Professional Documents
Culture Documents
Kennedy Ryan - Dobd Rá
Kennedy Ryan - Dobd Rá
Kennedy Ryan - Dobd Rá
Könyvmolyképző Kiadó,
Szeged, 2021
Írta: Kennedy Ryan
A mű eredeti címe: Long Shot (Hoops 1.)
ISSN 2064-7174
ISBN EPUB 978-963-561-742-5
ISBN MOBI 978-963-561-743-2
Két éve kezdtem írni ezt a könyvet egy fiatal nő életútján való jogos
felháborodásomban, akinek nem értettem az indokait. Olyankor írok,
amikor mondanivalóm van, és tudtam, hogy a mondandómat nem
alapozhatom ítélkezésre és feltételezésekre. Így hát beszélgetni
kezdtem egy nővel, aki megjárta már ezt az utat. Sok-sok interjú,
kutatás és önvizsgálat után remélem, hogy már jobban megértem.
Bízom benne, hogy sikerült kellő könyörülettel és együttérzéssel
megírnom ezt a történetet, ami nem jöhetett volna létre azoknak a
nagylelkű nyíltsága és sebezhetősége nélkül, akikkel beszélgettem.
Mindazonáltal leszögezném, a történet bizonyos elemei bizonyos
olvasókat érzékenyen érinthetnek.
Natalie-nak, Paulának
és minden nőnek, aki hamvaiból kiemelkedve
elmesélte a történetét.
ELSŐ
FÉLIDŐ
Nem áll el a vérzés. Tegnap este óta erőteljesen tart. Nem akartam,
de felhívtam Calebet, aki előre megjósolható módon kikészült. Én is
kikészültem. Vajon a szorongástól ugrik görcsbe a gyomrom, vagy
épp elvetélek? A félelemtől olyan szapora a légzésem, vagy valami
más miatt? Mi történik velem? És a babával?
A nőgyógyászom azt mondta, menjek be hozzá a kórházba.
Az első trimeszterem végéhez közeledek, amikor a legvalószínűbb a
vetélés. Isten bocsássa meg nekem, de egy kis részem
megkönnyebbülne, ha elvetélnék. Mintha elhárítanék egy lövést, és
zavartalanul folytathatnám a terveim megvalósítását.
Tudom, hogy vannak nők, bizonyára ezen az emeleten is, akik
végtelenül boldogok és hálásak, hogy terhesek lehetnek.
Némelyikük áldozatokat hozott, időközben elvesztett néhány babát,
termékenységi kezeléseken esett át, hogy megkapja azt, amit én
sosem akartam, és sosem kértem, de nem tudok vitába szállni a
lázadó énemmel, amelyik lehetséges kiútként tekint a helyzetre.
Lassan kinyílik az ajtó, és Lotus dugja be a fejét.
– Szia, Gumbo! – Mosolya nem áll összhangban az arcára kiült
aggodalommal.
Intek neki, hogy jöjjön be, könny csordogál a szemem sarkából.
Odasiet, és lezuttyan mellém az ágyra, majd a karjába von.
A vállába temetem az arcomat, és megpróbálom bent tartani az
érzéseimet – a szorongást, a bűntudatot, a reményt, a feszültséget.
Mind ott kavarog bennem, akár a leves, amiről a becenevemet
kaptam.
– Hogy bírod? – kérdezi Lotus, és elhúzódik tőlem, hogy jobban
szemügyre vegyen.
– Jól. – Amikor kétkedő tekintettel kezd méregetni, abbahagyom a
színjátékot. – Hát jó. Teljesen kikészültem!
– Mit mondanak?
– Csinálnak pár vizsgálatot. – Szipogok, és letörlöm a nedves
arcomat. – Nemsokára meglesz az eredmény.
– Caleb hol van? – Úgy néz körbe a szobában, mintha ott bujkálna
a szekrényben vagy az ágy alatt. – Gondolom, nem jár túl messze,
tekintve, hogy az ő utódjáról van szó.
Felnevetek, de Caleb meglehetősen lelkes a terhességemmel
kapcsolatban. Talán nekem akadnak kétségeim a baba miatt, neki
viszont egyértelműen nincsenek. Csak egy dologról tudok, amit még
ennél is jobban akar, az pedig a kosárlabda.
– Hívta az ügynöke, hogy egyeztetniük kellene pár dologról,
úgyhogy kilépett pár percre.
– Gondolom, izgatott, hogy Baltimore-ba megy, nem? – kérdezi
Lotus.
A Baltimore Stingers beválogatta Calebet. August a szülővárosa
csapatában akart játszani, de őt a San Diego Waves draftolta. Bár a
kamerák előtt mosolyog, és sötét, karamellcsíkos fürtjeire felvette a
csapat sapkáját, valahogy mégis tudom, hogy csalódott. Van, hogy ő
győzedelmeskedik, van, hogy Caleb.
Újabb pont Calebnek.
– Aha – bököm ki a választ Lotus kérdésére. – Most lakást keres
Baltimore-ban. Néhány hét múlva költözik.
– És te? – Lotus az arcomat fürkészi. – Te hova fogsz költözni?
– Pár héten belül ki kell pakolnom a mostani helyemről. – Próbálok
nem törődni a szorongásommal. – Mivel a lakás a campusé, én meg
diplomázom… Szóval mennem kell.
– Ha az ösztöndíjam miatt nem lenne muszáj a campuson
laknom…
– Tudom – szakítom félbe. – Eszedbe se jusson. És az sem
oldana meg mindent. Egy gyerekkel, munka nélkül? Reméltem, hogy
mostanra jelentkeznek majd a Richtertől azzal a gyakornoki állással
kapcsolatban.
Hacsak nem zúzta porrá az esélyeimet az, hogy lehánytam
Jaredet. Nem hibáztatom, ha kétszer is meggondolja, hogy
felvegyen-e.
– Talán a könyvesboltban dolgozhatok még egy kicsit – jegyzem
meg.
Ez még az én fülemnek is nevetségesen hangzik. Hogy a campus
könyvesboltjában dolgozzak, ahelyett, hogy fényűző módon éljek
Calebbel, miközben már semmi nem köt Atlantához? Amíg a
Richtertől nem jelentkeznek, úgymond pengeélen táncolok, de egy
elhamarkodott lépés lehet, hogy rosszul sülne el. Megváltoztatná az
életmenetemet, és bár Caleb igyekszik hatást gyakorolni rám,
engem nem lehet siettetni. Tudom, hogy ha én is elköltözöm vele,
minden kiadásomat fizetni fogja, de ezzel csak tennék egy lépést
abba az irányba, ahová megígértem magamnak, hogy nem fogok
elindulni.
Muszáj tennem valamit, úgyhogy megnyomom a telefonom
gombját. Két nem fogadott hívás.
– Hmm. Lemaradtam mama hívásáról – motyogom. – Meg egy
ismeretlen számról is.
– Hogy van Priscilla néni? – Lo hangjában udvarias érdeklődés
rejtőzik, de tudom, hogy nem szívesen beszélget az anyámról, az ő
anyjáról pedig még kevésbé.
– Jól van. – Sóhajtok, a szívem ugyanolyan kimerült, mint a
testem. – Nyilván azt akarja, hogy a „lehető legtöbbet” hozzam ki
ebből a terhességből. Azt akarja, hogy menjek hozzá Calebhez, és
tegyek meg bármit annak érdekében, hogy a jövőmet bebiztosítsam.
Legalábbis az egyetlen jövőt, amit ő el tud képzelni nekem.
– Figyelj, a mi jövőnk nem olyan lesz, mint anyáinké – nyugtat
meg. – Emiatt ne aggódj! – Lotus megszorítja a kezem, a gyűrűje
zöld köve megcsillan a kórház fluoreszkáló fényében.
Összekulcsolom a kezünket, így az övével megegyező gyűrűm
szintén ránk kacsint.
– Emlékszel, amikor megkaptuk ezeket MiMitől? – kérdezem, és
apró mosoly bujkál az ajkamon, ahogy felidézem a ritka alkalmak
egyikét, amikor a dédmamánk meglátogatott minket New
Orleansban.
– Hát persze! – Eltorzítja az arcát, és megköszörüli a torkát,
jelezve, hogy mindjárt elkezdi a híres MiMi utánzását. – Mes filles4,
mindig viseljétek ezeket, és a védelmem veletek lesz.
Felkacagok Lo erősen túlzó, de hajszálpontos utánzására. Nem
sok időt töltöttem MiMivel, de amikor mégis, csupán a felét értettem
annak, amit beszél, mivel állandóan keverte a franciát meg az
angolt. Úgy egyesíti a nyelveket, ahogy azokat a dolgokat, amikben
hisz, az egyik pillanatban még az Üdvözlégy Máriát mondogatja, a
következőben meg az Univerzum Egyetemes Erejéhez imádkozik.
Rózsafüzért hord a nyakában, és a főzeteit meg az amulettjeit
kocogtatva jár-kel a házában.
– Eddig tényleg mindig megvédtek minket ezek a gyűrűk, amióta
felvettük őket – állapítja meg Lo, és eltűnik a nevetés az arcáról.
A kezét a hasamra teszi. – Most is meg fog védeni.
Alig állom meg, hogy ne forgassam a szemem. Lo a főiskolai
oktatás ellenére, valamint szofisztikált Z-generációs létére több hitelt
ad MiMi vuduvarázslatainak, mint kellene. Igaz, évekig vele élt, így
elkerülhetetlen volt, hogy ráragadjon valamennyi a babonákból, de
én úgy gondolom, hogy az egész nagyrészt egy rakás hülyeség, egy
mézesmadzag, amit elhúznak az emberek orra előtt, hogy a
tudatlanságukat és a félelmeiket kihasználva pénzt csaljanak ki
belőlük. Ezt nem szoktam emlegetni, ugyanis Lo ilyenkor hárítani
kezd, én felidegesítem magam, most pedig mindennél többet jelent
számomra a köztünk lévő összhang.
– Igazad van. – Végighúzom a hüvelykujjamat a gyűrűsujjamon
viselt aranykarikán, majd halkan folytatom. – Csak… Egy részem azt
kívánja, bárcsak vége lenne ennek a terhességnek, Lo.
Rám villantja a tekintetét. A vallomásom talán ítélkezést váltana ki
valaki másból, de Lotus arca ellágyul az együttérzéstől. Ő tudja,
milyen keményen dolgoztam eddig.
Ez a gyerek egy élet. Tudom. Tiszteletben tartom, viszont az
álmaim is léteznek, és azon tűnődöm, vajon az egyiknek meg kell-e
halnia azért, hogy a másik életben maradhasson.
– Értem. – Maga alá húzza az egyik térdét az ágyon. –
Nemsokára megtudjuk, mi a helyzet, aztán majd kitaláljuk.
Bólintok, és a gyomrom görcsben van, amíg várakozunk. Mi van,
ha valami gond van a babával? Mi van, ha a babával minden
rendben van? A két lehetőség radikálisan különböző irányba viheti
az életemet, és a félelmeim velük együtt örvénylenek. Hogy
eltereljem a figyelmemet, rányomok az ismeretlen telefonszámra, és
látom, hogy hangpostaüzenetet kaptam. Megnyitom az üzenetet, és
kihangosítom.
– Iris, üdv – szól egy némileg ismerős, mély férfihang a
telefonomból. – Jared Foster vagyok.
Elkerekedik a szemem.
– A gyakornoki állás – suttogom Lotusnak, aki tágra nyílt szemmel
mered rám.
– Remélem, már jobban van, mióta legutóbb találkoztunk. – Jared
hangjában vidámság bujkál. – Tudom, rosszul érzi magát amiatt, ami
történt. Nem kell. A mosoda díja leírható az adómból.
Még így is, hogy nem vagyok egy helyiségben Jareddel, szégyen
perzseli az arcomat. Lehánytam. Most komolyan?
– Rá is térek – folytatja. – A Richter felajánlja önnek az egyik
gyakornoki helyet. Következő hónapban várjuk Chicagóban, és
örülnénk, ha minél előbb ide tudna utazni. Akad néhány ügyünk,
amit le kell zárnunk, és minél előbb be kéne ugrania.
Mély kacagása szakítja félbe az elvárások listáját.
– Azt mondta, készen áll dolgozni, kerüljön bármibe – mondja. –
Remélem, komolyan gondolta. Hívjon fel, hogy megbeszélhessük a
részleteket! Gratulálok!
Remeg az ujjam a telefon fölött, és azonnal válaszolni akarok az
üzenetre. Egész nap ideges voltam, a számat rágcsáltam, most
azonban széles mosoly ül az arcomon. Miközben annyi minden
rosszra fordul, valami a lehető legjobb irányba halad.
– Ó, te jó ég! – Lotus felvisít, szeme megtelik örömmel, mintha
csak a saját szerencséjének örülne. – Ez csodálatos, Bo!
– Tudom – visítok én is. – Azt mondta, hogy néhány hónapba
beletelik, mire döntenek, de már majdnem feladtam…
A mondat közepén kinyílik az ajtó. Belép az orvos, a nyomában
Calebbel, aki leengedi a telefont a fülétől, és a zsebébe csúsztatja,
nyilván épp most fejezett be egy hívást.
Hirtelen minden újra rám zúdul. Kórházban vagyok, három
hónapos terhesen, és erősen vérzem. Ami életem legnagyszerűbb
pillanatának tűnt, most kegyetlen tréfának érződik – mintha a
szemem láttára húzták volna ki a répát a földből, és nyúlták volna le
előlem. Lotus ismét megszorítja a kezem, gyűrűink egy vonalba
kerülnek, és megnyugtatóan megszorítja az ujjamat.
– Mindent megvizsgáltunk, Iris. – Dr. Rimmel szeme kedves,
arckifejezése pedig komoly. – Elég komoly subchorion hematómája
van.
– Magyarul, doki – szól közbe Lotus komor tekintettel. – Nem
beszélni orvosiul.
Dr. Rimmel ajka megrándul, én pedig úgy örülök, hogy Lotus itt
van velem, különben megőrülnék. Caleb odajön, és leül mellém az
ágyra, aggodalom és idegesség ül ki az arcára.
– Igen, mit jelent ez igazából? – kérdezősködik. – Egy
örökkévalóság óta várunk már.
Lotus megjegyzése javított a hangulaton, Calebében viszont jóval
több a nyomaték, így dr. Rimmel halvány mosolya is eltűnik, és
megmerevedik a válla.
– Egyszerűen fogalmazva – feleli dr. Rimmel, és élesen néz rá
Calebre –, a placenta levált a méhről, ami vérrögöket okoz, illetve a
vérzést, amit látunk is.
– És a baba? – préselem ki magamból a kérdést, miközben nem
tudom, mit szeretnék hallani. – A baba jól van?
– Igen, a baba jól van, de önnek ágynyugalomra van szüksége,
hogy biztosan minden így is maradjon.
– Ágynyugalom? – krákogom. – Mármint… Folyamatosan ágyban
kell feküdnöm? Mennyi ideig?
– Amíg szükséges, Iris – szól közbe Caleb szigorúan. – Követni
fogjuk az orvos utasításait.
Nem nekünk kell isten tudja, meddig ágyban heverni. Nekem kell.
Én megteszek mindent, amit az orvos javasol, Calebnek viszont
nincs joga lovagiaskodni az én életemmel, az én időmmel és az én
testemmel kapcsolatban.
A nyelvembe harapok, mivel nem ez a megfelelő idő, hogy kiálljak
magamért. Meg kell értenem, hogy mi az előírás, Calebet meg majd
később elrendezem.
– Mennyi ideig? – kérdezem újból.
– Teljes, otthoni ágynyugalommal kezdünk – feleli dr. Rimmel. –
Aztán néhány hét múlva felülbírálhatjuk.
Az otthon szó keményen arcul csap. Ki kell költöznöm a
campuson lévő lakásomból. Az egyetem már így is igazán nagylelkű
volt velem, illetve ugyan van pár lehetőségem, de semmi nincs kőbe
vésve.
Teljes, otthoni ágynyugalom?
Nincs is otthonom, ágyam; amiben pihenhetnék, olyan meg még
kevésbé.
– Én majd vigyázok rá és a babára. – Caleb rám pillant. – Most
rögtön átvisszük a holmidat az én lakásomba.
Tehetetlenség érzése söpör végig rajtam. Belemarkolok a kórházi
köntösömbe. Gyűlölöm, ha nem én irányítom a saját életemet,
mintha valami színész lennék valaki más színpadán, minden
mozdulatom irányított.
– Ez nem csupán ágynyugalmat, hanem medencetáji nyugalmat is
jelent. – Szigorúan néz Calebre. – Ez azt jelenti, hogy minél
kevesebb mozgás, és semmi szex.
Leesik Caleb álla, nekem azonban ez némi fényt jelent az
éjszakában. Hetek óta nem kívánom a szexet. A hormonokra
fogtam, de lehet, hogy inkább Caleb basáskodása lohasztott le.
A baba meg az ágynyugalom legalább jó kifogás arra, hogy
tartózkodjam a dologtól.
Utálom, hogy így gondolom, de amikor rápillantok a telefonomra,
és felidézem Jared hívását Chicagóról, úgy tűnik, a szexmentesség
az egyetlen pozitívuma a helyzetemnek. MiMi talizmángyűrűje rám
kacsint az ölemből. Nem tudom, hogy működik-e, vagy sem.
Egyelőre a baba biztonságban van, de a jövőre vonatkozó terveim
minden kétséget kizáróan veszélybe sodródtak.
4 lánykáim (francia)
NYOLC
AUGUST
Megjátszottam az orgazmust.
Az ágynyugalom, a szextilalom és a kötelező, szülés utáni
megvonás, valamint Caleb hektikus időbeosztása mellett az
edzéseivel meg az utazásaival, hónapok óta nem szexeltem
Calebbel. És amikor első alkalommal újra csináljuk, megjátszom az
orgazmust.
Amikor azt mondtam Augustnak, hogy muszáj működnie a
kapcsolatomnak, komolyan gondoltam. Mindent megteszek azért,
hogy működjön, de többé nem tehetem meg, hogy nem veszek
tudomást a jelekről. Nem szeretem Calebet. Most már tudom, és
meg kell mondanom neki.
Olyan kényelmes lenne, ha szeretném! Ha elhagyom, azzal
kiborítom a bilit. Egyenesen az utcára. A dolgok egyszerűek, ha
Calebbel maradok, ha úgy teszek, mintha ezt akarnám. Sarainak és
nekem több millió dolláros tető lesz a fejünk felett, nekem annyi
pénzem lesz, hogy nem fogok tudni mit kezdeni vele, és a
gyerekfelügyelettel sem lesz gond. Lesz egy társam, aki segít
felnevelni a gyerekemet. Habár annak ellenére, hogy Caleb
meglehetősen lelkes volt a terhességem idején, meglepő módon
nem sokat törődik magával a gyerekneveléssel. Talán csak a sok
utazás és az első NBA-szezonjának kötelezettségei miatt. Talán
majd nyáron, amikor szabadságon lesz, majd kiveszi a részét az
apaságból.
Először nekem is nehezen ment. Terápiára volt szükségem, meg
gyógyszerre, hogy sikerüljön, de már jól megy. És a legrosszabb,
amit a lányommal tehetek, az az, ha egy rossz kapcsolatból
belemegyek egy rémes házasságba. Mindig nagyon elszánt voltam,
hogy nem elégszem meg azzal a mocsárral, amivel az anyám, és
hogy Sarai sosem fog így látni engem. Csak ki kell találnom, hogy
mikor mondjam meg Calebnek, és hogyan.
– Basszus, ez jó volt, Iris – suttogja Caleb a nyakamba, miközben
még mindig bennem van. – Ez már nagyon kellett, bébi.
Én csak bólintok, és azt kívánom, szálljon le rólam, hogy ne
nekem kelljen megkérni rá. Caleb sosem volt gyengéd szerető, és
tudom, hogy már rég nem csináltam, de elég durva volt, és most fáj
mindenem.
– Az első szezonban nagyobb volt a stressz, mint gondoltam. –
Felemeli a fejét, és az ágyunk melletti lámpa nyújtotta félhomályban
lepillant az arcomra. – Lehet, hogy én leszek Az év újonca. Van
fogalmad róla, mit érezne apu? Milyen büszke lenne, ha ez
megtörténne? De így, hogy az utóbbi pár meccsünkön kikaptunk,
határeset a dolog. A kibaszott kommentátorok meg spekulálnak és
kritizálnak.
Kisöpri a hajamat a szememből, gyengéd az érintése.
– Melletted minden olyan kerek, Iris.
A homlokát ráncolja, én pedig követem a tekintete irányát. Halvány
véraláfutás jelent meg a mellemen. Valószínűleg a combomon és a
csípőmön is, ahol túl erősen szorított.
– Fájt, amit csináltam?
Igen. Nem álltam rá készen, de ő belém hatolt. Sosem törődik
azzal, hogy én is kielégülök-e. Sosem figyel arra, hogy én menjek el
előbb, csak… Elveszi, ami neki kell. Mindig csak elvesz, és sosem
keresi meg a módját annak, hogy nekem is megadja, amire vágyom.
Mindig én vagyok a rugalmas, a kompromisszumkész fél, aki ott
maradt vágyakozva. Mikor jöttem rá erre? Miért nem jöttem rá
korábban?
– Nem baj. – Fészkelődni kezdek a súlya alatt. – Viszont egy kicsit
nehéz vagy.
Leszáll a sajgó testemről. Hallottam már olyat nőktől, hogy durván
szeretik, hogy szeretik, ha keményen megdugják őket, de én semmi
vonzót nem találok ebben. Nem értem, hogy a véraláfutás és a
fájdalom hogy lehetne szexi. Lotus azonban emlékeztetett rá, hogy
Caleb volt az egyetlen férfi az életemben. Nincs kivel
összehasonlítanom.
Kivéve, hogy állandóan Augusthoz hasonlítgatom, ami
igazságtalan. Nem éltem együtt Augusttal. Lehet, hogy ha egy
napnál többet együtt töltenénk, nem lenne olyan gondoskodó,
kedves, gyengéd, figyelmes és jó beszélgetőpartner.
Meg olyan szexi, mint az állat.
Nem tehetem meg, hogy így gondolok egy másik férfira, Caleb
riválisára, miközben itt élek továbbra is, ebben a kapcsolatban. Talán
várnom kéne, amíg véget ér az újoncszezonja. Pont most vallotta
be, hogy milyen stresszes volt az egész. Hosszú ideje nem osztott
meg velem semmit. Olyanok vagyunk, mint a műholdak, ott élünk
egymás gravitációs mezőjében, de nem vagyunk elég közel ahhoz,
hogy egymáshoz érjünk. A köztünk lévő távolság… Vajon ő is érzi?
Érdekli egyáltalán?
– Figyelj, valamit kérdezni akarok tőled – szólal meg Caleb az ágy
másik felén. Az oldalán fekszik, állát a tenyerébe támasztja.
– Oké. – Idegesen megnyalom az ajkam, és szorosabbra húzom a
lepedőt a meztelenségemen. – Mondd csak!
Huncutság villan a szemében, mosolya szétterjed az arcán, és
egy pillanatra ugyanaz a srác, aki régebben mindennap megjelent a
könyvesboltban egy kávéval, és nyaggatott, hogy menjek el vele
randizni. Megfordul, és az éjjeliszekrény felé nyúl. Amikor
visszafordul, tekintete ide-oda vándorol az arcomról az orbitális
méretű gyémántra, amit a kezében tart.
– Iris, hozzám jössz feleségül?
Mindig arról álmodtam, hogy amikor egyszer felteszik nekem ezt a
kérdést, örömmámorban fogok úszni. Hogy nem fogok habozni.
Hogy a férfi karjába vetem magam, és zokogok a boldogságtól. Most
kiderül, hogy ebből csak a zokogás jött össze. Visszanyelem a
csalódottság és a sajnálkozás könnycseppjeit. Nyilvánvaló, hogy
közel sem ugyanazon a platformon vagyunk, mivel én épp azt
fontolgattam, hogy elhagyom. Ez nehezebb lesz, mint gondoltam.
– Caleb, én nem tudom, mit mondjak – motyogom, és addig
harapdálom a számat, amíg ugyanannyira nem fáj, mint a többi
sérülésem. – Én… Te amúgy biztos vagy ebben?
