Oláh Imre
  
A Nimrud Hagyomány
 
  
 
"ŐSI GYÖKÉR" KIADÁSA
BUENOS AIRES
1985
 
 
 
BEVEZETÉS
 
 
Minden magyar ember ismeri mondavilágunk egyik
legszebb hagyományát - a Csodaszarvasról. Erről az ékesen
bemutatott szarvas-ünőről, mely anyaszarvas létére csillogó és
pompás fényben ragyogó agancsot visel. Azt is tudjuk róla,
hogyŐvezette Pannoniába Hunort és Magort - a hatalmas
NIMRUD király fiait.
Erről a hatalmas NIMRUD királyról azonban nekünk csak
annyit tanítottak, amit a Biblia ír róla, aholis a követ­kező
szöveget találjuk:
"Khús nemzé Nimródot is; ez kezde hatalmassá lenni a
földön.
Ez hatalmas vadász vala az Úr előtt, azért mondják:
Hatalmas vadász az Úr előtt, mint Nimród.
Az ő birodalmának kezdete volt Bábel, Erekh, Akkád és
Kálnéh a Sinear földjén." (Mózes I.10. 8, 9, 10.)
Annak ellenére, hogy a Biblia Hunor és Magor apját
"Sinear" földjén nevezi uralkodónak, ahol "birodalma" volt, a
magyar egyházi és világi történelem tanítói és okosai sohasem
világosítottak fel minket arról, hogymerre is volt Nimród-
Nimrud ősapánk birodalma ... ? Arról sem, hogyhol is
találhatjuk meg azt a "hatalmas vadászt az Úr előtt".
Oláh Imrének kutatásai fényt derítenek mindezekre - az
eddig eltitkolt - és nem ismert érdekességekre. Foglalkozik e
könyvében a legrégibb hagyományokkal, melyekből világosan
látszik ennek a hatalmas királynak fennséges személye.
Megismerjük azokat az ősi népeket is, melyek birodalmának
lakói voltak és a földet is, ahol lakoztak.
Látni fogjuk majd, hogy e hagyományokban Nimrud "két"
alakját leljük meg.
Egyik: a földi, hatalmas uralkodó és a
másik: az égi "hatalmas vadász az Úr előtt", akit az égen - a
ma ORION-nak nevezett - csillagkép sugároz a földre.
E sorok írója arra kéri az olvasót, hogy mielőtt belekezd e
könyv olvasásába - elmélkedjünk együtt egy rövid pillanatig és
nézzünk fel - szintén együtt - egy szép, csillagos estén - a
ragyogó égboltra. Keressük meg az ORION csillagképét. Kutató
szemeinket lenyűgözi az a csodás látvány, amikor felfedezzük,
hogy, ez a "hatalmas vadász az úr előtt" uralja az egész égboltot
és látható az északi és a déli féltekén is. És - amint megismertük
őt és látjuk, hogy valóban leghatalmasabb ő a csillagvilágban,
önkéntelenül feltör minden magyar szívből és elméből ez a
kérdés: ha az ókor népei Nimruddal azonosították az ég
legcsodásabb és leghatalmasabb csillagképét és Nimrud a
minden magyarok ősapja mondavilágunkban - hát miért nem
fedték fel előttünk e csodás hagyomány titkait... ? Mi lehet az
oka annak, hogy tanítás helyett - jobban elhomályosították,
elfeledtették velünk a Nimrud hagyományokat... ?
Erre is választ ad Oláh Imre.
De, hogy mit jelent a népi, nemzeti öntudatra való
nevelésben ez a "Nimrud-Hagyomány", azt világosítsa meg egy
érdekes példa. A csillagkép közepét "három" csillag alkotja. Az
asztronómusok ezt az Orion "öv"-ének nevezik, de 1807-ben a
Leipzig-i Egyetem az "öv"-nek és a hozzátartozó "kard"-nak új
nevet adott és hivatalosan "Napóleon”-nak nevezték. Ugyanezen
időben szerkesztett angol csillagá­szati térképeken azonban az
"öv" új neve: NELSON.
Érdekes lenne kikutatni, hogy milyen neveket adott a
Nimrud-Orion csillagképnek és csillagainak a "magyar
néphit"...? Megtudjuk-e valaha ... ?
Talán Oláh Imre kutatásai jó alappal szolgálnak majd erre
is. Adjon a Magyarok Istene jó szerencsét mindnyájunknak erre
a kutatásra is.
 
prof. Badiny
Jós Ferenc
 
  
 
 
 
 
 
 
 
 
I.
 
 
A NIMRUD HAGYOMÁNY KUSITA ÖRÖKSÉGE
 
 
Az elmúlt idők folyamán, egy-pár elvétett alkalom kivételével,
történészeink eddig igen kevés gyertyát égettek Nimrud
hagyományunk históriája felett. Ennélfogva tehát - amit talán
egy "idült lépéstévesztésnek" is lehetne nevezni - ősi
származásunkkal kapcsolatban, a hivatalos "tudományos
álláspont" és a krónikáink "csacska meséi" között, ma már
éktelen űr tátong. Másszóval László Gyula szerint: a jelenlegi
"hivatalos álláspont" nemcsak, hogy nem egyezik krónikáink
őstörténeti hagyományaival, hanem "mesének minősítette ez
írásokat, mert nem finn-ugor őstörténet felé vezetnek.." S míg az
új elméletek, távoli lehetőséget fontolgató gondolatok,
előráncigált ideák, szép bőrkötésbe látnak napvilágot, addig a
régiek szavát elhanyagolták, és tudósaink közül alig akad valaki,
aki nemzeti krónikásaink védelmére síkra merne szállni.
(Pedig ősi mondavilágunk sajátos jelképes nyelvezete,
nyelvemlékeink és "pogány" hithagyományainkból kölcsönzött
szimbólumok, mind őket igazolják.)
Márpedig "Minden nemzet létezésének legfontosabb alapja
az őseredetig visszanyúló és vallásos kegyelettel őrzött Nemzeti
Öntudat. Tradíciók elveszitése, hagyományok lekicsinylése és a
primitív népi gyökértelenség viszont egy nemzet
elpusztulásának elsőrendű feltétele."
Hát egy ilyesfajta elveszített s napjainkban a tudományos
közvélemény által lekicsinylett ős-nemzettudatról esik itt szó,
ami valamikor ősapáink korában még nagyon is igaznak
számított, mert akkor sem boldog sem boldogtalan lélek nem
kételkedett benne. Igen ám de közbe jött a történelmi
szaktudomány a maga "hivatalos irányelveivel" és a
hangyadombot heggyé, a hegyet pedig hangyadombbá
vál­toztatta. A Hun-magyar öntudat ellen folytatott küzdelem
során, Gárdonyi Géza szerint:
"A magyar történetírásban Hunfalvinak Batu káni szerepe
volt: földúlt és elégetett minden hagyományt. A hun rokonságot
merőben megtagadta, s Atilla magyari dicsőségét be-bedobta az
Akadémia szemetes ládájába."
Pedig erre egyáltalán semmi szükség nem volt. Legalább is
nem tudományos alapon. Mert eredetünk felkutatására
elindulva, csupán népünk ezredéves mondái és
szájha­gyományai által megőrzött tradíciót kell követnünk, s
utunk nem az északi tundrák ködös világába, hanem az írott
tör­ténelem határán túleső korszak idejébe, a legendáshírű Sumir
király, Nimrud uralkodásának a színhelyére vezet
visszabennünket. Ésha ez az eredettudat akkor eleinknek
meg­felelt, számunkra nézve miért ne lenne ma is elfogadható?
Különösen akkor, mikor azt a napjainkban újra felfedezett
hitelese őstörténelmi források ismét megerősítik.
Ezért érthetően nagy érdeklődést keltett otthon, és a
magyarok között a világ minden táján az a töröknyelvű "Tarih-i-
üngürüsz", a magyarok története című ősgesta, melynek
nagyobb része a 895-96 évi honfoglalásnak nevezett
nagyjelentőségű esemény előzményeit tárja elénk. A krónikáról
röviden itt csak annyit, hogy annak az eredeti anyagát egy
Terdzsuman Mahmud magyar származású török tolmács,
Szulejmán szultán titkára, Székesfehérvár 1543. évben történt
török kézre kerülése alkalmával mentette meg a tűztől.
Magát a krónikát, már alaposan kielemezte Grandpierre K.
Endre a Kortárs 1979. évi decemberi, a Korunk 1980. májusi és
a Forrás 1981. novemberi számában. Ezért az alábbiakban csak
arról esik szó, ami a szóbanforgó ősgesz­tában található
Nimrud-hagyomány történelmi előzményeit és a vele
kapcsolatos kiegészítő tudnivalókat tartalmazza.
 
*  *  *
 
Történelmünkben, nyelvünkben, hagyományainkban,
nemzetünk gyermekkorának, annyi emléke van, hogy egyetlen
körülöttünk élő más nép sem mutatott fel hozzá hasonlót. És
mégis, mint gyermekek, nem tudunk a való dolgokról, és
engedjük, hogy mások elvegyék és sajátuknak tüntessék fel
őket.
Az egészet egybefogja a hun-magyar eredettudat
fejlődésének ismertetése. Ez azonban elképzelhetetlen a vizsgált
kört erősen befolyásoló történelmi tényezők, és az azzal járó
mitológia körülmények módosító szerepének vizsgálata nélkül.
Azért, hogy ennek az ősi tradíciónak az eredetét világosan
megértsük, vissza kell vetnünk egy pillantást a törté­nelem
hajnalára, arra a hesziodi "aranykorra" amikor még az emberiség
történelme csak mitológiai rejtélyben élt és annak benső értelme
hermetikusan el volt zárva a beavatat­lan hétköznapi emberek
szemei elől s misztikus jelentését csupán a hierofántok vagy
beavatottak ismerték.
Ezért először a híres ó-görög történész, Hesziodosz
világraszóló "Theogónia" című munkájához fordulunk, ahol az
író, a saját korát jóval megelőző mitológiai hagyományokat
tárgyalja. Elbeszélései szerint elsőnek, irdatlan idővel ezelőtt,
mikor még "ember sem élt a földön", csupán az istenek: Cronosz
és fia, Zeusz uralkodott. Az író említést tesz egy rettenetes
háborúról, ami kezdetben az istenek és az óriás termetű Titánok
között ment végbe, s melynek végső kimenetele a "föld erőivel"
szemben az "égi birodalom" győzelmével végződött.
Ez időtájt az "emberiség" - legalábbis ahogyan azt mai
szemmel értelmezzük - még nem létezett. Az őstudat csupán egy
valahol délen elterülő "Ethióp országról" beszél, kik iránt az
istenek, úgymond, olyan rokonszenvet éreztek, hogy "örömmel
vigadtak velük együtt egy asztalnál."
Hasonlóan a Biblia is korán megemlíti őket, miközben
irdatlan régiséget tulajdonít nekik. Az ószövetség például már
akkor beszél a kusok, vagyis az ethiópok földjéről, mielőtt még
Isten az embert megteremtette volna. Persze mind ez mitológiai
nyelven és a kor jellegzetes szellemében íródott, ezért
természetesen ma is hasonló keretek között kell értelmezni.
Mindenesetre a további tájékoztatás végett, nyugodtan
elfogadhatjuk, hogy a kusok vagy ethiópok történelme,
bármennyire is hézagos vagy meseszerűnek tűnik, de mégis a
maga jellegzetes mitikus formájában, határozottan egy valóban
megtörtént történelemelőtti eseménynek nyilvánítható.
Mielőtt tovább mennénk, talán vessünk először egy rövid
pillantást az ős-kusok történelemelőtti múltjára, és egyben
hosszú vándorlásaik során megtett útirányára.
Az ókori történelemben az olykor khamitáknak, hol pedig
kusitáknak nevezett népfajok csoportja, Donelly állítása szerint,
nincs kizárva, hogy nem atlantiszi eredetű lett volna.
Vándorlásaik során útirányuk általában nyugatról keletre
haladva, már a régiek előtt is azt a benyomást keltette, hogy
valamikor, emberi emlékezet előtti időkben Európa atlanti
partvidéken túl virágzó híres plátói civilizációnak voltak a kései
hírnökei. Közép-Európában K.e. a 4. évezred táján tűnnek fel
először s a Dunamedencében feltárt régészeti leletekből és
nevük hátramaradt emlékeiből arra következtetnek, hogy mielőtt
Mezopotámiába érkeztek volna, őshazájuk elsőnek a
Kárpátmedencében volt. Baldwin J. D. ezeket a közép-európai
őstelepeseket "magyar fajú népeknek" tartja. Majd honfitársa, az
angol Dunbar, vele egyetértésben a következőket állítja:
"Vannak földrajzi és ethnologiai érvek, melyek amellett az
elmélet mellett szólnak, hogy az indó-árja faj Magyar­ország
termékeny síkságairól jött Indiába.
A népnek, amely ebben az országban Kr. e. 2500 körül élt,
a "Wiro" nevet adták. Arról van szó, hogy néhány törzsük
Európából Ázsiába vándorolt és elérte Baktriát (Balkh) kb. Kr.
e. 2000 és 1500 év között."
Őshazájukból kiindulva, s a Kaukázus hegyein átkelve,
útjuknak egy szakaszát először Örményországban, a Kur és az
Araxes folyók partján töltötték, ahol ottlétük emlékét több
helybeli elnevezés is megőrizte. Innen aztán ismét tovább
indultak, s a nagy folyamok mentén haladva, egy részük
Mezopotámiába, a bibliai Sineár földjére érkezett, ahol az
őslakó káldok közé vegyültek. A nagyobbik részük innen a dél-
nyugati irányban elterülő Arábia partvidékeire, majd Egyptomon
keresztül a Nílus felső folyásához, Kus­országba vándorolt.
A Mezopotámiában letelepedett kusokról Sir L. Woolley a
következőket írja:"According to Assyrian Tradition the early
people of the land wereSubaraeans,whose country lay to the
north and east of Assyria.. .theseSubaraeansseem to have been
related to if they were notactuallyidentical with theHurri.". . .
Vagyis asszír hagyományok szerint e föld (Mezopotámia)
őslakói a Subarok voltak, akiknek országa Asszíriától északi és
északkeleti irányban terült el... Ezek a subarok valószínűleg
rokonok, de inkább (mondhatnánk) azonosak voltak a
hurritákkal. És ezek a hurriták valóban a kusok azon
felekezetéhez tartoztak, akiknek neveit a mezopotámi feliratok a
shubartu, suburu nevekkel együtt felváltva használták. Nevük a
további idők folyamán több­féle változáson megy keresztül. Volt
idő, amikor az hol Wiro-nak, hol Har-nak írták, de leginkább
Harrita, Hurri kiejtéssel olvasták. Winkler: "Die Arien in den
Urkun­den von Boghazköi” című munkájában úgy véli, hogy a
ma már közismert "Árja" név alakja, épp úgy mint a "Wiro",
közvetlenül a Harri, Hurri névből származott.
Az árja név értelmét magyarban az úr, nemes fogalom adja
vissza. Ez tehát a magyarázata annak, hogy valamikor Sinear
földjét "Az igazi urak országának" nevezték, vagyis kezdetben
az "Árja" névszó használatával egyes népek nem csak Nimródtól
való származásukat, hanem egyben kusita eredetüket is
bizonyították.
A mezopotámiai őstörténelemnek közvetlen az özönvíz
utáni időkre eső szakaszát a kusita őstörténelem feltárása nélkül
egyszerűen lehetetlen lenne elképzelni.
Ugyanis az a gyökeres változás, melyet a kusita
honfoglalás idézett elő a mezopotámi népek életében, nemcsak
arra a korra volt roppant nagy kihatással politikai, vallástörténeti
és kulturális vonatkozásokban, hanem azon kívül
félreismerhetetlenül rányomta bélyegét a rákövetkező
évezredekre is. Ezt a történelemformáló eseményt a pogány
íróktól kezdve az egyházatyákig sokan megörökítették, persze
ki-ki a maga módján s a maga szemszögéből nézve, korának
politikai és valláskörülményeihez igazodva.
Ezek szerint tehát azok a Káld-babilóni ősiséggel
foglalkozó írásos emlékek, melyeket kútforrásul az Ószövetség
is felhasznált, Mezopotámiában kezdetben csak két fajta népet, s
ennek megfelelően két hatalmas kulturszakaszt tartottak számon.
Azt a régibb vallásszemléletet, melyet az özönvíz előtti népek
hitvilága képviselt, a Holddal szimbolizált matriarchális jellegű,
az anya-istennőt s a természet erőit tisztelő istenszemléletnek
nevezhetjük.
A másik, a kusokét pedig a NAP-ban megnyilatkozó
EGYETLEN ISTEN erőit a tökéletes csillagismeret
kozmológiájában megszemélyesítő, a teremtés indítékát,
megtörténtét kifejező és felismerő világszemléletnek
mondhatjuk.
A kora-mezopotámiai kulturszakaszt a Paskal krónika és
Epiphanius egyházatya is két részre osztja; vagyis a patriárkák
korára (patriárkálizmusra) és a szittyák korára,
scythizmusra.[1] Azonban az idők folyamán a történészek ezeket
a kifejezéseket mindjobban mellőzték, s napjainkban már alig
esik szó arról, hogy valóban mi is a különbség közöt­tük.
A patriárkák kora a hagyomány szerint a bibliaiAdámtóla
tíz özönvíz-előtti őspatriárka uralkodásának idején át a szumir
ZI-UD-LIL-DU-ig, vagyis a bibliai Nóé idejéig terjedt. Itt szem
előtt kell tartani azt a "biblikus" álláspontot, mely a judaizmus
apajogú felfogása alapján nevezi az özönvíz előtti ősszumir
uralkodókat "patriárkáknak", annak ellenére, hogy a szumir
mitológiai adatok, az "ős-istenanya" létezését már erre az időre
is vonatkoztatják, hiszen a mezopotámiai és anatóliai
ásatásokból sok özönvíz előtti "istenanya" szobor került elő.
Az egyházatyák által "patriárkák korának" nevezett időszak
a bibliai özönvizet követő évszázadokban lezárult. Így az ezt
követő, vagyis a Nóé unokáinak az életével egybe eső időszakot,
már Ephiphaniusz "scythizmusnak", vagyis a szkitakorszaknak
nevezi.
Maga a tudós Justinius bizánci császár ezt a korszakot így
jellemezte: "schytharum gens antiquissima semper habita.
Aegiptiis antiquiores semper visi schythae."(Just.2. k. 1. fej.)
(Mindig a szkíták nemzetségét tartották a legrégibbnek. A
szkítákat mindig régibbeknek tekintették az egyiptomiak­nál.)
Gyermeteg, vagy éppen ellenkezőleg nagyon átlátszó célú
ellenvetés volna ezzel szemben azt mondani, hogy ennek a
kijelentésnek egyedüli alapja csak a császár fantáziája volt.
