EME CsekePeter EkeEsToll

EKE ÉS TOLL
DR. NAGY MIKLÓS

EMLÉKEZETE
( 1913–1988 )
SAJTÓ ALÁ RENDEZTE

CSEKE PÉTER
KOLOZSVÁR • 2016
© CSEKE PÉTER, 2016
© ERDÉLYI MÚZEUM-EGYESÜLET, 2016
A KÖTET MEGJELENÉSÉT TÁMOGATTA

A COMMUNITAS ALAPÍTVÁNY, A NEMZETI KULTURÁLIS ALAP,
A BETHLEN GÁBOR ALAP ÉS A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA
KIADJA AZ ERDÉLYI MÚZEUM-EGYESÜLET

FELELŐS KIADÓ: BIRÓ ANNAMÁRIA
KORREKTÚRA: ANDRÁS ZSELYKE
MŰSZAKI SZERKESZTŐ, BORÍTÓTERV: SIPOS GÉZA
NYOMTA AZ F&F NYOMDA, GYERGYÓSZENTMIKLÓS
FELELŐS VEZETŐ: AMBRUS ENIKŐ
Descrierea CIP a Bibliotecii Naţionale a României

OMAGIU. Nagy, Miklós
Eke és toll : Dr. Nagy Miklós emlékezete (1913–1988) / ed.: Cseke
Péter. – Cluj-Napoca : Societatea Muzeului Ardelean, 2016
Conţine bibliografie
ISBN 978-606-739-063-6
I. Cseke, Péter (ed.)

082.2
Tartalom
Cseke Péter: Tell Vilmos bizonyára nem importalmát lőtt le a fia fejéről 7

Nagy Miklós: Születésnapi beszéd a Korunk szerkesztőségében (1983) 22
I. AGRÁRTÖRTÉNETI TANULMÁNYOK (1937–1974)

Eke és toll 29
Bartók felmenőinek agrárirodalmi munkásságáról 44
Nagy Miklós első jelentése dániai és németországi tanulmányútjáról 52
Tenyészkörzetek57
Állattenyésztési kérdések Erdélyben 64
Az 1945. évi agrárreform Erdélyben 73
A romániai agrártörténeti kutatások területei 125
II. AGRÁRPUBLICISZTIKAI ÍRÁSOK (1943–1987)

Lótenyésztési szakosztályok hivatása 134
A székelykeresztúri bikakiállítás 138
Mezőgazdasági szakoktatásunk újjászervezése 141
Iskolázott földmíves ifjúságot! 144
A kolozsvári mezőgazdasági főiskola évszázada 146
„Még a medve is megbotlik” 150
Tatárverő asszonyok, pityókaszedő ükunokák 154
Földművelő Aranyosszék 156
Gondolatébresztgetés Árkoson 165
Györgyfalva kétezer napja 169
Megújhodó nóniusz-ménesünk 175
Csendes öreg estén Kós Károllyal 180
Kőpénzzel fizetett verejték 184
Mezőgazdasági információ-iszony? 187
Agrártáj az Aranyos mentén 192
Üzenet Nagygalambfalvára, Kányádi Miklósnak 196
Barba lupului – kétnyári zörgőfű, zergefű 198
A Romániai Magyar Irodalmi Lexikon első kötetéről 201
Autóbusznyi kultúrszomj 204
Könyvhónapi útinapló 208
III. KÖNYV ÉS KENYÉR (Esszék, tanulmányok, méltatások)
Major Miklós: Agrártudomány és vidékei 215
Ferenczes István: Könyv és kenyér 219
Ágoston Hugó: Emlékeink halandó halhatatlansága (1978–2015) 221
Pap István: A kiművelt fő felelőssége 224
Csetri Elek–Farkas Zoltán: Az agrárközgazdász
és -szakíró pályaképe 230
Somai József: Nehéz sors, kivételes eredmények 257
Szász István Tas: A sziklaszilárd megbízhatóság példája 259
IV. VÁLASZOK BEKE GYÖRGY KÉRDÉSEIRE (1973, 1983)

A mezőgazdasági szakírásról 265
Mindig a szakma s az ember mellett 270
VI. CENTENÁRIUMI MEGEMLÉKEZÉSEK AZ EME-NÉL (2013)

T. Veress Éva: Bensőséges ünnepség 282
Csávossy György: Nagybetűs Ember 283
Dávid Gyula: Szellemi hagyatéka ma is érvényes 285
Nagy Gábor: Milyen volt Édesapám? 287
Macalik Ernő: Csókolom, Miklós bácsi! 291
VI. LEVELESLÁDA (1968–1973)
VII. DOKUMENTUMOK
Laptervezés 1969 elején 325
A falu kalendáriuma 1972 (Tervvázlat) 330
A Falvak Dolgozó Népe átszervezéséről 1973-ban 332
VIII. FÉNYKÉPALBUM335
IX. DR. NAGY MIKLÓS ÉLETMŰ-BIBLIOGRÁFIÁJA

(Újvári Mária)347
X. KITEKINTÉS AZ 1990 UTÁNI AGRÁRSZAKOKTATÁSRA

ÉS GAZDÁLKODÁSRA
Jakab Sámuel: Huszonkét év az erdélyi magyar
kertészképzés szolgálatában 377
Nyárádi Imre-István: Újraéledő erdélyi agrárképzés a Sapientián 389
CSEKE PÉTER
Tell Vilmos bizonyára

nem importalmát lőtt le a fia fejéről
1. Valahányszor eszembe jut ez a mondat, mindig dr. Nagy Miklóst hozza

előmbe. Öt évig dolgoztunk egy szerkesztőségben, de voltaképpen ebből a
– szellemi teremtőerő működésére valló – gondolatvillanásból ismertem meg
őt, jóval azelőtt, hogy személyes találkozásunkra sor került volna.
Erre a mondatra egyébként azok is felkapták a fejüket, akik a hatvanas
évek végéig nem sokat hallhattak Svájc korszerű mezőgazdaságáról, sem
pedig Tell Vilmos históriájáról. Az igazsághoz persze hozzátartozik az is,
hogy volt, akit bosszantott a szerző stílusának „irodalmias” jellege. Több-
nyire azokat, akiknek nem volt véleményük sem a világról, sem a mezőgaz-
daságról, mégis naponként véleményt mondottak róla. Nagy Miklós pedig
úgy próbált szólni választott és egy életen át hűséggel vállalt szakmájáról,
ahogy az megérdemli – a létkérdéseket megillető hangnemben. Szenvedél�-
lyel, az értetlenséggel szemben iróniával, s mindig azzal az igénnyel, hogy
másokat meggondolkoztasson; hogy a jobb sorsra érdemes szakma ügyében
minél több embert csatasorba állítson.
Ma is rejtély számunkra, hogy miként tudta szóra – és esetenként írásra –
bírni azokat a többre képes gazdamérnököket, akikben a hivatalnoki szem-
lélet jórészt már elfásította a hivatásérzetet. Gyakorta hívták falusi iskolákba,
próbálja meggondolkoztatni a pályaválasztás előtt álló ifjakat. Azokat, aki-
ket a családban eleve úgy neveltek – történelmünk során minden bizonnyal
első ízben –, hogy bármilyen pályát válasszanak, csak a föld mellett ne ma-
radjanak. Ekkor már a Pillantás a világ mezőgazdaságára (Bukarest, 1975) című
könyvének széles körű visszhangja, az előzmények alapján teljesen váratlan
közönségsikere is segítségére volt a szemléletváltoztatásban. A mezőgazdaság
olyan területe a kultúrának – érvelt igaza és a felismert távlat tudatában a
8 CSEKE PÉTER
reménnyel is biztató jövendő idetalálásáért –, amely a legközvetlenebb kap-

csolatban áll az élettel, és amelynek birtoklása létszükséglet, mert csak ez
biztosíthatja mindennapi kenyerünket. Ennek a kultúrának az értéke akkor
sem csökken – Nagy Miklós egész életműve ezt bizonyítja –, ha vannak bi-
zonyos korszakok, amikor nem tulajdonítanak neki létfontosságának meg-
felelő jelentőséget.
A hetvenes években nem egy alkalommal abban a szerencsében volt ré-
szem, hogy az erdélyi mezőgazdasági szakírás nagy triászát elkísérhettem
falujárásaira. Megtörtént, hogy csak Nagy Miklós és Pap István vállalkozott
az útra, s ilyenkor a Falusi Könyvhónap rendezvényeinek a szervezői engem
kértek meg: elöljáróban szóljak „két szót” róluk a hallgatóságnak. Amen�-
nyire tőlem tellett, igyekeztem is eleget tenni a kívánalomnak, de most már
bevallhatom: többnyire azért mentem szívesen velük (olykor mínusz 30 C°-os
hidegben is, például Hargita megyébe), hogy őket jobban megismerhessem.
Mert rendszerint mi történt? Bevezető szavaim után felállt Nagy Miklós,
és olyan eszmefuttatást tartott a világ mezőgazdaságának időszerű kérdései
ről, hogy a jelenlevőkben nem maradt kétely: ha ennyire ismeri a tőlünk oly
távol eső országok mezőgazdálkodását is, mi mindent tudhat a mienkről!
Pap István közben alig néhány kulcsszót jegyzett fel a noteszomból kitépett
papírlapra, s ahogy Ő vette át a szót, máris igyekezett „cáfolni” mindazt, ami-
vel – a hazai viszonyok ismeretében – Nagy Miklós gondolatmenetéből nem
értett egyet. Amiként ennek a fordítottja is megtörtént nemegyszer. Persze
a hallgatóság egykettőre felismerte: az egész szellemi „tűzijáték” azért zaj-
lik, hogy őket meggondolkoztassa, önálló vélemény kialakítására késztesse.
Az utóhatás sosem maradt el: ha kezdetben bátortalanul is szállingóztak, ké-
sőbb annál magabiztosabban záporoztak a kérdések; úgyhogy sok esetben
az volt az érzésünk, hogy csak abbahagyni lehet az eszmecserét, a párbeszé-
det – befejezni nem. Számomra mindig élmények voltak ezek a találkozók,
a felszabadult szellem ritka szép ünnepei. Újból és újból meggyőződhettem
arról, hogy egészséges vitaszellem, információ- és gondolatáramlás nélkül, a
nagyvilágra kitekintő szemlélet és a hazai tapasztalatok általánosítása, szem-
besítése nélkül a haladás a mezőgazdasági termelésben is elképzelhetetlen.
Nagy volt az örömöm hát hetvenedik születésnapján, amikor a Korunk
szerkesztősége arra kért: egy rövid előadásban vázoljam, mit tartok modell-
értékűnek Nagy Miklós életpályájában és munkásságában. Lévén, hogy az
1983. június 3-án megtartott Korunk-délelőttöt a neves agrárszakíró pályája
önkörén túlmutató jelentőségének a felmérésére szentelték. Ezúttal viszont
Tell Vilmos bizonyára nem importalmát lőtt le a fia fejéről 9
arra kényszerültem, hogy nyomatékosan megkérjem a szerzőt, nehogy aztán

a róla szóló Pap István előadásának a „szétszedésébe” kezdjen.
A hallgatóság nagy derültsége közepette igent intett ugyan, de önmagát
megtagadni akkor sem tudta.
Szorosan idetartozónak és ugyancsak jellemzőnek érzem azt is, ami egy
hónappal az említett életműfelmérő rendezvény előtt történt. Május elsejére
egy eléggé rendhagyó ünnepségre voltam hivatalos: a Homoród menti het-
venévesek találkozójára. Az ötlet a szentpéteri Csomor Áron bácsitól szár-
mazott – ő is vállalta érte jórészt az anyagi áldozatot –, hogy erre a napra
nemcsak a két Homoród völgyéből, hanem Erdővidékről, a Nyikó, a Nyárád
és a Küküllők vidékéről is meghívja mindazokat a kortársait, sorstársait,
barátait, akik 1913-ban születtek. Az egybegyűltekhez szólván beszédembe
iktattam Nagy Miklós egyik gondolatát is, miszerint nem árt már fiatalkorban
gondolni az idősebbek bölcsességére. S mert a továbbiakban azt is kifejtet-
tem, hogy személy szerint mit köszönhetek ennek az intelemnek, az utóha-
tás sem maradt el: izgalmasabbnál izgalmasabb élettörténetekkel, különös
sorsokkal ismerkedhettem meg, amelyek valamiképpen mind összefügge-
nek a dr. Nagy Miklóséval. Mondanom sem kell: nem pusztán a nemzedéki
össszetartozás és a mindannyiuk életére kiható sorsélmények okán, hanem
az erdélyi gazdálkodás 20. századi történetében bekövetkezett események,
történelmi fordulatok révén. Melyek alakításában mindannyian tevőlegesen
részt vettek. Ki ekével, ki tollal – hogy Nagy Miklós egyik jelentős tanul-
mányának a címét parafrazáljam. S amelyek alakulása – hadd tegyem hozzá
gyorsan – kihatással volt mindannyiuk életére, sorsára.
Ha már szóba hoztam a Nagy Miklós nevét – kérleltek a körülöttem ülők –,
beszéljek róla bővebben. Elvégre ő is hetvenéves. Hol született? Hol járt is-
kolába, egyetemre? Mert az meglátszik az írásain, hogy nemcsak a mi tája-
inkon folyó gazdálkodást ismeri alaposan, de az is kitűnik soraiból, hogy
külföldet járt, világot látott ember. Igaz-e, hogy pályája kezdetén a dán me-
zőgazdaságot tanulmányozta? S hogy létezik, hogy városi születésű létére
éppen ezt a pályát választotta élethivatásul? Vajon milyen felismerések kész-
tették erre? Kiktől kapott tanácsot, kik indították erre a pályára? S hogyan
tett szert akkora tapasztalati tudásra, hogy nemcsak a könyveiben, de még a
kisebb lélegzetvételű cikkeiben is mindig meg tudja gondolkoztatni az em-
bereket? A legegyszerűbb földművest éppúgy, mint a mezőgazdasági főis-
kolát végzett szakembert.
Mintha személyes ismerősükről lett volna szó, úgy sorjáztatták a kérdé-
seket. Volt, amire tudtam válaszolni, sok mindenre nem. Ám megígértem,
10 CSEKE PÉTER
hogy születésnapi jókívánságaikkal együtt továbbítom kérésüket: írja meg

pályája emlékezetét a Falvak Dolgozó Népében. S esetleg még egy olyan köny-
vet tehetne az asztalunkra, amelyet nagyon-nagyon várunk már tőle: a világ
mezőgazdaságára kitekintő könyvei után írja meg azok erdélyi társát, azt,
amelyikben személyes sorsának alakulását az erdélyi gazdálkodás történe-
tébe ágyazottan mesélné el. Tanulságképpen a most felnövő nemzedékek
számára. Mert hát ki lenne erre hivatottabb, mint éppen ő?! Hiszen ki is-
meri nála avatottabban az Erdélyi Gazdasági Egylet tevékenységét, mely a
két világháború közötti időszakban az észszerű gazdálkodás útjára segítette
a kis- és középbirtokos földművesek tízezreit? Hát az Erdélyi Gazdát, amely-
nek szintén aktív munkatársa volt, s amelyik ugyancsak hasonló célkitűzé-
sekért munkálkodott? Tanított mezőgazdasági akadémián és szakiskolában,
volt agrármérnök Széken és Györgyfalván – „normális” időkben a sorrend-
nek fordítottnak kellett volna lennie –, és mielőtt nyugdíjba vonult volna,
szerkesztőként segített életre hívni és működtetni az egyetlen – Bukarest-
ben megjelenő, ámde erdélyi olvasók százaihoz szóló – magyar nyelvű heti-
lap mezőgazdasági szakmellékletét. Megannyi erőpróba, mai tanulságokban
ugyancsak bővelkedő sorsvállalás.
Hetvenöt évesen bekövetkezett halála mélyen megrendített. Ennek adtunk

hangot Csávossy Györggyel a Házsongárdi temetőben 1988. májusának első
napján. Mindkettőnk mondandójában az rejlett, hogy Miklós bátyánk távo-
zásával újabb „egyszemélyes intézményt” veszítettünk. Aki nyugdíjasként
talán még többet dolgozott, mint korábban. Hogy apadjanak azok a gondok,
amelyek szakmai felmenői és nemzedéktársai távozásával egyre csak növe-
kedtek. Nemcsak a saját pászmáján sorjáztak a keze alól kikerülő könyvek
és tanulmányok, de rá várt a Romániai magyar irodalmi lexikon mezőgaz-
dasági szócikkeinek megírása, a Kriterion Kiskalauz szerző-utánpótlásának
biztosítása, miközben haláláig gyűjtötte az általa eltervezett Mezőgazda-
sági lexikon anyagát. Mint afféle nobile officiumot, megörököltem mind a
RMIL-nél, mind a KKK-nál betöltött munkakörét. Akkoriban letiltott szerző
voltam, de a falusiak hetilapjánál megmaradhattam. Igaz, csak azzal a felté-
tellel, hogy a továbbiakban méhészeti, kertészeti, szőlészeti, borászati, ba-
romfitenyésztési stb. kéziratokkal foglalkozom. Elvégre az „agrikultúra is
kultúra” – hogy a magyar sajtóért felelős hírhedt központi bizottsági szel-
lemgyilkost idézzem. Aki bizonyára ma sem érti – ha ugyan még köztünk
van –, hogy éppen ezzel a büntetésnek szánt intézkedésével tett jót nekem.
Hiszen – „neki köszönhetően” – a legnehezebb Ceaușescu-években értel-
mes munkát végezhettem.
Egy szép napon felhívott Létay Lajos, az Utunk főszerkesztője, és riport-
sorozatot kért. „De, Lajos bácsi… Hiszen tudod…” Tudta, persze, hiszen
tagja volt az RKP Központi Bizottságának. Nem gondolom, hogy feltétle-
nül rajtam akart segíteni, inkább a mind szorongatottabb helyzetbe kerülő
Utunkon, amelyiktől ugyanaz a „sajtófelelős” erőteljesen megkövetelte az iro-
dalom „valóságtükrözését”. Így született meg a Mesterségem címere és Kortár-
saink portrésorozatom, ebből pedig 1991-ben – az eredendően Nagy Miklós
munkásságára utaló – Könyv és kenyér című kötetem. Egy olyan korszakban,
amikor nem lehetett leírni a magyar helységneveket. A Dacia Kiadónál meg-
jelent kötetem szerkesztőjének, Kerekes Györgynek az volt a véleménye: ha
visszaírnám a metaforikusan megjelenített helyszínek magyar elnevezését,
azzal tönkretenném a szövegek architektúráját. Úgy tűnik, ez az eset is iga-
zolja Goethét, aki szerint a cenzúra a legjobb stiliszta. Ennek ellenére örül-
nék, ha a továbbiakat illetően nem kellene igazat adnunk neki.
Mindeközben igyekeztem felmérni az 1919 utáni romániai magyar agrárszak-

írás helyzetét – eredménye olvasható a budapesti Agrártörténeti Szemle 1991-es
évfolyamában –, ugyanakkor az íráshoz kedvet érző fiatalokat igyekeztem
munkába állítani a Falvak Dolgozó Népénél. Kelemen Hunor, Makkay József,
Bagosi József, Bíró A. Attila első írásai ezeknek a szombat-vasárnapi kézirat-
megbeszéléseknek és -átszerkesztéseknek köszönhetően jelentek meg a he-
tilapban, Bagosi József sorozata, a Kertbarátok könyve pedig a KKK-ban; az
időben készült dr. Wilhelm Sándor székelyhídi ichtiológus 1990-ben meg-
jelent munkája (Mint hal a vízben) és Bíró A. Attila Lovaskönyve is. Ez utób-
biból már nem lett ugyan kötet, de a kolozsvári nyomdászfiú elméleti és
módszertani tájékozódása megalapozta Békás-telepi vállalkozását, az Inci-
tato lovasiskola beindítását.
Természetesen nem feledkeztem meg Nagy Miklósról sem. Elsősorban
a Korunkban és A Hétben megjelent esszéinek/tanulmányainak a csokorba
gyűjtésére gondoltam, de számoltam a hagyatékban maradt gépiratokkal
is. KKK-dossziém tanúsága szerint 1988 karácsonyán ezeket az írásokat so-
roltam a Mezőgazdaság az ezredvégen címmel (Kitekintés és önvizsgálat alcím-
mel) tervezett kötetbe: Gyümölcs- és szőlőtermesztésünk az idő sodrában. 10 flekk;
12 CSEKE PÉTER
A szaked és a dzsihád (Afrika mezőgazdasága). 6,5 fl.; Mezőgazdasági újdonsá-

gok. 5 fl.; Érdekességek a világ mezőgazdaságában. 6,5 fl.; Útban az emberré válás
második lépcsőfoka felé. 6,5 fl.; A nyájszellem megteremtője, a juh. 9 fl.; Életünk
első tápláléka: a tej. 8,5 fl.; A tyúk és a tojás. Baromfi- és tojástermelés itthon és a
nagyvilágban. 8,5 fl.; Banán, bor és bors a világpiacon. 5 fl.; Őfelségéék, a fehérjék.
9 fl.; Éhínség. 4,5 fl.; Kitekintés és önvizsgálat. 8,5 fl. Azon már meg sem lepőd-
tem, hogy a kiadói főhatóság „érzékenyen” viszonyult mind a kitekintéshez,
mind az önvizsgálathoz.
Akkor még nem tudtam, hogy a nyolcvanas évek elején elkészült egy tes-
tesebb, 105 lap terjedelmű tanulmánnyal (Románia modern kori agrárfejlődése
[1918–1980]), amelyet – feljegyzése szerint – Az európai országok modern kori
agrárfejlődése (1918–1980) című gyűjteményes kötetbe szánt. Nincs tudomá-
som arról, hogy ez a munka napvilágot látott volna. Azt viszont nemcsak
az Agrártörténeti Szemle 1991-es évfolyama tartja számon, hanem egy frissen
megjelent 2015-ös kötet is (Tibori Szabó Zoltán–Újvári Mária: A kolozsvári
Minerva története és bibliográfiája [1920–1948]), hogy az EMGE centenáriumán
közreadta a Szarvasmarha- és bivalytenyésztés Erdélyben című, kötetterjedelmű
munkáját. A Sapientia EMTE által mostanság beindított gazdamérnökkép-
zés hallgatói bizonyára hasznát vennék ezeknek a szintéziseknek.
Hátrahagyott kéziratait forgatva egyszer csak ilyen kérdésekre bukkantam:

„Ki vállalkozik a mai agrármérnökök közül olyan feladatokra, mint az ag-
rárreform monográfiájának megírása? Én megírtam – lebonyolítása közben,
de nem lezárva (Venczel összegezte az 1921 évit). Megírtam Illyefalva szo-
ciográfiáját, hogy egy kritikus gazdaságtörténeti helyzetet rögzítsek [1947-
ben], de ma ki vállalja ezt? Ernst Wagner a Siebenbürgisches Archivban (Köln,
Wien, 1979., Böhlan Verlag) megírhatta – az országtól távol – a Szász Gaz-
dasági Egylet történetét, de ki írja meg az EGÉ-ét, ha mi kihalunk? Ez még
az én feladatom, de ha a Bartókokról szóló – szinte kész kötet – nem láthat
nyomdafestéket, akkor miként lehet könyv az EGE történetéből? És ki írja
meg a CASBI-t – a háború utáni gazdaságtörténet egyik legérdekesebb je-
lenségét. Én megírtam Erdély szarvasmarha-tenyésztésének kb. száz évét, de
a többivel mi lesz? Ki, és mikor írja meg annak az erdélyi lótenyésztésnek
a történetét, amelyik már a 16–17. században több neves ménessel dicseked-
hetett, mint az akkori egész ország többi területe? Vagy – a közelmúltból –
a Csíki Magánjavak és a Székelyföldi Közbirtokosságok történetét. Ki fogja
összeszedni a két háború közötti erdélyi mezőgazdasági szakirodalom bib-

liográfiáját? Hát az életrajzi adatokat? Miért maradt reám a RMIL-nek ez a
munkája? A hivatásos történészek mellett egész sor agrárszakemberre lenne
szükségünk, akik az agrártörténet felé forduljanak. Hogy ilyenek gyakorlati-
lag nincsenek, s abból a ma országunkban tevékenykedő – megközelítően –
ezer magyar anyanyelvű agrárdiplomásból alig akad, aki a termeléstechnika
mindennapos problémáin túl nézne, azt nem nekik róhatjuk fel elsősorban,
hanem mezőgazdasági felsőoktatási rendszerünknek és annak a szemléletnek,
amely csak pillanatnyi eredmények elérését várja el az agrárdiplomásoktól.”
E kötet szerkesztése során jöttem rá, hogy hetvenedik születésnapján Nagy
Miklós voltaképpen ezekből a gondokból/gondolatokból bontotta ki a Ko-
runk szerkesztőségében elhangzott eszmefuttatását. Amit most azért adha-
tunk itt közre, mert a magyarországi Parádsasváradon élő kisebbik fia – aki
apja nevét örökölte – megtalálta a beszéd többször átjavított előfogalmaz-
ványát. (A véglegesített szöveg akkoriban „természetesen” nem jelenhetett
meg a Korunkban. Amiként a Pap Istváné is csak 1991-ben.)
Közös kiszállásaink, falujárásaink alkalmával többször szóba kerültek azok
a kérdések, amelyek feljegyzéseiben rám köszöntek. Az 1921-es és az 1945-ös
földreformmal kapcsolatosak is. Kisgyermekként ugyanis nemegyszer hal-
lottam az igényjogosult kifejezést. (Harmadik felső szomszédunk, Béres Feri
bácsi ezt mindig úgy „adta elő”, hogy a mi családunk is az „igenjogosultak”
közé tartozott.) E kötet szerkesztése rendjén világosodott meg bennem a
fogalom jelentése: az 1921. évi agrárreform során Erdélyben 1 663 809 hek-
tárt sajátítottak ki, amiből az igényjogosultak csak 451 653 hektárt „jussol-
tak”. A demokratikusnak nevezett Groza-kormány nem korrigálta az 1921-es
anomáliákat, ellenkezőleg – miként Nagy Miklós számvetéséből kiderül –:
újabb aránytalanságokat vezetett be az erdélyi magyarság hátrányára. Ennek
következményei már kezdettől előre láthatóak voltak.
Szabédi 1945 és 1947 között a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója és a
Népi Egység főszerkesztője volt. Jordáky Lajosnak – 1946. május 17-én – írt
levelében megdöbbenve teszi szóvá, hogy például a színmagyar falvakban
a magyar kommunisták azok, akik „a törvényen túlmenően hajtják végre a
földreformot, keserítik el a gazdákat, és fordítják szembe a tehetetlen Magyar
Népi Szövetséggel […]. Nagyon jól tudom én, hogy a földreform a román-
ság demokratizálásában nagy lépést jelentett vagy jelenthet. Ámde: nemzeti-
ség és nemzeti territórium egymással szorosan összefüggő dolgok. Nemzeti
territórium nélkül nincs nemzeti lét. A földreformot mégis a nemzetiségi
szempontok teljes figyelembe vétele nélkül oldották meg, tisztán az igény-
14 CSEKE PÉTER
lők szempontjait véve figyelembe […]. Ez pedig azt jelenti, hogy – mivel a
románság nagyobb arányszámban helyezkedik el az agrár-foglalkozásban,
mint az iparosabb magyarság – az agrárreform során, még ha igazságosan is
hajtották volna végre, az erdélyi magyar territórium újabb csonkulást szenve-
dett. Ha ez folyvást így halad tovább is – a folyamat nem új! – néhány nem-
zedék múlva nem is lesz itt magyar nemzeti territórium, ami azt jelenti, hogy
a magyarság virtuálisan megszűnik nemzetiség lenni, ha hetvenhét törvény
védi is nemzetiségi jogait.” (Két világ közt harmadiknak. Vers, próza, dráma, ta-
nulmány, dokumentum. Korunk – Komp-Press, Kolozsvár, 2014. 291–297.)
Anyai nagyapám első világháborús hadirokkant volt, 1944 nyarától édes-
apám hadifogoly; 1921-ben egyetlen kat. holdat kaptak az Udvariban, 1945-
ben ugyanennyit a Kerehágó nevű határrészben; összesen nem egészen egy
hektárt. Ezek a parcellák – a szüleim brassói és kolozsvári keresetéből szer-
zettekkel együtt – 1952-től a közösbe kerültek. Soha fel sem merült bennem,
hogy valaha is visszakaphatjuk az „önkéntesen” beadott földeket. Aztán el-
következett 1990. január 9-e, amikor édesapám hangját hallhattam a homo-
ródszentmártoni postáról: „Felbomlóban nálunk is a közös, fiam. Én egy
hektárt vettem vissza, mert 76 évesen bőven elég ennyit megdolgozni, de
olyan is akadt, aki ötöt igényelt.” Amint a kagylót leteszem, az a kép villan
fel előttem, amikor egyetemista koromban udvarhelyi évfolyamtársammal ha-
tárneveket gyűjtöttünk szülővidékemen, és édesapám szentpéteri fogolytársa,
Benedek Jóska bácsi ezzel fogadott: „úgy-e, vissza akarjuk adni a földeket?!”
Az egyetem elvégzése után huszonkét évnyi falujárás következett. Két évti-

zedig főként a közösség- és intézményépítés foglalkoztatott, 1985 és 1990 kö-
zött már csak a diktatúra túlélése. Egyebek mellett az is, hogy a harmincárnyi
háztájiból miként lehet megélni? Nos, az Erdélyi Gazdasági Egylet műkö-
déséből, az Erdélyi Gazdából, az 1945 őszén újraindult Falvak Népéből meg-
tudtam.
E három gazdasági intézmény nem önkényesen kerül egymás mellé. Az én
szememben ugyanis az EMGE-főtitkár, az agrártörténész, a mezőgazdasági
szakíró Nagy Miklós személyisége jelenti ezekben a szakmai és szellemi foly-
tonosságot. Nem minden előzmény nélkül, persze. Többször elmondta s meg-
írta, hogy pályaválasztásában milyen sokat köszönhet a hajlék- és léleképítés
mellett „földet szelídítő” mentorának, Kós Károlynak. E visszaemlékező és
emlékeztető kötetben szó esik róla is, pontosabban: atyafiságos kapcsola-
tukról. Ami elválaszthatatlan az EGE/EMGE, az Erdélyi Gazda és a Falvak

Népe történetétől. Hiszen Kós mindháromhoz erős szálakkal kötődik, amit
ráadásul gazdamérnök fia, Kós Balázs is erősített. Mindhárman publikáltak
az említett – gazdatársadalomhoz szóló – lapokban, a Falvak Népe 1945-ös
címlapját Kós tervezte, a lap rovatcímeit ő rajzolta meg. Kós Balázs rovat-
vezető volt mind az Erdélyi Gazdánál, mind a Falvak Népénél, az ő szerkesz-
tői asztalára kerültek először mindig Nagy Miklós írásai.
Az Erdélyi Gazdának 1941 és 1944 között volt észak-erdélyi és dél-erdélyi
kiadása. Utóbbi Nagyenyeden, Kacsó Sándor szerkesztésében. Tőle tudom,
aki főszerkesztőként aztán a Falvak Népét is jegyezte, hogy a Magyar Népi
Szövetség kezdetben politikai szerepet szánt a romániai magyar földművesek
lapjának, de az Erdélyi Gazda újraindításáról sem mondott le. Amit egyébként
1946-ra terveztek. Addig a Falvak Népe az Erdélyi Gazda szerepét is betöltötte.
És ezt nemcsak a laptükör bizonyítja, hanem az is, hogy 1945-ben és 1946-ban
az Erdélyi Gazda papírkészletére nyomtatták a Falvak Népét, és a példányokat
az EG címlistájára küldték szét. Reménykeltő volt az is, hogy a Kolozsvári
Mezőgazdasági Főiskolán működött a gazdamérnöki kar magyar tagozata,
1947-re megjelent az Erdélyi Gazda Naptára, amelyikben Nagy Miklós a ’45-
ös agrárreform végrehajtásáról tájékoztatott.
Ám amint az 1947-es békeszerződést Párizsban aláírták, elkezdődött az
„elvtelen magyar egység” leleplezése, s a magyar gazdasági intézmények felszá-
molása. Amiben az RKP és az MNSZ lapjai „derekasan” kivették a részüket:
Világosság, 1947. június 21.: Szász István, az EMGE alelnöke visszaélt a demok-
rácia bizalmával. Míg a demokrácia iránti hűségéről beszélt, titokban Maniu ma-
gyar bérenceivel állott össze az MNSz ellen. Távozzék az EMGE éléről
Igazság, 1947. június 25.: A dolgozó magyar földművesség érdekében: Nem halo-
gatható tovább az EMGE reakciós vezetőinek eltávolítása
Új Élet (Nagyvárad), 1947. június 28.: A romániai magyar nemzetiség árulója,
Szász Pál együttműködött az összeesküvőkkel, és az amerikai reakció számárta akarta
megszervezni Erdély magyarságát
Szabad Szó (Temesvár), 1947. június 28.: Az EMGE igazi arca. Török Elemér
a népellenes Szász Pálék Temes megyei ügynöke
Igazság, 1947. július 2.: Tisztogatás az EMGE vezetői között. A közvélemény nyo-
mására lemondtak: Szász Pál és Szász István, a dolgozó erdélyi magyar földműve-
sek árulói
Világosság, 1947. július 2.: A demokratikus közvélemény nyomására Szász Pál-
lal együtt lemondott az EMGE vezetősége. Öttagú bizottság vette át a vezetést. Antal
Dániel az ideiglenes elnök
16 CSEKE PÉTER
Igazság, 1947. július 9.: Hétpróbás reakciósok a MNSz Kolozsváron most kizárt
tagjai
Bár az EMGE csúcsvezetésének tagja volt, Nagy Miklósnak egyelőre nem
esik bántódása. Egyrészt azért, mert nem volt földbirtokos; másrészt azért,
mert a gazdatársadalom szakmai irányítását felvállaló új vezetés – tagja volt
Kós Károly is – szorgalmazta a mezőgazdasági szakoktatás kiépítését, a Bo-
lyai Egyetem mezőgazdasági fakultásának beindítását. Nem nélkülözhette
azokat, akik ebben kulcsszerepet vállalhattak. Nagy Miklós életmű-biblio-
gráfiájából az derül ki, hogy 1947-ben 18 cikket adott közre a Falvak Népében,
1948-ban 29-et. Ennél talán lényegesebb, hogy időközben – teljes joggal – a
Mezőgazdasági Főiskola tanszékvezetőjévé válik. Aztán rövid időn belül az
intézmény kapuján kívül találta magát.
Hogy kik voltak azok a „hétpróbás reakciósok”? Vita Sándor 2014-ben
megjelent visszaemlékezéseiben olvasom – amiről utazásaink során sokszor
beszélt nekem Nagy Miklós –, hogy az EGE újjászületése dr. Szász Pál el-
nökké választásának volt a következménye. Az egyletnek akkor – 1936 virág-
vasárnapján – mindössze 968 tagja volt, 1944-ben pedig már 61 000. „A Szász
Pál – majd a bécsi döntés után Teleki Béla gróf – által vezetett egyesület nem
érhetett volna el ekkora eredményt, ha a kisebbségi élet első tizenöt éve nem
ébresztette volna rá a magyarságot, hogy az állami életből való kiszorított-
ság nem teszi szükségessé a kisebbségi sorban élő magyarság megszerve-
zését és megfelelő széles körű érdekvédelmi szervezetek létrehozását. […]
A közép- és nagybirtok érdekvédelmére [1844-ben] alakult EGÉ-t át kellett
alakítani úgy, hogy magáénak érezze mindenki, aki a földdel foglalkozik, a
törpebirtokostól felfelé a nagyobb birtokokig. A gazdasági tudás emelése,
a termelés irányítása, az értékesítés megszervezése, a magyar mezőgazda-
sági vagyon konzerválása egyaránt azt követelték, hogy községről községre
megszervezett gazdatársadalom álljon azoknak a háta mögött, akikre a nagy
gazdasági szervezés gondja nehezedik. […] Míg Erdély szántóterülete az or-
szág szántóterületének csak 25 százaléka volt, ennek ellenére 1937-ben Ro-
mánia búzatermelésének 52 százalékát, kukoricatermelésének 30 százalékát,
zabtermelésének 41 százalékát szolgáltatta. A szarvasmarha-állományból Er-
délyben 1000 lakosra 288, az Ókirályságban csak 231 esett, s minőségben
is felette állt az Ókirályság állományának. A Romániához való csatolás óta
sem a szántótermelés, sem az állatállomány minőségi növekedése nem kö-
vetkezett be.” (A Hiteltől a Tisztelt Házig. Visszaemlékezés, napló, országgyű-
lési beszédek. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2014. 74–76.)
Nagy Miklós kérdései ma még nyugtalanítóbbak, mint fél évszázaddal ez-

előtt. Nincs tudomásunk arról, hogy az 1990 utáni reprivatizáláskor közké-
zen forgott volna Az 1945. évi agrárreform újrakiadása, sem a Venczel Józsefé
(Az erdélyi román földbirtokreform. Az Erdélyi Tudományos Intézet Évkönyve
1940–41. Kolozsvár, 1942.) A két munka egy kötetben történő megjelente-
tése – megfelelő jegyzetanyaggal ellátva – megítélésem szerint még most sem
lenne fölösleges. Halmozottan hátrányos helyzetben találtuk magunkat a
nagy változások évében. A megkésett és felemásan alkalmazott földtörvény,
illetve a piacgazdálkodásra való áttérés anomáliái következtében épp az a
réteg nem tudott megerősödni, amelyiknek a megélhetése elsősorban a föld-
től függött. Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy akik a megszüntetett
gyárakból hazaszorultak, (már?, még?) nem nagyon értettek a gazdálkodás-
hoz. Az unitárius egyház világi főgondnoka, Jenei Dezső mérnök 1990-ben
azt indítványozta, hogy a Kolozsvári Protestáns Teológián vezessék be a me-
zőgazdasági szakoktatást. Akkor sokan meghökkentek ezen. Pedig mind-
össze arról volt szó, hogy a visszaszerzendő földekkel, legelőkkel, erdőkkel
valakinek tudnia kell gazdálkodni. Ma Erdélyben az egyházak a legnagyobb
szántóföld-, legelő-, kaszáló- és erdőtulajdonosok. A restitúcióért folytatott
küzdelemben talán a legnagyobb eredmény az volt, hogy a Székelyföldön
vissza lehetett állítani a közbirtokossági tulajdonformát. Megerősíti ezt Garda
Dezső gyergyószentmiklósi történész is, aki parlamenti képviselőként erre
a harcra tette fel az életét. A szó szoros értelmében, hiszen neki meg kellett
küzdenie azokkal a helyi vezetőkkel is, akik – enyhén szólva – pazarlóan
bántak a nehezen visszaszerzett közbirtokossági vagyonnal; akik nem törőd-
tek azzal, hogy a közösség erdeinek a kiirtásával a Székelyföld voltaképpen
a saját jövőjét lopja meg. (Erdélyi Napló, 2013. augusztus 1.) Püspökké vá-
lasztása után Kató Béla református egyházfő kénytelen volt megállapítani:
a rendszerváltás óta eltelt negyedszázad nem volt elegendő ahhoz, hogy a
szelektíven visszaszolgáltatott vagyonrészekkel biztos lábakon álló gazda-
sági háttér jöhessen létre. Minthogy a farmgazdálkodással, gépparkkal, tej-
gyárral, sajtfeldolgozással vagy pékséggel próbálkozó egyházközségek cégei
sorra megbuktak, azt szorgalmazza, hogy „amelyik gyülekezetnek haszno-
sítható vagyona van, inkább adja bérbe, és az abból származó jövedelmet
használja. Kevesebb kockázattal jár, kisebb, de biztosabb jövedelmet ígér.”
(Egyházi örökség válaszút előtt. Erdélyi Napló, 2014. márc. 13.)
1991 elején az erdélyi magyar egyházak, az irodalmi, művészeti és politi-
18 CSEKE PÉTER
kai személyiségek támogatásával egy szervezőcsoport Marosvásárhelyen lét-

rehozta a Páter Hitelbankot, abban a reményben, hogy ez a magyar tőkéjű
bank segít majd az erdélyi mezőgazdaság, kisipar, kereskedelem és más tevé-
kenység fellendítésében. Az elgondolás jó volt, de a gyakorlatban nem vált
be. S ezért korántsem a kezdeményezők voltak hibásak. A következő lépés
az 1996. május 21-én Bukarestben megnyílt román–magyar vegyesbank volt.
A Romániában működő mintegy ezerhétszáz magyar–román vegyes vállala-
tot hivatott szolgáltatásaival ellátni.
Igencsak hatékonynak mutatkozott az a sepsiilyefalvi kezdeményezés,
amelyik Kató Béla református tiszteletes, az Erdélyi Református Egyházke-
rület jelenlegi püspökének a nevéhez fűződik. A Protestáns Egyházak Se-
gélyszervezete segítségével 1991-ben 30 fiatal háromszéki gazda vett részt
négy hónapos svájci képzésben. A gazdaképzés a továbbiakban szerves
része lett a LAM Alapítvány régiófejlesztési programjának. 2003-ban part-
nerségi kapcsolatot alakítottak ki a Bajor Parasztszövetséggel. Számtalan
sikeres pályázat résztvevőjeként vagy lebonyolítójaként jelentős tapaszta-
latra tettek szert. Kató Béláék eredetileg bankalapításban és takarékszövet-
kezetben is gondolkoztak. A nagyobb bankok féltékenysége és a kilencvenes
évek bankcsalásai fékezték ugyan munkájukat, ám a LAM Részvénytársa-
ság mégis négyezer hitelt adott a székelyföldi gazdáknak, vállalkozóknak
és magánszemélyeknek. Ezek nagy részét vállalkozásfejlesztési hitelek al-
kotják. Az RMDSZ második országos tanácskozásáról, Marosvásárhelyről
hazatérve ezt jegyzem fel 1990. január 15-én: megtárgyaltuk az előző évtize-
dekben módszeresen lezüllesztett és nagyrészt felszámolt iskolahálózat, il-
letve az anyanyelvünkön folyó felsőfokú oktatás visszaállításának kérdését.
Pálfalvi Attila kolozsvári műegyetemi professzor, (akkoriban) tanügyminisz-
ter-helyettes jelenlétében Csávossy György, a Magyar Borakadémia örökös
tagja, arra figyelmeztetett: úgy kell hozzálátni a szakoktatás visszaállításá-
hoz is, hogy az újjászerveződő Bolyai Egyetem keretében a gazdamérnök-
képzés számára is elő lehessen már készíteni a diákokat. Az önálló erdélyi
magyar egyetem újraindításának kérdése tehát már kezdettől felvetődött.
Ettől elválaszthatatlan volt a nagy múltú tanintézményeink visszaszerzésének
igénye.
A székely közbirtokosságról Garda Dezső munkája látott napvilágot Csíksze-
redában 2003-ban. A Csíki Magánjavakról először Tamás Sándor értekezett
(Erdélyi Múzeum, 1995. 3–4.), majd Kocsis Lajos írt kötetet (A csíki magán-
javak története 1869–1923. Csíkszereda Kiadóhivatal, 2008.). A Szász Gazda-
sági Egylet történetének a hazai magyar és román nyelvű forgalmazása már
csak azért is indokolt lenne, hogy impulzusokat adjon a romániai mezőgaz-

dasági termelés – korszínvonalhoz igazodó – modernizáciájának. Ennek
premisszái – mutatis mutandis – az EGE/EMGE történetében is fellelhetőek.
Amikor Nagy Miklós első írásai 1936-tól az Erdélyi Gazdában megjelentek,

ennek a maga korában korszerű ismereteket terjesztő gazdalapnak a követ-
kezők voltak a főmunkatársai: Antal Dániel, Bikfalvy Ferenc, Bodor Kálmán,
Farkas Árpád, Konopi Kálmán, Kós Balázs, Kós Károly, Kuthy Sándor, Nagy
Endre, Páter Béla, Ritter Gusztáv, Szász Ferenc, Szeghő Dénes, Szentkirá-
lyi Ákos, Seyfried-Szövérdi Ferenc, Szövérdi Szász István, Telegdy László,
Tóth Tibor, Veress István, Zalányi Tibor. A szakírói gárda ennél népesebb
lehetett, hiszen a Romániai magyar irodalmi lexikon csak a főmunkatársa-
kat tünteti fel. És hát arról sem feledkezhetünk meg, hogy az 1869-ben alapí-
tott Erdélyi Gazda mellett a két világháború között működött még jó néhány
mezőgazdasági szaklap, illetve agrárkérdésekkel is rendszeresen foglalkozó
sajtótermék (Erdélyi Barázda, Magyar Nép, Siculia Gazda Lap, Kertgazdaság, Mé-
hészeti Közlöny, illetve a román, magyar és német nyelven megjelenő Fauna,
az Élelmiszer Újság és a Kertészeti Tőzsde, valamint a Baromfi- és Kisállattenyész-
tők Lapja, mely román és magyar nyelven jelent meg), s ezek a periodikák
nem maradhattak volna fenn másként, ha nem támogatja őket kellő számú
munkatársi gárda és olyan olvasói tábor, amely közvetlenül érdekelt volt a
megjelentetésükben.
Ha most egy későbbi korszakot veszünk szemügyre, ugyancsak azt látjuk,
hogy az 1945 őszén újraindult Falvak Népe nemcsak az Erdélyi Gazda előfize-
tőinek széles táborára alapozhatta sikeres tevékenységét, de maga mellett
tudhatta az agrárszakírók viszonylag még népes gárdáját is: Antal Dánielt,
Bikfalvyt, Kozán Imrét, Kós Balázst, Kós Károlyt, König Miklóst, Mezei
Sándort, Mózes Pált, Nagy Miklóst, Opra Pált, Pap Istvánt, Szeghő Dé-
nest, Szövérdi Ferencet és Veress Istvánt. Bár a nevek egy része ismétlődik,
szándékosan tartottam újabb „névsorolvasást”, hogy egy kicsit elgondolkoz-
hassunk afölött is: hány jelentős mezőgazdasági szakírónk munkásságáról
feledkeztünk meg az utóbbi évtizedekben? Hogy kik léptek a helyükbe? So-
katmondó tény, hogy a Falvak Népe 1945 utáni történetében a kezdeti lendület
után csak 1971 és 1974 között szaporodtak meg újólag a szakcikkel és tanul-
mánnyal jelentkező külmunkatársak, amikor Nagy Miklós szerkesztette a
lap szakmellékletét. Brassay Sándor, Czier Antal, Csávossy György, Csorba
20 CSEKE PÉTER
István, Dankanits László, Dimény Sándor, Kovács Béla, a baromfitenyész-

tési szakkönyveivel ismertté vált Lőrinczi László unitárius lelkész, Márkus
István, Ötvös Zoltán, Sebők M. Péter, Székely József és Tamás Lajos nevét
akkoriban jegyeztem meg magamnak.
A háború után négy évig az EMGE adott ki szakkönyveket, gazdanaptá-
rakat, 1951-től az Állami Tudományos és Tankönyvkiadó, 1953-tól a Mezőgaz-
dasági és Erdészeti Állami Könyvkiadó és annak jogutódja, a Ceres. Egyik
1978-as visszatekintésében Nagy Miklós arra hívta fel a figyelmet, hogy a vi-
szonylagos önállósággal rendelkező kolozsvári szerkesztőség jóvoltából az
1953 és 1969 közötti periódusban mennyire megugrott a magyar nyelven
megjelent szakkönyvek száma (és példányszáma). Magam 65 szerző 462
munkáját vettem számba, akiknek többségéről hosszabb-rövidebb szócik-
ket lehet olvasni a RMIL-ben. A tíz-tizenöt szerkesztő magyar nyelven vé-
gezte a kolozsvári mezőgazdasági főiskolát 1953-ban és 1954-ben, a munkák
átlagosnál igényesebb nyomdatechnikai kivitelezését a feledhetetetlen em-
lékű Tóth Samu szavatolta.
Nem szabad megfeledkeznünk azonban arról, hogy ez a „bőség” a nagy
üzemi gazdálkodásra való áttérés célkitűzéseit szolgálta; a kiadványok több-
sége termesztés- és tenyésztéstechnikai jellegű volt. Aligha véletlen, hogy a
kiadó történetében a „csúcsév” az 1956-ot követő esztendő volt, amikor 48
kiadvány látott nyomdafestéket. Az elkövetkezendő évek tendenciáit jelezte,
hogy a 48-ból 21 volt eredeti munka. Az 1980-as évet például az jellemezte,
hogy a románból fordított kiadványok mellett voltak eredetiek is. Ilyen kö-
rülmények között temészetesen megnőtt a fordítások minőségének értéke.
Ha valaki, akkor Nagy Miklós ugyancsak tisztában volt ezzel. Összegzé-
sem szerint az 1944 és 1985 közötti periódusban 38-an vállaltak fordításokat.
A 209 címből Nagy Miklós a legtöbbet: 29-et.
Szintézisteremtő korszaka olyan periódusra esett, amikor tájainkon a kimű-

velt fő felelősségét vállalók nem járhattak külföldre, nem dolgozhattak
egyetemi/főiskolai tanszékeken, vagy más, tudományos információszerzést
lehetővé tevő munkaközösségben; azaz: „egyszemélyes intézményként” mű-
ködhettek, személyes ismeretségeik révén szerezték meg a munkájukhoz nél-
külözhetetlen kiadványokat. És kivételes szerencséjüknek tekinthették, ha
ezeket néhanapján beengedték az országba. Jellemző adalék a Pillantás a világ
mezőgazdaságára (1975) és az Állattenyésztés a nagyvilágban (1978) megírásának
hátteréről: „Talán nem is tudja – ha még él – Leon Delfosse franciatanárom,

hogy neki is része van abban, hogy olvasóim kezébe adhattam ezt a két kö-
tetet.” Nem valószínű azonban, hogy Nagy Miklós egykori tanárától kapta
volna a két kötethez felhasznált információkat. Akkor hát kitől? Egy kis le-
velezéssel sikerült kideríteni, hogy ikertestvére (Nagy László) sógornőjétől
érkezett a segítség, lévén az évtizedekig FAO-alkalmazott, aki a világ több
országában dolgozott, és tartotta a kapcsolatot Nagy Miklóssal. Tehát neki
is köszönhető, hogy mindkét kötet elkészült, és megrázó, felzaklató olvas-
mányként épült be a köztudatba.
„Nem kétséges: azért őrizhette meg élete és munkássága legnehezebb évei-

ben is szakmai önbecsülését, belső egyensúlyát, mert önmagával szemben
mindig ugyanazokat az igényeket támasztotta, amelyek szakíróvá válását
meghatározták. A folyamatos információszerzést, a permanens művelődést
életszükségletként fogta fel olyan időkben is, amelyeknek prakticista szűk-
látókörűsége egyáltalán nem ösztönözte tájékozódásra, a nagyvi0lágra kite-
kintő szellemi igényesség ébrentartására. Mindig vallotta, hogy „tárgyilago-
san értékelni bármit csak párhuzamban, a megfelelő viszonyítási rendszerbe
ágyazottan lehet, ha nem akarjuk önmagunkat becsapni, ámítani. A hala-
dás záloga a falu, a megye határain való túllátás, a dialógus, a párbeszéd
a más körülmények között, más szemlélettel, más felfogásban dolgozókkal, a
nagyvilággal.”
NAGY MIKLÓS
Születésnapi beszéd
a Korunk szerkesztőségében
(1983)
Tisztelt vendégeink és kedves barátaink!

Ha nem hetvenedik születésnapom ürügyén gyűltünk volna itt össze a
Korunk jóvoltából, hanem – mondjuk – az ötvenediken (amikor a szépiro-
dalom művelőit szokás tájainkon köszönteni), bizonyára nem rögzítettem
volna írásban mondanivalómat, de a kor – csakúgy, mint életkorom – arra
kötelez, hogy épp olyan alaposan átgondoljam szavaimat, mint a nyomta-
tásra szánt szövegeket. Ez egyben megkönnyíti számomra azt is, hogy ne
befolyásoltassam magamat az előttem szólók által elmondottaktól, és így
megőrizhessem érzelmi függetlenségemet.
Abban az életkorban, amikor a líra még közelebb áll az emberhez, mint
a realitások, a többinél jobban szerettem ezeket a próféciának bizonyult
Ady-sorokat: „Nézz drágám kincseimre, / szomorú, lázáros nincseimre, / egy igaz
élet útjára, / s őszülő tincseimre.” Az elkövetkező évek bebizonyították, hogy
az igaz élet útja nagyon is rögös. Hogy hányszor kell – űrhajózási szakkife-
jezéssel élve – pályamódosítást végezni, hogy ne kelljen végérvényesen le-
térni az útról. De ha az ember két világháborút, három főhatalom-változást
és egy olyan társadalmi rendszerváltozást ér meg, amilyen az emberiség tör-
ténetében is csak négy volt, érthető, hogy csak nagyon keveseknek adatott
meg kortársaim közül, hogy egyenesen haladhassanak pályájukon, emberi
és tudományos célkitűzéseiket akkor se adják fel, amikor a történelmi kö-
rülmények azok eltérését szinte reménytelenné tették. Ez magyarázza – már
többször hangoztatott – hitemet is, hogy a nemzedékek csak abban az eset-
ben vállalkozhatnak önéletírásra, ha eleve tudomásul veszik, hogy emléke-
Születésnapi beszéd a Korunk szerkesztőségében (1983) 23
zetünknek olykor ki kell hagynia, korszakokat át kell ugrania, a történelmi

hűségről le kell mondaniuk.
Ha visszatekintek az első főiskolai éveimre, a történelmi körülmények-
ből következő kényszerkitérők sokaságát kell számba vennem. Hiszen vol-
tak olyan évek is, amikor gépelemeket és szilárdságtant kellett tanítanom,
ami nemcsak szakképesítésemtől, de érdeklődési körömtől is távolabb állott,
mint Makó Jeruzsálemtől. De a létfenntartás szükségletei által rám kényszerí-
tett körülmények között is – hol második, hol éppen harmadik műszakban –
folytattam azt a szakirodalmi munkásságot, amelynek 1936 óta elköteleztem
magam. Venczel József egy kitűnő munkába összegezte az 1921. évi agrárre-
form eredményeit; nekem úgyszólván „in statu nascendi” kellett megírnom
az 1945. évi földreform erdélyi vonatkozásait. De kérdés: ki fogja a lezárt ak-
tust agrárszociológiai és agrárpolitikai hatásaiban – immár történelmi táv-
latból – kiértékelni? Én rögzítettem Illyefalva agrárszociológiai helyzetét
egy korszakváltás pillanatában (1947-ben), de ki lesz az, aki 35 év változá-
sait is felmérje ugyanott?
Ernst Wagner megírhatta a Siebenbürgisches Archivban az Erdélyi Szász
Gazdasági Egylet történetét – még ha olykor engedményeket is téve a tár-
gyilagosságnak –, de kitől kaphatnék én biztatást, hogy az Erdély Gazdasági
Egylet történetére vonatkozóan összegyűjtött anyagomból valaha is könyv
lesz? Hiszen még a XIX. század közepének és második felének gazdálkodá-
sára vonatkozóan oly értékes anyag is, mint Bartók Béla apjának és nagyap-
jának gazdasági szakirodalmi munkásságát bemutató – nagy részben kész
– kötet megjelentése is akadályokba ütközik. És ki írja meg a CASBI törté-
netét, ami elsősorban jogtörténészi feladat volna, de történeti vonatkozásai
révén mindazok érdeklődésére számot tarthat, akik a második világháború
közvetlen gazdasági következményeit kívánják felmérni.
Én egyik fiatalkori tanulmányomban, vázlatosan ugyan, de megbízható
statisztikákra támaszkodva felmértem az erdélyi szarvasmarha-tenyésztés (a
megjelenésig eltelt) utolsó évszázadának történetét, de a folytatás megírása
már másra vár, pedig ez nagyon is izgalmas téma, hiszen az utóbbi negyven
év több változást hozott e téren, mint – talán az előző ezer.
Mint a RMIL mezőgazdasági címszavainak szerkesztője kínai falba ütkö-
zöm, amikor a személyi címszavakhoz meg kell szerezni a két világháború
közötti szakírók, agrárközéleti személyek, agrárművelődés-politikusok stb.
életrajzi adatait. Mert a már megjelent irodalmi és életrajzi lexikonok éppen
olyan mostohán bánnak az agrárművelődéssel, mint ma az írószövetség, az
24 NAGY MIKLÓS
irodalmi szervek, amelyek még a kiemelkedő mezőgazdasági, agrárközgaz-

dasági műveket sem tekintik irodalomnak, szerzőiket íróknak.
A szellemi potenciál kihasználatlanságának illusztrálására engedjék meg,
hogy megemlítsem azt is, hogy kereken harminc éve rendelkezem akadé-
miai német–magyar fordítói igazolvánnyal, de egyetlenegyszer sem hasz-
nosítottam, mert harminc év alatt a mezőgazdasági kiadó egyetlen német
szakkönyvet sem fordíttatott le magyarra. Márpedig kevéssé valószínű, hogy
a két Németországban ennyi idő alatt ne akadt volna egy erre érdemes mű.
Ki fogja tovább vinni azt a még erkölcsi elégtételt is alig hozó munkát, ha
mi kidőlünk a sorból? Ha a szépirodalomban vitatható az esztétikum, illetve
az elkötelezettség prioritása, az agrárközírásban (különösen a mi közössé-
günknek szólóban) az állásfoglalásnak, az elkötelezettségnek, a sajátosságok-
nak feltétlenül elsőbbséget kell adni a prakticista-technológiai szemlélettel
szemben. A gyümölcsfák metszését másutt megjelent könyvekből is meg lehet
tanulni éppúgy, mint a nyúltenyésztést, de a székely közbirtokosságok vagy
a Csíki Magánjavak történetének megírását nem várhatjuk egy svájci vagy
norvég történésztől. De a lótenyésztési intézményeink történetének meg-
írását sem, mert egy idegen kutató számára – még ha lótenyésztés-történet-
tel foglalkozik is – nem lehet különösebben érdekes, hogy Erdélyben már
a 16–17. században jelentősebb ménesek voltak, mint az ország bármelyik
másik részén. Következésképpen ezt is elsősorban hazai agrárszakemberek-
nek kellene megírniuk. Kőváry Lászlóhoz vagy Jakab Elekhez mérhető tör-
ténészeink, kiváló nyelvészeink ma is vannak – még itt, ebben a teremben
is –, de hol akad akár kettő is abból a több mint ezer magyar anyanyelvű
agrárdiplomásból, akik akár a működési területük helyét is magában fog-
laló tájegység mezőgazdasági termelésének, agrárszociológiai viszonyainak
megírására vállalkoznának.
És itt tudatosulnia kell annak is, hogy a mai – egy életpálya felmérésére
szolgáló – alkalom csak akkor válhat közhasznúvá, ha az életpályát egy fo-
lyamat részeként vizsgáljuk.
Mint említettem, szép számmal vannak agrárdiplomásaink; ezekből lesz-
nek – hosszabb-rövidebb idő után – az agrárszakemberek. De vajon hányból
válik valódi agrárértelmiségi, akiben tudatosul, hogy egy közösség szellemi
élcsapatához kell tartoznia, s az ezzel járó feladatokat is vállalnia kell? Aki
a mások elképzeléseinek – jó vagy rossz – végrehajtójából önállóan gondol-
kodó, szélesebb látókörű alkotóvá kíván válni?
Az agrár- és közgazdaságtudomány anyanyelven történő művelésének nin-
csenek intézményes keretei, aminthogy periodikái sem itthon, és ez a két kö-
Születésnapi beszéd a Korunk szerkesztőségében (1983) 25
rülmény – csakúgy, mint a műszaki és természettudományok más területein

– az önerőre hagyatkozást, az „egyszemélyes intézményi” munkálkodást teszi
szükségessé. Ez különleges terheket ró arra, aki erre vállalkozik, de azt az
előnyt is magában rejti, hogy az intézményi kötöttségek hiánya szabadabb
kezet enged a kutatandó, vizsgálandó, megírandó témák megválasztásában.
Ezt jól példázza a világ mezőgazdaságát az országban elsőként bemutatott
munkám, amelynek megírására talán soha nem kerülhetett volna sor, ha kol-
lektív kutatási programokat előíró intézményi keretek között dolgoztam
volna megírásának idején. A szellemi függetlenségnek természetesen az is
az ára, hogy a szellemi őrtoronyhoz, amit építünk, a legapróbb követ is ma-
guknak kell összehordanunk. Hogy megéri-e? Azt a közelebbi és távolabbi
jövőnek kell eldöntenie. A mi feladatunk egyelőre csak az, hogy higgyük:
nem hiába vallottuk és vállaltuk azt, amit vallanunk és vállalnunk kellett.
Adottságaink között meg kell elégednünk jutalomként azzal is, hogy most itt
együtt lehetünk, és talán még koccinthatunk is egyet a jó ügyet pártfogoló
házigazdáink jóvoltából. Azzal a kívánsággal, hogy még sokak és nálam ér-
demesebbek adhassanak itt számot arról, amit közösségünk erősítése érde-
kében, megmaradásunkért, sajátosságunk méltóságának megőrzéséért tettek.
Furcsának tűnhet, hogy nem életpályámról beszéltem – mint ahogy az
alkalomhoz illett volna, hanem a gondokról, amelyek sok éve foglalkoztat-
nak. De tettem ezt abban a hitben, hogy ezáltal egyéni gondjaim közössé-
giekké válnak.
Tisztában lévén érdemeimnek a helyzetünk meghatározta viszonylagos-
ságával, köszönetet kell mondanom a Korunknak azért, hogy méltónak tar-
tott a találkozó megszervezésére, kedves vendégeinknek pedig azért, hogy
jelenlétükkel megtiszteltek.
I.
AGRÁRTÖRTÉNETI
TANULMÁNYOK
( 1937–1974)
Eke és toll
Hetvennyolc évvel ezelőtt egy kolozsvári mezőgazdasági szakember az Erdé-

lyi Gazda című lapban elemzi a hírt, hogy a Michigan állambeli Saginaw-ban
„kísérlet tétetett a mesterséges termékenyítéssel”, majd kifejti, hogy ilyen kí-
sérletet maga is végzett, de eredménytelenül. Leszögezi, hogy az eljárás el-
méletileg megalapozott, jövőjében kételkedni helytelen volna, de az ondó
tartósításának és nagyobb távolságra szállításának lehetőségét tréfálkozva
elveti. Nos, ma a technika ott tart, hogy mindennapos a mélyhűtéssel tartó-
sított sperma felhasználása, és szó van „spermabank” létesítéséről, amelyben
a világ legkiválóbb apaállatainak ondóját hosszabb időre tárolnák.
Százhetvennyolc évvel ezelőtt – a fenti tudósítást száz évvel megelőzve –
jelenik meg az első magyar nyelvű gazdasági hetilap Magyar Újság, majd Gaz-
daságot Tzélozó Újság, végül Vizsgálódó Magyar Gazda címmel, s ezt két éven át
(1796. január–1797. december) az a Pethe Ferenc szerkeszti, akit a magyar
nyelvű gazdasági szakírás legjelesebb XVIII. századi képviselőjének tartunk.
De nem zárhatjuk ki a lehetőséget, hogy ugyanúgy felbukkanjon egy eddig is-
meretlen kiadvány, mint ahogy a Marosvásárhelyi Sorok is a korábban ismert
magyar szövegemlékek után későre bukkant elő. Ezt a lehetőséget kizárnunk
azért sem lehet, mert a legteljesebb magyar gazdasági könyvészet1 példája
bizonyítja, hogy maradhatnak még felfedezésre váró munkák. (A második
kötet pótlólag még közel 250 olyan művet sorol fel, amelyeknek az elsőben
lett volna a helyük, de csak a második kötet összeállításakor kerültek elő.)
Ha már a bibliográfiák kérdésénél tartunk, szükségesnek véljük szóvá
tenni, hogy műszaki főiskoláink hallgatói nem kapnak szakmatörténeti kép-
zést. Mezőgazdasági főiskoláinkon, de a többi műszaki főiskolán sem szere-
pel tantárgy, amely keretében az illető szaktudomány történetét tanítanák,
így a műszaki főiskolák végzettjei nem ismerik meg tudományáguk, szak-
májuk történetét. Ezen a helyzeten mezőgazdasági vonatkozásban segít az,
1 Bibliographia Oeconomica Hungáriae – Magyar Gazdasági Könyvészet. Bp., 1934.

30 AGRÁRTÖRTÉNETI TANULMÁNYOK
hogy 1971 novemberében megalakult a Romániai Agrártudományi Társaság,2

s ezzel az ilyen irányú kutatások intézményes kereteket nyertek.
Agrártörténet-írásunk – mint egész gazdaságtörténet-írásunk is – eddig
szinte kizárólag a hivatásos történészekre támaszkodott, s ritkaságszámba
ment egy-egy más képzettségű „műkedvelő” jelentkezése ilyen munkával.
Márpedig mezőgazdasági főiskolai végzettséggel rendelkező agrártörté-
nésznek sokkal könnyebb lenne a dolga (amennyiben ismerné a kutatás
módszertanát és a paleográfiát), mert a vizsgálatra érdemes kérdések közül
biztosabb kézzel választhatná ki a mezőgazdaság fejlődése szempontjából
legfontosabbakat, és szakmai ismeretei alapján biztosabban tájékozódhatna
a forrásmunkákban.
Megnehezíti az agrársajtó történetének tárgyalását az is, hogy tájainkon
a mezőgazdálkodás az utóbbi évtizedekig a legfontosabb foglalkozás lévén,
sajtónk – a napilapok is – rendszeresen foglalkozott kérdéseivel; az agrársajtó
történetének vizsgálatában tehát nem lehet kizárólag a mezőgazdasági szak-
lapokra szorítkozni. S mivel a gazdálkodás őstermelői tevékenység, amely
az iparosodás előtti korszakban az érdeklődés homlokterében állott, az első
sajtótermékektől kezdve napjainkig mindegyikben találkozunk a mezőgaz-
daságra vonatkozó írásokkal. Nem áll szándékunkban az agrárpublicisztika
történetét részletesen bemutatni; vizsgálódásunk elsősorban azokra az ös�-
szefüggésekre irányul, amelyek az agrárműveltség és a termelés között fennál-
lottak, márpedig a mi tájainkon a mezőgazdasági szakismeretek nagyobb
mérvű terjedéséről csak a 19. század elejétől beszélhetünk.
Amint már említettük, az első magyar nyelvű gazdasági lap 1796. január 1-
jén Bécsben indul. Teljes címe: Magyar Újság amely Magyar és Erdély Országban
a Mezei gazdaságot és szorgalmatosságot arányozza. Az a Pethe Ferenc szerkesz-
tette, aki az 1827-ben Hazai Híradó címmel megjelenő gazdasági lapot is
jegyzi. Ezeket azonban a szakbibliográfusok nem tekintik kifejezetten gaz-
dasági lapoknak, mert – úgymond – „Az 1870-es években az egyetlen gazda-
sági szaklap a még 1845-ben Korizmics László alapította Gazdasági Lapok”.3
Ezzel a megállapítással már csak azért is vitába lehet szállni, mert 1869-ben
megjelenik Kolozsváron az Erdélyi Gazdasági Egylet (EGE) kiadásában az
2 Nagy Miklós: Intézményes keretet kapott a hazai agrártörténeti kutatás. Művelődés, 1972. 8.
3 Dezsényi László–Nemes György: A magyar sajtó 250 éve. Bp., 1954.
Eke és toll 31
Erdélyi Gazda, de ezt is megelőzte a Havi Füzetek (ugyancsak az EGE kiadásá-

ban), amely 1856-tól kezdve rendszeresen jelent meg. A Magyar Történeti Bib-
liográfia (1825–1867)4 a mezőgazdasági lapoknál összesen 45 címet sorol fel,
de ezek közül egy sem erdélyi. Viszont a „vegyes tartalmú lapok” között az
alábbi – 1825 és 1867 között – Erdélyben megjelent sajtótermékek szerepel-
nek: Anhang zum Temeswarer Wochenblatt (1840. július – 1849. december); Ba-
nater Courir (1851-től Banater Telegraph címmel); Közhasznú Jegyzék (Kolozsvár,
1828. január – 1829); Lugoser Anzeiger (Lugos, 1857 – 1861. június); Szatmári
Közlöny (Szatmár, 1867. január – 1868. december); Székely Hírmondó (Kézdi-
vásárhely, 1849. június 7–17.); Székely Néplap (Marosvásárhely, 1866. július –
1867. december); Tárogató (Szatmár, 1861. január – 1866. szeptember). Amint
látjuk, ezek is rövid életűek voltak; még nem alakult ki szélesebb újságol-
vasó-, főként szakmai periodikákat igénylő réteg. Ennek igazolására szol-
gáljon egy adat: az Erdélyi Gazdának 1871 elején kb. 100 előfizetője van, míg
ugyanakkor az alsó-ausztriai gazdasági egylet borászati közlönyének 15 000,
a stíriai gazdasági egylet lapjának 5000–6000 előfizetője.5
A mezőgazdasági ismeretterjesztés rendelkezésére álló kiadványok száma
– és példányszáma – a kiegyezésig szegényes, és érthető, hogy a kapitalizmus
kibontakozásának idején sürgetően szükségessé vált a mezőgazdasági szak-
ismeretek, kereskedelmi kapcsolatok bővítése és a hírverés meghonosítása.
A jobbágyság megszűnte után ez az igény fokozódik (különösen a földbir-
tokosok részéről), mert a munkaerő-gazdálkodás új viszonyai között korsze-
rűbb termelés és értékesítés nélkül a világpiacon nem lehetett versenyezni.
Az ismeretterjesztésre felhasználható periodikáknál azonban jóval korábbi
a könyvkiadás. Melius Juhász Péter általánosabban ismert könyvét6 meg-
előzte egy 1574-ben megjelent állatorvosi szakkönyv, amelyet az első, magyar
szerzőtől (de még latin nyelven) megjelent mezőgazdasági könyvként tar-
tunk nyilván.7 1573 előtt a gazdasági, természettudományi munkák zömmel
4 Magyar történeti bibliográfia 1825–1867. Szerkesztette az MTA Történettudományi Intézetének

munkaközössége I. Tóth Zoltán vezetésével. Bp., 1952.
5 Erdélyi Gazda, 1871. 8.
6 Herbárium az fácnac füveknec nevekről, Termeszetekről és hasznairól. Magyar nyelwre, és ez rendre
hoszta az Docktoroc Könyueiböl az Horhi Melius Péter. Nyomtattot Colosuárát Heltai Gás-
parne Mühellyebe, 1.5.7.8. Esztendőben.
7 Sambucus Johannes: Pvb. Vegetii Viri Illustris Mulomedicina Ex trib. vetustiss. Codd. varie-
tate adiecta: vnde infiniti loci addi & expurgari a quouis poterunt, vsu magno publico. Opera
Ioan. Sambvci Pannonij. Cvm Ceas. Maiest. Privilegio. Basilieae MDLXXIIII Per Petrvm
Pernem.
latin, kisebb számban német nyelven jelennek meg. Melius említett könyve
után tíz évvel – 1588-ban – lát napvilágot Monyorókereken Frankovics Ger-
gely orvosságos könyve, sok növénytani megjegyzéssel. 1595-ben Német-
újváron jelenik meg magyar nyelvű füveskönyv.8 A kiadó neve és a kiadás
helye nélküli címtáblával jelenik meg 1655-ben az első magyar nyelvű ipari-
erdészeti szakkönyv.9
1664 meghozza az első magyar nyelvű kertészeti szakkönyvet is, Lippai
János Posoni kertjét. Ez már háromkötetes munka. Újabb kertészeti mű je-
lenik meg 1669-ben Benedeki Enyedi Sámuel tollából Kolozsváron: Kerti
dolgok leírása. Ez a könyv egymagában is igazolja, hogy ebben a korban Er-
délyben a gyümölcskertészet a mezőgazdaság üzemágai között fontos helyet
foglal el, s ezt a helyét a további évszázadokban is megtartja. Bizonyíték-
ként ugyanabban az évben (1669), ugyancsak Kolozsváron megjelenik Mi-
zald Antal négykötetes, eredetileg latinul írott kertészeti munkája Nadányi
János magyar fordításában.
Nem könyv alakban jelent meg, lapban vagy folyóiratban sem látott nyom-
dafestéket Fridvaldszky János kolozsvári tanár 1771. október 20-án keltezett
tanulmánya, a Dissertatio de agris fimandis et arandis pro M. Principatu Transil-
vaniae elucubrata,10 mégis itt kell megemlékeznünk róla, mert az erdélyi tudo-
mányosság figyelmet érdemlő terméke. A tudós szerző a Szebenben székelő
Gazdasági Társaság (Societas Agriculturae) pályázatára írta e tanulmányt,
s el is nyerte a Mária Terézia létesítette pályadíjat.
Fridvaldszky munkásságát azért is érdemes szemügyre venni, mert ő is,
mint korának és az utána következő – egészen a XX. század elejéig tartó –
időknek sok más tudományművelője, más alapképzettségről indult el, mint
amilyen tudományágban tevékenysége nagy részét kifejtette. Fridvaldszky
latint és természetrajzot tanított a kolozsvári Katolikus Akadémián, mégis
korának tudományos eredményeit megelőző megállapításait – amelyekről
disszertációja is szól – a trágyázás, a talaj-erőgazdálkodás és az eke fejlesztése
8 Fives Koenuev. Fiveknek és facnak nevökröl, termeszetoekroel, es hasznokról írattatott es szoe-

roeztetoet Magár nyelvoen az foe Doctoroknak es termeszét tudo orvosoknak Dioscoridesnek
es Matthiolusnak boeits irasokbul. Beythe András által... Nymet Vivarott MDXCV. Nyoma-
tattot Manlius János latal [sic!].
9 Az fenyőfauac hasznos voltáról, Es az sendely tsinálóknak kellemetes és hasznos munkájáról való Histó-
ria. Mely szereztetett és mostan kibotsáttatott Oroszhegyi Mihály Deák által. An. 1655.
10 Csetri Elek–Engel Károly: Prima lucrare agronomică de specialitate din Transilvania. Centrul de
Informare și Documentare pentru Agricultură și Silvicultură. Buc., 1971. Lásd továbbá: Csetri
Elek: Fridvaldszky János. Korunk, 1965. 11. 1521–1526.
Eke és toll 33
terén tette. A talaj tápanyag-gazdálkodása kérdésében majdnem egy évszázad-

dal előzte meg a világhírű Justus von Liebiget.11 Liebignek máig is érvényes
„minimum-törvényét” Fridvaldszky, ha más formában is, de már kimondta:
„Kétségtelen, hogy a trágya anyagának változatossága a talajban külön-
böző termékenységi fokokat fog eredményezni [...], tehát meg kell vizsgálni
a trágyák természetét, és ezért főként a könnyen fellelhető és bárkinek ren-
delkezésére álló trágyáról [...] majd a tudományos trágyaanyagokról [a mű-
trágyákról – ford.] fogok értekezni.”
A tanulmány a szántással, valamint más talajművelési eljárásokkal is fog-
lalkozik, s ismerteti nemcsak a kortárs angol Young nézeteit a szántásról,
hanem az Erdélyben akkor használatos eketípusokat is (az általa javasolt
válfajok rajzát is adja). Jelentősége ellenére ez a tanulmány nem jutott el
szélesebb rétegekhez, s ezért kevesebb hatással volt a gyakorlatra, mint aho-
gyan megérdemelte volna. A tudomány-népszerűsítésnek akkor még vajmi
kevés eszköz állt rendelkezésére; a pályamunka megírásakor egyetlen ma-
gyar nyelvű gazdasági lap sincsen.
A tudományos gazdálkodás iránti igény jelentkezéséről a szó szorosabb ér-
telmében csak a tőkés gazdálkodás kezdeti korszakától beszélhetünk, amikor
az árutermelés szerepe megnövekszik. Már a XVII. században találkozunk
nálunk is a fejlettebb gazdálkodás igényével, de ez még nem jelenti az elmé-
leti ismeretek átvitelét a gazdálkodás gyakorlatába. Ha a haladó gazdának
számító Bethlen Gábor fejedelem gazdasági utasításait elemezzük, azokban
sem fedezhető fel több, mint a tapasztalati ismeretek legjavának alkalma-
zására irányuló törekvés. 1623-ban Darócon és Udvarhelyen kelt, fogarasi
udvar bírájához szóló gazdasági utasításaiban12 a következőket olvashatjuk:
„Moldovából az Neszter és Prut mellől, Havasalföldéből az Duna mellől
igen jóféle öreg disznókat vétessen 200 tenyészteni valókat, tavasszal jó ka-
nokat is vagy 10 igen öregeket és arra viseltessen emberül gondot, tartson oly
majort nekik, ki tudjon vélek bánni; malaczokat ne hányják el, tartassák és
szaporítsák őket, hogy szaporodjék egy néhány ezer disznónk el, kiket ős�-
szel ahol makk lészen oda hajtasson [...].”
Ebből a szövegrészből egyébként az Erdély, illetve Moldva és a Havasal-
11 Liebig Justus: A mezei gazdaság jelen állapota mint a tudomány közhasznúságának bizonysága. Ki-
fejtve beszédben, melyet a tudományok bajor kir. akadémiáján Münchenben, 1861. nov. 28.-án ünne-
pélyes ülésen mondott. – Fordította és jegyzetekkel kísérve kiadta Barsi József. Pest, 1862.
12 Szádeczky Lajos közlése az Erdélyi Gazda mellékletében (Erdélyi Gazdaságtörténeti Szemle),
1897. II–III.
föld közötti gazdasági-kereskedelmi kapcsolatokra vonatkozóan is értékes

következtetések vonhatók le.
Ha elfogadjuk azt a tételt, hogy a szakismeretek színvonalának és tömeges

elsajátításának döntő szerepe van a gazdasági életben, nem lehetnek kétsé-
geink az iránt, hogy az ismeretek terjesztésében döntő szerepet játszó három
eszköz: az iskola, a szakkönyv és a szaksajtó fejlettsége nagymértékben megha-
tározza a haladás ütemét.
Erdélyben ezek az eszközök a 19. század közepéig a Habsburg-ház po-
litikai felfogásának megfelelően nem juthattak kellő súlyú szerephez. Bécs
nemcsak a könyvkiadáshoz és a szakmai lapok kiadásához nem nyújtott tá-
mogatást, de az iskolahálózat kiépítését sem mozdította elő. Erdély gazdatár-
sadalma így minden téren a magánkezdeményezésekre volt utalva. És mert
a jobbágyság részéről az ismeretgyarapítás iránti igény nem nyilvánulhatott
meg, természetes, hogy a gazdasági szakoktatás ügyét elsősorban azoknak
kellett felkarolniuk, akik közvetlenül érdekeltek voltak abban, hogy a fej-
lettebb gazdasági módszerek révén sikeresebben vehessenek részt a kiéle-
ződő gazdasági versenyben.
Emiatt létesül az első gazdasági szakiskola épp a Bánságban, ahol a ter-
mészeti adottságok a belterjesebb gazdálkodás számára kedvezőbbek. Nagy-
szentmiklóson, a Nákó család uradalmán nyílik meg 1799–1801 között az
első mezőgazdasági szakiskola, amelynek tanulói – az alapító Nákó Kris-
tóf végrendeletének megfelelően – az uradalmi jobbágyok gyerekei közül
kerülnek ki. Az iskola tervezetét az a Tessedik Sámuel készíti el, aki a világ
első gyakorlati gazdasági iskoláját létesítette 1780-ban Szarvason. A nagy-
szentmiklósi iskolában – a tanulók nemzetiségi összetételének megfelelően
– magyarul, románul és németül tanítottak.13 Az 1855-ben megszűnt iskola
1859-ben újra megnyílik, majd 1887-től állami iskolaként működik tovább.
1884-ben közadakozásból alapítják Csíkszeredán az első mezőgazdasági
szakiskolát. A három, később két évfolyamos iskolában a tanítás ingyenes
volt, a bentlakás és étkezde fenntartásának költségeit a Csíki Magánjavak
13 Tessedik Sámuel munkásságával és a nagyszentmiklósi iskola működésével sokan foglalkoztak.

A korábbi munkák sommázását és eredeti levéltári kutatásainak eredményeit nyújtja Benkő
Samu két munkájában: A nagyszentmiklósi iskola és Tessedik Sámuel (in: Sorsformáló értelem. Buk.,
1971. 134–154.) és Mezőgazdasági szakoktatásunk történetéből (Korunk, 1966. 4.).
Eke és toll 35
viselte. A második szakiskola családi alapítványból, de az EMKE létesítmé-

nyeként Algyógyon nyílik meg 1891 szeptemberében, majd ezt követi 1906-
ban az ugyancsak alapítványból létesült tordai gazdasági iskola.
A két világháború közötti korszakban a romániai magyar nyelvű mező-
gazdasági szakoktatás ügyét az egyházfelekezetek veszik gondjaikba, hogy
a földműves lakosság legnépesebb rétege: a kisgazdák fiai a legszükségesebb
elméleti és gyakorlati ismereteket megszerezhessék. Az akkori felfogás sze-
rint leginkább beválnak a kétéves, télen elméleti, nyáron gyakorlati oktatást
nyújtó gazdasági iskolák. Elsőként a székelykeresztúri unitárius téli gazda-
sági iskola nyílik meg 1931 októberében, majd ezt követi 1934-ben a radnóti
katolikus, 1935-ben a csombordi református és a kézdivásárhelyi katolikus
téli gazdasági iskola. Az alsófokú mezőgazdasági szakoktatást szolgálták a
negyvenes évek elején létesített állami téli gazdasági iskolák is.
Tömegbázist a magyar anyanyelvű mezőgazdasági szakképzés Romániá-
ban csak 1936 után kap, amikor az Erdélyi Gazdasági Egyesület megindítja
két-, később háromhetes téli gazdasági tanfolyamait a falvakon. 1936-tól a
második világháború végéig 313 tanfolyamon kereken tizenhétezer hallgató
ismerkedik meg a növénytermesztés, állattenyésztés, kertgazdaság, szőlé-
szet, állategészségügy alapfogalmaival, és kap gyakorlati szaktanácsokat.
A felszabadulást követően az 1948-ig még folyó EMGE-tanfolyamok, majd
a szövetkezetesítés után az mtsz-ek keretében szervezett téli esti tanfolya-
mok terjesztik a korszerű mezőgazdasági ismereteket.
A mezőgazdasági tudományok művelése és népszerűsítése, terjesztése
szempontjából döntő szerepe volt Erdélyben három eseménynek: 1844-ben
az Erdélyi Gazdasági Egylet megalakulásának, 1869-ben pedig a Kolozsmo-
nostori Gazdasági Tanintézet alapításának és az Erdélyi Gazda című szaklap
létrejöttének. (Ezt megelőzően az EGE évlapokat, majd Havi Füzeteket adott
ki a tagok tájékoztatására.14) A mezőgazdasági főiskola és az EGE-központ
jelenléte Kolozsváron ezt a várost tette az itteni mezőgazdasági tudomá-
nyok fókuszává, míg a hazai német ajkú lakosság mezőgazdasági művelődési
gócai az 1845-ben alakult Szász Gazdasági Egylet székhelyén, Nagyszeben-
ben, továbbá a szász gazdasági iskolák működésének helyén voltak (Besz-
terce, Földvár, Medgyes).
Az EGE Havi Füzeteinek, illetve az Erdélyi Gazda évfolyamainak tallózása
14 Az EGE-re vonatkozóan lásd: az RMIL Erdélyi Gazdasági Egylet címszavát, továbbá: Ministe-
rul Invăţămîntului: Institutul Agronomic „Dr. Petru Groza Cluj 1869 – 1969 című, Kolozsváron
1969-ben megjelent kötetet.
mentesíthet attól, hogy e kiadványok megjelenésétől az erdélyi gazdaközön-

séget érdeklő kérdésekkel más források alapján is foglalkozzunk, hiszen az
EGE szakkiadványai a gazdasági élet minden vetületét figyelemmel kísérték.
Milyen kérdések foglalkoztatták leginkább az 1848 utáni időkben a gazda-
közönséget? Az EGE akkori elnöke, az EMKE alapítója, Mikó Imre sorai
tájékoztatnak erről:15
„Legyen itt ezennel általam e honnak minden hű fia fölkérve, hogy e fü-
zetektől s illetőleg egyesületünktől tettleges pártfogásokat meg ne vonják,
sőt azt becses közremunkálásukkal segíteni méltóztassanak, szívesen fogad-
tatnak minden vidéki alapos tudósítások, kísérletek, gazdasági statisztikai
adatok, a fennforgó napi kérdések úgymint tagosítás, legelőelkülönözés és
felosztás’, istállózás, ugareltörlés, szőlő- és bornemesítés s hasonlók [...].”
Ugyanennek a füzetnek Egyleti élet című rovatában írja Nagy Ferenc tit-
kár a következőket:
„Nagy örömömre szolgált, hogy egyletünk kitűzött iránya s eddigi mun-
kássága felett bizalmi s helyeslő véleményeket hallhattam. Főleg a szőlőne-
mesítés s borászat érdekében tett lépéseinket, vállalatainkat kísérik élénk
részvéttel s éber figyelemmel [...]. Tudtam azt is, hogy Fosztó úr [a nagye-
nyedi Bethlen kollégium borásza – N.M.] ezen ígéretét beváltotta, s hogy a
boroknak oly fajait hozta létre, melyekkel még sehol Európában kísérletek
nem tétettek, vágyam azokkal megismerkedni s tapasztalataim eredményé-
ről a t. választmányt tudósítani fokonként nőtt.”
A szőlészet-borászat tehát éppúgy fontos szerepet tölt be az akkori gazda-
sági életben, mint a hasonlóképpen európai színvonalon álló gyümölcsészet.
Ezt eléggé megbízhatóan igazolja az, hogy a korának egyik Európa-szerte
legismertebb gyümölcsnemesítője, a belga Gregoire egyik saját nemesítésű
körtefajtáját „pomológ barátai, tisztelői emlékéül” La Transilvanienne-nek
keresztelte el.
A jobbágyság megszüntetése utáni munkaerő gazdálkodási viszonyok
egyre inkább rászorítják a nagybirtokosokat a gépesítésre (bár a részesmű-
velés bizonyos mértékig helyettesítette a robotmunkát, főként a tőkeszegény
gazdaságokban). A gépek iránti kereslet jellemzésére érdemes megemlíteni
azt a hírt, melyből megtudjuk, hogy az EGE „géphozató alosztálya” 1855-
ben többek között a következő gépeket hozatta:
„1. Egy Garett-féle angol sorvető gépet, melyet Pesten Farkas István külön
megrendelésemre hazánk hegyeihez alkalmazva az eredetinél könnyebbre
15 Mikó Imre: Néhány szó a gazdaközönséghez. Az EGE Havi Füzetei, 1856. szeptember–október.

Eke és toll 37
készített. – 2. Egy darancs zúzó kettős fogas hengert ládával ugyancsak Far-
kas Istvántól. – 3. Egy konkoly tisztító gépet Francsek Károlytól Pestről. – 4.
(Nem jött meg.) – 5. Rendeltünk egy a Királyhágón túl magát több helye-
ken igen célszerűnek bebizonyított amerikai széna kaszáló gépet Philadel-
phiából.” [A továbbiakban többször szerepel Vidats István és Rajka Péter
számos – maguk gyártotta – gépe és eszköze; például egy hasogató ekét,
„skarifi-kátort” is rendeltek tőlük. – N.M.]
Az agrártudományok terjesztését szolgálják a Kolozsváron a Gazdasági
Tanintézet szervezte „georgikai felolvasások”, amelyek nevüket a keszthelyi
agrárfőiskoláról, a Georgikonról kapták. E felolvasások keretében például
1871 márciusában Veres tanár A gépek befolyása a mezőgazdaságra s különösen a
földmívelésre címmel tart előadást (Erdélyi Gazda, 1871. 3.). A lapnak ugyan-
ebben az évfolyamában, a 17. számban érdekes hírt olvashatunk:
„Gözvető gépet állított ki a Howard cég Bedfordban Angliában, mely egy-
idejűleg a boronálást is végzi. Naponta mintegy 17 holdat (a 1600 □ öl) vet el,
egy hold megmunkálása körülbelül 1 50 kr-ba kerül. Az elmésen szerkesz-
tett gépnek az angol gazdaközönség fényes jövőt jósol.”
Ehhez a hírhez a malícia csábítása nélkül is érdemes egy-két megjegyzést
fűzni. Elsősorban nem valószínű, hogy tervezői a gépet gőz vetésére szánták
volna, amint a korabeli elírás mondja. Másodsorban: a fényes jövő, amelyet
e gépnek az angol gazdaközönség jósolt, nem következett be. Harmadsor-
ban: egy holdat 1 forint 50 krajcárért bevetni költséges mulatságnak tűnik,
ha tudjuk, hogy a kolozsvári hetipiacon ugyanekkor (amikor már folyt a
francia–porosz háború, tehát drágult az élelmiszer) a következő árak voltak:
egy nagy véka tiszta búza 2 f 80 kr, öt darab tojás 10 kr stb. Ha „tojásérték-
ben” számolunk, az egy hold bevetése 75 tojás árának felel meg, márpedig
egy ember egy nap alatt –375 tojást vet be (?).
Ebben az időszakban kezd növekedni Erdélyben is az ipari növények ve-
tésterülete – az ugar rovására. Különösen fontos a cukorrépa vetésterüle-
tének a növekedése, ami egyenes következménye annak, hogy a répacukor
– amely Európában a Napóleon idején bevezetett kontinentális zárlat ered-
ményeként szorította ki a nádcukrot – előállítása már 1831-ben megkezdő-
dik. 1831 és 1841 között Erdélyben nyolc kisebb cukorgyár létesül: 1831-ben
a Jósikák gorbói uradalmán, 1836-ban Galsán és Iratoson, 1837-ben Tamá-
sin, Székelyhídon és Brassóban; 1838-ban pedig létrejön Kolozsváron az első
cukorgyári részvénytársaság, amelyet 1841-ben hasonló követ Nagyszeben-
ben. A nagyipari cukorgyártás kifejlődését főleg az mozdította elő, hogy az
állam kedvezményt nyújtott a cukorrépa szállítására a vasutakon, és a ban-

kok hiteleket folyósítottak gyárak létesítésére.
Paradoxálisan hat, hogy a kiegyezést követő évtizedekben a nemzeti jö-
vedelem emelkedése, az építkezés (és ezenbelül a középületek gyors ütemű
gyarapodása), a rohamos vasútépítés, a mezőgazdasági gépállomány és az
állatállomány növekedése ellenére az EGE titkára a következőket írja az Er-
délyi Gazda 1896-os évfolyamában:
„Mint már negyedszázad óta minden évet, úgy az 1895-ikit is a mezőgaz-
daság helyzetének folytonos és fokonkénti romlása jellemzi. Ezt ma már bő-
vebben fejtegetni felesleges; ismeri, tudja és érzi mindenki [hiszen] egész
világrészeket felölel.”
Mivel magyarázza a cikk szerzője ezt az állapotot? Gazdag forrásanyagra
hivatkozva, korabeli sajtóanyagokat idézve arra a következtetésre jut, hogy
a válság eredendő oka az ezüstpénz forgalmának megszüntetése (1873) és
az, hogy túl kevés arany maradt a piacon. A megoldást tehát a bimetalliz-
musra való visszatérésben látja.
A szóban forgó időszakban a statisztikai adatok szerint azonban nem-
hogy válság nem volt, de erős fellendülés jellemezte a Habsburg Birodalom
nemzetgazdaságát. Gyors ütemben folyt például a vasútvonalak építése, s
ez egyben azzal is járt, hogy a közúti szállításnál olcsóbb vasút elősegítette
a mezőgazdasági termékek távolabbi piacokra való eljutását. Az alatt a ne-
gyedszázad alatt, amelyre az EGE titkára utal (1870–1895), s amelyet a me-
zőgazdaság helyzetének fokozatos romlásával jellemez, a mezőgazdasági
gépek és eszközök száma is ugrásszerűen emelkedik az 1870-es értékek sok-
szorosára; növekszik a kultúrmérnöki munkák, telkesítések aránya, különö-
sen a hidroamelioráció terén (lecsapolások, alagcsövezések); emelkednek a
termésátlagok is, különösen a burgonyáé (az 1901–1910-es évtizedben az 1871–
1880-as évtizedhez viszonyítva 160%, a takarmányrépáé 119% stb.).
A műtrágyázás térhódítására jellemző, hogy az Erdélyi Gazda 1890. évi 10.
számában dr. Jánosi Antal a csilisalétrom, a Thomas-salak, az egeresi trá-
gyagipsz használati módját elemezve megemlíti, miszerint az egyik akkori
gyárban előállított Thomas-salak alig két megyének elegendő, olyan nagy a
kereslet. Ugyancsak az 1890-es évfolyam decemberi számában olvashatjuk:
„A zalathnai kénkorond ipar r.t. Brassói Kénsav- és Műtrágyagyára ajánl
mindennemű száraz és könnyen szórható szuperfoszfátot, répa- szőlő- és ár-
patrágyát, Thomas-salak lisztet, Chilisalétromot, kénsavas ammoniákot és
minden egyéb műtrágyát.”
Meg kell emlékeznünk a korabeli szaksajtót állandóan foglalkoztató filoxé-
Eke és toll 39
rakérdésről is. Köztudomású, hogy a múlt században egész Európa szőlőit vé-
gigpusztította a Philoxera devastatrix nevű kártevő. Az Erdélyi Gazda 1877. évi
4. számából, a Mit csinál a filoxera? című írásból tudjuk meg a következőket:
Erdélyben eddigelé a baj még sehol sem mutatkozott [...]. De nincs miért
titkolnunk, hogy az óva intő figyelmeztetésekre nem hallgatva, Klosterneu-
burgból némely erdélyi birtokos azután is hozatott szőlővesszőket, hogy ott
a gyökerész pusztítani kezdett; azok a vesszők annak idején elültetve, most
vannak fejlődésben.
A korabeli szakíró „gyökerész”-nek nevezi a filoxérát az Erdélyi Gazdá-
ban, amely 1877-ben még nem tűnt fel Erdélyben. Az 1890-ben megjelenő
lapszámokban már központi kérdéssé válik a filoxéra, folyik a vita a külön-
böző filoxéraellenes „csodaszerek” hatástalanságáról, a szénkénegezés leg-
célszerűbb módjáról.
Erdélyben – különösen a hegy- és dombvidéken – jelentős szerepe volt az
állattenyésztésnek, minthogy a legelők és kaszálók a mezőgazdasági terület
kereken negyven százalékát alkották. Ez elsősorban a szarvasmarha- és juh-
tartásnak kedvez. Érthető, hogy e két állatfaj fontosabb szerepet játszott a
múltban, mint a sertéstenyésztés, amelyre nézve a viszonyok ott kedvezőb-
bek, ahol sok gabona terem. Az állatállomány mégsem volt akkora, amint a
nagy gyepterületek indokolnák. Korabeli adatok szerint16 Moldva az 1870-
es években kb. 400 000 szarvasmarhát exportál évente, míg Erdély kivitele
keletre 1872–1874 között mindössze 101 255 darab, s behozatala ugyanakkor
kereken 200 000.
1936–1938 között 100 lakosra Svédországban 73, Finnországban 49, Dáni-
ában 85, Svájcban 40, Erdélyben mindössze 30-32 darab szarvasmarha jut.
Az 1895-ös állatösszeírás adatai szerint Erdélyben 1 164 476 szarvasmarha volt.
1911-re ez a létszám eléri a 2 401 646 db-ot, 1938-ra viszont visszaesik 1 485 256-
ra. A létszámingadozásnak a múltban számos oka volt: az igaerő-szükség-
let növekedése a szántóföldi termelés bővülése idején, a nagy állatjárványok
kártétele, a piaci konjunktúra a marhakivitelben. 1876-ban például felüti fejét
a kérődzők súlyos betegsége, a keleti marhavész, s emiatt Nyugat-Európa
nem engedi be piacaira az Erdélyből származó marhát.
A fejlődés szükségessé teszi a kor követelményeinek megfelelő fajtákra
való áttérést is. Erdélyben az 1860-as évekig a szarvasmarhafajták közül a
16 Nagy Miklós: Szarvasmarha- és bivalytenyésztés Erdélyben. Különlenyomat az Erdély mezőgazda-

sága című kötetből. Kolozsvár, 1944.
podoliai szürke marha erdélyi változata, a juhfajták közül a racka és cigája,

a sertésfajták közül (az 1930-as évekig) a mangalica volt a legelterjedtebb.
Amint azonban előtérbe kerül a tejtermelés, a nyugati nemesebb fajták ro-
hamosan terjednek. Míg az 1895-ös összeíráskor a Királyhágón innen az 1
164 476 szarvasmarhából még csak 80 443 a nyugati fajtájú állat, addig az 1911-
es összeíráskor már 437 833 a pirostarkák és borzderesek száma, és 284 165-
tel kevesebb az őshonos alföldi szürke fajtáé.
A hússertés csak az 1930-as években kezd elterjedni, amikor Erdélyben a
tejszövetkezeti mozgalom is megerősödik, s több sovány tej áll a sertéstar-
tók rendelkezésére. A juhfajták tekintetében a helyzet csak a felszabadulás
után változik lényegesen, amikor – a gyapjúipar követelményeit szem előtt
tartva – a félfinomgyapjas cigája- és a finomgyapjas merinófajták tenyésztése
ölt nagyobb méreteket. Az első világháború és a nagy gazdasági világválság
közötti időben erősen fellendült a hízott ökör- és sertéskivitel Romániából.
A legjobb felvevőpiac Bécs volt, de mert az árak a pillanatnyi konjunktúrától
függően gyorsan változtak, a néhány jól számító exportőr mellett, akik hir-
telen meggazdagodtak, sok hizlaló gazdaság és állatkereskedő ment tönkre
egyik napról a másikra.
Az állattenyésztés kérdéseit az EGE kiadásában 1854–1867 között megje-
lent 57 tanulmány közül még csak 5 tárgyalja, de már az EGE Könyvkiadó
Vállalata kiadásában megjelent 77 füzet közül 27 foglalkozik állattenyésztési
és takarmányozástani kérdésekkel. Ezek közül nem egyet román, német, szlo-
vák nyelven is kiadott az EGE, hogy a szakismeretek a nem magyarul olva-
sók körében is terjedjenek. Így például a neves állattenyésztési szakember,
Tormay Béla Povestirile lui moș Caliu privitoare la creșterea viţeilor című köny-
vecskéje – Laurian Guguianu fordításában – két kiadást is megért. A nyugati
fajták meghonosodása után, különösen a századforduló körüli években, az
állattenyésztés iránti érdeklődés fokozódását igazolja, hogy például Jakab
László Hasznos tudnivalók az állati szülészet köréből című munkája 1896 és 1912
között hat kiadást ért meg, Páter Béla A haltenyésztésről című munkája pedig
1897 és 1913 között hét kiadásban jelent meg.
Az első világháborút követő korszak magyar nyelvű mezőgazdasági isme-

retterjesztésére vonatkozóan csak a fontosabb események, jelenségek, áram-
latok jelzésszerű összefoglalására vállalkozhatunk, az olvasóra bízva, hogy
ezen túlterjedő érdeklődését a megfelelő korszakra vonatkozó bibliográfiai
Eke és toll 41
összeállításokból (György Lajos, Ferenczy István, Valentiny Antal, Monoki

István általános, illetve az 1945–1972-es korszakra vonatkozóan Károlyi Jolán
agrártörténeti bibliográfiájából17) tájékozódjon. Kétségtelen, hogy a birtok-
megoszlás és az agrárszociális viszonyok szempontjából a szóban forgó kor-
szak egyik legjelentősebb eseménye az 1921. évi agrárreform volt, amelynek
során Erdélyben 1 663 809 hektárt sajátítottak ki, de amiből az igényjogo-
sult fizikai személyek csak 451 653 hektárt kaptak.18 A megfelelő eszközök
és állatok híján a földhöz juttatottak számottevő része kénytelen volt a kö-
vetkező években a földet eladni, tehát a törvény még azt a szerény szociális
célt sem érte el, amit eredetileg maga elé tűzött.
A romániai magyar nyelvű agrársajtó történetének egyik legjelentősebb
eseménye az, hogy 1932-ben új hetilappal gazdagodik: megjelenik az RKP
irányítása alatt a Falvak Népe, amelyet azonban – forradalmi eszméi miatt –
több ízben elkoboznak, betiltanak, majd végleg megszüntetnek, s csak a fel-
szabadulás után, 1945-ben jelenik meg újra.
Ebben az időszakban egyre több magyar nyelvű – agrárkérdésekkel fog-
lalkozó – sajtótermék jelenik meg az országban. Részletes elemzés helyett,
amire itt nincs terünk, érdemes legalább ezek címét, megjelenési helyét fel-
sorolni, annak igazolására, hogy a lapkiadói vállalkozási szellem milyen
élénk, a gazdaközönség érdeklődési köre milyen kiterjedt volt. Nem véve
figyelembe az egy évnél rövidebb ideig megjelenő lapokat, a következőket
soroljuk fel: Erdélyi Barázda (a Földmíves Szövetség lapja, megjelent Maros-
vásárhelyen 1921–1928 között; kifejezetten mezőgazdasági hetilap); Magyar
Nép (megjelent hetenként Kolozsváron 1921–1940 között, mezőgazdasággal
is foglalkozó néplap); Erdélyi Gazda (megjelent 1869–1945 között, utolsó éve-
iben közel százezres példányszámban); Mezőgazdasági Szemle (havi folyóirat,
megjelent Kolozsváron 1929–1944 között, utolsó éveiben mint a kolozsvári
mezőgazdasági főiskola lapja); Siculia Gazda Lap (havi értesítő, megjelent
Székelyudvarhelyen 1934-től a Siculia gyümölcstermesztési szövetkezet havi
értesítőjeként); Kertgazdaság (megjelent Kolozsváron, főként virágkertészeti
tartalmú havi folyóirat); Méhészeti Közlöny (az Erdélyrészi Méhész Egylet 1884-
ben indult havi folyóirata, amely Méhészet címmel ma is megjelenik); Fauna
(a Bánáti Kisállattenyésztők Egyesületének Temesváron 1928-tól megjelenő
17 Agrártörténeti bibliográfia. 1945–1972. Összeállította Károlyi Jolán. Művelődés, 1972. 8. (Az ön-

álló köteteken kívül csak az Erdélyi Múzeum, Korunk, Művelődés, Studia Universitatis Babeș-Bo-
lyai, Series Historica közleményeit tünteti fel.)
18 Venczel József: Az erdélyi román földbirtokreform. Kolozsvár, 1942.
román, magyar és német nyelvű havi folyóirata); Canis Újság (megjelent 1932-
től hetenként Kolozsváron, román, magyar és német nyelven, főként a ma-
lomipar kérdéseivel foglalkozott); Bursa horticolă română – Kertészeti Tőzsde
– Rumănische Gartenbörse (megjelent 1922-től havonta Temesváron, román,
magyar és német nyelven, a Romániai Kertészeti Egyesület temesvári fiók-
jának közlönye); Revista Avicolă – Baromfi- és Kisállattenyésztők Lapja (megje-
lent 1930-tól Aradon havonta, román és magyar nyelven).
Ennek a korszaknak kétségtelenül legkeresettebb, népszerűen megírt me-
zőgazdasági kézikönyve a kisgazdák körében nagy megbecsülésre szert tett
Gazdatudomány volt, amelyet Nagy Endre és Szász Ferenc szerkesztésében
a Minerva adott ki.
Erőteljes lendületet kap a felszabadulás után a magyar nyelvű mezőgazda-

sági könyvkiadás a Mezőgazdasági és Erdészeti Könyvkiadó megalakításá-
val (1953). Magyar nyelvű szakkönyvek tucatjai jelennek meg, zömmel 1955
és 1960 között. A megjelent munkák nagy többsége kézikönyv, s az ilyen
jellegű munkákban már régen bekövetkezett űrt hivatott betölteni. Nagy
számmal látnak napvilágot románból fordított mezőgazdasági szakköny-
vek is; a hatvanas években ezek teszik ki a megjelent könyvek nagyobb ré-
szét. Az utóbbi három évben a Ceres Könyvkiadó gondozásában jó néhány
magyar nyelvű eredeti munka jelent meg.
1962 márciusában befejeződött a mezőgazdaság szövetkezetesítése, s ez
természetesen merőben új helyzetet teremtett nemcsak a termelés szerkezeté-
ben, a tulajdonjogi viszonyokban, de a termelők tudatában is. A szövetkeze-
tesítést erőteljes gépesítés, telkesítés – főként öntözésre való berendezkedés
– követte, s a mezőgazdasági vegyipar fejlődésének ütemében társult ehhez
a mezőgazdaságnak vegyszerekkel (műtrágya, növényvédő szerek, gyomirtó
szerek) való ellátása is. Az ezzel járó változások a termeléstechnikában új is-
mereteket kívánnak a termelőszövetkezeti tagságtól, olyanokat, amelyek a
hagyományos gazdálkodás fegyvertárából hiányoztak. Az új, korszerű ter-
melés- és tenyésztéstechnikai ismeretek terjesztésében, a nagyüzemi gaz-
dálkodásra való átálláshoz szükséges tudati átalakulás kimunkálásában, a
művelődés iránti igénynek a magyar anyanyelvű földműves lakosság körében
való felszításában fontos szerep hárul a Falvak Dolgozó Népe című lapunkra,
amely ugyan nem szaklap, de igyekszik rendszeresen közvetíteni a falu népe
felé a mezőgazdasági tudomány vívmányait. A gazdálkodás eredményességé
Eke és toll 43
nek, hatásfoka növelésének érdekében a lap 1970 őszétől kezdve négy oldal
terjedelmű ismeretterjesztő rovattal bővült (Mezőgazdasági Útmutató).
A történelmi távlat hiánya és az a tény, hogy e tanulmány írója belső mun-
katársa a lapnak, mentesít attól, hogy a Falvak Dolgozó Népe értékelésébe
bocsátkozzunk.
Tóthfalusy Miklós 1847-ben megjelent kertészeti szakkönyve19 mottójául
egy Humboldt- és egy Kossuth-idézetet választott, amelyek nemcsak Tóthfa-
lusynak és sok kortársának haladó világnézetét fejezik ki, de az építőmunkát
a szellemi hitvallással koordináló etikum örök igazságát is. Ahogy a toll sem
függetlenítheti magát ezektől az erkölcsi törvényektől, úgy az ekét vezető
kéznek is ezek kell, hogy irányt szabjanak. Álljon itt végezetül e két idézet:
„A földmívelés előhaladása szabad kezek által […], a korlátozó kényszertől
megszabadult kézműipar felvirágzása, a kereskedelmi kapcsolatok megsok-
szorozása és az emberiség lelki műveltségének [...] akadálytalan előreha-
ladása – amint a világtörténelemről alkotott új, őszinte kép ezt a hitet a
leg-maradibbaknál is sürgeti a tartósan hatékony kölcsönös kapcsolatokon
múlik. [Humboldt]
És a czél nem díj, mit csak egy nyerhet el. Czél a közjónak, nemzetgaz-
daságnak s emberségnek épülete, mellyet évezredek sem fejeznek be. És mi
mindnyájan – kicsinyek, nagyok – hivatva vagyunk munkásokul. Legyen,
hogy egyik később érkezik, legyen, hogy másik kevesebb követ hoz, csak
hozzon mindenki, s csak érkezzék, s csak legyünk munkások – anyagot hor-
dók.” [Kossuth]
Korunk Évkönyv 1974., 151–163.
19 Gyümölcsbarát. Okszerű vezér Gyümölcsfák növelése s ápolgatására, és a gyümölcs használatára. M

agyar
Gazdáknak nyújtja, természettudományi okfürkészetekkel és 72 aczélmetszetü ábrával vilá-
gosítva Tótfalusy Miklós orv. tr. Pesten, Emich Gusztáv sajáta. 1847.
Bartók felmenőinek
agrárirodalmi munkásságáról
Bartók Béla nagyapjának és édesapjának (Bartók János, 1816. nov. 24, Nagykikinda
– 1877. jan. 27., Nagyszentimre; id. Bartók Béla, 1855. nov. 19., Dávidháza – 1888.
aug. 4., Nagyszentmiklós) a maguk korában is, de mai szemmel is jelentős agrár
irodalmi munkássága volt. Írásaik önálló kötetben nem jelentek meg. Holott a két
Bartók-előd szellemi alkatának, haladó szemléletének, harcos magatartásának meg-
ismerése fölöttébb tanulságos. Egyikük sem volt csupán szemlélője koruk gazdasági
és társadalmi életének; következetes kritikusa annál inkább. A kéziratnak, mely egy
tervezett kötet számára készült, csak az első része maradt fenn. A magvában maradt
vállalkozásról Szekernyés János 2015. november 30-án küldött elektronikus levelé-
ben kötetünk számára ezt írta:
„A nagyszentmiklósi általános és középiskola történelemtanára, Szőcs Gyula

(Detta, 1926. jún. 1. – Nagyszentmiklós, 1986. okt. 4.) külső ösztönzésére és
biztatásra az első nagyszentmiklósi Bartók-emlékkiállítás megnyitását köve-
tően, 1968 után látott hozzá az Aranka-menti mezővárosban született nagy
magyar muzsikus és családja helyi kötődéseinek, emlékeinek és írott for-
rásainak kutatásához, feltárásához. Példás buzgalommal bányászta elő a
Bartók Béla gyermekkorára és felmenőire vonatkozó adatokat, nyomatott
és kéziratos dokumentumokat. Kihasználva a lakóhelye biztosította ked-
vezményt, a kishatár-forgalom felbecsülhetetlen előnyeit, a nagybecskereki,
nagykikindai, szegedi és budapesti könyv- és levéltárakba is eljutott. A Bar-
tók család bánsági kötődéseiről írt cikkeit, adatközléseit a temesvári Szabad
Szó, a Művelődés, Falvak Dolgozó Népe, A Hét, Korunk, valamint az 1971-ben ki-
adott Bartók-könyv közölte. Levelezésben és munkatársi kapcsolatban állott
ifj. Bartók Bélával, Denis Dille-jel, Kalapis Zoltánnal, László Ferenccel és
más Bartók-kutatókkal. Kimásolta, összegyűjtötte a nagyszentmiklósi mező-
gazdasági iskola igazgatójának, Bartók Jánosnak a Magyar Gazda hasábjain,
illetve örökébe lépett fiának, id. Bartók Bélának az általa szerkesztett Gazda-
sági Tanügyben, valamint a keresztkomája, Schreyer Viktor (Nagyszentmik-

lós, 1846. szept. 4. – Nagyszentmiklós, 1937. máj. 31.) ügyvéd, helytörténész
kiadta és irányította Nagyszentmiklósi Közlönyben meg az Erdélyi Gazdában, a
Gyakorlati Mezőgazdában, az Egyetértésben, a Pesti Naplóban és más lapokban
közölt írásait. A mezőgazdász Bartók János munkásságát méltató, a Pesten
kiadott Albina hasábjain megjelent sajtóközleményről A bánátkomlósi Iulian
Grozescu múlt századi tudósítása a nagyszentmiklósi gazdasági iskoláról címen cik-
ket közölt a Falvak Dolgozó Népe 1971. június 30-i számában. Nagy Miklóssal
ekkor került munkatársi kapcsolatba, aki újabb írások küldésére ösztönözte,
s aki azt javasolta Szőcs Gyulának, hogy a két Bartók által publikált szakcik-
kek, valamint id. Bartók Béla Miként szervezzük az alsóbb gazdasági szakoktatást
(Nagyszentmiklós, 1884) és Gazdasági egyesületek vagy gazdasági kormánybizto-
sok szerveztessenek? (Nagyszentmiklós, 1886) címen kiadott füzeteinek szöve-
geiből állítsanak össze, szerkesszenek egy kötetet a Kriterion Könyvkiadó
számára. Az elkezdett anyaggyűjtést késleltette, fékezte és gátolta a lapkol-
lekciók lelőhelyeinek térbeli széttagoltsága, a román állampolgárok külföl-
dön tartózkodásainak korlátozott időtartamai, a szövegek lemásolásának
körülményessége és időigényessége. A fénymásoló- és a digitális fényképe-
zőgépek Kelet-Közép-Európában azokban az években még nem álltak a ku-
tatók rendelkezésére. Kézzel másolta le Szőcs Gyula, majd sorra legépeltette
az újság- és folyóirat-gyűjteményekből előkeresett szakcikkeket és -tanulmá-
nyokat. Miközben a hosszadalmas munka javában folyt, a csillagok állása
alaposan átrendeződött, gyökeresen megváltozott Románia bel- és külpo-
litikájának fírmanentumán. A Nicolae Ceaușescu pártvezér és államelnök
gerjesztette nacionálkommunizmus és magyarellenesság egyre nyíltabban
és durvábban felszínre tört. A többezer román ballada, tánc és népdal szö-
vegét és dallamát lejegyző, tanulmányaiban és szerzeményeiben feldolgozó
Bartók Béla nevét is feketelistára tették. Születésének centenáriumán, 1981
tavaszán a gondosan előkészített ünnepségek megtartását Nagyszentmik-
lóson az utolsó pillanatban a hatóságok betiltották. A rendszerváltozásig,
1989-ig Romániában a Bartók-kultusz takaréklángra került. Árgus szemek
vigyázták, felügyelték és irányították a Kriterion Könyvkiadó munkáját is,
amely minden bizonnyal a megváltozott feltételek, a politikai légkör elko-
morulása miatt nem vállalhatta a magyar és az egyetemes zeneművészet
kiválósága, tanintézményt szervező és vezető nagyapja és édesapja írásait
kötetbe foglaló könyv megjelentetését. A szép terv megvalósításának meg-
feneklése, kilátástalansága és ellehetetlenülése okán maradhatott torzóban
Nagy Miklós bevezető tanulmánya is. A tervezett könyv – sajnos – sohasem

látott nyomdafestéket.
A kudarc meg a rendszeresített zaklatások, a szaporodó korlátok Szőcs
Gyulát is – aki különben éveken át gondozta s a települést felkeresőknek be-
mutatta a nagyszentmiklósi Bartók Emlékmúzeum időközben a Nákó-kas-
tély egyik emeleti termébe átköltöztetett anyagát, a zeneszerző szülőházát,
valamint a temetőben felmenői sírjait – lelkileg és testileg is alaposan meg-
viselték. Elbizonytalanodott, elkedvetlenedett a felerősödött, a mind veszet-
tebbül tomboló ellenszélben. Közel két évtizeden át szenvedéllyel végzett
közszolgálatát, Bartókék és Nagyszentmiklós érdekében kifejtett népszerűsítő
és kutatómunkáját devalválták, távlattalanná, folytathatatlanná és értelmet-
lenné tették a szigorodó tiltások, a foganatosított magyarellenes intézkedé-
sek. A személyét ért méltánytalanságok mindenképpen sietették egészségi
állapota romlását, korai halálát. Hatvanesztendős korában hunyta le örökre
a szemét Nagyszentmiklóson.”
Életük és munkásságuk szorosan kapcsolódik annak a nagyszentmiklósi gaz-

dasági iskolának a történetéhez, amely a hazai gazdasági szakoktató alap-
jait lerakó, európai mércével mérve is új szellemet meghonosító Tessedik
Sámuel (szül. 1742. ápr. 20.) iskolareform-politikájának jegyében született.
Az id. Bartók Béla által ebben az iskolában szerkesztett Gazdasági Tanügy
pedig a mezőgazdasági szakoktatás továbbfejlesztésének fontos vitafórumává
vált, és így jelentősen hozzájárult a kérdés további alakulásához. Az pedig,
hogy egy ilyen szaklap – amilyen külföldön sem volt addig – éppen Nagy-
szentmiklóson jelenhetett meg, azt bizonyítja, hogy a szellemi megújhodás
melegágya lehet egy vidéki kisváros vagy falu is, nemcsak a főváros vagy a
nagyobb művelődési központok. Amint az alábbiakban meglátjuk, olyan ta-
lajművelési eljárások, amilyeneket Tessedik Sámuel Szarvason a 18. század
második felében dolgoz ki, Nyugat-Európában a 19. század közepén hono-
sodnak meg és terjednek el.
Bartók János hohenheimi tanulmányainak megkezdése előtti bánsági
szemleútja – amelyről a Magyar Gazda 1845. évi 69. és 91. számában számol
be – azt tanúsítja, hogy érdeklődése, figyelme mindenre kiterjed, ami a me-
zőgazdaság fejlődését gátolhatja, illetve előmozdíthatja.
A gazdákra nehezedő földadóról szólva ezeket írja Magyar Gazda 1845.
évi 89. számának 1473. oldalán: „.a törvényes teher már magában eltér az
igazság ösvényéről akkor, midőn a Krassó, Árva s több megyék jobbágyait

egyenlő arányban nyomja Békés, Csongrád s Torontál évenkint 10–20 kövér
sertést vágó jobbágyaival”. Ezek a jobbágyok azonban – a sokáig e kérdés-
ben fennállott téves nézetektől eltérően – sokkal jobban gazdálkodnak, és
ennek következtében jobban is gyarapodnak anyagilag, mint azt a közhi-
edelem tartja. Íme, mit ír Bartók János: „Bánságban a jobbágyok közt leg-
inkább a svábok tűnnek ki szorgalmi és értelmiség tekintetében, s ez oknál
fogva hasonlíthatatlanul vagyonosabbak is a többieknél, kivált Mariafeld,
Lovrin, Csanád és a szomszéd falu lakosai, hol egy adósságtól ment úrbéri
telek 6–12 ezer vfrton (váltóforinton) adatik el. És tovább: „tanulhatnánk a
szorgalmas svábtól, ki 6–10 cm mélységre igen célirányos ekével napjában
minden erőmegfeszítés nélkül kiszánt (október táján) 1600 öles 1 1/2 holdat”
(ami megfelel 0,86 hektárnak).
Az akkori vagyoni helyzetre, illetve a vagyon értékének gabonaértékben
való kifejezésére szolgáljon Bartók János írásának következő két sora: „a
bánsági sváb jobbágyság vagyonosságának, kiknek egy része összes ingó és
ingatlan vagyonától 20–50 ezer váltóforintért sem válik meg egykönnyen”.
Amikor e sorok íródtak, a fontosabb gabonafélék ára pozsonyi mérőben –
amint Bartók írja „jánosfővételi váráson” – a következő: bánsági tiszta búza
3 ft 36 kr–4 ft; a kétszeres [vegyesen vetett búza és rozs keveréke – dr. N. M.]
2–2,08 frt; kukorica 1,28–1,40 ft. Ha ezt átszámítjuk mázsára, kiderül, hogy
a búza 100 kg-ja kb.7–8 ft, a kétszeresét 4–4,2 ft, a kukoricáé 2,56–2,80 ft.
Vagyis egy jobbágy vagyona – természetesen a legmódosabbaké – búzában
kifejezve 2857–6250 métermázsa búza árának felelt meg. (Ez a jelenlegi –
1972-es – hivatalos felvásárlási és a szabadpiaci árak középarányosát véve,
kb. másfél és hárommillió lej közötti értéket jelent.)
Ez természetesen nem általánosítható, még a Bánságra sem, hiszen éppen
e szemleút során meglátogatott Brassó megyéről írva, Bartók kiemeli az el-
maradottságot s az ezzel járó szegénységet. Útjára abban a reményben in-
dult el, hogy megfigyeléseit bőséges statisztikai adatokkal támaszthatja majd
alá. Csalódottan jegyzi azonban meg, hogy ilyen adatokat sehol nem kapott.
Ezért saját megfigyeléseinek körét terjeszti ki a gazdasági – és nemcsak a
mezőgazdasági – élet minél több területére. Már e fiatalkori írásában is ki-
tűnik, hogy az összefüggéseket keresi és meglátja; nem szakbarbár módjára
vizsgálja a mezőgazdaságot, hanem annak a nemzetgazdaság többi ágaival
való összefüggésrendszerében, kölcsönhatásaiban, már akkor felismerve azt
az igazságot, hogy a mezőgazdaság, az ipar, a kereskedelem, a szállítás, az
általános és a szakmai műveltség együttesen határozzák meg a fejlődés útját
és lehetőségeit. Így például a Béga-csatorna mentén járva megírja, hogy azt

