A

Virágszamuráj
párnakönyve

Barbara Lazar
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
The Pillow Book of the Flower Samurai by Barbara Lazar
Copyright 2012 by Barbara Lazar
All rights reserved.
Fordította: Gábor Emma
Borítóterv: Popovics Ferenc
Borítófotó: chaoss/Shutterstock.hu Hungarian edition
by I.P.C. Könyvek kft., 2013
Hungarian translation
by Gábor Emma, 2013
 Történelmi jegyzet
A Gempei—háború, a Taira és a Minamoto
nemzetségek közötti, mindent elsöprő harc a 12. századi
Japánban zajlott. Ez a háború zárta le az ország
aranykorát (794—1185). Ebben a válságos korban a
harcosok egyre nagyobb hatalomra tettek szert, míg
végül néhány évszázad múlva az országot uralmuk alá
vonták. Sok nó és kabuki színdara játszódik a háború
idején, amelyek a számtalan hősi cselekedetről és
ütközetről emlékeznek meg. Ezek a darabok a
Minamotók szemszögéből mutatják be az eseményeket,
ellentétben A Virágszamuráj párnakönyvével, amely a
Tairák nézőpontjából meséli el őket.
 Fontosabb szereplők

— Kozaisó, a Párnakönyv írója, azelőtt Ötödik Leány

A sóenenen (birtokon)
— Daigoro no Goro, buddhista pap (titkos neve
Három Szem)
— Csiba no Tasijori, a sóen földesura
— Akio, szamuráj (titkos neve Kagyló)
— Tasiko, leány
— Emi, másik leány (titkos neve Lótusz)
— Iszamu mester, szamuráj és tanítómester
— Uba, fiú, a harcművészet tanulója

A Kitaszítottak falujában

— Hitomi, tulajdonos és igazgató

— Rin, a játéknők csódzsája (feje, vezetője)
— Aja, leány
— Miszuki, leány (titkos neve Lomha Borz)
— Otafukure, idősebb játéknő, az örömszerzés
művészetének oktatója

Rokuharában

— Obászan, tiszteletre méltó agg, a nők kiszolgálója

Micsimori házában
— Rjo, Obászan unokaöccse (titkos neve Kígyó)
— Hoicsi, Mokuhasza unokatestvére
— Go—Sirakava visszavonult császár (titkos neve
Róka)
 — Antoku, császár, Takakurának és Kijomori
leányának fia

A Taira nemzetség (Kozaisó nemzetsége)

— Micsimori, a nemzetség egyik vezére

— Tokikazu, Micsimori kapitánya (titkos neve
Gendzsi)
— Mokuhazsa, szamuráj és Micsimori személyes őre
(titkos neve Tengeri Teknős)
— Szadakokai, szamuráj és Micsimori személyes őre
(titkos neve Császárfa)
— Kijomori, Micsimori nagybátyja, az ország vezetője
— Koremori, Micsimori unokatestvére (titkos neve
Lilaakác)
— Sigehira, Micsimori unokatestvére (titkos neve
Tölgy)
— Cunemasza, Micsimori unokatestvére (titkos neve
Gácsér)
— Tomomori, Micsimori unokatestvére (titkos neve
Nagy Kabóca)
— Munemori, Micsimori unokatestvére (titkos neve
Bíbor Fű)
— Norimori, Micsimori apja

A Minamoto nemzetség

— Josicune, Jositomo fia (titkos neve Tigris)

— Jukiie, Jositomo fivére (titkos neve Nyúl)
— Jositomo, Joritomo, Norijori és Josicune apja
— Kiszo Josinaka, Jositomo és Jukiie unokaöccse
— Norijori, Jositomo fia (titkos neve Juh)
— Joritomo, Jositomo fia (titkos neve Ló)
 Azoknak az olvasóknak a kedvéért, akik nem hallottak
még a Kozaisó—naplóról, elmondanám, hogy dr.
Jacumura Szoszikóval együtt 2000—től 2010—ig ástuk
Japán rögös földjét Kóbe tartományban. A terület olyan
kincseket rejtegetett, amelyek minden vízhólyagunkért
bőségesen kárpótoltak.
Két temetkezési helyet tártunk fel, bennük két teljes
csontvázzal. A halottak egymással szemben feküdtek,
kinyújtott végtagokkal, bal oldalon a férfi, jobb oldalon a
nő. Az i—re a pontot egy irattartó doboz tette fel, amelyet
egy különálló, lezárt kamrában helyeztek el.
A doboz sértetlenül került elő; olajos vászonba
csomagolták, és viaszpecséttel zárták le. A fedélen arany
és gyöngyház darvak szállnak gazdagon lakkozott,
arany— és ezüstporral beszórt háttér előtt. A pecsétet
Minamoto no Josicunénak, az 1184—ben lezajlott
icsinotani csata győztesének jeleként azonosítottuk. A
dobozban lévő papírok és egyéb tárgyak elemzése is
alátámasztja, hogy a lelet a 12. század második felében
keletkezhetett.
A java ég csak most következi. A dobozban ott
rejtőzött a teljes, érintetlen Kozaisó—napló, vagy ahogy a
Heian—kori Japánban (a 794—től 1185—ig tartó
korszakban) nevezték, párnakönyv; azaz olyan napló,
amelyet az rója az alvóhelyén őrzött. Ezúton is szeretném
hálás köszönetemet kifejezni dr. Bernard Hoffenbergnek
kemény munkájáért és remek fordításáért.
Az olvasóknak ajánlom a dokumentumokról publikált
cikkeket. A naplót a Taira nemzetség szemszögéből írták
meg, nem pedig a polgárháborúból, a Gempei—
háborúból (1180—85) győztesen kikerült Minamotok
nézőpontját tükrözi. Számos helyen ellentmond a Heike
monogatarinak, a mintegy ötven évvel korábban írt
háborús krónikának.
Én a csontoknak hiszek. A csontok nem hazudnak.

Dr. Isabell „Izzy” Jenkins docens,

Arizonai Egyetem, Régészeti Tanszék
 Végigsimítom a fehér kimonóm elejéhez szorított tőr
sötét ívét. Kilépek a sátorból, a tenger felől fújó szél az
arcomat csapdossa, és keserű füsttel marja szememet.
Számba epe gyűlik a sebtében felállított máglyák bűzétől.
Nyelek egyet, és nyugalomra kényszerítem a testem,
hogy az elmém elcsituljon, és lecsillapodjon a lelkem.
Nem akarom, hogy bárki, aki láthat, azt gondolja, hogy
félek, ámbár az Ikuta—szentély mögötti, néptelen erdő
rejtekében ülök.
— Asszonyom, kevés az időnk.
Miszuki — társam, barátnőm — már hozza a
köteleket. A keze reszket, de együtt megkötözzük a
lábamat. Közben hallgatjuk a csata utózaját, a tenger
moraját, a sólymok rikoltozását.
Miszuki vöröslő szeméből könnyek folynak az arcára,
előbb tiltakozik, de aztán megesküszik, hogy mindent
megtesz, amit kérek tőle. Miszukira bízom az életem
munkáját, a történetemet. A halálomat.
Gyakorolja az ütést. A nyakamat lágy suhintás éri. Ez
a metsző hang lesz az utolsó, amit hallani fogok.
Szomjazom — szomjazom arra, hogy együtt legyek a
férjemmel, a szerelmemmel, talán a szüleimmel és a
testvéreimmel is, a legtöbb emberrel, akit szeretek. Bár
nem mindegyikkel. A pengén megcsillan az utolsó
napsugár. Könnyebb így, hogy nem látom már a
gyönyörű naplementét. Készen állok.
Bal kezemben egy ruhafoszlányt tartok, ennyi maradt
a nővérem hímezte ingből, abból az ingből, amelyet azon
a napon viseltem, amikor életem erre az ösvényre
kanyarodott. Mosolyogva helyezem Miszuki kezébe. Ő
tudja, hová kell majd tennie. Béke járja át csontjaimat —
megbékéltem Miszuki védelmével, az életemmel, a fiatal
lánnyal, aki egykor voltam, a naplóval, amelyet
vezettem, és békével tölt el az utolsó a neveim közül:
Kozaisó.
 1. könyv
Ahogy a kegyes férfiú gyümölcsfát ültetett, hogy
mások élvezzék gyümölcseit, úgy remélem én is, hogy
szavaim mások hasznára lesznek.
 I. Összeesküvés
A reggeli étkezésnél megosztottam álmomat a
családommal. Ezúttal fényes fával burkolt szobában
ültem. Csillogott rajtam sok—sok kimonóm, a szolgák
egymás után hozták elém a tálcákat, amelyeken
művészien elrendezett ételek sorakoztak lakkozott
tálakban. Csillogó, fekete evőpálcikákkal ettem.
A szüleim végighallgattak és megöletlek, de az anyám
csettintgetett a nyelvével. A bátyáim nem törődtek az
álmaimmal, a nővéreim kinevettek. Mérgesen néztem a
nővéreimre, és meghúztam a hajukat. Nem szerettem, ha
nevetnek rajtam, és ők jól tudták ezt.
Később tanulni próbáltam.
— Kérlek, hadd próbáljam még egyszer — kérleltem a
legkisebb nővéremet.
— Minek kínlódsz? Sosem csinálod jól.
— Használtam az őrlőkövet is — szóltam. — Sokáig
tartott, de sikerült. Kérlek!
— Már sokszor néztél — folytatta a varrást Negyedik
Leány.
— Hadd üljek melléd!
Ő szétnyitotta a térdét, és feljebb húzta a ruháját.
— Most az egyszer. Ne érj a tűkhöz!
Követtem tekintetemmel cikázó ujjait. Negyedik Leány
varrt a legügyesebben mindünk közül. Letérdeltem a
szalmával szórt földpadlóra, és felnéztem rá a haja
függönyén át. Közelebb hajoltam.
— Nem tudok ölteni a lélegzetétől — siránkozott
Negyedik Leány.
 Még közelebb dőlte, és nem törődtem a
panaszkodásával. Tanulnom kellett. A tű a homlokomba
szúrt, feljajdultam.
— Féltem, hogy megsebesítem — mondta Negyedik
Leány az anyámnak, azon a könnyes, remegő hangon,
amelyet már annyit gyakorolt. — Én figyelmeztettem!
— Ahelyett, hogy segítettél volna, megszúrtál!
Jó erősen meghúztam a haját. Negyedik Leány visított.
Anyám haragosan nézett. Két szemöldöke
összeszaladt.
Második Leány félrehajtotta a fejét, és letette legújabb,
befejezett hímzését a halom tetejére, egy tiszta ruha fölé.
— Nem csinálhatna Ötödik Leány valami mást?
— Mégis mit? Nem jó semmire. — Negyedik Leány
megdörzsölte a fejét. — Odaégeti a kását. Nem tudná
kivinni a csöbröket sem apánknak és a fiúknak.
— Ha Negyedik Leány képes rá, akkor én is —
szóltam, és reméltem, hogy ez igaz is.
Izgatott lettem a gondolattól, hogy valami mással
foglalkozhatok, bár féltem, hogy kudarcot vallok.
— Túl kicsi — legyintett anyám — ilyen fontos
feladathoz.
— Gyorsabb a sárkánynál, különösen a kinti
munkákban — védett meg Második Leány.
— A téli napforduló óta nem volt a földeken — szólt
valamivel lágyabban anyám.
— Emlékszel a tavalyi aratásra, amikor könyörgött,
hogy dolgozhasson az őrlőkővel? — emlékeztette
anyámat Második Leány.
Anyám leeresztette a vállát.
— Az a lapos kő majd’ akkora volt, mint ő maga,
mégis az ujjaira csavarta a vastag köteleket, és megőrölt
némi árpát. — Második Leány már egy újabb varráson
dolgozott.
— Nem tudom, elbírja—e a rúdra akasztott csöbröket,
tele vízzel.
Tágra nyitott szemmel néztem rá.
— Elbírom. Tényleg.
— Ugyanúgy aratott, mint Harmadik Fiú, pedig
három évvel fiatalabb nála — szólt Negyedik Leány, aki
korábban már panaszkodott nekem, hogy gyűlöli cipelni
a csöbröket.
A helyem biztos lett volna a családban, ha fiú lettem
volna. És mintha nem lenne önmagában is elég teher az
ötödik lánynak lenni, ráadásul semmiféle női munkához
nem értettem.
— Hadd próbáljam meg, kérlek.
Hálás voltam a Negyedik Leánynak a támogatásért,
bár a csöbörhordás az ő feladata volt. Rogyadozó
térdekkel eljátszottam, hogy máris hátamon a nehéz súly.
Ökölbe szorítottam a kezem, lábam szétvetettem,
szilárdan álltam a szalmán. Reménykedtem.
Végül anyám megszólalt.
— Előbb gyakorolj.
Már mindenki elkönyvelte, hogy semmire se vagyok
jó. Talán ezt a fontos dolgot meg tudnám csinálni.
Anyám a nyakamba tette a rudat, és ráakasztotta a
csöbröket. Nehezek voltak, de tudtam, hogy erős vagyok.
Még így is kilötyögtettem volna a víz felét, ha csak két
lépést is teszek. Az üres csöbrök minden lépéssel túl
messzire lendültek, de csak eleinte. A nővéreim nevettek,
ezért meg akartam húzni a hajukat. Lassan ráéreztem a
lépés ütemére — felemelt fejjel, egyenes vállal, kezemmel
a rudat szorítva.
 — A nővéreid körül senki nem tudott ilyen hamar
egyensúlyozni, Ötödik Leány.
Negyedik Leány rám meredt. Megálltam, hogy
grimaszoljak, nehogy megverjen később.
Anyám szólt, hogy vegyem fel az ünneplőruhámat,
kifordítva, ahogy szoktuk; tudta, hogy nagyon szeretem
azt a ruhát, és vigyázni fogok rá.
— Nehogy megint összekoszold magad!
A sok—sok évi használatban már rózsaszínre fakult az
ünneplőing és —nadrág. Anyám még Első Leánynak
festette be pirosra a ruhát, aki már férjhez ment, és két
gyermeket szült. Második Leány lyukat égetett az egyik
ujjába. Harmadik Leány, aki nemrég ment férjhez, eltépte
egy helyen a varrást, és a nadrágot fehér selyemfonállal
javította meg. Negyedik Leány virágokat hímzett az ing
elejére.
Felöltöztem, aztán anyám a földekre vezető utat dalba
foglalta. Együtt énekeltem vele a dalt, amíg meg nem
tanultam. Anyám megcsókolta a nyakamat, és
összehajtogatott egy vastag ruhát, amelyet a nehéz farúd
alá tömött.
— Ügyes leszel — csókolta meg a fejem búbját.
Második Leány szerencsét kívánt nekem. Negyedik
Leány kancsalított, é felhúzta az orrát. Alighanem örült,
hogy elvégzem az ő dolgát, és nem leszek láb alatt egész
délelőtt.
Ezt talán képes leszek megcsinálni.
Lassan vonszoltam a csöbröket a földek szélén
kanyargó ösvényeken, gondosan elkerülve a süppedős
részeket, figyeltem a kövekre, elhatároztam, hogy egy
cseppet sem fogok elveszíteni apám vizéből.
 A vetemény alig nőtt ki a földből, tavasz végén már
magasabbnak kellett volna lennie. Talán a hideg, száraz
idő miatt volt így. amikor legutóbb ilyen alacsonyra nőtt
az árpa, szörnyű íze volt a levesnek, kaparta a torkomat,
és nem sok időre töltötte meg a bendőmet.
Ó, föld és aratás istenei, kérlek, ne hagyjatok éhezni
minket! Kérlek, segítsetek, hogy többé ne kelljen forralt
földet ennem.
Az egyik, távoli ösvényen megpillantottam egy állatot,
egy hatalmas démont, szeme vadul fehérlett fekete
pofájában, szőre repkedett, mint a papírsárkány szalagjai.
Lábát barna köd takarta, mintha dühös felhőkön tiport
volna. Mozdulataitól remegett a föld, éreztem a
lábamban, akár egy dob dübörgése, és én reszkettem.
Ellenőriztem a csöbreimet; a víz nem loccsant ki.
Hallottam már a lovakról, de még soha nem láttam
egyet sem. A fekete szörnyeteg egyenesen felém tartott,
letiporta az árpát, a szántásból kirúgta a rögöket.
Megragadtam a köteleket, hogy megállítsam a csöbrök
himbálózását, és siettem tovább, vállamat kihúztam,
semmiképpen sem veszíthettem az értékes vízből. A
démon egyre közeledett. Mellembe mintha ököl csapott
volna. Bárcsak itt lenne apám.
Egyre közelebb. Az állat megkerült, négy lábán
gyorsabb volt, mint én a magam két lábán. A vizet
akarja? Nem kapja meg. A lábam rohanva vitt a másik
irányba.
Föld istenei! Nyeljetek el még mindig teli csöbreimmel
és tiszta ruhámmal együtt!
Kavargott körülöttem a por. Szemem kiszáradt,
torkom elszorult, nem kaptam levegőt. Pislogtam és
köhögtem. Azt sem tudtam, merre meneküljek a nehéz,
fekete füst elől. A rúd törte a vállamat. A ruha, amit
anyám alá tett, annyit sem ért, mint a száraz falevél. A
csöbrök még mindig tele voltak, de a nadrág már
összepiszkolódott. Láttam magam előtt anyám haragos
arcát. Azt akartam, hogy apám büszke legyen rám.
A ló körülöttem körözött, egyre közelebb és közelebb
hozzám. Megfordultam, éreztem forró horkantásait, erős
pézsmaillatát. Kerestem, merre menekülhetnék, de nem
volt kiút. Megálltam. Bármi is történjék, a rakományomat
megvédem.
A ló most csendesebben fújtatott. A földekre por
ereszkedett, mintha fekete hó esne. Megtöröltem a
szemem, tenyeremmel megdörgöltem az arcom.
A hatalmas, fekete állat hangosan, gyorsan lihegett, és
édes verejték szagát árasztotta. Különös ember
gubbasztott rajta, vastag brokátruhában. Fejét és arcát
könnyű, fehér kendő fedte. Keze fejével arrébb söpörte
arca elől az anyagot. Másik kezével végigsimított a
bajuszán.
Zihálva néztem a ló mellkasát, amely szinte pontosan
úgy mozgott, mint az enyém. Megnyaltam az ajkamat.
Mintha földlevest kóstoltam volna, de lenyeltem a
kikívánkozó köpést — nem ismertem ezt a férfit.
Ha mélyen meghajoltam volna, kidőltek volna a
csöbrök, úgyhogy csak a fejemet hajtottam meg. Baj lesz
belőle? Talán meg kellene kínálnom vízzel.
A férfi leugrott a lóról. Hátrébb léptem, továbbra is
óvatosan, nehogy rám taposson. Úgy állt ott, akár egy
kócsag, magas volt és sovány, feje szinte túl nagy a
testéhez, eredetileg fehér—lila brokátruhája most
halványan pettyezett, barna színt öltött.
 Elnehezedett a lábam. Kezem szorosabban markolta a
rudat. Legszívesebben tovább bámultam volna a férfit, de
erőt vettem magamon, és inkább az általa letaposott
sarjúra meredtem.
Ó, kegyelem istennője, hadd viselkedjek olyan jól,
amennyire csak lehetséges. Hadd örüljön apám és
anyám. A csöbrökkel sem vallhatok kudarcot.
Leszegett fejjel nézegettem az ingemre hímzett
virágokat; kifordítva is szépek voltak. Megmozgattam
bocskorba bújtatott lábujjaimat, amitől apró porfelhők
szöktek ki a viseltes szalmafonat alól. Bíztam benne,
hogy a férfi siet. Nem késhettem el a földekről.
— Leány! Mi a neved?
A férfi hangja éles volt, akár az ölyv rikoltása,
beleborzongott a bőröm. Megszorítottam a rudat, készen
arra, hogy bármikor futásnak eredjek.
— Tiszteletre méltó uram, Ötödik Leány vagyok.
— Megfelelsz. Jobb is vagy a nővérednél.
Jobb vagyok a nővéremnél?
— Gyere a lovam mellet — szólt. — Elviszlek az apád
földjére.
A nővérem tehát már találkozott a pappal. Melyik
nővérem?
Negyedik Leány? Vagy Második? Miért nem szólt róla
nekünk? Apám talán csodálkozik majd, miért nem
Negyedik Leány hozza a vizet.
Elképzeltem, hogy megdicsér majd apám, ha látja,
hogy egy isteni személyt hozok a földünkre. Vajon
Negyedik Leány is elhozta már őt? A pap megáldhatja a
vetést ezen a száraz tavaszon. Azzal többet teszek, mint a
nővérem? Ma büszke lesz rám az apám. Ujjaimmal és
tenyeremmel megmozgattam és egyenesbe hoztam a
rudat, és mereven néztem a pap hátát.
Micsoda szerencsés nap.
 II. A tárgyalás
Amikor a földünkhöz értünk, férfiak és lovak
közeledtek az eperfával benőtt, közeli domb mögül.
Négy izzadt, ágyékkötőt viselő férfi emelt a magasba egy
gyaloghintót. Miközben erejüket megfeszítve a földre
helyezték a hintót, lovak és szamurájok vették körül őket.
Egyetlen ember van a földkerekségen, aki ezen a módon
utazhat.
A dúsan öltözött férfi, aki kilépett a gyaloghintóból,
alighanem, vagyis egészen biztosan Csiba no Tasijori
földesúr volt, „felhők fölötti személy”, övé volt minden
termőföld, és olyan gazdag volt, mint senki más a
világon. Apám azt mondta, a fontos emberek, a felhők
fölöttiek szolgákkal vitetik magukat. Nem járnak a
földön, mint mi.
Vigyázva az apám mellé lépkedtem. A vállaim égtek.
Nyakam a rúd alá tett ruha és anyám csókja ellenére is
lüktetett. Könyörgő pillantással néztem rá, hogy adjon
engedélyt, hogy letegyem a rudat. Apám lenézett, és
szája sarka felemelkedett, kivillant nagy, görbe foga. Ujja
hegyével megkocogtatta az orromat. Aztán intett a
bátyáimnak. Odalépett Első Fiú, és egy távolabb eső
szegletbe vezetett. Ott megszabadított nehéz terhemtől.
Néztük egymást. Senki sem szólt.
A pap otthagyta fekete lovát, és az apámhoz lépdelt.
Apró szeme csillogott a késő délelőtti napsütésben.
Amikor kinyitotta a száját, fekete fogsorától olyan lett az
arca, mint egy koponya. Remegni kezdtem. Első Fiú
közelebb lépett hozzám, nagy kezét a fejemre tette, és
szokása szerint kedvesen, játékosan dobolt rajta az
ujjaival.
 Dörzsölgettem sajgó nyakamat, és figyeltem. A pap az
apámmal beszélt, de nem hallottam a szavaikat. Csiba
földesúr a papra mutatott, aztán a hasán keresztezte a két
karját. A pap bólintott, és tenyerét apám hátára tette, a
földesúr felé tolva őt. Amikor apám a földesúrhoz ért,
olyan mélyre hajolt, hogy térde, keze és homloka a földet
érte.
Miután felemelkedett, leeresztett karral megállt. Csiba
földesúr a földjeinkre mutatott, aztán sorban a bátyáimra.
Apám válla megrogyott, és a földre bámult. Apám és
Csiba földesúr csak beszéltek vég nélkül. A pap is beszélt
apámhoz, keskeny ajkán furcsa mosollyal.
Az apám megfordult, és intett, hogy menjek oda.
Engedelmeskedtem, és meghajoltam.
— Állj ide! A tiszteletre méltó földesúr látni kíván.
Lesütött szemmel leporoltam ingemet és nadrágomat,
és megtöröltem az arcomat.
Meghajoltam, ahogy az apámtól láttam. Csiba földesúr
szólt, hogy álljak fel. Az egyik ujját az állam alá nyomta,
és felemelte a fejem. Másik keze két ujjával megsimította
az orcámat.
— Igen, Goro. Nagyon jó — bólintott Csiba földesúr, a
paphoz intézve szavait. — Én azt mondom, tökéletes.
Elengedte az arcomat.
— Most, Ötödik Leány, menj a bátyáidhoz.
A pap szerint és Csiba földesúr szerint tökéletes
vagyok. Visszamentem, és azon gondolkoztam, milyen
jutalmat fog kapni a családom a jó munkámért.
Apám, a pap és Csiba földesúr tovább beszélt.
Tárgyalásuk még annál i hosszabbnak tűnt, mint az étel
elkészítésének befejező része, amikor már nagyon éhes
vagyok. Mit csinálnak vajon? Talán meg fognak
jutalmazni, amiért kihoztam a csöbröket.
Apám újra felém intett, és én visszasiettem.
Figyelmesen néztem sápadta arcát, lesütött szemét. Nem
lesz jutalom.
— Alig hiszem, hogy ezt kell mondanom neked,
gyermekem — szólt, és nagyot nyelt. — Csiba földesúr
felajánlotta nekem…nekünk….a családnak….azt a
földdarabot, amiről már olyan sokszor beszéltünk. Ha jó
a termés, ezután nem kell varrással pénzt szereznünk,
hogy meglegyen télire az élelem és a tüzelő.
Éreztem a vágyakozást a hangjában.
Apám újra és újra nagyot nyelt. Kezével sajgó vállamat
simogatta, szemébe könnyek gyűltek.
— Csakhogy, Ötödik Leány, Csiba földesúr téged akar
a földért cserébe.
— A földesúr engem akar? Mit kell csinálom?
— Azt nem tudom, de a földért cserébe azt akarja,
hogy vele élj a sóenjén.1
— Meddig?
Apám hallgatott. Lehorgasztotta a fejét.
— Napokig? Hány napig?
A fülem zsongott, akár egy sereg nyári szúnyog.
— Egész életedben.
Mintha ököllel vágtak volna a bensőmbe. Szóval arról
beszél, hogy elad engem. El fogok menni örökké. Sosem
térek vissza. Szégyen fojtogatott, mintha kötelet
szorítottak volna a nyakam köré.

1 Nagybirtok földekkel, mesteremberekkel és szamurájokkal.

 Ne! Engem ne! A vödrök cipelése Negyedik Leány
feladata volt. Végezhetek más munkát is, ha nem is a
varrást, de valami mást..
— Ne, apám! Nem látlak soha többé?
Forgott velem a világ. Elkaptam a lábát, hogy ne essek
el. Rózsaszín ingemet verejték áztatta.
— Kicsi Ötödik Leányom.
— Ne engem!
Apám mindkét kezét a hátamra tette.
— Biztos, hogy kell nekünk az a föld?
Negyedik Leánynak kellene itt lennie. Miért történik
velem mindez?
— Te vagy a kicsikém, szeretett leányom. Hogy
adhatlak el téged? — mormolta apám, mintha valami
távoli személyhez beszélne, és ujjaival a hajamat
fésülgette.
A szemébe bámultam. Ő mindig megoldotta minden
gondomat.
— Most tavasz van, nem maradhatnék a sóenen aratás
utánig, és aztán hazajönnék? Az elég lenne a földért
cserébe?
— Nincs más lehetőség. A család érdekében el kell,
hogy adjalak — szólt végül apám, hangjában a
megmásíthatatlanság szomorúságával. A fejemre
könnyek hullottak. Megérintettem őket az ujjammal.
Apám lélegzete elfúlt, nagy kezét a torkára tette.
Összeölelkezve álltunk a mezőn. Fölöttünk berki poszáta
szállt el, gyönyörű „hó—hokekió” dalát énekelve.
— Szeretlek, Ötödik Leány, de ő…ő a földesúr. —
Apám elengedett, és beleborzolt a hajamba. — a pap
szerint ez a …változás…neked könnyebb lesz, mert
fiatalabb vagy.
 Apám egyik kezét a kezemre tette, a másikat a fejemre.
Nagyot nyelt.
— Már sokat beszéltünk a család dicsőségéről. Tudod,
milyen fontos ez.
Próbáltam a szavaira figyelni a fülemben morajló
zajon át.
— Meg kell tenned, hogy megőrizzük a dicsőségünket.
Apám leguggolt. Szemünk egy magasságba került,
apám fürkészőn nézett rám.
— Tudod, hogy a lelkünk a családunk szelleméhez
tartozik. Ez a dicsőségünk. El kell menned Csiba
földesúrral. Őrizned kell a család dicsőségét.
Bólintottam. A szám annyira megfeszült, hogy
képtelen voltam megszólalni.
Apám a karjába zárt, a fejét rám hajtotta, és
hangtalanul sírt. Megöleltem. Száraz föld és verejték
szagát árasztotta. Amikor megnyugodott, két kezét a
vállamra tette.
— Sose felejtsd el — csuklott el a hangja —, hogy
életem minden napján szeretni foglak. A családod szeret
téged. Tégy eleget a kötelességednek, menj el Csiba
földesúrral, és tedd, amit mond. — Nagy kezével átfogta
az arcomat. — Szomorú vagyok, hogy el kell, küldjelek
téged, de nagy dicsőség ez.
A lelkembe véstem a szavait.
Apám nem akarta, hogy menjek. Én nem akartam
menni. Mégis én, Ötödik Leány leszek az, aki teljesen új
földdarabhoz segítem hozzá a családomat. Nekem,
Ötödik Leánynak, nem pedig Negyedik Leánynak
köszönhetően a családomnak lesz étele és tüzelője
azokon a teleken is, amikor rossz a termés. Soha többet
nem fognak földet enni, mint két téllel ezelőtt.
 — Apám, megteszem, ami a kötelességem. Kérlek,
mondd el anyámnak és a nővéreimnek, hogy dicsőséget
fogok hozni rájuk. Én, Ötödik Leány olyan ajándékot
adtam a családomnak, amit a nővéreim közül senki:
földet. Drága földet.
Szemem könnyben úszott. Ökölbe szorított kézzel
megfordultam, és mély meghajlással elköszöntem
apámtól, majd kisebb meghajlásokkal mindegyik
bátyámtól, még Harmadik Fiútól is. Amikor felnéztem,
láttam, hogy apám arcán könnyek csorognak végig.
Egyik kezét a fejemre tette, a másikat a hátamra. Aztán
megfordult, és Csiba földesúrhoz vezetett.
Soha nem hallottam még eladott gyerekről, aki később
visszatért volna a családjához. Talán nekem sikerülhet.
Ha keményen dolgozom Csiba földesúrnál, el kell majd
engednie, hiszen jól teljesítettem a kötelességemet.
Reméltem, hogy hamarosan hazatérek. Dicsőséggel. A
családom dicsőségével.
A földesúr megragadta sajgó nyakamat, és
megfordított a gyaloghintó, a szamurájok és a lovak felé,
a sóenje és az új élet felé.
Az egyik, hatalmas szamuráj leszállt a lováról, Csiba
földesúrhoz lépett, és mélyen meghajolt előtte.
— Megengeded, hogy szóljak? Megengeded, hogy
őrködjek felette gyaloglás közben, uram? — szólt halkan
dörmögve.
Csiba földesúr sötét hangon válaszolt, akár a téli
viharfelhő.
— Ha szükséges, Akio. Igen, igen, ahogy szoktuk.
Csiba földesúr eddi8g másképp beszélt. Most más
emberré változott. Ako szamuráj beemelte a nyögdécselő
nagyurat gyaloghintójába, és felszállt saját pej lovára.
 Végigtekintettem a vidéken, hogy elbúcsúzzak és
emlékezzek. Jobbomon kis domb emelkedett. A domb
nyugati oldalán nagy eperfaliget húzódott, az ágak
éppen kezdtek kihajtani. A pap már sehol sem volt,
gerincemen borzongás futott végig.
Később ezt a verset írtam:

Hideg támad, mint

Tavaszköszöntő napján
Családom oda
Nem szór senki babot már
Űzni démonaimat
 III. Új világ
Előttem: végtelen fal. A sóen. Az új otthonom. A
családom nélkül.
Valaki felkiáltott, mire öt másik férfi nekiveselkedett a
kapnak, amely nagyobb volt, mint a házunk. Vajon
minden ilyen hatalmas lesz?
A kapun belül a izzadó férfiak titokban grimaszolva,
fojtott nyögésekkel lerakták a gyaloghintót. A pap leszállt
a lóról, és várta, hogy Csiba földesúr lábra álljon.
Kis meghajlás után megszólalt.
— Ha a lány megfelelőnek bizonyul, remélem, szólsz
majd egy szót az ügyességemről a Taira—városnak vagy
esetleg, ha merhetek ilyet mondani, Taira no Micsimori
kormányzónak vagy a bosszantó küldönceinek.
— Ha a kormányzónak hírt adunk jelenlegi
intézkedésünkről, az mindkettőnknek bajt hozna a fejére.
Egyikünk felemelkedését sem fogja pártolni.
— Csiba, ez sokkal szebb, mint a nővére. — A pap
felvonta a szemöldökét, és elmosolyodott, kivillantva
fekete fogait. — A helyi templom, ahogy már mondtam
is, már kezd unalmas lenni. Kivéve, ha mi
közös…ügyünkről van szó.
Sokkal szebb? Mint a nővére? Negyedik Leány és én?
— Igen — mosolygott fogait kivicsorítva Csiba
földesúr.
— Földesúr, ez már a hatodik lány, akit hozzád
küldtem.
— Goro…— Csiba földesúr felemelte tenyerét a pap
előtt.
— Mindegyik lány megfelelőnek bizonyult.
Mindkettőnknek.
 — Igen…igen, Tasiko jól táncolt — bólintott rezgő
tokával Csiba földesúr.
Tasiko? Egy másik lány?
— Csinos gyerek, nem? — hajolt közelebb a pap Csiba
földesúrhoz.
— Ez itt takarosabb — mutatott rám kövér ujjával
Csiba földesúr.
Takaros vagyok? És szép is vagyok?
— Nagy dicsőség a templomodat vezetni itt a
sóeneden, de jó tett helyébe jót várnék. Meghívást akarok
a harmadik hónap harmadik napja babaünnepre.
— Mert ha nem, akkor mi lesz? A lány már az enyém
— nyomta ökleit Csiba földesúr a csípőjére.
Rám gondolt? Körülnéztem, de sehol sem láttam
másik lányt.
— Hogy mi lesz? Annyi lehetőség van, Csiba no
Tasijori. Visszavonhatják az adómentességedet. Elvihetik
a szamurájaidat, vagy… — A pap a kezén számolt: egy
ujj, két ujj, három. — A sóen a tiéd, de van néhány Taira—
templom az irányításom alatt. A parancsnok hallgat rám,
és te az övé vagy. Csak egy színes kalapra vágyom,
semmi másra.
— Tudom. Meglesz, amit akarsz, az unásig emlegetett
rangod és a kalap is — morogta Csiba földesúr, akár egy
csapdába szorult állat.
— És ne tégy kárt a lányokban. Semmilyen sérülést ne
okozz nekik.
A pap teste kócsag helyett most héjához vált
hasonlatossá, és arcát még közelebb hajtotta Csiba fölesúr
arcához.
 — Bántottam én őket valaha is? — vonta fel a vállát
Csiba, és távolabb lépett. — De fegyelmezésre szükség
van.
Fegyelmezés? Bántás? Kemény szavak. Félelmetes
szavak.
— Meghívás idén és minden évben, míg mindketten
fel nem emelkedünk. Úgy gondolom, mindketten
őszintén segíteni akarjuk a nemzetséget magasabb
szinten is. Egyetértesz?
Természetesen megkapod a meghívást a harmadik
hónap harmadik napja babaünnepére.
— Most már úgy érzem, egy lesz a célunk…
Csiba földesúr elindult.
— …hamarosan — fejezte be a mondatot a pap Csiba
földesúr háta mögött. Azután felém fordult. — Majd
meglátod, Ötödik Leány. Amikor engem eladtak egy
kolostornak, fiatalabb voltam nálad. És mit látsz most?
Kitárta két karját, és egyik oldalról a másikra fordult.
Úgy tűnt, nagyon elégedett önmagával. Fogalmam
sem volt, mire gondol. Szótlanul meghajoltam.
— Vannak szép ruháim, lovam, házam, és mindig
eszem eleget. — Megsimogatta a hosszú bőrdarabot,
amely a derekáról függött.
— Tekintélyem van és hatalmam. És ami még
fontosabb, hamarosa, Ötödik Leány, hamarosan színes
kalapot fogok viselni a papi ruha mellett. — Lenézett
rám. — Akkor senki nem uralkodhat fölöttem többé,
senki sem irányíthat. — Kihúzta magát. — Meg foglak
újra látogatni, szép leány.
Ezzel visszaült fekete fenevadjára, és ellovagolt.
Csiba földesúr hozzám hömpölygött, húsos ujjaival
megveregette a fejem, és intett, hogy kövessem.
Kihúztam magam, és leeresztett karral elindultam a
nyomában. Egy fahídon átkelve nagy épülethez értünk,
amelyet már odakintről is láttam.
Miközben a pap szavain gondolkodtam, eltökélten
követtem Csiba nagyurat, sokrétegű köntöse suhogását
figyeltem, és elestem. Fejem az apró kövekbe ütközött,
amelyek a kemény földutat borították. Arcomat hegyes
kavicsok százai szurkálták. Hallottam a fülemben anyám
kiáltását: „Tönkretetted az ünneplőingedet!” A
szégyentől és a fájdalomtól fekve maradtam. El akartam
bújni.
Erős kéz állított talpra, a szamurájom keze. Megmentet
engem. Eljött értem.
— Megsérültél?
Két kezével erősen tartott, és a szemembe nézett. A
térdem rogyadozott.
— Azt hiszem, nem.
— Meg tudsz állni egyedül?
Igent mondtam, de amikor elengedett, a lábam
összecsuklott. Elkapott. A homlokát ráncolta, mint
Második Leány, ha leestem a fáról, vagy megvágtam
magam.
Hosszan beszívtam néhányszor a levegőt, lábam
visszanyerte erejét. Látásom kitisztult.
Csiba földesúr újra intett nekem kövér ujjaival.
Kihúztam magam, leengedett karokkal felzárkóztam
mögé, és követtem őt, ahogy illett.
Csiba földesúr csípőre tett kézzel megállt.
— Gyűljenek össze a Nagy ház szolgái!
Hangjától megremegett a levegő — nem tűrt
ellentmondást.
 — Hozzátok ide Tasikót! — mennydörögte. —
Készítsétek elő a Kisebb házat! Kerítsetek kimonót!
Ekkorát — hátrafordult, és rám mutatott vaskos ujjával
—, új szerzeményemnek, Ötödik Leánynak, akit előírt
sétámon vettem.
Szerzemény vagyok? Ha nem érintené rosszul a
családi dicsőséget, legközelebb, ha rám mutat,
megharapnám az ujját. Gyűlöltem, ha mutogatnak rám,
vagy nevetnek rajtam.
Csiba földesúr végigtolt az összegyűlt emberek sora
előtt. Mindegyiken gyönyörű ruhák és színek kavalkádja
pompázott: sötét lombzöld aranycérnával hímezve,
tengerkék vörös virágokkal, sárfekete villódzó
naplemente—rózsaszínnel. Próbáltam figyelni.
Verejték, étel és szappan szagát éreztem, amikor sorra
elhaladtam az emberek előtt. Láttam kezüket és lábukat
is. Kezük vörös és durva volt, kérges, mint apám és
bátyáim keze. Látom még valaha apámat és bátyáimat?
Voltak ott mosástól elhasznált kezek is, mint anyámé és
nővéreimé. Valószínűleg soha többé nem látom a
családomat. A lábak nagyok, kicsik, bütykösek. Az egyik
lábfej felfelé fordult. Mindenki nehéz vászonból készült
cipőt hordott, nem szalmabocskort, mint én.
Lábujjam már kikandikált a bocskorból, arcom
felforrósodott, miközben megpróbáltam a lyukat
rejtegetni. Apám addig nem fog új bocskort készíteni
nekem, amíg nem lesz meg az új szalma. Nem, nem fog.
Ő nincs itt.
Sírni akartam. Nem jöttek a könnyek. Hajnal előtt
ettem egy kis árpát, azóta semmit. Torkom és gyomrom
marcangolt. Közeledett az éj, a sötétség eltiport.
 Mégis ez volt az a nap, amikor megtudtam, hogy
nemcsak hogy megérem a föld árát, de takaros és szép is
vagyok.
2. könyv
 I. Vetélytárs
Egy lány futott elő, és megállt mellettem. Magasabb
volt nálam, talán egy—két évvel lehetett idősebb, mint
én. Halványkék kimonót viselt. Sűrű szempillájától még
nagyobbnak látszott fekete szeme kerek arcán. Felső ajkát
rágta. Meghajolt Csiba földesúr előtt, és a nevét
mormolta felém.
— Tasiko.
— Tasiko gondoskodik Kozaisóról — hirdette ki Csiba
földesúr az embereknek. — Ha bárki azt látja, hogy
Kozaisó szükséget szenved, segítsen neki. Nem
beszélhettek közvetlenül egyik lánnyal sem az
engedélyem nélkül.
Tasiko taszított eget a vállamon, hogy mutassa az
irányt. Édes illata a bokorhere és a fenyő illatát idézte,
egyáltalán nem hasonlított nővéreim fűszeres
verejtékéhez.
Amikor már eltávolodtunk a többiektől, meghajoltam.
— Megengeded, hogy kérdezzek, tiszteletre méltó
Tasiko?
Alig lehetett idősebb nálam. De ügyeltem, hogy jó
benyomást keltsek.
— Csak Tasiko. Nem kell engedélyt kérned.
— Tasiko, mi az az „előírt séta”?
— Amikor Csiba nagyurat körbeviszik a gyaloghintón,
ha azt mondják, sétálnia kell.
Nem értettem. Ezért nem is kérdeztem többet.
Tasiko egy aprócska házhoz vezetett a sótól nem
messze.
— A Kisebb ház — suttogta.
 Felmentünk a „lépcsőn”, ahogy Tasiko nevezte, a
házat körülvevő, tetővel fedett tornácra, amelyet Tasiko
vatadonónak hívott.
— Véd az esőtől és árnyékol — szólt.
A Kisebb ház ablakait sárga kelme fedte. Amikor
Tasiko hátat fordított, megérintettem. Ujjam
visszaemlékezett anyám tanítására: az anyag nehéz
selyem volt. ez a fajta anyag beengedte a fényt, de kizárta
a tekinteteket. Anyám leckéi. Mi lesz, ha itt megbukom?
Odabent színesre festett, darabonként összeillesztett
fadarabokból ácsolt padló fedte a földet, úgy fénylett,
akár a telihold a felhőtlen égen. Mintha nehéz súly
nyomta volna mellemet, ahogy belélegezem furcsa illatát.
az ilyen padlóról biztosan könnyebb eltávolítani a koszt.
Milyen, új dolgok várnak még rám?
Az egyik sarokban vastag futon2 állt összehajtogatva.
Rajta babák ültek, több baba, mindegyik színes ruhát
viselt szalma helyett. Valódi szemükkel rám bámultak
sima, fehér arcukból, valódi piros szájuk és valódi fekete
hajuk mellett arcuk kifejezéstelennek hatott. Gyönyörűek
voltak, de nem tűntek boldognak.
Tasikora pillantottam, aztán körülnéztem a házban.
Az egyik fal mentén jókora parázstartó és paraván
terpeszkedett. A téli éjszakák biztosan melegebbek itt. A
másik sarokban kerek, vésett fából készült tárgy
terpesztette szét fejjel lefelé álló bimbókhoz hasonlatos
lábait, mintha meghajolni készülne. Rá egy tál vizet
tettek.
— Az micsoda? — mutattam a tárgyra.
— Asztal. Ételeknek.

2 Összehajtható fekhely, matrac.

 Tasiko új szavakat tanított nekem. Volt, amelyiket
jámboran elfogadtam, másokat idővel megszerettem, és
volt, amelyiket meggyűlöltem.
Tasiko megfogta a kezem, és maga után húzott.
— Gyere! Megfürösztelek.
Kiléptük a Kisebb házból, és átmentünk a fürdőházba,
ahol megfésülte és megtapogatta a hajam.
— Gyönyörű, vastag és nehéz. Sokáig tart, míg
megszárad?
— Otthon… — összeszorítottam a számat, hogy ne
sírjak — …m—meleg napokon is majdnem egy n—napig
eltart.
— Gyere, hadd vegyem le ezt a régi holmit — szólt, és
lehúzta rólam ingemet és nadrágomat.
— Nem régi! Kell nekem! Az enyém!
Kikaptam a ruhát a kezéből, és magamhoz
szorítottam. Ma elvesztettem a családomat; az
ünneplőruhámat nem fogom elveszíteni.
— Megőrzöm őket.
— Megígéred?
A lány a sarokba dobta nadrágomat és ingemet. Egy
alacsony fazsámolyra mutatott.
— Ülj le!
Odafutottam, és felkaptam a ruhákat.
— Nem, amíg meg nem ígéred.
— Megígérem.
Rámeredtem, aztán ünnepélyesen átadtam neki a
ruháimat.
A lány a szemét forgatta.
— Most pedig ülj le. Lemoslak.
— Nem játszottam ma a sárban. — Bíztam benne,
hogy ez megment engem attól, amit csinálni akar velem.
Aztán eszembe jutott, hogy elestem a kapunál. — Ó… de
igen.
Megadtam magam a sorsomnak, de legjobb
öltözékemet nem adtam semmi áron.
— A ruháimat akkor is meg akarom tartani.
Bólintott.
— Csiba földesúr azt akarja, hogy tiszta légy.
Kefével a kezében és az odakészített vizes tállal az
oldalán hozzálátott a mosdatáshoz. Hosszú simításokkal
a fejemtől a fenekemig, fel és le a lábamon a talpamig,
újra és újra. Addig ügyködött, amíg tetőtől talpig vörös
nem lettem. Mogorván néztem rá. Nem hagyta abba.
Vajon megharagudott, amiért meg akartam tartani
ingemet és nadrágomat? Még semmit sem tettem ellene.
Mi lenne, ha meghúznám a haját? De nem ismerem őt.
Végül nem mozdultam, csak a ruhámat tartottam
szemmel, még ha ígéretet is tett Tasiko.
Miután friss vizet öntött, Tasiko egy nagy, mély, kerek
edényre mutatott, amely lábakon állt.
— Merülj bele!
Fogta a sarokba dobott ruhámat, összehajtogatta, és
egy másik zsámolyra tette. Kisimította, és halkan
mormolta.
— Nahát.
— Negyedik Leány hímezte a virágokat.
— Szokatlan szín.
— Anyám festette pirosra Első Leánynak. Neked kicsi
lenne — tettem hozzá, mert féltem, hogy esetleg elveszi.
Tasiko bólintott.
— Merülj el annyira a vízben, amennyire csak tudsz.
A meleg vízben úgy éreztem, mintha repülnék egy
felhőben, egy álomban. Lehunytam a szemem, és fülem
megtelt ügető lovak dobogásával, előbb távolabbról,
aztán a fürdőház közeléből, azután gyerekek
kuncogásával és kacagásával, kisbaba sírásával.
Összeszorult a szívem. A gyerekek kuncogása
nővéreim kacajára emlékeztetett. Hiányzott anyám halk
feddése.
— A többi gyerek kicsoda?
— Nekünk nem szabad egyik gyerekkel sem
játszanunk.
Tasiko szeme semmit sem árult el. Mereven bámulta a
lábujjait.
Arcomon könnyek folytak végig, és a vízbe hullottak.
Tasiko nem simogatta meg a fejem, mint Második
Leány szokta, amikor sírok. A bőröm még mindig fájt.
— Abbahagyod a sírást, ha elmondok egy történetet?
Bólintottam, hálás voltam, amiért észrevette
könnyeimet.
Tasiko varázslatos szavakba kezdett.
— Valamikor régen Izanagi isten tisztította meg
először magát alámerüléssel. Megjárta az alvilágot…
— A holtak világát? — kérdeztem szipogva.
— Azt. Miután visszatért, Izanagi a tengerben tisztult
meg. — Tasiko felállt, és megdörzsölte a hátát. — Vajon
miféle inagónak köszönhetem szenvedésem? — mormolta
maga elé. Szemében könnyek csillantak.
— Mi az az inago? — kérdeztem, a történettől
felbátorodva.
— Az ok és a hatás, karma. Szenvedésünkkel fizetünk
mindazért a rosszért, amit ezelőtt tettünk.
— Mi előtt?
— Előző életeinkben.
— Előző életeinkben?
 — A Buddha szava — szólt Tasiko. — Mindenkinek
sok élete van. Mindenki csodás helyekre jut. Senki sem
tanított meg erre?
Bólintottam. Nem emlékeztem ilyesmire, bár a
Buddháról már hallottam. Mi fog történni? Miféle csodás
helyeket fogok látni?
A fürdőház ajtaja kicsapódott mögöttem. Meleg
bőrömet hűvös lég csapta meg. Csoszogást hallottam, és
az ajtó becsapódott. Tasiko intett, hogy jöjjek ki a
fürdőből. Végigdörzsölt egy vastag ruhával, amitől
megint mindenem fájt. A ruha egyik sarkával megtörölte
a saját szemét is.
Nem kérdeztem semmit.
Ezután az ajtóhoz lépett, és két ruhadarabbal tért
vissza. Az egyiket koszodé3nak nevezte, alsó kimonónak.
A másik egy kimonó volt, halvány mohazöld színben,
amelyre fákat hímeztek, egyik oldalon híddal. Tasiko
felöltöztetett.
A koszode és a kimonó úgy lógott rajtam, mintha
anyámé lett volna. Felismertem a kimonó mintáját.
Anyám és nővéreim keze munkája volt. A gyász
fojtogató, nehéz takaróként borult rám. Remegtem,
mintha hideg lenne, de bőröm égett. Haza akartam
menni.
Méltóságomra gondoltam, és letöröltem könnyeimet.
Végighúztam ujjamat a kimonó mintáján, ameddig csak
elértem, családom érintését követve.
A ruha.
A fűzfák.
A híd.

3 Egyszerű paraszti kimonó, szűk ruhaujjakkal.

Ez minden, ami a családomból maradt.
 II. Szabályok
Fejemet kezembe rejtettem, hogy elfojtsam nyüszítő—
síró hangomat. Negyedik Leány utálta, ha így sírok. Mi
lesz, ha Csiba földesúr elégedetlen lesz velem? A
családom szégyenben marad. Ki tudja, mivel, de máris
megsértettem Tasikót. Különben miért lenne olyan
utálatos velem?
A Kisebb házban térdepelve megtöröltem az arcom a
kezem fejével. Nem tehetem tönkre új ruhámat.
Hallottam apám hangját: „Őrizd meg becsületünket.
Tégy eleget a kötelességednek, menj el Csiba
földesúrral.”
Megsimítottam a nyakamat azon a helyen, ahol anyám
megcsókolt aznap reggel, és láttam Második Leány arcát,
amint énekével álomba ringet. Ki fog nekem énekelni
este?
Hallottam, hogy valaki eltolja az ajtót, és belép.
Arcomat a földre tettem — nem, a padlóra. Hal, rizs,
fűszerek szagát és szúrós testszagot éreztem. Ehetek
majd ebből az ételből? Senkit sem hallok. Ki van ott? A
becsülethez az is hozzátartozik, hogy azt teszem, amit
mondanak. Így hát vártam, és orromat új ruhámba
rejtettem,hogy ne érezzem az étel nyugtalanító illatát.
Magam előtt láttam a családtagjaim arcát, miközben
ujjam az általuk hímzett ruhát érintette. Szomorúan
sóhajtottam.
— Kozaisó.
A nevem…a nevemet hallottam.
— Kozaisó, látom a szüleid megtanítottak a helyes
viselkedésre. Állj elém!
 Csiba földesúr fenn ült a kettéhajtott futon tetején, és
olyan szélesen mosolygott, hogy arcában szinte eltűnt a
szeme.
— Ma van új életed első napja. Sok feladatd lesz, és
talán örömök is várnak rád. Érted?
Bólintottam, leszegett fejjel.
— Ha kérdezek valamit, szavakkal válaszolj. Mondd,
hogy „igen”, vagy „nem”, vagy amit válaszolni akarsz, és
mindig tedd hozzá, hogy „tiszteletre méltó Csiba
földesúr”.
— Igen, tiszteletre méltó Csiba földesúr.
— Itt, ahol most vagyunk, az a helyes, ha rám nézel.
Bármikor máskor és bárhol máshol megtiltom. De itt,
Koaisó — emelte fel kövér kezét, hogy körbemutasson a
falakon —, amikor te és én együtt vagyunk, csak mi
ketten, akkor rám fogsz nézni. Ez a kívánságom..
— Igen, tiszteletre méltó Csiba földesúr.
— Még nem fejeztem be, Kozaisó. Mindig meg kell
várnod, amíg végzek.
Kezével a fejemre ütött.
Elestem. Arcom egyik fele a fapadlóhoz csapódott.
Megdöbbentem, aztán dühös lettem. De hallottam apám
hangját: „Tedd a kötelességed!”, és nem tettem semmit.
Nem ugrottam neki, ahogy a bátyáimmal tettem volna.
A gyomrom mindenfájdalom és meglepetés ellenére
korogni kezdett. Vajon eszem még ma, vagy további
büntetéseket kapok? Nem tudtam. Felsóhajtottam, de
nem mozdultam.
— Mindig várd meg, amíg befejezem.
Feltérdeltem, és vártam. Nem szólt többet. Fejem
lüktetett, torkomból rekedt szavak törtek elő.
— Igen, tiszteletre méltó Csiba földesúr.
 — Az a kívánságom, hogyha ezen a helyen vagyunk,
rám emeld a tekintetedet. Ez a kívánságom… ez a
parancsom.
Vártam egy kicsit.
— Igen, tiszteletre méltó Csiba földesúr.
— Holnap Tasiko megtanít a feladataidra. És néz, mit
hoztam neked.
Elmosolyodott, és az asztalra mutatott, amelyen egy
tálca volt, rajta sok apró, lefedett edénnyel.
Az étel — azok az ínycsiklandó illatok, ilyen közel,
ilyen távol. Mindegyik tál ragyogott, a legtöbb letakarva,
fekete fedővel. Némelyiket kis virágok díszítették.
— Éhes vagy?
Fejem és vállam sajgott, de hasam megkordult, és
válaszoltam. Ennyi étellel az egész családom jóllakna.
— Etesselek, vagy tudsz egyedül enni?
— Tudok egyedül enni — feleltem. Mégis, hány
évesnek gondol? — Ahogy a tiszteletre méltó földesúr
kívánja, tiszteletre méltó Csiba földesúr — tettem hozzá,
hogy biztosan ne hagyjam ki a megfelelő szavakat. Nem
akartam több ütést.
— Egyél, és közben elmondom minden ételről, hogy
micsoda.
Mindent megtettem, hogy megbecsüljem a szavait.
Évek óta nem ettünk rizst. Megettem az egész tállal.
Időnként rápillantottam. Meg fog ütni?
Amikor befejeztem az evést, megszólalt.
— Szeretnéd, ha elmondanék egy történetet, mielőtt
aludni térsz?
— Ó, igen, tiszteletre méltó Csiba földesúr.
Esti történet. Egy kis otthonosság ezen a furcsa helyen.
 A földesúr behívta Tasikót a Kisebb házba. A lány
közelebb ült le Csiba földesúrhoz, mint én, és megette,
amit meghagytam.
Tasiko idősebb volt, mégis én ettem először. Nem
értettem. Nem csoda, ha utálatos volt velem.
Csiba földesúr belekezdett a történetbe.

„Valamikor régen élt Szavaage mellett egy szénégető,

Csókicsi. Egy éjjel azt álmodta, hogy ha felkeresi a Miszó—
árusok hídját Takajama városában, csodálatos dolog fog
történni vele. Azonnal felkerekedett. Ahogy ott ült a hídon, jött
egy tofuárus, és megkérdezte, mit csinál. A tofuárus jót
nevetett Csókicsi álmán, és azt mondta:
— Nagy bolond az, aki az álmait igaznak hiszi. — Majd így
folytatta: — Én folyton azt álmodom, hogy él Szavaage mellett
egy szénégető, akinek a házánál aranyat ástak el egy ciprusfa
alatt. De ez csak álom, semmi több. Minek is törődnék vele?
Csókicsi, hallván a tofuárus szavait, hazament, és ásni
kezdett a fa körül. Megtalálta a kincset, és gazdag ember lett
belőle.”

— Lányok, én is olyan vagyok, mint ez a szénégető —

emelte fel vaskos ujját a földesúr, és többször a mellére
bökött. — Van egy álmom. Az az álmom, hogy a
következő ünnepen én fogom szórakoztatni a Taira—
udvaroncokat. Két hónap múlva.
Tasikóhoz fordult, közel hajolt az arcához, és
elmosolyodott.
— Holnap mutasd meg Kozaisónak a sóent, különösen
a templomot, de a legfontosabb, hogy tanítsd meg neki a
pillangótáncot.
 Megsimogatta Tasiko arcát. A lány szinte dorombolt,
mint egy macska.
— A négy égtáj istenei nem kegyesek hozzám. Ma a
sógorom házában kell éjszakáznom. De így eggyel több
napotok lesz gyakorolni. Éljetek vele. Mindketten elő
fogjátok adni mindegyik táncot a vendégeimnek, teljes
díszben.
Tasiko kivárt két rövid levegővétel, aztán nyugtázta a
földesúr szavait.
Megtanultam, hogy én is megvárjam ezt az időt,
mielőtt szólok. Nemcsak engem ütött meg, hanem
Tasikót is.
Tasiko közelebb húzódott hozzá. A földesúr
rámosolygott, és megsimogatta a fejét. a lány szúrósan
rám nézett, és szája halvány mosolyra húzódott.
Tasiknak kell megtanítania mindarra, amit tudnom kell,
és máris vetélytársak lettünk.
 III. Kockázat
Másnap nem ébresztett anyám dala, sem nővéreim
püfölése. Nem pattogott a tűz, nem éreztem a rotyogó
árpa illatát. Sápadt fény árasztotta el a futont az ablak
selymén át. Amikor megláttam a halványzöld kimonót a
hímzett fákkal, eszembe jutott, hol vagyok. Szomorú
voltam és elszánt. Tasiko sem volt sehol.
Aztán csillogó tálakkal a kezében érkezett, és
elköltöttük reggeli étkünket. Rizst ettünk, akárcsak előző
este. Tálamon ugyanazokat a fehér virágokat láttam.
Tasiko edényét az ősz virágai díszítették.
— Mitől csillognak a tálak?
— Lakktól.
— Lakktól? — Még sosem hallottam ezt a szót.
— A fazekasok lakkot tesznek a tálakra — somolygott
lenézően Tasiko.
Eszembe jutottak az egyszerű, csorba tálak,
amelyekből a családom evett.
— Mindig ilyen szép tálakból eszünk?
— Igen.
Tasiko adott egy kabátot, mert csípős volt a reggel. A
kabát zöld volt, nem kék, mint az övé, és hímzése fák
tövében kuporgó nyulakat ábrázolt. Tasiko háromszor
visszahajtotta az ujját. Majdnem olyan volt, mintha a
nővéreim ruháit hordanám. Tasiko nem játszott velem
öltözés közben. Második Leány tánclépéseket gyakorolt
velem, hogy könnyebben felöltözzek. Tasiko nem.
— Gyere!
— Igen, Tasiko — hajoltam meg.
 Talán ha több tiszteletet mutatok, nem lesz megint
dühös rám. Talán akkor rájön, hogy nem vagyok az
ellensége.
— Ne hajolj meg — vonta össze szemöldökét Tasiko,
és beharapta az ajkát. — Indulj!
Talán ha követem őt, és megtanulom a pillangótáncot,
hamar hazamehetek, vagy legalább az ünnep után.
Tegnap este Csiba földesúr megdicsérte a
viselkedésemet. Mindent megteszek, amit csak kell, hogy
dicsőséget hozzak a családomra, ahogy apám kívánta.
Akkor hazamehetek. Lelkem legmélyebb, legtitkosabb
rejtekén féltem, hogy ez sohasem fog megtörténni.
Elhessegettem a gondolatot.
Miután elindultunk, Tasiko megszólalt.
— Csiba földesúr kialakított itt néhány helyet, ahol a
nemesek, az udvaroncok jól érezhetik magukat. Hívd
őket „díszeseknek”. Díszes ruhát viselnek.
— Mit csinálnak itt?
Tasiko beszélgetett velem. Aznap nem tűnt
haragosnak.
— Sétálnak. Néhányan lovagolnak. Ülnek és írnak.
Nézik a táncokat.
— Hol?
— Látod ott azokat a szigeteket? — mutatott egy
közeli tavacskára. — Amikor itt vannak, nem szabad
kimennünk a Kisebb házból, csak amikor táncolunk.
Tasiko megszorított.
— Ma senki sincs itt. Senki. — Magasra emelte a
karját, és szinte harsogva kiáltotta: — Szabad lehetek!
Szeme megtelt könnyel, mint harmattal a napsütötte
levelek. Belenéztem a tágra nyílt szemekbe, és
rámosolyogtam. Tegnap távolságtartó és rideg volt, ma
vidám.
— Nézzünk körül! Idén tavasszal nagyon sok madár
van itt.
Tudni szerettem volna, mióta van itt — vajon őt is
eladták, mint engem? De inkább csendben maradtam,
nem akartam megharagítani.
Leballagtunk a tóhoz. Pacsirták, darvak, rézfácánok és
íbiszek gyűltek össze a vízen. Gyönyörködve néztem az
íbiszek piros csőrét és fekete végű szárnyát. Fehér tolluk
ragyogott, mintha felhők lebegtek volna át a víztükör
felett. Koi pontyok és más halak seregei úszkáltak a
rózsaszín és sárga vízililiomok között. Mindegyiküknek
volt családja.
A közelben darupár mutatta be násztáncát. Meg sem
moccantam, amíg a hím magasra nem ugrott, széttárva
fekete végű, fehér szárnyait, hogy befejezze udvarlását.
Talán ha végeztünk a munkával, játszhatok itt,
hallgathatom a békákat, és nézhetem a pillangókat és
madarakat. Ha Tasiko megbocsátott nekem, és
barátságos marad.
Azt hittem, már az egész sóent láttam, de Tasiko a
vállamra tette a kezét.
— Van itt egy buddhista templom. Gyere! —
Másodszorra láttam boldogságot szemében.
A templom magasabb volt minden szentélynél,
melyhez a családom valaha elvitt engem. Ajtaja előtt
magas szökőkút vize dübörgött, akár egy víztájfun.
Fakorlátját finom faragás díszítette. Csak Negyedik
Leány volt olyan ügye, hogy hasonlót hímezzen.
Közelebb léptem; a szökőkút szivárványokat festett a
déli levegőbe. Tasiko megállt előttük, és a hasára tette a
két kezét. A szeme ragyogott, a tekintete elvarázsolt.
Néhány szót mormolt, de hogy mit, nem értettem.
Csendben vártam.
Benéztem a templomba. Gyertyák sokasága állt az
asztalokon. Ősöreg hangok szólítottak a nevemen, vén
szemek meredtek rám.
— Most pedig irány a szamurájok mezeje — eredt
futásnak Tasiko.
Talán a nagy szamurájom is ott lesz. Tasiko után
szaladtam.
Messze a fürdőházon túl zöld mező terült el, amelyen
nem volt vetés, csak fű. Férfiak játszottak ott egy
bőrlabdával, futottak, és mindig újra a labdába rúgtak,
hogy a levegőben tartsák. Szemem hiába kutatott, nem
láttam a szamurájomat. Tasiko tekintetével követte az
ide—oda szálló labdát, szája elnyílt, a szeme egyre
jobban elkerekedett.
Látszott, hogy valódi örömöt érez a játékot nézve.
Nekem is tetszett.
Már délután volt, amikor visszatértünk a Kisebb
házba.
— Ismered a pillangótáncot?
— Igen, Tasiko.
Elégedetten felsóhajtott.
— Jól van.
Tasikóval ketten gyakoroltuk a pillangótáncot, ahogy
a nővéreimmel szoktuk. Tasiko úgy csillogott, akár egy
igazi pillangó az alkonyi fényben. Tavaszi pára hűsített
minket üde illatával. A kabócák trilláztak, a berki
poszáták kedves esti „hó—hokekió” dalukat énekelték. A
madarak éneke szembe juttatta, hogyan búcsúztam el
apámtól. elhatároztam, hogy nem sírok, hanem
elfogadom a kötelességemet.
Táncoltam és énekeltem, úgy tettem, mintha otthon
lennék Második Leánnyal. Odakint, a száradó ruhák sora
mögött együtt gyakoroltunk egy nehéz, új táncot tavaly
az őszi aratásünnepre. Először megmutatta az egész
táncot. Azután egyesével megtanultuk a lépéseket, aztán
a kézmozdulatokat, végül a fejmozdulatokat. Végül
összeraktam az egészet.
Daloltunk és pörögtünk egyre. Egyszer csak
beletekeredtem a felhős ég alatt függő ruhákba. Anyám
kiszaladt, és nézte a sáros romokat. Szája sarka szinte az
álláig görbült.
Arra gondoltam, a verés mellett vacsorát sem kapok,
de aztán anyám arca ellágyult és azt mondta: „Hagyjátok
abba mindketten, és mossátok ki újra a ruhákat.”
Az enyhe büntetés hallatán Második Leány felvonta a
szemöldökét — mindig így tett, ha meglepődött valamin.
Megfogta a kezem. „Gyere! Együtt megcsináljuk, aztán
lesz még időnk újra gyakorolni a lépéseket.” Együtt
tanultuk azt a táncot, Második Leány és én, Ötödik
Leány.
Most: Tasiko és én.
 IV. Orvtámadás
Tasiko és én a második nap hátralévő részében és a
harmadik napon egész nap a pillangótáncot gyakoroltuk
a Kisebb ház vatadonójában. Körülöttünk a biva4
muzsikája lebegett, amely olyan kellemes volt, akár a
verebek csiripelése. A táncolás keményebb munka volt,
mint az őrlőkő forgatása aratás idején. Ugyanazokat a
mozdulatokat végeztem újra és újra, különböző
sorrendben: lábfejet behajlít, ujjakat kinyújt, fejet balra
hajt, aztán fejet jobbra hajt; két ütem, négy ütem, tenyeret
összecsuk, kinyit, ujjakat behajlít, újra és újra Vagy
megjegyzem, vagy elölről kezdem. Azután újra
végigcsináltuk az egészet együtt. Tökéletes lesz, Csiba
földesúr kedvéért. Hibátlan lesz, a családomért és
dicsőségükért.
Tasikónak láthatóan tetszett, hogy ilyen gyorsan
megtanultam mindent, de én aggódtam a kézmozdulatok
miatt.
Úgy lebegtem, akár a felhő, amely a nap felé úszik.
Időnként a zenész hozott vizet és csemegéket. Sokszor
rám mosolygott, ez mindig megnyugtatta a gyomromat.
Mégis mindent odaadtam volna, a reggeli rizst, a
gyönyörű tálakat, a babákat, a ruhákat, mindent, csak
hallgathassam Második Leány dúdolását, miközben
otthon táncolok.
A harmadik estén a fürdőm ugyanolyan volt, mint az
elsőn. Tasiko dörzsölésétől a bőröm durva lett, mint a
frissen szőtt kendervászon. De most ő is ugyanarra a
zsámolyra ült, és ugyanabban a vízben fürdött, mint én.
Lassabban és kíméletesebben húzta magán végig

4
Lantfajta
szivacsos keféjét. Ráérősen megtörülközött, és mire
mindennel végzett, a bőre úgy ragyogott, akár a selyem.
Tasiko idősebb, és ő a főnök. Óvatosnak kell lennem.
Hogyan védjem magam?
Miután visszaértünk a Kisebb házba, Tasiko
mindkettőnkre ráadta a táncruhát. Milyen puhán ért a
bőrömhöz a kelme,a halványzöld, finom selyembrokát!
Negyedik Leánynak nem volt ilyen szép ruhája. Úgy
éreztem, mintha hercegnő lennék azokból a
történetekből, amelyeket anyám és nővéreim meséltek
nekem. Tasiko olyan gondosan fésült, mint a nővéreim
szoktak, amitől egyszerre töltött el a magány és a
boldogság érzése. H igyekszem mindenre figyelni és
engedelmeskedni, Csiba földesúr nem fog megütni és
talán ez a hely olyan varázslatos lesz, mintha egy
mesében élnék. Negyedik Leány el sem hinné, hogy
kétszer eszem fehér rizst egy nap.
Tasiko elfúló, reszketeg hangon szólalt meg:
— Az anyám haja, mint a tiéd, sűrű, szénfekete.
Mindig én fésültem. — a hangja megkeményedett, mint
az ökle a fejemen. Megrándult, és erősen meghúzta a
hajamat. — Az övé nem volt ilyen kócos.
A fájdalom erővel szembe idézte, hogy nem otthon
vagyok. Tasikóval vagyok a sóenen. Szerettem volna
megcibálni a haját, de nem tetem, mert idősebb volt, és ő
tanított engem. Nagyokat lélegeztem, és kipróbáltam,
milyen könnyedén mozgok az új táncruhámban.
Végigsimítottam a hajamon, tudni akartam, nem
borzolta—e össze Tasiko.
Amikor aznap este Csiba földesúr megérkezett a
Kisebb házba, letette a tálakat az asztalra. Ledőlt a
kettéhajtott futonra, miközben Tasiko és én mélyen
meghajoltunk előtte.
— Készen vagytok? — kérdezte Tasiko felé fordulva.
Tasiko mintha előre begyakorolta volna a választ.
— Igen, tiszteletre méltó Csiba földesúr. Én…mi
készen állunk, hogy bemutassuk táncunkat.
— Menj ki! — intett a földesúr. — Szólj a zenésznek,
hogy játsszon, és hozzátok a legyezőket.
Legyezőket? Mi az a legyező?
Miközben Tasiko felegyenesedett, hogy kimenjen,
kérdőn néztem rá? Szája felfelé görbült, akár a látóhatár
fölé emelkedő újhold. Gyorsabban vettem a levegőt.
Felhangzott a biva pengetése a tornácról. Tasiko
visszajött a Kisebb házba. A kezében két furcsa pálcát
tartott. Az egyiket odaadta nekem, olyan mozdulattal,
mintha annyiszor tette volna már ezt meg, ahány szem
árpa van a mezőn. Még sosem láttam legyezőt. Tasiko
tartásából, abból, ahogy a legyezőket fogta, tudtam, hogy
ő igen. Az izmaim megfeszültek, de ellazítottam
haragosan összeszorított számat. Az arcom égett a
dühtől. Azt akarta, hogy csúnya legyek. Nem adhattam
meg neki ezt az örömöt.
Úgy fordultam, hogy lássam, mit művel a legyezőkkel.
Emlékeztem a láb és a test mozdulataira. Így már a fej és
az ujjak mozgatása is értelmet kapott — összecsukott és
kinyitott tenyér, begörbítet és kinyújtott ujjak.
Felvettük a kezdő tartást. Tasiko az övébe dugta a
legyezőjét. Utánoztam. Szólt a zene. A harmadik
forgásnál a legyezőt könnyed kézmozdulattal szélben
rebbenő pillangó szárnyává változtatta. Én is
mozdítottam a kezem, és felmutattam — a pálcát.
Csiba földesúr felmordult.
 Két orcám égett, mellkasom összeszorult. Kis körben
forogtunk, Tasiko egyik oldalról a másikra intett a
legyezőjével, aztán ismételte a mozdulatot. Én is
megfordultam, de nem tudtam mindent megcsinálni, és a
következő lépést elvétettem.
Csiba földesúr felhördült.
Tasiko és én egymáshoz léptünk, rebbenve, akár a
pillangók. Tasiko a háta mögött fejjel lefelé tartotta, majd
visszafordította a legyezőt egyetlen gyors mozdulattal.
Az én legyezőm fejjel lefelé fordult a hátam mögött,
aztán előrejött — és csak félig nyílt ki. Végül leesett a
földre, és én kapkodva igyekeztem felvenni.
Csiba földesúr felüvöltött.
— Állj!
Odakint elhallgatott a zene. A földesúr vadkanként
röfögve feltápászkodott, és kövér ujjával a földre
mutatott. Követtem Tasiko példáját, a legyezőt az
övembe tömtem, és meghajoltam.
— Tasiko, azt mondtad, késen álltok. Nem álltok
készen. Nem tanítottad meg a legyezőt. Verés jár
mindkettőtöknek. Ha ez még egyszer előfordul, Kozaisó
ver meg téged. Értetted?
— Igen, tiszteletre méltó Csiba földesúr.
Tasiko ajka olyan szorosan összepréselődött, mint a
dob.
— Hozd a vesszőt! — mennydörgött Csiba földesúr
hangja a Kisebb ház falain keresztül.
Tasiko vékony bambuszbottal a kezében tért vissza, és
átadta a földesúrnak.
— Megengeded, hogy szóljak, tiszteletre méltó Csiba
földesúr? Ha átvállalom Tasiko bűnének terhét, azzal
lekötelezem. Látni fogja, hogy nem vagyok a vetélytársa.
Szükségem volt legalább egy barátra ez ellen a démon
ellen.
Csiba földesúr intett.
— Csak engem kellene büntetned. Én vagyok az, aki
nem tanult rendesen.
— Nem számít — húzódott felfelé Csiba földesúr ajka,
és megsuhintotta a bambuszpálcát. Huss! Huss! — Az
utasításom az volt, hogy tanuljatok. Eszerint mindketten
engedetlenek voltatok. Derékig levetkőzni, lehajolni!
Mindketten.
Földig hajoltuk a parancsára. Ujjaim a padlót
érintették, újra és újra megborzongtam.
— Kozaisó, ülj fel, és lásd, mi történik, ha nem
engedelmeskednek nekem.
Csatt! Csatt! Csatt! Csapott újra és újra Tasikóra. Tasik
minden ütésnél felnyögött. Szeme megtelt könnyel. Sírva
hívta az anyját, az apját, a nővéreit. Csiba földesúr
minden ütésnél szélesebben vigyorgott. El akartam futni
a hangok elől, de nem hozhattam szégyent a családomra.
Tasiko bőrét vér pettyezte.
Csiba földesúr minden fogát kivillantotta, úgy fordult
felém.
A torkomat hányás égette. Lenyeltem.
Imádkoztam a kegyelem istennőjéhez, hogy bátor
legyek.
Csatt!
Levegő után kaptam.
Csatt!
Eleredt a könnyem. A nyelvembe haraptam, hogy
néma maradjak.
A földesúr nagy levegőt vett. Csatt!
 A padlón csillogtak a könnyeim. Egy hangot sem
adtam ki.
A földesúr zihálva csapott le újra.
Minden ütésnél a nyelvembe haraptam. Nem
jajgattam, mint Tasiko.
A földesúr még nagyobbat ütött. Újra a kegyelem
istennőjéhez fohászkodtam, hogy bátor legyek, és
csendben maradjak.
Hallottam a földesúr lihegését, és vártam. Vajon mi
fog történni? Reméltem, hogy abbahagyja.
— Most majd megtanuljátok — hörögte, és sípolva
vette a levegőt. — Ezután mindenben engedelmeskedni
fogtok.
Megfogta a vacsoránkat, és kiment a Kisebb házból.
Tasiko felemelkedett, benyúlt a parázstartó üst mögé,
és kivett egy kis edényt. A kenőccsel vigyázva bekente a
sebeimet. Újra a nyelvemre kellett harapnom, hogy ne
kiáltsak fel.
Aztán a kezembe adta az edényt és egy kendőt, és
megfordult. A hátát széles, vérvörös csíkok és régi
sebhelyek szántották végig. Vajon az én bőrömön is ilyen
forradások lesznek?
— Harapj a szád szélébe, vagy a nyelvedbe. —
Bekentem a sebeket. — Úgy nem annyira fáj.
Tasiko hátrafordult, és meglepetten rám bámult.
Mintha bocsánatkérést láttam volna a könnyein át.
Minden véres foltra tettem egy csepp gyógyírt.
Két nappal ezelőtt lett volna, aki megvigasztaljon,
vagy legalább megsimítsa a fejem vagy a lábam. Most
nem volt senki. Tasiko messze tőlem, a futon másik
oldalán aludt.
 Éberen feküdtem a hasamon, megsimítottam a saját
fejem, de az sem segített.
V. Szamurájtörténet
Másnap Tasiko nehéz vásznat tekert mindkettőnk
köré, hogy ne szivárogjon át a vér a ruhákon. Minden
mozdulat fájdalmas volt. De akkor is gyakoroltam.
Egyetlen nap alatt megtanultam a legyezők használatát.
Némán táncoltunk, csak Tasiko törte meg a csendet,
amikor lesütött szemmel, halkan megszólalt.
— Köszönöm, hogy magadra vállaltad. Bocsánat.
Megpróbáltam mosolyogni. Nem tudtam, higgyek—e
neki, de szerettem volna társat ezen a nagy és magányos
helyen. Reméltem, hogy újra látom majd a szamurájomat.
Este újra előadtuk a táncot. Csiba földesúr tapsolt.
— Sokkal jobb. Gyönyörű pillangópár vagytok!
Minden dicséretet Tasikóra hárítottam.
— Nézzétek csak, mit hoztam nektek.
A földesúr új kimonókat adott át nekünk, papírba
csomagolva. Az enyém ragyogó piros színben
pompázott, rajta rózsaszín és fehér virágba borult
cseresznyefákkal, Tasikóé pedig mélykék színű volt,
felhőket, hegyeket és fákat ábrázoló hímzéssel.
Megcsodáltuk, felvettük, aztán eltettük őket.
— És… — Csiba földesúr az asztalra mutatott, amely
roskadozott a finomságoktól.
Ha Tasiko közel akar lenni ahhoz az emberhez, aki
ugyanazzal a kézzel üt és jutalmaz minket, én nem
vitatkozom vele. Nem engedelmeskedtem Csiba földesúr
felém mutató ujjának, és előreengedtem az asztalhoz
Tasikót, akármekkora büntetést kapok is. Csiba földesúr
nem lépett közbe.
 — Van egy története.
Felnéztem dagadt arcára, fekete hangyaszemébe, és
nem szóltam, amíg Tasiko nem válaszolt.
— Jól van. — A földesúr megölelt, megszorongatta
roncsolt hátamat. A nyelvembe haraptam, hogy ne
sikoltsak fel.
Tasiko arca elsötétült. Elhúzódtam. Csiba földesúr,
úgy látszott, semmit sem vett észre.
— Ezt a története az új lányunk tiszteletére hoztam. —
Hozzám hajolt, és az arcomba csípett. — A címe
„Rózsaszín virág”, rólad neveztem el, Kozaisó.
Néztem Tasikót, aki rám meredt. Megvártam, hogy ő
beszéljen először, aztán elismételtem, amit mondott.
— Igen, kérlek, tiszteletre méltó Csiba földesúr.
A földesúr hasán díszelgő, aranyfonállal burkolt
csatokra meredtem. Talán el fogja mondani nekem,
mekkora dicsőséget hoztam a családomra. Aztán
hazamehetek.
Haza akartam menni.

„Élt egyszer egy szegény favágó. Ez a favágó egyszer az

erdő szélén sírásra lett figyelmes, és rájött, hogy a hang egy
rózsaszín virág szárából jön. Óvatosan levágta a virágot, és egy
leányra bukkant, aki akkora volt csak, mint a kisujja. A
tenyerébe vette, és hazavitte a leányt. Rózsaszín Virágnak
nevezte el, mert nem evett mást, mint rózsaszín virágokat és
árpaszemeket. Egy hónap leforgása alatt gyönyörű nő lett
belőle, és onnantól fogva keményen dolgozott. Meglátta őt ez
gazdag ember, és megvásárolta, a nevelőapja pedig nagy
vagyonra tett szert ezáltal. A gazdag ember soké—sok
ajándékot vett Rózsaszín Virágnak, és csodálatos ételeket kínált
neki gyönyörű tálakban. Sok—sok éven át éltek boldogan
együtt.”

Aznap éjjel az ünneplőruhámmal aludtam, mert nem

bíztam meg Tasikóban, de álmomban Rózsaszín Virággá
változtam, és egy szamuráj felesége lettem. A szamuráj
magával vitt engem sóenjére, és a családom is velünk élt
azután. A szüleimnek, nővéreimnek és a bátyáimnak
soha többet nem kellett keményen dolgozniuk, sem
éhezniük. Mindannyian gazdagon, boldogan, és
legfőképpen dicsőségben éltünk.

A tánctanulás mellett Tasiko minden reggel elmondta

nekem, milyen feladataim lesznek még aznap. ezeket
dalba foglaltam, ahogy korábban anyám dalba foglalta,
mi lesz a dolgom. A legtöbbször csomagokat kellett
szállítanom, vagy virág alakúra hajtogatott papírra írt
üzeneteket. Ezeket a mesterekhez kellett elvinnem, akik
messze a só, vagy, ahogy Tasiko nevezte, a Nagy ház
mögött éltek. Átadtam csomagot vagy az üzenetet a
címzetteknek, aztán lopva megfigyeltem őket. Nem volt
szabad szólnom hozzájuk, sem nekik hozzám. A csend
magányossá tesz.
Amikor a hátam már meggyógyult, Tasiko rossz
feladatokat adott nekem. Egyszer.
Csiba földesúr betartotta az ígéretét, és a kezembe adta
a bambuszvesszőt.
— Az én hibám volt — mondtam neki Tasiko előtt, és
nem voltam hajlandó megverni.
Csiba földesúr megvert, én pedig a szám belsejébe és a
nyelvembe haraptam, hogy elfojtsak minden hangot.
Miután Tasiko elsimította a gyógyírt a sebeimen, ezúttal
még finomabban, belemarkoltam a hajába, meghúztam,
és a fogaim között sziszegem rá.
— Nem fogom még egyszer megtenni. Ha még
egyszer megpróbálsz ártani nekem, nem tartom a hátam.
Meg foglak verni. Nagyon. Érted?
Megkönnyebbülten láttam, hogy könnybe lábad a
szeme.
— Ó, Kozaisó. Olyan bátor voltál. — A karját maga
köré szorította. — Kössünk békét.
Nagy, sötét szemein látszott, milyen nyomorultul érzi
magát.
— Bocsáss meg. nekem sosem mondott történeteket.
Legyünk igaziból barátok. Akarod?
Ettől a pillanattól számítottam a kezdetünket.
A feladataimnak köszönhetően bejárhattam az egész
sóent, a terület sok—sok csó 5 hosszan terpeszkedett az
egyik végétől a másikig. Az otthonomat akartam.
Sokszor messzebbre is elmentem, a külső falakig,
majdnem a kapuig. A kaput szamurájok őrizték. Észbe
kaptam, és mentem a dolgomra. Ha elmennék, szégyent
hoznék a szüleimre. Ha elmennék, a családom becsülete
odalenne. Maradtam — nem volt hová mennem. Mégis
szüntelenül az otthonomra gondoltam.
Ételt és vizet vittem a tág mezőkön gyakorlatozó
szamurájoknak. Ha néha az én szamurájomat is ott
találtam, a mező szélén elbújtam a magas fűben, és
néztem őt. Bárcsak beszélgethetnék vele!
Figyeltem a szamurájok páncélzatát, az íjakat és a
nyilakat, a kardokat. A páncél erősnek tűnt, mégis

511900 négyzetméter vagy 108 méter (földterület és hosszúság

mértékegysége).
könnyedén mozgott, akár a szélben lengedező fű. Lassan
mindegyik szamurájt megismertem a páncélja mintájáról.
Az én szamurájom sötétkék és ragyogó vörös,
négyszögletes mintákat viselt, messziről kitűnt a többiek
közül.
Kilőtt egy nyílvesszőt, amely süvítve szállt a mező
felett. Hangos csattanással ért célba. Nézni is olyan öröm
volt, hogy elállt a lélegzetem. Lovuk hátán ádáz
fenevadakká változtak a szamurájok, újabb és újabb
nyilakat húztak elő a hátukon levő, páncélozott
domborulatból, és kitárt karokkal kilőtték őket feszesre
húzott, hatalmas íjukkal.
— Nincsenek itt más gyerekek, akikkel játszhatnánk?
— kérdeztem a reggeli rizs és savanyított zöldségek
fölött.
— Nincsenek.
Tasiko a lábujjait bámulta. Éreztem, hogy jobb, ha nem
kérdezősködöm tovább. Reméltem, hogy igazat mondott.
Amikor Tasiko végzett a feladataival a Nagy házban,
Csiba földesúr elrendelte, hogy tanítson nekem több
táncot. Gyakoroltunk, és beszélt nekem a Buddháról.
— Ha már tökéletesen mennek a lépések, felvesszük a
jelmezeket is. Van olyan jelmez, amin álarc is van, ami
eltakarja a táncos fejét.
Úgy tűnt, Tasikót ez örömmel tölti el, ezért én is
örültem.
Majdnem minden éjjel azt álmodtam, hogy a
szamurájommal gyakorlatozom, vagy lovon ülök — egy
erős, meleg kar ölelésében.
Magamban eldöntöttem, hogy szamuráj leszek. A
lelkemben már az voltam.
3. könyv
 I. Jelek
Az első hónap elteltével kevesebb feladatot kaptam,
mert táncokat kellet tanulnom és gyakorolnom, és
énekeket énekelnem. Ezenkívül figyeltem a
szamurájokat, akármilyen is volt az idő, de mindig
elrejtőztem előlük.
Bármilyen mozdulatot tettek, utánuk csináltam. Néha
úgy tettem, mintha én lennék a Nagy Védelmező, aki
minden erőnek parancsol. A legtöbbször viszont a
csodálatos Rózsaszín Virág lettem, akiből
gondolataimban szintén szamuráj lett, néha pedig azt
játszottam, hogy a napistennő vagyok, akiről Tasiko
mesélt olykor, miközben fürdött.

„Miközben Izanagi tisztára mosta magát a folyóban, minden

részéből istenek és istennők születtek. A napistennő a bal
szeméből született. Szuszanovo, a vihar istene az orrából
született. Amikor Izanagi útnak indult a mennyország felé, a
napistennő összegyűjtötte fegyvereit, férfiasan
rettenthetetlenné változott, és félelmetes harci üvöltést
hallatott.”

A szamurájoktól távol összegyűjtöttem fegyver—

botjaimat, és felüvöltöttem, mint a napistennő. Figyeltem
a szamurájok mindennapi szertartásait a fürdőház és a
veteményesek mögött — ott gyakran megettem egy—egy
édes daikonretket, vagy amit éppen találtam —, abban a
reményben, hogy megpillanthatom a szamurájomat, és
hogy eltölthetek egy percet valakivel, akiben, úgy
képzeltem, hogy megbízhatom.
A szamurájok minden tárgyat felemeltek a napistennő
felé. Harc előtt és után mindig meghajoltak egymás előtt,
és ahogy korábban az apámat és a bátyáimat, most őket
utánoztam: morogtam, amikor morogtak;
előrelendítettem a karimat, amikor a kardjukat
lendítették; ha mozdultak, én is mozdultam velük együtt.
Képzeletbeli nyilakat lőttem ki. A legjobb az volt az
egészben, hogy ha egyedül voltam, senki sem szedhetett
rá.
Ha lovagoltak, én is felültem faág—lovamra, és velük
lovagoltam. Egyszer elestem, és megkarcoltam a lábam
az ág hegyes végével. A nyelvembe haraptam, és ruhám
ujjával eltakartam a szám, ahogy Tasikótól tanultam.
Amikor felálltam, ott állt előttem nagy szamurájom.
Meghajoltam, és reméltem, hogy szólni fog hozzám. De
nem szólt, visszatért gyakorlataihoz.
Vágytam az emberek közelségére, így hát továbbra is
fák és bokrok mögé rejtőzve követtem a szamurájok
minden mozdulatát, folyton az én szamurájomat lesve.
Közelebb húzódtam, azt hittem, senki sem lát — de
tévedtem: egy hideg reggelen a szamurájom egyszer csak
intett felém, hogy menjek közelebb. Kiléptem a bokor
mögül, és átmelegített barátságos tekintete. Csak
mosolyogtam és mosolyogtam. Abban a pillanatban
felröppent egy fehér fácán a bokor mögül, és átrepült a
mező fölött.
A férfi látta a madarat, és hozzám lépett. A szívem úgy
vert, ahogy az árpát csépelik a korán érkező eső előtt.
Megszólal vajon? Felálltam, és leporoltam új ingemet —
világoszöld ing volt fekete díszítéssel és hímzett őszi
fákkal —, mélyen meghajoltam, vártam és reméltem.
Páncélját sötétkék és vörös selyemcsomók díszítették.
— Szia, kicsi lány. — Kezét a térdére támasztva
lehajolt.
 Hozzám beszélt.
— Láttad azt a madarat? — mutatott a fácánra. —
Szerencsésjel.
Ezt nem tudtam.
— Azért jöttél, hogy megfigyeld Szuszanovo, a vihar
istene hatalmas, dühös szellemét? — hajolt közelebb
hozzám. — A nagy és féktelen istenséget követjük.
Elmosolyodott, és hosszú kardját vaskos törzse elé
tartotta napbarnította, markos kezével. Sötétbarna kontya
meg—megrezzent a szélben, férfias verejték és fű szagát
sodorva felém.
— Elmondom neked azt a történetet, amit a
gyerekeimnek szoktam mesélni:

Szuszanovo, a nagy viharisten megmentette egy házaspár

nyolcadik leányát, akit másnap készültek feláldozni a nyolcfejű
sárkánynak. A nagy viharisten a sárkány valamennyi alvó feje
elé egy nagy szakéshordót6 helyezett el. Amikor a sárkány
felébredt, mindegyik feje megitta a szakét, amíg csak az egész
fenevad le nem részegedett.

A szamuráj mindezt el is játszotta nekem, támolygott,

a fejét forgatta, kancsalított. Eltakartam a szám ruhám
ujjával, úgy nevettem.
Aztán elkomolyodott.
— Szuszanovo akkor megölte a sárkányt, levágta mind
a nyolc fejét. Amikor lekaszabolta a szörnyeteget, a
farkában megtalálta a Szent kardot.
A szamuráj felmutatta nekem gyönyörű kardját, és
elvigyorodott.

6 Szaké: rizsből készült, alkoholos ital.

 Néhány pillanatig a történeten töprengtem.
— Ha így fedezték fel a kardot, mivel vágta le a vihar
istene a sárkány fejét?
Úgy gondoltam, a Szent kard volt a világ első kardja.
A szamuráj kuncogni kezdett. Aztán hangosan
hahotázott, lehajtott fejjel, hullámzó mellkassal. Minden
kurjantásától összébb mentem, miközben a haragom
egyre nőtt.
A fejéből csak a haját és a ritkás, barna szemöldökét
láttam, és nagyon csúnyának találtam a szemöldökét.
Legszívesebben leborotváltam volna. Már sajnáltam,
hogy szóba álltam vele. Hogy árulhatott így el?
Addig—addig heherészett, míg a többi szamuráj is
abbahagyta a gyakorlatot. Zihálva vettem a levegőt. Nem
volt a bátyám, hogy verekedhettem volna vele. Nem volt
a nővérem, hogy megtéphessem a haját.
A többiek hallgatták a nevetését, és amikor csak nem
hagyta abba, közelebb jöttek. Felnéztem a szamurájomra,
szerettem volna, ha abbahagyja. Semmi nevetséges nem
volt a kérdésemben. Már ott állt mellette mindegyik
szamuráj, de még mindig úgy kuncogott, hogy képtelen
volt megszólalni. El akartam szaladni, vagy megütni
valamit. Őt akartam megütni, de nem mertem.
A legmagasabb szamuráj páncélja fehér selyemből
volt, sötét és világoskék paszományokkal díszítve, és
zöld selyemszál szőtte át. Megfogta a szamurájom karját.
Kettejük válla csikorgó hanggal ért össze. Kíváncsian
fürkésztem a páncéljukat, hogyan adhatta ki ezt a hangot.
— Akio, mi zavarja meg elmélyült gyakorlataidat? —
kérdezte a legmagasabb.
— Megkérdezte, mivel ölte meg a vihar istene a
sárkányt, ha nem karddal.
 A magas bólintott és elvigyorodott, hosszú, fekete
szakálla, amelybe fehér szálak vegyültek, fel—le
himbálózott.
Most már minden szamuráj hangosan vihogott.
Rosszabb volt, mintha otthon lettem volna. Ezek az
idegenek mind gúnyt űztek belőlem. Akio újra kuncogni
kezdett. Ott álltam tehetetlenül, öklömet és számat
összeszorítva. De jó lett volna megrángatni a kontyukat,
kitépni a hajukat, hasba rúgni őket — persze miután
levették a páncéljukat. Nem tudtam, mivel lehetne még
sárkányt ölni kardon kívül.
Amikor a nevetés elhallgatott, a magas megpaskolta a
fejem. Legszívesebben a kezébe haraptam volna. De ez
nem lenne jó ötlet. Apám nem lenne büszke rám.
— Mi a neved?
— Kozaisó, mester — hajoltam meg mereven; kicsi
voltam, de testemet megkeményítette a neheztelés.
— Nem kell haragosak lenned, Kozaisó — suttogta a
szamuráj. — Nem rajtad nevetünk. A saját
feltételezéseinken nevetünk.
Nem tudtam, mit jelent ez, és csendben maradtam.
Legalább azt mondta, nem rajtam nevetnek. De akkor
min?
— Mit csinálsz itt, Kozaisó? — kérdezte a magas.
— A Kisebb házban élek — mutattam a ház felé.
Akio beszédes pillantást vetett a magasra, amit megint
nem értettem. Meghajoltam. Szél söpört át a mezőn. A
tiszta épen hatalmas felhők gyűltek össze, óriási sárkányt
formázva.
— Akio! — kiáltott Iszamu mester, a magas.
Mindegyik szamuráj megfordult. — Kozaisó elhozta
nekünk a jó szerencse jelét.
 — Iszamu mester, megengeded, hogy szóljak?
Az idősebb férfi Akio felé fordul.
— Amikor először szóltam ma Kozaisóhoz, kiröpült a
fák közül egy fehér fácán, és elrepült a mező felett.
Ha a jó szerencse jelei mutatkoznak, hazaküldenek
talán?
Vagy Csiba földesúr nem fog megverni többé?
— szóval Kozaisókét különböző jelet is hozott —
jelentette ki újra Iszamu mester. Emelt hangon fordult az
összegyűlt szamurájokhoz. — Kozaisót mindig szívesen
látjuk itt ezután.
Majd halkan folytatta.
— Gyere! Akio mutat neked egy biztonságos helyet,
ahonnan nézhetsz minket. Engedélyt fogok kérni, hogy
csatlakozhass hozzánk, de addig is figyelhetsz minket,
ahogy…kötelességeid engedik.
— Eljöhetsz hozzánk, kicsi lány — suttogta Akio.
Önkéntelenül elmosolyodtam, miközben meghajoltam
felé.
— Te különleges vagy, Kozaisó. Olyan különleges
vagy nekem, mint a saját lányaim.
Később megtanultam, hogy a világban sok kard van. A
Szent kard, amely ékkövekkel van bevonva, különleges,
és minden gyakorlókardtól különbözik. A Felhőhordáról
Akio még többet mesélt — ez volt annak a Szent kardnak
a neve, amely a sárkány farkából bukkant elő. De azt
akkor sem értettem, miért nevettek annyira azon a
napon.
 II. Jelek és gyakorlás
A családom az idő múlását aratásokkal és évszakokkal
mérte. Csiba földesúr sóenjén másképp számították az
időt. Itt állatok neveivel jelölték a nap részeit. Tasiko
elmondta nekem az órák történetét.

„Egyszer régen a Jáde császár kihirdette minden állatnak,

hogy tizenkettőt ki fog választani közülük, akikről elnevezi
majd az éveket és a nap órát. Az a tizenkét állat, amelyik
először ér oda hozzá, egy—egy évig fog őrködni az emberek
felett. Minden állat a kiválasztottak közé akart kerülni. De jaj,
a macska annyira izgatott volt, hogy elfelejtette, melyik napon
lesz a verseny. Megkérdezte barátját, a patkányt, de a patkány
örült, hogy megszabadulhat egyik vetélytársától, és
szándékosan rossz napot mondott neki. Az erős ökör már az
előző napon kora reggel elindult, mert tudta, hogy lassan halad.
A patkány felugrott az ökör hátára, hogy kényelmesebben a
célba jusson. Az ökör azt hitte, ő lesz az első, de mielőtt belépett
az Égi palotába, a patkány leugrott a fejéről, és ő lépett be
elsőnek, háta mögött az ökörrel. Utánuk az erős tigris, az
állatok királya érkezett. Követte őt a békés nyúl, a hatalmas
sárkány, a ravasz kígyó, az izmos ló, a jámbor juh az okos
majom, a rendszerető kakas, a megbízható és hűséges kutya,
végül a kitartó disznó. Másnap reggel a macska megérkezett az
Égi palotába, örvendezve, hogy ő lett az első. Az őr megmondta
neki, hogy menjen haza, legközelebb keljen fel korábban, és
mossa meg az arcát. Attól a naptól fogva a macska és a patkány
halálos ellenségek.”7

7A Patkány órája: 23-1 ó.; az Ökör órája. 1-3 ó.; a Tigris órája:
3-5 ó.; a Nyúl órája: 5-7 ó.; a Sárkány órája: 7-9 ó.; a Kígyó
órája: 9-11 ó.; a Ló őrája: 11-13 ó.; a Juh órája: 13-15 ó.; a Majom
 Másnap kiugrottam az ágyból a Nyúl órájában, még
mielőtt az új nyári nap kikandikált volna a látóhatár
felett.
— Hová sietsz annyira? — kérdezte félálomban
Tasiko.
Most már együtt aludtunk a futonon.
— A mai napon — öleltem meg — megnézhetem a
szamurájokat. Előtte be kell fejeznem a feladataimat.
Tasiko nevetve megborzolta dús hajamat.
— Akkor gyorsan fel kell, hogy öltöztesselek, no és ezt
a madárfészket is ki kell fésülnöm.
A szamurájok és a fiúk valamilyen lassú táncot adtak
elő kettesével. Nem messze tőlük megálltam, és
igyekeztem követni lassú táncukat, a bonyolult, de
izgalmas mozdulatokat.
Másnap nem látogatott meg minket Csiba földesúr.
Tasiko válaszolt kérdő pillantásomra.
— Kondzsin8 ráparancsolt, hogy a mai napon ne
képjen ki a Nagy házból — mosolygott.
Ez azt jelentette, hogy Tasiko meg fogja látogatni a
templomot, miután végzett a feladataival. Ma kedves
lesz. A gyomrom megnyugodott.
— Ki az a Kondzsin? Mi az, hogy irányok istene?
Ha ilyen hangulatban volt, nyugodtan kérdezhettem
tőle.

órája: 15-17 ó.; a Kakas órája: 17-19 ó.; a Kutya órája: 19-21 ó.; a
Vaddisznó órája: 21-23 ó.

8Az irányok isteneinek egyike, aki minden nap a nyolc irány

egyike felé fordul.
 — A nemesek, a díszesek mindig figyelik, mit
mondanak az irányok istenei, hogyan biztonságos.
— Biztonságos?
Tasiko felsóhajtott.
— Huszonnégy isten van, és huszonnégy irány. Ha az
egyik irány ártalmas lehet, a díszes nem mehet arrafelé.
Egyszer Csiba földesúrnak el kellett utaznia egy másik
sóenre. Egy hónapig maradt ott.
Tasiko arca elborult, aztán lehajtotta a fejét, és a szeme
megtelt könnyel. A vállára tettem a kezem, de ő lerázta,
megtörölte a szemét, és elment a templomba.
Szóval Csiba földesúr egy egész hónapig nem volt itt
— ennek biztosan örült, gondoltam. Én biztosan örülnék
neki.
Amikor Csiba földesúr nem akarta, hogy énekeljünk
vagy táncoljuk, ami ritkán fordult elő, mindig segítettem
Tasikónak a feladatai elvégzésében. Így maradt ideje
arra, hogy játékokat tanítson nekem. Gót játszottunk.
Egyszerű volt, bár jó sok fehér és fekete kő kellett hozzá.
Mindig Tasiko nyert, de szerettem játszani, és nem
bántam.
A legtöbb napon Tasiko hagyta, hogy addig ázzak,
ameddig csak akarok, miután lesikált. Amikor
megszárított, letörölte a könnyeit. Azt gondoltam, fáradt
vagy kimerült. Neki kellett az összes új ruhánkra gondot
viselnie.
Esténként Csiba földesúr gyakran ráparancsolt
Tasikóra, hogy fesse fehérre az arcunkat, és öltöztessen
fel minket szép kimonókba. Szerettem Tasiko puha
érintését az arcomon. Egyre több táncot tanított nekem,
sokkal könnyebben ment, mint a varrás.
 Álarcos táncokat is tanultunk. A legjobban az
oroszlántáncot szerettem. Fényes, bíbor köntöst viseltem,
hozzá selyemből kötött, vastag papucsot Az őzbőr talpú
papucsban jó volt táncolni.
Az álarcokat az állunk alá és a fejünk mögé kötött
madzagok tartották a helyükön. Tasiko a tánchoz
kardokat használt, és nekem tetszett, hogy fegyverekkel
táncolunk. Csiba földesúr biztatott, és azt mondta,
tehetséges vagyok, és gyönyörűnek nevezett.
Csiba fölesúr elmesélte a kínai tábornok, Riju
történetét.
A tábornok szépsége úgy megzavarta a katonákat,
hogy nem tudtak a harcra figyelni, ezért mindig álarcot
viselt.
— Te nagyon bájos lány vagy, Kozaisó — simogatta
meg hajamat és arcomat Csiba földesúr. — Boldog
vagyok, hogy a te szépséged zavarhat meg engem.
Tasiko sosem kapott ilyen kedves szavakat, ez
nyugtalanított engem.
Néhány héttel azután, hogy először hívtak a
szamurájok mezejére, Iszamu mester és Akio odajött
hozzám. Meghajoltam, ahogy tanították nekem. Válaszul
mindkét férfi szeme mosolygott.
— A Nagy házba hívtak minket — hajolt le hozzám
Iszamu mester. — Kozaisó, téged is odahívtak. Kövess
minket!
Gyorsan szedtem a lábam, hogy lépést tartsak velük.
Talán haza fognak küldeni. Nem. Tasiko világosan
elmondta, hogy senki sem megy haza. Mit követtem el?
Szégyenbe kerültem? Mi lesz a családommal? A
családom földjével? Szükségük van a földre, amit én
adtam nekik. Gondolataim egyre sötétebbek lettek.
 Csiba földesúr a Nagy ház vatadonójának szélén állt.
Állkapcsán rángatóztak az izmok. Keskeny ajkai
egymásba fordulva eltűntek. A fekete lovas pap ült
mellette. Iszamu mester és Akio üdvözölte őket, aztán
felmentek a lépcsőn, és leültek Csiba földesúr mögé,
egyik az egyik, másik a másik oldalára.
A lépcsőhöz léptem, és teljes, ötpontos meghajlást
mutattam be. Arccal a földön vártam. Vajon Csiba
földesúr meg fog verni őelőttük? Megmondja a
szamurájoknak, hogy használjanak célpontként? Meg
fogok halni?
— Kozaisó, úgy tűnik… — Csiba földesúr hangja
elhalt.
Iszamu mester halkan köhintett.
— Úgy…. úgy tűnik — folytatta türelmetlenül Csiba
földesúr —, ez a két jel együtt, a fehér fácán és a
sárkányfelhő… túl hatalmas ahhoz, hogy figyelmen kívül
hagyjuk őket.
Iszamu mester megköszörülte a torkát.
— Beleegyeztem, hogy te is… a fiúkkal gyakorlatozz.
Szám mosolygott; egész testem felsikoltott. Valóra vált
az álmom. Nagy levegőt vettem, de tudtam, hogy nem
mozdulhatok.
Akio megköszörülte a torkát.
— Nos, igen… Akio lesz a vezetőd, csakis ezeken az
ügyekben — tette hozzá feszült hangon Csiba földesúr.
Páncélcsikorgást hallottam. Nem tudtam, mi okozta a
zajt. Nem mertem felemelni a fejem.
— És… és, hm, ugyanolyan engedelmességgel tartozol
neki, mint nekem. A mezőn. Gyakorlatozás közben. De
csak akkor. — Összefonta karját a hasán. — Csak akkor.
 — Kozaisó, jó, hogy újra látlak — hallottam a pap
hangját. — Mindig örülök, ha gyönyörű, tehetséges
lányokat látok.
Hangja jégként karcolta bőrömet. Hozzám lépett, és
megérintette a hajam a tarkómnál. Összerázkódtam, de
igyekeztem egyedül Csiba földesúr szavaira figyelni.
— A táncot továbbra is gyakorlod. Ez az első, a
legfontosabb kötelességed.
Csiba földesúr szavai úgy dübörögtek, akár a
mennydörgés. Kétszer levegőt vettem, mielőtt
megszólaltam.
— Megengeded, hogy szóljak, tiszteletre méltó Csiba
no Tasijori fölesúr? — kérdeztem a lehető legudvariasabb
hangon, a porba dugott orral.
— Természetesen, Kozaisó — szólt; hangja fülsértően
nyikorgott, akár a lehangolódott bivahúr.
Amikor felemeltem a fejem, Csiba földesúr sápadt,
kövér, tekergő gilisztaujjaira esett a tekintetem.
— Köszönöm, tiszteletre méltó Csiba földesúr, ezt a
nagy kegyelmet, amivel megtiszteltél.
— Mondd meg Tasikónak, hogy neki kell figyelnie rá,
hogy készen várj a gyakorlómezőn a Kígyó órájában —
vetette oda Csiba földesúr. — Most mehetsz.
Futottam a Kisebb házba, két kezemet a számra
szorítva — máskülönben boldog rikkantásaimmal még
tönkretettem volna a jó szerencsémet. Később, amikor
már biztosan nem látott minket senki, Tasiko és én
átöleltük egymást, ugrándoztunk és daloltunk.
Azon kívül, amikor barátságot kötöttünk Tasikóval, ez
volt az egyik legboldogabb pillanatom a Csiba földesúr
sóenjén töltött évek alatt.
 III. Az első fegyverek
A gyomrom kavargott, mint a patak, ha sok eső esett.
Nem hibázhattam. Most nem. Akkor hazaküldenének. A
családom elvesztené a földjét — azt a földet, amiért
eladtak engem. Nem lesz elég ételük. Minden erőmmel
azon leszek, hogy jól végezzem a szamurájmunkámat.
Akio megállt előttem. Hálát adtam a kegyelem
istennőjének. Valóban itt volt. Nem csak álmodtam. A
szemöldökei úgy táncoltak a szemei felett, mint két
szitakötő.
— Ma, kicsi lány, csak engem figyelj. Nem beszélhetsz.
Holnap lősz is majd, és megmutatod, mit tanultál.
Ne beszéljek? Az menni fog. Talán. Igen. Menni fog.
Uba, az egyik fiú a csoportomból, egy vékony, kócos
fiú meglökött a könyökével. Belemarkoltam a hajába, és
meghúztam. Egy szót sem szóltam. Egy időre
abbahagyta. Meg akartam ütni, mint Negyedik Leányt,
de a büntetések itt jobban fájtak, mint otthon. Otthon.
Már a sóen az otthonom. Nem beszélek. Nem is sírok.
Uba és a fiatalabb fiúk lakozott növényi szálakból
készített tegezt kötöztek a mellkasukra. Az idősebb fiúké
fából vagy bambuszfonatból volt. Holnap lesz az én
napom.
A levegőben szálló nyilak közelsége! Röptük szele
hűsítette felhevült arcom. Ahányszor csak egy nyílvessző
kilőtt a cél felé, visszatartottam a lélegzetemet, amíg át
nem fúrt a mennyeket repesztő hang, ahogy célba ért. A
célpont ember alakú volt: a bőrből készített figurákra
arcot és testrészeket festettek, és szalmával tömték ki. Az
idősebb fiúk nyilai gyakrabban eltalálták a célt, mint az
én csoportoméi. A tanár mégis gyakrabban megfeddte
őket, mint Akio minket, fiatalabb gyerekeket. Ezt
furcsállottam.
Akio hozzám lépett.
— Ezeket fogd meg nekem. Csak tartsd.
A kezemben egy íj, egy curu, vagyis íjhúr és egy
büszke vadsólyom tollával ékes nyílvessző feküdt.
Kezem reszketett a belőlük áradó energiától. Mekkora
erő az én kis kezeimben!
Az íjat nádfonat erősítette meg. Megérintettem a laza
íjhúrt. A kenderből készült húrt viasz fedte, érintése
kemény volt és sima.
Akio azt mondta, tartsam az eszközöket. Talán be is
fűzhetném neki a húrt. Meg fog lepődni, milyen erős
vagyok. Már sok embert láttam húrt befűzni. Először
feltettem a lenti hurkot, ami fehér selyemszalaggal volt
megkötve. Már meg tudtam különböztetni a fenti hurkot
a lentitől: fent vörös, lent fehér. Ahogy Iszamu mestertő
láttam, a fenti hurok selyemszalagját a fogam közé
szorítottam, aztán mindkét kezemmel az íj másik vége
felé nyúltam. Nem kell holnapig várnom, hogy
megmutassam Akionak a tudományomat.
Kinyújtottam a kezem — magasra — lábujjhegyen —
nyújtózkodtam — felugrottam. És újra.
A feléig sem értem el az íjnak. Nem tudtam felhúrozni
Akio íját. Miért is vagyok ilyen alacsony?
— Kozaisó, nem mondtam, hogy tedd fel a curut az
íjamra — sötétült el fölöttem az ég. Akio.
— Alázatosan kérem bocsánatodat.
Nem hajoltam meg, mert tele volt a kezem.
— Ha még egyszer engedetlen leszel, annak
következményei lesznek. — Fölém magasodott. — Aki
másodszor is engedetlen, az nem dolgozhat többé
velünk.
Elvette tőlem a fegyvereit.
— Igen, Akio mester — végeztem ötpontos meghajlást.
— Nem, nem, kicsi lány. Iszamu mester Iszamu
mester, Csiba földesúr pedig Csiba földesúr. Én
egyszerűen Akio vagyok, a vezetőd.
— Igen…tiszteletre méltó Akio.
De akkor is megfogadtam magamban, hogy egy napon
az én sólyomtollas nyílvesszőim is ott fognak sorakozni
fényes lakktegezemben, tökéletesen felhúrozott íjam
mellett.
Akio utasítása nyomán tovább figyeltem a fiúk
lövéseit. Közelebbről minden mozdulat, minden apró
titok, amit eddig csak messziről néztem, egyszerre
érthetővé vált. Nem csak megfogták a nyilat és a húrt. A
nyilat az íj jobb oldalára helyezték. Hüvelykujjukat a nyíl
alá dugták, és első két ujjukat a hüvelykujjukra tették. Én
összeszorított szájjal utánoztam őket. Bal karjukat
kinyújtották, jobb kezük jobb fülük mellé került. Két első
ujjukat ellazították, ugyanakkor elfordították az íjat, amíg
csak a húr a karjukon kívülre nem került.
Az első pár kísérlet nem sikerült, utánoztam és
figyeltem, figyeltem és utánoztam, és elképzeltem,
mennyire le lesz nyűgözve Akio, ha ideadja az íjam, és
azonnal jól lövök vele.
Kora délelőtt, a Sárkány órájában szolgák jöttek a
mezőre, vizet, rizst és savanyított zöldséget hoztak. A
fiúk abbahagyták az íjászatot, s tölgyfából készült
gyakorlókardokat, bokkeneket vettek maguknak a kitett
készletből. Párokban dolgoztak.
 Nem volt szabad felhúroznom a legkisebb íjat sem.
Egy gumiból készült gyakorlóíjjal kezdtem, egy
gomujumival, és a haszneszcu nyolc mozdulatát
gyakoroltam: lábtartás, helyes testtartás, az íj
előkészítése, az íj felemelése, az íj kihúzása, a húr
megfeszítése, elengedés és kivárás. Minden mozdulatot
tökéletesíteni kellett, mint a tánctanulásban. Tehát:
ismétlés és még több gyakorlatozás.
Az elkövetkező időben Akio nem talált nekem való
bokkent. A gyerekeknek való méretű bokken nekem még
mindig túl hosszú volt. Miért is vagyok ilyen kicsi? Csak
két kézzel tudtam felemelni a fegyvert. Minden egyes
ütés lendületétől elvesztettem az egyensúlyomat, és
elestem, többnyire rá a gyakorlótársamra. Amikor ezt
észrevettem, Ubát választottam. A második kísérletemnél
már ő is észrevette, és megrúgott. Én visszarúgtam,
ahogy a bátyáimmal verekedtünk. Csak éppen most nem
voltak itt a nővéreim, hogy biztassanak.
— Kozaisó! Uba! — üvöltötte Akio. Nagy kezével
megfogta a vállamat. — Hagyjátok abba!
Úgy nézett rám, mint apám szokott, ingerült, komor
pillantással, amiből megértettem, hogy ha még egyszer
megrúgom Ubát, büntetést kapok.
De legalább a másik kezével Ubát fogta.
— Kozaisó, állj oda! Uba, te maradj itt! — Két
szemöldöke ráncba szaladt a homloka közepén. — Ne
feledjétek, hogy a jóindulat is része az Útnak.
Az Út? Az meg mi? De jobbnak láttam, ha nem
kérdezősködöm.
Akio a bokrokhoz lépett, és egy vastag ággal tért
vissza, amely majdnem olyan hosszú volt, mint a lábam.
El akartam futni. Az ág sokkal vastagabb volt Csiba
földesúr pálcájánál, és az a pálca is éppen elég nagyot
ütött. Tasiko gyógyírja mit sem érnek majd a sebeimre,
ha Akio ezzel az ággal ver meg.
Távolabb léptem, a feszültség nőttön—nőtt bennem.
Talán olyan ő is, mint Csiba földesúr. Eddig kedvesnek
tűnt, de először Csiba földesúr is az volt. Ha ezzel megüt,
nem biztos, hogy néma tudok maradni.
— Tessék, Kozaisó, gyakorolj ezzel, amíg nem találunk
megfelelő méretű bokkent neked.
Ezzel odadobta nekem az ágat. Az ág súlyától és a
megkönnyebbüléstől megbillentem, de amikor újra
levegőhöz jutottam, megfogadtam magamban, hogy nem
fogok verekedni sem Ubával, sem senki mással. Az
ággal, amit Akio talált nekem, amúgy is jobban
boldogultam.
— Bot—lány! Bot—lány! — kiabálta Uba az első hónap
szinte minden napján.
Gondosan figyelt rá, hogy ne érhessem el. Nem is
törődtem vele. A bátyáim éppen elég csúfnevet aggattak
rám.
A verekedés után Akio mindig szemmel tartott
minket, ahogy az apám szemmel tartotta az új, zöld
hajtásokat a hosszú tél után.
— Figyelj a jobb lábadra! — figyelmeztetett. —
Nyújtsd ki a karod. Hajlítsd a lábad.
Újra és újra.
Uba nyafogott.
— Fáradt vagyok. Meddig gyakorolunk még? Mikor
lesz már szünet?
— Bennem még van erő. Ki akar kiállni ellenem?
Uba puhányága még jobban feltüzelt. Elfojtottam a
mosolyomat. Én élveztem a gyakorlatozást. Sosem
fáradtam ki tőle. Boldog voltam, hogy Rózsaszín Virág
szamuráj válik belőlem.
Számomra a gyakorlómező elhagyása azt jelentette,
hogy folytathatom a táncleckéket, játék babának kell
öltöznöm, és bármikor kaphatok egy kiadós verést.
Az egyik, idősebb fiú, aki olyan magas volt, mint a
legidősebb bátyám, és aki az íjamat felhúrozta,
meghallotta a kérdésemet.
— Majd én. Kezdjük
Mindkettőnk csoportja körénk állt.
Felemeltem a botomat az ő bokkenje ellenében.
Két ütés.
A két ütésétől azonnal kiterültem.
Uba vihogott, a többi fiú huhogott. Magamban
megfogadtam, hogy keményebben fogok dolgozni.
Egy hónappal azután, hogy elkezdtem a
gyakorlatokat, Akio maga köré hívott minket,fiatalabb
növendékeket.
— Kozaisó nem régóta van velünk — kezdte —, és
azóta jól és gyorsan tanult.
Ráemeltem a tekintetemet, és vártam a további
dicséretet. Ő csak felhúzta fél szemöldökét a jól ismert
mozdulattal, ami azt jelentette: „Nem”!
— Sokat kell még tanulnia, de most ezzel fogja
folytatni.
Két szemöldöke a kontyáig szökött, miközben
előhúzott egy világoskék, négyszögletes kendőt, amely a
négy sarkánál össze volt kötve, egy furosikit. A földre
tette a batyut, egy másik ruhára, és kikötözte a csomót. A
belsejéből egy bokken került elő. Tölgyfából készült, mint
a többi fiúé, de vékonyabb volt és rövidebb. Akio
átnyújtotta nekem. Tökéletesen illett a kezembe. A
markolatán gondosan faragott, lombos fa díszlett.
— Nagyon megtisztelsz, Akio — hajoltam meg.
A fiúk is meghajoltak velem együtt. A bokken, az én
bokkenem, csodálatosan nézett ki.
Visszafelé, a Kisebb házhoz menet, valamennyi
istenhez fohászkodtam, hogy Tasiko ne legyen megint
féltékeny rám. Megengedtem neki, hogy ő legyen
Legidősebb Leány. Már legalább egy hónapja nem adott
nekem hibás feladatot, és hibás táncmozdulatokat sem
mutatott — és nekem senki más nem volt, akivel
megoszthattam volna az örömömet. Meg kellett bíznom
benne.
A Kisebb házban letettem a furosikit a futonra.
Meglazítottam a csomókat a sarkain, felemeltem a
bokkent, a tenyeremre fektettem, és felmutattam
Tasikónak.
— Akio nekem faragta.
— Fa van a markolatán. — Tasiko még a fejét sem
fordította felém.
— Honnan tudod?
— Tedd le! Megfürdetlek.
Tasiko átment a fürdőházba. Arcáról semmit nem
lehetett leolvasni, de a szeme nevetett.
Amikor levetkőztem és súrolni kezdett, tovább
firtattam.
— Honnan tudtad?
— Szemöldöke és szája sarka felfelé mozdult.
— Akio megkérdezte tőlem, mi tetszene neked
leginkább, és azt mondtam, hogy a fák és a nyulak.
— Nekem nem is mondtad. És végig tudtad.
 Felderültem. Milyen figyelmes volt, és végig titokban
tartotta előttem a dolgot! Aztán elgondolkodtam. Eddig
azt hittem, Akio barátsága csak az enyém. Nem akartam
adni belőle senkinek. Talán mindkettőnkkel ilyen kedves
tud lenni, ahogy Második Leány velem és Negyedik
Leánnyal?
— Akio ilyen rövididő alatt csak a fát tudta felvésni.
Talán — Tasiko most valamivel finomabban dörzsölte
végig a vállamat és a nyakamat —, talán később a nyulak
is meglesznek.
Felálltam, és átöleltem őt.
— Köszönöm, hogy nem vagy mérges az ajándékom
miatt.
— Nem vagyok féltékeny. Nem vágyom harcolni.
— Köszönöm, hogy osztozol az örömömben —
öleltem meg.
Addig tartott a karjában, amíg át nem ázott.
— Na gyere! — kiáltotta, és levetkőzött.
Megmosdattam, és együtt beültünk a dézsába.
Hosszasan meséltem a napomról, és az új bokkenemről
áradoztam. Azután Tasiko megtörölt, és én láttam a
szemében a könnyeket, mint mindes este, amikor
fürödtem.
— Miért sírsz? Nem örülsz nekem?
A bokken soha nem volt senki másé. Nekem készült,
egyedül nekem. Ez adta a bátorságot, hogy feltegyem a
kérdést.
— Egy napon majd megtudod, mi az oka a
könnyeimnek. Ma még nem. Ma… a bokken napja van!
Meglegyintett a száradó ruhával, aztán azt játszottuk,
hogy verekszünk, amíg csak meg nem száradtunk. Az
esti étkezés közben úgy tettünk, mintha az evőpálcikáink
bokkenek lennének.
Este a bokken szót súgtam a fülébe, mielőtt elaludtunk
egymás karjában.
Éjszaka a sárkány farkában rejtőző Szent karddal
álmodtam.