– Hogy a francba érted azt, hogy biztos vagyok-e benne? –
A gyűrű ott remeg az ujjai között, akárcsak az arcán jól látható düh. –
Együtt élünk. Van egy közös gyerekünk. Persze hogy biztos vagyok
benne. Milyen kérdés ez?
Azt kívánom, bárcsak költői lenne a kérdése, és nem kellene
felelnem, de látszik, hogy nem túl türelmesen a válaszomat várja.
– Mármint mostanában kicsit megváltoztak a dolgok, nem? –
kérdezem, és az arcát fürkészem, hogy látok-e rajta valami
megértést. – Eltávolodtunk, és…
– Hónapokig nem szexelhettünk, Iris, amíg medencetáji
nyugalomra vagy mire voltál ítélve. Aztán megint várnunk kellett hat
hetet. – Átgördül a másik oldalára, a felbecsülhetetlen értékű
gyémántot ledobja az éjjeliszekrényre, mintha csak egy cukorból
készült gyűrű lenne az. – Úton voltam. Basszus, úgy búslakodtál itt
hetekig, mintha a legjobb barátodat veszítetted volna el. Még csak
nem is akartad ezt a gyereket. Persze hogy eltávolodtunk.
– Mit mondtál Sarairól? – Kiválasztom a legfelháborítóbbat a
sérelmei közül. – Persze hogy nehéz volt eleinte, és sok mindent fel
kellett dolgoznom, de…
– Felejtsd el, hogy szóba hoztam! – Feláll, bemegy a
fürdőszobába, felkapcsolja a villanyt, ami megvilágítja a szépen
kidolgozott testét. Elit sportoló. Százkilencvennyolc centijével pont
olyan magas, mint August. Klasszikus, szőke hajával és tengerkék
szemével ugyanolyan jóképű, de teljesen más módon. Azonban nem
remegek bele, amikor meglátom meztelenül. Hirtelen gondolkozni
kezdek, hogy mikor éreztem ezt utoljára.
Belebújok a köntösömbe, és követem a fürdőszobába,
mindenáron meg akarom ezt beszélni, hogy befejezzük a
kapcsolatunk ezen fejezetét, és átléphessünk a következőbe.
Kitaláljuk, hogy hogy legyen a gyerekfelügyelet és a közös
gyereknevelés meg az összes többi részlet, ami a különválással jár,
ami remélhetőleg nem lesz túl problémás.
– Caleb, beszélhetnénk? – kérdezem halkan.
Ő csendben van, széles, napbarnított háta elfordul tőlem, merev a
testtartása. Megérintem a vállát. Ellöki a kezemet. A lökés erejétől
hátratántorodom, és a csípőm fájdalmasan nekicsapódik a szekrény
éles sarkának.
– Aú! – Eltorzul az arcom, és összeszorítom a szemem a
pillanatnyi fájdalomtól, ami szinte elvakít. – Caleb, jézusom! Ez fájt.
Várok a bocsánatkérésre, de nem kapom meg. Szenvtelenül
végignéz rajtam, vizsgálódó tekintete a lábamtól indul, és centiről
centire halad egyre feljebb, míg végül a szemembe néz. Fagyos
birtokvágyat látok a tekintetében, mintha egy rosszul viselkedő
kisállat lennék, akiért nem rajong különösebben. Egy olyan kisállat,
akit meg kell tanítania, hogy álljon csak be szépen a sorba.
Megborzongok a jeges tekintetétől. Még akkor is érzem, amikor
már nem engem néz. Beállt a hideg.
– Figyelj, van időnk! – Magához húz, pedig bizonyára érzi, milyen
merev vagyok a karjában. – A szezon végéig ne beszéljünk újra a
házasságról. Megtennéd ezt értem? Jó pár kemény meccs vár rám,
és arra kell koncentrálnom.
Minden porcikám sikít, hogy rendezzem el a dolgot, mert már túl
régóta húzódik, de bólintok. Ezt megteszem érte, de többé nem fog
megdugni. Ma este úgy éreztem magam, mintha tárgy lennék –
mintha a lakbért jött volna beszedni. Egyfajta tranzakció volt a
testünk között, amelyben én nem kaptam semmit, ő pedig mindent
elvett. Ahogy visszatekintek a kapcsolatunkra, elmerengek.
Vajon ez egész eddig így volt?
TIZENKETTŐ
IRIS
5 Érthető? (olasz)
TIZENNÉGY
IRIS
– Te hülye faszfej!
Decker haragja szinte ugyanannyira fáj, mint a lábam.
Fájdalomcsillapítókat kaptam, már azelőtt, hogy elvittek az arénából,
így a mindent elvakító fájdalom állandó lüktetéssé mérséklődött.
Nehezen összpontosítok Decker szavaira, miközben a gyógyszerek
elszívják a tudatomat.
– Megmondtam, West – folytatja Decker, és mélyen beszívja a
levegőt a kitágult orrlyukain. – Figyelmeztettelek erre a szarságra
Bradley-vel!
Nem szólalok meg. Elcsesztem, és ezzel nekem kell
megbirkóznom.
– És amikor nyerésre álltunk, és azt javasoltam, hogy az utolsó
percben inkább ülj le, te mit csináltál? – szegezi nekem a költői
kérdést Decker. – Körbe kellett hugyoznod Calebet, hogy bizonyítsd,
neked van nagyobb farkad?
Anya megköszörüli a torkát a sarokban.
Decker elfintorodik.
– Elnézést, asszonyom.
– Semmi baj – mondja anya. – De talán tartogathatná a
vádaskodásait arra az időre, amikor a fiamnak nincsenek
elviselhetetlen fájdalmai, és épp nem arra vár, hogy megérkezzen a
sebész.
– Igen, asszonyom. – Decker tisztelettel lehajtja a fejét. – Igaza
van. Csak kicsit ideges vagyok.
– Megértem. Mind azok vagyunk, de az a legfontosabb, hogy
August jobban legyen, és engem most kizárólag ez érdekel – jegyzi
meg anyám halkan. – Most pedig kettesben hagyom magukat.
A férjem már úton van. Lemegyek elé.
Az ajtó becsukódik mögötte, és Decker megint rám néz.
– Igaza van, és sajnálom. – Csalódottság és harag viaskodik a
tekintetében, amit rám villant. – Nagyon sajnálom, ami történt, de
közben iszonyú dühös vagyok rád!
– Annyira biztos nem, mint én magamra. – Öklömmel belecsapok
az ágyba, és csóválom a fejem a saját nemtörődömségem miatt.
Kinyílik az ajtó, és belép az ortopéd sebész, dr. Clive.
– Hogy érzi magát, August? – kérdezi a kezében tartott mappára
pillantva.
– Betépve. Kaptam pár fájdalomcsillapítót. – Gondterhelt sóhajt
fújok ki magamból, és összerándul az arcom a lábamat szurkáló
fájdalomtól. – De még mindig pokolian fáj.
– Van valami hír, doki? – Decker nekidől a falnak, és zsebre teszi
a kezét.
Dr. Clive szemöldöke a szemüvege ezüst kerete fölé szökik. Ha a
lábamból kiálló csont nem volt elég árulkodó, az ajka fintora és a
szemében látható vonakodás biztosít afelől, hogy valami nagyon
nincs rendben.
– August, nyílt törése van. – Odalép a fal mellé, feltesz egy képet
az odaszerelt röntgenmonitorra, és rámutat. – Látja a törést itt meg
itt, a sípcsontnál és szárkapocscsontnál? A jó hír az, hogy egyszerű
törés. Az idegek, az inak és a szalagok nem károsodtak.
– Miért érzem úgy, hogy van rossz hír is? – Muszáj figyelnem, de
a gyógyszerek hatása és az ennek ellenére fennálló fájdalom mellett
nehéz összpontosítanom.
– Most rögtön fel kell készítenünk a műtétre – közli dr. Clive. –
A csont áthatolt a bőrön, és levegőt kap, ezért fertőzésveszély áll
fenn. Azonnal be kell vezetnünk egy rudat a csont belsejébe.
Titánrudat fogunk betenni a sípcsontba, majd megerősítjük pár
csavarral a titán és a csont között, a törés mindkét oldalánál.
– Egy titánrudat? – Hátraejtem a fejem a párnára. – Az örökké
bent marad?
– Igen, attól tartok. – Dr. Clive szájának komor íve egy icipicit
megenyhül. – Gondoljon rá úgy, mint egy másik csontra, ami soha
nem fog eltörni.
– Ilyen esetben mennyi ideig tart a felépülés, doki? – kérdezi
Decker. Ráncai elmélyülnek a szemöldöke között, ahogy dr. Clive
beszél.
– Ha optimista vagyok, akár hat hónaptól tizenkét hónapig is
tarthat, hogy teljesen visszatérjen a versenysport világába egy ilyen
után. – Leszedi a képeket, és visszateszi őket a mappába. –
Körülbelül két hónapig gipszben lesz, August. Azután pedig
természetesen intenzív terápia következik. A legtöbb sportoló képes
felhozni magát olyan szintre, mint a sérülés előtt volt. Csak sok
időbe és kemény munkába kerül.
– Én készen állok a rehabilitációra, bármibe kerül is – biztosítom
az orvost, de főleg Deckert. Tudom, hogy aggódik értem, de a
kosárlabda az üzlet, én pedig árucikk, amibe a csapat rengeteg
pénzt fektetett.
– Legyünk túl a műtéten, aztán majd beszélgetünk a
rehabilitációról – mondja dr. Clive, miközben elindul az ajtó felé. –
Most megyek, bemosakszom. Körülbelül húsz perc múlva jönnek
önért.
A prognózis jobb, mint vártam, de továbbra is egy baromnak
érzem magam. Ha visszakaphatnám azt az utolsó percet, ha újra
átgondolhatnám, hogy Caleb orra alá akarom-e dörgölni a
győzelmemet, megtenném.
– Figyelj, Deck, sajnálom! – Legyűröm a szégyenérzetet és a
megbánást. – Tudom, hogy hülyeség volt, csak…
Mit mondhatnék? Calebé a lány, aki nekem kell? Veszélybe
sodortam egy harmincmillió dolláros szerződést egy olyan nőért, aki
egy másik férfival él, van egy közös gyerekük, és már
visszautasított? Egy nőért, akit csupán négyszer láttam? Ha még
egyszer meglátom Irist, elindulok a másik irányba.
Kit akarok átverni? Abban a különleges pillanatban, amin Irisszel
ma este osztoztunk, még csak nem is tudtam másfelé nézni. Miből
gondolom, hogy képes lennék elindulni másfelé?
És már olyan sokszor csináltam hülyét magamból, hogy számolni
sem tudom.
– Most azzal törődj, hogy túl legyél a műtéten. – Decker magára
erőltet egy félig őszinte mosolyt a nyilvánvaló aggodalma mellett. –
Majd megkapod tőlem a magadét, ha egy kicsit jobban leszel.
Kinyílik az ajtó, és belép rajta anya, Matt, valamint a féltestvérem.
Magas és szőke, gyakorlatilag Matt kiköpött mása.
– Hé, Foster, te nem jöhetsz be ide – figyelmezteti Deck ridegen. –
Nincs szükségünk szimatoló ügynökökre. Azt sem tudom, hogy
jutottál be. Csak a csapat és a család látogathat.
Annyira diszkréten kezeltük a köztünk lévő kapcsolatot, hogy
elfelejtem, hogy Deck nem is tudja.
– Semmi baj, Deck – mondom. – Ő családtag. Jared a
féltestvérem.
TIZENNYOLC
IRIS
Ez az első műtétem.
Szinte egész életemben kosaraztam, és nem ez az első
sérülésem, de most feküdtem először kés alá. A fájdalom ellen
gyógyszert kapok, de nem akarok rászokni. Kevesebbet veszek be,
mint kellene, és rohadtul fáj a lábam. Három napja műtöttek, és
végre otthon vagyok. Az igazi otthonomban, itt, Marylandben, nem a
San Diegó-i üres lakásban. Ha rehabilitációval kell töltenem az
egész holt idényt, olyan emberek körében szeretném tenni, akiket
szeretek, és olyan helyen, ami a lehető legismerősebb a számomra.
Még legalább hat hét a fizikoterápiáig. Az első rész arról szól,
hogy a láb a lehető legkevesebb terhelést kapja, hogy a titániumnak
minél több ideje legyen gyógyítani. Ez azt jelenti, hogy többet kell
egy helyben lennem, mint valaha összesen, mióta mászni tanultam.
Megőrülök ettől, és túl sok időm marad gondolkodni. Túl sok időm
marad álmodozni.
Éjszaka Irisszel álmodtam. A víz mellett voltunk, fák vettek körbe
minket, a nap magasan járt. Az ég színe olyan volt, mintha
felrobbant volna, élénk és vibráló, pont, mint naplemente előtt.
Boldogok voltunk.
Hogy álmodhatok Irisszel, amikor valamilyen fonák módon ő az
oka annak, hogy most itt vagyok? A hátamon fekszem, és ugyanazt
a gittelt mennyezetet bámulom, mint tízéves koromban. És pont mint
akkor, anya ugyanúgy ott áll az ajtóban, hogy gondoskodjon rólam.
– Éhes vagy? – kérdezi, és belép, hogy megigazgassa a párnákat
a fejem alatt. – Csinálhatok olyan rákfalatkákat, amit annyira
szeretsz.
– Nem. – Megmozdítom a bal lábamat az ágyon, a jobbot pedig a
kis emelvényen, ami felemeli és egy helyben tartja.
– Enned kell – jegyzi meg Jared az ajtóból. Középiskolában ő is
sportoló volt, és még mindig magán viseli egy kosaras magabiztos
lazaságának nyomait, bár manapság nagyrészt öltöny mögé rejti.
– Oké – mondom, inkább azért, hogy anya kimenjen, és
beszélhessek Jareddel, mint azért, mert éhes vagyok. – A híres
rákfalatkáid nagyon jólesnének, anya.
Felderül az arca. Az utóbbi pár nap során tehetetlennek érezte
magát, mintha nem tudna eleget tenni. Felpolcolt lábbal és úgy, hogy
alig bírom elhagyni az ágyat a következő hetekben, én is
tehetetlennek érzem magam. Azt kívánom, bárcsak könnyebb lenne
újra hasznosabbnak érezni magamat.
A falakat tanulmányozom, amelyek még mindig tele vannak
plakátozva a gyerekkorom hőseivel, a példaképeimmel, akik
formálták a játékomat: Jordan, Magic, Kareem, Kobe. Messziről
elkerült a depresszió, amióta először a pályára léptem, és Kobe
Bryant és a Lakers gondolata eszembe juttatja azt az estét, amikor
megismertem Irist.
– Calebbel kapcsolatban mit beszélnek a bajnokságban? –
kérdezem Jaredet, és ökölbe szorítom a kezem az ágyon, hogy
visszafojtsam a dühömet. – Szabálytalanságnak gondolják?
Jared elfintorodik, az ágyam mellé húz egy széket, és lovagló
ülésben ráül. Keresztbe tett karját a háttámlán pihenteti.
– Mindenki tudja, hogy szabálytalanság volt – feleli Jared. – De az
apja tagja a Hírességek Csarnokának, tulajdonrésze van a
csapatban, és ő az elnök. Az rengeteg hatalmat és befolyást jelent.
Sosem lesz könnyű rákenni a szart Calebre a szarviharban.
– Szórakozol velem? – A lábamra mutatok. – Ki kell hagynom a
szezon végét, meg egy részét a következőnek is, amiatt, amit tett.
Tudtam én, hogy nem az a szent, akinek mindenki hiszi, de azt én
sem tudtam, hogy milyen messzire képes menni.
– Mi ez az egész amúgy Calebbel meg veled? – Jared lebiccenti a
fejét, fürkésző a tekintete. – Mármint azt tudom, hogy sosem voltatok
oda egymásért a főiskola alatt, de mintha sokkal rosszabb lenne a
helyzet, amióta profik vagytok.
Jared az egyik legjobb ügynök a sport világában. Ha nem lett
volna rá szükség, hogy ne verjük nagydobra a családi viszonyunkat,
kizárt, hogy Lloydot választom helyette. Jaredet egyrészt a
hülyeségdetektora teszi olyan zseniálissá. Már mérföldekről kiszúrja
a kamukifogásokat meg a hazugságokat, de kizárt, hogy eláruljam
neki, hogy egy lány miatt sodortam veszélybe a karrieremet, nem
beszélve arról, hogy alig ismerem.
– Gondolom, a szokásos szarság. Csak most nagyobb a tét. –
Vállat vonok. – Már évek óta ez megy. Tudod, milyen ez.
– Biztos, hogy csak ennyiről van szó? – kérdezi Jared. – Nem
lakik túl messze tőled. Ugye semmi köze hozzá annak, hogy itthon
lábadozol?
Lehet, hogy tudat alatt valóban annak reményében maradtam itt,
hogy hátha összefutok Irisszel, de ez nem történhet meg. Ha az
utunknak újra kereszteznie kell egymást, akkor úgy lesz. Vannak
más dolgok is, amiket szeretnék véghez vinni, amíg a partvonal
mögé szorulok.
– Beszélnünk kell az Elevationről. – Bízom benne, hogy a hirtelen
témaváltás eltereli a féltestvérem figyelmét Calebről. Ha Irisre meg
rá gondolok, az jobban fáj, mint a lábam.
– Pontosan mit kell megbeszélnünk? – kérdezi Jared. – Az ötéves
tervünk első évében járunk. Még ne szaladjunk annyira előre.
– Nem akarok öt évet várni. – Ujjaimmal végigszántok a kócos
hajamon, ami hosszabb, mint ahogy általában hordani szoktam. –
Nálam van a tőke. Benned megvan a szakértelem. Indítsuk be a
dolgot!
– Azt terveztük, hogy várunk addig, míg néhány szezont a hátad
mögött tudhatsz. – Jared megdörzsöli az állán lévő borostát. – Jól
jönne, ha valamivel hitelesebbek lehetnénk, meg kéne egy kis idő,
hogy összeszedjük magunkat.
A begipszelt lábamra mutatok.
– Nem hiszem, hogy valaha lesz több időm, mint amennyi most
van, te pedig kettőnk helyett is elég hiteles vagy – jegyzem meg. –
Nagyszerű ügynök vagy elképesztő hírnévvel. És értesz a
sportmarketinghez. Már most nekiállhatsz leszerződtetni pár
ügyfelet. Szerintem, ha a nevem felmerülne a cég körül, az csak
rontana a hitelén. Mi azt akarjuk, hogy ezek a sportolók komolyan
vegyék az Elevationt. Engem nem nyugtatna meg különösebben, ha
egy újonc kosarast látnék a kormányrúdnál. Egyelőre csendestárs
lennék.
– Lehet valami abban, amit mondasz – ismeri el Jared. – Ha itt
maradsz nyárra lábadozni, akkor hol nyissak irodát?
– Amennyire tudom, még mindig a San Diego játékosa vagyok,
nem?
– Aha, persze. – Jared arca bezárul, és helyre kerül az ügynöki
álarca.
– Hé, mi az, amit nem akarsz elmondani nekem? – kérdezem.
– Már arról beszélnek, hogy kijátsszák a lesérült játékos kifogást –
feleli Jared. – Középszintű, szabad játékosokkal szemeznek, akik
átvehetik a helyedet, amíg fel nem épülsz. Főleg ha inkább egy év
lesz belőle, mint nyolc hónap.
A kezembe temetem a fejemet. Elég gyakori, hogy ideiglenes
helyettesítő játékost keresnek, amikor egy sokdolláros szerződéses
játékos, mint én, lesérül, de még alig toltak ki a műtőből, és már
most kételkednek abban, hogy visszatérhetek? Máris az utódomat
keresik?
Világos. Az az esés, ez a sérülés a saját halandóságomra
emlékeztetett. Összetörte a legyőzhetetlenség illúzióját, amit a
levegőben hasítástól kap az ember. Lehet, hogy hasítunk, de aztán
földet érünk. Nem mindig a talpunkra esünk, és néha annyira balul
sül el, hogy eltörnek a csontjaink.
– Hát, úgy fest, bizonyítanom kell – bököm ki végül, és elszánt
mosolyt villantok Jaredre. – Dr. Clive legalább nyolc hónapot jósolt,
mire újra készen állhatok a játékra, igaz?
– Igen, legalább nyolc hónapot.
Elszántan bólintok, és rámosolygok az emberre, aki mindig is a
bátyám volt, vér ide vagy oda.
– Akkor én hét hónap alatt megcsinálom.
HUSZONEGY
IRIS
– Sarai!
A neve ágyúként lő ki a számból, és riadtan felülök az ágyon.
Fájdalomtól sajog a mellem alja. Egy pillanatra meg kell
kapaszkodnom, mert fogalmam sincs, hol vagyok. Tudom, hogy egy
ideig eszméletlen voltam, és legutoljára annak a szörnyetegnek az
arcát láttam. A lányom pedig egyedül volt vele, amíg én ki voltam
ütve.
Az ágy széle felé lendítem a lábam, és összerándulok, amikor az
izmaim tiltakozón felsikoltanak. Meztelen vagyok, és fogalmam
sincs, hogy lettem az. A gyomrom felfordul, ha arra gondolok, mit
tehetett velem Caleb. Hurkák, vágások és horzsolások cikáznak a
meztelen lábamon és karomon. Szégyenérzet gyűlik a
mellkasomban, és égeti a szememet. Hogy hagyhattam, hogy ez
megtörténjen? Hogy váltam ezzé a leharcolt nővé? Zokogás rázza
meg a mellkasomat, és fájdalom feszíti a bordáimat.
– Óvatosan – mondja egy mély hang a szoba sarkából. –
A bordáid valószínűleg megrepedtek. Van fájdalomcsillapító az ágy
mellett.
Ismerős az arc, de még mindig kótyagos a fejem. Mindent
megteszek, hogy összerakjam a vonásokat valakivé, akit ismerek.
– Andrew? – kérdezem, a hangom rekedt a kiáltozástól.
– Aha. – Caleb unokatesója feláll egy székről, és elfordítja a
tekintetét a zúzódásokkal teli meztelen testemről. – Gondolom,
felvennél valamit.
A mellem elé kapom a lepedőt. Mintha minden reakcióm meg
lenne késve, miközben próbálom összerakni a hátborzongató
kirakós darabkáit.
– Sarai? – kérdezem. – Hol van?
Visszatartom a lélegzetemet, miközben várok.
– A gyerekszobában. Nemrég ránéztem. Jól van. Megetettem a
hűtőben lévő egyik üvegből.
A megkönnyebbülést egyből követi a harag, a rettegés és a
zaklatottság.
– És Caleb? Ő hol van? – kérdezem.
Andrew arca elvörösödik, és megköszörüli a torkát.
– Neki, öm, meccse volt. – Elveszi az üveget meg egy pohár vizet
az éjjeliszekrényről. – Egypár hétig kelleni fog ez a bordáidra.
A tablettákra meredek, félek bármit is elfogadni, amit ebben a
házban kínálnak nekem.
– Csak naproxen – közli. – Gyulladáscsökkentő fájdalomcsillapító.
– Orvos vagy – mondom tompán, mintha ő nem tudná, de az
információdarabkák kezdenek összeállni a fejemben, és értelmet
nyer, miért van itt, és miért olyan nyugodt, amikor egyértelmű, hogy
Caleb a szart is kiverte belőlem.
– Még az orvosira járok. – Andrew kiráz két tablettát az üvegből a
tenyerébe, és felém nyújtja. – Emlékszel?
– Ez is része a hippokratészi eskünek? – Bedobom a tablettákat,
és kortyolok a vízből, de könnyezni kezdek, amikor a hirtelen
mozdulatba belesajdul az állkapcsom. – A „Ne árts” valójában azt
jelenti, hogy „kivéve felbujtásból és bűnrészesként”?
– Sajnálom, Iris. – Csóválja a fejét. – Már korábban is mondtam
neki…
– Már máskor is csinált ilyet? – A borzalomtól elkerekedik a
szemem, és leesik az állam. – Te jó ég!
– Már… Nos, már máskor is segítettem neki, igen.
– Mármint amikor megverte a nőket, te megérkeztél, és
összefoltoztad őket? – kérdezem szarkasztikus hangnemben. – Ezt
nem ártott volna tudnom.