Frimant francia mérnök tervezte, s az „1750–1754-ben ásatott; Temesvártól N.
Becskereknek Titelig 14 mérföldnyi hajózható vonalon nyúlik el”. És hogy a
vízszabályozási munkálatokat nemcsak olvasói számára említi, hanem hoz-
záértő bírálattal is illeti, mindjárt ebből az írásból kiderül, hiszen a Bánság
másik fontos vízszabályozási munkájáról így ír: „Versectől a 35 ezer holdra
terjedő allibunari és illancsai mocsáron vettem keresztül utamat; a vizet 2
lábnál [1 láb = 12 hüvelyk = 0, 3161 méter – dr. N. M.] mélyebbnek sehol sem
találtam. E sok kincset rejtő mocsár lecsapolására az 1765–1766-ban ásott
Terézia-csatorna szentelteték, mely a Berzova-csatornával van összekötve,
’s elég szerencsétlenül.” A továbbiakban aztán elmagyarázza, hogy miért is
„elég szerencsétlenül”.
Az ipar ezekben az években még gyermekcipőben jár a monarchiának eze-
ken a tájain. A temesvári „selyemgombolyító” gyár termése nagy csalódást
okoz számára, hiszen – mint megállapítja – „benne az ideig feldolgozott
mennyiség alig tesz 6 mázsa tiszta selymet”. Érdemes ezt az adatot össze-
vetni egy a zsibói Wesselényi-uradaloméval, ahol: „Gazdasági új iparágunk
probatikája a sejembogarászat nem kis gondot okozva, felnövekedvén a bo-
garak temérdek helyet foglalnak el, naponként az udvarba mindenkit moz-
gásba hoztak – ezen kívül az egész fekete légió minden pereputtyostól alig
képes eledelök megszerzésére; már az első rendűek fonják be magukat, s ga-
létáik igen szépek” – írja Kelemen Benjámin20, korának egyik legfelvilágo-
sultabb gazdája. Ez az uralom – ahol korábban Wesselényi Istvánné posztó-,
selyem-, kalap-, bőrkészítő, gyolcs-, pántlika-, paszomántgyárakat állított, s
ezekben az uradalom jobbágyai, jobbágyasszonyai dolgoztak – 8–9 mázsa
selymet állított elő, de „a kiültetendő eperfák a termelés megtízszerezésével
bíztattak.” A bánsági selyemtenyésztés a későbbiekben is tovább fejlődött, s
ma is az ország egyik legfontosabb selyemtermelési vidéke. Fehértemplomról
– ebben a vonatkozásban – azt írja Bartók János (Magyar Gazda, 184. évi 91.
sz.), hogy ott 1840-ben 700 000 font selyemgubót váltottak be a tenyésztők
396 000 forint értékben, s az ottani selyemfonodák évi 50–70 mázsa tiszta
selymet állítottak elő.
Krassóban nem sok említésre méltót találván, a minden gazdasági tevé-
kenység iránt érdeklődő Bartók lemegy a vármegye déli csücskébe, s ott
felkeresi a bogsáni, dognacskai és oraviczai bányaüzemeket. A bányatiszti
20 Csetri Elek: Kelemen Benjámin, a haladó gazda. In: Emlékkönyv Kelemen Lajos születésének nyolc-
vanadik évfordulójára. Tudományos Könyvkiadó, Buk., 1957.
kar szívességét taglalva írja: „Szóval: ki nemcsak szakbeli, hanem általános

műveltségtől, ’s szolgálati buzgóság- és hűségtől egytől egyik áthatott tisz-
tikart óhajt ismerni, – menjen az említettem bányászatok körébe. – Most
röviden csak ’a velem közlött számadások kivonatát adom: ez ideig az it-
teni bányákban következő az évenkénti eredmény kimosott és zúzott tiszta
arany 36 mark, aranyos ezüstből elválasztott arany 13 mark; réz 8000 mázsa,
ezüst 3000 mázsa, nyers vas 12 000 mázsa, öntöttvas 9000 mázsa, rúdvas
160 000 mázsa, ón 600 mázsa.” Mindenesetre ha egyéb következtetést nem
is vonunk le a fentiekből, annyit meg kell állapítanunk, hogy a bányatisztek
közlékenyebbek voltak, mint napjainkban, s nem féltették a termelési ada-
tokat a szakmájuktól távol álló érdeklődő tudomására hozni.
Azt a meg nem alkuvó harcosságot, humanizmust, az igazságosságot min-
denek elébe helyező szemléletet, a kérlelhetetlen kritikai szellemet, amelyek
együttesen önkéntes száműzetésbe kergették a zenetudós unokát, Bartók
Bélát, már a nagyapánál felfedezhetjük. Még a legjelentéktelenebb írásai-
ban is megnyilatkoznak ezek a vonásai; hadakozik, polémiába bocsátko-
zik az igazság, a méltányosság, a szakszerűség, az észszerűség védelmében
és érdekében, függetlenül attól, hogy kivel kell szemben állania: a művelő-
dés iránt közönyös polgársággal, a kistermelőt becsapó dohánybeváltókkal
vagy akár a minisztériummal, az országos gazdasági egylettel. A Torontáli
dohánytermesztés című kis cikkében (Magyar Gazda, 1843. 34.) a többi között
a következőket írja: „Mi a’ vevők versenyzését vagyis a’ dohány eladását il-
leti, e’ részben a’ termesztő szükséget nem szenved, minthogy bizonyos bi-
zonyos meghatározott ár mellett előre 6 évig szokták őket biztosítani, de
annál súlyosabban érzi azon zsarolást, azon szemlátomást, elrablást, mit a’
kereskedő mázsálás alkalmával szokott az ügyefogyott termesztőkön elkö-
vetni. E’ megyei dohánytermesztők rendesen szerződési, nem pedig urbáni
viszonyban állván földesuraikkal, önmagokra hagyatván oly kíméletlenül
zsaroltatnak, hogy még az szerencsésnek tartja magát, aki termésének csak
1/6-át látja elméretni, mert nem ritka eset midőn 1/3-a is elméretik. Az átmá-
zsálásnál rendesen Izsák atyánkfiai maradékból foglalkoznak, és ők igen is
értik bíró, esküdt és notárius uraimékat csak amolyan rendkívüli úton meg-
hódítani; pedig ha már egyszer a kocsi jól kenett, és az út tökéletesen vert,
akkor a’ fuvaros valami könnyen halad. – Nem tagadni, vannak némely köz-
ségek, ahol az uralkodó személyében egy tiszt ellenőrködik. – Boldog Isten,
ugyan nincsenek-e egyesek, kik találnak rést a’ világos törvény oltalma alól
is kibújni hát mit mondjak ott, hol éppen nem, vagy igen csekély jele mu-
tatkozik a’ megszorításnak. – Bizony itt volna az idő, hogy a törvényhozás
ily elhagyatott polgárjairól is gondoskodjék a’ hazánk, különösen, midőn

jólét árad általok az egészségre; de annyi sok sürgetős és fontos hiány közt,
meg jövendőjét csak szintén a’ törvényhozástól igényelheti, e’ bajon egyha-
mar segíthetni nincs sok remény.”
A Gazdasági tudosítások Torontálból című írásban éppen ilyen keményen, elv-
szerűen bírálja a kontárságot, a hozzá nem értést, mint a fentebb a korrup-
ciót, a megvesztegetést, a kisemberek kiszolgáltatottságát. „Vidékünk némely
belátóbb gazdái már jó sikerrel használták azon bebizonyult elméletet: hogy
tavasszal az őszi vetéseket fogasolni tanácsos; ámde ez az idén nem minde-
nütt egyelő sikerrel, sőt ellenkezőleg, mondható tetemes kárral eszközöltetett,
mivel a’ hó eltávozása után hirtelen bekövetkezett gyakori engedést sűrűn
váltó fagyás, a’ televénydús’ s éppen e’ végett porhanyóbb földbe jött vete-
mény gyökerét felszíta, annyira, hogy annak tetemes része az imént érintet-
tem alkalmazott tavaszi fogasolás után egészen földszint maradt; hogy ily
rosszul alkalmazott műtét helyett tanácsosabb lett volna a’ henger alkalma-
zása, azt úgy találom említeni is felesleges. Ily rosszul illesztett theoria ta-
nulságul szolgálhat kezdő gazdáinknak, miképp az okszerű gazdálkodás
rovatában nem elég csupán és egyedüli száraz, gépi mozgalomhoz szorosan
ragaszkodni, még kevésbé a’ csupán megírt útmutatások nyomán a’ nagy,
még nem is tört útnak indulni, hanem a természet jó ’s bal változásai köz
éber ’s szünteleni fürkészés segedelmével feltalálni azon súlyegyent mellyel
a földi boldogság ösvényére a’ legnagyobb előnnyel juthatunk.”
De rendelkezésre állott-e ebben a korban az a „theoria”, amit Bartók János
ugyan nem egyedül üdvőzítőnek minősít, de feltétlenül szükségesnek ahhoz,
hogy a gazda feltalálhassa azt a bizonyos „súlyegyent”? Erre nézve nem árt
talán utalnunk arra, hogy az országos gazdasági egyesület által kiadott Gaz-
dasági kistükör című könyv 1846-ig 6 kiadást ért meg, 18 000 példányban kelt
el. De a Nagyváti János által írott A’ szorgalmas mezei gazda... című, 1791-ben
megjelent kötet után még sok gyakorlati és elméleti kézikönyv lát nyomda-
festéket, kezdve Pethe Ferencz 1805-ben megjelent Pallérozott Mezei Gazda-
ság című, jelentős, széles körben ismert könyvével, s folytatva N. Nagyváthy
János Magyar practicus termesztő című, 1824-ben, Udvardy János Gazdasági Re
gulatziók Tüköre című, 1828-ban, Leibnitzer János: A’ mezei jószág című, 1832-
ben, Magda Pál A Mezei Gazdaság Philosophiájának szabásai szerint okoskodó és
munkálkodó Gazda című, 1833-ban, Csorba András Vezér a’ természetesen mívelt
gazdálkodásra című, 1834-ben megjelent, Dancs István Ceres szózata a’ magyar
földművelőkhöz című, 1840-ben, Farkasfalvi Farkas Ferenc Sáfárkodó magyar
gazda című, 1841-ben, Balásházy János A háztartás és mezei gazdaság tudomá-
nyos című, 1838-ban, Hajós Sándor A’ Mezei Gazdaságnak különös formája és

annak rendes számolása című, 1819-ben, Mannó Alajos Mezőgazdaság népszerű
kézikönyv (Schlipf után) című, 1843-ban és Tóthfalussy Miklós ugyancsak
Schlipf J. A. után írott, hasonló című, de tíz évvel később (1853-ban) megje-
lent könyve, és a többi, már mind kezébe kerülhetett a 19. század második
felének elején gazdálkodóknak, nem beszélve a sok gazdasági periodiká-
ról (Gazdasági Tudósítások, Gazdasági Lapok, Mezei Gazda, Mezei Gazdák Ba-
rátja, Nemzeti Gazda stb.), amelyeknek egyike-másika már a század elejétől
megjelenik.
Nagy Miklós első jelentése
dániai és németországi
tanulmányútjáról
Toftaholm, 1937. VI. 2.
Az Erdélyi Gazdasági Egylet Tekintetes Elnöksége erkölcsi és anyagi támo-

gatásával régi óhajomat valósíthattam meg, amikor 1937. május 13-án dániai
és németországi hat hónapos tanulmányútra elindultam. Ennek ellenében
köteleztem magam tapasztalataimról havonta jelentést tenni. Köszönetem
hangoztatása mellett van szerencsém ezennel eddigi tapasztalataimról az
alábbiakban beszámolni.
A Budapesten eltöltött pár napot mezőgazdasági tudományos intézetek
megtekintésére használtuk fel Seyfried [Szövérdi] Ferenccel, ami kiváló alka-
lom volt elméleti tanulmányaink felújítására. Tüzetesen, szakmagyarázattal
végignéztük a 1) Országos Meteorológiai Intézet székházát és mérési tele-
pét; 2) Lisztkísérleti és Magvizsgáló Állomást; 3) Állatélettani és Takarmá-
nyozási Kísérleti Állomást; 4) Gyapjúminősítő Intézetet és végül egy teljes
napot szenteltünk a Városligetben lévő Országos Mezőgazdasági Múzeum
alapos megtekintésére. Amíg az ember az első folyosón végigmegy, ahol
számtalan talajszelvényt, éghajlati, esőzési diagrammát és térképet, szikja-
vítási kísérletek adatainak tudományos, de szembetűnően oktató feldolgo-
zást, szikes talajtípusok sorozatát végignézi, látja, hogy a komoly kezekben
levő vezető milyen áldásos munkát tud kifejteni a mezőgazdasági kultúra
széles körben való terjesztése és fejlesztése érdekében. Erdélyi viszonyaink-
hoz szabva, gazdasági iskoláink tanszemélyzete és hallgatói segítségével,
egész kis költséggel összeállítani egy ilyen tárházat a tudománynak, áldá-
sos és hálás vállalkozás volna, s hiszem, hogy vezetőink nem fognak késle-
kedni a terv megvalósításával.
Komáromon, Brünnön, Prágán, Aussigon, Bodenbachon, Dresden, Lip-
csén keresztül 14-én érkeztünk Hallóba. Utunkról a Gazdában beszámoltunk.
NAGY MIKLÓS ELSŐ JELENTÉSE TANULMÁNYÚTJÁRÓL 53
Halleból Berlinen keresztül, Vornamunde, Gedser határállomásokon keresz-

tül jutottunk dán földre, ahol két hónapot szándékoztunk a mezőgazdasági
tanulmányozásra fordítani.
Koppenhágában a mezőgazdasági utazási irodában megtörtént szétosztá-
sunk. Hogy a gazdasági munkák végzésével szerzendő gyakorlaton kívül a
birtokkezelés és számvitel, valamint üzemtanáról is rövid időn belül megis-
merkedhessünk, olyan középbirtokoshoz osztottak be, hol házigazdánk ve-
lünk egykorú, hasonló akciókkal három országban járt fia a német nyelvet is
bírja, lehetővé tévén ezáltal a viszonyokkal való gyorsabb megismerkedést.
Az 1200 éves dán királyság területe Island félszigeten, Fyn és Secland szi-
geteken, Islandon kívül 1100 apró szigetet foglal magában. Seyfried Ferenc
ECE-segédtitkárral együtt Secland sziget észak-nyugati részében, egy 300
tomenland (azaz cca 160 hold nagyságú birtokon, Toftaholmban nyertünk
elhelyezést. Ez a nagybirtok csoportjába tartózik, és amint első látásra szem-
betűnt, a zöldmező rendszerű állattenyésztési irányzatú gazdálkodás jellegét
viseli magán, mint a dániai gazdaságok általában. Legfőbb jövedelmi for-
rás a 127 darabból álló tehénállomány tejtermelése, ami szövetkezeti tejfel-
dolgozó üzem útján értékesül. A 110 tomenland kiterjedésű legelők – amik
nálunk a legjobb kaszálók fűhozamát is jóval felülmúlják – dús tápanyagot
szolgáltatnak az igáslovaknak, valamint az eladásra szánt 3–4 éves saját ne-
velésű belga csikóknak is. Itt-tartózkodásunk harmadik napján alkalmunk
volt egy a közeli körzeti központban, Holbaeckben megtartott export ló-
vásáron részt venni, ahol házigazdánk két-hároméves csikóját vette át egy
német import társaság 2200 dán koronáért, és ahol eklatáns példáját láttuk
annak, hogy a bizalmi alapokra fektetett, tökéletesen beszervezett értéke-
sítési szervek segítségével milyen egyszerűvé és könnyűvé lehet tenni a jó
anyag értékesítését, lehetővé tévén ezáltal egy olyan országos standard állata-
nyag tenyészését, amire nálunk sajnos a háború óta nem láttunk lehetőséget.
A gazdaságban előállított szemestermés egy része a 67 angliai szállításra
nevelt bacon-sertés felnevelésére fordíttatik. Tudni kell ugyanis, hogy Dániá
ban a sertéstenyésztő gazdák, hogy állataikat a kellő árban értékesíthessék
bárcákat, úgynevezett „Svinenkort”. Sokat kapnak, ami az eladást bacon-ser-
tésként garantálja. A bárcák alapján átvett, vágósúlyban 62–66 kg sertésként
a gazda 90–100 koronát, azaz 2700–3000 lejt kap. Ha azonban ilyen bár-
cát vásárolni akár 70 koronába kerül, tehát ki van zárva, hogy ilyen módon
exportra adhassa el sertését. Házigazdánk az évben 67 ilyen sertésre kapott
jogot, a régi 200–250 helyett, mivel az Angliába szállító régi 6 000 000 he-
lyett most csak 3 500 000 drb-ot értékesíthetnek évente. A sertések takar-
mányozásához szükséges tengerit Dánia nagyrészt La Plataból és csak igen

kis részt szállít a dunai államokból. Vajha elérhetnék, hogy főterményük, a
tengeri Erdélyből ideszállíttassék!
Gazdaságunk vetésforgója 9 éves, olymódon követvén egymást a termé-
nyek, hogy a kapás növények mindig a talaj elgyomosodásának megakadá-
lyozói legyenek. Tekintettel a nagy számú tejelőtehén állományra, főtermény
a kapások között a répa, dán fajta. A kukorica nem terem meg a hűvös ég-
hajlat miatt. Különben az éghajlat enyhe, szeles, csapadékban 450–550 kö-
zött van, de a harmatképződés oly bőséges, hogy teljes csapadékhiány esetén
sem forog fenn a szárazság veszélye. A Golf áram langyos hatása érezhető.
Munkabeosztásunk az állandó gazdasági munkásokhoz hasonló: részt
veszünk az összes előforduló gazdasági munkákban, tehát eddig főleg ré-
pakapálásban, egyezésben, gyomlálásban, fűkaszálásban (géppel) és
szénaforgatásban.
Utunk célja és későbbi otthoni hasznosítása feltétlenül csak úgy hozhat
értékes gyümölcsöt, ha nem csak a vetéseket és istállókat, szerszámokat lát-
juk meg, hanem a belső mozgató erők ütőerőre tapintunk rá, és megpróbál-
juk azt az érvelést hazai szerveinkbe átültetni, természetesen csak akkor, ha
ezt a szervezet megkívánja és értékesíteni tudja. Amit az Erdélyi Gazdasági
Egylet igen bölcs vezetősége helyesnek talált nálunk is megvalósítani: a kis-
gazdakönyvek központi ellenőrzését itt már 40 éve megvalósították. És olyan
formában, hogy a gazdák beküldik havonta a vidéki központi könyvelési
irodába a nyers adatokat (egyszerű könyvvitel), szóval összes kiadási és be-
vételi tételeket, naponta a különböző gazdasági termények művelésére for-
dított kézi- és fogatos munkaerő órákat pontosan bejegyzik, és a központi
szövetkezeti könyvelői iroda kettős könyvvitelre való feldolgozás után az
adatokat összegzi. Ilyenformán, amikor a házigazdánktól a gazdaság pénz-
ügyi adminisztrációjáról érdeklődtünk, elővette a fent nevezett hivataltól
kiküldött főkönyvet, és saját gazdaságának rentábilis számításait onnan ol-
vasta le. És ezt kivétel nélkül mindenki így csinálja. Ehhez valószínűleg sok
év tapasztalata kellett, de nekünk módunkban áll ilyenformán a kész anya-
got átvenni, s kevés nehézséggel megvalósíthatjuk azt az óriási könnyebb-
séget jelentő intézményt. Az ingadozó terményeknél az évi átlagár vétetik
alapul, kikerülvén ez által a le- vagy felértékelést.
Nem bűvészmutatvány az sem, amikor a telepes kisgazda a háromszobás
lakásában bemutatja kilenc Tomenlandos, azaz 5 hektáros birtokának alag-
csövezési tervrajzát, vetésforgóját, istállójának 3 változatban meglevő vázlatát,
rádióját és legmodernebb lókapáját, csupán a jó nemzetgazdasági politikát
NAGY MIKLÓS ELSŐ JELENTÉSE TANULMÁNYÚTJÁRÓL 55
igazolja. Ezt a kisgazdát több más társával együtt 5 évvel ezelőtt telepítették
ide, egy egyházi birtokból kiszakított 40 ha-ra. Ahhoz, hogy valaki ilyen bir-
tokhoz jusson, 2000 koronája kell legyen, és birtokának és épületeinek árát
száz év alatt, szóval 1 százalékos tőketörlesztéses kölcsönnel fizetheti vissza.
Ez a gazdasági politika az, ami lehetővé teszi az ilyen törpebirtokok virág-
zását. Tökéletesen megmunkált, 9-es vetésforgóba osztott, 400 m2-es műtrá-
gya-kísérleti táblával ellátott 5 ha területe van. 6 db. 16–27 l tejet adó tehén
mellett 2 db. litván ló, 2 koca és 19 malac van a takarmánykosarával és szer-
számszínnel felszerelt tökéletesen egyszerű és célirányos istállóban elhelyezve.
A tehenek névtábláján leolvasható az utolsó borjazás napja, a tejellenőrző
közeg utolsó fejési próbájának adatai és a tej zsírszázaléka, ami jelen esetben
3,5 és 4,5% között mozgott. Trágyalékútjából rendszeresen hordja ki a trá-
gyalevet öntözni. Gazdasági udvarán 100 leghorn tyúk és csirke van teljesen
szakszerűen épített ablakos, csapófészkes ólakban, gyűrűzötten, tisztán el-
helyezve. Ragyogó tiszta ház (pedig hétköznap, munkaidő alatt, váratlanul
érkeztünk, mikor az asszony is kint dolgozott urával a földeken) jelzi, hogy
életstandardjuk felette áll a mi kistisztviselőink életnívójának. Pontosan ve-
zetett könyvei, a tejnek állandó jó áron való értékesítése, a majorság eladása
és földjeinek szakszerű házilag történt megművelése egy kb. havi 3000 lejes
jövedelmet, tehát falun, saját lakásában élő embernek magas életszínvona-
lat megengedő jövedelmet biztosít.
A közeli községben (Knabstrup) meglátogattunk egy tyúktenyészetet.
Tulajdonosa, mint kérdezősködésünk folyamán kiderült, könyvből tanulta
tudományát. Állománya takarmányozását teljesen a központi tanácsadó
(Konsulent) útmutatásai és takarmány-előállító gyárának előírásai szerint
végzi. 5000 tojásra beállított keltetőgépe van, 3 nagy, zárt, üveges, 4500-as
műanyás, fűthető nagy óla, 1 a szabadban levő 50-es új típusú nagyszerű kis
óla, 400 tojója és évente 7–8000 növendékcsirkéje, amit 1 napostól 0.5 kg-os
korig ad el. Ólainak pontos leírásával, takarmányozási rendszerével, jövedel-
mezőségi számításaival nem foglalkozhatom, mert jelentéseim túl hosszúra
nyúlnának, de a pontos adatok bármikor rendelkezésre állanak. Évente vér-
próbát vétet az állatorvossal (800 drb. próba 150 koronába kerül), s így a ná-
lunk sok tenyészetet tönkretevő baromfibetegségektől megmenekül. A tojás
darabját 687 őréért, az 1 napos csirkét 40 őréért, a 0.5 kg csirkét kereslet sze-
rint 1–2 koronáért értékesíti. A kopasztott csirkehús kilónkénti ára Koppen-
hágában 484.5 K. Amikor bevezet kifogástalanul berendezett lakásába, és
szivarral kínál meg, újra csak azt látjuk: mint gyereket fogja hónaljon min-
den dán gazdát központi gazdasági szervezetük, s vezeti őket az igazi úton.
Minden apró kérdésünkkel a Konsulenthez (Tanácsadó) fordulnak, és sür-

gős, pontos választ kapnak.
Remélem, Isten megsegít, és ami jó, innen hazavihetjük. Vezetőségünk
belátó, és fel fogja ismerni, hogy mit valósíthatunk meg otthon. S hogy gaz-
datársaink hasznát látják, hiszem.
További jelentésig fogadják legőszintébb nagyrabecsülésem és kiváló tisz-
teletem kifejezését.
Tenyészkörzetek
Állattenyésztésünknek – mint általában mindennemű tevékenységünknek –

egy helyesnek ítélt és előre kijelölt úton kell haladnia, s ehhez a megjelölt
irányhoz minden állattenyésztő gazdának igazodnia. A kapkodó, egyéni meg-
ítélésekre alapozó tenyésztői munka nem vezethet eredményre, s a központi
irányítástól bizonyos mértékig független tenyésztést csak azok folytathat-
nak, akiknek jelentős számú állománya egyéni színt, jelleget képvisel, s így
elszigeteltségében is jó hírnévre tehet szert. A kisgazda-tenyésztést azonban,
amely Erdélyben döntő túlsúllyal van képviselve, csak megfelelő irányítással,
egységes tervek alapján lehet eredményesen folytatni. Ezért szükséges a kü-
lönböző tájegységek viszonylatában meghatározni a szarvasmarha, ló, sertés,
juh, baromfi fajokon belül a tenyésztésre legalkalmasabb fajtákat, amelyek
az illető vidék rögének alakító hatása nyomán céltudatos munka eredménye-
ként egy időn túl egységes képet mutatnak. Ennek a már az egész világon
elfogadott alapelvnek lényege és magyarázata az, hogy a tenyésztői munka
eredményének szélső határát csak az esetben érheti el, ha a környezet vi-
szonyait minden tekintetben szem előtt tartja, de ha ez a feltétel biztosítva
van, valóban a legkevesebb áldozattal, a legértékesebb, a legtöbb hasznot
hajtó, legellenállóbb állományt tudjuk kitenyészteni. Példa erre a bonyhádi
piros-tarka szarvasmarha, a Debrecen vidéki nóniusz vagy akár a gyimesi
racka.
Ahhoz, hogy végérvényesen és feltétlenül helyesen ki lehessen mondani,
hogy bizonyos szűkebb vidéken az állatfajokon belül milyen fajta tenyész-
tése legcélszerűbb, hosszú évek tapasztalataira mutató számszerű adatokra
lenne szükségünk, amelyek azonban csak törzskönyvek alapján volnának le-
hetségesek, sajnos azonban ilyenek még nem állnak rendelkezésünkre Erdély-
ben. Azt természetesen nyugodtan el lehet mondani általánosságban, hogy
a lapály-marha vagy a belga hidegvérű ló, avagy a Bramaputhra tyúk nem
megfelelő Erdélyben való tenyésztésre. Azt azonban már csak megközelítő
biztonsággal állíthatjuk az eddigi gyakorlati tapasztalatok alapján, hogy a
magyartarka, magyarfehér és borzderes szarvasmarha fajták, általában me-
legvérű lófajták, a mangalica és az angol vagy német hússertés Erdély külön-
böző tájegységein tenyésztésre megfelelő lesz. Annak eldöntésénél már, hogy

ezen fajták közül bizonyos szűkebb vidékeken melyik lesz a legmegfelelőbb
fajta, a bekezdésben elmondott szempontok figyelembevételével alaposabb
és megbízhatóbb helyi tapasztalati adatokra lenne szükség. A megítélést ki-
sebb mértékben ugyan, de befolyásolhatják a pillanatnyi és későbbi időszaki
értékesítési lehetőségek, mert – hogy egy példát hozzunk fel – hiába lenne
bármennyire is alkalmas fajta a mangalica, ha országunk és a beviteli orszá-
gok zsírellátása olyan módosulást szenvedne, hogy összes értékesítési piaca-
ink eldugulnának, kénytelenek lennénk sertéstenyésztésünket egy más, talán
valamivel kevésbé alkalmas, de jól értékesíthető fajtára átállítani.
Az elmondottak alapján tehát világos, hogy a tenyészkörzet egy bizonyos
fajta részére kijelölt tenyésztési terület, amelynek keretén belül más fajtát
tenyészteni csak kivételesen vagy saját apaállattal rendelkező tenyészetben
lehet. Ilyen tenyészkörzetben csak a körzet fajtájának megfelelő apaállatot
lehet a köztenyésztésben használni, hogy a nem tenyészeljárásként alkalma-
zott keresztezés elkerülhető legyen.
A tenyészkörzetek kialakítását, vagyis a tenyésztés megfelelő irányba
való állítását természetesen befolyásolja a meglevő anyaállat-állomány, mert
egyik napról a másikra nem lehet egy vidék állományát tökéletesen átfesteni.
S éppen ez az a körülmény, amely sok érdekelt szakembert is megtévesztett,
amikor az erdélyi tenyészkörzetek megállapításáról volt szó. Sok meggyőző
érv bizonyult hiábavalónak csak azért, mert az alkalmas fajtának a hiánya
nem adott összehasonlítási lehetőséget a meglevő, de alkalmatlan fajtával,
s ezért egyesek előre ítéletet mondtak a meghamisítandó fajtáról, anélkül,
hogy alkalmuk lett volna meggyőződni annak megfelelőségéről.
Hangsúlyozzuk, hogy ott ahol a tenyészkörzetek megállapítása az anyaál-
lat-állomány kicserélését teszi szükségessé, a változásnak fokozatosan, meg-
rázkódtatás nélkül kell megtörténnie, mégpedig kisebb gócoknak akció útján,
vagy közös elhatározással az állomány részbeni kicserélése útján való létesí-
tésével, ahol pedig valamennyi anyaállat a bevezetendő fajtából van, átme-
neti időre párhuzamos tenyészirány engedélyezésével érhető el.
A lótenyésztés köréből vett példa talán mindenki részére érthetőbbé teszi
a kérdést: a fedeztető állomásokon a lehetőségekhez képest olyan mének
vannak, amilyenre a lóállományt átalakítani kívánatosnak látszik. Nagyobb
ménlétszámmal rendelkező állomásokon rendszerint van egy-egy arab mén is,
mely regenerátorként szerepel, s hivatása az acélosságot, élénkséget, jó moz-
gást belevinni az állományba. A most lezajlott párosítások alkalmával Gaz-
Tenyészkörzetek 59
datestvéreim láthatták, hogy a kancák beosztatnak ahhoz a ménhez, mely az

esetleges hibákon javítani legalkalmasabbnak látszik, avagy fajtajelleg szem-
pontjából a párosítandó kancával leginkább egyezik.
Szarvasmarha-tenyészkörzetek
A tenyészkörzetek megállapítására vonatkozóan az EMGE javaslatot tett a

Földmívelésügyi Minisztériumnak, s ebben reámutatott arra, hogy Erdélyben
a magyar-tarka szarvasmarha mellett méltó helyet kell biztosítani a borzde-
res fajtának is, mely eddigelé csupán Máramarosnak volt az egyedüli fajtája,
de értékeinél fogva alkalmas arra, hogy Erdély többi részeinek magasabb
domb- és hegyvidékeit is benépesítse. Ezen elgondolás helyességét alátá-
masztották a borzderes fajtával kapcsolatosan eddig nyert belső-erdélyi ta-
pasztalatok is, de mindenekelőtt a fajta értékes gazdasági tulajdonságai, jó
honosodó képessége s maga az a tény, hogy kitenyésztésének helye gazda-
ság-földrajzilag sokban hasonlít Erdély magas domb és közép hegyvidékéhez.
Az elmúlt 22 esztendő tapogatózó kísérletezései beigazolták, hogy vannak
Erdélyben olyan gazdasági viszonyokkal rendelkező vidékek, melyeken egy
igényesebb, nagyobb testű és kisebb munkabírású szarvasmarha nem vál-
hat be, mert takarmányigényei nem elégíthetők ki; a nehéz igázást nem bír-
ják s fejlődésükben is mögötte maradnak fajtájuk átlagfejlettségének, mert
a rög alakító hatása így érvényesül. Ezekre a vidékekre a borzderes fajta va-
lószínűleg alkalmas lesz, mert: 1) kisebb testű, tehát kevesebb fenntartó ta-
karmányra lesz szüksége; 2) igénytelenebb, mert edzettebb viszonyok között
nevelkedett (s különösen állítható ez a máramarosi kisgazda állományból
származó egyedekre); 3) nehezebb munkaviszonyok között is jól igázható,
mert csontalapja jó, csülökszarui kemények; 4) minőségileg gyengébb takar-
mányon is jól fejlődik, jó hústartó s ezért gazdaságos; 5) a legelőt, még ha
gyengébb minőségű is, kiválóan értékesíti; 6) tejelékenység szempontjából,
ha azt a testsúlyhoz, tehát a fenntartó takarmányhoz viszonyítjuk, semmivel
sem marad alatta a nálunk tenyésztett egyetlen fajtának sem. Ezen elgondo-
lások alapján helyesnek láttuk a máramarosi borzderes körzetet lenyújtani
Szatmár vármegye avasi részein keresztül Szolnok-Doboka és Beszterce-Na-
szód, valamint Kolozs vármegyék kedvezőtlenebb gazdasági arculatú te-
rületeire, s egyelőre az a kevés eredmény, amiről beszámolhatunk, igazolja
elgondolásunkat. Beszterce-Naszód egyelőre nem volt bekapcsolható, mert
ott pillanatnyilag egy megfelelőnek látszó pinzgaui anyag van, aminek ki-
cserélése legalábbis a háború időtartamára nem lenne indokolt.
A székelyföldi megyék részére egyelőre kizárólag a magyar-tarkára lehet
gondolni, amit indokol az is, hogy egyes szűkebb vidéken (pl. Nyárádmente,
Székelykeresztúr környéke és Háromszék síkvidéke) eredményes tenyésztői
munka folyt már eddig.
Az erdélyi magyar fehér-marha tenyésztése zárt területen nem, hanem csak
úgynevezett „ötvenes” gulyákban történik, főként a Mezőséget övező vidé-
ken, ahol megfelelő anyaállat-állomány fellelhető volt. Ehhez az állomány-
hoz akció révén újabb anyag vásároltatott s az ötvenes gulyával rendelkező
községek jó minőségű bikákkal való ellátása is megoldást nyert a Földmíve-
lésügyi Minisztérium támogatásával. Ilyen ötvenes gulyák egyelőre Bihar,
Szatmár, Szilágy, Szolnok-Doboka és Kolozs megyékben vannak, azokon a
vidékeken, amelyek megfelelő úthálózat hiányában a gazdasági vérkeringésbe
nehezebben kapcsolhatók be, vagy az igás-munkaviszonyok olyanok, hogy a
szívós, rendkívül kitartó és munkabíró fehér marha tartása nélkülözhetetlen.
A tenyészkörzetek körülhatárolása egyelőre nem történt meg az átmeneti
nehézségekre való tekintettel, jelenleg tehát párhuzamos tenyészirány van
mindenütt, ahol az anyaállatállomány ezt megkívánja.
A lótenyésztésben
A lótenyésztés terén a román megszállás évei egészen lehetetlen helyzetet te-

remtettek. Anélkül, hogy egy határozott tenyésztési irány lett volna, tönkre-
tették azokon a vidékeken is a lóállományt, ahol az bizonyos homogenitást,
egységes jelleget mutatott. Most egyelőre tehát ezeket a hibákat kell mi-
előbb helyrehozni, hogy azután a céltudatos munka megindulhasson. A tá-
volabbi cél a régi „erdély félvér” újjáteremtése Erdély területének legnagyobb
részén és a hegyi lónak a felkarolása, nemesítése, kiválasztása a tenyészté-
sére alkalmas területeken (Csík, Észak-Beszterce és Észak-Szolnok-Doboka
elsősorban).
Az állomány jelleget kialakítani, a meglevő hibákat korrigálni, a jellegte-
len állománynak jelleget adni, a tenyész- és használati értékeket fokozni a
mének feladata. A jövő kialakításának záloga tehát a fedeztető állomások mé-
nanyagában nyugszik. Ha most már elővesszük a „zöld könyvet” (az ország
összes fedeztető állomásain levő mének jegyzékét), nagy általánosságban a
következőket találjuk az 1941 évi helyzet alapján: magyar-félvérek képezik
TENYÉSZKÖRZETEK 61
a fedeztető állomásokon lévő ménállomány zömét Bihar, Szatmár, Szilágy,

Szolnok-Doboka, Maros-Torda és Udvarhely megyékben. (Itt meg kell je-
gyeznünk, hogy egy idő óta a régebbi ,,angol félvér” megjelölés helyett ezt
a fajtát „magyar félvér” néven szerepeltetik.). Jelenleg még találunk nóniu-
szokat nagy számban Háromszék és Beszterce-Naszód vármegyékben, de a
következő fedeztetési idényben ezeknek egy részét tudomásunk szerint kicse-
rélik, hogy a hegyvidék és a völgyek alkotta síkvidék közötti ütközőponton
egy kisebb testű típusnak adjanak helyet. Csík és Kolozs vármegyék ménál-
lományának jelentős része arab, míg más része Kolozsban félvér, Csíkban
hegyi vagy lipicai. A hegyi fajtából (hucul) kisebb számban találunk fedező
méneket főként Beszterce-Naszód, Máramaros és Szolnok-Doboka megyék-
ben, az a kevés lipicai pedig, ami az állomásokon kinnt volt, a domborza-
tilag különböző vidékek átmenetét jelentő választókon nyertek elhelyezést.
A mének elosztásából, valamint az Erdélyben jelenleg fennálló ménesekből
következtethetünk a tenyészirányokra is. Arab, vagy kivételesen arab telivér
méneket találhatunk minden vidéken, mert hiszen ezek mint regenerátorok
szerepelnek s megtaláljuk őket még az anyaország nóniusz-tenyésztő vidé-
keinek fedeztető állomásain is.
Az erdélyi lóállománynak újra el kell érnie azt a színvonalat és hírnevet,
amivel 2 vagy 3 évszázaddal ezelőtt dicsekedhetett. Ez a régebb oly keresett
ló alacsony, nagyon mély, száraz, élénk vérmérsékletű, gyors, acélos, igény-
telen, kitartó, jóindulatú volt. A végső cél tehát egy ilyen melegvérű anyag
kitenyésztése s emellé egy kisebb, a hegyvidékre alkalmas hegyi ló előál-
lítása, amelynek előteremtésénél a székely ló és a hucul jutnak szerephez,
örömmel állapíthatjuk meg, hogy ma már van egy székely ménesünk egye-
lőre Alsó-zsukon, amelynek kancaanyagát Gyergyóbékás környéki, 142–144
cm körüli magasságú kancák képezik.
Az ország lóállományának újjáépítésénél szerep vár azonban ezután a
magán ménesekre is, amelyek az elmúlt 22 év alatt csak rendkívüli áldoza-
tok árán maradhattak fenn s menthették át állományukat a súlyos időkön.
A juh- és sertéstenyésztés feladatai
Anyaggazdálkodási szempontokból ma különösen, de nemzetgazdasági és

népruházkodási vonatkozásban mindenkoron igen fontos szerep jut az er-
délyi juhtenyésztésnek. Népruházati cikkeink alapanyagául a durva gyapjú
szolgál, aminek kézenfekvő oka, hogy juhállományunk zömét a durva
(„E” minőségű) gyapjas erdélyi racka alkotja. Ennek három, kisebb mérték-

ben eltérő tulajdonságokkal rendelkező típusát, vagy ha úgy tetszik tájfajtá-
ját ismeri a gyakorlati juhász: a mezőségi, a Sebes vidéki (Szeben környékén)
és a gyimesi rackát. Valamennyinél találunk fehér és fekete egyedeket. A gyi-
mesi azonban legnagyobbrészt fehér és okulás (szemőke). Sajnos, nem állnak
ellenőrzési adatok rendelkezésünkre annak megállapítására, hogy a három
változat közül melyik a leggazdaságosabb, hogy eldönthessük melyiknek te-
nyésztése lenne kizárólagossággal megokolt.
A rackán kívül Erdélyben a cigáját találjuk kisebb mértékben s inkább csak
Háromszék vármegyében elterjedve, de mert a racka nemesítésére igen jól fel-
használható jobb gyapjú minőségénél fogva („C” és „D” minőségű gyapjú)
egy állami kos-akció révén nagyobb számú cigája kos került a racka nyájakba.
A cigája tenyésztés felkarolása érdekében az EMGE a Földművelésügyi mi-
nisztérium anyagi támogatásával cigája jerke és anya akciót bonyolított le a
Székelyföldön, mely akciónak keretében Csík, Maros-Torda és Háromszék
megyék egyes községeibe egy néhány 100-as cigája csoportot osztott ki.
A nyugati részeken (Bihar, Szatmár, Szilágy vármegyékben) egyre na-
gyobb teret kezd hódítani a magyar fésűs fajta, amely jobb minőségű és na-
gyobb mennyiségű gyapjával az egyoldali hasznosítású fajták közé sorolható.
A sertéstenyésztés irányát egyelőre két tényező szabja meg: a háború és
a tejellátási nehézségek, amelyeknek következtében: a hússertés nevelésnél
rendkívül fontos fölözött (sovány) tej részben emberi táplálkozásra haszná-
lódik fel, a zsírellátás pedig a mangalica tenyésztését helyezi előtérbe.
Egyelőre tehát a háború szabta feltételek között a mennyiségi termelésre
kell gondolnunk úgy a juh-, mint a sertéstenyésztésben, s ezért az állomá-
nyok hirtelen átállítására, mely művelet mindig termeléscsökkenéssel jár,
nem tanácsos gondolni. Sok gyapjú és sok zsír kell, ez a fő tétel, s egyelőre
másodrendű szerepre szorul a minőség!
Halvány körvonalaiban kibontakozik tehát állattenyésztésünk jövőjének

képe. Ezen körvonalak megszilárdításán teljes erővel dolgozik állam, hiva-
talos és félhivatalos szervek, érdekképviselet és a tenyésztő gazda. Külön-kü-
lön és együttesen felelősek azért, hogy a háború után az erősödő versenyben,
a minőség kemény harcában megállhassuk helyünket. A vezetőknek, leg-
felsőbb irányítóknak tehát meg kell hallgatni tanácsainkat s az így általuk
megszabott irányhoz azonban szívvel-lélekkel alkalmazkodnia kell a kiste-
TENYÉSZKÖRZETEK 63
nyésztőnek, Neked magyar Gazdatestvérem! Ha úgy találod, hogy valami

nincsen rendjén, mondd el érdekeidet képviselni hivatott helyen, és indo-
kold meg alaposan észrevételeidet. De hallgasd meg a választ, s fogadd el az
irányítást bomlasztó bírálat nélkül, mert élet-halál harcot folytatunk, amikor
akadékoskodó, kákán bogot kereső bírálatnak helye nincs!
Erdélyi Gazda Naptára, 1943. 183–190.

Állattenyésztési kérdések
Erdélyben
Úton-útfélen hangoztatjuk, hogy mi műveltségünk, szellemünk, államveze-

tésünk és technikai fejlettségünk színvonala szerint Közép-Európához tar-
tozunk. Büszkék is vagyunk a legkisebb eredményre, s most boldogan írunk
minden balsikert a háború terhére. Pedig éppen a háború ad alkalmat arra,
hogy erőteljes intézkedésekkel egy csapásra meg lehessen valósítani mind-
azt, ami a békeévekben a hibásan értelmezett önrendelkezési jogok és egyéni
szabadság miatt évtizedek alatt elmaradt. Csak egyetlen példát említek: a vá-
gómarha-igénybevételt, amit a békeévekben aligha lehetett volna elrendelni.
Ezzel a kizárólag a közellátás érdekében hozott intézkedéssel egész állatte-
nyésztésünk képét át lehetne alakítani, ha emelkedett állattenyésztés-poli-
tikai szellemben alkalmaznák. De amíg vajákolással gyógyítunk sebészkés
helyett, addig nem is gyógyulhatunk hamar. Márpedig: a gazdaságpolitika
lehetőségei ugyanazok, mint az orvostudományé: felismerni a betegséget és
gyógyítani. De kérdés, hogy miként gyógyítani? Ma a vakbelet húsz perc alatt
eltávolítják, s a beteg nyolc nap múlva elfelejti, hogy beteg volt. Régebben
– ha a betegséget egyáltalán felismerték – hosszú és bizonytalan kimenetelű
kezelés következett, amely ugyan nem kockáztatott, mint a sebészi beavatko-
zás, de amely vagy gyógyulásra vezetett, vagy nem. Mai állattenyésztés-po-
litikánkban ugyanez a helyzet: nem merünk a sebészkéshez nyúlni, s várjuk
enyhe borogatásokkal, hogy a beteg vagy meggyógyul, vagy nem. Pedig a
betegség meg van állapítva s a gyógyítás módja ismeretes.
Erdély helyzetképe
Ez a megállapítás az egész országra vonatkozik. Erdélyben a helyzet azon-

ban, sajnos, még rosszabb, hiszen húszévi kizsákmányolás minden nyomorát
is pótolni kell. Ezenkívül Erdély mezőgazdasági terményekben nem önel-
látó terület, s a háborút még jobban megérzi, mint az ország többi részei.
Merész dolog volna mindezt egyéni szemlélet vagy empirikus úton nyert
megállapítások alapján állítani. Ezért az egyetlen biztos alapot: a statiszti-
kát hívom segítségül. Az egyes országok állattenyésztésében elért eredmé-
nyek kiértékelésére legmegbízhatóbb alapot a szarvasmarha-tenyésztésben
találunk, mert ott a teljesítmények abszolút értéki mértékegységekkel mér-
hetők. Német statisztikusok 1937–1938. évi adatai szerint az egyes országok
évi átlagos tejtermelése tehenenként kereken az alábbi volt:
Dániában 1740 liter

Németországban 230 liter
Magyarországon 830 liter
Romániában 550 liter
A könnyebb összehasonlítás kedvéért csak 4 államot vettem alapul, még-

pedig egy észak-európai, egy közép-európai és két délkelet-európai államot.
Amint a fenti adatokból kitűnik, a termelési eredmények a mezőgazdasági
műveltség színvonalának csökkenésével egyenes arányban kisebbednek.
Ha ugyanezt az összehasonlítást végezzük el most a fejlettebb színvo-
nalon álló dunántúli vidékek és Erdély között, akkor ismét arra jövünk rá,
hogy Erdély az országos átlagon is alul marad. A tehenek legnagyobb ré-
szének termelése természetesen ismeretlen, hiszen ellenőrzés alatt az egész
tehénállományunk mindössze négy-öt százaléka áll Erdélyben, s feltételez-
hető, hogy csak a legjobb egyedek vannak ellenőrzés alatt.
De ami a szarvasmarha- és sertéstenyésztést illeti, nemcsak minőségben,
hanem létszámban is elmaradunk az észak- és közép-európai államoktól,
amennyiben német adatok szerint 100 hektár mezőgazdasági területre esett
Szarvasmarha Sertés
Csonkaország területén 024 052
Németországban 070 125
Romániában 096 110
Hollandiában 112 167
Ezek a különbségek a trágyázás szempontjából vizsgálva azt jelentik, hogy

például Németország évente háromszor annyi területet tud letrágyázni, Dánia
négyszer annyit és Hollandia 4 és 1/2-szer annyit, vagyis míg nálunk minden
16 évre esik egy közepes istállótrágyázás, addig Németországban minden 5 és
1/2 évben, Dániában pedig minden negyedik esztendőben. Hogy ez a mező-
gazdasági termelés szempontjából mit jelent, azt bizonyítja az a tény, hogy
míg Magyarországon a termésátlagok vagy stagnálnak, vagy csökkennek egy
idő óta, azóta az említett államokban állandó emelkedést mutatnak. Igen ér-
dekes erre nézve a német konjunktúra-kutató intézet által közölt kimutatás,
amely szerint Németországban 1850–1939-ig a gabonafélékben a hektáron-
kénti termésátlagok 10,6 mázsáról 20,4 mázsára emelkedtek, annak ellenére,
hogy az elmúlt világháború idején 19,1-ről 14,5 q-ra estek.
A létszámcsökkenés azonban kedvezőtlen hatását érezteti a háborús kö-
zellátásban is, mert megfelelő mennyiségű vágóállat nem kerülhet szabad
forgalomba a piacra.
Kétségtelen tehát, hogy mind a közellátási, mind a mezőgazdasági ter-
melési érdekek pillanatnyilag azt kívánják meg, hogy szarvasmarha-, juh- és
sertésállományunk létszámát legalábbis fenntartsuk, ha már növelni nem
tudjuk. Hangsúlyozom, pillanatnyilag ez a legsürgősebb feladat, és pilla-
natnyilag mellőzhető többé-kevésbé a minőségi szempont is. Mert kétség-
telen az, hogy egyelőre sok gyapjúra van szükségünk, amelynek nem kell
versenyképesnek lennie az ausztráliai vagy amerikai gyapjúval, sok szarvas-
marhának kell lennie, mert sok trágyára van szükség, és sem a tejnek, sem a
húsnak, sem a nyersbőrnek nem kell versenyképesnek lennie a külföldi áru-
val. És sok sertésre van szükség, mert nincs az a mennyiség, amit az ország
fel ne venne. A lótenyésztés terén fennálló helyzetet külön tárgyaljuk, s ezért
előzetes jóslatokba nem bocsátkozunk.
Állattenyésztésünk állandó, súlyos kérdése most tehát az, hogy vitatha-
tatlanul fennálló komoly takarmányozási nehézségek mellett miként tart-
ható fenn a létszám és javítható a minőség. Ezt a kérdést az egyes állatfajok
tenyésztésével kapcsolatosan célszerű lesz külön-külön vizsgálat tárgyává
tenni.
A szarvasmarha-tenyésztés
Mindenekelőtt ismerjük el, hogy a szarvasmarha-tenyésztés fejlesztése érde-

kében sok olyan intézkedés történt a kormányzati szervek részéről, amelyek
elvileg megadták a lehetőséget arra, hogy e téren komolyabb eredményeket
érhessünk el. Elég lesz talán megemlítnünk a törvényhatósági állattenyésztési
alapok létesítéséről szóló rendeletet, az üszőborjúvágási tilalmat, a tenyészál-
lat-kiállítások bírálati rendszerének célszerű módosítását, a tenyészállat-akci-
ókat, a törzskönyvelési munkálatok kiterjesztését, a vágóállat-igénybevételi
eljárás szelektáló jellegének kiemelését stb. Mindezek a nagyszerű elgondo-
lások azonban részletkérdéseket is csak abban az esetben oldanak meg, ha
végrehajtásukban az eredeti elgondolás, módosulást nem szenved. A gyakor-
latban sajnos ezek a – legalábbis részletkérdések megoldása szempontjából
– eszményi elgondolások nem vezetnek gyökeres megoldásra, mert olyan té-
nyezők jutnak szerephez, amelyek hatásával előre nem mindig lehet számolni.
Így például Erdélyben többnyire tehenek, sőt utóbbi időben fiatal üszők ke-
rülnek beszolgáltatásra, ami az utánpótlás biztosítását rendkívüli mérték-
ben veszélyezteti. A szopósborjúvágások engedélyezése ugyancsak komoly
veszélyt rejt magában, s az ezen réven nyert tejtöbblet vélt biztosítása nem
látszik elég súlyos oknak egy ilyen intézkedés meghozatalára.
Nem vitás, hogy a válságot a takarmánykérdés megoldása hárítaná el,
mert megfelelő takarmányalapra könnyen és gyorsan fel lehet építeni egy
színvonalas állattenyésztést. Itt azonban – éppen a háborúra való tekintet-
tel, arra a háborúra, amit általában nem mint gyors intézkedéseket kierősza-
koló tényezőt, hanem mint egy intézkedések elodázását indokoló akadályt
szeretünk emlegetni – a legradikálisabb intézkedésekre van szükség. A há-
borús állapot éppen lehetőséget ad rendkívüli, de nagy horderejű intézke-
dések tételére, s ezért ezt a lehetőséget kötelessége a felelős tényezőknek
megragadni, még akkor is, ha az eredmények jelentkezéséig népszerűtlenné
teszik magukat. A rét-és legelőkérdést kell elsősorban megoldani, mert ál-
lattenyésztésünk erre van alapítva. S mindaddig, amíg tartós béke nem lesz,
s így külkereskedelmi kapcsolataink meg nem szilárdulnak, addig ezen az
alapon kell gazdálkodnunk. A kérdést azonban nem lehet pár vagy pár száz,
legjobb esetben pár ezer holdra kiterjedő meszezési, finn-nyárs, gyepvetőmag
vagy legelőtakarítási akcióval megoldani, hanem az elkarsztosodó legelők
felső régióinak azonnali teljes befásításával, a lejjebb fekvő területeknek vé-
dőfasorokkal való fásításával, és az összes legelő-karbantartási munkálatok
közmunkával való elvégeztetésével. S ha ezeknek a megoldására bármilyen
anyagi áldozat vagy bármilyen erőszakos intézkedés kellene, akkor is a leg-

sürgősebben megvalósítandók, mert különben fokozatosan pusztulnak ki a
még meglevő, de komoly értéket alig jelentő legelők. A sajátos beerdősülési
viszonyokkal rendelkező székelyföldi, havasi legelővidékeken pedig az er-
dészeti és a földmívelési igazgatás együttesen kell megtalálja a módot, hogy
az erdő- és legelőgazdálkodás összehangolásából a székelyföldi állattenyész-
tés alapja alakulhasson ki.
Rét- és legelőkataszterünk van, s az állatok összeírása is rendszeresen
megtörténik. Joggal kérdezhetjük azonban, hogy a két adat összevetése és
kiértékelése megtörténik-e annak megállapítása céljából, hogy az egyes vi-
dékeken mekkora a legelő teherbíró-képessége, nincsenek-e nagymértékben
túlterhelve, vagy – ami nemzetgazdasági szempontokat szem előtt nem tartó
idegen ajkú lakosság által birtokolt területen könnyen előfordulhat – nin-
csenek-e legelőterületek kihasználatlanul?
A juhtenyésztés
Magyarország nem képes gyapjúszükségletét a hazai termelésből fedezni.

Nem képes békeviszonyok között sem, amikor a hadigépezet szükségletei
lényegesen kisebbek. Mégis azt tapasztaljuk, hogy az ország juhállománya
az utóbbi években fokozatosan csökkent. A közellátás rendelkezésére álló
gyapjúmennyiségek pedig még a juhállományhoz viszonyítva is apadtak.
Ennek oka részben a rendkívüli rossz időjárás s annak következtében a be-
tegségek, elhullások nagyobb aránya és az átlagos nyírósúly csökkenése, a
megnövekedett húsfogyasztás, de nem utolsó sorban a termelésre kedvezőt-
lenül ható gyapjú-árpolitika.
A jerkevágási tilalom az utánpótlást volt hivatott biztosítani, gyakorlat-
ban azonban a rendelet alig volt hatályos, amennyiben a vágások ellenőr-
zése szinte lehetetlen volt, s így jerkebárányok éppen olyan nagy számban
kerültek levágásra, mintha a rendelet fent sem állott volna.
Az egyetlen gyökeres megoldás az egy éven aluli bárányok vágásának
teljes eltiltása lenne, mert sokkal kisebb baj az, ha a lakosság étrendjéből
a háború időtartamára hiányzik a bárányhús, mintha honvédségünket és a
polgári lakosságot nem lehet ellátni a legszükségesebb ruházati cikkekkel
sem. Kétségtelen, hogy az egész szaporulat egyévi továbbtartása fokozná a
takarmányozási gondokat, azonban az így elérhető gyapjú- és hústöbblet
megérdemelné egy, a mostaninál gazdaságosabb takarmányozási rendszer

meghonosítása érdekében hozandó áldozatokat.
A szarvasmarha- és juhtenyésztés kérdéseinek megoldása a háború időtar-
tamára vonatkozóan tehát – úgyszólván kizárólag takarmányozási kérdés.
S mindaddig, amíg a legelő- és rétkérdést a fenti szellemben és szempontok
szerint intézményesen megoldani nem lehet, addig csak szántóföldi takar-
mánytermesztési, illetve takarmánygazdálkodási kérdés. Ez pedig a dolog
természeténél fogva egy, legfeljebb két év alatt megoldható kérdés. Erdély-
ben különösképpen. Nálunk ugyanis – hála az EMGE munkájának – az er-
jesztett takarmánytárolás jelentőségét a kisgazda-társadalom is felismerte,
s így a téli takarmányozás alapjainak biztosítására megvannak a legszéle-
sebb lehetőségek. Az ugarterületek szántóföldi takarmánnyal való bevetése,
a második sarktétel, aminek megoldása – a vetőmaghiány leküzdése ese-
tén – csak az egészséges intézkedések megfogalmazásán és erélyes gyakor-
lati végrehajtásán múlik.
A sertéstenyésztés
A sertéstenyésztés erőssége Erdélyben általában sohasem érte el a trianoni

ország mértékét. Az utóbbi két évben azonban olyan katasztrofális létszám-
csökkenés állott be, hogy nyugodtan beszélhetünk a mélypontról. 1941 nya-
rán a veszély már előre látható volt, hatályos intézkedések mégsem történtek.
A sertés abraktakarmánya beszerzési nehézségek miatt 1941–1942 telén a kény-
szerű sertésvágások már olyan mértéket öltöttek, amire addig alig volt példa.
1942 kora tavaszán a szopós és választott malac ára a takarmányhiány követ-
keztében jelentkező kereslet hiány miatt jóval a rögzített ár alá süllyedt, így
a süldőneveléshez alkalmas anyag malackorban fogyasztásra került. Ezért
nem volt meglepetés, hogy 1943 tavaszán beállítani való süldőt alig lehetett
kapni, s azok a tételek, amik forgalomba kerültek olyan magas árakon cse-
réltek gazdát, amilyent csak egy kevés előrelátással dolgozó háborúsgazdál-
kodás produkálhat.
A tenyésztési és hizlalási kedvet a Jurcsek-rendelet határozottan kedvező
irányban befolyásolta s minden valószínűség szerint ez volt a fő oka, hogy
mind kocasüldőben, mind beállítani való süldőben olyan nagy kereslet mu-
tatkozott 1943. tavaszán. Az 1943. évi gyenge kukoricatermés azonban megint
komoly nehézségek elé állítja sertéstenyésztésünket. Éppen ezért mint takar-
mánygazdálkodási és sertéstenyésztés-politikai szempontból legcélszerűbb
eljárást a sertéshizlalás középsúlyra való átállítását tartjuk legcélravezetőbb-

nek. Ezt az eljárást széles körben kellene ismertetni, s az egész országban
általánosítani, mert ezen a réven a takarmány-kihasználási százalék lénye-
gesen növelhető, tehát 1 kg. Élősúly előállításához kevesebb takarmányra
van szükség, a csontozat és izomzat kiépítésére nem kell olyan nagy súlyt
fektetni, a hízlalási időszak megrövidül, tehát a létszámemelés rövidebb idő
alatt elérhető stb. stb. Ennek az eljárásnak gazdasági és takarmánygazdál-
kodási, tehát közélelmezési előnyeit Csáki Ferenc, az ország egyik legkivá-
lóbb gyakorlati és elméleti sertéstenyésztő gazdája részletesen kifejtette és
kísérleti adatokkal igazolta. Ezt az átállítást tehát – mely óriási takarmány-
készleteket szabadít fel –, amelyek más állattenyésztési ágban hasznosítha-
tók: minden eszközzel a legsürgősebben keresztül kell vinni, s ezen a téren
elsősorban a helyes felvilágosító munka vezethet eredményre.
A lótenyésztés
A lótenyésztést általában mindig más hatóerők befolyásolták mint a többi há-

ziállatfaj tenyésztését. A lótenyésztésnek, mint mezőgazdasági üzemi ágnak
a rentabilitását rendszerint nem közgazdasági vagy kereskedelmi tényezők
határozták meg, hanem sokkal inkább a honvédelmi szükségletek. Ezért a
háborús évektől legtávolabb eső béke-években rendszerint a legkedvezőtle-
nebbek voltak a lóárak, tehát legkevésbé kifizetődő a lótenyésztés. Éppen
ezért, a mostani világháborút megelőző években a magyar lótenyésztés ismét
válságos időszakát élte, s a ló-értékesítés kérdésének kedvező megoldása
igen sok fejtörést okozott. A háború aztán az ilyen kérdéseket egy csapásra
oldja meg. Mivel a lovas-alakulatok szerepe azonban egyre csökken – ami a
hadseregek gépesítése mellett természetes is – a huszárló típusú ló tenyész-
tésének jelentősége is egyre kisebb lesz. A málhás és hámos ló használata
azonban a mai hadviselési feltételek mellett sem csökken, s ezért a hegyvi-
déki kistestű és a síkvidéki gazdasági használatra is alkalmas, de honvédelmi
célokra is megfelelő, főként edzettségével és ellenálló-képességével kitűnő ló
tenyésztése továbbra is kifizetődő lesz. Üzemstatisztikai adatok alapján vég-
zett vizsgálatok arra az előrelátható megállapításra vezettek, hogy a kisüze-
mek – kis- és törpebirtokok – a mezőgazdasági művelés alatt álló területeik
kis területe miatt képtelenek egy kettős lófogatot üzemükben gazdaságosan
kihasználni. A kisgazda lótartás tehát (tekintve, hogy gazdasági munkákra
legalább kettősfogatra van szükség) üzemgazdasági szempontból vesztesé-
ges. A csikónevelés, tehát lótenyésztési tevékenység, kistenyésztőknél pedig

csak úgy lehet eredményes, ha a csikónevelés nagyobb kiterjedésű, tehát meg-
felelő mozgást biztosító területen történik. Vagyis a kisgazda jó csikót csak
akkor tud majd nevelni, ha közös csikólegelő áll rendelkezésére.
Miben foglalhatók tehát össze az erdélyi lótartás és lótenyésztés felada-
tai? Kisgazdaságok csak annyi lovat tartsanak, hogy kb. 25 katasztrális hold
mezőgazdasági ingatlanra essék 1 pár ló. Ez az emberi természet ismereté-
ben és a mai államgazdasági rendszerek között (amíg a magángazdaság
és tulajdonjog érintetlensége fennáll) másként nem valósítható meg, mint-
hogy szomszédos kisbirtokosok közül egy tehetősebb tartson lófogatot, s
azt a szomszédos, lófogattal nem rendelkező kisgazdaságokban végzendő
bérmunkák vállalásával használja ki teljes mértékben. Ez a tétel így megfo-
galmazva a paragrafusok béklyóiban vergődő mai magyar ember számára
lehetetlenségnek számít, mert látszólag az emberi szabadcselekvési jogokat
kellene megvalósítani, valójában azonban azt jelenti, hogy a mezőgazda-
sági kisüzemet fölös tehertételtől szabadítanók meg s ezzel racionalizálnék.
A szaporulat biztosítása érdekében a kisüzemeknek gazdasági használatra
is, lehetőleg csak kancákat kellene tartaniok, mert a csökkentett munkaidő
mellett a csikóztatás a gazdasági munkák elvégzésében komoly akadályt
amúgy sem jelent.
A megfelelő kiterjedésű legelőkkel nem rendelkező, kistenyésztők kancá-
itól származó csikókat a közös csikólegelőkön kellene felnevelni, a közte-
nyésztésre alkalmasnak látszó méncsikókat az állam egy éves korban kellene
megvásárolja, s a tenyésztésbe vétel helyének ökologiai viszonyaival azonos
természeti viszonyok között felnevelje.
Az állami és kisebb magánménesek teljesítőképességét fokozni kell, azon-
ban – különösképpen Erdélyben – a tenyésztésnél a hangsúlyt az edzettségre,
igénytelenségre, munkabírásra, gazdasági használhatóságra kell fektetni,
mert hiszen úgy a gazdasági, mint a katonalónál ezek a legfontosabb tulaj-
donságok. A hegyiló tenyésztése különös fontosságú s ezért ezzel a kérdés-
sel más helyen részletesen foglalkozom.
Naptárunk közli Konkoly Thege Sándor dr. földmívelésügyi államtitkárnak

Erdély mezőgazdasági helyzetéről tett nyilatkozatát, melyben kifejtette, hogy
az állattenyésztés terén elért eredmények Erdélyben kielégítőek s általában
kedvezőbbek, mint a növénytermesztés vonalán. Ez a kijelentés azonban
legfeljebb jogos elismerés, megnyugtatás, biztatás lehet, hogy az eddig vég-

zett munka nem volt hiábavaló. Nem szabad azonban úgy értelmezni, hogy
megelégedhetünk a jelenlegi helyzettel, hiszen eddig még csak részletkér-
déseket vittünk kis mértékben előbbre, de nem oldottuk meg alapvető kér-
déseinket. Ahhoz, hogy ezeket most már az egyenes irányban való haladás
jegyében, intézményesen megoldhassuk, egy átfogó gazdaságpolitika kere-
tében összhangba kell hozni a növénytermesztést, rét- és legelőgazdálko-
dást, közellátást és állattenyésztést. Az így megállapított gazdaságpolitikai
célkitűzéseket pedig a legerőteljesebb intézkedésekkel, az állami beavatko-
zás minden eszközének alkalmazásával kell véghezvinni.
Erdélyi Gazda Naptára, 1944. 291–299.

Az 1945. évi agrárreform Erdélyben
Dr. Nagy Miklós tudományos életművében kivételes hely illeti meg ezt a tanulmányt.
Nemcsak agrár- és intézménytörténeti jelentősége révén. Politika-történeti relevan-
ciája is van, hiszen a kézirat idejekorán eljutott az 1945-től Budapesten működő
Béke-előkészítő Bizottság Erdély-szakértőjéhez, Demeter Bélához. A tanulmánynak –
tudomásunk szerint – ez a harmadik kiadása. Először a Bolyai Tudományegyetem
Társadalomtudományi Intézetének gondozásában jelent meg a Jordáky Lajos szer-
kesztette Társadalomtudományi Tanulmányok sorozatban. Másodszor – az eredeti
szedés felhasználásával – az ugyancsak Jordáky-szerkesztette Társadalomtudomány
és Politika c. folyóirat 1946. évi októberi számában. A Jordáky-hagyatékban fenn-
maradt levonat szerint a szerkesztő ezt az utasítást adta a nyomdásznak: a „cenzúra
által kidobott részek kijelölve”. A Kolozsvári Központi Egyetemi Könyvtár nyilván-
tartásában a 458619-es jelzet alapján hiába kerestük a tanulmányt; mindannyiszor
azt a választ kaptuk: tudjuk, hogy megvan, csak azt nem, hol és kinél. Nem itt a helye
a válasz kommentálásának. A lényeg az, hogy Az 1945. évi agrárreform Erdély-
ben végül is visszakerült könyvtári helyére. A többi már az arra hivatottak dolga.
A címben foglalt kérdéssel a Társadalomtudomány és Politika 1946. januári szá-

mában már foglalkoztak egy általánosabb tanulmány keretében.1 Célunk
ezért most az elméleti kérdéseket társadalomtudományi síkon nélkülözők,
a végrehajtás kérdésével közvetlenül nem foglalkozók számára is áttekint-
hető ismertetést adni, különös tekintettel az Erdély sajátos helyzetéből adódó
körülményekre.
Átfogó képet nyújtani az 1945. évi agrárreform2 erdélyi vonatkozásairól,
különösképpen pedig eredményeiről, egyelőre megoldhatatlan feladat, mivel
1 Társadalomtudomány és Politika. I. évf. 1. kötet. 1946. január. Dr. Incze Miklós: Agrárreformok
Közép- és Délkelet-Európában.
2 Az egyszerűség kedvéért a diszciplináris szempontból helyesebb „földbirtokreform” kifeje-
zés helyett a továbbiakban az „agrárreform” szót fogom használni, egyrészt, mert a hivatalos
román terminológiához közelebb áll, másrészt, mert a köztudatban ez a formája ismeretesebb.
annak munkálatai még folyamatban vannak, és így az abban az esetben sem

lehetne teljes, ha az összes hivatalos adatok rendelkezésünkre állanának, mert
kétségtelen, hogy ezek is korrektívumot igényelnek, mint ahogy az 1921. évi
földbirtokreformról közreadott hivatalos adatok is helyesbítésre szorultak,3
annak ellenére, hogy a kérdéssel foglalkozó első komoly tanulmány csak
1925-ben – vagyis a jelenlegit megelőző földbirtok-reformtörvény megjele-
nése után négy évvel – jelent meg. Ennek szerzője pedig a legfelsőbb agrár
reform-szervnek vezértitkára volt,4 akinek a hivatalos adatok hiánytalanul
rendelkezésére állhattak.
Megnehezíti a teljességre törekvést az a körülmény is, hogy az agrárre-
form végrehajtása és az orosz–román fegyverszüneti szerződés értelmében
létrehozott CASBI5 rendelkezéseinek alkalmazása igen sok helyen – éppen
Erdélyben – összekapcsoltatott, anélkül, hogy ezt megelőzően elvileg a két
intézkedés normái összehangoltattak volna.6
Egy további nehézség, mely fogyatékosságot eredményez: az agrárre-
form-törvénykezés sokfélesége s a különböző formában és helyen7 megje-
lent jogszabályok beszerzésének körülményessége.
3 Vö.: Dr. Móricz Miklós: Az erdélyi föld sorsa. 179–185. és Venczel József: Az erdélyi román földbir-
tokreform. 86–87.
4 A könyv szerzője Mititza Constantinescu, az agrárkomité vezértitkára volt. Munkájának címe:
L’evolution de la proprieté rurale et la reforme agraire en Roumanie. Buc., 1925.
5 CASBI = Casa de Administrare și Supraveghere a Bunurilor inamice, vagyis magyarul: El-
lenséges Javak Kezelési és Felügyeleti Alapja. Egy ideig pénzügyi szempontból végrehajtó
szerve a Creditul Funciar Urban bukaresti intézet volt. Megyei szervei az Ellenséges Javak
Megyei Hivatala (Oficiul judeţean al Bunurilor Inamice) és a vármegyei mezőgazdasági ka-
marák. Az agrárhatóságokkal semmi intézményes kapcsolatuk nincsen.
6 Így pl. nem azonos elvek alapján bírálják el a „távollévők” vagy „menekültek” helyzetét. El-
vileg egyáltalán nem kizárt az a lehetőség, hogy az 1944. őszi események idején eltávozott
személy ideiglenes eltávozását a földreformszervek kisajátításra alapot szolgáltató tettnek mi-
nősítsék, míg ugyanakkor ugyanannál a személynél ez az egyébként teljesen indokolt cselek-
mény semmilyen vagyonjogi joghátránnyal nem jár.
7 A jogszabályok közül egyesek a hivatalos lapban törvényrendelet, mások ugyancsak a hivata-
los lapban miniszteri határozat (Decizie), ismét mások nyomtatott füzetekben vagy röplapo-
kon „Utasítások” (Instrucţiuni), végül egyes jogszabályok kinevezési okmányokban (Numire),
vagy éppen csak a végrehajtó szerveknek szóló (agrárreform bizottságok, mezőgazdasági ka-
marák) intern – tehát a publicitást és hozzáférhetőséget nélkülöző – körrendeletek (ordin
circular) formájában láttak napvilágot. A Központi Bizottság (Comisia Centrală) határoza-
tai pedig – melyek a joggyakorlat kialakítása szempontjából rendkívüli jelentőséggel kellene,
hogy bírjanak – utóbb kizárólag napilapokban jelennek meg, a határozat indokolásának köz-
lése nélkül, így tehát a vizsgálódás szempontjából értéktelenek. A jogszabályok gyűjteményes
Ezek szerint a közlendő részleges adatok is csak ideiglenesnek tekinthe-

tők, annál is inkább, mert a véglegesítő munkálatok befejezést még nem
nyertek, és állandó módosításnak vannak kitéve. Az adatokat kérdőíves, kér-
dőpontos körleveles magángyűjtés útján egyes esetekben hivatalos kimuta-
tások alapján közöljük.
Tárgyunk vizsgálatánál az alábbi szempontok szerinti csoportosítást lát-
tuk helyesnek alkalmazni:
1. Az agrárreform elméleti alapjai;

2. Előzményei, különös tekintettel az 1921. évi agrárreform által terem-
tett helyzetre;
3. A jelenlegi agrárreform elméleti kilátásai Erdélyben;
4. Gyakorlati menete;
5. Jogszabályai;
6. Eljárás;
7. Története, az érdekelt gazdaérdekvédelmi, nemzetiségi szervezetek és
demokratikus pártok állásfoglalásának és tevékenységének tükrében; és
végül:
8. Eredményei.
A földreform diszciplináris szempontból – mint agrárpolitikai beavatko-

zás – a mezőgazdasági szociálpolitika alapkövének tekinthető. A szocialista
iskolák mind célját, mind alkalmazásának módját illetően eltérő állásponto-
kat képviselnek. Anélkül, hogy részletekbe kívánnánk bocsátkozni – amint-
hogy bevezetőnkben kifejtettük, hogy ezt nem tekintjük feladatunknak –,
megemlítjük Henri George „george-izmus” néven ismert felfogását, amely
magát a földosztást célra nem vezető beavatkozásnak tekinti, s ezzel ellen-
kiadásban még nem jelentek meg. Az első kommentált gyűjteményes kiadás Gr. Zotta szer-
kesztésében csak az 1945. évi július hóig megjelent jogszabályokat foglalja magában. A tör-
vény és végrehajtási utasítása magyar nyelven is megjelent a Drum Nou brassói nyomda
kiadásában, a Földmívelésügyi Minisztérium kiadványaként. Teljes címe: Földművesek törvé-
nye. A földbirtok-rendezésről szóló törvény, annak végrehajtási utasítása és a törvény magyarázata. Ez
magában foglalja a földművelésügyi miniszter jelentését, a kormány nyilatkozatát, dr. Groza
Petru nyilatkozatát és a kormány egy kiáltványát, természetesen a törvény és végrehajtási uta-
sításának szövegén kívül.
tétbe kerül Damaschke „Bodenreform” elnevezés alatt ismeretes iskolája

felfogásával, amellyel igen sokan tévesen azonos felfogásúnak ítélték meg.
A „george-izmus” nem a föld tulajdonjogának kérdésében látja a problémát,
hanem a földjáradék minél egyenlőbb elosztásában. Ezzel bizonyos vonat-
kozásban a marxi elmélethez áll közelebb.
A jelenlegi délkelet-európai agrárreformoknál azonban a társadalmi és
közgazdasági szempontok háttérbe szorultak, és előtérbe a politikai szem-
pontok kerültek. Ezért a romániai – és speciálisan az erdélyi – földreform
indokaival elméleti alapon nem is kívánunk foglalkozni. Csupán annyit je-
gyezünk meg, hogy kibontakozását illetően és morfológiáját tekintve ez ha-
tározottan forradalmi jellegűnek mondható, amennyiben végrehajtása – az
átlagot meghaladó nagyságú birtoktestek felosztása – már a törvény megje-
lenése előtt kezdetét vette.8
Minthogy a törvény lényegesebb intézkedéseit a már említett tanulmány9
ismertette, itt még csak arra kívánunk rámutatni, hogy ami a kisajátítást szen-
vedők kártalanítását illeti, a szóban forgó román törvény ezt nem említi, tehát
jelen esetben inkább elkobzásról, mint kisajátításról beszélhetünk, ellentétben
a szomszédos magyarországi törvénnyel vagy az 1921. évi erdélyi10 agrárre-
formtörvény intézkedéseivel.
Újszerű s a második világháborút megelőzően Európában ismeretlen volt
az eljárási résznek az a merész és forradalmi reformja is, hogy a végrehaj-
tást kizárólag a legközvetlenebbül érdekeltekre bízza a törvény, vagyis azok-
nak kell dönteniük a kisajátítás vagy meghagyás mellett, akik maguk között
osztják fel a kisajátítandó területet. Ez jellegzetes ismérve a legradikálisabb
agrárreformnak, s ahol a közreműködő népréteg megfelelő kulturális és er-
kölcsi szinten áll, s a nemzetiségi kérdés nem hatótényező, ott kétségtelenül
ez a helyes s szocialista szemmel egyetlen lehetséges megoldás. Ahol pedig
a nemzetiségi probléma – a Délkelet-Európában ismert káros formájában
– még fennáll, ott a demokratikus államhatalomnak kell éberen őrködnie,
hogy az agrárreform strukturális átalakító hatása el ne torzuljon nemzetiségi
8 Vö.: Földművesek törvénye. 28. (Magyar szövegű kiadás.)

9 Vö.: Dr. Incze M.: I. m. 80–82.
10 Legea de reforma agrară din Transilvania, Banat, Crișana și Maramureș. Megjelent a Mon. Of.
1921. július 30-i 93. számában. Ez az Erdélyre, Bánságra, Körös vidékre és Máramarosra vo-
natkozó intézkedéseket tartalmazza, melyek lényegesen eltérnek az ugyanakkor megjelent 3
másik: az ókirálysági, a besszarábiai és a bukovinai földreformtörvényektől. Vö.: Venczel: I.
m. 18–26. és 101–102.
síkon, mert ezzel a szociális kérdés megoldása csak pár éves vagy legfeljebb
évtizedes eltolódást szenvedhet, s annál rombolóbb formában fog később
jelentkezni ugyanazon nemzet keretén belül. Röviden: az agrárreform útján
alkalmazott birtokpolitikának nem szabad támadónak lennie.
A jelenlegi földreform Romániában az utóbbi kétszáz évben11 a kilencedik
általános jellegű földbirtok-politikai beavatkozás, amelyek közül a földmí-
ves réteg helyzetének javítását illetőleg csak az 1864-es Cuza-féle törvény és
az 1921. évi agrárreformtörvények jelentettek komoly beavatkozást, míg Er-
délyben már 1747-ben Mária Terézia pátensével, 1780-ban az Urbáriumnak
Temes, Torontál, Krassó-Szörény megyékben való kihirdetésével, 1791-ben a
szabad költözködés jogának megállapításával már fokozatosan javul a pol-
gárság helyzete, az 1832–36. évi országgyűlésen Pozsonyban már az alsóház
veszi védelmébe a kiszolgáltatott parasztságot a Habsburgok zsarnokságával
szemben, az 1839–40. évi pozsonyi országgyűlés elfogadja, majd törvénybe
iktatja az örökváltságot, s ezt 1842-ben az erdélyi országgyűlés is magáévá
teszi. 1847-ben az országgyűlés rendezi az úrbért, s 1848-ban végleg megszű-
nik minden kötöttség, Erdély népei nemzeti vagy felekezeti megkülönböz-
tetés nélkül egy időre szabadokká válnak. Ezzel szemben az Ókirályságban
csak az 1919–1921. évi agrártörvények hoznak jelentős, alapvető változást.
Az ottani szociális feszültség és a robotra kötelezett jobbágyok, zsellérek
nyomorúságának fokmérője az 1832 utáni tömeges menekülése ezeknek a
kizsákmányolt rétegeknek főleg Erdélybe, Bulgáriába, ami az 1830-as Regu-
lamentul Organic megjelenésének egyenes következménye, továbbá az Euró-
pai Bizottság jelentése 1857-ben a fejedelemségek helyzetéről, mely jelentés
szerint: „a hivatalnokok korrupciója folytán a parasztság a földbirtokosok
kénye-kedvére van bízva”,12 továbbá az 1888–1889-i véres, elkeseredett láza-
dás és végül – az Averescu által vezetett katonaság mészárlásai által – sok
tízezer román paraszt halálával vérbefojtott 1907. évi lázadás.
Hogy tehát az 1919–1921. évi romániai agrárreform mennyire volt szük-
séges és indokolt a különböző országrészeken, azt a fentiekből nem nehéz
megállapítani. Hogy eredményei után az 1945. évi agrárreform milyen per-
spektívákkal és auspíciumokkal indult meg, arra a következőkben térünk ki.
11 Ezek: az 1778. évi Ipsylanti-féle robotot elrendelő rendelet, Carada törvénykönyve (1812–1818),
a „Regulamentul Organic” (1830), az 1863. XII. 11-i szekularizációs törvény, az 1864. évi Cu-
za-féle Lex rurala, az 1889. évi földreform törvény és az 1905. évi tengeri ellátási alapot léte-
sítő törvény.
12 Vö.: Dr. Móricz Miklós: I. m.: 58.
II
Láttuk, hogy lényegében alapvetően más volt a fejlődés története az Ókirály-

ságban és más Erdélyben. Míg az Ókirályságban az 1919. évi agrárreformig
a zsellérek, földmunkások, gazdasági cselédek és törpebirtokosok helyzete
a legkomorabb volt, addig Erdélyben mind a jobbágyság helyzetét rendező
törvények, mind az egész társadalmi berendezkedés természetesebb s egész-
ségesebb fejlődés lehetőségeit biztosították. Az Ókirályságban a legutóbbi
időkig a legteljesebb munkauzsora folyt,13 Erdélyben a birtokos és alkal-
mazottjainak viszonya a munkavállalók érdekeinek legalább részbeni szem
előtt tartásával rendeztetett.
13 Vö.: Egán Ede: Románia mezőgazdasági viszonyainak rövid vázlata című kiegészítő füzetének 13.
oldalán lévő szöveggel, mely szó szerint ezeket mondja:
Az „invojala” ott a következő:
„A paraszt a teljes megmunkálásra kivett föld terméséből 1/8-ad részt ad az uraságnak,
azonkívül köteles: 1 9/16 kat. hold (2 pogon) búzát és 1–9/16 kat. hold tengerit teljesen meg-
művelni (szántani, vetni, kapálni, aratni és behordani), 30 métermázsa (40 banica) gabonát
a hajóállomáshoz szállítani, 4 szekérnapszámot állítani, 4 gyalognapszámot állítani, 4 13/16
kat. hold (6 pogon) fekete ugart szántani, az útszéleken stb. gyűjtött szénának részét az ura-
ság részére beszállítani, az uraság legelőterületein járó állatai után: 1 nagymarhától 1 frt. 35
kr. (3 lej), 1 birkától 22 kr. (50 bani) legelőbért fizetni és minden évben három tyúkot az ura-
sági konyhába beszállítani.
A leszámolás a paraszttal december hóban történik, amidőn is a tartozás vagy leróvás kö-
vetkező értékben számíttatik fel; 3/4 hold (1 pogon) ugarszántás 2 frt. 25 kr. (5 lei), 3/4 hold
(1 pogon) szántás, vetés és boronálás 2 frt. 70 kr. (6 lei), 3/4 hold (1 pogon) búzaaratás vagy
kukoricakapálás 2 frt. 25 kr. (5 lei), 3/4 hold (1 pogon) ugyanaz behordassál együtt 2 frt. 70
kr. (6 lei), 3/4 hold (1 pogon) tengeri letörés behordassál együtt 2 frt. 70 kr. (6 lei), 3-8 q (1
Chila) gabona szállítása a Dunához (67 kilométernyi távolságra) 1 frt. 35 kr. (3 lei), 1 szekér-
nap 1 frt. 35 kr. (3 lei), 1 gyalognan 45 kr. (1 lei), 1 tyúk 45 kr. (1 lei). Az év végén mutatkozó
különbözet készpénzzel egyenlíttetik ki.
Így a paraszt összes tartozása felrúg egy esztendőben körülbelül 18–72 forintra (40–160
lei), átlagban 36 forintra (80 lei) és abból minél többet dolgozik le, annál kevesebbet kell
készpénzben megfizetnie. Felhozott példánkban az egész falu tartozása, tehát ezen 9720 hol-
das (12 000 pogon) terület megművelésével foglalkozó 300 parasztcsalád szerződtetett mun-
kája kitesz 10 350 forintnyi (23 000 lei) értéket. Amint látjuk, ezek a miénktől teljesen eltérő,
egészen sajátságos mezőgazdasági munkásviszonyok.
A lakosság sűrűbb vagy gyérebb volta s az eddigi invojála jó vagy rossz volta annyira be-
folyásolják a birtokok értékét, hogy a mi fönt közölt esetünkben például a birtokos tulajdon-
képpen nem 9720 holdat (12 000 pogon) adott át a bérlőnek, hanem szorosan véve bérbe
adta a 10 350 frt. (23 000 lej) értékű parasztmunkát.”
Ehhez a döbbenetes beszámolóhoz nem kell kommentár.
Radu Rosetti14 szerint az Ókirályságban a korrupció olyan méretű volt,

hogy a megvesztegetésnek hivatalos tarifája alakult ki. Egyes szerzők15 meg
éppen arról emlékeznek meg, hogy az ókirálysági román jogi rend lehetővé
tette, hogy a jobbágyok kb. 30 százalékának mindössze évi 47 szabad napja
maradt saját munkái elvégzésére, míg a többi napokon robotot végzett bo-
járjának, aki a föld korlátlan ura volt. A bojárnak jogában állott az igénybe
nem vett kézi vagy fogatos napszám – rendkívül magasan megállapított –
ellenértéke fejében pénzt követelni, ami évekre eladósította a kiuzsorázott
jobbágyot. Így fordult elő, hogy egy „mijlocaș” egy évi igénybe nem vett
munkahátraléka fejében olyan adóhátralékkal terheltetett meg bojárja ré-
széről, amit 15 évig fizetett ő és családja.
Ezek után lássuk, milyen örökséget hagyott reánk az 1921. évi agrárreform,
amelynél az indító okok csak kis részben voltak társadalmiak, Erdélyben
– amint az eredmény is mutatja – sokkal inkább nemzetiek.
Popescu16 ugyan azt állítja, hogy: „Így a törvény ugyanazon törvényes
kisajátítási eljárás alá vette az ókirálysági román állampolgárokat, mint az
erdélyieket, sőt bizonyítható, hogy az erdélyi kisajátítási törvény kedvezőbb
a kisajátítottakra, mint az ókirálysági, mi mégis kénytelenek vagyunk állítá-
sát hiteles adatok birtokában kétségbe vonni.”17
Az 1921. évi erdélyi agrárreformtörvény megszerkesztésénél18 a Kormány-
zótanács (Consiliul Dirigent) által összeállított birtokstatisztikát vették fi-
gyelembe, amely azonban torzította az adatokat, olyan csoportosításokat
alkalmazva, amelyekre nézve nyers adatok a hivatalos statisztikai felvételek-
ben nem állhattak rendelkezésükre.
Ez a törvény célját 4 pontban határozza meg, éspedig: 1) a falusi magán-
birtokokat, községi legelőket és erdőket szaporítani és kiegészíteni; 2) a nem-
zeti ipar fejlődését megkönnyíteni; 3) megkönnyíteni az életet városokban,
14 Vö.: Dr. Șerban Mihail: Rumäniens Agrarverhältnisse. Berlin, 92.

15 Vö.: Bernát István: Tanulmányok az agrárpolitika és a magyar agrármozgalom köréből. 268.
16 Prof. Tudor Popescu–Buzău: Problema agricolă în România în trecut, prezent și viitor. 180.
17 Vö.: Venczel J.: I. m. 103. Eszerint, ha Erdélyben is az ókirálysági földreformtörvényt alkal-
mazták volna, a kisajátított területeknek 59%-a, tehát a felénél jóval több nem lett volna kisa-
játítható (észak-erdélyi vonatkozásban).
18 Ezt megelőzte az Erdélyi Kormányzótanács törvénytervezete, melyet a kormány 1919. szept.
10-én elfogadott és 3911. számmal rendelettörvény erőre emelt. (Vö.: Prof. T. Popescu–Buzău:
I. m. 77.)
bányászati és fürdőközpontokban; 4) általános kulturális, szociális, gazda-

sági és testnevelési szükségletek kielégítése.
Az eredmény ismeretes: a szociális cél elveszett a nacionalista végrehajtó
és törvényhozó szervek kezei között, ami kitűnik az alábbi táblázatból:
Ismeretlen jellegű kiosztás

terület – kataszteri hold
Politikai községek
Összesen kiosztott
Állam és állami
Igényjogosultak
Űintézmények
Összesen %
Egyházak
részesedése %-okban
1 223 485 21,0 2,4 58,8 15,2 2,5 100,0
Vagyis a 12 vármegyében19 a kisajátított 1.223.485 kat. hold területből mind-

össze 257.387,9 kat. holdat osztottak ki az igényjogosult személyeknek, míg
a politikai községek 58,9%-ot és az állam (nagyrészt állami rezervák formá-
jában, melyek később különböző – de semmi esetre sem szociális – felhasz-
nálást nyertek) 15,2 %-ot kapott.
Nemzetiségi szempontból a juttatott igényjogosultak megoszlása a fenti
12 vármegyében az alábbi: román 66,7%, német 1,0%, magyar 28,2% és egyéb
4%. Ha viszont a közületi juttatásokat is az azokat alkotó nemzetiségek arány-
száma szerint vesszük figyelembe, a magyar nemzetiség háttérbe szorítása
még szembetűnőbb, amennyiben ebben a csoportosításban a magyarság ré-
szesedése már csak 25,7%, szemben az ugyanezen területen mutatkozó 51,4
%-os nemzetiségi arányszámával.20
De a szociális jelleg mellőzését igazolja az alábbi kimutatás is:21
19 Az 1940. aug. 30-i diktátummal elcsatolt Beszterce-Naszód, Bihar, Csík, Háromszék, Kolozs,
Maros-Torda, Szatmár, Szilágy, Szolnok-Doboka, Udvarhely és Ugocsa megyék.
20 Az 1910 évi népszámlálási adatok szerint. (Vö.:Venczel J.: I. m. 100.)
21 Vö.:Venczel J.: I. m. 104.
Az igényjogosultak jutaléka 451 653,96 ha

Községi erdő 418 361,43 ha
Községi legelők 484 805,24 ha
Az állam igazgatásában maradt erdők 179 162,00 ha
Kiosztásra alkalmatlan területek (!) 36 442,78 ha
Közérdekű rezervák 93 383,2 ha
Összesen: 1 663 809,03 ha
Vagyis kereken 2 891 700 kat. hold, amiből mindössze 784 972 kh., vagyis
27,15% került a – nem is nincstelen és törpe, hanem – kisbirtokosság (10 hek-
táron aluli) kezére!22
A birtokkategóriák struktúráját ez a reform lényegesen megváltoztatta ugyan,

de nem a külföldi propagandában hangoztatott irányban, amennyiben a 100
kat. holdnál kisebb köz- és magánbirtokok területét mindössze 6,5%-kal gya-
rapította (vagyis még 1/15-öd résszel sem), ellenben 25,5%-kal növelte a 100
kh.-on felüli birtokok állományát.23
Tehát a juttatási oldalon látjuk, hogy a szociális szempontok nem érvé-
nyesültek. Hát vajon a kisajátítási oldalon igen-e?
Adataink szerint az 50 kat. holdon aluli kis- és törpebirtokosok birtoka-
inak 51,4%-a, az 50–100 holdasokénak 53,3%-a esett kisajátítás alá.24 De ezt
igazolja az is, hogy összesen (csak Észak-Erdélyről beszélünk!) 1012 köz-
birtokot együttesen 443.567,5 kat. hold területtel sajátítottak ki, márpedig
az erdélyi közbirtokokra senki nem mondhatta (s nem mondhatja még ma
sem!), hogy azok feudális jellegűek.
Nemzetiségi szempontból vizsgálva a kisajátítási oldalt, azt hisszük, elég
lesz a végeredményt közölni: a kisajátított terület pontosan 86,1%-át magyar
tulajdonosoktól vették el, míg a románság a kisajátított területnek mindös�-
sze 4,9%-át adta.
Mennyire felelt meg a juttatottak személyének kiválasztása gazdasági rá-
termettség szempontjából, arra úgy hisszük legjobb lesz a legilletékesebb-
22 Az adatok Erdély, Bánság, Körös-vidék és Bánát egész területére vonatkoznak.

23 I. m. 105.
24 I. m. 91, 54.
nek, a törvény szerkesztőjének – magának Garoflid miniszternek – saját

szavait idézni:
„Pământul s-a împărţit la cei ce nu aveau și la cei ce luptaseră în război.
Plugarii de seamă, elementele selecţionate sub regimul învoielilor agricole,
fruntașii satelor, acei care erau temeiul culturii proprietăţii mari, au rămas
în multe părţi neîmproprietăriţi, fie că aveau pământ, fie că erau în catego-
rii prea depărtate: iar atunci când au fost puși la împroprietărire, ei au avut
prea puţin pământ faţă cu ce erau obișnuiţi să lucreze în trecut. În aceste
condiţiuni situaţia lor s’a înrăutăţit, cu deosebire că ei nu mai găsesc acum
în moșia boerească redusă, pământul de care aveau nevoie.
Plugăria ţării o fac astăzi în mare parte elementele cele mai slabe econo-
micește, iar cei altădată mai activi, cari nu se mulţumeau să-și muncească
numai pământul lor propriu, nu mai găsesc destul pământ, ca să-și poată
menţine mijloacele superioare de muncă”.25
Maga Popescu-Buzău – aki nemzetiségi szempontból kifogástalannak mi-
nősíti az 1921. évi földreformot – leszögezi, hogy: „vom vedea cum predo-
mină la alcătuirea legii motivul politic asupra celui economic”.26
Az 1921. évi földreformot megelőzően fennállott birtokviszonyok bemu-
tatására egy közismert számsort adunk, melyből kitűnik, hogy a törpe- és
kisbirtok részesedése az összbirtokállományból 18 európai állam közül csak
kizárólag az északi és észak-nyugati kertgazdaság és belterjes állattenyésztő
jellegű gazdálkodást űző államokban: Norvégiában, Hollandiában, Finnor-
szágban, Svájcban, Dániában, Litvániában, Észtországban és Svédországban
volt az erdélyinél magasabb, amennyiben Erdélyben a törpe- és kisbirtokok
már 1910-ben az összbirtokállomány 74,7%-át képviselték, míg pl. Francia-
ország, Románia, Csehszlovákia, Ausztria stb. mind inkább közép- és nagy-
birtokjellegűek még az 1929–1930. években is, tehát a földreformok után.
Természetesen az adatokat torzítani lehet, ha nemcsak a mezőgazdasági,
hanem az összterületet vesszük számításba, ami viszont nem reális.
Annak ellenére, hogy a törvény hétholdas birtokok létesítését tűzi ki célul,
egy 1928. évi adat szerint 693.773 holdból mindössze 993, egyenként hathol-
das és 1183, egyenként hétholdas parcellát, vagyis együttesen 14.257 kat. hol-
dat, az egész területnek mindössze 2–5%-át osztották ki ilyen egységekben.27
25 Vö.: T. Popescu–Buzău: I. m. 59.

26 Vö. T.: Popescu–Buzău: I. m. 58.
27 Vö.: Petrini E.: Reforma agrară. Transilvania, Banatul, Crișana și Maramureșul 1918–1928. I.
310.
III
A nagyméretű és radikális agrárreformokat rendszerint a nagy háborúk szü-

lik. Így természetes volt, hogy a mostani – egy új világrendért folyó – háború
után mindazokon a területeken, amelyeket a Vörös Hadsereg szabadított fel,
földosztásoknak kellett történniük.
Az 1945. évi földreformtörvényt az Országos Demokrata Arcvonalba tö-
mörült pártok és szervezetek készítették elő. A törvény végleges megszer-
kesztését megelőzte a regionális ODA-bizottságok munkája, melyek számba
vették az új földreform kilátásait, az e célra szolgáló területeket és a kisajá-
títás, valamint juttatás irányító szempontjait.
Az Országos Demokrata Arcvonal észak-erdélyi konferenciájának agrár
reform-albizottsága28 1945. február 13-án megkezdett tárgyalásain vitatta meg
a kérdést. A tárgyalásokról készült jegyzőkönyvet – mint értékes, eredeti
történelmi dokumentumot –, valamint határozati javaslatait érdemes lesz
kivonatosan ismertetni, annál is inkább, mert azon különböző világnéze-
tet képviselő politikai pártok, nemzetiségi szervezetek és hatóságok képvi-
selői vettek részt.29
A bizottság először a két megbízott előadó, dr. Chitta Iulian és dr. Venczel
József javaslatait hallgatta meg.
Dr. Chitta javaslata többnyire általánosságokban mozog, és csupán két
kérdésben képvisel határozott álláspontot:
1) hogy nem egyéni juttatás formájában, hanem „közbirtokos jogok” alak-
jában kell a kisajátítandó területeket kiosztani, mezőgazdasági szövetkeze-
tek alakításával, és
2) az első feladatnak azt látja, hogy a törvényhozó az összes olyan jogsza-
bályokat semmisítse meg, melyek a magyarságra nézve kedvezőek voltak, a
„restitutio in integrum” elvének szem előtt tartásával.
Dr. Venczel az egyéni juttatást javasolja, annak hangoztatása mellett, hogy
28 Az albizottság a következő személyekből állott: Dr. Budusan Octavian, Bors József, Biró
Lajos, Boariu Teodor, Boncz András, Felecan Vasile, Lakatos István, Lészay Ferenc, Nagy
Imre, Sabou Traian, Sfralea Vasile, Simon István, Costin Ioan, Filep Sándor, Székely Mihály,
dr. Chitta Iulian és dr. Venczel József.
29 Ezek: Kommunisták Romániai Pártja, Szociáldemokrata Párt, Frontul Plugarilor, Uniunea
Patrioţilor és Romániai Magyar Népi Szövetség, ezenkívül a vármegyei gazdasági felügyelő-
ség, a Mezőgazdasági Kamara, a Szakszervezeti Tanács, két vármegye, az erdészeti hatósá-
gok és az EMGE képviselői. A pártok megbízottai közötti arányszámok: KRP 3, SzDP 1, FP
3, UP 1 és MNSz 5.
a termelőszövetkezetek létesítése az elérendő, de távolabbi cél. Mindenre

kiterjedő, alapos és teljes anyagismeretet eláruló javaslatában kitér az álta-
lános elvi és gyakorlati szempontok ismertetése mellett a telepítések kérdé-
sére és a birtokstatisztikai adatok pontos felvázolására, ezzel lehetővé téve
a bizottság eredményes munkáját. Ugyancsak ő javasolja, hogy az erdőket
– célszerűségi szempontok miatt – vonják ki a jelenlegi törvény hatálya alól,
amit a bizottság szintén magáévá tesz.
A felszólalások és tiszta demokratikus szellemben folytatott viták alap-
ján a bizottság elveti a dr. Chitta-féle javaslatot, ami a kollektív gazdaságok
létesítését illeti, s lényegi módosítást eszközöl a másik javaslaton, hogy ti. a
magyarság bizonyos fokú kárpótlását célzó magyar jogszabályokat helyez-
zék hatályon kívül, kimondva, hogy ilyen jogszabályokat hoztak, illetve te-
lepítéseket végeztek Erdély területén 1919 és 1940 között is, a magyarság
rovására, tehát valamennyi soviniszta szellemben fogant földtulajdont be-
folyásoló jogszabályt hatályon kívül kíván helyeztetni.
A bizottság végül határozati javaslatba foglalja álláspontját, és előadói
kommentárral egészíti azt ki.
A javaslatot és kommentárt a törvény végleges szövegével való összeha-
sonlíthatóság céljából röviden az alábbiakban ismertetjük.
A határozati javaslat 25 pontot tartalmaz. Lényegesebbek a következők:
„A fajgyűlölet szellemében hozott törvények és rendeletek hatályon kívül
helyezendők, s a földmívesség érdekeinek figyelembevételével méltányos és
demokratikus elvek alkalmazása mellett felülvizsgálandók e törvények és
rendeletek okozta birtokpolitikai változások. Ugyancsak felülvizsgálandók
a földmíves érdekek ellenében hozott törvények és rendeletek, valamint az
ezek okozta birtokpolitikai változások.” (1. pont)
Kisajátításra esik minden 50 hektárt meghaladó birtok. „A telekkönyvi-
leg még meg nem osztott, de a tényleges állapot szerint több birtokos ja-
vára együtt vagy megosztottan kezelt birtokok több birtoknak számítanak.”
(3. pont)
„A veteményes kertek, gyümölcsösök és szőlők együttes területéből az 5
hektárt meghaladó rész beszámítandó a mentesülő 50 hektárba.” (4. pont)
„A kisajátítás a birtokra és nem a földbirtokos ellen irányul. A kisajátítás-
sal érintett földbirtokos vallása vagy nemzetisége sem előnyt, sem hátrányt
nem jelenthet.” (6. pont)
„Abszentizmus (távollét) esetében: a vármegyei agrárbizottság határoz a
földbirtok kisajátítása felől.” (8. pont)
„A német hadsereggel eltávozott szászok földbirtokai teljes egészükben,
minden tartozékukkal együtt elkobzandók. Az elkobzott szász birtokok 50

százaléka – a nemzetiségi arányok méltányos mérlegelése mellett – a hely-
beli és a közvetlen környékről származó igényjogosultak között osztandó
fel, másik 50 százaléka – különös tekintettel a móc és székelyföldi népfeles-
legekre – telepítési célokra tartalékolandók.” (10. p)
„Ott, ahol a rendelkezésre álló földterület elég nagy, fokozott gondot kell
fordítani az életképes családi kisbirtokok létesítésére”, továbbá: „az életké-
pes családi kisbirtok erdélyi alsó határa általában 7 kat. hold szántó és 3 kat.
hold rét, felső határa 14 kat. hold szántó és 6 kat. hold, rét.” (14. pont)
„A földkiosztás egyéni juttatások formájában történik. A nagyobb össze-
függő birtoktestekből juttatásban részesülő földmívesek, a felosztott föl-
dek jobb megművelése érdekében, termelőszövetkezetbe tömörülhetnek.”
(15. pont)
„A földbirtokreform végrehajtó szervei:
a) a községi agrárbizottság, amelynek 7 tagját az Orsz. Demokrata Arc-
vonalba tömörült politikai pártok helyi megbízottaik sorából delegálják;
b) a vármegyei agrárbizottság, amely a törvényszéki elnök elnökletével az
említett pártok megbízottaiból, a vármegyei gazdasági felügyelőből, a pénz-
ügyigazgatóból és egy földmérnökből áll;
c) a központi agrártanács, amely kolozsvári székhellyel az Orsz. Demok-
rata Arcvonal észak-erdélyi tanácsa végrehajtó bizottságának ellenőrzése mel-
lett működik.” (19. pont)
„A községi agrárbizottság határozatai ellen a vármegyei agrárbizottsághoz
lehet panaszt beadni; a vármegyei agrárbizottság határozatai ellen viszont
fellebbezéssel lehet fordulni az illetékes ítélőtáblához, amelynek agrárreform
tanácsában az Orsz. Demokrata Arcvonal is képviselteti magát.” (21. pont)
A fentiekben elsősorban azokat a pontokat emeltük ki, amelyek részben
vagy egészben eltérnek a későbbi törvény szövegétől.
A javaslat és a később 187/1945. szám alatt megjelent törvény formájában
kiadott szöveg között tehát elvi kérdésekben kevés az eltérés. Számunkra
mégis lényegesek azok az eltérések, melyek egyrészt a kisajátítható kategó-
riák megállapításában, másrészt az igényjogosultság megállapításában al-
kalmaztak új szempontokat.
Így pl. a törvény a kisajátítandók közé sorolja az ún. „menekülteket”, hiá-
nyosan fogalmazza meg, s a fenti javaslattal ellentétben, a helyi bizottságokra
bízza az „abszentis-fák” kérdését, nem veszi figyelembe a nemzetiségi kér-
dést, telekkönyvi állapot szerint óhajtja megállapíttatni a tulajdonjogi hely-
zetet, kizárja a polgári bíróságok közreműködését az agrárreform eljárásból,
járási földreformbizottságokat létesít, amelyeknek a legsúlyosabb hatáskört

adja, stb. Amint a továbbiakban látni fogjuk, a törvényt és végrehajtási uta-
sítást kiegészítő utólagos jogszabályok a két szöveget közelebb hozták egy-
máshoz a részletkérdésekben is, a módosítások nagyobbára a szóban forgó
javaslat szellemében történvén?30
Az „Előadói kommentár”-ból mindenekelőtt a földreform kilátásait –
észak-erdélyi viszonylatban – meghatározó számadatokat kell kiemelnünk.
„A statisztikai adatok arra mutatnak rá, hogy a mi észak-erdélyi vármegyéink-
ben sem külön-külön, sem együttvéve nincs annyi közép- és nagybirtok,
hogy ezek kisajátítása révén a földigényeket teljes egészükben kielégíteni
lehessen”.31
„A kiosztásra kerülő szántó és rétterület azonban mindössze 115 000 kat.
hold. Ebből pedig csak 40 000 háromholdas parcella szabható ki. A szük-
séget szenvedő családok száma azonban 100 000 körüli. Földbirtokrefor-
munk tehát csak a felét tudja teljesíteni a felmerülő szükségnek, ha nem
kíván megalkudni még azokkal a csökkentett minőségi elvekkel is, amelye-
ket a tervezetben javasolunk”.32 Megjegyezni kívánjuk, hogy a 115.000 kat.
hold rendelkezésre állónak vett terület kiszámításánál az összes 50 hektáron
felüli magánbirtokokat figyelembe vették.
„A helyzetkép csak azáltal válik valamivel derűsebbé, ha az elhagyott szász
birtokokat is tekintetbe vesszük. Itt becslésünk szerint 75 000 kat. hold áll-
hat rendelkezésre, mint magánbirtok. A Beszterce, Teke és Szászrégen körüli
44 község tehát kb. fele annyi lehetőséget biztosít, mint az egész észak-er-
délyi terület, és azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy ezek az elhagyott
szász birtokok Észak-Erdély egyik legfejlettebb mezőgazdasági területét je-
lentik”.33 Ehhez magunk részéről még annyit teszünk hozzá, hogy a statisz-
tikai adatok szerint Észak-Erdély területén az 1921-es földreform alkalmával
az állam és állami intézmények összesen 186.151 kat. hold juttatásban része-
sültek, amely területnek34 egy jelentős része ugyancsak felhasználható lenne
juttatási célokra.
30 Itt példának csak a központi agrárbizottság 1946. február 28-i „Utasításait”, az 1946. V. 31-i
1015/1946, az 1946. IV. 15-i 164 670/1946. és az 1946. VII. 7-i 2746-ös rendeleteket említjük meg.
31 Vö.: Előadói kommentár magyar nyelvű kézirati szövegének 1. oldalával.
32 Vö.: Előadói kommentár magyar szövegű 3. kézirati oldal.
33 Uo.
34 Vö.: Dr. Venczel J.: I. m. 97.
Végezetül a kommentárból még az 1921. évi földreformra vonatkozó alábbi

szövegrészt tartjuk szükségesnek kiemelni:
Az 1921. évi földreformtörvény végrehajtása során a magyar földmívesség
Észak-Erdélyben csak 315 000 kat. holdat kapott. Hogy milyen kevés volt ez,
mi sem mutatja jobban, hogy ugyanakkor a magyar földmívesek közvetlen
érdekkörébe tartozó kisbirtokokból és közbirtokokból nem kevesebb, mint
326 000 kat. holdat sajátítottak ki, tehát több mint 10 000 kat. holddal töb-
bet a nekik juttatott mennyiségnél”.35
IV
Amint köztudomású, az agrárreform a földek birtokbavételével és kiosztásá-

val már a törvény megjelenése előtt kezdetét vette.36 [A cenzúra törölte a mon-
dat első felét – Cs. P.], mert a birtokba lépett személyek igen sok helyen – főleg
nemzetiségi vidéken – később is megakadályozták a tényleges igényjogosul-
tak vagy a jogtalanul jogfosztott tulajdonosok birtokba lépését.
Akadályozta az egészséges kibontakozást az a körülmény is, hogy az első
lelkes hangulatban az itthon lévők természetes helyzeti előnyüket kihasz-
nálva, a fasizmus elleni harcokban, hadifogságban vagy katonai kórházak-
ban még távollévők jogaira nem voltak tekintettel.
Ilyen körülmények között a helyes menetet – az igénybe vehető birtokok
pontos, telekkönyvi alapon történő kataszterezése; a tényleges igényjogosul-
tak összeírása; az igényjogosultak névsorának ellenőrzése és véglegesítése; a
kataszteri és tulajdonjogi állapotok tisztázása; a kiosztásra kerülő területek
parcellázási tervének elkészítése és végül, a telekkönyvi bekebelezés az új
tulajdonosokra – nem lehetett betartani, aminek következménye, hogy igen
sok esetben több agrárreformfórum elbírálása után is tisztázatlan, hogy egy
már másfél éve birtokba vett terület egyáltalán kisajátítható-e?
Ezek azonban csak a kisajátítást szenvedettek szempontjából jelentős kér-
dések, tehát a nagy szociális célú művet magát alapjaiban nem veszélyezte-
tik. A végső aktust amúgy is szakemberek – kataszteri mérnökök – fogják
végezni, mikor a helyzetnek tisztázódnia kell, és akkor azt a földet, mely őt
jogosan megilleti, az igényjogosult bizalommal veheti birtokba.
A 18. cikkely kimondja, hogy a törvény megjelenése előtt kiosztott föl-
35 Vö.: Előadói kommentár 5.

36 Ezért volt szükség a Törvény 18. cikkének beiktatására.
dekre vonatkozólag új kimutatást kell készíteni, amely a törvényes rendel-

kezéseknek megfelelően készítendő el.
A törvény megjelenését (1945. március 22.) követően rendre megalakul-
tak a helyi agrárreform-bizottságok.37 Munkájukat megnehezítette az a kö-
rülmény, hogy az írásbeli munkálatok elvégzésére nagyon sok helyen nem
állott megfelelő személy és nyomtatványűrlap rendelkezésükre, s ezért még
a legszükségesebb írásbeli munkákat sem tudták elvégezni. Így a legtöbb
esetben még a kisajátító határozatokat sem hozták az érdekeltek tudomá-
sára, akik így jogorvoslat iránti beadványaikat csak szóbeli közlés alapján
vagy a tényleges helyzetnek megfelelően nyújthatták be. A jogszabályok ér-
telmében az érdekelt igényjogosultak észrevételeiket (kéréseiket) szóbeli-
leg is előterjeszthették, amit, ha nem vettek jegyzőkönyvbe, később vitatni
lehetett. A kisajátítás alá vont személyek panaszaikat írásban kell, hogy be-
nyújtsák, ellenben rendszeres iktató hiányában azok rendeltetési helyre való
eljutása nem volt ellenőrizhető.
A vitás kérdések a járási bizottságok38 elé kerültek, amelyek – a törvény
rendelkezéseivel ellentétben – ma is sok helyen nem jogász, hanem földmí-
ves, iparos vagy értelmiségi elnökletével működnek. A járási bizottságok
azonban sok helyen nagyon későn alakultak meg,39 s ezzel az eljárás sok ké-
sedelmet szenvedett.
Az 1945. október 27-én kelt 3071-es miniszteri határozattal (Decizie) léte-
37 A helyi agrárreform-bizottságoknak 7–15 földnélküli vagy 5 ha földnél kevesebbel rendelkező

földmívesből kell állaniuk, akiket a község összes igényjogosultjai választanak. Maguk közül
kell megválasztaniuk az elnököt és a járási bizottságba küldendő két tagot is.
A központi bizottság 1946. február 28-i „Utasításai” (19. pont), a földm. min. 1946. május 31-i
1015/1946. sz. rendelete (Decizie) és a 2746/1946 sz. VII. 7-i rendelete (Ordin circular) elren-
delik, hogy a községi és járási bizottságokban a nemzetiségeknek számarányuk szerint kell
részt venniük a bizottság tagjai sorában. (Sajnos, ezen rendelkezéseket még ma sem sikerült
érvényre juttatni, amit igazol pl. az ötvenöt százalékban magyar lakosságú Kolozs [Kolozs
megyei] község, ahol egyetlen magyar sincs a bizottságban).
38 A járási bizottságok elnökét, akinek jogásznak kell lennie, a miniszter nevezi ki. Ő a delegá-
tusok közül 3 állandó helyettest jelölhet ki. A bizottság tagjai a járáshoz tartozó összes köz-
ségek helyi bizottságainak 2-2 kiküldöttje (lásd fenti 36. sz. jegyzetet). Utólag (az említett
1946. február 28.-i „Utasítások”-kal) elrendelték, hogy a főszolgabíró is köteles a munkálatok-
ban közreműködni, s a bizottság székhelyének a főszolgabírói hivatalban kell lennie.
Újabban – rendelet nélkül – úgynevezett „Járási véglegesítő agrárreform tanács”-okat létesítettek,
melyeknek tagjai a járási főszolgabíró, a járási agrármérnök és a járási agrárreform-bizottság
elnöke. A tanács hatásköre az igényjogosultak névsorának végleges összeállítása.
39 Így pl. a tordai járás bizottsága csak 1945. október 19-én tartotta első tárgyalását.
síttettek a vármegyei agrárreform-irányító bizottságok,40 amelyekre a rende-

lettel átruházták a Központi Agrárbizottság41 hatáskörének egy részét, és a
központi agrárbizottsághoz végső döntés céljából már felküldött iratcsomó-
kat visszaküldték ezekhez a megyei bizottságokhoz. Ezek viszont – a rende-
let értelmében – nem hozhattak határozatot, csak véleményeztek (avizează),
és a járási bizottságok voltak kötelesek végleges határozatot hozni. Kötele-
sek voltak azonban (a rendelet III. §-a értelmében) a megyei véleményt ma-
gukévá tenni, vagyis gyakorlatban azt határozni, amit a megyei bizottság.
Ezt a helyzetet később (1946. április 17.) megváltoztatta a 816/1946. sz.
rendelet, amely – anélkül, hogy hatályon kívül helyezte volna az előbb em-
lített 3071/1945. sz. rendeletet – úgy intézkedik, hogy mindazon esetekben,
amikor a járási bizottság nem teszi magáévá a megyei bizottság határozatát,
az iratcsomó felküldendő Bukarestbe a Központi Agrárbizottsághoz, dön-
tés céljából.
Időközben a Miniszterelnökség egy határozatával Miniszterközi Agrár-
reform Bizottságot létesítettek,42 amelynek tevékenysége főként a nézetelté-
réseknek a helyszínen való orvoslásában, tanácsadásban merült ki, és 1946.
augusztus 3-án meg is szüntették. Ennek hatóságjellege nem volt.
40 Hivatalos nevük:Comisia Judeţeană de Îndrumarea Aplicării Reformei Agrare a Judeţului.

Tagjait a földm. min. nevezi ki, mégpedig: egy bírót, aki szavazategyenlőség esetén 2 szava-
zattal bír, a mezőgazdasági kamara igazgatóját, a vármegye főnökét és a politikai pártok ja-
vaslatának megfelelően 3 igényjogosult földmívest, akik közül legalább egynek a Németország
elleni háborúban részt vettnek kell lennie. A bizottság szavazattöbbséggel dönt, ami az ügy
szempontjából cseppet sem előnyös. Ez ideig ezek a bizottságok – teljesen belátásuk szerint
– hol helyszíni vizsgálat alapján, hol anélkül, szinte kizárólag a kisajátítási résszel foglalkoz-
tak, juttatási kérdésekben legfennebb tanácsot adva.
41 Gyakorlatban az történt, hogy a 816/1946. sz. rendelet megjelenése előtt hozott és a járási bi-
zottság által már elfogadott és kihirdetett határozatokat is felküldtek – ezzel ismét késleltetve
a törvényes helyzet beálltát – a központi bizottsághoz.
42 A határozat száma: 1532, megjelent a Monitorul Oficial 1946. I. 11-i számában, kelte 1945. XII.
31. A bizottságban az igazságügyminisztérium egy semmítőszéki tanácselnökkel, a belügymi-
nisztérium egy politikai államtitkárral és a földmívelésügyi minisztérium egy vezértitkárral
volt képviselve. Tulajdonképpen a három tárca hatáskörébe vágó függő kérdések koordiná-
lása céljából alakíttatott.
Röviden megemlítettük már, hogy az agrárreform-eljárás jogforrásaiul több-

féle jogszabály szolgált. Tekintve, hogy ezek, hiánytalan, gyűjteményes
kiadásban összefoglalva nem jelentek meg, csak azokat sorolhatjuk fel, ame-
lyeknek sikerült birtokába jutnunk. Ezek azonban az összes jelentősebbe-
ket magukban foglalják.
01. A 187/1945. sz. királyi rendelettörvény, mely megjelent 1945. március

22-én. Ez az alaptörvény. Megjelent a Mon. Of. 1945. III. 23-i 68. bis.
számában.
02. Az 1138/1945. sz. királyi rendelet, mely a törvény végrehajtási utasítá-
sát tartalmazza. Megjelent 1945. IV. 11-én a Mon. Of. 85. számában.
03. A központi agrárreform bizottság 1945. április 21-i „Utasításai”. Ezek
mind füzet, mind falragasz formájában megjelentek.43
04. A F. M. 707/1945. sz. rendelete. Megjelent a Mon. Of. 1945. IV. l.-i 76.
számában.
05. A központi agrárbizottság 1945.V. 13-i „Utasításai”.
06. ,, 1945. V. 28-i „Utasításai”
07. A F. M. 1945 IV. 23-i 884/1945. sz. rendelete. Megjelent a Mon. Of.
1945. évi 97. számában.
08. A központi agrárbizottság 1945. VII. 13-i „Utasításai”.
09. ,, 1945. augusztusi „Utasításai”.
10. A földmívelésügyi minisztérium 3071/1945 sz. 1945. október 27-én kelt
rendelete. (Decizie.) Megjelent a Mon. Of. 1945. november 5-i számában.
11. A földm. min. 993/1945. sz. 1945. október 18-án kelt a mezőgazdasági
kamaráknak szóló körrendelete.
12. A központi agrárbizottság 1945. XI. 10-i „Utasításai.”
13. ,, 1946 . I. 10-i „Utasításai.”
14. ,, 1946. II. 28-i „Utasításai.”
15. A földm. min. 1946. április 10-i 816. sz. rendelete. Megjelent a Mon.
Of. április 17-i 92. számában.
16. A földm. min. 791/1946. sz. rendelete. Megjelent a Mon. Of. 1946. évi
96. számában.
43 Vö.: Ministerul Agriculturii și Domeniilor. Comisiunea Centrală de Reformă Agrară. Instrucţi-

uni ale Comisiei Centrală de Reformă Agrară.” 7 oldalas füzet formájában. Kiadta a Mon. Of.
nyomda. 1945.
17. A földm. min. 1946. április 10-i 817. sz. rendelete. Megjelent a Mon. Of.
április 17-i 92. számában.
18. A földm. min. 836/1946. sz. rendelete. Megjelent a Mon. Of. 1946. évi
95. számában.
Of. 1946. április 17-i 92. számában.
20. A földm. min. 1946. április 15-i 819. sz. rendelete. Megjelent a Mon. Of.
1946 április 17-i 92. számában.
Of. 1946. április 17-i 92. számában.
22. A földm. min. 1946. május 31-i 1015. sz. rendelete. Megjelent a Mon.
Of. június 13-i 134. számában.
23. A földm. min. 1946. június 3-i 172.880. sz. körrendelete a varmegyei
agrárbizottságokhoz.
24. A földm. min. 1946. június 2-i 172.879. sz. körrendelete a mezőgazda-
sági kamarákhoz.
25. A földm. min. 1946. április 18-i 165.206. sz. körrendelete a vármegyei
agrárreform bizottságokhoz.
26. A földm. min. 1946. III. 30-i 160.545. sz. körrendelete.
27. „ 1946. IV. 12-i 164.072. sz.
28. „ 1946. III. 29-i 691. sz. rendelete, megjelent a Mon.
Of. 1946 április 6.-i 83. számában.
29–35. A földm. min. 1946. VII. 13-án kelt 1294., 1295., 1296., 1297., 1298.,
1299., 1300. sz. rendeletei, melyek a Mon. Of. VII. 24-i 169. számában je-
lentek meg s valamennyi a járási bizottsági elnöki kinevezéseket, illetve
visszavonásokat tartalmazza.44
36. A földm. min. 1946. VII. 16-án kelt 1315. sz. rendelete. Megjelent a
Mon. Of. 1946. VII. 24-i számában. Ugyancsak járási elnöki kinevezése-
ket tartalmaz.
37. A földm. min. 1946. VII. 18-án kelt 1354. sz. rendelete. Megjelent a
Mon. Of. 1946. VII. 22-i 167. számában.
44 Ezekhez hasonló rendeletek nagyobb számban jelentek meg, tekintve azonban, hogy elvi je-
lentőségük nincsen, valamennyi felsorolásától eltekintünk. Megemlítést inkább a 31. sorszám
alatti 1315-ös rendelet érdemel, amennyiben az ezzel kinevezett Arad megyei járási bizottsági
elnökök mind bírák, ami azt látszik igazolni, hogy szükség volt jogász szakemberekre a mun-
kálatok leegyszerűsítése céljából.
38. A földm. min. 1946. VII. 9-i 1271. számú rendelete. Megjelent a Mon.
Of. 1946. VII. 22-i 167. számában.
39. 625. sz. minisztertanácsi jegyzőkönyv, mely megjelent a Mon. Of. 1946.
V. 29-i 123. számában.
40. A földm. min. 1946. IV. 15-i 164.670. sz. távirati körrendelete a megyei
agrárbizottságokhoz.
Mint látjuk tehát, mind az anyagi, mind az eljárási intézkedések számos

utólagos jogszabállyal egészíttettek ki, amelyek az eljárás során ugyanolyan
kötelező erejűek az alsó fokú szervekre, mint maga a törvény.
A felsoroltakon kívül – mint elvi jelentőségű intézkedés – említést érde-
mel az igazságügyi miniszter 76.517/945. számú rendelete, mely a polgári bí-
róságoknak megtiltja az agrárreformmal kapcsolatos ügyekkel való érdemi
foglalkozást.
Az eljárás és agrárreform-bíráskodás gyakorlati ismeretében nyugodtan ál-
líthatjuk, hogy olyan jogszabály nem kerülte el – beszerzésük ma még fenn-
álló nehézségei ellenére sem – figyelmünket, mely akár anyagi, akár eljárási
vonatkozásban elvi jelentőségű intézkedéseket tartalmazna, s így minden
valószínűség szerint csak a minisztérium végrehajtó szerveinek szóló vagy
az agrárreform-törvénykezés szempontjából érdektelen, kinevezéseket tar-
talmazó vagy visszavonó rendeletekről lehet szó.45
A törvényt a már említett tanulmányban46 vázlatosan ismertették, ezért az
alábbiakban csak a törvény és annak végrehajtási utasítása, illetve fentebb
felsorolt későbbi kiegészítő rendelkezések közötti eltéréseket, ellentéteket
és módosításokat ismertetjük, a forráshely megjelölésével.
Vizsgáljuk most meg mindenekelőtt – a törvény szerinti sorrendben – a
törvény intézkedéseit a kisajátításra vonatkozóan. A kisajátítás jogcímei 8
pontba (3. §. a–h pontjai) vannak foglalva. Ha alaposabban átnézzük e cso-
portokat, megállapíthatjuk, hogy a kisajátítandó elbírálása három szempont
45 Meg kell említenem, hogy a telepítésügyi rendelkezések – melyekkel itt részletesen nem fog-
lalkozunk – alapjául a M. 0. 1945. március 24-i 69-es számában megjelent 188/1945. sz. tör-
vény szolgál.
46 Lásd az 1. sz. alatti jegyzetet.
szerint történt: 1. a tulajdonos magatartása;47 a tulajdonos személyi viszo-

nyai;48 a birtok tárgyi tulajdonságai szerint.49
A fogalmak meghatározása a törvényben nem volt elég szabatos, amen�-
nyiben pl. a 3. d) pont szövege a következő: d) „a távollevők földbirtokai
és összes mezőgazdasági javai”.
Ebből Erdélyben igen sok félremagyarázás és a jogtalan kisajátítások és
juttatásból való kizárások százai származtak, amennyiben egyes bizottságok
olyan magyar nemzetiségű, de teljes jogú román állampolgárokat sajátítot-
tak ki, akik a határozathozatal idején romániai lakhelyükön tartózkodtak, de
a) állandó lakhelyük Észak-Erdélyben van és volt, birtokuk pedig a bécsi
döntés következtében a román állam fennhatósága alatt maradt területen van;
b) közalkalmazottak, akiket Dél-Erdélyből Észak-Erdélybe helyeztek át,
és birtokuk Dél-Erdélyben maradt.
c) A bécsi döntés után Dél-Erdélyből Észak-Erdélybe távozottak.
d) Még 1944. augusztus 23-a előtt Észak-Erdélyből az akkori Magyaror-
szág más területére távozottak bármilyen okból. Ez tulajdonképpen ugyanaz
az eset, mintha valaki Románia területén akár ideiglenesen, akár véglegesen
egyik helységből a másikba utazott volna.
A törvény hiányosságát (ebből a szempontból) a végrehajtási utasítás sem
pótolja. Az 1945. IV. 21-i „Utasítások” (lásd a jogszabályok felsorolásánál a
3. pontot) azonban már meghatározzák, hogy: „printre absenteiști nu vor fi
trecute persoanele care lipsesc din tară din cauză că sunt funcţionari de stat
și se află trimiși în interes de serviciu, astfel că aceștia nu vor fi expropriaţi.
Deasemenea nu vor fi consideraţi absenteiști prizonierii și ostatecii de răz-
boi, refugiaţii și expulzaţii din Ardealul de Nord și aceia care s-au retras cu
armatele de operaţii si s›au întors la vetrele lor.”
Sajnos, ezt az utasítást sem alkalmazták a végrehajtó szervek helyesen s így
a magyarság rovására továbbra is fennállott a leghátrányosabb helyzet. Csak
1946. VI. 13-án jelent meg az a miniszteri rendelet (Decizie), amely megha-
tározta, hogy a fenti kategóriák nem tekinthetők abszentistáknak. A helyzet
azonban mindmáig nem rendeződött, annak dacára, hogy a földművelés-
ügyi minisztérium 1946. IV. 15-én (száma: 164.670) kiadott egy körrendele-
47 Idesorolhatók a törvény III. §-ának a), b), c) és f) pontjaiban megjelölt személyek.