Új fa bokken—kard
Tölgybe vésett, lombos fa
Hegyként égbe tör
Barát és szamuráj kincs
Melyik lesz a fontosabb?
 IV. Tánc a harmadik hónap
harmadik napján
A zenész takaróba burkolózott, úgy pengette biváját a
Kisebb ház mellett. A hideg ellenére a vatadonón
gyakoroltam a táncokat a közelgő ünnepre. Tasiko Csiba
földesúr pálcáját tartotta a kezében, és ha rosszul léptem,
a lábamra csapott.
— Már csak két nap, és itt lesznek a díszesek —
mondta.
Tánc közben nem éreztem a lábamat, csak ha nagyot
dobbantottam a fapadlón. Máris lecsapott a pálca. Túl
hamar csuktam össze a legezőt: pálca. Érzéketlen,
kecsességre képtelen ujjaim közül kicsúszott a legyező.
Harmadszor is: pálca.
Miféle borzalmas büntetés vár rám, ha hibázom? Talán
mindketten megvernek majd, Csiba földesúr és Tasiko?
Tasiko halkan beszélt, különösen, amikor a pálcát
használta. A barátságunk még új volt, és ő nagyon is jól
ismert.
— Nézd. — Összedörzsölte két tenyerét. — Két tánc
között mindig gyorsan dörzsöld össze a kezed.
Úgy tettem, ahogy mutatta. Aztán bement a Kisebb
házba, és valami ruhával jött vissza.
— Vedd le a tabidat.9 Ezzel kibéleljük, hogy a lábad ne
érjen a hideg padlóhoz.
Ezután Tasiko nem használta olyan sokszor a pálcát.
Talán megbízhatok benne.
A következő két nap gyorsan elrepült a sok számolás,
tapsolás és legyezőmozdulat közepette. A fellépésünk

9 Lábujjas zokni.
előtti napon Csiba földesúr küldött egy szolgálót, hogy
súrolja át a fogunkat valami sűrű, fekete keverékkel. Az
íze olyan volt, mintha trágyát kóstoltunk volna, és
bűzölgött, mint a megposhadt ecet. Tasiko és én újra és
újra kiöblítettük a szánkat. A fogunk sötét színű lett.
Az előadás napján a szolgáló fehér rizspasztát kent
arcunkra és nyakunkra, szemöldökünket és
szemhéjunkat pedig szénnel festette be. Ajkunkra
ragadós, vörös pépet kent. Arcizmaimat mereven
tartottam, és meg sem mertem szólalni.
Az ú, vörös legezőket különböző fajta virágok
díszítették. Újra elpróbáltam velük az összes mozdulatot,
hogy ellenőrizzem, simán és biztosan mozognak—e a
kezemben, mint az őrlőkő a tavalyi aratás idején. Folyton
elrontott lépések, elrepülő legyezők és verések jártak az
eszemben. Megkérdeztem Tasikót, mi történik, ha
mindenki előtt hibázok.
— Tökéletesek leszünk. Mondta szútrákat10. Égettem
füstölőt. A kegyelem istennője és a többi isten megadja
nekünk, hogy tökétesek legyünk. — Megszorította a
vállamat, és lenézett rám. — Ne feledd a légzést. Ne
feledd a számolást.
— Légzés és számolás. Menni fog. — Légzés és
számolás, ismételgettem magamban. — Kitűnőek
leszünk — nyugtatgattam magam.
Tasikóval nagyon figyeltünk selyemjelmezeinkre,
amelyeken a tavasz színei pompáztak: cseresznye— és
barackvirág, lilaakác kékje és lilája, uborka, fenyőtű és
árnyas erdő zöldje. A szolgáló megfésülte és beolajozta a

10 Szútra: buddhista imádság.

hajunkat, és szalaggal összekötötte a tarkónknál. Csak
bámultam Tasikót, aki úgy nézett ki, mint egy játék baba.
Vigyázva lépkedtünk ki a tóhoz, ahol már vártak a
díszesek. A fel—feltámadó szél hűsítette a nyakam, ami
fojtogatóan nehéz ruházatomban nagyon jólesett,
különösen, hogy máskor mindig kibontva hordtam a
hajam. A táncunkhoz már szólt a zene.
Magamban egyre ismételgettem: „Légzés és számolás.
Légzés és számolás.”
Ránéztem a kapura, amely bezárt engem új,
kényelmes életembe, és elzárt nővéreimtől és bátyáimtól,
apámtól, anyámtól. ÁA lábam megfeszült. Kisétálhatnék,
hazamehetnék. Igen — egyenesen a dicstelenségbe és a
szégyenbe, egész családom, nagyszüleim és minden
ősöm borzalmára. Inkább nem. „Légzés és számolás.
Légzés és számolás”, kántáltam magamban tovább.
Miközben átkeltünk a szigetre, sok—sok férfit láttam,
talán harmincnál is többet, akik Csiba földesúrhoz
hasonlóan brokátruhát viseltek. A legtöbben furcsa,
kerek kalapot hordtak, amely lakkozott, keményített
selyemből készült, és két vékony szalagot csapkodott
rajta az enyhe szél.
Később Tasiko kanmurinak 11nevezte ezt a kalapot. A
legtöbbjüké fekete volt, de láttam élénkebb színeket is —
sötét— és halványlilát, sötét— és világoszöldet, sötét— és
világosvöröset, amely az adzuki babhoz volt hasonló.
— A magasabb kalapok a fontosabbak — suttogta
Tasiko.

11Lakkozott kalap, amely elöl alacsony, hátul pedig

magasított.
 Amikor meglátta Gorót, elkapta a kezem. A pap szája
édeskés mosolyra húzódott. Tekintetét csakis azokra
irányította, akik nem fekete kalapot viseltek. Reméltem,
hogy nem fog engem bámulni, ahogy máskor mindig
szokott, amikor nálunk járt.
A zenész a szemével intett nekünk, tőle kaptuk az
egyetlen barátságos tekintetet. Lopva visszamosolyogtam
rá a szememmel. A bivajátékosunk mellett két ismeretlen
férfi állt. Alighanem dobosok lehettek, mert hosszú
ütőkkel a kezükben vártak lefedett üstjeik mögött,
amelyek feleakkorák voltak, mint a fürdőházi üst.
Ránéztem Tasikóra, és ő megszorította a kezem. Légzés
és számolás. Mi ketten együtt tökétesek leszünk.
Felvettem a kezdő testtartást. A zenét a dobok
kezdték. A dobütések segítettek a légzésben és a
számolásban. Nem gondoltam semmi másra, csak a
légzésre, a számolásra és a mozdulatokra.
Összekötözött hajam minden dobbantásnál a
hátamhoz csapódott. Légzés és számolás. Legyezőm
pontos ütemre csusszant az övembe, és nyílt ki újra a
megfelelő irányban. Tasiko és én egyszerre, egy ütemre
mozdultunk. A gyakorlás végeérhetetlen napjai után a
táncunk mintha csak egy villanásnyi ideig tartott volna.
Amikor befejeztem, a fejem felett berki poszáta panaszos
énekét hallottam, és eszembe jutott az apám.
Félrebillentett fejjel Tasikóra pillantottam, hogy mit
szól a táncomhoz. Tekintetünk találkozott. Utánoztam
Tasikót, és a tapsra meghajoltam. Táncom szinte tökéletes
volt.
Amikor Sötétlila Kalap éljenezni kezdett, a
mellkasomról mintha súly gördült volna le. Apámra és
anyámra dicsőség száll. Az összes többi kalap és Goro is
utánozta Sötétlila Kalapot, és kiabálva éljeneztek. Nem
mertem Tasikóra nézni.
Sötétlila Kalap előhúzott egy papírbabát a ruhája
ujjából, kitárta karját, majd hangosan szuszogva nagy
levegőt vett, és a babára fújt. Végül bedobta a patakba. A
vizet lágy szellő borzolta, és a baba elsüllyedt. Tasikóra
pillantottam. Szája két sarka megrándult. Ő már látott
ilyet, de nem szólt róla.
Sorban minden Kalap, a színek sorrendjében —
sötét— és világoslila, sötét— és világoszöld, sötét és
világos adzukibabszín, és mindegyik fekete kalap —,
azután Goro és végül Csiba földesúr is ugyanígy tett saját
papírbabáikkal. Volt, amelyik rögtön elsüllyedt, volt,
amelyik egy darabig továbbsodródott a fodrozódó
vízben, mintha kiskacsák úsznának láthatatlan anyjuk
után.
Az anyám. Két hónapja nem láttam. Elhessegettem a
családommal kapcsolatos gondolatokat. Fogalmam sem
volt, mi fog most történni, úgyhogy nem hagyhattam,
hogy a gondolataim elkalandozzanak.
A kalapok hosszú sorba álltak a vízfolyás mellett,
kezdve Sötétlila Kalappal, Goróval és Csibával. Tasiko
előrevezetett engem a víz és a kalapok között. Karját az
enyém köré fonta, így haladtunk el sorra az összes előtt.
Tasiko nem remegett. Talán nem fognak megverni vagy
megütni minket.
Tasiko megállt Sötétlila Kalap előtt, aki nagy levegőt
vett, és kifújta — Tasikóra, azután rám. A lehelet bűzlött.
Vártam.
Semmi más nem történt.
 Tasiko megfogta a karomat. Talán nem lesz büntetés.
Továbbhúzott, a következő Kalapig. Ez lenne az egész
ünnep csúcspontja, hogy ránk szuszogják a leheletüket?
Nem kis erőfeszítésembe került, hogy kifejezéstelen
arcot vágjak, és ne köhögjek, amikor a nehéz illatokkal
keveredett szájszag felém áradt. A gyomrom
összeszorult. Tasiko példáját követve mozdulatlan
maradtam. Legszívesebben befogtam volna az orrom.
Amikor Goro elé értünk, Tasiko megborzongott. Goro
keze végigsimított az arcán, és a pap zihálva ráfújt. Aztán
velem is ugyanígy tett. Keze hűvös volt és sima, mint a
kígyó bőre. Nemhiába volt a Kígyó első napja ebben a
harmadik hónapban.
Végül..Csiba. Mozdulatlanul álltam vele szemben.
Nem láttam nála pálcát. Hörögve zihált. Majd egyik
kezét az én mellkasomra tette, a másikat Tasikóéra.
Tasiko felé fordítottam a fejem.
Meglökött!
Tasikóval együtt háttal a sekély vízfolyásba
pottyantunk. A hűvös víz sokként ért. Vizes a jelmezem!
Tönkrement?
Újra hujjogni kezdett az összes férfi.
Senki sem tűnt dühösnek.
Tasiko figyelmesen nézett engem, kinyitotta a száját,
és vidáman felkacagott. A haja hosszú, nedves
fűcsomóként ékesítette a ruháját és főleg az arcát. A
homlokáról és a szeméről szén csordogált a csöpögő,
fehér rizspasztán keresztül. A szájára kent, vörös festék
bemázolta az állát, és onnan pötyögött a vízbe. Minél
jobban kurjongatott, annál gyorsabb lett a folydogálás és
csöpögés, a mázolódás és pötyögés.
 Tasiko nevetett. Én nevettem. Ott ültünk a vízben, és
néztük, ahogy a másik olvadozik — kuncogtunk,
nevetgéltünk és vihogtunk. Eddig még nevetni is alig
láttam.
Este, miután megfürödtem, mindketten megettünk
egy nagy tál fehér rizst, a tetején haldarabokkal. A
vacsorához különleges, négyzet alakúra formázott
rizsszeletet is kaptunk, amely a tetején piros volt,
középen fehér, az alján pedig zöld.
— Hisi—mocsi 12 egy évben csak egyszer —
magyarázta Tasiko. — A piros elűzi a gonosz
szellemeket. A fehér a tisztaságért van, a zöld az
egészségért.
Tasiko a pirosat ette meg először, azután a fehéret,
végül a zöldet. Követtem a példáját. Finom volt.
Elrágcsáltam a szakura—mocsi13t is. A kérdésemre Tasiko
megmutatta, hogy belül vörösbabkrémmel van töltve, és
cseresznyelevélbe van betekerve.
Lakomáztam és fecsegtem Tasikóval, közben Csiba
földesúr és a Kalapok ünneplését hallgattam, akik a
pataknál mulatoztak.

Másnap, amikor Csiba földesúr megérkezett,

ajándékot is hozott: nekem egy babát,amely a kimonóink
csodás színeit viselte, Tasikónak pedig egy részletet a

12 Rombusz alakú sütemény, amelyet a harmadik hónap

harmadik napján tartott babaünnepre készítenek. A rétegeit
pirosra (vagy rózsaszínre), fehérre és zöldre színezik. A mocsi
édes rizssütemény, amely többnyire párolással vagy sütéssel
készül.
13 Babpasztával töltött rizssütemény cseresznyelevelekkel,

amelyet szintén a babaünnepen tálalnak fel.

Lótusz szútrából, a kedvencéből, ezüst és arany
krikszkrakszokat sötétkék papírra rajzolva. Tasiko
elmondta nekem, hogy a krikszkrakszok valójában
szavak. Megkértem, hogy tanítson meg olvasni.
Másnap kezdte a leckéket; annak az első tavasznak a
kezdetén. A többi kérdésemre a következőket válaszolta.
— A babák védik meg őket minden bajtól. Azzal, hogy
a babákra vagy ránk fújnak, a díszesek úgy gondolják,
hogy megszabadulnak a bűneiktől és a balszerencsétől.
Amikor bedobják a babákat vagy minket — kuncogott —
a víz sodrásába, a víz elviszi minden tisztátalanságukat.
Azon az éjjelen Tasiko és én álomba öleltük és
kuncogtuk magunkat. Azt suttogta:
— Csiba sóenje az egyetlen, ahol élő játék babák
vannak.
— Azt hiszem, Goro és Csiba még nem érdemelték ki
a kalapjukat.
Tasiko megint nevetgélt. Gyönyörű hang.
 V. Még hat fegyver
Sokáig az volt a feladatom, hogy rendben tartsam a
felszerelést. Azután Akio utasítása szerint kesztyűvel és
nyíllal kellett gyakorolnom. Ezekkel próbálgattam az íj
előkészítését, aztán a kihúzást és az elengedést. Mi,
kezdők makivarára14, szalmacélponra céloztunk, csak
olyan távolságból lőttem rá, mint az íjam hossza. A
törzsemtől vízszintesen tartottam el az íjat. Mindig
eltaláltam a célt. Akio azt mondta, ez elsősorban arra
tanít, hogy mindig arra figyeljek, amit csinálok, nem a
makivara eltalálására.
Kiváló eredményeket értem el az íjászatban, miután
Akio elrendelte, hogy készítsenek nekem külön íjat,
amely rövidebb a fiúkénál, és magamnak is fel tudom
húzni; alig kellett segíteni. A lakkozott íjon ott díszlettek
kedvenc fáim és nyulaim. A „Fán Ülő Nyúl” nevet adtam
neki. Ujjaim pontosan illettek a markolataira. A
karpáncélom élénkvörös és —kék színekben ragyogott,
mint Akioé.
Gyakorlatozás közben már szinte hallottam, ahogy
Rózsaszín Virág párbajra hívja a szamurájokat. A
páncélom szorosan illeszkedett alkaromra a kétujjas
bőrkesztyű fölött, amely a kezemet védte. Szerettem a
cserzett bőr sajátos illatát. Tasikónak nem beszéltem a
kesztyűről, mert az ő szemében minden halál és minden
bőrből készült tárgy bűnös volt. A faluban mindig
elkerülte a bőrösök utcáit.
Kihívtam Ubát és a többi fiút a csoportomból, hogy
mérjük össze tudásunkat íjászatban. Mielőtt megkaptam

14Nagy, szalmából készített célpont, amelyet a kezdő íjászok

használnak, általában közelről céloznak rá.
Fán Ülő Nyulat, mindig veszítettem. Most viszont
legyőztem Ubát, a legtöbb csoportombeli fiút és sokat az
idősebbek közül is. Ha nem említettem Uba nevét, Tasiko
és én megünnepeltük a győzelmeimet és a családomnak
szerzett dicsőséget.

Ezután lóért kezdtem könyörögni, de hónapok teltek

el, mielőtt Akio és Iszamu mester végül beadta a derekát.
A két szamurájom összevitatkozott azon, hogyan
tanítsanak meg engem lovagolni. Végül Akio felkötözött
engem a vén kanca hátára. Az állat a legkevésbé sem
hasonlított arra a fekete démonra, amelyen a pap érkezett
azon a napon, amikor a sóenre jöttem.
Egyetlen évszak telt bele, és megtanultam magamtól is
megülni a lovat. Micsoda napok voltak azok — magasan
fent lovagoltam, úgy néztem le a földre, mint a madár.
Néha azt kívántam, bárcsak hazarepülhetnék igazi
otthonomba.
A sóenen töltött második nyaram vége felé már a saját,
lakkozott fanyergemen ültem, melyet fákat és nyulakat
formázó gyöngyház díszített. Ez is Akio és Iszamu
mester ajándéka volt. A kezemre már nem is volt
szükségem a ló irányításához, lábammal jeleztem az
irányt.
Belovagoltam a sóen minden szegletét, átvágtam a
mezőkön, megkerültem a nagy tavat és a kisebb
tavacskákat, átugrottam a vízfolyások felett, gyorsabban,
mint hogy a nyári szúnyogok utolérhettek volna. A
hajdinamezőket gondosan elkerültem. Csiba földesúr
odavolt a hajdinatésztáért, úgyhogy bárkire pálcát emelt
volna, aki tönkreteszi a hajdináját. Már ritkán gondoltam
szökésre.
 Akio megengedte nekünk, hogy kezünkbe fogjunk egy
tacsit15, egy igazi kardot: megszorítottam hepehupás,
barna rájabőrrel bevont markolatát, a fonott
bőrszalagokat. Ujjamat végighúztam a cubán, a vas
markolatkosáron, rajta a Taira nemzettség jelvényével, az
összezárt szárnyú pillangóval. Hunyorogva bámultam a
fényes acélpengét, villanása elvakított a ragyogó nyári
fényben.
A tacsi a paraszti szerszámokra emlékeztetett,
amelyeket apámmal é bátyáimmal használtunk. Ismerős
volt és megnyugtató. Ettől újra elfogott a honvágy, a
gerincemig fúrt, akár a nyílvessző, torkon ragadott, az
állam remegett. Elfordultam a fiúktól. Egyetlen
csúfondáros szó, és sírva fakadok itt, mindenki előtt.
Nem hozhatok ekkora szégyent magamra. Uba utánam
jött, de elfutottam.
Hónapokkal azután, hogy használni kezdtem a
bokkent, egy nálam valamivel nehezebb fiú a földre
került. Az első győzelmem! A fejem fölé tartottam a
fegyvert, lihegtem, mosolyogtam, sikerült!
— Kozaisó! Én jövök.
Felnéztem Ubára, aki már magasabb volt nálam: egy
negyed sakut16 nőtt az utóbbi két hónapban. A fiú, akit
legyőztem, a harc előtt mindenkit odahívott. Uba három
ütéssel megvert. Csak hárommal! A földön fekve
nevetést és füttyögést hallottam.
Felálltam, jobb kezem önkéntelenül ökölbe rándult.
Fogamat összeszorítottam, úgy meredtem Ubára. Akio

15 Hosszú kard, általában lóháton viselik.

16 29,7 cm (hosszmértékegység).
megkérdezte, kérek—e vizet. Rámordultam. Ő markába
fogta a hajamat a fejem tetején, és levezetett a mezőről, el
a vizeskorsókhoz. Ittam és hallgattam.
— Valamit meg kell tanítanom neked, ha a többiek
végeztek. A magasságodból előnyt kovácsolhatsz.
— Hogyan lehetne előnyös az én magasságom?
Akio bolondokat beszél. Tudja, hogy gyűlölöm, ha
kinevetnek. Vissza akartam menni, hogy felaprítsam
Ubát.
— Először is uralkodnod kell az érzelmeid felett, ha
szamurájjá akarsz válni.
Dühös lettem valaki másra vagy magamra — már
megint. Vettem néhány nagy levegőt, és lassan fújtam ki,
ahogy tanította.
— Igen, tiszteletre méltó tanító.
— A dühöd erejét fordítsd a fegyvereidre.
Felfigyeltem.
— Tiszteletre méltó tanító, azt meg hogyan csináljam?
— Megmutatom, ha a többiek elmentek. De előbb
megtanuljuk, hol vannak a gyengébb pontok a lábfej és a
derék között.
Visszatértünk a csoporthoz.
— Az ellenfeleteknek, még ha páncélt visel is,
megvannak a gyenge részei.
Akio fogta a bokkenjét, és sorban megmutatta és
megnevezte a pontokat: boka, térdhajlat, térdkalács,
vesék, és persze a hímvessző és a herék.
— Ne feledjétek, az ujjak nem jó célpontok. Én
harcoltam és győztem már törött ujjakkal.
Törött ujjakkal lehetséges harcolni? El sem tudtam
képzelni.
 Aznap este megmutatta nekem, hogyan használja a
dühét. Először rám mosolygott, és felemelte a kezét és a
vállait.
— Látod? Nyugodt vagyok és békés.
Eldobott egy dárdát. A dárda pontosan a célpontban
landolt.
Azután felém fordult, a fogát csikorgatta, állati hangot
adott ki, és összefutott a szemöldöke.
— Most…dühös vagyok.
Eldobott még egy dárdát. Az is a célpontban landolt,
szétszakította, és még tovább repült.
— Még mindig dühös voltam, de a düh erejét
megfogtam, és a karomba irányítottam.
Velem is elismételtette mindezt.
Arra gondoltam, hogy a célpont Uba arcát viseli.
A dühvel kapcsolatos gondjaim megoldódtak. Szinte.
A kardvívás sehogy sem ment. Akióval gyakoroltuk a
gyenge pontokat. Azokon a helyeken különösen nehéz
páncélt viselt.
— Ne nevess ki. Tudom, hogy kicsit…furcsán festek.
— Úgy nézel ki, mint Csiba földesúr. — Alig tudtam
kimondani ezeket a szavakat.
Akio lenézett vastagon párnázott hasára, lábaira,
lábfejére és lágykára.
— Olyan nagy vagyok?
— Majdnem.
Akio jót nevetett.
Naponta gyakoroltuk az ütéseket, hónapról hónapra,
amíg csak azt nem látta, hogy legalább a velem
egykorúakkal felveszem a versenyt.
Ezek után néhány idősebb fiúnak is meglepetést
okoztam.
 A családom — alig emlékeztem az arcukra.
Megpróbáltam felkutatni őket az agyamban. Gyakran
nem sikerült. Sírva, kiszáradt torokkal ébredtem
álmomból, öklöm a futont ütötte. Tasiko a karjában
tartott, amíg abba nem hagytam a sírást.
— Igen. — Pont úgy simogatta meg a fejem, mint
Második Leány. — Igen, tudom. Tudom.
Újra eljött az ősz, és néhány szamuráj visszatért
zarándokútjáról. A Takao—templomot keresték fel,
amely vörös juharfáiról volt híres. Esténként verseiket
hallgattam és tapsoltam. Ezektől a felfegyverzett
emberektől tanultam meg, mi az a költészet. Megértettem
a verseket, és sokat el is olvastam közülük, bár még
mindig nem tudtam rendesen leírni az írásjegyeket,
bármennyire is igyekeztem.
Iszamu mester játszott a biván, miközben a szamurájok
szavaltak. A friss őszi fuvallatban a szavak pillangóként
libegtek szemem előtt.

Vörös ponty úszik

Rejtik vörös levelek
Halak kutatnak
A juharlevél hullik
Ág hajlik vörös tóra

Iszamu mester zenélt és könnyezett. A többiek arcán is

könnyek folytak. Hosszú ruhaujjukkal időnként
megtörölgették a szemüket.
— Miért sírtok? — kérdeztem, mert még sosem láttam
ezeket a férfiakat sírni.
 — A szépség miatt — felelte Iszamu mester. — De van
még egy oka. Amíg az istenek születtek, réges—régen, az
Istennő, aki meghív, az egyik első istennő életet adott a tű
istenének. Sajnos az Istennő, aki meghív, súlyosan
megégett. Lassan—lassan teljesen eltűnt. Az Isten, aki
meghív, zokogva gyászolta. Sírt és jajgatott, és könnyei
megteremtették az istent, aki az Illatos—hegy lábánál él.
Ezért jó, különösen a szamurájoknak, ha könnyeket
ejtünk, akárcsak az istenek.
Ezen elgondolkoztam. A szamurájok sírhatnak a
szépség miatt, de a fájdalom miatt nem.

Nem értettem, hogy lehet ez. De Akio sokszor beszélt

nekem a Nemes Nyolcszoros Útról: helyes látásmód,
gondolkodás, figyelmesség, beszéd, cselekvés,
szorgalom, odafigyelés és életvitel. Különösen
hangsúlyozta a helyes cselekvést. Iszamu mester többet is
tanított nekünk az Útról: hűség, igazság, bátorság,
udvariasság, őszinteség, becsület és jóakarat. A
legfontosabb a hűség volt. A jóindulat azt jelentette, hogy
nem rúghatom, üthetem vagy rángathatom meg egyik
fiút sem, akármennyit csúfolnak is, különösen Uba.
Tasiko nem szerette Ubát. Ha egy szót is beszéltem
vele, ő estig duzzogott. Ezt sem értettem.

Egyszer Csiba földesúr maga is kijött a mezőre, ami

szokatlan volt, arcán mosollyal, ami szintén szokatlan
volt. Csak akkor mosolygott, ha akart valamit, evett,
vagy engem, vagy Tasikót ütlegelt. Iszamu mester
egyszer emlékeztetett engem az íjászatlecke közepén:
„Az íj tanítja az íjászt.” Ez jutott eszembe, mert Csiba
földesúr nevetett, és Iszamu mesterrel beszélgetett.
 — Most ment el az adószedő. Megmondtam neki,
hogy mi a Taira nemzetséghez tartozunk, úgyhogy most
nem kell semmiféle adót fizetnünk. De biztattam, hogy
nézze meg a szamurájaim gyakorlatozását. — Csiba
földesúr harsogva nevetett, kezét csípőre tette. — Ha te
itt vagy, nem kell fizetnünk, ugye? Semmi szükség arra,
hogy Heiankjóba17 utazzunk, mi? Sem arra, hogy a
Nagytanácsnál tiltakozzunk?
Iszamu mester rámosolygott Csiba földesúrra.
— Vannak előnyei, ha az embert harcosok veszik körül
— folytatta széles mosollyal Csiba földesúr, aztán újra
felnevetett. Nem emlékeztem,hogy valaha is ilyen
boldognak láttam volna, leszámítva azt, amikor Tasiko
sikoltozását hallgatta.
Csak évekkel később döbbentem rá, hogy bukásának
tanúja voltam.

17Kiotó korábbi neve, szó szerinti jelentése „A béke és

nyugalom fővárosa”.
4. könyv
 I. Hiba
Tasiko fölém hajolt a Kisebb házban, kifulladva,
mintha most fejezte volna be az oroszlántáncot, és
bosszús arcára nyugalmat erőltetett.
— Még egyszer. Mutatom. Csináld utána.
Most sikerülni fog. Lélegzet— visszafojtva figyeltem.
A varrás tudományára gondoltam, és eszembe jutott a
családommal töltött utolsó napom. Negyedik Leány
sokszor megmutatta, az én öltéseim mégse lettek sosem
olyanok, mint az övéi.
De most nem fogok hibázni: le kell írnom a verseket,
amiket költöttem. A szamurájok elvárták tőlem, és Csiba
földesúr elrendelte, hogy tanuljak, a szokásos büntetések
terhe mellett.
Tasiko a vállam fölé hajolt, úgy formázta az írásjegyet.
— Látod? — szólt. — Most te.
Megfogtam az ecsetet. A tintába mártottam.
Letöröltem az ecsetet, ellenőriztem a nedvességet. Kész.
Még egy néma fohász a kegyelem istennőjéhez és az
ecset istenéhez, ha egyáltalán létezik ilyen. Akio
elmondta nekem, hogy a szamurájok nemcsak a harchoz
értenek, hanem verselni és zenélni is tudnak.
Tasiko az ecset köré igazította az ujjaimat, é beállította
a csuklómat.
— Le, fel és ki — mormolta, úgy ötödjére vagy
ötvenedjére.
Le.
Fel.
Ki.
 Borzasztó. Majd’ egy hónapja tanulom ezt az egy jelet,
és még mindig úgy néz ki, mintha egy madár írta volna
az egyik karmával.
Tasiko vörös fejjel arrébb fújt néhány nedves hajszálat
a szeme elől.
— Hát ezt nem hiszem el! — Felállt, és arrébb trappolt.
— Tanítottam három másik lányt is. Te vagy a
legrosszabb!
— Hármat? Mind jól tanultak?
— Igen. Mind. Legalább próbálkozhatnál!
— Próbálkozom! — A kezembe temettem az arcom.
Talán a témaváltás segít. — Mióta vagy itt Csiba
földesúrral?
— Öt éve.
— Jó régen. Egyedül voltál?
— Nem. Két másikkal.
Most, hogy nem az írásról beszéltünk, Tasiko arca
felvette rendes, mogyoróbarna színét.
— Mindannyian táncoltatok?
Tasiko bólintott, a szokásos szomorú
vállmozdulatával.
— Eladtak. Mindannyiunkat.
— Mennyi idős voltál akkor? — kérdeztem.
— Ötéves.
— Biztos tudod, hogy én hatéves múltam. A családom
miattam kapott új földet — húztam ki magam.
Tasiko halványan elmosolyodott.
— Az enyém egy tulkot. Most gyorsabban tudnak
szántani… és mostanra biztos lett is annyi borjú, hogy
jusson a nővéreimnek hozományra.
— Hány nővéred van?
 — Öt. A két legidősebb már férjnél van. Kettő
kolostorba vonult, de a kolostor nem vesz be többet
hozomány nélkül.
— Miért nem?
— Talán túl kapzsik.
— Hogy jutottál ide?
— Jött a pap, és én voltam a legcsinosabb.
Megint a pap. Szóval ő találja a lányokat.
— Daigoro no Goro?
Tasiko bólintott, és átfogta magát a karjával, pedig
nyárközépi forróság volt.
— Fiútestvérek? — kérdeztem.
— Öt.
— Nekem csak négy, bár már két éve itt vagyok,
szóval azóta lehet, hogy több is van. Azt hiszem, anyám
gyereket várt, amikor… eljöttem. Azt mondta, hogy az
utolsó hónapig nem látszik rajta. A férjes nővéreim is így
vannak, voltak, amikor legutóbb láttam őket.
Megmozdítottam a kezemben tartott ecsetet. Hiba
volt.
— Kozaisó, a többiek megtanulták. — Tasiko
felsóhajtott, és a kezemet nézte. — Úgy néz ki, képtelen
vagy írni. Az olvasás jól megy. Foglalkozzunk azzal.
Bólintottam, és örültem, hogy végre abbahagyhatom
azt a vacakolást.
Attól a naptól fogva a Kisebb házban mindenhová
szavakat jelentő írásjegyek kerültek: az asztalra, a
padlóra, a falra, a futonra, a parázstartóra és minden
másra. Akio és Iszamu mester papiruszdarabokra írt
szavakat adtak nekem. Tasiko, amit csak lehet,
ráragasztott arra a tárgyra, amelyet megneveztek.
 Később, sokkal később már sajnáltam, hogy nem
tanított tovább.
 II. Utódlás
A Kisebb ház már több mint két éve volt az otthonom.
Csiba földesúr továbbra is vert minket, már nem a tánc
miatt, hanem ha fájt a lába, vagy nem aludt jól. A pap,
Goro gyakran eljött, és követett engem egész délelőtt,
vagy a Juh és a Majom órájában. A látogatásai mindig
eszembe juttatták a családommal töltött utolsó napomat.
Vajon jó hasznát vették az ajándékomnak, a földnek? Ha
rájuk gondoltam, a gyomrom felkavarodott, a hangom
megtört. A szigeten mindig elbújhattam a többiek elől,
hogy szabadon gyászoljak.
Egyre jobban lovagoltam. Még az íjammal és a
naginatával18 , az íves pengében végződő dárdával is
sokszor helyt álltam a velem egykorú fiúkkal szemben.
Uba és én mindenben versengtünk. Kiválóan ment az
„ellenfél felé mozdulás” és a „hatókörből kisiklás” is.
Gyakoroltam a készenléti testtartásokat a bokkenemmel,
és dolgoztam a kezdő mozdulatokon. Nem volt tökéletes,
de Akio „elégedett vagyok” fintora már jó eredménynek
számított.
Egy téli reggelen egyedül ébredtem. Nem volt ott
Tasiko, nem égett a tűz, a korsómban alig volt víz, és
nem voltak kikészítve a ruháim. Reszketve feküdtem a
futonomon, és vártam. Tasiko nem jött. Körülnéztem a
Kisebb házban, láttam, hogy a ruhái is eltűntek, és a
babái is. Tasiko itt hagyott, gondoltam. Megint elhagytak.
Nagyon szerettem Tasikót — amióta eladtak, ő állt a
legközelebb az egykori családomhoz. Fojtogatott a
magány. Tasiko azt mondta, a Lótusz szútra el tudja űzni
a bánatot és a sötétséget. Elénekeltem néhányat

18 Alabárdszerű vágó- és szúrófegyver.

fennhangon, de még mindig hiányzott. Megengedtem
magamnak a könnyek fényűzését, átöleltem kedvenc
babámat, és a jeges hideg ellen a takaróba csavartam
magam.

Elhagytak megint
Idebent téli jégcsap
Szememből csöpög
Vadkacsa szól a nád közt
Bús sírása megdermeszt

Egy idő után letettem a babámat, és összehajtottam a

futont. Miközben tovább mondtam a Lótusz szútrát,
felölöztem legmelegebb ruhámba, és felvettem a bélelt
kabátomat. Elvégeztem a magam és Tasiko feladatait,
felsöpörtem a Kisebb ház padlóját, és hoztam be fát a
parázstartóba. Kimentem a vödrökért a kútra.
Megjött Csiba földesúr, és vigyorogva kivillantotta a
fogait. A vízzel küzdöttem, nehéz volt, mert a teteje
befagyott.
— Jól van. — Megveregette a fejemet. — Már el is
végezted a feladatait. Tasiko elment.
— Miért? — kérdeztem mereven, lesütött szemmel. —
Jól szolgált mellettem. Meggyújtotta a tüzet, rendbe tette
a ruháinkat, és tisztán tartotta a Kisebb házat.
Csiba földesúr tekintetéből semmit sem lehetett
kiolvasni.
— Az az én dolgom. Elküldtem. Hozzád semmi köze a
dolognak. Figyelmeztetlek, hogy soha többé nem
beszélhetsz erről vagy róla. Senkinek.
Tasiko távozásával az életem Csiba földesúrnál
ürességgé változott. Mindent megtettem, hogy
boldoguljak. Mivel a saját feladataim mellett az övéit is el
kellett végeznem, reméltem, hogy kevesebb időm lesz
hiányolni őt. A megszaporodott házimunka nem segített,
de a szamurájokkal végzett munkám kissé elterelte a
figyelmemet.
Csiba földesúr többé nem hozott nekem sem babákat,
sem ajándékokat. Csak ha annyit táncoltam és énekeltem,
amennyit csak akart, akkor könyöröghettem történetért.
Mese után epedtem, hogy elvigyen engem a képzelet
világába.
Egy este a földesúr azt mondta:
— Új lány jön. Azt akarom, hogy törődj vele, ahogy
Tasiko törődött veled.
Ő fogja velem megosztani a Kisebb házat. Mosdatnom
és fésülnöm kell, meg kell tanítanom neki a táncokat és a
szépítkezést.
Annyira rázott a hideg, hogy majdnem a földre
rogytam. Egyszerre megértettem, miért volt mindig
könnyes Tasiko arca, amikor esténként megszárogatott.
Abban a pillanatban úgy éreztem, soha többet nem
akarok Csiba földesúr előtt táncolni. Kihasználta Tasikót.
Kihasznált engem.
Mit tett Tasiko, amivel kiváltotta nemtetszését? Talán
engem is elküldenek egyszer — oda, ahova azokat a
lányokat küldik, akik megsértették őt. De később, miután
gondolkodtam a dolgon, rájöttem, hogy még talán
láthatom Tasikót. Ez volt az egyetlen szikra az ázott
tűzifa hatalmas halmában.
Aznap este megérkezett egy rémült kislány. Talán öt—
vagy hatéves lehetett mindössze, fiatalabb, mint amennyi
én voltam, amikor ide jöttem. Az én kerek arcomat hozta
magával. Ami nekem egy hosszú életnek tűnt, alig több,
mint két év volt.
Ismertem a félelmét, magányát és veszteségét, a
bimbózó virágot, amelyet letéptek, mielőtt a na
megmelengethette és a maga módján kinyithatta volna.
Mégis megtanítottam a helyettesítőmnek mindent, amit
idáig tanultam.
A családom becsületéért tettem. Továbbra is
bizakodtam, hogy engem talán nem fognak elküldeni,
bár Goro most gyakrabban jött a sóenre. Akárhányszor ott
volt, mintha követ tettek volna a gyomromba, különösen,
ha tánc közben bámult. Egyetlen szót mondogatott.
— Gyönyörű. Gyönyörű.
A kacagó Emi bizonyára éhínség idején született, mert
napokig tartott, mire megtanult egy egyszerű táncot,
amelynek elsajátítása nekem egy napomba sem került. A
dalokat még nehezebben jegyezte meg, de a nevetése
ragályos volt, énekhangja ezüstösen csengett.
Emlékeztem, hogy kivörösödött a bőröm az első
napjaimon, és óvatosan dörzsöltem le Emit a
fürdőházban. Sírtam, miközben mosdattam, és eszembe
jutott Tasiko és az ő könnyei. Vele ellentétben mindig
türelmes voltam és kedves, mint amilyen ő lett a
békekötésünk után. Emi pont úgy örömét lelte az
öltözködésben és a szépítkezésben, mint én, és voltak
boldog pillanataink.
Mivel a Lótusz szútrát képtelen lett volna megtanulni,
megtanítottam Eminek a „Namu Amida Bucu, dicsőség az
Amida Buddhának” mondatot. Erre szüksége lesz az
üdvösségéhez. A végén úgyis egyedül marad, és mindent
magának kell elvégeznie. Jó szíve volt, mindig megtett
minden tőle telhetőt, és tudta, hogy lassú.
Milyen szomorú.
 III. Az irányok isteneinek iránymutatása
A sóenen töltött harmadik őszömön az irányok istenei
elrendelték Csiba földesúrnak, hogy két napig maradjon
távol. Előtte meghagyta nekem, hogy tanítsak meg még
egy táncot Eminek a krizantémünnepre. Megrohant
Tasiko emléke, különösen esténként, a Kisebb házban, és
sokszor pengettem a bivát kint, a vatadonónkon.
Szabadidejében Emi mindig beszaladt a kertbe,
különösen aratás idején, amikor mindent elrágcsálhatott,
amit csak akart. Készítettem órarendet magamnak a
házimunkáinkról, táncpróbáinkról, a gyakorlómezőről —
és aztán a tavi sétáról. A vadlibák, darvak és gébicsek
együtt érkeztek a szitakötőkkel, és elvarázsoltak engem.
A második napon, délidő után lépteket hallottam
magam mögött a tónál. A virágzó bokorhere illata
annyira erős volt, hogy Tasiko jutott róla eszembe. Szinte
azt gondoltam, hogy ő az.
Megfordultam, Goro állt ott, és a ruháját porolgatta.
Ugyanazt a szerzetesi köntöst viselte, és ugyanolyan
sovány volt, mint mindig. Fekete szeme elütött sápadt
bőrétől és a felhős ég színétől.
— Á, megtaláltalak.
Meghajoltam, a gyomrom görcsbe rándult.
— Milyen rég is volt már… két éve? Három?
— Tiszteletre méltó Daigoro no Goro, még nincs egy
hónapja, hogy utoljára megtiszteltél minket a
látogatásoddal.
A pap minden látogatásakor bámult engem, az
ujjvégeit dörzsölgette, és közben vékony bajuszával
játszadozott, akár táncoltam, akár nem. Ha száz évig nem
jönne, akkor is újabb ezer évnek kellene eltelnie, hogy
látni akarjam.
— Kisvirág, úgy értettem, mikor jöttél ide Csiba
földesúrhoz?
Intett a kezével, ahogy Csiba földesúr szokott.
Megborzongtam, mintha jeges téli szél csapott volna az
arcomba.
— Több mint három éve van részem abban a
szerencsében, hogy Csiba földesúrnál lehetek.
— Gyere közelebb kisvirág! Hadd lássam, hogyan
borultál virágba.
Kuncogott a szellemességén. Egyetlen lépést tettem
felé.
— Á, még gyönyörűbb lettél. — Felemelt tenyérrel
szélesre tárta két karját. — Amióta csak először
megláttalak, védelmezlek téged. Távol tartottam tőled
Csibát. Nem tett kárt benned, ugye? — Goro olyan közel
hajolt, hogy kénytelen voltam belélegezni savanyú
leheletét.
Kihasználtam a lehetőséget, és hátraléptem. Miről
beszél? Megráztam a fejem.
— Köszönöm, tiszteletre méltó Daigoro no Goro. —
Még egy lépés hátra. — Köszönöm a kedvességedet,
hogy megkérdezted. — Még egy lépés.
— Ó, nem, kisvirág. — Ujjával elkapta az államat. A
másik kezével megsimogatta az arcom. Érintésétől
viszketett a bőröm, mintha hangyák másztak volna rám.
Lecsúsztatta a kezét a nyakamon a vállamig, és ott
hagyta. — Nekem mindig öröm, ha látlak.
Az idegességtől nehezemre esett nyugton maradni, de
a tanultaknak megfelelően viselkedtem. Megpróbáltam
még hátrébb lépni.
 — Kérlek, bocsáss meg. Sok feladatom van.
— Ó, valóban? Mik azok? Táncolnod kell?
Legyezőkkel?
Megmarkolta a vállamat, aztán lazított a szorításon, és
megcirógatott, mintha macska lennék.
Nem gondoltam, hogy a táncokat akarja látni.
Kimondtam az első dolgot, ami a nyelvemre jött.
— Ki kell takarítanom a Kisebb házat. Tasiko feladata
volt.
A pap sanda mosollyal félreállt, hogy elmehessek
mellette.
— Elkísérlek.
Goro soha nem dicsérgetett, ha Csiba is látott minket.
Rémület fogott el. Felnéztem a Kisebb házra, és
szándékosan lassan haladtam, miközben imádkoztam a
kegyelem istennőjéhez, hátha felbukkan a zenész vagy az
egyik szamuráj, leginkább Akio.
Félretoltam kissé a Kisebb ház sódzsiját.19
— Köszönöm, hogy elkísértél. Igazán kedves tőled.
Daigoro no Goro az egyik kezével eltolta a sódzsi többi
részét, a másikkal belódított a házba. Talpon maradtam, a
lökéstől rémülten.
Csípőre tett kézzel, szétvetett lábbal állt.
— Én vagyok ennek a sóennek a papja. Segíts az egyik
feladatomban.
Mi lehet az? Mivel dühítettem fel? A hangjából arra
következtettem, hogy nagy bajban vagyok.

19 Fával keretezett papír, amelyet falként és tolóajtóként

használtak.
 Összedörzsölte az ujjhegyeit, és gyorsabban simogatta
a bajuszát. A szeme csillogott, miközben megnyalta az
ajkát.
— Abban, amiben Tasiko is segített, amikor a földesúr
nem volt a sóenen. Azt akarom, hogy táncolj nekem.
Legyezőkkel. Két legyezővel. — Csak nézett azzal az éhes
tekintetével.
— Tasiko sosem mondta, hogy feladatokat végzett el
neked. Vagy hogy táncolt.
A tekintetétől elnehezült a nyelvem a számban.
Elhátráltam előle a futonig. Akio beszélt nekem a Nemes
Nyolcszoros Útról, de ez nem tűnt helyes cselekedetnek.
Vajon engedelmeskednem kell Daigoro no Gorónak?
— Ez a feladat inkább kötelesség. — Kihúzott egy
korbácsot az övéből. — Kötelesség, kiváltság, ami most a
tiéd.
— Tiszteletre méltó Daigoro no Goro, először be kell
fejeznem a feladatomat.
Nagy nehezen lelassítottam légzésemet. Az a korbács
nagyobbat üt, mint a pálca. Sokkal nagyobbat.
Azt kívántam, bár ne minden oldalról a sódzsi papírja
venne körül minket, akkor talán észrevennének
bennünket. Goro azonban becsukta az egyetlen
papírfalat, és felakasztotta kimonóját a ruhaállványra,
ahova az értékes ruháimat tettem. Csapdába estem. Fel
tudnám tépni a selyemablakot? Nem. Nincs kardom. A
pap feje mögött a „kötelesség” szó írásjegye volt
olvashat, és ő is ezt a szót használta, de én nem hittem
neki. Egyedül voltunk, és senki sem láthatott minket. A
sikoltás sem hallatszana messzire. A gazdagság és
fényűzés világa lesz tanúja halálomnak — vagy még
rosszabbnak, gondoltam a pap jeges tekintetét látva.
Nincs kardom? De hiszen a bokkenem ott van a futon
mögött!
Goro rám nevetett. Gyűlöltem a nevetését, és
gyűlöltem őt. Nekihátráltam a futonnak. Mereven a
szemébe néztem, és a hátam mögé nyúltam. Ujjam hegye
a bokkenemhez ért.
— Ott vannak a legyezőid a futon mögött? —
Begörbített ujjakkal felém vetődött. — Már vártam erre.
— Mire, tiszteletre méltó uram?
— Arra, hogy szórakoztassanak. Két legyezővel.
Táncolj nekem. Ha hibázol, rá fogsz jönni, hogy a
földesúr nem sokat ért a … fegyelmezéshez, velem
ellentétben — vigyorgott.
Mit beszél ez a pap? Azzal a korbáccsal le tudná
nyúzni a hátamat.
— Megsértettelek, tiszteletre méltó uram?
Talán ha beszélek még, közben jön valaki.
Menekülnöm kell.
Mindkét kezemet a hátam mögé tartottam, egyik
kezemmel a bokkenemet fogtam.
— Ha Csiba földesúr elmegy, megengedi nekem azt az
élvezetet, amit a táncoló lányok nyújtanak.
— Élvezetet?
Goro vihogott.
— Igen. Táncolj a legyezőkkel!
Az asztalra dőlt, az egyik tánc dallamát fütyülte, és
közben úgy simogatta a korbács markolatát hosszú
ujjaival, mintha egy kisbaba hátát simogatná.
Kiegyenesedett.
— Elég a várakozásból!
— Tiszteletre méltó Daigoro no Goro, kérlek, engedd
meg, hogy elővegyem a legyezőimet.
 Benyúltam a futon mögé, letettem a bokkent úgy, hogy
akármikor előkaphassam, és kinyitottam a legyezőket,
végig szemmel tartava a papot.
Csak egy legyezőt vettem kézbe, úgy kezdtem
táncolni, hogy a lábamat nézni.
Elrontottam a lépést.
Kihúzta magát. Ujjai megrándultak a korbács
markolatán.
— Én nagylelkű ember vagyok. Megbocsátom neked
ezt az egy hibát.
Meghajoltam, és köszönetet mondtam, miközben
egyre inkább dühített az önteltsége, és a szökés
lehetőségét mérlegeltem.
— A pillangótáncot akarom. Használd mindkét
legyezőt!
A korácsot ráérősen a derekához ütögette. A hang
olvadó jégcsapként csöpögött a bőrömre.
Hátraléptem. Ahelyett, hogy megfogtam volna a
másik legyezőt, megragadtam a bokkenem markolatát, és
előhúztam a fegyvert.
— A földesúr említette, hogy szoktál a szamurájokkal
játszani. Azt tedd szépen le, és hozd a másik legyezőt.
Mindkettőt használd. Kezdd el a táncot! — Hátradőlt, és
újra fütyörészni kezdett.
Nem vettem elő a másik legyezőt. Nem tettem le a
bokkenemet.
A fütyülés elhallgatott.
— Hát ez meg mi? Ha nem engedelmeskedsz, a
büntetés... szigorú lesz.
Szeme kegyetlen fényben égett, és a korbáccsal a
másik tenyerébe csapott.
A hűség volt az Út első lépése.
 — Csiba földesúrhoz tartozom, nem hozzád.
Felvettem a védekező testtartást, a bokkent felemelve.
— Ő nincs itt. Én, a pap — mondta Goro, és
kidüllesztette mellkasát, ennek a sóennek a papja,
elrendelem, hogy engedelmeskedj nekem!
Felemelte a korbácsot, és elindult felém.
Most mit tegyek? Talán igaza van. Talán meg kellene
adnom magam. Mi szolgálná a dicsőséget? Talán máris
szégyent hoztam a családomra?
Nem! Nem hagyhatom, hogy hozzám érjen. A veszély
úgy áradt belőle, mint a rothadt füstölő bűze.
— Ne gyere közelebb! Csiba földesúrnak
engedelmeskedem, nem neked.
— Engedelmességgel tartozol nekem. — Hátralépett,
és ütésre emelte a korbácsot.
A kezem felemelkedett, és lecsapott. Enyhe puffanás.
Goro megbillent az ütésemtől. Szeme lángot lövellt.
Szabad kezével megmarkolta a vállamat, és gyalázatos
jelzőkkel illetett.
Felemelte fegyvert fogó kezét.
Kicsúsztam a karja alatt, és futásnak eredtem.
Még mindig a vállamat markolta, a körme beakadt a
kimonómba. Letépte rólam.
Kirohantam a Kisebb házból, a pap továbbra is
szorosan fogott.
— Táncolni fogsz nekem. Az enyém leszel! —
üvöltötte. Végigfutottam a vatadonón. Nem mertem a
Nagy házba menni segítségért, és a közelben sehol sem
volt másik menedék.
— Most hozzám tartozol.
Arca démoni maszk volt, ahogy a nyomomban
szaladt. Zihálva megállt, előretartott korbáccsal.
 — Gyere közelebb! Megmutatom, mi a kötelességed.
A szívem olyan hangosan dübörgött, hogy az egész
sóen hallhatta.
— Én figyelmeztettelek!
A szamurájok mindig ezt mondták az ellenségnek,
mielőtt támadtak. Hátraléptem, és felvettem a
támadóállást.
Goro suhintott a korbáccsal. Kegyetlen hang.
Kitértem előle, és közelebb léptem.
Egy pillanatra egymás szemébe néztünk.
Nekirontottam, és az arcába csaptam.
Reccs.
Csonttörés hangja.
Elkerekedett a szeme. Felsikoltott. A kezét az arca elé
kapta. A korbács nagyot csattant a földön.
A bőre a fehér rizshez vált hasonlatossá, kivéve ahol
vér bugyogott, és beszennyezte finom ruháját.
— Mi történt? — hallottam Akio hangját a Kisebb ház
mellől. Nem szóltam, nem mozdultam, a bokkennel a
kezemben védekező állásban maradtam.
— Ez itt... — mutatott rám csontvázujjával Goro —
rám támadt!
Akio megállt közöttünk. Szembenézett a pappal.
— Miért verekedtek?
— Csiba földesúr átengedi nekem a lányokat, amikor
nincs itt — morgott a pap, az orrát fogva. — Most nézd
meg! Eltorzult az arcom. Már sosem leszek a régi.
Akio pillantása a pap mellett heverő korbácsra esett.
— Nem tudok semmiféle egyezségről. Azt viszont
tudom, Csiba földesúr nem engedné meg neked, hogy
bántsd ezt a gyermeket. — Kezét leeresztve készenlétbe
állt. A lába támadóállásba helyezkedett, szeme szinte
nevetett.
— Sikoltást hallottam — ugrott oda Iszamu mester is a
Kisebb ház mellé.
Végignézett rajtunk, tekintete elidőzött a meztelen
hátamat boritó sebhelyeken, és futólag odabiccentett a
papnak.
— Tiszteletre méltó Daigoro no Goro, van valami
gond? — kérdezte szúrós szemmel.
— Rám támadt! Nem teljesíti a kötelességét —
fröcsögte a pap, egyik kezét az arcához szorítva.
A vér az ujjai között patakzott, és végigfolyt a karján.
Iszamu mester és Akio egymás szemébe nézett.
— Sajnálatos módon, tiszteletre méltó Daigoro no
Goro, Csiba földesúr ma még nem tér vissza. Az
állapotod aggodalommal tölt el. Kérlek, gyere velem,
hogy ápolást kaphass. — Iszamu mester fellépett a
vatadonóra, és levezette a papot. — Ragaszkodom hozzá.
Kozaisóval majd beszélünk holnap, ha Csiba földesúr
visszatér. Akio — szólt hátra — vezesd be Kozaisót, és
gondoskodj róla, hogy rendesen felöltözzön.
Akio a nyakamra tette a kezét, beterelt a Kisebb házba,
és becsukta a sódzsit. Letérdelt, és a szemembe nézett.
— Sértetlen vagy?
Két szitakötő—szemöldöke összefutott a homlokán.
— Igen.
Akio felállt, és figyelmesen nézett.
— Hálás voltam Daigoro no Gorónak. Az ő
segítségével juttathattam földhöz a családomat. De a
jelenléte mindig nyugtalanított.
Akio felhorkant.
— Ez nem lep meg. A legtöbben többféle érzelmet is
táplálnak a másik ember iránt. Ezek az érzések gyakran
ellentétesek.
Kerestem egy másik kimonót, és felvettem.
— A holnapi gyakorlatunk érdekes lesz. Szeretném, ha
megosztanád a mai eseményeket a többiekkel, és
elmondanád nekik, hogyan győztél le egy felnőtt
embert... ráadásul egy papot.
Megöleltem, de ő eltolt magától. A sírás környékezett.
Ne feledd, kicsi lány, kicsi szamuráj, hogy a mai napon
megvédted magad. De szert tettél egy ellenségre. Erre is
gondolj!
Miután felöltöztem, Akio kinyitotta a sódzsit, felvette a
pap korbácsát, és úgy fogta, mintha döglött kígyót
tartana az ujja közt.
Nem tudom, mit mondott a pap Csiba földesúrnak, de
a földesúr másnap elküldött.
 IV. A tiszteletre méltó Hirosi
A furasikimbe bekészítve ott várt kedvenc zöld
kimonóm és kedvenc babám, ruháján hímzett fákkal, és
egy dús, kék brokátból varrt, pipacsokkal díszített, új
kimonó. Nem hittem, hogy Emi ilyen gondos tudna
lenni. Talán a földesúr csomagolta össze nekem a holmit.
Akio kontya meg—megrázkódott a gomolygó nyári
fellegek alatt. Hálát adtam a kegyelem istennőjének, hogy
Akio volt velem, amikor útnak indultam az ökrös
szekéren. Sok más szamuráj és sok ló társaságában
utaztunk, de Akióban bíztam igazán. Több napig tartott
az út, közben gyakran megálltunk a Takaido út, a
délnyugat felé vezető főút mentén épült szentélyeknél.
Mindegyiknél megmostam a kezem, kiöblítettem a szám,
és imádkoztam a szentély istenéhez.
Akio azt mondta, hogy Heiankjó főváros felé megyünk
Udzsi nagyvároson keresztül. Eddig sosem láttam
nagyvárost! Útközben megálltunk néhány kisebb
városban, de azokban is rengetegen voltak. Akkora
épületek álltak ott, hogy mindannyiunknak jutott bennük
szoba. A pajtában minden lovunk és minden holmink
elfért. Szolgák gondoskodtak a lovakról és rólunk.
Amikor elindultunk az első városból, és félúton
jártunk a következő felé, eleredt az eső. Erősen zuhogott,
de köpenyeinkben nem áztunk meg.
— Ezek a köpenyek jobbak, mint a kenderből
szövöttek, amiket a családom használt — mondtam egy
másik szamurájnak.
Ő felém fordította a sajátja belsejét.
— Látod? Zsinegből készült. Eperfa kérgéből készült
papírt tekertek a zsinegbe, aztán datolyaszilva levével
tették vízállóvá.
Az eperfa eszembe juttatta a családomat. Imádkoztam
az istenekhez, hogy lássam még őket valaha. Kutattam a
vidéket, hátha meglátom a dombot, a nyugati oldalán az
eperfákkal. Reméltem, hogy felismerem a fákat. Az
ismeretlen táj, a hatalmas hegyek és folyók nem
hasonlítottak apám földjeire. A szamurájok talán
elengednének, ha megtalálnám az otthonomat.
Hiányzott a családom, Tasiko, még a kis Emi is. Csiba
földesúr is hiányzott, bár az ütései már kevésbé.
Az étel más volt, mint amit a Kisebb házban
megszoktam Az elemózsiás táska, egy nagy, fonott kosár,
vászonnal bélelve, az ökrös szekéren volt. A gabonát és a
többi ételt, amit nem tudtunk vadászattal vagy
halászattal megszerezni, általában megvásároltuk, de ha
a táska kiürült, megtöltöttük a városokban. Néha a
szamurájok megengedték, hogy én is vadásszak, bár a
vacsorát mindig ők fogták.
Esténként, miután egész nap az ökrös szekeret
követtük, és a lovakat terelgettük, a szamurájok
történeteket meséltek. Válaszul elmondtam azokat,
amelyeket Csibától hallottam. Ezt hívta Akio
„történetpárbajnak”.
Egy meleg napon Akio és én együtt lovagoltunk, a
többiektől lemaradva. Óvatosan feltettem neki a
kérdésemet, mintegy mellékesen.
— Nem láttál valahol egy kis dombot, a nyugati
oldalán epei fákkal?
— De, amikor megérkeztél a sóenre. És most, Kozaisó,
én is kérdezek. Miért?
A két szemöldöke, mint két medvelepke repkedett a
homlokán.
 — Mert... mert annál a dombnál él a családom —
néztem rá a lehető legmegnyerőbb tekintetemmel.
— Kozaisó — fordult felém a nyeregben Akio —, még
ha láttam is ilyen helyet, azt kell tennem, amit az uram
parancsolt. El kell vinnem téged… oda, ahova az utasítás
szerint el kell hogy vigyelek.
Intett, hogy lovagoljak tovább. Nem kémleltem tovább
azt a dombot, de azért folytattam a keresést. Akio előttem
haladt, és esett az eső, úgyhogy nem láthatta könnyeimet.
A családomra gondoltam, az utolsó napra, a csöbrökre és
a fekete lóra. Vajon ennyi idő elteltével Negyedik Leány
még mindig hordja a csöbröket. Reméltem, hogy férjhez
ment, és nem a sóenen van. Vajon férjnél van? Reméltem,
hogy a férje kedves hozzá. Még hozzá is.
— Elmegyünk Udzsi város mellett, ami délnyugatra
van a fővárostól, Heiankjótól — közölte Akio másnap
reggel.
— A varosba megyünk? Még sosem voltam
nagyvárosban.
— Nem, egy közeli faluba.
— A falu az olyan, mint Csiba sóénje?
— Nem, ott sok ház van egymás mellett, mindenféle
épületek.
— Kérlek, mondd el, hová küldenek — könyörögtem
újra.
— Mindannyiunknak követnünk kell urunk
parancsait.
Akio szemére bánat borult, mint ahogy a viharfelhők
borulnak a mező fölé. Jobbnak láttam, ha nem
kérdezősködöm.
Aznap este Akio elbeszélte a tiszteletre méltó Hirosi
történetét:
 „Valamikor régen a haldokló király rábízta egyetlen fiát
szolgájára, a tiszteletre méltó Hirosira. A hercegnek tilos volt
megpillantania az Aranypalota hercegnőjének képét. De Hirosi
minden igyekezete ellenére a herceg meglátta a képet,
szerelembe esett, és könyörgött Hirosinak, hogy segítsen neki,
hogy feleségül vehesse a hercegnőt. Sajnos a király meghalt.
Hirosi annyira szerette az új királyt, hogy segített neki
elhajózni a hercegnő országába, és aztán segített elnyerni a
hercegnő szerelmét.
A hazafelé vezető úton Hirosi baljós jelet látott: három varjú
repült el a hajó fölött.
Az első varjú azt mondta:
— A nászajándékba kapott, ébenfekete mén elragadja a
királyt.
A második varjú azt mondta:
— A menyegzői kimonók elégetik a nászi pár húsát.
És a harmadik varjú így átkozódott:
— Az esküvő után az új királyné elájul és meghal majd,
hacsak nem lesz valaki, aki belevág a kebelébe, és kiszív három
csepp vért.
A varjak ekkor észrevették a hallgatózó Hirosit, és
hozzátették:
— Bárki, aki hangos szóval kimondja ezeket az átkokat,
azonnal kővé változik.
Hirosi kilovagolt, és megölte a lovat. Azután a menyegzői
kimonókat a konyhán égő tűzbe vetette. A király mit sem tudott
az átkokról, de megvédte szolgáját. De amikor Hirosi
megmentette a királyné életét, kivívta a király haragját.
Alighogy elmondta, miért tette mindezt, kővé változott.
A király sajnálta, ami történt, és a kővé vált Hirosit a saját
hálószobájába vitette.
A királyné közben teherbe esett. Ahogy közeledett a szülés
napja, a király hangosan azt kívánta, bárcsak szeretett Hirosija
életben lenne. Megdöbbenésére a szobor megszólalt, és
elmondta neki, hogyan térhet vissza az életbe. A királyi
méhlepényt nem szabad elásni, hanem be kell vele kenni a
szobrot. A tiszteletre méltó Hirosi életre kelt, és mindannyian
boldogan éltek. ”
A történet hallatán összeszedtem a bátorságomat, és
megkérdeztem Akiótól, miért száműztek Csiba földesúr
sóenjéről.
— Mindig engedelmeskedni kell? — kérdeztem.
— Mindig, kicsi lány.
— Akkor is, ha valaki rosszat csinál?
— Hogyan?
— A herceg nem engedelmeskedett. Meglátta a
hercegnő képét. Nem kapott büntetést. Nem küldték el.
Mi köze van ennek hozzád?
— Nem tettem semmi rosszat. Mindig nagyon
igyekeztem engedelmeskedni, még... még... a fájdalmas
dolgokban is, de Daigoro no Goro nem volt az uram.
Nehezen fojtottam vissza a könnyeimet. Goro
gondolatától egész belsőm remegett.
— Tudjuk, kicsi lány — érintette meg a vállamat Akio.
— Miért küldött el Csiba földesúr?
A szamurájok mind elhallgattak, és furcsa
arckifejezéssel meredtek rám.
— Rossz voltam? Hűséges voltam Csiba földesúrhoz.
Miért kaptam büntetést?
C Mindenki lesütötte a szemét.
Nagyon rossz voltam?
— A szüleim most elvesztik majd a földet, amit adtam
nekik?
— Nem tudom. Nem hiszem. — Akio lekuporodott
elém. — Ne feledd, Daigoro no Goro tekintélyes pap, és
most az ellenséged. Ez más, mint amikor megrúgsz egy
gyereket. — Felsóhajtott, és megrázta a kontyát; néhány
hajszál megakadt a szemöldökében. — De talán ez a te
karmád.
— A pap erősebb, mint Csiba földesúr?
— Taiko megtanította neked a szútrákat, Kozaisó. Az
élet a dukkha, az akarat okozta szenvedés. Cselekedj a
Nyolcszoros Út szerint, akkor vágyaid és gyötrelmeid
megszűnnek.

Nagy különbség van a király, a tiszteletre méltó Hirosi

és közted. Te nem vagy herceg. Még csak a herceg
szolgálója sem vagy. Csiba no Tasijori földesúr tulajdona
voltál, és ő eladott téged... valaki másnak.
— Igen, Akio. — Ajkam remegett, de nem engedtem
utal a könnyeknek.
— Bár ne így lenne, kicsi lányom. Nem szabad, hogy
bármi visszatartson a Nemes Nyolcszoros Útról. A helyes
látásmód, gondolkodás, figyelmesség, beszéd, cselekvés,
szorgalom és odafigyelés elvezet téged a helyes
életvitelhez.
Ültem a kis tűz maradványai mellett. Az egyik fahasáb
lecsúszott, a tűz ropogni kezdett. Szikrák röppentek a
magasba. Lehetnék én is egy szikra abból a tűzből.
Fogalmam sem volt, kinek adott el Csiba földesúr. Képes
leszek megőrizni a családom becsületét az új helyen? A
császárfák susogtak és nyögtek. Talán a hegyükről
meglátnám az új otthonomat. Bár tudnának beszélni.
A szamurájok közül senki sem mond nekem semmit.
Kivéve Akio. Csak azt ismételgeti, hogy követnünk kell
urunk parancsolatát. Ki lesz az új uram? A császárfák
lehelete távoli dúdolásra emlékeztetett, amelyet rég nem
látott otthonomban hallottam, Talán a szamurájok tudják
a titkot, de ők sem mondják el. Legalább Csiba földesúr
nem tud többet megverni. Nem kell küszködnöm, hogy
megtanítsam valamire Emit. Ki lesz a barátom?! A
szamurájok figyelnek rám, segítenek, tanítanak. Látni
fogom újra Tasikót? Vagy egyedül leszek?
Akio aznap este addig simogatta a fejem búbját, amíg
el nem aludtam, és a kegyelem istennőjéről álmodtam,
aki lángoló fénykörben jelent meg. Lágyan kiborított egy
ajándékokkal teli furosikit a futonomra: egy curuval,
íjhúrral teli zsákot, egy tegeznyi nyílvesszőt, egy kést,
egy fenőkövet, egy szalmakalapot, egy rizseszacskót, egy
vizes kupát, sót, egy lábszárvédőt és egy pár sarut. Az
istennő minden tárgynál azt mondta: „Használd bölcsen
ezt az ajándékot, Kozaisó. Különleges szamuráj válik
majd belőled.” Ezt tízszer elismételte, mind a tíz
ajándéka előtt.
Különleges. Szamuráj. Én.
 V. Hitomi asszony
Egyik reggel, mielőtt útnak indultunk, Akio
bejelentette:
— Ma az istenek ellenzik az útirányunkat. Dél felé kell
mennünk — mutatott abba az irányba, amerről jöttünk.
— Ezek az istenek rettentő hatalmasak — szólt az
egyik szamuráj. — Nem olyan régen élt egy nemes.
Figyelmetlen volt, és tiltott irány felé vette az útját.
Amikor észrevette a baklövését, már késő volt. Viharok,
jégeső és áradás tört a vidékre. A vetemény odalett.
Sokan éhen haltak.
— Éppen ezért — nézett erősen a szemembe egy másik
— figyelnünk kell... minden nap.
— Hogyan tudunk gyorsan haladni?
Néhányan kuncogtak.
Akio egy kézmozdulattal elhallgattatta őket, én pedig
összeszorítottam az ajkam, hogy úrrá legyek
bosszúságomon.
— Jobb biztonságosan és lassan utazni. Sok zavaró
tényező lehet, mint tudod. A védelem nagyon fontos.
— Itt nincsenek Minamotók — szorítottam ökölbe a
kezem a Tairák ellenségeire gondolva. — Mi zavarhat
még minket? — törtem ki, dühösen a gúnyolódásuk
miatt.
A második szamuráj a többiekhez fordult, és halkan
mormolta: — Tudnia kell.
Majd újra felém fordult, és ujjával kardja hüvelyét
ütögette.
— A főváros, Heiankjó környékén akad néhány
kalandor szóhei, a kolostorok hadseregéből való
szerzetes... éppen ott, amerre megyünk. Ők okoznak...
nehézségeket.
— Zavarokat — szólt az első szamuráj.
— Daigoro no Goro is ott lehet ezek között a szóheik
között — suttogta Akio. — Sok—sok évvel ezelőtt
császárunk, Go—Sirakava azt mondta, három dolog van,
ami felett nem uralkodhat: a kocka, a Kamo folyó sodrása
és a hegyi szóheik.
— Pimaszok — folytatta a második szamuráj. —
Bevisznek egy szentélyt Heiankjóba, hogy
megfenyegessék a császárt. Évekkel ezelőtt, a Gion—
ünnepen Kijomori kancellár, nemzetségünk vezére kilőtt
a szentélybe egy nyilat, amely a gongnak csapódott, ezzel
hirdette, hogy nemzetségünk és nyilaink erősebbek, mint
a szerzetesek — emelte a magasba íját fél kézzel.
— Tiszteletre méltó uram, mi az a Gion—ünnep? —
kérdeztem.
— A fővárosban megült nyárünnep, amelynek célja,
hogy elnyerjék az istenek kegyét, és megelőzzék a pestist.
Az emberek egész nap feldíszített emelvényeken
vonulnak a Gion—szentélyek és —templomok között.
Nagyszabású esemény. A művészek táncolnak,
énekelnek és zenélnek. Híres ünnep — magyarázta a
második szamuráj.
— Mindenesetre, Kozaisó, soha ne becsülj alá egyetlen
szóheit sem — veregette meg a vállamat Akio, hogy
semmiképp se felejtsem el az intelmét.
Nem csoda, hogy Akio csodálkozott azon, hogy
legyőztem Gorót. Szóhei. Gondolatban gyakran
visszatértem ahhoz az utolsó naphoz a sóenen.
Országunk fővárosa, Heiankjó nagyobb volt és több
ember lakott benne, mint Udzsi városában.
A tiltott irányok miatt már csak néhányszor kellett újra
más útra térünk.
Utazásunk utolsó napján Akio mellém léptetett a
lován, azt mondta:
— Most keresztül fogunk haladni Udzsi városán. Menj
az ökrös szekérhez, és teríts magadra egy takarót, hogy
senki se lásson. Ott jobban meg tudunk védeni az
útonállóktól, akik az utcákat járják. Emlékszel a
szóheikre? El is rabolhatnak téged. Verekedés, kémek
mindenhol. Ha el is kell hagynod minket, nem
szeretnénk, ha gonosz kezekbe kerülnél, még mielőtt
teljesítjük kötelességünket.
Bemásztam az ökrös szekérben felhalmozott batyuk
alá, miközben vigyáztam, hogy ne érjek hozzá a kék
furosikihez. Összekötött sarkai minden döccenőnél és
rázkódásnál hívogató mozdulattal meglibbentek. Mennyi
gonosz van odakint? Daigoro no Goróról éreztem, hogy
gonosz. Mim van nekem, amit mindenki meg akar
szerezni?
A mellkasom minden levegővételnél fájt. A szekér
szövött oldalfalának rései között láttam papok kis
csoportjait csuklyás köpönyegben, olyanok voltak, mint
Goro a fekete lován, azután friss zöldségeket, árpát és
rizst cipelő parasztokat, áruikat rikoltozva kínáló
embereket, sok szekeret, állatot, kóbor kutyát és macskát,
madarakat és halakat, port és sarat, zsúfolt kunyhókat,
tarka vásárokat — színeket.
Mindenhol ínycsiklandozó és rémisztő szagok
terjengtek, fűszerek, füstölők, fövő étel, égő olaj, verejték
és trágya szaga.
A zajok úgy dübörögtek a fülemben, akár egy
földrengés. Ha valaki ellovagolt mellettünk, a por a
szememet égette, és én a takaróba bújtam.
 Megállás nélkül áthajtottunk Udzsin. Lassan
lecsendesült a zaj. Kevesebb embert és több fát láttam.
Tücsökciripelést és egy— egy harkályt hallottam, és
fenyőillatot éreztem.
Egy vén fákból álló, kis fenyves mellett néhány épület
csoportosult a hozzájuk vezető út mentén. Az alacsony
kőfal mögött, amely mellett rózsa nőtt, sok kunyhó tetejét
és egy istállót láttam. A lankák mögött frissen learatott
mezők húzódtak. A szekér megállt a kőfalba vágott kis
kapu előtt.
Az egyik szamuráj az ökrös szekér mögé lépett, és
szólított engem.
— Megérkeztünk. Ez itt a Kitaszítottak faluja20. Hitomi
asszony lesz az új tulajdonosod.
Mielőtt kimásztam a szekérből, ütés puffanását
hallottam, és Akio dühös hangját.
— Hogy mondhattad így neki?
Kitaszítottak? Fojtogató szorítást éreztem a
mellkasomban. Ó, kegyelem istennője, védj meg engem!
A családom dicsősége még mindig tőlem függ, akárkié is
vagyok. Miféle dicsőséget találhatok itt? Ha egyáltalán.
— Gyere ki, kicsi lány, de állj meg a szekér mögött,
hogy senki se lásson egyelőre — hallottam Akio hangját,
és engedelmeskedtem.
A kis utat lehullott fűzfalevelek borították. A fenyők és
a füzek mintha szomorúan sóhajtoztak volna az őszi
szélben.
— Én... mi búcsút akarunk mondani, mielőtt elindulsz

20 Kisváros, ahol prostitúció, bőrcserzés és hasonló,

„tisztátalan” tevék ségek zajlanak.
új lakhelyed felé — koppintott finoman a fejemre Akio.
Megfordult, és kinyitotta a pufók, kék furosikit.
— Szeretnénk átadni néhány ajándékot, kicsi szamuráj
— szólt.
A szeme száraz maradt.
A második előhúzta jól ismert íjamat és bokkenemet.
Minden tárgyat kicsomagolt, és letette őket az immár
kikötözött és nyitott furosiki mellé.
Körém álltak, amikor átvettem a többi ajándékot is. Az
első egy táska volt, fűzfák fölött szálló darvakkal
díszítve; benne húr a gyerekíjamhoz. Ahogy
megérintettem őket, szinte hallottam Akio hangját:
„Engedd lejjebb az irányzékot. Finoman engedd el a
hüvelykujjad és a mutatóujjad között. Hajlítsd a karod.
Lélegezz.”
Azután egy új tegez került elő, nyilakkal tele,
némelyik sólyomtollas volt. A tegezen kis nyulak és fák
táncoltak. Akio nem felejtette el, hogy a kedvenceim.
Odasúgta nekem, hogy ezt arra az időre tartogatta,
amikor megnyerem a következő íjászversenyt.
A többi ajándék között volt egy kés, egy fenőkő, egy
szalmakalap — pontosan rám illett — a napsütésben
végzett gyakorlatokhoz, egy rizses zacskó, egy vizes
kupa, egy tégely só a megtisztuláshoz, lábszárvédő, hogy
ne fázzak, és egy pár tartalék saru. Pontosan azok az
ajándékok, amelyeket a kegyelem istennője hullatott
nekem életszerű álmomban, mielőtt elhagytam a sóent.
Úgy tettem, mintha meglepődnék — meg is lepődtem —,
bár azóta hittem az álmaimban, amióta Tasiko elmondta
nekem történetét.
— Csiba földesúr és Iszamu mester állította neked
össze a csomagot — szólt Akio, de én tudtam, hogy a
varázslatos ajándékok többségét valójában neki
köszönhetem.
— Nem érdemlek ekkora tisztességet — feleltem
udvariasan, és meghajoltam, miközben gyorsan
letöröltem a könnyeimet.
Akio megsimította a fejem. A szemébe néztem.
— Hálám határtalan.
Alig tudtam beszélni, úgy fojtogatott elválásunk
fájdalma, és a gondolat, hogy soha többé nem látom.
Akio átölelt, miközben sírtam.
— Minden nap imádkozni fogok a kegyelem
istennőjéhez, hogy viseljen gondot rád. Mindannyian
imádkozni fogunk érted.
— Ne feledd — tette hozzá —, ne tégy gonoszat, tedd
azt, ami jó és tartsd tisztán az elméd. Ez a Buddha
tanítása.
A jó barátság
Ajándék, mint a hosszú nyár
Mint a kakukk dala
Messzeség könnye öntözi
Örökkön áll, mint a fenyő

A kapunál nagydarab, tarka ruhákba öltözött nő

dübörgött felénk, akár egy tulok. Megpróbált
mosolyogni, felvillantva fekete fogait. Az ohaguro egy
ecetből, gubacsokból és porra tört vasból készült, hitvány
kenőcs volt, amely a fogak sötétítésére szolgált. Mindenki
meghajolt. A nő szélben meglebbenő, vékony szálú haja
felfedte fehér fejbőrét. Még a vastag rizsporkenőcs alatt is
jól láttam a ráncait. Olyanok voltak, mint a vízmosás a
hegyoldalban tájfun után.
Akio odasúgta:
 — Tarts meg minket a gondolataidban, kicsi lány. Mi
mind megőrzünk téged a gondolatainkban. Hamarosan,
talán nem sokára, csodálatos meglepetést fogsz kapni.
— Köszönöm — suttogtam, és meghajlás közben a
páncéljához simultam.
Mivel nem nagyon tudtam, mit kellene csinálnom, úgy
döntöttem, mindent úgy csinálok, ahogy kérik. Ha a
dicsőséget szolgálja. Mért hívják ezt a helyet a
Kitaszítottak falujának? Lehetséges, hogy élnek itt
tisztátalanok is? Talán állatokat vágnak le. Az biztos,
hogy van olyan, aki húst is eszik. Nem akartam, hogy
bármi közöm legyen ilyesmihez. Ó, Kannon—szama,
kegyelem istennője, kérlek, ne kelljen részt vennem
bármi megölésében, és ne kelljen megérintenem semmit,
amit megöltek!
— Üdvözlöm Csiba no Tasijori földesúr szamurájait.
— A fekete fogai lyukként tátongtak kifehérített arcában.
— Hitomi asszony vagyok. Szabad kínálnom frissítőket
vagy... szórakoztatást?
— Köszönjük nagylelkű vendégszeretetedet — felelt
Akio. — A legtöbb lovunk eladó. Tetszésed szerint
vásárolhatsz belőlük, amennyire csak szükséged van.
Csiba no Tasijori földesúr megparancsolta, hogy
amelyikre nem tartasz igényt, azt adjuk el Heiankjóban.
Azonnal vissza kell fordulnunk. Csak arra kérünk, hogy
bonyolítsuk le az üzletet, és hogy adj inni és enni
állataiknak, mielőtt elmegyünk.
— Ahogy parancsolod. — A nő intett egy
fiatalembernek. — Átveszem a lányt. Hirosi majd elvezet
titeket a lovászhoz.
Kezével, amelyen a körmök olyan hosszúak voltak,
amilyet még sosem láttam, intett, hogy jöjjek közelebb.
 Hirosi! Mint „tiszteletre méltó Hirosi” a történetben.
Akio felé fordultam, és tekintetünk találkozott, aztán
Hirosi odalépett, és a melléképületekhez vezette őket.
Hitomi asszony megmarkolta a kezem. Megfogtam a
furosikimet, és nem mertem hátranézni. A nyelvembe
haraptam, hogy ne sírjak. Az asszony végig előttem
billegett, amíg új otthonom felé tartottunk, a kapun túl,
az első épületen túl, amely majdnem olyan nagy volt,
mint a Nagy ház. Végigsiettünk egy gyönyörű kerti
ösvényen, elhaladtunk egy sor kis kunyhó mellett, aztán
egy másik kunyhócsoport mellett. Mindegyiket széles
vatadono vette körül. Néhány nő az árnyékos vatadonókon
pihent, és jókora levelekkel legyezte magát.
Megálltunk az egyik kunyhó mellett. Hitomi asszony
félrerántotta a bejáratot takaró függönyt, és azt mondta:
— Ez lesz a tied.
A egyik hátsó sarokban egy futon bújt meg. A falnál
durva fafogas állt, majd arra kell akasztanom szeretett
kimonóimat. A padlón vizeskorsó állt, üresen, mint a
lelkem.
Itt minden más lesz. Lesz rá lehetőségem, hogy
szamurájokkal eddzek? Amikor bejöttem, láttam
néhányat. Ha nem lesz, akkor itt az íjam, a bokkenem és a
harci eszközeim, majd gyakorlok magam. Gyakorolok
bizony.
Hitomi asszony megparancsolta, hogy kövessem őt a
Fő házba, amely néhány só távolságra állhatott. Odabent
elhúzott egy sódzsit, és egy olyan, fényűző szobába
léptünk, hogy a kezem a szám elé kaptam. A gyékénnyel
borított padlón gazdagon faragott asztal gubbasztott.
Sok—sok, különböző alakú lámpa állt a helyiségben,
mint megannyi vak szamuráj — mivel csak egy lámpa
világított, a szoba ködbe burkolózott mezőre hasonlított.
A sötétben macskák nyávogását és fújását hallottam.
Hitomi asszony leült egy széles párnára, amely mögé
több magas kispárnát rendeztek. A hangja olyan volt,
mint a huzatos kunyhó a téli szélben, ahogy azt mondta:
— Hadd nézzelek csak! Most bizonyára nem könnyű
neked, de tudom, hogy engedelmes leszel, és dicsőséget
hozol rám, a családodra és Csiba no Tasijori földesúrra.
Akióra és a tiszteletre méltó Hirosira gondoltam. Nem
felejtettem el egy levegővételnyit várni, és meghajoltam.
— Állj fel!
Felálltam.
Bejött egy másik nő, aki sokkal kisebb és fiatalabb volt.
SS
— Á! — szólt Hitomi asszony. — Ez itt Rin. O a
játéknőim csódzsája21. Szereti, ha minden új lánnyal
találkozhat.
Rin közelebb lépett, és megoldotta kimonóm övét. Egy
ujjal leemelte a kimonót a vállamról. Rámeredtem a
padlón púposodó zöld anyagra és övre. Azután lehúzta a
koszodémat.
Hitomi asszony kinyitotta a számat, belenézett a
fülembe és a szemembe, aztán ide—oda forgatta a
fejemet, karomat és lábamat. Felvett egy testtartást, és
megkérdezte, tudom—e utánozni. Tudtam. Aztán más
pozíciókat is utánoznom kellett. Mindegyik után
felhorkant.
Minden testtartásnál végigfuttatta rajtam a kezét,
mintha valamelyik macskáját simogatná a sok közül,
amelyek a szobában lapultak. Bütykös ujjaival és hosszú
21 Főnök, vezető, vezér, illetve a legidősebb; sikeres.
körmeivel végigkarcolta hátamat, mellkasomat, lábaimat.
— Mondd meg neki, hogy csináljon úgy, mint a béka
— rendelte el Rin.
Amikor a földre kuporodtam, Rin belém tette az ujjait,
olyan helyekre, amelyeknek a nevét sem tudtam. Furcsa
helyeken megszaglászott, még a lábam között is. Úgy
vakkantott, mint egy kiskutya, aztán szélesen
elmosolyodott.
— Igen — szólt Hitomi asszony, miután visszaült a
párnáira. — Jól van, látom, Csiba megtartotta a szavát, és
megvédett téged.
— Mitől?
Rin rám meredt, aztán megütötte az arcomat.
— Ilyen dolgokról nem beszélhetsz többet!
Bocsánatot kértem, és meghajoltam.
— Daigoro no Gorótól — suttogta Hitomi asszony. —
Csiba földesúr jó munkát végzett. Jól fogsz szolgálni itt
nálam. Most pedig öltözz fel. Hagyd a bánatot. Mi
vagyunk az új családod.
— Úgy van. Üdvözöllek a családunkban — szólt Rin
is.
Hangja kifejezéstelenné vált, szeme elhomályosult.
— Itt gyönyörű virág válik majd belőled, aki nagy
csodálatra érdemes. Olyan hivatásba lépsz, amelyhez én
egész életemben tartoztam. Szerezz dicsőséget nekem és
hivatásunknak.
Dicsőség. Megint a tiszteletre méltó Hirosi jutott
eszembe. A családom. Milyen bátor dolog ez tőlem!
Hitomi asszony fogta a legyezőjét, és nagyot koppintott
vele a fejem búbjára.
— Tasiko lesz a társad. Most pedig gyere velem a
kunyhódba.
 Tasiko! Hitomi asszonyt követve a kunyhómba
mentem, magamban Tasiko nevét dalolva. A társam.
Vajon ezt hogy értette? Tasiko. Szóval Csiba ugyanoda
küldött. Tasiko és én együtt leszünk — Csiba nélkül.
Játszhatunk gót. Talán táncolhatunk is együtt anélkül,
hogy megvernének. Vajon itt vernek minket? Talán volt
az a meglepetés, amit Akio ígért. Ha tényleg Tasiko az,
akkor csodálatos meglepetés.
Annyira elmélyedtem gondolataimban, hogy a
környezetemről tudomást sem vettem, amíg be nem
értem a szobácskámba.
5. könyv
 I. Meglepetések
Hitomi asszony visszakísért a hosszú, egyszerű
épülethez, amelyet, akárcsak a Kisebb házat, fedett
vatadono vett körül. Ahogy befordult az egyik sarkon,
lovak szaga és nehéz illatok csaptak meg, és valami
gyomorforgató bűz, amelyről hamar megtudtam, hogy a
cserzőműhely szaga. Kertnek, tónak, sétautaknak nyoma
sem volt.
Az életem egész biztosan más lesz, mint eddig. Vajon
lesz rá lehetőségem, hogy a szamurájokkal
gyakorlatozzam?
— Tessék! — mutatott Hitomi asszony hosszú ujjával,
amely olyan volt, mintha vérbe mártotta volna, egy apró
kunyhóra, jobbról a harmadikra. Felvonta a szemöldökét,
vagyis a bőrét ott, ahol a szemöldökei voltak valamikor.
Le voltak borotválva. Aztán szó nélkül sarkon fordult, és
elment. Ennyit a jó modorról, amit Csiba tanított.
Új otthonomat nem zárta sódzsi, csupán egy vékony
függöny libegte bánatos üdvözletét a meleg szélben.
Mindkét kezemmel megszorítottam furosikim csomóit,
tudván, hogy kék selyme nemrég még Akio kezéhez ért,
és mellemhez vontam a batyut, így minden egyes,
kidudorodó ajándékot éreztem. Szóval... itt kell élnem!
Mennyi ház! Mind olyan aprócska. Azt se tudtam,
Akio ajándékai beférnek—e egyáltalán.
Minden vatadono legalsó lépcsőjénél cipők sorakoztak,
a vatadonók széles teteje toldozott—foldozott volt.
Letettem én is a cipőmet a többi mellé, és eszembe jutott,
amikor megkaptam nővéreim cipőit, amelyek mindig túl
nagyok voltak rám. A magány a szívembe szúrt.
Szobám függönye kicsusszant ujjaim közül.
Felismertem Tasikót. A futonon ült, hosszú haja a térdéig
omlott, de arca fehér volt.
Mi történt az arcával? Talán valaki rizslisztes hordóba
nyomta a fejét? Nem tudtam elhinni, hogy Tasiko
megengedné ezeknek, hogy így megváltoztassák.
— Alig ismerek rád, Tasiko. Ugyanaz vagy?
Tasiko beszélt nekem a szútrákról, mégis megengedte
másoknak, hogy rávegyék, hogy mássá tegye magát.
Tasiko vállat vont, aztán elmosolyodott.
Megkönnyebbülten láttam, hogy a fogai nem változtak
meg, természetesek és fehérek voltak, akár a lonc virága,
nem pedig feketék.
Az életem rosszabb is lehetne. Legalább nem a
mészárlással és a bőrrel vagyok együtt, és itt van Tasiko.
Lesz majd lehetőségem emberekkel beszélni. Nem kell
arra várnom, hogy Csibával találkozzam. Nem is fogok
találkozni Csibával!
— Kozaisó, kisvirág, imádkoztam, hogy együtt
legyünk. — Tasiko magasabb, csinosabb lett, mint amire
emlékeztem. — Az én kis házam csak hárommal arrébb
van, nyugat felé.
Ziháló hangja a csontomig hatolt, szemem égett, a
padló kicsúszott alólam, mintha a föld rengene. A
karjaiba kapott, és átölelt, mielőtt elestem volna. Meleg
mellkasát az enyémhez szorította. Beszívtam hajának
erdőillatát, ujjamat beleforgattam puhaságába, hangja
lecsillapított, lélegzete megnyugtatott.
Ekkor sikoly tört át a falon, akár a nyílvessző, és
hegyével belém fúródott. Kihúztam magam Tasiko
öleléséből, remegtem, reszkettem, nagyokat nyeltem. A
jajgatás folytatódott, mintha démonok táncolnának
mellettünk. Az ajtóhoz rohantam, és elhúztam a
függönyt, de semmit sem láttam.
Visszamentem a futonhoz. Tasiko lesütötte a szemét.
— Ahogy a sóenen, itt is fontos, hogy kövessük az
utasításokat és parancsokat.
Újabb sikoly, most magasabb, élesebb, amitől a
lábamon hideg borzongás futott végig, a fogam
megsajdult. Tasikóhoz simultam, és ő hozzám.
— Mi ez? Megszabadultam egy démontól, és egy még
vadabbhoz vetettek? Mi ez a hely?
— Igaz, hogy Hitomi asszony nem okoz sebhelyeket,
mint Csiba földesúr, de elképzelhetetlen fájdalmat tud
okozni... és még annál is többet.
— Miféle pokolba kerültem?
Tasiko intett, hogy üljek le. Ő is mellém ült.
— Ez a kitaszítottak faluja, és Hitomi asszony a
tulajdonosa. Gazdag. Övé a cserzőműhely. Az
érinthetetlenek, az eták, az ő kalyibáik és a műhely
messze van innen. Sok játéknője is van, én is az leszek.
Rin a játéknők csódzsája, de ő Hitomi asszony tanácsadója
is.
— A tanácsadója?
— Beleszól... mindenbe. — Tasiko egyik kezét a válla
fölé emelte, és az ajka felé görbült.
— Hogy lehetsz elégedett? Itt minden szennyes!
— Nem mindenki. Néhány játéknő.
Bizalmatlanul rápislogtam.
— A játéknők énekelnek, és gyakran táncolnak.
Néhányan más dolgokban is jártasak, például a
hangszeres játékban, a biva pengetésében, vagy az
örömszerzésben. Erre pályázom én is.
— Örömszerzés?
— Itt tanulhatsz a testi gyönyörről.
 — Az mi?
— Amit a férfiak és a nők együtt csinálnak. Párosodás.
Meg akartam húzni a haját, de egy fuvallat behozta a
cserzett állati bőrök szagát.
— Tasiko, itt, a Kitaszítottak falujában nem létezik
dicsőség.
— Nem, Kozaisó. Mindig dicsőséges úgy szolgálni,
ahogy az urunk óhajtja.
Felegyenesedtem.
— Talán beszéltél Akióval? Éppen ezt mondta,
miközben Csiba sóenjéről idefelé jöttünk.
— Nem. Ő Csiba nagyurat szolgálja.
— Ezt mondja mindig. Hogyan lehetséges ez?
— Az engedelmesség dicsőséges.
— Itt, ezen a helyen? Soha.
— Nem érted, Kozaisó. Minden szint dicsőséges.
— Milyen szint?
— Négy szint van. Az első a mosás, a második a
takarítás, aztán a játéknők kiszolgálása. Ezt csinálom én.
— Szóval a harmadik szinten vagy. És a negyedik...?
— Játéknővé válni.
— Az a legdicsőségesebb?
Tasiko szeméből az „igen” választ olvastam ki.
— Nem értem, de örülök, hogy veled vagyok. —
Megsimogattam a haját, puha, gesztenyebarna haját.
— Látod? — simítottam végig saját, dús sörényemen.
Az enyém is megnőtt.
Az első éjszaka rövid és hosszú volt egyszerre, mintha
egy gyertyát mindkét végén meggyújtanának. Tasiko
átölelt, és beszélt hozzám.
Később a karjaimban aludt. Én, aki nem szoktam
hozza a borzalmas üvöltésekhez, nem aludtam,
képzeletemben vagy álmomban fortélyos ördögöket és
gonosz szellemeket láttam.
Másnap éjjel Tasiko mellettem aludt a futonon. És a
következőn is. Pár nap múlva már elcserélte kunyhóját,
hogy az enyém mellé kerüljön.
Ez volt a meglepetés, amelyet Akio nekem szánt? Itt,
ebben az alvilágban, amelynek ura csak abban
különbözött Csiba földesúrtól, hogy nem hagyott
sebhelyeket, nagy szükségem volt valamilyen örömteli
meglepetésre, hogy éjjelente aludni tudjak a sikolyok
közepette.

Hitomi asszony olyan nagy gonddal irányította

lányait, mint anyám a téli ennivalónk beosztását. Az új
lányok távolabb kerültek a Különleges házaktól, olyan
távol, mint amilyen messze a föld van a naptól. A
távolság előnyömre volt: elgondolkodtam azon, hogy
elszököm Tasikóval. Hitomi asszony az első napokban
apró feladatokkal látott el, amelyekkel szoros ellenőrzése
alatt tarthatott, talán félt, hogy elmenekülök.
Valóban terveztem és akartam a szökést, de apám
eladott Csibának, a földesúré lettem. Azt tehetett velem,
amit csak kívánt. Hogy ne gondoljak menekülésre,
felidéztem magamban apám szavait: „Mindannyiunk
lelke családunk dicsőségéhez tartozik”, és
visszaemlékeztem Akio történetére, amely a tiszteletre
méltó Hirosiról szólt.
Az életemmel dicsőséget kell hoznom a családomra. A
szökés dicstelen és elképzelhetetlen lenne, még innen, a
Kitaszítottak falujából is, ahol cserzőműhely van, és ahol
kalyibáikban húzzák meg magukat az érinthetetlenek,
azok az undorító eták. Valahányszor a halott állatok és az
ürülék mocskos szagát hozta a szél, emlékeztetnem
kellett magam családunk dicsőségére.
Egyetlen örömöm az volt, hogy Tasikóval lehetek, és
az egyetlen, dicsőséges út az lehetett, hogy *
engedelmeskedem új uramnak, akármennyire is
meggyűlöltem.
Mint minden új lánynak, a dolgom a mosás volt. Ez
volt az első, a legalacsonyabb szint. Amikor az első
napomon, a Sárkány órájában, jóval pirkadat után
kimentem a melléképületekhez, megláttam — az
istállótól elmenőben — Akiót, az én Akiómat,
vadászathoz öltözve. Gyorsan meghajoltam, hogy ne
látsszon az arcomon a hitetlenkedés. Mit csinál itt?
Odajött hozzám.
— Kozaisó. — Két keze az ég felé emelkedett, ahogy
szeme szája sarka is. — Én vagyok a meglepetés.
— Azt hittem, Tasiko a meglepetés. Hogyan... Mikor?
— A fejem zsongott, és nem láttam mást, csak Akio arcát,
minden más vastag ködbe burkolózott. — Csiba földesúr
tudja?
— Természetesen. Az ő tudtával jöttem, és Taira no
Micsimori, Ecsizen kormányzója engedélyével.
— Az kicsoda? Miért kell egy kormányzó engedélye?
Ezt a nevet már hallottam valamikor. De mikor?
Nem Csiba földesúr volt az uram. Ecsizen
kormányzója volt.
— Volt?
— Most már Hitomi asszonyhoz tartozom. Téged és
engem eladtak.
— Téged miért? — Akio szamuráj volt. Nem adhatták
el. Vagy igen?
— Meggondolatlanul beszéltem Csiba földesúrral, és
tanítottalak téged. Elküldött, úgyhogy ide jöttem. — Az
egyik válla megrándult. — Miattad volt — folytatta. —
Csiba földesúr hozott egy újabb fiatal lányt a sóenre.
— Miattam kellett elköltöznöd a családodtól?
Nem elég, hogy dicstelenségbe kerültem, Akiónak is
fájdalmat okoztam. Az arcom felforrósodott. A
szégyentől könnyek szöktek a szemembe.
— Nem. Semmi baj — folytatta Akio. — Örülök, hogy
itt vagyok. A családom már itt van.
— Tényleg nincs baj? Itt vannak?
Kiegyenesedtem, mint a bokor aszályos időben az első
eső után.
— Különösen a lányaim miatt. Elég fiatalok, és
féltettem őket.
A szemöldökei összeugrottak.
— Értem, Akio — feleltem, pedig nem értettem.
— Csiba földesúr újabb fiatal lányt hozott a sóenre, a
Kisebb házba. Nem maradhattam tovább csendben.
— Sajnálom, hogy a szókimondásod miatt ilyen helyre
kerültél.
— Én nem, Kozaisó. Ez a falu biztonságosabb a
lányaimnak.
— Hogyhogy?
— Daigoro no Goro ide nem jön felügyelet nélkül. Itt
nem teheti azt, amit veled megpróbált megtenni. —
Arcvonásai megfeszültek és kardja markolatát ütögette.
Tátva maradt a szám. Akio felsóhajtott.
Ezek az alacsony kasztbeli emberek — mutatott
először a kis házakra, aztán arra, amerre az
érinthetetlenek éltek — elismerik családom magasabb
rangját, és soha nem érnének hozzá egyik gyerekemhez
sem.
 — Boldog vagy itt?
— A boldogságot nehéz megtalálni. Ne feledd, az
akarat hiánya hozza el a megelégedést. Elégedett vagyok
itt.
— Mit fogsz csinálni?
— Vigyázok a biztonságra. — Megérintette a kardját,
szeme ragyogott a reggeli napsütésben. — Ezentúl nem
kell aggódnom a lányaim miatt. Itt nem kell azt
eltűrniük, amit neked és... — Arca szoborszerűvé
dermedt, szeme mintha ökölbe szorult volna. Mindkét
tenyerét a vállamra tette, és ujjait a hátamhoz szorította.
— Az, hogy itt vagy, felderíti a napomat és az életemet.
Csendben álltunk, és a múltra gondoltunk. Végül
megszólaltam.
— Csak azt kívánom, hogy folytathassam az Íj Útját.
— Nagyon örülök, kicsi lány. — Akio megérintette az
arcom, és megsimogatta a hajam.
Figyelmesen nézte az arcomat, és halkan felnevetett.
Elmosolyodtam.
Akio szeme ragyogott.
— A feleségem és a három lányom is itt van.
Hamarosan találkozol is velük, ha jól sejtem.
— Micsoda boldogságot és megelégedést ad, hogy itt
vagy.
Körülnéztem, nem láttam senkit. Hozzáléptem, hogy
gyorsan megöleljem. Akio elhúzódott.
— Nem, kicsi lány. Többé nem.
— Miért nem? Senki nem lát.
— Mert nem helyénvaló.
— Miért?
— Ez másmilyen hely. — Akio felsóhajtott. — Látom,
továbbra is szeretsz kérdezősködni. — Úgy tett, mintha
grimaszolna egyet. — Most már mindketten Hitomi
asszonyhoz tartozunk. A sóenen te Csiba földesúré voltál,
de Ecsizen kormányzójáé voltam én és a sóen is.
Megváltoztunk, mert a helyünk megváltozott.
Én nem voltam másmilyen. Ő igen?
Akio megborzolta a hajam a fejem búbján.
— Ezt azért szabad.
Érintésétől azonnal enyhült a mellkasomat fojtogató
feszültség. Akio arcán mosoly vonult át széles arca egyik
szélétől a másikig, ami nem kis távolság. Újra
fellélegeztem.
— Szeretnéd folytatni velem a tanulmányaidat? —
szökkent Akio szemöldöke.
Egy pillanatra elgondolkodtam, és udvarias szavakkal
válaszoltam.
— Engedélyt kell kérnem Hitomi asszonytól. Ha
beleegyezik, akkor veled leszek bármikor, amikor
megfelel neki és neked.
Akio leguggolt, így szemünk egy magasságba került.
Lovakat, acélt és verejtéket idéző szaga felemelt és
otthonosságával megnyugtatott.
— Jól beszéltél. — Hangja most még kedvesebb volt,
és megborzolta a hajam. — Első a hűség. Folytatni fogjuk
az Utat. Büszke vagyok rád, gyönyörű Ötödik Leányom.
Hadd kérdezzem meg én. Tudatni fogom veled Hitomi
asszony válaszát.
A mosodához menet visszaemlékeztem rá, hogy
először nem tudtam, hogyan találhatnék bármi
dicsőséget ezen a tisztátalan helyen. Most, Akióval, talán
sikerülni fog.
 II. Munka
A lehetőségeimtől megerősödve találkoztam Ajával,
munkatársammal a pajtában, a pataknál. Aja kinézetre és
viselkedésre fiatalabbnak látszott nálam, különösen a
gondolkodása miatt. Olyan volt, mint Emi, csak lassabb.
— Mióta vagy itt? — kérdeztem. Vajon távozott innen
valaki valaha?
— Sok hónapja.
Számomra újabb örökkévalóság, de
visszamosolyogtam, mert Aja annyira elégedettnek tűnt.
Korábban Vakasza mellett élt, ami egy hatalmas város; az
apja és bátyjai halászok voltak.
— Milyen volt?
Aja csukott szemmel igyekezett visszaemlékezni, és
nehezen szólalt meg.
— Szerettem a fehérrel pöttyözött, kék tengert.
Szerettem a homokot. — Elvigyorodott. Hiányzó első
fogaival nagyon bájos volt, különösen, ha lecsukta
kancsal szemeit. — Azt nem szerettem, ha megcsíptek a
homoki bolhák. — Vágott egy grimaszt, és a lábát
csapkodta, mint akit most csíptek meg.
Arca minden érzelmet elárult. Ha azt mondtam:
„Gyorsabban!”, könnyek szöktek a szemébe, és lassabban
haladt, úgyhogy inkább nem mondtam ezt többször, és
én is az ő ütemében dolgoztam.
Szerencsére voltak, akik részeire szedték a kimonókat,
mások összevarrták őket, megint mások kisimították
őket. Ajának és nekem súrolni, áztatni és szárítani kellett
a darabokat. Ehhez két emberre volt szükség, és csak mi
ketten végeztük ezt a munkát, ő és én. Rá kellett bíznom,
hogy megtanítsa nekem, mit hogyan kell, úgyhogy az
első napon nem végeztünk a munkával.
A második reggel Akio meglátott, amint a pajtához
mentem. Körülnézett, de én megráztam a fejem. Egy
sötét zugba vezetett, leguggolt, és így szólt:
— Hitomi asszony nem adta meg az engedélyt.
— Micsoda?
Úgy éreztem, megfojtanak a szavai. Hiába tette a
vállamra kezét, úgy éreztem, összerogyok.
— Elsápadtál, Kozaisó.
— Az istenek fontosabbak, mint Hitomi asszony. — Ez
igaz is volt, de az istenek büntetésétől az emberek nem
szoktak sikoltozni éjjelenként.
— Nagy a kockázat — szólt Akio —, de a fehér
fácánod és a sárkányfelhőd valóban nagy erejűek. Tudsz
vállalni ekkora veszélyt? Gondold át alaposan.
— Igen — feleltem, fülemben sikolyokkal, dobogó
szívvel. — Igen, vállalom.
Az álmomról, amelyben a kegyelem istennőjét láttam,
nem beszéltem.
Akio és én kigondoltuk, mikor és hol tudunk titokban
gyakorolni. Néhány éjjelen az íjászatot gyakoroljuk,
azután a naginatát, a lovaglást, a bokken használatot, majd
ezeket egyszerre, végül kezdjük elölről az egészet. Akio
úgy tervezte, hogy néhány estén legidősebb lányát is
elhozza, aki még kezdő, és sokkal fiatalabb nálam.
A második nap a mosodában ugyanúgy zajlott, mint
az első. A harmadik napon, miközben a vizet hordtam,
odajött Hitomi asszony.
Moss ki minden ruhát, méghozzá jól. Ma van a
harmadik napod — vicsorgott, mint valamelyik dühös
macskája, csak éppen ő fekete fogakkal.
Miért nem figyelmeztette Aját is?
 A negyedik estén megfogott, és elvonszolt egy kis
házba a Fő ház mögött, abba az irányba, amerről Tasiko
és én a sikolyokat hallottuk. Hitomi fehérített arca jól fog
mutatni összetörve, véresen. Láttam a bokkenemet, jól
emlékeztem a karomba hasító érzésre, amikor
nekicsapódott Goro orrának. Hova máshova küldhetnek
még? Az etákhoz? Erre a gondolatra egész testem lüktetni
és remegni kezdett.
Verejték folyt végig a gerincemen, és lecsöpögött a
lábamon, hiába fújt hideg szél a kámforfák között. Lábam
megcsúszott az ázott, jeges levelek sikamlós szőnyegén.
Hitomi behúzott abba a kis házba.
A családom dicsősége. Mit tehetek, hogy megtartsam?
A falon korbácsok és fémtárgyak függtek, akár egy
vérengző állat karmai. Rajtuk kívül nem volt más a
szobában, csak egy zsámoly, egy kis parázstartó, amely
meleg hullámokat eregetett a hideg levegőbe, és egy sima
asztal, amelyre sok bőrszíj volt erősítve.
— Tedd le az összes ruhád arra a takaróra! — mutatott
a sarokba Hitomi. — Feküdj háttal az asztalra!
A kemény esti szélrohamok áttörtek a falakon. Újra a
bokkenemre gondoltam, amely a furosikimben lapult.
Ahogy a hideg asztalon feküdtem, amely még nekem
is túl rövid volt, a karom és a lábam lelógott, és az asztal
széle a bőrömbe vágott. Vajon most is megvizsgál majd?
Ebben a testhelyzetben nehéz lenne békát játszani.
Akármennyire is azt állította, hogy ez itt a családom,
jobban gyűlöltem őt, mint Negyedik Leányt valaha is.
Tasiko megtanulta, hogy engedelmeskedjen —
vigyorgott vörössel keretezett, fekete fogaival.
A mennyezetre emeltem a tekintetem, hogy
lenyugodjak, de a kötelek és csigák látványától, amelyek
a fejem fölött lógtak, gyorsabban vettem a levegőt. Mire
visszanéztem Hitomira, a szíjakkal odakötözte egyik
karom és lábam az asztal lábaihoz. Azt hittem,
csodálnom kell vezetői képességeit. Hiba volt.
— Ó, igen. Tudok Daigoro no Goróról. —
Felegyenesedett, nyújtózkodott, aztán végzett a másik
lábammal is. Beszívta a levegőt, szinte sziszegett. —
Csiba földesúr küldött egy levelet.
Tagjaim megremegtek a két név hallatán.
— Ma este meglátod, mi a következménye, ha nem
végzel a feladataiddal. Megértetted? Eddig talán
harcoltál, de itt bármiféle lázadás szigorú büntetést von
maga után számodra és mások számára is.
— Igen, tiszteletre méltó Hitomi asszony — sikerült
eldadognom.
A szavaim nyomán fehér pára szállt fel fölöttem.
Fogaim összekoccantak a hidegtől, amíg csak keményen
össze nem szorítottam őket.
— Helyes. A mai nap majd segít, hogy ne feledkezz el
erről.
Leemelt egy fémszerszámot a falról, és közel tartotta
az arcomhoz. Az eszköznek fanyele volt és nyílvesszőhöz
hasonlatos hegye. Az asszony a parázstartóhoz fordult,
és belenyomta a szerszám hegyét.
— Mindennap be kell fejezned a munkát. — Otthagyta
a parázstartót, és megint fölém hajolt. — Igen —
szippantott a levegőbe. — Készen áll az én kis
emlékeztetőm.
Én is éreztem. Az égő, izzó fém szaga. Reszkettem a
borzalomtól és a hidegtől.
A hegyes fém parázslott a homályos szobában. A
fényes pont végigkövette a vonásaimat. Csukott szemmel
éreztem forróságát, amely egyszerre volt kellemes és
bénító. Úgy tettem, mintha harcolnék, és ő lenne az
ellenség. Az is volt. Az orromon át vettem a levegőt, és
akaratomat megfeszítve kinyitottam a szemem. Arra is
kényszerítettem magam, hogy ne ránduljak össze.
Az asszony lejjebb vitte az arcomtól a vasat. Egyik
kezemet felemelte, és közelebb tartotta a szerszámot,
amíg az már—már hozzáért a kisujjam körmének alsó
széléhez. Meleg, forró, perzselő. Metsző fájdalom rohant
át a kezemen, a karomon, egészen fel a fejemig, míg a
szemgolyóim mintha ki akartak volna robbanni a
helyükből. Kinyitottam a szám, aztán becsuktam, a
nyelvembe haraptam, forró vas ízét éreztem, vért
nyeltem.
A szerszám visszatért az arcomhoz. Hitomi szeme
megvillant vörös fényében. Imádkoztam, hogy ne akarja,
hogy beszéljek. Majdnem átharaptam a nyelvemet,
fuldokoltam, és még több vért nyeltem. Ha újrakezdi,
másba kell beleharapnom.
Újrakezdte. Ugyanazt a kezet. Ugyanazt a körmöt. Az
arcom belsejébe haraptam, amíg csak egy darabja
szabadon nem lógott a számban. Nyers, fojtó, gyilkos
fájdalom lángolt minden egyes részemben.
De nem adtam ki hangot.
— Öltözz fel! Holnap fejezd be az összes munkádat.
Kiszabadította a két karomat, és kiment.
Ez a szörnyeteg rosszabb volt, mint Csiba és Goro
együttvéve. Ne hozzam a bokkenemet? Ne álljak készen,
hogy visszaüssek? Vagy elfussak? Vagy mindhárom?
Ebben a pillanatban ölni is kész voltam.
Azon az éjjelen imádkoztam a kegyelem istennőjéhez,
mert a munka teljesíthetetlennek látszott. Másnap reggel
úgy tettem, ahogy az istennő mutatta különleges
álmomban.
Gondoskodtam róla, hogy Ajával már kora reggel, a
reggeli étkezés előtt vizet vigyünk a nagy fazekakba. A
rizsünkből gombócokat formáztam, hogy munka közben
ne kelljen az evés miatt leállnunk. Miközben súroltam,
elmondtam a mohó sas történetét, de egyszerre mindig
csak keveset belőle.

„Réges—régen, messze innen a legnagyobb madár, a sas

beszorult egy fa két ága közé.”
Aja kancsal szeme tágra nyílt, száját eltátotta, úgy
várta a folytatást.
„Hiába küszködött, nem szabadult. Jött a többi madár, és
megpróbálták kihúzni a bajból. Mind a tollát húzták. Lassan
minden tolla kihullott, míg végül teljesen csupasz nem lett."
Ezt a részt el is játszottam. Aztán Ajával együtt
gyorsabban kihúzgáltuk a ruhákat, hogy megtisztítsuk
őket. Kevesebb idő alatt végeztünk. Csak Ajára figyeltem,
a gyorsaságunk és a mese segített megfeledkezni az előző
éjjel fájdalmáról.
„Arra repült egy nagy varjú. Meglátta a sast. »Így nem
segítetek rajta.« A varjú a madarak felének megmondta, hogy
repüljenek az egyik faágra, a másik felét pedig a másikhoz
irányította. A sok madár súlyától a két ág kettérepedt, és a sas
kiszabadult.”
Minden kimonódarab egyik oldalán én álltam, a
másikon Aja. Minden „madár” ruha lett egy szárítóágon.
Aja gyorsabban végezte el a feladatot, mint eddig. A nap
végére az ágakra terített mosott ruha úgy festett, mintha
valami furcsa paplant varrtam volna.
Ajának kitaláltam olyan meséket, amelyekben a nők
képzelt borzalmak elől menekültek. Miközben szökésben
voltunk, vagy életet mentettünk, játékból átverekedtük
magunkat a bozóton és eközben megsikáltuk a ruhákat.
Amikor képzelt alagutakból bújtunk elő, a vizes csöbrök
is gyorsabban mozogtak. Szellemek üldözték az élőket,
főleg a jureik22, démon keltette szél tépázta fákat,
hegyeket kellett nagy nehezen megmásznunk, hogy
borzasztó végzetünktől megmeneküljünk, hercegek és
hercegnők diszes köntösét forgattuk — mindez
mindennapi munkánk részévé vált. Minden nap vagy
eszembe jutott egy újabb történet, vagy egy régit
mondtam el kicsit másképpen.
A történetek segítségével átszöktem a Kitaszítottak
falujának falai fölött valami csodálatos helyre, vagy
legalább valahová máshova — ahol talán
visszaszerezhetem családom dicsőségét. A
A történetek nekem még jobban kellettek, mint
Ajának. Segítségükkel megszökhettem anélkül, hogy a
dicsőségünk csorbult volna.

22 Nyughatatlan szellemek, amelyek az élők között

maradnak, hogy bosszút álljanak, vagy végére járjanak egy
befejezetlen ügynek.
 III. Egy történet
Tasikóval bementünk Aja kunyhójába, hogy
megvigyük neki a hírt. Aja dudorászva játszott kis
edényeivel és babájával kunyhója padlóján. Frissen
vágott haja meg—meglibbent dala ütemére.
— Aja. — Tudtam, hogy előbb magamra kell vonnom
a figyelmét, csak azután beszélhetek.
Aja felém fordította a fejét, édes mosolya ellensúlyozta
szeme kancsalságát.
Tasiko és én melléültünk a padlóra.
Hírt hoztam. Hitomi asszony előléptetett engem házuk
takarítójává a játéknők dolgozókunyhóiban.
Aja megölelt.
— Hurrá! — kiáltotta bele a vállamba.
— De ezentúl nem fogok veled dolgozni.
Aja arcán lassú esőként indultak meg a könnyek.
Tasiko felemelte a rizssüteményt, az egyik játéknőtől
kapott ajándékot. Az illata megcsapta az orromat.
— Tessék — szólt Tasiko. — Ezt neked hoztuk.
Kozaisó azt mondta, ez a kedvenced.
Aja úgy nyávogott, mint a macska, ha a farkát húzzák.
— Nem ez a kedvenced? — kérdeztem.
Nem kellett volna. A nyávogásból vonítás lett, a
könnyek csak folytak, folytak tovább.
Tasiko komoran nézett rám, és egy csitító szútrát
kezdett énekelni. Vele énekeltem. Ezt sem kellett volna.
Aja már üvöltött, és a fejét a padlóra támasztotta.
Az efféle zaj sosem vezetett jóra. Tasiko ringatni
kezdte Aját, én a hátát simogattam, eldurvult kezeim a
cérnaszálakat szedegették az ingéről. Aja ordított,
szeméből záporoztak a könnyek.
 Ránéztem Tasikóra, felvontam a vállam, és Aja hátán
tartottam a kezem.
— Ismered a tükör történetét?
Kicsit vártam, aztán a fülébe súgtam:
— Egyszer... valamikor régen...
Aja felemelte a fejét. Szipogott, kis mellkasa zihált. Az
üvöltés elhallgatott.

„Egyszer, valamikor régen, egy házaspárnak volt egy

gyönyörű lánya. Amikor az apát a dolga egy távoli városba
szólította, megígérte a kislánynak, hogy különleges ajándékot
hoz majd neki. Amikor visszatért, kinyitott egy kosarat. A
lányának süteményeket és egy nagy babát hozott. A feleségének
egy fémtükröt ajándékozott.
Az anya hamarosan megbetegedett, és azt mondta a
lányának:
— Édes lányom, ha én elmegyek, vigyázz az édesapádra. Ha
hiányzom, csak vedd elő a tükröt, és nézz bele. Mindig látni
fogsz engem.
Miután meghalt, a kislány belenézett a tükörbe, és látta az
anyját. Sok—sok éven át megvigasztalta őt a tükör, még akkor
is, amikor az apja újra megnősült, és a lányról az új asszony
gondoskodott.”

Aja újra sírt.

— Nekem nincs tükröm, hogy láthassalak — szólt, és
ingujjába törölte az orrát.
— Emlékszel, hogyan nézegettük magunkat a vizes
csöbrökben? Amikor holnap belenézel a csöbörbe, látni
fogod magadat. Képzelj el engem magad mellett, mint
mindig.
Amikor Aja már újra mosolygott, Tasikóval
átmentünk az új kunyhómba a játéknőkhöz. Hiányozni
fognak a történetek, de legalább nem kell végre folyton
noszogatnom Aját.
— Egészen ámulatba ejtettél — szólt Tasiko, és
felvonta a szemöldökét, amely puha volt, mint egy fióka
háta. — Hol tanultál ilyen történeteket?
Mintha ököllel a gyomromba csaptak volna, ahogy
eszembe jutott, hol is.
— Csibától... és Akiótól, és a többi szamurájtól.
— Én is hallottam történeteket, de erre nem
emlékszem.
— Találok ki új történeteket is, a régieket pedig
megváltoztatom.
Elmeséltem, hogyan vettem rá Aját a gyorsabb
munkára, aztán a történetpárbajokat Akióval a Hitomi
asszonyhoz vezető úton.
— Mesélj nekem is!

Hogy megkönnyítsem a munkám, a játéknőknek is

meséltem, hogy ne fészkelődjenek, amíg öltöztetem és
kifestem őket. A történeteim miatt engem kérettek, hogy
megfésüljem és öltöztessem őket. Ezt szerettem, és
kedvemre volt, hogy figyelnek rám. Egy jól időzített
történettel megúszhattam a kisebb hibákért, elfeledett
apróságokért járó pofont, vagy, ami még rosszabb,
Hitomi fegyelmezését.
Nagyobb hibákért továbbra is Hitomi büntetése járt,
úgyhogy igyekeztem nagyon gyorsan tanulni. Tasiko
beosont a kunyhómba, és átölelt engem és a babákat,
hogy ne kelljen rettegnie. A fájdalmat enyhítették a
kenőcsök, de arról, ami Hitomi kunyhójában történt,
senki sem beszélt, akármilyen hangosak voltak is a
sikolyok.
Minden nap azzal kezdődött, hogy Tasikóval
sugdolóztunk. Beszélgetéseink tárgyai a játéknők voltak
— hosszan tárgyaltuk, hogyan érdemes az evőpálcika
vékonyságú ajkakat kipirosítani, hogyan válasszunk
ellentétes színeket, és hogyan igazgassuk el a ruháját
annak a hölgynek, aki vaskos, akár a padlizsán, és annak,
aki vékony, akár a bojtorjángyökér.
Munka után folytattuk azokat a játékokat, amelyeket
Csibánál játszottunk. Legjobban a gót szerettem, néha
már nyertem is. Akio is játszott velem, és egyre ügyesebb
lettem. Ezt a tevékenységet Hitomi is engedélyezte, és
Akio mindig felhívta rá a figyelmünket, amikor a helyes
cselekedetet választottuk.
Tasiko ragaszkodott az olvasásleckékhez, a tárgyak
neveit apró papírdarabokra írta. Az írásom továbbra is
olyan volt, mint a macskakaparás, de egyre több és több
írásjegyet tudtam elolvasni. Akio újakat is tanított
nekünk, amelyek fegyvereket, új testhelyzeteket és
ütéseket jelöltek.
Az egyik hálás hölgytől megkaptam a Kokinsú323 egy
részének másolatát, amely ötsoros versek, úgynevezett
vakák gyűjteménye volt. Lemásoltam őket, azután
sajátokat is írtam. Úgy láttam Tasiko nem irigyli a
képességeimet, ezért hálás voltam. Emlékeztem arra az
időre, amikor még vetélytársak voltunk a sóenen.
A napot mindig az esti étkezés és fürdő zárta le.
Tasikóval tovább duruzsoltunk az éjszakában, amíg csak
a fáradtság erőt nem vett rajtunk.

