarakra vadászni!
Luj már megszokta, hogy hamar búcsút vesz az emberektől, és mindig újabbakkal és még jobbakkal találkozik;
mindenütt látja feje fölött a napot, amely előcsalja a földből a növényeket táplálékul, és emberek születnek, hogy
majd elvtársakká váljanak.
 Gopner utánanézett a gyalogosnak, és úgy találta, hogy olyan, mint egy gyümölcsfa. Luj testéből csakugyan
hiányzott az alkat és a szervezettség harmóniája: valahogy aránytalannak látszottak a végtagjai, melyek úgy nőttek ki
belőle, mint az eleven fa kérges törzséből az ágak.
Luj eltűnt a hídon, Gopner pedig lefeküdt, hogy pihenjen még egy kicsit: szabadságon volt, és egyszer az évben
élvezte az életet. Domolykót már nem sikerült fognia ezen a napon, mert nemsokára szél kerekedett, a város tornyai
mögül vastag felhők türemlettek elő, és kénytelen volt hazamenni. De unt volna otthon kuksolni a feleségével,
szívesebben vendégeskedett az elvtársainál, főleg Szasánál és Zahar Pavlovicsnál. Ezért hazafelé menet betért az
ismerős faházba.
Zahar Pavlovics feküdt, Szasa pedig könyvet tartott az emberektől elszokott, sovány kezében.
– Hallottátok? – szólalt meg Gopner, értésükre adva, hogy nem ok nélkül jött. – Csevengurban már megcsinálták a
kommunizmust!
Zahar Pavlovics abbahagyta az egyenletes szuszogást: visszaparancsolta álmát, és hegyezni kezdte a fülét. Szasa
hallgatott, és bizakodó izgalommal függesztette szemét Gopnerre.
– Mit nézel? Hisz léteznek aeroplánok is, pedig nehezebbek a levegőnél, hogy fordulnának föl! Miért ne lehetne
kommunizmus?
– Hát azt a kecskebakot, amelyik szélről rágja a forradalmat, mint a káposztát, hová tették? – kérdezte Dvanov
apja.
– Ezek az objektív feltételek – magyarázta Szasa. – Apám a bűnbakról beszél.
– A bűnbakot, azt megették! – közölte Gopner, mintha saját szemével látta volna. – Most majd ők lesznek a
bűnösök.
A colos deszkából tákolt fal mögött hirtelen fölsírt valaki. Egyre nagyobb hangerővel ontotta könnyeit, a sörösüveg,
melynek nekikoccant kesergő feje, táncolni kezdett az asztalon. Egy magányos komszomolista lakott ott: fűtő volt a
vasútnál, és nem léptették elő magasabb beosztásba. A komszomolista sírt egy darabig, aztán megnyugodott, és
kifújta az orrát.
– Mindenféle szemét népség automobilon furikál, kövér színésznőket vesznek feleségül, én meg csak élek
magamban! – tudatta a komszomolista keservének okát. – Holnap bemegyek a kerületi bizottságra, tegyenek be
engem is valami irodába: tudom a politika alapjait, elvezethetnék akármit! De azok ott meghagytak fűtőnek, abból is
csak harmadosztályúnak… Nem törődnek az emberrel a rohadtak!
Zahar Pavlovics kiment az udvarra, hogy lehűtse magát, s megnézze az. esőt: futó zápor-e, vagy tartósnak
ígérkezik? Az eső tartósnak látszott, egész éjszaka esni fog, de talán egy teljes napig is; szél zúgatta az udvar fáit,
csaholtak a kutyák a kerítések mögött.
– Esik az eső és fúj a szél! – szólt bele az éjszakába. – A fiam pedig nemsokára megint itt hagy.
Bent a szobában Gopner Csevengurba hívta Szasát.
– Majd ott – bizonygatta – felmérjük az egész kommunizmust, pontos mintát veszünk róla, és visszajövünk. Ha
Csevengur megadja a mintát, már nem lesz nehéz megcsinálni a földkerekség egyhatodán.
Dvanov némán tűnődött Kopjonkin szóbeli levelén: hogy ott kommunizmus van, és…
Zahar Pavlovics hallgatott, végül így szólt:
– Vigyázzatok, fiúk, a munkásember erősen tudatlan, a kommunizmus pedig nem akármi. A ti Csevengurotokban
az emberek egész valóját meg kell változtatni, gondoljátok, hogy egyből boldogultok vele?
– Miért ne? – szállt vitába meggyőződéssel Gopner. – Az ottani hatalom véletlenül kitalált valami okos dolgot,
aztán ez lett belőle, hogy fordulnának föl! Miért volna hihetetlen?
Zahar Pavlovics mégis erősen kételkedett:
– Lehet, hogy így van, de az ember nem kezes jószág. A tudatlan ember nem tudja elvezetni a mozdonyt, mi pedig
a cár alatt is éltünk. Értesz már?
– Érteni értlek, csak azt nem látom, mitől kéne félni.
– Te nem látod, de én igen. Vasból akármit csinálok neked, de az emberből kommunistát soha.
– Nem is csinálta senki őket. Maguktól lettek! – bizonygatta Gopner.
Zahar Pavlovics így már egyetértett:
– Az más. Én csak azt akartam mondani, hogy az ottani hatalomnak ehhez semmi köze, mert megokosodni csak a
munkában lehet, a hatalomban pedig már régtől csupa okos ül, és leszoknak arról, hogy az eszüket használják. Ha az
ember nem tűrné, és egyből elpattanna a bajtól, mint az edzetlen vas, akkor jó lenne a hatalom is!
– Akkor, apám, nem lenne hatalom – szólt közbe Szasa.
– Az is lehet – bólintott Zahar Pavlovics.
 Hallani lehetett, milyen nyugtalanul alszik a fal túlsó oldalán a még mindig háborgó komszomolista. „A rohadtak –
sóhajtotta álmában, immár megbékélve. – Ők ketten odaát ágyban alszanak, nekem meg a téglapadka jutott. Hadd
aludjak puhán, titkár elvtárs, különben nem bírom a nehéz munkát… Hány éve fizetem a tagdíjat, nekem is kijár,
vagy nem?”
Az éjszakában hangosan surrogott a sűrű, hideg eső; Szasa hallotta a súlyos csöppek koppanásait az utcai
pocsolyák és patakocskák felszínén. Csak egyvalami vigasztalta ebben a barátságtalan, nyirkos időben: eszébe jutott a
buborék, a szalmaszál és a háncsbocskor meséje, amelyek hárman összefogtak, és legyőzték a szeszélyes,
barátságtalan természetet.
„Hisz az csak egy buborék, az ott pedig csak egy szalmaszál, a társuk pedig egy eldobott, lyukas bocskor, de
összekapaszkodva mennek a szántáson és a pocsolyákon át – képzelte maga elé Dvanov a gyerekkor boldogságával. –
Nekem is vannak társaim: buborékok és szalmaszálak, csak én oktalanul eldobtam őket, rosszabb vagyok a
bocskornál…”
Az éjszaka a messzi füves puszták illatát hozta magával. Az utca másik oldalán lévő hivatali épületben most a
forradalom ügyein rágódtak, nappal pedig a katonaköteles fiatalokat vették nyilvántartásba. Gopner levetette a
lábbelijét, és itt maradt éjszakára, bár tudta, hogy majd reggel megkapja a magáét a feleségétől: hol háltál? Biztos
fiatalabbat találtál magadnak! – és megtáncoltatja hátán a seprűt. Honnan is érthetnék a fehérnépek az
elvtársiasságot, mikor az egész kommunizmust kispolgári forgácsokká fűrészelnék!
– Olyan sok kell a férfiembernek? Hogy fordulnál föl! – sóhajtozott Gopner. – Még sincs nyugalmam soha…
– Mit morogsz? – kérdezte Zahar Pavlovics.
– A családról beszélek: az én oldalbordámban egy pud eleven húsra öt pud kispolgári ideológia jut. Nem csoda, ha
lehúzza a mérleget!
Az eső hirtelen elállt, elhallgattak a buborékok, és a föld a tisztára mosott fű, hűvös víz és portalan út illatát
árasztotta. Dvanov sajnálkozva feküdt le aludni; úgy érezte, hiába telt el a mai napja, és ez a váratlanul feltörő érzés
lelkifurdalást okozott neki. Tegnap jobb volt, pedig tegnap megjött faluról Szonya, batyuba kötötte a régi szálláson
hagyott holmiját, és végleg elment, nem tudni, hova. Megkocogtatta Szasa ablakát, és búcsút intett, de mire ő kiért az
utcára, már sehol se látta. Egész estig csak rá gondolt, mára azonban elfelejtette, mi végre kellene élnie, és nem bírt
elaludni.
Gopner már aludt, de oly gyöngén és szánalmasan lélegzett álmában, hogy Dvanov odament hozzá: attól félt, vége
szakad benne az életnek. Lehanyatlott kezét a mellére fektette, és újból figyelni kezdte az alvó gyönge lélegzését.
Most látszott csak, mennyire törékeny, védtelen és kiszolgáltatott ez az ember, pedig alighanem őt is ütötte-verte,
kínozta, becsapta, gyűlölte valaki; alig van benne élet, s álmában szinte nem is lélegzik. Senki se nézi az alvó
embereket, pedig csak nekik van igazán szeretni való arcuk; ébren eltorzítják az emlékek, az érzelmek és a
nélkülözés.
Dvanov megsimogatta Gopner karját, majd közelről és gyöngéd kíváncsisággal megnézte Zahar Pavlovicsot, aki
szintén mélyen aludt, azután az elcsendesülő szélre figyelt, és ő is lefeküdt. Az apja álmában is egészségesen és
okosan élt, akárcsak nappal, ezért az arca alig változott el éjszaka; ha álmodott is, hasznos és az ébrenléthez közel
álló álmokat látott, nem olyanokat, amelyek miatt később szégyelli és szomorúnak érzi magát az ember.
Dvanov annyira összehúzta magát, hogy minden porcikáját érezte, és elnyugodott. Ahogy lassan elmúlt a
fáradtsága, fölrémlett előtte egy gyerekkori napja – nem az elfelejtett évek, hanem az őt magát kínzó, néma teste
mélyéből. Azon a borús őszi alkonyon szitált az eső, mintha könnyek hullanának szülőfaluja temetőjére, ringott a
szélben a kötél, melynek segítségével az időt kongatta el éjszaka a templomszolga – így nem kellett fölmásznia a
toronyba –, a föld fölött fáradt, rongyos felhők úsztak, melyek az imént szült falusi asszonyokra hasonlítottak. A kis
Szasa ott állt édesapja sírja mellett, a halkan zizegő, utolsó falevelek alatt. Az agyagos hant szétfolyt az esőben, az
erre járók majd lassan a maradékát is letapossák, és ugyanolyan halott levelek hullanak rá, mint az, akit
belétemettek. Szasa vállán üres iszákkal, kezében egy botocskával álldogált, amelyet Prohor Abramovics ajándékozott
neki a messzi útra.
A fiúcska nem tudja fölfogni az apjától való végleges elválást, ugyanúgy próbálgatja talpával a hantot, ahogy apja
halotti ingét tapogatta, s úgy rémlik neki, hogy az esőnek verejtékszaga van – mint az apja meleg ölelésében a
Mutyevo-tó partján eltöltött perceknek; ez az örökké tartónak ígért élet soha többé nem tér vissza, s a fiúcska nem
tudja, hogy ennek így kell-e lennie, vagy sírjon. A kis Szasa maga helyett a botot hagyja ott apjának: eltemeti a hant
alá, és halott leveleket tesz rá, hogy az apja tudhassa, milyen keserves Szasának egyedül elmennie, és hogy mindig,
mindenhonnan vissza fog jönni ide: a botért és az apjáért.
Dvanov annyira elcsüggedt, hogy álmában sírva fakadt, amiért még mindig nem vette vissza apjától a botot. Maga
az apja azonban a csónakból mosolyogta meg rég nem látott fia ijedtségét. A könnyű lélekvesztő a legenyhébb
szellőtől, még az evező férfi lélegzetétől is megingott, és az apa különös, mindig nehezen kiismerhető arca jámbor,
mégis mohó sajnálatot fejezett ki a földgolyó fele miatt; a másik felét nem ismerte, csak gondolatban foglalkozott
vele, talán meg is gyűlölte. Kiszállva a csónakból, végigsimított a sekély vízen, belekapaszkodott a fűbe, anélkül hogy
kárt tett volna benne, magához ölelte a fiát, és úgy tekintett a környező világra, mint jó barátjára és bajtársára a
mindenki másnak láthatatlan, egyetlen ellenségével szembeni harcában.
– Miért sírsz, bogaram? – szólalt meg. – A botodból sudár fa nőtt, nézd, mekkora, aligha tudod kihúzni!
– Akkor hogy megyek el Csevengurba? – kérdezte a fiúcska. – Unalmas egyedül.
Az apa leült a fűbe, és szótlanul kémlelte a túlsó partot. Most nem ölelte magához a fiát.
– Ne búsulj – mondta. – Nekem is unalmas itt feküdni. Csinálj valamit Csevengurban, miért feküdnénk itt holtan?
Szasa közelebb húzódott hozzá, és fejét a térdére fektette, mert nem volt kedve Csevengurba menni. Apjából is
könnyeket csalt ki a búcsú, aztán meg olyan erősen szorította bánatában a fiát, hogy a kisfiú is sírva fakadt: úgy
érezte, ezentúl örökké egyedül lesz. Még sokáig markolta szorosan az apja ingét, már a nap is előbukkant az erdő
mögül, onnan, ahol az idegen Csevengur élte az életét, s az erdei madarak is iderepültek a tóhoz vizet inni, az apa
meg csak ült és ült, nézte a tavat és a fölkelő napot, miközben a fia elaludt a térdén; ekkor a nap felé fordította a
gyerek arcát, hogy fölszáradjanak a könnyei, de a fény csiklandozta a kisfiú csukott szemét, és ettől fölébredt.
Gopner a rongyos kapcát simította a lábára, Zahar Pavlovics pedig munkába készülődvén, dohányt szórt a
zacskóba. A házak mögül – akárcsak az álombéli erdő mögül – előkúszott a nap, s fénye Dvanov kisírt arcára tűzött.
Zahar Pavlovics bekötötte a dohányzacskót, zsebre tett egy darab kenyeret és két szem krumplit, és így szólt:
– Akkor én megyek. Isten áldjon!
Dvanov Zahar Pavlovics térdére pillantott, s a legyekre, amelyek úgy röpködtek, mint az erdő madarai.
– Akkor elmész Csevengurba? – kérdezte Gopner.
– El. És te?
– Talán rosszabb vagyok nálad? Én is elmegyek.
– És mi lesz a munkáddal? Fölmondasz?
– Föl hát. Kikérem a béremet, és kész: most a kommunizmus fontosabb a munkafegyelemnél, hogy fordulna föl!
Vagy én szerinted nem vagyok a párt tagja?
Dvanov még a felesége felől kérdezte: mit fog enni, ha ő nem lesz itt? Ezen kicsit eltűnődött Gopner, de csak
könnyedén, rövid időre.
– Majd mindenféle magvakat. Miköztünk nincs szerelem, csak a puszta tény. A proletariátus se szerelemből
született, hanem a tényből.
Gopner nem arról beszélt, ami igazándiból fölbátorította az útra. Nem azért akart elmenni, hogy a felesége
magokat egyen, hanem hogy megtudja, hogyan lehetne Csevengur példája nyomán az egész kormányzóságban
mielőbb megcsinálni a kommunizmust; majd akkor lesz mit enni öregségére a feleségének, éppúgy, mint a többi
fölösleges embernek, addig majdcsak kihúzza valahogy. Ha itt marad dolgozni, annak se vége nem lesz, se jobb nem
lesz soha. Gopner már huszonöt éve dolgozott megállás nélkül, de semmi személyes hasznát nem látta: mindig
ugyanaz és ugyanúgy, csak hiába pocsékolja az időt. Se az élelme, se a ruhája, se a lelki boldogsága nem gyarapszik.
Tehát az embereknek most nem annyira a munkára, mint inkább a kommunizmusra van szükségük. Amellett a
felesége eljöhet Zahar Pavlovicshoz, aki nem fog megtagadni a proletárasszonytól egy falat kenyeret. Jámbor
dolgozók is kellenek, akik szakadatlanul dolgoznak, amikor a kommunizmus még nem hajt hasznot, de már
kenyeret, családi bajokat és még több asszonyi vigaszt követel.

Kopjonkin néhány napot reményteljes várakozásban töltött el Csevengurban, azután belefáradt az ottlétbe: nem
érezte a kommunizmust. Kiderült, hogy Csepurnij a burzsoázia sírba tétele után eleinte egyáltalán nem tudta, hogy
kell élni a boldogság jegyében, és összpontosítás végett kiment a távoli mezőkre, hogy ott, az eleven természetben és
magányban feltöltődjék a kommunizmus előérzetével. Kétnapi magány és a természet szemlélése után elfogta a
szomorúság, és Marx Károlyhoz folyamodott okosságért: azt gondolta, ekkora nagy könyvbe bele kellett hogy írjon
mindent. Csodálkozott, hogy a világ milyen ritkán lakott: sokkal több a sík mező, mint az ember és a ház, mégis
mennyi mindent összeírtak már a világról is, az emberekről is.
De azért megszervezte a könyv fölolvasását: Prokofij olvasta, Csepurnij pedig lehajtotta a fejét, és erősen figyelt;
időnként töltött a kvaszból Prokofijnak, nehogy berekedjen. Az olvasás befejeztével Csepurnij semmivel se lett
okosabb, mégis megkönnyebbült.
– Fogalmazd meg, Pros’ – szólt békésen. – Érzek valamit.
Prokofij törte egy kicsit a fejét.
 – Feltételezem, Csepurnij elvtárs…
– Te ne tételezz fel, hanem fogalmazd meg a határozatot a rohadt maradék likvidálására!
– Feltételezem – kezdte újra megfontoltan Prokofij –, hogyha egyszer Marx Károlynál nincs szó maradék
osztályról, akkor nem is létezhet.
– De van. Menj ki az utcára: vagy egy özvegy, vagy egy kereskedősegéd, vagy a proletariátus kirúgott főnöke…
Most mondd, mit csináljunk?
– Feltételezem, hogy mivel Marx Károly szerint nem létezhetnek, nem is szabad lenniük.
– De léteznek, és közvetve elnyomnak bennünket, hát szabad ezt?
Prokofij megint működésbe hozta gyakorlott agyát, hogy most a szervezeti formát keresse meg.
Csepurnij figyelmeztette, hogy ne a tudomány szerint igyekezzék gondolkodni, a tudomány még nincs befejezve,
még fejlődik; az éretlen rozst se szokták learatni.
– Gondolkodom, Csepurnij elvtárs, és feltételezem…
– Gyorsabban gondolkozz, különben elfog az aggodalom!
– Azt gondolom, hogy a maradék lakosságot Csevengurtól minél messzebbre kell vinni, hogy eltévedjenek.
– Ez nem jó; a pásztorok megmutatják nekik az utat…
Prokofij nem hagyta félbe a beszédet:
– Minden, a kommunizmus támaszpontjáról eltávolítandó egyént ellátunk egyheti élelemmel… ezt majd a likvidáló
bizottság fogja intézni…
– Majd juttasd eszembe, hogy holnap felszámoljam azt a likvidáló bizottságot!
– Meglesz, Csepurnij elvtárs. Aztán a burzsoázia egész maradékát halálra ítéljük, és máris elbúcsúzik…
– Ezt meg hogy?!
– Máris elbúcsúzik, a Csevengurból és a kommunizmus más támaszpontjairól való örökös száműzetés jegyében.
Amennyiben egyes maradékok ismét feltűnnének Csevengurban, a halálos ítélet huszonnégy órán belül érvénybe lép.
– Ez teljesen elfogadható, Pros’! Írd le a határozatot a papír jobb oldalára!
Csepurnij jót szippantott a dohányból, és hosszan élvezte az aromáját. Jól érezte magát: a rohadt maradékot
kitelepítik a járásból, Csevengurban pedig beköszönt a kommunizmus, mert más már nem jöhet. Csepurnij kézbe
vette Marx Károly művét, és tisztelettel lapozgatta a sűrűn telenyomtatott oldalakat: mennyi mindent írt össze ez az
ember, mi pedig megcsináltuk, és csak azután olvassuk el. Kár volt ennyit írnia!
Hogy mégse legyen hiábavaló az olvasás, odaírta haránt a cím fölé: „Csevengurban végrehajtva, a rohadt maradék
kitelepítéséig bezárólag. Marxnak rájuk nem futotta az erejéből, pedig veszélyesek. De mi intézkedtünk.” Aztán
óvatosan letette a könyvet az ablakdeszkára, és élvezettel nyugtázta magában az elvégzett munkát.
Prokofij megírta a határozatot, és elváltak. Prokofij ment, hogy megkeresse Klavgyusát, Csepurnij pedig hogy
megnézze a várost a kommunizmus hajnalán. A házak közelében, a padkákon, szanaszét heverő rönkökön, tüskökön
és más ülőalkalmatosságokon ismeretlen emberek melegedtek: öregasszonyok, az agyonlőtt gazdák negyven év
körüli, ellenzős kék sapkát viselő szolgalegényei, az előítéletek szellemében nevelt sihederek, az elbocsátás miatt
csüggedt tisztviselők és ugyanannak a rendnek egyéb hívei. Amikor meglátták a közeledő Csepurnijt, csöndben
fölkeltek, nesztelenül megnyitották a kertajtót, és eltűntek a kertekben, hogy ne legyenek szem előtt. Már majdnem
egy éve ott virítottak minden kapun a krétával fölrajzolt keresztjelek; az idén még nem volt akkora eső, hogy
lemoshatta volna. „Micsoda szégyen – jegyezte meg magában Csepurnij. – Holnap végig kell menni a falun egy
nedves ronggyal.”
Mindjárt a város szélén kezdődött a hatalmas, végtelen sztyepp. A sűrű, éltető levegő megnyugtatóan táplálta az
aludni készülő növényeket, csak a homályba vesző messzeségben szekerezett egy nyugtalan ember, fölverve a port a
néptelen horizonton. A nap még nem nyugodott le, de már szabad szemmel is bele lehetett nézni: fáradhatatlan
tűzgolyó, melynek vöröslő erejéből jutni kell az örökké tartó kommunizmusra meg az emberek egymás közti
huzakodásának beszüntetésére is, ami különben létfontosságú most, holott az égitest az emberektől függetlenül
munkálkodik az élelem előállításán. Mindenkinek hátrább kellene lépnie embertársától, hogy a napvilágnál folyó
huzakodás színterét az örök barátság váltsa föl.
Csepurnij némán figyelte a napot, a sztyeppet és Csevengurt, és szinte a bőrén érezte a közeli kommunizmus
izgalmát. Félt ettől az egyre följebb toluló érzéstől, amely eldugaszolja fejében a gondolatot, és megnehezíti a belső
élményt. Prokofijt hosszú időbe telne előkeríteni, pedig ő meg tudná fogalmazni, és akkor világosság gyúlna a
lelkében.
„Mi olyan nehéz, amikor mindjárt itt a kommunizmus?” – keresgélt izgalma sötétjében.
Lement a nap, és a levegőből harmatot bocsátott a növényekre. A természet kékes színt öltött és megnyugodott,
megtisztulva a fárasztó élet közös elvtársiasságáért végzett lármás napi munkától. A Csepurnij talpa alatt letört
növény eleven szomszédja leveles vállára hajtotta haldokló fejét; Csepurnij odébb tette a lábát, és beleszimatolt a
levegőbe: a távoli sztyepp felől a magány szomorú illata szállt.
Csevengur utolsó kerítésén túl sűrű bozót kezdődött, amely benyúlt a sztyepp töretlen földjébe; Csepurnij lábának
jólesett a poros bojtorján melege, amely testvéri egyetértésben élt a többi dudvával. A gazos mező szoros védőfalat
alkotott Csevengur körül az ólálkodó messzeséggel szemben, amely embernélküliségével nyomasztóan hatott
Csepurnijra. Ha nincs a bozót, ha nincsenek a boldogtalan emberekre emlékeztető türelmes növények, a sztyepp
kibírhatatlanul kietlen volna, de a szél szertefújja a szaporodás magvait, s az ember, bár nehéz szívvel, megy előre a
növények között a kommunizmus felé. Csepurnij vissza akart fordulni, hogy kipihenje érzéseit, de megvárta azt az
embert, aki derékig a gazban tartott Csevengur felé. Azonnal látni lehetett, hogy nem a rohadt népség maradéka,
hanem elnyomott: úgy jött Csevengur felé, mintha az ellenségre törne, nem bízva benne, hogy hajlékot talál
éjszakára, s mentében magában beszélt. A vándor járása egyenetlen volt, lábai összecsuklani készültek az egész élet
fáradtságától, s Csepurnij azt gondolta: itt jön egy elvtárs, megvárom és megölelem, hisz oly rossz egyedül a
kommunizmus küszöbén!
Csepurnij megtapintott egy bojtorjánlevelet: ez is a kommunizmust akarja, hisz a bozót nem egyéb, mint az eleven
növények barátsága. Ezzel szemben az előkertek, főként a virágágyások nyilvánvalóan a rothadás palántái, ne
felejtsük el lekaszálni és egyszer s mindenkorra beletaposni a földbe, hadd nőjenek az utcán szabadon a vadvirágok,
amelyek – akárcsak a proletariátus – kibírják az élet hőségét is, a halál hidegét is. Nem messze a bozót félrehajolt, és
szelíden zizegett, mintha idegen test mocorogna benne.
– Szeretem magát, Klavgyusa, föl akarom falni, maga pedig mindig ilyen elvont! – hallatszott Prokofij panaszos
hangja; meg se várta, hogy Csepurnij elmenjen.
Csepurnij meghallotta, de nem keseredett el: ott jön az az ember, és neki sincs Klavgyusája!
Az az ember már közel járt, fekete szakálla fölött lelkes szempár csillogott. Áttüzesedett, poros csizmája a gaz
sűrűjében gázolt, s bizonyára verejtékszagot árasztott.
Csepurnij elveszetten dőlt neki a kerítésnek; ijedten vette észre, hogy a fekete szakállas férfi kedves a szívének: ha
nem tűnik föl most, elsírja magát keservében az üres és bojtos Csevengurban. Titokban nem hitte el, hogy Klavgyusa
a kertek alatt mászkál, és szaporodni vágyik, ennél sokkal jobban tisztelte azért, hogy elvtársias vigaszt nyújt minden
magányos csevenguri kommunistának – és most fogja magát, és összefekszik Prokofijjal a mezőn, miközben az egész
város epedve várja a kommunizmust, és neki magának oly nagy szüksége volna szomorúságában a barátságára! Ha
most megölelhetné Klavgyusát, nyugodtan várna még akár két-három napig is a kommunizmusra, de így nem bír
tovább élni, mert nincs kire támaszkodjék. Bár senki se képes megfogalmazni az élet szilárd és örök lényegét, de az
ember elfeledkezhet róla, amíg elvtársai között, barátságban él, amíg az élet gondjai apróra darabolva, egyforma
porciókban oszlanak meg az egymásba kapaszkodó szenvedők között.
A gyalogos megállt Csepurnij előtt.
– Itt állsz, és a tieidet várod?
– Őket! – bólintott boldogan Csepurnij.
– Hiába vársz! Most mindenki idegen. Vagy tán a rokonaidat lesed?
– Nem. Az elvtársaimat.
– Akkor várhatsz – mondta a gyalogos, és megigazgatta hátán az élelmet rejtő zsákot. – Most nincsenek elvtársak.
A sok bolond kezd normálisan élni. Láttam, miközben jöttem.
Szotih, a kovács hozzászokott a csalódásokhoz, mindegy volt neki, hol lakik, Kalitvában-e vagy egy idegen
városban; felhagyott a mesterségével, és otthagyta a faluját, hogy elszegődjék a nyárára szerelőnek, hisz a
szerelvényvázak olyanok, mint a kerítés, nem lesz nehéz beletanulni.
– Tudod – mondta, nem lévén tudatában örömének, hogy emberrel találkozott –, az elvtársak jó emberek, csak
bolondok. Nem lesz hosszú életük. Hol találsz most egy igazi elvtársat? A java holtan fekszik a sírban, mert
túlságosan sietett a szegények érdekében, a türelmesebbje ész nélkül vándorol ide-oda… A maradék pedig, az
nyugodtan ül a hatalomban, azt ugyan hiába várod ide!
Szotih végzett a zsák megigazításával, és lépett egyet, hogy továbbmenjen, de Csepurnij óvatosan megérintette, és
egyszerre elsírta magát izgalmában és védtelen barátsága fölötti szégyenében.
A kovács eleinte hallgatott, figyelte, nem tetteti-e magát Csepurnij, aztán maga is véget vetett bizalmatlanságának,
és megkönnyebbülten ellazította magát.
– Ha sírsz, akkor te a megölt jó elvtársak maradéka vagy! Gyerünk, kapaszkodjunk össze éjszakára, és
gondolkozzunk együtt. Ne sírj: az ember nem nóta, mert tudod, ha nótát hallok, én is mindig elsírom magam, még a
lakodalmamban is sírtam…
 Csevengur korán bezárkózott, hogy aludjék, és ne érezze a veszélyt. És senki, még az ébren fülelő Csepurnij se
hallotta, érezte, hogy némely udvarokban halkan beszélgetnek. A kerítések tövében, a bojtorján puha ágyán hevertek
a volt kereskedősegédek és elbocsátott tisztviselők, és Krisztus ezeréves birodalmáról, a szenvedésektől megújuló föld
jövendő nyugalmáról sugdolóztak; szükségük volt ilyen beszélgetésekre, hogy alázatosan elviselhessék a
kommunizmus poklát; századokon át fölhalmozott bizalom már-már elfeledett tartaléka segítette a régi
csevenguriakat, hogy a türelem és remény méltóságával éljék le hátralévő életüket. Annál nagyobb volt Csepurnij és
kevés elvtársa elkeseredése: a kommunizmus sem a könyvekben, sem a mesékben, sehol nem volt érthető strófákba
foglalva, melyeket vigaszul eszükbe idézhetnének a veszély órájában; Marx Károly úgy nézett le a falról, mint a
bosszúálló Jehova, és ijesztő könyveit olvasva, nem tudta az ember megnyugtató módon maga elé képzelni a vágyva
vágyott kommunizmust. A moszkvai és a kormányzósági plakátok az ellenforradalom hétfejű sárkányát ábrázolták,
meg kartonnal és posztóval megrakott vonatokat, amint a szövetkezeti falvakba robognak, de sehol se lehetett látni a
jövőnek azt a megható képét, amelyért érdemes levágni a sárkány hét fejét és vezetni a megrakott vonatokat.
Csepurnij csak a saját lelkes szívére támaszkodhatott, annak erejéből kellett megcsinálnia a jövőt, kiverve a lelket a
burzsujok dermedt testéből és magához ölelve a vándorútra kelt kovácsot.
Pirkadatig feküdtek a szalmán az üres pajtában, a szellem régióiban keresve a kommunizmust és a lelki békét.
Csepurnij minden proletárnak örült, bárhogy vélekedjék is, helyesen-e vagy hibásan. Jó volt, hogy nem alszik, és
hosszan hallgathatja a saját fölös erejük által elfojtott érzései megfogalmazását – ez meghozza a belső nyugalmat, és
végül elalszik az ember. Szotih sem aludt, de sokszor elhallgatott és elbóbiskolt; ettől visszatért az ereje, fölébredt,
mondott valamit, majd a fáradtságtól újból elszunyókált. Szendergése közben Csepurnij kiegyenesítette a lábait, és a
mellére fektette két kezét, hogy jobban tudjon pihenni.
– Ne nézz rám, ne szégyeníts meg – szólalt meg Szotih a pajta nyugalmas melegében. – Enélkül is jó veled lenni.
Mielőtt végleg elaludtak volna, a pajta ajtajának rései kivilágosodtak, és a hűvös udvarról a gőzölgő trágya szaga
kúszott be. Szotih fölült, és a kialvatlanságtól tompa tekintettel nézett az új napra.
– Mit csinálsz? Feküdj a jobb oldaladra és aludj – szólt rá Csepurnij, aki sajnálta, hogy ilyen gyorsan eltelt az idő.
– De ha sehogy se hagysz aludni! – fakadt ki Szotih. – Nálunk a faluban az aktíva nem hagy nyugtot az embernek.
Te is ilyen aktíva vagy, hogy a ménkű csapna beléd!
– Mit csináljak, ha nem tudok aludni, most mondd!
Szotih lesimította a haját, és fölborzolta a szakállát, mintha illendő külsővel akarna a halál elé állni álmában.
– Amiatt nem tudsz aludni, amit elszalasztasz. Elaprózod a forradalmat. Húzódj közelebb, és aludj, reggel meg
gyújtsd össze a vörösök maradékát, és csapj le, különben megint szétszéled a jónép…
– Sürgősen összeszedem őket – fogalmazta meg magának Csepurnij, és a kovács nyugodt hátához simult, hogy
mielőbb erőt gyűjtsön az álom révén. Szotihnak viszont már kiment szeméből az álom, és nem tudott újra elaludni.
„Már virrad – állapította meg. – Ideje továbbmenni. Majd később, a hőségben ledőlök az árokba. Ni, hogy alszik ez
itt! Kommunizmust akar és fájront; azt hiszi, ő a nép!”
Megigazította Csepurnij félrenyaklott fejét, sovány testét betakarta a köpennyel, és fölkelt, hogy örökre elmenjen
innen.
– Isten veled, pajta! – mondta az ajtóban a még sötét helyiségnek. – Élj boldogan!
A kutya, amelyik a pajta hátsó sarkában aludt kölykeivel, elment valahova enni, kölykei meg szanaszét másztak
anyjuk utáni bánatukban; az egyik dundi kiskutya Csepurnij nyakához simult, és nyaldosni kezdte mohó
csecsemőnyelvével. Csepurnij először csak mosolygott – a kiskutya nyelve csiklandozta –, aztán fölébredt a hűlő nyál
ingerlő hűvösétől.
Társa eltűnt, de Csepurnij kipihente magát, és nem bánkódott utána; mielőbb be kell fejezni a kommunizmust,
bátorította magát, majd akkor visszajön.
Egy óra múlva összehívta a járási vébébe az összes csevenguri bolsevikot – tizenegy embert –, és ugyanazt mondta
nekik, mint mindig: mielőbb meg kell csinálni a kommunizmust, különben elszalasztjuk a történelmi pillanatot, ezt
fogalmazza meg nekünk Prokofij!
Prokofij, akinek személyes használatra megvolt Marx Károly minden munkája, úgy fogalmazta meg a forradalmat,
ahogy akarta: Klavgyusa mindenkori hangulatától és az objektív helyzettől függően.
Az objektív helyzetet és a gondolat fékjét Csepurnij homályos, de összefüggő és tévedhetetlen megérzései
képviselték. Mihelyt Prokofij fejből idézni kezdte Marx művét, hogy vele bizonyítsa a forradalom lassú, fokozatos
előrehaladását és a szovjethatalom hosszú nyugalmát, Csepurnij fölkiáltójellé meredt, és kereken visszautasította a
kommunizmus halogatását.
– Ne akarj okosabb lenni, Pros’, mint Marx Károly, ő ezt csak óvatosságból gondolta ki, de ha mi már most meg
tudjuk csinálni, annál jobb neki…
 – Én nem tudok eltávolodni Marxtól, Csepurnij elvtárs – mondta szerényen, szellemi alázattal Prokofij –, ha nála
ez van kinyomtatva, elméletileg szó szerint kell követni.
Piuszja némán sóhajtozott tudatlanságának terhe alatt. A többi bolsevik se szállt vitába soha Prokofijjal: az ó
beszéde nekik egyetlen ember abrakadabrája volt, nem tartozott a tömegre.
– Mindaz illő, amit mondasz, Pros’ – ellenkezett taktikusan és szelíden Csepurnij –, csak azt mondd meg nekem,
nem fáradunk-e el mi magunk attól, ha ilyen hosszúra nyúlik a forradalmiság? Lehet; hogy én magam fáradok el
elsőnek, és átadom a hatalmat, hisz nem könnyű sokáig mindenkinél jobbnak lenni!
– Ahogy akarja, Csepurnij elvtárs! – bólintott Prokofij szelíd határozottsággal.
Csepurnij csak homályosan értette a benne tomboló érzéseket.
– Nem ahogy én akarom, hanem ahogy ti mind akarjátok, ahogy Lenin akarja, és ahogy Marx gondolta éjjel-
nappal!… Csináljunk valamit! Tisztítsuk meg Csevengurt a burzsujok maradékától…
– Nagyszerű! – vágta rá Prokofij. – Már el is készítettem a kötelező határozati javaslatot…
– Nem határozatot, hanem parancsot – helyesbítette Csepurnij. – Határozni majd azután fogunk, most neki kell
látni.
– Akkor parancsként hirdetjük ki – bólintott ismét Prokofij. – Tegye el a határozatot, Csepurnij elvtárs.
– Nem teszem – utasította vissza Csepurnij. – Megmondtam szóban, és kész.
De a csevenguri burzsoázia maradéka nem engedelmeskedett a szóbeli határozatparancsnak, amelyet csirizzel
ragasztottak ki a kerítésekre és spalettákra. A csevenguri őslakosok azt gondolták, már-már vége az egésznek, hisz
nem tarthat soká az, ami sohase volt. Csepurnij huszonnégy óráig várt a burzsoázia maradékának eltávozására;
akkor elindult Piuszjával, hogy kikergesse a házakból az embereket. Piuszja sorba bement a házakba, megkereste a
legtekintélyesebbnek látszó burzsujt, és szó nélkül pofon vágta.
– Olvastad a parancsot?
– Olvastam, elvtárs – felelte békésen a burzsuj. – Ellenőrizze az irataimat: nem vagyok burzsuj, hanem volt
szovjet-tisztviselő, és mihelyt újból szükség lesz rám, elsőként alkalmaznak…
Csepurnij elvette kezéből a papírt:
„Igazolás Prokopenko P. T. elvt. számára arról, hogy a mai napon megszűnt az Evakbiz. Tart. Gabonafuvar-bázis
gondnokhelyettesi megbízatása, és hogy szovjet állapota és gondolkodásmódja alapján a megbízható forradalmi
elemek közé tartozik.
P. Dvanov
Evakbiz. vez. h. ”
– Mi van benne? – kérdezte kíváncsian Piuszja.
Csepurnij összetépte a papírt.
– Költöztesd ki. Minden burzsujt elláttunk valamilyen igazolással.
– De hát hogy van ez, elvtársak? – próbált a könyörületre hatni Propokenko. – Kezemben az igazolvány, szovjet-
tisztviselő vagyok, a fehérekkel se mentem el, pedig mindenki elment…
– Akárhova mész, itt a házad! – magyarázta meg viselkedését Piuszja, és élvezettel lekent neki még egy pofont.
– Csináld tovább. Ürítsd ki nekem a várost – tanácsolta Piuszjának Csepurnij, maga pedig elment, hogy ne
nyugtalankodjék, és legyen ideje fölkészülni a kommunizmusra. De Piuszjának nem sikerült azonnal a burzsujok
kiűzése. Először egyedül dolgozott, és saját kezűleg verte a vagyonosok maradékát, maga szabta meg a holmik és az
élelem mennyiségét, amit a burzsujok maradékai magukkal vihetnek az útra, sőt maga kötötte batyuba a holmit,
estére azonban annyira kimerült, hogy már nem verte a hátralévő porták lakóit, csak némán összepakolta a dolgokat.
„Így teljesen kikészülök!” – ijedt meg Piuszja, és elment kommunistákat keresni segítségül.
Ámde egy egész osztag bolsevik se bírt el huszonnégy óra alatt a maradék kapitalistákkal. Egyesek azért
könyörögtek, fogadja fel őket cselédnek a szovjethatalom, akár fejadag és munkabér nélkül is, mások azért, hogy az
üres templomokba költözhessenek, és legalább messziről rokonszenvezhessenek a szovjethatalommal.
– Nem és nem! – utasította vissza Piuszja. – Ti most nem vagytok emberek, a természet is megváltozott…
Sok félburzsuj sírva borult a padlóra, hogy elbúcsúzzék maradó holmijától. Az ágyakon puha hegyekben
magasodtak a párnák, a hasas szuszékok mintha a zokogó kapitalisták elválaszthatatlan családtagjai lettek volna, s
amikor kimentek a házból, mindegyik félburzsuj magával vitte otthonának sokéves szagát, amely rég beszivárgott a
tüdején át a vérébe, és testének részévé vált. Nem mindenki tudta, hogy ez a szag saját holmijának pora, de a lélegzés
révén mind ezzel a szaggal frissítették föl vérüket. Piuszja nem hagyta, hogy keservükkel ott toporogjanak egy
helyben: kidobálta az utcára a legszükségesebb dolgokkal teli batyukat, majd az emberiséget selejtező mester
közönyével derékon ragadta és szó nélkül lenyomta őket a batyukra mint utolsó menedékre; a félburzsujok a hideg
szélben abbahagyták a kesergést, és tapogatni kezdték a batyukat, hogy mindent beletett-e Piuszja, ami kell. Piuszja
így késő estére befejezte a rohadt maradék kitelepítését, és bajtársaival együtt leült, hogy rágyújtson. Ragadós eső
szitált, a szél is fáradtan dőlt az eső alá. A félburzsujok tömött sorokban gubbasztottak batyuikon, mint akik
valamilyen jelenésre várnak.
Csepurnij jelent meg, és türelmetlen hangon megparancsolta, hogy most, azonnal mindenki tűnjön el
Csevengurból, mert a kommunizmus nem várhat, és az új osztály hajlékhoz és felszereléshez akar jutni. A
kapitalizmus maradványai végighallgatták Csepurnijt, de csak tovább gubbasztottak a csöndes esőben.
– Piuszja elvtárs! – szólt Csepurnij, fékezve indulatát. – Miféle engedékenység ez, mondd meg! Tűnjenek el, mielőtt
mi végeznénk velük, hisz miattuk nincs hova beengedni a kommunizmust!
– Máris, Csepurnij elvtárs! – és Piuszja megértve a célzást, előkapta revolverét. – Mars innét! – kiáltott rá a
legközelebb álló félburzsujra. Az hontalanná vált karjára borult, és se szó, se beszéd, hangos sírásra fakadt. Piuszja
hirtelenjében belelőtt az alatta lévő batyuba; ettől a félburzsuj fölpattant egyszerre megerősödő lábára. Piuszja
baljával fölkapta a batyut, és messzire hajította. – Arra menj! – mutatott az ellenkező irányba. – A proletariátus
neked ajándékozta ezt a holmit, el kellett volna futnod vele, de most visszavesszük.
Piuszja segédei sebtében lövöldözni kezdtek a csevenguriak batyuira és kosaraira, mire a félburzsujok lassan,
félelem nélkül elindultak Csevengur nyugalmas külterülete felé.
A városban tizenegy lakos maradt, tíz aludt közülük, egy pedig az elnémult utcákat járta és kínlódott. A
tizenkettedik Klavgyusa volt, de őt, elkülönítve a veszedelmes tömegélettől, külön házban őrizték mint a közös öröm
nyersanyagát.
Az eső éjfélre elállt, s az ég kimerülten borult a város fölé. Szomorú nyári sötétség takarta a csöndes, üres, riasztó
Csevengurt. Csepurnij óvatosan bezárta a volt Zavin-Duvajlo-ház kitárt kapuját, s azon tűnődött, hova tűntek a
városból a kutyák. Az udvarokban csak az ősrégi bojtorján és jóságos lapu maradt, a házak belsejében pedig,
évszázadok óta először, senki se sóhajtozott álmában. Csepurnij be-bement egy-egy szobába, leült az ott maradt
karosszékbe, és dohányt szippantott, hogy egy kicsit megmozgassa magát, s valami hangot adjon. A szekrényekben
itt-ott házilag sütött zsemlyék tornyosultak, az egyik házban egy üveg misebort is talált. Csepurnij mélyebbre nyomta
a dugót az üvegben, hogy ne veszítse el aromáját a proletariátus megérkeztéig, a zsemlyékre konyharuhát terített,
hogy ne porosodjanak. Különösen az ágyak voltak jól felszerelve mindenütt: friss, hűvös ágynemű, a párnák
nyugalmat ígértek bármilyen fejnek. Csepurnij lefeküdt az egyik ágyra, hogy kipróbálja, de nyomban elrestellte
magát, amiért ilyen kényelmesen fekszik: mintha nyughatatlan forradalmi lelkét adta volna oda cserébe ezért az
ágyért. Hiába voltak ott az üres, berendezett házak, a tíz csevenguri bolsevik közül senki se keresett kényelmes
szállást magának: a csupasz földre feküdtek, mind együtt, a közös téglaházban, amelyet még tizenhétben foglaltak le
az akkor hontalan forradalom számára. Maga Csepurnij is csak ezt a házat tekintette otthonának, nem ezeket a
kényelmes, meleg szobákat.
Védtelen szomorúság ülte meg egész Csevengurt; olyan házra emlékeztetett, ahonnan nemrég vitték ki az anya
koporsóját, és most az árva kisfiúval együtt siratják az elárvult pajták, a kerítés, de még a gaz is az udvaron. A
fiúcska fejét a kerítésre hajtja, megsimogatja az érdes deszkát, és keservesen sírdogál a kihunyt világ sötétjében, az
apa pedig letörli könnyeit, s azt mondja: sebaj, majd jóra fordul minden, megszokjuk. Csepurnij csak az emlékei
segítségével tudta megfogalmazni gondolatait, várakozásteljes, üres szívvel ment a jövő elébe; csak a forradalom
peremét érzékelte, ezért nem tévedt le az útról. Ezen az éjszakán azonban semmilyen emlék nem segített neki abban,
hogy meghatározza Csevengur helyzetét. A házak sötétbe borultak, nemcsak a félburzsujok távoztak el belőlük
örökre, hanem az aprójószág is, egy árva tehén sincs sehol, az élet eltávozott innen, elment meghalni a sztyeppre,
letéve sorsát ennek a tizenegy embernek a kezébe, akik közül tíz alszik, egy pedig, szívében a homályos veszély
gyászával, nyugtalanul bolyong.
Csepurnij leült a kerítés tövében a földre, és két ujjával óvatosan megcibált egy bogáncsot: az is él, és ezentúl a
kommunizmusban fog élni. Valahogy sokáig nem akart szürkülni, pedig már itt kell hogy legyen az új nap ideje.
Csepurnij nem moccant – félelem fogta el. Fölkel-e a nap, eljön-e valaha a reggel, hisz a régi világ megszűnt!
Az éjszakai fellegek tehetetlenül, elcsigázottan függtek a mozdulatlan égen, minden elhullatott nedvüket fölszívta a
pusztai bozót, hogy növekedésre és szaporodásra fordítsa; a szél is leereszkedett az esővel együtt, és meghúzta magát
a sűrű növényzet között. Csepurnij gyerekkorából emlékezett ilyen üres, moccanatlan éjszakákra, amikor olyan
keservesen szűknek érezte a testét, de aludni sem volt kedve, csak feküdt nyitott szemmel a kemence polcán a fülledt
sötétségben, s mintha hasától a nyakáig egy keskeny patak csordogált volna benne, birizgálva a szívét, és előre
jelezve gyerekeszének a csüggesztő jövőt. A kis Csepurnij a viszkető nyugtalanságtól jobbra-balra forgolódott a
kemencén; haragudott és sírt, mintha féreg rágná belül. Ugyanilyen riasztó fülledtség nyugtalanította ezen a
csevenguri éjszakán, amely lehet, hogy örökre kioltotta a világot.
– De hiszen holnap, ha fölkel a nap, minden jó lesz – nyugtatta magát. – Mit búslakodom itt a kommunizmus
miatt, mint valami félburzsuj?!
A félburzsujok most alighanem a sztyeppen lapulnak, vagy lassan tovább vándoroltak; ők – mint általában a
felnőttek – nem voltak tudatában annak az aggasztó bizonytalanságnak, amit a gyerekek és a párttagok éreznek; a
félburzsujok szemében a jövendő csak szerencsétlen, de se nem veszedelmes, se nem rejtélyes, ezzel szemben
Csepurnij félt a holnaptól, mert ezen az első napon valahogy olyan ijesztőnek és kínosnak ígérkezett minden, mintha
ami eddig lányság volt, megérett volna a férjhez menésre, s holnap mindenki meg kell hogy házasodjék.
Csepurnij restelkedésében kezébe temette az arcát, és sokáig tűrte értelmetlen szégyenét.
Valahol a város közepén felkukorékolt egy kakas, majd Csepurnij mellett nesztelenül elment egy kóbor kutya.
– Kuszi! Kuszi! – hívta magához boldogan Csepurnij. – Gyere ide, kuszikám.
A kutya engedelmesen odament, és megszagolta a feléje nyúló emberi kezet; a kéznek jóság- és szalmaszaga volt.
– Jól vagy, kuszi? Mert én nem!
A kutya szőrébe bogáncsok akadtak, a hátsója trágyával elkeveredett sártól volt mocskos – igazi falusi kutya volt,
az orosz éjszakák és telek őrzője és egy közepes tehetségű parasztporta lakója.
Csepurnij bevitte a kutyát a házba, és megetette fehér zsemlyével; a kutya riadtan és óvatosan falta be, mert
születése óta először kapott ilyen ételt. Csepurnij észrevette ijedtségét, és talált neki még egy darabka tojásos pirogot
is, de a kutya ezt nem ette meg, csak megszagolta, és figyelmesen körüljárta, mint aki nem bízik az életnek e
fejedelmi ajándékában. Csepurnij várt, hogy kijárja magát: hátha mégis megeszi a pirogot, de nem ette meg, hát
megette ő, mintegy bizonyítékot szolgáltatva a kutyának. A kutya örült, hogy megszabadult a méregtől, s farkával
szaporán söpörni kezdte a port.
Csepurnij azonnal megszerette.
– Úgy látszik, szegény kutya vagy, nem burzsuj ! Életedben nem ettél még pirogot! Maradj itt Csevengurban!
Az udvaron két újabb kakas zendített rá. „Tehát van három madarunk – számolta össze Csepurnij. – Meg egy
lábasjószágunk.”
Kimenve a tornácra, fázni kezdett a friss levegőn, és most egy másik Csevengurt látott: a még távoli naptól
fukaron megvilágított, hűvös, kitárulkozó várost, amelynek házaiban nem kell félni, s járni lehet az utcáin, mert a
növények ugyanúgy nőnek, mint azelőtt, s az ösvények is megvannak épségben. A reggeli világosság erőre kapott a
távolban, és fölfalta az agg felhőket.
– A nap a miénk! – s Csepurnij mohón kelet felé mutatott.
Két névtelen madár röppent fel alacsonyan mellőle, s billegő farokkal letelepedtek a kerítésre.
– Ti is velünk vagytok! – üdvözölte őket Csepurnij, és zsebéből egy marék szemetes dohányt szórt feléjük. –
Egyetek, hogy nőjön a begyetek.
Csepurnij most már aludni akart, és egy csöppet se szégyellte magát. Visszament a közös téglaházhoz, ahol tíz
elvtársa feküdt, de a ház előtt négy veréb fogadta, melyek merő óvatosságból átröppentek a kerítésre.
– Bennetek reménykedtem – mondta a verebeknek Csepurnij. – Ti a mi vérünkből való madarak vagytok, és most
már semmitől se kell félnetek: nincsenek burzsujok, éljetek kedvetekre!
Bent a házban égett a lámpa: ketten aludtak, nyolcan csak feküdtek, és némán bámultak a magasba; arcuk
csüggedt és zárkózott volt.
– Miért nem alusztok? – kérdezte ettől a nyolctól Csepurnij. – Holnap lesz az első napunk, már fölkelt a nap,
madarak jönnek hozzánk, ti meg itt lapultok az oktalan félelemtől…
Csepurnij ledőlt a szalmára, maga alá gyűrte a köpenyét, és elhallgatott a mindent feledtető melegben. Az ablakon
túl már emelkedőben volt a harmat a pucér nap felé, amely nem hagyta cserben a csevenguri bolsevikokat: fölkelt
fölöttük. Piuszja, aki az egész éjszakát ébren töltötte, most kipihent szívvel kelt föl, fürgén megmosakodott és
megtisztálkodott a kommunizmus első napjának tiszteletére. A lámpa túlvilági fénnyel világított, Piuszja gyilkos
élvezettel oltotta el, és eszébe jutott, hogy Csevengurt senki sem őrzi, a kapitalisták önhatalmúlag betelepedhetnek,
majd megint egész éjszaka égetni kell a világot, hadd tudják meg, hogy a kommunisták fegyveresen és ébren
őrködnek. Piuszja fölmászott a tetőre, és a nap sugaraiban forró harmatcseppek vakító fénye elől a bádogorom mögé
bújt, úgy nézett föl a napra – a tulajdonos szeretetével és büszkeségével.
– Süss, hogy még a kövek is teremjenek! – suttogta elfúló hangon; ahhoz, hogy kiáltson, nem volt elég szava, nem
bízott a tudásában. – Süss! – emelte a nap felé boldogan összeszorított öklét, mint aki segíteni akar neki, hogy
behatoljon az agyagba, a kövekbe, Csevengurba.
 De a nap Piuszja nélkül is keményen megvetette lábát a földön, és az ernyedten csorgatni kezdte a növények
nedvét, a homokos agyag nyirkát, s egész széltében hullámozni kezdett, a nap pedig egyre jobban izzott s erősödött a
feszítő türelmetlenségtől.
Piuszjának a nap csípős tüzétől viszketni kezdett az ínye. „Azelőtt sohase kelt föl így – gondolta –, a bátorságtól
bizsereg a hátam, mintha fúvószenét hallanék.”
Elnézett a messzeségbe, arra, amerre a nap tartott: nem akadályozza-e valami az útját, és felháborodásában
hátrahőkölt: Csevengur határában ott táboroztak a tegnapi félburzsujok; tüzek égtek, kecskék legeltek, az asszonyok
mostak a pocsolyákban. A félburzsuj elbocsátott férfinép a földet túrta, alighanem földkunyhókat ástak, három
kereskedősegéd lepedőből és alsóneműből sátrat eszkábált, félmeztelenül dolgoztak a friss levegőn, csak hogy
hajlékuk és vagyonuk legyen.
Piuszjának azonnal szemet szúrt: honnan van ezeknek ennyi vásznuk, mikor ő maga porciózta ki nekik, mégpedig
elég szűkös norma szerint?
Panaszosan nézett föl a napra, mint akitől elvették a jószágát, aztán megvakarta inas nyakát, és félénk tisztelettel
így szólt hozzá:
– Várj, ne pazarold magad idegenekre!
A feleségtől és húgoktól meg a tisztaságtól és laktató ételtől elszokott csevenguri bolsevikok a maguk tehetsége
szerint éltek: szappan helyett homokkal sikálták magukat, s az ingükbe vagy lapulevelekbe törülköztek, a tyúkokat
hajkurászták, tojásokat kerestek a szalma közt, s már reggel föltették a levest egy ismeretlen rendeltetésű vaskádban,
és aki elment a tűz mellett, bedobott a kádba egy-egy szál, a közelben letépett növényt: csalánt, kaprot, bojtorjánt és
egyéb ehető zöldséget; ugyanoda került néhány tyúk és egy borjúcomb, ha éppen akadt, és a leves késő éjszakáig főtt,
amíg a bolsevikok haza nem jöttek a forradalomból, hogy némi ételt vegyenek magukhoz, mielőtt a leveses kádba
belepotyognának az éjszakai lepkék, bogarak, szúnyogok. Akkor a bolsevikok ettek – egyszer napjában – és pihenni
tértek.
Piuszja elment a kád mellett, amelyben már rotyogott a leves, de semmit se dobott belé.
Kinyitotta a kamrát, elővett egy horpadt, nehéz vödröt, amelyben a géppuskahevedereket tartották, és megkérte
Kirej elvtársat, aki épp néhány tyúktojást szívott ki, hogy gurítsa utána a géppuskát. Kirej békés napokon lejárt a tóra
a géppuskával vadászni, s majdnem mindig hozott egy sirályt vagy legalább egy gémet; halat is próbált lőni, de csak
ritkán talált a lövés. Kirej nem kérdezte, hova mennek, mindig szívesen lövöldözött bármire, csak ne eleven
proletárra.
– Piuszja, akarod, hogy lehozzak neked az égből egy verebet? – ajánlkozott.
– Majd adok én neked! Te lövöldöztél az este odakint a tyúkokra?
– Úgyis megesszük őket…
– Meg. De a tyúkokat kézzel kell megfojtani. Ha fölöslegesen pazarolod a golyót, egy burzsujjal több marad életben.
– Jól van, Piuszja, többet nem teszem.
A félburzsujok táborában már kialudtak a tüzek, tehát kész a reggeli, ma már nem maradnak meleg étel nélkül.
– Látod ott a tegnapi népséget? – mutatott Piuszja a hamvadozó tábortüzek körül kis csoportokban üldögélő
emberekre.
– Hohó! Most nem menekülnek előlem!
– Látod, te meg a tyúkokra lövöldözöl. Állítsd föl gyorsan a géppuskát, mielőtt fölébred Csepurnij, és megint fájni
kezd a lelke e miatt a maradék népség miatt!
Kirej fürgén fölállította a géppuskát, és befűzte a töltényhevedert. Miközben a fogantyút húzogatta, arra is maradt
ideje, hogy a kezét egy-egy pillanatra elkapva, a szapora lövések ütemére saját arcára, szájára és térdére csapjon.
Ilyenkor a golyók célt tévesztettek, és a közelben fúródtak be, fölcsapva a földet és kifordítva a fűcsomókat.
– Ne hibázd el az ellenséget! Tartsd az irányt! – szólt rá a munka nélkül heverő Piuszja. – Ne siess, izzani kezd a
cső!
De Kirejnek muszáj volt kezével-lábával ütni a taktust, hogy a géppuska munkáját és saját testét összhangba
hozza.
Csepurnij forgolódni kezdett a téglaház padlóján; bár még nem ébredt föl, a szívverése elvesztette egyenletes
ritmusát a közeli ütemes géppuska-kelepelés miatt. A mellette alvó Zsejev is meghallotta a géppuskázást, de úgy
döntött, hogy nem ébred föl: biztos Kirej vadászik valahol a közelben a levesbe való aprójószágra. Zsejev a maga és
Csepurnij fejére húzta a köpenyét, s ezzel letompította a géppuska hangját. De Csepurnij a köpeny fülledt melegében
még jobban forgolódni kezdett, amíg teljesen le nem rúgta magáról a köpenyt, és amikor szabadon tudott lélegezni,
fölébredt, mert valahogy túlságosan nagynak és veszélyesnek érezte egyszerre a csöndet.
A nap már magasan járt, s Csevengurban ezen a reggelen minden bizonnyal beköszöntött a kommunizmus.
 Kirej jött be, s letette a földre az üres hevederekkel teli vödröt.
– Vidd be a kamrába! – szólt rá kintről Piuszja, aki a géppuskát gurította vissza a pajtába. – Mit csörömpölsz ott,
még fölébreszted az embereket!
– Most már könnyű, Piuszja elvtárs! – és Kirej is visszavitte a vödröt állandó helyére, a kamrába.