48 Ide a törvény III. §-ának d) és g) pontjaiban megjelölt tulajdonosok tartoznak.
49 Ide a törvény III. §-ának h) pontjában megjelölt személyek sorolhatók. (A csoportosításra
vonatkozóan lásd dr. Asztalos Sándor: Mezőgazdasági, ipari és kereskedelmi törvénykezés. I. kötet,
49. o.)
tet, melynek értelmében az abszentizmus címén kisajátított 5 hektáron aluli

birtokosokat 5 napon belül vissza kellett volna helyezni jogaikba.
A törvény 3. §-ának c) pontja alá vont személyek körül még több zavar
keletkezett, amennyiben a törvény itt csak annyit határoz meg, hogy (kisa-
játítandók): „azoknak földbirtokai, akik Romániával hadban álló országok
területére menekültek, valamint azokéi, akik 1944. aug. 23. után menekül-
tek külföldre.” A végrehajtási utasítás 3. szakasza azonban már kivételezi e
szakasz rendelkezései alól az erőszakkal munkára elvitt román állampolgá-
rokat, akiket a német és magyar hadsereg német vagy magyarországi mun-
katáborokba való szállítás céljára hurcolt el.
A fenti – menekültekre vonatkozó – 3. cikk c) pontot mindazokra a magyar
nemzetiségű személyekre alkalmazták a végrehajtás során, akik Észak-Er-
délyből vagy az 1944. év őszén a német és magyar csapatok által ideiglenesen
megszállott dél-erdélyi területről 1944. aug. 23. után eltávoztak. Nem képez-
tek kivételt azok sem, akik betegen, érvényes útlevéllel, hadiüzemi nyílt pa-
ranccsal, katonákként, hivatalos áthelyezés következtében, kiürítési parancs
következtében vagy a háborútól való félelmükben távoztak el s természet-
szerűen – tekintve, hogy eltávozásuk csak kényszerű és ideiglenes volt – vis�-
szatértek lakhelyeikre. Még olyanokat is sajátítottak ki ezen a címen, akik
ugyanazon járás területén egyik faluból a másikba vagy a határon levő ta-
nyaházukból falujukba mentek be, mindvégig Románia területén maradva.
Nyilvánvaló, hogy a törvényhozó „menekült” alatt csak azokat érthette,
akik valóban „menekültek”, tehát: a) tiltott módon; b) külföldre; c) végle-
gesen, tehát vissza nem térve hagyták el az ország területét.
Már pedig köztudomású, hogy 1944. aug. 23-án és azután Erdély területé-
nek a szövetséges csapatok által történt felszabadítása befejezéséig Észak-Er-
dély és Magyarország között vámhatár nem volt, a közlekedés teljesen szabad
volt, Magyarország erdélyi viszonylatban nem volt „külföld”, és a szóban
forgó személyek – amint a közvetlen háborús veszély megszűnt – visszatér-
tek állandó lakhelyeikre.50
Ezt a rendkívüli visszás és törvénytelen helyzetet is csak az 1946. V. 31-i 1015-
ös rendelet tisztázta részben, bár nem kielégítően, de mégis módot adva a
50 Érdemes megemlíteni, hogy a magyarországi agrárreformtörvény ilyen címen kisajátítást nem

ismer, pedig onnan a háború veszélye elől többnyire valóban „külföldre” (pl. Ausztriába,
Svájcba, Németországba) mentek az emberek. (Lásd Az ideiglenes Nemzeti Kormány 600/1945.
M. E. számú rendelete a nagybirtokrendszer megszüntetéséről és a földműves nép földhöz juttatásáról.”
II. és III. fejezetei.)
törvénytelenül jogfosztottaknak, hogy igazukat bebizonyítsák.51 Ez a módo-

sító rendelet azonban ismét megnehezítette a helyzetet azzal, hogy a „kolla-
boracionista” fogalmat alkalmazhatónak minősítette azokra, akikre a törvény
értelmében ezt alkalmazni nem lehetett.
Említésre méltó, hogy sem a törvény, sem a későbbi jogszabályok nem
sújtják elkobzással a szélsőjobboldali pártszervezetek (mint pl. a vasgárda,
nyilaskeresztes párt) még vezető tagjait sem, kivéve, ha a népbíróság mint
háborús bűnösöket elítélte. Indokolatlan tehát, hogy az ország romlásában
felelős fasiszták salvus conductust élvezzenek, akkor, amikor azok, akik csu-
pán életüket igyekeztek biztonságba helyezni a háború közvetlen veszélye
elől, teljes vagyonelkobzásra vannak ítélve.
A törvény 3. cikkének a) pontja így szól: „a német állampolgárok, valamint
azoknak a román állampolgárságú német nemzetiségű (származású) fizikai
vagy jogi személyeknek földbirtokai és mezőgazdasági tulajdonai, akik a hit-
leri Németországgal együttműködtek” (kisajátítandók). Nyilvánvaló tehát,
hogy ez a szakasz kizárólag német állampolgárságú vagy román állampol-
gárságú német nemzetiségű személyekre vonatkozik. Mégis a végrehajtási
utasítás 3. cikke kiterjeszteni látszik ezt az intézkedést a magyar nemzeti-
ségű személyekre is, amennyiben már csak román állampolgárokról beszél.52
Ezzel kétszeresen kerül ellentmondásba a törvénnyel, és így alkotmányelle-
nes is, de lehetetlen helyzetbe hozza a végrehajtó szerveket is, amelyek nem
tudták, hogy a törvényhez vagy végrehajtási utasításához alkalmazkodjanak.
Később ezt a helyzetet a központi agrárbizottság 1946. II. 28-i utasításai
és a miniszterközi Földreform Bizottság elnökének több ízben elhangzott
kijelentései tisztázták, leszögezvén, hogy a törvény 3. §-a csak németekre
vonatkozik.
Nyilvánvalóan szövegezési lapszuson vagy nyomdahibán alapszik a vég-
rehajtási utasítás utolsó bekezdése (h) pontja, amely szó szerinti magyar
fordításban így hangzik: „a törvény a), b), c), d), f) és g) pontjaiban meg-
határozott esetekbe való besorolás a területeknek és minden nemű javaknak
teljes egészében való kisajátítására vezet, beleértve az erdőket és szőlőket, az
élő- és holtleltárt és beleértve a tenyész- és haszonállatokat is.”
51 Vö.: A Monitorul Oficial 1946. VI. 13-i számában megjelent 1015. sz. földmívelésügyi miniszteri
határozat 2. és 3. §-aival.
52 Vö. az Aurora című román nyelvű napilap 163. számában megjelent Tot reforma agrară című
cikk, mely a „menekültek” és „kollaboracionisták” fogalmával foglalkozik, s a mienkkel telje-
sen azonos nézetet vall.
Általában felesleges jogi szempontból alaposabb vizsgálat tárgyává tenni

a földreform-törvénykezést, mégis a jogelvek túlságosan szembetűnő meg-
sértése ez, mert hiszen egy földbirtok-politikai intézkedés nem terjedhet ki
nem agrártermészetű vagyontárgyak elkobzására, legkevésbé abban az eset-
ben, ha az elkobzással sújtott személy semmilyen büntetőjogi cselekményt
nem követett el. (Pl. holtkézi javak, „menekültek” stb.). Ellentmondó egyéb-
ként önmagában is a szöveg, mert ha egyszer kimondja, hogy: „mindennemű
javak”, akkor felesleges felsorolni, hogy erdők, szőlők, holt- és élőleltár stb.
is kisajátítandók (emphiteuzis).
Az egyetlen magyarázat az, hogy a szövegből a „mindennemű szó után
kimaradt a „mezőgazdasági” szó, amely esetben a végrehajtási utasítás csak
a törvény 3. §-ának c) pontjával kerülne ellentétbe, amennyiben ezen eset-
nél a törvény csak a földbirtokról és nem az összes mezőgazdasági vagy er-
dőgazdasági javakról beszél.
Sajnos, ez a tévedés odavezetett, hogy egyes vidékeken magyaroktól még
hegedűt is sajátítottak ki a földreformtörvény alapján, nem beszélve városi
lakóházakról vagy falusi nem mezőgazdasági ingatlanokról, melyeket leg-
több helyen meg ma is kisajátítva tartanak.
Ennyit a törvény és végrehajtási utasítás anyagi vonatkozású intézkedé-
seiben mutatkozó ellentmondásokról
A bérbeadás tekintetében mutatkozó szakaszokról a későbbiek során – az
utólagos rendelkezések ismertetése alkalmával – fogunk szólani.
Ami az eljárási szabályokat illeti, a törvény 10. szakasza kimondja, hogy
a járási bizottságok elnökeit a földmívelésügyi miniszter nevezi ki. Az erre
vonatkozó eredeti szöveg így szól; „el poate fi un magistrat sau jurist”. Ez
értelmezhető úgy is, hogy az elnök csak bíró vagy jogász lehet, de úgy is,
hogy lehet bíró vagy más jogász is. Gyakorlatban az történt, hogy a járási
bizottsági elnökök túlnyomó többsége Erdélyben nem jogász, de sok eset-
ben nem is mezőgazda vagy közigazgatási tisztviselő, hanem pl. szabóipa-
ros, gázgyári munkás stb., tehát olyan személy, akinek viszonylag hézagosak
a kapcsolatai a mezőgazdasággal.53
Nem célunk az összes jogszabályokat részletesen ismertetni, ezért csak a
lényegesebbek jelentősebb rendelkezéseit említjük meg.
Az 1945. IV. 21-i „Utasítások” – amint már rámutattunk – az abszentizmus
fogalma alól vonnak ki egy csoportot (6. pont). Meghatározzák az igényjo-
gosultsági sorrendet 6 csoportban, mégpedig:
53 Vö. A Monitorul Oficial 1946. VII. 24-i számában megjelent rendeletekkel.

a) a hitleri Németország elleni háborúban résztvettek;

b) ezek hadiárvái, hadiözvegyei és a hadirokkant földmívesek;
c) más háborúk hadiözvegyei, hadiárvái és hadirokkantjai;
d) földnélküli földmívesek;
e) részes és idénymunkások, akik a kisajátított birtokon dolgoztak;
f) a kevés földdel rendelkező földmívesek. (11. pont).
Ezt a szabályozást később kiegészítette a Központi Agrárbizottság 1946.
II. 28-i „Utasításá”-nak 18. pontja, mely kimondja, hogy nemzetiségre való
tekintet nélkül (kivéve a németeket) juttatásban részesítendők mindazok,
akik mozgósítva voltak, függetlenül attól, hegy milyen alakulatnál teljesí-
tettek szolgálatot.
Az 1945. V. 13-i „Utasítások” megállapítják, hogy az erdei tisztások, melyek
kaszálónak számíthatnak, három hektáron felüli terjedelem esetén sajátít-
hatók ki. (1. pont.) Ugyanez leszögezi, hogy akinek tíz hektárnál kevesebb
földje van, bérbeadás esetén sem sajátítható ki. (II. szakasz 3. pont.) A bér-
beadás ténye csak hiteles szerződések alapján állapítható meg. (II. sz. 4.
pont.) A faji törvények alapján birtokba vett területek bérbeadása a bírá-
lók részéről nem kisajátítási ok. (II. sz. 2. pont.) A fűtermés eladása vagy a
legeltetés engedélyezése nem számít bérbeadásnak. (II. sz. 5., 6, 7. pont.)
A juttatási alsó korhatárt általánosságban 21 évben állapítja meg, kivéve ha
az igényjogosult családfenntartó családfő. (II. sz. 11. pont.)
Az 1945. július 13-i „Utasítások” ismét a bérbeadás fogalmának és alkal-
mazásának kérdésével foglalkozva elvi jelentőségű intézkedést tartalmaznak,
kimondván, hogy az ötven hektáron felüli birtok teljes egészében kisajá-
títandó, ha felénél több volt pénzért bérbe adva. Ha ennél kevesebb volt,
semmi nem sajátítható ki. Az ötven hektárnál kisebb birtokból annyi sajá-
títható ki, amennyi bérbe volt adva. Tíz hektárnál kisebb birtok bérbeadás
címén semmi esetre sem sajátítható ki.
Az ugyancsak 1945 júliusában megjelent további „Utasítások” többek kö-
zött előírják a járási bizottságoknak, hogy munkájukról havonta tegyenek je-
lentést a Központi Agrárbizottsághoz. Ugyancsak a járási bizottság terjeszti
fel határozathozatalra a megfellebbezett ügyeket a Központi Bizottsághoz.54
Eljárási szempontból igen lényeges a F. M. 1945. okt. 27-i 3071. sz. rende-
lete, mely a Központi Agrárbizottság kerületi irányítószerveiként megyén-
ként egy hattagú Vármegyei Agrárreform Végrehajtást Irányítóbizottságot
54 Később ez az intézkedés – anélkül, hogy hatálytalanították volna – érvényét vesztette a 3071.

és 816. sz. rendeletekkel.
létesít.55 Ez tulajdonképpen a Központi Agrárbizottság hatáskörének egy

részét veszi át, de nem dönt, csak véleményez. Véleménye azonban kötelező
a Járási Bizottságra, amely csak a véleménynek megfelelő határozatot hoz-
hat. (3. §.)56 A bizottság tagjai: egy a F. M. által kinevezett bíró mint elnök,
a megyefőnök (prefektus), a Mezőgazdasági Kamara igazgatója és a demok-
ratikus politikai pártok által ajánlott s a F. M. által utólag kinevezett három
igényjogosult földmíves.
A Központi Agrárbizottság 1945. évi XI. 10-i „Utasításai” igen fontos elvi
jelentőségű intézkedéseket tartalmaznak. Ilyen rendkívül fontos intézkedése
az, hogy: „A községi és járási bizottság olyan szabatos meghatározása, hogy
a kisajátított a német népi csoporthoz tartozott, vagy hogy a hitlerista Né-
metországgal együttműködött, valamint más, a végrehajtási utasítás 3. cikké-
nek a), b), c) bekezdéseiben foglaltak kifejtése, már önmagában a tényállás
bizonyítékául szolgál. Tekintetbe véve a fentebb ezzel kapcsolatosan kifej-
tetteket, ez az intézkedés azt a veszélyt rejti magában, hogy magyar nem-
zetiségű személyek esetében is alkalmazhatták a – bizony igen sok esetben
nemzetiségi szempontból elfogult – nem tárgyilagos megállapításokat, me-
lyeknek ellenkezőjét a Megyei Bizottságok előtt a fél már nem bizonyíthatta.
A törvény III. szakaszának f) pontját illetően ez az utasítás úgy intézke-
dik, hogy az önkéntes katonai szolgálatra való bevonulást annak a csapat-
testnek az igazolványával kell bizonyítani, amelynél az illető személy saját
maga kérte a fenti célból való mozgósítását.57 Ezt a rendelkezést lehetetlen
volt gyakorlatban alkalmazni azoknál, akik ellen az volt a vád, hogy magyar
csapattest kebelében harcoltak mint önkéntesek, mert a magyar hadseregtől
ilyen bizonyítványt beszerezni lehetetlen volt, s mert – a jogszabályokkal el-
lentétben nem a bizonyítást kellett a vádlónak igazolnia, hanem a nemleges-
séget a vádlottnak – nagyon sok visszaélésre adhatott alkalmat.
Végül még megemlítendő az alábbi szöveg: „1944. aug. 23. után kötött
55 A bizottság hivatalos elnevezése: Comisia de Îndrumare a Aplicării Reformei Agrare a

judeţului...
56 Ezt az eljárást később módosította az 1946. április 10-i 816. sz. miniszteri rendelet, anélkül
azonban, hogy kifejezetten hatálytalanította volna a 3071-es 3. §-át. Míg a 3071-es 3. §-a azt
mondja, hogy: „Comisiunile de plasa sunt îndatorate a se conforma acestor avize și a reface
hotărîrile în cauza sensul hotărîrilor date prin acest aviz”, addig a 816-os így intézkedik: Art,
IV. Dacă între hotărîrea comisiei de plasa și avizul comisiei judeţene exista divergenţa și co-
misia de plasa nu și-a refăcut hotărîrea în sensul avizului, dosarul în cauza va fi înaintat de în
dată la Comisia Centrala de reformă agrară spre a hotări.”
57 Vö. a Központi Agrárbizottság 1945. nov. 10-i „Utasításai”-nak 12. bekezdésével.
adásvételi ügyletek szempontjából a kis földtulajdonnal rendelkező földmí-

vesekkel szemben az 1945. május 28-i utasítás 4. cikkének rendelkezései csak
az esetben alkalmazandók, ha az eladónak a törvényes kvótára joga van”.58
Az 1946. február 28-án kiadott terjedelmes „Utasítások” két csoportba fog-
lalják az intézkedéseket: A) a törvény értelmezésére és B) az agrárreformnak
a gyakorlatban való alkalmazására és hitelesítésére vonatkozó intézkedések.
Az A) fejezetben foglalt utasítások közül kiemeljük – mint erdélyi szem-
pontból lényegesebbeket – az alábbiakat: 1) a politikai községek (városok)
tulajdonát képező bármilyen mezőgazdasági ingatlanok – a községi legelők
és kaszálók kivételével – ugyanúgy kisajátíthatók, mint a magánszemélyek
tulajdona, s a Mezőgazdasági Kamarák kezelésébe mennek át, mint állami
rezervák. 2) A törvény III. szakasza a) pontja és a végrehajtási utasítás III.
szakasza alapján kisajátított javakba beleértendő minden épület – még ha
város területén van is –, mely a mezőgazdasági terület kihasználására szol-
gált. Vagyis implicite – ez azt jelenti, hogy a lakóház semmi körülmények
között nem sajátítható ki, még a törvény 3. §-a a) pontjában meghatározott
személyektől sem.
A B) fejezetben foglaltak közül az alábbi intézkedések érdemelnek külö-
nösebb figyelmet:
1. Kötelezi a helyi és járási bizottságokat, hogy ott, ahol a helyi bizottság
nem alakult át a törvényes előírásoknak megfelelően (a törvény 9. szakasza
szerint), újra hívják össze az igényjogosultakat, és alakítsanak új bizottsá-
got. (B. 1.)
2. Utasítja a helyi bizottságokat, hogy ellenőrizzék, hogy a törvényesen
kisajátított mezőgazdasági felszerelések át lettek-e adva szabályszerű jegyző-
könyvvel a Mezőgazdasági Kamarának? (Sajnos, ez a legtöbb esetben nem
történt meg, mert a felszerelést egyszerűen szétvitték.) (B. 3.)
3. A helyi bizottságok véglegesen lezárják és ellenőrzik az igényjogosul-
tak névsorát a község színe előtt. (B. 7.)
4. Megállapítják, hogy az „egységparcella” (lotul tip) egyforma legyen a
község – esetleg az egész járás – területén, kiegészítve azok birtokát, aki-
nek kevesebbje van. (B. 8.)
5. A Megyei Bizottság kérheti a Minisztériumtól a meg nem felelő járási
bizottsági elnökök és tagok leváltását, és a megyei politikai bizottság javas-
lata alapján javasolhat új személyt erre a tisztségre. (B. 9.)
6. A juttatásra javasolt személyekről készült névsort 15 napra közszemlére
58 Vö. a Központi Agrárbizottság 1945. nov. 10.-i „Utasításai”-nak 23. bekezdésével.

ki kell függeszteni a községházán. (B. 12.) (Ezt a fontos intézkedést sem al-
kalmazták nagyon sok helyen.)
7. A végrehajtással bármi okból elégedetlen földmívesek fellebbezéssel
vagy panasszal élhetnek a járási vagy megyei bizottsághoz. (B. 13.) (Ennek
az intézkedésnek sem láttuk sok eredményét a gyakorlatban.)
8. A fellebbezési határidőre vonatkozó 1946. jan. 10-i „Utasítások” kiegé-
szítéseképpen úgy intézkedik, hogy azon esetekben, ha a járási határozat
ellen nincs fellebbezés, a megyei bizottság köteles az ügy tárgyalása előtt 5
nappal ezeket kifüggeszteni. Ha fellebbezés nincsen az ügyben, a járási bi-
zottság köteles csatolni azt a jegyzőkönyvet, mellyel igazolja, hogy az ügy-
ben határozatát hivatalos helyiségében kifüggesztette. Bármilyen emlékirat,
okirat beadható ott, ahol fellebbezés nem volt benyújtva... (B. 16.) Ugyan-
itt ismétli azt a rendelkezést, hogy szóbeli kihallgatás és személyes megjele-
nés a tárgyaláson nem engedhető meg.
9. A helyi bizottságok összetételénél az igényjogosultak nemzetiségi arány-
számát figyelembe kell venni. (A törvény 3. §-a a) pontjában megjelölt né-
metek kivételével.) (B. 19.)
10. A gyümölcsösök csak eszmei hányadként oszthatók fel, azzal a köte-
lezettséggel, hogy a juttatottak társulatba (obștii) tömörülve, a mezőgazda-
sági kamara irányításával továbbra is az eredeti célra használják azt. (B. 20.)
Ez a termelőszövetkezeti rendszer alkalmazásának első esete! Így tehát ideo-
lógiai szempontból is igen fontos rendelkezés.
11. A megyei bizottságoknál véglegesen megnyert ügyek érdekeltjei az 1946.
évre vonatkozóan a következőképen osztoznak: a termés azé, aki vetett, de
köteles a területért bért fizetni. A jövőben azok, akik véglegesen odaítélt
területbe belemennek, elvesztik vetéseiket. (B. 21.) Sajnos ennek az intéz-
kedésnek sem volt foganatja, mert az érdekelt felek állandóan újabb felleb-
bezéseket nyújtottak be s ezen a címen továbbra is birtokban tartották a
– szerintük – vitás területet, bér fizetése nélkül.
Amint tehát a fentiekből megállapítható, a törvény és végrehajtási utasí-
tása között fennálló azon ellentmondást, mely a bérbeadás címén történő
kisajátítást illetően fennállott, a későbbi jogszabályok sem helyesbítették
s így ma is fennáll az a visszás jogi helyzet, hogy míg a törvény bérbeadás
címén csak a tíz hektáron felüli területeket tartja kisajátíthatónak, addig a
végrehajtási utasítás alapján bérbe adott területeket teljes egészében ki lehet
sajátítani. Így, akinek kilenc hektára volt bérbe adva, az teljes egészében
mentesül, ellenben akinek tizenegy hektára teljes egészében bérbe volt adva,
annak egyetlen holdját sem hagyják meg. (Törvény 3. §-ának e) pontja, vég-
rehajtási utasítás 3. §-ának 9. bekezdése, 1945. V. 13-i és 1945. VII. 13-i köz-
ponti bizottsági utasítások.)
Említettük már, hogy az 1946. május 31-i 1015. számú miniszteri rendelet
igen jelentős rektifikációkat lenne hivatott végezni, ha helyesen értelmezve
és alkalmazva, végrehajtották volna. Sovén és az igazi demokrácia köve-
telményeit megtagadó s ezáltal a kormány szándékait meghamisító elemek
azonban ezt a rendeletet is igyekeztek félremagyarázni, illetve arra felhasz-
nálni, hogy a sérelmezettek hátrányos helyzetét vele továbbra is fenntarthas-
sák. Tekintve, hogy a rendelet hiányos szövege tárgyilagos szakértők között
is vitákra adott okot, annak román nyelvű szövegét szó szerint ismertetjük”.59
59 Az 1015/1946. számú rendelet szövegét, mely kelt 1946. V. 31-én és megjelent a Mon. Of. 1946.
VI. 13-i 134-es számában, szó szerint közöljük: „Noi, ministru secretar de Stat la Departamen-
tul Agriculturii și Domeniilor; Având în vedere dispoziţiunile legii Nr. 187 din 1945, pentru
înfăptuirea reformei agrare;
Având în vedere ca prin efectul Dictatului de la Viena și în urma operat militare pe teritoriul
României, precum și în legătura cu deportările din motive politice, practicate înainte de 23 Au-
gust 1944, unii cetăţeni ai României au fost siliţi să locuiască vremelnic în afară graniţele tării;
DECIDEM:
Art. 1. Nu pot fi consideraţi, în sensul art. 3, lit. d) din lege acești:
a) Care au avut domiciliul stabil în Ardealul de Nord, iar proprietăţile lor sunt situate în
altă parte a Ţării;
b) Care după Dictatul de la Viena au trecut de pe teritoriul rămas sub suveranitatea Sta-
tului Român, în Ardealul de Nord;
c) Care după Dictatul de la Viena, au trecut de pe teritoriul rămas sub suveranitatea Sta-
tului Român în Ungaria și s’au reîntors după la vetrele lor, după eliberare, sau absenta lor
se justifica prin forţa majoră (deportaţi, prizonieri, evacuaţi cu forţa). Aceste categorii din
urma pot fi reprezentate în procedura de expropriere de rudele lor în linie directa sau colate-
rala până la al IV-lea grad inclusiv.
Art. 2. Proprietarii agricoli din Ardeal și Banat cu proprietăţile până la 10 ig. nu pot fi
expropriaţi, iar cei expropriaţi în baza art. 3 lit. c) sau d) din lege, dacă sunt prezenţi în Ţara
sau absenta lor se justifica prin forţa majoră, vor fi repuși în drepturile lor pe cale administra-
tiva imediat după publicarea prezentei deciziuni.
Recolta de pe pământurile restituite conform acestui articol va fi culeasă de cei care au
semănat pământul, conform instrucţiunilor din 28 Februarie 1946, lit. E), punctul 21.
Art. 3 Nu beneficiază de dispoziţiunile prezentei Deciziuni indiferent de naţionalitate;
a) Cetăţenii prevăzuţi la art. 3 lit. a) din legea 187/1945 pentru înfăptuirea reformei agrare;
b) Colaboraţioniștii prevăzuţi de art. 3 din Regulamentul legii pentru înfăptuirea refor-
mei agrare cu proprietăţi mai mari de 10 iug.
Situaţia de colaboraţionist se va stabili de către Comisia de plasa pentru reforma agrara pe
baza de fapte concrete, potrivit normelor cuprinse în instrucţiunile Nr. 993 din 18 Oct. 1945,
date de către Comisia Centrala a reformei agrare Camerelor Agricole Judeţene.
Art. 4. In localităţile având populaţie băștinașe mixtă la împroprietărire se va respecta pro-
porţia între naţionalităţi în cadrul fiecărei categorii de îndreptăţit la împroprietărire. Împropri-
Nem igényel különösebb jogi tudást annak megállapítása, hogy ez a ren-

delet tulajdonképpen a törvény, illetve végrehajtási utasítás helyes értelmezé-
sét adja, megállapítván, hogy a törvényhozónak a törvény 3. §-ának c) és d)
pontjaiban foglalt meghatározásával nem az volt a célja, hogy azokat, akik
kényszerű körülmények között lakhelyeiket ideiglenesen elhagyták, kisajá-
títhatóknak minősítse, hanem az, hogy akik
1) magánjogi fogalmak szerint nem számítanak „távollevőknek” (abszen-
tisták) és
2) a háborús események idején véglegesen külföldre menekültek, nem fér-
tek vissza, azonban a magánjogi fogalmak szerint nem minősíthetők „távol-
levőknek”, kisajátítható.
Ezt igazolja egyébként a már említett 1945. április 21-i Központi Bizott-
sági Utasítás 6. pontja is, amikor távollevőknek csak a vissza nem tért sze-
mélyeket minősíti.
Egyes személyek – sajnos, azok között is, akikre a rendelet végrehajtása
bízva van – azt úgy igyekeznek értelmezni, hogy csak 10 holdon aluli tu-
lajdonosokra vonatkozik. Hogy ez mennyire téves, azt igazolja a rendelet
3. §-a, mely expressis verbis tíz holdon felüliekről is beszél, továbbá a 2. §.,
mely kimondja, hogy: „a 10 holdon aluli erdélyi és bánsági birtokosok nem
sajátíthatók ki, míg a törvény 3. §-anak c) vagy d) pontja alapján kisajátítot-
tak...” Tehát nyilvánvaló, hogy mindazon – bármely birtokkategóriába tar-
tozó – erdélyi és bánsági földtulajdonosokra vonatkozik, akiket a c) vagy d)
pont alapján sajátítottak ki. De vitán felül ezt igazolja az az általános jogi
etările făcute contrar acestui principiu se vor revizui de către Comisiile de definitivare a
reformei agrare. Comisiile de plasa sunt obligate să se conformeze îndrumărilor date de
aceste Comisii.
Art. 5. Toate hotărârile, instrucţiunile și avizele Comisiei Centrale de reforma agrare pre-
cum și orice dispoziţiuni contrare prezentei Deciziuni se anulează de plin drept, nulitatea fiind
constatată de Comitetele locale de împroprietărire din oficiu, sau la cererea oricăruia dintre
cei interesaţi. Aceste hotărâri sunt supuse cailor de atac prevăzute de legea de reforma agrara.
Art. 6. Aplicarea dispoziţiunilor din prezenţa Deciziune este obligatorie pentru toate ins-
tanţele de reforma agrara și administrative sub sancţiunile prevăzute pentru aparatul admi-
nistrativ sau technic în Codul funcţionarilor publici, iar pentru membrii Comisiunilor locale,
de plasa, sau judeţene sub sancţiunea îndepărtării.
Art. 7. Domnul Director al Direcţiei Proprietăţii și Bunurilor Statului este însărcinat cu
aducerea la îndeplinire a prezentei Deciziuni.
Ministerul Agriculturii și Domeniilor, ss. Tr. Savulescu.”
Ebben a rendeletben történik egyébként először említés agrárreform jogszabályban a já-
rási véglegesítő bizottságokról. (4. 6. Comisiile de Definitivare.)
elv, hogy nem lehet a személyi magatartás alapján történő kisajátításnál a

földtulajdon nagysága szerint megkülönböztetést tenni.
Nézetünk szerint a tíz hold, mint csoport meghatározási egység (hogy
miért kat. hold és miért nem hektár a területegység, azt nem lehet megálla-
pítani, tekintve, hogy az egész törvénykezésben nem szerepelt ez a terület
egység), azért került bele a szövegbe, mert a tíz holdon aluliakat, mint a
nagyobb tömeget képező csoportot, a törvényhozó minden eljárási forma-
ság nélkül, en bloc akarta mentesíteni.
Tevésen kerülhetett bele a rendelet szövegébe a 993. sz. „Utasítás”, mint a
kollaboracionizmus meghatározására szolgáló előírás, mert az egy kizárólag
a szászok és svábok vagyonának kezelésére vonatkozó tájékoztató, tehát nem
földreformjogszabály, és semmi esetre sem alkalmazható magyar nemzetiségű
román állampolgárokra. Egyébként nem is „Utasítás”, hanem körrendelet.
De ettől függetlenül a minisztérium az 1015-ös rendelettel egyidejűlega
3. §. magyarázatára kiadta 172.880, illetve 172.879. számú körrendeletét a
megyefőnökségeknek és mezőgazdasági kamaráknak, melyben – az analó-
giák sajnálatos mellőzésével – meghatározza, hogy ki minősítendő kollabora-
cionistának.
Számtalan visszaélés származott abból, hogy egyes helyi és járási bizott-
ságok a kisajátításnak az 1015-ös rendelet alapján történt újratárgyalásánál
igen sok személyt kollaboracionistának minősítettek, konkrét tények nélkül,
annak dacára, hogy az eredeti kisajátítási eljárás során a kisajátítás jogcíme
nem a kollaboracionizmus volt. Már pedig nyilvánvaló, hogy a törvényhozó
elképzelése szerint csak azok nem élvezhetik az 1015-ös rendeletben foglalt
kedvezményt (a szöveg „kedvezményről” beszél, noha csak a törvény eredeti
szellemben való alkalmazásáról van szó), akiket eredetileg is az ellenséggel
való együttműködés címén sajátítottak ki. Vitatható még az is, hogy az em-
lített 172.880-as körrendelet meghatározása a kollaboracionizmusra vonat-
kozóan egyáltalán elfogadható-e, hiszen szándékot megállapítani nem lehet,
tehát még kevésbé büntetni.
A rendeletet sok helyen egyáltalán nem akarták a nemzetek közötti béke
ellenségei végrehajtani. Ezért a földmívelésügyi miniszter kénytelen volt 1946.
július 7-én 2746. sz. alatt távirati körrendeletet kiadni, mely szerint szabo-
tázsnak minősíti a rendelet végre nem hajtását, s azonnali büntető szankci-
ókat helyez kilátásba. E körrendelet dacára még ma is igen sok helyen (így
pl. Kolozs vármegye területén) szabotálják a rendelet végrehajtását...60
60 Ezt 1946. augusztus havában írjuk.

VI
A törvény, illetve végrehajtási utasítása értelmében az eljárás a következő volt:

A helyi bizottságok határoztak úgy a kisajátítást, mint a juttatást illetően
első fokon.
A helyi bizottságok határozata ellen a járási bizottságokhoz lehetett fel-
lebbezni, mint II. fokú bizottsághoz.
A járási bizottság határozata ellen felfolyamodásnak volt helye a Köz-
ponti Bizottsághoz.
Az 1945. október 27-i 3071-es földmívelésügyi miniszteri rendelet – melyet
már ismertettünk – megyei földreformbizottságok létesítéséről intézkedett,
amelyek átvették a Központi Bizottság hatáskörének egy részét. Ezek nem
határozatot hoztak, csak véleményt („aviz”) adtak, amely azonban a rende-
let III. §-a értelmében kötelező volt a járási bizottságra, mely annak értel-
mében köteles volt előző határozatát megváltoztatni s a megyei bizottság
véleményével egyező végleges határozatot kihirdetni.
1946 januárjában létesítették a Miniszterközi Bizottságot, amelynek
három tagját a Földmívelésügyi, az Igazságügyi és a Belügyminisztérium
adta. Ennek az albizottságnak általános ellenőrzési, irányítási és felülvizs-
gálati joga volt, amelyhez végleges határozatok ellen is lehetett felfolyamo-
dással élni, ha a határozatot súlyos törvénysértéssel vagy a ténybeli állapot
elferdítésével hozták.
1946. április 10-én megjelent a 816/1946. sz. földmívelésügyi miniszteri
rendelet (Decizie), mely az eljárást teljesen új alapokra helyezte, kimondva,
hogy azon határozatok, melyek mind a járási bizottságnál, mind a megyei-
nél egybehangzóak, jogerőre emelkednek; amelyeknél a járási bizottság nem
teszi magáévá a megyei véleményt, felterjesztendők végleges döntésre, hi-
vatalból, a Központi Bizottsághoz. Ezen rendelet hatását a gyakorlati eljá-
rásra már ismertettük.61
Így tehát jelenleg – bár a 3071-es rendelet nincsen hatályon kívül helyezve
– a fellebbezésekre vonatkozóan a 816-os rendelet és a törvény III. §-ának c)
és d) pontjai alapján eredetileg helytelenül kisajátítottak esetében az 1015-ös
rendelet van érvényben. E két rendelet intézkedései szerint vagy közvetlen
panasz tárgyát képező esetekben – tekintve, hogy a miniszterközi bizottság
megszűnt, s hatáskörét a Központi Bizottság vette át – az ügyek egy jelentős
része a Központi Agrárbizottság előtt fekszik. A bizottság határozatait nem
61 Lásd a jogszabályok felsorolásánál a 17. sorszám alatt.

a hivatalos lapban, hanem egyszerűen valamelyik bukaresti napilapban te-

szik közzé. Ott sem közlik azonban a határozat szövegét, csupán azt, hogy
a Központi Bizottság megváltoztatta-e vagy érvényben hagyta a megyei bi-
zottság határozatát. Ez azt jelenti, hogy a végleges döntés lényegét csak az
ismerheti, aki az előző határozatot is ismerte, vagyis csak az érdekelt felek.
Ez a joggyakorlat kialakítása szempontjából hátrányos helyzetet teremtett.
Az eljárást szabályozó rendelkezések határidőket csak elvétve tartalmaz-
nak. A határidőket meghatározó jogszabályok egy része viszont nem jelent
meg a hivatalos közlönyben, s így igen sokan a jogorvoslatot keresők közül
tájékozatlanok a határidők felől. A gyakorlati eljárásban a határidő jelentő-
ségét annyira lebecsülték, hogy pl. az egész eljárási szabályzatot módosító
816-os rendelet megjelenése előtt – tehát a 3071-es érvénye idején – hozott
határozatokat nem tekintették véglegesnek, dacára, jóllehet a 816-osnak vis�-
szaható ereje nincs.
Az egész eljárásnak súlyos hibája volt, hogy a tárgyalásokra a feleket leg-
több helyen nem idézték be (a 3071-es értelmében a megyei bizottságokhoz
nem is engedtetett meg), a határozatokat írásban (de sokszor még szóban
sem) nem közölték, s így a felek minden joghátránynak: a határidőből való
kikésésnek, a kisajátítás megtörténte vagy indoka nem ismerésének, a becsa-
tolt iratok utólagos eltűnésének (mert hiányukat nem ellenőrizhették), s így
a védekezési lehetőségtől való elesésnek voltak kitéve.
A kisajátítási eljárás kezdetén az érdekeltek csak a ténybeli helyzet alap-
ján vehették tudomásul, hogy a juttatásból kizárattak vagy kisajátíttattak.
1946. május 15-e óta úgynevezett „ad hoc” járási véglegesítő bizottságok
is működnek, melyeknek tagjai: a járási főszolgabíró, a járási agrármérnök
és a járási agrárreform bizottság elnöke. Ezek a „véglegesítő bizottságok”62
ellenőrzik a helyszínen az igényjogosultak névsorát, állítják össze a végle-
ges névsort, állapítják meg a kisajátított területeket és utasításaik alapján ké-
szül el a parcellázási vázlat (schiţa de parcelare), melynek alapján a helyszíni
véglegesítő munkálatok során a kataszteri mérnökök a kihasítást végzik, a
megyefőnökségek pedig a birtokba helyezési okiratokat (titlu de împroprie
tărire) kiadják.
Ezek az ad hoc bizottságok jelen sorok írásakor munkában vannak, s mun-
kájuk eredménye még ismeretlen. Kétségtelenül megnehezíti helyzetüket –
különösen a vegyes lakosságú Erdélyben – az a tény, hogy a hiányos vagy
62 Vö. Földmívelésügyi Minisztérium 1946. április 18-i 165.206. sz. – a vármegyei agrárbizottsá-
goknak és megyefőnökségeknek szóló – körrendelete 3. bekezdésével.
félremagyarázott szövegek miatt még nagyon sok kisajátítási ügy és igény-

jogosult-névsor áll fellebbezés alatt, s minden valószínűség szerint, a végső
fokon jelentős változást fog szenvedni.
Eljárási szempontból jelentősnek kell minősítenünk a F. M. 820–1946. sz.63
rendeletét, mely kimondja, hogy: a helyi bizottságokat a megyei bizottság
feloszlathatja a járási bizottság javaslatára, de felfüggesztheti a miniszter a
megyei bizottság javaslatára a járási bizottság elnökét is. Ugyanez a rendelet
kimondja, hogy a földreform-rendelkezések szabotálóit a járási bizottság ja-
vaslatára, a megyei bizottság véleményével és a központi vagy miniszterközi
bizottság javaslatára a miniszter bíróság elé állíthatja. Ezek szerint tehát a
nagy horderejű rendelet szabotőrjei nagyon nehezen kerülhetnek bíróság elé.
A bizonyítás szempontjából igen jelentős a 818/1946. sz.64 rendelet, mely
kimondja, hogy: „Art. 1. Cererile sătenilor întemeiate pe simple declaraţiuni
nu pot face dovada în faţa nici unui organ legal de expropriere (Comitetul
Comunal, Comisia de Plasă și Comisia Judeţeană), că moșia a fost arendată
7 ani consecutivi, astfel încât asemenea cererei nu vor fi luate în seamă de
organele de expropriere.” Vagyis egyszerű nyilatkozatai a földmíveseknek
a hét éven át történő bérbeadásra vonatkozóan, nem veendők figyelembe.
(Ugyanis már az 1946. II. 28.-1 „Utasítások” kimondották, hogy csak okira-
tokkal lehet bizonyítani.) Ezen fontos intézkedésre azért volt szükség, mert
nagyon sok esetben a tényállás súlyos meghamisítására, a kisajátítás érdeké-
ben több érdekelt hamis nyilatkozatot adott, annak igazolására, hogy a kér-
déses terület hét éven át bérbe volt adva.
Természetes, hogy a törvényhozó az eljárási szabályokat úgy állapította
meg, hogy azok részére, akikért a földreform történik, az eljárást megkön�-
nyítse. Így legtöbbször a bizonyítás terhe is a kisajátítást szenvedő félre há-
rult, ellentétben az általános jogszabályokkal. Igen sok ügynek éppen azért
kellett a Központi Bizottsághoz kerülnie, mert a tárgyi bizonyítás nagyon
hiányos volt, s az alsófokú szervek inkább megelégedtek a hiányosabb bizo-
nyítással az igényjogosultak érdekében. Ebből a szempontból kétségtelenül
hátrányt jelentett s főként késleltette a befejezést az, hogy a polgári bíró-
ságok helyett az érdekeltekből alakult bizottságok folytatják le az eljárást.
63 Vö.: a M. O. 1946. április 17-i 92-es számával.

64 Megjelent a M. O. 1946. április 17-i 92-es számában.
VII
Az agrárreform igazságos és gyors befejezése érdekében a politikai pártok,

az érdekvédelmi és nemzetiségi szervezetek számos esetben juttatták el ja-
vaslataikat, észrevételeiket, módosító terveiket a kormányhoz, illetve a leg-
felsőbb agrárhatóságokhoz.
Ezek közül az észak-erdélyi ODA törvénytervezetét s annak előadói kom-
mentárjait már részletesebben ismertettük.
Az agrárreform erdélyi története szempontjából ezenkívül rendkívüli je-
lentősége van a Romániai Magyar Népi Szövetség és az Erdélyi Magyar
Gazdasági Egyesület – mint egyetlen gazdaérdekvédelmi szervezet – állásfog-
lalásának és tevékenységének. Mindkettő, mint magyar érdekvédelmi szerve-
zet, tervszerűen elsősorban a magyarságot ért sérelmek orvoslásáért harcolt,
s azért küzdött, hogy a jogegyenlőség – mely a demokráciák alapeleme – e
téren is megvalósulhasson. Természetesen sok nehézséggel kellett megküz-
deniük, mert hiszen nemcsak a támadó sovinizmust kellett leszerelni, hanem
a törvényt figyelmen kívül hagyó mohóságot is a törvény keretei közé kellett
szorítani. A helyi visszaélések megszüntetésén kívül rendkívül súlyos fela-
datot jelentett a magyarságra nézve hátrányos jogszabályok szövegének a
módosíttatása, illetve kiegészítő rendeletek kiharcolása. Tehát a küzdelem
egyrészt gyakorlati, másrészt elvi síkon folyik. [A cenzúra kivett három és fél
sort – Cs. P.65] A miniszterközi bizottság a földosztó bizottság beszámolói-
ból a magyar földmíves nép ellen elkövetett súlyos visszaélések, erőszakos-
ságok és jogtalan elintézések hosszú sorát állapította meg, mire a kormány
képviseletében Sraer államtitkár többek között az alábbi figyelmeztetést in-
tézte a községi, járási és vármegyei földosztó bizottság kiküldötteihez:
„A Szövetséges Nagyhatalmak minden lépésünket, szavunkat és cseleke-
detünket figyelik. Észak-Erdélyt Sztálin vezértábornagy s a szovjet nép azzal
a feltétellel adta vissza országunknak, hogy itt az összes velünk együtt lakó
nemzetiségeknek biztosítva legyen a teljes jogegyenlősége. Aki tehát hazug
ürüggyel a magyarság ellen tör, az az ország és a román nép érdekei ellen
cselekszik.”
Ugyanitt olvassuk Tănăsescu miniszterközi bizottsági elnök alábbi kijelen-
téseit: „a földreform semmiképpen sem hajtható végre úgy, hogy a történelem
előtt örök szégyene maradjon az országnak... A háború ijesztő nyomorára
65 A cenzúra által törölt részben hivatkozik Nagy Miklós a következő szövegre: Kós Károly: Nem
lehet megcsúfolni a demokráciát. Falvak Népe, 1946. április 21.
lakhelyeiket elhagyó magyar kisemberek ezreit semmiképpen sem szabad

megfosztani őseiktől örökölt, vagy kezük munkájával szerzett földjeiktől.
A magyar igényjogosultakat pedig éppen úgy földhöz kell juttatni, mint a
nincstelen szegény román földmíveseket.”
A Magyar Népi Szövetség politikai vezetői és szakemberei több ízben
megtárgyalták a kérdéseket az illetékes kormánytényezőkkel, de ezenkívül
kb. 16 részletes beadványban is feltárták a helyzetet, és javaslatokat tettek a
sérelmek orvoslására. Ezen beadványok közül a legjelentősebbet a MNSZ
által összehívott 1946. május 30–31-i jogi és közigazgatási értekezlet tag-
jaiból alakult szakbizottság állította össze, s ez felöleli a megoldásra váró
sérelmeket, rendelettervezetet és részletes indokolást foglal magában. Bár
célszerű volna teljes terjedelmében közölni, helyszűke miatt meg kell elé-
gednünk rövid tartalmával is.
A rendelettervezet66 – melyet változtatás nélkül, indokolásával együtt tel-
jes egészében elfogadott az erdélyi magyarság jelentős jogászaiból álló érte-
kezlet plenáris ülése – 13 pontból áll:
1. Nem tekinthetők „távollevőknek”:
a) akik Észak-Erdélyben laktak (laknak), és birtokuk az ország más ré-
szén fekszik;
b) akik a bécsi diktátum után Dél-Erdélyből Magyarországra mentek, de
a háború után visszatértek lakhelyeikre; és
c) akik jelen vannak, de 1944. aug. 23-án nem tartózkodtak jelenlegi
észak-erdélyi lakhelyükön;
2. Nem tekinthetők „menekülteknek” akik a háborús események követ-
keztében 1944 őszén elhagyták lakhelyeiket, visszatértek oda, és a népbíró-
ságok nem ítélték el háborús bűnösség címén;
3. A törvény 3. §-ának a) és a végrehajtási utasítás 3. §-ának a), b) és c)
pontjai csak a német nemzetiségűekre vonatkoznak.
4. Igazoltatik az 1946. ápr. 15.-i 164670-es rendelkezés az 5 ha-on aluliak
kisajátítás alóli mentesítésére vonatkozóan.
5. Megállapíttatik, hogy a törvény végrehajtási utasításának 3. §-a utolsó
bekezdése csak mezőgazdasági ingatlanokra vonatkozik, tehát nem alkal-
mazható erdőkre és szőlőkre, városi ingatlanokra, városi és falusi lakóhá-
zakra, melléképületekre, hozzá tartozó és körülvevő felépítményekre és a
lakóházakat körülvevő kertre és udvarra.
6. Az 1944. aug. 23-i tulajdoni állapot megállapításánál nemcsak a telek-
66 Vö.: Eredeti kézirati példánnyal, a RMNSZ országos központja jogvédő irodájának irattárában.
könyvi helyzet, hanem „data certe”-vel ellátott okiratok, vételi szerződések

is figyelembe veendők.
7. Tíz hektár terület bérbeadása esetén történő kisajátításnál minden eset-
ben meghagyandó, függetlenül a birtok kiterjedésétől.
8. Öt hektár terjedelemig mentesek a kisajátítás alól az Országos Földhi-
telintézet és a Nép- és Családvédelmi Alap útján szerzett ingatlanok, mert
ezeket a legszegényebb társadalmi osztály szerezte.
9. Vegyes lakosságú községekben a juttatásnál betartandó a nemzetisé-
gek közötti arányszám.
10. A Járási Véglegesítő Bizottságba kinevezendő a MNSZ javaslatára a
megyefőnök által egy magyar tag is.
11. A jelen rendelettel ellentétes intézkedések és határozatok semmisek.
A semmisséget az az agrárhatóság mondja ki, amely az ügyben a legutolsó
határozatot hozta, a jelen rendelet megjelenésétől számított 10 napon belül.
Késedelmesség esetén – fél kérésére – a Központi Bizottság határoz jogerősen.
12. A végrehajtás mind az agrár-, mind a közigazgatási hatóságok részére
a BTK által meghatározott mértékben, a szolgálat megtagadása címén ki-
szabható büntetés terhe mellett kötelező.
13. Záró rendelkezés.
Ezen említett beadványon kívül említést érdemel még az EMGE 1946.
február 19-i évi közgyűlésén elfogadott határozati javaslat, az EMGE 1946.
március 12-i beadványa, melyben konkrét javaslatok 10 pontba foglalva az
alábbiakat tárják a kormány elé:
1. Változtassák meg az igényjogosultsági sorrendet a hadiözvegyek, árvák
és rokkantak javára. 2. Az igényjogosultak névsorát véglegesítés előtt elle-
nőrizhesse a MNSZ minden helyi szervezete. 3. A „menekült” kifejezésnek
adják vissza eredeti tartalmi fogalmát, vagyis csak az legyen ezen jogcímen
kisajátítható, aki politikai magatartása miatt menekült el, amennyiben a
jobboldali politikai pártoknak (vasgárda, nyilaskeresztes és Imrédy-párt)
volt vezetőségi tagja. 4. Nem tekinthetők „abszentistáknak” (távollévők) a
Dél-Erdélyből Észak-Erdélybe menekültek, köztudomású lévén, hogy ezek
az Antonescu-rezsim üldözései elől menekültek el. 5. A székely határőrzászló-
aljakban szolgált egyének nem tekinthetők „önkénteseknek”, tekintve, hogy
ezek az alakulatok a magyar hadsereg rendes alakulatai voltak. 6. Az OFI és
ONCSA által juttatott telepes ingatlanok nem sajátíthatók ki. 7. Állíttassék
vissza a központi agrárbizottság eredeti hatásköre.67 8. A vármegyei agrár-

bizottságokba nevezzenek ki egy magasabb képesítéssel rendelkező magyar
tagot is, mert méltánytalan, hogy 3 román értelmiségivel szemben egyetlen
magyar se legyen. 9. Vizsgálják ki a helyszínen a „mintabirtokot” kérő ma-
gyar birtokosok kéréseit, mert ez nem történt meg [A mondat befejezését a cen-
zúra kihúzta – Cs. P.]. 10. Azon mezőgazdasági jellegű épületeket, melyek a
részben kisajátított birtok kisajátított részén maradtak, adják a tulajdonos-
nak 20–30 évre bérbe, mert így megmenthetők és kihasználhatók a nemzet-
gazdaság javára.
A Magyar Népi Szövetség 1946.május 10–11-i brassói országos gazdasági
értekezlete is behatóan foglalkozott az agrárreform végrehajtásával, s újabb
határozati javaslatokat fogadott el és terjesztett a kormánytényezők elé.
A MNSZ 1946. évi közgyűlésén Székelyudvarhelyen a végrehajtó-bizottság
azt jelentette, hogy: „Földmíveseinket a földreformtörvény alkalmazásával
kapcsolatosan igen sok sérelem érte. A törvény rendelkezéseinek helytelen ér-
telmezésévei, vagy tudatos félremagyarázásával az „abszentista” és a „mene-
kült” fogalmának önkényes alkalmazásával igen sok földmíves testvérünktől
jogtalanul vették el a földet, másrészt a juttatásoknál is igen sok igazságta-
lanság történt”.68
De téves lenne azt hinni, hogy a földreformsérelmeken keresztül demok-
ráciánkat általánosságban veszélyeztető jelenségekre csak a magyar nyelven
írott sajtó volt érzékeny. Az elkövetett visszaélésekkel foglalkozó sajtóhan-
gok közül elég lesz egy bukaresti román sajtóorgánumban megjelent tanul-
mányt említeni.69 Miután egy konkrét „abszentista” ügyet ismertet, amelyből
a törvény helytelen alkalmazásának minden visszássága kitűnik, így folytatja:
„E drept și bine să fie așa? Pentru atâtea motive – politice și sociale – credem
că nu. De aceia, înainte de toate, când este vorba de Ardelelni, băștinași
cu ascendenţe pe acest pământ, ce se pierd în negura veacurilor îndepăr-
tate, ar trebui să primeze ideea ca, acești oameni au drepturi’ naturale, ce
nu pot fi amputate pe baza unor simple considerente sau calcule cuprinse
în referatul cutărui funcţionar superior, referat devenit a doua zi lege, regu
lament sau decizie ministerială. Rezultatele duc la nedreptăţi ce nu pot re-
zista tendinţelor politic și sociale ale vremii.” A kollaboracionizmus fogalmát
67 A beadvány keltének idején a 3071-es rendelet volt érvényben, melynek alapján a megyei bi-
zottságok utolsó fórumként szerepeltek.
68 Világosság, III. évf. 145. sz. Kvár, 1946. július 1.
69 Vö.: Aurora, 1946. aug. 20.
boncolgatva, miután megállapítja a törvény 3. §-a és a végrehajtási utasí-

tás ugyanazon paragrafusa közötti ellentmondást, így folytatja: „Dar când
te refugiezi din ordin (cum a fost cazul) sau de groază si nu faci nimic alt-
ceva, decât să pleci în Aceeași direcţie, pe același drum (pentru că nu-ţi
poţi alege altul) pe care se retrag și trupele inamice, cine poate vedea aceasta
întâmplare firească un act de colaboraţionism ? Este ca și când un drumeţ,
care ar lua-o pe jos, dealungul drumului de fier, ar deveni prin acest simplu
fapt, un colaborator al Administraţiei CFR și făcut răspunzător pentru ac-
tele ei!” Amikor a továbbiakban az erdélyi magyar menekültek helyzetét
azonosítva a moldovai román menekültekével, kimondja, hogy azok nem-
hogy ezért megbüntettettek volna, hanem hazasegítették őket, ezzel fejezi
be: „Absolut același lucru s’a petrecut și în Ardealul de Nord și în special în
Secuime. De ce atunci aceasta populaţie să fie învinuită de „colaboraţionism”
și sancţionată cu atare? Si pe ce bază? Pe prezumpţii deduse din declaraţi-
ile câtorva lacomi după averi muncite de alţii sau unor simplii răuvoitori?
Nu vedem nici un motiv binecuvântat, nici o logică și nici un interes de
Stat/;|care să justifice exproprierea în aceste cazuri.”
Sajnos, terjedelmünk nem engedi meg, hogy a napisajtóban megjelent
valamennyi állásfoglalással foglalkozzunk.
Az egyenjogúság elvének alkalmazásáért folyó harc még nem ért véget.
Ez kitűnik a magyar napisajtó közleményeiből. „Már pedig súlyos adatok-
kal bizonyíthatjuk s bizonyítjuk is, hogy a különböző földreformbizottsá-
gok nemzeti elfogultságból nemcsak a földreformtörvényt forgatták ki, de
még a kormány helyreigazító utólagos rendelkezéseit sem hajtották végre.”
„Ennek alátámasztására csak néhány adatot sorolunk fel. Ez is elég ahhoz,
hogy az illetékesek felismerjék földmíves tömegeink nehéz helyzetét, mellő-
zöttségét és háttérbe szorítottságát a földreform vonalán” – írja a Világosság
1946. július 17-i száma. De még augusztus 7-i, sőt az augusztus 21-i számai-
ban is találunk utasításokat a MNSZ vidéki szervezeteihez, melyben a köz-
pont felszólítja ezeket a sérelmek jelentésére.70
70 Lásd: Világosság, 1946. július 17., augusztus 7. és augusztus 21.

VIII
Az elmondottakból kitűnik, hogy a véglegesítő munkálatok most vannak fo-

lyamatban. A telepítések – melyek az agrárreform szerves részét képezik –
csak kezdeti fázisukban vannak.71 A Központi Agrárbizottság még meg sem
kezdte az erdélyi ügyek tárgyalását.72 Az eddigi helyzetről sem jelentek meg
mértékadó hivatalos adatok. Ilyen körülmények között – amint egyébként
már bevezetőnkben is elmondottuk – az eredmények adatszerű összefogla-
lására vállalkozni kontárkodás lenne. Ezért meg kell elégednünk a kérdőíves
rendszerrel nagy nehézségek árán összegyűjtött részletadatokkal, napisajtó-
ban megjelent közleményekkel és egyes birtokunkba jutott, hatóságok által
összeállított, de nem feltétlenül hivatalos, még kevésbé ellenőrzött adatokkal.
Kétségtelen, hogy az erdélyi újabb földreformhoz a legnagyobb területet
a német nemzetiségűek birtokai kellett, hogy szolgáltassák,73 tekintve, hogy
a német nemzetiségűek a kisajátítás alól csak kivételesen mentesülhetnek.
Pontos adatunk az egész romániai német birtokállományra vonatkozóan
művelési ágak szerinti megoszlásban nincs, mert ilyen felvétel nem történt.
De ha figyelembe vesszük, hogy egész Erdély területén (beleértve a Partiumot
és a Királyhágón túli részeket is) a német ajkú lakosság kezén az 1916-os fel-
vétel szerint 1,555.047 kat. hold volt, s ebből levonjuk az átlagos százalékos
részesedés alapján kiszámítható erdőterületet74 (20%), akkor kb. 1,250.000
kat. hold mezőségi területtel kell számolnunk, mely úgyszólván teljes egé-
szében a földreform rendelkezésére áll. Ez pedig azt jelenti, hogy a német
ajkúak az egész tervezett agrárreform-volumennek – Erdélyben – hozzáve-
tőlegesen 75%-át szolgáltatják.
Ez a jelentős terület azonban Erdélyben nem egyformán szóródik, hanem
főként a Bánságra, a Küküllő mentére és Brassó–Szeben környékére korláto-
71 Csak a M. O. 1945. július 22-i 167-es számában jelent meg a temesvári telepítési hivatal létesí-
téséről szóló, július 9-i keletű, 1271. sz. földmívelésügyi miniszteri rendelet.
72 Vö.: Igazság, II sorozat, IV. évf. 267. sz.
73 Az erdélyi szászság és svábság kezén – erdővel együtt – az 1921. évi földreform után kereken
kb. 1,500000 kat. hold terület maradt.
74 Az erdő százalékos aránya az összterülethez: Temesben 4’81%, Naszód 36’31%, Nagy-Küküllő
24’42%, Kis-Küküllő 17’92%, Brassó 79’61%, Fogaras 29’04%, Szeben 39’04%, Krassó 37’07%,
de figyelembe vettük, hogy a németek a síkvidéken helyezkedtek el.
zódik. A Beszterce környéki „Nösnerland” kereken 75 000 kat. holdat kép-

visel. (Becslési adat.)75
Összehasonlítás kedvéért ide kell iktatnunk az egész Romániára vonat-
kozó egyes becslési adatokat. Az 50 ha-t meghaladó birtokok tulajdono-
sonként 50 ha-t meghaladó területe kereken 900 000 ha-t tesz ki.76 Ebből
kell kielégíteni 465 681 családfőt, akiknek főfoglalkozása a mezőgazdálko-
dás, de 1 ha-nál kevesebb területtel rendelkeznek, és további 765 000 csa-
ládfőt, akiknek 1–3 ha saját tulajdonuk van.77 Ez azt jelenti, hogy még az 1
ha-on aluli gazdákat sem lehetne egy életképes családi parcellához juttatni,
s mégis megoldatlan maradna 765 000 további önálló gazda és kb. 240 000
gazdasági alkalmazott problémája.
Román szakkörök ebből le is vonják azt a következtetést, hogy: „Tehát
az 50 ha-on felüli birtokok kisajátítása – amely egyesek szerint egy szociális
hiányt kitölthetne – azonnal egy új hiányt teremtene, amely kétségen kívül
még nagyobb lenne”.78
Az a nézetünk, hogy nem lehet a kérdést csak ebből a szempontból vizs-
gálni, mert hiszen az 1945. évi román agrárreform nemzeti célokat is szolgál.
(Ezt igazolja az, hogy a törvény bevezetője már azt mondja, hogy az agrárre-
form „nemzeti, gazdasági és szociális szükséglet”, de az a tény is, hogy a tele-
pítés a volt szász és sváb birtokokon az elsőrendű nemzeti feladatok sorába
lépett, úgyannyira, hogy pl. Szatmár megyében, ahol az „egységparcellát”
igényjogosultak részére 1–2 holdban állapítják meg, ugyanakkor telepítés cél-
jaira 9–10 holdas telepesbirtokokat kreálnak. Nagy-Küküllő megyében a kisa-
játított terület 43%-át – 45 000 holdat – tartották vissza állami rezervának.)
Az erdélyi megyékre vonatkozó adatok még a napisajtóban is jelentékte-
len számban jelentek meg. Ezeket azonban – legtöbb esetben – amúgy sem
használhatjuk, nem lévén sem reprezentatív jellegűek, sem pontosnak tekint-
hetők. Annak igazolására azonban, hogy Erdélyben mennyivel radikálisabb
volt az 1921. évi földreform, mint az Ókirályságban, megemlítjük, hogy pl.
Constanţa megyében 62 772 ha-t, (vagyis kereken 110 000 kat. holdat) osz-
tottak ki. 600 birtokos nyújtott be fellebbezést, amiből 189-nek teljes egé-
75 Vö. az észak-erdélyi ODA-bizottság agrárreform-albizottságának előadói kommentárja által

közölt adattal.
76 Vö. Academia de Agricultura din România; i. m. 35. o.
77 Vö. Academia de Agricultura din România: i. m. 36. o.
78 Vö. Academia de Agricultura din România: i. m. 35. o.
szében, 161-nek részben helyet adott a Központi Bizottság.79 Iași megyében

kisajátítottak 180 birtokot összesen 21 500 ha (kereken 37 310 kat. hold) te-
rülettel, amelyet 23 000 igényjogosult között osztottak fel.80 Ezek szerint
Constanţa megyében egy kisajátított birtokra 444 kat. hold, Iași megyében
207 kat. hold jut, míg a juttatásnál előbbi megyében a juttatási egység (át-
lagban) 73 kat. hold, utóbbiban 1–7 kat. hold.
Bukovinában a repatriált németektől a Németországgal 1940-ben kötött
különleges megállapodás értelmében visszamaradt 12 000 ha-t szintén a
Földreformalap veszi át.81
Covurlui megyében – a kisajátított területet nem ismerjük – 14 500 bir-
tokba helyezési okirat kiadásra vár.82
Az előirányzatok és a gyakorlati végrehajtás eredményei között jelentős
eltérések mutatkoznak. Ez túlnyomó részben az eddigiek során már említett
okokra: a törvényes szövegek különböző értelmezése, a végrehajtás külön-
bözősége (pl. a „közös tulajdon” fogalmának magyarázata, újabb kisajátí-
tási jogcímek beiktatása stb.) vezethető vissza.
Kolozs megyében az előirányzat szerint a Bánffyhunyadi, Hidalmási, Ko-
lozsborsai, Nádas menti és Kolozsvári járásban (beleértve Kolozsvár városát
is) 7797 kat. hold kerülhetett kisajátítás alá.83 Ezzel szemben csupán a Sár-
mási, Mocsi, Gyalui és Kolozsvári járásban 1945. február hóig a megyei bi-
zottság által letárgyalt esetekben 13 811 kat. holdat sajátítottak ki. További
5 járás adatai még ismeretlenek. Amikor azonban azt feltételezzük, hogy a
kisajátítás csak az előirányzott mértékben történt is meg, akkor is a hiányzó 5
járásban további kb. 5009 kat. hold kisajátításával kell számolni. (A Bánffy-
hunyadi, Hidalmási, Kolozsborsai és Nádas menti [újabban Gyalui és Egeresi
járásokra oszlott] járások előirányzata 45 029 kat. hold, amelyhez a kalotai
járást becsléssel kereken 1000 holdra vettük.)
A kisajátított fenti 13 811 holdból
magyar tulajdonosoktól sajátítottak ki 12 562 kat. holdat
román „ 1 249 5 kat. holdat,
79 Vö. Frontul Plugarilor c. napilap II. évf. 417. sz. 1946. VII. 4.
80 Vö. Frontul Plugarilor, II. évf. 431. sz. 1946. VII. 20.
81 Vö. Frontul Plugarilor II. évf. 479. sz. VIII. 10. Lásd még az erre vonatkozó rendeleteket is a
M O. 1946. évi számaiban.
82 Vö. Frontul Plugarilor II. évf. 447. 1946. VIII. 8.
83 Lásd az észak-erdélyi Országos Demokrata Arcvonal agrárreform-albizottságának előadói
kommentárjához csatolt kimutatást.
vagyis a kisajátítási oldalon a magyarság 90,9%-kal, míg a románság 9,1%-

kal van képviselve. A kisajátított birtokosok számát illetőleg – ugyancsak a
fenti adatokat alapul véve – a magyarság viszonyszáma 89,2%, a román bir-
tokosoké 10,8%.
A juttatásra vonatkozóan hivatalos adatok állnak rendelkezésünkre, ame-
lyek szerint juttatásban részesült:
Magyar nemzetiségű egyén 1993

Román nemzetiségű egyén 11 017,
vagyis a juttatásnál a románság számszerű képviselete 84,7%, a magyar-

ságé 15%. Ennek a kimutatásnak valószerűségében azonban kételkednünk
kell, mert pl. Kolozs község abban 207 magyar juttatottal szerepei, valóság-
ban egy sincs; Szászfenesen 84 juttatottat tüntet fel, noha csak 14 van; Do-
bokán 12-t tüntet fel, noha csak 3 van; Magyarszováton 80-at, noha csak 36
van, stb. De hiányos a kimutatás a juttatott területre nézve is, ahol a magyar-
ság részesedése még a számbeli részesedésnél is sokkal kisebb, amennyiben a
románok egy részét 2-3-szorosan nagyobb parcellához juttatták, mint a ma-
gyarokat. Ha az adatokat index segítségével értékeljük ki, s a románság része-
sedését mind a kisajátításból, mint a juttatásból 103-mal vesszük egyenlőnek,
akkor a magyarság indexszáma a kisajátításnál 1006, a juttatásnál pedig 18.
Tekintve, hogy Kolozs megyében birtokba helyezési okiratokat még nem
osztottak ki, s így a munkálatok véglegesnek nem tekinthetők, remény van
arra, ogy az 1015-ös és 2746-os rendeletek helyes alkalmazása esetén – ami,
annak ellenére, hogy megjelenésük óta 3, illetve 2 hónap telt el, még nem
történt meg – a helyzet a magyarság szempontjából a törvényesnek megfe-
lelő irányban kedvezően fog változni.84
Szilágy megyében az adatok a következő képet adják:
84 Legújabb – tördelés közben vett, napisajtóban közölt – hivatalos adat szerint Kolozs me-
gyében összesen 363 kisajátítási ügy került a megyei bizottság elé, amiből 214 kisajátítással
végződött. A kisajátított terület 19 414 kat. hold. Juttatásban részesült 11 790 igényjogosult.
A kisajátítás és juttatás nemzetiségi adatait a forrás nem közli (Lásd a Lupta Ardealului 1946.
okt. 6-i számát.)
Kisajátítás Román Magyar Zsidó Német
Birtokosok száma 66 394 52 309

Kisaj. terület, kataszteri hold 5277 37 447 4535 2022
Vagyis a hivatalos adatok szerint a kisajátított összterületnek 75,6%-át ma-

gyaroktól és 10,6%-át románoktól sajátították ki.
Kisajátítás Román Magyar Zsidó Sváb Szlovák
Juttatottak száma 14 252 8443 22 22 83

Terület, kataszteri hold 24 886 15 980 40 1000 112
Ezek szerint tehát a kisajátított területből igényjogosultaknak juttattak

42 018 kat. holdat. A román igényjogosultak részesedése 59,2%, a magya-
roké 38%. Ha azonban a kisajátított és kiosztott területek közötti különbö-
zetet – a valóságnak megfelelően – szintén a románság javára írjuk, akkor a
románság részesedése 65,6%-ra emelkedik. A zsidó lakosság birtokállomá-
nyában beállott veszteség a legnagyobb, amennyiben a kisajátításnál 9,3%-
kal van képviselve, míg a juttatásnál csak 0,09%-kal.
Ezek, amint említettük, hivatalos adatok, amelyek – mint Kolozs megye
esetében is láttuk – a reálisnál rendszerint kedvezőbb helyzetet tüntetnek
fel, ami a nemzetiségi részesedést illeti.
Torda-Aranyos vármegyében csak 27 község magángyűjtésből származó
adatai állnak rendelkezésünkre. Ezek kivétel nélkül vegyes lakosságú, na-
gyobb részben magyar többségű községek. Tehát a magyar igényjogosultak
száma is lényegesen nagyobb. Ezen 27 községben kb. 95%-ban magyar tu-
lajdonosoktól 7902 kat. holdat85 sajátítottak ki, amelyből ugyanazon köz-
ségek 6805 román és csak 820 magyar igényjogosultja részesült juttatásban.
Tehát a kisajátítási oldalon a magyarság részesedése 95%, a juttatási oldalon
pedig 107%. A román többségű, illetve tiszta román községekben a magyar
tulajdonosoktól kisajátított terület teljes egészében román kézbe ment át.
Hogy itt mekkora a számszerű veszteség, azt még megállapítani nem lehetett.
Fogaras vármegyében mindössze 33 személyre vonatkozó kérdőíves anya-
gunk van. A 33 magyar nemzetiségű (román állampolgár) tulajdonostól össze-
85 Az adat az 1946 januárjában fennállott helyzetet tünteti fel.

sen 132 kat. holdat sajátítottak ki, ami azt jelenti, hogy egy-egy tulajdonostól
átlag 4 kat. holdat, valamennyinek teljes birtokát, kivétel nélkül „abszentiz-
mus” címén sajátítottak ki.
Temes-Torontál megye: (Alábbi adataink a Miniszterközi Földreformbi-
zottság 1946. március 4-i temesvári kiszállása alkalmával elhangzott beszá-
molókból származnak.)
Kisajátítandó terület: 202 228 kat. hold. Kisajátítottak fenti időpontig
171 000 kat. holdat. Igényjogosultak száma: helybeli 31 634, rendben levő
iratokkal rendelkező telepes: 6 104. Járásonként:
Állami rezerva
Kisajátításra
előirányozva
Juttatásban
Kisajátított
kat. hold
részesült
jogosult
terület
Igény-
Járás
Gátaljai 26 900 2700 2700 27 888 6000
Buziási 10 259 2257 1431 11 503 1.28/
Vingai 32 561 3703 3055 36 913 12 403
Központi 35 146 3648 3648 31 147 _
Nagyszentmiklósi ? 2751 ? 25 503 ?
Zsombolyai ? ? ? ?
Rékási ? 3703 2226 13 140 479
Dettai 21 605 3153 3038 22 703 697
Lippai a munkálatok nincsenek befejezve
Gyülvészi 22 235 ? 2559 23 173 ?
Perjámosi 49 161 4210 4210 49 161 14 205
Csákovai 17 000 3717 3451 17 800 2703
Összesen 214 869 29 842 26 318 258 831 27 774
Ezek szerint a két járás hiányzó adata nélkül is 56 643 holddal több a já-
rásonkénti feltüntetett előirányzat, mint az összesítésben. Ugyanígy több
a részletezésnél a kisajátított terület a megyei végösszegnél 43 869 hold-
dal. Kisebb az eltérés az igényjogosultak számánál, ahol az összesített adat

31 634-et tüntet fel, ezzel szemben a járási adatok 29 842 igényjogosultról
számolnak be (3 járás hiányával) és 26 318 juttatottról két járás hiányzó ada-
tai mellett. Tekintve, hogy inkább feltételezhető a részletes – tehát a járási –
adatok hitelessége, ezt véve alapul, Temes-Torontál megyében közel 100%-kal
több területet sajátítottak ki, mint amennyi az egész észak-erdélyi előirány-
zat volt! A német nemzetiségű lakosság földtulajdonának szerepe agrárre-
formunkban itt domborodik ki teljes jelentőségében.
Nemzetiségi szempontból vizsgálva a kérdést, a rendelkezésünkre álló hét
járás adataiból a következőket állapíthatjuk meg:
Gátaljai járásban 138 magyar igényjogosult kapott 974 kat. holdat

Buziási 235 1213
Központi 289 1016
Dettai 196 1261
Lippai 58 233
Gyülvészi 268 1545
Csákovai 244 1516
Összesen hét járásban 1428 magyar igényjogosult kapott 7758 kat. hol-
dat, vagyis a fenti hét járásban kiosztott cca. 151 000 kat. holdból86 a magyar
igényjogosultak kereken öt százalékot kaptak. Körülbelül ez az arány a jut-
tatott személyei számát illetően is.
Háromszék vármegye adatai 1946. március végéről származnak, amikor
is 5755 kat. hold volt összesen kisajátítva, amiből 5235 kat. hold szántó és
kaszáló, 70 kat. hold kert, 18 kat. hold legelő és 288 kat. hold erdő. Ha ezt
szembeállítjuk a Temes megyei adatokkal, első pillanatra megállapítható,
hogy a Székelyföldön (pedig Háromszéken volt a legnagyobb az úgyneve-
zett „középbirtokok” száma)87 milyen kis volumennel számolhat a földreform.
Nagy-Küküllő vármegyei adataink újabb keletűek s csupán kétféle adatot
tartalmaznak, nemzetiségi csoportosításban. Ezek szerint:
86 A kiszámításnál a 214 869-es végösszegből levontuk a Vingai és Perjámosi járások adatait, ezzel
szemben hozzáadtuk a – járási átlagok alapján középarányosként kiszámított – Lippai járás
összegét 18 000 kat. holddal, ami ha nem is pontos, de megközelítően helyes becslési eljárás.
87 Csíkban 9, Udvarhelyen 7 és Háromszéken 42 50 ha szántóföldnél többel rendelkező birtok
volt, melyek – ha nem is nemzetközileg megállapított csoportosítás szerint, de a mi viszonya-
ink között mégis – középbirtoknak számíthatnak.
Kisajátítottak:
Román tulajdonosoktól 9 egyéntől 320 kat. hold szántót és kaszálót
Magyar 38 870
Német 11 800 102 810 szőlőt
Összesen: 11 847 104 000 kat. hold szántót
és kaszálót
Juttatásban részesült:
Román igényjogosult 8100 összesen 53 000 kat. holddal
Magyar 1054 4800 kat. holddal
Szász 180 1200 kat. holddal
Összesen: 9334 57 000 kat. holddal
További 45 000 kat. holdat tartalékolt az állam.

A magyarság területi részesedése tehát a juttatásokból 84%.
Tájékoztatásképen ideiktatjuk az 1930-as, illetve 1941-es népszámlálások
alapján közzétett nemzetiségi adatokat, a fenti sorrendben.
Kolozs megyében 51,8% román, 44,9% magyar, 0,5% német

Szilágy 59,6 román, 35,6 magyar, 0,3 német
Torda-Aranyos 75,1 román, 22,2 magyar, 0,4 német
Fogaras 81,0 román, 5,9 magyar, 12,6 német
Temes-Torontál 38,2 román, 16,7 magyar, 35,6 német
Háromszék 3,8 román, 93,9 magyar, 0,3 német
Nagy-Küküllő 46,1 román, 12,2 magyar, 39,8 német
Tanulságos lesz a megyei bizottságok összetételét is megvizsgálni egy pár

erdélyi megyében nemzetiségi megoszlás szerint:
1. föld- 2. föld- 3. föld-

Elnök Kamarai míves míves míves
Megye (bíró) Prefektus igazgató tag tag tag
Hivatalból tagok Választottak

Arad román román román román román román
Szörény " " " " " "
Kis-Küküllő " " " " " "
Nagy-Küküllő " " " " " "
Szatmár " " " " " magyar
Alsó-Fehér " " " " " román
Maros-Torda " " " " " magyar
Szilágy " " " " " magyar
Torda-Aranyos " " " " " magyar
Hunyad " " " " " román
Bihar " " " " " magyar
Kolozs " " " " " magyar
Ezek szerint tehát a felsorolt 12 vegyes lakosságú megyében 72 bizottsági

tag közül mindössze 6 magyar van, ezek között értelmiségi a 36 román ér-
telmiségivel szemben egy sem.
Nem óhajtottuk volna a kérdést nemzetiségi szempontból vizsgálni, mert
hiszen a földreform – a szakirodalom majd minden szerzője szerint – szociá-
lis probléma. Kénytelenek voltunk mégis az adatok hatására ezen kényszer-
nek engedni. Tesszük ezt azzal a hittel is, hogy soraink még a befejezés előtt
megjelenve, hatással lehetnek az agrárreform legfelsőbb irányítóira, hogy –
meg vagyunk győződve – teljesen jóhiszemű és tiszta felfogásuknak a nem-
zetiségi egyenjogúság tekintetében, érvényt fognak szerezni az agrárreform
végleges formába öntésénél is.
Donáth Ferenc a magyarországi agrárreformról szólva88 azt mondja : „Ki-
alakulhat nálunk az új agrikultúra olyan módon is, hogy a mezőgazdasági
termelőerők fejlődése nem jár egyszersmind a most földhözjuttatottak s a
régi birtokos parasztság elproletarizálódásával.” Ő természetesen a dialek-
88 Vö.: Donáth Ferenc: Merre tart a magyar falu? A mezőgazdaság tőkés fejlődésének kérdése. Tár-
sadalmi Szemle I. évf. 6. sz. 417. o. Bp., 1946.
tikus materializmus szemszögéből vizsgálja a kérdést, s a problémát abban

látja, hogy a közép- és nagybirtok teljes felszámolása után is megmarad (?)
az ellentét az újbirtokos és a paraszt között. Ezt osztályellentétnek minő-
síti. Azt hisszük azonban, hogy aggályai túlzottak s nem látja elég reálisan
az egészséges fejlődés útját. Erdélyben – meg kell állapítanunk – ilyen kér-
dést csak kákán bogot kereséssel lehetne felvetni.
A romániai román szaktestületek és szakemberek véleményéből már köz-
readtunk szemelvényeket. Meg kell még említenünk azonban I. I. Tatos vé-
leményét, aki a román mezőgazdasági termények értékesítését vizsgálva89
megállapítja, hogy: „Chiar dacă nu s’ar produce o scădere a randamentelor
și încă fărămiţirea exploatării duce la o micșorare a cantităţii de produse
ce se aloca și întră în circulaţia pieţei.” Itt I. V. Stalin szavait idézi, aki a
nagyüzemek felosztásáról szólva megállapítja, hogy: „Tény, hogy most fele-
annyi árugabonánk van, dacára, hogy elértük a gabona össztermés háború
előtti színvonalát.” Tatos megállapítja, hogy az 1909–1913. évi alappal szem-
ben az 1919–1923-as periódusban a termésátlagok ha-onként 4-3 q-val, vagyis
33%-kal csökkentek, 1945-ben pedig a búza ha-onkénti termésátlaga 6-06 q.,
az árpáé 4-9, a zabé 4-3 és a tengerié 5-4 volt.90 A nagybirtok-kisbirtok vitá-
ját azzal zárja le, hogy: „Igazolt tény a nagybirtok felsőbbsége a kisbirtok-
kal szemben.” „A kisbirtok nem kötelez egy ugyanilyen termelési rendszerre.
Nincsen szükségünk egyetlen külföldi példára sem hivatkozni. Nekünk vol-
tak nagyüzemeink kisbirtokokkal: a faluközösség. De még ha nem lett volna
is, lehet ezután”.91
Korai lenne az 1945. évi földreform gazdasági eredményeit vizsgálni, s ezért
korai lenne egyik vagy másik – politikailag különbözőképpen beállított –
szerző véleményét elfogadni. Nem irányadó az 1921. évi földreform eredmé-
nyeként beállott visszaesés sem, mert hiszen akkor – amint láttuk – a nemzeti
érdekek háttérbe szorították a gazdaságiakat, és teljesen kihagyták a szociá-
lisakat. A mostani agrárreformmal egyidejűleg jelentkező, főleg a szárazság
által okozott termelési hátrányok időleges jellegűek. A reakciós elemek által
okozott sérelmek orvoslása pedig remélhetőleg be fog következni.
89 Vö. I. I. Tatos: Valorificarea produselor agricole 1919–1939. 23.

90 Vö. Uő.: I.m. 22. és 6.
91 Vö.: Uő.: I.m. 25. és 26.
Nem foglalkoztunk jelen tanulmány keretében részletesebben a telepítések

kérdésével, mert – a német birtokok kiterjedésének ismeretében láthatjuk
– ez egy olyan nagy horderejű kérdés, amelyet másodrangúan kezelni nem
lehet. Sürgősen és szakértelemmel kell azonban foglalkozni vele, mert hi-
szen a telepítések jelentős nemzetiségi és gazdasági eltolódásokat idéznek
elő, megváltoztatva – adott esetben pl. a Bánságban, Küküllők völgyében,
Teke vidékén, a Barcaságon – nemcsak a mezőgazdálkodás módját és szín-
vonalát, de egészen új történelmi fejlődés útját is megszabva.
Felhasznált irodalom és forrásmunkák
1. Academia de Agricultură din România: Reforma Agrară. Colecţia memorii.

Nr. 2. Universul nyomda, Bukarest, 1945.
2. A központi földreformbizottság utasításai a földbirtokrendezésről. Jókai nyomda
kiadása. Sepsiszentgyörgy, 1946.
3. Asztalos Sándor dr.: Mezőgazdasági, ipari és kereskedelmi törvénykezés. I. rész.
Kolozsvár, 1946.
4. Az Arad megyei Gazdasági Egyletnek a kir. kormányhoz intézett EMLÉKIRATA az
agrárreform ügyében. Anca nyomda, Kolozsvár, 1920.
5. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány rendeletei. III. füzet. A miniszterelnökség saj-
tóosztályának kiadása. Bp., 1945.
6. Balázsovits Dezső dr.: Tudnivalók a földbirtokreformról. Bp., 1922. Pallas
nyomda.
7. Bernáth István: Tanulmányok az agrárpolitika és a magyar agrármozgalmak
köréből. Bp., 1927. Pátria Kiadás.
8. Ciomac I. L. dr.: Despre stările agrare din Transilvania sub regimul maghiar și
cercetări asupra situaţiei exploatărilor agricole după reforma agrara. Buk., 1931.
Kny.
9. Czettler Jenő dr.: Mezőgazdasági szociálpolitika. Bp., 1931. Pátria nyomda.
10. Uő.: Földbirtok-politika. A Kis Akadémia kiadása. Bp., 1936.
11. Uő.: Agrárpolitika. Magyar Szemle Társaság kiadása. Bp., 1932.
12. Constatinescu Mitita: L’evolution de la propriété rurale et la reforme agraire
en Roumanie. Buc., 1925.
13 Dávid Eduárd: Szocializmus és mezőgazdaság. I–II. Budapest, 1909. Grill.
14. Egán Ede: Románia mezőgazdasági viszonyainak rövid vázlata. Bp.. Pesti
Könyvnyomda Részvénytársaság kiadása. 1886.
Felhasznált irodalom és forrásmunkák 123
15. Erdélyre, Bánátra, Körösvidékre és Máramarosra vonatkozó Föld-birtokre-

form-törvény. Az Erdélyi Gazdasági Egylet kiadása, 1921.
16. Farkas Árpád: a közösségi mezőgazdálkodás kilátásai a Kárpát-medencében.”
Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület kiadása, 1945.
17. Uő.: Életképes üzemnagyság a magyar mezőgazdaságban. A József Nádor
műszaki és gazdaságtudományi egyetem mezőgazdaság-politikai intézeté-
nek kiadása, 1944.
18. Földmivesek törvénye. „Drum Nou” nyomda kiadása, Brassó, 1945.
19. Incze Miklós dr.: Agrárreformok Közép- és Délkelet-Európában.Kvár, 1946.
Megjelent a Társadalomtudomány és Politika I. évf. 1. számában.
20. Instrucţiuni ale Comisiei Centrale de Reforma Agrară. Különböző időpon-
tokban és helyeken megjelent jogszabályok. Gyűjteményes kiadásuk nem
jelent meg. Részben megtalálhatók a Zotia felsorolt gyűjteményében, rész-
ben a 2. sz. alatt felsorolt kiadványban.
21. Kerék Mihály: Földbirtok politika. Bp.. 1934. MSZT kiadása.
22. Uő.: A magyar földkérdés. Bp., 1939. MEFHOSZ-kiadás.
23. Laptyev L.: A szovjet mezőgazdaság a háború alatt. A KRP kiadása, Kvár, 1945.
24. Mattyasovszky Miklós: A földmívelés közgazdaságtana. Bp.,
1927. Pátria.
25. Máté Imre dr.–Neubauer Ferenc dr.: A földbirtok-reform-törvény és novella.
Végrehajtási utasításokkal, a kapcsolatos rendeletekkel, magyarázatokkal,
joggyakorlattal és jegyzetekkel. Bp., 1924. Az Athenaeum kiadása.
26. Mihailescu C.: Organizarea agriculturii românești. Buc.,
1928. Biblioteca Economică kiadása.
27. Móricz Miklós dr.: Az erdélyi föld sorsa. Bp., 1931.
28. The Fate of the Transylvanian Soil. Bp., 1934.
29. Monitorul Oficial 1945. és 1946. évfolyamai.
30. L’agriculture eu Roumanie. Atlas Statisque. Publié par le Ministere de Ag-
riculture et des Domaines. Buc., 1938 és 1939.
31. Országos Demokrata Arcvonal (ODA=FND) Észak-erdélyi tartományi bizottsága
agrárreform-albizottságának 1945. II. 13-án tartott ülésének jegyzőkönyve, határo-
zati javaslatai és előadói kommentárjai.
32. Petrini Emil: Reforma Agrară. Transilvania, Banatul Crișana și Maramu-
reșul 1918–1928.
33. Popescu-Buzău Tudor: Problema Agricolă în România în trecut, prezent și
viitor. Buzău, 1936. Luca I. Oprescu kiadása.
34. Oberding József György: Az erdélyi agrárreform. Kvár, 1930.
35. Röpke Wilhelm: A harmadik út. Bp., 1939.
36. Serban Mihail dr.: Rumâniens Agrarverhăltnisse. Berlin, 1912.

37. Sporirea Producţiuni Agricole a Ţării. Lucrările congresului agricol ţinut în
București în zilele de 4–6 Februarie 1924. VI. kötet. Buc., 1925.
38.Stanescu Aurel: Decrete și legi uzuale. Buc., 1945.
39. Sztálin I. V.: A leninizmus alapjai. KRP kiadása, Kvár, 1945.
40. Társadalomtudomány és Politika. I. évf. 1. sz. Kvár, 1946.
41. Társadalmi Szemle. 1–6. sz Budapest, Szikra kiadása.
42. Tatos I. : Valorificarea Produselor Agricole 1919–1939. Buc., Independenţa
Economică kiadása, 1946.
43. Venczel József: Az erdélyi román földbirtokreform. Kvár, 1943.
44. Voix des peuples. VIII. évf. 3. sz. 1941 márc. 15. H. V. Leisen: Les peuples de
Transsylvanie.
45. Zotta Const. C. Gr. dr.: Decret-Lege pentru Infăpturirea Reformei Agrare, cu
Regulamentul Legii și Instrucţiunile Comisiei Centrale. III. kiadás. Buc., 1946.
Cioflec nyomda.
A romániai
agrártörténeti kutatások területei
A polgári társadalmak iskolai történelemtankönyveiben az egyetemes tör-

ténet is, a nemzeti történelem is államfők, hadvezérek, háborúk, ütközetek,
csaták történelme, évszámok és napok történelme. A szocialista társadalom-
ban az iskolai történelemkönyvekben helyet kapott a termelőerők és a ter-
melési viszonyok fejlődése is.
Az agrártörténet azonban – még a gazdaságtörténet keretében is – eddig
alárendelt szerepet játszott, és sem a kutatásokban, sem a történelemoktatás-
ban nem foglalta el azt a helyet, amelyik a társadalmak fejlődésében betöltött
szerepe révén megillette. E tekintetben most kedvező fordulat bekövetkez-
tét lehet remélni. Amire az 1969-ben Kolozsváron tartott első agrártörténeti
tudományos ülésszak, illetve az 1971. november 5. és 7. között Iași-ban le-
zajlott értekezlet jogosít fel. Ez utóbbi ugyanis a Romániai Agrártörténeti
Társaság (Societatea de Istorie Agrară din România) megalakulásával zárult.
Az ülésszakról kiadott Következtetések szövegéből és a Romániában meg-
jelent magyar nyelvű agrártörténeti munkák bibliográfiájából kiderül: az
utóbbi évtized termése sokkal gazdagabb lehetne. Hiszen számtalan olyan
téma kínálja magát feldolgozásra, amelyeknek a megismerése a mezőgazda-
sági nagyüzemekben, mezőgazdasági igazgatásban, kísérleti állomásokon,
tudományos intézetekben dolgozó agrárszakemberek munkáját eredménye-
sebbé és könnyebbé tehetné. Azokét, akiknek a mezőgazdaság szövetkezete-
sítésének befejezése óta minden figyelmét a mindennapi termelési, tenyésztési,
szervezési kérdésekre kellett koncentrálniuk. De most már – amennyiben
ezt az állandó átalakulásokkal járó korszakot kiegyensúlyozottabb, nagyobb
stabilitást ígérő odőszak követheti – több érdeklődést tanúsíthatnak, több
időt szentelhetnek a jövő tervezése szempontjából egyáltalán nem jelenték-
telen múlt tanulmányozására is.
Az elhangzott 93 közlésből és a lefolyt vitákból az alábbi általános követ-
keztetések származtak:
Az agrártörténet fogalmának meghatározására vonatkozóan javasolták: a)
az „agrártörténet” fogalma különböztessék meg a „földművelés története”

fogalmától, ez utóbbi beletartozván az előbbi fogalomba. Az agrártörténet az
a tudomány, amely a mezőgazdaságnak és erdőgazdaságnak, az agrárintéze-
teknek, -viszonyoknak, és -ideológiáknak, valamint a falusi életnek gazda-
sági, műszaki-tudományos, társadalmi-művelődési és politikai szempontból
vizsgált időbeni és térbeni fejlődésével foglalkozik. b) A földművelés története
az agrártörténetnek az a része, amely kizárólag a mezőgazdasági termelés
folyamatát tanulmányozza (Eugen Mewes).
Az agrártörténeti kutatások területére vonatkozóan általános érvénnyel
állapították meg:
1) Az agrártörténet önálló tudománynak tekintendő, amelyik a társadalmi
tudományok kategóriájába, a történettudományok ágához tartozik. Hasz-
nossági fokának elbírálásában az alábbi ismérvek tekintendők irányadóknak
(Eugen Mewes alapján): a) a jelenlegi és távlati gazdaságpolitika hozzáértő
ismerete; b) az illető tudomány fő célkitűzéseinek ismerete az adott kor-
szakra vonatkozóan; c) más rokontudományokkal való összefüggések szem
előtt tartása; d) tömeges érdeklődés; e) a hazai kutatásoknak a világviszony-
latban tett erőfeszítésekbe való beillesztése.
Az agrártörténet önálló tudománynak tekintendő, a társadalmi tudomá-
nyok kategóriájába, a történettudományok ágához tartozik. Tekintettel az
agrártörténeti kutatások komplex jellegére, az alkalmazandó tudományos
módszertan a tanulmányozott kérdés sajátossága szerint eltérő lehet. Ugyan-
ezen okból az agrártörténet olyan tudomány, amely nagyon változatos sza-
kosodást követel meg, a tudományok minden kategóriájára kiterjedően.
Hasznossága a történelem általános hasznosságából következik. A jövő
mezőgazdasági törenete a jelenig terjedő múltbeli gazdasági állapotok is-
meretére és értelmezésére épül. Fő haszonélvezőjének magának a mezőgaz-
daságnak (vagyis a mezőgazdasági termelési folyamatban foglalkoztatott
személyeknek) kell lennie.
Az agrártörténet időszerűsége a történelmi pillanat dialektikus és állandó
funkciója, amelynek a társadalom által megfogalmazott követelmények sze-
rint kell kidomborodnia. Az ezzel kapcsolatos vita során rámutattak arra,
hogy a korábban létesített véderdősávokat az utóbbi évtizedben kivágták,
aminek negatív hatása van a természetes termelési tényezők egyensúlyára
és magára a mezőgazdasági termelésre is. Ezzel beigazolódik, hogy az ag-
rártörténet nem önmagáért való, hanem olyan tudomány, amely az időszerű
kérdések megoldásában segít.
Az agrártörténet hatékonyságát az alábbi ismérvek alapján lehet elbírálni
(Eugen Mewes): a) az információs adatok kiegészítése; b) egyes jelenségek

aspektusainak kiegészítése; c) ismeretlen jelenségek felfedezése; d) a múlt-
ban bizonyos intézkedések alkalmazása révén elért eredmények elemzése;
e) egyes múltbeli gazdasági vagy társadalmi megmozdulások irányzatának
meghatározása; f) agrártörténeti adatoknak és kutatási eredményeknek a
felhasználása gazdasági-társadalmi fejlesztési programok cs intézkedések
kidolgozására.
A romániai agrártörténeti kutatások fejlődését illetően a Romániai Agrár-
történeti Társaság alakuló ülése leszögezte: szükség volna egy országos kuta-
tási program kidolgozására, amely magában foglalja a preferenciális témákat
és ezek időrendi sorrendjét, úgy, hogy a jövőben össze lehessen állítani a
romániai mezőgazdaságra és erdőgazdaságra vonatkozó szintézist. Ezt csak
azután lehet elkészíteni, miután számos monografikus munkát kidolgoztak,
amelyek alapjául különböző területeken tevékenykedő szakemberek által
készítendő, számos analitikus tanulmánynak kell szolgálnia. A történeti, ré-
gészeti, néprajzi, gazdasági intézetekben és a társadalomtudományi közpon-
tokban erős kutató munkaközösségek dolgoznak, ezért kívánatos lenne az
agrártörténeti kutatásokat ezekben az intézetekben fejleszteni.
Az agrártörténeti kutatás területeinek vázlata (E. Mewes és I. Z. Lupe
nyomán):
A. Általános agrártörténet
1. Jelentősége
2. Módszertana
3. Kérdései, története, forrásai
B. A mezőgazdaság és erdőgazdaság története
1. A mezőgazdaságban és erdőgazdaságban használt szerszámok, eszkö-

zök és gépek
2. Tájmezőgazdaság és -erdőgazdaság
3. Földművelési és erdőgazdálkodási rendszerek
4. Növénytermesztés
Szalmásgabonák termesztése: sütőipariak, takarmánygabonák, rizs
Szemes hüvelyesek termesztése
Ipari növények termesztése: textil, olajos, cukor: növények
Takarmánynövények (beleértve a természetes legelőket és kaszálókat is)
Zöldségtermesztés (beleértve a burgonyát is)

Szőlészet
Virágkertészet
Gyógynövénytermesztés
Különleges növényféleségek (fűszernövények, dohány, tea, kávé, kakaó,
kaucsukfa stb.)
5. Erdőgazdaság
Erdészet: erdei csemetekertek és erdőtelepítés termelési módok és gon-
dozás; erdőrendezés; erdőn kívüli fatermelés (különleges rendeltetésű
erdősítések, véderdők, fasorok stb.)
Erdőkitermelés
Kinegetika (vadászat)
Erdei szállítás
Fűzfatermesztés
A faipari feldolgozása
Erdei melléktermékek
Fakereskedelem
6. Állattenyésztés
Szarvasmarha-, sertés-, juh- és kecske-, ló- és baromfitenyésztés
Méhészet
Selyemhernyó-tenyésztés
Halgazdaság
7. Mezőgazdasági termények tárolása (tartósítása)

8. Mezőgazdasági termények feldolgozása
9. Mezőgazdasági termények forgalma (kereskedelme)
10. Mezőgazdasági építészet
11. Telkesítés (talajjavítás, vízmentesítés, öntözés)
12. Földkataszter- és mezőgazdasági területrendezés
13. Mezőgazdasági és erdészeti propaganda (előadások, irodalom, kiállí-
tások, kirándulások stb.)
C. Agrárintézmények, -viszonyok és -ideológiák története

1. Mezőgazdasági és erdőgazdasági (központi, övezeti és helyi) igazgatás
2. Kísérleti mező- és erdőgazdaság (és a kutatóintézetek)
3. Mezőgazdasági és erdészeti oktatás
4. Mező- és erdőgazdasági hitelélet

5. Mező- és erdőgazdasági biztosítás
6. Föld-, erdő- és halászati tulajdon
7. Mezőgazdasági és erdészeti statisztika
8. Mező- és erdőgazdasági törvényhozás
9. Mező- és erdőgazdasági kooperáció
10. Mező- és erdőgazdasági szakmai egyesületek és társulatok
11. Muzeológia
12. Agrárviszonyok (társadalmi osztályok és az osztályok közötti viszonyok)
13. Agrárszociális ideológia (politikai és társadalmi áramlatok
14. Agrársajtó
15. Személyiségek
D. A falusi élet történelme

1. Faluetnológia (hagyományos foglalkozások és mesterségek, népművészet)
2. Faluszociológia (a falu fejlődése, a munkaerő tanulmányozása, városi
beilleszkedés, népességszociológia és népmozgalmi jelenségek, egész-
ségügyi viszonyok, az értelmiség falusi integrálódása, családkutatás,
közoktatás, falusi antropológia stb.)
3. Különfélék
Anélkül, hogy a fenti felosztást érdemben elemeznők, célszerűnek látjuk a

Bibliographia istoriae rerum rurticarum internationalis nyomán ismertetni egy
másik – külföldön elfogadott – felosztást is. Ez a következő:
Agrártörténeti vonatkozású bibliográfia
Agrártörténeti módszertan
III. Általános és összefoglaló munkák
a) Összefoglaló gazdaságtörténeti munkák
b) Agrárélet története általában. Átfogó helytörténeti munkák
IV. Mezőgazdasági termelés és termeléstechnika
a) A mezőgazdaság természeti feltételei
b) Gyűjtögetés, halászat, vadászat, halgazdaság
c) Erdészet, vadgazdálkodás
d) Növénytermesztés általában
e) Szántóföldi növénytermesztés
f) Kertészet, ültetvényes gazdálkodás
g) Szőlőművelés, borászat
h) Legelők, legelőművelés, rét, szénakészítés
i) Állattenyésztés
j) A mezőgazdasági termelvények felhasználása)
k) Település, településformák
V. Agrárökonómia
VI. Agrártársadalom
VII. Agrárpolitika, agrárjog, mezőgazdasági közigazgatás
VIII. Mezőgazdasági művelődés
A gazdaságtörténeti – és ezen belül az agrártörténeti – munkákat olvasókö-

zönségünk szívesen fogadja. Az ilyen tárgyú népszerűsítő, ismeretterjesztő
cikkek, tanulmányok, különösen a falusi olvasók körében közkedveltségnek
örvendenek. Ezért mind a tudományos igényű tanulmányok, mind a nép-
szerűsítő írások közlésére a kereteket bővíteni kellene. Magyar nyelvű kéz-
irat – akár önálló kötetek azonnali kiadására is – akadna elég. Gondoljunk
csak a Székelykeresztúri Múzeum 25 éves fennállása alkalmával rendezett
tudományos ülésszakon – 1971 októberében – elhangzott előadásokra, ame-
lyek egymagukban kitesznek egy gazdaságtörténeti – és ezen belül az ag-
rártörténeti – munkákat olvasóközönségünk szívesen fogadja.(??) Az ilyen
tárgyú népszerűsítő, ismeretterjesztő cikkek, tanulmányok, különösen a fa-
lusi olvasók körében közkedveltségnek örvendenek. Ezért mind a tudomá-
nyos igényű tanulmányok, mind a népszerűsítő írások közlésére a kereteket
bővíteni kellene. Magyar nyelvű kézirat – akár önálló kötetek azonnali ki-
adására is – akadna elég. Gondoljunk csak a Székelykeresztúri Múzeum
25 éves fennállása alkalmával rendezett tudományos ülésszakon – 1971 ok-
tóberében – elhangzott előadásokra, amelyek egymagukban kitesznek egy
kötetre valót. Ezért természetesnek találnók, hogy a TERRA NOSTRA ma-
gyar nyelvű kötetekkel is jelentkezzék, hogy ezzel az agrártudomány széle-
sebb rétegek számára is hozzáférhetővé váljék. De hetilapjaink is – a Falvak
Dolgozó Népe példájára – több teret szentelhetnének az ilyen tárgyú köz-
leményeknek, amelyek – az olvasói igények kielégítése mellett – a nemzet-
gazdaság érdekeit is szolgálják.
Művelődés, 1972. 8. 44–45.és 52.

II.
AGRÁRPUBLICISZTIKAI
ÍRÁSOK
( 1943–1987)
Nagy Miklós szakcikkei 1936-tól folyamatosan jelentek meg az Erdélyi Gazda hasáb-
jain, számuk 1940-ben már elérte a 25-öt. Akár a növénytermesztés, akár az állat-
tenyésztés kérdéseiről ír, a korszerű gazdaszellemet igyekszik terjeszteni/megalapozni,
külföldi tapasztalatait megosztani. Ebben a szellemben ír 1945 őszétől is, főként a
Falvak Népében (részint a Világosságban és az Erdélyi Gazda Naptárában).
A cezúra az 1948. évi 38 publikáció után következik be, annak következtében, hogy
eltávolították a Mezőgazdasági Főiskoláról. Az életmű-bibliográfia szerint a hatva-
nas években kap újból közlési teret a Korunk jóvoltából. Az évtized végén derül
ki, hogy munkásságára igényt tart a szemléletében megújuló Falvak [Dol-
gozó] Népe. A kötetbe felvett levelezése jól dokumentálja azt a küzdelmet, amelyet
a szerkesztőség azért folytatott, hogy szakmai felkészültségénhez méltóbb munkahelyre
kerülhessen. A Korunk, a Művelődés, az Utunk továbbra is számított közremű-
ködésére. Amit az is tanúsít, hogy hetvenedik születésnapját a Korunk szerkesztősé-
gében ünnepelhettük meg.
Agrárpublicisztikai írásait Nagy Miklós nem tekintette heti penzumnak. Kötetben
való megjelentetésükre is gondolt. Hagyatékában fennmaradt 35 újragépelt írása,
amelyek előzetesen a Falvak [Dolgozó] Népében láttak napvilágot. Ezek közé tar-
tozik az Üzenet Nagygalambfalára, a Csendes öreg estén, a Megújuló nóni-
usz-ménesünk, a Földművelő Aranyosszék, a Gondolatébresztés Árkoson,
a Györgyfalva kétezer napja… Valamennyi gépiraton szembetűnő az igényes szö-
veggondozás megannyi jegye, a cenzúra nyomainak eltüntetése.
A figyelmes olvasó észreveheti, hogy az agrárgondolkodó és mezőgazdasági szakíró
Nagy Miklós legrövidebb írásai is a föld és a földműves ember szeretetét, tiszteletét su-
gározzák. A terjedelmesebbek pedig ötvözik a vidékmonográfia-írás bensőségességét és
a gondolkodásra/cselekvésre serkentő esszé távlatteremtő erejét.
Lótenyésztési szakosztályok
hivatása
1942 márciusában Budapesten népes és sok vitát hozó lótenyésztési megbe-

szélés zajlott le, ahol az értekezlet részvevői megállapították, hogy a lóte-
nyésztő gazdák megszervezése s a szervezett lótenyésztés továbbfejlesztése
érdekében nem odázható el kisebb területegységekre kiterjedő hatáskörrel
működő polgári lótenyésztő szervek felállítása. Ennek a gyűlésnek időpont-
jában Egyesületünk már készen állott azzal a tervvel, hogy a lótenyésztő
gazdákat vármegyénként megszervezi, s csupán a forma kérdése nem volt
eldöntve. Kézenfekvő és magától értetődő volt azonban, hogy ezeket a szer-
veket Egyesületünk kebelében hozzuk létre, mert hiszen megfelelő erkölcsi
súllyal, szervezett hálózattal és feladatok megoldására alkalmas lehetősé-
gekkel, mezőgazdasági érdek-képviseleti vonalunk egyedül állottunk. Ezen
elgondolás alapján 1942 év folyamán rendre alakultak meg vármegyei kiren-
deltségek keretében Háromszék, Udvarhely, Beszterce-Naszód, Szolnok-Do-
boka, Csík, Maros-Torda és Kolozs vármegyékben az EMGE lótenyésztési
szakosztályai, amelyek költségvetésiei alapját a földmívelésügyi miniszté-
rium segélye jelenti. Az a nézet alakult ugyanis ki, hogy az első szervezési
évben a gazdákat még a tagsági díjaktól is mentesíteni kell. Később viszont
már szakosztály saját bevételei is talán elegendők lesznek fenntartásukhoz.
A szakosztály hivatása
Elhanyagolt lótenyésztésünk igen sok életkérdését a szakosztály lesz hivatott

megoldani, s ebben a munkájában legszorosabb együttműködést tart fenn a
méntelep-parancsnokságokkal, vármegyei lótenyésztő bizottmányokkal, az
Országos Törzskönyvelő Bizottsággal, valamint minden más, lótenyésztés-
sel és értékesítéssel foglalkozó szervvel és intézménnyel. A szakosztály célja
– amint azt a szervezeti szabályzat mondja – „a vármegye területén szakszerű
közreműködés a lótenyésztésnek a megállapított tenyészirányban való mi-
nőségi fejlesztése, egyöntetűvé tétele érdekében. A tenyésziránynak megfe-

lelő lóanyagot (mén, kanca) sikeres továbbfejlesztés érdekében a vármegye
részére biztosítani, a törzskönyvelést az illető méntelep-parancsnoksággal
karöltve előmozdítani, azzal együttműködve végezni, a lóértékesítésnél a
tenyésztőknek támogatást nyújtani, s így a lótenyésztő gazdák anyagi érde-
keit támogatni.” Felmerül a kérdés, hogy ezen általánosságban meghatáro-
zott feladatokat miként oldják meg a szakosztályok?
Egyik legfontosabb teendő a törzskönyvelés
Ezt a Földmívelésügyi Minisztérium fennhatósága alatt az Országos Törzs-

könyvelő Bizottság közreműködésével a méntelep-parancsnoksággal karöltve
végzi a szakosztály szakszemélyzete. Ez egyik legfontosabb munka, mert hi-
szen a törzskönyvelés alkalmával választják ki a továbbtenyésztésre alkalmas
anyagot, s annak érdekében ez a jó minőségű kancaanyag rendeltetésének
megfelelően az elit és I. osztályú törzskönyvi kancákat katonai igénybevétel
alól is mentesítik. További közvetett előnye a törzskönyvelésnek az, hogy a
törzskönyvelt kancák utódainak származása is ismeretes lesz, ami által azok
értéke jelentősen növekedik. A törzskönyvelt kancákat éppen a megye ér-
tékes kanca-állományának védelme érdekében eladni csak a lótenyésztési
szakosztály tudtával szabad. Köztudomású az a tény, hogy ménnek csak is-
mert származású csikót vásárolnak meg, tehát ebből a szempontból is első-
rendű érdeke minden tenyésztő gazdának, hogy kancáját törzskönyveltesse.
Fontosság sorrendjében következne a szakosztálynak az a feladata, hogy
a megye területén csikólegelőket vagy jártató pályákat létesítsen, mert ezek nél-
kül megfelelő csikónevelésről beszélni nem lehet. Ezen a téren a szakosztá-
lyokra igen nagy feladat hárul, mert ma még alig találunk egy-egy községben
megfelelő közös csikólegelőt.
Ugyancsak a szakosztály adja ki a törzskönyvelt kancák származási igazol-
ványait, támogatja tagjait a tenyészállatok értékesítésében és beszerzésében;
teljesítményi próbák alapján megállapítja és nyilvántartja a fontos belső tu-
lajdonságokat, összeállítja a kiállításokra beküldendő anyagot, segítségére
van a tagoknak takarmányok beszerzésében, polgári patkoló tanfolyamokat
szervez, kijelöli és nyilvántartja az anyakancákat és a fedezőméneknek al-
kalmasnak mutatkozó méncsikókat. Egyszóval: minden lótenyésztést érintő
kérdésben támogatja a lótenyésztő gazdákat, s érvényt szerez azon elgondolá-
soknak, melyek a vidék lótenyésztésének fejlesztése érdekében születtek meg.
136 AGRÁRpublicisztikaI írÁsOK
Hogyan illeszkedik bele a lótenyésztő gazda

a szakosztály munkájába?
Megvannak tehát azok a keretek, amelyeknek világában a tenyésztői mun-

kát legeredményesebben folytatni lehet. A háború rendre elmúlik, s a kíná-
lat és kereslet törvényei szerint a helyzet a mainak fordítottja lesz, mert a
mai nagy kereslet mellett a gyengébb minőségű anyag is értékesíthető, a há-
ború után viszont csak a komoly tenyészértéket képviselő anyag megfelelő
áron való értékesítésére lehet számítani. A lótenyésztéssel foglalkozó vagy
foglalkozni kívánó gazdatestvéreinknek már erre a feltételezhetően dekon-
junkturális időszakra kell felkészülniük, s az irányító céltudatos tenyésztői
munkából részüket kivenniük. Az EMGE vármegyei lótenyésztési szakosztá-
lyainak minden lótenyésztéssel foglalkozó gazdatestvérünk tagja lehet, csu-
pán be kell jelentenie ezt a szándékát az illető lótenyésztési szakosztálynál.
Ez egyelőre a legkisebb anyagi kötelezettséggel sem jár. A szakosztály mun-
kájába azonban szervesen be kell kapcsolódni, minden lótenyésztési kér-
désben tanácsért, felvilágosításért, támogatásért a szakosztályhoz fordulni,
hogy ami kívánsága a lótenyésztő gazdaközönségnek van, azt a szakosztály
saját hatáskörében elintézhesse, vagy a kérdést illetékes helyre eljuttassa.
A visszacsatolás óta eltelt két esztendő alatt gazdatestvéreim igen sok szer-
vezési munkának lehettek szemtanúi. Talán sokat azt is kérdezték önmaguk-
tól, hogy minek ennyi szervezet, mikor eddig valamennyi nélkül megvoltunk.
Felelet csak egy lehet: de hogyan? Szétzüllesztő állami irányítás alatt, zsidó
állatkereskedelem karmai között, tanácstalanul, magunkra utaltan. Ezzel
szemben a megszervezett lótenyésztéssel rendelkező vidékeken (pl. Makó
és Vidéke Nóniusz Tájfajta Tenyésztő Egyesület vagy Tolnatamási Tájfajta
Tenyésztő Egyesület) a tenyésztés egy határozott és igen jó irányt vett fel,
egységes lótípus alakult ki, s ennek révén az anyag minőségi javulásával az
értékesítés lényegesen kedvezőbbé vált. Erdély lótenyésztése történelmünk
során mindig a legmagasabb színvonalon állott, s volt idő, mikor az erdélyi
ló világhíres volt. Ennek a természeti lehetőségei ma is fennállnak, az irá-
nyítás is megvan, s egyes tájegységek lóanyagának egységes kialakításával
újra elérhető a régi színvonal. Az erdélyi lótenyésztés feladatait lótenyészté-
sünket irányító szervek már felismerték, a járandó utat kijelölték, az egyes
tájegységek legkívánatosabb típusait rögzítették, s így lótenyésztő gazdatest-
véreinknek nincs más feladatuk, minthogy ezt az irányt elfogadva a céltuda-
tos és szakszerű tenyésztői munkához hozzákezdjenek. Ehhez a közvetlen
szellemi irányítást a lótenyésztési szakosztályok útján megkapják, de azt el
is kell fogadniuk, s ne akarjanak hidegvérű lovat tenyészteni ott, ahol a ter-

mészeti adottságok a melegvérű ló tenyésztésére kiválóan alkalmasak, vagy
nagyméretű lovakat tenyészteni ott, ahol a kicsi, sűrű, szárazlábú, zömök
ló használható csupán.
Hogy tanácsainkhoz a gyakorlati utat is megmutassuk, közöljük, hogy a
vármegyei lótenyésztési szakosztályok minden megyében az EMGE kiren-
deltségek irodahelyiségeiben működnek, tehát lótenyésztési kérdésben min-
denki forduljon ezekhez a szakosztályokhoz.
Az Erdélyi Gazda Naptára az 1943. évre, 201–204.

A székelykeresztúri
bikakiállítás
Az első márciusi napfény az utolsó hófoltokat szívta fel Székelykeresztúr

hagyományos gazdaünnepének 63. évfordulóján: 1944. március 1. reggelén.
Már a kora hajnali órákban forgalmasak voltak az utcák, s a baromvásártér
felé vezető főúton ünneplőbe öltözött székelyek vezették céltudatos állatte-
nyésztő munkájuknak eredményét: a szebbnél szebb, fiatal bikákat.
Székelykeresztúr és környékének szarvasmarha-tenyésztése közismerten
magas színvonalon áll, ami nagy részben a gazdasági érdekképviseletek ér-
tékes irányító munkájának köszönhető. A kiállítások megrendezésében, az
azokat életre hívó Udvarhely vármegyei Gazdasági Egyesületen kívül az
EMGE Udvarhely megyei kirendeltsége és – újabban – a Vármegyei Gazda-
sági Felügyelőség és a Vármegyei Állattenyésztő Egyesület is részt vesznek.
A kiállítás rendszere, célja, jellege és hagyományai az elmúlt hat évtized
alatt nem változtak, gyökeresen megváltozott azonban a felhajtásra kerülő
állatállomány. Míg ugyanis ezelőtt 35–40 évvel kizárólag erdélyi magyar fajta
bikák kerültek bemutatásra, addig ma az azóta híressé vált magyartarka, to-
vábbá szimmentáli és telivér szimmentáli marha kiváló példányai örvendez-
tetik a részvevők szemét.
Hogy ez a színváltozás helyes volt-e, vagy sem, azt itt nem lehet felada-
tunk eldönteni, tárgyilagosan megállapíthatjuk azonban, hogy Keresztúr vi-
dékének gazdái ezzel az anyaggal is értékes tenyésztői munkát végeztek s
az egész ország figyelmére érdemesek. A bemutatott bikák származási ada-
taiból pedig azt láthattuk, hogy a Gagy- és Nyikó-menti kistenyésztők álla-
tállományuk színvonalának emelésére az anyagi áldozatoktól sem riadnak
vissza, s így a származási lapokon sok a piros tinta – a telivér szimmentáli
ősöket megkülönböztető jel. A kiállításnak ugyan bikakiállítás a neve, de be-
mutatásra kerültek vemhes üszők és tehenek is.
A kiállításon bemutatott anyagot minden évben díjazzák, s erre külön-
böző intézmények nyújtanak anyagi támogatást. Abból a tényből, hogy pl.
az idei kiállítás díjazásához számos testület járult hozzá (a Földművelésügyi
A székelykeresztúri bikakiállítás 139
Minisztérium Erdélyi Kirendeltsége, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesü-

let, Udvarhely Megye Törvényhatósága, a Vármegyei Állattenyésztő Egye-
sület és az Udvarhely Megyei Takarékpénztár), önként következik, hogy a
közvetve vagy közvetlenül érdekeltek milyen jelentőséget tulajdonítanak a
Székelyföld – s ebben Székelykeresztúr vidéke – állattenyésztésének. A dí-
jazásra felajánlott összegekből összesen 16 díj, mégpedig négy I., négy II. és
nyolc III. díj került kiosztásra. A bírálat négy csoportban történt, mégpedig:
1) teljes korú bikák csoportja, 2) egy éven aluli növendékbikák csoportja, 3)
tehenek és 4) üszők. A négy csoport bírálóbizottságainak munkája alapján
az eredményeket ünnepélyes keretek között Szakáts Zoltán, EMGE kiren-
deltség-vezető, a kiállítás lelkes szervezője hirdette ki. A pénzjutalmak át-
adásánál olyan eseménynek voltunk szemtanúi, amellyel fényesen igazolta
a székely kisgazda, hogy közösségi érzése példaadó lehet az egész ország
számára: a díjazottak ugyanis, legmélyebb érzéseik szavára hallgatva, sorra
ajánlották fel hozzájárulásukat a Magyar Vöröskereszt alapjára.
A bemutatott anyag minősége általában igen jó volt, bár egyes közüle-
tek már a kiállítás előtt beszerezték szükségletüket, és így a legértékesebb
bikák egy része nem is került bemutatásra. Általánosságban leszögezhető,
hogy a bemutatott anyagnak nagyobb rész megfelel köztenyésztésre. Éppen
ezért sajnálattal kellett megállapítanunk azt, hogy Erdélynek azok a vidé-
kei, ahol a szarvasmarha-tenyésztés színvonala alacsonyabb, nem képvisel-
tették magukat a kiállításon vásárló megbízottakkal, pedig az erdélyi rögön
tenyésztett, tehát honosodást nehézségeknek ki nem tett, egészséges bikák
kétségtelenül kedvezően szolgálhatják a köztenyésztés érdekeit Erdélyben.
Kétségtelen, hogy a kiállított bikák között voltak kimagasló értékű egyedek
is, de a zöm is általában egyöntetű, kiegyenlített volt.
A kiállításra 52 db. teljes korú bikát. 22 db. növendékbikát, valamint ki-
sebb számú tehenet és üszőt hajtottak fel. Ezek közül 6 db. teljes korú bikát
a Csík vármegyei, 4-et pedig a Háromszék vármegyei állattenyésztési alap ré-
szére vásároltak meg. A bikák ára 4–5000 pengő körül mozgott, az I. díjas
bika pedig 7500 pengőért cserélt gazdát. A díjakban elsősorban a fiátfalvi,
siménfalvi, székelykeresztúri és rugonfalvi gazdák osztozkodtak, s valamen�-
nyiük tenyésztői munkáját meg kell dicsérnünk. Ki kell azonban emelnünk
Burszán Dénes fiátfalvi székely kisgazda állományát, amellyel a kiállításon
két első díjat is elvitt, s meg kell említenünk ifj. Barabás Mihály siménfalvi
gazdát, mint a gazdasági haladás egyik öntudatos közkatonáját, aki pár nap-
pal a kiállítás előtt vitte el az Udvarhely megyei kukoricaverseny első díját,
s most az üszőcsoportét. Mellé sorakozik Barabás Lajos fiátfalvi EMGE- és
ezüstkalászos gazda, aki bár élete derekán túl van, ma sem mulasztja el egyet-
len alkalommal sem kivenni részét a gazdasági tudás kínálkozó áldásaiból.
A kiállítás után felhasználtuk az alkalmat, hogy a jelenlévő Kiss Kálmán

kecsedkisfalui karakül juhtenyészetének teleltetésen, Kisgalambfalván levő
állományát megtekintsük. Az ott látottak meggyőztek arról, hogy Kiss Kál-
mán tenyésztői munkájának jó hírneve nem alaptalan és a karakül-racka ke-
resztezésekből származó báránybőrök közül igen sok felveheti a versenyt a
világpiacon olyan magasra értékelt karakul bőrökkel.
Érkezésünk szerencsés időre esett, mert éppen akkor volt két friss ellés,
s így az újszülött bárányokat abban az állapotban láttuk, ahogy levágásra
kerülnek.
Nem azért említettük meg ezt a látogatást, hogy beszámolónkat színe-
sebbé tegyük, hanem azért, hogy ezúton is felhívjuk székelyföldi gazdatest-
véreink figyelmét a karakültenyésztés jelentőségére, s bizonyságot tegyünk
amellett, hogy ezzel az igen jövedelmező állattenyésztési ággal, szerény ke-
retek között mozgó kisgazdaságok is teljes eredménnyel foglalkozhatnak.
Természetesen az eredmény – mint mindenütt, úgy itt is – csak kitartó, cél-
tudatos és szakértelemmel végzett munka után jelentkezik.
A székelység egyik létalapja az állattenyésztés. Az anyagi boldogulás egyik
záloga tehát az állattenyésztés színvonalának fejlesztése. Eszköze pedig a
szaktudás elsajátítása és az ismeretek népszerűsítése. Ebben pedig részt kell
vennie nemcsak az anyagilag érdekelt kistenyésztőknek, hanem a székely-
ség sorsának részecskéit kezében tartó minden rendű és rangú embernek.
S éppen ebből a szempontból kell kiemelnünk a székelykereszturi bikakiál-
lítás értékét, mert az nemcsak egyszerű állatkiállítás volt, hanem egyetemes
hitvallása egy jobb jövőre tekintő sorsközösség részeseinek.
Erdélyi Gazda, 1944. 149–150.