23Régi és modern idők gyűjteménye - a japán költészet egyik

legjelentősebb antológiája.
 Hónapok teltek el a játéknők szolgálatával,
öltöztetéssel, vetkőztetéssel, fürdetéssel, vigasztalással,
nyugtatgatással. Segítettem befeketetiteni a fogukat, bár
az első néhány alkalommal nem sikerült túl jól. Hibáim
újra Hitomi Különleges kunyhójába juttattak, de nem
kiáltottam. Mivel nyelvemet és arcom mindkét felét
átharaptam, nem tudtam megrágni az ételt. Tasiko hozott
nekem hűtött rizskását, amíg csak újra képes nem voltam
enni, ami gyakran több napot is jelentett. A Hitomi ellen
irányuló dühöm nem múlt.
— Ha a munka nem megfelelő — magyarázta Tasiko
— akkor dicső dolog alávetni magunkat bármi
büntetésnek, amit Hitomi asszony jónak lát.
Nem értettem egyet. Tasiko csak meg akarta győzni
magát, hogy a büntetéseink a dicsőségünkre válnak. De
nem így van, különösen, ha véletlen hibázunk, vagy még
tanuljuk a dolgokat, mint most én. Akárhányszor
büntettek is meg, mindig megtettem, amit csak lehetett,
hogy ne kiáltsak.
Mindössze hat hónap telt el az óta, hogy előléptettek
házak takarítójává, amikor Tasiko a vállamat rázogatva
ébresztett.
— Hitomi asszony. Engem hív.
— Én is bajban vagyok?
A büntetés részeként Hitomi mindig maga jött a
bűnösért. Szerette látni a rettegő arcokat.
— Nem tudom.
Miközben visszaaludtam, a tizenkettedik
születésnapomra gondoltam, és azon töprengtem, vajon
mit hoz a holnap — ajándékokat vagy gyötrelmeket.
 IV. Előléptetés
Másnap egyáltalán nem láttam Tasikót. Az esti étkezés
előtt jött be a kunyhómba, mosollyal az arcán.
Egész nap aggódtam érte, de úgy tűnt, nem kapott
túlságosan borzasztó büntetést. De a három játéknő,
akiknél délután dolgoztam, különösen kellemetlenül
viselkedett. Minden feladatomat újra elvégeztették
velem. Mindegyiknek más—más történetet kellett
mesélnem, hogy lecsillapítsam őket.
A legkevésbé sem vágytam vacsora előtt még egy
vigyorgó vallási fanatikusra is.
— Mi az? — kérdeztem Tasikót, a szokásosnál kissé
élesebb hangon.
— Nagyszerű híreim vannak.
— Csak azt ne mondd, hogy megint valamelyik
szútráról értekezni.
Tasiko nem válaszolt.
Egy perccel később újra megszólaltam.
Igen? — A hangom már nyugodtabb volt, de az
arcomról továbbra sem tűnt el a kelletlen fáradtság.
Akioval gyengén sikerült a gyakorlatozás. A második
mozdultban a hármas kapcsolat — a vállaké, a csípőé és a
lábfejeké — sehogy sem akart elrendeződni. Akio
csalódott volt.
— Te is közénk fogsz tartozni.
— Kik közé?
Tasiko úgy vigyorgott, akár egy boldog majom.
— Játéknő leszel. Mint én.
— Játéknő? Tényleg?
Felegyenesedtem ültömben a futonon. Tasiko néha
megtréfált.
 — Igen — tárta szélesre karját; talán arra számított,
hogy elfog az izgalom.
Tasiko előkereste a házicipőmet, és a lábamra húzta.
— Most meg mit csinálsz? Ne gyötörj.
Tasiko szeme elhomályosult, akár a tó vize a sötét hold
alatt.
Megböktem a vállát az ujjammal.
— Hagyd abba! Pont a születésnapomon. Úgy bánsz
velem, mint azokkal a... azokkal a nőkkel.
Tasiko lesütötte a szemét, mint mindig, amikor
kellemetlen hírt hozott.
— Hitomi asszony kívánsága szerint cselekszem.
Felálltam a futonról, aztán meggondoltam magam, és
visszaültem. A kunyhón hideg rettenet sóhajtott át.
— Érdemtelen vagyok — mondtam az elvárt szavakat.
Ez már nem volt játék. A nyakam körül
izzadságcseppek gyülekeztek, és lecsorogtak a hátamon.
A falak elfordultak, gyomrom epét lökött a torkomba.
Megmarkoltam a futont, és Tasiko tekintetébe
kapaszkodtam. Ne engedd, hogy megtörténjen!
Megelégedett életem egyszerre süllyedni kezdett
valamiféle sötét alvilág felé.
Elkaptam Tasiko mindkét kezét, lenyeltem a
keserűséget, és azt mondtam:
— Nem állok készen arra, hogy befejezzem a
szolgálatot, a történetmondást és a ruhák elrendezését.
Fürkészve néztem az arcát. A szeme kifejezéstelen lett,
és sötét gesztenyeszínűvé vált.
Felállt, és elhúzta a kezét.
— Kozaisó, nincs mit tenni.
Akaratlanul is megbántottam. Szerettem volna valahol
messze lenni, pedig ő volt a barátom és a bizalmasom. A
tagjaimon nyugtalanság futott át, mint váratlan vihar
után az erős vízfolyás, hosszú szárazság idején.
A történeteket és a ruhákat, a dalokat és táncokat és az
arcfestést nagyon szerettem, de a munkát megvetettem.
A munka az a fájdalmas dolog volt, amit Goro tenni akart
velem. Hallottam róla a többiektől, de Tasiko nem beszélt
róla. Hiába hessegettem az árnyakat, nem tágítottak.
Vészterhes, zuhogó hóvihar, üvöltő szél, végtelen tél
mindenütt.
Tasiko mellém huppant, és megérintette az arcom.
— Egy kicsit fájni fog először, de te sosem törődtél a
fájdalommal, sem a kemény munkával. — Elvigyorodott.
— Később még az is lehet, hogy élvezni fogod.
— Élvezni? — Miről beszél?
— És többet lehetünk együtt.
— Na igen...
— És több időd lesz Akióra és az edzésekre.
— Na igen...
— Így rendelkezett Hitomi asszony.
— Ez a helyes cselekedet... tehát ez a dicső cselekedet
— szóltam legyőzötten.
— Igen, Kozaisó.
Megvetően felkacagtam, aztán hangosan, hosszan
felsóhajtottam.
— Ó, Tasiko. — A szemem könnybe lábadt, és
elfordítottam a fejem.
Tasiko megfogta a vállamat.
— Az idő teljességében, Kozaisó, majd megtalálod a
békét, még az örömöt is abban, ha a helyes cselekedetet
választod.
— Soha. Lehetetlen.
Tasiko átkarolt, bokorherét és fenyveseket idéző illata
lecsillapított.
— Szeretnék elmenni füstölőt gyújtani — mondtam,
de továbbra sem engedtem el.
Tasiko szemében remény csillogott — úgy véltem, ő
ezt jó dolognak tartja —, így hát ott maradtam, ahol
voltam. Majd később imádkozom a kegyelem
istennőjéhez, mondtam magamban. Nem tudom, Tasiko
meghallotta—e motyogásomat.
Miközben ujjaival a hajamat fésülgette, Tasiko
elmondta nekem Ocumae történetét, aki egy császár
imáinak köszönhetően újjászülethetett a paradicsomban.
— Majd a Lótusz szútrát mondjuk — tette hozzá
Tasiko. — Nem lesz olyan rossz. Emlékszel a tiszteletre
méltó Hirosira? — ölelt át. — Abból tanulhatsz. Nem fog
annyira fájni, mint gondolod. Nálam legalábbis így volt.
Arcán bánat felhője suhant át. Nem foglalkoztam vele,
de nem felejtettem el. Szorosan öleltük egymást, és én
sírtam az egyetlen megengedett módon: könnyekkel, de
hang nélkül.
— Hitomi asszony azt parancsolta, hogy készítselek
fel. Magammal viszlek. Azt mondta, kísérhetlek én.
Hamarosan játéknők leszünk, együtt.
— Köszönöm — suttogtam, és megöleltem.
— Az elsőt... — Kissé elhúzódott, így szemtől szembe
kerültünk — ...gondosan választják majd ki.
Bólintottam, de nem hittem neki.
— Mindegyiküknek el kell majd mondanod egy
történetet.
— Történetet? Nem énekelnem meg táncolnom kell?
Az én történetemet kell mondanom?
— Igen. A táncokkal együtt, a te gyönyörű hangodon.
Beöltözve az egyik szereplőnek. Nem lesz olyan rossz,
odakint ott lesz a zenész, és én leszek a szolgálód —
egyelőre.
— Komolyan?
— Igen... Megtanulunk játszani a tizenhárom húros
kotón. Ha kitanulod a hathúrost, játszhatunk kettősöket.
Hitomi asszony tetteit az okosság vezérelte.
Egy kis ideig Tasiko nem fog férfiakat szolgálni. Ez
felvidította. Segített megfürödnöm, mint régen Csibánál,
de gyengédebben. Nem sírt. Ezt jó jelnek tekintettem.
Akióhoz hasonlóan ő is elmondta az utasításait.
— Ne úgy csinálj, mint a Kisebb házban. A szemükbe
ne nézz. Hajolj meg sokszor. Először a férfi felé, aztán
Hitomi asszony felé. Mosolyogj sokat. Ne sírj. Az arcod
legyen kifejezéstelen.
— Kifejezéstelen? — kérdeztem.
— Fordulj befelé. Maradj rejtve.
— Igen, tudom. És még?
— Maradj a történeteknél, vagy dicsérj. Csakis
kellemes dolgokat mondj. A szád legyen olyan, mint az
orrod. — Összecsippentette az orrát, és elvigyorodott.
Mintha anyám mondását hallottam volna: „Ne mutasd
ki az érzelmeidet, ne mondj semmit, és még annál is
kevesebbet tégy”, de most olyan dolgokat kellett
megtennem, amelyek fájdalmasak, undorítóak és
tisztátalanok voltak.
Meggyújtottam néhány gyertyát, hogy segítséget
kérjek az őseimtől. Leszámítva a gyakorlaton előforduló
vérszennyeződéseket, azt, hogy egyszer megérintettem
Tasikót a ciklusa közben, és hogy a Kitaszítottak
falujában éltem, régóta tiszta voltam. Tasiko hosszú
életért könyörgő szútrából szavalt, hogy elhárítson
minden veszélyt. Másnap úgy felöltöztetett, mint a
történetbeli császár leányát. Három kimonót viseltem —
legalul egy piros alsó kimonót, azuán egy élénk kék
színűt, apró tollmintával, végül egy festett kimonót
rózsaszín és narancssárga bazsarózsákkal. Tasiko Hitomi
asszony fogadószobájába vezetett, a Fő házba. A durva
festék csípte az arcom. Ruházatom keményített anyaga
gúzsba kötött, mintha a nyakamig vastag, viszketeg
sárban ülnék.
Tasiko intett, hogy menjek be a Fő házba. Meg
akartam szorítani a kezét, hogy szerencsét hozzon
nekem, de már késő volt. Amint beléptem a szobába,
elrejtettem remegő kezeimet. Nem hozhattam szégyent
magamra.
Másodjára pillantottam be Hitomi asszony szobájába.
Mintha hatalmas kígyóvermet láttam volna — az
elsötétített szobában megvillant Hitomi szeme a macskái
pofája között, mintha azon gondolkozna, hogyan
karmolhatna meg megint a körmeivel. A férfi párnákon
ült, hatalmas volt, mint Csiba, és brokátruhát viselt —
rikító zöld, piros és sárga színekben. Felemelte arcát az
egyik képeskönyvből.
— Fordulj meg!
Miután engedelmeskedtem, Hitomi asszonyhoz
fordult.
— Sokkal szebb, mint mondtad. Elégedett vagyok.
Odafigyeltem rá, hogy arcom kifejezéstelen maradjon,
de meghajoltam a bókra. Nem felejtettem el, hogy szám
üres legyen, mint az orrom és a szemem.
A férfi nem vett tudomást a meghajlásról, de
szertartásos hangon megjegyezte:
— Ha jól értem, ez lesz az első alkalom. Megteszem,
ami tőlem telik. Talán egy szolgálólány álljon
készenlétben, ahogy illendő.
— Nagyra becsülöm nagylelkűségedet és
figyelmességedet — felelte Hitomi.
Nemigen értettem, miről beszélnek. A „nagylelkűség”
és „figyelmesség” szavak mindig kellemes dolgokhoz
kapcsolódtak.
Követtem ezt az embert a Fő ház mögött sorakozó,
dolgozó házak egyikébe, Tasiko mögöttem jött. Én
voltam a fiatalabb. Nekem kellett volna zárnom a sort.
Tasiko bement, és meggyújtott egy asztalkán álló
olajlámpát az egyik távoli sarokban; természetes fény
csak az ajtónyílás felől jött. A férfi továbbment a szobába,
én a nyomában. Tasiko nem mondta, hogy a ház
kényelme az alvókunyhóméhoz, sőt a Kisebb házéhoz
hasonló.
A padlót gyékény borította, úgy festett, mint a
kemaripálya24 elsötétült zöldje a súlyos esőfelhők alatt. A
futon és a párnák kicsivel sötétebb zöldje a padló
színéhez illeszkedett. Hátul, a begyújtott parázstartó
mellett egy korsó és egy tál bújt meg, mindkettő sötét
tengerzöld szegéllyel. A másik oldalon bambuszállvány
emelkedett, amely úgy nyújtotta ki karjait, akár az éhező,
aki ölelésért esedezik.
Tasiko hozzám fordult, és azt susogta:
— Kint leszek utána.
Majd még egyszer figyelmeztetett.
— Csak akkor szólj, ha kérdeznek, kivéve a
történetedet.
Meghajolt a férfi felé, gyorsan megsimította a kezemet,

24 Kemari: labdarúgáshoz hasonló játék, a labdát lábbal a

levegőben kell tartani.
és egyedül hagyott.
A fejemben átismételtem minden tudnivalót: néma
maradok; megteszek mindent, amit mondanak; élvezetet
tettetek, bármi is történik; tiszteletteljes leszek, mintha ez
a férfi Csiba földesúr lenne. Nem bírtam a szemébe nézni.
 V. A kivételek
A férfi leült a futonra, és szólt, hogy álljak elé. Ajka
egyenes vonalat formázott.
— Mi a neved?
— Kozaisó — válaszoltam mereven, és a padlót
bámultam lehajtott fejjel is éreztem, hogy vizsgálgat
engem.
Végigsimította az öltözékemet, végigfuttatta a kezét a
ruha ujján, a hátamon és a mellkasomon.
— Kozaisó — mormolta: — Rózsaszín Virág — idézte
a történetből újra és újra. Olyan volt, mint egy hátát
begörbítő, fújó macska. A gyomrom görcsbe ugrott.
Eszembe jutottak Tasiko intelmei, és alázatosan örömet
mutattam, holott egy szikrányi volt bennem.
A férfi megpaskolta a futont, és azt mondta:
— Ülj ide, hogy jobban hallhassam gyönyörű
történetedet.
Miközben bemásztam a széles ölét borító brokát mellé,
átfogta a derekamat.
— Nem szeretnénk, ha összegyűrődne a gyönyörű
kimonód. Hadd segítsek megoldani, kis Rózsaszín
Virágom.
Mivel nem mondta, hogy beszéljek, nem szóltam
semmit, oldotta és levette felső kimonómat. Mindkét
kezével két ujja közé csippentett egy—egy ruhaujjat, és
lehúzta rólam a ruhát, azután a kunyhó másik oldalára
ballagott, és rátette köpenye tetejére.
A kimonóm úgy libegett a bambusz ruhaállványon,
akár egy kísértet.
Azután visszajött, és intett, hogy üljek az ölébe.
Egyenként szétnyitotta a többi kimonómat is, vigyázva,
végigsimítva minden darabot. Megsimogatta a
mellkasomat, és felhúzta a kimonóimat a combomon. Az
arca aranyról vörösre váltott; a bőre szárazról
gyöngyözővé és nyirkossá.
Reszkettem nyitott kimonóimban, és ő magához
húzott. Nem igazította meg és nem húzta le a ruháimat.
De a lábamat dörzsölgetve melegítette, ennek örültem.
Meg akartam igazítani a ruhámat, de aztán eszembe
jutott Tasiko figyelmeztetése a számról és az orromról. A
férfi tovább dörzsölgette a csípőmet.
— Mondd el a csodálatos történetedet — búgta.
Végigmondtam a történetet. Nem hagytam ki semmit,
és ahogy korábban gyakoroltam, kezemmel és arcommal
mutattam az érzelmeket. A férfi tovább mozgatta a kezét,
így nehéz volt odafigyelni.
Egy tréfás részhez értem. Nevettem, ahogy a
történetbeli Rózsaszín Virág nevetett, a férfi pedig egyik
kezét az ölemre tette, a másikat a mellkasomra. Akkor is
ott hagyta a kezeit, amikor már befejeztem a nevetést.
Amikor éreztem, hogy a kezei nem térnek vissza az
oldalamra, összeszorult a gyomrom. Nagy levegőt
vettem, és sóhajtva fújtam ki.
— Á, tetszik neked, ahogy hozzád érek! — vihogott
széles mosollyal. Egyik kezével a mellbimbóimat
kaparászta, a másikkal a hasamat reszelte, mintha
zöldséget pucolna.
Azután kioldotta az övét, átment a kunyhón, és a
bambuszállványra dobálta a ruháit, amíg csak el nem
tűnt a kimonóm. Végül visszasétált hozzám. Lógó hasa
szinte teljesen eltakarta Jáde Szárá25t, amely ide—oda

25 Himvessző
lengett, mint egy újonc fiú bokkenje.
Mindkét kezével megmarkolta a derekamat. Felemelt,
és arcát végigdörgölte mellkasomon és hasamon.
Szemöldöke és bajusza a bőrömet szurkálta. Ezután
széttolta a lábaimat, belém nyomta az ujját, aztán
kihúzta. Lelökött a futonra, és máris átdöfött a Jáde
Szárával. A döbbenettől és meglepetéstől csak
kapkodtam a levegőt.
Felkiáltottam! Olyan gyorsan történt minden, hogy
elfeledkeztem magamról. Szerencsére a férfi csak
kuncogott. Talán azt gondolta, hogy az élvezettől kiáltok.
Egyik kezével megmarkolta a mellemet. A másikat
hörögve a fenekem alá nyomta, és újra és újra átszúrt.
Sokáig tartott a döfködés.

Kérésemre Tasiko vörösre sikált, hogy eltüntesse a

férfi támadásainak nyomait. Később, a kunyhóban a
karjai között sírtam, a gyomrom erősen forgott.
— Sajnálom, hogy nem mondtam el. — Tasiko
bocsánatkérően a két vállamra tette a kezét, és a
szemembe nézett. — Emlékszem, hogyan volt nekem
először Goróval, csak a csúfság.. semmi kedvesség.
— Goróval? Goróval!? Minden démon nevére, ezt meg
hogy érted?
— Hát, én voltam a legidősebb. Kivárja, amíg
idősebbek leszünk — pislogott néhányat Tasiko.
Epe gyűlt a számba.
— Goro ezt tette veled?
— Mindig, amikor Csiba földesúr elment.
Tasiko vállai meggörbedtek, és én láttam magam előtt
kislányként.
— Hogy tehette?
 — Téged elküldtek. Emlékszel? Először előadtam neki
a táncot két legyezővel. Ez tetszett neki.
— Igen. Engem is megkért rá.
— Aztán... megfogott. — Tasiko összegörnyedt. —
Tényleg sajnálom, hogy nem beszéltem neked az elsőről.
Goro azt mondta, ez neki jár, ez az előjoga. Azt hittem,
veled is megtette.
Felálltam.
— Hogy hallgathattál róla?
— Goro rám parancsolt, hogy senkinek nem szólhatok
semmit. Azt mondta, különleges egyezséget kötöttek
Csiba földesúrral.
Noha sajgott még a testem, körbe—körbe robogtam a
kunyhóban, meg akartam ütni valamit, hajat tépni, vagy
kimenni a gyakorlómezőre a naginatámmal, bokkenemmel
vagy íjammal.
— Különleges egyezség! — szóltam, a fogam
csikorgattam, és nagyot dobbantottam a padlón.
— Csiba földesúré voltam. Dicsőségünkre válik, ha
megteszünk mindent, amit az urunk kíván. Azt tehetnek
velünk, amit akarnak!
— Velem aztán nem!
Tasiko csendben várt. Végül leültem szorosan mellé,
és megszólaltam.
— Csiba és Goro összeesküvést szőttek.
— Nem volt ez összeesküvés, Kozaisó. Tudom, hogy
Akiótól tanultál a Nemes Nyolcszoros Útról és a Buddha
Négy Nemes Igazságáról, különösen arról, hogy „az élet
szenvedés.”
— Ezt gyűlölöm legjobban.
Tasiko ajka mosolygott, de szeméből szomorúság
áradt.
 — Talán nem mindig érezzük így. Csiba tulajdona
voltam, tehát uralkodott életem és halálom felett. Bármit
is tett Goro az engedélyével, az része volt és része marad
az inagómnak.
— És mit tett?
— Te is megtapasztaltad, mit szeret Csiba, nemcsak a
verést élvezi, hanem örül, ha hallhatja a fájdalom hangjait
is. Goro valahogy megszerette, amit a kolostorban tettek
vele, ahol nevelkedett.
— Nem mondtad el, mi volt az!
— Kozaisó, ő szereti a kínzást és az erőszakot. Ezektől
jut el… a beteljesülésig.
Megrázta a fejét, mintha magát is meglepné, amit
mond.
— Ez az egyetlen módja, hogy kielégüljön.
Feltérdeltem, testem megfeszült az undortól és
borzalomtól.
— Az egyetlen módja? Az egyetlen módja!?
— Talán valamelyik előző életemben bántottam őt —
mormolta a padlónak Tasiko.
Átkaroltam, szememből a gyalázat és a szeretet
könnyei záporoztak, mint zuhogó eső.
— Ha a rosszat jogos büntetésünknek tekintjük, amit
az előző életünk miatt kapunk, az a kegyelem istennője
kívánsága ellen való!
— Ez nem így van. Hadd mondjak el egy történetet.
Tasiko mesélni kezdett:

„A Kamo faluban élő Omarót három évre besorozták

határvédő katonának. Anyja elkísérte, és vele lakott, felesége
pedig a faluban maradt, hogy vigyázzon a házra. Omarónak,
mivel nagyon szerette a feleségét, az a gonosz ötlete támadt,
hogy megöli az anyját, és hazatér a gyászra hivatkozva. De az
anyja, mint mindig, most is csak arra gondolt, hogyan tehetne
jót. Omaro azt mondta:
— A keleti hegyeknél egy hétig szent írásokról értekeznek.
Elmenjünk?
Az anyja örömmel beleegyezett.
Amikor egyedül maradtak, Omaro vadul rákiáltott: —
Térdelj a földre!
— Miért beszélsz így, fiam? Talán valamiféle pokolfajzat
szállt meg?
A fiú előhúzta kardját, hogy megölje őt. Az asszony
letérdelt, és azt mondta:
— Fát ültetünk, hogy élvezzük gyümölcsét, árnyékát és
védelmét. Gyermeket nevelünk, hogy élvezzük segítségét, és
rábízhassuk magunkat. A fa, amit tápláltam, nem véd engem
többé az esőtől.
Ahogy a gonosz fiú közelebb lépett, hogy levágja anyja fejét,
megnyílt a föld, hogy elnyelje őt. Az anyja megragadta fia
haját, a mennyekhez fohászkodott, és jajgatott:
— A fiam megszállott, a gonosz vezérli!
De hiába volt minden erőfeszítés, a fiú leesett.
Az asszony hazavitte fia haját, és temetési szertartást
rendezett, a hajat egy dobozban a Buddha képmása elé tette, és
a szerzeteseket arra kérte, hogy imádkozzanak fiáért.”

— Az anya szánalma és szeretete olyan nagy volt

gonosz fia iránt, hogy helyette is jót cselekedett — vonta
le a tanulságot. — Valóban, ha a gyermek komisz, és
rosszat tesz, azonnal megbüntetik, de a gonosz tettek soha
nem maradnak büntetés nélkül. Soha.
Elmondtam neki, mi történt köztem és Goro között.
Ettől csökkent bennem a harag, amelyet Tasiko iránt
éreztem, de a Goro és Csiba iránt érzett dühöm
változatlan maradt.
— El sem hiszem, hogy betörted az orrát — rázta a
fejét Tasiko, és nevetve felhorkant.
— Igen — villantottam ki az összes fogamat. Büszke
voltam magamra. — Látnod kellett volna, ahogy fröccsen
a vér a ruhájára.
Tasiko szeme tágra nyílt.
— Goro imádja a ruháit. Biztosan nagyon odavolt.
— Ó, igen, és szerintem az orra már mindig görbe
marad.
Tasiko átölelt, és megsimogatta a hajam.
— Most már könnyebb — sóhajtotta. — Több
meglepetés nem lesz.
Felnéztem a szemébe.
— És titkok sem.
— A játéknők csódzsája. A vezető. Minden ajándék
tizede az övé. Bármi nagyobb változásról őt is meg kell
kérdezni.
— Melyik az?
— Rin.
— A másik ronda öreg? Aki olyan ráncos?
— Igen. Feküdj le! Bedörzsölöm a hátad. Ez a
„Gyógyítás királya” a Lótusz szútrából.
Az ölébe hajtottam a fejem. Tasiko fölém hajolt,
letörölte könnyeimet a szemem sarkából, és szavalni
kezdett.
— Azt mondják, aki ezt elfogadja és követi, az soha
többe nem fog nőnek születni.
A szemünk mosolygott.

Sok más férfi jött. Volt, aki nem várta meg a történet
végét, mivel híre ment, hogy mesemondó és új dalok
tudója vagyok, lassan kialakult egy emelkedettebb
vendégköröm. Tasiko gyakran mindentudó mosollyal
nézett rám, ha látta a bambuszállványon vagy az egyik
kimonóra téve a pénzérméket, amelyet egy—egy
gazdagabb ember hagyott ott. Amikor ilyen ajándékot
kaptam, egy részét mindig a Mennyet megvilágító nagy
istenségnek adományoztam, hogy gondoskodjon
családom számára a jó termésről. Tasiko másképp
cselekedett, és azt tanította nekem, hogy imádkozzam a
Buddhához.
Sok más dolognak is meg kellett változnia.
 VI. Átalakulás
Hitomi tiltása ellenére Akióval tovább gyakoroltuk az
íj és a bokken használatát. Minden nap kimentem a kis
gyakorlóterületekre, amelyek a Kitaszítottak faluján belül
voltak. A hármas kapcsolat egyre jobban ment, fejlődtem.
Akio többet gyakoroltatta velem a teljes kihúzás első
részét. Az íjat balra toltam, miközben jobb könyököm
behajlítottam. A nyilat félig kihúztam, jobb kezem a
homlokom fölött és előtt helyezkedett el. Tasiko is
tanított nekem még több táncot és zenét, különösen a koto
használatát, méghozzá a nagy, tizenhárom húros kotóét.
De a történetek, a tánc és a zene még mindig nem volt
elég.
Rin azt mondta:
— Sokat kell tanulnod, ha az én csoportomban leszel.
— Ruhaujját széles szájához emelve, azt csicseregte: —
Mindkettőtöknek.
Valóban, Tasikóval mindig együtt voltunk, kivéve a
vendégek házaiban.
Rin nevetéséről eszembe jutott, hogy ő és Hitomi
milyen nagy részt elvettek abból a ruhából és rizsből,
amelyet a hálás ügyfelek adtak nekem. Rin nagy
orrlyukai kitágultak, miközben felhánytorgatta, hogy
szerinte nem énekeltem új énekeket, nem használtam
szútrákat az énekekben, vagy nem énekeltem régi
énekeket. A két nő úgy vihogott a tőlem elvett értékek
felett, mintha varjak rekedt károgását hallottam volna.
— Először is úgy kell kinéznetek, mint az udvari
nőknek — közölte velünk Rin. — Ide a legjobb
társaságokból is érkeznek vendégek, a rangos Taira
nemzetségbeliek Rokuharából, de még Heiankjóból is,
nem csak egyszerű sóenbeli és falusi férfiak.
Rin ránk sandított.
— Ó, el is felejtettem. Te — hajolt felém mogorva
arccal — vidéki vagy. Rokuharában él a magas rangú
Taira nemzetségbeli kuge26. Hatalmas város, sok—sok
palotával. Templomok és szentélyek veszik körül. Sok
pap és szerzetes érkezik onnan, majd meglátod.
— Ohaguro. Magasabb körökben ez járja — szólt
Hitomi magas, mesterkélt hangon, befeketített fogait
kivillantva.
Elkedvetlenedtem, mert tudtam, hogy nekem is újra és
újra át kell majd esnem a műveleten, hogy a fogaim
„vonzó”, sötét színűek maradjanak. Az új, lakkozott,
szilvafamintás fogsötétitős dobozka csekély vigaszt
nyújtott. A festés többi részét már jól ismertem, az arcra
fehér rizspor került, az orcákra és az ajkakra pirosító. A
játéknők festékei jobb minőségűek voltak, mint
amilyeneket a szolgálólányok kaptak.
A festékeket a piperés dobozunkban tartottuk. Tasiko
kézi doboznak hívta az övét, mert a kezünkkel
fésülködünk, és a kezünkkel visszük fel a port és a
pirosítót. Tréfáival mindig felderítette a lelkemet.
Rin ezután ragaszkodott hozzá, hogy kitépjük a
szemöldökünk minden szálát, és a homlokunk közepére
korompöttyöt kenjünk. Az asszony, vagy mert egy
pillanatra megszállta a jóindulat, vagy csak mert egész
nap fekete nyálat köpködtünk, elmondott nekünk egy
történetet „A lányról, aki szerette a bogarakat”. Ez a lány,
nem elég, hogy szerette a bogarakat, de nem volt
hajlandó kitépni a szemöldökét, és befeketíteni a fogait,

26 A nemesség, arisztokrácia, a „jó” emberek.

minden kérőjét elriasztotta világító, vad, durva fogaival.
Soha nem ment férjhez, legalábbis Rin ezt mondta.
Amikor a története végére ért, Rin terjedelmes
csípőjére tette a kezét, és ránk parancsolt.
— Nektek is ezt kell tenni. Minden udvaronc így tesz
Heiankjóban.— Szeme összeszűkült.
Amikor egyedül maradtunk, Tasiko odasúgta nekem:
— Micsoda gyatra mesélő ez a Rin.
A többi játéknővel együtt gyakoroltam a kotojátékot, és
tanulmányoztam az énekeket, különösen az újabb
stílusúakat, és a táncokat. Tasiko már jól játszott a
hangszeren.
A „tanitatásunk” másik részeként Rin elküldött
minket egy idősödő nőhöz. Tasiko Otafukurénak hívta.
Tréfás szokása szerint összevonta az „Otafuku”, a női
szexuális étvágy istene és a „fukure”, azaz idős nő
szavakat. Meg is mutatta az írásjegyeket.
Otafukure bőre szinte átlátszó volt, mint a rizspapír a
napfényben. Fehér haja vékony szálakban lógott. Olvasni
és írni tanított minket, és együtt tanulmányoztuk a
Receptek kézikönyvét, egy kínai könyvet. Az oldalak
megsárgultak, ahogy a fogak megsárgulnak ohaguro
nélkül.
Otafukure örömmel tanította nekünk az „élvezet
művészetét”, a kínai recepteket.
Megtanultuk, hogyan nevezzük meg testünk részeit.
Meg kellett mutatnunk, megérintenünk és
megneveznünk minden részt, mielőtt rátértünk a
következő leckére. Tanulmányoztuk a Jáde Szár, a
Valóságos Csúcs, a férfi rész tulajdonságait. A női részek
a következők voltak: az Ékszer Fennsík, a Jáde Erek, a
Jáde Kapu27 és annak Arany Szakadéka. Otafukure
különös hangsúlyt fektetett a Cinóber Hasadékra28. Ez a
nő belső részében volt, és a Kotohúrok vették körül,
amelyek kívül nőttek.
Tasiko kuncogva játszott a Kotohúrokkal, míg csak
Otafukure rá nem szólt.
— Ne ostobáskodj! Az életed és az életviteled múlik
ezen a tudáson... és az alkalmazásán.
Legalább tizenkétféle módon gyakoroltuk a Csúcs
mozdítását. Ehhez egy mesterséges Jáde Szárat, egy
harigatát29 használtunk. Otafukure beolajozta az eszközt,
bár annyira kopottas volt, hogy nemigen volt szükség
előkészületekre. Azután vászoncsíkokkal rákötözte arra,
aki a férfit játszotta. Először magára kötözte az eszközt —
olyan mókásan nézett ki, hogy alig tudtuk abbahagyni a
nevetést.
Minden testhelyzetnek különös neve volt: az Oltár
bambuszai, Patkány és egér a lyukban. Otafukure
kedvence a Kétfejű hal volt, ezt kérte a legtöbbször.
Ehhez lefeküdtünk egymással szemben, a lábunk a
csípőn kereszteztük. A harigata ki—be mozgott, és a
lábunk olyan volt, mint a hal uszonya. Tényleg úgy
festettünk, mint egy kétfejű hal! Ez lett a kedvencem.
Egyszer megláttam Tasiko arcát, miközben
Otafukuréval a Kétfejű halat gyakoroltuk, szeme furcsán
megvillant: emlékeztem, akkor nézett így, amikor először
találkoztunk, amikor Csiba először dicsért meg engem,
nem pedig őt. Ezután mindig ragaszkodtam hozzá, hogy

27 Női szeméremtest, vulva.

28 Vagina.
29 Műpénisz.
a Kétfejű halat Tasikóval gyakoroljam, ne Otafukuréval.
Tasiko és én megtanultuk, hogyan elégítsük ki
Otafukurét a harigatával. Ilyenkor vidám, szavak nélküli
dalokat énekelt. Otafukure egyértelművé tette, hogy
szívesen tanít még cserébe kínai írásjegyeket, ha
bármelyikünk eléri, hogy ilyen dalokat énekeljen, de
alighanem kettőnket együtt szeretett igazán. Meg
akartam tanulni kínaiul, de csak ha Tasiko is beleegyezik,
hogy tanuljon.
Sokat tanultam.
 VII. Nehézkes áldás
Tasikóval munka után mindig elmentünk a
fürdőházba, hogy eltüntessük a férfiak bűzét. Ha az
istállókban dolgozó lányok megláttak minket, nem vettek
rólunk tudomást, ahogy mi sem róluk. Én úgy
gondoltam, ők a szerencsésebbek, hiába a kemény
munka és a hosszú munkaidő.
A fürdőházba menet körülnéztünk, hol vannak a
mosodások, hol van Aja. Aja mindig ránk vigyorgott, de
a többiek elfordították a tekintetüket. Ha senki nem volt a
láthatáron, Aja meg is ölelt. Néha elmondtam neki egy
rövid történetet. Tasiko és én bementük, lesúroltuk
egymást, beszélgettünk a munkáról, férfiakról, énekekről,
táncokról és főleg a ruhákról. Hogy szerettem a ruhákat!
A nyomokat, vágásokat sosem emlegettük. Néhány
férfi élvezte, ha fájdalmat okozhat. Tasiko látta a
sérüléseimet, és persze én is láttam az övéit.
Volt, aki szeretett lefogni minket. Más megkötözött.
Volt, aki belénk vágott, hogy láthassa a vért; Rin ezt is
megengedte, feltéve, hogy nem hagynak nyomot, amit a
következő vendégünk megláthat, és nem ejtenek sebet.
Néhányan hoztak magukkal más férfiakat. Mások két nőt
akartak.
Tasiko finom iránymutatásával ezt is kibírhatónak
találtam. Tasiko beszélt nekem a Buddha Négy Nemes
Igazságáról. Megtanította nekem, hogy az élet szenvedés.
Ebben a világban sem valóságos, minden csak átmeneti.
A szenvedésből a Nemes Nyolcszoros Út vezet ki, ahogy
Akio is tanította.
A Nemes Nyolcszoros Utat dalba foglaltam, hogy Aja
és mások is megtanulhassák. Tasikóval gyakran
énekeltük ezt, miközben egymás hátát súroltuk. Tasiko
nagy örömmel tani meg mindenkinek maga körül.
Otafukure a következő napforduló, a szecubun30 után
meg. Előző este az egész faluban zajosan ünnepeltek az
eták. Mindenhonnan „Oni!31 Ogre! Kifelé!” és „Boldogság,
gyere be!” kiáltások hangzottak. Néhány játéknő,
miközben a „Oni! Ogre! Kifelé!” és „Boldogság, gyere
be!” mondatokat kántálta, miközben használta a „ki” és
„be” szócskákat. Hallottam őket, miközben az egyik
vendéggel visszafelé mentünk a Fő házba. Csak nevettem
ezen.
Mindenki más sült szójababot szórt szét, hogy távol
tartsa a démonokat és az onit az új, tavaszi évadban, vagy
pedig szedegették a babot, hogy szerencsét hozzon. A
leglelkesebben a babonás lányok dobáltak és kiáltoztak.
Másnap reggelinél Hitomi és Rin bejelentették, hogy
Otafukure álmában meghalt. Minden leállt, és
mindannyian részt vettünk a temetésén, mert valamikor
ő volt a csódzsa, és ő tanította a kínait és az örömszerzés
művészetét. Halotti házat építettünk neki a folyónál. A
különböző felajánlásokat egy lúd, egy kócsag, egy
jégmadár, egy veréb és egy fácán képviselője hozta.
Megkérdeztem Tasikót, miért adjuk ezeket az
ajándékokat, de ő csak megvonta a vállát. Úgy
gondoltam, egyszerűen ez a szokás,
Daigoro no Goro vezette a temetési szertartást. A
hangja nem volt kellemetlen, bár kissé orrhangon beszélt,
amióta betörtem az orrát. A szertartás lassan

30 Szó szerinti jelentése: elválás az évszaktól.

31 Démon, emberevő óriás.
hömpölygött előre, egész délelőttön át eltartott a sok
imádsággal és só szórással együtt. Goro tekintete
kántálás közben időnként rám tévedt. Olyankor hangja
elvékonyodott, és arca megfeszült, különösen a szeme
körül. Akiónak igaza volt: ez a pap az ellenségem.
Énekeltünk és táncoltunk egész nap és egész éjjel, de
közben végig szemmel tartottuk őt, én, aki egy tőrt is a
lábamhoz erősíttem, és Akio, amíg csak a pap el nem
hagyta a falut.

Szecubun után jeges szél süvített át a kimonóimon.

Ételünk volt elég, de a tűzifánkat Rin kimérte, mint a
madár a kukacokat, ha túl sok a fióka. Szitált a hó, és a
hidegben csak az orromon át tudtam levegőt venni.
Amikor visszaértem a kunyhóba íjászat vagy
kardforgatás után, és a tükörbe néztem, az arcom még a
fehér festéken át is piroslott.
Aznap este kerestem Tasikót az étkezőhelyiségben.
Szokatlan módon nem volt ott. Megnéztem a kunyhóját.
Tasiko sehol. A dolgozókunyhójában találtam rá, a
földön feküdt, akár egy törött edény, nem mozdult,
mindenhol vér borította. Nem tudott beszélni.
Megdagadt szeme és ajka csukva volt, a teste tele
vágásokkal, de életben volt, az isteneknek hála.
Segítségért kiáltottam, és imádkoztam a kegyelem
istennőjéhez. Két szamuráj érkezett.
— Vigyétek a kunyhómba! — utasítottam őket.
Amikor Tasiko visszanyerte a tudatát, vigyáztam,
hogy az én hangomat hallja először, és az én puha
érintésemet érezze az arcán.
— Nyugalom — szóltam. — Itt vagyok. Lélegezz!
Elmegyek Hitomihoz. Hamarosan jövök.
 Hitomi dohogott, Rin pedig végigböködte Tasikót, aki
fintorgott és nyögött. Hitomi szippantott, és azt mondta:
— Nem alkalmas a munkára. Jakamasita nem megy
hozzád még egyszer.
Éjjelre Tasiko belázasodott. Hogy gyógyulást kérjek az
istenektől, rizsből font kötelet helyeztem egy fa köré, ahol
összeköttetésben áll a földdel. A kunyhómhoz
legközelebb eső fát választottam a hagyományoknak
megfelelően, hogy segítsek Tasikónak.
Rin engedélyt adott, hogy ápoljam barátnőmet. Ez jó is
volt, mert így is, úgy is ápoltam volna. Rin alighanem
tudta ezt. Hitomi adott gyógyírt, amit napjában többször
kellett alkalmazni, hogy Tasiko gyorsan, hegek nélkül
gyógyuljon. Hegekkel nem sokat érne, és Jakamasita
hosszú körme sok mély sebhelyet hagyott.
Tasiko gyönyörű bőre a kenőcs alatt ázott rongynak
tűnt.
A gyógyír éles szagától csípős könnyek gyűltek a
szemembe.
— Ne! — mormolta dagadt ajkai közül Tasiko.
— Mit ne?
— Ne kenj be! — szólt, bár alig értettem a szavait.
— Szükséged van rá. Másképp megmaradnak a hegek.
Az pedig tudod, mit jelent — feleltem olyan lágyan,
ahogy csak tudtam.
— Hadd maradjanak meg.
— Miről beszélsz? Lázas vagy. Nem tudsz tisztán
gondolkodni. Tudod, mi fog történni, ha megmaradnak a
hegek?
Tasiko fájdalmas fintorral válaszolt.
— Igen. Nem leszek többé játéknő.
— Ezt akarod? Itt akarsz hagyni engem? — Képtelen
voltam elhinni a szavait.
— Igen. Nem akarok több férfit. Nem akarok több
Daigoro no Gorót.
Tudtam, hogy a láz ködössé teszi a gondolatait.
Jakamasitát értettem volna, de Goro?
— Hitomi azt mondta, Jakamasita nem jön többet.
Miért beszéltél Goróról?
Tasiko nem válaszolt. Ekkor borzalmas dolog jutott
eszembe.
— Goro... ő is ezt tette veled? Így értetted, hogy a
kínzást szereti?
Talán a hangomból sugárzó dühre figyelt fel Tasiko.
Amikor korábban azt mondta, Goro kínozta őt, azt
gondoltam... nem is tudom, mit gondoltam.
— Ne… ne... többet ne.
— Ne? Mit ne? — kérdeztem most erőteljesebben.
— Jakamasita és Goro ugyanolyan. Ugyanazokat a...
dolgokat szeretik.
— Ugyanolyan? Ugyanazokat szeretik?
Tasiko szeméből könnyek szivárogtak, és belefolytak
az arcán, nyakán és mellkasán húzódó sebekbe. Minden
könnycsepptől felszisszent. Nagyon fájt, hogy így
szenvedni látom. Fogtam egy puha kendőt, és minden
könnycseppet letöröltem, mielőtt csíphetett volna. Újra
megkérdeztem:
— Tasiko, honnan tudod?
— Goro mindig eljött hozzám, amikor Csiba
földesúrat az irányok istenei elküldték.
— Igen, erre emlékszem. Beszéltél róla. — Nyugodt,
lágy hangon beszéltem, de a tenyerem fegyverért
viszketett. Ujjaim minden könnycseppet letöröltek.
— Beszéltem... a két legyezőről?
 — Igen, Tasiko. Beszéltél. — Az az onifattyú Goro még
mindig életben van, bár ha rajtam múlik, már nem lenne.
Tasiko a kezemre tette a kezét.
— Ő… a tánc után mindig rám erőszakolta magát.
— Annyira sajnálom. — Nem csoda, hogy Tasiko
mindig szomorú volt, ha Csibának eltérő irányai
adódtak.
— Ő… azt élvezi, ha bánthat.
Egyre csak törölgettem most már bőven folyó
könnyeit, úgy válaszoltam
— Tudom..
— A bántás felkészíti őt, a Jáde Szárát...
Máskülönben...
— Szóval táncoltál, ő megvert, és... Jakamasita is
olyan, mint Goro?
— Ha heges a bőröm, eltorzultam, nem fogok kelleni
nekik.
— Hadd segítsek neked. Hadd segítsek
meggyógyulni. Meg tudlak tanítani, hogy megvédhesd
magad. Végül is Goro orrát is eltörtem. — Közelebb
hajoltam Tasiko összetört arcához, és igyekeztem
mosolyogni. — Képzeld csak el, mit művelhetnénk
Jakamasitával.
Ettől kicsit felcsillant Tasiko szeme. De aztán a fény
hamar kihunyt.
— Nem tehetem, Kozaisó. Azt kell tennem, amit az
uram óhajt.
— Ugyanaz a tulajdonosunk. Ő pedig azt akarja, hogy
meggyógyulj. Nekem azt a feladatot adta, hogy segítsek
neked. Nem azt mondtad, hogy dicsőségünkre válik, ha
urunk kívánsága szerint cselekszünk?
Tasiko újra könnyezni kezdett, de bólintott.
 Azt hiszem, nem tudtam volna élni, ha Tasikóból eta
lesz. Csak két lehetőség maradt volna számára, ez, vagy
lehetett volna még alacsony rangú szolgálólány. Nekem
pedig szükségem volt rá.
Végül megengedte, hogy ápoljam. A bőrét nem érte
ruha, mert minden sebét kezelnem kellett a kenőccsel.
Befedve a sebek elfekélyesedtek volna, és így nagyobb
lett volna a veszélye, hogy heg marad utánuk.
A tetőn már a tavaszi esők doboltak. Hitomi olyan
kevéske szenet adott nekünk, ami nem volt elég két
kunyhó fűtésére. Így aztán Tasiko velem maradt, futonja
az enyém mellé került. Mivel ruhában túl meleg lett
volna, én is ruha nélkül aludtam.
Az éjjelek rosszabbak voltak, mint a nappalok. Ha
Tasiko megfordult álmában, attól mindig fölébredt, és
halk kiáltásával engem is felébresztett. A testi
működések is megkínozták, mivel a Jáde Kapuján is
vágások voltak. De azért igyekezett, csak grimaszolt, és
alig adott hangot. Hűtött rizspéppel etettem, ahogy
korábban ő engem. Evés közben könnyek szöktek a
szemébe, mert ajka is sebes volt.
Hogy megnyugodjon, lágyan fésülgettem a haját.
Ujjam hegyével dörzsölgettem a karját, nyomkodtam a
lábfejét, és simogattam az arcát azokon a részeken, ahol
nem volt összevagdosva.
Tasiko emlékeztetett rá, hogy a Buddha tanítása
szerint az élet szenvedés. Akkor hogy lehet, hogy semmi
sem igazi? Láttam, hogy a szenvedése nagyon is
valóságos — de ő azt mondta, minden csak átmeneti.
Tudtam, hogy meg fog gyógyulni. Talán így értette.
 Felolvastam neki a Gyógyítás királya bódhiszattvátról32,
és az Együttállás királyi virágát szavaltam, mely szerint
az a nő, aki hallja és megérti ezt a fejezetet, az soha többé
nem születik női testbe. Legalábbis Tasiko ezt mondta.
Pár nap múlva, amikor Tasiko láza már elmúlt, Hitomi
és Rin újra ellenőrizték az állapotát. Alaposan
megvizsgálták Tasikót és az ápolásom eredményét.
Rin tudni akarta, mikor folytathatja Tasiko a munkát.
Hitomi megállapította, inkább csak úgy magának:
— Jakamasitának volt annyi esze, hogy ne hagyjon
hegeket. De még ha maradnak is, még mindig
eladhatunk téged. Ruhában senki meg nem mondaná,
hogy kár esett benned. — Elindult kifelé, maga elé
dörmögve. — Sokba került már nekem ez a fickó.
Erre Tasiko sós könnyei újra a sebeibe folytak, amitől
fájdalmasan összerándult, bennem pedig áradni kezdett
a düh. Hogy eladták? Ezt jobb, ha elfelejtik. Nem
veszíthetem el.
— Nyitva tartom a szemem — ígértem Tasikónak,
magamnak pedig arra tettem ígéretet, miközben kevésbé
összevagdalt kezét, hogy megőrzőm a hidegvéremet.
— Talán az a végzetem, hogy eltorzuljak. Ha így van,
elfogadom — szólt.
Én pedig nem fogom elfogadni. Hogy
megnyugtassam, újra és újra felolvastam azt a részt, ahol
a Gyógyítás királya megégette a karjait: „És akkor azt
mondta: »Eldobom mindkét karom, de bizonyosan

32Bódhiszattva: olyan lény, amely megközeliti a buddhaságot,

különösen könyörületessége és önzetlen tettei révén, és
gyakran késlelteti saját belépését a nirvánába, hogy másokat
segitsen abban, hogy eljussanak a megvilágosodáshoz.
tudom, hogy megnyerem a Buddha arany testét.« Erre
karjai azonnal meggyógyultak.”
Ez a részlet megnyugtatta Tasikót, ezért minden nap
felolvastam neki.
Annyit munkálkodott a Nemes Úton, és ezt a
fájdalmat kapja cserébe!
— Hogyan engedhette meg Hitomi ezt a gonoszságot
annak az alantas féregnek? És itt vagy te! — szóltam. —
Tehetséges vagy. Elérted, hogy magasabb kasztbeli
vendégek látogassanak, ahogy engem is.
Tasiko rám bámult.
— Hogy lehetett Hitomi olyan bolond, olyan pazarló,
hogy odadobott téged Jakamasitának? — kérdeztem.
— Mohóság. Irigység. Irigyli a másét. — Tasiko
felvonta a szemöldökét, és elfehéredett. Beszívta
néhányszor a levegőt, aztán folytatta. — Nem minden
életvitel vezet a Nyolcszoros Út többi hét állomásához.
De az első hét állomás elvezet a helyes életvitelhez.
Ránéztem. Furcsa.
— Akio is pontosan ezt mondta, mielőtt megérkeztünk
ide.
— Ha szándékosan fájdalmat okozunk másoknak, az
karmát hoz létre. — Tasiko kis kortyokat ivott a vízből,
hogy folytathassa a beszédet. — Hitomi asszony azzal,
hogy többre értékeli Jakamasita vagyonát, létrehozza
saját inagóját. — Tasiko új testhelyzetet vett fel a futonon,
és eltorzult arccal nagyot nyögött.
Finoman megveregettem ott, ahol nem borították
sebek.
— Na és mi a helyzet Jakamasita inagójával?
— Az életben a szenvedést nem lehet elkerülni. De ha
szándékosan mérjük másokra, az kockázattal jár. Bármit
is hozott létre valaki ebben az életben, azzal az inagóval
találkozni fog a következőben.
— Mi történt valójában? — Eddig nem mertem
megkérdezni.
Tasiko ivott a vízből. Csak a tekintetével kérdezett.
— Nem. Nálam sosem volt. Soha nem találkoztam
még vele — sóhajtottam hálásan.
— Inas, de elég erős. Elég gazdag. Nagyon hosszú
körmei vannak. A Nyelvmetszett verebet kérte. A vége
felé, de még a csoda előtt, ott tartottam: „A szívtelen
feleség kivágta férje kedvenc verebének nyelvét, mert a
madár megette a rizspasztáját.” Jakamasita arca vörös
lett. Sötét cinóbervörös. Nagy levegőt vett. Megütött.
Kiabált. Gonosz verébnek nevezett. „Gonosz! Gonosz!”
Megvert. Először kézzel. Aztán ököllel. Aztán
körmökkel. Azok a körmök! Amíg mozdulni sem
tudtam. Nem emlékszem, mikor hagyta abba.
Az együttérzés könnyei patakzottak az arcomon.
Bárcsak lenne egy dárdám, amit Jakamasita szívébe
dobhatnék. Nem tudtam, én harcoltam volna—e a
szigorú tiltás ellenére.
— Figyeltél, hogy ne adj hangot? — jutott eszembe,
amit néhány tapasztaltabb játéknő mondott nekünk.
Tasiko bólintott.
— Reagáltál az ütésekre? Bármi reakció csak növeli a
dühöt.
— Próbáltam nem reagálni.
Egy ideig csendben ültünk.
— Mondd el a Gyógyítás királyát. Az minden élőnek
megkönnyebbülést hoz a gyötrelmeire. — Tasiko szeme
mosolygott; az volt az egyetlen testrésze, amely fájdalom
nélkül mozdulhatott.
 Micsoda bolondság, gondoltam, de azért felolvastam:
— „Édes, tiszta víz, amely felfrissíti a szomjazót, tűz,
amely megmelengeti a didergőt...” — Vizet adtam
Tasikónak, és megsimogattam a homlokát. — „...csónak,
hogy átkeljünk a folyón, császár a népnek, fény, amely
elűzi a sötétséget.”
— Szóval — suttogta Tasiko — a Lótusz szútra minden
szenvedést megszüntet, minden betegséget. Megszabadít
minket a halandó élet karmájától.
Megpróbáltam hinni abban, amiben ő hisz, de nem
ment. Ez a szútra valójában nem szüntette meg a
fájdalmát, pedig én őszintén azt kívántam, bár úgy lenne.
Semmiféle dicsőség nem termett itt, a tisztátalanság,
vér és nyomorúság világában. Vajon cserbenhagytam a
családomat? Hol találhatnék dicsőséget?
6. könyv
 I. Boldog idők
Amikor Tasiko sebei már nem véreztek, elmentem a
Fő házba, és kérelmeztem a megtisztítás szertartását.
— A vér miatt — magyarázta Tasiko, amikor megkért
erre.
Amikor visszatértem hozzá a rossz hírrel, testem
megfeszült, akár a sarokba szorított, dühös macskáé.
— Daigoro no Goro lett Udzsi papja. Ő fog jönni.
Tasiko megrázta a fejét.
— Ő vezeti itt a megtisztítási szertartásokat azoknak a
nőknek, akik szültek. Hitomi asszony azzal hencegett
nekünk, hogy szerzett papokat a tendai szektából és a
Taira nemzetségből is a lányainak.
— Nem tudom elhinni, hogy ennyi pap közül éppen
neki kell jönnie. Vajon a bokkenemet vihetem a
ceremóniára?
Önmegtartóztatással és tisztulással készültünk a
megtisztításra. Két napon és éjen át nem ettünk és nem
ittunk mást, csak vizet. Tasiko gyomra korgott, és már az
első estén savanyú lett a lehelete. Amíg ápoltam, nem
sokat ettem, az én gyomrom csendesebb maradt.
Másnap reggel elmentünk a Megtisztítás kunyhójába.
Tasiko a fürdőben mind a négy irányba szórt egy csipet
sót. Súroltunk, öblítettünk, áztunk.
— Szeretném megköszönni neked, kedves barátnőm, a
sok — sok kemény munkát.
— Semmi szükség rá — böktem meg a lábujjammal. —
Boldog vagyok, hogy végre jól vagy. Ráadásul most
férfiak sincsenek. — A vízben pihentem ezzel a
gondolattal a fejemben, de tekintetünk együtt táncolt.
Felöltöztünk legszebb ruháinkba, és elmentünk a
szülőkunyhó melletti, különleges helyre. Üres gyomrom
apróra zsugorodott, és dübörgött a belsőmben.
Megláttam Gorót.
Madárarcán csálén állt összetört orra. Vékony haját a
koponyájára simította, az udvaroncok szokása szerint.
Finom selyemből varratott ruháját gondosan eligazgatta
magán. A tekintete ellenséges volt.
Hitomi visszament a Fő házhoz, és odabiccentett
Gorónak, mielőtt a pap belépett a kunyhóba. Goro egyik
kezében egy kis nuszát33 hozott, nyeléhez csak három
fehér vászoncsík volt hozzáerősítve. Szabad kezével
felénk intett, mi pedig elvégeztük az ötpontos
meghajlást.
— Tisztítson meg titeket Szeori—cu—hime istennő,
aki a sebesen áradó folyók fehér vizeiben él, és adjon
nektek sebesen áradó megbocsátást. — Felemelte a
nuszát, aztán hozzáérintette mindkettőnk vállához. —
Küldje el hozzátok a megtisztulás fehér vizét és a tiszta,
folyékony megbocsátást Szeori—cu—hime istennő, aki a
sebesen áradó folyók fehér vizeiben él. — Megismételte
az előbbi mozdulatokat a nuszával, aztán megfordult, és
indulni készült.
— Tiszteletre méltó Daigoro no Goro, kérlek, van még
— szólt utána Tasiko.
Mi a poklot csinál Tasiko?
Goro fél lábon megpördült.
— Talán nem bízol Szeori—cu—hime istennőben? —
Ajkai szorosan összepréselődtek.
— Tiszteletre méltó Daigoro no Goro, nekünk meg kell

33A vászoncsikok feliratán erények szerepelnek, többnyire

bothoz van hozzáerősitve.
tisztulnunk. Teljesen. Megbízom Szeori—cu—hime
istennőben.
— Megkaptátok a megfelelő megtisztítást. — A pap
szeme úgy csillogott, mint egy patkányé holdvilág
nélküli éjen.
— Megbízom Szeori—cu—hime istennőben — harapta
be az ajkát Tasiko —, de... benned nem, Daigoro no Goro.
Vállamat a fülemig húztam. Lábam védekező állásba
helyeztem. Mit tesz most Goro?
— Én is, tiszteletre méltó Daigoro no Goro, szeretnék
teljesen megtisztulni.
— Hogy merészeltek megkérdőjelezni engem? — Goro
felém hajtotta fejét, és szabad kezét felénk tolta, tenyérrel
lefelé. Azután rám mutatott. — És hogy mersz a mi
Buddhánkról beszélni?
Tasiko visszaült a sarkára. Elszavalta a Gyógyítás
királyát és Lótusz szútra más részeit Gorónak. Minden
mondata megerősítette azt a hitet, hogy a nirvána
mindenki számára elérhető.
Goro arca minden szónál sötétebbre váltott, vadul
sugárzott, mint a villámcsapás. Megmarkolta a nuszát. A
nusza hangos reccsenéssel eltörött.
Tasiko újra elvégezte az ötpontos meghajlást, és
visszaült. Követtem a példáját.
— Ezért megfizetsz... mindketten megfizettek a
szemtelenségetekért és helytelen viselkedésetekért. Én
nem vagyok a Tiszta Föld bármire kapható papja. Én
tendai vagyok. — Szeme gonoszan villant. Megfordult, és
kilépett a kunyhóból. — Hitomi asszony értesülni fog
róla, hogyan törtétek el a nuszát.
Keserűség tört az ajkamra.
— Tisztában vagy vele, mit műveltél? Mégis, mit
gondoltál?
Tasiko megrázta a fejét. Arca újra felöltötte szokott,
sápadt színét, bár a kunyhóban nagyon meleg volt.
— Megtisztításra volt szükségem. — Nehezen, zajosan
vette a levegőt. — Holnap lesz az ötödik hónap
huszonharmadik napja. Ahol felnőttem, ott ilyenkor
mindig szakét ittunk. Imádkoztunk Kannon—szamához,
a kegyelem istennőjéhez. Imádkoztunk Jakusi Bucuhoz, a
Gyógyító Buddhához, és különösen Dzsizóhoz… a
pokolban lévők pártfogójához... — Tasiko hangja elhalt.
— Csak azt akartam... hogy rendesen megtisztuljunk,
hogy veled imádkozhassak, te meg én... a templomban.
Te meg én, a Buddhával. — Tasiko előrehajolt, patakzott
a könnye, mellkasa zihált, mint a szélben csapkodó
ruhák. A fejét és hátát simogattam, míg meg nem
nyugodott.
Arra számítottam, hogy aznap mi is a sikoltozók
között leszünk, de egyikünk sem kapott sok büntetést.
Elég szívességet tettem már Hitominak azzal, hogy a
fontos vendégeit lecsillapítottam, hogy elkerüljem a
Pokol kunyhóját. Ha nem dolgoztam, azzal pénzt
vesztett. Ha engem vagy Tasikót megvert volna, nem érte
volna meg neki.
Tasiko kihúzott egy aprócska, viseltes könyvet a
futonja belsejéből.
— Íme, a szútra — énekelte kántálva.
Leültem a földre. Hogy tudott így őrizgetni Tasiko egy
tárgyat?! És hogy tudott elrejteni egy ilyen gyönyörű
holmit előlem, mindenki elől?!
— Íme, a szútra, melyben az áll, hogy a nők is elérhetik
a buddhaságot.
— Az nem lehet.
 — Mindenki azt mondja, hogy a nők nem érhetik el a
nirvánát. — Tasiko hozzám hajolt, orrunk majdnem
összeért. — De ebben — ütögette meg kisujja hegyével a
könyvet — az áll, hogy elérhetjük.
Tasiko megtalálta a módját, hogy szakét szerezzen
másnapra.
— Mivel a pap nem tisztított meg minket teljes
mértékben, meg kell ezt innunk. A sebek és a vér miatt.
Megtettem, amit Tasiko kért, ámbár még mindig a
szüleim hitét követtem. Mi soha nem ittunk szakét, hogy
megtisztítsuk a vérünket, csak vizet, amellyel kiöblítettük
a szánkat, és lemostuk a kezünket. Magamban
megfogadtam, hogy azt is elvégzem majd.
Tasiko újra egész nap dolgozott. Néhány vendégét
átvállaltam, hogy levegyem a válláról a terhet. A nap
végén a hátát dörzsölgette.
— Gyakorolhatok rajtad, hogy erősítsem az ujjaimat?
— mozgattam meg az ujjaimat a levegőben.
Válaszképpen Tasiko hasra feküdt a futonon. Mellé
ültem, megkerestem dereka táján a csomókat, és addig
dolgoztam rajtuk, amíg el nem simultak. Miután
átgyúrtam háta alsó és felső részét, kezemet a fenekére
simítottam, és kényelmesen végighúztam tökéletes
körvonalán. Az alkonyi fény átragyogott kunyhónk
függönyén, és árnyakból szőtt mintát vetett Tasiko
enyhén kivörösödött bőrére. Lélegzetem elcsitult. Vajon
Otafukure eleget tanított nekem? Felsóhajtottam.
Tasiko megfordult, és mindkét kezével az arcához
húzta az arcomat. Odakint léptek zaja hallatszott, ettől
egy pillanatra felemelt fejjel, dermedten vártam.
Észrevettem, hogy nehéz hajam a testére hullott, és így
nem láttam őt. Félrehúztam a hajam.
 Kezem a mellére tévedt, amely keményebb volt, mint
Otafukuréé. Fuvallat mozgatta meg az ajtót fedő vásznat.
Ujjhegyemmel mellbimbóit dörzsölgettem, mire azok
apró rügyekké húzódtak össze. Az én mellbimbóim is
megfeszültek. Tasiko válla és mellkasa libabőrös lett,
mintha hideg lenne.
Kezem lejjebb vándorolt azokra a helyekre, amelyeket
tanulmányoztuk. Lefelé, az önkívület forrásai felé.
Észrevettem egy kis heget a csípőjén, miközben
végigsimítottam csillogó bőrén. Hol szerezhette? Ujjaim
folytatták útjukat a világosbarna szőrszálakon át.
Közelebb hajtottam az arcomat, és beszívtam a bokorhere
virágát és az erdőt idéző illatát. Megízleltem sós
édességét. Kortyoltam nedűjét. Tasiko nem énekelt, mint
Otafukure. Azokat a dalokat zümmögte, amelyeket
egykor anyáink énekeltek. Hallottam a tavasz hírnökét, a
berki poszáta gyönyörű zenéjét. Apámra gondoltam, és
arra, milyen boldog lenne, ha tudná, hogy új családra
találtam.
Mások fát hasogattak, szenet hordtak, megfőzték az
ételeinket, vagy éppen a ruháinkat mosták a
helyzetünknek köszönhetően. Mindezt a munkát lányok
végezték, akárcsak én, amikor megérkeztem ide, a
Kitaszítottak falujába. Tasiko és én minden nap élveztük
a fürdőházat a férfiak után, a leckék után, amiken részt
vettem, és amiket tartottam, és Akio gyakorlatai után,
amikor csak időt tudtunk rá szakítani. Tasiko és én
egyedül fogyasztottuk el kunyhónkban az esti ételünket,
hacsak Hitomi vagy Rin fel nem szólított minket, hogy
menjünk a közös étkezőhelyiségbe. A csend
megnyugvást hozott.
Megkezdődtek az igazi örömök. Tasikóval
megmasszíroztuk egymás sajgó hátát, lábfejét, nyakát,
kezét és arcát. Azután könnyed nyalogatás és simogatás
következett, míg csak mindketten szaggatottan és
nehezen nem vettük a levegőt. A nap egyhangú
bántalmainak emléke lassan átadta a helyét valami
elfeledett álomnak, és gyengéd képzeletünk virágba
borult. Tréfálkoztunk, királyi kelmekészítőknek neveztük
magunkat, akik finom hímzéseken dolgoznak. Tasiko a
karjára és a vállára rajzolt mintákat szerette legjobban, az
én kedvencem pedig a nyakam és a lábfejem díszítése
volt. Könnyed mozdulatokkal simogattuk és cirógattunk,
szenvedélyesen szőttük a gyengédség brokátját. :
Néhányan a játéknők közül kicsúfoltak és leveses
fazéknak neveztek minket, ahogy az egymást szerető
nőket szokták becsmérelni, de mi sosem gondoltunk így
magunkra. De azt valóban megkérdeztem, egy
különösen lendületes alkalom után:
— Te vagy a férfi vagy én? — Tasiko rajtam feküdt, de
éppen azelőtt szereztem örömöt neki. Nevettünk, és újra
kielégítettük egymást.
Egy este azt suttogtam:
— Amióta csak eladtak, soha nem voltam ilyen
boldog.
Tasiko, rám ragyogtatta tiszta, nyári napfény—
mosolyát:
— Te vagy a szívem, ahogy a Buddha a lelkem. Te
vagy a jutalom, amit elmúlt éveim jótetteiért kapok.
Boldog idők voltak, bár a munka mennyország és
pokol lett egyszerre. Szerettem a történeteimet, a
mesebeli helyeket, az isteneket és démonokat, akik a
helyes viselkedés felé vezették az embereket, a ruhákat és
a táncokat, amelyek kellemesek voltak testemnek. De a
csodálatos meséket a durvaság követte, és a mély,
bánattal teli kútban a lelkem vagy lebegett, vagy
megfulladt.
Abban az évben, amikor én a tizenharmadik, Tasiko a
tizenhatodik születésnapját ünnepelte, észrevettük, hogy
változik a testünk, a mellünk megnőtt, szőrzetünk
kihajtott, csípőnk és lábunk kikerekedett.
A ciklusom két évvel a faluba érkezésem után
kezdődött. Tasiko megtanította, hogyan kezeljem „havi
tisztátalanságomat”. Ennek nem örültem, mert így nem
érinthettem meg Tasikót a megtisztításomig. Külön is
kellett aludnunk.
Tasiko azt is megtanította, hogyan áztassam be a
reggeli füveket minden nap, hogy ne essek teherbe.
Néhány játéknő gyereket szült. Ritkán előfordult, hogy
egy—egy gazdag vendég megvette valamelyiküket, és
elvitte őt magával. Én nem akartam, hogy így félbetörjön
a harcművészeti fejlődésem. Nem vágytam arra sem,
hogy a gyermekem úgy nőjön fel, mint a negyedik vagy
ötödik feleség gyermeke, vagy, ami még rosszabb, ebben
a faluban nevelkedjen. Itt, a Kitaszítottak falujában.
Havi tisztátalanságunk hamarosan mindig egyszerre
jelentkezett. Minden hónapban kiélvezhettünk néhány
közös napot — egyedül. Szútrákat olvastunk, füstölőt
vagy gyertyát gyújtottunk. Tasiko sokszor felolvasta a
Gyógyítás királyát. Soha nem untam meg, hogyan pusztít
el a Lótusz szútra mindent, ami nem jó, akár a nap —
mindezt Tasiko hangján, mintha mély hangú dobokat
hallanék.
Amikor a munkámról panaszkodtam, Tasiko
felsorolta, mi mindennek örülhetek.
— Kezdjük ott, hogy Hitomi asszony — mormolta —
nem kapott még rajta téged és Akiót a mindennapos
kiruccanásaitokon.
Megremegtem, és eszembe jutott a legutóbbi eset,
amikor három napig csak hűtött rizspépet ettem, mert
csúnyán átszakítottam a számat.
— Nagy áldást kaptál a szépség istennőjétől. Még a
szerencsétlenségben is dicsőséges helyre emelkedtél. —
Tasiko végighúzta ajkát a nyakamon, amitől az önkívület
borzongása futott végig rajtam.
— Semmi dicsőt nem látok abban, hogy egy ilyen
helyen magasra jutottam, mint a Kitaszítottak faluja. —
Ujjam végighúztam a homlokán. — Te, te kedvesség, te
végső szépség.
— Feküdj mellém, én majd olvasok neked.
Innen indult az utazásunk, minden este a gyengédség
és odaadás csúcsáig hatoltunk, azután következett a
kegyetlen alámerülés a napi munka sötét barlangjába,
végül a visszatérés mennyországunkba.
Kötelességem és becsületem feltétlen engedelmességet
követelt.
Addig eleget is tettem kötelességemnek, míg csak el
nem veszítettem drága ajándékomat.
 I. Kiegészítések
Egy napon értem jött egy szolgáló.
— Hitomi asszony hívat a Fő házba.
Mintha bokkennel csaptak volna gyomorszájon.
— Engem? Miért?
A szolgáló kerülte a tekintetemet, megtett néhány
lépést hátrafelé, aztán megfordult, és elszaladt. Miféle
szerencsétlenség fenyeget?
Szívesen elkerültem volna a Pokol kunyhóját, de arra
vezetett a legrövidebb út a kunyhómtól a Fő házig. Nem
akartam megkockáztatni, hogy soká elmaradok. Tasiko
nevezte el a Pokol kunyhójának a démonok tanyáját, ahol
nem sokkal azután jártam először, hogy megérkeztem a
faluba. Most Hitomi segéde végzett ott szolgálatot.
Elfojtott kiáltások és nyögések szálltak a levegőben az ősz
madarai, a szalonkák között. Vállam összerázkódott a
forró vaspálca emlékére. Vajon én leszek a következő?
Nem, nem teszem be oda a lábam még egyszer.
Hitomi a Fő ház tágas szobájában ült, egy szürke—
fehér macskát simogatott, ami nagysága alapján akár
kutya is lehetett volna, és olyan, fénylő párnákon
heverészett, amilyen sötét az én lelkem volt. A nehéz
tömjénillaton is átérzett a macskák szaga.
— Kócsag, Kócsag — vakargatta Hitomi Kócsag nagy
fülét.
Az elfojtott sikolyoktól felfelé görbült szája sarka.
Miközben meghajoltam, lábamhoz macskák
dörgölőztek.
— Késtél. Mi tartott ilyen sokáig?
— Azonnal jöttem, ahogy hívtál, tiszteletre méltó
asszonyom.
 — Hmm. A férfiaktól hallom, hogy történeteket
mondasz nekik. Valóban így van?
— Igen, Hitomi asszony. Hibát követtem el?
— Miféle történeteket mondasz nekik?
Elmondtam neki.
— Tiszteletre méltó Hitomi asszony, mit csináltam
rosszul?
— Hol tanultad ezeket?
— A tiszteletre méltó Csiba no Tasijoritól. És a sóen
szamurájaitól. A Lótusz szútra történeteiből.
— Kozaisó, a férfiak szerint a történeteid... — Hitomi a
macskájára nézett, aztán felém fordult — csábítóak.
Oktatód lesz. Új történeteket kell tanulnod.
Oktató? Oda kellett figyelnem, hogy a szemöldököm
ne szökkenjen fel. Nem elég, hogy úgy kell kinéznem,
mint a nemesek, a díszesek, olvasnom és írnom is úgy
kell, mint ők? Mit vár tőlem?
— Nem, Hitomi asszony. Túl nagy megtiszteltetés ez
nekem — mutattam a visszautasítás jelét.
— Miért mondasz történeteket?
— Hogy miért, tiszteletre méltó asszonyom? —
Elmeséltem Aját és a ruhákat, és hogy hogyan szolgáltam
ki a játéknőket. Talán arra volt kíváncsi, hogy igazat
mondok—e neki.
— Meg van beszélve. — A szürke—fehér macska
kieresztette karmát, lyukakat fúrva Hitomi sötét
kimonójába, aztán leugrott az öléből. Az asszony egy
másikért nyúlt, és azt simogatta tovább.
— Nem, Hitomi asszony. Túl buta vagyok ahhoz —
szóltam szilárd hangon. — Tasiko gyorsabban tanul, és
ecsetkezelése is túltesz az enyémen.
Hitomi a macskát az állkapcsa alatt fogta, úgy
vakargat fülét. Aztán az állánál fogva felemelte a földről.
Az állat tekergett, és megpróbálta megkarmolni.
— Ha oktatóval tanulsz, Kozaisó, akkor itt nagyobb
dicsőséged lesz.
Tudta, mi a célom. Úgy fogott engem is, mint azt a
macskát, de én adtam fel.
— Tiszteletre méltó asszonyom, alázattal kérem, hogy
Tasiko is tanulhasson.
— Az túl sokba kerülne. Csak te fogsz tanulni. — Ajka
nem préselődött össze. Még mindig a macskát
vakargatta, amely most az ölében volt, és nem
mozdulhatott.
— Hitomi asszony, ismered Tasikót — folytattam
alázatos hangon — Ő sokkal jobb lesz, mint
csekélységem. Ő aztán taníthatja a többi játéknőt is.
Az asszony újra és újra végigsimított a macska hátán.
Az állat dorombolt.
— Hitomi asszony, minden játéknőt megtaníthatnánk
csak mi ketten.
— Igen, Kozaisó, mindenkit kettő áráért. Te és Tasiko
valóban jól tanultok.
— Köszönöm, tiszteletre méltó asszonyom.
— Két szolgálóm majd segít a kötelességeitekben,
amíg tanultok és tanítotok... — Hitomi felállt, szeme
körül a ráncok redőkbe szaladtak.
Vártam. Emlékeztem, mire tanított Csiba.
Hitomi hármat tapsolt.
Két lány lépett a nagy szobába.
Mindkettő vidékies, egyszerű öltözéket viselt, de
szépen varrott, gondosan megtervezett ruháik elsőrangú
selyemből készültek. A kisebbik fekete kimonóját
rózsaszín csíkok díszítették. A másik ruháján piros
virágok ragyogtak. Felismertem az anyagokat: a sóenről
jöttek. Szemem elkerekedett, miközben mindkét lány
mélyen meghajolt Hitomi előtt, lehajtott fejjel.
Hitomi tapsára felemelték arcukat. Ajkam felfelé
görbült — képtelen voltam megállítani.

Családban újra
Hárman köröttem újra
Nővéri kacaj
Pletyka a napsütésben —
Távol sötét erdőmtől
Emi állt ott, a kerek arcú Emi. Csiba sóenjéről.
Melegség öntötte el a szívem. Egy ember, akit ismerek, és
akiben megbízom. Hogy megnőtt! Most is csinos volt, a
foga már nem állt úgy ki és kevésbé kancsalított.
A másik lány fiatalabb volt nála. Nem ismertem.
Máshogy nézett ki, mint mi — tojásdad arcában
aranybarna szemek ragyogtak. Mindketten bimbózó
serdülőkorban voltak, mint én, amikor megérkeztem a
faluba. Egy testvér. Talán két új testvér. Nővérek. Család.
Az én testvéreim.
Legalábbis egy időre.

Ismeretlen lépések zaja hallatszott a vatadonóról a

kunyhónk mellől aznap késő este. Biccentettem
Tasikónak, és kezem bokkenem markolatára siklott. Aztán
felismertem az ajtónk előtt libbenő, vékony vásznon
áttetsző árnyat.
Az új lány. Miszuki!
— Gyere be, Miszuki! — szóltam halkan.
Miszuki belépés előtt és belépés után is meghajolt.
Tasiko magára mutatott.
 — Tasiko vagyok. Beszélj!
Miszuki a fejét kifelé, majd lefelé mozgatta, akár egy
teknős, és azt suttogta:
— Üzenetet hozok Iszamu mestertől, Csiba földesúr
sóenjéről. Iszamu mester azt mondja, hiányzik neki
Kozaisó a gyakorlatokról. Üdvözletét küldi Akiónak és
családjának is. Azt mondja, imádkozik értetek. Azt
mondja, neked és Akiónak ébernek kell maradnotok. Itt
nagyobb... — a szájába dugta a mutatóujját —
veszedelemben, igen... nagyobb veszélyben vagytok.
— Veszélyben? — Tasiko ellazult teste azonnal
nyílegyenessé merevedett. — Miféle veszélyben?
— Nem tudom, tiszteletre méltó Tasiko.
— Mit mondott még Iszamu mester?
Miszuki lehajtotta, majd megrázta a fejét.
— Tasiko, kinek beszéltél Akióról és rólam? —
kérdeztem, miután Miszuki kiment.
Tasiko szeme nagyra tágult.
— Senkinek. Az életemet is odaadnám a
biztonságodért.
Megérintettem a kezét.
— Tudom. De valaki elárult.
 III. Emi nevet
Másnap beszámoltam Akiónak Iszamu mester
üzenetéről.
Akio fél szemöldöke a magasba szökkent.
— Kicsi lány, abba kell hagynunk. Bajba kerülhetsz.
— Nem, Akio. Csinálnom kell.
— Kell? Biztos vagy benne, Kozaisó? — Figyelmesen
néztem Akiót, aki aggodalmas tekintettel nézett rám. A
szamuráj megmarkolta vállamat vastag ujjaival, mintha
csak egy mozdulatába kerülne, hogy fél kézzel
felemeljen, és a karjába szorítson.
— Nem csak a jelek miatt, amiket Csiba földesúrnál
láttunk. Álmomban megjelent a kegyelem istennője. Azt
mondta, szamuráj válik belőlem.
— Tényleg?
Elmeséltem részletesen az álmomat.
— A kegyelem istennője álmodban elhozta neked
mindegyik szamurájholmit? Természetesen folytatnunk
kell. — Akio előrehajolt, és a térdére támasztotta a kezét.
— Mindig más—más időpontban fogunk gyakorolni.
Mindig más útvonalat válassz, amikor jössz.
— Hitomi nem fog megverni engem, mert több
hasznot hozok neki, mint a többi játéknő. Ha megver,
csökken a bevétele.
— Kicsi lány, ha semmibe veszed Hitomi asszony
büszkeségét, vagy Rinét, rá fogsz jönni, hogy a
büszkeségük erősebb a tiédnél. És a megvetés nem része
az Útnak — egyenesedett fel Akio.
Nyakam átforrósodott a rendreutasításától.
— Igen, tiszteletre méltó Akio. Vigyázni fogok.
— A karma törvényei tökéletesek. — Sóhajtása a fürj
hangját idézte. Közelebb igazította a csuklómat az íjhoz.
— Alig várom, hogy a karma Csiba nagyurat is
meglátogassa.
Felnéztem Akióra, és láttam, hogy vigyorog. Én is
elmosolyodtam.
Gyors inago—gondolattal Csiba nagyurat képzeltem
célpontom elé, nagy hasa szinte eltakarta az egészet. A
nyílvesszőim egyenesen a szívébe találtak. Mindig. Már
nem az újoncok célpontjára, a makivarára lőttem, hanem a
kisebb, és sokkal messzebbre tett mató34—ra, amelyet
minden szamuráj használt.

Az idő úgy elröppent, mint egy legyezőcsapás. Újra

nyár lett, és két húgom közben végigdolgozta a
Kitaszítottak falujának hierarchiáját.
Vacsora közben Tasiko halkan dünnyögte:
— Miszuki és Emi játéknő lesz. Aggódom Emi miatt.
— Ezt meg kell akadályoznunk. Emi lélekben még
mindig kislány.
— Kozaisó, ha az uram valamit megparancsol nekem,
aszerint cselekszem. Ez az egyetlen dicsőséges út.
Letettem a tálat és evőpálcikáimat.
— Talán nem dicső dolog megmenteni valakit a mi
életünk mindennapi mocskától?
— Nem, ha ez az ő karmája.
— Karma! Inago! — Ökölbe szorult a kezem. —
Hagynád, hogy egy ártatlan szenvedjen? Az talán dicső
dolog? — Tasikóra szegeztem az ujjamat. — Talán nem

34Az ijászok rendes céltáblája. A leggyakoribb méret tizenkét

szun (1 szun = 3,03 cm) átmérőjű, amelyre huszonnyolc méter
távolságból céloznak.
feladatunk, hogy használjuk az erősségeinket?
— De igen... azt hiszem — fordult felém.
— Talán nem feladatunk, hogy használjuk az
adottságainkat együttérzéssel és könyörülettel? —
Ökölbe szorított kezemet csípőre tettem, és felálltam.
— Igen, de...
Karba tettem a kezem, és felé hajoltam.
— Miféle „de”?
— Hát... — sütötte le a szemét Tasiko.
— Talán dicső dolog hagyni a szenvedést, ha
adottságaink segítségével el is kerülhetjük?
— Talán...
— Hogyan is volt a Lótusz szútrában? A szerzetes
közbeavatkozott.
Belekezdtem a történetbe:

„Volt egyszer egy ember, aki megesküdött, hogy templomot

épít, ha sértetlenül hazatér a csatából. Miután megmenekült,
elment a fővárosba, hogy minden tulajdonát aranyra és festékre
cserélje. Elérte Naniva kikötőjét. Meglátott egy tengerészt, aki
négy nagy teknőst árult, és az ember azt javasolta a többieknek,
hogy vegyék meg az állatokat, és engedjék szabadon őket. Aztán
csónakot bérelt, hogy átkeljen a tengeren. Éjjel a kapzsi
matrózok azt mondták: »A tengerbe veled!« Az ember
megpróbált szót érteni velük, de meg se hallgatták. Végül,
miután fogadalmat tett, alámerült a sötét vízbe. Amikor a víz a
derekáig ért, köveket érzett a lába alatt. Reggel aztán látta,
hogy a teknősök vitték ki a tengerből. Háromszor bólintottak
neki, aztán ott hagyták a parton. A szabadon engedett állatok
így hálálták meg a kedvességét. A tolvaj matrózok pedig
elmentek az ember templomába, hogy eladják az aranyat és a
festékeket, amiket elloptak tőle. A rémülettől kővé dermedtek,
amikor meglátták. Ő pedig nem büntette meg őket, hanem
meghagyta nekik, hogy készítsenek képet a Buddháról, amit
majd felszentelnek a pagodában.”
— Még az állat sem feledkezik meg a háláról, és
visszafizeti a jótéteményt. Akkor hogyan mulaszthatná el
az igaz ember, hogy kimutassa háláját?
Tasiko szótlanul bólintott.
A szerzetes közbeavatkozott. Mi sem nézhetjük ezt
tétlenül. — Leültem mellé. — Nem szabad tétlenül
néznünk. — A rizsbe döftem a pálcikáimat, jól tudván,
hogy ez nem jelent jó szerencsét.
Tasiko felemelte a kezét, és kivette a rizsből az
evőpálcikákat.
— Mit tehetnénk?
— Történetet mondunk. Egy történet alkalmatlanná
teheti Emi arra, hogy játéknő váljon belőle.
— Történetet? — Tasiko elhúzta a haját a nyakától, és
csavargatni kezdte az ujjai között. — Megváltoztassuk
Emi karmáját? Szembemenjünk Hitomi asszonnyal? Túl
nagy a kockázat.
Azt akarod, hogy Emi férfiakat szolgáljon? Mi lesz, ha
Ajának is ezt kell tennie?
— Nem — grimaszolt Tasiko. — De mire megyünk
egy történettel? Ilyen egyszerűen nem változtathatjuk
meg Emi karmáját.
— Nem. A történet nem változtatja meg a karmát, de
megváltoztathatja az emberek tetteit és gondolkodását.
— Ez igaz. A te történeteidben mindig ott van a szelíd
meggyőzés. — Tasiko végigsimított arcomon a keze
fejével.
— Végiggondoltam a történeteimet, és beszéltem az
oktatónkkal. Az oni tökéletes lesz. Ez a történet jó lesz
Eminek. Először is avassuk be azokat, akikben
megbízhatunk.
— Nem, Kozaisó — tette karomra Tasiko a kezét. —
Minél kevesebben tudnak róla, annál jobb.
— Na és Miszuki?
Tasiko bólintott.
— Legyen úgy, hogy te, én és Miszuki nem végezzük
olyan hatékonyan a munkánkat. Lassabbak leszünk.
Több gondunk lesz a ruhánkkal és a hajunkkal. Persze
csak kicsit. Hogy ne ébresszünk gyanút. Ha szólok
Hitominak, hogy szükségünk van Emire a ruhánk és a
hajunk rendben tartásához, az érvelésünk meggyőzőbb
lesz.
— Megcsináljuk. — Tasiko telt ajka felfelé ívelt.
— Nem. Én csinálom meg. Túl veszélyes. Én fogom
elmondani a történetet. Te maradj ki ebből.
— Emi egy közülünk. Egy azok közül, akiket Csiba és
Goro eldobott. — Tasiko a két kezébe fogta a kezemet. —
Mindketten benne vagyunk, Kozaisó.
— Jól van, de Hitomi dühe hatalmas lesz. Nem fog
tetszeni neki, hogy elveszíti a szerzeményét.
Tasiko félrebillentette a fejét, és a terven töprengett.

A fürdőház mögött, mindenkitől távol, elmondtam a

történetet Eminek Tasikóval és Miszukival.
„Volt egyszer egy oni, aki elkapott egy leányt, de a leány
anyja megmentette a gyermekét. Az anya és a leány meglátott
egy csónakot, és a folyóra szálltak, hogy elszökjenek az oni elől.
Jött az oni, egyet kortyolt, és kiitta a folyót. A csónak megakadt
a sárban és iszapban. Az oni egyre közelebb jött, a halálra
rémült asszony a kegyelem istennőjéhez imádkozott. Az istennő
felszólította az anyát és a leányt, hogy borítsák kimonójukat a
fejükre. A nők meztelensége láttán az oni hahotázni kezdett. A
víz mind egy cseppig kifolyt a szájából. Addig abba sem hagyta
a nevetést, amíg a csónak biztonságos távolságba nem vitte a
nőket. Attól a pillanattól fogva akárhányszor levetkőztek,
mindig eszükbe jutott az oni hahotázása és csodálatos
megszabadulásuk, és csak nevettek és nevettek és nevettek. ”
Felkaptam a kimonómat, és a fejemre borítottam.
Tasiko követte a példámat. Nevetett. Hallottam, hogy a
földre esik, és csak nevet tovább sólyomhangú kacajával.
Emi nem nevetett. Tasiko „én megmondtam”
pillantással nézett rám, de nem tágítottam.
Még egyszer elmondtam a történetet, és Emit is
biztattam, hogy húzza a fejére a kimonóját. Tasikóval úgy
tettünk, mintha nevetnénk. Harmadjára Emi kuncogni
kezdett. Ötödjére tovább kuncogott. Addig mondtam és
mondtam a történetet, amíg Tasiko már teljesen bele nem
unt, és örültem, hogy ilyen rövid.
Meg kellett bizonyosodnom róla, hogy a tervem
működik. Tasikóval megkerestük azt a szobát, amely
szomszédos volt azzal a helyiséggel, ahová Emi készült.
Nem volt ott más, csak az elvárt nézőlyuk, néhány párna
és egy kis kosárban törlőruhák. Ellenőriztem, hogy nem
rejtőzött—e már el itt egy férfi, ahogy néhányuk szokása
volt, és elhelyezkedtem.
Emi belépett első vendége, egy potrohos férfi
társaságában. Lábamat kényelmesen kinyújtottam a
párnákon.
— Tehát, Emi, ez az első alkalom. — A férfi vállon
veregette Emit, és elmosolyodott. — Gyere ide! Szép
lassan csináljuk majd.
Emi a férfira emelte csinos arcát és kancsal tekintetét,
és visszamosolygott rá. Vállam és karom zsibogott.
Helyet változtattam a párnákon.
A férfi kibújt felsőruhájából, a fogasra dobta, és
lehuppant a futonra. Esetlensége Csibáéra emlékeztetett.
— Ülj ide mellém! — veregette meg az üres helyet
maga mellett, másik kezével pedig hívogató mozdulatot
tett.
Emi engedelmeskedett. A férfi átkarolta a vállát széles,
puhány karjával.
— Most pedig levesszük a kimonódat.
Ezzel megoldotta Emi selyemövét.
Visszatartottam a lélegzetemet.
— Húzd le, Emi!
Emi megrántotta az övét. Kérdő pillantással felnézed,
a selyemöv élettelen kígyóként lógott előretartott kezein.
— Jól van, Emi. Most vedd le a kimonódat!
Körmöm majdnem elszakította a párna anyagát.
Emi félrehúzta kimonója elejét. A férfi megnyalta felső
ajkát.
Emi felnevetett. Nem kuncogott. Hahotázott, harsogva
nevetett, hogy csak úgy rázkódott.
A férfi arca nagy, vörös krizantémmá változott. Füle és
koponyája is élénkvörössé vált.
Fogamat összeszorítva vártam, féltem a férfi
reakciójától.
Emi csak nevetett és nevetett.
A férfi, még mindig vörösen, Emire bámult.
A kezébe fogta a fejét.
Hátat fordított nekem, felállt, és lekapta ruháit az
állványról.
Amikor újra láttam az arcát, szája remegett, keze
ökölbe szorult az oldalán.
Nem fogom hagyni, hogy megüsse. A történetnek az
volt a célja, hogy megvédelmezze őt. Felálltam,
előrehajoltam, hogy benézhessek a lyukon, de
felkészültem, hogy megmentsem Emi
A férfi kuncogni kezdett.
Felsóhajtottam.
— Talán majd legközelebb. — Megborzolta Emi haját a
feje búbján, és megcsippentette az arcát. Aztán
nevetgélve kiment.
Fellélegeztem.
A történetem működött, de most Eminek felelnie kell
Hitomi előtt. Kilopóztam a szobából, hogy beszámoljak
Tasikónak.
Még ugyanaznap Hitomi újabb vendéget rendelt Emi
mellé és én újra elrejtőztem. Ez a férfi magasabb volt és
izmos, hosszú bajusszal és szakállal. Nem az a barátságos
nagybácsi, mint az előző.
A férfi belépett, Emi követte.
— Segítsd le rólam a ruhámat! — szólt kedélytelen
hangol, és visszafordult Emi felé.
Szorosan megmarkoltam egy kisebb, már
elrongyolódott párnát.
Emi rángatni kezdte a férfi ruháját anélkül, hogy előbb
kioldotta volna az övét. Aztán megtalálta az övét, és
ujjaival bontogatni kezdte. A férfi lehajtotta a fejét.
— Várj, hadd mutassam meg!
A férfi feldobta barna, brokát felsőruháját a fogasra,
akár egy szemfedelet.
Ujjaimat összekulcsoltam, szívem a torkomban
dobogott.
— Eminek hívnak? — Hangja most mélyebb volt, halk
szavai és halk neszei akár a dühös majom sziszegése.
— Igen, tiszteletre méltó uram.
 — Jól van. — A férfi nyers, mérges hangon felelt.
Imádkoztam valamennyi istenhez.
— Vedd le a ruhádat!
Az ajkamba haraptam.
Emi hátradőlt a futonon, és kacagásban tört ki, csak
vihogott és kuncogott. Lába úgy kapálózott, mint a
hároméves gyermeké, aki lélekben valójában volt. A férfi
várt. Emi csak nevetett. A férfi felült, nem vetkőzött le.
Mint egy barna hegyorom, amelyen az alkony vöröse és
narancsa parázslik, rámeredt Emire, és kirontott a
kunyhóból.
Rohantam Tasikóhoz. Indulnunk kellett a Fő házba.
Hitomi magához hívatta Emit. Tasiko és én is vele
mentünk.
Imádkoztam a kegyelem istennőjéhez, hogy hajlítsa
meg Hitomit. Nem hagyhattam, hogy Emi olyasmiért
szenvedjen, amit én okoztam. Felkészültem, hogy
vállalom a következményeket, és a hideg rizslevesre
gondoltam.
Emi lépett be először a Fő házba.
Mindenki hallotta a kiáltásait.
Aztán mi következtünk.
Hitomi felemelkedett párnáiról, és ránk szegezte az
ujját, az öléből macska szökkent le.
— Már megint ti ketten! Azt mondja, ti mondtátok
neki a történetet!
Visszaültem a sarkamra.
— Igen, Hitomi asszony, én voltam. Az én ötletem
volt. Az én történetem. Egyedül.
Tasiko maradt az ötpontos meghajlásban.
Hitomi harákolt, visszaült a párnáira, magasan
felettünk. Orrlyukai tágra nyíltak, majd összeszűkültek.
Az egyik macska összegömbölyödött mellette.
Megvakarta a füle mögött. Az állat hangosan dorombolt,
mint a gyorsan robogó, megáradt folyó vihar után.
Ez a hang adott egy ötletet.
— Tiszteletre méltó Hitomi asszony, megengeded,
hogy szóljak?
— Igen — felelt az asszony, és néhány néma, gyilkos
pillantással tette nyomatékosabbá a választ.
— Hallottam egy...

„...földműves macskájáról, amely sosem fogott egeret. A

földműves félt, hogy odalesz az egész termés. Annyira
aggódott, hogy aludni sem tudott. A kialvatlanságtól nem
figyelt oda, és csúnyán megvágta a lábát. A gyógyító két egész
napra az ágyba parancsolta. A földműves ezután még jobban
aggódott, és még kevesebbet aludt, amíg csak a macska mellé
nem feküdt, és olyan hangosan nem kezdett dorombolni, hogy a
földműves mély álomba merült. A macska minden este odament
hozzá, és segített neki elaludni. ”
A történet alatt a macska végig dorombolt. Hitomi
arca elnyugodott, mint a tó vize szélcsendes napon.
— Tiszteletre méltó asszonyom, Emi lehetne olyan,
mint ez a macska. Ő tényleg elég lassú, de mindent fel
lehet használni valamire. Emi derekasan dolgozik a
mosodában, és segédkezhet Tasikónak és nekem.
Hitomi keze abbahagyta a vakargatást, a macska a
dorombolást.
— Nem hiszem, hogy annyira lassú.
— Ó, tiszteletre méltó Hitomi asszony, Eminek ahhoz
is hónapok kellenek, hogy a legegyszerűbb táncot
megtanulja. Tudom, mert enyém volt a dicsőség, hogy
taníthattam a tiszteletre méltó Csiba no Tasijori sóenjén.
 Hitomi keze felém csapott, a macska erre belekapott.
Tasiko a sarkára ült, és lehajtott fejjel mormolta:
— Emi egyetlen hangszeren sem tud játszani.
— Nem régóta van itt, nem volt még ideje megtanulni
a bivajátékot. — Hitomi megdörzsölte a kezét, ahol a
macska nyomot hagyott.
— Nem tudja kipirosítani a száját. A sarka mindig
görbe. — Igyekeztem komoly arcot vágni, de örültem,
hogy a macska megsebezte Hitomit. Bárcsak én is
belévájhatnám a fogaimat.
— Emi nagyon bájos lány. — Hitomi keresett magának
másik macskát.
— A hajhoz és a virágokhoz ért igazán — mormolta
Tasiko, miután felemelte a fejét.
— Tiszteletre méltó asszonyom, amilyen hebehurgya
tud lenni Emi, tönkretenné Hitomi asszony lányainak
hírnevét. Ha nekünk segítene, több vendéget
szolgálhatnánk ki. Gyorsabban tudnánk dolgozni. —
Felemeltem a szemöldökömet, a növelhető haszonra
utalva.
— Most nem sok hasznát venni a vendégeknél... —
horkant fel Tasiko, mielőtt még elhallgattathattam volna.
— Tiszteletre méltó Hitomi asszony, én örömmel
osztom meg az ételemet Emivel, ha ez számít.
Hitomi újabb macskát fogott. Az állat elhelyezkedett a
csípőjénél.
— Emi természetesen verést kap. Egyelőre Ajával fog
dolgozta kora reggel, a Juh, a Majom és a Kakas órájában
pedig veletek. Mindannyian látogatást fogtok tenni az
én... különleges szobámban, és eggyel több vendéget
fogadtok minden nap. És Kozaisó, te leszel az első. Ma
este. — Hitomi elmosolyodott. Megkönnyebbülés. Béke.
 Felálltam, hogy távozzak, közben hozzáértem
Tasikóhoz, és kifújtam egy eperfa lombja között susogó
szél—sóhajt.

Aznap éjjel Tasiko gyógyírt kent összetört hátamra.

Annyira izgatott voltam, hogy nem is éreztem a
fájdalmat.
— Bódhiszattvák leszünk. Könyörületről tettünk
tanúbizonyságot. — Tasiko isteni lelke úgy fénylett a
szemében, akár a hold a friss havon.
— Megmentettük Emit ettől az élettől. Ez már valami,
igaz?
Hagytam, hogy Tasiko azt higgye, számomra is fontos,
hogy bódhiszattvává váljak. Ezentúl több ügyfelünk lesz.
Több bevételünk lesz. Több hatalmunk lesz. Hitomi
felett.
— Kozaisó, Emi és én is verést fogunk kapni.
— Ó, Tasiko, holnap nem kell rizspép: a tied és Emié is
lágy lesz.
— A kérkedés nem része az Útnak. Nem dicsőséges.
— De megmentettük Emit. Megmentettük ettől a
nyomorúságtól.
— Az élet szenvedés, Kozaisó. Senki sem menekülhet.
 IV. Verseny
A következőképpen kezdődött.
A nyár a végét járta, az éjjelek egyre hűvösebbek
lettek. A kabócák sivítottak a gébicsek hangos csattogása
közben: „kej, kej, kee—kee, keej—keej—keej.” A kunyhóm
vatadonóján játéknők és szolgálók gyűltek össze, és
játékokról, történetekről, táncokról és tettetésről
csevegtünk.
Aznap este „Az öreg földműves és a papok” történetét
meséltem el.

„Egyszer, nem is olyan régen, élt egy öreg földműves, aki

nem tudta már kielégíteni a feleségeit, és azok már nagyon
nyugtalanok voltak. Az ember elkeseredésében elment a közeli
szentélybe.
Az egyik pap a mesterséges hímvesszőt, a harigatát javasolta
neki, de a földműves sóhajtott, és így szólt: »Szeretem a
feleségeimet, és csak magamat akarom adni nekik.« A másik pap
a higo zuiki35 használatára buzdította, amit maga köré tekerhet,
de a földműves sóhajtott, és így szólt: »Szeretem a feleségeimet,
és csak magamat akarom adni neki. « Végül a legbölcsebb pap a
hímvessző formájú gombákat javasolta neki. »A gombák
segítségével képes leszel csak magadat adni, de erősebb és
férfiasabb is leszel.« De a földműves nemigen hitt a dologban.
»Nézd csak ezeket a kacsákat«, folytatta a bölcs pap. »Egy
este a gácsérnak kiszórt magok közé bedobtunk egy kisebb,

35Hosszú növényi rostok, amelyeket kiszáritanak, majd meleg

vizbe áztatnak, és gyakran impotencia esetén vagy az erekció
meghosszabbitására használnak (Nicholas Bornoff: Pink
Samurai: Love, Marriage & Sex in Contemporary Japan. New
York:Poket Books, 1991, 157. o.)
hímvessző alakú gombát is. Reggel mindannyian megfigyeltük
az eredményt.« Biccentett a többi papnak, akik már
vigyorogtak. »A gácsér három napon és három hosszú éjszakán
át párosodott a kacsákkal, amit mindannyian jól hallhattunk!«
Így hát a hitetlenkedő földműves ráállt, hogy kipróbálni a
hímvessző alakú gombát. A papok aztán arról számoltak be,
hogy a földműves még háromszor három gyermeket nemzett, és
soha nem hagyta el egyik felesége sem, sőt még új, fiatalabb
feleségei is lettek. ”

Tasiko ravasz pillantást vetett rám.

— Csak háromszor használtam higo zuikit ugyanannyi
hónap alatt.
A vatadono felett női kuncogás visszhangzott, ahogy
eszünkbe jutottak a növényi rostok, amelyeket néhány
férfi hervatag Szára köré tekertünk.
Tasiko felemelte a fejét.
— Gombákat soha nem kellett használnom, hogy
merevvé tegyem valaki Szárát. — Az arcára tőle
szokatlan önelégültség ült ki. Arcom átforrósodott.
Miszuki felállt, és széles kezét csípőjére tette.
— Én sosem használtam sem a gombát, sem higo zuikit,
pedig én vagyok a legújabb játéknő.
Én is bekapcsolódtam a játékos versengésbe.
— Én egyetlen vendégnél használtam higo zuikit.
Gombát pedig soha — meg tudom növeszteni a
sajátomat!
A korábbinál is hangosabb vihogás tört ki.
Tasikóval szemtől szemben álltunk, készen a vitára.
Így, hogy hallgatóságunk is volt, Tasiko még jobban
belelendült kedvenc szópárbajunkba.
— De igen! — Tasiko hangja felderült. — Hogy is volt
az Udzsiból jött selyemkereskedővel és az ő... kancsal
szemével?
— Ó, igen. Azok a kancsal szemek. A vén
nagypapának nagyon hosszú volt a szakálla.
A nők huhogtak beszédes kézmozdulatom láttán.
Tasiko jót nevetett kis tréfámon. A nevetése fénybe
borított, mint a déli nap a friss havat.
Tasiko lassan csóválta a fejét, és csettintgetett a
nyelvével, ahogy az anyám szokott.
— Jegyezzük fel minden nap, ki használ higo zuikit, és,
az isten ne adja, gombát!
— Vezessük egy hónapon át! — kiáltotta valaki.
— Vezessük inkább O—Bonig! Akkor
megünnepelhetjük az őseinket és megtudhatjuk, ki
támasztotta fel a legtöbb hervadt Szárat… külső segítség
nélkül!
A magasba emeltem a karom, előre örültem a
sikeremnek. Meg akartam tudni. Úgy gondoltam, én
vagyok a legjobb. És most bizonyosságot akartam
szerezni erről.
Tasiko listát készített, amelyre felírta mindannyiunk
nevét, mellé egy—egy üres oszlop fölé a „higo zuiki” és a
„gomba” szavakat. A listának a „Cunejo” nevet adtuk
egy másik történetből ismert, hatalmas szumó birkózó
után.
Munka után aztán mindannyian összegyűltünk, és
ellenőriztük a Cunejót, ahogy a verebek rávetik magukat
a kiszóródott árpaszemekre. Tasiko beírta a jeleket, a nők
fecsegtek. Az alvóhelyek a csacsogás fészkeivé alakultak.
Sokan igen nagy tételben fogadtak.
A vatadonón minden este megjelent Rin testes árnyéka
is. A listán az ő neve is rajta volt, és ő ruhákat és sok—
sok só rizst ajánlott fel a fogadásokon. Hosszan
tanulmányozta a listát, és ha veszített, meglehetősen
mogorva lett.
Több estével később Tasiko éppen a Cunejót töltögette
a kunyhónk előtt. A nevem mellett egy jel sem volt.
Tasikónál is csak egy. A győzelmem fényében sütkérezve
nem is törődtem vele, mi történik a hátam mögött.
A vállam fölött egy kéz nyúlt át. Hitomi hurkás
ujjaival megragadta a listát, és letépte a falról. Ruhái
suhogtak, ahogy ránk szegezte az ujját.
— Kozaisó! Tasiko!
Mennydörgő hangjára előkerült a többi játéknő és
szolgálóik is. Vádjai és a csúfos szavak, amelyekkel
illetett minket, betöltötték a levegőt, akár a váratlan
tűzvész füstje.
— Kozaisó! Tasiko! A Fő házba! — Hitomi megfogta
ruháját, és ráláttam undok, dagadt bokáira.
Elöl, Hitomi mellett egy szamuráj vonult. Mögöttük
ketten ballagtunk Tasikóval, aki nem viszonozta oldalra
vetett pillantásaimat. Mellettünk egy másik szamuráj
lépkedett.
A verseny csak növelte a vendégek elégedettségét.
Miért olyan dühös Hitomi? Mit keresett itt az a furcsa
szamuráj? A verseny dicső dolog volt. Tasiko és én
gyakran beszélgetünk arról, hogy bizonyos cselekedetek
bizonyos helyzetekben dicsők lennének—e, vagy sem.
Hitomi elterpeszkedett új selyempárnáin nagy
szobájában. Én az ötpontos meghajlás testtartásában
várakoztam. Tasiko mellettem jött, olyan közel hozzám,
hogy combunk összeért, és ugyanabban a pozícióban
helyezkedett el.
Csend ereszkedett ránk, akár a vastag hótakaró.
 — Ülj fel, Kozaisó, te hálátlan hazug. Nem
engedelmeskedtél nekem. És te, Tasiko, te is a cinkosa
vagy.
Mi lehet haragja oka? A listától csak fejlődött a
szolgálatunk.
— Arra használtad az idődet, ami az én időm, hogy
játszd a kis játékaidat.
— Tiszteletre méltó Hitomi asszony, azt reméltem,
hogy a verseny javítani fogja szolgálatunk minőségét.
Hitomi kihúzta magát, és a párnákat mérgesen
hátralökte a falhoz.
— Hogy javítja a minőséget? Hogyan javíthatná a
falumbeli minőséget, amit te művelsz? — Olyan
éktelenül rikoltozott, akár a fészkét védő varjú.
— A verseny minden nőt arra biztat, hogy még jobban
kielégítsék a férfiakat. — Féken tartottam a hangom, de a
bosszúságtól átforrósodott a nyakam.
— A versenyetek semmiféle hasznot vagy minőséget
nem hoz nekem.
— Tiszteletre méltó Hitomi asszony, a lista arra
biztatja a nőket, hogy ne használják a higo zuikit, sem a
gombát. Ezek megalázzák a férfiakat. A játéknők mindig
is rendeztek versenyeket.
— Azt hitted, a verseny segíteni fog nekem? Hogyan
használhatna az íjászat vagy a vívás az én üzletemnek?
A gyakorlatok! Torkon ragadott a pánik, alig kaptam
levegőt. Honnan tudja? A titkom! Akio? Mit tett Akióval?
A családjával?
— Nem a tiéd ez a falu. — Hitomi fenyegető hangja
úgy hatolt a fejembe, akár a naginata pengéje.
Nem, gondoltam, nem az enyém a falu, bár én vonzom
a legtöbb ügyfelet, és én hozom neked a legnagyobb
bevételt.
— Én vagyok a tulajdonos. Te az enyém vagy. Nem
tűröm az engedetlenséget. Semmilyen formában. —
Hitomi áthajolt a macskák és kimonója vaskos szoknyái
fölött. — Te pedig nem engedelmeskedtél a
parancsomnak. Már akkor megtiltottam, hogy a
harcművészeteket gyakorold, amikor idejöttél.
Karját összefonta széles mellén, leszórta a macskákat,
és meggyűrte zöld köntösét, amelynek színe a legkevésbé
sem illett a kora őszhöz.
Tekintetemet oldalra fordítottam, és megláttam az
ismeretlen szamurájt, aki az ajtónál állt. Hitomi valóban
félt tőlem.
— Mióta csapsz be engem?
Hazudjak? Nem. A hazugság nem az Út része.
— Régóta.
— Azóta, hogy megvettelek? Hogy idejöttél?
— Igen, tiszteletre méltó Hitomi asszony. — Hitomi
két kérdése megpecsételte a sorsomat. A bukás és a vég
már bizonyos.
Vajon Akiót még megmenthetem? Felnéztem
rezzenéstelen, de őszinte arccal, ami nem esett
nehezemre, mert imádtam őt, mintha csak az apám
lenne.
— Tiszteletre méltó Hitomi asszony, Akio
megkérdezett engem, de az én ötletem volt, hogy
végezzük a gyakorlatokat. Én voltam az, aki igent
mondtam. Ragaszkodtam hozzá.
— Be leszel zárva egy szobába, és csak napközben
engedlek ki, amíg dolgozol. Nekem.
Bezárva. Mint egy bűnöző. Dicstelenül. Tüdőmet
nehéz takaró fojtogatta. A hátamon, a lábam között
verejték csorgott. Szédültem. Megaláztatás. Elszakítanak
Tasikótól... alig kaptam levegőt.
— Tiszteletre méltó asszonyom, megengednéd, hogy...
— Nem engedek meg semmit! Te és Tasiko el lesztek
választva. Teljesen! — bömbölte.
Hogy bírom ki Tasikóm nélkül, Emi, Aja, Miszuki
nélkül, a családom nélkül? Elszakítva a kedveseimtől.
Elzárva tőlük.
— Tiszteletre méltó Hitomi asszony... az oktatómmal
mi lesz.
Hitomi vigyorgott, és el akarta kapni az egyik
macskát, de elvétette. De szerettem volna én is a
megmenekülő macskák közé tartozni!
— Egy hónapig semmi. — Szeme lángoló nyilakat
lövellt Tasiko arcába. Hitomi ajka felfelé rebbent.
Jeges hideg mart a hasamba. Nem tanulhatok, nem
beszélhetek Tasikóval a szútrákról, nem...
— Miután az egy hónap letelik, Miszuki fog veled
tanulni Tasiko helyett. — Kiszabadult a második macska
is. — És, Kozaisó, a munkádnak tökéletesnek kell lennie.
Folytatod a történeteidet, és a szokásos módon használod
őket, vagy még nagyobb baj lesz.
Hitomi szeme úgy csillogott, mint régen Csibáé,
amikor Tasiko sikolyait hallgatta.
Végigfutott rajtam a hideg.
A lelkem kettészakadt — üres feketeség tátongott
darabjai között. Igyekeztem visszafojtani a könnyeimet.
Valóban istentelen hónap és istentelen idő csapott le,
akár a hirtelen jött tájfun.
Tasiko a földhöz szorította az orrát.
— Tiszteletre méltó Hitomi asszony, könyörgök
neked. Ne válassz el minket! — Könnyei a kezére folytak,
és a padlóra csepegtek. Az egyik macska a lábához
dörgölőzött, és úgy nyávogott, mint egy csecsemő. — Ha
elválasztasz, akkor vedd az életemet. Nem leszek képes
dolgozni... megfelelően... neked. — Ahogy beszélt Tasiko
háta rázkódott a néma zokogástól.
A kezeim fájtak, hogy nem érinthetem meg. Soha nem
ejtette ki előttem a „szerelem” szót, de tudtam, hogy
szeret. Néztem, ahogy könyörög és sír Hitomi előtt, és
úgy éreztem magam, mintha a szám homokkal lenne tele.
A gyalázattól minden izmom megfeszült, a kétségbeesés
megkeményedett bennem, mint a régi lakk.
Tasiko felült, és puha kezét a combomra tette. Ujjai
megszorítottak, aztán gyorsan ellazultak. Azt akarta,
hogy ne avatkozzak bele. Hagynom kellett, hogy egyedül
küzdjön. Ha közbelépek, azzal Hitomi döntése csak még
gonoszabb lesz. Az ő tulajdonai voltunk, és a verésen túl
is bármit megtehetett velünk: megölhetett minket, vagy
eladhatott bárkinek bármiért, az etáknak vagy kegyetlen
férfiaknak, vagy bárkinek Heiankjóban — abban a
hatalmas városban, amely Udzsinál is nagyobb, és sötét
zugaiban démonok leselkednek.
Hitomi köhögött, selyempárnái ráncot vetettek. Tasiko
megremegett mellettem. Gyilkos pillantást akartam vetni
Hitomira. Csak gondolatban tettem.
— Hmm. Ülj fel, Tasiko!
Tasiko a sarkára ült, közel hozzám. Combom az
övéhez nyomtam, hogy legalább ezen a módon
kifejezzem sajnálatomat. Engedetlenségem
nyomorúságot hozott. Engedelmeskednem kellett a
kegyelem istennőjének. Engedetlennek kellett lennem!
Ha követjük az istenek útmutatását, azzal szégyenbe
kerülhetünk?
 — Nem. Nem fogtok együtt aludni, együtt enni, és
látni sem fogjátok egymást egy hónapig. Megtanuljátok a
leckét. Alaposan.
Tasiko köszönetet mormolt.
— Nézz a szemembe! Látni akarom a háládat, látni
akarom, hogy örvendezel nagylelkűségemnek. Csak egy
hónapig fog tartani.
Hogy hálás legyen egy soványka morzsáért!
Lesütöttem a szemem. A föld alá akartam kúszni és
meghalni. Újra az ötpontos meghajlásba süllyedtem.
A por és a füstölő csípte a szemem. Nem lesz többé
alvótársam. Nem lesz, akivel énekeljek és táncoljak.
Csak az álmaimban lesz velem Tasiko. Sűrűn
pislogtam, hogy ne sírjak, és csak egy dolgot tudtam
mondani:
— Köszönöm, tiszteletre méltó Hitomi asszony.
— Kozaisó, meglátom, köszönetet tudsz—e mondani,
miután.. elvégeztem a munkámat ma este a különleges
kunyhómban. — Hitomi összeszorította az ajkát. Ma este
még több sebhely kerül a hátamra.
Magamban terveket szőttem, hogyan állhatnék
bosszút árulómon. Meg kell találnom a démont.
Sikerült köszönetet mondanom Hitominak a Pokol
kunyhójában végzett munkája után, pedig alig tudtam
beszélni. Majd átharaptam a nyelvem.

Az életem soha véget nem érő hóviharrá változott. Ha

nagy ritkán megpillanthattam Tasikót, ő lehajtotta a fejét,
és úgy lengette maga körül haja mogyoróbarna vízesését,
akár egy császárnő. Szívem elfacsarodott nagyszerűsége
láttán, és a tehetetlenségtől, hogy nem beszélhetek vele,
nem érinthetem meg őt.
 Éjjel hiányzott a hangja, mert mindig a régi dalokat
énekelte, amelyeket anyáink énekeltek. Dallamai úgy
ékesítették kunyhónkat, akár a berki poszáták, amelyek
mézillatú énekükkel elhallgattatják a tavaszi vihar
mennydörgését.
Megálaztak, bezártak, őr vigyázott rám, ezért alig
aludtam, és szörnyű rémálmaimban Hitomi kunyhóját,
sebhelyeket és temetéseket láttam.
A vihar nem csitult, egyforma erővel tombolt
éjszakáról éjszakára, napról napra, amíg véget nem ért.
 V. Árulás
A következőképpen ért véget.
Hamar leesett a hó az istentelen hónapban, és a tarka
leveleket és a füvet jeges ragyogással vonta be, ami
bántotta a szemem. Még sivárabb és keserűbb volt így,
hogy egyedül aludtam. Akio gyakorlatait is nélkülöznöm
kellett, így azok sem foglalhattak le. Az ilyen teleken a
családom elvetette az árpát, talán most éppen azon a
földön, amelyet én adtam nekik. A gondolattól
elszomorodtam. Eszembe jutott egy altatódal, a rotyogó
kása illata és az őrlőkő, bár szüleim és testvéreim arcára
már nem emlékeztem. Vajon ők emlékeznek még rám?
Tasiko arcát is elfelejtettem volna? Nem! Jól
emlékeztem mélybarna szemére, reppenő hajára és
legfőképpen hangjára, amely elcsitította haragomat és
kétségbeesésemet. Mi lesz így velem? Vele ébredtem,
vele aludtam. Megosztottam vele az íjászatban elért
sikereimet, és a bokkennel elszenvedett kudarcaimat.
Meghallgatta történeteimet, aztán elmondta, hogy be
fognak—e válni a vendégeimnél. Gyakran helyes volt a
meglátása. Most senkivel sem beszéltem, csak az
ügyfelekkel, de az nem volt más, mint alakoskodás.
Huszonhárom hosszú nap és éjjel telt el a bezárt
szobában, ahonnan csak dolgozni engedtek ki, mint az
ökröt. Számoltam a napokat, amelyek még elválasztottak
Tasikótól. Még a rózsaszín ünnepi ingem sem volt velem,
pedig azóta nem aludtam nélküle, hogy az apám eladott.
A gondolataimban magam mellé idéztem Tasikót, hogy
csitítsam fájdalmamat.
Minden reggel Rin hozta be a tál rizsemet, kárörvendő
tekintettel. De azon a reggelen nem az ő lépéseit
hallottam a kunyhómhoz közelíteni. A lakat nehéz, fémes
csörgésébe a sármányok hajnali csivitelése
vegyült,„cíví—cíví—cíví—cíví”.
Nyílt az ajtó. Rizs és az utolsó nyári zöldségek illata
szállt be börtönömbe. Egy fejtető az ötpontos
meghajlásba merevedett kezeken. Kerestem a szamurájt,
aki őrködött felettem, de csak a Fő ház nagy szobájába
vezető, üres ösvényt láttam. Hol lehet az őr?
— Meghoztam a reggeli ételedet, tiszteletre méltó
Kozaisó.
Miszuki hangja. Miért beszél ilyen szertartásos
hangon? Tréfásan megcibáltam a haját.
— Köszönöm, Miszuki. — Aztán rájöttem, hogy
hangja szürke és üres.
Miszuki nem szólt, és a földön maradt. Félretoltam a
tálat, és a kezére tettem a kezem. Fejünk szinte összeért.
Mi a baj, Miszuki?
Nem mozdul. Nem szól.
— Kérlek, ülj le. Miszuki, beszélj! — suttogtam, és
belsőm evőpálcika szélességűre zsugorodott.
Miszuki könnyei a földre hullottak. Vékony zokogás
bugyborékolt fel ajkáról.
Vártam.
Valami nem volt rendjén. Miféle újabb borzalmat
követhetett el valamelyik férfi az egyik játéknő ellen.
Miszuki zokogása csillapult, és szavak csöppentek ki a
száján.
— Kozaisó. Tiszteletre méltó Kozaisó.
— Igen? — simogattam meg dús, durva érintésű haját.
— Kozaisó. Nem tudom elhinni, hogy ezt kell
mondanom neked.
Szavai ismerősen csengtek... túlságosan is ismerősen.
Megdermedtem.
— Beszélj!
— Ó, Kozaisó.
Egyik kezemmel tovább simogattam a haját. A
másikkal emeltem az állát.
— Kicsoda, Miszuki? Én? Aja? Emi? Mekkora a baj?
Miszuki minden névnél megrázta a fejét, arcfestéke
könnyeivel együtt a kezemre csöpögött.
Megremegtem, mintha földrengés rázna.
— Nem! Ugye nem...
Miszuki csak a szemével bólintott.
— Tasiko halott. Látni akarod, mielőtt előkészítik?
— Hogy előkészítik? Kik készítik elő? — Szétáradt
bennem a düh. Kirontottam börtönömből. Senki más nem
érhet hozzá!
Ez nem lehet más, csak gonosz tréfa. Talán Hitomi
játszadozik velem ilyen szörnyű módon, hogy
megbüntessen? Berohantam Tasiko dolgozószobájába.
Dúlás nyomai. Az asztal, a lámpa, a bambuszállvány.
Mind szanaszét. Tasiko sehol.
Vissza Miszukihoz. A kunyhó mellett Emi és Aja állt,
egymást átölelve. A családom könnyes szemmel nézett
rám. Mintha őrlőkövet kötöztek volna mindkét lábamra.
Kezemmel Tasiko felfordult kunyhójára mutattam.
Kinyitottam a szám, hogy felsikoltsak... Nem jött ki szó.
Nem jött ki hang. Lábam nem érintette a földet.
Összezsugorodtam. A szobában egyre tágult a zűrzavar,
és én a földre estem. Vér sehol. Azelőtt, győzködtem
magam, mindent elöntött a vér. Most nem láttam vért.
Könyörögtem Kannon—szamához, a kegyelem
istennőjéhez drága kincsem épségéért és biztonságáért.
Három húgom felém indult. Hallottam Aja ordítását.
Felismertem Emi csukladozó zokogását. Körülvettek:
kezek simogattak, hangok szólítottak a nevemen. Lábra
állítottak.
— Látni akarod, mielőtt előkészítik? — Miszuki nem
volt képes a szemembe nézni.
Berohantam a tisztátalan szobába, amelyet az ilyen
esetekre tartottak fenn.
Tasiko a földön feküdt, fényes haja kedvenc,
halványkék ruháján örvénylett. Vastag festék borította
arcát, mintha dolgozni készülne, de a festék sem rejthette
el a nyers hús vonalát, amely nyaka körül csavarodott.
Kirohantam, hánytam és öklendeztem újra és újra.
Azon a napon a kegyelem istennője — és valamennyi
isten — elhagyott engem.
Nedves levelek törölték meg a számat.
— Igyál egy korty vizet, Kozaisó! — mormolta
Miszuki.
Ittam, de a hányás émelyítő szaga nem múlt el.
— Kozaisó, Hitomi asszony azt mondta, nem
érintheted meg. Nem mocskolhatod be magad, azt
mondta. — Miszuki ujjával megszorította karomat,
mintha ezzel megállíthatna.
Repültem a tisztátalan kunyhóba. Ujjammal
végigsimítottam az arcát és nyakát. Arcomat az övéhez
szorítottam, bőre puha volt, lágy, de hideg. Haja még
mindig a bokorhere virágának illatát árasztotta. Hosszú
nyakát eltépte, szétroncsolta egy idegen kéz. Egy idegen,
akinek élete a markomban lesz — hamarosan.
Miszuki megérintett, és velem együtt
beszennyeződött.
— Az emberi tűz már elhagyta testét, Kozaisó. A lelke
elment. Amikor ez történt, a Buddha, az Úr lejött a földre
egy felhő hátán. Elkísérte Tasikót a mennyországba.
Mese. Az én kedves barátnőm elment az életemből.
Miszuki mindkét kezével a kezembe kapaszkodott. Nem
tudtam, hogy ezt az irtózatot mi okozta, szórakozás, tréfa
vagy egy mese része. De ki fogom deríteni.
Könnyeim mosták kedvesemet. Miszuki megkente
testét csípős szagú füvekkel, különösen a nyakát. Hogyan
bánthatta így bárki is Tasikót? Elhagyatottság és undor
viaskodott bennem. Megborotváltam a fejét, és kedvenc
kék takenagájával36 összekötöttem a haját. Vajon
megengedik, hogy emlékül megtartsa a takenagáját és a
haját?
Miszukival fehér gézbe csavartuk őt. Az anyagtól
érdesek lettek az ujjbegyeim. Erősebb lévén, én
görgettem Tasikót elöre és hátra. Miszukival együtt úgy
beburkoltuk kedvesem testét a gézbe, hogy végül úgy
nézett ki, mint a hernyó bábja. Ha a Buddha bárki lelkét
is elkíséri a mennybe, akkor Tasiko lelkét biztosan.
Körülpillantottam. Senki. Miszuki vállára tettem a
kezem azt suttogtam:
— Hitomi asszony szamurája figyel engem. Kérlek,
vedd a pénzérméket a megtisztított tisztátalan kendőim
alól, fizess meg valakit, aki jól bánik az ecsettel, hogy
írjon szútra gyászverset egy darab fára vagy kőre. Az én
ecsetem ehhez gyenge, máskülönben magam írnám meg.
Most már megérintheted az érméket, mert már te és én is
tisztátalanok vagyunk.
Pár hónappal ezelőtt az egyik vevő elmondta nekem,

36Szalag vagy kendő, amellyel a Heian-kori Japán

udvaroncai hátrakötötték a hajukat.
hogy a bíróság megtiltotta a pénzérmék használatát.
Talán a hivatalnokok majd elvisznek innen messzire.
Talán az könnyít a fájdalmon, amely minden pillanatban
hasogatja a bőröm.
Miután Miszuki elment, beszélni kezdtem Tasikóhoz.
— Szerelmem, nekem kell vállalnom a dicső
cselekedetet. Ezt a családom és őseim becsületére
fogadom. Tudnod kell, mindent megteszek, hogy
higgyek a te Buddhádban és a te bódhiszattváidban.
Tudnod kell, hogy meg fogom bosszulni a halálodat.

