elena
ferrante

A felnőttek
hazug élete

PARK KÖNYVKIADÓ
 Fordította Király Kinga Júlia

A fordítás alapjául szolgáló kiadás:

Elena Ferrante: La vita bugiarda degli adulti
Edizioni e/o, Roma, 2019

Copyright © 2019 by Edizioni e/o

Hungarian translation © 2020 Király Kinga Júlia
Magyar kiadás © 2020 Park Könyvkiadó, Budapest
Borítóterv © Gerhes Gábor
Borítófotó © Natasha Fedorova/Depositphotos

Szerkesztette Tönkő Vera

A szöveget gondozta Lovass Gyöngyvér és Illés Barna
Műszaki szerkesztő Széplaki Gyöngyi

Elektronikus verzió eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu
Készítette Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-963-355-684-9
140778225
I
 1.

Két évvel azelőtt, hogy apám elköltözött volna hazulról, azt

mondta anyámnak, hogy iszonyú csúnya vagyok. Csak úgy
odapörkölte, fojtott hangon, abban a lakásban, amit a szüleim
mindjárt az esküvőjük után vettek a Rione Altón, a San Giacomo
dei Capri legtetején. Ez volt az a pillanat, amikor minden
megdermedt köröttem: Nápoly terei, a jeges február kékes
fénye, meg ez a mondat is. Én viszont tovasiklottam, elsiklok
most is e sorok felett, amelyekből mintha egy történet
kéredzkedne elő, ám csupa ordas nagy semmik tátongnak
mögöttük; semmi nincs, ami az enyém lehetne, ami egyáltalán
elkezdődött vagy befejeződött volna, legfeljebb egy gubancos
csomó, és senki, még e sorok írója sem tudja jelen pillanatban,
hogy ott van-e benne egy történet magva, vagy pusztán
megváltás nélküli, kusza fájdalom az egész.

2.

Imádtam apámat, elragadó ember volt. Finom modora oly

tökéletes összhangban állt nyurgaságával, hogy egy számmal
nagyobbnak tűnt az öltözéke, ez pedig, legalábbis az én
szememben, utánozhatatlan eleganciát kölcsönzött neki.
Arcának finom harmóniáját sem a hosszú szempillák alatt
mélyen megülő szempár, sem a mesterien ívelt orr, sem a
durcás ajak nem dúlhatta szét. Bármilyen hangulatban volt is
egyikünk vagy másikunk, mindig vidáman szólt hozzám, és
csak akkor vonult vissza a szobájába – a tanulmányaihoz –, ha
sikerült megnevettetnie. Leginkább a hajammal szeretett
elbabrálni, ám hogy mikor kezdett rajongani érte, tán két- vagy
hároméves lehettem, most már nehéz volna megmondani.
Bizonyára ilyesféle társalgás zajlott közöttünk:
– Milyen szép a hajad! Pompás a fénye! Nekem adod?
– Nem! Ez az én hajam!
– Lehetnél kicsivel bőkezűbb.
– Kölcsönadhatom, ha nagyon akarod.
– Nagyszerű! Vissza sem adom.
– Van neked sajátod.
– Az is tetőled van.
– Hazudsz, nem is igaz.
– Gyere, és győződj meg magad: túlságosan szép volt, úgyhogy
elloptam.
Én pedig odabújtam, szálanként megbogarásztam, persze
csak játékból, mert pontosan tudtam, sose lopná el. És
nevettem, sokat nevettem, ezerszer jobban éreztem magam
vele, mint anyámmal. Valamimet mindig elkunyerálta volna: a
fülemet, az orromat, az államat. Arra hivatkozva, hogy nem tud
élni nélkülük. Imádtam ezt a stílust, a nélkülözhetetlenségem
ékes bizonyítéka volt.
De persze korántsem volt ilyen kedves mindenkivel. Megesett
például, ha valami túlságosan mélyen érintette, hogy
választékos stílusába belerondítottak az érzelemkitörései.
Máskor kurta és pengeéles csattanóval zárt rövidre egy-egy
beszélgetést; megmukkanni nem mert senki ezután. Ez a két
apa merőben különbözött attól az apától, akit mindennél
jobban szerettem. A létezésükről hét- vagy nyolcévesen
szereztem tudomást, amikor elkezdtek feljárogatni hozzánk
barátok és ismerősök, hogy olyan égető problémákat vitassanak
meg, amelyekből egy árva kukkot sem értettem. Én általában
anyám körül sündörögtem a konyhában, és nem nagyon
izgatott, hogy pár méterrel odébb áll a bál. De előfordult az is,
miután anyám a munkájára hivatkozva bezárkózott a
szobájába, hogy magamra maradtam az előszobában,
belemerültem a játékba vagy olvasásba – inkább az olvasásba,
mondanám így utólag, mert apám is, anyám is rengeteget
olvasott, és én mindenáron hozzájuk akartam hasonlítani. A
heves szóváltások ilyenkor nem értek el hozzám, csak akkor
zökkentem ki, amikor a hirtelen csendbe beledöndült apám
hangjának idegensége. Attól a pillanattól fogva egész este ő
diktálta az iramot, én meg csak arra vártam, hogy az
összejövetel mielőbb véget érjen, és visszakapjam az én igazi
apámat, aki kedvesen, a szívemhez szól.
Hogy az iskolával hadilábon állok, épp akkor tudta meg, azon
az estén, amikor az a bizonyos mondat kicsúszott a száján. A hír
mindenkit váratlanul ért. Elsős koromtól kitűnő tanuló voltam,
csak az utóbbi két hónapban romlottak a jegyeim. A szüleim
azonban az iskolai előmenetelt mindennél fontosabbnak
tartották, érthető, hogy a legelső rossz jegyek láttán pánikba
estek. Különösen anyám.
– Mi van veled?
– Nem tudom.
 – Tanulnod kéne.
– De hát tanulok.
– Akkor meg?
– Van, amit meg tudok jegyezni, és van, amit nem.
– Akkor addig tanulj, amíg mindent megjegyzel!
Addig tanultam, amíg összeestem, de az eredmény továbbra
is kétségbeejtő volt. Aznap délután anyám fogta magát, és
elment beszélni a tanárokkal; lesújtva tért haza. Nem szidott
össze, az én szüleim soha semmiért nem szidtak meg. Csak
annyit mondott: a matematika-tanárnőnek okozod a
legnagyobb bosszúságot, de még szerinte is ki tudnál
kecmeregni a bajból, ha rendesen odatennéd magad. Aztán
kiment a konyhába vacsorát főzni, közben megjött apám. A
szobámból mindössze annyit sikerült kivennem, hogy anyám a
tanárok panaszait summázza, majd hogy felmentsen, a korai
kamaszkorral járó változásokat ecseteli. Apám azonban a
szavába vágott, méghozzá azon a hangján, amit énvelem sose
használt korábban – a nyelvjárást is hallani véltem, ami
teljességgel tiltva volt minálunk –, ekkor csúszott ki a száján,
amit bizonyára maga sem akart:
–  Mi köze ehhez a kamaszkornak? Tisztára olyan a pofája,
mint Vittoriának!
Ha tudta volna, hogy én is hallom, ilyen messzire a mókás kis
évődéseinktől biztosan nem merészkedik. De mindketten azt
hitték, hogy a szobám ajtaja csukva, hiszen mindig becsuktam
magam mögött, meg sem fordult a fejükben, hogy nyitva
felejtette valamelyikük. Így hát tizenkét évesen, hiába próbálta
suttogóra fogni, apám hangja döbbentett rá arra, hogy kezdek a
húgához, ahhoz az asszonyhoz hasonlóvá válni, akiben – mióta
az eszemet tudom, azt szajkózta – a rútság és a gonoszság
egymásba gabalyodva lakozik.
Ha most bárki közbevetné, hogy ugyan már, ne túlozzunk,
apád korántsem azt állította, hogy Giovanna csúnya, még igazat
is adnék neki. Elvégre távol állt tőle a kegyetlenkedés. Csakhogy
gyötrelmes időket éltem, jókor találtak meg a szavai. Nagyjából
egy éve menstruáltam, a domborodó mellemet folyton
takargattam, kényszeresen próbáltam lesikálni magamról a
bűzt, ami az orromba ette magát, és éppolyan leverten keltem
fel, mint ahogy ágyba bújtam. Az egyetlen vigaszomat akkortájt
apám jelentette, az nyújtott biztonságot, hogy minden
porcikámat bálványozza, olyannyira, hogy a Vittoria nénivel
való összehasonlítás jobban fájt, mint ha azt mondta volna:
Giovanna szép volt egykor, mostanra viszont csúnya lett. Már
maga a Vittoria név is úgy hangzott nálunk, mint valami
lidércé, amely bemocskol és megfertőz mindenkit, akivel
érintkezik. A néniről ugyan alig valamicskét tudtam, a lehető
legritkábban láttam, de – és ez a lényeg! – még ezekbe a ritka
alkalmakba is undor és félelem vegyült. Nem a hús-vér ember
iránt érzett undor és félelem, hiszen a néni tényleges alakja
elködlött az emlékezetemben, nem. A szüleim félelme és undora
volt az, ami halálra rémített. Apám időtlen időktől fogva csak
szapulta és szapulta, mintha valami sötét, alvilági tudás
birtokában volna, magával rántva mindenkit a pokolba, aki
hozzá betér. Anyám viszont még a nevét sem merte a szájára
venni, s oly körültekintően torkolta le férje kirohanásait,
mintha attól tartana, hogy a néni, akárhol is tartózkodjék
éppen, hírül veszi, öles léptekkel nekiiramodik, és a környező
ispotályok minden nyavalyájával a nyomában – bármily hosszú
vagy meredek az út – felcsörtet a San Giacomo dei Capri
tetejére, felröpül a hatodik emeletre, szeméből buja, fekete
villámokat lövellve ripityára zúzza a berendezést, és ha valaki
netán ellenszegülne, lekever neki egy irdatlan nyaklevest.
Sejtettem én, persze, hogy a gyűlölet mögött kiosztott és
bezsebelt sérelmek sora tekergőzik, de a családi históriákról
akkoriban még keveset tudtam, ráadásul a borzalmas nagynénit
nem is soroltam a családtagok közé. Gyerekzabáló kísértet volt,
egy girhes, ördöggel cimboráló lidérc, aki a szoba szegletében
várja, hogy a sötétség beálltával lecsaphasson rám. Lehetséges
hát, hogy a pofám, minden látható előzmény nélkül, az övéhez
hasonló legyen? Az én arcom, amit mind ez idáig gyönyörűnek
láttam, és az apámnak hála abban a reményben ringattam
magam, hogy örökre így is marad? Nekem? Pofám? Amiről,
apám végtelen ajnározásának köszönhetően, szentül hittem,
hogy a pompás hajzuhatag csak még szebbé teszi? Hogy én a
nénihez hasonló volnék? Én, aki mindig agyondédelgetett
akartam lenni, mert apám elhitette, hogy mindenből a legjobb
jár nekem, ezzel szemben már most a poklok poklát járom,
mert a szüleim egy csapásra kiábrándultak belőlem, és ez olyan
szorongást kelt, ami mindent elhomályosít?
Lélegzet-visszafojtva vártam anyám válaszára; feleslegesen.
Hiába gyűlölte a férje rokonságát és undorodott a sógornőjétől –
ahogy a csupasz lábszáron felkúszó gyíktól szokás –, mégsem
rivallt rá azonnal, hogy: Megbolondultál? Az én lányomat ne
merészeld a húgoddal egy lapon említeni! Csak egy tikkadt,
rövidke méltatlankodásra futotta: Ugyan már, miről beszélsz.
Én pedig becsuktam gyorsan a szobám ajtaját, hogy ennél
többet ne kelljen hallanom. Kirobbant belőlem a zokogás, és
csak akkor hagytam abba, amikor apám – ezúttal a jobbik
hangján – beharangozta, hogy a vacsora tálalva van.
Felszárítgattam a könnyeimet, kimentem a konyhába, és
tányérba lógó fejjel hallgattam végig az iskolai előmenetelemre
vonatkozó tanácsokat. Aztán visszamentem tanulást színlelni,
ők meg leültek a tévé elé. Szűnni nem akaró fájdalmat éreztem.
Miért mondta apám azt, amit mondott, és miért nem cáfolt rá az
anyám? Vajon a pocsék jegyeim miatt ilyen kedveszegettek,
vagy vegyem az egészet vészjelzésnek, aminek semmi köze az
iskolához, és ki tudja, mióta tart? Na és az apám? Csak múló
szomorúságról van szó, az mondatta ki azokat a szörnyű
szavakat, vagy a jövőbe látó ember éles tekintetével idejében
kifürkészte közelgő romlásomat, megneszelte a hamarosan
bekövetkező sorscsapást, és ez annyira elkeserítette, hogy
fogalma sincs, hogyan viselkedjen a jelenlétemben? Egész éjjel
kétségek közt hánykolódtam. Reggelre aztán meggyőztem
magam, hogy nincs kiút, ha meg akarom menteni az irhámat, el
kell mennem Vittoria nénihez, hogy jól megnézzem magamnak.