– Azt hittem, képes kontrollálni magát. – Beletúr a hajába, ami
csupán egy árnyalattal sötétebb Calebénél. – Már régóta nem fordult
elő ilyesmit, és úgy szeret téged!
– Ne merészeld még egyszer ezt mondani! – A könnycseppek
árvízként gyűlnek fel a torkomban. Várok, amíg visszavonulnak,
hogy meg tudjak szólalni. – Lehet, hogy saját magát azzal áltatja,
hogy ez szerelem, de én nem veszek részt ebben a játékban. Caleb
beteg, és te is, ha segítesz neki.
A hálószoba közepén állok, és most először veszem észre magam
a falitükörben. A tóga módra megkötött lepedő fedetlenül hagyja a
vállamat és a karomat. Caleb brutális viselkedése a pusztítás és a
düh a fekete és a vörös árnyalataira festette a bőrömet. Az arcom…
Egy hangos és akaratlan nyögés szakad ki belőlem, és
visszaverődik a falakról.
Az arcom aszimmetrikus, az egyik fele szörnyen feldagadt, a
másik pedig szinte érintetlen. Az egyik szemem véraláfutásos Caleb
öklének nyomától. Alvadt vér fut egy csíkban a szám sarkától lefelé
a nyakamon, és a lepedő fölött eltűnik. Óvatosan megérintem a
feldagadt, zúzódásokkal teli, felpüffedt bőrt.
A tükörtől elfordulva Andrew-ra nézek.
– Segítened kell.
Tesz egy lépést hátra, arckifejezése elzárkózó, akárcsak a teste.
– Nem lehet, Iris. Vannak fájdalomcsillapítóim, és…
– Fájdalomcsillapítóid? – Eszelős a hangom, de nem tehetek róla.
– Pisztolyt szegezett a fejemhez, és úgy erőszakolt meg tegnap
este, Andrew, ma pedig elvert.
Összeszorítja a szemét, és megrázza a fejét.
– Nagyon sajnálom.
– Zsarol engem – folytatom hadarva, és azért imádkozom, hogy
mindaz, amit elárulok, valahogy meggyőzze arról, hogy segítenie kell
nekem. – Ellopta a naplómat, és fel fogja használni ellenem, amit
leírtam, hogy az övé legyen Sarai, ha megpróbálnám elhagyni.
Rávette Ramone-t, az őrült testőrt, hogy jelentsen fel engem a
családsegítőknél. Minden pénzforrástól megfosztott. Azt mondja,
megöl, ha megpróbálok elmenni, Andrew, és én hiszek neki. –
A könnycseppek elszabadulnak, miközben ismét eszembe jut, hogy
mennyire elcsesztem – hogy hagytam, hogy Caleb csapdába ejtsen.
– És mi van Lotusszal?
– Azt állítja, hogy őt is bántani fogja, ha szólok neki. Tudja, hol
lakik New Yorkban. – A kezemmel megtörlöm a nedves arcomat. –
Nem, ha csak úgy lelépnék, az nem oldaná meg a gyerekfelügyeleti
problémát. A fenyegetései utolérnének. Kell valami ellene, ami
tényleg hatásos, amivel valóban visszavághatok neki azért, amit
velem tesz.
– Caleb jó a fenyegetésekben – mondja keserűen. – Információval
üzletel.
– Ezért segítesz neki? – kérdezem. – Van valamije ellened? Ezért
nem segíthetsz nekem?
Andrew elhúzza a száját.
– Hozhatok még fájdalomcsillapítót.
– Nem kell több fájdalomcsillapító! – ordítom. – Azt akarom, hogy
ne legyen rá szükségem! Ki akarok jutni innen! – Kezembe temetem
az arcom, nekidőlök a falnak, és megengedek magamnak egy
pillanatnyi gyengeséget. – Ki kell juttatnom innen Sarait.
– Szerintem jobbra fordulnak majd a dolgok – jegyzi meg Andrew.
– Valószínűleg csak kikészült, amiért August így megalázta őt.
– Nem alázta meg – vágok vissza. – Csak játszott. Caleb a fejébe
vette ezt a hülyeséget, ahogy mindig is szokta.
– Tudom, hogy szerinted nem szeret téged. – Andrew feltartja a
kezét, amikor kinyitom a számat, hogy megszólaljak. – De még egy
nő iránt sem érzett így.
– Ó, úgy érted, senkit nem bántalmazott ennyire? Nem volt ilyen
erőszakos? Ilyen pszichopata? Hűha, ez aztán igazán hízelgő!
– Nem, úgy értem, biztosan különleges vagy a számára. Feleségül
vesz.
– Nem vagyunk eljegyezve – hangzik az automatikus válaszom.
Andrew szemöldöke összeszalad, és a bal kezem felé biccent a
fejével.
– Akkor mi az az ujjadon?
Lepillantok, és ekkor látom, hogy a MiMitől kapott amulettgyűrűm
eltűnt.
A helyére pedig egy tízkarátos gyémánt került.
HUSZONHÁROM
AUGUST
Harminchármas szám.
Kiveszem a kartondobozból apám régi kosaras mezét, egy kicsit
köhögök a portól. Láttam képeket saját magamról, amikor totyogós
koromban ez volt rajtam. Lefittyent a vállamról, és a padlóra lógott.
Most, amikor átbújtatom rajta a fejem, tökéletesen illik rám.
Kétméteres magasságával apám két centivel magasabb volt nálam.
Karfesztávolsága nagyobb volt az enyémnél, a lába pedig egy
mérettel nagyobb, de ekkor abbahagyom a hasonlítgatást.
Meghagyom a firkászoknak és a médiának, akik azt találgatják, mi
lehetett volna belőle, és hogy vajon én mit fogok elérni. Olyan
fiatalon ment el, mielőtt még valóban lett volna lehetősége akár a
töredékét megmutatni a benne rejlő potenciálnak.
A sajgó lábamat masszírozgatom, és azon gondolkozom, vajon
megismétlődik-e a történelem általam. A lábadozás könnyebb része
véget ért. A műtét óta nagyjából állandóan csak feküdtem.
Mostanában nekiálltam felsőtestre edzeni egy közeli edzőteremben,
Baltimore mellett, és ez még csak a kezdet. Több hónapnyi kimerítő
rehabilitáció áll előttem, de ez még nem garantálja, hogy a végén
százszázalékos leszek. Gyorsaság, ügyesség, egy pillanat alatt
képes vagyok megfordulni – ezek a játékom ismertetőjegyei, és amit
ez a sérülés lehet, hogy visszafordíthatatlanul veszélybe sodort.
Csak az idő és életem legkeményebb küzdelme fogja elárulni.
Az a kibaszott Caleb meg a szabálytalansága, amit nem ítéltek
szabálytalanságnak. Egész életében sikerült meglógnia a tettei
következményei elől. Ettől elkényeztetetté és kegyetlenné vált, de
elég okossá is, hogy leplezze. Engem pedig utál, úgyhogy egy aljas
húzással eltaszított az útjából, még ha csak ideiglenesen is.
De őket sosem bántaná, ugye?
Minél többet agyalok rajta a hátamon fekve, a mennyezetet
bámulva, annál kevésbé vagyok biztos Caleb határaiban. Istenem,
ha Iris az enyém lehetne, királynőként bánnék vele.
Hiányozhat valaki az embernek, aki sosem volt az övé?
Csak mert nekem hiányzik Iris. Még csak el sem mondhatom
senkinek, mert azt hinnék, elment az eszem. Megszállott vagyok.
Eszelős.
Szeretek biztosként gondolni a dologra. Mint amikor formában
vagyok, könnyen megy a játék, és már akkor biztos vagyok benne,
hogy minden dobás bemegy, amikor a labda még el sem hagyta a
kezem – így érzek Irisszel kapcsolatban is. Ő egy olyan dobás, ami
sosem hagyta el a kezem, de tudom, hogy csont nélkül be fog
menni. Biztos vagyok benne, hogy ha valaha ott lenne a lehetőség,
így történne. Nem arra gondolok, hogy mindig minden könnyedén
menne, csak hogy… működne. Összetartoznánk, ahogy arra régóta
vágyunk mindketten. Már akkor is láttam néhány jelet, amikor
megismerkedtünk, és minden újabb találkozás során egyre
világosabbá vált. Lélegzetelállító pillanatokban és kihagyott
szívverésekben mérhető. Semmivel nem tudom bizonyítani, de
létezik. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy mi ketten
összetartozunk.
– Hát te meg mit csinálsz itt? – kérdezi anya a kinyitott
garázsajtóból. – Már mindenhol kerestelek a házban. Egész délelőtt
csörög a telefonod.
– Biztosan Lloyd az. – Elfintorodom, ahogy arra gondolok, hogy
újabb beszélgetést kell folytatnom az ügynökömmel. – Szerinte
össze tudna nekem hozni egy jó cserét.
– Cserét? – Anya szemöldöke összeszalad. – A Waves meg akar
szabadulni tőled a sérülés miatt? Hát nem tudják, hogy erősebben
fogsz visszatérni, mint amilyen valaha voltál? Mi bajuk van ezeknek?
Bárcsak mindenkinek olyan anyukája lenne, mint nekem, aki akkor
is hisz a gyerekében, amikor ő maga sem hisz saját magában!
– Lloyd csak tájékozódik a lehetőségekről. – Vállat vonok, és
lehúzom magamról apám mezét, majd visszateszem a dobozba. –
A Waves egy expanziós csapat, és ez volt az első szezonjuk. Decker
sokat ölt belém. Mivel az első évben lesérültem, nyilván
elgondolkoztak rajta, hogy még idejében kihátrálnak mögülem, arra
az esetre, ha nem erőm teljében térnék vissza.
– Az első szezonodat Az év újoncaként végezted. – Szeme és
mosolya csupa büszkeség. – Bolondok lennének, ha elengednének
téged.
– Talán én lennék a bolond, ha maradnék. – Hangosan kifújom a
levegőt. – Most már akár egy olyan csapatnál is kiköthetnék, ami
esélyes a bajnoki címre. Talán a következő szezon rájátszásában a
gyűrűért játszhatnék. Ha Lloyd ezt lehetővé tudná tenni, bolond
lennék visszautasítani.
– Tudni fogod, hogy mit tegyél, amikor ott leszel. Tudni fogod,
hogy mi a legfontosabb. Biztos, hogy Jarednek is megvan a
véleménye a dologról.
– Ó, neki mindig. – Felnevetek. – És mindenről.
Anya a kezembe nyomja a telefonomat.
– Még mindig azt fontolgatjátok, hogy korábban elindítjátok az
Elevationt? – kérdezi, és kotorászni kezd az emlékdobozban.
– Én szeretném. Ő nem biztos benne, ami azt jelenti, hogy
valószínűleg el fogjuk.
Anya felkacag, és bólogatva előhúz egy fotóalbumot a doboz
aljáról.
– Te aztán tudod, hogy érd el, amit akarsz, August.
– Végül is, néha, igen. – Elhallgatok, ahogy meglátom az
arckifejezését, amint az albumot lapozgatja. Szeretetről, fájdalomról
és szomorúságról árulkodik. – Mit nézegetsz?
Megfordítja az albumot, hogy megmutasson egy fényképet. Egy
olyan kép az, amit sosem láttam. Anya, apa meg én egy
kosárlabdapályán állunk, háttérben a teli nézőtér, és az apám
karjában ülök, miközben átöleli az anyukámat. Sosem gondoltam,
hogy nagyon hasonlítanánk, de ezen a fotón visszaköszönnek
rajtam a vonásai.
– Hűha – suttogom. – Igazából egy kicsit hasonlítunk egymásra.
– Hát persze. – Egyik ujjbegyével végigsimít apa arcán. –
Sötétebb a bőre, és sprődebb a haja, de ugyanaz a felépítésetek.
Ugyanolyan jóképűek vagytok. Ugyanolyan a szátok.
Mosolya sóvárgó, és talán kicsit csintalan is. Bizonyára vannak
olyan emlékei a szájáról, amiről én nem szeretnék tudni. Apámról
sok mindent csak a médiából és a régi barátok történeteiből tudok.
Annyi minden van, amiről sosem kérdeztem meg az anyámat, pedig
lehet, hogy csak ő tudja.
– Jó ember volt? – kérdezem, és az igazságot keresem az arcán.
Nem tudom nem észrevenni az ajka keserű rándulását, ami bánatról
árulkodik.
– Jó apa volt. – Felnéz a fényképről. – Mindennél jobban szeretett
téged. Olyan jól bánt veled!
– És veled? – kérdezem halkan, felkészülve bármire, amit
mondani fog. – Milyen férj volt?
Habozik, és újra a képet nézegeti, mielőtt a szemembe néz.
– Milyen férj volt? – Visszadobja a kérdést, majd szája ismét
bánatosan lefelé görbül. – Fiatal és jóképű, rengeteg pénzzel, és
többnyire úton.
– Akkor olyan, mint én – mondom félig viccelődve. – Néha annyi
párhuzamot látok kettőnkben!
– Te nem fogsz olyan döntéseket hozni, mint az apád, ha egyszer
megházasodsz, August. Emiatt nem aggódom.
– Tényleg? – kérdezem, miközben eszembe jut, hogy hány csajt
húztam meg az első évem alatt. – Miért nem?
– Mert annál jobb fiúnak neveltelek. – Kacsint egyet, és
végigsimítja a hajamat. – Csak meg kell találnod a megfelelő lányt.
Az agyam természetesen azonnal Irisnél köt ki – eszembe jut,
amikor legutóbb nevetni láttam, ahogy Sarai a térdén hintázott.
Emlékeztető: egy másik férfi gyereke hintázott a térdén.
– Talán már megtaláltam a megfelelő lányt. – Becsukom a dobozt.
– Talán csak időzítés kérdése.
Nem könnyű meglepetést okozni az anyámnak. Általában mindent
kiszúr már egy mérföldről, de most résnyire szűkül a szeme, és
leesik az álla.
– Ismerem? – kezd faggatni. – San Diegóban él? Hogyan
ismerkedtetek meg? És én mikor ismerhetem meg?
– Jaj, anya. – Felemelem a kezem a hullámokban érkező
kérdésáradattal szemben. – Nem úgy van az. Mármint, de. Nekem
igen. Ha tehetném, most azonnal idehoznám.
– Nem akar veled lenni? – Ökölbe szorított kezét a csípőjére teszi,
a szeméből sugárzó ír harciassága tökéletesen passzol a vörös
hajához. – Van bármi fogalma róla, hogy miről marad le?
– Őt nem érdekli a szerződésem, a pénzem vagy bármi ilyesmi. –
Annak ellenére, hogy Iris Calebbel van, tudom, hogy nem azért, mert
ő rendelkezik az előbbi dolgok bármelyikével. És amint kiderítem,
hogy miért van vele, meg fogom győzni, hogy az nem elég. Én
többet tudnék adni neki.
– Én sem ezekre a dolgokra gondoltam – jegyzi meg anya. –
Kedves vagy, nagylelkű, okos és ambiciózus. Úgy neveltelek, hogy
rendesen bánj a nőkkel. Szerencsés lenne, ha veled lenne.
– Köszi, anya, bár azért lehet, hogy kicsit elfogult vagy. Szerintem
tetszene neked. – Lekonyul a mosolyom. – Mármint, ha valaha
elhagyná a pasiját.
– Tessék, August? – Összeszűkül a szeme. – Mesélj!
– Hosszú történet.
Keresztbe teszi a karját, és leül egy közeli ládára a garázsban.
– Elfoglaltnak tűnök?
Odahúzok én is egy ládát, és elmesélem azt az első estét a
bajnoki mérkőzés előtt, hogy Iris meg én bármiről tudtunk
beszélgetni; meséltünk egymásnak a múltunkról, a családjainkról, az
álmainkról, a reményeinkről. Elmondom anyának, hogy milyen
csalódott voltam, amikor rájöttem, hogy Iris Calebbel jár. Azt a részt
kihagyom, amikor megláttam a mellét az All-Star hétvégén, de pár
pillanatot azért kiemelek, és ott fejezem be, amikor legutóbb láttam a
meccs előtt, amikor Caleb szabálytalankodott.
– Akkor még csak pár alkalommal láttad? – kérdezi anya.
Az arcára kiülő megrökönyödést látva elhallgatok. Azt hiszi,
megőrültem. Én tudom, hogy így van.
– De első alkalommal órákig beszélgettünk – mondom, és
kihallom a hangomból a védekező hangnemet. – Mindenről
beszéltünk. Még sosem éreztem ilyen köteléket ennyire hamar
senkivel. És az All-Star meccs előtt is mintha ugyanott folytattuk
volna. – Egyik kezemből a másikba dobálom a telefonomat, és vállat
vonok. – Tudom, mire gondolsz; hogy ez csak fellángolás. Vagy
hogy csak azért tetszik, mert Caleb barátnője, igaz?
– Az első randink után tudtam, hogy Matt az igazi. – Felnevet,
amikor meglátja a döbbent arckifejezésemet. – Tudtam. Pontosan az
volt köztünk, amiről te is beszélsz. Az a könnyedség. Az a szikra.
Mintha csak ti ketten lennétek a földön.
Az első esténken a bárban még azt sem vettem észre, hogy a
többi vendég hazament. Nem vettem észre, hogy a pultos takarítani
kezd. Azt is alig vettem észre, hogy véget ért a meccs.
– Teljesen magába szippantott – mondom a fejemet csóválva. –
Még sosem éreztem így senki iránt. Amikor elárulta, hogy van
barátja, úgy éreztem, mintha rossz forgatókönyvet olvasnék. Mintha
ennek nem így kellene történnie. Hogy történhet így, amikor már
most ezt érzem?
Forgatom a szemem, ahogy meghallom a saját szavaimat.
– Úgy beszélek, mint valami kiscsaj.
– És mi a baj azzal, ha úgy beszélsz, mint egy nő? – Anya sértett
szavai megfenyítenek.
– Tudod, hogy értem. Mármint az érzéseim, meg minden.
Szánalmas. – Elkapom az éles pillantását. – Ezzel nem azt
mondom, hogy minden nő szánalmas. Csak hogy úgy hangzik,
mintha bármit megtennék azért, hogy vele legyek.
– Az alapján, amit elmeséltél a családjáról, talán valaki olyanra
van szüksége, aki hajlandó óriási kockázatot vállalni érte. Úgy tűnik,
nem volt a legkönnyebb élete, és sok rossz férfit látott már.
– Nem értem, miért van még mindig azzal a seggfejjel. – Dühösen
végighúzom a kezem a szemembe hulló hajamon. – Bárcsak
tudnád, mi volt köztünk aznap este a meccs előtt! Egyikünk sem
tudta elkapni a tekintetét. Még mindig emlékszem rá, és tudom, hogy
ő is. Tudom, hogy hangzik ez az egész, de nem csak kitalálom.
– Gyereke van ettől az embertől, August. Azt mondtad, ágyhoz
volt kötve, és nem dolgozhatott. Valószínűleg nagyon kevés pénze
van. Sosem tudhatod, hogy egy anyának mit kell tennie, hogy
megadja a gyerekének a legjobbat.
Elmosolyodik.
– Még úgy is, hogy tudtam, hogy szeretem Mattet, sok idő eltelt,
mire teljesen beengedtem az életembe. Meg akartalak védeni. Nem
telt el sok idő apád halála óta, és olyan befolyásolható voltál még!
Óvatos akartam lenni, hogy kit hozok haza hozzád. Mindennel
kapcsolatban óvatos akartam lenni. Nekem úgy tűnik, hogy a
körülmények sebezhetőbbé tették a te Irisedet, mint ahogy akarta.
Az én Irisem.
– Tudom, hogy nem szereted, ha apádhoz hasonlítgatnak –
szakítja félbe anya a gondolataimat. – De egy dolgot egész biztosan
tőle örököltél.
– Micsodát?
– Az időzítést. – Mosolya elgyengül, tekintete a távolba réved. –
A legeslegutolsó pillanatig nála volt a labda. Én a lelátóról ordítottam
neki, hogy dobja már rá, de ő csak pattogtatta, és figyelte az órát,
majd pont a megfelelő pillanatban rádobta.
– Igazad van. – Nevetek, mert eszembe jut, hogy néztem róla egy
felvételt, amikor még fiatalabb voltam, és pontosan ugyanezt
gondoltam.
– Amilyen éretlen és meggondolatlan módon viselkedett néha
apád a pályán kívül – folytatja anya –, a pályán épp hogy a türelem
és az előrelátás mintapéldánya volt. Észrevette a lehetőséget, és
akkor dobta el a labdát, amikor ott volt az ideje. Ő úgy mondta, hogy
„hagyja, hogy a játék jöjjön oda hozzá”. Próbáld ki ezt a
megközelítést Irisnél. Hagyd, hogy a játék hozzád is odamenjen, és
a megfelelő pillanatban vállald be a dobást!
Megcsörren a telefonom, amire mindketten összerezzenünk.
Elfintorodom, amikor meglátom Lloyd nevét a kijelzőn. Felnőtt férfi
vagyok. Ugyanúgy kell foglalkoznom a karrieremmel, ahogy a
lábammal is foglalkozom, ami azt jelenti, hogy beszélnem kell
Lloyddal.
– Ezt fel kell vennem. Egy ideje hanyagolom az ügynökömet.
– Rendben. – Anya feláll, és leporolja a farmerét. Puszit nyom a
kócos fürtjeimre. – Valamikor ugye el fogsz menni fodrászhoz?
– Lábadozós frizura. Ezért nem szoktam hagyni, hogy megnőjön.
– Végigsimítok a szanaszét álló göndör tincseimen, és felveszem
Lloyd hívását.
Lloyd negyvenöt percig magyaráz nekem tízpercnyi információt,
úgyhogy már rágom a kefét, hogy mikor tesszük le a telefont, mire
végre úgy tűnik, hogy lezárja a beszélgetést.
– Majd átküldöm neked e-mailben azokat a szerződéseket, nézd
meg és írd alá őket – mondja. – Muszáj tető alá hozni ezt a reklámot.
Azt javasoltam, hogy ne a San Diegó-s mezedben csináljuk, csak a
biztonság kedvéért.
– Csak így? – kérdezem, és nem tudom, hogy izgatottságot vagy
sértettséget érzek azzal kapcsolatban, hogy a San Diego komolyan
fontolgatja, hogy elad engem. A szezon elején talán pontosan erre
vágytam, de pont most kezdtem úgy érezni, hogy valami
különlegeset hozunk létre együtt.
– Meglátjuk. – Lloyd hangneme diplomatikus és titokzatos. – Nem
árt, ha van egy B-tervünk. Ki tudja, mikor jelenik meg a reklám, és
hogy hol leszel addigra. Ó, és beszéltél azzal a Sylvia nevű
hölggyel?
– Milyen Sylvia nevű hölggyel? – Csak félig figyelek oda, mert
közben megint kinyitottam apa dobozát, és végigbogarászom, hogy
biztosan nem kerülte-e el a figyelmemet valami fontos tárgy.
– Ma reggel hívott, és azt mondja, több hangpostaüzenetet is
hagyott neked. Valami NBA-s jótékonysági cucc, meg hogy állítólag
önkénteskednél Baltimore-ban.
– Jaj, igen. Tényleg. Egy rakat nem fogadott hívásom van. Majd
visszahívom.
– Jövő héten kezded a fizikoterápiát, igaz?
– Aha. Mármint felsőtestre már elkezdtem edzeni, de a lábamat
még nem terhelhettem. Most viszont már igen, úgyhogy a jövő héten
belecsapok.
– A Bleacher Report megkeresett, hogy végigkövetnék a
felépülésed folyamatát. – Hallom a telefonban, hogy Lloyd izgatottan
megnyalja a száját. – Valami netes sorozatban vagy különkiadásban.
– Nem, nincs szükségem cirkuszra, részvétre meg arra, hogy ujjal
mutogassanak rám, hogy nézd már a szerencsétlent.
– Pedig jó ötlet lenne a nyilvánosság előtt maradnod. A következő
szerződés inkább a pályán való teljesítményedről szól, de nem árt az
sem, ha tudják, hogy meg tudsz ülni a seggeden. És ne
feledkezzünk meg róla, hogy te lettél Az év újonca, annak ellenére,
hogy a szezon utolsó néhány meccsét kihagytad.