Mezőgazdasági
szakoktatásunk újjászervezése
A nemzetgyűlés most szavazta meg a földművelésügyi miniszter által beter-

jesztett mezőgazdasági szakoktatási törvényt, melyet a Falvak Népe előző szá-
mában ismertettünk. Ennek a törvénynek az alapján kezdetét veszi az egész
országban a gazdasági iskolák átszervezése. Szükséges tehát, hogy földmű-
ves testvéreink – akár saját szakmai kiképzésük, akár fiaik és leányaik nevel-
tetése érdekében – bővebben is betekintést nyerjenek az új mezőgazdasági
szakiskolai rendszerbe.
Az új iskolák rendszeréből megállapítható, hogy a törvényhozásnak az át-
szervezéssel az a célja, hogy minél nagyobb számban képeztessen ki gyakor-
lati gazdákat, szakembereket, segédszemélyzetet is, és lehetővé tegye, hogy
a gyakorlatias tanfolyamokat, illetve 1–1 éves iskolákat a saját gazdaságuk-
ban dolgozó földművesek is elvégezhessék.
A szóban forgó törvény a mezőgazdasági szakoktatási intézményeket két
részre osztja: 1) mezőgazdaság iskolák és 2) mezőgazdasági szakismereteket
népszerűsítő intézmények. A tulajdonképpeni mezőgazdasági iskolák kere-
tében négy új iskolatípust létesít a törvény: a) egy évfolyamos ún. képesítő
iskolát, b) két vagy hároméves gyakorlati iskolát, c) ötéves technikai közép-
iskolát, d) hároméves almérnöki iskolát – mind a földművelésügyi minisz-
ter hatáskörében. Az egyetemi oktatással a törvény nem foglalkozik, mert
az a közoktatásügyi miniszter hatáskörében van, tehát az egyetemi oktatási
rendszer az eddigi formájában marad érvényben.
A törvény végrehajtási utasítása még nem jelent meg, s így nem állapíthat-
juk meg pontosan, hogy a különböző jellegű iskolákban az egyes szaktantár-
gyakat hány elméleti és gyakorlati órában fogják előadni. Erre vonatkozóan
az almérnöki és technikai szakiskolák esetében támpontokat kaphatunk a
törvényben, a többi iskoláknál azonban a kérdés teljesen a végrehajtási utasí-
tásra van bízva. Értesüléseink szerint ezen a téren minél szélesebb lehetőséget
kívánnak biztosítani s különleges szakképzésnek, tehát joggal remélhetjük,
hogy egyazon iskolatípuson belül is az egyes iskolák tananyagát a környék
termelési termelési viszonyaihoz, és gazdálkodási módjához idomítani. Ez

a gyakorlatban az eredményezi, hogy azokban az iskolákban, amelyeknek
hallgatói nem szőlőtermő vidékről kerülnek ki, nem fognak súlyt helyezni
a szőlészeti-borászati kiképzésre; ahol a belterjes állattenyésztés a vidék ki-
emelkedő üzemága, ott az állattenyésztés a főtantárgy stb.
A földművelésügyi kormány szándéka az, hogy minél nagyobb számú is-
kolát létesítsen, mert mezőgazdálkodásunk óriási feladatok előtt áll, amihez
sok és jól képzett vezető személyre, műszaki segédszemélyzetre és képzett
önálló gazdákra, gyakorlati szakemberre van szükség.
A jövőben nem lesz akadálya annak, hogy akárhány magyar tanítási nyelvű
iskolát felállítsunk, s téli gazdasági tanfolyamaink hálózatát az eddiginél is
jobban kiszélesítsük. Ehhez természetesen sokkal több főiskolát végzett ma-
gyar anyanyelvű szakembere van szükségünk, s ezért reméljük, hogy régi
óhajunk, a magyar műegyetem s elsősorban a magyar mezőgazdasági kar
felállítása már az idén megvalósulhat.
Földműves ifjaink ébredjenek tudatára annak, hogy az elméleti pályák he-
lyett elsősorban a gyakorlati s mindenekfelett gazdasági pályán van a helyük.
Felvétel, előképzettség, képesítés
Lássuk most, hogy az egyes iskolatípusokba kik iratkozhatnak be, milyen

szakcsoportok vannak, és milyen képesítést nyújt az iskola. Kezdhetjük alul-
ról, mert hiszen a legnagyobb tömegeket a legalsóbb fokú iskolák és tanfo-
lyamok érdeklik.
Az időszaki iskolák és a szaktanfolyamok időtartamát a törvény nem hatá-
rozza meg. Céljukat szó szerint a következőkben határozza meg:”A mindkét
nemű hallgatóknak a gazdaságukban lévő javaik minél okszerűbb kihaszná-
lására szolgáló mezőgazdasági, állattenyésztési, erdészeti és állatgyógyászati
szakismereteket nyújtani.” Ezekbe az iskolákba minden 16. életévét betöl-
tött leány vagy fiú beiratkozhat, anélkül, hogy az írni-olvasni tudáson kívül
valamilyen előképzettsége lenne.
A képesítő iskolák traktorvezetőket, kertészeket, virágkertészeket, pince-
mestereket, tejmestereket, szőlőgazdákat, méhészeket, selyemhernyó-tenyész-
tőket, baromfi-tenyészőket, erdészeket, állatkezelőket, fejőket, túrókészítőket,
laboránsokat, kovácsokat stb. képeznek ki. Az ilyen iskolákba négy elemi osz-
tályt végzett, 18 életévüket betöltött ifjakat és leányokat vesznek fel. Az ok-
Mezőgazdasági szakoktatásunk újjászervezése 143
tatás ideje egy év. Az oktatásnak gyakorlatinak kell lennie. Ezt az iskolát a
legtalálóbban talán gazdasági szakmunkásképző tanfolyamnak nevezhetnők.
A gyakorlati iskolák két- vagy háromévesek, és oda azok iratkozhatnak
be, akik az egységes gimnáziumot vagy hét elemi iskolai osztályt sikeresen
elvégezték. Ezek az iskolák a gazdasági tudományok négy ágazatának va-
lamelyikében adnak gyakorlatias kiképzést földműves ifjaknak és földmű-
ves leányoknak. Ezeknek a végzettjeiből kell kikerülnie a községi gazdasági
oktatóknak és a mezőgazdasági technikai végrehajtó személyzetnek. Az em-
lített négyféle kiképzési ág: mezőgazdasági, állattenyésztési, erdészeti és ál-
latgyógyászati. Ezek – az előbbi két iskolatípustól és tanfolyamtól eltérően
– nem a már meglévő intézmények keretében, hanem önálló iskolákként fog-
nak működni.
A mezőgazdasági technikai középiskolákba (mezőgazdasági líceumokba)
azok iratkozhatnak be – orvosi vizsgák és felvételi vizsga alapján –, akik
15. életévüket betöltötték, és az egységes gimnáziumot vagy azzal egyenlő
érékű iskolát elvégezték. Ez az iskola öt évfolyamból áll, amelyekből négy
év elméleti oktatás és egy év gyakornokság, amit akár az iskolában, akár kü-
lönböző gazdasági felügyelőségeknél, állattenyésztési, állategészségügyi stb.
intézeteknél töltenek be a hallgatók. A kiképzés ezekben az iskolákban is
gyakorlatias jellegű lesz, amit biztosít az, hogy a hallgatók heti 15 gyakor-
lati órán vesznek részt. Ezek az iskolák is ugyanazzal a négy szakmai ága-
zattal rendelkeznek, mint a gyakorlati iskolák.
Az almérnöki iskolák célja különlegesen képzett mezőgazdasági, állat-
tenyésztési, erdészeti és állatgyógyászati technikai személyzetet, a gazda-
sági középiskolák részére tanszemélyzetet képezni. Ezeknek az iskoláknak
a végzettjei tehát bizonyos munkaterületeken már a gazdasági mérnökök-
kel egyenlő eséllyel helyezkedhetnek el. Az almérnöki iskolákba a technikai
középiskolák (mezőgazdasági líceumok) végzettjei, a középiskolai, keres-
kedelmi és ipari iskolai középiskolák érettségizett végzettjei, a nyolc kö-
zépiskolát végzettek és a tanítóképző intézetet végzett okleveles tanítók
iratkozhatnak be. A beiratkozni szándékozók felvételi vizsgát kell tegyenek
természetrajzból, fizikából, vegytanból és számtanból. A tanítási idő három
esztendő, amiből két év elméleti oktatás, egy év pedig gyakorlat, ahol a gya-
kornokat már javadalmazzák.
Falvak Népe, 1947. 15. 231.

Iskolázott
földmíves ifjúságot!
Gazdasági életünk lényegi átalakulásával és mezőgazdasági birtokviszonya-

ink szerkezeti átépítésével egyre több központi irányító és helyi végrehajtó
szakszemélyzetre van szükség. Az 1947. évi mezőgazdasági szakoktatási tör-
vény már ebben a szellemben készült el, s – felszámolva a régi iskola-alako-
kat – négy új alsó- és középfokú iskolatípust létesített, amelyeknek keretében
a legkülönbözőbb termelési ágak igényeit vették figyelembe. Minden fokú
iskolánál általános mezőgazdasági, állattenyésztési, állategészségügyi, er-
dészeti, gyümölcs- és zöldségkertészeti, szőlészeti, mezőgazdasági ipari stb.
ágazatok vannak, tehát a kiképzés súlypontja az általánosságról áttevődött
a különleges szakképzettségre.
A földmívelésügyi miniszter most úgy rendelkezett, hogy mindazok a
gazdaifjak, akik a régi rendszer szerinti ún. téli gazdasági iskolákat végez-
ték, ha iskoláik elvégzése után öt évet gyakorlati gazdálkodással töltöttek,
az oklevél-átminősítő vizsgára jelentkezhetnek, amelynek sikeres letétele az
ún. Gyakorlati iskolák oklevelét biztosítja számukra, s mint ilyenek állami
státusban állami állásokat foglalhatnak el.
Ez a helyénvaló és célszerű intézkedés Erdély magyar anyanyelvű gaz-
daifjait igen közelről érdekli. Nekünk is volt négy felekezeti téli gazdasági
iskolánk, s ezek az iskolák megérdemelt népszerűségnek örvendtek földmű-
vességünk körében. Azt tapasztaltuk, hogy ezek az ifjak – a rostán kihulló
igen kis kivételtől eltekintve – mindig élharcosai voltak falujuk mezőgazda-
sági haladásának. Helyes és okos tehát, ha ezeknek a valóban jól képzett és
a gyakorlati életben is helyüket megállott, lendülettel teli fiataloknak meg-
adják a kiérdemelt hivatalos írást is, amellyel a többtermelés részmunkáinak
hivatásos irányítói lehetnek.
Gazdasági iskoláink felszólították volt hallgatóikat, hogy jelentkezzenek
a minősítő vizsga letételére.
A csombordi református gazdasági iskola azonban nem elégedett meg
azzal, hogy meghirdette a vizsgára való jelentkezést, hanem előkészítő – in-
Iskolázott földmíves ifjúságot! 145
kább továbbképző – tanfolyamot rendezett volt hallgatói számára, akik a

vizsgára jelentkeztek.
Meglátogattam az első ilyen tanfolyamot. Január 18-tól 31-ig tartott. Ti-
zenegy megye 26 községéből 29 ifjú vett részt rajta. Nagyobb részük 30 év
körüli. Előadótanáraik nemcsak a régebben tanultakat igyekeztek felfrissí-
teni, hanem a mezőgazdasági tudományok legújabb eredményeit is ismer-
tették, s főként egyeztetik az elméletet a gyakorlati tapasztalattal, amiben a
hallgatók is bővelkednek. Az előadásokat viták egészítik ki, amelyek mind
a tanár, mind a hallgatók számára termékenyek. Az ismeretek a most folyó
nagyméretű társadalmi átalakulások további kihatásainak vizsgálatával bő-
vülnek. Megismerkednek a tervgazdálkodás lényegével, s amikor a romániai
négyéves mezőgazdasági tervről tartok előadást, komoly hozzászólások bi-
zonyítják, hogy ezek az ifjak helyes úton járnak, megértették máris a fela-
datot, amelyek a dolgozók jobb életéért vívott küzdelem a földművesekre rótt.
A vizsga időpontját közben a minisztérium, február 20-ban állapítja meg.
Az iskola tanári kara máris úgy határoz, hogy addig még egy előkészítő tan-
folyamot rendez, mert minden vizsgára állónak lehetővé akarja tenni, hogy
ismereteit bővítse. Felújítsa, az évekkel ezelőtt szerzett elméleti ismereteit
az azóta szerzett gyakorlati tapasztalatokkal összehangolja.
Az iskola tehát szellemi téren hivatása magaslatán áll. Tanárai fáradságot
nem ismerve dolgoznak, hogy iskolájukból kikerülő tanítványaik minden
körülmények között megállhassák helyüket. Komoly hiányosságok vannak
azonban anyagiak terén. Az iskola állami segélyben nem részesül, még ta-
nárai sincsenek besorolva, tehát a tandíjakból és egyéb bevételekből kell a
tanári fizetéseket is fedezni. A magas bentlakási és tandíjak sok ifjút vissza-
tartanak. S éppen a szegényebbeket, azokat, hazulról hozott politikai maga-
tartásuknál fogva élen állói lehetnének gazdasági újjáépülésünknek.
Nagy feladatok állnak földműveseink előtt. Megoldásukhoz az odaadó
munkán és pihenést nem ismerő szorgalmon kívül – amiben eddig soha nem
volt hiány – tudás, az eddiginél több tudás is kell. Az erre való lehetőségek
adva vannak. De meg kell ragadnia mindenkinek az alkalmat, amiképpen azt
a csombordiak teszik. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a mi foglalkozá-
sunkat – a földművelést – soha nem lehet sokáig szaktudás nélkül folytatni.
Mert tudatlansággal nem lehet a természet erőit fokozottan szolgálatunkba
állítani, többet termelni.
Falvak Népe, 1948. február 2.

A kolozsvári
mezőgazdasági főiskola
évszázada
Hanyagságon múlott, hogy nem Nagyenyed ünnepelte 1970. január 8–10. kö-
zött az első erdélyi mezőgazdasági felsőoktatási intézményt. Amikor ugyanis
1868-ban a földmívelési kormányzat megbízta Hidegréty Antalt a létesítendő
tanintézet helyének megválasztásával, erre először Nagyenyedet szemlélték
ki. A város fel is ajánlott 200 hold kiterjedésű földterületet, de végül is el-
hanyagolták az ügy rendezését, s így esett azután – a Kolozsváron székelő
Erdélyi Gazdasági Egylet javaslatára – a választás végül is Kolozsvárra, pon-
tosabban Kolozs-Monostorra, ahol erre a célra egy 1869. június 7-én kelt szer-
ződéssel a szükséges területet – néhány épülettel együtt – bérbe veszik. Így
született meg a Kolozsmonostori Gazdasági Tanintézet.
A reformkor szellemében még a birtokosság is kénytelen belátni – osz-
tálykorlátai ellenére –, hogy az elavult gazdálkodási rendszer nem tartható
fenn, a korral lépést tartani képes gazdálkodáshoz pedig szakmailag jól kép-
zett gazdasági vezetőre van szükség. Az ebben a légkörben 1844-ben alakult
Gazdasági Egylet – és főként Timár Károly akkori titkára – magáévá teszi
egy gazdasági tanintézet létesítésének gondolatát.
Négy év telik el, s Európát átjárja a forradalmi megmozdulások láza. Az er-
jedés érleli gyümölcseit. A tisztánlátó elmék világosan látják, hogy a mező-
gazdálkodásban is gyökeres változásokra van szükség, hogy az versenyképes
maradhasson az Európa-szerte kibontakozó nagyipari, kereskedelmi ver-
senyben. Ehhez pedig tudományos mezőgazdálkodásra, kiművelt főkre van
szükség. És Kodolányi Antal, a Kolozsmonostori Gazdasági Tanintézet első
igazgatója 1869 őszén szélesre tárja a kapukat a környékbeli tanulni vágyó
ifjúság előtt. Az erdélyrészi ifjak megsegítésére – különböző alapokból – 36
teljes ösztöndíjat létesítenek, és megindul útján az az intézmény, amely a
mai napig 5067 okleveles gazdát, agrármérnököt, állatorvost adott az ország-
nak.
Egy évszázad még történelmileg is elég nagy idő. S ha végiggondoljuk, hogy
ezalatt hányszor csengetnek ki és hányszor csenget be egy tanintézetben,
hány diáknak, hallgatónak ver hevesebben a szíve, amikor belép a vizsgáz-
tató tanár szobájába, hány búza, kukorica, burgonya neve emelkedik ki az
ismeretlenség homályából, és tűnik le az enyészetbe, hány tudományos elmé-
let élte virágkorát a katedrákon, és adta át helyét egy mindig jobbnak (vagy
jobbnak véltnek), akkor inkább érzékelhetjük, hogy mit is jelent száz esz-
tendő egy tanintézet életében.
Ez a száz esztendő, aminek az évfordulóját most a Dr. Petru Groza Mező
gazdasági Intézet ünnepli, nagy történelmi fordulatokban sem szűkölködött.
Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy életében ragadtak kaszát, kapát 1907-
ben a vérig sanyargatott parasztok, szabadságot és földet követelve; a taní-
tás az első világháború vérzivatarában szünetel, és csak néhány hallgató ül
– csukaszürkében – professzorai elé, letenni a tömegöldöklés miatt elmaradt
szigorlatát; másodszor változtat nevet az intézet, amikor elcsendesedik az
európai vérzivatar; aztán izmosodik, gyarapszik tekintélyben, tudományos
rangban, amikor a háború fúriái másodszor is elszabadulnak nemzedékünk
életében; de az Alma Mater kiállja ezt a földrengést is, mert gyökereit mé-
lyen eresztette abba a földbe, amelyen született. S utána megkezdődik leg-
termékenyebb korszaka, amely elvezet a százados évfordulóig.
A Kolozsmonostori Gazdasági Tanintézet 1906-ban lép egyet a ranglétrán:
ekkor alakul át Gazdasági Akadémiává, ahova már csak érettségivel lehet be-
jutni (míg a Tanintézetbe hat gimnáziumi osztály végzettséggel már be le-
hetett iratkozni). 1914-ben padjai kiürülnek, hogy mindenki részt vehessen a
tömegmészárlásban. 1929-ben tovább emelkedik a ranglétrán, és ennek meg-
felelően neve is Felsőfokú Agrártudományi Intézetté változik. Még három
év, és 1933-ban a tanulmányi időt öt évre emelik, és az intézet egyetemi au-
tonómiát kap. Az 1948-as tanügyi reform kapcsán alakul Mezőgazdasági
Intézetté, a tanítási idő újra négy év, és két párhuzamos kar működik. 1958-
ban kapja a Dr. Petru Groza Mezőgazdasági Intézet elnevezést, és 1962-ben
az addigi mezőgazdasági kar mellett állatorvosi kar, majd 1968-ban állatte-
nyésztési kar is létesül.
A központi épület 1873-ban készült el, 1904-ben a bentlakásul szolgáló épü-
let, 1932-ben a laboratóriumok és tantermek nagy részét befogadó modern
új hajlék. Az 1948-as tanügyi reformot követően sorra nőnek ki az újabbnál
újabbak. Ma már nyolc nagy befogadó-képességű épületben folyik a me-
zőgazdasági, állatorvosi és állattenyésztési szakképesítés. Ezek magukba

foglalnak korszerű állatklinikát és egyéb – a tudomány fejlődése által meg-
kívánt – létesítményeket.
Ha egy felsőoktatási intézmény tevékenységét kell felmérni, a legkézenfek-

vőbb megoldásnak, az látszik, hogy a kiadott oklevelek számával mérjük
fel azt. Nos, a kolozsvári mezőgazdasági főiskola az eltelt száz év alatt 5067
okleveles gazda, agrármérnök és állatorvos szakképesítésével dicsekedhetik.
Ezek oktatásában 574 tanszemélyzeti tag működött közre, illetve 13 igazgató,
rektor, dékán és prorektor állt az intézet élén. Ezek közül leghosszabb időt
töltött rektori funkcióban Vörös Sándor (1875–1897), dr. Szentkirályi Ákos
(1897–1910), dr. Șerban Mihai (1919–1922; 1927–1940) és Negruţiu Emil, aki
1956 óta intézetvezető.
A tudomány hajlékainak a mércéje azonban nem lehet a mennyiség, a ki-
adott oklevelek vagy a tanszemélyzeti tagok száma. Sokkal inkább a tanulni
vágyó ifjakra gyakorolt vonzerő, a végzettek későbbi munkásságának ered-
ményessége, a megjelentetett tanulmányok száma és – agrárfőiskolák eseté-
ben – a táj, a vidék mezőgazdasági fejlődésére gyakorolt hatása. S ha ezzel
a mércével mérünk, a kolozsvári főiskolának akkor sincs miért szégyenkez-
nie. Hallgatói nemcsak a szűkebb erdélyi pátriából rekrutálódtak, hanem
az ország legtávolabbi részeiből is, olykor a többi főiskolák közvetlen kör-
nyékéről, mert igényességével, egészséges, humánus szellemével vonzotta
mindazokat, akik komoly élethivatást láttak ebben a szakmában.
Ha a tudományos munkásságot akarnánk felmérni, akkor elsősorban a
megjelent tanulmányok, tankönyvek, értekezések, közlemények számát kell
tekintetbe vennünk, mert itt a számok már a minőségről is vallanak. Ez pedig
csak az utóbbi fél évszázadban 2654-et tesz ki. Nem csoda, ha a centená-
riumi ünnepség legtöbb szónoka hangsúlyozta, hogy a kolozsvári főiskola
ezen a téren is túlnőtt a regionális jellegen.
Az ünnepi szónokok egész sora mondotta el kolozsvári főiskolán végzett
agrármérnökökről, hogy alapos szakképzettségű, komoly hivatástudattal
dolgozó szakemberek, és közülük nagyon sokan szereztek becsületet, hír-
nevet főiskolájuknak belföldön és külföldön egyaránt.
*
Korszerű, tudományos főiskolai oktatás nem képzelhető el megfelelő anyagi

ellátottság: laboratóriumok, kísérleti terek, könyvtár, tudományos felszere-
lés nélkül. De az oktatás hatékonyságának feltételei közé tartozik az is, hogy
a diákság, hallgatóság létszükségletei biztosítva legyenek. Ennek szemlélte-
tésére említsük meg, hogy az 1946/47-es tanévben 87 hallgatónak volt ösz-
töndíja, az 1968/69-es tanévben pedig 1067-nek. Könnyű elképzelni, hogy
milyen anyagi erőfeszítésekre volt szükség ahhoz, hogy az utóbbi negyed-
században kétszer annyian végezhettek ezen a főiskolán, mint az azelőtti há-
romnegyed évszázadban.
Falvak Dolgozó Népe, 1970. 2. Rövidített szöveg.
„Még a medve is megbotlik”
Így mondta Jonicza György az ozsdolai zárszámadón. Mármint, hogy a ha-

vasi kaszálón, annyi az otthagyott rönk, terjeszkedő bokor, hogy abban „még
a medve is megbotlik”.
De nemcsak ennyit mondott. Hanem azt is „... mindegy nekünk, hogy vizet
vagy tejet fejünk?”, „mert ha nincs amivel megfokoljuk a tejet, honnan tud-
juk, milyen tejet adnak át a fejők?” Figyelmeztetett arra: ha a beerdősülést
így mentére hagyják, pár év múlva nem lesz sem legelőjük, sem kaszálójuk.
Na, de ehhez tudni kell, hogy Ozsdolán vagyunk, a téesz közgyűlésén, Ozs-
dola pedig hátával a Háromszéki Havasokra támaszkodik, s ott nem terem
meg a kukorica, mert túl hideg a havasok lehellete. A szántóterületnek közel
harminc százaléka már felfut a domboldalakra. Az 1178 hektár szántóból 280
hektáron termesztenek burgonyát, 216 hektár árpa, 50 rostlen, 75 cukorrépa,
15 cikória, 20 dugványrépa, 10 hektár mák, a fennmaradó területből pedig 352
ha-on búzát, 92 ha-on lóherét, 68 ha-on pedig szarvaskerepet termesztenek.
Tehát sok olyan növénnyel foglalkoznak, ami másfelé ritkaságszámba megy,
vagy nem is ismerik. Pedig a gazdaság kimondottan állattenyésztő jellegű, s
főként azzá kell válnia a jövőben, hiszen a 3224 hektár mezőgazdasági terü-
letből 1379 ha-t a kaszáló, 630 ha-t pedig a legelő foglal el. (Ezenkívül ide-
iglenes használatban van 720 hektár községi legelő). Állatállományuk 640
szarvasmarhából, 200 sertésből és 3500 juhból áll majd az év végén.
Ezért különösen figyelemreméltó hát az ozsdolai téesz helyzete. Mert itt
– a terepviszonyok alakulása és az éghajlati sajátosságok miatt – a havasi le-
gelő-kaszálógazdálkodás érdekesen összefonódik a síkvidéki belterjes nö-
vénytermesztéssel, amelynek jellegét a hűvös nyár és kemény tél szabja meg.
De beleszól a termelésbe a gazdag vadállomány is, amely nemcsak a gyer-
meki fantáziát izgatja, hanem komoly gondot okoz. Ahogyan az egyik fel-
szólaló mondotta: „Ma már ott tartunk, hogy nem lehet a 25 áriban egy
pityókát sem termeszteni, mert mindent kitúrnak a vaddisznók.” Márpedig
a háztáji – ezt nevezik „25 árinak” – itt is jelentős szerepet játszik a tagság
szükségleteinek kielégítésében.
Péter József, a gazdaság főmérnöke igényes szakember. Képességeit be-
bizonyította idejövetele előtt Kőváron. Mindig többet akar, mint amit elért.
S a köztulajdont jobban félti, mint a szemevilágát. Mert tudja, ami onnan
mellékútra téved, azt a legbecsületesebben dolgozó szövetkezeti tagok zse-
béből veszik ki. Ezért lesüti a fejét, amikor az ügyész – a közgyűlés beveze-
tőjeként – a köztulajdon védelméről, majd az ellenőrző bizottság elnöke az
elmúlt évi ilyen természetű kihágásokról beszél.
De a közgyűlésen elhangzott beszámolókból, jelentésekből mégsem ez a
legfontosabb. Sokkal inkább az, hogy az állóalap 1962-től 1969-ig 650 658 lej-
ről 4 135 486 lejre gyarapodott, a gazdaság pénzbevétele 1969-ben 3 238 874
lejt tett ki az 1963 évi 801 743 lejjel szemben s a munkanap értéke elérte a
19,61 lejt, a kedvezőtlen időjárású év ellenére, vetekedve a környék legjobb
gazdaságaival.
Érdekes, hogy – a sok nehézség ellenére – a növénytermesztés megha-
ladta évi bevételi előirányzatát, sőt pótolta az állattenyésztés 150 000 lej
körüli lemaradását is, s így összesítésben az egész gazdaság túlszárnyalta
bevételi tervét.
Még érdekesebbek voltak azonban a hozzászólások, mert a felszólalók
nem egyéni sérelmeiket hánytorgatták (ahogyan az nagyon sok termelőszö-
vetkezeti közgyűlésen történik), hanem komoly felelősségérzettel elemezték
a hiányosságokat, s keresték azok megszűntetésének és a gazdaság további
megszilárdításának útjait.
Lázár István, a termelőszövetkezet eddigi s most újraválasztott elnöke –
sem amikor a beszámolót olvassa, sem amikor a felszólalásokra válaszol, nem
takargatja az amúgyis közismert fogyatékosságokat s bátran befele is, kifele
is. A hibák nem sajátosan ozsdolaiak, hanem olyanok, amelyekről más gazda-
ságban is hallunk: a forgatások későn indulnak s korán megtérnek; a tagság
ősszel előbb a saját háztájival végez és csak azután megy a téesz burgonyá-
ját betakarítani; az ácsok, kőművesek előbb idegenben végzik el a munkát,
s csak azután a gazdaságban; a trágyaszállításhoz rendszerint nincsen elég
ember, s emiatt a traktoros utánfutókat nem tudják gazdaságosan kihasz-
nálni; és így tovább. A terménybegyűjtő központot bírálja, hogy 19 nedves-
ségtartalmú kukoricát adtak a gazdaságnak, de már az átvételénél nagyon
szigorúan ragaszkodtak a szabvány szerinti minőséghez. A gépesítési válla-
lat részlege elég jó munkát végzett – mondja – de a cserealkatrész-ellátás-
sal sokszor volt baj, ami miatt a gépek a legnagyobb munkaidőben sokat
vesztegeltek.
A hozzászólások során feltett sok-sok kérdésre magabiztosan válaszol és
egyetlen kérdés sem marad felelet nélkül, pedig gyakori jelenség, a téesz
közgyűléseken, hogy ilyenkor már „elnagyolják” a válaszadást, mert min-

denki igyekezne már haza.
Jólesik a fülnek az a választékos, ízes nyelvezet, amelyen Péter József fő-
mérnök a termelési és pénzügyi tervet s az ennek siker végrehajtását szolgáló,
alaposan átgondolt intézkedési tervet ismerteti. S ez nem lehanyagolható,
nemcsak az irodalmárokra tartozó kérdés. Mert ahol igényesek ebben a te-
kintetben, ott valószínű, hogy ugyanilyen igényesek a termelés kérdéseiben is.
S ugyanígy nem akadozott a nyelve a felszólalóknak sem, keresetlenül,
szabatosan, világosan fejezték ki magukat. Ez korábbi és jelenlegi tantesü-
letüknek nagy erkölcsi elégtételt jelenthet, mert öröm hallani, ahogyan be-
szélnek. S miket mondanak?
Borbáth Dávid bácsi azt szeretné tudni – de pontosan –, hogy mennyi
volt a ráfordítás a juhászatra s mennyit hozott? De azt is, hogy azután a ter-
mény után is kell-e adót fizetni, amit takarmányozásra kaptak a téesztől, ja-
vadalmazás fejében?
Tamás Ödön bevezetőben megállapítja, hogy lelkiismeretesebb munkára
van szükség, mert „a semmiből csak semmi lehet”. Minden egészséges em-
bernek ki kell mérni a kapálnivaló burgonya, cukorrépa parcellát – mondja
s hozzáfűzi, hogy jó az ha minél több műveletet gépesítenek, de azért „a
burgonya művelésénél a kicsi kapa elmaradhatatlan”. A normákat úgy kell
megállapítani – véli –, hogy „mindenki megkeresse a karéj kenyeret”.
Ráduly Béla bankfelügyelő – úgy tűnik – alaposan tisztában van a gazda-
ság helyzetével. Pontos választ kér a következő kérdésekre: Mi az oka, hogy
a hilibi brigád tevékenysége leromlott, hiszen 1962–63-ban még jól ment?
Miért nem teljesítették a gyapjútermelési tervet? Miért nem szántották meg
ősszel az egész területet? Miért nem kapálták meg kicsi kapával a pityókát?
Miért csak a legelőn irtották a bokrot, s miért nem a kaszálón is? Aztán meg-
jegyzi, hogy Almáson csak 13 lej volt a munkaegység értéke, mégis elégedet-
tek az emberek, itt meg a közel húsz lejt is keveslik.
Székely Árpád a juhászatot is felölelő ketttes állattenyésztő brigádot ve-
zeti, s ezért neki kell megmagyaráznia a juhászatban mutatkozó lemaradások
okait. Ő mondja – többek között – azt is, hogy a kaszálók olyan ütemben
erdősülnek be, hogy „az erdészetnek maholnap nem kell csemetekert, mert
adunk mi neki kész csemetét, ami a kaszálón nő”. Ezért javasolja, hogy a ta-
karításnál elsősorban a legértékesebb kaszálókra gondoljanak.
Márkos Imre az ellenőrző bizottság elnöke, azt kérdezi, hogyan lehetsé-
ges, hogy éppen ezekben az években nem tudták beadni a leszerződött ál-
latokat, amikor már kapnak kukoricát a leszerződött állatok után?
Rémán Márton az idősebb nemzedékhez tartozik. Valahogy így kezdi fel-

szólalását: „Miért nem lehet kiküszöbölni a vaddisznót s a medvét, hiszen
az még sohasem volt, hogy a medve megmarcángolja az embert a mezőn?”
Becslése szerint a vaddisznók „a silótörökbúzának huszonöt százalékát
tönkretették”.
Ambrus András a hilibi brigád tagjai nevében kéri, hogy javítsák meg a
Hilibet Ozsdolával összekötött utat, mert maholnap semmit sem lehet el-
szállítani rajta. Sérelmezi, hogy a novemberi és decemberi munkaegységekre
nem kaptak pityókát.
Molnár Imréné az öregek nevében kéri, hogy juttassanak nekik is valami
tüzifát, mert „nincs honnan hatszáz lejt előteremteni az öregeknek egy öl
fáért”.
Ha morajlik is néha a zsúfolásig megtelt terem, a vélemények mind egyez-

nek abban, hogy a gazdaság erősödik és becsületes munkával meglehet a
keresetből élni. S hogyha mindenki kiveszi a részét a munkából, nem szo-
rulnak idegenből hozott munkásokra, akik a jövedelem egy részét elviszik a
községből. A termelési terv nincsen túlfeszítve s a legtárgyilagosabb számí-
tás szerint is teljesíthető. S ha ez sikerrel, akkor egy egyezményes norma ér-
téke 22 lej lesz, amiből 11 lej készpénz.
A közgyűlés végén felolvasták a szentléleki mtsz versenyfelhívását. Ez erre
megszavazott válaszból az tűnik ki, hogy jónéhány vagonnyi terménnyel,
termékkel többet adnak át szerződésre, mint amennyire a termelési tervben
vállalkoztak. Ez pedig további jövedelmet jelent, ami a norma értékét növeli.
Amikor a közgyűlést követően – a környezet hatására született hasonlattal

élve – a medvét is felhengerítő kisüstivel telt poharak összekoccannak, a fel-
szálló szilva illatú párák ködbe vonják a tavalyi bajokat, a napfény pedig
megcsillan az idei eredményekre ürülő poharakra.
Falvak Dolgozó Népe, 1970. 8.

Tatárverő asszonyok,
pityókaszedő
ükunokák
A Maros felső folyásának legszebb vidékén dohog vonatunk. Sorra maradnak

el Galonya, Ratosnya, Palotailva, a három Gödemesterháza s Maroshévíz-
nél kifutunk a meseszerű tájból. Idős, Szárhegyről elszármazott, fejkendős
néni és a vidék mondáiban erősen jártasnak mutatkozó férfi gyarapítja a pár
órára kis közösséggé kovácsolódottak helyismeretét. Szárhegy felé közeledve
Puskás Klárira és Mezei Erzsébetre terelődik a szó, hiszen közel a Tatárha-
lom, ahol a szájhagyomány – és Orbán Balázs tanúskodása – szerint szár-
hegyi, ditrói és remetei asszonyok százötven tatárt vágtak le, akiknek porló
tetemei ott vannak elhantolva a hegyen. A két ad hoc helytörténész bizony-
kodik, hogy a tömegsírt fel is tárták a kései utódok.
A néne azt mondja, hogy „nem afféle anyámasszony katonái az errefelé
való asszonyok”, és aztán – nem kérkedően, de büszkén – állítja, hogy ő köz-
vetlen leszármazottja a legendás hírű Mezei Erzsinek. Közbevetem – nem
incselkedésképpen, talán inkább rejtett férfiúi szolidaritásból –, hogy Egert
is védték a nők, de nem a férfiak helyett, hanem mellett. „Igen ám – mondja
a fejkendős Mezei-ükunoka –, de a férfiak majd egy szálig az erdőn voltak
akkor is, mint gyermekkoromban is, a tatár meg hirtelen tört a falura.”
Igen. Az erdő már akkor is – 1658-ban – a mindennapi küzdelem szín-
tere, a havasi ember kenyerét biztosító megélhetési forrás volt. S mert így
volt, nem csoda, ha akadt otthon, a háznál is éles fejsze, gyökérvágó kapa s
az erdőn edződött bátorság is a tatár ellen.
Nézem Puskás Kláriék ma élő ükunokáit, Gyergyó falusi asszonyait, le-
ányait. Hogyan hajladoznak naponta ezerszer az eke után, burgonyaszedő
gép után kiforduló gumókat összeszedni. Az erdő még mindig fontos sze-
repet játszik a gyergyói nép életében. De már nem fenyegeti létüket a tatár.
A fegyverként forgatott fejsze, kasza, csákánykapa helyét a szelídebb porha-
nyító, gyomirtó kapa foglalta el. Mégis ugyanolyan hősök, mint ükanyáink.
Tatárverő asszonyok, pityókaszedő ükunokák 155
A megélhetésükben az erdő helyét elfoglalt pityóka nagy része az ő ezersze-

res hajladozásuk árán kerül az asztalunkra. S kitartanak – vastag, hidegtől
védő ruhadarabokba bugyolálva – nap mint nap a burgonyaföldeken. Alko-
nyatkor merev derékkal pirosra csípett arccal, megdermedt ujjakkal ballag-
nak haza meleg ételt készíteni az embernek, a gyermekeknek.
Igaza volt a kései utód Mezei nénének: nem ijednek meg ezek az asszo-
nyok az árnyékuktól. S ahogy jó háromszáz évvel ezelőtt nem futamodtak
meg az ellenség elől, most sem futamodnak meg a munka elől. Akkor is az
életet védték, ma is azt védik.
Falvak Dolgozó Népe, 1970/42.

Földművelő Aranyosszék
A tájegységek arculatát földtörténeti folyamatokon, éghajlati viszonyokon,

ezekből folyó talajtani adottságokon, ökológiai tényezőkön kívül az ott élő
ember határozza meg. A tájegység arculatához tehát szervesen hozzátarto-
zik népességének minden jellegzetes vonása, a korábbi évszázadokból ma-
gával hozott lelki alkata, társadalmi berendezkedése, anyanyelve, népi- és
gazdasági hagyományai, sommázva: természet és ember együttesen alakít-
ják ki a tájegység jellegét.
Aranyosszéket ilyen tájegységnek tekinthetjük, noha közigazgatási elha-
tároltsága jó ideje megszűnt, és talán népességének egy részében is elhalvá-
nyult a hajdani együvétartozás tudata is. A jelenlegi közigazgatási, területi
felosztásban ez a tájegység két megye: Kolozs és Fehér megyék között oszlik
meg, egy adott történelmi korszakban viszont – önálló közigazgatási egy-
ségként való megszűnése után – a volt Torda-Aranyos vármegye foglalta ma-
gába településeinek legnagyobb részét.
Bármilyen vonatkozásban akarjuk megismerni, előbb rögzíteni kell haj-
dani határait. Orbán Balázs szerint: „Aranyosszék határa Tordától kiindulva,
északról a Párdé pataka, a »Vágott-kőnél« leszáll a határ a Torda-hasadék ke-
leti torkolatánál a Torda-hasadékba, melynek jobboldali sziklafala »Lónyo-
moskövig« (Szent László lovának nyoma) Aranyosszékhez tartozik; innen a
Muntyabérc ormán lévő Monasztériánál úgy halad el, hogy a templom szen-
télye Aranyosszék, hajója vármegye területén fekszik. Onnan a bérc élen ha-
ladva leszáll az Aranyoshoz, és a Fehérpatakon mindenütt felmenve a bérc
élen, felemelkedik a Székelykőre, mely havas tetőormánynak nyugati szé-
lén haladva mindenütt, s száll le a Nyírmezőnél haladó Enyed vizéig, hol
éles szögletbe megtörve, a déli határ Csákó és Miriszló között vonul a Ma-
roshoz Décsénél, aztán egészen Kocsárdig a Maros képezi határát. Keleten
régen az Aranyos volt határa, most azonban attól hátrább van szorítva a Ke-
resztesmező fennsíkjának romszéléig.”
Ebből tehát két dolog derül ki: 1. a leírás idején (1870 körül már megvál-
toztak az eredeti) 13. századi határok, és a vármegyék – elsősorban Torda
vármegye – erőszakos beavatkozásai következtében a Kézdiszékből betele-
pedett lakosság által eredetileg lakott terület megcsorbult, és ennek eredmé-

nyeként olyan képtelen helyzet is adódhatott, hogy egy épület egyik része
egyik, másik része másik közigazgatási egységhez került. Egyszóval: volt e
sokat látott vidéknek olyan korszaka is, amikor a hívek a vármegye terüle-
tén ülve hallgatták az Aranyosszék területén prédikáló papot.
A kiváltságlevelek szerint „ami Aranyos és Maros közt fekszik képezné
Aranyosszék területét” – írja Orbán Balázs A Székelyföld leírása V. kötetében
(Pest, 1871) –, ami nem kis fejtörést okoz annak, aki ezen az alapon próbálná
azonosítani a hajdani szék területét. Egy további helyen ugyanő így ír: „Ara-
nyosszék határa e szerint északról Szind, Torda és Keresztes területe, kelet-
ről Torda vármegye aranyosi járása; délről Felső Fehérmegye m(aros)újvári
és enyedi járása Décse és Füged határával, nyugatról a peterdi völgy, a Torda
város által birt Királyerdő és a toroczkói völgy. Az ezen határok közé fogott
Aranyosszék fekszik az északi szélesség 46021’0’’-ig. Egész kiterjedése tesz
6120/1600 mfdet.
Ismét más helyen ugyancsak Orbán Balázs a következőképpen határozza
meg Aranyosszék területét: „E szerint Aranyosszék oly szabálytalan négyszög
idomú területet képez, melyet északról és keletről az Aranyos, délről a Maros
folyik körül, míg nyugatról a Székelykő és Muntya bércórmai zárnak el1”.
Ezek után a könyv 25. oldalán mint az Aranyosszékhez tartozókat (az
évszázadok során elpusztultakat figyelmen kívül hagyva), az alábbi 22
települést sorolja fel: Sínfalva, Mészkő, Aranyos-Rákos, Várfalva, Kövend,
Csegez, Bágyon, Kercsed, Felső-Szentmihályfalva, Alsó-Szentmihályfalva,
Aranyos-Polyán, Harasztos, Székely-Kocsárd, Székely-Földvár, Veresmart,
Felvincz, Inakfalva, Csákó, Örményes, Hidas, Mohács, Dombró.
Mi tehát Aranyosszék mezőgazdaságának vizsgálata során ezt a 22 telepü-
lést tekintjük alapnak, de kitérünk Torockó földművelésére is, mert ennek tör-
ténelme szorosan összefűződik Aranyosszékével. Azt hisszük, nem követünk
el történelemhamisítást, ha e vidék földművelésével foglalkozva – jogosan
vagy jogtalanul – megemlékezünk Torockóról és Torockószentgyörgyről is.
A hajdani Aranyosszékhez tartozó 22 település határa kereken 61 000 ka-
tasztrális holdat (k.h.), vagyis nagyjából 35 000 hektárt (ha) tett ki. Ebből
terméketlen 1910 ha, erdő 6003 ha és szőlő 450 ha volt: a többi – átszámítva
26 637 ha – szántó, rét, kert és legelő volt. Ez a művelési ágankénti megosz-
lás azonban csak a 19. század második felében mutatkozó helyzetet tükrözi,
1 Az 1. alatti jegyzet szövege pedig: „Ezen területbe bele van foglalva az Aranyosszék közé be-
nyomuló Décse és a két Füged határa is.”
mert a korábbi századokban, de biztosabban a 17. sz. közepéig, az erdők

területe sokkal nagyobb volt, s a terepviszonyokból következtethetően az
erdők helyét az eleinte jobb, később egyre gyengébb minőségű legelők s –
kisebb mértékben – a terméketlen területek foglalták el.
Éghajlati szempontból – mivel részletes meteorológiai adatok nem állnak
rendelkezésre – irányadónak vehetjük a szőlő jelenlétét vagy hiányát, mert
ahol szőlő volt vagy van, ott általában kukoricát és dohányt is sikerrel lehet
termeszteni. Ha tehát ezt vesszük alapul, akkor arra a megállapításra jutunk,
hogy Csegez, Hidas (mindkettő a Székelykő oldalában), Csákó, Inakfalva
éghajlata hűvösebb, mint amilyent a szőlő megkíván, a két Szentmihályfal-
ván, Várfalván, Sínfalván bizonytalan a szüret kimenetele, a többi telepü-
lés közül viszont Felvinczen, Veresmarton, Székelykocsárdon, Harasztoson,
Kercseden és Bágyonban jó minőségű oltott szőlő is termeszthető. Ez utób-
biakban se kerül az ugyancsak sok meleget igénylő dohány is, ami különö-
sen a Maros térségében jelentős növénye volt a közelmúltban is, az ma is a
mezőgazdaságnak.
A 19. század második felében az aranyosszéki 22 település közül a legke-
vesebb szántóterülettel (233 k.h.) Várfalva, utána növekvő sorrendben Ör-
ményes, Inakfalva és Csegez rendelkeztek; ezek közül viszont Várfalvának
és Csegeznek sok erdeje volt. (Egyébként 1848-ig a község határában lévő
erdők területének nagysága gyakorlatilag csak a szállítási távolság miatt bírt
jelentőséggel, mert az erdőhasználati jog a többi székely székekben érvény-
ben voltéhoz hasonlított, azzal a különbséggel, hogy Aranyosszéken nem
alakultak közbirtokosságok).
Az 1848-at megelőző időkben Aranyosszéken a föld használatának, illetve
birtoklásának olyan jogrendjével is találkozunk, amely jogtörténeti szem-
pontból is rendkívül érdekes. Volt például egy olyan – Bogátnak nevezett –
terület, amelyen a földeket szabad foglalással vették birtokba. Ez a terület
a Torda és Felvinc közötti jelenlegi országút mentén fekvő Látom hegytől a
harasztosi dombok és az Aranyos völgye között egészen Gyéresig lenyúlva
terül el (az 1291-i adománylevélben: Bagach, a Róbert Károly-féle 1313-i meg-
erősítő okmányban: Bagath). Az említett területen eredetileg négy település:
Füzes, Elecs, Nagy- és Kisbogát volt, de ezek megsemmisültek. E települé-
sek határának egy része a környező falvak használatába ment át, de egy része
ún. szabadföld maradt, azaz olyan terület, ahol bizonyos feltételekkel min-
den aranyosszéki szabad ember foglalhatott magának helyet.
A bogáti birtok csakis a közvetlen utódokra, éspedig előbb fiúkra, ezek
nemlétében a fiú-leányokra szállt; ha valaki magtalanul halt el, akkor bogáti
birtokai az első foglalóé lettek. Elveszett a bogáti birtok, és az első foglaló

kezére ment akkor is, ha tulajdonosa három egymásután következő éven át
annak művelését elhanyagolta. Bogáti földjét senki sem el nem adhatta, sem
zálogba nem vethette, de még csak mással részében sem műveltethette, mert
a mással való műveltetés az első foglalónak jogot adott a birtokhoz.
A foglalás úgy történt, hogy a foglaló kapával vagy ekével megjegyezte
magának a birtokba veendő földterületet, és a jegyet a kivitt tanuknak meg-
mutatta, majd foglalását a tanuk megnevezésével a szék királybírójának be-
jelentette, aki a helyszínen – miként Orbán Balázs írja idézett művének 125.
lapján – „a korábbi birtoklás valóságos okadatolt megszűntének konstatá-
lása után megvizsgálta a jegyet, kihallgatta a tanukat, s azután szabályszerű
ítéletet mondva az illetőt beiktatta birtokába”.
Vagyis itt évszázadokkal ezelőtt találkozunk az „a föld azé, aki megmű-
veli” elv alkalmazásával, sőt még az ilyen alapon szerzett birtoklási jogot is
feltételessé teszi, ahhoz kötve azt, hogy a föld művelése ne hanyagoltassék
el, kizárva a birtok jelzáloggal való megterhelésének lehetőségét is.
Talán jogtörténeti, de gazdaságtörténeti szempontból is még figyelemre-
méltóbbak a Felvincen érvényben volt földbirtoklási viszonyok. Itt a régebbi
időben a határt felosztatlanul használták, ki hol akart, felfogott egy dara-
bot, és azt művelte, a szénafüvek kivételével, amelyek ki voltak szakasztva
a közös birtoklásból. Mivel a népesség szaporodtával ez a helyzet tovább
nem volt fenntartható, 1817–1818-ban a következőképpen rendezték a kér-
dést: az egész határt felosztották egyenlő jusokra; egy jus 14 kataszteri hol-
dat tett ki, s minden négyökrös gazda egy egész, a kétökrös fél just kapott;
minden tavasszal számba vették az ökörállományt, és ha az az előző évihez
képest változott, az új helyzetnek megfelelően növelték vagy csökkentették
az illető felvinci lakos szántóterületét.
Ez a megoldás azonban nem tarthatta magát sokáig, mert természetesen
mindenki azon igyekezett, hogy a lustrakor – bármilyen áldozat árán is –
legyen két vagy négy igásmarhája. Ezért 1846-ban új birtokszabályozás jött
létre. Eszerint a 4418 holdat kivető felvinci határt 264 egyenlő részre osztot-
ták, és a városi belső telkek tulajdonosai egy-egy részt kaptak. A belsőségek
és a szőlők az örökösödésnél – a többi székely székek örökösödési törvé-
nyeitől eltérően – a fiú- és leánygyermekek között egyformán oszlottak meg.
Ezek szerint 1846 táján egy felvinci lakosra átlagban 2,6 kat. hold (1,5 ha),
egy telektulajdonosra kereken 17 k. h. (10 ha) jutott.
*
Az állatlétszám alakulásában és a tenyésztett fajták tekintetében Aranyos

széken is az egész Erdélyre jellemző folyamatnak lehetünk tanúi, vagyis:
az elmúlt száz év alatt a lóállomány – hullámzóan ugyan, de fokozatosan –
csökken, a szarvasmarha-állomány egészében gyarapszik, de azon belül az
igásökör-állomány csökken, a fajták tekintetében pedig a Nyugatról szár-
mazó pirostarka fajták (a szimentáli és a pinzgaui jellegűek) szaporodnak a
szürkemarha rovására, a sertésállományban pedig a mangalica fajta helyét
lassan elfoglalják a különféle vegyes hasznosítású fajták, majd a húsfajták.
Az utóbbiak különösen a tejfeldolgozó ipar izmosodásával terjednek el – el-
sősorban az Aranyos menti falvakban –, mert a fölözött tej a hússüldő neve-
lés útján értékesül legjobban.
A felvinci és bogáti földbirtoklási viszonyok ismertetéséből már követke-
zik, hogy Aranyosszéken nagybirtok soha nem alakulhatott ki, s valóban:
sem az aranyosszéki felső és alsó járásban, sem Torockón nincsen kimon-
dott nagybirtok, és legfeljebb a századforduló és a második világháború
között alakul ki néhány középbirtok. Az uralkodó birtoktípus az 1945. évi
földreformig a kis- és törpegazdaság; jelentéktelen a földnélküli agrárprole-
táriátus és a gazdasági cselédek száma. A 22 aranyosszéki település kereken
20 000 lakosának tulajdonában – a 19. század hatvanas éveiben – kereken
61 000 k. h. földterület van.
A fejlődés szemléletére párhuzamokat kellene vonnunk az egyes települé-

sek korábbi és jelenlegi helyzete között. Ezt rendkívüli mértékben megne-
hezíti az, hogy a szövetkezetesítés óta legtöbb község, falu határát egy vagy
több másik település határával összevonták, és a mezőgazdasági adatokat
sem tartják külön nyilván az eredeti határokra vonatkozóan. Így például
a kövendi gazdaság magába foglalja Kercsedet is, a várfalvi gazdaság Ara-
nyosrákos és Csegez határait is magáénak tudja, Felvinczhez odacsatlako-
zott Veresmart és Inakfalva, Székelykocsárdhoz Vajdaszeg, és így tovább.
Ezért meg kell elégednünk azzal, hogy megpróbáljuk egy-két példán szem-
léltetni a változásokat.
Vegyük első példaként Aranyosszék hajdani székvárosát: Felvincet. Mivel
ez most Veresmarttal és Inakfalvával képez egy mezőgazdasági termelőszö-
vetkezetet, a három település 1870. évi adatait is összevonták, hogy az ös�-
szehasonlítás reális legyen. Így a következőképp alakul ki:
1970-ben 1870-ben
szántóföld (k. h.) 3522 2235
rét + kert (k. h.) 1322 283
szőlő (k. h.) 162 131
legelő (k. h.) 1952 781
Összesen (k. h.) 5958 3430
Itt tehát az összterület egy évszázad alatt 2528 kat. holddal csökkent, ha
csak a téesz használatában lévőt vesszük alapul, de ha a különbözetből le-
vonjuk a kb. 450 kat. holdat kitevő háztájiakat, a területcsökkenés akkor is
kereken 2000 k. h. Ez nagyrészt a Felvinc által az utóbbi évtizedek során
különböző okok folytán más falvaknak vagy az államnak átengedett terü-
letből adódik.
Második példaként vegyük a jelenlegi várfalvi téeszt, amely Aranyosrákos-
sal és Csegezzel alkot egy gazdaságot. Itt a helyzet fordított, ugyanis a me-
zőgazdasági terület is, ezen belül a szántó is jelentősen gyarapodott, amint
az az alábbi adatokból kitűnik:
1870-ben 1970-ben
mezőgazdasági terület (k. h.) 3073 3572
ebből szántó (k. h.) 1481 2038
Itt hozzáadandó 1970-ben az összterülethez – és nagyjából a szántóhoz

is – a házitáji területe.
Jelenleg mindkét gazdaságban a belterjességre való törekvés tűnik ki, egy-
részt az ipari növények (dohány, cukorrépa) nagyobb mérvű termesztéséből
(Felvincen), másrészt a konyhakertészet erőteljes fejlesztéséből és korszerű-
esítéséből (a várfalvi téeszben a zöldséges 70 ha-t teszi ki, s ebből 1 ha fó-
liaház, a felvinci téeszben a zöldséges 35 ha-t, a dohány 25 ha-t foglal el, és
mindkét gazdaságban a teljes konyhakertészeti területet öntözik.)
Azt, hogy a gyümölcsösök – akárcsak egy évszázaddal ezelőtt is – mekkora
területet foglaltak el, ma már pontosan megállapítani nem lehet, mert akko-
riban a művelési ágak szerinti összeírásokban a „rétek és kertek” rovat egy-
befogta a kaszálókat, konyhakertet és gyümölcsösöket. Ma a mezőgazdasági
nagyüzemekben (téeszekben, állami gazdaságokban) jelentős kiterjedésű új
telepítéseket találunk. Ezek a telepítések általában nem a szántóterületben,
hanem zömmel a gyengébb termékenységű domboldalakon lévő legelőkön,
kaszálókon vagy éppen a terméketlen területeken történtek.
Ezek után vizsgáljuk meg röviden, hogy milyen is az aranyosszéki me-

zőgazdasági tevékenység jellege ma, s mit adott Aranyosszék az ország
mezőgazdaságának?
Térszíni fekvésünk szerint az itteni települések három csoportba oszthatók:
1. Az Aranyos mentén, a völgyben fekvő települések és az e völgyet szegé-
lyező magasabb teraszokon fekvő települések: Alsó- és Felső-Szentmihály-
falva, Bágyon, Kövend, Aranyosrákos, Várfalva, Aranyospolyán, Sinfalva,
Harasztos és Mészkő;
2. A Maros térségében vagy annak közvetlen közelében fekvő települések:
Inakfalva, Székely-Kocsárd, Székely-Földvár, Veresmart és Felvinc; valamint:
3. A magasabb oldalvölgyekben fekvő, nehezebb terepviszonyokkal ren-
delkező Kercsed, Csákó, Dombró, Hidas, Mohács és Örményes.
Az egy csoportba tartozó települések határában a zöldségtermesztés, ezen
belül is a hagymatermesztés szerzett mondhatni országos hírnevet e vidék
rendkívül szorgalmas népének. Az első világháború előtt és a két világhá-
ború között az aranyosvidéki konyhakertészek látták el – a hóstátiakkal ver-
sengve – a kolozsvári piacot zöldséggel. Hagymájuk a perecsenyi, fogarasi
vagy kibédi hagymával, de kiváló káposztát, gyökérzöldséget is termesztet-
tek; az éghajlat azonban a korai vagy éppen primőr zöldségek termeszté-
sére nem alkalmas. A zöldségtermesztési hagyomány ma is él és azt – most
már fejlett gépesítéssel és vegyszeres növényvédelemmel társulva – a szoci-
alista nagyüzemek is felhasználják.
A gyümölcstermesztésnek szintén jelentős hagyományai vannak. Innen
származik a néhány évtizeddel ezelőtt még jó nevű kövendi ropogós cseresz-
nye és az állami faiskolák által is szaporított „Jósika Gábor meggy”. A kaj-
szi és az őszibarack kivételével a többi nálunk honos gyümölcsfaj itt mind
sikerrel termeszthető.
A 2. csoportba tartozó települések éghajlata melegebb az előbbieknél, és
ez meglátszik mezőgazdaságukon is. Itt már jelentős helyet foglal el a szőlő,
a dohány, kisebb mértékben a dinnye (főként a múltban), s a barackok is
sikerrel termeszthetők. A zöldségfélék közül előtérbe kerülnek a több me-
leget igénylő fajok, elsősorban a paradicsom és a paprika, s itt már szőlőfa-
iskolákkal is találkozunk. A cukorrépa – főként amióta felépítették Ludason
a cukorgyárat – e vidék jelentős ipari növényévé vált. A talajok természetes
termékenysége alapján Aranyosszéknek ezeket a településeit tekinthetjük a
legkedvezőbb helyzetben lévőknek.
A 3. csoportbeli falvak domborzati viszonyai mind a gépi művelés, mind
az öntözhetőség szempontjából lényegesen kedvezőtlenebbe, s ezekben nem

is alakultak ki olyan termelési hagyományok, mint az előző kettőben.
Állattenyésztési vonatkozásban el kell mondanunk annyit, hogy az ara-
nyosmenti falvakban tűnt el leghamarabb a hajdan egyeduralkodó alföldi
darvas- vagy szürkemarha s adta át helyét elsősorban a szimentáli jellegű pi-
rostarkának; itt századunk harmincas éveitől – főként a mészkői Balázs Fe-
renc szorgalmazására – fellendül tejtermelés és tejszövetkezeti mozgalom,
Felvincen és közvetlen környékén pedig a tuloknevelés és -hízlalás dívik in-
kább. Ugyanebben a korszakban említése méltó a kövendi lótenyésztés is;
itt kisgazdák egy olyan nehezebb – a nóniuszhoz hasonló, de annál élén-
kebb vérmérsékletű – lótipust tenyésztettek ki, amelyik az ottani mezőgaz-
dasági viszonyoknak nagyon jól megfelelt. A háború azután ezt is eltűntette,
mielőtt önálló fajtaváltozattá válhatott volna.
Mivel a mezőgazdaság munkaerőgazdálkodása elválaszthatatlan az ipa-
rosodástól, meg kell említenünk hogy a szóbanforgó területen a helyzet a
mezőgazdaság szempontjából aránylag kedvező, amennyiben komolyabb
ipartelepítés ezen a vidéken napjainkig nem történt s a mezőgazdasági la-
kósság elvándorlása szempontjából komolyabb vonzerőt csak a tordai, ma-
rosújvári és aranyosgyéresi gyáripar jelent, Ez meg is érzik – különösképpen
az Aranyos mentén fekvő falvakban –, ahol a kirajzás aránylag kismérvű
volt eddig.
S most lépjünk át az Aranyos legalsó szorosénál, az Örvénykőnél Aranyosszék

hajdani határát, és az Aranyos mentén felfelé haladva, Borévnél térjünk be
a torockói völgybe. Az utelágazás a Toronyoldal, a Bedellő, majd a Vidajkó
már jellegzetesen havasi arculatot ad a tájnak, és amikor a völgyben a haj-
dani vashámor helyét elérjük, előtűnik a Torockót keletről védő Székelyköve.
E legendás múltú sziklabérc és Tilalmas, Egyeskő, Ordas közzé zárt szűk
völgyben fekszik Torockó. Dél felé tovább haladva – valamivel már tágabb
völgyben – találjuk a torockói téeszhez tartozó Torockószentgyörgyöt. Itt
a mezőgazdaság lehetősége nagyon szűkre szabottak. Ma az egyesített gaz-
daság 1800 hektár mezőgazdasági területen gazdálkodik, de ebből csak 767
ha a közös használatban lévő szántóföld; ebből is a termékenyebb, könnyeb-
ben művelhető rész a torockószentgyörgyi határban található.
Torockó sohasem volt mezőgazdaságilag önellátó. Népe sem volt földmí-
ves, hanem bányász. A 19. század végéig nyomorúságos földjeit a környező

falvak lakossága művelte résziben, bérben vagy napszámért.
Az utolsó évtizedben legjelentősebb mezőgazdasági növényük a mák volt,
amely a háztájiakban ma is a fő jövedelmi forrás.
A téesz vezetősége most a vetőburgonya és a lóheremag termesztésével,
valamint tenyészüszők nevelésére akarja szakosítani a gazdaságot, és a mel-
léküzemeket – többek között a híres torockói varrottasok készítését – akarja
kifejleszteni, hogy az erősen fogyatkozó lakosság létalapjait biztosíthassa.
Bár mezőgazdasága jelentéktelen volt, vasbányászatával Torockó mégis
adott valamit a mezőgazdaságnak: 1949-ig kitűnő minőségű kapákat, ásókat
készítettek, amelyeket a távolabbi vidékek földmívesei is nagyon kerestek.
Nem szólam az, hogy Aranyosszék népe rendkívül szorgalmas. Bizonyítja

ezt, hogy a mezőgazdaságban a legmunkaigényesebb kultúrákra szakosí-
tották termelésüket: a zöldségtermesztésre, ipari növények termesztésére.
Szorgalmuk ötletességgel, leleményességgel, derűlátó életszemlélettel társul.
Mindezek a tulajdonságok kiválóan gyümölcsöztethetők a nagyüzemi gaz-
dálkodás kereteiben is. Most különösen, amikor a helyi kezdeményezésnek,
a sajátos viszonyok diktálta megoldásoknak egyre nagyobb teret engednek.
S ha azt a küzdőképességet, energiát, lelkierőt, amit a múltban az örökös há-
borúskodásokban önvédelemre voltak kénytelenek fordítani, most az alkotó
munka szolgálatába állíthatják, ez – az ország területének alig 0,5%-át kitevő
– vidék jelentős szerepet játszhat a közeli nagy ipari központok ellátásában.
Művelődés, 1971/6.
Gondolatébresztgetés Árkoson
Egyenruhások gyülekeznek, amikor kitekintünk az emeleti ablakból. Egyre

több hang tölti meg a később-barokk árkosi kastély visszahangzó száláit.
Az erdészek tanfolyamra jöttek össze.
Pár nappal ezelőtt ugyanez az épület országos zenei értekezletnek nyúj-
tott vendégszerető otthont.
A nagy vendégkönyv olyan nevekkel ékes, amelyek Kovászna megye ha-
tárain túl is a nemes fémek zengésével csengenek.
Bár visszásan hat – ebben a környezetben –, hogy a könyvvásár szek-
rények ajtóit pecsétes papírszalagokkal kellett a túlbuzgó könyvgyűjtőkre
való tekintettel leragasztani, még az is biztató jelenség, hiszen aki a legérté-
kesebb zsákmányként innen csak könyveket akar magával vinni, az valaho-
gyan mégis csakis csak bocsánatos bűnt követ el. De óvintézkedésre mégis
szükség van, mert – egyrészt –: a leltár, az leltár, másrészt nehéz jó szak-
könyvhöz hozzájutni, s ezért legalább azt, ami megvan, félteni kell. Még ha
visszatetszőnek tűnő túlzott óvatossággal is.
És itt mindjárt említsük meg, hogy a könyvtárgyarapításnak – ami termé-
szetszerűen fontos célkitűzése az otthon igazgatójának – akadnak komoly,
legalábbis a merevségek miatt jelenleg még komoly, nehézségei. Mert a ki-
adók nem küldik meg az Agronómus Házának kiadványaikat, s egy külön
ember (és készpénz) kellene arra, hogy idejében lecsapjon az újonnan meg-
jelent könyvekre, megvásárolja azokat. A mezőgazdasági továbbképzés-
nek, a dokumentációnak elengedhetetlen feltétele a gazdag könyvtár. Ezért
megkockáztatunk egy javaslatot: vajon kivihetetlen volna, hogy az ország
könyvkiadói (elsősorban az Akadémiai Kiadó és a Ceres), a mezőgazdasági
főiskolák rendszeresen, pontosan és hivatalból megküldjék minden kiadvá-
nyukat ennek az intézménynek? Tiszteletpéldányként vagy pénzért. És per-
sze, ha kívánnák, a többi megyékben működő agronómus házának is. Íme,
erre is jó egy ilyen árkosi látogatás, hogy a könyvkiadás és a könyvterjesztés
közötti – évek óta fennálló – szakadékba újra belepillanthassunk. Van Ko-
vászna megyében is dokumentációs könyvtár, közkönyvtár, hát miért olyan
fontos, hogy ez a „vicinális” könyvtár olyan jól fel legyen szerelve? A tervez-
getésekből kiderül. Féder Zoltánnal, a ház igazgatójával szőjük a terveket,

a Kovászna megyei agrárszakemberek látóköre tágításának terveit. Éppen
azon tanakodunk – a könyvtár bővítési lehetőségeit boncolgatva –, hogy
milyen jó is lenne, ha a téeszekben dolgozó szakemberek egyszerűen fel-
hívhatnák telefonon az Agronómusok Házát, vagy írhatnának egy levelet,
s a termelés, tervezés kapcsán felmerülő, de megfelelő helyi szakkönyvtár
híján helyben nem tisztázható kérdéseikre gyors választ, szakmai felvilágo-
sítást kaphatnának ettől az intézménytől, amely ma az Agronómusok Háza
nevet viseli, de holnap már viselhetné a Megyei Agrártudományi Központ
nevet is. S lenne olyan dokumentációs könyvtára s ahhoz könyvtárosi isme-
retekkel is rendelkező, kitűnően képzett agrárszakembere, aki mindjárt ta-
náccsal, útbaigazítással tudna szolgálni – alapos könyvtári dokumentáció
alapján – a terepen dolgozó kollégák kérdéseire. Persze, ha olyan részletes
gazdasági-pénzügyi dokumentációt kellene bemutatni ennek a tervnek a va-
lóra váltása érdekében, amelyben számszerűleg kitűnjék a vállalkozás anyagi
haszna, akkor jobb, ha lemegyünk az alagsorban lévő bárba, s tervezgetés
helyett felhajtunk egy kupicával... Mert ennek a tervnek esetleges kivitele-
zése csak évek múlva kamatozna s nem helyben, hanem a megye ötven szö-
vetkezeti egységének a színhelyén. De lehet, hogy sokkal többet, mint egyes
azonnal jövedelmezőnek ígérkező beruházások. Az elgondolással kapcsola-
tosan egymást bíztatva reménykedünk, hogy nemigen akad ma már olyas-
valaki, aki azt mondaná erre: a téesz is, az agrármérnök is, az állatorvos is
beszerezheti a szükséges könyveket magának. Vagy azt, hogy bemehet maga,
az érdekelt agrárszakember, az Agronómusok Házának a könyvtárába és do-
kumentálódik, amikor akar.
De vajon így van? Mert hogy bemehet, ha már ott van, az nem kétséges;
fel nem tartoztatja senki. De eljut-e oda, százféle mindennapi problémája
mellett? Az volna a jó, ha eljuthatna, s ezért nem gyanúsíthatná meg senki
azzal, hogy azért megy oda, mert ott kellemes időtöltésre is alkalom adód-
hat, vagy azzal, hogy „elhanyagolja a munkáját”.
S ha már a kényelmesen berendezett otthonnál tartunk, érdemes a szü-
lési fájdalmakra is visszaemlékezni. „Nem volt itt, kérem, ezerkilencszázhat-
vankilencben csak törmelék meg szemét, hónapokig csak azt takarítottuk el,
csak azután lehetett az épület, a park rendbetételéhez hozzálátni.” De a kicsi
csapat – már akkor Féder Zoltán agrármérnökkel az élén – megbirkózott a
feladattal. Menetközben még művészettörténésszé is kiképezték magukat,
s ma teljes szépségében áll ez a műemlék. A megyei párt- és szakigazgatási
szervek nagylelkű támogatásával. És lassacskán a park is újra benépesül.
Gondolatébresztgetés Árkoson 167
A halastó már termel, a néhány megmenekült faóriás várja árnyékába a jövő

nemzedéket. Ez is jövöget. Kaptak öt különféle fűzfajt, s azok már ott dísz-
lenek a sétányok körül; ígéretük van több gyümölcscserje- fajtára (elsősor-
ban málnára, ribiszkére), és rövidesen hoznak Piskiről, a híres dendrológiai
gyűjtemény fajaiból), hogy minél több faj legyen képviselve ebben a növény-
rendszertani ismeretek felújítására is alkalmas gyűjteményben. S a meglé-
vők egy része mellett már ott díszelegnek a faj latin nevét jelölő táblácskák.
Mint egy botanikus kertben.
És mivel még akad hely, felmerült egy szabadtéri mezőgazdasági múzeum
létesítésének a gondolata is, hiszen a csodálatos környezet és a művelődési
és művelési szándékok szinte kínálják magukat e célra. Ez a szabadtéri me-
zőgazdasági múzeum talán akkor tölthetné be legjobban művelődési felada-
tát, ha a megye tájegységeinek múltbeli és jelenlegi gazdálkodási eszközeit,
módjait mutatná be (a táj jellegzetes kultúrnövényeinek évről évre történő
újravetésével egybekötve). Az elgondolás visszhangra talált, de ehhez is se-
gítség kellene. Az anyagiakról még nincs is szó. Eddig a megye nagyon meg-
értő volt e tekintetben, s nyilván ezután sem lesz kicsinyes, de ember, ember
kell, mert ... a napi munkán kívül sok az egészséges elgondolás is. Elgon-
dolások, amelyek a megye mezőgazdasági művelődésének otthonává vará-
zsolják ezt az intézményt.
Úgy véljük, érdemes álmodozni. S ha már lúd, hadd legyen kövér. Úgyis
csak gondolatokkal, ötletekkel hízlaljuk. De mert Székelykeresztúrról jö-
vünk, ahol a 25 éves múzeumi évfordulón az ottani tenyészbika kiállítások-
ról is elhangzott egy figyelemre méltó előadás, felvetjük a kérdést: mi lenne,
ha ezt a gondolatot is pártfogásába venné az Agronómusok Háza, s felújí-
taná a korábban Kovászna megyében rendszeresen megrendezett kiállítá-
sokat? Hiszen senki nem vonja kétségbe, hogy milyen rendkívüli serkentő
hatása volt a múltban a tenyészállat-kiállításoknak az egyes vidékek állatte-
nyésztésének fejlődésére.
És újabb nyűgöt vesz a nyakába az igazgató, amikor nekiállunk helyet
keresni a kiállításnak. Abban is egyetért, hogy ilyen kiállítást csak úgy érde-
mes rendezni, ha az valóban alkalmas lesz a szakmai ismeretek bővítésére,
ha tehát alaposan kiválogatják a bemutatandó állatokat, s gondoskodnak,
hogy a látogatók valóban meggyőződhessenek arról, mit ér a származás, a
nemesítés, a fajta (a környezeti tényezőkön kívül) a nagyobb hozamok elér-
hetőségében. Tehát ne bazár legyen a kiállítás, hanem magas igényű szak-
mai szemle. Szinte rámondtuk, hogy ámen.
De nem nekünk kellett rámondanunk. „Rámondta” az a szép kiállítású,
gazdagon illusztrált, kitűnő minőségű papírra nyomott könyv, amelynek

címe (mintha lapunk egyik rovatából ugrott volna ki): Állattartástól – ál-
lattenyésztésig. Ez az első nyomtatott kiadványuk, amelynek szerzői mun-
kaközössége a mezőgazdasági vezérigazgatóság, az Agronómusok Háza és
a megyei lap szakembereiből rekrutálódott: nagyon szerencsésen. Sallang-
mentes, tiszta, közérthető nyelvezet, sok jó kép, lényeget bemutató tarta-
lom teszik igazán élvezetes olvasmánnyá, sőt, dokumentációs anyaggá is (a
megye állattenyésztésének vonatkozásában). S a folytatás? „Az is készül –
mondja az igazgató. – Rövidesen jelentkezünk egy, a tejről szóló könyvvel
s egy, az öntözéses gazdálkodásról szólóval. Ezek szerzői is megyei szakem-
berek, akárcsak az első kiadványunk esetében.”
De emellett havonként rendszeresen kiadnak egy Informaţii tehnice címen
sokszorosított tájékoztatót, amit minden téeszbe eljuttatnak. Azt szeretnék,
ha lenne már egy saját sokszorosító-gépük is, mint ahogy már van saját fo-
tólaboratóriumuk és grafikai műtermük. Csődör Árpád mérnökkel, a me-
gyei magvizsgáló állomás vezetőjével együttműködve már elkészítették egy
maggyűjtemény tárlóit is. Egyébként is szoros az együttműködés ezzel a me-
gyei intézménnyel már csak azért is, mert a megvizsgáló állomás embereinek
– saját telefon híján – naponta sokszor kell átjönniük telefonálni.
Tulajdonképpen csak azért jöttünk ide, hogy közös dolgainkról beszélges-

sünk. De mert nemcsak a dolgaink közösek, hanem a gondolataink is, ebben
a varázsosan ihlető környezetben elkerülhetetlen volna az álomszövés. Meg-
valósítható és megvalósításra váró álmok szövése. A megye mezőgazdaságá-
nak fejlődését szolgáló tervek szövögetése. S ha a tervek valóra válnak, ez
az intézmény még inkább példát mutathat a hozzá hasonlóknak. Hogy va-
lamennyi, az egész országban, a mezőgazdasági művelődés fellegvárává, a
termékeny eszmecserék hajlékává, a magányban elbátortalanodó agrárszak-
emberek alkotásra ihlető otthonává váljék. Hogy valamennyi elinduljon azon
az úton, amelyen az árkosi munkaközösség már elindult. Érdekelte és (lát-
szólag) kívülállók legnagyobb örömére.

Múzeumát ünnepelte Székelykeresztúr és vidéke. FDN 1971. 48.
Györgyfalva
kétezer napja
Amikor a Falu-kútjánál leszálltam az autóbuszról, az egyik tanárnő nyom-

ban megígértette velem, hogy megnézem az új iskolát, amelyet éppen a na-
pokban avattak fel. Kecsegtetett a mozaikkal, az új függönyökkel, a szülők
által adományozott virágtartókkal, a keletre néző nagy, világos ablakokkal.
(Sötét, kicsi tanteremre emlékeztem, ahol az első györgyfalvi mezőgazdasági
tanfolyamot tartottam nyolc évvel ezelőtt). Nem álltam az ígéretemet, nem
mentem el az iskolába. Mert rövid a januári nap, s mert Józsi bácsi panaszait
is meg kellett hallgatnom a rossz mellhártyájáról; el kellett döntenem, meg
van-e romolva a silótakarmány; meg kellett mondanom, hogy a Gazdák le-
gelőjén sülevényes a talaj, s a szárító szelek nagyon megritkíthatják az őszi
árpavetést; ki kellett állnom a próbát, hogy felismerem-e még a 68-as tehe-
net, amit az IRIC-től hoztunk vemhes üszőként; meg kellett tudnom, hogy
miben halt meg Paligyuri bácsi, s ha már ott álltunk a nagyrészt üres kasok
mellett, azt is meg kellett tudakolnom, hogy szegény Ferkő László bácsi he-
lyett ki vette át a kincstárnoki kulcsokat.
El kellett „beszélgetnem” a kerítésekkel, amelyek mellett ezerszer elhalad-
tam, mindig valamilyen aznap megoldandó gonddal, és fel kellett mérnem,
hogy az utóbbi két-három évben hány deszkakerítés cserélődött ki kovácsolt
vaskerítésre, mert az nagyjából elárulja, hogy volt-e miből disznót, bikabor-
jút hizlalni, hogy venni kellett-e a kenyeret, vagy kifutotta a téeszben szer-
zett búzából. És meg kellett hallgatnom Bandi János véleményét arról, hogy
a gazdaság jól megy, csak éppen a mérnök úrnak három hétig a vetőgépen
kellett állnia, mert vetéskor szedték a törökbúzát, s nem volt ki gépre álljon.
És el kellett csodálkoznom a malacokon, amelyek azért olyan tarka-barkák,
mert – hiába, haladunk! – most egy Duroc kan fedez a hajdani Nagyfehér,
Landrace, Báznai és Conwall keresztezésekből született kocaállományban.
És le kellett rajzolnom azt a grafikont is, ami tíz év egyedi tejhozamát mell-
beverő valósághűséggel szemlélteti. (Amit itt nem közlünk, de amiből kide-
rül, hogy 1962 és 1971 között az egy tehénre számított évi árutej mennyisége
csak két évben haladta meg az 1200 litert, 1962-ben 400 liter, 1970-ben és
1971-ben 500 és 600 liter között volt.) De felelnem kellett mindazoknak, akik
egy parolázás erejéig – és a szokásos „Hogy van a kedves család?” kérdés-
sel – megállítottak, miközben volt lakásomtól a székházáig, és a székháztól
az istállókig mentünk.
Ezért hát megbocsát, kedves Tanárnő, hogy nem jutottam el az iskoláig,
amire méltán büszke, hiszen nagyrészt ennek – a hajdan a művelődésért nem
nagyon rajongó – falunak a népe építette fel közmunkával
„Az irodán nincs tűz.” „Csak egy szobában fűtenek.” Ez a két feljegyzés 1969.
január 6-án, illetve 7-én került a naplómba. De hány olyan nap, hány olyan
hét volt, amikor nem lehetett kibírni a hideget az irodában. Mert kifogyott
a széteső kerekekből származó falfa, a kerékágy, a szekérlajtorja; vagy olyan
vastag hó takarta, hogy nem lehetett annyit kikaparni alóla, amennyitől bár
egyszer kimelegedjék a kályha.
Most tojásbrikettel fűtenek mind a két helyiségben, ahol főmérnök, mér-
nök, elnök, főkönyvelő, brigádkönyvelők rendszerezik az anyagot a zárszá-
madó közgyűlés elé terjesztendő beszámolóhoz. Tehát javulnak a viszonyok.
Sőt, az 1971-es termésből megadták minden régebbi gabonatartozásukat
is. Igaz, a kasok fele üres, pedig csak annyi kukorica kast építettünk, hogy
az egy évre szükséges kukorica beleférjen. Annyi, hogy legalább január vé-
géig ókukoricát lehessen etetni. De a két sovány esztendő (az 1969-es és az
1970-es, amikor már nem voltam ott) leszoktatta a gazdaság vezetőit erről
a jó szokásról, ami 1964 óta meghonosodott volt. Hiába, szükség törvényt
bont. Pedig az 1972-es tervmutatók szerint 12 tonna sertéshúst kellene be-
adniuk. De a húst csak takarmányból lehet előállítani. Az pedig csak annyi
van, hogy ha kihizlalják a 120 sertést, akkor más állatnak egy szem kukorica
sem jut. Az árpát meg feletették mindjárt a cséplés után, mert akkor sem-
milyen más abrakjuk nem volt. Így nem is csodálkozunk, hogy a napi tehe-
nenkénti tejhozam most 1,9 liter.
Statisztika akad itt elég, s hamar elő is kerülnek, mert a jelenlegi elnök
nyolc évig főkönyvelő volt ugyanitt. S nem is akármilyen. Ha kellett, elnök
volt, brigádos, beszerző, néptanácsi alelnök; egyszóval olyan mindenes, aki
nem a maga érdekeit nézte, hanem azt, hogy a gazdaság az övé is.
Lássuk hát a négy fő szántóföldi termény termésátlagainak alakulását a
tíz eltelt esztendő alatt, mert az sok mindenre fényt vet: időjárás alakulá-
sára is, hozzáállásra is.
Hektáronkénti termésátlagok1
Szemes
Évek Búza, kg Burgonya, q Cukorrépa
kukorica, kg
1962 806 830 83,0 94,4
1963 621 747 45,7 66,1
1964 1048 1410 99,6 99,1
1965 1370 1660 91,3 179,3
1966 1735 2362 95,5 182,5
1967 1641 1161 77,5 133,6
1968 1141 2328 74,8 119,7
1969 635 709 15,9 4,2
1970 757 558 23,0 39,8
1971 1330 1960 13,5 28,0
Ezeket az adatokat látva önkéntelenül felvetem a kérdést az irodában je-

lenlévőknek: ismerik-e azt a tavaly megjelent agrár-gazdaságtani tanulmányt,
amely Kolozs megye 148 téeszének gazdasági tevékenységét elemzi, s a to-
vábbiakra nézve javaslatokat tesz? Nem ismerik. És azt mondják: mi hasz-
nunk lenne belőle, ha ismernők, hiszen a tervmutatókat készen kapjuk, azok
szabják meg a vetésszerkezetet is, a takarmányozási lehetőségeket is, tehát
nagyjából a fejlődés további útját.
Visszaemlékszem egy napra, talán 1965-ből. Közvetlen felettes szervünk
egyik állatorvosa jött ki a gazdaságba, azzal az utasítással, hogy estére be
kell vinnie egy tíz évre szóló tervet, amit most azonnal össze kell állítanunk;
összeállítottuk. ’71–72-ben a tervben már annyi gyümölcs és szőlő termett,
hogy az azokból származó milliók jóval meghaladták az 1965-ös összjöve-
delmet. Tej annyi volt a tervben, hogy csővezeték építésére kellett gondol-
nunk, mert még nem volt meg a kövezett út, s azt a tengersok tejet nem
lehetett volna ciszternákkal vagy éppen ló szekérrel (ahogy évekig hord-
tuk) bevinni Kolozsvárra.
1 Az évtized legmagasabb termésátlagait kiemeltük.

Kérdem Lukács Árpádot, a földön járó elnököt: mennyi volt a jövedelem

az idén a gyümölcsösből? Kacag. Hát a szőlőből? Beleszól a főmérnök: az
úttól jobbra lévő táblán tavaly teljesen visszametszettük a tőkéket, ott lesz
az idén valamennyi. De ami huzalon van, abból nem igen. Most úgy van,
hogy kiadjuk a szőlőt is, az elsátésodott réteket is öt évre akkordba. A réte-
ket azzal a kötelezettséggel, hogy ott sáncot is kell ásni, mert még az is fel-
telt, amit 1966-ban ástak.
1964 februárjában térdig ért a hó, amikor leltározni mentem azt, minek a
gondját a következő években viselnem kellett. És Téré Gergely az első úton
behuppantott a puha hóba, mert megfarolt a szán egy alattomos jégtükrön.
Elődömmel együtt kitálalt a finom, szűzi hóba. Jót mulattunk, kiprüszköl-
tük magunkat, s mentünk az első „külső” istállóba számba venni a növen-
dékmarhát. Hogy mennyi volt, arra már nem emlékszem, de hogy a gazdaság
alakulásakor 132 ökröt és 129 lovat vittek a közösbe, arra igen. De tehenet
még mutatóba sem. Ami borjú tehát azon a havas februári napon az istál-
lóban volt, az mind a vásárból vagy a vásárban vett tehenektől származott.
S olyan is volt: szedett-vedett társaság. Aztán lett belőlük tehén, ökör. Ma –
többszöri le-felhullámzás után – van 148 tehenük és vemhes üszőjük, a 129
lóból viszont (jelentős mértékben a „halál a lovakra!” jelszó eredményekép-
pen) mindössze húsz maradt. És nem is bánják, mert szerintük inkább az
ökörre van szükség, itt ahol köves út csak a faluban van, s ahol a dűlőutak
inkább születnek, mint készülnek, s egyenesen soha, mindig csak le és fel
mennek.
De azt egy kövezett utat, ami a faluban van, sokat emlegetik. Akkor úgy
terveztük, hogy amikor a kövezet elér a művelődési otthonig, táblát avatunk.
De mert akkora táblát nem lehetett volna csináltatni, hogy a falu mind az
1796 lakósának a neve felkerüljön rá, arról volt szó, hogy legalább a Vajas
Mihályé, a Lukács Árpádé és a Papp Józsefé rákerül, mert ők voltak az út-
csinálás leglelkesebb mozgatói. Mert nagy dolog ez az út. Három év alatt
sok ezer önkéntes munkanappal készült el. Hogy járhasson az autóbusz is.
Addig? Volt olyan időszak ősztől tavaszig, hogy szekérrel sem lehetett vé-
gigmenni az erdőn áthaladó útszakaszon, s erdei ösvényeken kellett gyalog
bujkálni, ha már muszáj volt menni. Ez az útépítés volt a közösségi tudat
felébredésének a nagy erőpróbája. És ahol azelőtt a gumicsizmába is befolyt
felül a szürke latyak, ott most félcipőben is végig lehet menni. Négy, egyen-
ként száz férőhelyes szarvasmarha istálló, egy kőfalu sertéshizlalda, egy 500
férőhelyes juhakol, két nagy kukorica kas, sok vagonos, kőfalu raktár, be-
tonpince, hídmérleg, gépjavító műhely, betonsiló épült – a téesz munkaere-
jével – tíz év alatt. Mert nem volt kitől még egy disznóólat örökölni, sőt, a
földek lelke a szomszédos gazdaságokhoz került, s itt csak a hajdani külbir-
tokok nagy része maradt.
Naplójegyzet: „Olyan nagy a vízhiány, hogy a tehenek naponta csak egyszer

isznak. Este úgy intézkedtem, hogy állítsanak a felső medence fölé kútgé-
met. A brigádosok egyetlen embert sem küldtek silót takarni, s így az elnök
és a két brigádos szórt néhány lapát földet a már erősen penészedő silóra
(víz hiánya miatt alig öntözték, nem is taposták meg eléggé). Egyedül P. V.
küldött embereket a Seregélyesbe a burgonyaprizmákat vastagabban leföl-
delni, a többi brigádé ki van téve a fagyveszélynek. A 11 traktorból összesen
5 dolgozik (szánt a Berekalján). Próbáltam a mezőgazdaság gépállomással
beszélni, de csak a kapus volt benn. A kettes és hármas brigád még szedi a
kukoricát, az egyes és négyes a kórét (este még mindig van 7 hektár szedni-
való kukorica és kb. 90 hektár vágatlan kóré.)” Keltezés: 1967. november 7.,
péntek. Az aznapi időjárásra vonatkozó rész így szól: „Egész nap változóan
felhős, hideg idő, a fagy XI. 19-e óta nem enged ki.”
Egy a közel 2000 napi feljegyzésből. Néhány a sok tízezernyi apró gond-
ból, amit meg kellett oldani. Hogy valamennyire is simán gördüljön a gaz-
daság szekere. Kivel oldani meg? Az emberekkel, akiké a gazdaság. Akiknek
nem lehet mindegy, hogy kezük munkája árán megmenekül-e a fagytól a
drága vetőmag krumpli, vagy közönyük miatt pocsékká megy.
Milyenek is ezek az emberek? Földművesek. Ízig-vérig azok. A búza s a
kukorica a megfogható valóság a szemükben. Azt nézik, aszerint dolgoz-
nak, hogy mennyi ellenértéket kapnak a munkájukért. Ezt diktálja létfenn-
tartási ösztönük. Amikor beiktattak állásomba, a beiktató azt mondta: itt
keményen kell fogni a gyeplőt. Én azt feleltem: a jó szóból minden jó szán-
dékú embernek értenie kell. De a jó szó mellé kenyér is kell; ha lesz mit osz-
tani, nem lesz szükség keményen fogott gyeplőre. Nem is volt szükség két
évig. De amikor megteltek az udvarokon a kasok s a padlásokon a hombá-
rok, lelohadt a buzgalom. Ha volt elég, több kellett. És megindult a vándor-
lás a városba. Aztán az elszivárgás áradattá nőtt. Harmadik rendbéli elnök,
harmadik rendbéli mérnök vezeti a gazdaságot. Az 1964-es brigádosokból

egyetlen egy van a helyén. Az is farmvezető-helyettesi minőségben.
Ezerkilencszázhatvannégyben hét hektár zöldséges volt a gazdaságban.
Ezerkilencszázhatvanhétben huszonöt hektár. De a munkaerő ehhez már ja-
varészben idős asszonyokból került ki. 1971-ben négy hektár zöldségest két
család művelt meg, globális akkordban. Jobban, mint a 116 brigádtag 1968-
ban a 16 hektár zöldségest. Ilyen a györgyfalvi ember.
A Csolt felől vékony szél indul. Fáznak a takaró nélkül maradt búzák. Mi
lesz velük, ha így tart a hideg, s nem jön meg a hó?
– Ez már nem rajtunk múlik, mert ha rajtunk múlna, tennénk róla – mondja
az elnök. De látom a szemében, hogy felizzott benne az ősi kenyérféltés. Vis�-
szamegy az istállókhoz, pedig még nem ebédelt. Rendezni kell még valamit
az őrleménnyel, mert nincs elég holnapra a malacozó kocáknak. Búcsúzóul
meghív a közgyűlésre.
– Hacsak lehet – mondom. Akkor megnézhetném az új iskolát is, amely
felneveli, majd szárnyra bocsátja fiait. Mert ők már nem tudják, hol van a
határban a Vágás, a Vérvölgy, a Borsóhely, a Csüriláb, a Kigyóstó, a Várhegy-
alja, a Szénvonó, a Bodánéé, a Malomhely, a Komlóberek, a Szálas, a Se-
regélyes, a Horváté, a Sötétutalja, a Kenderes és a többi dűlő, amelynek én
– a városból jött idegen – minden négyzetméterét megismertem az ott töl-
tött 2000 nap alatt, de amely őket már nem köti, mint Kukura Miklóst, aki
most sem adná a pár ökrét egy Renault-ért.
Kacskaringós volt a tízéves út. DE ahogy a hajdani földút helyét elfog-
lalta a sima, kövezett út, úgy talán egyenesebbé, simábbá válik a következő
tíz évé is. Mert ez az egyetlen megoldás.

Megújhodó
nóniusz-ménesünk
1815. június 18-án Napoleon elveszti a waterlooi csatát. 1816 a lótenyésztés tör-
ténetében jelentős év: egy 1717 cm magasságú, nagyfejű, rövid nyakú, hosszú
ágyékú, keskeny, hegyes farú, meredek lapockájú mén elindul Normandiá-
ból, hogy egy új fajtaváltozatot alakítson. Az az anglo-norman mén később
a Nonius Senior nevet kapja, mint törzsalapító.
Az állattenyésztésben ritka örökítő képességgel rendelkezik. Mezőhegyesre
kerül, s ott a tömegesebb testű – különböző származású – anyakancák fedez-
tetésére használják. Az 1816 és 1836 közötti 22 év alatt, amíg ott törzsménként
szerepel, 368 kancát fedez be; 216 közvetlen leszármazottja közül 79 mén-
csikó és 137 kancacsikó képezte annak a tenyészetnek a magvát, amelyből a
nóniusz fajta kialakult. Tizenöt méncsikója fedezett törzsménként a mező-
hegyesi ménesben. Ezek közül a legjobban hasonlított a Nonius Seniorhoz
a Nonius 9 nevű mén. Majd az utódok közül kitűnt a Nonius 34, a 36, a 29,
a 31 és – de már a második sorozatban – ismét az N 36.
A nóniusz-tenyészetben 1823-tól napjainkig három korszakot különböz-
tetünk meg: I. (1823–1864): az ebben a korban élt tenyészállatokat a No-
nius-törzskönyvben piros arab számokkal jelölik; II. (1865–1905): ezek az
egyedek fekete arab számokkal tűnnek elő a törzskönyvben; a III. korszak
1905-ben kezdődött, és ma is tart; az ekkortól született csikókat fekete tin-
tával írott római számokkal jegyzik be a törzskönyvbe. Az 1880-as években
3 kiváló törzsmén fedez a ménesben: a XXIX, a N XXXI és az N XXXVI.
Ezek külön vonalakat alapítanak, és ezeknek az utódai fedeznek ma is a
Nonius-ménesekben.
A kancák tömegessége, marmagassága alapján a II. világháborúig meg-
különböztettek kis és nagy nóniuszt, aztán a két típust egyeztették, és ma
már csak egyféléről beszélünk. Ennek színe – a szakirodalom szerint – sötét-
pej, pej vagy fekete. Az öszényi állomány – közel 750 ló és csikó – nagyobb
része fekete. Méretei közül a legfontosabbak: marmagasság 158–166 cm, öv-
méret 185 cm, törzshossz 162 cm, szárkörméret 20 cm, élősúly átlagban 540
kg. De a nálunk és a Magyarországon tenyésztett egyedek között még elég

jelentős eltérések vannak. A fajta nemesítésére arab, illetve utóbb angol te-
livér ménekkel végzett cseppvér-, illetve visszatérő cseppvér keresztezést al-
kalmaznak, különösen a szárazabb testformák és az élénkebb vérmérséklet
kialakítása és a beltenyésztés elkerülése érdekében. A testméretek összeha-
sonlíthatósága érdekében tudnunk kell, hogy például az arab fajta kancái-
nak azonos méretei a hazai állománynál: marmagasság 153,5 cm, törzshossz
154, 6 cm, szárkörméret 18,6 cm, övméret 180,0 cm, testsúly 400–450 kg.
Hazai nóniusz-ménesünk ma Őszényen van, Temesvár közelében. 1968-
ban került át ide Parácról, illetve Erdőhegyről, és most a CRCCCR (Köztár-
sasági Fajlótenyésztési és Minősítő Központ) irányítása alatt álló, kizárólag
lótenyésztéssel foglalkozó intézmény. S jó, hogy megértük ezt, mert ezelőtt
pár évvel még az ország legjobb ménesei egyszerű állami gazdasági részle-
gek voltak, ahol mindenfélével kellett foglalkozni, s ez nyilván a lótenyész-
tés rovására ment. Most a ménes-gazdaságokban a ménes újra elfoglalta az
öt megillető helyet.
Az istállókat Petculescu Marius igazgatóval, dr. Anca Nicolae állatorvos-
sal és dr. Botez Gheorghe méntelepi állatorvossal járjuk végig. Az egyik istál-
lóban a nyeregben dongássá alakult lábú, napszita arcú, kicsi, szikár ember
közeledik, és katonásan mutatkozik be: Coslovschi Alexandru lovardames-
ter. Ő a lótenyésztéshez való hűség élő szobra, hiszen negyven éve dolgozik
ebben a szakmában. Időnként eltűnik körünkből, mert a kifutókban folyik
a belovaglás, de mindig visszatér a csoporthoz Burlacu Iulian ménesmester.
Miről lehet felismerni a ménesbeli nóniuszokat? Mint minden ménesbeli
lovat, a nyeregtáj két oldalán leolvasható bélyegekről. Az öszényi ménesben
a jobb oldalon a ménes nevének kezdőbetűjeként az „I” betű (Izvin) és a
roszám, a bal oldalon az apa törzsszáma és a fajta jele, a + látható.
Az itteni istállókban van a közel 180 anyakanca, a 11 törzsmén a közte-
nyésztésben fedező 176 mén javarésze. A nehezebben fékezhető, szilajabb,
másod- és harmadfű méncsikókat az országúttól távolabb fekvő részlegen
tartják. Ma a ménesben fedező törzsmének közül valamennyi az N XXIX-es,
a XXXI-es és a XXXVI-os vonalba tartozik. A legszebbek közül kijegyeztük
az N LXV-öt, az N III-at, az N IV-et, az N V-öt, az N VII-et és az N VIII-at,
valamint a ¾ angol telivér Torfot. Az N II-t sajnos már csak fényképen lát-
hattuk. Jelenleg nincsen egyetlen angol telivér ménjük sem, pedig kellene
legalább egy. A Bihar megyei Bályokon vagy a Buzău megyei Cislăun lévő
telivér ménesek valamelyike jöhetne segítségükre.
Az anyakancák marmagassága 156 és 165 cm között váltakozik. A tenyész-
cél 160 cm körüli átlagos marmagasság, tömeges test, fekete szín és sportra
való fokozott alkalmasság kialakítása. A kosfejet – amely a régebbi Noni-
us-állományokban elég gyakori volt – ki akarják küszöbölni.
Sportló lett a kifejezetten mezőgazdasági munkára és nehezebb hintós
lónak kitenyésztett nóoniuszból? A beszélgetésből az tűnik ki, hogy az is.
Ugyanis újabban a lósportban inkább keresik a nagy marmagasságú, töme-
gesebb, de arányos, élénk vérmérsékletű példányokat. A szakminisztérium,
a milícia és a határőrség lovas alakulatai is – a ménes leggyakoribb vevői –
egyre inkább keresik ezt a típust. De mivel egyelőre gyarapítják a ménes ál-
lományát, kevés tenyésztésre alkalmas egyed kerül eladásra.
A kifutókban folyik az idomítás. Két és fél–hároméves kanca és méncsikók
gyakorolják az akadályugrást, egyelőre alacsonyabbra állított akadályokkal.
Bár a lovasok egy része is kezdő, elég szépen veszik azokat. Kezdő lovasok itt?
– kérdezzük. – Igen, olyan is akad, mert itt is nagyarányú a munkaerő-ván-
dorlás. Jönnek a fiatalok az ország minden sarkából, aztán rövid idő múlva
szedik a sátorfájukat, és bevonulnak az iparba – válaszolják vendéglátóink.
Ez pedig nagyon megnehezíti a vezetőség munkáját, hiszen a ménesbeli
munka – az állatszereteten kívül – tapasztalatot, hozzáértést, gyakorlatot
kíván, a lovásznak nagyon jól kell tudni lovagolni is. Olyan emberekre lenne
szükség, mint Covalovschi mester, aki gyermekkora óta nyeregben töltötte
az életét.
Minden tenyésztésben maradó csikónak át kell esnie a kötelező idomítá-
son, betanításon. A betanítást a nóniusz-csikókkal 3,5 éves korban kezdik,
az ardenniekkel – mert gyorsabb fejlődésűek – már 2 éves korban. A beta-
nítás (hámba, nyereg alá) nagyjából 7 hónapig, általában ősztől következő
év júniusáig tart.
(Engedtessék meg itt egy kis visszaemlékezés az 1930-as évek kolozsi mé-
nesére, ahol a könnyű angol félvér ménes Rocetter, Kozma Kolozsfi törzsibe
tartozó, négy év körüli méncsikókkal csak úgy lehetett a nagy vágtákból vis�-
szatérve behajtani a „Nyerges” istállókba, ha a lovas minden erejével vis�-
szafogta a lovát. De biztonság kedvéért lehúzta a fejét is, hogyha mégsem
sikerülne a feszítő zablával sem megfékezni a csupa tűz csődöröket, hogy
az istálló ajtajának szemöldökfája le ne fejezze.
A nóniuszok azonban nyugodtabbak, mint a könnyű félvérek.
De vannak az öszényi ménesben a nóniusznál nyugodtabb lovak is.
Miután 1955–1956-ban felhagytak az ügető tenyésztésével, pár évvel ez-
előtt behozták a nehéz belga lónak egy könnyebb változatát, az úgyneve-
zett ardenni fajtát. Ma már – nagyrészt magyarországi importból származó
szülőktől – egész istállóra való ilyen állományuk van, és nagyon elégedet-

tek velük. Persze, az ilyen ló nagyon tetszetős, nemcsak hatalmas, dús söré-
nye, farka és bokaszőre miatt, hanem kezessége, jámborsága miatt is. Amikor
azt ardenni törzsmének boxai előtt haladunk el, vendéglátóink egyetlen sza-
vára kezesen jönnek a rácshoz, és dugják oda ormótlan, de arányos, egye-
nes arcélű fejüket, a simogatást várva. Az ardenni kancák testsúlya 600 kg
körüli, a méneké 700–800 kg. Tehát sokkal könnyebbek, mint a belga sík-
vidéki változata, amelynek 1100 kg-os ménjét is láttam valamikor. Mivel ar-
dennit Belgiumnak azonos nevű hegyvidékén tenyésztették ki, alkalmasabb
a mi vidékeinkre, mint a nehezebb hidegvérű fajták. Erőkifejtő képességé-
nél és nyugodt vérmérsékleténél fogva nagyon alkalmas nehéz társzekerek
vontatására, mezőgazdasági munkára. A csikók itt Őszénben elérik a napi 1
kg-os súlygyarapodást, nagyon gyorsan fejlődnek.
Szóba hozzuk a szombatfalvi lipicai ménes tapasztalatait az összes csi-
kóztatásról. Anca doktor ezzel kapcsolatosan elmondja, hogy náluk a túl
korai csikók mindig gyengébbek, mint a tavasz végén születettek, és ezért a
fedeztetéseket úgy irányítják – tekintettel a kanca 11 hónapos vemhességére
–, hogy a fedeztetések zöme júniusra–júliusra essék.
Itt nincsenek komoly takarmányozási gondok, noha a lovak részére még
nem gyártanak nálunk keveréktakarmányokat. A gazdaság 1170 hektáros terü-
letéből 875 ha a szántó, s ezen kizárólag takarmánynövényeket termesztenek.
A csikókat háromhetes koruktól kezdik az abrakhoz és szénához szoktatni.
A Nonius-kancák napi fejadagjának tápértéke 12 takarmányegység, az arden-
nieké 13 TE körül van, és minden TE-re 100 g emészthető fehérjét etetnek.
A fejadag alapját a jó minőségű, jobbára pillangósvirágú széna képezi, de
bőségesen etetnek abrakot is, mert másként – még napi 10 kg széna mellett
is – nehezen jönne ki a 12, illetve 13 takarmányegység. Különben is „kanca
elli a csikót, de zab annak az anyja”, tartja a lovas közmondás. Igaz, hogy a
világ leghíresebb lótenyésztő vidékein, az arab félszigetek többnyire árpát
etetnek a zab helyett, és mégis itt nevelték a világ legkitartóbb, legedzettebb
lovát, amelynek vére minden mai európai kultúrfajta vérében ott csörgedez.
A lótenyésztés az állattenyésztés leghagyományőrzőbb ága. Itt még nincs
kondicionált levegőjű, magas fokon gépesített „komplexum”, hanem csak
tágas, jó levegőjű istálló, széna, zab, kifutó. És egyelőre nem is lehet más-
ként, hiszen a lónak acélos izmokra, jó tüdőre, rugalmas izületekre van szük-
sége. S hogy ezt el lehessen érni, sok mozgásra, tágas kifutókra, legelőre van
szükség. Ha ez megvan, és társul hozzá a szakmai hozzáértés, akkor sikerül
olyan lovakat nevelni, mint az öszényiek.
Arról nem esik szó, hogy tulajdonképpen megünnepelhetnők a Nóniusz

150 éves évfordulóját, de búcsúzóul örömünknek adunk kifejezést, hogy a
jó két évtizeddel ezelőtt halálra ítélt ló egyelőre csak méneseinkben, de a
főnix madárhoz hasonlóan feléledt hamvaiból. Hirdetve, hogy a természet-
hez visszavágyó, hajszolt idegzetű modern ember újra megtalálta az állat-
világ legnemesebb fajában társát, amely annyi évszázadon át volt hűséges
kísérője jóban és rosszban.

Csendes
öreg estén
Kós Károllyal
Nagy pelyhekben hull a hó. Még szűziesen fehér minden. A pillanat hangu-
lata kísértetiesen hasonlít ahhoz, ami Kós Károlyt körülvette a Régi Kalotaszeg
kezdő sorainak megírásakor. Ezeket ismételgetem magamban, amikor – leá-
nyáékkal közös – új otthona felé haladva átmegyek a Szamos hídján: „Lám,
itt körül milyen fehér az egész világ tegnap óta. Milyen gyönyörű havas téli
idő. Hosszú alkonyaton, csendes öreg estén ráérek gondolkozni sok min-
denről, ami volt, és ami elmúlt…”.
Váratlanul nyitok rá. Az asztali lámpa fényénél levelet ír. Restelkedem,
mentegetőzöm, hogy megzavartam, tudom, mennyien háborgatták az utóbbi
időben, a születésnap ürügyén.
– Te nem zavarsz. Neked mindig örülök. Ne félj, akinek nem örülök, annak
tudtára adom.
Kicsi a szoba, alig férünk. Még sok tennivaló akad, amíg rendben lesz
minden az új otthonban. Amelyről most már remélni lehet, hogy állandó
lesz. Mert a kilencven év során annyiszor változott a véglegesnek vélt ott-
hon. És mert a régiből megújuló háznál is merültek fel építészeti kérdések,
elmondja, milyen volt a régi fedélszék, és milyen az új; hogyan kellett kiké-
pezni a feljárót a meredek oldalban fekvő házhoz; az anyagbeszerzés bukta-
tóit sorolja. És vissza-visszatér a fájdalmas emlékre: élettársának – akivel még
együtt tervezgették az új fészek rendezését – kerek egy éve történt elveszté-
sére. Aki jóban, rosszban bizalommal és biztatással állt mellette. És akivel
annyiszor kellett új otthont alapítani az élet változó szeszélyeinek parancsára.
1973. december 16-án töltötte kilencvenedik évét. Hiába kérem, ne fárad-
jon; keresgél, mert meg akarja mutatni azt a szép kivitelű okmányt, amellyel
műegyeteme örvendeztette meg díszdoktorrá avatása alkalmából.
A műépítész, az író, a grafikus, az irodalomszervező Kós Károly megkapta
a társadalmi elismerést. A közéleti férfinak talán legbeszédesebb elismerése
az, hogy a Gaal Gáborral – a harmincas években – folyt vitája záróakkord-

jaként a Korunk a Kós Károlynak szentelt kalotaszegi számával érte el fenn-
állása óta legnagyobb példányszámát. Megkérdem: egyetért-e a Kőpénzzel
fizetett verejték címmel, amit az itt megjelent írásomnak adtam? Persze, hogy
egyetértek – mondja –, én aztán tudom, mit jelent a kalotaszegi földből va-
lamit kicsikarni.
Pedig a gazda Kós Károly megmutatta, hogy ott is lehet eredményt el-
érni. A bábonyi iskola – amelynek sorsa úgy alakult, hogy sohasem, tanítot-
tak benne – tangazdasága létezése utolsó éveiben még kihozta a termelési
költségeket, sőt jövedelméből már beruházásokra is futotta.
– Mi volt a cél ennek az iskolának az alapításával?
– Az, hogy Kalotaszeg fiatalságának is legyen egy olyan gazdasági isko-
lája, ahol saját vidéke természeti adottságai között tanul meg tudományo-
san gazdálkodni.
Ha jól emlékszem, az alapok lerakása 1933 körül történt. Pontosan ő
sem emlékszik, de arra igen, hogy az akkortájt divatban volt Gusti-féle ifjú-
sági táborok mintájára Bábonyban is létesült egy ilyen tábor, ahol nyáron
70–80 főiskolai és egyetemi hallgató utakat épített, rendezte a majdani is-
kola területét.
– Mi terelte érdeklődését a mezőgazdaság felé annak a városon született
Kós Károlynak, aki – több pályadíjat nyert – építészmérnök, irodalomszer-
vező, elismert műemlékvédelmi, építésztörténeti szakember volt már akkor?
– Anyám is, az ő apja is szerelmese volt a földnek; úgy látszik, az én vé-
rembe is beoltották ezt a ragaszkodást.
A Varjúvárban, a család sztánai fészkében a falon látható volt – annaki-
dején – egy színes magában is remekműnek beillő – vetésforgó-vázlat. Ér-
telmi szerzője ugyan az agrármérnök fiú, Balázs volt, de a művészi kivitelező
maga a gazda. Ez a vetésforgó jelképezte a tudományos gazdálkodásra való
törekvést, a nádasi határban fekvő tíz-egynéhány holdas gazdaságban. És
az a váltóeke, amit – kacagva mondja most Károly bácsi – végül is Balázs
átvitt Bábonyba, mert ott nagyobb szükség volt rá, hiszen ott az egész Ka-
lotaszeg előtt kellett volna bizonyítani.
Kós Károly építőművészi munkásságáról sok – de képességeihez mérten
nem elég – középület, lakótelep, restaurált műemlék tanúskodik. Mezőgaz-
dasági építészeti munkásságát azonban kevesebben ismerik. Pedig ezen a
téren is sok olyan maradandót alkotott, ami feljegyzésre érdemes. A népszol-
gálat nevében tervezte önként vállalt munkában a mádéfalvi veszedelem
után kivándorolt, tüdőkárosult székelyek istállói helyébe a korszerű, ökono-
mikus térkihasználású istállókat. Gazdasági építészeti tanulmányai, főisko-

lai kurzusa és kézikönyve arról tanúskodnak, hogy a népi építészeti elemek
megőrzése mellett is lehet célszerű, higiénikus, tartós, olcsó, korszerű gaz-
dasági épületeket tervezni.
A Józsa Béla Athenaeum Hasznos Könyvtár sorozatában Falusi építészet
címmel megjelent könyvecskéjének egy 1947. február 5-i keltezésű ajánlással
ellátott példányát őrzöm. Ez a szerény köntösű, alig 91 lapos kis remekmű
bizonyítja, hogy miként lehet közérthetően, szinte fukar tömörséggel, de
gazdagon illusztrálva, gyakorlati útmutatást nyújtó szakkönyvet megírni. És
bizonyítja azt is, hogy Kós Károly mindig nagy összefüggésekben gondol-
kozik: ebben a könyvében is a falu minden épületét, célszerű telekrendezé-
sét, a régi építésmódokat is bemutatja, de hogy párhuzamokra is lehetőséget
nyújtson, kitekint külföldi mezőgazdasági építkezésekre is, például bemu-
tat egy dán kisgazdasági udvart. Kár, hogy széles körű tudását, tapasztala-
tát nem hasznosították annak a mappának a szerkesztésénél, amely a téeszek
gazdasági épületeinek tervezéséhez nyújt – típustervek és számítások közlé-
sével – segítséget. Ha közreműködött volna, bizonyára célszerűbbek és tet-
szetősebbek lettek volna az ezek alapján készült épületek.
A Kalotaszeg gazdálkodásában nélkülözhetetlennek tartotta a használati
lovat. Nem a parádés hintóst vagy a hatást, hanem a kisigényű hámost. Egy
erről szóló – 1942-ben megjelent – kis tanulmányában ezeket írja: „Ez az
erdélyi ló nem a ma divatos, magas, hosszúlábú, hanem inkább kicsi, mély
állat, széles szüggyel, jó lábakkal, kitűnő patákkal.” Amikor a Kalotaszegen
is megalakult a tenyésztő egyesület – amelynek egyik fő kezdeményezője volt
– számos irányú elfoglaltsága mellett a vidék lóállományának feljavítása is
buzgólkodott. Hogy nem sok sikerrel, az nem rajta, hanem – mint más te-
vékenysége területén is – a körülményeken múlott. Pedig a ló és a lótenyész-
tés múltját jobban ismeri, mint sok állattenyésztési szakember.
Másfél-két évvel ezelőtt egy beszélgetésünk alkalmával szóba került a Fal-
vak Dolgozó Népe is, amelynek Balázs fia is több évig szerkesztője volt. Akkor
azt mondta, szívesen olvassa, szereti a lapot, nemcsak azért, mert érzelmi szá-
lak fűzték hozzá. Megkérdem, mondja meg őszintén, megírhatom-e, hogy
üdvözli a lap olvasóit?
– Ne írjad te, megírom én – mondja a korát meghazudtoló, ismerős
lobbanással.
És előkeresi a vágott hegyű tollat, az illusztrátor műgondjával választ ki
alkalmas papírost, és – letolva szemüvegét a homlokáról – az évtizedek óta
beidegződött, ismerős mozdulattal ráhajlik a papírra. Bár ülve, de ugyanez-
zel a tartással rója utánozhatatlan metszésű, a hajdani krónikására emlékez-

tető betűit, mint a szép betűnek a magas pulpitusnál álló hajdani művészei.
Bár sokáig ne fáradna el még ez a kéz, hogy minél többet üzenhessen a
jövő nemzedékeknek! Egy eszmei harcokban gazdag élet küzdelmeiből is
derűs életszemlélettel kikerült alkotó, biztató szavával.

Kőpénzzel fizetett
verejték
Az 1937-ben megjelent Kalotaszeg előszavában írja Kós Károly: „De talán az

életem, amit a sors még számomra kiszabott, rövid lenne arra, hogy Kalo-
taszeg méltó könyvét megírhassam.” Nem is írta meg úgy, ahogyan talán
elgondolta, de „a mérnök úr” minden kalotaszegi embernek személyes isme-
rőse lett. Nemcsak mint műépítész, író, közéleti személy, hanem mint gazda
is. Mert mindig szívén viselte a mezőgazdaság ügyét, különösen a Kalota-
szegét. E szűkebb pátriának a mezőgazdaságáról azonban alig valamit talá-
lunk írásaiban. Vajon miért?
Az 1930/1931-es tanévben, amikor Kolozsváron gólyaként a református
kollégiumban laktam, Kós Károly hajdani osztálya harmincéves érettségi ta-
lálkozóra jött össze ott. Apám osztálytársa volt, s én talán jobban vártam a
találkozót, mint apám, mert reméltem, közelebbről is megismerhetem azt az
embert, akiről annyi büszkeséggel mesélt a hajdani osztálytárs: apám. Ami-
kor Kós Károly megtudta, milyen pályára kerültem, mindjárt kibújt belőle
a gazda, biztatott, mondván, hogy nagyon kell a gazdatudomány a népnek.
És a gazdát kellett benne látnom később is, amikor az élet rövidebb időre
melléje sodort. Amikor a bukovinai csángó tűzkárosultak részére gazdasági
épületeket tervezett, amikor Kalotaszegen az ő szorgalmazására lótenyésztő
egylet alakult, amikor Balázs fiát mezőgazdasági pályára adta, amikor elvál-
lalta az EMGE direktóriumának vezetését, amikor a mezőgazdasági főiskola
gazdasági építészeti tanszékére kinevezték, s amikor – most már nemcsak
az atyai barátság jussán – nekem is dedikálta falusi építészeti könyvének
egy példányát (amely – bár immár 26 éves – még mindig friss és hasznos).
Ezért van, hogy ha elszorul a szívem a vistai, türei, szentlászlói kopár
dombok láttán, mindig úgy érzem, az ő szemével is nézem a tájat, az ő gon-
dolataival azonosulok, ha választ kell keresni arra a sok évtizedes kérdésre:
hogyan állhat meg a kalotaszegi mezőgazdaság a saját lábán? És, noha so-
hasem kérdeztem meg Károly bácsitól, de az az érzésem, azért nem írt erről,
mert az ő derűlátó szemléletével túl nehéz volt hozzányúlni a kérdéshez.
Kőpénzzel fizetett verejték 185
Alig van olyan település Kalotaszegen, ahol ne vizsgáltam volna az alig

tenyérnyi vastag termőréteget a határban, a barázdából lépten-nyomon ki-
forduló követ; ne gondolkoztatott volna el a kérdés, miért ragaszkodik an�-
nyira e táj földmívese a bivalyhoz; milyen akadályt jelent gazdálkodásának
jövedelmezőbbé tétele szempontjából a Gyalui-havasok hideg lehelete.
A talaj riasztó szegénységére rácáfoló gazdag népviselet mindannyiszor
rébusz elé állított: hogyan fér össze a természet mostohasága a népviseletnek
ezzel a pompázó gazdagságával? Még ha vasszorgalom igyekszik is pótolni
azt, amit a föld nem képes megadni. És merrefelé kell e vidék gazdasági éle-
tének tájékozódnia, hogy a korszerűsödés és a nagyüzem nyújtotta előnyö-
ket kihasználva el tudja tartani népét?
Kalotaszegnek talán nincs egyetlen települése sem, amelynek természeti
viszonyai az olyan jövedelmező termelési ágak gazdaságos kifejlesztését le-
hetővé tennék, mint a kertészet, szőlőgazdaság, ipari jellegű állathizlalás,
öntözéses szántóföldi növénytermesztés. Mérától Kalotaszentkirályig és Val-
kótól Türéig egész sor kalotaszegi termelőszövetkezet termelési, jövedelmi
adatait ismerem. Mutatói egynek sem bírják el az összehasonlítást bihari
vagy bánsági társaikéval. Itt soha nem is lehetett gazdag termést elérni. Ezért
kényszerült a kalotaszegi földmíves mindig pótolni azt, amit a föld adott.
Szépérzékének gyümölcsöztetésére varrottasaiban, fa- vagy kőfaragásban;
ezért kényszerült – értékesíthető termékfölösleg híján – szerszámait, mun-
kaeszközeit maga elkészíteni, házát kalákában megépíteni, mesterségbeli
tudását a szekér, guzsaly, szövőszék készítésére felhasználni, áccsá, kőmű-
vessé, ipari munkássá válni.
A kapusi, körösfői, sárvásári asszonyok kirakhatják varrottasaikat az or-
szágutat szegélyező kerítésekre, de mit csináljon a zsoboki, jákótelki, far-
nasi asszony, akinek a háza előtt nem autóznak el? Igaz, a mezőgazdaság
szövetkezetesítése után is nyílt egy kapu a népművészeti tárgyak szervezett,
közös értékesítésére: Körösfő központtal háziipari szövetkezetközi vállalat
létesült, amelybe 18 kalotaszegi falu termelőszövetkezetei társultak be. De
ígéretes indulás után az értékesítés csatornái valahol eldugultak, s ez az élet-
revaló kezdeményezés elhalt. Remélhetőleg nem véglegesen. Mert egyelőre a
háziipar tudja ezen a vidéken leggazdaságosabban hasznosítani a mezőgaz-
daságban foglalkoztatottak erőfölöslegét és e tájegység népének veleszüle-
tett művészi érzékét. Ezért erőteljesen fejleszteni kellene minden faluban a
melléküzemeket, amelyek a vidék nyersanyagainak jó gazdasági hatásfokkal
való feldolgozását és a nép képességeinek érvényesülését lehetővé tennék.
Az országnak talán kevés ilyen – természeti adottságaiban, életformájá-
ban, gazdasági múltjában – egységes tája van, mint Kalotaszeg. Népének

a megélhetést jobbára a mezőgazdaságnak és a háziiparnak kell biztosíta-
nia. Ehhez azonban szükség volna a helyzet részletekbe menő tudományos
felmérésére és a vidékfejlesztés lehetőségeinek sokoldalú kutatására. Amint
érdemes volt sok vidéken tájmúzeumot létesíteni a múlt értékeinek megóvá-
sára, úgy érdemes lenne állandó munkaközösséget létrehozni Kalotaszeg jö-
vőjének tanulmányozására. Persze olyan mező- és ipargazdasági, történész,
geográfus, demográfus, etnográfus szakemberek bevonásával, akik úgy is-
merik Kalotaszeget és népét, mint az a tanító a faluját, aki ott kezdte pályá-
ját, s ott hal meg.
Korunk, 1973. 11. 1733–1734.