3.

Merész hadjáratot indítottam. Egy olyan városban, mint Nápoly,

amelynek lakói a legvérzivatarosabb perpatvarok után sem
vágták el a szerteágazó családi gyökereket, apám teljes
autonómiával kezelte a múltbéli kötődéseit, mintha híján lett
volna a vérköteléknek, mintha önnemzéssel jött volna a világra.
Anyám szüleivel és fivérével persze gyakran találkoztam. Egytől
egyig szeretetre méltó emberek voltak, akik ajándékokkal
halmoztak el. Mindaddig, amíg éltek a nagyszüleim – előbb a
nagyapám ment el, aztán egy év múlva a nagyanyám,
mindketten teljesen váratlanul, amitől én kiborultam, anyám
pedig úgy zokogott, mint mi, kislányok szoktunk, ha orra
bukunk –, és amíg a nagybátyámat a munkája el nem szólította
valahová messzire, gyakoriak és vidámak voltak az
együttléteink. Apám rokonságáról azonban jószerével semmit
nem tudtam. Ritkán bukkantak fel az életemben – egy esküvőn,
egy temetésen –, s olyan hamis ragaszkodást színleltek, hogy a
kierőszakolt kapcsolatokra jellemző kényszeredettségen kívül
másra nemigen futotta: köszönj szépen a nagypapának, adj egy
puszit a nénikédnek. Apám rokonsága tehát nem izgatott
különösebben, már csak azért sem, mert a ritka
találkozásainkat követően a szüleim mindig nyűgösek voltak, és
mielőbb szabadulni akartak az emléktől, mintha valami pocsék,
előre megrendezett komédiában kellett volna színre lépniük.
Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy amíg anyám
rokonai egy pontosan kirajzolódó térben éltek, aminek már a
neve is lenyűgözött: Múzeum – ők voltak a Múzeumi
Nagyszülők! –, addig apám rokonságának lakhelye beleveszett a
homályba, névtelenül. Egyetlenegy dolgot tudtam: ahhoz, hogy
eljussak hozzájuk, alá kell szállni, le kell menni, le egészen
Nápoly legeslegmélyebb bugyraiba, ez az utazás pedig az adott
körülmények között olyan hosszúnak tűnt, mintha mi és apám
szülei két különböző városban éltünk volna. Ez a feltevés sokáig
igaznak is bizonyult. A mi házunk Nápoly legmagasabb
városrészén állott, bárhová is mentünk, lefelé vitt az út. Apám
és anyám, ha rajtuk múlik, legfeljebb Vomeróig mentek volna,
esetleg némi fanyalgással a Múzeumi Nagyszülőkig. A barátaik
többnyire a via Suarezen, a piazza degli Artistin, a via Luca
Giordanón, a via Scarlattin, a via Cimarosán laktak, csupa olyan
helyen, amiket magam is jól ismertem, mivel rengeteg
iskolatársam élt azon a környéken. Arról nem is beszélve, hogy
valamennyi utca a Floridianába torkollott, a parkba, amit
imádtam, ahová kiskoromtól fogva levegőzni és napozni jártam
anyámmal, és ahol igen kellemes órákat töltöttem a két legjobb
barátnőmmel, Angelával és Idával. Ám az igazi, a szüleim
szerint legalábbis undorító alászállás csak ezután – a növények,
tengerdarabkák, kertek, virágok, felhőtlen játékok, valamint a
jó modor boldog színfoltja után – következett. Ők mégis
kénytelenek voltak nap mint nap alászállni, egyrészt a munka
és a bevásárlás, az apám számára nélkülözhetetlen kutatások,
találkozók és viták miatt, jobbára siklóval, le egészen Chiaiáig
vagy a Toledóig, ahonnan átverekedték magukat széltében a
városon: a piazza Plebiscitóra, a Nemzeti Könyvtárba, a
Port’Albára, a via Ventaglierire, a via Foriára, a piazza Carlo III-
n túlra viszont, ahol anyám iskolája állt, már egyikük sem
merészkedett. A fenti utcaneveket is jól ismertem – gyakran
hallottam a szüleimtől –, ám ezekre a helyekre csak ritkán
vittek magukkal, talán ezért sem fűzött hozzájuk annyi boldog
emlék, mint az előzőekhez. A Vomerón túli Nápollyal,
mondhatni, semmilyen kapcsolatom nem volt; minél lejjebb
ereszkedett az ember, annál kiismerhetetlenebbé vált. Mi sem
természetesebb hát, hogy azok a városrészek, ahol apám
rokonai éltek – számomra legalábbis –, feltáratlan, barbár
világok rémképeit idézték: nemcsak névtelenek voltak, hanem,
ahogy azt már korábban is említettem, megközelíthetetlenek.
Valahányszor le kellett mennünk, a szüleimen, akik javarészt
energikus, vidám emberek voltak, eluralkodott valami furcsa
elcsigázottság, valami különös idegesség. Zsenge korom ellenére
is jól emlékszem a belőlük áradó feszültségre, a megváltozott
hangulatukra, ami jóból fordult rosszba, mindig ugyanúgy.
– André! – mondta ilyenkor anyám bágyatag hangon. – Öltözz
már, indulnunk kell!
Apám azonban csak olvasott tovább, és a ceruzával, amivel a
mellette heverő füzetbe jegyzetelt, aláhúzta a sorokat.
– André! Későre jár, meg fognak haragudni!
– Na és te? Te elkészültél már?
– Elkészültem.
– A kislány?
– A kislány is.
Csak ekkor volt hajlandó megválni a könyvtől meg a füzettől,
amiket úgy hagyott tárva-nyitva az íróasztalon, aztán tiszta
inget vett, ünneplőbe bújt. Mindeközben csendes volt és feszült,
mint aki egy megúszhatatlan szerepre készülve átismétli
magában a szövegét. Anyám, aki maga sem állt készen az
indulásra, újra és újra végigmustrálta magát, eligazgatta az én
öltözékemet, el az apámét is, mintha a megfelelő ruha
garantálná, hogy mindhárman épen és egészségesen térjünk
haza. Egy szó, mint száz, nyilvánvaló volt, hogy azokkal a
helyekkel és személyekkel szemben próbálnak így védekezni,
akiket előttem sosem említettek, nehogy felzaklassanak. De ezt
a beteges szorongást nem lehetett nem észrevenni, már az első
rezdülésekből felismertem, hiszen mindig is ott settenkedett
köröttünk, s megkockáztatom, hogy ez volt az egyetlen
szorongásemlék, ami a boldog gyermekkoromba belerondított.
Ám a legjobban mégis azok a mondatok zavartak, amiket – nem
is tudom, minek hívjam – valami megkérgesedett töredék
nyelven vágtak egymáshoz:
– Ha Vittoria mond valamit, te inkább meg se halld!
– Vagyis ha nekem esik, maradjak csendben?
– Pontosan. Gondolj Giovannára!
– Jól van.
–  Ne mondd nekem, hogy jól van, ha utána mégse lesz jól.
Embereld meg magad! Fél órácskát kell kibírnod, aztán
hazajövünk.
A rokonlátogatásokból jószerint semmire nem emlékszem.
Zsibongás, dögmeleg, sebtében odacuppantott homlokpuszik,
nyelvjárásfoszlányok és persze orrfacsaró bűz, amit
félelmünkben akár mi is onthattunk magunkból. A légkör
viszont bőven meggyőzött arról az évek során, hogy apám
rokonai – hangoskodó bugrisok a romlott nyomorúságban,
élükön a mindenkinél nyersebb és sötétebb Vittoriával –
valóban veszélyes emberek, noha veszélyességük mibenlétére
egyelőre nem sikerült fényt derítenem. Netán a környék rossz
híre teszi azzá őket? A nagyszülők, nagybácsik, unokatestvérek
is veszélyesek, vagy csak Vittoria néni? Az ügyben a szüleim
voltak a legjártasabbak, nekem pedig, hogy mindenáron és
azonnal tudni akartam, hogy milyen ember, milyen személyiség
az én nagynéném, épp őhozzájuk kellett volna fordulnom. De
mire megyek, ha nekik szegezem a kérdéseimet? Legjobb
esetben is nyájas elutasítás lenne a válasz: Látni akarod a
nagynénédet? Le akarsz menni hozzá? De hát minek?, vagy
pedig berántanák a vészféket, és soha többé nem vennék
szájukra a nevét. Így hát arra jutottam, hogy kezdetnek az is
elég, ha találok egy fényképet a néniről.

4.

Egyik délután, kihasználva, hogy mindketten elmentek

hazulról, feltúrtam a szüleim hálószobájában levő szekrényt,
ahol anyám a fényképalbumokat őrizte, hibátlan rendben a róla
és apámról készült fotókat meg az enyéimet. Minthogy az
albumokat rendszeresen böngésztem, betéve ismertem a
tartalmukat: kettejük kapcsolatát dokumentálták, valamint az
én röpke tizenhárom esztendőm ilyen-olyan szakaszait. Így azt
is pontosan tudtam, hogy – valamilyen rejtélyes oknál fogva –
anyám rokonairól bőven találni képet, apám családjáról
azonban legfeljebb elvétve párat, és Vittoria azokon sem
szerepel. De eszembe jutott, hogy valahol a szekrény mélyén,
egy régi fémdobozban egy nagy kupac fényképet őriznek
magukról azokból az időkből, amikor még nem ismerték
egymást. Mivel ezeket a fotókat csak ritkán, akkor is anyám
társaságában nézegettem, szívből reméltem, hogy találok
néhány képet Vittoria néniről.
De mielőtt felforgattam volna a szekrényt a doboz után
kutatva, még egyszer fellapoztam a jól ismert albumokat,
lelkiismeretesen átvizsgálva azokat a fotókat, amiken ők
feszítenek előbb frissen eljegyezve, aztán az esküvőjükön
újdonsült, durcás házaspárként alig néhány meghívottal a
háttérben, aztán boldog házasokként, és végül azokat, amik
engem ábrázolnak – ki tudja, hányszor és főként mivégre
megörökítve – születésemtől egészen mostanáig. Az esküvői
képeken a szokásosnál hosszabban elidőztem. Apám sötét,
gyűrött öltönyt viselt, és komor ábrázattal nézett a kamerába,
anyám pedig, aki menyasszonyi ruha gyanánt egy krémszínű
kosztümöt és ugyanolyan színű fátylat hordott, bájosan,
meghatódva simult hozzá. A harminc vagy alig valamivel több
meghívott között ott voltak a Vomero környéki barátaik, akikkel
azóta is összejárnak, valamint anyám rokonai, élükön a derék
Múzeumi Nagyszülőkkel. Csak néztem és néztem, abban a
reményben, hogy ha elmosódva is, de találok valahol a
háttérben egy alakot, aki elvezet az ismeretlen, ködbe vesző
asszonyhoz. Semmi. Ezután vettem elő a fémdobozt, amit
többszöri sikertelen próbálkozást követően végül kinyitottam.
A doboz tartalmát, kivétel nélkül fekete-fehér fotók voltak
benne, az ágyra borítottam. Kamaszkori képeik eleve
rendszertelenül, ömlesztve lehettek belehajigálva: anyám
mindegyiken derűs volt, bájos és sikkes, hol az iskolatársaival,
hol a vele egykorú barátnőivel feszített a tengeren vagy az
utcán, apámról viszont kevés fényképet találtam, mindegyiken
kitérdelt nadrágban, kinőtt ujjú zakóban, gondterhelten,
magányosan álldogált, sehol egy mosoly, egy nyaralás. A
gyermek- és kora kamaszkor képeit viszont két külön tasakban
tárolták: egyik anyám családjából, a másik az apáméból
származott. Utóbbiban, ha törik, ha szakad, mondtam
magamban, találni fogok egy képet a néniről, s azzal
nekiveselkedtem, hogy egyenként átnézzem az összeset.
Apámról legfeljebb húsz kép lehetett a tasakban, legnagyobb
döbbenetemre azonban volt köztük három vagy négy fotó, amik
kölyökként ábrázolták szülők és rokonok társaságában –
utóbbiak teljesen ismeretlenek voltak számomra –, meglepően
közel egy fekete filccel kisatírozott téglalaphoz. Nem kellett sok,
hogy rájöjjek, a precíz téglalap legalább olyan megátalkodott
munka eredménye, mint a titok, amit magába zárt. Elképzeltem
apámat, amint az íróasztalán levő vonalzóval körberajzolja a
fotó egy darabját, majd nekiveselkedik a filccel, és gondosan,
milliméterről milliméterre haladva, nehogy kifusson az előre
meghúzott kontúrokból, bezárja egy fekete téglalapba. Amilyen
aprólékos munka volt, szemernyi kételyt nem hagyott, hogy a
téglalapokkal egy életre kisatírozott valakit, hogy Vittoria nénit
zárta a nagy feketeség mögé.
Jó darabig tanácstalanul álldogáltam, fogalmam sem volt,
mitévő legyek. Végül rászántam magam, kihoztam egy kést a
konyhából, és finoman kapargatni kezdtem egy picike sávot a
téglalapból. De a feketeség mögül csak a papír fehérségét
sikerült előhívnom. Kétségbeestem, abbahagytam. Tisztában
voltam vele, hogy szembemegyek apám akaratával, addigra
már minden megrémisztett, ami akár visszamenőleg is
megfoszthatott a szeretetétől. Ám az igazi szorongás akkor
hatalmasodott el rajtam, amikor a tasak mélyén rábukkantam
egy fotóra, ami nem gyerekként, nem is kamaszként, hanem
immár fiatalemberként ábrázolta, méghozzá – és ez igen ritka
pillanatnak számít az anyámmal való ismeretségük előtti
időkből – mosolyogva. Profilból kapták le, arca derűs volt,
kivillantak szabályos, fehér fogai. Ám ez a mosoly, az arcáról
sugárzó öröm senkihez sem szólt. Két, akkurátusan kisatírozott
téglalap mellett állt, amelyekbe mint két fekete koporsóba –
bizonyára a fotón látható szívélyesség szertefoszlását követően
– a húga testét meg valaki másét csukta be.
Ezen a képen aztán sokáig elmerengtem. Apám az utcán állt,
rövid ujjú pepita inget viselt, tehát nyár lehetett. Mögötte egy
bolt bejárata, a cégérből mindössze a RIA felirat látszott, s a
kirakatból sem lehetett megállapítani, hogy mit árusítanak. Az
egyik fekete folt oldalán egy hófehér pózna virított éles
kontúrokkal. Árnyékok imbolyogtak körötte. Hosszú
árnyékcsíkok, ezek közül az egyik nyilvánvalóan egy női testről
vetült oda. Tehát apám, hiába akarta oly ádázul eltüntetni a
mellette álló személyeket, mégiscsak ott hagyott valamit belőlük
az útburkolaton.
Ismét megkapargattam a téglalap tintáját, de mihelyt
rájöttem, hogy csak a fehér papír sejlik fel mögötte,
abbahagytam. Vártam egy-két percet, majd újra belekezdtem.
Ezúttal könnyed mozdulatokkal dolgoztam, a síri csendben
hallottam a lélegzésemet. Csak akkor adtam fel végérvényesen,
amikor az egyetlen letisztított folton, ahol Vittoria néni arca
lehetett korábban, egy újabb halovány pacácskát találtam,
amiről nem tudtam eldönteni, hogy vajon tintamaradék-e, vagy
egy darabka a néni ajkából.

