1

Modális fikcionalizmus*1
Gideon Rosen
I. A probléma
A legtöbb emberhez hasonlóan Ed sem hisz a kék hattyúkban. Mindazonáltal abban igen is hisz,
hogy létezhetnének ilyen teremtmények. Vagyis úgy hiszi, hogy ilyen dolgok lehetségesek.
Mármost a modalitás sztenderd lehetséges-világok megközelítése szerint,

(1) Akkor és csak akkor lehetnének kék hattyúk, ha van olyan V világ, amely V-
ben vannak kék hattyúk.

Tehát mindaz alapján, amit Ed már eleve hisz, ha elfogadja ezt az elemzést, akkor a hiteiből
deduktív módon következik, hogy

(2) Van olyan (nem-aktuális) lehetséges világ, amelyben vannak kék hattyúk.

Ebből adódóan mindazok számára, akik Edhez hasonlóan szokványos modális

meggyőződésekkel bírnak, a lehetséges világokon alapuló elemzés elfogadása együtt jár a
lehetséges világokba vetett hit melletti elköteleződéssel. Vagy legalábbis úgy tűnik, hogy a triviális
dedukciónk ezt mutatja.
Sajnos újfent sokakhoz hasonlóan, egész egyszerűen Ed sem képes rávenni magát ennek
az elköteleződésnek az elfogadására. Képtelen azt hinni, hogy léteznek lehetséges világok. Ily
módon Ednek látszólag nincs más választása: az inkonzisztencia árán el kell utasítania a modalitás
lehetséges világokon alapuló megközelítését.
Mindez persze nem tűnik túl nagy tragédiának. Azonban kihagytunk egy részletet. Ami
különös pikantériát biztosít ennek a szituációnak az az, hogy Ed filozófus; filozófusként pedig
tisztában van azzal, hogy a modális részletek tárgyalása során – azokban a vizsgálódásokban,
amelyeket manapság nehezen lehetne elkerülni – a lehetséges világok nyelve szinte
nélkülözhetetlen eszközzé vált. Ugyanis ez a modális nézetek olyan világos és élénk artikulálását
teszi lehetővé, amit nem érhetünk el másképp – olyannyira, hogy még azok a filozófusok is, akik
hivatalosan megtagadják ezt a beszédmódot, gyakran kapják magukat azon, hogy egyébként
maguk is lehetséges világokról beszélnek, amikor fontossá válik, hogy egy modális állítást
precízzé, vagy egy modális érvet szigorúvá tegyenek. Komoly veszéllyel jár, ha ilyen körülmények
közepette duplagondolunk: egyik pillanatban állítjuk a világok létezését, míg a másikban tagadjuk
azt. Edben az ontológiai képmutatásnak már a gondolatától is felfortyan valami tehetetlen düh.
Valamit tennünk kell, de mégis mit?
Ha feltesszük, hogy a lehetséges világok eszköztárának alkalmazása elkerülhetetlenül maga
után vonja például annak állítását, hogy létezik olyan világ, amely kék hattyúkat tartalmaz, akkor
úgy tűnhetne, hogy Ed mindössze kétféleképp tartózkodhat: alávetheti magát mindazon kognitív
pszichoterápiáknak, amikre csak szüksége lehet ahhoz, hogy legyűrje a lehetséges világoktól való
irtózását, vagy kereshet egy olyan módot az ilyen jellegű állításokban található világok feletti
látszólagos kvantifikálásának az értelmezésére, amely szerint az nem más, mint félrevezető façon de
parler, amely híján van az egzisztenciális kvantifikáció megszokott implikációinak.
Ha Ed a pszichoterápiás utat választja, akkor sem jelentkező terapeutákból, sem pedig
hasznos önfejlesztő irodalomból nem fog hiányt szenvedni. Az utóbbi azok műveiből áll, akik

*„Modal Fictionalism,” Mind 99: 327-54.

1 A tanulmány korábbi változatai a Princeton, Cornell, illetve a Pittsburgh-i, Pennsylvania-i és a Michigan-i
egyetemeken hangzottak el; köszönettel tartozom minden résztvevőnek. Lábjegyzetben említek néhányat azok közül,
akiknek a megjegyzései különösen a segítségemre voltak. Azonban sokkal nagyobb az adósságom David Lewis felé,
mind a korábbi kéziratok részletes kommentálásáért, mind pedig a nagyon is szükséges bátorításért.
2

nyíltan védelmezik a ’lehetséges világok’-nak nevezett dolgok ontológiáját; ezzel kapcsolatban

pedig két, alapjaikban eltérő szemléletet kellene megkülönböztetnünk.
Az első az, amit Lewis ersatz modális realizmusnak nevezett.2 Ez valójában nézetek egy olyan
családja, amit az az elképzelés tart össze, miszerint a ’lehetséges világok’-ról szóló beszédet nem
szó szerint kell értenünk. Valóban rengetek ’világ’ létezik, ám ezek nem olyan valódi világok, mint
amik egyenértékűek lennének azzal a téridőbeli univerzummal, amelynek lakói vagyunk. Ezek
inkább azoknak a módoknak az absztrakt reprezentációi, ahogy a világunk alakulhatott volna.
Következésképp egy tipikus ersatzista javaslat a világokat olyan mondatok halmazaival azonosítja,
amelyek úgy reprezentálják a Világ lehetséges állapotait, hogy leírják azokat.3 Az ersatzizmus
egyéb formái a világokat más, kevésbé ismerős absztrakt tárgyakkal azonosítják.4 Mindazonáltal az
ontológia alkalmatlanságát firtató kérdésre adott válasz minden esetben nagyjából ugyanaz: azokat
az embereket, akiknek Edhez hasonlóan elvették a kedvét a lehetséges világokra épülő
megközelítéstől, valójában félrevezették a színpompás terminológiával, és ezért vélik úgy, hogy a
világoknak olyan bizarr dolgoknak kell lenniük, mint amik sokkal jobban illenek egy science
fictionhöz, mint a komoly filozófiához. Azonban ez hiba. Az úgynevezett ’lehetséges világok’
valójában nem mások, mint aktuálisan létező absztrakt tárgyak, olyan tárgyak, mint amelyekben a
legtöbb filozófus eleve hisz. ’Nem-aktuális’-nak nevezni őket nem azt jelenti, hogy valamilyen
félhomályos purgatóriumban lennének lét és nem-lét között, mindössze annyit jelent, hogy nem
tudják úgy reprezentálni a dolgokat, ahogy azok vannak. Mindenesetre az ontológia felől tekintve
semmi sem lehetne egyszerűbb.
A másik megközelítés Lewis saját modális realizmusa. Lewis, bizonyos indokok alapján –
amiknek itt nem eredek a nyomába – kétli, hogy az ersatz modális realista képes a világok egy
olyan értelmezésével előállni, ami adekvát lenne minden olyan feladatra, amelyre a világokat
alkalmazni szeretnénk. (Pl, 3. fejezet). Ehelyett úgy tartja, hogy csak akkor kaphatjuk meg a
lehetséges világok eszköztárának minden előnyét, ha azt feltételezzük, hogy a nem-aktuális
’világok’ szó szerint világok – különböző univerzumok, amelyek épp oly valóságosak és
robosztusak, mint a mienk, miközben teljesen elszigeteltek egymástól és tőlünk.
Nyilvánvaló módon a modális realista korántsem adhat olyan egyszerűen választ az Edhez
hasonló szkeptikusnak, mint az ersatzista, hiszen a realista éppenséggel abban hisz, amit a
szkeptikus hihetetlennek talál; nevezetesen abban, hogy az univerzumunkon kívül számtalan
másik is létezik, amelyeket pedig kék hattyúk, beszélő szamarak, és egyéb elképzelhető vagy épp
elképzelhetetlen állatok népesítenek be. A realistának csillapítania kell az ilyen jellegű
aggodalmakat, miközben szemtől szembe válaszol azokra a súlyos metafizikai érvekre, amik azt
akarják megmutatni, hogy a mi világunk az egyetlen olyan világ, ami van. Ez pedig csupán a
kezdet. A kritikusok a modális realizmusban az induktív szkepticizmustól kezdve a morális
nihilizmuson át számos veszedelmes intellektuális irányzat csíráját vélték felfedezni. Lewis
legújabb könyvét annak az emberfeletti feladatnak szentelte, hogy megválaszolja ezeket a vádakat,
illetve pozitív érvet állítson fel a pozíciója mellett. A cél végső soron az Edhez hasonló emberek
meggyőzése arról, hogy a kezdeti sokk és szörnyülködés ellenére mindnyájunknak jó okunk van
felülvizsgálni a naiv ontológiai nézetünket a robosztus lehetséges világok melletti elköteleződés
elfogadásával.
Nem áll szándékomban itt megállni, hogy a realizmus és az ersatzizmus relatív érdemeit
latolgassam. Valójában azzal a feltételezéssel fogok élni, hogy ez a vita a realista részére dőlt el.
Azaz, azt fogom feltételezni, hogy Lewis jogosan mondja, hogy ha vannak olyan entitások,
amelyek megfelelően betölthetik a lehetséges világok szerepét a modalitás egy általános
megközelítésében, akkor azoknak a robosztus, főleg konkrét tárgyaknak kell lenniük, amikben a

2 D. Lewis, On the Plurality of Worlds, Oxford, Basil Blackwell, 1986; ezután Pl.
3 Például Carnap állapotleírásai, Meaning and Necessity, Chicago, University of Chicago Press, 1947, 9.
4 Vö. A. Plantinga, The Nature of Necessity, Oxford, Oxford University Press, 1974; R. Stalnaker, Inquiry, Cambridge,

MA, MIT Press, 1984; P. van Inwagen, „Two Concepts of Possible Worlds.” Midwest Studies in Philosophy, 1986, 185-
213.
3

realista hisz. Továbbá azt is felteszem, hogy Lewis sikeresen hárította el az olyan jellegű
filozofikusabb ellenvetéseket a modális realizmussal szemben, minthogy az lehetetlenné teszi a
modális tudást, vagy, hogy különféle paradoxonokhoz vezet.
Az egyetlen ellenvetés, amelyre úgy vélem, hogy nem született válasz, az talán épp a
leghíresebb: a hitetlenkedő pillantások.5 Ahogy Lewis mondja, ’a modális realizmus valóban
messzemenőkig szemben áll a határozott hétköznapi vélekedésekkel azt illetően, hogy mi van’ (Pl,
133). Ha teljes mellszélességgel elfogadjuk a modális realizmust, akkor az azt jelenti, hogy egyúttal
a filozófiába magunkkal hozott világnézetünk jelentős mértékű felülvizsgálatát is vállalnunk kell.
Mindazonáltal megeshet, hogy mindannak ellenére, amit Lewis mond, annak a számtalan módnak
az ellenére, ahogy gyümölcsözőnek mutatja a hipotézisét a szisztematikus metafizikában, valaki
továbbra is képtelennek találja magát arra, hogy elfogadja azt. Ez a hitetlenkedő pillantások
jelentősége. Lewisnak pedig igaza van, mikor azt mondja, hogy ezt nem tudja megcáfolni, ez
ugyanis nem érv. Ez sokkal inkább annak a kifejeződése – figyelembe véve a kiindulópontunkat –
, hogy milyen elképesztően hihetetlen számunkra a modális realizmus a számtalan nem-aktuális
beszélő szamár és hasonló dolgok melletti elköteleződésével.
Amikor azt mondtam, hogy Ed nem akar elköteleződni a lehetséges világok mellett, akkor
pontosan erre a karakterre gondoltam – egy olyan gondolkodóra, aki elutasítja az ersatzizmust,
esetleg épp Lewis indokai nyomán, ugyanakkor úgy véli, hogy képtelenség elfogadni a realista
metafizikai képét. Egy ilyen gondolkodónak jó indokai vannak arra, hogy megvizsgálja Ed
fennmaradó opcióját – hogy a lehetséges világok feletti látszólagos kvantifikációját egy olyan
ártatlan façon de parlerként értelmezze, amely a világok egyetlen fajtája melletti elköteleződéssel sem
jár együtt.
Deflácionista interpretációnak fogom nevezni a lehetséges világok eszköztárának összes
olyan interpretációját, amely ezt a jellegzetességet mutatja.6 A deflácionizmus szerint az ontológiai
költségek nélkül is rendelkezhetsz a lehetséges világokról szóló beszéd összes előnyével. Jogosan
mondhatod egy lélegzettel (mondjuk, amint épp azt magyarázod, hogy mit értesz egy modális
állítás alatt), hogy ’van olyan világ, ahol léteznek kék hattyúk’, majd a következővel, hogy ’ám
valójában nem hiszek a lehetséges világokban’. A trükk annak magyarázatában rejlik, hogy ez
miért nem egy nyilvánvaló ellentmondás.
Úgy vélem, a deflácionista opciók teljes áttekintése során potenciális kezdőpontként
kellene mindarra a számtalan cselre tekintenünk, amelyet a filozófusok az olyan entitások feletti
látszólagos kvantifikációnak a kimagyarázására eszeltek ki, amelyekben saját bevallásuk szerint
nem hisznek. Ily módon a deflácionista megpróbálhatja fenntartani, hogy a világok felett futó
kvantora nem a megszokott egzisztenciális kvantor, hanem valami annál is furcsább szerzet.
Talán egy behelyettesítéses [substitutional] kvantor; vagy esetleg Routley meinongiánus
’partikuláris’ kvantora, ami válogatás nélkül áll afelett, ami van, és afelett, ami nincs.7 Vagy a
deflácionista megpróbálhat amellett érvelni, hogy állításának felszíni formája még ennél is
félrevezetőbb, mondjuk azt állítva, hogy a ’vannak kék hattyúk’ megnyilatkozása, ha helyesen
értjük, épp úgy nem tartalmaz semmilyen világ felett futó kvantort, mint ahogy az átlagos családról
szóló állításokról is kiderül az elemzés során, hogy azok nem tartalmaznak olyan terminust, mint
ami ilyen teremtményre kívánna referálni.
Noha a deflácionizmus lehetőségeit kívánom tárgyalni, a teljes térkép áttekintése helyett
inkább rögvest az elején egy számomra kiváltképp ígéretesnek tűnő új deflácionista stratégiát
fogok bemutatni. A cél az, hogy lássuk, milyen gyógyírrel szolgálhat ez valakinek Ed szomorú
helyzetében.