– Az valószínűleg vigaszdíj volt – jegyzem meg, és neheztelés
bujkál a szavaim mögött. – Tudták, hogy Caleb szabálytalankodott,
és nem akarták neki adni a címet. Néma tiltakozásként adták nekem
a díjat, mivel apuci mindig megtalálja a módját, hogy megvédje a
kicsi fiát.
– Nos, ez kétségkívül növelte a közérdeklődést irántatok. Kezd
egy olyan Magic Johnson–Larry Bird-féle rivalizálássá válni. Az is a
főiskolán kezdődött.
– Igen, de ők barátok lettek, Caleb és én viszont sosem leszünk
azok.
– Azt csak megjátszották. Közös reklámok meg ilyenek.
Már akkor fojtogat a válaszom, amikor még ki sem mondom.
– Az rohadt élet, hogy én nem fogok egy reklámban szerepelni
azzal a faszfejjel.
Teljes csönd.
– Akkor… ez egy határozott nem – állapítja meg.
– És az is biztos, hogy ha még egyszer egy helyiségbe raksz
engem azzal a csávóval, kirúglak. Baromira nem bírjuk egymást,
Lloyd. Nem a kameráknak csináljuk, vagy azért, hogy jobb
értékeléseket kapjunk. Az a srác egy szarzsák, aki megtorpedózta a
karrieremet. Ne kérj arra, hogy úgy vigyorogjak, mint a tejbetök,
miközben Pepsit iszom vele!
Még több csönd.
– Rendben, felvésve – böki ki végül Lloyd. – Legalább Sylviát
visszahívnád?
– Aha, mindjárt visszahívom.
Alig várom, hogy letegyük a telefont. Lloyddal annyi mindenben
nem értünk egyet! Minél többet gondolkozom rajta, annál inkább úgy
érzem, készen állok rá, hogy Jareddel nekilássunk a terveinknek. Ez
a tökéletes időpont arra, hogy elindítsuk az Elevationt: ő egyengeti a
karrieremet, miközben más sportolókat győz meg arról, hogy
egyengessék a sajátjukat.
Meghallgatom Sylvia hangüzenetét. Meghívott, hogy tartsak
beszédet a közösségi centrumban, Baltimore külvárosában, ahol
gyerekkoromban annyit kosaraztam. Pontosan ilyesmit akartam
csinálni, miközben az országnak ezen a részén lábadozom.
– Köszönöm, hogy visszahívott, Mr. West – mondja Sylvia.
– Kérlek, hívj Augustnak! Sajnálom, hogy ennyi időbe telt. Csak
nekiálltam újra edzőterembe járni, és pár napja nem nagyon néztem
az üzeneteimet.
– Semmi baj. Hallottad, hogy milyen lehetőséget ajánlottam
neked?
– Tökéletes – mondom, miközben eszembe jut, hányszor vertek
szarrá a közösségi centrumban. – Ott bontogattam a szárnyaimat a
kosarazásban. Nincs messze anyukám házától, ahol most is
lábadozom. Épp a város szélén élünk.
– Ó, nagyszerű! – hallom Sylvia melegséggel teli hangját a vonal
másik végéről. – E-mailben elküldöm a részleteket, de gyakorlatilag
ez egy nyári program, és minden héten valaki mást fogunk meghívni,
hogy inspirálja és buzdítsa a srácokat. Nagyjából harminc percet
kéne beszélned.
– Jól hangzik. – Egy pillanatra elhallgatok, tétovázok, hogy
feltegyem-e a következő kínos kérdésemet. – Öm, nyilván én a San
Diego Wavesben játszom, nem a Stingersben, de ez a
szülővárosom, és tényleg nagyon szeretnék itt is tenni valamit.
A Stingerstől is jön valaki?
– Hát, igazából…
– Bárkivel szívesen együttműködöm a csapatból – vágok közbe. –
De Caleb Bradley meg én…
– Tisztában vagyok a… mondjuk úgy, hogy a köztetek lévő
nehézségekkel.
– Jó. – Kifújom a levegőt, mert megkönnyebbültem, hogy nem kell
tovább részleteznem az indokaimat.
– Viszont – folytatja Sylvia – a menyasszonya, ööö, bocsánat, a…
barátnője az egyik önkéntes. A játékosok partnerei közül sokan
eljönnek azon a héten a centrumba, de ők…
– Iris? – Beléfojtom a szót, bármit akart is mondani, és úgy
szorítom a telefont, hogy majdnem szétreped. – Azt akarod
mondani, hogy Iris DuPree is ott lesz azon a héten?
A vonal túloldalán csak a tücskök ciripelnek. Túl lelkes volnék?
– Mármint, ha tényleg ezt akarod mondani – folytatom, és
szándékosan lejjebb veszem a hangerőt –, kérlek, ne említsd a
dolgot Irisnek.
– Öm… Tessék? – Értetlenkedés és vonakodás tölti meg Sylvia
csendjét. – Nem fogok hazudni…
– Hazudni? – Felnevetek, hogy egy kicsit megnyugtassam. – Ki
beszélt itt hazugságról, Sylvia? Csak arra gondoltam, hogy így talán
nem kellene kínosan éreznie magát, vagy ki tudja, talán el sem
jönne a Caleb és köztem történt dolgok miatt. Szerintem nagyszerű,
hogy ő is önkénteskedik!
– Ha rákérdez, el kell mondanom neki – mondja kissé mereven.
– Természetesen. Viszont ha nem… – Vállat vonok, mintha látna
engem. – Majd csak akkor jön rá, amikor odaér, és együtt segítünk a
közösségi centrumnak, mert végül is ez a cél, nem?
– De, csak nem akarok semmi galibát okozni.
– Nem fogok. Ígérem.
A másik oldalon pár pillanatig csend van, és remélem, hogy
meggyőztem őt.
– Rendben – böki ki végül, bár a hangja még mindig bizonytalan
egy kissé. – Hát akkor gondolom, mindenkinek meglepetés lesz.
Ettől csak izgalmasabbá válik a dolog.
– Izgalmasabbá, pontosan! Nagyszerű ötlet. Minden rendben lesz!
Irisszel nincs semmi problémánk egymással.
– Hát jó, akkor elküldöm neked az e-mailt a javasolt témákról.
Változtathatsz rajtuk, ha szeretnél.
– Köszönöm, Sylvia. Már nagyon várom!
Miután elköszönünk egymástól Sylviával, egyedül ülök tovább a
ládán. Ösztönösen visszamegyek apám dobozához, előveszem a
mezt, és ismét átdugom a nyakán a fejemet.
– Tökéletes időzítés, mi? – kérdezem az üres garázstól. – Úgy
fest, apa, hogy eljön hozzám a játék. Meglátjuk, hogy be tudom-e
vállalni azt a dobást.
HUSZONNÉGY
IRIS
– Iris! – kiáltok utána, hogy visszatartsam. Meg sem áll, de még csak
a válla fölött sem pillant hátra.
Nincs az az isten, hogy hagyjam elmenni anélkül, hogy legalább
beszélnénk egymással. A lábam jóval hosszabb az övénél, úgyhogy
nem törődve a fájdalommal, két nagy lépéssel ott termek mögötte,
hogy elkapjam.
– Hahó! – Határozottan, de finoman megragadom a könyökét, és
magam felé fordítom, egyik kezemmel a karján, másikkal a derekán.
– Iris, várj!
Amikor lehajtom a fejem, hogy a szemébe nézzek, nem jut
eszembe a titániumcsavar, ami egyben tartja a lábam inait és
csontjait. A térdemben érzett tompa fájdalom és a mozdulatlanul és
nyugtalanul töltött hetek emléke mind elhalványul. Nem gondolok az
előttem álló, rehabilitációval töltött kimerítő hónapokra. Eddig amiatt
aggódtam, hogy nem leszek erőm teljében, amikor a következő
szezonban visszatérek, sőt, talán soha, most azonban képtelen
vagyok bármire gondolni ezen a lebilincselő pillanaton kívül. Minden
más fakóvá, szürkévé és jelentéktelenné válik a velem szemben álló
nő mellett. Bár tudom, hogy Caleb miatta csinálta ezt az egészet,
ebben a pillanatban ez nem számít.
Akárcsak a Stingers-meccsen és az All-Star hétvégén, meg azon
az estén, amikor először találkoztunk, nem kapjuk el a tekintetünket.
Az a fonál, ami egymáshoz húz minket, ahányszor együtt vagyunk,
összezsugorítja a minket elválasztó teret, még úgy is, hogy egy
centit sem mozdulunk. Több száz elszalasztott pillanat és több ezer
kimondatlan szó áramlik közöttünk, és minden ridegség és
feszültség az arcán meg a testében ellágyul, ahogy közelebb hajol.
A távolból érkező teniszcipők nyikorgása a tornaterem padlóján
magunkhoz térít minket, és mindketten pislogunk egyet. Magamba
szívom a környezetet, ami közben a háttérbe szorult. Iris megrázza a
fejét, és elhúzódik.
– Te miért vagy itt, August? – kérdezi. Barna, őszies, zöld és arany
színnel pettyezett szeme sötétebbnek tűnik, mint amikor legutóbb
láttam. Nem a színe. Valami amögött. Odabent valami sötétebb lett.
Megfakult.
– Önkénteskedem – felelem.
– És mindez véletlen? Hogy ugyanott önkénteskedünk ugyanazon
a héten?
– Aha, az.
Szemét fürkészően rám szegezi, látszik, hogy nem elégedett a
válaszommal.
– Jó, igazából tudtam, hogy itt leszel – ismerem be, de gyorsan
folytatom, mielőtt rossz következtetést vonna le belőle. – De nem én
rendeztem így. Már az elejétől kezdve jeleztem a ligánál, hogy
szeretnék ebben a városban önkénteskedni, ahol felnőttem, nem
csak a csapatom városában. Anyukám nem messze lakik innen.
Gyerekkoromban folyton itt dobáltam.
Szemügyre vesz, hosszú szempillái meg sem rezzennek, majd
bólint egyet.
– Akkor én elmegyek.
Elindul, de én elkapom, és magam mellett tartom. A csuklóján
tartott ujjaimra mered, majd eltorzult arccal felszisszen.
A kezem hatalmasnak tűnik a csuklója kecses csontjai mellett.
Elengedem, és hátrébb lépek.
– Ne haragudj, Iris! Basszus… fájt?
Úgy érzem magam, mint a faszfej Hihetetlen Hulk, aki nincs
tisztában a saját erejével, és úgy szorította meg Iris karját.
– Nem. – Egy pillanatig a földet bámulja, közben csóválja a fejét,
és a csuklóját tapogatja. – Én… Nem. Nem fájt. Csak fáradt vagyok,
gondolom, kicsit kimerültem.
– Még egy ok, hogy valami olyat tegyél, amit régóta vársz, nem? –
kérdezem. – Ne menj! Semmi rosszat nem csinálunk.
Felnéz, és gúnyosan felnevet.
– August, nekem ezt nem szabad.
– Micsodát? – Óvatosan közelebb lépek.
– Ezt. – Egymásba fonódik a tekintetünk. Hangja rekedt és halk. –
Mennem kell.
Elég közel vagyok, hogy érezzem az illatát és a belőle áradó
melegséget. Egész nap tudnám ezt csinálni. Csak szagolgatnám.
Megérinteném. Annak ellenére, hogy csak néhány alkalommal
találkoztunk, hiányzott. Soha senkibe nem zúgtam bele ilyen hamar.
A beszélgetés, az évődés és a kötelék. A kémia. Újra vágyom rá.
Igen, valóban ott akartam önkénteskedni, ahol felnőttem, most
azonban Iris az oka annak, hogy itt vagyok.
– Gondolom, már vártad, hogy önkénteskedj, igaz? – kérdezem. –
Amikor legutóbb beszéltünk, azt mondtad, szeretnéd levezetni
valamivel a fölös energiáidat.
– Amikor legutóbb beszéltünk, szülés utáni depresszióban
szenvedtem, és fogalmam sem volt semmiről. – A létező
leghalványabb mosolyt villantja felém. – Amíg nem javasoltad, hogy
beszéljek az orvosommal. Egyébként köszi.
– Akkor már jobban vagy?
– Aha, sokkal jobban, de igazad van. Vártam már, hogy
önkénteskedjek. – Megrázza a fejét, eltökéltségről árulkodik a szája
és az álla tartása. – De majd lesz rá máskor is lehetőségem.
– Jó, de ez most itt van. – Megrázom a csuklóját, és rávigyorgok.
– Esküszöm, nem harapok, és tetveim sincsenek.
A plafonra emeli a tekintetét, nevetése halk, és alig lehet
észrevenni, de biztató jel. Pillantása a lábamra téved, ami kijózanítja.
– Fáj még? A lábad.
Én is lenézek. Rögzítőt viselek a farmerem alatt. Óvatosan tudok
már sétálni, de csak nemrég engedték meg, hogy súlyt helyezzek rá.
– Nem vészes. – Megvonom a vállam. – A játék velejárója.
Összeszorítja a szemét, és szorosan egymáshoz préseli az ajkát.
Annyira szorosan, hogy szinte alig hallom, amit ezután mond.
– Látott minket, August.
Nem kell megkérdeznem, mire gondol. Tudom. Láttam, hogy látott
minket a meccsen. És láttam, hogy micsoda dühöt váltott ki belőle,
már azelőtt, hogy gondoskodott volna róla, hogy érezzem is.
– Tudom.
Könnyekkel teli meghökkent tekintetét rám emeli.
– Az egész miattam történt. – Rámutat a sérült lábamra. – Annyira
sajnálom! Istenem, olyan bűntudatom van!
– Ne legyen bűntudatod, nincs miért! Nem te voltál az, hanem ő.
– Jó, de nem akarom, hogy újra bántson téged miattam. –
Remegő ajkait határozott vonallá egyenesíti. – Nem akarom, hogy
bárkit is bántson miattam.
– Miért vagy vele, Iris? – kérdezem, mert az értetlenség kihozza
belőlem a kérdést.
Az a valami – a szemében ólálkodó ismeretlen dolog árnyékot vet
az arcára, majd az igazság elrejtőzik mögötte.
– A dolgok nem mindig olyanok, mint amilyennek látszanak. Nem
olyan egyszerűek. – Addig hátrál, míg a kezem le nem csúszik róla
teljesen. – Semmi sem egyszerű.
– Akkor magyarázd el nekem! Nem tudom elhinni, miközben
tisztában vagyok vele, hogy mire képes – mondom, és a lábamra
mutatok –, hogy képes vagy vele maradni.
– Iris! – kiáltja Sylvia a folyosó végéről, szeme ide-oda cikázik
köztem és Iris között. – Öm, minden rendben?
Valószínűleg már többféle forgatókönyv felmerült benne a köztünk
lévő kapcsolatot illetően, főleg, mióta megkértem, hogy ne árulja el
Irisnek, hogy én is itt leszek. Most, hogy így együtt lát minket,
bizonyára még több kérdése lenne. Engem nem érdekel, de tudom,
hogy Irist igen.
– Minden rendben – vágja rá Iris azonnal, és még egy lépést tesz
hátra. – Azt hittem, hogy a gyerekmegőrzőből csipogtak rám a
lányom miatt, úgyhogy idejöttem megnézni. De minden rendben van
vele.
A csipogóhoz nyúl a csípőjén, amit eddig nem vettem észre. Ekkor
felfigyelek valamire, amit eddig szintén nem vettem észre. Egy
hatalmas eljegyzési gyűrűt.
Basszus. Csak áltatom magam. Ez az egész, amit kergetek, a
kötelék, amiről még anyukámnak is beszámoltam, csupán az én
fejemben létezik. Szemével követi a tekintetemet, amit az ujján lévő
gyűrűre szegezek.
– August – suttogja. – Meg tudom magy…
– Gondolom, jobb, ha visszamegyek, igaz? – szakítom félbe
ridegen, Sylviának címezve a kérdést.
– Mi készen állunk – mondja bizonytalanul. – A gyerekek már
elindultak a társalgóba.
– Jó. – Anélkül, hogy újra ránéznék Irisre, elindulok a folyosón a
társalgó felé.
Egy idióta vagyok. Bonyolult lenne? Dehogy, teljesen egyszerű.
Gyereket szült neki. A gyűrűjét viseli. Hozzá fog menni feleségül.
Minél előbb sikerül mindezt a fejembe verni, annál jobb. Már bőven
eleget vesztettem egy olyan lány miatt, aki valaki máshoz tartozik.
Álmatlan éjszakákba és a drága időmbe került.
Elfintorodom a lábamba nyilalló fájdalomtól, ami a túlterheltségből
fakad. Lehet, hogy annyi a pályámnak, a jövőmnek, mindez egy nem
létező dolog miatt. Rácsukom az ajtót a csalódottságomra és a
haragomra, megacélozom a szívem, hogy végre túl legyek ezen a
beszélgetésen, aztán örökre félreteszem ezt a fantáziát.
Odapillantok a falra, amit teleragasztottak motivációs idézetekkel és
híres példaképek fényképeivel. A közösségi centrum alig változott
azóta, amióta gyerekkoromban itt kosaraztam. A festék helyenként
lepereg a falról, és a gyűrűk is láttak jobb napokat a tornateremben.
A legjobb ellenszer az álmodozás ellen egy jó adag valóság, és ez a
közösség mindig emlékeztetni fog arra, hogy mi a valódi.
A családom középosztálybeli. Anya tanár volt, és amikor a
mostohaapám leszerelt, értékesítő lett. Az itthoni életem stabil volt,
de mindig kerestem a helyem. Úgy éreztem magam, mint egy fog a
fogaskerékben, ami nem találja a helyét. Egy kihagyott
kirakósdarabka.
A város legjobb kosarasai játszottak ezeken a pályákon. Én
kihívásra és megpróbáltatásokra vágytam, úgyhogy én is itt
játszottam. Nem vártam, hogy megtaláljam az elveszett darabkáimat
ezeken a pályákon; annak a kultúrának a darabkáit, amit apám
megosztott volna velem, ha még élne.
A kosárlabda segített megtalálni a helyem. Nem a harminchármas
szám, az irányító poszt, a kosárlabda-bajnokság, az All-American
válogatottság. Ezek közül egyik sem én vagyok. Ennél sokkal több.
Ez a hely jóval többet hozott ki belőlem.
Összeszedem magam, visszafojtom az érzéseket, amiket Iris
gyűrűjének látványa kavart fel bennem, és körülnézek a szobában,
faltól falig fiatal arcokat látok – többnyire feketéket és barnákat.
Emlékszem, milyen volt itt felnőni; a küldetésemre, az identitásom
keresésére; hogy azt éreztem, beszorultam a két világ közé, és
sehol sem érzem magam igazán kényelmesen. Sokan kínlódnak
közülük is. Lehet, hogy nem azért, mert félvérek, és azon
morfondíroznak, hogy miként kategorizálják be magukat, hanem
azért, mert próbálják összeegyeztetni az életük rögvalóját a
mérhetetlen álmaikkal – a lehetetlen ambícióikkal. Én megértem,
milyen érzés túl nagyot álmodni, és olyan életet kergetni, amit a
legtöbben nem kaphatnak meg. Minden jóslat ellenére, nekem most
ilyen életem van, és a saját álmomat élem.
– Nem azért jöttem, hogy elmondjam nektek, hogyan válhattok
profi kosárlabdázóvá – vágok bele minden felvezetés nélkül. – Erre
nincs garancia, és valószínűleg egyikőtök sem fog bejutni az NBA-
be.
Néhányuk arca elsápad ettől a valóságmorzsától, de elértem,
hogy rám figyeljenek. Felsősök lévén ez már fél siker. Iris belép, és
leül hátul a két másik nővel, akik szintén önkénteskedni jöttek.
Szomorú szeme találkozik az enyémmel, de ezúttal én nézek
másfelé. Nem fogok még egyszer besétálni ebbe a csapdába.
– Még a tehetséges fiúk és lányok – kezdem, és rámosolygok az
első sorban ülő néhány fiatal hölgyre – sem mindig ütik meg a
mércét. Nem a kosárlabda a lényeg. Hanem az álmok.
Megkockáztatok egy rövidke pillantást Iris felé, és még az
árnyékba borult szemével is ő a legragyogóbb, leggyönyörűbb
teremtés, akit valaha láttam.
– Tudom, milyen érzés valami olyanra vágyni, ami valószínűleg
sosem lehet a tiéd. – Tekintetünk egy ezredmásodpercre találkozik,
de én elkapom az enyémet. – Megértem a csalódottságotokat,
amikor valaki azt mondja, sosem fog sikerülni. Akkor álmodjatok
valami mást! Túl sokan mondják, hogy nem fog menni, úgyhogy én
azt mondom, fog! Hogy mire lehettek képesek?
Megvonom a vállam, és lefelé görbítem a szám sarkát.
– Bármire. – A lábamra mutatok. – Hányan láttátok a meccset,
amikor lesérültem?
Kezek emelkednek a levegőbe. Együttérző arckifejezés ül ki több
arcra.
– Hát, elég durva volt. Úgy éreztem, hogy az, amiért egész
életemben küzdöttem, egy pillanat alatt véget érhet. A műtétem óta
próbálom feldolgozni, hogy ez is egy lehetőség. Mi van, ha ennyi volt
a kosárlabda számomra?
Végignézek az elbűvölt arcokon, és többükén is kíváncsiságot és
vágyakozást látok.
– Ha ez megtörténik, nem fogok úgy tenni, mintha nem ütne
szíven a dolog, mert szíven fog ütni. – Egy pillanatra elhallgatok,
mire ők felnevetnek, és én is mosolygok. – De én már megtaláltam a
helyem itt, a közösségi centrumban, a szombati rögtönzött
meccseken, a nyári bajnokságban és a táborokban. Semmi nem
tanított meg úgy arra, hogy mindig többet akarjak, mint ez a hely.
Tudom, hogy otthon nem mennek mindig jól a dolgok. Tudom, hogy
néha úgy tűnik, hogy a sulinak semmi értelme. Azt is tudom, hogy az
ember néha fel akarja adni, ugyanis én is több millió alkalommal fel
akartam adni.
Fanyar mosoly ül ki az arcomra.
– Néha még most is, de többé nem fogom. Ez a hely megtanított
erre. A mentorok és a diákok – a többi álmodozó. – Az ajtóra
mutatok, és az egyik szememmel hunyorítok. – Anyukám körülbelül
tíz mérföldre lakik innen. Ez a város az otthonom. Pontosan ott ültem
évekkel ezelőtt, ahol ti most, és azt hallgattam, hogy valaki azt
mondja, bármit megtehetek, még ha lehetetlennek tűnnek is az
álmaim.
Egy kicsit megemelem a lábam, felhúzom a farmerom, hogy
mindannyian lássák a rögzítőt.
– Úgy döntöttem, még erősebben és gyorsabban fogok
visszatérni, mint amilyen valaha voltam. Úgy döntöttem, korábban
térek vissza, mint azt bárki is gondolná, és jobb leszek, mint amire
számítanak – jelentem ki. – Amikor egy helyben kellett feküdnöm
ezekkel a csavarokkal a lábamban, és mindenki a jövőmről
elmélkedett, én úgy döntöttem, nem adom fel a reményt. A remény a
rés a „mi lenne, ha” és a „mi van” között, de rengeteg kemény
munkával kell megtöltenünk ezt a rést. És egész héten erről fogunk
beszélgetni. A reményről. Az álmokról. A munkáról.
Az órámra pillanatok, majd a pizzákra, amit Iris és a másik két nő
elkezdett kipakolni a terem túlsó végében.
– Szerintem itt az ebédetek. Az én időm mára lejárt, de ha
beszélgetni akartok, pár percig még itt maradok, amíg felszolgálják
az ételt.
Autogramot osztogatok, és a gyerekekkel beszélgetek, akik a
beszédem után körém gyűltek. Minden figyelmemet rájuk irányítom,
de időnként magamon érzem Iris tekintetét. Mámorító érzés egy
szobában lenni vele, akire olyan régóta vágyom, és most próbára
tehetem ezeket az érzéseket, hogy a valóságban is kitartanak-e
bennem. Most már nem számít. Amint egy másik ember felesége
lesz, nem tarthatom fent ezeket az érzéseket, magam mögött kell
hagynom őket. És már ma nekilátok, olyan könyörtelenül, ahogy az
ellenfél térfelét szoktam megközelíteni. Csakhogy most az ellenfél
én vagyok, ugyanis a makacs énem, amelyik sosem hagyta volna,
hogy lemondjak az álmomról, hogy egyszer az NBA-ben fogok
kosarazni, azt sem hagyja, hogy róla lemondjak.