5.
Visszapakoltam mindent, a rettegés azonban, hogy apám
kisatírozott húgára ütöttem, befészkelte magát a bőröm alá.
Időközben erőt vett rajtam a figyelemhiány is, ráadásul,
legnagyobb rémületemre, nőttön-nőtt az iskolaundorom.
Ugyanakkor a néhány hónappal korábbi énemhez is szerettem
volna visszatalálni, amikor még tündököltem az iskolában, a
szüleim pedig rajongtak értem, és az is megfordult a fejemben,
hogy ha sikerül ismét jó jegyeket hazahoznom, újra szép leszek,
kívül-belül. De kudarcba fulladt minden próbálkozás: az
osztályban szétszórtan kókadoztam, otthon pedig a tükör előtt
loptam a napot. Sőt a tükör előtti ácsingózás már-már a
rögeszmémmé vált. Arra voltam kíváncsi, hogy Vittoria néni
tényleg énbelőlem, az én testemből kandikál-e ki a világra, ám
miután fogalmam sem volt, hogyan fest igazából, minden egyes
porcikámban és vonásomban megszállottan kerestem az
átváltozás jeleit. Addig-addig, míg végül olyan részletek is
szemet szúrtak, amikre rá se hederítettem korábban: a
szemöldökömet túl vastagnak, a szememet kicsinek és
fakóbarnának találtam, a homlokomat iszonyúan magasnak, a
csepűs – méghogy pompás! – hajam a tarkómra lapult, a
fülcimpám súlya az egész fülemet lehúzta, a felső ajkam – akár
a penge – undorító fekete pihékkel szegélyezve, a fogaim
mintha tejfogak lennének, az állam hegyes, az orrom pedig, ah,
az orrom, nyílegyenesen meredt a tükörnek, s micsoda sötét és
mély üregek ékelődtek az orrnyereg meg a cimpák közé!
Mindezek vajon már Vittoria néni arcvonásai lennének, vagy az
enyémek, kizárólag az én arcom vonásai? Mire készüljek:
romlásra vagy javulásra? Na és a testem? A hosszú nyakam, ami
úgy nyúlik, mint ökörnyál a szélben, a csontos vállam, a
szétpattanó mellem, a fekete mellbimbóm, a hónaljamig érő
pipaszár lábam vajon egyes-egyedül az enyém, vagy a nénikém
öröksége, ami a neki tulajdonított rémségekből ad ízelítőt?
Miközben magamat elemeztem, tüzetesen megvizsgáltam a
szüleimet is. Milyen szerencsés vagyok! Hiszen náluk jobbat
aligha kaphattam volna. Mindketten gyönyörűek voltak, és
kamaszkoruktól fogva imádták egymást. Azt a keveset, amit a
történetükről tudni véltem, apám és anyám mesélte el: apám a
maga mókás frivolságával, anyám kedvesen, meghatódottan.
Annyira bele voltak habarodva egymásba, annyira lefoglalta
őket a másik, hogy – a korai házasságukhoz képest legalábbis –
viszonylag későn szánták rá magukat a gyermekvállalásra.
Anyám harminc volt, apám valamivel több mint harminckettő,
amikor megszülettem. Fogantatásomat megannyi szorongás
övezte, egyikük hajlott rá, hogy hangosan kimondja, másikuk
csak magában morfondírozott. A várandósság nehéz volt, a
szülés – 1979. június 3-án – maga a földi pokol, az első két
életévem pedig ékes bizonyítéka annak, hogy
világrajövetelemmel teljesen felforgattam az életüket. Apám,
Nápoly egyik legtekintélyesebb gimnáziumának irodalom- és
filozófiatanára, a város közismert entellektüeljeinek
vezéralakja, a diákok nagy kedvence, akikkel a reggelek mellett
immár a délutánjait is szívesen töltötte, felettébb aggódott a
jövőnk miatt, így hát kénytelen-kelletlen különórákat vállalt.
Anyámat viszont, aki latint és görögöt tanított a III. Károly
Gimnáziumban, másodállásban pedig szerelmes regényeket
szerkesztett, a jelen aggasztotta inkább, és olyan depresszió
kerítette hatalmába – amihez az átbömbölt éjszakák, kipállott
hegek, hasgörcsök és dühödt faksznik is bőven hozzájárultak –,
hogy tanárként és szerkesztőként egyaránt hasznavehetetlenné
vált. Ezek voltak hát azok a slamasztikák, amiket a közvetlen
születésem okozott. Aztán ahogy cseperedtem, egyre
csendesebb és engedelmesebb gyerek lett belőlem, úgyhogy
szép lassan a szüleim élete is helyrezökkent. Letudták végre azt
az időszakot, amikor mindenáron távol akartak tartani a
gonosztól, ami valamennyi emberi lényre ott leselkedik.
Megtalálták az egyensúlyt, s jóllehet az első helyen továbbra is
az irántam érzett szeretet állt, a másodikra visszakapaszkodtak
apám tanulmányai és anyám elfoglaltságai. Mit mondhatnék
még? Szerettek engem, én is őket. Apámat kivételes embernek
tartottam, anyámat rendkívül finom teremtésnek, két
kristálytiszta, élesen kivehető figura az egyébként zűrzavaros
világban.
A zűrzavarról addigra már nekem is voltak fogalmaim.
Akadtak pillanatok, amikor arról fantáziáltam, hogy az apám
meg a húga közti véres küzdelem énbennem zajlik éppen,
amiből, szívből reméltem, apám kerül ki győztesen. Vittoria
persze már diadalmaskodott egyszer – morfondíroztam
magamban –, méghozzá a születésem pillanatában, olyannyira,
hogy hosszú időre elviselhetetlen kisbabává váltam; de aztán –
sóhajtottam megkönnyebbülten – mégiscsak megjavultam,
elképzelhető tehát, hogy a néni bármikor legyőzhető. Ilyenekkel
és ehhez hasonlókkal csitítgattam a bennem dúló békétlenséget,
s hogy megőrizzem az erőmet, igyekeztem minél többet
felfedezni magamban a szüleim vonásaiból. De amikor eljött az
este, és lefekvés előtt – aznap immár sokadjára – belenéztem a
tükörbe, elhatalmasodott rajtam az érzés, hogy elvesztettem
őket az idők folyamán. Az arcomból, ahelyett, hogy kettejük
szépségének mesteri summázata sugárzott volna, Vittoria néni
csúnyasága sütött. A boldog élet helyett pedig, aminek
várományosaként dúskálhattam volna az örömteli
pillanatokban, ahogyan nekik, kettejüknek bőven kijutott, a
legborzalmasabb időszak köszöntött rám.

6.