Mezőgazdasági
információ-iszony?
A tájékoztatóipar – könyvkiadás, sajtó, rádió, tévé – ontja az információkat.

Régóta mondjuk, hogy az ember hovatovább nem képes befogadni az infor-
mációáradatot, sőt kérdésessé vált, hogy alkalmas lesz-e a közeljövőben az
írott szó az ismeretek közlésére, győzik-e a cellulóz nyersanyagok fedezni a
nyomtatás papírszükségletét. (Egyetlen nagy példányszámú folyóirat egyet-
len száma sok hektár erdő faanyagát emészti fel.)
Az UNESCO adatai a könyv- és lapkiadásra vonatkozóan megriasztják
a papír nyersanyagát előállító termelőket. Az írástudatlanság felszámolása
(mely javul ugyan arányaiban, de az írástudatlanok abszolút számát illetően
világviszonylatban nem) az olvasók táborát, tehát a könyvek és sajtótermé-
kek iránti igényt tovább növeli. A tudományos ismeretanyag egy évtizeden
belül elavul, s egyre kevesebben állhatják meg a helyüket szakmai ismereteik
állandó felújítása, bővítése nélkül – tehát egyre több ismeretterjesztő közle-
ményre, szakmai kézikönyvre, időszaki kiadványra van szükség.
Mindezt el kellett mondani, ha a könyvkiadást akár egészében, akár csak
egyik részletében – mint a következőkben tesszük – a mai realitások alap-
ján akarjuk felmérni.
Románia lakosságának 58,4 százaléka falun él, a foglalkoztatott lakosság
44,0 százalékát tartja nyilván a statisztika mint mezőgazdaságban dolgozót.
A mezőgazdálkodás – különösen a nagyüzemi gazdálkodásra való áttérés
után – őstermelői tevékenységből szakmává vált. A tudomány rohamos tér-
hódítása itt is elengedhetetlenül szükségessé teszi a szakmai műveltség ál-
landó gyarapítását, elmélyítését és felfrissítését.
Ha a falun élők közül évente mindenki csak egyetlen mezőgazdasági szak-
könyvet vásárolna, hazai magyar nyelvű agrárkönyvkiadásunk többszázezer
példányt helyezhetne el a könyvpiacon. Hogy egyetlen könyv bizonyos mini-
mális igényt is kielégíthessen, feltétlenül enciklopédikus jellegűnek kellene
lennie, hiszen a háztáji gazdaság vagy a városi kiskert tulajdonosa nemcsak
burgonyatermesztéssel vagy sertéshizlalással foglalkozik, hanem zöldségter-
mesztéssel, borjúhizlalással, baromfitenyésztéssel, méhészkedéssel is, gyü-

mölcsfáji is vannak, esetleg szőlője, ribiszkebokrai, virágai stb. is. S ezzel a
többszázezres példányszám legalább fele annyival növekszik, hiszen a városi
kiskertek gazdáit szintén a mezőgazdasági szakirodalmat igénylőkhöz kell
sorolnunk (sőt, a tapasztalat szerint ők teszik ki az olvasók nagyobb részét).
Mit nyújt ennek a tekintélyes olvasótábornak hazai magyar nyelvű mező-
gazdasági könyvkiadásunk? Bár elvben nincs kizárva, hogy akár a határtu-
dományok, akár a tulajdonképpeni mezőgazdaságtudomány tárgyköréből
más kiadónál is jelenjen meg egy-két mű, a zömnek a mai helyzetben mégis
a szakkiadótól, a Cerestől kell kikerülnie. Vizsgálódásunkat tehát erre a ki-
adóra, illetve ezúttal csak az 1972. és 1973. évi termésére (és terveire) összpon-
tosítjuk. Az 1972-es kiadói termés: 6 mezőgazdasági, biológiai és méhészeti
tárgyú mű, valamint 5 kötet a Kaleidoszkóp-sorozatban, amely körülbelül
olyan szerepet tölt be a Ceres-kiadványok között, mint az ipari jellegű mel-
léküzemek a téeszekben.
A kiadói termés gerincét képező hat cím közül az eredeti munkák azon-
ban nem mezőgazdasági tárgyúak (kettő ezek közöl is csak 1973-ban került
a könyvpiacra); tehát a három, ténylegesen 1972-ben megjelent mezőgaz-
dasági munka — fordítás (A. Negrilă: A gyümölcsfák és bokrok metszése; D. D.
Oprea: A szőlő metszése; A. Mălaiu: Méhészkedés). A három munka összesített
példányszáma: 4030. A három eredeti mű más-más műfajt képvisel. A nyom-
dai munkák megkezdésének időpontját véve a sorrend alapjául, e könyvek-
ről a következőket kívánom elmondani:
Váratlanul magas példányszámot kapott a Ceres-nél szokásosakhoz képest
Rácz Gábor, Laza András és Coiciu Eugen Gyógy- és illóolajos növények című
munkája — jóllehet a szerzőknek 1970-ben már megjelent románul egy azo-
nos tárgyú könyve, amely csak kis mértékben különbözik a most magyarul
megjelenttől. A magas (4700 + 115) példányszámról azonban a megjelenés
után kiderült, hogy távolról sem elégíti ki az igényeket: a megjelenés után
rövid idővel már csak véletlenül lehetett hozzájutni egy-egy elheverő pél-
dányhoz. A népszerűség oka világos: a könyv széles olvasóközönséghez szól,
ismerteti a gyógynövények gyűjtését és termesztését, a fitoterápia és aroma-
terápia tudnivalóit, közérthető botanikai leírását adja kereken 180 gyógy- és
illóolajos növénynek (ezekből 105-öt ábrán is bemutat). Külön értéke a kö-
tetnek az a gazdag jegyzék, amelyben a növények és hatóanyagaik tudomá-
nyos elnevezését, magyar nevét és magyar–román betűrendes névmutatóját
közli. A Gyógy- és illóolajos növények, melv alapos tudományos útbaigazítást
ad egy közérdekű tárgykörrel kapcsolatban, megérett az újrakiadásra, és

erre állítólag van is remény.
Az 1972-es termésből másodikként Szabó Zsigmond A csírasejtek és a meg-
termékenyítés című munkáját kell említenem. Ez a mindössze 120 oldalas
könyvecske népszerű formában, a modern tudomány színvonalán ismerteti
a szaporodásbiológia alapvető kérdéseit, tehát ugyancsak széles körű olva-
sóközönséghez szól, ha nem is épp annyira, mint az előbbi. Hogy a könyv-
terjesztő, illetve a kiadó milyen alapon állapította meg ennek példányszámát
1760+100-ban, nehéz volna megmagyarázni, hiszen az igények módszeres
felmérésére nem került sor (az egyes könyvárusítók becslését nem tekint-
hetjük annak).
Ugyancsak az 1972. évi tervből való, de 1973 elején jelent meg Gyurkó Ist-
ván Édesvízi halaink című 187 oldalas munkája. Hogy kinek szól, arra a feje-
zet címeiből is lehet következtetni: Tájékozódás a halak testén; Folyóvizek halai;
Állóvizek halai; Határozó és szaporodási táblázatok; Népies elnevezések. Nem kétsé-
ges, hogy a sporthorgászókon kívül ez a könyv még sok más olvasó számára
is hasznos, többek között az állattani és halászati szakmunkák fordítói szá-
mára, mert az összes ismertetett halfajtáknak megadja a rendszertani (latin)
neve mellett a magyar és a román népies elnevezését is. Az 1970 + 100-as pél-
dányszám ennél a kiadványnál is kevésnek tűnik.
Összegezve az 1972-es termést: a Kaleidoszkóp-sorozatban megjelent köte-
tek nélkül a könyvárusi forgalomba került összpéldányszám 12 460-nak adó-
dik. De ebből kimondottan mezőgazdasági tárgyú csak 4030, s ezek a munkák
is csupán a szőlészeknek, gyümölcstermelőknek, méhészeknek szólnak.
Az 1973-as tervet – ha a nyomdai munkák kitolódása miatt az 1974-re át-
csúszott munkákat is 1973-ban megjelenteknek tekintjük – a Ceres majnem
teljesítette (legalábbis minőségben).
A sort Lőrinczi László Belterjes háztáji tyúktenyésztés című kötete nyitotta
meg, 1973 februárjában. Az 1470-es példányszám napok alatt elfogyott, amit
előre lehetett látni, ismerve a szerző négyévtizedes szakmai munkásságát
és szakírói népszerűségét, valamint azt a tényt, hogy 1946 óta nem jelent
meg hasonló tárgyú magyar nyelvű könyv az országban – a kistenyésztők
száma viszont tízezrekre rúg. Az igények csak megközelítően pontos felmé-
rése esetén is, a kiadónak (legalább saját gazdasági célkitűzései érdekében)
félre kellett volna tétetnie a szedést a mielőbbi utánnyomás céljára. Sajnos,
ez nem történt meg.
A fenti mű után D. Lucescu Az üszők nevelése és gondozása című munkája
jelent meg fordításban, 860 példányban. Az év végén került a könyvpiacra
Titz Lajos, Sipos György, Mureșan Dumitru és Nagy Zoltán Az öntözés gya-
korlata című szakkönyve, 500 példányban. Ez a 229 oldalas munka átfogóan
tárgyalja az öntözéses gazdálkodás minden műszaki kérdését, kezdve a nö-
vény vízfogyasztásával és végezve az egyes gazdasági növények öntözéses
termesztésének agrotechnikájával. A szöveg jobb megértését és a terjedelem
csökkentését 89 ábra és grafikon szolgálja, amelyeknek egy része azonban
kivitelezésében elmarad a mai nyomdatechnikai lehetőségek mögött. (Ez a
kötet egyébként még az 1972-es kiadói tervben szerepelt.)
Három kötet – amelyek közül kettő az 1973-as, egy az 1972-es tervben
szerepelt – átcsúszott 1974-re. Csávossy György, Kovács Adorján és Mezei
Sándor Szőlészeti és borászati kézikönyv című munkáját, csupán e sorok írójá-
hoz intézett érdeklődő levelekből ítélve is, régóta várják a szőlőhegyeken
néhány négyszögöl területen vagy akár csak a ház körül szőlőt művelő kis-
termelők ezrei. A könyv sikerének záloga a szerzők eddigi szakírói tevékeny-
sége. Kászoni Zoltán a korábban megjelent Akvarisztika és sporthorgászat után
most Sporthorgászat című munkájával jelentkezik. Előbbi kötetének népsze-
rűsége valószínűsíti a mostani közönségsikerét is. Teljesen átdolgozva, ki-
bővítve jelenik meg (hiszen második kiadása óta tizenhárom év telt el) Nagy
Miklós és Pap István Háziállatok takarmányozása című könyve, amely a kiadó
1972-es tervében szerepelt. Kéziratát a szerzők 1973 januárjában nyomdaké-
szen átadták, de a hosszú átfutási idő miatt csak 1974-ben került az olvasók
elé. Ez a munka is, akárcsak a Szőlészeti és borászati kézikönyv egyaránt szól a
nagyüzemi és a kistermelőkhöz.
Ezek szerint, ha a kiadónak 1973-ban átadott kéziratokat vesszük alapul,
a Ceres ezúttal többet nyújtott a kifejezetten mezőgazdasági szakmunkákat
igénylő olvasóközönségnek, mint az utóbbi évek bármelyikében. A termés
lehetett volna gazdagabb is, de néhány szerző nem jelentkezett a kézirat-
tal, néha pedig a könyvterjesztő nem igényelt a megjelenéshez elegendő
példányszámot.
Mindehhez hozzátehetjük, hogy a Kaleidoszkóp sorozatban is megjelent
egy olyan könyvecske (Székely György – Suciu Viorel: Házi disznóvágás és
húsfeldolgozás), amely elsősorban a falu lakosságához szól. A kimondottan
szakmai munkák és a Kaleidoszkóp-sorozatban megjelenő kötetek példány-
számának megállapítására vonatkozóan megemlítjük, hogy a sorozat kere-
tében megjelent munkák példányszáma általában meghaladja a tízezret. És
mert ezek a „tarka-barkák” többnyire az utolsó példányig rövidesen elkel-
nek, a kiadó pénzügyi tervének teljesítésében döntő súlyuk van.
A két év termésének futólagos áttekintéséből is kitűnik, hogy jó néhány
hazai szakemberünk van, akiktől a román nyelvű szakfolyóiratokban való

jelentkezést is joggal elvárhatnók. De nevükkel még mutatóban is alig ta-
lálkozunk az Agricultura című hetilapban s a szakfolyóiratokban. Márpedig
nehezen képzelhető el, hogy ha erejükből futja önálló kötetekre, ne futná
egy-egy rövidebb lélegzetű tanulmányra, szaktanácsadó cikkre.
Ha az 1973-as könyvtermés az előző évekével összehasonlítva bizonyos
tendenciát jelez, akkor remélhető, hogy a következő években a Ceres egyre
jobban ki fogja elégíteni a magyarul olvasó mezőgazdasági dolgozók, sőt
agrárszakemberek könyvigényeit, biztosítva azt, hogy szakmai tudásukat
magas színvonalra emeljék. Erre minden tevékenységi ágban szükség van,
de a mezőgazdaságban különösképpen, hiszen itt évezredes hagyományú
eljárások helyét kell merőben újaknak elfoglalniuk, az empirikus ismerete-
ket korszerű tudományos felkészültségnek kell helyettesítenie.
Visszatérve írásom címére: valóban egyfajta információiszony következ-
ménye-e, hogy oly kevés mezőgazdasági szakkönyv kerül a földműves, az
agrárértelmiségi kezébe? Kétségkívül nem. De a szakműveltség iránti igényt
tovább kell fejleszteni, a könyvet terjeszteni kell hírveréssel, propagandával,
előfizetési lehetőség teremtésével s mindazokkal a korszerű eszközökkel,
amelyek világszerte ismertek.
Korunk, 1974. 3. 498–499.

Agrártáj
az Aranyos mentén
Gyermekkorom Tordáján még csak két kémény ontotta a cementport a vá-

rosra. A Sósban, a Mézesmálban, a Szent-Jánosban, a Bagolyban, a Martal-
ján, a Kis- és Nagytündérben, a Csillagmálban, a Csorgónál s más dűlőkön
vidám szüretek voltak. Szombatonként, a hetivásáron a kofapecsenye íny-
csiklandó illata szállt, s vásárfiáért illett a mézeskalácsosok sátrainál is meg-
állni; az Aranyos mentén Abrudbánya felé kígyózó országút száraz időben
porfellegbe burkolta a járműveket; Torockón még éldegélt a vasművesség, s
ünnepeken kigyönyörködhette magát az ember a pompás viseletben; míves
napokon a Kengürthről (Székelykő) a meredek oldal teraszain a tenyérnyi
termőréteggel küszködő bivalyos fogatokra esett a tekintet.
Ma a cementgyár nyolc kéményének füstje jelzi a táj iparosodását; To-
rockón már televíziós felvételhez is nehéz összeszedni egy jegyespárra s az
örömszülőkre való népviseletet; a vasművességről már csak remekbe szabott
kilincsek, ajtó- és ablakrácsok mesélnek. A Tordát Abrudbányával összekötő
keskenyvágányú vasúton dízelek vontatják a játékvonatszerű szerelvényt.
Az aszfaltos úton por nélkül lehet eljutni a havason át a Fekete-Körösig.
A vallásszabadságot – ismeretes – a világon először Tordán hirdetik ki, s
ezzel humanizmusból és megértésből leckét adnak Európának; a bogáti és
a felvinci földtulajdon és földhasználat jogszabályai olyan felvilágosult szel-
lemről tanúskodnak, amely csak afféle közösségben jöhetett létre, amely a
jobbágyság béklyóitól mentes volt. És talán ez az egyik fő oka annak, hogy
700 éves fennállása alatt Aranyosszék földművelése mindig előtte járt a kör-
nyező vidékekének.
„A hármas terület mindegyik egységének megvan a maga jellemző foglal-
kozása; Aranyosszék népét a földművelés, Toroczkóét a vasbányászat, Tor-
dáét a sóbányászat és az ipar jellemzi” – írja Jankó János 1893-ban megjelent,
Torda, Aranyosszék, Toroczkó magyar (székely) népe című könyvében. De a követ-
kező oldalon már ezt a megállapítást olvassuk: „Toroczkó egyre apadó lakos-
ságának ma már főfoglalkozása a földművelés; határának egy része kopár,

terjedelme kicsiny, s ezt a keveset kell kihasználnia.”
És hogy ne csak Torockóval kapcsolatban ingassa meg hitünket követ-
kezetességében, íme, mit ír Tordáról, amelyet – az első sommázó jellemzés-
ben – iparos városnak minősített (Orbán Balázst idézve): „A földművelés
és azzal kapcsolatos marhatenyésztés mellett Torda város lakosai ritka buz-
galommal, kitartással és szakértelemmel a gyümölcs- és szőlőtenyésztést is
ápolják, ez már századok óta dívik itten s csaknem szenvedélyévé vált Torda
lakóinak, [...] úgy hogy Tordán átlag évente 2-3000 hectoliter bort szoktak
elszűrni. A tordai bor, ha nem is versenyez a szomszédos egerbegyi borral,
de mégis elég jó minőségű, különösen most, midőn az újabb időben igen
sok rizling, tramini s más nemes fajú szőlőket honosítottak meg, sőt Velits
Károly Konstantinápolyból hozta be a rendkívül nagy gerezdű és szemű
Csausz üzömöt is.”
S ha már a következetlenségeket boncolgatjuk, lássunk egyet Aranyosszék-
ről is. Jankó erről a tájegységről ezt írja: „Az aranyosszéki [...] a földműve-
lésben kitűnő, minden egyéb foglalkozásban kontár s más mesterséget nem
is űz.” Majd: a gabonán kívül aztán piacra egyéb alig kerül, legfeljebb egy
kis gyümölcs Mészkőről Tordára, vagy tej A.-Polyánból, miután Tordát tej-
jel Polyán látja el reggelenként.” Tehát itt szó sem esik a zöldségről, amelyet
két-három évtizeddel később az aranyosszékiek már olyan szakértelemmel
és eredményesen termelnek, hogy hagymájuknak híre vetekszik a perecse-
nyivel vagy a fogarasival, s jövedelmeiknek jelentős hányada származik a ve-
teményesekből. Egyébként a mezőgazdasági terület művelési ágak szerinti
megoszlása is arra vall, hogy az 1890-es években itt már jelentős kertkul-
túra van, hiszen 14 aranyosszéki település 35 891 kat. h. mezőgazdasági te-
rületéből 1451 hold, vagyis 4,0 százalék a „kert” művelési ágba tartozik (míg
Torockón az amúgy is kevés mezőgazdasági területből [2393 kat. h.] mind-
össze l,7% a kert, Tordán meg éppen csak l,l%-ot foglal el ez a művelési ág).
A kertészkedés – elsősorban a zöldségtermesztés – szerepét jól szemlél-
teti az, hogy míg Aranyosszék egész mezőgazdasági és erdőterületén a ka-
tasztrális holdankénti tiszta jövedelem (amely az adózás alapjául szolgált)
átlag 234 korona, addig a kertek holdanként 536 korona tiszta jövedelem-
mel szerepelnek a kataszterben.
Kétségtelen, hogy a századforduló előtt Aranyosszék népe elsősorban föld-
művelésből, Torda lakossága iparból, Torockóé részben vasbányászatból és
vasművességből, részben mezőgazdaságból élt. A mezőgazdaságból szár-
mazó jövedelmek 1890 táján nagyon eltérőek: számításaink szerint Aranyos

széken 6,08, Tordán 4,06, Torockón 3,03 Ft az egy főre jutó tiszta jövedelem.
A természeti adottságok kihasználásából született termelési hagyományo-
kat ma is hasznosítani kell. Különösen olyan vidéken, ahol az ipartelepítés
nem változtatta meg gyökeresen a táj arculatát. Abból a tényből indulunk
ki, hogy Torda a múlt kézműves hagyományaira épült ipari központ, Ara-
nyosszéken viszont – a hajdani 22 település területén – nagyipar még nin-
csen, mint ahogy a vasműves Torockó is mezőgazdasági településsé vált.
Ilyen helyzetben próbáljuk meg e vidékek mezőgazdaságának fejlesztési le-
hetőségeit a természeti adottságok alapján és a hazai mezőgazdaság alaku-
lási irányát és lehetőségeit általános érvényűnek véve vizsgálni.
Amikor még álltak a hámorok a Verőpatak mentén, Torockó és Toroc-
kószentgyörgy között volt egy duzzasztógát, amelyre a Tóhely és a Tógát
dűlőnevek is utalnak (Győrbíró Pál közlése. Művelődés, 1971. 6.). Ha pedig
valamikor volt, akkor ezután is lehet, mert a vidék domborzati viszonyai nem
változtak meg azóta. Torockónak nagyon kevés a szántója. Hogy ezen a si-
lány, köves talajon belterjesen lehessen gazdálkodni s több jövedelmet el-
érni, a kevés lapályos területen öntözéses művelésre kellene áttérni, s ehhez
a hajdani duzzasztógát helyére újat építeni. De mert a mai igényeknek meg-
felelő megélhetést a földművelés nem tud biztosítani, a vasbányászatból és
vasművességből származott hajdani jövedelmet ma is az iparnak kell pó-
tolnia. Olyan tevékenység felé kell hát orientálódni, amelyhez akad nyers-
anyag és mesterségbeli készség is. A korábbi melléküzemeket kifejlesztve, a
torockói mtsz ipari tevékenységből származó bevétele (asztalosmunka, tég-
lagyártás, varrottasok készítése) 1973-ban 1 991 898 lej, ami a gazdaság egész
pénzjövedelmének 53%-a. Az összeg zöme az asztalosműhely tevékenységé-
ből származik, de ha sikerül biztos felvevő piacot találni, a mészégetés és a
varrottasok készítése az asztalosmunkánál is jobb bevételi forrássá válhat,
mert mindkettőhöz van nyersanyag, s a torockói varrottasok szépsége or-
szágszerte ismert.
Az Aranyos mentén – Egerbegyet is ide értve – más ágazatban lehet megol-
dást keresni. Ezeknek a területeknek kell elsősorban gondoskodniuk Gyéres
és különösen Torda élelmiszerellátásáról; e helységek az utóbbi nyolc évti-
zedben több mint ötszörösére nőtt lakosságából négyötöd már nem mező-
gazdasági foglalkozású, tehát fogyasztó. Két szomszédos faluja – a hajdani
Keresztes és Aranyospolyán – már be is olvadt a városba, s a polgári és ipari
építkezéseknek ebbe az irányba való terjeszkedése folyómenti területeinek
fokozatos kivonását eredményezi a mezőgazdaság köréből. Így tovább nő a
hajdani aranyosszéki falvak – például Mészkő, Sinfalva, Várfalva, Aranyos-

rákos, Kövend, Bágyon, Harasztos, Kercsed, Felvinc, Székelykocsárd, Szé-
kelyföldvár, Egerbegy, Gerend, Lóna városellátó szerepe.
Ezért itt a városba áramlást – a mezőgazdasági lakosság megélhetési lehe-
tőségeinek erőteljes támogatásával – fékezni kellene, hogy mindaddig, amíg
a gépesítés jelentős számú munkaerőt fel nem szabadít, fedezni lehessen a
kézimunkaerő-szükségletet. Jelenleg ugyanis a munkaigényes zöldségter-
mesztéshez szükséges munkaerő már nem elegendő, s hiába van meg a ha-
gyomány, a szakértelem, a szorgalom, munkaerő híján a zöldségtermesztést
a kedvező talaj- és terepviszonyok ellenére sem lehet fejleszteni. Egyes ara-
nyosmenti gazdaságok házhely adományozásával csábítanak letelepedésre
és munkavállalásra a havasról családokat, amelyek egyelőre csak az állattar-
tó-legeltető gazdálkodást ismerik.
Az Aranyos alsó és felső teraszain fekvő településeknek, valamint Ha-
rasztosnak és Felvincnek távlati fejlesztési tervét abból a meggondolásból
kiindulva kellene elkészíteni, hogy a belterjes mezőgazdaság megkívánta
munkaerőt mentesítsék az ipar elszívó hatásától, s városellátó funkciójuk-
nak demográfiai és gazdasági-társadalmi feltételeit a jövőben is biztosítsák.
Korunk, 1974. 12. 1257–1259.

Üzenet
Nagygalambfalvára,
Kányádi Miklósnak
Cseke Péter, ez az ellentétekkel terhes világunkban is mindig tiszta forrást és

az emberséget hitüknek valló ritka emberpéldányokat kereső, konok igazság-
hajszoló, olyan üzenetet közvetített számomra a Korunk 1979. évi 5-ös számá-
ban Miklós bátyámtól, amire akkor is kötelességemnek érezném válaszolni,
ha nem vallanám a Kegyed fiával, hogy „egyesületek alakulnak / társaságok sőt
akadémiák / fognak össze egy-egy / kiveszőfélben lévő / fű fa virág madár / sőt rovar
védelmére / jó volna gondolom / jó volna ama füvek fák / virágok madarak / sőt ro-
varok / családjába tartozni”. Eltekintve attól, hogy bizonyára Kegyed is, mint
az én korosztályomba tartozók zöme is, több vesszőt, pontot használt volna
Sándornál, abban, azt hiszem, egyetérthetünk, hogy már időszerű lenne ös�-
szefogni a földműves védelmében is, tettekkel inkább, mint szavakkal.
Kegyed is, mint a gazdaságban, falusi portán felnőtt korosztálybeliek ál-
talában, nem bírják szótlanul az egykedvűen továbbhajtó szekerest, aki látja
ugyan, hogy lehullott a szekeréről egy jó marék széna, de restell lehajolni
érte. S úgy igaz, hogy azért a falatnyi szénáért is éppúgy kár, mint a vetőgép
két csoroszlyája nyomán üresen maradt – de gazt bőven termő – földért. Ám
azt hiszem, az erkölcsi érték, a bizalom, ami eközben elvész, sokkal jelentő-
sebb. S különösen fontos ez azoknál a szakmánkbeli értelmiségieknél, akiket
a sors a Nagy-Küküllő, a Nyikó, a Gagy, a Homoródok, a Vargyas, a Kormos,
a Feketeügy vagy akár a Nádas, a Berettyó, a Kraszna, az Ér, a Sajó, az Olt
vagy a Maros melléki közös gazdaságok ügyintézésére rendelt. Akiknek a
föld termésén túl a lélek termésére, az egymás gondolatait közvetítő nyelv
ápolására is gondolniuk kell. Akiknek a Kegyed fiával kell vallaniok, hogy
„aki megért / s megértet / egy népet / megéltet”.
A négysoros címét Miklós bátyám bizonyára ismeri, s ezért fölösleges
ideírnom.
S ha már versről, írásról esett szó, el kell mondanom azt is, hogy jó lenne
Üzenet Nagygalambfalvára, Kányádi Miklósnak 197
már valahogy szemtől szemben is szót ejtenünk a mezőgazdasági szakírás-

ról (amelynek – úgy látom – szinte hivatásos bibliográfusa lett), cikkekről,
könyvekről, amelyeknek – hiszem, hogy Kegyed véleménye szerint is – em-
berközelből, érzelmileg is közelállóan, úgy kell szólaniuk az olvasókhoz,
hogy ne csak kimondjanak, de el is hitessenek – szakmai és nem szakmai
– igazságokat. A minden pórusával a valósággal együtt lélegző földmíves
embernek olyan igazságokat, amelyeket – nemzedékről nemzedékre vérébe
ívódott valóságismeretével – el is tud fogadni, akar is – eszére és szívére hall-
gatva – követni.
Amikor megköszönöm a biztatást, amit Péterünk útján küldött, és amelyre
még hátralévő éveimben is szeretnék rászolgálni, engedje meg, hogy a Ke-
gyed szavaival búcsúzzam: adjon isten életünkre való időt mindnyájunknak!

Barba lupului –
kétnyári zörgőfű, zergefű
De: a farkasnak nincsen szakálla. Ha volna, miért nem nevezik azt magya-
rul farkas szakállának?
Százával kínál ilyen etnobotanikai fejtörőket az a szakszótár (Gabriel
Manoliu – Ion Bucur – Szalay András – Schweiger Ágnes: Román– magyar,
magyar–román mezőgazdasági szótár. Ceres Könyvkiadó, Buk., 1980.), amelyik
kézzelfoghatóan bizonyítja, mennyire szerteágazó tudomány az a mezőgaz-
daság, amelyről a napisajtó rendszeres olvasói azt hihetnék, hogy kizárólag
a sietség tudománya, hiszen többnyire ezt olvassuk róla: sietni kell a vetés-
sel; nagyon sürget a kapálás; percet sem szabad késni a (kukorica, burgo-
nya, paszuly, murok, csicseriborsó) betakarításával, meddig késlekedik még
a csajágaröcsögei téesz az őszi szántással?; és így tovább.
Az új szótárral kapcsolatosan van egy közel hatéves feljegyzésem, egy adós-
ságról, amelyet a szerzők most egy mondattal törlesztettek. De ennél sok-
kal régebb folynak a szótár munkálatai, s csak a szerzők a megmondhatói,
hányféle és mekkora nehézséget kellett leküzdeniök, hogy végre kezünkbe
adhassanak egy olyan munkát, amit még a több évtizedes szótárszerkesztői
múlttal rendelkező Kelemen Béla is megdicsér a kötet előszavában, pedig a
négy szerző közül egyik sem nyelvész.
A szakszókincs az agrártudományok esetében egyszerűen körülhatárolha-
tatlan. Egyszerű, hogy miért: nem képzelhető el mezőgazdasági szakszótár
például „burgonyavész” címszó nélkül. De akkor minden termesztett növény
valamennyi gombabetegségét, bakteriózisát, virózisát is fel kell venni a szó-
tárba. És milyen növényeknek a betegségeit? Mert egy növénynemnek egyik
faja termesztett, esetleg sok másik vadon terem. Ha a termesztett faj szere-
pel a szótárban, vadon élő fajtestvérei sem maradhatnak ki. Tengeri kígyó?
Valóban az lehetett volna, ha sok-sok fejtörés árán a szerzők nem szűkítik
le olyan jó érzékkel a kört, hogy a mű 650 oldalára elférjen minden olyan
szakszó, amely a mezőgazdaság és határtudományainak mindennapos szó-
használatában előfordul. Nagyjából 25–26 ezer címszó, az abálástól a zsurló-
Barba lupului – kétnyári zörgőfű, zergefű 199
félekig, illetve az abatajtól a zvîrlugăig. S ha csak ezt a négy – kezdő, illetve
záró – szót vesszük, kitűnik, hogy mi mindennek kell beleférnie egy két-
nyelvű mezőgazdasági szakszótárba, hiszen az abálás hentesmesterségbeli
vagy háztartási tevékenység; a zsurlófélék a növényrendszertan körébe tar-
toznak; az abataj a vágóhídra, vagyis a húsipar berkeibe visz; a zvîrlugănak
a hangzása is elárulja, hogy valamilyen halról van szó, mert a szót hallva,
mindjárt a lipovánok jutnak eszünkbe.
Hányadik hazai kiadású két- vagy többnyelvű szakszótárunk ez? Nem
is olyan hányadik, hiszen a román–magyar jogin, a román–magyar–német
műszakin és az erdészeti és faiparin kívül csak egy nemzetközi összefogás-
sal született többnyelvű mezőgazdasági szakszótárunk van, de ez utóbbinak
szókincse is csekély, részben el is avult. Tehát a Ceres négy belső munka-
társának erőfeszítéséből és a Kiadói Főigazgatóság megértő támogatásával
megszületett szótár megelőzi a megjelenésben lóhosszal lemaradt román–
magyar nagyszótárt is.
A köznyelvi szavaknak csak szaknyelvi jelentése szerepel ebben a szótár-
ban, ami azt jelenti, hogy például egyszerűen szelíd szó nincsen, csak sze-
lídgesztenye, ami egyben nemes is.
Van ebben a szótárban egy olyan újdonság is, amit talán a szigorú szótár-
szerkesztési szempontok alapján kifogásolni lehetne, mégis szerzők javára
írandó, éspedig az, hogy egyes új, még kellőképpen meg nem honosodott –
főként biológiai – szakszóknak a magyarázatát is megadják, mint például:
„condrină kondrin” (a porc sejtközötti állománya), vagy „hemosideroză hemoszi-
derózis” (vastartalmú vérfestéknek a szövetekben való lerakódása által előidé-
zett megbetegedés, és így tovább, s ezzel hozzásegítik a – például nem szakos
– fordítót, hogy ne csak helyesen fordítsa az ismeretlen szót, de lényegét is
megismerje. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a szók tudományági hova-
tartozásánál 34 szaktudományi terület szerepel, tehát a mezőgazdasági kép-
zettségű szakfordítónak is nagy segítséget jelent ez a megoldás.) Ha kevés
is az ilyen címszó, azok bizonyos mértékig enciklopédikus jelleget kölcsö-
nöznek a szótárnak.
A címszavak között feltűnően sok a növénytani és állategészségügyi, oly-
annyira, hogy míg például egy köznyelvi szótárban a juh rendszerint egy-
szer szerepel, itt a juhokhoz 21 juhbetegség elnevezése is csatlakozik, jóval
többé, mint amennyit egy középszintű állategészségügyi szakkönyv tárgyal.
Mivel a rendszertani, taxonómiai elnevezéseknél, betegségeknél a szótár a
latin nevet is megadja, a románból magyarra és magyarból románra fordítók
munkáját megkönnyíti és szabatossá teszi az, hogy nem kényszerülnek pél-
dául a növények népi elnevezésének dzsungeljében tapogatózni egy genus

vagy egy faj azonosításakor.
A szótárszerkesztésben szinte sziszifuszi munka az egyeztetés, ami az egy
kötetben megjelenő kétrészes szótáraknál különösen fontos és nagy figyel-
met igényel. Ezért került további nagyon sok munkájába a szerzőknek az
eredetileg két külön kötetbe szánt román–magyar, illetve magyar–román
rész egy kötetbe vonása. A gazdaságos helykihasználás eredményeként a
kötet így sem haladja meg azt a méretet (formátumban, súlyban), amin túl
már nehézkessé válik egy kézikönyv kezelése.
Amióta Szabó T. Attila szótörténeti tárának közönségsikerét megértük,
nehéz eldönteni, hogy egy szótár, lexikon vagy enciklopédia milyen példány-
számban kelhet el, az ilyen jellegű kiadványoknál szükséges legalább 10–12
évi tartalékolást is figyelembe véve. Ha abból indulunk ki, hogy hányan és
milyen régen várnak erre a szótárra, akkor feltehető, hogy a hazai árusításra
szánt 2000 példány nem sokáig ül a könyvesboltok polcain. Különösen ha
meggondoljuk, hogy ezernél jóval több mezőgazdasági szakember dolgo-
zik ma az országban, akiknek anyanyelve magyar, nem is beszélve azokról
az ezrekről, akiknek e szótár révén válik hozzáférhetővé a rendkívül gazdag
magyar nyelvű szakirodalom.
Keressük a kákán a bogot? A szótár sok érdeme mellett esetleges hibáit?
Semmi értelmét nem látjuk, mert céljának: hogy a román, illetve a magyar
nyelvű mezőgazdasági szakszövegek megértését elősegítse, feltétlenül meg-
felel, a feladatát dicséretesen megoldotta. Ezért azoknak, akik netán neki-
állnának a kákán a bogokat keresni, felhívom a figyelmét, hogy a szótárban
5 kákafaj neve szerepel. És egyik sem szőcskáka.
Utunk, 1980. 16.

A Romániai Magyar
Irodalmi Lexikon
első kötetéről
Lexikont, enciklopédiát, szótárat, de még szótörténeti tárat sem olvas az

ember, hanem csak használ; akkor, ha valaminek utána kell néznie, ha elfe-
lejtett vagy ismeretlen adatra van szüksége. Most mégis kivételt kell tennie
a napló írójának, mert hazai művelődési életünkben olyan széles körű vissz-
hangot keltett a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon első kötetének a meg-
jelenése, hogy azt regisztrálni kell. Erre a kötetre nemcsak évek óta várunk,
de azt már jó sok évvel ezelőtt be is jelentette a szerkesztőbizottság. Sőt, az
A betűvel kezdődő címszavak anyagát – évekkel ezelőtt – egyszer már le is
közölte, abban a feltevésben, hogy a teljes kötet is rövidesen megjelenik.
Aztán teltek, múltak az évek, s hiába szerkesztették meg a szakszerkesztők,
munkatársak a szócikkeket – voltunk, akik 13 évvel ezelőtt adtuk át az első-
ket –, a megjelenés váratott magára. És közben a munkát beindító 11 tagú
szerkesztő főbizottságból hatan (és nem öten, mint az Előszó írja, mert köz-
ben Sőni Pállal is megfogyatkoztak) eltávoztak az élők sorából. Pedig nekik
– de főként közülük egyeseknek – oroszlánrész jutott az indítás nehéz mun-
kájából. Hiszen Venczel József dolgozta ki a szerkesztés alapelveit és sza-
bályzatát, Réthy (Reischel) Andor volt a fő bibliográfus; de Jordáky Lajos,
Mikó Imre, Jancsó Elemér – ebben a sorrendben – sajtótörténeti, jogtörté-
neti, illetve irodalomtörténeti tudása is nehezen volt pótolható. Így az ere-
deti törzsgárdából megmaradt Balogh Edgár, Benkő Samu, Kacsó Sándor,
Kántor Lajos és Láng Gusztáv mellé újabb erőket kellett bevonni, akikkel
a szerkesztőbizottság újra 11-re egészült ki. (A főszerkesztő: Balogh Edgár.)
És bár a szerkesztésben további 15 szakszerkesztő, 10 helyi szerkesztő és
64 külső munkatárs vesz részt, mégis nyugodtan elmondhatjuk, hogy ilyen
szegényes apparátussal hasonló jellegű munka még nem készült (persze az
Erdélyi Magyar Szótörténeti Tárat leszámítva), hiszen a szakszerkesztők zö-
mének maguknak kell lebonyolítaniuk az adatbeszerzéshez elengedhetet-
len levelezést is – 13 éve hitelezve a munkát –, mert a nagy műnek még egy
szerkesztőségi szoba sem áll rendelkezésére, de jó sok belső munkatársnak
a készkiadásait sem térítette meg senki. Ilyesmit persze olvasónaplóban csak
azért lehet megemlíteni, hogy ebből is lássák: igazi erdélyi kaláka ez. Fogya-
tékosságai val, hiányosságaival együtt is tiszteletreméltó gyümölcse az
összefogásnak.
Az eredeti szerkesztőbizottság – amikor még rendszeresen ülésezett, és
minden részletesen megtárgyalt – úgy határozott, hogy a lexikon felölelje
az 1919 után megjelent teljes romániai magyar irodalmat (tehát nemcsak a
szépirodalmat); a számbavételnél ugyanis kiderült, hogy a két világháború
között az „egyéb” irodalom termése gazdagabb volt, mint a szépirodalomé.
Aztán közben engedmények történtek, nem mindig a célszerűség és a tudo-
mányos igények érdekében. Az is eredeti elhatározás volt, hogy a fogalmi
címszavak megírásánál a hangsúlyt a hazai vonatkozásokra kell fektetni, hi-
szen azok általános vonatkozásait a korábban megjelent, hasonló jellegű ki-
adványok kielégítően tárgyalják. A fogalmi címszavak mellett jelentős helyet
kaptak – és kapnak a következő 3 kötetben is – a gyűjtő, intézményi, sajtó-
történeti, emlékezési, táji-városi címszavak is; legnagyobb számban azonban
– természetesen – a személyi címszavak szerepelnek. És itt megint egy meg-
jegyzés kívánkozik ki a naplóíróból. Nevezetesen az, hogy a közéleti szerep
sok olyan névnek is helyet juttatott a lexikonban, amelyekhez irodalmi te-
vékenység alig kapcsolódik, de mert viselőjük a hazai művelődést – esetleg
politikai vagy szakmai tevékenységével – előmozdította, ha csak egy utaló
címszó erejéig is, de helyet kapott ebben a lustrának is tekinthető adattár-
ban. Olyan adattár, amely – bevallom, meg sem próbáltam a címszavakat
összeszámolni, de – legalább 1200–1300 címszót tartalmaz ebben az első
kötetében. És mégis lehetséges, valószínű és érthető – különösen az lenne,
ha az adatgyűjtés itt nem is említett nehézségeire is rámutatnánk –, hogy
sok személyi címszó egyszerűen azért is kimaradhatott, mert a név tulajdo-
nosa nem él, hozzátartozóit, akiktől a hiányzó adatokat be lehetett volna –
bár részben – szerezni, nem sikerült felkutatni. Ez elsősorban a szakírókra,
a különféle szaktudományokat művelőkre vonatkozik, mert irodalmi lexi-
konjaink a korábban élt szépírókról csak tartalmaznak valamennyi használ-
ható adatot, míg a szakírók közül csak a már elhaltak s azok közül is csak a
kivételes helyzetben lévők kerültek be valamilyen hasonló kiadványba, eset-
leg almanachba.
Egy ilyen jelentős munkáról szólva, a naplóba fel kell azt is jegyezni, mi-
lyen a fogadtatása az olvasóközönség részéről. Nem az elismerő vagy bíráló
A Romániai Magyar Irodalmi Lexikon első kötetéről 203
hangokról tartom itt szükségesnek szólni (bizonyára bőven lesz ilyen iro-
dalmi hetilapjainkban, folyóiratainkban), hanem arról, hogy az a mohóság,
amellyel felvásárolták a forgalomba került példányokat, akkor is meglepő,
ha tudjuk, hogy a megjelenést évek óta beharangozták, minden érdekelt –
szerkesztő, szócikk-szerző és szócikkben szereplő személy – rég várta, hogy
kezébe vehesse ezt a sok vihart látott, s talán hasonlókat még kavaró kézi-
könyvet. Amely eredetileg úgy terveztetett, hogy a már nem élő személyeknek
a fényképe is benne lesz, az élők közül pedig az kerülhet be, akinek lega-
lább egy önálló kötete megjelent. De aztán a régi igazság –, hogy szükség
törvényt bont – ezt is megváltoztatta, s így senkinek nem kell félnie, hogy
lehetőleg ne fényképpel jelenjék meg a róla szóló szócikk…
Az olvasónapló írójától elvárható a teljes tárgyilagosság, személytelenség.
De ha már napló, akkor megbír a fentiekhez hasonló – hiúságot sajátosan
emberi vonásnak tekintő – megjegyzéseket is. Mert ennyi személy értéke-
lésénél lehetetlen tárgyilagosnak maradni. Aki ezt kétségbe vonja, nézze át
például az új kis Larousse (Nouveanu Petit Larousse) valamelyik kiadását, és
meggyőződhetik, hogy a mérce milyen nagy mértékben változhatik, korban
(időben) és térben. (Például Móricz Zsigmond ott 4 sort kap, de Vörösmarty
Mihály már egyet sem).
Annyit még a legszigorúbb tárgyilagosság jegyében is meg kell jegyezni,
hogy a megjelent I. kötet az A – F betűkkel kezdődő címszavakat tartalmazza,
a valószínűleg még ez év folyamán megjelenő II. kötetet pedig a G – K kez-
dőbetűs címszavakat öleli majd fel, tehát akiknek a neve az ábécében hátrább
helyezkedő betűkkel kezdődik, azoknak egy kis türelemre lesz szükségük.

Autóbusznyi
kultúrszomj
Aki délről indul el a Nagy-Homoród mentén, Homoróddarócnál egy erősen

romos, de még mindig elbűvölő templomerődbe ütközik. A mellvéden szél
telepítette virágok. Baudelaire-i hangulatot árasztó romlásvirágok.
Ha északról közelítünk a csűrre szállt gólya fészke felé, Keményfalva szá-
szosan zárt udvari telkei juttatják eszünkbe a dúlásoktól veszélyeztetettség
kényszerűségeit.
Sem az egyik, sem a másik hangulata nem érezhető a közöttük helyez-
kedő Abásfalván, Szentmártonon. Recsenyéden, Szentpálon, Szentpéteren,
Városfalván, Jánosfalván, de az ugyanezen tájegységhez tartozó Gyepesen,
Remetén, Lókodon, Bágyon vagy Kénoson sem. Ezekben valamilyen más
hangulat kap meg. Még az itt-ott fellelhető bedeszkázott ablakok látványa
sem az elmúlásra, hanem inkább csak a kortünetre: az exodusra emlékeztet.
A társadalmi mobilitásnak itt mintha más íze lenne, mint Atyhában vagy a
többi atyhákban. A helybenmaradás sem a többet akarásról való lemondás
következményének tűnik.
A többet akarás egyelőre, úgy tűnik, kimondottan emberi sajátosság. Len-
dítő erő, lelki kényszer, a közösségi felemelkedés záloga. Megnyilvánulási
formája — az általánoson túl — tájegységenként sokféle, különböző lehet.
S ahogyan ezt a többre való törekvést közösségi erővé alakítják a tájak fejlő-
déséért és a tájban élő emberek sorsáért felelős tényezők, az is sajátos. Nehéz
azt is eldönteni, kiknek kell vállalnia ezt a felelősséget, kik tehát ezek a té-
nyezők. Mert vannak, akiknek ez hivatali kötelessége, és vannak, akik belső
indíttatásból veszik vállukra a terhet. Az őket kibocsátó szülőföldből táplál-
kozó gyökerekben áramló életnedvek adta energiát juttatva vissza a falusfe-
leknek, a hajdan egy sorsban osztozóknak.
Negyvenkilencen ültek buszra a többet akarók közül a Nagy-Homoród
mentének néhány településéről, meglehetősen szokatlan céllal: hogy egy
alkalmi képzőművészeti tárlat megnyitóján vegyenek részt. Lakhelyüktől
nagyjából kétszáz kilométerre. Nem kifinomult művészi ízlésű műpártolók,
hanem zömmel olyanok, akiknek a kenyér saját verejtékes munkájuk ter-

méke: földmívesek kétlakiak.
Áltatnánk magunkat (és másokat), ha termesztésnek vennők azt, ami nem
természetes: hogy a földdel folytatott évezredes küzdelemben a megélhetés
legelemibb gondjaival küszködő szántóvető egycsapásra rádöbbent szépér-
zéke fejlesztésének szükségességére, festmények, szobrok, művészi szőnyegek
élvezésének ízére. Hogy ez a fordulat bekövetkezhessen, a szellemi építke-
zés útját alaposan el kellett egyengetni előle. Ahhoz, hogy egy falusi közös-
ség értékrendjében a képzőművészeti alkotások olyan helyet foglaljanak el,
amilyent a Homoródszentmárton vonzáskörében élő falvak népe esetében,
olyan együttműködésre volt szükség községi vezetés, iskola, írók, művészek,
tudomány terjesztő szakemberek között, amilyen itt létrejött. És ami nem
jöhetett volna létre, ha valaki, aki a szülőföldje iránti elkötelezettség érzésé-
től hajtva, nem buzdítja, nem fogja össze ezeket az erőket a szellemi, lelki
építésre. És nem is csak erre, hanem — tudatában annak a hatásnak, amit
a gazdasági helyzet az életminőségre gyakorol —, a gazdasági tevékeny-
ségben is a látókör bővítésére, a tágabb perspektívákban való gondolko-
dásra is.
Aki erre vállalkozott: Cseke Péter. Aki az értelmiségi létet nem tudja az el-
kötelezettségtől elválasztani. Makacs hittel tér vissza időnként szűkebb ha-
zájába, de nem csupán erőt meríteni – mint az írók közül sokan –, hanem a
falu, a kistáj szellemi felemelkedésének munkásaként. És képzőművészeket
csalogat a Homoród vidékére, hogy helyben alkossanak és alkotásaikban a
vidék népének megmutassák azokat a szépségeket, amelyeket az örökösen a
barázdára szegzett szem egyébként nem venne észre. És a szép szó művelőit
csábítja Szentmártonba, Bágyba, Szentpálra vagy Recsenyédre, hogy pallé-
rozzák a nyelvet s az elmét, erősítsék a szellemi és a kétkezi munka emberei
együvé tartozásának tudatát. Neves gazdasági szakemberekkel mondatja el
— falusi könyvhónap, művelődési hét alkalmával — azt, ami megerősítheti
az otthon maradottak, a pályaválasztás előtt állók hitét abban, hogy a me-
zőgazdasági munkának a rangja újra emelkedőben van. Közírók, történé-
szek előadásai segítik a táj emberét, hogy józanul lássa helyét és szerepét a
világban, az életformaváltás vajúdó korszakában, így tágítva a horizontot,
alapozva egy időtálló értékrend újbóli kialakulását, el lehet jutni oda, hogy
egy világtól meglehetősen elzárt közösség tagjai elkocsikázzanak a harma-
dik megyébe egy képzőművészeti tárlatot megnézni, (És itt — zárójelben
— el kell mondanom egy történetet. Fafaragó, bútorfestő népművszetéről
híres vidékünkön jártam. A szemet gyönyörködtető faragványok bemuta-
tása után a mester ezt mondja: most pedig megmutatom azt, amire a leg-
büszkébb vagyok! És megmutat két, maga festette giccsorgiát, amelyeken a
giccs nálunk ismert minden „klasszikus” eleme rajta van: pipacsos cigány-
lány, holdfényes filagóriában selyemhajú tündérlány, csobogó pataknál ijedt
őzike, gombolyaggal játszó cica. Azóta is gondolkodom, hol a határ művé-
szi érték és giccs között.)
Igaz, a szóban forgó tárlaton olyan festményeket láthattak a buszozók,
amelyeken legszűkebb pátriájuk művészi áttételben fogalmazott valóságát,
ismert, de a megszokottság miatt korábban fel nem fedezett szépségeit lát-
hatták. De levon-e ez valamit a tény jelképi értékéből? Semmi esetre sem. És
különösen nem akkor, ha nyomon követve a kultúrszomjasok buszát, kide-
rül, hogy a kirándulást felhasználják botanikuskerti látogatásra is, építészeti
műremeket néztek meg (értő kalauzolással), sőt, rögtönzött orgonahangver-
senyt is hallgattak.
Nyugodtan legyinteni lehetne az egészre, ha nem kellene annyiszor ta-
pasztalni, hogy miként lobbannak el, szalmalángként, hasonló kezdeménye-
zések a kitartás, a következetesség hiányában, vagy, mert akik nekilendültek
az ügynek, a gyors eredmények elmaradtának láttán elbátortalanodnak, ked-
vüket vesztik, megalkusznak a körülményekkel.
Az a sejtésem, nem igaz az, hogy a pokol útja jószándékkal van kikövezve.
De hogy a jószándék útja gyakran van rosszindulattal kirakva, azt nehéz ta-
gadni. Gáncsoskodás, irigység, elbagatellizálási szándék árnyékként kíséri a
többet akarók tevékenységét. Bőven akad példa, bármerre nézzünk, a saját
hazában való prófétaság elismertetésének nehézségeire. Ezért kell oda fi-
gyelni a Homoród menti kivételre. És minden ilyen kivételre. Elfogulatla-
nul, jóhiszeműen, megnyugvással.
Következetesen hirdetjük, hogy a falu és a város közti különbségnek el
kell tűnnie. Az anyagi lét területén ez könnyebben elérhető, mert a falun
áthaladó utat is lehet aszfaltozni, járdát betonlapból házilag is lehet rakni,
korszerű áruházat lehet falun is nyitni, tömbházat is lehet építeni, vízve-
zeték-hálózatot is létre lehet hozni. A kultúrközpontok nyújtotta művelő-
dési lehetőségeket már sokkal nehezebb falun megteremteni. És azt sem
könnyű eldönteni, hogy ehhez melyik a járhatóbb út: az aktív művelődés
– színjátszó csoport, dalárda, olvasókör, tánccsoport, szabadegyetem stb. –
kereteit kiépíteni, vagy a falun élőket a műveltség passzív befogadóinak te-
kintve, házhoz szállítani számára mindazt, ami a szellem, a művelődés, a
művészi ízlés területén magasabb fokra emeli. Egy bizonyos: mindkét út
járhatóságának előfeltétele az igény megteremtődése. Ez az igény sok más
faluban, településcsoporton, vidéken szokásostól eltérő módon teremtő-

dött meg a Nagy-Homoród mentének tizenkét településén. Nevezzük ezt
talán homoródszentmártoni útnak? Mert igaz ugyan, hogy az érzelmi kö-
tődést a látóhegyi töprengések érlelték tetté, s így recsenyédinek is nevez-
hetnők, de az út egyengetőinek zöme mégis Szentmártont tekinti a nagy
akarások bölcsőhelyének.
Utunk, 1984. 39.

Könyvhónapi
útinapló
Ha vékonyan is, de hó borítja a didergő őszi vetéseket Kolozsvártól Balázs-

falva környékéig. Onnan azonban a Hargitáig belevesznek a szennyes-barna
háttérbe az enyheség miatt örvendező őzek. Nem igazi tél az idei, aminek
örülnek erdő, mező vadjai és az energetikusok, de már kevésbé a sápadozó
vetések.
A falusi könyvhónap mezőgazdasági pászmájának Hargita megyei rende-
zői főhadiszállásunkat ezúttal Székelyudvarhelyen ütötték fel, s a „táborpa-
rancsnok” Burus János megyei művelődési szakirányító, aki a tőle megszokott
ügyszeretettel irányítja a „hadműveleteket”, hogy ne csak kipipálhassa a prog-
ramból a megtartott találkozókat, hanem minél több embert kapcsoljon be
az irodalmi és szakmai művelődés áramkörébe. Ahol hiányzik, felébres�-
sze, ahol már jelentkezik, felfokozza a könyv, a szép szó, a szakismeretek
iránti igényt. A harcba egy kicsiny, de az ügynek elkötelezett csapatot vet
be: Cseke Pétert, ezúttal egy újabb kötet szerzőjeként, Faragó Tibort, aki az
éppen most befejeződött országos mezőgazdasági tanácskozás iránymutatá-
sainak szellemében volt hivatott a szakmai ismereteket bővíteni, és alulírot-
tat, mint „régi bútort”, író-olvasó találkozók, könyvhónapi rendezvények e
tájakon gyakori vendégét.
Ha már a művelődés, tudomány, művészet ösvényeit járjuk, nem mulaszt-
hattuk el az alkalmat, hogy Józsa János korondi keramikusművésznek az
udvarhelyi múzeumban rendezett kiállítása megnyitójára is el ne menjünk
– hivatalos programon kívül –, mert hiszen a korondi fazekasság éppen úgy
nagykövete e tájak embere belső világának, mint Farkaslaka a szépírásnak.
A kiállítást a muzeológus (és nem Vénusz) Murányi János nyitja meg, s bár a
hangulat megteremtéséhez elég volna a sok szebbnél szebb bokály, kancsó,
tányér, s amit még a művészi képzelet alkotott, tizenéves legénykék – ha-
sonló korúakból álló, háromtagú zenekarának talpalávalójára ropják a ver-
bunkost; hogy melyik vidékit, arra már nem emlékszem, pedig Haáz Sándor
a fülembe súgta, ő pedig igazán tudja.
Lehetne Homoródfürdőn, Keményfalván, Abásfalván keresztül is menni, de

eztúttal a Nagy-Homoród menti képzőművészeti táborok művészeinek ké-
peiről (is) jól ismert Kénosi-hegyen keresztül ereszkedünk be hivatalos prog-
ramunk első állomására: Homoródszentmártonba.
Csak természetes, hogy itt, a népes hallgatóság előtt, a vezérszólam a
Cseke Péteré, a szomszédos Recsenyéd szülöttjéé, aki a Hazatérő szavak még
nyomdafestékszagú írásai közül olvassa fel azt, amelyik a legmelegebb hangú
hitvallás a szülőföldszeretetről: „A szülőföld az, ahová behunyt szemmel,
megeresztett gyeplőszárral is eltalálhatsz. Égő fáklyával, megrakott szekér-
derékkal szeretnék otthon lenni – minden időben.” E meghitt hangulatban
természetes, hogy termékeny párbeszéd alakult ki a táj, az ország, a nagyvi-
lág mezőgazdasági kérdéseiről. És a végén következik a dedikálás, ami so-
káig eltartana, ha elég példány lenne kéznél.
Hamar cserbenhagy az aszfalt, amikor másnap Oroszhegyre igyekszünk.

A szűk völgy, amelyen kaptatunk, meggondolkoztatja az agrárszakembert,
hogy hol is teremhet itt meg mindaz, ami eltarthatja az itt élő embert. De
aztán Székelyszentkirályon kiderül, hogy az ipar is besegít ebbe. Itt ugyanis
kis gyártelep húzódik meg a patak s az út között. Üdítőitalt töltenek, pa-
lackoznak. Miért éppen ide telepítették? – kérdem az üzemecske vezető-
jétől. – Mert jó minőségű a víz (ami az üdítőitaloknál éppen olyan fontos,
mint a sörnél), na meg hát így munkát adhatnak 30–40 helybelinek – vála
szolja. S hogy a jövőben ne kelljen idegenből hozni az ízesítőt (ahogyan
most történik), málnást, ribiszkést telepítettek a határban, jó sok hektáron.
Alkalmas tehát a pillanat arra, hogy figyelmébe ajánljuk azt a szakkönyvet,
amely a közelmúltban jelent meg Kolozsváron: a Bogyósgyümölcsűek termesztése.
És el kell azt is mondanunk, hogy az értékes kötet két szerzőjének: Botár
Andor és dr. Székely József főkutatónak is itt kellene lenni velünk, de – saj-
nos – nincsenek, mert nem minden intézményvezető értékeli kellőképpen
az ismeretterjesztés jelentőségét.
Oroszhegy nagy kiterjedésű község. Vadonatúj, emeletes üzletháza arra
vall, hogy vásárlókedvben nincs hiány. Ezt tapasztaljuk akkor is, amikor az
erre az alkalomra kivitt könyvek szívvidító gyorsasággal kelnek el. A műsor
szabályosan lezajlik, kérdésekben, hozzászólásokban nincs hiány, egy ha-
miskás szemű, harisnyás atyafi mégis a folyosói beszélgetésre hagyta a követ-

kező kérdést: „Hogy csináljuk, hogy a kotló alá ültetett tojásokból vagy csak
jérce-, vagy csak kakascsibék keljenek ki?” Győzködöm én X és Y kromo-
szómák szerepével a születendő utód ivaránák meghatározásában, a legkor-
szerűbb genetikai kutatások eredményeivel. Mosolyog. Azt mondja: „Tetszik
tudni, hogy? Hát úgy, hogy csak egy tojást teszünk a kotló alá. Akkor biz-
tos, hogy vagy csak kakóca, vagy csak jércécske kel ki a tojásból”. Vagyis:
holtig tanul a jó világgazdasági szakember.
Oroszhegy messze van a világtól, s ezt a nagy távolságot a telefon sem
tudja hibátlanul áthidalni; olykor megmakacsolja magát. Ennek köszön-
hettük, hogy aznap délután Székelyudvarhelyen nem egy, hanem két talál-
kozót kellett tartanunk a Siculus Ifjúsági Klubban. Voltak ugyanis olyanok,
akiket délután négyre, s mások, akiket hatra értesítettek le. Mit csinálhat-
tunk volna ilyen helyzetben? Tartottunk egy találkozót négykor, egyet pedig
hatkor. Az elsőt kerekasztalként, a másodikat zsúfolt teremben. A műsoron
most már egy másik Cseke-szöveg, egy, a szerkesztőségi íróasztalfiókban
rostokoló könyvismertetésem és a Faragó-féle szaktanácsadás van. És – az
egész találkozósorozatra jellemző — kötetlen megbeszélés. Amint elhang-
zik olyan kérdés is, hogy: hol tart jelenleg a biotechnológia, de – egy tanár
részéről – olyan is hogy: honnan és milyen fajtájú nyulat szerezhetnének be
az iskolák, hogy a legújabb utasítások értelmében nyulászatot rendezhesse-
nek be az iskolában.
Van kérdés, amire megnyugtató választ lehet adni, van, amire nincs ilyen
válasz a tarsolyunkban.
A múzeumok nem könyvhónapi intézmények. Székelykeresztúron mégis a

helyi múzeum képzőművészeti tárlatát befogadó, modern teremben gyűlt
össze az érdeklődő és értő közönség, amelyről a végén kiderült, hogy nagyér-
demű is. Nagyérdemű, mert a hozzászólások – akár irodalomról, akár gaz-
daságról volt szó – hozzáértésről, olvasottságról, a világra való figyelésről
tanúskodtak.
Amikor a múzeum fennállásának 25. évfordulóján tartott tudományos
ülésszakon 1971-ben jelen voltam, még a régi, földszintes épületben zsúfoló-
dott a – nagyrészt – Molnár István által összegyűjtött anyag; ma építészeti
bravúrnak tekinthető emelettel bővült, s most ebben a bensőséges hangulatú
épületben vezet körbe Fülöp Lajos igazgató. Nemcsak ő, de az egész város

büszke arra, amit közös akarattal, sok munkával megteremtettek.
Idegenvezető szerepét is átvállaló sofőrünk „röpít” Csekefalván, Szentáb-
rahámon, Andrásfalván, Gagyon, Kismedeséren keresztül Etéd felé. Sürget az
idő, de a művelődés oltárán áldozatot hozni mindig kész gépkocsivezető haj-
landó pár kilométeres kitérőt tenni: ne menjünk úgy haza, hogy ne láttuk lé-
gyen az énlaki rovásírást. Láttuk. A nyaktörést is vállalva, amikor az egyetlen
fatörzsből kivágott lépcsőn feltornásztuk magunkat a karzatra. A cinterem-
ben a hajdan itt, a limesen állt castrum maradványai fordítják gondolatain-
kat a régmúltba. Visszatérőben, a leereszkedő alkonyatban pedig őzcsapat
juttatja eszünkbe, hogy amikor még a légiók tanyáztak itt, e környéken bö-
lény és őstulok vetélkedett a legelőkért.
Az etédi találkozó talán nekünk lesz emlékezetesebb, mint hallgatósá-
gunknak, nemcsak mert – legnagyobb meglepetésünkre – ott volt, újdon-
sült etédiként Gelu Păteanu is, hanem azért is, mert volt olyan felszólaló, aki
nyolc kérdést is feltett, s egy sem szólt kis, egyéni problémákról, hanem or-
szág, világ nagy kérdéseiről. Nem csoda, hogy utána a fehér asztalnál folyó
diskurzus inkább kerekasztal-jellegű volt, mint poharazgatás.
Farkaslakán másnap a déli harangszó után gyülekeztek az érdeklődök. Ele-

inte gyérebben, aztán úgy megindult az áradat, hogy szűknek bizonyult az
előadóterem. Mint utólag kiderült, a szentlélekiek, ülkeiek, malomfalviak,
kecsetkisfaludiak is kíváncsiak voltak a szellemi sokadalomra, s gyalog kel-
lett jönniök, hogy ők is részesei lehessenek a szellemi építkezésnek.
A zsúfolt terem azért is váratlan volt, mert Tamási Áron bölcsőhelyéről az
utóbbi években újra több mint száz család tölti az év nagyobb részét a szén-
égető boksákat rakva, vigyázva, s ugyancsak száznál több család veszi fel a
3–4 gyermekeseknek járó segélyt. Az otthon maradt derékhad pedig több
száz hektár gyümölcsösnek kell most, télen is gondját viselnie, de munkát
ad annak a négyszáznál több hízó növendékállatnak az ellátása is, amen�-
nyivel a központi alapokat gyarapítják.
Az előadói asztalnál és a széksorokban ülők közötti dialógus ezúttal is
termékeny volt. Ki tudja, meddig folyt volna az eszmecsere, ha nem kellett
volna Parajdra sietnünk, ahol a belterjes művelődési élet évtizedes hagyo-
mányai meggyőzték a lakosságot, hogy nem elvesztegett idő az, amit a mű-
velődési házban töltenek.
Az előadások után záporozták az olyan kérdések, mint: hogyan befolyá-

solható a születendő utódok ivara; hogyan alakul a világ gabonakülkereske-
delme; miért fizet a biztosító csak annyit az elpusztult lóért, amennyit fizet;
miért nem vigyáz a nyomda, a könyvkötészet és a könyvterjesztő jobban a
könyvek nyomdatechnikai kivitelezésére, kötésére, épségére? És így tovább.
Szabatosan, szépen, szinte úgy, ahogyan a csillag megy az égen.
Az utolsó állomás városi nagyüzem. Székelyudvarhely, Mezőgazdasági
és Élelmiszeripari Gépgyár. Zsúfolt nézőtér. (Amint utólag kiderül, nem is
csak üzemiek.) Műszaki értelmiségiek, szakik, melósok. De milyenek! Volt
olyan felszólaló, akiről feltételezni lehetett, hogy irodalomelméleti szakem-
ber, s kiderült, hogy géplakatos. És volt olyan kék köpenyes (például Lőrincz
György), akinek nemrég jelent meg a második önálló kötete. A kérdésekből,
felszólalásokból kiderült, íme: a falusi könyvhónap városon is szolgálhatja
a könyv, a tudás, az ismeretszerzés ügyét, ha előadók és hallgatóság készü-
léke azonos hullámhosszra van állítva.
Utunk, 1986. 41.

III.
KÖNYV ÉS KENYÉR
( ESSZÉK, TANULMÁNYOK,
MÉLTATÁSOK)
A hatvanas-hetvenes években Nagy Miklós mintegy ezer erdélyi magyar gazdamér-
nököt tartott számon. De nemcsak nekik írt és fordított szakmunkákat, nemcsak az ő
igényszintjüket akarta emelni. Ha a Falvak [Dolgozó] Népe olvasótáborára gon-
dolok, voltaképpen tízezrekben igyekezett ébren tartani a gazdaszellemet. Visszaiga-
zolást mindkét rétegtől kapott. A leginkább (tudós és földműves) nemzedéktársaitól
és azoktól az elsőgenerációs értelmiségiektől, akiket a kollektivizálás után felmenőik
úgy neveltek, hogy minden más pálya jobb, mint a mezőgazdálkodás.
MAJOR MIKLÓS
Agrártudomány és vidékei
Nem könnyű feladat megoldására vállalkozott a szerző, amikor elhatározta,

hogy összefoglalót ír egy rendkívül bonyolult és szerteágazó, létfontosságú
emberi tevékenységről: a világ mezőgazdaságáról (Pillantás a világ mezőgazda-
ságára. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1975.). Úgy sűríteni a nagy mennyiségű,
statisztikai adatokkal átszőtt információs anyagot, hogy Földünk mezőgaz-
daságának szinte minden lényeges vonása megelevenedjék, s hogy az olva-
sók mégse csak „bepillantást” nyerjenek a világ mezőgazdaságába, hanem
agrárföldrajzi szemléletük is tökéletesedjék – kulturális tett. Amelynek si-
kere mindenekelőtt a szerző – a romániai magyar agrár-szakirodalom egyik
legjelentősebb művelője – széles körű szakmai, közgazdaságtani és politi-
kai tájékozottságának, évtizedes tapasztalatainak köszönhető.
Könyvének megírásakor a szerző hatalmas irodalmi anyagra támaszko-
dott, mondanivalóját a legjelentősebb hazai és nemzetközi statisztikai ki-
adványokban fellelhető támasztotta alá. Méltányoljuk tárgyilagosságát is,
216 könyv és kenyér
következetes állásfoglalását néhány kényesebb kérdés megítélésében. A to-

vábbiakban nem a közgazdaságtan, hanem a földrajztudomány szemszögé-
ből fűznénk néhány kiegészítő megjegyzést a könyv tartalmához.
A könyv első része a mezőgazdasági termelést befolyásoló természeti és
társadalmi-gazdasági tényezőket vonultatja fel, természetesen megfelelő je-
lentőséget tulajdonítva mindkét tényezőcsoportnak. Anélkül, hogy ebben a
tekintetben valamit is felrónánk a szerzőnek vagy pedig a földrajzi determi-
nizmus malmára hajtanánk a vizet, hangsúlyoznunk kell, hogy a mezőgaz-
daság – biológiai sajátosságai miatt – a földrajzi környezettől sokkal inkább
függ, mint az ipar. Ez a függőség fejeződik ki a termelésnek a természeti tájak
szerint történt szakosodásában, a termelési körzetek kialakulásában. Az ag-
rártermelés ritmikus jellegének okait – melyekre a szerző is kitér –szintén a
természetföldrajzi környezet, az időjárás változékonysága okozza. (Elég, ha
az 1970. évi és az idei árvizekre gondolunk.)
Az agrártechnika fejlődése, az egyre rövidebb idő alatt kitenyésztett új
növény- és állatfajták alkalmazása, a kemizálás – mindez csak a távolabbi
perspektívában csökkenti észrevehetően a természeti viszonyok szerepét, je-
lentőségét a mezőgazdasági termelésben. És éppen a függőség lazításához
szükséges a mezőgazdasági termelésben szerepet játszó tényezők minden
eddiginél alaposabb ismerete.
Ugyancsak ebben a fejezetben kerül sor a társadalmi-gazdasági tényezők
(tulajdonviszonyok, népsűrűség, műszaki színvonal stb.) összefüggésében
vizsgált földművelő és állattartó gazdálkodás főbb típusainak az ismertetésére
is. Ennél a fejezetbél újból egy kis kitérőt teszünk, hogy megvilágíthassuk
a mezőgazdaság földrajzi típusainak a fogalma körüli különböző szakvéle-
ményeket, melyeknek ismertetésére a szerző nem térhetett ki.
A Föld mezőgazdaságának agrogeográfiai rendszerezése a gazdasági föld-
rajz egyik legnehezebb kérdése. A mezőgazdaság hallatlanul változatos, mivel
a természeti-földrajzi környezet nagy hatással van rá; ezért például a külön-
böző országokban azonos élelmezési szükséglet kielégítésére – a természeti
adottságoktól függően – a legkülönbözőbb növényeket állítják elő, változa-
tos termelési eljárások mellett, miközben (mondjuk) a rézkohászat techno-
lógiája nagyjából azonos az Egyesült Államokban, Chilében és Kongóban.
A sokszínűség másik oka az, hogy a mezőgazdaságban ma is léteznek ha-
gyományos, néha több ezer éves tulajdonviszonyok és termelési eljárások,
sőt a Föld parasztságának nagyobb része él ezek között.
Éppen ez a változatosság nehezíti meg a mezőgazdasági termelés tipologi-
zálását, különösen ha egyetlen ismérv alapján végezzük, mint ahogy néhány
Agrártudomány és vidékei 217
agrárgeográfus tette. A századforduló gyér irodalmában két irányzat különít-

hető el, mindkettő lényegében ugyanarra az ismérvre támaszkodott. Az egyik
az agrártermelést leginkább klímazónák szerint csoportosítja. (Az irányzat a
német geográfiában terjedt el, amelynek a képviselői csak vonakodva ismer-
ték el a társadalmi tényezők elsődleges voltát a gazdálkodásban.) Az éghajlati
övek természetesen erősen befolyásolják egyes kultúrnövények elterjedését,
de a növénytermesztés lényegét nem a termesztett növények faja, hanem
előállításuk és felhasználásuk társadalmi-gazdasági körülményei adják meg.
Hasonló okokból nem fogadható el a mezőgazdaságnak a termékekkel jel-
lemzett osztályozása (búzatermelő, szarvasmarha-tenyésztő stb.), hiszen a
vizsgálat nem szűkülhet le magára a termékre: a figyelmet elsősorban elő-
állításának természeti és társadalmi körülményeire, elosztásának és újrater-
melésének módjára kell fordítani.
Külön iskolát alapított az angol L. D. Stamp, aki a mezőgazdálkodási föld-
hasznosítás kartográfiai elemzését tette a tipológia alapjává. Részletes tér-
képei a művelési ágak elhelyezkedését, ezek bizonyos minőségi jellemzését
(például az erdőknek a fanemek és a kor szerinti összetételét) rögzítik. A tér-
képről leolvasható többek között a birtoknagyság, az alkalmazott vetésforgó
stb. Mindezekből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy egyetlen tényező
figyelembe vételével nem lehet a mezőgazdaságot egységes rendszerbe fog-
lalni. Ehhez a tényezők összefüggő csoportjának elemzése szükséges.
Ha megvizsgáljuk néhány szerző felfogását, akik közül főleg a franciák
(Dumont, Faucher, George) oldották meg találékonyan a világméretű tipo-
lógiát, míg mások (Kostrowicki, Rakitnyikov) egy-egy ország konkrét felmé-
rése alapján dolgoztak. A rendszerezés kritériumait az alábbi csoportokba
foglalhatjuk:
a föld birtoklásával, használatával, használatával, egyszóval tulajdonvi-
szonyaival kapcsolatos ismérvek;
a mezőgazdasági földhasznosítás módja és eljárásai;
az agrártermelés színvonala, gazdasági jellemzői.
Mindezeket figyelembe véve J. Kostrowicki a mezőgazdasági típust így
definiálja: „a gazdálkodás jellemző útjainak, irányzatainak és eredményei-
nek adott természeti-földrajzi környezetben és történelmi folyamatok során
kialakult együttese, amely meghatározott társadalmi és földtulajdon-viszo-
nyokba ágyazódik”. Ezt a meghatározást fogadták el a haza agrárgeográfu-
sok is (Rădulescu, Molnár és mások).
A Föld mezőgazdasági tipológiájának vannak vitatható részei. Mivel a Föld
országainak többségéről nincs megfelelő statisztikai információnk, érthető,
hogy bármilyen világméretű rendszerezés óhatatlanul szubjektív elemeket

is tartalmaz. A Föld fő mezőgazdasági típusokra, pontosabban mintegy 24
típusra és 10 mezőgazdasági vidékre való fölosztásában a a vezérmotívum
a termékek előállításának és elosztásának módja. Eszerint beszélhetünk ha-
gyományos, tőkés és szocialista mezőgazdaságról. A típusok részletes jel-
lemzésére egyébként a szerző is kitér.
A könyv második és harmadik része a tőkés és szocialista mezőgazdasági
típusokat, a legreprezentatívabb országok, országcsoportok mezőgazdasá-
gát ismerteti; érdeme, hogy következetesen a termelési és társadalmi viszo-
nyok konkrét elemzéséből indul ki.
Az olvasónak feltűnhet a rendkívül sok adat. A szerző ezeket nem nélkü-
lözhette; az adatok értékelése, tartalommal való megtöltése nemcsak az ös�-
szehasonlítást, hanem az összefüggések felismerését is lehetővé teszi.
Hiányolunk viszont egy térképvázlatot a mezőgazdaság főbb vidékeiről.
Ez nagyban megkönnyítette volna az olvasó számára is a megértést, lokali-
zálást. Nyilvánvaló azonban, hogy mindezek nem tekinthetők hibáknak, s
hogy egy újabb kiadásban könnyűszerrel pótolhatók lesznek.
Ahogy a szerző az előszóban írja, könyvét nem agrár-közgazdászoknak
szánta, hanem mindazoknak, akik kíváncsiak arra, hogy milyen változások
állnak be a jövőben az élelmiszertermelés és népességnövekedés viszonyá-
ban. Ehhez kapcsolódik utolsó megjegyzésünk is: a témáról nem kielégí-
tően tájékozottak, a pedagógusok és közöttük is a földrajztanárok oktatói
munkájukban sikerrel alkalmazhatják a könyvben olvasottakat. Csak üdvö-
zölni tudjuk mind a szerző, mind a kiadó munkáját, és szívesen fogadnánk
hasonló jellegű könyvet a Föld iparáról is.
A Hét, 1975. 32.

FERENCZES ISTVÁN
Könyv és kenyér
1. Kenyér mindenkinek kell. Fáradságos munka terméke, s néha még a fá-

radság is hiábavaló. Például Etiópiában az 1968–1972-es aszály idején, vagy
a Sahel-övezetben (az 1968–1972-es aszály idején itt 4 millió állat, 850 000
tonna termés pusztult el), a több mint ötszázmilliós Indiában vagy a 39 mil-
lió – 15 évesnél idősebb – írástudatlan Latin-Amerikában. A világ mezőgaz-
daságának gondjaiba bele lehet őszülni.
2. Vidám emlékezetű falusi vasárnap-délutánonként rendezték meg néha a
kövérek és a soványak focimérkőzését. Ezeken rendszerint a soványak győz-
tek, mert jobban tudtak loholni. Rossz hasonlat – a világgazdaság nem fo-
cimeccs. A világ mezőgazdaságának „soványai” (például Közép-Afrika vagy
Közép-Ázsia, ahol a gabonafogyasztás 1973–1974-ben 111, illetve 176/fő volt)
annyira távol tengődnek a bőség asztalától, hogy meg nem jelenés veszíte-
nének a „kövérek” ellenében. (Kelet-Európa 744 kg/fő, Kanada 1034 kg/fő,
Ausztrália és Új-Zéland 419 kg/fő gabonát fogyasztott az említett időszakban.)
3. A könyv (Dr. Nagy Miklós: Pillantás a világ mezőgazdaságára. Kriterion
Könyvkiadó, 1975) napok alatt elkelt. Legalábbis Csíkszeredában. A sajáto-
mat máris kölcsönkérték. Egy műszaki értelmiségi ismerősöm kérdezte, aki
eddig kézlegyintéssel, mint holmi közönséges dolgot intézte el, s a mezőgaz-
daságban dolgozókat nem földműveseknek, hanem parasztoknak nevezte: –
Nem tudnád megszerezni? Olvastam. Döbbenetes.
4. A mezőgazdaságról szól, tehát – szakirodalom. Népszerűsítő szakiro-
dalom, rengeteg adattal, de ez az adathalmaz pillanatig sem unalmas. Éssze-
rűen felhasznált és bizonyító erejű. Nem terjengős, nem okoskodó, nincsenek
benne fejezetnyi körmondatok, mint a hasonló jellegű munkákban általá-
ban. A mezőgazdaságról így is lehet írni.
5. Ha jól odafigyelünk, ez a könyv csupán témája szerint szakirodalom.
Megírási módját tekintve – dokumentumriport. Az emberi gyarlóságról.
Az árubőségről és az éhezésről, az ausztráliai üregi nyulak s az új-zélandi

őzek irtásáról, a kukoricával fűtött mozdonyokról, a terjeszkedő sivatagok-
ról. Arról, hogy miért nem tudja eltartani az az egy hektár mezőgazdasági
terület a ráeső 1,08 embert, pedig eltarthatná…. A könyvet agrárszakember
írta, aki hosszú ideig újságíró volt. Szerencsés ötvöződés.
6. Ha dr. Nagy Miklós könyvéről azt a kijelentést tettük, hogy műfa-
ját tekintve dokumentumriport. A Korunk-sorozatba való „bezsúfolása” is
megkérdőjelezhető. Nem mintha nem illeszkedne a sorozat arculatába, de
a terjedelmi korlátok, úgy érezzük gúzsba kötik a szerzőt, ami miatt több
alkalommal bocsánatot is kér. Beismeri, hogy a szűk keret miatt kénytelen
egyes földrészek mezőgazdaságán galoppban átszaladni.
7. Dr. Nagy Miklós jó agrárszakíró. Magyarul író jó agrárszakírónk kevés
van, ők is kiöregedőben. A Hétben írta le Cseke Péter – Major Miklósról szóló
riportjában – a panaszt (a panaszos éppen dr. Nagy Miklós): nincs utánpót-
lás. S úgy tudom, A Hét pályázata sem segített ezen. Főként a műszakiakat s
az orvostudományok terén dolgozókat mozgatta meg, legkevésbé pedig azo-
kat, a leginkább szükségük lenne a szakirodalomra: az agrárszakembereket.
8. Nézzük meg, milyen magyar nyelven megjelenő agrárirodalomhoz jut
hozzá az érdeklődő. A szakkiadó, a Ceres 1975-ös tervében 18 magyar cím
olvasható (ebből öt a tartaléktervben). A 18 cím között ilyenek is vannak:
A modern lány könyve, Hogyan viselkedjünk, Szórakozzunk, Szárnyashús-készítmé-
nyek, Kérdések és feleletek a szülőknek…
9. Az agrárszakemberek tábora népes és szétszórtságában is egységes. Csak
Hargita megyében több mint ötszáz főiskolai végzettségű szakember tevé-
kenykedik, középkáder ugyanannyi. Szétszórt, de egységes , hisz – akárcsak
a tanügyiek – egyetlen minisztérium, megyei szinten egy igazgatóság hatás-
körébe tartoznak, tehát adminisztratíve is lehet rájuk hatni. (Például a könyv-
vásárlásban segíthet az Agronómus Ház.) Ez a réteg, amelyik zömében falun
él, eleve nehezebben jut szakirodalomhoz, ugyanakkor a „begyepesedésnek”
is a legjobban ki van téve. (A Hargita megyei Agronómus Ház könyvtárának
73 agrárszakember olvasója van. Igaz, a könyvtár állománya sem a leggaz-
dagabb, minthogy csak két éve létesült.) Lévén, hogy falun élnek, népneve-
lési feladataik is nagyobbak, vagy nagyobbak kellene hogy legyenek. Ritka
az a mezőgazdasági szakember, aki lépést tud tartani szakmája haladásával.
10. Dr. Nagy Miklós könyve 2900+90+20 példányban jelent meg.
A Hét, 1975. 34.

ÁGOSTON HUGÓ
Emlékeink halandó
halhatatlansága (1978–2015)
A nagyvárosi ember élete azért szürkül el mindinkább, mivel egyre kevésbé

töltik ki érzelemgazdag kapcsolatok. A gépek háziasítása közepette például
egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy elmaradoztak mellőlünk
korábbi barátaink, a háziállatok. Ezer évvel ezelőtt még együtt didereg-
tünk a csillagok alatt, most egyesek közülük a vágóhidak környékére költöz-
tek, mások gazdájuk hasonlatosságára neurózisban és magas vérnyomásban
szenvednek.
Hogy ezer évvel ezelőtt?... És boldog – állatok (kutyák, nyulak, disznók,
galambok) között eltöltött – gyermekkoromból az az emlék? Amikor egy fa-
latot sem tudtam enni a karácsonyra levágott malacból, mert (amíg élt) ját-
szótársak voltunk… Hát nem az elidegenedés drámájához tartozik az is, hogy
számos haszonállatunk már csak a gyomrunk számára jelent információt?
Összehasonlíthatatlanul többet kellene tudnunk állataink világáról, mint
amennyit tudunk. Kétségtelenül ismeretterjesztő feladat. S milyen kiváló
szakembereink vannak ezen a területen! Legutóbb egy ferde címlapú kis
könyvben (Nagy Miklós: Állattenyésztés a nagyvilágban. Ceres, 1978.) talál-
tam olyan szellemi izgalomra, amely némileg kárpótolt sok veszteségemért.
Nagy Miklós a fontosabb háziállatfajok útját kíséri végig a teljes, de sok
nélkülözéssel terhes szabadságtól a létért való harcot nem ismerő teljes rab-
ságig – az ipari jellegű állattartásig.
Az első megdöbbentő adat: Geoffroy Saint-Hilaire 1861-ben közli 47 állat-
faj háziasításának valószínű időpontját; mai szerzők ezt további 38 fajjal egé-
szítik ki, háziasítottnak tekintve például az elefántot, zebrát, nutriát, ezüst-,
kék- és platinarókát, nyestet, fehéregeret, delfint, struccot, darut, a különféle
papagájokat, akváriumi halakat, sőt a genetikusok leghűségesebb kísérleti
alanyát, az ecetmuslicát is. Persze a tág besorolás – amelyet a könyv szerzője

is megkérdőjelez – felveti a háziasítás, tenyésztés, szelídítés fogalmi elhatá-
rolásának kellően korántsem tisztázott kérdését. (Különben a legfontosabb
háziállatfajokon belül több mint 1200 fajtát sorol fel a szakirodalom!) Tény,
hogy a nemzetközi gazdasági statisztikák ma is csak 12 haszonállatfajt tar-
tanak számon: a lovat, öszvért, szamarat, szarvasmarhát, bivalyt, tevét, ser-
tést, juhot, kecskét, tyúkot, kacsát és pulykát; ugyanakkor sok országban
még semmilyen megbízható állatszámlálást nem vezettek be, s így a FAO
becslésekre van utalva, illetve mellőzni kénytelen az adatközlést. Nem va-
lami nagy fejlődés, ha elgondoljuk, hogy Hammurabi közel négy évezred-
del ezelőtt kelt törvényei nemcsak az állatorvosok díjazásáról intézkedtek,
de a pásztorok megbüntetését helyezték kilátásba, ha téves adatokat közöl-
nek a gondjaikra bízott állatokról!
Az érdekességek, okos tudnivalók között nem egy aggasztó adatra felfi-
gyelünk Nagy Miklós remek könyvében. Például: az Amerikai Egyesült Álla-
mokban 1940-ben 1 kalóriának megfelelő élelmiszer termelésére 4,5 kalóriát
kellett ráfordítani, most ugyanezt az egy kalóriát 9,8 kalória árán állítják elő.
A könyv a kérdés történeti, genetikai és populációdinamikai, ökológiai,
táplálkozástudományi, technológiai vonatkozásainak széles körű és színes
áttekintését adja. Mivel minden adatot idézni, sajnos, nem lehet, térjünk
vissza az állatok nyilvántartásához. Ismeretes, milyen fontos nemzetgazda-
sági érdek a lóállomány nemesítése és felszaporítása. A könyvből megtud-
juk, hogy az 1764-ben született világhírű Éclipse nevű csődörnek nálunk él
a leszármazottja, a bályoki telivér ménesben. Általában az igazi lótenyésztők
szigorúbban számon tartják lovaik leszármazását, mint a Gothai Almanach a
nagy családokét. Az angol telivér törzskönyve kötetében 15.296 olyan telivér
kancát és 8.571 csikót sorol fel, amelynek ősei is szerepelnek a törzskönyvben.
A nevetségest a fenségestől a tudományban is csak egy lépés választja el;
ezért talán elnézi nekem dr. Nagy Miklós az olcsó fogást, hogy végezetül
könyvéből a következő, számomra megnyugtató passzust idézem: „A kis
és nagy szamarak száma világon az utóbbi tizenöt évben alig változott: 42
millió.”
A Hét, 1978. 46.
Utóirat 2015. november 23-án
Ahogy lassan mindnyájan emlékké válunk – a kitűnő dr. Nagy Miklós-
hoz hasonlóan –, saját emlékeink a semmibe tűnnek. Ezért érdemes és lehet
érdekes a fontosabbját megörökíteni. Harmincnégy évesen nagy örömmel
írtam a kis recenziót, miután A Hét tudomány rovatának szerkesztőjeként
Emlékeink halandó halhatatlansága (1978–2015) 223
(Dankanits Ádámnak a nagy bukaresti földrengésben bekövetkezett fájdal-

mas halála után vezetőjeként) megtisztelő – gyöngybetűkkel írott – dedi-
kációval megkaptam a jeles mezőgazdasági és közgazdász szakíró könyvét.
Rajongva olvastam, az ismeretterjesztést is holtig tanulja az ember, és Nagy
Miklóstól lehetett tanulni tartalmas tájékoztatást, lényegre törést, oldottsá-
got. Humort is, tenném hozzá, mert pompás humora volt, ha azt tanulni le-
hetne. Most látom, hogy a könyv szerzője akkor hatvanöt éves volt, és tíz
év múlva költözött az emlékek birodalmába. Most, a kis recenziómat újraol-
vasva, nagyon hálás vagyok neki – azért is, amire megtanított, azért is, ami-
lyen emlékeket felidézett bennem.
PAP ISTVÁN
A kiművelt fő felelőssége
Háttérrajz Nagy Miklós EMGE-főtitkár portréjához (1983–1991)
A két világháború közötti időszakban az agrár-túlnépesedés jellemezte a ro-

mániai helyzetet. Amiből alig jelentett kiutat a lassan fejlődő ipar elszívó
ereje, de annál súlyosabb probléma volt az ideiglenes vagy végleges kiván-
dorlás. Mindez beletorkollott az 1924–1934-es gazdasági világválságba, ami
az addig se túl jómódú tömegeket gyors ütemben sodorta a létminimum
határára vagy azon alulra, az éhező nyomorba. Ezzel az áldatlan állapottal
kellett felvenni a harcot a tanult ember felelősségével akkor, amidőn nem-
csak a parasztot és munkáját illette lenézés, de mindent, ami ezzel kapcso-
latos volt, mert a tanult réteg is főleg a jogászt, orvost, mérnököt és tanárt
ismerte el (úgy-ahogy), míg az agrármérnököt mindenféle gúnynév illette
(oltott paraszt, lógépész, földesztergályos, trágyajogász stb.). A pénztőke
tőle telhetőleg menekült a mezőgazdaságból, mert az iparban és kereskede-
lemben ötször-tízszer többet kamatozott.
A több és jobb minőségű áru termelésére irányuló felhívásokra az volt a
válasz, hogy még a keveset sem lehet értékesíteni, legfönnebb jóval áron alul,
tehát a növelésre irányuló törekvések eleve bukásra vannak ítélve. A birto-
kosság és a jobb módú gazdák – ha még hajlottak is a haladás felé vezető út
követésére – a roppant gazdasági terhek és általános tőkehiány miatt alig
mozdulhattak, a bankhitel pedig rengeteg sok gazdaság végpusztulását je-
lentette. A kevésbé módosak és a szegények pedig minden módosító javas-
latra azt felelték, hogy ha az apáknak, nagyapáknak jó volt a kitaposott út,
az most nekik is jó kell hogy legyen. Nagy általánosságban az orrhegyig
terjedő távlat uralkodott egy teljesen terménygazdálkodásra beállott rend-
A kiművelt fő felelőssége 225
szerben, ahol mindenki elsősorban saját terményben szükségleteinek a meg-

termelésére törekedett, és a pénzgazdálkodást szükséges rossznak tekintette.
Ezeket a gátakat át kellett törni és megteremteni azt a szellemi és maga-
tartásbeli hátteret is, amelyen a haladás magvai kicsírázhatnak.
Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület (EMGE) elsősorban azokra ala-
pozott, akik hajlandók voltak nemcsak újítani, hanem ennek érdekében némi
áldozatot is vállalni. Az új gabonafajták beszerzése és kipróbálása egyike volt
az első tapogatózó lépéseknek, de a drágább vetőmag és az eredmény koc-
kázata sokakat késztetett begombolkozásra. Legkevésbé vállalta a kocká-
zatot az, akinek legkisebb volt a területe. Minthogy az egyesületbe először
főleg birtokosok, jómódúak állottak be, egyesek a nagybirtokosság paraszt-
ság elleni egyesületének tüntették fel, másfelől a fejlődést megalapozó is-
meretterjesztésre igen sokan azt felelték, hogy ne tanítsák a halat úszni és a
parasztot gazdálkodni. A butaság, elmaradottság és rosszindulat sorozata
állott szembe azokkal, akik segíteni akartak. Tennivaló pedig bőven volt és
egyre szaporodott, s ezért a harcot egyszerre több vonalon is fel kellett venni.
Míg a szaksajtó és egyes napilapok magukra vállalták a jobb, nemesített
növények és állatfajták, a jobb eszközök és gépek, a műtrágyák, növényvédő
szerek és eljárások széles körű ismertetését, egyidejűleg célszerűnek mu-
tatkozott a földmíves szakiskolák létrehozása, elterjesztése és fenntartása.
Minthogy már előző tapasztalatból ismeretes volt, hogy minden szakiskola
felvirágoztatja a környezetét, jobbnak látszott több kisebb iskola létrehozása,
mint kevés nagyméretű tanintézeté, ahová messziről jöjjenek, lévén, hogy a
helyi ismeretek és helyi tapasztalatok döntően befolyásolják a földművelés
eredményeit. A kis tanintézetekben a fiatalság megismerkedett mindazzal,
ami lehetővé tette – legalább elvileg –, hogy „a kétholdas gazda is megél-
jen”. Az iskolák el nem titkolt elve volt, hogy az ifjú otthon bevezesse szülei
gazdaságába a tanultakat, s ezekből a kézzel fogható eredményekből okulva,
a környezet is fejlődjék. Ez a módszer valóban gyümölcsözőnek bizonyult.
Egyelőre azonban az 1930-as évek elején vagyunk, előbb a csombordi,
majd a székelykeresztúri téli gazdasági iskolában, ahol dr. Nagy Miklós ok-
tatói-nevelői tevékenységét megkezdte. A tanulók oktatása, gyakorlati tevé-
kenységük vezetése csak egyik fele volt munkásságának, amihez hozzájárult
a tanulók otthoni látogatása, szakmai ellenőrzése és irányítása. Ennek kö-
szönhetően igen termékeny és tartós kapcsolat alakult ki az iskola és társa-
dalmi környezete között. Számítsuk ehhez a gazdasági fejlesztésnek egy igen
eredeti és hatékony módját. Minden gazdasági iskolának volt kis tangazda-
sága, ahol az újabb fajtákat, módszereket kipróbálta, és a beváltakat elter-
jesztette. Innen esetenként be lehetett szerezni nemesített vetőmagvakat,

tenyészállatokat, palántákat, oltványokat – a termeléshez szükséges techno-
lógiai ismeretekkel együtt. Így aztán minden iskola – akarva, nem akarva –
megkövetelte tanári karától a sokoldalúságot, a jól informáltságot és a tudás
biztonságát, amit viszont csak rövidebb-hosszabb gyakorlattal lehet megsze-
rezni. Eközben a gazdasági egyesület is bizonyított, amennyiben tevékenysé-
gének és vezetésének minden bírálható fogyatékossága ellenére munkássága
nyomán végre megindult a maradi, kerékkötő hagyományok lassú felszámo-
lása, újabb és újabb eredmények megvalósítása. Lassan, de biztosan kezdett
megszűnni a szántóföldi fekete ugar, és kezdett feltörni, termőre fordulni a
szellemi parlag is; a földművelő réteg jelentős részének megjött a kedve a
tanuláshoz, az olvasáshoz, újabb és újabb fajták, módszerek, eszközök ki-
próbálásához. Igen hálásnak mutatkoztak a legcsekélyebb eredmény láttán
is, és már nem fogadták gyanakvással sem a gazdasági egyesülés útmutatá-
sait, sem a szakoktatást, népszerűsítést végző szakelőadókat.
Nem véletlen, hogy dr. Nagy Miklós és a méltatlanul elfelejtett dr. Szö-
vérdi Ferenc akkor kapott meghívást az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesü-
letbe. Látókörük bővítésére, szakmai ismereteik gyarapítására jól szervezett
külföldi tanulmányutat tehettek, amelynek tapasztalatai elkísérték azután
tevékenységük igen gazdag útjain.
A hároméves tanügyi tevékenységet a kilencéves EMGE-korszak követte
Nagy Miklós pályáján (1939–1948), amikor is az állattenyésztés szakelőadója
s egyben az egyesület segédtitkára volt. Csakhogy az állattenyésztés nem az
állattal kezdődik, hanem azoknak a feltételeknek a megteremtésével, amelyek
között a jószág nemcsak él és virul, hanem gazdaságosan termel. Ebben a vo-
natkozásban pedig fel kellett számolni a hagyományosan külterjes változa-
tokat, amelyek elsősorban a legeltetésen alapultak, s a legelők birtoklásáért
évszázados vitákat, harcokat, pereket váltottak ki. De ugyanakkor minden
vonalon változtatni kellett, így például a húsövezetet részben tej-hús övezetté
kellett átalakítani, azaz a vajgyártást és minőségi sajtolást megszervezni, tá-
mogatni; ez pedig a csatolt fajták megváltoztatását is kiváltotta. így aztán a
régi hagyományos parlagi szürkemarha átalakítása szimmentáli jellegű ve-
gyes fajtává, a mangalica zsírsertés rovására a tejtermék igénybevételével a
hússertés terjesztése, a parlagi baromfifajták mellett a nemesített vegyesho-
zamúak terjesztése és más hasonló feladatok körvonalazódtak a tevékenység
élvonalában. Ezt pedig a fiatalok főleg három síkon fejtették ki: téli gazda-
sági tanfolyamok szervezésével és vezetésével, mezőgazdasági szakírás műve-
lésével és különböző gazdasági akciók lebonyolításával. Ez utóbbiak voltak

talán a leglátványosabbak, a legkézzelfoghatóbbak és leghatékonyabbak is.
A takarmánytermesztés terén a rétek és legelők gondozása, szakaszos ki-
használása, a célszerű takarmánytermesztés, konzerválás, tárolás, új takar-
mánynövények termesztése, silókukorica bevezetése jelenti az egyik oldalt
– silóépítési akciók lebonyolítása, állványos szénaszárítás megszervezése, tö-
meges bemutatása a másikat. Legelő-mintagazdaságok létrehozása, szakosí-
tott legelők beállítása mind idetartozott, de e tevékenység magában foglalta
az újabb típusú gazdasági épületek és segédépületek tervrajzainak elkészí-
tését és terjesztését is. Nagyhatású akciók voltak a magas hozamú tenyészál-
latok beszerzésére, terjesztésére, kiosztására irányuló – terhes és gyakran
bonyolult – ténykedések. Ehhez társult az egyes fajokra irányuló tenyésztő
társulások, illetve szakosztályok megalakítása (és ezek keretében a szakszerű
tenyészkiválogatás, a törzskönyvezés bevezetése). E tevékenység során egyes
vidékek ugrásszerűen fejlődtek (a Küküllők vidéke, Nyarád mente, Barcaság,
Maros mente és mások), olyannyira, hogy a második világháború után igen
értékes tenyészanyag tömeges előállítására váltak alkalmassá.
A téli szaktanfolyamok keretében és a szakírás révén történő ismeretköz-
lés olyan magvetéshez hasonlítható, amelynek gyümölcsei sokszor csak évek
múltán érnek be, és mutatkoznak kézzelfogható eredményekben. A hatás
sokszor lassú, de már az is sokat ér, ha a résztvevő és olvasó látóköre tágul,
rájön arra, hogy más is van és jobb is van, rákap az olvasásra, a próbálko-
zásra, többé-kevésbé átgondolt kísérletezésre, újításra. Ezek tömegméretű ak-
ciók voltak, amelyek sokáig éreztették hatásukat és ismertté tették dr. Nagy
Miklós nevét.
Az 1948-as év fordulópontot jelentett igen sokunk életében. Dr. Nagy
Miklós jól megérdemelten a Kolozsvári Mezőgazdasági Főiskolára került
tanszékvezető előadótanárnak. Egykori tanítványai az akkor működő ma-
gyar nyelvű fakultásról mai napig emlegetik. Sajnos, rajta kívül fekvő okok
miatt rövid idő múlva el kellett hagynia az intézetet, és középiskolákban, il-
letve technikumokban tanított 1962-ig. Iskolán kívüli tevékenysége kereté-
ben tovább folytatta a szakcikkek és szakkönyvek írását. Az újabb fordulat
a tanügyből a termelésbe vitte, előbb a széki, majd a györgyfalvi termelő-
szövetkezetbe. Ez a változás sem érte felkészületlenül a sokat megért, nagy
tapasztalatú szakembert, aki sokoldalúságához híven mindent megpróbált,
hogy érvényesítse mindazt, amiért kora ifjúságától kezdődően lelkesedett,
nem utolsósorban dániai tapasztalatai alapján. Ez 1969-ig tartott, ettől kezdve
a Falvak Dolgozó Népe mezőgazdasági rovatvezetője volt 1974-ig.
Azt szoktuk mondani, hogy manapság nincs polihisztor, nincs olyan sze-
mélyiség, aki egyszerre több tudományágat művelhetne vagy elmélyíthetne.
Lehet, hogy ez nagyjából igaz. De nincs olyan mezőgazdasági szakember, aki
egyoldalúságában lényegeset alkothatna. Szűken, keskenyvágányúan szako-
sodhat az a biológus vagy az a vegyész, aki a mezőgazdasági szakember ke-
zére dolgozik. De a kenyértermelés minden egyes láncszemét úgy érthetjük
jól, úgy alkalmazhatjuk, és úgy fejleszthetjük, ha az egészre kitekintésünk
van. Ha pontosan meg tudjuk ítélni, hol a helyünk a gazdasági erőtérben
és a kultúrmezőnyben. Ha helyesen tudjuk felmérni, hogy mindabból, ami
technikailag lehetséges, ökonómiailag mit érdemes megvalósítani. Ha felis-
merjük, hogy a haladást nem az egyes kiugró csúcsteljesítmények jelentik,
hanem a növekvő átlag; a csúcsok azt mutatják, hogy a nagy átlag is jobb
teljesítményre képes. A nagy átlag előmozdítása – ez volt dr. Nagy Miklós
tevékenységének középpontjában.
A harmincas évek elején a feltörő ipar, a mindig vonzó kereskedelem és
a lenézett mezőgazdaság vitájában az „agrárcsoport” – másként a külön-
böző epitetumokkal jellemzett parasztok – a szorzótáblára hivatkoztak, a
következőképpen: minden évben születik egy „nagyhatalom”, vagyis a világ
népessége 45–50 millió lélekkel szaporodik. Ezek mind enni kérnek, enni
óhajtanak. Ha jelenleg (az 1930-as években) élelmiszerfölösleg mutatkozik,
ez nem abszolút többlet, mert a világ sok része hiányosan táplált; a hibás el-
osztás az oka. Ha a lélekszám továbbra is felfut, adott pillanatban az éhező
iparos és kereskedő leteszi a szerszámot, mert nem tud termelni, és nem lesz
mivel kereskedni.
Aki dr. Nagy Miklós szájából ennek a nézetnek mai megfogalmazását a
hetvenes évek elején hallotta, elcsodálkozott rajta, hogy milyen hamar va-
lóra vált a jóslat, és nem tudta, hogy ez a nézet sokkal régebben alakult ki,
és vezérelt egy munkás életet. A mai, évente születő nagyhatalom már 80–85
millió lélek, a világ élelmezése egyre súlyosabb gondot, sőt gondokat jelent;
minden gondolkozó ember előtt világos, hogy kenyérből nagy a hiány, nem
atombombából. A világon pedig minden népesedési számítás ellenére – vagy
értelmében – mindig csak annyi lélek létezhet, amennyinek – ha szűkösen,
ha bővebben – kenyér jut.
Dr. Nagy Miklós változatos, néha hányatottnak tűnő életútját vizsgálva,
szakmai munkásságát mérlegelve feltűnő a kezdet és a befejezés fő célkitűzé-
seinek az eltérése. De a két határpont között világtörténelmi méretű átalaku-
lásokat éltünk át, amelyben sok minden lényegesen megváltozott, átalakultak
a termelési módok és a termelési viszonyok, országhatárok, társadalmi viszo-
nyok változtak. Ugyanakkor változatlan maradt az élelmezési feladat növe-

kedése, a módszerek állhatatos fejlesztése, és megmaradt számos ökonómiai
tényező, ami országunk és szűkebb tartományunk általános állapotát, nem-
zetközi elhelyezkedését meghatározza. Megmaradt a kiművelt fő felelőssége
népével szemben, s e nép haladásának szolgálata.
Korunk, 1991. 6. 764–766.

CSETRI ELEK–FARKAS ZOLTÁN
Az agrárközgazdász és -szakíró pályaképe
Ha múltunk jelentős személyiségeinek vizsgálatában még sok törleszteni-

valója van tudományosságunknak, a két világháború közötti időszakra ez
a megállapítás fokozott mértékben érvényes. Noha a megemlékezések kap-
csán nevük minduntalan felmerül, mégis mondhatni: még a művelődés és
egyházi vezéregyéniségek is inkább a politikai háttérből tűnnek elő. Ennek
köszönhetően publikációinkban méltán megvilágosodott Márton Áron, Kós
Károly, György Lajos, Jakabffy Elemér, Venczel József, Nagy Géza, Balogh
Artúr szerepe.1 Sőt, a politikai vonatkozásokon túlmenően az erdélyi magyar
tudomány olyan képviselőinek, mint Kelemen Lajos, Biró Vencel, Kristóf
György, Balogh Ernő, Jancsó Elemér, Csutak Vilmos és mások munkássá-
gát is értékelték.2
Jóllehet a Romániai magyar irodalmi lexikon munkálatai részben fényt
derítettek tevékenységükre, mégsem tekinthető megnyugtatónak, hogy az
emlékezések során a szaktudományok – különösen a természettudományok
– képviselői során szinte teljesen a körön kívül maradtak. Ilyen körülmények
1 Vö. Antal Árpád: Áron püspök élő öröksége. Erdélyi Múzeum 1996. 3–4. 234–252; Marton József
(szerk.) Márton Áron emlékkönyv születésének 100. évfordulóján, Kvár, 1996; Kós Károly: Életrajz.
Közzéteszi Benkő Samu, Budapest–Bukarest, 1991; Antal Árpád: György Lajos életműve, Erdélyi
Tudományos Füzetek 210., Kvár, 1992.; Venczel József: Székelyföld – erdélyi társadalom. Váloga-
tott írások, válogatta és bevezette: Székely Bertalan, Bp., 1998.; uő: A falumunka útján. Váloga-
tott írások, szerkesztette és a zárótanulmányt írta Székely Bertalan, bevezette Katona Ádám,
Székelyudvarhely–Budapest, 1993.; Antal Árpád: Venczel József életpéldája (1913-1972), Keresz-
tény Szó, 1993. novemberi, 1994. januári, 1994. márciusi és 1994. áprilisi szám; Benkő Samu:
Nagy Géza a literátor és művelődésünk mindenese, Erdélyi Tudományos Füzetek. 209., Kvár, 1991.
2 Kelemen Lajos: Születtem Marosvásárhelyt. Önéletrajzi feljegyzések. A töredékekből összeál-
lította: Gaal György, Kvár, 1993.; Csetri Elek: Biró Venczel. Egy igaz ember és történettudós
portréjához, Keresztény Szó, 1992. június 12.; Csutak Vilmos: Közösség és művelődés, Egyed
Ákos gondozásában, Bukarest, 1992.; Gaal György: Kristóf György. Helikon. 1990. 44.
Az agrárközgazdász és -szakíró pályaképe 231
között jelentős lépésnek tekinthető, hogy múltunk gazdasági gondolkodó-

inak és gyakorlati munkásainak számbavétele és értékelése nagy lendületet
kapott, és ez a folyamat napjainkban is tart. A 20. századi Erdély olyan ma-
gyar gazdasági szakemberei kerültek előtérbe, mint Barabás Endre, Gávai
Gaál Jenő, Venczel József, Szász Pál, Balázs Ferenc és Nagy Zoltán. Ezt a
képet igyekszik teljesebbé tenni Nagy Miklósról írt jelen tanulmányunk.3
Nagy Miklós megérte mind a két világégést és jóformán az egész kommu-

nista érát. Egy évvel az I. világháború kitörése előtt, 1913-ban született, és
1988-ban halt meg, egy évvel azelőtt, hogy megindultak volna az 1989-es
sorsdöntő változások. Ilyenképpen, négy esztendőt kivéve, élete az erdélyi
magyar kisebbség sorsában osztozott.
Szülővárosa, Torda, világrajötte évében Torda-Aranyos vármegye szék-
helyéül szolgált, de múltja, a római kor, majd középkori okleveles említése,
az itt megtartott országgyűlések és az 1568. évi vallásszabadsági határozat
révén joggal tekinthető történelmi városnak. Kisipari és agrárközpont volt,
viszont a 19. században gyorsan felfutó nagyipara (cement-, mész- és üveg-
gyára, Solvay Vegyiművek) jelentős gazdasági központtá avatták.
A város jelentős áruközvetítő szerepével is kitűnt: kisiparosai, a cserép
edény-készítők, csizmadiák, kalaposok, szabók, szűcsök, szíjgyártók, kere
kesek, kádárok a Főtéren tartott szombati vásárnapokon, még inkább
nagyvásárkor bocsátották áruba készítményeiket, a gabonavásáron pedig
a gazdák a búzát, árpát, kukoricát és zabot. Az aranyosszékiek zöldségter-
mékeiket részben az itteni piacokon értékesítették, másrészt a kolozsvári
hetivásár alkalmával. A tordai vásárokon megjelentek a havasi mócok is,
akik csebrekkel, deberkékkel, fakészítményekkel, deszkával és más faáru-
val érkeztek ide. Elmondható hát, hogy Torda az Aranyos-völgye iparosai
és földművesei készítményeinek csereközpontja szerepét játszotta a hegyvi-
3 Tanulmányunk első, életrajzi része Csetri Elek munkája, míg a Nagy Miklós szakmai mun-
kásságát összefoglaló részt Farkas Zoltán írta. Összeállításában értékes segítséget nyújtott
özv. dr. Nagy Miklósné, sz. Tusa Lili, dr. Nagy Gábor, Sándor Károlyné, sz. Wolf Gabriella,
Pusztainé sz. Wellmann Kató és ifj. Papp Istvánné, sz. Sándor Éva. Támogatásukért ezúttal
is fogadják őszinte köszönetünket.
dék lakóinak értékeivel. Ugyanakkor Aranyosszék és a Mócvidék a magyar–

román együttélés helyszíne.
Nagy Miklós születésekor az Aranyosszéken birtokot is örökölt édesapja
Torda város főjegyzője volt, aki a tordai társadalomba is beépült, hiszen
a település akkoriban mint vármegyei központ élénk politikai és művelő-
dési centrumnak számított. Megyei hivatalai (közigazgatás, bíróság, pénz-
ügy-igazgatóság, erdészet stb.), a bankok, biztosítóintézetek, kórház mellett
volt művelődési-szórakoztató központja (Vigadó), kaszinója, könyvtára, ta-
nügyi intézetei közül pedig kiemelkedett a frissen épült Főgimnázium s egy
unitárius algimnázium. De már felépült a református elemi iskola épülete
is (Piros iskola), melynek udvarán álló tornaterme nemcsak sportrendezvé-
nyeknek adott helyet, hanem konferenciáknak is. A helyi műkedvelő szín-
társulat és dalárda előadásait időnként a vándorszínészek társulata váltotta
fel, melynek megjelenése igazi eseményszámba ment a városban. Értelmisé-
gét orvosok, mérnökök, gyógyszerészek, tanítók, tisztviselők alkották, akik-
nek meghatározó szerepe volt Tordán.
1891–1940 között Tordának és vidékének saját magyar nyelvű hetilapja
is volt, az Aranyosvidék (irányzatára nézve szabadelvű politikai, társadalmi
és közgazdasági fórum). Ekkoriban Baróthy István, Magyarosy Zoltán és
Boross Elek szerkesztők állottak az élén, míg a laptulajdonos id., majd ifj.
Füssy József nyomdatulajdonos volt. Hozzá kell tennünk, hogy az előbbi
mellé az Aranyosszék című radikális szemléletű hetilap csatlakozott (1932–
1940). A főszerkesztő Várfalvi Mórt a munkában Dávid György támogatta.
Külön említést érdemel, hogy felkarolta a Balázs Ferenc-féle falukutató és vi-
dékfejlesztési mozgalmat, s a helyi kommunista ihletésű megmozdulásokról
is beszámolt. Nagy Miklós formálásában nem volt közömbös, hogy külön
mellékletet indított Aranyosszék falusi dolgozói számára.
A város ekkoriban magyar többségű volt. 1910-ben 13 455 lakosából 9660
magyar, 3389 román és 100 német volt, míg az egyéb nemzetiségűek sorában
292-t tartottak számon. Az arányok megváltozását a hatalomváltozást követő
évtized világosan jelzi. 1930-ban 21 428 főnyi lakosából ll 295 volt magyar
anyanyelvű, míg 8 353 román. A más nemzetiségűek sorában összeszámlál-
tak még 550 németet, 434 zsidót és 430 cigányt.4 A magyarok, németek és
zsidók javarészt a belvárosban, a régi negyedekben, Ótordán és Újtordán
4 Erdély etnikai és felekezeti statisztikája. IV. Fehér, Beszterce-Naszód és Kolozs megye. Népszám-
lálási adatok 1850–1992 között. Összeállította Varga E. Árpád, Budapest–Csíkszereda, 2001.
522–523.
éltek, míg a románság nagyobbrészt a külvárosokban. A város és környéke

nemzetiségi összetételének megfelelően itt mindig megválasztottak egy-egy
magyarpárti képviselőt. Közülük a legismertebb Gáll Miklós volt, aki igye-
kezett az őt bizalmával kitüntető közösség érdekeit képviselni és megvédeni.
A nemzetiségi arányoknak eltolódása a román elem javára a nagyarányú
bevándorlás következménye volt. Részben a környező falvakból költöztek
be a városba románok, azután távolabbi vidékekről, részben a Kárpátokon
túlról tisztviselők, katonatisztek, tanárok és más értelmiségiek. Igaz, hogy a
régi magyar tisztviselői kar sorából sokan már az 1918-as román bevonulás-
kor eltávoztak a városból. Sokan azonban nem esküdtek fel az új hatalomra,
és kivártak, Trianon után pedig kisebb részük repatriált, javarészük azonban
az új hatalom szolgálatára kényszerült. A berendezkedő román állam egy
időre elengedhetetlenül rá volt utalva az így helyén maradt magyar tisztvise-
lői réteg szakértelmére és szolgálataira. Igénybevételüket nemcsak a várme-
gyeháza és városháza zavartalan működése kívánta meg, hanem a pénzügyi,
erdészeti, bírósági fórumok egyaránt.
Nagy Miklós szülei az otthonmaradást választották. Az édesapa azonban
nem esküdött fel az új hatalomra, így állását elvesztette, s nyugdíjából élt,
amit birtokából származó jövedelemmel pótolt. Helye továbbra is a városi
társadalmi vezetőrétegbe sorolta, lakása megmaradt ugyan a Villasoron, de a
családnak szerényebb jövedelemmel kellett beérnie. A szülők Miklóst, iker-
testvérével, Lászlóval együtt a tordai magyar elemibe íratták. A szülők ké-
sőbb úgy ítélték meg a helyzetet, hogy az államnyelv elsajátítása a gyerekek
jövője szempontjából elengedhetetlenül szükséges, ezért a fiúk románul foly-
tatták tanulmányaikat. Annál inkább, mert Trianon után – noha maradt ott
egy-két magyar anyanyelvű tanár – a tordai főgimnáziumban a magyar ok-
tatás megszűnt, és az román tannyelvű intézetté alakult át. A Nagy ikerpár
tehát román nyelven folytatta középiskolai tanulmányait. A családi és városi
magyar társadalmi légkör azonban mindvégig biztosította számukra, hogy
nemcsak az anyanyelv ismeretének magas szintjére emelkedjenek, művelőd-
jenek, hanem megőrizzék a magyar önazonosság tudatát is. Megjegyzendő,
hogy az 1918-at közvetlenül követő néhány évet kivéve, a magyar–román vi-
szony ekkoriban – mivel még hatott a monarchia időszakának békés légköre
– a helyi társadalom az együttélés szabályait követte, s a gimnáziumban is el-
fogadható állapotok uralkodtak. Mindenesetre Nagy Miklós – román tanul-
mányi környezete ellenére – töretlenül megőrizte magyarságát. Ugyanakkor
a helyi főgimnáziumban kitűnően megtanult románul. Tordai útravalójának
élete végéig nagy hasznát látta, mikor az érettségi után pályaválasztásra ke-
rült sor, s a továbbtanulás őt is Kolozsvárra szólította.
Noha Torda elsősorban ipari és kereskedőváros volt, erős mezőgazdasági
háttér jellemezte. A tordai kisiparosok jelentős részének volt külsősége, és
e második foglalkozásként földműveléssel foglalkozott. A gabonafélék ter-
mesztése mellett elsősorban a nagy múltra visszatekintő szőlészet virágzott.
Jóformán minden mesterembernek volt szőlője s néhány hold szántója. A tor-
dai és aranyosszéki agrárháttér, a természet, a föld és az állatok közelsége
a gazdaságban nagyban hozzájárulhatott a fiatalember pályaválasztásához.
Egy interjú alkalmából Nagy Miklós azt vallotta, hogy szíve szerint más pá-
lyát választott volna. Családja emlékezete szerint orvos szeretett volna lenni.
Tehetsége, nyugodt, megfontolt természete, emberközelsége, közvetlensége
és ambíciója biztosan kiváló orvossá tették volna. Csakhogy akkoriban pá-
lyaválasztáskor a döntés szinte kizárólag a szülőket illette meg. A Nagy iker-
pár esetében atyjuk döntése az volt: Miklós a mezőgazdasági pályán keres
boldogulást, László meg jogász lesz.
A döntést az is befolyásolta, hogy nagybátyja, Nagy Dénes jelentős ara-
nyosszéki birtokos és bérlő volt, aki vállalta – saját költségén – a két fiatal-
ember kolozsvári taníttatását. Nagy Dénes kiváló, jól képzett mintagazda
volt, aki mint állattenyésztő számos kitüntetést szerzett, és a bécsi kiállítá-
son is díjazták. A pályára ifjú unokaöccsét alaposan előkészítette: nyaranta
Nagy Miklósnak nagybátyja birtokain kellett a szakmát megtanulnia, gya-
korlatot folytatnia, dolgoznia, hogy a mezőgazdaság minden csínját-bínját
megismerje.
Pályaválasztásakor a fiatalember előtt édesapjának osztálytársa: Kós Ká-
roly példája lebegett, akiben eszményképet látott. A transzszilvanizmus ve-
zéralakja nagybátyja kedves ismerőse és levelezőpartnere volt, akivel a fiatal
Nagy Miklósnak is alkalma volt találkoznia. Kapcsolatukat még szorosabbá
tette, hogy az egyik Kós fiú, az ugyancsak agronómus Kós Balázs és Nagy
Miklós barátok és munkatársak lettek. Ismeretes, hogy Kós Károly – sok-
irányú közéleti, írói, műépítészeti működése mellett – sztánai birtokán gya-
korló gazda s a falu megújításának híve volt. Ne feledjük: a magyar népi írók
sugalmazása folytán ekkor fogamzott meg a felelős erdélyi magyar értelmi-
ségben a falukutatás, a falu felemelésének, a paraszti értelmiség kialakításá-
nak gondolata, melynek olyan emberek állottak szolgálatában, mint az akkor
színre lépő Venczel József, Balázs Ferenc és Nagy Zoltán.
Végül is az érettségizett fiatalember 1930-ban a Kolozsvári Mezőgazdasági
Főiskolára iratkozott be. Az említett interjú alkalmából a kérdező ugyanakkor
hozzátette, hogy „fél évszázaddal azután, hogy mezőgazdasági szakmérnök-

ként elhagyta a mezőgazdasági főiskolát, még az ellenségei sem állíthatnák,
hogy pályatévesztett ember volna”.5
Élete és munkássága azt bizonyítja, hogy Nagy Miklós jó pályát válasz-
tott. Kolozsvár már régebb óta nagy gazdasági és kultúrközpont szerepét
játszotta. Olyan nagy hagyományú intézményekkel rendelkezett, mint az
Egyetem, több főiskola és múzeum, tucatnyi magyar, román és zsidó kö-
zépiskola, opera, magyar és román színház, Egyetemi Könyvtár, az Erdélyi
Múzeum-Egyesület (EME), az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület
(EMKE), Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület (EGE), itt volt az erdélyi
református, unitárius, ortodox és görög katolikus püspökségek székhelye,
itt működött a római katolikus Státus központi irodája, a Református Teo-
lógia. Gazdasági tekintetben legnagyobb hírre a Dermata Bőr- és Cipőgyár
tett szert, de más ipari létesítmények mellett számos bank- és hitelintézet,
biztosítótársaság tevékenykedett itt, s az Ipari- és Kereskedelmi Kamarának
is székhelyéül szolgált.
Nagy Miklós haladásához a gazdasági és művelődési intézmények egy-
formán hozzájárultak. Magasabb tanulmányainak színhelye, a hat évtizede
létesült kolozsvári mezőgazdasági főiskola komoly hagyományokkal ren-
delkezett. Ismeretes, hogy 1869-ben alapították. Már kapubejárata is azt
igazolja, hogy őrzött valamit a régi erdélyi kastélyok-udvarházak hagyomá-
nyaiból-levegőjéből. Udvara, gazdasági épületei, tangazdasága, gépi felsze-
reltsége, könyvtára, laboratóriuma viszont kezdettől fogva a modernizáció
irányába mutattak. Mindez sokban annak volt köszönhető, hogy alapításá-
nak sugalmazója, az EGE már 1844-es alapítása óta nagy gondot fordított a
gazdák felkészítésére, az agártermékek minőségére, állat- és gépkiállításo-
kat, ekeversenyeket rendezett, pályázatokat írt ki, és mindenben igyekezett
lépést tartani a haladással.
Tanári kara Nagy Miklós beiratkozása idejére kicserélődött, és az okta-
tás nyelve románra váltott ugyan, de keretei között a régi gárdából még élt
és működött néhány kiváló szakember. Köztük volt Páter Béla, aki hosszú
időn keresztül az intézet tanára és egy évtizedig rektora volt. 1901-ben ő lé-
tesítette Kolozsváron a világ legelső gyógynövénykutató állomását, s ennek
1931-ig igazgatója volt, ugyanakkor műtrágyázási kísérletei is úttörő jelen-
tőségűek voltak. Mi több: Páter Béla nevéhez főződik az erdélyi gyógynö-
5 Reisz Katalin: Az ember és az élővilág. Beszélgetés dr. Nagy Miklós agrármérnökkel életútjáról,
az állattenyésztés időszerű kérdéseiről. Új Élet, 1987. 17. 8–9.
vénytermesztés megszervezése és üzemeltetése. Kutatásai-kísérletei nyomán

1938-ig bekövetkezett haláláig több könyv és sok tanulmány dicséri szakmai
illetékességét, s mai napig az ő nevét viseli a Monostori erdőn át vezető ki-
ránduló ösvény, a Páter út.
Bizonyos, hogy tehetsége és tulajdonságai más pályára is alkalmassá tet-
ték volna, kétségtelen azonban: a gyermekkorából magával hozott természet-
és földközeli élményanyag nagyban segítette pályája során Nagy Miklóst.
Egyik méltatója azt írja, hogy nagy hatású tanára volt I. Gritescu, a növé-
nyélettan professzora, valamint a növényrendszertanból a Iuliu Prodan pro-
fesszor mellett adjunktusként gyakorlatot vezető Nyárády Erasmus Gyula,6
a többkötetes Románia flórájának megalkotója, akit elvitathatatlan érdemei
elismeréséül később a Román Akadémia tagjává választottak.
Nagy Miklós a főiskolai éveket hasznosan töltötte, szakmailag kiváló is-
mereteket szerzett. Anyanyelvén kívül a román nyelvet is kiválóan ismerte,
és magas szintre emelte német nyelvtudását, később pedig francia nyelven is
olvasott. Így a nemzetközi szakirodalomban jól tudott tájékozódni, s ennek
köszönhetően széles dokumentáció alapján írta, majd védte meg 1936-ban
diplomadolgozatát, mely a Torda-Aranyos megyei gerendkeresztúri állami
gazdaság tehenészetének jövedelmezőségével foglalkozott.
Eredményei, szorgalma és adottságai alkalmassá tették volna arra, hogy
a főiskolán építsen ki magának jövőt, de magyar származása miatt ez a le-
hetőség nem adatott meg számára. Azért az akkoriban már létező magyar
agrár-szakiskolai hálózat keretében keresett magának megélhetést. Pályá-
ját helyettes tanárként a csombordi református Gazdasági Iskolában kezdte
Nagy Endre igazgatósága alatt, ami szerencsésen segítette további életútja
egyengetésében. Nagy Endre maga is kiváló elméleti és gyakorlati agrár-
szakember volt, aki a mezőgazdasági főiskola elvégzése után mint gazda-
tiszt, EGE-munkatárs és mezőgazdasági iskolai igazgató szép eredményeket
tudott felmutatni. Miután az 1929-es román szakoktatási törvény lehetősé-
get biztosított rá, 1931-ben elvállalta először az unitárius egyház által alapí-
tott székelykeresztúri téli gazdasági iskola igazgatói tisztét, majd segített a
radnóti és kézdivásárhelyi római katolikus gazdasági iskolák létrehozásában.
1935-ben ő szervezte meg a Bethlen Kollégium mellett indított Csombordi
Téli Gazdasági és Szőlészeti Iskolát, melynek alapítása évétől egészen nyug-
díjba vonulása esztendejéig (1952) igazgatója és tanára maradt. A következő
6 Szabó Attila: Nagy Miklós. Művelődés, 1981. 4.