Nyilván máshonnan, megbízhatónak tartott forrásból vette,
ha le merte írni. E mellett szól, hogy az ő korában ezt a tényt
még nem igyekeztek kétségbe vonni. De ami akkor állott, annak
állania kell ma is. Ha tehát kitűnik, hogy a régiek a szittya nevet
kezdetben tényleg a kusokra alkalmazták, akkor úgy, mint
Justinius korában, ma is el kell fogadni ténynek, hogy a kusok
népe valamikor a legősibbnek számított.
Josephus szavával élve, "Kham fiai közül Kus nevének
nem ártott az idő foga, mert az ethiópokat, akik felett ő
uralkodott, ők maguk is, de Ázsia minden más népe is, mind a
mai napig kusoknak, kusitáknak nevezik. . .". (Antiquitis, I. 6:
2.)
Az ethiópokról tudjuk, hogy a régiekkel szembenaz egész
emberiség egyik legősibb népének tartották magukat. Azt
állították magukról, hogy közülük született az a legendás hírű
Oszirisz, aki Ethiópiából kiindulva betelepítette Egyiptomot. Így
hát Egyiptom nekik, ethiópoknak köszönheti egész
civilizációját, valláskulturájával együtt. Hagyományuk szerint
tőlük származik a szent áldozatok és azegyházi pompaeszméje
is. Azt tartották, hogy végeredményben mindketten ugyanabba a
népcsaládba tartoznak, és csakugyan sajátos nemzeti
mitológiájuk is hasonló volt.[2]Márpedig ahol a mítosz - egy
nemzet lelkületének legféltettebb kincse - közös egy
másiknépmítoszával, ott ez az azonosság testvéri
kapcsolatoknak a jele.
Az őskusita nemzeti hagyomány szerintanyugati kusok
(ethiópok) első királya Amon (=Hám, Kám) patriárka volt, akit
Scholin (Homéros cimü munkájában) "Aethióp-Zeusnak,
Napégette-Zeusznak" nevez. A szobrászat jelképesen olykor
fején a tudás egykori jelével: kos-szarvakkal ábrázolta. Talán ő
volt az első nemzetpatriárka, akit halála után megistenítettek.
Neve ezután a ragyogó napnak: Amon-Ra-nak a nevében élt
tovább.
Arról pedig, hogy miért lett a kos, Amon jelképe, a
hagyomány ezt mondja: "Amikor Dioniszosz hazatérőben volt
afrikai diadalútjáról, egyszer seregével együtt rettentő
szomjúság gyötörte őket. Már éppen a szomjhalál határán álltak,
amikor hirtelen egy kos tűnt fel előttük. Az állat megjelenését
isteni jelnek gondolták, s ezért utána szegődtek. És az állat
csudák csudájára egy oázis árnyékában lévő hűsvizű forráshoz
vezette őket. Dioniszosz ezt úgy magyarázta, hogy a kos maga
Zeús-Amon volt, s ezért hálából azon a helyen, ahol a
szomjhaláltól megmenekültek, egy templomot emeltetett
tiszteletére. Amon-Zeust pedig mint "kost", a "csillagok közé
helyezte, és elrendelte, hogy amikor a Nap a Kos csillagképben
áll (tavasszal), a természet új életre keljen."[3] S hogy a Káld-
babilóni mágus tudomány Amon égi jelképét, a "Kos"
csillagképet nevezte el "mul-Lu-Hungá­nak", vagyis a Hun-
ember csillagának, az nem volt véletlen.
A mítosz szerint ez a szomjhaláltól megmentett hős:
Dioniszusz, magának Amonnak a fia volt (Diodorusz Sic. III.
73). Ő voltaDioniszoszok sorában az első, aki már
életé­benolyánhírnévre tett szert, hogy nevét és hőstetteit
Indiától egész Itáliáig az akkor ismert világ minden részen
dicsőítették. Halála után mint apját, Amont, a "KOS-őst", őt is
apoheizálták, és a hagyomány szerint Ethiópia Meroe (Saba)
nevű városában egyedül csak Amont és fiát, Dioniszuszt
részesítették az isteneknek kijáró tiszteletben. (Herodótos. II.
29.)
Erről a korról mondja Schiller, hogy hajdan, az emberiség
aranykorában, az istenek emberek, az emberek meg istenek
voltak. Így kell tehát tekinteni Amonra és
megistenitettfiára,Bucchus-ra is. Úgy látszik, hogy az egész
gondolat kusita eredetű. De emellett szól, még az is, hogy az
istenek szülőföldjét Homérosz is Ethiópiába a Kusok földjére
teszi.
 G. Higgins megfigyelése szerint, az isteneket a
szobrászművészet valamikor barna, olykor kék, tehát
minden­képpen sötét arcszínnel ábrázolta. Ilyen napégette barna
arcbőrrel ábrázolták Egyiptomban az ethióp Osziriszt. Később
ezt a szokást átvették a görögök is, és a rómaiakkal együtt,
napbarnított arccal ábrázolták Jupitert, Bacchust, Herkulest,
Apollót és Amont.[4] Mindez arra megy vissza, hogy a kus,
másképp ethióp nép barnabőrű, napégetett arcszínű volt. De
isteni származásunak tartották (vagy tarthatták) magukat az
egyiptomi fáraók is, mikor név szerint Dioniszosztól,
Oszi­risztől, de ami a mi szempontunkból legfontosabb; ők is
Nimrudtól származtatták magukat.
Kétségtelen, hogy az emberiség történetének ebben a
szakaszában, amelyet most még homály fed, olyan királyok
uralkodtak, mégpedig örökletesen a kezdeti emberiség felett,
akikre igencsak ráillik az "isteni" jelző. Ezek az uralkodók
természetesen beláthatatlan idők elteltével is tudtak égi
szár­mazásukról, s ezért nevezték magukat a királyi ház későbbi
ivadékai s az ég, a "Nap-isten fiának". Az ősi hagyomány
ilyennek tartotta azt a nemzetséget is, amelyből Árpád
származott.
 A Nap-király első leszármazottja tehát a Felső-Nilus­menti
Kusan földjéről származó Dioniszusz volt. Ő ter­jesztette el a
kusok nevét napkelettől napnyugatig, az akkor ismert egész
világon. Az antik világ leghíresebb uralkodói: Memnon,
Szeszosztrisz, Dáriusz, Alexander és Cézár, mind arra
törekedtek, hogy olyan dicsőségre tegyenek szert, amilyen a
legendáshírű kusita hős, Dioniszusz nevét övezte. Ez hozta
volna meg azt az isteneknek kijáró tiszteletet, amelyben holta
után a nagy kus hős részesült, mert ő volt az első ember-isten,
akinek ábrázatát, jelképeit világszerte, Egyiptomtól Indiáig
mindenütt tisztelték. Az Oszirisz életét bemutató templom- és
sír-freszkóktól kezdve az athéni Panthenon homlokzatáig
mindenütt találkozott vele az ókor embere. Hol mint
felmagasztalt isten-fi jelent meg, párduc-kacagánnyal a vállán,
hol meg keresztre feszítve görög gemmákon volt látható.
Az ókor legnagyobb költői, köztük Ovidius és Nonnus,
azon versengtek, hogy melyikük tudná szebben a nagy kus hős
életét megénekelni. A világ minden részén úgy emlegették, mint
a nemzetek tanítómesterét és az egész emberiség jótevőjét. De ki
is érdemelte. Mert amerre járt, mindenütt városokat alapított és
az ó-világ patriárchális társadalom-szervezetében szétszórtan élő
nemzetiségeket közös autokratikus hatalom alá szervezte.
Törvényeket hozott, elterjesz­tette a földművelés és a
szőlőtermelés ismeretét; és megtanította őket a megistenített,
felszentelt ősök tiszteletére. Hálából aztán az egyiptomiak, a
görögök, és az indiaiak is, saját hazájuk szülöttének vallották.
Ezzel járt persze, hogy a föld különböző tájain mindenütt más-
más néven ismerték. Bryant szerint mivel az emlékét fenntartó
vallási szertartás a kaldeai Ur városából eredt, erre való
tekintettel kapta a Pürispros nevet. (Strabo, 13. k. 932. lap.) A
fenti elnevezések, mint az Ur, Pur, Hur, Porus, Poroneus, tehát
mind tűzet, lángot, fényt, isteni fogalmat jelölnek.
Ott van aztán még az a karizmatikus újjászületésre mutató
Bimater (kétszer született) jelző is, amivel Orpheus
himnuszaiban találkozunk, ahol kétszer születettnek nevezték az
újonnan beavatottat.
Abeavatottban életre kelő belső isteni-én feltámadásánakés
az újraszületésnek pedig egykor a foltos párducbőr-kacagány
volt ajele, és a párducbőrt viselő beavatottat innen
Nebrodesznek hívták, s azóta ennek a fogalomnak az emlékét
afoltosbőrű-párducot jelölő Nibru, Nib-ur, nagy Nimru szóőrzi.
A párducbőr-kacagány tehát, mint a beavatottság jele, nem
görög eredetű. Bailey szerint már az egyiptomi misztérium-
játékokban is szerepelt, mivel a nagy kusita királynak,
Dioniszusznak a (nubiai) párduc volt a jelképe. A
hierogliphákkal (képirással) készült egyiptomi feljegyzésekben
pedig egy nyitott szem fölött lapúló párduccal jelölték. Ez a
különös jelkép már az egyiptomi "Halottak könyvében" is
többször előfordul.[5]
Van rá példa, hogy Dioniszuszt mások Jachus (Bacchus)
néven is ismerték. Megerősiti ezt Bryont is; "... Cush, who was
reverenced as the sun, or Apollo, and was looked upon az
Dionysos, but more truely be esteemed Bacchus." Vagyis
Kusnak, akit mint a napot vagy Apollót tiszteltek, Dioniszusz,
de még igazabban Bacchus volt a neve.
Mindez tehát a bibliai Kám patriárka fiára, a kusiták
ősapjára, Kusra vezet vissza. Akit, mint a tűztisztelő mágusok és
scythák ősét, ezen kívül még Magógnak, Mah Khusnak, (Nagy-
Khusnak) Mágusnak is neveztek: "By Magus probablyis meant
Cush,the father of those worshippers of fire, theMagi,the father
also of thosegenuine scythaewho werestiled Magog."[6]
Innen ered az a szokás, hogy Kus patriárka leszármazottjait
az utókor a kaldeusokkal azonosnak, a "tudás népének", a
mágikus tudományok őrizőinek, mágusoknak, papi
nemzedéknek, a "Nap fiainak" tartotta.
De vannak már régóta feledésbe ment névváltozatok is,
mint például a görögök által használt Ukkus vagy Okkus, mely
az őskusok nyelvén valamikor Nagy-Kust jelentett. Kaldea első
uralkodójának, Evechusnak a neve is innen ered.És ezt az
Evekust, a görög történelem már a gigász Nim­ruddal, a Titánok
vezérével azonosította. W. Williams így foglalja össze;
"Evecushwas the originalBacchusorNimrud.
CedrenusandSincellusdeemedEvekushtobe Nimrud." (Evekus
volt az eredeti Bacchus vagy Nimrud. Cedrenus és Sincellus
Evekust Nimruddal azonos személynek tartotta.)[7]
De határozottan felismerte ezt már más is. Így például
Cory, aki szerint Dioniszusz asszír istenség volt.[8] De az
"asszír" helyen nekünk itt szumirt kell érteni, úgy ahogyan azt
az emigráció egyik legnagyobb gondolkodója, Padányi Viktor
látta, amikor Bacchust szumir mitológiai személyiségnek
könyvelte el.
Az eddig elmondottakhoz (valami-könnyen
felismerhető­hiány pótlása végett) hozzá kell tenni még a
következőket; Szinte akaratlanul is felmerül az a kérdés, hogy
vajon a Kus és a Nimrud név nem két külön személyre
vonatkozik, hanem egyetlen mitológiai ős emlékét őrzi-e. Igaz,
hogy az Ószövetségben mint apa és fiú szerepelnek, de ennek
aligha lehet döntő jelentősége, hiszen másutt Kus nem
Nimrudnak, hanem Semnek az apja.
H. P. Blavatsky például állítja, hogy"Assyria was the land
ofNimrud,fromNimr-spotted,andNimrudwasBa­chuswith his
spotted leopard skin."Tehát Assziriát Nimrud földjének
nevezték, Nimrud pedig foltos (bőrű)-t jelent, és ő volt a párduc-
bőrös Bacchus.[9]  Minden kétséget kizárva itt Bacchust
(=Kust), ő félreérthetetlenül Nimruddal azonositja.­ De még más
bizonyítékot is találni erre.
Így tudvalevő, hogy a Planetárium Babilonicum
feljegyzései alapján egykor Nimrodot az óriásnak tartott Orion
csillagképpel is azonosították. P. Gössmann ezt a nevet Ni-bu-u-
nak olvasta, de Labat szótára már (szumirul) Nibu-Kusnak
tartja, ami magyarul Kus-párducot jelent.[10]  Ezek után joggal
fel lehet tenni, hogy kezdetben Kus neve mellett a Nimrud szó
csak jelző volt, utalva Kusnak ilyen vagy olyan kiemelkedő
tulajdonságára, vagyis mint ahogy W. Williams is magyarázza;
"His name, Nebrod, arose from his fawnskin tunic, which
Diodorus Siculus terms Nebris; hence Seneca: Nebride sacra
precinta."[11] A Nimrud név ezek szerint a foltosbőrű kacagány
nevéből ered, amit Diodorus Siculus nebrisnek nevez; ezért
mondja Seneca; "a szent nebrisz övezi körül."
Később aztán a foltos párducbőr-kacagány viselőjének a
tulajdon neve elmaradt, s végül csak a Nebrosz, Nibru, Nimrud
szó maradt fenn a jelzős összetételből.
A babilóni királylistán Nimrud helyében Beroszus egy
Evechusnak nevezett király uralmával nyitja meg a káld
uralkodók sorát. De Evechus nevét is, mint a Nimrudét,
ugyancsak Kus nevére lehet, sőt kell vissza vezetni. Ezért az
eddigi példák alapján láthatni, hogy a Kus, Bacchus, Evechus
sze­mélyneveket egykoron, épp úgy mint a Dioniszosz nevét, a
Nebrod, Nimru epitheton, vagy másnéven díszítőjelző kísérte.
Végül van itt még egy másik, nem kevésbé érdekes adat is,
amely a Kus és a Nimrud név egykori kapcsolatához vezet
vissza bennünket. Mózes I. könyvének 16. részében arról van
szó, hogy Ábrahámnak a felesége: Szárai nem esett teherbe, és
ezért Szárai a gyermekre vágyó Ábrahámot egy­iptomi
szolgálójához: Hágárhoz küldte. Hágár teherbe is esett, de az 5.
vers szerint ettől kezdve az asszonynak nem volt becsülete
előtte. Szárai e miatt bepanaszolta Hágárt Ábrahámnál. Erről a
versről a héber Targum-irodalomban, mely egymás mellett
tünteti fel a héber és a latin szöveget, ezt lehet olvasni; "nec
opus habeamus filiis Hagar, filiae Pharaoni, filii Nimrod, qui
projecit te in fornacem ignis." Magyarul: Ne legyen nekünk
semmi közünk olyan fiakkal, akiknek Hágár az anyjuk, mert ez
a Hágár annak a Nimród­tól származó fáraónak a lánya, aki
téged a tüzes kemencébe vetett.[12]
De azt, hogy a fáraó Nimrud "fia", vagy leszármazottja,
megerősíti az egyiptomi mitológia is. Ismeretes, hogy az
egyiptomi fáraók a legendás hírű kusita-ős: Oszirisz
leszárma­zottainak tartották magukat, ugyannyira, hogy a
piramis­tekercsek és a Halottak könyve szerint holta után
minden fáraó királyi ősével: a halottak birodalmának
főbírájával, a párducbőrös Oszirisszel kívánt eggyé lenni.
Az ősi kusita hagyomány viszont Oszirisznak három
megnyilvánulását ismerte. Az égen ő volt az emberiség bírája, a
mindentlátó istenség szeme: a Nap. A földön a nemzet-ős
Bacchus, a halottak birodalmában pedig az alvilági istenek ura,
Szeraphis. Végül tehát így válik eggyé Oszirisz és Bacchus neve
Ethiópia szülöttével, Kussal, Bacchussal, illetve a fáraók
legendás ősével: Nimruddal.
Nimrud ethióp származásáról eddig még csak szórványos
adatok szóltak. Ezeket az adatokat egy gondos kutató-hazánkfia,
páter Szelényi Imre gyűjtötte össze.
"Nimrudnak történelmi szerepét tisztázta az újabb
archeológiai kutatás és megállapította; hogy Kash-Urban,
Ethiópiában született, a Maguar hegy lábánál és a kis Bakk
pataknál nevelkedett. (Cath. Bibl. Enc. 786. old.Dr.Stein­müller-
Dr. Sullavan- Dr. Müller, New York, 1956 kiadás.) Egyben
felderítették, hogy Nimrud alapította a Vízözön után
"agreatempire,including the cities all of them in the landShinar,
Ur, Borsippa, Tur, Turan, Arad, Arpadu, Emes, Po­ros-Puli,
Erech,Babel,Sur, Bor,Fur,Tokar, Resen, Ninive".(Cuneiform
Parallels to theOldTestament, Dr.R. W. Rogers,II.kiad. New
York, 1926.) Adatai szerint: Kash és Sumur is: régi királyok
nevei. (196. old.)
Előkerültek Nimrud-nemzetségének királyi táblái is, ahol
20 nevet olvashatunk. Rawlinson közölte e fontos történelmi
leletet, amelyet 35, No. 1 57. sorában olvashatunk: "Nimrud
törzsei, mint Kush-Tasphik, Ur-Kiek, Sibi-Tibik, Pisi-Risek,
Eni-Elitek, Pana-Mu, Tarko-Lara, Sulu-Mal, Nassur-Uriek, Ush-
Hittiek, Ur-Bala, Thuk-Hamme, Uri-Unne, Matari Bil, Sani-Pu,
Sala-Manu, Met-Inti, Jehu, Kush-Malak, Hanno. A 20
tartomány fejedelmei a Fekete tenger Indiai óceánésEritre-
Sudan területén uralkodtak. Rost által közöltStone tablet: in
III.R. 10. 2. i.pp.78 ésii, Plate15. még Khumria és Pekáhr
királyokat is említi.
Nimrud testvérei között van Foth-Fut is, aki Nimrud
hódításai idején is megmaradt Eritreában. Foth területén, a mai
Sudan és Kenya vidékén megtalálni Júr folyót, Súr, Túr, Bor,
Fúr, Tokár falvakat és Tana tót. (Fillion: Bibl. A. Assiria-
­Chaldea, 800 old. és 149. old.)"
Bár mondani szokás, hogy "nincsennek csodák", ennek
ellenére mégis elcsodálkoztató, hogy Hunor és Magyar szumir
hercegek királyi családfája apjukon, Nimrudon keresz­tül a
hajdani "Kus" földjére vezet vissza. S bár a szumir a magyarnak
közelebb eső ága, mindenesetre
közelebbimintazóegyiptomi,deamint eddig láttuk, azzalisvannak
közös szálak. Mert ne feledjük, hogy Hommel a szumirok és az
egyiptomiak közötti kapcsolatra már régen felhívta a világ
figyelmét. Így mi is beszélhetünk - legalább is mitológiai
szemszögből - ó-egyiptomi (Ethióp) kapcsolatról is, mert
végeredményben még a fáraók is Nimrudtól származtatták
magukat.
 