Kis idő múltán az is érdekelni kezdett, hogy vajon Angela és Ida,

a két bizalmas barátnőm, észrevette-e rajtam a végromlás jeleit,
s hogy Angelán – kettejük közül ő, a korombeli érdekelt inkább,
Ida két évvel volt fiatalabb nálunk – látni-e valamilyen hasonló
változást. Szükségem volt a kívülállók véleményére, és úgy tűnt,
rájuk mindenképp számíthatok. A szüleink, akik évtizedek óta
összejártak és a világnézetük is megegyezett, hasonló
szellemben neveltek bennünket. Hogy semmi ne állhasson
közénk, egyikünk sem volt megkeresztelve; az imádságokat
egyikünk sem ismerte; a szervezetünk működéséről –
képeskönyvek és oktatóvideók segítségével – mindhármunkat
felvilágosítottak; mindhárman büszkén vállaltuk női
mivoltunkat; mindhárman öt-, nem pedig hatévesen mentünk
iskolába; mindhárman megfontoltan, józanul cselekedtünk;
mindhármunk fejében egy sűrű négyzetrács tartalmazta azokat
az útmutatókat, amikkel elháríthattuk Nápoly és a világ
veszélyeit; ha valamivel kapcsolatban kérdésünk volt,
mindhármunknak azonnal válaszoltak a szüleink; mindhárman
rengeteget olvastunk; korosztályunk ízlését és viselkedését
mindhárman megvetettük, ugyanakkor tanáraink buzdítására
ügyesen elboldogultunk a zene, a film, a tévéműsorok, az
énekesek és színészek labirintusában, s legvégül: titokban
mindhárman híres színésznők akartunk lenni, észbontó pasik
oldalán flancolni, akikkel aztán hosszan csókolózunk és
összedörzsöljük a nemi szervünket. Angelához persze
szorosabb barátság fűzött, Idát tökmagnak tartottam, pedig
nemegyszer zsebre tett minket, miután olvasottabb volt nálunk,
sőt verseket és novellákat is írt. Egy szó, mint száz, emlékeim
szerint sosem volt perpatvar közöttünk, vagy ha mégis, az
afférjainkat őszintén megvitattuk, és elsimítottuk az ügyet.
Vagyis kiváló koronatanúnak bizonyultak, én pedig annak
rendje és módja szerint kifaggattam mindkettejüket. De egyikük
se mondott semmit, ami a gyanúmat igazolta volna, sőt agyba-
főbe dicsértek, ami meg engem illet, szebbnek láttam őket, mint
addig bármikor. Termetre arányosak voltak, a vonásaik meg
annyira finomak, hogy csak rájuk pillantottam, máris elfogott a
vágy, hogy megöleljem, megcsókoljam őket és eggyé olvadjak
velük. Egyik este azonban, amikor különösen pocsék
hangulatban voltam, eljöttek hozzánk a San Giacomo dei
Caprira a szüleikkel. Ez volt az a pillanat, amikor minden
megborult. Mondom, aznap a szokásosnál is levertebb voltam:
olyan nyomorultnak, lapajnak, soványnak, jelentéktelennek
éreztem magam, s olyan esetlennek minden szavamat,
gesztusomat, hogy a legkisebb értetlenkedést is támadásnak
vettem. Így reagáltam akkor is, amikor Ida a cipőmre mutatva
megkérdezte:
– Csak nem vadiúj szerzemény?
– Dehogy, már vagy ezer éve megvan.
– Nem rémlik, hogy láttam volna azelőtt.
– Na és? Tán valami gond van vele?
– Dehogyis!
– Pedig biztosan így van, ha csak most szúrtad ki.
– Egyáltalán nem.
– Túl nyápic a lábam?
S ez így ment egy jó darabig: ők nyugtatgattak, én meg
próbáltam a szavaik mögé látni, és kifürkészni, hogy vajon az
igazat mondják-e, vagy a megcsúnyulásom lesújtó élményét
próbálják a jó modor mögé rejteni. Addig-addig, míg anyám, a
maga bágyatag hangján, közbe nem lépett: Elég, Giovanna!
Nincs nyápic lábad! Elszégyelltem magam, azonnal
elhallgattam, mire Costanza, Angela és Ida anyukája áradozni
kezdett: Gyönyörű a bokád! Mariano pedig, az apukájuk, átvette
tőle a szót: S micsoda comb! Tepsis burgonyával igazi
ínyencfalat! De ezzel korántsem volt vége, folytatta a
szurkálódást, megállás nélkül süketelt, tipikusan az az ember
volt, aki szentül hitte, hogy a temetési menetet is megnevetteti.
– Mi baja ennek a gyereknek?
Megráztam a fejem, mintegy jelezve, hogy minden a
legnagyobb rendben, és próbáltam rámosolyogni, de nem
sikerült; az egész lénye bosszantott.
– S milyen gyönyörű a hajad! Mi ez? Csak nem cirokseprű?
Tiltakozásul ismét megráztam a fejem, ezúttal már nem
bírtam leplezni a bosszúságomat, amiért úgy bánik velem, mint
egy taknyossal.
–  Ugyan, drágám, hisz csak egy bók volt! Ezek szerint
fogalmad sincs róla, milyen szép, dundus növény a cirok!
Ráadásul micsoda színekben pompázik: az egyik zöld, a másik
vörös, a harmadik fekete.
Erre kifakadtam:
–  Nem vagyok dundus! Se zöld, se piros, se fekete nem
vagyok!
Megrökönyödve meredt rám, aztán elmosolyodott, és a
lányaihoz fordult:
– Eláruljátok, hogy miért ilyen savanyú ma este Giovanna?
Ettől még inkább elborult a kedvem:
– Nem vagyok savanyú!
– De hát ez nem sértés! Ez egy lelkiállapot kivetülése. Tudod,
mit jelent?
Nem válaszoltam, így hát színlelt csalódottsággal ismét a
lányaihoz fordult:
– Nem tudja! Ida, mondd el neki te!
Ida kelletlenül felelt:
– Azt jelenti, hogy fancsali képeket vágsz. Nekem is mindig ezt
mondja.
Ilyen ember volt ez a Mariano. Egyetemista koruktól ismerték
egymást apámmal, s mivel azóta is sűrűn összejártak, az én
életemhez is – mióta csak az eszemet tudom – hozzátartozott.
Jól emlékszem hízásnak indult alkatára, kopaszságára,
tengerkék tekintetére, valamint sápatag, püffedt arcára, utóbbi
már kislány koromban is mély benyomást tett rám. Történelmet
tanított az egyetemen, ezenfelül egy tekintélyes nápolyi újság
állandó munkatársa volt. Ha beállított hozzánk, ami gyakorta
megesett, hosszú órákra bezárkózott az apámmal, és vita
közben mindig szerét ejtette, hogy metsző gúnnyal
hangsúlyozza a kiábrándultságát. Borzalmasan idegesítő alak
volt. Nem mellesleg ő meg az apám folyton vitatkoztak, mi
hárman pedig, még ha egy kukkot sem értettünk az egészből,
szentül meg voltunk győződve róla, hogy egy rendkívüli,
embert próbáló megbízatáson dolgoznak, ami rengeteg
kutatással és összpontosítással jár. Mariano azonban,
ellentétben apámmal, nemcsak a kutatásainak élt éjt nappallá
téve, hanem magából kikelve az ellenségeit – Nápoly, Róma és a
többi olasz város lakosságát – ostorozta, akik ellehetetlenítették
a hozzájuk hasonlók munkáját. Angela, Ida meg én, noha a
véleménynyilvánításhoz még kicsik voltunk, értelemszerűen a
szüleink pártjára álltunk, szembefordulva azokkal, akik a
vesztükre törtek. Egy szó, mint száz, a beszélgetéseikből nem
sokat értettünk, viszont annál érdekesebbek voltak a
káromkodások, amikkel Mariano nyelvjárásban illette az
akkortájt híres embereket. Nyilván azért, mert
mindhármunknak – nekem meg különösen – a káromkodás
mellett azt is megtiltották, hogy nápolyi nyelvjárásban
beszéljünk. Mondanom sem kell: teljesen feleslegesen. A
szüleink ugyanis – tiltás ide vagy oda –, hamar megenyhültek,
úgyhogy amikor hármasban maradtunk, azzal szórakoztunk,
hogy felsoroltuk Mariano ellenségeinek vezeték- és
keresztnevét, majd megspékeltük halkan az általa használt
gúnyjelzőkkel. Ám amíg Angela és Ida az apjuk szótárát
viccesnek találta, számomra a gonoszság egyik megjelenési
formája volt.
Hát nem merő rosszindulat áradt a vicceiből? Méghogy én
savanyú, fancsali képű! Méghogy cirokseprű, én?! De mi van, ha
nem viccnek szánta, hanem a színtiszta igazságot mondta ki?
Asztalhoz ültünk. A felnőttek belemerültek valami unalmas
fejtegetésbe tudom is én, melyik barátjukról, aki eldöntötte,
hogy Rómába költözik, mi meg némán, kókadozva vártuk, hogy
a vacsora mielőbb véget érjen, és visszamenekülhessünk a
szobámba. Evés közben döbbentem rá, hogy amíg Mariano
harsányan hahotázik és Costanza, a felesége mértékkel,
ízlésesen göcög, addig az anyám éppen csak mosolyra húzza a
száját, az apám pedig komor ábrázattal mered maga elé. Ki
tudja, hasított belém, tán a szüleim azért nem nevetnek olyan
jókat, mint Angela és Ida szülei, mert tönkreteszem az életüket.
A barátaik elégedettek a lányaikkal, én viszont csalódást okozok
nekik. Jaj, savanyú lettem, mint a sós uborka, s így, hogy itt ülök
velük egy asztalnál, nem tudják elengedni magukat. Milyen
szomorú az én anyám, és milyen lehengerlően vidám Angela
meg Ida anyja! Az apám épp bort tölt a poharába, és kedves
visszafogottsággal duruzsol neki. Costanza olasz–latin szakos
tanár volt, és dúsgazdag szüleinek hála kiváló nevelésben
részesült. Kifogástalan modorával mindenkit lenyűgözött,
anyám például rendszeresen őt majmolta, meg persze én is –
önkéntelenül. Hogy is mehetett hozzá egy ilyen alakhoz, mint
Mariano? Csillogó ékszerei, ruháinak színkavalkádja, amiket
mintha ráöntöttek volna, most a szokásosnál jobban
elkápráztattak. Legutóbb egy nappal korábban jelent meg
álmomban, és a nyelve hegyével, akár egy macska,
megnyaldosta a fülemet. Ez az álom annyira felpezsdített, hogy
még ébredés után néhány órával is biztonságban éreztem
magam. Most pedig, hogy az asztalnál közvetlenül mellette
ültem, váltig abban reménykedtem, hogy a puszta
kisugárzásával odébb űzi a férje otromba szavait. De nem.
Mariano poénjai belém égtek, és végig ott vibráltak a fejemben
a vacsora alatt: a hajam miatt cirokseprű lettem, a fancsali
képemről meg bárki leolvashatja, hogy majd szétvet az ideg.
Egész idő alatt két véglet közt ingáztam: hol késztetést éreztem,
hogy a magam szórakoztatására disznóságokat sugdossak
Angela fülébe, hol meg átadtam magam a letargiának, és
tüntetően kornyadoztam. A desszert után végül otthagytuk a
szüleinket, visszavonultunk a szobámba, és kertelés nélkül
Idának szegeztem a kérdésemet:
–  Tényleg fancsali a képem? Mondd meg őszintén:
elcsúnyultam?
Erre összenéztek, majd kórusban felkiáltottak:
– Ugyan, dehogy!
– Az igazat mondjátok, ne kíméljetek!
Láttam rajtuk, hogy vonakodnak, végül Angela volt az, aki
rászánta magát:
– Egy kicsit. Talán. De nem külsőleg.
–  Külsőleg szép vagy – tette hozzá Ida. – Csak a szorongás
faragott le belőle valamennyit.
Angela erre megcsókolt, és azt mondta:
– Velem is gyakran előfordul: elcsúnyulok, ha túlszorongom a
dolgokat. De elmúlik.
 7.