A következőt írtam:

Tasiko, lelkem
Töltsd nedűdet enyémbe
Csak a könny marad
Az új találkozásig
Mikor újra szeretünk

A másnap reggeli ködökből megérkezett a faluba a

pap. Olyan peckesen vonult, mint egy udvaronc, fehér és
bíbor selyemruhájában. Magas volt és vézna, akár a késői
aratásból maradt szalmaszál.
7. könyv
 I. Tudás
Ő volt az. Goro.
Elvonult a Fő házhoz. Bíbor és fehér selyemköntöse
úgy kavargott körülötte, akár a zúgok a szikla körül. A
pap egy pillanatra megtorpant. Vékony hajszálai a
koponyájához tapadtak. Tekintetünk találkozott. Szeme
olyan volt, mint a víztükör holdvilág nélküli éjen, mint az
olyan ember szeme, aki más fájdalmából táplálkozik.
Hát az enyémből nem fog.
— A holnapi nap lesz a legkedvezőbb a temetésre —
csikorgott végig Goro éles hangja a Fő ház előtti
vatadonón.
Miszuki és én, Emivel és Ajával együtt a többiektől
távol álltunk, mert beszennyezett minket a halál.
Végignéztem minden nőn egytől egyig. Ki ölte meg
Tasikót? Ki tűnik bűnösnek? Ki az, aki nem állja a
tekintetemet? Ki fordítja el a fejét? Ki az, aki nem engedi
le lazán a kezét?
Később elvégeztem a megtisztítás szertartását, hogy
lemossam magamról a halál szennyét. Egész éjjel az én
egyetlenemmel maradtam, ártó, émelyítő szag vegyült a
fűszerek illata közé, amelyeket merev bőrébe dörzsöltem.
A császárfák kopár ágaira gébicsek szálltak, fekete
keretes szemük gyászolt, akár az enyém. A madarak
rikoltozva oszlatták el önmegtartóztatásom csendjét,
amire én képtelen voltam.
A világ csendjét hallgattam Tasiko szívverése nélkül.
A temetés olyan távolinak tűnt, mint a mennydörgés,
amikor még nem látszanak a felhők.
Három húgom rám adta az első gyászoló fekete
öltözékét. A durva kender dörzsölte nyakamat, karomat
és mellbimbóimat, ezzel is eszembe juttatva, hogy ne
mutassam szenvedésemet ez előtt a pap előtt. Miszuki a
kezembe tette a bambuszbotot. Kis zászlókat is hozott,
amelyekre Tasiko egy—egy erénye volt felírva. A
játéknők és a szolgálók is erényeket hirdető zászlókat
tartottak a kezükben. Ők is szerették Tasikót, de én egész
lelkemmel szerettem őt. Ő is ugyanúgy szeretett engem.
Szorongattam a hideg bambuszbotot és a zászlókat.
Lábam a legkisebb kavicsban is megbotlott. Az egyik
oldalamon Miszuki támogatott, a másik oldalamon a bot.
A sírhely melletti oltár dísztelenül állt, nem volt virág,
hogy ékesítse a téli mélységes halálban. A fatábla, rajta
Tasiko nevével, a földön feküdt a sekély verem mellett. A
feliratot Miszuki írta, aki kitűnően bánt az ecsettel.
Felismertem az írását. Négy eta hozta a fehér lepelbe
burkolt testet, aztán leengedték őt a földbe. Az én fehér
burokba csavart életemet eresztették le a sírba.
Valami megcsillant a sekély veremben. Miszuki
oldalba bökött, és azt suttogta:
— Minden játéknő adakozott, hogy gofut37 vehessünk.
Zavaromat látva hozzátette:
— Tudod. A kerek edények. Hogy megvédjék a
gonosz szellemektől.
A fagyos levegőben Goro a ruházatát igazgatta, és a
Tasiko holtteste körül összegyűlt nőket bámulta.
Lélegzete füstölgött az arca előtt, akár a sárkányé.
A pap az oltár felé fordult, letette rá az imakönyvét, és
biccentett Hitomi felé. Aztán rám villant a tekintete.
Kezével intett, hogy következhet a füstölők meggyújtása,

37 Gömbölyű edények, amelyeket temetéskor a sirba

helyeznek, hogy védelmet nyújtsanak a gonosz erők ellen.
és még egy imát elkántált.
Minden gyászolónak füstölőt kellett gyújtani az
oltárnál. Mint első gyászoló, én indultam először. Ekkor
mellbe vágott a szerencsétlenségem. Az érméimmel meg
tudtam vásárolni a táblát, de füstölőre már nem futotta.
Hogyan nézzek Goro szemébe füstölő nélkül? Micsoda
szégyen! Szégyent hozok Tasikóra és magamra.
Miközben felálltam, valaki egy vékony pálcát nyomott
a kezembe. Megszorítottam Miszuki kezét
köszönetképpen. Utánam mindenki sorban az oltárhoz
járult, és a parázson meggyújtotta a füstölőt.
Egy szélroham meglebbentette a lapokat. A pap letette
az könyvet az oltárra, és mindkét kezével megütögette a
lapokat, hogy a kívánt oldalon maradjon nyitva. Komor
arccal Hitomira pillantott, és lapozott néhányat.
Majd megköszörülte a torkát, felolvasott egy rövid
részletet, lapozott néhány oldalt. Aztán még egyszer
ugyanígy, majd az utolsó oldalra lapozott.
Goro görnyedt háttal ellépett az oltártól.
Visszajön, hogy befejezze az imákat? Összeszorítottam
az ajkamat és rámeredtem. A pap a könyv végére
lapozott. A fejét megmozdította. Tekintete felém csapott,
és egy pillanatra megállt rajtam. Szája sarka felfelé
görbült. Kezét az arcához emelte, és ujjával megérintette
a görbületet, amelyet én hoztam létre az orrán. Szeme
összeszűkült.
Tasiko lelke. Goro irántam érzett dühének az lesz az
ára, hogy Tasiko nem kap helyet a mennyben.
— Kérlek, tiszteletre méltó Daigoro no Goro, végezd el
a teljes szertartást.
Karomban megfeszültek az izmok. Lábam viszketett,
futni akart. Arcomat kényszerítettem, hogy kifejezéstelen
maradjon. Közelebb léptem hozzá. Miszuki megfogta a
karom. Elrántottam.
— Hagyj békén!
Goro biccentett Hitomi asszonynak, és a sír felé
fordult.
Abba fogja hagyni. Nem fogja befejezni a szertartást.
Tasikónak szüksége van ezekre az imákra, hogy a
mennybe jusson.
— Várj! — üvöltöttem, karom megmerevedett, mint a
száraz bambusz, két kezem készenlétben, lábam
támadóállásban.
Goro fél kezét a levegőbe emelte, és megvetően nézett
le rám. Elmondott egy rövid imát.
Lépre csalt engem, hogy sértő és helytelen cselekedetet
hajtsak végre. Csapdába ejtett.
— Kérlek, ne rövidítsd le a temetési imáit. —
Meghajoltam, és minden erőmet összeszedtem, hogy
hangom halk és tiszteletteljes maradjon. Fogamat
összeszorítottam, dühített a kitörésem, a szégyenem.
Szívverésem és lélegzetem felgyorsult. De nem tehettem
kockára kedvesem lelkét, bármi is történjék velem.
— Amit meg kellett tennünk, megtettük. — Goro
tekinteti először Hitomi asszonyra vándorolt, aki
lehajtotta a fejét, aztán újra felém fordult. Két kézzel
becsapta az imakönyvet, felegyenesedett, és a sír felé
fordult, ajkán a jól ismert, furcsa félmosollyal.
Nem fogja befejezni a temetést. Az én Tasikóm a
pokolban fog égni, miatta. Miattam. Meg kellett védenem
a lelkét. De hogyan? Bensőmben egybeolvadt az
elszántság és az elkeseredés, akár a kard acélja. Csak arra
vágytam, hogy megbosszuljam szerelmemet, hogy nyíllal
fúrjam át a pap belét.
 Szememből könnyek szivárogtak. Tagjaim remegtek.
Rásikoltottam a démonra.
— A lelke szenvedni fog! Meg kell kapnia a teljes
szertartást!
— Hitomi asszony tudja, hogy én vagyok az egyetlen
pap, aki hajlandó eljönni... ide. — Gondosan ápolt
kezével a cserzőműhely felé intett, és ahol az eták laktak.
Pokoli tűz lángolt fel bennem.
— Hogy teheted, hogy kihagyod az imákat, amik
kedvesem lelkéért szólnak? Hogy vagy képes így
semmibe venni őt? És engem. Én vagyok az első
gyászoló!
A pap gúnyosan nézett rám.
— Éppen te vagy az, aki nem mutatsz tiszteletet a
papság iránt. Te vagy az, aki semmibe veszed a te...
kedvesedet. — Goro egyik kezével lesimította a haját, a
másikkal átfogta a mellkasát, amelyben nem volt szív.
Megvetette a lábát, és gúnyos mosollyal nézett le rám.
Vihogott.
Szívembe kardpengék hasítottak! Egész testem
megfeszült, felizzott, pörgött és lüktetett. Felrohantam
hozzá a vatadonóra. Öklömmel ütöttem a mellkasát.
Megmarkoltam a ruháját.
— Semmi tisztelet nincs benned! Semmi! — sikítottam.
Miszuki a karomat rángatta. Gorót a másik kezemmel
ütöttem. — Tasikót meggyilkolták! — Miszuki mindkét
kezemet megfogta. — Tasiko lelke üldözni fog téged!
Betegséget hoz rád! Lelke eljön majd érted álmodban!
Rémálmaidban! Nem hagy nyugalmat neked! Korai,
fájdalmas halált hoz neked! — Kiszabadítottam magam
Miszuki szorításából, és tovább ütlegeltem Gorót.
A pap megtántorodott ütéseim alatt. Mégis fülemhez
hajolt, és azt suttogta:
— Tasiko könyörgött, hogy őt vigyem, ne téged.
Másféle játékokra is hajlandó volt. Azokra, amiket a
szerzetesek tanítottak nekem gyerekkoromban. Azokra,
amik ma már ellenállhatatlanok számomra.
Hitomi felkiáltott:
— Őrök! Fogjátok meg a lányt!
Kezem elernyedt. Karom magam mellé ejtettem.
Kiengedtem a levegőt, és fejem lebillent. Tasiko
feláldozta magát értem.
Goro lehajtotta a fejét, hogy a szemembe nézhessen, és
lassan végighúzta a nyelvét az alsó ajkán. Halkan
mormolta:
— Te következel.
Izmos kezek fogták meg a két karom, és felemeltek a
földről.
— Soha — köptem felé, bár összeszorított fogakkal, és
láttam, ahogy a kardom átvágja a torkát. — Goro! —
kiáltottam, mintha minden szó egy—egy kardütés lenne.
— Ördög vagy, és soha nem éred el a megvilágosodást.
Bármennyi életet töltesz el szerzetesként, bármennyi
szútrát írsz és mondasz el. Amit tettél, az olyan gonosz,
hogy soha nem törölheted el. Az örökkévalóságon
keresztül sem!
A pap körmével megkarcolta az arcomat. Tekeregve
próbáltam kiszabadulni. Hüvelykujjam lesz a tőr, ami
kiszúrja a szemét.
— Tudod, Kozaisó, hamarosan Heiankjóba megyek,
hogy átvegyem a kalapomat.
A könnyeimet nyeltem az igazságtalanság hallatán.
— Képtelenség, hogy adjanak neked!
— Ezért a nyilvános becstelenségért később megkapod
a magadét. A bosszúm nem marad el. Ehhez tartsd
magad.
 II. Ajánlat
Az utolsó vendégem után üzenet érkezett Hitomi
asszonytól, amelyben magához kéretett. Elvonszoltam
magam az alvókunyhók, a dolgozókunyhók és még a
Pokol kunyhója mellett is, amelyet igen sokszor
meglátogattam az alatt a majdnem három hónap alatt,
mióta Tasiko, szerelmem, meghalt. Lassan haladtam, a
mellkasom körüli sebek könnyen vérezni kezdtek.
Vajon miféle új kínzásokat tartogat nekem?
Az indákról a lilaakác virágjának fürtjei csüggtek, és
én irigyeltem rövid életüket. A magasban darvak és
vadludak szálltak párosával. A vízfolyás mentén zubogó,
olvadó hó olyan nyugtatóan duruzsolt, mintha Tasiko
hangját hallottam volna. Magányosan néztem a felkelő,
ködbe burkolózó holdat, és eszembe jutott az az este,
amikor először néztem ezt az eget, játék babának öltözve,
a patakban ázva az én Tasikómmal.
Hitomi nagy szobájában végrehajtottam az ötpontos
meghajlást, ahogy az öregasszonyok szokták:
előrehajoltam, és csigalassúsággal kúsztam előre, hogy
ne mozduljanak el a kötéseim, ne fájjanak még jobban a
sebeim. Amikor a meleg vér szivárogni kezdett a
hidegben, még össze is rázkódtam. Hitomi a reszketést
biztosan félelemnek nézte. Nem akartam hozzájárulni a
szórakozásához.
— Foglalj helyet, Kozaisó!
Óvatosan felemelkedtem. Most meg udvariaskodik.
Két hónapig ordítozott velem, és szidta a
teljesítményemet. Sorban felírt minden panaszt, ami a
vendégeimtől érkezett, ha egyáltalán megmaradtak
nálam.
 Az asszony hátradőlt téli párnáira. Vajon miért nem
cserélte le a párnákat tavasziakra?
— Kozaisó, szeretnék beszélni veled az ügyfelekkel
mutatott teljesítményedről. Csökkented a bevételemet.
Talán azt akarja, hogy új tavaszi párnákat varrjak
neki? Magamban némán sóhajtottam. Ha meg meri tenni,
hogy varrásra fog, szegényes képességeimnek
köszönhetően akár be is költözhetek a Pokol kunyhójába.
Tényleg épp azt közölte velem, hogy a haszna rajtam és a
vendégeimen múlik? Nem csoda, hogy folyton zaklat a
munkám miatt, az ő megélhetése miatt. Micsoda
hatalmam van, minden nyomorúságom ellenére.
— Mindketten tudjuk, hogy a teljesítményed nem
megfelelő. A különleges kunyhóban elvégzett feladataim
sem változtatták meg a viselkedésed. A vendégek
elmennek, és nem jönnek vissza. Bevételem fogytán. —
Fogott egy téli párnát, magasra emelte, és meglóbálta
előttem. — Igen. Tudom, hogy észrevetted, Kozaisó.
Mindent észreveszel. Nos, a te szegényes munkád az oka,
hogy már arra sem futja, hogy kicseréljem a párnákat az
új évszaknak megfelelően. Talán szeretnél még több időt
tölteni a különleges kunyhómban?
Vállat vontam. Semmi sem érdekelt az én gyönyörű
buddhistám nélkül. Hitomi visításra váltott, és magasra
emelt kézzel hadonászott.
— Meg akarsz halni?
Belsőm üres volt, akár a dinnye magok és minden
nélkül, nem maradt semmi, csak az alakját vesztett,
puszta héj.
Hitomi a párnáira rogyott. Orrlyukai kitágultak,
hangosan hörgött. Mogorva tekintettel nézett rám, és
időnként valamit maga elé morgott.
 Odakint verebek hívogatták egymást a frissen sarjadt
fűben. A fácánok rikoltoztak, és mormolva fecsegtek
egymásnak tojásaikról. Hallgattam a madarak hangját,
amelyek megtalálták párjukat. Az enyém elveszett erre
az életre.
— Kozaisó!
Hitomi szakította félbe merengésemet. Felemeltem a
fejem.
A szemében nem láttam haragot.
— Kozaisó. De először is... — Hitomi hármat tapsolt.
Kinyílt a sódzsi, és egy szolgáló sietett be, aki meleg
mocsi illatát hozta magával. Meghajolt, és letett egy tálcát.
Újabb taps, és szolgáló távozott. Egy szó sem hangzott el.
Előre elpróbálták.
— Együk meg a rizssüteményt, amíg meleg. — Hitomi
vett magának egyet, miközben a szemét végig rajtam
tartotta.
— Ahogy Hitomi asszony óhajtja. — Én is vettem
magamnak, és vártam, hogy ő harapjon bele elsőként.
Hitomi csendben evett. Én nem kóstoltam meg a
mocsit: édes íze keserűvé változott volna a számban.
— Edd meg! Túl sok súlyt vesztettél.
Belecsippentettem az édességbe, azt vártam, hogy
olyan lesz, akár a száraz szalma. Meleg. Finom. A nyál
összegyűlt a számban. A vén majom! Feltámadt az
étvágyam.
— Na most, Kozaisó, ezentúl a Kígyó és a Disznó
napján fogsz találkozni az oktatóddal. Megfelel? —
Hangja szétolvadt a levegőben, édesen, akár a számban
elomló mocsi.
— Hitomi asszony, a Nyúl, a Juh és a Disznó napján.
— Mivel tudom, hogy szereted a tanulást, eljön a
Kakas napján is.
Kis bólintással válaszoltam. Óvatosnak kell lennem.
Meg akar vesztegetni. De miért?
Hitomi rám sandított.
— Miszuki is részt vesz majd veled az órákon. Egyél
csak. Egyél! Híznod kell, ha oda akarsz figyelni a
tanulmányaidra.
Rámutatott a süteményemre, amelyet már majdnem
megettem. Haraptam még néhányat, és az édesség
elfogyott. Undorodtam magamtól, amiért élveztem az
evést. A mocsi — a megvesztegetés része.
— Hívni fogok hozzád még egy tanárt, hogy a
bivajátékot is gyakorold. Az Ökör és a Juh napján. —
Mélyen a párnáiba süppedt, kezét összekulcsolta az
ölében. — Te is és Miszuki is. Így Miszukinak is
könnyebb lesz lépést tartania veled. — Összeütögette az
ujjait.
Miszuki mindig is gyorsan tanult. Meghökkentően
gyorsan. Hitomi meglepett, nem is, összezavart. Hát
legyen, ahogy kívánja. Oktatók, több tanulás. Bivaoktató.
Most meg még Miszuki is. Hitomi már megint akart
valamit tőlem. Talán Miszuki Hitomi kémje? Éreztem a
félelem szagát. Talán Hitomi igazat beszélt. Talán tényleg
a bevétele miatt aggódik.
— Kérsz még egy mocsit? Tessék, Kozaisó... — Az
asszony felém tolta a tálcát. Kivettem még egy
süteményt, étvágyam szégyenletes módon a szövetség
felé csábított.
— Kozaisó, mindketten tudjuk, hogy a vendégeid
panaszkodnak. A különleges kunyhóm sem ért el nálad
jobb teljesítményt. Ezért van egy ajánlatom.
Felkaptam a fejem. Helyben vagyunk. Hitomi
behízelgő hangja leplezte aggodalmát, ujjai táncot jártak.
Mit fog még felajánlani, és mit akar cserébe? Meg kellett
találnom Tasiko gyilkosát, hogy megöljem őt.
— Ide figyelj, Kozaisó. Mindketten tudjuk, hogy nem
tudtál eleget tenni a feladataidnak. Íme, a javaslatom. —
Hitomi a térdére támasztotta a könyökét, öklét vaskos
tokái alá dugta. — Azokon a napokon, amelyeken panasz
érkezik a munkádra, be leszel zárva a szobába itt, a Fő
házban, és megtiltom, hogy Akióval legyél.
Akio! Akio — még itt van? Együtt leszünk nagyszerű
barátommal. Folytatom az edzést. Az íjam? Rászíjazom
tegezemre.
Kezemben tartom a bokkenemet. Hátam
kiegyenesedett, mire a szokásos, lüktető melegség
szivárogni kezdett a kötéseimen át. Megacéloztam
magam a remegés ellen, ami ilyenkor következett.
— Minden olyan napon elmész Akióhoz, amikor nem
hallok rád panaszt.
Arcomat az elmúlt két hónap sok—sok fájdalmának
forrása felé fordítottam. Szemem összeszűkült, miközben
elképzeltem az új életemet, amelyben megint
olyasvalakivel lehetek, aki szeret engem.
Hitomi a saját kényelme és haszna érdekében
manipulált engem, ezt jól tudtam, a lehetőségek
fakasztotta könnyek mégis végigfolytak arcomon az
államig. Amit nem tudott elérni gyűlölettel és
büntetéssel, azt álságos kedvességével sikerült
megvalósítania. Kínzásai közben egyetlen hangot nem
adtam, de ezen a napon megengedtem magamnak a
remény egyetlen sóhaját.
 III. A bosszú keretei
A közös étkező ajtaja előtt tétováztam, hallgattam a
csacsogást és élveztem a rizs és a zöldségek illatát, amit
már egy hónapja nem tehettem. A fogaimon éreztem
Hitomi édes mocsiját, ami eszembe juttatta az éhséget.
Beléptem, és a beszélgetés elolvadt, akár meleg
napokon a folyóparti jég. A termen át pillantások
villództak, kerülve engem. Kivéve Miszukiét. Miszuki az
egyik sarokban ült, távol attól a néhány nőtől, akik ki—
kisétáltak a rizshez meg a savanyított és friss zöldségek
táljaihoz, amelyek a szoba közepére voltak téve. Egyedül
akartam lenni, de ő szélesen rám mosolygott, amikor
tekintetünk találkozott, és intett, hogy üljek le hozzá,
Emihez és Ajához.
Mosolyra igazítottam a szám. Nem akartam
megbántani Emit és Aját. Talán Miszuki azt gondolja,
hogy most, hogy Tasiko meghalt... de nem. Soha.
Akármennyi füstölőt vett is nekem, nem tudom szeretni
őt. Teliraktam vacsoratálamat, és leültem melléjük a
sarokba.
Miszuki egy pillanatra félbeszakította a fecsegést,
amikor leültem a tálammal. Az esti étkezést kísérő
beszélgetés továbbra is csendes maradt, de Miszuki, akár
a pap, aki sok ember előtt mondja imáit, csak csacsogott
tovább: szóba került a nap, a telihold, a hónap, a Tűzből
Földbe forduló évszak, az aratás ideje felé közelegve,
aztán Aja születési éve, Kosin38, a Szerencsétlen Éve...
Éreztem magamon a szurkáló tekinteteket, miközben
Miszuki a sorsom alakulását dicsérte, és az erényeimet
magasztalta — és türelmemet az elpattanni készülő

38 Az irányok isteneinek egyike.

bivahúr vékonyságáig nyújtotta. Gyorsan megettem az
ételemet, biccentettem Miszukinak, és kimentem,
miközben hallottam a kiáradó, ömlő hangokat újra,
amelyek fel—le hullámoztak, akár az áradó folyó.
Miszuki követett az alvókunyhóinkhoz. A békák
hangos dala elfedte suttogását, miközben a holdfényes
ösvényen ballagtunk.
Hitomi asszony figyeltet téged. Kihallgatják, amit
mondasz. Senkinek nem szabadna hallania, amit a
szolgálóm meghallott, de neked tudnod kell.
Már magam is észrevettem ugyanazt a furcsa
szamurájt, aki felemelt a temetésen.
— Rinnel mi a helyzet?
— Nem tudom. Sokat pletykál, és az ideje nagy részét
Hitomival tölti. Talán...
Rin megbízhatatlan volt. Ráadásul túl sok gondot okoz
vezetőként. A mérete lehetővé teszi, hogy megfogjon
vagy elvigyen bármit, amit akar, akárki kunyhójából.
Láttam már. Szeretett Tasikóm szelídebb módszereket
választott, hogy a legjobbat vívja ki magának és
másoknak. Úgy döntöttem, inkább Tasikóhoz Szeretnék
hasonlítani; higgadt, visszafogott és óvatos leszek.
A békák kórusdalát valami félbeszakította. Lépéseket
hallottam magunk mögött. Füstölő illatát éreztem.
Megszorítottam Miszuki kezét, és ujjamat az ajkára
tettem. A hold felhők mögé bújt. Sötétség leple borult
ránk. Talán a szamuráj az?
Visszafojtottam a lélegzetemet.
Rin ért utol minket. Egyenesen a korbács hasította
sebekre csapott, súlyos lépteivel egy ütemben.
Az ütés ereje és a belém hasító fájdalom lelassított, de
hangot nem adtam. A hátamon levő sebek kinyíltak,
szivárogni, majd csordogálni kezdett a vér. A sötétben
megengedtem magamnak egy fájdalmas fintort. Rin
szerette efféle módszerekkel kisegíteni Hitomit. A
fájdalmon túl minden érzékemet megfeszítettem, hogy
felismerjem a szamuráj lépteit és illatát, és
megnyugodtam, amikor újra a békák és madarak éneke
töltötte be a csendet.
Jól érthetően beszélni kezdtem Miszukihoz:
— Úgy gondolom, Tasiko szelleme egy tiszta és nemes
földön van, ahol az emberek lápisz lazulin sétálnak, és
aranykötelek jelzik a határokat. Minden út mellett
ékköves fák állnak, amelyek folyamatosan virágoznak és
érlelik gyümölcseiket. A mennyországba kívánkozott. A
mennyországról olvasott nekem. A mennyországért
imádkozom számára.
Rin léptei elhaltak a fák között. A békák kórusa teljes
hangerővel morajlott.
Miszuki megsimogatta a vállam, és felsóhajtott.
— Én is ezért imádkozom.
Ha még valamiben egyetért velem, megpofozom.
Tartottam tőle, hogy nem tudja elég gyorsan azt
mondani, amit kellene.
— A szolgálóm azt hallotta meg, hogy Hitomi
asszony, Rin és a pap is pénzt küldött a Hiei—hegyi
tendai templomba… ami Heiankjó mellett van... hogy
kujót39 vásároljanak maguknak!
Vállon veregettem Miszukit, és a füléhez hajoltam.
— Köszönöm, hogy elmondtad.

39 Különleges temetési imák, amelyek biztosítják, hogy a

lélek távol maradjon a földi emberektől.
 Hitomi és Rin halálra lehetnek rémülve, ha pénzt
küldtek a fővárosba. Bíztam benne, hogy a pap is halálra
van rémülve. Csakis a szerencsés fekvésű, északkeleti
Hiei—hegy szerzetesei voltak képesek a legerősebb
fenyegetéseket elhárítani, csak ők mondhatták a
különleges védőimát, a kujót, hogy távol tartsák az
élőktől a holtakat.
Harminchárom évig imádkoznak majd, hogy Tasiko
lelkéből ne váljon jurei. Amikor az unokatestvérem
felesége meghalt, a pap azt mondta, a szelleméből jurei
lett. — Miszuki a karomra tette a kezét. — Kozaisó, aztán
az unokatestvérem meghalt, aztán minden gyereke
meghalt. Hallottam olyan gonosz jureikről, akik életben
maradt hitvesüket frissen ásott sírokba csalják, és
ártatlanok halálát okozzák.
Ha Tasiko jureije eljön értem, elmegyek vele —
örömmel. De végigharcoltam az egész temetését: Gorót
fogja megtámadni. Talán Hitomit és Rint is.
Miszuki a tenyerét a csípőmre tette.
Elhúzódtam. Dühített az érintése. Nem lehettek
érzéseim iránta. A fogaim között sziszegtem.
— Azokat a férfiakat, akik erőszakosak a nőkkel, meg
kell ölni!
— Css! — ragadta meg Miszuki fél kézzel az
oldalamat.
Az elhatározásom, hogy olyan legyek, mint Tasiko,
tovatűnt. Harcolni akartam, és meg akartam ölelni
Miszukit. Nagyokat lélegeztem, hogy eszembe idézzem
visszafogott óvatosságomat.
— Tasiko Föld—szellemisége elég erős, bármilyen,
hirtelen változás rendkívül megzavarná a szellemét.
Persze, mivel meggyilkolták… Ó, sajnálom, Kozaisó. —
Miszuki lecsüggesztette a fejét. Azután felemelte a fejét,
és lehalkította a hangját.
Nem gondoltam még Tasiko Föld—szellemiségére, bár
az erejével tisztában voltam. Megosztottam Miszukival a
következő történetet, mert Tasiko jutott róla eszembe.

„Egy nuribei faluban élt egyszer egy nagyszerű nő, aki

férjhez ment Maróhoz, egy haszontalan férfihoz. Az asszony
hét gyermeket szült, de annyi pénze sem volt, hogy táplálja
őket, mert nem volt kire támaszkodnia. Mivel a gyermekeinek
nem voltak ruhái, növényi indákból szőtt ruhákat.
Ő maga rongyokban járt. A mezőn ehető füveket gyűjtött, és
önfeláldozóan otthon maradt és takarított. Amikor megfőzte a
füveket, odahívta gyermekeit, egyenes derékkal ült és
mosolyogva megette az ételt, vidáman beszélgetett, és hálás
volt. A folytonos lelki és testi önmegtartóztatástól szelleme
olyan hatalmassá nőtt, mintha a mennyekből érkezett vendég
lett volna. Az öreg császár uralkodásának ötödik ében
bódhiszattvák beszélgettek vele, ő pedig különleges füveket
szedett tavasszal a mezőn, és a mennyekben röpködött. Ebből a
következőt tanulhatjuk meg: »Bárki elérheti az öt jutalmat
akkor is, ha világi életet él, és egyenes lélekkel sepri a kertjét.«”

Miszuki elhúzta a hajam az arcom elől. A tekintetem

elborult. Elfordultam.
— A karmát nem tudjuk megváltoztatni, de... —
Miszuki a szájába tette az ujja hegyét. — De valamit csak
tehetünk mi is.
— Valamit? Mire gondolsz? — Idegesített a homályos
megfogalmazás, és a „mi” szó használata. Nem tudtam
megbízni benne. Ahogy senki másban sem.
— Fogalmam sincs, Kozaisó.
 Megváltoztatni valamit — alapvetően. Először is
csapdát állitok Miszukinak, hogy kiderítsem, őszinte
volt—e velem. Fojtott hangon sorolni kezdtem főbb
gondolataimat.
— A férfiaknak nem lenne szabad bántaniuk minket,
játéknőket. Azt is ki kell derítenem, ki az, aki nem
megbízható. — Hátha Miszuki tudja. Én megtudom.
Hamarosan.
Miszuki megállt, és két kezét a vállamra tette.
— Nem megbízható? Hogy érted?
— Amikor keze hozzám ért, jeges nyilallások
borzolták bőrömet, talán a szél miatt, amely a szilvafa
virágának erős illatát hozta magával. Pont ez hiányzott; a
hűtlenség a legcsúnyább jellem A szilvavirág illatába a
szamuráj szantálfa aromája vegyült.
Kezemet Miszuki vállára tettem, és azt mormoltam:
— Folytassuk nyugodtabb helyen.
A kunyhómban azt suttogtam:
— Valaki beszélt Hitominak rólam és Akióról. Ki kell
derítenem, ki árult el.
Miszuki mindkét kezét az arcához kapta, a fejét rázta,
és úgy nyögte, hogy „Ááá!”, mint az az öreg nagyanyó,
akit egyszer az egyik szentélynél láttam a szüleimmel.
Amikor megszólalt, a hangja éhes kismacskáéra
emlékeztetett.
— Talán mégsem igaz a mondás, hogy a rossz hír bejár
ezer csót. Azt hittem, már tudod.
— Mit tudok? Beszélj!
Miszuki zokogott. A nyakára tettem a kezem.
— Én tudom. — A nyögésektől meg—megrázkódott.
— Beszélj! Mondd el nekem! — Kezem megfeszült
Miszuki haja körül a tarkóján.
 — Véletlen volt — köhögte Miszuki. — Nem
szándékosan tette.
— Mondd el, ki volt! — Bosszúéhes kezem alig várta,
hogy íjat, nyilat foghasson. Ki lenne képes véletlenül
elkövetni ekkora árulást? Megszorítottam Miszuki
nyakát. Tudnom kellett, kik az ellenségeim. Vajon
hihetek Miszukinak?
Miszuki feljajdult.
— Légy könyörületes. Véletlen volt. Emi... Emi volt az.
A földre löktem Miszukit. A puffanás elsimította
keserűségem néhány tüskéjét. Édes Emi.
— Nem! Hazudsz. Az én Emim nem lehetett. Te vagy az
áruló.
Miszuki szipogva suttogta:
— Téged magasztalt éppen. Hogy milyen jól táncolsz.
Milyen szépen zenélsz. Milyen gyönyörűek a dalaid és
meséid. És hogy milyen ügyesen bánsz az íjjal... az íjjal.
— Emi mondta mindezt? Hol? Mikor?
Miszuki felemelte kivörösödött arcát, amelyről
könnyek és nyálka csöpögött a földre. Hogyan
fordulhatott ellenem Emi?
— Emi annyira büszke rád. De nem tudta, mit tesz.
— Ki hallotta? — A padlóra meredtem Miszuki
mellett, mintha a deszkák válaszolni tudnának.
Miszuki megtörölte szemét és orrát, és meg—
megrázkódva csuklott.
— Mindenki. Az esti étkezés előtt. Most mit fogsz
tenni? — Felült, dermedten a félelemtől dühöm láttán,
tudva harci képességeimről.
Nyugalmat erőltettem az arcomra. Kiben bízhatnék
ezen a világon, ha nem Emiben?
— Semmit — mondtam, annyira szilárd hangon,
amennyire csak képes voltam. — Emi ártatlan. Aki szólt
Hitominak vagy Rinnek, az az ellenségem. Mondd el, ki
hallotta meg, amit mondott! — Tekintetemet arrébb
mozdítottam, hogy szembenézhessek Miszukival. — Ne
hagyj ki senkit!
Miszuki összerezzent, amikor megszorítottam a karját.
A következő szavaim olyanok voltak, mint egy—egy
kardütés.
— Segíts, hogy megtaláljam az árulót!
— Segítek, ha tudok — nyávogta Miszuki. Felsorolta
majd az összes embert, akit ismertem, aztán hozzátette:
— És most mit teszünk?
Vigyáztam, hogy semmilyen érzelmet ne mutassak.
Vajon Miszuki tud Goróról? Talán nem. Hitomi korbácsa,
Goro gyilkossága, Rin és néhány ismeretlen szamuráj
folyamatos felügyelete, és most talán egy újabb
fenyegetés. Az életem éberséget követel. De mégiscsak az
én életemről van szó, nem Miszukiéról, hacsak nem ő az
áruló.
— Túl nagy a kockázat. Nem engedhetem, hogy te is
benne légy. Miszuki, azt kérem... nem, azt követelem, hogy
többé semmit se mondj senkinek, különösen Eminek ne.
— Természetesen nem. Ez az én döntésem, Kozaisó.
Kezdjük a legjobb helyeken és a legjobb napokon. Hadd
jelöljem ki a legelőnyösebb helyet a munkakunyhóink
számára. Talán az alvókunyhónkra is rá kéne néznem...
— Miszuki ujja megint a szájába tévedt.
— Gondold át, hogy mennyire vállalsz részt az én...
helyzetemből. Az igazság az, hogy te, Emi és Aja mindig
a családom, a testvéreim lesztek.
Két nap múlva Miszuki kieszközölte a születési éveink
és egyéb adatok segítségével azokat a változásokat az
alvó— és munkakunyhóinkban, amelyekre szükség volt
törekvéseim sikeréhez. A pénzérméimnek és régi
ünneplőruhámnak új rejtekhelyet kerestem, mert
Miszuki tudta a korábbit.
Azt gondoltam, hogy az ő alvó— és munkakunyhója
az én új kunyhóim szomszédságában lesznek. Nem ért
meglepetésként. Pár érme és a nyári selyem egy darabja
megoldotta a kunyhócseréket, úgy, hogy a
megegyezésről remélhetőleg sem Hitomi, sem Rin nem
tudott.
Másnap reggel egyedül találkoztam Emivel.
Elmagyaráztam mekkorát ártott nekem azzal, amit
mondott. Kerek szemével rám nézett, szemöldökét
összevonta, könnyek folytak végig a ruháján.
A gyomrom összeugrott, és legszívesebben befogtam
volna a szám, de meg kellett védenem mindkettőnket.
— Nem mondhatsz rólam semmit senkinek. Nem
oszthatsz meg senkivel semmit, amit mondok neked.
Egyáltalán senkivel.
— Bocsáss meg, bocsáss meg, Kozaisó. — Emi térdre
hullott, és átkarolta lábamat.
— Tudom, hogy sosem ártanál nekem szándékosan. —
Lehajoltam, hogy átöleljem őt. Megvártam, amíg
odafigyel rám, aztán lassan folytattam. — Csak ne
felejtsd el, hogy ha bárki arról kérdezősködik, hogy miről
beszéltem, vagy mit tettem, vagy bármiről, amit együtt
beszéltünk vagy tettünk, azt kell mondanod: „ Az
időjárásról beszélgettünk.”
— Megígérem, Kozaisó. Már ma is. Az időjárásról
beszélgettünk. Mindig. Az időjárásról beszélgettünk.
Vele maradtam, miközben ő újra és újra és újra
elgyakorolta a mondatot, éppúgy, ahogy egykor a sóenen
a táncokat és énekeket gyakoroltuk.
Az első panaszmentes napom után rohantam a
gyakorlómezőre, hogy Akióval találkozzak. Nem okozott
gondot, hogy a szokottnál hamarabb keljek, mivel Tasiko
halála óta keveset aludtam. Hitomi hivatalos
jóváhagyásával elmentem az istállóhoz, kiválasztottam
egy lovat, és kilovagoltam a mezőre. Az úton végig
fácánok és verebek kotyogtak és csiripeltek. Vadludak
szálltak ék alakban a keleti láthatár felé.
A hajnali fényben Akio vörös és kék páncélját
kerestem. Akio sehol. Talán büntetést kapott? Ha igen,
imádkoztam a kegyelem istennőjéhez, nehogy
száműzetésben legyen, vagy még rosszabb. Gondolatban
rémesebbnél rémesebb helyeken jártam.
Megkérdeztem néhány szamurájt, és egyikük azt
mondta.
— Otthon van. Nem jöhet ki ide a hónap végéig. Nem
tudtad?
Ezt senki sem mondta. A szamurájok lakóhelyére
vágtattam, és megkérdeztem az első embert, akit
megláttam, egy fiút, aki megmutatta, hol áll Akio háza.
Leszálltam a lóról, odafutottam és Akio nevét kiáltottam.
Egy férfi szaladt felém, piros—fehér, nyári selyem
hitataréban40 és kék—fehér hakamábán. Egy idegen. Ki
lehet ez? Mielőtt befejezhettem volna a meghajlást, a férfi
megborzolta a hajam a fejem tetején. Akio.
— Kicsi lány, nagy szomorúságot okoz nekem a
boldogtalanságod. — Meghúzgálta a ruhámat, amely úgy
lógott, himbálózott rajtam, akár a madárijesztőé vihar
előtt, aratás idején. — Milyen vékony lettél.
40 Bő szabású nadrág.
 — Akio... ó, a házadba zártak. — Vajon milyen
büntetést rótt ki még rá Hitomi? Sértetlennek tűnt, de
magam is annak látszottam, mivel hátam be volt fedve,
és kihúztam magam.
Akio a ház felé intett.
— Csak ki kellett ide költöznöm. Semmi más. A
feleségem és a leányaim épek és egészségesek.
Gondoskodnak rólunk. — Intett a vatadonója felé. —
Gyere! Ismerkedj meg velük.
Kikötöttem a lovat, és Akio egy akkora szobába
vezetett, mint az egész Kisebb ház. A felesége magas volt,
és nyugodtan fogadta váratlan vendégét, kinyitotta a
sódzsit, és üdvözölt, miközben levettem a cipőmet.
— Örülök, hogy találkozhatok a híres kicsi lánnyal,
akiről a férjem oly gyakran mesél — szólt udvariasan, és
mosolygó szemmel bólintott.
Sűrű bókokat váltottunk. Jól megnéztem a kezét, hogy
lássam, ő is tanulmányozza—e a harcművészeteket.
Láttam a varrás nyomát, de az íj nyomát nem. Nem
versenytárs tehát.
Akio kiment a szobából, és négy lánnyal tért vissza.
Bemutatta Fumikót, Naokót, Ikukót és Norikót, akik
nyolc—, hat—, négy— és háromévesek voltak.
Mindannyian gyönyörűek. A legidősebben láttam az
íjászkofás beszédes jeleit. Vetélytárs. Fumiko az ujjaimat
bámulta.
Akio tekintete találkozott az enyémmel. Az arcán
büszkeség és óvó szeretet ragyogott. Ő és a lányai jobb
helyen voltak itt, mint a sóenen. Ezt megértettem. Akio
bólintott, amikor szemem könnybe lábadt.
Aztán előhozott egy kék furosikit, és hátraballagtunk a
háza mögötti, ideiglenes gyakorlótérre.
 — Nézd csak! — nyitotta ki a furosikit. — Itt az íjad, a
tegezed és a bokkened. Mostantól magadnál tarthatod
őket. — Elmosolyodott, és nyitott tenyérrel a kék furosiki
felé mutatott, amelyet még akkor adott nekem, amikor a
faluba jöttem.
— Gyakorolhatnék először az íjjal?
— Az íjjal? Azt hittem, ennyi idő után a kedvencedet,
az erősségedet, a bokkent fogod választani.
— Legyen az íj az első, ha nem bánod, tiszteletre méltó
Akio.
Akio bólintott, én pedig felkötöztem a tegezemet.
— Kétszer körbeér téged.
— Nagyon szenvedek! — törtem ki. — Emi volt az, a
buta, lassú Emi. Beszélt a találkozásainkról.
Akio kis szünet után válaszolt.
— Senki sem menekülhet a karmája, elől — érintette
meg az orromat. Sötétbarna szeme csillogott.
Átöleltem, olyan messzire nyújtva köré a karomat,
amennyire csak tudtam, és fejem hitataréjára hajtottam.
Forró, nedves arcomnak jólesett a hűvös selyem érintése,
védett, biztonságos helyen voltam az egyetlen ember
karjában, akiben megbízhattam.
Nem mozdultam, amíg meg nem hallottam a berki
poszáta dalát a fejünk fölött. Könnyemet nyelve
elmeséltem, hogyan hallgattam a berki poszáta dalát
azon a napon, amikor az apám eladott engem Csibának.
Akio leguggolt.
— Újabb hatalmas jel, kicsi lány.
— Talán a madár a helyes cselekedet jele. A következő
dicsőséges helyes cselekedet... — be mertem fejezni a
mondatot, bár a szívem úgy vert, akár az ünnepi dobok
— az lenne, ha nem találkoznék többé veled, és hagynám
Hitominak, hogy addig verjen, amíg meg nem halok.
Akio megszorította a két vállamat.
— A haszontalan áldozatban semmi dicső nincsen. Az
sem dicsőséges, ha nem teljesítesz a képességeid szerint
az urad számára, Kozaisó. Az élet szenvedés. Tudod,
hogy ezt tanítja nekünk a Buddha.
Ugyanazokat a szavakat mondta, mint Tasiko. A
szívem összeszorult a magánytól.
— Nem hiszem, hogy meg tudnék maradni itt a
faluban Tasiko nélkül.
— De igen. Kozaisó, a dicső cselekedet...
— Meg kell szöknöm. Most, hogy megengedik, hogy
veled dolgozzak, kisurranhatok, és...
— És aztán? — Akio lenézett rám, keze még mindig a
vállamon. — Hova mennél? Hol itt a dicsőség? Hát erre
tanítottalak téged? — Szemöldökei szinte egymásba
csúsztak a szeme között, és elvette a kezét.
Nincs hova mennem. Nincs hol dicsőséget találnom.
Felemeltem a kezem a semmi felé, aztán leengedtem, és a
szememet is lesütöttem, szégyenkezve.
— Sehol, tiszteletre méltó Akio.
— Ha elmész, miközben urad tulajdona és
lekötelezettje vagy, az a dicsőség megcsúfolása lenne. A
családod és a saját dicsőségedé.
— Akkor talán a szeppuku41 lenne a helyes cselekedet?
Akio távolabb lépett tőlem.
— Nem. Egyáltalán nem. Nem te vagy az első, akinek
nagy veszteséget kell elszenvednie. De a legnagyobb
veszteség sem tesz kárt a becsületedben vagy a
családodéban, ami feljogosítana a szeppukura. — Vaskos

41 Rituális öngyilkosság (harakiri).

tenyerét a fejemre tette. — Csak bánatot nyersz, semmi
mást.
Megdörgölte a fejem, amiről Második Leány jutott
eszembe, az egyik elvesztett nővérem. Félig lehunytam a
szemem; az érintés megnyugtatott, emlékek idéződtek fel
bennem.
Elmondtam Akiónak, amit megtudtam.
— Goro gyilkolta meg Tasikót. Láttam a nyakát, Akio.
A sebben lila es fehér selyemszálakat vettem észre. Goro
szándékosan megölte őt.
— Kicsoda? — Akio szavai lehűltek, akár a nyári
hőségben feltámadt szél.
— Daigoro no Goro. Goro, a pap. Bevallotta nekem a
temetésen.
Akio kinyitotta a száját, aztán becsukta, ajka keskeny
vonallá szűkült. Azt a hangot adta ki, amivel tanítása
szerint a tökéletes kardütést kellett kísérnünk, a tacsi—
kamit.
Egymásra meredtünk, a szememből folytak a
könnyek, övéből sütött a düh.
Vigyázva és semleges hangon, mintha csak új
szabályokat sorolna, azt mondta:
— A menekülésben nincs dicsőség, és abban sem, ha
hagyod valaki másnak, hogy megöljön, vagy ha megölöd
magad. Tudod, mit kell tenned. Meg kell bosszulnod a
halálát.
— Mégis hogyan? Ha nem mehetek el innen, nem
fogom megtalálni Gorót. Ha nem találom meg, nem
tudom megölni sem. Heiankjóba ment! — sikoltottam,
lábam támadóállásban, kezem ökölben.
— Kozaisó, szamuráj vagy, vagy nem? Meg fogod
találni a módját ebben az életben, vagy talán a
következőben, a teljes megtorlásnak.
— A következő életben? És addig? Egy férfi
meggyilkolta Tasikót. — Az ujjam minden szónál a
mellkasomra bökött. — Ezen a helyen. Ebben az életben.
— Találd meg az utat. A dicső utat. A szamurájutat.
Addig pedig használd a haragodat arra, hogy újratanuld,
amit elfelejtettél. Szükséged lesz a képességeidre, bármi
is történjék.
— Azóta szeretem Tasikót, mióta elvettek a
családomtól! — Újra eleredt a könnyem.
— Micsoda gyalázat. Meggyilkolni őt... így. — Akio
megrázta a fejét, de kontya szinte meg sem moccant a
nyugodt, tavaszi reggelen.
— Különösen gyűlöletesek, Akio, azok a férfiak, akik
védtelen nőket gyilkolnak meg. Férgek formájában
kellene újjászületniük tavasz végén, amikor éhes
madarak keringenek a mező fölött. Hangyákként kellene
visszatérniük áradás idején, hogy lassú fulladással
haljanak meg. Apró rákokká kellene válniuk a bálnák
rajának közepén, és utolsóként zsákmányul esni. Azt
akarom, hogy akkora gyötrelmet és rettegést kelljen
átélniük, amekkora csak létezik a világon.
— Gyűlöletes az érzelmeid felfedése is, szégyenteljes.
Itt is, de különösképpen a temetésen.
— Igen — sütöttem le a szemem. A reggeli napfény
ragyogott, gúnyolódott rajtam.
— Mindenkinek vannak érzelmei. A szamuráj
magában tartja őket. Az érzelmeknek nem szabad, nem
lehet uralkodniuk rajtad. A szamuráj minden pillanatban
a halál torkában áll. Az érzelmeid, szavaid és tetteid a
temetésen dicstelenek voltak.
Állam a mellkasomhoz ért. Megmerevedtem a
szégyentől. Csend telepedett közénk, amelyet
megaláztatásom elmélyített.
Megérintettem Akio karját, most először úgy, hogy
nem volt rajta páncél.
— Igen, Akio, igazad van. Mit kell tennem? Kérlek,
segíts, hogy a helyes cselekedetet válasszam. — Az
arcomat a kikelet harmattól súlyos szellője hűsítette; a
bokorhere illatát hozta magával, Tasiko hajának illatát.
Torkom elszorult.
Akio sötéten elmosolyodott, a levegő felengedett, és
Akio kardján a cuba42 megvillant a felkelő nap fényében.
— Iszamu mester sokszor idézte nekem ezt a mondást:
„A megadás nem feladás. Ha megadod magad, azzal
cselekszel, méghozzá vitéz módon.”
Meghajoltam a bölcsességre.
— Kozaisó, én megtanultam, hogy szembenézzek a
suhanó nyilakkal. Soha ne fordíts nekik hátat. Hirdesd ki
nevedet a világnak. Fogadd el az elkerülhetetlent. Nézz
szembe a fényes karddal.
Pontosan ezt terveztem. A bosszú nem maradhat el.
Az én bosszúm.

42 Keresztvas a kard pengéje és a markolat között.

 IV. Döntés
A sok munka, amelyet a táncokra és a gyakorlómezőre
fordítottam, felitta dühöm egy részét. Gyakorlatozás
közben terveket kovácsoltam.
A nagy csendben mindent végiggondoltam. A szökés
dicstelen lenne. Életben kell maradnom, magányban és
fogságban. Tovább kell élnem, és meg kell találnom
Gorót. Keresztül döfnöm a nyilammal, és fejét lándzsára
szegeznem. A játéknők csódzsájává kell válnom.
Egyetlen dologban van szabadságom, ami dicsőséges,
azon fogok változtatni: a történeteimen.
Úgy alakítom a történeteimet, hogy nagyobb
hatalmam legyen a férfiak felett, akik meglátogatnak, így
fogom javítani a viselkedésüket a nőkkel szemben.
Csódzsává kell válnom, mert így tehetek szert olyan
kapcsolatokra, melyek segítségével megtalálhatom
Gorót, megbosszulhatom Tasikót, és megvédhetem az itt
élő nőket.
Minden este és minden reggel füstölőt és gyertyát
gyújtottam, imádságokat mondtam, és ígéretet tettem
Tasikónak: „A megadás nem feladás.”

— Nem. Nem hiszem, hogy működni fog — hajtotta le

a fejét Miszuki, amikor szokásunk szerint hosszú sétát
tettünk az esti étkezés után, távol a zavaró fülektől és
szemektől. Halkan beszélt. Ha a madarak elhallgattak
vagy felreppentek, tudtam, hogy valaki közeledik.
— Még akkor is, ha Eminél sikerült. Nagyon örülök,
hogy megengedték; Emi szereti a mosodát. Ajával
beszélgettek rólad és a történeteidről.
— Értem— bólintottam, figyelmen kívül hagyva
tapintatlan megjegyzését Emi közlékenységéről. — És
miért nem fog működni?
— Emi és Aja. Ők mindent elhisznek, könnyű
félrevezetni őket. Ők szinte... bármibe beleegyeznének. —
Miszuki kihúzta magát, és élénken mutogatott. — De a
vendégeid, ők okosak és műveltek. Sokan nemesek is;
másoknak komoly rangjuk van, még színes kalapja is van
némelyiküknek. Vannak, akik a fővárosban élnek, és
abban a városban, amit a nagy Rokuhara városnak
mondanak, és a házakhoz akkora birtok tartozik, mint
Csiba egész sóenje.
— Úgy látom, sokat tudsz a vendégeimről. — Ez
annak a bizonyítéka lenne, hogy Rinnek kémkedik? —
Kivel kezdjek?
— Hát, ahogy mondani szokták, ahhoz, hogy
Buddhává válj, először újoncnak kell lenned. De először
is... először is hadd számoljam ki, melyik lesz a
következő szerencsés nap. Hogy jól kezdhess neki.
Hagytam, hadd számolgasson kedvére, és vártam.
Már csak azért is, mert az első történetet a legapróbb
részletekig gondosan meg akartam tervezni. Minden
történetem arról szólt, hogy a kegyetlenség a férfiak
ellenségére irányul, soha nem a lányuk vagy feleségük
felé. Soha, soha nem a nők felé.

Minden férfinál
Tiszta szerelmem veszte
Róka—ravaszon
Erőszakot arat majd
És tiszteletté másít

Ugyanazt a fájdalmat éltem át, amelyet azokon a

végtelen napokon, amikor Tasiko eltűnt a sóenről, mint
amikor gyenge aratást hosszú tél követ. Egyik éjjel újabb
álmot láttam, Tasiko szelleme hatalmas tűzkörben jelent
meg előttem, és átrepült egy sötét erdő felett.
— Közel már a kifelé vezető út! — kiáltott, karját
ölelésre tárva, arcán a Buddháéhoz hasonlatos mosoly
ült.
A napfényben csillogtak a frissen hullott esőcseppek a
fák levelén. Tasiko kezében könyveket tartott, a sötétkék
papíron arany és ezüst írás ragyogott. Szeme megvillant
a fényben.
— Fordulj a világosság felé! Én majd vezetlek!
Felébredtem. Tasiko elment az életemből, és én
magam maradtam a sötét erdőben.
Imádkoztam, hogy sikerüljön a tervem. Imádkoztam
az egyik szerencseistenhez, az Igazság istenéhez,
Bisamonhoz. Ebbe a kis reménybe kapaszkodtam.
 V. Rendszerek
Miszuki elismételte:
— Nem hiszem, hogy működni fog.
Festett szemöldöke alól kerek szemekkel nézett az ég
felé. Éppen a munkakunyhóink felé sétáltunk.
Lépteimben Tasiko hangja visszhangzott. A
megváltoztatott történetek: az egyetlen dicső út, bármely
mással szemben. Változtatásaimnak meg kellett
változtatniuk a férfiakat is, akiknek elmondom a
történeteket.
— Nehéz dolog ez — tette vaskos kezét két vállamra
Akio. — Nehéz megőrizni a dicsőségünket, amikor
bosszút kell állnunk.
Azt már hozzá sem tette, hogy én csak egy játéknő
vagyok, kis termetű, és éppen csak kezdek beletanulni a
harcművészetekbe.
Másrészt Miszuki folyton azt hangoztatta: „A félelem
olyan mély, amennyire az elménk engedi.” A többi
mondásával ellentétben ezt az agyamba véstem.
Miszukival az „utolsó esély” minden apró részletét
megbeszéltük.

„Élt egyszer egy buddhista pap, aki arról volt híres, hogy a
kunyhót palotává változtatja, a régi cipőt háziállattá, és tovább.
Egy lusta és kapzsi ember egyre csak üldözte a papot, hogy
tanítsa meg neki a varázslatait. Addig—addig kérlelte, hogy a
pap végül beleegyezett, de azzal a feltétellel, hogy az ember nem
vihet magával semmiféle evőeszközt, és semmi mást, ami
fémből van.
Az ember, jövendő gazdagságára gondolva, beleegyezett. De
mivel félt a pap hatalmától, ágyékkötője alá rejtett egy tőrt.
Amikor megérkezett, a pap ujjával oda mutatott, ahol a tőr
rejtőzött, és fennhangon így szólt: »Tűnjön el minden!« Az
ember hirtelen az erdő közepén találta magát, egyedül, félnapi
járóföldre a házától, és gazdagságról szőtt álmai a semmibe
tűntek. Soha nem látta többé a papot.”

A férfi játszotta a buddhista papot, és én voltam a

kapzsi ember, aki könyörög neki, és különösen alávaló
mohóságot tettettem. Kérlelés közben ruhám elöl
nyitottan hagytam. Ez nem működött. Minél mohóbb
lettem, annál dühösebbé vált a vendég. Ekkor
megfordítottam a szereposztást. A férfiak egyre csak
dühösebbek és durvábbak voltak velem. Pont az
ellentétét értem el annak, amit szerettem volna.
Újra módosítottam az „utolsó esély” néhány részletén.
Egyetlen ügyfelem sem akart anyagi dolgokért
könyörögni. Egyikük sem óhajtott a mohó ember lenni,
és egyikük sem akarta azt mondani, hogy „Tűnjön el
minden!”, kivéve, ha még kegyetlenebbek akartak lenni
velem. Már megint az ellenkezője történt annak, amit
reméltem, és az eredmény nemegyszer fájdalmas volt.
— Mégis, mit vártál? Hogy a szádba esik a vörös
babos sütemény? — kérdezte később Miszuki, és
megpróbálta elfojtani kaján mosolyát, de ökölbe szorított
kezét továbbra is az oldalához szorította. Aztán még
hozzátett valami ostoba közmondást. Aznap többet nem
beszéltem vele. Nem tetszett a viselkedése, de leginkább
magamra voltam dühös.
Másnap reggel Akio sem derített jobb kedvre.
— Kozaisó, a férfiak tényleg úgy gondolják, hogy
learathatják a vetést, különösen ilyen gyorsan. Ezért kell
folyton észben tartanunk a karma törvényeit.
Nyilaim olyan kevés pontot értek el, mint régóta nem.
Lábtartásom hibás volt. Több ütést kaptam Akio
bokkenétől, mint valaha. Gondolataim nem a munkán
jártak. Aznap este Miszuki elkerült, és legtöbb társunkat
figyelmeztette, hogy hasonlóan tegyenek.
Az „utolsó esély” szánalmas első kísérlet volt a
meséim alkalmazására. Miszukinak volt annyi esze, hogy
ne vessen rám kétkedő pillantásokat. Olyan történeteket
kellett találnom, amelyeket a vendégeim is elfogadnak.
És be akartam bizonyítani, hogy Miszukinak nincs igaza.
A következő történetem a „Repülő vizeskorsók” címet
kapta.

„Heiankjó mellett állt egy templom a folyó partján, ahol a

fiatal papok versengtek, ki az ügyesebb, és ki tud jobban
varázsolni. Az egyik, különösen tehetséges, fiatal pap készített
egy vizeskorsót, amely magát töltötte meg vízzel. Egy napon,
miközben nézte, hogyan végzi el helyette a korsó a munkát,
meglátott egy másik korsót, amely a levegőben repülve
közeledett, megtöltötte magát vízzel, és elrepült. A fiatal pap
ámulva követte a repülő korsót, és egy öreg pap háza mellé ért.
A fiatal pap bekukucskált a házba. Dühítette a látvány, hogy
az öreg pap alszik, miközben a korsóit irányítja, ezért a gőgös,
fiatal pap kimondta a »gonosz tűz« varázsszavait.
Vizet locsolt az alvó papra, de az ő kimonójára is vízcseppek
hullottak, és a fiatal pap lángba borult. Sikolyai felébresztették
az idős papot, aki eloltotta a tüzet, és meggyógyította a fiatal
pap sebeit.
A fiatal papot annyira megérintette az öreg pap kedvessége,
hagy könyörgött, bocsássa meg önteltségét, és kérlelte, hogy
fogadja el tanítványának. Az öreg pap megbocsátott neki, és
megengedte, hogy nála maradjon, és tanuljon tőle.”
 Némelyik férfinak nagyon kedvére való volt, hogy
vízzel locsoltam őket, különösen melegebb időben.
Mások a sikolyaimat értékelték. De senki sem tanulta
meg, hogy ne legyen gőgös. Anyám mindig azt mondta,
hogy én vagyok a legelszántabb az összes gyereke közül.
Ezt én dicséretnek vettem. Most elolvastam, bármit is
adott nekem az oktatóm, akivel minden harmadik napon
tanultam. Rátaláltam „Az evőpálca sírjára”.
„Élt egyszer egy gyönyörű hercegnő. Egymás után három
éjszaka egy különös fiatalember ment be a hálótermébe. Minden
este remek ajándékot hozott magával: az első estén egy szál
vörös bazsarózsát, másodjára füstölőt, a harmadik estén egy
kimonót. Mivel ilyen csodálatos ajándékokat hozott, és így
megtévesztette a palota őreit, a főpap arra jutott, hogy a férfi
valamiféle istenség lehet. A fiatalember és a hercegnő a
negyedik estén megesküdtek egymással.
Ők ketten elválaszthatatlanok és boldogok voltak minden
este, de a hercegnő soha nem látta férjét napközben. Tudni
akarta, miért van ez. Mielőtt a fiatalember válaszolt, megkérte a
feleségét, hogy bármit lát majd, maradjon nyugodt. Amikor a
hercegnő másnap belenézett olajos üvegcséjébe, egy kis, fehér
kígyót látott benne. Kiáltozni és sikítozni kezdett.
Aznap éjjel, amikor férje újra emberré változott, felesége
szemére hányta, hogy megszegte szavát, és elment a palotából.
A hercegnő utána kiáltott, és emlékeztette rá, hogy szerelmet
esküdött neki, és megígérte, hogy mindig vele marad majd.
Hiszen olyan végtelenül boldogok voltak együtt! De a férfi nem
fordult vissza. A hercegnő bánatában fogott egy ezüst
evőpálcát, a szívébe mártotta, és meghalt. Nara mellett temették
el. A sírján minden tavasszal fehér virággyűrű nyílik, és
minden virág egyik szirma vörös, a megszegett ígéret emlékére.
”
 Hogy valószerűbbé tegyük a történetet, Emi fehér
papírvirágokat készített, és az egyik szirmot
mindegyiken vörösre festette maradék pirosítóval.
A vendégeimmel élvezettel játszottuk el az ifjú
menyasszony és a halhatatlan szerepét. A történet
segítségével, a férfi olyasvalakivel azonosította magát,
akinek felsőbbrendű képességei és hatalma van. Átadtam
neki egy fehér virágot egyetlen vörös szirommal.
A vendégek megtanulták, hogy tartsák a szavukat — a
tisztelet első lépése. Az első éjjel, amikor sikerrel
használtam „Az evőpálca sírjára” történetet, Tasikóval
álmodtam, akit újból az erdejében és lángok között
láttam.
— Nos — szólt Miszuki, miután elmeséltem neki a nap
sikereit — hétszer elesel, nyolcszor felállsz. Talán találsz
olyan történetet, amit használhatunk arra, hogy a
férfiakat megtanítsuk, hogy jobb férjek legyenek. A
hangyák az édes után mennek.
Rátaláltam Kóken császárnő történetére, aki akkor élt
és szeretett, amikor Nara volt a főváros, évszázadokkal
ezelőtt.

„Kóken császárnő szerelmes lett Fudzsivara no

Nakamoróba. De jaj, a férfi túl alacsony rangú volt, nem
lehettek egymáséi. Mindössze kilenc év telt el, amikor a
császárnő lemondott trónjáról, és kolostorba vonult, de
továbbra is ő irányította a kormányt a templomból. A
kolostorban Dókió, az egyik csinos és hatalomvágyó szerzetes
elcsábította Kókent. A császárnő követte a szerzetes politikai
útmutatását, szexuális hatalma révén, és visszatért a trónra. A
szerzetest magas pozíciókba nevezte ki, és megpróbálta
magasabb rangra emelni, hogy az örököse lehessen, de végül
meghalt, mielőtt ezt elérhette volna.”
Az első alkalom így kezdődött: én testesítettem meg
Kóken császárnőt és egy tucat dús, sokrétegű
„selyem”kimonót öltöttem magamra, amelyek suhogtak,
akár egy udvarhölgy díszruhája. Elhelyezkedtem
párnáimon, és megengedtem „alattvalómnak”, hogy
„rám tekintsen”. A külső, bíbor kimonómat arany pávák
díszítették, festett, lila házicipőmet viseltem (szintén Emi
munkája), és hajamat szépen elrendeztem. Tökéletesen
kivitelezett ohaguróm után fekete fogakkal mosolyogtam,
arcom púdertől fehérlett, szemöldökömet friss szénnel
rajzoltam, ajkam és orcáim vörösen fénylettek.
Káprázatos voltam.
Az első vendégem azt játszotta, hogy ő Dókió, a
hataloméhes buddhista szerzetes, aki azt állítja, hogy
hatalmas gyógyító, és varázsereje van. El kellett
csábítania a császárnőt, hogy befolyásra tegyen szert.
Amikor közelebb lépett, így szóltam:
— Miért használnád hatalmadat, amikor egyéb
képességeid segítségével ezt a nőt engedelmes és odaadó
rabszolgáddá teheted? Miért ne csábítanád el a
császárnőt?
— Köszönöm, császárnő, a tanácsodat. Szólíthatnám
valamennyi istent, hogy tőrbe csaljalak téged, de
lenyűgözött a szépséged.
Játék—elragadtatással előrehajoltam játék—trónomon.
— Ahogy elnézem csinos arcodat, férfias és erős
testedet, elképzelem, micsoda erő és micsoda élvezetek
rejtőznek benne. Egyetlen útja van szívem elnyerésének,
és csakis te mehetsz végig azon az úton.
Majd ezt mormoltam:
 — Megsúgom neked, mit kell mondanod és tenned,
hogy elnyerd a szívem. Kövesd utasításaimat. — A férfi
bólintott. — Érintsd meg a lábaimat, csodáld őket, vedd
le a cipőmet, csókold végig a lábfejemet.
— Ó, császárnő! Mekkora hatalom ilyen apró, finom,
kecses lábacskákban. — Felemelte egyik lábamat, hogy
megcsodálja, megdörzsölgette, és levette cipőimet.
Ragyogó mosollyal jutalmaztam meglepetését.
— Mily csoda, hogy az egész birodalmat ilyen
aprócska, gyönyörű lábakon irányítják! — Végighúzta
ajkát megfürdetett, illatosított lábfejemen. — Micsoda
remekbe szabott lábujjak!
Megnyalta mindegyik lábujjam tetejét, és a
nagylábujjamat szívogatni kezdte. Félig csukott szemmel
suttogtam:
— Kezdd a legkisebbel, és fejezd be a legnagyobbal,
úgy érsz legkönnyebben célt.
A férfi felnézett. Nem számított kiigazításra, de úgy
döntöttem, vele megkockáztathatom ezt is. Jól ismert,
régóta visszatérő ügyfelem volt, aki örömmel járt a
kedvemben. Ha sikert érek el, talán néhány felesége és
szeretője hálás lesz nekem. A férfi ezután a kislábujjamat
vette újra és újra a szájába, apró, szívogató hangok
kíséretében. Válaszul kéjesen sóhajtoztam és mélyeket
lélegeztem, amit a férfi nagyon élvezett.
Ez az idősebb vendég sajnos gyorsan hervadt. Sebaj.
Én lettem az ő császárnő rabszolgája — ezt hónapokon át
szívesen játszotta el újra és újra —, Rin és Hitomi haszna
pedig csak nőtt.
Lassacskán egyre ritkábban jött ez a férfi.
Remélhetőleg talált odaadó rabszolgákat a saját
háztartásában. Az idősebb vendégek különösen szívesen
játszották a kívánatos, ifjú szerzetes szerepét.
Minden egyes gyengéd és tiszteletteljes férfi újabb
győzelem Tasiko és Tasiko emléke számára.
 VI. Tájékozódás
A legtöbb vendégem megtartotta a kapcsolatot annak
ellenére vagy éppen azért, mert a történeteim lassan, de
alapvetően megváltoztak. Az istenek méltányolták a
terveimet, vagy az is lehet, hogy rátaláltam az én helyes
cselekedetemre és életvitelemre.
Új rendszert vezettem be, hogy követhessem a
módosításokat mindegyik történetben, hogy
megszüntessem a nők felé irányuló erőszakot. Minden
vendégről és minden történetről külön naplót vezettem,
hogy senki, se szolgáló, se férfi, és különösen Hitomi
vagy Rin se fedezhessék fel tervemet. A száraz fát Tasiko
kegyetlen meggyilkolása miatt érzett dühöm adta ehhez
az egészhez, a bosszúm tüzéhez. Haláláért szélben
hajlongó fű volt a fizetség, amely jámboran, csendesen,
apró lépésekben, de folyamat növekedett.
A naplóval kettős célom volt: hogy csódzsa váljon
belőlem, és hogy megtaláljam és megöljem Gorót.
Hosszadalmas folyamat volt ez. Néhány vendégem olyan
ritkán jött, hogy a számukra előkészített változtatásokat
egy ideig nem tudtam elvégezni. Másoknál, akik havonta
többször is jöttek, gyorsabban ment a dolog.
Körültekintéssel és kínos gondossággal vezettem a
naplómat.
Minden percben azon dolgoztam, hogy munkám
titokban maradjon. A vendégeimről és történeteimről
vezetett naplót elrejtettem a futonom, egy nagy darab
padlóburkolat és a padló alá.
Azok sem sejthettek semmit, akik a kunyhómat
takarították.
Miszuki kivételével, akit végül megbízhatónak ítéltem,
senkinek sem beszéltem sem a terveimről, sem a
feljegyzéseimről. Senki más nem tudott róluk.
Rémálmaimban a szerencsétlen végű Cunejo—verseny
kísértett.
A történeteken és a vendégeken kívül a részletes
feljegyzések ruházatom és festékeim költségét is
tartalmazták. Ezek egyre bővültek, tervezett
rendszertelenséggel: itt egy kis csillámpor, ott egy új
kimonó, vagy egy történet, amelyhez új színre vagy új
stílusra volt szükségem. A boszorkányok és démonok
olykor alakot váltanak, hogy leplezzék szándékaikat.
Egyetlen történeten belül is gondosan kidolgozott
ruhaváltásokra volt szükség. Persze voltak olyan
történetek is, amelyekhez mindenféle kellékeket,
lakkozott dobozkákat, berakásos tegezeket is használni
kellett. Az ilyesmi csak ritkán fordult elő, különleges
alkalmakkor, ünnepnapokon vagy a legjobban fizető
vendégek számára. A megfelelő stratégiához a
leggondosabb tervezésre van szükség. Számítások,
ravasz részletek és átgondolt időzítés. Mivel elvesztettem
a szerelmemet, azt akartam elvenni Hitomitói, amit a
legjobban szeretett, a gazdagságát, Rintől pedig az ő
szívszerelmét, a hatalmat.

Az idő gyorsan elszaladt, és miközben újabb és újabb

leánytestvérek érkeztek, fiatal és még fiatalabb
számkivetettek Csibától, máskor szegény családok
leányai, egyre több és több szomorúság költözött a
szívembe. Tasiko halála óta majdnem két év telt el, de én
továbbra is minden nap füstölőt és gyertyákat gyújtottam
az emlékére. Továbbra is vezettem a naplómat, és
bevételeim folyvást növekedtek, minden veszedelem
ellenére.
Havonta néhány alkalommal tovább tanítottak
oktatóim engem és Miszukit, aki továbbra is eszes
növendék maradt. Folyamatosan kutattam Daigoro no
Goro után. Ezért mindenről többet olvastam:
történelemről, kereskedelemről, könyvelésről,
hajóépítésről, háborús stratégiákról, költőkről,
filozófusokról, tanárokról, tudósokról és gyógyítókról.
Bármit, amit tanultam, megpróbáltam beépíteni a
történeteimbe, az ügyfél érdeklődésétől, foglalkozásától
és vágyaitól függően. Az elsődleges célom mindvégig az
volt, hogy megtaláljam a papot, akinek tekintete
kifürkészhetetlen, szíve pedig kegyetlen és gyilkos.
Hogyan tudtam ennyi ismerethez, ennyi íráshoz jutni?
Az oktatóim nem nyújtottak eleget. A vendégeim lettek
változatos olvasmányaim forrásai. Volt, aki megkérdezte:
„Hogyan köszönhetném meg ezt a kellemes időtöltést?”
Ilyenkor azt kértem, hogy adjanak nekem bármilyen
írást, amire nekik már nincs szükségük a munkájukhoz,
régi hajónaplókat vagy könyvelési iratokat.
— Bármilyen apróságot, amit nem sajnálsz egy buta
kislánytól. — Aztán behízelgő simogatással még
hozzátettem: Melengeti majd a szívem, hogy a kezed
érintette. — Bár apróságnak neveztem, tudtam, micsoda
ritkaság a papír, és milyen drága az írnokok munkája.
Kaptam ilyen—olyan fecniket. Néha, miután a vendég
megkapta a testi kielégülést, rákérdeztem valami
jelentésére, amit korábban olvastam. Látszólag
érdeklődést és rajongást mutattam a legkisebb ajándékaik
iránt is. Ez persze örömet okozott nekik — és az én
kötelességem az volt, hogy jól érezzék magukat,
bármilyen keserű volt is a lelkem. Ez volt a bosszúm
Tasikóért.
Ernyedt hassal, verejtéktől csöpögve azt suttogták:
„Tudod, a hősnek nem lett volna szabad selymet venni
tavasszal, mert… Vagy: „Ha az a herceg hozzáadta volna
a lányát a szomszédjához, ahogy Fudzsivara tette...
elkerülhették volna a szörnyű csatát.” Mindezeket a
mondatokat feljegyeztem a naplóm egy külön részébe.
Mindegyik után új emlékeztetőt írtam fel, amit a
következő alkalommal felhasználtam.
Amikor nagy mellénnyel „felismerték” javaslataikat a
történeteimben, csak Tasiko emléke akadályozott meg
abban, hogy elégedett, de sötét mosoly jelenjen meg az
arcomon. Tudtam, hogyan lehet pirulást előidézni a
lélegzetem visszatartásával. Az ilyen felfedezések
alkalmával, amikor mélyen meghajoltam és elpirultam,
sokszor egy—egy érme vagy ajándék írás volt a
jutalmam.
Az ajándékaim között ott voltak a Régi dolgok
feljegyzéseinek43 kisebb, másolt részei is, a nagytiszteletű
Japán krónika44 és mások. Ezeket újra és újra elolvastam.
Értékük felbecsülhetetlen volt számomra, mert ekkoriban
úgy gondolkoztam, hogy minden tudást felhasználhatok
arra, hogy a férfiakat bolondos játékokba csaljam,
amelyeket én irányítok. A játékok kiszakították belőlük
vadságuk elemeit, és kegyetlenségüket átalakították
anélkül, hogy ők maguk észrevették volna. A folyamat
rendkívül lassan zajlott, de ugyanilyen lassan izzott
gyűlöletem és bosszúm parazsa is.

43Kodzsiki, az egyik legkorábbi japán irásos emlék.

44Nihongi (Nihonsoki), 720-ban keletkezett, Japán történelméről
szóló mű.
 Akio bátorított. Bemutattam neki a rendszeremet, és
megosztottam vele, amit megtudtam. Ő pedig harci
stratégiákról beszélt nekem, amelyeket el kellett
sajátítanom a megtorláshoz.
Eljött az a pillanat, amikor ugyanannyit tanítottam,
mint amennyit tanultam. Egy idő után több tanácsot
adtam, mint amennyit kaptam. Miközben ölemben
pihentették fejüket, azt suttogtam: „Jegyezd be a
földjeidet egy templomba, vagy foglaltasd le földjeidet
egy templommal, aztán vásárold vissza őket.” Néhány új
földtulajdonos hallgatott rám, és a lekötelezettem lett.
Volt, aki fegyvereket vagy új páncélt adott nekem. Akio
fegyvertárának egyik polca roskadozott az
ajándékaimtól. Titkos raktáramba egymás után vándorolt
egy tegez, különleges, fekete sávos, sólyomtollas
nyílvesszők és egy páncél darabjai, amelyeket az egyik
ügyfelem gyerekei viseltek.
Két idősebb nő szolgált ki engem. Akkor lettek
szolgálók, amikor arcuk, hangjuk vagy korosodó testük
már nem vonzotta a vendégeket, és örültek, hogy
mellettem lehetnek. Máskülönben nyomorult
rabszolgaság vagy az eta várt volna rájuk.
Amikor az első szolgáló munkába állt, túlságosan
kedves voltam, és eljátszottam a tekintélyemet. Az
asszony elvesztette a tiszteletet irántam. A másodiknál
már okosabb voltam. Szigorú voltam anélkül, hogy
rideggé váltam volna. Megtanultam, hogyan legyek
megértő anélkül, hogy együtt érző lennék. Így
megőriztük különállásunkat, én pedig a tekintélyemet.

Több mint négy év telt el szeretett Tasikóm halála óta;

olvasással, művelődéssel, tanulással töltött évek. A
terveim lassan beértek. Hitomi asszony gyakran emelte
az áramat, akár egy évelő növényét, amely minden évben
szebben virágzik, és nagyobbra nő. Amikor Rint elvitte a
köhögő kór, nagyszabású temetést szerveztem, abban a
reményben, hogy a faluba csalom Gorót. De a pap nem
kapta be a csalit.
Hitomi kinevezett csódzsának, mielőtt betöltöttem
volna a tizennyolcat. Mindenki keresetének a tizede az
enyém lett, bevételeim jelentősen megemelkedtek.
Történeteimben és szolgáltatásaimban úgy fonódott
össze az üzleti tanácsadás, a harci stratégia, a politikai
tanácsok és a vendégek igényei, akár a gazdagon hímzett
brokát szálai. Az ügyfeleim gazdagabbak,
hatalmasabbak, rangosabbak lettek, és még jobban tudták
segíteni tanulásomat. Mindazt, amit elmondtak nekem,
felhasználtam arra, hogy tudtuk nélkül kedvesebbé és
gyengédebbé tegyem őket, csakis így adhattam meg a
dicsőséget Tasiko emlékének. Sok férfi változott át
Hitomi falujában.

Még több tanulás

Írás, állam, nemesek
Kínai versek
Kedvesem hold—emléke
Betölti szívem, szeme
8. könyv
 I. Kiváltképp egy
— Kedves Kozaisóm, miért mondod nekem ezt a
történetet? — szakított félbe legújabb vendégem, egy jól
öltözött Taira szamurájkapitány, Kunda Takigucsi no
Tokikazu „A repülő korsók” kellős közepén.
Szavai úgy fénylettek, akár az arany és ezüst betűk
mélykék papíron. Beletelt pár másodpercbe, mire
felfogtam, mit is mond. Soha senki nem kérdezett még
tőlem ilyet. Lehajtottam a fejem, és elé térdeltem. Vajon
bántani fog? Bepanaszol Hitominál, és elveszítem a
díjazásomat?
A férfi a kezébe vette a kezemet.
— A férfiak többnyire azért jönnek a nőkhöz, ahogy
hozzád is, hogy kiéljék a hatalom és az irányítás iránti
vágyukat. Azt hiszem, te jól tudod ezt.
Uralkodtam indulataimon, és dallamos beszédére
összpontosítottam. Lágy hangja csillapította
rémületemet. Végül is egy Rokuharából jött Taira
szamurájnak, aki jól ismeri a fővárost és valamennyi
rangos lakóját, bizonyára több esze van, mint az itteni
sóenekről jött vendégeknek.
— A legtöbb férfi nem vágyik arra, hogy egy
tapasztalatlan, ellenszenves pap bőrébe bújjon. Nem
mennének bele, hogy az öntelt pap szerepét játsszák, aki
kénytelen egy öregebb társától tanulni. Én biztos nem. —
Egyenesen a szemembe fúrta a tekintetét, és megláttam a
lelkét. — Tehát, újból kérdezem, miért mondod ezt a
történetet?
Megköszöntem az őszinteségét. Az igazságot nem
mondhattam el neki, így inkább csendben maradtam.
Vajon mit fog tenni?
 Melegbarna szeme kedvesen mosolygott rám.
— Énekelj nekem! Azt beszélik, hangod és dalaid
bűbájosak.
A biváért nyúltam, megkönnyebbülten, de aggasztott,
amit a férfi mondott. Kitől hallotta mindezt? Ki volt a
hírek forrása?
A szamuráj a karomra tette a kezét, mielőtt játszani
kezdtem volna, és halkan folytatta.
— Azt is hallottam, hogy szamurájnak készülsz.
Semleges arckifejezést erőltettem magamra, de arcom
átforrósodott.
— Miután az itteni ügyeinkkel végeztünk,
megengednéd, hogy veled eddzek?
Udvariasságától, nyugodt hangjától remegni kezdtem.
Nagy hatalmú ember volt. Bólintottam.
— Igen, tiszteletre méltó Kunda Takigucsi no
Tokikazu.
Hol hallott rólam? Kitől? És hogyan?
Tokikazuval kettesben kisétáltunk a gyakorlómezőre.
A felkelő nyári holdat szinte teljesen elfedték a gomolygó
felhők, vihar közelgett.
A gyakorlómezőn Akio szembogara nagyra nőtt,
szeme feketére váltott. Kurtán meghajolt. Én mélyen
meghajoltam Tokikazu előtt, és nem értettem Akio
idegességét.
Akio és Tokikazu egymásra meredt, mint két harcra
kész kakas. Szentjánosbogarak keringtek körülöttük. A
kabócák zümmögtek, miközben a hototogiszu45 a nyarat
hirdette dalával.

45Japánban honos kakukk, dala a hagyomány szerint a nyár

érkezesét jelzi.
 Tokikazu megkérte Akiót, hogy vívhasson velem
bokkennel.
Megkapta az engedélyt.
Belekezdtünk.
Minden trükköt, amelyet Akio tanított nekem, hogy
előnyt kovácsoljak magasságomból, sikerült bevetnem.
Magabiztos voltam, mert Tokikazu sovány volt, és csak
kicsivel magasabb nálam. De másodjára mindegyik
húzásommal elbuktam — mindenestül.
— Jól van. — Tokikazu felemelte a kezét, amikor már
egymás után negyedik vagy ötödik alkalommal kerültem
a földre. Szikár testével Akio felé fordult, és bólintott. —
Akio! Megkérhetlek, hogy tartsunk bemutatót
Kozaisónak?
Akio odalépett, háta védekezőn meggörnyedt, ujjai
kifehéredtek bokkenje körül.
Vívni kezdtek. Akio Tokikazu felé suhintott, aki
elhajolt. Azután Tokikazu visszatámadott bokkenje élével.
Hátrálva a földre gördült, felegyenesedett, majd Akio felé
lendült. Egy újabb csapással Tokikazu végigvágott
nyaktól hasig.
Akio hátraesett, és hangosan hahotázott.
— Remekül csináltad, Tokikazu! — Akio felállt,
leporolta magát, és meghajtotta a fejét.
Az este további részében együtt gyakoroltunk,
kettesével.
Akio és én később átismételtük a taktikát, amíg csak
teljes magabiztossággal nem alkalmaztuk.
Néhány éven át csodálkoztam, miért nem jött soha
vissza hozzám Tokikazu, és miért nem tudtam az
emlékét kiverni a fejemből.
A legtöbb vendégem elhagyta régi szokásait,
miközben a történeteimmel dolgoztam rajtuk. Például
járt hozzám a Taira kormányzó egy másik embere, egy
hadnagy, aki egyre jobban szerette az ételeket, és minden
látogatásakor egyre terjedelmesebb volt. A beteljesülés
többé nem elégítette ki, csak ha mellette evett is. Szinte
minden más elfoglaltságnál jobban kedvelte az evést,
még az éneklésemnél is, ami korábban nagyon tetszett
neki.
Három történetet találtam erre az esetre. Az elsőben
egy oni elhatározta, hogy megeszi a feleségét, de ehelyett
felfalta őt egy oroszlán és egy tigris. A második címe „A
nő, aki nem evett” volt, ebben egy női oni felfedezte az
igazi száját, amely a feje tetején volt, a haja között.
Megette a férje barátját, de a férje az erdőbe rejtőzött, így
megmenekült. A harmadik „A kéz nélküli leány”
módosított változata volt: az eredetiben a leány kezét
levágták, miközben evett. Az én történetem főszereplője
egy herceg volt, akinek gonosz bátyja levágta a kezét;
ezután a herceg vándorolni indult, szívességet tett egy
parasztasszonynak, és a kegyelem istennője visszaadta a
kezeit.
A három történet lassú változásokat indított el a Taira
hadnagyban. Látogatásról látogatásra egyre karcsúbb
lett, míg végül elérte rendes méretét. A naplóm tanúsága
szerint a folyamat több mint egy évig tartott. Mire
végeztem, gyengédebb lett, kedvesebb, vékonyabb és
hálásabb.
 II. Előérzetek
A kitaszítottak falujában töltött nyolcadik nyaramon
egy álom emlékével ébredtem, amely olyan hatással volt
rám, akár a téli holdtölte. Tasiko hatalmas tűzgyűrűben
jött elém, és a füstön át rigó szavát hallottam. A madár
hangosan hirdette: „Valaki érkezik! Valaki érkezik!”
Miután felkeltem, megosztottam álmomat Miszukival.
Miszuki lehunyta fél szemét, és sejtelmesen
mosolygott.
— Ma reggelre pókháló díszítette a kunyhóm sarkát...
Emlékszel a régi versre? „Ahol pókhálót látsz, közeleg a
nő szerelme.” — Rám emelte tekintetét, és halkan
folytatta. — Két jel egyszerre … szerencsés együttállás.
Ritka a volt az efféle álom, a szolgálóim bólogattak,
mert velük is megosztottam a jeleket.
— Talán új, gazdag vendéged érkezik — kuncogott
egyikük. — Sok pénzérmét kapsz majd tőle.
— Én azt mondom, kisbaba. Igen, babád lesz —
vigyorgott a másik, és szája elé kapta ruhaujját, hogy
elrejtse vakítóan fehér fogait. De én tudtam, hogy reggeli
teám megakadályozza a fogamzást.
Kora reggel nyugtalanul felöltöztem, és kimentem a
gyakorlómezőre. Eszembe jutott a fehér fácán és a
sárkány alakú felhő, azok a jelek, amelyeknek
köszönhetően Iszamu mester beengedett a
gyakorlómezőre Csibánál. Miközben a lovas íjászatot
gyakoroltam, megérkezett egy vendég szamuráj, akit
szinte észre sem vettem nyugtalanságomban. Mivel már
korábban is sor került hasonlóra, gyakoroltuk együtt a
kardvívást.
— Fejlődtél a rövid, együtt töltött idő alatt. Valóban
nagy tehetséged van a kardvíváshoz — hajtotta meg a
fejét.
Ezután visszasétáltam a kunyhómhoz. Jólesett a
dicséret, még mindig kényelmetlenül éreztem magam az
álmom és Miszuki jóslata miatt. Mivel erre a napra nem
vártam az oktatómat, összehívtam szolgálóimat, hogy a
fürdőházba menjünk. Emi elkészítette a bedörzsölő
keveréket, Miszuki és én pedig áttekintettük a vendégek
listáját, a dalokat, ruhákat, festékeket és táncokat.
Miszuki a kívánt sorrendbe rendezte a ruhákat. Mivel
továbbra is sokkal jobban bánt az ecsettel, mint én, ő írta
a listákat.
Emi Miszuki irányításával előkészítette a szobát a
kéréseimnek megfelelően. Ő tartotta számon
fejdíszeimet, és nagyon gondos hajszobrász volt, mindig
figyelt a részletekre, ami abból eredt, hogy nagyon
szerette a virágokat. A téli hidegekben festett virágokat
kaptam.
„Az evőpálca sírjára” történethez Emi minden fehér
virágra festett egy vörös szirmot azoknak, akik nem
tartják be, amit ígértek. Virágai illeszkedtek a
történetekben szereplő évszakhoz, és jól kiegészítették
arcomat és ruhámat. Emi kikeverte a tökéletes illatot is —
Miszuki vezetésével így az is a történethez illett. Az
ügyfeleimnek nagyon tetszett, amit csináltam, és ahogy
kinéztem, de a hajam és a testem illata még ezeknél is
jobban. A virágnak nemcsak alakjával és színével, hanem
illatával is meg kellett fognia az arra járót.
Reggeli megbeszélésünk közben berontott a
fürdőházba Hitomi asszony, számtalan rétegnyi, az
évszakhoz a legkevésbé sem illő kimonóban. Azzal sem
törődött, hogy útközben felfogja szoknyáit, így ruhája
szegélye sáros nyomot hagyott a padlón. Megállt az
ajtóban, hátulról megvilágította a reggeli napfény.
Szája sarka lefelé görbült. Hajából zilált tincsek lógtak
ki, és úgy kezdett karattyolni, akár egy rikoltozó madár.
Emi döbbenten meghajolt, kezét nyitott szája elé kapta.
Hitomi asszonynak nem volt szokása, hogy így állítson
be. Valójában soha nem lépett be a fürdőházba, amikor
ott voltak a játéknők. Arcáról csorgott a verejték a párás
levegőben, festett szemöldöke olvadozott. Pirosított,
ráncos arca felázott. Kerek tokájáról vízcseppek hullottak
le kabátjára, amely avas szagot árasztott. Az asszony az
utóbbi időben sokat hízott, és most úgy festett, mint
némelyik vendégem, leginkább a Taira kormányzó
hadnagyára hasonlított, mielőtt az lefogyott volna.
Hitomi úgy fénylett és oszladozott a kora délelőtti
napfényben, akár a rothadó zöldség.
— Kozaisó! — hajtotta meg a fejét.
Miszuki és Emi szája tátva maradt, szemük
várakozásteljesen elkerekedett. Hitomi soha, de soha
nem hajolt még meg előttem. Legfeljebb egy nehézkesebb
szemöldökmozdulattal intett, ha olyan csodásan
szerepeltem, hogy valaki többet fizetett neki a
szokásosnál.
A gőzön át egyenesen hozzám vonult.
— Ne tervezz semmit a szokásos vendégeidnek. Most
érkezett egy küldönc. Nagytiszteletű személyiséget
várunk, aki lefoglalt téged mára. Egész holnapra. Nem
akar senki mást.
Nagyot nyeltem, és próbáltam a szavaira figyelni, nem
pedig a hajára, amely egyre csak csöpögött ráncos nyaka
körül. Sikerült elfojtanom mosolyomat — mert a
nagytiszteletű személyiség, aki bizonyára magas rangú
férfi, a kedvemért jött. Emi épp átdörzsölésem felénél
járt. Viszonylag mélyen meghajoltam.
— Köszönöm a megtiszteltetést, Hitomi asszony, és a
bizalmadat,
Hitomi pattogva válaszolt.
— A legjobbat kell nyújtanod ma. Ha bármire
szükséged van, szólj. Megkapod.
— Köszönöm a nagylelkűségedet — feleltem, újabb
mély meghajlással. — Lenne egy apró kérésem.
Megtudhatnék valamit arról, kicsoda ez az úr, aki
tiszteletét teszi ma a faluban? — Mindent megtettem,
hogy hangom halk maradjon, és ne vonjam fel kérdőn
szemöldökömet, miközben még mindig meghajolva
vártam. De gyakoroltam már eleget, hogyan keltsem azt
a látszatot, hogy Hitomi kezében van az irányítás.
— Ecsizen tartomány kormányzója küldte a
küldöncöt, Taira no Micsimori, harmadik rangú
parancsnok. A futár ma reggel érkezett. Házam és jó
nevelésű lányaim híre magához Micsimorihoz, Ecsizen
kormányzójához is eljutott. A kormányzó csapataival
utazik, de ma különleges eltérő irányokat kapott,46 ezért
itt kell állomásoznia két napig. Természetesen ez a nemes
úr soha nem vonná magára az irányok isteneinek
haragját. Neked kell szórakoztatnod őt. A többieket
számos hadnagya és egyéb magas rangú tisztje fogja
meglátogatni.

46Az irányok istenei olykor azt diktálják, hogy bizonyos

személyek ne utazzanak valamely tiltott irány felé. Ha
megsértik az utasítást, szerencsétlenség és/vagy betegség
sújthatja az érintett személyt vagy akár egy egész országot.
 — Hitomi asszony, szóhoz sem jutok a hatalmas
megtiszteltetéstől, amelyben részesítesz. Igyekszem
majd, hogy dicsőséget hozzak rád és házadra.
Hitomi szélesen mosolygott, felmordult, és magában
mosolyogva kiment... ezzel Tasikóra emlékeztetett.
Eszembe jutott reggeli álmom és a pókok, és néma imát
küldtem Kannon—szamának, a kegyelem istennőjének, a
remélhetőleg áldást hozó napért. Újra mélyen
meghajoltam. Vizes voltam és meztelen, és reszkettem a
fürdőház késő délelőtti gőzében, pedig nem volt hideg.
 III. Előkészületek
Amikor Hitomi asszony kiment a fürdőházból, a
fejemben kavarogtak az ötletek. Emi már nem is
próbálkozott azzal, hogy lecsutakoljon. Tervezgettem a
tökéletes mesét a kormányzó számára — a Taira
nemzetség harmadik rangú parancsnoka számára —
akinek csodás tetteiről már mi is hallottunk. Miszuki
egyre sivitozott és sápítozott, és újra és újra megcsípte
magát, hogy megbizonyosodjon róla, hogy nem csak egy
gonosz démon varázsolt—e el minket, aki hamis jó
hírekkel akar ártani nekünk.
Pár percig hagytam az ünneplést és örvendezést, aztán
összeszedtem magam, és figyelmet kértem.
— Készüljünk fel az érkezésére. — Próbáltam szigorú
maradni a lányokkal. Leültem a bedörzsölő zsámolyra, és
intettem Eminek, hogy folytassa a tisztogatást. Gyakorlás
után, különösen, ha a vívás volt soron, több lemosásra is
szükségem volt, hogy elég tisztává váljak az ázáshoz.
Miközben Emi lecsutakolt, mérlegeltem a helyzetet.
Miszuki nem felejtette el a történeteket, de Emi
emlékezetét gyakran fel kellett frissíteni. Nagyon fontos
volt, hogy a megfelelő tiszteletet mutassa ez iránt a
nemes úr iránt, máskülönben az egész életét tönkreteheti.
Miszukihoz fordultam.
— Meséljünk Eminek Ecsizen kormányzójáról, Taira
no Micsimoriról, hogy tisztelni tudja.
— Igenis, asszonyom — lépett hozzánk Miszuki, és
leült egy másik zsámolyra. Tekintetünk
összekapcsolódott, és láttam, hogy érti, mire gondolok.
Belekezdtem:
— Taira no Micsimori nagybátyja, Kijomori most
kancellár, első rangbeli helyettes; ez a legmagasabb rang,
amit csak alattvaló elérhet, és Kijomori ezt a Hógen— és
Heidzsi—lázadások idején tanúsított vitézségével
érdemelte ki.
Miszuki is megszólalt, homloka és arca piroslott, vagy
attól, amit hallott, vagy új vendégünk fontossága miatt.
— A Taira nemzetség építtette a közeli kikötővárost,
Fukuharát és Rokuhara dicső városát. Micsimori családja
a leghatalmasabb az egész birodalomban.
— Köszönöm, Miszuki — szóltam, és figyeltem,
látszik—e már Emi szemében a felismerés. Lelkes voltam
és türelmetlen: sok dolgunk volt még. Folytattam. —
Micsimori nagybátyja hatalmas vezér, sok évvel ezelőtt
megmentette a császár életét.
— Hogyan? — tette fel Miszuki felvont szemöldökkel
a megfelelő kérdést.
Egyszerűsített formában elmondtam Micsimori
nagybátyjának híres történetét, és hogy mekkora
befolyása van a kormányban. Amikor befejeztem,
Miszuki megkérdezte Emitől:
— Érted már?
Emi bólintott.
— Mikor volt ez? — kérdezte.
— Sok—sok éve. Kijomori valaha egyszerű, alacsony
rangú ember volt, de most az unokája a császár, Antoku
császár. A császár egyik nagybátyja jön ide hozzánk —
mondta Miszuki lassan, minden szót hangsúlyozva.
— Micsimori Kijomori unokaöccse — ismételtem el, és
a padlóra felrajzoltam ujjammal a Taira nemzetség
családfáját, és megmutattam, milyen közel áll Micsimori
a császárhoz. Ez végre meghozta az eredményt.
Legalábbis Emi a fejét ingatta abban a furcsa szögben,
amelyben mindig szokta, amikor megért valamit.
Megöleltem, hogy jóvátegyem nyerseségemet.
— Oda kell figyelnünk, hogy minden tökéletes legyen.
Ő a legfontosabb vendég, akit valaha szórakoztattunk; a
császár rokona. — Úgy éreztem, eléggé kiáztam, és
felálltam. Újra megöleltem Emit, és elmosolyodtam.
Szegény lány remegett.
— Ne félj, kedves Emim. Megmondom, mit fogunk
csinálni. — Kiszálltam a kádból, és magam köré tekertem
a szárítóruhát, amit Miszuki nyújtott felém. — A
kormányzó mindenből a legjobbat, legfinomabbat kapja.
Ma olyan történetet mondunk, ami ennek épp az
ellenkezője.
Hosszan beszívtam a levegőt, és belekezdtem tervem
ismertetésébe.
— Egyszerű anyagokat fogunk használni, díszítés
nélkül. A szobát lecsupaszítjuk, csak a futon és az asztal
marad. A padlót vékonyan felszórjuk tiszta szalmával.
Egyetlen hangszer legyen, ami egyszerű dallamot fog
játszani, kíséret nem kell, a zenész legyen jó messze kint.
A festékeimet tegyétek az asztalra. A történet része lesz,
hogy kifestem magam, hogy Micsimori is a részese
lehessen.
Először is: hivatalos üdvözlő köntösöm alá rongyok
fognak kerülni. A hajam lazán kötöm össze, a parasztok
szokása szerint. Emi, te fogsz segíteni a hajam és a
virágok elrendezésében, de egyszerű virágokat válassz.
— Rámosolyogtam Emi zavart arcára, és pontosítottam.
— Az első részhez vadvirágot készíts elő. — Ezután
részletes utasításokat adtam a ruhaváltásokkal és a
zenével kapcsolatban. Miszuki mindent leírt. Emi már
rohant kifelé, de utána szóltam, hogy elmagyarázzam,
hogyan kell üdvözölnie az uraságot.
Miközben Emit okítottam, éreztem apám kedves
jelenlétét, mert ő volt az, aki megtanított engem a helyes
meghajlásra: „Az öt rész: a két térd, a két könyök és a
fej.” Most én tanítgattam Miszukit, és különösen Emit.
Gyakoroltuk a meghajlást, amelynek során térdünk,
könyökünk és fejünk a földön van. Ezután megtanítottam
a lányoknak hogyan hátráljanak meghajlás közben. Ha
ebben hibázunk, az fővesztéssel jár.
Addig gyakoroltunk, amíg biztos nem lettem benne,
hogy Emi tökéletesen, többször egymás után képes
elvégezni a meghajlást.
— Mindig a földig kell hajolnod Ecsizen kormányzója,
Taira no Micsimori előtt, akárhányszor csak találkozol
vele — intettem. — Ha elbocsát, hátrafelé kell kimenned.
Megértetted? — Miszuki arcán láttam a kis mosolyt, ami
azt jelentette: „Rendben”, úgyhogy Emit elküldtem, hogy
szedjen virágot, és ő kiment.
— Szerencsére, asszonyom — szólt bizalmasan
Miszuki, a történet már ismerős. Nem kell gyakorolnunk.
— Eddig mindig az ügyfél segített kifesteni az
arcomat. Ecsizen kormányzójától nem várjuk el, hogy
segítsen.
Miszuki elvigyorodott a nevetséges gondolatra, hogy a
nagy kormányzó női festékekkel bíbelődik.
— Talán ha a szegény hős visszatér, küldhet egy
szolgálót, hogy készítse elő szerelmét. Az leszek én. Én,
felöltöztethetlek. Segíthetek kifesteni az arcod.
— Kérj meg néhány lányt, hogy segítsenek varrni.
Aztán küldd a házamhoz a szolgálólányainkat, hogy
segítsenek nekem a felkészülésben. Miután ellenőrizted a
lányokat, gyere vissza. Áttekintjük a táncfigurákat
pontról pontra.
Amíg az egyik szolgálólány beolajozta és megfésülte a
hajamat, a másik illatosította a ruháimat. Miközben ők
tettek—vettek, részletesen kidolgoztam a történetet.
Minden részét megváltoztattam, hogy jól illeszkedjen
Micsimori kormányzó hadi géniuszához és híres
családjához. Abból, amit róla hallottam és olvastam,
megalkottam, mi fog tetszeni neki, mivel tudom
meglepni.
 IV. A kezdet
Első, egyszerű kimonóm öve egyáltalán nem volt még
megvarrva, néhány szegésen pedig nem készült el a
kétszeres varrás. Nem volt elég időnk — hiába a sok
munkáskéz saját szolgálólányaimon kívül más
játéknőktől is kértünk kölcsön szolgálókat. Talán éppen
ezeknek a mulasztásoknak is köszönhető, hogy a
nyomorúságos hatás számomra is meghökkentő volt.
Másnap finoman rá kellett csapnom a harmadik
varrólány kezére, de a lakomából kétszeres adag ételt
adtam neki. A fegyelmet mindig tartani kell.
Mielőtt megérkezett, Taira no Micsimori evett máshol.
Várakozás közben rám tört az idegesség, és az izgalomtól
enyhén remegtem, de ezt észre sem vették azok, akik
kiszolgáltak. Miszuki talán tudta, de nem árult el.
Emellett, győzködtem magam, jól ismerem már a
férfiakat, különösen a nagyhatalmú, gazdag és
magabiztos férfiakat. Végül is ő is csak egy férfi a sok
közül.
Kikukucskáltam a munkakunyhómból, és
megpillantottam a tiszteletre méltó nagyurat, aki Hitomi
asszony oldalán felém tartott. Az asszonyság úgy felfújta
magát, akár a násztáncot járó madár és a fejét ingatta.
Micsimori kormányzó ruhája dísztelen volt, szemben sok
tisztjének öltözékével. Mindketten beléptek a
kunyhómba.
A tiszteletre méltó nagyúr rászolgált hírnevére.
Vastag, fényes haját szamurájkontyba kötve viselte.
Segédei és szolgái olyan tisztelettel fordultak felé, hogy
abból egyértelműen látszott: ő a vezér, a kormányzó,
Taira no Micsimori. Most mindegyiküket elküldte
egyetlen intésével, és Hitomi asszonyt is, aki meghajolva
hátrált, rajongást mímelve.
A zömök, izmos férfi tiszteletet parancsoló arccal,
döngő léptekkel közeledett, akár egy földre látogató
isten. (Egyszer láttam egy erről szóló színdarabot Csiba
sóenjén.) Amikor meglátta a szalmával fedett futont és
padlót, örömében felkiáltott, akár a kisgyerek, ha új
játékot kap. Leengedett ököllel hahotázott, szeméből
kacagás áradt, amelyet visszavertek munkakunyhóm
alacsony falai, amíg csak az egész Kitaszítottak faluja bele
nem remegett. Az idő egy pillantás alatt eltelt, és
élethossziglan tartott. A tiszteletre méltó nagyúr az
életemről kérdezgetett, és én válaszoltam neki, jóllehet,
röviden. Nem azért voltam ott, hogy jól érezzem magam,
bár úgy tűnt, a férfi örömmel hall rólam. A saját
történetéről is mesélt egyet—mást. Elmondta, hogy a
következő csatája után visszatér Rokuharába. Titokban
felsóhajtottam, amikor a varázslatos, titkokkal teli várost
említette, amelyet a nagybátyja építtetett fel.
Így társalgott velem jó uram, Micsimori, dalaim és
táncaim között, amelyek mind azt a természetes
hangulatot közvetítették, amelyet az ő kedvéért
választottam. Voltak közöttük olyan, régi dalok,
amelyeket még a családomtól tanultam. Miután
befejeztem a történetet, a dalokat, a zenét és a táncokat,
együtt voltunk, ahogy az egyszerű parasztok a
bivalykarámban. Azután a férfi újra nevetni kezdett.
— Azért utaztam ennyit, hogy a szalmába fekhessek!
— szólt nagy kacagva.
Micsimori először átengedte nekem a vezetést, de
tudtam, hogy ezt az embert nem fogom tanítani.
Simogattam mellkasát és hátát, finoman végighúztam
kezem erős lábain, ahogy ernyedten feküdtek, talán az
első alkalommal azóta, hogy útra kelt. Megdörzsöltem
vastag vállát és nyakát. A férfi engedélyezett magának
némi halk nyögdécselést. Az illat, amit viselt, együtt teste
illatával, a föld és a lovak szagával, olyan finom volt,
mint az az elsőnek kapott étel Csibánál.
Találtam sebhelyeket a mellkasán, a hátán, a lábain és
a karjain is. Mindről megkérdeztem. Némelyiknél,
például egyik keze sebes bütykeinél csak vállat vont, és
ujjam hegyét máshová vezette. Másoknál elmesélte a seb
eredetét. Az egyik rövid, íves heg még abból az időből
származott, amikor gyerekkorában unokatestvéreivel
gyakorolta a kardvívást. Unokafivérei gyerekes
csínytevése volt, hogy levágták lábikrájáról a
lábszárvédőket. Később egy másik unokatestvére, akinek
már kiment a fejéből a dolog, lóháton megsebesítette őt,
miközben a naginata használatát gyakorolták. A kaszához
hasonlatos penge vékony, íves sebet vágott a bal lábára.
A férfi mellkasán húzódó, mély sebeket nyilak ütötték,
amelyek keresztülhatoltak mellvértjén. Végigsimítottam,
megcirógattam mindegyiket, megadva a tiszteletet a
gyerekkori bolondságnak és bátorsága erejének is.
Megengedte, hogy mindenhol megérintsem a testét.
Minden ereje ellenére meglepett, milyen fürgének
bizonyult, amikor átvette az irányítást egyesülésünk
közben. Rátalált minden apró helyre, amelyet Tasikóval
közösen fedeztünk fel: a fülcimpáimra, nyakamra és
tarkómra, könyökhajlatomra, térdhajlatomra, lábujjaimra.
Mindegyikre nagy figyelmet fordított, amíg meg nem
bizonyosodott róla, hogy élvezetet okoz nekem.
Édes dallamot játszott Kotohúrjaimon, és azt mondta,
virágszirmok azok, a méhek örömére. Amikor már
minden rész lüktetett, megnyugtató hangján dicséreteket
mondott nekem. Ekkor már nem színleltem.
Hangja elhalkult. Szavai megrövidültek. Érintése
egyre feljebb hatolt. Végül ivott belőlem. Mélyen. Mohón,
ahogy az éhes csecsemő szopik. És nem hagyta abba.
Azután fölém emelkedett, és végighúzta ajkamon
vastag ujját. Egészen addig észre sem vettem, miféle
hangokat adok ki. Kinyitottam a szemem, és megláttam
Jáde Szára teljességét, amely aranylott, akár a tavaszi
hajnal. Döbbenetemre fájdalmasan kívántam őt. Belém
hatolt.
Átkarolva tartottuk egymást. Egymás szemébe
néztünk, és sokáig szavak nélkül feküdtünk. Most
először történt meg, hogy élveztem az együttlétet egy
férfival. Tasiko mondta, hogy ez lehetséges, de én nem
hittem neki.
Aznap éjjel még egyszer egyesültünk. Alighanem el is
aludtam, mert megrezzentem, amikor megéreztem
magamon a kezét. Érintése lágy volt, de kérlelhetetlen.
Először a hátamat simogatta, azután a vállaimat. Végül,
szilárdan és gyengéden, mellemet és nyakamat.
Két kezét még mindig rajtam tartva, egyik lábát
behajlítva hozzám szorította, a másikat kiegyenesítette.
Kezét körém és alám csúsztatta, és kissé megemelt, míg
végül a lábain nem ültem. Felült, és közelebb vont
magához. Hozzám hajolt, lágy dallamokat énekelt, és
simogatott.
Nedvességet éreztem. A férfi készen állt rám. Jáde
Szára tüzes ütemet vert a hasamon. Belém hatolt,
miközben lefeküdt a futonra, és engem is magával húzott.
Behajlított térddel fölé támasztottam kezemet, és fölé
görnyedtem. Két kezével még mindig átölelve tartott.
 Híres erejével fel—le emelt, újra és újra magára lökött.
Lassan egy ütemre kezdtem mozogni vele. Felemelte
egyik kezét, és maga felé fordította arcomat. Szemem
könnybe lábadt. Úgy mozgatta a testem, hogy élvezetem
egyre erőteljesebb legyen. Folytak a könnyeim, és
ugyanabban a pillanatban teljesedtünk be.
A mellkasára omlottam, és csak néztük egymást,
békésen. Megmozdultam, hogy felüljek, de ő nem
engedett. Végül elaludtunk.
Amikor felébredtem, a tiszteletre méltó nagyúr keze
fejével megsimította arcomat, és azt suttogta:
— Az eltérő irányok kényszerűsége mellett azért is
jöttem ide, hogy köszönetet mondjak neked.
— Köszönetet, uram?
— A hadnagyom, a hadnagyaim közül többen... sokat
fejlődtek.
Tudtam, miről beszél, de nem szóltam semmit.
— Megkérdeztem őket, és mindegyikük beszélt a
történeteidről. Végül rájöttem, honnan jöttek új
erősségeik, honnan az új hatás. — A kormányzó
felsorolta a neveket.
— Igen, tiszteletre méltó uram, valóban mindannyian
jártak nálam.
— Méghozzá elmondásuk szerint nem is egyszer. — A
férfi elmosolyodott, és megsimogatta a homlokomat.
Elpirultam, magamat is meglepve ezzel, és azt
feleltem, igen. A pirulás őszinte volt, nem hamis
magakelletés. A kormányzó folytatta.
— Ezek a férfiak jobb férjekké váltak. Az egyikük most
már könnyedén fel tud szállni a lovára. Feleségeik
elégedettek, és elmaradtak a hűtlenségről szóló
mendemondák, amelyek annyi gondot okoztak a
nemzetségnek. Még egyszer köszönöm. — A hajammal
játszadozott, a fény felé emelte, fésűnek használva ujjait.
— Nagyon megtisztelsz, Taira no Micsimori nagyúr,
Ecsizen kormányzója.
— Bízom benne, hogy te is meg fogsz tisztelni engem.
Kedvedre lenne ez az út, ez a szövetség?
Nem értettem a szavait, nem értettem, milyen „útra”
gondol, de intettem beleegyezésem jeléül. Féltem, hogy
ha kinyitom a szám, kérdésem reppenő bogárként ugrik
ki belőle. A férfi gyors ölelés után készülődni kezdett. De
mielőtt katonáival távozott volna, üzenetet küldött, virág
alakúra hajtogatva, benne ezzel a verssel:

Egész telkemet
Elorozták már tőlem
Most átitatja
Minden öltését, minden
Szálát kimonódnak
Bár a szavak kiolvasásával meggyűlt a bajom,
felismertem a szépet. Miszukival együtt csodáltuk a
szavakat és a gyönyörű írásjegyeket. Maga a papír
elegáns, világoskék színű volt, és a férfi illatát árasztotta.
Újra elolvastam a verset, és álmodni sem mertem, amit
érteni véltem. Miszukival egész éjszaka és másnap reggel
is erről beszélgettünk, az örömtől nem tudtunk aludni.
 V. Vásárlások
Reggel Hitomi már korán elküldött hozzánk egy lányt.
Bosszantott, hogy ilyen hamar képes zavarni.
Felsóhajtottam, és bár még mindig fáradt voltam,
felöltöztem, és elindultam Hitomihoz. Remegtem, ahogy
az asszony büntetéseire gondoltam, miközben a reggeli
harmatban gyalogoltam. Aztán magamban
elmosolyodtam, amikor eszembe jutott, hogy remegtem
azon a napon, amikor Hitomi bejött a fürdőházba, hogy
bejelentse a nagy Taira no Micsimori érkezését. A
mosolyom talán inkább Micsimorinak, mint Hitominak
szólt.
Vajon min bosszantotta fel magát már megint Hitomi?
Ha végigtekintettem az előző este eseményein, nem
találtam semmit, amit rosszul csináltam volna, azt az egy
szegést leszámítva.
De Hitomi ritkán kelt ilyen korán, vagy még inkább
sose. Valami más baj van. És az Hitominál sosem jelentett
jót. Gondolatban végigfutottam a vétségek listáján. A
szívem gyorsabban vert, nyelvem szájpadlásomhoz
tapadt, de megőriztem méltóságomat. Léptem szilárd
maradt. A játéknők igen pletykásak voltak. Megtettem
minden tőlem telhetőt, nehogy bárki is leolvassa az
arcomról vagy a mozdulataimról, ami a fejemben jár.
Miközben felületesen meghajoltam Hitomi előtt a Fő
házban, már láttam, hogy valami valóban nincs rendjén.
Az asszony párnáin terpeszkedett, arca vicsorba
merevedett. Amikor a büntetéseken járt az esze, mindig
összeszorított a száját. Ezek szerint most nem erről van
szó. Fellélegeztem. Szívem dörömbölése lassult, és
könnyed dobogássá csitult.
 Hitomi megdörzsölte a szemét, és úgy tett, mintha
ásítást fojtana el.
— Érkezett egy kérés. — Hangja feszült volt, de a
testét nem tartotta mereven. Nem értettem, miért.
Rosszat sejtettem.
Kifejezéstelen tekintettel a padlóra meredtem. Majd
folytatja, ha készen áll rá. Hitomi nagyra tartotta az erőt
és az önuralmat. Vártam. De már láttam a szemét.
— Taira no Micsimori, Ecsizen kormányzója távozni
készül. Úgy határozott, megvásárol téged. — Hitomi
mogorva arccal lehajolt a macskájához. — Tönkretesz
engem, kedvesem, tönkretett engem.
Arcom bizsergett. Ujjaim remegtek. Egész testemen
ütések áramlottak végig, eddig soha nem érzett
ritmusban, megyek. Elhagyom a Kitaszítottak faluját.
Megvett egy harmadik rangú személy. Szédültem, mint
akit felkaptak és felemeltek, messze a felhők fölé.
Hitomi feljebb emelte tekintetét, szeméből egyértelmű
fenyegetést lehetett kiolvasni.
— A Juh órájában fogsz távozni a kormányzó
csapataival. — Félig lehunyta szemét, úgy zúdította rám
keserűségét. — Ne feledd, amit tanítottam neked. Ne
feledd, honnan jöttél. — Aztán a macskájához fordult, és
újra simogatni kezdte.
Düh robbant szét a hasamban, és elárasztotta
mellkasomat. Ott villogott az arcomon, miközben az
asszonyra meredtem. Nem fogom elfelejteni, amire
magam tanítottam magamat. Mit tanított ő nekem a
gyalázaton és a megbánáson kívül? Aztán összeszedtem
magam, lesütöttem a szemem, és mélyen meghajoltam.
Szerencsére Hitomi a macskáját bámulta, lemaradtam
egy kiadós búcsúverésről.
 Micsimori kormányzó nyilvánvalóan jó árat kínált
neki, de nem annyit, amennyit ő kapni szeretett volna.
Persze kormányzóként akár kérés nélkül is elvehetett
volna tőle engem.
— Köszönöm, Hitomi asszony, a sok tanítást és
bölcsességet. Alázatos szolgálólányod megteszi, ami tőle
telik, hogy dicsőséget hozzon rád — hazudtam.
Hitomi egy pillanatra alig észrevehetően
elmosolyodott, aztán arca újra komor lett.
— Csomagold össze a holmid, és készülj fel a
távozásra.
— Igenis, Hitomi asszony. — Távozni fogok.
Elmegyek.
— Ó, és Kozaisó — tette hozzá az asszony, és
megpróbált úgy tenni, mintha nem is érdekelné az egész,
de nemigen sikerült —, magaddal viheted Miszukit és
Emit is. A kormányzó őket is megvette.
Sikerült megállnom roskadozó lábamon.
— Köszönöm, Hitomi asszony. Ahogy óhajtod —
hajoltam meg. Úgy néztem magam, mint a fortyogó
levesbe dobott levelek. Nem futva mentem a
kunyhómba. Nem mertem. Belül reszkettem, testemre
nem számíthattam, de elmém csak úgy rohant előre, már
ott is volt.
Mit jelenthet ez? Miért vesz meg engem... és a
húgaimat is?
Miszuki még aludt. Megrángattam a ruhája ujját, hogy
fölébredjen. Nem aludt sokkal többet, mint én.
— Valóra vált az álmom! Micsimori kormányzó
megvett minket: téged, Emit és engem! Már ma
csomagolunk és megyünk! A Juh órájában!
Miszuki mindkét kezét az arcomra tette. Szeme tágra
nyílt, és könnyezni kezdett. Én is sírtam, és megöleltük
egymást. Elmegyünk, elszökünk.
Micsimori kedvesnek tűnt. Vajon engedélyezi majd
titkos vágyamat?
Miszuki szakította félbe álmodozásomat.
— És mondd csak! Hitomi nagyon mérges volt?
Elmondtam neki mindent.
Miszuki egyre csak ezt hajtogatta:
— Elmegyünk innen? Tényleg elmegyünk?
Minden kérdésre bólintottam. Egymásra bámultunk,
hitetlenkedve megérintettük egymást.
— Mi lesz a sok erőszakos férfival? — suttogtam.
— Nem tudom.
— Továbbra is imádkozni fogok Tasikóért. Talán a
szelleme segít majd.
Miszuki nem válaszolt. Azon gondolkoztam,
beszélhetek—e neki titkos álmomról.
— Mit gondolsz, utazás közben a családom közelében
haladunk majd el? Vagy a tiédhez közel? — kérdezte
fénylő szemmel.
Torkom összeszorult. Ezt a kérdést én is feltettem már
magamban. Csak a fejemet ingattam, hogy nem tudom.
Szavak nem jöttek ki a számon. A nyelvem megbénult,
amikor hallottam hangosan kimondani a titkomat.
Vállunk egymáshoz simult, és elindultunk Emiért.
9. könyv
 I. Taira no Micsimori,
Ecsizen kormányzója
Halványan emlékszem arra, hogy Micsimori nagyúr
sátrába irányítottak, ahol az egyik őrrel várakoztam, míg
be nem kísértek. A kissé kopott, de egyébként a legutolsó
sarokig patyolat tiszta sátor tele volt papírkupacokkal.
Üveges tekintettel fogadott Ecsizen kormányzója.
Páncélja az állványán várta, akár egy csatára kész
szellemharcos. Ránéztem az izzó füstölőre.
— Ezzel illatosítom a sisakomat — vigyorodott el
Micsimori. — Ha elveszítem a fejem, nem szeretném
megsérteni tiszteletre méltó ellenfelemet. — Szolgája
rásegítette a páncélt, és ő folytatta. — Elégedettséggel tölt
el, hogy az istenek szóltak az eltérő irányok tegnapi és
mai szükségességéről.
Megvillantotta legvonzóbb mosolyát — erre a
mosolyra jól emlékeztem az első, együtt töltött napunk és
éjszakánk idejéből. — Azonban most a kémeim... a
futáraim — hangsúlyozta vállat vonva — azt mondják,
vészhelyzet állt elő, és nekem rögvest a főváros felé kell
vennem az irányt. — Egyenesen a szemembe nézett, mire
én, engedve a múltkori sugallatnak, viszonoztam lágy
pillantását.
— Tudomást szereztem a lovaglásban és a
gyakorlómezőn elért eredményeidről— fogta kezeimet a
tenyerei közé. — Ha kapsz tőlem egy megbízható állatot,
velem tartasz?
— Igen, uram — feleltem, és nem is gondoltam másra
azon kívül, amit Hitomi asszony tanított: immár
Micsimorihoz tartozom, és úgy kell tennem, ahogy ő
óhajtja. El fogom hagyni a Kitaszítottak faluját.
 — Hűséget fogadsz—e hát irántam?
Micsoda? A tulajdona vagyok, erre ő kéri, hogy
fogadjak hűséget? Természet ellen való lenne, ha hűtlen
lennék hozza. De a szemei oly nyugodtak voltak. Ahogy
azt Tasiko előre megmondta, kielégített egy férfi. Tasiko.
Mennyire hiányzott még mindig! És hogy fog hiányozni
Akio. Hogy is hagyhatnám el őt — őt, aki vezetőm,
tanítóm és védelmezőm?
— Tiszteletre méltó uram... — elakadt a szavam.
A férfi szeme felbátorított.
— Kérlek, bocsásd meg merészségem. De azon túl,
hogy oly nagylelkűen megvetted a szolgálóimat, van
még valaki, nyolcéves koromtól fogva védelmezett és
tanított. A neve Akio.
— És őt hol találom?
— Itt, tiszteletre méltó uram.
— Itt?
— Itt, a Kitaszítottak falujában. El kellett költöznie
családjával Csiba no Tasijori sóenjéről, és mindezt
énmiattam.
— Rendkívüli. — Micsimori lassan és finoman a jobb
lábára csapott.
Mivel fogalmam sem volt, mit jelenthet ez a gesztus,
folytattam:
— Te híres vagy méltányosságodról és
nagylelkűségedről. Engedelmeddel, arra kérlek, hogy ő
és családja is tarthasson veled. — Azzal a földre vetettem
magam, orral a porba, azt latolgatva, vajon a fejemet
veszik—e. Akio oly sokat kockáztatott: családját és saját
életét, csak azért, hogy taníthasson. Az Amida
Buddhához imádkoztam, és vártam.
Egy kéz megérintette a fejem búbját, és elidőzött
fürtjeim között. Amida, Amida. Tasiko lelkéhez is
imádkoztam egyúttal.
— Rendben, Kozaisó. Tokikazu majd mindent elintéz,
ha ez ennyire fontos neked. De csak később találkozhatsz
Akióval.
Később? Ugyan mikor? Ezt már nem mertem
megkérdezni. Örök hűséget fogadtam:

Hűséget adok
Testemmel, életemmel
Nemzetségednek
És neked, míg eladás
Vagy halál el nem választ

A férfi elfordult, hogy valamit a kezébe vegyen, majd

egy vasból készült gallér darabjaival tért vissza.
— Ez a tiéd, az utazáshoz. Csak arcvédőd van.
Meghajoltam, és hirtelen reszketni kezdtem, ahogy
ujjaink egymáshoz értek a hideg fémen keresztül.
Ismét elfordult, majd mikor visszanézett rám, szemei
ragyogtak, akár eső után a nap. Csodás sisakot tartott a
kezében. Tökéletes alkotás volt gömbölyű formájával.
Szegélyei arannyal voltak kiverve.
— Egy heiankjói mester munkája — adta a kezembe.
Csak meghajolni tudtam. — A szolgálólányaid majd
gondoskodnak a holmidról, és velünk tarthatnak az
egyik ökrös szekéren. Az összes tulajdonod az
ellátmányokkal utazik majd, kivéve a fegyvereket,
amelyekre szükséged lesz.
Kimondatlan kérdésemre válaszolva elmondta, hogy
megbízható őrök kísérik szolgálóimat és a
felszerelésemet. Különleges szamurája, Kunda Takigucsi
no Tokikazu kapitány vezeti majd testőreimet.
Meghajoltam.
Emlékeztem a kapitány nevére, de arcot már nem
tudtam kapcsolni hozzá.
Miután a kunyhómba siettem, Miszukinak szóltam,
hogy gyűjtse össze minden holminkat annyi furosikibe,
amennyibe csak szükséges, és készítse elő gondosan a
csomagokat. Elmondtam neki, mit hozzon el, és mit ne;
miket varrjon be a ruhaszegélyekbe. A Lótusz szútra egyik
történetéből tanultam mindezt.
— Miután minden papírt, iratot és minden érmémet a
ruhaszegélyekbe varrtatok, rakjátok bele óvatosan
mindet a furosikikbe. Ne hajtsátok vagy kössétek össze
őket, míg Hitomi asszony látta és jóvá nem hagyta.
Miszuki kérdőn nézett rám.
— Ne aggódj! — szorítottam meg egy pillanatra a
vállát. — Hitomi minden bizonnyal meg akarja vizsgálni,
mit óhajtunk kivinni az ő... birodalmából. Ha csak
egyetlen dologban talál némi kivetnivalót, mindent át
akar majd kutatni! Egyetlen szegély se púposodhat ki!
Legyetek a messzemenőkig lelkiismeretesek!
Miszuki megszervezte, hogy minden megbízható vagy
lefizethető asszony azonnal munkához lásson.
Aztán megparancsoltam, hogy gondoskodjanak
közvetlen szükségleteimről: rizsgolyókról, váltóruháról,
kardjaimról és tőrömről. Miután ellenőriztem tegezemet,
melyet Akio — az én szeretett Akióm — adott nekem,
beletettem a nyílvesszőimet, és kezembe vettem az
íjamat. Elhagyom Akiót. Vajon megengedik majd, hogy
elbúcsúzzam tőle és a családjától?
Miszuki szokásos segítségével harcosnak öltöztem,
minden fegyvert és az ajándékokat magamhoz véve — a
nyakvértet és a sisakot. Emi elrendezte a hajamat: a fejem
körül elválasztott egy kört, és egy részét kihúzta a sisak
tetején lévő résen. A maradékot a sisak alá tekerte, és
kontyokba kötötte.
Ezután megöleltük egymást, szemünk könnybe lábadt,
és Emi nagyot sóhajtott.
— Annyira fogsz hiányozni, kedves asszonyom!
Azt hitte, örökre el kell válnunk, ismét elfelejtve
mindazt, amit nemrég közöltünk vele. Mivel olyan
feldúlt voltam, hogy nehéz volt szólnom is, Miszukira
pillantottam, és némán kértem, magyarázzon el mindent
Eminek. Hirtelen ráeszméltem, hogy több időt töltöttem
Hitominál, mint ameddig a saját családommal éltem
együtt. Mivel nem volt időm búslakodni,
megsimogattam Emi kezét, és elindultam, hogy
felszálljak új lovamra, amelyet szintén ajándékba kaptam.