 

  
  
II.
 
A SCYTHIZMUS KORA
 
 
Az ősemlékezetben fennmaradt legendák és más hasonló
természetű elbeszélések szerint, mint ismertes a "Patriárkák"
korát egy új vallásszemlélet korszaka az u.n. "Schythizmus",
vagyis a szittya-kor követte.[13]Epiphanius egyházatya a szittya
korszak kezdetét közvetlenül az özönvíz idejét követő időre,
vagyis a Nimrud vezérlete alatt Kaldeában meghonosodott
kusita politikai hatalom és kultúra fellendülésével egyidejű, új
"heretikus" valláskorszak kezdetére teszi.
A Biblia csak futólagos említést tesz erről a nagy
történelmi eseményről. Márpedig a mezopotámiai népek
életében, ekkor egy olyan hatalmas méretű és döntő jelentőségű
ese­mény játszódott le, mely nemcsak arra a korra, hanem az
elkövetkező évezredekre is, úgy vallási, mint politikai
szempontból roppant nagy befolyást gyakorolt.
Következetesen azúj politikai és vallásnézeti felfogás
következményéinek folytán Mezopotámia politikai életében igen
gyökeres változások mentek végbe. Dr. Luxender véleménye
szerint:
"A lelki hatalom síkjáról a politikai hatalom síkjára tolódik
á társadalmi szemlélet, és míg az előbbi egy magasabb Célra
irányulólag összefogta a városállamocskákat és
teljesítményeiket feltransformálta, addig az új eszme - a politikai
hatalomért meginduló verseny - feszültséget vált ki az eddig
harmonikusan együttműködő papi és királyi hivatások között.
 Templom és királyi palota riválisokká válnak e kortól
kezdve, hatalmas falakkal zárkóznak el egymástól és ha
figyelemmel kísérjük a sumir történelmet, annak
felemelkedésében és bukásaiban a külön utakon haladó papi
rendnek, városállamok feletti diplomáciában nagy része volt,
amíg Zarathustra új vallásalapítása ki nem húzta alóluk a
morális alapot."
Az új vallásalapítással kapcsolatos változásokat, minden
történelmi bizonyítékot szolgáló alap nélkül, egyesek egy ekkor
még egyszerűen nem létező népség érdemének tulajdonították.
Márpedig ez teljesen tudománytalan mesterkedés volt, még
akkor is, hogy ha az új invázió eredetét Arábiából származtatják.
Hiszen rég köztudat, hogy maguk a héber hagyományok, az arab
legendákkal együtt, kezdetben Arábiát mindig a kusok földjének
tekintették.
Ezen kívül a klasszikus kor történelmi feljegyzéseiből
ítélve kitűnik, hogy Arábia történelme egészen a prehisztórikus
időkre néz vissza, és jellegére nézve kusita eredetű. Nem hiába,
hogy ez időtájt Arábiát ősi nevén Ethiópiának, a kusiták
hazájának ismerték. A leghíresebb nemzetős neve mindenek
előtt "Ad" személye volt, akit Thamuddal együtt óriás termetű
embernek, gigásznak tartottak. Itt tűnik fel először, a később
Kaldeából ismert Kamar törzs is, amely egykor dél-Arábia egyik
legnevesebb prehisztórikus törzsei közé tartozott.[14] 
A szóbanforgó arab félsziget legelső történelemelőtti
ural­kodóját Sed-Ad-ben-Ad-nak, őslakóit pedig innen, a bibliai
Kám patriárka leszármazottjától Ad-ról elnevezve, "Aditák­nak"
hivták. A szumir hagyományok által, a Folyamközben élő
"sarku=világos" fajtól gyakran megkülönböztetett aditák vagy
Adamiták, 12 nemzetséget számláltak. Ezek voltak; Ad,
Thamád, Dzsátis, Amlik, Umajim, Abil, Dzsurhum, Vabar,
Dzsásm, Antem, Tasm, és Hasem törzsei.[15]
Donnelly határozottan állítja, hogy; "Thegreat Ethiopian
orKhusite empirewas theempireofDionysos,theempireof
Ad..."vagyis, a hatalmas Ethióp vagy Kusita birodalom,
Dióniszosz birodalma,Adbirodalma volt. Kinek uralkodása alatt,
úgy Egyiptom mint a távoli India, az aditák fennhatósága alá
tartozott.[16]  Ezért nevezték még Indiát is hajdan: "Kis-
Ethiópiának."
A híres német theológus F. Delitzsch, Arábia kusita
őslakóit igen nagy múltúnak tartja. Szerinte a Kelet-Afrikai
Egyiptomi kusitáknál, az Észak-kelet Arábiában letelepedett
"Kes" törzsek sokkal régebbi eredetre néznek vissza.
Kétségtelen, folytatja, hogy dél-Arábia és észak- Afrika őslakói
égy tipikusan egyiptomihoz hasonló kultúrával
rendelkeztek.[17] 
De Arábia őslakóinak kusita eredetét ezen kívül még a
Révai nagy lexikon is igazolja.
"Khám, Nóé második fia. A bibliai elbeszélés szerint
Khámnak négy fia volt: Kus, Micrajim, Put és Kanaan. Kus alatt
értették Dél-Arábia és Etiopia népeit, Micrajim alatt Egyiptom,
Put alatt valószinüleg Libia értendő."
Ezen kivül Neibhur a jémeni törzsek között egy beni­-
Khusi törzset is ismert, ugyanakkor Bochart, Khus földjét
kizárólag Arábiába helyezte.
    A nyelvtudomány kutatói is hasonló véleményen vannak,
mikor a prehisztorikus kusita Arabia lakóinak nyel­vét
egyenesen egy szkita rokonnyelvnek tartják. Így a legrégibb
kusita rovásirást például, a főniciaiak terjesztették el az égei
térségben, s a görög félsziget őslakói az etruskok. De valószinű,
hogy az egykor "tűzzel vassal pusztított" ős­magyar rovásírás is
ebből a történelemelőtti több ezer éves ősszkita írásrendszerből
származott.
Ma már az is beigazolódott, hogy a kusok a szumirokkal
egyidőben, jóval a semiták előtt, Arábiában éltek. Sőt
mondhatnánk, hogy megjelenésük még a történelemelőtti
mitológiai korszakra, az "ember-istenek", vagy isteni emberek
idejére esett. Az első szakrális uralkodók ők voltak. Erről az
időről azonban az emberiség történetét már csak mitikus
elbeszélések formájából; legendák, hősi-énekek és
mondatöredékek ködös emlékezetéből ismerjük.
Mielőtt még tovább mennénk, a kusokról tudni kell, hogy a
tudósok már a múlt században észrevették a régiek­nek azt a
hibáját, hogy ahol a forrásokban a "kus, kusita" névvel
találkoztak, minden körültekintés nélkül az afrikai ethiópokra
gondoltak, és a szövegeket így fordították, figyel­men kívül
hagyva, hogy Ázsiában a "kus" szó mást: szkitát, szittyát jelent.
A helyzetet kellőképpen tisztázza, ha elfogadjuk az
Encyclopedia Britannica álláspontját. E szerint Mózes 1.
könyvének 10. fejezetében az a 8-9. vers, ahol Nimródnak Kus
nevű apjáról van szó, máshonnan eredő betoldás, és ezért a 7.
vers Ethiópiára, a 8. meg a Szumér-földet magában foglaló
Káldeára vonatkozik. Mindezt a további félreértések elkerülése
végett; a jövőben is szem előtt kell tartani, s így Nimrud és az
ős-szkiták mezopotámiai szerepét tisztábban fogjuk majd látni.
De a kusiták mezopotámiai honfoglalása mellett szólott
Korenei Mózes örmény történész is, amikor Babilon
megalapítását a föld első királyának, Belusnak (Bel-Nimródnak)
tulajdonította. Diodorus Siculus szerint, Belus tényleg nyugatról,
Ethiópia felől érkezett Kaldeába.[18]  Vagyis elképzelhetően, a
kusok Kelet-Afrikából elindulva először az Arab félszigeten
keresztül nyugati irányból kiindulva érkeztek a nagy­folyamok
vidékére.
Mezopotámia honfoglalásanak idevonatkozó rövid
történetét a Gen: 10; 8-12. része beszéli el, így:
"Khus nemzé Nimródot is; ez kezde hatalmassá lenni a
földön. Az ő birodalmának kezdete volt Bábel, Erekh, Akkád, és
Kálneh a Sinear földjén. E földről ment aztán Assziriába és épité
Ninivét, Rekhoboth városát és Kaláth." stb. Sajnos, a Biblia az
előzményekről nem ad tájékoztatást, de az új honfoglalókat,
tehát Nimrud népét, kizárólag kusoknak nevezi.
Ma már a modern szaktudomány se vonja ezt kétségbe, így
C. Kephart az említett eseményt egyenesen hiteles tör­ténelmi
adatnak tekinti...
Szerinte: K. e. 4000 körül Nyugat-Turkesztánból érkező
számottevő bevándorlás után..."about3800 B.C.the
AryanAkkadiansfrom central Arabia, under
thetradi­tionalleadership ofNimrud,conquered the
northwesternpartofBabyloniaand established settlement
concerningAgade."[19]  K. e. 3800 körül az árja akkádok
Nimrud vezetése alatt, Közép-Arábiából jövet Babilónia
északnyugati részét meghódították és Agádeban telepedtek meg.
Babilónia alatt a Perzsa öböltől a Kaukázusig és a Földközi
Tengertől a Káspi tengerig terjedő "Subaria" értendő.
Fontos tehát ismét leszögezni, hogy az ős-árják=kusiták,
Nimrud vezetése alatt Sineártól dél-nyugati irányból érkeztek
Mezopotámiába, s honfoglalásuk nem előzte meg a Bibliában
említett keleti irányból érkező szumir honfoglalást, ha, nem azt
követte. Ezért az ezt követő mezopotámi őskul­túrában létrejött
politikai és vallásszemléleti változásokat ennek az első
Arábiából érkező (kusita) invázió folytán bekövetkezett
történelmi eseménynek kell tekintenünk. De az akkad-babilóni
ősnyelv eredetével kapcsolatos kutatások eredményei is
ugyancsak egy korai ethióp, tehát kusita befolyásról
tanúskodnak.
A Biblical Enciklopédia például így ír: "There are strong
reasons for deriving the non-Semitic primitive language of
Babylonia, variously called by scholars Cushite and Scythic
from an ante-Semitic dialect of Ethiopia". . . vagyis; Komoly
érvek vannak arra nézve, hogy Babilónia primitiv nem-semita
nyelvét, amit a szaktudósok kusita-szkitának is neveztek, a
semita dialaktust megelőző, ethióp nyelvből származtas­suk...
mert, folytatja, Afrikából két külön bevándorlás tör­ént Ázsiába.
Az egyik a Maláj félszigetre... "the later of Cushite from
Ethiopia... through Arabia", vagyis a másik a kusita
(bevándorlás), Ethiópiából, Arábián keresz­tül érkezett.[20] 
A továbbiakat megvizsgálva ismét azt látjuk, hogy az új
renddel meghonosodott kultúra karaktere is kusita eredetet árul
el. Így például:
"Új korjelző jelenik meg az épitészetben is: a plánkonvex
tégla alkalmazása templomok, paloták, falak építésénél, sőt pont
északon a sumiroktól teljesen idegen koncepció - a CHAFADJI-
i templom-ovál jelenik meg. Lehet, hogy ez is az Arábiából
történt első beszüremlés, vagy betörés első mérföldköve. Arábia
holt városaiból, amiket a sivatag homokja temetett be, valóban
hasonló templom-oválokat tártak fel.
A korai sumir domborművű reliefekkel szemben most a
síkvésetű áldozati reliefek jelennek meg, mintegy előfutárai az
elkövetkezendő asszír jellegű monumentális sziklareliefeknek."
A politikai élet súlypontja ettől az időponttól kezdve "az
eddigi déli ERIDU-UR-URUK vallási központokból északra,
KISH és NIPPUR-ba tolódik el, itt szöknek az ég felé az új
hatalmas 2-3 terraszos Zigguratok, majd a Sumir-­Kald
reneszánsz idején UJ-BABYLON-ban Nabukodonozor idejében
már 7 lépcsőzettel kápráztatja el a hivők seregét, de előlük a
vallási ceremoniát végzők már hatalmas falakkal zárkóznak
el."[21]
A továbbiakban a Káld hagyomány erre az eseményre így
emlékezik vissza: "Miután Belus, Jupiter fia meghalt, Nimrud
népével a Sineár mezejére jött, ahol egy várost kijelölt magának
és fölötte nagy tornyot épített a víztől való megmenekülésének
131. esztendejében, és uralkodott 56 évig, és a toronyt felépítette
a hegy magasságáig és nagyságáig."[22]
A fent idézett legendatöredék a Bibliából jól ismert
idevonatkozó sorokat egészíti ki, s amint látjuk, az események
súlypontja itt már Ethiopia-Kus földjéről, a Sineár mezejére,
Nimrud királyságának a színhelyére helyeződik át, oda, ahol a
Titánok Nimrud vezetése alatt "Jupiter és az istenek ellen"
fellázadtak.
A Mezopotámiában letelepedett első Káld dinasztia ez
időtájt megegyezik az első iráni dinasztiával és Cory véleménye
szerint mindkettő Nimruddal veszi kezdetét.[23] 
J. Bryant, aki jól ismerte a kusita mitológiát, a Beroszus féle
királylistán szereplő királyok uralkodási sorrendjével nem értett
egyet, és bizonyos okoknál fogva Nimrudot nem azonosítja
Evechussal, hanem attól a harmadik helyre teszi. Szerinte, ha a
Káld dinasztiát kusiták alapították, akkor Babilon első
királyának neve Nóé fiával, Kámmal kellene hogy kezdődjön.
Az ő elképzelése szerint: így Kaldea első három uralkodójának
Khamasbelus, Evechus és Porusnak kellett lenni, tehát Kámmal,
Kussal és végül Nimruddal kellene megegyezni.
Az első meglátásra ez az elgondolás jónak tűnik, de hogy ezt az
egyeztetést elérjük, a berószusi listán szereplő királyok
uralkodási sorrendjét elébb fel kell cserélni, és - az eredeti
sorrendtől eltérően - a sorrendet, Evechus helyett a második
királlyal, Khamasbelussal kell kezdeni, ezután jönne csak
Evechus, mig végül pedig Porus következne.
Igen ám, de ehhez még azt kell feltételezni, hogy Beroszus,
aki az egész életét teljesen a Káldeus papi tudományoknak
szentelte, egyszerűen tévedett, amikor a Káld királyok
uralkodási sorrendjét feljegyezte.
Persze mindez egy kissé hihetetlennek tűnik, azért mi
maradjunk meg inkább abban a hiedelemben, hogy ő nem
hibázott. Mert ahogyan az ószövetség írója, az első Káld
uralkodót Nimrudnak hivja, akkor azt teszi Beroszus is, mikor a
királylistáján az első helyen szereplő uralkodót Evechusnak
nevezi.
Most kérdezhetné valaki, hogy akkor miért nem talál­juk
Nimrud nevét a neki megfelelő helyen, a lista elején? Vagy
éppen ott van az, csak az első látásra nem ismerhető fel? Ennek
a kérdésnek a megoldása, az elhangzottak alapján csakis úgy
válik lehetségessé, ha elfogadjuk azt a feltevést, hogy
Evechusnak és Nimrudnak valamikor egy és azonos személynek
kellett lennie.
Erre a kérdésre L. Ginzburg, a "Héber legendák" c.
munkájában adja meg a választ, ahol ő, Philo adatára
támasz­kodva, minden nehézség nélkül elfogadja, hogy Kus
(Evechus) azonos Nimruddal. De nézzük meg, hogy mit is mond
Philo a "Questiones" (Kérdések) című munkájában a Nimrud
név­revonatkozólag; "nomen interpretatus Aethiop." Tehát neve
Ethiópnak (Khusnak Evechusnak) értelmezhető.
És valóban a görög vallás-misztérium irodalomban, a BA-
KUST, (Dioniszuszt) magasztaló kultikus feliratok között, - a
tűztől, fénytől, naptól született jelzők mellett, - még ott látni a
Nebridostor, Nebrodes vagyis a foltos (párducot) jelölő
díszítőjelzőt is.[24] 
Így Syncellusnak van tehát igaza, amikor Káldea első
királyát Evechust, Bacchust, magával a föld első urával, a bibliai
"nagy vadásszal" Nimruddal azonosítja, így:
DYNASTY OFCHALDAEANKINGS.
"The Chaldaeanswere the first that assumed the title of
Kings.
Of these the first wasEvechuswhoisknown to us by the
name ofNebrőd (Nimrud) hereigned at Babylon6years andone-
third.
 2. Chomasbelus ...7˝years. From the foundation13years.
3. Porus ....35 years."[25]
Nimrudot-Evechust ezek szerint egy Komasbelus nevű
uralkodó követte a trónon, kinek nevét még eddig nem sikerült
felismerni. Lehetséges, hogy itt arról a bizonyos Bel-ről vagy
Belusról esik szó, akit Babilonban megistenítettek. Ugyanis
Syncellus elnevezéseit akkád-babilóni örökségnek vehetjük,
hiszen csak a Kr.e. 2. évezred közepe táján olvassák a babilóniak
a KA-DINGIR-RA-KI jelentésű "sumir" ékiratos szöveget
BAB-IL-LA-NI-nak, ahol "IL" azonosítva van BÉL-el.
A királylista harmadik tagját, Porust, ezek után már sokkal
könnyebb dolog lesz felismerni, mivel a legendákon kívül már a
történelmi hagyományok is megemlékeznek róla: "Bacchus,
kinek apja volt Oceanus, kinek húgától Árkiától született
Poroneus, aki a föld első királya lőn, és a föld (népe) akkor egy
nyelvet beszélt és Jupiter uralkodott felettük."[26]
Így tehát valóban volt egy Poroneus (Porus) nevű király,
aki egyenesen Káldea első urától Iachustól (Bachustól)
származott, s kinek uralkodása már a történelmi idők kezdeti
szakaszára helyezhető. Maga Baldwin például, nem mást, mint
Káldea egyik legősibb uralkodóját, Uruk-ot ismeri fel benne, aki
mint ismeretes, hogy templomi feliratain Ur város alapítójának
hívta magát.
Ezzel az uralkodóval kapcsolatban egy igen figyelemre
méltó adatot közöl még Abul-al-Faradzs, arab történész, "A
dinasztiák története" című művében, ahol egy ősi arab-kusita
hagyomány alapján Porus-Ur, Cham-Ur nevét már magával
Nimruddal hozza kapcsolatba. "Nimrud után" írja, "elsőnek a
háromszemű és kétszarvú Samirus következett (a
trónon)."[27]Lehetséges ezért, hogy Sineár vagy Samara földjén
élő népek, ettől a mitikus királytól - Nim­rud leszármazottjától -
Samirustól származtak, sőt egyidejűleg róla is lettek elnevezve.
 De Abideus is egyet ért ezzel. Ugyanis szerinte a tornyot
(Babilont) valóban óriások, a Titánok népe alkotta, akiket a
hagyomány "Samarimnak" hívott, és rajta kívül, más is úgy véli,
hogy úgy az egyiptomiak mint a babilóniak, ehhez a Samarim
néphez tartoztak.[28]Ám idézhetjük még itt Theopompus szavait
is miszerint: "Hajdan az a hír járta, hogy a torony építőit
Samaramának s azt az országot ahol felépült, a nép nyelvin
Samarimnak nevezték."[29] Ez a hely a későbbi "samar" nép ősi
hazájával és a bibliai Sineár földjével, Káldeával volt azonos,
melynek lakóit egykoron Merópoknak (Su-meropoknak) hivták,
mert mint mondani szokás: "a nyelvük megzavarodott."[30]
Azonban ne feledjük, hogy a Samirus, Samarim és a Samur
szavak, a hangváltozás szabályai szerint gyakran Chamar
változatban is előfordulnak. Hapedig elfogadjuk H. Rawlinson
véleményét – miszerint"Sin (Magur)...his Babylonian name
wasHurkiorUr...Hur,thecityof moon godSinalso
calledKamarini,also the eldest son ofBel­Nimrud."Vagyis: Szin
(Magur) kinek babilóni neve Hurki vagy Ur volt... Hurt, Szin
holdisten városát Kamarinának, sőt ezen kívül Bel-Nimrud
legidősebb fiának is hívták, -  akkor oda jutunk, ahova Beroszus,
mert ő az, aki Urt Porus néven említi, és ismeretes, hogy a róla
elnevezett „Chamarina, Uria and Chaldea were synonym terms."
Tehát Kamarina (Samarina), Uria és Káldea neve azonos
értelmű.[31] 
G. Rawlinson állítása szerint a mezopotámiai
hagyományok Amon-kos fiának, a párducfejű turulmadár
képével szimbólizált bibliai Nimrudnak két királyi utódot
tulajdonítanak. A káld-babilóni istenpantheon ős-
szentháromságának első tagja Bel-Nimrud volt, fiai pedig Sin-
Magur (Ur), és az Asszir nemzetős: Ninip (Ninus). A
hagyomány a bibliai Hur (Ur) város megalapítóját, Magurt tartja
az öregebbiknek, aki a korabeli feliratokon nem egyszer Nimrud
néven szerepel, s akit halála után az utókor Nir-ur-gula, (Nergal)
vagy szárnyas - oroszlánember képében Orion-Arian néven
apotheizált. Kutha városából az asszirok által Palesztiniában
kitelepitett samaritánusok is Nergált tisztelték: Valószínű az is,
hogy Káldea (kal-du=nagy fiú) is tőle nyerte a nevét. A másik
fiút hol Ninip-nek, hol Turának, kisebbik fiúnak nevezték.
Kétségtelen, hogy ő volt Ninive megalapítója. Jelképe a
közismert asszír szárnyasbika volt, s kezdetben Asszíriát róla
Aturának, Assur hazájának, "Nimrud földjének" nevezték. Ezzel
szemben Sumerföld J. Oppert véleménye szerint Káldea mellett
egyben az "árják országa" nevet is viselte.
Mindezeket egészítsük még ki Prof. Badiny legújabb
kutatásainak eredményeivel, ismét kiinduló pontnak véve­ a
Samirus és Samarim szavakat, melyek alatt a régiek, mint láttuk,
egy Nimrud utódot és egy róla elnevezett országot, népet
értettek.
Ma már ezzel kapcsolatban szerencsésebb helyzetben
vagyunk, mert a fent említett nép nevét a sivatag homokja alól
kiásott ékírásos agyagtáblákon is megtalálták, és a
szaktu­domány elolvasta, megfejtette őket. Nézzük meg ezért,
hogy ha a modern kutatók nyomait követjük ezzel az ősi nép-
név­vel kapcsolatban, milyen eredményhez jutunk.
Volt szó arról hogy a fent idézett Samirus és Samarim nevet
a régiek valóban a szumirokra értették. Igen ám, de annak idején
ezt a nevet nem szumir, hanem Akkád fonetikával sumuarnak
vagy (a Sjöberg olvasása szerint) sumeri­nek ejthették ki.
Viszont mondani se kell, hogy ennek a meg­felelője szumirul
másként hangzik, mivel az Akkád"Su" szótag a szumirban "Ku"
vagy "Hun" értékkel is olvasható. Így tehát ha a Su-mu-ar, vagy
Su-meri akkad fonetikával kiejtett nevet a helyes szumir
fonetikával behelyettesitjuk, akkor "Ku-mah-gar"-nak hangzó és
szumirul értelmezhető kifejezést kapunk, melynek jelentése
ismét megegyezik a Mezopotámiában élő ősnépnek, a
Kaldeusoknak a nevével.
Végül, mindezeket összefoglalva elmondhatjuk, hogy a
Samur, vagy Chamar név alatt a régiek voltaképpen egy és
ugyanazon fogalmat; "Ku-mah-gar"iát; Hatalmas-
tudós­nemzetséget, Káldeát, Nimrud öregebbik fiának, Sin-
Magurnak az országát értették.
Egyeseknek már régen feltűnt, hogy a káldeus név a mágus
szóval már ősidőktől fogva valahogyan összefüggött. KAL
MAH =nagy, hatalmas. Hajdan a káldokat (KAL-okat) papi
nemzetségnek, látóknak, táltosoknak, csillagjósoknak,
tűzimádóknak nevezték. A mah-ok (mágusok) Philo szerint; a
természet titkait fürkészték, és a teremtő jóságán való
elmélkedéssel töltötték életüket. Ezen kívül az okkult
tudo­mányokban való jártasságuknál fogva foglalkoztak a nép és
az istenek közötti közbenjárással, sőt a királyok tanításával, és
tanáccsal való ellátásukkal is.
A mágus vallás jellegét a csillagismereten alapuló
kozmológikus istenszemlélet jellemzi. Hitszemléletének
központ­jában, az ősi kusita hagyománynak megfelelően, az
életadó isteni erőt szimbolizáló égitest: a Nap állott. Van olyan
elmélet, hogy tulajdonképpen mindez a holdkultuszból ered. A
hold két különböző állását: a növekvő és a fogyó fázisát alapul
véve, ez így együtt jelentette az égitest egyetemes him- és
nőnemű aspektusát. De ez a kettő aztán elvált egymástól és
idővel matriárchális, illetve patriárkális hitszemléletet képviselő
vallássá fejlődött.
A Hold nőnemű aspektusa ezek szerint későbbi eredetű, s
valószínű, hogy kései változata a patriárkiális hitszemlélettel
szemben a matriárchális hitszemlélet alárendeltségét
hangsúlyozta. Mert aztán a naptisztelő kusiták hitszemléletében
a Hold csupán másodrangú szerephez jutott viszont azokban a
valláskulturákban, amelyben a Holdtisztelet uralkodott, továbbra
is megtartotta patriárkális jellegét.
A Naptiszteletet Mezopotámiában, a Holdtisztelet mellett
az egyik legnépszerűbb vallásformák között találjuk. A
Napimádásban kell keresni nemcsak a régiek misztikus
val­lásainak főbb tételeit, hanem a később belőlük kifejlődött
modern theológiai dogmák egyik-másikának az eredetét is. A
természet éltető ereje, megújulása, növekedése a Nap vi­lágától
és a belőle kiáramló sugárzástól függ. A Napot, a
csil­lagismereten alapuló mágusvallás teológiája, jellegére nézve
pozitív, tüzes, férfias, szétárasztó természetűnek tartotta.
A mágus hit szerint a Nap volt a legnagyobb és
leg­jóságosabb természeti erő forrása, az istenség legősibb
szimbóluma amit az okkult tudományok három megjelenési
formájának: vagyis a felkelő, a delelő és a lenyugvó nap-kép
alapján, egy alapjára állított egyenlőszárú háromszöggel, a
szent-háromság ősi jelképével ábrázoltak.
A mágushitű vallásszemléletben a Napnak (= EN-LIL)
bármiféle neve a tűzre, fényre, világosságra, magára az isteni
fogalom lényegére utalt. Ennél fogva jelképesen az isteni ideál
végét, a mindenható igazságszolgáltatót, a jóságos atyai
gondviselőt, szimbolikusan a Nap képviselte. A szittya népek
körében a felkelő Nap köszöntése mindenkinek, mindenkor,
mindennapos kötelessége volt. Az emberek fogadalomtételük
alkalmával, olykor a Napra is esküdtek, mert ősi hitűk szerint
igaznak, a mindenség teremtőjének tartották. Ez az eskü az Elő
Isten földi jelképe, az égő tűz előtt volt a legigazibb. Adatok
vannak rá, hogy hajdan ünnepélyes intézkedést csak tűz előtt
lehetett tenni.[32]
Az antik világ ember-ideálját, a kusita nép apotheizált
nagyjait jelképesen mindig a "Sol-invictus", a legyőzhetetlen
Nap jegyében ábrázolták. Az első "Nap-isten", vagy is
más­szóval az első apotheizált nemzetős, akiről már a történelmi
adatok is beszélnek, a szumir mitológiai hősnek Gilgames­nek
(Izdubárnak) az őse: az özönvíz korabeli Ut-napistim (UT-
napisten) lehetett. Nevének helyes olvasása körül még
megoszlik a tudományos szakvélemény, mert vannak akik
Ut­napistim vagy, Pir-napistim helyett Atra-Khasist, Khasistrát,
vagy Xiszustrát olvasnak. Ezek az olvasatok mind az ékiratos
szövegek ismerete nélkül keletkeztek és éppen azért, hogy tiszta
vizet öntsünk a pohárba, kérdést intéztem prof. Badiny­hoz
ebben az ügyben... és válaszát az alábbiakban közlöm:[33]
«A vízözön legendáját minden ősnépnél megtaláljuk
és tőlük vették át a később keletkezett kultúrák népei is, így