A szorongás és a csúnyaság közötti kapcsolat váratlan vigaszt

hozott. Létezik tehát – ahogy Angela és Ida mondta – az
elcsúnyulásnak egy olyan formája, amit a szorongás okoz, ám
annak elmúltával újra a szépségé a terep. Nagyon szerettem
volna hinni nekik, épp ezért mindent elkövettem, hogy
gondtalanul töltsem a napjaimat. Csakhogy a derűt magamra
kényszeríteni nem volt egyszerű. Valahányszor megpróbáltam,
sűrű köd ereszkedett az elmémre, és kezdődött elölről az egész
lidércnyomás. Ilyenkor mindennel és mindenkivel szemben
nőtt az ellenérzésem, amit nem lehetett holmi színlelt
szívélyességgel elhallgattatni. Végül csakhamar arra jutottam,
hogy a szorongás nem valami átmeneti dolog nálam, sőt az is
lehet, hogy még csak nem is szorongásról van szó, hanem
vegytiszta romlottságról, ami a vénáimban csörgedezve
behálózza a testemet.
Azt persze nem mondanám, hogy Angela és Ida hazudott
volna, nem, ők ilyesmire sose vetemedtek volna, hiszen
bennünket eleve arra neveltek, hogy ne hazudjunk. A szorongás
és a csúnyaság közötti kapcsolattal minden bizonnyal magukra
utaltak, a saját tapasztalataikra, méghozzá azokkal a szavakkal
– tele volt a fejünk a szüleinktől ellesett fogalmakkal –, amikkel,
ha az alkalom úgy diktálta, Mariano szerelte le a lányokat. De
Angela és Ida az nem én. Angelának és Idának nem volt a
családjában egy Vittoria néni, akivel kapcsolatban az apjuk – az
ő apjuk – azt állította volna, hogy a pofájuk az övéhez hasonló.
Egyik reggel elfogott a rettegés az iskolában, hogy én már sose
leszek olyan, amilyennek a szüleim akarnak, és ha a kegyetlen
Mariano rádöbben az igazságra, a barátnőim új, hozzájuk illő
barátokat keresnek, én pedig örökre egyedül maradok.
Ennek lehetőségétől végképp elkeseredtem, a rá következő
napokban fizikailag is rosszul voltam, csak az hozott némi
enyhülést, ha a lábam közét dörzsölgettem, míg a bizsergéstől el
nem kábultam. Ám ilyenkor ahelyett, hogy megfeledkeztem
volna magamról, elhatalmasodott rajtam a megaláztatás érzése,
keserűbb lettem, mint annak előtte, sőt undorodtam magamtól.
Pedig milyen kellemes emlékeket őriztem korábbról, amikor
Angelával elnyúltunk a díványon, majd összekulcsolt lábbal
egymással szembefordultunk, s miközben a tévé halkan
duruzsolt – anélkül, hogy megbeszéltük volna –, fogtunk egy
babát, bedugtuk az ágyékunkhoz, a fejét meg a lábát
nekivetettük a bugyink varratának, és csak dörzsöltük,
préseltük, szorítottuk, míg minden nyűgünk tovaszállt, a baba
pedig még nálunk is boldogabbnak és elevenebbnek tűnt. Más
szelek fújtak akkor, ennek a mostani gyönyörnek nem sok köze
volt az önfeledt játékainkhoz. Csatakokban folyt rólam a
veríték, és pocsékul éreztem magam. Addig-addig, mígnem
ismét elhatalmasodott rajtam az őrület, és egyre eszelősebben
tanulmányoztam a tükörben az arcomat.
Az egyik ilyen alkalommal meglepő fordulatra lettem
figyelmes: a selejtes arcképemet bámulva hirtelen erőt vett
rajtam a vágy, hogy megszelídítsem a hibáimat. A vonásaim
tanulmányozása közben azon kaptam magam, hogy ráncba
akarom szedni az arcomat: tessék, bőven elegendő, ha az orrom
emilyen, a szemem és a fülem amolyan volna, máris tökéletes
lehetnék. Jelentéktelen simításokról volt szó, amelyek egyelőre
elkeserítettek és felébresztették az önsajnálatot. Ó, szegénykém,
gondoltam, hogy te milyen peches vagy! Ezzel együtt epekedni
kezdtem az arcom után, olyannyira, hogy egy alkalommal,
miközben épp azon keseregtem, hogy engem már soha senki
nem fog megcsókolni, szájon csókoltam a tükörképemet. Ez volt
az a pillanat, amikor felülkerekedett a tettvágy. A korábbi
kábulatot, amiben naphosszat magamat elemeztem, felváltotta
a kiigazítás égető szüksége, mintha valami jófajta matéria
lennék, ami egy csapnivaló munkás kezére kerülve
megrongálódott. De: bármilyen is voltam, én magam voltam,
gondoltam, és elérkezettnek láttam az időt, hogy kezelésbe
vegyem az arcomat, a testemet, a gondolataimat.
Egy vasárnap délután elővettem anyám sminkkészletét, és,
úgymond, kirittyentettem magam. Nem sokkal ezután anyám
megjelent a szobám ajtajában, és amikor meglátott, elnevette
magát. Beillenél egy karneváli menetbe, mondta. Ha már
csinálod, rendesen csináld!
Nem ellenkeztem, nem is visszakoztam, elővettem a lehető
legszelídebb hangom, és csak annyit mondtam:
– Megtanítasz úgy sminkelni, ahogy te sminkeled magad?
– Minden archoz más-más smink passzol.
– Én tehozzád akarok hasonlítani!
Ettől ellágyult, kedvesen megcirógatott, és kezelésbe vette az
arcomat. Felejthetetlen órák voltak, fecserésztünk,
viccelődtünk, pukkadoztunk a nevetéstől! Alapvetően csendes,
visszafogott természet volt, velem azonban – egyes-egyedül az
én társaságomban – úgy viselkedett, mint egy kislány.
Egyszer csak apám is felbukkant az ajtóban, hóna alatt –
szokás szerint – egy köteg újsággal, s amikor meglátott
bennünket viháncolni, felderült:
– Milyen gyönyörűek vagytok! – mondta.
– Komolyan? – kérdeztem.
– Becsszóra! Életemben nem láttam még két ilyen tüneményt.
Azzal visszazárkózott a szobájába, vasárnaponként mindig az
újságokat bújta, csak ez után tért rá a kutatásaira. De amint
magunkra maradtunk, anyám, mintha a korábbi közjátékot
jelzésnek vette volna, a szokásos tikkadt hangján, amiben sem
neheztelés, sem aggodalom nem volt, megkérdezte:
– Miért túrtad fel a fotós dobozt?
Csend. Tehát észrevette, hogy kutattam a dolgai között. És azt
is, hogy megkapargattam a fekete téglalapot. Mikor jöhetett rá?
Próbáltam visszanyelni a könnyeimet, de minden igyekezetem
ellenére kitört belőlem a zokogás. Anyu, hüppögtem, én csak azt
akartam… azt hittem… én csak azt gondoltam… Ám hogy mit
akartam, hittem vagy gondoltam konkrétan, már nem tudtam
elmondani. Összezavarodtam, patakokban ömlött a könnyem,
az istennek se tudott megnyugtatni. Sőt. Minél inkább
törekedett rá, megértően mosolyogva – ne sírjál, bármikor
megnézheted azokat a fotókat, csak kérj meg engem vagy apát,
nyugodj meg, nem kell sírni –, annál jobban rázott a zokogás.
Végül tenyerébe vette a kezem, és a lehető legszelídebb hangon
azt kérdezte:
– Mit kerestél? Egy fotót Vittoria néniről?

8.
Ekkor vált világossá, hogy a szüleim rájöttek: aznap este
kifüleltem őket. És ez jó ideje fejtörést okoz nekik. Tán még a
barátaikkal is megtanácskozták a történteket. Apámat
feltehetőleg nagyon nyomasztja, így anyámmal üzent, hogy
korántsem sértésnek szánta, távol álljon tőle még a gondolata is.
Anyám hangszínéből ítélve legalábbis, ami a bajok elsimítására
alkalmassá tette, kétség nem fér hozzá, hogy így áll a dolog. Ő
ugyanis sose engedte szabadjára a bosszúságát meg a dühét.
Amikor Costanza például azzal ugratta, hogy minek fecsérli a
drága idejét holmi óravázlatokra, bárgyú történetekre,
esetenként egész oldalak átírására, mindig halkan, szelíden
válaszolt. Még akkor is kedvesen, a sértettség leghalványabb
jele nélkül beszélt – Costanza, neked egy vagon pénzed van, azt
csinálsz, amire kedved szottyan, én viszont keményen
megdolgozom mindenért –, amikor valójában rápirított. Ki más
orvosolhatta volna hát a bajt? Miután megnyugodtam, párszor
még elismételte: mi nagyon szeretünk. Aztán belefogott egy
hosszabb fejtegetésbe, amilyenbe – előttem legalábbis –
mindaddig sosem bocsátkozott. Azt mondta: ő meg az apám
iszonyú sok áldozatot hoztak, hogy odáig jussanak, ahol most
tartanak. Én még hagyján, duruzsolta, az én szüleim minden
tőlük telhetőt megadtak, hisz te is tudod, milyen kedvesek és
nagylelkűek voltak, ezt a házat is az ő segítségükkel vettük
annak idején; apád gyerekkora viszont, az ő kamaszkora, az
egész ifjúsága annyira küzdelmes volt, annyit nélkülözött
szegény; és most, mire puszta kézzel, mezítláb felverekedte
magát a csúcsra, nincs, nem is lesz egy szemhunyásnyi nyugta,
mert bármikor kitörhet a vihar, és visszarepül a mélybe, és
akkor kezdődik minden elölről. Vagyis elérkeztünk végre
Vittoriához, anyám pedig – túl a metaforákon – azt is elárulta,
hogy a fergeteg, mely apámat a mélybe rántja, nem más, mint a
nagynéném.
– Komolyan?
–  Igen. Apád húga egy velejéig irigy nőszemély. De nem úgy
irigy, mint az emberek általában, belőle szörnyeteget csinált az
irigység.
– Miért, mit művelt?
– Inkább az a kérdés, hogy mit nem. Elég, ha annyit mondok,
nem tudja elfogadni apád sikerét.
– Vagyis?
–  Dühíti, hogy apád ilyen ügyesen elboldogult az életben.
Hogy odatette magát az iskolában és az egyetemen. Hogy
intelligens. Hogy felépített egy sikeres életet. Lediplomázott,
munkába állt, összeházasodtunk, irigyli a kutatásait, az őt övező
tiszteletet, a barátainkat, téged…
– Engem is?
– Igen. Vittoria az égadta világon mindenben és mindenkiben
veszélyt lát. A leginkább azonban apád létezése zavarja.
– És mivel foglalkozik?
–  Cselédkedik. Mi mással foglalkozna? Az ötödik elemi után
abbahagyta a tanulást. Nem mintha bajom lenne a cselédekkel,
hiszen te is tudod, milyen remek asszony Costanza bejárónője.
A baj az, hogy ezért is apádat okolja.
– De miért?
– Nincs konkrét miért. Pláne azok után, hogy az apád, mielőtt
Vittoria teljesen lenullázta volna magát, megmentette az életét.
Beleszeretett ugyanis egy háromgyerekes, nős férfiba, egy igazi
szélhámosba. Az apád meg, mint az idősebb fivére,
közbeavatkozott. De még ezt is felrótta neki.
– Lehet, hogy apunak nem kellett volna beleütnie az orrát.
–  Olyan nincs, hogy valaki megszorul, és nem ütöd bele az
orrod.
– Lehet.
–  De segíteni sem volt egyszerű. Mindenre gonoszsággal
válaszolt.
– Vittoria néni apu halálát kívánja?
– Komisz dolog kimondani, de sajnos így van.
– És sehogy sem lehet összebékíteni őket?
–  Nem. Ahhoz, hogy kibéküljenek, apádnak ugyanolyan
középszerűvé kéne válnia, mint azok az emberek, akik Vittoria
környezetében élnek. S mivel ez nem lehetséges, az egész
családot ellenünk fordította. Neki köszönhetjük azt is, hogy a
rokonok, mióta a nagyszüleid meghaltak, szóba sem állnak
velünk.
Igyekeztem minél visszafogottabban reagálni, lehetőleg rövid,
koppanó szavakkal, óvatosan. De elfogott a viszolygás, hogy
olyan ember vonásait öltöm magamra, aki apám halálát, a
családom pusztulását kívánja, és ettől ismét eleredtek a
könnyeim. Anyám ezt azonnal észrevette, és minden tőle
telhetőt bevetett, hogy megnyugtasson. Magához húzott, és
kedvesen azt suttogta: Felesleges ostoroznod magad. Hát még
mindig nem érted, mit akart mondani az apád? Lesütöttem a
tekintetem, és megráztam a fejem. Anyám hangja váratlanul
felderült: Számunkra Vittoria jó ideje nem egy valós személyt
jelent, hanem egy szófordulatot. Képzeld, amikor apád néha
undokoskodik, viccből mindig odapörkölöm: „Vigyázz, André,
pofákat vágsz, mint Vittoria!” S azzal gyöngéden megrázott,
majd megismételte: Csak játékból mondjuk, érted?
Mire én komoran annyit feleltem:
–  Nem hiszek nektek, anyu! Egyikőtöket sem hallottam így
beszélni.
–  Jó, lehet, hogy előtted nem így beszélünk, de ha kettesben
vagyunk, akkor igen. Úgy kell elképzelni ezt a mondatot, mint
egy szemafort. Ezzel figyelmeztetjük egymást és önmagunkat,
hogy ha nem vigyázunk, mindent elveszíthetünk, ami igazán
fontos az életünkben.
– Engem is?
– Jaj, dehogy! Miket beszélsz!? Téged sose fogunk elveszíteni!
Te vagy nekünk a legeslegfontosabb a világon, és semmi mást
nem óhajtunk jobban, mint hogy boldog legyél. Ezért is
ragaszkodunk a tanuláshoz. Lehet, hogy nehéz időszak neked ez
a mostani, de meglátod, minden rendbe jön. Rengeteg szép
dolog vár még rád az életben.
Szipogni kezdtem, anyám ki akarta fújni az orromat, mintha
még mindig kiskölyök lennék, s ki tudja, tán tényleg az voltam,
én mindenesetre megmakacsoltam magam:
– És ha nem akarok tanulni?
– Akkor tudatlan maradsz.
– És akkor mi van?
– Akkor a tudatlanságod elgáncsol majd egy csomó dologban.
Meg hát azt mondtad, hogy nekifogtál tanulni, nem? Nagy bűn
lenne elkótyavetyélni az agyadat.
 Felkiáltottam:
– De én nem okos akarok lenni! Én szép akarok lenni, mint ti!
– Attól csak szebb leszel!
– De hogyan, ha olyan az arcom, mint Vittoriának?
– Sose lesz olyan arcod. Te egészen más vagy.
–  Hogy mondhatsz ilyet? Hiszen még össze se tudom
hasonlítani magam vele!
– Itt vagyok neked én. Én mindig itt leszek.
– Az nem elég.
– Akkor mit javasolsz?
Suttogóra fogtam:
– Látnom kell a nagynénémet.
Erre hallgatott egy sort, majd így szólt:
– Ezt viszont apáddal kell megbeszélned.

9.