A kitasziottak faluja melletti domb mögött

csatlakoztam Micsimori kormányzóhoz. Kapitányai
vették körül, akik a földet figyelték, míg ő vonalakat
húzott egy bottal. Mivel egyértelműen stratégiai
megbeszélés folyt, türelmesen vártam; új, sötét pej lovam
hátán az őrök felé léptettem. Milyen furcsa és komoly
helyzet. Egy teljesen más világ.
A fejétől a csánkjáig páncél védte lovamat is. Fém
fejvédője miatt messziről úgy látszott, mintha sárkányon
ülnék. Testét kisebb, párnázott és lakkozott bőrdarabok
borították; a nyereg mindkét oldaláról páncél lógott,
mely hasonló anyagból készült, mint a testét óvó vért. Ez
a ló ugyan nem pusztulna el egykönnyen alattam
csatában. Csata? Hol jár az eszem?
Kisvártatva Micsimori egy intéssel elbocsátotta a
katonáit. Rám mosolygott — a szemével —, majd intett
az egyik őrnek, hogy engedjen engem közelebb.
Odamentem. Tekintete lassan végigsiklott rajtam a
lábszárvédőtől a sisakig, és kissé elidőzött a tacsi és a tőr
hüvelyén.
— A híresztelések igaznak bizonyulnak —
vizsgálgatott. — Felkészültséged több mint megfelelő.
Keljünk hát útra! — Azzal megpaskolta a kézfejemet,
majd felszállt a lovára, Villámra. A ló bátorságáról és éles
eszéről már temérdek mesét hallottam. Micsimori fejét
kissé hátrafordítva elrendelte, hogy kövessem Tokikazut,
balról a harmadik hadosztályban. Ezzel Ecsizen
kormányzója előrevágtatott, én pedig ottmaradtam a sok
idegennel, egy idegen ló hátán.
 II. Hírnökök
Mivel száznál is többen voltunk, több mint egy napig
tartott, mire Heiankjóba értünk. Tokikazu kapitány
bemutatta a szamurájokat, akik velünk tartottak. Egyikük
olyan hatalmas volt, hogy a lova eltörpült mellette. De
lovaglás közben egyikünk sem szólalt meg, ezért a
környéket szemléltem, és a kormányzót figyeltem.
Micsimori úgy lovagolt, mintha a nyeregbe született
volna. Öt vagy hat kapitány vágtatott mellé napközben,
hogy beszéljenek vele. Miután gyorsan körbepillantott,
hogy lássa, kik vannak hallótávolságon belül, a
kormányzó megrázta a fejét, parancsokat osztogatott,
vagy halkan a fülükbe suttogott. Szilárd pontja volt
hadseregének.
Éjjel csak rövid pihenőre álltunk meg, hogy
megetessük a lovakat, mivel nyár volt. Minden
fényfoszlány közelebb vitt minket a célunkhoz, amiről
azt hittem, Heiankjó az: a császár varázslatos fővárosa.
Alvás helyett Micsimori az egyik kapitánnyal beszélt a
sátrában.
Tokikazu kapitány azt kérte, mielőtt pihenni tér,
meséljek egy rövid történetet neki, Mokuhaszának és
Szadakokainak, kíséretem másik két szamuráj tagjának.
Nagyon tetszett nekik Kihacsi története. Amikor
elmeséltem, hogy Mikoto azért nem tudta elkapni
Kihacsit, mert az nagyot szellentett, és a szag túl erős
volt, mindenki nevetett. Amikor elmeséltem, hogy
Kihacsit százfelé vágták, és a feje a levegőbe röpült,
mindenki sírt.
Akkor éjjel azt vártam, a kormányzó netán majd értem
küld, de nem tette.
 Reggel a dombok között haladtunk, azután kora
délelőtt elértük Szetát. Ott Micsimori magyarázat nélkül
megálljt parancsolt a katonáinak. Számos őrszem
vizslatta a domboldalakat, maguk a kapitányok is, akik a
katonáknál is feszültebbnek és komorabbnak tűntek.
Minden néma volt és mozdulatlan, akár a vihar előtti
pillanatokban.
Vágtató paták hangja törte meg a csendet. Ló és lovasa
az egyik kapitány előtt állt meg, aki a kormányzó egyik
személyes szamurája volt. A kimerült futár csaknem
leesett a lováról, és botladozni kezdett a földön, de azért
meghajolt kapitánya előtt, aki megkínálta vízzel. A
küldönc mohón ivott, pár kortyot ki is öntött, a víz
végigfolyt poros vértjén.
A szamuráj és a futár értekezni és mutogatni kezdett.
Végül a szamuráj elsétált, és meghajolt az egyik társa
előtt. Tokikazu elmagyarázta:
— Senki nem közelítheti meg a parancsnokot anélkül,
hogy személyes szamurája elé ne járulna.
A kormányzó bólintott, és közelebb intette magához a
szamurájt. Mialatt a fegyvereiket ellenőrizték,
Mokuhasza, Szadakokai és én a futárról beszélgettünk.
— Tudjuk, hogy Mocsihito herceg csapatokat toboroz
ellenünk, Tairák ellen — kezdte Mokuhasza.
Miközben tőreit rendezgette, Szadakokai felemelte a
fejét, és azt dadogta:
— N—nincs va—va—valamiféle császári r—rendelet,
ami szá—száműzte a he—herceget?
— De — fordult felém Tokikazu. — Egy száműzött,
kolostorba vonult szerzetes Taira—szövetségesként
próbált ellenállni a Rokuhara ellen támadó
Minamotóknak. A Minamoto vezetők követték a
kolostorába, majd a földdel tették egyenlővé az épületet.
Számos ártatlan szerzetest és tanítványt megsebesítettek
vagy megöltek. Ekkor adták ki a császári rendeletet.
Mokuhasza szomorúan hozzátette:
— Kozaisó kisasszony, ez a szerzetes visszatért
Rokuharába, elmondta a maga történetét, és
figyelmeztette a Taira nemzettség vezetőit arra, hogy
Mocsihito herceg úton van Udzsi felé, meg sem várva az
erősítést.
— Vezetőink megpróbáltak segítséget keresni, de sem
a Hiei—hegy szóheijei, sem Nara városa nem küldött egy
lelket sem — fejezte be a történetet Tokikazu, olyan
arccal, mint aki éretlen datolyaszilvába harapott.
Szadakokai hatalmas tenyerével Mokuhasza felé intett.
— D—de m—most a Miidera szóhei szerzetesek már
nyugtalanok, ezért úton vannak Udzsi felé.
— Ebből harc lesz, ugye? — kérdeztem, tudván, hogy
ez voltaképp nem is kérdés, habár még ismeretlenek
voltak számomra az ilyen, új keletű fondorlatok és
intrikák. Mokuhasza és Szadakokai a némaságukkal
feleltek.
A kormányzó embereivel térképeket rajzolt a földre,
sebes iramban továbbhaladtunk, hogy átkeljünk a Szeta
hídon. Az Udzsi folyó mentén haladva egyszer csak
felfordulás hangjait hallottam a kanyarulat felől.
Micsimori a hadosztályok élére lovagolt kapitányaival.
Én az utasításoknak megfelelően követtem Tokikazut,
próbálván nem kelteni feltűnést. Emberek és lovak jól
kivehető ordítását és sikolyait hallottam. Szívem a
torkomba ugrott. A Szakadatlan szenvedés poklát
hallottam, ahol kardok vágnak mohón a húsba, és
szelnek testeket. Az ajkamba haraptam, hogy
megbizonyosodjak róla, életben vagyok. Mégis, miféle
pokol irányába tartok?
Micsimori gyors kézmozdulattal és zászlólengetéssel
jelzett a csapatnak, hogy halkan és lassan haladjon
tovább, ami merőben különbözött szakadatlan
vágtánktól.
A reggeli ködből egyszer csak újabb futár bontakozott
ki, tetőtől talpig sárosan; lova barna szeme kimeredt a
megerőltetéstől. A kormányzó és kapitányai halkan
mormoltak valamit egymásnak. A kormányzó összehívta
azokat az embereket, akikre úgy tekintettem, mint az erő
körére. Minden hadosztály vezére Micsimori mellé gyűlt,
és a többieknek hátat fordítva elkezdték kidolgozni a
stratégiát. Mi csak a különleges őröket láthattuk, akik
arccal kifelé fordulva álltak a kör mentén. Ha nem
katonák, hanem szirmok lettek volna, csodaszép virágot
alkottak volna; csak úgy csillogott a sok sötét páncél,
ahogy a színes selyem átcsillant a fekete fémen.
Az erő köre bezárult. Senki nem szólt hozzám, de én
olyan közel igyekeztem maradni, amennyire Tokikazu
csak engedte. Ezután mindannyian óvatosan haladtunk
előre, míg el nem értük az Udzsi folyó kanyarulatát.
Amikor túlhaladtunk a fehéren tajtékzó és vészesen
örvénylő folyón, észrevettem a hírneves Bjódóin—
templomot és Hó—ó—dó Főnixcsarnokát: még a
szóbeszédnél is nagyszerűbb látványt nyújtott
szárnyaival és különleges díszítésével. Olyan volt,
mintha egy roppant madár épp most szállt volna le a
földre.
A kormányzó felemelkedett nyergében, és olyan
kiáltást hallatott, amelyet addig csak legrosszabb
rémálmaimban hallottam. Töksipként rikoltó nyílzápor
süvített végig az égen: mintha a pokol démonai daloltak
volna. Elhatalmasodott a földöntúli zűrzavar; úgy
éreztem magam, mintha vödörnyi jeges vízzel öntöttek
volna le. A férfiak egyre gyorsabb iramra sarkallták
lovukat; az enyém is követte őket.
Az embermocsár kellős közepébe vágtattam. A Taira
haderő jelentős része a folyó túlpartján volt. A mély folyó
erős sodrában annyi ember viselt Taira színeket —
mintha úgy mosták volna ki a ruhájukat, hogy még
éppen rajtuk volt... a vörösre festett színben. A tetemek
rémisztő látványa örökre a tudatomba égett.
Most már mindent látok. A kormányzó egy kis ideig
kapitányai és katonái mögött marad. Szinte hallom,
ahogy elméjében stratégiai vonalakat rajzol a porba,
ahogy a láthatárt kémleli. Kiáltások, morgások, üvöltések
vesznek körül. Kihúzom a nyilaimat, és a kormányzó
emberei mögé irányítom a lovamat: figyelek... kémlelek...
nézek... éber vagyok. A nyílvesszők szisszenő hangjától
megfagy az ereimben a vér. A Taira gyalogosok
bátorítják a többieket, hogy gázoljanak át a folyón. Erre
egyre többen botladoznak vérző testek és nyíllal átdöfött
hullák között, hogy átérjenek a folyó déli oldalára. A
kormányzó és a kapitányok üvöltve kiadott parancsai
elnyomják a csata sikolyit. Haladok előre a férfiakkal. A
nyílvesszőimet már kilőttem; földre dobom a tegezemet,
és ellenséges célpontot keresek, ügyet sem vetve a
fülsiketítő, kavargó zajra, mely összepréseli az elmémet.
Bal hüvelykujjammal megnyomom a cubát, és kivonom a
kardomat.
 III. A csata
Az emberek olyan közel vannak — a mieink és a
Minamotók. Egy darabig úgy be vagyok kerítve, hogy
körül kell néznem, mielőtt bármerre húznám a lovamat.
Megpillantok egy tiszta utat a Minamoto harcosok felé.
Gyorsan átügetek a gyalogosainkon. Egyik kezemmel
ellenőrzőm tacsimat. Katonák üvöltenek. Szám kinyílik és
sikoltva a tömegbe ugratok. A lovam fürgén mozog. A
földön egy katona — beledöfök a mellkasa felső részébe,
ahol mellvértje és vállvédője találkozik. A pengém
belevág — vagy a páncélba, vagy a csontba. Vissza se
merek nézni, ezért előre irányítom lovamat.
Újabb lovas katona, a Minamoto nemzetség fehér
színében. Tekintetünk találkozik. Felém tart. Elüvöltjük
egymásnak a nevünket. A tacsim az ő kardja előtt ér
célba. Végigvág a nyakán. Ő elejti a fegyverét. Szemével
felfelé mered, de a szája teli vérrel. Leesik a lováról. Most
sem nézek vissza.
Megpillantok egy szabad utat, és a templom
bejáratához igyekszem, ahol a nagy Hó—ó—dó, a
Főnixcsarnok hatalmas vörös madara széttárt
szárnyakkal lebeg a folyó fölött.
A Minamotók összegyűlnek, és körbevesznek valakit,
aki támolyogva egy kőlámpásba kapaszkodik a
Főnixcsarnok előtt, aztán térdre rogy. Törött nyílvessző
áll ki vállából, a sebből skarlátvörös vér bugyog. Leveszi
páncélját, és maga mögé helyezi.
Kinyitja a ruháját, hogy feltárja félmeztelen hasát. Egy
hang nélkül két kezébe veszi tőrét, és felhasítja magát.
A környezetében álló férfiak egy pillanatra
felfüggesztik a harcot, hogy őt nézzék. Véres belei
kicsúsznak az ölébe, végigfolynak a földön. A
templomtető aranya visszatükrözi a napfényt. A férfi
összegörnyed, arccal saját fénylő zsigereibe bukik.
Visszatérek a csatába, de már könnyebb a dolgom. A
Minamoto harcosokkal gyorsan végzünk. Egyikük
épphogy felemeli a kardját, de én már át is vágom a
torkát. Összecsuklik, és a lova mellé esik; vére
vízesésként spriccel. Majd újabb harcos vesz észre, talán
nem is számít női ellenfélre. A mellénél vágok a testébe,
mélyen a vért alatt. Leesik a sárba. Nem nézek vissza.
Mintha hónapok teltek volna el a csata kezdete óta,
amikor hirtelen lelassul az összecsapás. Csak Tairákat
látok, Minamotokat nem — kivéve azokat, akik
menekülnek. Nem tudom, mitévő legyek, így
megpróbálok a kapitányok vagy a kormányzó nyomára
bukkanni. Egy kapitány ér mellém. Tokikazu az, és int
nekem. Követem őt a Bjódóin Főnixcsarnoka mellé. Arca
komor, de elégedett. Mindkettőnket tetőtől talpig vér
borit.
A kormányzó összegyűjti az életben maradt
kapitányokat a tőle megszokott, alig észrevehető
kézmozdulattal, és ők engedelmesen köré guggolnak.
Felém int, és a körbe tessékel.
— Remek nap ez a mai — emeli fel mindkét kezét,
tenyereit az emberei felé fordítva. — Legyőztük
Minamoto no Jorimaszát, a Taira nemzetség egykori
szövetségesét. Szeppukut követett el a templom előtt.
Összeszorul a gyomrom, ahogy tudatosul bennem,
minek is voltam a szemtanúja.
— Elfogtuk és megöltük Mocsihito herceget, az árulót!
Taira no Kijomori kancellár elégedett lesz. Úgy hiszem,
küldönceink kellőképp hasznunkra váltak. Veletek az
oldalunkon, csapatain diadalt arattak a folyó mentén!
Jorimasza és a hitszegő Mocsihito halott!
Azzal int Tokikazunak, megbeszélnek valamit, majd
ismét egybehívja erőkörét, hogy különös rajzaik köré
gyűljenek.
Tokikazu kikísér a körből.
— Nagyuram, Taira no Micsimori megparancsolta,
hogy Heiankjóba vigyelek téged és szolgálóidat. Őt most
máshova szólítja a kötelesség, mégpedig rögvest. —
Tokikazu közelről a szemembe néz, tekintete mosolyog.
— Uram úgy kívánja, közöljem veled, hogy ma remekül
küzdöttél legelső csatádban.
Szemei úgy ragyognak, mintha mindez neki is nagy
öröm lenne. Aztán így folytatja:
— Ahogy a mondás tartja, összegyűltünk, mint a
hangyák, de most szét kell szóródnunk, mint a madarak.
Hirtelen mohó vágyat érzek, hogy láthassam a
hatalmas, rubinmadaras templomot.
— Alázatosan kérnék néhány percet, hogy
beléphessek a Főnixcsarnokba. Még sosem láttam azelőtt,
nem imádkoztam benne.
— Még nem kezdted meg a megtisztulást, így nem
léphetsz be a templomba, de megállhatsz a bejáratánál.
Gyerekkoromban gyakorta jártam ott. Ebben a
napsütésben valószínűleg láthatod az Amida Buddhát.
Dzsocso volt a szobrász. Ő tökéletesítette a kijoszeho
művészetét, a fa összeillesztésének technikáját. Figyeld
meg alaposan, ha módod van rá.
Köszönetképpen bólintok és meghajolok, és azt
felelem, hamarosan visszatérek — tudom, hogy aggódik,
és minél előbb indulna. Ott hagyom a lovamat, és a folyó
mentén megindulok a templom felé. Meglepetésként ér,
hogy követ engem. Azon tűnődöm vajon miért.
 IV. A Bjódóin
— Több mint száz éve építették ezt a palotát a Bjódóin
nyugati részén — mesélte Tokikazu.
Míg tovább beszélt, a csillogó karmazsin madarat
néztem — felszállásra készen állt ott, a ragyogó
napsugarak bearanyozták a szárnyait a kemény, azúrkék
égbolton. Vajon engem akar lenyűgözni?
— A Főnixcsarnokon kívül van egy kőlámpás, és a
benti szobrokat Dzsocso alkotta — tette hozzá.
Hirtelen véres holttestek képei villantak át az
agyamon. Tokikazu, mintha tudná, hogy figyelmem
elkalandozott, megérintette a vállamat.
— Példaértékű munkájának eredményenként Dzsocso
hogen47 lett. — Úgy tűnt, vonzódik hozzám. Felé
fordultam, miközben beszélt, de az arcom közömbös
maradt. — Amikor Goreizei császár idelátogatott, brokát
napellenzőt feszítettek ki a tó fölé, hogy Őfelsége
árnyékban imádkozhasson. Ezen a helyen ismételte el
szóról szóra a buddhista tanokat — mutatott egy pontra,
miután levette kezét a vállamról. — Nézd: a tetőn ott egy
démon, a hátán fekszik. — A csarnok északnyugati
csücske felé mutatott, majd a Főnixcsarnok óriási
ajtajához vezetett. A nagy, lótuszvirág alakú vaskilincs
rézzel volt kiverve. Olyan valódinak tűntek a szirmok,
hogy szinte féltem megérinteni, nehogy szétessenek a
kezeim közt.
Az ajtónál megpillantottam Akiót. Az én Akiómat! Hát
eljött! Odaügetett hozzánk, majd leszállt a lóról, és
megállt előttem.
— Ki vagy te, és milyen jogon közelítesz felénk? —

47 Megtisztelő cím.
tudakolta Tokikazu, miközben kezét a kardjára helyezte.
— A nevem Akio. Taira no Micsimori parancsnok
küldött.
— Mi járatban vagy, Akio?
— Kozaisó úrnő biztonságáról és kényelméről kell
gondoskodnom.
Mintha két vadkan méregette volna egymást. Mi
lehetett ellenségességük oka?
— Én Kunda Takigucsi no Tokikazu kapitány vagyok.
Eszerint szólíts meg. Én felelek Kozaisó úrnő
biztonságáért. — Tokikazu felém fordult. — Minden
rendben?
— Igen, kapitány. — Akióra néztem. Még sosem
láttam ennyire erőszakosnak.
Akio lenézett rám, majd egy idő után így szólt:
— Jól van. Én itt maradok. — Azzal lóra szállt, és a
csarnok bejáratánál megállt.
Tokikazu szeme szikrát hányt. A vadkanok nem
hasították fel egymás vállát, de még korántsem volt
párzási időszak. Eloldalogtam a Hó—ó—dó felé.
A bejárat előtt állva megpillantottam az Amida
Buddhát, amint a maga hatalmas és éteri mivoltában
arany színben pompázott a gigantikus lótuszon. A
Buddha szemei követték lépteimet, arca volt és nyugodt.
Fénykoszorúja és az őt körülölelő sátor gyönyörű,
szenvedélyes táncot lejtettek körülöttem. Bódhiszattvák
vették körül, szélfuvallatokon és felhőkön vágtatva,
mennyei megtestestesülésben. Fénye átitatta egész
testemet, akár a meleg szaké fagyos éjjelen. Jelenléte
lényembe férkőzött, és végre megértettem Tasiko békéjét.

A Buddha! Védő,
 Sugárzó kupolája
Fénylik, ragyog rám!
Bódhiszattvák forognak
Arany szerelem tölt el

Másnap reggel Tokikazu arra kért, öltsek teljes

páncélzatot, hátha ismét találkozunk az ellenséggel.
Miszuki és Emi közelében kellett haladnom az ökrös
szekér mellett. A szamuráj az út során többször is
mellettem lovagolt.
 V. Tanács
Annyi minden történt ilyen rövid idő alatt, hogy
eszembe se jutott azon morfondírozni, vajon mi lehet
Micsimori célja velem. Lehet, hogy a szamurájai között
akart tudni, ami nem lenne könnyű — annyi férfi között.
Természetesen el tudnám viselni, végül is boldog
emlékeket őrzök a szamurájokkal tartott edzésekről
Csiba sóenjén. Alig vártam, hogy ismét üdvözölhessem
Akiót.
De újra felidéztem magamban a verset. Lehetetlen,
hogy félreértettem volna Micsimorit. Egyértelmű, hogy
vonzalmat érzett irántam. Az álmaim feltétlenül
figyelmeztettek volna, ha gonosz jövő várna rám. Testem
reakciói nem hazudhattak.
Miszuki és Emi, az egyedüli nők rajtam kívül, az ökrös
szekerükön utaztak, én pedig a közelükben voltam: hol a
saját lovamon, hol Micsimori gyaloghintójában. Két
napig tartott az út, mivel a lassú ökrös szekerek és a
kevéssé kormányozható gyaloghintó igen nehezen
közlekedett a meredekebb szakaszokon.
A szamurájok minden kérésünket teljesítették,
egyetlen kivétellel: kérdésekre nem válaszolhattak.
Aznap éjjel, vacsora után a meleg tűz mellett történeteket
meséltünk; ez a fényűzés nem adatott meg nekünk az
Udzsiba vezető úton. Tokikazu telepedett le a
közelemben, mint aki csak véletlenül járt arra. Emi és
Miszuki már a sátorban aludt.
— Láttalak harcolni, kicsi szamuráj — kuncogott a
férfi, így tudom, megbízhatok benned, és nem árulod el
senkinek, amit most mondani készülök neked.
Hirtelen csomót éreztem a torkomban vagy a
gyomromban, talán mindkettőben. Tokikazu megérezte,
milyen kényelmetlen kezd lenni számomra mindez, és
röviden meghajolt.
— Kérlek, ne félj. Nem tisztátalan gondolatokról fogsz
hallani.
Intett, hogy üljünk a gyaloghintó elé, távol a
többiektől.
— Amit mondani fogok, az a jövőddel kapcsolatos, és
semmi köze a múltadhoz. — Csodálkozva felvontam a
szemöldököm. Mivel sötét volt, úgy gondoltam, nem
látja tisztán az arcom. — Két dolgot szeretnék elmondani
neked. Az egyik, hogy az én feladatom volt, hogy
melletted lovagoljak, és veled legyek a csatában. Kevés
kiképzésben volt részed — úgy láttam a szemén, hogy
habozik, mintha a szavait latolgatná —, amellett egyéb
teendőid is lefoglaltak, de kezdőhöz képest jó harcos
vagy — bólintott nyomatékosan, és én félretettem
minden fenntartásomat. — További összecsapások
várhatók, és általában mi sem tudjuk előre, mikor hol
lesz a csata. Olyan, különös modorosságot vettem észre
benned, mely talán nem válik a javadra. Ezt kívánom
megosztani. — Azzal elhallgatott, és én megpróbáltam
olyan semleges kifejezést ölteni, amilyet csak tudtam, a
sötétség ellenére. Rejtély volt számomra, miről beszél, de
intettem, hogy folytassa.
— Minden egyes alkalommal, amikor ellenségre
akadtál, megtámadtad és legyőzted, már kerested is a
következőt. Megkérdezhetem, mi ennek az oka?
— Nem akartam látni, amit tettem. — Eszembe
jutottak a borzalmas képek, és lesütöttem a szememet. —
Az az oka, illetve az volt, hogy nem akartam végignézni
a haldoklását azoknak, akiket megöltem.
 Tokikazu közelebb hajolt.
— Köszönöm, hogy mindezt megosztottad velem. De
meg kell mondjam, ez rendkívül veszélyes dolog. Többé
ne csináld! Mindig észlelned kell, mi van körülötted: meg
kell nézni, mi van előtted, mögötted, vagy tőled balra és
jobbra, különösen azután, hogy egy másik szamuráj ellen
harcoltál. Kérlek, mérd fel a teljes terepet, mielőtt hátat
fordítanál, és ellovagolnál. Máskülönben az ellenfelednek
túl könnyű dolga lenne, és meglepetésszerűen
visszatámadhatna.
Megköszöntem az aggodalmát, és megígértem, hogy
óvatosabb leszek a jövőben. De vajon milyen jövőt
tartogat számomra Micsimori, a nagy kormányzó?
— Akad még egyéb is — szólalt meg ismét Tokikazu.
Körbenézett, hogy meggyőződjön, nem hallgatózik—e
valaki a többi szamuráj közül. — Ezt nem szabad
elfelejtened. A kormányzó egyértelmű parancsokat adott
nekem is, de úgy érzem, tartozom ennyivel
bátorságodért.
Lesütöttem a szemem, majd ráemeltem tekintetemet,
hogy folytassa. Suttogva beszélt.
— Taira no Micsimori parancsnok úgy utasított, hogy
én, Szadakokai és Mokuhasza a közeledben maradjunk a
csatában, hogy szükség esetén megvédhessünk. Ilyet még
sosem tett azelőtt, és ez figyelemre méltó. Úgy éreztem,
mindezt tudnod kell. — Azzal elhallgatott, és tenyerét a
mellkasára helyezte.
— Túlságosan lekötelezel — mondtam, mert pontosan
tudtam, mekkora áldozatot hozott értem Micsimori is,
Tokikazu is. Könnyezni kezdtem. Mivel teljes
páncélzatban voltam, csak a tenyeremmel törölgethettem
a könnyeimet, míg azon ámultam, micsoda szeretettel és
hűséggel szolgálta Tokikazu Micsimorit.
— Az én feladatom, hogy védelmeződ legyek, mert
olyan mélységes szeretettel és tisztelettel viseltetek a
kormányzó iránt. Oly sokáig volt egyedül, de azt hiszem,
nincs egyedül többé.
Hitetlenkedve bámultam rá könnyeimen át.
Tokikazunak igaza volt. A kormányzó megvásárolt
engem, Emit és Miszukit, és magával hozott minket. A
kitüntetett figyelem jele volt, hogy engem személyesen is
óvott Tokikazu és a többi szamuráj nemcsak a csatában,
hanem végig az út során. Volt min gondolkoznom a
Heiankjóba vezető út hátralevő részén.
Mire úti célunkhoz értünk, újabb folyón kellett
átkelnünk. Hatalmas dombokon és völgyeken vágtattunk
keresztül, és aprócska falvak sora mellett haladtunk el.
Lakói olyan szegénységben éltek, mint én egykor a saját
falumban. Felismertem a földes padlójú, füstös
kunyhókat, a mezítlábas gyerekeket, a csupasz fenekű
csecsemőket. Az édesanyák arca nyúzott volt és fáradt,
szemük mégis felragyogott, mikor gyermekeikre néztek.
Ezek voltak azok az idők, mikor csendesen
sírdogáltam a sötétben drága, elvesztett Tasikóm és a
családom után, és arra gondoltam, milyen lenne most
velük az életem. Hálakönnyeket is hullattam Micsimori
iránt, amiért gondoskodott rólam, szolgálóimat is
megvásárolta, és megengedte, hogy Akio és családja
velünk tartson. Az ilyesfajta érzékenység hatalomról és
erőről árulkodott. Könnyeimen keresztül köszönetet
mondtam a kegyelem istennőjének, amiért ilyen férfival
ismertetett össze, aki egyáltalán nem hasonlított a felhők
fölötti személyekre, akiket az apám oly félelmetesnek
festett le.
 Ismét a kifürkészhetetlen jövőbe pillantottam, és
magamban megfogadtam, hogy nagy dicsőséget fogok
hozni valakire, bár nem tudtam, mit és hogyan. Az
életem újból teljes fordulat előtt állt.
10. könyv
 I. Hazatérés
A szamurájoknak még egy sóenről be kellett szedniük
az adót, mielőtt a Taira nemzetség Heiankjó melletti
városába utazhattunk volna. Az itteni mezők
meglehetősen hasonlítottak a többire, mégis kellemetlen
érzésem támadt. Ismerősek voltak. Talán tévedek. Végül
is a kunyhók itt is ugyanolyanok, mint máshol. Csakhogy
felismertem a hatos csoportot a kis domb mögött…
— Közel járunk. Azok a következő sóen melléképületei
— mondta Tokikazu a lovam fölé hajolva.
Összeszorult a gyomrom; már megtanultam bízni
ebben az érzésben. A láthatárt pásztáztam. Az egyik
domb a baloldalon élénk emlékképet idézett fel bennem.
A nyugati oldalán eperligetet láttam. Úgy vergődtek a
gondolataim, akár a vízbe esett macska. A fák megnőttek
az elmúlt tíz év alatt.
Az utolsó nap. Körbevett a termékeny föld és az
izzadság szaga. Elmentünk már az apám földje mellett?
Vajon megszökhetnék? Nem! Az szégyen.
Itt találkoztam vele. A mellkasomat erős kötelek
szorították. A gyomrom összeszorult.
Csiba no Tasijori birtoka.
A gyalogosaink Mokuhasza vezetésével
előreszaladtak, hogy biztosítsák a terepet. Én, a kapitány
és Szadakokai szoros rendben vonultunk, amikor
megláttam a kaput. Ugyanaz a kapu.
Akio itt mentett meg, amikor elestem. A lovam most
hirtelen megtorpant, hirtelen ijedős lett.
Mire megnyugtattam, beértünk. Kavarogtak a
gondolataim az ösvény végében álló Nagy ház láttán. A
nyelvem megdagadt és kiszáradt. Az émelyítő
kegyetlenségek és a csalárdság. Eszembe jutott a képzés,
amit kaptam. Lassan lélegeztem. Kitisztítottam az
elmém, de a kezeim megfeszültek. A lovam ismét
nyugtalan lett, megrázta a fejét, dobbantott.
Tokikazu közelebb irányította a lovát.
— Nem itt éltél, mielőtt a Kitaszítottak falujába
mentél?
Kényszerítettem magam, hogy nagy levegőt vegyek,
és így válaszoljak:
— Tiszteletre méltó kapitány, megkérdezhetem, miért
kérdezed? — A lovam topogott.
Tokikazu ritkás szemöldöke felugrott a meglepetéstől.
— Úgy tűnik, ez a földesúr, ahogy az előző is, tartozik
az adóval Micsimori uramnak.
A gondolataimat erővel a jelenben tartottam.
— Meglep? — kérdezte.
— Nem. — Végre rajtakapták Csibát, a hazug, csaló,
hűtlen tolvajt. Úgy éreztem, a mosolyomat teljes
mértékben sikerült elfojtanom, de a szemem talán mégis
mosolygott. — Egyáltalán nem. — Ki ez az ember?
Először megtanított rá, hogy soha ne fordítsak hátat az
ellenfelemnek, most pedig közölte, hogy Csibát, az
életem egyik démonát, csaláson kapták.
Odarohant hozzánk az egyik gyalogos, üzenetet adott
át a kapitányának, és már ott sem volt.
— Közölték, hol bujkál a földesúr. Muszáj... beszélnem
vele. Volnál kedves velem tartani?
A hangneméből úgy éreztem, hogy jóval többet tud,
mint amit elmondott. Nem!, gondoltam. Soha többé nem
akarom látni azt a lényt, azt az onit. A Buddha türelemre
tanított.
— Köszönöm, kapitány.
 Honnan jöttek ezek a szavak? A Buddhától? Tasikótól?
Minden lépésnél meg kellett küzdenem a lovammal,
ahogy a Kisebb ház felé ügettünk. Mit találok majd vajon
ott? És kit? Meg kellene ölnöm — vagy meg fogok
bocsátani neki? És ha másik lányt tart ott? Imádkoztam:
Kérlek, Buddha uram, irányíts! Nagy sóhajjal lehunytam
a szemem egy pillanatra. A lovam megállt.
Mikor kinyitottam a szemem, az ajtó előtt álltam.
Milyen kicsi kunyhó! Nehezemre esett elhinni, hogy az a
sok nyomorúság egy ilyen, elbűvölő helyen kezdődött.
— Kozaisó — szakította félbe Tokikazu a
merengésemet. — A földesúr itt próbál elrejtőzni. Az
embereim elkobozzák az árukat, melyekkel az uramnak
tartozik. — Olyan tiszta tekintettel nézett rám, hogy nem
tudtam olvasni a szemében. — Akarod látni ezt az
embert?
Nem, gondoltam ismét. Elepedtem a vágytól, hogy
megölhessem. Meg akartam kínozni.
— Igen, kapitány. — Igen! Lekötözve akartam látni a
sóen összes lovának patája alatt. Összetörve. Vérezve. Az
életéért esedezve. De hogy tehetném meg mindezt
Tokikazu jelenlétében?
— Ha ez a kívánságod — folytatta —, megtiszteltetés
volna számomra, ha elkísérhetnélek.
— Nem .. köszönöm, nem, kapitány. Ha szabad,
inkább... szeretnék egyedül lenni vele. — Egyedül
akartam lenni vele. Hogy lemészárolhassam? Vagy
megbocsássak neki? Megint ez a gondolat. Honnan
jöhetett? Hogyan végezhetném el a helyes cselekedetet,
ha nem tudom, mi az? Megbocsátás: a békés út.
Gyilkosság: a becsületes bosszú.
Tokikazu megrántotta a gyeplőt, és ellovagolt.
 Egyedül voltam.
Miközben leszálltam a lóról, azon töprengtem, mi
lenne a legnagyobb tiszteletadás az én Tasikóm számára?
Hogyan lehetne feloldozást adni mindazért a
szenvedésért, amit ez az ember okozott? Hogyan
köszörülhetném ki a Tasikóm becsületén esett csorbát —
és őrizhetném meg eközben a családomét?
Akio. Iszamu mester. A sok leckéjük. Elismételtem a
Nemes Nyolcszoros Utat. Többször elismételtem: helyes
gondolkodás, helyes beszéd, helyes cselekedet. Ez
általában megnyugtatott.
A Kisebb ház ajtaja. Milyen gyakran rettegtem új
borzalmaktól, amikor ez az ajtó kinyílt! Most én magam
fogom kinyitni. Ez a pokol ajtaja. Ellenőriztem a
felszerelésem: két kard, sisak, mellvéd, kéz— és
karvédők, a hitatare fölött viselt lábvédőm. A
lovaglócipőm. Minden rendben.
Egyik kezemet a tacsimon tartottam, a másikat az
ajtón, miközben lassan elmozdítottam a vászonfalat, mint
már oly sokszor. Vajon a vérét ontom majd ilyen kevéssel
az Amida Buddha élményem után? Imádkoztam.
Vigyáztam, hogy a sódzsi ne nyikorogjon hangosan.
Amida Buddha, engedd meg, hogy a helyes
cselekedetet hajtsam végre!
Végignéztem az apró szobán, pislogtam sárga
fényében. Semmi sem változott. Ő a futonján ült. Haja
elvékonyodott. Arca felpuffadt ugyan, mégis ráncosabb
lett. Egy ősöreg férfi arca. A szeme tintapöttyökké
zsugorodott. Mit keresek én itt? Hogyan ölhetném meg
ezt az öreg nagyapát?
— Ki vagy te? — Úgy morgott, mint egy beteg állat,
időbe telt, mire felállt.
 Készenlétben álltam.
— Nem tudod, ki vagyok? Nem ismersz meg?
— Kellene? — Megtört a hangja. A teste úgy remegett,
mint a szilvazselé.
Talán Tasikó Buddhája segített meg: könnyebb lenne
megbocsátani ennek a szánalmas, rémült embernek.
Levettem a sisakomat.
— Igen. Kellene. — Egy lépést tettem felé. — Kozaisó
vagyok.
— Kozaisó... Kozaisó. — Összehúzta a szemét, mintha
próbálna kikotorni az emlékei mélyéről. Elkerekedett a
szeme. — Vagy úgy. — A teste már nem remegett.
Kihúzta magát. — Te vagy. Az összes lány közül, akiket
Goro idehozott nekem, azt hittem, te leszel az, aki nem
tér vissza. Az előjeleid. A fiúkkal képezted magad. Egy
szamurájomba kerültél. Ráadásul jó szamuráj volt. — Az
öregember hangja megtelt haraggal. A szavai fennen
szárnyaltak, hangja csípős élt kapott. Elmosolyodott a
régi, minden fogat felvillantó mosolyával. Ártalmatlan,
fogatlan, vén kutya.
Láttam az arroganciát, láttam szánalmas kísérletét,
hogy fölébem kerekedjen.
— Miért jöttél? — dühöngött.
— Hogy elbúcsúzzak... és hogy kitisztítsalak az
életemből. — Amikor ezt kimondtam, már tudtam, hogy
miért vagyok ott. Már nem volt ott a kislány, aki elhinné
a hazugságait, az ígéreteit és a történeteit.
A történetei.
A csodálatos történetei. Ettől az embertől kaptam
azokat a történeteket, melyek kijuttattak a faluból.
— Ennyi?
— Igen. — Mintha a szó Tasiko lelkéből vagy talán
magától a Buddhától jött volna. — Megbocsátok —
mondtam olyan hangon, mintha eltévelyedett szolgával
beszélnék. Feltettem a sisakom, és indulni készültem.
Az egyik kezét a háta mögé csúsztatta, majd maga elé
kapta.
Ugyanúgy tartotta a tőrt, ahogy annak idején a korbácsait
lengette.
— Nem kell megküzdenem veled, Csiba no Tasijori
földesúr — mondtam szertartásosan. Meggyőződéssel
mondtam ki ezeket a szavakat. Már nem viszketett a
kezem, hogy megmerítsem a kardomat hazug húsában.
— Megbocsátok. Nem kell védekezned. Nem keresem a
bosszút. Majd a következő életedben elégtételt ad nekem
az inagód.
Megfordultam, indulni készültem. Előbb megéreztem.
Aztán meghallottam.. Védekező állásba pördültem.
Felemeltem a kardom. Ne adj rá okot! Szomorú elégtétel
lenne itt kiontani a véredet a Kisebb házban, te
nyomorult öregember.
Vártam. Zakatolt a szívem.
A pengéje kissé megmozdult.
A tőr a földre esett. Hallottam a jajgatását, amikor
utoljára léptem ki a Kisebb házból.
A lovamat vezetve átsétáltam a sóenen a tavakhoz,
ahova Tasiko vitt az első napomon. A templom. Itt
szórtam sót magam köré, mondtam el az imáimat, és
gyújtottam gyertyát a szeretteimért. A Főnixcsarnokhoz
képest olyan apró és szánalmas mint most Csiba.
Felültem a lovamra, és elneveztem Sárkányfelhőnek a jel
után, mely lehetővé tette, hogy szamurájkiképzést
kapjak. Kilovagoltam a gyakorlótérre.
A szamurájaink körben állva lőttek valami üvöltő,
vonító, nyögdécselő állatra. A füvön hagyott nyomai
alapján nagyobb kutya vagy medve lehetett. Követtem a
köteleket, mellyel a nevetgélő harcosok maguk között
tartották. Nyilat illesztette íjamba, és közelebb léptettem.
A szamurájok szétváltak előttem és akkor megláttam.
Csiba volt az.
Gyerekkorom démona nyomorult állattá változott,
mely a szánalmamért esedezett. Gyors halált kellett
adnom a szenvedő lénynek. Gondolkodás nélkül
átlőttem a torkát.
Mikor minden szem felém fordult, rájöttem, mit
tettem.
— Bizonyára Kannon—szama szállt meg — hazudtam.
— Kérlek, bocsássatok meg. Sajnálom, hogy elrontottam
a szórakozásotokat.
Tokikazu odalovagolt, és elküldte a katonákat.
— Igen — jelentette ki. — Én valóban hiszem, hogy a
kegyelem istennője késztetett erre, Kozaisó úrnő.
Úgy megdöbbentett a jóváhagyása, hogy a nap
hátralévő részében egyetlen szót sem szóltam hozzá,
kivéve a kötelelező udvariasságokat.
Sok átgondolnivalóm akadt.
Miféle ember ez a Tokikazu?
 II. Hordozható szentély
A Bjódóintól északra fekvő úton mentünk, elkerültük
Udzsi városát, és megálltunk. Tokikazu úgy tett, mint a
kormányzó: szétküldte kémeit a vidéken, és várta a
visszatérésüket. Míg mi vártunk az Ogura—tónál, én
elmentem a vízhez, megmostam az arcomat, számat, és
imádkoztam. A Viharistenünk, a Hatalmas Gonosztevő
fiához kiáltottam, hogy békítse meg őt, és gondoskodjon
a biztonságunkról a heiankjói utunk hátralévő részére.
Amikor aznap este felállítottuk éjszakára a
szállásunkat, Miszukit, Emit meg engem fellelkesített,
hogy a főváros közelében lehetünk. Felvettük a
jelmezeinket, táncoltunk és énekeltünk. Mokuhasza, az
alacsony, erős testalkatú szamuráj, akinek szőrös volt a
teste és vastag az egyik szemöldöke, biván játszott. Az
édes hang megtöltötte a sötétet, mint az enyhet adó
szellő. Olyan gyengéd volt a játéka, amilyen vad a kardja.
Énekemmel csatlakoztam hozzá.
Eszembe jutott a nővérem, Harmadik Leány esküvője.
Minden testvérem és én is szép ruhákat viseltünk, az
apám új szalmabocskorokat készített nekünk. Második
Leány és Negyedik Leány tanított nekem pár táncot és
dalt, melyeket aztán bemutattunk a nővéreimmel. Apám
és anyám olyan sokat mosolygott, hogy én azt korábban
elképzelhetetlennek tartottam. Negyedik Leány pedig
olyan elégedett volt, hogy egész nap nem is kiabált, és
nem jött ki a sodrából. Felragyogtam az emléktől, és
folytattam a táncot.
Lelki szemeim előtt testek zuhanását láttam, vér
spriccelését, kardokat és nyilakat; az emberek tátott
szájjal kapkodtak levegő után, tágra nyitották halott
szemüket.
Másnap reggel Mokuhasza új kardcsapást mutatott: a
„Ruhaujj” vágást, a csuklón keresztül.
A következő napon épp egy kisebb domb lábánál
pihentünk a Kamo folyó mentén, a várostól délkeletre,
mikor megláttuk a fővárost: Heiankjót. A várost
körülvevő, alacsony dombok úgy festettek, mintha az
istenek gyűrték volna össze őket a tenyerükben. Sok apró
tűz füstje emelkedett a fák fölé. Alatta épületeket láttam,
olyan, végeérhetetlen házsort, mintha porszemcsék
volnának egy barlangban. A füstön keresztül is látni
lehetett a színes cserép— és nádtetőket, a templomok
cseréptetőit és a szentélyek vörös oszlopait, mintha
festett sziklák lettek volna a ködben. Sürgés—forgást is
láttam a látóhatáron túli messzeségben: ökrök húzta
kocsikat és szekereket a tanyákról.
Szadakokai felhívta a figyelmet a főbb szentélyek és
templomok elhelyezkedésére. Minden szamuráj keletre
nézett, Rokuhara felé, ahol Kijomori kancellár
megalapította a várost, a kertekkel és a szolgák hadának
épített, számos kunyhóval körbevett, hatalmas házak
sorát. Ide tartottam most én. Nem utaztam át Heiankjón.
Emi felsikított.
Felé fordultam. Láttam, amint az egyik dombról egy
csapat szóhei egy füstölők és gyertyák sötétszürke
felhőjébe burkolózó, hordozható szentélyt cipel. Amikor
meghallották Emit, a nagyjából húsz szerzetes
visszament a hegyre, és körbevették a szentélyben lakozó
istent. Utazásaim során mindig azt láttam, különleges
kapuk, tori—ik48 jelölik a szentélyeket, így ez a mostani

48 Jellegzetes kapu a sintó szentélyek bejáratánál.

furcsának tűnt. Fátyolszövetbe burkolt férfiak őrizték, az
arcukat a felismerhetetlenségig elrejtették, és
mindannyian nehéz fabotot cipeltek. A szóheik harci
pozícióba helyezkedtek. Taira gyalogosai körbevettek
minket. Tokikazu állt legelöl, legközelebb a szóheikhez.
Mokuhasza és Szadakokai követték balról és jobbról. Én
közvetlenül Tokikazu mögött álltam, harci négyzetbe
rendeződtünk.
Elég messze álltunk meg egymástól ahhoz, hogy a
pengéink ne érjenek össze. Kivontam a kardomat, láttam,
hogy a többiek már támadóállásba emelték a sajátjukat.
Tokikazu izmos teste megfeszült, mint a koto túlfeszített
húrja. Mokuhasza balra előttem állt. Vaskos teste mellett
eltörpült a kardja. Szadakokai szútrákat zümmögött.
A szerzetesek éles kiáltásokat hallatva támadtak, a
botjukat lóbálták; suhogtak a sűrű levegőben.
Képzeletben hirtelen visszakerültem a gyakorlótérre,
most azonban valódi ellenféllel kellett szembeszállnom,
aki fehér fátyolba vonta fekete vértjét, elrejtette az arcát.
Ha most hibázok, az halált vagy szégyent hozhat rám.
A szamurájaink összecsaptak a szerzetesekkel. Az
egyik szóhei jóval magasabb volt a többinél, tudtam, hogy
ez előnyt jelenthet. Mindenük annyira fekete volt, hogy a
fehér úgy csillogott, mint a patkányok szeme az
elraktározott gabonában. Még szorosabban
megmarkoltam a kardom. A szerzetes erős volt, talán
elbizakodottá tette, hogy nővel kellett szembeszállnia, az
ütései alapján úgy tűnt, fiatal kora dacára már szerzett
tapasztalatot. Velem ellentétben. Csak erre a szerzetesre
összpontosítottam, kizártam a többiek ütéseinek és
nyögéseinek hangját körülöttem. Meg kellett bíznom a
társaimban.
 Megvillant a szeme; felém csapott. Elhajoltam,
visszavágtam a kardom élével, hátragurultam. Erőt
kaptam az ütésétől. Kiegyenesedtem, és felfelé szúrtam.
A kardom áthatolt a vértezetén. Újabb csapás. A nyakától
a hasáig felhasítottam. Hátraesett.
A kardomat markolva néztem, mielőtt elfordultam
volna. Megremegett a keze, tartott benne valamit.
Rátámadtam, és a Ruhaujj vágással levágtam a kezét,
ahogy Mokuhasza tanította. A szerzetes egy surikent
fogott, azokhoz a szúrós dobócsillagokhoz hasonlót,
melyeket korábban láttam. Megint figyeltem, most
azonban nem mozdult. Tokikazu tanácsa megmentette az
életem. Ha továbbmentem volna, megöl.
A helyszínt pásztázva úgy láttam, hogy a többi
szerzetes fogta a szentélyt, és elmenekült vele,
felszaladtak a hegyre. Tokikazu, Mokuhasza és
Szadakokai nem sérült meg. Miután szemügyre vettük a
terepet, meghajoltunk, mintha az edzést fejeztük volna be
a gyakorlótéren.
Újra megnéztem a szerzetes testét, akit megöltem, az
ujjai közül kitéptem a surikent. Én nem egészen ilyeneket
használtam gyakorlás közben: ennek több csúcsa volt.
Eltettem tartalékba a többi fegyverem közé. Ezután
megtöröltük a kardunkat, megtisztítottuk magunkat, sót
hintettünk el, kiöblítettük a szánkat, és megmostuk a
kezünket.
— Köszönöm az Udzsiban adott tanácsodat —
hajoltam meg Tokikazu előtt.
— Kötelességem volt. Megesküdtem Micsimori
kormányzónak, hogy megvédelek minden bántódástól,
és elviszlek az otthonába.
Feldúltan hajtottam le a fejem.
 — Nem találok szavakat — feleltem, az érzelmeim a
torkomat fojtogatták.
Tokikazu elmosolyodott, apró szemöldöke felrebbent
örömében.
— Taira no Micsimori parancsnok örülni fog, ha
elmesélem neki, milyen bátran küzdöttél meg egy ilyen
hatalmas ellenféllel.
— Kérlek, Tokikazu — esdekeltem —, ne hagyd, hogy
az uram hírét vegye, mi történt!
 III. A titok
Tokikazu szemöldöke visszaereszkedett csillogó
szemei fölé.
— Miért nem akarod, hogy Micsimori kormányzó
tudomást szerezzen bátor tetteidről?
— Kérlek, beszélj neki a szerzetesekről. Nagyon fontos
lehet. — Újra meghajoltam. — Háború van, és nem
tudom biztosan, kik az ellenfeleink. Az életem egyszerű
volt. Most bonyolult. Azért nem szeretném, ha a
kormányzó tudomást szerezne erről a csetepatéról, mert
így is elég gondja van. Emellett hűségesküt is tettem, így
a becsületem is köt. Az a kötelességem, hogy kellemessé
tegyem az életét. — Nem mondhattam el Tokikazunak,
hogy habár hálás vagyok a kormányzónak, most először
vettem részt igazi harcban, és harcoltam egyedül,
segítség nélkül. Micsoda hathatos tapasztalat: minden
izmom és végtagom kimerültségtől bizsergett.
— Mégis tájékoztatnom kell róla.
— Beszélj neki a szóheikről, de ne gyarapítsd a terheit
ezekkel…az apró kis részletekkel! — Elnéztem Tokikazu
homloka mellett. A kezemet kinyújtottam a mező felé,
ahol álltunk. — Az Udzsinál vívott csatához képest ez
csak virágszál volt a mezőn, nem igaz?
Tokikazu helyeslően felmordult, habár a szemét és
száját most már kétkedés és még valami ráncolta.
— Talán elmesélhetnék egy történetet arról, hogy a
lényeges részletekre összpontosítva le lehet győzni az
ellenfeleket.
— Csak ha megengeded, hogy a többiek is
meghallgathassák. Bólintottam, megvártam, míg intett a
többieknek, akik a fegyvereik és ruháik megtisztítása
után odagyűltek. Mikor mindenki készen állt, elkezdtem
„A majom és a csecsemő” történetét.

„Egy anya letette a gyermekét egy fa mellé, míg ő a földeken

dolgozott. Hirtelen egy majom felkapta, és felvitte jó magasra a
fára. Az eszét vesztett anya rémülten felkiáltott, és a
Buddhához imádkozott. Leszállt egy sas, hogy támadjon. A
majom, aki még mindig a fán volt, a lengedező ágakból íjat
készített, és lelőtte a sast. A madár holtan hullt a földre. Az
erőszakot látva az anya tovább imádkozott hangosan a
Buddhához. Nagyon félt, hogy a majom bántan fogja a
gyermekét, az állat azonban visszavitte drága terhét az eszét
vesztett anyának. Az anya a majom tetteit nézte, nem az
indokait. ”
— Az anya szenvedése elkerülhető lett volna.
Ugyanolyan fontos, hogy a lényeges részletekre
összpontosítson az ember, mint maguk a tettek. — A
harcosok arcát figyeltem, hogy lássam, milyen hatást tett
rájuk a történet.
— Igen — ismerte be Tokikazu. — Mindnyájunknak
azt parancsolom — végignézett minden egyes
szamurájon —, hogy úgy beszéljünk a szóheikről, mintha
csak láttuk volna őket, de nem harcoltunk volna velük. —
Miután a szamurájok elváltak tőlünk, közelebb jött
hozzám. — Jól csináltad. Megértem, miért bízott a
gondjainkra Micsimori kormányzó. Értékes társ vagy.
— Ez a feladatom. Kik ezek a szóheik?
— Harcos szerzetesek a Hiei—hegyről. — A várostól
északkeletre fekvő hegyekre mutatott. A hangja
mormolássá halkult. — Azért jöttek, hogy kifosszák és
lerombolják a fővárost.
— Értem. — Tisztán érződött az aggodalma.
 Rendelet tiltja az érméket a fővárosban. A szerzetesek
fémpénzért jönnek. Ezek a szóheik nem először hozzák el
a mozgatható szentélyüket a városba, ahol senki nem
meri elmozdítani.
— Mert máskülönben a szentély istene bosszút áll?
— Így a szentély az utcán marad, míg a császár meg
nem fizeti a sarcot. — A szeméből a sólyom megvetése
látszott. — Akkor visszajönnek, elviszik a szentélyt és a
sarcukat, aztán elmennek… egy időre.
— T—talán Kijomori k—k—kancellár régvolt ny—
nyiláért is így a—a—akarnak megfizetni — mondta
Szadakokai.
Kértem, hogy mondja el a történetet.
Szadakokai a következőt mesélte, és beszéd közben
alig dadogott:

„R—r— réges—régen, amikor K—k—kijomori kancellár

fiatal volt, a társaival részt vettek a városban, a G—g—gion—
szentélynél rendezett G—g—gion—fesztiválon. Az egyik társa
kisebb összetűzésbe keveredett az egyik pappal.”
— N—n—nem is olyan k—k—kicsibe! — horkant fel.
„Kijamori k—k—kancellár úgy érezte, hogy szégyent hoztak
a nevére. Fogta az embereit, kilovagolt, és megtámadta Gion
papjait. Épp hordozható szentélyt c—c—cipeltek, nem olyat,
mint amilyet láttunk, hanem nagyobbat, haranggal az elején. A
f—f—főváros mindig mindenből a legjobbat kapja.”
Ennél a résznél széttárta a karját.
„Kijamori kancellár belelőtt egy nyilat egyenesen a
harangba, mire az jó hangosan megkondult. Az enrjakudzsi
szóheik…"
Észrevette a zavarodott pillantásomat.
— Ez a neve a Hiei—hegyi templomnak.
 „..Az enrjakudzsi szóheik ezt sértésnek vették. Hé—hé—
hétezren rohantak a fővárosba igazságtételt követelni. Magas
rangja miatt Kijomori kancellárnak kisebb büntetést kellett
fizetnie. ”
— Úgy tűnik, a szerzetesek mindig újabb
követelésekkel mennek a városba.
— Kíváncsi lennék, ezúttal miről van szó — jegyezd
Mokuhasza.
— A város már nem a béke és nyugalom fővárosa —
súgta Tokikazu a fülembe, mintha attól tartana, hogy
felébreszt valami dühös szellemet.
Az új otthonomba vezető út kényelmetlen csendben
folytatódott.
 IV. Ideiglenes otthon
Megálltunk a birtokokból és udvarházakból álló,
hatalmas falu kapujánál; a falai háromszor magasabbra
nyúltak, mint a Csiba sóenjét körülvevő falak. A sok őr
mindent alaposan szemügyre vett a lovainktól a
sisakjainkig. Miután bejutottunk a kapun, Szadakokai
széttárta a karjait.
— Itt t—t—több, mint ötezer cs—cs—család és otthon
található.
A legtöbb ház előkelőbbnek tűnt, mint a Nagy ház
Csibánál — lenyűgöző volt. Kevesebb föld vette őket
körbe, de mindegyik összetettebb épületekből állt: a
vatadonók felett erős, díszesen faragott tető húzódott, a
szobraik pedig a Bjódóinban látottakhoz hasonlítottak.
Az egyes uradalmakat körülvevő kunyhókból szolgák
serege rohangált ki—be, az utak mentén kámzsás papok
csapatai siettek. Udzsi jutott eszembe, azon töprengtem,
melyik lehet Goro. Megremegtem, mikor a szemére
gondoltam.
Mokuhasza odalovagolt hozzám.
— Mi itt másképp élünk. Amikor mi, Tairák
megházasodunk Rokuharában, a feleség a férj
családjához költözik.
— A férj többi felesége hol lakik?
Mokuhasza kuncogott.
Szadakokai a másik oldalamra léptetett.
— Ó, cs—cs—csak másik szárnyat építünk a házhoz.
Azoknak, akiknek sok f—feleségük van... érdekes lehet,
d—d—de ezért jár nagyobb föld a b—birtokokhoz. —
Nevetett. — T—t—talán nekem ezért nincs egy f—f—
feleségem se.
 — Micsimorinak sincs, pedig nagy birtoka van. —
Mokuhasza rácsapott a combjára, és felhorkantott.
— T—tokikazu házának meg már annyi szárnya van,
k—k—kész csoda, hogy n—n—nem repül el! —
Szadakokai még jobban hahotázott.
Mokuhasza magában nevetett.
— Amilyen tempóban Tokikazu bővíti a házát,
hamarosan új házat kell vennie Rokuharán kívül.
Én ezt egyáltalán nem találtam szórakoztatónak, de
ettől függetlenül mosolyogtam. Azon töprengtem, hány
felesége lehet Tokikazunak, és milyen alakú lehet az
otthona.

Tokikazu udvariasan meghajolt.

— Kozaisó úrnő, megérkeztünk Rokuharába, a Taira
szállásra. Úrnőm, a főkapun belül látni fogod a
kormányzó apjának a házát. „Kapuoldalnak” hívjuk,
mert közvetlenül a főkapu mellett áll. A kormányzó úgy
kívánta, hogy elkísérjelek a szolgálóiddal a szállásodra.
Szemügyre vettem a hatalmas építményt, Micsimori
apjának palotáját. Visszamentem a lovamhoz az ökrös
szekér mellé, melyen Miszuki és Emi ült.
Mielőtt lóra szálltam, és beléptem volna a főkapun,
meghajoltam Tokikazu előtt.
— Nagyon megtisztelsz. — Reméltem, hogy jobban
megismerhetem még Tokikazut, furcsa, de érdekes
ember volt.
Alig ismertem Micsimori kormányzót, de úgy véltem,
az igazi arcát mutatta. Talán el akarja tüntetni a szeme
elől ezt a gyenge pontot: engem. Ugyanakkor ott volt a
vers, amelyet nekem küldött. Miszuki és én is elolvastuk.
Vajon elhihetem, amit Tokikazu mondott? „Micsimori
parancsnok meghagyta nekem és másoknak, hogy
védjünk meg a csatában. Még sosem tett ilyet. ”
Felidéztem, mikor Tokikazu a nyitott tenyerét a mell-
kasára tette, miközben ezt mondta. Erre az eshetőségre
gondolni se mertem. Talán az ecsizeni kormányzó a
szamurájainak szánt, vagy talán az udvaroncainak, vagy
az lesz a feladatom, hogy a feleségeiknek és ágyasaiknak
táncokat és dalokat tanítsak. És ha magának akar?
Nem tudtam megválaszolni ezeket a kérdéseket, csak
az izgalom és félelem maradt. Izgatottá tett, hogy ez a
helyzet más, mint az eddigiek. Féltem is: a politikai
vezetők éppolyan könnyedén gyakorolták az élet és halál
feletti hatalmukat, ahogy a tettetett mosolyt.
— Összeszedheted a holmidat — mondta Tokikazu, és
arca felderült. Nagyon szerettem volna engedélyt kérni
az elrendezésükre, hogy ellenőrizhessem a titkos
papírjaimat, de tudtam, azzal csak gyanút keltenék.
— Köszönöm, tiszteletre méltó Tokikazu. — Lopva
átvizsgáltam a csomagomat, sokszínű furosikijeimet. A
titkos papírdarabjaimat (az ügyfeleimről, a szokásaikról
és az üzletről szóló feljegyzéseket) mind belevarrtam a
kimonóim középső részébe, ott rejtőztek.
Tokikazu így szólt:
— Kijelölök pár embert, akik majd elviszik őket a
lakhelyedre.
A fejem zsongott, akár a templomi harang belseje. A
lakhelyem! Úgy hevert a gyaloghintó előtt az egész
ruhatáram, festékeim, életem és titkaim, mint óriások elé
helyezett, selyembe csomagolt ajándékok. A furosikijeink
karavánja elvonult: pávák vörös alapon, sötétkék
hullámokkal csatázó szürke, kék, barna hajók, brokáton
rikácsoló kék és zöld madarak, arany és barna tigrisek és
egy zöld bokrok között játszó, kis, fekete kutya.
Miszuki, Emi meg én megálltunk Tokikazu előtt.
Tájékoztattam, hogy kész vagyunk beköltözni az új
szállásunkra. A kérésére követtük, a többiek a
nyomunkban hozták a csomagjainkat. Ügyeltem, nehogy
elmosolyodjak, de szórakoztatott a gondolat, hogy
komoly gyalogosok cipelik hivatalból a szivárványszín
furosikijeiket.
Hogy megőrizzem a nyugalmam, rögzítettem
magamban új környezetünk minden kis részletét.
Hirtelen apró szigetnek láttam az életem — nagyon
távolinak —, valóságos börtönnek. Mindent
megfigyeltem: az átjárókat őrző szamurájokat, a
szemükben felvillanó zavart, a cipőjüket, a kormányzó
címerét a katonák egyenruháján: az összezárt szárnyú
pillangót. Ezt már korábban is láttam a kardján.
Az elöl és hátul haladó szamurájok felé is
meghajoltunk. Miszuki, tudom, engem utánzott, Emi
pedig őt követte, mint mindig. Hosszú folyosókon
baktattunk át, zászlók és egyformán öltözött szamurájok
sorfala előtt.
A folyosókon paravánokat és ajtókat is láttam. A
paravánok először egy színűek, áttetszők vagy
opálszínűek voltak. Ahogy továbbértünk, az ajtók keretei
sokkal díszesebb fából készültek. Faragott madarak, fák
és állatok, például macskák díszítették őket. Miközben én
az egyik oldalt figyeltem, a szememmel intettem
Miszukinak, hogy ő a másikat nézze. Megálltunk az
egyik ajtónál.
A félfán egymást érték a faragott istenek, démonok és
levelek. Tokikazu meghajolt, a szemét enyhén lesütötte.
— Engedelmeddel, Taira no Micsimori, az én
tiszteletre méltó uram elrendelte a megtisztításotokat:
ördögűzést, megtisztulást és önmegtartóztatást. Pár nap
múlva átvihetlek az állandó szállásodra, mint amilyen a
többi feleségé és ágyasé. — Most kezdtem megérteni a
helyzetem, de magamra öltöttem a szokásos közömbös
arckifejezésemet. Már alig vártam, hogy letelepedhessek
az új otthonomban. Feleségek! Ágyasok! Hát mégsem a
szamurájoknak szántak! Magamban mosolyogtam.
— Sajnálom, de parancsot kaptam Taira no Micsimori
kormányzótól. — Tokikazu szeme furcsán szomorúnak
tűnt. — Úgy tudom, a pap ódivatú felfogású. Itt kell
átmennetek a megtisztításon. — Miszukira és énrám
gondolt. Mivel Emi csak kisegítőként dolgozott
korábban, őt nem kellett megtisztítani. Habár Miszukival
a figyelem középpontjában álltunk, felüdített a szokásos
szertartások elismétlése. Újra meghajoltam, és hálám
jeléül elszavaltam egy rövid verset:

Hó és szél után
Virágok közt ül a fürj
Jeges víz felett
A jó barát dalától
A tél tavaszba fordul

Tokikazu bólintott, a tekintete izzott. Aztán intett a

szamurájoknak, hogy vigyék be a holminkat az egyik
lakosztályba.
— Kérlek, nézd el a szállásotok szűkösségét. Az
állandó otthonod sokkal nagyobb lesz.
— Köszönöm, tiszteletre méltó Tokikazu kapitány.
Megkérdezhetem, hol van Akio és a családja?
Hirtelen az egész arca megmerevedett.
 — Róla és a családjáról is megfelelően gondoskodnak.
Olyan hidegen koppantak a szavai, mint a kő. Mi baja
lehet Akióval? Ami még fontosabb, mi baja lehet
Akiónak Tokikazuval?
Figyelmem az egyszerű, de csillogó fapadlóra és a
szőnyegek meg tekercsek nélküli falra fordítottam. Az
istenek és a Buddha nevei díszítették más írásokkal
egyetemben világoskék, fenyőzöld és csillogó, fekete
színben. A sarokban egyszerű futon állt. Az asztal a
kandalló mellett kapott helyet, vastag furosikibe egy
kupac tüzelőt kötöttek. Az asztalon könyvek hevertek,
amelyek felkeltették az érdeklődésemet. Az írás, amint
azt észrevettem, a Lótusz szútra részeit tartalmazta.
A többi szobába vezető átjáró mellett háromrészes
paraván állt. Erre is istenek neveit írták, de csak
feketével. Az egyszerű szobák falain és asztalain
ugyanazok a nevek álltak. A túlsó sarkokban kis futonok
húzták meg magukat. Úgy tűnt, egyik kunyhóból a
másikba kerültem.
A szobák közelsége és a hőség miatt tűzre nem volt
szükség. Meghajoltam, Tokikazu elismerően pillantott
rám. Az emberei még egy kicsit velünk maradtak, aztán
visszatértek a posztjukra. Egy frissen nyírt hajú, kis
kecskeszakállas, megfeketedett fogú újonc pap jelent
meg, és tájékoztatott, hogy a főpaphoz küldtek. A
következő órában végrehajtja rajtunk az ördögűzést és a
megtisztítást.
Az önmegtartóztatást, a megtisztulási szertartás
harmadik részét, ezekben a szobákban fogjuk megtartani.
Tokikazu odasúgta, hogy őröket állíttatott leendő
szobáink elé, hogy ne eshessen kár a holminkban. Újra
meghatott a nagylelkűsége: tudtam, micsoda veszélyt
jelentene ránk nézve, ha valaki elolvasná a papírjainkat.
A szemeimből félelem sütött, így olyan mélyen
meghajoltam, amennyire csak a padló megérintése nélkül
mertem. Tokikazu kiment, még hallottam, hogy ételt
rendel nekünk.
Mivel a főpappal kellett találkoznunk, mértékletesen
ettünk, és szerényen öltöztünk fel: nem tettünk díszeket
sem a hajunkba, sem a cipőnkre, csak három felső
kimonót vettünk fel, melyek közül egyik sem volt
világos, és mindegyiket apró minták díszítették: fák,
folyók, felhők és kis állatok, főként madarak. Még két
pap érkezett: az egyiknek hiányzott a jobb fülcimpája egy
darabja, a másiknak különösen nagyra nőttek az elülső
fogai. Végigkísértek minket a folyosón a szertartásra, és
megálltak az oltárszoba bejáratának két oldalán.
Mielőtt beléptünk volna, megnyugtatóan
rámosolyogtam Miszukira, mert remegett a keze. Talán
neki nem voltak olyan csodás emlékei a szentélyekről,
mint nekem. Anyámmal annak idején együtt tisztítottuk
meg és őriztük a családi istenséget. Mindenki lesöpörte
az istenség lakását és a kőkerítést. Anyám munka közben
dudorászott, nekem pedig megtelt a szívem a dalai
hangjával. Körbemasíroztuk a lakóházat, magunkkal
vittük és megkötöttük a határkötelet, mellyel távol
tartottuk magunktól a gonoszt. Újból elfogott az öröm,
mikor felidéztem, milyen jól tudtunk együtt dolgozni.
Anyám elmosolyodott, és megölelt. Megnevezte a víz és
a rizs isteneit, és velem is kimondatta a nevüket. Ezt a
játékot játszották az idősebb testvéreim a szentélytől az
otthonunkig vezető, hosszú úton. Az emlék hatására
elmosolyodtam magamban, és megsimogattam Miszuki
ruhaujját.
 V. Miszuki ördögűzése
Kinyílt a súlyos ajtó, mely a reszkető gyertyalángokkal
megvilágított oltárszobába vezetett. Megdörzsöltem az
ingujjamba rejtett érmét, melyet Tokikazu nekem és
Miszukinak adott, hogy kifizessük a papot, amiért
megtisztít a játéknői és harcosi foglalkozásunktól. A
levegőt füstölők és gyertyák illata töltötte meg. A füst
csípte a szemem várakozás közben. A halovány fényben
a hatrészes, összecsukható paraván faragásai kusza
árnyakká alakultak. Az ujjaimmal kikerestem a
kúszónövényeket, az istenek és démonok arcait.
Nem láttam a nuszát, a tisztítóvesszőt, melyről fehér
vászoncsíkok lógnak. A szépséges zene és ének felidézte
gyümölcs ünnepéről származó, gyerekkori emlékeimet.
Különleges nap volt. Anyám, testvéreim és én
megtisztítottuk a szentélyt. Az anyám és két nővérem,
Második és Negyedik Leány, az Isteni atyához és Isteni
anyához imádkoztak, amikor beléptünk. Mi, gyerekek
abban a kiváltságban részesültünk, hogy alhattunk
délben, a szertartások ugyanis az éjszaka közepén
kezdődtek.
Felajánlottuk a rizst, a zöldségeket, a halat, és a főpap
elé tettük őket. Csend volt, semmi nem világított. Senki
nem mondta el nekem az istenek neveit, és nem is
kérdezősködhettem. Csak a táncosokat hallottam. A
sötétben alig láttam őket, a lépteiket, a mozdulataikat. A
szüleim vitték a nuszát, amely csapkodott a sötétben.
Miszuki és én letérdeltünk az oltár elé helyezett,
sötétvörös párnákra, és hátrapillantottam a vörösbe,
aranyba és feketébe öltözött papra. Hátrahúzta a kámzsát
a fejéről, szoros kontyba rendezett haját két végén
hegyesre faragott botok tartották magasra. A járása
furcsának, de ismerősnek tűnt. Az oltár mögé ment,
aztán felénk fordult. Amikor a szemem hozzászokott a
sötétséghez, rájöttem, ki az.
Goro.
Hosszúkás nyalábot cipelt, melynek a
csomagolópapírjára ugyanolyan színekkel írták rá az
istenek nevét, mint ruhájára. Az íves fekete szélű,
faragott vadállatokkal díszített paraván mögött egy
énekes és egy bivát pengető zenész bújt el. Mivel én nem
láttam őket, feltételeztem, hogy ők sem látnak. Rajtuk
kívül csak mi hárman voltunk.
Goro előlépett az oltár mögül, kicsomagolta a vastag,
erős disznósörtéből készített, hatalmas kefét (majdnem
három alkar hosszúságú volt). A feje körül körözött vele,
miközben halkan énekelve hívta az isteneket. Hideg,
monoton hangon kántált, ami éles ellentétben állt a
paraván mögül érkező, édes dallamokkal.
Miszukira pillantottam. Elmenjünk, sikítsunk,
segítségért kiáltsunk? Az új gazdám tényleg odavetett
prédának ez elé a szörnyeteg elé? Tokikazu azonban
biztosra vette, hogy Micsimori ezt akarta tőlem.
Lehetséges volna, hogy Goro rászedte Micsimorit? Talán
az én tiszteletre méltó uram nem is tudta, hogy Goro az.
Talán más pap mellett döntött, Goro azonban rám talált.
Hallottam, hogy Goro fekete kalapot szerzett. Ravasz
volt és befolyásos.
Elfuthattam volna. De hová mehetnék?
Megküzdhetnék Goróval — akkor is megtettem, mikor
kisebb és ügyetlenebb voltam. Csakhogy egyik sem
hozna rám dicsőséget.
Hűséget fogadtam. Tokikazu biztosra vette, hogy
Micsimori ezt a szertartást szánta nekem. Megmutatta a
parancsot Micsimori pecsétjével. Ha az új uram ezt
kívánja tőlem, tudtam, mit kíván a kötelességem, a
becsületem: hogy itt legyek, ebben a szobában a
fegyvereim nélkül, harc nélkül, és megadjam magam.
Úgy felkészültem, mintha Hitomi pokoli kunyhójába
tartanék. Utána azonban, fogadkoztam, megtalálom
Három Szemet, akit egy történet onijáról neveztem el, és
bosszút állok Tasikóért és talán magamért is.
Amikor később erre gondolok, megint érzek mindent.
Remegnek az ujjaim.

Goro először Miszukihoz fordul, megszégyenít azzal,

hogy a szolgámon mutatja be az ördögűzést. Felsorolja
Miszuki tisztaság ellen elkövetett bűneit. Elhúzza a kefét
az arca, a karja, a teste és a lábai felett, mintha ezzel
letörölné róla a gyalázatot.
— Az érmét.
Miszuki előhúzza a kimonójából.
Goro csendesen előremutat, Miszuki pedig beleteszi az
oltár előtt álló, kis tálkába. Meghajol, a pap jelez neki,
hogy elmehet. Miszuki kifelé menet rám pillant, a
szemébe félelem szökik, mint az áradó folyó.
Egyedül maradok vele.
Goro lassan közeledik, arcán azzal a természetellenes
mosollyal, amire jól emlékszem a Csibánál és Hitominál
töltött időből.
Köt a családom becsülete és a Micsimorinak tett
esküm, így lassan beszívom, kifújom a levegőt, hogy ne
látsszon a rémületem. A szívem a zene üteménél is
gyorsabban ver. Meghajolok, óvatosan körbenézek
kínzószerszámokat vagy gyilkolásra alkalmas eszközöket
keresve. Attól félek, hogy az életem ugyanúgy ér véget,
mint az én szeretett Tasikómé.
Közeledik felém. A közöny biztonságosabb, bár
sikítani szeretnék, a szolgálóimért kiáltani, mint
Hitominál tettem. Ha kirohanok, senki nem érti meg. Az
én tisztátalan, igazolhatatlan történetem állna szemben
az ő papi elbeszélésével. Kelepcébe csaltak, mint egy
nyulat.
Némán hívom a gyerekkori isteneket, mikor eszembe
jutnak a sérülések, melyeket más, hasonló férfiaktól
szereztem. Imákat énekelve közeledik. Hangja erős és
hangos. A szemében a gyertyák aranyló fénye ég.
— Tisztítson meg téged Szeori—cu—hime istennő, aki
a sebesen áradó folyók fehér vizeiben él, és adjon neked
sebesen áradó megbocsátást. — Elég hangosan énekel. A
bütykével üti a ritmust a vállamon és a hátamon,
összezúzza a bőrömet. — Küldje el hozzád a megtisztulás
fehér vizét és a tiszta, folyékony megbocsátást Szeori—
cu—hime istennő, aki a sebesen áradó folyók fehér
vizeiben él.
Meg se rezzenek, nehogy felbőszítsem.
Úgy üti a vállam, mintha dob lenne. Egyre
hangosabban, merészebben énekel, elfedi az ütések
hangját.
— Mutasson megbocsátást Haja—akicu—hime
istennő, aki ott lakik, ahol az óceán árja a tenger útjaival
találkozik.
Két kézzel megragadja a kimonóim elejét, és lerántja
őket a vállamról...
— Szánjon meg téged Haja—akicu—hime istennő a te
mocskodban.
… egész a derekamig, lecsupaszít a füstben. Nyirkos
bőrömön a füstölők és a gyertyák dacára is végigfut a
hideg.
— Tüntesse el Haja—akicu—hime istennő a te
tisztátalanságodat és gonoszságodat!
Visszatartom a lélegzetem. A hidegtől megrándul a
vállam, apró remegés, de tudom, hogy fel fogja dühíteni.
Úgy is lesz.
Hangja mennydörög és sziszeg. Az ütések már
gyorsabbak, szándékoltabbak, célzottabbak...
Mellkasomban rémület lángol. Felpillantok. Az arca
akár a poklot őrző démonoké, csak épp mosolyog.
— Szánja meg Haja—akicu—hime istennő a te
nyomorult életedet!
Most a kefe minden szótagnál lesújt a vállamra, a
nyakamra...
— Vegye vissza Haja—akicu—hime istennő a
tisztátalanságaidat!
...a hátamra és a mellemre...
— Hallgassa meg Haja—akicu—hime istennő, ha
bűnbocsánatért könyörögsz...
Minden szót kiemel a sörték hangja, ahogy erőteljesen
átsuhannak a levegőn... és becsapódnak...
— ...és adjon neked hűvös megtisztulást minden
bűnödre.
A bőrömet meleg vér hűsíti... már nem tudom
visszatartani a remegésem...
— Küldje el a te bűneidet a másvilágra Ibukido Nusi
isten, a Háborgó hely gazdája!
A kefe fanyelét a mellkasomra nyomja, és a hátamra
kényszerit.
— Küldje el a te szennyedet a legalacsonyabb birtokra
Ibukido Nusi isten, a kiömlési pont ura!
 Hátraesek, a lábaim szétnyílnak a sötétvörös
párnákon..
— Küldje a te mocskodat a legmélyebb földekre
Ibukido Nusi isten, a kitörés színhelyének legfőbb Ura!
Félrehúzza szoknyáimat...
— Oldja fel a te tisztátalanságodat Hajaszaszura—
hime istennő, aki az alvilágban lakik!
...és a fanyél minden szótagnál lecsap... A másik
kezével magához nyúl, aztán a meztelen hasamnak
nyomja magát, leszorít. Megadom magam, nem
mozdulok...
— Oszlassa szét a te hitványságodat Hajaszaszura—
hime istennő, aki a legmélyebben fekvő területeken lakik!
Éles, nedves hangokkal szakítja fel bőrömet a keféje…
— Pusztítsa el a te mocskodat Hajaszaszura—hime
istennő, aki a legalacsonyabb területeket uralja!
...és átdöf odalent...
— Oldja fel a te tisztátalanságodat Hajaszaszura—
hime istennő, a lenti részek ura!
A kefe minden szónál lecsap, vág, szaggat...
— Adjon neked bocsánatot Hajaszaszura—hime
istennő, aki az alsó tereken él!
Talán már végzett. Nem. Elénekli tisztátalan bűneim
lajstromát, a sörték átdöfik a bőrömet és az Arany Kaput.
Vércseppek repülnek és csillannak fel a fényben. Nem
sikítok. A kegyelem istennőjére gondolok….
Megáll. Szakadozik a légzése.
— Az érme. A fizetségem. — Lassan veszi el,
megsimogatja közben a tenyeremet. — A papok
tanítottak a kolostorban. Most már szeretem, élvezem,
sóvárgok érte. Látom rajtad, hogy te is vágysz rá.
Elnyomom a savanyú, forró hányingert a számban.
 — Ragaszkodom hozzád, én saját teremtő Istennőm,
én Izanamim. Legközelebb Izanagi leszek, és
megteremtjük a világot. — Megsimogatja a nemi szervét,
int, hogy öltözzek fel, és további megtisztító énekek
közepette elfordul.
Ahogy hátat fordít nekem, a szívem olvadt fémmé
folyósodik, melyből kedvemre kikalapálom a bosszút.
11. könyv
 I. Önmegtartóztatás
Miszuki az oltárszoba előtt várt, és meghajlással
köszöntött engem. Nagy, ellenséges szemekkel nézett az
őrre, akinek hiányzott az egyik fülcimpája, de amikor
rám pillantott, ellágyult a tekintete. Rongyot vett elő,
letörölte a vért arcomról és nyakamról. A tisztító fürdő
következett.
Az önmegtartóztatás csendet kíván. Útközben
megjegyeztem minden őr arcát. Mind részt vettek ebben
az összeesküvésben: idegenek voltak. Hol vannak azok a
szamurájok, akik a csatában és Rokuharába jövet
vigyáztak rám? Talán mégsem Micsimori rendelte el ezt a
kínzást. Csakhogy saját szememmel láttam a parancsot,
amely egy olyan embernek szolgáltatott ki engem, mint
Goro. A szamurájok, különösen Tokikazu, tudták, hogy
megtisztításnak kell alávetnem magam. Hisz végül is
Ecsizen kormányzójának tulajdona voltam.
Botladozva mentem végig a folyosón, csíptek a sebek a
lábam között. A fürdők mintha egyre távolodtak volna, a
lábaim végül úgy kifáradtak, mintha négy csó földet
bejártam volna.
Mikor beléptem a megtisztulás termébe, újabb papot
láttam. Ugyanolyan fenyegetően mosolygott, mint az
előbb Goro, ronda, fehér fogainak hegye csillogott,
homályos bal szemében visszatükröződtek a gyertyák
meg a víz csillogása. Sót szórt a fürdő sarkaiba.
Talán nem olyan, mint Goro, gondoltam, a félelem
gyilkos szorítása enyhült a mellkasomban. Szabadabban
lélegeztem. Csak vízbe merítéssel kellett megtisztítaniuk.
Miszuki felé fordultam, az ő szeme tágra nyílt a
rettegéstől. A pap több tál sót borított az aprócska
fürdőbe. A faluban egy csipetnyi só is elég volt a fürdő
sarkaiba. Nem láttam barátságos arcokat. Nem volt mit
tenni, bele kellett lépnem ebbe az újabb kínzókamrába.
— Minden készen áll. — A pap intett nekem, és rám
vigyorgott a vastag ajkaival.
Nem feleltem. Nem néztem ennek az új oninak a
szemébe. Kihúztam magam, és megjegyeztem
arcvonásait.
A lábamon csörgött a vér a vágásokból, már látszottak
a zúzódások. Ezt látva Miszuki bement előttem a vízbe,
kinyújtotta a kezét. Úgy szorítottam meg, mintha a tacsim
volna, csak még erősebben.
Hangtalanul mozgott az ajka. Felismertem a
védővarázslatot a Lótusz szutrából: „Iti me, iti me, iti me, iti
me, iti me; ni me, ni me, ni me, ni me; sztuhe, sztuhe, sztuhe,
sztuhe, sztuhe; szvaha.”
Miszuki jelenléte erőt adott, egyetlen hang sem hagyta
el a torkomat. Ez a kínzás meghiúsította Goro tervét, bár
a fájdalmaimat fokozta. A sós víz bezárta a sebeimet, és
segített sebhely nélkül begyógyítani őket.
Néhány pap visszavezetett minket az átmeneti
szállásunkra. Ezeken a hosszú, néma napokon fehér
selymet és egyszerű szalmacipőt viseltem, és csak
rizskását ettem. Csak az üldözőim arcát láttam,
különösen Daigoro no Goróét, avagy Három Szemét,
ahogy az egyik történetem onijáról elneveztem.
Emlékeztem minden papra: a megfeketedett fogú, kis
kecskeszakállas, a hiányzó fülcimpájúra, a hatalmas
szemfogúra, a vastag ajkúra és a homályos szeműre, meg
arra, amelyiknek három foga hiányzott. Ezek az arcok
táplálták a bosszúm tervét, amely fényesen égett, mint a
gyújtósnak használt, száraz levelek, nem úgy, mint a
Tasikóért fogadott bosszúm, mely úgy izzott, mint az
edény a kihunyó lángok között.
Olyan, teljes bosszút kellett állnom, amilyen a
kínzásom volt. Nem hittem, hogy meggyógyulhat a
szívem, amíg nem látom Három Szem fejét karóba
húzva. Meglepett, hogy mennyire sóvárogtam a halálát.
Hallottam Tasiko hangját, és eszembe jutott a
kedvessége, ám a bosszúvágyam a tomboló vaddisznóéra
hasonlított.

Tasiko kínja!
Hiába minden mesém
Újabb kínzások
Páncélos kéz szívemben
Le kell csapjon rá hamar!

Az önmegtartóztatás napjai alatt kis könyvekké

hajtogatott, legyező alakú papírok terelték el a
gondolataimat a bosszúról. Minden lapon rajzok
táncoltak a szöveg alatt, melyet arannyal és ezüsttel
emeltek ki.
Három nappal később egy ismeretlen pap jelent meg
az ajtómban, és közölte, hogy az önmegtartóztatásom
befejeződött. Tokikazu, Szadakokai és Mokuhasza
átkísért a folyosókon az új otthonomba. Az új, nehéz
kimonók nyomták a sebeimet, ám még a szép ruhákba
öltözött, jóképű Tokikazu sem vett észre semmit a
tartásomon. Három Szem, aki éppoly agyafúrt volt, mint
amilyen kegyetlen, az arcomat, a nyakamat vagy a
kezemet nem sebesítette meg.
Megkönnyebbülten láttam a szamurájok tiszteletre
méltó arcát, magukkal hozták Emit is. Sírt, amikor
meglátott, annyira magányos volt eddig. Átöleltem, én is
sírtam.
Megálltunk az egyik, közeli palota előtt. Tokikazu
bejelentette:
— Ez a feleségek és ágyasok bejárata. — Szadakokai
megérintette a faragott démonhoz erősített, kis
bronzharangot. A hangja végigkúszott a sötét folyosón.
Lépteket hallottam.
Megremegett a szívem. Újabb kínzás?
Tokikazu szertartásosan bejelentette:
— Nemsokára megjelennek azok a nők, akik
gondoskodni fognak rólad. A tiszteletre méltó agg, a nők
kiszolgálója minden szükségletedet kielégíti.
Megtiszteltetés volt, Kozaisó úrnőm.
Mind meghajoltak előttem, Miszuki, sőt, Emi előtt is.
Úgy kezeltek, mintha magam is feleség vagy ágyas
volnék. Hihetek Micsimori versének? A torkom
összeszorult az idegességtől. Az illendőség úgy kívánta,
hogy csak köszönetet mondjak Tokikazunak, és hajoljak
meg; így is tettem. Tokikazu aztán a többiekkel
visszavonult a folyosó végébe. Mi pedig vártuk, hogy
kinyíljon az ajtó.
 II. Obászan
Az ajtóban egy öregasszony állt, aki hófehér hajával,
röpködő, fehér szemöldökével, ráncos bőrével és aranyló
arcával teljesen úgy festett, mint maga a tökéletes
nagymama. Kedves, fekete szeme fürge mozgással
üdvözölt, ami engem hálával töltött el. Illően üdvözöltük
egymást. Reszketeg, de erős hangon azt felelte, hogy övé
a megtiszteltetés, majd a szobáim felé intett görbe
ujjaival. Követtem őt az újabb és ismeretlen végzet felé,
miközben a Lótusz szútra egyik versére gondoltam:

Holtak és élők
Óceánjai között
Szívből vágyódom
A sértetlenül maradt
Mennyei világ után.

A tiszteletre méltó agg, a nők kiszolgálója ruhái

ismeretlen, finom brokátanyagból készültek a kék
különböző árnyalataiban; a tenger színeire emlékeztettek.
Apró teste olyan könnyen kettéroppanthatónak tűnt,
mint a száraz gally tél közepén. Gyorsan lépkedett, a
sérüléseim miatt nehezemre esett tartani vele a lépést.
Alig volt időm szemügyre venni a sódzsik díszes
fakeretét.
Az öregasszony hajfonata még a gyors gyaloglás
közben sem lengedezett. Amikor megállt, így szólt:
— Ezek a szobáid, asszonyom. Nemsokára megjön a
Szobákért felelős úrnő két szolgálólánnyal. Már készítik a
fürdődet, aztán jön az étel.
Mikor levegőt vett, bólintottam.
— Ha kívánsz még valamit, csak kérned kell a
Szobákén felelős úrnőtől. — Az ajka nem mosolygott,
csak a szeme.
Én szerényen lesütöttem a szemem, és fejemet
meghajtva bólintottam.
— Micsimori kormányzó nagyon figyelmes —
mondta. Az asztalon álló, nyitott dobozra mutatott,
melyben tartalék húrok hevertek a hangszereimhez. —
Különösen ahhoz képest, hogy nincs felesége.
Lehajoltam, mivel jóval alacsonyabb volt nálam,
megcsókoltam ráncos orcáit, és Obászannak, vagyis
„nagymamának" neveztem. Elpirult a barátságos szó
hallatán. Összenéztünk, kuncogtunk. Abban a
pillanatban jó barátok lettünk, a következő hónapok
során mindig segítettük egymást.
Mielőtt Obászan visszatért volna, rövid időre egyedül
maradtam Miszukival és Emivel. Miszukinak és nekem
titkos kódra volt szükségünk, így azt mondtam:
— Mostantól fogva egészen addig, míg Daigoro no
Goro él, „Három Szemnek” fogjuk nevezni.
— Miért, Kozaisó úrnő? — Emi a kimonóm ujját
rángatta, mint amikor Csibánál a táncokról kérdezett.
— Azért Három Szem, mert az egyik történet onijáról
kap nevét. Jusson eszedbe, hogy Három Szem emberi
alakban veszi feleségül egy család lányát! Elviszi őt egy
olyan házba, melynek százegy szobája van. Amikor a
lány benéz a tiltott szobába, rájön, hogy a férfi oni, és meg
akarja enni őt.
— Aztán szökés közben találkozik a herceggel! —
idézte fel Emi.
— Igen — folytatta Miszuki —, és a herceg csapdát
állít.
Emi felsikoltott.
 — Emlékszem! Az onit megeszi egy oroszlán meg egy
tigris!
Magamban megfogadtam, hogy egy napon Három
Szem fejét karóba húzva látom majd. Később, mivel
Miszuki volt az egyetlen, aki tudta, mi történt, lelkére
kötöttem, hogy senkinek nem mondhatja el.
— Úrnőm, nem értem, hogy ilyen gonoszságot, ilyen
igazságtalanságot miért jutalmazunk a hallgatásunkkal.
Az új urunk biztosan megbüntetné Három Szemet —
érvelt Miszuki.
— Nem — feleltem sóhajtva. — Több oka is van,
amiért nem mondhatjuk el neki. Három Szem
felhasználhatna engem, hogy ártson az urunknak. Nem
kockáztathatunk az olyan játékban, ahol nem ismerjük az
ellenfelünket. Ráadásul nem szeretném panaszkodással
kezdeni a szolgálatomat Micsimori kormányzónál. Érted
már? A sebeim már gyógyulnak. Ha ilyen gaztett ok
nélkül esik meg, a gonosztevő idővel megbűnhődik.
— Mint a kéz nélküli lány történetében — felelte
Miszuki.
— Igen. A szülők, akik levágták a kezét, büntetésül
szörnyű halált haltak. Ha ez a pap az, akit apám felhők
fölötti személynek nevezett, jobb lenne nekünk a föld
alatt. Mégis hiszek abban, hogy a végén igazságot
szolgáltatnak nekünk.
 III. Új otthon
Mivel nyár volt, minden új szoba közepén üresen állt a
hatalmas parázstartó. Az első szobából alkóv, tokonoma49
nyílt, melyben díszes ruhákba öltözött férfiak és nők
képe függött. Az íróasztalhoz tartozó párnákat részben
eltakarták a levélmintásra faragott asztallábak.
Ezen az asztalon a biva— és kotohúrok mellett
lakkozott íródoboz állt fát mintázó gyöngyház berakással
— gyönyörű volt. Kár, hogy írásom olyan gyatra.
A gotábla mellett két fedeles tartály állt a figuráknak.
Mindkettő fedele körbe foglalt Taira—pillangót ábrázolt.
A tábla és talpai fénylettek, tök formájú, kerek és vaskos
lábaiba örvénylő mintákat véstek.
A szállásomhoz még további három szoba tartozott,
mindegyik pompásan nézett ki, ha nem is voltak annyira
elegánsak, mint az első. A fürdőszoba közvetlenül a
legnagyobb szobából nyílt. Az épületen kívül veranda,
vatadono állt. Távolabb hiszosi50 húzódott a szobák előtt a
vatadono mentén. Legalább a látszata megvolt az
elvonulás lehetőségének. A vatadono fölé hosszan benyúlt
a tető, árnyéka lehűtötte szállásunkat a déli hőségben.
Mögötte békés kert és tó terült el, csábító magánéden.
Miért voltam én itt, mintha rangos, köztiszteletben álló
nő volnék? Nem mertem elhinni, féltem, hogy minden
szertefoszlik, mint a levesből felemelkedő buborék. Az
általam ismert férfiak ritkán teljesítették az ígéreteiket,
akármilyen komolyan tették is őket.

49 Falfülke, amelyben feliratokat, virágcsokrokat vagy

dísztárgyakakat helyeznek el.
50 A tornácot a belső tértől elválasztó függöny.
 Az első találkozásunkkor Micsimoriról kiderült, hogy
van humorérzéke. Az együttlétünk után gondosan
kiszedett minden szalmaszálat a hajamból.
— Busásan meg kellett fizetnem azért, hogy álpajtában
játszhassak veled... igazi szalmában — kuncogta.
Ezt akkor én is viccesnek találtam, és felnevettem.
Annak azonban semmi jelét nem láttam, hogy ilyen
kegyetlen tréfára képes. Nem illett annak a Micsimorinak
a személyiségéhez, akivel én találkoztam, hogy engem, a
játéknőt a háztartásának asszonyai között helyezzen el.
Eszembe jutott egy másik, korábbi álmom is — de ez
most nem álom! —, hogy egy Micsimorihoz hasonló,
tekintélyes, vagyonos férfi megkedvel, törődik velem,
talán az ágyasaként bánik velem. Ettől a gondolattól
halványan elmosolyodtam magamban, ugyanakkor el is
szomorodtam a képtelensége miatt.
Három nő lépett be a szobámba, félbeszakítva
merengésemet. A legidősebb volt egyben a legmagasabb
is, mutatósan telt formákkal, rövid haja csillogott.
Bizonyára ő a Szobákért felelős úrnő, akiről Obászan
mesélt. A másik kettő, mögötte álló nő alacsonyabb volt,
egyszínű, rövid ujjú koszodéjuk éppolyan átlagosnak
nézett ki, mint az arcuk. Az egyikük szintén dundi volt, a
másik viszont szerfelett sovány, csúnya arcbőrrel. Egyes
Számú szolgálónak és Kettes Számú szolgálónak hívták
őket. Egyes Számú mosolygott, Kettes Számú egyszerűen
meghajolt, kiismerhetetlen arccal.
Finoman fejet hajtottam a Szobákért felelős úrnő előtt,
aki mélyen meghajolt, és engedélyt kért, hogy
beszélhessen.
— Azért vagyunk itt, hogy neked szolgáljunk. Ezek
ketten itt fognak lakni a szobáidban. Mit kívánsz?
Tiszteletre méltó úrnő, kérlek, mondd el nekünk, mit
szeretnél enni, és mi eléd hozzuk.
Miszukira és Emire pillantottam. Még sosem
választhattuk ki, mit eszünk. Átsöpört rajtam a
gyermekkori éhezések emléke, mint a vihar első,
fojtogató szele a Majom órájában. Nagy levegőt vettem,
belekapaszkodtam az akkor és a most közötti
különbségbe: akkor főtt leveleket ettünk, amiket a
nővéreim szedtek a mezőn, most pedig kiválaszthatom,
mihez volna kedvem.
Miszukival megbeszéltük a döntésünket: sült
angolnát, sült vörös keszeget, zöldségeket és tésztát
kértünk. Az egyik vagyonos ügyfelem mesélte, hogy neki
a vörös keszeg a kedvenc hala. Habár más kérdésekben
megbíztam a véleményében, a konyhaművészetekben
most először volt alkalmam kipróbálni az ajánlását.
— De — tettem hozzá, a lehető legközönyösebb
hangon — tegyetek hozzá bármit, amit kellemesnek
gondoltok. — Egyenesen előre bámultam, nem mertem
Miszuki szemébe nézni, nehogy úrrá legyen rajtunk a
legyőzhetetlen viháncolás.
— És dinnyét — suttogta Emi merészen. —
Kaphatnánk egy kis dinnyét? És elmesélhetnéd nekünk a
„Nincs fölösleges dinnye” történetét.
— Balszerencsét hoz sült angolnát és dinnyét egyazon
étkezés alkalmával — mondta Miszuki.
— Akkor nem kérjük az angolnát — feleltem
parancsoló hanghordozással.
A szolgálólányok hoztak fürdővizet, de nem
vetkőztem le addig, míg el nem mentek: nem akartam,
hogy lássák a sebeimet. Megkönnyebbültem, mikor
egyedül maradtunk, és Miszuki gondosan lemosta a
zúzódások és vágások környékét. Aztán belemerültem a
vízbe, és bár Miszuki nem említette, tudom, hogy
elaludtam. Frissen ébredtem, de az ujjaim
megráncosodtak, és a víz kihűlt.
Egyes számú Szolgáló új ruhákat hozott, de Miszuki
törülgetett meg és öltöztetett fel engem, gondosan
ügyelve sebeimre. A krémszínű selyem alsó kimonót
hűvösnek és puhának éreztem a bőrömön. A külső
kimonóm nagyon látványos volt: kék, sűrűn hímzett,
keményített selyemből készült, fák és madarak
díszítették. Vörös szegélye jól illett a madarakhoz. Az új
ruháim örömmel töltöttek el, de még ezek a könnyű,
nyári kimonók bántották felsértett bőrömet.
Miszuki visszahívta a szolgálólányokat, miközben
kifestette az arcomat. Rendbe hozták a hajamat is, ami
elég sok időbe került a vastagsága és a hossza miatt: a
földig ért. A dísz, melyet Egyes Számú a hajamba tűzött,
illett a szájpirosítómhoz. Szandálom ugyanolyan
brokátból készült, mint a külső kimonóm. Kettes Számú
tükröt hozott. Tényleg gyönyörű voltam.
Mikor felöltöztem, és készen álltam, újra elmeséltem a
„Nincs fölösleges dinnye” történetet. A szolgálólányok
hallgattak.

„Egy kapzsi gazda kivitte árulni a korai dinnyéit, és megállt

a forró út mellett. Ott evett egy kicsit a drága termésből. Egy
öreg utazó megkérdezte:
— Tiszteletre méltó gazda, nincs egy kis fölösleges dinnyéd
egy nagyapa számára?
A gazda azonban mogorván visszautasította.
— Akkor megtermelem a magamét — felelte az öreg.
Felszedte a földre hullott magokat, elültette őket, aztán olyan
pontosan ráköpött mindre, hogy azt egyetlen halandó sem
tudta volna utánacsinálni. A gazda és néhány utazó nézte,
ahogy a dinnye növekedett, és a végén jókora gyümölcsöt adott.
A nagyapa akkor fogta a kését, és enni kezdett. A közelben
lévő utazók megkérdezték, kaphatnának—e egy szeletet. Az
öreg a kegyelem istennőjének arckifejezésével azt feleltet, hogy
egyenek csak, amennyi jólesik. Minden utazó jó sokat vett
belőle. A gazda nem tudta eladni a termését, olyan sokaknak
jutott a nagyapa finom dinnyéiből. Egy arra járó pap ezt
mondta az esetről: »Aki egy szeletet sajnál, mindent elveszít.«”

Fürdés után vártuk a vacsoránkat és a sorsunkat. Az

előbbi igen ízletes volt, az utóbbi bizonytalan és
veszedelmes.
 IV. Szolgálat
Evés előtt elküldtem Miszukit a szolgálólányokkal,
hogy felügyeljék a ruháink, jelmezeink, festékeink és
piperecikkeink kipakolását. Később hosszas
megbízatásokra küldtük őket, hogy közben
elhelyezhessük titkos naplóimat és a többi papírt. A
vékony falak és jól ápolt bútorok nem sok rejtekhelyet
kínáltak, úgyhogy mi magunk hoztunk létre egyet; régi
fésűk segítségével begyűrtük őket a repedésekbe és a
sódzsik keretei közé vagy mögé.
Miszuki beleegyezett, hogy a nagyobb papírokat a
zoknijaiba és más ruhaneműibe dugjuk, engem ugyanis
felkérhetnek, hogy vetkőzzek le. Nem ismertem a
bútorzatot, és biztonságban akartam tudni becses
feljegyzéseimet.
Az első igazi vacsoránkat Rokuharában négy szolgáló
hozta, mindegyikük díszes anyagból készített, de
egyszerű kimonót, koszodét, vagy nadrágot és kabátkát
viselt. A Szobákért felelős úrnő vezette a sort.
Ilyenről még csak álmodni sem mertem, amikor
eladtak Csibának. Fényes fával borított szobában ültem,
miközben a szolgálók arannyal és ezüsttel díszített
tálcákon, lakkozott tálakban ennivalót hoztak elém. Az
evőpálcikák nem pusztán fényesek és feketék voltak, de
olyan finoman díszítettek is, hogy alig mertem
megérinteni őket.
A lakkozott tálak eszembe juttatták a Csibával elköltőn
első étkezéseket. Amikor megláttam a tálakat, azokra az
ételekre gondoltam, melyeket Tasikóval osztottam meg.
A szememből könnyek csorogtak, mint amikor a tó
megduzzad az esőtől.
 A szolgálók távozása után megkóstoltuk az ételeket:
ínycsiklandóak voltak. Miszuki, Emi meg én ettünk,
cseverésztünk, összehasonlítottuk az ennivalókat, az
evőpálcikákat, a tálakat. A vörös keszeg csakugyan
kiváló, illatos hal volt, ahogy a régi ügyfelem állította. Az
ételt művészien elrendezték, mi pedig úgy csiviteltünk
minden egyes tál előtt, akár a fecskék. Emi néha nevetve
tapsolt a virágformára vágott zöldségek vagy az új
ruháimmal vetekedő színek láttán. A varázslatos
vacsorától egy pillanatra a félelmeimet is elfelejtettem.
Obászan lépett be a szállásunkra.
— Az udvarban — magyarázta — mindenkitől
elvárják, hogy semmit ne hagyjon a táljában. — Aztán
történetekkel szórakoztatott arról, hogyan csomagolják
be a magas rangú nemesek a szálkákat, és rejtik el őket az
ingujjukban. Megértettük a finom célzást, de csak
nevettünk a feltételezésen, hogy ne lennénk képesek
kiüríteni a tálakat.
Másnap Tokikazu korán értem küldött, már a Sárkány
órájában. Miszuki óvatosan felöltöztetett, nehogy
fájdalmat okozzon, a páncélzatom azonban így is óriási
súllyal nehezedett rám. A küldönc folyosók labirintusán
vezetett át az északi mezőre.
Először az íjászatot gyakoroltam. Aznap Tokikazu
meg én érkeztünk meg elsőként a Nyíl útjára. Akiót
kerestem, de sehol sem láttam, nyugtalanított, hogy
kettesben maradunk Tokikazuval. Miért vagyok ilyen
feszült, ha négyszemközt vagyok vele? A hosszú,
keskeny mező végén a karóra kötözött
bambuszkalapokat — a gyakorlatot nehezítendő — a
reggeli szél ide—oda cibálta.
 — Nem jó, kis bazsarózsa — figyelmeztetett Tokikazu,
rögtön, miután nekiláttam. — Elfelejtettél elnézni a célról.
Nem hozod a legjobb formád.
Felsóhajtottam. Igazat adtam neki, és azt kívántam,
bárcsak megoszthatnám vele szétszórtságom okát.
— Ezt most együtt csináljuk — súgta, miközben
hátulról átkarolt, és a csuklómra tette a kezét. — Így meg
így. — Megérintette a vállamat, nem is sejtve, mekkora
fájdalmat okoz. Halkan, de hallhatóan lélegezve a
hátamra tette a kezét, és a helyes légvételről suttogott. A
fejemet mozgatva emlékeztetett a felhúz, céloz, elenged
hármasára.
Alig láttam valamit, de a kegyelem istennője
megengedte, hogy hallgassak, féltem, hogy a hangom
elárulná kínomat: a testi fájdalmat és azt, amit Tokikazu
közelsége keltett bennem. Vajon egyszerre két férfihoz
vonzódom?
— Kozaisó, jó diák vagy. Sokat fejlődtél rövid idő alatt.
— Tokikazu még mindig körbefont a karjával. Az egész
teste remegett, bár a hangja erős maradt.
A hátamnak dőlt, ujjai a kezemhez, a csuklómhoz és a
nyakamhoz értek. Megadással viseltem teste visszafojtott
remegését. A mozdulatai és a szavai illendőséget
követeltek. A Micsimorival kötött, tiszteletteljes
szövetsége úgy ragyogott, mint a nap az őszi
juharlevelek között.
— Köszönöm a kedves szavakat, de túlzol a
képességeimet illetően. — Olyan gondosan uralkodtam a
hangomon, mint régen, amikor új vendégem érkezett;
elrejtettem a testi kínjaimat és az izgalma miatt érzett
zavaromat. Egy intéssel nyugtázta a szavaimat. Talán
képtelen volt megszólalni.
 Szamuráj tanár
Őrzöd uram jó hírét
Megtisztelsz engem
Türelmes fegyelemmel
Tagadod meg vágyadat
 V. Edzés és politika
Micsimori majdnem egy hónappal később tért vissza,
de nem küldött értem azonnal. Addigra begyógyultak a
sebeim, és már élvezhettem kedvenc íjászjátékomat a
különböző távolságokra elhelyezett, háromszögletű
céltáblákkal. Lovam ütemesen dübörgő patái elringattak,
mintha a szeretőm karjaiban volnék, egymás után lőttem
rá a céltáblákra.
Egyenletesen lépkedett, így gyorsan, pontosan lőttem.
A Tokikazuval, Szadakokaival és Akióval végzett,
rengeteg edzéstől sokat fejlődött a gyorsaságom és a
pontosságom. Az első hetek nehéznek bizonyultak, de
szerettem edzeni, élveztem, hogy egyre ügyesebb leszek,
bár ha Micsimorira gondoltam, úgy éreztem magam,
mint aki barackmagot nyelt.
A napom részét képezte a lovas kardvívás, és a tőr—
vagy surikendobás. Az első kardvívógyakorlatok után,
amelyeket Tokikazu tanított nekem, elvégeztem az
előírásos feladatokat, és komolyan gyakoroltam a
bokkennel. Védés és kettős vágás a test felemelése közben.
Vissza ellentámadás dupla fordulattal. Kitérő forgás és
kettős vágás. Kettős vágás kivédő forgással térden.
Tokikazu szeme mosolygott még akkor is, amikor
ellenem harcolt. Ahogy az enyém is. Foglyul ejtett a
szépsége.
Csibánál edzések után meg kellett fürdenem, mert ő
így kívánta. Hitominál csak a vendégek megérkezése
előtt edzhettem.
Rokuharában a hosszas gyakorlatozás után a szolgálók
illatosított ruhát hoztak, hogy letöröljék vele az
izzadságot. Aztán újabb szolgálók érkeztek, hogy
megigazítsák a hajamat, és kicseréljék a szakadt vagy
bepiszkolódott ruhadarabokat. Majd megint újabb
szolgálók illatozó ételeket hoztak lakkozott tálban és
italokat porceláncsészében.
A gyakorláson túl még sok más is volt Rokuharában és
Heiankjóban. Tokikazu, Mokuhasza és néha Akio az
őrökkel elvitt engem szumóbirkózásra. A kíséret
megvédett a koldusoktól, de különösen a fiatal papok
mindenütt jelenlévő csapatától, akik valami
csintalanságot vagy még rosszabbat követhettek volna el.
Mindnyájan a törött orrú papot kerestük. Néztem, amint
a Nagy Bajnok kidobja az ellenfelét a szent körből, a
Pompás ágyékkötőjét viselve.
Mokuhasza élvezte az udvari táncokat, és tudta, hogy
én is. Az udvari táncok finom, mégis sokatmondó és
ékesszóló mozdulatokból álltak. Különleges udvari zenét
játszott a teljes udvari zenekar. Az előadások alatt én a
paraván mögött ültem a többi magas rangú feleséggel és
ágyassal. Szinte senki nem beszélt, de a tekintetükkel
felmérték a ruhám minden szövetszálát, megbecsülték,
mennyire illik az évszakhoz a kaszane no iromém, a
szinösszeállításom. Obászan és az udvar
szertartásmesterei órákon át tervezgették az öltözékemet.
Tökéletesnek kellett lennie a palota falain belüli
megjelenésre. Miután hazaértem, a tánc és a zene sok
éjszakán át megnyugtatta az álmomat.
E kirándulások alkalmával Tokikazu, Mokuhasza és
Szadakokai politikai témájú beszélgetésekbe mélyedtek.
Akio és én hallgattuk őket. Csak az északnyugati
tartományok támogatták kitartóan a Taira nemzetséget.
Minamoto erői keleten gyülekeztek.
Egyik este, szumómérkőzésről hazafelé menet
Szadakokai arról beszélt, hogyan sértette meg Kijomori
kancellár Go—Sirakava visszavonult császár tekintélyét.
Kijomori most megpróbált újra a császár kegyeibe
férkőzni, de nem igazán bízott a sikerben.
— Go—S—s—sirakava császár ujjai olyan messzire
érnek, mint a pókfonál — mondta Szadakokai, és
sokatmondó pillantást vetett rám—, a fővárosban és az
összes t—t—tartományban. Ha Kijomori kancellár
sikerrel jár, az nekünk cs—cs—csak jó.
— Jelenleg szövetségesekre van szükségünk, a
riválisainkat pedig el kell zárnunk a császártól. Sokan
vannak, nem csak Minamotók — mondta Mokuhasza
halkan.
— Sok sikert kívánok Kijomori kancellárnak az
egyeztetésekhez ebben a politikai útvesztőben —
veregette meg Tokikazu Mokuhasza hátát.
— Igen, hallottam, hogy Hiei—hegyi szóheiseregek
egyesülhetnek Narával.
Szadakokai a fejét rázta.
— Én is hallottam egy pletykát. Ami K—kijomori
kancellárt illeti, azt mondják, lehet, hogy el kell vinnie a
császárokat a közeli ellenségeinktől. Talán Fukuharába.
Hogy m—m—megvédje a hatalmunkat és az unokáját.
Mokuhasza Tokikazu felé intett.
— Ne vedd a vezetői vagy ítélőképességed elleni
sértésnek, Tokikazu kapitány, de azt kívánom, bárcsak
Micsimori kormányzó ott lenne a döntéshozók között,
figyelembe véve a Minamotókat és a szóheiket északon és
délen.
— Bolondok volnánk, ha nem értenénk egyet. —
Tokikazu tekintete elsötétedett.
Én közben azon töprengtem, vajon ezek a problémák
megkönnyítik vagy megnehezítik—e majd számomra a
bosszúállás tervének beteljesítését.
 VI. Utazás a császárral
Obászannal, az unokaöccsével, Rjóval, Tokikazuval és
a szamurájainkkal küldöncök kis csapatát hoztam létre,
mint korábban Micsimori. A szolgálólányaimat
használtam fel, bár még nem bíztam meg bennük. Az
értesülések begyűjtése olyan, mint a köles szedés: sok
szemre van szükség egy harapásnyi adaghoz. Úgy tűnt,
Három Szem, az ördögi démon elpárolgott.
Az első, Rokuharában töltött hónap alatt azonban
megtudtam valamit. Rengeteg történet terjengett Miidera
felégetéséről. Megostromolták. A Taira vezetők,
Micsimori parancsnokkal együtt, felgyújtottak pár
épületet, több pap meghalt. Bár ez engem elszomorított,
de a szerzetesek elárulták a császárt és Kijomori
kancellárt. Ettől függetlenül nem helyeseltem a
szentélyek felgyújtását.
Obászan egyetértett velem.
— Büntetni kell — sóhajtott, és az egyik kezét a
másikra tette —, de a pusztítás nem helyes. — A kezére
tettem a kezem, eszembe jutott egy pap, aki
megérdemelné a halált.
Másnap Rokuharában megindult a nyüzsgés, akár a
méhkasban nyáron: szolgák, szamurájok, papok, kalapos
és kalap nélküli arisztokraták beszélgettek egymással.
Senki nem sétált. Mindenki szaladt a folyosón. Azt
beszélték, hogy az egész főváros Fukuharába költözik.
Másnap reggel Obászan rohant be hozzám, hajfonata
úgy zúdult le mögé, mint a szépen ápolt ló farka.
— Hát igaz!
— Micsoda?
— A főváros Fukuharába költözik a jövő hónap
harmadik napján!
— Ilyen hamar? Lehetséges ez egyáltalán?
Obászan felvonta a szemöldökét, és fesztelenül
válaszolt.
— Ha Taira no Kijomori eldönt valamit, az úgy is van.
Igazság szerint Obászan tévedett. Korábban
indultunk, a hatodik hónap második napján, nem a
harmadikon. Azt mondta, jó hónap ez az utazásra, mert
nem esik. Nem mintha lett volna választási lehetőségünk.
A Kígyó órája előtt nem indulhattunk, így csak néztük
a menet készülődését, amíg Tokikazu értünk nem jött.
Több ezer lovas szamuráj és gyalogos vonult az út
mindkét szélén. A távolból a kavalkád hangyák hosszú
sorának tűnt: jól öltözött, színes hangyákénak. Egyes
hangyák lovon ültek, mások ökrös szekéren,
szolgahangyák aprócska leveleken cipelték a
magasrangúakat. Mi nem gyalogoltunk: a szamurájok
lovagoltak, Miszuki, Emi és a szolgálólányok ökrös
szekérre ültek, én gyaloghintóba, Obászan pedig később
beült a többiekkel az ökrös szekérbe a cselédeket
felügyelni.
Obászan figyelmeztetett a magas rangúakra, amilyen
például Kijomori kancellár. Ő az első rangba tartozott, ez
a legmagasabb, amiről közember álmodhat.
— Nem tudtam, hogy közembernek is lehet rangja. —
Emi összetette a kezét, a szeme felragyogott.
— Ő az első harcos, aki ebben a megtiszteltetésben
részesült — folytatta Obászan. — A rangidős nemesek
tartoznak az első, második és harmadik rangba. Ezeket
az államtanács főbb minisztereinek tartják fenn.
— De Micsimori úr harmadik rangú, ugye? —
kérdezte Emi.
 — Igen. A negyedik és ötödik rangok a vezető
pozíciók. Az ötödik rang alatt az ember nem léphet be
szabadon a császári falak mögé. Ők puszta hivatalnokok.
— Obászan méltóságteljes pózt imitált.
Ahhoz még túl messze voltunk a menettől, hogy
megérezzük a különféle illatok elegyét. Mindenkinek
saját illata volt.
Ám a színek! Szemügyre vettem az udvari nők
kimonóinak ujját, mely úgy lógott ki a gyaloghintók és
ökrös szekerek oldalán, mint a pillangók szárnya. Más
természetesen nem látszott belőlük.
— Az udvari hölgyek otthon, függöny mögött
szórakoztatnak, és sosem mutatják meg az arcukat, csak a
kimonójuk ujját — mondta Obászan.
— Gondolom, ezért olyan fontos a kimonók
színösszetétele — mondta Miszuki. Obászan
elmosolyodott, és Emi vállára tette a kezét.
— Igen, kedvesem.
A császári őr után az uralkodó császár jött előírásos
öltözékében, mellette a két visszavonult császár, elöl
Go—Sirakava vezetésével, szintén pompás ruhában. Emi
eltakarta a szemét a nagy csillogás láttán.
Kijomori kancellárt rendkívüli szépségű, arany és
ezüst makié51—val lakozott gyaloghintóban vitték,
mögötte az asszonyai hasonlóan kidolgozott
gyaloghintóban utaztak. Őket követték a kísérőik
szekerei és császári hintói. Obászan mindenkit
megnevezett, akit ismert.
Következőnek Fudzsivara kormányzó érkezett meg, őt

51 Diszitőtechnika, amelynek során aranyport kevernek el

lakkal, majd felviszik a diszitendő tárgyra.
követte Munemori, Kijomori egyik fia és Micsimori
unokatestvére. Utánuk a legmagasabb rangú
hivatalnokok sora haladt el asszonyaikkal és kísérőikkel.
Csatlakoztunk a menet harmadik rangú tagjai közé
Tokikazuval, Akióval, Mokuhaszával és Szadakokaival.
Micsimori elől lovagolt apjával és nagybátyjával, így nem
élvezhettem a társaságát. Akio szorosan követte
Tokikazut, de, hála az isteneknek, ő azért beszélgetett
velem, amikor csak tudott. Megvitattuk a változó
politikai helyzetet. A fukuharai kolostorok nem fognak
gondot okozni, bár a Hiei—hegyi szóheik és a naraiak már
összegyűltek a császár ellen. A szentélyek felgyújtása
után logikusan adódott a feltételezés, hogy a szerzetesek
ellenséges érzelmekkel viseltetnek a Tairák és talán a
császár iránt is.
Majdnem akkora örömmel töltött el, ha
kikukucskáltam a gyaloghintóm függönye mögül,
néztem a lovagoló szamurájokat, a tájat meg a fel—alá
vágtázó őröket, mint az udvari táncok. Számomra az
utazás csak egy szempillantásig tartott.
Ahogy az új városhoz közeledtünk, Hitomi birtoka
bukkant elő az emlékeimből. Milyen rég volt már, hogy a
Kitaszítottak faluja előttem lebegett, és milyen
hatalmasnak láttam. A rettenetes, hat hónapig tartó
hőségben a rokuharai és heiankjói felhők feletti
személyek, szamurájaik és katonáik, szolgáik, szakácsaik
és varrónőik végtelen oszlopa menetelt a tengerpartra. A
távolból Fukuhara primitív játékszernek tűnt
Heiankjóhoz viszonyítva, de ahogy közeledtünk,
részletesen kidolgozott miniatűrré változott.