a görögök is és a héberek is. Az írott emlékkel, rendelkező
legendák között legidősebb jelenleg a sumirul írt özönvíz
történet, amit lemásoltak saját nyelvük szerint a babilóni
akkádok is és besorolták - több eredetileg sumirul írt - azon
történelmi események közé, melyet ma GILGAMES
ÉPOSZ néven ismerünk. Ez az éposz akkád nyelven van
írva, a sumíroktól átvett ékírással és itt a vízözön bárkását
UT-NAPISTIM néven ismerik, aholis UT (a sumír UD)
je­lentése: "idő" és NAPISTIM, vagy NAPISTU (a sumír
ZI) jelentése "élet". Az akkádul írt vízözön-legenda
bárkásának neve - magyarul: örök élet. (Megtalálható ez a
név a Gilga­mes Éposz XI. tábláján, melyet Thompson
fejtett meg és igen jól közöl P. Anton Deimel: TEXTUS
ACCADICI (Róma, 1936. 53. oldalon) c. munka.
Ha már a "Gilgames Époszt" is említjük, frissítsük fel
emlékezetünkben azt az adatot, hogy ez a semita-akkád
nyelvű nyelvemlék egy "Sin-le-ke-Unini" nevű és az i e.-i
12. században élt babilóni költő munkája, aki ügyesen
beiktatta nagy művébe az akkor még igen jól ismert sumir
táblák idevonatkozó tartalmát. A "Gilgames Éposz"
ékiratos táblái: Assurbanipal (Kr.e. 669-630), ninivei
agyagtábla- könyvtárából kerültek napvilágra.
Igen érdekes azonban UT-NAPISTEN nevének
kutatásában az a tény, hogy ez az akkád név és annak
jelentése csak a fele a sumirul írt vízözöntörténetben
szerepelő bárkás nevének és a sumirul írt ékjelek sorrendjét
 is megváltoztatta ­az akkád szöveg. Ugyanis - a sumir
bárkás neve "négy" ékjellel van írva és nem kettővel, mint
az akkádé. A sumír név a következő:
Arno POEBEL olvasata szerint: ZI – U4 - GID -DU.
GeorgeSMITH1875-ben így olvasta: HA - SI
-SAD-RA.
S.NoahKRAMER pedig ZI - UD - SUD - RA néven
közli minden idevonatkozó munkájában.
Ha az eredeti ékirat töredékeket, amelyek az
University Museum of Pennsylvania, Babylonian Section
10562. szám alatt találhatók és amelyek megfejtését már
1914-ben elvégezte Arno Poebel (Historical Texts. Vol. IV.
No. 1. Publications of the Babylonian Section University of
Pennsylvania) újra megvizsgáljuk és a sumír bárkás
nevének ékjeleit megkeressük a ma használatos és
legjobban elfogadott ékjel-gyűjteményben (René LABAT:
Manuel d'Épigraphie Acca­dienne, Libr.
OrientalistePaulGeuthner, Paris 1-5 éditions) - a következő
eredményre jutunk:
1. ékjel: ZI (L.84.) .................. jelentése "élet".
2. ékjel: UD (L.381.) .............. jelentése "idő"
3. ékjel LÍL2 (L.313................ jelentése "lehelet,
lélek" és a
4. ékjel: DU (L.206.) .............. jelentése "jön, ered"
A sumír bárkás helyes neve tehát: ZI - UD - LIL -
DU - vagyis magyar értelemmel: "LÉLEKTŐL
SZÜLETETT ÖRÖK ÉLET."
A semita akkádok ebből a névből - amikor átmásolták saját
nyelvükre az eredeti sumír legendát - elhagyták a "lélektől
született" jelentés két ékjelét és csak az első kettőt vették át. Azt
is megfordították és ZI ékjelét ők NA­PISTU-nak, vagy
NAPISTIM-nek ejtik.
Így lett ZI-UD-LIL-DU... UT-NAPISTIM.
Kérem az olvasót, hogy elmélkedjen. Gondolkodjon
azon a lélektani és teológiai különbségen, amit talál az
"örök" élet és a "lélektől született örök élet" fogalmak
tartalmi értékében. Itt kezdődik az a semita felfogás, mely
napjainkig kizárja az életből a "lelkiséget".»
A kus szó jelentése görögül ethiópot, tüzes, napégette
barnabőrű embert jelölt. Kezdetben u. i. a tűz vagy fény jelképe,
az isteni fogalmon kívül, még egyben a megistenített nemzet ős
emberfeletti állapotának az elvont formáját is jelentette. Ezért
jelölték az utóbbit az isteni ideálra alkalmazott tűz fogalmát
kifejező díszítő névjelzővel, vagy ennek megfelelt totem-
szimbólummal. "Aur,Our,Or=lightand fire, this title was given
toCush,who they styledCushorus." Vagyis; Aur, Our, Or=fényt,
világosságot jelöl, ezt a nevet adták Khusnak azok, akik
Khusorusnak nevezték őtet.[34] De ilyen volt továbbá a
"puripai" és a "poroneus" vagy is a "Tűz fia" vagy "Tűztől
született" elnevezés is, amit a misztériumokban ugyancsak
Amon fiára: Dioniszusz­ra, Bacchusra, Khusra alkalmaztak.
Ám a pir, pur, szó nemcsak káldeában jelentett tűzet, fényt
vagy lángot, hanem csodálatos módon annak a mi édes
anyanyelvünkben is nyomára akadunk. Igazolják ezt például a
tűzzel kapcsolatos barna, parázs pernye, pergel, pirul, pirók,
piros, pirkan szavaink, melyek éppen a szumir pir, bir, Babbar
szóval, vagyis fényt, pirkanást, Napot, tűzet jelölő szótövekkel
vágnak egybe.
De egyben ugyancsak erről a közös tőről szakadtak az
óperzsa Hor=Nap, sőt az ari, hari, hurri khwari, napot, tűzet
jelölő szavak is. Sőt ezen kívül megtalálni még a tűz fogalmát az
indiai Radzsput Hun népek "Hara"=Hadur istenének nevében, és
az ősmagyar Harka vagy Horka, nagyságot, méltóságot kifejező
címjelzőben is.
Egyiptomban például Osziriszt, Khus nevével együtt
rokonértelemben használták, vagy ahogy Plutarcus mondja:
Khusnak (Bachusnak) az égi formáját Oszirisz, a Nap
kép­viselte. Hogy Oszirisz nevében Khusét kell felismerni, azon
Bryant sem kételkedett. De mi is oda jutunk, hogy ha Oszirisz
eredeti nevéből, Ausarból indulunk ki. Ugyan csak innen
származott az Asszir Napisten Assurnak a neve, vagy a per­zsák
által szárnyas napkoronggal ábrázolt Asura, vagy Ahu­ramazda.
Sőt a híres tűztisztelő vallásalapító Zarathustra, Zarduszt neve is
az Ausar, Sar, (SR=Nap) nevéből ered, de érthető is hiszen a
klasszikus történelem, magát Khust - Nimrudot azonosította
Zarathusztrával.[35]Követőit pedig a ma már egy rég elfelejtett
néven egykoron Nazaroknak, Naharimnak, Káldeusoknak
nevezték.[36]
A kusita mitológia szerint, Oszirisz (Ausar=látó) volt a
"világ bírája", aki napszemével nézett le a világra, s ki mindent
látott és mindenkit megítélt. Ezért a jóslás, jövendőmondás, a
látás, vagy "oltárra-nézés" mindenütt a papi hivatással, Oszirisz
vagyis a Nap tiszteletével függött össze.
Nálunk a Karacsay Kódex egy olyan napimát őriz, "tál­tos
imádság istenrül" címen, amit hajdan Kádár táltos imádságának
ismertek. Elvitathatatlan, hogy ez is a Nimrud-hagyományunk
naptisztelő liturgiájának egyik elfeledt emlékét őrzi:
Te vagy mindennek ős életfája,
Te izzó tűz örök forrata,
Kibűl erőd mendet alkota.
Róheim Géza ennek ellénere"A Magyar néphit és
nép­szokások" cimü munkájában még azt állította, hogy "a
Napnak nincs külön folklórja." Hogy ez akkor is és most is
mennyire téves felfogás volt, azt az bizonyítja, hogy ősi párduc-
hagyományunk alapköve, a Naptiszteletet, még mindig él és
virul a moldvai és a bukovinai csángók körében.
Csodálatra méltó, hogy ebből az őshitből mennyi található
még, távolszakadt testvéreink lelkületében, de leginkább az,
hogy a napról való hiedelmük, több mint 5000 év távlatából,
még napjainkban is változatlanul fennmaradt.
A Nap, a csángók szavaival élve: "erő, lélek, jóság,
teremtő, akarat, s mindent látó szem, s ez így együtt nem más,
mint az isteni tulajdonságoknak a Napban való összegeződése és
megszemélyesítése."[37]  A legcsodálatosabb azonban az, hogy
ezzel az ősi hitformával; Koppányszántón, Décsen, Cigándon,
Magyardécsen, Hajdusámsonon, Bakonysárkányon és Merán
még ma is találkozunk.
Az ősemlékezetben a Nap az embernek, és minden földi
életnek az édesapja volt. Költői nyelven megszemélyesítve:
Napkirálynak, Napistennek, Napfejedelemnek,
Aranyfejedelemnek és Aranyistennek tisztelték. De a
legérdekesebb az hogy egyesek szerint: mint "ős vallásunk
főistenét... Ukko néven is nevezték."[38]
Vámbéri Ármin állítja, hogy az ujguroknál és a
csagatájoknál az Istent tényleg Ogánnak hívták. Elképzelhető
ezért, hogy az Ogan, Ukkó név alatt valamikor őseink is magát a
Napistent ismerték. Sőt annál is inkább, valószínű mivel az
Ukkó, régi nyelvünkben gyakran az Istenre alkal­mazott, ügy,
ugy=szem, agg=öreg és az uk, ük-ősapa fogalmát hordozza
magában. De az ük, nem csak nagyszülőt jelent, hanem minden
távoli - jórészt már égi-ügü elődöt is. Ezért inkább helyesen
ebben a névben a szkiták ősapjának, és apotheizált
patriárkájának, Kusnak a nevét kell keresnünk. J. Bryant ugyanis
arról értesít bennünket, hogy "uk" vagy "ouk" babilóni szó, és
egyben urat, herceget, nemes kivált­ságos személyt jelölt:
"Uxxous or the Greek Oxxousos that is the Great-Khus or Lord
Cusean." Vagy is: Ukkous vagy Okkusos, Nagy-Khust vagy
Khus-urat jelentett.[39]
A Nap égi pályájának körüljárása során, a földi totemállat
tulajdonságaival együtt az állatövben szimbólikusan mindig
egy-egy állat égi képét képviselte. Így magára vette például a
"kos" jegyében a kosnak, a "leo" jegyében az oroszlánnak a
szimbólikus képét, és égi földi tulajdonságait. Ezért érdemes
lesz, megvizsgálni azokat az ősi totem-szimbólumokat,
amelyeket hajdan az isteni eszme megjelölésére a tűzzel, Nappal
rokonértelemben használtak.
Első helyre kívánkozik itt a kos (szarvas) jelképe. Egyes
szaktudósok úgy vélik, hogy a kos, (őzgida) szarvasünő-totem
elterjedése, amely még a legősibb Ethióp, Amon-Zeus
őskul­tusszal volt kapcsolatban - a Bacchus-Nimrud
párduckultuszt megelőzte. Mind ez abból következtethető, hogy
az őz­gida foltos bőrének a misztériumokban történt szimbólikus
használata, a párduc-kacagány jelképes használatánál sokkal
ősibb eredetűnek tűnik. Például ismeretes, hogy a Nebris,
Nebride szavak, mellyel a görögök kezdetben az őzgida foltos
bőrét jelölték, később a Nebrodes és Nebros (=párducbőr)
szavakat helyettesítette, s ezzel együtt természetesen annak a
"karizmatikus újjászületéssel" kapcsolatos jelentősége is,
szimbolikusan, végleg a párduc-kacagánnyal azonosult.
Olyan esettel is találkozunk, amikor a néphagyomány a
régit és az újat, vagyis a két totemállat képét egyesíti. Így,
például "Az Ezeregy éjszaka meséi között van egy történet,
amely egy fiatal kínai királyról szól, aki vadászat közben fehér
szarvasünőre bukkan, és ennek az állatnak a testét (mint a
párducét) kék és fekete foltok borították."[40] 
Valamikor a kos/szarvasünő követése, vagy űzése, a
kusoknál az ős Amon-kultusszal függött-össze. (u . i. Amon égi
jele a kos csillagkép, a mul-Lu-Hunga, a Hun ember csil­laga
volt) innen származhatott aztán "a szarvasünő az agancsos
vezető állat a népvándorláskori keleti népek eredet­mondáinak
főalakja."[41] Ugyanakkor a szarvas nevét kifejező szavak,
egyes turáni-kusita származású népek nyelvén, ugyancsak a
Nap, s a tűz fogalmát jelölő kifejezésekhez vezet­hetők vissza.
Így például L. P. Potatov"A Bolgár népnév
magyarázat­lehetőségének adattára" cimü munkájában, a
szarvas név külömböző változatainak a következő lehetőségeit
ismerteti; a Jakut szarvas=bur, bura, a szajotoknál a
jávorszsarvas= rur-a, rur-u, a karagaszoknál pur, ozmániban
pedig bu-gur. Persze mindezt ő a Bulgár névvel hozza
kapcsolatba, míg számunkra inkább nagyobb feltűnést kelt az a
gondolat, hogy a fenti szavak azonosak az ős-kusita nyelvben
található isteni­tűzet fényt kifejező; pir pur, bur, bar etc.
szógyökökkel.
Valamikor kezdetben tehát, ágasobogas szarvaival,
ugyan­úgy mint a bárány, a szarvas is az "isten-fiút", a felkelő
napot jelölte. Néphagyományunkban a szarvas és a fiú
azonosságát bizonyítja a dozmáti regősének "csodafiú-szarvas"
kifejezése. Tudvalévő hogy a középkorban Jézust szarvas
képében is ábrázolták, mert ő volt a Nap, a "Sol-invictus", amely
a Bak, vagy másként szarvas képében születik ujjá a téli
napfordulón. Ezért jár a regösének szerint a csodafiú-szarvas a
halastó állására, máskor egy kis patakra, vagy is a Vízöntőbe.
A Leo=oroszlán és a tűz, Nap kapcsolata, abból a
hiedelemből ered, hogy a Nap, az oroszlán jegyében tűz a
legerősebben, s egyebek között azért kell annak az állatövi
jegynek az oroszlán nevet adni. De itt nemcsak arról van szó,
hogy a régiek az oroszlán képében látták a Napot, hanem arról
is, hogy viszont az oroszlánnak is Nap-nevet adtak. A barca u. i.
valamikor magyarul oroszlánt jelentett, (éppúgy mint a
mándruc) és ez a bar, par szógyök egyezik a Babbar néven
emlegetett szumir Nap-isten nevével is.
 Ezzel kapcsolatban H. Rawlinson idéz egy régi forrást:
miszerint az Asszír királyok, (akik mint ismeretes, hogy
úgymint Hunor és Magor, Nimrudtól származtatták magukat)
királyi felségcímük mellé gyakran felvették az ária nevet, ami
tudvalélő, hogy oroszlánt jelentett.[42]Persze ez is szumir
hagyaték, mert az "ur" szó náluk, az oroszlán csillagképet, "Ur-
gulát" jelölte.
De most álljunk meg itt egy pillanatra, mert következetésen
ez az esztergomi várkápolna falára festett 14. oroszlán képét
juttatja az emlékezetünkbe, - amely Ea-nak, a szumir tudás-isten
ékjeléivel díszítve - az Árpádkorban, hasonlóan a királyi ház,
égből földreszállott háromszoros hatalmát szimbolizálta. Vagyis
az uralkodó ház tagjai nálunk is - úgy mint Mezopotámiában –
"oroszlánok", Árya utódok voltak. Egyben ez az ősi jelkép
egykoron: "magába egyesítette a legfelsőbb három hivatást: a
papi, hadvezéri és a legfőbb bírói hatalom és kötelesség
gyakorlását" is.[43]
Sajnos a "nyugatba helyezés" politikája után, ezt az
őstudatot lassanként elfeledtük, és helyettünk - az oroszlános
árya örökséget - most méltóbban más nemzetek viselik.
Nincs még egy nemzete a világnak, amely ősi szent
hagyományát úgy elfecsérelte volna, mint azt a magyar tette.
Persze volt miből, és volt is mit. A régit elcseréltük az újjal, az
árja-oroszlánt, a Nap-kereszttel, vagyis azzal a misztikus
jelképpel, melynek szimbólumát az "I.H.S."-et, - csak a halálos
ágyán megtért - Nagy Konstantinus római császár, a pogány
Maxentius ellen vívott csatában maga előtt hordott.
Bár eleinte ez a két Nap-szimbólum, békésen elfért egymás
mellett. Mert mint ahogyan a régészek is bizonyítják, a
honfoglaló "pogány" magyarok ilyen Nap-keresztet viseltek a
tarsolylemezeiken. Nem csoda, hiszen a korabeli egyházatyák
vallomása szerint, már akkor ők "Jézus-hitű" keresztyének
voltak.[44]De amellett, oroszlán hagyományukat még nem
tagadták meg, mert tudatában voltak annak, hogy Nimrud
unokák, szittya származású ősáryák, és mindenek felett,
magyarok voltak.
A párduc (=nibru, nibru, nimr) Khusnak, Bacchus-
Dioni­szusznak Nimrudnak volt a totem szimbóluma. A
misztikus irodalomban így többször találkozunk Kus nemzetfőre
értelmezett a Nibu-khus Nib-subur a Khus-párduc, Subur-párduc
díszítő névjelzővel. Sőt, Nimrud nevének egykori változatát: a
Nip-rut, a Nib-urt vagy Nabardot - amit tévesen "lázadónak"
fordítanak - a szöveghűség sérelme nélkül nyugodtan lehetne
"fénylő-párducnak" vagy éppen a "Nap-párducának" is
értelmezni.
A régiek álláspontja szerint, Nimrud történelmi személye
azonos volt Bacchusal, vagy is Kaldea legelső uralkodójával
Evechussal. Nevének lekopott változata még mindig tovább él
az Ukhus, Uguz, Guz, Uz=Kun, Asena (=Türk) és az Ázsia
nevekben. Ezeknél a közös tőről szakadt turáni-kusita népeknél
mindenkor élt az ősi mágus hagyomány, mert Fettich Nándor
szerint, művészetükben például a Nap-isten állatatributumát
általában három variánssal, a griff, vadkan és párduccal fejtették
ki. Ez például az Avar szíjvégek egész tömegében látható, ami
hajdan a kagáni hatalom képviselőjének mágikus erőt biztosított.
Az Avarok párduchagyománya mellett szól még egy régi
történet is, mikor a Bizáncba járt Avar követek "lépteit" például,
egy korabeli szemtanú, és udvari költő-nyilván a vállukon viselt
párducbőr-kacagány láttán, költői alegoriával a párducéhoz
hasonlította.
De ne feledjük az ócsai avar-kori keresztyén templomban
talált képet sem, amely Jézust, az "Isten-bárányát", ősi
mágushitünk misztikus hiedelme szerint, mint Isten-párducát,
Pantera-Deit ábrázolta a nép előtt.
Erről a nemrég felfedezett, ősi hiedelmet visszatükröző
eredethagyományról számol be Fettich Nándor egyik levelében.
Kutatásainak eredményéről a következőket írja:
"JAK ősi, románkori templomát megvizsgáltam mai
szemmel.
Kerestem és megtaláltam számos nyomát annak, hogy mit
vett át a nyugati kereszténység (az u. n. Kettlachi jellegű
"kultúrán" keresztül) a "pogány" avar és ősmagyar világból.
Ócsán is megtaláltam ezt igen monumentális formában,
amely az egész románkutatást új irányba fogja terelni, a helyi
hagyományok felkutatására. Szédítő magasságba mentem fel és
ott rajzoltam ennek a vázlatnak az eredetijét.
Itt az északi hajó - Szűz Máriáé. (nő-föld-halál-sötét­ség a
kereszténységben.)
A déli hajó Jézusé és így ennek egyik záróköve az
AVARKÖRI PÁRDUC KÉPÉBEN MUTATJA JÉZUST A
NÉPNEK.
A Párduc vörös színű (vörös a Nap színe), dereka vastag
(mint Kettlachon is), mert Agnus Dei-nek vastag a dereka a
gyapjútól.
A keresztes háttér sötét, feketés, mert a "bűnök színe" ez. Ő
viszi el a világ bűneit (mint Pécsen is.)
A nép ezt jobban értette akkor - mint a tudósok MA."
E "pogány-párduc" Domonkosfán, Zalaháshágyon és egy
Fehérvár-i ezüstcsészén visszahajlított lábával egy keresztet
emel - mint Agnus Dei - de PÁRDUC FEJE és PÁRDUC
FARKA van az "Isten Bárányának".
Fettich Nándor leveléből kitűnik még, hogy milyen tisztán
látta felfedezésének őstörténelmi jelentőséget. Megállapítja
ugyanis, hogy a "tüzes párduc, az ősi Dionysos állatattributuma,
azonosult az Agnus Dei rávennai tipusával és így került rá a
domonkosfal és zalaháshágyi románkori templom tympanonjára,
és a székesfehérvári egyik főpapi sírlelet ezüst csészéjének
közepére: hosszú, fölfelé csapott farkkal, hegyesfülű
párducfejjel, hátrahajlított mellső lábbal, mely tartja a keresztet".
..
Ez a felfedezés igazolja, hogy őseinknek a Turul-monda
mellett volt még egy másik hagyományuk is; a
"Párduc­hagyomány", amit az egyházi művészetben átvett az
egykori keresztyén egyház is, és Jézus urunkat meglepő, sőt
meghökkentő módon ősi pogány-párduc totemjelképpel
"Pantera­ Deinek", Isten párducának ábrázolta. Az egyház
persze aligha volt tisztában azzal, hogy ennek a szimbólumnak
eredeti jelentése igencsak "pogány"; és valójában népünk
Káldeus-Kusita eredetére, illetve az ősapánknak tartott Nimrud
származására akar rámutatni.
Hogy Jézus totemjelképe valóban a párduc volt, azt a héber
hagyomány is bizonyítja, amikor őt "Nimrud (=pár­duc) fiának"
nevezi. De korunk közismert, és az okkult tudományokban
igencsak jártas szakértője is kapcsolatot lát Bacchus és Jézus
misztikus neve között, mikor a következőket írja: "The surname
of Joseph's family was PANTHER,...Jesus name was
JesusbenPanther.Thename of panther establishesadirect
connection between Jesus andBacchus,who was nursed by
panthers andissometimes depicted riding either on one of these
animals or inachariot drawn by them."Vagyis: Jézus családjának
a neve PÁRDUC volt. Jézust, Párduc-fia Jézusnak nevezték. A
Párduc név közvetlen kapcsolatot teremt Jézus és Bacchus
között, akit párducok neveltek fel, és olykor úgy is ábrázoltak,
hogy egy ilyen állaton lovagol, vagy általuk vont kocsin ül.[45]
Persze tudatában volt ennek Fettich Nándor is. Szerinte a
párduc hagyománnyal kapcsolatos avar bronzművességben
található emberi alakok legtöbbje, a helenisztikus Dioniszusz,
Herkules kultuszában közhellyé vált képekben kerül az
avarsághoz. De valószínű, hogy inkább László Gyulának van
igaza, mert az ő véleménye szerint: "a görög pantheon nem egy
kiemelkedő alakja északról került Hellasz földjére, s Apollon
papjai között belső ázsiai (talán Avar) varázslót - mágust - is
találunk."[46]  Sőt még a Herakles mondában ránk maradt szkita
eredetmonda sem görög találmány, mert annak létezése már
kusita=szkita eredetű, ugyanis "a hunoknál, bolgároknál és
magyaroknál... kimutathatóan megvolt."[47] 
De itt a görög Herkules helyett mi inkább arra a bizonyos
sumir Herkulesre (Ur-gulára) gondolunk, akit S. H. Langdon
Kus fiától, Nimródtól gondosan elválaszt, s akinek személyében
egyesek inkább Nimrud öregebbik fiát: Sin-Magurt, Nir-ur-
gulát, Kutha város apotheizált főistenét, a samaritánusok
oroszlánemberét, Nergált vélik felismerni. A mezopotámiai
hagyományok tanúsága szerint őt nevezték Orionnak, amely
név, mint láttuk, a híres arab történész: Masszud szerint
valamikor árját, vagyis oroszlánt jelentett. Ugyanezt, a
Herkulest, a scythák ősapját a föníciaiak és az Égei-
tenger­partok őslakói: a pelazgok hajdan Makar vagy Magar
néven is tisztelték. Ebben a névben Magyar Adorján "a mi
ősmondánk Magorját” nemzetünk (névadó) ősatyját ismeri fel.
Bonfini, udvari történész például elbeszéli, hogy Mátyás
király, Herkulesnek - mint a nemzet atyjának - szobrot emeltetett
Budán. Persze míg azolasz mester, nemzetünk ősében a görög
mitológiából jólismert szkíták ősapját, Herkulest látta, addig
ezzel szemben mindenki jól tudta, hogy itt nem másról, hanem a
nagy kusita-hun fejedelemről, Atilla ősapjáról, Nimrudról esett
szó.
Tehát az ősszkita nemzettudatban gyökerező, és a Szkíta
Kus, Hun, Avar ősiségek közös örökségéből származó
eredet­hagyomány, egyben a magyar ősmitosznak is az
alapkövét képezi. Hiszen a Hunor és Magyar monda - akárcsak a
turúl­monda - totemmonda, és "a totem hit szerint u. i. egy-egy
nemzetség őseinek állatalakban való karizmatikus
megjelenése.[48] 
A nemzetőst jelképező totemállatszimbólumról tudni kell,
hogy a régiek hite szerint, a totemős szelleme külön életet élt (a
totemállat) maradványaiban, lenyúzott bőrében, körmeiben,
fogaiban és csontjaiban,... Tehát az állat testének valamely
darabja: koponyája,... karmai, bundája, szőre, tolla stb., ezek
szerint - külső (exoterikus) formában-- a totemállatot, vagyis
azon keresztül magát a totemőst ábrázolta.[49]
A kusita hagyomány szerint; Hunor és Magyar apját, a
bibliai nagy vadászt Nimrudot, mint láttuk, a párduc
szimbólizálta. A párducbőr-kacagány tehát őseink szemében
egyben a nimrudi származást, a Szabir-Hun-Avar­Magyar
testvériséget, mezopotámiai szumir Mah-gar örökséget és
Nimrudnak jelenlétét is kifejezte.
Hajdan az ősmagyarok nyalka kacagánya is párducprémből
készült. A fejedelem és a vezérek, akik karizmatikus
származásuk jeléül hordták, a Nap-fiai, patesik, beavatottak,
Nimrud-unokák voltak. (Maga a nagy fejedelem II. Rákoczi
Ferenc [St. Germain] pedig a beavatottság sorozatának
legmagasabb rendfokozatát, a tisztító Nap sugarait szimbolizáló
aranygyapjas rendjelet viselte címerén.)
Az ősi magyar szójárásban a párduc nevét elsősorban a
török qapyan méltóságnévből levezetett Koppány névben lehet
felismerni. István király idejében élt egy Kaplony nemzetség,
volt egy Kaplony helységnév, és egy Kaplony monostor is.
Persze mondani se kell, hogy ez is a török qaplan=párduc szóból
ered. Adat van rá, hogy 1213. és 1550 körül ezt a nevet, már
Cuplon, Cupulon változatban írták.
Kérdezhetné valaki ezek után, hogy hová veszett el azóta
"párduc" örökségünk tudata? Vagy talán el sem veszett, csak
éppen mély álmát alussza a magyar nép lelkületében... ?
 Legalábbis is erre gondolunk, amikor Györfi Istvánnak a
Nagy-kunsági pásztorokról szóló leírását olvassuk: "A nyáj
pásztorok nyalka, cifra, hetyke legények voltak", írja, a szilaj
pásztorok ellenben sokkal egyszerűbben jártak... „Ingük
borjúszájú volt,... Gatyájuk félig bő, szárközépen alul érő
"tölgyfa gatya" volt, melynek szárát télen térden alul lábszíjjal
bekötötték... Felső ruhájok a kacagány vagy hátibőr volt.
Ugyanilyet viselt Árpád apánk is, csakhogy míg az övé
párducbőrből készült, szilaj pásztoraink beérték farkasbőrrel,
vagy a még egyszerűbb, de melegebb juhbőrrel. Ezt maguk
kitömték és azon módon a nyakukba kanyarították. Némelyik
kettőt is hordott a hátibőrből, egyiket elől, másikat hátul s a bőr
lábait a vállán s a derekán összekötötte. Hosszú, zsírtól csepegő,
több ágra befont hajat viseltek, fejök tetején pedig másfél
arasznyi magas, csákóra vágott karimájú kun süveg ékeskedett...
bizonyos, hogy az ősi magyar pogány hit az ő birodalmukban,
az ő lelkükben élt legtovább."[50]
 