Nem vettem készpénznek a szavait. Biztos voltam benne, hogy

megtanácskozza a dolgot apámmal, ő pedig már másnap
betoppan hozzám, és azon a hangon, amit a legjobban imádok,
így szól: Ímhol vagyok, parancsolj velem! Ha az én királynőm
úgy döntött, hogy meglátogatná Vittoriát, ez a szegény, alázatos
szülő, bár szorul a hurok a nyaka körül, készséggel elkíséri őt.
Tehát felhívta volna a húgát, hogy megállapodjanak egy
időpontban, pontosabban anyámat kérte volna meg rá, mert ő
sose bajlódott olyan emberekkel, akik idegesítették vagy
fájdalmat okoztak neki. Aztán kocsiba ültünk volna, és meg sem
állunk Vittoriáig.
 De nem így történt. Múltak az órák, a napok, apámat ritkán
láttam, akkor is hullafáradtan, az iskola és a korrepetálások
közt ingázott, s az egészre valami bonyolult tanulmány is rátett
egy lapáttal, amit Marianóval közösen írt. Reggel elment
hazulról, és csak este került haza. Azokban a napokban végig
esett, én meg attól féltem, hogy megfázik, felmegy a láza, és
ágynak esik – ki tudja, mennyi ideig. Hogy tudott –
morfondíroztam magamban – egy ilyen törékeny és kedves
ember Vittoria néni gonoszságával harcolni egy életen át? Ám
hogy nekimenjen, majd kitegye a szűrét egy háromgyermekes
gazfickónak, aki Vittoriát tönkretette volna, még
hihetetlenebbnek tűnt. Meg is kérdeztem Angelát:
– Ha Ida belezúgna egy háromgyerekes, nős gonosztevőbe, te,
mint a nővére, mit tennél?
Angela habozás nélkül rávágta:
– Megmondanám őket a papának.
Idának nem volt ínyére a válasz, le is tromfolta a nővérét:
–  Akkor áruló vagy. Márpedig a papa azt mondta, hogy az
árulkodás a legocsmányabb dolog.
Erre Angela ingerült lett:
– Nem vagyok áruló! A te érdekedben tenném.
–  Ha tehát Angela beleszeretne egy háromgyerekes, nős
gonosztevőbe, te nem mondanád meg apádnak? – vetettem
közbe óvatosan.
Ida, aki mohón falta a szerelmes regényeket, eltöprengett,
majd így szólt:
–  Csak akkor mondanám meg, ha az illető csúnya lenne és
gonosz.
 Helyben vagyunk, hasított belém, a randaság és a gonoszság
az égadta világon mindent felülír. Egyik délután, amikor apám
valami találkozón volt, ismét felhoztam a témát anyámnak:
– Azt mondtad, hogy meglátogatjuk Vittoria nénit.
– Azt mondtam, hogy beszéld meg apáddal.
– Azt hittem, te fogod megbeszélni.
– Nagyon feszült mostanában.
– Akkor menjünk el mi ketten!
–  Jobb, ha rábízzuk. Különben is, nyakadon a tanév vége,
tanulnod kellene.
– Ti nem akartok elvinni engem! Már rég eldöntöttétek, hogy
nem visztek el hozzá.
Erre anyám, azon a hangján, amit mindig akkor vetett be, ha
magányra vágyott, és elém rakott valami buta játékot, amivel
egyedül is elvagyok, így szólt:
– Akkor a következőt javaslom: ismered a via Miragliát?
– Nem.
– Hát a via della Staderát?
– Azt sem.
– És a Santa Maria del Pianto temetőt?
– Nem.
– És a Poggiorealét?
– Azt sem.
– És a piazza Nazionalét?
– Nem.
– És az Arenacciát?
– Nem.
– És az iparnegyed környékét?
 – Nem, anyu, nem.
–  Nos, akkor mielőbb meg kéne tanulnod, hisz ebben a
városban élsz. Tessék, odaadom az utcajegyzéket, böngészd
csak végig, miután befejezted a tanulást. Ha ennyire sürgős,
egyedül is elmehetsz Vittoria nénihez.
Az utolsó mondata letaglózott, tán meg is bántódtam kicsit. Az
én szüleim, ha a bolt kétszáz méternél távolabb volt, még
kenyérért sem küldtek el. Ha pedig Angelával és Idával akartam
találkozni, apám, de leginkább anyám autóba ült, és
elfuvarozott Marianóhoz és Costanzához, majd értem jött, és
hazavitt. Most meg ismeretlen helyekre küldenek, ahová maguk
sem mennek szívesen? Nem, nem, egész egyszerűen torkig
vannak a rinyálásommal, a számomra életbevágó dolgokat
jelentéktelen apróságnak tartják, röviden szólva: nem vesznek
komolyan. Mintha széthasadt volna valami a testemben, tán ott,
abban a pillanatban kellett volna kitenni a pontot a gyermekkor
végére. Egy biztos, úgy éreztem magam, mintha egy apró
szemcsékkel teli tartály lennék, ami szétnyílik hirtelen, és
felfoghatatlan iramban kipergeti magából a tartalmát. Kétség
nem fér hozzá, anyám régen megvitatta apámmal, és az ő
hozzájárulásával arra készül, hogy eltávolítson maguktól, hogy
magukat is eltávolítsa tőlem, hadd boldoguljak egyedül a
sületlenségeimmel és a faksznimmal. Ha jobban belegondolok,
épp most dörgölte az arcomba azon a bágyadt és kedves
hangján, hogy: elég volt, az agyamra mész, Giovanna; csak
nehezíted az életem; nem tanulsz, a tanárok panaszkodnak rád,
te meg az istennek se akarsz leszállni Vittoria néniről; ah,
mennyi kibúvó, hát nem megmondtam neked, hogy apád
szeretetből mondta azt, amit mondott; elég, menj, és játssz az
utcajegyzékkel, ne szekálj tovább. Hogy valóban így volt-e vagy
sem, azt persze nem tudom eldönteni, mindenesetre életemben
először kisemmizve éreztem magam. Jeges fájdalom hasított
belém, olyasfajta, mint amikor megfosztanak bennünket a
legféltettebb kincsünktől, amiről szentül hittük, hogy egy életen
át a mienk marad. Lesújtva, némán álltam. És amikor anyám
azt mondta, hogy légy szíves, csukd be az ajtót magad után,
kikullogtam a szobából.
Az előbbiektől elzsibbadva egy darabig az ajtó előtt
várakoztam, abban a reményben, hogy kijön, és a kezembe
nyomja az utcajegyzéket. Nem jött ki, úgyhogy lábujjhegyen
beosontam tanulni a szobámba. Természetesen eszem ágában
nem volt elővenni a tankönyveket. A fejemben, akár egy
billentyűzeten, vadul kattogtak az imént még érthetetlen
mondatok. Mi szükség rá, hogy megkapjam anyámtól az
utcajegyzéket? Majd én megszerzem magamnak,
tanulmányozom, és gyalog megyek el Vittoria nénihez!
Napokon, hónapokon át fogok kutyagolni, ha kell. Tűző napon,
kánikulában, esőben, szélben, hidegben csak caplatok és
caplatok, átvágok ezernyi, rám leselkedő veszélyen, mígnem
szembetalálom magam a saját jövőmet megtestesítő csúnya és
gonosz asszonnyal. Megcsinálom. Az ismeretlen utcanevekből,
amiket anyám felsorolt, párat úgyis megjegyeztem. Egyet akár
már most kikereshetek. A temetőt például, azt amúgy sem
tudtam kiverni a fejemből. Szomorú egy hely lehet! Ezek szerint
a nagynéném olyan környéken lakik, ahol tengernyi fájdalom és
szenvedés jut osztályrészül az ott lakóknak. Végigmennek egy
gyötrelmekkel teli ösvényen, leereszkednek egy sajgó
lépcsősoron, kétoldalt tüskés bozótok kapdosnak utánuk, és
szutykos kóbor kutyák loholnak a nyomukban vicsorgó, habzó
pofával. Igen, ezt fogom elsőként kikeresni az utcajegyzékből,
szántam el magam, és kilopakodtam a telefonhoz az
előszobába. A paksaméta a vaskos telefonkönyvek alatt feküdt
kilapítva, megpróbáltam kiszabadítani. De jóformán hozzá se
fogtam, azonnal kiszúrtam a kupac tetején a regiszteres füzetet,
amiben az ismerősök telefonszámát vezették a szüleim. Hogy ez
miért nem jutott eszembe korábban? Ha a megérzésem nem
csal, itt kell lennie Vittoria néninek is. Akkor meg minek
kivárni, amíg a szüleim felhívják? Hisz én is felhívhatom!
Fogtam a füzetet, a V betűhöz lapoztam, de Vittoriából egyet
sem találtam. Hát persze, gondoltam, a vezetéknevünket kell
keresnem, apám vezetéknevét, Tradát, és visszalapoztam a T-
hez. Ott volt: Trada Vittoria. A kifakult kézírás az apámé,
jócskán kirítt a többi közül.
A szívem a torkomban dobogott, alig bírtam úrrá lenni az
izgatottságomon. Úgy éreztem, egy titkos ösvény torkolatához
érkeztem, amely egyenesen a nagynénémhez vezet. Felhívom,
hasított belém. Most azonnal. Azt mondom: Giovanna vagyok,
az unokahúgod, szeretnék találkozni veled. Ki tudja, még az is
lehet, hogy ő maga jön el értem. Megállapodunk egy napban,
egy órában, és itt, a ház előtt, vagy lejjebb, a piazza Vanvitellin
találkozunk. Ellenőriztem, hogy csukva van-e anyám
szobájának ajtaja. Aztán visszamentem a telefonhoz, és
felemeltem a kagylót. De abban a pillanatban, ahogy
feltárcsáztam a számot és a vonal kicsengett, bepánikoltam.
Ugyanaz a páni félelem, gondolom, amit a fotók kapargatása
közben éreztem, amikor először próbáltam kézbe venni a
sorsomat. Mi a fenét csinálok. Sürgősen el kell mondanom
nekik. Ha anyámnak nem is, apámnak okvetlenül. Legalább
egyiküknek rá kell bólintania. Úgyhogy csak lassan a testtel. De
amíg így vacilláltam, egy dörmögő, mély hang – akár a bagós
ismerőseink egyike is lehetett volna – beleszólt: Halló, tessék.
Mindezt olyan udvariatlan elszántsággal, olyan erőszakos
nápolyi akcentussal, hogy már a puszta „halló”-tól is
elborzadtam, és lecsaptam a telefont. Épp idejében. Abban a
pillanatban fordult a kulcs a zárban, hazajött apám.

10.