Sylviával a kijárat felé sétálnunk, és a hétre vonatkozó tervekről
beszélgetünk. Mesélni fogok, dobálgatok egy kicsit azokkal, akik
szoktak kosarazni, bár a mozgást illetően vannak korlátaim, illetve
részt veszek az egyik társalgó felújítási projektjében.
Épp befejezzük, amikor Iris a nevemen szólít.
Odasétál hozzánk, a kislánya hozzá bújva ül a csípőjén. Ez nem
igazságos. Mindketten itt vannak? Ha azt akarod, hogy egy férfi
tovább álmodozzon, mutass neki egy villanásnyi képet arról, hogy mi
lehetett volna másképp.
Az enyémek is lehetnének.
Oda nem illő birtokvágy hulláma áramlik végig rajtam. Amikor arra
gondolok, hogy nemsokára visszatérnek Caleb házába, csikorgatni
kezdem a fogam. Ha arra gondolok, hogy Iris az ő ágyában fekszik,
fizikai fájdalmat okoz, összeugrik tőle a gyomrom. Mindketten
Calebhez tartoznak, és én sóvárgok utánuk.
Azonban elég észrevennem, ahogy megcsillan az ujján az a ki
tudja, hány karátos gyémánt, és ez eszembe juttatja, hogy hiábavaló
a reménykedésem.
Amikor odaérnek hozzánk, Iris bizonytalanul Sylviára pillant, és
megköszörüli a torkát.
– August, esetleg, khm, beszélhetnénk, mielőtt elmész? – kérdezi
a tekintetét rám szegezve, nem pillantva Sylviára.
– Persze – felelem könnyedén, mintha mindennap beszélnénk. –
Holnap találkozunk, Sylvia!
Sylvia a mondandómat elbocsátásként értelmezi, és tűnődve figyel
minket, majd elmosolyodik, elköszön, és odébbáll.
– Szeretnél valamit? – kérdezem hirtelen. – A sofőröm
valószínűleg már kint vár.
Az arca összerezzen a hangomból kiérezhető türelmetlenség
hallatán, és egy seggfejnek érzem magam. Sarai a csípőjén
fészkelődik, és rám pislog a hosszú, ívelt szempilláival. Lehajolok,
hogy Sarai és én egy vonalban legyünk, és belemosolygok az
ibolyakék szemébe. Még meg fogom bánni, de a gyerek legalább
olyan ellenállhatatlan, mint az anyukája.
– Jól megnőtt – mondom Irisnek, de nem veszem le a szemem a
kislányról, aki engem bámul.
– Hát, igen – nevet Iris. Sarai sötét fürtjei hosszabbak lettek, mióta
legutóbb láttam, és Iris kisimítja őket az arcából. – Túl gyorsan
történik az egész.
Sarai kinyújtja a kezét, és belemarkol a hajamba, közelebb húzva
az arcomat. Ettől Irishez is közelebb kerülök. Nem törődöm az
elektromos mezővel, amit a közelségünk hozott létre, és csak
Saraira összpontosítok. Végighúzza a kis kezét a szememen és az
orromon, nyomában ott marad a felfedezés nedves ösvénye.
– Jaj, istenem! – Iris rámutat a nedves foltra, amit az arcomon
érzek. – Összekent. Ne haragudj!
Amikor megengedem magamnak, hogy ismét Irisre nézzek, eltűnik
az árnyék. Jókedv és szeretet fénylik a szemében, a lánya miatt, és
talán miattam is. Ha lehetséges, még gyönyörűbb, mint az a lány,
akivel néhány évvel ezelőtt abban a bárban találkoztam. Erőt,
érettséget, eltökéltséget látok – nem tudom, mi mélyítette el azt, ami
korábban volt, de felkavarja a bennem égő vágyat. Nem csak a
testét akarom megízlelni, hanem a szívét is meg akarom ismerni.
Olvasni akarok a gondolataiban, és meg akarom hallgatni őt.
Basszus! Képtelen vagyok nem vágyni erre a nőre. És ahogy
Sarai rám villantja azt a gödröcskés mosolyát, szeretném, ha ő is az
életem része lenne. Túl sokra vágyom. Olyan dolgokra, amik nem
lehetnek az enyémek, amik nem az enyémek, de az a kölyök, aki
minden szombaton már azelőtt megjelent a közösségi centrumnál,
hogy kinyílt az ajtó, aki mindig utoljára ment le a pályáról, ő sosem
tanulta meg, hogy hogyan mondjon le a lehetetlen álmokról.
A jókedv elhalványul Iris szemében, leolvad a mosoly a telt, édes
ajkáról, és elgyötörten fújja ki a levegőt. Ő is érzi. Meg sem kell
kérdeznem, hogy így van-e. Tág szeme és szapora lélegzetvétele,
teste rándulása, ahogy az enyémre reagál, mindent elárul. De túl sok
minden áll közénk: egy másik férfi és az ujján díszelgő gyűrű,
körülmények, amiket nem tudok megérteni. Mérhetetlenül nagy
távolság választ el minket, mégis olyan közelinek érzem őt.
– Nem vagyok eljegyezve – szólal meg halkan, és kijelentése
felkészületlenül ér.
– Mit mondtál? – A bal kezén lévő gyűrűre meredek. – Akkor az a
gyűrű mit jelent?
– Caleb megkérdezte, hogy hozzámegyek-e, de én nem mondtam
igent. – Megfeszül az állkapcsa, és jegessé válik a hangja. – Nem
tervezek igent mondani, de azt akarja, hogy egyelőre viseljem azért,
és hogy gondolkozzam el a dolgon.
– Nem értem. – Minél többet árul el, annál kevésbé világos.
– Tudom, és nem is tudom most teljesen elmagyarázni, de
egyszer el fogom. Ezt most egyedül kell megoldanom. – Puszit ad
Sarai fejére, ami a vállán pihen. – Csak tudd, hogy nekem ő a
legfontosabb a világon, az a legfontosabb, hogy biztosítsam Sarai
jövőjét.
– Hogy biztosítsd a jövőjét? Mármint pénzzel? Pénzre van
szükséged? Csak mert akkor én…
– Kérlek, ne sérts meg! Nem a pénz miatt vagyok Calebbel. –
Hirtelen összeszalad a sötét szemöldöke. – Mármint, a pénz is
tényező, de nem úgy, ahogy gondolnád.
Ha a remény a rés a „mi lenne, ha” és a „mi van” között, a szavai
és ez a néhány pillanat csökkenti a távolságot. Puhatolózva
végigsimítok Sarai puha fürtjein. Kacarászik, és Iris vállába temeti a
fejét, szégyenlősen kukucskál hátra rám. Istenem, ezek ketten úgy is
meg tudnának kötözni, hogy a hátuk mögött van a kezük. Probléma
nélkül.
– Jobb, ha megyek. – Iris az órájára néz, elkerekedik a szeme, és
rettegés ül ki az arcára. – Valószínűleg az én sofőröm is vár már.
– Nem te vezettél? – Mellette lépdelek, és kinyitom az ajtót, hogy
előreengedjem.
Odapillant az út túloldalára, ahol a járda mellett egy nagy, fekete
SUV áll. A szeme tágra nyílik, és nyel egyet, majd visszanéz rám.
– Ne gyere… Nem kell velünk jönnöd. Minden rendben lesz. Itt a
sofőröm.
Ismét az SUV felé kapja a fejét, majd gyorsan rám mosolyog, és
int egyet.
– Mennem kell – ismétli. – Holnap találkozunk.
Mielőtt válaszolhatnék, átvág az úton. Egy hatalmas testépítőnek
tűnő fazon kiszáll, és segít neki meg Sarainak beülni a hátsó ülésre.
A fickó rám néz, miután beszálltak, jelenléte fenyegető – egyfajta
figyelmeztetés. Legszívesebben elragadnám tőle Irist és Sarait. Ott
állok letaglózva és tehetetlenül, amíg a piros hátsó lámpák el nem
tűnnek a sarkon.
– Gus!
Odafordulok az egyetlen emberhez, aki így szokott hívni. Jared
néhány méterrel arrébb parkolt. Még mindig nem igazán vezetek,
úgyhogy eldobott.
Megpaskolom az ültetett sportkocsija tetejét.
– Haver, akkora műmájer vagy! – Nevetek, és beülök az első
ülésre, közben vigyázok a lüktető lábamra.
– Csak irigykedsz rám a járgányom miatt – feleli Jared.
– A tény, hogy a „járgány” szót használtad egy beszélgetésben,
csak engem igazol.
Egymásra vigyorgunk, de Jaredé ugyanolyan gyorsan lekonyul,
mint ahogy megjelent.
– Ez az volt, akire gondolok? – kérdezi, mert sosem bírja
visszafogni magát. – Aki kijött veled? A csajszi a gyerekkel?
– Ki? – Hirtelen rendkívül lenyűgözőnek találok valamit az ablakon
túl. – Ki volt ki?
– Ne kamuzz! Ez Caleb barátnője volt, Iris DuPree, ugye?
Kíváncsi tekintettel kémlelem Jaredet.
– Honnan ismered Irist?
– Interjúztattam kábé két éve egy gyakornoki állásra – feleli. –
Okos csaj.
– Igen, az. De miért nem kapta meg az állást?
– Mert az interjú végén lehányt engem. – Jared vigyora bánatos
kissé. – Kiderült, hogy terhes. Felajánlottam neki a munkát, de
addigra ágyhoz volt kötve, és nem dolgozhatott. Szerintem az egész
terhessége alatt ágyban kellett feküdnie.
Terhesség. Képtelen volt arra, hogy pénzt keressen. Hónapokig
ágyhoz volt kötve. Nem csoda, hogy azt állítja, komoly döntéseket
kellett hoznia. Úgy hangzik, mintha azt az egyetlen dolgot tette
volna, amit tehetett – Calebbel maradt.
Ettől dühbe gurulok. Alig ismert engem. Persze, nyilván sosem
fordult volna hozzám, de azt kívánom, bárcsak így lett volna.
Bármire képes lettem volna, hogy megszabadítsam Calebtől.
– Kérlek, mondd, hogy ez az egész nem miatta van! Mondd, hogy
nem provokáltad Calebet, és tetted kockára a karriered, a
harmincmilliós szerződésedet valami csaj miatt!
– Valami csaj? – Felvonom a szemöldököm. – Nyilván nem
emlékszel rá eléggé, ha szerinted ő csak valami csaj.
– De, emlékszem rá. Tudom, hogy néz ki. – Jared összevont
szemöldökén jól látszik az ellenérzése. – Úgy beszélsz, mint egy
papucs. Ezért gondoltam, hogy ez egy picsa.
– Vigyázz a szádra, Jared! – csattanok fel, és figyelmeztetően
felemelem az ujjam.
– Nem akartam tiszteletlen lenni, de basszus! Calebbel él. Van
egy közös gyerekük. Nagyon kellemetlen lenne, hogy odalennél érte,
Gus.
– Barátok vagyunk. – Rosszallóan nézek rá. – És ne hívj Gusnak!
Jared tudja, hogy utálom a gyerekkori becenevemet, és állandóan
az idegeimre megy vele. Nélküle is van elég dolog, ami idegesítsen.
– Szóval a szabálytalanság Iris miatt volt? – kérdezi. – Láttam a
meccsen a lányával.
– Ja, én is láttam.
– Ugye nem azért lábadozol Marylandben… Mert ő is itt van? –
Jared a fejét csóválja, meg sem várja a válaszomat. – Most meg
gond nélkül önkénteskedsz vele.
Nekidöntöm a fejem a puha bőr fejtámasznak, és csak egy
sóhajjal válaszolok.
Jared az öklével rávág a kormányra.
– Cseszd meg, August! Melyik részét nem érted annak, hogy
„tartsd távol magad a csajomtól”? Mit kell Calebnek legközelebb
eltörnie, hogy megértsd az üzenetet?
Résnyire húzom a szemem, és dühösen ránézek.
– Na, azt szeretném látni, hogy az a faszfej megpróbál eltörni még
valamit! – Megigazítom az ülést, hátradőlök, mert kimerültem a
közösségi centrumban töltött néhány órától. – Ez jóval több, mint
aminek látszik. Hordja a gyűrűjét, de közben azt mondja, nincsenek
eljegyezve.
– Lehet, hogy mindkettőtökkel csak szórakozik. Egy jobb dolog
van annál, ha van egy gazdag pasid: ha kettő van.
– Fogd már be! Ha ismernéd Irist, tudnád, hogy nem ilyen.
– Rendes lánynak tűnt. Elszánt. Okos. Éles eszű. Azt akartam,
hogy a csapatomban dolgozzon – ismeri el Jared. – De ez nem
jelenti azt, hogy nem problémás.
– Nos, ha problémás, akkor pontosan ilyen problémát szeretnék
magamnak – mondom neki, és dacos tekintettel nézek rá az
anyósülésről. – Nem véletlenül árulta el, hogy nincs eljegyezve. Nem
akarja, hogy feladjam.
– Pedig fel kéne.
– De nem fogom. – Megrázom a fejem. – Te ezt nem érted.
– Amit én értek ebből az egészből, hogy Caleb gyerekének az
anyukája iránt táplált gyengéd érzelmeid miatt eltört a lábad, a
karriered a levegőben lebeg, lehet, hogy a csapatod ki fog rúgni, és
minden, amiért egész életedben dolgoztál, most kockára van téve.
Egy punci miatt.
– Nem erről van szó. Ő…
– Ó, ezek szerint nem akarod megdugni?
Dehogynem akarom megdugni. Mi vagyok én? Egy eunuch?
– Nem csak erről van szó. – Próbálom megakadályozni, de a
szám sarka felfelé görbül.
– Nem vicces – mondja Jared, de amikor ránézek, az ő ajka is
felkunkorodik. Mindketten feladjuk, és felröhögünk.
Csendben süvítünk végig az ismerős utcákon. Az évek során
olyan sok szombati napon hozott el engem a közösségi centrumba a
lepukkant Camryjával! Beszélgettünk az elérhetetlennek tűnő
álmomról, hogy az NBA-ben akarok játszani. Arról, hogy a
legnagyobb nevekkel dolgozik együtt a sport világában. Arról, hogy
egy napon együtt ülünk majd a világ tetején.
Most a Porschéjában ülünk. Én kosaras vagyok, az én mezem a
legkelendőbb az egész bajnokságban. Az enyém az egyik
legzsírosabb szerződés, amit egy újonc valaha megkötött. És
mindezt kockáztatnám egy lány miatt? Tudom, hogy érti Jared, de én
nem csak a kosárlabdára vágyom. Szeretnék egy életet azon túl is.
Nem azt állítom, hogy ezt az életet Irisszel fogom élni, hanem hogy
sosem éreztem úgy magam senki mellett, ahogy mellette érzem
magam, és hogy legalább olyan keményen kell kergetnem ezt az
álmot, ahogy a kosárlabdáét kergettem. Amit ma éreztem, amit
minden egyes alkalommal éreztem, amikor vele voltam, valóságos
és különleges. Megéri a hajszát. Ha meg sem próbálom, mindig
azon fogok morfondírozni, hogy mi lett volna, ha…
Mi van akkor, ha az a valami, ami egy lehetetlen álomnak tűnik,
csupán karnyújtásnyira van tőlem?
HUSZONHÉT
IRIS
Ennek semmi értelme. A tegnapi nap olyan volt, mint amikor Irisszel
először találkoztunk – nevettünk, cukkoltuk egymást, megnyíltunk
egymás előtt. A vonzalom ott lopakodott a beszélgetésünk felszíne
alatt, néha megremegtetve azt. Aztán megjelent Izomagy, és Iris
bezárkózott, majd szó nélkül kirohant az épületből.
És ma? Egy szó, annyi sincs. Rám se nézett. Nem beszélt velem,
és még csak tudomást sem vett a létezésemről.
Igazából nem is kellene részt vennem az épület felújítási
munkálataiban. Sylvia azt mondta, nincs rám szükség. A diákok
kifestik a társalgót, Torrie, Sheila és Iris pedig segítenek nekik. Iris a
helyiség túlsó falát festi, és sötét farmer kezeslábast meg tornacipőt
visel. Haja rendezetlen kontyban van, és a munka ragyogást
kölcsönöz az arca finom ívének. Kislányosan néz ki.
Lehajol, a farmer megfeszül kerek fenekén.
Talán mégsem annyira kislány.
Pasiból vagyok. Nem várhatja tőlem senki, hogy ne vegyek
tudomást arról, hogy milyen jól néz ki a feneke abban a farmerben.
De nem ez a legfontosabb dolog. Csak két napunk maradt, és bár
csak egy kevés időt töltöttünk együtt, tudom, hogy a dolgok nem
folytatódhatnak úgy, mint eddig. Hogy nem beszélünk. Hogy ő
továbbra is Calebbel él, és vele bújik ágyba. Többé nem maradhat
Calebbel, és muszáj ezt tőle hallanom, hogy megígéri nekem. El kell
magyaráznia, hogy mi a probléma, hogy én megoldhassam.
Mennyire lenne nehéz elhagynia? Mennyire lenne bonyolult, hogy
engem válasszon helyette? Hogy a fejéhez vágja azt a nyamvadt
gyűrűt, és lelépjen?
Azt mondta, nem a pénz miatt van vele. Legalábbis nem úgy,
ahogy én gondolnám, bár nem tudom, ez mi az ördögöt jelent.
És én elhiszem. Lehet, hogy nem tudok róla mindent, de nem egy
aranyásó, az biztos.
Tudom, hogy jól ismeri Calebet. Ő maga mondta, hogy
szabálytalankodott.
Azt mondja, nem megy hozzá, de viseli a gyűrűjét.
Mi a franc folyik itt?
Ma nem megyek haza válaszok nélkül. Viszont úgy nem fogom
megkapni őket, ha kerül engem, úgyhogy odamegyek a falhoz, amit
a három nő festeget.
– Iris, beszélhetnénk egy pillanatra? – Halkra fogom a hangom,
hogy ne vonjak a meglévőnél több figyelmet magamra.
Úgy megriad, mintha egy golyó süvítene el a füle mellett, nem egy
suttogás. Mindössze tágra nyílt szemmel mered rám, majd tekintetét
ismét a fal felé irányítja.
– Tényleg be kéne fejeznem ezt a falat – mondja. – Öm… Talán
később.
Lopva Torrie-ra és Sheilára nézek. Görgetik a festőhengert a falon,
de közben minket figyelnek.
– Csak pár percről van szó. – A kezére teszem a kezem, hogy
megállítsam a görgető mozdulatot, mire ő a homlokát ráncolva néz
vissza rám. – Kérlek!
Tekintete Sheiláról és Torrie-ról a sarokban álló Sylviára siklik,
majd felsóhajt, és a földön lévő vödörbe teszi a festőhengert. Egy
szó nélkül elindul az ajtó felé, meg sem nézi, hogy követem-e.
Természetesen igen.
A folyosón nekidől a falnak, és keresztbe teszi a karját, de
továbbra sem néz rám.
– Miről akarsz beszé…
Szavai elporladnak, amikor megfogom a kezét, és elindulok vele a
folyosón, majd befordulok vele a sarkon.
– Mit művelsz? – A hangja ugrik egy oktávot, és megpróbál
kiszabadulni. – Én nem csinálhatok ilyet. Vissza kell mennem.
Odaérünk egy szertárhoz. Szerencsére a kilincs könnyen megadja
magát, és kinyílik az ajtó. Gyengéden betessékelem, és követem,
közben felkapcsolom a villanyt. A hátamat nekidöntöm az ajtónak, és
keresztbe teszem a karomat a mellkasomon. Addig nem megyünk ki
innen, amíg nem kapok válaszokat. Nem azokat a kódolt válaszokat,
amiket eddig kaptam, hanem egyeneseket, amelyek valóban
elárulják, hogy mi az ördög folyik itt.
– Vissza kell mennem, August. – Odanyúl mellettem a kilincshez,
de én odébb állok, hogy eltakarjam. Feszült tekintetét az enyémbe
fúrja. – Ez nem vicces. Ki kell engedned!
– Nem, neked kell beszélned velem. Azóta kerülsz, hogy tegnap
megjelent itt az az izomagyú. – Megfogom a kilincs felé nyújtott
karját, és magamhoz húzom. Testünk suttogása, ez az egyszerű
kapcsolódás, még a ruhánkon keresztül is lángra lobbantja a gyufát
a benzin áztatta levegőben. Édesen perzselődik – egy gyorsan
terjedő bozóttűz, ami végigsöpör az egész testemen, és mindent
felemészt az útjában – a fenntartásaimat, a józan eszemet és a
türelmemet.
– Te is érzed, Iris. – Előrehajolok, hogy a fülébe suttogjam a
szavaimat, amelyek meglebegtetik a nyaka körül kiszabadult puha
tincseket. – Kérlek, mondd, hogy te is érzed! Mondd, hogy nem csak
képzelődöm, hogy mi ketten jók lennénk együtt.
Telt ajkait elhagyja egy sóhaj. Sűrű, éjfekete szempillái elrejtik
előlem a szemét. Válla legyőzötten előregörnyed.
– Nem képzelődsz – ismeri el remegő hangon.
– Tudom, hogy nem. – Kezem a karjára csúszik, és libabőrös lesz
tőlem. Ujjbegyeimmel simogatom a tenyerét, mire ő hirtelen beszívja
a levegőt. Lassan elfordítom a gyűrűjét, leveszem az ujjáról, és a
kezeslábasa első zsebébe csúsztatom.
– Mit csinálsz? – kérdezi lihegve, szemhéja ránehezedik a szemét
elborító mámoros szenvedélyre.
A kezembe veszem az arcát, és az ujjammal végigkövetem a
magasan ülő, erős arccsontját.
– Nincs az az isten, hogy rajtad legyen ez a gyűrű, amikor először
megcsókollak.
Addig cirógatom az ajkát a hüvelykujjammal, amíg követelőző
sóhaj kíséretében szétválnak az ajkai. Lehajolok, így a szánk csupán
pár centire van egymástól, szaggatott lélegzetvételeink betöltik a
szűk teret. Ujjaimmal a hajába túrok, tenyeremet a tarkójára
csúsztatom.
– Ezt aznap meg kellett volna tennem, amikor először találkoztunk
– suttogom a szájába, és beleszédülök, ahogy beszívom a
lélegzetét. – Engem kellett volna választanod, Iris.
Behunyja a szemét, és könnycseppek gördülnek végig az arcán.
– Tudom. – Az ajkába harap, és bólint. – Téged kellett volna
választanom.
Nyelvemmel végigsimítom az ajka ívét, és mindketten felnyögünk.
Kezem a kezeslábasa alá csúszik, és a hátát cirógatja a feszes
pólóján keresztül. Felfedezem a csípője ívét, és lejjebb csúszva
megérintem a derekát, magamhoz húzom. Biztosan érzi a farkamat,
ami duzzadva meredezik. Nem tudom elrejteni. Túlságosan régóta
kívánom őt.
Telt alsó ajkát a számba veszem, majd erősen és mohón
megszívom. Istenem, milyen édes! Az álmaim, a fantáziáim, minden,
amit elképzeltem, csupán hamvak a szája édessége és a teste
feszes, kerek ívei mellett. Félredönti a fejét, és viszonozza a
szívességet, beszívja az alsó ajkamat.
– Basszus, Iris! – Behajlítom a térdem, és mindkét kezem a
fenekére csúszik. – Egész nap nem tudtam máshova nézni. Csak
rád.
Keze feltérképezi a kar- és mellizmaimat, szemét behunyva tartja,
mintha Braille-írásként olvasná a testet. Lábujjhegyre áll, ujjaival
beletúr a hajamba. A fenekénél fogva felemelem a padlóról, hogy
egyforma magasak legyünk, és a száját harapdálom.
– Nyisd ki, kérlek! – suttogom az ajkainak rekedt hangon. Nem
fogok elvenni tőle semmit. Minden csóknak és érintésnek az ő
szabad akaratából kell történnie, hogy tudjam, valóban ezt akarja.
Tudnom kell, hogy annak ellenére, hogy Caleb gyűrűje ott lapul a
zsebében, engem akar.