 
 
III.
 
A SCYTHA-NIMRUD HAGYOMÁNY
MEZOPOTÁMIAI TÖRTÉNETE
 
A szabir-hun nemzeti öntudatban megfogant Nimrud
hagyomány keletkezésének idejét nézve egy cseppet sem
tévedünk, ha annak kezdetét egészen történelemelőttinek
tekintjük, vagyis idejét közvetlen az özönvizet követő "Schyta
korszak" elejére helyezzük.
 Ezért kezdjük a Bibliával.
Feltűnő, hogy a világ teremtéséről szóló könyv 10. fejezete,
a héber hagyomány szokásos ellenszenves állásfoglalásával
szemben mily felmagasztaló (laudáto) hangnemben emlékszik
meg Nimrudról. Viszont a meglehetősen szűkszavú bibliai
kivonattal ellentétben a héber hagyomá­nyok, sokkal bővebben
foglalkoznak vele.
Így elmesélik, hogy "Húsz esztendő elteltével háború tört
ki Kim fiai és főellenségeik, Jafet fiai között. Eleinte az
utóbbiak kerekedtek felül, de azután Nimrud maga köré gyűjtött
Kám fiai közül négyszázhatvanat, meg Sem fiai közül nyolcvan
válogatott zsoldost, s ezzel a sereggel szétverte Jafet fiait. Kim
fiai ezután királyukká koronázták Nimrudot, aki kormányzókat,
bírákat nevezett ki királyságának egész területén, és Therát,
Nakhor fiát tette meg a sereg vezérévé. Tanácsadói azt
javasolták neki, építsen fővárost a keleti síkságon. Nimrud
megfogadta a tanácsot, és az új várost Sineárnak nevezte el,
mivel - úgymond – "Isten összezúzta ellenségeimet". Nimrud
végül Sem fiait is hatalma alá hajtotta. Azok adóztak neki,
hódoltak előtte, és Sineárba költöztek, ahol Kám és Jafet fiainak
szomszédságában éltek, "...Máshol Nimrud bábeli uralkodásáról
azt olvassuk, hogy... némelyek szerint Bábel tornyát Nimrud
emelte, aki "hatalmas vadász vala az Úr előtt", s a torony építése
előtt már több várost alapított. Miután uralmat nyert Nóé
valamennyi ivadéka fölött, várat épített egy kerek sziklán.
Cédrusfából való nagy trónust helyezett el a tetején, amely egy
másik, vasból készített trónust tartott, ez pedig egy nagy
réztrónust; e fölött volt egy ezüst trónus, amelyen egy arany
trónus állott. E piramis csúcsán Nimrud óriási drágaköveket
helyezett el, azon ült ragyogó pompában, s hódolt neki az egész
világ."[51]
"Hamarosan hetven mérföld magasra nőtt a torony. Keleti
oldalán hét lépcsőfeljáró volt, azokon hordták fel a téglákat a
csúcsára; utána a nyugati oldalán jöttek le, ahol ugyancsak hét
lépcsőzet támaszkodott a falhoz..."[52]
A hagyomány ezen kívül még ugyancsak Nimrudot tartja a
mágushit megalapítójának is, akit a perzsák Zaradust-nak,
Zaratusztrának neveztek. "A mágia Thera 19. évében, Ur
(Maghur) városában keletkezett, amit Ur (király) épített... ettől
az időponttól kezdve az emberek áldozatokat mutattak be és
idolokat (az ősök faragott képeit) imádták."[53]
Innen, a mágusok városából, Mugherből, a bibliai Ur-ból
származott és sumir kulturán nevelkedett Thera fia Ábramu,
vagy Abrahám, akit egyben az Ismaeliták ősapjának tartanak.
Azonban az ősi hitszemlélethez való makacs ragaszkodása miatt
szembe ütközött az Ur városában ezidő tájt a hatalmat képviselő,
tűztisztelő mágusvallással, és Nimrud­dal, a Káld birodalom
megalapítójával.
A kor vallásos felfogásárólaTalmud a következő képet adja:
«Let Nimrod come and testify that Abraham was not a
server of 'Abhodah Zarah'. But in the days of Abraham there
existed no strange cult either of the Turks or the Nazarenes, but
only the worship of the true God and idolatry.»
Vagyis; "Jöjjön Nimrud és tegyen tanúbizonyságot arról,
hogy Ábrahám nem volt bálványimádó, mert Ábrahám idejében
sem a törököknél, sem pedig a nazarénusoknál nem létezett
idegen vallás, csak az igaz Isten tisztelete és bálványimádás."
Ez a mindeddig kellő figyelemre nem méltatott adat
mindennél jobban rávilágít arra, hogy Nimrud idejében
Káldeában csupán két számottevő nemzedék élt: vagyis a
Turkok és Nazarénok nemzetsége. És ennek megfelelően szintén
csak két istenszemlélet uralkodott: az "igaz Isten imádata" és az
un. "Abhodah Zarah", vagyis "bálványképimádás". A turkok
tehát az "igaz Istent" imádták, míg a nazarénusok - akiket H.
Rawlinson Úr városbelieknek, H. P. Blavatsky pedig kabalista
kaldeusoknak nevezett, - faragott képeket, idolokat, vagyis
inkább az "isteni erőket megszemélyesítő formákat tisztelték."
Más szóval az előbbi, vagyis az "igaz Isten" - tisztelet
fogalma a későbbi idők folyamán megtisztult monotheizmusra,
vagyis az ősibb eredetű és Dr. Varga Zsigmond által részletesen
kielemzett természettisztelő vallásformára vonat­kozott. A
másik pedig, a Nazarén-káldeusoké, a "csil­lagismereten alapuló
kozmologikus" mágusvallást, Babilon megalapitójának:
Nimrudnak, s a kusita nemzeti hitvallás alapítójának:
Zaratusztrának tűztisztelő hitét képviselte. Az egyik az ősi
matriárkális hitszemléletből ered, amelyik a természet erőit, az
antropomorphikus tulajdonságokkal felruházott isteneket "félte",
ezzel szemben a másik, a mágus vallás fejlett csillagismerettel
rendelkezett, s az egy isteni erőt részekre bontotta, és azt egy
kozmikus vallás-felfogás formájában imádta.
A szóban forgó két különböző vallásnézet, vagyis az ősi
anyahitű- természettisztelő, és a kozmologikus mágushit,
kezdettől fogva nemcsak hogy különbözött, hanem F.
Lenormant szerint: "kölcsönösen ellenséges viszonyban volt egy
mással." Ezen hitnézeti különbségből kinőtt éles ellentét végül is
"heretikához", vallási és politikai viszályhoz vezetett.
Egy arab hagyomány ennek az eseménynek az indító okát -
természetesen semita szemszögből megvilágítva - így meséli
el...: Történt egyszer, hogy mikor a káldeusok kinn a mezőn a
legnagyobb vallási ünnepüket ülték, Abrahám az ő
templomukban a legnagyobb bálvány kivételével, minden isten-
jelképet összetört, gondolván, hogy a felelősséget majd a
legfőbb istenükre hárítja. Számítása azonban nem sikerült, és
amikor az igazság kiderült, Abrahámnak Nimrud elől Ur
városából menekülni kellett.[54] Azonban ellenségeskedésük
nem ment el odáig, hogy eltávozása előtt megakadályozta volna
abban, hogy előbb Sarait (Sárát), Nimrud leányát feleségül ne
vegye.[55] 
 Azelső vallástörés és az ennek folytán bekövetkezett
háborús viszály tehát Káldeában keletkezett, amely egyfelől a
mágus-vallásalapító, Babilont építő és az "istenek ellen lázadó"
Nimrud kusitái, másfelől Mezopotámia ősi népsége között folyt
le. Lényegében ez nem volt más, mint a Káldeában
összekeveredett két külön emberfaj vallásnézetének
elkerülhetetlen küzdelme, melyben az ősi államszervezetben élő
népség természettisztelő anyahitű szemlélete és az uralmon lévő
kusita vallásfelfogás került egymással szemben.
A viszály eredetének az okát a Biblia az "Istennel"
szemben való lázadás következményének tulajdonítja, amely
folyamat az isteni ítéletnek egy olyan formáját vonta maga után,
amit a hiedelem szimbolikusan a politheisztikus isten­pantheon
istenei, tehát az eget, földet, levegőt: megszemélyesítő,
antropomorphikus tulajdonságokkal felruházott istenek -
természeti erők - az "ellenük lázadó", tehát a tiszteletet tőlük
megtagadó, Nimrud kusitái ellen bosszúból követtek el.
De a kusoknak Sineár földjéről történt szétszóródásának az
okát az isteni ítélet helyett, inkább a kusita hatalmat megdöntő
vallásos és politikai konfliktusban kell keresnünk. Másszóval,
egy olyan tragikus történelmi eseménynek vagyunk itt
szemtanúi, mely Káldea politikai és valláskulturális életét
alapjában megrengette.
Mindezt pedig Cory így foglalta össze:... "A schism, most
probably both of political and religious nature..." vagyis
valószínű, hogy egy politikai és vallástörés folytán létrejött
viszályban kell keresni - szétszóródásuknak az okát - minek
következményeként, folytatja Cory, valószínű, hogy egy
el­keseredett vallásháború tört ki. Véres harcok dúltak, míg
végül is a kusok tértvesztve a nagy folyamok vidékét magok
mögött hagyták, szétszéledtek. (Faber; Lib. vi. c., 4.)[56] 
De ugyancsak erre utal Josephus is, amikor Hesztieust
idézi;"atorony leomlása után - írja - azok a papok onnan
megmenekültek, vallási tárgyaikat megmentve, és mindennel
együtt, ami az isteneik imádatát szolgálta, magukkal hozták
Babilonba, Sineár földjére. Azonban onnan ismét szétszóródtak
- és mivel még mindig egy nyelvet beszéltek - más helyt
kerestek menedéket". (Jozeph; Ant.; L. 96. v. 4.)
Ennek ellenére anélkül, hogy Nimrud emléke elenyészett
volna, ettől az időponttól kezdve, mint ahogyan a hagyományok
bizonyítják, roppant nagy híre keletkezett, s élete folyamán az
akkor ismert világ minden zugában, Káldeától kezdve az
asszírokig,  Mezopotámián és Elámon keresztül egészen Indiáig
eljutott, s nevének megistenített formáját a kor különböző
vallásos gondolkozásához illően, az ősemlékezet még évezredek
múltán is híven megőrizte.
A hires német theologus, F. Delitzsch kutatásai szerint,
Nimrudot a semita Babylonban Marduk név alatt apotheizálták,
ahol később aztán a mezopotámi istenpantheon összes nagyjait
magába foglalta.
Ez az "apotheozis", vagyis "megistenítés", Istenné
nyilvánítás azonban hosszú idő alatt ment végbe és sok vallási
ész politikai küzdelemnek volt az eredménye. Ugyanis addig,
míg a türelmetlen tulajdonságú semita népek nem szivárogtak be
Mezopotámia életterébe, Nimrud varosa NIB-UR (Nippur) volt,
ahol a sumír hiedelem szerinti "VILÁG VILÁGOSSÁGA", azaz
ÉN-LIL Isten temploma állt. (NIB jelen­tése sumír nyelven...
"párduc") Nimrud földi néven: Bél, vagy Bélus és ebből jön a
bibliai Bál, Baal elnevezés is. Ezek az "istenné lett", vagy a
pantheonba (isten-karba) bevonult Nimrud nevei. De a sumír
legendák UTU (UD) nap­isten fiaként, ÍZ-DU-BÁR (jelentése:
"az örök-lélek született párja") formában örökítették meg
emlékét. Itt jó, ha megjegyezzük, hogy azokat az ékjeleket,
melyeket sumír nyelven IZ-DU-BAR-nak olvasott George Smith
már a múlt században, a semita akkád nyelv GIS-GIL-MAS-nak
értelmezi és ennek fejlesztett formája Gilgames, aki senki már,
mint Nim­rud, a káldeusok és kusiták nagy királya.
Nimrud "megistenített" emléke nemcsak a hiedelem,
hanem magának a vallásnak a tartalma volt. Érthető tehát, hogy
amikor Kr. e. 1760 körül a semita Hammurabi uj vallást rendel
el Mezopotámiában, az eddig istenített Nimrud alakja is
elsemitásodik és - mint a Világ Egyetlen Ura - MARDUK néven
ismeretes. De Marduk nevét is a sumír ékírással vésik
agyagtáblára az új vallás papjai és ezek a nevek tükrözik a
Nimrud-i hagyományt. Ugyanis Marduknak nevezett "új isten"
Nimrud régi neveit viseli: Amar-Utu (a Napisten báránya),
Amar-UD, Namra-Ud, An-amar-Utu, Nam-RU-Du, Namra-Sit.
Tehát Nimrud tovább él az elsemitásodott Babilonban is.[57] 
Láthatjuk, hogy a babilóni nevei összetett szavak, melyek -
értelemszerűen - két részből tevődnek egybe.
Az első rész mindig a "namr", "nmr", "nibr" változata,
mely a "páruc", "leopárd", "panthera" jelentést viszi, hiszen
NIM-RU akkád nyelven ugyanez.
Az asszír ékiratokban gyakran találkozunk a Namri
névváltozattal. Sőt köztudott, hogy a kései káld uralkodók
fejedelmi szokásai közé tartozott a "Namra-raba" felségcimjelző
felvétele is. De még egy olyan elamita nemzetség is létezett,
amelyet Namri néven ismertek.
Nevének második szótagja: az Utu, Udu, Utuki, a bibliai
Kus patriárka nevének a Napot, fényt kifejező értelmére
vezethető vissza.[58]  Viszont ugyanezt az akkádok az Utu
névszó helyett már a hasonló értelemmel bíró Ur vagy Ru
szótaggal behelyettesítve Nib-ru vagy Nib-ur formára
változtatták.
Nem sokkal a Bibliában isteni ítéletnek tulajdonított, Bábel
torony leomlása és az un: nyelvzavarodás után, vagyis a "szkíta"
korszakban történt vallástöréssel kapcsolatos események
következményeként a Sineár földjén élő népek egy része
Nimrud vezérlete alatt ismét vándorútra kelt és Baby­lónián,
Asszírián keresztül észak-keleti irányban haladva, útjuk végül is
India észak-nyugati részén állapodott meg. Viszont anélkül,
hogy nyelvüket, vallásukat vagy néprajzi sajátosságukat
elvesztették volna, továbbra is a kései sumir kultura keletre
szakadt ágát képviselték és ettől kezdve Mezo­potámiát
szervesen összekapcsolták Közép-Ázsiával, miközben arra
messzemenő gazdasági, sőt meglehetősen nyomatékos politikai
és valláskulturális hatást gyakoroltak. Ennél fogva tehát a
nyugati irányból érkező honfoglalók mezopotámiai
őshazájukból ugyanazt a mágus-hitű, csillagismereten alapuló
vallásszemléletet hozták magukkal, melynek követőit Kaldea Ur
(Magur.) városában Nimrud uralkodásának ideje táján
Naharimnak, Nazaroknak, tűztisztelő mágusoknak, később
Iránban pedig Mazda vagy Yesdan (Isten), de olykor Azar­-
Khusángi hitűeknek nevezték.
St. Isidorius egyházatya ennek a tűztisztelő Mazdahit­nek
Iránba történt elterjedéséről a következőket mondja:
"In Persia primum orta est ars magica, ad quam Nemroth,
gigas post confusionem linguarum abiit, ibique Persas ignem
colere docuit."
"Legelőször Perzsiában keletkezett a magia mesterség,
ahová Nemroth óriás a nyelvek összezavarodása után ment, s
ottan a perzsákat tanítá a tűz tiszteletére."
(S. Isidorus: Originum Liber XIV. Caput III. §. 12.)
De az említett, világtörténelmi szempontból korszakalkotó
vallásalapításon kívül Nimrud iráni honfoglalása még a magyar
őstörténelmet elindító eseményekre is messzemenő és sorsdöntő
befolyást gyakorolt. Így Kézai Simon mester, IV. (Kun) László
király udvari papja 1283 táján készített "Gesta Hungarorum", A
Magyarok története című történelmi művében, miután Perzsiára
gondolva, Eviláth néven jelölte meg azt a helyet ahol "Menrót
(Nimrud), az óriás, a nyelvek összezavarodásának kezdete után.
. . " letelepedett, leírását a magyar-nemzet genezisének azzal a -
már olyan sokszor megtagadott - adatával folytatja, hogy "ott
feleségétől, Enethtől két fia született, Hunor és Magyar, akiktől a
hunok és a magyarok származtak. De az óriás Menrótnak - azt
beszélik - Eneth mellett még más felesége is volt, akitől
Hunoron és Magyaron kívül több fia és lánya született; e fiai s
azok utódai Perzsia vidékét lakták, testalkatra és színre a
hunokhoz hasonlítanak, csupán beszédjük tér el kissé, mint a
szászoké a thüringiaiakétől... "[59] 
Ezek szerint Nimrudnak Iránba való költözését még Kézai
korában is kétségtelenül elfogadott történelmi ténynek tartották,
azzal viszont keveset törődtek, hogy Nimrud idejében Perzsiáról
még egyáltalán nem beszélhetünk, mert akkor ilyen nevű nemzet
egyszerűen nem létezett. Ezért a továbbiakban a Kr. u. 400 körül
élt Epiphaniosz egyházatya utalását kell figyelemmel
követnünk, mert ő az, aki Nimrud keleti hazájának színhelyét az
előző írásnál sokkal pontosabban megjelöli:
"...ez a Nimród a fekete Kusnak volt a fia, akit
Zoroasternek hívtak a görögök, és aki keletre költözvén a
baktriai Hunniában uralkodott egykor, alapítva itt a baktrok
városát, ahonnan elterjedtek volt mind a csillagászatnak, mind
pedig a mágiának ama tanai, amit Nimród fedezett volt fel régen
és amit némelyek Zoroasterről mondanak, hogy felfedezte."
Ezt a hajdani Baktriát délen a Hindu-khus egetverő nyugati
nyulványai, északon pedig az Oxus folyam vize határolta. Egyes
tudósok a múlt század táján ide helyezték az "indo-európai"
népek bölcsőjét. De minél jobban ismertebbé válik előttünk
Baktria őstörténete ezt az álláspontot annál nehezebb lesz tovább
tartani.[60]  Baktria ősi voltát már az is igazolja, hogy
fővárosának, Balk-nak története, emberemlékezet előtti,
mitológiai korba nyúlik vissza. A híres görög drámairó,
Euripides, Bacchanalia cimü művében például Bacchus (Kus)
nemzetős indiai vándorútjának egyik állomását Balk városába
teszi. Szerinte a Baktrus folyót, ahol Balk városa épült,
Bacchusról nevezték el. Két­ségtelen, hogy valamikor ennek a
hiedelemnek igen komoly alapja lehetett, mert Árián görög
történész a macedóni Sándor indiai hadjáratáról írt
beszámolójában feljegyezte, hogy akkor még ott egy olyan nép
lakott, akiknél élt a legendáshírű Bacchus emléke, és nevét, mint
hajdani nemzetőst, oly nagy megbecsülésben tartották, hogy
tiszteletére évenként ünnepeket ültek.[61]  Megasthénes azt írja
erről, hogy az első indiai (eviláthi) birodalmat
Dionyszosz/Bacchus alapította, aki három évi uralkodás után,
mielőtt onnan eltávozott, királyságát egy Saparte nevű főurra
hagyta. Mind ez szerinte Nagy Sándor uralkodása előtt 6042
évvel történt.
A baktriai birodalom fővárosáról továbbmenően "A
magyarság alap-népelemét képező fehér-hunokról" írott
tanulmányában gr. Kuun Géza a következőket jegyezte még fel:
"A kusan nép fővárosa Balch volt, Báhl, a név régebbi iráni
alakja Bachdhi, az indiai eposzokban Bahlika, régen Zariaspa
néven, a chinai íróknál Polo, melyről az a véleményünk, hogy
azonos a Theophylactus Bakath alakjával. Bakath városát ezen
író tanusága szerint az unnogurok alapították. Ezt a várost
Priscus Balaán alakban írja. V. ö. a név Bahl, Balch alakjával."
Nimrud keleti-khusán birodalmának székhelyét az
őshagyományok Baktria tartomány fővárosába, a legendás hírű
Balkba helyezik. Azt az országot viszont, ahol uralkodott, a
történészek különböző módon hol Perzsiának, hol pedig
Hunniának nevezik. Valódi nevének felkutatását csak az iráni és
az ős-hun regék segítségével lehet megkísérelni, ugyanis az
asszírok egykor úgy elpusztították az elamitákésa médek
kultúráját, hogy azt a keveset, ami ide vonatkozólag,
megmaradt, csak a perzsák által eltulajdonított méd-hun
hagyományból és az ugyan innen eredő, török nyelvű
ős­hungesta alapján lehet összeállítani, rekonstruálni.
Figyelmet érdemel tehát itt elsősorban az 1970-es évek
végén újra napvilágot látott Tarih-i-Üngürüsz, vagyis az­ ős-
Hungesta, amely azt az országot ahol Nimrud ősünk egykor
uralkodott, először nevezi meg.
"Az évszázadok hírnökei és a hírek elmondói ilyenképpen
adták elő. A régi időkben a Madzsar törzs nemzetsége Nemród
gyermekeitől származott. Nemródnak volt egy Ankisza nevű
felesége, s ettől a feleségétől két fia született. Az egyiket
Magornak, a másikat Hunornak hívták. Ők voltak Nemród első
fiai, és állandóan atyjuk palotájában tartózkodtak. Egy nap
Nemród vadászatra ment, és magával vitte a fiait is. Vadászat
közben Nemród egy elejtendő vadra bukkant. Azonnal nyomába
eredt, és üldözni kezdte. Fiai is mindenfelé vadat kémleltek, s
egyszer csak egy csodálatos vad tűnt fel előttük, amely
csodálatos színekben pompázott. Önkénytelenül is a vad után
fordultak lovaikkal vágtában. A vad azonban elmenekült, és
Adzsem (Perzsia) határán a hegyek közé érve eltűnt.
Abban az időben Adzsem országának közelében egy
bégnek két csodaszép lánya volt. Magor és Hunor ezt a két lányt
feleségül vette.
Miután ez így történt, a hírmondó szavai azt bizonyítják,
hogy Üngürüsz népe Hunor nemzetségéből származott. Mivel
Hunor neve később Hüngürüszre változott. Nemród halála után
Hunor egész népével apósához, a tatár kánhoz folyamodott, és
őnála telepedett le. A kán is megtisztelte öt, és Adzsem
szomszédságában egy egész ország fejedelemségét adományozta
neki.
Midőn Nemród meghalt, Adzsem trónjára egy másik
fejedelem került."[62]
A mondából tehát kitűnik, hogy Nimrud valamikor egy
mitikus "Adzsem" nevű országnak volt a királya, a fiai: Hunor
és Magyar, ugyancsak Adzsembeli születésű hercegek voltak.
Annakidején apjok palotájában nőttek fel, és fiatalságuk
nagyobbik részét honukban, Adzsem földjén töltötték.
Ezek után tehát ha Adzsem fekvésének a felkeresésére
indulunk, akkor azt nagyjából a mai Perzsiával és Irakkal
egybeeső részen találjuk meg. Viszont azok, akik Adzsem
országának színhelyét kizárólag csak Perzsiával azonosítják -
mint ahogyan az szokásos - csak fél igazat mondanak. Ugyanis a
teljes igazság szerint az egykori "Iráki-Adzsem" országa foglalta
magában az egész Perzsiát, nem pedig fordítva. Sőt ez, az utóbbi
országot már évezredekkel megelőzte. Épp ezért érthető, hogy a
híres XV. századbeli perzsa történész, Mirkhond, a perzsák
történetét évezredekre visszamenőleg miért éppen a Nimrud
korabeli hagyományok felhasználásával bővítette ki, s Iráki­-
Adzsem ország királyait egyszerűen "korai perzsa királyoknak"
nevezi.
Napjainkban a modern perzsa történészek természetesen
már nem esnek ebbe a hibába, mert a két birodalmat egy­mástól
kellőképpen megkülönböztetik. Vagyis nem titkolják, hogy az
egykori Adzsem neve alatt ma már nem Perzsiát, hanem régen a
perzsák által Hodzsa, Uvadzsa, Adzsám stb. néven elnevezett
egykori ó-elámi birodalom területét kell értenünk.
Tehát ebből kiindulvaazeddigiekkel szemben már egészen
más eredményhez jutunk. - Különösen akkor, ha ennek az ősrégi
birodalomnak a közismert elsemitásodott "elamita" nevét az
akkádoktól gyakran használt Subari, Subartu, vagy a helybeliek
által Avar, Var-nak mondott névvel helyettesítjük be.[63]
Herodotusz ezekkel kapcsolatban még egy további érdekes
adatot hagyott ránk: "A perzsákat hajdan a görögök
Kephenu­soknak hívták, de magoktól és szomszédjaik által
Artai-nak hivattak." Herodotusz adatának további vizsgálata
után rögtön szembetűnik, hogy itt nem is annyira a perzsákról
esik szó, hanem inkább Irán ősnépéről, a subarokról. Azóta
ugyanis bebizonyosodott, hogy az Artai név valójában az
egykori Afarti nép nevének az egyik elgörögösített változata...
ami pedig nem más, mint a Szubar nemzet későbbi Var, Abar,
Abeiri, Aparni és Parni scytha nevének a lekopott formája.[64] 
Ez a név először is egy ó-elámi ethnikumot, később pedig az
egész ország nevét jelentette.
Az Artai név kezdetben egy tulajdonságot, de mondhatnánk
úgy is, hogy karizmatikus eredetet - ugyan úgy mint a bibliai
"elohim", vagy pedig a sumir Mah(g)-ar-nagy, hatalmas
magasztos származású fiakat, embert, nemzedéket jelentett.
Később értelmét az árja névszóval összezavarták, s azután pedig
többször felváltva használták. Helenikusz is azt mondja, hogy a
perzsa hódítás előtt Irán ősla­kóit ezen a néven ismerték.
Ám ezen kívül találunk még itt mást is, ami Nimrud
országa agykori nevének felderítésében az előbbieken kívül még
további útbaigazítóúl szolgál. A perzsa-mágus szentkönyvnek,
az Avesztának nagy szakértője, E. Herzfeld, a magyar
őstörténelemkutatás számára felmérhetetlenül nagy fontosságú
segítséget nyújt, mikor magát a "Korai perzsa királyokról", tehát
más szóval Adzsem uralkodóiról szóló őslegendát, eredetére
nézve nem perzsának, hanem egyenesen a ,"Homurga" szakák
őshagyományának tekinti.[65]
Az idők során gyakran találkozunk olyan jelenségekkel,
mikor egyes nemzetek látszólag anélkül, hogy megszűntek volna
létezni, nevük egy időre eltűnik a történelem színpadáról. S
majd évszázadok eltelte után, mikor ismét feltűnnek, akkor már
egy bizonyos változáson, átformálódáson mennek keresztül.
Hasonló változást észlelünk a Herzfeld által Homurga
(Homaurga) Szakáknak nevezett nép neve körül is, amely
hosszú idő eltelte után először I. Dáriusz perzsa király feliratán,
az egyik perzsa tartomány neveként, a pársi szójárás szerint
"Humavarga" változatban jelenik meg újra. Lehetséges, hogy a
nyugati tudósok előtt már feltűnt ennek a névnek a Hunnal való
kapcsolata, de természetesen nem szolgált volna indo-europai
érdekeket, ha ezt a világ előtt nyilvánosságra hozták volna. Sőt
ellenkezőleg inkább mindig arra törekedtek, hogy azt
félremagyarázzák. Mert Zajti Ferenc is megjegyezte már, hogy
az egykor agglutináló méd nyelven írott Zend Avesztában több
helyen előforduló Kiuna, Hunu, Hune... stb. hasonló hangzású
neveket, a természetesnek látszó s kézenfekvő magyarázat
helyett... "a nagy Aveszta-Szótár és a nagy Iráni­-Név-könyv...
mint nép nevet kiküszöböli..." és következetesen "Sunu-nak
megfelelő német Sohn-azaz "Fiú"-val helyettesíti és
fordítja."[66]  Ezért tehát magunkra vagyunk utalva abban, hogy
a Homurga (vagyis a Humavarka) Szaka nép nevét az eredeti
formájában visszaállítsuk és következetesen jogosan
magunkénak tulajdonítsuk.
A behisztuni akemenida fölirat középső vagyis méd­nyelvű
írást vagy olvasást véve alapul e nép-névre vonat­kozólag, a
"Humavarka" szót találjuk - amint arra prof. P. Pesti konferencia
körútja alkalmával fölhívta a figyelmet. Ö volt az, aki elsőnek
vette észre ennek az elnevezésnek a fontosságát, rejtélyeit és a
magyarsággal való kapcsolatát - s azt részletesen kifejtette.
Mindebből én most csak röviden jelzem a legfontosabbakat,
jelen kérdésünkre vonatkozóan. P. Pesti pedig Közép Ázsiát
tárgyaló könyvében részletesen fogja majd elemezni és kifejteni
annak minden vonatkozását a magyar névre, a magyar népre és a
történelemre vonatko­zólag.
Mármost, ebből a Humavarka szóból kiindulva - miután a
több nép-név végén is szereplő "ka" végződést elhagyjuk, bárki
könnyen észreveheti, hogy e név két külön részre osz­tódik: a
Huma- és a -varra. Továbbá az M és N hangzók szokásos
módosulásait is figyelembe véve: a jólismert Huna­vár szóhoz
jutunk. Minden bizonnyal ebből a népnévből alakult idővel
azután a "várhun" név.
Feltehetően ebből a formából képződött idővel aztán ki a
Var-hun vagyis a hajdankori Avar név is, amit ne felejtsük, hogy
krónikásaink sohasem neveztek avarnak, csak hunnak! Sőt a V =
G, mássalhangzó hasonulás folytán - lásd, várad= gorod,
Visegrád... - a továbbiakban már a Hun(a)-gar vagy az
"előmagyar" Onugur vagy Ungar név is levezethető.
Ám ha ezek után, a Humavar névformát továbbra is
alapulvéve, ezt a kifejezést történelmileg ellenkező irányban
visszafelé gördítjük és az idők folyamán, a v=g betű igazodást
ismét szemelőtt tartjuk, a sumir név eredeti formájához jutunk
vissza. Ami pedig Prof. Badiny igazolja, mert az ő érdeme volt
először, hogy J. Oppert francia nyelvész nyomán, a sumir
névszót elsőnek Hun-mag-ar-nak olvasta.[67]
Ezek szerint a Hun név az idők folytán a következő
változásokon ment keresztül:
Ku-mag-ar, Hun-mag-ar, Huma-varka,
(Sabar,Savar, Avar, Apar, Var, Par, Parni, Aparni,
Párthus.)
Hun-avar, Var-kun, Varkonita, Várkony...
Huna-var, Hun(a)-gar, Hun-gár (Kan-gár), Un-gár, Ön-
ugor... Ugri, stb.
Látjuk, hogy az évezredek folyamán az ősi Hun név sem
veszett el, hanem egy kis hangtani változás után, a Humavarka
néven keresztül egészen a Hungárig továbbra is kimutathatóan
megmaradt. De ugyanilyen változásokon ment keresztül a
Homurga-szaka név második tagja, vagyis a "Szaka" névszó is.
Ezzel kapcsolatban a mezopotámi ásatások alkalmával
előkerült ékírásos agyagtáblák adataiból arra a következtetésre
jutunk, hogy a Saka név valóban sumir eredetű volt s idővel
tőlük került át a perzsa nyelvjárásba. Eredeti formája: a sa-gir,
su-gor, sa-ki... hangzású nevekkel, kezdetben a fennt említett
Subartu földjét jelölték.[68] Ugyan csak hasonló célt szolgált
még ezen kívül, a Hubur név hasz­nálata is, amelynek eredeti
formája az n/g=b/m mássalhangzó átalakulás folytán a sumir
emesál dialektusban: újra Hungur formában jön vissza. Ezekután
tehát könnyen felismerhető, hogy a Subartu nevet helyettesítő
Hubur-saki név­változat, teljesen megegyezik az E. Herzfeld
által megjelölt Humurga-saka, Subar nemzet nevével. De ugyan
csak hasonló módon vélekedik ezen kívül még Q. A. Waddel is,
mikor az Indus folyam mentén elterülő Subartu földjét a sakák,
Indo-szkythák őshazájának tartja.[69]
Ezért mint látjuk, a hajdani Adzsem alatt nem Perzsiát, de
még nem is Elámot, hanem pontosabban Mezopotámiai hunok
földjét kell értenünk. Ebből viszont az következik, hogy ha az
eddig felsorolt Hubur, Subar és Saka nevek közös eredete
szótörténelmileg egyezik, akkor ezeket néprajzi szem­pontból
megvizsgálva is hasonló eredményre kell jutnunk. És tényleg, a
régiek szemei előtt egykoron volt idő mikor a szakák faji
eredetéhez semmi kétely nem fért. Caerelius római történész "a
szakák nomád kusita őseiről, mély elismeréssel
emlékezik",[70] akiket az ő korában még a Mezopotámiában
tanyázó khusok, vagy másnévén kuthiták leszárma­zottjainak
tekintették. De az örmény történészek is hasonló véleményen
vannak; mikor a szakákkal azonos hunokat és masszagétákat, a
Baktriában székelő khusitákkal, kutitákkal, teljesen azonosnak
tartották.
Tehát így kétségbevonhatatlanná válik az a tény, miszerint
a Humurga-szakát, akiktől az adzsemi királyokról szóló
őshagyományok eredtek, lényegében nem mások, mint khusiták,
vagyis "kuthita-nomádok", akik valóban a későbbi hunok ősei
voltak.
 