Eltávolodtam a telefontól, ő pedig, miután lerakta az esőtől

csöpögő esernyőjét odakinn, a lépcsőfordulóban, majd a
lábtörlőn hosszan csoszogva a cipőjét is felszárítgatta, belépett.
Foghegyről, kelletlenül köszönt, hangjában nyoma sem volt a
szokásos vidámságnak, még káromkodott is a pocsék idő miatt.
Csak akkor fordult hozzám, amikor kibújt az esőköpenyéből:
– Mit csinálsz?
– Semmit.
– Anyu?
– Dolgozik.
– Kész van a leckéd?
– Igen.
– Volt valami, ami nem világos, és magyarázatra szorul?
S azzal megállt a telefon mellett, hogy – az ismerős
mozdulatból erre következtettem – lehallgassa az üzeneteit.
Ekkor döbbentem rá, hogy a regiszteres füzetet nyitva
felejtettem a T betűnél. Észrevette, mutatóujját végigfuttatta az
oldalon, majd becsukta a füzetet. Meg sem hallgatta az
üzeneteket. Abban reménykedtem, hogy valami tréfás
mondattal elüti az egészet, attól biztonságban éreztem volna
magam. Ehelyett barackot nyomott a fejemre, majd bement
anyámhoz. Szokásával ellentétben most gondosan becsukta az
ajtót maga mögött.
Várakoztam. Hallottam, amint fojtott hangon beszélgetnek, a
zümmögésből koppanó szótagok szakadtak ki: én, nem, de, te.
Visszaosontam a szobámba, az ajtót direkt nyitva hagytam, azt
kívántam, bárcsak ne veszekednének. Az egész legalább tíz
percig tartott, aztán a folyosó csendjét megtörte apám lépteinek
kopogása, ami apránként elhalkult: nem jött be hozzám, a
dolgozószobájába ment. Ahol szintén volt egy telefon. Ismét
suttogások, néhány rövid, kivehetetlen mondat és véget nem
érő szünetek. Azt gondoltam – vagy inkább reméltem –, hogy
Marianóval keveredhetett összetűzésbe, és most megtárgyalják
végre, ami bennük rekedt, tudom is én, olyasféle dolgokat, mint
például politika, bátorság, marxizmus, krízis, állam, csupa
olyan frázist, amikre mindig is hegyeztem a fülem. A
beszélgetést követően egyenest a szobámba jött. Általában
gunyoros szertartásossággal kéredzkedett be hozzám – Elnézést,
szabad lesz? Hol foglalhatnék helyet? Egész biztos, hogy nem
zavarok? –, most viszont leült az ágyamra, és fagyosan így szólt:
– Úgy tudom, anyád már próbálta megértetni veled, hogy nem
gondoltam komolyan azt a múltkori dolgot, megbántani meg
végképp nem akartalak. Egyáltalán nem hasonlítasz a húgomra.
Kitört belőlem a zokogás, összevissza makogtam: Nem erről
van szó, apu, én tudom, én elhiszem, de… A könnyeim nem
lágyították meg a szívét:
–  Fölösleges magyarázkodnod! Az én hibám, nem a tied,
úgyhogy nekem kell helyrehozni a dolgokat. Az imént
beszéltem a nagynénéddel, vasárnap elviszlek hozzá. Rendben?
– Ha nem akarod, nem muszáj mennünk – szipogtam.
–  Még szép, hogy nem akarom. Te viszont igen. Úgyhogy
elmegyünk. Kiteszlek a ház előtt, addig maradsz, amíg akarsz,
én majd odakint várlak, az autóban.
Próbáltam lenyugodni, szipogva nyeldestem a könnyeimet:
– Biztos vagy benne?
– Igen.
Elnémultunk egy pillanatra, végül kényszeredetten rám
mosolygott, és a mutatóujjával letörölte a könnyeimet. A
mozdulatai természetellenesek voltak, majd egy rövidke
szünetet követően, a maga terjengős és szenvedélyes stílusában
belefogott egy monológba – hol mesterkélt visszafogottsággal,
hol meg dörgedelmesen beszélt. Egyetlenegy dolgot tarts szem
előtt, Giovanna, mondta halkan. A nagynénéd kimondhatatlan
örömöt lel abban, ha fájdalmat okoz nekem. Én minden tőlem
telhetőt megtettem érte, segítettem rajta, a pártját fogtam, még
pénzt is adtam neki. Teljesen feleslegesen. Minden szavamat
fölényeskedésnek vette, és személyes sérelemként élte meg a
támogatásomat. Gőgös, hálátlan és kegyetlen asszony. Épp ezért
jó előre szeretnélek figyelmeztetni, hogy felkészülhess rá:
Vittoria mindent be fog vetni, hogy eltávolítson tőlem, arra fog
felhasználni, hogy belém taposson. Nem először csinálna ilyet.
Eljátszotta már a szüleinkkel, a testvéreinkkel, a nagybácsikkal,
nagynénikkel meg az unokatestvéreinkkel. Neki köszönhetem,
hogy a vér szerinti családomból egyetlenegy ember nem akad,
aki szóba állna velem. Meglásd, téged is ellenem fog hangolni.
Ez pedig – mondta olyan komoran, amilyennek előtte sose
láttam – elfogadhatatlan számomra. Végül arra kért – valósággal
könyörgött, egymásnak préselt tenyerét, mintha imádkozna,
meg-meglendítve maga előtt –, hogy hallgattassam el a
kételyeimet, amelyek teljesen alaptalanok voltak, ha másként
nem, hát azzal, hogy ügyet sem vetek rájuk, hogy a fülembe
viaszt öntök, mint a legénység fülébe Odüsszeusz.
Rácsimpaszkodtam és átöleltem – az utóbbi két évben, mióta
mindenáron felnőttnek akartam tűnni, nem sűrűn fordult elő.
De legnagyobb meglepetésemre, sőt bosszúságomra szokatlan
illatot árasztott magából, ez nem az ő szaga volt. És ettől valami
furcsa idegenségérzet kerített hatalmába, amiben fájdalom és
boldogság keveredett, megmagyarázhatatlanul. Ha mind ez
idáig leghőbb vágyam volt, hogy apám gyámolítása az
örökkévalóságig tartson, annak gondolatától, hogy egy csapásra
idegenné vált számomra, most átjárt az öröm. A föld fölött
lebegtem, mintha annak lehetősége, hogy találkozhatom a
gonosszal – azzal, amit különbejáratú szerelmi zsargonjukban
ők ketten az anyámmal állítólag Vittoriának hívtak –, váratlanul
felpezsdített volna.

11.
Ezt az érzést gyorsan elhessegettem magamtól, nehezen
viseltem a vele járó bűntudatot. Számoltam a napokat, amelyek
a várva várt vasárnaptól elválasztottak. Anyám roppant
előzékeny volt, mindent a fenekem alá tett, hogy a hétfői házi
feladataimat letudva zavartalanul, a tanulás nyomasztó terhe
nélkül vehessek részt a találkozón. És nem érte be ennyivel.
Egyik délután, kezében az utcanévjegyzékkel, beállított a
szobámba, mellém telepedett, és rábökött a San Giacomo dei
Caprira, majd lépésről lépésre végigmutatta a Vittoria lakásáig
vezető teljes útvonalat. Azt hiszem, így adta értésemre, hogy
nagyon szeret, és hogy ő meg az apám mást sem akar, mint az
én boldogságomat.
Engem azonban távolról sem elégített ki ez a topográfiai
gyorstalpaló. Úgyhogy a következő napokban titokban a város
térképeit tanulmányoztam. A mutatóujjammal a San Giacomo
dei Capriról indulva elmentem a piazza Medaglie d’oróra,
onnan lejjebb csúsztattam a via Suarezre és a via Salvator
Rosára, aztán még lejjebb, a Múzeumhoz, aztán végigsétáltam a
via Forián egészen a piazza Carlo III-ig, ott ráfordultam a corso
Garibaldira, a Garibaldiról a via Casanovára, aztán a piazza
Nazionaléról elmentem a via Poggiorealéra, majd onnan a
Staderára, végül pedig, amikor a temető környékén jártam,
leereszkedtem a via Miragliára, a via del Macellóra, a via del
Pasconéra, és így tovább, mígnem az ujjam megállapodott az
iparnegyed lángoló földjein.
Azokban az órákban a fenti utcanevek meg a soron
következők megszállottjává váltam. Mint valami házi feladatot,
az összeset bebifláztam, annyi különbséggel, hogy sokkal
lelkesebb voltam, és egyre növekvő izgalommal vártam a
vasárnapot. Hacsak apám meg nem gondolja magát, végre
megismerhetem Vittoria nénit.
Igen ám, csakhogy a keszekusza és szeszélyes érzéseimmel
nem számoltam. Ahogy teltek-múltak a napok, egyre
gyakrabban – főleg esténként – azon kaptam magam, hogy a
lelkem mélyén azt kívánom, bárcsak lefújnák valamilyen okból
az egész akciót. Ezzel együtt beindult az önmarcangolás is,
állandóan azon morfondíroztam, vajon miért csökönyösködtem
a szüleimmel, miért akartam megbántani őket, és miért
hagytam figyelmen kívül az aggodalmaikat. Mivel a kérdésekre
nem volt válasz, a kezdeti rögeszmémhez se ragaszkodtam már
annyira, a Vittoriával való találkozás kikényszerítése pedig
túlzásnak és feleslegesnek tűnt. Miért szembesülnék már most
külső és belső adottságaimmal, ha előbb-utóbb úgyis kiütköznek
rajtam? Az arcom vagy a lelkem vonásait, ha akartam volna, se
tudtam volna átrajzolni, hisz az énem úgyis az marad, ami: egy
búskomor, nyomorult én, de mégiscsak én. Tehát a
nagynénémmel való találkozás kikényszerítése nagy
valószínűséggel a szokásos próbatételek egyike. Másképpen
szólva nem egyéb, mint a szüleim türelmének sokadik
tesztelése, nagyjából ahhoz hasonló, mint amikor beültünk
Marianóval és Costanzával egy étterembe, én pedig egy
nagyvilági dáma allűrjével csábosan rámosolyogtam
Costanzára, és olyan ételeket rendeltem, amikről anyám már a
legelején megmondta, hogy nem a mi zsebünknek valók. Ettől
még jobban elkeseredtem: lehet, hogy ezúttal túllőttem a célon?
A fejemben anyám szavai zakatoltak, amikkel a sógornője
gyűlöletét ecsetelte, s eszembe jutott apám gondterhelt
szónoklata. A nagynénémtől való berzenkedésük ott, a sötétben
végül összeadódott azzal a félelemmel, amit a hangja váltott ki a
telefonban – az a rettenetes, nyelvjárásban elhadart „Halló,
tessék”. Így hát szombat este odaálltam anyám elé:
meggondoltam magam, mégsem akarok elmenni, ma reggel
derült ki, hogy egy csomó házit sóztak ránk hétfőre. Ő azonban
nem tágított: a találkozót nem lehet lefújni, fogalmad sincs,
mennyire rossz néven venné a nagynénéd, ennek is apád inná
meg a levét. Miután látta, hogy nem sikerült meggyőznie,
hozzátette, hogy már így is épp eleget kombináltam, és ha most
visszalépnék, másnapra, efelől semmi kétség, megint
meggondolnám magam, és kezdődne az egész elölről. Végül azt
mondta nevetve: menj csak el, nézd meg jól, hogy kiféle, miféle
ember ez a Vittoria, legalább mindent elkövetsz annak
érdekében, hogy ne hasonlíts rá.
Az ólmos, esős napokat követően vasárnapra kiderült, az ég
azúrkék volt, néhány pillekönnyű, fehér felhővel. Apám a régi,
megszokott hangján próbált jópofizni, de amint begyújtotta a
motort, azonnal elhallgatott. Utált a körgyűrűn vezetni, le is
kanyarodtunk az első kijáratnál. Azt mondta, jobban szereti a
régi utcákat, és kisvártatva már egy idegen város szívében
cikáztunk, amit lepusztult épületek, kifakult falak, ipari
hodályok, barakkok és bódék alkottak, itt-ott piszkoszöld hegek
tátongtak, és szeméthegyek meg esővíztócsák ontották
magukból a megzápult levegőt, ő pedig, ahogy haladtunk mind
beljebb és beljebb, egyre komorabbá vált. De aztán, mintha
hirtelen észbe kapott volna, hogy mind ez idáig megfeledkezett
rólam, életében először mesélni kezdett a származásáról. Én itt
születtem, ezen a környéken, itt is nőttem fel – mondta egy
széles gesztussal, amely a szélvédőn túli világot is magához
ölelte: a horzsakőből épült falakat, a szürke, sárga és vörös
házikókat, a sivár utakat –, szegények voltunk, mint a templom
egere. Jaj, ezek szerint egy ennél is szörnyűbb városrészbe
fogunk menni, hasított belém éppen akkor, amikor apám
lefékezett, és bosszúsan fújtatva rábökött egy épületre, amelyről
hatalmas foltokban mállott a vakolat. Valamikor ez volt a
családi házunk, most Vittoria néni lakik itt. Az ott a kapu. Menj
csak, én majd megvárlak idekinn. Rimánkodó tekintettel
meredtem rá:
– Mi van?
– Nehogy elmenj!
– Egy tapodtat se mozdulok!
– És ha marasztalni próbál?
– Amikor úgy érzed, elég volt, mondd azt, hogy menned kell.
– És ha nem enged el?
– Akkor érted megyek.
– Ne, inkább maradj itt, majd én jövök.
Kiszálltam az autóból, bementem a kapun. Szemétszag
keveredett vasárnapi szószok illatával. Lift sehol. Felszaladtam
az ide-oda billegő lépcsőkön, a lépcsőház falán óriási fehér
sebhelyek éktelenkedtek, némelyikük akkora, akárha titkos
tárgyak rejtekhelyéül vájták volna ki. Az obszcén feliratokat és
rajzokat igyekeztem nem észrevenni, fontosabb volt a küldetés.
Felfoghatatlan. Hogy az én apámnak itt kellett leélnie a
gyerekkorát? Számoltam az emeleteket, a harmadikon
megtorpantam, három ajtó közül kellett választanom. A tőlem
jobbra levő volt az egyetlen, amin névtábla lógott, pontosabban:
egy fehér papírfecni volt ráragasztva, rajta tollal a vezetéknév:
Trada. Csöngettem, visszafojtottam a lélegzetemet. Semmi.
Lassan elszámoltam magamban negyvenig, apám ugyanis azt
mondta pár évvel korábban, hogy ezt kell csinálni, ha az ember
elbizonytalanodik. Amikor elérkeztem a negyvenegyhez, ismét
csöngettem, ez a második roham meglehetősen hangosra
sikeredett. Egy velőtrázó rikoltás, majd rekedtes hangon,
nyelvjárásban akár a fegyverropogás: mi a fasz van? ráfeküdtél
a csengőre? jövök már! Aztán határozott lépéséket hallottam,
egy kulcs négyszer átfordult a zárban, és az ajtóban megjelent
egy asszony, tetőtől talpig égszínkékbe öltözve, ébenfekete haja
a nyakszirtjén összefogva, sudáran, kecsesen, mint a sózott
szardella, a válla széles volt, dús keble akár egy hegyvonulat.
Ujjai közt égő cigarettát tartott, s némi krákogás közepette félig
olaszul, félig nyelvjárásban a következőket mondta:
– Mi van, beteg vagy vagy brunyálnod kell?
– Egyik sem.
– Akkor meg minek csöngetsz kétszer?
– Giovanna vagyok, néni – motyogtam.
– Pontosan tudom, ki vagy. Ha még egyszer néninek szólítasz,
jobb, ha már most sarkon fordulsz, és elhordod magad.
Sűrűn bólogattam, belém fagyott a szusz. Néhány pillanatig a
smink nélküli arcát bámultam, aztán elkaptam a szemem, és a
padlóra meredtem. Vittoria olyan elviselhetetlenül szép volt,
hogy muszáj volt csúnyának látni őt.
II
 1.