5 Vö. D. Lewis, „Lehetséges világok.” XY. oldal a kötetben.; és Pl, 2. fejezet, 8. szakasz.
6 Vö. G. Forbes, The Metaphysics of Modality (Oxford, Oxford University Press, 1985) című könyvével, ahol Forbes az
ilyen megközelítéseket ’antirealistának’ nevezi.
7 R. Routley, Exploring Meinong’s Jungle and Beyond, Canberra: Philosophy Department, Research School of Social

Sciences, Australian National University, Monograph #3, 1980, 176.

4

2. Fikcionalizmus
Találó lenne az általam tárgyalni kívánt deflácionista stratégiát a lehetséges világokat érintő
’fikcionalizmus’-nak nevezni.8 A központi elképzelés szerint például a kék hattyúkat tartalmazó
világokról szóló mondatokat – az olyan mondatokat, amelyek közvetlen egzisztenciális
generalizálásnak tűnnek – (3)-mal analóg módon kellene értenünk:

(3) Van egy briliáns detektív a Baker Street 221b alatt.

Ha ezt egy közvetlen egzisztenciális állításnak vesszük, akkor hamis, és bárki, aki azzal a
szándékkal állítja, hogy ezt így értsük, az hamisan beszél. Azonban tudjuk, hogy vannak olyan
társalgási kontextusok, amelyekben (3) megnyilatkozásai teljesen helyesek lehetnek – még akár
igazak is; nevezetesen azokban a társalgásokban, amelyek a Sherlock Holmes történetek
cselekményeiről szólnak. Ezekben a kontextusokban (3) megnyilatkozásait nem szó szerint kell
értenünk. Ehelyett, amikor a részvevők kölcsönösen tudatában vannak annak, hogy a téma egy
bizonyos fikcióhoz tartozik, és mondjuk nem az angol kriminológia történetéhez, (3)
megnyilatkozásait (4) hiányos fordításaiként kell kezelni:

(4) A Holmes történetekben, van egy briliáns detektív a Baker Street 221b alatt.

Mármost ez az állítás tökéletesen igaz, ennek következtében pedig hasonló a helyzet (3)
megnyilatkozásaival is, ahol számíthatunk arra, hogy a kontextus biztosítja a hallgatólagos ’A
Holmes történetekben …’ prefixumot.9
Azonban számunkra nem az fontos (4) és annak hiányos verziója, (3) kapcsán, hogy ezek
igazak, hanem az, hogy valaki megingathatatlanul hiheti vagy állíthatja azt, amit ezek mondanak,
mindezt pedig anélkül teheti, hogy egyúttal amellett is elkötelezné magát, hogy úgy tartsa, lakik
egy detektív a Baker Streeten. A Holmes történetek fikciók. A fikciók egyik jellegzetessége pedig
az, hogy jogosan lehet véleményünk a tartalmukról anélkül, hogy azt hinnénk, amit mondanak az
igaz, vagy, hogy azok a dolgok, amiket le kívánnak írni, léteznek.
Az olyan formájú mondatoperátorok bármelyikét, mint ’Az F fikcióban, …’ vagy ’Ez és
ez a történet szerint, …’ történet prefixumnak fogjuk nevezni. Az előző bekezdés tanulsága tehát az
lenne, hogy eme kifejezések szokványos értelmezésének fényében a történet prefixum
hatókörében található kvantifikáció nem kötelez el minket egzisztenciálisan. Anélkül hihetsz
abban, hogy ’Az F fikció szerint xPx’, hogy azt hinnéd ’xPx’, mivel rendszerint az előbbi nem
vonja maga után az utóbbit.
Tovább általánosíthatunk annak megjegyzésével, hogy a történet prefixumban említett
történetnek nem kell szó szerint fikciónak lennie, és ami azt illeti, még csak fikciónak sem kell
lennie a megszokott értelemben. Russell azt gondolta, hogy Leibniz monadológiája szerint, az asztal
valóban nem más, mint lelkek összessége. Azonban ez alapján nem következtetünk arra, hogy
maga Russell elköteleződött az animista metafizika mellett. A történet prefixumban említett fikció
általában bármilyen reprezentáció lehet: egy történet, egy tudományos elmélet, vagy egy metafizikai
spekuláció. A lényeg változatlan: amíg nem köteleződsz el függetlenül amellett, hogy ezt a
reprezentációt igaznak tekintsd, amikor jóváhagyod azt, hogy ’F-ben, P’, addig nem vállalsz
magadra semmilyen olyan kötelességet, hogy ’P’-t önmagában is jóváhagyd.

8 Ahogy a név is sugallja, ezt a nézetet rokoni szálak fűzik a matematika filozófiájában felmerülő ún. ’fikcionalista’
pozíciókhoz. Vö. Chihara, Ontology and the Vicious Circle Principle, Ithaca, Cornell, 1973, 2. fejezet; H. Hodges,
„Logicism and the Ontological Commitments of Arithmetic.” Journal of Philosophy, 1984, 123-149.
9 A fikcionális igazság ilyen jellegű megközelítése D. Lewis, „Truth in Fiction” című tanulmányában található,

American Philosophical Quarterly, 1978, 37-46.; vö. N. Wolterstorff, Works and Worlds of Art, Oxford, Oxford University
Press, 1980. Egy másik, meglehetősen eltérő megközelítésért, amit szintén kiaknázhat a lehetséges világok
fikcionalista értelmezése, vö. K. Walton, „Fearing Fictions.” Journal of Philosophy, 1978, 5-27.
5

A lehetséges-világ fikcionalista azt reméli, hogy azáltal élvezheti ennek a ténynek az

előnyeit, hogy a látszólagos világok feletti kvantifikációját olyan kvantifikációként értelmezi, mint
ami egy történet prefixum hatókörében található. Mint ahogy (3) esetében is, a prefixum néha
hallgatólagos lesz, ennek fényében pedig a fikcionalista olykor pontosan úgy fog hangozni, mint a
modális realista. A fikcionalista állításai a lehetséges világokról mégis mindig hiányosak lesznek a
történet tartalmát illetően, jóllehet a hiányzó részt mindig kitölthetjük. A fikcionalista azt reméli,
hogy ily módon becsületesen vívja ki a jogot a lehetséges-világok nyelvére – azaz, a jogot arra,
hogy úgy beszéljen, mintha lennének ilyen dolgok – miközben egy józan egy-Világ ontológiát tart
fenn.
Az első és legnyilvánvalóbb probléma ennek a stratégiának a kidolgozásában annak a
történetnek a meghatározása, amelyet a fikcionalista ki akar használni. Természetesen a fő
megkötés értelmében ennek olyan történetnek kell lenni, ami alapján a lehetséges világokról szóló
szokásos állítások – például az az állítás, hogy vannak kék hattyúkat tartalmazó világok – igazak
lesznek. Több történet vagy lehetséges világ elmélet is eleget tehet ennek a megkötésnek,
mindazonáltal ezek közül egy rendkívül szembeötlő, különösképp a jelenlegi dialektikus
kontextusban. Lewis saját modális realizmusára gondolok, arra az elméletre, amelyet kimondottan
arra szántak, hogy megfeleljen ennek a megkötésnek. Ez alapján a következő lehetne a
kiindulópontunk: a fikcionalista magyarázattal szolgál arra, hogy a saját beszédét a lehetséges
világokról nem úgy kell érteni, mint ami arról szól, hogy mi létezik ténylegesen, hanem hogy mi
létezik a robusztus univerzumok mérhetetlen sokaságának realista hipotézise szerint.10
Más szavakkal, amit a realista igaz metafizikának tekint, azt a fikcionalista (feltehetően)
hamis történetnek, amit említ, nem pedig állít a modalitásról szóló beszámolójában. Például annak
ellenére, hogy a fikcionalista egy pillanatra sem hiszi, hogy vannak kék hattyúkat tartalmazó
világok, azt igen is hiszi (ahogy mindenkinek kellene), hogy

(5) A világ sokaságának hipotézise szerint, van olyan V világ, hogy V-ben vannak
kék hattyúk.

A fikcionalista fenntartja, hogy amikor azt mondja, ahogy mondhatja is, hogy ’van egy kék
hattyúkat tartalmazó világ’, akkor, amit valójában állít, az (5). Ez a vitathatatlan metafikcionalista
tézis nem más, mint annak az ugyanilyen vitathatatlan modális állításnak a fikcionalista
parafrázisa, hogy lehetnének kék hattyúk.
Még általánosabban, legyen P egy tetszőleges modális állítás. A modális realistának rögtön
lesz egy nem-modális parafrázisa P-ről a lehetséges világok nyelvén; nevezzük ezt P*-nak. A
realista állításait a lehetséges világokról a P, akkor és csak akkor, ha P* sémához való explicit
ragaszkodás határozza meg. Ebből kifolyólag a fikcionalista parazitikus javaslata nem más,
minthogy a következő séma minden egyes példányát állítsuk: P, akkor és csak akkor, ha a világok
sokaságának hipotézise szerint P*. Úgy tűnik, a modális realizmushoz hasonlóan ez az elmélet is
szisztematikus módon biztosít igazságfeltételeket a modális állítások számára. Valóban, ha
megengedjük, hogy a prefixum hallgatólagos legyen, a két elmélet verbálisan
megkülönböztethetetlen lesz. A különbség az, hogy a fikcionalista megközelítése nem feltételezi
elő a lehetséges világok ontológiáját.

3. A fikcionalista fikciója
Mielőtt belekezdenénk az elképzelésnek az értékelésébe, világosabban meg kellene fogalmaznunk
azt a fikciót, amit úgy neveztem, hogy a ’világok sokaságának hipotézise’. Informális
posztulátumok egy halmazával kezdünk.

(6a) A valóság univerzumok vagy ’világok’ sokaságából áll.

10A lehetséges világok egy olyan elméletéért, amely alapul szolgálhat egy alternatív fikcionalizmus számára, vö. D. M.
Armstrong, „A lehetségesség természete.” Lásd a kötetben.
6

(6b) Ezek egyike az, amit általában az univerzumnak nevezünk: az a legnagyobb téridőben
összekapcsolódó rendszer, amelynek részei vagyunk.
(6c) A többi nagyjából ugyanilyen fajtájú dolog: tárgyak rendszerei, közülük számos konkrét,
és amelyeket olyan externális relációk hálózatai kapcsolnak össze, amelyek a mi
univerzumunkban található tárgyakat összekapcsoló téridőbeli távolságokhoz
hasonlatosak. (Pl., 2., 74-76. oldalak.)
(6d) Minden egyes univerzum elszigetelt a többitől; vagyis, a különböző univerzumokban
található partikulárék nem kapcsolódnak téridőben. (Ebből következik, hogy az
univerzumok nincsenek átfedésben; egyetlen partikuláré sem lakosa két univerzumnak.)
(Pl., 78. oldal.)
(6e) Az univerzumok totalitása zárt az újrakombinálhatóság elve mellett. Ez nagyjából a
következőt jelenti: a tárgyak bármely gyűjteményére tetszőleges számú univerzum esetén,
van egy olyan egyedi univerzum, amely minden egyes dolog tetszőleges számú
duplikátumát tartalmazza, feltéve, hogy elég nagy a téridő ahhoz, hogy elférjenek benne.
(Pl., 87-90. oldal.)11
(6f) Nincsenek önkényes korlátok az univerzumok teljességén [plenitude]. (Pl., 103. oldal).12
(6g) Az univerzumunk nem különleges. Vagyis nincs semmi figyelemre méltó vele
kapcsolatban az univerzumok rendszerének szemszögéből.13

Ezek a posztulátumok – melyek jelentősége világosabb lesz, ahogy továbbhaladunk – szolgálnak

arra, hogy előzetesen megragadják Lewis modális realizmusának ontológiai magját. Azokat a
dolgokat írják le, amikben egy modális realistának, mint modális realistának hinnie kell.
Azonban egy fontos szempontból a posztulátumok képtelenek arra, hogy teljes
mértékben megragadják a modális realizmus erejét. Ahhoz, hogy ezt belássuk elegendő arra
visszaemlékeznünk, hogy (6)-ot a modális szótár felhasználása nélkül fogalmaztuk meg. A
posztulátumok mind arról szólnak, hogy mi van, nem pedig arról, hogy minek kell lennie, vagy mi
lehetne.14 Ez pedig azzal a furcsa következménnyel jár, hogy az általuk meghatározott elmélet
(bizonyos értelemben) kompatibilis azzal a nézettel, miszerint minden aktuális. Azaz el tudunk
képzelni egy olyan extravagáns aktualistát, aki miközben elfogadja (6)-ot, azt is hozzáteszi, hogy
csupán aktuális dolgok léteznek. Nincs ebben semmi ellentmondás. Ez pusztán az a furcsa nézet,
amely szerint az aktualitás jóval nagyobb, mint általában gondoljuk – ’sziget univerzumok’
hatalmas tengere –, egy olyan kozmológia, ami annak az aktualista metafizikusnak lehet
tetszetősebb, akit Quine tiszta egek és sivatagos tájak iránti vonzalmának épp a fordítottja hajt.15

11 Az utolsó kikötés arra szolgál, hogy gátat emeljen az a paradoxon elé, amit P. Forrest és D. M. Armstrong
fogalmazott meg az „An Argument Against David Lewis’s Theory of Possible Worlds” című tanulmányukban
(Australasian Journal of Philosophy, 1984, 164-8.). Lewis értelmezésében ez a feltétel azzal a következménnyel jár, hogy
az univerzumok között reprezentált legnagyobb téridő dimenzionalitásának van egy (ismeretlen) felső korlátja, illetve
a legnagyobb számban lakott világokat benépesítő nem-átfedésben lévő tárgyak számának is van egy felső korlátja.
Ez később a 7. szakaszban fontos lesz.
12 Az újrakombinálhatósághoz hasonlóan ennek az elvek is trükkös a megfelelő megfogalmazása. Például azt kellene

garantálnia, hogy az előző lábjegyzetben említett felső korlátok természetesek. Ily módon megeshet, hogy a legnagyobb
világok a térbeli dimenziók megszámlálhatatlan végtelenségét birtokolják. Azonban az ki van zárva, hogy mondjuk
1017 + 1 dimenzióval rendelkezzenek. Ha ugyanis ezt feltételeznénk, akkor egyúttal azt képzelnénk, hogy a világok
teljessége ebben az értelemben önkényesen lett korlátozva.
13 Lewis ezt a követelményt nem különbözteti meg a nem-önkényességtől. Azonban nekem úgy tűnik, hogy fontos

különbség van közöttük. Ez az elv ugyanis a többi univerzum tekintetében foglalkozik az univerzumunk helyzetével.
Ily módon nem (6f), hanem (6g) vonja maga után azt, hogy lenniük kell olyan tulajdonságoknak vagy univerzáléknak,
amelyek noha az univerzumunkban nem, másokban igen is instanciálva vannak. Ha az univerzumunk az összes
lehetséges természetes tulajdonságnak tartalmazná egy instanciáját, akkor ez egy figyelemreméltóan gazdag világ
lenne, ezzel pedig megszegné (6g)-t.
14 Az, hogy egy ilyen specifikáció lehetséges, az döntő jelentőségű annak a modális realistának, aki azt reméli, hogy a

lehetséges világok elméletét a modális fogalmak egy teljesen reduktív elemzésében tudja kiaknázni.
15 Az elképzelés egy meglepő felbukkanásáért vö. Poe Eureka című művével:
7

Mindazonáltal úgy veszem, hogy a modális realizmus definíció szerint inkompatibilis az

aktualizmussal. Modális realistának lenni annyi, mint hinni abban, hogy némely dolog valóságos,
ám nem aktuális. Ahhoz, hogy jobban megértsük ezt az aspektust, többet kell mondanunk róla.
Például a posztulátumokat kiegészíthetjük egy (7)-hez hasonló megjegyzéssel:

(7) Az univerzumok lehetséges világok; a mi univerzumunk és annak részei nem

mások, mint aktuális individuumok; a többi pusztán lehetséges.