Fukuharában fel—alá rohangáltak a szolgák.

Elkerültem a csuklyás szerzetesek csoportját, akik úgy
bóklásztak a folyosókon, mint a dögevő madarak a
tengerparton. Lehetséges, hogy köztük van az a pap, akit
én keresek? Figyeltem, hátha meglátom a görbe orrot, az
üveges tekintetű szemet.
A cselédeink olyan szobákban helyezték el Miszukit,
Emit és engem, ahonnan kilátás nyílt a tengerre, ami
számunkra szokatlan látvány volt. A szállásunk
egyszerűbb volt, mint Rokuharában, de a Kitaszítottak
falujabelihez képest így is fényűző.
A holmijaim, az íródobozomat is beleértve, rendben
megérkeztek. Miszuki gondoskodott a naplóim és más
papírjaim biztonságáról, mindegyiket kihúzgálta a
rejtekhelyéről. Minden érintetlen volt.
Míg a szolgák fel—alá futkostak, maradt egy kis
szabadidőm, hogy áttanulmányozzam a holmimat. Az
íródobozomban négy vagy öt ecset hevert egy aprócska
tálcán, melyet szintén gyöngyházzal és sárga kövekkel
raktak ki. Mindegyik ecset különleges szépségű volt,
egyiket festéssel, másikat intarziával díszítették. Mind
egy—egy miniatűr világot mutatott számomra. Még
jobban megerősödött az elhatározásom, hogy fejleszteni
fogom az írásomat ezekkel a szép, új eszközökkel. Itt,
ahol a kuge, a felhők fölötti nép tisztelte a szép
kalligráfiát, ez most létfontosságúvá vált.
A bosszúm tervének továbbgondolásához is
eszközökre volt szükségem. Ezek közé tartozott az írás is.
Több megbízható kapcsolatot kellett teremtenem.
Tokikazu sokat segített, ahogy Obászan és az
unokaöccse, Rjo is, aki most már szintén a kémeim
körébe tartozott. Hogyan teremthetnék olyan
kapcsolatokat, melyek révén híreket szerezhetek az én
befolyásos ellenségemről.
Sokat megtudtam már, de Három Szemről
édeskeveset.
Mi lesz, ha Micsimori megérkezik? Lesz újabb Három
Szem Fukuharában?
Ahogy a kuge mondja, mikor túl hosszan
megvárakoztatják: „Alig kellett kitekerni a naptárat.”
12. könyv
 I. Tengeri sügér
A kugék többsége örült az alacsonyabb tengerparti
hőmérsékletnek Fukuharában. Elképzeltem, hogy felkel a
nap a hajnali, rózsaszínes égbolton, a fehéren habzó
tenger felett. Vágytam a sós tengeri szél téli illatára. Már
gyerekkoromban is szívós voltam, mindig örültem a
csípős időnek.
Obászan sokat mesélt nekem az első időkben
Fukuharában. Úgy kezdte:
— Néhány dolgot meg kell még tudnod Micsimori
kormányzóról.
Felkészültem a történetre, kényelmesen
elhelyezkedtem az íróasztalom előtt, ahol a kinti edzések
után időzni szoktam.
— Tudtad, hogy ő a Taira seregek egyik fővezére?
— N—n—nem — dadogtam tágra nyílt szemmel, az
illemmel mit sem törődve, mivel magunk voltunk.
Obászan megkérdezte, elintézheti—e, hogy kedvenc
udvari szertartásmestere rendszeresen meglátogasson.
— Igen — feleltem, de előbb még félénken
rákérdeztem: — Miszuki csatlakozhat hozzánk?
— Igen, úrnőm, de mi célból?
Erre könnyedén megfeleltem.
— Ő nemcsak a szolgálóm, hanem bizalmas barátnőm
is. Éppúgy számitok rá, mint rád.
Obászan megsimította ujjaival a kezem fejét.
— Rendben.
Sokat tanultam már, de keveset tudtam. Megígértem
magamnak, hogy figyelmesen hallgatom Obászant és a
szertartásmestert is. Számomra minden apró értesülés
hasznos volt: bármi felfedheti Három Szemet, és karóra
szúrhatja a fejét.
Amikor aztán Miszuki csatlakozott hozzánk, Obászan
beszélni kezdett:
— A Taira nemzetség Kammu császárig vezeti vissza
az eredetét, az ő unokája kapta először ezt a nevet.
Generációkkal később Kijomori kancellár a közemberek
számára elérhető legmagasabb pozícióba emelkedett.
Kijomori második legfiatalabb öccse, Norimori Micsimori
apja. Tudtad, hogy Micsimori Norimori elsőszülött fia?
Miszuki abbahagyta a varrást, felnézett és bólintott.
Ezt mindketten tudtuk, de egyikünk sem szólt semmit.
Obászan folytatta.
— Kijomori később felemelkedett az istenektől kapott
tehetségei révén. Megmentette a császárt a Hógen—
lázadás alatt, és ő lett a birodalmi hivatal képviselője
egész Kjúsún. A császár végül a Birodalom Kancellárja,
az első rangú helyettes címet adományozta neki.
Kijomori unokája... — Az asszony elhallgatott, és az ég
felé emelte a kezeit. — ...Antoku császár. — Obászan
kissé meghajolt felém. — Taira no Micsimori kormányzó
tehetséges harcosok hosszú sorának leszármazottja.
— Elképesztő! — mormoltam, viszonozva Obászan
meghajlását. Gondolataim az elhangzott rangok és a
hatalom körül kavarogtak, melybe belekerültem.
Mit keresek ezek között az emberek között? Hogyan
fogok tudni életben maradni itt, különösen Micsimori
nélkül, akit a megérkezésem óta nem is láttam?
— Hadd meséljek el nektek valamit! — Obászan
hátradőlt a párnán; élvezte, hogy figyelmes hallgatóságra
lelt.
 „Kijomori kancellár zarándokútra ment az iszei szentélybe
kíséretével, kedvenc feleségével, annak udvarhölgyeivel és még
néhány neves buddhista pappal együtt.”

— Az enrjakudzsi tendai papjaira gondolok, a Hiei—

hegyről, nem a singon52 papokra, akik akkor
kegyvesztettek voltak.
A „pap” szó hallatára bizonyára érzelmekkel telt meg
a tekintetem. Az asszony megérintette ujjbegyeimet.
Eltöprengtem, vajon tudja—e. Találkozott a pillantásunk.
— Hát tudod? — A szavak halkan hagyták el a
számat. Miszuki rám nézett, aztán Obászanra.
— Ilyesmiről nem szabad beszélnünk — suttogta
Obászan. A tekintete arra a szobára siklott, ahol a
szolgálók voltak, majd újra rám nézett. A szemem
mozdulatával jeleztem, hogy megértettem. Miszuki is.
Obászan megköszörülte a torkát, aztán hangosabban
folytatta.

„ Miközben a szolgák Kijomori kedvenc dalát játszották, a

csónak mellett örvény keletkezett, kénytelenek voltak
abbahagyni. A kísérők kinéztek a csónak oldala felett, felhúzták
az íjukat. A többiek a csónak másik oldalán maradtak, így
biztonságban voltak. A zaj egyre erősödött. Óriási tengeti
sügér ugrott ki a vízből hatalmas lárma és fröcskölés közepette,
és belevetette magát a csónakba.
A pap közölte, hogy ez Buddha jeladása. »Még ma meg kell
ennünk«, értelmezték, »mivel ez a sürgős feladatok jele «"
— Böjt napján ettek? — kérdezte Miszuki csendesen,
Obászan felé hajolva.

52 Buddhista irányzat.
 — Nagy lakomát csaptak a finom halból. Kijomoriból
pedig az a hatalmas vezető lett, akinek ismerjük. —
Obászan felfelé fordította a tenyerét. — Micsimori
Kijomori kancellár útját követi.
— Nagy tisztelettel és odaadással beszélsz róla. —
Nem mondtam ki a kérdést.
— Amikor a férjem huszonnégy évvel ezelőtt meghalt
a Hógen—lázadás alatt, Kijomori eljött a temetésére, és
tisztelete kifejezéséül verset szavalt neki. Az életben
maradt fiaim most Micsimori kormányzóval vannak. A
két legidősebb meghalt a Heidzsi—lázadásban. Kijomori
kancellár és Micsimori kormányzó megjelentek a
temetésükön. Kijomori díszes brokátba öltözött a
gyermekeim tiszteletére. Micsimori még fiatalember volt,
de máris megtestesült benne a nagy vezérek fenséges
nyugalma. — Aztán lágy mosollyal, messze révedő
tekintettel hozzátette: — Az ő lényege a tiszta békesség.
Micsimoritól az érzelem nélküli, szeplőtelen lélek tiszta
tettét várhatod, amit én is kaptam.
Sok átgondolnivalót és némi reményt kaptam, aznap
némán mentem ki a gyakorlótérre.
 II. Hívatnak
Tokikazu és Akio minden nap együtt edzett velem a
mezőn és a célterületen, kivéve, ha az eltérő irányok
megtiltották. Nem szerettem a Tokikazu nélkül töltött
napokat. A társalgás vele és a történetei mindenkit
elszórakoztattak, kivéve Akiót.
Már könnyedén elvégeztem a különféle vágásmódokat
a tacsimmal, lassan a kiszagakéval53 is fejlődtem, ilyenkor
a pengét gyorsan, ostorcsapásszerűen mozgattam
minden vágástípusnál. Mivel a Ruhaujj vágás volt az első
csapás, amit megtanultam, azt tudtam legjobban. A
többiben fejlődtem. Némelyiket utazó szamurájoktól
tanultam a Kitaszítottak falujában. Rokuharában a
szamurájok többsége a jamasirói iskola szandzsó ágát
követte. Az újratanulás sok időt vett igénybe a finom, de
fontos különbségek miatt.
Minden edzésben szerepelt az íjazás és a lovaglás,
ahogy a rövid kardok, tőrök, kések és a suriken is. A
suriken elgondolkodtatott, de Tokikazu, az én féltő
barátom a fejét rázva azt mondogatta:
— Mindent tudnod kell.
Obászan mindent elhozott nekem, amit csak akartam.
Neki köszönhetően jobban megtanultam olvasni. Az
írással azonban még mindig küszködtem, mint kiscica a
mély sártócsában.
Ami Három Szem felkutatását illeti, az én megbízható
embereim óvatos kérdéseket tettek fel olyanoknak, akiket
titoktartónak ismertünk meg. Egyelőre nem sokan voltak.
Tokikazu elvezetett azokhoz, akik szintén kikötőt
jelentettek az igencsak háborgónak tűnő tengeren.

53 Gyors, ostorszerű kardcsapás.

 A hírek gyakran morzsánként érkeztek: túl aprók és
töredékesek voltak ahhoz, hogy bármilyen felismerhető
minta kibontakozzon belőlük. Ami még ennél is rosszabb
volt, gyakran tévesnek is bizonyultak. Edzés közben
Szadakokaitól hallottam, hogy Micsimori Fukuharába
jön. Nem hittem neki, mert nem először jósolta. Addigra
megtanultam, hogy egy hír is hamis lehet, és ez fontos
volt.
Az egyik reggel nehezemre esett edzeni, mert fáradt
voltam. Előző éjjel Kósin volt, és mindenki fennmaradt
egész éjjel. Az udvar szertartásmestere elmagyarázta,
hogy hatvannaponta van Kósin, ilyenkor mindenki
virraszt, máskülönben a testünkben lévő férgek
felmennek a mennyei istenhez, és minden bűnünket
elmondják neki. A mennyei isten, ha akarta,
megrövidíthette az életünket, vagy véget is vethetett
neki. Én nem hittem ezekben a férgekben, a kugék viszont
igen, én pedig nem akartam kockáztatni.
Obászan közbevetette, három ujját a magasba emelve:
— Ha elalszunk, három különböző féreg támadhat és
betegíthet meg minket, sőt meg is ölhetnek.
Miszuki különösnek vélte, hogy erről korábban
egyikünk sem hallott, de ő is ébren maradt.
A gyakorlatozás befejezése után Akio arra
emlékeztetett:
— A szamurájok nem éreznek kimerültséget, sem
éhséget. — Elszomorodtam, mert én bizony mindkettőt
éreztem.
Pár nappal később Obászan rohant be hozzám,
miközben én fürödtem, a hajfonata a hátát csapkodta,
mint a víz után kapkodó, horogra akadt hal.
— Itt van!
 — Ki? — Goróra gondoltam.
— Micsimori fővezér!
— Most?
— Te voltál az első, akihez eljöttem!
— D—de h—hogyan... — nem számítottam rá, hogy
Micsimori ilyen hamar megjön, talán Szadakokai téves
figyelmeztetései miatt.
— Rjo unokaöcsém ismeri az egyik őrt — suttogta az
asszony. — Sok a tennivalónk. Rjo hallotta, amikor
Micsimori kormányzó azt mondta, hogy érted küldet.
— Azt hittem, már elfelejtett — motyogtam.
Obászan megérintette a vállam, finoman meghúzta a
hajam, majd elment. Rövid étkezés után a
szolgálólányok, Miszuki és Emi elrendezték a hajamat,
kifestettek, azután előkészítették a ruhámat. Miközben
azon gondolkodtam, melyik történetet meséljem el, azon
kaptam magam, hogy dúdolgatok.
Egy bűbájról szóló, egyszerű mese mellett döntöttem.
Egy fiatal nő, akit révületbe ejtett a herceg bájitala,
fékezhetetlenné vált. Ehhez a történethez nem volt
szükség jelmezre vagy kellékekre. Az a ruha is megteszi,
amit eleve viselni akartam.
Mire Obászan visszajött, hogy elkísérjen, fejedelmi
madárrá változott. Nehéz selymet viselt sűrűn mintás
anyaggal, a színek tökéletesen illettek egymáshoz, a
hajába tűzött, kék szalagmadártól külső kimonója
varrócérnáján át a cipőjéig. A kék árnyalata a felhőtlen
eget idézte, a kontraszt kiemelte és még szebbnek láttatta
fehér haját. A szeme még jobban csillogott, mint amikor
először találkoztunk. Megérintette ujjával az arcomat.
— Öregasszony vagyok, ezért nem dicsérem meg a
kinézeted. — Halványan rám mosolygott, és a
legnagyanyaibb hangján hozzátette: — Ne feledd el, Aiko
császárnő többre tartotta a tanulást a ruháknál vagy a
kihívó viselkedésnél!
Azzal felemelte az új füstölőjét, és beillatosította
hajamat és ruháimat. Megcsodáltam a füstölő
lótuszalakját. Minden levélnek másmilyen, élénk színe
volt. Még sosem láttam ehhez hasonlót.
Valóra vált az álom, melyet azon a napon reméltem,
amikor eladtak Csibának. Palotában voltam, sokszínű
ruhát viseltem, szolgálók hordták elém az arany— és
ezüsttálakat. Hogyan volna lehetséges, hogy csak a
papoknak, a magas rangú nemeseknek és az uralkodó
család tagjainak az álmai válnak valóra? Én még a
megtisztítás után is rang nélküli személy voltam, játéknő
a Kitaszítottak falujából, akit az ecsizeni kormányzó,
Kijomori kancellár harmadik rangú unokaöccse magához
hívatott. De vajon miért?
Végigsuhantam a magas paravánokkal és faragott
fával szegélyezett folyosókon, a fényes arannyal díszített
mennyezet alatt. Lábaimat elnehezítette az idegesség.
Torkomban dobogott a szívem. Már háromszor adtak el.
Reméltem, hogy Micsimori nem ad el újra.
Még ha az őreinek ad is, vagy még rosszabb...
próbáltam kikergetni ezeket a képeket a fejemből,
felidéztem, hogy dicsőséget hoztam azokra, akiket a
legjobban szerettem.
— Ide figyelj! — vitáztam magammal. — Én
Fukuharában vagyok a császárokkal, Micsimori ruháit
viselem, az ő szolgái gondoznak. Érdemesnek talált arra,
hogy megvásároljon.
És a vers, amit nekem küldött! A ruhaujjamba tettem,
hogy bátorságot merítsek belőle. Eszembe jutott, milyen
helyet foglaltam el a városba tartó menetben. Hogyan is
végződhetne kedvezőtlenül?
— Talán — mondtam röpke imát a kegyelem
istennőjéhez — más sorsra szántak. — Megköszöntem az
istennőnek, hogy dicsőséget hoztam a családomra,
akármi várjon is rám.
 III. Viszontlátás
Az örökké jelen lévő Tokikazu és Obászan újabb
folyosókon kísért át a nagyterem felé menet. Az ajtó
megdöbbentő vagyonról és hatalomról mesélt, a fényes,
barna és fekete fába démonok és istenek arcát vésték.
Mindenütt arany vett körül. Néhány koto kellemes
hangját hallottam.
Az őrök kinyitották az ajtót, mely egy olyan, hatalmas
terembe vezetett, ahová Hitomi összes háza és kunyhója
befért volna. Mindenfelé katonák álltak egyforma
egyenruhában. A mennyezet tömör aranyból készült, a
falakon a Tairák pillangójával díszített selyemlobogók
függtek.
Taira no Micsimori kormányzó magasított emelvényen
ült, néhány sakuval a padló szintje felett. Nem volt olyan
jóképű, mint ahogy emlékeztem; fényes, elegáns, arany,
mélykék és lila színekben pompázó ruhát viselt, a
legmagasabb rangok világosabb árnyalatait, nem azokat,
amelyeket csak a császári család tagjai hordhattak.
Szamurájok vették körül, de elég nagy távolságot
tartottak tőle ahhoz, hogy úgy tűnjön, mintha egyedül,
bár védelem alatt ülne. Mögötte a falnál néhány
háromrészes paraván állt, melyekre bambuszt, virágokat
és madarakat festettek. Előttük kotoműszek ültek
tizenhárom húros hangszerükkel. A zene kellemes és
lágy volt, mint a füstölők illata.
Obászan az ajtón belül magamra hagyott néhány
elsuttogott utasítással: menjek el az emelvény elé félútig,
hajoljak földig, és várjak. Tokikazu az utolsó pillanatban
emlékeztetett a Buddha ötpontos meghajlására,
miközben a keze a hátamat súrolta. Imádkoztam, hogy a
remegésemet a Micsimorival való találkozásnak tudják
be, ne Tokikazu érintésének.
Bemutattam az ötpontos meghajlást, vérem hevesen
lüktetett a gyomromtól a szememig. Fejemet lehajtva,
hason fekve hevertem Micsimori előtt, végtelennek tűnő
ideig. A végtagjaim elfáradtak és megmerevedtek, de
nem mozdultam, mert tudtam, hogy nem szabad.
Ő vagy valaki más megmozdult. Nehéz ruhák
suhogtak, ahogy a többi ruhához súrlódtak. Torokból
érkező csettintéseket hallottam, emlékeztem rá, hogy
Micsimori adott ki ilyen hangot. Mindenkit felismertem a
hangjairól.
A csettintést tiszteletre méltó uram hangja követte.
— Kegyelmet találtál. Teljesítetted a megtisztulást. Te
ás az udvarhölgyeid készen álltok, hogy belépjetek a
háztartásomba. Megmutatták már a szállásotokat?
— Igen, tiszteletre méltó uram, Taira no Micsimori,
Ecsizen kormányzója — felelem, nem merek felnézni, az
orromat a fényes fapadlóhoz nyomom. A nevemen szólít.
Felemelem az orrom annyira, hogy ki tudjak kukucskálni
a kezeim felett.
A fülemet halk kuncogás tölti meg, mint a puha
kacsatoll, aztán egyetlen parancsot ad:
— Gyere közelebb!
Nem bírok megmozdulni.
Újra szólít:
— Kozaisó, kelj fel, és ülj ide mellém!
Biztosan nem fog megfenyíteni, miközben mellette
ülök. Rápillantok. A szeme mosolyog. Ragyog.
A kezével bátorít, hogy álljak fel. Engedelmeskedem, a
fejem kissé lehajtom, a szemem lesütöm. Közelebb
megyek, megint földig hajolok, és leguggolok oda, ahová
mutatta, közvetlenül elé.
A félelmem úgy eltűnik, mint eső a száraz földön.
Ugyanaz a kéz int néhányszor a szamurájoknak, mire ők
két koncentrikus körbe rendeződnek a messzi falak
mentén.
Úgy mosolyog a szeme, mint amikor megköszönte az
együttlétünket Hitominál.
— Hajlandó vagy nekem dolgozni? Szorgalmasan
dolgozni?
Milyen furcsa kérdés! Versben válaszolok, mivel
tudom, hogy az udvari hölgyek így szokták:

Minden dolgozik
A seregély vidáman kotlik
A lepke lakmároz
A pillangók poroznak
A méh tán nem készít mézet?

Az arca nyíltnak látszik, erősen nézem őt, hogy

meggyőzzem magam: fogalma sem volt Három Szem
kínzásairól. Goro kétségtelenül maga parancsolt az
őröknek a megtisztulásom alatt. De nem, Tokikazu azt
mondta, hogy ez Micsimori határozott kérése volt.
Kifejezetten, írásban kérte, hogy megtegyem. Tokikazu
meglengette előttem a papírt, láttam rajta Micsimori
pecsétjét.
Megesküdtem, hogy kedvére teszek ennek a férfinak.
Ahogy Három Szem halálára is fogadalmat tettem.
— Tudod, miért vagy itt?
Micsiminori szavai visszahoznak a jelenbe. Megint az
ismeretlen. Ez az én sorsom! Miközben felelek, a
torkomat rémálmok karistolják, égetik. A szívem hevesen
ver.
— Nem, tiszteletre méltó uram, Taira no Micsimori,
Ecsizen kormányzója.
— Mert elbájoltál, bár tudom, hogy nem vagy sem
róka, sem boszorkány, sem varázsló. Éles eszű nő vagy,
és azt akarom, hogy mellettem legyél. — Elképedve
nézek fel rá. Ő ragyogó szemmel szaval:

A pinty trillázik
A nap seregéllyel kel
Sokkal remekebb
Az otthonhoz közel
Szebb a szememhez közel

— Rájöttem, milyennek kell lennie a tökéletes

házastársnak. Ezekben az időkben igazi társat akarok,
és... téged akarlak.
Szám és szemem tágra nyílik.
— Azért hoztalak ide, hogy feleségül vegyelek. Jó
érzéked van a stratégiához, az ismeretek
összeillesztéséhez, és legfőképp a túléléshez. Hitomi
asszony mesélt rólad. Kiváló az emberismereted. Pont
erre van szükségem a környezetemben lévőkben. És —
teszi hozzá halkabban — ami még fontosabb, tiéd a
lelkem. Te vagy az Északi Feleség, az első feleség a
szívemben. — Elhallgat. — És mi van a te szívedben?
Még sosem hallottam ilyen szívbe markoló beszédet.
Megválaszolom elegáns szavait:

Örömmel dalol
Most a feledett madár
Fürdik a napban
 Új, szebb életre készül
Távol a múlt árnyától

Földig hajolok, aggódom a saját merészségem miatt:

nem tartozom a felhők fölötti személyek közé — talán
sértésnek veszi, hogy kugénak tettetem magam. Lopva
rápillantok, de barna szemei olyan fényesek, mint a déli
napsütés. Mikor ezt a csillogást látom, félelmeim egy
része szertefoszlik. Lehetséges, hogy őszintén vonzódik
hozzám? Hogyan mehetnék hozzá feleségül?
Az arcomon a megkönnyebbülés könnyei csorognak,
de nem törlöm le őket. Nem akarom, hogy a szamurájok
meglássák. Ez sokkal fontosabb, mint az új
szépítőszereimen esett kár.
 IV. Három csésze szaké
Micsimori így szól:
— Gyere, elmesélek egy történetet.
Mit tud valójában rólam? Nincsenek illúzióim, akármit
mondjon is. Erős védelem alatt küldött a csatába, de
fegyvertelenül vetett Goro karmai közé. Most gyengéd,
kedvesnek tűnik. Ebben a mesében szerepelnie kell a
halálnak, bármilyen gyalázatos is. Újabb erőszak és
bántalmazás? Talán személyes szamurájának akar —
vagy a többi szamuráj elé vet. A gyomrom összeszorul
erre a gondolatra. Micsimori sokat ígér, ám a boldogság
múlandó, és egy harmadik rangú kugéval kötött
házasságban nehéz megbízni.
— A kapitányom, Tokikazu meglátogatott téged.
Jelentette, hogy harcban ádáz ellenfél vagy, a hangod
akár a poszátáé, a szépséged pedig a cseresznyevirágét is
felülmúlja. Úgy döntöttem, hogy ezt nekem is látnom
kell.
A testem megrezzen Tokikazu említésére.
— Utána a helyettese, Icsiru beszélt rólad. Említette,
hogy különös tehetséggel találsz mindenki számára
hozzá illő történetet. Elküldte az egyik emberét, aki
mohón vágyott rá, hogy hatalmat gyakorolhasson a nála
gyengébb férfiak és nők fölött. Ez a férfi gyengéd és
elégedett lett.
Oldalra hajtja a fejét.
— Még mindig magánál hord egy fehér virágot
egyetlen vörös szirommal az „Az evőpálca sírjára”—ért.
Tudtad?
Megrázom a fejem.
— Icsiru gyanította, hogy ez a te műved. Tokikazu
később elküldte Icsirut hozzád. Elveszítette a
harcképességét, mert mindenki szégyenére túlságosan
meghízott. Icsiru megfelelő méretűre fogyott. Újabb férfi
változott meg.
Miért sorolja el a férfiakkal aratott sikeremet? Á, már
emlékszem. Akkor beszélt erről, amikor először
találkoztunk. Miközben egyik újabb sikeremet meséli,
enyhül a szorítás a mellkasomon, a lélegzetem elsimul.
De miért? Elbizakodottá akar tenni, hogy aztán
lecsaphasson rám?
Felém fordítja izmos mellkasát. A testünk között
csökken a távolság.
— Úgy hiszem, a közelemben kell tartanom a
bölcsességedet és az emberek megváltoztatásában
mutatott tehetségedet. Tehát, Kozaisó, mit gondolsz?
Egyik keze ujjainak intésével engedélyezi, hogy
beszéljek.
Gyötrődve kergetik egymást az elmémben a
történeteim, a Tasikóért fogadott bosszúm, és hogy az új
gazdám, aki megengedte Gorónak, hogy bántalmazzon,
most dicséretekkel halmoz el. Lehetséges, hogy ocsmány
démon bujkál ebben az emberben, azok után, hogy annyi
jót hallottam róla? A viselkedése és a róla hallottak
bódhiszattvává emelik. Csak Tasiko volt méltó erre a
dicsőségre. Zavarodottság kavarog bennem, próbálok
összpontosítani. A gazdám parancsot adott. Beszélnem
kell.
Lefelé bámulok, a fényezett padlón látom
visszatükröződni a mélyen ülő, sötét szemeit széles
arcában. A legszertartásosabb stílusomban válaszolok.
— Ez túl nagy megtiszteltetés, nagyuram, mivel én
csak egy nő vagyok, egy rang nélküli személy, aki szeret
történeteket mesélni.
— Már nem vagy rang nélküli személy. — A padlóról
látom, hogy felém fordítja a fejét, a szeme ragyog.
Most halkabban szólal meg, hogy a tágas terem szélein
álló őrök ne hallják.
— Együtt sírtunk. A könnyeink velem maradtak.

Egész telkemet
Elorozták már tőlem
Most átitatja
Minden öltését, minden
Szálát a kimonódnak

Eszembe jut kitartó gyengédsége Hitominál, miközben

elszavalja a nekem küldött verset, de nem merek
megbízni ebben a tünékeny töredékben. Miféle kétarcú
démon lehet?
Micsimori újabb verset ad át, ezüst tintával írta a
legfinomabb papírra, amit valaha is érintettem. Felém
száll illatosítója felhője, erős szantálfa aromája van.
Olvasni kezdek:

Levélen harmat
Szomjas virág felissza
Egymást segítik
Mint a bal kéz a jobbat
Ló, íj, szamuráj: mind egy.

Csodálatos vers. Páratlan kalligráfia. Visszhangoznak

a gondolataim: érzékeny költő, akit Obászan csodál;
parancsnok, aki csatába küldött, ám a személyes
testőreivel védett; végül fenevad, aki hűségesküvel
szerezte meg a becsületem, aztán átadott Gorónak, hogy
megkínozzon, és erőszakot tegyen rajtam.
— Nos? — kérdezte. — Magunk vagyunk.
Körbenéztem a teremben. Annak az éjszakának az
álmát láttam magam előtt, mikor eladtak Csibának: sok
ruhába öltöztettek, fényes padlón ülök, drágaságokkal
körülvéve. Dadogva felelem a szokásos udvariasságokat.
— Magával ragadott a váratlan megtiszteltetés,
mellyel felmagasztaltál. Tudom, hogy érdemtelen vagyok
rá, de megteszek... mindent, amire érdemtelen lelkem
képes... hogy kedvedre tegyek.
Elhessegeti a szavaimat. Megint a szantálfaillat.
— Úgy érzel, ahogy én? Szeretnélek feleségül venni.
Mondd — közelebb hajol, minden szót külön
kihangsúlyoz mi... van... a… szívedben? — Felhúzza
egyik bozontos szemöldökét, választ vár.
Az életemet kockáztatom. Kétszer beszívom a levegőt,
régi szokásom Csiba sóenjéről. Tudom, hogy ő a halál ura,
az arca azonban olyan jóindulatú, olyan békés. Az
érzéseimhez hűen beszélek, a kezemet a gyomrom fölé
téve, ahonnan ez az igazság jön, és elvégzem az ötpontos
meghajlást:
— A szívemben csodálat van az iránt, aki nagyságra
emelkedett, tisztelet az iránt, aki olyan jól ismeri a népét,
hogy még a magamfajtáról is hall, hála az iránt, aki még a
legalacsonyabb származásúakkal is együtt tud érezni,
engem megszabadított, és tisztességes helyre emelt.
Ugyanakkor félelem is az iránt, aki életet és halált oszt.
Attól félek, hogy megharagítom a tiszteletre méltó
uramat, és visszaküld annak a pokolnak a szégyenébe,
amelyből megmenekültem. Szívesen elfogadom a további
büntetéseket és sebesüléseket, melyeket az én tiszteletre
méltó uram nekem szán, csak azért könyörgöm, hogy a
szolgálóimat ne érje bántódás.
Csend. Várom a felém lépdelő cipők neszét. Egyetlen
szamuráj sem érkezik, hogy a fejemet vegye.
— Kozaisó — feleli zordan és tiszteletteljesen.
Megérinti az arcom, az állam felemeli az ujjával. Hallom
a hangot és a zümmögést, aztán azt a hangot, melyre
Micsimori hangjaként emlékszem. A tekintetem
felemelem. Micsimori barna szeme úgy csillog, mint a
friss hó a holdfényben.
Az arca egyik felén felfelé rándul egy izom.
— A feleségem leszel. Mint urad és férjed a szavamat
adom, hogy soha nem küldelek vissza olyan helyre,
amilyen az a falu volt. Nincs több büntetés.
Nagyot nyelek, szakadozva szívom be a levegőt. Vége
a kínzásoknak? Először arra utasítja Gorót, hogy verjen
meg és erőszakoljon meg, most pedig feleségül akar
venni? A „feleség” szó felbátorít.
— Nem értem, uram. Miért kérted, hogy ilyen
kínzásokat viseljek el? Ráadásul olyan ember kezétől, aki
gyűlöl engem, és akitől én irtózom?
Az arcáról elpárolog a gyengédség.
A háta olyan kemény lesz, mint a naginata éle, kész
kivágni az életet bárkiből, akit elérhet.
— Azt gondolod, hogy bántanálak? Vagy szenvedést
mérnék rád? Hogy képzelhetsz ilyesmit?
— A megtisztítási szertartás miatt. Daigoro no Goro
végezte el a szolgálómon és rajtam... kegyetlenül. Ő... és
Tokikazu kapitány... azt mondták, hogy te kívántad így.
— Ráharapok a nyelvemre, a karom merev. Vajon ezzel
ártok Tokikazunak? Akkor is meg kell mondanom az
igazat.
 Micsimori szeme kikerekedik. A nyakizma merevebb,
mint a fanyereg.
— Ki ez a Daigoro no Goro?
Fegyver nélküli csapást szenvedek. A két kezem két
merev ökölbe feszül.
— A pap, Daigoro no Goro, a tendai Taira pap. —
Felgyorsul a légzésem. — Nem ismered?
Micsimori szája a nyíl vékony vonalába húzódik.
Int begörbített ujjával. Tokikazu odarohan hozzá a
terem távoli sarkából, csattog a kardja, és szétvetett
lábakkal megáll közvetlenül Micsimori előtt.
— Tiszteletre méltó uram, Taira no Micsimori...
— Mit tudsz Daigoro no Goróról? — Micsimori
állkapcsán az izom kidudorodik, majd visszahúzódik.
Tokikazu elfehéredik. A teste a földre simul.
— Mondd el, mit tett ez az irtózat a
menyasszonyommal! — Micsimori mellkasa a
kétszeresére duzzad.
— Amikor Rokuharába tartottunk, megvesztegette az
egyik alacsonyabb rangú őrt, hármat pedig megölt, aztán
a sajátjait állította a helyükre. A megtisztítás alatt
egyedül volt Kozaisóval és a szolgálójával... és a tisztító
vizet... — sóhajtott Tokikazu — erősen megsózták. Vért
találtunk benne. A megvesztegetett őrnek a fejét vettük,
megtaláltuk a meggyilkolt őrök és azok testét, akik
szerintünk Daigoro no Goro saját őrei lehettek.
— Szerintetek! És? — Micsimori mély hangja egyre
erősebben zeng.
— Daigoro no Goro megszökött.
Micsimori szeme a legsötétebb barnára vált. A hangja
úgy szúr, mint a nagitana hegye, amikor megkérdezi:
— Te mondtad Kozaisónak, hogy én parancsoltam a
megtisztítást?
Tokikazu lába remeg. A bal kezével benyúl a hoeki no
hója54 jobb mellrészébe, kihúz egy papirost, és a földön
odacsúsztatja Micsimori elé.
Micsimori szemügyre veszi. A vonásai nem változnak,
bár arca kivörösödik, vastag nyaka pedig annál is jobban.
Leül, a légzése egyenetlen.
Megköszörüli a torkát, majd azt mondja:
— Nem az én írásom. Eléggé hasonlít. A pecsét sem az
enyém, bár az is hasonlít.
Erősen összeszorítom a fogam, a kezem ökölbe szorul.
Nem az ő parancsa.
Tokikazu végtagjai elernyednek a padlón.
— Nézd meg ezt a hamis pecsétet!
Tokikazu odakúszik, és rápillant.
Micsimori kinyitja az íródobozát, előveszi a pecsétjét,
és együtt megmutatja őket.
A két férfi vizsgálgatja a két vörös négyzetet.
— Nézd, itt meg itt... és itt is — mutatja a
különbségeket Micsimori az ujjával.
— Az összes személyes testőrt megtanítom, uram,
mielőtt…
— Nem. — Micsimori Tokikazu fölé hajol. — Nincs
szeppuku. Megtiltom. Nem a te becsületbeli ügyed. Ez a
nemzetségünket érinti, és rettentő árulás! Találd meg a
felelőst!
Tokikazu eltűnik a teremből.
Micsimori szeme villámokat szór.
— Hogyan hihetted, hogy bántanálak? — A szavak
élesek, nyomatékosak.

54 Férfi ruhadarab, ünnepi ing.

 — Hogyan? — Hangom az ő hangneméhez igazodik.
— Tokikazu azt mondta, hogy ezt kérted. Goro azt
mondta, hogy ez a te kifejezett kívánságod. Alávetettem
magam, hogy a hűségemet bizonyítsam. A lelkem
vérével vállaltam a hűségesküt. És a becsületemmel.
Különben Goro már halott lenne. Bánom, hogy a
felajánlásomat nem értékelik. De ami még rosszabb:
fölöslegesen tettem.
A válla megereszkedik.
— Adtam bármi... bármi jelét, hogy ilyen szörnyeteg
volnék, aki a fájdalom ajándékát várja?
— Nem. Nem adtad. Mit kellett volna hinnem?
Megérkeztem a birtokodra, alig ismertelek, Tokikazu
pedig…
— Egyetértek. Tokikazu megfizet...
— Daigoro no Gorónak kell szenvednie, nem
Tokikazunak, tiszteletre méltó uram. — Meg akarom
védeni Tokikazut a szörnytől, aki engem megtámadott.
Micsimori szeme elkerekedik merész
közbeszólásomtól, de végighallgat. Az arcomhoz hajol,
halkabban folytatom. Még a személyes őrei sem
hallhatják, akik a többinél közelebb állnak. Elmesélem
neki Három Szem rövid történetét. Csak a bal szeme
rezzen meg, mikor Goro bántalmazásaihoz és betört
orrához érek. A elfehéredett ujjaim görcsbe rándulnak:
erősen ökölbe szorítom a kezem.
Ujjait az emelvénynek nyomja, és mintha magában
beszélne, azt mondja:
— Kívülről bódhiszattva, de a szíve mélyén démon.
Találkoztam már ilyen papokkal. Némelyik
szerzetesnövendéknek gyengébb a lelke, mint a többinek.
— Visszaül, a tekintete ismét gyöngéd. — Kozaisó,
alázatosan kérlek, bocsáss meg, amiért nem védtelek
meg, amiért nem tartottalak magam mellett.
— Ha te is meg tudsz bocsátani, tiszteletre méltó
uram, amiért megbíztam Daigoro no Goróban, és hittem
a büntetés utáni vágyadban a helyes gondolkodásodról
szerzett tapasztalataim helyett. Obászan felmagasztalta
erényes szívedet.
— Nem. Én könyörgöm a bocsánatodért. Megígérem,
hogy megkapod Daigoro no Goro fejét, és még többet is,
ha lehet.
Látom a szemében a bűnbánat könnyeit. Kis idő
múlva egyik ujjával megsimítja a kézfejemet.
— Őrök! A személyes őreim mindig melletted lesznek.
Nagyot nyelek, megköszörülöm a torkom, újabb
döntést hozok.
— Alázatosan kérem, hogy Akio, az a szamuráj, aki
évek óta a tanárom, a személyes őreim közé
tartozhasson. Ahogy az én tiszteletre méltó uram ígérte,
Akio itt van, és tanúsíthatja a bokkenem nyomát Goro
arcán.
Micsimori papírt és ecsetet vesz ki az íródobozából,
majd elkiáltja magát:
— Küldönc!
— Egy őr az emelvényhez rohan, hasra fekszik a
padlón, egyik tenyerét felfelé tartva. Micsimori úgy hajtja
össze a papírt, akár a virágot, elmondja a küldöncnek az
útbaigazítást, az üzenetet a nyitott tenyerébe ejti. A
küldönc elsiet.
Felém fordul.
— Már kérdeztél felőle. Állom a szavam. Akio a
katonáimmal van. A családja kényelmes helyen él.
Tekintsd teljesítettnek a kívánságod! — Elhelyezkedik a
párnákon, most közelebb kerül hozzám. — Most már
hallottad, mi lakozik valójában a szívemben, és én
hallottam, mi lakozik a tiedben. Megint elmondom,
szeretném, ha a feleségem lennél. Beleegyezel?
Ágyas talán. De feleség? Házasság? Ő a császár
apjának az unokaöccse. Igazi nemes, kuge.
— Miért, uram?
Mit akarhat tőlem? Miféle gyalog vagyok — és miféle
játékban? A feleségnek nagyobb a felelősségi köre.
Ágyasként sokkal szabadabban kereshetném Gorót.
— Uram, semmi szükségem házasságra. Neked miért
lenne?
— Feleségül kell vegyelek.
— Nyilván nem. — Halovány mosoly fut át ajkamon.
— Hisz olyan gyakran megkaphatsz, amilyen gyakran
csak kívánsz. Bármikor. — Mi mást akarhatna még? —
Biztosan tudod, hogy az esküm hűségre kötelez. Nem
bizonyította az áldozatom a megbízhatóságomat?
— A bűvöletedben élek, amióta Tokikazu beszélt
nekem rólad. Most még jobban szeretlek, hogy az
áldozatoddal bebizonyítottad a becsületedet. Mégis
feleségül kell vegyelek.
— Nem értem, miért volna ez szükséges.
A keze végigsimítja az enyémet.
A könnyed érintéstől borzongás fut végig a
gerincemen.
— Hogy megvédjelek. Hogy megbecsülést és rangot
adhassak. Ami pedig a legfontosabb, hogy mindenki más
is olyan tisztelettel és megbecsüléssel bánjon veled, amit
tőlem máris megkapsz. Ez nem példátlan. Minamoto no
Josicunénak van egy szeretője. A neve, azt hiszem, Ói. A
Mino tartománybeli Aohaka fogadóban csódzsa, ha a
hírnökeim nem tévednek. Márpedig nem szokásuk. —
Szélesen elmosolyodik, két oldalra kinyújtja a karját,
válla kissé megemelkedik. — A nagybátyámnak,
Kijomorinak, úgy hiszem, gondjai támadtak Hotokével,
egy másik játéknővel. Tudnod kell, hogy én nem olyan
vagyok, mint a nagybátyám, és az érzelmeim sem olyan
ingatagok, mint az övéi. Nem vagyok nős, soha nem is
voltam. Mindig hűséges leszek hozzád, szépséges
verebem.
A szemem nedves lesz. A régóta várt beteljesülés.
Lélegzetem kapkodóbbá válik, a karjaim remegnek.
Megbecsülés és rang? Apám elvárta, hogy tartsam
szem előtt a család becsületét. Mennyivel több tisztesség
járhat a harmadik ranggal? A harmadik rangbeliek
látogatják a császárt, a palotáit, az ünnepségeit.
Mennyivel több tisztelettel járhat, ha feleségül megyek a
császár nagyapjának az unokaöccséhez? Tiszteletre méltó
életet kínál, melyet az őseim és a családom is becsben
fognak tartani.
Bólintok, jelezve beleegyezésemet, mert attól tartok,
összeakadnának a szavaim. Nem merek Tokikazura
gondolni, sem a barátságunkra vagy a... köztünk lévő
összhangra.
A szeretetteljes, barna szemek körül ráncok redőznek,
kezével különös mozdulatot tesz. Egy szolga lakkozott
tálcát hoz, melyen három piros csésze és egy szakéval
megtöltött kancsó áll. Egy másik szolga szakét tölt
mindhárom csészébe, mindegyik nagyobb az előzőnél,
végül elviszi a kancsót.
 — Ismered a szanszankudót55?
— N—nem, uram. — A végtagjaim még mindig
remegnek, de örülök, hogy ki tudtam mondani ezt a két
szót.
Megdönti a legkisebb csészét, pár csepp ital a szájába
hull.
— Szanszankudo, a három darab hármas összesen
kilenc. A három tökéletes szám, mert oszthatatlan.
Mindegyik pohárból háromszor fogunk inni — mondja
csendesen.
Átadja a legkisebb csészét, én is iszom egy cseppet,
ahogy ő. Visszaadom neki a szakét, beleiszik.
— A biztonságodért, és hogy megadjam neked a
neked járó rangot és elismerést, egyesülünk ezen a
nyilvános helyen.
Belekortyolok, hirtelen érzem, hogy minden szamuráj
minket néz. Most ő iszik. Váltjuk egymást, míg
mindketten háromszor nem ittunk mindegyik csészéből.
Ő végig engem néz. Mikor viszonzom a tekintetét, az
ereje áthatol rajtam, mintha máris a méhembe fúródna,
én pedig gyakran lesütöm a szemem, a csészére vagy a
padlóra nézek.
Mindhárom csésze üres. Összeházasodtunk.
Nyilvánosan. Tanúk előtt.
Elhatározom, hogy tiszteletre méltó feleség leszek,
neki szentelem az életem, feláldozom magam érte, ha
erre kér.

55 Esküvői szertartás, melynek során a menyasszony és a

vőlegény felváltva isznak szakét három különböző méretű
edényből, a legkisebbel kezdve. A szanszankudo szó szerinti
jelentése „három hármas egyenlő kilenccel”.
 Micsimori int a személyes őreinek.
A szavak úgy morajlanak a fejemben, mint a
mennydörgés. „Házasság.” „Feleség.” A terem úgy forog
körülöttem, mint a selyemfonál. Már házas, már
harmadik rangú, már a nemesség tagja vagyok. Tasikóval
ilyesmiről álmodni sem mertünk.
Folynak a könnyeim az elvesztett szerelmem miatti
örök gyász miatt, azért, mert olyan pozícióba
kényszerültem, melyet nem tudom, hogyan töltsék be,
olyan kötelességeket kaptam melyeket nem tudom,
hogyan teljesíthetek, és olyan rangra emelkedtem,
melynek tisztességéről bizonyára még távoli
leszármazottaim is örömmel énekelnek majd. Elrejtem az
arcom a kimonóm ujjaiba, hogy eltitkoljam az
érzelmeimet, fogalmam sincs, milyen mélyen kell
meghajolnom a férjem előtt. Kényszerítem magam, hogy
csak a legmélyebb meghajlást hajtsam végre, a teljes,
ötpontost ne.
A személyes őreim — Tokikazu azonban nincs köztük,
a kegyelem istennőjének hála — Akióval együtt
átvezetnek a folyosókon az uram szobáiba. Hallom, hogy
egy másik szobában muzsikus játszik. Nincsenek
szolgálók, csak Obászan, aki finom illatú füstölőt gyújt.
Azonnal felismerem az aromáját, ezt éreztem, amikor
először találkoztam Micsimorival. Izzik az üst. A szoba
kellemes illatok kertjévé válik. A futonok és a tisztálkodó
kendők sorba vannak állítva. Egy asztalon letakart tálban
frissítők sorakoznak, az aranydíszítések úgy csillognak,
akár a kora hajnal. Az asztal alakja arra emlékeztet, amit
Csiba Kisebbik házában használtak, amitől most egy
világ választ el.
Ülök, lehunyom a szemem. Amikor kinyitom, látom,
hogy Obászan tiszteletre méltó uram mögött áll.
Micsimori odasétál hozzám, ujjait a hajamba mélyeszti,
mint egy fésűt. Halk mormolással, anélkül, hogy
megfordulna, elküldi Obászant, aki elmegy.
Megfogja a kezem, hogy felsegítsen.
— Nincs mesélés — mormolja a nyakamba. —
Feleségem — mondja, az arcát végigsimítja az enyémen.
— Szerelmem — mondja, teljesen széthúzza a ruhámat,
és a kezével olyan figyelmesen átvizsgálja testemet, mint
a csatatérképeit, ujjaival végigköveti a néhány
megmaradt sebhelyet, amelyet Goro okozott.
Kioldom a ruháját, de ő megfogja csuklómat.
— Nem, én szépséges szamurájnőm. — Felragyog az
arca. — Én már megálmodtam ezt, megálmodtalak.
Hadd tegyelek boldoggá! A magam örömére. Feleségem.
Látom lecsöppenni a könnyeit. Elkapom az egyiket
behajlított ujjam bütykén. A fejem teteje bizsereg a
„feleség” szóra.
— Többé ne kételkedj bennem. — A hangja erős és
szigorú.
— Ez minden álmomat fölülmúlja. — Újabb könnyet
törlők le napbarnított orcáiról; az arca keskenyebb, mint
ahogy emlékeztem rá. — A pokolból hoztál vissza, de a
démonokra jól emlékszem.
A nyakamat és a vállamat masszírozza.
— Milyen rémült lehettél aznap reggel a faluban,
amikor eljöttem! Nem volt időm elmondani. Ritkán van.
Elhallgat, mosolyogva vonogatja a vállát, sose láttam
még ilyen áradó mosolyt.
Magához szorít. Teste melege áthatol nehéz hitataréján.
— Nem hagyom, hogy újra elváljunk egymástól —
mondja, és felkap, akár egy üres tegezt.
 Letesz a futonra, és mellém térdel. Az arcomat és a
nyakamat simogatja.
— Soha többé nem válunk el. Ez talán majd elcsitítja az
ördögeidet, Kozaisó.
A hasamra teszi a kezét, a karja körém záródik, sír. Az
egyik kezem a fejére teszem, a másikat a vállára. Micsoda
szenvedély! Vajon örömében sír? Vagy bánatában?
Meglazítom a ruháját, dús, fekete haját simogatom, 5
próbálom megnyugtatni. Zokogása csillapul, keze a
Kapum keresi. Az ujjai olyan finoman nyomódnak a
bőrömnek, mint a libatoll, széttárom a ruháim. Feltör
bennem a vágy ezektől a finom érintésektől, lágy
simításoktól és a merész masszírozástól. Kezeim
akaratom ellenére is átkarolják a brokáton keresztül,
hosszú, lassú ritmusban.
Az én tiszteletre méltó uram most már kuncogva
húzza el a karjaimat.
— Jogomban áll, hogy megörvendeztesselek, én
gyönyörű, erős feleségem. Engedd meg nekem.
Az intésre tüzesen, reszketve, sóvárogva fekszem a
futonon. Így van ez a feleségek és férjek között? Csak a
mellkasát, nyakát és arcát érinthetem. Semmi mást.
Türelmetlenség lesz úrrá a tagjaimon, kezem
számtalanszor végigsimítja a mellkasát az ő ütemében.
Lélegzetem akadozik. A lábaim felszabadulnak —
szétnyílnak az izgalomtól.
Felnyög, és belém hatol. A karjaira és a térdére
támaszkodik, együtt ringat minket, hogy gyönyört adjon
nekem. Testem újra összerántja a kielégülés. Aztán újra.
A vállába markolok. Órákig táncolunk.
— Remélem, már egyetlen éjszakát sem kell nélküled
eltöltenem, én bátor Kozaisóm.
 Mellette fekszem, érzem, ahogy a gyomromban
növekszik a félelem csomója. Ilyen befolyásos férjjel talán
új, még ádázabb és még veszélyesebb ellenségeket
szereztem.
Amikor légzése szabályosabbá válik, elalszom.
 V. Vadászkutya
Ez volt a legjobb, legnehezebb és legveszélyesebb idők
kezdete.
Még fel sem fogtam, hogy a felesége lettem, a
szamurájok máris az asszonyaként kezeltek. Úgy hajoltak
meg előttem, mint más feleségek előtt, bár Tokikazu
gyakran sokat sejtetően bólintott vagy kacsintott is mellé.
Kellemetlenül érintettek ezek az első tiszteletadások.
Micsimori családjában a többi feleség és ágyas
ugyanolyan ellenségesen fogadott, mint valószínűleg a
többi új asszonyt, de kifelé udvariasnak mutatkoztak.
Keményen dolgoztam, hogy kiérdemeljem közöttük a
helyemet. A megfelelő kijelentések mellett, miszerint én
úgyis érdemtelen vagyok rá, nekik adtam az ajándékaim
javát, melyekkel a férjem elhalmozott. Az új
szolgálóimnak viszont semmit sem adtam, mert
Hitominál megtanultam, hogyan kell bánni a szolgákkal.
Az első éjjeli beszélgetésünk alkalmával Micsimori
meghagyta nekem:
— Feleségként nem feladatod, hogy táncokat, énekeket
adj elő, de még biván vagy kotón sem kell játszanod. Csak
akkor, ha kedved tartja.
Ha kedvem tartja?
Nem tudtam, mihez lenne kedvem amellett, hogy
eddzek, és karóra tűzve lássam Három Szem fejét.
— Mindazonáltal, berki poszátám, elvárom, hogy beülj
a paraván mögé egy olyasféle szobában, mint
amilyeneket Rokuharában láttál. Átlesel majd a
sarokvasak mellett, figyelsz és fülelsz, amikor a férfiak
meglátogatnak. Később megbeszélhetjük, mit
tapasztaltunk.
 Megtanította a politika nyelvét és burkolt célzásait, én
pedig megtanítottam más füllel hallani és más szemmel
látni. Az a kapitány, aki hódításokról és vagyonról mesél,
ám másodosztályú selyemben jön a palotába, hazudik. A
fej tartása vagy a cikázó tekintet fürgesége sokat elárul a
beszélő őszinteségéről. Micsimorival megtárgyaltuk,
összehasonlítottuk a jegyzeteinket, versengve dolgoztuk
ki elképzeléseinket.
Azt is megmutatta, hogyan hajtja össze a papírjait,
hogy a hamisítványokat ne higgyem az övéinek. Én is
megterveztem és begyakoroltam a magam hajtogatását.
Az írással megvártam Mizukit, mert ő elfogadhatóan írt,
én viszont nem.
Amikor már megértettem, milyen szolgálatot vár
tőlem Micsimori, megígértem, hogy a vadászkutyája
leszek, és a következő történetet meséltem el:

„Réges—régen Mimaszuka tartományban az emberek

gyakran mutattak be emberáldozatot a sintó majomszentélynél.
Egyik hónapban idős szülők tizenhárom éves, egyetlen
gyermekére került a sor. A szülők szomorúak voltak, és
bánatukat mindenkivel megosztották, aki csak meghallgatta
őket.
Inujama, a vadász is meghallotta a kesergésüket.
Megkérdezte a szerencsétlen szülőket, hogy átvehetné—e ő a
lányuk helyét. A szülők először tiltakoztak, Inujama azonban
nem tágított. A szülők végül újabb könnyek között
beleegyeztek.
Az áldozat előtti napon Inujama titokban beletette két
kutyáját egy ládába, és elvitte a szentélyhez. Neki egész éjjel a
szentélynél kellett maradnia, hogy feláldozzák a majmoknak.
Egy ideig csak várt a sötétben, ám vadász lévén türelmes és
gyakorlott volt. Amikor meghallotta a majmok mancsának
kaparászását, kinyitotta a ládákat. Inujama a kutyáival együtt
megküzdött a majmok ellen, és nyert.
A majmok könyörögni kezdtek Inujamának, hogy hívja
vissza a kutyákat:
— Kérlek, elég! Ne legyen több emberáldozat!
Inujama átgondolta a dolgot, és abban a pillanatban
felkiáltott a szentély papja is:
— Én vagyok a szentély istensége! Elég! Ne legyen több
emberáldozat!
A falusiak, akiket a szülők magukkal hoztak, meghallották a
papot, és megállították a majmokat gyilkoló Inujamát. Később a
leány örömteli ünneplések közepette hozzáment Inujamához,
aki megmentette az életét. ”

Amikor elmeséltem Miszukinak, mi történt, azt felelte:

— Légy óvatos! Ahogy a mondás tartja, sólyommal
párzó kánya vagy.
 VI. Másik út
A napjaimat és estéimet az edzés, a gyakorlás és a
paraván mögött üldögélés töltötte ki, no meg a
beszélgetések és együttlétek Micsimorival. E
tevékenységek ellenére Miszukival lassan elkezdtünk
újabb embereket keresni, akik segíthettek megtalálni
Három Szemet. Nem sok emberben bízhattunk. Miszuki
meg én egy kis játékkal tettük próbára őket. A lehetséges
kapcsolattartóval megosztottam néhány
pletykafoszlányt. A következő néhány napban Miszuki
beszélt a szolgáikkal, és próbálta kiszedni belőlük azokat
az adatokat, melyeket én a gazdájuk tudomására hoztam.
Ha sikerrel járt, újabb lehetséges ellenséget találtunk, de
legalábbis megbízhatatlan személyt. Ha nem, újra
próbálkoztunk, míg biztonságban nem éreztük
magunkat. Miszuki ügyesen ki tudta szedni másokból az
értesüléseiket, és már szereztünk pár szövetségest.
Elindult a hírek gyűjtése, de nem jutottunk semmire.
Három Szemet az őt támogató papokkal és őrökkel
együtt mintha elnyelte volna a föld. Senki nem tudott
semmit, bárkit kérdeztünk is. Vagy talán csak nem
mondták el.
— Ma barát, holnap ellenség — emlékeztetett Miszuki.
A reggeli imáimat átszőtték a pap karóra tűzött
fejének képei.
Akióval, aki szinte mindenhová elkísért engem,
Tokikazuval, Szadakokaival, Mokuhaszával és az új,
megbízható kapcsolatainkkal lassan kezdtünk közelebb
kerülni, ha sajnos nem is Goróhoz, de legalább azokhoz a
papokhoz, akik elárultak engem. Amikor mi öten—hatan
magunkra maradtunk a gyakorlótéren, tervezgettünk.
Mindig ellenőriztem, merről fúj a szél, hogy ne vigye el a
hangunkat.
Beköszöntött a tél. A legtöbb nő panaszkodott a
hidegre és a szegényes körülményekre. Őket hallgatva
eszembe jutott a kunyhóm Hitominál, de együttérzést
tettettem.
A tízedik hónapban, amikor egyre hidegebb lett,
hallottam, hogy Minamoto no Joritomo sereget gyűjtött,
és előretört Szuruga tartomány keleti részén. A
Fudzsikava folyó mentén a Taira seregek támadást
indítottak, majd stratégiai okokból visszavonultak.
Fukuharában meghozták a döntést, és pár hét múlva
Kijomori elrendelte, hogy mindenki térjen vissza a
fővárosba.
A menetben terjedő betegség miatt visszafelé kevésbé
elegánsan haladtunk, mint idefelé. Köhögés hangjai
vettek körbe, és az aggodalom, hogy ez rossz előjel.
Egyébként nagyrészt csendben utaztunk. Talán a hideg
miatt hallgatott mindenki.
Egyik nap lovak lépteit hallottam a gyaloghintóm
közelében. Mikor kikukkantottam a függönyök között,
láttam, hogy Tokikazu, Micsimori, Akio, Mokuhasza és
Szadakokai üget felém. Elhagyták a menetet, és egy
szabad lovat is hoztak magukkal. Szóltak, hogy üljek fel
rá, én pedig engedelmeskedtem, és követtem őket — már
korábban megállapodtunk, hogy aznap a
lovaglóruhámat veszem fel. Miszuki a galléromat és a
sisakomat is rám adta.
Sebesen távolodtunk a menettől. Amint átügettem a
dombokon, megláttam őket. Micsimori néhány
szamurája kör alakzatban őrködött, kifelé néztek.
Középre kilenc póznát szúrtak le. Mindegyiken egy—egy
fejet láttam.
Micsimori szokott, könnyed modorában azt mondta:
— A szamurájaim felvetették, hogy ezek a démonok
talán szívesen megnéznék a tájat. Egyetértettem velük. —
A kilenc karó felé intett.
— Köszönöm, uram — suttogtam.
— Egyikük úgy döntött, segít a célzás gyakorlásában.
Kérlek, csatlakozz hozzánk! — Micsimori szeméből harag
sugárzott, de az arca többi része olyan tompa volt, mint a
fa.
Szadakokai ádáz tekintettel átadott egy nyilat és egy
tegezt.
— E— elkezdtük nélküled, de g— gondoltuk, talán
szívesen cs— cs— csatlakoznál.
Odanéztem, ahová Szadakokai mutatott. A domb
egyik oldalán, a kör alatt a tisztító pap egy céltáblára
kötözve lógott, a karjait és lábait széthúzták. A testéből
néhány nyíl állt ki. Kontya érintetlen maradt, de a szeme
keresztbe állt. Arcát sűrűn beterítette a megfeketedett
vér, mintha belakkozták volna a bőrét. A szájába rongyot
tömtek, de így is hallani lehetett elfojtott kiáltásait. A
szeme — tekintete haldoklása alatt is olyan kemény volt,
mint életében — kidülledt a rémülettől és a dühtől.
Micsimorira és a szamurájokra néztem. Mind
felemeltük az íjunkat. Micsimori bólintott, jelezve, hogy
én lőjek elsőként. Megtettem, a többiek követtek. Addig
nyilaztuk a célpontot, amíg mozgott, és hangokat adott
ki.
Micsimori hozzám léptetett.
— Mokuhasza azt mondja, jól haladsz az új
kardcsapások elsajátításában. Ha kívánod, most
gyakorolhatod őket.
 Az ujjaim kardom markolatára simultak. Eszembe
jutott a Lótusz szútra, amelyben a Buddha azt mondja,
hogy aki a Buddha közelében meggyalázza a törvényt, az
bocsánatot nyer. Aki viszont kárt tesz a törvény egyik
követőjében, az súlyosan szenvedni fog.
Emi mosolygó arcára gondoltam, amikor velem együtt
elmondta az imákat. Miszukira gondoltam, az én
hűséges, állhatatos társamra, és szeretett Tasikómra,
ahogy holtan feküdt, a nyakára gyűrűt rajzolt a kötél
szaggatta seb. Belenéztem ennek a papnak a szemébe, de
nem félelemtől és dühtől kikerekedettnek láttam, mint
amilyen most volt, hanem tekintetét olyan ujjongónak
találtam, mint amikor teletöltötte sóval a fürdőt.
— Igen — feleltem szertartásosan. — Köszönöm, úgy
lesz. — Úgy is lett. Először a „Kis papi palást” vágást
mutattam be, mélyen felhasítottam az egyik karját. A
Papi palást vágással vágtam el a nyakát és a másik karját
is. Minden vágás nevét kimondtam, figyeltem a
légzésemre, nem kapkodtam, mindegyiket figyelmesen
végeztem el.
Utána Micsimori levágta a pap kontyát a fejéről.
— A hírhozóid éppolyan hasznosnak bizonyultak,
mint az enyéim. Kérlek, még ellenőrizd, hogy minden
mocsok itt van—e — intett a póznák sora felé.
— Igenis, tiszteletre méltó uram. — Micsimori
jelzésére a szamurájok utat engedtek nekem, én pedig
lelovagoltam a dombról a körbe. Tokikazu mellettem
lovagolt, bár nem volt rá szükség. A lovamat
körbevezettem mindegyik fej körül, megvizsgáltam az
arcokat az önmegtartóztatásom idején készített lista
alapján. Némelyik azonosítása nehézséget okozott, mert
eltorzította őket a halál. A hiányzó jobb fülcimpát és a kis
kecskeszakállat hamar észrevettem. A tőrömmel
felemeltem az ajkukat a hatalmas szemfogakat és
hiányzó fogakat keresve, felhúztam a szemhéjukat, hogy
megtaláljam a homályos tekintetűt. Mindegyiket
felismertem, teljes volt a lista. Csak egy hiányzott.
— Mind itt vannak, tiszteletre méltó uram. Egyet
kivéve. Daigoro no Gorót.
Micsimori szeme elsötétedett. Ennek ellenére lágyan
felelt.
— Sok mindenről nem tudsz. Ez az ügy veszélyesebb,
mint hittem. Az a pap, aki elrendezte a... a te... Végtelenül
sajnálom a szenvedéseidet. Én meg akartalak védeni a
veszélytől, ahogy most is.
— Tudom, uram. De kérlek, ne vádold Tokikazu
kapitányt. Ő figyelmes volt és körültekintő. Sok mindent
megtanított nekem a mezőn és azon kívül is. Három
Szem becsvágyó és ravasz.
— Új veszélyt jelentesz Három Szem számára. A
papok egész szektáját, a Minamotókat és a császárainkat
is érinti az ügy, különösen Go—Sirakava visszavonult
császárt. Sok mindennel nem vagy tisztában.
Bólintottam.
— Új tanárokat kapsz, ha visszaértünk Rokuharába.
Ott már nem leszel kitéve semmiféle veszélynek, mert az
én őreim szigorúak, és még szigorúbbak lesznek.
Micsimori megválaszolta a ki nem mondott kérdést:
— Nem lesz büntetés, de több őrt állítok közelebb a
lakosztályodhoz.
— Köszönöm, tiszteletre méltó Micsimori.
— Térjünk vissza a menethez, Északi Feleség.
Visszatértünk Rokuharába, ahol újabb leckék vártak
rám.
13. könyv
 I. Új munka
Megkezdődött egy újabb hónap, és nemrég lett vége a
szokásos havi tisztátalanságomnak, amely már
ugyanarra az időre esett Miszukinál, Eminél és nálam.
A tetőn úgy dübörgött az eső, akár a vágtató ménes,
így olvasni nemigen tudtunk, de élveztük lakosztályom
kényelmét. Miszuki és én gót játszottunk, Emi pedig
varrogatott.
Obászan surrant be.
— Tokikazu kapitány üzenetet hozott Micsimori
kormányzótól. Megint hívat a nagyterembe — közölte, és
átadott nekem egy tengerzöld színű papírt, amelyen
felismertem Micsimori hajtogatási módját. A kézírás is az
övé volt. Ecsetvonásainak udvari eleganciája úgy
ragyogott a papíron, mint a fehér homokon sorakozó
fekete kövek.
Micsimori ritkán küldött értem a napnak ebben a
szakában, de Obászan mégis mindig időben értesült róla,
hogy még elegendő idő maradjon a fürdésre, az
öltöztetésre és az előkészítésemre, rohanás nélkül.
Odaléptem hozzá.
— Köszönöm, Nagyanyám.
Röviden egymáshoz érintettük a homlokunkat, mint
amikor bogarak isznak a virágok kelyhéből.
 A fürdésre nem sok idő volt, de Miszuki és Emi már
korábban megtanította a szolgálólányoknak az
előkészületek összehangolását. Emi fésülte és díszítette a
hajam, ami nem volt kisfeladat, mert hosszú volt és
nehéz. Egyes Számú szolgáló előkészítette a kimonóimat,
miközben Kettes Számú kiválasztotta a hozzájuk illő
cipőt. Miszuki előkészítette a szem— és arcfestékeket,
illetve szükség esetén megfogalmazott egy
válaszüzenetet, Emire pedig a virágaim elkészítése
maradt. Mindannyian nekiláttak a feladataiknak, amikor
Obászan bejelentése elhangzott.
— Mit tudsz a megbeszélésről? — puhatolóztam
Obászannál.
— Semmit — mondta Obászan. — Még a kapitány
sem tudott többet.
Olyan felkészülten indultam el, amennyire csak
tudtam, kezemben bivámmal, az álcámmal.
Amikor Tokikazu megérkezett, elmondta az
utasításokat. Most nem bámult úgy, mint az éhező a
díszvacsora első fogására. Bármi következett is, az
szokatlan és fontos volt, annak ellenére, amit Obászan
mondott vagy nem mondott.
Amint homlokom a földhöz ért a nagyteremben,
Micsimori megparancsolta, hogy lépjek közelebb. Intett
az őreinek, akik visszahúzódtak a terem szélére, ahonnan
látni láttak, de hallani nem hallottak minket. Egyedül
Akio és Tokikazu maradt a közelében, mint rendesen.
Micsimori hozzám lépett. A szeme nem mosolygott, és
barázdák húzódtak a szeme körül és az arcán.
— Szükségem van a véleményedre valakivel és annak
a személynek a tetteivel kapcsolatban. Beszéltem a
tanácsadókkal, de érdekelnek a te meglátásaid is.
 — Igen, uram?
Halkabban folytatta:
— A Sinanó tartományból való Nitta no Sibaszaki
eljött, hogy befizesse az adót, ám nagyon keveset adott.
Sokkal többet vártam, mivel az egy jól művelt terület.
Nitta no Sibaszaki neve úgy hangzott, mint egy már—
már elfeledett strófa valami régi gyermekdalból.
— Kérdezhetek, uram?
Ujjával intett.
— Először is, hogy boldogulnak a szomszédos
területek? — kérdeztem. — Van esetleg valami oka
annak, hogy egyesek gyarapodnak, míg mások nem?
Talán időjárási viszonyok, dögvész, rovarok pusztítása
vagy egyéb körülmények? — Ujjával jelezte, hogy
folytassam. — Ezenkívül milyen Nitta no Sibaszaki
megjelenése? Mekkora darab férfi? Milyen ruhákat visel?
A legapróbb részletekbe menően. Milyen ruhákban
utazik? Nézd meg, milyen fajta és mennyi szolgálót,
szállítóeszközt és élelmiszert hozott magával az útra.
Ezek milyensége és mennyisége megbízhatóbb
tájékoztatást fog nyújtani a vagyoni helyzetéről, mint
amit bárki is adhatna. Ha szűkölködésről tanúskodnak,
én elfogadnám a kismértékű befizetéseket, tekintettel az
időjárási viszonyokra, ha viszont az ételei fényűzőek,
vagy a szolgái jó húsban vannak, akkor gyanítanék
valamiféle fondorlatot.
— Válasszatok két eszes embert — parancsolta a
férjem Tokikazubak és Akiónak. — Az emberünk Go—
Sirakava rokona.
Tokikazu és én meghajoltunk, és hallgattuk, ahogy
Micsimori elmondta, mit kell tennünk.
 II. Titkos papírok
Micsimori először Tokikazuhoz beszélt.
— Menjetek el Nitta no Sibaszaki hintajához. Kozaisó
úrnő majd elkísér benneteket. Ha valaki megkérdezi,
hogy mit csináltok, mondjátok, hogy Kozaisó úrnő, hm...
még soha nem látott ehhez fogható remeket, és szeretné
közelről is megtekinteni.
Micsimori kérdőn rám nézett, szemöldöke felívelt,
mint a vihar előtt meghajtó fák, én pedig jeleztem a
beleegyezésemet.
— Ha Kozaisó úrnő nem találja meg, amire szüksége
van, kísérd el őt Sibaszaki szállására a vendégeknek
fenntartott lakrészben. Mondd azt, hogy hallottál róla,
hogy elveszítette a kotóját. Mivel tudjuk, mennyire szereti
a zenét, én arra kértelek, hogy segíts neki a keresésben.
Mondd, hogy megtiszteltetés számodra, ha a szolgálatára
lehetsz, de ne lépj vele szemkontaktusba. Kutass át
mindent alaposan, Tokikazu.
Tokikazu összehúzta a szemét, és összeszorította az
ajkait, mint aki savanyú datolyaszilvába harapott.
— Akio köpenyében ott lesz majd egy koto.
Meghajoltunk, elrejtve mosolyunkat, és távoztunk.
Tokikazu és Akio kíséretében visszasétáltam Rokuhara
folyosóin át. Először is ragaszkodtam hozzá, hogy a
lakosztályomba mehessek, ahol összegyűjtöttem
varróeszközeimet. Miközben a szamurájok kint
várakoztak, mondvacsinált okokkal kiküldtem a
szolgálólányokat és Emit, egy feladatot elvégezni. Most
már előkereshettük Miszukival az elrejtett papírjaimat,
nem kellett attól tanunk, hogy rajtakapnak. Megtaláltuk a
feljegyzést, amelyre emlékeztem. Ott volt rajta a neve!
Nitta no Sibaszaki! Ismertem őt. A papírok közül
néhányat jó mélyre elrejtettem ruhaujjam redői közé.
Az istállókhoz mentünk, ahol a szekereket és a
gyaloghintókat tárolták. Sibaszaki hintaja egyszerűnek
tűnt, ám amikor megérintettem a függönyöket és a
párnákat, éreztem, hogy azok drága anyagokból
készültek. Rábukkantam olyan tárgyakra, amelyeket
titkos helyekre dugtak. Miközben a szamuráj a közelben
ácsorgott, fogtam egy tűt, és kibontottam néhány varrást.
Pénzérméket találtam nem csupán a szövet alatt, hanem
mélyen bent a bélésben is. Amikor befejeztem, gondosan
visszazártam mindent, amit kinyitottam.
Később Micsimori kezébe helyeztem néhányat az
érmék közül.
— Kitervelték a dolgot, uram — közöltem.
Megkönnyebbülve attól, hogy elkerülheti a nyílt
konfrontációt Nitta no Sibaszakival, Micsimori hátradőlt
a párnáin. Elnézve őt arra gondoltam:

Fehér hegycsúcsok
A lenti fűből nézve
Mennyhez oly közel
Minden madár dalolja
Orcája dicséretét

Kihúztam a papírokat ruhám ujjából, és megosztottam

vele a tartalmukat. Sibaszaki kérkedését a sok feleségéről,
a földjeiről, és arról, hogyan szokott kibújni az adófizetés
alól. Sibaszaki sajátos testi vágyairól is szerepelt benne
leírás. Ezeket nem adtam közre.
Micsimori csak egy pillantással jelezte csodálkozását,
mire beszéltem neki a naplókról, melyeket Hitomi
falujából hoztam el.
— Megerősítetted a gyanúmat. Biztosan megérted,
hogy nem léphettem fel nyíltan. Sibaszaki a
Minamotókkal és Go—Sirakavával áll szövetségben.
Mormolva elhárítottam a dicséretet, és a szemét
fürkésztem.

A fecske hálás
Barát erős váráért
A menedékért
A szélért, melyen szállhat
A tápláló esőért

— Hogyan fejezhetném ki neked a hálámat, kis fecske?

— Ujjhegyével megcirógatta arcomat.
Meleg, barna szemét figyeltem, és kiböktem titkos
vágyamat:
— Parasztlány vagyok, aki úgy szeretne beszélni és
viselkedni, mint a többi, itteni nő. Nincs családfám, nincs
vagyonom. Csak úgy lehetek értékes... ha szolgálhatok és
tanulhatok.
Kiszáradt a szám, nehezemre esett a beszéd.
— Szeretném tudni mindazt, amit az udvarban élők
tudnak: kínai nyelvet, költészetet, a klasszikusokat,
matematikát, retorikát, politikát, jogot, stratégiát,
jövendölést, zenét és gyógyászatot. Szeretnék mindent
megtanulni.
Lesütöttem a szemem, hiszen ez vakmerő kívánság
volt. Talán azt várta, hogy majd egy új kimonót vagy
valami csecsebecsét fogok kérni tőle, én azonban
nagyobb szívességért folyamodtam. Azt kockáztattam,
hogy megharagszik, sőt ennél is többet.
 Nem mertem az arcára nézni. Nem adott ki semmiféle
hangot. Nem adta parancsba a szeppukut. Csendben
kifújtam a levegőt, de szemem csukva tartottam. Éreztem
hajának szantálfa illatát. Hozzám hajtotta a fejét.
— Ha ez a kívánságod — suttogta Micsimori
kormányzó —, akkor gondoskodni fogok több oktatóról.
— Ujjával megemelte az államat. — Obászan valójában
már beszélt nekem a papír és a tinta iránti szeretetedről.
— Köszönöm, uram.
— Igen. — A hangja hirtelen keménységgel telt meg.
Ez vajon korábban is ott volt benne? — Szükséged van
oktatókra. Először is a kalligráfiában kell fejlődnöd.
— Uram, én nem igényeltem kalligráfia oktatót, de ha
ez a kívánságod… — Összerezzentem, és próbáltam
nyugalmat erőltetni az arcomra. Kísértettek az
ecsethasználat során ért kudarcaim, főleg ezen a helyen,
ahol mindenkit az ecsetkezelése, a szavak
megválasztása, sőt a papír színe és jellege alapján ítéltek
meg.
— A kívánságom? Megkövetelem.
Elpirultam szavai hallatán, amelyek most
keményebbnek hangzottak, mint korábban. Eszembe
juttatták Csiba hangját közvetlenül azelőtt, hogy először
megütött. Belül mintha harapófogóval szorítottak volna
össze. Megsajdultak a régi sebek a hátamon.
— Engedelmeskedni fogok. — Keserűség gyűlt a
számba, de lenyeltem. — Van valami baj?
— A becstelenség, az baj.
— Tiszteletre méltó Taira no Micsimori uram, nem
tudom, mire célzol. — Visszatértem a hivatalos
nyelvhasználathoz. Megfagyott körülöttünk a levegő.
— Tényleg nem tudod? — Kiválasztott néhányat abból
a számos üzenetből, melyek mindig mellette álltak
halomban, összegyűrte őket a kezében, és odadobta őket.
— Ezek a tieid?
Tudta! Dobok szólaltak meg a mellkasomban, égett az
arcom, a nagy nyári hőség a fejemre zúdult, és az
izzadság patakokban folyt le a hátamon. Vajon honnan
tudta meg? Obászan soha nem árult volna el.
— Igen
— Ez a te kezed munkája?
A szoba forgott velem, a látásom zavarossá vált.
— Nem, uram. Másvalakié — dadogtam.
Odalökött nekem egy ecsetet, papírt és tintát.
Parancsnoki hangján elrendelte:
— Írd le az egyik kedves versedet!
Az ecset úgy égetett, mint a jég. Nem tudtam
megőrizni arcom semlegességét. Morogtam, fintorokat
vágtam és írtam, miközben igyekeztem meghallani
Tasiko hangját, ahogy annakidején tanított.
Micsimori figyelt. A kezem remegett. Az általam
produkált macskakaparás szörnyűséges volt. Minden
sóhajjal, amelyet kiadott magából, tovább csökkent
írásjegyeim olvashatósága.
Amikor befejeztem, elkapta a papírt. Egyik oldalról a
másikra billentette a fejét, és a szemöldökét ráncolta sötét
szeme fölött.
— Ez borzalmas. A legalacsonyabb rangú katonám is
jobbat produkálna.
Szememből a szégyen könnyei patakzottak. Nem
tudtam megállni, hogy ne remegjen meg az állam.
— Igen, uram.
— Ennek meg kell változnia. — Letérdelt mellém,
hangjából eltűnt a keménység. — Tudom, hogy
keményen fogsz dolgozni a kalligráfia oktatóval. Nem
tűrhetem, hogy a feleségem ecsetvonásai olyanok
legyenek, mint egy paraszté.
 III. Játékosok
Amikor visszatértünk Rokuharába, ugyanazokat a
szobákat foglaltuk el, mint korábban. Az élet
múlandósága — avagy „a lebegő világ”, ahogy az
udvariak nevezték — megváltozott az oktatók és
tanulmányaim révén. Megtanultam úgy beszélni, hogy
már nem használtam a szüleim paraszti nyelvét. A
legnehezebb feladat az volt, hogy elhagyjam az utolsó
szótagot minden egyes, általam vidékiesen ejtett szóról.
Obászan és Miszuki naponta, óránként, szinte
folyamatosan emlékeztetett erre. Ahogy teltek a
hónapok, Miszukin keresztül hallottam, hogy a többi
feleség és ágyas már nem gúnyolódik annyit az általam
beszélt nyelv miatt.
Miszuki és én minden nap edzettünk Tokikazuval is.
Szerettem Miszuki szelídségét, ám ő gyakorlati téren
hamar kifáradt. A hadtudományokat nem kedvelte.
Bármilyen megerőltető volt is számára a harci
kiképzés, a kalligráfia számomra még annál is
bonyolultabbnak bizonyult. A kézírásom azoké az
egyszerű embereké volt, amilyennek én is születtem, és
ez szégyennel töltött el. Noha a beszédem javult, az
írásom rettenetes volt.
A szépírás volt az udvari emberek legfontosabb
ismertetőjele. Ez jellemezte az egyes rétegeket, ez
különböztette meg az előkelőket a köznéptől. Miszuki
ecsetkezelése jobb volt, mint az enyém. Korábban
Miszuki írt helyettem, habár azt nem engedtem, hogy a
szolgálólányok vagy Emi ezt meglássák. Most viszont a
kalligráfia oktatóm mutatópálcája gyakran érintette az
ujjaimat.
 Az irodalomoktatóm, aki udvarias volt, távolról
rokonságban állt Micsimorival. Széles, vöröses orra
felfelé állt, és amikor összpontosított, úgy összehúzódott,
akár az összeaszott cseresznye. Mindenkit ismert, akiről
valaha is írtak. Arcát felpuffasztotta, és megrázta tokáit.
— Oly sok mindent nem ismersz.
Még többet olvastam.
A tanulás hosszú hónapjai alatt irodalomoktatóm a
fejét rázta, majd morgott, megint a fejét rázta, és aztán
elmondta nekem a Gendzsi szerelmeit56. Miszuki és én
megosztottunk belőle izgalmas részleteket egymással,
amikor már belefáradtunk egyéb olvasnivalóinkba.
Nagyra értékeltük, ahogy To no Csidzso osztályozta a
nőket. A Gendzsi szerelmeinek olvasása után Miszuki úgy
célozgatott csipkelődően Szadakokaira, mint „Illatos
kapitányra”, de persze csak a férfi háta mögött.
A tanultak közül volt, ami jelentőséggel bírt, és volt,
ami — Obászan szavaival élve — „haszontalan volt, akár
a nedves toll”. Az istenek jók voltak hozzám, és az
olvasott dolgok többségét megjegyeztem. Kínai verseket
tömtem a ruhám ujjába olvasnivalónak.
A szolgálólányaink megosztották a verseimet más
szolgálólányokkal. Egy idő után összeszedtem a
bátorságomat, és megmutattam néhányat a
költészetoktatómnak, aki orrhangon megjegyezte: „Lehet
némi tehetséged”, és nagyot szippantott.
Bár egy nő esetében ez nem volt szokványos, nekem
megvolt az a kiváltságom, hogy kaphattam kínai
nyelvoktatót. Őt nagy örömmel töltötte el kiemelt
helyzete, melyet Micsimori magas rangjának
56 Muraszaki Sikibu regénye a 11. század elejéről.
köszönhetett, és kedvesen bánt velem. Hosszú haját,
ugyanúgy hátralógatva viselte, mint Obászan. Amikor
kijavított, főleg a sok—sok írásbeli hibámat, éreztette,
mennyire elszomorítják az ő csodálatos nyelvén ejtett
vétségek. Hosszú ujjaival és még hosszabb körmeivel az
összes tévesztésemre rámutatott minden egyes
írásjegynél, és nagyot sóhajtott.
— Írd le ezt újra... és újra.
A saját érdekében nem állt szövetségben sem a
Tairákkal, sem a Minamotókkal, így aztán a feddései
kettőnk közt maradtak. Az irodalomoktatóm előtt vétett
hibáimról mások is értesültek, nagy gúnyolódások
közepette. De az első hónap elteltével már nem
találhatott sok hibát.
Éberségem nem csökkent. Három Szem és az
ügynökei sosem szűnő fenyegetése miatt mindig
magamnál tartottam kardomat. Miszuki is hordott
magánál fegyvert, de elrejtette. Inkább velem gyakorolt,
mintsem a szamurájokkal, akik elunták a kezdő munkát.
Tokikazu minden egyes alkalommal velem maradt, és
nekem jól esett a jelenléte, noha bajtársi viszonyunk más
színezetet kapott a házasságom óta.
Egyetértettem Sótoku taisival, akit korábban
tanulmányoztam. Ő volt a koronaherceg, a Becsület
Filozófusa, aki még azelőtt élt, hogy a fővárost Narába
helyezték volna át, csaknem nyolcszáz évvel ezelőtt, és
aki elhozta Japánba a buddhizmust. Ő azt mondta:
„Minden ember részrehajló, és csak kevesek bírnak széles
látókörrel”. Lehet, hogy Micsimori egy volt azon kevesek
közül.
 IV. Kettes Számú szolgáló
A szolgák különleges ételeket készítettek, amikor
egybeesett egy új nap és egy új hónap vagy év kezdete.
Gőzölt és összezúzott rizsből készült süteményeket
kellett ennünk, hogy életünk hosszú és egészséges
legyen. Rengeteg édességet ettünk: zseléket, pirított
makkot, babból és tengeri algából készült krémet, szilvát,
sőt színezett és cukrozott rizssüteményeket is. Miszuki
azt mondta:
Egyél sok datolyaszilvát, hogy termékeny és a boldog
légy! Figyelte, ahogy megeszem ezeket, majd száraz
szójababot szórt szét a szobáinkban, hogy elűzze az
onikat.
De egyikük így is utolért minket.

Akkor történt, amikor éppen pihentem. Az előző

étkezésünk rizsből és vörös babból állt, így nem voltam
éhes. Engedélyt adtam Miszukinak és Eminek, hogy a
szobájukban egyenek.
Miszuki szinte azonnal visszajött:
— Kozaisó úrnő, furcsa íze van az ételnek.
— Hm? — kérdeztem Micsimorit utánozva,
magamban mosolyogva.
Aztán láttam, hogy Miszuki szemében ugyanaz a
félelem csillan, mint amikor a szóheik ránk támadtak a
hordozható oltárnál.
— Emi nem bírta a fűszereket — mondta —, és
egyáltalán nem tudott enni egyik ételből sem. Csupán
egy keveset evett, aztán abbahagyta, majd hívta a két
szolgálólányt, hogy megszidja őket, és azt mondta:
„Gyenge ételsort állítottatok össze. Vagy ami még
rosszabb, hagytátok, hogy rossz legyen az étel.”
Mindegyik szolgálóval beszéltem. Első Számú lesütötte a
szemét szégyenében. Kettes Számú szeme megrándult.
Szája legörbült. „Mi a baj az étellel?”, kérdeztem. „Mi
történt?” Kettes Számú lehajtotta a fejét. Felemeltem az
állát, míg az arca közvetlenül az enyémmel szembe nem
került. A tekintete üressé vált, a lélek eltűnt belőle. Nem
tudtam, mit kellene tennem. A földre mutattam. Azt
mondtam nekik: „Maradjatok itt! Ne mozduljatok,
különben súlyos büntetést kaptok.” A földre borultak, én
pedig így szóltam: „Semmit se tegyetek! Maradjatok itt!
Semmit ne csináljatok, míg vissza nem jöttem, bármennyi
időbe teljen is.” Aztán hozzád jöttem, tiszteletre méltó
Kozaisó úrnőm — biccentett Miszuki, miután abbahagyta
a beszédet.
— Méreg — suttogtam. Emiért kiáltottam, hogy
hozzon forralt vizet, miközben kiválogattam a megfelelő
gyógynövényeket. Miután kiáztak, Miszuki megitta a
főzetet, én pedig segítettem neki hányni.
— Köszönet neked és a kegyelem istennőjének az
érzékeny ízlelésedért — mondtam, miközben
megtöröltem Miszuki arcát. — Az ételt valószínűleg a
méreg miatt fűszerezték túl — gondolkodtam, éppen
csak annyira hangosan, hogy Miszuki meghallja.
— El kell pusztítanunk a ludak közé betört kígyót,
mielőtt az összes tojás elvész — motyogta Miszuki.
Megbeszéltük a tervet. Eminek nem árultam el, miről
van szó, de elküldtem egy feladattal. Micsimorinak sem
szóltam, mivel a dühe esetleg meghiúsíthatná a tervemet.
Miszuki rohant, hogy elmondja a történteket
Tokikazunak, aki szinte mindig ott őrködött a
közelemben.
 Azután Emi visszatért, Kettes Számú szolgáló barna—
fehér macskájával a kezében. A két szolgáló továbbra is
arcra borulva helyezkedett el a földön. Miszuki és én
megálltunk előttük. Miszuki mellett volt a tálca, melyen a
mérgezett ételeket tartalmazó gyönyörű, lakkozott
edények sorakoztak. Odaadtam a macskát Miszukinak,
Emit pedig ismét elküldtem.
— Köszönöm, Miszuki — mondtam, uralkodva
haragomon, melyet a földre borult szolgálólányok láttán
éreztem. — Most már valóban megkezdhetjük az
ünneplést. — Intettem a lányoknak, hogy álljanak fel.
Miszuki a kezében fogta és simogatta Kettes Sziámi
macskáját. Egyes Számú sírt, könnyekkel pöttyözve
tunikája elejét. Kettes Számú arca úgy festett, mintha
valaki a fejbőrét szorosan hátrahúzta volna, amitől a
szemgolyói úgy kidülledtek, akár a békáé.
Figyeltem arra, hogy az érzéseimmel ellentétes módon
beszéljek, halkan és lassan.
— Nem látjuk értelmét annak, hogy bármelyikőtöket is
hibáztassuk az étel miatt. Hisz ti mindössze elhoztátok.
Egyszerűen túl van ízesítve az ennivaló — hazudtam. —
Azt szeretnénk megtudni tehát, hogy ki fűszerezte meg
ilyen elfogadhatatlanul. Ki volt a szakács? Ki adta nektek
ezt az ételt?
Egyenesen rámeredtem mindkét szolgálóra, és Egyes
Számúból hirtelen kibukott minden: melyik őr, melyik
szakács volt a bűnös. Még arról is beszámolt, hogy
melyik pap járt a főzőtérben, hogy ellenőrizze a
szertartásokra készített, különleges ételeket.
Kettes Számú szemébe néztem, és azt mondtam:
— Így most már értjük. Miszuki, add oda a macskát
Egyes Számú szolgálónak! — Majd Egyes Számút
utasítottam: — Fogd meg ezt a macskát. Ne hagyd, hogy
elmenjen!
Miközben a macskát lefogták, Miszukin volt a sor,
hogy kiadja az utasítást Kettes Számú szolgálónak:
— Etesd meg az ételt a macskáddal!
Gyűlölet villant Kettes Számú szemében. Kitépte
macskáját Egyes számú karjai közül, és elrohant.
Tudtam, hogy nem viselné el, ha baj érné szeretett állatát.
Én magam sem kívántam bántani egy ártatlan macskát.
Csupán a lány vallomását akartuk, amelyet meg is tett
azzal, hogy elfutott. Tokikazu elfogta, amikor távozott.
Azt reméltem, hogy a megkínzása olyan értesülésekhez
juttat, amelyek megerősítik Egyes Számú szolgáló
vallomását.
Miután Obászanért és a Szobákért felelős úrnőért
küldtem, megkértem Egyes Számút, hogy játsszon
nekünk valamit a biván, amíg mi öltözködünk. Így
mindig tudtam, merre van, és mit csinál. Játszott, bár
nem valami jól. Semmit nem szóltam a szokatlanul
gyenge zenére.
Amikor Obászan megérkezett, félrevontam.
— Kettes Számú Szolgáló azt vallja, hogy... és... —
fülébe súgtam a papnak és a szakácsnak a nevét. — Talán
te ismersz valakit, aki oda tudna figyelni erre a kettőre.
Az különösen érdekelne, hogy kivel beszéltek.
Obászan összeszorította ráncos ajkát. Aztán
megszólalt:
— Az unokaöcsém, Rjo. Éppen azzal a szakáccsal
dolgozik. Talán ideje meglátogatnom.
— Egyes Számú szolgáló maradjon szoros felügyelet
alatt. Egy percre sem maradhat egyedül. Legyen minden
feladatnál vagy veled, velem, vagy Miszukival, addig,
amíg nem tudunk megszabadulni tőle.
— Kozaisó úrnőm, fel fogom kutatni és meg fogom
találni a legjobb utódot mindkét lány helyére. Beletelhet
némi időbe, de addig is elküldöm hozzád az enyémeket.
— A tieidet?
— A személyes szolgálóimat. Jobb lesz azonnal
megszabadulni Egyes Számú szolgálótól. Gondom lesz
mindenre.
— Igen…jól van. Köszönöm, Nagyanyám. — Amint
magunkra maradtunk, megcsókoltam ráncos arcát.
Miután további előkészületeket tettünk Obászannal,
Miszukinak és nekem el kellett indulnunk a nagy
bűnbánó ünnepségre. Az ünnepség a palota területén
zajlott, és három egymást követő éjszakán át tartott. Emi,
Miszuki és én ökrös szekéren utaztunk. Mint általában,
Obászan bölcsessége ismét lenyűgözött, és ezt
Miszukival is megosztottam.
— Tudom, hogy nem bízhatunk a papokban —
mondta halkan Miszuki. Elmeséltem neki, hogy Obászan
új szolgálólányokat keres.
— Nem kívánom Egyes Számú fejét karóba húzva
látni — vallottam be. — Ezt a gaztettet nem egyedül ő
követte el. Azt kértem azonban, hogy Kettes Számú
szolgáló ne oszthassa meg senkivel megbízatása
sikertelenségének hírét.
Miszuki a kezemre tette a kezét.
— Emlékszel a „Nincs fölösleges dinnye” történetre?
„Aki egyetlen szeletet sajnál, mindent elveszít.”
— Kettes Számú szolgáló nem lett volna képes
mindezt egyedül véghezvinni.
— Hagyhatta volna, hogy megmérgezzük a macskáját.
De nem hagyta. Talán van a szívében kedvesség, szörnyű
tette ellenére is. — Szája remegett a félelemtől. —
Kozaisó, Rokuharában rosszabb emberek vannak, mint
azok a szóheik, akikkel idefele jövet találkoztál.
— Igen, mivel akkor láttuk az ellenséget. Itt vagy
láthatatlanok, vagy ugyanolyanok, mint a többiek, vagy
mindkettő. És még mindig nem találtam meg Három
Szemet.
Beszéltem Miszukinak arról, hogy fel akarom deríteni,
ki akart megmérgezni, hogy bosszút állhassak rajta, ő
pedig beleegyezett, hogy a segítségemre lesz.
Miszuki tekintetében aggodalom és gyötrelem jelent
meg, amit én magam is éreztem.
— Az élet itt veszélyesebb, mint Hitominál. Mindig
olyan ébernek kell lennünk, mint amikor egy ismeretlen,
először látott vendég érkezett — mondtam.
Miszuki egyetértően megszorította a karomat.
— Szóljunk Micsimori úrnak erről?
— Nem. A magam módján kell megkeresnem a bosszú
útját. Micsimori túlságosan elfoglalt ahhoz, hogy ilyen
semmiségekkel zavarjuk.
— Semmiségekkel? — Miszuki szemöldöke és szája a
legkomorabb nemtetszést mutatta.
— Tanácskozni fogok Tokikazuval és Akióval. Bízom
a bölcsességükben.
— Micsimori úr nem fogja azt gondolni, hogy ez csak
afféle apróság. A haragját kockáztatod.
— Legyen.

Sem az ünnepségek, sem az ünnepi paravánok nem

tudták lekötni a figyelmemet. Nem tudom, Miszuki
élvezte—e mindezt. Emi örömét lelte ugyan az
ünnepségekben, de a paravánokra festett pokol
borzalmait látva elpityeredett.
Mindent elkövettem annak érdekében, hogy
felidézzem mindazokat a rossz dolgokat, melyeket az
elmúlt év során követtem el. Szerencsére az ártatlan
macska és a nem is annyira ártatlan lány meggyilkolása
nem szerepelt közöttük. A nagy bűnbánat következő két
éjszakája már könnyebb volt, kivéve Eminek, akit
rémálmok gyötörtek. Balszerencsés módja volt ez az új év
kezdetének.
Elszántam magam, hogy megvívom a saját csatáimat,
és én magam fogom megtalálni az igazi méregkeverőt.
 V. Szamurájképzés
Furcsa módon a gyakorlómezőn voltunk a legnagyobb
biztonságban, mivel az edzés nyílt téren zajlott, és sok
különböző érdekcsoport képviseltette ott magát. Nem
lehetett elkövetni semmilyen komoly bűntettet, hiszen
szemtanúk voltak mindenre. Nagyobb biztonságban
éreztem ott magam, mint a saját lakosztályomban.
Tanulmányaimat a harcos képzésben is folytattam. A
háború művészete, Szun Ce műve különösen érdekelte
Micsimorit. A Taihó—törvénykönyvből, „A hadsereg és a
védekezés” című részből megtanultuk, hány lovas és
hány gyalogos van egy hadosztályban, mennyien vannak
egy ezredben és egy zászlóaljban. A Taihó—
törvénykönyvről mindketten úgy gondoltuk, hogy
döbbenetesen unalmas, Szun Ce könyvével viszont nehéz
dolgunk volt, mivel az kínaiul íródott. Miszuki
fárasztónak találta, én hasznosnak.
Az edzésen bonyolultabb feladatokat is kaptunk.
Miszukinak jól mentek a közelharctechnikák, az íjászatot
viszont nehéznek találta. Az oktatója egyfolytában arra
figyelmeztette, hogy „kapja el a szelet a kezével”, de ezt ő
soha nem értette. Ez számomra is nehéznek bizonyult
fiatal lány koromban. A naginatával továbbra is nehezen
boldogultam a magasságom miatt, bár olyan gyakran
próbálkoztam vele, amilyen gyakran csak el tudtam
viselni az engem figyelők kuncogását.
Egyik nap Akio egy furcsa kinézetű fegyverrel
érkezett a harctérre.
— Ez egy sobuzukuri naginata. Tokikazu javasolta, mert
rövidebb a markolata, és hosszabb a pengéje. Látod? —
mutatta be. — Könnyebben lehet ütésre lendíteni.
 Eltartott egy darabig, amíg hozzászoktam a
fegyverhez, azután szalmabábukon gyakoroltam. A
fölfelé, a védtelen lágyék felé irányzott, gyors ütés bárkit
harcképtelenné tenne.
— A szerzetesek lóháton a kengyelben állnak, és
forgatják a naginatát maguk körül — mesélte nekem
később Tokikazu.
— Ez meg a sobuzukuri naginatával is elég széles sávot
jelent — méregettem a kettőnk közti távolságot. — És a
védekezés?
Tokikazu pukkadozott a nevetéstől.
— Maradj távol tőle, és lődd le a lován!
Lóhátról eltaláltam a négyzet alakú céltáblákat és a
karón lengedező szalmakalapokat is. Kutyákat is
alkalmaztak célpontként, de náluk odafigyeltem, hogy ne
találjam el a fejüket a speciális, párnázott nyílvesszővel.
A botról lelógó papírcsíkokat ugyanolyan gyakran
eltaláltam, mint bárki más, kivéve Tokikazut, Akiót,
Szadakokait és Mokuhaszát. Ők voltak ugyanis a
legjobbak Micsimori után.
Miszukit nem érdekelték a lovak. Ő máshol gyakorolt.
Szadakokai „Lomha Borznak” nevezte el, ami rajta is
ragadt. Miszuki nem kedvelte Szadakokai finom
élcelődését, de irántam érzett szeretete arra
kényszerítette, hogy kitartson.
Mindkettőnket szórakoztattak azok a történetek,
amelyeket Tokikazu mesélt, miközben végrehajtottuk a
feladatokat. Szerettem hallani a hangját, és figyeltem,
ahogy az izmai megfeszülnek. Egyszer elmesélte, hogyan
lettek a Tairák és a Minamotók halálos ellenségek:
 „Taira no Maszakado, Kuanto tartomány kormányzója
Heiankjóban tanult. Egyszer megsértették az udvarban, mire ő
lázadást indított, de a Taira nemzetség más tagjai megfékezték.
A nemzetségek között akkor kezdődött az ellenségeskedés,
amikor Maszakado kegyelmet kapott büntetés helyett. A
Minamotók soha nem értettek egyet a megbocsátással, úgyhogy
attól az időtől fogva a két nemzetség egymás halálos ellenségévé
vált. ”
Más történetekben a Hógen—és Heidzsi—lázadások
nagy hőseiről mesélt nekünk, elsősorban Micsimori
nagybátyjának, Kijomorinak bátor tetteiről, aki sok
levágott fejet húzott karóba. Ezt nagy élvezettel
képzeltem el.
Micsimori gyakran forgatta A háború művészetét,
amikor éjjelente megvitattuk a hadi stratégiákat.
Mokuhasza és Szadakokai Micsimori kard nélküli
ügyességéről beszélt. A kard nélküli szamuráj azzal
bizonyította vitézségét, hogy a puszta kezével olyan
gyorsan és eredményesen hadakozott, mintha kard lett
volna nála.
14. könyv
 I. Templomok
Néhány Taira parancsnok visszatért Rokuharába, és a
Minamotók felett aratott legutóbbi győzelmükkel
dicsekedtek. Sajnos a Minamotók nem hátráltak meg.
Helyette szétszóródtak, akár a fácánok, lehetetlenné téve
a további csatákat.
A folyosókon, a vatadonón, a kertekben és a
gyakorlómezőn viták folytak arról, lesz—e háború, vagy
sem. Miszuki azt mondta, hogy tudomást szerzett a
várható háborúról. Ezzel tért vissza az egyik hosszú
lovaglásából Szadakokaival:
— Láttam őket!
— Kiket?
— A madarakat. Fenyőpintyek, atorik seregeit.
Szadakokai is látta őket.
— Seregeit?
— Igen. Száz és száz madarat. Egymásra támadtak az
ágak között a fészekrakásra alkalmas gallyakért. Tudod,
mit jelent ez?
Nem várta meg, hogy válaszoljak.
— Ha a pintycsapatok élet—halál harcba kezdenek a
gallyakért, a lárma, a harc és a vadság olyan eget verő,
hogy az efféle esemény megpillantása mindenképpen
háborút jövendöl. Bizony. — Miszuki ünnepélyesen
bólintott. Így jegyezték fel a történelem folyamán.
Alig tudtam megállni, hogy a szám sarka ne görbüljön
fölfelé. Aztán eszembe jutottak az előérzetei azon a
napon, mielőtt Micsimori megmentett Hitomitól.
— Ó, Kozaisó, sokkal többet is jelent ez a háborúnál.
Ez már a mappó. A világunk olyan romlott, hogy már
talán nincs is megváltás. A pintyek bebizonyították. A
buddhaság harminckét fizikai jelére kell
összpontosítanunk. Hívd segítségül Amida Buddha
nevét, és elmélkedj a halálos ágyánál zajló jeleneten!
Tedd meg ezt ma este és minden reggel! Ígérd meg!
Mindezek ellenére nekem megvolt a magam háborúja,
és megesküdtem, hogy teljesítem az önmagamnak tett
ígéretet — megtalálom és eltüntetem a méregkeverőt.
Ő majd rámutat végső célomra, Goróra. A terveimet
megbeszéltem Miszukival és Obászannal is.
— Amikor kérdőre vontam a korábbi Kettes Számú
szolgálót, egy szakácsot és egy papot nevezett meg az
összeesküvés résztvevőiként.
— Az unokaöcsém, Rjo a szakáccsal dolgozik. Ha
ellátogatna a paphoz, rájöhetne, hogy ki az a személy,
akinek mindketten dolgoznak.
— Igen — tette hozzá Miszuki. — Az ilyen ember
minden bizonnyal nagy gonosztevő.
Három nappal később Obászan odasúgta nekem:
— Megbeszéltem Rjóval, hogy találkozzon veled a
mezőn, ahol négyszemközt beszélhettek. Azt ajánlotta,
hogy szolgának fogja álcázni magát. Ő lesz az a mai
napon, aki felszolgálja az italokat.
— Hogy fogom megismerni a sok igazi szolga között?
Obászan arcára széles vigyor ült ki.
— Olyan fehér a haja, akár az enyém.
A fehér haján kívül Rjo semmi másban nem hasonlított
Obászanra. Odamormolta nekem a szakács és a pap
nevét, hogy azonosítsa magát előttem.
— Ők kinek felelnek? — kérdeztem, egy csészével a
szám előtt.
— Norahitónak — mondta, fejét még mindig lehajtva.
Megtette, ami ő része volt, én pedig visszatértem a
gyakorlómezőre. Micsimori korábban már fölvette ezt a
nevet a lehetséges árulók listájára.
Elhatároztam, hogy készíttetek egy egyedülálló
öltözéket. Az anyagok kiválasztását Szadakokaira és
Tokikazura hagytam, mivel az előbbinek hozzáférése volt
a szumóbirkózók által használt, csodálatos szövetekhez,
az utóbbinak pedig értékeltem azt az igyekezetét, hogy a
segítségemre legyen. Az anyagok kiválasztását követően
elintézem majd, hogy legyen, aki megvarrja a köntösöket.
Olyan mesterre volt szükségem, akinek a hírneve és
főképpen a hűsége makulátlan. Obászan ismerte is a
megfelelő varrónőt. Kiválasztjuk az anyagot,
elkészíttetjük a köntöst, aztán elküldjük a
méregkeverőnek, mint egy semleges, de jelentőséggel
bíró személy ajándékát: így fogom csapdába csalni a
bűnöst.

Úgy tűnt, a császár politikai játékai túlnőttek a Taira

nemzetségen, mint amikor a gyermek magas fán csüggő
gyümölcs után nyúl. A régens futárt küldött Nara
városába, aki aztán súlyos sértéseket szenvedett el,
többek között levágták a felső kontyát. A szerzetesek
arcot festettek egy fa kemarilabdára, és ráírták, hogy
„Kijomori feje”. Azt rugdosták körbe a mezőn. Kijomori
úr volt az! A császár nagyapja! Micsoda gyűlöletes
tiszteletlenség, főleg szerzetesek részéről.
Elterjedt a szóbeszéd, hogy Kijomori beteg, ettől a
balszerencséről szóló pletyka még hangosabb lett, ha ez
egyáltalán lehetséges. Micsimorival meglátogattuk férjem
nagybátyját betegágyán. Kijomori birtokának minden
szöglete tökéletességről tanúskodott: a liliommal borított
tó, fölötte az ívelt híddal, sétára csábított; a formára nyírt
fák és bokrok a mennyek vágyott képét idézték; a
virágok sokasága pillangók seregeit vonzotta.
Amikor Micsimori találkozott velem nagybátyja
palotája előtt, elmondta, hogy Jamato tartomány
rendőrfőnöke fog közvetíteni. A szerzetesekkel kialakult
helyzet óvatosságot követelt, a rendőrfőnök pedig
diplomáciai érzékéről volt híres.
— Igen — mormolta másnap éjjel Micsimori. — El kell
kerülnünk az erőszakot. A nagybátyám csodálatra méltó
önuralomról tesz tanúbizonyságot, holott a szerzetesek a
róla mintázott labdát rugdosták.
— Bízom a bölcsességedben, de kíváncsi vagyok, te is
így uralkodnál—e magadon, ha a te fejedről lenne szó.
Ezen Micsimori jót nevetett — most nevetett először
azóta, hogy a nagybátyja ágynak esett.
Később Micsimori elmesélte nekem Jamato
rendőrfőnökének meséjét, magas hangon, a vezért
utánozva.

„Ötszáz emberemmel együtt megérkeztem a Kófuku—

templom déli kapujához. A szokásos módon üdvözöltek minket.
A kapu kinyílt, és egy szerzetes egy kisebb csoportunkat
bevezetett a zárt udvarra. Aztán figyelmeztetés nélkül
mindenfelől ránk rontottak a szerzetesek. ”

— Micsoda álnokság — mondtam Micsimorinak,

miközben megpróbáltam visszafojtani a nevetést
fejhangú előadása hallatán.
— Nem. Ez nagy butaság volt — folytatta rendes
hangján. — A rendőrfőnöknek nem lett volna szabad
megbíznia a szerzetesekben.
— Mi történt?
 — A szerzetesek elfogták a rendőrfőnök hatvan
emberét, és lefejezték őket.
Elállt a lélegzetem a súlyos sértés hallatán.
— És most mit fog tenni a nagybátyád?
— Több ezer katonát rendelt Narába. Az
unokabátyám, Sigehara most a főparancsnok, én pedig
főparancsnok helyettes lettem.
— Félek az új tisztséged miatt.
— Eljössz?
— Igen, de kérlek, tisztelj meg azzal, hogy szútrákat
mondasz a védelmedért.
A tervem kivitelezését a különleges köntössel
elhalasztottam. Miközben Nara és a Kófukudzsi57 felé
utaztunk, elbeszéltem egy rövid történetet a szerzetesek
civakodásáról, abban a reményben, hogy ezzel kissé
csökkenthetem az általános feszültséget.

„Nem is olyan régen élt két pap, akik semmiben sem tudtak
megegyezni. Az egyik az egyik írásban hitt, a másik a
másikban. Végül folytonos vetélkedésük versenybe torkollott.
Mindkét pap kapott egy csó földet, hogy rizst termesszen rajta.
Az első pap ültetett, öntözött és imádkozott. A második
látszólag semmit sem csinált. Így aztán, miközben az első pap
csóján gyorsan nőtt a termés, a második pap földjén csak a gaz
hajtott ki. Semmi sem nőtt ott egyetlen tökfán kívül, amely az
egész csót beterítette. Amikor az első pap betakarította a rizst,
mindenki felfigyelt a második pap fájára, amely roskadozott a
nehéz tököktől. Még mielőtt az első pap végzett volna a
betakarítással, valaki levágott egy tököt a másik pap fájáról.

57 Kófuku temploma.
Több mint öt tó58 rizs volt benne. És valóban, minden egyes tök
legalább öt tó rizst tartalmazott. A második pap ezután még
hangosabban dicsekedett írásai erejével”

Miután így megemlékeztünk a szerzetesek örökös

versengéséről, csapataink továbbutaztak dél felé, a narai
templomok irányába. A Kófuku—templomnál Sigehira
főparancsnok két hadoszlopra osztotta fel a katonákat, az
egyiket ő maga, a másikat Micsimori vezette. A Nyúl
órájában kezdtünk, valamivel hajnal előtt. A harc a
töksípként fütyülő nyilak záporozásával kezdődött,
mindkét oldalról.
Szánalomra méltó jelenet. A Tairák szinte kivétel
nélkül lóháton, íjjal a kézben. A szóheik gyalog. Majdnem
olyan könnyű volt, mint a gyakorlómezőn, bár most
többen voltak. Tokikazu és Akio a közelemben maradt,
de nem volt rá szükség: elég jól harcoltam.
A tanultak szerint harc előtt mindig megvártam, amíg
ellenfelem bejelenti nekem a nevét, aztán én is
kimondtam az enyémet. A csípős szélben szálló, hosszú
hajam sok szerzetest úgy meghökkentett, hogy könnyű
ellenfél vált belőlük. Reméltem, hogy meghallom az
árulók nevét, de hiába. Képzeletemben valamennyiük
neve „Goro” vagy „Norahito” volt.
A csata szinte egész nap eltartott. Estefelé Sigehira
elrendelte, hogy gyújtsanak tüzet a templom egyik
kapuja mellett. Ekkor egy görbe orrú szerzetes osont el a
kapunál, de eltűnt a tömegben, mielőtt még lőhettem
volna. Az összecsapások már véget értek, szerencsére,
mert innentől fogva semmi másra nem tudtam figyelni,

58 Tó=7,2 liter (mértékegység).

csak arra, hogy megtaláljam Gorót.
A katona, aki tüzet gyújtott a kapunál, véletlenül az
egyik kisebb épületet is lángra lobbantotta. A friss szél
dühödt, esti szagokat görgetett előre, a tűz a templomra
is átterjedt. A keleti és a nyugati kápolna és a pagodák
gonosz szépségben ragyogtak fel, a sötétségben szörnyű,
vörös karmok kaptak a csillagok felé. Az éjszaka
felébredt, sikolyok és üvöltések töltötték be a levegőt, a
bekerített szerzetesek és a több száz segítő, tanonc és
kisfiú hangja. Az éles jajgatás felszaggatta a csendet, akár
a húsba metsző kés.
A tüzet lehetetlen volt eloltani a szél miatt. Reggelre
szinte mindenki és minden megperzselve feküdt a bűzös
halmokban, megfeketedett dombokban és
összezsugorodott kupacokban. Némán meneteltünk
vissza Rokuharába.
Az előző császár halála és a nemzeti gyász miatt csak
visszafogott ünnepségeket terveztek a közelgő új év
alkalmából. Szobáiban Micsimori azt suttogta:
— Baljós módja ez az év befejezésének. Vajon mit
tartogatnak számunkra az istenek?
Először a fenyőpintyek, most meg ez.
 II. Titkos ajtó
Egyik este későn, naplemente után Tokikazu rontott be
az őr mellett a kertembe. A fülembe mormolta, olyan
halkan, ahogy a kismacska dorombol:
— Kérlek, bocsásd meg, hogy rád törtem, de
Micsimori kéri, hogy jelenj meg nála holnap korán reggel.
Néztem a kicsiny rügyeket, amelyek nemrég jelenlek
meg az ágon, és nem szóltam, csak a szemem
rebbenésével jeleztem az igent.

Micsimori kevés alvással is beérte, mindennap korán

kelt. Jóval hajnal előtt Tokikazu végigkísért a folyosókon.
— Tudok egy szabót, akinél megtalálod, amit keresel.
— Tokikazu a tervemhez szükséges anyagokra célzott.
— Hol és mikor?
— A császár következő művészeti versenyén?
— Ott túl sokan vannak. A kertemben. A Majom
órájában. — Az éjnek ebben a szakában el tudtam jönni
Micsimoritól, és vissza tudtam térni, mielőtt még
felébredt volna.
— Ahogy óhajtod, Kozaisó. De nem gondoltál arra,
hogy őt is beavasd? Ő és mások is a segítségedre
lehetnének.
— Kérlek, kedves Tokikazu, ne oszd meg senkivel a
tervünket. Minél többen tudnak róla, annál nagyobb
veszélybe kerülünk.
— Kerülünk? Te kerülsz veszélybe.
— Szeretném ezt magam intézni, a saját dicsőségemre.
Mi abban a dicsőséges, ha megengedem valaki másnak,
hogy helyettem vívja meg a harcomat?
— Értem, Kozaisó.
 — Tudom. Köszönöm. — Mielőtt elváltunk,
végigszántotta ujjaival a hajamat, érintése annyira
hasonlított Micsimoriéhoz, hogy beleborzongtam.

Három hatrészes, hasított bambuszból készült,

összehajtható paraván húzódott végig a nagyterem teljes
szélességén. Innen jól láthattam mindent anélkül, hogy
engem láttak volna. Micsimori őszintén mondhatta, hogy
nem látta, amikor bejöttem, hiszen már korábban bent
voltam. Igazán agyafúrt volt.
A délelőtt a teljes figyelmemet igényelte, akár a
jelmezben előadott, énekkel kísért udvari táncok. Sokan
jöttek kihallgatásra. Egymást követték a rizsről és adóról
szóló beszámolók, a levegőben csak úgy röpködtek a
„császárhű nemes”, „lázadó” és „helybeli” szavak. Én
voltam a férjem második pár szeme és füle.
A körülmények gyakran arra kényszerítették belső
körünket, hogy mások füle hallatára beszéljünk az
ügyeinkről: különösen a császári tor na idején.
Szadakokainak támadt egy ötlete: használjunk titkos
nyelvet, amelyben a Taira nemzetség tagjai állat— és
növényneveket kapnak. Akio pedig azt javasolta, hogy a
Minamotókat az órák után nevezzük el.
Szadakokainak a Császárfa nevet adtam a szép és
hasznos fa után; Mokuhaszát Tengeri Teknősnek
neveztem el vastag nyaka miatt; a tartózkodó Akiót
Kagylónak; Miszuki pedig maradt Lomha Borz. Az én
álnevemet senki sem volt hajlandó elárulni, hiába
próbáltam kideríteni.
 III. A go játszma
Tokikazu egyre nagyobb részt vállalt az íjászati
oktatásomból, és Akio nagyvonalúan átengedte neki ezt a
feladatot. Mindazonáltal a szemöldökét mindig kissé
összevonta, akárhányszor Tokikazu nem nézett oda.
Az újévi ünnepségeket az íjászok fogadása zárta az
első hónap tizennyolcadik napján. Én is csatlakoztam a
mulatsághoz, de közben tovább kerestem a
méregkeverőt. A császár és a belső és középső
palotaőrség tisztjei nagyszabású felvonuláson vettek
részt, egymás után vonultak gyaloghintóikkal. Én
kilovagoltam a városon kívülre az arisztokrácia többi
tagjával együtt. Tokikazu egy percre sem hagyott
magamra. Minden magas rangú férfi színes udvari
öltözéket viselt. A téli selymeken villódzó bíbor és
karmazsin, lápisz lazuli és hortenzia, barack és narancs
árnyalatok ragyogó színorgiájában vonultak át a lőtérre.
Odafordultam Miszukihoz.
— A hím madarak közszemlére teszik rikító
tollazatukat — Miszuki kuncogott, de az isteneknek hála,
csak halkan.
A szórakozásról az apró matók gondoskodtak,
melyeket eléggé messze helyeztek el. Két csapat
versenyzett egymás ellen, sorra köttettek a fogadások.
Micsimori és én is kötöttünk kisebb fogadást, egy
történetet tettem fel egy kimonó ellenében. Micsimori
hajthatatlan volt, és arra fogadott, hogy a saját csapata
fog veszíteni, hiába ugrattam azzal, hogy hűtlennek
neveztem. Csak vállat vont, szokásos vigyorával, felfelé
fordított tenyérrel. Én nem voltam hajlandó Tokikazu
vagy Akio ellen fogadni. Az nem érdekelt, ki lesz a
győztes. Miszukival getáért59 játszottunk. Emi kézzel
készített virágait ajánlotta fel némi jéggel kevert
liánszirup, a legújabb kedvence ellenében, a csípős
hideggel mit sem törődve. Miszuki és Szadakokai is
kötöttek fogadást, de úgy döntöttem, nem veszek róluk
tudomást.
A hideg levegőn átívelő nyilak éles hangja felüdített,
de ujjaim viszkettek az íj után. Az emberek kiáltozása és
biztatása vetekedett a nyilak röppenésével, a dobogás
pedig a matóba csapódásuknak hangjával.
A veszteseknek ki kellett inniuk a hatalmas „vereség
kupáját”.A győztesek megkapták díjukat: császári
surikeneket, rajta a krizantém jelével, selymeket, lakkozott
tárgyakat és nyilakat. Azután mindenki elindult a
lakomára, aminek nagyon örültem; a hideg meghozta az
étvágyamat. Gyönyörű férfiak és nők udvari táncokat
adtak elő, miközben mi faltuk a sok mocsi süteményt,
halat, fácánt és fürjet, édesburgonyát, padlizsánt, répát és
hagymát, és szakét ittunk, sok—sok szakét. Micsimori
nagy mennyiséget megivott, tekintete bizonytalanná vált,
de járása nem. A keze sem, és később, már kettesben,
velem folytatta az ünneplést.
Takakura császár első hónap végén bekövetkező, idő
előtti halálát Kijomori kancellár halála követte a
harmadik hónapban. Családtagjai szívében gyászharang
kongott — fülsiketítően és fájdalmasan, mindenki
hallotta. Micsimori gyászolt, és én nem csillapíthattam
szomorúságát, bár körülvettem dallal, tánccal,
költészettel és testi örömökkel.
Tanulmányaimat félbeszakította a sok elmondandó

59 Esős időben használt facipő.

ima, meglátogatandó hely és megtekintendő gyászmenet.
Az isteneknek hála, Obászan és az udvar
szertartásmestere elmondta, mit kell viselnem, mit kell
mondanom, kivel kell beszélnem, és hogy mely színeket
használjam, és melyeket kerüljem öltözékem
kiválasztásakor. Ekkor a fekete volt a temetés színe. Ezt is
megtanultam, bár nem szerettem ezt a színt.
A harmadik hónap harmadik napja alkalmából
rendezett, visszafogott ünnepség igen szegényes volt a
Csiba sóenjén átélt eseményekhez képest. A Micsimori
házában tartott ünnepségen nem vettek részt szerzetesek.
Éber maradtam, bár most nem kellett babának öltöznöm.
Már könnyebb volt felidézni Tasiko emlékét játék
babaként, de tudtam, hogy a lelke addig nem nyughat,
amíg meg nem bosszulom a halálát. Mellkasom
összeszorult a gondolatra, hogy hibázhatok. A
megszokás és a vágy, hogy dicsőséget szerezzek
szerelmemnek, arra sarkallt, hogy továbbra is figyeljem a
tömeget, a görbe orrot keresve, akár szerzetesen, akár
máson.
A kugék nézték, ahogy a kert patakjain végigsiklottak a
papírbabák. Később néhányat megkaptam ajándékba, és
adtam egyet—egyet Miszukinak, Eminek és mindkét új
szolgálólányomnak is. A szakácsok csemegéket
készítettek, hisi—mocsit, rombusz alakú, pirosra, fehérre
és zöldre színezett süteményeket. Eszembe jutott Tasiko
magyarázata: „A piros elűzi a gonosz lelkeket, a fehér a
tisztaságért van, a zöld az egészségért.” A szakácsok
szakuramocsit is készítettek, babpasztával töltött
rizssüteményt cseresznyelevelekkel, ami Emi egyik
kedvence volt.
A buddhista kolostorok az intrika hegyére vizes havat
fújtak a nemtetszésükkel. Elterjedt a szóbeszéd, hogy a
Tairák feldühítették az isteneket, amire Kijomori
betegsége és halála a bizonyíték.
Éjszakánként Micsimori és én újra és újra
áttekintettünk minden ügyet és minden stratégiai
játékost. Először: az erősségeink közé tartozott a régens,
Micsimori nagybátyjának veje, bár még fiatal volt erre a
posztra. Másodszor: a követőink hűségesek.
Harmadszor: szamurájaink jól képzettek, és az eddigi
csaták már megkeményítették őket. Negyedszer:
Micsimori hírnököket küldött a kolostorokba, hogy
helyreállítsa a viszonyunkban esett kárt. Ötödször és
hatodszor: a Tairák arattak már győzelmet a Minamotók
felett. Kétszer is.
Micsimori végigsimított ujjával arcomon, és
megvillanó szemmel magyarázta:
— Akárcsak a gojátszmában, az embernek jó, ha
vannak olyan figurái, amiket többféle irányba is
mozdíthat.
Jól emlékeztem, hogy Tasiko is ugyanezt tanította
nekem. Ha rá gondoltam, már nem mart belém olyan
mélyen a vágyakozás, mint korábban. Most már
Micsimori volt a szívemben: az ő erősségeit figyeltem, az
ő gyengeségeit hagytam figyelmen kívül. Nem
felejtettem el Obászan szavait: „Micsimoriban megvan a
nagy vezető fenséges nyugalma, és belső lényege a tiszta
békesség. Bízd rá magad az érzelem nélküli, szeplőtelen
lélek tiszta cselekvésére.” Így is tettem.
Mindössze néhány nap telt el Micsimori
nagybátyjának halála után, amikor a Tairák Tanácsa
összeült, és én a paravánok mögött hallgattam a
megbeszélést. Munemori, akit kétértelmű döntései miatt
Bíbor Fű néven emlegettek, jelezte igényét Kijomori
megüresedett helyére.
Bíbor Fű elmondta, mik voltak Kijomori utolsó szavai:
„Taira no Kijomori boldog volt, hogy szolgálhatta a
császári házat.”
A Tairák Tanácsának termét egyetértő mormogás
töltötte be.
— Kijomori arról is beszélt, micsoda dicsőség, hogy
elérte a legmagasabb rangot, amelyet közember csak
elérhet.
Újra mormogás töltötte be a levegőt, a sok bólogatástól
szinte feltámadt a szél. Némelyik férfi úgy fontoskodott,
akár a násztáncot járó bóbitás íbisz. Magamban
elfojtottam a nevetést, ahogy eszembe jutott, hogy
kuncogott Miszuki az íjászok fogadásán, és hogyan
utánozta Micsimori a nagybátyjait és unokatestvéreit.
Milyen sűrű lett a levegő!
— Volt valami kérése? — szólalt meg Sigehira, aki a
Tölgy nevet kapta.
— Igen — felelte Bíbor Fű. — Minamoto no Joritomo
fejét akarta. Az volt az utolsó kívánsága, hogy Joritomo
feje a sírján függjön.
Egy pillanatra megállt a levegő. A csend olyan sűrű
lett, akár a vad bambuszbozót.
Tölgy ránézett minden egyes jelenlevőre. Akkorát
sóhajtott, hogy mindenki meghallja.
— Világos, hogy újra háborúra kell készülnünk.
A nemzetség tehát készülődni kezdett.