A csevenguri házak az örökkévalóságnak épültek, a bennük lakó emberek igényeinek megfelelően, akik olyannyira
hűek voltak érzelmeikhez és érdekeikhez, hogy majd beleszakadtak a szolgálatába és a jószág gyarapításába.
Így aztán nehéz volt a proletároknak kézi erővel áthelyezni ezeket a tömör, erős házakat, mert az alapozás nélkül
lefektetett alsó gerendák valósággal belegyökereztek a mély talajba. Ezért a főtér, miután Csepurnij és a szocializmus
elrendelte a házak áthelyezését, úgy festett, mint a friss szántás: a házakat gyökerestül szakították ki s vonszolták
odébb. Csepurnij sajnálta is a kommunista szombatoknak ezekben a nehéz napjaiban, hogy írmagostul kiirtotta a
rohadt maradék osztályt: inkább ők cibálták volna odébb a legyökerezett házakat a fáradt proletárok helyett. De a
szocializmus első napjaiban még nem tudhatta, hogy a proletariátusnak segédmunkásokra lehet szüksége. A
kommunizmus legelső napján pedig annyira föllelkesítette a nála előbb fölserkent nap és az immár teljesen kész
Csevengur látványa, hogy megkérte Prokofijt, menjen el azonnal valahova, és hívjon Csevengurba szegényeket.
– Indulj, Pros’ – mondta halkan –, mert kevesen vagyunk, és nemsokára unni fogjuk magunkat elvtársak nélkül.
Prokofij megerősítette Csepurnij véleményét:
– Világos, Csepurnij elvtárs: a szocializmus a tömegek ügye. Egyéb elemeket ne hívjak?
– De, hívj egyebeket is – adta ki utasítását Csepurnij . – Vidd magaddal Piuszját, menjetek jó messzire, és ha láttok
egy szegény embert, hozzátok el hozzánk elvtársnak.
– Az egyebeket is?
– Az egyebeket is. A szocializmus nálunk tény.
– Minden tény ingatag a tömegek támogatása nélkül, Csepurnij elvtárs.
– De hisz mondom neked, így elunjuk magunkat, hát szocializmus ez? Mit bizonygatod itt nekem, mikor magamtól
is érzem?
Prokofij nem vitatkozott, hanem máris elment fuvart keresni, hogy proletárokat hozzon. Délig talált a közeli
mezőkön egy kóbor lovat, és Piuszja segítségével befogta egy hintóba. Fölraktak kétheti élelmet, és estefelé
elindultak. Prokofij a hátsó ülésen foglalt helyet, és a földmérési térképen nézegette, hová menjenek. Piuszja hajtotta
a szekerezéstől elszokott lovat. Kilenc bolsevik kísérte el a hintót a város széléig, s nézték, hogy halad: először láttak
ilyet a szocializmus kezdete óta, és hátha nem engedelmeskednek a kerekek?
– Pros’! – kiáltotta búcsúzóul Csepurnij. – Aztán csak okosan, igazi proletár elemeket hozz, mi addig tartjuk a
várost!
– Mit képzel? – sértődött meg Prokofij. – Azt hiszi, nem láttam még proletárt?
Zsejev, az idős bolsevik, aki a polgárháborúnak hála, szépen meghízott, odament a hintóhoz, és szájon csókolta
Prokofijt.
– Pros’ – mondta –, ne felejts el nőket is keresni, az se baj, ha koldusok. Nők is kellenek a gyöngédség végett, lásd,
már téged csókollak meg…
– Ezt egyelőre hagyjuk – intette le Csepurnij. – Te a fehérnépben nem az elvtársat tiszteled, hanem a pucér
természetet… Hozzál nőket is, Pros’, de ne a küllem, hanem szociális jegyek alapján. Ha elvtárs, hívjad, ha nem,
kergesd el!
Zsejev nem erősködött tovább, hisz a szocializmus úgyis itt van már, biztos lesznek majd benne nők is, ha másképp
nem, mint titkos elvtársak. De maga Csepurnij se tudta volna jobban megindokolni, miben áll a nők ártalmassága a
kezdeti szocializmusra nézve, ha egyszer azok a nők is szegények és elvtársak. Csak azt tudta, hogy a régi életben
mindig volt szerelem és szaporodás, de ez független és természetes dolog, nem kizárólag emberi és kommunista; a
csevenguri életben a nő szárazabb, emberibb formában fogadható csak el, nem viruló szépségében, mert az nem
része a kommunizmusnak. Hisz női szépség a kapitalizmusban is volt, mint ahogy voltak hegyek és csillagok és
egyéb, nem emberi dolgok. Ilyen megérzésektől indíttatva, szívesen fogadott volna Csevengurban minden nőt,
akinek arcán ott a szegénység szomorúsága és a nehéz munka barázdái, mert csak az ilyen nő alkalmas elvtársnak:
nem különbözik az elnyomott tömegtől, tehát nem is ébreszti föl a magányos bolsevikokban a züllesztő vágyat.
Csepurnij egyelőre csak az osztálygyöngédséget ismerte el, melyet úgy érzékelt, mint az egyforma proletár emberek
vonzalmát, míg a burzsujt és a női ismertetőjegyeket a természet a proletároktól és a bolsevikoktól függetlenül
alkotta meg. Ezért, miközben a szovjet Csevengur sérthetetlensége fölött őrködött, hasznosnak tartotta azt az
érintőleges tényt is, hogy a város a sík, mostoha sztyeppen fekszik, és még az ég is a sztyepphez hasonlít fölötte,
sehol nem látni szép természetet, ami elvonná az emberek figyelmét a kommunizmusról és egymásról.
Ugyanannak a napnak estéjén, amikor Prokofij és Piuszja útra kelt a proletariátusért, Csepurnij Zsejevvel
körüljárta a várost. Menet közben megigazgatták a kerítések karóit – mert mostantól kezdve a kerítéseket is óvni kell
–, és Lenin eszéről beszélgettek az éjszaka csendjében. Ezzel be is fejezték a mai napot. Miközben alváshoz
készülődtek, Zsejev azt tanácsolta Csepurnijnak, hogy holnap rakjanak ki szimbólumokat a városban, azonkívül
minden házban mossák föl a padlót, hogy illendően fogadhassák majd a proletariátust.
Csepurnij hajlandó volt padlót mosni és akár szimbólumokat is fölaggatni a magasabb fákra, még örült is ennek a
foglalatosságnak, mert az éjszakával együtt a lelki nyugtalanság is megérkezett hozzá. Valószínűleg már az egész
világ, az egész burzsoázia tudja, hogy Csevengurban beköszöntött a kommunizmus, ezért még nagyobb a rájuk
leselkedő veszély. A sztyepp és a szurdokok sötétjében bármikor fölhangozhat a fehér seregek lovainak dobogása
vagy a mezítlábas bandák neszezése, és akkor nem fogja látni többé Csepurnij sem a növényeket, sem az üres
házakat, sem az elvtársias napot az úttörő város fölött, amely készen áll, hogy tiszta padlóval és friss levegővel
fogadja az ismeretlen, hontalan proletariátust, amely most senkitől nem tisztelve és saját élete fontosságát nem
tudva kóborol a világban. Csak az az egy nyugtatta meg s lelkesítette Csepurnijt, hogy van valahol egy távoli, titkos
hely, Moszkva közelében vagy a Valdaj-hátságban – ezt állapította meg a térképről Prokofij –, amelyet Kremlnek
neveznek, ott ül Lenin a lámpa alatt, és nem alszik, hanem gondolkodik vagy ír. Mit írhat most? Hiszen Csevengur
már megvan, és Leninnek nem írni kellene, hanem fölkerekedni s visszamenni a proletárok közé, és közöttük élni.
Csepurnij lemaradt Zsejev mögött, és lefeküdt a kerék nem látta új csevenguri utca kényelmes fűtakarójára. Tudta,
hogy Lenin is Csevengurra meg a csevenguri bolsevikokra gondol most, ha nem is ismeri név szerint a csevenguri
elvtársakat. Lenin alighanem Csepurnijnak ír levelet, hogy ne aludjon, őrizze az itteni kommunizmust, vonzza
magához az egész elnyomott, névtelen nép szeretetét és életét, és ne féljen semmitől, mert a történelem hosszú
korszaka elmúlt, a szegénység és a bánat annyira megszaporodott, hogy rajtuk kívül semmi se maradt, és hogy
Csepurnij és elvtársai várják őt vendégségbe a kommunizmusukba, hogy magához ölelje ott a föld minden mártírját,
és véget vessen mindenütt a boldogtalanságnak. Végül Lenin üdvözletét küldi, és megparancsolja, hogy
Csevengurban örökre szilárduljon meg a kommunizmus.
Csepurnij ekkor megnyugodva és kipihenten fölkelt. Egy kicsit sajnálta, hogy nincs kéznél valami burzsuj vagy
csak egy fölösleges harcos, akit most azonnal elküldhetne gyalogszerrel Leninhez a Kremlbe a sürgős csevenguri
üzenettel.
„Ott, abban a Kremlben már biztos rég megvan a kommunizmus – irigykedett Csepurnij. – Hisz ott van Lenin… És
ha engem ott, a Kremlben is Japánnak hívnak? Ahogy a burzsujok csúfoltak? És most nincs kivel megüzenni nekik a
tisztességes nevemet…”
A téglaházban égett a lámpa, és a nyolc bolsevik nem aludt, hanem valamilyen veszedelemre várt. Csepurnij
bement, és így szólt hozzájuk:
– Elvtársak, most nincs itt Prokofij, nekünk magunknak kell kitalálni valamit… A város tárva-nyitva áll, az eszmék
sehova sincsenek fölírva, az erre járó elvtársak nem fogják tudni, kik és miért laknak itt. Ugyanez áll a padlóra: föl
kell mosni, Zsejev helyesen állapította meg ezt a hiányosságot, és a házakat ki kell szellőztetni, hisz amerre megy az
ember, még mindenütt burzsujszagot érez… Most nekünk kell gondolkodni, elvtársak, különben miért vagyunk itt,
mondjátok meg!
Valamennyi csevenguri bolsevik elszégyellte magát, és megpróbált gondolkodni. Kirej befelé figyelt, s onnan várt
gondolatokat, míg a nagy igyekezettől a fejébe nem zúdult a vér, és hallotta, hogy dobol a fülében. Akkor odament
Csepurnijhoz, és halk restelkedéssel közölte:
– Csepurnij elvtárs, nekem a sok gondolkodástól gennyezni kezd a fülem, de gondolat egy szál se…
Csepurnij erre gondolkodás helyett kész megbízást adott Kirejnek:
– Menj, járd körül a várost, nem hallani-e valamit: hátha erre kóborol valaki, és most áll és vár. Ne végezz vele
mindjárt, hanem hozd ide elevenen, majd itt ellenőrizzük.
– Azt lehet – egyezett bele Kirej –, hosszú az éjszaka, az egész várost kilophatják a pusztába, miközben mi itt
gondolkodunk…
– Könnyen lehet – aggódott Csepurnij –, város nélkül pedig nincs élet, csak megint az eszme meg a háború.
Kirej kiment a levegőre, hogy őrizze a kommunizmust, a többi bolsevik pedig ült és gondolkodott, s figyelte, hogy
szívja magába a lámpabél a petróleumot. Odakint akkora csönd volt, hogy az éjszakai sötétség és az elfoglalt javak
kongó ürességében sokáig hallatszottak Kirej távolodó lépései.
Egyedül Zsejev nem ült ott hiába: kiötlött egy szimbólumot, amelyhez hasonlókról egy katonagyűlésen hallott
valamikor. Zsejev azt mondta, adjanak neki egy darab tiszta vásznat, majd ő arra olyat ír rá, hogy az erre tévedő
proletárok örülni fognak, és nem kerülik el Csevengurt. Csepurnij maga ment be egy volt burzsuj-házba, és hozott
egy darab tiszta vásznat. Zsejev az anyagot a fény felé fordította, és jónak találta.
– Kár érte – jegyezte meg. – Mennyi szorgalom és tiszta női kezek munkája fekszik benne! Jó volna, ha a bolsevik
fehérnépek is megtanulnának ilyen finom vásznat szőni.
Hasra feküdt, és egy darab szénnel elkezdte rajzolni a betűket a vászonra. A többiek körülállták, és együttérzőn
figyeltek, hiszen Zsejevnek most egyből ki kell fejeznie a forradalmat, de úgy, hogy mindenkinek megkönnyebbüljön
tőle a lelke.
És Zsejev, nem akarva visszaélni a többiek türelmével, szorgalmasan szedegette elő emlékezetéből s írta le
Csevengur szimbólumát:
Szegény elvtársak! Ti csináltatok minden javat és dolgot a világon, de most leromboltátok, és jobbat kívántok:
egymást. Ezért elvtársakat várunk Csevengurba az országutakról!
Elsőnek Csepurnij hagyta helyben a szimbólumot:
– Jól van. Én is ugyanezt éreztem: hisz a tulajdonból csak kis ideig származik haszon, az elvtársakra pedig szükség
van, nélkülük semmit se győzhetünk le, és magunk is elkurvulunk.
A nyolc ember fogta a vásznat, és keresztülvitte az üres városon, hogy kifeszítse két rúd közé a földút mellett,
amerre emberek jöhetnek. Csepurnij nem sietett a munkával, félt, hogy mindenki lefekszik aludni, ő meg egyedül
marad szomorúságával és aggodalmával ezen a második kommunista éjszakán: elvtársai között lelkét lefoglalták a
tennivalók, és belső erejének ilyetén fogyasztása kevésbé látszott ijesztőnek.
Miután ráleltek a megfelelő helyre, és leverték a két rudat, föltámadt az éjszakai szél, és ennek is örült Csepurnij:
ha egyszer nincsenek burzsujok, a szél pedig ugyanúgy fúj, mint azelőtt, s a rudak ringanak, ez végérvényesen azt
bizonyítja, hogy a burzsoázia többé nem természeti erő.
Kirejnek szakadatlanul köröznie kellett volna, de nem lehetett hallani, s a nyolc bolsevik ott állt az éjszakai szélben,
figyelve a sztyepp zúgását, és őrizték egymást az éjszaka veszélyeitől, amely bármikor rájuk törhetett a nyugtalanító
sötétségből. Zsejev nem várhatta az ellenséget ilyen sokáig anélkül, hogy meg ne ölte volna, így hát földerítésre ment
a pusztába, a többi hét ember pedig ott maradt tartalékban, hogy ne hagyják az egyetlen Kirejre a várost. Lefeküdtek
a langyos földre, s az éjszakát fülelték, amely lehet, hogy ellenséget bújtat ármányos sötétjében.
Csepurnij elsőnek hallott meg valami csöndes nyikorgást: nem lehetett kivenni, hogy közel-e vagy messze, de
valami mozgott s fenyegette a várost. Annak a titokzatos valaminek a mozgása azonban nagyon lassú volt – talán a
roppant súlytól és erőtől, de lehet, hogy mert elromlott vagy elfáradt.
Csepurnij fölállt, s nyomában a többiek is. A fölvillanó éles fény egy pillanatra bevilágította az ismeretlen felhős
térséget, mintha most lobbant volna föl a pirkadat valaki álma végén, s a lövés csattanása szélvészként zúgott el a
lelapuló növények fölött.
Csepurnij és a másik hat ember a megszokott csatárláncban szaladt előre. A lövés nem ismétlődött meg, és miután
addig futottak, amíg a szívük, ismét érezve a háborút és a forradalmat, a torkukig nem nyomult, Csepurnij
visszanézett az elhagyott Csevengurra. Csevengurban tűz világított.
– Elvtársak, álljatok meg rögtön! – kiáltotta el magát. – A hátunkba kerültek! Zsejev, Kesa, gyertek ide! Piuszja,
üsd-vágd őket kíméletlenül!… Hová tűntél? Látod, engem elgyengített a kommunizmus…
Csepurnij nem bírt fölkelni a földről: lehúzta a vér hullámától egész testét betöltő szíve, ott feküdt a
forgópisztolyával soványan és betegen, a hat bolsevik pedig felfegyverkezve állt fölötte, és a sztyeppet, Csevengurt és
lehanyatlott társukat figyelték.
– Együtt maradni! – vezényelt Kesa. – Emeljétek föl Csepurnijt, és gyerünk vissza Csevengurba, ott a mi
hatalmunk, miért hagynánk sorsára egy olyan embert, akinek nincs senkije?
A bolsevikok bevonultak Csevengurba. Csepurnijt nem sokáig vitték, mert a szíve csakhamar leapadt, s
visszacsúszott a helyére. Csevengurban békésen világított valamelyik ház ablaka, a sztyeppen se nyikorgott semmi. A
bolsevikok némán meneteltek, amíg meg nem látták az ablak fényétől világos növényeket s ugyanezen növények
árnyékát az utca közepén. Vezényszó nélkül felsorakoztak, arccal az ellenség magától világító ablakának, fölemelték a
puskát, és sortüzet adtak le az ablakon át a ház belsejébe. A világosság kialudt, az ablakkeret sötét négyszögében
pedig megjelent Kirej fehér arca: egyedül héttel szemben, azt találgatva, vajon kik lövöldöznek Csevengurban rajta, a
kommunizmus éjjeliőrén kívül.
Csepurnij magához tért és rászólt:
– Minek égeted a petróleumot az üres városban, amikor a sztyeppen banditák garázdálkodnak? Minek hagyod
árván a várost, mikor holnap bemasírozik ide a proletariátus, most mondd!
 Kirej gondolkodott, s azt felelte:
– Aludtam, Csepurnij elvtárs, de álmomban egész Csevengurt láttam, mintha fa tetejéről figyelném: sehol senki, a
város üres… Ha gyalog jár az ember, keveset lát, és a szél telebeszéli a fejét, ha teste volna, le is lőhetném…
– De miért égetted a petrót, te tökkelütött? – kérdezte Csepurnij. – Mivel világít majd a proletariátus, ha
megérkezik? Hisz a proletár szeret olvasni, te meg elégeted a petróját?
– Sötétben nem tudok zene nélkül elaludni, Csepurnij elvtárs – vallotta be Kirej. – Ott szeretek aludni, ahol
vidáman vannak és ég a tűz… Ha csak egy légy is, de zúgjon a fülembe…
– Menj és járj ébren odakint – parancsolt rá Csepurnij –, mi meg segítünk Zsejevnek… A jelzésed miatt ott
hagytunk helyetted egy elvtársat!
A hét bolsevik kiment Csevengur szélére, lefeküdt a fűbe, s fülelni kezdtek, nem nyikorog-e megint valami a
távolban, s nem jön-e visszafelé Zsejev. Vagy talán már holtan fekszik valahol ott? Kirej később ért oda, és így szólt a
fekvőhöz:
– Ti itt hevertek, ott meg elpusztul egy ember. Magam szaladnék oda, de hát őrzöm a várost…
Kesa azt felelte, hogy nem szabad a proletariátust elcserélni az egy Zsejevre, a banditák fölgyújthatják a várost, ha
mindenki Zsejev megmentésére rohan.
– A várost én eloltom – ígérte Kirej –, vannak kutak. De Zsejevből talán már el is szállt a lélek. Minek várjátok a
proletariátust, amikor még nincs itt, Zsejev pedig itt van?
Csepurnij és Kesa fölpattant, és a várost nem sajnálva rohantak az éjszakában a pusztába; a másik öt se maradt el
mögöttük.
Kirej pedig bement a kerítés mögé, egy bojtorjánlevelet terített a feje alá, és lefeküdt, hogy reggelig füleljen az
ellenségre.
A felhők kicsit lejjebb ereszkedtek a horizonton, az ég közepe kitisztult, Kirej a csillagot nézte, a csillag meg őt,
hogy ne unatkozzanak. Valamennyi bolsevik kivonult Csevengurból, egyedül Kirej feküdt ott a sztyeppel mint valami
idegen birodalommal körülvéve, és arra gondolt: csak élek és élek, de minek? Biztos azért, hogy jó dolgom legyen,
hisz a forradalom gondoskodik rólam, ha akarom, ha nem, jó dolgom lesz… Csak most rossz. Proska azt mondta,
hogy a progresszió még nem fejeződött be, majd később egyszerre eljön a boldogság… Az a csillag is csak ott világít
és világít. Mi kell neki? Legalább lehullana, akkor megnézhetném. De nem hull le, az Isten helyett most a tudomány
tartja ott… Bárcsak reggel lenne már! Itt fekszik az ember, és egyedül vigyázza az egész kommunizmust; ha most
elmennék Csevengurból, a kommunizmus is elmenne. Vagy lehet, hogy itt maradna valahol…
Valami rácsöppent Kirej nyakára, de nyomban föl is száradt.
– Csöpög – állapította meg Kirej. – De honnan, mikor nincsenek felhők? Úgy látszik, valami összegyűlik ott, és
száll, amerre tud. Legalább csöpögj a számba! – és kinyitotta a száját, de semmi se csöppent belé. – Akkor mellém
csöpögj – és megmutatta az égnek a mellette levő leveleket –, ne bánts engem, hagyj békén, ma elfárasztott az élet…
Kirej tudta, hogy valahol lennie kell az ellenségnek, de a szegény, szántatlan pusztában nem érezte, még kevésbé a
megtisztított proletárvárosban, és a győztes nyugalmával elaludt.
Csepurnij ezzel szemben félt az álomtól ezeken az első proletár éjszakákon, és boldogan rontott volna akár most az
ellenségre, csak hogy ne kelljen szégyenkeznie és félnie a beköszöntő kommunizmus előtt, hanem ezentúl együtt
cselekedjék minden elvtárssal. S Csepurnij ment a pusztai éjszakában az idegenné vált néma messzeség felé,
öntudatlan szíve miatt gyötrődve, hogy utolérje a fáradt, otthontalan ellenséget, és megfossza széltől hűtött testét a
meleg maradékától is.
– Lődöz a dög a csöndben – mormogta haragosan. – Nem hagyja, hogy elkezdjük az új életet!
A bolsevikok szeme, amely a polgárháború alatt hozzászokott az éjféli sötétséghez, észrevett egy, a távolban
feketéllő idegen testet: mintha egy hosszú, simára csiszolt kő vagy kőlap feküdnék a földön. A sztyepp itt olyan sík
volt, mint egy tó tükre, s ez a test nem tartozott szorosan hozzá. Csepurnij és a többi menetelő megállt, hogy
fölbecsülje a távolságot addig a mozdulatlan, idegen tárgyig. De nem lehetett fölbecsülni: az a fekete test mintha egy
szakadék túlsó partján hevert volna, s az éjszaka hullámzó sötét tengerré változott, melyet lehetetlen volt pontosan
bemérni. A bolsevikok előreszaladtak, készenlétben tartva elválhatatlan revolverüket.
A sötét, szabályos test egyszer csak nyikorogni kezdett, s ebből a hangból meg lehetett állapítani, hogy közel van,
mert megcsikordultak alatta a kisebb kövek. A bolsevikok kíváncsian megálltak, és leeresztették a revolvert.
– Most már tudom: egy hullócsillag! – mondta Csepurnij, aki a hosszú, fárasztó gyaloglás miatt most nem érezte
szíve hevét. – Bevisszük Csevengurba, és megfaragjuk az öt hegyét. Ez nem ellenség, a tudomány repült ide hozzánk,
a kommunizmusba!
Csepurnij leült örömében, hogy már a csillagok is a kommunizmust keresik. A lehullott csillag abbahagyta a
nyikorgást és mozgást.
 – Most már mindenféle jóra felkészülhetünk – magyarázta Csepurnij. – A csillagok is leszállnak hozzánk, elvtársak
is jönnek, még a madarak is tudnak beszélni, mint a gyerekek; a kommunizmus nem tréfa ám! Hanem égszakadás-
földindulás!
Lefeküdt a földre, elfeledkezett az éjszakáról, a veszélyről és az üres városról, és eszébe jutott az, akire sohase
gondolt: a felesége. De nem a felesége volt alatta, hanem a sztyepp füve, ezért fölállt.
– Lehet, hogy az Internacionálé küldte segítségül. Talán egy gép – szólalt meg Kesa. – Talán vashenger, hogy azzal
tapossuk el a burzsujokat… Ha mi itt harcolunk, az Internacionálé is gondol ránk…
Pjotr Vekovoj, a legidősebb bolsevik levette szalmakalapját; jól látta az ismeretlen tárgyat, csak nem tudott rájönni,
mi az. A pásztorélet hozzászoktatta, hogy éjszaka is megismerje röptében a madarat, s több versztányiról meg tudta
különböztetni a fákat, mintha az érzékszervei a teste előtt jártak volna, s előre tudatnának vele minden eseményt.
– Nem lehet más, mint egy cukorgyári tartály – mondta, egyelőre magában sem bízva. – Tartály ez, azért csikorog
alatta a kavics, a krutyevói parasztok cipelhették magukkal, aztán itt hagyták… Nagyobb volt a szemük, mint a
szájuk. Húzták, ahelyett hogy gurították volna…
Megint fölhangzott a nyikorgás: a tartály lassan megfordult, és gurulni kezdett feléjük. A csalódott Csepurnij ért
oda hozzá elsőnek, s tíz lépésről belelőtt; a lövés ütötte lyukból rozsda csapódott a képébe. De a tartály továbbgurult,
s a bolsevikok lassan hátrálni kezdtek előle. Hogy mitől mozgott, nem lehetett tudni, mert a száraz talajon saját
súlyától nyikorgott, és nem hagyta Csepurnijt összpontosítani, a lassan fogyó éjszaka pedig megfosztotta a sztyeppet
attól a gyönge világosságtól, amelyet a zeniten álló csillagok bocsátottak le rá.
A tartály lelassult, majd egy helyben himbálózott, próbálván leküzdeni valamilyen ellenálló göröngyöt, végül
megállt. Csepurnij mondani akart valamit, de nem maradt rá ideje, mert meghallott egy fáradtan, szomorúan daloló
női hangot:
Azt álmodtam, a tóban
halat láttam, én voltam,
úsztam messze-messzire,
eleven voltam, kicsike…
A dalt nem fejezték be, pedig a bolsevikok szívesen hallgatták volna, és még sokáig álltak, várva a folytatást. De
nem folytatódott, s a tartály se moccant: valószínűleg a belsejében éneklő lény elfáradt, s elfeledkezett a szövegről és
a dallamról.
– Halljátok? – kérdezte Zsejev, aki eddig nem bújt elő a tartály mögül, hiszen váratlanul fölbukkanó ellenségnek
hihették és megölhették volna.
– Halljuk – felelt Csepurnij. – Nem fog többet énekelni?
– Nem – közölte Zsejev. – Már háromszor énekelt. Régóta őrzöm őket! Belülről lökdösik, attól forog. Egyszer
belelőttem, de nem ért semmit.
– Kik vannak benne? – kérdezte Kesa.
– Nem tudom. Valami féleszű burzsuj nő lehet, meg tán a fivére. Mielőtt ideértetek volna, megcsókolták egymást,
aztán a fivér meghalt valamitől, akkor a nő egyedül énekelt tovább…
– Mert szeretne hallá változni! Élni – kapcsolt Csepurnij. – Most mondd!
– Biztos így van – erősítette meg Zsejev.
– Most mit tegyünk? – töprengett valamennyiük helyett Csepurnij. – Megható hangja van, és Csevengurban nincs
művészet… Húzzuk elő, hogy föléledjen?
– Ne – tiltakozott Zsejev. – Túlságosan gyönge, ráadásul bolond… Etetni sincs mivel, meg burzsuj is. Ha
tisztességes fehérnép volna, nem mondom, de így… ványadt csökevény. Nekünk együttérzés kell, nem művészet.
– Akkor mi legyen vele? – kérdezte Csepurnij. Mindenki hallgatott, mert akár itt hagyják ezt a burzsujt, akár
magukkal viszik, egykutya.
– Akkor lökjük a szurdokba, és menjünk vissza padlót mosni – döntötte el a kérdést Csepurnij. – Prokofij jó
messzire mehetett. Talán már holnap beállít a proletariátussal.
A nyolc bolsevik nekiveselkedett a tartálynak, és a Csevengurral ellentétes irányba görgették, amerre kicsit
távolabb lejteni kezdett a föld, és egy szakadékban ért véget. A tartály belsejében egész idő alatt valami puha
csapódott ide-oda, de a bolsevikok siettek, egyre gyorsabban görgették, s nem figyeltek az elnémult féleszű
burzsujra. A tartály nemsokára magától gurult tovább – elkezdődött a lejtő –, s a bolsevikok abbahagyták a munkát.
– Cukorgyári tartály – mondta ismét Vekovoj –, én meg egész idő alatt azon törtem a fejem, hogy miféle gép.
– Aha – bólintott Csepurnij. – Tartály. Hadd guruljon, megleszünk nélküle.
 – Én meg azt hittem, valami henger – mondta Kesa. – Erre kiderül, hogy tartály.
– Az – mondta Vekovoj. – Szegecselve van.
A tartály továbbgurult a sztyeppen, s nemhogy csöndesebbé vált volna a távolság miatt – még jobban nyikorgott és
surrogott, mert a sebessége gyorsabban nőtt, mint a távolsága. Csepurnij leült a földre, úgy figyelte. A surrogás
hirtelen megszűnt: a tartály elérte a szurdok szélét, s a levegőben szállt, hogy egy fél perccel később tompán
nekicsapódjék a puha, homokos mélységnek – mintha eleven kezek kapták volna el.
A csevenguriak megnyugodtak, és elindultak visszafelé a sztyeppen, amely már kifakult az új nap közeledtétől.
Kirej még mindig a legszélső csevenguri kerítés mögött feküdt, fejét a bojtorjánra fektetve, s társ híján a saját
nyakát ölelte át. Emberek mentek el mellette, de ő nem hallotta őket, álmában saját élete mélyére hatolt, ahonnan
gyerekkorának nyugalmas melege áradt testébe.
Csepurnij és Zsejev lemaradt a szélső házaknál, és a hideg kútvízzel nekiláttak a padlófelmosásnak. A többi hat
csevenguri továbbment, hogy jobb házakat válasszanak a takarításhoz. A szobák sötétjében nem volt jó dolgozni, a
holmikból a feledés álmosító szaga áradt, sok ágyon ott aludtak a burzsujok visszaóvakodott macskái; ezeket a
macskákat a bolsevikok kikergették, újból fölrázták az ágyneműt, elálmélkodtak a bonyolult huzatokon, amikre
semmi szüksége a fáradt embernek.
Hajnalig csupán tizennyolc házzal végeztek, de Csevengurban ennél sokkal több volt. Azután leültek, hogy
rágyújtsanak, és ültükben elaludtak, fejüket vagy az ágynak, vagy a komódnak támasztva, vagy csak egyszerűen a
frissen fölmosott padlóra hajtva. A bolsevikok először pihentek a halott osztályellenség házaiban, de nem törődtek
vele.
Kirej magányosan ébredt: nem tudta, hogy az éjszaka minden elvtársa visszajött a városba. A téglaházban se talált
senkit, tehát Csepurnij vagy valahol messze űzi a banditákat, vagy elesett valamennyi bajtársával együtt az
ismeretlen pusztában.
Kirej befogta magát a géppuska elé, és kihúzta a város szélére, oda, ahol éjszakázott. A nap már magasan járt,
beragyogta az üres sztyeppet, ahol egyelőre nem mutatkozott egyetlen ellenség sem. De Kirej tudta, hogy őrá van
bízva Csevengur védelme s benne az egész kommunizmusé, ezért haladéktalanul fölállította a géppuskát, hogy
fenntartsa a városban a proletárhatalmat, maga pedig lefeküdt mellé, és közben figyelt. Feküdt egy darabig, aztán
megéhezett arra a tyúkra, amelyet előző nap látott az utcán, de a géppuskát tilos felügyelet nélkül hagyni, mert az
olyan, mintha a kommunizmus fegyverét átadná a fehér ellenségnek, így hát Kirej ott feküdt még egy darabig, s
megpróbált kigondolni olyan védelmet a városnak, amitől elmehetne, hogy fölkutassa a tyúkot.
„Ha legalább magától idejönne hozzám! Hisz úgyis megeszem… Jól mondja Proska: nincs megorganizálva az élet.
Most, hogy kommunizmus van nálunk, a tyúknak magától kellene idejönnie…”
Kirej végignézett az utcán, nem jön-e felé a tyúk. A tyúk nem jött, csak egy kutya: unta magát, és nem tudta, kit
tiszteljen a néptelen Csevengurban: az emberek azt hitték róla, hogy a gazdái tulajdonát őrzi, de a kutya otthagyta a
tulajdont, hiszen eltűntek otthonról a gazdák, és most elindult az orra után, gond nélkül, de öröm nélkül is. Kirej
odahívta magához, és kiszedegette szőre közül a bogáncsot. A kutya bánatos szemét Kirejre függesztve, némán várta
további sorsát. Kirej odakötötte a nadrágszíjával a kutyát a géppuskához, és nyugodtan elment a tyúkra vadászni,
hiszen Csevengurban csönd van, akárhonnan meghallja a kutyaugatást, ha ismeretlen ember vagy ellenség közeledik
a sztyepp felől. A kutya leült a géppuska mellé, és éberséget és szorgalmat ígérve, megbillentette a farkát.
Kirej délig hajkurászta a tyúkját, s a kutya egész idő alatt hallgatott a géppuska mellett. Délben egy közeli házból
előjött Csepurnij, és felváltotta a géppuska mellett a kutyát, amíg megjött Kirej a tyúkkal.
Még két napon át mosták a csevenguriak a padlókat, s tartották nyitva az ajtókat-ablakokat, hogy fölszáradjanak a
padlók, és a dohos burzsujszagot kifújja a pusztai szél. A harmadik napon megjelent egy rendesen öltözött ember,
bottal a kezében, akit csak a kora miatt nem terített le azonnal Kirej, s megkérdezte Csepurnijtól, kicsoda ő.
– Én a bolsevikok pártjának tagja vagyok – közölte Csepurnij. – Itt pedig kommunizmus van.
A jövevény a városra pillantott, és azt mondta:
– Látom. Én pedig a pocsepi járási állattenyésztési hivatal baromfitenyésztési instruktora vagyok. A pocsepi
járásban be akarjuk vezetni a plimut fajtát, és azért jöttem az itteni gazdákhoz, nem adnának-e nekünk
továbbtenyésztésre egy kakast meg néhány tyúkot… Hivatalos papírom van, hogy mindenütt segítsenek a feladat
végrehajtásában. Tojás nélkül nem bír talpra állni a járás…
Csepurnij szívesen adott volna neki egy kakast meg két tyúkot – hiszen a szovjethatalom kéri –, de nem látott
baromfit a csevenguri udvarokban. Megkérdezte Kirejtől, vannak-e eleven tyúkjaik.
– Itt nincs több tyúk – mondta Kirej. – Volt egy, de azt én megettem. Ha volnának még, nem sajnálnám…
A pocsepi ember elgondolkodott.
 – Akkor… engedelmet kérek… Írják rá a megbízólevelem hátára, hogy a feladatot végrehajtottam, és hogy
Csevengurban nincsenek tyúkok.
Csepurnij odasimította a papírt a téglafalhoz, és ráírta: „Itt volt és elment, tyúk nincs, a forr. osztag élelmezésére
fordítottuk. Csepurnij, a Cseve é elnöke.”
– Írja rá a dátumot is – kérte a pocsepi. – Hó és nap; dátum nélkül a revízió nem fogadja el.
De Csepurnij nem tudta sem a hónapot, sem a napot, Csevengurban elfeledkezett az időről, csak azt tudta, hogy
nyár van és a kommunizmus ötödik napja. Ezért azt írta a papírra: „Nyáron, kom. 5-én.”
– Így jó lesz – köszönte meg a tyúktenyésztő. – Fő, hogy legyen ott valami. Köszönöm.
– Menj haza – szólt Csepurnij. – Kirej, kísérd el a város széléig, nehogy itt maradjon.
Este kiült a padkára, és várta a naplementét. Valamennyi csevenguri visszajött a téglaházba, miután ezen a napon
negyven házat takarítottak ki az érkező proletariátus számára. Hogy elverjék éhségüket, száraz pirogot ettek savanyú
káposztával, amelyet a csevenguri burzsoázia a saját osztálya szükségletét meghaladó mennyiségben tartalékolt, örök
életre számítva. Nem messze Csepurnijtól egy tücsök, mint a nyugalom és otthonosság képviselője, rázendített
csikorgó nótájára. A Csevengurka vize fölött fölszállt az est melege, mintha csak a munkában megfáradt föld
sóhajtott volna éjszakai nyugovója előtt.
„Most már nemsokára ideérnek a tömegek – morfondírozott magában Csepurnij. – Betölti Csevengurt a
kommunizmus lármája, és minden árva léleknek jut hely és vigasz…”
Zsejev egész este a kerteket és réteket járta, s nézte a földet a lába alatt: kíváncsi volt az élet minden apró jelére.
Elalvás előtt szívesen eltűnődött a jövendő érdekes életen, s szomorkodott a szülei miatt, akik már rég meghaltak,
nem tudták kivárni a forradalmat és boldogságukat. A sztyepp láthatatlanná vált, csak egyetlen fénypont világított a
téglaházban, egyetlen menedékként az ellenséggel és kételkedéssel szemben. Zsejev odament a sötétségtől erejét
vesztett néma füvön, és meglátta a padkán az éber Csepurnijt.
– Itt ülsz? Hadd üljek le és hallgassak én is.
A többi csevenguri bolsevik már a földre szórt szalmán feküdt, s álmában halkan motyogott és mosolygott.
Egyedül Kesa őrködött köhögve a város körül.
– Miért van az, hogy a háborúban meg a forradalomban mindig álmodnak az emberek? – szólalt meg Zsejev. –
Békében meg úgy alszik mindenki, mint akit agyonvertek.
Csepurnij maga is állandóan álmokat látott, ezért nem tudta, mitől keletkeznek és nyugtalanítják az eszét. Prokofij
meg tudná magyarázni, de ő most nincs itt, hiába kellenék.
– Amikor a madár levedli a tollát, hallottam, hogy dalol álmában – jutott eszébe Csepurnijnak. – A fejét a szárnya
alá dugja, minden csupa toll körülötte, nem látni semmit, ő meg csak dalol…
– Mi a kommunizmus, Csepurnij elvtárs? – kérdezte Zsejev. – Kirej azt mondta nekem, hogy már ezelőtt is volt
kommunizmus egy tengeri szigeten, Kesa szerint pedig okos emberek találták ki.
Csepurnij el akart töprengeni a kommunizmuson, de mégse tette: inkább megvárja Prokofijt, és tőle kérdezi meg.
De hirtelen eszébe jutott, hogy hiszen Csevengurban már kommunizmus van, és így szólt:
– Amikor a proletariátus egyedül él, magától megszületik a kommunizmus. Minek neked tudni, mondd, amikor
érezni kell és meglátni itt, helyben? A kommunizmus a tömegek közös érzése. Majd ha Prokofij meghozza a
szegényeket, akkor megerősödik a kommunizmus is, és te is meglátod…
– Nem lehetne mégis tudni? – makacskodott Zsejev.
– Mi vagyok én, tömeg? – húzta föl az orrát Csepurnij. – Még Leninnek se kell tudni, mert a kommunizmus az
egész proletár tömeg ügye, nem egyeseké… Nem lehetsz okosabb az egész proletariátusnál.
Kesa abbahagyta a sztyeppen a köhögést: a távolból hangok moraját hallotta, s meglapult a bozótban, hogy
pontosabban megállapíthassa, kik jönnek. De a moraj nemsokára elhalkult, csak az egy helyben veszteglő emberek
nyugtalansága szűrődött felé, lépések zaja nélkül, mintha azok ott mezítláb volnának. Kesa már indult volna, át a
csevenguri bozóton, oda, ahol testvéri egyetértésben nőtt a búza a csalánnal és a bojtorjánnal, de csakhamar
visszafordult, hogy megvárja a hajnali világosságot. A bozótból vadvirágok és a kalászok lehelete szállt föl: lám, ott
együtt él a rozs és a bojtorján, egyik se árt a másiknak, szorosan ölelik és védik egymást, senki se vetette, senki se
zavarta őket, de majd eljön az ősz, és a proletariátus levest főz a csalánból, a rozst pedig a búzával és a bojtorjánnal
együtt összegyűjti télire; bentebb a sztyeppen napraforgó, pohánka és köles nő magától, a csevenguri kertekben
pedig mindenféle zöldség és krumpli. A csevenguri burzsujok, a földindulásra számítva, három év óta nem vetettek,
nem ültettek el semmit, de a növények maguktól szaporodtak, és sajátos egyenlőséget alakítottak ki maguk közt:
minden búzakalászra három bokor csalán jutott. Csepurnij a viruló mezőt nézve mindig azt mondta, hogy itt a
kenyér és a vadvirágok Internacionáléja, s ebből minden szegénynek bőséges táplálék jut munka és kizsákmányolás
nélkül is. Ennek hála, a csevenguriak láthatták, hogy a természet nem hajlandó munkával elnyomni az embert,
hanem maga lát el minden vagyontalant táplálékkal és minden mással; annak idején a csevenguri e é határozatba is
foglalta a legyőzött természet engedelmességét, aminek okáért majd emlékművet állítanak neki: egy fát, amely a
szűz talajból nő ki, s két ágkarjával átölel egy embert a mindkettőjükre egyformán sütő nap alatt.
Kesa letépett egy kalászt, s szopogatni kezdte még éretlen, puha magjait, aztán kiköpte, és máris elfelejtette az
ízét, mert a gazverte bekötőúton halkan zörögni kezdett egy fogat. Piuszja a lovat nógatta, Proska pedig énekelt:
Csobog a hullám a tavon,
a halász a mélyben alszik,
s álmaiban csendesen
árvájának lépte hallszik…
Kesa elébe szaladt Prokofijék hintójának, és azt látta, hogy proletariátus nélkül, üresen tért haza.
Csepurnij azonnal fölverte az alvó bolsevikokat, hogy ünnepélyesen fogadják az érkező proletariátust, és tartsanak
gyűlést, de Prokofij azt mondta neki, hogy a proletariátus elfáradt, és pirkadatig aludni fog egy pusztai kurgán
szélvédett oldalán.
– Hogy jönnek? Zenekarral? A vezérükkel együtt? – kérdezte Csepurnij.
– Majd holnap, Csepurnij elvtárs, a saját szemeddel láthatod – hűtötte le Prokofij. – Ne zavarj minket: legalább
ezer versztát tettünk meg Piuszjával, láttuk a sztyeppi tengert, ettünk vizát… Majd mindent jelentek és
megfogalmazok.
– Akkor aludj, Pros’, majd én elmegyek a proletariátushoz – mondta félénken Csepurnij. De Prokofij tiltakozott:
– Ne bántsd őket, épp eleget szenvedtek… Nemsokára fölkel a nap, majd akkor lejönnek a kurgánról Csevengurba.
Csepurnij az éjszaka hátralevő részét álmatlan várakozásban töltötte; eloltotta a lámpát, hogy ne ingerelje a
kurgánon alvókat a petróleumuk pazarlásával, és előhozta a kamrából a csevenguri e é zászlaját. Aztán
kifényesítette a sapkáján lévő csillagot, és fölhúzta a régóta álló faliórát. Miután mindennel elkészült, karjára hajtotta
a fejét, és nem gondolt semmire, hogy gyorsabban teljen az idő. Az idő gyorsan el is szállt, mert az idő: ész, nem
pedig érzés, Csepurnij pedig semmilyen gondolattal nem terhelte az eszét. A szalma, melyen a csevenguri bolsevikok
aludtak, enyhén átnyirkosodott a hűvös harmattól – fölvirradt az új nap. Ekkor Csepurnij fogta a zászlót, és kiment
Csevengurnak arra a végére, amellyel szemben a kurgán emelkedett, ahol a gyalogos proletariátus aludt.
Jó két órát állt Csepurnij a zászlóval a szélső kerítés mellett, várva a reggelt és a proletariátus fölébredését; látta,
hogy a nap fénye lassan fölfalja a földet borító párás homályt, kivilágosodik a szélfútta, vízmosta, csupasz kurgán, és
eszébe jutott az elfeledett látvány, amely erre a szegény kurgánra hasonlított, melyet azért büntet a mostoha
természet, mert kiemelkedik a síkságból. A kurgán lejtőjén ott feküdt a szegény nép, csontjait melengetve a nap első
sugaraiban; olyanok voltak az emberek, mint valami óriási őslény szertehullott, megfeketedett csontjai. Némelyik
proletár ült, mások feküdtek, s magukhoz ölelték a rokonukat vagy a szomszédjukat, hogy hamarabb
átmelegedjenek. Egy sovány öregember egy szál gatyában állt ott, s a bordáit vakarta; egy suttyó legény ült a lábánál,
és mozdulatlanul nézte Csevengurt, nem bízva benne, hogy ott örökre hajlékra talál. Két barna bőrű férfi fektében
egymás hajában keresgélt, ahogy az asszonyok szokták, de ők nem néztek oda, csak találomra fogdosták a tetveket.
Nem tudni, miért, egyetlen proletár se sietett Csevengurba; valószínűleg nem tudták, hogy ott a kész kommunizmus,
nyugalom és közös javak várják őket. Az emberek fele csak derékig volt felöltözve, a másik felének meg egyetlen,
köpenyre vagy zubbonyra hasonlító, darócból varrt felsőruhája volt, alatta meg csak az időjárás viszontagságaihoz,
vándorláshoz és nélkülözéshez hozzászokott csupasz, sovány teste.
Egykedvűen hevertek vagy ténferegtek a proletárok azon a kurgánon, és nem néztek arra az emberre, aki
magányosan állt a város szélén, kezében a testvériség zászlajával. A barátságtalan, üres sztyepp fölött fölkelt a
tegnapi bágyadt nap, s a fénye is olyan gyönge volt, mintha valami elhagyatott, idegen ország fölé kúszna, ahol senki
sincs, csak azok a magukra hagyott emberek a kurgán lejtőjén, akiket nem a szeretet és a rokoni érzés, hanem a
meztelenség késztet arra, hogy egymáshoz simuljanak. A proletárok nem vártak se segítséget, se barátságot, úgy
érezték, hogy csak szenvedés vár rájuk az ismeretlen városban, ezért nem serkentek föl; gyönge erejükből alig tellett
mozgásra. Néhány koravén arcú gyerek könyökölt az alvókra; ők gondolkodtak, míg a felnőttek pihentek vagy
aludtak. Az öregember is abbahagyta bordái vakarását, s megint hátradőlt, egy kisfiút szorítva magához, hogy a
hűvös szél ne fújja gyönge bőrét és fájó csontjait. Csepurnij észrevette, hogy csak egy ember eszik: markából a
szájába szór valamit, és rágni kezdi, s közben öklével ütögeti a fejét, hogy kiverje belőle a fájást. „Hol láttam én ezt
már?” – töprengett Csepurnij. Amikor először látta, akkor is éppen a köd fölé kúszott a nap, fújt a szél a sztyeppen,
és az elemektől kikezdett kurgánon egykedvű, élettelen emberek feküdtek, akiken segíteni kellett volna, mert hiszen
proletárok voltak, de nem lehetett rajtuk segíteni, mert beérték azzal az egyetlen és csekély vigasszal, hogy
egymáshoz tartoznak; éppen az együvé tartozás érzésének köszönhetően kóboroltak a világban s háltak a pusztában
csapatostul. Azelőtt Csepurnij is eljárt másokkal munkát keresni, pajtákban aludt társaitól körülvéve, s az ő
együttérzésük volt a vigasza az elkerülhetetlen bajokban, de soha nem volt tudatában a maga hasznosságának ebben
a szoros együttlétben. Most a saját szemével látta a sztyeppet és a napot, s e kettő között a kurgánon pihenő
embereket, de sem a nap, sem a föld nem volt az övék, és Csepurnij érezte, hogy az otthon, étel és ruha helyett,
melyet a burzsujok megszereztek maguknak, ezek a proletárok ott vannak egymásnak, mert minden embernek kell
hogy legyen valamije; ha az emberek között ott a tulajdon, erejüket arra fordítják, hogy erről a tulajdonról
gondoskodjanak, de amikor semmi sincs közöttük, akkor összetartanak, és megvédik egymást az éjszaka hidegétől.
Életének egy sokkal korábbi szakaszában – nem is tud visszaemlékezni rá, mikor, egy évvel ezelőtt vagy tán
gyerekkorában – már látta ezt a kurgánt, ezt az idevetődő szegény néposztályt és ezt a hűvös napot, amely nem
akarta melegíteni a sztyeppen bolyongókat, de hogy mikor, hiába kereste gyönge eszében; csak Prokofij tudta volna
kitalálni, vagy még ő sem, mert azt, amit most lát, Csepurnij régen látta, de olyan nagyon régen se lehetett, hisz
maga a forradalom is csak a múltkoriban kezdődött. És Csepurnij megpróbálta Prokofij helyett megfogalmazni az
emléket. Nyugtalanságot és izgalmat érzett most a kurgán lejtőjéhez tapadó proletárok láttán, és fokozatosan
gondolattá alakult benne, hogy ez a mai nap is el fog múlni, ahogy az a hajdani elmúlt, tehát fölösleges bánkódnia,
úgyis véget ér, mint ahogy véget ért és elfelejtődött az a régi. „De a forradalom nélkül nem vennék észre egy ilyen
kurgánt, kivált nem a gyalogos proletárokkal – fontolgatta –, bár én az anyámat is kétszer temettem el: mentem a
koporsó után, sírtam, és eszembe jutott, hogy egyszer már mentem ez után a koporsó után, csókoltam a halott néma
száját és túléltem, tehát most is túl fogom élni, és ettől könnyebb volt elviselni a bánatot másodszor ugyanazért.
Miféle dolog ez, most mondd!” „De hát azt csak hiszem, hogy emlékezem, hiszen még nem történt meg soha –
fogalmazta meg magának józanul Csepurnij, hála Prokofij távollétének. – Fáj a lelkem, ezért segít az eszem, semmi
baj, mondja, ez már volt egyszer, most se fogsz belehalni, menj tovább a magad nyomában… De nincs nyom, nem is
lehet, az ember mindig előrehalad, és sötétben jár. Miért nincs itt senki a szervezetünkből? Hátha a proletariátus
azért nem cihelődik föl a kurgánról, mert küldöttségre vár…”
A téglaházból Kirej lépett ki. Csepurnij odakiáltott neki, hogy hívja ide az egész szervezetet, mert megjelent a
tömeg, és különben is ideje. A szervezet Kirej követelésére fölébredt, és kijött Csepurnijhoz.
– Kiket hoztál nekünk? – kérdezte Csepurnij Prokofijtól. – Ha azok ott proletárok, miért nem foglalják el a
városukat, most mondd!
– Azok ott proletárok és egyebek – mondta Prokofij.
– Miféle egyebek? Megint a rohadt maradék?
– Mi vagyok én, gazember vagy párttag? – sértődött meg Prokofij. – Az egyebek azok egyebek. Senkik. Még
rosszabbul élnek, mint a proletariátus.
– Hát akkor kik? Kellett hogy legyen osztálybéli apjuk! Nem a gaz közül szedted föl őket, hanem szociális helyen!
– Apátlanok – magyarázta Prokofij. – Sehol se laktak. Vándorolnak.
– Hova? – kérdezte egyszerre tisztelettel Csepurnij, aki minden ismeretlen és veszedelmet rejtő jelenséget tisztelt.
– Hova? Nem kellene őket megállítani?
Prokofij elcsodálkozott az öntudat hiányáról árulkodó kérdés hallatán.
– Hogyhogy hova? Világos: a kommunizmusba. Itt alkalmas helyet találnak a megállapodásra.
– Akkor menj, hívd ide őket mielőbb! Mondd meg: tiétek a város, ki van takarítva, a határában vár az élcsapat, és a
proletariátusnak boldogságot és… ezt mondd meg nekik: az egész világot kívánja, hisz úgyis az övék.
– És ha nem kell nekik a világ? – kérdezte minden eshetőségre készen Prokofij. – Ha egyelőre elég nekik
Csevengur?
– Akkor kié a világ? – zavarodott bele az elméletbe Csepurnij.
– A miénk. A mi támaszpontunk.
– Micsoda dög vagy! Hisz mi az élcsapat vagyunk, tehát az övék, de ők nem a miénkek! Az élcsapat nem ember,
hanem pajzs az eleven testen; az ember a proletariátus! Siess, te féldög!
Prokofijnak sikerült gyorsan megszerveznie a kurgánon időző proletariátust és egyéb népet. Sokan voltak, többen,
mint amennyinek Csepurnij látta őket; legalább száz vagy kétszáz ember, s külsőre mind más, jóllehet a
szükségszerűség okán egyformák – csupa nincstelen.
Az emberek a kopasz kurgánról lassan elindultak Csevengur felé. Csepurnij mindig meghatódott a proletariátus
láttán: tudta, hogy fáradhatatlan összetartó erő gyanánt él a földön, segít a napnak a burzsuj káderek táplálásában,
mert a nap erejéből csak a jóllakatásukra futja, de a mohóságuk kielégítésére már nem; sejtette, hogy az a zúgás,
amely a pusztai éjszakai szállásokon visszhangzott a fülében, a világproletariátus elnyomott munkájának zaja, akik
éjjel-nappal robotolnak, hogy megszerezzék az ételt-italt, tulajdont és nyugalmat saját ellenségeiknek, akik viszont
épp a dolgozó nép kárára szaporodnak. Csepurnij, hála Prokofij igyekezetének, meggyőző elméletet vallhatott
magáénak a dolgozókról, akik a szervezetlen természettel szemben vadállatok, ugyanakkor a jövő hősei; de Csepurnij
fölfedezett a maga számára egy vigasztaló titkot is: hogy tudniillik a proletariátus a természetben nem gyönyörködik,
hanem a munkája révén elpusztítja; a burzsoázia az, aki a természetért él és szaporodik, míg a munkásember a
társaiért és a forradalomért. Csak azt nem lehet tudni, szükség van-e munkára a szocializmusban, vagy a
megélhetéshez elegendő az, amit a természet magától ad. E tekintetben Csepurnij inkább Prokofijjal értett egyet, aki
szerint a naprendszer magától ad erőt a kommunizmusnak, csak ne akadályozza benne a kapitalizmus: minden
munkát és szorgoskodást a kizsákmányolok találtak ki, hogy a nap termékein felül természetellenesen fölös
dolgokhoz juthassanak hozzá.
Csepurnij a jövő összeforrt hőseit várta Csevengurba. Ehelyett olyan embereket látott, akik nem meneteltek,
hanem összevissza lépkedtek; soha nem látott elvtársakat látott, akiknek nem volt szembeötlő osztálykülsejük és
forradalmi méltóságuk; ez valamiféle névtelen egyéb népség volt, öntudat, büszkeség nélkül éltek, a közelgő,
világraszóló győzelemtől függetlenül, még a korukat se lehetett megállapítani, csak azt, hogy szegények, akiknek
teste magától nőtt meg, és akik nem kellenek senkinek, ezért szorosan egymás mellett jönnek, és inkább egymásra
tekingetnek, mint Csevengurra és pártélcsapatára.
Az egyik egyéb elkapott egy legyet az előtte lépkedő öregember meztelen hátán, aztán megsimogatta, hogy ne
maradjon rajta karmolás vagy érintés nyoma, és kegyetlenül beletaposta a legyet a földbe, amitől Csepurnij
csodálkozása az egyebek iránt homályos átalakuláson ment át. Lehetséges, hogy ezeknek a proletároknak és
egyebeknek nincs más értékük, mint a társaik, ezért tekintenek oly óvón egymásra, s alig veszik észre Csevengurt?
Hisz olyan gondosan védi egyik a másikat még a legyektől is, ahogy a burzsujok védték saját házukat és jószágukat.
A kurgánról leereszkedő csapat közben odaért Csevengur határába. Csepurnij, aki nem tudta szavakba önteni
gondolatait, Prokofijt kérte meg rá, s ő készséggel üdvözölte a közelgő proletárokat:
– Vagyontalan polgár elvtársak! Csevengur városa a tiétek ugyan, de nem azért, hogy a nincstelenek kirabolják,
hanem hogy a burzsujoktól elvett tulajdon és a szervezet a széles, testvéri családnak és a város egészének javát
szolgálja. Mi most elkerülhetetlenül testvérek vagyunk, egy családot alkotunk, minthogy egész gazdaságunk
szociálisan egyesítve van egyetlen porta formájában. Ezért éljetek itt becsületben, élen az e ével!
Csepurnij megkérdezte Zsejevtől, miért gondolta ki éppen azt a feliratot, amelyet szimbólumként a város másik
végében kiakasztott.
– Nem én gondoltam ki – mondta Zsejev –, hanem emlékezetből írtam le. Hallottam valahol, hisz az ember feje
mindenfélét megőriz…
– Várj! – szólt rá Csepurnij Prokofijra, és személyesen szólt a csevenguriakat körülálló szegény vándorokhoz: –
Elvtársak! Prokofij testvéreknek és egy családnak nevezett benneteket, de ez szemenszedett hazugság, hisz minden
testvérnek van apja, közülünk meg sokan életük kezdete óta apátlanok. Mi nem testvérek vagyunk, hanem elvtársak,
egymás társai, minthogy nincs egyéb ingó és ingatlan tulajdonunk… Aztán… kár, hogy nem a város másik végénél
jöttetek be, ott lóg a szimbólumunk, rá van írva, amit nem tudom, ki mondott, de mi is ezt akarjuk: jobb lerombolni
az egész berendezett világot, és akár pucéran kapni meg egymást, ezért világ proletárjai, egyesüljetek mielőbb!
Befejeztem és átadom nektek a csevenguri e é forró üdvözletét!
A kurgánról lejött proletárok és egyebek megindultak a város belseje felé, anélkül hogy egy szót is szóltak volna,
vagy fölhasználták volna Csepurnij beszédét öntudatuk fejlesztésére; erejükből csak a jelen pillanatra futotta, minden
fölöslegnek híjával voltak, mert a természet és az idő nem adott okot sem a megszületésükre, sem a boldogságukra,
ellenkezőleg, elsőnek az anyjuk fakadt sírva, amikor megtermékenyítette véletlenül épp arra járó és máris eltűnő
apjuk; születésük után egyebekként és eltévedettekként kerültek bele a világba; semmi se volt előkészítve számukra,
még annyi se, mint egy fűszálnak, amelynek legalább gyökere, helye és ingyen tápláléka van a közös talajban.
Az egyebek eleve tehetség nélkül születtek: se eszük, se gazdag érzelmeik nem lehettek, mert szüleik nem testi
fölöslegükből nemzették őket, hanem éji szomorúságból és gyöngeségből – nem más volt ez, mint két, a világban
megbúvó, riadt lény kölcsönös magafeledése; ha a világ szeme előtt és boldogságban éltek volna, elpusztítják őket a
valóságos emberek, akik hivatalos állampolgárok, és saját otthonukban hálnak. Az egyebeknek nem kell hogy eszük
legyen: az ész és élénk érzelmek csak azoknak dukálnak, akiknek van testi fölöslegük és nyugodalmas fedél a fejük
fölött, de az egyebek szüleinek csak a munkában megtört és a bánattól megmérgezett testük maradt, az ész és az
érzékeny szív – lévén magasabb rendű ismérvek – hiányoztak belőlük a pihenés és a tápláló anyagok híján. Az
egyebek merő nyomorúságba érkeztek anyjuk méhéből, mert az anyjuk otthagyta őket, mihelyt a szülés okozta
erőtlenség múltán lábra tudott állni, hogy ne is lássa gyermekét – még meg találná szeretni örökre! Az eldobott apró
egyébnek magának kellett embert faragni magából, senkiben se reménykedve, semmit se érezve a saját melengető
zsigerein kívül; körötte a rideg világ, s a gyermeknyi egyéb ott feküdt benne ríva, kétségbeesetten kapálózva az első
csapás ellen, amelyre majd egész életében emlékezni fog: az anyaöl elvesztésére.
Az otthonnal bíró, az állam szempontjából megbízható emberek, akik az osztályszolidaritás, testi szokások és a
nyugalom kényelmében éltek, megalkották maguk köré az anyaöl hasonmását, és ebben nőttek s gyarapodtak; az
egyebek viszont azonnal saját bőrükön érezték a hideg világot, az anyjuk kínlódásától lucskos füvet, az egyedüllétet,
az óvó anyai melegség hiányát.
Életük kezdetére, éppúgy, mint az átélt, megküzdött életszakasznak megfelelően bejárt földre, úgy emlékeztek az
egyebek, mint ami idegen eltűnt anyjuktól és az ő hajdani gyötrelmeitől. De hát mi volt az ő életük, mik voltak azok
az elhagyatott utak, melyek a világot képviselték tudatukban?
Az egyebek közül senki se ismerte az apját, anyjára is csak homályosan emlékezett, ahogy az elvesztett nyugalom
után vágyakozik a test; ez a vágy érett korban sivár szomorúsággá változott. A gyermek semmit se követel anyjától a
születése után, csak szereti, és még az árva egyebek se haragudtak soha az anyjukra, aki azonnal és
visszavonhatatlanul elhagyta őket. De a felnövekvő ember apára vár, mert már a talpától a feje búbjáig eltelt a
természeti erőkkel és anyai érzésekkel (még ha azonnal magára hagyták is, mihelyt kipottyant az anyaméhből); a
gyermek kíváncsi arccal fordul a világ felé, a természetet emberekkel akarja fölváltani, és legelső barátja-bajtársa az
anya melege után: az apja.
Egyetlen felnövekvő egyéb se lelte meg az apját és segítőtársát; az anyja legalább megszülte, de az apja sohase jött
szembe vele az úton, ezért az apa ellenséggé és az anya gyűlölt ellenfelévé változott: sohasem volt jelen, és örökre
arra ítélte gyermekét, hogy védtelenül, a siker reménye nélkül élje le életét.
Az egyebek élete apátlanságban telt, híjával annak az első bajtársnak, aki elvezette volna őket az emberek közé,
hogy halála után önmaga helyett az emberiséget hagyja gyermekére örökül. Az egyebeknek egyvalami hiányzott
igazán kerek e világon: az apa. Az az öregember, aki bordáit vakarta a kurgánon, ezt a nótát énekelte utóbb
Csevengurban, s mindig elérzékenyült tőle:

Ajtót nekem ki nyit már?

Erdei vad? égi madár?
Hol vagy, édes szülém?
Ugyan ki vár reám…

Szinte mindenki, akinek jöttét oly boldogan fogadta a csevenguri bolsevik szervezet, saját erejéből, a vagyonosok
kegyetlensége és a szegény nép pusztulása közepette faragott embert magából. Nem szoktunk csodálkozni a rét
füvén, amelyből annyi sok van – szorosan egymáshoz bújva védelmezik egymást, és mindig nedves alattuk a föld –,
így föl lehet nőni s élni különösebb szenvedélyek és szükségletek nélkül, de furcsa és ritka, ha a csupasz agyagra vagy
futóhomokra hullnak a dudva szélfútta magjai, és ezek a magok is folytatják az életet, magányosan a kietlen
pusztában, mégis találva maguknak táplálékot.
Más embereknek egész eszköztáruk volt saját drága életük erősítésére és fejlesztésére – az egyebeknek csak
egyetlen fegyverük ahhoz, hogy megmaradjanak: az anyaöl melegének maradéka csecsemőtestükben. De ennyi is
elég volt a névtelen egyébnek ahhoz, hogy megmaradjon, erőre kapjon, és elevenen lépjen be a jövőbe. Ilyen élet
emésztette föl azoknak erejét, akik Csevengurba jöttek, ezért látta őket Csepurnij tehetetlen, nem proletár elemeknek
– mintha nem a nap, hanem a sápadt hold melengette volna őket s világított volna nekik egész életükben! De
miközben minden erejüket arra használták föl, hogy megtartsák magukban az anyameleget az idegen, ellenséges élet
őket gyökerestül kitépni akaró ellenszelével szemben, sőt még meg is növelték magukban ezt a meleget a valódi,
vagyonos nép számára végzett munkával, ismeretlen rendeltetésű, önálló lényeket alkottak magukból, s a türelem
gyakorlása és a test belső erőinek állandó próbára tétele révén kételkedéssel és kíváncsisággal teli értelemre és gyors
érzékekre tettek szert, aminek révén az örök üdvösséget hozzájuk hasonló társra cserélhették el, akinek szintén nem
volt apja, nem volt tulajdona, de képes volt elfeledtetni ezt is, azt is. És míg kiirthatatlanul magukban hordozták a
reményt, amely szomorú volt, mint a veszteség, és abban állt, hogy majd sikerül a legfőbb: életben és épségben
megmaradni, és akkor sikerülni fog a többi is, még ha sírba kell is dönteni az egész világot; de ha a legfőbb teljesül –
nem a boldogság, hanem a szükség –, akkor a maradék életben már nem lehet föllelni azt, ami valaha elveszett, mert
az teljesen kiveszett a világból, hiszen sok egyéb bejárt már minden járható és járhatatlan utat, és semmit se talált.
Az egyebek látszólagos gyámoltalansága közöny volt, a túlságosan sok munka és szenvedés pedig elvette arcuk
oroszos jellegét. Erre a csevenguriak közül elsőnek Csepurnij figyelt föl, nem véve észre, hogy a frissen érkezett
proletárokon és egyebeken alig van ruha: mintha nem félnének sem a szembejövő asszonynéptől, sem az éjszaka
hidegétől. Amikor szerteszéledtek a csevenguri portákon, Csepurnij elbizonytalanodott.
 – Miféle proletariátust szereztél, most mondd! – támadt rá Prokofijra. – Ez itt mind csupa kételkedés! Ráadásul
nem is oroszok!
Prokofij kivette Csepurnij kezéből a zászlót, és elolvasta rajta Marx Károly jelszavát.
– Mi az, hogy nem proletariátus? – mondta. – Első osztályú proletár mind, te csak vezesd őket előre, meglásd,
pisszenni se fognak. Ez itt internacionális proletariátus, se nem orosz, se nem örmény, se nem tatár, semmilyen. Én
az eleven Internacionálét terelem ide, te meg itt búslakodsz…
Csepurnij homályosan megérzett valamit:
– Nekünk sziklakemény proletár zászlóaljak kellenek, ez áll a kormányzósági bizottság körlevelében, te meg holmi
egyebeket hozol ide! Miféle keménységet várhatunk a mezítlábas embertől?
– Ugyan már! – nyugtatta meg Prokofij. – Ha mezítlábasok is, a talpuk úgy megkérgesedett, hogy akár sarkantyút
is lehet rácsavarozni. Az egész világot bejárják mezítláb, ha majd eljön a világforradalom!
A proletárok és egyebek utolsó szálig eltűntek a csevenguri házakban, és odabent folytatták régi életüket.
Csepurnij elindult, hogy megkeresse a sovány öregembert, és meghívja az e é rendkívüli ülésére, mert elég sok
szervezeti ügy halmozódott föl. Prokofij teljesen egyetértett ezzel, és a téglaházban máris nekiült, hogy
megfogalmazza a határozati javaslatokat.
A sovány öregember a volt Scsapov-ház frissen fölmosott padlóján feküdt, mellette pedig egy másik férfi ült, aki
éppúgy lehetett húszéves, mint hatvan, és egy gyereknadrág varrását bontogatta, hogy majd beleférjen.
– Elvtárs – szólította meg Csepurnij az öreget –, gyere el a téglaházba, ott az e é, szükségünk van rád.
– Elmegyek – ígérte az öreg. – Mihelyt fölkelek, nem kerüllek el. Most még fáj a bélésem, de ha kiáll belőle a fájás,
odamegyek.
Prokofij ezenközben már a városból érkezett forradalmi papírok fölé görnyedt, és noha világos nappal volt,
meggyújtotta a lámpát. A csevenguri e é ülései előtt mindig lámpát gyújtottak, és addig égették, amíg valamennyi
kérdést meg nem tárgyalták; Prokofij szerint ezáltal egy modern szimbólum jött létre: a napvilágot föl kell hogy
váltsa a földön az emberi ész mesterséges világossága.
Az e é ünnepi ülésére az egész csevenguri bolsevik szervezet eljött, sőt a frissen érkezett egyebek közül is
megjelent néhány – ők álltak és tanácskozási joggal bírtak. Csepurnij Prokofij mellett ült, és nagyjából elégedett volt:
az e é mégiscsak meg tudta tartani a várost a proletár tömeggel való benépesítéséig; és most már véglegesen
megszilárdult Csevengurban a kommunizmus. Csak az öregember hiányzott, a szemmel láthatóan legtapasztaltabb
proletár; úgy látszik, még mindig fájt a bélése. Csepurnij elküldte érte Zsejevet azzal, hogy előbb keressen a
kamrában valami nyugtatóitalfélét, adjon belőle az öregnek, aztán óvatosan vezesse ide őt magát.
Félóra múlva Zsejev megjelent az öreggel együtt, aki szemmel láthatólag felvidult a bojtorjánfőzettől és attól, hogy
Zsejev jól bedörgölte vele a hasát és a hátát is.
– Ülj le, elvtárs – mondta neki Prokofij –, látod, milyen szociális gondoskodás történik rólad? A kommunizmusban
nem olyan könnyű ám meghalni!
– Kezdjük el – szólalt meg Csepurnij. – Ha egyszer itt a kommunizmus, ne fosszuk meg tőle ülésezéssel a
proletariátust. Olvasd föl a kormányzósági körleveleket, Pros’, és mindjárt fogalmazd meg a mi válaszunkat is!
– „Összesített jelentések kötelezettsége a 238101. sz. körlevelünkhöz csatolt A, B és C fejezettel jelölt mellékletek
kitöltése formájában; továbbá: a NEP fejlődése a kormányzóságban és a szemben álló osztályok fokozódó
aktivitásának jelei a NEP-pel kapcsolatban; továbbá: az ellenük foganatosított intézkedések és a NEP szigorúan
szabályozott mederbe terelése…”
– No és mi? – kérdezte Csepurnij Prokofijtól.
– Majd összeállítok nekik egy táblázatot, és azon mindent szép rendesen kifejtek.
– De mi nem hagytuk aktivizálódni a szemben álló osztályokat! Sőt megszűntek a kommunizmus miatt –
ellenkezett Csepurnij, és az öregemberhez fordult. – Te hogy látod ezt?
– Így tűrhető lesz – állapította meg az öreg.
– Írd be: osztályok nélkül tűrhető – utasította Csepurnij Prokofijt. – Halljuk a fontosabb kérdéseket!
Prokofij ezután felolvasta a magánkereskedelem ellensúlyozására fogyasztási szövetkezetek sürgős megszervezését
elrendelő direktívát, mivelhogy a szövetkezet a tömegeknek a szocializmushoz és onnan tovább vezető önkéntes és
akadálytalan útja.
– Ez miránk nem vonatkozik, csak az elmaradott járásokra – utasította vissza Csepurnij, mert egész idő alatt
benne motoszkált a fő gondolat: a kommunizmus befejezése Csevengurban. – Te ezt hogy fogalmaznád meg? –
tudakolta ismét az öregember véleményét.
– Tűrhető – fogalmazta meg ő.
De Prokofijnak valami más járt az eszében.
 – Csepurnij elvtárs – szólalt meg –, mi lenne, ha előre kérnénk árut ahhoz a szövetkezethez, hiszen itt a
proletariátus, élelmet kell neki tartalékolni!
Csepurnij ezen felháborodott:
– De hisz a sztyeppen magától nő mindenféle, csak ki kell menni és szedni egy kis édesgyökeret meg búzát, és már
ehetnek is! Hisz a nap süt, a föld lélegzik, eső is esik, mi kell még? Megint fölösleges szorgoskodásba hajszolnád a
proletariátust? Hisz mi már továbbjutottunk a szocializmusnál! Minálunk már annál is jobb!
– Csatlakozom – visszakozott Prokofij. – Egy pillanatra szándékosan elfelejtettem, hogy nálunk már
megszerveződött a kommunizmus. Hiszen más vidéken jártam, ahol még messze a szocializmus is, nekik muszáj
keresztülkínlódni magukat a szövetkezeten… A következő pont a szakszervezetekről szóló körlevél, pontosabban:
gondoskodás a tagdíjak időbeni befizetéséről…
– Kinek? – kérdezte Zsejev.
– Nekik – felelte kérés és gondolkodás nélkül Kirej.
– Kiknek?
– Az nincs föltüntetve – keresgélt a papiros között Prokofij.
– Írd meg, hogy előbb tüntessék föl, kinek, majd azután jöhetnek a tagdíjak – kezdett belejönni a megfogalmazásba
Csepurnij. – Lehet, hogy ez egy párton kívüli papír, de az is lehet, hogy valamiféle gazdag állásokat akarnak szervezni
ezekből a tagdíjakból, az állás pedig, testvér, ugyanolyan, mint a tulajdon, aztán megint harcolhat az ember a rohadt
csökevénnyel, mikor itt már kész a kommunizmus mindenkinek a lelkében, és azt szeretné őrizni…
– Ezt a kérdést még megfontolom, mivelhogy osztályszempontból homályos – szögezte le Prokofij.
– Fontold meg – helyeselt Zsejev. – És raktározd el az agyadban, a fölösleges dolgoknak ott a helyük.
– Így igaz – bólintott Prokofij, és továbbment: – Van itt még egy javaslat tervbizottság alakítására, hogy összesítse
az élet és vagyon bevételének és kiadásának adatait.
– Meddig? A világ végéig vagy csak a burzsoázia végéig? – kívánta pontosítani Csepurnij.
– Nincs feltüntetve. Itt az áll, hogy „igények, kiadások, lehetőségek és dotációk a helyreállítás időszakának végéig”.
Azután az következik, hogy „minderre járási terv készítendő, amelyben összegezendő minden, az előfeltételeket
biztosító és egyeztető, tudatosan rendszeres munka, hogy a kapitalista gazdaság spontaneitásának kakofóniája
helyett megkomponálhassuk az egyesült magasabb princípium és a racionális ismertetőjegyek harmonikus
szimfóniáját”. Szóról szóra így van ideírva, mert ez a feladat…
A csevenguri e é egy emberként lehajtotta fejét: a papírból a magasabb rendű ész sodró ereje áradt, és a
csevenguriakat valósággal letaglózta, minthogy ők inkább az ösztönös érzésekhez voltak szokva, mint az előzetes
mérlegeléshez. Csepurnij, erőt merítendő, szippantott egy kis dohányt.
– Pros’, adj már nekünk valami felvilágosítást! – kérte szelíden.
Az öregember a csüggedt csevenguriakra emelte türelmes szemét, csöndes szomorúsággal nézte őket, de nem
mondott semmit.
– Előre elkészítettem a határozati javaslatot; ezt felvilágosítással nem lehet helyettesíteni – mondta Prokofij, és
keresgélni kezdett a jókora papírhalomban, ahol minden föl volt jegyezve, amit a csevenguri bolsevikok már régen
elfelejtettek.
– Az meg kiknek kell: nekik vagy az ittenieknek? – kérdezte az öregember. – Arról beszélek, amit abból a levélből
fölolvastak: kinek a dolgáról szól, a mienkéről vagy az ottaniakéról?
– Egész biztosan a mienkéről – magyarázta Prokofij. – A mi címünkre küldték, nem azért, hogy fölolvassuk, hanem
hogy végrehajtsuk.
Csepurnij magához tért csüggedtségéből, és fölemelte a fejét, melyben határozott érzés érlelődött.
– Látod, elvtárs, azt akarják, hogy a legokosabbak gondolják ki, hogyan folyjék az élet most és örökké, amíg
mindenki a föld alá nem kerül, az egyebek pedig legyenek türelemmel, és ne akadékoskodjanak.
– No de kinek kell ez? – kérdezte az öreg, és közönyösen lehunyta szemét, melyet elrontottak a bejárt világban
szerzett élmények.
– Nekünk! Ki másnak, nem igaz?! – kiáltott föl izgatottan Csepurnij.
– De hisz mi anélkül is a legeslegjobban élünk – magyarázta az öreg. – Ez az írás nem nekünk szól, hanem a
gazdagoknak. Amikor a gazdagok még éltek, mi gondoskodtunk róluk; a szegény embert nem kell félteni: ahova
megszületett, ott föl is nő. A szegény ember mindenkinél okosabb, hisz úgy teremtett egy egész világot másoknak,
akár egy játékszert, saját magára meg álmában is vigyáz, mert minden ember értékes. Ha nem magának, hát
másnak.
– Teljesen tűrhetően beszélsz – állapította meg Csepurnij. – Így is fogalmazd meg, Pros’: a proletariátus és a
soraiban lévő egyebek saját maguk szervezték meg az egész lakható világot, ezért a legfőbb gondoskodókról
gondoskodni szégyen-gyalázat, és Csevengurban nem is vállalkozik rá senki. Jól mondom, öreg?
– Így tűrhető lesz – vélekedett ő.
– A deák nem épít házat az ácsnak – jegyezte meg Zsejev.
– A pásztor maga is tudja, mikor igyon tejet – tette hozzá Kirej.
– Amíg nem nyírják ki az embert, magától is él – szólalt meg Piuszja.
– Majdnem egyhangúlag elfogadva – számolta össze Prokofij. – Térjünk át a folyó ügyekre. Egy hét múlva a
kormányzóságban pártkonferencia lesz, tőlünk is meghívnak egy delegátust, mégpedig a helyi hatalom elnökét…
– Menj el, Csepurnij, minek ezen vitatkozni? – szólt Zsejev.
– Vitának nincs is helye, ha egyszer előírják – mutatott rá Prokofij.
Az öreg egyéb leguggolt, és a napirendet megzavarva, félénken megkérdezte:
– Ti kik volnátok?
– Mi vagyunk az e é. A forradalom legfőbb szerve a járásban – válaszolt szabatosan Prokofij. – A forradalmi nép
különleges jogokkal ruházott föl forradalmi lelkiismeretünk határain belül.
– Eszerint tik is az okosokhoz tartoztok, akik a papírokon rendelkeznek egészen a sírig?
– Eszerint igen – erősítette meg méltósága tudatában Prokofij.
– Aha – mondta hálásan az öreg. – Én meg már azt hittem, magatoktól ültök itt, komoly dolgokat nem bíznak
rátok.
– Szó sincs róla! – tiltakozott Prokofij. – Mi itt szünet nélkül irányítjuk a várost és a járást. Miénk a forradalom
őrzésének gondja. Érted már, öreg, kinek köszönheted, hogy csevenguri polgár lettél? Csakis nekünk!
– Nektek? Akkor köszönjük nektek.
– Nincs mit – hárította el Prokofij. – A forradalmat szolgáljuk. Te csak engedelmeskedj az utasításainknak, akkor jó
dolgod lesz.
– Állj, Prokofij, ne növeld a funkciódat az én rovásomra – figyelmeztette szigorúan Csepurnij. – Az idős elvtárs arra
figyelmeztet bennünket, hogy a hatalommal óvatosan éljünk, te meg itt ködösítesz. Beszélj, egyéb elvtárs!
Az öreg először hallgatott; minden egyébben eleinte nem a gondolat született meg, hanem bizonyos ködös meleg,
majd valahogy szavakká formálódott, s ezenközben le is hűlt.
– Itt állok és nézlek – kezdte az öreg. – Amit csináltok, nem sokat ér, de úgy beszéltek az emberekkel, mintha egy
dombon állnátok, a többiek meg lent a szurdokban. A betegeket kellene ideküldeni, akik már csak az emlékeikből
élnek, hadd éljék le békében hátralévő napjaikat, hisz az őrködés könnyű munka. Ti még erős emberek vagytok,
nektek nehezebb élet való…
– Tán te akarsz lenni a járási elnök? – szegezte neki a kérdést Prokofij.
– Isten őrizz! – visszakozott az öreg. – Soha életemben nem csőszködtem kereplővel. Azt mondom: a hatalom nem
komoly dolog, oda az alkalmatlan embereket kell ültetni, de tik mind alkalmasak vagytok.
– És mit csináljanak az alkalmasak? – fűzte tovább a gondolatait Prokofij, hogy eljusson a dialektikáig, és ott
sarokba szorítsa.
– Aki alkalmas, annak élni kell, más lehetőség nincs.
– De minek éljenek? – firtatta Prokofij.
– Minek? – tűnődött el az öreg; nem tudott gyorsan gondolkodni. – Ha másért nem, azért, hogy nőjön a bőrük
meg a körmük.
– És minek kellenek a körmök?
– A köröm halott – találta föl magát az öreg. – Belülről nő, hogy ami halott, ne maradjon benne az emberben. A
bőr és a köröm takarja be és védi az embert.
– Ki ellen?
– Természetesen a burzsujok ellen – kapcsolódott be a vitába Csepurnij. – A bőr és a körmök: a szovjethatalom.
Hogyhogy te magad nem tudod ezt megfogalmazni?
– És a haj? Az micsoda? – kíváncsiskodott Kirej.
– Ugyanolyan, mint a gyapjú. Vághatod ollóval, a birkának nem fáj.
– De szerintem télen fázni fog és megfagy – vetette ellene Kirej. – Én egyszer surmó koromban megnyírtam egy
macskát, és betemettem hóval, mert nem tudtam, ember-e vagy nem. Aztán a macska hideglelést kapott és
elpusztult.
– Én ezt így nem írhatom be a határozatba – jelentette ki Prokofij. – Mi vagyunk a főszerv, az öreg meg lakatlan
vidékről jött, semmit se tud, és azt mondja, mi holmi éjjeliőrök vagyunk, amihez nem kell kvalifikáció, meg hogy ide
a rosszakat kell tenni, a jók pedig járják a kurgánokat és a néptelen vidékeket. Ezt a határozatot le se lehet írni a
papírra, mert a papírt is a hatalom helyes irányításával csinálják a munkások.
 – Ne sértődj meg mindjárt – csillapította Prokofij haragját az öreg. – Némelyik ember szükségből dolgozik, te meg
a szobában ülsz és gondolkodsz helyette, mintha neki nem is volna érzés a fejében, te pedig mindent tudnál róla.
– Ejnye, öreg! – csapott le végre Prokofij. – Hát ez kellene neked! Hogyhogy nem érted, hogy organizációra van
szükség a szétszórt erők közös mederbe terelése céljából? Mi nemcsak gondolkodás végett ülünk itt, hanem a
proletárerők összefogása és megszervezése céljából is!
Az idős proletár nem hagyta magát meggyőzni:
– Ha összefogtad őket, akkor ők is akarják egymást. Én azt mondom neked, jó ügyet szolgáltok: aki semmire se
képes, itt az is elboldogul, és még éjszaka se fogják meglopni…
– Tán azt akarod, hogy éjszaka ülésezzünk? – kérdezte szemrehányóan Csepurnij.
– Ha ehhez van kedvetek, még jobb is éjszaka – engedélyezte az öreg egyéb. – Nappal elmegy mellettetek a
gyalogos ember, akinek megvan a maga dolga, ti meg majd szégyellitek magatokat; itt ültök, és a mások életén,
helyettük töritek a fejeteket, ők meg elmennek mellettetek, és talán nem jönnek vissza soha.
Csepurnij lehajtotta a fejét. Marta a szégyen: lehet, hogy én nem tudtam, hogy a funkciómnál fogva okosabb
vagyok az egész proletariátusnál? De miféle okosság, hogy szégyellem magam, és merő tiszteletből félek a
proletároktól?…
– Így fogalmazd meg – mondta a beállt csendben Prokofijnak. – Ezentúl az e é üléseit éjszaka kell tartani, a
téglaházat meg át kell adni a proletariátusnak.
Prokofij megoldást keresett:
– De milyen alapon, Csepurnij elvtárs? Meg kell indokolnom.
– Milyen alapon?… Írjad: mert szégyen-gyalázat a nappal élő proletárokkal és egyebekkel szemben. Mert a kevésbé
fontos ügyeket éppúgy, mint az illetlen dolgokat, helyesebb akkor végezni, amikor nem lehet látni.
– Világos – bólintott rá Prokofij. – Éjszaka még jobban is lehet koncentrálni. És hova helyezzük át az e ét?
– Valamelyik pajtába – döntötte el Csepurnij. – Válaszd ki a leghitványabbat.
– Én, Csepurnij elvtárs, a templomot javasolnám – ajánlotta Prokofij. – Ott több lesz az ellentmondás, az épület
pedig már magában véve sem illik a proletariátushoz.
– Alkalmas megfogalmazás – állapította meg Csepurnij. – Írd be. Van még valami ebben a papírban? Légy szíves,
fejezd be mielőbb.
Prokofij a többi ügyet félretette, hogy majd maga dönt felőlük, csak egyet ismertetett: a legkevésbé fontosat, tehát
legrövidebben megvitathatót.
– Itt van még a tömeges termelőmunka megszervezése kommunista szombatok formájában a rombolás likvidálása
és a munkásosztály szükségletei kielégítése céljából; ez egy nagy kezdeményezés, amely lelkesítené a tömeget.
– Kinek a kezdeményezése? – tudakolta Zsejev.
– Világos: a kommunizmusé – magyarázta Csepurnij. – A lemaradt körzetek most kezdik, mi meg már befejeztük.
– Ha egyszer befejeztük, akkor jobb, ha nem kezdjük el – javasolta nyomban Kirej.
– Kirjusa! – intette le Prokofij. – Téged csak most kooptáltunk, hát hallgass.
Az öreg egyéb egész idő alatt ott látta az asztalon a papírhalmazt: biztosan sok ember írja, hisz a betűket lassan,
egymás után rajzolják, és mindhez ész kell, egyetlen ember nem bír elpocsékolni ennyi papírt, ha csak egy írta volna
tele, vele könnyen végezhetnének. Tehát nem egy gondolkodik mindenki helyett, hanem egy egész ármádia, akkor
pedig jobb, ha olcsón megváltjuk magunkat tőlük, és egyelőre tiszteljük őket.
– Mi itt ingyen megcsináljuk ezt a munkát – jegyezte meg már kicsit ingerülten –, hajlandók vagyunk olcsón
elszegődni, csak ne vitatkozzatok tovább, rossz hallgatni.
– Csepurnij elvtárs, íme, a proletariátus akarata – vonta le szavaiból a következtetést Prokofij.
De Csepurnij csak álmélkodott:
– Miféle következtetés ez, mikor a nap a bolsevikok nélkül is boldogul? Mi helyesen viszonyulunk a naphoz, nálunk
nincs szükség munkára. Először meg kell szervezni a szükséget.
– Majd rájövünk, mit kell csinálni – ígérte az öreg. – Emberből kevés van nálatok, portából sok, talán még közelebb
hozhatnánk a házakat, hogy közelebb legyünk egymáshoz is.
– A kerteket is odébb lehetne vinni, az még könnyebb is – állapította meg Kirej. – Ettől sűrűbb lenne a levegő, ami
pedig tápláló.
Prokofij megtalálta a papírok között azt, amelyik az öreg igazát bizonyította, tehát már mindent előre kigondoltak
azok a roppant okos emberek, akik olyan olvashatatlanul írják alá ezeket a papírokat, s emiatt nem lehet tudni,
kicsodák; nincs más hátra, mint szépen élni az életünket a mások elgondolása szerint.
– Van olyan utasítás is – fürkészte a papírjait –, amely szerint Csevengurt teljesen át kell tervezni és újjárendezni.
Azaz át kell helyezni a házakat és biztosítani a friss levegő áramlását a kertek útján.
 – Újjá is lehet rendezni – bólintott az öreg.
Az egész e é mintha egyszerre leállt volna: a csevenguriak gyakran nem tudták, hogyan folytassák a
gondolatukat, csak ültek és vártak, miközben az élet magától ment tovább bennük.
– Ahol kezdet van, ott vég is, elvtársak – jelentette ki Csepurnij, és nem tudta, mit fog mondani ezután. – Itt volt az
orrunk előtt az ellenség, és mi az e éből kiszorítottuk… most meg az ellenség helyett itt a proletariátus, most vagy
őt is kiszorítjuk, vagy nincs szükség e ére.
A csevenguri e ében a szavaknak nem volt címzettjük – mintha a mindenkori szónok személyes szükségletét
képezték volna, és gyakran nem tartalmaztak se kérdést, se javaslatot, csak meglepetést vagy kételkedést, ami nem
határozatok, hanem az e é-tagok élményei anyagául szolgált.
– Kik vagyunk mi? – tűnődött el fennhangon Csepurnij. – Nem mások, mint a világ elnyomottainak elvtársai! És
nem szabad kiszakadnunk az egész osztály meleg sodrából, se csoportba verődni, mert ez az osztály csinálta az egész
világot, hát miért szenvedjünk, miért törjük a fejünket miatta, mondjátok meg! Ez akkora sértés lenne neki, hogy
egyből a rohadt maradék közé sorolna minket!… Ezzel be is fejeztük az ülést, minden érthető, és mindenkinek
nyugodt a lelke.
Az öreg egyebet néha erősen bántották a szelek vagy a hasmenés, aminek a rendszertelen táplálkozás volt az oka;
néha sokáig nem jutott ételhez, ha viszont alkalom adódott rá, azonnal nekiesett, hogy legyen kitartása, de a gyomra
nem bírta, és kitört, mint a vulkán. Ilyenkor elvonult, és valahol az emberektől távol húzta meg magát.
Csevengurban is mohón belakott, és alig bírta kivárni az ülés végét. Nyomban eltűnt a bozót közt, majd hanyatt
feküdt és szenvedett, elfeledkezve mindenről, ami más időkben kedves volt neki.
Csepurnij este elindult a kormányzóságba, ugyanazzal a fogattal, amelyet a proletariátusért küldött. Egyedül
szekerezett a kora éjszakában, abban a sötét világban, amelyről rég elfeledkezett Csevengurban. De alig jutott
távolabb a város szélénél, amikor meghallotta az öregember gyötrelmes robajait, s kénytelen volt fölkutatni, hogy
ellenőrizze e jelzések okát. Miután ellenőrizte, továbbszekerezett abban a tudatban, hogy a beteg ember veszélytelen
ellenforradalmár. De ez kevés volt; el kellett dönteni, mi legyen a kommunizmusban a szenvedőkkel. Már-már
belemélyedt a betegek gondjába, de eszébe jutott, hogy most az egész proletariátusnak kell helyette gondolkodnia, és
megszabadulván az ész kínjaitól, megnyugodva elbóbiskolt a magányosan zörgő szekéren, közben a proletariátus
után vágyódott, amely most Csevengurban alussza az igazak álmát. „És mit csináljunk a lovakkal, a tehenekkel, a
verebekkel?” – töprengett álmában, de máris elűzte ezeket a gondokat, hogy nyugodtan reménykedjék az egész
osztály eszének erejében, amely nemcsak a világ minden gazdagságát ötlötte ki, hanem a burzsujokat is a tulajdon
őrzésére, s nemcsak a forradalmat, hanem mindjárt a pártot is, hogy legyen, aki megtartja a kommunizmust.
A szekér mellett hátrafelé futottak a növények, mintha visszamennének Csevengurba, miközben a félálomban
szendergő Csepurnij előrehaladt, s nem látta a csillagokat, melyek az örök, de már elérhető jövő magasából
világítottak le rá, abból a néma szerkezetből, ahol a csillagok mozognak mint megannyi elvtárs: nem túlságosan
messze, hogy ne feledkezzenek el egymásról, de nem is túl közel, hogy ne olvadjanak eggyé, és ne veszítsék el
egyéniségüket és kölcsönös hiábavaló vonzalmukat.