 
 
  
IV.
 
AZ ADZSEM-I HUN BIRODALOM TÖRTÉNETE
 
 
Muhamed bin Khavendas bin Mahmud, közismert nevén
Mirkhond perzsa író Razut-uz-Szafa cimü munkájában - Husajni
Qazvini Fazl Allah arab történésznek Tarih-al­mu'dzsam fi
athar muluk Al-Adzsem cimü művét véve alapul - Irán történetét
nemzete hírnevének öregbítésére a legendás hírű Nimrud
nemzetségéből származó adzsemi fejedelmek viselt dolgaival
kezdi. A perzsák őstörténetéről írott események előszakaszát
tehát egy olyan szabir-hun vonatkozású ősrege szövi át, amit
nem éppen csak a perzsa, hanem inkább a turáni ősmúlt
eposzának kell tekinteni.
A Razut-uz-Szafa szerint az Irán területén létrejött Adzsem
birodalom alapjait valamikor egy kald eredetű miti­kus királyi
dinasztia fektette le. Az uralkodók közül Mirkhond elsőnek Ad,
vagy Adzsem fiát: Kaiomárt emliti. Az ő uralkodásának kezdetét
egyesek a K. e. 5371. évre teszik. Minden más jel is arra mutat,
hogy a peshadi királyság alapjait nem Baktriában, hanem még
Mezopotámiában, sumir földön vetették meg, és csak később,
került át onnan Iránba. Ezt igazolja Cory is, amikor azt írja,
hogy mind a kald, mind az iráni dinasztia Nimrud uralmával
vette kezdetét.
Behatóbb vizsgálódás után kitűnik, hogy a Kaiomar/
Kaimur név korábbi, mezopotámiai változata Kamar, vagy
Kamur formában tűnik fel először. Későbbi változatai között
(Khubur és Hubur mellett) az iráni feliratokon Homaur-ga,
vagyis Homavarga formával is találkozunk. Valószínű tehát,
hogy Kaimur fejedelem nevének emléke maradt fenn az adzsemi
királyokról szóló hagyományokból ismert Homavarga/
Homaurga-szakák nevében is.
A Homaurga-szaka név két részre oszlik: Homaurgára és
szakára. A szaka szó általában szkitákat jelöl. E. Herzfeld
szerint a Homaurga névben a Homa a párduc totem-állat
bőrével: a párduc-kacagánnyal szimbolizált nemzetősnek:
Dionysusnak "Homa" nevére utal.[71]
Ahoma (shoma) szó a mágusoknál nemcsak a homa nevű
szent áldozó-italt jelentette, hanem a Yasht IX, 1. verse szerint
ez volt a neve Haungá-nak, vagy Hungá-nak: a királyi ház
fejének, a törzs fővezérének, a nemzetség urának is. Így hát a
Homaurga-szakák párduc-kacagányos Kaimártól, a nemzet első
ősétől vették a nevüket. De Homa, vagy Haunga nemzetős nevét
kapcsolatba hozzák az Orion csillagképpel is, amikor az Orion
felett uralkodó istenségnek nevezik.
A legenda szerint Adzsem fia: Kaimur 30 évig uralkodott
Adzsem birodalmában. Ez alatt minden alattvalója - a
beavatottság, és közös nemzetősük égi származásának
szimbólumaként - párducbőr-kacagányt viselt a vállán.[72]
Ismeretes, hogy a párduc-kacagány viselete nem iráni,
hanem mezopotámiai eredetű. Az ottani ásatások során, Ur
város környékén több helyt találtak olyan kultikus célú
szobrocskákat, amelyek az isten-anyát párduc-kölyökkel, vagy a
vállán párduc-kacagánnyal ábrázolják; A párduc totem­jelképet
már láttuk. Itt még csak annyit, hogy kultikus használata a
szkitha-szaka-hun ősemlékezetben a Khus nemzedék ősének
származásával kapcsolatos. Az ősi eredet-mitosz
következményeképpen ezt a szimbólumot (a Nimru, Nibur, és
Nebriosz díszítő jelzővel együtt) rangjának jeléül csak a
beavatott, a hierophant, és rajta kívül felségjelül csak a földi
isten-személy: a karizmatikus őstől származó fejedelmi személy
viselhette a vállán.
 Az emberiség történetének ebben a szakaszában, amelyet
most még homály fed, olyan királyok uralkodtak, örökletesen,
az akkori emberiség felett, akiket "isteni" jelzővel illettek. Ezek
az uralkodók beláthatatlan idők elteltével is tudtak éginek tartott
származásukról, s ezért a királyi ház későbbi ivadékai is az ég: a
"Nap-isten fiá"-nak nevezték magukat. Az ősi hagyomány
ilyennek tartotta azt a nemzetséget is, amelyből a honfoglalónak
mondott, de valójában régi hazájába visszatérő magyarság
fejedelme, Árpád is származott.
A magyar szakrális királyi intézmény főméltóságát jelölő
"künde" szóval kifejezett fogalom értelmét is Baktriából
örököltük. Györffy György szerint "türk példa", de
mondhatnánk inkább, hogy történelem-előtti adzsemi példa
alapján valamikor a "kekkend" uralkodó (égi) kendét jelentett, s
"a kündü családja, vagyis az okmányokban szereplő
'kek­kendek' (keyquend populi) az égiekkel egyenrangú kende,
vagy kündü, a főfejedelem népei voltak." A történelem hajnalán
tehát megillette őket a párduc-kacagány. Hogy a szakrális
fejedelmi méltóság az ősmagyaroknál sem volt átruházható,
arról krónikáink is tanúskodnak. Szerintük a nagy­fejedelmi
méltóság: a kendéé, meg a kurszáné, és a többieké is öröklődött;
kurszán, kündü, vagy kaplony csak a kündü családjából
származó személy lehetett.
Mirkhond bevallja, hogy a mágusok sok olyan dolgot ­nem
talált helyesnek megemlíteni. Ennek ellenére - továbbra is
követve a Tarih-al-Adzsem elbeszélését - az első
világ­birodalom létrehozásán kívül Kaimur nevéhez fűzi a
Bábel­torony felépítését; Khusdi-khoroszán fővárosának:
Balknak a megalapítását; a hegytetőkön felállított tűzoltárok
felépítését; sőt még a lovas-kulturában nélkülözhetetlen
szerszámoknak (kengyel, nyereg, zabla, stb.) a rendszeresítését
is.
Kaimur uralmát követően egy Hosheng nevű király lépett
az Adzsem-birodalom trónjára. Ennek a nevében már ráis­merni
a Szubar birodalom fő isten-személyére, aki Shushun patriarcha
apotheizált alakja.
Az adzsemi hagyományok szerint Hosheng egy
"Hara­berezati" nevű magas hegyen ütötte fel fejedelmi
szállását. Ott hatalmas világi pompával körülvéve, arany trónon
és arany párnán ülve, mágusai körében száz fehér lovat, ezer
ökröt, és tízezer kövér birkát áldozott a nemzet
Boldogasszo­nyának, a szent Ardvi-Sura Anahitának a
tiszteletére.[73]
Negyven évi uralkodás után a fia: Takhmurás (az Aveszta
Tahkma-urpi nevű királya) követte Adzsem trónján. Az ő uralma
alatt kezdődött az elődök: a "nemes jelesek" különös tisztelete.
Azt beszélték róla, hogy amikor egy hős, vagy egyéb okból
kiemelkedő nagy személyiség meghal, emlékére palotá­jában
szobrot emeltetett. Idők multával elfelejtették ennek a szokásnak
az igazi célját, és a szobrokat mint közbenjárók képmását
kezdték kegyeletteljes tiszteletben részesíteni. Az ő nevéhez
fűződik a vad lovak betörése, a négyes fogat alkalmazása, meg a
sólyommal és a kutyával való vadászás be­vezetése is. Az arab
hagyományok neki tulajdonítják Balk város alapítását,
személyét pedig (valószínűleg tévesen) Nimruddal azonosítják.
Takhmurással egy időre megszűnt Iránban a pashdadiak
uralma. Adzsem országa egy mezopotámiai eredetű "idegen"
dinasztia uralma alá került. Végül egy sikeres lázadás után
Takhmuras unokája, a híres Feridun (a Desatir Perisdunja) került
a trónra.
Adzsem országa Feridun igazságos uralma alatt érte el
hatalmának tetőpontját, amikor a birodalom magában foglalta az
Aegei tengerrel határos Rum tartománytól kiindulva Sziriát és
Azerbajdzsánt, keleten Kinát és Indiát, délen az egész
Mezopotámiát, és az Arab félsziget egy részét is. De Feridun
nemcsak mint világhódító volt híres, hanem az asztrológiában és
a mágus tudományokban való jártasságáról is. Ezért illették
királyi címe mellett a "mobid", vagyis mágus­papi névvel is. A
zsidók, Mirkhond szerint, a bibliai Nimruddal azonosították. Ezt
megerősíti a nagy tudású perzsa történész, Abul Fubarisz is.[74]
Feridun nevét az igen régi eredetűnek tartott Desatir perzsa
mágus-kódex "Perisdun" formában örökítette meg. De hát ez a
Perisdun valószínűleg azonos azzal, akit még Mezopotámiából
ismerünk. Ott valamikor Ur, vagy Sin-Magur néven Nimrud
idősebbik fiának: Káldusnak tartották. De az se lehetetlen, hogy
a Horezm nevű ó-perzsa tartomány is tőle kapta a nevét.
Perisdun papkirály uralma Iránon kívül kiterjedt a hajdani
Adzsem birodalom délkeleti részéhez tartozó Indiára is, és
természetesen nagy befolyást gyakorolt annak őstörté­netére is.
Nevét megörökítették a több ezer éves indiai Purá­nák. Ott egy
ősrégi királylista India történelem-előtti ural­kodójának,
Harjasavának nevezi, s fiával együtt India legnagyobb uralkodói
közé sorolja. L. A. Waddell, Ur vagy Sin-­Magur sumir
fejedelemmel, a bibliai Ur város alapítójával azonosítja. Szerinte
ez volt az a sumir király, aki az Indus folyam völgyét: Edin-kit,
Su-Edinkit, más néven Subartut gyarmatosította és
mezopotámiai birodalmához csatolta. De ugyanő volt az is, aki a
Pancshala nevű legendás hírű indiai uralkodóházat, s egyben a
Bharaták Indus-menti birodalmát megalapozva, annak
kormányzását a fiaira bízta.
A Bharatá szó szintén mezopotámiai eredetre mutat. Az ős-
khusita nyelvben gyakran előforduló ur, pur, bar jelentésével
megegyezően a Rig-Védák is a napistent, Ágnit hivják
Bhorotának. (Ágni nevével azonos eredetű a tűz latin neve, az
ignis.) Ebből is látszik, hogy az indiai Bharaták népe Nimród
idősebbik fiától, a már említett Sin-Magurtól örököl­te a nevét.
A Védák történelmi korát leíró Brahmalisták nevű
szent irat Indiát a Bharatok földjének mondja, s a hivatalos
hindu álláspont szerint ez az ős szaka-szkita nép képezte a
későbbi, az  u . n. árja invázió előtti India partvidéki és
folyam-menti lakosságát. A szent hagyomány azt is
feljegyzi, hogy a bharaták között szerepelt egy szabar nevű
nép is. A későbbi idők folyamán ez India őstörténelmében
komoly szerepet játszott Harjasavával, a khusik és Adzsem
királyával.
A történelemelőtti Indiának ebben a korszakában a
bharaták, vagyis a keleti szabirok földjén játszódik le a hatalmas
terjedelmű indiai hősi eposznak: a Mahabharátának a
cselek­ménye, a nagy Bharata birodalom története. Ennek
legszebb része a védanta civilizáció szépirodalmi remekműve: a
Bhagavad Gita, vagyis a Magasztos éneke. Ez az isteni sugallatú
alkotás az indiai vallásbölcselet gyöngyszeme.
A hősi eposz cselekményének középpontjában az indiai
vallásbölcselet nagy tanítómestere: Jadu fia, Krisna áll, akiben
az isteni szellem öltött testet. Krisna, "India Apollója" ezek
szerint annak a történelemelőtti ősnépnek volt apotheizált hőse,
amely a maga eredetét egy közös khusita mitológiai ősre: Jad-,
Aod-, vagy Ad-ra, a perzsa Desatir Jasam-Adzse­mére, az
adzsemi birodalom névadó ősére vezeti vissza. A Jaduk
nemzetsége a Mahabharáta-beli háborúk befejezése után az
akkori Indiának Ghuznitól Samarkandig elterülő részében,
vagyis az ősi Audnak nevezett tartományban uralkodott.
A Gita eszmei mondanivalóját a híres bharata vitéz:
Ardzsuna, és az ő harci szekerét kormányzó Jadu ős: Sri­Krisna
között lefolyó párbeszéd tartalmazza. Ez a párbeszéd akkor
folyik le, amikor a bharaták a Khurusestra csatatéren halálra
szántan állanak szemben a Pandava nevű testvér­törzzsel.
A Mahabharátában leírt eseményekhez hasonlóan az ős-
iráni hagyományok is egy elkeseredett testvérharcról szólnak.
Ez a híres adzsemi fejedelemnek: Feridunnak vagy Perisdun­nak
öt fia: Árja, Tura, Sarima, Sina és Daha között folyt le, miután
apjuk ötven évi uralkodás után felosztotta közöttük Adzsem
birodalmát. Sarima kapta Rum földjét; Turának, Sinának és
Dahának jutott Turkisztán, Kina és India; a birodalom központi
részét: az Euphrates és az Oxus között elterülő földrészt, vagyis
Iránt a legkisebbik fiu: Iradzs örökölte.
Mivel a magyarság a nagy szkitha nemzet turáni-khusita
ágának egyik (nyugatra szakadt) hajtása, eredetének kutatásában
oda kell vissza menni, ahol a mágus hagyományok szerint
Feridun -adzsemi fejedelem Tura nevű fiára akadunk.
Tura fejedelem egykori birodalma az Irán északkeleti részét
határoló Oxus folyó jobb partja és a Káspi kapuk között elterülő
Turkisztánban volt. Ott, ahol a Tarih-i-Üngürüszben
Dzsiddijának, a Desatrban Nimkárnak nevezett ős adzsemi
tartomány feküdt. Firduszi szerint miután Tur fele­ségül vette a
babilóni király lányát, birodalmának székhelyét áttette
Turkisztán Khorezmia (sumirul Ku-mah-gari-es-ma) nevű
tartományába, a sumir kultura fellegvárába. Oda, ahol valamikor
Feridun fiainak és a szkita daha törzsnek a bölcsője ringott.
A hatalmának tetőpontján álló Adzsem birodalom
felosztásával Feridun jóvátehetetlen hibát követett el. Akarata
ellenére egy évezredekre kiterjedő testvérharc csiráját vetette el.
A vége az lett, hogy a folyton viszálykodó turáni és iráni khusita
testvérnépek egyikének a földje: Irán egy idegen, sémita asszír
nép uralma alá került.
Az idő múlása és a történelem viszontagságai már sok
mindent kitörültek a népek emlékezetéből, de az Adzsem
birodalom emléke - bár saját bevallásuk szerint ez a birodalom
teljesen független volt tőlük - még mindig elevenen él a perzsák
emlékezetében. A hagyományaikban megőrzött ős-eposzok
ugyanis egy őket jóval megelőző, rokon fajú, de tőlük már igen
távol álló turáni-szkita faj virágzó kultúrájá­hoz tartoztak. Elég
bizonyítékunk van arra, mondja R. N. Fry Aga Khan, hogy a
perzsa hősköltemények az egykor Irántól északkeletre tanyázó
kayaniak, - médek-szakák-pártusok (vagyis más néven hunok)
közös tőről hajtott nemzeti hagyományaiból erednek.[75] De
maga az indogermánizmus megszállott apostola, A. Pike sem
tud ettől a tudattól megszabadulni, mert Iránban szerinte is a
perzsák bevándorlását megelőző időkben egy khusita fajta, tehát
turáni-szkita nép uralkodott. A perzsák tehát ennek az őstelepes
subar-hun népnek a nemzeti hagyományából alkották meg a
sajátjukat. Mindezt mi, szabir-hun utódok, régen elfeledtük. Ők
azonban nemcsak hogy hűségesen őrzik, és kegyelettel ápolják,
hanem az egész világ előtt büszkén a magukénak vallják.
A peshdadiak hatalmát, amely Jenson szerint K.e. 2000-­ig
állott fenn, egy másik, kayaninak nevezett királyi dinasz­tiának
kb. K. e. 2000-től 700-ig terjedő uralma váltotta fel. Ezt
Herodotos, Strabo, és az örmények áryának nevezik. Ezeket a
klasszikus, meg a modern történelemtudomány is azonosnak
tartja a médekkel. A méd uralkodó ház minden tagját Kavatáról,
a dinasztia első királyáról Kavinak nevezik.
A múlt században megállapított tények szerint a médek
történelme két időszakra tagolódik. Az első valószínűleg
megelőzte még a khusok babilóni uralmát is. A másik időszakot
az Asszír birodalom hanyatlásától a perzsák uralmának
kezdetéig számítják. Báró Bunsen a történelemelőtti fajok
egyikének véli őket. Szerinte már K. e. 23 évszázaddal
Mezopotámia földjén éltek. Mások úgy tartják, hogy nemzetté
tör­tént formálódásuk még a bibliai Nimrud uralmát is
megelőzte. G. Rawlinson szerint Kaldea első honfoglalói
Zaratusztra médjei voltak, a Magur (a biblial Ur) városban egy
méd uralkodó dinasztiát alapítottak.[76]
A sumir méd vagy mada szó nem nemzetet jelöl. Értelmét a
magyarban a hon, haza szó adja vissza. Figyelmet érdemel, hogy
a Czuczor-Fogarasi-féle nagy szótár a hun főnevet ugyancsak a
honos, honnal bíró (török kon), székelő, állandó széken lakó,
tehát a mada szóval azonos fogalmat tartalmazó értelműnek
mondja.
 Hogy aztán a hun és a méd név rokonértelmű-e, az
vitatható. De ettől függetlenül találni olyan adatokat, amelyek a
hunok és médek közös származása, atyafisága mellett szólnak.
Például hogy az asszírok, akikkel a történelem folyamán olyan
sokat harcoltak a médek, olykor umman-mandának, vagy néha
csak madának nevezték őket. Később I. Tukulti-Ninib asszír
király már pontosabb megjelölést használ győzelmi feliratán a
médekre: "A Kuthi, Ukumani földet, Elhunniát felforgattam",
mondja, "és adófizetővé tettem".
A felirat közelebbi megvizsgálása után kiderül, hogy a
khuti név az Assziria keleti határszélét állandóan fenyegető
khutita-szakákra vonatkozik. Az ukumani szó pedig két részből
áll; u-ra és kumáni-ra tagolható. Az "u" csupán az asszir "és"
kötőszó; a vele összekötött két név értelme pedig: a khu­sok és a
kumáni nép földje: Elhunnia; a médek hajdani or­szága. Tudjuk,
hogy "a komána nevezet kapcsolatban áll a Kun vagy Cumanus
magyar névvel, és a Szakával is egy jelentésű."[77]  Ez pedig,
mint láttuk, a hun név egyik változata. Ebből következik, hogy
az asszír krónikások a médek országát, az egykori Szubartut
tartották a kumánok földjének: Elhunniának.
Más bizonyítékot is találunk a méd-hun kapcsolatra.
Ismeretes például, hogy azt a földet, ahol az "askuzza" (szkita)
nép lakott, Assurbanipal asszír király Szahi (Szaka) földnek
nevezi, és népében a manik, tehát a médek szövetségeseit, a
maga ellenségeit látja. Herodotos is a méd-hun rokonság
mel­lett bizonyít, amikor azt írja, hogy egykor "a masszagéta
királyné (egyben) a médek úrasszonyának (is) hivatta magát".
De mivel a masszagétákat vagy szakákat az örmények állandóan
khus meg hun néven nevezik, a masszagéták királynéja nyilván
a khusita-hunok: a médek fejedelemasszonyának tekintette
magát. Thuróczy János krónikájában is ez áll: "Atilla, Bendeguz
fia, a nagy Nimród unokája, aki Engádiban nevelkedett, Isten
kegyelméből a hunok, médek, gótok és dáhok királya, a
földkerekség félelme és Isten ostora."[78]
 A méd-hun nemzet politikai szervezete Herodotos szerint
hat törzsből állott. Ennek egyik tagja a kéld eredetű nazarok
mágus papi törzse volt. A mági név egyezik a sumir mah-gar,
vagy mah(g)-ar szóval. Ez pedig nagyhatalmú népet, a tudás
népét jelenti. A harmincas évek során hazánkban járt neves
indiai történész, J. J. Modi is a "maga-yara" párszi szóból
származtatta a magyar nemzet nevét. G. Rawlinson ezt a törzset
szkitha fajú népnek tartotta. Szálláshelyüket a Méd birodalom
egykori Isfahán-paraitaken tartományába, a modern Isfahán
közelébe helyezte.[79]
De a mágusok mellett ott találjuk a méd-hunoknak egy
másik neves ágát, a paraitakenek törzset is. Ezeknek a
letelepedési helyét a kései asszír krónikások a mágusok
hazájával azonos helyre, vagyis szintén az egykori Szakastán
Arachusi tartomány szívébe, Isfahán közelébe teszik. Tehát
éppen oda, ahova az asszírok a szapardiak (szabirok) országát, a
hajdani Szubartu központját helyezték.
A médek hazája a K.e. 2. évezredtől kezdve ismét
feltöltődött mezopotámiai testvérnépekkel: a közéjük
beékelő­dött asszírok véget nem érő kegyetlenségei elől
menekülő szubar-khusita népekkel. Faji rokonságuk és azonos
vallásszemléletük folytán olyan erős és harcképes nemzeti
egység fogta össze őket, hogy nem éppen csak fel tudták venni a
harcot az asszírokkal, hanem végül szövetségeseikkel együtt
megsemmisítő csapást is tudtak mérni rájuk. Constantinus
Manassies görög krónikája így emlékezik meg a méd-hunoknak
az asszírok felett aratott győzelméről: "Szeszosztrisz, Egyip­tom
királya ajándékaival hadi szövetséges társul megnyervén a
hunokat, velük egész Ázsiát adófizetésre kényszerítette... s a
hunoknak oda ajándékozva Asszíriát, párthusoknak nevezte el
őket." (Constantini Manassis BreviariumHistoricum, Venetiis
1729, - 10, 11. lap.)
A hajdani Asszír birodalom helyén így született meg a
párthus-hun nemzet, amely eredetére nézve a sumirral volt
azonos,[80] nyelvük pedig a ku-mah-gar nép nyelvével, hiszen
innen lettek "pártosokká".[81]
Az asszírok felett győzelmet arató Méd-hun birodalom alig
pár száz éves fennállás után, árulás folytán, perzsa uralom alá
került: Az utolsó méd királyt orvul megölték, az arisztokrácia
pedig menekülésre kényszerült. A perzsa birodalom­ban
hivatalossá lett Zarathusztra-vallás hívei üldözőbe vették őket, s
az ősi mazda-yesdan mágus-hit saját hazájában nem talált
menedéket. Az egykor Médiából kivált és nyugatra: Lybiába
vándorolt szabirság nyugati ágát K. e. 510 -körül lerohanták a
perzsák, és ettől kezdve a nyugati szabirok földje Huncával
együtt már Saparda néven szerepel a perzsa kútfőkben és a
perzsapoliszi kőfeliraton.[82]A keleti ág a Káspi­kapuk mögött
elterülő "Varka-sabarna" nevü párthus tarto­mányban telepedett
le. A nyugati szabir föld meghóditása után a perzsák a hazájük
északkeleti szélén székelő keleti szabir-hunok ellen fordították
fegyverüket. Lerohanták a hunok őshazáját, Baktriát: elfoglalták
Balkot, a mágus-vallás Vatikánját, a sumir kultura keleti
fellegvárát, de az Oxus folyón túl élő szabirokkal már nem
bírtak.
Két évszázad eltelte után Macedóniai Sándornak a perzsák
ellen indított bosszú-hadjárata hatalma tetőpontján
összeroppantotta a perzsa birodalmat. A perzsa kényuralmat két
évtizedes macedón rémuralom váltotta fel Kis-Ázsiában. A
görögök átgázoltak Perzsián, betörtek Baktriába, bevették és
feldúlták Balk városát, és a szent váron hősiesen védekező lakóit
elrettentő például keresztre feszítették. De korai halála után 60
évvel Macedóniai Sándor birodalma is darabokra szakadt. Végül
a dahák (ephtalita hunok) Árszák-házából származó Nagy
Árszák a görög uralom megdöntésével ismét visszaállította
Iránban az ősi méd-hun uralmat, és a hagyomány szerint
"Áriának Balk nevű városában uralkodni kezdett a khusita népek
felett".[83]
 Az új Párthus-hun birodalom megalakulásával szebb
korszak virradt Kis-Ázsia népeire. Ettől kezdve teljes öt
év­századon keresztül a párthus (ephtalita)-hun katonai
arisztokrácia fegyveres hatalma őrködött a szabir-hun népek
önállósága és teljes vallásszabadsága felett.
A párthus-hunok történetéről - kiknek nyilaitól hajdan
egész Róma rettegett - eddig még elég keveset írtak. Azt pedig,
hogy az Úr Jézus betlehemi jászolához Parthus-honból hozta a
három mágus papkirály küldöttsége a hódolatot, a Nyugat
történészei még napjainkban is elhallgatják. Érthető: a középkori
egyházatyák által megszabott judeo keresztény vallásszemlélet
Nimrud-ellenes volt, s ezért nem szólt arról, ami a khusita
kultúrára tartozik. Az igazság mégisaz, hogy a párthusok
műveltsége, amint az őshagyományok tanúsítják, abból azősi
gyökérből származott, melynek magját egykor Baktria Balk
nevű városában Khus fia, a legendás hírű Nimrud ültette el.
Volt már szó arról, hogy a perzsák Nimrud népét
szakák­nak hívták. Ez az elnevezés később elégsok zavar
forrása lett. A szakák elődei ugyanis a kuthita nomádok: a
klasszikus hagyományokban szereplő "titán-maradékok" voltak.
Ezt a nevet a görög történészek a szó elején megtoldották egy
szigmával és skythára, skuthára, magyarul szittyára
változtatták.[84]  Ez az elnevezés aztán annyira általánossá vált,
hogy minden alap nélkül hol erre, hol arra a nem kuthita-szaka
népre is alkalmazták. A K . u. 5. században élő híres örmény
történész, Korenei Mózes a történelem igazságnak megfelelően
tisztázta a scytha, szittya, szaka név eredetét, és a párthusokat,
masszagétákat, hunokat ősi nevükön khusoknak, kushánok­nak,
balki-khusitáknak nevezte. Ettől kezdve mások is így jártak el.
Például
Saint Martin: "Áriát az örmény történészek Chusdi
Chorosánnak, vagy keleti kus-földnek nevezik, - ahol a kusiták a
K. e. 3. században elfoglalták Bal városát és a Kusita birodalom
fővárosává tették. Ezért nevezik őket az örmény történészek,
bali kusitáknak". (Memoires sur 1'Armenie.)
A tudós örmény geográfus: Mechticar szerint "Ária, vagy
más néven Kusi Koraszan (Chusdi Chorosan), vagy a Kusok
földje a Káspi tengertől Indiáig terült el."
Asolich szerint "a Bahl-i massagéták chusok". -(Historia