(6) és (7) együtt nyilvánvaló módon vonja maga után, hogy némely dolog valós, ám nem-aktuális.
Az ezek által meghatározott elmélet megérdemli a ’modális realizmus’ (MR) elnevezést, és bárki,
aki ebben hisz, az modális realista.
Leginkább azért fáradozom ezzel a ponttal, hogy lássuk, a fikcionalista fikciója nem
egészen egyezik meg MR-rel. (7) hozzáadásával MR megfogalmazása leplezetlenül (jóllehet
meghatározott módon) a modális szótárra épül. Azonban a világosság érdekében jól teszi a
fikcionalista, hogy meghagyja fikcióját nem-modálisnak, miközben azt a realista elképzelést is meg
akarja őrizni, miszerint az univerzumunk egy a számos univerzum közül. Következésképp
kiindulópontjának az eredeti (6)-os posztulátumokat veszi, a (7)-beli kiegészítő modális
hídtörvények pedig nem fognak szerepet játszani a megközelítésében.
Azonban ezek az eredeti posztulátumok nem elegendőek a fikcionalista céljaihoz. Számos
dolgot elmondanak a realista általános koncepciójáról az univerzumok totalitását illetően, mégis
meglehetősen keveset mondanak arról, hogy milyen dolgokat tartalmaznak a különböző
univerzumok. Így (6)-ban semmi sem garantálja, hogy egyes univerzumokban vannak emberek,
vagy felhők, vagy csillagok, még kevésbé kék hattyúk és farkatlan kenguruk. Azonban, ahogy
rövidesen látni fogjuk, központi jelentőségű, hogy a fikcionalista fikciója egy gazdag és részletes
képét biztosítsa annak, hogy mi folyik a különböző univerzumokban. E cél felé haladva a
fikcionalista azt javasolja, hogy az eredeti posztulátumokat egészítsük ki egy enciklopédiával: ennek
az univerzumnak az intrinzikus jellegéről szóló nem-modális igazságok listájával.16 Az
enciklopédia például meghatározza, hogy a mi univerzumunk olyan tárgyakat tartalmaz, amik
eléggé hasonlítanak a hétköznapi kengurukra, eltekintve attól, hogy nincs farkuk (legalábbis a
leválasztott [undetached] kenguru-részek formájában). Tehát a többi univerzum a (6e)
posztulátumban megfogalmazott újrakombinálhatóság révén tartalmaz különálló [free-standing]
farkatlan kengurukat, a mi világunk lakosainak duplikátumait. Ez az új elmélet – (6), együttesen a
világunkra vonatkozó nem-modális intrinzikus igazságok teljes katalógusával – alkotja a
fikcionalista fikcióját. Nevezzük VS-nek.*

4. A lehetségesség fikcionalista elmélete

Ezek után jóval precízebb formában fogalmazhatjuk meg a fikcionalista javaslatát. Legyen P egy
tetszőleges modális állítás, P* pedig a modális realista nem-modális parafrázisa P-re a lehetséges

Magam pedig csábítónak találom azt a bohó gondolatot – persze anélkül, hogy bármi többnek nevezném –, hogy
létezik az Univerzumoknak egy véghetetlen sora, többé-kevésbé hasonlatosan ahhoz, melyet ismerünk – melyet
mindenkor is egyedül ismerni fogunk… Ámbár, ha univerzumok ilyen nyalábja létezik – és valóban léteznek – teljes
mértékig világos, hogy minek okán nem volt szerepük származásunkban, úgy törvényeinkben sincsen. Sem ők nem
kötődnek hozzánk, sem mi őhozzájuk. Az anyaguk – a szellemük nem a miénk – nem az, ami Univerzumunk
megtalálható. Nem lennének képesek megérinteni érzékeinket, sem lelkünket. Köztük és köztünk … nincsen semmi
közös hajlam. Mindegyik egymástól külön és függetlenül létezik, megfelelően ki-ki saját istenének kebelén!

In. The Complete Works of Edgar Allen Poe, New York, AMS Press, 1965, 16: 256. Vö. P. Unger, „Minimizing
Arbitrariness: Toward a Metaphysics of Infinitely Many Isolated Concrete Worlds.” Midwest Studies, 1984.
16 A céljaink érdekben, S egy nem-modális intrinzikus igazság az univerzumunkról, ha nem tartalmaz modális szótárt

és nem vonja maga után se a létezését, sem pedig a nem-létezését az univerzumunkon kívüli dolgoknak. Az
utóbbihoz elégséges, hogy minden kvantor és név S-ben a mi univerzumunk lakosaira korlátozódjon.
* Világok Sokaságának hipotézise alapján, az angol eredetiben PW szerepel.
8

világok nyelvén. (Ha helytálló a realista állítása, miszerint képes arra, hogy reduktív elemzést
nyújtson, akkor P*-nek mindig léteznie kell). A modális realista azt a P akkor és csak akkor, ha P*
bikondicionálist állítja, amely – ahogy láttuk – közvetlenül a lehetséges világok melletti
elköteleződéshez vezet, amikor a hétköznapi modális vélekedéseinkkel vegyítjük. A fikcionalista
trükkje az, hogy anélkül veszi kölcsön P*-t, a realista munkájának gyümölcsét, hogy állítaná azt, s
helyette a következő séma egy példányát állítja:

P akkor és csak akkor, ha VS szerint P*.

Ahogy Russell mondta volna, a fikcionalista módszere (legalább) annyi előnnyel bír, mint a lopás
a becsületes gürcöléssel szemben. A kérdés persze az, hogy vajon más előnyökkel is rendelkezik-
e.
Szemléltetésképp vegyük Ed meggyőződését, miszerint

(8) Lehetnének kék hattyúk.

A modális realista számára ez ekvivalens egy lehetséges világokra vonatkozó egzisztenciális

generalizálással:

(8r) Van olyan univerzum, amely tartalmaz kék hattyúkat.

Következésképp a fikcionalista a következő parafrázist ajánlja:

(8f) VS szerint, van olyan univerzum, amely tartalmaz kék hattyúkat.

A példa világosan mutatja a fikcionalizmus és a modális realizmus közti központi különbséget. Ha

Edhez hasonlóan szkeptikus vagy a kék hattyúk valódi létezését illetően, akkor nem kellene
hinned abban, hogy (8r) igaz. Azonban (8f) igazságában senkinek sem szabadna kételkednie.
Annak pedig végképp kétségbevonhatatlannak kellene lennie, hogy az univerzumok sokaságának
realista koncepciója szerint létezik olyan univerzum, amely tartalmaz kék hattyúkat. Ez pedig jól is
van így, hiszen az is ugyanilyen kétségbevonhatatlan, hogy lehetnének kék hattyúk. A fikcionalista
számára pedig ez egy és ugyan az.
Hogy kapjunk valami képet a fikcionalista elemzés szándékolt hatóköréről, vegyünk egy
tényellentétest.

(9) Ha a hattyúk kékek volnának, a kacsák rózsaszínűek lennének.

Néhány apróság figyelmen kívül hagyásával feltételezhetjük, hogy a realista ezt egy korlátozott
univerzális generalizálásként magyarázná:

(9r) Minden egyes univerzumban, amely olyan kis mértékben különbözik a

mienktől, amennyit a hattyúk kéksége megenged, a kacsák rózsaszínűek.

Így a fikcionalista a nyilvánvaló parazitikus elemzést javasolja:

(9f) VS szerint, minden univerzum, amely olyan kis mértékben különbözik a

mienktől, amennyit a hattyúk kéksége megenged, olyan univerzum, hogy ott a
kacsák rózsaszínűek.

Ezen a ponton a más univerzumok iránti szkeptikus plauzibilisen hagyhatja jóvá a realista
parafrázisát. Ha a mienk az egyetlen univerzum, (9r) üres módon [vacuously] igaz. Ezzel
9

ellentétben (9f), ahogy maga a tényellentétes is, nyilvánvaló módon hamis. A realista nézet szerint
vannak olyan univerzumok kék hattyúkkal és hétköznapi kacsákkal, amelyek rendkívül
hasonlítanak a mienkre; ezek pedig sokkal jobban hasonlítanak a mienkre a releváns
szempontokból, mint bármely másik univerzum, amelyben nem-sztenderd kacsák és hattyúk is
szerepelnek.
Természetesen ezek pusztán elemi példák. Nem tartalmazzák azokat az ismételt
modalitásokat és egyéb szintaktikai bonyodalmakat, amiket a műértő a nehézség potenciális
forrásának tekintene. Azonban ezek is kiemelik a központi ellentétet: nagyjából-egészében a
fikcionalista a kétségbevonhatatlanul igaz (hamis) modális állításokat az VS elmélet tartalmát
érintő hasonlóan kétségbevonhatatlan állításokkal fogja parafrazeálni. Hasonló körülmények
között pedig ez előny, ugyanis általában még a legtriviálisabb modális tézisek realista parafrázisa is
egy erőteljesen vitás metafizikai spekuláció, amely szöges ellentétben áll azzal, amit a legtöbbünk
(beleértve Edet is) a hétköznapokban hisz.
Rögtön visszatérek a két pozíció relatív érdemeihez; azonban először ki szeretnék
hangsúlyozni egy olyan fontos szempontot, amelyben ezek a nézetek egyetértenek. A példák azt
sugallják (természetesen anélkül, hogy bizonyítanák), hogy a központi esetekben a realista és a
fikcionalista egyet fog érteni a teoretikusan átgondolt modális ítéleteikben. Azaz, amikor a realista azt hiszi,
hogy a modális állítás általa nyújtott parafrázisa igaz, a fikcionalistának ugyanígy kellene tekintenie
a saját parafrázisára. Ez egész egyszerűen a fikcionalista szégyentelen élősködéséből következik.
Amikor a realista hisz a P modális állításnak a saját P* megközelítésében, akkor az csak azért
lehet, mert az általa elfogadott elmélet alapján ítéli igaznak P*-ot. Azonban pontosan ez az, ami a
fikcionalistát érdekli: a realista parafrázisának igazságértéke a realista elmélet szerint.
Következésképp a realista és a fikcionalista teoretikusan átgondolt modális ítéleteket generál
azáltal, hogy a tényeknek pontosan ugyanazt a körét veszik szemügyre. Ez pedig garantálja, hogy
általában mindketten egyet fognak érteni a modális igazságokat illetően. (Azonban lásd lejjebb a 7.
szakaszt.)
Ugyanakkor plauzibilis kívánalom a modális diskurzus filozófiai jellemzésével szemben,
hogy annak az elsődleges modális vélemények jelentős részét meg kellene erősítenie. Más szóval az
elmélet képviselőjének mindent el kell követnie, hogy azokat a modális állításokat, amelyeket
mindannyian hiszünk, olyan propozíciókkal parafrazálja, melyek hívésére feljogosult az
elméletének fényében. Ez alapján az előző bekezdés eredménye a helyességet illetően a következő
feltételes állítás formájában fogalmazható meg: ha a modális realista olyan pozícióban van, hogy
az elemzését adekvátnak tartsa ebben a minimális értelemben, akkor a fikcionalista is ilyen
helyzetben van.17
Természetesen az ilyen jellegű hűség a hétköznapi modális vélekedés iránt nem az
egyetlen megkötés a modalitás adekvát jellemzésével szemben. Még általánosabban szólva azt
kellene remélnünk, hogy a szemléletmódunk nagymértékben kompatibilis lesz a világra és a benne
elfoglalt helyünkre vonatkozó hiteink többi részével is. Adottnak veszem például, hogy jelentős
mértékű modális tudást birtoklunk. Ennek következtében súlyos hibának számít a modális tények
bármely filozófiai megközelítésében, ha figyelembe véve mindazt, amit szilárdan hiszünk a
képességeink határáról, az misztikussá teszi azt, hogy tudhatjuk ezeket a tényeket. Emellett egy
relatíve szilárd ontológiai nézetet is beemelünk a modalitás elemzésébe, és bármely elmélet, amely
arra kényszerít minket, hogy ennek fontos részeit feladjuk, hasonló okok miatt hibás. Miképp
boldogul hát a fikcionalizmus, projektünk eme további megkötéseinek fényében?