Megadja magát, ajka mohón megnyílik, de én még egy kicsit
visszafogom magam, lassítok a dolgokon, ízlelgetem az első
csókunkat. Finoman belenyalok a szájába, nyelvemmel
végigkorcsolyázom a fogain, feltérképezve a szája édes, sikamlós
falát.
– Istenem, August! – Karját a nyakam köré fonja, lábait pedig a
derekam köré. – Basszus, csókolj meg!
És ekkor végem. Minden önuralom-darabkám, amire szükségem
volt ahhoz, hogy csendben nézzem, ahogy Calebbel együtt van,
most elpárolog. Éveket késett ez a csók, és én iszonyúan vágyom
rá. Annyira, hogy nekidöntöm a szertár falának, és úgy merülök alá a
szájában, mintha haldokolnék, és ez lenne az utolsó
lélegzetvételem. Kezem a nyakára omló, kiszabadult hajtincsekben
bogarászik. Szívom a nyelvét, nyalogatom a szájpadlását,
fogaimmal harapdálok, ajkaim könyörögnek.
– Jaj, istenem! Jaj, istenem – suttogja újra és újra az imádságot a
csókok között. – Ne hagyd abba! August, ne hagyd abba!
Az orrom ide-oda siklik a nyakán, ajkaim feltérképezik selymes
bőrét. Széles nyelvcsapásokkal és a szám mohó mozgatásával
addig szerelmeskedem a nyaka izmaival, amíg nyögdécselni nem
kezd. Ajkaim elindulnak a kulcscsontja törékeny ívén. A kezeslábasa
gombjaival bíbelődöm. Minden gomb, amit sikerül kigombolnom,
bennem is megnyit valamit. A ruha eleje leesik, és megpillantom a
megfeszült és hegyes mellbimbóit a szűk pólón keresztül.
Hátralépek, mire leveszi a lábát a derekamról. Ő áll, én pedig
vigyázva a lábamra, letérdelek előtte. Tenyeremet a hátára simítom,
közelebb húzom magamhoz, le, magam mellé. Szétnyílt ajkakkal
rám néz, liheg a vágyakozástól. A pólóján és a melltartóján keresztül
megszívom az egyik kemény mellbimbóját, közben nem eresztem el
a tekintetemmel. Szinte elviselhetetlen, hogy mennyire meghitt,
ahogy egymás szemébe nézünk, miközben a nyelvemmel a
mellbimbóját izgatom. Megkeményedik tőle a farkam, a csontjaimba
hatol, és úrrá lesz a szívemen.
Hátrahajlik a feje, és ujja arra a ritmusra kúszik bele a hajamba,
ahogy a szám a mellét szívja. Apró lihegése betölti a csókjainktól
fülledtté vált levegőt.
– Iris! – Ujjam az utolsó gombon várakozik, ami a csípőjénél
összefogja a farmert. – Szabad?
– August, te most le fogsz… – Nem fejezi be a gondolatot, csak ott
marad kimondatlanul az alsó ajka és a foga között, majd bólint.
Amikor a kezeslábas a földre pottyan, rájövök, hogy eddig csak
egyszer láttam a lábát, abban a rövid szoknyában az Egyetemi
Bajnokság döntőjének estéjén. Mostanra teltebb lett, miután Sarai
megszületett. Istenem, mennyire imádom! A lába hosszú, kidolgozott
és formás, a csípője és a feneke pedig drámaian ívelt a keskeny
dereka mellett.
– Tökéletes vagy. – Orrommal feljebb piszkálom a pólóját, közben
a nyelvemet belemélyesztem a köldökébe, és csókokat hagyok a
bugyija szegélyénél.
Ott egy folt, egy kis elszíneződés az egyébként hibátlan bőrén.
Hüvelykujjammal óvatosan végigsimítok rajta, és felnézek rá.
– Mi történt itt? – kérdezem, és aggodalmasan vonom össze a
szemöldökömet.
– Semmi. – Pillantása oldalra téved, mielőtt ismét találkozik az
enyémmel, és bizonyára csak képzeltem azt a pillanatnyi rettegést a
szemében, mert amikor újra rám néz, összeszedettebb. – Csak pár
nehéz holmit pakoltam, és az egyik felsértett. Már több mint egy hete
történt, úgyhogy kezd fakulni. Nem nagy ügy.
Ismét végigsimítom a foltot, és ráteszem az ajkamat, nyelvemmel
játszom a dereka selymes bőrén. Istenem, hány éjszakán át
merengtem azon, hogy vajon milyen íze lehet! Hogy milyen érzés
lesz az ajkaimnak a bőre! Most már tudom, hogy mennyei az íze, és
selymes a bőre.
– Mit művelsz? – kérdezi szaggatott lélegzetvételekkel.
Felnézve szemem az elnehezült tekintetébe mélyed, majd
elmosolyodom.
– Megcsókolom, hogy jobb legyen.
Valami megvillan az arckifejezésében. Nem tudom azonosítani, de
vágyakozásnak tűnik. Mintha a vágyakozás, ami jelenleg engem is
kicsinál, őt is széttépné.
Ujjait a fejbőrömbe mélyeszti. Lehajol, hogy megcsókolja a hajam
vonalát, megdönti a fejem, és ajkaival végigpásztázza a
szempilláimat, az orromat, az arccsontomat.
– Belefáradtam, hogy ellenálljak neked – suttogja.
– Akkor ne tedd! – Hüvelykujjamat a bugyija szegélye alá
csúsztatom, és addig húzom, amíg a csípőcsontjának íve és a
feneke domborulata láthatóvá nem válik. – Ne tedd!
Lehúzom róla a bugyiját. Lepottyan a kezeslábas mellé, a
bokájához. A puncija sima, az ajkak duzzadtak és nedvesek. Érzem
az illatát annak, hogy mennyire vágyik rám. Megrészegülök ettől az
illattól, forog velem a világ ettől az érzéstől, elbűvöl a látványa.
Végighúzom az orrom a szeméremcsontján, és lejjebb csúszok.
Széttárom az ajkakat, hogy előbukkanjon a csiklója, ami olyan
ragyogó és duzzadt, mint egy cseresznye.
– Jézusom, Iris!
A számba veszem, majd érzem, hogy egy lökéshullám indul el a
teste középpontjából a végtagjai felé. Ujjaimmal még jobban
széttárom őt, az egész számat kinyitom, és amennyire csak tudom,
betakarom vele a punciját, és beletemetkezem a legintimebb
testrészének ízébe és érzésébe. Teljesen kilép a kezeslábasából és
a bugyijából, csak a pólója marad rajta, és a vállamra húzom a
lábait, nekidöntve őt a falnak támasztékként, hogy én nyugodtan
lakomázhassak; az államat, az ajkaimat és az orromat ellepi a
testéből csepegő nektár.
Sürgetően a fenekébe markolok, és olyan szélesre tárom a lábait
a vállamon, amennyire csak lehet. A nyelvem tüzetesen végigszánt
alulról felfelé, egyetlen cseppet sem pazarolva. Beszívom az ajkakat,
a csiklójába harapok, és úgy falom, mint aki hetek óta most eszik
először. És egész idő alatt az arcomon hintázik, csípője
metronómként ingázik a vágyunktól, keze a koponyámat markolja,
és a lába közt dolgozó fejem ütemére nyögdécsel.
– August. – A nevem sóhajként hagyja el a száját. – Jaj, istenem!
Annyira, de annyira jó!
Lába megfeszül a fejem mellett, és remegni kezd a vállamon.
Felpillantok, és látom, hogy megmerevedik, a háta ívbe feszül, a
szája néma sikolyra nyílik, és könnycseppek csörgedeznek az arcán.
És ha soha többé nem látok egy nőt sem elélvezni, engem az sem
zavar. Ha nézhetem ezt az egyet, ahogy vihar táncol a szemében a
gyönyörtől, nekem elég. Istenem, életem végéig elég lenne!
Az arckifejezése bámulatos, mintha két dimenzió közt függne,
mintha egy másik valóságba tévedt volna, és fuldokolna a
mámorban.
Kezd magához térni, a vad rándulások a csípője bágyadt
lengésévé olvadnak. Szemhéja elnehezült, végtagjai bénultak,
mosolya lusta és kielégült. Ujjaival végigfésüli a kócos fürtjeimet, és
hüvelykujjával egy szerető természetes birtokvágyával simít végig,
pedig még nem is jártam benne. A szex csupán formalitás. Valami,
amire nagyon vágyom, de már megvan köztünk a valódi intimitás.
Ott ragyog körülöttünk a levegőben, és még sosem éreztem magam
boldogabbnak.
Nehéz léptek döngenek végig kint a folyosón, és egy haragtól izzó
mély hang mennydörög a szertár ajtaja mögött. Iris összerezzen a
hangra, egyik lába lecsúszik a vállamról.
– Ez mi… Ez ki volt…? – Rettegő tekintete összekapcsolódik az
enyémmel. – Szerintem ez Caleb.
– Nem, ő még Kínában van, nem?
Leveszem a tenyerem a combja feszes ívéről. Már attól rossz
érzésem támad, hogy meghallom a nevét, azután, amit az imént
csináltunk. Nem mehet vissza hozzá. El kell magyaráznia nekem ezt
az egész rejtélyt, és ott kell hagynia őt. Tudom, hogy az egésznek
valahogy Saraihoz van köze, de egy bíró sem ítélne Calebnek teljes
felügyeletet. Az egy seggfej, de gondolom, joga van látni a gyerekét.
A részleteket majd kitaláljuk, de Iris nem lehet a része többé ennek
az egésznek.
– Iris, megbeszélhetnénk, ami történt?
– Mennem kell. – Feláll, felcibálja magára a bugyiját, és becsatolja
a kezeslábast. Sietősen előveszi a gyűrűt az első zsebéből, és
visszahúzza az ujjára.
Istenem, ne!
– Várj! – Felállok, az arcom megrándul a térdembe hasító éles
fájdalomtól, és óvatosan megfogom a vállát. – Most visszamész
hozzá? Ezek után? Nem… Ezt nem… teheted…
– August! – Összeszorítja a szemét, és remegő kézzel végigsimít
meglazult haján. – Muszáj. Te ezt nem érted.
– Nem, valóban nem – csattanok fel, és a homlokomat ráncolom.
– Magyarázd el!
– Nem lehet. Most nem. – Az ajtóra néz, aztán rám. – Szerintem
őt hallottam, August. Mennem kell.
Düh és csalódottság sava égeti a gyomromat.
– Hát mindegy – vetem oda. – Szerintem paranoiás vagy, de tedd,
amit szerinted tenned kell.
Oldalra lépek, és kinyitom a szertár ajtaját. És a folyosón ott áll
kint Caleb, mintha csak a pokolból szállt volna fel, szeme gyilkosan
csillog, ahogy rólam arra a nőre siklik, akit mindketten akarunk.
HUSZONKILENC
IRIS
– Mit kell tennünk azért, hogy ezt elfelejtsük? – kérdezi Caleb apja,
és becsukja maga előtt az asztalon heverő dossziét.
Caleb megmoccan a széken, ráng egy izom az állkapcsában, és
alig palástolt dühe a teste minden megfeszített izmából sugárzik.
Addig nézem, amíg fel nem néz, majd pislogás nélkül,
rezzenéstelenül állja a pillantásomat, szemernyi bűntudat nélkül.
– Ezt nem fogom elfelejteni – felelem, és nem veszem le a
szemem Caleb arcáról. – Soha.
– Akkor mit keresünk itt? – Caleb hirtelen feláll, a szék nyikorog a
parkettán. Semleges terepet választottam a megbeszéléshez, amire
odahívtam Calebet, az apját és Caleb ügynökét, abba a hotelbe,
ahol nem működött a kártyám, amikor először szökni próbáltam.
Reméltem, hogy Caleb értékeli az iróniát.
– Ülj le, Caleb! – mondja Mr. Bradley szigorúan. – És fogd be a
szád! Szerencséd van, hogy egyáltalán hajlandó egyezkedni velünk.
Mr. Bradley rideg tekintetét ismét felém fordítja, ugyanaz a kék
arrogancia ül benne, mint Calebében.
– Gondolom, vannak feltételeid – mondja nekem felvont
szemöldökkel, és már húzza is elő a csekkfüzetét a zsebéből.
Á, ezek szerint felkészülten érkezett.
– Azt elteheti. – A csekkfüzet felé biccentek. – Nem kell a pénze.
Semmit nem akarok a fiától, csak a szabadságomat és a lányomat.
– Nem – sziszegi Caleb. – Nem mész sehova, és nem fogod
elvenni tőlem a lányomat.
– Te szadista barom, már rég elmentem! – Előredőlök, és
szememet erre a szarkupacra szegezem, aki a gyerekem apja. –
Ő az én lányom, és oda megyünk, ahova akarunk. – Feltartom
ugyanazt a mappát, amilyen náluk is van. – Hacsak nem akarod,
hogy az NBA, az összes szurkolód, a szponzoraid és az egész világ
megtudja, hogy ez az aranyifjú egy bántalmazó szörnyeteg.
Maury, Caleb ügynöke becsukja a mappát, ami a sérüléseimről és
a még napokkal később is fájó, duzzadt testrészeimről, különböző
szögben készült fotókat tartalmazza. A képek, a bizonyíték a nemi
erőszakról, a korábbi sérülésekről készült jegyzőkönyv – mind
elmesélik azt a történetet, amit hónapokig rejtegettem, míg lett elég
bizonyítékom Caleb ellen és a rólam kitalált vádak ellen. Maury ellöki
magától a dossziét az asztalon, mintha csak egy tál rothadó hús
lenne.
– Basszus, Caleb – motyogja. – Hogy tehettél ilyet?
Maury most először néz rám, és összerezzen az arca, amikor
szembetalálja magát Caleb kegyetlenségének bizonyítékával az
arcomra vésve. Egyedül az ő szemében látok együttérzést ebben a
teremben.
– Sajnálom, hogy ez történt magával, Iris – szólal meg halkan, és
nyel egy nagyot. – Mit akar? Hogy csináljuk?
Felvértezem magam, és veszek egy mély levegőt, nem törődve a
Caleb tekintetéből áradó izzással.
– Amint látja, az elszenvedett sérüléseimet két napja vette
jegyzőkönyvbe egy orvos. – Próbálom megacélozni a hangom,
annak ellenére, hogy szinte megfulladok a szégyentől, hogy fel kell
tárnom, hogy mi történt velem. – A röntgenek és egy teljes
kivizsgálás bizonyítja, hogy a korábbi sérülések nem lettek
megfelelően ellátva. – Gyilkos pillantást vetek a szemben ülő
Calebre. – A vizsgálatok megállapították, hogy nemi erőszak is
történt. – Szándékosan használom ezt a szókapcsolatot, nehogy
Caleb vagy bárki azt higgye, hogy akár a legkevésbé is
hozzájárultam ahhoz, ami történt.
– Nemi erőszak? – kérdezi Maury, és kezd ismét felszínre törni a
megbotránkozása. – Mi a franc? Cseszd meg, Caleb! Én magam
foglak feljelenteni.
– Ó, nem. – Határozottan megrázom a fejem. – Más sportolókról is
derült már ki, hogy bántalmaztak valakit, aztán mi történt? Kihagytak
pár meccset, majd néhány héttel később már ismét a pályán voltak.
Én nem fogom az életemet, a lányom életét egy olyan rendszerre
bízni, ami a Calebhez hasonló férfiaknak kedvez. Láttam én már a
családon belüli erőszak úgynevezett következményeit, és ennél több
kell nekem.
A rendszer repedéseit pontosan az olyan férfiakra szabták, mint
Caleb, hogy megúszhassák. A hírneve és pénze csak őfelé
billentené a már eleve megdöntött mérleget. Túl sokszor láttam
ilyesmit ahhoz, hogy bízzam az esélyekben.
– Nem – folytatom. – Mindent teljesítenek, amit kérek, vagy
előállok a piszkos részletekkel. A márka-együttműködéseknek annyi,
az NBA-karriernek vége, és minimum néhány év a rácsok mögött.
– Csak térjen már a lényegre! – mondja Mr. Bradley. – Mit akar?
A lányomat. Visszakapni az ártatlanságomat. A romokban heverő
illúzióimat, megjavítva. Az álmaimat.
Egy második esélyt Augusttal.
Mind túlságosan szánalmasan hangzik, úgyhogy olyan dolgokat
kérek, amikről tudom, hogy megkaphatok a tárgyalóasztalon heverő
bizonyítékok mellett.
– A szabadságomat akarom. – Kimérten Calebre nézek. – Nem
jössz utánunk. Nem próbálsz meg megkeresni minket. Lemondasz
az apai jogaidról, és békén hagysz minket.
Hitetlenkedő nevetés hagyja el Caleb ajkait.
– Te hülye kurva – köpködi. – Szerinted neked fogom adni a
lányomat?
– Elhoztad a naplót meg a gyűrűt, ahogy kértem? – Nem törődöm
a sértéseivel és az arrogáns viselkedésével. – Csak mert az is kell
nekem.
Gyorsan kijózanodik, elvékonyodott ajka és jeges tekintete, ami
korábban a frászt hozta rám, most hatástalan marad.
– Caleb – szól oda Maury élesen. – Add oda neki!
Egy másodpercig úgy tűnik, hogy nem fogja, de az apja csettint
egyet, és tudom, hogy legalább ezt a csatát megnyertem. Caleb
előveszi a naplót, és olyan hirtelen csúsztatja át az asztalon, hogy
leesik a széléről a padlóra. Mielőtt leguggolhatnék, hogy felvegyem,
Maury ott terem, felveszi, és bocsánatkérő tekintettel odaadja
nekem.
– Az ügyfelem egy seggfej – motyogja.
– Köszönöm, nem kell bemutatnia – mondom, amikor elveszem a
füzetet. – És a dédnagymamám gyűrűje?
– Fogalmam sincs, hogy hol az az őserődből származó bizsu –
mondja Caleb vontatottan, és fagyos mosolyában megvetés bujkál. –
Mégis mire kellene nekem az az olcsó szar?
Tudom, hogy hazudik, de az a gyűrű csak egy apró részletkérdés
ebben a háborúban, tekintve, hogy mi mindent értem el a mai napon.
És mi mindent veszítettem eddig.
– Jól van. A naplóm és a szabadságom megteszi – egyezem bele,
és a szemébe nézek.
– Ennyi? – Caleb hanyagul ül a széken. – És soha többé nem
láthatom a lányomat?
Minden porcikám azt ordítja belül, hogy kizárt dolog, de miután
megfosztottam a szülői jogaitól, felajánlom az egyetlen engedményt,
amit tehetek.
– Amikor idősebb lesz, és ha végigcsináltad a dühkezelési
terápiát, és én is jónak látom, akkor megfontolom, hogy felügyelet
alatt találkozhatsz vele.
– Ha te is jónak látod? – Forgatja a szemét, és szívja a fogát. –
Na, azt lesheted.
– Caleb, fogd már be a pofád! – csattan fel az apja. – Iris, én
megértem. A papírokat majd intézem a… követeléseiről.
Az arcán megjelenő tétovázás valahogy nem illik a képbe. Mindig
magabiztos, de most világosan látszik rajta a bizonytalanság, és
felteszi a következő kérdést.
– Esetleg… – Megköszörüli a torkát, ami nem jellemző egy olyan
férfira, aki mindig biztos a dolgában. – Megfontolná, hogy
megengedi nekem és a feleségemnek, hogy meglátogassuk Sarait,
amikor megfelelő? Mégiscsak az unokánk.
Megkeményítem a szívem lágy darabkáit, nem hagyom magam.
Mindenkit, akivel kapcsolatba lépek, Caleb felhasználhatja arra,
hogy megtaláljon, mielőtt készen állnék rá. Telefonhívások, levelek,
üzenetek – mind-mind morzsák, amiket Caleb kiszagolhat és
követhet, ha felülkerekedne a megszállottsága az önuralmán.
– Majd meggondolom – felelem. – Azonban most muszáj minél
messzebb kerülnöm a fiától és mindentől, amihez köze van,
beleértve magukat is.
– Ez nevetséges – motyogja Caleb magában.
– Ez érthető… – Mr. Bradley arca megkeményedik, mint a
márvány, előbukkan a tárgyaló arckifejezése. – Most pedig lássuk a
mi feltételeinket.
Tudtam, hogy ez is eljön, és felkészültem rá, úgyhogy csak
bólintok, hogy folytassa.
– Aláír egy titoktartási szerződést, miszerint sosem fog erről
beszélni, és sosem teszi közzé ennek a mappának a tartalmát, amíg
Caleb teljesíti a kéréseit – jelenti ki. – És ezalatt azt értem, hogy
senkinek. Soha. Amennyiben ezt megszegi, az mindent semmissé
tesz, és Caleb visszakapja a szülői jogait.
Tekintetem találkozik Calebével, és egy másodpercig úgy érzem,
szeretné, ha megszegném – hogy okot adjak neki arra, hogy
elszakítsa a pórázt, amit a nyakába akasztottam, és utánam
jöhessen, magával vihesse Sarait. Újra bánthasson.
– Ez menni fog – bólintok rá.
– És írhatok egy csekket egy tekintélyesebb összegről a
kezdetekhez. – Mr. Bradley ismét előveszi az átkozott csekkfüzetét.
– Nem. – Ennek nem fogok bedőlni. – Nem kell a pénze. Nem
akarok elfogadni semmit a családjától az új életünkben. Ami azt illeti,
van valamim a számodra, Caleb.
Belenyúlok a farmerem zsebébe, kiveszem az eljegyzési gyűrűt,
amit rám erőltetett, és olyan lendülettel csúsztatom át az asztalon,
hogy ugrik egyet a kemény felületen, és a padlón köt ki, viszonozva
a korábbi tiszteletlenségét.
Caleb arcát érzelmek pettyezik. Keskenyebbre húzza a szemét.
– Szerintem ez a tiéd. – Megdörzsölöm a gyűrűsujjamat, mintha
beszennyezték volna.
Mr. Bradley visszacsúsztatja a zakója belső zsebébe a
csekkfüzetet.
– Holnap összerakjuk a papírokat, és…
– Nekem ma kellenek a papírok. – Összeszedem a holmimat és
az önbecsülésem apró darabkáit, majd az ajtó felé fordulok. –
A kézbesítésről találnak információkat a mappában. Holnap már nem
leszek a városban.
– Hova mész? – faggatózik Caleb. – Hova viszed Sarait?
– Hallottad a feltételeket, Caleb – vág közbe Maury. – Ha nem
akarsz mindent elveszíteni, és egy jól megérdemelt börtöncellában
rohadni, nem kérdezősködsz, és nem mész utána. Egyébként jobb,
ha keresel magadnak egy új ügynököt.
Maury elfintorodik, végigméri az elgyepált arcom és testem
borzalmas látványát.
– Iris, biztos, hogy nem akar vádat emelni? Nem kéne ennyivel
megúsznia.
Keserű nevetés előzi meg a válaszomat.
– Vádat emelek, és mi lesz? Rácsapnak a kezére?
Felfüggesztettet kap? Legfeljebb egy évet kap azért, amit tett,
miután az ügyvédei lefaragják a büntetését. És emellett még közös
gyermekfelügyeletünk lesz a lányom felett?
Ellenségesen rámeredek Calebre, mielőtt folytatnám. Tekintete
üres, mintha szándékosan unalmat tettetne, mintha csak az idejét
pazarolnám.
– Hogy úgy kelljen élnem, hogy folyton a hátam mögé pillantok,
arra várva, hogy mikor dönt úgy, hogy vissza akar szerezni? –
folytatom. – Vagy mikor akar megölni? Ezt az igazságtételt
keressem? Köszönöm, nem. Majd én igazságot teszek. Nem
tökéletes, és lehet, hogy egy nap nem fog működni, de jelenleg ez a
legjobb, amit Saraiért és magamért tehetek.
Megrázom a fejem.
– A legfontosabb dolgokat elvettem tőle: hozzáférést saját
magamhoz és a lányomhoz. Bocsássák meg nekem, hogy jobban
aggódom a szabadságunkért, mint azért, hogy megússza-e
büntetlenül, vagy sem. Egy dologra vágyik jobban annál, hogy
bántson: hogy megvédje magát.
– Hát akkor maradjunk ennyiben – mondja Maury, majd feláll, és
az ajtó felé nyújtja a kezét, hogy előreengedjen.