A kormányzósági székhelyről visszatérőben Pasincevet utolérte Kopjonkin, s egymás mellett lovagoltak be

Csevengurba.
Kopjonkin úgy merült alá benne, mint egy álomban: csöndes kommunizmusát az egész testében szétáramló
langyos nyugalomként érzékelte, s nem mint egy magasabb eszmét, amely ott szorongott szűk, nyugtalan mellében.
Ezért Kopjonkin tüzetesen meg akarta vizsgálni ezt a kommunizmust, hogy azonnal vonzalom ébredjen benne
iránta, hiszen Rosa Luxemburg szerette, ő pedig szereti Rosát.
– Luxemburg elvtárs asszony! – magyarázta Pasincevnak. – Itt az emberek hanyatt fekve élnek, a hasukon pertlik
feszülnek, némelyiknek még fülbevaló is fityeg a fülében; szerintem Luxemburg elvtársnő ezt illetlennek tartaná, ha
itt volna, kételkedni kezdene, és restellné magát, mint én is. Szerinted?
Pasincev még egyáltalán nem vizsgálta meg Csevengurt, mégis tisztában volt az egésszel.
– Miért röstelkednék, mikor ő is csak egy revolveres fehérnép volt? Ez itt egyszerűen egy forradalmi rezervátum,
amilyen az enyém volt, hisz láttad, amikor ott aludtál.
Kopjonkin emlékezetébe idézte Pasincev tanyáját, az urasági házban háló néma, mezítlábas népséget és barátját és
elvtársát, Alekszandr Dvanovot, aki vele együtt kereste a kommunizmust az egyszerű és jó nép között.
– Tenálad ott menhely volt a kizsákmányolásban eltévedt embereknek, de a kommunizmus nem fejlődött ki. Itt
pedig kifejlődött azért, mert hagyták. Vándorolt a nép, se élete, se célja, aztán eljött ide, és most itt él, nem megy
tovább.
 Pasincevnak ez mindegy volt: Csevengur tetszett neki; azért maradt itt, hogy erőt gyűjtsön és összeszedjen egy
csapatot, lecsapjon vele a forradalmi rezervátumára, és visszavegye a forradalmat az odaküldött organizátoroktól.
Pasincev többnyire kint feküdt a szabad levegőn, mélyeket lélegzett, és a néptelen csevenguri sztyepp gyér neszeit
figyelte.
Kopjonkin egyedül járt-kelt Csevengurban. és azzal töltötte az időt, hogy szemügyre vette a proletárokat és
egyebeket, hogy megtudja, legalább részben kedves-e nekik Rosa Luxemburg, de azok egyáltalán nem hallottak róla,
mintha Rosa hiába, legalábbis nem őértük halt volna meg.
A Csevengurban megtelepedett proletárok és egyebek gyorsan fölélték az összes élelmet, ami a burzsujoktól
maradt, és azóta, hogy Kopjonkin idejött, csakis a sztyeppen összegyűjtött növényi táplálékot fogyasztották.
Csepurnij távollétében Prokofij megszervezte Csevengurban a szombati munkát, és előírta a proletariátusnak, hogy
vigye máshova a házakat és kerteket, de az egyebek nem a munka kedvéért vonszolták odébb a házakat és vitték át a
földet, hanem hogy így fizessék meg a csevenguri nyugalmat és szállást, és hogy megszabaduljanak a hatalomtól és
Prokofijtól. Amikor Csepurnij visszaérkezett a kormányzóságból, a proletárok ítéletére bízta Prokofij rendelkezését,
abban a reményben, hogy ők a munka betetőzéseképpen szét is szedik majd a házakat mint a kizsákmányolás
nyomait, és hajlék nélkül, békében fognak élni a világban, csak a testükkel melengetve egymást. Amellett nem lehet
tudni, lesz-e tél egyáltalán a kommunizmusban, vagy örökké tart a nyári meleg, hiszen a Nap mindjárt az első napján
fölkelt, tehát az egész természet Csevengur pártján van.
Egyelőre tartott a csevenguri nyár, az idő reménytelenül haladt az élettel ellentétesen, de Csepurnij a proletárokkal
és egyebekkel együtt megállt a nyár közepén, az idő és a nyugtalan elemek közepette, s az öröm nyugalmában éltek,
joggal számítva arra, hogy véglegesen és magától létrejön a boldogság az immár senki és semmi által nem
szorongatott proletariátusban. Ez a boldogság már létezik, csak el van rejtve az emberek belsejében, de ott is anyagi
valóság és tény és szükségszerűség.
Egyedül Kopjonkin nélkülözte Csevengurban a boldogságot és a nyugalmas reményt. Már régen megzavarta volna
fegyveresen a csevenguri rendet, ha nem várta volna Alekszandr Dvanovot, hogy ítélje meg ő ezt az egészet. De minél
tovább tartott a türelmi idő, annál inkább meghatotta Kopjonkin magányos szívét a csevenguri osztály. Néha úgy
rémlett neki, hogy a csevenguri proletároknak rosszabb, mint neki, mégis békésebbek nála – talán azért, mert
titokban erősebbek; neki itt van vigasztalásul Rosa Luxemburg, de a jövevényeknek semmi kilátásuk a boldogságra,
ezért nem is várják, beérik azzal, ami az összes nincstelent élteti: a többi hasonló szerencsétlennel, eddig megtett
útjuk társaival, közös életükkel.
Egyszer eszébe jutott a bátyja, aki minden este elment a szeretőjéhez, s a fiatalabb testvérek egyedül maradtak a
házban, és keservesen érezték nélküle magukat; ilyenkor Kopjonkin vigasztalta őket, amitől lassan meg is
vigasztalódtak, mert erre volt szükségük. Most Kopjonkin is közömbösen szemléli Csevengurt, és szeretne elmenni a
szíve hölgyéhez – Rosához –, de a csevenguriaknak nincs szívük hölgye, ők itt kell hogy maradjanak, egyedül és
egymással kell vigasztalódniuk.
Az egyébnép mintha előre tudta volna, hogy magára marad Csevengurban, nem követelt semmit se Kopjonkintól,
se az e étől: amazoknak eszméik és utasításaik vannak, nekik meg csak a létezés szüksége. Nappal a csevenguriak a
sztyeppen kóboroltak, tépdesték a növényeket, ehető gyökereket ástak ki, és jóllaktak a természet nyers
terményeivel, este pedig leheveredtek az utcán a fűbe, és némán álomba merültek. Kopjonkin is lefeküdt közéjük,
hogy kevésbé bánkódjék, és hamarabb teljék az idő. Néha elbeszélgetett azzal a sovány öregemberrel, akit Jakov
Tyiticsnek hívtak, és aki, mint kiderült, mindent tudott, amire mások legföljebb csak gondoltak, vagy föl se merült az
agyukban. Kopjonkin semmit se tudott pontosan, mert úgy élte le az életét, hogy nem őrizte éber, tudatos
emlékezettel.
Jakov Tyitics szívesen hevert esténként a fűben, nézte a csillagokat, és olyasmiken töprengett, hogy vajon mik azok
a távoli égitestek, miféle ember nélküli, senki által nem tapasztalt élet folyhat rajtuk, ahova ő nem juthat el soha.
Azután oldalt fordította a fejét, nézte szendergő szomszédait, és elszomorodott: „Nektek se adatik meg, hogy ott
éljetek.” Aztán fölkelt, hogy fennhangon köszöntse őket. „És ha nem adatik meg? Ugyanabból az anyagból vagyunk
gyúrva mi is, a csillagok is; az ember nem rongy; ha elvesz valamit, nem mohóságból teszi, hanem szükségből.”
Kopjonkin is feküdt, és önfeledten hallgatta Jakov Tyitics beszélgetését a lelkével.
– Örökké sajnálom a többieket – fordult hallgatósága, azaz önmaga felé Jakov Tyitics. – Elnézem szánalmas
testüket, és arra gondolok: szenvedni fognak és meghalnak, hamarosan meg kell válnom tőlük. De magamat sohase
sajnálom. Ha eszembe jut, hogy meg fogok halni, és majd el fognak siratni, csak a sírókat sajnálom, hogy magukra
maradnak.
– Honnan támadnak, öreg, ezek a homályos gondolataid? – kérdezte Kopjonkin. – Hisz nem ismered az
osztályembert, csak fekszel és beszélsz…
 Az öreg elhallgatott, és csönd ülte meg Csevengurt.
Az emberek hanyatt feküdtek, s fölöttük lassan kitárult a súlyos, homályos éjszaka, amely olyan csendes volt, hogy
úgy rémlett, egyszer-egyszer szavak hallatszanak valahonnan, s az alvók válaszul sóhajtoznak.
– Most miért hallgatsz, mint a sötétség? – kérdezte Kopjonkin. – A csillagok miatt keseregsz? A csillag is ezüst meg
arany: nem a mi pénzünk.
Jakov Tyitics nem szégyellte a szavait.
– Én nem beszéltem, csak gondolkodtam – felelte. – Amíg meg nem szólalsz, nem leszel okos; a hallgatásban nincs
ész, csak kínlódás.
– Ha tehát beszélsz, olyan okos vagy, mint egy egész gyűlés?
– Nem attól lettem okos.
– Hát mitől? Taníts meg rá elvtársiasan – kérte Kopjonkin.
– Attól lettem okos, hogy szülők nélkül, mások segítsége nélkül faragtam embert magamból. Gondold csak el,
mennyi élő és élettelen matériát szereztem meg és halmoztam magamba!
– Valószínűleg nagyon sokat! – következtette ki fennhangon Kopjonkin.
Jakov Tyitics először nagyot sóhajtott, aztán bevallotta:
– Az már igaz, hogy sokat! Most, hogy megöregedtem, néha fekszem és elgondolom: hogy lehet, hogy a föld és az
emberek még mindig egészben vannak? Mennyi mindent csináltam, mennyi ételt megettem, mennyi terhet
elviseltem, mennyit gondolkodtam… mintha az egész világot elfogyasztottam volna, s másoknak csak a megrágott
étel maradt. Aztán láttam, hogy a többiek is olyanok, mint én, ők is kicsi koruk óta cipelik nehéz testüket, és mind
elviseli.
– Miért kicsi korod óta? – értetlenkedett Kopjonkin. – Árván nőttél föl, vagy az apád maga mondott le rólad?
– Árván – mondta az öreg. – Apa helyett idegenekhez kellett szoknom, s magamtól felnőni…
– Ha nem volt apád, mire föl méred az embereket a csillagokhoz? – csodálkozott Kopjonkin. – Az embereket
kellene többre becsülnöd, hisz rajtuk kívül nincs hol meghúznod magad, a te otthonod ott van közöttük… Ha igazi
bolsevik volnál, mindent tudnál, de így… csak egy megöregedett árvagyerek vagy.
A város közepén, az addigi mélységes csöndben egy kisgyerek kezdett nyöszörögni, és minden alvó meghallotta;
olyan csönd volt eddig, mintha maga a föld se lett volna jelen ezen az éjszakán. A kisgyerek nyöszörgése nyomában
még két hang hallatszott: a gyermek anyjáé és Proletárerő ijedt nyerítése. Kopjonkin azonnal talpra szökött, és
elment a kedve az alvástól, míg a bajokhoz hozzászokott öregember így szólt:
– Egy kisgyerek sír. Kisfiú vagy lányka.
– A kicsinyek sírnak, az öregek fekszenek – mondta haragosan Kopjonkin, és kiment, hogy megitassa a lovat, és
megvigasztalja a sírót.
A koldusasszony, aki a többiektől külön állított be Csevengurba, ott ült a sötét pitvarban, ölében dajkálva
gyermekét, s szájából meleget lehelt rá, hogy így segítsen rajta.
A gyermek csöndben és megadóan feküdt, nem félt a betegség kínjaitól, amely izzó magánzárkába csukta kis
testét, csak néha nyögött fel, nem annyira panaszosan, mint inkább szomorúan.
– Mi baj, picinyem? Mi baj? – mondogatta az anyja. – Mondd meg, hol fáj, hadd melegítsem, hadd csókoljam meg
ott.
A kisfiú hallgatott, és félig zárt, félig már feledni látszó szemmel nézett rá, de a test sötétjébe zárt szíve olyan
követelőzően, dühösen és reménykedve dobogott, mintha tőle független lény volna, aki heves kis életének iramával
kiszárítja a halál gennyes patakjait; az anya a gyermek mellét simogatta, hogy ezzel segítsen bezárt, magányos
szívének, és enyhítse a húr feszülését, melyen gyermekének vékonyka élete rezgeti, hogy pihenjen kicsit, nehogy
elhallgasson.
Maga az anya nemcsak érzékeny és gyöngéd volt most, hanem okos és hidegvérű is: nehogy elfelejtsen valamit,
nehogy elkéssen azzal a segítséggel, melyet csak ő ismer, és csak ő tud megadni gyermekének.
Éberen emlékezett az egész életre, a magáéra és másokéra, hogy kiválassza belőlük mindazt, ami most a gyermek
szenvedésének enyhítéséhez kell – és mások segítsége nélkül, edények, orvosságok, ruha nélkül, ebben a számára
névtelen, véletlenül útjába került városban a koldusanya a gyöngédségen kívül gyógyítással is tudott segíteni
gyermekének: az este langyos vízzel kitisztította a gyomrocskáját, borogatásokkal megmelegítette a testét, és addig
nem akart elaludni, amíg élet van benne.
De a gyermek szenvedése nem enyhült, s az anya keze megizzadt forró kis testétől; arca csupa ránc volt a
kínlódástól, és panaszosan nyöszörgött, amiért így szenved, és az anyja csak itt ül, és semmit sem ad neki. Akkor az
anyja odaadta neki a mellét, pedig a kicsi már az ötödik évében járt, de most mohón szívni kezdte a soványan
szivárgó, híg tejet rég elapadt, beesett melléből.
 – Szólj már valamit – kérte az anyja. – Mondd, mit szeretnél!
A gyermek kinyitotta fakó, öreges szemét, megvárta, amíg kiszívja a tej maradékát, aztán megszólalt, ahogy
tudott:
– Aludni akarok és úszni a vízben, hisz beteg voltam, és nagyon elfáradtam. Holnap kelts föl, nehogy meghaljak,
mert én elfelejtem, és még meghalok.
– Nem, kisfiam. Én mindig vigyázni fogok rád, és majd holnap kérek neked egy kis húst.
– Jó erősen fogj, nehogy elraboljanak a koldusok – mondta a kisfiú gyöngülő hangon. – Nem adnak nekik semmit,
hát lopnak… Olyan szomorú itt! Inkább tévedtél volna el…
Az anya nézte a lassan elalvó gyermeket, és megszánta.
– Ha az van megírva, hogy ne élj – suttogta –, inkább halj meg álmodban, csak ne kínlódj, nem akarom, hogy
szenvedj, azt akarom, hogy mindig jó legyen neked és finom hűvös…
A gyermek először elszenderedett a békés álom hűvösében, aztán hirtelen fölkiáltott, kinyitotta szemét, és azt
látta, hogy anyja a fejénél fogva kihúzza a tarisznyából, ahol olyan jó meleg volt a sok puha kenyér között, és
szétosztotta az izzadság és betegség miatt szőrössé vált testét a pucér koldusasszonyoknak.
– Mama – mondja –, te buta koldus, ki fog táplálni öregségedre? Így is milyen sovány vagyok, és te odaadsz
másoknak?!
De az anyja nem hallja; belenéz a szemébe, amely már olyan, mint a halott folyami kavicsok, és fájdalmas hangon
jajgatni kezd, megfeledkezve arról, hogy a kisfia már nem szenved.
– Gyógyítottam, vigyáztam rá, nem én tehetek róla! – mondta az anya, hogy megóvja magát a jövendő bánattól.
A csevenguriak közül elsőnek Csepurnij és Kopjonkin ért oda.
– Mi bajod? – kérdezte a koldusasszonytól Csepurnij.
– Azt akarom, hogy még egy percig éljen – mondta ő.
Kopjonkin lehajolt és megtapogatta a kisfiút; szerette a halottakat, mert Rosa Luxemburg is halott volt.
– Minek az az egy perc? – mondta. – Elmúlik és újból meghal, te pedig megint elkezdesz jajgatni.
– Nem – ígérte az anya. – Akkor nem fogok sírni. De nem volt időm megjegyezni, milyen volt élve.
– Azt lehet – mondta Csepurnij. – Én is sokáig beteg voltam, aztán felcserként fejeztem be a kapitalista vérfürdőt.
– De hisz meghalt, minek nyugtalanítod? – szólt rá Kopjonkin.
– És akkor mi van, mondd meg nekem?! – förmedt rá Csepurnij. – Igazán élhet még egy percig, ha annyira akarja
az anyja! Ha már kihűlt volna, vagy kikezdték volna a férgek… de itt fekszik melegen, még csupa élet belül, csak kívül
halt meg.
Amíg Csepurnij segített a kisfiúnak még egy percig élni, Kopjonkin rájött, hogy nincs ebben a Csevengurban
szemernyi kommunizmus se, hisz ez az asszony csak az imént hozta ide a gyermekét, és lám, már meg is halt.
– Hagyd abba, úgyse tudod többé összeszervezni – figyelmeztette Csepurnijt. – Ha nem érezni a szívét, nincs
többé.
De Csepurnij nem hagyta abba felcsertevékenységét: szaporán simogatta a kisfiú mellét, megnyomogatta a nyakát
a füle alatt, levegőt szívott a szájából, és várta, hogy jelentkezzék a halottban az élet.
– Mi köze ehhez a szívnek? – mondta, belefeledkezve igyekezetébe és a medicinába vetett hitébe. – Mi köze ehhez a
szívnek, mondd meg nekem! A lélek a torokban lakik, már bebizonyítottam neked!
– Legyen a torokban – engedett Kopjonkin –, de akkor is csak eszme, az életet nem tudja megtartani, inkább
elhasználja; te itt élsz Csevengurban, nem dolgozol semmit, ezért mondod azt, hogy a szívnek semmi köze hozzá,
pedig a szív az egész ember cselédje, robotosa, ti meg csak kizsákmányoljátok. Nincs itt semmilyen kommunizmus!
Az anya forró vizet hozott Csepurnij gyógyító munkájának segítésére.
– Ne gyötörd magad – szólt rá Csepurnij. – Most majd egész Csevengur fog helyette szenvedni, terád csak egy kis
rész jut belőle…
– Mikor fog már lélegezni? – kérdezte ő.
Csepurnij karjára vette a gyermeket, magához szorította, két térde közé állította, hogy a lábán álljon, mint amikor
még élt.
– Ész nélkül csináltok mindent! – jegyezte meg keserűen az anya.
Prokofij, Zsejev és Jakov Tyitics lépett a pitvarba. Oldalt megálltak, és nem kérdeztek semmit, hogy ne zavarjanak.
– Az eszemnek itt semmi dolga – magyarázta Csepurnij –, emlékezetből csinálom. A fiadnak nélkülem is élnie kell
még egy percig, mert itt a kommunizmus együttműködik a természettel. Másutt már tegnap meghalt volna.
Csevengurnak köszönheti, hogy még egy napot élt, én mondom neked!
„Könnyen lehet” – gondolta Kopjonkin, és kinézett az udvarra, hogy lássa, nem mutat-e részvétet a halott iránt a
levegő, vagy a város, vagy a föléje boruló ég. De ott csak az idő változott meg: szél cibálta a gyomokat, a proletárok
fölkeltek a kihűlő földről, és bementek aludni a házakba.
„Ugyanúgy van, mint az imperializmusban – gondolta Kopjonkin. – Ugyanúgy nyugtalankodik a természet, és nem
látni a kommunizmust… de ha a fiúcska lélegezni kezd, az más…”
– Ne kínozzátok tovább – szólt az anya Csepurnijhoz, amikor az négy csepp napraforgóolajat csöppentett a
gyermek engedelmes szájába. – Hadd pihenjen, nem akarom, hogy bántsátok, azt mondta, nagyon fáradt.
Csepurnij megsimogatta a kisfiú összetapadt haját, amely már sötétebb lett, mert a halott gyerekkora véget ért. A
pitvar tetején megnyugtató dobolásba kezdett az eső, de a sztyepp fölött lendületbe jövő szél megragadta, és elhúzott
vele a sötét messzeségbe; az udvaron megint csönd lett, csak a vizes agyag párolgóit.
– Mindjárt lélegzik, és ránk néz– mondta Csepurnij.
Az öt csevenguri az idegenné vált gyermektest fölé hajolt, hogy azonnal észrevegyék visszatérő életét, hiszen csak
egészen rövid lesz. A fiúcska némán ült Csepurnij ölében, miközben az anyja lehúzta meleg harisnyácskáit, és
magába szívta lábának verejtékszagát. Eltelt az a perc is, ameddig a gyermek még élhetett volna, hogy az anyja
megjegyezze magának vigasztalásul, hogy aztán ismét meghaljon, de úgy látszik, nem akart két haláltusát, mert
változatlanul holtan pihent Csepurnij karjai között, és ezt az anyja is látta.
– Nem akarom, hogy egy percig is éljen – intett lemondóan. – Mert akkor megint meg kellene halnia. Maradjon
csak ilyen.
„Miféle kommunizmus ez? – ábrándult ki végképp Kopjonkin, és kiment az udvarra, a nyirkos éjszakába. – A
gyermek egyet se tudott lélegezni még. Idejött és meghalt. Járvány van itt, nem kommunizmus. Ideje, hogy elmenj
innen, Kopjonkin elvtárs…”
Kopjonkin egyszerre frissnek érezte magát; ez az állapot a messzeség és a remény útitársa; szinte szomorúan
nézett szét Csevengurban, amiért nemsokára örökre el kell tőle búcsúznia. Mindig megbocsátott minden
szembejövőnek, minden városnak és falunak, ahonnan elment: a valóra nem vált reményeket feledtette az elválás.
Éjszaka rendszerint elvesztette türelmét: a sötétség és az emberek védtelen álma arra csábította, hogy mély
felderítést végezzen a legfőbb burzsuj államban, mert afölött is sötétség van, és a burzsujok pucéran és öntudatlanul
alusszák álmukat, könnyen végezni lehetne velük, s hajnalra ki lehetne kiáltani a kommunizmust.
Kopjonkin odament a lovához, körbejárta, megtapogatta, hogy megbizonyosodjék, ellovagolhat-e a hátán
akármikor, ha szükség lesz rá. Úgy látta, hogy igen: Proletárerő éppolyan erős és tettre kész, mint annak előtte.
Csevengur szélén megszólalt egy harmonika: valamelyik egyébnél zeneszerszám is akadt, s mert nem jött álom a
szemére, így vigasztalta álomtalan magányát.
Kopjonkin még sohase hallott ilyen muzsikát: szinte kimondta a szavakat, de nem mondta egészen végig, ezért
olyan volt, mint a beteljesületlen vágy.
„Inkább mondaná végig, ha elkezdte – jegyezte meg magában Kopjonkin. – A hangjából ítélve mintha hívna, de ha
odamennék sem hagyná abba.”
Mégis elindult az éjszakai muzsika irányába, hogy teljesen kiismerje a csevenguriakat, és meglássa bennük a
kommunizmust, amelyet ő egyáltalán nem érez közöttük. Még a nyílt mezőn is, ahol nem lehetett semmilyen
szervezettség, még ott is jobban érezte magát, mint Csevengurban; akkor Szasa Dvanovval lovagolt együtt, és ha
meglepte a szomorúság, Szasa is szomorkodott, a szomorúságuk elindult egymás felé, és félúton találkoztak.
Csevengurban viszont nem volt társa a szomorkodásnak, így hát folytatódott a sztyeppen, az üres sötétségben, és
azon is túl, a magányos másvilágon ért véget. Valaki muzsikált, s Kopjonkin figyelte: nincs itt semmilyen
kommunizmus, ő sem tud aludni a csalódástól. Ha volna kommunizmus, befejezné a muzsikáját, és idejönne hozzá.
De nem fejezi be, mert restelli magát.
Nehéz volt eljönni Csevengurba, de nehéz elmenni is: nincsenek utcák, a házak összevissza állnak, szorosan,
mintha az emberek így akarnának egymáshoz simulni; a házak közti réseket máris fölverte a gaz, amelyet nem
tudtak letaposni az emberek, mert mezítláb jártak. A gyom közül négy fej emelkedett föl, s így szóltak Kopjonkinhoz:
– Várj egy kicsit.
Csepurnij volt, azokkal, akik a halott gyermek mellett álldogáltak.
– Várj – kérte Csepurnij. – Hátha nélkülünk hamarabb föléled.
Kopjonkin is lekuporodott a gaz közé. A muzsika elhallgatott, és most hallani lehetett, hogy mocorognak a szelek
és nedvek Jakov Tyitics gyomrában, ő meg csak tűrte és sóhajtozott.
– Mitől halt meg? – kérdezte Kopjonkin. – Hisz már a forradalom után született.
– Tényleg, mitől halt meg, Pros’? – kérdezte Csepurnij is.
Prokofij tudta:
– Minden ember a társadalmi feltételek miatt születik, él és hal meg.
 Kopjonkin ekkor fölállt – egyszerre minden a helyére került benne. Csepurnij is fölkelt; még nem tudta, mi a baj,
de már előre szomorúságot és lelkifurdalást érzett.
– Eszerint a gyermek a te kommunizmusod miatt halt meg? – kérdezte szigorúan Kopjonkin. – Hisz nálatok a
kommunizmus a társadalmi feltétel! Azért nem él! Most mindenért te felelsz, bitang lélek! Az egész várost elraboltad
a forradalomtól!… Pasincev! – kiáltott bele a sötétségbe.
– Jelen! – felelt Pasincev a maga zugából.
– Hol vagy?
– Itt ni!
– Gyere ide készenlétben!
– Minek készüljek, anélkül is boldogulok.
Csepurnij félelem nélkül állt ott, csak a lelkiismeret bántotta, amiért a kommunizmus miatt meghalt
Csevengurban a legkisebb gyermek, és nem tudott magának mentséget fogalmazni.
– Pros’, igaz ez? – kérdezte halkan.
– Így van, Csepurnij elvtárs – válaszolta az.
– Akkor most mit csináljunk? Eszerint minálunk kapitalizmus van? Hátha a gyereknek már lejárt az ideje? Hová
lett a kommunizmus, hisz a saját két szememmel láttam, mi csináltunk neki helyet…
– Éjszaka el kellene mennetek a burzsujokig – tanácsolta Kopjonkin. – És a sötétben, álmában legyőzni.
– Ott villany világít, Kopjonkin elvtárs – szólt közbe egykedvűen a mindentudó Prokofij. – A burzsujok fölváltva
élnek: egyik részük éjjel, a másik nappal.
Csepurnij visszament a koldusasszonyhoz, hogy megtudakolja, nem éledt-e föl a társadalmi feltételektől a halott
gyermek. Az anya lefektette a kisfiút a szobában lévő ágyra, melléje feküdt, magához ölelte és elaludt. Csepurnij
fölébük hajolt, és nem tudta, fölébressze-e vagy ne; Prokofij egyszer azt mondta neki, hogy ha az ember mellét bánat
tölti meg, vagy aludjon, vagy egyen valami jóízűt. Csevengurban semmilyen jóízű étel nem volt, az asszony nyilván
ezért választotta vigaszul az álmot.
– Alszol? – kérdezte tőle halkan Csepurnij. – Ha akarod, keresünk neked valami jóízűt. A pincékben még maradt
étel a burzsujoktól.
Az asszony némán aludt tovább: kisfia mellé dőlt, akinek szája nyitva volt, mintha eldugult volna az orra, és a
száján át lélegeznék; Csepurnij észrevette, hogy hiányoznak a fogai: már hullatni kezdte a tejfogait, de az állandókat
nem volt ideje megnöveszteni.
– Alszol? – hajolt lejjebb Csepurnij. – Miért alszol mindig?
– Nem alszom – nyitotta ki száját az asszony. – Csak ledőltem, és elnyomott kicsit az álom.
– A bánattól? Vagy csak úgy?
– Csak úgy – felelte kelletlenül, álomittasan; jobb kezét gyermeke alá csúsztatta, de nem nézett rá, mert
megszokásból melegnek érezte, és azt hitte, hogy alszik. Aztán fölült, és betakarta meztelen lábszárát, melyen még
maradt egy kis hús tartalékul, ha netán újabb gyermekeket szülne. „Takaros asszony – állapította meg Csepurnij. –
Őrá is vágyott egyszer valaki.”
A gyermek lecsúszott anyja karjáról, s úgy feküdt ott, mint aki párbajban esett el: hanyatt, szomorú arccal, amitől
idősnek és öntudatosnak látszott a könyörületes életet keresve vándorló osztályának egyetlen szegényes ingében. Az
anya tudta, hogy gyermeke érezte a halált, s ez gyötrelmesebb volt, mint őneki az elválás fájdalma, de a kisfiú
senkinek se panaszkodott, egyedül, türelmesen és szelíden feküdt, készen arra, hogy sok-sok télen át fagyoskodjék a
sírban. Egy ismeretlen ember állt az ágyuk előtt, és várt valamire.
– Egyet se sóhajtott? Az lehetetlen! Ez itt nem a múlt!
– Nem – felelte az anya. – Láttam álmomban: élt, és kézen fogva mentünk a mezőn. Meleg volt, jóllaktunk, föl
akarom venni a karomra, de ő azt mondja: ne, mama, a saját lábamon hamarabb odaérek, gondolkodjunk együtt,
különben koldusok vagyunk. De nem volt hova mennünk. Lekuporodtunk egy gödörbe, és mind a ketten sírni
kezdtünk…
– Ennek semmi értelme – vigasztalta Csepurnij. – Örökül hagyhattuk volna a fiadra Csevengurt, de neki nem
kellett, inkább meghalt.
– Ott ültünk és sírtunk a mezőn: miért éltünk, ha nem lehet? A kisfiam azt mondja nekem: mama, én inkább
meghalok, unalmas veled ezen a hosszú úton, mindig csak ugyanaz meg ugyanaz. Akkor halj meg, mondom neki,
hátha én is veled halok. Lefeküdt mellém, becsukta a szemét, de lélegzett; ott fekszik élve, azt mondja: nem sikerül
meghalni, mama… Ha nem, hát nem, mondom neki, gyere, menjünk szép lassan tovább, talán megpihenhetünk
valahol.
– Most láttad élve? Ezen az ágyon?
 – Itt. Fekszik az ölemben és lélegzik, nem bír meghalni.
Csepurnij megkönnyebbült.
– Hogy is halhatna meg Csevengurban, most mondd! Itt ki vannak víva a feltételek… Tudtam, hogy föl fog éledni
egy kicsit, csak kár, hogy te aludtál közben.
Az anya magányos szemmel nézett rá.
– Mit akarsz még, jóember: a kisfiam meghalt, vége.
– Semmit se akarok – vágta rá gyorsan Csepurnij. – Örülök, hogy legalább álmodban élve láthattad. Tehát még élt
egy kicsit benned és Csevengurban.
Az asszonyt elnémította a bánat és a töprengés.
– Nem – mondta végül –, neked nem a gyerekem a fontos, hanem a saját gondolatod. Menj innen, menj ki az
udvarra, megszoktam, hogy egyedül legyek, még messze a reggel, hadd töltsem addig vele az időt, ne vedd el tőlem!
Csepurnij kiment a koldusasszony házából, elégedetten amiatt, hogy a kisfiú, ha csak az anyja álmában,
gondolataiban is, élt még egy kicsikét Csevengurban, nem halt meg azonnal és végérvényesen.
– No? Mi van? – kérdezték a kint maradt társak.
– Álmában lélegzett, de aztán maga akarta, hogy meghaljon. Amíg a mezőn voltak, nem tudott meghalni –
válaszolta Csepurnij.
– Tehát attól halt meg, hogy Csevengurba jött – állapította meg Zsejev. – Minálunk szabadon választhatott, hogy
él-e vagy meghal.
– Világos – jegyezte meg Prokofij. – Ha nem halt volna meg, amikor ő maga akart meghalni, miféle szabadság
volna az?
– Most mondd! – kiáltott föl Csepurnij, egyszerre félresöpörve minden kétkedést. Először nem egészen értette
ugyan, mit jelent ez, de látva, hogy mindnyájan elégedettek azzal, ami a gyermekkel történt, ő is megörült. Egyedül
Kopjonkin nem látott ebben semmi vigasztalót.
– Miért nem jött ki hozzátok az a fehérnép? Miért bújt el a gyerekével? – mondta rosszallóan. – Eszerint ott bent
jobb neki, mint a ti kommunizmusotokban.
Jakov Tyitics megszokta, hogy hallgasson, és saját érzelmi csöndjében dolgozza föl gondolatait, de azért okosan is
tudott szólni, ha megsértődött.
– Azért maradt a kisfiával – mondta most –, mert nekik egy a vérük, egy a komenizmusuk. Ha otthagyná, nektek
se lenne támaszotok.
Kopjonkin kezdte tisztelni az öreget, és megerősítette helyes szavait:
– Nálatok Csevengurban az egész kommunizmus be van zárva a sötétbe, ehhez az asszonyhoz meg a gyerekéhez.
Mert mitől halad bennem előre a kommunizmus? Attól, hogy Rosa meg én mélyen összetartozunk, még ha ő száz
százalékban halott is!
Prokofij a halálesetet merő formaságnak tartotta, s eközben azt mesélte Zsejevnek, hány olyan nőt ismert, akinek
alap-, közép- vagy felsőfokú iskolája volt – külön-külön mind a három csoportból. Zsejev irigykedve hallgatta: neki
csupa tudatlan, műveletlen és alázatos nővel volt dolga.
– Bűbájos volt! – fejezte be egyik történetét Prokofij. – Valóságos művésze saját magának… tudod, igazi nő, nem
afféle fehérnép. Valami olyan… olyan, mint…
– Mint a kommunizmus – jegyezte meg félénken Zsejev.
– Megközelítőleg. Sokba került nekem, mégis kellett. Egyszer kenyeret meg ruháravalót kért tőlem, nyomorúságos
év volt, de én szereztem ezt-azt. Apám, anyám, testvéreim éltek falun, na, mondom magamnak, az anyám megszült,
te pedig elpusztítasz. Nagyon kívántam azt a nőt, mégis inkább hazamentem. Legalább a megmaradt holmit
odaadhattam a családnak.
– Milyen iskolája volt? – tudakolta Zsejev.
– Legeslegfelső. Megmutatta az iratait, hét évig tanulta csak a pedagógiát, hivatalnokgyerekeket nevelt az
iskolában.
Kopjonkin szekérzörgést hallott a sztyepp felől: talán Szasa Dvanov jön.
– Csepurnij – szólt –, ha majd Szasa itt lesz, kergesd el Proskát. Alávaló gazember.
Csepurnij most is egyetértett:
– Bárki jót odaadok neked egy jobbért: vidd!
A szekér Csevengur közelében haladt el, de nem kanyarodott be – úgy látszik, élnek emberek valahol a
kommunizmuson kívül is, sőt utazgatnak is.
Egy óra múlva a legnyughatatlanabb és legéberebb csevenguriak is átadták magukat az álomnak az új, friss
hajnalig. Elsőnek Kirej ébredt föl, aki az előző nap délutánjától fogva aludt, és meglátta, amint Csevengurból kifelé
tart a koldusasszony, karján elnehezült gyermekével. Kirej maga is szívesen itthagyta volna Csevengurt, mert unta az
életet háború nélkül, csupán a vívmányokkal; ha egyszer nincs háború, az ember éljen az övéivel. Kirej családja pedig
messze volt, a Távol-Keleten, a Csendes-óceán partján, majdnem a világ végén, ahol az ég kezdődik, amely egyforma
közönnyel borul a kapitalizmus és a kommunizmus fölé. Kirej gyalog jött el Vlagyivosztoktól Petrográdig,
megtisztítván az utat a szovjethatalom és eszméi számára, majd idejött Csevengurba, és addig aludt, amíg ki nem
pihente és unni nem kezdte magát. Éjjelente az eget kémlelte, és úgy gondolt rá, mint a Csendes-óceánra, a
csillagokra pedig mint a messzi Keletre tartó hajók lámpáira, amint ott alusznak szülőföldje partja mellett. Jakov
Tyitics is elcsöndesedett: talált magának egy pár bocskort, nemezt varrt rá, és érdes hangján csüggeteg nótákat
dúdolt magának, velük kárpótolta lelkét a vándorlásért, de azért készenlétbe helyezte a bocskort is: a nóta kevés az
élethez.
Kirej hallgatta az öreg nótáit, és megkérdezte:
– Mit keseregsz, Jakov Tyitics, hisz már épp eleget éltél!
Jakov Tyitics visszautasította, hogy öreg volna, azt tartotta magáról, hogy nem ötven-, csak huszonöt éves, hisz az
élete felét átaludta meg átbetegeskedte, így hát az nem számít.
– Hová mennél, öreg? – kérdezte Kirej. – Itt unalmas, ott meg nehéz, egyik se jobb a másiknál.
– Majd a kettő közé megyek: ki az útra. Itt kiszáll belőlem a lélek: idegen vagyok, magamnak se kellek, az életem
visszamegy oda, ahonnan jött.
– De hisz Csevengurban is jó!
– Üres a város. A jöttment itt nyugalmat talál, csak az a baj, hogy a házak összevissza állnak, a nap nem tűz eléggé,
az emberek pedig… az egyik jön, a másik megy, és nem sajnálnak semmit, hisz olcsó az étel meg a vagyon.
Kirej már nem figyelt rá: látta, hogy hazudik.
– Csepurnij tiszteli az embereket, az elvtársait meg kivált szereti.
– Nem azért szereti, mert szükségét érzi, hanem mert fölösen van benne a szeretet, az ilyesmi meg hamar
elmúlik… Holnap el kell indulni.
Kirej nem tudta, hol lenne jobb neki: itt Csevengurban-e, ebben a nagy nyugalomban és szabadságban, vagy egy
másik, távoli és fáradságosabb városban?
A következő napokban is – mint a kommunizmus kezdetétől fogva – zavartalanul sütött a nap, éjszaka meg
fölkúszott az égre az újhold. Senki se figyelt föl rá, csak Csepurnij örült meg neki, mintha a kommunizmusnak a
holdra is szüksége volna. Reggel megfürdött, nappal az utca közepén ült egy ottfelejtett fán, és úgy nézett az
emberekre meg a városra, mint a kivirágzó jövőre, mint az általános gerjedelemre és mint az ész hatalma alóli
felszabadulásra. – Kár, hogy Csepurnij nem tudta jobban kifejezni magát.
Csevengur körül és benne mindenütt proletárok és egyebek bolyongtak, kész élelmet keresve a természetben és a
burzsujok egykori kertjeiben, és meg is kellett hogy találják, mert mindeddig életben maradtak. Néha valamelyik
egyéb odament Csepurnijhoz, és megkérdezte:
– Mit csináljunk?
Csepurnij csodálkozott:
– Miért tőlem kérdezed? Az okos gondolatnak magától kell kijönni belőled. Ez itt nem a cár birodalma, hanem a
kommunizmus.
Az egyéb állt, és törte a fejét, mit is kellene tennie.
– Belőlem nem jön ki – mondta. – Pedig igencsak erőlködtem.
– Élj és gyűjtögess – tanácsolta Csepurnij –, majd akkor kijön belőled valami.
– Megpróbálom – ígérte az egyéb alázatosan. – Azért kérdeztelek, mert kívül semmi se látszik. Legalább
parancsolnál nekünk valamit!
Egy másik egyéb a szovjet csillag iránt érdeklődött: hogy miért ez a fő jel most az emberen, nem pedig a kereszt
vagy a kör? Az ilyet elküldte felvilágosításért Prokofijhoz, aki elmagyarázta, hogy a vörös csillag az öt világrészt
jelképezi, amelyeket közös vezérlet egyesít, és az élet vére fest vörösre. Az egyéb meghallgatta, aztán visszament
Csepurnijhoz, hogy ellenőrizze az információt. Csepurnij kezébe vette a csillagot, és mindjárt észrevette, hogy
dehogyis világrészek – ez itt egy ember, aki széttárja kezét-lábát, hogy magához öleljen egy másik embert. Az egyéb
nem tudta, miért kellene az embereknek ölelkezni. Akkor Csepurnij kereken kimondta, hogy az ember nem tehet
erről, egyszerűen a teste ölelésre termett, különben mit kezdene a kezével-lábával? „A kereszt is ember – jutott
eszébe az egyébnek. – De miért áll egy lábon, mikor az embernek kettő van?” Csepurnij erre is talált magyarázatot:
„Azelőtt az emberek csak a kezükkel akarták egymást tartani, de nem tudták megtartani, ezért bevonták az egyik
lábukat is.” Az egyéb ezzel végre beérte: „Tényleg így látszik.”
 Estére megeredt az eső, mert a hold mosakodni kezdett; a felhők miatt hamar besötétedett. Csepurnij bement a
házba, és lefeküdt a sötétben, hogy pihenjen és összpontosítson. Később megjelent valamelyik egyéb, és közölte vele
közös kívánságukat: szólaltassák meg a templom harangjait, mert az a társuk, akinek harmonikája volt, eltűnt
harmonikástul, az itt maradottak pedig már hozzászoktak a muzsikához, és nem tudnak meglenni nélküle. Csepurnij
azt válaszolta, hogy ez a muzsikusok dolga, nem az övé. Nemsokára megszólaltak a misére szólító harangok, a
szakadó eső ellágyította a csengésüket, amely úgy szólt, mintha egy ember énekelne. Az eső zizegése és a harangszó
közben még egy ember állított be Csepurnijhoz, aki a kilétét nem tudta megállapítani a sötétben.
– Mi jutott eszedbe? – kérdezte a szundikáló Csepurnij.
– Ki találta ki itt a kommunizmust? – kérdezte egy öreges hang. – Mutasd meg nekünk!
– Menj, keresd meg Prokofijt vagy valaki egyebet, akárki megmutatja neked.
Az ember kiment, Csepurnij pedig elaludt; most jól aludt Csevengurban.
– Azt mondja, keressük meg a Proskádat, ő mindent tud – mondta az ember a társának, aki kint várta az esőben.
– Menjünk, keressük meg, húsz éve nem láttam, azóta jól megnőhetett.
Az idős férfi tíz lépés után meggondolta magát:
– Majd holnap megkeressük, Szas’. Először szerezzünk valami élelmet és szállást.
– Jól van, Gopner elvtárs – mondta Szasa.
Elkezdték hát keresni, de sem ezt, sem azt nem találtak, mert mint kiderült, nem kellett volna keresni. Szasa
Dvanov és Gopner a csevenguri kommunizmusban járt, ahol minden ajtó tárva-nyitva volt, mert a házak üresen
árválkodtak, és mindenki örült az új embereknek, mert a csevenguriak javak helyett csak barátokat gyűjthettek.