A gyűlés után elballagtam tiszteletre méltó nagyuram

lakosztályába. Ezúttal nem tartottam az iramot
lendületes lépteivel. A jól ismert szantálfaillat mellett
most a harag és keserűség szele is a nyomában járt. Ez az
illat és a háború gondolata megbéklyózta lábamat.
Amikor beértünk a lakrészébe, egy szolgáló lesegítette
Micsimori hivatali öltözékét. Hiába égett kedvenc
füstölője, ő inkább kiment a kertbe. Én a nyomában.
Végigsétált az ösvényeken, amelyek a tavacskákhoz és
hidakhoz vezettek. Nem is próbáltam lépést tartani vele,
de a szavait hallottam.
Micsimori egyik öklét a másikhoz ütötte, és hangosan
háborgott.
— Ezek a Minamotók... különösen Joritomo! Nagy
ravasz. Őt kellett volna Rókának neveznünk, nem Go—
Sirakavát.
Micsimori ezután visszaviharzott a lakosztályába. Újra
követtem, biztos távolságból. Benyúlt a hoeki no hójába,
előrántott egy térképet, és az asztalra csapta.
— Nézz csak ide! — bökött ujjával a térképre, és sorra
rámutatott minden fontos helyre. — Már nincs itt... és itt
sem... és itt sem!
Nekem nem volt ismerős ez a terület, de követtem az
ujját, amíg csak rá nem mutatott egy olyan helyre, amit
felismertem. A térkép jelölései olyanok voltak számomra,
mint egy lapos kép. Hirtelen átláttam a helyrajzot.
— Micsimori — szóltam szinte hangtalanul.
Felemelte tekintetét a térképről, egymás szemébe
néztünk.
— Ne feledd, Micsimori, hogy én vagyok a te
vadászkutyád. Én leszek az a szamuráj, aki ott ül
bármilyen paraván mögött, ahol és amikor csak
szükséged lesz rám. Én leszek az a szamuráj, aki
melletted harcol, míg csak a nagybátyád utolsó
kívánsága be nem teljesedik.
 Micsimori ökölbe szorított keze ellazult. Sötét orcáin
könnypatakok csordogáltak; magához szorított, és
zokogott.
— Félek, hogy a nagybátyám nélkül elvesztünk.
Én is sírtam. Ugyanez a rettegés kongott bennem is
egy ideje.

Kong a szent harang

Gion harangja szól már
Pompás íbiszek
Peckes, büszke menete
Bukáshoz vezet minket

Az ötödik hónap ötödik napján már melegebbre

fordult az idő. Az utóbbi időben nem tartottak
ünnepségeket, mert a nemzet még mindig gyászolt, de
most újra eljött a Tango—ünnep. Sok virágot kaptam,
még Emitől is, valószínűleg némi külső sugallatra. A
gyönyörű íriszeknek köszönhetően az összetűzés
fenyegetése ellenére is rendkívül szerencsésnek éreztem
magam. Némelyik szál fehér volt, akár a frissen hullott
hó, mások aranyszínűek, mint a napsütés; a többi pedig
bíbor, mint a háborgó tenger az őszi vihar előtt.
— Be kell fednünk a tetőket — erősködött Miszuki.
Miszuki elsötétítette a tetőket íriszlevelekkel és a
fekete üröm ágaival. Az íriszekből és az ürömből dugott
a hajamba is, tűzött belőlük a párnáimhoz, körbetekerte
velük a kardhüvelyemet, Sárkányfelhő nyergét sem
hagyta ki, végül beterítette velük a gyaloghintómat.
— Nincs időd arra, hogy beteg légy — korholt. A
nyelvével csettintett, amivel anyámra emlékeztetett,
úgyhogy nem is szóltam semmit. Inkább követtem az
utasításait.
Minden feleség, ágyas és udvarhölgy részt vett a
rövidített virágnéző ünnepségen. A mi édes Emink nem
emlékezett már az előző évi Tango—ünnepre, és azt sem
értette, mi az a császári torna, de tapsolt és nevetett, a
fejét ingatta a zenére, táncra és a kínai minták után
alkotott festményekre. Könnyen kifáradt, ezért
visszaküldtük őt a szállásunkra a megfelelő kíséret
mellett.
A mezőn zajló beszélgetések többsége a vívás és a
költészet körül forgott. Tokikazu követelte, hogy
Minamoto no Josinaka kapja a „Patkány” nevet.
— N—n—nem — ellenkezett Szadakokai. —
Szerintem „Nyúlnak” k—k—kéne hívnunk, mert e—e—
elfutott, amikor a csapataink k—k—közelébe ért, akár e—
e—egy gyáva nyúl.
Akio és Micsimori nevetett.
— Ezt tartsuk is meg — mondta azután Micsimori.
Tokikazu ajka keskeny vonallá szűkült, és a következő
lövése nem sikerült egészen tökéletesre.
 IV. Látszat és tanács
Társaim biztatásával és támogatásával belevetettem
magam terveim végrehajtásába. Emi, Miszuki és én
szörnyű halált halhattunk volna a mérgezett ételtől. Ez
a gondolat úgy csapott a gyomromba, akár egy nehéz
kemarilabda.
Egyik nap estefelé Tokikazu, miközben kikísért a
nagyteremből, előre egyeztetett jelünkkel értésemre
adta, hogy az öltözék elkészült. Megittam a főzetet,
amelynek segítségével ébren tudtam maradni. Az
éjszaka közepén kiosontam Micsimori mellől, és a
megbeszélt folyosóra surrantam. Akio és Szadakokai
hegyként magasodott elém a gyenge fényben. Felemelt
lámpáink mellett megszemléltük a csodálatos anyagot,
alaposan megvizsgáltuk a darabokat, hogy minden
részletet az eszünkbe véssük. A vastag damasztot a
kezünkre fektetve megcsodáltuk a fákat és darvakat
ábrázoló, díszes hímzést. A ruha kék árnyalatai szinte
bármilyen színösszeállításhoz tökéletesen illettek.
Nem mertem semmilyen hangot adni, de belenéztem
Akio, majd Szadakokai szemébe is, és hálásan
meghajoltam. Az ebből a kelméből készíttetett köntös,
amelyet saját, semleges papjaink egyike fog ajándékba
adni Norahitónak, tökéletes csali lesz. Visszatértem
Micsimori mellé, mielőtt akár csak megmoccant volna.
Másnap, a gyakorlómezőn Tokikazu elismerően
biccentett. Aztán szertartásos hanghordozással
megjegyezte:
— Asszonyom, őszintén kívánom, hogy érezd jól
magad a Kitano—szentélyhez vezető utadon.
A megbeszélt mondat.
 Emi és a szolgálólányok nélkül Miszukival
megosztoztunk egy ökrös szekéren a rövid utazás idejére,
amely a Kitano—szentélyhez és piros meg fehér
virágokkal ékes szilvafáihoz vezetett. Tendzsinhez
imádkoztam, Szugavara no Micsizane tudós és költő
szelleméhez, a kalligráfia istenéhez. Fohászkodtam, hogy
segítse meg gyatra ecsetemet. Miközben hazafelé
tartottunk a szentélyből, Szadakokai, mintegy
mellékesen, mellénk lovagolt.
Az ökrös szekér függönye mögött levettem ruhámat,
és odaadtam Miszukinak, aki aztán felvette a
ruhadarabokat. Páncélomat könnyedén elrejtettem
sokrétegű öltözékem alá. Lemaradtam a menettől,
Szadakokai már várt rám egy lóval. Kilovagoltunk a
többiek sorából, és hátasainkat kikötöttük egy patak
partján húzódó, sűrű facsoport mögött. Megközelítettük
prédánkat, a néhány férfi kíséretével utazó ökrös
szekeret.
Vajon ezzel a harccal megfizetünk majd? Vajon Goro
ott lesz? Képes leszek majd megölni? Nagy erőfeszítéssel
lecsillapítottam kalapáló szívemet. Akio mellém lépett, és
kezét nyergem hátuljára tette.
— Kozaisó úrnőm, vannak, akik melletted állnak, ha
akarod vagy szükséged van rájuk.
Hálásan néztem a szemébe.
— Ezt a feladatot magamnak kell véghezvinnem. Ezért
nem tájékoztattam uramat, Micsimorit.
Akio bólintott, ahogy Szadakokai is. Reméltem, hogy
nem avatkoznak közbe. De hol van Tokikazu? Nem
mertem megkockáztatni, hogy megkérdezzem Akiót.
Az ökrös szekér a patak mentén haladt felfelé, a sáros
parttól valamivel távolabb. Két férfi mászott ki a
szekérből, talán hogy vizet igyanak, talán hogy
kinyújtóztassák a lábukat, de még inkább azért, hogy
gonosz terveket szőjenek a Taira nemzettség ellen. Csak a
hátukat láttam. Az egyiket közülük még sosem láttam a
saját szememmel, de a gaztettét régóta őriztem a
gondolataimban. Brokátruháját fák és darvak díszítették.
Ő volt a méregkeverő, az áruló.
Miközben Norahito felé indultam, a nevemet
kiáltottam, ahogy a csatákban volt szokás. Ő megpördült,
és megvetette a lábát a sárban. Kivonta kardját a
hüvelyéből — bütykei kifehéredtek a túl erős szorítástól
—, szeme tágra nyílt és elsötétült. Megleptem őt.
Felvettem a védekező állást. A második férfi sikoltva
elfutott. Norahito ordított, és támadásba lendült. A Papi
palást vágással mélyen átvágtam az áruló húsát a
nyakától a hasáig. Kardja a sárba hullott. Pompás ruhája
elején vér szivárgott át; megfizetett azért, hogy három nő
életére tört. Megingott, szeme kitágult, rosszindulatúan
meredt rám.
— Miért akartál megmérgezni? Ki állt emögött?
Bevérzett szemével mereven bámult rám.
— Sokan vagyunk. — Ezzel elterült a sárban, arccal
lefelé.
Nem felejtettem el Tokikazu tanácsát, a közelben
maradtam, kardom ütésre készen, figyeltem, van—e még
mozgás. Semmi. De én ki akartam kérdezni őt, meg
akartam szerezni azt az értesülést, ami elvezethet Három
Szemig. Most ennek a nyomnak vége, és új démonok sora
vár rám.
Amikor Szadakokai és Akio is visszatért, nyugodtak
voltak. A ruhájukat pettyező vérből megtudtam, hogy
végeztek a többi emberrel.
 — Megöljük a szolgáit, hogy ne fecseghessenek, vagy
lefizethetjük őket?
— L—l—lefizethetjük őket, úrnőm — felelte
Szadakokai, és egy nagy zacskó pénzérmére csapott,
amely a derekán függött.
El kell küldenem a kardom a fényezőhöz? —
töprengtem, miközben leöblítettük arcunkat és kezünket
a patakban.
— Igen, úrnőm — felelte Akio —, majd ha
visszaértünk Rokuharába.
Észre sem vettem, hogy hangosan beszéltem.
— Biztos?
— Ismerek e—e—egy fényezőt, aki nem fog beszélni.
— Várni fog ránk valaki a hazafelé vezető úton?
— Csak n—n—négyen voltak, már végük.
— Köszönöm, tiszteletre méltó Akio és tiszteletre
méltó Szadakokai. — Mélyen meghajoltam mindkettejük
felé, csak azután szálltam fel a lovamra.
Miután felültem az ökrös szekeremre, visszaindultunk
Rokuharába. Később Akio lovagolt a szekér mellett, és
szemével jelezte, hogy a helyes cselekedetet választottam.
Nagyra értékeltem Akiót és Szadakokait, mégis Tokikazu
társasága után áhítoztam.
Úgy tettem, mintha havi tisztátalanságomon estem
volna át, és a pap, aki ugyanúgy némaságáról volt híres,
mint a kardfényező és a szabó, megtisztított engem a
vértől. Miközben elégedetten nyugtáztam, hogy
megvédtem a körülöttem élőket legalább ettől az egy
árulótól, különleges imákat mondtam Tasikóért, akire
nem vigyáztam eléggé. Hálát adtam és gyertyákat
gyújtottam a Buddhának a bátorságomért és az ő
áldásaiért, eközben pedig még mindig azon töprengtem,
vajon miért akart meggyilkolni Norahito, és hogy Három
Szemen kívül ki állhatott még emögött.

A legtöbb napon Micsimori megkért rá, hogy legyek

ott a nagyteremben. Utána visszatértünk a szobáiba, ahol
suttogva kitárgyaltuk a legújabb ügyeket, a stratégiákat
és az embereket. Néha úgy kuncogtunk, akár a süldő
lányok, amikor eszünkbe jutott egy—egy nevetségesebb
jelenet.
— Holnap egy feleség esetét fogom meghallgatni, aki
elmenekült, és összeházasodott egy másik férfival. Mit
mondasz erre?
— Ha a nőnek volt legalább egy éve, hogy kialakuljon
benne a megbecsülés a férfi iránt, és ez nem történt meg,
akkor a második férfi tartsa meg őt. Ha több mint öt éve
házasok, a házasságot büntetés nélkül semmissé kell
tenni. Ha kevesebb idő telt el, az új férj kártalanítsa az
elsőt.
Milyen csodálatos, hogy megkérdezik a
véleményemet, törődnek velem, és tekintetbe vesznek!
Az istenek valóban meghallgattak azon a napon, amikor
Három Szem fekete lova elől menekültem. Most már
sohasem kellett átélnem az éhséget, és nem kellett
földlevest ennem, bár a nyelvem még mindig emlékezett
az ízére. Köszönet nektek, föld istenei! És most itt volt
nekem Micsimori, a férj, védelmező és vezető.
Figyelmesen néztem vonzó arcát.
Tokikazu folytatta harcművészeti képzésemet Akióval
együtt. Vallási oktatásomat egy pap felügyelte, akinek
arca ráncos volt, akár a tavalyi barack. Az órákon
megszokottá vált dallamos horkolása.
Micsimori egyre több és több terhet osztott meg velem,
ahogy jobban megbízott képességeimben és tudásomban,
és én egyre biztosabb voltam tisztelete és bizalma felől.
Egyik éjjel megfogott egy papírt, és megrázta a levegőben
nyugat felé, amerre a palota állt. Szokatlan volt tőle az
efféle dühkitörés.
— A régens új rendelete!
Vártam, amíg az érzelem el nem tűnt az arcáról. Ha
magunk között voltunk, Micsimori gyakran adott hangot
nemtetszésének nagybátyjai és unokatestvérei
döntéseivel kapcsolatban.
Összevont szemöldökkel meredt a rendeletre.
— Most mindenki gyülekezik, akár az éhes ludak.
— Ez azt jelenti, hogy Go—Sirakava visszavonult
császár, a Róka, újraosztja a Tairák földjeit? — értem
mutatóujjammal összeszorított kezéhez.
Támadás volt ez a nemzetségünk ellen. Igen, a Taira
már az én nemzettségem is volt, annak az érzésnek
köszönhetően, amely összekötött férjemmel. Micsimori
így válaszolt:
— Köreinkben sok a dicsőség, de kevés a kard. Ennek
meg kell változnia, méghozzá hamar.
V. A születésnap és az érme
Micsimori és én olyanok voltunk, mint egyetlen, jól
képzett íjász, a közöttünk levő összhangnak
köszönhetően. Sokat tanultam tőle a pártok történetéről,
a nyelvről és a politikus beszédről. Én pedig
megtanítottam neki, hogy ha valaki hódításokkal és
vagyonnál dicsekszik, de silány selymet visel, az
hazudik. A fejtartás, egy—egy pillantás iránya, a pislogás
gyorsasága sokat elárul a beszélő őszinteségéről.
Micsimorival megtárgyaltuk és összehasonlítottunk
jegyzeteinket, feltevéseinket és elméleteinket. Időközben
barátságunk még bensőségesebb lett, mint amilyen régen
Tasikóval kötött össze minket.
Ráébredtem, hogy iránta érzett érzéseim
megváltoztak, és ezt írtam hozzá sokat gyakorolt, de
keveset javult írásommal:

Tél fagya olvad

Kék égen barna ágak
Tavasz melege
Mindent éleszt köröttem
Tavasz napja vagy nekem

Részletesen kiterveltem, hogyan ünnepeljük meg

Micsimori születése napját finom ételekkel és jóféle
szakéval. A születésnap egybeesett a madár második
napjával, a Kamo—ünneppel, a negyedik hónapban.
Zenészeket, táncosokat, mutatványosokat és játékosokat
hívtunk, mivel a Micsimori nagybátyja emlékére
elrendelt komoly, egész országra kiterjedő
gyászszertartások sora negyvenkilenc nap után véget ért.
Mindent tarkabarka mályvarózsa borított: a ruhákat, az
épületeket, házakat, szekereket és gyaloghintókat, a
legtöbben a fejükön és a nyakukban is virágfüzért
viseltek.
Reggel elindultunk a palotába, ahol megtekintettük a
pompás bagakut, az udvari táncokat.
— Ez a balkezes bagaku — szólt Tokikazu, aki szokás
szerint mellettem foglalt helyet.
— Mi a különbség a balkezes és jobbkezes stílusok
között? — kérdeztem; Akio is érdeklődve előrehajolt.
— A császár a balkezes stílust kedveli, mert az Kínából
és Dai Vietből származik, nem pedig Korióból és Kína
északkeleti részéből.
— Ebből nem sokat értettem.
A Ló órájában, amikor a nap a fejünk fölött járt, díszes
felvonulás indult az Alsó Kamo—szentélyhez. Én a
papok csoportját vizslattam, kerestem az eltorzult orrot,
amelynek képe örökre az agyamba égett. Miszukit
zavarta a por, de engem nem.
A szentély előtt több ezer ember és hintók végtelen
sorai várakoztak. Kezemet kardom markolatára
szorítottam, készen arra, hogy bármikor lecsapjak.
A díszes ruhát viselő császári követek egymás után
cipelték az ajándékokat az isteneknek, hogy
megtisztuljanak és imádkozzanak. Tokikazu mindig a
közelemben maradt, és szóval tartott, erőltetett
könnyedséggel. Végig a hintómban vagy a közelében
volt. Vajon az elfátyolozott szerzetesek közül melyik volt
Goro? Ujjaim ráfeszültek képzeletbeli íjamra.
A többnapos ünnepség után felkerestem Micsimorit a
lakosztályában, mint mindig.
Elgondolkozva mondta maga elé:
— A császári követek idén rendkívüli ajándékokat
hoztak Taka—Okaminak, a hegyen lakozó
sárkányistennek, az eső és a hó istenének. Nyugati
tartományainkat aszály sújtja.
— Ezért látok olyan sok földművest a városban?
— Igen, nagyon kéne már az eső. A tartományaimban
alig terem rizs.
Miközben mellette ültem, arra gondoltam, hogy
legalább a születésnapja legyen vidámabb.
— Valamit mondani szeretnék. Már egy ideje el
akarom mondani neked, de meg akartam várni a
legkedvezőbb napot.
Micsimori felült, és egyenesen a szemembe nézett.
— Igen? — suttogta ünnepélyesen, ezzel is
megtisztelve engem.
— Az esküvőnk előtt Fukuharában arra kértél,
mondjam el, mi lakik a szívemben. Azt mondtam,
csodálat, tisztelet, hála és… félelem az, amit érzek. Ez
már megváltozott, tiszteletre méltó nagyuram —
feleltem, magam is szertartásos nyelvet használva.
Micsimori felém hajolt, és kezemet széles tenyerére
helyezte. Tekintete majdhogynem átfúrta a bőrömet.
— Igen? — súgta megint. Hangjával szinte magába
szívott.
— Most a szívemben ott a csodálat, a tisztelet és a hála,
de félelem már nincs benne. Ezenkívül, én... az
érzéseim... én megkedveltelek téged.
Csendben vártam, úgy gondoltam, ez örömet okoz
majd neki, és mert nem tudtam, hogyan reagál majd.
Micsimori felült. Némán.
Vajon kellemetlenül érintette, hogy korábbi érzéseimre
emlékeztettem? Dühös lesz, bosszús vagy elégedett?
Végül elkapott nagy kezeivel, átölelt és felemelt a
padlóról. Mennydörgő kacajjal újra és újra a levegőbe
dobott és elkapott, mintha csak egy párna lennék. Aztán
letett a futonra, közelebb húzódott, és megoldotta
ruháimat. Karjában tartva engem, végigsimított arcomon
és testemen, és én is ugyanezt tettem vele.
Arcát a nyakamra fektette; könnyei bőrömet áztatták.
Mélyen belenéztünk egymás lelkébe. Hűséget esküdtünk
egymásnak, mint annak idején Tasikóval, de már rég
feladtam a reményt, hogy valaha is újra átélhetem ezt az
érzést. Amikor elcsendesültünk aznap éjjelre,
megajándékoztam egy verssel, amelyet neki írtam az új
írásommal, amelyet addig—addig gyakoroltam, amíg
szinte elfogadható nem lett. Obászan összeköttetései
révén Micsimori tudta nélkül szereztem gyönyörű, kék
papírt, és egy darutollat is mellé rejtettem:

Üres fészek vár

Visszatérő darvakat
Kettesben szállnak
Szárnyuk szinte összeér
Tudják, merre az otthon

Micsimon újra és újra elolvasta; egyik kezét a

hajamhoz érintette, a másikban a verset tartotta.
Miközben simogatni kezdett, halkan mondta:
— Végre egyformán érzünk. Ha bármi veszedelembe
kerülnél... és tudom, hogy lesz ilyen... akkor engedd meg
nekem, hogy társad legyek minden tervedben, ne kelljen
a háttérben maradnom. Hű szamurájaim melletted
voltak, amikor leszámoltál Norahitóval. Harcos íbiszem,
megsérülhettél volna, vagy még rosszabb is történhetett
volna. A lelkem nem élhet, ha nem vagy velem.
Könnyeimen át nehezen mondtam ki a szavakat:
— Az enyém sem, uram.
Hamarosan már kavargott a fejem, miközben erős
keze mellemet és csípőmet becézte.
Nagy odafigyeléssel elégítettük ki egymást, és
mindketten sírtunk a gyönyörtől.
Minden nap idéztem a Lótusz szútrából, hogy
védelmezzem Micsimorit: atte natte nunatte anado nadi
kunadi.
Érzéseim megváltoztak: többé nem féltem tőle, hanem
őt féltettem egyre jobban.

A nyár egyre súlyosabb aszályokat hozott az egész

nyugati országrészben, és a szárazság nyomában éhínség
és pestis járt. Ennek ellenére tovább tanultam
oktatóimtól, és a harcművészeti képzésem is folytatódott.
Megpróbáltam ezekre a tevékenységekre összpontosítani
a városban zajló borzalmak helyett.
A gyakorlómezőn déltől estéig ciripelt a sok tücsök.
Véget ért a nyár. Tokikazu és a többi szamuráj, beleértve
Akiót is, elégedett volt a haladásommal, mind az
íjászatban, mind a vívásban, és néha már az írásban is.
Tokikazu lépett mellém, majdnem hozzám is ért.
— Szépen fejlődsz. A vívásban szinte elérted a kard
nélküli szintet, Kozaisó. Erre írják a krónikák, hogy „a
hirtelen eltűnés csodás képessége”.
Akio közelebb lépett, és mordan nézett rá. Tokikazu
távozott.

A hazatérő vadludak sötétszürke felhőként lepték el az

eget, amikor egy őszi napon megálltunk, hogy igyunk
valamit. Tokikazu kérésére messzire sétáltunk a
többiektől, bár az örökké éber Akio tisztes távolból
szemmel tartott minket. Tokikazu hátat fordított
Akiónak, és benyúlt a tegezébe.
— Ezt tartsd magadnál.
— Mi ez? — kérdeztem, elém tartott, ökölbe szorított
kezét nézve.
— Rizsgolyó, benne egy kínai érmével. — Lehalkította
a hangját, amit furcsálltam, hiszen meglehetősen távol
voltunk a többiektől. — A Taikan—cuho60 olyan érme,
amelynek szögletes lyuk van a közepén.
— Köszönöm — feleltem. Nem értettem, mire jó ez az
ajándék, de tudtam, mit érez irántam a kapitány. Bíztam
benne, hogy nem a kegyeimet akarja megvásárolni.
Tokikazu olyan távol maradt tőlem, hogy Akio is
nyugodt lehessen.
— Azért adom neked, hogy tartsd mindig magadnál.
Ha bármikor szükséged lesz rám, küldd el nekem ezt az
érmét, ebből tudni fogom, hogy te vagy az, nem pedig
egy kém. Ez lesz a jel kettőnk között. Látod? Van rajta
egy jel itt a szélén, erről meg fogom ismerni, és tudni
fogom, hogy csakis te küldhetted.
Elmondta nekem a következő történetet:

„ Élt egyszer két szamuráj barát, akik újszülött

gyermekeiket eljegyezték egymással. A fiú apja azzal is kifejezte
bizalmát, hogy egy arany hajtűt adott a lány apjának. Aztán
egy napon a fiú egész családja rejtélyes módon eltűnt.
Tizenhét évvel később az eljegyzett leány, aki még mindig hű
maradt jegyeséhez, bánatában meghalt. Az aranytűt eltemették
vele együtt. Két hónap múlva a fiú visszatért, és elbeszélte,
hogyan költözött el a családja, milyen nyomorban éltek, és hogy
szülei időközben meghaltak.
A szamuráj megengedte a fiúnak, hogy a kertjük mellett álló
házban lakjon. De a nagyobbik leány már halott volt. Amikor a
szamuráj családja visszatért egy zarándokútról, a kisebbik
leány elejtett valamit. A fiú felvette a tárgyat, de nem ismerte
fel az aranytűt.
Aznap éjjel a kisebbik leány belépett a kerti házikóba, és

60 Kínai pénzérme.
megfenyegette a fiút, hogy szégyent hoz rá, ha nem hál vele.
Sok éjjel telt el így, és időközben a fiú megszerette a lányt.
Miután belátta, hogy nem házasodhatnak össze, hiszen el
van jegyezve a lány nővérével, elszöktek, de egy év múlva a
kisebbik leány aggódni kezdett a szüleiért, ezért hazatértek. A
fiatalember megkereste a szamurájt, hogy bocsánatot kérjen
bűneiért. A szamuráj meglepetten közölte, hogy a kisebbik
leány most is az otthonukban van, és halálos beteg. Már egy
éve betegen feküdt. A fiatalember körülnézett, és valóban nem
látta odakint a kisebbik leányt.
Hirtelen megjelent a kisebbik leány jó egészségben, és az
aranytűt tartotta a kezében. Elmagyarázta, hogy a nagyobbik
leány lelke benne élt egy éven át, hogy lecsillapodjon a gyásza.
Ha a fiú feleségül veszi a kisebbik testvért, az idősebbik
eltávozik, hogy örök nyugalmat leljen.
Bármilyen hihetetlen is volt ez a történet, az aranytű a
bizonyíték.”

— Lehet, hogy mi is találkozunk a következő életben.

És ez az érme lesz a mi arany hajtűnk. — Felemelte a
kezét, hogy megérintsen, de a mozdulat félbemaradt.
— Köszönöm — feleltem, és hagytam, hogy szavai
jelentése a szívemig hatoljon. — Nagyon megtisztelsz. A
szívemet betölti nagylelkűséged. — Nem volt szükség rá,
hogy bárki is megtudja, milyen nagy jelentőségű
esemény történt az imént.
Visszatértem Micsimorihoz és a többiekhez, akik
dárdával gyakorlatoztak a mező egy távoli sarkában.
— Mint talán tudod is, kedves Kozaisóm,
Micsimorinak nem engedték, hogy Ecsigo tartományba
utazzon, pedig biztosan nagy segítséget jelentett volna,
ha ott van — folytatta Tokikazu a beszélgetést, amelybe a
látszat szerint az imént belemélyedtünk.
— Igen. Tehetetlen volt és dühös. Azt hittem, szétveri
a falakat.
— Ezért támadta olyan sokáig a szalmabábukat. Mire
befejezte, az egész mezőt beterítette a szalma.
Kényelmetlenül pillantottam Tokikazura. Mindketten
szívből szerettük Micsimorit. Nem szóltunk az új Taira
vezérről, Bíbor Fűről, aki híján volt minden finomságnak
és stratégiai tudásnak. Nem voltam biztos benne, hogy
valaha is olvasta A háború művészetét.
— Hű szövetségesünket, Dzsó no Szukenagát
megölték a Patkány Minamotóval vívott csatában.
— Alig hiszem, hogy Patkány a seregével annyi
tartományba eljutott, és még a messzi északi Ecsigóban is
járt.
— Ezért adtam az érmét.
Rokuhara úgy festett, mint egy állat odúja, minden
sarokban pókok és legyek hemzsegtek. Amikor
visszatértem a szobáimba, már nem tudtam, én a pók
vagy a légy vagyok—e. Nem tudtam, hogy akár csak egy
csengő is ott marad—e, ahova leraktam, és hogy már
minden hálóvá változott—e, amely készen áll arra, hogy
bármelyikünket megfogjon, ha csak egy pillanatra is
lankad a figyelmünk.
 VI. Ajándékok
A gyakorlómezőre rendszerint vagy a nap végén, vagy
kora reggel mentünk Tokikazuval és Akióval, Micsimori
kihallgatásaitól és egyéb udvari kötelezettségeitől
függően. Ahogy egyre közelebb kerültem Micsimorihoz,
úgy értettem szót egyre könnyebben a szamurájokkal is.
Most már jobban elfogadtak, de én nem felejtettem el,
hogy nemrég még semmiféle rangom nem volt.
Közelgett a Szövőnő ünnepe, a hetedik hónap hetedik
napon. Mindenki az eget figyelte, ahol találkozott a két
szerelmes, a Szövőnő és a Csordás. A császárhoz
hasonlóan Micsimori is leveleket szórt szét a kertben, és
előkészületeket tett a csillagnéző ünnepségre,
gondoskodott a szórakoztatásról és a finomságokról.
Egész éjjel szól majd a zene, és előadják a Szarkatáncot,
amelyet még sosem láttam. Miszuki imádkozott a
varrásért és a szövésért. Én úgy terveztem, hogy a
zenéért és a költészetért fogok imádkozni;
ecsetkezelésem valamicskét javult, de még mindig nem
volt megfelelő.
Tokikazunak sikerült kicsempészni engem Akio
nélkül, és körbevezetett a kardkovácsoknál. Mindig
odafigyeltem, hogy ne maradjak vele kettesben — a
kapitány szabadosságáról volt híres, ami csak szította
Miszuki pletykás kedvét. De el kell ismerni, az utóbbi
időben Tokikazu példásan viselkedett.
Miközben elnéztem, hogyan imádkoznak és végzik
szertartásaikat a helyben, mielőtt kikalapálták a kardot,
újra úgy éreztem magam, mint kislány koromban,
amikor családommal valamelyik szentélybe látogattunk.
A szertartások és a kántálás kellemesen hatottak rám, bár
családom emléke elszomorított. A segédek pihentek,
amíg a mester meghajlította a forró fémet. Kalapácsaik
egyenletes ritmusa megnyugtatott. A tűz eszembe idézte
Amateraszu, a napistennő erejét, és ezzel a Csiba sóenjén
töltött időket — és Goróval kapcsolatos terveimet. Ha a
tűz képes arra, hogy a puszta fémet egy szamuráj lelkévé
változtassa, talán az én terveim is, amelyeket Norahito
segítői és Goro elpusztitására kovácsoltam, a
védelmemre szolgálhatnak.
Másnap Akio félrevont.
— Az íjászatedzés után menj a pavilonnal szemközti
melléképületbe. Van ott egy horgas orrú vendégünk, aki
talán érdekelhet téged. Ne aggódj. Az ajándékot jól
becsomagoltuk... és őrizzük — szólt somolyogva.
Horgas orr! Goro — itt? Megremegtem, hirtelen fázni
kezdtem.
— Miért nem mehetek máris?
— Titokban akarjuk tartani a dolgot, amennyire csak
lehetséges, kicsi lány. — Akio a régi becenevemet
használta. — Kövesd a szokásos napirendedet, és ne légy
meggondolatlan. Már nincsenek „rossz napjaid” az
íjászatban sem.
— A gyakorlás felemésztett minden nyilat, amit
valaha is elkészítettek az egész város számára. Nem volt
aznap sem „rossz napom”, Akio figyelmeztetésének és
saját elhatározásomnak köszönhetően. Goro arcát
képzeltem a célpontra, és így könnyű volt pontosan
célozni.
Mikor mennek már el a többiek?
Órákkal később, amikor a mező már elnéptelenedett,
Micsimorival elsétáltunk a pavilon mellett a
melléképülethez. Tokikazu és Szadakokai tőrökkel és
kardokkal a kezükben készenlétben álltak, és egy láncra
vert, megkötözött embert őriztek, aki papi ruhát viselt.
Egy pillanatra se vették le szemüket a fogjukról,
miközben beléptünk.
— Tiszteletre méltó Taira no Micsimori nagyúr —
használta Tokikazu a szertartásos megszólítást.
— Hogy van a mi „barátunk”? — kérdezte gúnyosan
Micsimori.
— Nem hajlandó vallani. Az ártatlanságát hangoztatja.
— Húzzátok lejjebb a gézt. Hadd nézzen bele az
asszonyom az arcába.
Lábam és karom izmai megfeszültek, féltem, hogy egy
lépést sem tudok majd tenni. Megbosszulhatom végre
Tasikót, Emit és magamat. Kiköszörülöm a becsületemen
esett csorbát.
Élvezettel emeltem tekintetemet a törött orrú papra.
Feszes izmaim elernyedtek. A férfi valóban rendkívül
hasonlított Goróra. Teljesen érthető, hogy Tokikazu
Gorónak nézte.
— Ez nem ő.
Minden tekintet Micsimori felé fordult iránymutatásét
— Oldjátok el a köteleit, eskessétek meg, hogy
hallgatni fog, aztán küldjétek el kisebb kísérettel az Isze
melletti kolostorba. Az már elég messze van.
Ennyi ember előtt nem sírtam, de legszívesebben
felsikoltottam volna. Nem ő az! Hol lehet? Lelkem csak
akkor nyer nyugalmat, Tasiko lelke csak akkor nyer
nyugalmat, dicsőségem csak akkor áll helyre, ha végre
dárdára tűzve látom majd a fejét.

Miszuki elmondta nekem, hogy a Szövőnő ünnepét

követő napon az emberek meg szokták ajándékozni
egymást. Sikerült találnom neki egy új köntöst és egy
íródobozt, benne tintakővel, ecsetekkel és a legfinomabb
papírokkal.
Micsimori új páncélzattal lepett meg, amely sikime
zane61 stílusban készült.
— Nézd csak! — szólt, elégedetten bólogatva. —
Látod? A lemezek össze vannak kapcsolva, kétszer
átfedik egymást. Háromszoros vastagság, különleges
védelem az én szamurájnőm számára. — Szeme
boldogan ragyogott, az én arcomon őszinte öröm
tükröződött. A sikime zane ritka módszer volt, nagylelkű
ajándék volt a páncélzat.
Boldogságom gyorsan elillant. Torkom összeszorult,
amikor láttam, hogy Akio és Tokikazu is kezében tart
egy—egy furosikit.
— Mivel végre tökéletesen elsajátítottad a „Villám”
csapást és a „Sál suhintása” csapást is, kiérdemelted ezt
— jelentette be Tokikazu.
Szertartásosan átnyújtott egy kardot, amelynek
markolatát aranynyúl ékesítette. A cubán a Taira
nemzetség összezárt szárnyú pillangója díszlett. A
vastag, pávakék selyemből készített övszalag rá volt
tekerve a hüvelyre, amelyen makiével elkészített arany—
és ezüstfák ragyogtak fényesen, akár a napistennő.
Micsimori olyan pillantást vetett Tokikazura, amelyet
nem tudtam mire vélni, felmordult, aztán megfordult, és
elment.
Torkom elszorult, és könny szökött a szemembe.
Kinyújtott kezemen tartottam a kardot. Azután még

61Olyan páncél, melynek bőrből vagy vasból készült darabjai

úgy vannak összeállitva, hogy kétszer átfedjék egymást.
messzebbre nyújtottam a karomat, hogy ne nedvesítsem
be a pengét vagy a kardhüvelyt. Végül örömöm
győzedelmeskedett zavarom felett, és visszatért a
hangom.
— Jobban megtisztelsz, mint azt szavakkal ki tudnám
fejezni.
Az enyhén íves, éles pengét kicsúsztattam hüvelyéből.
Felemeltem, hogy mindenki lássa, aztán visszatettem a
hüvelybe. Majd a derekamra kötöttem, ahogy már oly
sokszor tettem a bokkenemmel. Tokikazu mosolygott.
Szeme fénylett. Ezt a verset mondtam:

Fényesen ragyog
A tacsim, jó barátom
Szép ajándéka
Sok nehéz munka díja
Óvó szeretet jele

Tokikazu tele szájjal vigyorgott, Akio edzéstől

kivörösödött arca pedig fénylett.
Akio most kihúzta széles vállát.
— Én is hoztam neked ajándékot a Szövőnő ünnepére
— szólt dörmögve.
Igyekeztem nem mutatni, mennyire meglep a haragja,
ami szokatlan volt tőle, kivéve, amikor Tokikazu
közelében volt. A vaskos csomagból egy tegez került elő,
rajta faragott és gyöngyházból kirakott, fák körül futkosó
nyulakkal. Hát nem felejtette el!
Nem láttam a könnyeimtől. Megköszöntem a jóságát,
és ismét elszavaltam egy verset.
Akio megfordult, és Tokikazu fölé tornyosult.
— Mégis mit művelsz?
 — Nem értem. Hiszen csak ajándékot hoztunk
Kozaisó úrnőnek a Szövőnő ünnepe alkalmából. —
Tokikazu teste megfeszült, akár a szálas bambusz.
— Nem tetszik, ami itt folyik. Nem dicsőséges. Hagyd
ezt abba. — Akio morgása most már zuhogó vízesésre
emlékeztetett.
— Akio, fogalmam sincs, mire gondolsz.
Akio csípőre tette a kezét.
— Nem kertelek, mert azt akarom, és arra van
szüksége Kozaisónak is, hogy véget vess ennek.
— Ennek? Mégis minek? — állt védekező állásba
Tokikazu.
— Annak, hogy a tiszteletre méltó Taira no Micsimori
nagyúr feleségét bujtogatod. Ma este még a nagyúr is
látta ezt, amikor átadtad a kardot. Abba kell hagynod. Te
és — Akio felém fordult — Kozaisó veszélyben vagytok.
Már—már a szégyen és a hűtlenség árnyéka vetül rátok.
— Akio Tokikazu fölé magasodott, úgy nézett szembe
vele. — Egyszer már megakadályozta, hogy elvégezd a
szeppukut, Tokikazu, amikor Kozaisó és ő ősszel
összeházasodott. Igen, hallottam. Ez nem jelenti azt, hogy
rajtad nem fog a haragja. Hagyd ezt abba.
Eddig nem vettem észre, hogy Tokikazu vonzódása
ennyire nyilvánvaló, de a kard és a hüvely már mindenki
számára egyértelmű volt. Efféle ajándékot csak férjeknek
vagy szeretőknek volt szokás adni. Akio, immár
másodszor, megvilágította előttem a helyes
cselekedethez vezető utat. Bár csodáltam a kardot és a
hüvelyt, és Tokikazut is, nem mutattam iránta
vonzalmat.
— Vissza kell adnom a kardot és a hüvelyt? —
kérdeztem később Akiót.
 — Talán az volna a legjobb. Vagy ha óhajtod,
megkérdezheted erről a férjedet is.
A férjem egy szót sem szólt sem a kardra, sem a
tegezre. Nem feledtem el, hogy a kedvéért az új páncélt
viseljem, aznap este minden apró részletét és az ő
gondoskodását magasztaltam, és elrendeltem
Miszukinak, hogy vessen sötétkék papírra egy verset
ezüst tintával. Micsimori egész éjjel szótlan maradt, és
korán visszaküldött a lakosztályomba.
Tokikazu ajándéka dühítette őt. Nem tudtam, mit
tegyek. Nagyra értékeltem Tokikazu barátságát, de Akio
intése figyelmeztetett, hogy változtatnom kell
viselkedésemen.
Több nappal később Tokikazu leült mellém, de nem
olyan közel, mint szokott, és egy intéssel elküldte a
szolgálót.
— A nagy Tendzsin jött el hozzám álmomban —
közölte halkan.
Tendzsin, a kalligráfia istene nem lovon, hanem bikán
ült. Címere a gyönyörű szilvafa volt. Hiába
zarándokoltam el Kitanóba, Tendzsin szentélyébe, az
ecsetkezelésem mit sem javult. Egyik kezemben
szilvaágat szorongattam írás közben, de ez sem segített.
— Tendzsin számos köntösén a fekete és a fehér szín
váltakozott. Egyik kezében hatalmas tintakövet tartott,
alatta papírokkal. A másikban egy tacsit vitt: a te
kardodat! Felismertem a hüvelyt a fákat ábrázoló
díszítésről. Álmomban megkérdeztem: „Miért tartod a
kezedben Kozaisó kardját?” Ő letette a tintakövet egy
alacsony asztalra, mellé papírokat helyezett. Kivonta a
kardot, felemelte, majd a „Törzset kettéválasztó”
csapással eltörte a tintakövet. Tendzsin ezután ezt
mondta: „Tanítsd az írásjegyeket kardmozdulatok
segítségével, és meg fogja tanulni”. Majd megfordult,
mindent ott hagyott az asztalon, a kardot és a hüvelyt is,
és köddé vált.
— Nem értem. Kérlek, magyarázd meg, mit jelent —
kérlelte Miszuki.
— Úgy fogom tanítani Kozaisónak az írásjegyeket,
mintha a vívás mozdulatait mutatnám, márpedig a
vívásban úrnőnk igazán jeleskedik.
Ezzel fogta a tacsimat, és megtámadott néhány
láthatatlan démont maga előtt.
Ámulva néztem.
— Figyelj jól, és tedd, amit én — szólt. — Tégy úgy,
mintha új kardcsapást tanítanék neked.
Újra végignéztem, ahogy megküzd a képzeletbeli
ellenséggel. Utánoztam őt a kardommal, nem volt nehéz.
— Ez az! Érted már? Most írtad a levegőbe a „Taira"
szót! — örvendezett Tokikazu. — Most próbáld meg újra
egyedül.
Úgy tettem, ahogy mondta. Többször egymás után,
apróbb javítások segítségével, végrehajtottam a
kardcsapásokat a levegőben. Számos próbálkozás után
Tokikazu intett a közelben álló szolgálónak, aki átadta
nekem az előkészített ecsetet.
Tokikazu ledobott egy darab papírt a puszta földre, és
kiadta az utasítást, hogy ugyanazokat a kardcsapásokat
most a papíron végezzem el. Kelletlenül
engedelmeskedtem. Bár nem sok reményt fűztem hozzá,
hogy tisztességes eredményt érek el, nem haboztam, mert
láttam, milyen lelkes Tokikazu.
— De előbb csukd be a szemed. Tégy úgy, mintha a
levegőben végeznéd el a mozdulatokat.
 Engedelmeskedtem — aztán döbbenten meredtünk a
papíron díszelgő műre.
Tokikazu ujjongott.
Miután elegendő alkalommal elismételtem egy—egy
mozdulatot a levegőben, egészen tisztességes
írásjegyeket sikerült a papírra vetnem. Minden nap
folytattuk a munkát. A következő hónapokban mindig
kevesebb és kevesebb ideig kellett a levegőben
gyakorolnom, mielőtt tökéletesítettem volna az
ecsetvonásokat. Attól az első naptól fogva minden egyes
nap hálát adtam nemcsak Tendzsinnek, hanem
Tokikazunak is, aki lehetővé tette számomra a sikert.
Azon az első estén Tokikazu hozott egy verset a
sikerem örömére:

Azúr ég alatt
Kard hasítja a szelet
Bikán jön isten
Légbe, földre, és végül
Papírra ír Kozaisó

Később adott nekem egy apró, legyező alakú könyvet,

amely a Lótusz szútra egyik részletét tartalmazta. Olyan
volt, mint azok a könyvecskék, amelyeket Rokuharába
érkezésem idején láttam arany— és ezüstlemezkék és
lakk borította, a szöveg fölött rajzok díszlettek.
A vers a könyv arra a titkos helyre került, ahol
Micsimori soha nem láthatta meg őket. Nem feledtem
Akio intését a szégyenről és a hűtlenségről. A
Tokikazuhoz fűződő barátságomat és vonzódásomat
nem téveszthetem össze azzal a nagy szeretettel, amelyet
Micsimori iránt érzek. Gyertyákat és füstölőt gyújtottam,
és szilárdan elhatároztam, hogy soha nem fogom
megosztani ezt a vonzódást Tokikazuval, nehogy
elveszítsem férjemet.
Miután már végignéztem egy szeppukut a Bjódóinnál, a
gondolata a legkevésbé sem töltött el örömmel, főleg ha a
sajátomról volt szó.
15. könyv
 I. Ünnepek és éhínség
Több mint egy évi aszály, éhínség és bánat vette
kezdetét. Az új év harmadik hónapjában már
szolgálólányaink is örömmel várták Ivasimizu ünnepét,
némi változást remélve a tavalyi gyászidőszak, valamint
a Takakura császár és Kijomori kancellár halála után zajló
komor ünnepségek, no és a többi feleség és az udvar
részéről tapasztalható lekezelés. Szerencsére Miszuki
mindig tudta, milyen színű ruhát illik viselni, így az én
személyemet nem érintették az efféle szóbeszédek.
— Most útnak indulunk. Nagy felvonuláson veszünk
részt. A szentélynél táncosok és énekesek is lesznek —
magyaráztam Eminek. Nagyon tetszett a lelkesedése,
mindannyiunkat felvidított vele.
Az út nem volt túl fárasztó. Az Ivasimizu no
Hacsiman—szentély Udzsitól nyugatra, és a Jodo—
folyóba torkolló, két kisebb folyótól délre feküdt. Amikor
ki—kipillantottam lefüggönyözött gyaloghintómból,
Tokikazu rendre megjelent:
— Kéznél van a tőröd? Egy szamuráj legyen mindig
éber.
Akio szemöldökei szinte táncot lejtettek, valahányszor
Tokikazu a közelembe lovagolt.
Néztem, ahogy az örökzöldek megbarnultak a száraz
tél után; haldokló cédrusok és pasaniafák szegélyezték
utunkat. Emi szerette nézni a kacsákat a folyón, Miszuki
kedvencei pedig a kecses röptű ludak voltak. Engem a
darvak bűvöltek el: a testük és különösen a nyakuk
pompásan úszott az égbolton.
A zene és a tánc a szentélynél örömömre szolgált,
szokott éberségem ellenére. A visszatérés előtt engedélyt
kértem Tokikazutól és Akiótól, hogy követhessem az
énekeseket és a táncosokat Heiankjón át Rokuharáig,
hogy még több előadást láthassak. Tokikazu
beleegyezett. Ő maga is szerette a zenét, különösen a
gagakut, a szertartásos udvari zenét. Én jobban kedveltem
a bagakut, amikor táncoltak és zenéltek egyszerre.
Tokikazu átvezetett minket a kétemeletes déli
főkapun. Az épület tövében koldusok ültek: beesett arcú
férfiak és asszonyok hatalmas szemű, nagy hasú
gyerekeikkel, rongyokban kuporogva. A babák többsége
mozdulatlanul feküdt, nem sírt, és nem gagyogott, csak
nézett merőn valami olyan dolgot, amelyet senki más
nem látott. Az utcákon mindenütt ott nyüzsgő papok
csoportjai haladtak el újra és újra gyaloghintóm mellett.
Minden alkalommal felgyorsult a szívverésem, és
erősebben szorítottam a tőrömet. Sorra ránéztem minden
arcra, a törött orr után kutatva. Akio tekintete is ide—oda
cikázott. A papok nem takarták kámzsával az arcukat, és
rá se hederítettek a koldusokra.
A kapun túl, a templomok mellett újabb koldussereg
fogadott minket, utcalányokkal kiegészülve. Látványuk
kellemetlenül hatott a templom vörös oszlopai és fehér
falai mellett. Testüket szakadt ruhák és hólyagos kelések
borították. Hajuk ragacsos lepellé vastagodott a portól.
Emi sírva fakadt a látványtól. Miszuki vigasztalta, de én
csendben maradtam. Még sosem találkoztam ekkora
kétségbeeséssel.
Tokikazu végigvezetett minket egy főúton, ahol annyi
kutya és ember gyűlt össze, amennyit még életemben
nem láttam, a csatákat leszámítva. Beteg, összeaszott
asszonyok és gyermekek bámultak semmibe meredő
szemekkel, csontjaikat alig tartotta össze foltos bőrük.
Hálát adtam az isteneknek a jó karmámért. Hogyan
segíthetnék rajtuk? Ők több ezren voltak, és mi olyan
kevesen. Azon gondolkodtam, vajon milyen múltbéli
cselekedetükkel szolgálhattak rá ezek az emberek erre a
borzasztó szerencsétlenségre.

Éhínség tarol
Ezer beteg haldoklik
Csecsemők szopják
Halott anyjuknak mellét
Legyek lepik az utcát

Aznap éjjel a süvítő szél és a párzó macskák hangjától

nem tudtam aludni. Átlépkedtem a szolgálókon, és
kisétáltam a kertembe, amelyet megvilágított a tavaszi
félhold. Megpihentem a nagyteremben töltött nap, az
intenzív megfigyelés után. Barack— és körtevirág illata
keveredett a lilaakácéval. Békák hangos brekegése volt az
aláfestő dallam.
Még az ernyőm alól is éreztem az újabb szélrohammal
érkező, jól felismerhető illatot, amely most is felkavart.
Fahéj, pézsma és fenyő édes elegyét hozta a szél, de nem
az én kertemből jött az illat. Ujjaim a tőrre feszültek.
Visszamentem az azáleákhoz, közelebb a lakrészemhez,
közelebb a védelemhez.
— Kozaisó.
A hang ugyanolyan édes volt, mint az illat. Tokikazu.
Emlékeim visszhangozták, akár a szelet — mindig ott
éreztem a páncélomon. Megfürödtem aromájában, ami
körülölelt; egyszerre volt mögöttem és mellettem, mialatt
az Udzsi hídtól Rokuharáig utaztam. Velem volt a
gyakorlómezőn is, attól fogva már nap nap után.
 — Hogyan játszottad ki az őröket?
— Feltaláltam magam — rajzolódott ki egy alak az
árnyékból. Tokikazu arca ragyogott a holdfényben.
— Megtaláltad Gorót? — Én készen álltam. Kezem
megmarkolta a kardot, az agyamat elöntötte a vér.
— Nem. Most nem a bosszúról van szó. Arról van szó,
hogy… azért jöttem ide, mert... mert nem bírok ki még
egy éjszakát… nélküled. — A hangja könnyű lett, akár az
elszáradt falevél. — Gyengédség van a szívemben
irántad, Kozaisó.
Szavaitól és jelenlététől átnedvesedett a Jáde Kapum,
az éjszaka és a heves szél ellenére. Olyan szavakat
mondott, amelyeket én sosem mertem szabadon engedni.
Remegés futott végig a tagjaimon és a lábam között.
Egymással ellentétes szenvedélyek kavarogtak a
fejemben: az új, mélyebben gyökerező szeretetem
Micsimori iránt, a Tokikazu iránt érzett gyengédség, és a
küzdelem, hogy megtartsam a becsületem és a tiszteletre
méltó címem, mint Taira no Micsimori harmadik rangbeli
parancsnoknak, Ecsizen tartomány kormányzójának
felesége. Szándékosan ismételtem el magamban férjem
teljes nevét. Megpróbáltam magam elé képzelni az arcát,
de csak Tokikazuét láttam, közvetlenül előttem.
— Hallgatsz. Mit felelsz? — Közelebb jött, és
becsúszott az ernyőm alá, a pézsma és az édes fenyő
illata betöltötte a szélcsendes helyet.
A testem felhevült. Térdem szinte összecsuklott.
Valahogy mégis ki tudtam mondani:
— Mégis mit felelhetnék becsülettel? Házas vagyok.
Szamuráj vagyok. Te is szamuráj vagy és házas. Több
feleséged is van.
— Nincs itt senki. — Kezemet a tenyerébe fogta, majd
felemelte, és végigsimított vele az arcán. — Legalább a
ma éjjel a miénk lehet.
Magamhoz akartam ölelni az élénk testből áradó
melegséget és illatot. Újra meg akartam érinteni a testet,
amelyet már többször megérintettem, és amely
megérintett engem, de csakis edzés közben.
— N—nem — a szó úgy bukott ki ajkamon, mintha
megszállott lennék. Nem erre gondoltam, nem erre
vágytam, nem ez után epekedtem.
A férfi még közelebb lépett, a kezemet még mindig az
arcához szorította.
— Tudod, hogy nagyon vonzódom hozzád. Úgy
sejtem, te is hasonlóan érzel.
Igen! Hallottam is, ahogy ezt mondom: igen! És mégis,
újfent azt motyogtam.
— N—nem.
— Szavaidnak ellentmond a szemed — csettintett a
nyelvével.
A hang az anyáméra emlékeztetett. Ez
visszazökkentett a valóságba, hogy emlékezzek,
kötelességem megőrizni családom dicsőségét.
— Hűséget esküdtem Taira no Micsimorinak, ahogyan
te is. Mindketten házasok vagyunk. Akio tanítása a
Nemes Nyolcszoros Útról nem volt hiábavaló. Ha
valóban fontos vagyok neked, és tudom, hogy így van,
vajon segítesz—e abban, hogy a helyes cselekedetet
válasszam?
Tokikazu elengedte a kezemet, és a sajátját ökölbe
szorította.
— Imádottam, ha Buddha Négy Nemes Igazsága
valóban igaz, akkor legyen bár kínzó a vágyakozásunk,
vonzalmunk nem valós és nem állandó — léptem
hátrébb. — Mi lenne hát állandó? A becsület, a hűség, az
engedelmesség. Ha majd eltávozhatunk ebből az életből,
talán együtt lehetünk a következőben.
— Kozaisó, ékesszóló beszédedet hallva vonakodva
bár, de újra a Nemes Nyolcszoros Útra lépek. —
Meghajtotta a nyakát, és kibújt az ernyőm alól. — A
dicsőségemre és az irántad és Micsimori iránt érzett
hűségemre és szeretetemre esküszöm, nem fogok róla
letérni többé.
A szél eloszlathatta könnyeit, de a hangjában
megbúvó, elfojtott szenvedélyt nem fedhette el.
Csak egy pillanatig voltam szabad. Hangok és léptek
zaja visszhangzott mögöttünk, elnémítva a békákat.
Szadakokai és Miszuki lépett be a kertbe. Leengedtem az
ernyőmet, hogy eltakarjam könnyáztatta arcomat.
Tokikazu gyorsan fejet hajtott, és távozott.
— Miért vagy idekint ekkora szélben éjnek évadján?
Azt hitem, alszol — mondta Miszuki.
Egészen megfeledkezett magáról.
— Hogy lépett be Tokikazu a kertbe anélkül, hogy az
őreim észrevették és j—j—jelentették volna nekem? —
tette fel a kérdést Szadakokai.
— Mi célból vagytok itt? — szóltam.
— Engedélyt adtál rá, Kozaisó úrnőm — válaszolt
Miszuki szertartásos nyelven, és szavaitól megfagyott
köztünk a levegő.
— Még T—t—tokikazu sem léphet a kertedbe, úrnőm,
az Órák Őrszemének engedélye nélkül, aki ma este é—
é—én vagyok.
Csapdába estem, mint egy nyúl. A békák újra
rákezdtek dobpergésszerű brekegésükre. Visszatértem
lakosztályomba. Vajon hallottak valamit?
 II. Pókok
Napsütés, szellő, a hototogiszu dala, az ötödik hónap,
nyár: elérkezett az újabb Tango—ünnep. Lovas— és
íjászversenyekre készültünk. Miszuki nagyon várta az
ünnepet, már minden egyes szobát megtöltött írisszel és
fekete ürömmel, hogy elűzze a gonosz szellemeket. A
szolgálóitól is rendelt szerencsehozó rizssüteményeket —
mocsit és édes adzukikrémmel töltött fekete ürmöt.
Rondák voltak és zöldek — cseppet sem kívántam őket
megenni.
Miszuki elkomorodott.
— Mindenkinek legalább egy ilyet meg kell ennie! Eső
nélkül, ilyen kevés rizzsel, meg kell ragadnunk minden
lehetőséget a szerencse hívására!
Miszukinak igaza volt, és hajthatatlan maradt.
Egyet megettem.
Azon a bizonyos napon, mint általában, a napom a
szokásos kerti sétámmal kezdtem, mielőtt találkoztam
Tokikazuval és Akióval, akik követtek engem: hol a
szabadtéri gyakorlatozásra, ho1 nagyterembe.
Az egyik délelőtt, egy fárasztó bokkenedzés után
visszatértem a lakosztályomba, hogy megmosakodjak és
átöltözzek. A paraván mögé kellett mennem, mielőtt
Micsimori megkezdené az ülést a nagyteremben. A
készülődés közepén Kettes Számú szolgáló lépett a
szobába, félbeszakítva a feladataim teljesítését, és
bejelentette, hogy Akio kihallgatást kér.
— Említette, hogy mi okból?
— Nem, Kozaisó úrnőm.
Miszukira néztem, aki bólintott. Felöltöztetett, és a
fogadószobában lévő függönyöm mögé mentünk, ahol
illő módon beszéltem Akióval. Elsőre ezt a függönyt, a
kicsót62, rendkívül furcsának találtam: amikor a házban
voltam, a családtagjaimon kívül csak az apró emelvényre
felfüggesztett függönyön át láthattam más férfiakat, még
azokat is, akiket egyébként jól ismertem.
— Bocsánat a tolakodásért, de négyszemközt kell
beszélnünk — mondta Akio a függönynek.
Miszuki kilépett a függöny mögül, felületesen
meghajolt, majd távozott.
— Kérlek, suttogj, Akio. Virágok és madarak vesznek
körül minket — emlékeztettem a titkos nyelvünkre,
miközben sorra felhúztam az egyik köntöst a másik után,
amíg mind a tíz tökéletesen nem állt.
— Kozaisó, azért jöttem, hogy megmentselek.
— Mitől? Kitől? — Goro járt itt? Vagy valaki más? Az
ujjaim megfeszültek, de még nem vettem magamhoz a
fegyvereimet. Körülnéztem, hátha Miszuki elhozta őket,
de nem.
— Emlékeztetnem kell téged Ötödik Leányra.
Meg sem moccantam.
— Akit földekért cserébe adtak el — folytatta.
Összeszorult a torkom, majd hátrébb léptem, és térdre
estem. Aztán kihúztam magam. Nem is gondoltam már
rá egy jó ideje.
— Én már nem vagyok többé Ötödik Leány.
— Attól tartok, megfeledkeztél a család dicsőségéről,
és a kötelességről, amivel ő az uralkodójának,
nemzetségének, férjének és önmagának tartozik.

62 Körülbelül másfél méter magas, kis állványon álló

elválasztó, a nemesi származású nők ezen keresztül
beszélhettek az olyan férfiakkal, akik nem a családjuk tagja.
 — Azok után, amiket tettem? Hogy mered kétségbe
vonni mindezt?
— Kérlek, halkabban beszélj. Én voltam az, aki először
íjat adtam a kezedbe. Én beszéltem neked elsőként a
tiszteletre méltó HirosiróI. Én voltam az, aki követett
téged a Kitaszítottak falujába. Ki más emlékeztethetne
téged a dicsőségre és a kötelességre?
— Igen, Akio. Emlékszem egy kislányra, akit
elszakítottak a családjától. Még mindig viseli a sebeket,
amelyeket Csiba korbácsa okozott. Viseli a sebeket,
amelyeket a faluban ejtettek rajta a gonosz férfiak.
— Kozaisó, elmondom neked újra: a boldogságot a
Nemes Nyolcszoros Út adhatja meg — azzal felsorolta a
listát.
Eszembe jutott, ahogy megadtam magam Gorónak, és
könnyek szöktek a szemembe.
— Ezt teszem. Eszerint élek. Én szamuráj vagyok. A
Buddha vezetett el engem a helyes életvitelhez. Mégis,
mire akarsz célozni?
Épp csak olyan hangosan szólt, mint amikor a macska
nyalogatja magát:
— Tokikazura. Ő is szamuráj. Miért találkoztál vele
egyedül a kertedben?
— Miszuki árulta el?
— Szadakokai. És csak azért, mert aggódott a
becsületedért és a gazdája becsületéért.
— Ő fecsegett hát.
— De én rólad akarok beszélni. Ha nem vetsz véget
ennek, megígérem, hogy követni foglak, és állandóan a
közeledben leszek. Személyesen vonom kérdőre
Tokikazut, ha nem hagyod abba.
Elfogott az ijedelem.
 — Ezt nem mernéd megtenni! Hűséges vagyok
Micsimorihoz.
A hátsó szobából felcsendült egy hang:
— Úgy van, Akio. Kozaisó hűséges. Dicső módon
viselkedett.
— Miszuki? — kérdeztük egyszerre Akióval.
— Igen, én vagyok az. — Miszuki hangjából az az
alázatosság szűrődött ki, amelyet akkor tanúsított,
amikor rajtakapták valami gyanakvást keltő vagy
kotnyeles ténykedésen.
— Elküldtünk téged. Miért vagy akkor mégis itt? —
kérdeztem szigorúbban, mint akartam.
— Irántad érzett hűségem miatt. Nem hagyhattam,
hogy Akio hamisan vádoljon. Akio, ebből egy szó sem
igaz! Én ott voltam!
— Szadakokai említette, Miszuki. Tudok róla.
— Akkor miért ítélkezel Kozaisó fölött? — kérdezte
Miszuki immár csendes és szelíd hangon.
— Mert az, hogy egyszer nemet mondott egy kerti
sétán, még nem elég. Mert ismerem Tokikazut. Mert
látlak kettőtöket edzeni akkor, mikor Micsimori nagyúr
nincs jelen.
— Ami engem illet, én mindig a helyes cselekedetet
választottam. — Nem voltam benne biztos, hogy testem
és hangom remegése látszik—e, hallatszik—e.
Miszuki Akio és a függönyöm közé állt.
— Így igaz, Akio. Én tudnék róla.
Félrehúztam a függönyt, és egyenesen Akio szemébe
néztem.
— Nagyon sajnálom a gyanakvásod. Olyan vagy
nekem, mintha az apám lennél. Az igazat mondom
neked, és ez nekem elég is.
 — Nos, kérlek, vedd figyelembe, hogy mindent csak
az irántad érzett tiszteletem és mély aggodalmam miatt
mondtam. De újra beszélni fogok Tokikazuval, ha
szükségét érzem — azzal meghajolt, és elsietett.
— Gyere, sietnünk kell! — húzott Miszuki magával.
— Kikérem magamnak ezt a bizalmas hangnemet.
— De hát én vagyok az, Miszuki. Nem fér a fejembe,
mit vétettem, ami ennyire felbosszantott. Megvédtelek,
tanúskodtam melletted és támogattalak. Miért vagy ilyen
dühös?
— Miért kémkedtél utánam Szadakokaival a
kertemben?
— Ó. Már megint mérgelődsz. Miért? Micsimori szeret
téged. Feleségül vett, rangot adott neked, egyike lettél a
„díszeseknek”, ahogy egy szerettünk mondta régen.
Tasiko említésére újra Ötödik Leánynak éreztem
magam. Eltökéltem, hogy Tokikazu közelében ezentúl
nem veszek tudomást testem reakcióiról. Valóban nagy
szeretetet éreztem Micsimori iránt, ő volt a férjem, a
védelmezőm, a családom, én pedig, ahogy ő mondta
nekem, az élete voltam.
— Igazad van, drága barátom — öleltem magamhoz
Miszukit. — Ne veszekedjünk. Abban kérem a
segítséged, hogy segíts megtartani a távolságot köztem
és... — képtelen voltam kimondani a nevét.
— Kozaisó, akár többet is edzek veled, ha erre van
szükség.
Ismét megöleltük egymást, és közben azon
gondolkoztam, vajon a hangunk eljutott—e olyan
fülekbe, amelyek gonosz célokra akarják használni
szavainkat.
 Aznap Tokikazu már várt rám, hogy elkísérjen. Ott állt
kék brokátból szabott nosijában, fonott selyemövvel
karcsú derekán, és a hozzá illő hakamával. Kardhüvelye
szemet gyönyörködtető volt; markolata pedig egyenesen
lélegzetelállító: sötétlila selyem fonta be a vörösre festett
rája bőrt, melyet aranyozott sárkányok díszítettek.
Ünnepi ruháját és aranyszegélyű cipőjét megpillantva
hevesebben kezdett verni a szívem. Csak szemünkkel
köszöntöttük egymást. Figyeltem, hogy tekintetem
semmit se áruljon el, és Negyedik Fiúra gondoltam, a
legifjabb fivéremre, aki korban a legközelebb állt
hozzám. Mindig a védelmemre kelt, ha idősebb fivéreim
az álmaim miatt csúfoltak. Ő volt a kedvencem.
Elképzeltem, ahogy elégedetten munkálkodik a vér
szerinti családom új földjén, melyet az életem árán
vásároltak. Meg merjem kérdezni Micsimorit, hogy
meglátogathatom—e őket?
Aztán meggondoltam magam.
A vér szerinti családom rám sem ismerne: fogaim
megfeketedtek, arcom fehér lett a rizsliszttől, a
szemöldököm kitépve; rajtam tíz réteg ruha vagy a
páncélom. Én már kuge voltam, ők pedig parasztok,
hajszálnyival a Kitaszítottak falujában élő eták felett.
Vajon én felismerném még őket? Már képtelen voltam
felidézni arcukat, csak rövid villanások jelentek meg
előttem, mint a tavaszi égbolton cikázó villámok,
amelyek tőrként szúrták át mellkasomat.
Akio mindig a közelemben maradt, de nem szólt
sokat. Ugyanakkor a nagyteremhez vezető út alatt
Tokikazu és én mindvégig suttogva beszélgettünk, de
sosem arról, hogyan találjuk meg Gorót vagy a Tairák
más ellenségeit, hacsak nem a titkos neveiket használtuk.
Hallgattam, ahogy Tokikazu a feleségeiről beszélt.
Csodáltam őt, különösen azért, amit a szépírásommal
véghezvitt. Sokkal tartoztam neki az új
ecsetkezelésemért, melynek köszönhetően elfogadást
nyertem a kuge tagjai között, és ami még fontosabb,
férjemnek is örömöt okoztam. Talán lehetnénk barátok,
mint én és Negyedik Fiú egykor. Életem és sorsom
függött ettől.
 III. Cipők
A nagyteremben töltött nap folyamán igencsak
elfáradtam, mire eljött a Kakas órája, és már a nap is
lemenőben volt. Egy idősebb férfi szónokolt rengeteget,
sok szót szólt, de keveset mondott. Egy kisebb
tartományból érkezett, és a kalózok miatt panaszkodott.
Számos hajó érkezett az egyik, fontos folyón az ő
tartományába, és ez a fővárosba vezető út
megkerülhetetlen volt, mert ezen keresztül tudták az
emberek leróni a tiszteletüket a nevesebb szentélyeknél.
Az öreg a védelmünket követelte. Azzal fenyegetőzött,
hogy lezárja az utat az értékes rakományok előtt,
amennyiben nem küldünk oda csapatokat. Vén kígyó
volt, akinek még nem hullottak ki a méregfogai.
Alaposan szemügyre vettem, miközben beszélt. Egyik
kezével a köntöse szélével matatott, a másikat mindig
ökölbe szoritotta, amikor nem mondott igazat. Valóra is
váltaná a fenyegetéseit, ha megtagadjuk a kérését; és ezt
le is jegyeztem. Csak mondta, mondta tovább. Ecsetemet
az íródoboz mellé tettem, mivel nem mondott egyéb
érdemlegeset. Hogy monoton beszédét hallgatva ne
lankadjon a figyelmem, a tanácskozás többi résztvevőjét
kezdtem megfigyelni.
A szamurájokat tanulmányoztam. Mindet felismertem,
kettőt kivéve. Émelyegni kezdett a gyomrom. Micsimori
őreit már jól ismertem, de ezt a kettőt nem. Micsimorival
éppen szemben álltak, a lehető legtávolabb, mégis a
legközelebb az ajtókhoz. Furcsamód olyan helyzetben
álltak, hogy egyetlen másik szamuráj se vehesse őket
szemügyre. Egyre tüzetesebben kezdtem őket vizsgálni,
ügyelve arra, nehogy zajt csapjak, vagy bármilyen
hirtelen mozdulatot tegyek, ami megmozgatná a
paravánokat.
Ugyanúgy álltak, mint a többi szamuráj. Arcuk szinte
kifejezéstelen volt. Lassan végigpásztáztam őket tetőtől
talpig, hátha észreveszek valamit, ami alapján
azonosíthatom őket. Ugyanolyan selyemövet viseltek,
ugyanúgy megkötve, mint a többiek, páncéljuk is
hagyományosan volt fűzve. A cipők színe is egyezett, de
a szegély, igen, az aranyszegély az egyik oldalon nem ért
körbe.
Szélsebesen végignéztem a többi szamurájon a
nagyteremben. A többiek aranyszegélye körbeért a
cipőjükön. Immár bizonyos volt, hogy a két ismeretlen
szamuráj veszélyt jelent — vajon orgyilkosok lennének?
Mint a macska a mit sem sejtő egér előtt,
felemelkedtem párnáimról. Kimonómat a derekam köré
tekertem, hogy a legapróbb suhogásnak is elejét vegyem,
míg tart az öreg magánszáma. Fogtam a cipőmet és
ruhám szegélyét, és lábujjhegyen tettem meg minden
egyes lépést. Kikerültem a nyikorgó deszkákat.
Lélegzet—visszafojtva, lassan nyitottam ki a rejtett ajtót.
Verejték csorgott végig a melleim között. Minden
másodperc a férjem életébe kerülhet.
Egy végtelennek tűnő perc után végre kinyitottam az
ajtót, kiléptem, majd becsuktam magam mögött. Olyan
sebesen futottam, mint ahogy a madár szökdécsel az
egyik biztos helytől a másikig, amíg el nem értem a
főfolyosót. Ezalatt végig azt kérdezgettem: „Kitől? Kitől?
Kitől kérhetnék segítséget? Kire számíthatok a napnak
ebben a szakában? Ki fog nekem hinni?" Tokikazu
szállásához futottam. Nem volt ott. A női részleg felé
igyekeztem. Obászan.
 — Segíts! — kiáltottam, és megragadtam a karját, hogy
velem együtt rohanjon a nagyterem felé. — Micsimorit
halálos veszély fenyegeti! Gyere!
Obászan felgyorsította lépteit, míg én beszámoltam
neki a veszélyről. Komoly büntetést kockáztattunk volna
azzal, ha engedély nélkül belépünk. De ő azt mondta,
tudja, mi a teendő.
Megálltam a nagyterem hatalmas ajtaja előtt, és
felvettem a cipőmet. Obászan az ajtó előtt strázsáló
őrökhöz lépett. Szerencsére az egyikük Mokuhasza volt.
Félrehívtuk, és elmagyaráztunk neki mindent.
Onászan gyorsan elmondta, mit tegyen:
— Lökjél be a nagyterembe. Hisztérikus leszek! —
Mokuhasza meg is ragadta. Beviharzott, és Obászant is
magával húzta. Aztán előretaszította. A férfi hangosan
bocsánatot kért a beszéd félbeszakításáért.
— Ja—íííí! Ja—íííííü — sikoltozott Obászan.
Mokuhasza folytatta:
— Itt ez a hisztérikus öregasszony, aki... — Eközben
jelt adott a szamurájoknak.
A nagyterem ajtaja bezárult. Újabb és újabb imákat
mormoltam a védelmünkért.
Még aznap éjjel, a szállásunkon, Obászan elmesélte,
mi történt:
— A jelre minden szamuráj testtartást váltott, kezüket
a kardjukra helyezték, kivéve a két idegent. Addigra
Mokuhasza és én Micsimori nagyúr és a gazfickók közé
álltunk. Tokikazu kapitány is elé sietett. A figyelmeztetés
után Micsimori felállt, és kezét a kardjára tette, készen
arra, hogy megvédje magát a szamurájaival együtt. A
szamurájok körülvették a párost. Az orgyilkosok
küzdöttek, de a túlerő megakadályozta őket abban, hogy
végrehajtsák a szeppukut. Én alig győztem bocsánatot
kérni, amiért félbeszakítottuk az ülést, így a tartományok
küldöttei fel sem fogták, mi történt — kuncogott saját
leleményességén.
Ezt hallva Miszuki is elmosolyodott.
— Mokuhaszát és a segítségünkre siető szamurájokat
megjutalmazzák — veregette meg a kezemet Obászan. —
Micsimori kormányzó azt mondta, földet vagy rangot
kapnak, esetleg mindkettőt.
— Miért tenne ilyet a kormányzó, amikor valójában
Kozaisó észlelte leghamarabb a veszélyt? — kérdezte
duzzogva Miszuki.
Megveregettem a karját, és így szóltam:
— Mokuhasza és Obászan voltak a valódi megmentői.
Valamint, mivel jelenlétem titkos volt, nem vágyom a
dicsőségre. — Grimaszoltam Miszuki és Obászan felé, és
hozzátettem: — Bármelyiktek lett volna a helyemben,
korábban észrevett volna egy ilyen, otromba hibát.
Erre heves tiltakozással feleltek. Nagy szerencsém
volt, hogy időben észrevettem az eltérést. Egyszerűen ez
volt a karmám, hogy megmentsem a férjem életét, ahogy
ő is megmentette az enyémet. És én ezért nagyon is hálás
voltam.
 IV. Légy a hálóban
Azon az estén Micsimori ünnepi lakomát adott. Magas
rangú férfiak gyűltek össze a nagyteremben, és Obászan
és Akio is megjelentek családjukkal együtt. Akio leányai
sokat változtak. A legidősebb leány, Fumiko, Micsimori
egyik személyes szamurájának volt a jegyese.
Obászannak kevés rokona volt, de unokaöccse, Rjo eljött
az ünnepségre, és mellette foglalt helyet.
A szolgálók mindenkinek hoztak egy magas, lakkozott
fából készült tálat, amely lábakon állt. Azután mindenki
lakkozott tányért kapott evőpálcikákkal. Valamennyi
tányér közepén nagy halom fényezett rizs magasodott. A
rizst kisebb edények vették körül, és mindegyikben volt
egy—egy apró kincs: kora tavaszi vagy savanyított
zöldség; pácolt vagy sült vörös keszeg és kagyló, tengeri
alga.
A teremben csak úgy röpködtek a legyőzött
ellenségekről szóló tréfák és történetek. Ismét a Majom
napja volt, így egész éjjel ébren voltam, távol a
lakrészemtől. Micsimori egy kellőképp semleges helyre
kísért, és sétáltunk egyet számos kertje egyikében.
Képes volt lelkesedni egyetlen új levél vagy rügy
láttán, és rendszerint nemes szavakkal dicsérte az őt
körülvevő természetet, ami engem teljesen elbűvölt; de
aznap éjjel egy szót sem szólt. Gondolkoztam, mi lehet
némaságának oka: majdnem meggyilkolták, az ellenség
behatolt az otthonába. A kapitánya illetlen módon kardot
és hüvelyt ajándékozott a feleségének, ami a bensőséges
figyelem jele. Remélem, nem gondolta úgy, hogy
viszonoztam a közeledést.
Másnap reggel visszakísértek a lakrészemhez. Egy kis
pihenés után vissza kellett mennem a paravánok mögé.
Beléptem hát a lakosztályomba.
Távollétemben monszun tombolt, amely tekercseket
söpört le, párnákat szórt szét, paplanokat szaggatott
szanaszét, futonokat forgatott fel, ruhákat tépett
cafatokra, és a foszlányokat a sarkokba dobálta. Mintha
egy komisz gyermek pusztított volna a lakhelyemen.
Gonosz? Igen. Gyermek? Aligha.
Ellenőriztem, nem volt senki a lakrészemben. Eszembe
villantak a szegélyekbe bevarrt jegyzeteim. De azokhoz a
ruhákhoz hozzá sem nyúltak. Vajon mi után kutattak?
Kimentem a kiskertembe. A halastó és a virágok majd
segítenek végiggondolni mindezt. Amikor kinyitottam a
sódzsit, megláttam Miszukit és Obászant egymásba
kapaszkodva, duzzadt szemekkel és nedves ruhaujjakkal.
Mögöttük a tó vizében ázó ruhakupacra lettem
figyelmes. Aprócska, színtelen lábak nyúltak ki a ruha
alól. A halom másik oldalán hínár módjára szétterülő,
vastag hajfürtök, alatta két gyenge, behajlított kéz —
mintha valaki egy macskáért nyúlna. Emi.
Ott feküdt arccal lefelé. Azon gondolkoztam, vajon az
ő arca is úgy nézhet—e ki, mint Tasikóé, miután
megölték. De képtelen voltam arra, hogy megfordítsam.
Nem akartam látni. A fájdalom, hogy ismét ilyen
rettenetes módon kell elbúcsúznom egyik szerettemtől,
úgy égetett, mintha lángoló tűzbe estem volna.
Csatlakoztam Obászanhoz és Miszukihoz, hogy együtt
gyászoljunk: elvesztettük a legjóságosabbat, aki minden
tőle telhetőt megtett. Az ölelkezés és a könnyek ellenére
az agyam valósággal zakatolt.
— Mi történt? Hogy fulladt meg? — sikoltottam.
— Nézd meg a nyakát. A zúzódásokat a vállán —
felelte elcsukló hangon Obászan.
Miszuki megigazította az átázott köntöst. És akkor
megláttam: ugyanaz a törött nyak, ugyanaz a meggyötört
hús, ugyanazok az üres szemek. Oda egy barát, egy igazi
társ. Szemem égett. Ugyanannak az embernek a műve?
Valószínűleg. Három Szem.
Obászan átölelt és vigasztalt. Később megpróbált
belém erőltetni nehány falatot, de nem tudtam enni. Az
én édes Emim. Az én gyönyörű Tasikóm. Obászan
éjszaka mellettem feküdt a futonomon. Miszuki is
maradni szeretett volna, de ő már beszennyeződött, mert
hozzáért a holttesthez. Sírtam a jelen és a régmúlt
veszteségek miatt. Új borzalom keveredett a régivel,
félelmet félelemre halmozva.

Oktalan halál!
Az egyszerű, vidám nő
A régi barát
Most ázott, halott halom
Tomboljon érte dühöm!

Üzenet volt ez. Valaki Micsimori halálát kívánta, és én

közbeavatkoztam.Goro állhat emögött, vagy a
Minamotók kémei, talán kettős ügynökök. Goro gyilkolta
meg Tasikómat és Micsimori őreit. Ő hamisította meg a
pecsétet, és most valószínűleg ő fojtotta meg ezt az
ártatlan lelket.
Mivel én nem érintettem meg Emit, nem volt
szükségem megtisztításra. Egy Lile álnevű, megbízható
pap végezte el a szertartásokat. Úgy érdemelte ki
ragadványnevét, hogy hosszú ideig némán állt, mint a
madár, amelyről a nevét kapta, és alig volt nyaka. A
rendben teljesített szertartástól valamelyest
megnyugodtam.
 Sírtunk, és imádkoztunk Emi lelkéért, hogy gyorsan
újjászülessen egy boldog életbe.
A temetés után szalmabábun vezettem le a dühömet és
gyászomat, a sobuzukuri naginatával. Tokikazu, Akio, a
férjem és én a pavilonon kívül maradtunk, hogy senki ne
hallhassa, mit beszélünk. A kora reggel bizonyult a
legalkalmasabb időpontnak, mert ilyenkor a madarak
mindig jeleztek nekünk — hol azzal, hogy némák
maradtak, hol azzal, hogy felröppentek.
— Ez igen szokatlan — mondta Tokikazu
összeszorított ajkakkal. — Ritkán hagynak hátra
holttestet így, hogy bárki láthassa. Ez közvetlen
figyelmeztetés számodra, hogy fejezd be, — Tokikazu
egyszerre kérő és kérdő pillantással nézett egyenesen a
szemembe, mit sem törődve Micsimori és Akio
jelenlétével.
Álltam a tekintetét.
— Nem tehetem! — Majd Micsimorihoz fordultam, és
igy folytattam: — Segítesz, hogy biztonságban éljek? —
Nem beszélhettem a paravánok mögött végzett
munkámról.
— Tenni fogok róla — lépett közelebb hozzám
Micsimori. — Tokikazu, Akio: ti fogtok segíteni Kozaisó
úrnőnek.
Tokikazu csak egy kézmozdulattal felelt, de tudtam,
hogy ez nála felér egy ünnepélyes esküvel. Majd Liléhez
irányitott.
— Ki kell terjesztenünk a hálózatunkat. Ebben a
papban megbízhatsz. — Lile nem tartozott egyik párthoz
sem, és majdnem mindennap meglátogatott.
Beszélgettünk Tasikóról és Emiről, de legfőképpen a
titkos terveinkről.
 Miszuki újabb nyomra lelt. Miután Lile távozott,
hozott néhány cérnafoszlányt. Obászan és én azonnal
rájuk ismertünk: abból a lila—fehér brokátból
származtak, amelyet Goro viselt a megtisztításomkor.
Tokikazu elhozta Lilét a lakosztályomba.
— Igen, igen ez az ő ruhája — bólintott Lile. — És ez
még nem minden. Azt gyanítjuk, a Minamotókkal
szövetkezik. Időnként eltűnik. Olyan dolgokról beszél,
amelyekről nem szabadna, hogy tudjon.
Több hirre volt szükségem mindenki részéről, akiben
megbiztam és több kapcsolatra. Lile felrajzolta a
családfákat, és előadta történetüket a tó mellett, ahol
szegény Emi meghalt. Tokikazu és Obászan sorra vette
az eltűnteket, és az ellenségeinkről is hosszú listát
készítettek — a lista Goro nevével kezdődött. Tokikazu
számára immár személyes kérdés volt, hogy megtalálja
Gorót, az embert, aki legyőzte, és a becsületébe gázolt.
Micsimori megkettőzte rezidenciája őrségét, és a kertem
köré falat állíttatott szamurájokból.
Emi halálát követő néhány nap folyamán Lile saját
kérésére megtisztította Miszukit, aki ezt követően újra
csatlakozott hozzám, hogy gyakorolhassa
íjásztudományát. A nagyteremben is helyt kellett állnom.
— Alázatosan kérdem — kérdezte lélegzet—
visszafojtva Miszuki, amikor visszajött a lakhelyemre —,
tudod, merre van az íródobozod és a papírjaid?
A hideg valósággal átdöfte a mellkasomat, amitől
olyan érzés támadt a gyomromban, mint amikor a
kalapács lesújt az üllőre.
— Igen — borzongtam meg. — A függönyök mögött
hagytam, amikor Obászanhoz siettem. — Tekintetünk
találkozott, és a rémület édes ízét éreztem a számban. —
Menj azonnal Obászanhoz, és mondd meg neki, hogy
keresse meg Tokikazut és Akiót. Nagy veszedelemben
leszünk, ha megtalálják azokat a papírokat.
Míg Miszuki elsietett, előkészítettem egy új íródobozt
és néhány pírlapot.
Egy örökkévalóságig tartó, rémisztő várakozás
következett.
Kényszerítettem magam, hogy nyugodtan ülve
maradjak.
Aztán üzenet érkezett Micsimoritól, a saját módján
hajtogatott papiron: „A virágok biztonságban vannak.”
Vettem egy mély lélegzetet, mielőtt újra végigfutottam
a szavakon. Nagy kő esett le a szívemről.
Micsimori hamarosan hozott nekem egy gyönyörű, új
irattartó dobozt, amelyet arany és ezüst lakkréteg
borított, és gyöngyház berakásos darvak díszítettek,
melyek a makié arany— és ezüstfelhői fölött szálltak.
Ebben a dobozban tartottam a naplómat.
Akio elvezetett engem a paravánokig. Attól a naplól
fogva mindkét kardomat magamnál hordtam.
A torkomat szorongató rémület lett a legjobb barátom,
aki a biztonságomról gondoskodott.
 V. Hálószövés
Közeledett a tavasz, későn sötétedett, így Micsimori és
én a gyakorlópályán edzettünk a nagyterem után. A
nyílvesszőre feszülő ujjaim úgy örvendtek a melegnek,
mint a pillangók és a böglyök, habár a szárazság miatt
most kevesebb volt belőlük. Csak a szokásos őröket
láttam, de sem Tokikazu, sem Akio nem volt jelen.
Micsimori tervezett valamit.
Aznap délután a mozdulatlan célpontokra
összpontosítottunk. A közelben állva a férjemre vártam.
Akióhoz hasonlóan ő is csak kevés nyílvesszőt tartott a
tegezében, így könnyebben előhúzta őket lövés előtt.
Háromszor a céltábla közepébe lőtt, majd felém
kanyarodott.
— Sokszor találkozol Akióval.
— Nem abban egyeztünk meg, hogy a közelemben
marad?
— Igen, de...
Ráemeltem a tekintetem. Ingerült volt. Dühös.
— Valami baj van vele?
Megvonta a vállát. A szája sarkát kesernyésen elhúzta.
— Mit óhajtasz, mit tegyek? — Nem állt
szándékomban a szájába adni a szavakat.
— Túl sok időt töltesz vele.
— Másként hogyan védelmezhetne? Vagy taníthatna?
— Talán sajnálta Akiótól ezeket a perceket? A
féltékenység beszélt belőle?
— Túl sok időt töltesz vele... kettesben.
Enyhe tavaszi szellő simogatta a levegőt, de most úgy
éreztem, a nyár heve éget. Micsimori vádolt engem!
— Akio már nyolcéves korom óta nevelőm és
tanácsadóm.
— Megértem. — Ismét a céltábla felé fordult, és
Tokikazut utánozva két nyílvesszőt feszített ki egyszerre.
Kilőtte az elsőt, majd az íj idegét a második nyílvessző
rovátkájába illesztette. — Tokikazu kapitánnyal is
gyakran találkozol.
Ez állítás volt, nem kérdés. Talán ez volt a gond.
Gyanakodott vajon?
— Igenis, tiszteletre méltó uram — használtam a
hivatalos megszólítást.
— Mi célból?
Én is utánoztam a két nyílvesszős technikát. Kilőttem
az elsőt, majd az íj idegét a második rovátkájába
illesztettem, és azonnal elengedtem azt is, ahogy
Tokikazu tanította. Egyenesen Micsimori szemébe
néztem, pengeéles tekintettel.
— Ebből a célból. — Azzal elviharzottam a pavilon
irányába, hátha némi hideg víztől majd lehiggadok.
Hogy merészelt meggyanúsítani? Mindazok után, amit
feleltem Tokikazunak akkor éjjel a kertben! Miután
megfogadtam, hogy a helyes cseledetet választom!
— Gyere ide!
Megálltam. Vettem két mély lélegzetet. A régi szokás.
Aztán visszaballagtam a céltábla irányába. Szándékosan
kerültem a tekintetét.
— Kozaisó, nehéz ez nekem. Tokikazu olyan
nélkülözhetetlen számomra, mint... — Felemelte, majd
megrázta a nyílvesszőt jobb kezében. — Két felesége van,
és több ágyasa.
— Tudomásom van róla.
— Mélységesen megbízom Tokikazuban mint
kapitányomban.
 Tekintetével szinte áthatolt az új páncélomon.
— Ezt is jól tudom.
Tudta, hogy Tokikazu próbát tett nálam. De hogyan?
Talán többet is tudott. Tudhatott—e bárki a lábam
közében érzett forróságról, amit akkor éreztem, amikor
rápillantottam?
— Tudom jól, hogy Tokikazu viszonyt folytat
gyönyörű nőkkel.
Nehéz volt némán állni a tekintetét.
Micsimori a többi palota felé intett, majd tenyerét a
mellkasára helyezte.
— Márpedig itt te vagy a leggyönyörűbb nő.
Ezért volt hát olyan távolságtartó. Le fog fejezni? Vagy
megmérgez? Elválik tőlem? Bármihez joga volt.
Micsimori mögém került, a karjaimra tette a karjait, és
úgy tett, mintha a két nyílvesszős technikát mutatná meg.
— Majdnem annyi időt töltesz Tokikazuval, mint
velem. Azt mondod, szeretetet érzel irántam. — Hangja
kőkeménnyé vált. — Ha Tokikazu iránt érzel szeretetet,
fogalmazz pontosan. Nem tudom és nem is fogom
megbocsátani a hűtlenséget.
Fenyegetett. Vádolt. Hiszen nemet mondtam
Tokikazunak! A helyes cselekedetet választottam.
Valósággal lángolni kezdtem a páncélom alatt.
Összeszorult az állkapcsom, és próbáltam kicsavarni
magam Micsimori szorításából. Karjait úgy összefonta a
mellemen, hogy alig kaptam levegőt.
— Kérlek, eressz el, — ziháltam.
Lazitott a szorításán, de a karjait továbbra sem vette le
rólam. Eszembe jutott, kicsoda és micsoda is ő. Eszembe
jutott, mi mindent tehet.
Csend telepedett kettőnk közé.
 Berki poszáták söpörtek végig a céltáblákon. Talán
apám szelleme emlékeztetett a kötelességemre és a
dicsőségre. Abban a percben, elnézve a madarakat,
magam elé képzeltem apámat, és kitisztultak a
gondolataim.
— Tiszteletre méltó uram — szóltam szertartásosan —,
adhatnék magyarázatot a szállásodon?
Micsimori biccentett a gyakorlópálya szélén álldogáló
őröknek, majd hazasietett. Kénytelen voltam futni, hogy
tartsam vele a lépést.
Farkasszemet néztünk egymással a szállása
magányában. Vonásai úgy megkeményedtek, akár egy
szoboréi.
— Beszélj hát! — vágta hozzám surikenként a szavakat.
— Mielőtt összeházasodtunk — kezdtem bele, a
torkomat szorongató, láthatatlan kéz ellenére szelíd
hangon —, megkérdezted, mi lakozik a szívemben.
Tudod, hogy a félelmemet azóta szeretet váltotta fel.
Akio kislány korom óta tanít engem. Számomra ő olyan,
mint... nem is: ő maga az apa, akit elveszitettem. Ez
minden.
Csendben végiggondoltam, mit mondjak Tokikazuvul
kapcsolatban. Nem hazudhattam, ugyanakkor nem
akartam beszélni a kölcsönös vonzalomról sem.
— Bizonyára pontosan tudod, hogy Tokikazu hasonlit
Gendzsire: egyik nőt csábítja el a másik után. Ezzel én is
tisztában vagyok. — Átfogtam az alkarját a két
kezemmel. — De én nem voltam hűtlen, soha nem is
leszek. Vagy tán nem adtam tanúbizonyságát mindenek
felett álló hűségemnek a megtisztásomkor? Hagytam,
hogy Goro... hogy... — Az ajkamba haraptam. — Csak
mert úgy hittem, te parancsoltad. Mi egyébbel
bizonyithatnám még hűségem és a feladatom és
dicsőséged iráni elkötelezettségem? — A Tokikazu iránti
vonzalmam miatt érzett szégyentől karmazsinvörösre
pirultam, és haragudtam önmagamra.
Felemeltem a fejem, hogy jobban láthassa a szememet.
— Tiszteletre méltó uram, férjem, akinek életemet és
húségemet adtam, én nem tértem le a kötelesség és a
becsület útjáról.
Hangja ellágyult, akár a krizantém szirmai.
— Én meghalnék a te becsületedért.
Mélyen belém hatoltak a szavai, mintha kard döfött
volna hasamba. Vajon elfogadta az igazságot?
— Nem tetszett, ahogy összepréseltél a
gyakorlópályán — mondtam, és könnyek csordultak
végig az arcomon.
Ismét összefonta karjait a mellemen.
— Igy csináltam?
— Igen — morogtam, még mindig sírva, mialatt ő
finoman, de biztosan tartotta karjait a testemen.
— Nem szereted, amikor ezt csinálom? — Azzal
felemelt a földről, egy rúgással széthajtotta a futont, és
ráfektetett. — Túl gyönyörű vagy ahhoz, hogy ne
csináljuk — dünnyögte a fülembe.
Behajlítottam a térdeimet, és talpaimmal eltoltam
magamtól, miközben tovább forogtam, de vastag
mellkasa szétfeszítette a lábaimat. Birkóztunk egy kicsit.
Aztán felhagytunk a birkózással.

A hatrészes, széthajtható paraván mögött

ültem a Kutya órájában, egy rizsgolyót
majszolgattam, és próbáltam ébren maradni. A rizsgolyót
azért ettem, mert aggódtam, hogy az egész napos
koplalástól korgó gyomrom esetleg elárulja a
jelenlétemet. Figyelmesen hallgattam az új, nagyrészt
tartományi kormányzókból álló csoportot.
Az aszály miatti szegénység és dögvész ideiglenesen
véget vetett az ellenségeskedésnek. Micsimori és a többi
kormányzó feladatiai közé tartozott, hogy csapatokat
toborozzanak, és a tartományokból beszerezzék az
ellátmányt. De a szél háborúról suttogott — ami meg is
érkezett Rokuhara kapujához. Néhány vidéki sóen
szamurájai nehezteltek a Taira nemzetségre.
— Nem csoda, hogy gyűlölnek minket! — zúgolódott
előző este Micsimori.
— Éberen és nagy gonddal teljesítetted a kötelességeid
Ecsizenben. Miért gyűlölnének éppen téged? —
Legszívesebben megérintettem volna, de tudtam, hogy
nincs ínyére az ilyesmi, amikor bosszús.
— A nagybátyáim és az unokafivéreim ostoba módon
megnyirbálták a földesurak földhöz való jogait. Emiatt a
szamurájok bevétele is csökkent.
— Úgy érted, a rokonaid tették ellenségeiddé azokat,
akikre szükséged lenne a háborúban?
Igenlően felmordult, lefeküdt, átkarolt, és valamivel
később álomba merült.

Mostanra már minden kormányzó hangját

felismertem: először is azt, akinek a „Lilaakác” nevet
adtuk.
— Az apja — suttogta Micsimori egy este, amikor
kettesben voltunk — valószínűleg egy ernyőárus fia volt.
Egy kereskedő küldöncévé tette Lilaakácot, és nem volt
igazi Taira unokaöccs, mivel elmenekült a vízimadarak
elől.
 Ezzel arra utalt, amikor az ellenség hirtelen
vízimadarakat engedett szabadon, mire Lilaakác
várakozó katonái idő előtt visszavonultak.
„Gácsér”, Micsimori egy másik nagybátyja, szintén
tiszteletét tette ezen a találkozón — nagyszerű énekes és
költő volt, aki ecsettel és kotóval harcolt. Semmi mással.
Újabb kormányzó telepedett le Micsimori közelébe.
Sűrű szemöldöke és zömök testalkata volt. Előkelő
modora olyan hanggal párosult, mintha sziklákat
zúznának össze. Akio „Nagy Kabócának” nevezte el a
hangszíne miatt.
Az utolsó volt a sorban „Jégmadár”, egy alacsonyabb
termetű, hangoskodó nagybácsi. Olyan, szökellő
mozdulattal húzta elő különleges tollakkal díszített
nyílvesszőit, ahogy a jégmadár bukik alá, hogy halat
fogjon. Szadakokai szerint az a szóbeszéd járta róla, hogy
csaknem olyan pontos és bátor, mint Micsimori.
A férfiak tanulmányozták a haditervüket,
megbizonyosodva arról, hogy a sorozási lista megfelelő,
és a lovak is készen állnak.
— Tiszteletre méltó Koremori — kezdte
tiszteletteljesen Micsimori —, engedelmeddel, feltennék
néhány kérdést.
— Csak tessék, Micsimori fivérem — válaszolt
udvariasan Lilaakác.
— Nem vagyok róla meggyőződve, hogy készen
állnánk ily hosszú menetelésre. Mert legyen bár elég
emberünk, az ellátmány nem elegendő, és nem is teljesen
megoldott a szállítása
— Gyorsan kell mozognunk — szólt közbe Jégmadár.
— A forrásaim szerint Joritomo a nagybátyjához készül,
Sinano tartományba. Még ha azonnal útnak indulunk is,
akkor sem biztos, hogy rajtuk üthetünk.
— Ha a két Minamoto vezér békét köt, nagyobb erővel
támadhatnak ellenünk — jegyezte meg Micsimori. —
Veszedelmes lehet számunkra, ha dűlőre jutnak, és...
— Akkor hát eldőlt: legfeljebb két napon belül
elindulunk — szólt közbe Lilaakác, félig kérdezve, félig
parancsolva, a maga gyáva módján.
— Mivel nincs elég emberünk, ahogy azt Micsimori is
mondta, talán női harcosokat is toboroznunk kellene —
javasolta Nagy Kabóca, miközben szemöldökei hernyók
módjára mozogtak.
— Ha így döntünk, én Kozaisó úrnőt javasolnám: erős
lelkű harcos, habár nincs olyan káprázatos ruhatára, mint
egyeseknek — utalt Micsimori az egyik Minamoto
hitvesre, Tomoe úrnőre és az úrnő híres páncéljára.
A Taira nemzetség vezérei egyesével, csevegve
távoztak. Egy kis idő elteltével visszatértem a
szállásomra, és vártam, hogy hivassanak. Óriási örömmel
töltött el, hogy Micsimori ennyire bizakodó volt harci
képességeimet illetően, ugyanakkor korántsem voltam
biztos győzelmünkben, és attól is tartottam, hogy
férjemnek továbbra is kétségei vannak velem
kapcsolatban.
 VI. Utazás
Az ötödik hónap tizedik napja

Miután meghívásokat kapok a császári palotába, hogy

bagakun, fogadásokon és íjászversenyeken vegyek részt,
Akio a szállásomra hozza a parancsokat. Csak néhány
válogatott ember hozhatja el nekem az utasításokat, és
Tokikazunak különösen ritkán jut efféle feladat. Újabb
óvintézkedés. Micsimori vagy Akio keze van a dologban?
Azt az utasítást kapom, hogy készüljek fel az utazásra.
Én kísérem majd Micsimorit. Ez most nem olyan lesz,
mint a korábbi erőltetett menet, mivel több ezer embert
kell irányitani, etetni és elszállásolni. Magamban
imádkozom, hogy az idő hűvös maradjon. Az új
főparancsnok, Micsimori úgy üli meg a lovat, ahogy azt
már korábban is láttam tőle, emberek jönnek—mennek, a
fülébe suttognak: ő a hatalmas kerék tengelye.
Miután tanácskozott a kapitányokkal, Micsimori felém
int, és én elindulok jól ismert hátasa, Villám felé. Milyen
nagyszerű látványt nyújt teljes páncélzatban, amely
arany, fekete és vörös selyemszálakkal van díszítve, és
sisakjában, melyen a félhold parázstartóként ragyog a
sötét éjszakában. Összeszorul a gyomrom a
gyönyörűségtől, ahogy elnézem.
Én mellette fogok lovagolni Sárkányfelhő hátán. Sok
minden változott azóta, mióta már nem az a kislány
voltam, akit Csiba földesúr megkorbácsolt, és aki
megpillantotta a sárkány alakú felhőt és a fehér fácánt,
amelyeknek köszönhetően szamuráj lehettem.
Megkockáztatok egy gyengéd szemvillanást férjem
irányába. Az új páncélomat és sisakomat viselem, az
általa készitetett arcvédővel. A sisakom egyébként olyan,
mint az övé, leszámitva a félholdat.
Micsimori összevonja a szemöldökét.
— A futár szerint Nyúl csatlakozik unokaöccséhez,
Patkányhoz — jelenti —, hogy egyesítsék erőiket. Én a
Hiei—hegyhez indulok, hogy rávegyem a szerzeteseket,
hogy támogassák Go—Sirakavát, de különösen minket.
Felvonja szemöldökét.
— Igen, veled tartok. — Mintha összeérne a lelkünk,
holott nem baráti kiruccanásra indulunk.
— Odanézz! — mutat Micsimori egy dombon ülő férfi
irányába, aki a csapataink közelében pihen, szolgák
gyűrűjében. — Gácsér úgy döntött, meditálással és
zenehallgatással tölti a napot, mig mi szembenézünk a
nyomással, és észak felé lovagolunk. — Komoran a domb
irányába néz, majd könnyű vágtában elindul, hogy
egyeztessen kapitányaival.

Az ötödik hónap tizenkettedik napja

A Hiei—hegynél Micsimori a császárral kötött

egyezségünkről beszél az apátnak és a legfőbb
szerzeteseknek. Ismét elmondja a történetet:
„Amikor a törvényes császárt foglyul ejtették a Minamotók,
Kijomori úgy szabadította ki, hogy női kimonóba öltöztette,
mintha csak udvarhölgy lenne, és ezzel megmentette az életét.”

— Nem mondhatnám, hogy bizakodom, nagyuram —

mondom neki utána. — Az apátnak, akivel beszéltél,
mintha fényezetlen tükörből lettek volna a szemei.

Az ötödik hónap tizenhatodik napja

 Ilyen magasságban jóval hidegebb van. Örülök
minden ruhadarabnak, amit magammal hoztam. Az
isteneknek hála, nem vagyok olyan gyönge, mint Emi,
inkább edzett, mint Micsimori.
A vakaszai Kucsiki—palotánál sorozzuk be csapatunk
fennmaradó részét, és magunkkal visszük azt a kevés
szóheit a Hiei—hegyről. Fejükre borított, fehér sálukkal és
szoknyájuk felett viselt, fekete gézköntösükkel újabb
formákat és színeket adnak a sorainknak. Harcosaink
többsége a megszokott, szögletes domaru páncélt viseli.
Amikor megérkeztek, mindegyikük orrát
megvizsgáltam, egyik kezemmel a tőrön, a másikkal a
kardon. A szívem a torkomban dobogott.

Az ötödik hónap huszadik napja

Micsimori megengedi, hogy vele tartsak az ecsizeni
toborzás idejére. Tokikazuval a Tigris Négy Mennyei
Királyáról63 mesél. Minden történet hihetetlenebb az
előzőnél, én mégis élvezem őket: elterelik a figyelmemet
üres és nyugtalan gyomromról.
Senkivel sem találkozunk. A falusiak már
elmenekültek, valószínűleg még magasabbra
vándoroltak, ahová nem juthat el a teljes hadsereg.
Csekély mennyiségű rizst találunk — az aszály és az
éhínség az egész nyugaton arat. Hálás vagyok az apró
adagokért is. A nemrég besorozottak panaszkodnak, de
azok, akik közel állnak Micsimorihoz, nem zúgolódnak;

63 Négy hűséges szamuráj elnevezése, akik feudális uruk

testőrei voltak; vele harcoltak, és gyakran meg is haltak vele
együtt.
főleg, hogy látják, ugyanolyan sovány az arcunk, mint az
övék.

Az ötödik hónap huszonötödik napja

Végre meglátom Micsimori gyönyörűséges

tartományát, Ecsizent. Az örökzöldek átvészelték az
aszályt, és a zöld legkülönbözőbb árnyalataiban borítják
a lankákat.
Tokikazu így szól:
— Micsimori nem ült mindig a fővárosban, nem úgy,
mint más kormányzók. Gyakran kirándult erre — kacsint
rám. — Mikor az alárendeltjei a legkevésbé számítottak
rá, vagy a futárai, vagy ő maga megjelent, hogy
megbizonyosodjon afelől, minden a kívánságai szerint
zajlik. Jól ismeri a sóenek urait, a főpapokat és az apátokat
a legfontosabb szentélyekből és templomokból.
— Képes lesz újabb harcosokat toborozni?
A testem valósággal lángol: egy ideje nem láttam
Tokikazut, de hangom semleges marad. Kényszerítenem
kell szememet, hogy bámuljon magával ragadó arcába,
próbálok másra gondolni.
— Reméljük.
Imádkozom, hogy hasznosnak bizonyuljon Micsimori
tudása.

A hatodik hónap harmadik napja

Északnak lovagolunk, Hiucsi, egy újabb hegyi kastély

felé. Az emberek szerint, akik időnként oda—odafutnak
Micsimorihoz, Minamoto szövetségesei vannak itt,
méghozzá sokan. Vészjosló erőd, melyet elöl—hátul
magas dombok védenek. Két folyó és egy tó zárja el
egyetlen bejáratát. A víz csillog a nyári fényben, de
csónakok nélkül képtelenség átkelni rajta, és nekünk egy
sincs.

A hatodik hónap hatodik napja

A parancsnokok több napot töltenek el azzal, hogy

megvitatják az átkelési lehetőségeket. Ehhez Gácsér és a
többiek költeményekkel és más haszontalanságokkal
járulnak hozzá. Miszuki szerint „annyi hasznukat
vesszük, mint a libatollnak”. Éjszaka Micsimori és én
fejünket egymáshoz hajtva pihenünk egy kicsit.
Nyugtalankodom amiatt, hogyan is folytathatnánk
utunkat, de ujjaival végigsimít az arcomon.
— Majd meglátod, bátor harcosom, hogy miként lesz
meg a gyümölcse a kormányzóként elvetett
magvaimnak.
Szomorúan, mégis reménykedve bámulok rá a
sötétben.
— Számos barátom akad a tartományban, aki hűséget
esküdött nekem, nemcsak harcosok, hanem papok is.
Bízom istenekben és a Buddhában, ők majd
megvédelmeznek és vezetnek minket, ahogy engem is
elvezettek hozzád.
Lágyan megérint, mire sátrunkban felforrósodik a
levegő. Gyönyörben részesít, azután álomba merülök.
Kis idő elteltével Miszuki és Mokuhasza ébreszt
bennünket. Micsimori régi, jó barátjától, Szaimei
apátmestertől hoznak üzenetet.
Az apát levele nyomán mindenre fény derül. A tó
valójában nem is tó! A Minamotók egy patak vizének
útját zárták el, hogy tavat hozzanak létre. Szaimei
apátmester azt javasolja, törjük vagy vágjuk szét a
farönköket, és a víz elapad majd.

Titkos barát jön

Buddha kegyelme segít
A tó eltűnik
Kegyes istennő, hála!
Vége ellenségünknek

Az éjszaka közepén Tokikazu, Akio és én tizenöt

válogatott íjászt vezetünk a vízhez, hogy megvédjük az
alámerülő gátbontókat. A tó annyira új, hogy sehol egy
madár, egy béka, egy tücsök. A mérhetetlen csöndben
visszhangoznak a lépteink. Hallom a szívverésem, és
lélegzetem lassításával próbálom elcsitítam lármás
dobogását.
Akio zord tekintettel Tokikazura mered, majd kettőnk
közé lép. Védve vagyok, és a férjemtől kapott
páncélomban én is kiveszem a részem a munkából. A
Taira nemzetség vezetői megtiltják Micsimorinak, hogy
részt vegyen ezen a küldetésen. Túl értékes ahhoz, hogy
elveszítsük. Ezzel egyetértek, de Tokikazu illata
valósággal masszírozza a hasam alját.

Mind a tizennyolcan vállvetve kört formálunk a

sötétben, nyilvesszőink kifelé merednek, hallgatózunk,
várakozunk, próbáljuk megkülönböztetni úszóink
csobbanását az ellenség zajaitól.
A csendes órák lomhán vánszorognak a holdfény alatt.
Azt javaslom, hogy cseréljünk helyet egymással. Igy talán
kevésbé fog lankadni a figyelmünk.
 — Legyen — suttogja Tokikazu.
Akio gondosan ügyel rá, hogy minden egyes helycsere
alkalmával közöttünk foglaljon helyet.
Legvégül csak megindul a hullámzás. Sikerült!
Holnap harcolunk.

A hatodik hónap tizedik napja

Micsimori és a többi parancsnok győzelmet arat

Hiucsinál. Én is sikeresen küzdők, különösebb
nehézségek és megerőltetés nélkül. Még a csizmámon
sincs egy árva karcolás sem. Az egész kastély — a
megmaradt Minamotókkal együtt — ma megadja magát.
Azokkal, akik nem fújtak visszavonulót, könnyedén
elbánunk.
— Túl könnyű volt — mondja még aznap éjjel
Micsimori. — Gyanúsan könnyű.
Ezzel egyet kell értenem, és erőt vesz rajtam a
lehangoltság. Nem alszom jól.
Ismét északnak vesszük az irányt, Kaga tartomány
felé, ahol az ellenség tanyázik.
 VII. A csapda
A hatodik hónap tizenhatodik napja

Csekély élelem és tábortűz mellett tanácskoznak a

parancsnokaink az atakai győzelmet követően.
— Most, hogy két erős győzelem van a hátunk mögött,
senki nem fog kilépni sorainkból — jelenti ki Gácsér.
— Derekasan küzdöttek — teszi hozzá Nagy Kabóca.
Jégmadár körbepillant.
— Már menekülnek előlünk. — Öklét a levegőbe
emeli, és bólint a többiek felé. — Követnünk kellene őket
északra, ahol leigázhatjuk őket.
Hatalmas feje biccentését még a megfigyelőhelyemről
is látom, a hevenyészve összerakott kicsó mögül.
Micsimori feláll a körből.
— A Minamotók nem ilyen egyenes emberek.
Senkinek nem tűnt fel ez a túl korai, túl hirtelen
visszavonulás? — Micsimori sötét szeme ragyog a tűz
fényében.
— Ennek az az oka, hogy oly elmésen játszottuk ki a
stratégiájukat Hiucsinál — vág vissza Nagy Kabóca, és
úgy tűnik, a többség osztja a véleményét.
— Én nem vagyok ebben olyan biztos — válaszolja
Micsimo — A felderítőim jelentették, hogy harcosaik
többsége szembe sem szállt velünk. Beszéltem az
embereimmel, és ők látták, ahogy az egyszerű gyalogos
osztagok rohannak vissza Ataka felé, de szamurájruha
volt rajtuk.
Néhányan egyetértően hümmögnek, de senki nem
támogatja a hazatérés ötletét.
— Ez fontos! — erősködik Micsimori, a combjára
szorított ujjakkal. — Ha már nem vagytok hajlandók
megfontolni a hazatérés ötletét, legalább osszuk meg
erőinket, és úgy meneteljünk Kurikarába. Túl veszélyes
hely lenne számunkra, tekintve, mennyit tudnak rólunk a
Minamotók.
— Attól függetlenül, mennyit tudnak, a csapataink
megosztása ésszerű ötlet — foglal ismét állást Jégmadár.
Szavait egyetértő morajlás követi.
Igy hát eldől: Micsimori — mivel ő jobban kiismeri
magát a terepen — és Jégmadár északra megy katonáink
harmadával.

A hatodik hónap huszadik napja

Micsimori nem tud elaludni, ami tőle igencsak

szokatlan. Megpróbálom zenével megnyugtatni, de
semmi haszna. Végül, kora reggel — vagy éppen késő
este, nem tudnám megmondani — hozzám szól:
— Előérzeteim nem hagynak nyugodni — mormogja,
és megmarkolja a takarót.
Nem felelek. Keveset szólok hozzá, mikor ilyen
állapotban van.
Felül, és tovább beszél, miközben ujjaival a hajamat
simogatja.
— Túl régóta vagyunk már úton. Már nem csaphatunk
le a meglepetés erejével. Az ellenség tudja, merre
vagyunk. A két győztes csata után, melyek közül főleg a
második volt túl gyors, már tisztában vannak az
erőnkkel.
Felpillant, és újra elhallgat, ezért megkockáztatok egy
választ:
— Talán így, hogy megosztottuk az erőinket, mégis
okozunk némi meglepetést. Mi mást tehetnénk még?
 — Igaz! Mi mást tehetnénk még? — Izmai
megfeszülnek, akár az ugrásra kész macskáé. — A
többiek nem hallgatnak rám. Szerintem vissza kellene
fordulnunk, vagy legalábbis visszavonulást színlelni,
aztán megfordulni, és hirtelen lecsapni! Bíznak a
tervükben, és nekem az ő tervükhöz kell tartanom
magam, nem a sajátomhoz. — A hajába túr, és felmordul.
Inkább önmagához beszél, mint hozzám.
Egyetlen általam ismert történet sem illene
nyugtalanságához, így melléfekszem, és próbálok némi
fizikai megnyugvást nyújtani. Gyengéden simogatom a
nyakát és a hátát, mire végre elalszik.

Férjem egyre kevesebbet és kevesebbet szól hozzám,

hacsak nem valami alapvetően fontos dologról van szó.
Tisztában vagyok azzal, hogy vállát most a háború terhe
nyomja, de a köztünk lévő egyre nagyobb távolság
elszomorít. Még nem szóltam neki a gyermekről.
Magamhoz hívatom Miszukit, mielőtt visszavonulok
Micsimorival. A sok folyó egyikéből kiágazó, keskeny
vízfolyás mellett kuporgunk, úgy, hogy a víz ne vigye el
a hangunkat.
— Beszélni akarok veled erről — ütögetem meg a
hasam.
Miszuki elvigyorodik.
— Szükségem van a segítségedre. Engem állandóan
figyelnek és kevés az időnk. Arra kérlek, hogy gyűjts
gyógyfüveket, olyasmiket, amilyenekből készített
főzeteket a faluban is ittunk, de ne a megelőzésre, hanem
a következményekre.
Miszuki arcáról lehervad a mosoly.
— Érted, mit kérek tőled?
 — Igen. — Kezét a kezemre teszi, és megdörzsöli a
kézfejem.
— Még nem beszéltél az apával?
— Nem. Háborúban állunk, Micsimori ragaszkodik a
jelenlétemhez, és még utaznom is kell. — A hasamra
helyezem a kezem. — Ha ez ellenkezik férjem kéréseivel,
a becsület úgy kivánja, hogy tegyek ellene. Tudod, hogy
mindössze egy hónapja tart mindez. Ezért gondolkozom
a gyógyfüveken.
— Akkor még nem hoztál végleges döntést?
— Nem, édesem. Még nem — ölelem magamhoz. —
De kérlek, keress füveket nekem.
— Máris, úrnőm... barátom.
Egymáséhoz hajtjuk a fejünket, és a csermely
áramlását figyeljük.

A hatodik hónap huszonkettedik napja

A csekélyebb létszámú csapat észak felé tart Notón

keresztül, átkel a Kurikara—hágó közepén, és a
Tonami—hegység északi részéhez ér. A ködön át
feltűnnek Patkány fehér zászlói, amelyek egy alattunk
fekvő dombon lobognak. Jégmadár beleegyezik, hogy
megpihenjünk, és kihasználjuk a magaslat nyújtotta
előnyöket, főleg, hogy a Minamoto—seregek
meglehetősen nagynak tűnnek.
A szamurájok megitatják, elrendezik lovaikat, majd
lepihennek, legalábbis a többség.
Micsimori továbbra is fenntartja aggályait, és még
Tokikazu sem tudja megenyhíteni.
 Nem maradok a közelükben, inkább letelepszem Akio
mellé, aki szútrákat szaval nekem, alighanem örül neki,
hogy távol tartom magam Tokikazutól.

A hatodik hónap huszonharmadik napja

Ma végre—valahára szabályos, méltó ütközetet

vívunk az ellenséggel. A töksíphangú nyilak kezdik a
csatát, majd a hegyes nyilak zuhogása következik
mindkét oldalról.
Az íjpárbajt közelharc követi, a szamurájaink
közelében, de az isteneknek hála, a parancsnokaink és
Tokikazu nem ott vannak. Mokuhasza és Szadakokai
alaposan kitesznek magukért. Miszuki talán maradandó
nyomot hagyott a felkaromon az ujjaival, miközben az
eseményeket figyelte. Az ütközet bevezetésének
következő lépése, hogy száz válogatott harcos küzd meg
egymással, amiből ismét a Tairák kerülnek ki győztesem.
A hegyekben nincs átmenet a nappal és az éjjel között;
hamar leszáll az est. Igy mindkét fél visszavonul.

A hatodik hónap huszonötödik napja

Hatalmas oni lába dobban alattam. Földrengés?