5. Ontológia
Ahogy már említettem, a legerősebb ellenvetés Lewis nézetével szemben feltehetően abból fakad,
hogy a modális realizmus egész egyszerűen hihetetlen mindazon dolgok fényében, amiket
szilárdan hiszünk. Szokványos esetben nem gondoljuk, hogy a mienken kívül számtalan

17Természetesen nem állítom, hogy bemutattam volna a realista elemzés adekvátságát ebben az értelemben. Ez
Lewis könyvének a feladata.
10

univerzum létezik, azt pedig még kevésbé, hogy azokat végtelen számú kék hattyú, beszélő
majom és egyebek népesítik be. A modális realizmus mégis azt mondja nekünk, hogy ezek a
dolgok léteznek. Következésképp, ha ezt elfogadjuk, akkor gyökeresen felül kell vizsgálnunk a
metafizikai probléma megközelítéséhez alapul szolgáló világnézetünket.
Jóllehet a furcsaság sosem lehet döntő ellenvetés, mégis úgy hiszem, hogy azért számít
valamit. Végül is nem sok hasznunk származik egy olyan filozófiából, amelyben nem vagyunk
képesek komolyan hinni. Ily módon, ha arra buzdítanak minket, hogy térjünk át egy olyan
nézetre, ami a jelenlegi rálátásunk alapján fantasztikus módon valószínűtlennek tűnik, akkor
jogosan kérünk ennek megfelelően erős indokokat. Lewis fő stratégiája arra, hogy jobb színben
tűntesse fel a modális realizmust, annak bemutatására épül, hogy milyen hasznos is egy
szisztematikus filozófiában azt feltételezni, hogy számos világ létezik. Kételkedhetünk abban,
hogy a modális realizmus valóban olyan hasznos-e, mint ahogy Lewis állítja, ám még ha mindezt
el is fogadjuk, továbbra is nyitva marad az a kérdés, hogy vajon a hasznosságot érintő
megfontolások elégséges indokkal szolgálhatnak-e a létezőkre vonatkozó elképzelésünk ilyen
szélsőséges felülvizsgálatára.18
Ezért a fikcionalizmus első és legnyilvánvalóbb előnye abban áll, hogy látszólag nem
vonja maga után az ontológiánk felülvizsgálatát. Mindenesetre anélkül hihetsz mindent, amit a
fikcionalista mond a modális állítások igazságfeltételeiről, hogy hinned kellene a posszibiliában.
Hiszen ahogy láttuk, a fikcionalista állításai egy történet tartalmáról szóló állítások, és mivel ezek
nem feltételezik elő a történet igazságát, anélkül hiheted őket, hogy egyúttal azok a dolgok mellett
is el kellene köteleződnöd, amiket a történet kíván leírni.
Ez nem jelenti azt, hogy a fikcionalizmus teljes mértékben hallgatna az ontológia
kérdésében. Könnyen lehet, hogy amikor a történetekről, elméletekről és más reprezentációkról
úgy beszél, ahogy, akkor valójában a fikcionalista elköteleződik ezen entitások mellett. Mivel
ezeket a reprezentációkat absztrakt entitásoknak szokás tekinteni, a fikcionalizmus visszatetszést
kelthet bizonyos nominalistákban.19 Ez a konvencionális nézet mármost aligha szent és
sérthetetlen. Legjobb tudomásom szerint lehetséges lenne, hogy olyan megközelítést biztosítsunk
a fikcionalista ontológia számára, ami nominalista szempontból is elfogadható. Azonban még ha
ez nem is lehetséges, azt el kell ismernünk, hogy figyelembe véve a kiindulópontunkat az
absztrakt entitások iránti elköteleződés közel sem olyan súlyos, mint a realisták elköteleződése a
lehetséges világok mellett. A nominalizmus nem volt része annak a józan naiv ontológiának,
aminek megtartásában, mondjuk Ed is érdekelt volt. A legtöbbünk eleve hisz a történetekben,
elméletekben és a többiben, még akkor is, ha nem rendelkezünk világos és elegáns elmélettel
róluk. Mindenesetre nem az a lényeg, hogy a fikcionalista nem mond semmit arról, hogy mi

18 Valóban eltűnődhetünk azon, hogy ezeknek a hasznosságból vett érveknek miért kellene akár csak prima facie is
kényszerítő erejűnek lenniük Lewis számára, ha figyelembe vesszük a többi nézetet. Lewis szerint a célunk a
metafizikában, ahogy a fizikában is az, hogy az igazságot higgyük. És mivel Lewis az igazságot illetően (minden
értelemben) realista, elfogadja, hogy nincs szükségszerű kapcsolat egy elmélet hasznossága, eleganciája satöbbi, illetve
igazsága között. Persze remélhetjük, hogy az igazság megragadható egy gyönyörű, gyümölcsöző elméletben, felépítése
során pedig vezethet is ez a remény minket, mindazonáltal nincs független indokunk arra, hogy azt higgyük, hogy
ennek így is kell lennie. Mármost a modális realizmus melletti érvek alapján az elmélet lehet hasznos, elegáns s. í. t.
Ennek fényében tehát képes vagyok belátni, hogy miképp szolgálhatnak ezek indokul arra, hogy azt remélje valaki,
hogy igaz. Ahogy Lewis is mondja, ha a modális realizmus igaz, akkor a filozófusok paradicsomának vagyunk a lakói,
és mindannyiunknak bizakodnunk is kellene abban, hogy a paradicsomban időzünk. A baj az, hogy ami okot ad a
reményre, az általában nem ad okot a hitre. Ha úgy gondolnánk, hogy ez nem így van, akkor úgy tekintenénk a
vágyakozásra, mint ami a metafizikai hitek rögzítésének egy helyes vezérelve.
19 Chihara (id. mű) fenntartja, hogy a fikcionalizmus a matematikai esetben azért fogadható el nominalista

szempontból, mert az ’F-ben,…’ formájú prefixumokra gondolhatunk olyan egyszerű szimbólumokként, amikben
nem lehet kvantifikálni az ’F’ helyén. Megvannak a saját kételyeim ezt illetően, ha másért nem is, akkor azért, mert
úgy tűnik, hogy a fikcionalista magyarázati megjegyzései elkerülhetetlenül együtt járnak a reprezentációk feletti
kvantifikációval. Természetesen még akkor is, ha ez így van, ennek nem kellene zavarnia egy Chiharához hasonló
szabadelvű nominalistát: bárki, aki a lingvisztikai entitások egy olyan ontológiáját fogadja el, ami felülmúlja a konkrét
irományok teljességét, az könnyen értelmezheti olyan entitásként a fikcionalista fikcióit, mint amik ebbe a típusba
tartoznak.
11

létezik, hanem az, hogy a modális realizmussal ellentétben a fikcionalizmus elfogadásával nem kell
jelentős mértékben megváltoztatnunk a nézetünket, ezt pedig minden mástól eltekintve, a
fikcionalista megközelítés egy határozott erényének kell tekintenünk.

6. Episztemológia
Ha a fikcionalizmus arra törekszik (ahogy a modális realista biztosan), hogy elszámoljon a modális
igazságok természetével, akkor a megközelítését kompatibilisnek kell mutatnia a modális tudásunk
manifeszt tényével. Meg kell győznie minket arról, hogy a modális tények, ahogy elgondolja őket
épp azok a fajta tények, amelyeket a hozzánk hasonló teremtmények tudhatnak. Ebben a
szakaszban a problémának mindössze egy részét fogom érinteni. Azt a kérdést kívánom feltenni,
hogy a fikcionalizmus vajon kompatibilis-e azzal a nézettel, miszerint a megszokott módszereink
a modális hitek kialakítására általában jó útmutatók a modális igazsághoz. Ez a kérdés bármely
megközelítés esetében központi jelentőséggel bír. Egy olyan elmélet, amelyik nem tudja
megalapozni a legjobb módszereink megbízhatóságába vetett hitünket, látszólag meglehetősen
gyorsan modális szkepticizmushoz vezetne, ahhoz a nézethez, amely szerint nem rendelkezünk
modális tudással; ezt pedig a legtöbb erőteljes szkeptikus tézishez hasonlóan nehéz elhinni.
Természetesen gyakran mondják a modális realizmusról, hogy megsérti ezt a feltételt. A
gond az, hogy ha a modális állításokat olyan fizikai tárgyakról szóló állításokként értjük,
amelyektől okságilag elzártak vagyunk, akkor nehéz belátni, hogy miért kellene a világhatárolt
képességeinknek modális igazságot szolgáltató kapacitást tulajdonítanunk. Nem fogom áttekinteni
Lewis válaszát erre a problémára: megoldását ugyanis (olykor) meggyőzőnek találom (vö. Pl., 108-
15). Inkább néhány útközben elejtett fontos megjegyzésére fogok összpontosítani. Lewis a
következőket írja a modális hitek forrására vonatkozó naturalista elszámolás igényére:

A matematika esetében a válasz az, hogy főképp olyan általános elvekből történő
következtetés révén alakítjuk ki a véleményünket, amiket már eleve elfogadunk… Azt
feltételezem, hogy a válasz a modális esetben is hasonló. Úgy vélem, a mindennapi modális
véleményeink nagymértékben az újrakombinálhatóság elvének a következményei…
Elképzelhetünk olyan érvelést, ami szigorúan ennek a pontos megfogalmazásából származik,
ám valójában az érvelés sokkal inkább a gondolatkísérlet formáját ölti magára. Megpróbáljuk
elgondolni, hogy a dolgoknak a már eleve lehetségesnek elgondolt duplikátumai… miképp
rendeződhetnek el újra oly módon, hogy megfeleljenek egy állítólagos lehetségesség
leírásának. Amikor nem teljes részletességgel képzeljük el a különféle elrendeződéseket, akkor
természetesen azt vesszük szemügyre, hogy miképp lehetne megfelelően leírni őket. (Pl., 113-
14).

Ebben a passzusban Lewis a képzelet modális érvelésben játszott szerepének egy plauzibilis
megközelítését vázolja fel. A képzelet nem hoz minket ’kapcsolatba’ a létezés egy speciális
birodalmával. E helyett, amikor elképzelünk valamit, akkor a gondolatainkat vezető elvek
következményeit vesszük szemügyre – a modális esetben olyan elveket, amiket úgy tűnik, hogy
VS posztulátumai jól megragadnak. A szituációk reprezentációt az empirikus tudásunknak, az
újrakombinálhatóság elveinek, a nem-önkényességnek stb. megfelelően alkotjuk meg.20 Ha pedig
az ennek megfelelően elképzelt szituációk egyikét megfelelően írja le a P állítás, akkor arra
következtetünk, hogy a ’Lehetségesen P’ igaz.
Ha bármi is helyes e gondolatmenetből, akkor a modalitás elméleteinek valamiképp
magyarázattal kell szolgálniuk arra, hogy miért is kellene nekünk ezt a képzeletből eredő módszert
a modális igazság megállapítására vonatkozó megbízható módszernek tekintenünk. Végül is a

20 Lewis megjegyzése a matematikai esettel analóg módon azt sugallhatja, hogy elfogadjuk vagy hisszük azokat az
elveket, amelyek hallgatólagosan vezetik a képzeletet. Azonban ez helytelennek tűnik. A kérdéses elvek lehetséges
világokról szóló elvek. Tehát, ha hisszük őket, akkor születésünktől kezdve el vagyunk köteleződve a modális
realizmus mellett, egész egyszerűen azért, mert arról gondolkodunk, hogy mi lehetett volna. Mindazonáltal világosan
látszik, hogy egy-két kivételtől eltekintve modális realistává válni kell, nem pedig születni.
12

képzeletet vezető elvek következményeinek feltárása jórészt pszichológiai vizsgálódásokat igényel.

Miért lenne ez egy jó mód annak felfedezésére, hogy mi lehetne?
A realista válasza megtévesztően egyszerű. (i) a modális igazságok univerzumok egy
tartományáról szóló igazságok; (ii) a képzeletünket vezető elvek igazak arról a tartományról; így
(iii) nagyjából, amikor ezek az elvek szerint képzelünk el valamit, akkor az általunk elképzelt
körülmények realizálódnak valahol az univerzumok között.
Ez a válasz talán tényleg egyszerű, azonban mélységesen zavarba ejtőnek kellene tűnnie.
Ha el is fogadjuk az első premisszát, (ii) akkor is egy meglepő feltevés. Adódik ekkor ugyanis a
kérdés: csupán véletlen az, hogy a képzeletünket vezető elvek igaz módon írják le a dolgok egy
olyan tartományát, amellyel az emberi lényeknek egyáltalán semmi kapcsolatuk nem volt, amikor
azok az elvek megformálódtak, feltehetően egy tökéletesen természetes evolúciós folyamat
mellett? Végül is lehettek volna olyan teremtmények, amelyek képzeletre vonatkozó elvei nem
tartanak lépést a világok disztribúciójával a modális térben. Hogy van az, hogy oly szerencsések
vagyunk, hogy a megfelelő képzelet diszpozíciók adatottak meg nekünk? A realista nyilvánvalóan
magyarázattal tartozik.
Nem gondolom, hogy meg tudok felelni a realistának, aki kétség kívül olyan további
kognitív tartományokra fog rámutatni (például induktív érvelés), ahol meg kell engednünk, hogy a
képességeink megbízhatósága történetileg esetleges kérdés. Mindössze azt kívánom
kihangsúlyozni, hogy a fikcionalista számára semmilyen ezzel analóg probléma nem vetődik fel.
Ha a realistának igaza van, amikor azt javasolja, hogy a lehetségességek képzeletbeli
megalkotásában a VS posztulátumaihoz hasonló dolgok vezetnek minket, akkor, amikor
elképzelünk valamit, a legkevesebb, amit felfedezünk az az, ami a VS szerint igaz. Azonban a
fikcionalista számára ez elég. A modális tények épp ebbe a típusba tartoznak. Ily módon a
fikcionalista számára nem merül fel az a speciális rejtély, minthogy miért kellene megbíznunk a
képzeleteinkben, a modális igazságok feltárásának eszközében. Ez pedig ismételten egy lényeges
pontnak tűnik a fikcionalizmus mellett.21

7. A nemteljességi probléma
Remélem, hogy a fikcionalizmus potenciálisan vonzó megoldásnak kezd tűnni Ed dilemmájára:
egy olyan megközelítésnek, amely során a lehetséges világok eszköztárát anélkül tudjuk kiaknázni
különféle célok érdekében, hogy a sajátunkon túl más világokban is hinnünk kellene. Sajnos,
ahogy az olvasó is kétség kívül rá fog jönni, a helyzet nem feltétlen rózsás. A továbbiakban három
olyan kérdést fogok tárgyalni, ami problémát jelent a fikcionalizmus számára. Jóllehet egyik sem
döntő vele szemben, mindazonáltal megfelelő képet adhatnak a vele járó bonyodalmakról.
Ugyanis azok számára, akik Ed helyzetében vannak, megeshet, hogy épp ezek a dolgok billentik ki
a mérleg nyelvét az általunk tárgyalt stratégia oldaláról.
Korábban azt a szerény állítást tettem, hogy a fikcionalizmus és a modális realizmus
egyetért egymással (és a mindennapi vélekedéssel) a modalitást érintő kérdések jelentős részében
– azokban az állításokban, amelyeket nyilvánvalóan hamisnak, vagy épp nyilvánvalóan igaznak
gondolunk. Azonban egy általánosabb ekvivalencia állítás csődöt mond, ez pedig problémát
jelenthet a fikcionalista számára. Mint kiderült, bizonyos elég marginális esetekben a
fikcionalistának és a realistának ellent kell mondani egymásnak azt illetően, hogy mik a modális
igazságok; annak pedig, akinek az intuíciói nyilvánvaló módon az utóbbit támogatják, ez a
fikcionalista javaslat ellen szólhat.
Hogy lássuk a nehézséget, egy olyan modális állításra van szükségünk példaként, amely – a
realista nézőpontjából – meghatározott igazságértékkel bír, noha az számunkra ismeretlen. Mi
több, azt is megköveteljük, hogy ez a tudatlanság ne az univerzumunk empirikus tényeire

21 Ez nem jelenti azt, hogy ne lennének olyan episztemológiai kérdések, minthogy miképp fedezzük fel a
képzeletbeli érvelés során ezeknek a képzeletre vonatkozó elveknek a következményeit. A lényeg mindössze annyi,
hogy mind a realista, mind pedig a fikcionalista egyetért abban, hogy ilyen felfedezés lehetséges. Tehát bármely
probléma, amit ez a nézet felvet, az mindkét fél számára fennáll.
13

vonatkozó tudatlanságunkból származzon. Ez robosztus modális tudatlanság kell, hogy legyen –

olyan tudatlanság, amely a tudományos és történelmi tudásunk tetszés szerinti kiterjesztését is
túlélné. Meglehet, nem nyilvánvaló, hogy létezik ilyen állítás. Azonban Lewis nézetében egyes
állítások arra vonatkozóan, hogy milyen ’hatalmas’ lehetne az univerzum, épp beleillenek ebbe a
kategóriába. Például  legyen egy olyan tőszámnév, amely nagyobb az univerzumunk téridőbeli
régióinak számánál, és vegyük azt az állítást, miszerint

(10) Lehetne  nem-átfedésben lévő fizikai tárgy.