A harangozó a húsvéti hajnali misére szólító dallamot kongatta el a csevenguri harangokon – az Internacionálét
nem tudta lejátszani, pedig proletárnak született, a harangozás pedig csak az egyik múltbeli foglalkozása volt. Az eső
mind lehullott, a levegő elcsöndesedett, s a földből felcsapott a benne összegyűlt, feszülő élet illata. A harangszó,
éppúgy, mint az éjszakai levegő, arra ösztökélte a csevenguri embert, hogy mondjon le a javakról, és menjen előre, s
mert javak és ideálok helyett csak a meztelen testét birtokolta, előtte pedig csak a forradalom volt, a harangszó
nyugtalanságot és vágyat ébresztett benne, nem pedig kegyességre és jámborságra szólította. Csevengurban nem volt
művészet, amelyre Csepurnij vágyott egyszer, viszont bármely dallamos hang, még ha a néma csillagok felé szállt is,
a forradalomra emlékeztetett, a saját diadala és az osztálygyőzelem elmaradása miatti lelkiismeret-furdalására.
A harangozó elfáradt, és lefeküdt aludni a harangláb padlójára. De Kopjonkinban egy-egy érzés sokáig élt, akár
évekig is; semmit se tudott átadni a maga érzéseiből másoknak, a benne lejátszódó élet csak bánatot hozott, amit
igazságos cselekedetekkel lehet csillapítani. A harangszó után Kopjonkin egy percig se várt: fölült Proletárerő hátára,
és elfoglalta a csevenguri e ét, ahol nem talált ellenállásra. Az e é ugyanabban a templomban ülésezett, amelyben
harangoztak. Annál jobb. Kopjonkin megvárta a templomban a hajnalt, akkor elkobozta az e é valamennyi iratát,
összekötötte őket, és a legfelső papírra ráírta: „Az intézkedést felfüggeszteni, az ügyeket átadni elolvasásra a proletár
lakosságnak! Kopjonkin.”
Délig senki se tette be a lábát az e ébe, Kopjonkin lova pedig már hangosan nyerített szomjúságában, de gazdája
hagyta szenvedni – most fontosabb Csevengur elfoglalása. Délben megjelent a templomban Prokofij, a tornácon
elővette kebeléből az aktatáskáját, és bement az oltárhoz dolgozni. Kopjonkin az amvonon állt, és őt várta.
– Megjöttél? – kérdezte. – Állj meg ott, ahol vagy, és ne mozdulj.
Prokofij engedelmeskedett; tudta, hogy Csevengurban nincs szabályos állam, és az okos ember kénytelen együtt
élni az elmaradott osztállyal, csak fokozatosan gyűrheti maga alá.
Kopjonkin elvette Prokofijtól az aktatáskát és a két női revolvert, őt magát pedig odaállította a szentély ajtajához a
letartóztatás jeléül.
– Kopjonkin elvtárs, te talán tudsz forradalmat csinálni? – kérdezte Prokofij.
– Tudok. Hisz látod, hogy azt csinálom.
– Befizetted a tagdíjadat? Mutasd a tagkönyvedet!
– Nem mutatom. Neked kezedben volt a hatalom, mégse adtál kommunizmust a szegény népnek. Menj az oltár
mögé, ülj le és várj!
Kopjonkin lova ismét fölnyerített szomjúságában. Prokofij behúzódott Kopjonkin mellől az oltár mögé. Kopjonkin
az áldozószekrényben egy tál édes főtt búzát talált, és odaadta Prokofijnak, hogy legyen mit ennie, aztán bezárta a
foglyot, s a kereszttel elreteszelte az ajtót.
Prokofij az ajtó faragott mintáin át nézett Kopjonkinra, és nem szólt semmit.
– Megjött Szasa, a várost járja, és téged keres – mondta váratlanul.
 Kopjonkin az örömtől hirtelen éhséget érzett, de nagy erőfeszítéssel megőrizte nyugalmát az ellenség színe előtt.
– Ha Szasa megjött, akkor gyere ki rögtön, majd ő tudni fogja, mit csináljunk veled. Most már nem kell tőled félni.
Kikapta a keresztet az ajtóból, fölült Proletárerőre, és sarkát a ló oldalába vágva, leugratott a tornácon s át a
kerítésen.
Szasa Dvanov ment az utcán, és még semmit se értett, csak azt látta, hogy Csevengurban jó. Ragyogott a nap a
város és a sztyepp fölött, mint egyetlen virág a terméketlen égen, és túlérett erejével szórta a földre virágzásának
fényes hevét Csepurnij kísérte Dvanovot, megpróbálta elmagyarázni neki az ő kommunizmusukat, de nem tudta.
Végre eszébe jutott a nap, és fölmutatott rá.
– Az ott a mi fő bázisunk: süt, de nem ég el.
– Hol a ti bázisotok? – nézett rá Dvanov.
– Ottan, ni. Mi nem kínozzuk az embereket, mi a nap fölös erejéből élünk.
– Miért fölös?
– Mert ha nem lenne az, nem eresztené le a földre, és sötétség lenne. De mert fölösen van neki, ideadja, mi pedig
élünk belőle. Érted?
– Magam akarom látni – mondta Dvanov. Fáradtan, de bizalommal eltelve rakosgatta a lábát; nem azért akarta
látni Csevengurt, hogy ellenőrizze, hanem hogy jobban érezze megvalósult helyi testvériségét.
A forradalom elmúlt, mint a tegnapi nap, a sztyeppeken, a járásokban, az egész isten háta mögötti Oroszországban
hosszú időre elhallgatott a lövöldözés, fölverte a gaz a hadseregek, lovak és az egész orosz bolsevik gyalogság utait.
Az ország síkságai csupaszon és némán nyújtóztak, mint a lekaszált rét, s a késői nap magányosan függött a
Csevengur mögött emelkedő szunnyadó domb fölött. Senki se mutatkozott a sztyeppen harci ménen ülve: az egyiket
megölték, s a holttestét se találták meg, a nevét is elfeledték, a másik lecsillapította lovát, és szülőföldje
szegényparasztjainak élére állt, hogy elvezesse őket – nem a sztyeppre, hanem a jobb jövőbe. Vagy ha mutatkozott is
valaki a sztyeppen, nemigen néztek felé – veszélytelen, békés ember lehet csak, aki megy a saját dolga után. Amikor
Dvanov megérkezett Gopnerral Csevengur határába, azt látta, hogy a természetből már hiányzik a korábbi
nyugtalanság, az út menti falvakat is elkerülték a veszélyek és csapások, a forradalom túlgördült ezeken a helyeken, a
mezőket szabaddá tette a békés vágyak számára, maga pedig továbbment, nem tudni, hova – mintha a megtett úttól
fáradtan elrejtőzött volna az emberek sötét belsejében. Olyan volt a világ, mint este, és Dvanov úgy érezte, benne is
este lett, az érettség, a boldogság vagy részvét ideje. Az életnek egy ugyanilyen estéjén tűnt el Dvanov apja
mindörökre a zavaros tó vizében, mert a megszabottnál korábban akarta látni a másnap reggelt. Most más este
kezdődött – talán már elmúlt az a nap, amelynek reggelét akarta látni a halász Dvanov, s a fia most újra egy estét él
át. Szasa Dvanov nem szerette magát eléggé ahhoz, hogy saját magának vívja ki a kommunizmust, a többiekkel
együtt ment előre, mert mindenki ment, és félt az egyedülléttől, az emberek között akart lenni, mert nem volt apja,
se saját családja. Csepurnovot ezzel szemben úgy emésztette a kommunizmus, ahogy Dvanov apját a másvilági élet
titka, és Csepurnij nem bírta elviselni az idő titkát, lerövidítette a történelmet a kommunizmus sürgős bevezetésével
itt, Csevengurban, ugyanúgy, ahogy a halász Dvanov se győzte türelemmel az életet, és halállá változtatta, hogy
mielőbb megláthassa a másvilág szépségét. De Szasa nem a kíváncsisága miatt szerette az apját, és Csepurnij sem az
azonnali kommunizmus vágya miatt tetszett neki: az apjára mint apára volt szüksége, mint legelső, elvesztett
barátjára, Csepurnijra pedig mint árva elvtársára, akit a kommunizmus nélkül nem fogadnak maguk közé az
emberek. Dvanov azért érzett szeretetet az apja, Kopjonkin, Csepurnij és még sok más iránt, mert – akárcsak az apja
– belepusztulnak türelmetlenségükbe, ő pedig egyedül marad az idegenek között.
Dvanovnak eszébe jutott az öreg Zahar Pavlovics, akibe már csak hálni jár a lélek. „Szasa – mondogatta ő –, csinálj
valamit a földön, hisz látod, hogy milyen nyomorúságosan élnek és pusztulnak el az emberek. Tennünk kell legalább
valami keveset!”
És Dvanov elhatározta, hogy elmegy Csevengurba, hogy megismerje az ottani kommunizmust, azután visszajön
Zahar Pavlovicshoz, hogy segítsen neki és a többi tengődőnek. De Csevengurban nem látszottak a kommunizmus
nyomai; valószínűleg el van rejtve az emberekben, mert Dvanov sehol se vette észre: a sztyepp néptelen és egyhangú
volt, a házak körül itt-ott egy-egy kókadt egyéb üldögélt. „Vége a fiatalságomnak – gondolta Dvanov –, csönd van
bennem, és a történelemre is rátelepszik az este.” Az az Oroszország, ahol Dvanov élt és járt, üres volt és halálosan
fáradt; a forradalom véget ért, termését betakarították, s az emberek most szótlanul rágják az érett magokat, hogy a
kommunizmus húsukká és vérükké váljon.
– A történelem szomorú, mert tudja, hogy el fogják felejteni – mondta Csepurnijnak.
– Ez igaz! – csodálkozott Csepurnij. – Hogy lehet, hogy én nem vettem észre? Ezért nem énekelnek este a
madarak, csak a tücsök ciripel, de hát miféle ének az? Nálunk is örökké ciripelnek a tücskök, de a madár kevés, mert
vége a történelemnek! És mi észre se vettük, nem igaz?
 Kopjonkin utolérte Dvanovot; pár lépés távolságból nézte mohó barátsággal, és elfelejtett a lóról leszállni.
Proletárerő nyerített rá Dvanovra, s akkor végre Kopjonkin leszállt róla. Dvanov komor arccal állt ott – restellte
Kopjonkin iránt érzett túláradó szeretetét, és nem merte kifejezésre juttatni, nehogy hibát kövessen el.
Kopjonkin is resteilte magában ezt a titkos elvtársi rajongást, de fölbátorította a jókedvűen nyerítő ló.
– Szasa – mondta –, hát megjöttél? Hadd csókoljalak meg, hogy szűnjön a bánatom.
Miután összecsókolóztak, Kopjonkin a ló felé fordult, és halkan beszélni kezdett hozzá. Proletárerő ravaszkásan és
bizalmatlanul nézett vissza rá: tudta, hogy nem a kellő időben beszélget vele, és nem hitt neki.
– Ne nézz rám, nem látod, hogy meg vagyok hatódva? – súgta neki Kopjonkin. De a ló csak nézte komolyan és
hallgatott. – Ló vagy, mégis buta – mondta neki Kopjonkin. – Tudom, hogy inni akarsz, hát miért hallgatsz?
A ló sóhajtott. „Most aztán végem van – gondolta Kopjonkin. – Még ez a barom is csak sóhajtozik miattam.”
– Szasa – mondta hangosan –, hány év telt el azóta, hogy meghalt Luxemburg elvtársnő? Itt állok és rágondolok:
olyan régen élt…
– Régen – mondta halkan Dvanov. Kopjonkin alig hallotta meg a hangját, és ijedten fordult felé. Dvanov némán
sírt, kezét nem emelte az arca elé, s a könnyei a földre hulltak; nem volt merre fordulnia: itt Kopjonkin, ott
Csepurnij.
– A lónak meg lehet bocsátani, de te ember vagy, mégse tudsz elmenni? – feddte meg Kopjonkin Csepurnijt.
De kár volt bántania: Csepurnij egész idő alatt bűntudatos arccal állt ott, és azon törte a fejét, hogyan segítsen
ennek a két embernek. „Lehet, hogy kevés nekik a kommunizmus, hogy így bánkódnak benne?” – töprengett
elkeseredetten.
– Örökké itt fogsz állni? – kérdezte Kopjonkin. – Az imént elvettem tőled az e ét, te meg csak bámulsz rám?
– Vedd – felelte tisztelettel Csepurnij. – Már én is be akartam csukni: ilyen emberekhez minek hatóság?
Fjodor Fjodorovics Gopner kialudta magát, körüljárta egész Csevengurt, és az utcák hiánya miatt szépen el is
tévedt. Az e é elnökének, Csepurnijnak a címét senki se tudta, de azt tudták, hogy most hol tartózkodik, és
odavezették hozzá és Dvanovhoz.
– Szasa – szólalt meg Gopner –, én nem látok semmilyen ipart. Munkásembernek semmi keresnivalója itt.
Csepurnij először elkeseredett, és nem értette, de aztán eszébe jutott, miből is élnek Csevengurban az emberek, és
igyekezett megnyugtatni Gopnert:
– Itt, Gopner elvtárs, mindenkinek csak egy foglalkozása van: a lelke. Az ipart pedig az élet helyettesíti. Szerinted
ez baj?
– Nemhogy baj, egyenesen undorító! – vágta rá Kopjonkin.
– Bajnak nem baj – mondta Gopner –, de akkor mi tartja össze az embereket? Nyállal ragasztod össze őket, vagy
diktatúrával?
Csepurnij, becsületes ember lévén, már kezdett kételkedni a csevenguri kommunizmus teljességében, habár
helyesnek kell lennie, hiszen mindent a maga esze szerint és a csevenguriak kollektív érzésével összhangban csinált.
– Ne bántsd a butát – mondta Gopner Kopjonkinnak. – Dicsőséget szervezett itt a jó helyett. Egy gyermek már
meghalt a szűkös körülmények miatt.
– Kicsoda itt a munkásosztály? – kérdezte Gopner.
– Süt a nap fölöttünk, Gopner elvtárs – közölte halkan Csepurnij. – Azelőtt a kizsákmányolás árnyéka eltakarta, de
minálunk, látod, dolgozik!
– Szóval szerinted ez itt kommunizmus? – folytatta Gopner a kérdezősködést.
– Rajta kívül nincs semmi – magyarázta agyát megfeszítve Csepurnij, nehogy hibázzon.
– Egyelőre nem veszem észre – jelentette ki Gopner.
Dvanov olyan részvéttel nézett Csepurnijra, hogy valósággal testi fájdalmat érzett, miközben szánalmas
erőlködését figyelte. „Nehéz és ismeretlen feladat neki, de arrafelé megy, amerre kell és ahogy tud.”
– De hisz mi sem ismerjük a kommunizmust – mondta fennhangon –, márcsak ezért se tudjuk azonnal meglátni
itt. Ne kínozzuk tovább Csepurnij elvtársat, mi se tudunk semmit jobban, mint ő.
Jakov Tyitics jött oda, hogy ő is hallja a beszélgetést; mindenki rápillantott, és zavartan elhallgattak, nehogy
megsértsék – valahogy mind azt hitték, hogy Jakov Tyitics megsértődhet, amiért nélküle beszélgettek. Jakov Tyitics
álldogált egy darabig, majd így szólt:
– Az emberek nem tudnak kását főzni, mert sehol sincs pohánka… Én meg kovács voltam, szeretném a
kovácsműhelyt odébb vinni, az út mellé, dolgozhatnék az arra járóknak, talán adnának érte egy kis pohánkát.
– Menj ki jó messzire a sztyeppre, a pohánka magától terem, tépd le és edd meg – tanácsolta Csepurnij.
– Amíg odaérek és letépem, még éhesebb leszek – kételkedett Jakov Tyitics. – Okosabb, ha kovácsmunkával
keresem meg.
 – Hadd vigye a kovácsműhelyt, ne tartsd vissza a munkától – mondta Gopner, és Jakov Tyitics elindult a házak
között a kovácsműhely felé. A tűzhely öblében régóta kinőtt a gaz, s a széles levelek alatt egy tyúktojás lapult; az
utolsó tyúk ide bújhatott el Kirej elől tojni, az utolsó kakas pedig kimúlt az emésztő férfivágytól a pajta sötétjében.
A nap már rég túl volt a delelőjén, a földön égésszag terjengett, elérkezett az a szomorú estéli óra, amikor minden
magányos ember szeretne elmenni a barátjához vagy csak ki a mezőre, hogy gondolkodjék és járjon egyet az
elcsöndesült fűben, így nyugtatván meg napközben megbolygatott életét. De az egyebeknek Csevengurban nem volt
hova menni, és nem volt kit várni: szoros közelségben éltek, és már nappal bejárták a környező mezőket ehető
növényeket keresve, és sehol senki nem lehetett egyedül. Jakov Tyiticset is csüggedés fogta el a kovácsműhelyben: a
tető átmelegedett, mindenütt pókháló lógott, de sok pók is megdöglött már, látni lehetett leheletkönnyű hulláikat,
melyek leestek a földre, hogy fölismerhetetlen porrá változzanak. Jakov Tyiticsnek az volt a szokása, hogy
mindenfélét fölszedegetett az utakon meg az udvarokban, és megnézte őket: vajon mik lehettek azelőtt? Ki szerette,
ki őrizgette őket? Lehet, hogy ezek is emberek darabkái voltak – vagy a pókoké, vagy más, névtelen bogaraké? –, és
lám, semmi se maradt egészben, minden élőlény, akit valaha szerettek a gyerekei, fölismerhetetlen darabkákra
hullik, és nincs mit elsiratniuk azoknak, akik túlélték őket, és tovább kínlódnak. „Inkább halna meg minden –
gondolta Jakov Tyitics –, de legalább a halott test maradna egészben, akkor volna mit őrizni, volna mire emlékezni,
de fúj a szél, folyik a víz, és minden elvész és porrá lesz. Nem élet ez, hanem kínlódás. Aki meghalt is, semmiért halt
meg, és már nincs senki, aki azelőtt élt; mind elveszett.”
Este a proletárok és egyebek összegyűltek, hogy elszórakoztassák egymást, mielőtt aludni térnének. Az egyebek
közül senkinek se volt családja, mert azelőtt mind olyan nehezen, annyi erőfeszítéssel élt, hogy nem maradt benne
fölös testi erő a szaporodásra. A családalapításhoz mag kell és valami kis vagyon, de ezek az emberek belefáradtak
abba, hogy saját testükben fönntartsák az életet; a szerelemre szükséges időt alvásra fordították. Csevengurban
azonban nyugalmat és elegendő élelmet találtak, társaikban ellenben öröm helyett szomorúságot. Azelőtt a társak a
bánat ellen kellettek: meleget adtak alvás közben és a hideg sztyeppen, azt a biztonságot, hogy ha nekem nem
sikerült ennivalót szereznem, jut a másikéból; végül arra is jók voltak, hogy mindig legyen valaki az ember mellett,
ha nincs felesége, se vagyona, és nincs kivel megosztani vagy kire elhasználni szüntelenül halmozódó lelkét.
Csevengurban volt vagyon, a kenyér vadon termett a sztyeppen, a zöldség magától kelt ki a kertekben a tavalyi
gumókból és magokból; Csevengurban nem volt gond az élelem, nem kellett a puszta földön hálni, s ez kedvetlenné
tette az embereket, kiölte belőlük az egymás iránti érdeklődést, és így haszontalanná váltak önmaguk számára: nem
volt ott közöttük a hasznosság matériája. Egy Karpij nevű egyéb azt mondta ezen az estén a többieknek: „Családot
akarok! Minden barom elülteti a magját, és nyugodtan él, én meg csak vagyok a semmiben, semmiért. Micsoda
szakadék tátong alattam!”
Agapka, az öreg koldusasszony is elkeseredett.
– Végy magadhoz engem, Karpij – mondta –, én szülnék is neked, mosnék is rád, levest is főznék. Jó dolog
asszonynak lenni, gondok közt élni, kevesebb a bánat, nem kellene magammal törődni. Így meg örökké belebotlok
magamba.
– Szemtelen fehérnép! – hessintette el Karpij. – Én a messzi nőket szeretem.
– Nem emlékszel, hogy idebújtál hozzám melegedni egyszer? – emlékeztette Agapka. – Akkor engem is messzinek
láttál, hogy olyan közel furakodtál!
Karpij nem tagadta, csak az esemény időpontját helyesbítette:
– Az még a forradalom előtt volt.
Jakov Tyitics azt állította, hogy Csevengurban most komenizmus van, és ez mindenkinek jó: azelőtt az egyszerű
népnek semmi se volt a belsejében, most pedig megeszik mindent, ami a földben terem – mit akar még? Ideje
elgondolkodni egy s máson; a sztyeppen sok vöröskatona elesett a háborúban, ők hajlandók voltak meghalni azért,
hogy a jövendő emberek jobbak legyenek náluk, és itt vagyunk mi, jövendő emberek, de rosszabbak vagyunk, már
feleséget akarunk, már unjuk magunkat, ideje elkezdeni Csevengurban a munkát és az ipart! Holnap ki kell vinni a
kovácsműhelyt a városból, mert ide senki se jön be.
Az egyébnép nem figyelt rá és szétszéledt; érezték, hogy mindegyikük vágyik valamire, csak nem tudja, mire.
Némelyik újdonsült csevengurinak valamikor volt családja, és ők mondogatták is a többieknek, hogy a család jó
dolog, mert ha az embernek családja van, már semmi mást nem akar, és lecsillapodik a lelke, csak nyugalmat és
boldogságot kíván a gyerekei számára, meg aztán félti is őket, jobb, türelmesebb lesz mellettük és közömbösebb
mindazzal szemben, ami az életben történik.
A nap óriásira nőtt, és izzó vörös lett, majd eltűnt a föld pereme mögött, otthagyva az égen hűlő hevét;
gyerekkorában a legtöbb egyéb azt hitte, hogy az apja, aki eldobta őt, azon a hatalmas tűzön krumplit süt magának
vacsorára. Csevengur egyetlen dolgozója lefeküdt aludni; a nap – a kommunizmus, a meleg és az elvtársiasság
forrása – helyett lassan feljött az égre a hold – a magányosok, a csavargók, a cél nélkül kóborlók lámpása. A holdfény
félénken szórta sugarát a sztyeppre, s a dolgok úgy jelentek meg a tekintet előtt, mintha a másvilágon lennének, ahol
az élet tűnődő, sápadt és érzéketlen, ahol a vibráló csöndben az ember árnyéka zizeg a fűben. A beköszöntő éjszaka
sötétjében néhány ember eltávozott a kommunizmusból az ismeretlen messzeségbe. Csevengurba együtt jöttek, de
külön mentek el, az egyik azért, hogy feleséget keressen, és vele jöjjön vissza, mások lesoványodtak a csevenguri
növényi tápláléktól, és húst akartak enni, egyetlenegy pedig – korát tekintve még gyerek – azért ment el ezen az
éjszakán, hogy valahol a nagyvilágban megkeresse a szüleit.
Jakov Tyitics látta, amint szótlanul sorra eltűnnek az emberek Csevengurból, és megkereste Prokofijt.
– Menj, hozz feleséget a népnek – mondta –, asszony kell nekik. Te hoztál minket ide, most hozz asszonyokat, az
emberek kipihenték magukat, asszony nélkül, azt mondják, nem bírják tovább.
Prokofij azt akarta mondani, hogy a feleségek is dolgozók, nem tilos nekik Csevengurban lakni, szerezze be őket a
proletariátus akárhonnan, de eszébe jutott, hogy Csepurnij sovány és elcsigázott asszonyokat akar, hogy ne vonják el
az emberek figyelmét a közös kommunizmusról, ezért azt válaszolta Jakov Tyiticsnek:
– Családot alapítotok, és életre keltitek a kispolgárságot.
– Miért kellene tőle félni, ha egyszer kicsi? – csodálkozott enyhén Jakov Tyitics. – Ami kicsi, az gyönge.
Megjelent Kopjonkin Dvanovval; Gopner és Csepurnij kint maradt, mert Gopner meg akarta ismerni a várost –
miből áll és mi van benne?
– Szasa! – Prokofij örülni akart, de nem mindjárt sikerült neki. – Hát eljöttél hozzánk? Sokáig emlékeztem rád,
aztán kezdtelek elfelejteni. Néha eszembe jutsz, aztán azt gondolom, de hiszen már meghaltál, és megint
elfelejtelek…
– Én nem felejtettelek el téged – felelte Dvanov. – Minél többet éltem, annál jobban emlékeztem rád meg Prohor
Abramovicsra és Pjotr Kondajevre is, az egész falura. Megvannak mind?
Prokofij szerette az övéit, de mindenkije meghalt, nem volt kit szeretnie, és lehorgasztotta a fejét, amely oly sokat
dolgozott másokért, mégis alig akadt, aki szerette.
– Mindenki meghalt, Szas’. Most majd eljön a jövő…
Dvanov megragadta Prokofij lázas, verejtékes kezét, és látva arcán a restelkedést a gyerekes múlt miatt,
megcsókolta száraz, elkeseredett száját.
– Együtt fogunk élni, Pros’. Ne aggódj! Itt van Kopjonkin, nemsokára jön Gopner és Csepurnij… Jó hely ez itt:
csöndes, mindentől messze van, mindent elborít a fű; még sosem jártam itt.
Kopjonkin sóhajtott magában, nem tudva, mit gondoljon és mit mondjon. Jakov Tyitics úgy érezte, kívül rekedt,
ezért még egyszer szóba hozta a közös ügyet:
– Most akkor mi legyen? Magunk keressünk asszonyt, vagy te hozol nekünk egy csapattal? Egyesek már el is
mentek…
– Menj, hívd össze a népet – mondta Prokofij. – Majd odamegyek és kigondolom.
Jakov Tyitics kiment, és akkor Kopjonkinnak eszébe jutott, mit kell mondania:
– Nem kell, hogy te gondolkodj a proletárok helyett. Nekik is van eszük.
– Szasával együtt megyek oda – mondta Prokofij.
– Ha Szasával, akkor menj és gondolkozz – egyezett bele Kopjonkin. – Azt hittem, egyedül mész.
Kint az utcán világos volt, a puszta égen, a néptelen sztyepp fölött a hold világított magányos, bensőséges fénnyel,
és szinte dalolt az álmos csöndben. Ez a fény behatolt a csevenguri kovácsműhelybe az ajtó résein, ahol még ott
feketéllett a dolgosabb időkből a korom. Jöttek az emberek a kovácsműhelyhez, Jakov Tyitics mindenkit oda küldött,
ő maga leghátul talpalt – magasan és elszántan, mint a nyáj pásztora. Amikor arcát fölemelte az égre, érezte, hogy
elfúl a lélegzete, mintha a föléje boruló, megvilágított magasság kiszívná belőle a levegőt, hogy könnyebb legyen;
akár föl is repülhetne oda. „Jó dolog lehet angyalnak lenni – gondolta. – Már ha volnának. Az ember néha unja magát
a csupa ember között.”
A kovácsműhely ajtaja kinyílt, az emberek bementek, de sokan kinn szorultak.
– Szasa – mondta halkan Prokofij –, nekem nincs házam a falunkban, itt akarok maradni Csevengurban, együtt
kell élni a tömeggel, különben kizárnak a pártból, hát támogass most. Hisz neked sincs hol lenned. Szervezzünk itt
egy nagy, engedelmes családot, csináljunk egyetlen portát az egész városból.
Dvanov látta, hogy Prokofij szenved, és megígérte, hogy segít.
– Hozz asszonyokat! – kiáltották sokan Prokofijnak. – Elhoztál ide, aztán magunkra hagytál! Hozz nekünk nőket,
vagy tán nem vagyunk emberek? Egyedül rossz itt, nem élünk, csak gondolkodunk. Elvtársiasságról beszélsz, de hisz
az asszony az ember legközelebbi társa, miért nem hozol hát asszonyokat a városba?!
 Prokofij Dvanovra pillantott, és elkezdte mondani, hogy a kommunizmus nemcsak az ő gondja, hanem valamennyi
létező proletáré is, egyszóval a proletároknak most a saját eszüket kell használni, ahogy ezt határozatba is hozták a
csevenguri e é legutolsó ülésén. A kommunizmus majd magától létrejön, ha Csevengurban nincsenek mások, csak
proletárok.
A kissé távolabb álló Csepurnijt teljesen kielégítették Prokofij szavai: pontosan megfogalmazta az ő személyes
érzéseit.
– Minek nekünk ész?! – kiáltott föl egy egyéb. – Mi a szívünk szerint akarunk élni!
– Éljetek – egyezett bele azonnal Csepurnij. – Prokofij, holnap indulj el asszonyokat gyűjteni!
Prokofij szólt még néhány szót a kommunizmusról: hogy végül úgyis el fog következni, de jobb előre
megszervezni, hogy ne legyen baj; ha asszonyok jönnek Csevengurba, sok-sok portát csinálnak az egy helyett, ahol
most egyetlen nagy árva család él, és ahol mindennap másutt hálnak az emberek, hogy hozzászokjanak egymáshoz…
– Azt mondod: végül úgyis eljön a komenizmus! – kezdte lassan Jakov Tyitics. – Vé-gül! Vagyis az egész hosszú élet
a komenizmus nélkül fog eltelni, akkor meg minek akarjuk olyan nagyon? Inkább éljünk tévedésben, ha egyszer
hosszú az élet, de rövid az igazság. Gondolj az emberre!
A holdfény szétterült a föld felett a magányosan fekvő Csevengurtól a legmagasabb dombig, ahol senki és semmi
se volt, ezért is szomorkodott annyira a hold. Dvanov odanézett, és szerette volna behunyni a szemét, hogy majd
csak holnap nyissa ki, amikor fölkel a nap, és a világ újból meleg és zsúfolt lesz.
– Proletár gondolat! – állapította meg hirtelen Csepurnij Jakov Tyitics szavairól: örült, hogy a proletariátus már a
maga eszével gondolkodik, tehát nem kell helyette törnie a fejét, se gondoskodni róla.
– Szasa! – szólalt meg zavartan Prokofij, és mindenki őrá figyelt. – Jól mondja az öreg! Emlékszel, mikor együtt
koldultunk? Te enni kértél, és nem adtak, én pedig nem kértem, hanem hazudtam és ravaszkodtam, és mindig volt
enni- és füstölnivalóm…
Prokofij már-már óvatosan elhallgatott, de észrevette, hogy az egyébnép tátott szájjal hallgatja, és nem félt
Csepurnijtól.
– Miért olyan jó és mégis rossz nekünk? Azért, ahogy helyesen jegyezte meg az egyik elvtárs, mert minden
igazságból kevés kell hogy legyen, és az is csak legvégül, mi pedig itt máris megcsináltuk az egész kommunizmust, és
ez így nem jó nekünk. Miért van az, hogy minden szabályos: nincsenek burzsujok, köröskörül csupa szolidaritás és
igazságosság, ám a proletariátus szomorú és házasodni akar?
Prokofij mégis megijedt saját gondolatmenetétől, és elhallgatott. Dvanov fejezte be helyette:
– Azt akarod tanácsolni, hogy az elvtársak áldozzák föl az igazságot, amely úgyis rövid lesz, és csak a végén jön el,
hogy másféle boldogsággal törődjenek, amelyik sokáig kitart, egészen a valódi igazságig?
– De hisz tudod – mondta szomorúan Prokofij, és hirtelen elfogta az izgalom. – Tudod, mennyire szerettem a
családomat meg az otthonomat a falunkban! Az otthonom szeretete miatt kergettelek el téged is, mint valami
burzsujt, de most itt akarok élni a szegényekért, mintha ők volnának a családom, meg akarok nyugodni köztük, de
sehogy se tudok…
Gopner figyelt, de semmit sem értett, Kopjonkintól kérdezte, ám ő se tudta, kinek mi kell itt feleségen kívül.
„Látod – mondta magának Gopner –, mikor az emberek nem csinálnak semmit, fölösen van bennük az ész, és az
rosszabb a butaságnál.”
– Befogok neked egy lovat, Pros’ – ígérte Csepurnij. – Holnap pitymallatkor kelj útra, látod, a proletariátusnak
szerelem kell, vagyis mindent meg akar hódítani, de hisz ez nagyszerű!
Az egyébnép szétszéledt, várva a feleségeket – most már nem kell soká! –, Dvanov és Prokofij pedig kiment együtt
a város határába. Fölöttük testetlenül úszott a hold, immár nyugovóra készülődve: létezése haszontalan volt, a
növények nem nőttek tőle, az ember némán aludt alatta; a nap fénye, amely messziről világította meg a föld éjszakai
nővérét, forró, zavarosan örvénylő, eleven matériából származott, de mire eljutott a holdhoz, átszűrte a végtelen
halott tér, útközben minden zavaros és eleven kiszóródott belőle, csak a teljesen halott fény maradt. Dvanov és
Prokofij messzire kiment, hangjuk csaknem elhalt a távolság s amiatt, hogy halkan beszélgettek. Kopjonkin látta a
távozókat, de restellt utánuk menni; úgy rémlett neki, szomorúan beszélgetnek, most nem illik odamenni hozzájuk.
Dvanov és Prokofij talpa alatt az utat eltakarták a békés gyomok, amelyek nem mohóságukban foglalták el
Csevengur talaját, hanem mert élni akartak; két magányos ember ballagott a valaha kerekek szántotta úton, mind a
kettő érezni akarta a másikat, hogy segítségére legyen a maga homályos, tévelygő életével, de elszoktak egymástól, s
nem tudtak azonnal feszélyezettség nélkül szólni egymáshoz. Prokofij sajnálta Csevengurt a proletárok és egyebek
feleségeinek tulajdonába adni, egyedül Klavgyusától nem sajnált semmit, és nem tudta, miért. Kételkedett benne,
hogy el kell-e most pazarolni s tönkretenni az egész várost és benne mindent csak azért, hogy majd a végén,
valamikor, egy kis időre eljöjjön a hiányos igazság; nem volna-e jobb az egész kommunizmust és az egész
boldogságot tartalékolni, hogy majd egyszer-egyszer, az osztályszükséglet arányában, kis porciókban kiosszák a
tömegeknek, megőrizve a tulajdon és a boldogság kifogyhatatlanságát?
– Elégedettek lesznek – mondta meggyőződéssel, szinte örömmel Prokofij. – Hozzászoktak a bánathoz, könnyen
elviselik. Adjunk egyelőre keveset nekik, és szeretni fognak bennünket. Ha mindent egyszerre odaadunk, mint
Csepurnij, elpazarolják az egészet, és újra akarni fogják, de már nem lesz mit adni, ezért le fognak tenni és megölnek
bennünket. Hisz nem tudják, miből mennyije van a forradalomnak, a város leltárát én őrzöm. Csepurnij meg azt
akarja, hogy ne maradjon semmi, és jöjjön el a vég, csak a kommunizmus legyen. De mi sohase hagyjuk, hogy a
végére érjünk, apránként fogjuk adagolni a boldogságot, és ha közben gyűjtögetjük is, akkor mindig elég lesz.
Mondd, Szasa, ugye jól mondom, így kell?
Dvanov még nem tudta, mennyire helyes az elgondolás, de szívvel-lélekkel érezni akarta Prokofij vágyát,
beleképzelni magát az ő testébe és lelkébe, hogy saját szemével láthassa, miért lesz úgy jó. Megérintette Prokofij
karját, és azt mondta:
– Mondd tovább! Én is itt akarok élni.
Prokofij körülhordozta pillantását a világos, de élettelen sztyeppen és a maguk mögött hagyott Csevenguron, ahol
a holdfény megcsillant az ablakok üvegén, s az ablakok mögött magányos egyebek aludtak, s mindben élet bújt meg,
amelyről most gondoskodni kell, hogy ne szálljon ki a szűk testből, és ne változzék mellékes cselekvéssé. De Dvanov
nem tudta, mit rejtenek magukban a testek. Prokofij ezzel szemben majdnem pontosan tudta, és erősen kételkedett a
néma emberben.
Dvanov sok falura és városra s bennük sok emberre emlékezett, Prokofij viszont fölhívta a figyelmét arra, hogy az
orosz falvakban a bánat nem kín, hanem szokás; hogy a szülőházból kiröppent fiú soha többé nem tér vissza az
apjához, és nem bánkódik utána, apát és fiút korántsem érzelem köti össze, hanem a vagyon; hogy ritka kivételnek
számít az az asszony, aki életében legalább egy gyermekét nem fojtotta meg, és nem is annyira a szegénység miatt,
mint inkább azért, hogy gondtalanul élhessen és szerelmeskedhessék az urával.
– Magad is láthatod, Szas’ – folytatta meggyőződéssel Prokofij –, hogy a vágyak kielégítése csak újjászüli bennük a
vágyakat, sőt mindig többre vágynak. És mindenki mielőbb ki akarja elégíteni a vágyát, hogy kevésbé érezze a kínját.
De így sohase lehet kielégíteni: ma vagyont adj nekik, holnap feleséget, azután éjjel-nappal boldogságot; ezt még a
történelem se győzi. Jobb fokozatosan megkurtítani az embert, akkor türelmes lesz, hisz így is, úgy is szenvedés vár
rá.
– Mit akarsz tenni, Pros’?
– Meg akarom szervezni az egyébnépet. Már észrevettem: ahol szervezet van, ott legföljebb egy ember
gondolkodik, a többi csak él, és azt az egyet követi. A szervezet nagyon okos dolog: mindenki jelen van, de senki se
rendelkezik magával. És mindenkinek jó, csak annak az egynek rossz: ő gondolkodik. Ha van szervezet, sok fölösleget
el lehet venni az embertől.
– Miért van erre szükség, Pros’? Hisz te leszel a legboldogtalanabb: rossz egyedül és mindenki fölött élned. A
proletárok egymással élnek, de te kivel fogsz élni?
Prokofij gyakorlatiasan pillantott Dvanovra: az ilyen ember fölösleges lény, nem bolsevik, hanem üres tarisznyájú
koldus, közönséges egyéb, inkább Jakov Tyiticcsel kellett volna beszélnie, az legalább tudja, hogy az ember mindent
kibír, ha mindig új, ismeretlen szenvedésben részesítik, egyáltalán nem fáj neki; az ember csak társadalmi szokásból
érez fájdalmat, nem csak úgy hipp-hopp, maga találja ki. Jakov Tyitics megértette volna, hogy Prokofij ötlete teljesen
veszélytelen, Dvanov ezzel szemben túlzottan érzi az embert, de nem képes pontosan fölmérni.
A két férfi hangja elhalt a végtelen holdas sztyeppen, messze a várostól. Kopjonkin sokáig várt Dvanovra a város
határában, végül nem bírta tovább, a fáradtság ledöntötte a lábáról a gaz közé, és elaludt.
Pirkadatkor szekérzörgés ébresztette föl: a csevenguri csönd egyszerre félelmetes égzengéssé változott. Csepurnij
indult Prokofij keresésére a sztyeppre az útra kész fogattal, hogy elindítsa az asszonyokért. Pedig Prokofij egészen
közel volt; régen visszatért a városba Dvanovval együtt.
– Milyeneket hozzak? – kérdezte Csepurnijtól, miközben fölült a szekérre.
– Ne különöseket! – utasította Csepurnij. – Nőket, de tudod: éppen csak meg lehessen különböztetni őket a
férfiaktól. Semmi szépség, csak a nyers természet!
– Értem! – mondta Prokofij, és elindította a lovat.
– Megbirkózol vele? – kérdezte Csepurnij.
Prokofij hátrafordította okos, megbízható arcát.
– Mi az hogy! Olyanokat hozok, amilyeneket akarsz. Lesznek elegen, senkinek se kell magában gyászolni!
Csepurnij megnyugodott: a proletariátust meg fogják vigasztalni. De hirtelen a szekér után vetette magát, és
belekapaszkodott a saroglyába.
 – Nekem is hozz, Pros’: valahogy kedvem támadt rá! Megfeledkeztem róla, hogy én is proletár vagyok! Hisz
Klavgyusát már nem is látom!
– Bement a nénjéhez a járásba – közölte Prokofij –, hazafelé jövet elhozom.
– Nem is tudtam – motyogta Csepurnij, s az orrlyukába tömött egy csipetnyi dohányt, hogy legalább annak az
illatát érezze a Klavgyusa hiánya miatti keserűségében.
Fjodor Fjodorovics Gopner időközben kialudta magát, és a csevenguri templom tornyából figyelte azt a várost és
környékét, ahova, mint mondják, már beköszöntött a jövő idő és a kommunizmus, csak élni kell benne. Valaha,
fiatalkorában Gopner az angol–indiai távíróvonal szerelésén dolgozott, s a csevenguri sztyepp az ottani tájra
emlékeztette. Régen volt, hogyan is sejthette volna, hogy majd a kommunizmusban fog élni, abban a bátor városban,
amelyen talán át is ment hazatérőben az angol–indiai távíróvonalról, de nem jegyezte meg, ami nagy kár, jobb lett
volna, ha mindjárt akkor itt marad. Biztosan nem lehet tudni, de azt beszélik, hogy itt jól él az egyszerű nép, bár
Gopner ezt egyelőre nem vette észre.
Odalent Dvanov és Kopjonkin, nem tudván, hol lenne jó megpihenni, leültek a temetőkerítés tövében.
– Szas’! – kiáltott le föntről Gopner. – Ez itt az angol–indiai távíróvonalra hasonlít, onnan is jó messzire el lehetett
látni!
– Angol–indiai? – kérdezte Dvanov, s elképzelte azt a titokzatos messzeséget, ahol az lehet.
– Vasoszlopokon függ, az oszlopokon jelek, a drót meg csak megy, megy, át a sztyeppen, hegyeken, forró
országokon!…
Dvanovnak megfájdult a hasa; mindig ez történt vele, ha távoli, elérhetetlen országokra gondolt, amelyek már a
dallamos nevükkel is vonzották: India, Óceánia, Tahiti meg a Húsvét-szigetek, amelyek a kék óceán közepében,
koralltelepekre támaszkodnak.
Jakov Tyitics is járkált ezen a reggelen; a temetőbe mindennap eljött, mert egyedül ez hasonlított tölgyerdőre,
Jakov Tyitics pedig szívesen hallgatta a szélben hajladozó fák egyhangú susogását. Gopnernak tetszett Jakov Tyitics:
sovány öregember, fülén kékesen feszül a bőr, akárcsak Gopnerén.
– Jól érzed itt magad, vagy éppen csak? – kérdezte, közben ugyanis lejött a toronyból, és leült a kerítés mellé, a
többiek közé.
– Tűrhetően – mondta Jakov Tyitics.
– Semmiben se szenvedsz hiányt?
– Megvagyok.
Fölvirradt a friss, derült nap, amely hosszú lesz, mint minden nap Csevengurban; e hosszúságuknak hála, az élet
észrevehetőbbé vált, és Csepurnij azt gondolta, hogy az egyébnép időt nyert a forradalommal.
– Most mit csináljunk? – kérdezte az emberektől Gopner, amitől egy kicsit mind nyugtalanok lettek, csak Jakov
Tyitics állt nyugodtan.
– Itt nincs mivel bajlódni – mondta –, csak várhatunk valamire.
Jakov Tyitics odébb ment a tisztásra, és kifeküdt a napra melegedni; az elmúlt éjszakákat a volt Zjuzin-házban
töltötte – megkedvelte ezt a házat, mert egy magányos csótány lakott benne, és Jakov Tyitics etette, amivel tudta; a
csótány minden remény és cél nélkül élt, ámde türelmesen és szívósan, nem adta jelét szenvedésének, ezért Jakov
Tyitics különös gonddal őrizte, sőt titokban megpróbált hasonlítani hozzá –, de a ház teteje és mennyezete
elöregedett és kilyukadt, s a lyukakon át Jakov Tyiticsre csöpögött a harmat, fázott tőle, de nem változtathatott
szállást, mert nem csak magát, a csótányt is sajnálta. Azelőtt a csupasz földön hált Jakov Tyitics, ahol nem volt mihez
kötődni s hozzászokni, kivéve a hozzá csatlakozó magafajta vándorokat, ámde muszáj volt kötődnie valami eleven
lényhez, hogy az iránta tanúsított figyelem és részvét fenntartsa benne a türelmet az élethez, és hogy megfigyelései
révén megtudja, hogyan lehet könnyebben és jobban élni; amellett a más életének szemlélése közben merő
részvétből fogyogatott az ő élete is, mert nem tudott mást kezdeni magával, a föld népének maradékából és
fölöslegéből élt. Mihelyt az egyébnép megtelepedett Csevengurban, elvesztették egymás iránti bajtársiasságukat:
tulajdonra tettek szert, bőséges háztartási felszerelésre, melynek darabjait gyakran megérintették, és nem tudták,
hogyan keletkeztek, túlságosan értékesnek találták ahhoz, hogy másoknak odaajándékozzák; az egyebek félénken
tapogatták a sok holmit, mintha elpusztult apjuk vagy valahol, más pusztákban eltévedt fivérük halott, föláldozott
élete lenne. A jövevény csevenguriak is építettek valaha házakat, és ástak kutakat, de nem itt, hanem messze: a
szibériai telepes földeken, ahol valaha létezésük körforgása folyt.
Csevengurban Jakov Tyitics majdnem olyan egyedül maradt, mint a születése után, s ő, aki korábban emberekhez
szokott, most beérte egy csótánnyal; ott élt abban a rozzant házban, és minden éjszaka felébresztették a háztető
lyukain becsöpögő harmat hűvös cseppjei.
 Fjodor Fjodorovics Gopner fölfigyelt Jakov Tyiticsre az egyebek tömegében: őt látta a legszomorúbbnak, aki épp
hogy csak vegetál; de Jakov Tyiticsben a szomorúság már megkövesedett, nem érezte kellemetlennek – élt, hogy
elfoglalja magát valamivel. Csevengurt megelőzőleg rendszerint idegenekhez csapódott, és különféle dolgokat talált
ki: hogy apja-anyja él, és ő szép lassan hozzájuk igyekszik, s ha majd odaér, jó dolga lesz. Vagy arra gondolt, hogy a
mellette lépkedő vándor az ő embere, akiben megvan mindaz a fontos tulajdonság, ami őbelőle egyelőre hiányzik,
ezért megnyugodhat, és fölfrissülve, megerősödve mehet tovább. Most a csótány éltette Jakov Tyiticset. Gopner
viszont, amióta betette a lábát Csevengurba, nem tudta, mit csináljon; az első két napon csak járkált, és azt látta,
hogy a kommunista szombaton egy halomba hordták a várost, de az élet benne apró részekre hullott, és egyik
darabka se tudja, miben kapaszkodjék meg, hogy megmaradjon. De maga Gopner se tudta egyelőre kiötleni, mit
mihez kellene illeszteni Csevengurban, hogy működni kezdjen benne az élet és a progresszió. Ezért megkérdezte
Dvanovtól:
– Szas’, nem volna ideje rendbe tenni?
– Mit? – kérdezte Dvanov.
– Hogyhogy mit? Hát miért jöttünk ide? Itt az egész kommunizmus darabokban van.
Dvanov tűnődve állt előtte.
– Ez itt, Fjodor Fjodorovics, nem egy szétszedett gép, itt emberek élnek, őket nem lehet rendbe tenni, amíg
maguktól a helyükre nem állnak. Én azelőtt azt hittem, hogy a forradalom olyan, mint a mozdony, de most látom,
hogy nem.
Gopner szerette volna pontosan maga elé képzelni ezt az egészet; megvakarta a fülkagylóját, melynek bőre, a
pihenésnek hála, elvesztette kékes színét, és úgy képzelte, hogy mivel nincs mozdony, minden embernek kell hogy
legyen saját gőzgépe az élethez.
– Miért van így? – kérdezte majdnem csodálkozva.
– Gondolom, azért, hogy erősebb legyen – mondta végül Dvanov. – Különben nem bírunk elmozdulni.
Dvanov mellett könnyedén leereszkedett a földre egy kékes levél, a széle már megsárgult – leélte életét, meghalt s
visszatért a föld nyugalmába. Véget ért a nyárutó, beköszöntött az ősz, a bőséges harmat és az elnéptelenedő sztyeppi
utak ideje. Dvanov és Gopner fölnézett az égre, és magasabbnak látták, mert már megszabadult a nap homályos
erejétől, amely alacsonynak és ködösnek mutatta. Dvanov elszomorodott a múló idő láttán: mindig jön és eltűnik,
csak az ember marad egy helyben a jövőbe vetett reményével, s Dvanov kezdte sejteni, miért vágynak annyira a
kommunizmusra a csevenguri bolsevikok: a kommunizmus a történelem vége, az idő vége; az idő csak a
természetben halad, az emberben megáll, és fészket ver a bánat.
Egy izgatott, mezítlábas egyéb rohant el Dvanov mellett, nyomában Kirej, karjában egy kis kutyával, mert az nem
tudott lépést tartani futásával; kicsivel mögöttük még öt egyéb szaladt, akik még nem tudták, hova futnak – ez az öt
ember idősebbnek látszott, mégis a fiatalság örömével szaladtak, s a szembefújó szél kisöpörte hosszú, összetapadó
hajuk közül a szalmatöreket és bogáncsot. A csoport mögött Kopjonkin ügetett Proletárerő hátán, és a sztyepp felé
mutatott. Egy magas férfi haladt a látóhatáron, alakját körülvette a levegő, a talpa éppen csak érintette a földet –
őfelé futottak a csevenguriak. De az a férfi csak ment, ment, s lassan eltűnt a látóhatár mögött; a csevenguriak a
sztyepp feléig szaladtak, s onnan csalódottan visszafordultak.
Csepurnij csak később ért oda; csupa izgalom és aggodalom volt.
– Mi történt, mondjátok meg nekem! – kérte a szomorúan ballagó egyebeket.
– Ott ment egy ember – mesélték ők –, azt hittük, hozzánk jön, de eltűnt.
Csepurnij nem látta szükségét a távoli, magányos vándornak, amikor annyi ember és elvtárs van itt a közelben.
Meg is osztotta értetlenségét az odaérkező Kopjonkinnal.
– Azt hiszed, én tudom? – szólt le ő a ló hátáról. – Egész idő alatt kiabáltam utánuk, hogy elvtársak, polgártársak,
bolondok, álljatok meg, hova rohantok! De ők csak futottak: talán ugyanúgy, mint én, az egész Internacionálét
akarják, mit nekik egy város?
Kopjonkin megvárta, amíg Csepurnij megemészti a hallottakat, majd hozzátette:
– Hamarosan én is elmegyek. Az az ember ott ment valahova, én meg üljek és tébláboljak itt? Ha legalább
megvolna a kommunizmusod, de nincs itt semmi! Kérdezd meg Szasát, ő is bánkódik!
Csepurnij ekkor már világosan érezte, hogy a csevenguri proletariátus Internacionáléra vágyik, azaz távoli, más
országbeli és másfajtájú emberekre, hogy egyesüljön velük, hogy az egész tarka földi élet egy bokorban fejlődjék
tovább. A régi időkben cigányok vonultak keresztül Csevenguron, meg szerecsenyek és még valami csúf népség; őket
ide lehetne hozni, ha mutatkoznának valamerre, de most már régóta nem látni senkit. Majd ha Prokofij meghozza az
asszonyokat, újra el kell küldeni a rabságban sínylődő déli országokba, és áttelepíteni onnan az elnyomottakat
Csevengurba. Azoknak a proletároknak pedig, akik gyöngeségük és koruk miatt nem képesek elgyalogolni idáig,
vagyoni segítséget kell adni, sőt akár az egész várost, úgy, ahogy van, el lehetne küldeni nekik, ha ez kell az
Internacionálénak. Ők kibírják földkunyhókban meg a meleg szurdokokban is.
Az egyebek, visszatérve a városba, néha fölmásztak a háztetőre, és onnan kémlelték a sztyeppet, nem jön-e feléjük
valaki, nem jön-e Proska a feleségekkel, nem történik-e valami a távolban. De csak a csendes, üres levegő állt a bozót
fölött, s a gazverte bekötőúton egy-egy otthontalan ördögszekeret, magányos, száraz fűcsomót görgetett a szél. Jakov
Tyitics házát éppen keresztben állították föl a régi országúton, és a délkeleti szél egész buckányi ördögszekeret
hordott össze előtte. Jakov Tyitics időnként megszabadította a házat a gazcsomóktól, hogy az ablakon bejöhessen a
világosság, és számon tarthassa az eltelő napokat. Ezt leszámítva Jakov Tyitics nappal sohase lépett ki a házból, az
ehető növényeket is éjszaka gyűjtötte össze a sztyeppen. Megint nyugtalankodni kezdtek benne a szelek és nedvek, és
egyetlen társa a csótány volt. A csótány minden reggel odamászott az ablaküveghez, és kinézett a napsütötte, meleg
mezőre; parányi bajusza remegett az izgalomtól és az egyedülléttől: látta a forró földet és rajta a dús lakoma hegyeit;
e hegyek körül parányi lények nyüzsögtek, s egyik se érzékelte magát külön a sokaságban.
Egyszer Csepurnij nyitotta rá az ajtót. Prokofij még mindig nem jött meg, Csepurnijnak már hiányzott az elveszett,
nélkülözhetetlen jó barát, és nem tudta, mit kezdjen magával a várakozás hosszú ideje alatt. A csótány most is az
ablak közelében gubbasztott – meleg nap volt, de a levegő már könnyebbé vált, mint nyáron: halott szellemre
hasonlított. A csótány nézett kifelé szomorúan.
– Tyitics – szólt Csepurnij –, engedd ki a napra! Hátha ő is a kommunizmusba vágyik, de azt hiszi, messze van?
– És én mit csináljak nélküle? – kérdezte Jakov Tyitics.
– Te menj az emberek közé. Látod, én is eljöttem hozzád.
– Az emberek közé nem mehetek. Bűnös vagyok, és a bűnöm mindenütt látszik.
Csepurnij sohase volt képes elítélni egy osztályembert, hisz olyan, mint ő; ennél többet nem érzékelt.
– Mit zavar az téged, most mondd! Maga a kommunizmus is a tőke bűnéből lett, majd ebből a te kínlódásodból is
kisül valami. Inkább Prokofijra gondolj: eltűnt a fiú.
– Majd visszajön – mondta Jakov Tyitics, és hasra fordult; teljesen elgyöngítette a belsejét marcangoló fájdalom. –
Hat nap telt el, a fehérnép szereti az időt, aggodalmaskodik.
Csepurnij otthagyta Jakov Tyiticset: valami könnyű ételt akart keresni a betegnek. A kovácsműhely kövén, amelyen
valaha a kerékabroncsokat formázták, Gopner ült, mellette Dvanov hasalt: délutáni álmát aludta. Gopnernak egy
krumpli volt a kezében, azt tapogatta, nyomogatta, mintha meg akarná fejteni, hogyan jött létre; a valóságban
Gopnert vágy emésztette, és ilyenkor mindig fölvette az első, keze ügyébe kerülő tárgyat, s arra fordította minden
figyelmét, hogy elfelejtse azt, ami hiányzik neki. Csepurnij beszámolt Gopnernak Jakov Tyiticsről: hogy beteg, és
egyedül kínlódik egy csótány társaságában.
– Miért hagytad ott? – kérdezte Gopner. – Valami pépeset kell főzni neki. Mindjárt elmegyek hozzá, hogy fordulna
föl!
Először Csepurnij is főzni akart valamit, de eszébe jutott, hogy Csevengurban nemrég elfogyott a gyufa, és nem
tudta, mit csináljon. De Gopner tudta: be kell indítani szárazon a szivattyút, amely az egyik áthordott kert kútja
fölött állt, és azelőtt az almafák öntözésére használták, szélkerék forgatta. Gopner fedezte föl ezt az erőgépet, és most
azt a feladatot rótta rá, hogy csináljon tüzet a dugattyú dörzsölésével. Utasította Csepurnijt, hogy a fahengert rakja
körül szalmával, indítsa be a szélkereket, és várja meg, amíg a henger izzani kezd, és lángra lobbantja a szalmát.
Csepurnij megörült és elment, Gopner pedig ébresztgetni kezdte Dvanovot:
– Szas’, kelj föl gyorsan, dolgunk van! A sovány öregember a végét járja, a városnak tűz kell… Szasa! Olyan
unalmas itt, és még te is alszol!
Dvanov nehézkesen megmozdult, s mintha messziről, álmából szólt volna:
– Mindjárt fölébredek, apa… Aludni is unalmas. Kint akarok élni, itt olyan szűk…
Gopner a hátára hengerítette Dvanovot, hogy a levegőből lélegezzék, ne a földből, és megtapintotta a szívét,
hogyan ver álmában. Szaporán és pontos ütemben vert, attól lehetett félni, hogy nem bírja sokáig ezt a sebességet és
pontosságot, és abbahagyja Dvanov álmában majdnem néma életének számlálását. Gopner eltűnődött az alvó fölött:
miféle ütemes, vigyázó erő kopog a szívében? Mintha Dvanov halott apja örökre, legalábbis hosszú időre megtöltötte
volna fia szívét a maga reményével, de a remény nem válhat valóra, s csak vergődik az ember belsejében; ha valóra
válnék, meghalna, ha pedig nem, megmarad, de csak kínlódik, s a szíve, bezárva a belsejébe, tehetetlenül vergődik.
„Inkább éljen – figyelte Gopner Dvanov lélegzését –, majd valahogy elintézzük, hogy ne szenvedjen.” Dvanov a
csevenguri fűben feküdt, s bármerre tart is az élete, a célnak itt kell lenni e porták és emberek között, mert ezen túl
nincs semmi, csak a néptelen messzeségben kókadozó növények és az ég, amely az emberek földi árvaságát jelzi a
maga közömbösségével. Lehet, hogy azért ver a szív, mert fél egyedül maradni ebben a végtelen és mindenütt
egyforma világban; a szív ütemes dobogásával kötődik az emberi fajhoz, amely élettel és értelemmel töltötte meg, és
ez az értelem nem lehet távoli és homályos, ugyanitt kell lennie, nem messze a melltől, hogy a szív doboghasson,
különben elveszítené érzékelőképességét, és elhallgatna.
Gopner összehúzott szemmel kémlelte Csevengurt: ha rossz is, ha a házak összevissza állnak is, hogy nem lehet
köztük elmenni, s az emberek oly szótlanok is, mégis szívesebben élnek itt, mint azokon a messzi, néptelen
vidékeken.
Dvanov kinyújtóztatta az álomtól és pihenéstől átmelegedett testét, és kinyitotta a szemét. Gopner komolyan,
gondterhelten nézett rá; ritkán mosolygott, és az együttérzés perceiben még komorabbnak látszott: félt, hogy
elveszíti azt, akivel együtt érez, és ez a félelme tetszett komorságnak.
Csepurnij eközben beindította a szélkereket és a szivattyút. A száraz hengerben le-föl futkosó dugattyú nyikorgása
egész Csevengurt fölverte, de majd tüzet csihol Jakov Tyiticsnek! Gopner a munka ökonomikus élvezetével hallgatta
az erőlködő gép visítását, szájában összefutott a nyál az előérzettől, micsoda áldás lesz majd Jakov Tyiticsnek, ha
hasznos, meleg étel kerül a gyomrába.
Egész hónapok teltek el Csevengurban mélységes csöndben, és most első ízben nyikorgott benne egy munkálkodó
gép.
Valamennyi csevenguri a gép köré gyűlt, és nézték, milyen szorgalmasan dolgozik egyetlen szenvedő emberért;
csodálkoztak is ezen a szorgos igyekezeten egy hitvány öregember miatt.
– Hé, ti gyászvitézek! – szólalt meg Kopjonkin, aki elsőnek jött oda, hogy lássa, mi okozza az ijesztő hangot. –
Hiszen azt is egy proletár gondolta ki s csinálta meg egy másik proletárnak! Nem tudott mit adni az elvtársának, hát
megcsinálta ezt a szélkereket meg ezt a dugattyút.
– Aha – mondták az egyebek. – Most már látjuk.
Csepurnij nem tágított a szivattyú mellől, s próbálgatta a hőjét: a henger melegedett, de lassan. Ezért ráparancsolt
a csevenguriakra, hogy feküdjenek köréje, hogy sehonnan se érhesse a hűvös szél. Ott feküdtek egész estig, amikor
teljesen elállt a szél, de a henger is kihűlt, nem lobbantotta föl a tüzet.
– Egyszer se volt olyan meleg, hogy ne bírta volna ki a kezem – jelentette Csepurnij. – Talán holnap megerősödik a
szél, akkor egykettőre felforrósodik.
Este Kopjonkin megkereste Dvanovot; már régen meg akarta tőle kérdezni, hogy Csevengurban kommunizmus
van-e vagy sem, s hogy itt maradjon-e vagy elmehet. Most megkérdezte.
– Kommunizmus – felelte Dvanov.
– Akkor hogy lehet, hogy én nem veszem észre? Vagy nem növekszik? Szomorúságot és örömöt kellene éreznem,
hisz hamar elgyengül a szívem. Már a muzsikától is félek; volt, hogy a fiúk harmonikázni kezdtek, én meg csak ültem
és könnyeztem…
– Hisz te is kommunista vagy – mondta Dvanov. – A burzsujok eltűnése után a kommunizmus magukból a
kommunistákból jön, és köztük él. Hol keresnéd, Kopjonkin elvtárs, mikor saját magadban őrzöd? Csevengurban
semmi se akadályozza a kommunizmust, ezért magától születik meg.
Kopjonkin odament a lovához, és kiengedte éjszakára legelni; még sohase tett így, mindig maga mellett tartotta
készenlétben.
A nap úgy ért véget, mintha kiment volna a szobából egy ember, akivel beszélgetni lehetett, és Dvanov lába fázni
kezdett. Egyedül állt a pusztában, és várta, hogy meglásson valakit. De senkit se látott: az egyébnép korán lefeküdt
aludni, nem győzte kivárni a feleségeket, és mielőbb múlatni akarta álmával az időt. Dvanov kiment a város szélére,
ahol a csillagok tovább és csöndesebben fénylenek, mert nem a város fölött függnek, hanem a sztyepp fölött, amelyet
már letarolt az ősz. Az utolsó házban beszélgettek; azt a házat egyik oldalról teljesen elbarikádozták a száraz
fűcsomók, mintha a szél a nappal összefogva kezdett volna dolgozni Csevengurnak, és azért kergette ide a
fűcsomókat, hogy télire betakarja velük a házakat, és így megtartsa bennük a meleget.
Dvanov bement a házba. Jakov Tyitics hason feküdt és szenvedett. A hokedlin Gopner ült s mentegetőzött, hogy
ma csak gyöngén fújt a szél, ezért nem sikerült tüzet csiholni, de holnapra vihar várható – a nap a távoli felhők mögé
bújt, és arrafelé már az utolsó nyári zivatar villámai lobbantak. Csepurnij állt és némán izgult.
Jakov Tyitics nem annyira szenvedett, mint inkább az élet után vágyakozott, amely már nem volt kedves hozzá, de
az eszével úgy tudta, hogy kedves, és titokban sóvárgott érte. A vendégek előtt szégyellte magát, hogy most nem
képes vonzalmat érezni irántuk: most oly mindegy volt neki, hogy a világon vannak-e vagy sem; a csótány is eltűnt
az ablakból, és valahol a tárgyak repedéseiben folytatta az életet: jobbnak tartotta, ha a feledést választja a meleg
dolgok szorításában az ablak mögött elterülő, nap melegítette, de túlságosan tágas, ezért félelmet keltő föld helyett.
– Kár volt megszeretned azt a csótányt, Jakov Tyitics – mondta Csepurnij. – Attól lettél beteg. Ha az emberekkel
érintkeztél volna, rád is hatottak volna a kommunizmus társadalmi feltételei, de világos, hogy egyedül
megbetegedtél: az összes nyomorult mikroba rád vetette magát, míg ha a sokasággal állnak szemben, kevés jutott
volna belőlük rád…
– Miért ne szabadna egy csótányt szeretni, Csepurnij elvtárs? – kérdezte bizonytalanul Dvanov. – Hátha szabad?
Hátha az, aki nem akar magának csótányt, társra se vágyik soha?
Csepurnij azonnal mélyen elgondolkodott – ilyenkor mintha megállt volna benne minden érzés, és még kevésbé
értette a dolgokat.
– Akkor törődjön csak a csótányával – mondta, hogy egy véleményen legyen Dvanovval. – A csótány is
Csevengurban él – fejezte be vigasztalólag.
Jakov Tyitics gyomrában annyira megfeszült valamilyen hártya, hogy attól való félelmében, hogy elpattan, előre
felnyögött, de a hártya ismét ellazult. Jakov Tyitics fölsóhajtott: sajnálta testét és a körülötte lévő embereket; látta,
hogy most, amikor annyira elcsüggedt, és úgy fáj a bélése, teste magára hagyva fekszik a földön, az emberek pedig
körülállják, mindegyik a maga testével, és egyik se tudja, hova tegye a sajátját addig, amíg a Jakov Tyiticsé kínlódik.
Legjobban Csepurnij szégyellte magát: ő már hozzászokott a gondolathoz, hogy Csevengurban a vagyon elvesztette
értékét, a proletariátus tartósan egyesült, de a testek külön-külön élnek, és tehetetlenül vergődnek a fájdalom
szorításában, e tekintetben az emberek egyáltalán nincsenek eggyé forrva, ezért sem képes Kopjonkin és Gopner
meglátni a kommunizmust: még nem vált a proletárok testének köztes anyagává. Mikor Csepurnij idáig jutott, ő is
felsóhajtott: legalább Dvanov segítene, idejött Csevengurba, de csak hallgat. Vagy maga a proletariátus lépne
működésbe teljes erővel mielőbb, minthogy most nincs más, akiben bízhatna.
Kint kihunyt a fény, s egyre sűrűbb lett a homály. Jakov Tyitics azt várta, hogy majd most elmennek lefeküdni, és
akkor egyedül marad a fájdalmával.
De Dvanov nem volt képes magára hagyni ezt a sovány, beteg öregembert: mellé akart feküdni és egész éjjel, az
egész betegsége alatt itt maradni vele, ahogy az apjával feküdt együtt, amikor még kisgyerek volt. De nem feküdt le
mellé, mert belátta, mennyire szégyellné magát, ha őmellé feküdne valaki, hogy megossza vele betegségét és
magányos éjszakáját. Miközben azon töprengett, mit csináljon, észrevétlenül elfelejtette azt a vágyát, hogy itt
maradjon Jakov Tyiticsnél éjszakára – mintha az esze fölfalta volna benne az érzést.
– Szervezetlenül élsz, Jakov Tyitics – sütötte ki a betegség okát Csepurnij.
– Mit gagyogsz? – sértődött meg Jakov Tyitics. – Szervezd meg a testemet, ha így van. Egész házakat cipeltél odébb
a berendezéssel együtt, a testem meg úgy van, ahogy volt és kínlódik… Menj, pihenj le, nemsokára csöpögni kezd a
harmat.
– Majd adok én csöpögést a nyomorultnak! – morogta komoran Gopner, és kiment az udvarra. Fölmászott a tetőre,
hogy megnézze a lyukakat, amelyeken becsurog a harmat, és meghűti a beteg Jakov Tyiticset.
Dvanov is fölmászott, és megfogódzott a kéményben; már hidegen ragyogott a hold, fénylettek a harmatos tetők, a
sztyepp pedig ijesztő és csüggesztő lehetett annak, aki most egyedül járt rajta. Gopner keresett a kamrában egy
kalapácsot, kihozta a kovácsműhelyből a lemezollót s két régi vaslemezt, és nekilátott, hogy megjavítsa a tetőt. Lent
Dvanov vágta a lemezt, kikalapálta a szögeket, és föladogatta mindezt Gopnernak, aki a tetőn lovagolt, és úgy
kalapált, hogy az egész város visszhangzott tőle; ez volt az első eset a kommunizmusban, hogy megszólalt egy
kalapács, és a napon kívül az ember is dolgozott. Csepurnij, aki kiment a sztyeppre fülelni, nem jön-e Prokofij,
gyorsan visszafordult a kalapácsütések zajára; más csevenguriak sem állták meg, s előjöttek, hogy megcsodálják,
hogyan dolgozik az az ember s mi végre.
– Ne féljetek – mondta nekik Csepurnij –, nem a haszon és a gazdagodás végett kalapál, hanem mert nincs mit
ajándékoznia Jakov Tyiticsnek, hát befoltozza feje fölött a tetőt. Hadd csinálja!
– Csinálja – mondták rá sokan, és ott álltak éjfélig, amíg Gopner le nem mászott a tetőről, és azt nem mondta:
„Most már nem fog becsurogni!” És valamennyi egyéb elégedetten fölsóhajtott, hogy most már semmi se fog Jakov
Tyiticsre csurogni, úgyhogy nyugodtan betegeskedhet; a csevenguriak egyszerre mind féltőn óvták, hiszen egy egész
tetőt be kellett foltozni azért, hogy ő épségben maradjon.
Az éjszaka többi részét átaludták a csevenguriak. Álmuk nyugodt és csupa vigasztalás volt: Csevengur szélén ott áll
egy ház, majdnem teljesen elbarikádozza az ördögszekér, s benne fekszik az az ember, aki ismét kedves lett
szívüknek, s álmukban vágyódni kezdtek utána; így válik kedvessé a kisgyermeknek egy-egy játék, amely az élet
boldogságához fűzi.
Csak ketten nem aludtak ezen az éjszakán Csevengurban: Kirej és Csepurnij; mind a kettő mohón gondolt a
másnapra, amikor majd mindenki fölkel, Gopner tüzet csihol a szivattyúval, a dohányosok rágyújtanak az apróra
vagdalt bojtorjánlevélre, és megint minden jó lesz. Kirej és Csepurnij s az összes alvó csevenguri, munka és család
híján, kénytelen voltak képzeletben életre kelteni a körülöttük lévő embereket és tárgyakat, hogy valahogy
könnyebbé tegyék és megszaporítsák a testükbe zárt, egyre halmozódó életet. Ma éjjel Jakov Tyiticset keltették életre,
és ettől mindenki megkönnyebbült, és olyan békés álomba merült a Jakov Tyitics iránti szemérmes részvéttől, mintha
csak elfáradtak volna. Az éjszaka fogytával Kirejt is elnyomta az álom, Csepurnij pedig belesúgta a sötétbe: „Jakov
Tyitics már alszik, de én nem!” Aztán mégis lefeküdt ő is a földre: lehúzta a feje.
A következő nap szitáló esővel kezdődött, a nap nem mutatkozott Csevengur fölött; az emberek fölébredtek, de
nem jöttek elő a házakból. Beköszöntött a nyugtalan ősz, a föld hosszú álomra készült a kitartóan szemetelő esőben.
Gopner fedelet ácsolt a szivattyúhoz, hogy megvédje az esőtől, és mégis sikerüljön tüzet gyújtani. Négy egyéb állta
körül, és azt képzelték, hogy ők is részt vesznek a munkában.
Kopjonkin pedig kifejtette a sapkájából Rosa Luxemburg arcképét, és nekifogott, hogy lemásolja; meg akarta vele
ajándékozni Dvanovot; hátha ő is megszereti. Talált egy kartonlapot, és faszénnel rajzolt rá a konyhaasztalon; izgő-
mozgó nyelve hegyét kidugta, és különös, soha nem tapasztalt, megnyugtató élvezetet talált a rajzolásban, mint még
soha életében. Minden egyes pillantás, melyet Rosa arcképére vetett, izgalmat keltett benne, s magában elsuttogta:
„Édes elvtársam, asszonyom…”, és nagyot sóhajtott a csevenguri kommunizmus csöndjében. Az ablaküvegen
esőcseppek kúsztak lefelé, néha szél kerekedett, és egy pillanat alatt megszárította az üveget, a közeli kerítés is
csüggesztő látványt nyújtott; Kopjonkin tovább sóhajtozott, meg-megnyálazta tenyerét, hogy jobban menjen a
munka, s hozzáfogott Rosa szája vonalának megrajzolásához; mire eljutott a szeméig, egészen meghatódott, de most
nem fájdalmat érzett, csak alig reménykedő szívének gyöngeségét, mert az ereje a gondos rajzoláshoz kellett. Most
nem bírt volna fölpattanni Proletárerő hátára, hogy a sártengerré vált sztyeppen elvágtasson Németországba Rosa
sírjához, hogy megláthassa a hantot, mielőtt elmossák az őszi esők; most csak arra volt képes, hogy néha-néha
megtörölje köpenye ujjával a háború és a sztyepp szelétől égő, fáradt szemét; gyászát a szorgos munkába fektette: be
akarta avatni Dvanovot Rosa szépségébe, és így tenni boldoggá, ha már restelli megölelni és szeretni.
Két egyéb s velük együtt Pasincev a fűzfákat vagdosta ki Csevengur határában, a homokos ártéren. Az eső ellenére
szorgalmasan dolgoztak, és már jókora halmot raktak össze a vékony fácskákból. Csepurnij már messziről észrevette
ezt az idegen tevékenységet, annál is inkább, mert azok ott bőrig áztak – még meg is fázhatnak. Odament.
– Mit csináltok? – kérdezte. – Minek pusztítjátok ezeket a fiatal fákat, s közben még meg is hűtitek magatokat?
De a három robotos annyira belemerült tevékenységébe, hogy mohón gyilkolták tovább baltájukkal a
cingárfüzeket.
Csepurnij leült a vizes homokba.
– Raj-ta! Raj-ta! – mondogatta Pasincev keze járásának ütemére. – Vágjátok, nyírjátok, de minek?
– Fűteni – felelte Pasincev. – Készülni kell a télre.
– Szóval a télre készülsz – jegyezte meg ravaszul Csepurnij. – De arra nem gondolsz, hogy télen hó is van?
– Van, ha esik – bólintott Pasincev.
– És mikor nincs, most mondd! – folytatta egyre ravaszabbul Csepurnij, majd áttért a nyílt kioktatásra: – A hó be
fogja takarni a várost, és a hó alatt meleg lesz. Minek akkor a fa meg a fűtés? Győzz meg engem, légy szíves, mert
semmit se értek!
– Nem magunknak vágjuk – győzte meg Pasincev –, hanem akinek kell. Akinek szüksége lesz rá. Nekem soha
életemben nem kellett, én majd betemetem hóval a házat, nekem úgy is jó.
– Akinek kell? – kételkedett még mindig Csepurnij, de megnyugodott. – Akkor vágj minél többet. Azt hittem,
magatoknak vágjátok, de ha másnak, az helyes, az nem munka, hanem ingyen segítség. Akkor vágjad! De miért vagy
mezítláb? Nesze, vedd föl a csizmámat, hisz megfázol!
– Én megfázom?! – sértődött meg Pasincev. – Mire én megbetegszem, te már rég földobtad a talpad.
Csepurnij tévedésből járt-kelt s figyelt: sokszor elfelejtette, hogy Csevengurban nincs többé e é, és ő se elnök már.
Most eszébe jutott, hogy nem ő a szovjethatalom, és restelkedve hagyta ott a favágókat: félt, hogy Pasincev és a két
egyéb még azt találja gondolni, itt megy a legokosabb és a legjobb ember, és a kommunizmus szegény népének
gazdag főnöke akar lenni! Lekuporodott az egyik keresztben álló kerítés mögé, hogy azok ott felejtsék el, és ne
gondoljanak róla semmit. A legközelebbi pajtából szapora ütögetés hallatszott; Csepurnij kirántott egy karót a
kerítésből, és odament a pajtához: segíteni akart az odabent szorgoskodóknak. Bent Kirej és Zsejev ült egy
malomkövön, és barázdákat pattintottak a kő felületére. Kiderült, hogy működésbe akarják hozni a szélmalmot, és a
különféle érett magokból finom lisztet őrölni vele, hogy valami puha nyámmognivalót süssenek a betegeskedő Jakov
Tyiticsnek. Minden barázda után eltűnődtek: folytassák-e vagy sem, s mert sosem jutottak a gondolat végére,
folytatták az ütögetést. Egyforma kétség rágta őket: a malomkőhöz hajtórúd kell, azt meg egész Csevengurban
egyedül Jakov Tyitics tudna csinálni, aki a régi világban kovács volt. De mire meg tudná csinálni, addigra meg is
gyógyul, és semmi szüksége kalácsra, tehát fölöslegesen farigcsálják ezt a követ. Csak akkor tudnák használni, ha
Jakov Tyitics lábra áll, de ha lábra áll, nem lesz szükség se kalácsra, se malomkőre, se hajtórúdra. S Kirej és Zsejev
időnként abbahagyta a munkát a kételkedés kedvéért, aztán minden eshetőségre készen újból nekiláttak, hogy
elégedettek legyenek magukkal, amiért gondoskodnak Jakov Tyiticsről.
Csepurnij nézte, nézte őket, és neki is kétségei támadtak.
– Kár kifaragni – fejezte ki óvatosan a véleményét –, ti most a követ érzitek, nem az elvtársaitokat. Nemsokára
megjön Prokofij, majd ő fölolvassa nektek, hogyan szüli a munka az átkos ellentmondásokat meg a kapitalizmust…
Kint esik az eső, a sztyepp csupa víz, a fiú meg még mindig nincs itt, egész idő alatt csak rá gondolok…
– Akkor hát hiába? – kapott a szaván Kirej. – Enélkül is meggyógyul, hisz a kommunizmus erősebb a kalácsnál.
Inkább megyek és kiszedem a puskaport a töltényekből, hogy Gopner elvtárs mielőbb tüzet tudjon csinálni.
– Puskapor nélkül is csinál – intette le Csepurnij. – A természet erejéből mindenre futja, egész égitestek égnek, épp
a szalma ne kapjon lángra? Mihelyt a nap a felhők mögé bújik, ti kapjátok magatokat, és ideálltok dolgozni helyette!
Okosan kell élni, most nincs kapitalizmus!
De Kirej és Zsejev nem tudta pontosan, miért dolgoznak ők most, és unottan tébláboltak az udvaron, miután
fölkeltek a kőről, és otthagyták vele együtt a Jakov Tyiticsről való gondoskodásukat.
Dvanov és Piuszja se tudta először, miért mennek le a Csevengurkára. A sztyepp és a folyóvölgy fölött az eső után
különösen csüggesztő lett a csönd: mintha a vizes, magányos mezők közelebb akarnának nyomulni Csevengur
lakóihoz. Dvanov néma örömmel gondolt Kopjonkinra, Csepurnijra, Jakov Tyiticsre és mindenkire, aki most
Csevengurban lakik. Úgy gondolt rájuk, mint az egyetlen szocializmus részecskéire, melyet az eső, a sztyepp és az
idegen világ szürke fénye zár körül.
– Piuszja, gondolsz valamire? – kérdezte.
– Gondolok – vágta rá Piuszja, és enyhén zavarba jött: sokszor elfelejtett gondolkodni, és most éppen semmire se
gondolt.
– Én is – közölte elégedetten Dvanov. Gondolkodáson nem valamilyen gondolatot értett, hanem kedves tárgyainak
fölidézését. Ilyen tárgyak voltak most számára a csevenguriak: maga elé képzelte pucér, szánalmas testüket, mint
annak a szocializmusnak lényeit, melyet Kopjonkinnal együtt keresett a sztyeppen, és most, lám, megtalálták.
Dvanov teljes lelki jóllakottságot érzett, még enni se kívánt tegnap reggel óta, eszébe se jutott az étel; félt, hogy
elveszíti ezt a teljes lelki nyugalmat, és egy másik, másodrendű eszmét akart keresni, hogy azt fogyassza, a fő eszmét
pedig meghagyja vastartaléknak, s csak néha-néha térjen vissza hozzá a boldogság végett. – Piuszja – szólalt meg
újra –, ugye igaz, hogy minekünk itt Csevengurban lelki vagyonunk van? Őrizni kell, amennyire csak lehet, és nem
lépten-nyomon tékozolni!
– Azt kell csinálni! – vágta rá Piuszja. – Merjen csak hozzányúlni valaki, egyből kihasítom a szívét!
– Csevengurban is emberek laknak, akiknek élni kell és enni – fűzte tovább nyugodtan a gondolatát Dvanov.
– Persze hogy kell – helyeselt Piuszja. – Annál is inkább, mert itt kommunizmus van, és a nép sovány. Meg tud-e
kapaszkodni Jakov Tyitics testében a kommunizmus, amikor ilyen cingár? Ő maga is alig fér el a testében!
Odaértek a régóta elgazosodott árokhoz, amely a Csevengurka árterületébe torkollt, és ott elnyelte a völgy. Az árok
széles fenekén bűzös patak csordogált, melyet a magasabban fekvő szurdok mélyén eredő forrás táplált: a pataknak
állandó vize volt még a legaszályosabb években is, ezért mindig frissen zöldellő fű nőtt a partján. Dvanov leghőbb
vágya most az volt, hogy minden csevenguri ételét biztosítsa, hogy sokáig és egészségesen élhessenek, s jelenlétükkel
a világban megőrizzék az ő lelkének és gondolatainak érintetlen nyugalmát. Csevengurban minden testnek
egészségben kell élnie, mert csak ilyen testben él megfoghatóan a kommunizmus. Dvanov gondterhelten megállt.
– Piuszja – szólalt meg –, építsünk gátat keresztben a patakon. Miért folyjon el hiába az emberek mellett?
– Építsünk – bólintott rá Piuszja. – De ki fogja meginni a vizet?
– Majd nyáron a föld – magyarázta Dvanov, aki elhatározta, hogy a patak völgyében öntözőcsatornát létesít, hogy
majd jövő nyáron, a szárazság és a szükség mértékében, vizet lehessen adni a völgynek, és elősegíthessék a hasznos
növények és a fű növését.
– Itt jó veteményesek lennének – mutatott körbe Piuszja. – Errefelé zsíros a föld, a sztyeppről tavasszal idehordja a
víz a jó fekete földet, de nyáron csupa repedés, még a pókok is kiasznak benne.
Egy óra múlva ásóval tértek vissza, és nekiláttak árkot ásni a patak vizének elvezetésére, hogy szárazon építhessék
a gátat. Az eső nem állt el, nem volt könnyű föltépni az ásóval a vizes növénytakarót.
– Így mindig jóllakhatnak az emberek – jegyezte meg Dvanov, és mohó szorgalommal forgatta az ásót.
– Mi az hogy! A víz nagy dolog!
Dvanov most már nem félt attól, hogy elvész vagy csorbát szenved a fő gondolata, az emberek megtartása
Csevengurban: talált hozzá egy másik, kiegészítő eszmét, a patakvölgy öntözését – az leköti és elősegíti az első, a
legfőbb eszme megőrzését magában. Egyelőre félt fölhasználni a kommunizmus embereit, nyugodtabban akart élni
és csorbítatlanul őrizni a kommunizmust a legelső megtestesítőinek alakjában.
 Délre Gopnernak sikerült szikrát csiholnia a szivattyúval. Csevengur népe üdvrivalgásban tört ki; Dvanov és
Piuszja is odaszaladt. Csepurnij addigra már tüzet is rakott, és egy bográcsban levest főzött rajta Jakov Tyiticsnek.
Mellét büszkeség és a munka öröme feszítette: lám, a csevenguri proletárok ezen a vizes földön is tüzet tudtak
csinálni!
Dvanov elmondta Gopnernak azt a szándékát, hogy öntözőgátat épít a patakra, hogy jobban nőjenek majd a
vetemények és a gabonafélék. Gopner megjegyezte, hogy szádfal nélkül nem fog boldogulni, száraz fát kell keresni és
cölöpöket vágni belőle. Dvanov és Gopner egészen estig vadásztak kiszáradt fákra, míg végül eljutottak a régi burzsuj
temetőig, amely a városon kívülre került annak következtében, hogy a kommunista szombatokon összébb
telepítették a házakat. A temetőben a gazdag családok magas tölgyfa kereszteket állítottak elhunyt rokonaik sírjai
fölé, s ezek a keresztek évtizedek óta álltak itt a halottak fából faragott halhatatlanságának megtestesítőiként. Ezeket
a kereszteket Gopner alkalmasnak találta cölöpnek, csak le kell róluk verni a keresztszárat és a Krisztus-fejeket.
Késő este Gopner, Dvanov, Piuszja és még öt egyéb nekigyürkőzött, hogy kiássák a kereszteket; Csepurnij is
megjelent, miután megetette Jakov Tyiticset, és ő is bekapcsolódott a munkába, hogy segítsen azoknak, akik
Csevengur majdani jóllakatásán fáradoznak.
A sztyepp felől, a munka zajában észrevétlenül lépett a temetőbe két cigányasszony; senki se hallotta meg
lépteiket, amíg oda nem értek Csepurnijhoz, s meg nem álltak előtte. Csepurnij éppen egy kereszt tövét ásta körül,
mikor hirtelen megérezte, hogy valami nyers, meleg illat száll felé, amilyet a szél már rég kifújt Csevengurból;
abbahagyta az ásást, és némán meglapult, hátha ez az ismeretlen nem-tudni-mi még valamivel elárulja magát, de
csak a csönd meg az illat volt.
– Mit kerestek itt? – állt föl végül, de nem nézett rájuk.
– Egy legénnyel találkoztunk, ő küldött ide – felelte az egyik. – Feleségnek szegődni.
– Prosa! – jutott Csepurnij eszébe, és elmosolyodott. – Hol van?
– Valahun arra. Megtapogatott, hogy nincs-e valami betegségünk, aztán ide küldött. Mi meggyüttünk, míg ide nem
értünk, ti pedig sírokat ástok, és nincs mellettetek asszony…
Csepurnij zavartan mérte végig a nőket. Az egyik fiatal volt és, úgy látszik, hallgatag, apró, fekete szemében a
gyötrelmes élet türelme tükröződött, arca többi részét meg fáradt, vékony bőr fedte. Katonaköpenyt viselt, s a fején
lovassági sapkát; fényes fekete hajából ítélve még fiatal és csinos is lehetett volna, de eddigi élete nehéz és
haszontalan volt. A másik öreg volt és hiányos fogú, mégis vidámabb pillantású, mint a fiatal, mert a hosszú évek
alatt hozzászokott a bánathoz, ezért egyre könnyebbnek és boldogabbnak hitte a sorsát, s a visszatérő bánatot már
nem érezte bánatnak, mert az ismétlődéstől megkönnyebbüléssé változott.
Csepurnijt megindította a félig elfeledett nők kellemes látványa. Dvanovra pillantott, hogy kezdjen ő beszélni a
végre megjött feleségekkel, de Dvanovnak az izgalom könnyeket csalt a szemébe, és majdnem rémülten állt ott.
– Hát a kommunizmust kibírjátok-e? – kérdezte Csepurnij, a meghatottságtól elfúló hangon. – Mert nézzétek,
asszonyok, ez itt Csevengur!
– Ne riogass bennünket, te szép ember! – mondta szaporán és gyakorlottan az öregebbik. – Különb dolgokat is
láttunk mi már, de ami a nőt nővé teszi, azt nem pazaroltuk el, azt elhoztuk ide. Mit akarsz tőlünk? Az a legény azt
ígérte, itt minden eleven fehérnépből feleség lesz, te meg azt mondod, nem fogjuk kibírni! Amit eddig kibírtunk, azt
itt nem kell, tehát még könnyebb is lesz, kedves párom!
Csepurnij végighallgatta, és bocsánatkérést fogalmazott:
– Persze hogy kibírod! Csak próbaképpen mondtam. Aki elbírta a hátán a kapitalizmust, annak már semmi a
kommunizmus!
Gopner fáradhatatlanul ásta a kereszteket, mintha a két némber ott se lenne, és Dvanov is a munkája fölé hajolt,
nehogy Gopner azt higgye, hogy érdeklik a nők.
– Menjetek a városba, a néphez, asszonyok mondta a cigánynőknek Csepurnij. – Gondoskodjatok az emberekről,
látjátok, mi is értük kínlódunk.
A két cigánynő elindult a csevenguri férjekhez.
Az egyebek otthon ültek, a pitvarokban meg a pajtákban tettek-vettek, amit tudtak: egyesek deszkát gyalultak,
mások megnyugodva foltozták a zsákokat, hogy magokat gyűjtsenek beléjük a sztyeppi kalászokból, megint mások
udvarról udvarra jártak, és azt kérdezték: „Hol vannak lyukak?” – és a falak és kemencék réseiben megkeresték a
poloskákat, és ott helyben agyonnyomták őket. Egyik se a maga hasznára dolgozott: látták, hogyan javította meg a
tetőt Gopner Jakov Tyitics feje fölött, s hogy vigaszt leljenek az életben, gondolták, nekik egy-egy csevenguriról kell
gondoskodni, s nekiláttak magokat gyűjteni, simára gyalulták a deszkát, amiből talán valami ajándékot vagy más
tárgyat készíthetnek. Akik a poloskákat nyomták agyon, még nem találtak maguknak meghatározott embert, akinek
révén lelki nyugalom költöznék beléjük, és akit meg kívánnának védeni és óvni a szükségtől; ők egyszerűen az
erőkifejtéstől érezték újra frissnek elfáradó testüket, ám valamelyest őket is megvigasztalta, hogy legalább a poloskák
nem csípik többé az embereket. Hiszen még a szivattyú is dolgozik, hogy tüzet csiholjon Jakov Tyitics számára, pedig
a szél és a gép nem ember!
A Karcsuk nevet viselő egyéb elkészült a hosszú ládával, és elégedetten lefeküdt aludni, habár még nem tudta, mire
lesz jó az a láda Kirejnek, akit Karcsuk lelki szükségletének érzett.
Kirej pedig, miután végzett a malomkővel, elindult, hogy ő is agyonnyomjon néhány poloskát, majd szintén
lepihent, azzal a tudattal, hogy a szegény embernek mostantól fogva sokkal jobb dolga lesz: nem fogják gyötörni
sovány testét azok az élősdiek. Amellett Kirej észrevette, hogy az egyéb nép gyakran fölnéz a napra: a szeretetüket
akarják tudtára adni, amiért táplálja őket. Igaz, most minden csevenguri a szivattyú köré gyűlt, amelyet a szélkerék
mozgatott, és a szelet és a gépet bámulták rajongva. Kirej mégis féltékenységet érzett: miért szeretik a
kommunizmusban az emberek a napot és a természetet, őt pedig észre sem veszik? Ezért este megint elment
poloskákat pusztítani, hogy versenyre kelhessen a természettel és a szivattyúval.
Alig szenderedett el Karcsuk – még a láda dolgát se tudta végiggondolni –, amikor belépett a házba a két cigánynő.
Karcsuk kinyitotta szemét, és az ijedtség megnémította.
– Jó estét, vőlegény! – szólalt meg az öregebbik nő. – Adj enni, aztán ágyazz meg. A kenyeret közösen esszük meg,
a szerelmet elfelezzük.
– Mit? – kérdezte a félig süket Karcsuk. – Nekem nem kell, nekem így is jó, én az elvtársamra gondolok…
– Minek neked elvtárs? – pörölt vele az öregebbik nő, míg a fiatal szerényen és némán állt mellette. – A testedet
megosztod velem, a holmidért nem kár, az elvtársadat meg elfelejted, nekem elhiheted!
A cigányasszony levette a kendőjét, és le akart ülni a Kirejnek szánt ládára.
– Ne nyúlj a ládához! – kiáltott föl Karcsuk; attól félt, hogy baja esik a művének. – Nem neked csináltam!
A cigányasszony fölvette a kendőjét, és nő módjára megsértődött.
– Ejnye, te tökéletlen! Mit ácsingózol csibehúsra, ha nincs hozzá fogad?
A két nő kiment, és ő a házastársi meleget nélkülözve feküdt le aludni a kamrába.