Armena usque ad annum post Chr. 1000. L. 2. c. 2.)

 "Massagetae, quos nunc Hunnos appellamus" (De bello
Persico, L. IV.).
"Balk (Bal), a hunok fővárosa", mondja Priskos (in
Excerptis Legationum).
Eliseus szerint "Hunok, akiket chusoknak nevezünk"
(Örmények vallási háborúja, 1. old. 19.)
Pálfi Károly nyug. ref. tábori főesperes 1941-ben kiadta "A
magyar nemzet ősvallása" című könyvét, melyben - főként a
Biblia alapján a magyarság turáni és szíriai, egyiptomi
származását vallja. Íme, egy idézet, "...amikor a turániak egy
csoportja, a mai magyarság egyenes őse, elhagyta Turánt, és a
régészet megállapítása szerint Kr.e. 8 ezer körül a Kaukázuson
át Szíriába költözött. Birodalmát ott a Kos és Hóvilág
országának (Kus és Havilah a Bibliáiban), magát pedig kosi-nak
nevezte."
Lukácsy Kristóf: "A pártusok, örmények, massagéták,
hunok, kusiták királyai testvérek, leszármazottai az Árszák
királyi háznak".[85]
Érthető hát, hogy az új khusita, Párthus-hun birodalomnak
az Oxus folyótólaz Eufráteszig terjedő földrészen végbement
megalakulását az ősi baktriai mágus-kultúra szellemének
feltámadása, a régi nemzeti érzés felébredése, és az ős-khusita
nemzettudatnak ismét a szellemi központba való kerülése
követte. Újra lángra lobbant a perzsa uralom alatt hallgatásra
kényszerült szkitha honszeretet, s feladatai között első helyre
került az elveszett nemzet-hagyomány összegyűjtése. Az ország
minden zugából királyi narancsra összesereglett látók, tűznézők,
táltosok és mágusok írásba foglalták a Macedóniai Sándor által
elhallgattatott szent hagyományokat, és egyházi és világi
szertartásos pompa kíséretében ünnepé­lyesen elhelyezték a
királyi könyvtárban.
Ennek a hatalmas vállalkozásban véghezvitt munkának a
közvetítése nélkül ma már semmit se tudnánk arról, hogy ki volt
a szkithák első honalapítója, és, hogy Mezopotámián kívül hol
alakult meg az első nagy khusita birodalom,melynek késői
emlékét még annyi idők multával is őrzik, és magukénak vallják
a perzsák. Az összegyűjtött iratok között akadt még olyan írás is
amelyik Hurmazd (=babiloni Marduk) Yesdan (isten) tűztisztelő
papkirályainak bölcs mondásaival együtt megörökíti az adzsemi
királyok nevét is. Egy ős-geneológia formájában megtaláljuk
azoknak a hősöknek a nevét is, akikkel a párthus-hun nemzet
egy tőről származott: akiket az arsacida párthus-hunok a saját
"nagyon szent" jeleseik közé soroltak: és akiknek emlékét
évszázadokon át mindig kegyelettel őrizték.
A nemzeti ősök emlékét őrző szóban forgó írás a turáni
származásu párthusokat egy bizonyos Thrita nevű őstől
származtatja, aki a Bundahes XXXI. 27. verse szerint: Szam,
ez Turáké, ez meg Szpenyaspáé, ez meg Durosaspáé, aki pedig a
legendás hírű adzsemi Feridun király egyik leszármazott­jának,
a turániak ősapjának, Turnak volt a fia. A Nagybundahes 233.
verse Thrita nemzetős fia közül számon tartja még a Dastan,
Khusra, Mihrevandak, Aparnak, Sparnak, és Nimrud néven
emlitett párthus ősöket. Nimrud személyére ilyen szerepben a
Nagy-Bundahesen kívül van más, korábbi, közvetett adat is.
Nem lehet tehát az egészet egyszerűen a párthusok nemzeti
fantáziájának tulajdonítani. Anatoliában például nemrég egy
olyan párthus-korabeli templomot ástak ki, melynek
falfestménye a hét planéta mellett az Orion csillagképet is
ábrázolja. Márpedig mint ismeretes, az Orion kezdetben
Nimrudnak volt az égi szimbóluma. Ha tehát ez az ősi jelkép
párthus templom szentélyében fordul elő, ez azt jelenti, hogy a
korabeli mágus-hit szerint Nimrudot mint nemzet-őst az Orion
magasságába tekintő tisztelet-imádat illeti.
 
****
 
Hajdan ugyanis megszokott dolog volt, hogy egy törzs,
vagy népközösség a fajtája eredetét egy olyan mitológiai őshöz
vezette vissza, akire a társadalom olyan tisztelettel nézett fel,
mint valami emberfeletti tulajdonságokkal felruházott, misztikus
erővel megáldott hősre, akinek emléke mindig szent példaként
lebegett a kései unokák szeme előtt.
Euhemeros görög történész (K. e. IV. sz.) ezzel
kapcsolatban azt állítja, hogy minden mitológiai eseménynek
volt valami valóságos történelmi háttere. A mitoszokban
szereplő hősök egykor emberek, nemzet-ősök voltak, akik -
miután a társadalomnak valami kimagasló szolgálatot tettek -
haláluk után tiszteletből az istenek magasztos pantheonjába
emelkedtek.
Ennek a következményeképpen lett egy nemzethősből
"halott félisten" (nekuesz hemitheoi), az istenek szülötte, a
köréje fonódott legendákból pedig hősmithosz, vagy
nemzet­atyát magasztaló hitrege.
Ezekre a felmagasztalt istenekre az utókor nem úgy nézett
fel, mint magára az örökkévalóságban létező Mindenható
Istenre, hiszen születésük és családi származásuk történetét is
sokáig emlegették. Csak az idő múlása hozta magával, hogy a
költők és filozófusok az ősi mitoszokból, legendákból vallásos
dogmát, teológiát csináltak.
 Ezek a hagyományok képezték - a kozmográfikus és az
asztrológikus tudományokkal együtt - annak a nemzeti
vallásszemléletnek a kiindulópontját, melynek benső titkait, s
magyarázatának rejtélyeit a nemzet beavatott öregjei: a mágusok
vagy táltosok úgy őrizték, mint az életüket. Ők tudatában voltak
annak, hogy ezek a hagyományok alkotják azt a hitregét,
melynek láthatatlan ereje a társadalom megmaradásához
szükséges tényezők egyik nélkülözhetetlen feltétele, s melynek
gondatlan ápolása, vagy más népek által való kisajátítása a
nemzeti egyéniség és öntudat elmosódásához, és erkölcsi
hanyatláshoz vezet.
A párthus-hunok, meg a magyarok őshagyományának
alapja is egy közös mitológiai őskultuszon nyugszik. Kun László
udvari papjának, Kézai Simonnak az 1285 körül írt Gestája is
úgy emlegeti Nimrudot, mint a nemzet jeles ősét. A Thúróczy-
krónika így részletezi a történteket:
"És ama nagy Attila király sem vádolható semmiképpen,
hogy megtagadta származását, hiszen címzésében ott találjuk,
hogy a nagy Nimród unokájának vallotta magát. De a magyarok
történetéről írt krónika második könyvében is - ahol az ő
második bejövetelükről van szó - azt olvashatjuk, hogy maguk a
magyarok is a nagy Nimródra vezetik vissza eredetüket és
származásukat a származási családfán."[86]
Ezt az ősi hiedelmet ezen kívül - így mondják - még
húsznál több krónika is megőrizte. Érthető hát, hogy őseink
Nimrud hírnevét és a hozzá tapadt hagyományt évezredeken át
keblükben hordták, és dicső emlékének a legendás hírű hősöket
megillető tisztelettel adóztak. Nemzeti öntudatunk egyik tartó-
oszlopa nálunk is mindig a hősök, nemzetősök tisztelete volt.
Az ősi kollektív nemzet-tudatban az Isten és az ember közti
átmenetet a "hős" vagy nemzet-ős képezte. Úgy tekintettek
rájuk, hogy nem emberi, nem földi, hanem égi származásúak,
Istentől küldött emberek voltak. "Ősi emlékeink", mondja Ipolyi
Arnold, "határozott nemzeti hősi, ősvallási kultuszra
utalnak".[87]
Atilla egyik vendégségét leírva Eckhard is megemlíti, hogy
az ivó serlegek az ősök tetteit ábrázoló faragással voltak
díszítve. "Ordine sculpturae referentem gesta
piorum."[88] Fettich Nándor nagynevű régészünk is felfedezett
egy "elő­magyar", tehát avar-kori keresztyén templomban talált
olyan kőmetszetet és kehelyleleteket, amelyeken Krisztus
Urunkat nem Isten bárányának, hanem egy foltos párduc
képében, Nimrud ősapánk totemjelképével Panthera deinek:
Isten párducának ábrázolta az akkori egyházi művészet.
Hasonló szokás uralkodott a frankok által "új-avaroknak"
nevezett eleinknél is. Erről ad bizonyságot az az 1042-1046.
évből, vagyis "az elnyomott nemzeti pogány vallás újra elő­törő
időszakából" ránk maradt I. András korabeli keresztyén
imádság, melynek egyik sora így inti a hajdankori nemzetősök
akkor még mindig szokásban levő tisztelete ellen a hivők
seregét: "Ne wemoaggouc Bardous es eulwec ereus zent
ieleseit.. ." Vagyis ne imádjuk Párthus őseleink erős szent
jeleseit.[89]
A nemzettudat nemcsak művelődés-történeti kapcsolatról,
vagy testvéri viszonyról szól, hanem olykor egyenesen
történelmi folytatólagosságról tanúskodik. Így például a
középkori krónikások nem ismertek különbséget a párthusok és
a magyarok között. Bizáncban is, nyilván turáni származásuk
alapján "turkoknak" hívták a párthus-hunokat. Egy másik adat a
Leunclavius Jánosé. Azt mondja: A "török" név héber nyelven
"pártus"-t (exul) jelent. (Laoniel Chalcocondylae, Hist. Lib. X,
Parisiis 1650, 1. fol. 480.)
Gilo bíboros ugyanígy: "Nam modo qui Turci, veteri sunt
nomine Parthi". (Edmundi Matrens et Ursini Durand:Thesaurus
novus Anecdotarum. Lutetiae Parisiorum 1717, fol. III. col.
217.)
 Vagyis magyarul: "Mert, akik most törökök, azok régi
néven pártusok." (szószerinti fordításban) - Értelemszerűleg,
világosabb magyarsággal, így mondhatjuk: "Mert, akiket ma
törököknek nevezünk, azokat - régi nevükön - pártusoknak
hívták."
A Biborbanszületett, párthus királyi ágból származó
Konstantinosz bizánci császár "turkoknak" mondja a
magyarokat. De van olyan német krónika is, amelyik a
magyarokat állandóan "pártus"-nak mondja. Így a K.u. 10.
századból származó, Modus Ottinc nevű énekben a magyarokat
ötször nevezi Párthusnak, és csak egyetlen egyszer Ungarusnak.
(Ebert: Überlieferungen Dresden 1826, 8. I. Band 81-82.)
Ne csodálkozzunk hát azon, hogy "egyfelől a párthus
népnév értelme megfelel a magyar név értelmének, másfelől a
Parthus történelmet a Hungarok örökségéül taniták a
honfoglalással egykorú Regino krónikája, aztán a Nagy Ottó
győzelméről szóló X. századbeli wolfenbütteli kézirat, továbbá
Urzeoli Szt. Péter életírója a Bencések XI. századbeli
okmányában, és azon kívül még többen."
A párthus (perzsa) - hun-magyar rokoni kapcsolatnak
nyoma van a Mátyás király korabeli Thúróczy-krónikában is.
Eszerint "a hunok, vagyis magyarok először Perzsiában, majd a
meotiszi mocsarakban tartózkodtak, és egy szarvasünő
vezetésével keltek át idegen földre, - ahogy fentebb
elmondottuk."[90]
Konstantinos is megemlíti a magyarokról, hogy támadás
érte őket, s ennek folytán ketté szakadtak. "Egyik rész kelet felé,
Perzsia vidékére telepedett le, és ezeket a mai napig a turkok
(magyarok) régi nevén Sabartoi-asfaloinak
nevezik."[91]Visszamentek tehát, ahogyan Kézai krónikájában
is olvassuk, kelet felé, egykori hazájukba, Perzsiába, India
szomszédságába.
  