A realista számára természetesen ez egy olyan állításhoz vezet, amely a legnagyobb univerzum
méretéről szól:

(10r) Létezik egy  nem-átfedésben lévő fizikai tárgyat tartalmazó univerzum.

Azonban ez lényegesen különbözik a korábban vizsgált állításoktól. Ahogy korábban is

említettük, Lewis úgy tartja, hogy lennie kell egy * felső korlátnak az olyan nem-átfedésben lévő
tárgyak számát illetően, amik a legnagyobb számban lakott világot népesítik be (lásd 11.
lábjegyzet). Mégis fogalmunk sincs arról, hogy mi is ez a felső korlát; mindössze annyit tudunk,
hogy még ha minden információnak birtokában is lennénk az univerzumunk empirikus karakterét
illetően, akkor sem lenne rálátásunk az univerzumok teljességének eme globális aspektusára. Ily
módon a realista számára a (10)-es modális állításnak határozott igazságértéke van, azonban azért
nem tudjuk megmondani, hogy mi is az, mert nem tudjuk – és talán sosem fogjuk megtudni –
hogy vajon   *.
Ezek után vegyük (10) fikcionalista megközelítését. A fikcionalista számára (10) ekvivalens
azzal, hogy

(10f) VS szerint, létezik egy  nem-átfedésben lévő fizikai tárgyat tartalmazó

univerzum.

Mi ennek a mondatnak az igazságértéke? Nos, ez meglehetősen világosnak tűnik: az előző

bekezdés tanulsága alapján, még ha rendelkeznénk is VS teljes specifikációjával – a
posztulátumok listájával, együttesen a világunk nem-modális intrinzikus természetének teljes
elképzelésével –, akkor sem lennénk olyan pozícióban, hogy azt állítsuk, a VS szerint, léteznek 
tárgyat tartalmazó univerzumok. A történet egyszerűen hallgat ezen a ponton. Ennek ellenére (10f) azt
implikálja, hogy az valójában határozottan pozitív választ ad. Tehát (10f) nem igaz.
Következésképp a fikcionalistának két opciója van: (10f) vagy hamis, vagy igazságérték
nélküli. Akármelyik esetet is vesszük, mivel (10f) nem igaz, a fikcionalistának azt kell mondania,
hogy az ekvivalensnek tekintett (10)-es modális állítás szintén nem igaz. Ezzel pedig már eltér a
realizmustól. Az a fikcionalista, aki úgy tekint VS-re, mint a meghatározó fikciójára, eleve
kizárhatja azt a lehetőséget, hogy lehettek volna  tárgyak; a realista ezt nem teheti meg. Tehát, ha
valamilyen indok alapján az intuíciód azt sugallja, hogy nyitva kell hagyni ezt a kérdést, akkor a
fikcionalizmusnak ezt a formáját kontraintuitívnek találhatod. De mehetünk még tovább is.
Ugyanis úgy tűnik, hogy bármilyen irányt is vesz a fikcionalista, mindig valami tarthatatlant kell,
hogy mondjon.
Jóval természetesebben járunk el, ha (10f)-et hamisnak tekintjük. Végül is (10f) szerint a
realista elmélet dönt arról, hogy vannak-e bizonyos méretű világok, miközben az elmélet
valójában nem dönti el ezt a kérdést. Tehát (10f) egy olyan tulajdonságot tulajdonít VS-nek,
amivel az nem rendelkezik. Annak belátásához, hogy miért is vezet a fikcionalista számára ez a
kézenfekvő döntés problémákhoz, nézzük (11)-et:
14

(11) Nem áll fenn annak az esete, hogy lehetne  nem-átfedésben lévő fizikai
tárgy.

Ránézésre ez az eredeti (10)-es modális állításunk tagadása. Az pedig egy lényeges jellemzője a
modális diskurzusra vonatkozó megértésünknek, hogy itt is, mint ahogy mindenütt, egy állítás és
annak tagadása ellentmondásban áll egymással. Vagyis eltérő igazságértékkel kell rendelkezniük,
ha egyáltalán rendelkeznek igazságértékkel. Úgy vélem a fikcionalistának tiszteletben kell tartania
ezt a látszatot. Ennél fogva, ha (10)-et hamisnak, akkor (11)-et igaznak kell tekintenie.
Sajnálatos módon a korábbiakhoz hasonló megfontolások azt is kizárják, hogy ilyen
elosztásban rendeljük hozzá az igazságértékeket az állításainkhoz. (11) fikcionalista elemzésének
formája,

(11f) VS szerint, egyetlen univerzum sem tartalmaz  fizikai tárgyat

megegyezik azzal, mint amit (10f) esetében láttunk: a VS történet hallgat az itt említett mondat
igazságértékéről. Ám mivel emiatt tekintettük (10f)-et hamisnak, a szimmetria megköveteli, hogy
ugyanígy (11f)-et – és ekképp (11)-et – is hamisnak tekintsük. Ennek következtében az az intuitív
állítás, miszerint (10f) hamis, úgy tűnik, annak elfogadására kényszeríti a fikcionalistát, hogy (10)-
nek és (11)-nek – egy modális állításnak és tagadásának – ugyanaz az igazságértéke, ezzel pedig
megsérti azt, amit a szokványos használat meglehetősen határozott elköteleződésének tekintek,
tudniillik hogy az ilyen állítások mindig ellentmondóak.22
A fikcionalista ezt úgy kerülheti el, hogy kijelenti, általában, amikor egy P modális állítás
P* parafrázisát nem határozottan nyilvánítja igaznak vagy hamisnak a VS elmélet, akkor a P
modális állításnak nincs igazságértéke. Ebben az esetben mind (10), mind pedig (11) igazságérték
nélküli lenne, ez pedig kompatibilis azzal, hogy ellentmondóak.
Azzal a feltételezéssel fogok élni, hogy a fikcionalista megteszi ezt a lépést. Ám sajnálatos
módon amellett, hogy az elsőhöz képest kevésbé természetes, ez a lépés aggasztó
következményekkel jár. Egyrészt ezzel a kikötéssel a megszokott logikai konnektívumok többé
nem lesznek igazságfüggvények, amikor modális állításokra alkalmazzuk őket. (10) és (11)
igazságérték nélküli. Ám diszjunkciójuk logikai igazság, ahogy a VS nyelvén megfogalmazott
átirata is. Feltételezem, hogy minden ilyen logikai igazság igaz a VS szerint. Tehát a
fikcionalistának meg kell engednie, hogy a modális esetben előállhat olyan igaz diszjunkció,
amelynek egyik tagja sem igaz. Természetesen más területeken is szembesülünk hasonló
helyzetekkel, mindenekelőtt a meghatározatlanságnak [vagueness] és az igazság-predikátumnak
azokban a filozófiai tárgyalásaiban, amelyek szuperértékeléses [supervaluational] megközelítést
alkalmaznak az igazságérték rések szemantikája kapcsán.23 Azonban továbbra is nehéz belátni,
hogy miként merül fel itt ez a jelenség, egy olyan területen, ahol a megszokott
gondolkodásmódunk nem szolgáltat indokot arra, hogy egy bonyolult propozícionális logikát
várjunk, és ahol az egyetlen indokot arra, hogy mégis ezt javasoljuk, olyan megfontolások

22 Élhetnénk azzal az ellenvetéssel, miszerint korántsem példanélküli ez az állítás, ráadásul a témánkhoz egy
meglehetősen szorosan kapcsolódó területen szembesülünk hasonló esettel. A fikcióbeli igazság számos
megközelítése szerint a ’Moriarty vércsoportja A+’ és a ’Nem igaz, hogy Moriarty vércsoportja A+’ mondatok nem
valódi ellentmondások, ugyanis ezeket szokványos esetben úgy értik, hogy hiányosak a prefixált mondatok
tekintetében, ahol a ’Holmes történetben…’ operátornak tág hatóköre van. Nem az ’F-ben, nem-P’ a negációja az ’F-
ben, P’-nek. Ennél fogva mindkettő lehet hamis. Mindazonáltal a fikcionalista nem folyamodhat ehhez a példához
annak magyarázata érdekében, hogy miképp lehet mind a (10)-es, mind a (11)-es modális tézis hamis. Ugyanis az nem
része a nézetének, hogy a modális állításokat (ellentétben a lehetséges világokról szólóakkal) bármikor is hallgatólagos
prefixummal látjuk el.
23 Vö. B. van Fraassen, „Singular Terms, Truth-Value Gaps, and Free Logic.” Journal of Philosophy, 1966, 481-95; D.

Lewis, „General Semantics.” újranyomva a Philosophical Papers első kötetében, New York, Oxford, 1983; S. Kripke,
„Outline of a Theory of Truth.” Journal of Philosophy, 1975, 690-715.
15

támasztják alá, amelyek – enyhén szólva – meglehetősen távol esnek a kérdéses nyelvi
gyakorlattól.
A második probléma még aggasztóbb. Emlékezzünk vissza arra, hogy a fikcionalista
stratégiájának intuitív magyarázata során annak megértésére támaszkodtam, hogy miképp
működnek általában a történet prefixumok. Pusztán azért értjük, hogy milyen jellegű kifejezésnek
kell lennie a fikcionalista ’VS szerint’ operátorának, mert azt mondták, hogy az a kifejezéseknek
abba az ismerős osztályába tartozik, ami például ’A Holmes történetben…’ prefixumot is magába
foglalja. Sajnos meglehetősen világosnak tűnik, hogy a már jól ismert történet prefixumok nem
idéznek elő igazságérték rést, ellentétben azokkal, amiket most javasoltunk a fikcionalista részéről.
A Holmes történetek épp úgy hallgatnak Moriarty vércsoportjáról, mint ahogy a VS is hallgat a
legnagyobb világ méretéről. Mégis, ha valaki azt akarná állítani, hogy ’A Holmes történetekben,
Moriarty vércsoportja A+’, akkor természetszerűleg azt feltételeznénk, hogy valami hamisat
mondott, nem pedig valami olyat, aminek nincs igazságértéke. Hasonlóképp: a
kvantummechanika hallgat a világlélek kérdéséről. Ám, amikor az új kor avatárjai azt mondják,
hogy a kvantummechanika szerint, az univerzum tudatos, akkor hamisan beszélnek. A
kvantummechanika nem mond ilyeneket. A modális ellentmondások problémájára adott
megoldásnak az a következménye, hogy a fikcionalista operátor abban tér el a paradigmától, hogy
hasonló körülmények között hamisság helyett réseket idéz elő. Azon pedig továbbra is
eltűnődhetnénk, hogy valójában mennyire is értjük ezt az operátort. Ha ezen a módon
különbözik más történet prefixumoktól, akkor vajon milyen más módon tér még el, és miért van
mindez? Hacsak nem tud rá választ adni, akkor a fikcionalista nézete már alapjában
homályossággal fertőzött.