években Nagy Miklós Székelykeresztúron tanított, majd a nagyenyedi Beth-

len Kollégium tanítóképzőjében volt felügyelő tanár.
Főiskolai tanulmányai alkalmat nyújtottak számára, hogy Kolozsváron
közelebbi kapcsolatba kerüljön az EGE központjával, mely Szász Pál veze-
tésével éppen diplomaszerzése esztendejétől nagy változáson ment keresz-
tül. Azon túlmenően, hogy a kisgazda-társadalom felé fordult, céljául tűzte
ki fiatal agrárszakemberek továbbképzését. Irányvonalának megfelelően ka-
rolta fel az egyesület a főiskolai éveit befejező Nagy Miklóst. Ha beszűkült
anyagi erőforrásai miatt nyugati tanulmányútra nem tudta ugyan elküldeni
a tehetséges agrármérnököt, kapcsolataival segíteni tudott rajta. Ilyenfor-
mán „cseregyerekként” jutott el Nagy Miklós a nyugati országokba, míg
német partnere hozzájuk, Tordára és Aranyosszékre. A nyugati tartózkodás
gyors ütemet rótt rá: német vendéglátója oldalán a gazda kemény munkájá-
nak minden fajtáját végezte, szinte béresmunkát folytatott, de ugyanakkor
rengeteget tanult. A német anyanyelvi szintű ismerete lehetővé tette számára
a nyugati szakirodalom legjavának tanulmányozását. Az összesen mintegy
nyolc hónapra terjedő nyugati út (1936–1937) eredményeképpen Nagy Mik-
lósnak alkalma nyílott megismerni az agrártudomány legújabb eredményeit
az ágazatban fejlettebb Németországban és Dániában. Tanulmányozhatta a
népfőiskolai és mezőgazdasági szaktanácsadó intézményrendszert, a kisegítő
agrárszövetkezeti hálózatot és az akkor legkorszerűbb növénytermesztési és
állattenyésztési eljárásokat. Ez a tanulmányút tette lehetővé számára, hogy
Berlinben részt vegyen az 1937-es tejgazdasági világkongresszuson. A tanul-
takról-tapasztaltakról és élményekről hazaérkezte után a sajtóban beszámolót
készített. Cikkeivel megkezdte azt a tudomány-népszerűsítő munkát, ame-
lyet egész életén át olyan gazdagon és eredményesen folytatott.
A pályaválasztás számára is környezetváltozást jelentett. A tordai kisvárosi
életvitelt új életformára kellett cserélnie, hiszen Kolozsvár Erdély fővárosa, a
magyar politikai és művelődési élet fellegvára volt. Ami azt jelentette, hogy
nemcsak tanulmányaiban lépett magasabb fokozatra, hanem szórakozásai-
ban, kapcsolataiban, társadalmi viszonyaiban is. Kolozsvár egészen új kilátá-
sokkal kecsegtette a fiatalembert. Hiszen igaz ugyan, hogy a tordai Parkban
télen volt jégpálya, viszont a húszszor akkora kolozsvári Sétatéren épületek-
kel szegélyezett nagy tó jegén szórakozott az ifjúság. Ha Tordán nyaranta
az Aranyoson kívül a bányai sóstó és az Újtordán civilizált formában mű-
ködtetett sóstavak nyújtottak a fürdőzésre lehetőséget, új telephelyén jelen-
tős méretű strand, a közeli Gyaluban a Kis-Szamosba összefolyó Meleg- és
Hideg-Szamos, a kolozsi sós fürdő kínálkozott a hűsülésre vágyóknak. Tor-
dán a tornaterem a testgyakorlat, birkózás és vívás kedvelőinek adott helyet,

s a futball híveinek csak a Főgimnázium udvara állott rendelkezésre helyszí-
nül (nagyobb rendezvények esetén esetleg a Cement Egyesület gyepe vagy
a Bánya közelében elterülő Csömörpálya). Kolozsváron a főgimnáziumok
tágas tornatermei számos sportágnak nyújtottak otthont, a labdarúgóknak
pedig több, a szabályos méreteknek megfelelő pályája volt (a sétatéri városi
arénán kívül ott volt a Dermata és a Hagibor-pálya, épülőben volt a Stadion).
Az Aranyos menti városban a Tordai- és Túri-hasadék meg az Erdélyi Érc-
hegység szolgált kirándulási célpontul, ugyanakkor a Kolozsvár központtal
működő Erdélyi-Kárpát Egyesület (EKE) nagyobb országos és hegyi túrákat
szervezett, vetített képes előadásokat rendezett, lapot adott ki, és múzeumot
alapított. A magyar egyházaknak voltak ifjúsági szervezetei, a főiskolásokat
külön egyesületek fogták össze. Az egyetemi hallgatók a városban szép szám-
mal lakó magyar polgárcsaládok szívesen látott vendégei voltak, a családfők
és házak úrnői örömmel fogadták őket, a házikisasszonyok társasága pedig
civilizált társas életet és szórakozást biztosítottak számukra.
A szakmai haladást az Erdélyi Gazdasági Egyesület villantotta fel a fiatal
agrármérnök előtt. Említettük már, hogy az EGE ekkoriban komoly változá-
sokon ment keresztül. 1936 tavaszán tartott kongresszusakor a kortárs meg-
fogalmazása szerint: „Az erdélyi magyar kisebbség is elsősorban egy erős,
aktív szervezetnek és képzett, koncepciózus és fáradhatatlan vezetőségnek
érezte hiányát”.7 Ha 1848 után Mikó Imre volt az, aki cselekvésre szólította
fel az erdélyi magyar társadalmat, 1918 után Kós Károly volt a kezdeményező
Kiáltó szó című röpiratával, a 30-as években pedig a lankadóban lévő moz-
galomnak egy új ember adott lendületet. A változtatásban az oroszlánrészt
Szász Pál vállalta, aki „közvetlen munkatársaival egész közéletünket új ala-
pokra tudta helyezni”.8 Az EGE megújulása mindenekelőtt abban állott, hogy
az új vezetőség kitárta a régi intézmény kapuit a kisgazda-társadalom előtt.
A megújulás ügyének sikerült fiatal, elkötelezett értelmiségieket megnyerni,
közöttük tűnik fel a kiváló és áldozatkész Venczel József, aki maga is az
EGE munkatársa lesz. Az általa közölt adatok tükrében világossá válik, hogy
célját el is érte: egyrészt az EGE taglétszáma jelentősen emelkedett, másrészt
több száz gazdakört szerveztek, amelyekben az egyesületen kívüliek is részt
vehettek. A szervezőmunkában az akkori magyar falu értelmisége, elsősorban
7 Demeter Béla: Adatok az EMGE történetéhez. In: Teleki Ádám, Török Bálint (szerk.): Az Erdé-
lyi Gazda naptára, 1940., h. és é. n., 63.
8 Demeter: I. m. 64.
a papok és tanítók jeleskedtek, az előadásokban pedig az agrárértelmiség.

Hogy a változást érzékeltetni tudjuk, el kell mondanunk, hogy az 1936-os
537-tel szemben 1939-re az EGE taglétszáma 43 330-ra emelkedett, és 563 gaz-
dakör működött. Az 1936–1939-es években folyó 114 gazdasági tanfolyamon
3990 gazda vett részt. Egyetlen esztendőben, 1939-ben, a tanfolyamokon 68
alapos felkészültségű, bevált előadó oktatta a falu népét. Az EGE lapja, az
Erdélyi Gazda ebben az évben már 18 000 példányban jelent meg.9
Az Erdélyi Gazda 1940-es naptárának tanúsága szerint az Erdélyi Gazdasági
Egyesület (EGE) helyett Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület (EMGE) nevet
vette fel. (Az 1939-es királyi rendelet értelmében neve: Reuniunea Agriculto-
rilor din Ardeal. Vö. Statutele. Reuniunea Agricultorlor Maghiari din Ardeal,
Kolozsvár, é. n.). Az intézmény előadói közt szerepel a fiatal agrármérnök
Nagy Miklós is, s egyszerre két cikke gazdagítja a naptár anyagát. Mindkettő
az EGE által lehetővé vált tanulmányút eredményeit is felhasználja (A svéd-
szárítás; A burgonya tárolása és vermelése).10 S ami még fontosabb, az évekig
vidéki középiskolákban oktató Nagy Miklós neve után álló „EMGE s. Tit-
kár”, azaz segédtitkár azt jelzi: Nagy Miklós most már felkészültségéhez és
érdeklődési köréhez közelebb álló megbízatást kapott. Az EGE munkatársa
lett, és azután mintegy tíz évet az egyesület szolgálatában töltött el. Emelke-
désének jele az is, hogy 1939-ben már vezetőségi tagja az egyesület Irodalmi
és Könyvkiadó Vállalatának, előadója az aranyospolyáni, alsószentmihályi
és gyalui gazdanapoknak.
Munkáját nagyban elősegítette, hogy kiválóan felkészült és elkötelezett
magyar szakemberek munkaközösségében fejtette ki tevékenységét. Az idő-
sebbek közül munkatársai voltak Szász Pál, Szász Endre, Szász István, Gi-
dófalvy István (aki továbbvitte Páter Béla gyógynövényprogramját), Bikfalvy
Ferenc, Török Bálint, kortársai közül pedig Venczel József, Seyfried (Szö-
vérdi) Ferenc, Demeter Béla, Asztalos Sándor és mások.
Nagy Miklós élete új szakaszába lépett, ami annál hangsúlyosabb volt,
mert 1940 után az EMGE nagy lehetőségek birtokában folyatta tevékenysé-
gét, megbecsült intézményként komoly állami támogatásban részesült. A vál-
tozás Nagy Miklós életében olyan értelemben is megmutatkozott, hogy a
29 éves agrármérnök és EMGE-osztályvezető, megszilárdult anyagi és társa-
dalmi helyzetében, a családalapítást is vállalhatta. 1942-ben feleségül vette
Tusa Lilit, a megbecsült dr. Tusa Gábor ügyvéd lányát. Az após Erdély ma-
9 Venczel József: Statisztikai adatok az EGE életéből. In: Az Erdélyi Gazda Naptára, 1940. 65–74.
10 Az Erdélyi Gazda Naptára. 1940. 137–140., 151–154.
gyar társadalmának jeles és megbecsült személyisége volt, akit a magyar or-

szággyűlés képviselőjének is meghívtak. A választott pesti neveltetésű úrilány
volt, aki egy életen át becsülettel kitartott férje mellett jóban-rosszban, az
elismerés és siker néhány esztendeje után következő megpróbáltatás és ül-
döztetés időszakában is. Házasságukból két gyermek származott. Az 1944-
ben született Gábor szakorvos lett, míg az 1949-ben napvilágra jött Miklós
a mérnöki pályát választotta.
Az EMGE keretében eltöltött mintegy évtizednyi időszak Nagy Miklós
számára az emelkedés és közéleti tevékenység csúcsát jelentette. Az 1939-ben
viselt segédtitkárból 1941-ben titkár és állattenyésztési ügyosztályvezető lett,
hogy 1943-ban már a főtitkári tisztet nyerje el. Igazából testre szabott fel-
adatokat kellett ellátnia: az egyesületben szakmai munkát végzett, szervezte
a gazdatársadalmat, előadásokat tartott, tudományos-népszerűsítő munkát
végzett. Sokat utazott, hatásköre gyakran szólította Budapestre, megláto-
gatta az EMGE-fiókszervezeteket, állandó kapcsolatban volt a szakmabeliek-
kel, a faluval, a gazdákkal, az emberekkel. Mindez megfelelt életformájának,
mert jól felkészült szakember és segíteni akaró társasági lény volt, aki tudá-
sát-tapasztalatait szívesen megosztotta másokkal, örömmel oktatott és tar-
tott előadásokat.
Az EMGE írásos anyagai és az Erdélyi Gazda kalendáriumai nagyjából tük-
rözik Nagy Miklós korabeli tevékenységét. Az 1941. esztendő eredményei kö-
zött számlálható, hogy Nagy Miklós az Erdélyi Gazda az évi naptárának egyik
szakmai szerkesztőjeként szerepel. Mellette ott van Seyfried Ferenc neve is
(aki később Szövérdire változtatta nevét), kettőjük életpályája nagy vona-
lakban együtt halad. Együtt lettek EMGE-segédtitkárok, titkárok, majd fő-
titkárok, s később megosztották egymással a mellőztetés nehéz évtizedeit
is. Ettől az esztendőtől teljes mértékben érvényesült az EMGE-t támogató
állampolitika, melynek legfőbb célja a kisebbségi időszakban leszegénye-
dett és sokban elmaradott erdélyi magyar kisgazda-társadalom felemelése
volt. Az egyesület által szervezett gazdakörökön keresztül – az eddig szo-
kásos tanfolyamokon kívül – most már régiók szerint gazdanapokat szer-
veztek, az EMGE feladatai közé iktatta a termelés vidékenkénti irányítását,
átszervezését, a nemesített vetőmagvak termesztését, a „Zöldmező-mozga-
lom” itteni kiterjesztését, a műtrágyázást, vetőmagtisztító telepek létesítését,
a mezőgazdasági gépellátást, a gyümölcstermesztés és -értékesítés hatha-
tós előmozdítását. Az EMGE állattenyésztési szakosztályának vezetőjeként
nemcsak osztálya újjászervezése jutott Nagy Miklós feladatául, hanem az a
központi és EMGE-akció, mely az apaállatok széles körű behozatalával az
állatállomány felfrissítését-nemesítését célozta, emellett pedig kiállításokat,

gazdanapokat, tanfolyamokat szervezett, azok előadója volt. Ennek rendjén
1941-ben részt vett az aranyospolyáni, alsószentmihályi és gyalui gazdanapon;
Gyaluban mint illetékesre a kolozsvári mezőgazdasági akadémia megnyitá-
sára idelátogató Teleki Pál miniszterelnök kalauzolását és a mezőgazdasági
gépkiállítás bemutatását is rábízták.11 Számos egyesületi-szervezési feladat
mellett Nagy Miklós szakított időt arra, hogy szakcikkekkel is jelentkezzen
(Olajosmagvak, hüvelyesek és rostnövények termesztésének jövője).12 Cikke értékét
csak emeli, hogy Venczel József mezőgazdaság-politikai írása környezetében
szerepel.13 Nagy Miklós úttörése folyományaként cikk jelenik meg a svéd
takarmányszárításról (a svéd lovasról), nem beszélve arról, hogy az állatte-
nyésztés is hangsúlyosan jelenik meg a kalendáriumban. Maga Nagy Miklós
Seyfried Ferenccel két ízben is szerepel írással, az egyik általános mezőgaz-
dasági természetű, a másik meg a takarmányozásról szól.14 Fontos egyik
anyaguk végső kicsengése: „Elvész a nép, amely tudomány nélkül való”.15
Szakosodásának irányát a következő esztendők is jelzik. 1942-ben, előbbi
foglalatosságainak megfelelően, cikke jelenik meg az olajos és rostanövények
termesztéséről,16 központi tevékenysége és tudományos munkássága azon-
ban az állattenyésztéshez kötődik. Nagy Miklós ezúttal az erdélyi tenyész-
körzetekről és a lótenyésztési szakosztályok hivatásáról értekezik.17
Az csak természetes, hogy 1942-ben egyesülete szolgálatában élénk tevé-
kenységet fejt ki, amit a korabeli sajtóanyagból részletesen megtudhatunk.
Az 1942. esztendő krónikájából megtudhatjuk, hogy dr. Balogh Vilmos mi-
niszteri tanácsos társaságában a gyalui gazdanapon az EMGE nevében Nagy
11 Demeter Béla (szerk.): Az Erdélyi Gazda Naptára az 1941. évre. A szakanyag összeállítását Nagy
Miklós, Seyfried Ferenc és Szegő Dénes végezte, h. és é. n. 34–39.
12 Uo.
13 Venczel József: Mit akart és mit akar az EMGE? A cikkből kiderül, hogy az emelkedő Erdélyi
Gazda elérte a 20 000-es példányszámot, és 1310 településen talált előfizetőre. Itt olvasható a
szerzőnek az az alapvető megállapítása, hogy „Az EMGE a leghangsúlyozottabban népne-
velő intézménnyé vált.” Vö. Az Erdélyi Gazda naptára az 1941. évre. 44–51.
14 I. m. 114–119, 180–184.
15 I. m. 184.
16 Demeter Béla (szerk.): Az Erdélyi Gazda Naptára az 1942. évre. Szerkesztőbizottság: Kós Balázs,
Nagy Miklós, Seyfried Ferenc, h. és é. n. 110–116.
17 I. m. 183–190, 201–204. Megjegyezzük, hogy a lovakat nagyon szerette, és jól is lovagolt. Főis-
kolás korában a szakmai gyakorlaton az volt a feladata, hogy a kétéves csikókat betörje nye-
reg alá.
Miklós ügyosztályvezető vett részt, a széki és bánffyhunyadi gazdanapon szin-

tén. Mikor pedig az év EMGE-értékelése kapcsán az állattenyésztésre kerül
sor, megállapítják, hogy az ország háborús gondjai folytán milyen felada-
tok várnak az ágazatra az akciók során.18 Mint osztályvezetőnek, Nagy Mik-
lósnak számos feladatot kellett megoldania az anyaországból hozott közel
600 darab kanca, 508 vemhesüsző és üszőborjú, 361 pirostarka és borzderes
és 24 fehér marha, 1140 cigája- és rackajuh, valamint 200 hússertés és 2000
mangalica hozatalában és elosztásában.19 Az állattartás ügykörébe vágott a
fellendülő modern siló- és baromfiól-építési mozgalom, valamint az állate-
gészségügy, közvágóhidak és húsvizsgálat kérdése.20 Az 1942. évi tudomá-
nyos tevékenysége jegyében a kalendáriumban több cikket ír alá, melyek
részben a modernizáció, részben a hadigazdálkodás hatására születtek.21
A következő esztendőben Nagy Miklós pályája még magasabbra ível: 1943-
ban az EMGE egyik főtitkára lesz.22 Annak megfelelően a visai gazdanapon
az egyesület nevében Nagy Miklós mondott beszédet, de jelen volt a kidei
gazdarendezvényen is.23 Az év gazdakalendáriumában két cikket is közöl,
mindkettő az állattenyésztés körébe vág.24
Ismeretes, hogy az 1944. esztendő a nagy fordulat éve volt: Erdélyben ha-
talomváltozás következett be. Az év gazdanaptára ez előző év EMGE-tevé-
kenységéről még részletesen ír, tudományos anyagokban is gazdag, az 1945.
évi kalendárium viszont csak érintőlegesen szól annak történéseiről. Maga
18 Az EMGE munkája. 1942–1943., Kvár, 1943., 137–167.

19 I. m. 151–157.
20 I. m. 159–167.
21 Idetartozik: Egy rókáról két bőrt – egy évben két termést (Az Erdélyi Gazda naptára az 1942. évre.,
100–102.; Állattenyésztésünk jövőjének alapfeltétele, az apaállatok kérdésének megoldása, uo. 151–156.);
Irányt szabunk baromfitenyésztőinknek (uo. 177–180.) és a rajzokkal is illusztrált: 50 tojótyúk, 6 te-
nyészkacsa ás 4 tenyészlúd befogadására szolgáló mintabaromófi ól (uo. 242–246.).
22 Demeter Béla (szerk.): Az Erdélyi Gazda naptára az 1944. évre. Ünnepi kiadás az EMGE százéves
évfordulójára, h. és é.n., 75.
23 Uo. 81., 85.
24 Az egyik a Tenyészkörzetek címet viseli (Az Erdélyi Gazda Naptára az 1943. évre. Kvár, 1942., 183–
190), a másik: A lótenyésztési szakosztályok hivatása (uo. 201–204); az utóbbi a földművelésügyi
minisztérium támogatásával Erdély-szerte egymás után megalakuló lótenyésztési szakosztá-
lyok, a tenyészállatok gyarapítása, a törzskönyvezés és magángazdák ez irányú tevékenysége
tárgykörébe vág.
Nagy Miklós két cikkel is szerepel az 1944. évi kalendáriumban, és szakoso-

dásának megfelelően mindkettő az állattenyésztés kérdését tárgyalja.25
Noha tudjuk, hogy ebben az évben is az egyesület tevékeny munkása volt,
erről nem szól a krónika. Az írásos adatok hiánya annak tudható be, hogy
1944 őszétől az EMGE megítélésében a hatalom részéről radikális változás
történt. Az egyesület vezetőségének java része, miután a front elérte Kolozs-
várt, nyugatra távozott. A menekültek között volt Nagy Miklós is, aki család-
jával (feleségével és csecsemőkorban lévő Gábor fiával) Budapesten vészelte
át a nehéz időket, az ostromot. Miután Budapest szovjet kézre került, „ma-
linki robot”-ra őt is elfogták, három hónap után szerencsére kiszabadult a
ceglédi fogolytáborból. Mikor visszatért Erdélybe, ott a Kolozsvárt kiürítő
magyar és német hadsereg nyomában bevonult szovjet és román csapatok
katonai igazgatását, majd az észak-erdélyi önálló kormányzás után az 1945.
március 6-án újból visszatért román adminisztrációt találta. A magyar poli-
tikai vezetőréteg az új hatalommal karöltve időlegesen megtűrte ugyan az
EMGE-t, de egyre ellenségesebben viszonyult hozzá, valójában a földbirto-
kosok érdekképviseletének nyilvánította az egyesületet. Az EMGE történe-
tének megíratása majd tisztázni fogja azt a folyamatot, amelynek során az
összes magyar gazdasági és művelődési egyesületet, szervezetet felszámol-
ták, vagyonukat, ingó és ingatlan értékeiket elvették, s ezzel kirántották a
talajt működésük alól. Az első időben – Erdély Romániának ítélése békeszer-
ződéssel történt megpecsételése előtt – a pangás időszakát élte az erdélyi
magyarság. A magyar politikai vezetőréteg a demokráciában látta a kiutat.
A magyar baloldal számára a román kommunista vezetéshez való végleges
csatlakozásának periódusa volt ez, amikor a nemzetiségek egyesületeit meg-
tűrték, sőt a lassan érvényesülő kulturális autonómia elve alapján még a ma-
gyar felsőoktatásnak is intézményes keretet biztosítottak.
A folyamat egyik nagy vesztese az EMGE volt. Úgy tűnt, hogy 1944–1945-
ben – a mindenkori nagy világégés utáni békevágy hangulatában – a bal-
oldal a magyar demokratikus erőket is a maga oldalára tudta állítani, és az
osztályharc szellemében szembe tudta fordítani a régi uralkodó rétegekkel,
elemekkel, a „tőkés-földesúri osztály” tagjaival. Jellemző példa erre az Erdé-
lyi Gazda 1945. évi naptára. Már első pillanatban feltűnik az olvasónak, hogy
az egykori testes – az 1944. évi egyenesen 632 oldalas! – kalendáriumokkal
szemben az 1945-ös gazdanaptárban mindössze 48 nyomtatott oldalnyi szö-
25 Az egyik címe: Állattenyésztési kérdések Erdélyben (Az Erdélyi Gazda Naptára, 291–299), míg a má-
sikban A hegyi ló tenyésztésének jelentőségét tárgyalja (uo. 307–311.).
vegre futotta, amit kétszer annyi üres lap követ – talán a régi kalendáriumok
bevett szokása szerint – gazdasági bejegyzésekre.
Figyelemre méltó és radikális változást mutat a naptár tartalma is. A szi-
gorúan vett naptári rész után Ady Magyar jakobinus dalával indul, majd Kós
Károly bevezetője következik. Kós Károly a reformátorok bibliai idézetekkel
teletűzdelt önostorozó hangnemében néz szembe a múlttal, bűneink követ-
kezményeiként fogadja a pusztulást, búcsúztatja a háború áldozatait. Idézzük
néhány mondatát: „Szükség volt a szörnyű zivatarra, hogy elpusztulhasson
erről a földről az ezer éve reátelepedett temérdek gonoszság és bűn. Kellett
a kegyetlen szélvész, hogy kitakaríthasson erről a földről minden szemetet,
szennyet és mérget, mely földünk dolgozó népeinek testét és lelkét fertőzte
és nyomorította.” Egyben a megújulásban reménykedik: „érezzük is már a
friss, tisztító szél fúvását. S látjuk az összeomlott régi hazug és beteg úri
világ romjai felett az új, népi élet diadalmas sarjadását. Tudjuk, hogy ez az
új élet egészséges lesz és erkölcsös, mert fundamentuma a munka és törvé-
nye: a minden munkásembernek szabadsága, egyenlősége és testvérisége.”
Ezzel az üzenettel köszönti Kós Károly az újév alkalmából az erdélyi földet
munkáló magyar gazdatestvéreket.26
A megújulásban és a kisgazda-társadalomra épített mezőgazdaságban látja
a jövőt Venczel József is. Amikor az észak-erdélyi birtokviszonyokat vizsgája,
cikkében arra a konklúzióra jut, hogy „a számításba vett 363 000 földmű-
ves család kielégítése csak úgy képzelhető el, ha az egész földterület e csalá-
dok birtokába megy át, vagyis minden nagyobb birtok kisajátítás és kiosztás
alá kerül.” Még így is marad mintegy 57 000 családnyi munkaerő-felesleg
Észak-Erdélyben.27 Az elég súlytalan szakanyagok mellett (kisgazdaságok
gépesítése, szövetkezeti földhitel, beszerzés és értékesítés szövetkezeti úton,
háziipar, több és jobb kenyér igénye, állatállomány, gyümölcstermesztés)
már a mezőgazdaságot érintő politikai tendencia is érvényesülni kezd. Hi-
szen az egykor olyan virágzó gazdakörökről mindössze néhány sort olvas-
hatunk, már megjelenik a Szovjet mezőgazdálkodás című írás, Balogh Edgár
Történelmet élünk című cikkének pedig az a végkonklúziója, hogy „az úri po-
litika végzetes csődje után a semmiből kell újjászervezni mindent az elárult
nemzetnek”.28
26 Az Erdélyi Gazda Naptára az 1945. esztendőre. Felelős szerkesztő és kiadó: Kós Károly, h. és é. n.,
16-17.
27 Uo. 21–22.
28 Uo. 45–48.
Az egyre gyakrabban feltűnő „úrivilág” hangsúlyosan az EMGE-nek is

szólt, és a visszatérő Nagy Miklós sorsát is előrevetítette. Egyelőre azonban
az égbolt derült. Ha az EMGE lejáratása meg is kezdődött, a kolozsvári
mezőgazdasági akadémián töretlenül folyt a magyar nyelvű oktatás, amely-
ben a fiatal agrármérnök és EMGE-főtitkár is megérdemelt helyet kapott:
kinevezték a mezőgazdasági akadémia magyar tagozatának tanszékvezető
előadó tanárává (1946). Helyzetét az is szilárdította, hogy 1946-ban a Bolyai
Tudományegyetem Közgazdasági Karán megvédte az erdélyi szarvasmar-
ha-tenyésztésről szóló disszertációját.29 Ezzel a neki legmegfelelőbb állásba
került, s úgy érezte, hogy megtalálta helyét az életben. Kitűnő főiskolai tanár,
pedagógus volt: széles körű tudását szívesen adta át az ifjú nemzedéknek,
tapintattal és egyben igényesen viszonyult diákjaihoz. Joggal írta róla Csá-
vossy György: „Sok Nagy Miklósra volna szükségünk oktatásunk és e föld
szeretetével földet termékenyítő jövőnk számára!”.30 Akadémiai tanársága
mindössze másfél évig tartott: az EMGE-ben betöltött magas funkciójára
és származására hivatkozva 1948-ban megfosztják akadémiai tanári állásá-
tól. Eltávolítása az EMGE erőszakos felszámolásával esett egybe, és az egész
magyar gazdatársadalomra mért súlyos csapást.
Életének egyik legnehezebb szakasza következett (1949–1962). Családját
nemcsak az államosítás és kisajátítás sújtotta, hanem az osztályharcos ká-
derpolitika következményeként Nagy Miklós egy ideig állástalan volt, aztán
vasüzleti raktáros, míg nagy nehezen középiskolában, illetve technikumban
kapott állást. Ott sem mindig a szakmáját oktatta, hanem a puszta megél-
hetés érdekében nemegyszer a tőle távolabb álló fizika és kémia tanítására
kényszerült.
Furcsa módon az áldatlan helyzetből szakmailag a romániai mezőgazda-
sági szövetkezesítést emelte ki, mikor a széki termelőszövetkezetben kapott
agrármérnöki állást (1962–1964). Csakhogy a kihelyezés embertelen módon
történt. A többi agrármérnökkel együtt Nagy Miklóst is törvényerejű ren-
delettel kitessékelték falura, anélkül, hogy a legelemibb feltételeket biztosí-
tották volna számukra. A mezőgazdasági termelőszövetkezetekben mostoha
körülmények várták őket, s noha lakásuk sem volt, családostól falura akarták
őket kényszeríteni. Mikor ez nem valósult meg, távoli munkahelyekre kellett
ingázniuk, falun szükséglakásban élniük, élelmük sem volt biztosítva, és he-
29 Szabó Attila: Nagy Miklós. Művelődés, 1981. 4.; Cseke Péter: Az Erdélyi Gazda egyik régi munka-
társára, Nagy Miklósra emlékezve. Erdélyi Gazda, 2000. 5.
30 Csávossy György: Emlékbeszéd Nagy Miklós koporsója fölött 1988. május 5-én. Kézirat.
tekig nem térhettek vissza otthonukba. Milyen más is lehetett, hogy az egy-
kor Széken gazdanapokon, tanfolyamokon előadó EMGE-titkárnak most
módosított pályán: a szocialista mezőgazdaság kényszerzubbonyába öltözte-
tett, nemegyszer vagyonuktól megfosztott földműveseket kellett irányítania.
Szerencsére a széki magyar gazdák között több olyan is akadt, aki a régi
kapcsolatok révén elviselhetőbbé tette ezt az ingázással, „fejtágítókkal”, fe-
nyegetésekkel terhelt időszakot, amely aztán a györgyfalvi kollektív gazda-
ságban folytatódott (1964–1969). A Kolozsvártól néhány kilométerre fekvő
Györgyfalva annyival jobb megoldás volt, mint Szék, hogy lakóhelyéhez kö-
zelebb volt. Ellenben a munkaképes lakosság kolozsvári iparba özönlése, a
munkaerőhiány és a rosszabb talajviszonyok megnehezítették az agrármér-
nök munkáját. Szakértelme és emberközelsége következtében azonban a
györgyfalviak az ott eltöltött öt esztendő alatt megszerették és megbecsül-
ték Nagy Miklóst, aki más értelmiségiekkel együtt nagyon gyakran az apos-
tolok lován tette meg a munkahelyére és vissza vezető utat.
Különben a fizikai megerőltetéshez szokva volt, hiszen turistaként be-
járta Erdély hegyeit-völgyeit, nevezetességeit. Ahhoz a kirándulótársaság-
hoz tartozott, amely még Márki Sándor, Páter Béla, Kelemen Lajos, Brüll
Emánuel nyomdokain azokból alakult ki, akik a bükki, Kolozsvár környéki
túrákon utánuk következtek: Szabó T. Attila, Jakó Zsigmond, Demény Pál,
Soó Tamás, Kiss András, Csetri Elek, Benkő Samu és mások, valamint azok
családja. A túrák alkalmával nyilván azok a feladatok is szóba kerültek, ame-
lyek az erdélyi magyar értelmiségre várnak.
Szakmaszeretete, ügybuzgalma és szívóssága azonban most sem hagyta
cserben. Nehéz munkakörülményei között is folytatta mezőgazdasági szakírói
munkásságát. Ha az EMGE centenáriuma alkalmából szerkesztett Erdély me-
zőgazdasága című kötetben (1944) ő írja a szarvasmarha- és bivalytenyésztésről
szóló fejezetet, a változás után munkája újabb termést hoz. A Bolyai Tudo-
mányegyetem Társadalomtudományi Intézete kiadásában megjelent gyűjte-
ményes kötetben elsőnek dolgozta fel az 1945. évi román agrárreform erdélyi
vonatkozásait. 1946-ban a Józsa Béla Athanaeum Hasznos Könyvtár soro-
zata az ő baromfitenyésztési kézikönyvével indul (1947). A Pap Istvánnal kö-
zösen írt, több kiadást megért művei: A háziállatok takarmányozása (1956) és
a Bivalytenyésztés (1957)31 a súly alatt a pálma bizonyítékai.
Felkészültségéhez és alkatához méltóbb munkakörbe került 1969-ben, ami-
kor a Falvak Dolgozó Népe mezőgazdasági rovatának vezetésével, majd a Me-
31 Cseke Péter: i. m. 8.
zőgazdasági Útmutató szerkesztésével bízzák meg. Nyugdíjaztatásától (1974)

alkalma nyílott arra, hogy gazdag szakírói és mezőgazdaság-népszerűsítő
munkásságát kifejtse. Ha nem volt alkalma az ifjúság nevelésére – most az
egész gazdatársadalom ismereteinek gyarapításában vállalt felbecsülhetet-
len szerepet. Kenyéradó lapján kívül a Korunk, Művelődés, Előre, Igazság és
más periodikákban jelentek tanulmányai/cikkei. A befektetett munkát bő-
séges termés betakarítása követte.
Ennek a nagy ívű pályának vetett véget 1988. április 27-én bekövetkezett
hirtelen halála. Örökségét szeretettel és hálával őrzi művelődésünk.
Munkássága értékelésével és elemzésével tanulmányunk második része
foglalkozik ugyan, de életrajza nem volna teljes, ha a kiemelkedő teljesítmé-
nyeit nem említenénk. Több mint fél évszázadot átfogó szakírói pályája során
15 önálló és társszerzőkkel írt kötet, harmincvalahány szakkönyv fordítása és
félezret jóval meghaladó tanulmány, szakcikk és tudomány-népszerűsítő írás
származik tollából. Munkássága valójában nyugdíjaztatása békésebb évei-
ben érte el csúcspontját. Felkészültsége és nyelvtudása éppen abban a kör-
ben tetőzött, ami országa fejlődéséből hiányzott: a világtávlat, az egyetemes
szemlélet eszméjéből. Azért alapvetőnek számítanak a Pillantás a világ mező-
gazdaságára (1975) és az Állattenyésztés a nagyvilágban (1978) című művei.
Élete végéig tagja maradt a Romániai magyar irodalmi lexikon szerkesz-
tői-írói munkaközösségének, egyik szerkesztője volt a Kriterion Kiskalauz
sorozatnak, és írásai gazdagították a TETT hasábjait. Az erdélyi mezőgaz-
daság történetének megírására már nem volt ideje, minthogy a Mezőgazda-
sági lexikon kézirata is torzóban maradt.32
Azt már nem érte meg, hogy az újjászülető Erdélyi Gazdában jelentkezzen
írásaival, de így is elmondhatjuk, hogy egész életében az eke és a toll hűsé-
ges munkása maradt. Élete summájaként hadd idézzük munkatársa és ba-
rátja, Csávossy György szavait: „Emberi mértékét nem a tudományos rang,
nem az egyetemi tanszékvezetői cím vési szívbe és emlékezetbe leginkább,
hanem a mostohább percekben való helytállás. A sors szele az egyetemi ka-
tedráról szerényebb helyekre sodorta. Termelőszövetkezeti mérnökként állta
ki a próbatételt áldozatos munkából, egyszerű emberek szeretetéből és meg-
értéséből, mások gondjainak felvállalásából. Meggyőződésem, hogy valóban
a falvak dolgozó népéhez tartozott ő szívéből igazán, az emberi kapcsolatok
oly természetes nemességével, mint amilyen csak a lélek népviselete lehet”.33
32 Uő.: uo.
33 Csávossy: I. m.
II
Nagy Miklós szakmai tevékenységét sokrétűség jellemzi.

Mint oktató, alsó szinten kezdte, de eljutott az egyetemi katedráig, majd
kényszerűségből 1961-ig középiskolában tanított. Időközben az EMGE szol-
gálatában, 1939–1948 között vándortanárként dolgozott. Majdnem egy év-
tizedig társaival együtt nagyszámú gazdálkodónak segítették szakmai
előrelépését, eredményesebb gazdálkodását. Mint az állattenyésztési osz-
tály vezetője vesz részt az EMGE által kitűzött célirányos programjainak
irányításában: a korszerű trágyatelepek építésében, a zöldtakarmány szak-
szerű tárolásának (nem a talajon való szárítási módszerek) és a silózás nép-
szerűsítésében, a tenyészállat-akciók levezetésében.
Ekkor, majd az 1962–1969 közötti termelőszövetkezeti időszakban bizo-
nyítja kiváló szervezőkészségét, igazolja szakmai felkészültségét, találékonyságát.
Alapos szakmai felkészültsége mellett előadói képességei, szóbősége, ta-
láló zamatos kifejezései, fordulatos előadásmódja, kellemes hangja, megnyerő
szelíd modora miatt mindenkori diákjai és a gazdák egyaránt figyelemmel
kísérték előadásait, és „az élők még most is hálával emlékeznek rá”.34 Baráti
körében orvosok, egyetemi tanárok, írók, kollégák között jó társalgónak bi-
zonyult. Szeretett emberek között lenni, nyugdíjasként a szabadegyetemen
is tartott előadásokat, ahol a különböző összetételű és korú hallgatókat is
megnyerte.
Számunkra munkásságának a legfontosabb része – mert ennek nyoma és
súlya van – szakírói tevékenysége.
Első írása az 1937. jan. 1-jéről datált Erdélyi Gazdában jelent meg, amelyet
még 1936-ban írt, a főiskola elvégzésének évében: A lenről. Tehát még alig
száradt meg a tinta a diplomáján, és már késztetést érzett arra, hogy pub-
likáljon. Biztosan hajtotta az ambíciója, de kaphatott biztatást az akkori
Csombordi Téli Gazdasági Iskola igazgatójától, dr. Nagy Endrétől is, akit
már elismert szakíróként tartott számon a hazai agrárszakma.
Csombordról elkerülve is folytatta szakírói munkáját, amely csak a kül-
földi tanulmányút és a háborús menekülés ideje alatt szünetelt.
Az első tíz év munkásságát követve 1937-ben 4, 1938-ban 2, 1939-ben 6,
1940-ben 7 (de a gyűjtemény hiányos), 1941-ben 18, 1942-ben 17, 1943-ban 9
(de akkor felelt a nagymértékű állatakció lebonyolításáért), 1944-ben szep-
temberig 7 írása jelent meg az Erdélyi Gazdában, 1945. nov. 18-án beindult
34 Pap István: A kiművelt fő felelőssége. Korunk, 1991. 6. 764–766.

Falvak Népében az év folyamán 1, 1946-ban 1, 1947-ben (már mint EMGE-

főtitkár) 18 cikket közölt.
Közben nagyobb lélegzetű írásokat, beszámolókat publikál az Erdélyi
Gazda Naptárában.35 1940-ben A svédszárításról (137–140), illetve A burgonya
párolásáról és vermeléséről (155–158) ír. 1941-ben az Olajosmagvúak, hüvelyesek
és rostnövények termesztésének jövőjéről (75–80) értekezik. Seyfried Ferenccel
közösen írt munkái: A szálastakarmány korszerű szárítása, a burgonya nyári ete-
tése és a legolcsóbb téli takarmány (114–119); Legelő és rétkérdésünk megoldása előtt
(132–135); Gyakorlati szempontok az EMGE munkájában (180–184). 1942-ben:
Egy rókáról két bőrt – egy évben két termést! (100–102); Olajos és rostnövények
termesztése (110–116); Állattenyésztésünk jövőjének alapfeltétele: az apaállatok kér-
désének megoldása (151–155); Irányt szabunk baromfitenyésztőinknek (177–180);
50 tojótyúk, 6 tenyészkacsa és 40 tenyészlúd befogadására szolgáló mintabaromfiról
(242–246). 1943-ban: Tenyészkörzetek (183–190); Lótenyésztési szakosztályok hiva
tása (201–204). 1944-ben: Állattenyésztési kérdések Erdélyben (291–299); A hegyiló
tenyésztésének jelentősége (307–311). 1948-ban: Évelő, váltó, kétszertermő búzafaj-
ták (61–62); Több cukorrépát (75–77); Különleges takarmánynövényeink magter-
mesztése (84–87).
Abban az időben az EMGE-nek volt egy idősebb, igen nagy tudású – egye-
temi tanárként is működő – állattenyésztési szakembere: dr. Szeghő Dénes.
Ő közölte a legtöbb cikket az egykori Erdélyi Gazdában, majd a Falvak Népé-
ben is. E „versenyhelyzetben” Nagy Miklós folyamatosan fejleszti szaktudá-
sát, általános műveltségét, bővíti látóhatárát. Igazán ,,kiművelt fő”-vé válik,
és ,,felelősséggel”36 végzi vállalt feladatát. Illik rá Pap István akadémikus
jellemzése: ,,Manapság nincs polihisztor, nincs olyan személyiség, aki egy-
szerre több tudományágat művelhetne vagy elmélyíthetne... De nincs olyan
mezőgazdasági szakember, aki egyoldalúságban lényegeset alkotna… A ke-
mény termelés minden egyes láncszemét úgy érthetjük jól, úgy alkalmazhat-
juk, és úgy fejleszthetjük, ha az egészre kitekintésünk van”.37
És elkészül első nagyobb terjedelmű tanulmánya, a Szarvasmarha- és bivaly
tenyésztés Erdélyben az EMGE centenáriumi kötete számára (Erdély mezőgazda-
sága. Szerk. dr. Farkas Árpád. Kolozsvár, 1944). Ez lett később – az 1946-ban
elkészített – doktori disszertációjának az alapja. Ugyanebben az évben a
Józsa Béla Atheneum szerkesztőségének felkérésére megírja első önálló kö-
35 Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület Kiadója, Kolozsvár.

36 Pap István: A kiművelt fő felelőssége. Korunk 1991. 6. 764–766.
37 Uő: uo.
tetét Baromfitenyésztés a kisgazdaságokban38 címmel. Meglepő, hogy már 1946-

ban az 1945-ös földreform lezajlásának rögzítésére vállalkozik.39
1939 júliusában, amikor az EMGE-hez került segédtitkárnak, az állatte-
nyésztés szakelőadója lett, és így kénytelen volt jobban elmélyülni ebben a
szakágazatban. Következésképpen azokban az években bőven akadt állat-
tenyésztéssel foglalkozó cikke is. Hogy mikor fordult érdeklődése alapve-
tően az állattenyésztés irányába? Úgy tűnik, hogy 1946-ban. Az attól kezdve
írt munkái alapján hívták meg 1948-ban a Mezőgazdasági Főiskola újraindí-
tott magyar tagozatára az állattenyésztéstan tanárának és tanszékvezetőnek.
Közművelődési folyóiratunk Természettudományi arcképcsarnokában Szabó
Attila biológus 1981-ben közel félezer tudományos ismeretterjesztő írásáról
tud,40 a Romániai magyar irodalmi lexikon IV. kötetének szócikke – Cseke
Péter számbavétele alapján – ennél jóval többre becsüli Nagy Miklós ta-
nulmányainak, szakcikkeinek és tudomány-népszerűsítő írásainak számát.41
Simonka László, a Falvak Dolgozó Népe felelős szerkesztője – maga is jó
tollú agrárszakember – harcolta ki 1969-ben, hogy az addig külső munkatárs
ként foglalkoztatott Nagy Miklóst szakszerkesztőként lehessen alkalmazni.
Ezt követően a lap arculata és tartalma is megváltozik. Addig csak riportok,
beszámolók formájában volt szó a mezőgazdaságról. Nagy Miklós szakava-
tottan fogott munkájához, hosszú távú elgondolás alapján. Amit a lap szak-
melléklete, a Mezőgazdasági Útmutató (1971–1974) is bizonyít.
Ebben a mélyreható elméleti tanulmányoktól, a korszerű élettani tudomá-
nyok fejlődéséből következő gyakorlati eredmények felmutatásától a szak-
mai riportokig, konkrét tanácsokig minden helyet kap. Nagy Miklós rendre
bemutatja a hazai kutató- és kísérleti állomásokat. A Mezőgazdasági kutatás
őrhelyei című rovatban sorozatban közli az erdélyi méneseket és méntelepe-
ket bemutató cikkeit. Közzéteszi tudományos eredményeiket és program-
jaikat. Dankanits László saját kutatásaira alapozott, nagyobb terjedelmű
tanulmánya: A foszfor ésszerű felhasználása a trágyázásban. Folyamatosan jelen
van a mellékletben Veress István, Pap István, Sten János. Itt jelenik meg Csá-
vossy György és Mezei Sándor Tud, aki tanul sorozata a szőlőtermesztésről.
Szerkesztői hivatást látott abban is, hogy írásra ösztönözze a termelés-
38 Kolozsvár, 1946.
39 Társadalomtudományi tanulmányok. Bolyai Tudományegyetem Társadalomtudományi Intézete,
1946.
40 Természettudományi arcképcsarnok – Nagy Miklós. Művelődés, 1981. 4. 49.
41 Romániai magyar irodalmi lexikon IV. kötet. Kriterion, 2002. 59–61.
ben dolgozó – akkor még fiatalabb – agrárértelmiségieket. Az ő biztatására

jelentkeznek Brassai Sándor, Jakab Zsigmond, Ferencz Károly, Bódis And-
rás, Szabó Tibor, Farkas Zoltán gazdamérnök, a kutatók közül pedig Varga
András és Sipos György.
Nagy Miklós általában frappáns idézettel vagy megállapítással indítja cik-
keit, úgy írja körül a témát, hogy a laikus is megértse, miről van szó. Kitér
az előzményekre, vázolja az elvárásokat. (Telkesítéssel a korszerű mezőgazdaság-
ban. Korunk, 1974. 928–931.). A múltidézés és a jelenfeltárás mellett távlatokat
jelöl ki (Agrártáj az Aranyos mentén. Korunk, 1974. 12. 1257–1259.). Sok eset-
ben hasznosítja statisztikai jártasságát (Statisztika Svéd módra. Korunk, 1970. 1.
137–138.); Az emberiség kenyere és megújhodó FAO. (Korunk, 1977. 1–2. 108–112.).
Eke és toll címmel megírta a magyarországi és erdélyi mezőgazdasági ok-
tatás, szakírás és könyvkiadás történetét (Korunk Évkönyv, Kolozsvár, 1974.
151–163.). Örökbecsű megállapítása: „Az iskola, a szakkönyv és a szaksajtó
fejlettsége meghatározza a haladás ütemét.” Nagy Miklós mind a három te-
rületen eredményesen munkálkodott.
A Pap Istvánnal írt, három kiadást megért takarmányozástan (A háziálla-
tok takarmányozása: 1956, 1961, 1974.) tankönyvül szolgált, és szolgálhat ma
is, mert a kísérletekre alapozó elméleti megállapításai gyakorlati alkalma-
zásra ma is érvényesek, csupán a technológia változott: a takarmányozás
adagolásában megjelent az automatizálás és a komputeres vezérlés, ami-
ről diákkorunkban még nem is hallottunk. Igaz, hogy megjelentek a premi-
xek, koncentrált és kevert takarmányok, de alapanyaguk ugyanaz maradt.
Ugyancsak Pap Istvánnal közösen írták meg a Bivalytenyésztést (Mezőgazda-
sági és Erdészeti Állami Könyvkiadó, Buk., 1957.). Az állatok fejlődési rit-
musát, a felnőtt állat méreteit biometriai mérések alapján állapították meg.
Tejbemérésekkel következtettek a tejhozamra, mérlegeléssel figyelték a súly-
gyarapodást, a hízékonyságot. Még az állatok viselkedésmódjára is kitértek.
Kiszámították a bivalytartás gazdaságosságát, mint igásállatot is számba vet-
ték, megszabták nemesítésének irányait. Világviszonylatban talán nem, de
Európában az első ilyen mű, s magyarul azóta sem jelent meg más kiadvány
erről a háziállatról.
Rajhona János elismert tejipari szakemberrel – aki a kilencvenes évek-
ben is művelte a szakirodalmat42 – még tejipari iskolai tanárságuk idején
42 Rajhona János: Tejben az egészség és a pénz. Romániai Magyar Gazdák Egyesülete Évkönyve,
Alb Kiadó Bukarest, 1991. 141–142.; Alakítsunk tejszövetkezetet. Romániai Magyar Gazdák Egye-
sülete Jubileumi Évkönyve 1995, 1997.
kiadták a Tej és tejtermékek feldolgozása, vegytana és egyszerűbb vizsgálatait. Ezt

követte 1959-ben – M. Racoviţával – a Tehnologia fabricării produselor lactate
(Tejtermékek gyártásának technológiája), amelyik középiskolai tankönyvül
szolgált. Gyakorlati útmutatóként látott napvilágot A tej kezelése a kollektív
gazdaságokban.43
Egy másik kötete, amelyet még a Falvak Dolgozó Népéhez való „átigazo-
lása” előtt írt: A dombvidéki termelőszövetkezetek üzemági egyensúlya.44 Időköz-
ben már gyűjtötte az adatokat, statisztikai kimutatásokat a következő két
könyve megírására. A kutatómunkája vizsgálódásainak alapján elkészített
elemzés széles körű rápillantás a világ mezőgazdaságára.
Az első – a Pillantás a világ mezőgazdaságára45 – több mint szakkönyv: a me-
zőgazdasági termelésnek a világ különböző tájairól szóló statisztikai elemzése,
összehasonlítása és ebből adódóan az ember élelmezési szintjének dinami-
kus alakulása, a kettő összevetése, valamint az éhezés, a nyomor feltérképe-
zése. Nem csak a szakembereknek szánta. A kötet rengeteg adatot tartalmaz,
mégis olvasmányos, érdekfeszítő. A szerző az előszóban hangsúlyozza: az ol-
vasó az információözön adatainak csak kis részét képes megjegyezni, ezért
nincsen lehetősége összehasonlításokra, elemzésekre. A hatalmas méretű sta-
tisztikai kötetekhez nem juthat hozzá, talán nem is sejti, hogy mi mindent
olvashatna ki az adatokból. Ezért ajánlja fel segítségét:
„Célunk nagyon szerény: bepillantást nyújtani kontinensek, nagyobb táj-
egységek, egyes országok mezőgazdaságába és élelmiszertermelésébe, az
adatok hitelességét illetően tudományos igénnyel, de a sajátos kiemelésében,
az arányok megválasztásában attól a szemponttól vezéreltetve, hogy a kép,
amit az olvasó elé tárunk, minél színesebb, élvezetesebb, a szöveg minél ol-
vasmányosabb legyen. Ezért nem riadunk vissza olyan szélsőségektől sem,
hogy a kookaburráról vagy a krokodiltenyésztésről is írunk, noha ezeknek
vajmi kevés köze van a mezőgazdaság nagy kérdéseihez”.46
A kötet egyik recenzense szerint a könyv népszerűsítő szakirodalom, meg-
írási módját tekintve – dokumentumriport.
Úgy gondolom, hogy a Kriterion Könyvkiadó jól tette, hogy a Korunk
Könyvek sorozatában adta ki a kötetet. Az akkori olcsó árak lehetővé tették,
hogy majdnem minden család megvásárolja a sorozat kiadványait. És aki már
43 Mezőgazdasági és Erdészeti Állami Könyvkiadó, Buk., 1963.

44 1970.
45 Dr. Nagy Miklós: Pillantás a világ mezőgazdaságára. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1975.
46 Uő.: I. m.
a tulajdonának tekintette, az bele is ,,pillantott”. Az másik „dokumentumri-

port”, az Állattenyésztés a nagyvilágban 1978-ban jelent meg.47 Méltó folytatása
az előzőnek. Az állattenyésztésnek, állattartásnak az emberiség élelmezése
szempontjából óriási gazdasági jelentősége van (csupán nagyon csekély há-
nyada a kedvtelésből tartott állat), ezért játszik fontos szerepet az emberi-
ség gondjainak megoldásában. A Föld lakosságának élelmezési válsága és
a környezetszennyeződés, valamint az energiaválság súlyos kérdések, és ne-
hezen megoldhatók. A demográfiai robbanás, a természeti tényezőket figye-
lembe nem vevő rohamos iparosítás, a gépkocsik nagyméretű elterjedése, az
át nem gondolt urbanizáció, az erdők pusztítása, egyes növény- és állatfajok
eltűnése, a talaj kizsarolása, lepusztulása, a biológiai egyensúly megbomlása
a bioszférában – mind-mind elemzésre vár. Hiszen sürgősen helyre kell állí-
tani az ember kapcsolatait a természettel, és azt minél eredetibb állapotban
kell fenntartani. Ezért mutatja be nekünk az ökológiai tényezők szerepét, a
táplálkozási lánc energetikáját, a növénytermesztés és állattenyésztés össze-
kapcsolódását, az állattartás technicizálódását és mindezek lehetséges követ-
kezményeit. Egyik méltatója48 szerint Nagy Miklós mind a két könyvében
az ígértnél többet nyújt az olvasónak, nemcsak egyszerű bepillantást, a té-
nyek felsorolását, de az oksági kapcsolatokra való rávilágítást is, a mezőgaz-
dasági termelés alakulására ható társadalmi-gazdasági tényezők taglalását.
A mezőgazdasági termelés és élelmezés a népesedési, valamint a termény-
kereskedelmi jelenségekkel összefüggésben való tárgyalása lehetőséget ad a
szerzőnek a „globális” jelleg kidomborítására és arra, hogy a kérdés sokol-
dalúságára hívja fel az olvasó figyelmét.”
A Reisz Katalin által készített interjúban arra figyelmeztet a szerző, hogy
„ma inkább mint bármikor, szemünket a világ mezőgazdaságának és állat-
tenyésztésének alakulásán kell tartanunk. Hiszen ebből sokféle következte-
tést vonhatunk le a magunk hasznára. Nem utolsósorban arra nézve: hogyan
alakul egy termelési ág külpiaca?”.49
Egy korábbi interjúban Nagy Miklós a következőket mondja: „Nemcsak
az én pályám bizonyítja (sőt, ez talán kevésbé, mint egynémelyiké a baráti
körömből), hogy nyugdíjasként viszonylagos elszigeteltségben is lehet, sőt
talán jobban lehet tájékozódni a világról, esetemben a világ mezőgazdasá-
gáról, mint a napi feladatok kötöttségétől terhes munkaviszonyban. Ehhez
47 Ceres Könyvkiadó, Buk., 1978.

48 Vincze Mária: Állattenyésztés a nagyvilágban. Korunk, 1979. 1–2. 146.
49 Reisz Katalin: Az ember és az élő világ. Új Élet, 1987. július, 14.
pedig meg kell találni az útját-módját annak, hogy olyan kiadványokhoz jus-
son az ember, amelyek hitelt érdemlően tájékoztatnak. Én – főként szemé-
lyes kapcsolatok révén – hozzájutok annyihoz, ami elég, hogy lépést tartsak
[…] a világ helyzetének alakulásával”.50
Az olvasáson kívül más hírforrása is volt, például napi „sétái” (Honvéd
utcai lakásáról gyalog jött a központig, és ment haza a család ügyeinek in-
tézése és rendezvényeken való részvétel okán) alkalmával rengeteg ismerőse
közül egy-kettővel mindig találkozott, és jó értelemben alaposan kifaggatta
őket a körülöttük történtekről (magam is számos esetben voltam „szenvedő”
alanya).
A szerző leszögezi: „az olvasónak tudomásul kell vennie, hogy adataink
csak a leírás pillanatában érvényesek, mert korunkban a változások olyan
gyorsan követik egymást, hogy a könyvkiadásban szokásos átfutási idő eleve
kizárja azt, hogy a kézirat összeállítása során gyűjtöttek közül néhány ne
avuljon el”. Ebből kiindulva a megjelenéskor aktuálisnak tűnő, érdekfeszítő
műveknek már csak a stílusa élvezhető, gyakorlati szempontból elévültek.
Annál időtállóbb utolsó megjelent kötete, a dr. Nagy Béla és dr. Szabó Fe-
renc gyakorló állatorvosokkal közösen írt Háziállataink egészségvédelme. Sajnos
itt is, mint a diktatúra idejében minden téren, érvényesültek a korlátozások.
Az előszóban a szerzők kénytelenek magyarázkodni: „Kötetünk a terjedelmi
korlátozások miatt az állategészség-védelem néhány kisebb területét, mint
például a pata- és csülökápolás, a sebészeti beavatkozást igénylő bántalmak
stb. nem öleli fel, s a fertőző betegségeknek szentelt terjedelem is kisebb,
mint amilyent azok jelentőségénél fogva érdemelnének […] (mivel) járvá-
nyosokkal az állategészségügyi hatóságuk úgyis hivatalból foglalkoznak.”
Ezt a könyvet mindenképpen hasznosan forgathatják, olvashatják a mai
gazdálkodók, állattartók, -tenyésztők is. Első fejezete a legmegszívlelendő:
a környezeti tényezők fontosságával, az optimális feltételek megteremtésé-
vel, a táplálkozással, valamint a szaporodás egészségtanával foglalkozik. Ha
egészséges környezetbe helyezzük állatainkat, nagyobb az esély, hogy elke-
rüljük a megbetegedésüket! A kórokozók által előidézett és a parazitás meg-
betegedéseknél a helyzet ma is változatlan. A kóroktan, tünetek, kórbonctan
leírásai maradandóak, csupán a gyógykezelés módja, illetve a mind újabb
és eredményesebb gyógyszerek bevetése hatékonyabb kezelést eredményez.
A tudományos eredményeket követni kell, az új gyógymódok és gyógysze-
rek megismerésében lépést kell tartani.
50 Beke György: Mindig a szakma és az emberek mellett. A Hét, 1983., 33. 9.

Nagy Miklós még sok mást is „művelt”: szerkesztőségi tagja a Romániai

magyar irodalmi lexikonnak és a Kriterion Kis Kalauz című tudományos is-
meretterjesztő sorozatának.
Még nem szóltunk a szakírás másik vetületéről, a magyarra fordított, „ma-
gyarított” művekről. Mert ha nem volt más tennivalója, elvállalta a fordítói
munkát, vagy önszántából ajánlotta fel szolgálatát, csakhogy több szolgála-
tot tehessen a gazdatársadalom érdekében, több jó és szükséges szakkönyv
kerüljön a gazdálkodók, a nagyüzemeket vezető szakemberek kezébe. 22 kö-
tetet fordított főleg románból és kevesebbet franciából. Ezek közül kiemel-
kednek a következők: Gh. Gh. Moldoveanu: Lótenyésztés. MEÁK, Buk., 1954.;
M. Dobrovici: Az állattenyésztés ellenőrzése. MEÁK, Buk., 1958.; D. Costescu:
Szarvasmarhatenyésztés. MEÁK, Buk., 1958.; M. Vlăduţ–Bujor Mănescu: Me-
zőgazdaságtan. Tankönyv a VI. osztály számára. Editura Didactică și Peda-
gogică, Buc., 1979.; A. Miculescu: A mezőgazdasági termelés koncentrációja és
szakosítása (Tóth Piroskával). Ceres Könyvkiadó, Buk., 1975.
A hetvenes években – a még gyermekcipőben járó Román Televízió ma-
gyar nyelvű adása szerkesztőségének felkérésére – az ország több helysé-
gében készített riportot önállóan vagy Csáky Zoltán forgatócsoportjával.
A többnapos kiszállásoktól zord időben sem riadt vissza. Műsorait úgy vár-
tuk a képernyő előtt, akárcsak Pap István dálnoki jelentéseit. Nagy Miklós
értett ahhoz, hogy helyzetfeltárásában eljusson a kívánt mélységig, és ráta-
pintson a lényegre. Vajon megtalálhatók az akkori dokumentumértékű film-
szalagok vagy videokazetták?
A Háziállataink egészségvédelmének megjelenésétől a Nagy Miklós hirtelen
bekövetkezett haláláig még hátravolt hét év. És Ő továbbra is dolgozott,
rendszeresen közölt. A Falvak Dolgozó Népében 1985–1988 között közreadta
a Kistenyésztők, kisállattenyésztők című sorozatát. Dr. Nagy Miklós 70. szüle-
tésnapja ürügyén51 Cseke Péter – másokra hivatkozva – felkéri az ünnepel-
tet, írná meg pályája emlékezetét és az erdélyi gazdálkodás történetét. Talán
ezeket is elkezdte, talán el is készült egy-két fejezet. Feltételezem, hogy lenne
még kiadásra érdemes kézirata akár egy kötetre való, vagy megvan egy ki-
adatlan kötete is. Vajon hol kell folytatni az általa megkezdett Mezőgazda-
sági lexikont?
Tehát ha begyűjtenénk a termést, még lenne mit olvassunk Nagy Miklós-
tól. Csak azután beszélhetnénk az egész életművéről. Egy bizonyos: Nagy
51 Cseke Péter: Akit igazolt az idő. Gondolatok dr. Nagy Miklós 70. születésnapja ürügyén. Falvak Dol-
gozó Népe, 1983. 20. 14.
Miklósnak nehéz sorsa ellenére is fokozatosan felfelé ívelő, kivételesen ered-

ményes, gazdag életpályában volt része, amit a többi, már felsorolt erényei
mellett kitartásának tulajdoníthatunk.
Mi, idősebb és fiatalabb munkatársai munkásságán kívül kitüntető barát-
ságáért is hálásak vagyunk, és tartozunk emlékének azzal, hogy lehetőleg
teljes életművét feldolgozzuk. Adjon Isten ehhez erőt és egészséget azok-
nak, akik ezt a munkát felvállalják.
SOMAI JÓZSEF
Nehéz sors,
kivételes eredmények
Tordán román középiskolát végzett (1930), a kolozsvári Mezőgazdasági In-

tézetben agrármérnöki oklevelet (1935) és állattenyésztő mérnöki szakképesí-
tést (1936) szerzett. Pályáját és későbbi szakirányultságát mélyen befolyásolta
Tordának és vidékének magyar hetilapja, az Aranyosvidék, pontosabban annak
társadalmi és közgazdasági melléklete. Ugyancsak lényeges volt, hogy az Er-
délyi Gazdasági Egylet támogatásával eljutott a nyugati országokba: Dáni-
ába, Németországba és Svédországba, ahol megismerkedett a népfőiskolai
és mezőgazdasági szaktanácsadó intézményrendszerrel, a kisegítő agrárszö-
vetkezeti hálózattal és a legkorszerűbb növénytermesztési és állattenyésztési
eljárásokkal, az agrártudományok korabeli eredményeivel. Ez a tanulmá-
nyút tette lehetővé, hogy részt vegyen az 1937-es tejgazdasági világkongres�-
szuson Berlinben. Hazajőve az EGE – 1939-től Erdélyi Magyar Gazdasági
Egylet (EMGE) – titkára lett, az állattenyésztési ügyosztály vezetője. A máso-
dik világháború után néhány évig még kedvez számára a szerencse: a Bolyai
Tudományegyetem Közgazdasági karán megvédi az erdélyi szarvasmarha-te-
nyésztésről írt doktori dolgozatát (1946), kinevezik a kolozsvári Mezőgaz-
dasági Intézet magyar tagozatának előadótanárává, de EMGE-beli múltjára
hivatkozva hamar megfosztják állásától. Ezt követően életének egyik legne-
hezebb szakasza következett (1949–1962): államosítás, kisajátítás, állástalan-
ság, mígnem középiskolában, illetve technikumban kapott állást. Ahol még
csak nem is a szakmájához közel álló tantárgyakat oktathatta. A mezőgaz-
daság szövetkezetesítése befejezésekor Széken találta magát (1962−1964),
majd Györgyfalván (1964−1969). Felkészültségéhez és szellemi alkatához
méltóbb munkakörbe újólag csak 1969-ben került, amikor a Falvak Dolgozó
Népe mezőgazdasági rovatának vezetésével, illetve annak – általa kezdemé-
nyezett – Mezőgazdasági Útmutató című mellékletének szerkesztésével bízzák

meg.
Nehéz sorsa ellenére kivételesen eredményes, gazdag életpályát tudhatott
a magáénak, amelyet szellemi/szakmai erényei mellett kivételes emberi ki-
tartásának tulajdoníthatunk.
Pályájának kilencéves EMGE-korszaka tette nevét Erdély-szerte ismertté,
amikor is a téli tanfolyamok szervezésével, a mezőgazdasági szakírás műve-
lésével és különböző gazdasági akciók lebonyolításával végzett közhasznú
tevékenységet. A rétek és legelők gondozása, szakaszos kihasználása, a cél-
szerű takarmánytermesztés, -konzerválás, -tárolás, új takarmánynövények ter-
mesztése, a silókukorica bevezetése, silóépítések lebonyolítása, az állványos
szénaszárítás, legelő-mintagazdaságok létrehozása, új típusú gazdasági épü-
letek tervrajzainak elkészítése, magas hozamú tenyészállatok beszerzése és
terjesztése, kiosztása, tenyésztő társulások létrehozása, a szakszerű tenyész
állat-kiválogatás és törzskönyvezés bevezetése tartozott hatáskörébe.
Az EMGE centenáriumára megjelent Erdély mezőgazdasága című tanul-
mánykötetben (1944) ő írta a szarvasmarha- és bivalytenyésztésről szóló
fejezetet. A Bolyai Tudományegyetem Társadalomtudományi Intézete ki-
adásában megjelent gyűjteményes kötetben elsőnek dolgozta fel az 1945-ös
román agrárreform erdélyi vonatkozásait (1946). A Józsa Béla Athenaeum
Hasznos Könyvtár sorozata az ő baromfitenyésztési kézikönyvével indul
(1947). A Pap Istvánnal közösen írt, több kiadást megért művei, A háziállatok
takarmányozása (1956) és Bivalytenyésztés (1957) ma is alapvető forrásmunkák.
Életpályájának csúcsteljesítménye a világ mezőgazdaságára kitekintő
könyvtípus megteremtése. Az erdélyi valóság kérdéseit olyan korszakban
helyezte világösszefüggésekbe, amikor az ország mezőgazdaság-politikájá-
ban éppen a világgazdaságban zajló folyamatok tudomásulvétele hiányzott.
Bár sokáig nem járhatott külföldre, s nem dolgozhatott a tudományos isme-
retszerzést elősegítő munkaközösségben, a Pillantás a világ mezőgazdaságára
(1975) és az Állattenyésztés a nagyvilágban (1978) című kötetei mégis a tudo-
mányos igényességnek eleget tevő sikerkönyvek lettek.
SZÁSZ ISTVÁN TAS
A sziklaszilárd
megbízhatóság példája
Dr. Nagy Miklós nevét hallva, róla olvasva, férfias vonásait, utánozhatat-
lan hangját idézve mindenkor a szeretet és tisztelet érzése járja át belsőmet.
Ugyanakkor nehéz idők emlékei is felidéződnek, meg beszélgetéstöre-
dékek a család válságos pillanataiból. Ilyenek, hogy: Miklós is azt mondta;
Miklóssal is meg kell beszélni; Miklós véleménye mi erről? Stb.
És látom őt, az egykoron, még születésem idején, sőt már előtte is Hitel-
csoportbélit egészen kis gyermekkoromban házunk dolgozószobájában ülvén
„dörmögni”, számomra érthetetlen, de jól látható módon nagyon komoly
dolgokról apámmal, aki a „felszabadító” felvinci román ezredes (nevét nem
írom le ma sem) által később eltulajdonított berendezéshez tartozó íróasz-
talnál ül véle szemben.
Aztán az utcán szaladozván a majdnem szomszédos Tusa villa orgona
sípra emlékeztető kerítésén húzva botomat „muzsikálok”, vagy a közeli busz
megállóban a hetesre várva mesélnek nekem régi szép együttlétekről szüleim.
Mesélnek, mert a barátság Nagy Miklós feleségének, Tusa Lilinek szüleivel,
Tusa Gáborékkal, amolyan ősi kapocs volt, amiről az idő kegyetlen rostáján
fennmaradt régi képek is tanúskodnak.
Érdekes epizódként fedezem fel apám emlékiratában, hogy amikor közvet-
lenül a második bécsi döntés előtt bevonultatják román katonai szolgálatra,
Botoșani-ban összetalálkozik a Nagy testvérekkel. Ezt írja: „Mikor a Botoșani-i
kirakó pályaudvarra megérkeztünk, a körülményekhez viszonyítva elegáns urak, sőt
tisztekként, ekkor rakodott ki egy másik munkásvonat. – Kit látnak szemeim: a két
Nagy testvért, Nagy Miklóst és Nagy Lacit. Szomorúan ugrottak le a marhakocsiból,
kevésbé elegáns körülmények között, hátizsákos közlegényként.”
Aztán hamarosan jön a második bécsi döntés. Apám és Nagy Miklós egy
intézmény, az akkor már közel százesztendős EMGE keretei között dolgozik.

Az EMGE sajnos kettészakadva éli életét. Északon jelentős fejlődést felmu-
tatva, délen hatalmas nyomás alatt. Nagy Miklós ezenközben EMGE-titkár
(1941-ig), aztán ügyosztályvezető titkár (1944-ig).
Zajlanak a háború szörnyű évei, és bekövetkezik az újabb impériumváltás.
A békeszerződés nyomása alatt szerveződő Bolyai Egyetem oktatóinak
karába apám is bekapcsolódik. Diákjait gyakorlati oktatáson is gyakran fo-
gadja az EMGE valamely mintagazdaságában vagy az intézményben.
Ebből az időszakból származik a következő – minket Nagy Miklós vonat-
kozásában érdeklő – feljegyzése az egyetemről: „Közölték velem, hogy két-há-
rom agrármérnököt, akit arra érdemesnek tartok, hajlandók doktorrá avatni. – De
az idő nagyon rövid, s azután nincs doktorálás. Hogy az új rend hogyan alakul, az
nagyon bizonytalan, tehát siessek az ajánlással. Ezekben a napokban van arra ki-
látás, hogy Szövérdi Ferenc és Nagy Miklós kedves barátaim hazatérnek Magyaror-
szágról. Elhatározom, hogy őket ajánlom. Erdély két legműveltebb mezőgazdájának
tartom az általam ajánlott két főtitkáromat. […] A következő héten őszinte örömömre
megjelent Kolozsváron Szövérdi Feri és Nagy Miki is. […] Nyomban értesítettem ba-
rátaimat, hogy rajta, neki a munkának, mely talán hosszú ideig az egyetlen lehető-
ség, hogy a doktori címet elnyerhessék.”
Szüleim két háborút követően és ennél is több részletben vesztették el
vagyonukat, de ezt nem sokat hallottam emlegetni. Annál többet a Hitel
vendégkönyvét, melyet szép díszes kötése miatt rabolhattak el méltatlan
EMGE-beosztottak, netán az ott főhadiszállást berendező oroszok? Mert a
féltve őrzött irodalomtörténeti dokumentumot az intézmény pincéjébe he-
lyezte apám „biztonságba”. Nos, ez sokat tudna mesélni mások mellett Nagy
Miklósról, a Hitel-kör tagjáról is, de mára csak az apám által a háború után
Vita Sándor számára emlékezetből összeírt gépelt lista maradt meg. Rajta
Nagy Miklós nevével is.
Nagy Miklós ekkor már főtitkár, ama 1947-es közgyűlésig, gyakorlatilag
az ekkor már 103 éves csodálatos magyar érdekvédelmi intézmény kivégzését
megelőző, utolsó előtti pillanatig. Mert pontosan még azt sem tudni, mikor
is szűnt meg a 800 000 erdélyi magyar paraszt sorsát egyengető csoda, csak
azt, hogy a műveletet a Magyar Népi Szövetségre bízták, s hogy abban ő –
sokan másokkal ellentétben – nem vett részt.
Természetesen tudom, hogy azok a mások csak részben voltak hatalom-
vágytól vezéreltek, a legtöbbje megtévesztett lehetett, akik abban a hitben
éltek, hogy majd a proletár internacionalizmus megoldja gondjainkat. S ez
A sziklaszilárd megbízhatóság példája 261
nem is volt csoda a 126 nap vagy, ahogy még mondták, az „Észak-erdélyi
Köztársaság” rövid időszaka után.
Amikor a nevét nem vállaló újságíró a Világosságban (1947. június 21.) meg-
írta az apám „kivégzését” jelentő hazug cikket (Szász István, az EMGE alelnöke
visszaélt a demokrácia bizalmával […] Távozzék az EMGE éléről) annak nyomdába
kerültével egy órában küldött apámnak Antal Dániel egy álságosan barátsá-
gos levelet, melyben lemondásra biztatta nagy jóindulattal, s melyet melléke-
lek. Azóta a cikkíró nevét is tudom, de halála előtt nagybetegen bocsánatot
kért, s apámnak megígértem, hogy soha nem hozom nyilvánosságra, csupán
annyit, hogy főszerkesztői megrendelésre írta, amit írt.
Tudom, hogy utolsó pillantban Nagy Miklós még segített apámnak egy
búcsú EMGE-kiállítás megrendezésében (június 28.), arra is emlékszem,
amint elvitte a Kukoricatörők című Daday-képünket, s az emlékirat szerint
ez indította a kiállítást. (A képet éppen most restaurálja a kiváló Szentkirá-
lyi Miklós – a Mezőség szülöttje – az általam átmentett anyagból létesített
Hitel Múzeum-galéria számára.)
Nyilvánvalóvá vált, hogy elérkezett a vég. A „Szászok” (nem rokonok) –
vagyis Szász Pál elnök és Szász István ügyvezető alelnök – megbeszélték,
hogy a közgyűlésen röviden lemondanak. Az emlékirat ezt is pontosan rögzíti.
Apám ekkor az itt mellékelt nyilatkozatot tette, s azt nem véletlen, hogy
tanúként két hűséges főtitkárával íratta alá. Egyikük Nagy Miklós volt.
Úgy tudom, hogy 1945-ben egy utolsó szerény Erdélyi Gazdát még összeál-
lított Kós Balázs, s hogy Nagy Miklós (Grecu Serafim társszerzővel) Az édes
cirok termesztése és feldolgozása című kötetét is kiadták. A többi „néma csend”.
Csak más magyar érdekvédelmi szervezetek felszámolásával együtt emlékez-
nek róla, részletek nélkül.
Bár nem Nagy Miklóssal kapcsolatos, de a történethez hozzátartozik, ezért
itt kell megemlítenem, hogy amikor apám az átadást követően végleg el-
hagyta az EMGE épületét, összetalálkozott Balogh Edgárral és Csőgör La-
jossal. Mint már említettem, apám közben már a Bolyai Egyetem kinevezett
tanára volt.
Csőgör karon fogta az „amerikai reakcióval szervezkedőt”, és előrement
vele. Elmondta, hogy Edgár nagyon kellemetlenül érzi magát, és megnyug-
tatta apámat, hogy egzisztenciálisan semmi oka a szorongásra, mert őt az
egyetemi státusa védi. A Jókai utcáig mentek együtt, és nyugtatgatta – fel-
tehetően nem túl nyugodt hangulatban levő – barátját.
Ahogy Csőgör Lajos akkor (és nem utoljára) mellette állt, úgy maradt
mellettünk barátságával és szeretetével Miklós bácsi apám nehéz éveiben,
egészen haláláig (1973). Gyakran hallhattam komoly elemző beszélgetései-

ket, melyeknek tartalmát az idő szelei elhordták, de mégis nagyon sok lehet,
ami belém épült.
1977-ben történt áttelepülésünk (mely az etnikai tisztogatás egyik iskola-
példája lehetne) után aztán én állhattam, amennyire tőlem telhetett, az utá-
nam érkező fia, kollégám és barátom, dr. Nagy Gábor mellé.
Kolozsváron jártomban mindig megkerestem Miklós bácsit, és beszámol-
tam neki „lírai sebész” barátom lelkiállapotáról. Emlékszem, amint szép férfi-
arcán egyszer legördült néhány könnycsepp. Nem azért, mert rossz híreket
hoztam volna, hanem mert a fiú lelkiállapotát elemezvén egyetértett velem
abban, hogy mardosó kínjainak tömören megfogalmazható oka a transz-
szilvanizmus halála. Mindketten tudtuk, hogy ehhez három nemzet akarata
kellett volna, s azt is, hogy sok mindenre hozhatott volna megoldást, de bese-
perték az utópiák papírkosarába. A három nemzetből egy már elmondhatta
magáról, hogy rajta beteljesült Európa első etnikai katasztrófája, a másik ott
állott az egyedüli ellenségkép szerepében a harmadik számára, melyet a bi-
zantin xenofóbia, a túl nyertes neurózisa és a diktatúra ezt jól használó ra-
vaszsága mérhetetlen távolságban tartott minden ilyen gondolattól.
Amiként az apa nevelte fiú, a vélem őszülő barát, úgy Miklós bácsi is tudta
és vallotta ezt, s az egykor volt Hitel-estek, a nagy Kós Károly-i beszélgeté-
sek emléke is jelen volt, amikor alágördültek azok az őszinte gyöngyszemek.
Nagy Miklós aztán – komoly örökséget hagyva maga után – elment kö-
zülünk, de számomra (is) megmaradt olyan példaképnek, amelyre ismeret-
len mélységekbe zuhanó világunkban sokszor és sokaknak lenne szüksége.
Leányfalu, 2015. június 21.
IV.
VÁLASZOK
BEKE GYÖRGY
KÉRDÉSEIRE
( 1973, 1983)
A Barangolások Erdélyben nyolc megjelent és két kéziratban hátrahagyott köte-
tének szerzője, anyaggyűjtései során számtalanszor találkozott Nagy Miklóssal. Ko-
lozsvári délutánokon, februári könyvhónapok alkalmával, máskor meg portyázásai
során. A sorozat 7. kötetében például feljegyzi, hogy az EMGE egykori vezető embere
a nyolcvanas évek elején is otthon érezhette magát a Nagy-Homoród mentén, mert-
hogy itt még nem fakultak ki teljesen a két világháború között megalapozott szakisme-
retek. Mert itt még tudják, hogy a gazdálkodás fontos, sok tudást és nagy szorgalmat
igénylő foglalkozás. Milyen élményekkel tért haza Homoródszentmártonból? – kér-
dezte egyik alkalommal. „Mint harminc-negyven évvel ezelőtt” – hangzott Nagy Miklós
válasza. Meglepte az emberek érdeklődése, figyelme. Vagyis: értelme van a munká-
jának, az életének.
A mezőgazdasági szakírásról
Kedves dr. Nagy Miklós, hány szakkönyvet írt eddig?
Miért fontos ez? Tudtommal Lampedusának A párducon kívül nem je-

lent meg regénye, de ez világsiker lett. Igaz, hogy én sokkal többet írtam,
de ezek szűkebb körben terjedtek el. Egyébként a szakkönyvkiadás szem-
pontjából a fordítások, tudományos ellenőrzések, lektorálások, szöveg-ös�-
szehasonlítások terén végzett munkám talán hasznosabb volt, mint eredeti
köteteim megírása.
Kezdjük tehát kicsit régebbről. A két világháború között ki adta ki a mezőgazdasági

szakkönyveket? Milyen volt ennek az irodalomnak a jellege (kikhez szólt), a népsze-
rűsége (elterjedése), a visszhangja és a haszna?
Ennek a korszaknak a magyar nyelvű mezőgazdasági könyvkiadása na-

266 válaszok beke györgy kérdéseire
gyon szegényes. Alig néhány kisebb, népszerűsítő, ismeretterjesztő köny-

vecske jelenik meg, főként az EMGE Gazdaköri Könyvtára, a Magyar Nép
Könyvtára és a Hasznos Könyvtár kiadványaiként. Ezek azonban általában
nagyon népszerűek voltak a kisgazdák körében, akikhez elsősorban szól-
tak. Tankönyvként is használták a két világháború között létesült felekezeti
téli gazdasági iskolák Nagy Endre–Szász Ferenc (egy későbbi, nagyenyedi
kiadásban: Nagy Endre–Veress István) Gazdatudományát. A jelzett időszak-
ban sokkal fontosabb szerepet játszott a mezőgazdasági ismeretek terjesz-
tésében az időszaki sajtó. Ilyen sajtótermék − változatos arcéllel − ebben a
korszakban elég sok jelent meg (volt, amikor tíznél több), de a kifejezetten
mezőgazdasági ismeretek terjesztéséből kétségtelenül az Erdélyi Gazda vette
ki leginkább a részét, bár a többiek (főként az Erdélyi Barázda Marosvásár-
hely környékén, a Kertgazdaság Erdély-szerte, a Méhészeti Közlöny főként Ko-
lozsvár környékén) is derekasan hozzájárultak ehhez.
Ioan Bucurral három „rétegre” osztottuk a mezőgazdasági szakkönyvek olvasóit. Ez

a csoportosítás a magyar olvasókat tekintve is érvényes?
Helyzetünkből következik, hogy a Ceresnél magyarul megjelenő kötetek

zöme a − szakmai felkészültség szempontjából − középrétegeknek szól. Ez
is az ökonomikus megoldás, mert az ilyenekből még a főiskolai végzettségű
olvasó is − sok esetben bőven − meríthet, de az alacsonyabb szakképzett-
ségűt sem riasztja elvontságával, „szárazságával”. De a kérdésre szeretnék
még visszatérni, ha nem is lesz ilyen kérdése, mert a sokszázezres termelőszö-
vetkezeti tagság szakismereteinek gyarapítása megkívánja, hogy a nagy pél-
dányszámú tömegkiadványok problémájával alaposabban szembenézzünk.
Tapasztalatai szerint a hazai magyar agrárszakemberek (mérnökök, technikusok) ol-

vasnak-e, képezik-e magukat? Van-e konkrét hasznuk abból, ha olvasnak?
Embere válogatja. Jártam nem egy olyan agrármérnök, állattenyésztő mér-

nök, állatorvos lakásán, de középfokú képzettségű technikus otthonában
is, ahol a magyar nyelvű szakirodalom színe-javát megtaláltam (mondjuk
az agrártörténeti munkák kivételével). De a keveset olvasók tábora sem le-
becsülendő. És sokszor feltettem a kérdést − magamnak is, másoknak is −,
vajon miért olyan mérsékelt egyesek érdeklődése szakmájuk irodalma iránt?
Azt hiszem, nem járok messze az igazságtól, ha úgy vélem, ebben a mező-
gazdaságunkban érvényben lévő előléptetési rendszer is ludas, amennyiben
nem ösztönzi eléggé a tudás gyarapítására irányuló törekvéseket. Meglehe-

tősen gyakran találkozunk ezért a terepen dolgozó szakembereink között
az „ahogy esik, úgy puffan”-szemlélettel. A téeszekben, állami gazdaságok-
ban, mezőgépészeti egységekben dolgozók rendkívüli elfoglaltsága talán
magyarázatul szolgál arra is, hogy miért törekednek olyan kevesen tudomá-
nyos fokozatok elérésére, amihez − mindenekelőtt − sokat kellene olvasni, a
szakterület elvontabb, elméletibb kérdéseivel is foglalkozni.
De talán ha bőkezűbben tennők eléjük a vonzóan megírt, jó szakkönyve-
ket, gyökeresen megváltoztatnák a könyvterjesztésben uralkodó szemléletet,
akkor többen válnának rendszeres olvasóivá a szakirodalomnak is.
Szeretném, ha felvázolná, miként alakult a romániai magyar mezőgazdasági szak-

könyvek kiadása az utóbbi három évtizedben.
Ezt inkább megkérdezhetné Szalay Andrástól, hiszen ő 1953 óta a mező-

gazdasági könyvkiadásban dolgozik. De annyit én is elmondhatok, hogy két
ismérv szerint is hullámzó volt: a megjelent címek számát illetően is, az ere-
deti munkák és a fordítások arányát illetően is.
Az 1957-es termés rekordnak számítható: 48 cím, amiből 21 eredeti; de ezek-
ben a számokban benne vannak a tömegoktatás célját szolgáló könyvecs-
kék is. Ezt követően túlsúlyba kerültek a fordítások. Az kétségtelen, hogy
az utóbbi 24 évben − a szakkiadó fennállása óta − a magyar nyelven megje-
lent szakkönyvek száma sokszorosan meghaladja a két világháború között
megjelentek számát.
Mi az, amit a kiadó jobban végezhetne?
Kinek a nevében válaszoljak? Én nem képviselek sem kiadót, sem szer-

kesztőséget, tehát mások nevében nem nyilatkozhatom. De a magam véle-
ményét szívesen elmondom, abban a reményben, hogy azzal a Ceres is, a
könyvterjesztő is egyet fog érteni, hiszen közös érdekünk, hogy sok jó me-
zőgazdasági szakkönyv kerüljön minél több kézbe.
Ha valaki átnézi a 24 év alatt megjelent címeket, megállapíthatja, hogy
két témakör szinte teljességgel hiányzik: a világgazdaság és az agrártörté-
net. De magyarul mezőgazdasági tájmonográfia és életrajzi mű sem jelent
meg (gondolok például előbbiek között olyanra, mint Benkő Samu Muro-
kországa, vagy a Terra Nostraban megjelenő tanulmányok, utóbbiak közül
mondjuk Konopi Kálmán, Budai Domokos stb. életét és munkásságát be-
mutató írásra). Az eddig megjelent művek túlnyomó többsége ugyanis ter-

mesztés- és tenyésztéstechnikai tárgyú volt, ami érthető is, tekintettel arra,
hogy a kiadó létesítésekor az ilyen munkákban nagy hiány volt a könyvpia-
con. De most már tovább lehetne lépni.
Ehhez hasonló a helyzet a világ mezőgazdasági szakirodalmának a tekin-
tetében is. Én ötödfél évtizede vagyok boldog tulajdonosa egy akadémiai
német szakfordítói igazolványnak, de a mezőgazdasági könyvkiadásban még
egyszer sem hasznosíthattam azt. Tudtommal angol vagy francia műveket
sem fordíttattak magyarra, de orosz eredetiket is csak román közvetítéssel.
És ha már a fordításoknál tartunk, azt sem árt megjegyezni, hogy nagyon
csekély a száma azoknak az eredetileg magyarul megjelent, hazai szerzők-
től írt könyveknek, amelyeket románra lefordítottak volna. Pedig − nyugod-
tan állíthatom − jó szakfordítókban nincsen hiány a Ceres berkeiben sem.
A kiadói tervek összeállításához, az igénylendő példányszámok megálla-
pításához hasznos segítséget nyújthatna egy olyan, külső munkatársakból,
nevesebb szakemberekből álló konzultatív bizottság, amilyen egy korábbi
korszakban már működött a kiadó kolozsvári fiókja mellett.
És − amint már említettem − komoly megfontolás tárgyává kellene tenni
a szakképzetlen és csekély szakképzettségű olvasók jelentős rétegének szóló
ismeretterjesztő, szakmailag differenciált tematikájú, világos, közérthető
nyelvezettel, olvasmányosan megírt könyvecskék sorozatos kiadását. Nem
a brosúrakorszak visszatértét szorgalmazom, de tudomásul kell venni, hogy
azóta nagyot lépett a mezőgazdasági tudomány s az új ismeretek terjesztése
ma — tudományos-műszaki forradalomban élünk! − nagyon is időszerű. Ha
vonzó külsővel, színes nyomással jelennének meg ezek, az persze nagymér-
tékben fokozná népszerűségüket. Elég gyakoriak a kiadónál a „csúsztatá-
sok”. Például Csávossy György Híres erdélyi borvidékek című kötete 1974 óta
szerepel a kiadói tervben, de megjelenése még mindig várat magára.
Tud-e elkészült, megjelenését váró magyar szakkönyvről?
Tudok. A sajátom. De akadhat más is, amiről nem tudok.
Meg tudná-e mondani, miért nem írnak a mai szakemberek? Szükséges-e ez ahhoz,
hogy tovább képezzék önmagukat?
Nem lehet állítani, hogy nem írnák. De kevesen. Azok a kevesen viszont
elég gyakran. Akik viszont írhatnának, de nem (vagy csak kivételesen) írnak,
két kategóriába sorolhatók. Az elsőbe a mezőgazdasági termelő egységek-

ben dolgozók tartoznak. Ezek – legalábbis ilyen irányú tapogatózásaim sze-
rint – azért nem írnak, mert „mindenesi” minőségükben nem érnek rá, de
attól is félnek, hogy stílusuk nem lesz versenyképes a hivatásos szépíróké-
val. (Persze, ezt senki nem is várhatná tőlük el.) Ezért gátlásosak. Ez nagy
kár, mert így az írásra vállalkozók köre nagyon leszűkül. A második kategó-
riába az a számbelileg nagyon szerény, de szellemi potenciál szempontjából
jelentős gárda tartozik, akik kísérleti állomásokon, kutatóintézetekben, fel-
sőoktatásban, szakágazati igazgatásban stb. dolgoznak. Ezeknek túlnyomó
többsége szívesebben közöl románul, mert tudja, hogy így szakirodalmi mun-
kássága könnyebben leszűkül. A második kategóriába az a számbelileg na-
gyon szerény, de szellemi potenciál szempontjából jelentős gárda tartozik,
akik kísérleti állomásokon, kutatóintézetekben, felsőoktatásban, szakága-
zati igazgatásban stb. dolgoznak. Ezeknek túlnyomó többsége szívesebben
közöl románul, mert tudja, hogy így szakirodalmi munkássága könnyebben
„nyilvántartás kerül”, a hazai szakköröök inkább tudomást szereznek róla.
Nagy Miklós mezőgazdasági szakíró mit ír most?
– A válaszokat a riporter kérdéseire. A többi – műhelytitok. Vagy önvé-

delmi elzárkózás? Egy biztos: önéletírással nem fenyegetem a könyvpiacot!
Mindig a szakma
s az ember mellett
Egy régebbi sajtóbeszélgetésünkön, jó öt esztendővel ezelőtt, mikor A Hét hasábjain

a romániai magyar mezőgazdasági szakirodalom helyzetét tekintettük át, jövendő
terveidről kérdezve, félig tréfásan, vagy inkább ironikusan azt felelted: „Egy biztos:
önéletírással nem fenyegetem a könyvpiacot!” Ígéreted, sajnos, be is tartottad. Pedig
gazdag életpályádon olyan tapasztalatokat szerezhettél, amelyek semmiképpen sem
maradhatnak „egyéni tulajdonodban”. Voltál tanár középfokon és főiskolán, gyakorló
gazdamérnök és mindvégig mezőgazdasági szakíró, egyik legjobb ismerője vagy a haj-
dani EMGÉ-nek, a gazdaköri életnek. Tehát, ha önéletírásod – eddigelé – el is ma-
radt, most, hetvenedik éved betöltésekor, úgy érzem, közös érdeklődés igényli, hogy
miután egyébről szóltál, annyi szépet és hasznosat mondtál el másokról, önmagadról
is vallomást tégy. Tehát: tordai születésű vagy, városi gyermek voltál, miért válasz-
tottad mégis az agrármérnöki pályát, amely akkoriban, jó ötven esztendővel ezelőtt,
nem volt olyan gyakori, mint manapság?
Amikor pályát választottak velem – mert nem én választottam –, a mező-

gazdaság volt a nemzetgazdaság legfőbb ága. Mindkét nagyapám gazdál-
kodott is, de tizennégy unokájuk közül egyik sem választotta életpályának a
földművelést, a családi nagytanács tehát úgy vélte, hogy lennie kell egy agrár-
főiskolai oklevéllel rendelkező unokának is a családban, s mert – egy más
pályára már elkötelezett unokaöcsém kivételével – én voltam a legfiatalabb,
volens, nolens agrármérnök (is) lettem. De ez nem volt ritkaság akkoriban,
s bár statisztikailag nem tudom igazolni, merem állítani, hogy az egyetemi
és főiskolai hallgatók összlétszámához viszonyítva az agrárfőiskolai hallga-
tók aránya nem volt kisebb akkor, mint most. Az viszont igaz, hogy az első
éven évfolyamtársaimnak 52 százaléka nem erdélyi illetőségű volt, magyar
anyanyelvűek pedig éppen csak ketten maradtunk – az induló hatból – az
első év végére, akárcsak a német anyanyelvűek.
Milyen volt első találkozásod – a főiskola után – a gazdálkodás gyakorlatával, a gaz-

datársadalommal? Hogyan jellemeznéd az agrármérnök akkori helyét, szerepét egy

faluban, egy megyében, egyáltalán? Milyen munkahelyeket kínál a diploma: ura-
dalmi intézőit, állami tisztviselőit a mezőgazdasági kamaránál, egyebet talán nem is…
Erre a kérdésre kénytelen vagyok fordított sorrendben válaszolni, mert

így világosabbá válik, amit mondani akarok. A diploma távolról sem csak
uradalmi intézői és állami tisztviselői állás elnyerésére adott lehetőséget, hi-
szen ott voltak a mezőgazdasági szakiskolák, ahol tanár, a főiskolák, ahol
gyakornok vagy tanársegéd lehetett az agrármérnök, de ott volt a kísérleti
állomások hálózata, a vetőmagvizsgáló intézetek, a szaksajtó, a vasútnál
kerttervezői munkakör, a biztosító intézeteknél mezőgazdasági kárbecslői
állások, a ménesekben is néhány állás, de például a tejiparban is jól fogott
az agrármérnöki diploma, természetesen alapos szakosodást feltételezve, hi-
szen élelmiszeripari főiskoláink akkor még nem voltak. És voltak gazda-
sági egyletek is, tanítóképzők is, ahova agrárdiplomásra volt szükség. Olyan
nagybirtok, amely főiskolai végzettségű jószágigazgatót, főintézőt vagy akár
csak intézőt is igényelt volna, nagyon kevés volt, hiszen az 1921-es földre-
form után vagyunk. Az agrármérnökök zöme a szakigazgatásban helyezke-
dett el, amelynek központi, megyei és járási szervei voltak. Falun fehér holló
volt az agrármérnök, így az agrármérnök zöme a faluval csak mint hatósági
személy érintkezett.
És ha megkérdezted azt is, hogy milyen volt első találkozásom – a főiskola
után – a gazdatársadalommal, akkor el kell mondanom, hogy tulajdonkép-
pen nem a gazdatársadalommal találkoztam először, hanem az annak sor-
sát intéző minisztériummal. Még nem voltam állásban, mert katonaévemet
töltöttem, amikor a minisztérium meghirdetett 50 állást. 360-an versenyvizs-
gáztunk Bukarestben erre az 50 állásra, ahol nekem akkor egy élő lélekhez
sem volt kapcsolatom. Egyik fővárosi napilap közölte a legjobb eredményt
elért 50 jelölt névsorát, amiben az én nevem is ott volt, elég jó „helyezéssel”.
De aztán – benyújtott okmányaimmal együtt – kaptam egy hivatalos érte-
sítést, miszerint szerzett jogomat nem érvényesíthetem, mert – úgymond
– nincsen leszolgálva a katonai évem. Így kerültem Csombordra, ahol fize-
tésem ugyan egy ötöde volt az államinak, de az ingyen koszt, bentlakás és a
légkör – főleg ez utóbbi – részben kárpótolt a különbözetért.
Arra egy percig sem gondoltam életemben, hogy intéző is lehetnék. Lelki
alkatom, életfelfogásom erre teljesen alkalmatlan volt, de a szellemi kátyú
sem vonzott, a művelődési életből való kirekesztettség meg éppen elriasztott
attól.
Erdélyben magyar nyelven alighanem előbb folyt mezőgazdasági szakoktatás főisko-

lai, mint középiskolai szinten. Kiknek az érdeméből, hogyan és mikor jöttek létre az
első gazdasági iskolák, köztük a csombordi, amelynek egy ideig tanára voltál?
Ha a történelmi Erdélyről beszélünk, valóban így volt, hiszen csak a nagy-

szentmiklósi Nákó-féle gazdasági iskola létesült korábban, mint az 1869-ben
Kolozsváron megnyílt mezőgazdasági főiskola –, első nevén: a Kolozsmonos-
tori Gazdasági Tanintézet –, amely az elmúlt 114 év alatt hatszor változtatott
nevet, s néhányszor rangot. A szakiskolák közül az algyógyi – Kun Kocsárd
alapítványú – 1891-ben létesült, a következő – a Szabó József-féle tordai –
pedig 1906-ban nyílt meg. A két világháború között nyilvánvalóvá vált két
dolog: hogy a mezőgazdasági termelés legfontosabb tényezői Erdélyben a
kisgazdaságok és, hogy ezek munkájában nem lehet kizárólag az apákról fi-
úkra szálló szakismeretekre hagyatkozni. A felismerés eredményeként hozta
létre a közösség azt a négy felekezeti téli gazdasági iskolát, amelyek közül az
első 1931-ben Székelykeresztúron, a második 1934-ben Radnóton, a harma-
dik és a negyedik Csombordon, illetve Kézdivásárhelyen nyílt meg 1935-ben.
(Közadakozásból épült még 1884-ben Csíkszeredán egy 3 éves mezőgazda-
sági szakiskola, amelyet 1923-ig a Csíki Magánjavak tartott fenn, de az 1919
után román tanítási nyelvűvé lett). Pár évvel később újabb – most már állami
téli gazdasági iskolák – nyílnak Bánffyhunyadon, Gyergyószentmiklóson,
Nagysomkuton, Nagyszalontán, Szatmárnémetiben, Szászrégenben, Szé-
ken, Székelyhídon és Szilágysomlyón. Ezek zöme azonban rövid életű volt.
Tapasztalataid szerint a csombordi, radnóti, keresztúri és kézdivásárhelyi gazdasági

iskolák, illetve tanfolyamok végzettjei hazatérve falujukban befolyásolták-e, s ha igen,
milyen mértékben a mezőgazdálkodás akkori színvonalát a kisbirtokokon? Gondo-
lom, erről közeli tapasztalatokat szervezhettél a téli gazdasági tanfolyamokon, mint
előadó vagy mint tanár, aki volt tanítványait odahaza is meglátogatta.
A radnóti és a kézdivásárhelyi iskola végzettjeinek falujuk gazdálkodására

gyakorolt hatásáról nem tudok semmi bizonyosat, de hogy a csombordi és
székelykeresztúri iskola tanítványai – néhány elkallódottól eltekintve – ko-
moly hatással voltak gazdatársaik, falujuk haladására, azt személyes tapasz-
talatból is bizton állíthatom. Az közismert, hogy Csombordról kitűnően
képzett szőlész-borász szakemberek kerültek ki, mert ez volt az iskolában
a fő szak. De a többi iskolákból kikerült gazda ifjak nagy része lendített fa-
luja gazdálkodásán, elsősorban azáltal, hogy korszerű eljárásokat vezetett
be saját gazdaságában, s a jó példa gyorsan követésre talált a nyitott szemű

falustársaknál is. Közülük sokan karolták fel az akkoriban indult tejszövet-
kezeti mozgalmat, váltak a törzskönyvezés híveivé, a silógazdálkodás, a kis-
gépesítés előfutáraivá.
A szóban forgó iskolák tanárai a nyári félév alatt meglátogatták ottho-
nukban a tanulókat s – komoly felelősségtudattal – adtak tanácsokat az
adott lehetőségek között keresztülvihető korszerűsítési, ésszerűsítési meg-
oldásokra, eljárásokra vonatkozóan. És itt hangsúlyoznom kell a felelőssé-
get, mert ha a tanács hibás volt, az nemcsak az illető tanár személyi hitelét
rontotta, de az iskola hírnevét is. Ezért is váltogatták meg alaposan ezek az
iskolák tanszemélyzetüket.
Milyen máig maradandó élményeket őrzöl csombordi, enyedi és keresztúri tanárko-

dásod idejéből?
Kezdjem egy kedves történettel. Amikor Csombordon Nagy Endre, szi-

gorú, de derűs kedélyű igazgatóm először vitt ki megmutatni az iskola büsz-
keségét, a szőlőt, a templom mellett elhaladva, megkérdezte, tudom-e, hogy
az Árpád-kori? Hitetlenkedésemre aztán elárulta: azért Árpád-kori, mert Ke-
mény Árpád idejéből való.
Nem hinném, hogy egyéni életem élményei az olvasókat különösebben
érdekelnék, de az mégis ide kívánkozik, hogy akkor – 1936-ban – még nem
volt Csombordnál híd a Maroson, s így kompon jártunk át a tangazdaság
Maroson túli részébe is, Nagyenyedre is. És biza, amikor a latyakos, sáros
úton éjszaka visszagyalogoltunk Enyedről, mondjuk egy esti mozizás után,
nem egyszer alig sikerült a túloldalon alvó kompkezelőt felébreszteni, hogy
ágyba kerülhessünk Csekme Pistával.
Persze sok mindent mondhatnék még Csombordról – például, hogy men�-
nyire nem érzett lakosságának műveltségi szintjén és nyelvezetén a 4 km-re
lévő, több mint 300 éves enyedi kollégium szellemi kisugárzása –, de egyet-
mást már elmondtam neked, s meg is írtad a Nyomjelző rokonságban.
Élményszámba ment Csombordon csakúgy, mint Keresztúron az a rend-
kívüli tudásszomj, érdeklődés, odaadás, ami a tanulóifjúságban, ezekben a
falusi surmó legénykékben volt. Szakmai és irodalmi önképzőkörökben bon-
togatták szárnyaikat, Reményiket, Áprilyt, Adyt szavalták, de még – mint
például a mérai Simon András – versírással is próbálkoztak.
Az Őrhegy alatt, a nagyságos fejedelem kollégiumában töltött esztendő-
ről céltalan lenne pár szóban beszámolni; ehhez legalább egy kisregény ter-
jedelme kellene. Felügyelő tanár is voltam, s így az esti szilenciumokat is

végig kellett ülnöm a bentlakásban. Emlékszem, amikor egyszer Elekes Vik-
tor rektorprofesszorral az udvaron sétáltunk – az esti szilencium után –, ezt
mondta: „Amikor én voltam felügyelő tanár, egy falevél nem hullhatott le a
kollégium területén, hogy én arról ne tudtam volna.” És sokszor emlegette,
hogy mindnyájunk fölött Bethlen Gábor szelleme őrködik. Mint fiatal, s a
nagyvilágban nemrég megfordult embernek, sokszor az is volt az érzésem,
hogy ez a szellem egy kicsit túlságosan is ránehezedik a kollégiumra s a vá-
rosra, holttengeri hangulatot teremtve.
És élményt jelentett számomra az – mert szellemi erőpróba volt –, hogy
2–3 magántanítványt vállaltam a gimnázium felső osztályaiból (tehettem,
mert én a tanítóképzőben tanítottam!), akikkel eredetiben csemegéztünk
Villon, Verlaine, Alfred de Musset, Baudelaire verseit. Gyanítom, hogy ezek-
nek az óráknak én több hasznát láttam, mint tanítványaim a nagyművelt-
ségű, kitűnő Pogány Albert tanár úr franciaóráin.
Mihelyt a tanév befejeződött – 1939 júliusában – Szász Pál átvitt az EM-
GÉ-be. (Könnyen megtehette, mert az enyedi kollégiumnak főgondnoka, az
EMGÉ-nek elnöke volt). Ekkor a pezsdülés a gazdasági egyesületben még
megindult, hiszen 1936 tavasza óta – amikor az egyesület új korszaka meg-
kezdődött – a központi taglétszám az akkori 537-ről már 17 000 fölé emel-
kedett (s ez a meredek emelkedés tovább folytatódott, elérve – 1944-ben – a
70 000-et, a gazdaköri taglétszám pedig a 150 000-et). És itt nem árt tisz-
tázni valamit: az EGE 95 évig viselte az Erdélyi Gazdasági Egylet nevet, s
csak 1939. május 21-től lett – legfelsőbb akaratból – EMGE. Azt hiszem, fö-
lösleges hasznosságáról részletekbe menően beszélni, hiszen a taglétszám –
s ezzel együtt, ugyanolyan arányban, az Egyesület lapja – az Erdélyi Gazda
példányszámának emelkedése, ezt nyilvánvalóan bizonyítja. Az, hogy mind
az egylet központi tagjává, mind a gazdaköri taggá válás teljességgel önkén-
tes volt, amellett szól, hogy az egyletnek sokat kellett nyújtania ahhoz – a
szakismeretek gyarapításában és az eredményes gazdálkodás tárgyi feltételei
megteremtésének segítésében is –, hogy az egyébként az újításokkal szem-
ben tartózkodó kisgazdák tízezrei érdemesnek tartsák a hozzá való csatlako-
zást. Mivel a falusi gazdakörök száma végül elérte az 1100-at, ez azt jelenti,
hogy legalább ennyi közösségben mutatkozott készség a korszerűbb mező-
gazdasági ismeretek befogadására. A részletek: legalább egy kötetnyi szin-
tézist igényelnek.
Mikor léptél az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület csapatába? Ha jól számítom,

ez arra a korszakra esik éppen, amikor a hajdani szűk körű egylet, elsősorban Szász
Pál dr. érdemeként, kinyitotta kapuit a széles gazdaközönség előtt, a kisgazdák ne-
velője és érdekvédelmi képviselete vált belőle. Miként láttad belülről ezt a „nyitást” és
az EMGE szerepét a mezőgazdaság fejlesztésében, a gazdák boldogulásában?
Az EGE természetesen szorosan együttműködött az állami irányítású me-

gyei szakigazgatási szervekkel, továbbá a gazda érdekvédelmi feladatokat is
ellátó mezőgazdasági kamarákkal, valamint az Erdélyi Szász Gazdasági Egy-
lettel. De voltak ezen kívül olyan – állami támogatással működő – szakmai
társulások is, mint például azok az állattenyésztő szindikátusok, amelyek
kisebb körzetek tenyésztőit fogták össze. 1935-ben Erdélyben már 30 ilyen –
szarvasmarha-tenyésztő – szindikátus működik, közülük 7 Temes-Torontál
megyében, 4–4 Szeben és Nagyküküllő megyékben, 3–3 Kolozs és Három-
szék megyékben, és így tovább.
Nagyon népszerűek voltak a mezőgazdasági kamarák által – sok esetben
ez EGÉ-vel közösen – rendezett mezőgazdasági kiállításai, búza-, kukorica-
stb. versenyei, amelyeken a legjobb minőségű és legnagyobb termést elért
gazdákat jutalmazták. Ezek a kiállítások és versenyek jelentősen előmozdí-
tották az új növényfajták elterjedését, becsületet szereztek a nemesített ve-
tőmagnak és a korszerű termesztési eljárásoknak.
Annak a ténynek a helyes felismerését tükrözi az 1928-ban hozott legelő-
törvény, hogy Erdélyben az állattenyésztésnek kiemelt fontossága van. Ez a
törvény előírta, hogy a mezőgazdasági szakigazgatásban dolgozó agrármér-
nök kötelesek minden község részére legelő üzemtervet és termelési tervet ké-
szíteni, ezzel megvetve a korszerű és okszerű zöldmező-gazdálkodás alapjait.
Ezekben – és sok más, hasonló kezdeményezésben – az EGE és az emlí-
tett fél állami és önkéntes társuláson alapuló gazda-érdekvédelmi szerveze-
tek céljai a pallérozott mezőgazdaság támogatásában találkoztak és elérésük
érdekében szorosan együttműködtek.
Magam is emlékszem, noha akkor kisgyerek voltam, hogy a téli gazdasági tanfolya-
mok falum életében eseményszámba mentek, országosan ismert előadók jöttek, né-
melyek saját könyvüket árusították, az előadások vitákat váltottak ki gazdálkodási
szakkérdésekben. Mit jelentettek ezek a vándortanfolyamok az előadóknak? – Neked
például? Ismerjük-e e tanfolyamok hasznos tapasztalatait, amelyek alighanem ma
is segíthetnének élénkebbé tenni az immár tömeges, de nagyon gyakran sekélyes, fe-
lületes mezőgazdasági tömegnevelést?
A téli gazdasági tanfolyamok előadói abban az előnyös helyzetben voltak,

hogy olyan hallgatósággal dolgoztak, amely maga kérte a tanfolyamot, vál-
lalva annak anyagi terheit is. Ezt azt jelentette, hogy minél nagyobb hasznot
akartak húzni a tanfolyamból s ezért szorgalmasan eljártak az előadásokra
– olykor naponta sok kilométert gyalogolva, mert a tanfolyam a szomszéd
faluban volt –, figyeltek, tanultak, kérdeztek, érdeklődtek. Voltam olyan
tanfolyamon előadó, ahol erősítés kellett kérnem a központtól –, amit én
a sokoldalú dr. Szövérdi Ferencben kaptam meg –, mert a falu asszonyai
megirigyelvén férjeiket – szintén tanulni akartak, s esténként, hetenként két-
szer-háromszor „tanfolyamot” is tartottunk, többnyire párbeszéd formájában,
kérdő-felelő módszerrel. De nekem, mint előadónak az volt a fő nyereségem,
hogy megismerhettem azoknak a falvaknak a belső életét, ahol tanfolyamot
tartottam, hiszen szinte egész nap – tanteremben és a határon – együtt vol-
tunk a hallgatókkal, „szerre” jártunk ebédelni és vacsorázni a hallgatókhoz.
De ennél némelykor többet is nyújtott egy-egy tanfolyam. Például Héjjas-
falván, szállásadómnál – az enciklópédikus műveltségű Cseh Zoltánéknál –
fedeztem fel először az Ady–Reinitz-dalok kottáját.
A tanfolyamok rendkívüli eredményessége elsősorban azzal magyaráz-
ható, hogy azokból a hallgatóságnak közvetlen anyagi haszna is származott.
Csak egy példa: előadótársam, Szeghő Dénes állatorvos ingyen vizsgálta és
kezelte a hallgatók beteg állatait.
Dr. Nagy Miklós akkor lett főiskolai tanár Kolozsváron, amikor az 1945-ös földreform
teljesen felosztotta a nagybirtokot, tehát az intézői állás lehetősége megszűnt a végzet-
tek számára. Megcsappant-e emiatt az érdeklődés az agármérnöki pálya iránt? Kik
iratkoztak be akkoriban és miért a mezőgazdasági főiskolára?
Az intézői pálya csak egy volt a sok közül, amire a főiskolai diploma képe-
sített. Ennek az elhelyezkedési lehetőségnek a kiesése tehát nem befolyásolta
a felvételre jelentkezők számát. Bizonyításul csak két számadatot ragadok ki:
1931-ben 15-ön végeztek Kolozsváron, míg az 1948-ban beiratkozottak közül
1952-ben 120-an (a román és a magyar tanítási nyelvű karokon). De arra vo-
natkozó felmérést nem végeztem, hogy kik és miért választották ezt a pályát,
csak arra emlékszem, hogy – ahhoz, hogy a magyar tanítási nyelvű karon a
II. évfolyam is megindulhasson –, a Bolyai Egyetem adott át első évet vég-
zett hallgatói közül annyit, amennyivel az évfolyam megindulhatott.
Az 1945-ös földreform végrehajtását közelről nyomon követed, és például a Magyar

Népi Szövetség 1946 májusi brassói gazdasági tanácskozásán az EMGE szakfelügye-
lőjeként jelentést terjesztettél elő a földosztás nemzetiségi vetületeiről. Noha a kérdés
immár történelmi, hiszen a kollektivizálás merőben új helyzetet teremtett, mégsem
érdektelen talán, ha megkérdezem: milyen problémák merültek fel nemzetiségi vo-
natkozásban a földosztás rendjén a Székelyföldön és egész Erdélyben, s miként láttá-
tok akkor a megoldást a felvetődő kérdésekre?
Intézzük el ezt a kérdést röviden azzal, hogy a kisajátítás és a földosztás

forradalmi aktus volt. A forradalmakban pedig a tárgyilagosság alárendelt
szerepet játszik, s egyéni és csoportérdekek olykor erősebben érvényesül-
nek, mint a méltányosság. A mezőgazdaság szövetkezetesítése, majd később
minden föld állami tulajdonná nyilvánítása amúgy is nyugvópontra juttatta
a kérdést.
Bizonyára főiskolai tanár korodból is őrzöl felejthetetlen élményeket, hiszen kiváló

kollégákkal együtt oktattad anyanyelven szakmádat. Most már deresedő hajú agrár
mérnököktől például kedves anekdotákat hallani ma is Kós Károlyról, a főiskolai ta-
nárról. Mit adtál le és meddig a kolozsvári mezőgazdasági főiskola magyar tagozatán?
Hajdani diákjaid hol dolgoznak, ha nyomon kísérted életük alakulását?
Főiskolai tanár koromból többnyire negatív élményeim vannak. Az állat-

tenyésztési tanszékre voltam kinevezve, de helyettesítettem – mert nem volt
betöltve – a növénytermesztési tanszéket is. Ahelyett, hogy személyi élménye-
imet eleveníteném fel, engedd meg, hogy egy tudománytörténeti adalékkal
szolgáljak. 1948. július 31. és augusztus 7. között tartotta meg a Szovjetunió
Lenin Agrártudományi Akadémiája azt az ülésszakot, amelynek egyetlen
tárgysorozati pontja T. D. Liszenkó La situation dans la science biologique című
referátuma volt. (Azért idézem a címet eredetiben, mert a munkálatokról –
gyorsírói jegyzetek alapján – kiadott kötet franciául jelent meg Moszkvában,
1949-ben). Ezen az ülésszakon a Liszenkóétól eltérő véleményen lévő bio-
lógusoknak – az utolsó napon – nyilvános önbírálatot kellett gyakorolniuk.
Csak a legenyhébbek egyikéből – Alikhanian docenséből – idézek, gyors-
fordításban, két mondatot: „Amikor elhagyom ezt az ülésszakot, nemcsak
az új, micsurini tudománnyal szembeni magatartásomat vagyok kénytelen
felülvizsgálni, hanem egész korábbi tudományos tevékenységemet is. És fel-
szólítom elvtársaimat, hogy tegyék ugyanezt”.
A történelmi hűség kedvéért még megjegyzem, hogy Liszenkó utóda az
akadémia elnökségében, elnöki székfoglalójában azt mondta – többek kö-

zött –, hogy Liszenkó legalább húsz évvel vetette vissza a szovjet biológiai
tudományok, elsősorban a genetika fejlődését.
Ebben a légkörben kellett nekünk tudományt művelni. Vagy megtanulni
ügyesen cselezni. Én rossz futballista voltam.
Végzett hallgatóim, hajdani diákjaim – mint az első, új szellemben nevel-
kedett évfolyam hallgatói – szinte mind felelős állásokba kerültek, velük haj-
tották végre az őrségváltást. Ez ezzel a kötelezettséggel is járt, hogy többnyire
„menet közben” kellett a szakmai gyakorlatot és a vezetési tapasztalatokat
megszerezniük. Végighallgattam harminc éves találkozójukon az életükről
szóló beszámolóikat: egyikük sem mondta azt, hogy elégedetlen lenne sor-
sával vagy befutott pályájával.
Esztendőkön át gyakorló agrármérnök voltál a széki és a györgyfalvi téeszben. Mit je-

lentett gazdamérnökösködni főiskolai tapasztalattal, az EMGÉ-nél végzett munkával
mögötted, vagyis országos, ha nem éppen világkitekintéssel beleilleszkedni egyetlen
falu gondjaiba, bajaiba, valóságába?
Tizennyolc évi tanári működéssel a hátam mögött, ahol megszoktam, hogy

a perc is időegység, a téeszbe cseppenve (egyik napról a másikra otthagyva
tanszékemet, osztályomat és a módszertani kört, amelyet már vagy tíz éve
vezettem az iskolában), eleinte a legnehezebben azt szoktam meg, hogy
nemhogy a perc, de az óra, sőt még a nap sem számít – másoknak. A falu
valósága nem volt új számomra, a baj inkább az volt, hogy gondjaival, ba-
jaival túlságosan is azonosultam. Persze meglepő volt, hogy mindaz a szel-
lemi értékteremtő munka, amit a szakirodalom művelői végeznek, milyen
mérsékelt érdeklődésre tart számot a szövetkezeti tagság körében. De ami-
kor meggyőződtek – téeszvezetőség és tagság egyaránt –, hogy nem hatóság
vagyok, hanem segítőtárs, a feszültségek feloldódtak, s rövidesen megszület-
tek a földmíves ember szemében egyedül üdvözítő gyakorlati eredmények is.
(Például a Sós réten termő nádat zsenge állapotban – a kockázat felelőssé-
gét vállalva – besilóztattam, s a juhállomány azon húzta ki a telet).
Ha akkor nem is volt könnyű megszokni hétszámra májpástétomot és – a
nyári melegben 1–2 nap alatt megromló – felvágottakat enni, kukoricacsúszá-
val és kisujjnyi vékonyságú ágfával fűteni a földes szoba konyhai takarék-
tűzhelyén, ami csak addig adott – fél méteres körzetben – meleget, amíg a
tűz égett, életem későbbi éveiben nagyon hasznosnak bizonyult a hét évi
termelőszövetkezeti tapasztalat.
A szakíró, szakmai fordító dr. Nagy Miklós munkássága talán a legismertebb a nyil-
vánosság számára. Egyik olvasód mondotta, hogy azért szereti a könyveidet – Pil-
lantás a világ mezőgazdaságára, Állattenyésztés a nagyvilágban és a többi –,
mert a tekintetét meghordozod az egész földkerekségen, és mégis mindig érzi, hogy ott
állsz mellette. Műhelyedbe szeretnék betekinteni, mikor azt kérdezem: miként lehet
nyugdíjasként, viszonylagos elszigeteltségben ilyen alaposan tájékozódni a nagyvi-
lág mezőgazdaságáról?
Nemcsak az én példám bizonyítja (sőt, ez talán kevésbé, mint egynéme-

lyeké baráti körömből), hogy nyugdíjasként, viszonylagos elszigeteltség-
ben is lehet, sőt, talán jobban lehet tájékozódni a világról, esetemben a
világ mezőgazdaságáról, mint a napi feladatok kötöttségétől terhes mun-
kaviszonyban. Ehhez persze meg kell találni az útját, módját annak, hogy
olyan kiadványokhoz hozzájusson az ember, amelyek hitelt érdemlően tájé-
koztatnak. Én – főként személyi kapcsolatok révén – hozzájutok annyihoz,
ami elég ahhoz, hogy lépést tarthassak – provinciális mértékkel mérve – a
világgazdaság helyzetének alakulásával. De nem mondom, hogy nem örül-
nék, ha az egyetemi akadémiai, főiskolai könyvtársakban több anyaghoz és
főként könnyebben hozzá lehetne férni.
De sokszor megfordul a fejemben, hogy vajon nem lenne-e okosabb végre
tervek és önként vállalt feladatok gondjai nélkül élni.
Ha most kezdhetnéd, ugyanígy döntenél – tehát az agrárpálya mellett? Hiszel-e a

mezőgazdaság jövőjében Te, mikor annyian kételkednek benne, elsősorban maguk
a falusiak, hiszen nemcsak nálunk, de világszerte „menekülnek” a földtől, a földmű-
veléstől? Mi az alapja öregedő fejjel annak a fiatalos hitednek, amikor egyébként in-
kább kételkedő, ironizáló embernek ismerlek?
Ahhoz, hogy újra kezdhessem, reinkarnálódnom kellene. Ha ez sikerülne,

előbb alaposan szétnéznék, hogy miként is áll a mezőgazdaság az adott pil-
lanatban. S ha lényeges változást mutatna a mostanihoz képest, lehet, hogy
vállalnám.
A mezőgazdaságnak kell jövőjének lennie, hiszen az emberiség szaporo-
dik, kénytelen táplálkozni, s amit eszik, azt a mezőgazdaságnak kell előte-
remtenie. És az is igaz, hogy a világ különböző részein mást és mást jelent
ezt a szakmát gyakorolni. Aminthogy az is igaz – a közhittel ellentétben –,
hogy az utóbbi években még a legfejlettebb ipari államokban is sok fiatal
választja ezt a pályát, tehát a szakma nem öregedik úgy el, mint a mi téesze-
inkben. Például az NSZK-ban a negyven éven aluli gazdák száma is, a mező-
gazdasági szakiskolai tanulók száma is emelkedőben van, és a mezőgazdaság
és az élelmiszeripar – együttesen 1981-ben 356 ezer új munkahelyet kínált.
És sok országban mérséklődik a gazdasági üzemek koncentrációja, főként
az állatállomány üzemegységenkénti létszámát igyekeznek – például a skan-
dináv államokban – mérsékelni, ami maga után vonja a munkahelyek sza-
porodását is. Úgy tűnik, a gigantománia csillaga kezd a mezőgazdaságban
is letűnni, s a „vissza a természethez” híveinek a hangja is egyre erősödik.
Nincsen tehát fiatalos hitem, csupán a tényekből igyekszem logikus kö-
vetkeztetéseket levonni.
VI.
CENTENÁRIUMI
MEGEMLÉKEZÉSEK
AZ EME-NÉL
( 2013)
T. VERESS ÉVA
Bensőséges ünnepség
Rendkívüli alkalomra gyűltünk össze május 11-én, az Erdélyi Múzeum-Egye-

sület székházában, ahol dr. Nagy Miklós születésének százéves évforduló-
jára emlékeztünk. Jelen volt több mint ötven érdeklődő, barát, volt kolléga,
a családtagok közül nagyobbik fia, Gábor és felesége, Erika, és kisebbik fia,
Miklós és felesége, Antónia, valamint unokái (Zsolt, a Gábor fia), Gergő és
Ákos (Miklós fiai). Sajnos, erdélyi sorsunkká vált, hogy szétszóródunk a
nagyvilágban. Így a rokonság Nyírbátorból, Budapestről, Weimarból jött
el az eseményre, mely az EME Agrártudományi szakosztályának és a Ko-
lozsvár Társaság közös rendezésében zajlott le, és amelyen jeles kolozsvári,
nagyenyedi előadók szóltak az egybegyűltekhez: Csávossy György, a Bor
Akadémia tagja, Dávid Gyula irodalomrörténész, kiadói szerkesztő, Cseke
Péter irodalomtörténész, egyetemi tanár, író, a Falvak Népe egykori és a Ko-
runk mai szerkesztője, Farkas Zoltán mezőgazdasági szakíró, az RMGE újjá-
szervezője, az EME agrártudományi szakosztályának vezetője, Újvári Mária
főkönyvtáros, bibliográfus.
Édesapámnak, Veress Istvánnak kollegája és barátja volt Nagy Miklós.
Együtt kezdték pályafutásukat a Nagyenyedi Bethlen Kollégium Csombordi
Téli Gazdasági és Szőlészeti Iskolájában. Mindketten az EGE ösztöndíjasa-
ként pallérozták tudásukat Németországban, majd 1949-ben együtt folytat-
ták a tanítást a kolozsvári Agrártudományi Intézetben. Családunk élete is sok
hasonlóságot mutatott. Mindkét családfő 5 tagú családot tartott el. Majd a
Falvak Dolgozó Népén keresztül is együtt tanították a gazdaembereket. Hogy
ez a népnevelés mennyire volt hasznos, az kiderült az elhangzottakból.
CSÁVOSSY GYÖRGY
Nagybetűs Ember
Dr. Szász Pál kezdeményezésére és irányításával 1935-ben létrejött a Bethlen

Kollégium Csombordi Téli Gazdasági Iskolája a báró Kemény Árpád-féle bir-
tokon. Az iskola megnyitásakor dr. Nagy Endre igazgató így vázolta az inté-
zetre váró feladatokat: „Ti, akik itt álltok ma a Bethlen Kollégium legifjabb
gyermekének, e gazdasági és szőlészeti iskolának új épülete előtt, kell hogy
érezzétek, hogy az nem kövekből, téglából, cementből, fákból vagy üveg-
ből van összetéve, hanem nemzedéknek a lelke, az anyaföld és annak népé-
hez kapcsolódó szerelme öltött testet az épületben. [...] Első gondunk lesz
megnemesíteni a lelkeket, átitatni a szíveket az emberszeretet melegével,
hitet adni a mai kételkedő nemzedéknek, visszahelyezni trónusára a gyak-
ran ostorral elűzött, kigúnyolt becsületet, mert ezek nélkül nem lehet igazi
gazda Erdély földjének népe.”
Mindezt azért idéztem ilyen részletesen, mert ezek az irányelvek határozták
meg dr. Nagy Miklós életpályáját, aki miután 1935-ben a Kolozsvári Mező-
gazdasági Főiskolán agrármérnöki oklevelet szerzett, munkásságát helyettes
tanárként éppen a Csombordi Téli Gazdasági Iskolában kezdte.
A csombordi iskola dr. Nagy Endre igazgatósága alatt, hamarosan hírne-
vet szerzett az erdélyi magyarság körében. A mindinkább fellendülő gazda-
körök számára jól képzett vezetőket nevelt.
Szász Pál ezalatt teljesen újjászervezte az EMGE munkásságát, mely a
birtokosok egyesületéből most lett igazán a nép gazdasági életét szervező,
irányító egyesület.
Dr. Nagy Miklós, miután tanított a Székelykeresztúri Gazdasági Iskolá-
ban, visszakerült a Bethlen Kollégiumba, ahol a tanítóképzőben volt fel-
ügyelő tanár. Szakmai tevékenysége szorosan kapcsolódott az EGE, majd
a Szász Pál által vezetett EMGE feladatköréhez. Az EGE ösztöndíjasaként
hat hónapot töltött Németországban, Dániában és Svédországban, ahol al-
284 Centenáriumi megemlékezéseK az eme-nél
kalma volt tanulmányozni a szaktanácsadói intézményrendszert és főleg az

agrárszövetkezeti hálózatot. 1939-től az EMGE segédtitkára, 1941-től titkára,
majd az állattenyésztési részleg osztályvezetője. 1948-ban a Kolozsvári Ag-
ráregyetemen újra megindított magyar fakultására meghívják tanárnak, de
a „reakciósnak” minősített EMGE tevékenységéért nemsokára eltávolítják.
Jómagam 1948–49-ben végeztem el az agráregyetemet, ettől kelteződik is-
meretségünk és barátságunk. Dr. Nagy Miklós nem felelt meg az akkori po-
litikai igényeknek, mint ahogy én sem kaptam meg kinevezésemet Lám Béla
professzor tanársegédjeként.
Dr. Nagy Miklósnak az volt akkor a bűne, amit ma a legfőbb erénynek
tartunk: keresztény erkölcse és nemzetszeretete. Ő valóban szolgálni kívánta
az erdélyi magyarságot és nem kiszolgálni a politikai kurzust. Tanított né-
hány évig a Kolozsvári Tejipari Szakiskolában, ahol elvállalt minden olyan
tantárgyat, melyre nem akadt oktató, mert igazi polihisztor volt. Ezt külön
ki kell hangsúlyozni, mert tudásának sokszínűsége nemcsak szűkebb szak-
májára vonatkozott. Agrárközgazdasági, történelmi és földrajzi ismereteinek
gazdagsága kiemelkedőnek bizonyult. Szenvedélyesen tanított, oktatott a
gazdakörökben és tanácsokat adott minden alkalommal, amikor gazdákkal
találkozott, főleg azokkal az állapotokkal kapcsolatban, melyeket az illető
falvak határában tapasztalt.
Mint állattenyésztési szakember végtelenül szerette a háziállatokat, amit
számos írása, kiadott kötete is bizonyít. Különös kedvencei voltak a lovak
és a bivalyok. A ló a hűség, a szófogadás, a kitartás, a bivaly a munkába fe-
szülő erő, a szívósság és az igénytelenség példaképe.
1961-től a széki, majd a györgyfalvi mtsz-ekben tevékenykedett.
1969-ben a Falvak Dolgozó Népéhez került, ahol a Mezőgazdasági Útmutató és
a Kutatói Műhelyek rovatait szerkesztette nyugdíjba vonulásáig. Mivel ennek
a hetilapnak gyakran küldtem cikkeket, levelezés útján ismét szorosabb kap-
csolatba kerültem vele. Közös ötletünk volt, hogy pályázatot hirdessünk
borról szóló versek megírására. Több mint 130-at küldtek be, melyeket kö-
zösen bíráltunk el.
Barátságunknak ma is őrzöm tárgyi emlékét. Özvegye 1989. I. 17-i kelte-
zéssel adta át nekem A föld országai, a világ népei című kötetet a következő
ajánlással: „Hálával és megbecsüléssel, a Miklós emlékére.” Ezzel együtt ma-
radt rám a Mezőgazdasági lexikon két vaskos kötete is.
Amikor dr. Nagy Miklósra emlékezünk, csak egyet kívánhatunk az erdé-
lyi magyar gazdatársadalomnak: adjon az ég és a jó sors sok olyan elkötele-
zett szakembert és nagybetűs Embert, amilyen Ő volt.
DÁVID GYULA
Szellemi hagyatéka
ma is érvényes
„A múlt nem mögöttünk van, hanem alattunk – azon járunk, arra építkezünk”
– írta volt annak idején Mikó Imre, s azt hiszem, a száz éve született Nagy
Miklósra emlékezve sem találhatunk az ő szavainál alkalmasabb fogódzót.
Mert nemcsak a kegyelet okán emlékezünk őreá, hanem azért is, mert pá-
lyája, szellemi hagyatéka ma is érvényes tanulságokkal szolgál. És lehet-e a
halhatatlanságra nézve kézzelfoghatóbb reménységünk, mint ez.
Pályája az 1930-as évek derekán indult, az Erdélyi Fiatalok romantikus falu-
felfedezésének időszakában, de fiatal mezőgazdászként, majd 1937-től az
EGE tisztségében része volt mindannak, amit nemzedéke az erdélyi falu gaz-
dasági megerősítése, a világgazdasági válság utáni talpra állása időszakában
vállalt és elvégzett. Szász Pál volt ennek a stratégiának a kidolgozója, s mun-
katársai, közöttük Nagy Miklós, a kivitelezői annak a munkának, amely a
gazdatanfolyamokon és téli gazdasági iskolákon át szaktudással, kapcsola-
tait felhasználva a korral lépést tartó mezőgazdasági ismeretekkel és gépek-
kel készítette fel az erdélyi magyar kis- és középgazdákat, állattenyésztőket
arra, hogy kellő felkészültséggel, megfelelő anyagi erővel tudjanak válaszolni
a kor kihívásaira.
A helyzetre, amelyben ennek az erdélyi magyar szakértelmiségi nemze-
déknek a pályája elindult, s a feladatokra nézve, amelyek előtte álltak, Vita
Sándornak egy 1939-ben megjelent tanulmányából idéznék, amely Gazdaság-
politikánk lehetőségei címet viselte és a Hitel 1939. évi 1. számában jelent meg.
(Újraközölve: Hitel-antológia. I. 212–216.): „Az erkölcsi és műveltségi javak
megtartása – írta Vita Sándor – szoros összefüggésben van a gazdasági hely-
zettel: sikeres önvédelmi harc nem képzelhető el a gazdasági szükségletek
szem előtt tartása nélkül… Ha a gazdasági viszonyok egészséges képet mu-
tatnak, erősebb a szellemi és erkölcsi hagyományokhoz való ragaszkodás és

biztosabb az ellenállás minden szorongattatással szemben.” Tovább pedig:
„… az egészséges nemzeti élet alapja gazdasági életünk megszervezése, fej-
lődő ipar és kereskedelem, jövedelmező mezőgazdaság, jól kiépített pénzügyi
szervezet… A gazdasági szervezkedés nem öncél, csak eszköz… A nemzeti
közösségnek gazdasági közösségéé kell válnia…” (i. m. 212–213.) És ugyaneb-
ben a tanulmányban arra figyelmeztetett: „Hiába van meg földműveseinkben
a szorgalom, a kitartás és értelem, ha nincs meg a szaktudásuk. A legfonto-
sabb feladat tehát a mezőgazdasági kultúra emelése, a szakképzés iskolák
és tanfolyamok által, s ezzel karöltve a gazdasági tanácsadás kérdésének az
eddiginél szélesebb körben való megszervezése.” (uo. 216.)
Szász Pál munkatársaként Nagy Miklós ebbe a munkába állt be fiatalon,
és ezt végezte tíz éven keresztül, egészen 1946-ig, olyan eredménnyel, hogy
az egyesület 1936-ban még alig 10 000-es taglétszáma 1946-ről 26 000 fölé,
az általa irányított helyi gazdakörök száma 217-ről 563-ra emelkedett.
Aztán jött a kommunista hatalomátvétel, a magyar Mezőgazdasági Akadé-
miát, amelynek Nagy Miklós közben a tanára lett, rövid úton felszámolták,
ő pedig gazdasági iskolai tanárként, majd kollektív gazdaságok agrármérnö-
keként, végül a Falvak Dolgozó Népe munkatársaként próbálta képviselni azt
az elvet, hogy a kisebbségi magyarság számára életkérdés a gazdasági meg-
maradást biztosító szaktudás, s elengedhetetlen – amint ezt az 1970-es évek
második felében megjelent könyveivel is jelezte – a világgal való lépéstartás.
Ma, amikor a kollektivizálást a dolgozó parasztságra erőltető kommunista
rendszer már közel egy negyedszázada már a múlté, amikor felébredhettünk
a „szabadverseny” mámorából – amikor szertefoszlóban a gazdasági libera-
lizmus délibábja, és (talán) kilábalóban vagyunk egy új világgazdasági vál-
ságból, és amikor másfelől a két keze munkájából élő gazdálkodó embert, a
multinacionális cégek mindent lehengerlő és semmire tekintettel nem lévő
konkurenciája mellett, újra egy minden eddiginél veszedelmesebb állami
támadás, „a művelés nélkül maradt földek” büntető megadóztatása fenye-
geti – ismét időszerű az a program, amelynek néhány elemét Vita Sándor-
tól idéztem, amelyet Nagy Miklós és akkor még fiatal szakértelmiségi társai
hetven-nyolcvan évvel ezelőtt eredményesen ültettek a gyakorlatba, s amely-
nek kulcsgondolata: „sikeres önvédelmi harc nem képzelhető el a gazdasági
szükségletek szem előtt tartása nélkül […]. Az egészséges nemzeti élet alapja
gazdasági életünk megszervezése…”
Kolozsvár, 2013. május 11.