Épp kilépek rajta, amikor Caleb elkapja a karom, és az érintése
beindít egy riasztórendszert a testemben, vörös lámpák villódznak,
szirénák visítanak, a füstjelzőkből pedig víz fröcsköl. Ahogy ismét
magához bilincsel, ellenkezés söpör végig rajtam.
– Vedd le rólam a kezed! – utasítom.
Maury meglöki a mellkasánál, de Caleb nem ereszt, ujja
fájdalmasan ráfeszül a sérüléseimre.
– Iris, ne hagyj el! – Kétségbeesés tölti meg a szemét, és
valamiféle beteg fájdalom, de semmi megbánás. – Én… – Pillantása
Maury arcára vetül, majd az apjáéra, aki tétlenül nézi, undor és
csalódottság ül ki az arcára. – Szükségem van rád, bébi – suttogja.
És tudom, hogy ez igaz. Kell neki valami, amit irányíthat, amit
manipulálhat, amivel játszadozhat, amikor túl nagy a nyomás, de én
nem leszek a bokszzsákja. Semmije nem vagyok már többé.
– Vedd le rólam a rohadt kezed! – Elrántom a karom, de nem
hajlandó elereszteni. – Vagy szerződés lefújva, és a drágaságos
márka-együttműködéseidnek meg a pályádnak annyi.
Egy pillanat erejéig, csak egy villanásnyi időre, de az is lehet, hogy
csak a fények csalókák, azt hiszem, hogy ellenáll. Úgy tűnik, mintha
a hozzám való ragaszkodása többet jelentene számára, mint azok a
dolgok, amiket reményeim szerint nagy becsben tart, de végül a
jégszívű számító, a könyörtelen kannibál, aki kiette a szívem, és a
lelkemmel játszott, semmi érzelmet nem mutat. A szörnyeteg
visszatér.
– Te hülye kurva! – Felnevet, elengedi a karom, és az öklét a
nadrágja zsebébe csúsztatja. – Mintha tudnál bármit tenni ellenem.
A szám sarka gúnyos mosolyra húzódik, és nem tudok ellenállni a
kísértésnek, hogy beleszúrjak egy tőrt a leggyengébb pontjába.
– Ó, mindketten tudjuk, hogy ennél sokkal többet tudok tenni,
Caleb. – Arcom, akár egy ma született bárányé, miközben
mosolygok.
Az arcáról leolvadó vigyor látványa sovány vigasz, de bármiféle
vigasz megteszi. Nem fogom egyhamar megkeresni Augustot. Nem
tehetem. Nem, amíg szennyezettnek, piszkosnak és ilyen sértettnek
érzem magam. Az eszemmel tudom, hogy nem az én hibám, ami
velem történt, de a szégyen nem egy észérv.
Hogy hova megyek, még nem tudom. Caleb egy pokolba
száműzött démon, de a láncai ökörnyálból készültek. Törékeny az a
menedék, amit magamnak kialakítok, de szaladok utána, amíg lehet.
És ha kiszabadulna, újra elmenekülök, talán egész életemben ezt
fogom tenni.
Túlméretezett napszemüveget és kalapot veszek, hogy elrejtsem
a sebeimet, egész biztos, hogy úgy nézek ki, mint egy filmes
közhely.
A lobbyban Lo az ölében tartja Sarait. Igazán jól fest, hosszú
hajfonatait egy horgolt sapka alá rejtette. Tapadós farmert, bőrzakót
és balerinacipőt visel. Caleb elrohan mellettem, Sarai felé tart.
Mielőtt még közéjük állhatnék, Lo vékony ujjával Calebre mutat, és
az egyik szemét résnyire húzza, mintha egy távcsövön keresztül
kémlelné. Azon tűnődöm, hogy vajon még mindig látja-e az árnyékot
a lelkén, mert bár én magam nem láttam, de biztosan állíthatom,
hogy ott van. Erő lappang a szemében és az erős, karcsú, nyílszerű
karjában, amit Calebre szegez.
– Ezért megfizetsz – szólal meg Lo.
Caleb megtorpan, mintha Lotus hangjából csápok erednének,
amelyek végigkúsznak a levegőben, és a bokájára kulcsolódnak.
Valami baljós érzet lengi körbe Lotust, és libabőr pettyezi a karomat.
– Mi a fenéről beszélsz? – motyogja Caleb, de nem lép közelebb.
Mindentudó mosoly jelenik meg Lo csinos arcán, majd kinyitja a
tenyerét, amiben ott lapul az amulettes gyűrűje.
– Ezek itt a hátralevő napjaid. – Ráfúj a gyűrűre, de végig Caleben
tartja a szemét. – Szétszóródva s elveszve, porként hullik a földre.
– Te fenyegetsz engem? – kérdezi Caleb, csak félig nevetve.
Fogadok, ha feltűrném a ruhája ujját, az ő karját is libabőr díszítené.
– Nem. A fenyegetést előre látod. – Leolvad a mosoly Lo arcáról. –
Ez nem fenyegetés. Ez valódi igazságtétel, és mire odaér hozzád,
már túl késő lesz.
Caleb elsápad még a napbarnított bőre ellenére is, de miközben
ott áll, és igyekszik feldolgozni a kódolt üzenetet, amit Lo kézbesített
neki, elsietek mellette, és a karomba veszem Sarait. Caleb közelebb
jön, de Lo közbeavatkozik.
– Menj, amíg tudsz, Caleb! – mondja, hangja mélyebb
tartományból szól, mintha veszély bujkálna benne.
Egy megrettent pillantással rám és Saraira néz, majd elindul.
A torkomon akadt levegő egy csapásra utat tör magának. Caleb apja
és Maury lép ki a tárgyalóteremből, összedugják a fejüket. Rám
pillantanak, és nem tudom eldönteni, hogy sajnálatot vagy tiszteletet
látok Maury szemében, de nekem mindegy, amíg összerakja a
szerződéseket, és távol tartja tőlem Calebet.
– És most? – kérdezi Lo.
– Ez mi az ördög volt? – Nem törődöm a kérdésével.
– Mi volt mi?
– Öm, ez az erőteljes vudupapnős színjáték.
– Nem játszom – mondja Lo, és ajka derűtlenül kanyarodik felfelé.
– Az vagyok.
Alkonyzóna.
– Hova fogsz menni? – kérdezi Lotus, visszaterelve a
figyelmemet.
– Minél messzebb Calebtől – vágom rá gyorsan. – Olyan helyre,
amiről nem tud, és ahova nem tud eljutni. Szükségem van egy kis
időre nélküle. Hogy felépüljek, gondolom, mivel jelenleg úgy
érzem…
Nem igazán tudom megfogalmazni, hogy mit érzek. Fájdalmat, de
közben tompa vagyok. Elveszett vagyok. Mihez kezdjek most? És
azután? Hova menjek? Meg kell találnom a helyem.
Center.
Az ötös posztra raknálak. Ha az enyém lennél, te lennél az életem
középpontja.
August szavai beszűrődnek a szívemet körülvevő szögesdrót
kerítés szűk résein. Ott megtalálnám a helyem. Ösztönösen tudom,
hogy August valóban az élete középpontjává tenne, de valójában
Caleb életének is én voltam a középpontja. Egy sötét, elcseszett
középpont, aminek zárva voltak az oldalai, és ami fojtogatott, de attól
még a középpontja. Mi van, ha ha ugyanúgy rosszul ítéltem meg
Augustot, ahogy Calebet is? Basszus, ugyanolyan rosszul, ahogy
magamat?
Szükségem van némi időre, hogy megtaláljam a helyemet ebben a
világban, anélkül, hogy valaki más kormányozna. Bármit érzek is
August iránt, meg kell állnom a saját lábamon. Azt kell tennem, ami
a legjobb a lányomnak, és meg kell ízlelnem az életet, a
szabadságot és mindent, amit csaknem elveszítettünk.
– Tudom, hova kéne menned – szólal meg Lo, ahogy kilépünk a
hotel elé a járdára.
– Hova?
Lo a nyakam köré fonja a karját, mint régen, amikor kicsik voltunk.
Ugróiskola.
Elönt a hála, és kipislogok néhány könnycseppet. Eljött. Hívtam,
és eljött. Nem ítélt el, nem mondta, hogy hülye vagyok, amiért nem
hívtam korábban. A köztünk lévő kötelék nem halványult el, amikor
elköltözött a bayouba. Nem söpörte el a Katrina hurrikán, amikor én
elköltöztem, ő pedig ott maradt. És meg sem rezzent, amikor Caleb
közénk állt. Nem igazán. A szoros kötelékünk sosem változott. Én
igen. Elrejtőztem a haragom és a szégyenem mögé, most pedig
mindkettőt megmutattam neki. A fény áldásként lehel rám.
– Annyira nyilvánvaló, hogy hova kéne menned – mondja Lo.
– Ha ennyire nyilvánvaló, akkor miért nem világosítasz fel?
Lo megpuszilja Sarai homlokát, majd az enyémet is. Esküszöm,
hogy amikor felnéz, mintha forró, perzselő szellő libbentené meg a
hajam, és hallanám a jazz távoli hangját, valamint érezném a
gazdag ízek kavalkádját a nyelvemen.
– Ahová te tartozol, Iris – jelenti ki Lo halkan –, az az otthonunk.
HARMINCHÁROM
AUGUST
LALAH DEILA
EGY ÉVVEL KÉSŐBB
HARMINCNÉGY
IRIS
10 csere (angol)
HARMINCHAT
IRIS
– Beszélnünk kell.
Ritkán kapok jó híreket, amikor Jared ezzel indít. Hátradőlök a
kanapén az irodájában, a kartámaszon heverő lábaimat átvetem
egymáson.
– Miről kell beszélnünk? – Egy miniatűr kosárlabdát feldobok a
levegőbe, és egy kézzel elkapom. – Pippa leszerződött, igaz?
– Aha, azt hiszem. – Jared megkerüli az asztalát, és leül a szélére,
hogy velem szemben legyen. – Még nem írta alá a szerződést, de
közel járunk.
– És még csak meg se kellett dugnom. – Rávigyorgok. – Hát nem
örülsz, hogy az erényeim még mindig sértetlenek? Ezt hívják
feddhetetlenségnek.
– Szerintem elszalasztott lehetőségnek hívják – mondja
vontatottan.
– Ezért nem kérdezlek téged másról, csak a szerződésekről és a
pénzről. – Ismét feldobom a labdát a levegőbe, és figyelem, ahogy
pörögve leesik, mielőtt elkapnám. – Ha már a pénzről és a
szerződésről beszéltünk, készen állunk a Houston trade-re?
Még mindig nem tudom elhinni. Kikerülök a kosárlabda senki
földjéről, és a szentföldre utazom. Houston sokáig jutott a
rájátszásban ebben a szezonban, csak néhány meccsel maradt le a
bajnoki címről. Jövőre még messzebb fognak jutni néhány
kulcsfontosságú szereplővel – beleértve engem is.
– Aha, megvan a szerződés. – Jared tétovázik, és kezét a
méregdrága öltönyének zsebébe csúsztatja. – Biztos vagy benne,
hogy ezt akarod, ugye?
– Most komolyan? – Hitetlenkedő nevetés buggyan ki belőlem. –
Mármint, nyilván hiányozni fog Deck, Jag, Kenan meg a többiek, de
ez üzlet, és mindannyian csak nyerünk vele.
A Waves három nagyszerű játékost szerezhet értem cserébe,
hogy folytassák a csapatuk építését. Nekem pedig lehetőségem
nyílik egy valóban jól teljesítő csapatban játszani a bajnoki címért.
Negyvenötmillió dollárért.
Ezt elfelejtettem említeni?
Nem akartam ilyen sokat kérni, de Jaredet kemény fából faragták,
és úgy gondolta, összejöhet. Sosem fogok panaszkodni a sok nulla
miatt.
Jared megköszörüli a torkát, sóhajt egyet, majd rám néz.
– Mi van? Netán most meg a pénzen szarakodnak? – Még
egyszer feldobom a labdát, elkapom, majd a földre ejtem, és felülök,
belesüppedve a bőrpárnákba.
– Nem, semmi ilyesmi. – A vonakodás rá van írva Jared egész
arcára. – Egyetértünk abban, hogy ez a legjobb döntés, ugye?
– Persze. – Összevonom a szemöldökömet, és egyik bokámat a
térdemre teszem. – Miért kérdezgeted ezt?
– Múlt héten felhívott valaki. – Felnéz a padlóról, én pedig
felkészülök rá, hogy milyen bombát fog ledobni közénk. – Iris.
Hiro-kibaszott-shima.
Ekkora szintű bombát dobott le.
– Az én Irisem? – A kérdésem úgy süvít ki belőlem, mint egy
golyó.
– Hát… – Jared jobbra-balra döntögeti a fejét. – Erről azért
vitatkoznék.
– Ez nem a legjobb időpont, hogy szórakozz velem. – Felállok,
zümmög a véremben az izgatottság, olyan testrészeimbe is életet
lehel, amelyekről azt hittem, mélyen alszanak. – Elárulta, hogy hol
van? Hogy hol volt?
Jared hatalmasat sóhajt, mintha attól tartana, hogy ezt még
megbánja.
– Nem, és volt egy olyan határozott érzésem, hogy nem is akarja
– feleli. – Jobban érdekelte a jövő. – Rám mereszti a szemét, majd a
plafonra emeli. – Egy állás miatt hívott.
– Egy állás miatt? – kérdezek vissza. – Veled?
– Aha.
– Itt?
– Aha.
– És felvetted, ugye? Azt mondtad neki, hogy „aha, keresek neked
valami melót, ha muszáj, mert az öcsém megnyúz, ha nem teszem”.
Ugye valahogy így hangzott a beszélgetésetek?
– Szerintem továbbra sem tudja, hogy közünk van egymáshoz,
úgyhogy nem kerültél szóba, de igen, felajánlottam neki egy állást.
Egy kezdő szintű állást.
– Kezdő szintűt? – Felemelem a karomat, és hagyom, hogy
leessen. – Ezzel próbálod idecsábítani?
– Nem próbáltam idecsábítani – feleli. – Okos lány, ügyes és
ambiciózus, de ez nem változtat a tényen, hogy a főiskolát
leszámítva sosem dolgozott ilyen területen. Elmeséltem neki, hogy
már nem a Richternél dolgozom, hanem saját ügynökségem van
San Diegóban.
– Mármint nekünk saját ügynökségünk van – helyesbítek. – És?
Elfogadta ezt a kezdő szintű pozíciót?
A plafonra emeli a tekintetét, majd leszegi a fejét, és a kezével
végigszánt a dús haján.
– Igen, elfogadta.
– Te jó ég! – Elkezdek fel-alá járkálni, a karom és a lábam levezeti
az összes idegességet, ami végigsöpör rajtam. – Több mint egy év
után visszatér az életembe. Pontosan itt lesz…
Szavaim gyors és fájdalmas halált halnak. Iris San Diegóban lesz,
én pedig Houstonban hajkurászom a bajnoki címet meg a
negyvenötmillió dolláromat.
– Épp most beszéltük meg, hogy Houston a megfelelő döntés a
kosárlabda szempontjából, Gus – emlékeztet Jared. – Ne lépj
elhamarkodottan!
– Igen, a kosárlabda szempontjából ez a megfelelő döntés, de
egyszer majd visszavonulok. Mikor is? Harminchat évesen? És még
az egész életem ott fog állni előttem. Több időt fogok a pályán kívül
tölteni a jövőben, mint rajta. Nem a kosárlabdáról fog szólni az egész
életem.
– Nem? – Jared körbemutat a fényűző irodában. – Hát nem a
hitelességedre építettük az egész Elevationt, mivel profi játékos
vagy?
– Ha valamit megtanultam az elmúlt egy év során – mondom
halkan –, az az, hogy egy labda nem fog önmagában boldoggá
tenni. – Mély levegőt veszek, igyekszem lelassítani a szívverésemet.
Még nincs ott velünk az irodában, sőt, még az államban sem, mégis
teljesen kikészültem.
– Mikor kezd? – kérdezem.
– Három hét múlva.
– És a Waves nyitott lenne rá, hogy maradjak? – Visszatartom a
lélegzetem, miközben várom a választ. Ha a Waves inkább más
játékosokat szerezne, mint hogy engem megtartson, nem sok
választásom marad.
– A vezetőség valószínűleg ezer örömmel építené rád a csapatot.
Deck biztosan, ezt tudom. – Jared csóválja a fejét, és megdörzsöli a
nyaka hátsó részét. – De könyörgöm, ne hozz olyan elhamarkodott
döntést, amit később megbánhatsz!
Tudom, milyen érzés a megbánás. Bánom, hogy nem kértem el a
telefonszámát, amikor először találkoztunk. Bánom, hogy nem
próbálkoztam keményebben, hogy vegye már észre, Caleb mekkora
barom. Bánom, hogy nem csókoltam meg korábban – nem találtam
meg a módját, hogy megszerezzem. Bánom, hogy nem én vagyok
az apja az első gyerekének.
De ugyanaz a megérzés, amelyik abban a bárban azt mondta
nekem, hogy Iris fontos lesz a számomra, hogy mi jók lennénk
együtt, most azt mondja, hogy ezt nem fogom megbánni.
– Fújd le a szerződést!
– Gus. – Jared a kezébe temeti az arcát, és az ujjain át beszél
hozzám. – Ne csináld ez! Még azt sem tudod, hogy egyáltalán veled
akar-e lenni.
Vajon igaza van? Nem. Nem lehet igaza, nem, ha felidézem az
együtt töltött pillanatokat. Vallomások, remények, álmok, félelmek,
bizonytalanságok áradtak belőlünk. Még sosem éreztem, hogy
ennyire kötődnék valakihez. És ahogy az a csók a szertárban még
mindig perzseli az emlékezetemet, és megkeményedek tőle.
Istenem, sosem felejtem el az ízét – édes és jellegzetes.
A gazdag fantázia elárasztja az érzékeimet, felrémlik az illata,
amikor az arcomat a lába közé temettem. A combja belsejének
selymes bőre, ami az arcomat csókolgatta. A szám, amint éhesen és
mohón lakmározott a puncijából. A felkorbácsolt vágyától nedves
arcom. A hajamba vájó ujjai. Az aranyszínű bőrének vonala a bugyija
fölött. Basszus, a hegyes mellbimbója a pólója alatt.
– Fújd le a szerződést! – ismétlem rekedten, és elindulok Jared
irodájának ajtaja felé. Muszáj kimennem a mosdóba, hogy ezt
lerendezzem. Hazáig nem bírom ki.
– August, ugye tudod, hogy ez egy hárompontos? – próbál még
egyszer utoljára értelmet verni belém, bár a szemében rejlő
beletörődés arról árulkodik, felfogta, hogy felesleges megpróbálnia,
hogy eltántorítson erről az útról.
– Egy hárompontos? – kérdezem, és az ajtóban megállva
nagyképűen rávigyorgok. – Ha jól hallottam, abban egész jó vagyok.
HARMINCNYOLC
IRIS
Jared megkért, hogy hívjak fel egy ügyfelet, de végül nem szerződött
le velünk. Kaptam egy e-mailt, ami arra emlékeztet, hogy máig kell
befizetni az online sportmarketingképzés díját, de nincs annyi
pénzem. A gyerekmegőrzőből kihívtak egy megbeszélésről, mert
Sarai megharapott egy gyereket. Át kell néznem egy ötvenoldalas
szerződést, ami Jarednek „kábé tegnapra” kellett volna… Öt perc
alatt.
Eddig pokoli ez a nap, és még dél sincs.
Pittyeg az e-mailem, kiszakítva az ügyfélstratégiából, amivel Jared
megbízott egy focista számára, aki nemrég szerződött le velünk.
Megnyitom a munkaügyes üzenetét, és nyomban felmegy a
vérnyomásom. Már fel is pattanok, rohanok végig a folyosón, és
Jared ajtaján kopogtatok, mielőtt időt adnék magamnak arra, hogy
lenyugodjak.
– Iris, helló! – üdvözöl a laptopjából felpillantva. – Gyere be!
– Kérdezhetek… – Elakad a szavam. – August… – Basszus.
Tudom, hogy ő csinálta, de képtelenül hangozna, ha kimondanám,
és ha tévednék, kínos lenne a főnökömmel való kapcsolatomra
nézve. – Az üzenet a munkaügytől – futok neki újra. – Az áll benne,
hogy a kezdő munkavállalók azonnali fizetésemelést kapnak. Hogy a
következő utaláson már meg is fog jelenni.
– Igen. – Jared hátradől az asztal mögött, és összekulcsolja a
kezét a feje tetején. – Mi van vele?
– Ezt August csinálta? – bököm ki a kérdést, mielőtt
meggondolnám magam. – Mármint, miattam?
– Nem áll módomban megvitatni a felsőbb szintű pénzügyi és
munkaügyi döntéseket a kezdő munkavállalóinkkal.
– Persze. – Zavarba jövök, ami felhevíti az arcomat, és
megcsavarja a belsőmet. – Sajnálom, hogy zavartalak.
Elindulok kifelé, de a hangja megállít.
– Iris – szól utánam. – Várj egy másodpercet!
Kényszerítem magam, hogy a szemébe nézzek.
– Még sosem láttam ilyennek az öcsémet. – Rákönyököl az
asztalra. – Sem azóta, hogy idejöttél, sem korábban, amikor még
Calebbel voltál.
– Ó, hát, én…
– Ne bántsd meg!
A rideg arckifejezését vizslatom.
– Én? – A mellkasomhoz kapok. – Hogy én őt?
– Amikor megkért, hogy növeljem a kezdők fizetését ma hajnali
ötkor – mondja, és elhallgat, hogy jelentőségteljes pillantást vessen
rám –, egyébként köszi. Különben is, kinek van szüksége öt óránál
több alvásra?
– Úgy sajnálom!
– Amikor felhívott – folytatja Jared, félretéve a bocsánatkérésemet
–, úgy tűnt, hogy érzi, hogy ezzel fel fog bosszantani téged, de azt
mondta, kizárólag így segíthet neked, és nem fogja karba tett kézzel
nézni, hogy kínlódsz.
Könny marja a szemem. Vajon ez mennyibe került neki? Vagy a
cégnek? Azt mondtam, nem kell semmi olyan, amit a többi kezdő
alkalmazott nem kaphat meg, úgyhogy mindenkinek megemelte a
fizetését, hogy ne érezzem magam olyan rosszul amiatt, hogy
elfogadom a segítségét? Képes lenne erre egy férfi, aki titokban
ártani akar nekem?
Nem. És nem titok, hogy August szeret engem.
Annyi mindennek titokban kell maradnia közöttünk, de az, hogy
mit érzek iránta, nem tartozhat ezek közé.
NEGYVENHAT
AUGUST
– Idióta!
Szó szerint tépem a hajam, és csikorgatom a fogaimat.
– Te barom, most szórakozol velem?
Fel-alá járkálok, és ökölbe szorul a testem mellett a kezem.
– Ez… – A levegőbe bokszolok. – Ugggghhh.
A Lakers játszik. És mint mindig, most is háborúban állok a
bíróval.
– Grrr. – Újabb félrefújás.
Próbálom visszafogni a hangom. August a vendégszobájában
olvas Sarainak. Időnként tartunk nála „ottalvós bulikat”, ennyi
engedményt én is tehetek, mivel még nem döntöttem el, hogy
odaköltözöm-e hozzá. Különösen akkor lelkesedem ezekért a félig
rendszeres eseményekért, amikor egy hosszú útról tér haza, és jó
ideje nem láttuk.
A Lakers bedobja.
Ez az!
Bár gyerekkorom óta Lakers-szurkoló vagyok, és ezt August is
tudja, egy kicsit árulónak érzem magam. Az én Lakersöm megverte
a Wavest két nappal ezelőtt. Kocsival mentem Los Angelesbe a
meccsre, és a lelátón ültem. Mintha kétfelé szakadtam volna, de
sikerült a kezemre ülni, amikor mi – mármint mi, a Lakers – pontot
szereztünk. August, amilyen versengő típus, a „ne szólj hozzám”
nézéssel jött oda hozzám, miután veszítettek.
Én büszkén viseltem a waveses mezét, a harminchármas számot.
De a bugyim lila és arany volt.