8. Primitív modalitás
A fikcionalista operátorát eddig egy olyan definiálatlan primitív kifejezésként kezeltük, amit
intuitív módon értünk. Az előbbi megjegyzések mégis azt sugallják, hogy valójában itt egy zavarba
ejtő teremtménnyel van dolgunk; továbbá azt is jogosan gyaníthatjuk, hogy az operátor
szemantikai viselkedésének magyarázatára tett komolyabb erőfeszítések rejtett bonyodalmakat
tárnának fel a fikcionalista nézetében.
További aggodalomra adhat okot az a gondolat, hogy mégis mit mondhatnánk magyarázat
gyanánt annak, aki még nem értette meg a ’VS szerint, P’ kifejezést. Kezdésképp a következő
magyarázatok bármelyikét ajánlhatjuk: Ha VS igaz volna, akkor P igaz lenne; Ha VS-t feltételezzük, P
következik; Lehetetlen lenne VS számára, hogy anélkül legyen igaz, hogy P is igaz lenne. Ezek korántsem
tökéletes parafrázisok. Mindazonáltal úgy tűnik, mindegyik megfelelő előrebocsájtása annak,
amire akkor gondolunk, amikor a fikcionalista prefixumát használjuk. A probléma pedig az, hogy
a kulcsfogalom mindegyik esetben egy nyilvánvalóan modális kifejezés. Ez azt sugallja, hogy a
fikcionalista eszközét is modális operátorként kellene osztályoznunk.
E javaslat kapcsán két ellenvetés ugrik be. A gyengébbik szerint a fikcionalista a
legrosszabb esetben mindössze nem dicsekedhet a modális realista elméletének átfogó voltával,
hiszen a realista azt állítja, hogy képes az összes modális kifejezést nem-modális terminusokban
elemezni – ez a modálisnak egy teljes redukciója a nem-modálisra –, míg a fikcionalista elemzése
változatlanul tartalmaz egy redukálatlan modális elemet. Az erősebbik ellenvetés szerint viszont a
fikcionalista elmélete nem csak, hogy kevésbé átfogó, mint ahogy azt reméltük: valójában teljes
egészében hasztalan. A fikcionalista modális primitívuma ugyanis különösen homályos – jóval
homályosabb, mint azok a modális fogalmak, amelyekről a használatával kívánna számat adni.
Válaszként a fikcionalistának először el kellene ismernie, hogy ha a prefixumot modális
operátornak kell neveznünk, akkor nem adta meg az eliminatív redukció hozzávalóit. Amit tett az
nem más (ha más tekintetben sikeres a megközelítése), minthogy erre az egy fogalomra redukálta
a modális fogalmak egy széles körét. Mármost lehet, hogy ez nem tűnik olyan lenyűgözőnek, mint
egy alapos eliminatív redukció, azonban továbbra is egy korántsem triviális haladás az elemzés
szempontjából. Ezt nem mondhatnák el magukról például azok, akik primitívnek tekintenék a
16

logikusok sztenderd modális operátorait. Ugyanis, ahogy több szerző is kimutatta, számos
nyilvánvalóan modális ítélet nem fejezhető ki olyan nyelven, aminek a modális szótára dobozokra
és gyémántokra korlátozódik.24
Másodszor a fikcionalistának rá kellene mutatnia, hogy ha a prefixuma egy modális
operátor, akkor semmi esetre sem nyilvánvaló, hogy a realista egy teljesen reduktív kezelését
nyújtotta a modalitásnak, ugyanis az továbbra is homályos marad, hogy a realista miképp akarja
eliminálni ennek a kifejezésnek az előfordulásait. Igaz, a fikcióbeli igazságra vonatkozó
elméletének keretei között a realistának rendelkezésére áll egy erőteljes stratégia a történet
prefixumok széles körének eliminálására. Ez az elmélet egy S történet tartalmát a lehetséges
világok egy olyan TS halmazával azonosítja, amelyet számos tényező meghatároz, beleértve a
fikció explicit szövegét, a történetmesélő szándékait, a mesélés körülményeit, és így tovább. Egy P
mondatot akkor és csak akkor mondanak S szerint igaznak, ha P igaz minden világ tekintetében
TS-ben. Vegyünk egy egyszerű példát: ’A dilettáns detektív’ tartalma mindazon, az aktuálistól
legkevésbé eltérő világok halmazával adható meg, amelyekben a történet szövege az ismert tények
jegyzékeként szerepel. Ami igaz a történetben, az igaz ezen világok mindegyikében.25
Az ilyen jellegű elemzés több változatot is megenged. Mindazonáltal a lényeges pont az,
hogy még ha valamelyikük végül sikeres is lesz az egyszerű narratív fikcióbeli igazság
megközelítéseként, maga a megközelítés nem terjed ki az olyan metafizikai ’történetekre’, mint a
realista hipotézise. Azok a fikciók, amelyekre a lehetséges világok elemzése alkalmas, egy intuitív
értelemben olyan történetek, amelyek arról szólnak, hogy miképp történhettek volna aktuálisan a
dolgok. Emiatt reprezentálják őket olyan könnyen lehetséges világok halmazaiként. Azonban VS
ebben a formában nem egy történet. Nem csupán a mi kis szegletünk, hanem a teljes modális
valóság reprezentációja. Ez pedig egy lényeges különbség.
Hogy ezt még világosabban lássuk, vegyünk az Ez a magányos világ című új keletű, jogosan
figyelmen kívül hagyott regényt. A szerző egy elkötelezett modális realista, a könyve pedig egy
olyan antiutópia, amely nagyjából a harmincas évek anti-totalitariánus tanmeséit veszi mintául:
ebben az esetben a valóság aktualista koncepciójának rémes látomását. Arra kéri az olvasót,
képzelje el, vagy tegyen úgy, hogy csupán egy világ van – a mienk –, és ezután gondolja el a
riasztó következményeket. A történetben bármi is történjék, az szükségszerűen történik. Az
aktuálison kívül semmi sem lehetséges. Ily módon, ahogy a szerző teljesen világossá teszi, a
sajnálkozás hiábavaló, a fontolgatás értelmetlen, és ami a legnagyobb tragédia mindközül, a
legelegánsabb és leggyümölcsözőbb metafizikai elmélet hamis.
Ne törődjünk azzal, hogy vajon ezek-e a helyes következmények. Végül is ez csak egy
fikció. A kérdésünk az, hogy a modális realista, felszerelkezve a fikcióbeli igazságra vonatkozó
reduktív megközelítésével vajon képes-e reprezentálni ennek a történetnek a tartalmát (mint ami
végső soron nem is különbözik sokban attól ontológiai aspektusában, mint amit a legtöbbünk
tulajdonképpen gondol). Vagyis a kérdés az, hogy a realista miképp akarja úgy elemezni ’Az Ez a
magányos világban, P’ formájú állításokat, hogy eliminálja a történet prefixum előfordulását?
Ha az elemzésnek a paradigmát kell követnie, akkor a történet tartalmának világok egy
halmazának kellene lennie. De mégis melyik halmaznak? Nem annak a halmaznak, amely az
aktuális világot egyedül tartalmazza: ez annak reprezentálja egy teljes megközelítését, hogy minek
az esete áll fenn aktuálisan, ez pedig nem az, amit a könyv tartalmaz. Esetleg a magányos világok
halmazának – azoknak a világoknak, amelyek szerint nincsenek más világok? Ha lennének ilyen
világok, akkor értelmesen mondhatnánk azt, hogy minden, ami bennük történik, az

24 Vö. Pl., 13; A. Hazen, „Expressive Completeness in Modal Languages.” Journal of Philosophical Logic, 1976, 25-46.
Forbes rendszerében (id. mű) a modális logika nyelve a modális operátorok egy megszámlálható végtelenségével
bővül annak érdekében, hogy összehasonlítható legyen a modális realizmus nyelvének kifejezőerejével.
25 Lewis, „Truth in a Fiction.” Wolterstorff, id. mű.
17

szükségszerűen történik. A probléma az, hogy a modális realistának nincs oka hinni a magányos
világokban, ha egyáltalán képes értelmezni ezt az elképzelést.26
A realista esetében a probléma az, hogy a világok teljességének reprezentációja
nyilvánvaló módon vagy szükségszerűen igaz, vagy szükségszerűen hamis. Következésképp a
tartalomnak – ha világok egy halmazának kell lennie – vagy az összes világ halmazának, vagy az
üres halmaznak kell lennie. Azonban egyik sem lesz megfelelő az olyan történetek meglehetősen
meghatározott tartalmának megragadására, mint az Ez a magányos világ, vagy ami azt illeti, VS
maga. Ily módon a realista saját nézőpontjából az aktuális világról szóló történetmesélés
nagymértékben eltér az összes világra vonatkozó történetmeséléstől. A realistának rendelkezésére
áll egy elegáns reduktív eljárás az első típusba tartozó történet prefixumokat illetően, ám híján van
a második típus egy ehhez hasonló megközelítésének, annak, amely magába foglalja a ’VS szerint’
prefixumot.
Vegyük észre, hogy a fikcionalista pontosan ugyanebben a helyzetben van. Tegyük fel,
ahogy már korábban is tettük, hogy primitívumként tekint operátorára. Ha ez megvan, akkor úgy
szajkózhatja tovább a megszokott módján a realistának a jólfésült fikcióbeli igazságra vonatkozó
megközelítését, ha például azt mondja, hogy ha F egy hétköznapi narratív fikció, akkor ’F-ben, P’
akkor és csak akkor igaz a VS szerint, ha a legközelebbi univerzumok, amelyekben F ismert ténynek számít,
olyan univerzumok, amelyekben P. Ezt természetesen kölcsönvettük, azonban itt nincs semmiféle
körkörösség, mivel a fikcionalistának nem áll szándékában, hogy a ’VS szerint’ az elemzés
hatókörébe essen.
Ha követed az állást, akkor láthatod, hogy a fikcionalista eddig vetekszik a realistával az
elemzés tekintetében, és hogy egyik sem számolt el a ’VS szerint,...’ operátorral. Természetesen a
döntetlen nem lehet végleges. Megeshet, hogy a realista egy szép napon képes lesz elszámolni a
fikcionalista prefixumával, ha pedig ez az elszámolás döntően támaszkodik a lehetséges világok
apparátusára, akkor a fikcionalista azt nem tudja majd körkörösség nélkül kölcsönvenni.
Hangsúlyozom, egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy miképp nézne ki egy ilyen megközelítés, ám
még ha adottnak is feltételezzük, akkor is úgy tűnne, hogy a fikcionalista figyelemreméltóan jól
teljesített. Anélkül ajánlotta a modális fogalmak széles körének erőteljes redukcióját egy fogalomra
– amely pedig az ideológia korszerűsítése –, hogy annak árát az ontológiában fizetnénk meg.
Megközelítése megfelel a hétköznapi modális vélekedéseknek, helyesen érti a modális tudás
forrását… Egy modális primitívum nem tisztességes ár mindezért?
Néhányaknak továbbra is elveheti a kedvét a kérdés által előfeltételezett filozófiai módszer
koncepciója. Ám legyen. Még ha így is van, azt továbbra is ellen lehetne vetni, hogy a
megközelítésünk túlságosan jószívű. A két nézet között nem csupán az a különbség, hogy a
fikcionalistának primitívnek kell vennie egy olyan modális fogalmat, amit a realista definiál,
ugyanis hasonlóképp, míg a propozícionális logika bizonyos eseteiben a negációt és a diszjunkciót
veszik primitívnek, addig máskor mindkettőt a Sheffer művelet terminusaiban definiálják. A
probléma az, hogy van valami mélységesen nem kielégítő a fikcionalista primitívum
megválasztásával kapcsolatban. Először is, ahogy a nemteljességi problémára vonatkozó
tárgyalásunk mutatja, a primitívum közel sem olyan világos, mint amilyennek szeretnénk, hogy
egy primitívum legyen. Amennyiben bármit is mond a fikcionalista arról, hogy miképp működik,
azt mondja, hogy azokhoz a történet prefixumokhoz hasonlóan működik, mint amiket már
értünk. Az igazság azonban az, hogy két szempontból lényegesen különbözik: abban, hogy
igazságérték réseket idéz elő, illetve abban, hogy ellenáll a sztenderd lehetséges-világ elemzésnek.
Másodszor pedig, és ez talán még fontosabb, ez a primitívum egyszerűen nem érződik

26 Feltételezem, hogy egy magányos világnak olyan világnak kellene lennie, amely tekintetében egyetlen másik világ
sem lehetséges. Valószínűleg azonban a relatív lehetségesség bármely olyan fogalma, amelyet bevezethetünk a realista
eljárásba, nagymértékben támaszkodna a világok hasonlóságára vonatkozó tényekre. Tehát a magányos világok olyan
világok lennének, amelyek nem relevánsan hasonlóak bármelyik másikhoz. Azonban az újrakombinálhatóság
garantálja, hogy bármely világ esetén vannak olyan világok, amelyek rendkívül hasonlítanak rá bármely tekintetben,
ami egyáltalán számíthat.
18

primitívumnak. A történet tekintetében vett igazság olyan jellegű dolognak hangzik, mint amiről
képesnek kellene lennünk számot adni, szöges ellentétben az olyan plauzibilisebb
primitívumokkal, mint a negáció. Végezetül világosnak tűnik, hogy egy elmélet, amelynek
alapköve egy olyan fogalmat tartalmaz, ami hasonlóképp homályos, mint a ’VS szerint’, keveset
tesz annak érdekében, hogy eloszlassa a modális nyelv jogosságát érintő hagyományos aggályokat.
A humei-quineiánus szkeptikus rémére gondolok, amely azt veti a modális nyelv filozófiában
történő használata ellen, hogy azt egész egyszerűen túl szegényesen értjük ahhoz, hogy komoly
intellektuális célokat szolgáljon. Nem hangsúlyoztam itt ki azt a programot, ami arra törekszik,
hogy megválaszolja az utóbbi, bevallottan sokrétű aggodalmat. Azonban az ebből az irányból
érkező nyomás folyamatosan életben tartotta az empirista hagyományban a modalitás reduktív
elszámolására irányuló kutatást, és úgy vélem, sokak számára csalódás lenne, ha a fikcionalista
teljes mértékben tehetetlen lenne ezzel szemben.
Az ehhez hasonló megfontolások arra vezethetik a redukciós hajlamú fikcionalistát, hogy
a központi fogalmának valamilyen szubsztantívabb megközelítése után nézzen – egy olyan eljárás
után, ami azt alapvetőbb nem-modális fogalmak terminusaira vezeti vissza. Úgy vélem, sajnos
borúsak a kilátások. Mint minden fikció esetében, több minden igaz a VS szerint, mint ami
expliciten adott a szövegben – ebben az esetben a posztulátumokban és az enciklopédiában. A
probléma pedig az, hogy miképp specifikáljuk azt a következmény relációt, ami ezt a nagyobb
osztályt egy nem-modális módon határozza meg. Mindazonáltal erre csak azt fogom felelni, hogy
nem tudom, miképp tehetnénk ezt meg. Számíthatunk az arra vonatkozó szilárd intuíciókra, hogy
egy P mondat vajon igaz-e a realista hipotézis szerint. Azonban nincs tudomásom a hipotézis és a
P között fennálló reláció olyan megvilágító erejű nem-modális jellemzéséről, amelyet ezeknek az
intuícióknak meg kellene ragadniuk.
Meglehet, hogy mindez pusztán a leleményességem hiányára utal.27 Mindazonáltal szembe
kell néznünk azzal a ténnyel, miszerint a primitív modalitás lehet, hogy a fikcionalista nézet egy
kiküszöbölhetetlen jellegzetessége. Az, hogy ezt komoly hibának tekintjük-e attól függ, hogy
miképp gondolunk arra a programra, amibe belefogtunk – azaz arra a programra, hogy a modális
nyelv olyan ’megközelítését’ vagy ’elemzését’ hozzuk létre, amely nem foglal magába
elköteleződést a lehetséges világok mellett. Ha komolyan úgy véljük, hogy egy reduktív
megközelítés hiányában a modális fogalmak valamiképp gyanúsak filozófiailag, akkor a
fikcionalizmus abban a formájában, ahogy bemutattam, nem nagy előrelépés. Vagy pedig
gondolhatjuk azt (Lewisszal egyetemben), hogy habár jó dolog, ha rendelkezésünkre áll a
modalitás egy reduktív elemzése, a legjobb erre úgy gondolni, mint egy olyan erényre, amit a többi
általunk is érintett erénnyel együtt kell mérlegre tennünk. Ebből a nézőpontból a
fikcionalizmusnak az a hibája, hogy képtelen a redukcióra, ellensúlyozható az ontológiájának teljes
hihetőségével, a kompatibilitásával egy nagyjából naturalisztikus episztemológiával, és így tovább.
Végül pedig lehet, hogy valaki egyszerűen csak nem érdekelt a reduktív programban. Számos
szerző számára egy modalitástól megtisztított világnézet nem része a lehetséges-világ