NAGY GÁBOR
Milyen volt Édesapám?
Sokoldalú személyiségre emlékszem. Gyönyörűen tudott táncolni, feledhe-

tetlenül énekelte az Erős várunk nékünk az Istent, tőle hallottam először a
Reinitz-féle Ady-dalokat; aztán igen kemény, de nagyszerű (sokszor szar-
kazmusba hajló) humora volt, remek szilveszteri házi kabarékat írt kedves
barátainak; tudott több nyelven írni és fordítani, imádta Erdély hegyeit és
völgyeit, az embereket és állatokat, növényeket, mindet átlagon felül ismerte,
és mindig és mindenütt szeretett tanítani ezekre másokat is.
Zsenge gyermekkoromban sokat nézegettem a Falvak Dolgozó Népét, ami-
ben büszkén mutogatta megjelent írásait.
Az első emlékképem róla: csodálatosan meleg és puha keze. Még 18–20
éves koromban is szerettem kézen fogva menni Vele, mert biztonságot, me-
legséget, szeretetet sugárzott!
Gyakran vitt ki falura, állattenyésztő telepre, és mutogatta a különböző
háziállatokat, amelyek közül a lovak és a bivalyok voltak a kedvencei. Min-
dig büszkén mesélte, hogy a főiskolai évei alatt, a zsuki ménesben nyaranta
ő is tört be fiatal hátaslovakat (a csúcspont az elbeszélésben mindig az volt,
hogy egyszer egy fiatal hároméves kanca úgy robogott be Vele együtt az is-
tállóba, hogy a szemöldökfa majd levitte a fejét Édesapámnak). Zsukon kü-
lönben is többször jártunk (arra már nem emlékszem, Neki mi dolga volt
ott?), de mai napig előttem állnak az ott tartott tenyészbikák, amelyek közül
Salamon nevű mindig nagyon kaparta a földet, és eget rengetően bőgött,
amikor a közelébe értünk (pedig én nagyon szerettem volna megsimogatni).
Nem is tudom, mert erről soha nem beszéltünk, de az a mostani érzésem,
hogy talán szerette volna, ha követem a mesterségben. Igaz, amikor elkísért
Bukarestbe a sebészeti versenyvizsgámra, akkor nagyon halkan odasúgta,
hogy titkon szeretett volna Ő is orvos lenni, de szülei és kedvelt és szere-
tett nagybátyja (a híresen jó gazdálkodó, akinek a gazdaságában Édesapám
már kora ifjúkorban sokat tanult és dolgozott, és aki komoly összegekkel

támogatta a főiskolai tanulmányévek alatt) inkább a gazdamérnökség felé
irányították.
Arra is emlékszem, hogy 6–7 éves koromban anyai Nagyanyámmal együtt
elküldött „nyaralni” egy mérai gazdához (aki a gazdálkodás mellett gyógy-
növénygyűjtéssel is foglalkozott, és valamilyen EMGE-gazdatanfolyamon
tanítványa volt). Itt én is megszerethettem a bivalyokat, a falusi tevékenysé-
geket, mint az árpa és a rozs aratása, kévézése, szénagyűjtés, fejés stb. Nagy-
szerű volt, még ma is gyakran és szívesen térnék vissza Mérába, bár igen
ritkán, de sikerült ezt az álmomat valóra váltani.
Sorsa meglehetősen hányatott volt. Rajta kívülálló politikai okokból a
kommunista-nacionalista diktatúra alatt rengeteg munkahelyet kellett kény-
szerből váltania, de mindenütt becsülettel megállta a helyét. Így elkerült
többek között a kolozsvári Vajgyárba is, mérnökként, ahova igen gyakran
bejárogattam én is… Tanítgatott a tejtermékek előállítására, fajtáikra, ké-
sőbb már fordításként rám bízott egy fejezetet egy sajtelőállításról szóló
román szakkönyvből (lehet, hogy újrafordította utána?!), amely fejezetben
a Cheeslander nevű sajt előállításáról volt szó.
Mivel mindig pénzszűkében volt a család, két fiúgyermekén és Édesanyán-
kon kívül anyai Nagyanyám is velünk élt, akit szintén el kellett tartania Édes-
apámnak, mert a román állam, azon a jogcímen, hogy Tusa nagyapám, mint
az erdélyi parlamenti csoport képviselője két évig a magyar Parlament tagja
volt, nem adott nemhogy nyugdíjat, de még szociális segélyt sem. Édesanyám
meg nem kaphatott emiatt munkahelyet. Szóval a folyamatos pénzszűke miatt
nagyon sokat kényszerült fordítani, néha még a saját szakmáján kívüli gyógy-
növényes könyvet is, emlékszem egy középiskolai fizika tankönyvet. Ilyen-
kor néha bevont minket is, engem és Édesanyámat a fordítói-szakellenőri
munkába. Mivel l945 után kb. a nyolcvanas évekig útlevelet nem kaptunk,
rengeteget kirándultunk Erdély hegyvidékein, no meg vidéken is, ilyenkor
mindig elképesztett az a hatalmas tudásanyag, amit Édesapám felhalmozott
Erdély legkülönbözőbb tájegységeiről: tudott a helységek történelméről, né-
pesedési és állattenyésztési problémáiról és mindig, mindenhol, szívesen kez-
dett beszélgetésbe a helyiekkel, amikor aztán alaposan átbeszélgethették az
illető környék mezőgazdasági problémáit, tényeket és terveket is.
Mindig büszkén emlegette ilyenkor, hogy az EMGE által szervezett gaz-
datanfolyamokon, ahol igen gyakran volt előadó és tanfolyamvezető, men�-
nyi vidéket, embert és tájegységet ismert meg, és abból „él” ma is.
Különösen szerette a méneseket, nemegyszer járt az alsószombatfalvi, a
Milyen volt Édesapám? 289
zsuki, a szászhomoródi, sőt később aztán velem együtt a bábolnai ménesek-

nél is; szemmel és kézzel is simogatta a lovakat, magyarázta fajtajellemzőiket.
Külön érdekesség volt közös életünkben az is, hogy a diktatúra körülmé-
nyei között Édesapám és nagyszerű baráti köre – történészek, nyelvészek,
jogtudósok, teológiai tanárok – minden vasárnap és nyaranta hosszabb időn
át, együtt kirándultak, és hihetetlenül gazdag tudástárukból képezték egy-
mást… meg minket, velük lógó gyerkőcöket, a későbbi ifjakat is. Én ma-
gamban mindig csak Erdély öreg bivalyainak neveztem őket, mert mindent
elbírtak, és olyan kitartóak is voltak. Idetartozott: Szabó T. Attila, dr. Jakó
Zsigmond, dr. Juhász István, dr. Benkő Samu, Mikó Imre, Imreh István,
Gyergyai Árpád, Entz Géza, Borbáth Samu, Szabó Pál, dr. Demény Pali,
hogy csak egy párat említsek. Édesapámtól öröklött, tanult tulajdonságommá
vált nekem is, hogy minden érdekeljen, ami Erdéllyel és annak múltbéli és
mai történelmével kapcsolatos. Egy-egy ilyen kiránduláson megtudhatta az
ember, hogy mi a helyzet a műemlékekkel, a középkori levéltári anyagokkal,
a református egyház helyzetével vagy éppen a helynévtörténeti anyagokkal
és még sok-sok mással is, a honi és világgazdasággal vagy éppen a hazai és
európai állattenyésztéssel.
Tanítványai elsők között említeném a gazdatanfolyamiakat, a szakiskola-
iakat, a mezőgazdasági főiskolaiakat. Mindig mindenütt nagy szeretettel fo-
gadták (ahova éppen vetette a politika, amely mindig elgáncsolni próbálta
valahol). Sokat beszéltek Róla, hívták előadni vagy éppen csak vendégségbe.
Erre most hirtelen csak két példa jut eszembe. Egyik, amikor először látoga-
tott meg életem első munkahelyén, a háromszéki Szentkatolnán, és együtt
bementünk Kézdivásárhelyre, a Főtéren hirtelen egy szakállas középkorú
úriember odajön hozzánk, és nagy örömmel üdvözli Nagy Miklós profes�-
szor urat, aki a kolozsvári mezőgazdasági akadémián tanára volt; a másik
ilyen emlékem, hogy első munkahelyemen volt egy homoródalmási kedves
székely asszisztensem, akivel én is szívesen látogattam el szülőfalujába, az
egyik legszebb Homoród menti faluba. Mikor legelső alkalommal bevitt a
szülői házba, édesapja Muszka Szabó Gyula bácsi (aki akkor a téesz állat-
tenyésztési brigádosa volt) örömmel és büszkén mutatta azt a tablót, amit
az általa Székelykeresztúron végzett gazdatanfolyamon szerzett, ahol Édes-
apám volt a tanfolyamvezető; mennyi szeretettel beszélt róla!
…És milyen volt Édesapám felnőtt fejjel? Emlékszem, hogy egyszer el-
kísért Pécsre, ahol egy nyári gyógynövényes tanfolyamon tartottam egyet-
len előadást gyógyszerészeknek, és Ő is ott ült a hallgatóság soraiban. Soha
nem felejtem el, mennyire büszke voltam, nem a saját előadásomra, hanem
Édesapám dicsérő szavaira, amikor azt mondta az előadás után, hogy nem
is gondolta volna, hogy én ilyen jó előadó vagyok, …pedig mi voltam én
Hozzá képest!
Milyen volt hát? Nehéz ezt megfogalmazni egy szerető gyermeknek úgy,
hogy ne érje az elfogultság vádja… de talán megengedik nekem, hogy vers-
ben fejezzem ki mindazt, amit érzek, gondolok:
A rigók hajnalban kelnek, úgy-e Édesapám?

Akárcsak a bivalyok Kalotaszegen;
Kérlek, erősen fogd meg a kezem Édesapám,
Mert a hajnal nagyon hűvös ma nekem.
Deresedik a lelkem, a hajam is lisztes már,
Édesapám, hóka lovunk, lent megvár?
Lassan készülni, s vetni lehet a vörös agyagon;
Indulni kellene, szárad a rét!
De ahogy elnézem, tanácstalanok vagyunk nagyon
És keressük a Magvető szemét.
A rigók hajnalban kelnek, úgy-e Édesapám?
És a pacsirták még korábban?!
Kérlek, erősen fogd meg a kezem,
Ma hajnalban igencsak fáztam
S ha nem a hajnali harmat, akkor a könnyem pergett
És sírásom felverte a házsongárdi csendet,
Mert, ahogy sírja előtt lehajtott fejjel álltam,
Éreztem, most is, ahogy átöleli a vállam.
MACALIK ERNŐ
Csókolom, Miklós bácsi!
Így köszöntöttem felnőtt koromban is, bár Ő többször kikérte magának. Egy
alkalommal aztán – rövid, sprőd bajuszát mintha most is érezném – arcon
csókolt. Tán attól fogva tekintem Őt szellemi atyámnak.
1975-ben megjelenik a Pillantás a világ mezőgazdaságára című, remekbe sza-
bott könyve. Szerénységére jellemzően pillantásnak nevezi az akkor már a
globalizáció jeleit sejtető mezőgazdasági termelést bemutató keresztmet-
szetet. A könyv megjelenésének évében író-olvasó találkozó Csíkkarcfalván.
Főleg a környék mezőgazdász szakemberei, na meg az akkori idők szokása
szerint teremtöltő közönség van jelen. Megy a szöveg, így kellene, úgy kel-
lene, mindent meg kell tenni... Miklós bácsi a rá nem jellemző sztentori han-
gon megszólal: Emberek! Dolgozni kell.
Két év után Csíkkarcfalváról a Hámor-tetőn, Vadkéstövén, Grécesen át
Marosfőre kirándulunk. Csodálatos júniusi nap, mindenütt pengnek a ka-
szák, hersen alattuk a fű. Miklós bácsi és élete párja, Lili néni valóságos ex
tázisban vannak. Több gazdával szóba állunk, akik nyomban érzik, hogy ez a
pantallós nem elvtárs, nem leereszkedő uraság, nem is jópofáskodó. Felvesz a
rendből egy száradó fűtincset, arcához, orrához szorítja, beszívja annak cso-
dálatos széna illatát, amelyben hogy mi is rejtőzik, azt csak a Nagy Miklós-
félék tudják átérezni. Hozzám szól: „Ernő, érzed azt, hogy hol élsz?” (Közel
negyven év alatt, hála a Teremtőnek, volt alkalmam újra és újra átélni ezt az
élményt, ezt a csodát.)
Kemény csíki tél, Miklós bácsi ismét vendégünk. A mezőgazdászokkal
való hivatalos program után következik a protokoll. A Hargita alatt szerény
erdei házban folyik az eszem-iszom. Vastag a hótakaró, a lovas szán még le-
felé is nehezen halad. Tán a bor hatására, vagy ki tudja miért, egyszer csak
a szán oldalra borul, Miklós bácsi eltűnik a nagy hóban. A vendéglátó tár-
saság aggódva szalad oda, segíteni akar, de Miklós bácsi talpra áll, lepallja
arcáról, bajuszáról a havat, felveszi sapkáját. Nevetve indulunk tovább. Sö-

tétben érünk a faluba, ahol a társaság jó része szétszéled. Miklós bácsi oda-
megy a két lóhoz, valamit súg nekik, aztán mind a kettőt homlokon csókolja.
Benne volt ebben az egyszerű gesztusban ennek a nagytudású, finom lelkű
embernek a teljessége.
Hálával és szeretettel csókolom Miklós bácsit és tisztelgek szép emléke
előtt.
VI.
LEVELESLÁDA
( 1968–1973)
A Falvak Népét 1951-ben felköltöztették Bukarestbe. Aztán egy év múlva megje-
lent címében az „osztályharcos” jelző. Amikor e sorok írója 1968 júliusában ehhez a
laphoz kapott magyar szakos tanárként kinevezést, a hajdani 120 000-res példány-
számból mindössze 3000 maradt. A magyar forradalom után ugyanis (1959-ben) a
szerkesztőséget szétverték. Az agrármérnökbe oltott újságíró Simonka Lászlóval pró-
báltuk a lapot új életre kelteni. Ennek egyik erőpróbája volt az, hogy Nagy Miklóst
a györgyfalvi téeszből „behozzuk” a Falvak D. Népe kolozsvári fiókszerkesztőségébe.
Az erről a küzdelemről tanúskodó levelezést Simonka halála után özvegye őrizte meg.
Tőle vettem át, és helyeztem el a Kolozsvári Kommunikáció- és Médiakutató Intézet
(KMKI) Minerva-archívumában.
Simonka László – Dr. Nagy Miklósnak
Bukarest, 1968. V. 21.
Kedves Nagy elvtárs!

Rég nem írtam, igaza van. Nos, megtörve a csendet, kezdeném őszinte
elismerésemmel (és mások véleményének tolmácsolásával), ami a Pillantás
a világ mezőgazdaságára c. cikksorozatot illeti. Hangvételével, megírásának
kulturáltságával, bő és őszinte tájékoztatásával, elmés és sokat mondó pár-
huzamosságával (gondolok a kitekintő betekintésre) a magasan kiemelkedő
anyagaink között foglalt helyet. Jó volna, ha a sorozat nem maradna „triló-
gia”, felvetném a folytatás gondolatát. Tudniillik az anyagok népszerűsége
egy állandó rovat fenntartását sugallja, s el is határoztuk, hogy folytatjuk
a hasonló jellegű anyagok közlését. Több cikket megbeszéltem Pop Eugen
szerkesztővel (a Lumeanál dolgozik), járt Dél-Amerikában, s elvállalt egy
írást Chiléről és egyet Venezueláról. Úgyszintén Veres Istvánnal szeretnénk
néhány anyagot íratni régi élményei kapcsán (Franciaország) és legújabb
nyugat-németországi tapasztalatait figyelembe véve. Nagy elvtársnak nem
296 levelesláda
volna még mondanivalója, dokumentálódások alapján még néhány ország-

ról? Megkérném, válaszolja meg.
Feltétlenül számítok további szoros együttműködésünkre más anyago-
kat illetőleg is. (Apropos, tetszett az Imreh [István]-anyagra beküldött cikke
is – Pap István is válaszolt –, mindkettőt közöljük, ahogy csak a lapszer-
kesztés megengedi.) Tehát: más természetű anyagokat is várok, nem tudom,
miről volna jól kiérlelt mondanivalója? Adhatnék néhány témajavaslatot, nem
tudom, mennyire „sarkallja” írásra tollát: 1. A szállítások kérdése a termelő-
szövetkezetben, s ezen belül a fogatok és fogatosok problémája. 2. Szövetke-
zetközi együttműködés. 3. A termelőszövetkezet tejgazdasági (s maradjunk
a szójátéknál: tájgazdasági) problémái. 4. Az állattenyésztés – szakma! 5.
Az állandó gondozók jelentősége. 6. Az idei takarmányozási gondok enyhí-
tésére szóló néhány véghezvihető jó tanács. 7. Korszerűség és elmaradott-
ság „egy csárdában” (a termelőszövetkezetekben), milyen okok (objektív és
főleg szubjektív okok) szülik a jelenséget, mi a kiút, a megoldás; probléma-
felvető írásra gondolok. 8. A szerszámok és gépek becsülete (az emlékezetes
kukoricamorzsolóhoz hasonló problémafelvető és tanító anyagra gondolok.
Más hasznos állattenyésztési, takarmánytermesztési (őszi takarmánykeveré-
kek, silózás stb.) anyagok.
A honoráriumot a közölt anyagokra megkapja, ha esetleg nem érkezik meg
időre (a megjelenéstől két, esetleg négy hetet számolva), kérem, értesítsen.
A tervezésről szóló és „elfektetett” anyagáról annyit tudok mondani, hogy
leadtam még annak idején, a főszerkesztő halogatta a közlést (nem tudom,
miért, csak sejtem…), végül is az anyag sorsáról, úgy néz ki, senki se tud.
Alaposabban utánanézek, a főszerkesztővel még nem beszéltem, lehet, nála
kallódik a fiókjában, jelenleg nincs itthon. Remélem, az anyag mégis csak
előkerül, és ha az Előre nem hajlandó közölni (véleményem szerint aktua-
lizálható, hiszen nemsokára soron a tervezés), akkor lehozzuk a Falvak Né-
pében. Bár az anyagnak az Előrében nagyobb súlya volna, s egyáltalán ott a
helye, lévén, hogy nem a falunak, hanem a felső szerveknek szól.
Ha netán sürgős közölnivalója, vagy kérdeznivalója volna, hívjon fel akár
telefonon is. (Az Előre telefonszáma: 18. 03. 02).
Ui. Ha Kolozsvárra utazom (egyelőre nincs erre kilátás), feltétlenül fel-
keresem. Beszéltem dr. Szövérdi F/erenc/ volt kedves professzorommal is,
tudom, szoktak találkozni, ha nem esne terhére, emlékeztesse Szövérdi bá-
tyámat a megígért anyagokra. Nagyon örvendek, hogy a régi Falvakosok
végre egymásra találnak, és sikerül ezt a jobb sorsra érdemes lapot méltó
rangjára emelni. Persze, sok még a baj, a nehézség, a terjesztéssel is kellene
Dr. Nagy Miklós – Simonka Lászlónak 297
foglalkozni és még sok más egyébbel, de, remélem, sikerül kitörnünk, s fel-
támadunk halottainkból…
Várom sorait, telefonhívását, és főleg véleményét a lapról általában és ter-
mészetesen anyagait.
Szeretettel:
Simonka
Dr. Nagy Miklós – Simonka Lászlónak
Györgyfalva, 1968. V. 29-én
Kedves Simonka elvtárs!

Étkezésnél a legjobb falatokat igyekszem a végére hagyni; most – a cikk
írásnál – fordítva jártam el: a kedvesebb témát vettem előre. De, gondolom,
ez a szerkesztőség számára is a jobb megoldás.
Azért kezdtem – az általános bevezető után – Franciaországgal, mert most
nyilván sok újságolvasót érdekel, hogy milyen lehet De Gaulle hazája. Dá-
niával – egy-két pillantást vetve Svédországra és Norvégiára is – szeretném
folytatni, majd harmadiknak – és utolsónak Svájcot vagy Ausztriát hagynám.
Így három, merőben eltérő éghajlatú és domborzatú ország kerülhetne be-
mutatásra a megbeszélt 3 folytatásban.
Nagyon kérem, írja meg, hogyan fogadta a Szerkesztőség közösen meg-
beszélt tervünket, valamint az itt mellékelt cikket?
Ezen kívül kérem, közölje velem azt is, hogy a tervezésről szóló, koráb-
ban küldött cikkemet az Előre vagy a Falvak Népe hozza-e le, mert utóbbi-
nak nem vagyok előfizetője, s nem tudom rendszeresen figyelemmel kísérni,
hogy leközölték-e a cikket.
Amennyiben a mellékelt anyaggal kapcsolatosan volna valami észrevétel
(például, hogy jobban ki kellene domborítani a tisztán agrárius kérdéseket
vagy szenteljek több teret az ország, a nép, a turisztikai látnivalók, a couleur
local leírásának), legyen szíves azt is tudatni velem. Ha nem kapok erre vo-
natkozóan semmi választ, a Dániáról szóló, második folytatásba több sze-
mélyi élményt, színt szándékozom vinni. Úgy vélem, ez csak hasznos lehet,
mert az olvasó is több élvezettel olvassa.
298 levelesláda
Azt hiszem, nem lenne célszerű a 3 folytatás közlését nagyon elhúzni, mert
akkor a rendszeres olvasó elfelejti, hogy mit olvasott az előző folytatásban,
és ezért igyekszem mindhárom résszel mielőbb elkészülni.
Mielőbbi válaszát kérve, szívélyesen üdvözli:
Nagy Miklós
Ui. Levelezést és pénzt kérem a kolozsvári címemre (Cluj, str. Budai N[agy]
A[ntal] 81.) irányítani!!!
Kolozsvár, 1968. VI. 17.

F. hó 13-i levelemben vállalt kötelezettségnek megfelelően mellékelten kül-
döm a cikksorozat harmadik – utolsó – részét. Gondolom, hogy közben –
e heti számukban – a II. rész megjelenik, tehát a legközelebbi lapszámban
lehozható a mellékelt is.
Most hallottam – sajtóberkekből –, hogy önálló szerkesztőségük létesült,
ami további reményt nyújt arra, hogy a lap a kívánt irányban fejlődhessék.
Végre megszereztem a hiányzó lapszámokat is, de elolvasva az ajánlott
cikkeket, arra az elhatározásra jutottam, hogy nem reflektálok azokra, mert
felfogásomtól idegen szellemben íródtak, s vitába szállni szerzőjükkel vi-
szont nem akarok.
Imreh I[stván] cikkére azonban még e hét folyamán reflektálni fogok,
abban a reményben, hogy nem leszünk „post festa”.
A Tervezünk vagy tervet készítünk mégis megrekedt a szerkesztőségi fiókban?
Mindenesetre – a Falvak D[olgozó] N[épé]vel való kollaborálás mellett – nem
szeretném kapcsolataimat az Előrével sem lazítani, mert egyelőre ez utóbbi
még más publicitást jelent.
Sajnos, a vidéki kiszállás tervét végleg el kell ejtenem, mert szabadsá-
gom beosztása újra módosult, és így már sehogy sem tudok kiszakítani 3–4
napot erre a célra. Pedig őszintén sajnálom, és nem szeretnék véglegesen le-
mondani róla. Esetleg a nyár folyamán sikerül valamilyen megoldást talál-

nunk – közösen.
Örülnék, ha elutazásom (VI. 22, szombat, hajnal) előtt még beszélhetnénk
vagy kapnék levelet a beküldött anyagokkal és a további tervekkel kapcso-
latosan. Ezt várva, szívélyesen üdvözli:
Nagy Miklós
Kolozsvár, 1968. aug. 8.

Köszönettel vettem keltezés nélküli (pár nappal ezelőtt érkezett) levelét,
valamint a Falvak D[olgozó] N[épé]nek azt a számát, amelyben az Imreh-cikkre
írott hozzászólásom megjelent.
Materialisták vagyunk, ezért az anyagiakkal kezdem. Sajnos, a július 3-i
(27.) számban megjelent cikk (Svájc, Ausztria) tiszteletdíját még nem kap-
tam meg, bár több mint egy hónapja jelent meg. Kérem, legyen szíves utá-
nanézni az elmaradt kiutalásnak.
Mellékelem a régebb beígért cikket az állatállomány – takarmányalap ös�-
szehangolásáról. A kérdést szándékosan hagytam nyitva, hogy – az új drá-
mai irányzatnak megfelelően – meggondolkoztassa az olvasót.
Jólesett, hogy a trilógiát méltányolták, és felbuzdulva sorain, ígérem, hogy
– amennyire a komplex kampány, amelyben vagyunk, megengedi –, mielőbb
küldök egy érdekes anyagot az egyik ázsiai országról (ti. külföldi tartózko-
dásom alatt szereztem néhány jó anyagot).
Az ajánlott témák közül néhánynak megírására volna kedvem, és valószínű-
leg a levelében 3., 4., 7. és 8. pont alatt felsoroltakat fogom rendre elküldeni.
Szövérdit még nem volt időm felkeresni, de szombaton vagy vasárnap ke-
rítek annyi időt, hogy átadjam üzenetét.
Szívügyemnek tekintem a Falvak D[olgozó] N[épé]nek a fellendítését, és ez
irányban mindig készséggel állok rendelkezésükre. De nem akarnám kap-
csolataimat az Előrével sem megszakítani. Mivel a velük való kapcsolataimat
300 levelesláda
Ön ápolta, kérem, hogy juttasson el hozzájuk is írásaim közül egyet-egyet,

amelyet úgy ítél meg, hogy inkább odavaló.
Válaszát, esetleg személyes látogatását várja, és szívélyesen üdvözli:
Nagy Miklós
Bukarest, 1968. augusztus 10-én

Levelét és jó anyagát megkaptam. A honorárium végett ne aggódjon, utá-
nanéztem, minden rendben van, csak nem tudják pontosan, hogy mikor fi-
zetnek. Örvendek az elfogadott témáknak (persze ezeknél jobbak is vannak,
és meg lehet azokat írni külön megrendelés nélkül is!), s úgyszintén megelé-
gedéssel nyugtáztam felbuzdulását, ami a kitekintő cikkek folytatását illeti.
Most azonban térjek egy másik, az Ön részéről talán váratlan, meglepe-
tésnek tűnő kérdésre. Mondja, Nagy elvtárs, nem volna hajlandó állandó,
szkémára vett író-szerkesztőként dolgozni nálunk, kolozsvári székhellyel?
Láthatja: az élet minden területen kezdi kidobni magából a salakot, és el-
jött az idő, amikor az újságot meg kell írni és szerkeszteni, nem pedig csak
kiadni! Értékrevízió? Tiszta víz a pohárba? Új káderpolitika? Vegye annak,
aminek gondolja. Egy bizonyos: a mércét magasabbra állította az élet, s
azt át kell ugrani, nem átbújni alatta! Nos, mi a véleménye, érdemesnek
találná-e minden mástól mentes erőbedobással szolgálni a hazai magyar
agrárirodalmat, illetve közírást, s a jövőre gondolva – felhasználva a lap le-
hetőségeit – részt vállalni közvetlenül a fiatal szakírógárda kinevelésében,
mely téren – ezer oknál fogva – nagyon keveset tettünk? Véleményem sze-
rint szükség van az Ön tudására, felkészültségére, tekintélyére – csak ehhez
hasonlókra van ma már szükség! Sok szépet és hasznos dolgot lehetne mű-
velni a Falvak Népével (s az Előrével is), reális lehetőség nyílt erre, csatát
nyerni azonban csak úgy lehet, ha célba lövünk, s nem a levegőbe eregetjük a
golyókat…
Lehet úgy véli: hazabeszélek. Valóban: a Falvak Népe nevében – s egyálta-
lán a hazai magyar agrárpublicisztika nevében.
Nincs szándékomban kapacitálni, rábeszélni a dolgokra, nem is vagyok

képes erre. Vegye úgy, mint tapogatózást és ajánlatot egy olyan ember ré-
széről, aki mindig becsülte és értékelte Önben azt, amit egy nemes ügy még
közelebbi szolgálatában szeretne állítani, amennyiben ezt szerény lehetősé-
geim megengedik.
Amennyiben nem veti el eleve az ajánlatot, kérem, az átállási nehézségekre
ne gondoljon, ami pedig az anyagikat illető, erről konkrétabban akkor, ha
válaszát megkapjuk. Amennyiben elvben elfogadja javaslatom, legyen szí-
ves tájékoztasson mostani keresetéről, egyes személyi adatokról, amelyeket
kizárólagosan bizalmasan kérek tájékozódás és tájékoztatás végett, kikötve,
hogy az esetleges párton kívüliség nem képez semmilyen akadályt, s egyál-
talán az olyan jellegű személyi adatok, amelyek valamikor perdöntőek vol-
tak, ma már másodrangú tényezők.
Várom levelét – esetleg posta fordulatával.
Szívélyes tisztelettel:
Simonka László
Kolozsvár, 1968. aug. 17.

F. hó 10-én kelt, Bukarestben egyáltalán nem, Kolozsváron pedig f. hó
15-én postabélyegzett levele csak tegnap érkezett (ezek szerint 6 napig uta-
zott, tehát jobb lett volna Szilágyi Erzsébet hollójára bízni), s mivel csak ma
jöttem haza, ma vettem kézhez. Tehát a legkisebb mértékben sem vagyok
ludas abban, hogy postafordultával írott válaszomat csak most kapja meg.
Mivel nagyon sietek, most csak ajánlatára válaszolok.
A véletlen (nevezzük Sorsnak?) úgy hozta, hogy én – meglehetősen vá-
ratlanul, mintegy sugallatra hallgatva – éppen ezelőtt három héttel beadtam
egy kérést az itteni Megyei Mezőgazdasági Igazgatóság útján a Mezőgazda-
sági Főtanácshoz, amelyben azt kértem, hogy segítsenek hozzá, hogy egy a
hajlamaimnak, érdeklődési körömnek, egészségi állapotomnak és koromnak
jobban megfelelő munkahelyet kaphassak. A kérvény beadása után 2 nappal
302 levelesláda
felhívtak, hogy az igazgató jóváhagyja a kérésemet, de azt csak az esetben

továbbítják Bukarestbe, ha tudok azonnal szerezni egy papírt, hogy valahol
van munkahely számomra. Rövidesen kerítettem egy ilyet, amely azonban
nagyon hézagos és feltételes, de akinek átadtam (a Főtanács kiküldöttje: ing.
Cira Flaviu) magával vitte, és biztatott az eredményt illetően.
Egyszóval: már az Ön levelének vétele előtt elhatároztam, hogy megválok
a téesztől, mert idegileg nagyon kimerültem, s a harcot, amit 4 évig kitartás-
sal vívtam, feladom, mert szélmalomharcnak bizonyult. Lett volna még le-
hetőségem újságírónak lenni, de valami mindig visszatartott. Ma azonban
már elvállalnám, mert úgy látom, hogy vannak bizonyos lehetőségek maga-
sabb szempontú elvi álláspontokért harcolni a szaksajtóban is.
Tehát: elvben köszönettel elfogadom ajánlatát.
Tisztázni kell azonban még néhány kérdést, nevezetesen – a legfontosab-
bak közül – az alábbiakat:
1. Ki tudja-e eszközölni a Falvak D. N. szerkesztősége a Mezőgazdasági
Főtanácsnál, hogy kiengedjenek jelenlegi munkahelyemről a felajánlott
munkakörbe?
Mi lenne – megközelítően pontosan – a feladatom, munkaköröm?
3. Biztosítani tudják-e – már amennyire emberileg és ma lehetséges –,
hogy munkahelyem mindaddig, amíg alkalmazásukban volnék, Kolozsvá-
ron legyen?
Ami a jelenlegi javadalmazásomat illeti, az a következő: havi fizetésem
1875 lej, a téesztől kapok 160 munkaegységet és az alapszabályszerű pótja-
vadalmazást (természetesen a termelési terv teljesítésétől függően), valamint
a munkaadómtól – bizonytalan összegű évi prémiumot.
Önéletrajzot elég régen nem írtam, s nem tudom, pontosabban milyen
adatok érdeklik, ezért a szerintem legfontosabbnak tartottakat közlöm az
alábbiakban:
1913. május 3-án születtem Tordán; apám köztisztviselő volt (most nyug-
díjas), anyám tanítóképzőt végzett, de miután férjhez ment, nem tanított, s
így most háztartásbeli.
Vagyonom nem volt, s most még kevésbé van.
Középiskolát Tordán, a román állami gimnáziumban végeztem; 1930-ban
érettségiztem; 1935-ben végeztem a főiskolát Kolozsváron (akkor Facultatea
de Agronomie volt a neve), 1936-ban pedig ugyanott állattenyésztési szak-
képesítést szereztem (Certificat de specializare în zootechnie); 1945–46-ban
doktori évfolyamot hallgattam a Bolyai Egyetemen, s 1946-ban doktoráltam
közgazdaság-tudományokból ugyanott.
1936-tól 1939-ig tanárkodtam Csombordon, Székelykeresztúron és Nagye-

nyeden, 1939-től 1948-ig az EMGE (Societatea Agrară Ardeleană) állatte-
nyésztési osztályán voltam előadó, majd osztályvezető, utána másfél évig a
kolozsvári Mezőgazdasági Főiskolán tanár, 1950-től 1962-ig élelmiszeripari
műszaki iskolában Kolozsváron tanár, a mezőgazdasági szakemberek ki-
helyezése óta (1962. ápr. 1.) pedig két évig Széken, majd 1964 februárja óta
Györgyfalván voltam agrármérnök.
Közben megírtam 10 kisebb-nagyobb, de mind szakmai könyvet.
Románból és németből hivatalos akadémiai fordítói vizsgám van.
Sem én, sem szüleim, sem feleségem, sem gyermekeim soha bíróság előtt
nem álltak, büntetve nem voltak, vád alatt sem állottunk. (Valamilyen bűnöm
azért csak kellett legyen, mert különben könnyebbnek kellett volna lennie
az életemnek).
Semmilyen politikai pártnak soha nem voltam tagja.
Ennyit arról, amit fontosnak tartok. Ha további részletekre szükség volna,
kérem, írja meg, s azonnal megválaszolom. 32 éve vagyok munkaviszonyban,
1944 óta szakszervezeti tag, de 1936 óta fizetem a betegsegélyzőt.
Nem riadok vissza attól sem, ha gyakrabban kell vidékre kiszállani.
A honoráriumra vonatkozóan közölteket hálás köszönettel tudomásul
vettem.
A további cikkírói tevékenységre legközelebbi levelemben visszatérek.
Nagyon lekötelezne, ha lehetőleg valóban postafordultával megírná, hogy
ajánlatát megtárgyalta-e (szerkesztőség, sajtóosztály, esetleg Mezőgazdasági
Főtanács stb.) illetékesekkel is?
S még valamit. Mivel kérvényem – amint levelem elején közöltem – benn
van a Főtanácsnál, áthelyezésem a Falvak Népéhez talán legegyszerűbben úgy
is elintézhető lenne, ha bevinnének egy írást a szerkesztőség részéről, hogy
alkalmazni akarnak.
Válaszomat nem tettem a javadalmazástól függővé, mert remélem, hogy
az előnyösebb lesz a mostaninál. De azért kérem, legyen szíves tájékoztatni
arról is, hogy kb. mire számíthatok. Az természetes, hogy a munkahely-vál-
toztatás csakis „transfer”-rel oldható meg, mert e nélkül igen sok szerzett
jogot kellene feláldoznom.
Szíves válaszát nagyon várom és addig is köszönöm, hogy levelével – bi-
zonyos mértékig – visszaadta a jóban való hitemet.
Szívélyesen üdvözli:
Nagy Miklós
304 levelesláda
Györgyfalva, 1968. szept. 25.

Tegnapi levelemben azt írtam, nem vállalhatom biztosra a Termés Nap-
jára szóló cikket. Az aggasztóan csordogáló eső s egy gyűlésem váratlan
elmaradása megmentették a helyzetet. Igaz, a cikk hangulatát is meghatá-
rozták. Mégis úgy érzem, adott helyzetben erről az oldaláról volt legcélsze-
rűbb megfogni a kérdést. Így sablonos sem lesz, s elkerülhetővé vált, hogy a
fennálló – kétségtelenül nagy – nehézségekről szólani kelljen, anélkül, hogy
a valóságot „kibeszéljük”.
A cikk hangulata, terjedelme, mondanivalója olyan, hogy célszerűnek lát-
nám, hogy az ugyanarra az oldalra kerülő többi anyagtól eltérő betűtípus-
sal (kurzívval vagy fett-el) szednék.
Lehet, hogy a Szerkesztőségnek nehezére fog esni egyetérteni azzal a fel-
fogásommal, hogy adott helyzetben helyesebb, ha a többi laptól eltérően mi
a Termés Napján ezt tartjuk kihangsúlyozandónak. Nem akarom senkire rá-
oktrojálni véleményemet, de meggyőződésem, hogy ez így helyes.
Ha esetleg a Falvak D. N. szerkesztősége másként vélekedik, legyen szí-
ves, próbálja meg az Előrenél vagy Lőrinczi Laciéknál elhelyezni a cikket.
Hogy idejében megkapják, „Par avion” fogom postázni, de alkalomad-
tán legyen szíves közölje, hogy milyen postázás (egyszerű, ajánlott, express,
légiposta) esetén kapják meg leggyorsabban és legbiztosabban postámat.
Nagy Miklós
Simonka László – Dr. Nagy Miklósnak 305
Buk., 1968. okt. 31-én

Megértem, mit jelenthet számára a részemről (részünkről) megnyilvánuló
várakoztatás, az, hogy annyi levelére, telefonhívására nem válaszolunk ér-
demben. Higgye el, mindez azért történt, mert nap mint nap, egyik napról
a másikra azt hittük, pontos választ adhatunk a bennünket kölcsönösen ér-
deklő ügyében. Sajnos, Giosan elvtárshoz egyszerűen lehetetlenség volt be-
kerülni, míg végre Szilágyi elvtársnak sikerült beszélnie vele a párt plenáris
ülésén. Nos, Giosan elvtárs egyetértett, és jóváhagyta szóban – ott a plená-
rison – a kérésünket, mind az Ön, mind a Román Győző személyét illetően.
Csak! Csak még nem írta alá a kérvényt, amely hosszú hetek óta ott lapul
a főtanácsi akták legeslegtetején, legalább 10 kiló papír fölött. De, Giosan
elvtárs hol Dániában, hol Tuniszban, hol itt, hol ott van, s egyszerűen nem
szignál! Most is Kovászna megyében tartózkodik, burgonyát szed! Jövő
hét hétfőig. A plenárisról egyenesen odament, be sem nézett a Főtanácshoz,
ahogy a titkárnője informált bennünket. Még egy kis türelmet tehát hétfőig,
kilátástalanságra most már nincs oka, az ügy érdemben tulajdonképpen meg-
oldódott, csak az az átkozott forma hiányzik.
Egyébként ezt már megüzentem Román Győzővel a múlt héten. Úgy
látom a Cseke Péter referálásából (kedves feleségével beszélt a napokban Ko-
lozsváron), hogy Győző nem volt Önnél. Mindettől eltekintve, úgy hiszem,
megért, kedves Nagy elvtárs, nekem is annyi tennivaló gyűl sokszor a nya-
kamba, hogy ki sem látszom belőle, s ilyenkor előfordul, hogy vétek a szer-
kesztő etikai szabályok ellen. Kérem, értsen meg, s még egyszer elnézését.
Várom a megbeszélt anyagokat. A legutóbbi nagy sikert aratott, s teljes
örömére szolgál a szűk kollektívának, hogy megújhodó lapunkban ilyen
kaliberű anyagokkal rukkolhatunk ki néha. Ha végre a várva várt aláírás is
meglesz, azonnal értesítem, és módját találjuk, hogy vagy itt, Bukarestben,
vagy Kolozsváron alaposan megbeszéljük a teendőinket, a munkamegosz-
tást, a szerkesztés, írás stb. problémáit.
Remélem, megnyugtattam soraimmal. Ennek a reményében, s anyagait
várva, maradok igaz tisztelettel és őszinte nagyrabecsüléssel:
Híve: Simonka László
306 levelesláda
Kolozsvár, 1968. december 2-án

Legutóbbi telefonbeszélgetésünk záróakkordja az volt, hogy legyek tü-
relemmel. Vagyok. S hogy mennyire vagyok, azt bizonyítja a mellékelt cikk.
Az az érzésem azonban, hogy inkább az Előrébe kívánkozik, nem annyira
mondanivalója, mint inkább stílusa miatt. Mint türelmes külmunkatárs, Önre
bízom, hogy átadja-e nekik, vagy megtartja a Falvak D. N.-nek. De ha átadná
az Előrének, kérem, értesítsen erről.
Egy korábbi beszélgetésünk során nagyjából megállapodtunk, hogy írok
egy cikksorozatot tejgazdasági alapismeretekről. Úgy gondolom, hogy Tejgaz-
dasági ÁBC lenne a címe, s lapszámonként egy hasábra terjedne. Ha egyetér-
tenek ezzel, kérem, közölje – lehetőleg postafordultával –, hogy hány gépelt
sor egy hasáb a Falvak D. N.-ben? Ettől függően, gondolom, hogy a legszük-
ségesebb mondanivalókat a témáról 7–10 közleménybe be lehetne szorítani.
Gondolhatja, hogy átállásom sorsa érdekel. Feltételezem, hogy csak azért
nem értesítenek róla, mert még mindig rendeződik. Nem tudom, hol és kik-
kel próbálkoztak, de javasolnám – Cseresznyés elvtárson kívül – esetleg
Takáts Lajos, Demeter János elvtársakkal beszélni, akik jól ismernek, vagy
Fazekas János elvtárssal, akiről nem tudom ugyan, hogy mennyire ismer, de
Önök jól ismerik.
Ha még sem nem széna, sem nem szalma, kérem, azért legyen szíves abban
az esetben is írjon, ha éppen rázott.
Kérem és várom tehát mielőbbi válaszát, mert most inkább reáérek, és
hozzáfoghatnék a tejgazdasági cikksorozathoz.
Nagy Miklós
Kolozsvár, 1968. dec. 12-én

Úgy látszik, olykor jobb a „lehetséges”-ben vagy a „reméljük”-ben bízni,
mint az ezer százalékban. De hát, Istenem! Minél többet csalódik az ember,
annál jobban edződik. Ha közben végleg le nem törik.
Az nem derül ki f. hó 5-i hideg zuhany leveléből, hogy a Román Győző
áthelyeztetése sem sikerült vagy csak az enyém? Ezt azért szeretném tudni,
mert feltételezem, hogy egyszerre két kérést nyilván nehezebben hagynak
jóvá, mint egyet.
Én most – ezzel egyidejűleg – írtam Szilágyi Dezső főszerkesztő elvtárs-
nak is, bizonyos ütőkártyát adván a kezébe, hogy megkönnyítsem a dolgát.
Őszintén szólva – a sok tapasztalat után is – megdöbbentőnek tartom, hogy
egy ilyen jelentéktelen magánügynek az elintézése egy ilyen jelentős sajtóorgá-
num részéről is ilyen nehezen menjen. Hát tényleg ennyire gyengék lennénk?
Az öntözéses gazdálkodásról szóló cikksorozattal kapcsolatosan meg sze-
retném jegyezni, hogy Sipos Gyurkától általánosabb érdeklődésre számot
tartó – például az újabb nemesítésű növényfajtákról szóló – cikksorozatot
hasznosabbnak tartottam volna (annál is inkább, mert ő nemesítési szakem-
ber), ugyanis az erdélyi téeszeknek csak kisebb hányada rendelkezik öntö-
zési lehetőségekkel, nemesített növényfajtákat pedig valamennyi termeszt,
s még agrármérnökeink sem ismerik az újabbakat elég pontosan, nemhogy a
téesz-elnökök, vagy éppen a tagság.
Szövérdivel még nem tudtam találkozni, de egyszer már szóltam, s vasár-
nap újra fel fogom keresni.
Nagyon szívesen kimennék egy-két távolabbi téeszbe, de most nem tudok
erre időt szakítani. Mindenesetre igyekszem módot találni. Erre az esetre
kérem, legyen szíves küldjön egy megbízó levelet vagy „delegációt”, hogy
szükség esetén felmutathassam, illetve hogy annak alapján a költségeket
elszámolhassam.
Szeretném remélni, hogy újévig áthelyezésem megtörténik, és akkor rög-
tön mehetek vidékre is. Addig majd küldöm a Tejgazdasági ÁBC első közle-
ményét, és várom szíves válaszát.
Szívélyesen üdvözli: Nagy Miklós
308 levelesláda
Kolozsvár, 1968. december 25-én

Küldöm a tejgazdasági cikksorozat első közleményét. A Szerkesztőség
bevezetését azért írtam meg, hogy megkönnyítsem munkájukat, de – ter-
mészetesen – írhatnak helyette másat. Esetleg be lehetne ide venni, hogy
az érdeklődőknek a cikksorozat végén megadjuk a legszükségesebb kiegé-
szítő bibliográfiát.
Tervem szerint a következő folytatások címei ezek lennének: 2. A tej kép-
ződése 3. A tej fizikai tulajdonságai 4. Mikroorganizmusok tevékenységé-
nek hatása a tej eltarthatóságára, minőségére 5. A tej kötelező vizsgálatai a
termelőhelyen (ez valószínűleg 2 folytatást foglalna magába, mert hossza-
dalmasabb) 6. Amit a tejszínről tudni kell (fölözés, tárolás, zsíregységek ki-
számítása) 7. Juhtejből házilag készülő sajtféleségek készítési módja.
Ezek szerint, ha minden számba jönne egy folytatás, február végére – tehát
a mezőgazdasági tanfolyamok befejezésével nagyjából egy időben – zárhat-
nók le a sorozatot.
Sajnos, az 50–55 soros folytatásonkénti keret egy kicsit szorít. Nagyon jó
lenne, ha legalább 15–20 sorral meg lehetne toldani. Nem tudom, hogyan
tudnák ezt megoldani, anélkül, hogy apróbb betűtípust használnának, mert
az apróbb betűt nem szívesen olvassák el a falusi emberek.
A választ ügyemben sem Öntől, sem Szilágyi elvtárstól nem sürgetem;
megpróbáltam más vonalat is megmozgatni.
Boldog Új Évet és sikerekben gazdag munkát kíván:
Nagy Miklós
Kolozsvár, 1969. január 5-én

Mindenekelőtt köszönettel nyugtázom figyelmes újévi megemlékezését,
és kívánok a magam részéről is kedves Mindnyájuknak sikerekben gazdag,
megelégedést hozó Újesztendőt.
Abból, hogy a FDN december 25-én, majd 30-án jelent meg, arra lehet kö-
vetkeztetni, hogy megjelenési időpontja az újévben megváltozik? Vagy egy-
szerűen csak dec. 30-ra ki akartak hozni egy számot?
A Tejgazdasági ÁBC-nek itt mellékelt második folytatása kereken 2330 n ter-
jedésű, s így az Ön által megadott hasábterjedelmet pár sorral túllépné. De
a legutóbbi lapszámban lévő hasábok több mint 3000 n terjedelműek. Így
remélem nem lesz baj, hogy egy kicsit túlléptem a szűkre szabott terjedel-
met. Ha mégis baj lenne, úgy kérem a margón függőleges vonallal megjelölt
sorokat kihagyni. (Ezzel meg akarom könnyíteni a „húzást”, ha feltétlenül
szükséges lenne).
Múltkori levelemben elfelejtettem megírni, hogy Szövérdi Ferit felkeres-
tem, üzenetét átadtam. Sokat nem ígért, mert – mint mondá – a téesz nem
nagyon alkalmas ilyen természetű szellemi munkára.
Az elmúlt napokban tárgyaltam egy-két személlyel a Falvak D. N. sorsáról
is, és remélem, nem hiába. Mindenesetre már nagyon jó lenne, ha más mi-
nőségben tárgyalhatnék.
Ha találkozik Beke Györggyel, legyen szíves, adja át őszinte elismerése-
met remek Apáczai-cikkéért. Megörvendeztetett a Szemtől szemben az olvasóval
című anyag is. Lépegetünk előre, de vannak bizonyos elgondolásaim, hogy
még gyorsabban lépegethessünk.
Mielőbbi válaszát várva, szívélyesen üdvözli:
Nagy Miklós
310 levelesláda
Kolozsvár, 1969. ápr. 13.

Mindez ideig nem írtam, mert mindennap reméltem, hogy sikerül va-
lami bizonyosat írni, de – bár most sem tudok sokkal többet, mint 5 nap-
pal ezelőtt – mégis írok, hogy ne tartsam bizonytalanságban. Tudom, hogy
a CSA /Consiliul Superior al Agriculturii/ papírja az itteni Mezőgazdasági
Igazgatósághoz is leérkezett, de az igazgató még nem adta ki a referensnek.
Én mindennap többször kerestem telefonon és egyszer személyesen is, de
nem sikerült egyszer sem megtalálnom, hogy beszélhessek vele. Tegnap a
személyzeti ügyek referense mondta, hogy az iktatóba megérkezett a Szer-
kesztőség transferkérő levele is, de még azt sem osztották be hozzá. Úgy lát-
szik, húzni akarják az időt, hogy a vetésekkel minél előbbre legyünk, mire
a csere bekövetkezik. Ezek szerint türelmüket kérem még, s amint valami-
vel előbbre jutunk az elintézésben, én azonnal értesítem.
Egyébként az elintézés módját illetően a személyzeti ügyek referense azt
mondta, hogy az új munkaadónak (vagyis adott esetben) Önöknek kell kér-
niük a „transfert”, és amikor azt megadják, akkor elküldik a munkaköny-
vemet és aminek még azt kell kísérnie. Én utódokat javasoltam, de ha azok
közül valamelyik mellett döntenek, akkor az illető helyére kell gondoskodni
egy más kollégáról. Nyilván ezzel is lelassul a folyamat. Remélem azonban,
hogy a hónap végére csak megoldódik.
Küldöm a korábban jelzett – terven felüli – cikket. Tudom, hogy sok
téeszben most le is soványodtak a tehenek (azonkívül, hogy nem tejelnek),
de azért a tünet tanulságos is reávilágít, hogy a fehérjeszegény takarmányo-
zás milyen komoly takarmányegység-pazarlással jár.
Remélem, a vezércikk-félének kért írásomat idejében megkapta, hogy a
16-i számban megjelenhessen.
Ismételten hangsúlyozva, hogy ügyem rajtam kívül álló okok miatt inté-
ződik ilyen lassan, türelmüket kérem, s maradok szívélyes üdvözlettel:
Nagy Miklós
Kolozsvár, 1969. május 3-án

Április 25-e óta ágyhoz, illetve székhez vagyok kötve, mert túlhajszol-
tam a lábamat (ezt általában jobban igénybe veszi a terep, mint a fejünket,
s kaptam egy csípőízület körüli gyulladást. Betegszabadságom egyelőre –
az orvosi felülvizsgálatig – május 9-ig tart. Ezt egyébként megírtam Fülöp /
Ernő/ elvtársnak is, kérve, hogy közölje Önnel is. Most, hogy már egy hete
fekszem, állapotom sokat javult, s remélem az orvos nem hosszabbítja meg
szabadságomat.
Közben a gazdaságban – állandó telefon-összeköttetésből tudom – jó
ütemben folyik a vetés, és hozzávetőlegesen gyógyulásom napjára meg is
lesznek vele. Ezek szerint nem lenne akadálya azon ígéret betartásának, hogy
a vetés befejezésekor elengednek. Amióta telefonáltam, semmi további lépés
nem történt, mindössze egyszer – másnap – beszéltem az igazgatóval, aki
akkor azt ígérte, hogy a vetés befejezése után elenged! Simonka elvtárs nem
tud valami újabbat? Ha tud, legyen szíves, hívjon fel a lakásomon (72347),
mert most állandóan itthon vagyok.
Küldöm az utakról szóló cikket, amit hónapok óta készültem megírni, de
mindig volt valami sürgősebb. Látom, az ünnepi (1143-as) számban a múlt-
kori cikkem (a Szép, kövér tehenek) nem fért be, vagy nem volt elég ünnepi.
Most már Önre bízom, hogy melyik mikori lapszámban jelenik meg. Sajnos,
a dűlőutakra vonatkozóan jobb megoldást nem tudok, mint amit a cikkben
javasoltam. Ez áldozatokat kíván ugyan az államtól, de valahogyan meg kell
oldani a kérdést, mert valóban rengeteg kiesés és anyagi kár származik abból,
hogy ezek az utak minősíthetetlenül rosszak, a téeszek zömének pedig nin-
csen anyagi ereje (de fölös munkaereje sem) ahhoz, hogy kizárólag saját le-
hetőségeivel megoldja a kérdést.
Már régen akarok írni egy köszönőlevelet annak, aki ügyemben intézke-
dett (akihez a beadványt küldtem), de kabalából nem írtam meg, amíg nem
rendeződik az ügy. Ha módjában áll Simonka elvtársnak, azért kérem, leg-
alább titkárának mondja meg, hogy nem feledkeztem meg a köszönetről,
amivel tartozom.
Most, hogy több időm volt olvasni, de gondolkodni is, felmerült bennem
312 levelesláda
a kérdés, hogy nem vállalkozhatnánk-e a F. D. N.-ben egy a műtrágya-gyár-

tásával és a leosztásával (állami mezőgazdasági vállalatok és termelőszö-
vetkezetek között) foglalkozó nagyobb, esetleg kétrészes cikk megírására?
Természetesen ehhez kellenének a központi adatok. Mivel én ezekhez nem
juthatok hozzá, nem magamra gondoltam a megírásnál, hanem valaki bu-
karestire, akinek módjában áll az adatoknak utánajárni. E cikk alapján azu-
tán lehetne néhány gazdaság agrármérnöktől hozzászólásokat bekérni. Erre
természetesen már én is vállalkoznék.
Úgy látszik, a Korunk kerekasztal-megbeszélése késik; én ennek most örü-
lök, mert nem tudnék részt venni, s ezért nem is sürgetem a szervezőket. De ha
Simonka elvtárs tud valami újabbat ezzel kapcsolatosan, kérem közölje ezt is.
Várom tehát levelét és addig szívélyesen üdvözlöm:
Nagy Miklós
Ui.: Mellékelve a Születő utak c. cikk.
Kolozsvár, 1969. június 26-án

Küldök két – ma bejött – anyagot: a Szövérdiét és a Wagner Istvánét.
Egyiket sem „szerkesztettem”, noha mindkét szerző felhatalmazott erre, és-
pedig a Szövérdiét azért nem, mert – amint maga is írja – azt bővíteni kel-
lene, s erre a szerkesztőnek nem igen van lehetősége, a másikat azért nem,
mert talán túl sokat kellene rajta kozmetikázni, hogy érdekesebb, élvezete-
sebb legyen. Ez utóbbit tulajdonképpen azért kértem, mert szerzője a tavaly
volt Angliában, és azt reméltem, hogy a Pillantás a világ mezőgazdaságára ro-
vatba való anyagot kapunk tőle, de úgy látom, ahhoz nem elég színes. Ezért
Önre bízom, hogy mit csinál vele.
Kérem, vigyázzon, hogy a cikkírói tiszteletdíjat mindkettőjüknek a lap
alján megjelölt címre postázzák.
Dáné Tibor tegnapelőtt megígérte, hogy rövidesen szállítja a Gazdaságtör-
téneti kuriózumok sorozatának első cikkét.
Én holnap vidékre készülök (ha nem fog nagyon csorogni az eső), s igyek-
szem megírni az első cikket az állattenyésztési sorozatból (a szelekciós köz-
pont igazgatójával beszéltem meg egy találkozót).
A mellékelt két cikknek legyen szíves – tetszés szerinti – címet adni. Én a
Szövérdiének ezt a címet adnám: A tudományos tervezés a termelőszövetkezet jö-
vedelmezőségének alapja, a Wagnerének pedig azt, hogy 250–400 mázsa alma
egy hektáron.
A képek nagyon szürkék, de azért, remélem, egyet-kettőt lehet belőlük
klisírozni. Ezek a szerző felvételei, tehát ha közöljük, meg kell fizetni.
Nagy Miklós
Kolozsvár, 1971. január 28.
Kedves László!
Megint hosszabb levelet kell írnom, ezúttal azonban lelkizéstől menteset.
Mindenekelőtt: remélem, tegnap este (I. 27.) express ajánlott küldemény-
ként feladott bihari cikkemet idejében megkaptátok ahhoz, hogy a II. 3-i
számban közölhető legyen. Ebből a számból tehát kimarad a „Tud, aki tanul”,
ami nem is fog ártani, hadd pihenjenek egy kicsit a versenyzők. A következő
– február 10-i – számra úgy küldöm a tanfolyami anyag folytatását, hogy leg-
később szerdán – II. 3-án – ott legyen. Abba a számba akkor én egyebet nem
írok, hacsak a Balázs Ferenc anyagot nem, ami ma délben fog kiderülni. De
még ott van a Florescu-féle gyepelújító gépről szóló írásom is.
Veress Istvánnal két hónapra összeállítottuk a „Háztáji kert” programját,
s ezen kívül még ír 2 MTSZ-eknek szóló anyagot is. Úgy egyeztünk, hogy
a „Háztájinak” szóló írások ne haladják meg a 2,5 flekket. Legutóbb bekül-
dött cikket még nem közöltük; várja a közlést.
Három – a fiókszerkesztőséghez érkezett – anyagot továbbítok:
Biró Andrásnak egy kétrészes írását. Ennek a története a következő: ko-
rábbi anyagának átadásakor elmondta, hogy milyen nehézségekbe ütközik
314 levelesláda
a kertészkedéshez szükséges eszközök és anyagok beszerzésében. Én fel-

kértem, hogy ezt írja meg. Ő – szerintem helyesen – úgy vélte, hogy erre a
legalkalmasabb forma az a humoros-párbeszédes, ahogy a mellékelt anyag-
ban megírta. Mindketten úgy véljük, hogy jó lenne, ha ebből egy félig-med-
dig állandó rovat születne; ha ezzel egyetértesz, az indító cikkhez kellene
rajzoltatni két beszélgető alakot egy jó karikaturistával. Azt hiszem, Te is
magadévá teszed az elgondolást, hogy szorgalmazni kellene – legalább a
nagyobb városokban – egy-egy olyan üzlet, lerakat felállítását, ahol a kis
kerttulajdonosok a legszükségesebb kertészeti eszközöket, anyagokat, mű-
tárgyakat, növényvédőszereket minden különösebb nehézség nélkül besze-
rezhetnénk. Ha igen, talán még egy vezércikk vagy jegyzet formájában ezt
meg is írhatnád. Meg vagyok győződve, ha Biró A.-nak ezt a két írását lekö-
zöljük, számos reflexió fog érkezni, s esetleg mások is küldenek be a gon-
dolathoz kapcsolódó anyagokat.
Dr. Zathurecky Zsigmond László, Arad megyei olvasónknak egy Linné-
ről szóló írását. Bár a megemlékezés annyiban időszerű, hogy Linné 1778.
január 11-én, tehát 193 éve született, azt hiszem jelenlegi összezsugorodottsá-
gunk nem engedi meg, hogy ilyen évfordulóról is megemlékezzünk. Egyéb-
ként az írást alaposan át kellene dolgozni, mert túl dagályos, de én ezt nem
tettem meg, mert nem tartom valószínűnek, hogy közöljük s ezért potyára
nem akartam munkát belefektetni.
Horváth Zoltán nyugdíjas nagyenyedi tanár egy levelét és ahhoz mellé-
kelve egy – mezőgazdasági tárgyú – keresztrejtvényét. Javaslataival teljesen
egyetértek, de sajnos úgy vélem, hogy a heti teendőkről (a kertészetben) hiá
bavalóság lenne írni, mert a kitavaszodás, a vegetációs időszakok tekinteté-
ben olyan nagy eltérések vannak az ország területén, hogy amelyik tanács
megfelelő lenne, mondjuk Kolozsvár környékének, az már két hete túlha-
ladott volna Arad vagy Temesvár környékén. Ezt – egyéb megjegyzéseim-
mel együtt – meg is írtam Horváth Zoltánnak. Mindenesetre összes többi
elgondolásaival csak egyet lehet érteni, s ezért én is javasolom, hogy a lapok
évi sorszámát tüntessük mi is fel (jó nagy számokkal), úgy, amint azt ma
már legtöbb hetilapunk teszi.
Azt, hogy a keresztrejtvény még jobban vinné a lapot, Te nagyon jól tudod,
többször beszéltünk is már róla. Gondold hát meg, tudnánk-e helyet szo-
rítani, s legalább kísérletképpen közöljük az itt mellékeltet, lássuk, milyen
fogadtatásban részesül.
Jó lenne, ha beküldőjének a szerkesztőségi posta keretében a lapban pár
szóval válaszolnál, mert igazán megérdemli.
Dr. Nagy Miklós – Gálfalvi Zsoltnak 315
Bánt, hogy Pap István írásait – amelyeket olyan nehezen csikartam ki –

még nem közöltük. Légy szíves, találj módot, hogy – ha kisebb folytatásokra
bontva is, de kezdjük meg a közlését.
Ha esetleg a „Tud, aki tanul” versenyre hozzátok is érkeztek volna be vála-
szok, légy szíves, küldesd el azokat nekem, hogy leosztályozhassam és nyil-
vántartásba vegyem, úgy, amint az ide beérkezettekkel teszem.
Sajnálom, hogy ennyi idődet kellett elrabolnom, de ha egyszerűen el-
küldtem volna – kísérő szöveg nélkül – az anyagokat, talán még több fejtö-
rést okoztam volna.
Szívélyesen üdvözöl:
Nagy Miklós
Mellékelve:
1. Biró András 2 cikke
2. Horváth Zoltán egy levele és 1 keresztrejtvénye
3. Dr. Zathurecky Zsigmond 1 írása.
Dr. Nagy Miklós – Gálfalvi Zsoltnak
Kolozsvár, 1972. május 9-én
Tisztelt Gálfalvi Elvtárs!

Nagyon el voltam foglalva, ezért pár napot késtem a f. évi április hó 17-én
kelt, 31 059 sz. körlevelére adandó válasszal, de ahhoz a 10–13 évhez képest,
amióta a körlevélben szereplő ügy megoldásra vár, nem hiszem, hogy ez a
késés számítana.
Igyekszem a körlevél első két pontjára a lehető legrövidebben válaszolni,
mert a harmadikkal kapcsolatosan sok mindent kell elmondani, ha reális le-
hetőségek nyílnak akár a legszerényebb tervek megvalósítására is.
1. Szakterületem tulajdonképpen – végzettségem alapján – kettős: agrár-
tudomány és közgazdaságtan, de szakirodalmi tevékenységemben a mező-
gazdaság túlsúlyban van, ezért az alábbiakban is elsősorban ezzel kívánok
foglalkozni.
316 levelesláda
A hazai magyar nyelvű könyvkiadás lényegében a hatvanas évek legele-

jén megszűnt. Az utóbbi években a Mezőgazdasági és Erdészeti Könyvki-
adó, illetve jogutóda – a Ceres – kiadói tervében szerepeltek ugyan magyar
anyanyelvű szerzők könyvei is, de ezek közül kiadásra – Péterfy István ga-
lambtenyésztési munkájának II. kiadásán kívül – egy sem került. (Meg-
jegyzem, hogy nekem is szerepelt az 1970-es és az 1971-es kiadói tervekben
is egy-egy munkám, de – arra való hivatkozással, hogy a könyvterjesztő
egyikből sem igényelt elegendő példányszámot – a kiadó egyike sem kö-
tött szerződést.)
A Ceres 1972 évi kiadói tervéről véleményemet a Művelődés ez évi 2. szá-
mában kifejtettem.
A szerzőknél vagy kiadóknál elfekvő, eredeti magyar nyelvű, mezőgaz-
dasági tárgyú kéziratokról nem tudok. Értesülésem szerint 4 kézirat áll je-
lenleg a kiadó rendelkezésére, illetve készül a kiadóval kötött szerződés
alapján: egy növényvédelmi (szerzői: Stern János és társai), egy takarmányo-
zástani (III. kiadás, szerzői: alulírott és Pap István), egy borászati (szerzői:
Csávossy, Kovács és Mezei) és egy baromfitenyésztési (szerzője: Lőrinczi
L.). Ezek mind kézikönyvek gyakorló agrármérnökök, technikusok, közép-
káderek részére. Ezeken kívül a kiadónál van (de sorsa felől még nem dön-
töttek) Szász Istvánnak egy ismeretterjesztő munkája a talaj keletkezéséről
és műveléséről. A kiadói tervben szereplő tudománynépszerűsítő munkák
közül tudomásom szerint Szabó Zsigmond biológiai tárgyú könyvének ki-
adása kerülhet még szóba.
Román nyelvből fordítandó könyv több is szerepel a kiadói tervben, de
ezek sorsáról közelebbit nem tudok.
A fentebb felsorolt eredeti magyar nyelvű munkák kiadása szükséges, de
sok olyan terület van, ahol az igény legalább akkora, mint a felsorolt címek
által felölelt tárgykörökben.
Azt – felelősséggel – nem lehet megállapítani, hogy milyen tudományos,
szakirodalmi és népszerűsítő munkák kiadására volna szükség, mert semmi-
lyen felmérés az olvasók táborában ez irányban nem történt és nem történik.
Az a módszer, amelyet jelenleg az igénylések felmérésére és a példányszám
megállapítására használnak, köztudomásúan nem alkalmas a célra. Bár az
utóbbi időben kiadott szépirodalmi és történelmi tárgyú könyvek példány-
száma arra mutat, hogy e téren jelentős javulás állott be, ez – sajnos – nem
mutatkozik a mezőgazdasági vagy más szaktudományi munkáknál. Követ-
kezésképpen célszerűnek látszana, hogy valamelyik központi magyar nyelvű
sajtóorgánum vállalja a felmérést, amely – módszertanilag helyesen kimun-
kált – nagyszámú kérdőív szétküldésével hozzávetőleges pontossággal tájé-

kozódhatna a reális igényekről.
Meggyőződésem (bár állításomat bizonyítani nem tudom, mert nem
tudhatom), hogy konyhakertészeti, szőlészeti, borászati, takarmányozás-
tani, kisállat-tenyésztési, virágkertészeti gyakorlati kézikönyvek, valamint a
világ mezőgazdaságát, fejlődésének jelenlegi és várható irányát, élelmiszer-
kereskedelmét, gazdasági földrajzát színesen, népszerű nyelvezettel bemu-
tató ismeretterjesztő könyvek nagyon kedvező fogadtatásban részesülnének
– elsősorban falusi – olvasóközönségünk körében.
A gyakorlati javaslatokat két feltevésben kell megfogalmazni:
1) hogy a jelenlegi keretek változatlanok maradnak (legalábbis egyelőre) és
2) hogy a könyvkiadás, terjesztés és általában az anyanyelvű közművelő-
dés keretei a hagyományok és az igények szerint változhatnak.
Amennyiben a keretek változatlanok maradnak, a legelemibb következ-
mény, hogy (kizárólag a szakma kereteiben maradva) a Ceres Kiadó hívja
újra életre a hatvanas évek elején elsorvadt tanácskozó testületét (a korábbi
szerkesztő bizottságot, amely évente legalább egyszer összeült, hogy a ma-
gyar nyelvű munkák kiadói tervét megbeszélje), de a Kriterion is találjon
módot arra, hogy a gazdasági (közgazdasági, ipargazdasági, mezőgazdasági,
gazdaságtörténeti stb.) tárgyú kiadványok sorsát szélesebb körű munkakö-
zösséggel időnként megtárgyalja.
Arról, hogy egy tudományos ismeretterjesztő hetilapra vagy havi folyó-
iratra szükség van, már fölösleges beszélni; ez annak idején, amikor az
A Hét megszületett, általános óhaj volt, és miután az A Hét megjelent, sokan
remélték, hogy – legalább részben – ilyen igényeket is ki fog elégíteni. Saj-
nos ez nem következett be, s egész tudományágak úgyszólván egyszer sem
jutottak szóhoz e lap hasábjain. Tehát, véleményem szerint – és azt hiszem
a közművelődés iránt érdeklődő minden magyarajkú műszaki értelmiségi
egyetért ebben – egy tudományos ismeretterjesztő folyóiratra szükség van.
Ennek természettudományos arcélűnek kellene lennie, de éppúgy, mint sok
külföldi, hasonló elgondolással szerkesztett lap, ez is közölhetne bármilyen
más szaktudományi ismeretterjesztő, tudománynépszerűsítő cikket is.
Nagy gond azonban a szakkönyvek esetében is, az ismeretterjesztő folyó-
irat esetében is a szerzői gárda előteremtése. Tapasztalatból – mint a Falvak
Dolgozó Népe mezőgazdasági rovatának szerkesztője – tudom, hogy milyen
kevés szakember hajlandó és milyen kevés képes népszerűsítő, ismeretter-
jesztő szinten szakcikket írni. És ennek okai mélyre nyúlnak.
Egy országban vagy nyelvi közösségben a szakírók száma elsősorban attól
318 levelesláda
függően alakul, hogy az illető nyelvet anyanyelvüknek vallók közül hányan

dolgoznak szakmai közép- és felsőoktatásban, kutató intézetekben, kísérleti
állomásokon, tudományos intézetekben, mert elsősorban ezek azok, akiknek
kell mondanivalója legyen a saját szakmájuk (tudományterületük gyakor-
lati művelői számára. Ebben a vonatkozásban pedig köztudomásúan nem
állunk jól, s különösen kedvezőtlen a helyzet a mezőgazdaságban és általá-
ban a műszaki tudományok területén.
De még ha sokkal nagyobb számban lennénk is képviselve ezekben a tu-
dományos és oktatásos intézményekben, akkor is fennállana az a hátrányos
helyzet, hogy anyanyelvű publikációs lehetőségek híján az illetők elszok-
nak az anyanyelvi fogalmazástól, gondolatközléstől s így gátlások lépnek
fel, amikor egy anyanyelvű ismeretterjesztő tanulmány, cikk vagy szakkönyv
megírásáról van szó. Ha nem is sok, de jó néhány olyan magyar anyanyelvű
szakembert, tudományága kiváló művelőjét ismerünk, aki úgyszólván egyet-
len magyar nyelvű közléssel nem jelentkezett, elsősorban szakfolyóirat hiá-
nyában, de egyéb megfontolásokból is (pl. az, hogy a tudományos munkásság
nyilvántartásában a román nyelvű közlések értékelése szinte kizárólagossá
vált a gyakorlatban).
Írni – szaktanulmányt, népszerűsítő szakcikket, szakkönyvet – egyaránt
azért írnak (tisztelet a kivételnek!), hogy azt elolvassák. Valakik. És itt a másik
– a közelmúltban gyökerező és a közeljövőben megoldásra váró kérdés. Kik
azok, akiknek írjunk? Ismeretterjesztő, népszerűsítő írást majd mindenki
szívesen olvas iskolai végzettségétől függetlenül, ha az írás érdekes, élveze-
tes, olvasmányos, közérthető nyelvezettel van megírva. De nem ez a helyzet
a kimondottan szakmai műveltséget alapozó vagy bővítő írásokkal, főként
a magasabb fokú (legalább középiskolai) képzettséggel rendelkező olvasó-
nak szánt szakcikkekkel, tanulmányokkal, szakkönyvekkel. Amióta a ma-
gyar nyelvű szakmai oktatás minden fokon megszűnt (s csak szórványosan
indult meg újra), a szakiskolát, mesterképzőt, szaklíceumot, technikumot és
főiskolát vagy egyetemet végzettek általában hiányosan ismerik saját anya-
nyelvük szakszókincsét. És mert több, mint egy évtizede anyanyelvünkön
írott szakkiadványokhoz is csak elvétve jutnak hozzá, ezt a hiányt nem tud-
ták pótolni autodidakta alapon. Kérdés tehát, hogy az utóbbi években, év-
tizedekben felnőtt szakemberek – ma már –, előnyben részesítenének-e egy
anyanyelvünkön megjelenő szakfolyóiratot vagy szakkönyvet egy román nyel-
vűvel szemben, amelynek szakszókincsét már jobban értik, mint a magyart?
A megoldás ebben a kérdésben csak egyetemes lehet és az anyanyelvű
szakoktatás horizontális és vertikális terjedelmének függvénye.
Ha a jelenlegi keretek tágíthatók, egyszerű, gazdaságos és kézenfekvő

megoldás lenne az, hogy szakfolyóiratok, népszerűsítő és tudományos ki-
adványok korlátlan számban jöhessenek be a Magyar Népköztársaságból és
terjesztessenek könyvesboltokban és újságárusoknál. Kölcsönösségi alapon
hazai magyar ajkú tudósaink, kutatóink, szakíróink bármikor publikálhas-
sanak magyarországi kiadványokban. A sajátosan hazai tematikájú, jobbára
csak a hazai olvasókat érdeklő közlemények megjelentetésére viszont vállal-
kozhatna a már említett megalapítandó ismeretterjesztő folyóirat, a könyvek
kiadására pedig a téma szerint illetékes könyvkiadó, elsősorban a Kriterion,
amely rövid fennállása óta is bebizonyította, hogy nem a kiadói profil, hanem
az olvasói igények helyes felismerésén alapuló egészséges kiadói koncepció
az értékmérő egy kiadó tevékenységében.
Honi történelmünk tanulságaként megállapítható, hogy mind a román,
mind a szász, mind a magyar közművelődésben rendkívül termékenyek vol-
tak azok a korszakok, amikor önkéntes tásulás alapján létrejött társadalmi
egyesületek munkálták az anyanyelvi művelődést. A szocializmusban erre
még kedvezőbbek a lehetőségek, mert sem az állam és a társadalom, sem a
különböző nyelveket beszélő népcsoportok érdekei, szempontjai nem ke-
rülhetnek ellentétbe, tekintve, hogy a cél: minél magasabb szintre emelni
minden állampolgár műveltségi szintjét – közös. Azt a potenciális energiát,
amely a nyelvi közösségeknek sok – közéleti funkciót be nem töltő – tagjá-
ban rejlik, társadalmi egyesületek keretében eredményesen lehetne gyümöl-
csöztetni. Ilyen regionális és helyi egyesületek gondozhatnák az anyanyelvi
közösség közművelődési ügyeit, beleértve a könyvkiadást és sajtótermékek
kiadását is.
Átmenetileg gondolni lehetne széles körű népfőiskolai hálózat kiépítésére,
amelynek legfőbb rendeltetése az volna, hogy a szakműveltség területén ke-
letkezett hiányokat olyan mértékben pótolja, hogy széles tömegeket tegyen
fogékonnyá a művelődés iránt. Hogy a népfőiskolák milyen szerepet tölt-
hetnek be egy nép általános műveltségének, egyúttal pedig szakmai isme-
reteinek gyarapítása terén, azt a dán példa már bebizonyította. És, hogy ez
nem csak felépítményi kérdés, azt a dán nemzetgazdaság, de elsősorban a
mezőgazdaságnak a népfőiskolák beindulása utáni rohamos fejlődése vilá-
gosan igazolta.
Sok jó szándékú kezdeményezés nem valósul meg anyagi fedezet híján.
A szakmai műveltség megfelelő szintre emelése sok pénzbe kerül. De nem
férhet kétség az iránt, hogy ezek a befektetések a nemzetgazdaság számára
busásan megtérülnek, különösen ma, amikor a szakmai műveltség, a szak-
320 levelesláda
képzettség a termelés minden vonalán egyre döntőbb szerephez jut. A nem-

zetgazdaság erősödése pedig újabb források feltárását tenné lehetővé a
közművelődés anyagi alapjainak bővítésére.
Végső fokon tehát a szocialista társadalomban az anyanyelvi művelődés
közvetlenül szolgálja a nemzetgazdaságot s ezáltal az általános népjólétet is.
Köszönti:
Dr. Nagy Miklós
Kolozsvár, 1972. május 9-én
1972. június 19.
Kedves László!
Szombati telefonbeszélgetésünk után azonnal felhívtam Kovács Bélát,
aki szabadkozott, hogy – ígérete ellenére – valóban nem küldte el a cikket.
(Tehát ezért nem kaptad meg.) Most pár perce telefonált felesége és közölte,
hogy férje ma reggel postázta az anyagot.
Én itt csak Csávossy cikkét tudom mellékelni, mert saját anyagom megírá-
sához még idő kell. De azért küldöm ezt, hogy legyen a nyomdának munkája
s tudjátok, hogy mitek van a következő számra. Persze én is elküldök egy
anyagot idejében ahhoz, hogy a következő (VI. 28-i) számban megjelenjen.
Mivel múltkor bíztattál, hogy jelezzem, ha valamilyen járandóságomat
nem kapom meg rendesen, hát közlöm, hogy májusra nem kaptam semmi
akkordot. (Utoljára 158,60 lejt kaptam, a hónap első napjaiban – a dátumot
a vevényen nem lehet kiolvasni –, de az nyilván az áprilisról elmaradt, rek-
lamált összeg volt). Mivel az májusi számban 7 anyagom jelent meg, légy
szíves nézz utána, hogy miért nem kaptam meg az akkordot. (Ha levelem
odaérkezése előtt befutna az összeg, telefonálok.)
Nagy Miklós
Ui.: Péter mondta, hogy Leiher Géza neheztel, mert egy cikkét (a házi virá-
goskertről szólót), nem közöltük. Én azt nagyon rég elküldtem nektek. Légy
szíves, nézz utána, és közöljük le, mert Leiher igazán sokat tett, és tesz lapunk
érdekében, s még ha nem is rendkívüli az írása, megérdemli, hogy közöljük.
1972. június 20.
Kedves László!
A reméltnél korábban elkészültem a szentábrahámi cikkel, s sietve kül-
döm is, hogy f. hó 28. I. Számban megjelenhessen. De tegyétek is be ebbe
a számba, még ha bővében is lennétek az anyagnak, mert szeretném, hogy
az időzítés találjon.
Tegnap elküldtem Csávossy cikkét, s a kísérő levélben jeleztem, hogy
Kovács Béla is elküldte a sajátját. Remélhetőleg mindkettőt megkaptátok.
Az újságokban megjelent anyagok alapján szeretném remélni, hogy laká-
sodra küldött levelem eljutott a címzetthez, s meglesz a hatása is.
Elkapott ez a nyomorult influenza, s pocsékul érzem magam, de azért
igyekszem a bihari anyagot összeállítani. Annak közlése azonban már való-
színűleg a július –i számra marad.
Nagy Miklós
Kolozsvár, 1972. június 20-án
322 levelesláda
Kolozsvár, 1973. június 20.
Kedves László!
Amint látod, tettem új szalagot a gépbe.
Küldöm Stern János X. leckéjét, megszerkesztve, valamint Faragó Tibor-
nak egy 3 flekkes írását, amit át is gépeltem.
Faragó elvben vállalná az Előre keretében a munkát, de a részleteket ter-
mészetesen közvetlenül vele kell megbeszélnetek. Telefonszáma a lakásán:
Kvár 21439.
Jó ideje itt van nálam Egyed Ákos A parasztság Erdélyben a századfordulón
c. dolgozatának III. fejezete, amit náluk való közlés céljából adott ide. Ez
a fejezet 80 oldal. Sajnos, még nem volt időm átolvasni. De mielőtt tovább
dolgoznék rajta, szeretném tudni, hogy egyáltalán van-e remény, hogy lega-
lább részben leközöljük, mert ha nem, közölnöm kell vele, s akkor ráérőseb-
ben is elolvashatom. (Egyébként a dolgozat a Tudományos Könyvkiadónál
ebben az évben – állítólag – megjelenik).
Legközelebb én a Zágoni Attilával közösen összeállítandó bánsági olda-
lakba szánt párhuzamot írom meg; remélem szerdán (I. 24.) postázhatom.
Nagy Miklós
Kolozsvár, 1973. január 20.
Ui.: A bánsági cikkeinkhez vannak fényképek, amiket a Barabás Béla gé-

pével készítettünk. Állítólag a film elő van híva, légy szíves nézz utánna az
Előre fotósánál, hogy idejében kiválaszthassatok 1--2 megfelelő képet.
Mellékelve: 2 cikk
VII.
DOKUMENTUMOK
Nagy Miklós olyan időszakban dolgozott a Falvak Népénél, amikor a lap „ felszálló
ágban” volt: még lehetett tervezni, építkezni, olvasókat toborozni. Nyugdíjba vonu-
lása után már utóvédharcot kellett folytatnunk. Ebből a szempontból dokumentum-
értékűek az alább olvasható tervezgetések.
Laptervezés 1969 elején
Megpróbálom felvázolni, hogyan látom leghelyesebbnek beosztani, rova-

tokra bontani azt a 8–10 oldalt, amit mezőgazdasági anyaggal lehetne meg-
tölteni, ha sikerül a lap terjedelmét 16 oldalra kibővíteni.
Ezzel kapcsolatosan mindenesetre jó lenne ismerni – legalább megközelítő
pontossággal – a lap jelenlegi előfizetőinek és példányszámonkénti vásárlói-
nak a hovatartozandóság szerinti megoszlását, főbb kategóriáknak tekintve:
a) a téeszeket; b) a háztáji gazdaságot jelentős kereseti forrásnak tekintőket
és c) a téesz-elnököket, brigádosokat, esetleg mérnököket is, ti. a lap profil-
ját nyilvánvalóan az olvasók igényeinek megfelelően kell összeállítani.
Feltételezve, hogy a fenti kategóriák alkotják a jelenlegi olvasók túlnyomó
többségét, az alábbi rovatokat tartanám szükségesnek:
1. Mi így látjuk vagy Vélemények rovatfejjel az első mezőgazdasági anyagot
közlő oldalon az elvi jelentőségű, nemcsak a termelőknek, hanem az ország
közvéleményének szóló cikkeket kellene elhelyezni, de nem kellene ragasz-
kodni ahhoz, hogy az egész oldalt minden lapszámban betöltse az ilyen jel-
legű anyag. (Általában is az a véleményem, hogy az egyes rovatok terjedelmét
illetően ne legyünk merevek, ne skatulyázzunk túlságosan, mert a magyarul
olvasó ember nem szereti a túlságos skatulyázást.)
2. Előbbinek folytatásaként egy olyan rovatot látnék helyénvalónak,
amelyikben az egyes téeszekben a különböző üzemágakban elért, kiváló
eredményekre vezető eljárásokat, munkamódszereket (agrotehnikai, mun-
326 dokumentumok
kaszervezési, tárolási, építkezési stb., stb.) adnók közre, kifejezetten azzal a

céllal, hogy abból a többi téeszek – mint kipróbált módszerből – tanulhas-
sanak. Címe lehetne: Hogyan csináljuk jobban? vagy valami ehhez hasonló.
Terjedelme 1–2 oldal.
3. A következő egy, általában 1–2 hasábos, állandó terjedelmű, kis rovat
lenne, amiben a világ minden részén előforduló – kizárólag mezőgazdasági
– újdonságokat közölnénk, és aminek a címe Halad a világ lehetne.
4. Szakmai tanácsadó című (1–1,5 oldal terjedelmű) rovatunkban kimondot-
tan időszerű mezőgazdasági szakcikkek jelennének meg gyakorló és elméleti
munkakörben tevékenykedő szakemberek tollából. Ez a rovat lényegében
abban különbözne az 1. sz. alatt javasolttól, hogy amaz inkább tapasztalat-
csere jellegű, emez szaktanácsadó – bizonyos –mértékig új elméleti ismere-
teket is közlő – anyagot tartalmazna.
5. Törvények, jogszabályok, rendeletek címmel egy (legfeljebb 1–2 hasábos)
állandó rovatra feltétlenül szükség volna. Ebben egy gyakorló jogász (lehe-
tőleg UJCAP-jogtanácsos) röviden ismertetné azokat a törvényes rendelke-
zéseket, adóügyi és más jogszabályokat és végrehajtási utasításokat, amelyek
minden téeszt érdekelnek. Erre – véleményem szerint – azért volna szük-
ség, mert a vezetőségek (elnök, könyvelők) nehezen értik meg a száraz jogi
nyelvezetet, nem ismerik a módosuló vagy hatályát vesztő előző jogszabá-
lyokat, é s ha egy szakember közérthetően megmagyarázza, egyrészt megér-
tik, másrészt felfigyelnek reá (míg a Buletint /Hivatalos Közlöny/ rendszerint
el sem olvassák).
6. Egy negyedfél oldalt kellene szánni a szerkesztőségi postára, s amilyen
mértékben nő az olvasók tábora és az érdeklődés a lap iránt, olyan mérték-
ben kellene ezt a rovatot bővíteni, mert a közvetlen kapcsolat az olvasókkal
nagyon fontos szeizmográf is, amiből a szerkesztőség sok mindenre követ-
keztethet. Ebben a rovatban kellene – egyelőre – az egyéni ügyekben jogi
tanácsot kérőknek is válaszolni. Ide kerülnének a falusi levelezők kisebb tu-
dósításai is.
7. Állandó, kifejezetten szakmai tanácsadó rovatnak kellene lennie egy Ház-
táji című rovatnak, ahol a nagyüzemi szántóföldi növénytermesztés kivételé-
vel mindazokkal a termelési, tenyésztési, takarmányozási, állategészségügyi,
építkezési, virágkertészeti stb., stb. kérdésekkel foglalkoznánk, amelyek a
falusi és kisvárosi háztáji gazdálkodást érdekelhetik. Ennek terjedelme kb.
egy fél oldal lehetne, de szükség szerint – ha nagyobb terjedelmű cikk fut
be – megnőhetne akár egy egész oldalra is.
8. Ajánlunk – veszünk (vagy valamilyen hasonló) címmel egy kis rovatot
kellene fenntartani az adásvételi ügyleteknek, hogy – elsősorban a téeszek –

itt hirdethessék olyan portékáikat, amit nem szerződnek le, de nem is tud-
nak a legközvetlenebb környezetükben értékesíteni, s itt keressék azt, amit
a hivatalos ellátó szervek útján nem, vagy csak körülményesebben tudnak
beszerezni. Szerintem ennek a rovatnak olyan apróhirdetés jellege lenne, s a
beküldött szövegért – ha ezt a fennálló rendelkezések lehetővé teszik – hir-
detési díjat is lehetne szedni.
9. A Pillantás a világ mezőgazdaságára című rovatot nem állandó (tehát al-
kalmi) jelleggel fenntartanám, de csak olyan cikkek részére, amelyek bizo-
nyos mértékig irodalmi idényeket is kielégítenek, tehát már szórakoztató
olvasmányok is lennének.
10. Milyen volt és milyen lesz az időjárás címen egy kis meteorológiai rovatot
fenn kell tartani, de hangsúlyozottabban agrometeorológiai jelleggel, vagyis
az elmúlt hét időjárásából következő és a jövő heti teendőkre vonatkozó ta-
nácsadást is bele kellene vinni.
11. Szerintem vitatható, hogy érdemes-e a rádió- és tv-műsorral a helyet
foglalni, legfeljebb arra kellene ezt a rovatot korlátozni, hogy műsorszemel-
vények formájában felhívjuk a figyelmet a legérdekesebb mezőgazdasági
tárgyú, sport, szépirodalmi műsorszámokra (persze az adás pontos időpont-
jának közlésével).
12. Kényesebb kérdés, de lehet, hogy nagyon hasznos lenne egy olyan rovat
beiktatása, amelyikben az egyes gazdaságokban és egyes fontosabb munká-
latokban alkalmazott munkanormákat és azok javadalmazását ismertetné
több téesz (egymás mellé állítva), ugyanis óriási eltérések vannak e tekintet-
ben meg szomszédos gazdaságok között is, nemhogy az ország különböző
vidékein működő gazdaságok között.
13. A növényvédelemnek – mindegy, hogy milyen című – állandó, 1–2 ha-
sábos rovatot kell fenntartani. Ennek szükségességét és fontosságát fölös-
leges indokolnom.
14. Minden évben jó néhány új mezőgazdasági gép- és eszköztípus kerül
– többnyire a Mezőgazdaság Gépesítő Vállalatok (MGV) útján – a téeszek
használatába, amelyeket még a téesz-mérnökök sem ismernek. Ezért szük-
ségesnek vélném egy rovatot ezek ismertetésére fenntartani. Terjedelme 1–2
hasáb lehetne, s valamelyik magyarul a gépészmérnöki szaknyelvet is jól is-
merő MGV-mérnök kellene rendszeresen írja a rovatot.
15. Egy lapszemle rovatot – 1 hasáb terjedelemmel – szintén kell nyitni,
ahol elsősorban a hazai mezőgazdasági folyóiratok nagyobb érdeklődésre
számot tartó tanulmányait, cikkeit recenzálnók egész röviden.
328 dokumentumok
16. A háziasszonyoknak, gazdasszonyoknak szintén kellene szánni lega-

lább lapszámonként 1 hasábot, ahol főzésre, varrásra, lakásdíszítésre, mosó-
szerekre, háztartási kisgépekre stb. vonatkozó gyakorlati tanácsokat adnánk.
Ha a javasolt terjedelmeket összeadom, 8–9 oldal jön ki. Ha lesz reá mód
– és kell hogy legyen –, ezt még ki kellene bővíteni két másik rovattal; az
egyik Útmutató dűlőnevek címet viselne, s ebben rendszeresen közölnénk né-
hány olyan dűlőnevet, amelyekből azok korábbi használatára, termékeny-
ségére stb. lehet következtetni (pl. „Komlóberek”, „Lucernás”, „Borsóhely”,
„Berek”, „Kőbányaalja” stb., hogy csak néhányat említsek a saját gazdasá-
gomból). Ezzel – gazdasági hasznosságán kívül – még a helynévgyűjtésnek
is jó szolgálatot tehetne a lap. A másik ilyen jellegű rovat lenne a Faluismeret
– honismeret című, ami gazdaságtörténeti, falutörténeti, helytörténeti, nép-
szokásokat rögzítő ismereteket foglalna magába, persze ez nem azzal az
igénnyel szerkesztődne, hogy történeti, folklorisztikai vagy etnográfiai sza-
kanyag váljék belőle.
Tudom régről, hogy a falusi ember szívesen látja a lapjában a vidámságot
és a népmesét. Tehát feltétlenül kell hagyni helyet (csak legyen majd, aki az
anyagot összeszedje!) adomáknak, kedélyes, vidám történeteknek, amit – a
mesével együtt – a családban élő gyermekek is szívesen elolvasnak.
Ezt az utóbbi három rovatot – ha már éppen skatulyázni akarunk – a
szépirodalmi részbe lehetne beiktatni, amelyről itt nem írok, mert nem aka-
rok az irodalmárok dolgába belekontárkodni.
Ami a személyzeti kérdéseket illeti, a fentiekből nyilvánvaló – s itt kizáró-

lag a mezőgazdasági anyag megírásáról, begyűjtéséről, megszerkesztéséről
beszélek –, legalább 4–5, íráskészséggel, bőséges tárgyi ismeretekkel ren-
delkező agrármérnökre (esetleg 3–4 agrár- és egy kertészmérnökre) lesz szük-
ség. A szerkesztőséghez tartozó agrármérnökök közül legalább egynek a
kolozsvári fiókszerkesztőségben kell tevékenykednie, aki a terep, a Kolozs-
váron székelő mezőgazdasági oktatási és kísérletügyi intézmények, másfe-
lől a szerkesztőség között élő kapocs lenne – de a szerkesztésben aktívan
is részt venne, Erdély területén a külső munkatársakat felkutatná és a mun-
kába bekapcsolná stb.
A szerkesztőség központjában maradó agrármérnök-szerkesztők között a

főbb rovatokat – szakosításuknak nagyjából megfelelően – fel lehetne osz-
tani addig is, amíg a lap odafejlődhetik, hogy állandó rovatvezetői legyenek.
Remélem, véleményünk nagyjából egyezik. Azt hiszem, addig is, amíg a
terjedelem növelése megoldódik, irányt lehetne venni erre a beosztásra, eset-
leg az egyéb anyagok rovására.
Nem szóltam az illusztrációkról, amit pedig egy falusi lapnál nagyon fon-
tosnak tartok. Kis számban feltétlenül kellenek szemléltető rajzok, de ezen
kívül jó fotóanyag is, nem annyira dokumentációnak, hanem díszítő elem-
ként. Erre tehát lapszámonként még legalább 1/2 oldal terjedelmet reá kel-
lene szánni.
Kolozsvár, 1969. február 20.

A falu kalendáriuma 1972
(Tervvázlat)
oldal: RSZK címere

: üres
: köszöntő
4–28.: naptár (a szembe-oldalak jegyzeteknek, esetleg alul mezőgazdasági
teendők, sürgönystílusban)
29.: RSZK közigazgatási térképe
30–31.: fontosabb statisztikai adatok megyénként
32–39.: az 1971-es év szövegben és képekben (hazai és világesemények)
40–46.: párt- és államvezetők 2–3, a naptár részére írott ünnepi cikke
46–59.: gazdaságtörténeti és helytörténeti írások
60–70.: sajtótörténeti szemelvények (az anyag gerince: Falvak Népe 1932–
1971 – negyven év)
71–100.: a falunak szóló szépirodalom és humor
101–130.: mezőgazdasági szakcikkek
130–140.: gazdaszámok (mezőgazdasági, statisztikai, köbözési stb. számí-
tások, táblázatok)
141–150.: gyermekeknek (népmesék, játékok, vidám fejtörő stb.)
151–166.: asszonyoknak, lányoknak (háztartási, kézimunka, egészségügyi,
lakásszépítési, szobanövény-gondozási stb. tanácsok)
167–176.: népszerű tudomány (űrkutatás, távközlés, tudományos érdekessé-
gek, technikai „csodák” stb.)
177–182.: nyelvművelés
183–184.: iskolaügyi tájékoztató (az ország szakiskoláinak felsorolása az ok-
tatási nyelv szerint csoportosítva, lehetőleg pontos postai címmel)
185–190.: 1971 fontosabb sporteseményei
191–194.: keresztrejtvények (lehetőleg mezőgazdasági tudománytörténeti és
gazdasági szaktudományi tartalommal)
195–198.: országos vásárok betűrendes mutatója
199–202.: betűrendes névnapmutató
A falu kalendáriuma 1972 (Tervvázlat) 331
203–210.: hirdetések
211–214.: a lap 1971-es számainak tartalma, tárgykörök szerint
Megyjegyzések:
1. A fenti vázlat – vázlat. A minőséget az fogja meghatározni, hogy a na-
gyobb terjedelmű részeket milyen tartalommal töltjük ki; ezért idejében el
kell készíteni az egyes fejezetek tervét, és fel kell kérni a szerzőket – ponto-
san limitálva a terjedelmet – a kéziratok elkészítésére.
2. Egységes és esztétikus grafikai jelleg biztosítása érdekében javasolnám,
hogy a főbb fejezetek (gazdaságtörténeti és helytörténeti írások, szépiroda-
lom, mezőgazdasági szakcikkek, gyermekeknek és asszonyoknak szóló fe-
jezetek) minden írását művész által megrajzolt, azonos stílusjegyben fogant
iniciálékkal kellene kezdeni.
3. A hirdetési anyagot elsősorban azoktól a vállalatoktól, kereskedelmi
szervektől kellene közölni, akiknek áruit főként a falu vásárolja.
4. A naptár árát 4 lejben kellene megszabni.
5. A szerkesztéssel két függetlenített személyt kellene megbízni: egyik a
szerkesztői, másik a technikai-adminisztratív munkát végezné.
6. A naptárnak november végén árusításba kellene kerülnie; jó lenne, ha
a terjesztésbe be lehetne vonni – nagyobb településekben – a helyi terjesz-
tőket, akiknek valamilyen bonifikálást lehetne adni.
Kolozsvár, 1971. febr. 19-én

A Falvak Dolgozó Népe
átszervezéséről 1973-ban
1. A lap neve: Falvak Népe. De ha nem megy, úgy is jó, ahogy van. Azért, ha
lehet, változzék. A változásról megemlékeznének a többi lapok.
2. Jellege: néplap, vagyis feltétlenül szükség van: a) irodalomra, főként
azok részére, akiknek ez az egy lap jár, a falusi értelmiségi elsősorban ezért
vásárolja, az irodalmat a falu felé szinte kizárólag ez a lap közvetíti; b) köz-
művelődési anyagra; c) tudománynépszerűsítésre; d) a nagy kulturális érté-
kek tudatosítása; e) ízlésnevelés; f) magazin; g) közügyi – és természetesen
– mezőgazdasági szaktanácsadó, láthatártágító, helyzet-regisztráló jelleggel.
Vagyis: a mai! Nem lehet kampány-lappá alakítani!
3. Részletes indoklás:
a falusi nép csak a FN útján kap irodalmat, mert nem olvassa a kimondot-
tan irodalmi lapokat (Utunk, Igaz Szó, A Hét). Könyvpropagátor is, felhívja a
figyelmet az újonnan megjelenő, a falut érdeklő könyvekre.
Írunk a falusi közművelődés kérdéseiról, fürgébbek vagyunk, mint a havi
folyóiratok. Pl. a kitűnő Művelődés inkább csak módszhertani kérdésekre szo-
rítkozik. Amit a megyei lapok megírnak, az nem jut el a megye határán túl.
A tudománynépszerűsítésre egyetlen lapunk sincsen, tehát e téren az ed-
diginél is fontosabb szerep vár a FN-re. Pl. kutató intézeteink, kísérleti ál-
lomásaink munkásságáról úgyszólván csak mi írunk!
Számos példa igazolja, hogy a nagy kulturális értékek tudatosításában a
legegyszerűbb ember számára is érthetően éppen mi járunk elöl, ami jelen-
tős a népnevelés szempontjából.
A népművészeti anyagok közvetlenül szolgálják az ízlésnevelést, de segí-
tik (konkrétan is) a népművészeti értékek megismerését – pl. a népi hímzé-
sek stb. esetében – azok gyakorlati hasznosítását is.
A magazinban kitekintést adnánk a tudományos-technikai újdonságokra,
a haladás legújabb eredményeire, tehát nem tarka-barka pletykarovat lenne.
Közügy – nyilvánvalóan nélkülözhetetlen. Az olvasó azt várja – s kapja
is –, hogy emberközelből foglalkozzunk égető kérdéseivel.
A Falvak Dolgozó Népe átszervezéséről 1973-ban 333
Hovatartozás. Véleményünk szerint a jelenlegi helyzet – az Előréhez tar-

tozás – megfelelő; a lapnak ártana, ha más keretbe kellene beilleszteni.
A példányszám, rentabilitás szempontjából feltétlenül előnyös volna, s nép-
lap jellegét is inkább betölthetné, ha terjesztésének személyi és anyagi kér-
dését meg lehetne oldani. Sokak véleménye szerint el lehetne érni a 40 000
–50 000-res példányszámot, amire a jelenlegi színvonal feljogosítana. Ehhez
– papíron kívül – szükség lenne egy önálló lapterjesztőre, egy, a terepen mű-
ködő gépkocsira, propaganda-anyagra (fali- és zsebnaptár, plakátok stb.).
A néplap elengedhetetlen velejárója a falusi naptár. Ez a rentabilitást is
növelné, mert egy fél akkora terjedelmű falusi naptárból, mint az Előre Nap-
tára, 5 lejes áron 25–30 000 példányt el lehetne adni.
Az anyagi kereteket bővíteni kellene, hogy a külmunkatársakat ne veszít-
sük el.
Felosztás: elvben maradjon a régi. Kívánatos a lap terjedelmének 12 ol-
dalra való növelése. Ez esetben a mezőgazdasági, a háztáji és tudománynép-
szerűsítéssel foglalkozó rovatok terjedelme növekedne, új rovatokként jogi
tanácsadást, falu asszonyát, magazint vezetnénk be, az irodalmi, közművelő-
dési rovat állandósulna a jelenlegi 2. oldalon, s alkalomszerűen – évfordulók
fontosabb kulturális eseményei stb. – idején arányosan bővülne. A külpoli-
tikai kommentár megmarad, a Pillantás a világ mezőgazdaságára szintén, de
be lehetne vezetni a keresztrejtvényt (oktató-nevelő jelleggel) és a humort.
Személyzeti kérdések:
a) Tüntessük fel a lap fő- és helyettes szerkesztőjét, esetleg a főmunkatársakat.
b) Nagyvárad székhellyel egy fiókszerkesztőségi munkatársat állítsunk be,
aki Bihar, Szatmár, Máramaros, Arad, Temes működési területen dolgozna.
c) A lapterjesztésre – bár tudjuk, hogy ilyen státus nincsen – egy személyt
kellene alkalmazni.
VIII.
FÉNYKÉPALBUM
Részben a családi fotótárból, részben Szász István Tas – Leányfalun őrzött –
archívumából kerültek az emlékkönyvekbe az itt látható fotográfiák Rohonyi D. Iván
közreműködésével.
Fényképalbum 341
A gyalui gazdanapon 1942. szeptember 6-án (szit archívumából)
A bethleni gazdanapon
1943-ban
(szit archívumából)
342 fényképalbum
Az EMGE dési díszgyűlésén 1943-ban,

Teleki Béla beszédét hallgatva (szit archívumából)
Dr. Szövérdi Ferenccel hitelesíti Dr. Szász István nyilatkozatát

(szit archívumából)
Fényképalbum 343
Antal Dániel „késleltetett” levele Szász Istvánhoz

(lásd Szász István Tas írását)
IX .
DR. NAGY MIKLÓS
ÉLETMŰ-
BIBLIOGRÁFIÁJA
( ÚJVÁRI MÁRIA)
(álneve: Balogh Miklós, betűjegyei: N.M.; dr. N.M.; y-s.)
Könyvek, gyűjteményekben megjelent írások, különlenyomatok
Erdélyi Mezőgazdasági Munkaterv. Összeállította az EMGE: Farkas Árpád,

Nagy Miklós, Szász István, Szeghő Dénes, Szövérdi Ferenc. – Kolozsvár:
Minerva Rt., 1944. – 26.
Szarvasmarha és bivalytenyésztés Erdélyben. Kiadta centenáriuma alkalmá-
ból az EMGE. Klny. Az Erdély mezőgazdasága c. munkából. – Kolozs-
vár: Minerva Rt., 1944. – 118–187.
Az 1945 évi agrárreform Erdélyben. (La réforme agraire de 1945 en Transsy-
lvanie). – Kolozsvár: Bolyai Tudományegyetem Társadalomtudományi
Intézete kiadása, Jordáky ny.,1946. – 55. – (Társadalomtudományi Ta-
nulmányok 1.)
Baromfitenyésztés a kisgazdaságban . – Kolozsvár: Józsa Béla Athenaeum
kiadása. – 1946. – 64. – (Hasznos könyvtár 1.)
EMGE 142/1946 számú körlevele. Harcra az aszály pusztítása ellen! Az anya-
got összeállították: Csomoss János, Nagy Miklós, Nedelka Károly, Szász
István, Szövérdi Ferenc. – Kolozsvár: Nagy nyomda, 1946. – 12.
Két tanulmány. 1: Szövérdi Ferenc: Hét hold föld. – 4 p.; 2: Nagy Mik-
lós: A hétholdas gazda üzemszervezése. – 5–10 p. Klny. az EMGE 1947.
évi naptárából. – Kolozsvár: Nagy nyomda, 1949. (társszerző : Szövérdi
Ferenc).
Az édescirok természtése és feldolgozása. – Kolozsvár: EMGE kiadása, 1948.
– 31 p. – (Az EMGE Gazdaköri Könyvtára 4.) (társszerző: Serafim Grecu).
Állattenyésztésünk átalakítása. – Bukarest: Állami Kiadó, 1949. – 43.
Két tanulmány. 1: Nagy Miklós: Bátorfalu. – 12 p.; 2: Szövérdi Ferenc: Pogány-
út. – 13-20 p. Klny. az EMGE 1947. évi naptárából. – Kolozsvár: Nagy
nyomda, 1949. (társszerző: Szövérdi Ferenc).
348 dr. nagy miklós életmű-bibliográfiája
A tejtermelés fokozása helyes fejéssel. – Bukarest: Állami Tudományos Könyv-

kiadó,1952. – 52. (név nélkül).
A háziállatok takarmányozása. – Bukarest: Mezőgazdasági és erdészeti könyv-
kiadó, 1956. – 308. (társszerző Pap István).
u.a.: 2. bőv. és átdolg. kiadás. Bukarest: Mezőgazdasági és Erdészeti Könyv-
kiadó, 1961. – 364. (társszerző: Pap István).
u.a.: 3., bőv. és átdolg. kiad. 1974. - 452 p. (társszerző: Pap István).
Bivalytenyésztés. – Bukarest: Mezőgazdasági és Erdészeti Állami Könyvki-
adó, 1957. – 228. (társszerző Pap István).
U.a .2. bőv. és átdolg. kiad. – 1961. – 363.
U.a. 3. bőv. és átdolg. kiad. – Bukarest: Ceres, 1974, – 452.
Tej és tejtermékek feldolgozása, vegytana és egyszerűbb vizsgálatai. – Buka-
rest: Mezőgazdasági és Erdészeti Állami Könyvkiadó, 1956. – 327. (társ-
szerző: Rajhona János).
Silónövények természtése, silózás. Szerk.: Sebők M. Péter. – Bukarest, Me-
zőgazdasági és Erdészeti Állami Kiadó, 1959, 163. Ill. (társszerzőkkel. ld.
RMIL). (névtelenül).
A tej kezelése a kollektív gazdaságokban. – Bukarest: Mezőgazdasági és Er-
dészeti Könyvkiadó,1963. – 67.
Pillantás a világ mezőgazdaságára. – Bukarest: Kriterion, 1975. – 282. – (Ko-
runk Könyvek).
Ismertetés: Major Miklós. Agrártudomány és vidékei. (Nagy Miklós: Pillan-
tás a világ mezőgazdaságára. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1975.) =
A Hét. 6(1975). 33:9.
Állattenyésztés a nagyvilágban. – Bukarest: Ceres Könyvkiadó, 1978. – 179.
Ismertetés: Ágoston Hugó: … és egyéb háziállatfajták. (Nagy Miklós: Állat-
tenyésztés a nagyvilágban). = A Hét. 9(1978). 46:7.
Farkas Zoltán: Egy újabb pillantás a világ mezőgazdaságára. (Nagy Miklós:
Állattenyésztés a nagyvilágban). = FDN. 33)1978). 48:2.
Vincze Mária: Nagy Miklós: Állattenyésztés a nagyvilágban. = Korunk, 1979,
1-2. sz., 146.
Háziállataink egészségvédelme. – Bukarest: Ceres Könyvkiadó, 1981. – 192.
(társszerzők: Nagy Béla és Szabó Ferenc).
dr. nagy miklós életmű-bibliográfiája 349
Folyóiratokban megjelent tanulmányok, cikkek
1936
Szója-bab. (Glycine Hispida). = Erdélyi Gazda. 65(1936). 12:163–164.
1937
A len (Linum usitatissimum). = Erdélyi Gazda. 66(1937). 1:8–9.
A nemzetközi tejgazdasági kiállítás. = Erdélyi Gazda. 66(1937). 9:313.
A rigolirozás. = Erdélyi Gazda. 66(1937). 2:56.
Nézzünk be istállóinkba! = Erdélyi Gazda. 66(1937). 4:119.
Tavaszi talajmunkálatok. = Erdélyi Gazda. 66(1937). 2:45-47.
1938
A helyes tavaszi talajművelés. = Erdélyi Gazda Naptára. 68(1938). 66–73.
A legjobb szénaszárítási mód. = Erdélyi Gazda. 67(1938). 6:207–208.
Epítsünk jó trágyatelepet. = Erdélyi Gazda. 67(1938). 7:239–240.
1939
A burgonya és a répa – mint abrak. = Erdélyi Gazda. 68(1939). 11:380–381.
A burgonya párolása és vermelése. = Erdélyi Gazda. 68(1939). 10:340–341.
A lentermelés fontossága. = Erdélyi Gazda. 68(1939). 3:88–89.
Az a szegény kukorica. = Erdélyi Gazda. 68(1939). 1:11–12.
Hogyan fokozhatja a kisgazda kukoricatermését? = Erdélyi Gazda Naptára.
69 (1939). 94–98.
Kihírdették az 1939 évi országos buza- és kukoricatermelési verseny eredmé-
nyeit. = Erdélyi Gazda. 68(1939). 12:407–408.
Negyvenkét műtrágyázási kisérlet. = Erdélyi Gazda. 68 (1939). 9:311.
Vessük el őszi takarmánykeverékeinket. = Erdélyi Gazda. 68(1939). 8:289–290.
1940
69 sorban a kukoricáról. = Erdélyi Gazda. 69(1940). 4:131.
A burgonya kiszedése. = Erdélyi Gazda. 69(1940). 9:307–308.
A burgonya párolása és vermelése. = Erdélyi Gazda Naptára. 70(1940). 155–159.
A burgonyapároló berendezések jelentősége az állattenyésztésben. = Erdélyi
Gazda. 71(1940). 10: 352–353.
A hiányzó tavaszi vetések pótlásánál gondoljunk elsősorban a szójára. = Er-
délyi Gazda. 71(1940). 4:130–131.
A kereskedelmi növények fokozottabb termeléséről. = Erdélyi Gazda. 71(1940).