Szimon Szerbinov Moszkvában villamosozott. Fáradt, boldogtalan ember volt, engedékeny, szapora szívvel és cinikus
ésszel. Szerbinov nem váltott jegyet, s szinte nem kívánt létezni, nyilván valóban mélyre süllyedt, és képtelen volt a
kor szerencsés fiának hinni magát, aki mindenütt rokonszenvet kelt; csak saját szomorú egyéniségének energiáját
tudta magában felfedezni. Szerette a nőket és a jövőt, és nem szerette a felelős posztokat a hatalom vályújánál.
Szerbinov nemrég tért vissza a szovjet föld távoli síkságairól, ahol a szocialista építőmunkát vizsgálta. Négy hónapig
járta lassan, ráérősen a messzi, álmos vidéket. Járási végrehajtó bizottságokban üldögélt, segített az ottani
bolsevikoknak, hogy ki tudják mozdítani a muzsikot a tehén farka mögül, és Gleb Uszpenszkijt olvasott föl a kis falusi
olvasókörökben. A muzsikok meghallgatták, s élték tovább a maguk életét, Szerbinov pedig továbbvándorolt a
szovjetek országában, hogy pontos képet adhasson a pártnak a dolgozók életéről. Némely más elcsigázott
forradalmárhoz hasonlóan, Szerbinov se szerette a munkást vagy a falusi embert: szívesebben látta őket tömegben,
mint egyenként. Ezért a művelt ember örömével járta be újra Moszkva kedves helyeit, nézegette a kirakatokban lévő
szép holmikat, hallgatta a drága automobilok surrogását, s úgy szívta be kipufogógázukat, mint valami izgató
parfümöt.
Szerbinov mint egy bálteremben kóborolt a városban, ahol ott van az őrá váró hölgy is, csak körülzárja a felhevült
fiatalok tömege, ezért nem veszi észre gavallérját, s a gavallér se képes egyenesen odamenni hozzá, mert tárgyilagos
a szíve, és minduntalan más figyelemre méltó hölgyekbe ütközik, akik oly gyöngédek és megközelíthetetlenek, hogy
szinte érthetetlen, hogyan jönnek gyermekek a világra; de minél több hölggyel találkozott, s minél több holmit vett
észre Szerbinov, amelyek elkészítéséhez a mesternek le kell mondania minden alantas és tisztátalan testi dologról,
annál jobban elszomorodott. Nem szerzett örömöt neki a nőnemű i úság, jóllehet ő is fiatal volt, mert eleve nem hitt
a vágyott boldogság elérhetőségében. Előző este egy szimfonikus hangversenyre tévedt be, a zene a gyönyörű
emberről dalolt, s az elszalasztott lehetőségről beszélt, és az ilyesmitől elszokott Szerbinov a szünetekben kiment a
mosdóhelyiségbe, hogy ne mások szeme láttára küzdje le izgalmát s törölje le könnyeit.
Amíg Szerbinov gondolkodott, semmit se látott, és gépiesen villamosozott. Amikor abbahagyta a gondolkodást,
észrevett egy egészen fiatal nőt, aki a közelében állt, és őt fürkészte. Szerbinov nem jött zavarba, viszonozta a
pillantást, mert a nő olyan nyíltan és meghatóan tekintett rá, amit bárki el tud viselni.
A nő jó minőségű tavaszikabátot és takaros szövetruhát viselt; a ruha eltakarta testének ismeretlen, meghitt életét.
Dolgozó nő lehetett, mert nem voltak dús, hájas idomai, inkább kecses volt és finom. Leginkább az hatotta meg
Szerbinovot, hogy boldognak látszott, és jóindulatú, együttérző pillantásokat vetett maga köré. Szerbinov ettől
nyomban elkomorult: a boldog embereket idegennek érezte, nem szerette őket, félt tőlük. „Vagy nagyon mélyre
süllyedtem – vizsgálgatta magát őszintén –, vagy a boldogok haszontalanok a boldogtalanok számára.”
A furcsán boldog nő a Színház térnél szállt le. Idegen földben gyökeret vert, magányos, szívós növényhez
hasonlított, amely végtelen bizalmában nem veszi észre magányát.
Szerbinov azonnal elcsüggedt a hiányától. Az idegen ruhák szüntelen dörzsölésétől kifényesedett kabátú kalauznő
följegyezte a jegyek számát az ellenőrző ívre. Zsákokat cipelő vidékiek igyekeztek a Kazáni pályaudvarra, szájuk tele
elemózsiával a hosszú utazás előtt; a villanymotor közönyösen nyögdécselt a padozat alatt, magányosan bezárva a
fémrudak és kapcsolások szűk börtönébe. Szerbinov leugrott a villamosról, mert megijedt, hogy az a nő örökre
eltűnik előle ebben a zsúfolt városban, ahol évekig élhet az ember találkozások nélkül, egyedül. De a boldogok nem
sietik el az életet: a nő a Kis Színház előtt állt, és kitartotta a markát, melybe az újságos egyesével számolta le a
visszajáró tízkopekeseket.
Szerbinov összeszedte minden bátorságát, és odament hozzá.
– Azt hittem, már elveszítettem magát – mondta. – Jöttem és kerestem.
– Nem keresett eléggé – felelte a nő, és átszámolta a pénzt. Ez tetszett Szerbinovnak: ő sohase számolta meg, amit
visszakapott, mert nem becsülte se a maga, se mások pénzkereső munkáját; ebben a nőben számára ismeretlen
akkurátusságot fedezett föl. – Nem akar sétálni velem egy kicsit? – kérdezte a nő váratlanul.
– Én akartam kérni rá – jelentette ki minden alap nélkül Szerbinov.
A nő elmosolyodott, nem sértődött meg.
– Néha találkozik az ember valakivel, akiről kiderül, hogy jó. Aztán jártában-keltében elveszíti, kicsit hiányzik neki,
és elfelejti. Maga engem jónak vélt, igaz?
– Igaz – vallotta be Szerbinov. – Sokáig hiányoznék nekem, ha mindjárt elveszítettem volna.
– De így csak rövid ideig hiányzom majd, hiszen nem tűntem el mindjárt!
A nő járásából és egész viselkedéséből a minden szolgai idegeskedéstől és másokkal szembeni függetlenség
megőrzésének szándékától mentes, zavartalan nyugalom ritka büszkesége áradt. Ment, jókedvében nevetett, beszélt
és hallgatott, s nem tartotta kordában az életét; nem is lett volna képes útitársa ízléséhez alkalmazkodni. Szerbinov
megpróbált tetszeni neki. Nem sikerült, a nő viselkedése nem változott irányában, erre fölhagyott a reménnyel, és
megadó szomorúsággal gondolt az időre, amely úgy siet most, és egyre közelebb hozza az örökre szóló elválást ettől
az üde, boldog nőtől, akit nem lehet szeretni, de megválni is oly szomorú tőle. Szerbinovnak eszébe jutott, hányszor
élte át az örök búcsú fájdalmát; nem is tartotta számon. Hány bajtársának és jóbarátjának mondta könnyelműen,
hogy „viszontlátásra!”, és soha többé nem látta és nem is fogja látni őket. Szerbinov nem tudta, hogyan juttassa
kifejezésre tiszteletét a fiatal nő iránt; ha tudná, könnyebben mondhatna búcsút neki.
– Jó barátok nem válhatnak közömbössé még átmenetileg sem – jegyezte meg. – Hisz a barátság nem házasság.
– A jóbarátok érdekében dolgozni is lehet – felelte útitársnője. – Ha belefárad az ember, könnyebb elviselni az
egyedüllétet, a jó barát számára pedig ott a munka haszna. Hiszen nem muszáj magunkat odaadni, én sértetlenül
akarom magam megőrizni…
Szerbinov annyira önálló, szilárd vázat érzett új barátnőjében, mintha csakugyan sérthetetlen lenne, vagy egy
ismeretlen, letűnt társadalmi osztály végső eredménye, melynek erői már nem működnek. Egy arisztokrata
nemzetség utolsó tagjának képzelte; ha minden arisztokrata ilyen lett volna, mint ő, akkor semmire se jutott volna
utánuk a történelem, ellenkezőleg, ők teremtették volna meg a történelemből a számukra szükséges jövőt. Egész
Oroszország pusztuló és megmenekülni vágyó emberekkel van tele, ezt már régen észrevette. Sok orosz készséges
szorgalommal munkálkodott azon, hogy kiöljön magából minden képességet és tehetséget: egyesek vedelték a
vodkát, mások tompa ésszel éltek tucatnyi gyerek fogságában, megint mások elvonultak a mezőre, és ott próbáltak
maguknak a fantáziájuk révén elképzelni valamit. De lám, ez a nő nem elpusztította, hanem megformálta magát. És
lehet, hogy épp azért hatotta meg Szerbinovot, mert ő nem tudta magát megformálni, és belepusztul abba, hogy látja
azt a gyönyörű embert, melyet a zene ígért. Vagy csak a szomorúsága teszi, a saját megmásíthatatlan
fölöslegességének tudata? Vagy útitársnője a szeretője lesz, ő pedig egy hét múlva belefárad? De akkor honnan ez a
büszkeség védelmezte, megindító arc, a másik embert megérteni és hibátlanul segíteni képes, de magának semmi
segítséget nem igénylő tökéletes lélek zárkózottsága?
A további sétának nem volt értelme, csak Szerbinov gyengeségét bizonyítaná, ezért azt mondta a nőnek:
„Viszontlátásra!”, nehogy lerontsa benne a jó emléket. Ő is azt mondta, hogy „Viszontlátásra!”, és még hozzátette:
– Ha nagyon unatkozna, jöjjön el, találkozzunk újra!
– Maga szokott unatkozni? – kérdezte Szerbinov, már bánva, hogy elbúcsúzott tőle.
– Persze. De én tudom, miért, és nem szenvedek miatta.
 Megmondta Szerbinovnak, hogy hol lakik, és Szerbinov elindult visszafelé. A sűrű utcai tömegben lassan
megnyugodott, mintha ezek az idegen emberek megvédenék a közelségükkel. Aztán moziba ment, majd ismét zenét
hallgatott egy hangversenyen. Tudta, hogy mitől szomorú, és szenvedett. Az esze mit sem segített – nyilván meg fog
bomlani. Éjszaka a hűvös szállodai szoba csöndjében feküdt, és némán figyelte agyának működését. Csodálkozott,
hogy bomlása közben is termel igazságot, és Szerbinov nem nyugtalanította a nő fájó emlékével. Az utazás sűrű
élményáradataként vonult el előtte Szovjet-Oroszország – az önmagához kegyetlen, koldusszegény haza, amely
enyhén hasonlított a mai arisztokrata nőre. Szerbinov szomorú, ironikus esze lassan fölidézte azokat a szegény,
alkalmatlan embereket, akik buta fejjel az üres síkságokon és a szurdokokban próbálják a szocializmust
meghonosítani.
És mégis történik már valami az elfeledett Oroszország egyhangú síkságain: olyan emberek, akik nem szívesen
szántották föl a földet a maguk gazdaságában, most türelmes szenvedéssel ültetik be a történelem kertjét az
örökkévalóságnak és saját jövőbeli együvé tartozásuknak. De a kertészeknek, akárcsak a festőknek és az
énekeseknek, nincs megbízható, hasznos eszük, gyönge szívük hirtelen izgalomba jön, s az alig szirmot bontó
virágokat a kételkedés kitépette velük, és a bürokrácia hitvány füvével ültették be a földet; a kert gondos kezet és
nagy türelmet igényel, míg a fűfélék gyorsan beérnek, s nem kell hozzá se munka, se türelem. És a forradalom
kertjének letárolása után a mezőket átengedték a maguktól növő füveknek, hogy majd a munka okozta kínlódás
nélkül táplálkozhassanak velük. Szerbinov csakugyan láthatta, milyen keveset dolgoznak az emberek, minthogy a
füvek ingyen táplálják őket. És ez mindaddig így lesz, amíg a fű föl nem falja az egész termőföldet, s az emberek ott
maradnak a puszta agyagon és köveken, vagy amíg a pihent kertészek új kerteket ültetnek az embertelen szelek
kiszárította, sovány földre.
Szerbinov a szokásos szomorú hangulatban, szorongó, vergődő szívvel aludt el. Reggel elment a pártbizottságra,
amely kiküldte egy távoli kormányzóságba, hogy vizsgálja meg, miért csökkent húsz százalékkal a vetésterület;
másnap kellett indulnia. A nap többi részét Szerbinov a bulváron ütötte agyon, várva az estét, és ez a várakozás
kimerítő munkának bizonyult, pedig a szíve teljesen nyugodtan dobogott, a saját asszony birtoklása boldogságának
reménye nélkül.
Este elmegy a tegnapi fiatal nőhöz. S gyalog indult el hozzá, hogy a fölösleges időt az útra fordítsa, és kipihenje a
várakozást.
A cím valószínűleg nem volt pontos. Szerbinov egy majorban találta magát, amelyen régi és új házak álltak
vegyesen, és elkezdte keresni az ismerősét. Sok lépcsőt megjárt, s a harmadik emeletről mindig a város határában
kanyargó Moszkva folyóra látott, melynek vize szappanszagú, két partja pedig, tele az ott üldögélő pucér
szegényekkel, egy illemhely előterére hasonlított.
Szerbinov ismeretlen lakásokba csöngetett be, idős emberek nyitottak ajtót neki, akik lakóknak érezték magukat,
akiknek legfőképpen nyugalomra van szükségük, és csodálkoztak Szerbinovnak azon a kívánságán, hogy egy oda be
nem jelentett s ott nem is lakó emberrel találkozzék. Szerbinov kiment az utcára, és elkezdte valamennyi lakóház
tervszerű, részletes becserkészését, mert képtelen lett volna ezen az estén egyedül maradni; holnap könnyebb lesz,
úton lesz egészen addig, amíg a senki földjére nem ér, melyen elméletileg gyom kell hogy nőjön. Az ismerősére
véletlenül talált rá: ő maga jött szembe vele a lépcsőn, máskülönben vagy húsz bérlőt kellett volna zavarnia. A nő
bevezette Szerbinovot a szobájába, ő pedig egy kis időre megint kiment. A szoba üres volt, mintha nem laknának,
csak elmélkednének benne. Ágy gyanánt három szövetkezeti áruláda szolgált, asztal helyett ott volt az ablakdeszka, a
ruhák pedig a falba vert szögeken lógtak, szegényes függöny mögé rejtve. Az ablakon át innen is a megcsúfolt
Moszkvára lehetett látni, melynek partjain változatlanul ott üldögéltek ugyanazok a pucér testek, melyeket Szerbinov
még e ház csüggesztő lépcsőházában eltöltött percekben jegyzett meg magának.
Ajtó választotta el a szomszéd szobát, ahol egyenletes, hangos olvasással igyekezett bevésni az agyába a politika
tudományát egy munkástagozatos diák. Azelőtt talán egy szeminarista lakott volna ott, és az egyetemes zsinatok
dogmáit magolta volna, hogy majd a lélek dialektikus fejlődéstörvényeinek engedelmeskedve eljusson az
istenkáromlásig.
A nő ennivalót hozott ismerősének: süteményt, bonbont, egy darabka tortát és egy fél üveg édes bort. Csakugyan
ilyen naiv?
Szerbinov belekóstolt e női lakoma nyalánkságaiba, azokat a helyeket érintve szájával, ahol a nő ujjai megfogták az
ételt. Lassan mindent elfogyasztott s jóllakott, miközben ismerőse egyre beszélt és nevetett, mintha annak örülne,
hogy maga helyett az ételt vetette oda áldozatul. Tévedett: Szerbinov csak gyönyörködött benne, és az unatkozó
ember szomorúságát érezte; immár képtelen lett volna nyugalomban élni, magányosan és önállóan beérni az élettel.
Ez a nő szomorúságot és szégyent ébresztett benne; ha elmenne, ki az izgalommal teli moszkvai levegőre,
megkönnyebbülne. Életében először nem volt képes önállóan megítélni a vele szemben lévő embert, és nem tudott
mosolyogni rajta, hogy szabaddá váljék, és ismét az előbbi magányos emberként távozzék.
Most a hold világított a folyó és az egész rozzant külváros fölött. A holdfényben, akárcsak a kihunyó nap fényében,
asszonyok és lányok sustorogták az otthontalan szerelem szavait. Minden előre el volt rendezve: a szerelem csupasz
tény, meghatározott szerves anyag formájában, hogy megtörténhessék és befejeződjék. Szerbinov nemcsak eszmeileg
mondott le a szerelemről, hanem érzelmileg is: a szerelmet kerek testnek tartotta, amelyre még gondolni sem
szabad, mert a szeretett ember teste a szellemi-érzéki mámorra való, a szerelem néma munkálkodására és halálos
kimerülésére; ez a kimerültség az egyetlen vigasztaló benne. Szerbinov annak a rövid boldogságnak a tudatában ült
ott, melyet nem lehet felhasználni – egyre kisebb lesz. És semmit se próbált meg élvezni, a világtörténelmet
haszontalan bürokratikus intézménynek tartotta, amely az embert módszeres igyekezettel megfosztja a létezés
értelmétől és súlyától. Szerbinov tudta, hogy az életben vereséget szenvedett, és lepillantott a háziasszony lábára.
Nem viselt harisnyát, meztelen, rózsaszínű lábát a vér melegítette, kerek combját és csípőjét, melyet az érett,
tartózkodó élet feszültsége hevített, könnyű szoknya takarta. „Ki fogja a hevedet csillapítani? – töprengett magában
Szerbinov. – Természetesen nem én, én nem vagyok méltó hozzád, az én lelkem, akárcsak az a távoli járás, sötét és
csupa félelem.” Még egyszer rápillantott karcsú lábára, és nem tudott döntésre jutni; kell hogy legyen valamilyen út,
amely e friss női lábaktól elvezet az ő odaadó, bizalommal teli forradalmi elkötelezettségéhez, de az az út túlságosan
hosszú, és Szerbinov előre elálmosodott a szellemi fáradtságtól.
– Hogy érzi magát? – kérdezte. – És hogy hívják?
– Szonyának hívnak, a teljes nevem pedig Szo a Alekszandrovna. Nagyon jól érzem magam: vagy dolgozom, vagy
várok valakit…
– A találkozások öröme rövid – mondta önmagának Szerbinov. – Amikor az ember begombolja az utcán az utolsó
kabátgombját, sóhajt és sajnálja, ami elmúlt, és megint csak magával kell hogy foglalkozzék.
– A várakozás is öröm – mondta Szolja Alekszandrovna. – És a találkozásokkal együtt az öröm tartós… Én
legjobban várakozni szeretek, és majdnem mindig várok.
Kezét az asztalra fektette, aztán egy ösztönös mozdulattal férfiasan erős térdére tette. Élete körülzengte, kitöltötte
a szobát. Szerbinov még a szemét is behunyta, hogy ne vesszen el ebben az idegen szobában, amelyben számára
ismeretlen neszek és illatok hullámzanak. Szo a Alekszandrovna keze a testalkatához képest sovány volt és öreg, az
ujjai ráncosak, mint egy mosónőé. Ez a csúffá tett kéz némileg megvigasztalta Szerbinovot, csillapította
féltékenységét amiatt, hogy más férfié lehet.
Az asztalon elfogyott az ennivaló. Szerbinov sajnálta, hogy így sietett az evéssel – most el kell mennie. De nem bírt
elmenni: félt, hogy vannak nála jobb emberek, ezért is jött el Szo a Alekszandrovnához. Már a villamoson észrevette
benne az életnek ezt a dús adományát, amely fölizgatta és ingerelte.
– Szo a Alekszandrovna… Azt akartam magának mondani, hogy holnap elutazom.
– Ne mondja! – csodálkozott ő. Szemlátomást nem sajnálta az embereket, beérte a saját életével, amire Szerbinov
sohasem volt képes.
Más emberek inkább arra kellettek neki, hogy kiadja fölös erejét, mint hogy megkapja tőlük azt, ami hiányzott
neki. Szerbinov még nem tudta, kicsoda – valószínűleg gazdag szülők szerencsétlen lánya. Ebben tévedett: Szo a
Alekszandrovna géptisztító volt a Trohgornaja textilgyárban, és az anyja a születése pillanatában elhagyta. Mégis
lehet, hogy szeretett valakit, talán gyerekeket is szült – ezt Szerbinov félig kérdezte, félig sejtette.
– Szerettem, de nem szültem – felelte Szo a Alekszandrovna. – Emberből elég van az én gyermekeim nélkül is…
Ha egy virág nőhetne ki belőlem, azt megszülném.
– Csak nem szerelmes a virágokba?! Ez nem szerelem, ez elkeserítő… Mintha maga se született volna meg… nem
fejlődnék…
– Annyi baj legyen. Amikor virágaim vannak, nem megyek el sehova, és senkit se várok. Úgy érzem magam velük,
hogy szívesen megszülném őket. Enélkül valahogy semmi se lesz a szerelemből.
– Enélkül semmi se lesz belőle – mondta utána Szerbinov. Valami halvány remény ébredt benne féltékenysége
kioltására; azt várta, hogy végül Szo a Alekszandrovnáról is kiderül, ugyanolyan boldogtalan, megfagyott lélek, mint
ő. Nem szerette a sikeres és boldog embereket, mert mindig elmennek az élet friss, távoli vidékeire, és magukra
hagyják övéiket. Szerbinovot már sok barátja árván hagyta; hajdan azért csatlakozott a bolsevikokhoz, mert félt,
hogy mindenki lehagyja, de ez se segített: Szerbinov barátai változatlanul tőle függetlenül szórták szét magukat, és ő
semmit se gyűjthetett össze magának érzelmeikből, mert máris maguk mögött hagyták, és a jövőjük felé igyekeztek.
Szerbinov kinevette őket, kicsúfolta vágyaik szegényességét, azt mondta, hogy a történelem régen véget ért, már csak
huzakodás zajlik, s otthon, az elválás fájdalmától megsemmisülve, nem tudva, hol szeretik és várják, kulcsra zárta az
ajtót, és hátát a falnak vetve, leült az ágyra. Némán hallgatta a villamosok dallamos csöngetését, amelyek
vendégségbe viszik egymáshoz az embereket a nyáriasan meleg bulvárokon, és Szerbinov szemébe lassan könnyeket
csalt az önsajnálat. Figyelte, hogyan falják föl a könnyek arcáról a piszkot, és nem csavarta föl a villanyt.
Később, amikor elcsöndesedtek az utcák, és aludtak a barátok és szerelmesek, megnyugodott: ebben az órában
már sokan voltak egyedül – ki aludt, ki belefáradt a beszélgetésbe vagy a szerelembe, és magában pihent; most már
Szerbinov se tiltakozott az egyedüllét ellen. Néha elővette a naplóját, és sorszámmal ellátva beírta a gondolatait és
átkait: „Az ember nem értelem, hanem test, szenvedélyes inakkal, vérrel teli barlangokkal, dombokkal,
nyiladékokkal, élvezettel és feledéssel.” „A történelmet egy balfácán kezdte el, aki aljasságból kitalálta a jövőt, hogy
kihasználhassa a jelent: mindenkit elmozdított a helyéről, ő pedig ott maradt hátul, a kényelmes, meleg otthonban”;
„Az anyám mellékterméke vagyok, ugyanúgy, mint a menstruációja, ezért lehetetlen bármit is tisztelnem. Félek a
jóktól: eldobnak engem, a rosszat; félek, hogy megfagyok egyedül. Megátkozom a mostani népességet; társadalmat
akarok, és hogy én is tagja legyek!” „A társadalomnak is legföljebb a kihűlt végtagja lehetek.”
Szerbinov gyanakvó féltékenységgel figyelt minden embert: nem jobb-e nála? Ha jobb, akkor meg kell állítani,
különben megelőzi, és nem lesz egyenjogú barátja. Szolja Alekszandrovnát is jobbnak vélte önmagánál, tehát
elveszett számára, pedig ő gyűjteni akarta az embereket, mint a pénzt és az élethez szükséges többi tárgyat, még
szorgos nyilvántartást is vezetett ismerőseiről, és ebben az otthoni főkönyvben különleges írással tüntette föl a
bevételt és kiadást.
Szolja Alekszandrovnát kénytelen lesz a kiadások rovatába elkönyvelni. De Szerbinov csökkenteni akarta
veszteségét, mégpedig oly módon, melyet azelőtt nem vett számításba embergazdálkodásában, minek következtében
mindig hiánnyal zárta a mérleget. Mi lenne, ha megölelné ezt a Szo a Alekszandrovnát, ha úgy viselkednék, mint egy
esztelenül gyöngéd férfi, aki éppen őt akarja feleségül venni? Akkor kifejleszthetné magában a szenvedélyt,
legyőzhetné e magasabb rendű ember csökönyös testét, otthagyhatná benne a maga nyomát, legalább egy kis időre
tartós kapcsolatra léphetne az emberekkel, majd nyugodtan és reményteljesen folytathatná a sikeres emberszerzést.
Valamerre ideges csörömpöléssel szaladtak a villamosok, emberek ültek bennük, akik egyre jobban távolodnak tőle.
Szerbinov odament Szo a Alekszandrovnához, fölemelte, és maga elé állította; elég súlyosnak bizonyult.
– Mit csinál? – kérdezte ő ijedtség nélkül, feszült figyelemmel.
Szerbinovnak elállt a szívverése az idegen test közelségétől, melyet egy megközelíthetetlen másik élet melegített.
Ha most baltával kettéhasítják, akkor se érez fájdalmat. Lihegett, kiszáradt a torka, enyhe verejtékszag szállt felé
Szo a Alekszandrovna hóna alól; legszívesebben lenyalta volna azokat a verejtéktől nedves, kemény szőrszálakat.
– Tartani akarom egy kicsit – mondta. – Engedje meg… mindjárt elmegyek.
Szolja Alekszandrovna a kínlódó ember láttán elrestellte magát, és fölemelte a karját, hogy Szerbinov
kényelmesebben ölelhesse.
– Ettől jobb magának? – kérdezte, s feltartott karja elzsibbadt.
– És magának? – kérdezte Szerbinov, a nyári világban a munkáról és nyugalomról daloló mozdony hívogató
hangjára figyelve.
– Nekem mindegy.
Szerbinov elengedte.
– Ideje mennem – mondta egykedvűen. – Hol a mosdó, ma még nem mosakodtam.
– Ahogy bejött, jobbra. Van bent szappan, de törülköző nincs, mosásba adtam, és most lepedővel törülközöm.
– Adja ide a lepedőt.
A lepedő Szo a Alekszandrovna illatát őrizte. Úgy látszik, reggelente gondosan végigdörzsölte vele magát, hogy
fölfrissítse az alvástól átforrósodott testét. Szerbinov megnedvesítette fáradt, égő szemét – mindig a szeme fáradt el
elsőnek. Az arcát nem mosta meg, gyorsan összegyűrte a lepedőt, majd bedugta a kabátjába, amely ott lógott az
előszobában a mosdóval szemben: ha elveszíti az embert, legalább maradjon róla valami kétségtelen dokumentum.
– A lepedőt fölakasztottam száradni a fűtőtestre – hazudta. – Csupa víz lett. Isten vele, elmegyek…
– Viszontlátásra! – válaszolta barátságosan Szo a Alekszandrovna, de nem tudta úgy elengedni, hogy ne mutassa
ki figyelmét. – Hova utazik? Azt mondta, hogy elutazik.
Szerbinov megmondta a kormányzóság nevét, ahol eltűnt a vetésterület húsz százaléka; azért megy oda, hogy
megkeresse.
– Ott éltem le az egész életemet – közölte Szo a Alekszandrovna. – Volt ott egy jó barátom. Ha látja, adja át
üdvözletemet.
– Miféle ember?
Szerbinov arra gondolt, hogy ha majd hazamegy a szobájába, beírja Szo a Alekszandrovnát lelkének veszteségei
közé, a kiadások rovatába. Moszkva fölé a késő éjszaka von sátrat, az ő sok szeretett embere lefekszik, s álmukban
meglátják a szocializmus csöndjét. Szerbinov a teljes megbocsátás boldogságával jegyzi föl majd őket, és mínuszjelet
tesz elveszített barátainak neve elé.
Szo a Alekszandrovna egy kis fényképet vett elő egy könyvből.
– Nem volt a férjem – mondta a fényképen látható férfiról. – Nem is szerettem. De nélküle üressé vált az életem.
Amikor egy városban laktunk, nyugodt voltam… Mindig más várost szeretek, mint amelyikben lakom…
– Én pedig egy várost se szeretek – jelentette ki Szerbinov. – Csak azt, amelyikben mindig sokan vannak az utcán.
Szo a Alekszandrovna a fényképre pillantott. Huszonöt év körüli, élettelennek látszó, beesett szemű férfit ábrázolt
– ilyen a fáradt őrök tekintete; arcának többi részét, mihelyt nem látta, elfelejtette az ember. Szerbinovnak úgy
rémlett, ez a férfi egyszerre két dologra gondol, és egyikben se lel vigaszt, ezért az arca sohase nyugszik meg, és nem
lehet megjegyezni.
– Nem érdekes ember – szólalt meg Szo a Alekszandrovna, észrevéve Szerbinov közönyét. – De nagyon könnyű
vele megbarátkozni! Ő megéli a hitét, és ettől mások is megnyugszanak. Ha sok ilyen ember volna a világon,
nemigen mennének férjhez a nők.
– Hol találkozhatnék vele? – kérdezte Szerbinov. – Talán már meg is halt… Miért ne mennének férjhez?
– Minek? A férjhez menés: ölelések, féltékenység, vér. Egy hónapig férjnél voltam, de maga is tudhatja… Vele, azt
hiszem, semmi se kellene, elég, ha hozzásimulok, úgy is jó…
– Ha találkozom vele, küldök magának egy lapot – ígérte Szerbinov, és kiment, hogy mielőbb fölvegye a kabátját,
és elvihesse a lepedőt.
A lépcsőfordulóból kilátott a moszkvai éjszakára. Már senki se volt a folyóparton, a víz élettelen anyagnak látszott.
Ha valaki elcsúfítaná Szo a Alekszandrovnát, suttogta mentében, akkor magához engedné őt, és akkor
megszerethetné ezt a lépcsőt; mindennap boldogan várná az estét, s volna hol fogyasztania késlekedő életét: egy
másik ember ülne vele szemben, akibe belefeledkezhetne.
Szo a Alekszandrovna egyedül maradt, hogy csüggesztő álma legyen a reggeli munkakezdésig. Reggel hatkor
megjött az újságosfiú, bedugta az ajtó alatt a Munkásújságot, és mindenesetre bekopogott: „Szonya, kelj föl! Ma
tízszer harminc kopek jár tőled! Kelj föl, és olvasd el a tényeket!”
Este, sihta után Szo a újból megmosakodott, de már csak egy párnahuzattal tudott megtörülközni, és rányitotta
az ablakot az elcsöndesült, langyos Moszkvára. Ezekben az órákban mindig várt valakit, de senki se jött el hozzá:
egyesek gyűlésekkel voltak elfoglalva, mások untak ott ülni, ahelyett hogy egy nővel csókolóznának. Amikor
besötétedett, Szo a Alekszandrovna ráborult az ablakpárkányra, és várakozás közben elszunnyadt. Lent szekerek és
automobilok haladtak el, és halkan szólt az elárvult templomocska harangja. Már sok járókelő ment el Szo a
Alekszandrovna szeme előtt, és ő valamennyit várakozó pillantással kísérte, de mind elhaladtak a házuk kapuja előtt.
Csak egy állt meg előtte, eldobta elszívott cigarettáját, és bejött a házba. „Nem hozzám” – döntötte el magában
Szonya, és némán figyelt. Valahol az emeletek között bizonytalanul jött fölfelé az az ember, és gyakran megállt, hogy
pihenjen vagy tűnődjék egy kicsit. A lépések Szo a Alekszandrovna ajtaja közelében haltak el. „Menj följebb” – súgta
Szonya. De az az ember őhozzá kopogott be. Szonya mintegy álomban tette meg az ablaktól az ajtóhoz vezető utat a
kis előszobán át, és kinyitotta. Szerbinov jött be.
– Nem bírtam elutazni – mondta. – Annyira vágytam maga után.
Most is mosolygott, de most szomorúbban, mint azelőtt. Már látta, hogy itt sem vár rá boldogság, de háta mögött
ott volt a kongó szállodai szoba s benne az elveszett barátok nevét nyilvántartó notesz.
– Vegye ki a lepedőjét a kabátomból – mondta. – Már megszáradt, elszállt belőle a maga illata. Bocsássa meg, hogy
az éjjel rajta aludtam.
Szo a Alekszandrovna látta, hogy fáradt, és nem számítva rá, hogy önmagában érdekelhetné a vendéget, egy szó
nélkül ételt készített elé az asztalra: a saját vacsoráját. Szerbinov megette az egészet, mintha őt illette volna meg, de
miután jóllakott, még erősebben érezte a magány keservét. Sok ereje volt, de nem volt semmilyen iránya, és csak
fölöslegesen nyomta a szívét.
– Hogyhogy nem utazott el? – kérdezte Szo a Alekszandrovna. – Tegnap óta még jobban unja magát?
– Azért megyek el, hogy fölkutassam a gyomot egy kormányzóságban. Azelőtt a tetű fenyegette a szocializmust,
most a gyom. Jöjjön velem!
– Nem – utasította vissza Szo a Alekszandrovna. – Én nem mehetek el sehova.
Szerbinov szeretett volna itt aludni; sehol másutt nem aludt volna ilyen nyugodtan. Megropogtatta a hátát és a bal
vállát: néhány hónapja valami, ami azelőtt puha és engedékeny volt, megkeményedett és fájt – talán a fiatal porcok
változtak kemény csonttá. Ma reggel meghalt elfeledett anyja. Szerbinov azt se tudta, hol lakik – valamilyen Moszkva
széli házban, amelyen túl már a járás kezdődik. Abban az órában halt meg, amikor Szerbinov a fogát mosta nagy
gonddal, megtisztítva száját a csókok számára, vagy talán éppen sonkát evett. Most nem tudta, miért is éljen.
Eltávozott az utolsó ember, aki örökké vigasztalan lett volna, ha ő meg talál halni. Az életben maradottak között
senkije se volt, aki fölért volna az anyjával; lehet, hogy nem szerette, elfelejtette a címét is, de azért élt, mert az anyja
valamikor hosszú ideig őrizte magának sok más emberrel szemben, akiknek egyáltalán nem kellett. Most ez a védőfal
leomlott: valahol Moszkva határában, már majdnem vidéken, koporsóban feküdt a kis öregasszony, aki a fiát óvta
maga helyett, és a koporsó friss deszkája élőbb volt, mint az ő aszott teste. Szerbinov érezte, hogy hátralévő élete
szabad és kötetlen lesz: ha meghal, halála senkiben se kelt sajnálatot, senki se fog belehalni a bánatba, ahogy az
anyja ígérte egyszer, s be is tartotta volna, ha túléli őt. Úgy látszik, Szerbinov azért élhetett, mert érezte anyja
szánalmát, és az ő nyugalmát óvta létével. Az anyja pedig megvédte, elrejtette őt mindenki más elől, s neki
köszönhette, hogy úgy érezte, a világ együtt érez vele. De lám, most eltűnt az anyja, és nélküle minden
lemeztelenedett. Az élet többé nem kötelező, minthogy az élők közül senkinek sincs rá halálosan szüksége. S
Szerbinov azért jött el Szo a Alekszandrovnához, hogy együtt legyen egy nővel, hiszen az anyja is az volt.
Ahogy ott ült, észrevette, hogy Szo a Alekszandrovna aludni szeretne, ezért elbúcsúzott tőle. Az anyja haláláról
nem szólt. Ezt majd egy újabb látogatás ürügyéül fogja fölhasználni. Hazáig hat versztát kellett megtennie, közben
kétszer is eleredt, majd elállt az eső. Az egyik bulváron úgy érezte, mindjárt elsírja magát; leült egy padra, előrehajolt
és várta, hogy eleredjenek a könnyei. De nem tudott sírni. Csak később kezdett el sírni, egy éjszaka is nyitva tartó
sörözőben, ahol zene szólt és táncoltak, de nem az anyja miatt, hanem a sok, számára elérhetetlen színésznő meg
mindenféle ember miatt.
Harmadszor vasárnap látogatta meg Szo a Alekszandrovnát. Még aludt, és Szerbinov a lépcsőházban várt, amíg
felöltözik.
Az ajtón át elmondta, hogy tegnap elföldelték az anyját, és azért jött el Szo a Alekszandrovnához, hogy együtt
kimenjenek a temetőbe, s megnézze, hol fog feküdni az anyja egészen a világ végéig. Ekkor Szo a Alekszandrovna,
még csak félig felöltözötten, kinyitotta előtte a szobája ajtaját, és anélkül hogy megmosdott volna, elment vele a
temetőbe. Ott már elkezdődött az ősz, a sírokra halott levelek hullottak. A magas fű és a sűrű cserjék között úgy
bújtak meg a sírkeresztek, mint megannyi, karját hiába ölelésre táró ember. Az ösvényhez legközelebbi kereszten
valaki néma fájdalmának szavait örökítették meg:

„Én élek és sírok,

ő pedig meghalt és hallgat.”