27 Pl., 150 skk. szolgál indokul arra, hogy azt gondoljuk, a probléma alapjában véve leküzdhetetlen. A
legnyilvánvalóbb felfogás az, hogy a relációt logikai relációként kell megalkotni: azaz, hogy a posztulátumokra és a
(VS) enciklopédiára axiómákként tekintsünk, illetve hogy a ’VS-ben, P’-t úgy definiáljuk, mint ’VS P’. Így most
persze, ha a minimális absztrakt apparátust vesszük, akkor a logikai következmény relációnak számos tisztán formális
relációját definiálhatjuk nem-modálisan. Azonban jó okunk van arra, hogy azt gondoljuk  nem lehet ilyen reláció.
Először is, az elmélet nyelve nem más, mint a magyar egy szabálytalan töredéke, amely kapcsán a következmény
egyetlen tisztán formális fogalma sem érhető el. Ám ami még fontosabb, hogy még ha olyan szabályosnak is
képzeljük el a nyelvet, mint, mondjuk egy elsőrendű nyelv, egy tisztán formális következményreláció akkor sem
szolgáltatna igazságot az intuícióinknak azon ismerős indok miatt, hogy megcsúfol bizonyos intuitíve szükségszerű,
ám nem-logikai kapcsolatokat a nyelv terminusai között. Ily módon: szükségszerűen, az arany egy fém; és intuitíve, a
VS szerint, minden univerzumban, az arany egy fém. Mégis az itt említett mondat nem a posztulátumok egyike,
illetve az enciklopédiában sem szerepel, mivel más világok feletti kvantifikációt foglal magába. Ami pedig erőteljesen
implauzibilis az az, hogy ezek bármely szabályozásának tisztán formális következményének kellene lennie.
19

megközelítés céljának; ebben az esetben pedig a fikcionalistának az a hibája, hogy képtelen a

redukció megalapozására, egyáltalán nem számít.28
Ezt megéri kihangsúlyozni. Különféle érdekeket szolgálhatunk ki az általunk tárgyalthoz
hasonló deflácionizmussal – olyan érdekeket, amelyeket egyáltalán nem választottunk még külön.
Azzal a szerény céllal indultunk, hogy elnyerjük a jogot arra, hogy kvázi anélkül lépkedjünk ide-
oda a modális idióma és a lehetséges világok idiómája között, hogy minden képzeletet felülmúló
metafizikai elköteleződéseket halmoznánk fel. Ez a cél különválasztható a realistának attól az
ambíciójától, hogy a modálisnak a nem-modálisra történő redukcióját nyújtsa, mindaz alapján
pedig, amit eddig elmondtunk, Ed érdekét teljesen jól szolgálná egy olyan deflácionizmus, amely
képtelen az ilyen jellegű redukcióra. Igaz, amíg a fikcionalista primitív operátora nem világos, ez
aggodalomra ad okot. A világosság feltehetően olyan kívánalom, amit attól függetlenül várhatunk
el, hogy mi is a program. Azonban ez Ed számára egy cseppet sem tűnhet konkluzívnak. Végül is
a megértésünk mellett tanúskodik az a tény, hogy belefoghatunk egy arról folyó párbeszédbe,
hogy mi igaz a realista hipotézise szerint annak érdekében, hogy próbára tegyük az elméletét az
intuícióval szemben. Tudjuk, hogy miképp használjuk nagyjából elfogadható módon az ’LV
szerint’ prefixumot, és amennyiben tényleg tudjuk, annyiban meg is értjük azt. Az pedig, hogy az
ilyen jellegű megértés vajon elégendő-e ahhoz, hogy életben tartsuk a fikcionalizmust, mint egy,
az Edhez hasonló emberek számára elérhető opciót, az most már egy némileg kényes döntés
kérdése.

9. Az érdeklődésből vett érv29

Zárásképp egy olyan nehézséget veszünk szemügyre, ami noha meglehetősen eltér az eddig
tárgyalt problémáktól, a projektünk további tisztázására sarkall minket. A probléma kifejtése
során Kripkenek a Lewis hasonmáselméletével szemben felhozott ellenvetésére
támaszkodhatunk. A következőket írja Kripke:

A dolog hasonmása egy másik lehetséges világban soha nem azonos a dologgal magával. Így
ha azt mondjuk, „Humphrey megnyerhette volna a választást (ha ezt és ezt csinálta volna)”,
nem arról beszélek, ami Humphreyval történhetett volna, hanem olyan valamiről, ami valaki
mással, egy „hasonmással” történhetett volna. Mindazonáltal Humphreyt feltehetőleg
egyáltalán nem érdekelné, hogy valaki más nyert volna egy másik lehetséges világban –
függetlenül attól, mennyire hasonlít rá ez a másik személy. Számomra Lewis elmélete még
bizarrabbnak tűnik, mint a világokon átívelő azonosítás szokásos elmélete, amelyet fel
szeretne váltani.30

Természetesen egy kis csúsztatással van itt dolgunk. Lewis nem azonosítja azt, ami Humphreyval
történhetett volna azzal, ami valaki mással történhetett volna. Arról van inkább szó, hogy az arról
szóló állításoknak az igazságfeltételei, hogy mi történhetett volna Humphreyval arra vonatkoznak,
hogy mi történik másokkal, nevezetesen Humphrey hasonmásaival más világokban. Azonban ez
nem igazán érinti a lényeget. Feltételezhetjük, hogy Humphreyt rendkívül érdekli, hogy
legyőzhette volna Nixont, ám kicsit sem érdekli, hogy valaki, aki egészen olyan, mint ő – ám
továbbra is egy teljesen idegen – legyőzött valakit, aki egészen olyan, mint Nixon. Az egyik tény
közvetlen érdeklődés tart számot, miközben a másik közömbös. Ily módon van valami paradox –
vagy, ahogy Kripke mondja, ’bizarr’ – a kettő azonosításában.
Tisztázzuk az ellenvetés természetét. Úgy tűnik, hogy Humphrey másképp áll a róla szóló
modális, mint a hasonmásáról szóló nem modális tényhez; azonban önmagában ez nem egy
logikai ellenvetés azzal az állítással szemben, miszerint a két tény azonos. Teljes mértékben

28 Vö. Stalnaker id. művével; és Kripke megjegyzéseivel a lehetséges világokról a Megnevezés és szükségszerűségben.
(Ford. Bárány Tibor, Akadémiai kiadó, 2007.) 148. o. 18. jegyzet.
29A következők Simon Blackburn megjegyzésén alapulnak. Vö. a Spreading the Word című könyvével, Oxford, Oxford

University Press, 1984, 212-16.

30 Megnevezés és szükségszerűség. 28. o. 15. lábjegyzet.
20

lehetséges, hogy másképp álljunk egy és ugyanazon dologhoz annak más-más leírás alatt. Lois
szereti Supermant, azonban Clarkot pusztán csak kedveli. Ez azért lehetséges, még akkor is, ha
Superman nem más, mint Clark Kent, mert Lois erre még nem jött rá. Hasonlóképp lehetségesnek
tűnne, hogy anélkül érdekeljen minket, hogy P, hogy egyúttal az is érdekeljen, hogy P*, még
akkor, is ha P és P* ugyanazt a körülményt jelölik ki, feltéve, ha nem hisszük azt, hogy ugyanazt
jelölik ki.
Úgy gondolom az ellenvetés jellege inkább ’praktikus’, sem mint logikai. A modalitás egy
’megközelítésének’ a jelenségek egész sorára kell választ adnia. Eddig az elsődleges hiteinkkel
szembeni hűséget hangsúlyoztuk – hűséget ama hiteinkkel kapcsolatban, hogy mi lehetett volna,
hűséget a modális tudásunk forrására vonatkozó nézetünket illetően, hűséget az általános
felfogásunkkal kapcsolatban arról, hogy mi van, és így tovább. Amit Kripke tett az nem más,
minthogy rámutatott egy teljesen eltérő, ám ugyanilyen fontos jelenségre – a modális tények iránti
kézzelfogható érdeklődésünkre – és ezzel kapcsolatban is sürgette a hűséget. Egy megfelelő
megközelítés lehetővé teszi a modális igazságok iránt valóban fennálló érdeklődésünk
magyarázatát; azt, hogy érzelmileg, morálisan és gyakorlatainkban is számolunk a modális
elképzeléseinkkel. Az ellenvetés pedig épp az, hogy a hasonmáselmélet nem képes megfelelni
ennek a követelménynek. Egyszerűen nem érdekel minket a vadidegenek sorsa azon a közvetlen
módon, mint ahogy mondjuk, a saját modális tulajdonságaink érdekelnek bennünket. Ennél fogva
implauzibilis ezt a két fajta tényt azonosítani.
Nagy általánosságban a hűség követelményekre tekinthetünk úgy, mint amelyekben az a
módszertani konzervativizmus fejeződik ki, amely alapján ’megközelítéseket’ vagy ’elemzéseket’
keresünk. Az elsődleges modális véleményünkhöz való hűség elvárása például tekinthető egy
olyan elvárásnak, miszerint annak, aki szívén viseli a szóban forgó elemzést, ne kelljen amiatt arra
kényszerülnie, hogy radikálisan módosítsa a modális hiteinek összességét. Hasonlóképp a Kripke
ellenvetése mögött húzódó követelményt is tekinthetjük annak az elvárásnak, miszerint egy
megfelelő megközelítésnek anélkül kell elfogadhatónak lennie, hogy arra kényszerítene minket,
hogy radikálisan felülvizsgáljuk a modális tények iránti érdeklődésünk mintázatait. Úgy tűnik, azt
mondja Kripke, hogy Lewis hasonmáselméletének elfogadása gyakorlatilag azt a nézetet
kényszerítené ránk, hogy a modális tények nem nagyon számítanak. Szokványos esetben morális
és érzelmi értelemben rendkívüli érdeklődést tanúsítunk azzal kapcsolatban, hogy mi történhetett
volna velünk. Mégis, a hasonmáselméletet elfogadni annyi, mint úgy tekinteni ezekre a modális
tényekre, mint amik semmivel sem fontosabbak, mint idegenek mindennapi élete egy másik
bolygón, azaz célszerű közömbösség dolga. Ez azonban egy gyökeres felülvizsgálat.
Mihelyst így fogalmazzuk meg az ellenvetést, egy nyilvánvaló – ha nem is nyilvánvalóan
helyes – válasz adódik. Ha szívvel-lélekkel képviseljük a hasonmáselméletet, akkor a modalitás
helyett sokkal inkább a távoli idegenek iránti érdeklődésünket kellene felülvizsgálnunk. Humphrey
úgy gondolja, hogy nincs különösebb oka arra, hogy a hasonmásaival törődjön. Azonban amikor
elfogadja Lewis elemzését, azt fogja hinni, hogy a róla szóló modális tények nem mások, mint a
hasonmásairól szóló modális tények; és mivel az előzővel törődik, az utóbbi is érdekelni fogja.31
Azt hiszem, ez lenne Lewis válasza, mindazonáltal messzire vezetne ezt saját keretein
belül értékelni. Amit ki kell hangsúlyoznunk az az, hogy ez továbbra is egy revíziós álláspont. Ha
így válaszolunk, akkor azzal azt mondjuk, hogy a modális realizmus elfogadásával nem csupán az
ontológiánkat, hanem érdeklődésünk és aggályaink mintázatait is felül kell vizsgálnunk. Mármost
az ilyen gyakorlatokra vonatkozó hűség elvárása, mint minden ilyen elvárás, vitatható. Egy
megfelelően motivált elemzés tulajdonképpen alapot adhat annak átgondolására, hogy mi tarthat
számot érdeklődésünkre. A kérdés a modális realizmus számára – amelyet nekünk nem kell
megválaszolnunk – az, hogy vajon elégséges alapunk van-e arra a felülvizsgálatra, amelyet az
elmélet úgy tűnik, hogy ránk kényszerít.
Könnyű megérteni, hogy mit jelent ez a fikcionalizmus adekvátságát illetően. Épp úgy,
ahogy a modális realizmus is visszaél a jóindulatunkkal akkor, amikor az életbevágó tényeket
31 Vagy esetleg úgy fogja gondolni, hogy ez utóbbi mindvégig érdekelte, anélkül, hogy tudott volna róla.
21

látszólag érdektelen, távoli pótlékokról [simulacra] szóló tényekkel azonosítja, úgy a