3:91–94.
A legelők ápolása. = Erdélyi Gazda. 69(1940). 3:99–100.
A nyári talajmunkák kérdése a haladó gazdálkodás tükrében. = Erdélyi Gazda.
69(1940). 7:242–243.
A svédszáritás. = Erdélyi Gazda Naptára. 70(1940). 137–140.
A vizslakölykök elsö 5 hónapja. = Erdélyi Gazda Naptára. 70(1940).
Asztagrakóknak. = Erdélyi Gazda. 69(1940). 8:272. Aláírás: N.M.
Az olcsó téli takarmány biztosítása. = Erdélyi Gazda. 69(1940). 9:318–320.
Társszerző: Seyfried Ferenc
Betakarított termények gondozása. = Erdélyi Gazda. 69(1940). 11:389–390.
Betelelés előtt. = Erdélyi Gazda. 69(1940). 11:394–395.
Borjúnevelés. = Erdélyi Gazda. 69(1940). 8:280.
Legelőink karbantartásáról. = Erdélyi Gazda. 69(1940). 8:285.
Lesz-e szénánk? = Erdélyi Gazda. 69(1940). 4:132–133.
Lucernások kezelése. = Erdélyi Gazda. 69(1940). 6:210:211.
Magtárak tisztántartása. = Erdélyi Gazda. 69(1940). 8:275–276.
Mezőgazdasági gépek kisgazdák szolgálatában. = Erdélyi Gazda. 69(1940).
10:364.
Miért nem használjuk fel a trágyalevet? = Erdélyi Gazda. 69(1940). 12:428–429.
Rozsda-esztendő. = Erdélyi Gazda. 69(1940). 7:246.
Tenyészállat és törzskönyv. = Erdélyi Gazda. 69(1940). 8:279. Aláírás: N.M.
Tudnivalók a szójabab termeléseről. = Erdélyi Gazda. 69(1940). 3:95. Alá-
írás: N.M.
Új esztendő – új növeny. Termesszünk-e mákot? = Erdélyi Gazda. 69(1940).
1:18–19.
1941
A borzderes szarvasmarha. = Erdélyi Gazda. 70(1941). 12:522–523.
A gép rendeltetése a mezőgazdaságban. = Erdélyi Gazda. 70(1941). 2:62–63.
A legelő szakaszokra osztása és a kutak rendbehozatala. = Erdélyi Gazda.
70(1941). 4:164–165. Aláírás: N.M.
A szálas takarmány korszerű szárítása, a burgonya nyári etetése és a legol-
csóbb téli takarmány. = Erdélyi Gazda Naptára. 71(1941). 114–119. (társ-
szerző: Seyfried Ferenc)
Augusztus a legelőn. = Erdélyi Gazda. 70(1941). 8:341–343.
Baromfitenyésztésünk időszerű kérdései. = Erdélyi Gazda. 70(1941). 2:71–72.
Borzderes szarvasmarha. = Erdélyi Gazda. 70(1941). 12:522–523.
Gondolatok egy falragasz olvasásánál. = Erdélyi Gazda. 70(1941). 4:155.

Gyakorlati szempontok az E.M.G.E. munkájában. = Erdélyi Gazda Naptára.
71(1941). 180–184. (társszerző: Seyfried Ferenc).
Helyet kell biztosítani a takarmánynövenyeknek! = Erdélyi Gazda. 70(1941).
12:530–531.
Kaszálók és legelők javitásának fontossaga és azok kezelése. = Erdélyi Gazda.
70(1941). 1:31–32.
Kettös termelés. = Erdélyi Gazda. 70(1941). 5:197–198.
Legelő és rétkérdéseink megoldása előtt. = Erdélyi Gazda Naptára. 71(1941).
132–135.
Málé került a buzalisztbe. = Erdélyi Gazda. 70(1941). 1:17–19.
Megérkezett a kormánytámogatással beszerzett első tehénszállítmány. = Er-
délyi Gazda. 70(1941). 3:118–119.
Mezőgazdaságunk seregszemléje. = Erdélyi Gazda. 70(1941). 5:222–226.
Mi az oka a kancák gyakori eredménytelen fedeztetésének? = Erdélyi Gazda.
70(1941). 11:480–482.
Naposcsibék. = Erdélyi Gazda. 70(1941). 3:120–121.
Nem baromfi-farm, fejlett kisgazda tenyészet kell! = Erdélyi Gazda. 70(1941).
11:482–483.
Olajosmagvak, hüvelyesek és rostnövények természtésének jövője. = Erdé-
lyi Gazda Naptára. 71(1941). 75–80.
Tavaszi talajmunkálatok. = Erdélyi Gazda. 70(1941). 3:109–110.
Ugarrendszer és váltogazdálkodás. = Erdélyi Gazda. 70(1941). 2:84–85.
Vemhességtől – legelőig. Igy neveld a borjút. 1-2 rész. 1-2. = Erdélyi Gazda.
70(1941). 4:156–158; 5:199. (társszerző: Szeghő Dénes).
Vészelyben a kenyér! Kettőzzük meg kukoricatermelésünket. = Erdélyi Gazda.
70(1941). 4:151–152.
1942
50 tojótyúk, 6 tenyészkacsa és 4 tenyészlúd befogadására szolgáló mintaba-
romfiól. = Erdélyi Gazda Naptára. 72(1942). 242–246.
A kancaakció eredményei. = Erdélyi Gazda. 71(1942). 4:184–185.
A komáromi lókiállítás. = Erdélyi Gazda. 71(1942). 6:288–289.
A rét és legelő tavaszi munkái. = Erdélyi Gazda. 71(1942). 4:192–194.
A tehén és borjúakciók eredményei. = Erdélyi Gazda. 71(1942). 1:30–33.
Állattenyésztésztő Egyesület alakult Kolozsváron. = Erdélyi Gazda. 71(1942).
3:131–133.
Állattenyésztésünk jövőjének alapfeltétele: az apaállatok kérdésének megol-

dása. = Erdélyi Gazda Naptára. 72(1942). 151–155.
Egy rokáról két bőrt – egy évben két termést! = Erdélyi Gazda Naptára.
72(1942). 100–102.
Havasi legelő mintagazdaság Csiksomlyón. = Erdélyi Gazda. 71(1942).
3:136–138.
Irányt szabunk baromfitenyésztőinknek. = Erdélyi Gazda Naptára. 72(1942).
177–180.
Juhtenyésztésünk. = Erdélyi Gazda. 71(1942). 5:238–241.
Lótenyésztésünk feladatai. = Erdélyi Gazda. 71(1942). 6:285–288.
Magyar gulyák Erdélyben. = Erdélyi Gazda. 71(1942). 2:80–83.
Mák. 1-2. = Erdélyi Gazda. 73(1942). 1:22–23.; 2:69–70.
Milyen ma és milyennek kell lennie csikónevelésünknek. = Erdélyi Gazda.
71(1942). 9:430–432.
Milyen szarvasmarhafajtát tartsunk Erdélyben. = Erdélyi Gazda. 71(1942).
4:181–183.
Mintabaromfiólakat Erdélynek. = Erdélyi Gazda. 71(1942). 6:289–290.
Mit láttunk a budapesti Mezőgazdasági kiállításon. = Erdélyi Gazda. 71(1942).
4:205–208.
Népfőiskolai tanfolyamok Kalotaszegen. = Erdélyi Gazda. 71(1942). 2:100–
101.
Olajos és rostnövények természtése. = Erdélyi Gazda Naptára. 72(1942).
110–116.
Röviden a mételykor elleni védekezésről. = Erdélyi Gazda. 71(1942). 9:435–436.
Tenyészállatnevelés és törzskönyvelés. = Erdélyi Gazda. 71(1942). 7:324–325.
1943
A kancaakció eredményei. = Erdélyi Gazda. 72(1943). 4:184–185. Közölve
1942-ben is.
Amit rendre kell megtanulni. = Erdélyi Gazda. 72(1943). 3:112–114.
Az állattenyésztés előmozdítása juttatások révén. = Erdélyi Gazda. 72(1943).
1:26–30.
Hogyan tehetünk szert értékes tenyészállatállományra? = Erdélyi Gazda.
72(1943). 12:566–567. Aláírás: N.M.
Kancapárosítások. = Erdélyi Gazda. 72(1943). 2:65–67.
Lótenyésztési szakosztályok hivatása. = Erdélyi Gazda Naptára. 73(1943).
201–204.
Milyen szarvasmarhafajtát tartsunk Erdélyben. = Erdélyi Gazda. 72(1943).

4:181–183. (Közölve 1942-ben is.)
Mit láttunk a budapesti Mezőgazdasági Kiállításon. = Erdélyi Gazda.
72(1943). 4:205–208.
Mivel járulhat hozzá állattartásunk a terménybeszolgáltatási kötelezettség
teljesítéséhez? = Erdélyi Gazda. 72(1943). 5:225–227.
Számvetés. = Erdélyi Gazda. 72(1943). 9:509–510.
Tenyészkörzetek. = Erdélyi Gazda Naptára. 73(1943). 183–190.
Tenyésztés és igénybevétel. = Erdélyi Gazda. 72(1943). 7:301–305.
1944
A hegyi ló tenyésztésének jelentősége. = Erdélyi Gazda Naptára. 74(1944).
307–311.
A húsbeszolgáltatási kötelezettség teljesítése. = Erdélyi Gazda. 73(1944).
9:301–304.
A származás ismeretének fontossága a lótenyésztésben. = Erdélyi Gazda.
73(1944). 8:268–269.
A szarvasmarhák mételykorja elleni védekezés. = Erdélyi Gazda. 73(1944).
3:109–110.
A szekelykeresztúri bikakiállítás. = Erdélyi Gazda. 73(1944). 4:149–150.
Állattenyésztési kérdések Erdélyben. = Erdélyi Gazda Naptára. 74(1944).
291–299.
Apaállat kérdés – mesterségés megtermékenyítés. = Erdélyi Gazda. 73(1944).
1:20–22.
Az 1944. évi jövedelem- és vagyobadó kivetési eljárására vonatkozó rendel-
kezések ismertetése. = Erdélyi Gazda. 73(1944). 3:129.
Csikólegelő nélkül nincs eredmenyés lótenyésztés. = Erdélyi Gazda. 73(1944).
7:143–145.
Gyapjúbeszolgáltatás – gyapjúár. = Erdélyi Gazda. 73(1944). 5:191–192.
Hozzászólások a „Kifejezhető-e a keményítőérték kilogramban? című cikk-
hez. = Erdélyi Gazda. 73(1944). 3:108.
Törzskönyvezett kancák forgalmának szabályozása. = Erdélyi Gazda. 73(1944).
9:304.
1945
Húsellátásunk. = Falvak Népe. 1(1945). 1:9. Aláírás: N.M.
1946
Számítással takarmányozzunk, igényeljünk korpát és olajpogácsát. = Fal-
vak Népe. 2(1946). 1:3.
1947
A beszolgáltatás a gyakorlatban. = Falvak Népe. 3(1947). 14:215.
A hét holdas gazda üzemszervezése. = Erdélyi Gazda Naptára. Szerk. Ka-
kassy Endre. 78(1947): 77–82.
A veszedelmes rovarok ellen. = Falvak Népe. 3(1947). 11:167.
Az állattenyésztésen a sor. = Falvak Népe. 3(1947).13:198.
Az EMGE is kisérleteket kezd a Cicin-féle szovjet buzával.= Falvak Népe.
3(1947). 8:119.
Az EMGE segíti a kormányt a 4 éves mezőgazdasági terv végrehajtásában.
= Falvak Népe. 3(1947). 24:373.
Bátorfalu. [Falurajz]. = EMGE Naptár 1947. Szerk: Kakassy Endre. 91–116.
Nagy Miklós; Szövérdi Ferenc: Két tanulmány.
Dr. Konopi Kálmán. = Falvak Népe. 3(1947). 22:358.
Felfuvódás. = Falvak Népe. 3(1947). 9:133.
Igazi állattenyésztők. = Falvak Népe. 3(1947). 24:376.
Itt az évelő búza. = Falvak Népe. 3(1947). 6:87.
Kaszáláskor. = Falvak Népe. 3(1947). 12:184.
Közeledik Szentgyörgy napja. I-II. rész. = Falvak Népe. 3(1947). I. 7:105.;
II. 8:118.
Legfőbb gondunk a tavaszi vetés. = Falvak Népe. 3(1947). 5:69.
Lóheremag termesztése. = Falvak Népe. 3(1947). 10:150.
Megnyilnak gazdasági iskoláink. = Falvak Népe. 3(1947). 18:280.
Mezőgazdasági szakoktatásunk újjászervezése. = Falvak Népe. 3(1947). 15:231.
Tájékoztató az agrárreformról. = Erdélyi Gazda Naptára. 78(1947). 139–142.
Aláírás: N.M.
Tanulságok és tapasztalatok. = Falvak Népe. 3(1947). 8:117.
Tegyük segítőtársunkká az időjárást. = Falvak Népe. 3(1947). 19:311.
Termésszünk-e cukorrépát. = Falvak Népe. 3(1947). 18:279.
Új eljárás a Szovjetunióban a cukorrépa vetésénél. = Falvak Népe. 3(1947).
9:135.
1948
A buzanemesítés titkaiból. = Világosság. 5(1948). 292:5.
A dolgozó földművesek törhetetlen munkakedvéről tett tanuságot az
EMGE halmágyi gazdanapja. Egy község melytől tanulni lehet. = Vilá-
gosság. 5(1948). 209:3.
A fekete ugar akadályozza mezőgazdaságunk fejlődését. = Falvak Népe.
4(1948). 29:414–415. Társszerző: Szabó István
A földmívelésügyi és az erdészeti minisztérium szervezete. = Falvak Népe.
4(1948). 10:148.
A gyümölcsfák téli élete. = Falvak Népe. 4(1948). 33:480–481.
A lépfene kártétele számokban kifejezve. = 4(1948). 15:232.
A libatojások. = Falvak Népe. 4(1948). 9:135.
A növenynemésités legérdekésebb eredményei. = Falvak Népe. 4(1948). 18:282.
A szálas takarmányok felismerése. = Falvak Népe. 4(1948). 27:390. Aláírás
N.M.; Sz.F.Társszerző: Sz[övérdi] F[erenc].
A szovjet mezőgazdaság ereje. = Falvak Népe. 4(1948). 26:378–379. Társ
szerző: Szövérdi Ferenc.
A trágyázás nem „ráérő munka”. = Falvak Népe. 4(1948). 1:8.
A tulajdonságok öröklődése. = Falvak Népe. 4(1948). 29:413.
Ciroktermelés többtermelés. = Falvak Népe. 4(1948). 9:136–137.
Délelőtt aratunk – délután szántunk. =Világosság. 5(1948). 154:2.
Egészséges áradás: Ingyenes a tanulás, a bentlakás és ellátás a szegénysorsú
tanulóknak. = Falvak Népe. 4(1948). 20:305.
Egyszerűbb az adózás, a kevés földűeknek kisebb az adó. = Falvak Népe.
4(1948). 13:206. Aláírás: N.M.
Évelő, váltó, kétszer termő búzafajták. = Erdélyi Gazda Naptára. (1948).
61–62.
Földmívés feltalálók: Menet közben szabályos kapa. = Falvak Népe. 4(1948).
11:169.
Figyeljük az állami gazdaságok munkáját. = Falvak Népe. 4(1948). 22:329.
Aláírás: (-y-s.)
Fürtösen termő meggyfa. = Falvak Népe. 4(1948). 31:439.
Hogyan raktározzuk el télire a pityókát? = Falvak Népe. 4(1948). 24:352.
Igaza lett Halmágyon a haladóknak. = Falvak Népe. 4(1948). 19:297–298.
Irtsuk a törökbúza gyökértetűt a szilfán is. = Falvak Népe. 4(1948). 15:232.
Iskolázott földmíves ifjúságot. = Falvak Népe. (1948). 3:38.
Kaszáljuk a szöszösbükkönyt. = Falvak Népe. 4(1948). 11:166.
Készitsünk jó szénát. = Falvak Népe. 4(1948). 12:200–201.
Különbözeti vizsga Csombordon. = Falvak Népe. 4(1948). 7:109. Aláírás: N.M.

Különleges takarmánynövényeink magtermesztése. = Erdélyi Gazda Nap-
tára. (1948). 84–87.
Legelőversenyt. = Falvak Népe. 4(1948). 9:132.
Még egyszer a községi fedeztető állomásról. = Falvak Népe. 4(1948). 30:431.
Meghalt idős Szász Ferenc. = Falvak Népe. 4(1948). 19:299.
Mi is termeszthetünk gyapotot. = Falvak Népe. 4(1948). 3:41.
Milyen buzát vessünk? = Világosság. 5(1948). 218:5.
Mit csinált [Iván Micsurin]. = Falvak Népe. 4(1948). 26:376. Aláírás: N.M.;
Sz. F.; Társszerző: Sz[övérdi] F[erenc]
Most már a gyűjtőkön és beváltókon a sor. = Falvak Népe. 4(1948). 16:250.
Tanuljunk saját kárunkon. = Falvak Népe. 4(1948). 10:151. Aláírás: N.M.
Tarlórépa magot is sokan kerestek... = Erdélyi Gazda Naptára. (1948). 87.
Telkesitési szövetkezetek. = Falvak Népe. 4(1948). 4:56.
Több cukorrépát. = Erdélyi Gazda Naptára. (1948). 75–77.
Több fa, jobb mezögazdálkodás. = Falvak Népe. 4(1948).10:149.
Törvenyrendeletek, (A) rovat 1948 ápr. 15.-tól az összes számban!!
Új takarmányozasi rendet teremt a takarmánybrikett. = Falvak Népe. (1948).
3:41.
1960
Ipari és mezőgazdasági szakoktatásunkhoz. = Korunk. 19(1960). 9:1160–1110.
1963
A szakszerű gazdálkodás távlatai Széken. = Korunk. 22(1963). 5:651–655.
1966
Egy agrármernök naplójegyzeteiből. = Korunk. 25(1966). 9:1263–1268.
1968
Mezőgazdasági termelésünk a mérlegen. = Korunk. 27(1968). 10:1509–1515.
Múlt–jelen–jövő. = FDN. 24(1968). 31:5.
1969
Dialógus a harmadik világról. = Korunk. 28(1969). 10:1536–1542.
1970 23000 hektár burgonyaföld a csatatér ma Hargita Megyében. =
FDN. (1970). 41:1,3.
A kolozsvári mezőgazdasági főiskolai oktatás. = FDN. (1970). 6:1,3.
A sok lehetőségből a legjobbat! = FDN. (1970). 22:3. Aláírás: N.M.

A szövetkezeti összefogás – a haladás záloga. = FDN. (1970). 16:1,7.
Az almatermesztés helyzete és kilátásai. = FDN. (1970). 29:5.
Az állattartástól az állattenyésztésig. I-II. = FDN. (1970). 11:1,3.; II:12:7.
Borbáth Dávid, az akkurátus olvasó. = FDN. (1970). 11:7.
Búzát a parlagföldekbe? = FDN. (1970). 37:1.
Csávázószer, műtrágya és vetőmag együttes vetése. = FDN. (1970). 39:1–2.
Cseresznyeország két szomszédvára [Bálványosváralja és Magyardécse]. =
FDN. (1970). 26:3.
Dióverő kombájn és kettős hibrid szarvasmarha. = FDN. (1970). 32:8.
Elég a takarmánymérleg vagy takarmány is kell? = Falvak Dolgozó Népe.
(1970). 45:1,8.
Elindult házak, palántázó székiek. = FDN. (1970). 21:5.
Gyergyóban meg kell hosszabítani a nyarat (vagy megrövidíteni a burgonya
tenyészidejét). = FDN. (1970). 27:1,3.
Hagyma, répa és az elv. = FDN. (1970). 49:3.
Hallgatóból vitapartnert. = Igazság. 31(1970). 25:3.
Idő és ember. = FDN. (1970). 19:1.
Kenyérkereső bárányok. A szövetkezetközi együttműködés bíztató kísérlete.
= FDN. (1970). 2:1,7.
Keveréktakarmányok: a közeljövő legfontosabb takarmányai. I-II. = FDN.
(1970). 13:1,3.; II: 14:3.
Kilogrammonként egy banis tárolási költséggel egész télen jó minőségű széna.
= FDN. (1970). 10:3.
Kopogtat a tavasz, avagy zöldségvadászaton a svéd király nyomában. = FDN.
(1970). 7:1,3.
Koszorus József helyrehozta. = FDN. (1970). 43:3.
Közgyűlés Ozsdolán. = FDN. (1970). 8:1,3.
Kulcskérdés. = FDN. (1970). 46:1,3.
Marosszentgyörgyi kutatók. = FDN. (1970). 31:3.
Megéri-e az 1000 lejt? Szeptemberi őrjárat. = FDN. (1970). 37:3.
Megfelelő időpontban tenyésztésbe venni... = FDN. (1970). 36:3.
Megszaporodánk. = FDN. (1970). 9:1.
Mi haszna van a gyakorlatnak a tudományos kutatásokból? Egy állattenyész-
tési kísérleti állomás munkája. I-II. = FDN. (1970). I. 20:1.; II. 21:8.
Milyen mélyen szántsunk? Mennyi műtrágyát adjunk? = FDN. (1970). 36:7.
Ne bizalmatlankodjunk – jó a karbamid. = FDN. (1970). 18:3.
Rendkívüli célkitűzés – ösztönző intézkedések. = FDN. (1970). 24:1,3.
Sajnos a juh öt hónapig vemhes (még Gyergyóban is). = FDN. (1970). 28:3.
Sav és lúg. = FDN. (1970). 35:1.
„Szeretnék maradandót alkotni”. Egy megyei rét- és legelőgazdálkodási vál-
lalat életrevaló elgondolásai. = FDN. (1970). 42:3.
Takarmányozástani alapismeretek I: A vadonélő állatok háziasításától a hús-
gyárig. = FDN. (1970). 51:3.
Tatárverő asszonyok, pityókaszedő ükunokák. = FDN. (1970). 42:1.
1971
A Brassói Burgonya- és Répatermesztési Kutatóintézet. = FDN. (1971). 38:5–8.
A Brassó-Magurelei Gyepnövény-termesztési Központ Kutatóállomása. =
FDN. 39:5–7.
A foszfor ésszerű felhasználása a trágyázásban. Dankanits László: Folosirea
raţională a fosforului în fertilizarea solului. Buc., Ceres. Könyvismerte-
tés. = FDN. (1971). 39:8. Aláírás: N.M.
A mezőgazdasági dolgozók szociális helyzete az elért hozamokkal arányo-
san javul. = FDN. (1971). 37:3.
A mezőgazdasági gép, amely nagyon kell, megvan és még sincs meg! = FDN.
(1971). 5:3.
A mezőgazdálkodás milliókra menő tartalékai. = FDN. (1971). 19:1,3.
A múzeum nemcsak informál hanem tudatot alakít. 25 éves a Székelykeresz-
túri Múzeum. = Előre. 25(1971). 7473:2.
A szakosodás lényegi kerdései. = Előre. 25 (1971). 7211:3.
A zöld mezőgazdálkodás milliókra menő tartalékai. = FDN. (1971). 19:1,3.
A zöldségnemesítés Kolozsváron. = FDN. (1971). 40:5–6.
Adalékféle új mezőgazdasági törvényeink helyes értelmezéséhez. = FDN.
(1971). 21:3.
Agrármérnökök csigaháza. = FDN (1971). 40:5.
Alvó századok, ébredő évtized Magyarlapádon.= FDN. (1971). 52:8.
Amiről kevés szó esett. = FDN. (1971). 14:1.
Aratás, kettőstermesztés Harasztoson és úgy általában. = FDN. (1971). 28:1,10.
Az állattenyésztés sorsa Felvincen. = FDN. (1971). 11:3. Aláírás: Balogh Miklós
Az egyediség megszűnése. = Előre. 25(1971). 72:38:4.
Barabásék dokumentációs bikácskái. = FDN. (1971). 47:5. Aláírás: Balogh
Miklós
Bizalom és munkakedv. = FDN. (1971). 13:1.
Dr. Szövérdi Ferenc: A méhvadászad. [In memoriam]. = FDN. (1971). 37:3.
Egy mezőgazdasági gép, amely nagyon kell, megvan és még sincs meg! =
FDN. (1971). 5:3.
Egy olvasó kérdez – soknak válaszolunk. = FDN. (1971). 17:3; 20:7; 21:7; 22:6.
Erdővidék, Vargyas. = FDN. (1971) 23 :1,3.
Ezernyi gordiuszi csomó. = FDN. (1971). 51:8.
Fehérjebánya a földeken. = Előre. 25(1971). 7344:2.
Földművelő Aranyosszék. = Művelődés. 24(1971). 6:16–19.
Gondolatébresztés Árkoson = FDN. (1971). 45:11.
Ld. még in: Kötések sodrásában. – Bukarest: Politikai Könyvkiadó, 1980.
Hozzászólás „Törvény a takarmányok termesztéséről és ésszerű felhasználá-
sáról” című tervezethez. = FDN. (1971). 47:5.
Jóllakott földek. = FDN. (1971). 12:3.
Kalotaszentkirály – Zentelke. Magtermesztő és állattenyésztő farm a hava-
sok lábánál. = FDN. (1971). 24:3.
Kazlakban a széna, sórjáznak a kalangyák. = FDN. (1971). 30:1,3.
Labdázás a kerhelységekkel. = FDN. (1971). 4:6.
Megnyúltak a napok a mezőn. = FDN. (1971). 20:1.
Múzeumát ünepelte Székelykeresztúr és vidéke. = FDN. (1971). 48:4.
Nem mindegy, hogy milyen ügy szolgálatába állítják a szunnyadó energiá-
kat! Közgyűlés Széken. = FDN: (1971). 8:1,3.
Nyárády Erasmus Gyula [Munkásságának méltatása]. = FDN: (1971). 14:4.
Olyan furcsa érzés amikor kezemben tartom a szivet. Szabó Hunor vidéki
állatorvos tevékenységérő. = FDN. (1971). 50:6.
Összehangolt termelés és értékesítés a zöldségfronton. = FDN: (1971). 9:1, 2.
Aláírás: Balogh Miklós.
Petróleumból lacipecsenye? = FDN. (1971). 32:6.
Rapsonné vára alól Beirutba. Elindult az első hízott bárány szállítmány Pa-
rajdról. = FDN. (1971). 36:3.
Szalontai szeptember. = FDN. (1971). 38:1, 3. Aláírás: Balogh Miklós
Tápkocka – szilágy módra. = FDN. 27(1971). 17:1.
Társunkká szegődött. = FDN. (1971). 16:1.
Tud aki tanul. II-IX.= Falvak Dolgozó Népe. 27(1971). II: Takarmány, tá-
panyag és egy kis vegytan. 1:3. III: A fontosabb szerves tápanyag-csopor-
tok. 2:3. IV: A tápanyagok emésztése, felszívódása, értékesülése az állati
szervezetben. 3:3.; V: Mennyit érnek a takarmányok? Milyen mértékegy-
séggel fejezzük ki a tápértéket? 4:3. VI: A takarmányozás szintje. A hús,
a zsír és a tej termelésének dinamikája. 6:3. VII: A takarmányok csopor-
tosítása és leírása. 7:3. ; VIII: A takarmányok leírása (folytatás). 9:3.; IX.

Tápanyagszabványok, takarmányfejadagok, egyedi takarmányozás. 11:3.
Újszülött szövetkezeti tan Biharban. = Falvak Dolgozó Népe. (1971). 5:1, 3.
Vajon tényleg jobb ma egy veréb, mint holnap egy tuzok? = FDN. (1971). 20:3.
Zöld forradalom = Korunk. 30 (1971). 7:1078–1084.
Zöldségnemesítés Kolozsváron. = FDN. (1971). 40:5.
1972
A hűtőüzem szerepe a korszerű élelmiszergazdálkodásban. = FDN. (1972).
34:3.
A józanság gyümölcsi. = FDN. (1972). 21:1.
A Máramarosi Állattenyésztési Kísérleti Állomás. I-II. rész = FDN. (1972). I.
14:7. ; II. (1972). 15:7–8.
A virágzásbiológia ismeretének, a beporzó rovaroknak és a környezeti felté-
teleknek a jelentősége a bőséges lucernamag termések elérésében. = FDN.
(1972). 25:7.
Akadályok a jól indult vetőmagtermesztés útjában. = FDN. (1972). 11:6–7.
Az első kétszámjegyű évforduló a mezőgazdaság szövetkezitésének befeje-
zése óta. = Művelődés. 25(1972). 3:3–4.
Az Értől a Fekete-Körösig. A futóhomok és a sziklamedrű patak között bi-
hari mezőgazdasági tájakon. = Falvak Dolgozó Népe. (1972). 2:6–7.
Borjúnevelés korai elválasztással, tej helyett inlavittal. = FDN. (1972). 22:5–7.
Csoda-e, ha Mezőpetriben minden rendjén megy? = FDN. (1972). 52:6,8.
Egy számbavétel hozásának felmérése a Gagy völgyében. = FDN. (1972).
26:5–7.
Egy szövetkezeti tehenészet „kapunyitás” előtt. = FDN. (1972). 45:5.
Fél szemmel mindig a búzán. = FDN. (1972). 19:1.
Gagymenti számbavétel. = FDN. (1971). 101:3,6–7. Társszerző: Simonka
László.
Györgyfalva 2000 napja. = FDN. (1972). 4:3.
Ld. még in: Kötések sodrásában. – Bukarest: Politikai Könyvkiadó, 1980.
Helyén a szivük is, az eszük is. Határjárás Nyárádgálfalván. = FDN. (1972).
44:5.
Helytállással. = FDN. (1972). 42:5.
Hogyan működik egy szövetkezetközi takarmánygyár? = FDN. (1972). 31:7.
Intézményes kereteket kapott a hazai agrártörténeti kutatás. = Művelődés.
25(1972). 8:43–45, 52.
Kettös célú agrárpolitikai szabályozások. = Korunk. 31(1972). 7:1049–1053.
Kisütött a nap, Szilágyság is nekigyürközik. = FDN. (1972). 41:7–8.

Magától nem megy. = FDN. (1972). 4:5.
Maros Megyei változatok állattenyésztési témákra. = FDN. (1972). 36:5,8.
Meddig játszatjuk meg a takarmánytermesztéssel a hamupipőke szerepét?!
= FDN (1972). 14:1.
Mit ígér mezőgazdasági könyvkiadásunk 1972-re? = Művelődés. 25(1972).
2:24.
Negyven szakvezető országos tapasztalatcseréje a több hús, több tej érdeké-
ben. = FDN. (1972). 18: 5,7.
Nézz a tükörbe, szülőföldem! Benkő Samu: Murokország. Művelődéstör-
téneti barangolás szülőföldemen. Kriterion, Buk., 1972. Könyvismerte-
tés. = FDN. (1972). 47:10.
Tanfolyamzáró gyorsmérleg. = FDN: (1972). 15:5.
Tarlószabadító taliga. = FDN. (1972). 29:5.
1973
A baromfitenyésztési kutatás és gyakorlat terepszemléje. = FDN. (1973).
40:6–7.
A nyájak még a havason, de elmúlik a nyár s akkor? = FDN. (1973). 36:5.
Az emberiség gondja, ország gondja: a fehérjék. = FDN. (1973). 52:7.
Bánáti tájak – dombvidéki körülmények. = FDN. (1973). 6:6.
Csendes öreg estén. = FDN. (1973). 51:11.
Előreláthatóan. = FDN. (1973). 18:1.
Erjed már a must. = FDN. (1973). 44:3.
Értékes takarmánylisztek az erdő növényeiből. = FDN. (1973). 3:7,9.
Fákról, könyvekről, a tudás negbecsüléséről. Beszélgetés Alvincen, a Dosz-
poly házaspárral. = FDN. (1973). 1:2.
Félszázados hűség. [Szergely József állatorvosról]. = FDN. (1973). 49:5.
Füveseink és zöldmezőgazdálkodási feladataink feltérképezése. = FDN. (1973).
46:5.
Hasznos eszmecsere Csíkszentgyörgyön. = FDN. (1973). 15:3, 6–7.
Hétköznapok a két Küküllő közén. = FDN. (1973). 49:3.
Intézményes keretet kapott a hazai agrártörténeti kutatás. = Művelődés.
25(1972). 8:43–45.
Kőpénzzel fizetett verejték. = Korunk. 32(1973). 11:1733–1734.
Látogatás a krasznai mezőgazdasági termelőszövetkezetekben. = FDN. (1973).
35:6–7.
Lovrin a hazai növénynemesítés egyik fellegvára. = FDN. (1973). 7:6–7.
Mátyás János. = FDN. (1973). 26:3.

Meddig gazdaságos? = FDN. (1973). 44:5. Aláírás: N.M.
Megújhodó Nonius ménesünk. = FDN. (1973). 14: 5–7.
Mezőbándon: A dohány árt a teheneknek, de azért tejet adnak bőven. A híz
laldában olcsó alkalmi takarmányt fogyasztanak a sertések, de drágán ter-
melnek. = FDN. (1973). 18:5.
Még hosszúak a nappalok, a beton is jól köt. Jó munkaszervezéssel behoz-
ható Bihar Megyében is a mezőgazdasági beruházási munkálatoknál a le-
maradás. = FDN. (1973). 33:1, 9.
Nemcsak dalolnak, hanem keményen dolgoznak is az iratosi kertek alatt. =
FDN. (1973). 23:5, 8.
Nyári tehéntartás a Ruta forrásánál. = FDN. (1973). 32:3.
Szakszerű mezőgazdálkodás Hargita Megyében. 4000 helyett 25.000 kg/ha
fűtermés a gondozott legelőkön. = FDN. (1973). 38:6–7.
Takarmányélesztő – kukoricacsuszából. = FDN. (1973). 27:6–7.
Tejtermelési párhuzamok. = FDN. (1973). 16:5.
Tükör a falon, senki sem nézi magát benne. (Egy épülő tehenészet krónikája
dióhéjban). = FDN. (1973). 23:5,8.
1974
A tagság ne csak hallgassa, hanem vitassa is meg a műszaki intézkedési ter-
vet. = FDN. (1974). 3:1,3.
Agrártáj az Aranyos mentén. = Korunk. 33(1974). 12:1257–1259. (jegyzet)
Egerbegy nyugodtan néz vissza is, előre is. = FDN. (1974). 2:3.
Eke és toll. = Korunk Évkönyv. 1974. 151–163.
Hargitai fű. = FDN. (1974). 38:3.
Itt a burgonyaültetés ideje! A kutatóintézet a burgonya termesztésének Achil-
les-sarkairól. = FDN. (1974). 13:1–2.
Józan ésszel. = FDN. (1974). 24:1.
Magasabb szintű termelőszövetkezeti együttműködés felé. = FDN. (1974).
4:2,9.
Maros menti cukorrépások háza táján. = FDN. (1974). 21:1,7.
Mezőgazdasági információ-iszony. = Korunk. 33(1974). 3:498–501.
Milyen tanulsággal zárult a Kolozsváron megtartott cukorrépa-termesztési
megyeközi tanácskozás? = FDN. (1974). 7:6–7.
Ne hagyjuk csupán az asszonyokra! = FDN. (1974). 28:1,4.
Nem kell többé nyírni a juhokat? = FDN. (1974). 5:8. Aláírás: N.M.
Élet és Iskola: Szakmai tanácskozások a XXI. század gazdáival. = FDN.
(1974). 14:4–5.
Sorozatásra váró kiállítási tárgyak, amelyek egy különleges mezőgazdasági

kísérleti állomáson születtek. = FDN. (1974). 44:4.
Szövetkezeti társulások új alapszabályzata. = FDN. (1974). 24:6.
Telkesítéssel a korszerű mezőgazdaságért. = Korunk. 33(1974). 8:928–931.
Új hazai gyümölcsfajták. = FDN. (1974). 30:6.
Válaszolunk olvasóinknak. = FDN. (1974). 18:7.
Zöldmezősök és telkesítők hasznos együttműködése a főtermő területek fel-
javítására. = FDN. (1974). 17:1.
1975
1 tehén – 12 tehén. = FDN. (1972). 45:6.
A sok és a kevés összefüggései. (Pillantás a világ mezőgazdaságára). = FDN.
(1975). 4:1,8. Aláírás: N.M.
A zöld forradalom nem halott! = Korunk. 34(1975). 4:289–290.
Egy agrármérnöknő visszapillant. (Értelmiségiek vidéken). = A Hét. VI(1975).
30:3.
Gólya hozza a pénzt. = FDN. (1975). 9:4.
Gyümőlcstermésztésünk a változás jegyében. = Korunk. 34(1975). 12:929–932.
Kinek használ ha férges az alma? = FDN. (1975). 19:6.
Régi köntösben, hagyományos tartalommal, új néven. Lapszemle. = FDN.
(1975). 13:4.
Szótárral a mezőgazdaság új útjain. = FDN. (1975). 6:4.
1976
A hazai sertéstenyésztés szintmérője: Gernyeszeg. I-II. = FDN. 31(1976). 2:4.;
II. = FDN. 31(1976). 3:4
A Szovjetunió mezőgazdasága. I-II. = I. FDN. 31(1976). 47:4.; II. = FDN.
31(1976). 48:8.
Fedezzük fel újra? [Édescirok]. = FDN. 31(1976). 13:2.
Nagy-Britannia I-II. = FDN. I. 31(1976). 45:4.; II. = FDN. 31(1976). 46:8.
Pillantás a világ mezőgazdaságára: Afganisztán. = FDN. 31(1976). 31: 8.
Pillantás a világ mezőgazdaságára: Csehszlovákia. = FDN. 31(1976). 33:4.
Pillantás a világ mezőgazdaságára: Guinea. = FDN. 31(1976). 40:4.
Pillantás a világ mezőgazdaságára: Irország. = FDN. 31(1976). 36:4.
Pillantás a világ mezőgazdaságára: Mongólia. = FDN. 31(1976). 43:4.
Pillantás a világ mezőgazdaságára: Tanzánia: a szegfüszeg és ujamaak or-
szága. = FDN. 31(1976) 26:4.
Pillantás a világ mezőgazdaságára: Mexikó. I. = FDN. 31(1976). 29:6.
Szemléletalakító felfogásban a növényvilágról. = FDN. 31(1976). 8:4.

Üzenet Homoródszentmártonba. = FDN. 31(1976). 40:6.
1977
Az állattenyésztő ember. = Korunk. 36(1977). 12:1033–1036.
Az emberiség kenyere és a megújhodó FAO. = Korunk. 36(1977). 1-2:108–112.
Bükszádi állattenyésztés nyárutón. = FDN. 32(1977). 37:6.
Csikózások küszöbén. = FDN. 32(1977). 4:8.
Föld felé forduló fiataljaink. = FDN. 32(1977). 44:8.
Földet szelidítő Kós Károly. = FDN. 32(1977). 36:5.
Kozán Imréről. = FDN. 32(1977). 38:4.
Mit hozott az 1976-os esztendő a gabonatermesztésben? = FDN. 32(1977). 7:8.
Távoli vidékek hírnökei holnapi juhtenyésztésünkben. = FDN. 32(1977). 42:2.
1978
Ahol a tudományos-műszaki forradalom élő valóság. I-II: = FDN. 33(1978).
I: 9:3.; II: = FDN. 33(1978). 10:3.
Gépi fejés – a nyári szálláson. Egy gyakorlati szakember tapasztalatai. =
FDN. 33(1978). 34:5.
Hogy a múlt tapasztalatai hasznosuljanak. Országos agrártörténeti szimpo-
zion Árkoson. = FDN. 33(1978). 48:2.
Lehet egy háziállattal több? = FDN. 33(1978). 39:6.
Mit mutat a marosszentgyörgyi tükör öt év múltán. = FDN. 33(1978). 43:4.
Székelykeresztúri állatkiállítás. = FDN. 33(1978). 23:3.
1979
A tej és a tejek. = TETT. (1979). 1:36-37.
Befektetett és megtermelt kategoriák. = Korunk. 38(1979). 11:874-879.
Egykori tanítványaim kíváló eredményei jelentik számomra a legnagyobb
sikerélményt. = FDN. 34(1979). 50:4-5.
Homoród menti füveseken. = FDN. 34(1979). 21:2.
Lóerők lóban és traktorban. = FDN. 34(1979). 5:6.
Ménes, méntelep. De hogyan is állunk mindazzal, amiért ezek léteznek. I. =
FDN. 34(1979). 52:6.
Üzenet Nagygalambfalvára, Kányádi Miklósnak. = FDN. 34(1979). 42:5.
Vegetáriánus világétlapunk 16 főbb fogása. = TETT. (1979). 1:8.
Világgond a fehérje. = TETT. (1979). 1: 3-7.
1980
Az integráció befejezetlen piramisa. = Korunk. 39(1980). 7-8:554–559.
Barba lupului – kétnyári zörgőfű – zergefű. = Utunk. (1980). 23: 1–2.
Ménes, méntelep. De hogyan is állunk mindazzal, amiért ezek léteznek. II.
= FDN. 35(1980). 1:7.
Olajkutak helyett biomassza? Új szerepkörben a világ mezőgazdasági terme-
lése. (1). = FDN. 35(1980). 43:5; (2). = FDN. 35(1980). 44:5; (3):= 35(1980).
45: 5; (4). = FDN. 35(1980). 52:5.
Sarjútakarás idején az Úz-völgyétől a Szamosig. = FDN. 35(1980). 40:1,3.
Százkilencven táltos paripa. [I.] = FDN. 35(1980) 12:6; [II.] = FDN. 35(1980).
13:5.
Új-Zéland és Krassó-Szörény ölelkezése a Nagy-Homoród mentés. = FDN.
35(1980). 20:8.
Vallomás a földekről. = Korunk. 39(1980). 3:228–230.
1981
Napi százmilliárd kalória sorsa. Elvárások és teljesítmények. = Korunk.
40(1981). 417–421.
Olvasónapló. (1). = FDN. 36(1981). 1:7; (2). = FDN. 36(1981). 6: 5; (+). = FDN.
36(1981). 13:6; (5). = FDN. 36(1981). 24:5.
Pillantás a világ mezőgazdaságára: Fjordló és jersey a nyugatnémet állatte-
nyésztésben. I. = FDN. 36(1981). 40:8; II. = FDN. 36(1981). 41:8.
Pillantás a világ mezőgazdaságára: Bábolna. = FDN. 36(1981). 46:5.
1982
A „Csak egy Földünk van” jegyében. = FDN. 38(1982). 28:6.
A szárított baromfitrágya mint fehérjepótló takarmány. = FDN. 38(1982). 32:2.
Állattenyésztők változatos világa. = FDN. 38(1982). 46:6.
Elmélet és gyakorlat a mezőgazdaságban. = Korunk. 41)1982). 5:412–413.
(Sajtószemle)
Könyvpótló füzetek. = FDN. 38(1982). 49:5.
Mezőgazdaság és szellemi potenciál. = Korunk. 41(1982). 8:637–639.
Olvasónapló. = FDN. 38(1982). 6:4.
Olvasónapló.= FDN. 38(1982). 37:4.
1983
A Korunk Bolyai-díja – 1982. A természettudományi műszaki zsűri jelentése.
= Korunk. 42(1983). 8:617. (jegyzet)
Az állattartási gondok enyhítésére alkalmas új takarmánynövények. = FDN.

39(1983). 8:4–5.
Könyvhónapi eszmecserék Gyergyóban. = FDN. 39(1983). 10:5.
Nem elég csupán szakmailag helytállni. = FDN. 39(1983). 20:4–5.
1984
Autóbusznyi kultúrszomj. = FDN. 40(1984). 15:1, 4.
Állattenyésztés más tájakon. = FDN. 40(1984). 15:8.
Kolozs megyei mezőgazdasági kiállítás. = FDN. 40(1984). 41:5.
Korunk-díj – 1983. = Korunk. 43(1984). 12:910–911. (jegyzet)
Tallózás természettudományi kötetek közt. (A Bolyai-díj ürügyén). = FDN.
40(1984). 20:5.
Tógazdaság, legelőgazdálkodás a Homoród mentén. = FDN. 40(1984). 25:5.
Tyúkparádé egy kiállításon: Irányváltás a hasznosság felé. = FDN. 40(1984).
14:2.
Új lehetőségek az állattenyésztésben. = FDN. 40(1984). 35:4.
Zsögödtől Zsögödig, egyazon csapáson. = FDN. 40(1984). 51:7.
1985
A földméréstan zenetudós tanára. [Lakatos István 90 éves.] = FDN. 41(1985).
12:5.
A tenyésztői kedv mezőgazdasági érték. = FDN. 41(1985). 12:8.
Baromfitenyésztők kiállításai Kolozsvár-Napocán. = FDN. 41(1985). 14:7.
Egyenlőtlen egyenlet. (Ceres). [Korunk Látóhatár]. = Korunk. 44(1985).
3:466–467. (mezőgazdasági sajtószemle)
Elég-e egy tehénnek félhektárnyi legelő? = FDN. 41(1985). 25:5.
Érdemes átlapozni! – Miről ír a „Revista de cresterea animalelor” című fo-
lyóirat? = FDN. 41(1985). 3:5. (sajtószemle)
Kutatás, kisérletezés a kisállattenyésztésben. (Revista de cresterea animal-
elor). = Korunk. 44(1985). 7:588–589. (sajtószemle)
Tiszta fajták és hibridek. (Kistenyésztők és kisállattenyésztők). = FDN.
41(1985). 11:7.
Útkerésés az agrártermelésben. = Korunk. 44(1985). 11:893–896.
1986
2000. [Második sorozatának kétezredik számához érkezett el március tizen-
ötödikén a Falvak Dolgozó Népe]. = Utunk. 41(1986). 13:1.
Könyvhónapi utinapló. = Utunk. 41(1986). 10:1,4.
Tízezres tenyészsüldő kibocsátású nyulfarm. = FDN. 45(1986). 16:8.

(Folyóiratszemle)
Több-e az 1600, mint a 46? = Utunk. 41(1986). 23:2.
1987
A tudomány aberrációit átvészelt kromoszóma. = Korunk. 46(1987). 5:434–435.
Kevés a fóka, sok az eszkimó. = Korunk. 46(1987). 10:793–796.
Milyen lófajták honosodtak meg nálunk? Válasz ákosfalvi diákok kérdésére.
= FDN. 43(1987). 28:4.
2004
A Kolozsvári Mezőgazdasági Főiskola. In: Adalékok: az EGE – EMGE –
RMGE 150 éves történetéhez. Szerkesztette: Farkas Zoltán. –Kolozsvár:
Erdélyi Gazda Kiadó, 2004. – 230–234.
Szerkesztett munkák, összeállítások
Az Erdélyi Gazda Naptára 1941 évre. Szerkesztette: Demeter Béla. LXIII. évf.
A szakanyag összeállítását Nagy Miklós, Seyfried Ferenc és Szegő Dénes
végezte. Kiadja: Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egylet. – 224+XVI p.
Az Erdélyi Gazda Naptára 1942 évre. Szerkesztette: Demeter Béla. LXII. évf.
Szerkesztő bizottság: Kós Balázs, Nagy Miklós, Seyfried Ferenc. Kiadja:
Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egylet. – 376.
Romániai Magyar Irodalmi Lexikon. Szépirodalom, közírás, tudományos
irodalom, művelődés. Főszerkesztő. Balogh Edgár. Kötet 1-2. Szerkesz-
tők: Nagy Miklós (mezőgazdaság). – Bukarest: Kriterion Könyvkiadó,
1981, 1991.
Könyvismertetők
Újabb irányelvek a szarvasmarhatenyésztésben. Dr. Horn Arthur könyve.

Pária kiadás. = Erdélyi Gazda. 71(1942). 12:585.
Farkas Árpád: A magyarországi állati energiagazdálkodás. A Magyar Gazda-
ságkutató Intézet Sorozata. = Erdélyi Gazda. 72(1943). 9:422–423.
Állattenyésztők zsebkönyve. Szerk. Vuchetich György. (Dunántúli gazdák
könyvtára). 37. = Erdélyi Gazda. 73(1944). 3:129.
Dr. Xantus János: A természet kalendáriuma. 2., bőv. kiad. Kriterion, Buk.,
1972. = FDN. (1972). 16:4.
Nézz a tükörbe, szülőföldem! Benkő Samu: Murokország. Művelődéstörté-
neti barangolás szülőföldemen. Kriterion, Buk., 1972. = FDN. (1972). 47:10.
Csombordi staféta. Csorba István, Keszi H. Erzsébet, Veress István: A csa-
ládi ház kertje. Buk.: Ceres Kiadó. = FDN. (1975). 8:6.
Aranyfolyam. Adrian Costa [Fundulea-i Gabona és Iparinövény Kutató In-
tézet bemutatása]. Buk.: Ceres, 1976. = FDN. 31(1976). 7:45.
A csodálatos spirál. [Adrian Costa: Spirala miraculoasa. Ceres Könyvkiadó,
Buc., 1977 c. könyvéről]. = FDN. 32(1977). 18:6.
Amiért többet kell tenni: környezetünk tisztasága. [T. Veress Éva: Környe-
zetvédelem és mezőgazdaság. Ceres Könyvkiadó, Buc., 1977]. = FDN.
32(1977). 25:4.
Állattenyésztés magas szinten. [Alexandru T. Bogdan – Ingeborg Bogdan:
Aspecte noi în restrea animalelor. Ceres Könyvkiadó, Buk., 1978.] = FDN.
33(1978). 27:4–5.
Ezerarcú algák. [Péterfi István: Az algák biológiája és gyakorlati jelentősége.
Ceres Könyvkiadó, Buk., 1977]. = FDN. 33(1978). 1:7.
Megoldott házifeladat a takarmányozás köréből. [Virgil Tudor: Takarmá-
nyozási útmutató. Ceres Könyvkiadó, Buk., 1978.] = FDN. 33(1978). 38:6.
Négy évszázados örökségünk. [Méliusz Péter: Herbárium. Az fáknak, fü-
veknek nevekről, természetekről és hasznairól. Bevezető tanulmánnyal és
magyarázó jegyzetekkel sajtó alá rendezte Szabó Attila. Kriterion, Buk.,
1978.] = FDN. 34(1979). 9:5.
Telkesítésre csábító üzenet. [Brassay Sándor – Frankel Elek: Talajvédelem, te-
rületrendezés, földmérés. Ceres Könyvkiadó, Buk., 1979.] = FDN. 35(1980).
6:4.
Egy fontos szakszótárunkról. = Korunk. 40(1981). 4:318–319.
Alkalmazott biológia. [Szabó T. Attila: Alkalmazott biológia a termesztett
növények fejlődéstörténetében. Ceres Könyvkiadó. Bukarest, 1983. ] =
Korunk. 42(1983). 6:504–505.
Mi bántja virágainkat? [Dr. Székely József: Dísznövények védelme. Ceres
Könyvkiadó, Buk., 1983.] = FDN. 40(1984). 1890:7.
Az élet folyamatosságának letéteményesei: a kromoszómák. [Imre Sz. István:
A kromoszóma. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1986]. = FDN. 42(1986). 21:4.
Ezer egres fajta. [Botár Andor, Székely József: Bogyósgyümölcsüek termesz-
tése. Ceres Könyvkiadó, Buk., 1985.]. = FDN. 42(1986). 10:4.
Hűséges társunk [Kelemen Attila: Kutyáskönyv. Kriterion Kiadó, Buk., 1986.]

= FDN. 43(1987). 5:7.
Rab János: Élet és energia. Kolozsvár. Dacia Kiadó. 1986. = Utunk. 41(1986).
37:8.
A tudomány aberrációit átvészelt kromoszóma. [Imreh Sz. István: Kromo-
szóma. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1986]. = Korunk. 42(1987). 5:434–435.
Szakfordítások
Grecu, Serafin: Ismerjük meg a kolorádó bogarat és tanuljunk meg véde-

kezni ellene. Fordította: Nagy Miklós. = Falvak Népe. 4(1948). 18:280–281.
Zavadorszkij, B. M.: A háziállatok eredete. Ford. Nagy Miklós. – Bukarest:
Az OK. kiad. ARLUS. Minerva ny., 1948. – 65. – (Népszerű Tudomány. 14.)
Holodnij, Tihon: Csodálatos kertészek. Micsurin kísérletei. (Fordította: Nagy
Miklós dr.) - Bukarest : ÁK. (A szedést és a nyomást a kolozsvári Petőfi
ny. végezte.), 1949. – 135.
Faur Sanda: Az ajándékozás művészete. Fordította: dr. Nagy Miklós. (Kale-
idoszkóp). Bukarest: Ceres Könyvkiadó, 1970 – 195.
Savu Ioana: Mi mindenre jó a tej. Fordította: dr. Nagy Miklós és Keszi-Har-
math Erzsébet. (Kaleidoszkóp 9.). Bukarest: Ceres Könyvkiadó, 1970.
– 183.
Sburlan Smaranda: Holnap vendéget fogadunk. Fordította: dr. Nagy Mik-
lós. (Kaleidoszkóp). Bukarest: Ceres Könyvkiadó, 1970. – 135.
Vasiliu I.–Lupescu F.–Troje D.: Mezőgazdaságtan. Gyümölcstermesztési öve-
zet. (Magasabb dombvidéki övezet) Kísérleti tankönyv az általános iskolák
X. osztálya számára. Fordította: Kiss Éva, dr. Nagy Miklós, Antal András
és dr. Opra Pál. București: Editura Didactică și Pedagogică, 1972. – 208.
Angelescu Ioan–Gheorghe Sandu: Mezőgazdaságtan. (Állattenyésztés) Tan-
könyv a VII. osztály számára. Fordította: Balog Gábor, Kiss Éva és dr.
Nagy Miklós. București: Editura Didactică și Pedagogică, 1972. – 216.
Angelescu Ioan–Florescu Elena – Miliţiu Ion: Mezőgazdaságtan. Gabona-
termesztő övezet. Síkvidéki és alacsony fennsíki övezet. Kísérleti tankönyv
az általános iskolák V. osztály számára. Fordította: Antal András, Nagy
Miklós, Szalay Olga és Opra Pál. București: Editura Didactică și Peda-
gogică, 1972. – 216.
Angelescu Ioan–Florescu Elena–Miliţiu Ion: Mezőgazdaságtan. Városellátó
övezet. Kísérleti tankönyv az általános iskolák X. osztály számára. Fordí-
totta: Antal András, dr. Nagy Miklós és dr. Opra Pál. București: Editura
Didactică și Pedagogică, 1972. – 208.
Vasiliu Ioan C.–Sandu Gh.: Mezőgazdaságtan. Tankönyv a VIII. osztály szá-
mára. Fordította: dr. Nagy Miklós és dr. Opra Pál. București: Editura Di-
dactică și Pedagogică, 1973. – 170.
Angelescu Ioan–Sandu Gheorghe: Mezőgazdaságtan. Tankönyv a VII. osz-
tály számára. Állattenyésztés. Fordította: Balog Gábor, Kiss Éva és dr.
Nagy Miklós. București: Editura Didactică și Pedagogică, 1974. – 216. + 4.
Lucescu Dimitrie: Tejelő tehenek tenyésztése. Fordította: dr. Nagy Miklós
és Rózsa Irén. Borító: Guluţă Consatin. Bukarest: Ceres Könyvkiadó,
1974. – 223.
Miculescu Angelo: A mezőgazdasági termelés koncentrációja és szakosítása.
Fordította: dr. Nagy Miklós és Tóth Piroska. Bukarest: Ceres Könyvki-
adó, 1975. – 228.
Vasiliu Ioan C.–Sandu Gh.: Mezőgazdaságtan. Tankönyv a VIII. osztály szá-
mára. Fordította: dr. Nagy Miklós, Schweiger Ágnes és dr. Opra Pál. Bu-
curești: Editura Didactică și Pedagogică, 1975. – 192.
Vasiliu Ivan–Sandu Gh.: Mezőgazdaságtan. A mezőgazdasági termékek ér-
tékesítése. A mezőgazdaságban és szocialista mezőgazdasági egységekben
használatos gazdasági és szervezési fogalmak. Tankönyv a VIII. osztály
számára. Fordította: dr. Nagy Miklós, Scheiger Ágnes, dr. Opra Pál. Bu-
Angelescu Ioan–Sandu Gheorghe: Mezőgazdaságtan. Tankönyv a VIII. osz-
tály számára. Fordította: Kiss Éva és dr. Nagy Miklós. București: Editura
Didactică și Pedagogică, 1978. – 190. + 4.
Petrescu-Prahova Maria–Hristev Petras A.–Druică-Zeletin Ioana: Fizika.
Tankönyv a IX. osztály számára. Fordította: Hitter Ibolya, Nagy Miklós,
Szabó Tivadar. București: Editura Didactică și Pedagogică, 1978. – 280.
Sandu Mihail–Nichita Emanuel: Fizika. A VI. osztály számára. Kísérleti Tan-
könyv. Fordította: Hitter Ibolya, Nagy Miklós, Vallasek István. București:
Editura Didactică și Pedagogică, 1978, 168 p.
Budai Gh.: Mezőgazdaságtan. Tankönyv az V osztály számára. Fordította:
dr. Nagy Miklós. București: Editura Didactică și Pedagogică, 1978. 140
p. + 3 tab.
Atanasiu Eugen: A gyógynövények birodalmában. Fordította: dr. Nagy Mik-
lós. (Kaleidoszkóp). București: Editura Agro-Silvică, 1969. – 199.
Ionescu Mariana: A zöldség, a gyümölcs és... a szépség. Fordította: dr. Nagy
Miklós. Bukarest: Mezőgazdasági és Erdészeti Könyvkiadó, 1969. – 135.
Ionescu Mariana: A zöldség, a gyümölcs és a szépség. Fordította: dr. Nagy

Miklós. București: Editura Agro-Silvică, 1969. – 136.
Atanasiu Eugen: A gyógynövények birodalmában. Fordította: dr. Nagy Mik-
lós. (Kaleidoszkóp). București: Editura Agro-Silvică, 1969. – 200.
Tomuleţ Ion–Ionescu Preda: Háztáji gyümölcs. Fordította: dr. Nagy Miklós.
Bukarest: Mezőgazdasági és Erdészeti Könyvkiadó, 1969. – 208. + 1 kép
Budai Gheorghe: Általános mezőgazdasági ismeretek. Az általános iskolák
IX. osztály számára. Kísérleti tankönyv. Fordította: dr. Nagy Miklós. Bu-
curești: Editura didactică și pedagogică, 1969. – 128.
Vasiliu Ioan C.–Sandu Gheorghe–Pătrașcu Petre: Mezőgazdaságtan. Tan-
könyv a VIII. osztály számára. Fordította: Antal András, Nagy Miklós,
Opra Pál, Pataki Mária. București: Editura Didactică și Pedagogică, 1979.
– 156.
Vlăduţi Mircea–Mănescu Bujor: Mezőgazdaságtan. Tankönyv a VI. osztály
számára. Fordította: Kiss Éva, dr. Nagy Nicolae. București: Editura Di-
dactică și Pedagogică, 1979. – 151. + 2 kép
Lucescu Dimitrie: Szarvasmarha-hízlalás a háztáji gazdaságokban. Fordí-
totta: dr. Nagy Miklós. Bukarest: Ceres Könyvkiadó, 1980. – 188.
Zăbavă Iulian–Sandu Gheorghe: Mezőgazdaságtan. Tankönyv a VII. osz-
tály számára. Fordította: dr. Nagy Nicolae, dr. Pap Ștefan. București: Edi-
tura Didactică și Pedagogică, 1980. – 124. + 4.
Nică-Sîrbești Sabin–Găină Ioan: Termelési költségek a mezőgazdaságban.
A fogalom körülhatárolása, nyilvántartása, tervezés, meghatározás, elem-
zés, a csökkentés útjai. Fordította: dr. Pap István, dr. Nagy Miklós. Buka-
rest: Ceres Könyvkiadó, 1981. – 199.
Vasile Ioan C.–Sandu Gheorghe–Pătrașcu Nicolae I.: Mezőgazdaságtan.
Tankönyv a VIII. osztály számára. Fordította: Antal András, dr. Nagy
Miklós, dr. Opra Pál, Pataki Mária. Bukarest: Editura Didactică și Peda-
gogică, 1981. – 152.
Budai Gheorghe: Mezőgazdaságtan. Tankönyv az V. osztály számára. Fordí-
totta: dr. Nagy Miklós. București: Editura Didactică și Pedagogică, 1981.
– 136. +2 kép.
Vasiliu C. Ioan–Sandu Gh.–Pătrașcu Nicolae: Mezőgazdaságtan. Tankönyv
a VIII. osztály számára. Fordította: Antal Andrei, dr. Nagy Nicolae, dr.
Oprea Pavel. București: Editura Didactică și Pedagogică, 1982. – 148.
Vlăduţ Mircea–Mănescu Bujor: Mezőgazdaságtan. Tankönyv a VI. osztály
dactică și Pedagogică, 1982. – 152. + 4.
Budai Gheorghe: Mezőgazdaságtan. Tankönyv az V. osztály számára. Fordí-

totta: dr. Nagy Miklós. București: Editura Didactică și Pedagogică, 1982,
236. + 2 f. pl.
Mănoiu Gh. dr.: Az ergonómia alkalmazása a mezőgazdaságban. Sergiu
Vrebaj docens doktor előszavával. Fordította: dr. Nagy Miklós. Bukarest:
Ceres Könyvkiadó, 1983. – 167.
Budoi Gheorghe: Mezőgazdaságtan: növénytermesztés. Tankönyv a V. osz-
tály számára. Fordította: dr. Nagy Miklós. București: Editura Didactică
și Pedagogică, 1983. – 137.
Vlăduţ Mircea–Mănescu Bujor: Mezőgazdaságtan. Tankönyv a VI. osztály
dactică și Pedagogic, 1984, 147. + 4 f. pl.
Zăbavă Iulian–Sandu Gh.: Mezőgazdaságtan: állattenyésztés. Tankönyv a
VII. osztály számára. Fordította: dr. Nagy Miklós, dr. Pap István. Bucu-
rești: Editura Didactică și Pedagogică, 1984, 120. + 4 f.pl.
Budoi Gheorghe: Mezőgazdaságtan: növénytermesztés. Tankönyv az V. osz-
tály számára. Fordította: dr. Nagy Miklós. București: Editura Didactică și
Pedagogică, 1984 – 163. + 2 kép.
Mănescu Bujor–Vlăduţ Mircea: Mezőgazdaságtan. Tankönyv a VI. osztály
dactică și Pedagogică, 1985. – 151.
Vasiliu C. Ioan–Sandu Gh.–Pătrașcu Nicolae: Mezőgazdaságtan. Tankönyv
a VII. osztály számára. Fordította: Antal Andrei, dr. Nagy Nicolae, dr.
Opra Pavel, Pataki Mária. București: Editura Didactică și Pedagogică,
1985. – 160.
Zăbavă Iulian – Sandu Gh.: Mezőgazdaságtan. Állattenyésztés. Tankönyv
a VII. osztály számára. Fordította: dr. Nagy Nicolae, dr. Pap Ștefan. Bu-
Budoi Gheorghe: Mezőgazdaságtan: növénytermesztés. Tankönyv az V. osz-
tály számára. Fordította: dr. Nagy Miklós. București: Editura Didactică
și Pedagogică, 1985. - 143.
Brumann Gh.: Kérdések és feleletek a takarmánynövények termesztéséről.
Fordította: dr. Nagy Miklós, Szalay Olga. Bukarest: Mezőgazdasági és
Erdészeti Könyvkiadó, 1968. – 119.
Băia Gh.: A kukorica a takarmányozásban. Fordította: dr. Nagy Miklós. Bu-
karest: Mezőgazdasági és Erdészeti Könyvkiadó, 1960. – 96.
Drăgănescu C.: A tenyészkiválasztás és a párosítás jelentősége az állatte-
nyésztésben. Fordította: Nagy Miklós. Bukarest: Mezőgazdasági és Er-

dészeti Könyvkiadó, 1961. – 96.
Oszmolovszkij M. Sz.–Grigorjeva A. I.–Kucevszky N. Sz.: Szarvasmarhák
szabadtartásos istállózása. Fordította: Nagy Miklós. Bukarest: Mezőgaz-
dasági és Erdészeti Könyvkiadó, 1961. – 96.
Bordeianu C.: A tejtermelés fokozásának útjai. Fordította: dr. Nagy Miklós.
Bukarest: Mezőgazdasági és Erdészeti Könyvkiadó, 1962. – 188.
Ștefănescu Gh.–Bălășescu Mihai: Mesterséges keltetés. Fordította: dr. Nagy
Miklós. Bukarest: Mezőgazdasági és Erdészeti Könyvkiadó, 1966. – 120.
Állattenyésztés. II. évfolyam. 3. kiadás. / Szerkesztette: V. Temișan. Fordí-
totta: dr. Nagy Miklós és Tóth Piroska. / Mezőgazdasági Főtanács. Három-
éves mezőgazdasági-állattenyésztési tanfolyam. Bukarest: Mezőgazdasági
és Erdészeti Könyvkiadó, 1966. – 343.
Mârza E. – Popa Alexandru: A méhész könyve. Fordította: Cseh Zoltán, Koós
Balázs, dr. Nagy Miklós. Bukarest: Mezőgazdasági és Erdészeti Könyv-
kiadó, 1967. – 183.
Kéziratban maradt munkák
Állattenyésztéstan. Kézirat. 1946.

«Románia modern-kori agrárfejlődése (1918–1980)» lett volna (és ez Az eu-
rópai szocialista országok modern-kori agrárfejlődése (1918–1980) című
kötetbe került volna). Ennek terjedelme 105 gépelt oldal.
A Román Rádió magyar órája részére írt előadások
A tarlóhántás.
Kis tehén – nagy hozam.
Esik eső – szárad a széna.
Mindenes növényünk: az édescirok.
Nyári legelő.
A tenyészbikák helyes értékelése.
Írások Nagy Miklósról
Házassági hírdetés. 1943 nov.6. Különkiadás. Nagy Miklós Úrnak. = Erdélyi

Gazda 1943. nov. 6.
Herédi Gusztáv: Mit jelent az Útmutató? = Korunk. 31(1972). 4:604–607.
Ferencz S. István: Könyv és kenyér. = A Hét. 6(1975). 34:9.
Szabó Attila: N.M. Természettudományos arcképcsarnok. = Művelődés.
34(1981). 4.
Jakab Zsigmond: Állategészségügyi szakkönyv. = Korunk. 41(1982). 6:485–487.
Cseke Péter: Akit igazolt az idő. = Falvak Dolgozó Népe. 38 (1983). 20: 4.
Újraközölve bővebben: Hazatérő szavak. (1985). 78–83.
Beke György: Mindig a szakma s az emberek mellett. = A Hét. 14 (1983). 33.
Pap István: A kiművelt fő felelőssége. Háttérrajz N. M. EMGE-főtitkár port-
réjához. = Korunk. 3(1991). 6:764–766.
Cseke Péter: Akit igazolt az idő: Rendhagyó életpálya az erdélyi agrármű-
veltség szolgálatában. In: Cseke Péter: Hazatérő szavak. Szociográfiai ri-
portok. – Bp.: Püski, 1993. – 203–217.
Cseke Péter: Nagy Miklós. In: Romániai magyar irodalmi lexikon. Szépiro-
dalom, közírás, tudományos irodalom, művelődés. Főszerkesztő: Dávid
Gyula. Kötet 4: N-R. – Bukarest–Kolozsvár: Erdélyi Múzeum-Egyesü-
let; Kriterion Könyvkiadó, 2002. – 59–61.
Csetri Elek; Farkas Zoltán: Nagy Miklós. In: Az erdélyi magyar gazdasági
gondolkodás múltjából. Szerk.: Somai József. – Kolozsvár: RMKT, 2004.
– 283–304.
Dr. Nagy Miklósra emlékezünk születésének 100. évfordulóján: Farkas Zol-
tán: Dr. Nagy Miklós élete és munkássága; Cseke Péter: Akit igazolt az
idő. Rendhagyó életpálya az erdélyi agrárműveltség szolgálatában; Dávid
Gyula: 100 éve született Nagy Miklós. Összeállította: T. Veress Éva. = Er-
délyi Gazda. 21(2013). 9:8–11.
100 éve született dr. Nagy Miklós [Ünnepi megemlékezések]: dr. Csávossy
György: Megemlékezés dr. Nagy Miklósról.; dr. Nagy Gábor: Milyen
volt Édesapám? (Egy szerető gyermek visszaemlékezései); Macalik Ernő:
Csókolom, Miklós bácsi. Összeállította: T. Veress Éva. = Erdélyi Gazda.
21(2013). 6:8–11.
X.
KITEKINTÉS AZ 1990 UTÁNI
AGRÁRSZAKOKTATÁSRA
ÉS GAZDÁLKODÁSRA
JAKAB SÁMUEL
Huszonkét év az erdélyi magyar

kertészképzés szolgálatában
Halaszthatatlan szükségként jelentkezett az 1989-es decemberi események

után az anyanyelvű felsőfokú oktatás újbóli felélesztése, minden téren, így
a mezőgazdasági tudományok terén is, hiszen egy kiöregedett, kihalófélben
levő szakembergárdával, elit értelmiség nélkül lehetetlen versenyképes, kor-
szerű gazdaságot folytatni. Ennek tudatában az erdélyi magyarság mindjárt
a változások után kínálkozó – valójában túlbecsült – lehetőséget igyekezett
kihasználni, váltakozó sikerrel. Megszületett, talán már az első napokban
a Bolyai Egyetem újraindításának gondolata, ami mindmáig áttörhetetlen
falba ütközött. Voltak, akik már az elején felismerték – ezek közé tartoztunk
mi, a Romániai Magyar Gazdák Egyesülete (RMGE) akkori vezetőségében
tevékenykedők is –, hogy nem várhatunk a romániai magyar felsőfokú ok-
tatás teljes körű és jogú hivatalos engedélyezésére.
Aki valamennyire is ismeri a hazai hivatalosság, pártállástól független ész-
járását, az már az 1990. január 5-én, a későbbi államelnök, Ion Iliescu rádió-
ban is sugárzott beszédéből kiérezhette, hogy nem várhatunk politikusaink
(s most nem az RMDSZ politikusaira gondolok) beintésére. Lépni kellett.
Mi léptünk is, a kishitűek aggályoskodása, a nemzetféltők riogatása ellenére,
mellőzve minden felesleges dobra verést.
Tudtuk, hogy olyan felsőfokú képzési formák szervezésére kell töreked-
nünk, amelyek az adott politikai légkörben, gazdasági helyzetben megva-
lósíthatók; olyan területen, ahol legnagyobb a szakemberhiány, s amely
megélhetést biztosít végzetteinknek itthon, a szülőföldön. Legjárhatóbb
útnak, s egyben talán a legszükségesebbnek is, a kertész-szakemberképzés
mutatkozott. Ezt ismerte fel – most már tudjuk: helyesen – az RMGE akkori
országos vezetősége és Maros megyei tanácsa.
378 kitekintés az 1990 utáni agrárszakoktatásra
Miért éppen kertészképzés? Azért, mert a kertészet egyes ágazataiban, pl.

a zöldség- vagy dísznövénytermesztésben lehet viszonylag kis beruházás-
sal, aránylag rövid idő alatt jövedelemhez jutni; itt térül meg leghamarabb
az okosan befektetett pénz; kölcsönfelvétel esetén nem kell sokáig fizetni
a kamatot. Egy leszegényedett társadalomban nem szabad figyelmen kívül
hagyni az ilyen természetű megfontolásokat.
Olyan kertészek képzését, kiművelését tűztük ki oktatásunk céljául, akik-
nek többsége lakóhelyén, szülőföldjén marad, önálló farmgazdaság létreho-
zására, a kertészeti termelés, a feldolgozás és értékesítés megszervezésére,
irányítására képes, tud az állandóan megújuló, piacorientált árutermeléshez
alkalmazkodni, illetőleg egyéb mérnöki feladatot képes ellátni.
Lehetőségeink korlátozottak voltak. Magyarországi egyetemek, főiskolák
segítségével, azok kihelyezett levelező tagozataként, hazai alapítvány védő
ernyője alatt, egyfajta távoktatási formával lehetett próbálkozni. Erre volt
akkor lehetőség, ezt lehetett és kellett, politikusaink segédlete nélkül is, oko-
san kihasználni, anélkül, hogy akár egy pillanatig is lemondtunk volna az
önálló hazai magyar egyetemi hálózat kiépítésének gondolatáról. Ez utóbbi
azonban már az erdélyi magyar értelmiség elitjének jól átgondolt, kidolgo-
zott, egységes stratégiáján s a magyarságot képviselő politikusok eltökéltsé-
gén, kitartó politizálásán múlik.
Miért éppen Nyárádszeredát, s nem valamelyik nagyobb várost, pl. Maros
vásárhelyt választottuk oktatásunk központjául? Először is azért, mert az ak-
kori, nekünk nem igazán kedvező politikai légkörben, nem lett volna bölcs
dolog exponálnunk magunkat ott és olyanok előtt, ahol és akiknek nem volt,
s még ma sincs ínyére a magyar felsőfokú szakoktatás. Óvakodtunk a kira-
katba kerüléstől. Igyekeztünk támadható felületünket a lehető legszűkebbre
szorítani. Másodszor azért, mert a gyümölcs- és zöldségtermesztésnek régi
hagyománya van a Nyárád mentén. Nem véletlenül nevezik Murokország-
nak az Alsó-Nyárád mentét. Harmadszor, meg azért, mert Nyárádszeredá-
ban működött Maros megye egyedüli tiszta magyar tannyelvű középiskolája,
melynek vezetőjétől, Adorjáni Árpád igazgatótól messzemenő segítséget kap-
tunk indulásunkkor. Adorjáni Árpád azóta is oktatótestületünk igen értékes,
meghatározó alapembere.
Az indulást a Magyar Földművelési Minisztérium megbízottjával való
többszöri megbeszélés előzte meg, még 1992 tavaszán. Eleinte a Gödöllői
Agrártudományi Egyetem Gyöngyösi Főiskolai Karának képviselőivel pró-
báltunk szervezkedni, de az ügy végül is elakadt. A sikertelen próbálkozá-
sok után, 1993 februárjában hozott össze a sors immár néhai – Kötő József
Huszonkét év az erdélyi magyar kertészképzés szolgálatában 379
államtitkár és dr. Veress Éva jóvoltából – Halászné Zelnik Katalinnal, a bu-

dapesti Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetem (KÉE) – a mai Budapesti
Corvinus Egyetem budai campusának elődje – adjunktusával. Előadtam rö-
viden az általa részben már ismert elképzelésünket, amellyel egyet is értett.
Azon nyomban meg is fogalmaztuk a KÉE Kertészeti Karának szóló szán-
déknyilatkozatunkat. A Kari Tanács elfogadta s támogatta indítványunkat,
Halászné Zelnik Katalint pedig megbízták a távoktatási program kidolgo-
zásával, az oktatás megszervezésével, irányításával.
Itthon, Nyárádszeredában kerestük az induláshoz szükséges lehetősége-
ket, minimális feltételeket. Ebbeli igyekezetünkben Incze Barna polgármes-
ter és Fóris Péter, a Nyárád Kisipari Szövetkezet elnöke önzetlen segítségét
élveztük. Közben megalakult a Bocskai István Alapítvány, amelynek alap-
szabályzata feljogosítja tanfolyamok, konzultációk, ifjúsági találkozók szer-
vezésére. Ezt használtuk ki, és az immár hivatalosan is bejegyzett alapítvány
védnöksége alá helyeztük a Kertészeti Konzultációs Központnak elnevezett
oktatásunk működését.
A nyárádszeredai kertészmérnöki képzést nem jegyeztettük be Romániá-
ban önálló jogi személyiséggel rendelkező intézményként. Az akkori hazai
politikai légkörben öngyilkosság lett volna bejegyzett önálló intézmény in-
dításával próbálkozni, ha egyáltalán lehetséges lett volna is. Más úton kellett
elindulni. Adott volt egyfelől a Bocskai István Alapítvány. Ez a jogi személy.
Másfelől adottak a diákok, akik egy magyarországi egyetem – a Budapesti
Corvinus Egyetem − levelező hallgatói. Vizsgákra való felkészítésüket szol-
gálta/szolgálja a Bocskai István Alapítvány Kertészeti Konzultációs Köz-
pontja, amely egyben a Corvinus Egyetem Kertészettudományi Kara határon
túli kihelyezett tagozata. Van tehát egyfelől konzultációs központ, másfe-
lől kihelyezett tagozat, attól függően, hogy milyen szemszögből ítéljük meg
a helyzetet. Ilyenképpen sikerült megvédeni magunkat, intézményünket a
többször gáncsoskodni, ellehetetleníteni próbálkozó elfogult, szélsőséges
nemzetféltőktől. Egy idő után kénytelenek voltak feladni próbálkozásaikat.
Jó iskola csak jó tanárral lehetséges. Első pillanattól ez a meggyőződés ve-
zette a kezdeményezőket. Minden tantárgynak két tárgyfelelős tanára van:
egy a budapesti anyaintézet megfelelő tanszékéről, és egy hazai. A buda-
pesti anyaintézetben lelkes, ügyszerető oktatók vállalták a nem kis többlet
megterheléssel, sok-sok hurcolkodással, hétvégi pihenésről való lemondás-
sal járó tantárgyfelelősséget. Nem anyagi haszon reményében tették és teszik
mai napig. Nem olyan vállalkozás ez, amelyből valaki is meggazdagodhat.
Kell ehhez valamilyen belső indíttatás.
Itthon gondoskodni kellett olyan oktatókról, óraadó vagy konzulens ta-

nárokról, akik az anyaintézet részéről megbízott tantárgyfelelősöknek méltó
partnerei. Ez volt, talán, a legnehezebb feladat. Nagyon megritkult sorú,
kiöregedett agrárértelmiségi elit között, az alapozó tárgyak konzultálására
pedig más értelmiségiek igencsak vékony rétegében kellett megtalálni azo-
kat az embereket, akik jelképesnek számító bérezés fejében vállalták a hét-
végi konzultációs órák megtartását, olyankor, amikor mások hétvégi pihenő
házaikba húzódnak, horgásznak, kirándulnak, szórakoznak.
Sikerült megnyerni ügyünknek több nyugalmazott egyetemi oktatót, még
aktív vagy már nyugalmazott tudományos kutatót, kiváló mérnököt, köz-
gazdászt, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem Gyógysze-
részeti Karának néhány tanárát, az állami intézetekből vakvágányra állított,
kallódófélben levő igen értékes szakembert, kiváló középiskolai tanárt. Köz-
ben igyekeztünk felkutatni román egyetemeken végzett tehetséges magyar
fiatalokat, támogattuk ezek továbbképzését egészen a doktori fokozat meg-
szerzéséig. Eddig 16 fiatal konzulens kapott így indíttatást doktori képzésre;
tizenhárman már megszerezték a tudományos minősítést.
Az évek folyamán olyan oktatói testület kovácsolódott össze, amely a 2002-
ben a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Karán indult nappali kertészmér-
nöki szak indításához szükséges tantestület törzsgárdáját képezhette. Ha
nincs a Nyárádszeredai Kertészeti Konzultációs Központ, ma nem volna a
Sapientia marosvásárhelyi karán akkreditált kertészmérnöki képzés. Nem
kevesebb, mint kilencen tanítanak ma a nyárádszeredai oktatók közül alap
állású tanárként a Sapientián is. Nem elhanyagolható hozadéka ez a nyárád-
szeredai konzultációs központnak.
Az eltelt huszonkét év alatt 67 hazai óraadó vagy konzulens tanár és 53
budapesti tantárgyfelelős képezte az új kertészmérnök nemzedéket, pallé-
rozta erdélyi fiataljaink elméjét.
Az oktatás menete
A képzés Magyarországon akkreditált, nyolcszemeszteres időtartalmú (a

2007/08-as tanévtől kezdődően hétszemeszteres) levelező rendszerű, főis-
kolai szintű, a bolognai rendszer alapfokának megfelelő BSc. ekvivalens.
A budapesti egyetem által kiadott magyar és angol nyelvű kertészmérnöki
diplomát a román Oktatási és Művelődési Minisztérium honosítja, elfo-
gadja.
Oktatási formánk előnye, többek között az volt, hogy nem igényelt ha-
talmas infrastruktúrát, beruházásokat, s a lehető legolcsóbb. Előnye még
az is, hogy nincs életkorhoz kötve. Olyanok is részesülhettek a képzésben,
akik nappali tagozaton nem vehettek részt, mert családjuk van, dolgoznak.
Volt úgy, hogy apa és fia, anya és lánya vagy fia együtt tanult. Sikere a jól ki-
dolgozott oktatási módszerektől, az észszerűen és jól tálalt tananyagtól, a
hallgatók motivációjától függ. Diákjaink a szerzett kertészeti tudásukat al-
kalmazni akarják, legtöbben ebből szeretnének megélni.
Hallgatóink félévenként egy-egy hétig gyakorlati felkészítésen vettek/vesz-
nek részt a budapesti anyaintézet által szervezett helyeken. Nyárádszere-
dában kéthetenként hétvégi napokon (péntek déltől vasárnap délig) hazai
szaktanárok tartanak elméleti, valamint gyakorlati órákat, konzultációkat.
Ők a tananyag háromnegyedét ismertetik, a fennmaradó negyedet a tantárgy-
felelős budapesti tanár tárgyalja meg a hallgatókkal, félévenkénti egyszeri
Nyárádszeredába való leutazása alkalmával. A konzultációknak rögzített az
órarendje az anyaintézetben összeállított tanterv alapján. A vizsgáztatást a
tantárgyfelelős és a konzulens tanár közösen Nyárádszeredában végzi. Az ok-
tatás szakdolgozat készítésével, annak megvédésével és komplex záróvizs-
gával végződik. Sok a kiemelkedően jó szakdolgozat, olyan, amely azonnali
gyakorlatba való átültetésre alkalmas.
Oktatásunk igényességét az is bizonyítja, hogy az évente felvett hallgatók
lemorzsolódásának aránya akár az ötven százalékot is meghaladja. Az eddig
végzett tizenkilenc évfolyamból a legkisebb lemorzsolódási arány 30% volt.
A oktatás elindításakor a Budapesti Corvinus Egyetem elődje, a Kertészeti
és Élelmiszeripari Egyetem Kertészeti Karán évtizedek óta működő levelező
oktatás felépítését, módszerét és tapasztalatait vettük figyelembe. Három
évvel később a vajdasági Zentán, majd újabb három év múlva a kárpátaljai
Beregszászon szerveztek a nyárádszeredaihoz hasonló képzést. A háromra
gyarapodott határon túli oktatási központok koordinálására az anyaintézet
létrehozta a Kertészettudományi Karon a tanszéki ranggal rendelkező Ha-
táron Túli Levelező Tagozatot (HTLT), melynek élén a tagozatvezető áll.
E tisztséget az indulástól 2004-ig, nyugdíjazásáig, Halász Péterné Zelnik Ka-
talin töltötte be. Őt követte dr. Haltrich Attila docens 2012 januárjáig, ami-
kor dr. Simon Gergely docens került a tagozat élére.
Legnagyobb változtatások a HTLT életében 2006-ban következtek be.
Addig a HTLT összes ügyeit a tagozatvezető és egy titkárnő intézte külön
irodában. Ettől kezdve a feladatok megoszlottak: a továbbiakban minden
konzultációs központért egy ügyintéző felel, aki a hazai oktatásban részt
vevő hallgatók ügyeit egyébként addig is végezte. A kiutazások szervezését

a külügyi referens vette át, a tagozatvezetőnek pedig inkább csak irányítói,
„ellenőri” feladat jutott, reprezentált, vagy segített megoldani a problémá-
kat, amennyiben erre szükség volt. Nem állíthatom, hogy e változtatás javí-
tott volna az oktatás menetén.
A határon túli konzultációs központ mindegyikét a helyi tagozatvezető
irányítja, a nyárádszeredait indulásától napjainkig jómagam, dr. Jakab Sá-
muel, aki egyben alapítója is vagyok. A helyi tagozatvezető állandó és köz-
vetlen kapcsolatot tart a HTLT-vel. Ő kutatja fel, nyeri meg az ügynek az
egyes tantárgyak konzultációjára alkalmas, megfelelő szakképesítéssel ren-
delkező oktatókat, felel a konzultációk zavartalan működéséért, és elszámo-
lási kötelezettsége van az oktatás céljára juttatott pénzekről.
Oktatásunk anyagi háttere
Üres tarsollyal indultunk, nem volt egy lejünk vagy forintunk sem, csupán
a hitünk, hogy jó ügyet szolgálunk, fiataljaink itthon maradásának ügyét.
Sokan meg is mosolyogtak, felelőtleneknek bélyegeztek. Nem zavart. Vajon
meddig kellett volna várnunk arra, hogy valaki induló tőkével előlegezzen
meg ismeretlen „senkiket”, mielőtt még valamit is leteszünk az asztalra, mi-
előtt bizonyítunk?
Eleinte az 50 hallgató jelképesnek mondható tandíjával gazdálkodtunk,
a konzulens tanárokat pedig még jelképesebbnek mondható óradíjjal „jutal-
maztuk”, vagy egyáltalán nem jutalmaztuk. Az oktatásnak felajánlott előadó-
termet és tanári szobát a Nyárád Kisipari Szövetkezet vezetősége díjmentesen
bocsátotta rendelkezésünkre. Köszönet illeti érte Fórizs Péter akkori elnököt.
Az első félév végén a csíkszeredai Pro Agricultura Hargitae Alapítvány
ajánlotta fel a hozzájuk való csatlakozás lehetőségét, ami a Soros Alapítvány
támogatását jelentette, de csak az első évfolyam kifutásáig. Majd rendre kö-
vetkezett az Illyés Alapítvány, az Apáczai Közalapítvány, a Határon Túli
Magyarok Hivatala, a Magyar Oktatási Minisztérium, a Nemzeti Erőfor-
rás Minisztérium s végül az Emberi Erőforrások Minisztériuma anyagi
támogatása.
Nincs saját épületünk. Induláskor a már említett Nyárád Kisipari Szö-
vetkezet klubtermében, majd a polgármesteri hivatal tanácstermében, vala-
mint a líceum tantermeiben tartottuk a konzultációkat. Ez utóbbi Adorjáni
Árpád igazgatói állásának elvesztéséhez vezetett. Ekkor a Bocskai István
Alapítvány kibérelt a Művelődési Házból nyolc termet, ott rendeztük be a

ma már a tízezer kötetet megközelítő szakkönyvtárunkat, az informatikai
laboratóriumot, oktatástechnikai- és szemléltetőeszköz-tárainkat, tanterme-
inket. Közben fokozatosan korszerűsítettük, gyarapítottuk oktatástechnikai
eszköztárunkat, bútorzatunkat.
Konzultációs központunknak nincsen saját tangazdasága, gyakorlótelepe.
Anyagi, pénzügyi helyzetünk ezt nem tette lehetővé. Kezdetben helybeli és
közeli ismerős termelők, gazdaságok, cégek, intézmények vezetőivel kötött
egyezség alapján használtuk területeiket, ültetvényeiket gyakorlati célirányos
gyakorlatok végzésére. Az utóbbi években már több volt tanítványunk biz-
tosítja hallgatóink gyakorlati munkájának a lehetőségét. Ugyanakkor jó kap-
csolatot alakítottunk ki több olyan hazai és külföldi céggel, amely Erdélyben
létesített csúcstermesztési technológiát alkalmazó ültetvényeket. Így olyan
kiépített gyakorlati hálózatot használhattunk, amely csaknem teljes mérték-
ben kielégíti diákjaink megfelelő szintű gyakorlati képzését.
Valamennyi termesztési tárgynak, de terepgyakorlatot feltételező alapozó
tantárgynak is megvannak a sajátos, alábbiak szerinti gyakorlati helyei.
Agrometeorológia: Marosvásárhelyi meteorológiai állomás.
Botanika: Kolozsvári Botanikus Kert, dr. Kolozsvári Zoltán öt kontinens-
ről származó egzotikus növénygyűjteménye Szabédon, Nyárádszereda sír-
kertje, a Nyárád árterületi rétjei.
Dísznövénytermesztés: Farkas Zoltán és Ibolya, volt tanítványaink hármas-
községi virágkertészete, Lacz Sára volt tanítványunk nyárádszeredai virág-
kertészete, Sófalvi Tímea volt tanítványunk marosvásárhelyi virágkertészete,
Lokodi Gergely és felesége, volt tanítványunk vármezői tűlevelűek faiskolája,
nyárádszeredai parkok dísznövényei, a Sapientia EMTE kialakulóban levő
marosvásárhelyi arborétuma, Szilágyi Melinda volt diákunk magyareger-
begyi virágtermesztő fóliasátrai, a magyarhomorogi Tóth-féle díszfaiskola
Magyarországon, Juniperus parkerdő Kecskeméten, Hegede-virágkertészet
Helvéciában.
Géptan: Nyárádszeredai mezőgépállomás, Kolozsváron évente meg-
rendezett mezőgazdasági gépkiállításon a kertészeti termesztés gépeinek
bemutatója.
Gyógynövénytermesztés: Larix Kft. gyógynövénybegyűjtő, -szárító és -fel-
dolgozó központ Szovátán, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti
Egyetem gyógynövénykertje, a nyárádgálfalvi Solvoplant gyógynövényter-
mesztő és -feldolgozó, a Sapientia EMTE tangazdasága Marosvásárhelyen.
Gyümölcstermesztés: a Sapientia EMTE 2,5 hektáros faj- és fajtagyűjte-
ménye (alma, körte, szilva, meggy, cseresznye), Török László volt diákunk
gyümölcsöse és gyümölcsfaiskolája Nyárádszeredán, Nyíri Enikő volt ta-
nítványunk jegyezte szamócatermesztés és gyümölcsfametszési gyakorlat
Nyárádszeredán, Kiss-Borbély László volt diákunk gyümölcsfaiskolája Er-
dőszentgyörgyön, berekeresztúri 6 hektáros diófaültetvény, dr. Györfi Jenő
gyümölcsöskertje Nyárádmagyaroson.
Szőlőtermesztés és borászat: a Sapientia EMTE szőlőfajta-gyűjteménye
Marosvásárhelyen, a nyárádszentannai református egyház kertjében diákja-
ink által telepített szőlős, 60 ha korszerű, olasz szőlőtelepítés Mikefalván, 40
ha korszerű francia szőlőtelepítés Vámosgálfalván, Győrfi Jenő volt diákunk
nagyenyedi borpincéje, Seprődi József volt diákunk dicsőszentmártoni bor-
pincéje, kelementelki borpince a Küküllő menti borvidéken.
Talajtan-agrokémia: Nyárádszerda környéki talajszelvények bemutatása,
Megyei Talajtani és Agrokémiai Hivatal.
Zöldségtermesztés: Kluzsán Attila volt diákunk marossárpataki Blondy
Romania szabadföldi és fóliasátras paprikatermesztése (csúcstechnológia),
Szabó József volt diákunk nyárádszeredai fóliasátras zöldségtermesztése, a
Sapientia EMTE 900m2 alapterületű zöldséges fóliasátrai, Toós László volt
diákunk ákosfalvi zöldségtermesztő telepe.
Adminisztrációnk minimális. A Konzultációs Központ vezetőjén – a ta-
gozatvezetőn – kívül egy könyvelő, szakképzett könyvtáros, bedolgozó tit-
kárnő és karbantartó, valamint egy takarítónő látja el a teljes adminisztrációt,
igen csekély bérezésért.
Végzettjeink sorsa
Hallgatóink egy része olyan szándékkal iratkozott be hozzánk, hogy majd

saját gazdaságában, saját vállalkozásában nagyobb szakértelemmel, maga-
sabb szinten, versenyképesebben folytathassa azt, amit addig is művelt; töb-
ben azért, hogy diplomával a zsebükben és szaktudással felvértezve, pályázati
úton szerzett induló tőkével önálló vállalkozásba kezdjenek, vagy külön-
böző hazai cégeknél, Románia felé terjeszkedni szándékozó magyarországi
vagy egyéb külföldi cégeknél dolgozzanak. Megelégedéssel vallhatjuk, hogy
végzettjeink iránt kellő az érdeklődés, s ha valamelyikük nem is tud egyha-
mar megfelelő munkához jutni, az többnyire azért van, mert lakásától távo-
labbi, esetenként a Kárpátokon túli vidékekre kellene mennie, amire kevesen
vállalkoznak. Ok lehet néha az elégtelen angol nyelvtudás vagy a megfelelő

szolgálati idő hiánya is.
Az eddigi tizenkilenc évfolyam végzettjeinek helyzetét a mellékelt táblá-
zatban mutatjuk be. A táblázatból két fontos dolgot érdemes megfigyelni:
egyik hogy a végzetteknek csaknem háromnegyede a szerzett ismereteket
hasznosítani tudó szakmában dolgozik, a második pedig – s ez a legfonto-
sabb – az, hogy a végzetteknek alig 6%-a telepedett ki Magyarországra vagy
azon túlra. Nincs Erdélyben még egy olyan egyetemi vagy főiskolai szak, mely
végzettjeinek csak ilyen kis hányada hagyta volna el a szülőföldjét. Megva-
lósult tehát az, amit oly gyakran hangoztatnak politikusaink, itthoniak és
magyarországiak egyaránt: tegyünk meg mindent fiataljaink szülőföldön
maradásáért. Ezt tettük/tesszük.
Oktatásunk értelmet ad fiataljaink itthon maradásának. Meggyőződéssel
állítom, ha nincs a nyárádszeredai oktatás, akkor a végzettjeinket kitevő fi-
ataloknak nem csupán hat százaléka hagyta volna el a szülőföldet, hanem
annak többszöröse.
Feltevődik a kérdés: teljesítette-e küldetését a Corvinus Egyetem nyárád-
szeredai tagozata? Eleget tett küldetésének? Sikerült-e kitölteni azt az űrt,
amelynek a betömésére hoztuk létre? Jól sáfárkodtunk-e a magyar államtól
kapott pénzekkel? Néhány tagadhatatlan tény említésével próbálok e kér-
désekre válaszolni.
1. Képeztünk Erdélynek közel 450 diplomás, korszerű szakismeretekkel
felvértezett magyar kertészmérnököt, azok csaknem 95%-a itthon, szülőföld-
jén maradt, annak népét szolgálja. Sokan ismert, keresett szakemberekké
váltak. További több mint 600-an még megfordultak, hosszabb-rövidebb
ideig iskolánkban, akik különböző okok miatt nem jutottak el a diploma
megszerzéséig, de rájuk is ragadt valami az itt töltött idő alatt. Ezek közül
is sokan sikeres kertészekké váltak.
2. Tizenhat fiatal oktatót és volt tanítványt irányítottunk doktori iskolába.
Eddig 13-an meg is szerezték a tudományos fokozatot, s közülük kilencen a
Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Kar kertészmérnöki tanszékének alapál-
lású oktatói.
3. Igazában a nyárádszeredai konzultációs központban nőtte ki magát
az a tanári gárda, amely nélkül nem lehetett volna összehozni a Sapientia
EMTE marosvásárhelyi karán az okleveles kertészmérnöki szak indításához
szükséges tantestületet. Ennek törzsgárdája a nyárádszeredai konzulens ta-
nárok közül került ki. Ha nincs a nyárádszeredai kertészképzés, akkor ma
nem volna a Sapientia EMTE-nek akkreditált nappali kertészmérnöki szakja,

újabban pedig tájtervezői szakja sem.
4. Erdély magyar nyelvű mezőgazdasági szaklapját, az Erdélyi Gazdát,
nagymértékben volt hallgatóink és tanáraink látják el havonta időszerű írá-
sokkal. Lassan a lap törzsgárdájává válnak. Ugyancsak végzetteink és taná-
raink közül kerülnek ki, Sármási Bocskai János riporter (volt hallgatónknak
köszönhetően) a marosvásárhelyi rádió Gazdaélet nevű adásának ismeretter-
jesztői, tanácsadói.
5. Nyárádszeredai végzettségű a „Kertész magazin”, Erdély egyedüli színes
kertészeti magazinjának főszerkesztője.
6. Konzultációs központunk szervezte meg az immár hagyományossá vált
Nyárádszeredai Kertésznapokat ahol ma már zömében volt hallgatóink mu-
tatják be és kínálják megtermelt áruikat
7. Nyárádszeredát ma sokkal többen ismerik országszerte, s határainkon
túl is, mint valaha. Bekerült a nemzetközi vérkeringésbe. Várossá válását is,
legalább részben, az itteni kertészmérnöki képzésnek köszönheti.
Ez tehát, dióhéjban a huszonkét év hozadéka. Sok-e, elég-e vagy kevés?
Döntse el ki-ki maga.
Én, ennek a képzésnek irányítására rendelt szolga, meggyőződéssel vallom
és nyugodt lelkiismerettel biztosíthatok mindenkit, különösen az anyaország-
belieket, hogy nem volt elfecsérelt pénz, amellyel támogatták oktatásunkat.
Hosszú távon biztosan megtérülő befektetés ez. Olyan, amely nemcsak az
erdélyieket szolgálja, hanem az anyaországbelieket is egyaránt. És ezek nem
légből kapott szavak. Már évek óta valóság. Végzetteink számos magyarországi
cég kihelyezett fiókvállalatának vezetői, összeköttetői, szervezői. Általuk ki-
tárultak a romániai piac kapui a magyarországi kertészek, különösen a faiskolások
előtt, mind a két ország előnyére.
Nem állítom, nem állíthatom, hogy mindent tökéletesen csináltunk,hogy
nem lehetett volna jobban kihasználni a lehetőségeket. Azt azonban igen,
hogy mindig a legjobb szándék vezérelte tetteinket: szolgálni az erdélyi ma-
gyar fiatalok érdekét, boldogulását. Tettük ezt önzetlenül, szeretettel, szerényen, tör-
tetés mentesen, senki ellenében, sosem valamilyen elismerés reményében.
2016 februárjában bezárja kapuját a nyárádszeredai kertészmérnökképzés.
Akkor veheti át diplomáját az utolsó évfolyam mintegy 20 hallgatója. Velük
470 körülire emelkedik a Nyárádszeredában végzettek száma
Úgy gondolom, hogy ezzel az ISKOLA eleget tett küldetésének. Betömött
egy nagy űrt, áthidalta azt a szakadékot, amely 1959 óta kezdett el tátongani,
egyre mélyülni, szélesedni az erdélyi agrárértelmiség körében.
Epilógus
Tele várakozással, reményekkel, kétségekkel és a jó ügy szolgálatának tuda-

tában kezdtük el huszonkét évvel ezelőtt az első ötven hallgatónk oktatását
Nyárádszeredában. Azt mondtuk, ha sikerül legalább 30-40 embert kertész-
mérnöki diplomához juttatni, már akkor is megéri a fáradozást. Azóta ennek
több mint tízszeresét értük el.
Az évfolyamok szaporodásával nőttek gondjaink, nehézségeink. Volt ré-
szünk meg nem értésben, értetlenkedésben, gáncsoskodásban, vádaskodás-
ban, fenyegetőzésben, elvtelen támadásban, megfélemlítésben. Túléltük.
Próbáltak elterelni utunkról. Eredménytelenül.
A nehézségek ellenére sok örömben, megelégedésben is volt, van részünk.
Csaknem naponta tapasztaljuk volt hallgatóink révbe jutását, sikerét, a
korszerű kertészkedés, gazdálkodás irányába való elindulását vagy annak
szándékát. Sok a sikeresen termelő kertész, országszerte keresett kertépítő,
vállalkozó, szakmai tanácsadó, kertészeti terméket forgalmazó, megbízható
cégvezető, külföldi cégképviselő. Kerültek ki közülük polgármesterek, alpol-
gármesterek, de vannak, akik folytatták tanulmányaikat, doktori minősítést
szereztek, s ma egyetemi oktatók, és közülük kerültek/kerülnek ki az Erdélyi
Gazda című mezőgazdasági szaklap kiöregedő írógárdáját felváltó szakírók
is. Örvendetes az is, hogy kezdenek mutatkozni a szakmai szövetkezés kü-
lönböző formáinak csírái. Jó érzéssel tölt el az immár hagyományossá vált
március eleji Nyárádszeredai Kertésznapokon látni, hogy a kiállítók több-
sége egykori és jelenlegi hallgatóink soraiból kerül ki. És további jó érzés
tapasztalni volt hallgatóink ragaszkodását, vissza-visszatérését iskolájukhoz.
Sok szó esett, sokat írtak és írnak, beszélnek politikusok és nem politiku-
sok az autonómiáról, a Székelyföld autonómiájáról. Nyárádszeredában mi
megteremtettük a magunk „kicsi” autonómiáját. A román állam beleszólása
nélkül végeztük, végezzük munkánkat, tesszük csendben, senkit sem bántva,
nem sértve senkinek az érdekét, minden hangzatos dobverés, feltűnési visz-
ketegség nélkül azt, amit önszántunkból magunkra vállaltunk. Vajon nem
sok-sok ilyen „kicsi” autonómiából építheti fel az erdélyi magyarság a sokat
hangoztatott, áhított autonómiát? Meggyőződésem: az autonómiát nem kö-
vetelni kell, nem a törvénybe iktatásával kell kezdeni, alulról kell felépíteni.
Lett volna még, hogyne lett volna pallérozni, kimunkálni valónk. De ha va-
laki elindul egy úton, és jó irányba halad, megvan minden remény arra, hogy
előbb-utóbb révbe jut. Végzett hallgatóink közül sokan bebizonyították, hogy
nem ok nélkül kezd mindinkább felfigyelni rájuk a szakma. Erdély-szerte

olyan tényezőkké váltak, akiket nem lehet mellőzni, akikkel számolni kell.
Végül egy személyes vallomás. Mit jelentett, mit nyújtott nekem, tagozat-
vezetőnek az elmúlt huszonkét év?
Hallgatóink szellemi, lelki formálódásának tapasztalását, ennek örömét,
az öregkorral járó elkerülhetetlen fizikai és szellemi leépülés lassítását, hall-
gatóink szeretetét, sok új emberi kapcsolatot, a végzett munka értelmének
tapasztalását, ennek örömét, sok barátot, de ellenséget is (az utóbbiból talán
kevesebbet), találkozást néhány igaz emberrel, szüntelen munkát, az una-
lommentes öregséget, a jó ügy szolgálatának örömét. Értelmet adott nyug-
díjas éveimnek.
NYÁRÁDI IMRE-ISTVÁN
Újraéledő erdélyi agrárképzés

a Sapientián
Előzmények
A magyar nyelvű felsőfokú agrárképzés gyökerei 1869-ig nyúlnak vissza, a Ko-

lozsvári Agrártudományi és Állatorvosi Egyetem jogelődjének működéséig.
A történelmi változások és konjunkturális körülmények közepette 1959-ben
megszüntették a magyar nyelvű képzést. Az akkor harmadéves agrármér-
nök-hallgatóknak tanulmányaik folytatása érdekében át kellett iratkozniuk
a román tagozatra. Több mint három évtized múltán a Szent István Egye-
tem Kertészettudományi Karának jogelődje által támogatott Nyárádszeredai
Kertészmérnöki Szak igyekezett képzési lehetőséget biztosítani mind a kö-
zépiskolát frissen végző fiatalok, mind a hátrányos helyzetű idősebb korosz-
tály számára. A 24 éven át tartó képzés áthidaló szerepe mellett kiemelendő
az, hogy nagyrészben ez alapozta meg a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi
Karának keretén belül működő agrárjellegű képzéseket, különösen a Ker-
tészmérnöki Szakot, főként az engedélyeztetés, a tantestület kialakítása és
a hazai és külföldi kapcsolatok tekintetében.
A 2000-ben megalakult Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kül-
detésszerűen felvállalta az erdélyi magyarság anyanyelven történő felsőfokú
képzését a hiánypótló szakterületeken. 2001. szeptember 20-án dr. Hámori
József (a Sapientia Hungariae Alapítvány képviselője), dr. Tonk Sándor (a
Sapientia EMTE rektora) és dr. Jakab Sámuel (a Nyárádszeredai Kihelye-
zett Kertészmérnökképző Tagozat vezetője) kézjegyével hitelesítve létrejött
az a megállapodás, amely értelmében a Sapientia EMTE kertészmérnöki sza-
kot fog indítani, amely idővel felváltja a nyárádszeredai képzést. Egyben fel-
kérik dr. Jakab Sámuelt, hogy 2001. december 20-i határidőre készítse el
a kertészmérnöki szak ideiglenes működési engedélyének megszerzéséhez
szükséges iratcsomót.
Az újrakezdés
A hatósági engedélyeztetést követően a 2002/2003-as tanévben – a már

működő öt szak mellett – beindult a kertészmérnökképzés is a Sapientia
EMTE Marosvásárhelyi Karán (akkoriban a Műszaki és Humán Tudomá-
nyok Karon). Ennek célja olyan agrárértelmiségi szakemberek képzése, akik
a tudomány és a gyakorlat legújabb eredményeit magas szinten ismerik, és
azokat hasznosítani tudják az adott szakterületen.
Eredetileg osztatlan képzés formájában a tanterv öt évre szólt, és a vég-
zettek okleveles kertészmérnökké váltak.
A jóváhagyott 30 helyre a tág értelemben vett Erdély különböző területe-
iről származó diákok felvételiztek, viszont nagy részük Maros megyéből és
ennek szomszédságából származtak.
A képzés Marosvásárhely különböző bérelt vagy felajánlott ingatlanjaiban
történt (Szakszervezetek Háza, Deus Providebit Tanulmányi Ház, Plasma-
term, Bioeel stb.) a szak specifikus elvárásaihoz képest viszonylag szerény
eszközfelszereltséggel. Nem állt rendelkezésre saját kísérleti és tankert.
A tantestület főként óraadó tanárokból állt, az alapállású tanárok száma
kevés volt. Az első években a szakmai irányítást dr. Jakab Sámuel végzete,
majd dr. Thiesz Rezső kertészmérnök alapképzésű, gyümölcstermesztés te-
rületére szakosodott kollégával közösen.
Adminisztratív szempontból a tantestület nem szerveződött önálló tan-
szék formájában, hanem a Gépészmérnöki Tanszékhez tartozva dr. Hollanda
Dénes tanszékvezető/dékán irányítása alatt tevékenykedett.
A kibontakozás útján
2005-ben a Marosvásárhelyi Kar teljes vertikumával a város peremén talál-

ható, bő 27 ha területalappal rendelkező saját campusába költözött, amelyen
akkor csak a főépület volt megépítve. Annak ellenére, hogy ez már akkori-
Újraéledő erdélyi agrárképzés a Sapientián 391
ban is szűkösnek bizonyult, a minőségi szakoktatás szempontjából egy sok-

kal jobb infrastrukturális alapot nyújtott, amit fejleszteni lehetett.
A 2005/2006-os tanévtől kezdődően megtörtént a bolognai rendszer sze-
rinti osztott képzésre való áttérés. Így a kertészmérnökképzés tanterve csak
négy évre korlátozódott.
2006-ban elkezdődött a campus területén a kertészmérnökképzéshez el-
engedhetetlen saját kísérleti és tangazdaság kialakítása, amely az eredeti el-
gondolásnak megfelelően mind az öt kertészeti szaktantárgy (dísznövény-,
gyógynövény-, gyümölcs-, szőlő- és zöldségtermesztés) és a szántóföldi nö-
vénytermesztés tárgykörét lefedte.
Az alapállású oktatók száma jelentősen növekedett, és 2006-ban Ker-
tészmérnöki Tanszék megnevezéssel önálló szervezeti egységbe tömörült.
A bővülés nemcsak külső, hanem a kertészmérnöki szak végzettjei sorából
származó tagokkal valósult meg. A tantervben szereplő tantárgyak nagy része
tantárgyfelelősre talált, így körvonalazódtak a képzés fő szakmai irányvona-
lai és azonosítódtak az ezek feladatkörét felvállaló oktatók.
2007-ben végzett az első évfolyam 14 okleveles kertészmérnöke. Jelenleg
a kertészmérnöki szak sikeresen államvizsgázott végzettjeinek száma 211,
amelyből 161 az osztott képzés (BSc.) végzettje (2009–2016 időszakban).
A 2010-es sikertelen felmérést követően a kertészmérnöki szak 2011-ben
megkapta a szakhatóság (ARACIS) teljes bizalmi minősítésű akkreditációját.
A Sapientia EMTE 2012-ben történő intézményi akkreditációját köve-
tően, bővítve a tág értelemben vett felsőfokú agrárképzés palettáját, elindí-
totta a hiánypótló tájépítészmérnöki szakot (BSc), majd 2013-ban a képzési
csomag vertikális fejlesztése eredményeképpen a növényorvos mesteri sza-
kot (MSc). Az első tanulmányi programra a szakhatóság 40-et, míg a máso-
dikra 15 helyet engedélyezett.
2015-ben az egyetem egy kétéves fejlesztési folyamat következtében Sepsi-
szentgyörgyön a helyi önkormányzat támogatásával egy teljesen új tanulmá-
nyi központot hozott létre. Ennek korszerűen felújított infrastruktúrájában
sikerült 17 szaklaboratóriumot és három előadó- és szemináriumtermet ki-
alakítani, amelyben a szakhatóság májusban hozott jóváhagyó határoza-
tát követően 2015. szeptember 14-én 30 agrármérnöki szakos diák kezdte el
tanulmányait.
A felsorolt tanulmányi programok (kertészmérnöki, tájépítészmérnöki és
agrármérnöki alapszakok, valamint a növényorvos mesteri szak) koordinálá-
sát a Kertészmérnöki Tanszék teljesíti. Jelenleg az ehhez tartozó alapállású
oktatók száma 15, amelyből három tanársegéd, kilenc adjunktus, kettő do-
392
cens és egy professzor beosztású. A doktoranduszstátuszú tanársegédeken

kívül az összes oktató tudományos fokozattal rendelkezik.
A minőségi oktatás biztosítása és az időszakos akkreditációs ellenőrzé-
sek teljesítése érdekében a tanszék lelkes tantestülete az egyetem korláto-
zott anyagi erőforrásainak észszerű felhasználása mellett folyamatosan külső
források elnyerését pályázza meg, amelyekkel a specifikus eszközfelszerelt-
ségét bővítheti, tökéletesíti.
A Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Kara az utóbbi évtizedben látványo-
san fejlődött mind a tanulmányi programok kínálata, mind a diáklétszám és
az infrastruktúra tekintetében. Mindezek mellett nem kis rész a mindenkori
agrárjellegű szakokon tanuló diákok és a Kertészmérnöki Tanszék oktatói-
nak köszönhető, akik szellemi és fizikai hozzáállásukkal ma már a rendelke-
zésre álló területalap nagyrészét hasznosítják mind a kísérleti és tankertek,
mind az üzemi termesztésű növényállományok révén. Nem hagyható figyel-
men kívül az ezek révén kialakított esztétikai látvány sem.
Másfél évtized távlatából visszatekintve nyilvánvaló, hogy a Sapientia

EMTE stratégiai szerepet tölt be az anyanyelven történő erdélyi felsőfokú
agrároktatásban. Bízzunk abban, hogy a jövőben az agrárszakképzés-kínálat
bővülni fog, és végzettjeink ,,virágos kertté varázsolják ősi földünket, Erdélyt”.

EME CsekePeter EkeEsToll

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

You might also like

EME CsekePeter EkeEsToll

Uploaded by

Document Information

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

EME CsekePeter EkeEsToll

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

EKE ÉS TOLL

DR. NAGY MIKLÓS

SAJTÓ ALÁ RENDEZTE

A KÖTET MEGJELENÉSÉT TÁMOGATTA

KIADJA AZ ERDÉLYI MÚZEUM-EGYESÜLET

Descrierea CIP a Bibliotecii Naţionale a României

I. Cseke, Péter (ed.)

Cseke Péter: Tell Vilmos bizonyára nem importalmát lőtt le a fia fejéről 7

I. AGRÁRTÖRTÉNETI TANULMÁNYOK (1937–1974)

II. AGRÁRPUBLICISZTIKAI ÍRÁSOK (1943–1987)

IV. VÁLASZOK BEKE GYÖRGY KÉRDÉSEIRE (1973, 1983)

VI. CENTENÁRIUMI MEGEMLÉKEZÉSEK AZ EME-NÉL (2013)

VI. LEVELESLÁDA (1968–1973)

IX. DR. NAGY MIKLÓS ÉLETMŰ-BIBLIOGRÁFIÁJA

X. KITEKINTÉS AZ 1990 UTÁNI AGRÁRSZAKOKTATÁSRA

Tell Vilmos bizonyára

1. Valahányszor eszembe jut ez a mondat, mindig dr. Nagy Miklóst hozza

reménnyel is biztató jövendő idetalálásáért –, amely a legközvetlenebb kap-

arra kényszerültem, hogy nyomatékosan megkérjem a szerzőt, nehogy aztán

hogy születésnapi jókívánságaikkal együtt továbbítom kérésüket: írja meg

Hetvenöt évesen bekövetkezett halála mélyen megrendített. Ennek adtunk

Mindeközben igyekeztem felmérni az 1919 utáni romániai magyar agrárszak-

A szaked és a dzsihád (Afrika mezőgazdasága). 6,5 fl.; Mezőgazdasági újdonsá-

Hátrahagyott kéziratait forgatva egyszer csak ilyen kérdésekre bukkantam:

összeszedni a két háború közötti erdélyi mezőgazdasági szakirodalom bib-

Az egyetem elvégzése után huszonkét évnyi falujárás következett. Két évti-

tukról. Ami elválaszthatatlan az EGE/EMGE, az Erdélyi Gazda és a Falvak

Nagy Miklós kérdései ma még nyugtalanítóbbak, mint fél évszázaddal ez-

kai személyiségek támogatásával egy szervezőcsoport Marosvásárhelyen lét-

csak azért is indokolt lenne, hogy impulzusokat adjon a romániai mezőgaz-

Amikor Nagy Miklós első írásai 1936-tól az Erdélyi Gazdában megjelentek,

István, Dankanits László, Dimény Sándor, Kovács Béla, a baromfitenyész-

Szintézisteremtő korszaka olyan periódusra esett, amikor tájainkon a kimű-

hátteréről: „Talán nem is tudja – ha még él – Leon Delfosse franciatanárom,

„Nem kétséges: azért őrizhette meg élete és munkássága legnehezebb évei-

Tisztelt vendégeink és kedves barátaink!

zetünknek olykor ki kell hagynia, korszakokat át kell ugrania, a történelmi

irodalmi szervek, amelyek még a kiemelkedő mezőgazdasági, agrárközgaz-

rülmény – csakúgy, mint a műszaki és természettudományok más területein

Hetvennyolc évvel ezelőtt egy kolozsvári mezőgazdasági szakember az Erdé-

1 Bibliographia Oeconomica Hungáriae – Magyar Gazdasági Könyvészet. Bp., 1934.

hogy 1971 novemberében megalakult a Romániai Agrártudományi Társaság,2

Erdélyi Gazda, de ezt is megelőzte a Havi Füzetek (ugyancsak az EGE kiadásá-

4 Magyar történeti bibliográfia 1825–1867. Szerkesztette az MTA Történettudományi Intézetének

8 Fives Koenuev. Fiveknek és facnak nevökröl, termeszetoekroel, es hasznokról írattatott es szoe-

terén tette. A talaj tápanyag-gazdálkodása kérdésében majdnem egy évszázad-

föld közötti gazdasági-kereskedelmi kapcsolatokra vonatkozóan is értékes

Ha elfogadjuk azt a tételt, hogy a szakismeretek színvonalának és tömeges

13 Tessedik Sámuel munkásságával és a nagyszentmiklósi iskola működésével sokan foglalkoztak.

viselte. A második szakiskola családi alapítványból, de az EMKE létesítmé-

mentesíthet attól, hogy e kiadványok megjelenésétől az erdélyi gazdaközön-

15 Mikó Imre: Néhány szó a gazdaközönséghez. Az EGE Havi Füzetei, 1856. szeptember–október.

állam kedvezményt nyújtott a cukorrépa szállítására a vasutakon, és a ban-

16 Nagy Miklós: Szarvasmarha- és bivalytenyésztés Erdélyben. Különlenyomat az Erdély mezőgazda-

podoliai szürke marha erdélyi változata, a juhfajták közül a racka és cigája,

Az első világháborút követő korszak magyar nyelvű mezőgazdasági isme-

összeállításokból (György Lajos, Ferenczy István, Valentiny Antal, Monoki

17 Agrártörténeti bibliográfia. 1945–1972. Összeállította Károlyi Jolán. Művelődés, 1972. 8. (Az ön-

Erőteljes lendületet kap a felszabadulás után a magyar nyelvű mezőgazda-

Cseke Péter: Tell Vilmos bizonyára nem importalmát lőtt le a fia fejéről 7