****
 
De ha az onugorok vagy magyarok csakugyan a hajdani
párthusok: a homavarga-szakák kései utódai voltak, akkor ennek
a folytatólagosságnak mondavilágunkban is nyomának kell
lennie. Ismét E. Herzfeldhez kell tehát folyamodnunk. Arra
ugyanis, hogy a perzsa őshagyományok a homaurga­szakák
mondavilágának hagyatékából származnak, ő hívta fel először a
figyelmet. Az ősi hun-szaka hagyományok ,a korai adzsemi
királyokról, tehát Nimrud birodalmának arról az egykori khusita
történetéről szólnak, melynek kései visszhangja újra
felelevenedik a Tarih-i Üngürüsz Nimrud-mondájá­ban. Hogy ez
az eredet-monda már igen régen nemzeti hagyományaink közé
tartozott, azt nemcsak Kézai mester krónikája, hanem a jóval
kétszáz évvel azelőtt íródott, Widukind-féle "Szászok története"
című munka is bizonyítja.
Horvát János átültetésében ez így hangzik: "A dalamancok
nem tudták feltartóztatni Henriknek, Szászország hercegének a
támadását, és ezért felbérelték ellene az avarokat, ezt a
háborúban igen kemény népet, akiket most magyaroknak
hívunk. Az avarok pedig, ahogy egyesek hiszik, a hunok
maradványai. A hunok hatalmas nemzetté váltak... úgy esett,
hogy egy vadászat alkalmával egy nőstény szarvasra bukkantak,
és azt addig üldözték, míg annak vezetésével átkeltek a meótiszi
mocsarakon, egy eddig minden halandó számára járhatatlan
úton... miután a körülöttük lakó szom­szédos népeket
elpusztították, végül Pannóniában kezdtek lakni."[92]
"Widukind tehát határozottan úgy tudja", mondja László
Gyula, "hogy az ugorok (magyarok) Nagy Károly előtt
telepedtek Pannóniába, és... eredetmondájuk a szarvas-monda
volt."[93] Ennek a nemzet-eredeti hagyománynak a gyökere
Nimrud egykori hazájába, Iraki-Adzsem országába, a
ho­murga-szakák földjére, a hajdani szubarok országába nyúlik
vissza.
Azokat tehát, akiket a perzsák homavarga-szakáknak, a
középkori európai keresztyén források onugornak (var-hun­nak)
neveztek, nemcsak a nevek hasonlósága kötötte össze, hanema
mondavilágukban felismerhető közös Nimrud-hagyomány is.
De a két népet nem csupán a Nimrud-regemotivum
kapcsolta össze. Ott vannak a Székelyföldön, a Szepességben,
Gömörben és Ócsán talált középkori Szt. László-freskók is.
László Gyula szerint ezek olyan pogány-kori örökséget őriz­nek,
mely a korai avarok világmagyarázó mitoszainak az emlékét
képviselik, amelynek eredete az iráni térségek felé irányítja
tekintetünket.[94]
De hát ennek a délkeleti kapcsolatnak napjainkban való
felismerése tulajdonképpen nem újdonság, hiszen több magyar
őstörténésznek már régen feltűnt, hogy az ősmagyarok jóval
bevándorlásuk előtt az ős-iráni, tehát pre-zoroaszteri jellegű
mágushit kulturhatása alatt állottak. Tudatában volt ennek
például Kőrösi Csoma Sándor is, akit már Göttingában,
németországi tanulmányai során arra igyekezett rábírni az egyik
tanulótársa: Szabó József, hogy ha majd elindul ter­vezett útjára,
a magyarok nyomdokait próbálja Közép­Ázsiában, a Zend-
Aveszta által kijelölt nyomokon keresni.
De Csoma Sándor után mások is elindultak ezen a szálon,
az ősmagyarok hitvilágát azonosnak véve a hajdani Perzsiában
székelő khusok, párthusok, fehér-hunokéval. Lukácsy Kristóf
például "A magyarok őselei..." című munkájában ezt mondja:
"A Hun-magyar-skythák, akiket az örmény Chus név egyesit, -
hajdan Zoroaszter vallását követték. A hun-magyar-skytha faj
egy igen jelentékeny része a párthus hatalom hanyatlása után
Perzsiában, Kr. u. a III. században, a gazdag Baktriát Balkh
fővárosával hatalmába kerítette és nézetem szerint éppen a
magyar törzs volt, mely utóbb a hozzá csatlakozott
rokontörzseket neve alatt egyesítette, míg a nemzetnek jóval
nagyobb része az Oxus és Jaxartes közötti tereken, meg
Kaukázus bércei közt nomád életet folytatott és ősrégi szokásait
és erkölcseit megtartotta. A nomád életre tértek vissza utóbb
Baktria elvesztése után a Kr. u.-i IV-ik században a sajátképpi
magyarok a Jaik és Volga közti tájékokon, ahonnan a
Paczinacitáktól szenvedett vereségük után egy része perzsiai
régi hazájába tért vissza, míg azÁzsiában maradt rész nyom
nélkül eltűnt."
Ugyanerről a témáról Nemäti Kálmán "Türk tantétel" című
munkájában (1892) ezt mondja: "Turkesztánban a legidősebb
Kusitáknak Bactriájában, Zoroaszter Mágusainak szent városa
Balk volt, hol a mágus főpap élt. A VI-ik század Turkjainak
tűzimádó vallása Árpád nemzetére örökségképpen szállott. A
IX.század turkjai, Ibn Roszteh perzsa író szerint, a Mágusság
tűztisztelő vallása keretébe tartoztak: "A Madsarok tűzimádó
hitűek." Menander is azt mondja, hogy a VI. század Turkjai a
Mágusok tűzimádó vallását követték. Árpád nemzete Turk
ivadék. Meggyőződtem Annak igazságá­ról, hogy ősi
hagyományainknak megfelelően nemzetünk lelke valóban
szittyafajú (skytha) vérből, szelleme Zoroaszter (Za­rathustra)
szent nyelvéből eredett."
Stein Aurél is azt állítja a fehér-hunok vallásáról, hogy
"vallásuk a Zarathustraizmus egy bizonyos árnyalata, illetve
ennek a vallásnak a Zarathustra reformja előtti ősi alapja volt."
De a magyarság ősvallásával kapcsolatos kutatások során
talán Ipolyi Arnold látta meg legélesebb szemmel azokat a döntő
tényeket, melyek az ősmagyar hitszemlélet eredetét keresztül
Sumérfölddel, Kaldeával kötik össze. "A magyarok vallása"
mondja, "egyszerű, a "tűz" istenségük jelképe. Kiter­jedésük
messze Ázsiába ér le; ők alkotják a baktriai és parth új
uralmakat, itt találjuk őket ismét közép déli Ázsiában a régi
Turán és Iránnal, az ős nyugat-ázsiai nép s mythos fészkében.
De még tovább a baktriai párthus-dynastiákon túl az Indusnál is
birodalmat alkotnak. Cosmas Indicopleustes már azt a fehér-
hunok honának mondja és Pendshabon túl terjeszti. Mindezek
által tehát ismét áriai s hindu elemekkel szoros érintkezésbe
jövünk." (Ipolyi Arnold: Magyar mythologia, Zajti Ferenc új
kiadása, 1929.)
Állításának alátámasztására Ipolyi "isten" szavunkat - a
régi mágus hitszemlélet alapján - az egyikori kaldeus Esta (Isa),
meg az iráni Mazda-hitüek tüzet-istent jelölő Yesdan szavával
hozza össze. Kétségtelenül jó úton jár. Ezt mutatják "isten"
szavunk régebbi változatai: a Halotti Beszédbeli Ysa és Isemuk;
a csángó Isten; a XVI. századból származó "Kinizsiné-féle"
imakönyvben található Ysten; de még a kun Miatyánk
Bezdánjával egybehangzó Yesdan, vagyis Isten és tűz is, Amit a
baktriai ős Mazda vallás parszi, pre-zoroaszteri hagyományaiból
ismerünk.
Ha ezeket a tüzet, s egyben Istent kifejező szavakat
egybevetjük, szoros összefüggést kell látni közöttük. Így például
a subarok is, a médek is az égtől, vagyis égi tűztől született
Isteni származású uralkodóikat "Nap"-nak hívták. Valószínű,
hogy ezzel kezdetben Subartu első, történelem-előtti királyát,
Sushunt, Susinakot, az elamiták főistenét és apotheizált nemzet-
ősit illették. Úgy látszik, hogy szintén az égi, vagyis égő Nappal
kapcsolatos természeti jelenséget, tehát a fény, hő, stb. fogalmát
kifejező usz, isz, es, isa, stb. szógyökökből alakult az istenség
fogalmát megszemélyesítő Usz-irisz, Asura, Ahura, stb.
névváltozat is, ami éppúgy megtalálható Mezopotámiában, mint
a mágusoknál.
Az okkult tudományok az éltető isteni tüzet, tehát a Napot
szimbolikusan kapcsolatba hozzák az ur, sur = tűz, vagy a
sárarany szóval is, mondván, hogy az arany volt a Nap földi
jelképe, az aranygyapjú pedig a beavatottság leg­magasabb
fokát, a Nap sugárzását jelentette. Az isteni királyok,
nemzet-atyák fémje az arany volt, s a görögök, a khusok
(szkithák) történelemelőtti korát is a "Nap-fémről" "aranykor"-
nak nevezték.[95]De a sárarany fogalma az élő tűzzel együtt a
mágusoknál nemcsak az istenség eszméjét jelenítette meg,
hanem a nagy tűztisztelő világvallás legelső főpap-kirá­lyának, a
baktriai Zarathusztrának a neve is a zara = sárarany, és thustra =
csillag szóból tevődött össze.[96]  Ezzel párhuzamosan a
tűztisztelő mágus-hit követőit is a tüzet = azart jelentő szóból
kiindulva Kaldeában nazaroknak, naharimnak, Iránban pedig a
nagy vallásalapítóra is emlékezve, Azar­-Khusanghi, vagy
Yesdani hitűeknek nevezték.
Tovább lépve az ős-iráni nyomon, érdemes szemügyre
venni úr, ördög, pokol, stb. "gyakorlatiasabb" szavainkat is. Úr
szavunk ott van a kaldeai úr, hur, hor, meg a pir, par, stb., tüzet
és fényt jelölő szóban is. Ez él Ahura, Hormuzd, Or­muzd,
Ahuramazda "fény-napisten" szimbolikus értelemü nevében is.
Aki égi eredetű, tehát a Naptól született, az a párszi vallás
szerint a "Minyuvan-minyuban", vagyis a mennyek mennyében
lakozik. De a dualitás eszméjének meg­felelően ott találjuk a
rossz szellemet, a zendek Ahrimanyusát, vagyis a magyar
Ármányt is. Ez Dabistánban a "Pukhan-i­pukhnak", tehát a
poklok poklának, az alvilág sötét birodalmának volt a fejedelme.
Az ősi hun-avar és iráni kapcsolatok vizsgálatában Némiäti
Kálmán arra a megállapításra jutott, hogy Scythia, ahonnan a
hunok kijöttek, hajdan Kelet-Ázsiában, tehát a Mardiával,
Hirkániával, Áriával és Baktriával, a szabir-hunok egykori
hazájával egybeeső területen feküdt. Tehát mindenképpen azon
a tájon, amit egyes források Baktriának, a Nimrud khusitái által
meghódított és benépesített országnak mondanak.
A szabirokról már volt szó, amikor Subir, Abeir, Hubur,
Khubur, Sagir, stb. néven találkoztunk velük. Itt hozzá kell
tenni, hogy egyesek Mezopotámia egyik legősibb népét, a
hurriták nemzetségét: Hur, vagy Sin-Magur népét ismerték fel
bennük. A Pauly-Wissowa-Kroll -féle Real Encyclopedie
szerint Mezopotámiában ezeket az subari telepeseket a sumirok
teljesen magukba olvasztották, s ezek aztán sumir neveket vettek
fel. - Örmény János pátriárka szerint a Sievortik a Szabir nevet
Siev (=Khus) pátriárka nevéből vették.[97]Egyesek azokat a
Hágárfiakat, az ugynevezett hagarenusok népét látják bennük,
akiket a héber mitológia már Hagrim­nak, Hungaroknak nevez.
A sabiroknak az asszirok által leigázott és hazájukból
elüldözött töredékét megtaláljuk Palesztinától kezdve Iránon át
egészen Turkisztánig. A történelem szinpadáról való hosszú
távollétük után nevük "mint jelentékeny népség neve" tűnik fel
újra. "Sabir", folytatja Jerney, "a Parthiai Sabarteon vidékéről
való származásra mutat."[98]Procopius ugyanott, de már más
néven ismeri őket: "A Kaukázusi kapuban laknak az alánok... és
a szabir néven nevezett hunok."[99]Tehát ekkor még mindig
Turkisztánnak az egykori "Varka-sabarna" nevű tartományában
találjuk őket, vagyis éppen azon a tájon, ahol több mint 700
évvel azelőtt a perzsa honalapitó Kuras (Cyrus) halála árán az
irániakat visszaverték és függetlenségüket továbbra is
megtartották. De ez után már nem szabir, hanem inkább
ephtalita (fehér)-hun, illetve kusán néven szerepelnek a bizánci
és az örmény kútfőkben.
A fehér-hunokat a perzsák - valószínűleg vezértörzsük
nevéről - egyszer Hajtal-hunoknak, máskor Kidarita-hunok­nak
nevezték. A "Bukhan-i Kate" c. perzsa nyelvszótár szerint ez a
név a bokharai dialektusban "nagy erejű férfit" jelentett.
Származásukról tudjuk, hogy szabiroknak, khusiták­nak
tartották magukat. Szadik Isfahani perzsa geográfus feljegyezte
róluk, hogy a Hajtal-hun nemzedék egy mitikus nevű Ailam
(Elam) nemzetősre vezette vissza a családfáját.[100]És hogy ezt
nem alaptalanul tették, azt az is mutatja, hogy ezeket a hunokat
az Aveszta K . e. a VIII. században Unnu, Hunavo, Aurva-hun,
tehát avar-hun néven nevezi. Az ennél is régibb indiai Ramajana
és Mahabarata a szabirok két ágáról: a "Szveta-hunák és a
Hara-hunák" népéről beszél.
Mirkhond perzsa történész szerint a fehér-hunok
Khorez­miában laktak, és négy hatalmas nemzetségből: az Avar,
a Khazár, az Úr (Oghuz), és a Petsenyeg (Besenyő) törzsből
állottak.[101] Az Avar és az Úr törzzsel kapcsolatban Gyárfás
István A jász-kunok története c. munkájában azt írja, hogy "...
maga a turkok fejedelme Turxanth az avarokat oarchonita (avar,
kun) néven említi... az ogor,ogur, unugur ugyan­az, egy hun
törzs neve...  általában az avarok hun eredetét a római és görög
írók egyezőleg állítják. - Az ogur törzsek között
leghatalmasabbak valának a várkunok; majd a közel ázsiai
avarok... a vitéz várkunok is hatalmuk alá jutottak. - Theophanes
szerint Keleten a Tanánál a turkok laknak, kik hajdan
massagétáknak hivattak, a perzsák által pedig saját nyelvükön
kermichióknak neveztettek, mely név vár­kun jelentéssel bir.
(Stritter T. III, 46) - Az uzok, ghuz, oghus, ugyanazon nemzet
neve, melyet már írók turkománnak, vagy cománnak, az oroszok
palócznak, önmagát kun néven nevezte. (Stritter T. III, 46). -
Már N. Sándor korában uxiokat (uxii) Susiában említenek (L. v.
c. 3). Tacitus emliti az uzokat "os" név alatt (Tac. Germania c.
28, c. 43). Az "úz" asus, osus (uxius néven is) fordul elő a régi
krónikánál (Pli­nii: Hist. nat. L. 27, c. 7. Arian; Exped. Alex).
Az örmény geográfusok véleménye szerint egy-azonos nép
volt. Általában hol avar, hol pedig khus néven emlegetik őket.
Így például Elizeus "Az örményeknek a perzsák ellen viselt
vallásháborúja" című könyvében az ephtalita-­hunok nevét
mindig felváltva emlegeti a khusokéval. "A király (II.
Yesdegiro) táborba szállott a chusok ellen és hadseregét
Hyrkanián keresztül Avar országba vezette."[102]
Ezek szerint az örmény geográfusok véleménye az volt,
hogy az addig ephtalita, kidarita, stb. nevet viselő fehér­hunok
népe a tőlük sabar (s)avar néven ismert szabir-hunok­nak,
vagyis (a)var-hunoknak azon felekezetéhez tartoztak, akikben az
I. Dárius perzsa király feliratain szereplő, egykor hatalmas
humavarkák (homurgak) nemzetségének késői utódait kell látni.
Ugyanezekben a hunokban ismerhetjük fel az oghuz-törökök
által K . u. 565-ben legyőzött, majd később a VI. század végén a
Kárpát-medencében újra megjelenő, s a középkori krónikások
által "var-konitának" nevezett nép őseleit is, akiket László Gyula
"előmagyaroknak" nevez.
A hajtaliták, vagy avar-hunok egykori baktriai birodalma
hét részből állott: Tokharisztánt, Bamjánt, Bakhlánt,
Badaks­tánt, Andekhutot, Szuburgánt és Balkot, a mágusok
szent városát foglalta magában.[103]  Azt tartották róluk, hogy
"napimádók". U. Thakur indiai történész valószínű, hogy
vallásfelfogásuk az ősi pre-zoroaszteri, "mazdayasnian"
tűz­tisztelő mágus-hitnek ahhoz a formájához tartozott, melynek
ősi központja Baktrióban, a Bahli-khusiták fővárosában:
Balkban volt.
Ez a Baktria volt hajdan a méd-mágus papi rend hona, Balk
pedig az Egy Istent tűz jelképében tisztelő mágus-vallás
Vatikánja. Az ott íródott Aveszta nevű szent könyv nyelvezete a
méd nyelvnek úgynevezett raghai dialektusához tartozott. Két
külön elemből: a turáni dualizmusból és az árja mitológia vallási
tételeiből állott össze. Ehhez később még sok más indiai elem is
vegyült. A baktriai khusok, éppúgy mint később a parthusok, és
minden más hun fajú népek, az Istent a tűz jelképében imádták.
Ez azt jelenti, hogy hajdan a mágus-hit az Élő Isten földi
megjelenését az emberben élő isteni szikra hasonmásának
tekintette.
A mágus-hit központja még Dárius király idejében is a
khusiták Balk nevű városában volt. Mivel pedig a történelem a
khusok fiát: magát Nimrudot tartja Balk városa
megalapítójának: Nimrud hajdani népének, a balki khusitáknak
szellemi hagyatékát elsősorban természetesen maguk a keleti
khusok utódai: a szabir-hunok, vagy más néven hajtaliták,
ephtaliták, fehér-hunok örökölték. (ebdaliták.)
Ebben a térségben halmozódtak fel az idők folyamán azok
a szellemi kincsek, amik a khusok ideje alatt kerültek Kaldeából,
tehát sumir földről Baktria földjére. Baktria volt a médek,
parthusok népének bölcsője. Fővárosa: Balk pedig, "a városok
anyja", fellegvára lett annak a hitszemléletnek, amely Anahita,
vagyis a mi Nagy-Boldogasszonyunk nevéhez fűződik. Ezzel
egykor a világ egyik legősibb kultúráját ringatta féltő kebelén.
És amint a gyermek soha se felejti az anyjától tanult beszédet, a
Balk városát megalapító Nimrud fejedelem fiai is minden
honvisszafoglalás alkalmával azzal az ősi szellemi örökséggel
tértek vissza a Kárpát-medencébe, amit valamikor az anyjuktól
örököltek valahol Baktriában. Így tehát őseink: Hunor és Magor
is örökösei voltak és maradtak mindannak a temérdek szellemi
kincsnek, amit Nimrud, Kaldea királya hozott magával
valamikor Balk városába, s hagyott ott ránk, mint kései utódaira.
Az eddig felsorolt tények mellett marad még éppen elég
feladat a déli irányú magyar őstörténet-kutatók részére. Nekik
szóló vezérigéül mi is elmondhatjuk László Gyulával együtt,
hogy hiszünk a Tarih-i Üngürüsz egykori krónikásának, aki ezt
fordította törökre egy magyar krónikából: "Amikor abba a
tartományba érkeztek (Pannóniába), látták, hogy csodálatosan
bőséges folyamai vannak, nagy számban, sok gyümölcse, bő
termése van ennek az országnak, és az ő nyelvükön beszélnek."
De hiszünk abban is, hogy sok évezredes történelmünk
során "Üngürüsz népe" nem csupán csak a késői avar időkben: a
"kettős honfoglalás" alkalmával, hanem ezt megelőzően még
több más alkalommal is visszatért hazánkba, Nimrud khusita
nemzetének már a történelem-előtti időkben is lakott örökös
otthonába.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
  
 
 
[1]Cory; Ancient fragments. (London, 1876.)
[2]  Baldwin, J. D.: Pre-Historic Nations. (New York, 1871)
[3]  Baldwin: Op. Cit.
[4]  Higgins, G.: Anacalypsis (V.I.) (London, 1836)
[5]  Budge, E. A. W.: The Book of the Dead. (New York, 1977)
[6]  Bryant, J.: Analysis of Ancient Mythology. (London, 1807)
[7]  Williams, W.: Primitive History. (Chichester, 1789)
[8]  Cory: Op. Cit.
[9]   Blavatsky, H. P.: Isis unveiled. (Pasadena, 1976)
[10]  Badiny, J. F.: The Sumerian Wonder. (Buenos Aires,
1974)
[11]  Williams, W.: Op. Cít.
[12]  Targam Jonathan ben Uriel zum Pentateuch. (Berlin, 1903)
[13]  Cory: Ancient Fragments. (London, 1876)
[14]  Delitzsch, F. A New Commentary on Genesis, v. I.
(Minneapolis, 1978)
[15]  Baldwín, J. D.: Pre-historic Nations. (New York, 1871)
[16]  Donnelly, I.: Atlantis... (New York, 1971)
[17]  Delitzsch: Op. Cit.
[18]  Diodorus Siculus: Historia. (London, 1814)
[19]  Kephart, C.: Races of Mankind. (New York, 1960)
[20]  A Dictionary of Christian Antiquities. (London, 1880)
[21]  Luxender, F. Dr.: A szumir kultura keletkezése... Ősi
Győkér. V. évf. 5. sz.
[22]  Zajti F.: Magyarévezredek.(Budapest, 1943)
[23]  Cory: Op. Cit.
[24]  Griechische und Rőmische Mythologie. (Leipzig, 1897-
1902)
[25]  Cory: Op. Cit.,
[26]  Bryant, J.: Analysis of Ancient Mythology. (London, 1807)
[27]  Lenormant, F.: Chaldean Magic. (London, 1877)
[28]  Bryant, J.: Op. Cit.
[29]  Bryant, J.: Op. Cit.
[30]  Bryant, J.: Op. Cit.
[31]  Rawlinson, H.: History of Herodotus. (London, 1862)
[32]Smith, G.: The Chaldean Account of Genesis. (New York,
1876)
[33]  Badiny, J. F.: Kaldeától Istergamíg. II. k. (Buenos Aires,
1971)
[34]Bryant, J.: Op. Cit..
[35]  Bryant, J.: Op. Cit
[36]   Rawlinson, H.: Op. Cit.
[37]  Bosnyák,S.: A felkelőNapköszöntéseacsángó
népcsoportoknál. ősi Gyökér,VII. évf. 2. sz.
[38]  Magyar A.: A lelkiismeret aranytükre. (Schweíz, 1975)
[39]  Bryant, J.: Op. Cit.
[40]  Lász1ó Gy.: Régészeti tanulmányok. (Budapest, 1977)
[41]  László Gy.: Op. Cit.
[42]  Rawlinson, H.: Op. Cit.
[43]  Badíny J. F.: Az Ister-Gami oroszlánok titkai. (Buenos
Aires, 1979)
[44]  Kunszabó F.: Töprengés egy ídült lépéstévesztésről.
(Forrás, 1981 nov.)
[45]  Hall, P. M.: The Secret Teachings of all Ages
[46]  László Gy.: Op. Cit.
[47]  László Gy.: Op. Cit
[48]  Lukács G.: A medvecsillag mitosza. (Forrás, 1981
nov.)
[49]  Forrás: Op. Cit.
[50]  Györfi I.: Nagykunsági króníkák. (Budapest, 1955)
[51]Graves-Patai: Héber mitoszok. (Bp. 1964)
[52]Graves-Patai: Op- cit­
[53]Thompson, R. C.: Semitic magic. (New York, 1971)
[54]Thompson, R. C.: Op. cit.
[55]Neamet Ullah: Makhzen Afgani. (Karachi, 1718)
[56]Cory: Ancient fragmants. (London, 1876)
[57]Delitzsch, F.: A new commentary on Genesis. (Minneapolis,
1978)
[58]Smith, G.: The Chaldean account of Genesis. (New York,
1876)
[59]Kézai Simon: Gesta Hungarorum. (Bp. 1951)
[60]The Encyclopaedia Britanníca, IX. ed. (Philadelphia, 1878)
[61]Wilson, H. H.: Ariana antiqua. (London, 1860)
[62]Tarih-i-Űngürüsz. Ősi Gyökér. (Buenos Aires, 1982)
[63]The Encyclopaedia Brit., Op. cit.
[64]Rawlinson, G.: History of Herodotos. (London, 1862)
[65]Herzfeld, E.: Zoroaster and his world (New York, 1974)
[66]Zajti F.: Magyar évezredek. (Bp. 1943)
[67]Badiny, J. F.: Ka1deától Istergamig. (Buenos Aires, 1971)
[68]Ungnad, A.: Subartu. (Berlin, 1938)
[69]Waddel, L. A.: The Makers of Civilization. (Delhi, 1968)
[70]Thompson, R. C.: Semitic magic. (New York, 1971)
[71]Herzfeld, E.: Op. cit.
[72]The Mythology of all Nations. Vol. VI (New York, 1964)
 
[73]The Mythology of all Nations. Op. cit.
 
[74]Mirkhond.: Razut-uz-Safa. (London, 1832)
 
[75]Fry, R. N.: The Heritage of Persia. (New York, 1966)
 
[76]Rawlinson, G.: History of Herodotos (London, 1862)
[77]Lukácsy, K.: A magyarok öseleí... (Kolozsvár, 1870)
 
[78]Thuróczy, J.: A magyarok krónikája. (Bp. 1980)
[79]Rawlinson, G.: The Five Great Monarchies. (New York)
[80]Maspero, G.: The Struggles of Nations. (New York, 1897)
[81] Badi ny J. Ferenc: Káldeátál Istergamig. (Buenos Aires,
1971)
[82] Padányi, V.: Dentumagyaria. (Buenos Aires, 1956)
[83] Lucácsy, K.: Op. cit.
[84] Bryant, J.: Analysis of Antient Mythology. (London, 1807)
[85]Lukácsy, K.: Op. cit.
 
[86]Thuróczy, J.: Op. cit.
[87]Ipolyi, A.: A Magyar mitológia. (Bp. 1929)
[88]Ipolyi, A.: Op. cit.
[89]
[90]Thuróczy, J.: Op. cit.
[91]Biborbanszűletett Constantín: A birodalom kormányzása.
(Bp. 1950)
[92]Widukínd: A szászok története. (Bp.)
[93]László Gy.: „Kettős honfoglalás." (Bp. 1978)
[94]László Gy.: Op. cit.
[95]Hesziodosz: Theogonia
[96]Shea, D.: Dabistan. (New York, 1957)
[97]Lukácsy, K.: Op. cit.
[98]Zajti, F.: Op. Magyar évezredek. (Bp. 1943)
[99]Zajti, F.: Op. cit.
[100]Sadík Isfahani: Geografical works. (London, 1832)
[101]Mirkhond: Op. cit.
[102]Lukácsy, K.: Op. cit.
[103]Sadík Isfahaní: Op. cit.