Megszólal a csengő, épp a reklámszünetben, és kikapcsolom a
tévét, arra az esetre, ha August előbb végezne, mielőtt visszajövök a
hálóba.
Tétován meredek az ajtóban álló pizzafutárra.
– Pizza DuPree névre? – kérdezi a pattanásos arcú kamasz fiú.
– Öm, én nem rendeltem pizzát. – Mondjuk, nem lett volna rossz
ötlet.
Felpillant az ajtó fölött álló számra, majd vissza az isteni illatú
pizzásdobozra, és hunyorítva nézi a kis papírfecnit.
– Ananászos-pepperonis pizza és gyökérsör? – kérdezi. – Ez nem
az öné?
August.
– Jaj, de! Az enyém. – Felnevetek, és visszafordulok a nappali
felé. – Mindjárt hozom a pénztárcámat.
– Már kifizették. – Átnyújtja, elköszön, majd távozik.
Nekidőlök az ajtónak, egyik kezemben a pizzásdobozzal, a
másikban a gyökérsörrel. August olyan jól ismer – emlékszik rá,
hogy szeretek pizzát és gyökérsört inni, amikor a Lakers játszik.
Jól ismer engem, és már nincsenek titkaink. Nincs több árnyék
vagy szégyenkezés. Természetesen okozott némi problémát, hogy
Andrew kiszivárogtatta azt az aktát, de nem tagadom, hogy jót is tett
vele. Igen, életem legsötétebb, legkeményebb időszaka napvilágra
került, és az emberek ítélkezhetnek felettem, és szétcincálhatnak, de
már nincs rejtegetnivalóm.
És nincs senki, aki előtt titkaim lennének.
Caleb meghalt. Igyekszem az emberi mivoltomba kapaszkodni, és
nem túlzottan örülni neki, de nem mondanám, hogy elsirattam.
A mondás, hogy „a legrátermettebb éli túl”, sosem volt aktuálisabb.
Semmi kétségem nincs afelől, hogy ha Caleb élne, én meghaltam
volna. Majdnem megtörtént. Szeme az utolsó lélegzetvételéig
kegyetlen maradt, és a végsőkig megpróbált elpusztítani engem.
Most pedig, hogy nincs többé, mintha a teljes létezésem
fellélegezne.
Senki nem kérdőjelezte meg, hogy önvédelem volt. Ha a
napvilágra került akta nem lett volna elég terhelő, a fejemen lévő
seb, a nyakamon éktelenkedő foltok, valamint a golyó a vállamban
Caleb ellen tanúskodtak. A rendőrség összes kérdését
megválaszoltam, de tényleg magam mögött akartam hagyni az
egészet, és folytatni az életünket.
De ez nem olyan egyszerű.
Az NBA egyik feltörekvő csillagával élek kapcsolatban, akinek az
élete a nyilvánosság előtt zajlik. A bajnokság két legnépszerűbb
játékosa belesétált egy „szerelmi háromszögbe”, ami erőszakossá
és tragikussá fajult. Az egyikük holtan végezte, a nőt pedig, aki az
egészbe belecsöppent, füstölgő pisztollyal találták meg. Évtizedek
óta ez volt a legszaftosabb sztori a kosárlabda történetében.
Az öltözőkben, a meccsek után és az interjúkban a riporterek mindig
megtalálták a módját, hogy felhozzák ezt a „botrányt”. Elég kínos
volt.
August kitérő válaszokat adott, türelmetlen volt, és ingerlékeny. Én
pedig… Nem is tudom. Nem voltam benne biztos, hogy készen állok
beszélni arról, ami kis híján elpusztított – az életemről, ami leginkább
egy telenovellára hasonlított. Mintha valami érzelgős szappanopera
lett volna tündérmesébe illő kezdettel, egy hitvány herceggel és
hátborzongató véggel. És legkevésbé sem vágytam rá, hogy én
legyek a családon belüli erőszak reklámarca egy olyan kultúrában,
ami előszeretettel hibáztatja az áldozatot.
Azonban végül a fentiek nem befolyásolták a döntésemet, amikor
elhatároztam, hogy megszólalok. Megszólalok, mert lehetnek még
olyan lányok a világon, amilyen én voltam. Fiatalok. Sebezhetőek.
Naivak. Akiket lenyűgöz egy férfi figyelmessége. Talán azt hiszik, a
féltékenységük arra utal, hogy nagyon szeretik őket, meg hogy
milyen édes. Észreveszik vajon ezek a lányok, hogy szép lassan
elszakadnak a barátaiktól? Hogy elszigetelődnek a családjuktól?
Hogy szép lassan olyanná válnak, amilyenek nem akarnak lenni?
Amilyenné a másik akarja?
Suttogva beszél a szív, de néha, mire meghallanánk, már túl késő.
A legkeményebb lecke tanított meg erre. És talán egy másik lány
még irányt válthat, mielőtt túl késő lenne.
Ezért szólaltam meg.
Leültem Avery Hughesszal szemtől szemben. Figyelmes volt, és
könyörületes, de nem hagyta, hogy csak egy részét meséljem el a
történteknek. És én sem cukormázba mártva akartam elmesélni. Ha
már egyszer úgy döntöttem, hogy megszólalok, ordítani akarok.
Nemcsak azokért a nőkért, akik lehet, hogy egy mérgező
kapcsolatban kötnek ki, hanem azokért is, akik jelenleg is abban
vannak.
Én értem. Tudom, milyen a valódi félelem. Ha az ember elmegy,
az nem biztos, hogy örökre megold mindent. Nem kizárt, hogy a
gyereke lesz az ára. Ha elmegy, lehet, hogy az életével fog fizetni.
Tudom, hogy a rendszer több ponton hibás, és a bántalmazó
érdekeit védi, nekünk pedig oly’ kevés menedéket nyújt. Nem azt
tanácsolom a nőknek, hogy öljék meg a bántalmazójukat. Csak
gyűlölöm, hogy a rendszerünk miatt csak szar lehetőségeink
maradnak – bonyolult lehetőségek, amelyekkel a túlélőknek meg kell
küzdeniük azután, hogy megszabadultak. A választási lehetőségeink
néha huszonkettes csapdájaként szorulnak a nyakunk köré –
fojtogatnak bennünket, és megnehezítik a helyzetet, a veszélyes
helyzetekből még veszélyesebbeket kreálnak. A törvényeink nem a
józan észt követik, és nem nyújtanak valódi védelmet, amíg az
elkövető nem tesz valami olyat, ami bizonyítja, hogy később is
bántani fogja az áldozatát.
És néha addigra túl késő.
A pizza égeti a kezem a kartondobozon keresztül.
– Dobd rá!
Megmozdítom a dobozt, a mellkasomnak szorítva egyensúlyozom,
és a szélénél fogom meg. Ledobom a pizzát meg a gyökérsört a
konyhában, és elindulok a folyosón. Minél közelebb kerülök a
vendégszobához, annál halkabbak a lépteim. Szeretem nézni
Augustot és Sarait együtt. A lányom az a típus, akit az emberek
imádni valónak tartanak a koraérettsége miatt, amikor először
találkoznak vele. Aztán nagyjából a tizenötödik kérdés, illetve
néhány „bölcs” elmélkedése után a legtöbben menekülőre fogják.
August soha. Ő ugyanolyan türelmes alapossággal válaszol a
tizenötödik kérdésre is, mint az elsőre.
Mire az ajtóhoz érek, Sarai már alszik. A szívem összeugrik, hogy
milyen gyönyörű és milyen békés. Sokat küzdöttem ezért a békéért –
hogy megvédjem attól az erőszaktól, amivel egy tető alatt kellett
élnie az élete első évében. Hány alkalommal vert és erőszakolt meg
Caleb, miközben csak egy fal választott el minket egymástól? És
mintha semmi sem látszana rajta ebből. Remélem, hogy legalább
ezt az egyet jól csináltam, hogy sikerült megőriznem az
ártatlanságát, miközben az enyémet lehántották rólam.
August feláll, és leteszi a könyvet az éjjeliszekrényre. Nem
mozdul, csak hosszú pillanatokig nézi Sarait, majd lehajol, és puszit
ad a hajára. Úgy szereti, mintha a sajátja lenne. Tudom. Azt is
tudom, hogy azt akarja, hogy minden éjszaka itt legyünk, állandóan.
Az én gyönyörű hercegem melegítőnadrágban.
Megváltozott a teste, amióta először találkoztunk a bárban. Akkor
vékonyabb és nyurgább volt. Azzal, hogy az NBA-ben játszik,
szükségszerűen magára szedett némi izomzatot, és körülbelül nulla
zsír van a testén. A hasizma bordázata, a lába kidolgozott vonala és
a bicepszének a hajlata, ahol a pólója ujja ráfeszül a karjára, mind
ezt bizonyítják. Mindent összevetve keményebb és kidolgozottabb.
Akárcsak én. Keményebb vagyok. Kidolgozottabb olyan
értelemben, hogy minden, amit megtapasztaltam, és amibe a
túlélésem került, átformált. Sok mindenen mentem keresztül a
főiskola utolsó éve óta, amikor a diploma küszöbén álltam. Már én
sem az a ragyogó szemű lány vagyok a bárból, akinek az volt a
legnagyobb baja, hogy félrefúj a bíró. Azóta lett egy lányom.
Megéltem a poklok poklát. Megöltem egy embert. Sosem leszek
ugyanaz, mint régen.
Bizonyos dolgok olyan mély lenyomatot hagynak bennünk, hogy
sosem tudunk visszatérni ahhoz, akik korábban voltunk. De vajon
szeretnék? Persze, óvatosabb vagyok, de szeretem azt hinni, hogy
azért van bennem annyi könyörület, mert tudom, milyen a valódi
szenvedés, és nekem is fáj, amikor másokat szenvedni látok. Talán
cinikusabb lettem, de szeretném azt hinni, hogy bölcsebb is.
Amikor elmeséltem a történetemet, volt, aki hősnek nevezett. Nem
vagyok az. Én csupán egy nő vagyok, aki egy rossz kapcsolatban
kötött ki egy rossz emberrel, és csak küzdelmek árán tudtam kijutni
belőle. Azt tettem, amit tennem kellett, hogy megvédjem a lányomat
és önmagamat. Ettől nem leszek különleges, viszont túlélő igen.
Hozzám hasonló és hozzám egyáltalán nem hasonló nőkkel is
folyton megtörténik. A szomszédjainkkal, a legjobb barátainkkal, a
nővéreinkkel. Zárt ajtók mögött, vagy akár a nyílt térben; rendőrségi
jegyzőkönyvekben vannak rögzítve, meg több millió megtekintéssel
rendelkező videókon, amik felett ítélkezünk és vitatkozunk.
Amikor megosztottam a történetemet, akkor is mindenkinek
megvolt a maga véleménye. Korábban ott kellett volna hagynom.
Vádat kellett volna emelnem. Miért nem bíztam benne, hogy a
rendszer majd „megbünteti”? Miért nem mondtam el mindenkinek?
Valóban önvédelem volt, vagy inkább bosszú?
Ha sosem kellett az életedért harcolni a saját otthonodban, ha
sosem volt olyan ember az életedben, akiről azt hitted, szeret, pedig
ő okozta a legtöbb fájdalmat, akkor nem tudhatod. Én viszont igen.
Tudom, milyen érzés úgy felkelni minden reggel, hogy egy
rémálomban élek, és egy szörnyeteggel alszom, és a saját
szavaimmal meséltem el a világnak, a saját feltételeim szerint.
Talán az olyan nőknek, mint nekem, akik túlélték mindezt, akik
majdnem belehaltak, nehezebb újra szeretni. De a szerelem újra
eljöhet. August az élő példa, hogy eljöhet. Valóban. Bőségesen.
Mindazok után, amin keresztülmentem, August az én jutalmam.
Amikor meglát az ajtóban, egy kissé meghökken, de aztán
elmosolyodik, és az ajka elé emeli az ujját, hogy elcsitítson. Kijön a
folyosóra, és becsukja a hálószoba ajtaját.
– Ne csitítgass! – suttogom mosolyogva.
– Nem akartam, hogy felébreszd. – A vállamnál fogva megfordít,
és rácsap a fenekemre, amitől felsikoltok és ugrok egyet. Maga előtt
tol végig a folyosón. – Terveim vannak veled.
A saját hálószobája felé indul mögöttem, és bárhol felismerném a
lépteit.
Mintha azt mondanák, a világ végére is követnélek. Amikor
megáll, akkor pedig azt, hogy várok, amíg készen nem állsz. És
valóban vár. August háromszor kérte meg tavaly a kezem, és
mindháromszor nemet mondtam. Semmi köze ahhoz, hogy bízom-e
benne, csak ahhoz, hogy magamban nem bízom. Tudom, hogy ez
furcsán hangzik, és nem tudom megmagyarázni, de a tanácsadás
során ezeken a problémákon is dolgozom.
– Tervek? – kérdezem cukkolva, miközben felé fordulok, és
hátrafelé lépkedek. – Miféle tervek, Mr. West?
Gyengéden belök a hálószobába, majd becsukja és bezárja
mögöttünk az ajtót. Azonnal nekinyom az ajtónak, és isteni érzés,
ahogy összeprésel a hatalmas teste. Összeprésel a szeretete, és
összenyom a szerelme. A keze, amely parancsoló és gyengéd
egyszerre, végigsimít az oldalamon, és megállapodik a derekamon.
Hüvelykujjával megemeli a melleimet. A torkomon akad a levegő,
miközben várom a simítást a mellbimbómon, de az nem érkezik.
Ő tudja, a fenébe is, vigyorog, és leolvad rólam a keze. Ujjai a hátam
közepén találkoznak. Sokkal nagyobb lett. Ha valaki mögötte állna,
nem is látna engem a széles vállaitól. Ő egy fal, egy erőd. Kétszer
akkora, mint én, de nem érzek félelmet. Csak bizalmat. És
menedéket.
– Utálom a hosszú utakat. – Az álla a szexi borostájával böki a
nyakam és a vállam ívét, amikor megcsókolja. – Hiányoztál.
Fejemet a kezébe fogva a hajamba mélyeszti az ujjait, és lejjebb
ereszti a fejét, az ajkát az ajkam fölé helyezve. Néhány másodpercig
összekeveredik a lélegzetünk. Osztozunk a levegőn, ami életben tart
minket, aztán a nyelvünk összeér, kötekedik egymással, és
összegubancolódik.
Apró nyaldosásokkal és félcsókokkal kínozzuk egymást, amíg
többre nem vágyom, érzem, hogy bele kell kapaszkodnom, és
erősen szorítanom őt. Bebarangolom a kemény mellkasát, cirógatom
a bicepszét, végighúzom az ujjam az alkarja erős izmain, és a kezét
keresem. Összefonom az ujjainkat, a tenyerünk szikrát szór az
elektromos érintéstől, ami ma is pont ugyanolyan erőteljes, mint az
első este, amikor találkoztunk. A vállamról lelógó pulcsimat teljesen
lehúzza a vállamról, így előtérbe kerül a fedetlen mellem.
– Hmmmmmm. – Az éhes mássalhangzók megrázzák a
mellkasát, és az ajkai mögött zizegnek. Kiszabadítja mindkét kezét,
hogy a karom alá nyúlva felemeljen, amíg már nem ér a földhöz a
lábam. Szájának nedves, bársonyos melegsége körbeveszi a
melleimet, fogainak kínzó harapásától és attól, ahogy a
mellbimbómat szívja, teljesen elolvadok. Ernyedt vagyok, és a
levegőben lógok, miközben úgy iszik belőlem, mint egy férfi, aki
menten szomjan hal.
– August. – Önkéntelenül megmozdul a csípőm, súrlódást és
kielégülést keresve. – Gyerünk, bébi!
– Tessék? – motyogja a mellemnek, és a szó rezgésétől
megfeszülnek a bimbóim, valamint belül összerándulok.
Feljebb húzom magam, és lábamat a dereka köré fonom, közben
lassan és kimérten tolom hozzá a csípőmet. Az orromat belefúrom
sűrű, göndör fürtjeibe, és a fülébe suttogok.
– Dugj meg!
Szája a másik mellemre vándorol, a nyelvével szeretettel
kényezteti a kis területet. Miközben lejjebb csúsztatja rajtam a kezét,
és megfogja a fenekemet, odasétál velem az ágyhoz, és finoman
lefektet rá. Ő továbbra is áll, és ugyanazzal a védelmező, mély
megbecsüléssel néz rám, ahogy a lányomat is nézte, csakhogy
ezúttal vágyat is látok a szemében. Szenvedélyt. Éhséget.
Anélkül, hogy elengedném a tekintetét, lehúzom a pulcsit a
fejemről, és kibújtatom a karomat az ujjaiból. A mellbimbóim
meredeznek a hűvös levegőtől, August pedig odaszegezi a
tekintetét, és nyel egy nagyot, amitől jól láthatóan megmozdul az
ádámcsutkája.
Néhány centire megemelem a csípőmet, csak hogy
beakaszthassam a hüvelykujjamat a jóganadrágomba, és letoljam a
térdemen keresztül a lábujjaimig. Ezután a szoba másik felébe
dobom, és várom, hogy elmosolyodjon. Ujjával végigsimít a lila és
arany fiús fazonú alsómon.
– Te kis áruló – mondja vidáman.
Válaszképp nevetés buggyan fel a torkomból.
Mindketten abbahagyjuk a nevetést, amikor megragadja a
bugyimat a csípőmnél, és lerántja rólam, majd odadobja a
félrehajított jóganadrág mellé az egyik sarokba. Arckifejezése
józanabbá válik, és mintha parázs égne a szemében. Szeretném
felszítani – ráfújni. Lángba borítani úgy, ahogy ő is bennem ég,
mintha gázolaj lenne az ereimben. Egy lángcsóva a szívemben.
Lassan felhúzom a térdem, és a sarkamat a matracba fúrom,
szélesre tárva a lábaimat. August az ajkába harap, és még jobban
széttárja a lábam.
– Úristen, Iris, ez az, bébi! Mutasd csak!
A tenyerével megérinti a puncimat. Hatalmas keze teljesen lefedi,
birtokolja. Egyik hosszú ujjával az ajkak közötti területet izgatja, ami
már duzzadt és lüktet. Két ujja vastagon leigáz, és belém fúródik.
A hátam ívbe hajlik az ágy fölött, megfeszül a gyönyörtől. Csípőm
egy ritmusra ráng az ujjaival, amivel megdug engem. Ő a karmester,
a testem pedig neki énekel, felszabadult kiáltásom egy visszafojtott
hangjegy volt bennem.
Becsukom a szemem, és a testem mellett ökölbe szorul a kezem,
addig kapaszkodom ebbe a tökéletes érzésbe, amíg csak tudok.
Amikor kinyitom a szemem, August engem néz, és a tekintete
könnyeket csal a szemembe. Az, hogy van valakim, aki így néz rám,
és hogy van valakim, aki így érez, ahogy ő – ez a leglehengerlőbb
érzés, amit valaha tapasztaltam. Ahányszor hozzám ér, visszatér a
hitem, és emlékeztet rá, hogy milyen is a tiszta szerelem.
– Szeretem nézni, ahogy elmész – jegyzi meg, egyik ujjával a
combom belsejének érzékeny bőrét simogatva.
– Miért? – Elkapom a kezét, és magam felé húzom az ágyra, a
lábaim közé, én pedig a térdemre gördülök, vele szemben.
– Olyan sebezhető vagy így. – Meghúzza az egyik hajtincsemet a
vállamra és a karomra omló hajamból. – Szeretem, hogy ilyenkor
rám bízod magad, olyan védtelen vagy!
– Ez azért van, mert amikor veled vagyok, nem vagyok védtelen. –
Adok egy puszit a kezére, és pislogok a könnyeimtől. – Te vigyázol
rám. Tudom, hogy te mindig meg fogsz védeni.
– De nem védtelek meg. Nem vettem észre, hogy mi történik,
hogy mit tesz veled. – Könnycseppek ragyognak a szürke égboltra
és esőre emlékeztető viharos szemében. – Annyi mindent átéltél,
Iris! Meg tudod védeni magad.
– De amikor veled vagyok, akkor nem kell. – Megnyalom az
ajkam, és megérzem a saját könnyeim ízét, most azonban örömízük
van.
Végighúzza az ujját egy apró seben a csípőmön, amit
valószínűleg nem vett észre azelőtt, hogy tudott volna a Calebbel
történtekről. Amikor először szeretkeztünk azután, hogy megtudta,
minden apró sebet végigkérdezett, amelyekről korábban nem is vett
tudomást. Azonban minden seb mögött rejlik egy történet, és ő az
összeset tudni akarta. Végigcsókolt minden pontot, ahol Caleb
nyomot hagyott, és a szeretkezésünk tökéletes bosszú volt erre.
Minden finomságot és gyengédséget, amit Caleb próbált megtagadni
tőlem, Augusttal átélhettem.
– Bárcsak… – August nyel egyet, legyűri az arcán jól kivehető
érzelmeket. – Bárcsak semmissé tudnám tenni az egészet!
A kezembe fogom az állát, és elkapom a tekintetét a
félhomályban.
– A rossz dolgokat nem tudjuk semmissé tenni, de ezzel nincs
semmi baj. – Mosolyom is egy győztesé, a könnyeim is győzelmi
könnyek. – Túléltem.
Kettőnk közé nyúlok, köré fonom a kezem, és élvezettel hallgatom
a gyönyörteli lihegését és nyögéseit, miközben hosszú és heves
simításokkal kényeztetem, le és fel.
– Most már szeretkezhetünk?
August belefúrja az ujjait a hajamba, homlokát az enyémnek
támasztja, és egyre jobban kapkodja a levegőt minden húzástól.
– Szeretlek, Iris. Annyira nagyon!
Bólintok, nyalogatni kezdem a nyakát, majd lejjebb a kulcscsontját,
miközben egyik kezemmel kitartóan húzogatom közöttünk, a
másikkal pedig elindulok a mellbimbója felé, hogy ujjbegyeimmel
súroljam a mellbimbóját. Hosszan, egyben fújja ki a levegőt. Egy
mordulással megragadja a fenekemet, és a térde fölé húzza a
lábaimat. A derekánál összekulcsolom a bokáimat, miközben ő
félresöpri a kezemet.
Hozzásimulok és felnyögök. Ahogy egymáshoz préselődik a
mellkasunk, a nyöszörgésébe beleremegnek a melleim.
Könyörtelenül belém hatol.
– Keményebben, August! – könyörgök szédülten a gyönyörtől.
Ajkát a fogai közé véve összehúzza sötét szemöldökét, és egyre
mélyebbre hatol, egyre keményebben. Olyan mélyre, hogy
megtalálja a fájdalmaim maradványait, és megpróbálja enyhíteni.
Olyan keményen csinálja, hogy a szerelme egy tagadhatatlan erő,
ami viharként sodor el engem. Semmi másnak nem jut hely. Minden
teret kitölt, felemészti a gondolataimat, és egy pillanatra átformálja
az emlékeinket, mintha mindig csak ő és én lettünk volna, és már
örökké csak ő és én lennénk.
Fenséges érzés.
VÉGE
A szerző megjegyzése
Köszönöm, hogy eljöttél erre az utazásra Irisszel és Augusttal.
Időnként nem egyszerű, de közben reménykeltő. Mindenekelőtt ez
az ő különleges történetük. Tudom, csábító a gondolat, hogy az
egész talán csak fikció, és a való életben nem történik ilyen. Talán
én is ezt hittem, amíg el nem kezdtem újabb és újabb nőket
meginterjúvolni, akiknek nagyon hasonlított a történetük az itt
leírtakhoz. Az az igazság, hogy az ő történeteik nagyon sok
szempontból ugyanolyanok, mint ez. Addig nem írtam meg ezt a
könyvet, amíg nem beszélgettem el a túlélőkkel, és a tapasztalataik,
a győzelmeik és a lelkük bele nem épült Iris életútjába. Ha időnként
igazán valódinak tűnik, az azért lehet, mert Iris élményei
ugyanazokon a kihívásokon alapulnak, amiket a túlélő nőktől is
hallottam.
Legmélyebb tiszteletemet fejezem ki a túlélőknek, a szociális
munkásoknak, valamint a női krízisszállások munkatársainak, akik
válaszoltak a kérdéseimre, és segítettek megérteni a dolgokat.
#placeholder002