fikcionalizmust is érthetjük úgy, mint ami azáltal él vissza a jóindulatunkkal, hogy ugyanezeket a
tényeket egy misztikus történet tartalmára vonatkozó tényekkel azonosítja. Humphreyt érdekli,
hogy nyerhetett volna. Bizonyos döntéseket talán megbán, mivel úgy gondolja, hogy ha másképp
cselekedett volna, akkor nyerhetett volna. Most képzeljük el, hogy Humphrey elfogadja és
magáénak vallja a modális gondolatainak tartalmáról szóló fikcionalista nézetet. Úgy fogja vélni,
hogy az a tény, hogy nyerhetett volna, nem más, mint az a tény, hogy a VS történet szerint, van
olyan világ, amelyben valaki, aki egészen hasonlít rá – a hasonmása – valóban nyer. Átvészelheti
az érdeklődéseinek mintázata valamilyen elképzelhető módon ezt az azonosítást? Érezhet
koherensen megbánást – ami lehet egy erőteljes, bénító érzés – attól a gondolattól, hogy bizonyos
filozófus történetében valaki, aki hasonlít Humphreyra megnyer egy olyan választást, mint, amit
Humphrey elvesztett? Ne értsük félre, a történetet nem tekintjük annak a különálló modális
ténynek a bizonyítékaként, hogy Humphrey nyerhetett volna. A fikcionalista számára a történetre
vonatkozó tény éppen maga a modális tény; és egy érthető, világos fikcionalistának mindkettővel
szemben ugyanazzal az attitűddel kell viseltetnie.
Azt gyanítom, kezdjük úgy gondolni, hogy ami a fikcióban történik, az nem is igazán
fontos számunkra. Lehet, hogy filiszter az, akit nem érdekel, hogy mi történik Isabel Archerrel,
mindazonáltal korántsem biztos, hogy erkölcsi vagy érzelmi szörnyeteg. Azonban a modális
tények iránti közömbösség egészen más kérdés. Vegyük például a megbánás érzésének egyszerű
esetét. A megbánás részben egy modális gondolatra adott érzelmi válasz. Ahhoz, hogy
megbánjuk, hogy egy bizonyos módon cselekedtünk, azt kell gondolnunk, hogy ha másképp
cselekedtünk volna, a dolgok jobbak alakultak volna; mi több, hogy másképp is cselekedhettünk
volna.32 Hacsak nem húzódnak mögötte ilyen modális gondolatok, egy érzelem nem lehet
megbánás. Ha pedig mindez igaz, akkor közömbösnek lenni a modálissal szemben annyi, mint
képtelennek lenni a megbánásra.33
A megbánás azonban nem elhanyagolható. Az a jellem, amelyik nem érez megbánást, par
excellence erkölcsi szörnyeteg. Abból is látszik, hogy így gondoljuk, hogy milyen hosszadalmasan
igyekszünk a gyerekeinkbe nevelni a megbánásra való képességet. Ráadásul úgy tűnik nekem,
hogy nem egyszerűen csak azon cinikus indok miatt tesszük ezt, hogy aki ezzel a képességgel bír
az könnyebben szocializálható, hanem azért is, mert megbánást érezni akkor, amikor megbánást
kellene érezni, az az egészséges lelki alkat jele, amellyel pusztán önmagáért is érdemes bírni.
Ha ez így van – és elismerem, hogy ez csak a legcsupaszabb vázlata egy kétség kívül
összetett jelenségnek –, akkor az a nézet, ami a modális igazság iránti közömbösséghez vezet, az
érdeklődés mintázatainak olyan felülvizsgálatát vonja maga után, amiről egész egyszerűen szó sem
lehet. Ahogy nem egy komoly opció Ed számára, hogy higgyen a beszélő szamarak
megszámlálhatatlan végtelenségében, ugyanúgy egyikünk számára sem komoly opció, hogy
lemondjunk a modális tények iránti érdeklődésről. Ha a fikcionalizmus valóban megköveteli ezt,
akkor a fikcionalizmust komolyan venni, ha máshogy nem is, de gyakorlati értelemben lehetetlen.
Valóban megköveteli ezt a fikcionalizmus? Természetesen adhatunk egy Lewiséhoz
hasonló választ. Vagyis mondhatja a fikcionalista, hogy jóllehet szükség van a felülvizsgálatra, az
nem a feljebb említett veszélyes revízió. Ehelyett a józan gondolkodású fikcionalista gondolhatja
azt, hogy a VS fikcióbeli igazság oly módon fontos a számára, amellyel korábban nem számolt.
Az a tény, hogy a dolgok alakulhattak volna jobban, hogyha másképp cselekedett volna, éppen az a
tény, hogy VS szerint, azok az aktuális világhoz legjobban hasonlító világok, amelyekben a
hasonmásai másképp cselekedtek olyan világok, ahol a dolgok jobban alakultak. Ám ez csupán

32 Megjegyzés: ez a ’-het’ nem a metafizikai lehetségességre, hanem a cselekvő szabadságára utal – mégis egy modális
fogalom, noha korántsem kapcsolódik közvetlenül a tanulmány fő témájához.
33 A megbánás egy sokatmondó teszt, ugyanis itt a modális tények iránti érdeklődésünk nem-származtatott,

ellentétben mondjuk az olyan tényellentétesek iránti érdeklődésünkkel, minthogy ’Ha elcsúsztam volna, eltörtem
volna a nyakam’, amelyet nyugodtan származtathatunk az az iránti érdeklődésből, hogy mit implikál a tényellentétes
az aktuális világ nem-modális jellegzetességeiről.
22

annyit jelent, hogy – esetleg elkeseredetten – törődnie kell azzal, ami ebben a fikcióban ezekkel a
karakterekkel történik. Igaz, nem mindig érdekelték ezek a dolgok. Azonban most már törődik
velük, sőt mi több, az átmenet nem volt oly nehéz – közel sem olyan nehéz, mint az az
alternatíva, hogy közömbössé váljon a modális tények iránt.
Mármost, hogy ez az átmenet vajon tényleg lehetséges-e a számunkra, az azt hiszem
pszichológiai kérdés; a választ pedig nem tudom. Mindazonáltal kiterjeszthetjük az ellenvetést. A
fikcionalista most szenvedélyesen érdeklődik egy bizonyos, alternatív univerzumokra vonatkozó
fikció, nevezetesen VS tartalma iránt. A többi hasonló jellegű fikcióval feltehetően mégsem
törődik ugyanígy. Vegyük például azt a történetet, amely szerint mindössze két univerzum van: a
mienk és egy másik, amelyet csupán kék hattyúk népesítenek be. Ahogy a modális igazságot a VS
fikció terminusaiban definiáljuk, az igazságok egy hasonló csoportját – a schmodális igazságokat
(?) – definiálhatjuk az új fikció terminusaiban. Ily módon azt mondhatjuk, hogy P akkor és csak
akkor s-lehetséges, ha a két-világ történet szerint, van olyan világ amelyben P; hasonló a helyzet az s-
szükségszerűséggel, s-tényellentétessel, és így tovább. A schmodalitás mármost nem modalitás.
Mégis a józan gondolkodású fikcionalista számára a modális és a schmodális tények ugyanolyan
típusúak: nevezetesen egy alternatív univerzumról szóló történet tartalmára vonatkozó tények.
Ezért feltehetjük a kérdést a fikcionalistának: miért érdekel téged annyira az egyik, miközben
egyáltalán nem törődsz a másikkal?
A kérdésnek azt kellene kiaknáznia, hogy mit tekinthetünk plauzibilis módon az
érdeklődésünk vagy aggályunk mintázataira vonatkozó normának. Ha egy osztály bizonyos
tagjaival különösen törődsz, ellentétben a többivel, akkor képesnek kellene lenned arra, hogy
rámutass valami olyan jellegzetességre, ami megkülönbözteti azokat a dolgokat, amikkel törődsz –
egy olyan jellegzetességre, ami megalapozza a hozzáállásbeli különbséged. A problémát az okozza,
hogy a fikcionalista nem tud kitartani e norma mellett a modális tények iránti érdeklődésében,
illetve a schmodális tények iránti közömbösségében. Mindkettő bizonyos hamis történetek
tartalmát érintő tényekről szól. És hacsak nincs az egyik ilyen történetnek némi autoritása, amivel a
másik nem rendelkezik, akkor a fikcionalista érdeklődése puszta önkénynek tűnhet – egy olyan
fétisnek, amely tárgyának nem a megkülönböztető értékbeli jellemzőin alapul.34
Nem tudok olyan egyszerű válaszról, ami megfelelne ennek a kihívásnak. Az egyik válasz
azt hiszem az lehetne, hogy a norma túlzott szigorúsága mellett érvelünk – hogy e kritérium
mellett minden érdeklődésünk fetisisztikus. Szőrszálhasogatás elvárni, hogy ha bármikor is jobban
érdeklődünk bizonyos dolgok iránt, mint mások iránt, akkor képesnek kellene lennünk rámutatni
egy olyan jellegzetességre, ami megalapozza ezt az érdeklődést, ugyanis a kérdés mindig újra fel
fog bukkanni: miért törődsz jobban azokkal a dolgokkal, amelyek rendelkeznek ezzel a
jellegzetességgel, mint azokkal, amelyek híján vannak ennek? Azonban, ha a jogos érdeklődéseink
némelyike megalapozatlan ebben az értelemben, akkor az nem döntő ellenvetés, hogy a józan
gondolkodású fikcionalista modális tények iránti érdeklődésének bele kell illenie ebbe a mintába.
Nyilvánvaló, hogy ez a válasz óvatosságot igényel. Nem fogom itt tovább boncolgatni, azt
azonban igyekszem leszögezni, hogy ha lenne olyan gyakorlat, ami a szenvedélyeket az alapján
bírálja, hogy azok önkényesek vagy hiábavalók, akkor az nem függhet döntő módon ettől a
problematikus modelltől. Tehát továbbra is lehetséges, hogy még akkor is támadhatóan
fetisisztikusnak tűnjön a fikcionalista speciális érdeklődése a VS fikció iránt, amikor már jobban
értjük ezt a kritikai gyakorlatot.
A másik válasz az, hogy elfogadjuk a normát, és keresünk valamilyen olyan
jellegzetességet, amely a VS fikciót megkülönbözteti a lehetséges világokról szóló többi fikciótól.
Ez azonban reménytelennek tűnhet. Végül is mi különböztethetne meg elégséges módon egy
bizarr science fiction forgatókönyvet egy másiktól, ami által kiérdemelhetné az egyik azt a nem-
származtatott érdeklődést, amellyel a modalitás felé fordulunk? Mégiscsak lehet, hogy van rá
válasz. Emlékezzünk vissza, hogy a modalitás episztemológiájának tárgyalása során azt
javasoltam, hogy azokat az elveket, amik a képzeletünket vezetik, amikor lehetséges
34 Ezen a ponton az ellenvetés Blackburn hasonmáselméletre vonatkozó tárgyalására hajaz; Blackburn, id. mű.
23

körülményeket alkotunk, egy bizonyos értelemben jól megragadják a VS posztulátumai. Nem

védtem ezt az állítást – ez egy elég szövevényes probléma lenne. Azonban ha van benne valami,
akkor a fikcionalista megpróbálhat úgy érvelni, hogy VS abból nyeri az ’autoritását’, hogy
valójában nem más, mint az imaginatív eljárásaink világos megfogalmazása. Ha így fogalmazzuk
meg, akkor teljesen érthető, hogy a fikcionalista a lehetségesség ’konceptualista’ elméleteihez
vonzódik. Ezeknek az elméleteknek az a céljuk, hogy bennünk lokalizálják a modális distinkciók
forrását, a dolgok aktuális állásának alternatíváira vonatkozó képzelőerőnk, illetve érdeklődésünk
képességében. Jól ismertek az ilyen megközelítések problémái – és annak megmutatása érdekében
is többet kellene mondanunk, hogy a fikcionalizmus elkerüli ezeket a problémákat. Most azonban
egyelőre csak annyit fogok mondani, hogy ez potenciálisan gyümölcsöző megközelítésének tűnik
a fikcionalista rátermettségét illetően arra, hogy válaszoljon a jelenlegi ellenvetésre.
Még egy válasz említést érdemel.35 Mindvégig azt feltételeztem, hogy a fikcionalizmus
célja, a modális realizmushoz hasonlóan az, hogy a lehetségesség egy elmélete legyen, azaz a
modális mondatok igazságfeltételeinek, és ennél fogva azoknak a tényeknek egy megközelítése,
amelyek igazzá teszik a modális állításokat. Azonban vegyük észre, hogy ez a feltételezés nem
kimondottan szükségszerű, ha figyelembe vesszük azt a mérsékelt problémát, amiből kiindultunk.
Amit Ed mindig is akart az nem más, mint egy engedély arra, hogy ide-oda mozoghasson a
modális és a világokra vonatkozó állítások között. Az ilyen átmeneteket bikondicionálisok
irányítják: a realista számára, P akkor és csak akkor, ha P*; a fikcionalista számára pedig, P akkor
és csak akkor, ha VS szerint, P*. Azonban egy dolog elfogadnunk ezeket a bikondicionálisokat –
még akár úgy is, mint szükségszerű igazságok egy csoportját – és más úgy tekinteni rájuk, mint
amik elemzést nyújtanak. Következésképp elképzelhető, hogy az a fikcionalista, aki mindössze Ed
problémáját akarja megoldani, elutasítja az erősebb olvasatot. Azt állíthatja, hogy nem a
lehetségesség egy elméletét ajánlja, hanem pusztán egy olyan elméletet, amely a modális tényeket
kapcsolja össze a VS történetről szóló tényekkel. Az elmélet anélkül engedélyezi az egyik
idiómáról a másikra történő átmenetet, hogy fényt akarna derítene a modális igazság természetére.
Természetesen ez a visszafogott fikcionalizmus [timid fictionalism] ugyanannyi kérdést vet fel,
mint amennyit megválaszol. Mégis meg kell hagyni, hogy az általunk említett problémák közül
számos – beleértve az érdeklődésből vett érvet is – e nézet számára egyszerűen fel sem merül. Ha
a modális tények különböznek a fikcionalista fikciójáról szóló tényektől, akkor azzal sincsen
semmi baj, ha különböző hozzáállásokat mutatunk irántuk.

10. Konklúzió
Jórészt attól függ, hogy a fikcionalizmus a modális realizmus egy járható deflácionista
alternatíváját képezi-e vagy sem, hogy mire akarjuk használni az elméletet. Ha azt tartjuk szem
előtt, hogy a realisták a modalitás természetének elszámolásában érdekeltek, akkor a
fikcionalizmus rendelkezik azzal az előnnyel, hogy relatíve mérsékelt az ontológiájában és ésszerű
az episztemológiájában. Mindazonáltal korántsem tökéletes abból a szempontból, hogy egy
modális primitívumra épít (legalábbis addig, amíg nem akad egy találékonyabb képviselője az
elméletnek), és talán abból a szempontból sem, hogy látszólag az érdeklődéseink mintázatának
szokatlan felülvizsgálatával jár együtt. Azonban minél mérsékeltebbek a céljaink, annál
kedvezőbbnek tűnhet a fikcionalizmus. Ami Ed dilemmáját illeti, az utolsó szakaszban említett
visszafogott fikcionalizmus valójában teljesen kielégítő lehet. Ezek után a modalitás kérdéseivel
foglalkozó gondolkodóknak kell feltenniük maguknak a kérdést – azoknak, akik anélkül beszélnek
a lehetséges világokról, hogy hinnének bennük –, miszerint figyelembe véve a céljaikat, nem
tekinthető-e járható útnak a fikcionalizmus valamely formája.

Ford. Tuboly Ádám Tamás

35 A javaslatot Wm. Tascheknek köszönhetem.