Futó pillantást vetek Micsimorira. A szeme nyitva van.
Felpattan. Súlyos dobütések rázzák meg a földet — a
háború istenének végső dühe, amint a földet csapkodja,
és megráz valamennyiünket.
Hamarabb hallom, mint ahogy látnám. A levegő
fülledt. A hegy messziről sivít, de a hang egyre közelebb
és közelebb ér — és egyre hangosabb. Mi lehet ez?
Veszedelem! Összeszedem a fegyvereimet, és
megkeresem a lovamat.
Hamarabb érzem, mint ahogy látnám. Állatok szaga,
egy egész csordáé. A rémület bűze — a tűz keserédes
szagával. Tűz van! De hol? Férfiak rikoltoznak és
kiabálnak.
A füstben, a sötétben alig látom őket. Mozgó tűz. Égő
fáklyák! Lángolnak az ökrök! Füst és lángnyelvek törnek
elő a szarvukból! Százával közelednek a négy lábon járó
lángcsóvák — egyenesen felém!
16. könyv
 I. Visszatérés
A lovakhoz szaladtunk, és felkapaszkodtunk rájuk.
Emberi jajveszékelés és állati ordítás töltötte be a föld
fekete szegélyét. Halálsikolyok visszhangoztak a
hegyekben, mint a sziklára mért kardcsapások. Vér és
tépett hús szaga keringett a levegőben. A lovak
tetemeken gázoltak át, péppé zúzott holttestekbe
mélyedtek patáik.
A sikolyok egy örökkévalóságig visszhangoztak a
sötétben.
Mikor felkelt a nap, a vad vihar utáni kopárság
köszöntött minket. Kevesen maradtunk.
A menet hazafelé indult.
Útközben Kaga tartományt is érintettük Sinohara
közelében, ás — ahogy azt Micsimori sokat bírált és
kimerült felderítőinek jelentése alapján előre megjósolta
— ismét találkoztunk a Minamotókkal. Újabb csata a
hetedik hónap második napján. Jéghideggé tett legbelül
a mészárlás, ecsetem pedig elnehezült, túlságosan
elkeseredtem ahhoz, hogy többet írjak a csatákról.

A Minamotók a nyomunkra bukkantak, és vadállat

módjára lopakodtak a zsákmány után, egészen addig,
amíg a főváros pereméhez nem értünk. Nyúl katonáit
Jamato felé vezette, Heiankjótól délkeletre, Patkány
pedig egyenesen a város felé menetelt a csapataival.
Amikor a Tairák Tanácsa ismét összeült Rokuharában,
a szomorú Bíbor Fű a többiek egyetértésével ismét
segítséget kéet a Hiei—hegytől. Szükségünk volt a
szóheik, korábbi szövetségeseink erejére.
A küldönc rossz hírekkel tért vissza. Nem elég, hogy a
kérésünket elutasították, de a Hiei—hegy kész volt
Patkányt fogadni. Micsimori ezt is előre látta.
Senki nem tudott a másik szemébe nézni. Nem
számitott, hány fáklyát gyújtottak meg, a hangulatom
olyan volt, akár a viharos téli éjszaka.
Micsimori élénk tiltakozása ellenére a többi
parancsnok a zarándoklat mellett döntött. Ez egyszer
talán nem volt igaza. A helyzet komolysága megkívánta,
hogy az istenekhez forduljunk. Az útvonal három közeli
szentélyt érintett: ezek közül egyik sem volt a Hiei—hegy
közelében, mert ott sebezhetőek voltunk a szóheik miatt.
Ennél fogva Rokuharához közeli templomokat
választottak ki.
Imádkoznom kellett. Minden tudás és eltökéltség
dacára sem kerültem közelebb Három Szemhez, a
méregkeverő cinkosairól nem is szólva. Senki nem
bukkant a görbe orrú, torz lelkű pap nyomára. A
kegyelem istennőjéhez imádkoztam, hogy segitsen dicső
bosszúm végrehajtásában. Tasiko lelkéért is imádkoztam,
hogy ne kísértsen, és ne váljék belőle jurei.
A szolgák megtették az előkészületeket, és
elindultunk. A tavasz végi, hűvösebb reggelek sokak
vérét felpezsdítették, Igy, hogy megengedhettük
magunknak azt a luxust, hogy szolgálók kísérjenek
minket, utunk kevésbé volt megerőltető, mint amikor
északra meneteltünk a csapatainkkal — habár
számítottam arra, hogy sokkal kényelmetlenebbül fogom
érezni magam az arcukat kámzsával fedő papok
közelében.

A zarándoklat első napja

 Lile, a pap, akiben megbíztam, észak felé vezetett
minket, a Jaszaka—dzsindzsa—templomhoz. Felöltöttem
vértemet, hogy Micsimori és az örökké hűséges Tokikazu
mellett lovagolhassak, akiről Akio le nem vette volna a
szemét. Nem siettünk, este egyenesen csigalassúsággal
haladtunk. Micsimorival együtt jól tudtuk, hogy a
parancsnokaink nem fognak kapkodni az új haditervvel.
Minden kisebb kegyhelynél megálltam, kiöblítettem a
számat, megmostam a kezemet, és iránymutatásért
imádkoztam.
Meg kellett találnom Gorót. Minél előbb.

Vacsoraidőre értünk a templomhoz. Aznap éjjel

mindnyájan együtt imádkoztunk. A pap dallamos hangja
elmélyítette a vallásos áhitatot. Miközben a szútrákat
kántáltuk, annyi füstölőt gyújtottak meg, hogy a füst már
marta a szememet. Miszuki csodálkozott, hogy a sátrunk
mellett álló fák nem kaptak lángra.
Tokikazu valószínűleg meghallotta Miszukit, mert
halkan kuncogott. Akio elfojtott egy horkantást.

A zarándoklat második napja

Múlt éjjel az istenek a méregkeverő legfőbb társáról

szóltak — az arca megjelent az egyik újabb, életszerű
álmomban. Szerettem volna azonosítani a személyét,
mielőtt bosszút állnék.
Akio és Miszuki hitt nekem. Már megtapasztalták
álmaim igazsgát.
— Az álmok erről nem mondanak biztosat —
biggyesztette le száját Tokikazu.
 Erre mind Akio, mind Miszuki elmondta a saját
történetét. Ugyanakkor Miszuki annyira babonás volt,
hogy Tokikazu szerint csekély volt a hitele ilyen téren.
— Tasiko — mondtam ki a nevet remegő ajakkal. —
Tasiko volt az egyik legértelmesebb és legmeggondoltabb
ember, akit valaha ismertem. Ő hitt az álmaimban. Oly
erősen hitt bennük, hogy a következő történetet mondta
el nekem:

„Egyszer egy Csókicsi nevű, becsületes halász arról

álmodott, hogy ha a folyó mentén sétálva megáll az első hidnál,
valami jó történik majd vele. Míg ott várt a hídnál, egy
tofuárus odament hozzá, és megkérdezte, mi dolga ott. A válasz
hallatán gúnyolódni kezdett Csókicsin: »Én sosem veszem
komolyan az álmaimat. Legutóbb is azt álmodtam, hogy a
császárfa tövébe aranyat ástak el a következő útelágazásnál.
Ostoba, ki az álmait követi!«Azzal a tofuárus ment tovább.
Csókicsi pedig a császárfához sietett, megtalálta az aranyat, és
gazdag ember lett belőle. ”

Miszukival a méregkeverő cinkosának

személyazonosságát készültünk felfedni. A második
napon és a zarándoklat hátralévő napjain Miszukinak a
szolgálók közelében kellett lennie, hogy híreket gyűjtsön.
Ezúttal én sem lovagolhattam közvetlen Micsimori
mellett, hanem a feleségek és ágyasok között kellett
maradnom. Szemem sóvárogva várta, hogy megpillantsa
a férfit, aki megfojtotta kedves barátomat, és azt is
tudnom kellett, mit tervez ezután. Tokikazu és Akio majd
megvédelmez.
A következő úti cél Kijomizu—dera volt, az Ótova—
hegy közelében. Tokikazu pedig tovább mesélte a
történeteit:

„Majdnem háromszáz évvel ezelőtt egy Encsin nevű pap

nevezte el ezt a templomot. A közeli Ótova—vízesést kereste
fel, és találkozott egy remetével. Ez a remete már várta őt, hogy
otthagyhassa a kunyhóját, és kelet felé indulhasson. Encsin
átvette a remete helyét, és szobrot állított a kegyelem
istennőjének a remete kunyhójában.”

Ezt hallván, Akio közbeszólt:

— És ezzel még nincs vége a történetnek. — Közelebb
engedték lovunkat egymáshoz, mert Akio halkan beszélt.

Évekkel később egy férfi az udvarból erre jött vadászni.

Szarvast akart elejteni, mivel a szarvasbőr a szülés előtt
szerencsét hozott volna a feleségének. De miután megölte a
szarvast, találkozott Encsinnel, aki emlékeztette arra, milyen
gonosz tett állatokat gyilkolni. Igy hát Tamuramaro, mert ez
volt a férfi neve, inkább eltemette a szarvast. Felesége
hamarosan rendben megszülte gyermekét. Sok évre rá, amikor
Tamuramaro tábornok lett, és meghódította észak—kelet
tartományait, köszönetet mondott a kijomizui kegyelem
istennőjének.”

— Megmutatom Tamuramaro sírdombját a

templomnál — ajánlotta fel Tokikazu Akióra pillantva.
— A sir felnyög, valahányszor Heiankjó veszélyben
van — suttogta Akio.
A történet végeztével mindnyájan néma csendben
folytattuk utunkat, míg meg nem érkeztünk Kijomizu—
derába.
Ott, a sírdomb közelében, Miszuki szemei
elkerekedtek, ajka megremegett, és egész testében
reszketett. Kántálva imádkozott oltomért, ajka hang
nélkül mozgott, újra és újra. Érzékeny lelke magába
szívta a történet minden apró részletét. Ezért egyik
kezemmel átkaroltam a derekát, és megfogtam a kezét.
Kijomizu—dera egy tucatnyi változó méretű épületből
állt. Ezek különböző szinteken álltak, minden szintet
kőfalak és kőlépcsők alkottak. Hatalmas fák kerítették
körbe az építményeket. Alig rügyező leveleikkel olyan
hatást keltettek, mintha sarokban feledett pókhálók
lennének. Újra csapdába csaltak volna minket? Elvégre
Goro akárhol lehet.
Miszuki végül megnyugodott a templomnál, és én
megosztottam vele, amit megtudtam. Hoicsi, Mokuhasza
unokafivére már felfedezett a soraink között néhány
embert, aki az ellenséghez húz. Ő és Mokuhasza majd
kisöprik őket.
Lilével késő éjjelig szőttük a tervünket.

Micsimori, válogatott szamurájai és én egyesével

találkoztunk a papokkal. Amikor kettesben maradtam az
egyikükkel, megvizsgáltam az orrát. Egyenes. Kissé
megnyugodtam.
— Bizonyos szútrákat most el kell mondanod, hogy
erős maradjon benned az új élet — mosolygott rám.
Ezek után kivonszoltam magam után a kertbe
Miszukit. A kert közepébe siettünk, majd a szemébe
nézve azt mondtam:
— Meghoztam a döntést. Semmi szükség azokra a
gyógyfüvekre.
— Igenis, Kozaisó. — Miszuki elvigyorodott, és a
hasára tette a kezét. — Megértem.
 Úgy ölelkeztünk, ahogy csak két igaz barát tud,
megkönnyezve az új életet és a halált.

A várostól távol a Kijomizu—derát körülvevő fák

kezdtek levélbe borulni. A sarjadó élet, a pompás, zöld
árnyalatok közepette a növekedés csodájára gondoltam,
és ezt a verset írtam:
Virágzik minden
Eső veri a tetőt
Sarjad a levél
Bokrokon apró rügyek
Kit hoz majd az új tavasz?

A zarándoklat harmadik napja

Továbbindultunk a Hósó—templom irányába,

harmadik célpontunk felé. Miszuki hozzám simult,
ahogy folytattuk utunkat a csípős reggelen. Én is
közelebb húzódtam hozzá.
A megfelelő időben, fogadkoztam, megosztom a
titkomat Micsimorival. Az utóbbi időben tanúsított
tartózkodása és szűkszavúsága miatt haboztam. Nem
akartam a felelősség nehéz terhét még tovább növelni.
Úgy döntöttem, várok egy alkalmasabb időpontra. De az
mikor jön el? Kit kérdezhetnék meg? Miszuki Akiót
ajánlotta, de én úgy gondoltam, Tokikazu közelebb áll
Micsimorihoz.
Miután a kapuhoz értünk, Tokikazu így szólt:
— Több mint egy évszázaddal ezelőtt építették a
Hósódzsit, méghozzá oda, ahol az egyik régi palota állt.
— Szemei híven tükrözték érzéseit, szavak nélkül, érintés
nélkül, de én hűséggel és szerelemmel tartoztam
Micsimorinak.
— Az első épület a pagoda. Nyolc oldala és kilenc
szintje van; nyolcvannégy dzsó magas: akár egy festett
hegyorom, amely büszkén magasodik ki a földből —
fejezte be Tokikazu. Akio szorosan a nyomunkban járt,
mogorva pillantásokat lövellve hol felé, hol felém.
Elhelyezkedtem a templom közvetlen közelében álló
sátorban. A főpap és a magasabb rangú papok
szertartásosan köszöntöttek minket. Ahogy a korábban
meglátogatott templomoknál, a szerzetesek itt is mélyen
a szemükbe húzták kámzsájukat. Nyugodt voltam, de
úgy döntöttem, egyik pappal sem találkozom a tőröm
nélkül.
Mielőtt találkoztam volna a legmagasabb rangú
pappal, egy másik pap megmutatta nekem, Miszukinak
és a szolgálóimnak az Amida—szobrukat. Azt mesélte:

„Több mint százötven évvel ezelőtt Fudzsivara no

Micsinaga ehhez a szoborhoz kötötte íja húrját. Kezében a
húrral halt meg, melyet a szeretett Buddhához kötött, hogy
megkönnyítse belépését a mennyországba.”

Egy darabig a Buddha lábánál maradtam. Szemem

könnyezett, mert úgy éreztem, most esélyt kapok, hogy
megbosszulhassam Tasikót és Emit. A tökéletesség
pillanatában felidéztem Bjódóint is, és hatalmas, fénylő
Amida Buddháját.

A zarándoklat negyedik napja

A mai napon én és néhány másik szamuráj

felállítottuk a kelepcét. Hoicsi két újabb férfi nevét is
kiderítette, az álmomban szereplőén kívül. A főpap és a
két magas rangú pap beleegyezett abba, hogy Lile
Hósódzsi egyik egyszerű papjának álcázza magát. Széles
csuklyája alatt úgy imádkozhatott és viselkedhetett, mint
a templomi papok. A terv szerint egyenként találkozik
mindenkivel, akiről azt gyanítjuk, áruló vagy gyilkos.
Imádkoztam, hogy Gorót is megtaláljuk és elfogjuk.
Lile megerősítette a három ember nevét, akik aznap
éjjel nem beszéltek hűségesen. Micsimori, Tokikazu,
Akio, a többi szamuráj és én kiterveltük a továbbiakat.
Lile ismét találkozik hármójukkal, és támadást
indítványoz.
Eközben Miszukival ketten megírtuk a védelem
fohászát:

adande dandapati dandavarte dandakusale dandaszud—

hare
szudhare szudharapati buddhapasjane szarvadharanai
avartani
szarvabhaszjavartani szu—avartani szamghapariksani
szamghanirghatani aszamge szamgapagate tri—adhva—
szamgatulja—arate—prapte
szarvaszamgaszamatikrante szarvadharmaszupariksite
szarvaszattvarutakausaljanugate szimhavikridite

A zarándoklat ötödik napja

Miszuki Mokuhaszától kért kölcsön páncélt, mivel

méretében ő állt hozzá a legközelebb. Én a ruháim alatt
viseltem vértemet. Számos őrszem, köztük Akio,
Mokuhasza és Szadakokai a sátrunkban rejtőzött el, távol
a lámpáktól.
 Micsimori megtiltotta Tokikazunak, hogy
csatlakozzon hozzánk.
— Ő túl értékes ahhoz, hogy elveszítsük.
Egy apró részem azért örült, hogy nem kell majd
Tokikazu mellett feküdnöm.
Ugyanakkor Micsimori mindezt igen durván közölte,
nem úgy, mint a többi utasítását. Vajon az volt a valódi
indok, hogy újra nem bízott bennem? Vagy csak nem
bízott Tokikazuban és bennem? Vagy más rejtőzött
aggodalma mögött? Akárhogy is, felháborított a burkolt
célzás arra vonatkozóan, hogy nem bízik Tokikazuban és
bennem; mélyen lesújtott, hogy férjem elveszítette
becsületembe vetett hitét. A becsületembe, amit a
legtöbbre tartottam, és amiért újra és újra meg kellett
küzdenem. Hol másutt találhattam volna meg a véren
kívül?

Úgy tettünk, mintha aludnánk. Szadakokai horkolást

mímelt, Miszuki nagy nehezen visszafojtotta kuncogását.
Szerencsére ebben már kellő gyakorlata volt.
Vártunk a sötétben, hallgattuk az éjjeli madarakat és a
fák susogását, közben éreztük a szamurájok különféle
illatait.
Aztán meghallottuk a hangot, ahogy páncél a
páncélhoz ér. Megszorítottam Miszuki kezét. Szerencsére
nem mozdult, és nem is kiáltott fel. Vártunk. Hallottuk,
ahogy egy kardot szinte hangtalanul kihúznak
hüvelyéből.
Valaki felugrott és felkiáltott. Kard villant meg a
lámpafényben. Akio hátulról érkezett. Hallottam, ahogy
a kard páncélt ér, majd egy mordulást, miközben valaki a
földre esett. Akio hangja volt. Megsérült? Meghalt?
 Szadakokai, aki Miszuki mellett feküdt, most áthajolt
rajta, tőrrel a kezében, és torokhangot hallatva támadásba
lendült. Tőrömmel céloztam, és a harmadik árulóba
dobtam. Tompa puffanás és kiáltás jelezte, hogy célt ért.
Két árulót elfogtunk, kettőt súlyosan
megsebesítettünk, és egy haldoklott — összesen öten
voltak. A katonák elkülönítették őket. Az egyik súlyos
sérült volt az, akinek az arcát már a zarándoklat második
napjától kezdve láttam álmaimban.
Micsimori jóvoltából Lile is főpap lett az egyik
templomunkban. Nagylelkű ajándék. Reméltem, hogy
minden áruló kilétét felfedtük — az volt a célunk, hogy
előcsaljuk az összes egeret a raktárból. Emit
megbosszultuk, és én egyelőre elégedett volram. A
szolgálók feltakarították a sátramban végzett pusztitás
nyomait, és rendet raktak, hogy alhassunk. Aznap éjjel
nyögéseket hallottam. Tamuramoro sírhelye. Eszerint
Rokuhara veszélyben van? Vagy a főváros? Netán
mindkettő?
A főpap egy szútrarészletet ajándékozott nekem,
amelyet vastag arany és ezüst betűkkel vetettek kék
papírra: mintha a nap és a hold egyszerre lettek volna az
égen. A Micsimoritól kapott dobozkába tettem, a Csiba
által Tasikónak adott írás mellé. Ezúttal helyénvaló volt,
hogy együtt van a régi és az új.
Köszönetet mondtam Kannon—szamának, a kegyelem
istennőjének a hozzám közel állókért és a
biztonságomért.
 II. Ellenségek
Nem aludtam jól azóta, hogy Emit meggyilkolták.
Kora reggel már a papok gyakorlópályáján voltam, még a
szolgák többsége előtt, a Tigris órájában. Tokikazu és
Akio nem sokkal ezután szokott érkezni, és én a
pavilonhoz sétáltam, hogy megnézzem, meghozták e már
a reggeli rizst.
Miközben ettem, két ember beszédére lettem
figyelmes. Felismertem a hangjukat.
— Utoljára figyelmeztetlek, Tokikazu. — Akio dühödt
hangja belehasított a vastag ködbe.
— Fejezd be, Akio! Az érzéseim nem olyanok, mint a
cseresznyevirág. Inkább olyanok, akár a fák. A fenyők.
Nem változnak, tekintet nélkül arra, mekkora veszély
fenyegeti őt.
— Beszéltem vele a kötelességéről és a becsületéről.
— Tényleg úgy gondoltad, hogy erre szükség van?
Mozdulatlanul hallgatóztam tovább.
— Ez nem a szokásos szerelmi játszmáid egyike. Én
kislány kora óta ismerem őt.
— Akio, ő már felnőtt nő.
Erre magamban helyeseltem.
— Láttad, mit művelt Csiba a hátával? Nem? Nos, én
láttam! Mikor még csupán kilenc— vagy tízéves volt.
Nem felejtettem el a látványát.
— Nem láttam — felelte Tokikazu, hangjában némi
bosszúsággal.
— Gondolj csak bele, mit művelt Csiba azokkal a
lányok, csak azért, mert nem tehette velük azt, amit
igazán akart!
— Akio. Ne!
 — Tudod—e, mit szeret Goro csinálni az akkora
gyerekekkel, mint a lányaim?
Meg sem moccantam; megdermesztettek az emlékek.
Rézfácánok kotyogtak a fészkükben.
— Én tudom, Tokikazu. Én tudom. — Akio hangja
csak úgy ropogott, ahogy odavetette a szavakat. — Ezért
mentem önként a Kitaszítottak falujába. Örömmel tettem,
mert meg kellett védenem a lányaimat. Csak kis időbe
telt volna, és megtalálja őket.
— Ki?
— Goro. Daigoro no Goro. Emlékszel rá?
Tokikazu többször is felmordult, és köpött egyet. Goro
sokat ártott neki.
— Nem engedhetjük ezt a papi ruhába bújt onit a
közelébe még egyszer! Goro megölte a szerelmét, egy
Tasiko nevű lányt, ugyanazon a módon, ahogy Emivel is
végzett!
— A szerelmét? Kozaisónak női szeretője volt? —
Tokikazu hangja hirtelen elvékonyodott, akár a könnyű
felhő.
— Csupán annyi a különbség Tasiko és Emi halála
között, hogy remélhetőleg ezúttal Gorónak nem volt elég
ideje ahhoz, hogy megkínozza és megerőszakolja Emit,
mielőtt megfojtotta volna.
Döbbent mordulás döfte át a pavilon csendjét, mint a
mocsiba döfött dárda.
— Igen, Tokikazu. Ő ezt élvezi. Kínzás. Erőszak. Végül
fojtogatás.
— Undorító! Micsoda gonoszság!
— Ha szégyenbe hozod Kozaisót, akkor megbüntetik
őt. Ne tégy ilyet. Kérlek. Tudd azt is, hogy meg foglak
találni.
 — Biztosíthatlak afelől, hogy Kozaisó iránti érzéseim
becsületesek.
— Add a szavad!
— Esküszöm, Akio. Nem hozok szégyent Kozaisóra.
Semmiképpen.
— Számomra ő olyan, mintha a lányom lenne. —
Szavai úgy lebbentek, mint őszi levél a tavon. — Akkor
hát védjük meg őt.
— Úgy lesz.
— De ne feledd, hogy továbbra is szemmel tartalak.
— Ha feltétlenül szükséges, Akio. És most keressük fel
makacs tanulónkat, és lássuk, mit tud.
— Rendben. Szüksége lesz a képességeire.
— Én is attól tartok.

Aznap éjjel találkoztam Lilével. Őszes tincsei

megcsillantak az újhold fényében, a szilvafák alatt.
— Nem hozhattam korábban tudomásodra, hölgyem.
— Mit?
— Minden férfi, akit kivallattunk, beismerte, hogy a
Minamotókkal áll kapcsolatban. Ahogy azt is, hogy
közvetlen parancsot kaptak.
— Kitől?
— Daigoro no Gorótól.
A név hallatán megremegtem a dühtől: a reszketés
végigfutott a hátamon egészen a nyakamig.
— Nem lep meg. Van még valami, nagyra becsült Lile?
— Elmondták, hol találjuk Gorót.
Testem átforrósodott.
— Hol? Tudod, miért kell megtalálnom őt.
— Igen, úrnőm.
Mélyen a szemébe néztem.
 — Tudod, mire készülök. Azt is tudod, mit követett el.
— Igen, úrnőm.
Elmondta, amit megtudott.
— Megszervezek egy hamis találkozót a folyónál.
Számíthatok rá, hogy megtartod a titkot?
— Úgy érted, maradjak néma?
— Pontosan. Legalábbis addig, míg a találkozó tart.
Teérted és tiszteletre méltó főparancsnokunkért, Taira
no Micsimori nagyúrért.
Sóhajt hallottam. A szemébe nézve vártam.
— Igen, úrnőm.
 III. Dicsőség és vér
Egy patak közelében ült, hátát kisebb tűznél
melengette, és fekete kanmuri volt rajta. Milyen idétlenül
is festett az a sapka ocsmány fején! Némán álltam és
vártam. Számban homok ízét éreztem. Pislogott, mikor
meglátta a kardomat és a cubán pihenő hüvelykujjamat.
Már számtalanszor magam elé képzeltem ezt a jelenetet,
azóta, hogy három évvel ezelőtt megkínzott és
megerőszakolt.
Harcra számítottam, de nála csak egy tőr volt. A
becsület megkívánta volna, hogy ugyanolyan fegyverrel
küzdjünk meg. De nekem nem állt szándékomban
becsületesen bánni vele. Ahhoz való jogát abban a
pillanatban elvesztette, hogy visszaélt az erejével.
— Te! — Megismert.
— Igen. Kozaisó vagyok, a tiszteletre méltó Taira no
Micsimori főparancsnoknak, Ecsizen kormányzójának
felesége.
— Azt mondják, Micsimori egy lépést sem tesz a
játéknője nélkül. Biztosan itt van valahol a közelben,
hogy megvédhessen — vigyorodott el gúnyosan, majd
felállt és körbepillantott. — Merre van? — kérdezte
nevetve, de fekete szemével félve nézett körül.
— Egyedül állok előtted. — Farkasszemet néztem vele,
majd feltettem arcvédőmet és sisakomat. Vagy elfut,
vagy harcol. Reméltem, hogy harcolni fog.
— Egyedül? — Arca gonosszá torzult, a kócsag helyett
a héja arca volt ez.
A kardom elvégzi a feladatát. De ha mégis menekülőre
fogná, a nyilaim majd leterítik.
Óvatosan hátrafelé lépett. El akar futni. Elővettem két
nyílvesszőt a tegezemből, és felemeltem az íjam.
Szeme jobbra villant. Két nyílvessző fenyegette.
Aztán balra pillantott.
Felemeltem az íjamat. Alig észrevehető mozdulatokkal
hátrált. Jó érzés volt látni, ahogy próbál úrrá lenni a
rémületén. Oly sokáig bántott, hogy rászolgált minderre.
Újabb lépés hátra.
Még egy.
Elmosolyodtam, és összpontosítottam. Kihúztam az
íjai
Bal sarka felemelkedett.
Levegőt vettem az egyik nyíllal.
Megfordult.
Huss!
Majd jött a második nyíl.
Huss!
Mindkét nyílvessző telibe talált.
Ott feküdt, arccal lefelé, lábai ferdén, mindkét
combjából nyílvessző állt ki.
Óvatosan a feje mellé lépdeltem. Elfordította, és kissé
megemelte a fejét. Szeme összeszűkült — reméltem, hogy
a félelemtől, esetleg a fájdalomtól vagy a gyűlölettől.
— Ezt Miszukiért, szolgálómért és barátomért kaptad.
A kin miatt, amit átélt. Tudattad vele, hogy csapdát
állítottál nekem a megtisztítás ürügyén, és ő nem tehetett
semmit.
Ajka összepréselődött. Zihálva kapkodta a levegőt,
míg szemeit vadul forgatta. A nyílvesszőkkel küzdött.
Az egyik sebből ömlött a vér. Nem hagyhattam, hogy
elvérezzen. Kivettem a tűzből egy hosszú fadarabot,
hogy elállítsam a vérzést. Úgy sikoltott, akár egy démon
a pokol legmélyebb bugyraiból. Elhajítottam a faágat, és
előhúztam a kardom. Visszadőlt a homokba, aztán
inogva felállt, de erősen zihált.
Rászegeztem a tekintetem, de elég távol álltam tőle
ahhoz, hogy ne tudjon megrúgni, és így szóltam:
— Annyira ki akarom élvezni ezeket a perceket,
amilyen szórakoztató volt számodra is az, hogy fájdalmat
okozz nekem és a szeretteimnek.
Hátraléptem, hogy még jobban szemügyre vehessem.
Úgy tettem, mintha lehajtanám a fejem, hogy
megnézhessem a lábait, majd levágtam a törött orrát.
Erre felüvöltött, és két kezével megpróbálta elállítani a
bőven ömlő vért, aztán térdre esett a homokban.
— Így már nem kell többé együtt élned a törött
orroddal — erőltettem mosolyt az arcomra. — Ezt az
ártatlan életért kaptad, amit elvettél. Az én Emimért. Ő
volt az a szolgáló, akit megfojtottál a lakosztályomban.
Úgy használtad őt, mint egy gofigurát. — Jajveszékelése
nyögdécseléssé halkult. — Még ha több száz nyelved is
van a szádban, és ezer imát mormolsz is el, ne merj egy
rossz szót szólni a szerzetesekről, vagy nőket
bántalmazni, mert még több büntetés vár rád.
Az utolsó döfésem enyhén a hasába vágott. Belei
kiömlöttek az alkarjára és a combjaira, és ő hátraesett a
földre. Merőn nézte a hasából előbuggyanó zsigereit. Jól
tudta, hogy nem kerülheti el a gyötrelmes halált.
— Ezt Tasikóért kaptad! A szegény lányért az Udzsi
melletti Kitaszítottak falujából. Puszta élvezetből végeztél
vele. Aztán megrövidítetted a temetését. Elvágtad az
életerejét. Megbecstelenítetted... ahogy engem is! A lelke
évekig bolyongott miattad!
Aztán becsaptál a megtisztító szertartásomon.
Megerőszakoltál! Beteges módon visszaéltél a
hatalmaddal.
Meggyötörtél engem és a szolgálóimat. Oly sokszor
próbáltál meggyilkolni engem és a férjemet! — Aztán,
miközben üvöltött fájdalmában, rákiáltottam: — Te aljas,
romlott, beteges pokolfajzat! Remélem, meztelen
csigaként születsz újjá tavasszal, mikor a fenyőpintyek
összecsapnak és párzanak. Remélem, szúnyoglárvaként
születsz újjá hosszú aszály idején, és meghalsz. Remélem,
méregfogak nélküli kígyóként születsz újjá, és a hasadon
fogsz kúszni—mászni a mocsokban, amíg éhen nem
halsz. Remélem, valami olyasmi képében születsz újjá,
hogy... nem, inkább abban reménykedem, hogy sosem
lesz esélyed elérni a megvilágosodást. Remélem, sosem
találkozhatsz a Buddhával.
Héjaszemei megteltek a kín könnyeivel. Szemei
hófehérré sápadtak és kimeredtek. Engem bámult.
Képtelen voltam tovább kínozni. Már elég fájdalmat
okoztam, hogy dicsőségesen bosszút álljak. Egyetlen
csapással levágtam a fejét, majd dárdára tűztem a
homokban.
Leemeltem a tisztítóruhákat a lovamról, hogy
romlottsága minden nyomát eltávolítsam a kardomról,
majd visszahelyeztem a kardot a hüvelyébe.
Dicső módon álltam bosszút. Emi mosolygó arcát
láttam magam előtt, ahogy velem együtt mondja
imáinkat. Majd Miszukira gondoltam, odaadó és
elkötelezett társamra. Majd szeretett Tasikómat idéztem
fel, ahogy ott fekszik holtan, nyakán a kötél szaggatta
hús gyűrűje. Aztán Goro szemeire néztem — már nem
nyíltak tágra a félelemtől és a fájdalomtól. Olyanok
voltak, mint amilyennek legutoljára láttam őket, ahogy
megvillantak a gyertyafényben: vibráltak az erőtől, a
romlottságtól, a kéjtől és a kegyetlenségtől. Ez volt a
helyes cselekedet.

Még aznap később Tokikazu bevallotta, hogy íjászok

és szamurájok biztosítottak engem. Az első nyílvesszőm
után viszont elküldte őket. Az enyémet kivéve minden
lábnyomot eltüntettek a szolgák.
Erre sosem jöttem volna rá, ha nem ismeri be. Talán ő
is egy e világi bóddhiszattva.
Az öles felett érzett örömöm eloltotta győzelmem
tüzét. Mit szólt volna apám? Elégtétel és boldogság
nélkül léptem a helyes cselekedet dicső útjára.
Vajon Micsimori segédkezett Tokikazunak a
védelmezésemben? Talán nem.

A rituális megtisztítás éjjelén, Micsimori palotájának

bejárata ugyanúgy festett; talán én magam változtam
meg.
Micsimori értem küldött: Tokikazu és Akio
kíséretében lakhelyéhez siettem.
— Hogy sikerült? — Hangja nem volt izgatott, de
barna szeme villogott.
Tudta. Könnyek kezdtek potyogni a szememből,
mielőtt a szám szavakat formálhatott volna. Kettesben a
férjemmel, széles mellkasára borultam és zihálva
zokogtam. Ő egyik kezével a hajamat fésülgette, a
másikkal pedig a hátamat dörzsölte. Mikor elálltak a
könnyeim, a hajamba mormolta:
— Egész más olyasvalakivel, akit ismersz. És ha
olyasvalakiért teszed, akit ismersz. Ugye?
Valamivel hátrébb húzódtam, és azt feleltem:
— Igen. Alig tudom elhinni, hogy Három Szemnek
tényleg vége.
— Ő már tényleg halott, kedves, kedves... —
Micsimori letörölte a könnyeimet. Erősen magához
húzott. — Kérlek, légy óvatos. Nem ő volt az utolsó
ellenségünk.
— Ó, Micsimori, az leszek. — Úgy akartam vele lenni,
ahogy korábban voltunk, közelebb nagy vezérem
fenséges nyugalmához, közelebb lényegéhez, tiszta
békéjéhez.
Kissé eltolt magától, hogy szemtől szemben álljunk. A
szemei elsötétültek, hangja újra száraz és semleges lett.
— Megparancsoltam Tokikazu kapitánynak, hogy ne
kövesse el a szeppukut halálom után. Ehelyett arra
utasítottam, hogy óvja életed.
— Megtisztelsz, de én...
— Menj, Kozaisó. Hagyj magamra. — Azzal
megfordult, hátizmai össze—összerándultak.
Letöröltem arcomról a könnyeket, semleges
arckifejezést öltöttem, és távoztam.
Mily keserédes a bosszúm! Győzedelmeskedtem egy
oni felett, hogy aztán eltávolodjak a férjemtől.
 IV. Látomás
Valamivel később Tokikazu és én megpihentünk
lőgyakorlat közben. A hőség áthatolt a pavilonon, de a
függönyök fellibbenésével leheletnyi szellő csillapította a
csaknem elviselhetetlen hőséget. A meleg miatt a legtöbb
íjász visszavonult a kolostor területén lévő vízesésekhez
és tavakhoz. Egy intéssel elbocsátottam a szolgákat.
Miután távoztak, ketten maradtunk, és én Tokikazut
figyeltem. Letörölte testéről az izzadtságot. Tavaly
nyáron izgalomba jöttem, ha végignéztem, ahogy
tisztálkodik. Most is hasonló hatással volt rám, de most
csupán a tanácsára voltam kíváncsi: miként védjem meg
férjemet, ki szívemnek oly kedves.
— Mi az? — mosolyodott el.
— Szükségem van a tanácsodra. — Kikémleltem a
pavilonból, hogy megbizonyosodjak afelől, senki sem
hallgatózik. — Tokikazu, nekem gyerekem lesz.
— Ülj le. Mire van szükséged? — Megfogta a vállamat,
mintha attól tartana, hogy elesek.
Összevont szemöldökeire tettem az ujjamat.
— Jól vagyok. Tudom, hogy tervben van Rokuhara
elhagyása. Te többet tudsz erről, mint én, többet tudsz,
mint bárki más, leszámítva Micsimorit és a
parancsnokokat. Még nem szóltam neki a gyermekről.
— És örülsz neki? Komolynak tűnsz. Esetleg
fontolgatod, hogy...? — Szélesre tárta karjait.
— Nem, azt nem. Igen, én... meg akarom tartani ezt a
gyermeket, ha lehet.
Leengedte a karjait és a hangját is.
— Akkor mit szeretnél tőlem?
— Tudni akarom, hogy ez—e a megfelelő alkalom
arra, hogy elmondjam neki, vagy inkább várjak még.
— Te Micsimorit véded. Megint. Még mindig.
— Mert ez a kötelességem.
— Csak a kötelesség miatt?
— Nem. Időközben megszerettem.
— A szerencse istenei lépten—nyomon
rámosolyognak.
— Talán más időben vagy egy másik életben... — A
kezem az arcához emeltem, hiszen ő is kedves volt
nekem.
Tokikazu elhúzódott, és teste megfeszült.
— Mindkettőnknek megvan a maga kötelessége.
Megbántottam volna? Leengedtem a kezem.
— Akkor hát segítesz nekem?
Susogást hallottunk. Tokikazu villámgyorsan tőrt
rántott, és kiviharzott.
Kisvártatva vissza is tért.
— Csak a madarak. Kozaisó, azt akarod tudni, hogy ez
most megfelelő alkalom—e vagy sem?
— Igen. Mikor mondhatom el neki, hogy „A
gyermekedet hordozom”? Ő számít a megfigyeléseimre
és a javaslataimra.
— Igen, de te egyfolytában aggódsz. Nem úgy, mint a
feleségeim, akik szakadatlanul boldogok hasonló
esetben.
— A katonai és politikai ügyek teljes figyelmet
követelnek. Ezzel te is tisztában vagy.
Vártam és legyeztem magam. Vízzel kevert szakét
ittunk és rizsgolyókat ettünk. Tokikazu csak bámulta az
ételt, idegesnek és csüggedtnek látszott. Hangyák
haladtak át előttünk a füvön.
Szúnyogok és legyek zümmögtek ki—be a nyitott
függönyön keresztül. Fajdtyúkok és rigók csipegettek a
földről, sötét hátuk csillogott a hőségben.
— És igen, Tokikazu, örülök. El akarom mondani,
hogy „A gyermekedet hordozom.”
Zajt hallottunk a pavilon mögül. Ruhák suhogása.
Léptek nesze.
Egyszerre fordult a fejünk kelet felé.
Tokikazu kirohant, döfésre kész tőrrel a kezében.
Rövid időn belül visszatért, kiizzadva.
— Nem láttam senkit.
— Miért nem követted?
— Féltem az életed, Kozaisó. Csapda is lehetett volna.
Aggodalmasan néztünk egymásra.
— Én azt mondom, most nem alkalmas.
— Köszönöm, Tokikazu.
— Akkor hát, irány gyakorolni.
Kiittam maradék vizezett szakémat, és kimentem a
tikkasztó melegbe.
Ki lehetett odakint, és mit hallhatott meg?
Nem tudtam még, hogy a hír máris Micsimori felé tart.

A Rokuharába való visszatérésünket követő első

reggelen, amikor kimentem a gyakorlómezőre, kiáltást
hallottam. Micsimori volt az: olyan vad kegyetlenséggel
üvöltött fel, amit addig csak a harcmezőn hallottam.
Leginkább a célpontjai riasztottak meg: friss tetemeket
használt.
Azon az éjjelen ismét valóságnak tűnő álomból
riadtam fel. El is meséltem Micsimorinak.
— Ezt el kell mondanod a tanácsnak is — közölte
velem.
Még sosem szóltam hozzájuk közvetlenül.
 — Nem tehetem. Neked kell beszélned erről.
— Ezt neked kell megosztanod velük. Már olyan
régóta szeretlek téged, mégis... mégis... — Ujjai úgy
játszottak a tincseimmel, mintha kotohúrok lennének. —
Te és az álmaid nagy ajándékot jelentenek nekem és a
Taira nemzetségnek. — Hirtelen elnémult.
Tudtam, hogy szeret, de tétovázott. Visszafogta magát
előző éjjel, és már sok korábbi éjjelen. Valóban nem bízott
meg bennem. Még nem tudtam a rólam terjesztett
pletykákról, és arról sem, ki terjeszti őket.
— Az üzenet számomra egyértelmű. De először
látogassuk meg az álomfejtőt, mielőtt a tanács elé
járulnánk — mondta.
Egyetértettem vele: óriási lépés lesz a tanács elé állni.
Az álomfejtés után a tanács ismét összeült az éjszaka
közepén. Egy kicsót állítottak a közelükbe, hogy mögé
ülhessek, ahogy a szokás megkövetelte az udvar nőitől.
— Kérlek, hallgassátok meg Kozaisó úrnő álmát —
kérte Micsimori.
A tanács heves viták után végül beleegyezett abba,
hogy beszélhessek.
Belekezdtem, remélve, hogy a hangom nem remeg
túlzottan a megtiszteltetéstől. Még sosem beszéltem
nyíltan a tanáccsal. Összeszorult a torkom. Nehezen
formáltam a mondatokat. Nem voltam biztos benne,
hogy kalapáló szívem nem harsogja—e túl szavaimat. A
fülem zúgott, akár a közelgő dagály.
Ellazítottam a testem, mint mielőtt elengedem a
nyílvesszőt. Elkezdtem mesélni:

„ Vörös madarat látok egy ligetben, ahol minden fát

gondosan megnyírtak. A legfelső ágon ül, a szent tükör felett.
Egy szútrát énekel, a szent ékszerek ékesítik, és egyik
karmában a Szent kardot tartja. Fehér sólyom készül lecsapni a
vörös madárra. Hogy mentse az életét, a madár elrepül.
A három szent kinccsel együtt messze száll, nyugat felé, míg
el nem éri tenger melletti fészkét. Ahogy megpihen az ágon, a
sólyom ismét rátámad. A vörös madár ismét felszáll, és ezúttal
észak felé veszi az irányt. ”
A legtöbb esemény jelentése egyértelmű volt, de az
álomfejtő is beszélt a tanáccsal, miután befejeztem a
történetet. Szerinte a vörös madár a fiatal császárt, míg a
fehér sólyom a visszavonult császárt, Go—Sirakavát
jelképezte. Nyilvánvaló volt, hogy az utóbbi veszélyt
jelent az előbbire, de senki sem tudta megfejteni a
második támadás jelentését.
Miután az álomfejtő távozott, Tölgy köhintett, és
kijelentette:
— Mindenekelőtt császárunk biztonságáról kell
gondoskodnunk. Úgy tudom, van egy menedékünk
Kjósóban, Dazaifu városában. Vigye el Bíbor Fű a
császárt és családját gyors kísérettel a régi védelmi
hadiszállásra, Dazaifuba. Ott biztonságban lesz.
Egyetértő moraj kísérte szavait; az emberek többsége
bőszen bólogatott.
— Úgy van! És egy kisebb, gyorsan mozgó csapat
lenne a legjobb — mondta Bíbor Fű.
— Bíbor Fű legyen óvatos — figyelmeztette Micsimori.
— Kozaisó úrnő álma alapján Róka keze messzire elér.
Ne rendezkedjen be túl kényelmesen Dazaifuban. Álljon
készen arra, hogy onnan is rövid időn belül tovább kell
állnia.
— Folyamatosan futárok viszik majd a híreket kettőnk
között.
 Aznap este több szútrát elmondtam császárunk
biztonságáért és magunkért.
Egy nap sem telt el, és Bíbor Fű parancsnok útnak
indult: magával vitte Antoku császárt, az uralkodói
családot, a három szent kincset, és annyi tartalékot,
amennyit csak tudott. Száműzetés. Vajon visszatérnek
valaha?
Talán tényleg eljött világunk vége, a mappo. Ettől
tartott a kuge, és erre figyelmeztetett Miszuki is az ő
fenyőpintyeivel. Én pedig megjósoltam az álmommal.
Miféle karmát jelentett ez nekem?
 V. Lángok
Miszuki két tenyere közé fogta a fülem, és azt suttogta
a szekér és az ökrök zajában:
— Kozaisó, kedvesem, balszerencsés híreket hoztam.
Nem aggódtam: minden bizonnyal valami újabb
asztrológiai elméletről volt szó, amely nem volt szorosan
kapcsolatban a mi világunkkal. Reméltem, hogy nem
akar megint pálcákkal csapkodni, sem undorító főzeteket
itatni velem, hogy így védjen meg a bajtól. De ezúttal
másról volt szó.
— Szadakokai elmondta, hogy kihallgatta Nagy
Kabócát, amint Micsimorival beszél.
A hátam kiegyenesedett, izmaim megfeszültek.
— Nagy Kabóca Tokikazuról beszélt.
Közelebb hajoltam hozzá, hogy még tisztábban
halljam minden egyes szavát.
— Kihallgatta, amint azt mondod, Tokikazu
gyermekét hordod. És hogy férjednek kötelessége
hűtlenséged esetén a fejedet venni, vagy megparancsolni,
hogy végrehajtsd magadon a szeppukut.
Aztán visszahúzta a tenyerét, egyenesen a szemembe
nézett, megrázta a fejét, tekintete zavart volt, kezét
összekulcsolta, mintha imádkozna.
Nagy levegőt vettem, hogy lecsillapítsam a
mellkasomban tomboló tüzet.
— Te tudod, hogy semmilyen formában nem voltam
hűtlen, ugye, Miszuki?
— Természetesen. Megvédtelek Akióval szemben,
amikor téged vádolt. Ismét a védelmedre fogok kelni.
Megbízom benned, Kozaisó. Teljes mértékben.
Meg sem tudtam szólalni, csak a vállára hajtottam a
fejem, és dühös könnyeket sírtam.

Újabb tanácskozásra került sor aznap éjjel. Ezúttal még

több szamuráj őrködött a nagyterem bejárata előtt,
amikor a paraván mögé osontam.
Kísérteties árnyékot vetett a lámpafény a kialvatlan,
aggódó arcokra. Egy futár sietett a komor csoport elé.
Tölgy intett a kezével, és szokásához híven köhintett
egyet. A szamuráj őr mélyen meghajolt, majd — továbbra
is térdeplő helyzetben maradva — lassan felemelte a fejét
és a felsőtestét, de olyan halkan beszélt, hogy egy szavát
se hallottam.
Tölgy bólintott, és a csoport többi tagjához szólt.
— Róka zarándokúira készül.
— Micsoda?
— Hová?
— A Hiei—hegyre — felelte Tölgy, majd intett az
őrnek, aki szó nélkül távozott.
Hihetetlen hírek! Jobban összeszorult a gyomrom,
mint amikor összecsukják a huszonöt rétű legyezőt. A
kicsó mögött ültem, de szinte láttam, hogy a
parancsnokok torka összeszorul a rémülettől vagy talán
az én torkom volt az. A nagy csendben a hasfájásomra és
Róka stratégiájának következményeire
összpontosítottam.
Tölgy megint köhögött.
— Megakadályozhatjuk, hogy Róka távozzon, de
abból semmi jó nem származik.
— Róka nélkül csak az ifjú császárra alapozhatjuk
hatalmunkat, de ő, ahogy talán minden más is, komoly
veszélyben van — hangsúlyozta Micsimori, öklével a
tenyerébe csapva. Ilyen hevesen volt a legvonzóbb.
 — Hogy jutottál erre a következtetésre? — kérdezte
Tölgy.
— Hát semmit nem tanultatok az egészből? — mélyült
el Micsimori hangja. — A császár nem tesz semmi olyat,
amiből nem húzhat hasznot. Tudjuk jól, hogy kegyessége
csak addig tart, amíg neki kényelmes. — Micsimori
szétvetette fatörzs—lábait, és csípőre tette a kezét. —
Valami közeleg. És bármi is legyen az, nagyon nem
tetszik nekem.
— Úgy hiszed, szövetkezne ellenünk? — tudakolta
Nagy Kabóca, jellegzetes Taira—szemöldökeit felvonva.
— Róka úgy véli, a mi védelmünk rabság.
Szövetkezett ellenünk, és ismét meg fogja tenni.
Védekezzünk ez ellen úgy, hogy azt terjesztjük, az
uralkodó szintén zarándokútra ment. Tartsuk fenn a
hatalmi bázisunkat Antoku császárral.
Jégmadár Micsimorira pillantott, majd így szólt:
— Többet kell tudnunk. Nyúl már itt van a közelben,
Jamato tartományban.
Ez a tartomány Heiankjótól közvetlenül keletre feküdt,
túlságosan is közel.
— Az egyik futárom szerint Patkány Ómi
tartományban van, ugyancsak a Hiei—hegy közelében.
Ez nem lehet véletlen — visszhangzott Micsimori zengő
hangja, és úgy tűnt, a lámpák fénye minden egyes szónál
megrebben. — Ómi még Jamatánál is közelebb fekszik a
városhoz. — Faág—karjait összefonta széles mellkasán,
és úgy állt ott, mintha semmi nem tudná elmozdítani
helyéről.
— Lehetséges, hogy Róka és Patkány szövetkezik a
Hiei—heggyel? Most mitévők legyünk? — A Tölgy arról
kérdezte a többieket, vajon a papok a nemzet
bemocskolására készülnek—e. Az egész világ hadban állt
— ellenünk. A nagy csendben még a parázstartó pattogó
hangját is hallani lehetett.
Végül Micsimori törte meg a csendet azzal, hogy
közölte velük a tervet, melyet azt követően ötlöttünk ki,
hogy elmeséltem neki az álmomat.
— Legmegbízhatóbb felderítőink beszámolói alapján
délkelet felől Jamatóban Nyúl, Kelet felől pedig Patkány
csapatai miatt vagyunk létszámhátrányban. Ehhez jön
még Róka, vele a Hiei—hegy és az összes szóhei. Napok
választanak el bennünket a megsemmisítő vereségtől,
hacsak vissza nem vonulunk... azonnal. — Azzal
nyomatékül felemelte a két karját.
A parancsnokok a kegyetlen tervről vitáztak, mely
tőlem és Micsimoritól származott. És jöttek az érvek —
egyik a másik után, majd ellenérvek, különbségek,
egyenlőtlenségek, új ötletek, régi ötletek. Kezek a
magasban. Csípőre szorított öklök. Kiabálás.
Gesztikulálás. Ujjal mutogatás. Dobogás.
Végül Tölgy és Nagy Kabóca rábólintottak közös
tervünkre. Meggyőzték a többieket is, de csak a kora
reggeli órákban tudtak végérvényesen dűlőre jutni.

A pusztítás volt az egyetlen elfogadható megoldás:

Rokuharát fel kell gyújtani és le kell rombolni — az egész
várost, mind az ötezer palotát, még a szolgák házait is; és
különösképp minden élelmet és ellátmányt, amit nem
tudunk magunkkal vinni. Az egész várost el kell törölni a
föld színéről. Semmit nem hagyhatunk hátra az
ellenségnek.
Utasítottam a szolgálóimat, és ők összeszedtek
mindent, amit csak tudtak. Egy nap is alig telt bele, és
már mindenki úton volt.
— Miszuki! — néztem kivörösödött szemébe. —
Mindent összecsomagoltál?
Miszuki bólintott.
Könnyes szemmel futott mindenki, akár a tavaszi
madarak, amikor fészkükhöz keresnek anyagot: szolgák,
őrök, szamurájok, asszonyok, feleségek, ágyasok, inasok
és szolgálólányok. Néhány kisebb csapatnyi szamuráj
még hátramaradt, hogy lángra lobbantsanak minden
birtokot és raktárat. Északról délre és nyugatról keletre
haladva mindent felgyújtottak.
Vörös lángok és fekete füst emésztette el a házakat,
ahogy az emberek kígyózó sora a Hósódzsi—templom
felé igyekezett. A hajók a beltenger északi partja mentén
haladtak. Méhek voltunk, akik az égő kaptárból
menekülnek.
Egy ló vágtatott mellém. Tokikazu. Megállt mellettem,
felnézett, és megrázta a fejét. A szemébe néztem. Keze
fejével letörölte arcáról a verejtéket, és továbblovagolt.
A füst az égig ért, mintha rothadt füstölők hatalmas
halma izzana. Életünk forrósága megperzselte a
szívünket. A hő megpörkölte az arcunkat, azután a
hátunkat, miközben elhagytuk Rokuharát, és
átlovagoltunk a szürke—fekete füstfellegen.
Micsimori lovagolt mellém Villám hátán. Lelassított,
és alkaron ragadott. Könnyek folytak végig napbarnított
arcán, arcvédője gőzölgött a hűs levegőben, de széles
arca higgadt maradt. Másik kezemet a kézfejére
helyeztem. Egy értékes pillanatig a lovaink
párhuzamosan haladtak, azután ő előrelovagolt.

Rokuharában
Fénylőn égnek a házak
Otthonunk lángol
Megyünk a sötétségbe
Ahová inagónk visz
 VI. Az ellenségek ellensége
A part mentén haladó, jól megrakott Taira hajók
áldásos árnyéka vetült ránk, hogy támadás esetén
gyorsan tudjunk menekülni. A férjem futárai, szamurájai
és segédei egyik helyről a másikra futottak, többnyire
alkonyatkor, éjszaka vagy kora reggel. Mindez
ugyanolyan mindennapossá vált, mint az, hogy
történeteket mesélek. A parancsnokaink azzal
tréfálkoztak, hogy már gyermekkorukban arra szoktatták
őket, hogy kalózokkal harcoljanak, ezért örülnek vízi
stratégiánknak. Micsimori szerint viszont ez még nem
lesz elég.
A beltenger menti kikötőváros, Jasima csekély
kényelemmel kecsegtetett. Szajha kémeink hoztak
nekünk híreket a Minamotókról, viszonylag csekély
kockázatot vállalva. Arra gondoltam, milyen más volt az
életem Hitominál.
Micsimorinak és a parancsnokoknak nemcsak
Patkányról, hanem unokabátyjairól is értesüléseket
kellett szerezniük, a három harcias fivérről: Lóról, Juhról
és Tigrisről. A Minamoto családban ellenségeskedés
támadt, ami talán még a hasznunkra is válhatott.
Egy este Szadakokai átadta nekem Micsimori
utasítását, hogy vele vacsorázzak. Már régóta nem
döntött így a férjem. Szerencsére olyan voltam, mint az
anyám, akin csak az utolsó egy—két hónapban látszott
meg a terhesség. Ezenkívül páncélom és többrétegű
ruhám miatt a növekvő hasam sem látszott annyira, és
Micsimori eddig nem is nézett a ruhám alá, mivel azóta,
hogy visszatértünk Rokuharába, nem részesítettük
egymást gyönyörben. Minden próbálkozásomat
visszautasította.

— Szeretem a beltengert. Itt, Jasimában mindig

hallhatom a vizet — mondtam Micsimorinak a sátorban,
miközben sisakját és páncélját illatosította. Abban
reménykedtem, talán a haditerven és az ellenségünkön
kívül másról is beszél majd velem. Reméltem,
visszatérhetünk korábbi, bensőséges viszonyunkhoz;
reméltem, megbocsájtja vagy feledni tudja azt, ami
eltávolította őt tőlem.
— Igen, én is kellemesnek találom az óceán hangját.
Arcom felderült szavai hallatán.
— Tiszteletre méltó uram, örülök, hogy kedvedet leled
benne.
— Olyan ételt rendeltem ma estére, ami talán
mindkettőnk kedvére való lesz.
Vajon legalább azt közölni fogja, hogy miért lett ilyen
távolságtartó az utóbbi időben? Miért nem akart velem
együtt hálni? Nem győztem meg őt korábban
becsületemről?
Micsimori a szolgálókat szólította, akik behozták az
ételt, és egy kisebb üstöt is hoztak, ami már vörösen
izzott a széntől. Rizst, retket és halat tettek az asztalra,
majd távoztak. Még világos volt itt, délen ebben az
időben, a Kakas órájában.
— Úgy hallom, idén nagyon sok volt a szitakötő.
Sajnálom, hogy nem láthattuk őket.
A szitakötőkről beszél nekem!
— Láttam néhány kék és lila hajnalkát, a szolgáim
pedig gesztenyét és bogyókat is találtak még. —
Megnyugtatott a semleges téma. Mosolygó szemmel
néztem rá. Barátságos arccal tekintett vissza, de mégsem
egész szívvel. Szalonkák nagy csapata dalolta dzsú—lit,
dzsú—lit énekét, rá az erdei cankók csoi—lí, csoi—lija
felelt.
— Ez a sok madár jó fogással kecsegtet, Micsimori.
— A madarakban megbízom.
Felnevettem, de a tekintetéből áradó keserűség és
sivárság láttán elhallgattam. Hátraléptem, és nagy
nehezen kimondtam:
— Micsimori, van, amiben jobban is megbízhatsz, mint
a madarakban.
Erre kihúzta magát.
— A legfontosabb dolog ebben az életben a dicsőség,
ami bizalmat, hűséget és engedelmességet jelent.
— Egyetértek. — Vajon kiről beszélt?
— Egyetértesz? Pont te?
Szarkazmusa nyílként fúrta át a torkomat. Tehát rólam
beszélt. Elhitte volna, amit Nagy Kabóca mondott? Hogy
tehette, mikor a szavamat adtam? Belsőm úgy lüktetett,
mintha kalapáccsal ütöttek volna. Hosszú percek teltek
el, végül annyit voltam képes mondani:
— Nem értem, mire célzol.
— Akkor elmagyarázom. — Azzal leült, és jelezte,
hogy én is üljek le.
Miközben intett, láttam, hogy keze merev a
feszültségtől.
Szólította a szolgákat, akik egy üveg szakét hoztak, és
két csészét. Micsimori szantálfaillata elkeveredett a
melegedő szaké különös aromájával. Az általában
kedvemre való illatok ezúttal felkavarták a gyomromat,
és keserű ízt hagytak maguk után a számban. Lejjebb
hajtottam a fejem, hogy távolabb legyek a szagtól, közben
nagyot nyeltem, nehogy öklendezni kezdjek. Már túl
előrehaladott állapotban voltam ahhoz, hogy émelyegjek.
A szakéból áradó pára felidézte bennem a tavaszt és a
lilaakácot, a mérget és a halált.
— Másokkal is társalogsz a dicsőségről? — kérdezte
Micsimori.
— Uram, ezt a témát sűrűn megvitatom Akióval,
Szadakokaival és Mokuhaszával is.
— Tokikazuval nem? — kérdezte a férjem olyan
hangon, akár a tőr hegye, mialatt kitöltött egy csésze
szakét. A kardját tisztogatta, miközben átnyújtotta nekem
a csészét.
— Tokikazuval már mindent megbeszéltünk a
dicsőségről — feleltem a kezét figyelve, a gyomrom, akár
a kötélcsomó. A fejemet akarja venni? Hogy lehet, hogy
még mindig nem bízik bennem?
— Azt gondolnám, a dicsőség témája számodra
mindig érdekfeszítő.
Magának is öntött egy csészével.
— Hitem szerint a dicsőség hűségből, őszinteségből,
engedelmességből és megbízhatóságból áll.
— Szóval úgy véled, a dicsőséghez hozzátartozik az
engedelmesség?
Felemeltem a csészémet, és újra émelyegni kezdtem.
— Az engedelmesség a dicsőség egyik alapja.
— Kozaisó, ha ezt a négy elemet vesszük, mind
elengedhetetlen a dicsőséghez! — Előrébb hajolt, mint
akkor, amikor megkérte a kezem, és megkérdezte, mi
lakozik a szívemben. — Ha ez a gyermek az enyém,
akkor azt parancsolom, hogy idd meg a szakédat.
Szavai belém vágtak, akár a naginata. Hosszú pillantást
vetettem a szívemnek oly kedves, sötét, barna szemekre.
Belebuktam hitvesi kötelességeimbe. Túl sok
nyomorúság jutott nekem Nem tudta, mennyire fontos
nekem — nem tudta, mennyire bízhat bennem.
— Tiszteletre méltó uram és férjem, én valóban azt
állítom, hogy a dicsőség mind a négy eleme megvan
bennem. Ez a gyermek a tiéd — hiszen másé nem is
lehetne —, és én iszom, hogy megadjam neki a
dicsőséget!
A számhoz emeltem a csészét, belélegeztem mérgező
illatát, és aztán, mikor a szívem már a halál dalát dobolta,
ajkaim felé is billentettem.
Micsimori kiverte a kezemből keze fejével. A szaké rám
fröccsent, a földet szilánkok borították. Ahogy a
szeméhez lendült a keze, észrevettem, hogy véresek az
ujjai. Vártam a következő utasítását.
Felsőteste és keze remegett.
— Hiszek neked.
A szakéra mutattam, amit magának töltött. Ugyanabból
az üvegből, amiből nekem is.
— Miért? — kérdeztem, a szó marta a torkomat.
— Ha nem engedelmeskedtél volna nekem, vagy nem
győztél volna meg a becsületedről, megittam volna a
szakét.
A kiöntött szaké a könnyeimmel keveredett.
— Kozaisó, én képtelen lennék olyan világban élni,
ahol te hűtlen vagy hozzám, így végeztem volna
magammal. Először úgy, hogy én is iszom ugyanabból a
méregből, majd... — Egyik ujjával megveregette a
kardját.
Kidobta a sátorból azt a bizonyos üveget.
A férjem intett az őröknek, hogy ne zavarjanak minket,
mi pedig lecsatoltuk kardunkat, és egyéb
felszereléseinket.
 Az éjszaka fennmaradó része olyan volt, mintha első
alkalommal találkoztunk volna: újra egyesültünk.
Együttlétünk a tiszta lelkek őszinteségének volt hű
bizonyítéka, amiről Obászan is beszélt, amikor először
találkoztam vele. Valamikor az éjszaka közepén
Micsimori felébresztett sürgető kezeivel. A beteljesülés
után ennyit szólt:
— Tudtam. — Kerekedő hasamra tette a kezét,
megsimította, és a baba megmozdult.
Reggel a magasba emelt, és nevetve megforgatott.
— Harmincesztendős vagyok. Ez az első gyermekem!
— Azzal megpaskolta a hasam, és rám nézett ragyogó,
barna szemével.

Sok idővel később a seregünk Mizusimánál harcolt, de

a Taira csapatok nem ontottak sok vért, ugyanis Patkány
csapatai hamar megadták magukat.
A meglepett Tölgy a tanácshoz fordult.
— Miért tettek így?
Micsimori leplezte csalódottságát és haragját, és csak
lábához szorított, kinyújtott ujjai árulkodtak érzéseiről.
— Tudtam, hogy Patkány összegyűjti megmaradt
egységeit, és visszavonul Heiankjó felé. Nem kockáztatja
a főváros elvesztését.
A parancsnokok néma csendben hallgatták végig;
lehajtott fejjel, a megkeseredett hontalanok üres
tekintetével bámultak a semmibe. A néma csendet csak a
„selyem ruhaujjon csordogáló könnyek” törték meg, a
kuge szavaival élve. Eszembe jutott az otthonunk:

Az ég vöröslik
Mögöttünk Rokuhara
 Lángolva pusztul
Otthonunk megsemmisül
Parázsló bíbor alkony

Az elkövetkező néhány nap során a Patkány

táborában megforduló Taira kémek megtudták, amire
kíváncsiak voltunk. Patkány foglyul ejtette a visszavonult
uralkodót, és felgyújtotta az egyik palotát. A követői
összegyűltek, és csatlakoztak hozza az Udzsi híd
közelében. Továbbá a felderítők szerint Tigris inkább
azért közelített a fővároshoz, hogy támadást indítson,
nem azért, hogy segítsen unokafivérének, Patkánynak.
Tigris egyre közeledett, mi pedig legyőztünk egy
ellenséges unokatestvért, aki Patkány ellen fordult.
Patkány és a sógora Udzsinál vesztették életüket, ahol
valamikor az első csatámat vívtam.
Miszukival együtt megsirattuk a szerencsétlenül járt
Tomeo úrnőt, Patkány hitvesét, aki egyetlen összecsapás
alkalmával férjét és fivérét is elveszítette.
— Bennem nincs meg az ő ereje — súgtam
Miszukinak, miközben átöleltük egymást.
— Az úrnő Ecsigóba ment, és kolostorba vonult, hogy
imádkozzon a férjéért és a bátyjáért.
Kibontakoztam az ölelésből.
— Tomoe úrnő bátorsága újra megszégyenít engem.
Én nem tudnám elviselni, hogy elszakadjak Micsimoritól.
A világ állhatatlansága láttán nem vágynék tovább élni
az én tiszteletre méltó nagyuram nélkül.

Nap nélküli nyár?

Virágtól fosztott tavasz?
Hó nélküli tél?
 Sehol az őszi lombok?
Uram nélkül éljek? Nem!

Míg a Minamotók egymással harcoltak, a Taira

vezérek egyre—másra hívták össze a gyűléseket, és
haditerveket szőttek. Három beltenger menti bázis
erősítésre szorult.
— Jasimával, Hikosimával és Icsinotanival — kezdte
fejtegetni szokásához híven a mindenki számára
nyilvánvaló tényeket Nagy Kabóca — továbbra is
ellenőrzésünk alatt tarthatjuk a beltenger keleti bejáratát.
Minden parancsnok egyetértett, hiszen ez volt a
logikus lépés.
De a logikus lépések régen sem váltak mindig a Tairák
hasznára.
17. könyv
 I. Letelepedés
Holnap elérjük Icsinotanit. Szeretném újra hallani a tenger
énekét.

Micsimori mellettem feküdt, örömeink után, de

gondolatai már a nehézségeken jártak.
— Róka játszadozik velünk, megfoszt minket
gyámságától, nem ismeri el döntéseinket. Igyekszik
elválasztani minket a fiatal császártól. A sok panaszkodás
után — mutatott a tanácskozósátor irányába — talán
most már észreveszik ezt ők is... végre.
Úgy gondolt rájuk, mint egy újabb, stratégiákat
megkívánó „helyzetre”, pontosan úgy, mint amikor gót
vagy ostáblát játszottunk.
— Akkor itt az idő, hogy továbbálljunk?
Micsimori nem mosolyodott el, de megsimogatta a
vállamat.
— Igen. Egy napot sem várhatunk, el kell hagynunk
Jasimát. Leültünk, és tanulmányozni kezdtük a térképet a
futonunk mellett.
— Fukuhara? — mutattam a térképen. — Mehetnénk
hajóval kelet felé.
Micsimori megütögette homlokomat a kisujjával.
— Pontosan. Látod? Ez itt a Hijodori—hágó, az Icsi—
völgy mögötti nagy hegyek közötti átjáró. A völgy a
Hijodori—hágótól a partig húzódik. — Végighúzta ujját a
térképen.
— Mennyire biztos hely a Hijodori—hágó?
— Oda semmiféle élőlény nem tud felmászni a
majmokon kivűl. — Micsimori most újra minden pontra
egyenként rámutatott a térképen: — Mögöttünk a
hegyek, előttünk a tenger, nyugat felől Icsinotani, kelet
felől Ikutanomori, itt biztonságos helyen leszünk, míg fel
nem építjük a védelmi rendszerünket. Remélem, ebben
Tölgy is egyetért majd.
Micsimori korábban is javasolt már hasonló stratégiát,
és a terveit, amennyiben a tanács jóváhagyta őket,
mindig siker koronázta.
Egy város, még ha csak kisebbfajta város is,
menedéket és biztonságot jelent. Fukuharában mégiscsak
házakban laktunk, nem pedig sátrakban, és friss vizünk
is bőven volt. Bár a város tulajdonképpen egy
meglehetősen kezdetleges erőd volt, életünk itt
rendezettebb volt, mint bárhol máshol az öt—tíz csónyi
táborozás során. Rokuharáról, elvesztett otthonunkról
nemigen beszéltünk. Ezt a verset mondtam el:

Sok havas faág

Mint Harima rizse, fehér
Rokuhara tüze
Lassan ég lelkünk mélyén
Alkony az utolsó napon

Akkor döbbentem rá, milyen súlyos is a helyzetünk,

amikor császári követ érkezett Rókától. Elhelyezkedtem a
kicsó mögött, ahogy a hivatalos találkozók idején
szoktam, és felismertem a császári színt és a krizantémot.
Szívem összeszorult, és levegő után kaptam, amikor
megláttam a küldöttet. A férfit sár borította, ugyanúgy
zihált, mint a lova, és a végsőkig kimerültnek tűnt.
Léptein látszott, hogy ő másféle katona, másféle ember,
mint a többiek. Átadta az írást, és hátralépett, a
válaszunkra várva.
A visszavonult császár parancsba adta a Taira
nemzetségnek, hogy „juttassák vissza Antoku császárt és
a szent kincseket a második hónap hetedik napjáig”.
Amikor szembesültek a követeléssel, a parancsnokok,
Micsimori kivételével, kutyák elől menekülő macskákká
változtak. Mutogattak, hadonásztak, beszéltek, végül
fel—alá járkáltak.
A legtöbb parancsnok félt Róka erejétől, hiszen most
már mögötte álltak a Hiei—hegy szóheijei, ezenkívül
Tigris, Juh és Ló is. Csatlakozott hozzájuk nagybátyjuk,
Nyúl is. Szövetkeztek Patkány ellen, és most ellenünk is.
Az egész világ háborúban állt a Taira nemzetséggel.
Az előző évben még egymással harcoltak a Minamoto
vezetők. Most, hogy összefogtak ellenünk, keserves
munkával igyekeztünk növelni csapataink létszámát,
mielőtt a menet útnak indul. Miszuki őrült zarándoklatba
kezdett az egyik hegyi szentélytől a másikig, mindenhol
imádkozott, és gyertyát meg füstölőt gyújtott.
— Ha még valamit meggyújtasz, megfojtalak! —
szóltam. Abbahagyta.
Amikor legközelebb összeült a parancsnokok tanácsa,
Micsimori előadta javaslatait. Mivel Róka figyelt minket,
a többségnek helyet kellett változtatnia, de nem
mindenkinek. Továbbá nem tudtuk, hol vannak a
Minamotók vezérei.
Bíbor Fű egyetértett Micsimorival, tudván, hogy Tölgy
az ő véleményében nem bízik, de Micsimoriéban igen.
Újra útra keltünk.
Rövidebb tengeri utazás után kikötöttünk Szeccu
tartományban, Fukuhara és Icsinotani között. Miszuki
egész úton hányt, de én nem lettem rosszul. Élveztem a
hajó imbolygását, a ringatózás a babát is megnyugtatta.
A tenger dala
 A Taira fülnek kedves
Vizek üteme
Örökkön zúgó szútrák
A karma dobbanása

Ahogy Micsimori előre megmondta, itt volt elég tér

arra, hogy kiépítsük a védelmünket. A fiatal császárt és
kíséretét biztonságba helyezték egy hajón, a parttól
valamivel távolabb. Csak a parancsnokok és személyes
szamurájaik tudták, pontosan melyik hajón vannak, és
hol várakoznak.
Tokikazu és Mokuhasza beszámoltak Micsimorinak a
kora reggeli tűz mellett, miközben ettünk. Jókedvűen,
könnyű léptekkel érkeztek. Jó volt újra látni Tokikazut.
Biztató híreket hozott
— Új támogatóink vannak — jelentette a szokásos
üdvözlések után.
Micsimori figyelmesen hallgatta a beszámolót. Én
kerültem Tokikazu tekintetét.
Beszéltek a nagyszabású védelmi rendszerről, a közeli
építkezés zaját jól hallottuk. Az is szóba került, hogy
talán visszatérhetünk a fővárosba.

A kacagó nap
Felhők mögül ragyog le
Tenger vizére
Táncolnak a hullámok
Száz évezredre tőlünk.

Miközben Miszuki és Tokikazu társaságában

lovagoltam, láttam, hogy Micsimorinak igaza volt. Az
icsinotani erőd vaskos falait földből emelték, és kívülről
kövekkel erősítették meg. Az őrszemek faépítményekről
kémlelték a vidéket. Amikor Miszuki megpillantotta az
erődítményt, abbahagyta a szútrák vég nélküli éneklését.
Hála a kegyelem istennőjének, végre csend lett.
Fukuhara, ahol a tervek szerint a nőket és a
gyermekeket szállásolják majd el, Icsinotani és Ikuta
között feküdt. Északról hegyek magasodtak fölénk. A
nyulakon és a majmokon kívül senki és semmi nem lenne
képes oda felkapaszkodni, és leereszkedni az erőd felé.
Kelet és nyugat felé az erődítmény falai húzódtak, délen
pedig számos hajónk állt készenlétben a rövid
partszakaszon. Biztonságban vagyunk. Egyelőre.
Néhányan a páncéljukat és naginatájukat javítgatták, és
nyilakat gyűjtöttek, sokan pedig még aludtak az újabb,
kimerítő menetelés után. A tavasz már visszatérését
hirdette. Dankasirályok seregei hullatták téli tollaikat. A
parton csízek hullámos vonalai zengték ütemes „dzsvin,
dzsvin” kacajukat.
Miszukival megbeszéltük, hogy énekkel és tánccal
szórakoztatjuk a parancsnokokat. Acumori, egy fiatal
szamuráj elővette a fuvoláját. Bár már nem volt a
kötelességem, kísértem őt a bivámon, jóval sötétedés
utánig. A fuvola és a húrok zenéje varázslatosan zengett
az éjszakában, a háttérben a beltenger morajlott.
 II. Száműzetésben
Az írást az után folytatom, hogy ellovagoltunk Icsinotaniból
Fukuharába, majd újra vissza.

Másnap reggel értesültünk róla, hogy csapataink egy

kis részére Tigris vereséget mért. A parancsnokok, attól
való félelmükben, hogy a hír rontaná a közhangulatot,
megpróbálták elhallgatni a dolgot. A levegőben
röpködtek a tervek, akár a szentjánosbogarak. Minden
tűz fölött a menetelés és a főváros visszafoglalásának
gondolata lebegett.
Néhányan beszélgettek. A közkatonák derűlátása
alábbi hagyott. A parancsnokok ébersége nem lankadt.
Az őrséget megerősítették, nemcsak a nyugati oldalon,
Icsinotani felől, amerről támadásra lehetett számítani,
hanem a keleti oldalon is.
Micsimori átvette az irányítást Icsinotaninál, és
megkettőzte a hajók őrségét. A támadást aznap éjjelre
vagy másnapra várta, ezért kisebb őrszemcsoportokat
állított készenlétbe, amelyek rövid időközönként
váltották egymást. Így mindenki kipihent maradt.
— Féltem a fiatal császárt, a császárnét és kíséretüket.
Embereink a hajókon és a parton is folyamatosan
őrködnek, habár nem a tenger felől várjuk őket, flottánk
erejét figyelembe véve — Micsimori a karjaiba szorított,
miközben beszélt. — Az ellenség ravasz. Készületlenül
érhet minket. Volt már ilyen. Nem is egyszer.
A hegyek közötti hágóban ránk támadó, lángoló ökrök
mindenkit meglepetésként értek. Ha arra az éjszakára
gondoltam ott a hegyen, akaratom ellenére
megborzongtam.
A legtöbb parancsnok újra hetvenkedni és hivalkodni
kezdett. Micsimorit vették célba. Gúnydalokat faragtak
ellene, amelyekben arról énekeltek, hogy mi ketten soha
nem utazunk sehova a másik nélkül. Már régóta nem
aludtunk külön egymástól, kivéve, ha a kötelesség
megkívánta, vagy amikor férjem kételkedett a
becsületemben.
— Azt mondják, Micsimori jobban ragaszkodik
hozzád, mint a nemzetségéhez — árulta el Miszuki.
— Hát csak nevessenek — fintorgott gúnyosan
Micsimori, amikor megkérdeztem, mit gondol a
csúfolódásról. — Te vagy az életem, és szükségem van
rád. — Magához szorított. — Te vagy az egyik legjobb
tanácsadóm. Nem kívánom sehol nélkülözni a tudásodat
és megfigyeléseidet.
A tanács mégis elrendelte, hogy el kell hagynom
Icsinotanit, és vissza kell térnem Fukuharába. Azonnal el
kellett válnunk egymástól. Túlságosan elvonja Micsimori
figyelmét, ha maga mellett tart engem.
Irigység. Egyiküknek sem volt olyan asszonya, aki
hajlandó lett volna csatába és táborba indulni a
katonákkal együtt. A feleségeik semleges kolostorokban
vagy Fukuhara palotáiban szálltak meg, ahol szolgák és
szerzetesek lesték a kívánságaikat.
Micsimori ezt a verset küldte nekem, könnyáztatta
papíron:

Hullámok kapnak
A biztos partok után
Borús víz fölött
Magányos sirály kering
A szürke fellegekben
 III. Tokikazu páncélja
Elkülönítve, de nem egyedül, megörökítem barátom
segítségét.
Bár Akio kíséretében utaztam Fukuharába, hűséges
Miszukimnak Icsinotaniban kellett maradnia,
valószínűleg azért, hogy még jobban elszigeteljenek
társaimtól. Tokikazu korábban már utazott a
kíséretemben, de most más parancsot kapott, és aznap
este később kellett visszatérnie Fukuharába.
Fukuharában már sehol sem találtam Tokikazut, és a
város parancsnoka elhelyezett engem az egyik házban,
ahol már más feleségek is szállást kaptak.
Visszavonultam az egyik sarokba a bejárati sódzsi mellé,
és elaludtam, hogy elcsitítsam tehetetlen fájdalmamat.
Ott az istenek újabb álmot küldtek rám. A rövid
álomban két nyulat láttam, amelyek szerelmesen
kergették egymást. Mielőtt a második utolérhette volna
az elsőt, sas tűnt fel az égen, és lecsapott az első nyúlra. A
második állat magányosan kuporgott egy fénylő réztó
mellett. Verejtékben fürödve, remegve ébredtem
alsóruhámban, és úgy éreztem, azonnal Micsimorihoz
vagy Tokikazuhoz kell rohannom.
Az őrök elkobozták a gyönyörű páncélt, amelyet
Micsimoritól kaptam. Felöltöztem az elérhető legjobb
ruháimba, és kiosontam az épületből, mint a madár után
lopakodó macska. Tokikazu járt az eszemben, miközben
a part felé futottam. Ha csak egy lépést is teszek
Icsinotani felé, azzal felkelthetem a parancsnok kémeinek
gyanúját. De a kegyelem istennője jó volt hozzám, így
Hoicsira, Mokuhasza unokaöccsére bukkantam, aki a
parton állt őrt. Szerencsés jel volt ez, mint amikor a tűz az
első próbálkozásra fellobban a tűzgyújtó szertartáson.
 — Nézd csak azt a hajót. Ki utazik rajta? — mutattam
az egyik hajóra, aztán egy másikra, miközben
fennhangon feltettem a kérdést. Aztán suttogva
folytattam: — Elvinnél egy üzenetet Tokikazunak ma
éjjel?
— Igen. Ismerjük egymást, és ugyanarra a területre
vagyunk beosztva. — Ravaszságban és erőben Hoicsi
felvette a versenyt Mokuhaszával: nem fordította felém a
fejét, arcán szemernyi meglepetés sem látszott.
— Mondd el neki, mi történt velem, és hogy még
hajnal előtt találkoznunk kell. — Úgy döntöttem, abba
már nem avatom be Hoicsit, hogy Icsinotaniba készülök.
Minél kevesebbet tud bárki is, annál jobb. Annyit azért
elmondtam, hol a szállásom.
— Úrnőm, megtiszteltetés lesz számomra.
Unokabátyám rendkívül nagy becsben tart téged.
— Köszönöm, Hoicsi. Ő igazán kedves nekem. —
Átadtam neki egy érmét, amelyet még korábbi, játéknői
életemből őriztem, hogy beszélgetésünk titokban
maradjon. Még ha a férfi Mokuhasza unokaöccse volt is,
nem kockáztathattam.
Visszatértem a szállásomra. Szükségem volt alvásra a
rám váró feladatok előtt.
Úgy éreztem, másodpercek teltek csak el, amikor
kaparászó hangra riadtam. Magam is kaparászással
válaszoltam, és mint a nesztelen macska, kihoztam régi,
rózsaszín ingem darabjait, amelyeket mindig magamnál
tartottam.
Tokikazuval megöleltük egymást. Átmentünk arra a
helyre, ahol az ő szamurájai tartózkodtak, ott valamivel
nyugodtabban beszélhettünk.
— Megkaptam az üzenetedet. Mire van szükséged?
Miben segíthetek? — Gyors egymásutánban tette fel
kérdéseit, pontosan úgy, ahogy a nyilait szokta kilőni.
— Te még biztosan nem hallottad. Kitiltottak engem
Icsinotaniból, eltiltottak Micsimoritól. Itt kell maradnom.
Elvették a páncélomat is.
— Hallottam róla.
— És tudnál...?
Tokikazu intett a szolgájának.
— Igen. — Odafordult az emberéhez. — Menj a
sátramba, rakd össze gyakorlópáncélomat, és hozd el,
kérlek, az úrnő fegyvereit is. És hozz két... nem, három
pihent lovat is.
— Köszönöm. Mit tudsz Icsinotaniról, és...
— Micsimori jól van. Megerősítik a keleti és nyugati
határt és az erődítményt. Micsimori szerint támadásra
lehet számítani, valamilyen előre nem látható
hadműveletre. A többi parancsnok nem hisz neki. Másról
sem beszélnek, mint hogy be kéne vonulni Heiankjóba.
— Heinankjóba? A fővárosba? Ilyen hirtelen? Mégis
mi szállta meg őket?
— Én egyetértek Micsimorival. Még nem állunk
készen. Tigris készül valamire. Hát elfelejtheti valaki is,
ami Kamakuránál történt?
Fagyos reszketés járt át, amikor eszembe jutottak a
dübörgő ökrök, a zaj, a vér, a hullák és a halál.
— Elkísérnél ma éjjel Micsimorihoz?
— Igen. — Tokikazu összehajtott egy papírlapot. —
Majd azt mondjuk, ez itt egy üzenet... te pedig a küldönc
vagy. — Felemelte a „feljegyzést”, meglengette előttem,
és szomorúan elmosolyodott.
Szorosan átkaroltam. A megkönnyebbülés könnyeivel
áztattam mellvértjét. Egymást átkarolva hallgattuk a
baglyokat az erdő fái között, és a víz visszahangzó
moraját.
— Drága Tokikazum, nem tudhatjuk, mi vár ránk. —
Megvastagodott derekamra tettem a kezem, és a férfi
szemébe néztem. — Bármi is az, ha utolér minket, kérlek,
tanítsd ezt a gyermeket, add át neki a kedvességet és az
erőt, a gyengédséget és a bátorságot, a nyilat és a
kardot... Micsimori örökét.
— Kozaisó, tudod, hogy így fogok tenni. Ha lenne rá
becsületes lehetőségem, már elvittelek volna ebből a
háborúból. — A vár, a hajók és Heiankjó irányába
mutatott.
Tokikazu szolgája visszatért a lovakkal és a páncéllal,
és segítettek nekem felöltözni. A szolga hozott nekem
ruhákat is, amelyeket a páncél alá vehettem, így a vért
nem volt veszélyesen bő.
Így vittek be mint „küldöncöt” Icsinotaniba, ahol
Tokikazu kihallgatást kért Micsimoritól. Ahogy
megközelítettük a sátrát, az őrök felismertek,
valószínűleg a magasságomról vagy a hajamról, mert a
gyakorlósisak és az arcvédő a fejem és arcom nagy részét
takarta, és Tokikazu páncélja a térdem alá lógott.
Micsimori jól ismert. Egy pillanatra sem lepődött meg.
Egy intéssel elbocsátott mindenkit. Kettesben ültünk,
és egymást néztük. Ezt a verset mondta:

Itt van már a fény,

Nyár ragyogása eljött.
Szamurájruha
Rejti ajka pirosát
A tél messzire futott.
 — Nekem is te vagy a fény. — Tenyeremet az arcára
simítottam, napégette, aranyló arcára. — Már régóta.
Kérlek, engedd, hogy melletted harcoljak.
Micsimori félreérthetetlen határozottsággal rázta meg
a fejét. Tekintete egyszerre volt szilárd és vigasztalan.
Nem vitatkoztam — nem mertem. Csupán átöleltem újra,
és fejem a mellkasához támasztottam, belélegeztem
verejtéke, és szantálfa—illatát.
Többször körbejárt aznap éjjel, és rendszeres
időközönként visszatért, hogy rám nézzen. Nyugtalanul
aludtam. Erősen fújt a szél, és én minden alkalommal
felébredtem, amikor Micsimori belépett a sátrunkba.
Itallal kínáltam, amelyet néha el is fogadott. Micsimori
volt az életem. Nem válhattam el tőle egyetlen éjszakára
sem.
 IV Meglepetés a hegyen
Miszuki mellettem van egy sátorban. Most leírom azt, ami
történt.

Ropogó hangra ébredek, és valami szörnyű szagra,

amitől összerándulok. Még nem is hajnalodik, de
Micsimori már nincs mellettem.
A sátramon kívülről zajt hallok — csoszogást,
horkantásokat.
— Minamotók a parton!
— Az ellenség!
— A hajókhoz!
Az égő testek szúrós bűze.
Felveszem a nyakvédőt és a sisakot. Mindkét
lábvértembe tőr kerül. Hol van Micsimori? Megérintem a
rózsaszín anyagot a mellvértem alatt. Megvan.
Felcsatolom a tegezemet, íjamat a vállamra emelem,
megmarkolom a kardom, és kirohanok.
Valamennyi pokol egyszerre szakadt ránk. Lóháton
ülő férfiak lobbantják lángra sátrainkat és tartalékainkat.
Elesett barátaink vérben ázva. Nyögések. Hiányzó
végtagok. Furcsa hangok utasításokat rikoltanak. Füst és
gőzölgő pára mindenütt — minden lélegzetvétellel
mintha izzó szén perzselné a tüdőt. Madarak rikoltása.
— Ott van egy! — hallom balról.
Áthasítom a hasát. Elesik. Bíbor tócsa szivárog alóla.
Ellenséges katonák futnak felém, és rám mutatnak.
— Élve fogjátok el a nőt!
A Minamoto hadak lóháton robognak le a
hegyoldalon. Átlovagolnak védőfalainkon. Fáklyák, köd,
tűz, nyilak mindenfelé. Marakodó sirályok lepik el a
partot. A levegő marja a szememet. Haldoklók kiáltanak,
jajgatnak, üvöltenek.
A vér a homokon át a lelkemig ér.
Jobbomon Akio.
— Elviszik a magas rangúak feleségeit. Fukuharából és
a kolostorokból is.
Felugrunk a két felnyergelt heréltre a sátor óceán felőli
oldalán. Engem nem fognak el élve. Még megölnék a
gyermekemet. Vagy ami még rosszabb, elvinnék őt —
nélkülem.
— Micsimori? Tokikazu? — pásztázom az egyre
növekvő poklot. Harcosaink a hajók felé futnak. A
hajókon levő férfiak sürgetik őket, hogy meneküljenek.
Micsimori erre nem lenne képes. Én sem.
Nyugat felől lóháton érkező szamurájok gyújtják fel
sátrainkat és erődítéseinket, és lefejezik a menekülő
gyalogosokat. A torlaszok lángolnak. Micsimorit
keresem. Egy szélroham borzongató szagokat sodor
felém, égeti az arcomat. Legyűröm a feltörő epét.
Akio int nekem. Lovainkat észak, azután nyugat felé
irányítjuk, Micsimorihoz.
Első torlaszunkat tűzfüggöny emészti fel. Kardom
visszatükrözi a lángok színét. Hátamon verejték csorog.
Füstös felhők köpnek a magasba. Csak előre! Még több
sikoly. Gyorsabban! A csapataik özönlenek nyugat felől,
mint a hangyák a bolyból.
Egy lovas felém lendül, a vállamat horzsolja.
Előrántom a tőröm, és átmetszem az arcát. Sikoltva bukik
a földre. Kezem, karom sajog. Tovább!
Még többen gyűlnek körénk.
— Összezárunk! — üvölti Akio.
Egymás mellé húzódunk, az ellentétes irányba
fordulva. Felemelt karddal. Haladunk tovább a férjem
felé. A legtöbben megtorpannak, amikor meglátnak,
hosszú hajammal, nagyra nőtt hasammal.
Akio levág egy fejet. Én lemetszek egy lábat. Sikoly. A
következő alól kilövöm a lovat. Újabb fej. Még több vér.
Újabb kiáltás. Akio és én rendet vágunk. Számításom
szerint együtt tízet vagy tizenötöt állítunk meg. Jó
számok. Szükségem van a szerencsére.
Közeledünk a torlaszhoz. Megyünk Micsimori felé.
Heréltem megbokrosodik. Túl magasra csapnak a lángok.
Túl nagy a forróság. Nem tudunk átmenni.
Körbe a következő torlaszhoz. Újabb lángoló fal —
úgy ropog, mintha kacagna. Messze túl a torlaszon
Micsimori harcol kettővel, hárommal.
Csak egy pillanat.
Elénk rontanak.
— Fogjátok meg a nőt!
— A parti útra! — Akio vágtatni kezd.
A part: szinte üres. Szabad az út nyugat felé. A
gomolygó füstön át látom férjemet és Tokikazut,
bekerítve. Akio mellém ér, és én vágtában kerülöm meg a
felhalmozott holttesteket. Elkerülöm a Minamotók
csoportjait.
El kell érnem a férjemig. Inkább meghalok vele együtt,
mint hogy foglyul ejtsenek.
Akio? Valaki rátámad. Vágtatok tovább.
Ketten ugranak felém. Suhintás. Egy fej. A másik
fiatal, szeme tágra nyitva, szája tátva. Egy csapás.
Meglepett hang. A legtöbben azt gondolják, veszélytelen
vagyok, egy nyilat sem érdemes rám pazarolni.
Mögöttem a part, kelet felé út, nyugat felé hegyek. Senki.
Kivéve...
Hol van Akio?
 Jobbra. Hárommal harcol. Lövök. Kettő marad. Nyíl az
idősebb arcba. Már csak egy. Egy kar.
A nyergemre akasztom az íjamat. Tovább a szerelmem
felé!
A hegyi bázis felé lovagolok, és akkor meglátom. De
hiszen Tokikazu ellovagol Villám hátán! De hát ő nem
gyáva! Mi történik?
Szemem Micsimorit keresi. Micsimori lábánál tetemek.
Még többen indulnak ellene.
Kelet felől egy íjász. Nyíl csapódik a hátának bal válla
alatt. Lepattan.
Kifújom a levegőt. Ő csak harcol tovább. Most még
hárman bukdácsolnak le a lejtőn. Még ketten. Közelebb
érek. Kardja testek vulkánja fölött pörög, vér, végtagok,
fejek röpködnek.
Még több íjász érkezik. Nyilak erdeje süvít a
levegőben. A legtöbb célt téveszt. Van, amelyik saját
emberüket találja el. Van, amelyik férjem páncéljába
fúródik.
Túl nagy a távolság a lövéshez. Nógatom heréltemet,
de az állat megcsúszik a meredek hegyoldalban, és
megbotlik.
Mit tehetnék? Előttem Micsimori. Kelet felé a
Minamotók. A parton senki.
Hátranézek: sehol Tokikazu vagy Akio.
Előrenézek: Micsimori.
Minden csapásnál felüvölt, újra és újra, ordítása szinte
elvész a lenti dagály robajában. Minden üvöltéssel újabb
remegő testek buknak alá.
Újak veszik körül. Támadnak. Kettő elöl, három
mindkét oldalon és hátul.
És íjászok, egyre több és több íjász lő a nyakába.
 Nagyot csapok a kengyellel. A lovam csak felhorkant,
és a fejét dobálja.
Micsimori megmerevedik a csapások alatt.
Újabb nyíl fúródik a szemébe. Teste megroggyan.
Összeesik. Szamurájok másznak föl a lejtőn.
Azután — a csapás. A fejét veszik.
Vére a magasba szökik. Elment. A saját keze által leölt
holtakra esik.
Túl késő. Túl messze. Egész testem fehéren izzó
szénné merevedik. Nem halhatok meg mellette.
Kétségbeesés és düh emészt, akár a halotti máglya.
A lelke az őseinél van. Már semmit sem tehetek. Nem
nyújthatok vigaszt. Semmit, semmit nem tehetek érte.
Lecsavarják a sisakját, és megragadják a fejét.
Gyomrom a legmélyebb vizek fenekére süllyed.
Ujjonganak, és beledobják a fejét egy dobozba. Egy
fejtartó dobozba. Hoztak magukkal fejtartó dobozt. Már
eltervezték, hogy a feje lesz a hadi trófea. Csapda.
Szégyenletes gyilkosság.
Könnyűvé és vékonnyá válók, akár a nyári selyem.
Üres lettem. Véresen, kábultan lovagolok vissza az
ellenség között, hallom a csatazajt... Homályosan látok.
Hagyom, hogy menjen a lovam, amerre akar. Nem látok
mást, csak a férjem fejét. Szédülök. A fájdalom belém döf,
leterít, összezúz. Sötétség.

Miszuki ül mellettem, csészét tart az ajkamhoz.

— Elfolyt a vized, Kozaisó. Igyál. Szükséged lesz az
erődre.
Először nem is értem. Megpróbálok felállni. Vajúdás.
Szülés.
Meg kell védenem a gyermekemet. Az ő gyermekét. A
mi gyermekünket. Tokikazu. Ő talán életben van, de
hogyan találhatnám meg?
— Maradtak szolgák?
— Csak hárman.
— Hát gyalogosok? — De már tudom a választ.
Miszuki hallgat.
Miszuki már várt rám. A legtöbben vagy elmentek a
hajókon, vagy meghaltak. A tengerparton és a homokban
már nincs egy katonánk sem, csak a hullák és a levágott
testrészek, az ellenség és vér. A hajók visszatérnek Jasima
felé.
Az árulásról beszélek. A szavak valahonnan
máshonnan jönnek, egy messzi, régvolt oni történetéből.
Elmondom Miszukinak az utolsó csapást. A páncélomon
foltokat veszek észre.
Tokikazu gyakorlópáncélja. Esik az eső? Miszuki
leveszi rólam a páncélt, egyik darabot a másik után. A
cseppek újra megjelennek. Miszuki ül, és fogja a kezem,
miközben elmondom neki, amit láttam. Újra.
És újra... Miszuki és én együtt sírunk. Azután ezt a
verset írom:

Erős, kidőlt fa!

Ledöntötték a gyávák
Ott fekszik uram
Nyaraim árnyas fája
Hideg, összetört tested

Éjszaka van. Miszuki etet. Torkom lenyeli az ételt, de

az ízét nem érzem.

Most már tudom, mit kell tennem. Elmondom

Miszukinak is. Ő beleegyezik, hogy befejezi a
történetemet. A történetem majd feljegyzi, hogy
megtiszteltem a hatalmas nagyurat, akit készséggel
követek, Ecsizen tartomány kormányzóját, Taira no
Micsimorit, Taira no Kijomori unokaöccsét. Fel kívánom
jegyezni, hogyan vágták le az én tiszteletre méltó
nagyuramat. Kérni fogom, hogy az erkölcsi törvényt, a
becsület és a tisztességgel gyakorolt hatalom törvényét,
amelyet ő követett, minden szamuráj megismerje, és
mindenki érvényre juttassa. Soha többi ne érjen így a
halál ilyen nagyszerű férfit.
 V. Az érme
Úrnőm, Kozaisó mélyen gyászol, de megparancsolja
nekem, hogy leírjam utolsó szavait.
— Befejeztem a történetem és az életem, Miszuki.
Dicső élet volt. Az istenek sokszor megáldottak engem,
különösen, amikor életemet tiszteletre méltó nagyuram
kezébe helyezték. Be akarom bizonyítani tiszteletemet,
megbecsülésemet, szerelmemet azzal, hogy csatlakozom
hozzá.
Leírom a történet többi részét a szavai szerint.
Megesküszöm szüleim és nagyszüleim lelkére, hogy
mindent leírok, ami történt, mielőtt végrehajtom egyéb
kéréseit. Könyörgök neki, hogy maradjon életben a
gyermeke érdekében, de ő azt mondja:
— A dicső feleség csak egyetlen férjet szerethet.
Mindketten tudjuk, hogy szinte biztosan elhurcolnák
őt, hogy valamelyik Minamoto ágyasa legyen, vagy
megölnék, megkínoznák, vagy talán még rosszabb.
Úrnőm kifejezi azt a vágyát, hogy Taira no Micsimori
főparancsnokot a túlvilágon is szolgálhassa.
— Most pedig mennem kell hozzá. Nem válhatok el
tőle. — Ezt a verset diktálja:

Villám ráz eget,

Eső ver nyugodt földet,
Bánatos szemek,
Hűlt, vak szemek mindenütt,
Nem kell már a nap fénye

A nevem Miszuki. Beteljesítettem az életet és a halált.

Legyen dicső örökké az Amida Buddha neve.
Kozaisót annyira megrázta, hogy szeme előtt
gyilkolták meg Micsimorit, hogy megindul a szülése.
Segítem őt. Igaz szamurájként viselkedik. Sok vért veszít,
de alig kiált. Megkér, hogy kutassam át a furosikijét, és
keressem meg Tokikazu érméjét. Engedélyével elküldöm
az érmét Tokikazunak egy szolgálólánnyal. Tokikazu a
szülés után nem sokkal érkezik, kora reggel.
Amikor úrnőm meglátja Tokikazut, felsikolt:
— Hogyan hagyhattad el? Hogy vihetted el a lovát?
Hagytad meghalni!
Majdnem összeesik.
Tokikazu leszáll Villám hátáról, és odabiceg hozzá.
Elébe térdel, megfogja a két kezét, és azt sóhajtja:
— Kozaisó, Kozaisó, Kozaisó. Nem hittem, hogy látlak
még valaha. Micsimori parancsolta meg, hogy menjek el.
Az volt a parancsa, hogy ne haljak meg vele együtt. Az
volt a parancsa, hogy éljek, és védelmezzelek téged.
Kozaisó fejét Tokikazu karjára fekteti.
— Nekem is elmondta, hogy ezt parancsolta neked.
— Most elmenekülhetnénk mindhárman. — Tokikazu
Kozaisó kezét simogatja. — Gyere velem!
— Nem tehetem. De arra kérlek, védelmezd a
gyermeket.
— Micsimori tudta. Ezért parancsolta ezt, és ezért
küldött el — Fejével a hegy felé intett, ahol Micsimori
meghalt.
— Nem, Tokikazu. Nem lehet. Nekem... nekem
követnem kell a férjemet. Tudom, hogy te és én talán
együtt leszünk a következő életben. De most, ebben az
életben, tisztelem és szeretem Micsimorit.
— Ígérem, hogy megvédem és felnevelem a
gyermeket, mintha csak a sajátom volna. Mennyire
szeretném, ha az én gyermekem lenne!
 Hallom, hogy sír.
Úrnőm fáradtan felemeli kezét, és megérinti a
kapitány arcát.
— Drága Tokikazum, mindketten tudjuk, hogy ekkora
szégyen ártana a gyermeknek.
— Mindketten túlságosan is szerettük Micsimorit.
Sóvárogni fogok érted mostani életem hátralevő
részében. Remélem, veled születek majd újjá.
Hamarosan.
— És én veled, de döntésem végleges. Te is tudod,
hogy csak egyetlen helyes cselekedet van. Bármennyire is
fáj, most nem az a helyes cselekedet, hogy veled tartsak.
De neked adom legdrágább szalmaszálamat.
Tokikazu a két kezébe veszi úrnőm kezét, és az
arcához szorítja.
— A kezed akár a fehér lótuszlevél, amely lebeg az
elsötétült, véres világ tetején. — Halkan zokog.
Amikor kijönnek a sátorból, hozzám lépnek.
— Kedves Miszukim — Kozaisó a melléhez szorítja a
gyermeket —, Tokikazu beleegyezett, hogy magával
vigye a babát. — Úrnőm mosolyog és sír, és merőn
Tokikazura néz. — Nem tudom, hová. Az Amida
Buddha és a kegyelem istennője vezesse és védelmezze
őket!
— Miszuki, az életem árán is megvédem a babát —
mondja Tokikazu. — Legszívesebben itt maradnék és
segítenék neked, de most mennem kell, máskülönben
talán már nem jutok ki innen.
Megértem. Valamivel távolabbról nézem, ahogy
Kozaisó és Tokikazu búcsút mondanak egymásnak.
Hallom, hogy a Lótusz szútrát szavalják, hogy védelmet
adjon. Halkan velük mondom a verseket.
 Tokikazu hitataréja övébe csúsztatja nyilait. Azután
elhelyezi a bepólyált gyermeket, a batyut a tegezébe
teszi, és jól az övéhez rögzíti.
— Még nincs késő. Velünk jöhetnél — vonja fel a
szemöldökei
— A szamurájfeleségnek egyetlen férje van. — Kozaisó
szeme könnybe lábad, és a könnyek az arcára
cseppennek. Megrázza a fejét. — De tied a legdrágább
szalmaszálam.
Tokikazu tőlem is elköszön, felszáll Villám hátára, és
elvágtat a hegyekből és a Minamotók elől.
Ezt írom:
A fehér habok
Verik a tél homokját
Bőszen kiáltják
„Fuss el, menj el, menekülj,
Szaladj, fuss el, rejtőzz el!”

Megkérdezem Kozaisót:
— Hogy érted, hogy neki adtad a szalmaszáladat?
— Azt hittem, már minden történetemet ismered. Ez a
történet olyan, mint az életem.

„ Valamikor régen egy fiatalember Heiankjó felé igyekezett,

és közben Kannon—szamához, a kegyelem istennőjéhez
imádkozott, aki megjelent neki álmában. Az istennő elmondta
neki, hogy nem kaphat kegyelmet ebben az életben a múlt bűnei
miatt, de kapni fog egy ajándékot. Másnap reggel vegye fel az
első dolgot, amit talál. Reggel a fiatalember megbotlott, és egy
szalmaszál tapadt a tenyeréhez. Eszébe jutott az álom, és
megtartotta a szalmaszálat.
 A Heiankjóba vezető úton sokat bosszantotta egy méh
zümmögése, de ő nem ölte meg az állatot, inkább hozzákötötte a
szalmaszálhoz. Később, mivel a méh igen megtetszett az egyik
arra utazó asszony gyermekének, a fiatalember elcserélte vele a
szalmaszálat három narancsra. Aztán megsajnált néhány
szomjas utazót, és elfogadta a selymüket, amelyet a narancsért
ajánlottak. Ezután kétségbeesett szolgákkal találkozott, akiknek
odaadta a selymet gazdájuk kedvenc, de sajnálatos módon
kimúlt lováért cserébe. Imádkozott Kannon—szamához, és a ló
feléledt. Végül a lóért földet vásárolt. A fiatal, éhező, de jámbor
férfiú így a kemény munkának és kedvességének köszönhetően
dúsgazdag földbirtokos lett. ”
 VI. Az utolsó feladat
Hosszú nap ez. Megírom Kozaisó úrnő naplójának
utolsó bejegyzését, a halála előtt írt búcsúverset:

Véres mezőn túl

Fehér kimonót veszek
Új élet vár rám
Dicső életem után
Urammal s a Buddhával

Nagy gondot fordítok úrnőm ruhájára. Ez Kozaisó

úrnő utolsó cselekedete. Elolvassa és ellenőrzi, amit írok.
Előkészítem az ülőszőnyegeket. Egyetlen szamuráj
társunk sem él már. A Minamotók messze vannak.
Úrnőm tudja, milyen sors vár rá, ha életben marad —
halál, kényszerházasság valamelyik Minamotóval, vagy
annál is rosszabb.
Hangos szóval, elszántságtól fénylő arccal így szól:
— Meg kell tisztelnem nagyuramat, de nem nőként.
Úgy kell meghalnom, mint bármelyik szamurája... ahogy
Tokikazu is tenné.
Így erőt veszek magamon, hogy megtegyem, amit kell.
Rettegve előkészítem a pengét. Hunyorognom kell
úrnőm fénylő tükörképétől, amely a tacsin ragyog.
Kezem olyan hideg, hogy nem érzem az ujjaimat.
Kozaisó elmondja utolsó utasításait: el kell vinnem a
papírokat Tigrishez, Minamoto no Josicune sógunhoz 64, a
győzteshez. Meg kell kérnem, hogy olvassa végig az
írást, és nem szabad elfelejtenem, hogy megkérjem a

64Hadvezér, a szó jelentése „a barbárokat legyőző, nagy

vezér”.
többi szívességre is, Kozaisó iránymutatása szerint. Újra
elmondom neki, hogy értem és emlékezni fogok
mindenre.
Megköszönöm drága Kozaisómnak, hogy mindig
olyan kedves volt hozzám. Folynak a könnyeim. Ő csak
mosolyog bánatos, de eltökélt tekintettel. Kart karba
öltve elsétálunk, egymásba kapaszkodva, az eltervezett
helyre. Úrnőm a szőnyegre térdel. Eligazítom a kimonóit.
Gyertyákat és füstölőt gyújtok, és ámulva látom, hogy a
tűz az első próbálkozásra fellobban: nyilvánvaló jele az
istenek jóindulatának.
Megfésülöm a haját. Annyi év után még mindig
megcsodálom, milyen hosszú és dús. Megnyugtatom,
hogy kontya tökéletes. Segítek kinyitni hasánál a
kimonót, és elrendezem a redőket, hogy felfogják a vért.
Elmondja szútráit, ahogy én is. Szeme száraz.
— Megyek az én tiszteletre méltó uramhoz,
Micsimorihoz. A kis poszáta az ő védelmezőjével lesz.
Köszönetet mond nekem, és lehajtja a fejét. Megfogja a
tőrét, én pedig tartom a kardot.
Bólintok.
Testem megfeszítem, csak rá figyelek.
Belenézek édes szemébe. Megmozdítja kezét a tőrön.
Kozaisó a tőrt mélyen a hasába döfi, szívszakasztó
hang kíséretében. Rácsapok nyaka szélére. Feje leesik.
Odahull teste mellé, amelyből patakzik a vér. Igaz
szamurájként hal meg. Én legalább a tanúja lehetek.
Lefektetem és megmosom a lábát és a karját, és
megigazítom ruhája redőit. Megtörlöm kezem a
kendőkbe, amelyeket előkészítettünk. Megfogom a
papírokat, vízálló kendőbe burkolom őket, és beleteszem
a darvakkal díszített irattartó dobozba. Mindenben az
úrnőm kívánsága szerint cselekedtem.
Egyik kezemmel átfogom az irattartó dobozt és a tőrt.
Mivel fejtartó dobozom nincsen, a másikkal megfogom
Kozaisó úrnő kontyát. Indulok Minamoto no Josicune
sógunhoz. Az istenek legyenek kegyesek Kozaisó úrnő
nagy szelleméhez. Elmondom a kéréseket, esküm szerint,
vagy pedig magam is meghalok.
18. könyv
 Minamoto no Josicune sógun rendeletére, az icsinotani
csata után, a második hónap hetedik napján, a Dzsuei—
kor65 harmadik évében a következőt írtam le:
Alkonyatkor egy nő botorkált át a homokon, nyugat
felé haladva a csatatéren át, az égő sátrak és holttestek
füstjében. Előtte varjak csapatai rebbentek fel, tajtékos
tollfelhőben vonulva az égen. Éles rikoltásuk a közelgő
éjszakába hatolt. A nő csendben lépkedett a holtak és
haldoklók között. A madarak mögötte szálldostak,
károgtak, lakomáztak.
A nő könnyei rózsaszín csíkokká mázolták az arcára
száradt vért. Bal hóna alatt irattartó dobozt tartott,
amelynek a tetejére tőr volt odakötve. Jobb kezében
szamurájkontyánál fogva levágott fejet hozott, amely
ide—oda lendült.
Miközben átlábalt a véráztatta homokon, ruhája
meg—megakadt a nyilakban, kardokban és a hiányzó
fegyverek után kapó, meredt ujjakban. Ilyenkor mindig
kiszabadította magát, és csak ment előre. Füle süket volt
a nyögésekre és a vízért könyörgő hangokra, szeme vak a
hullákat szaggató héják csapataira, egyenesen előre
nézett, és csak botladozott előre, tudomást sem véve a
belek rettenetes bűzéről és a legyek dongásáról.
Nagy sógununk, Minamoto no Josicune és az ő
Mennyei Királyai, négy, folytonosan őrködő szamurája
nézték, ahogy közeledik feléjük. A tőrt látva félkört
alakítottak a sógun előtt, kezük készen állt, hogy
bármikor megmarkolhassák kardjukat. De a sógun csak
csípőre tette az öklét, és várt. Amikor végül odaért eléje, a
65 Az 1182-1184 közötti időszak elnevezése.
nő térdre hullott. Balra hajolt, és a földre tette az irattartó
dobozt és a tőrt. A fej megbillent a kezében. Ezután bal
kezét jobb oldalához emelte, és a ruháit szétterítette a
földön, rájuk helyezte a fejet. Végül lehajolt egészen a
földig.
Nagyurunk, Minamoto no Josicune sógun szemügyre
vette.
— Beszélj!
A nő kinyitotta, majd becsukta száját. Végül előtörtek
a szavai, és úgy áradtak ki belőle, akár a vízesés.
— A nevem Miszuki, Kozaisó úrnő szolgálója vagyok.
Szolgálatát azzal teljesítettem be, hogy segítettem
szeppukuja végrehajtásában. Szent esküt tettem, hogy
elmondom a történetét.
A Négy Mennyei Király egyike megpöccintette kardja
keresztvasát.
— Nincs időm arra, hogy egy szolgáló beszédét
hallgassam. Levághatom a fejét, amiért megzavart
minket.
A második Mennyei Király az elsőre nézett.
— Ez lehet, hogy a gyalázatos Kozaisó úrnő feje.
A negyedik Mennyei Király a sógunhoz fordult:
— Josicune nagyúr, én is hallottam, mi mindent vitt
végbe ez a Kozaisó úrnő. Hallgassuk csak meg.
Végül mindegyik Mennyei Király Josicune sógun felé
fordult, és várták az utasítását.
Így szólott a nagy Minamoto no Josicune sógun:
— Ha nem teszünk eleget az eltávozott lélek
kérésének, biztos vagyok benne, hogy szelleme életünk
végéig üldözni fog minket. — Az égnek emelte a kezét,
aztán újra csípőre tette. — Adjuk meg a tisztességet
győzelmünknek azzal, hogy meghallgatjuk szolgálója
szavait.
— Köszönöm, tiszteletre méltó Minamoto no Josicune
sógun — dadogta a szolgáló szinte suttogva, és újra a
földre borult. Aztán kissé felemelte a fejét, és nyelvét az
ajkához érintette.
Josicune sógun odavetett egy utasítást a szolgáinak,
azok pedig hoztak egy korsó vizet. A nő két kezébe fogta
a korsót, és ivott. A víz a ruhájára folyt. Azután nagy
levegőt vett, mintha még mindig a vizet nyelné, és a fejre
meredt.
Josicune sógun intett, hogy hozzanak székeket.
Amikor ez megtörtént, leült.
— Kezdheted. Készen állok a történet
meghallgatására.
A nő küzdött a szavakkal. Újra megindultak a
könnyei, és a ruhájára folytak. Végül nagy levegőt vett, és
megszólalt:
— A nevem Miszuki, Kozaisó úrnő szolgálója vagyok.
Megparancsolta, hogy esküdjek meg őseim lelkére, hogy
végrehajtom három feladatomat: meghallgatom és
befejezem a történetét, segédkezem a szeppukuban, és
megosztom a történetét veled, Minamoto no Josicune.
A nő ültében meghajolt Josicune sógun felé.
— Megesküdtem. Összeszedtem a papírt, az ecsetet és
a tintakövet, és kivittem a sátor mellé az íróasztalt. Hálás
vagyok neked, amiért megengeded, hogy teljesítsem
esküvel fogadott kötelességemet, hogy én és őseim
nyugalmat leljenek.
Segítettem úrnőm öngyilkosságában, kérése szerint.
Lemostam testét és fejét. Nem szükséges sót szórnom,
sem kiöblíteni számat, vagy lemosni kezemet. Mély
gyászban vagyok, és megmaradok tisztátalanságomban a
teljes negyvenkilenc napra... és talán egész hátralevő
életemre.
Úrnőm utasításait követve megfogtam az irattartó
dobozt, a tőrt és a fejet, és idejöttem.
Miszuki szolgáló az ölébe vette a tőrt és az irattartó
dobozt. Azután a fej felé fordult. Hosszas csend után
egyik kezével megigazgatta asszonya haját, a másik
kezében tartott tőrrel pedig elhessegette a kora tavaszi
legyeket. Végül kiegyenesedett, és a tőrt a földre tette.
Kinyitotta az irattartó dobozt. Kicsomagolta és
széthajtotta a papírokat. Megköszörülte a torkát.
Olvasni kezdett...
 A szerző jegyzetei

PÁRNAKÖNYV

A nemesi származású nők, de a parasztok is, akik

zarándoklatra indultak, gyakran naplót vezettek. A nők
feljegyzéseiket párnájuk közelében tartották, erről kapta
a nevét ez a fajta írás. Egy—egy bejegyzés után többnyire
egy vagy két vers következett. A Virágszamuráj
párnakönyve ezt a szokást követi.
További olvasmánynak ajánlom az Ocsikubo
monogatarit (Ocsikubo úrnő meséjét), Szei Sónagon
Párnakönyvét (Európa Könyvkiadó, Budapest, 1966) vagy
Szarasina írásait (angolul As I Crossed a Bridge of Dreams
címen jelent meg a gyűjteményes kötet) a 10—11.
században keletkezett párnakönyvek közül, ámbár a
szerzőnők egyike sem volt szamuráj, mint Kozaisó.
 AZ IDŐ MÉRÉSE

A japánok a hatvanas rendszert vették át, az állatövi

jegyeken alapuló naptárat, amely a tizenkét hónapot és a
nap tizenkét óráját (Patkány, Ökör, Tigris, Nyúl, Sárkány,
Kígyó, Ló, Juh, Majom, Kakas, Kutya és Vadkan)
összeköti az öt elemmel (Fa, Tűz, Föld, Fém és Víz).
A napok számítása nem vasárnaptól hétfőig tart,
hanem követi a tizenkettes felosztást: Patkány, Ökör,
Tigris stb. A napokat úgy nevezik meg, mint a Nyúl
harmadik hónapjának második napja vagy a Majom
negyedik hónapjának első napja stb.
Ami az embereket illeti, a születési év állata, az elemek
(Fa, Tűz, Föld, Fém és Víz) és a jang (férfi/pozitív) és jin
(női/negatív) váltakozó princípiumai határozták meg a
sokrétű személyiségszerkezetet. Igy aztán minden év a
jegyek három különböző „kerekét” tartalmazza: az
állatok, az elemek és a jang/jin váltakozását. Vegyük
figyelembe, hogy a férfiak nem feltétlenül a janghoz
tartoztak, ahogy a nők sem mind estek a jin befolyása alá.
A jang és a jin inkább személyiségtípusokat jelöl, mint
nemeket.
A felosztást egyszerűsítettem az elemekre és a jang/jin
ellentétre, hogy ne kelljen túlságosan elkalandozni a
személyiségtípusok irányába, ami megszakítaná a
történet menetét. Egy példa: Kozaisó Tűz és jang
személyiség. Vezető, kezdeményező alkat, aki határozott,
lelkes és mindig az újdonságot keresi. Miszuki Víz és jin,
élénk, pezsgő személyiség. Egyben befogadó, nyugodt,
filozofikus, felületes és szenvedélyes. Hitomi Fém és
jang, ért a motiváláshoz, és szinte bármilyen
foglalkozásban sikeres lenne. Akio és Tasiko Föld
személyiségek, az előbbi jang, az utóbbi jin. A Fém jang
kész arra, hogy harcoljon az igazságért és a tisztességért.
A Fém jin mindenkit elbájol, erős, de szolgálatkész,
szelíd, de magabiztos, ugyanakkor elfogadó.
 VALLÁS

A japánok a 6. században vették át a buddhizmust,

egyben megtartva sintó hitüket is. A buddhizmus
századokon át az arisztokrácia vallása maradt. Kozaisó,
egy földműves gyermekeként, eredetileg a sintó vallást
követte. Hitéhez az is hozzátartozott, hogy tapssal űzze
el a gonosz szellemeket, vagy a rituális tisztaság
fontosságának kiemelése, amit a buddhizmus is magába
olvasztott. Ebbe beletartozott például a rituális
tisztátalanságok számon tartása, mint amilyen a
menstruáció vagy a halál. A sintó elvekből származik a
kézmosás és a száj kiöblítésének szükségessége a szent
területekre való belépés előtt.
Minden templom és szentély a buddhizmus vagy a
sintoizmus egy—egy irányzatával azonosult, és politikai
szereplők támogatását élvezhette (például valamelyik
nemzetség vezéréét, a császárét vagy egy hercegét).
Valamennyinek megvolt a maga hadereje, szóhei harcosai,
és a legtöbb közülük adómentességet élvezett. A
politikai, vallási, társadalmi és katonai hatalmi vonalak
folyvást át— és átszőtték egymást, különösen a késő
Heian—korban, A Virágszamuráj párnakönyve idejében.
 HÁZASSÁG, SZÜZESSÉG, EGYNEJŰSÉG ÉS
TÖBBNEJŰSÉG

A zsidó—keresztény—iszlám hatásokból semmi sem

érintette a Heian—kori Japánt. A szüzesség, legalábbis az
arisztokrácia körében, nem volt feltétlenül kívánatos
állapot sem a férfiak, sem a nők esetében. A szűzen
maradt felnőtteket inkább gyanúsnak, sőt talán
betegesnek vagy veszélyesnek tartották. A királyi
családon kívüli nemesek házasságához az is
hozzátartozott, hogy a férfi három egymás utáni éjszakát
„jövendőbelijével” töltött. Ha nem tért vissza az első
vagy a második éjjel után, a pár nem házasodott össze,
külön utakon folytatták. Az efféle kapcsolatokból
született gyermekeket egyszerűen elismerték és
elfogadták.
A többnejűség nem úgy működött, ahogyan
napjainkban gondoljuk. Ha egy férfi megházasodott,
beköltözött a feleségéhez. Többnyire a nők örökölték
szüleik otthonát és vagyonát. (Ismertek bírósági esetek,
amikor az özvegyek pert indítottak a vagyonukért, és
megnyerték azt.) A többnejű férfiak egyik háztartásból a
másikba utaztak, vagyis feleségtől feleségig.
Rokuharában viszont ezt felfüggesztették, és a feleség
(vagy feleségek) ott a férj otthonában lakott (vagy laktak).
Az arisztokrata nők, ahogyan Kozaisó is (házassága
után), nem mutatták arcukat más férfiak előtt, csak a
férjük és családtagjaik láthatták őket. Erre használták az
elfüggönyözött állványt, a kicsót (a szolgák nem
számítottak). Ironikus módon az arisztokraták köreiben,
ha hihetünk a naplóknak és a Gendzsi szerelmeinek, a
férfiak együtt alhattak olyasvalakivel, akit még soha nem
láttak korábban. Miközben a szamurájok házastársaitól
elvárták a hűséget, a válás bevett szokás volt, könnyen és
gyakran kezdeményezték nők és férfiak egyaránt.
 RENDŐRSÉG

A Heian—kori Japánban létezett igazságügyi

minisztérium. De mivel a korai szakaszban ez az
intézmény nem sokat tudott tenni az emberek
védelméért, megalapították az Orjosi és Cuibusi
hivatalokat. Ezeket a pozíciókat nevezték
„rendőrfőnöknek” és „főfelügyelőnek”. (Samsom, The
History of Japan to 1334.)
 KIEGÉSZÍTÉS

Amikor megírtam ezt a történetet, amely a japán

történelem egyik drámai és forrongó korszakában
játszódik, a lehető legnagyobb történelmi hűségre
törekedtem. Azok az emberek, akikről a
köszönetnyilvánításban hálás szívvel megemlékeztem,
nagyon sokat segítettek ebben.
De tartozom egy vallomással: egy dologban kivételt
tettem. A Heiankjóban (a mai Kiotóban) élő arisztokraták
nem fürödtek túl sokszor, ha egyáltalán sort kerítettek
ilyesmire. Ami azt illeti, nappali ruháikban is aludtak,
bár feltételezhető, hogy legalább egyszer egy évszakban
ruhát cseréltek. A fürdésekről szóló leírásokat a mai
olvasó kedvéért csempésztem a történetbe, aki már el
sem tudja képzelni az életét folyóvíz nélkül.