Szerbinov anyjának friss, porhanyós földdel borított sírja más sírok közé szorítva, mégis elkülönülten domborult a
régi halmok között. Szerbinov és Szo a Alekszandrovna egy öreg fa alatt állt, melynek levelei egyenletesen zizegtek
az erős széláramban, mintha hallhatóvá vált volna a múló idő, s az úsznék el fölöttük. Távolabb egy-egy ember tűnt
fel, hogy meglátogassa halott rokonát, de a közelükben nem járt senki. Szo a Alekszandrovna egyenletesen lélegzett
Szerbinov mellett, nézte a sírt, és nem értette a halált – senkije se volt, aki meghalhatott volna. Szomorkodni akart,
és sajnálni Szerbinovot, de csak unta magát egy kicsit az elhúzó szél kitartó zúgását hallva s az elhagyatott
kereszteket látva. Szerbinov is úgy állt mellette, mint egy tehetetlen kereszt, és Szo a Alekszandrovna nem tudta,
mivel enyhítse értelmetlen bánatát.
Szerbinovot viszont félelemmel töltötte el a sok ezer sír. Halottak pihennek bennük, akik azért éltek, mert bíztak
abban, hogy ha majd meghalnak, emlékezni fognak rájuk, és sajnálni fogják őket, de elfelejtették őket – a temető
néptelen volt, a keresztek helyettesítették az élőket, akiknek el kellett volna jönniük ide, emlékezni és gyászolni. Így
lesz majd vele, Szerbinovval is: az utolsó ember, aki eljárt volna hozzá, a kereszt alatt nyugvó halotthoz, maga is
koporsóban fekszik itt, a lába előtt.
Szerbinov megérintette Szo a Alekszandrovna vállát, hogy majd emlékezzen rá az elválás után is. Szo a
Alekszandrovna nem felelt. Ekkor Szerbinov hátulról átölelte, és fejét a nyakára hajtotta.
– Meglátnak bennünket – szólalt meg Szonya. – Menjünk máshova.
Letértek az ösvényről, és beljebb mentek a temetőben. Bár itt még kevesebben jártak, mégis feltűnt itt-ott egy-egy
éber öregasszony; a sűrű növényzet közül lapátos sírásók léptek elő váratlanul; a toronyból kihajolt a harangozó, és
az is észrevette őket. Néha meghittebb zugokra bukkantak, s Szerbinov ott egy fának döntötte Szonyát, vagy
egyszerűen magához szorította, mire ő kelletlenül pillantott rá, aztán fölhangzott egy köhintés, vagy megcsikordult a
kavics, és Szerbinov megint továbbvezette. Közben körüljárták az egész temetőt – sehol egy menedék –, s végül
visszatértek Szerbinov anyjának sírjához. Már mind a ketten elfáradtak; Szerbinov érezte, hogy a várakozástól
elszállt szívéből az erő, bánatát és magányosságát át kellene adnia egy másik, baráti testnek, s talán el kellene vennie
Szo a Alekszandrovnától azt, amit oly féltékenyen őriz, hogy majd mindig sajnálja Szerbinov elvesztését, s ezért
emlékezzék rá.
 – Miért kell ez magának most? – kérdezte Szonya. – Inkább beszélgessünk.
Leültek egy vastag, kiálló gyökérre, s a lábukat Szerbinov anyja sírjának lejtős oldalához támasztották. Szerbinov
hallgatott, nem tudta, hogyan ossza meg fájdalmát Szonyával, ha nem osztja meg önmagát vele; még a vagyon is
csak akkor válik közössé a családban, ha a házastársak szeretik egymást. Szerbinov mindeddig úgy látta, hogy a vér
és a test cseréje vonja maga után az élethez tartozó többi dolog cseréjét; fordítva nem lehetséges, mert csak a drága
birtokában nem sajnáljuk az olcsót. De Szerbinov azt is belátta, hogy csak az ő bomló agya gondolkodik így.
– Mit mondjak? – szólt. – Nehéz most nekem, a fájdalom anyaggá vált bennem, s a szavaink elkülönülnek tőle.
Szo a Alekszandrovna feléje fordította hirtelen elszomorodott arcát, mintha a szenvedéstől félne. Vagy megértette
őt, vagy nem értett meg semmit. Szerbinov komoran magához ölelte, és a kemény gyökérről átültette anyja sírjának
puha halmára. Megfeledkezett arról, vannak-e idegenek a temetőben, vagy már mind elmentek, s Szo a
Alekszandrovna némán elfordította arcát a rögök felé, melyek idegen koporsók porát őrizték, amit a lapát hozott föl a
mélyből.
Nem sokkal később Szerbinov megtalálta zsebének nyomorúságos üregében egy sovány kis öregasszony parányi,
keskeny képét, és elrejtette a sírhant fölázott, puha földjében, hogy ne gondoljon többé az anyjára, és ne szenvedjen.

Csevengurban Gopner melegházat készített Jakov Tyiticsnek: az öreg szerette a virágokat, lelki békét merített
belőlük. De már Csevengurra, sőt az egész világra az ősz derekára jellemző hunyorgó, alkonyuló nap sütött, és Jakov
Tyitics mezei virágai alig illatoztak. Jakov Tyitics elhívta magához az egyébnép legfiatalabbját, a tizenhárom éves
Jegorijt, és vele együtt üldögélt az üvegtető alatt az enyhe illatárban. Nem szívesen halt volna meg Csevengurban, de
eljött az ideje, mert a gyomra már nem fogadta be az ételt, még a vizet is gyötrő gázzá változtatta. De Jakov Tyitics
nem a betegség elől kívánt a halálba menekülni, hanem mert elfogyott a türelme önmagával szemben: úgy érzékelte
a testét, mint egy idegen embert, akivel immár hatvan éve él együtt, és akire egyre jobban haragszik. Kinézett a
mezőre, ahol Proletárerő szántott, és Kopjonkin haladt a nyomában, és még jobban el akart feledkezni magáról,
elrejtőzni az önmagával való szüntelen együttlét keserve elől. Szeretett volna Kopjonkinná, a lóvá vagy bármilyen
ügyes tárggyá változni, csak tűnne el az agyából az élet varral borított, de érzékeny sebe. Meg-megsimogatta Jegorijt,
s ettől kicsit megkönnyebbült: a fiúcska mégiscsak egy jobb élet, s ha nem élhet általa, legalább legyen mellette, és
gondolhasson rá.
A mezítlábas Kopjonkin a harci mén erejével törte föl az ugarrá változott sztyeppet. Nem a saját élelme végett
szántott, hanem egy másik ember, Szasa Dvanov jövendő boldogságáért. Kopjonkin észrevette, mennyire lefogyott
Szasa Csevengurban, ezért marokszám gyűjtötte össze a rozst, ami még megmaradt a csűrökben a régi világból, és
befogta Proletárerőt az eke elé, hogy fölszántsa a földet, és bevesse a barátja táplálására. De Dvanov nem az éhezés
miatt soványodott le – Csevengurban ritkán volt éhes –, hanem a boldogságtól és a másokról való gondoskodástól.
Szüntelenül úgy rémlett neki, hogy a csevenguriakat gyötri valami, és csak ideiglenesen vannak együtt. S Dvanov
munkával áldozta nekik testét: hogy Kopjonkin itt akarjon maradni vele, nap nap után újra írta számára Rosa
Luxemburg élettörténetét úgy, ahogy elképzelte, Kirejnek meg, aki nappal állandóan a sarkában járt a barátság
vágyától űzve, éjjel pedig azért őrizte, nehogy egyszer csak megszökjön Csevengurból – ennek a Kirejnek kihalászott
a folyóból egy kisebb, megfeketedett fatörzset, mert Kirej fából akart magának kardot faragni. Csepurnij pedig
Pasincevvel együtt megállás nélkül irtotta a bokrokat, mert eszébe jutott, hogy errefelé kevés hó esik télen, nem fogja
hó melegíteni a házakat, akkor pedig meghűlhet a kommunizmus egész népe, és tavaszra egy se marad belőlük.
Csevengur közepén, a puszta földön gallyakat rakosgatott a folyton égő tűzre, nehogy a város tűz nélkül maradjon.
Gopner és Dvanov megígérte, hogy hamarosan bevezetik a villanyt, de egyelőre minden idejüket lefoglalták az egyéb
gondok. Csepurnij a villanyra várva, a sötét őszi éjszaka nyirkos ege alatt feküdt, és el-elbóbiskoló ésszel őrizte a
meleget és a világosságot az alvó egyebeknek. Ők még sötétben fölébredtek, és ébredésük örömmel töltötte el
Csepurnijt: az addig néma Csevengurban ajtók nyikordultak, kapuk csattantak, pihent, meztelen talpak taposták a
házak közeit, ennivalót keresgélve és társaikkal találkozva, vizesvödrök csörömpöltek, s közben kivilágosodott.
Csepurnij ekkor elégedetten álomba merült, az egyebek pedig maguk őrizték a közös tüzet.
Valamennyi egyéb elindult a sztyeppre vagy a folyóhoz, és kalászokat téptek, ehető gyökereket ástak ki, hosszú
botokra kötött sapkával halásztak az elszaporodott apró halakra. Maga az egyébnép ritkán evett: az ennivalót egymás
megkínálása céljából gyűjtötték, de az ehető növények megritkultak a mezőkön, ezért estig böngésztek a bozótban,
egyre szomorúbban a saját és mások éhsége miatt.
Szürkületkor az egyebek egy helyre gyűltek, és evéshez készülődtek. Egyszer csak fölállt Karcsuk; egész nap
dolgozott, és alaposan elfáradt, de este együtt szeretett lenni a köznéppel.
 – Polgártársak, barátaim! – szólalt meg elégedett hangon. – Juskának beteg a melle és köhög. Könnyebb ételt kell
kapnia. Én sok ezer puha fűszálat téptem ki, és összekevertem a növények szárának tejével, egye csak meg Juska
bátran…
Juska a bojtorján közt üldögélt, négy szem krumplival a kezében.
– Nekem is van mondanivalóm neked, Karcsuk – szólalt meg. – Reggel óta szeretnélek egy kis sült krumplival
meglepni! Azt akarom, hogy jóllakva térjél aludni.
Körös-körül felülkerekedett a szorongató éjszaka. Az üres ég komor hideget árasztott, nem engedte kívülre a
csillagokat, semmi nem keltett örömet sehol. De az egyébnép evett, és jól érezte magát. Ezzel az idegen természettel
körülvéve, a hosszú őszi éjszakák előtt, mindenki legalább egy társat szerzett magának, s őt saját tulajdonának
tekintette, sőt nemcsak tulajdonának, hanem annak a titokzatos áldásnak is, amelyben az ember csak képzeletében
bízik, mégis meggyógyul tőle: már az is elég volt neki, hogy egy másik ember létezik a világon; ez a tudat a szívélyes
nyugalom és türelem forrásává vált, magasabb rendű anyaggá és gazdagsággá a szegénységben. Csevengur és a
nyirkos éjszaka egy másik, „saját” ember jelenléte révén otthonossá és barátságossá vált minden magányos egyéb
szemében. „Egyen csak – gondolta Karcsuk, a táplálkozó Juskát nézve. – Az emésztés következtében majd
megszaporodik a vére, és érdekesebb lesz az álma. Ha majd holnap fölébred, jóllakottságot és meleget érez testében.
Kell ennél jobb?”
Juska lenyelte a puha étel utolját is, és fölállt az emberek gyűrűjében.
– Elvtársak, mi most úgy élünk itt, mint egy igazi lakosság, és megvan a létezésünk alapelve… És bár mi vagyunk a
legértékesebb tömeg, valaki még hiányzik, valakire várunk!
Az egyebek hallgattak, s fejüket a mellükre ejtették, az egymásról való gondoskodás és az élelemszerzés napi
gondjaitól fáradtan.
– Proska hiányzik – mondta szomorúan Csepurnij. – Nincs itt ez a kedves fiú…
– Ideje volna erősebben megszervezni a tüzet – jelentette ki Kirej. – Hátha Proska éjszaka jön meg, minálunk meg
sötét van!
– Hogyan szervezzük meg? – értetlenkedett Karcsuk. – A tüzet bőven kell táplálni! Hogy akarod megszervezni,
mikor csak ilyen hitvány gallyakat lehet találni? Gyújtsd meg az egészet egyszerre, akkor szervezett lesz a füstje!
Eddigre azonban az egyebek lélegzetét lehalkította a rájuk törő álmosság, és már nem figyeltek Karcsuk szavaira.
Csak Kopjonkin nem vágyott a pihenésre. „Szamárság!” – állapította meg magában, és elment, hogy ellássa a lovát.
Dvanov és Pasincev egymásnak vetette a hátát, és egyik a másiktól átmelegedve, észre se vették, mikor nyomta el
őket az egészen reggelig tartó álom.
A harmadik nap estéjén megjelent két cigányasszony, és se szó, se beszéd, Karcsuk kamrájában töltötték az
éjszakát. Nappal ők is szerettek volna csatlakozni a csevenguriakhoz, de azok a város és a gyommező különböző
pontjain dolgoztak, és restellték volna magukat társaik előtt, ha munka helyett a két nőnek teszik a szépet. Kirej
időközben kipusztított minden poloskát, és a kardot is kifaragta, s a cigánynők megjelenésekor egy tönköt ásott ki,
hogy nyersanyaghoz jusson a Gopnernak szánt pipához. A cigányasszonyok elmentek mellette, és eltűntek az
árnyékban. Kirej érezte, hogy elgyengül a szomorúságtól – mintha élete végét pillantotta volna meg –, de
fokozatosan levetette ezt a terhet oly módon, hogy minden erejét az ásásra fordította. Egy óra múlva a két
cigányasszony újból fölbukkant, de már a sztyepp magasában, majd azonnal el is tűntek, mint egy elvonuló
szekérkaraván utolja.
– Az élet szépei – jegyezte meg Piuszja, miközben fölteregette száradni az egyebek kimosott gúnyáit.
– Megfelelő anyag – minősítette a két nőt Zsejev.
– Csak a forradalmat nem lehetett látni a testükön – jelentette ki Kopjonkin. Harmadik napja kutatott a fű között
és az ösvényeken patkó után, de csupa haszontalan apróságot talált: nyakba akasztható keresztet, bocskort, a burzsuj
élet mindenféle szemetét. – Öntudat nélkül nincs szép arc. – Talált egy bögrét, amelybe a kommunizmus előtt a
templom építésére szánt tőkét gyűjtötték. – A nő forradalom nélkül csak félig nő, ilyenre nem vágyom… Aludni még
csak lehet mellette, de semmi egyebet; nem harci eszköz, könnyebb a szívemnél.
Dvanov a szögeket húzogatta ki a ládákból a közeli pitvarban mindenféle fából való építkezés céljaira; az ajtón át
látta, hogyan ment el a két szerencsétlen cigányasszony, és megsajnálta őket: feleség és anya lehetett volna belőlük
Csevengurban, s az itteni embereket, akik szorosan egymáshoz bújnak a barátságban és a sietős munkában, nehogy
szétszóródjanak a riasztó, kietlen földön – ezeket az embereket még jobban idekötötte volna a testek cseréje, a
mélyen áramló vér tartós áldozata. Csodálkozva pillantott ki a házakra és kerítésekre: hány dolgos kéz melege rejlik
bennük, mennyi sok élet hűlt ki hiába, mert nem tudott találkozni egy másik emberrel ezek között a falak, gerendák
és tetők között! Kis időre még a szögek fölkutatását is abbahagyta: nem akarta munkára pazarolni magát, hogy
megőrizze belül a legértékesebb erőt Kopjonkin, Gopner és olyanok számára, mint az a két cigánynő, akik a
szorgosan munkálkodó Csevengurból visszamentek a sztyeppre, a nélkülözésbe. „Inkább szomorkodjam, mint
dolgozzam, s közben elszalasszam az embereket – győzte meg magát Dvanov. – Mindenki belefeledkezett a munkába,
az élet könnyű lett, viszont a boldogság mind távolabbra kerül…” Csevengur elnémult környékét haldokló fénnyel
öntötte el az áttetsző őszi meleg – mintha nem lett volna levegő a föld felett. Néha pókháló tapadt az arcra, de a
növények már megadták magukat a végnek, nem fogadták magukba a fényt és a meleget – tehát nemcsak a nap
élteti őket, hanem a saját idejük is. A látóhatáron madarak emelkedtek a magasba, hogy ismét leereszkedjenek egy-
egy bővebb táplálékot kínáló helyre; Dvanov azzal a szomorúsággal figyelte a madarakat, amellyel a legyeket bámulta
gyerekkorában Zahar Pavlovics házának mennyezetén. De lám, a madarak ismét fölröppentek, és lassan fölszálló por
takarta el őket: egy trojka közeledett fürgén Csevengur felé. Dvanov fölkapaszkodott a kerítésre, annyira meglepte az
idegen utas jövetele, mikor hirtelen hangos lódobogást hallott: Kopjonkin vágtatott ki a városból Proletárerő hátán,
hogy elébe siessen a még távoli fogatnak, s vagy üdvözölje a jó barátot, vagy nekirontson az ellenségnek. Dvanov is
kiment a város szélére, hogy segítsen Kopjonkinnak, ha kell. De Kopjonkin egyedül is boldogult; a kocsis már csak
lépésben hajtotta a lovakat, a hintó ülése pedig üres volt, az utas gyalogosan követte kissé lemaradva, s Kopjonkin
lóháton kísérte. Kopjonkin egyik kezében a kard, a másikban aktatáska és egy női revolver, melyet piszkos
hüvelykujjával szorított az aktatáska füléhez.
A sztyeppi utas gyalogosan és fegyvertelenül közeledett, de arcán nem látszott halálfélelem, csak kíváncsi mosoly.
– Ki maga? Miért jött Csevengurba? – kérdezte tőle Dvanov.
– A központból jöttem, hogy fölkutassam a gyomot. Azt hittem, nincs, de gyakorlatilag bőven terem – felelte
Szimon Szerbinov. – Hát maguk kicsodák?
A két férfi szorosan egymással szemben állt. Kopjonkin éberen figyelte Szerbinovot – örült a veszélynek; a kocsis a
lovak mellett sóhajtozott, és magában káromkodott –, arra számított, hogy ezek a csavargók elveszik a lovait.
– Itt kommunizmus van – magyarázta Kopjonkin, még mindig lóhátról. – Mi pedig elvtársak vagyunk, mert azelőtt
semmink se volt. De te miféle szerzet vagy?
– Én is kommunista vagyok – világosította föl Szerbinov, miközben Dvanov arcát vizsgálgatta, s megpróbálta
eszébe idézni, látta-e már valahol.
– Szóval betársulni jöttél – mondta csalódottan Kopjonkin; megint nem jutott neki veszély, és az aktatáskát a
zsebbe való revolverrel együtt a gaz közé hajította. – Ilyen női vacakkal nem érünk semmit. Inkább egy ágyút hoztál
volna, akkor világos, hogy bolsevik vagy. De neked a táskád nagy, a revolvered kicsi, firkász vagy te, nem párttag…
Gyerünk haza, Szas’!
Dvanov is fölült Proletárerő kényelmes hátára, és Kopjonkinnal együtt visszaügettek a városba.
Szerbinov kocsisa visszafordította a lovakat a sztyepp felé, és menekülésre készen fölült a bakra. Szerbinov
tűnődve indult el Csevengur irányába, majd megállt: az agg bojtorjántövek békésen fogyasztották előtte utolsó meleg
napjaikat, messze, a város közepén kitartó szorgalommal kalapált valaki, s a szélső házból fövő krumpli illata szállt
felé. Lám, itt is laknak emberek, és mindennapi örömeikkel és bánataikkal táplálkoznak. Neki mi kell? Nem tudja. S
továbbment Csevengur, az ismeretlen város felé. A kocsis észrevette utasának közönyét, s elindította a lovait, előbb
lassan, majd egyre gyorsabban, ki a sztyeppre, el Csevengurból.
Csevengurban Szerbinovot nyomban körülrajzotta az egyébnép: erősen érdekelte őket a teljesen felöltözött,
ismeretlen ember. Nézték és úgy gyönyörködtek benne, mintha egy automobilt kaptak volna ajándékba, s különleges
élvezet várna rájuk. Kirej kivette Szerbinov zsebéből a töltőtollat, és azonnal lehúzta a kupakját: jó lesz szipkának
Gopner számára. Karcsuk pedig Szerbinov szemüvegét ajándékozta oda Kirejnek.
– Messzebb fogsz vele látni – mondta.
– Kár volt eldobni a táskáját – kesergett Kopjonkin. – Inkább csináltam volna belőle Szasának bolseviki sapkát…
Vagy nem, heverjen csak ott, majd odaadom Szasának a magamét.
Szerbinov fűzős cipője Jakov Tyitics lábára került, akinek könnyű lábbelire volt szüksége a szobában, a kabátjából
pedig, határozták el a csevenguriak, Pasincevnek varrnak majd nadrágot, aki azóta nélkülözi, hogy eljött a forradalmi
rezervátumból. Szerbinov hamarosan mezítláb, mellényben ült az utcán álló széken. Piuszjának eszébe jutott, hogy
hoz neki két szem sült krumplit; az egyébnép is szó nélkül előhozott, amit tudott: ki egy bekecset, ki nemezcsizmát.
Kirej egy edényekkel telerakott zsákot nyomott a kezébe.
– Nesze – mondta –, úgy látom, okos ember vagy, szükséged lehet rá, nekünk pedig nem kell.
Szerbinov elfogadta az edényt is. Később megkereste a száraz fű között az aktatáskát és a revolvert, az
aktatáskából kivette a papírokat, magát a táskát pedig eldobta. A papírok közt ott volt a tulajdonának kívánt
emberekről vezetett nyilvántartása; ezt a könyvecskét sajnálta volna elveszíteni, és este, bekecsben és
nemezcsizmában üldögélve a kimerült város csöndjében, maga elé tette és kinyitotta. Az asztalon gyertyacsonk
világított, melyet Kirej kapart elő a burzsujok tartalékaiból; maga a ház a valaha benne élt idegen ember hájas
testének szagát őrizte. Az új hely és az egyedüllét miatt Szerbinovnak mindig megfájdult a feje és a hasa; semmit se
volt képes beírni a könyvébe, csak olvasta és látta, hogy az egész múltja csupa veszteség, egyetlen ember se maradt
mellette egész életére, senkinek a barátsága nem változott megbízható rokoni kötelékké. Most is egyedül van, csak az
intézmény titkára emlékszik rá, hogy Szerbinovot kiküldték vidékre és vissza kell jönnie, s a titkár visszavárja a
szolgálatba. „Neki szüksége van rám – gondolt hálásan a titkárra Szerbinov –, és nem vár hiába, nem fogok csalódást
okozni neki.”
Szasa Dvanov azért jött, hogy ellenőrizze Szerbinovot, aki félig-meddig már boldog volt, amiért a titkár gondol rá
valahol, tehát van társa. Csak erre gondolt, ezzel vigasztalta magát a csevenguri éjszakában; semmilyen más
gondolatot nem érzékelt, amit pedig nem érzékelt, az nem nyugtathatta meg.
– Mit keres Csevengurban? – kérdezte Dvanov. – Mindjárt megmondom magának: itt nem fogja teljesíteni a
megbízatását.
Szerbinov nem is gondolt rá, hogy teljesítse. Ismét megpróbálta fölidézni, honnan ismeri Dvanov arcát, de nem
sikerült, s emiatt nyugtalanná vált.
– Igaz, hogy csökkent a vetésterületük? – próbált tudakozódni a titkár megnyugtatása végett; őt magát nemigen
érdekelte a vetés.
– Nem – mondta Dvanov. – Inkább megnőtt, még a várost is benőtte a fű.
– Az jó – jegyezte meg Szerbinov, és ezzel bevégzettnek tekintette megbízatását; majd azt írja be jelentésébe, hogy
a vetésterület nemhogy csökkent volna, inkább nőtt egy százalékkal, hisz sehol se látott csupasz talajt, még szűk is a
hely a növényeknek.
A nyirkos éjszakában Kopjonkin köhögött valahol: öregedő férfi, nem jön álom a szemére, magányosan kóborol.
Dvanov gyanakodva s azzal a szándékkal jött Szerbinovhoz, hogy eltávolítja Csevengurból a kiküldöttet, de amikor
meglátta, nem tudta, mit is mondjon. Először mindig félt az emberektől, mert nem volt olyan igazi meggyőződése,
amelynek birtokában fölényben érezhette volna magát, ellenkezőleg, az előtte álló ember meggyőződés helyett
érzelmeket keltett benne, és minden ok nélkül szeretni kezdte.
Szerbinov még nem tudta, hol van. A járás csöndje, az erős szénaillat fölébresztette benne a vágyat Moszkva után,
s szeretett volna visszamenni; elhatározta, hogy reggel gyalogosan távozik Csevengurból.
– Mi van itt maguknál, forradalom? – kérdezte.
– Nálunk kommunizmus van. Hallhatja: odakint köhög Kopjonkin elvtárs, ő kommunista.
Szerbinov nem nagyon csodálkozott; a forradalmat mindig jobbnak tartotta magánál. De ebben a városban
egyenesen szánalmasnak látta magát, azt gondolta, olyan, mint a folyóba dobott kő: a forradalom elzúg fölötte, ő
meg ott marad a fenéken, önmagához láncolva, súlyosan.
– De létezik-e Csevengurban fájdalom vagy szomorúság? – kérdezte.
Dvanov azt mondta neki, hogy létezik: a fájdalom vagy a szomorúság is a testhez tartozik.
Dvanov homlokát az asztalra hajtotta: estére rettenetesen elfáradt, nem annyira a munkától, mint inkább attól,
hogy egész nap féltő gonddal vigyázta a csevenguriakat.
Szerbinov kinyitotta az ablakot. Minden sötét és csöndes volt, csak a sztyepp felől hallatszott hosszan tartó éjféli
zaj, oly békés, hogy nem zavarta meg az éjszaka nyugalmát. Dvanov áttelepedett az ágyra, hanyatt feküdt és elaludt.
Szerbinov a leégő gyertya fényénél gyorsan levelet írt Szo a Alekszandrovnának. Közölte, hogy Csevengurban az
idegyűlt kóbor proletárok megcsinálták a kommunizmust, és itt él köztük egy Dvanov nevű félértelmiségi, aki
valószínűleg elfelejtette, miért is jött ebbe a városba. Szerbinov az alvó Dvanovra pillantott, a behunyt szemétől
megváltozott arcára és halálos nyugalomban kinyújtott lábára. „Hasonlít a maga régi szerelmének fotográfiájára –
írta Szerbinov –, de nemigen tudom elhinni, hogy szerette magát.” Még azt is hozzátette, hogy valahányszor kiküldik
valahova, fáj a gyomra, és szívesen elfelejtené az említett félértelmiségihez hasonlóan, miért jött Csevengurba, s itt
maradna örökre.
A gyertya ellobbant, s Szerbinov lefeküdt a ládára. Félt, hogy nem fog tudni elaludni. De azonnal elaludt, és az új
nap olyan hirtelen virradt föl rá, mint a boldog emberekre.
Addigra Csevengurban sokféle tárgy gyűlt össze; Szerbinov járkált, és nézte őket, de nem értette, mi a hasznuk.
Még reggel észrevett az asztalon egy fenyőfából faragott serpenyőt, a ház tetejére pedig bádogzászlócskát
illesztettek, melyet a szél nem tudott forgatni. Maga a város olyan szorosan összetömörült, hogy Szerbinov arra
gondolt, csakugyan megnőhetett a vetésterület. Ameddig csak el lehetett látni, mindenütt szorgalmasan dolgoztak. A
fűben ültek, vagy a pajtákban és csűrökben álltak, és mind csinált valamit: ketten egy jókora szálfát gyalultak, egy
vasat fűrészelt s hajlított, melyet a tetőről szedett le más anyag híján, négyen hátukat a kerítésnek támasztva
bocskort fontak tartalékul azoknak, akik vándorútra kívánnak kelni.
 Dvanov még Szerbinov előtt fölébredt és elsietett, hogy megkeresse Gopnert. A két jó barát elvonult a
kovácsműhelybe; itt talált rájuk Szerbinov. Dvanov egy találmányt ötlött ki: hogyan lehetne a napfényt
villanyárammá átalakítani. Gopner ehhez minden tükröt kiszedett a keretéből, de még a vastagabb üveget is mind
összegyűjtötte. Mindebből bonyolult prizmákat és fényszórókat szerkesztettek, hogy a napfény, keresztülhatolva
rajtuk, megváltozzon, és a túlsó végén villanyárammá alakuljon. A szerkezet már két napja elkészült, de áramot nem
adott. Az egyébnép odagyűlt, hogy megnézze Dvanov fénymasináját, és bár nem működött, mégis úgy döntöttek,
hogy a masina jó, és szükség van rá, ha egyszer két elvtárs kigondolta és testi munkával elkészítette.
A kovácsműhelytől nem messze agyagból és szalmából tapasztott torony emelkedett. Éjszaka egy egyéb fölmászott
a tetejére, és tüzet gyújtott, hogy a sztyeppen kóborlók láthassák, hol várja őket biztos kikötő, de vagy
elnéptelenedett a sztyepp, vagy csak éjszaka nem jártak benne, mert még senkit se csábított ide az agyag
világítótorony fénye.
Amíg Dvanov és Gopner a napmasinájuk tökéletesítésén fáradozott, Szerbinov bement a város közepébe. A házak
között addig is szűk volt a hely, de most egyáltalán nem lehetett elmenni; az egyébnép ide hordta ki legújabb félig
kész munkáit: két szazseny átmérőjű kocsikerekeket, vasgombokat, agyagszobrokat, amelyek kedves társaikat voltak
hivatva ábrázolni, köztük Dvanovot is, továbbá egy magától forgó gépezetet, amelyet törött ébresztőórákból
szerkesztettek össze, melegítőkályhát, amelyhez fölhasználták az összes paplan- és párnabelsőt, de egyszerre csak
egy ember melegedhetett benne: az, aki legjobban fázott. És voltak még olyan tárgyak, amelyeknek rendeltetését
Szerbinov el sem tudta képzelni.
– Hol van itt a végrehajtó bizottság? – kérdezte a gondterhelt Karcsuktól.
– Volt, de most nincs: már mindent végrehajtott – magyarázta Karcsuk. – Kérdezd meg Csepurnijtól; látod, hogy
én Pasincev elvtársnak faragok kardot bikacsontból.
– A város síkságon fekszik, miért állnak mégis ilyen szorosan a házak? – folytatta Szerbinov a kérdezősködést.
Karcsuk nem volt hajlandó válaszolni.
– Kérdezd meg mástól, láthatod, hogy én dolgozom, tehát nem rád gondolok, hanem Pasincevre, akié a kard lesz.
Szerbinov megkérdezte hát egy másik embertől, aki zsákban agyagot hozott a szurdokból a szobrokhoz, az arca
pedig olyan volt, mint egy mongolé.
– Mi rés nélkül élünk egymás mellett – magyarázta Csepurnij; ő hozta az agyagot.
Szerbinov nevetni kezdett rajta meg a vasgombokon és a két szazseny széles kocsikerekeken. Restellte a nevetését,
hiszen Csepurnij ott állt vele szemben, de az csak nézett rá, és nem sértődött meg.
– Nehéz munkát végeztek – mondta Szerbinov, hogy mielőbb abba tudja hagyni a nevetést –, de úgy látom, semmi
haszna.
Csepurnij éberen és komolyan végigmérte Szerbinovot, és meglátta benne a tömegektől elszakadt embert.
– De hiszen mi nem a haszonért dolgozunk, hanem egymásnak!
Szerbinov már nem nevetett: nem értette.
– Hogyan?
– Úgy, ahogy mondom – erősítette meg Csepurnij. – Hogy lehetne másképp, most mondd! Úgy látom, pártonkívüli
vagy. A burzsujok akartak hasznot húzni a munkából, de nem sikerült nekik: a test nem hajlandó tárgyakért
szenvedni. – Észrevette Szerbinov kedvetlenségét, és most ő mosolyodott el. – De terád ez nem veszélyes: majd
megszoksz itt.
Szerbinov továbbment, és még mindig nem értett semmit: sok mindent el tudott képzelni, de hogy meg is értse
azt, amit itt lát – az nem ment.
Délben a mezőre hívták ebédelni, és első fogásként fűlevest kapott, másodikként zöldségvagdalékot, és ezzel
teljesen jóllakott. Már indult volna vissza Moszkvába, de Csepurnij és Dvanov arra kérte, maradjon másnapig;
addigra készítenek neki valamit emlékül és az útra.
Szerbinov maradt – legföljebb nem megy be a kormányzósági városba jelentést tenni, majd írásban küldi el
postán, és ebéd után megírta a kormányzósági bizottságnak, hogy Csevengurban nincs vébé, van viszont sok ötletes,
de haszontalan tárgy; a vetésterület nem valószínű, hogy csökkent, inkább megnőtt az áttervezett, kisebb területre
összevont város rovására, de megintcsak nincs, aki leüljön és kitöltse az íveket, mert a város lakói között egyetlen
értelmes ügyintéző se akad. Következtetés gyanánt kifejtette azt a feltevését, hogy Csevengurt elfoglalta egy
ismeretlen, kis létszámú nemzetiség vagy kóbor csavargók, akik nem ismerik az információ művészetét, és egyetlen
jelük a világ felé egy agyagtorony, amelynek tetején éjszaka szalmát vagy más száraz anyagot égetnek; a csavargók
között van egy értelmiségi és egy szakképzett mesterember, de mind a kettő teljesen leszokott a régi életéről. A
gyakorlati következtetések levonását Szerbinov a kormányzósági központra bízta.
 Átolvasta a leírtakat, és úgy találta, elég okos, kétértelmű, elítélő és gunyoros mind a kormányzóságra, mind
Csevengurra nézve. Mindig így írt azokról, akiket nem remélt barátokul megszerezni. Csevengurban azonnal rájött,
hogy itt mindenki választott magának társat még az ő jövetele előtt, neki senki se maradt, ezért nem tudta teljesen
elfelejtem, mivel bízták meg.
Csepurnij ebéd után tovább hordta az agyagot. Szerbinov őt kérdezte meg, hogyan küldhetné el két levelet, hol a
posta. Csepurnij elvette tőle mind a kettőt, és azt mondta:
– Hiányoznak a tieid? Majd elküldjük a postagyűjtő helyre egy gyalogos emberrel. Nekem is hiányzik Prokofij, de
nem tudom, hol van.
Karcsuk befejezte a Pasincevnek szánt csontkardot, és örült volna, ha ezután se kell unatkoznia, de nem volt kire
gondolnia, nem volt kinek dolgoznia, s körmével a földet kapirgálta – nem jutott eszébe újabb eszme.
– Karcsuk – szólalt meg Csepurnij –, Pasincevet már megtisztelted, most társ nélkül keseregsz, vidd el hát, légy
szíves, a postavagonhoz Szerbinov elvtárs leveleit, így menet közben lesz kire gondolnod.
Karcsuk csüggedten mérte végig Szerbinovot.
– Inkább holnap mennék – mondta. – Most még nem érzem… De lehet, hogy már este elindulok, ha föltámad
bennem iránta a vonzalom.
Estére a talaj nyirkossá vált, és köd szállt le rá. Csepurnij meggyújtotta az agyagtoronyban a szalmát, hogy már
messziről észrevegye az elveszett Proska. Szerbinov lefeküdt s magára terített valamilyen derékaljat egy üres házban:
aludni akart, hogy megnyugodjék a vidék csöndjében; úgy képzelte, hogy nemcsak a távolság, hanem az idő is
elválasztja Moszkvától, s a derékalj alatt összegömbölyödött, hogy érezze a lábait és a mellét mint egy másik,
ugyancsak szánandó embert, s melengesse, becézze.
Karcsuk kopogás nélkül jött be, mintha egy remetelak vagy kolostor lakója lett volna.
– Indulok – közölte. – Add ide a leveleidet!
Szerbinov odaadta.
– Maradj velem egy kicsit – kérte. – Hisz úgyis miattam fogsz menni egész éjszaka.
– Nem – utasította vissza Karcsuk. – Magamban fogok rád gondolni.
Félt, hogy elveszíti a leveleket, ezért egyiket az egyik, másikat a másik kezébe fogta, s mindkét markát összezárta –
így ment el.
A ködös föld fölött tiszta volt az ég és felkelt a hold; szelíd fényét megszűrte a nyirkos homály, s most úgy
világította meg a földet, mint a tengerfenéket. Az utolsó emberek halkan jöttek-mentek a városban; valaki énekelni
kezdett az agyagtoronyban, hogy meghallják a sztyeppen – a tüzet kevésnek tartotta. Szerbinov tenyerével eltakarta
az arcát, hogy ne lásson és aludjon, de tenyere alatt kinyitotta a szemét, és még kevésbé tudott elaludni. Valahol
messze harmonikázott valaki: vidám, harcias nótát játszott, a dallamából ítélve olyasmit, mint az Almafácska, csak
sokkal kifejezőbbet és szívhezszólóbbat, valami Szerbinov számára ismeretlen bolsevik foxtrottot. A harmonikaszó
közben kocsikerék nyikorgása hallatszott, tehát valaki ment az úton; két ló nyerítését is ki lehetett venni:
Csevengurban Proletárerő szólalt meg, a sztyeppről pedig hazafelé poroszkáló társnője felelt neki.
Szerbinov kiment. Az agyagtorony tetején ünnepélyesen lobogott a csomóba rakott szalma és ócska kerítés, az
ügyes kezekben lévő harmonika se hagyta abba a zenét, sőt egyre vidámabban, hívogatóbban szólt.
A hintóban Prokofij ült egy pucér harmonikással, aki annak idején gyalogosan ment el Csevengurból feleséget
keresni magának; a kocsit egy szüntelenül nyerítő, sovány kanca húzta. A kocsi mögött mezítlábas nők csapata: vagy
tucatnyian lehettek, de talán többen is; kettesével jöttek, legelöl Klavgyusa.
A csevenguriak némán fogadták jövendő feleségeiket. Ott álltak a torony tövében, de egy lépést se tettek elébük,
egy üdvözlő szót nem mondtak, mert a jövevények bár emberek és elvtársak voltak, de mégiscsak nők. Kopjonkin
szégyenkezett, és tiszteletet érzett irántuk, nem merte megnézni őket, nehogy megsértse Rosa Luxemburg emlékét.
Elment, hogy lecsillapítsa a tomboló Proletárerőt.
A hintó megállt. Néhány egyéb egy szempillantás alatt kifogta a lovat, s a kocsit kézzel húzták be Csevengurba.
Prokofij leintette a zenét, és jelt adott a női menetnek, hogyne siessenek tovább.
– Elvtársaink a kommunizmusban! – fordult a gyér nép felé a csöndben. – A megbízásotokat végrehajtottam: itt
vannak előttetek jövendő hitveseitek, akiket menetoszlopban vezettem el Csevengurba! Zsejev számára kerítettem
egy speciális koldusasszonyt…
– Hogyhogy kerítetted? – kérdezte Zsejev.
– Gépiesen – magyarázta Prokofij. – Harmonikás, fordulj hangszereddel a hitvesek felé, és zendíts rá, hogy ne
szomorkodjanak Csevengurban, és szeressék a bolsevikokat.
A harmonikás játszani kezdett.
 – Remek! – dicsérte meg Prokofij. – Klavgyusa, vezesd el a nőket pihenni. Holnap tartjuk a szemlét, amikor is
ünnepélyesen elvonulunk a városi szervezet előtt; a tűz fénye nem ad megbízható képet az arcokról.
Klavgyusa bevezette az álmos nőket az üres város sötétségébe.
Csepurnij mellére ölelte Prokofijt, és csak neki mondta:
– Prosa, most, hogy végre megjöttél, minekünk nem olyan sürgősek a nők. Ha akarod, holnap csinálok neked
valami ajándékot.
– Ajándékozd nekem Klavgyusát!
– Odaajándékoznám én, Prosa, de te már megajándékoztad vele magadat. Kérj még valamit!
– Hadd gondoljam meg – halasztotta el Prokofij. – Most valahogy semmit se kívánok, étvágyat se érzek… Szervusz,
Szasa! – fordult Dvanov felé.
– Szervusz, Pros’! – válaszolt ugyanúgy Dvanov. – Láttál valahol más embereket? Miből élnek ott?
– Csakis türelemből – fogalmazta meg mindnyájuk vigasztalására Prokofij. – Nem a forradalom élteti őket,
ellenforradalom szerveződött náluk, a sztyepp fölött ellenséges szelek örvénylenek, csak mi tartottunk ki
becsülettel…
– Nem mondasz igazat, elvtárs – szólt közbe Szerbinov. – Én onnan jöttem, és én is forradalmár vagyok.
– Annál rosszabb lehetett ott neked – jelentette ki Prokofij.
Szerbinov nem tudott válaszolni. A toronyban elhamvadt a tűz, s ezen az éjszakán már nem gyújtották meg.
– Pros’ – kérdezte Csepurnij már a sötétben –, mondd, ki ajándékozta neked a muzsikát?
– Egy arra járó burzsuj. Ő nekem adta a harmonikát, én pedig meghagytam az életét; Csevengurban nincs más
élvezet, csak a harang, az meg vallás.
– Itt most, Pros’, van élvezet harang és minden más nélkül is.
Prokofij bebújt a torony alsó helyiségébe, és nyomban elaludt a fáradtságtól. Csepurnij szintén ledőlt a közelében.
– Lélegezz gyorsabban, melegítsd a levegőt – kérte Prokofij. – Valahogy kihűltem a pusztában.
Csepurnij fölült, és jó ideig kapkodta a levegőt, azután levetette a köpenyét, betakarta vele Prokofijt, szorosan
melléje feküdt, és álomba zuhant.
Reggel derült napra virradtak; elsőnek a harmonikás kelt föl, és vidám indulót játszott, amellyel sikerült fölverni
valamennyi pihenő egyebet.
A feleségek készenlétben várakoztak; már ruha és cipő is került rájuk abból a holmiból, amit Klavgyusa kutatott föl
a kamrákban.
Az egyébnép később jelent meg, és zavarukban nem néztek azokra, akiket majd szeretniük kell. Itt volt Dvanov,
Gopner és Szerbinov is, továbbá Csevengur legelső meghódítói. Szerbinov azért jött, hogy fogatot kérjen az
elutazáshoz, de Kopjonkin nem volt hajlandó befogatni Proletárerőt.
– Köpenyt adhatok – mondta –, magamat is rendelkezésre bocsátom egy napra, végy el, amit akarsz, de a lovat ne.
kérd, ne mérgesíts; mivel menjek akkor Németországba?
Akkor Szerbinov azt a másik lovat kérte Csepurnijtól, amelyik Prokofijt hozta haza az este. Csepurnij azzal
utasította vissza a kérését, hogy nem kellene elmennie, hátha megszokik itt, hiszen Csevengurban kommunizmus
van, ezért úgyis nemsokára mindenki idejön; minek menne hozzájuk, amikor úgyis visszajön velük együtt?
Szerbinov otthagyta. „Hová igyekszem? – töprengett. – Testemnek az a forró része, amely Szo a
Alekszandrovnába hatolt, már megemésztődött és semmivé lett, mint minden nyomtalanul fölszívódó táplálék…
Csepurnij fennszóval beszélni kezdett, s Szerbinov abbahagyta a tűnődést, hogy hallja, mit mond.
– Prokofij maga a gondoskodás a proletariátus elfáradása ellen – mondta Csepurnij az embergyűrűben. – Most
asszonyokat hozott nekünk, bár mérsékelt számban… Most pedig a női állományhoz fordulok, hogy elmondjam a
várakozás örömének szavait! Azt mondja meg nekem valaki: miért szeretjük a természeti feltételeket? Azért, mert
megesszük. És miért hívtunk ide nőket? Azért, mert a természetet az ennivalóért szeretjük, a nőket meg a
szerelemért. Köszönet a Csevengurba jött asszonyoknak mint speciális felépítésű elvtársainknak; éljenek együtt
velünk békével, és legyenek boldogok a csevenguri férfi elvtársakkal…
Az asszonyok azonnal megijedtek – a korábbi férfiak mindig a végén kezdték velük, ezek itt meg tűrnek, előbb
beszédet mondanak –, és egészen az orrukig húzták a férfikabátokat és köpenyeket, amibe Klavgyusa öltöztette őket,
eltakarva ily módon a szájuk nyílását. Nem a szerelemtől féltek – nem szoktak szeretni –, hanem attól, hogy ezek a
katonaköpenyes, inas, türelmes férfiak, akiknek arcát barázdákkal szántotta tele a nehéz élet, meg fogják gyötörni,
talán el is pusztítják a testüket. Ezeknek a nőknek nem volt fiatalságuk, se más világosan elkülönülő koruk, testüket,
korukat és virágzásukat elcserélték ennivalóra, és mert az élelemszerzés mindig veszteséges volt rájuk nézve, a
testük jóval a haláluk előtt elhasználódott, ezért egyszerre hasonlítottak növendék lányokra és öregasszonyokra, az
anyjukra és fejletlen, vézna húgukra; a férfiak becézése fájt volna nekik, és féltek tőle. Prokofij útközben
próbaképpen maga mellé ültette némelyiket a hintóba, és meg akarta szorongatni, de olyan sivalkodásba kezdtek a
szeretetnyilvánításától, mintha fájna nekik.
Az asszonyok most ott ültek a csevenguriak pillantásainak kereszttüzében, és az elhasznált csontjaikat takaró
bőrük fölösleges ráncait simogatták az öltözékük alatt. Egyedül Klavgyusa látszott kívánatosnak és dús idomúnak a
jövevények körében, de neki már ott volt Prokofij szimpátiája.
Jakov Tyitics nézegette a legmegfontoltabban a nőket. Az egyiket a többinél is szomorúbbnak látta: egy elnyűtt
köpeny alatt didergett. Hányszor lett volna hajlandó odaadni a fél életét – amikor még sok volt hátra belőle –, hogy
igazi, vérbeli rokont találjon magának az idegenek és egyebek között! És bár az egyebek mindenütt társai voltak, de
csak a bánatban és szükségben, nem pedig azért, mert egy törzsből sarjadtak ki. Jakov Tyitics most már nem a fele
életével, csak csekély maradékával számolhatott, de egy rokonért készséggel odaadta volna a szabadságát és
csevenguri kenyerét, és újból vállalta volna a céltalan vándorlást és nélkülözést.
Odament a kiválasztott asszonyhoz, és megérintette az arcát; úgy rémlett neki, hogy külsőre hasonlít hozzá.
– Kié vagy? – kérdezte. – Kivel élsz a világban?
Az asszony félrehajtotta a fejét, és Jakov Tyitics meglátta tarkója alatt a nyakát: mély árok húzódott rajta, melyben
összegyűlt az otthontalanság szennye. Amikor ismét fölemelte a fejét, látszott, hogy alig bírja tartani a nyaka – mint
egy elszáradó virágszár.
– Kié vagy, te szerencsétlen?
– Senkié – felelte az asszony. Arca elfelhősödött, elhúzódott Jakov Tyiticstől, és a kezét tördelte.
– Gyerünk hozzám. Lesúrolom a nyakadról a retket – mondta Jakov Tyitics.
– Nem akarom – utasította vissza az asszony. – Adj valamit, akkor megyek.
Prokofij házassággal biztatta útközben, de ő, akárcsak társnői, nemigen tudta, mi az, csak sejtette, hogy akkor egy
ember fogja gyötörni a testét a sok helyett, ezért ajándékot kért a szenvedés előtt – hisz utána már nem szoktak adni
semmit, hanem elkergetik. Még jobban összehúzta magát a bő köpeny alatt, meztelen testét őrizve, amely egyszerre
volt az élete, megélhetésének eszköze és egyetlen, soha be nem teljesedő reménye; a bőrén túl egy idegen világ
kezdődött, amelyből semmit se sikerült megszereznie, még meleget adó ruhát se, amellyel megvédhetné a testét,
saját élelmének és mások örömének forrását.
– Miféle feleségek ezek, Pros’? – kérdezte kétkedve Csepurnij. – Ezek itt nyolc hónapos koraszülöttek, kevés a
matéria bennük.
– Miért baj az? – ellenkezett Prokofij. – A kilencedik hónapot majd itt, a kommunizmusban fogják eltölteni.
– Igaz! – kiáltott föl boldogan Csepurnij. – Úgy fognak élni Csevengurban, mint egy meleg hasban, hamarabb
megérnek, és majd akkor készre születnek.
– Persze! Annál is inkább, mert a proletárok számára nem kívánatos a sok zsír, csak annyi legyen, hogy
elverhessék az éhüket. Mit akarsz, ezek itt mégiscsak nők, és parlagon hevernek, meg kellene művelni őket!
– A feleségek nem ilyenek – szólalt meg Dvanov. – Az anyák ilyenek. Már akinek van.
– Vagy a húgok – állapította meg Pasincev. – Nekem is volt egy ilyen ványadt kishúgom. Alig evett, meg is halt
magától.
Csepurnij mindet végighallgatta, s szokás szerint határozatot akart hozni, de elfogta a kétség – eszébe jutott
fejletlen esze.
– Miből van nálunk több, férjből vagy árvából? – kérdezte találomra. – Hadd fogalmazzam meg: először minden
elvtárs csókolja meg egyszer ezeket a szánni való asszonyokat, majd akkor jobban tudhatjuk, mit csináljunk belőlük.
Zenész elvtárs, add oda a harmonikádat Piuszjának, hadd játsszon valami kottamuzsikát.
Piuszja belekezdett egy indulóba, melyből egy ezred menetelése érződött ki; a magány dalait és a valcereket nem
szerette, s szégyellt volna ilyet játszani.
Dvanovnak jutott az elsőség a nők végigcsókolásában; csók közben szétnyitotta az ajkát, és minden nő száját
közéje szorította, miközben baljával gyöngéden magához ölelte a soros nőt, hogy szilárdan álljon, ne hajoljon félre,
amíg el nem ereszti.
Szerbinovnak is végig kellett csókolnia valamennyi jövendő feleséget, de utolsónak, ő azonban ezzel is elégedett
volt: mindig megnyugodott, ha maga mellett tudott akár egy ismeretlen embert is, s a csókok napokig kielégítették.
Most már nem akart olyan nagyon elmenni, elégedetten kulcsolta össze a kezét, és az általános mozgás és az induló
közepette észrevétlenül mosolygott.
– Na, mit szólsz, Dvanov elvtárs? – érdeklődött Csepurnij, a száját törölgetve. – Feleségnek vagy anyának valók?
Piuszja, maradj csöndben, hadd beszélgessünk!
Dvanov nem tudta: az anyját nem látta, feleséget pedig sohase próbált. Visszagondolt az imént ölelt aszott női
testekre, s hogy az egyik – gyönge, mint egy ágacska – magától simult hozzá, miközben szomorú arcát elfordította
tőle; Dvanov egy pillanattal tovább időzött mellette az emlékek kedvéért – tej- és verejtékszaga volt –, és még egyszer
megcsókolta a köpenye szélét a melle fölött, ahogy kiskorában csókolta meg halott apja verejtékszagú testét.
– Inkább anyának – mondta végül.
– Ki van itt árva? Válasszon magának anyát! – kiáltotta Csepurnij. Valamennyien árvák voltak, nő meg csak egy
tucat; senki nem mozdult elsőnek feléjük, hogy anyát szerezzen, mindenki nála jobban szűkölködő társának
ajándékozta volna. Ekkor Dvanovnak eszébe ötlött, hogy ezek a nők is árvák, válasszanak hát elsőnek ők a
csevenguriak közül apát vagy fivért.
A nők egyből a legidősebbek közül választottak; Jakov Tyiticcsel mindjárt kettő is akart élni, s ő mind a kettőt
magához vonta. Egyetlen nő se hitt a csevenguriak apaságában vagy testvérségében; ezért olyan férjet igyekeztek
találni, akinek már nem kell más, csak meleg ágy és békés álom. Csak egy barna bőrű növendék lány ment oda
Szerbinovhoz.
– Mit akarsz? – kérdezte ő ijedten.
– Azt akarom, hogy egy kis meleg gömböc jöjjön ki belőlem!
– Azt én nem tudok adni, én örökre elmegyek innen.
A barna bőrű lányka Szerbinovot elcserélte Kirejre.
– Egész meglehetős vagy – mondta neki Kirej. – Azt kapsz tőlem, amit akarsz! Ha majd meglesz az a meleg
gömböcöd, ne félj, nem fog kihűlni!
Prokofij belekarolt Klavgyusába.
– És mi mit fogunk csinálni, polgártársnő?
– Mi már tudjuk a dolgunkat, Pros’.
– Tudjuk – helyeselt Prokofij. Fölvett egy darabka agyagot, és eldobta jó messzire. – Nem tudom, miért, állandóan
komoly a lelkem: vagy ideje volna családot szervezni, vagy ezt a kommunizmust valahogy túlélni… Mennyi pénzt
gyűjtöttél össze?
– Mennyit? Amennyit eladtam, annyit. Csak a két bundának meg az ezüstnek adták meg az árát, a többin éppen
csak túladtam…
– Nem baj. Majd este elszámolsz, mert ha hiszek is neked, aggódom is. A pénzt most is ott hagytad a nénédnél?
– Hol másutt? Ott biztos helye van. De mikor viszel már magaddal a kormányzóságba? Azt ígérted, megmutatod a
központot, ehelyett ide hoztál ebbe a kispolgári életbe. Mi vár itt rám, egyedül ennyi koldus között? Nincs hova
fölvenni az új ruhám! És kinek mutassam meg magam? Miféle járási társaság ez? Csupa jöttment! Kikkel gyötörsz
engem?
Prokofij sóhajtott: mit lehet kezdeni ezzel a nőszeméllyel, mikor feleannyi benne az ész, mint a kellem?
– Menj, Klavgyusa, lásd el a nőket, én addig gondolkodom: egy ész elég, második fölösleges.
A bolsevikok és egyebek közben elszéledtek, s folytatták a munkát azokon a készítményeken, amelyeket választott
eszmetársuknak szántak. Egyedül Kopjonkin nem tért vissza a munkájához; komor képpel megvakarta, lekefélte a
lovát, majd a vastartalékából elővett libahájjal bezsírozta a puskáját. Azután megkereste a köveket csiszoló
Pasincevet.
– Vasz’ – szólította meg. – Mit ülsz itt, hisz megjöttek a fehérnépek! Szemjon Szerbinov pedig már őelőttük idejött
az aktatáskájával. Minek vagy itt? Hisz a burzsujok biztos, hogy ránk törnek. Hol vannak a bombáid, Pasincev
elvtárs? Hova lett a forradalmad? Hol a rezervátumod?
Pasincev kidörgölt a hiányzó szeméből valami piszkot, s a körmével elpöccintette.
– Érzem én is, hogy baj van, Sztyepan! Azért is pazarlom ezekre a kövekre az erőmet, mert csak bánkódnék és
sírnék a bojtorján közt! Hol marad Piuszja, miért lóg a muzsikája a szögön?
Piuszja sóskát szedett a hajdani kertek mélyén.
– Megint muzsika kellene neked? – kérdezte egy pajta mögül. – Unod magad hősiesség nélkül?
– Piuszja, játszd el nekünk az Almácskát, hadd jöjjön meg a kedvünk az élethez!
– Várj, mindjárt meghozom!
Piuszja kihozta a hangszert, és a hivatásos művész komoly arcával eljátszotta a két bajtársnak az Almácskát.
Kopjonkin és Pasincev a felindulástól sírva fakadt, Piuszja pedig szótlanul játszott nekik – most nem élt, hanem
dolgozott.
– Állj, ne szomoríts tovább! – kérte Pasincev. – Játssz valami szomorút!
– Játszom – bólintott Piuszja, és belekezdett egy lassú melódiába. Pasincevnek, miközben a szomorú hangokat
hallgatta, fölszáradtak a könnyei, s nemsokára maga is rágyújtott:

Hű bajtársam, előremenj,
 bátran előre, énekelj!
Rég néz szemünkbe a halál,
szégyen élni, s meghalni fáj…
Ó, bajtársam, a halált ne féld,
anyánk nekünk életet ígért.
De az enyém azt mondta nekem,
előbb ellenséged halála legyen,
aztán fölébe magad feküdj…
– Elég a kornyikálásból – intette le Kopjonkin, aki tétlenül ült köztük –, fehérnép nem jutott neked, most nótával
akarod idecsalni? Már jön is egy boszorka!
Kirej jövendő felesége jött oda, aki olyan barna volt, mintha egy besenyő lánya lett volna.
– Mit akarsz? – kérdezte tőle Kopjonkin.
– Semmit. Csak szeretném hallgatni. A muzsikától fáj a szívem.
– Pfuj, te kígyó! – s Kopjonkin fölállt, hogy elmenjen.
Kirej jött oda, hogy visszavigye a hitvesét.
– Hová szöktél, Grusa? Szedtem neked pohánkát, gyere, törjük meg, estére palacsintát sütünk, nagyon ennék már
valami tésztafélét.
S kettesben bementek abba a kamrába, ahol azelőtt csak ritkán éjszakázott Kirej, de most hosszú időre szállást
csinált belőle kettejüknek.
Kopjonkin elindult Csevengur mentén: meg akarta nézni a sztyeppet, ahol már régen nem járt – észrevétlenül
hozzászokott a csevenguri szoros nyüzsgéshez. Amikor az egyik magtárban pihenő Proletárerő meghallotta gazdája
lépéseit, fölkapta bánatos fejét és fölnyerített. Kopjonkin magával vitte, s a ló vígan poroszkált mellette, a sztyeppi
vágta előérzetében. A város határában Kopjonkin felpattant rá, kirántotta a kardját, régóta hallgató melléből haragos
kiáltás tört fel, és elvágtatott a sztyepp őszi csendjébe, olyan hangos dobogással, mintha gránitkövezet volna alatta.
Egyedül Pasincev látta Proletárerő sztyeppi vágtáját, egészen addig, amíg lovasával együtt el nem tűnt a leszálló
éjszakára hasonlító messzi homályban. Pasincev az imént mászott föl a háztetőre – szerette onnan figyelni a végtelen
síkságot s a levegő áramlását fölötte. „Nem jön vissza egyhamar – mondta magában Pasincev. – Ideje nekem is
meghódítani Csevengurt, az tetszenék Kopjonkinnak.”
Kopjonkin három nap múlva jött vissza. Lépésben lovagolt be a városba lesoványodott lován, a nyeregben
bóbiskolva.
– Vigyázzatok Csevengurra! – mondta Dvanovnak és annak a két egyébnek, aki az úton állt. – Adjatok füvet a
lónak, megitatni majd én fogom. – S leszállva a nyeregből, nyomban álomba zuhant a letaposott, csupasz földön.
Dvanov a magas fűbe vezette a lovat, miközben már egy olcsó proletár ágyú megszerkesztésén törte a fejét, amivel
megvédhetik Csevengurt. A füves rét ott volt a közelben, Dvanov elengedte Proletárerőt, maga pedig megállt a sűrű
gaz között; most nem gondolkodott semmin, eszének vén őre vigyázott kincsének nyugalmára: csak egy látogatót
engedhetett be, egyetlen kint kószáló gondolatot. De most nem volt kint semmi, csak a csupasz, süket föld, s a fogyó
nap munkálkodott az égen, mint valami egykedvű tárgy; az emberek nem az ágyúra gondoltak Csevengurban,
hanem egymásra. Ekkor az őr kinyitotta az emlékek hátsó ajtaját, s Dvanov ismét érezte fejében a tudat melegét:
mint kisgyerek megy éjszaka a falu felé, apja kézen fogva vezeti, Szasa behunyja a szemét, s hol elalszik, hol fölébred
mentében. „Mitől fáradtál el ilyen nagyon napközben, Szas’? Gyere, ülj a karomra, aludj el a vállamon.” Apja fölemeli,
s Szasa elalszik a nyaka mellett. Az apja halat visz a faluba, hogy eladja, dévérrel tele szákjából nyirkosság és fű szaga
száll. Alkonyatkor zápor kerekedett, csupa sár és hideg víz lett tőle az út. Szasa hirtelen fölébred s fölkiált – pici
arcára valami hideg csapódik föl. Apja káromkodva kiabál az őket megelőző vasalt szekér után, amely sárral
fröcskölte tele apát és fiát. „Miért röpül le a sár a kerekekről?” „Azért, mert a kerék forog, a sár nyugtalan lesz, és a
súlya kidobja.”
– Kerék kell hozzá – mondta ki fennhangon Dvanov –, vasalt fakorong, amellyel téglát, követ, szemetet lehet szórni
az ellenségre, ha már nincs ágyúgolyónk. Ló fogja forgatni, de majd kézzel is segítjük, még homokot meg port is
lehet vele szórni… Gopner a gátnál van, biztos megint szivárog valahol…
– Zavarom? – kérdezte a lassan közelgő Szerbinov.
– Nem, dehogy. Nincs semmi dolgom.
Szerbinov az utolsó moszkvai cigarettáját szívta, és aggódott, hogy mit fog ezután szívni.
– Maga ugye ismerte Szo a Alekszandrovnát?
– Ismertem – felelte Dvanov. – Maga is?
 – Én is.
A gyalogút közelében alvó Kopjonkin a kezére támaszkodott, kurtán fölkiáltott álmában, s megint szuszogni
kezdett, kifújva orrából a halott fűszálakat.
Dvanov Kopjonkinra pillantott, s látva, hogy alszik, megnyugodott.
– Csevengur előtt emlékeztem rá, de itt elfelejtettem – mondta. – Hol él most, és miért beszélt magának rólam?
– Moszkvában él, gyárban dolgozik. Emlékszik magára. Itt maguknál az emberek, úgy látom, valamilyen eszmét
jelentenek egymás számára. Maga is ilyen eszme az ő szemében, még mindig lelki nyugalmat ad neki, megmelegszik
az emlékétől…
– Nem egészen helyesen lát minket. De azért örülök, hogy él. Én is gondolni fogok rá.
– Gondoljon. Maguk szerint ez sokat jelent: gondolni annyi, mint birtokolni vagy szeretni… Őrá érdemes gondolni.
Egyedül van, és Moszkvát figyeli. Ott most villamosok csöngetnek, és nagyon sok az ember, de nem mindenki tart
rájuk igényt.
Dvanov sohase látta Moszkvát, ezért csak az egy Szo a Alekszandrovnát képzelte el belőle. S szíve megtelt
szégyennel és az emlékek súlyos terhével: valamikor az élet melege áradt rá Szonyából, képes lett volna haláláig
bezárni magát egyetlen ember szűk világába, és csak most látta tisztán azt a valóra nem vált rettenetes életet, amely
örökre magába temette volna, mint egy beomló ház. Egy veréb úszott el mellette a szél szárnyán, félelmében
fölkiáltott, és megkapaszkodott a kerítésben.
Kopjonkin fölemelte a fejét, s kifordult szemmel meredt az elfeledett világra, aztán leplezetlenül sírva fakadt; keze
tehetetlenül támaszkodott a porba, s alig tartotta meg álomittas törzsét.
– Szasa! Szasám! Miért nem mondtad nekem soha, hogy szenved a sírban, és fáj a sebe? Miért élek itt, miért
hagytam egyedül szenvedni a sírban? – Kopjonkin panaszos sírással, a teste belsejében üvöltő keserűség
türelmetlenségével ejtette ki ezeket a szavakat. Sírva, földúltan próbált fölugrani, hogy elvágtasson. – Hol a lovam,
gazemberek?! Hol az én Proletárerőm? Megmérgeztétek az istállójában, becsaptatok a kommunizmussal, meghalok
miattatok… – és Kopjonkin visszazuhant az álomba.
Szerbinov a messzeségbe tekintett, amerre – ezer versztányira – Moszkvát sejtette; ott, a nyirkos hant alatt
fekszik-szenved a földben az anyja. Dvanov odament az alvó Kopjonkinhoz, fejét sapkájára fektette, s meglátta félig
nyitott, az álomtól űzött szemét.
– Miért hibáztatsz? – suttogta neki. – Azt hiszed, az én apám nem szenved a tó fenekén, nem vár engem? Én is
emlékszem.
Proletárerő abbahagyta a legelést, és odaóvakodott Kopjonkinhoz. Lehajolt gazdája arcához, s beleszagolt a
leheletébe, aztán megnyalta félig lebocsátott szemhéját, mire Kopjonkin megnyugodva hunyta be egészen a szemét, s
belemerült folytatódó álmába. Dvanov odakötötte a lovat gazdája közelében a kerítéshez, és Szerbinovval együtt
lement a gátra Gopnerhoz. Szerbinovnak már nem fájt a hasa, elfelejtette, hogy Csevengur nem szerepel az egyhetes
kiküldetésében, teste megszokta a város szagát és a sztyepp éles levegőjét. Az egyik szélső ház előtt Prokofij
agyagszobra állt, lapulevelekkel védve az eső ellen; a közelmúltban Csepurnij oly sokat gondolt Prokofijra, aztán
csinált neki egy emlékművet, és ezzel teljesen kielégítette és kimerítette Prokofij iránti vonzalmát. Most Karcsuk után
vágyakozott, aki elment Szerbinov leveleivel, és az ő agyagszobrához gyűjtött anyagot.
A szobor nem nagyon hasonlított Prokofijra, viszont azonnal és egyformán jól fölidézte Prokofijt és Csepurnijt. A
szobrász gyöngéd lelkesedéssel és ügyetlen kézzel alkotta meg választott társának szobrát, amely olyan volt, mint az
együttélés, és elárulta Csepurnij művészetének becsületességét.
Szerbinov nem ismerte a másfajta művészet értékeit, buta volt a moszkvai társasági beszélgetésekhez, mert csak
ült ott, és élvezte az emberek látványát, de nem értette s nem is figyelt rá, miről beszélnek. Megállt a szobor előtt
Dvanovval együtt.
– Kőből kellene csinálni, nem agyagból – mondta –, így szétolvad az esőben. Hisz ez nem művészet, ez a
forradalom előtti selejtes munka és művészet halála; először látok olyasmit, ami mentes a hazugságtól és a
kizsákmányolástól.
Dvanov nem szólt semmit – nem tudta, hogy lehetne másképp. S mind a ketten folytatták útjukat a folyóvölgybe.
Gopner nem a gáttal foglalkozott, hanem a parton ült, és fából téli ablakkeretet készített Jakov Tyiticsnek, aki félt,
hogy a télen meghűti a két nőt – a lányait. Dvanov és Szerbinov megvárta, amíg befejezi, hogy azután hármasban
nekilássanak a Csevengur ellenségeire követ és téglát hajító tárcsa megszerkesztésének. Dvanov észrevette, hogy a
város elcsöndesedett. Aki anyára vagy leányra tett szert, ritkábban jött elő a házból, igyekezett egy fedél alatt
tevékenykedni újdonsült rokonával; mindenféle ismeretlen tárgyat fabrikáltak. Csakugyan boldogabbak odabent,
mint kint a levegőn?
 Dvanov ezt nem tudhatta, s a nem tudás szomorúságától űzve fölállt, gondolkodott egy kicsit, s elment, hogy
anyagot keressen a hajítótárcsához. Estig járkált a csevenguri pajták és hátsó udvarok dzsungelében. Ebben a nagy
nyugalomban, az üröm sűrű erdeiben is el lehetne élni, belefeledkezve a türelmes magányba, a távoli emberek
hasznára. Dvanov különféle halott tárgyakat talált: rongyos bocskorokat, kátrányos dobozokat, döglött verebeket és
hasonlókat. Sorra fölvette őket, és sajnálkozott, amiért elpusztultak és elfelejtették őket, majd visszatette mindet az
előbbi helyére, hogy minden érintetlenül maradjon Csevengurban az üdvözítő kommunizmus szép napjának
elérkezéséig. A sűrű paréj közt belelépett valamibe, és alig bírta kihúzni a lábát, amely egy még a háborúban
ittfelejtett ágyúkerék küllői közé szorult. Átmérőjét és erősségét tekintve tökéletesen megfelelt arra, hogy hajítógéppé
alakítsák át. De nehéz volt elgörgetni, nagyobb volt a súlya, mint neki magának, ezért segítségül hívta Prokofijt, aki
Klavgyusával sétált a friss levegőn. A kereket elgurították a kovácsműhelyig, ahol Gopner megvizsgálta a szerkezetét,
megfelelőnek találta, és ott maradt éjszakára a műhelyben, a kerék mellett, hogy az éj nyugalmában átgondolja az
egész munkát.
Prokofij a bolsevikok téglaházát szemelte ki magának lakóhelyül, ahol azelőtt valamennyien együtt laktak s
éjszakáztak. Most Klavgyusa keze nyomán rend volt odabent, s másnaponként befűtöttek a kemencébe, hogy száraz
legyen a levegő. A mennyezeten legyek tanyáztak, vastag falak őrizték Prokofij családi nyugalmát, s a padló olyan
tisztára volt súrolva, mintha mindig vasárnap volna. Prokofij szívesen pihent az ágyon, s nézte a legyek mozgását a
meleg plafonon; ugyanígy mászkáltak a legyek falusi gyerekkorában a szülei házának mennyezetén. Megnyugodva
feküdt, és azon törte a fejét, hogyan szerezze meg a jövendő életéhez és családja megtollasodásához szükséges
eszközöket. Most éppen Dvanovot hozta magával, hogy megkínálja lekvárral édesített teával és Klavgyusa
pogácsáival.
– Látod, Szas’, legyek vannak a plafonon – mutatott fölfelé. – A mi házunkban is voltak legyek, emlékszel rá vagy
elfelejtetted?
– Emlékszem – felelte Szasa. – De még jobban emlékszem a madarakra: úgy röpködtek az égen, mint a legyek a
mennyezet alatt, most pedig Csevengur fölött röpködnek, mintha az is egy szoba volna.
– Persze, hiszen te a tónál laktál, nem házban, neked csak az ég volt a fejed fölött, és a madarak pótolták az otthoni
legyeket.
A tea után Prokofij és Klavgyusa befeküdt az ágyba, megmelegítették egymást, s elcsöndesedtek. Dvanov a dikón
aludt. Reggel megmutatta Prokofijnak a Csevengur fölött szálldosó madarakat. Prokofij úgy vette észre, hasonlítanak
a gyors lábú legyekre a természet hajnali szobájában. Nem messze Csepurnij ment valahova, mezítláb és köpenyben
a pucér testén; így jött haza Prokofij apja is a háborúból. Egy-egy kemencekémény füstölt, s onnan ugyanolyan
illatok szálltak, mint az anyja konyhájából, amikor a reggeli ételt készítette.
– Élelmet kellene gyűjteni, Szas’, télire a kommunizmusnak.
– Ideje volna elkezdeni, Pros’ – bólintott Dvanov. – Csak hát, látod, te egyedül magadnak hoztál lekvárt, Kopjonkin
pedig évek óta hideg vizet iszik.
– Hogyhogy magamnak? Téged is megkínáltalak az este, vagy keveset raktál a poharadba, nem érezted az ízét? Ha
akarod, hozok neked egy kanállal!
Dvanov nem kívánt lekvárt, Kopjonkint akarta mihamarabb megkeresni, hogy együtt legyen vele szomorúságában.
– Szasa! – kiáltott utána Prokofij. – Nézd a verebeket, úgy röpködnek, mint a kövér legyek!
Dvanov nem hallotta meg, s Prokofij visszament a családja szobájába, ahol legyek röpködtek, s az ablakon át
láthatta a Csevengur fölött szálldosó madarakat is. „Mindegy – döntötte el a legyekről és madarakról. – Elmegyek a
hintón a burzsujokhoz, hozok két hordó lekvárt a kommunizmusnak, hadd igya tele magát teával az egyébnép, s
heverjen a szállongó madarak ege alatt, mintha egy szobában volna.”
Még egyszer kinézett az égre, s összeszámolta, hogy az ég nagyobb vagyont birtokol, mint a plafon: az egész
Csevengur ott van alatta mint az egyéb nép közös szobájának bútorzata. Mi van, ha egyszer csak fölkerekednek,
Csepurnij meghal, és Csevengur Szasának jut? Prokofij ennél a pontnál rájött, hogy elszámította magát; most
azonnal családi házzá kell nyilvánítania Csevengurt, hogy ő legyen az idősebb fivér és a szabad ég alatt álló családi
bútor örököse. Még ha csak a verebeket nézi is: kövérebbek a legyeknél, és több van belőlük Csevengurban. Prokofij
kritikus pillantással méregette az otthonát, és úgy döntött, hogy elcseréli a nagyobb hasznot ígérő városra.
– Klavgyusa, hé, Klavgyusa! – kiáltott a feleségéért. – Szeretném neked ajándékozni a bútorunkat!
– Miért ne? Ajándékozd nekem – mondta Klavgyusa. – Elvinném a nénémhez, mielőtt nagy lesz a sár.
– Vidd el idejekorán – egyezett bele Prokofij. – De te is maradj ott nála vendégségben, amíg meg nem kapom az
egész Csevengurt.
Klavgyusa belátta, hogy a holmira szüksége van, de azt nem fogta föl, miért kell Prokofijnak egyedül lennie ahhoz,
hogy megkapja a várost, mikor már így is majdnem az övé, és ezt meg is kérdezte.
 – Neked nincs politikai tudásod – válaszolta az ura. – Ha veled együtt kapom meg, világos, hogy azonnal neked
ajándékoznám.
– Ajándékozd nekem, Pros’! Eljövök érte szekerekkel a kormányzóságból.
– Ne siess, még nincs meg a kiutalás!… Miért ajándékoznám neked? Azért, mondanák az emberek, mert ővele hál,
nem mivelünk, nekiadja a testét, tehát a várost se fogja tőle sajnálni… De ha te nem leszel itt, mindenki láthatja,
hogy nem magamnak veszem el…
– Hogyhogy nem veszed el? – húzta föl az orrát Klavgyusa. – Hát kinek hagyod?
– Jaj, te fafejű! Hallgasd végig az én megfogalmazásomat! Minek nekem a város, ha nincs családom, és nem
osztom meg az ágyam? Majd ha megszerzem a várost, áttelepítem, és azonnal telegrafálok érted arra a másik
helyre!… Készülődj, én addig fölleltározom a várost.
Prokofij kivett a ládából egy lapot a hajdani papírjai közül, és elment, hogy leltárba vegye jövendő tulajdonát.
A nap szorgalmasan dolgozott az égen a földi meleg érdekében, de Csevengurban alábbhagyott a munka. Kirej a
pitvarban hevert egy kupac szénán a feleségével, Grusával, és magához szorította az álmosító nyugalomban.
– Elvtárs, te miért nem adsz ajándékot a kommunizmusnak? – kérdezte tőle Prokofij, amikor beállított hozzá
leltározás végett.
Kirej fölébredt, Grusa ezzel szemben szégyenkezve hunyta be a szemét.
Prokofij távozása után Kirej Grusa mellére borult, és beleszagolt a teste mélyében rejtőző élet gyönge illatába. Kirej
most, valahányszor föltámadt benne a boldogság vágya, Grusa testét és fölhalmozott melegét is átplántálhatta a saját
teste belsejébe, hogy utána az élet értelmének nyugalmát érezhesse. Ki mástól kaphatta volna meg azt, amit nem
sajnált tőle Grusa, és mit tagadhatott meg őtőle Kirej? Inkább örökké kínozta a lelkiismeret, hogy nem ad elég ételt
Grusának, és egyre halogatja, hogy felruházza. Magát már nem tartotta értékes embernek, mert testének legjobb,
legrejtettebb és leggyöngédebb részei átmentek Grusa belsejébe. Amikor kiment a sztyeppre élelemért, észrevette,
hogy az ég sápadtabban borul fölé, mint azelőtt, a megritkult madarak mélyebb hangon rikoltoznak, s lelkében
gyöngeséget érzett, és ez az érzés nem akart elmúlni. A gyümölcs- és maggyűjtés után fáradtan tért vissza Grusához,
és elhatározta, hogy mostantól fogva csak ővele gondol, őt tartja a maga kommunista eszméjének, és majd ettől
megnyugszik és boldog lesz. De eltelt a közönyös pihenés ideje, és Kirej boldogtalannak érezte magát, értelmetlennek
az életét a szerelem anyaga nélkül; a világ újból kivirágzott körülötte, az ég kék csönddé változott, a levegő
hallhatóvá vált, a madarak eltűnésükről énekeltek a sztyepp fölött, s Kirej mindezt az élet fölött állónak vélte; amikor
pedig újból egyesült Grusával, ismét ködösnek és szánnivalónak látta és már nem irigyelte a világot.
Más, fiatalabb egyebek anyjuknak tekintették a nőket, és csak melegedni bújtak hozzájuk, mert Csevengurt
kihűtötte az ősz. És ez az anyjukkal való együttlét elég is volt nekik; már egyikük se áldozta testét a körülötte lévő
társaira oly módon, hogy ajándékokat készítsen nekik. Esténként levitték a messzi folyóhoz a nőket, és ott
megmosdatták, mert a nők oly soványak voltak, hogy szégyelltek a fürdőbe menni, pedig Csevengurban volt fürdő,
be lehetett volna fűteni.
Prokofij körbejárta az egész lakosságot, és a város minden holt vagyonát előre följegyezte mint saját majdani
tulajdonát. Végül odaért a legtávolabb lévő kovácsműhelyhez, és az ott tevékenykedő Dvanov és Gopner szeme láttára
jegyezte föl a papírra, amit benne látott. Kopjonkin egy szálfával a vállán közeledett; a szálfa végét Szerbinov fogta
ügyetlenül és alig-alig, értelmiségi módra.
– Menj innen! – szólt rá Prokofijra, aki a műhely ajtajában állt. – Mi itt nehéz terhet cipelünk, te meg a papírt
fogod.
Prokofij utat engedett, de a szálfát is beírta, és elégedetten távozott.
Kopjonkin ledobta a fát, s leült, hogy kifújja magát.
– Mondd, Szas’, mikor lesz Proskának akkora bánata, hogy megálljon ott, ahol van, és sírva fakadjon?
Dvanov Kopjonkinra vetette fáradt, de a kíváncsiságtól földerülő tekintetét.
– Te talán nem védenéd meg a bánattól? Hisz őt senki se választotta magának, ezért elfeledkezett róla, hogy
szükségét érezze az embereknek, és társak helyett tulajdont kezdett gyűjteni.
Kopjonkin eltűnődött: egyszer látott a háborús sztyeppen egy senkinek se kellő embert sírni. Egy kövön ült, arcába
fújt az őszi szél, és még a Vörös Hadsereg szekerei se vették föl, mert minden papírját elveszítette. A lágyékán seb
tátongott, és nem lehetett tudni, miért sír: azért-e, hogy otthagyják, vagy azért-e, mert a lágyéka üressé vált, de az
élete és a feje sértetlen maradt.
– Megvédeném, Szas’, nem tudok parancsolni magamnak, ha kesergő embert látok. Fölültetném a lovamra, és
elvinném magammal…
– Tehát nem szabad neki bánatot kívánni, mert akkor megsajnálod még az ellenségedet is.
 – Azt már nem, Szas’! – tiltakozott Kopjonkin. – Maradjon csak itt a kommunizmusban, majd magától belesimul a
közösségbe.
Estére eleredt a sztyeppen az eső, a széle elérte Csevengurt, de magát a várost szárazon hagyta. Csepurnij nem
csodálkozott ezen a jelenségen, tudta, hogy a természetnek régóta tudomása van az itteni kommunizmusról, és nem
áztatja el akkor, amikor nem kell. De egész csapat egyéb ment ki a sztyeppre Csepurnijjal és Piuszjával, hogy erről
meggyőződjék. Kopjonkin nem hitt az esőben, és nem ment sehova, hanem Dvanovval együtt pihent a kovácsműhely
mellett, a kerítés tövében. Kopjonkin nem nagyon értette a beszélgetés hasznát; most azt mondta Dvanovnak, hogy a
levegő és a víz olcsó, de szükséges; ugyanezt lehet mondani a kövekről, amelyekre szintén szükség van valamihez.
Kopjonkin nem tulajdonított fontosságot a szavaknak, ő a rokonszenvét akarta kifejezni Dvanovnak: a hallgatás
szenvedést okozott neki.
– Kopjonkin elvtárs – kérdezte Dvanov –, kit szeretsz jobban: Csevengurt vagy Rosa Luxemburgot?
– Rosát, Dvanov elvtárs – felelte Kopjonkin ijedten. – Benne több kommunizmus volt, mint Csevengurban, ezért is
ölte meg a burzsoázia, de a városnak semmi baja, bár körülötte zűrzavar van…
Dvanovnak nem volt a tarsolyában semmilyen rendíthetetlen szerelem, őt csak Csevengur éltette, és félt, hogy
elveszítheti. Ő a mindennap látott emberekért élt: Kopjonkinért, Gopnerért, Pasincevért, az egyébnépért, de állandó
félelemben volt, hogy egy szép napon eltűnnek, vagy egymás után mind meghalnak. Lehajolt, letépett egy fűszálat,
és megszemlélte gyönge kis testét: őt is lehet óvni, ha nem marad senki más.
Kopjonkin fölállt a sztyepp irányából feléjük rohanó ember láttán. De Csepurnij szó nélkül továbbszáguldott, be a
városba. Kopjonkin elkapta a köpenyét, és megállította:
– Hová rohansz, hisz nincs riadó!
– Kozákok! Lovas kadétok! Kopjonkin elvtárs, menj, üsd-vágd őket, én rohanok a puskámért!
– Szas’, maradj itt a műhelyben – mondta Kopjonkin. – Egyedül is végzek velük, te ne gyere oda!
Négy egyéb szaladt el mellettük, akik Csepurnijjal együtt mentek ki a sztyeppre, Piuszja pedig valahol egymaga
lehasalt, és lövése nagyot dörrent a homályos csöndben. Dvanov a lövés hallatára előrohant revolverével; nemsokára
elvágtatott mellette Kopjonkin a súlyosan trappoló Proletárerő hátán, s az első harcosok nyomában csakhamar
megjelent a város szélén az egyebek és bolsevikok teljes fegyveres ereje; akinek nem jutott puska, a kerítésből
kirántott karóval vagy piszkavassal jött; velük tartottak a nők is. Szerbinov Jakov Tyitics mögött szaladt a női
browninggal, és kereste, kire lőjön. Csepurnij azon a lovon jött, amelyik Prokofijt fuvarozta; maga Prokofij
gyalogosan szaladt mögötte, és azt tanácsolta Csepurnijnak, először szervezze meg a törzset, és nevezze ki a
parancsnokot, különben baj lesz.
Csepurnij vágtában kilőtte az egész tárat, és igyekezett utolérni Kopjonkint, de nem sikerült. Kopjonkin átugratott
a fekvő Piuszján, s nem lövéshez készült, hanem kirántotta a kardját, hogy közelebbről érintkezzék az ellenséggel.
Az ellenség a régi országúton közeledett. Keresztben tartották maguk előtt a puskát, nem szándékozván lőni, csak
a lovakat siettették előre. Zárt rendben jöttek, vezénylettel, ezért egyenletes térközt tartottak; nem ijedtek meg az
első csevenguri lövésektől. Dvanov látta, hogy fölényben vannak, s megvetve lábát egy horpadásban, a negyedik
pisztolygolyóval leterítette a parancsnokukat. De az ellenség sorai ettől se bomlottak meg, menet közben hátravitték
a parancsnokot a sorok mélyére, és gyors vágtára fogták lovaikat. Ebben a nyugodt előnyomulásban rejlett a
győzelem gépies ereje. De a csevenguriakat a védekező élet ösztöne fűtötte. Azonkívül az ő oldalukon ott volt a
kommunizmus. Ezt jól tudta Csepurnij, s megállítva lovát, fölemelte puskáját, és az ellenség három emberét döntötte
le a lóról. Piuszjának pedig két ló lábát sikerült megsebesíteni fektéből; a lovak fölbuktak, és hason csúszva,
pofájukkal az út porát szántva próbáltak elmenekülni. Dvanov mellett Pasincev vágtatott el mellvértben és
sisakrostéllyal, jobb kezében egy kézigránáthüvellyel: a robbanástól való félelemmel akarta megbénítani az
ellenséget, hiszen a hüvely üres volt, más fegyver pedig nem jutott neki.
Az ellenséges osztag azonnal és magától megállt – mintha csak két lovas jött volna szembe. És a Csevengurban
ismeretlen katonák, ismét a néma vezényszónak engedelmeskedve, a közelgő egyebekre és bolsevikokra szegezték
puskáikat, de még mindig lövés nélkül folytatták a vágtát a város irányába.
Az este mozdulatlanul lebegett az emberek fölött, éjszaka nem sötétlett. A gépies ellenség hangos lódobogással
közeledett az ugaron, s eltakarta az egyébnép elől a nyílt sztyeppet, a világ jövendő országaiba vezető utat, a
Csevengurból való kimenetet. Pasincev kiáltozni kezdett, hogy a burzsoázia adja meg magát, s úgy tett, mintha
kibiztosítaná az üres gránátot. Az előrenyomuló osztag puskáinak csövéből újabb néma vezényszóra tűz villant, és
hét egyéb, valamint Pasincev elvágódott. Másik négy csevenguri megpróbált fittyet hányni habosan vérző sebének, és
előreszaladt, hogy puszta kézzel üsse agyon az ellenséget.
Kopjonkin már odaért az osztaghoz, és hirtelen megrántotta Proletárerő gyeplőjét, hogy kardjával és a ló súlyával
pusztítsa az ellenséget. Proletárerő rányomta fölkapott patáját a szemközti lóra, mire az összetört bordákkal bukott
farra; Kopjonkin meglendítette a kardját, s testének teljes erejével segítette, hogy kettéhasíthassa a lovast, még
mielőtt megjegyezné az arcát. A kard csörömpölve vágódott bele az idegen harcos nyergébe, és Kopjonkin égő
fájdalmat érzett a kezén. Ekkor baljával megragadta a lovas fiatal, vörösesszőke fejét, egy pillanatra elengedte, hogy
lendületet vegyen, majd ugyanazzal a kezével hatalmas csapást mért rá, amitől az lebukott a lóról. Egy idegen kard
fél szemére megvakította Kopjonkint; mire ő tanácstalanságában egyik kezével megragadta ezt a kardot, a másikkal
pedig könyökig levágta a karddal támadó kezet, és messzire dobta. Megpillantotta Gopnert, amint a lovak sűrűjében
verekszik csőre fogott revolverével. Az erőfeszítéstől, vagy a soványságtól, vagy talán a sűrű vágásoktól széthasadt a
bőre a pofacsontján és a fülénél, és a sebekből patakzott a vér. Gopner megpróbálta letörölni, hogy ne csiklandozza a
nyakát, s ne akadályozza a verekedésben. Kopjonkin hasba rúgta a tőle jobbra eső lovast, aki miatt nem tudott
Gopnerhoz férkőzni, majd a lovat taszította odébb, különben agyonnyomta volna a már földre került Gopnert.
Kopjonkin kitépte magát az idegenek gyűrűjéből. A másik oldalon Csepurnij rontott neki az ellenségnek, rossz
lován bevágtatott a lovasok sorai közé, s nem lévén több tölténye, a puska agyával próbálta agyonverni őket. Egy
hatalmas lendület ereje lerepítette a lováról, mert nem találta el a kiszemelt ellenséget, és eltűnt a toporzékoló
lópaták sűrűjében. Kopjonkin, a pillanatnyi nyugalmat kihasználva, lenyalta vérző bal kezét, mellyel a kardot fogta,
majd ismét belevetette magát a gyilkolásba. Sértetlenül keresztülvágta magát az egész osztagon, és senkire se
emlékezett, aztán megint visszafordította a vadul nyerítő Proletárerőt, hogy most mindenkit megjegyezzen, különben
nem merít vigaszt a csatából, és a győzelem után nem fogja érezni az ellenség halálát okozó munka jóleső
fáradtságát. Öt lovas elvált az osztagtól, és a messzebb verekedő egyébnépet kezdte csépelni, de ők kitartóan és
szívósan védekeztek – nem először állta útjukat ellenség. Téglákat hajigáltak a katonákra, és a város szélén szalmából
tüzeket gyújtottak, kézzel kisebb égő csomókat kaptak ki belőlük, és a fújtató lovak pofájába dobálták. Jakov Tyitics
izzó parazsat nyomott az egyik ló farka alá, úgyhogy sisteregni kezdett verejtékes bőrén, s a ló üvöltve vágtatott el
lovasával jó kétversztányira Csevengurtól.
– Mit verekszel tűzzel? – kérdezte egy másik odavágtató lovas. – Megöllek!
– Ölj meg – mondta Jakov Tyitics. – Testi erővel nem bírunk el veletek, vasunk pedig nincs…
– Hadd vegyek lendületet, hogy ne vedd észre a halált!
– Vegyél. Hány ember halt már meg? A halált nem számolja senki.
A katona eltávolodott, és nekifutásból lekaszabolta az álló Jakov Tyiticset. Szerbinov revolverében az utolsó
golyóval rohangált, melyet magának tartogatott, de néha megtorpant, és rémülten ellenőrizte a fegyverét, megvan-e
benne a golyó.
– Mondtam neki, hogy megölöm, és meg is öltem – szólt Szerbinovhoz a lovas, miközben lova szőrébe törölte a
kardját. – Ne verekedjék itt tűzzel.
A lovas nem sietett harcolni, azt nézte, ki érdemli még meg, hogy megölje. Szerbinov ráemelte a revolverét. A lovas
nem hitt a szemének.
– Mit akarsz? Hisz én nem bántalak téged!
Szerbinov úgy gondolta, a katona igazat mond, és eltette a revolverét. A lovas ekkor hirtelen megfordította a lovát,
és egyenesen nekiugratta. Szerbinovot hanyatt döntötte a gyomrát ért rúgás, és érezte, hogy a szíve messzire csúszik,
s onnan próbál visszajönni az életbe. Figyelte erőlködését, és nem nagyon kívánta, hogy sikerüljön neki, hiszen Szolja
Alekszandrovna él, és őrzi magában az ő testének nyomát, s folytatja a létét. A katona lehajolt, és komótosan
fölhasította kardjával a hasát, ahonnan semmi se jött ki: se vér, se zsigerek.
– Le akartál lőni – mondta a lovas. – Ha nem jössz nekem elsőnek, megmaradtál volna.
Dvanov kezében két pisztollyal rohant feléjük; a másikat a megölt osztagparancsnoktól vette el. Három lovas vette
űzőbe, de Kirej és Zsejev elébük ugrott, s maguk után csalták őket.
– Hova mész? – állította meg Dvanov a Szerbinovot megölő katonát.
Válaszát meg se várva, mindkét pisztolyból rálőtt. Látta, hogy lebukik a lóról, s a valahol haldokló Kopjonkin
segítségére rohant. Már csend volt a közelben, a csata átterjedt Csevengur közepére, most ott dobogtak a lópaták.
– Grusa! – hallatszott a beálló csöndben Kirej gyönge kiáltása. Fölhasított mellel feküdt, s alig volt benne élet.
– Mi bajod? – rohant oda hozzá Dvanov. Kirej már nem bírt megszólalni. – Isten veled! – hajolt fölé Szasa. – Hadd
csókoljalak meg, hogy könnyebb legyen a halálod.
Kirej várakozóan nyitotta el a száját, s Dvanov rászorította a magáét.
– Grusa él-e vagy nem? – kérdezte nagy nehezen Kirej.
– Meghalt – mondta Dvanov; hadd könnyebbüljön meg.
– Én is meg fogok halni. Már gyöngülök – préselte ki még magából Kirej, és meghalt, nyitva hagyva eljegesedő
szemét.
– Már nincs mit nézzél – súgta Dvanov. Lefogta a szemét, és megsimogatta forró fejét. – Isten veled!
 Kopjonkin véresen és kard nélkül, de élve és verekedve vágta ki magát a csevenguri házak sűrűjéből. Négyen űzőbe
vették kimerült lovaikon. Kettő megállította a lovát, és rálőtt. Kopjonkin megfordította Proletárerőt, és fegyvertelenül
rontott az ellenségre; szemtől szembe akart megverekedni vele. De Dvanov észrevette, hogy a halálba megy, s a
pontos célzás érdekében fél térdre ereszkedve, a két forgópisztolyból egy-egy sorozatot lőtt ki a lovasokra. Közben
Kopjonkin is nekik rontott – izgatott lovaik ledobták őket a hátukról; két katona kiesett, a másik kettő nem tudta
kiszabadítani lábát a kengyelből, és sebesült lovaik elvágtattak a sztyeppre, hasuk alatt a két hullával.
– Te élsz, Szas’? – vette észre Kopjonkin. – A városban idegen katonák garázdálkodnak, az emberek mind
meghaltak… Állj! – Fejét Proletárerő sörényére hajtotta. – Valami fáj… Végy le, Szas’, hadd feküdjem lent…
Dvanov leemelte s letette a földre. Első sebeinek vére rászáradt szakadt, összehasogatott köpenyére, a frisseké
pedig még nem ütött át rajta.
Kopjonkin hanyatt feküdt, hogy pihenjen.
– Fordulj el, Szas’, látod, hogy nem élhetek tovább…
Dvanov elfordult.
– Ne nézz rám többet, szégyellek előtted meghalni… Itt maradtam Csevengurban, és most végem, Rosa egyedül fog
szenvedni a sírban…
Hirtelen fölült, és még egyszer harciasan fölkiáltott:
– Hisz várnak bennünket, Dvanov elvtárs! – s holtan borult arcra, de a teste még lázasan vergődött.
Proletárerő a köpenyénél fogva fölemelte a testét, és elvitte valahova az elfeledett, sztyeppi szabadságba. Dvanov
követte a lovat, amíg a köpeny zsinórjai el nem szakadtak, és Kopjonkin ott maradt félmeztelenül: testének nagyobb
részét szántották föl a sebek, mint amennyit eltakart a ruha. A ló megszagolgatta a halottat, s mohón nyalni kezdte
tátongó sebeiből a vért és nedvet, hogy megosztozzék elesett bajtársával utolsó vagyonán. Dvanov fölült a hátára, és
elindult vele a határtalan sztyeppi éjszakába. Reggelig lovagolt, nem siettette a lovat; Proletárerő néha megállt,
hátranézett, és fülelni kezdett, de Kopjonkin hallgatott az otthagyott sötétségben, s a ló magától továbbindult.
Nappal Dvanov ráismert arra a régi útra, melyet gyerekkorában látott, és azon lovagolt tovább. Az az út
keresztülment egy falun, majd egy versztára elhaladt a Mutyevo-tó mellett. Ez a falu volt Dvanov szülőfaluja. A
porták megújultak, a kéményekből füst szállt föl, nem sokkal múlt dél, a gazt rég lekaszálták a földdel behordott
tetőkről. A templomszolga megkongatta a harangot, s az ismerős harangból Dvanov kihallotta gyerekkorát.
Megállította lovát a csorgókútnál, hadd igyon s pihenjen. A közeli ház padkáján egy púpos öregember üldögélt: Pjotr
Fjodorovics Kondajev. Nem ismert rá Dvanovra, ő pedig nem juttatta eszébe magát. Pjotr Fjodorovics legyeket
fogdosott a meleg napsütésben, s az elégedett élet boldogságával roppantotta össze őket ujjai között, és nemigen
vette észre az idegen lovast.
Dvanov sajnálkozás nélkül lovagolt ki szülőfalujából. A szelíd mezők tarlóra vágva, néptelenül húzódtak a
messzeségbe, a lentebb fekvő földek felől hervadó fű szomorú illata szállt – azon túl kezdődött a végtelen ég, amely
üresnek mutatta az egész világot.
A tó vize enyhén nyugtalankodott a déli szélben, amely a távolban már elcsöndesedett. Dvanov lement a vízhez.
Élete kezdetén benne fürdött, s tőle kapta táplálékát; ez a víz fogadta be mélyébe az apját, és most Dvanov, utolsó a
véréből, vágyakozik utána. Proletárerő lehajtotta fejét és dobbantott; valami zavarta odalent. Dvanov lenézett, és
meglátott egy horgászbotot, amelyet a part magasából vonszolt magával a ló lába. A horgon egy halacska kiszáradt
gerince fityegett, s Dvanov ráismert: ez az ő botja, melyet gyerekkorában felejtett itt. Tekintetét végighordozta a
néma, változatlan tavon, és eszébe jutott, hogy hiszen az apja még megmaradt: csontjai, testének egykori anyaga,
verejtéktől nedves ingének foszlányai – az élet és a barátság egész otthona. És ott van egy kis hely Szasának is, ahol
annak a vérnek örök barátsággal való viszonzása várja, amelyet egyszer az apa adott saját testéből fiának. Dvanov
mellig belegázolt Proletárerővel a vízbe, majd anélkül, hogy elbúcsúzott volna tőle, élete folytatásaként leszállt a
nyeregből, bele a vízbe, hogy megkeresse azt az utat, amelyen valaha az apja ment végig, kíváncsi lévén a halálra, ő
pedig most szégyellte életét a gyönge, elfeledett test előtt, amelynek maradványai elenyésznek a sírban, mert egy volt
apja létezésének azzal a még meg nem semmisült, ki nem hűlt nyomával.
Proletárerő hallotta, hogy surrog a hínár a víz alatt, s állát elérte a fenék fölkavarodó, zavaros vize, de ellökte
szájával ezt a piszkos vizet, és a tisztából ivott egy kicsit, majd kikapaszkodott a szárazra, és óvatos léptekkel elindult
haza, Csevengurba.
Három nappal azután érkezett vissza, hogy Dvanovval a hátán elment, mert sokáig feküdt és aludt egy sztyeppi
mélyedésben, mire pedig kialudta magát, elfelejtette az utat, és összevissza tévelygett az ugaron, amíg hangos szóval
magához nem hívta Karcsuk, aki szintén Csevengurba tartott egy útközben hozzászegődött öregemberrel. Ez az
öregember Zahar Pavlovics volt, aki nem győzte kivárni Dvanov visszatértét, és eljött érte, hogy hazavigye magával.
 Csevengurban senkit se talált Karcsuk és Zahar Pavlovics, a város üres volt, és leverő látványt nyújtott; csak a
téglaház közelében ült ott Proska, és sírt a sok holmi között, ami mind az övé lett.
– Miért sírsz, Pros’, mikor nincs senki, akinek panaszkodj? – kérdezte Zahar Pavlovics. – Ha akarod, adok neked
megint egy rubelt: kerítsd nekem elő Szasát.
– Ingyen is előkerítem – ígérte Prokofij, és elment, hogy megkeresse.
Megjegyzések

[←1]
* A versbetéteket Rab Zsuzsa fordította
[←2]
* Hohol: ukrán
[←3]
* Merin: herélt ló