Ahogy telt-múlt az idő, egyre ügyesebben hazudtam a

szüleimnek. Kezdetben ezek nem kimondottan hazugságok
voltak, ám a körém épített valóság olyan áthatolhatatlannak
tűnt, hogy kénytelen-kelletlen továbbra is elfogadtam a
játékszabályaikat, és ha gyűlni éreztem a fellegeket a fejem
fölött, azonnal kimenekültem a világukból. Főleg apámmal
viselkedtem így, annak dacára, hogy tekintélyt parancsoló
szavai valósággal elbódítottak, és fizikai fájdalmat okozott, hogy
becsapom.
Hiszen ő volt az, aki még anyámnál is többször sulykolta,
micsoda aljas dolog a hazugság. De a Vittoriánál tett látogatás
óta ez elkerülhetetlenné vált. Már amikor a kapun kijöttem,
megkönnyebbülést színlelve rohantam az autóhoz, mintha egy
életveszélyes helyzetből szabadulnék. Apám, alighogy
becsuktam a kocsi ajtaját, lesújtó pillantással mérte végig
gyermekkorának színhelyét, aztán begyújtotta a motort, és
olyan erővel taposott a gázba, hogy a jobb karját ösztönösen
felemelte, és belenyomott az ülésbe, nehogy a szélvédőnek esve
beverjem a homlokom.
Kis ideig arra várt, hátha előhozakodom valami reménykeltő
részletekkel, ami nekem is kapóra jött volna, hiszen engem is
felkavart a feldúltsága, én azonban hallgatásba burkolóztam,
mert tartottam tőle, hogy akár egyetlen szavammal magamra
haragíthatom. Néhány perccel később, fél szemével az utat
vizslatva, a másikat rajtam tartva végül ő kérdezte meg, hogy
milyen volt. Azt feleltem, hogy a nagynéném az iskola felől
faggatózott, megkínált egy pohár vízzel, megkérdezte, hogy
vannak-e barátnőim, és nagyon érdekelte Ida meg Angela.
– Ez minden?
– Igen.
– Rólam nem kérdezett?
– Nem.
– Egyetlenegyszer sem?
– Nem hát.
– És anyádról?
– Róla sem.
– Egy teljes órán át a barátnőidről beszéltetek?
– Meg a suliról.
– És mi volt az a zene?
– Milyen zene?
– Amit olyan hangosan hallgattatok.
– Én ugyan semmilyen zenét nem hallottam.
– Kedves volt?
– Inkább faragatlan.
– Mondott gonoszságokat?
– Nem, de volt valami kellemetlen a viselkedésében.
– Jó előre figyelmeztettelek.
– Igen.
– És most? Elmúlt a kíváncsiságod? Rájöttél, hogy csöppet sem
hasonlítasz rá?
– Igen.
–  Na gyere, és adj egy puszit! Gyönyörű vagy. Meg tudod
bocsátani a szamárságomat?
Sosem haragudtam rád, feleltem, és odatartottam az arcomat
egy puszira. De nyomban el is toltam magamtól, szúr a
szakállad, tiltakoztam nevetve. A régi mókáinkra utalva
próbáltam elterelni a beszélgetést Vittoriáról. Ő viszont tovább
forszírozta: képzeld csak el, mennyire szúrhat a nagynénéd
bajsza, és amint kimondta, a lelki szemeim előtt nem a Vittoria
ajkát szegélyező fekete pihék lebegtek, hanem a sajátjaim.
– Nincs is bajsza – motyogtam alig hallhatóan.
– De van.
– Nincsen.
–  Jó, akkor nincsen. Még az hiányzik, hogy eszedbe jusson
visszamenni és leellenőrizni.
Elkomorodtam:
– Többé nem akarom látni.

2.

De még ez sem volt igazi hazugság: tényleg elrettentett a

gondolat, hogy újra találkozzam vele. Holott már akkor, az
autóban pontosan tudtam, melyik napon, melyik órában és hol
fogjuk viszontlátni egymást. Valójában el sem szakadtam tőle:
minden egyes szavát, gesztusát és arckifejezését ott őriztem a
fejemben; és az volt az érzésem, mintha nem is az imént történt
volna, hanem még mindig zajlana az egész. S amíg apám
megállás nélkül a szeretetéről biztosított, addig én a húgát
hallottam és láttam, tulajdonképpen őt hallom és látom a mai
napig. Látom égszínkékbe öltözött sudár alakját, hallom, amint
rám rivall nyelvjárásban, hogy „Tedd be az ajtót!”, majd hátat
fordít, hogy – akarva-akaratlanul – követnem kelljen őt. Vittoria
hangjából s talán az egész alakjából valami kendőzetlen, nyers
öntörvényűség áradt, ami egy pillanat alatt engem is átjárt,
mint a gáztűzhely rózsájából kicsapó lángok melege. Becsuktam
hát az ajtót, és a nyomába eredtem, mintha pórázon cibált
volna maga után.
Végigbotorkáltam a cigarettafüsttől bűzlő, sötét helyiségen, az
egyetlen fénynyaláb egy nyitott ajtón át érkezett. Az alakja
eltűnt az ajtón túli homályban, majd én is beléptem egy pici
konyhába, ahol a rendet áporodott csikkszag rondította el.
– Kérsz egy narancslét?
– Nem szeretnék alkalmatlankodni.
– Kérsz vagy sem?
– Igen, köszönöm.
Elém tolt egy széket, majd azzal, hogy billeg a lába, kicserélte
egy másikra. A dobozos vagy üveges narancslevet azonban nem
a sárgásfehér hűtőből vette ki, ahogyan vártam volna, hanem
kiszedett két-három narancsot egy kosárból, kettészelte őket,
majd puszta kézzel belefacsarta egy pohárba, egyiknek-
másiknak villával kapargatta meg a velejét.
– Nem tetted fel a karkötőt – mondta anélkül, hogy rám nézett
volna.
Megrémültem.
– Milyen karkötőt?
– Azt, amelyiket a születésedkor ajándékoztam neked.
Ha nem csal az emlékezetem, nekem soha nem volt
karkötőm. De éreztem, mennyire fontos neki, és attól tartottam,
még sértésnek veszi, hogy nem viselem.
– Egy-két évesen biztosan viseltem, szerintem anyám gyakran
rám adta, de aztán kinőttem – feleltem.
Megfordult, s hogy megmutassam, milyen vastag a csuklóm
egy újszülött karkötőjéhez, kinyújtottam a karom. Kirobbant
belőle a nevetés. Hatalmas szája volt óriási fogakkal, nevetés
közben kilátszott az ínye.
– Nagyon okos vagy.
– Az igazat mondom.
– Félsz tőlem?
– Egy kicsit.
–  Jól teszed. A félelem akkor is hasznos, ha nem vagy
életveszélyben: éberen tart.
Elém rakta a poharat, kívül cseppfoltos volt, belül, a
narancssárga lé felszínén gyümölcsvelő és fehér magok
lebegtek. A haját bámultam, a gondosan elkészített frizuráját,
ilyet csak a régi filmeken és anyám lánykori képein láttam: az
egyik barátnője hordta ugyanígy. Vittoriának vastag szemöldöke
volt, ébenfekete édesgyökérindák a magas homloka és mélyen
ülő szeme között. Igyál, mondta. Hogy ne haragítsam magamra,
nyomban megragadtam a poharat, de a tartalmához nem volt
gusztusom; nem sokkal ez előtt láttam, hogyan folyt végig a
gyümölcslé a tenyerén, meg hát anyámtól is mindig azt kértem,
hogy halássza ki nekem a gyümölcsdarabkákat és a magokat.
Igyál, ismételte meg, jót fog tenni. Belekortyoltam, ő közben
lehuppant arra a székre, amiről pár perccel korábban még azt
nyilatkozta, hogy nem elég stabil. Dicsérni kezdett, a hangszíne
azonban továbbra is ellenszenves maradt: igen, okos vagy,
mindjárt találtál mentséget a szüleidnek, ügyes húzás. De, mint
mondta, alaposan mellélőttem. Ő ugyanis nem egy
babakarkötőt, hanem egy igazi, felnőtteknek való ékszert adott
nekem, amit ő viselt egykor, és amit nagyon szeretett. Mert én,
hangsúlyozta, nem olyan vagyok, mint az apád, aki csak a pénzt
meg a tárgyakat bálványozza, baszok én a tárgyakra, én az
embereket szeretem; úgyhogy amikor megszülettél, arra
gondoltam, odaadom én ezt a karkötőt ennek a kislyánynak,
majd ha felnő, hordani fogja, meg is hagytam a szüleidnek:
akkor adjátok oda, amikor nagy lesz; igen, ezt írtam egy
cédulára, és bedobtam a postaládátokba, mert ha én felmegyek
hozzátok, anyád meg apád, amilyen két baromállat, bottal
kerget el.
– Nem kellett volna a postaládában hagynod – mondtam. – Ki
tudja, talán tolvajok vitték el.
Megrázta a fejét, szikrákat szórt a fekete szeme:
–  Milyen tolvajok? Minek járatod a pofádat, ha lövésed sincs
az egészről? Igyad azt a narancslevet!
Bólintottam, de ő rám se hederített. A narancslé jótékony
hatását dicsérte, én meg azt figyeltem, milyen gyorsan
változnak a vonásai. Az orra és a szája körüli ráncok, amiktől
fancsali volt a képe – igen: fancsali! –, egyetlen szempillantás
alatt kisimultak, a két orcája pedig, ami egy perccel korábban
még úgy feszült a halántéka és az állkapcsa közt, mint egy-egy
szürke vitorla, most színt kapott és meglágyult. Az én drága jó
anyám, mondta, a névnapomon mindig ágyba hozta a forró
csokoládét, krémes volt és habos, mint egy békebeli szuflé.
Neked csinál valaki forró csokoládét a névnapodon? Hajlottam
rá, hogy igent mondjak, noha a családban nem volt szokás
névnapot ülni, és forró csokit se hozott még senki az ágyamhoz.
De attól féltem, azonnal rájön a lódításra, úgyhogy nemet
intettem. Erre bosszúsan megcsóválta a fejét:
–  Apád meg anyád magasról tesznek a hagyományokra!
Dehogyis alacsonyodnak ők le a forró csokoládéig.
– Apu tejeskávét szokott csinálni.
–  Apád egy szemétláda, el tudom képzelni, milyen tejeskávét
csinál. A nagyanyád, na, az tudott jó tejeskávét főzni! Két kanál
tojáshabot is hozzákevert. És azt mesélte az apád, hogy ittuk a
kávét, a tejet meg a borsodót, amikor gyerekek voltunk?
– Nem.
–  Na látod. Az apád már csak ilyen. Meg van győződve róla,
hogy egyedül ő ismeri a dörgést, elképzelni sem tudja, hogy más
is elboldogul. És ha ezt szóvá mered tenni, sóval hinti be a lábad
nyomát.
Ismét a fejét csóválta, a hangja kimérten csengett, de nyoma
sem volt benne durvaságnak. Így üldözte el az én kincsemet is,
mondta, az én drága Enzómat. Apád mindenkit lekoptat, aki egy
kicsikét is jobb nála, ilyen volt már gyerekkorában is. El van
szállva a saját okosságától, de világéletében hülye volt. Ami azt
illeti: én vagyok okos, ő csak ravasz. Ösztönösen tudja, hogyan
teheti nélkülözhetetlenné magát. Kiskoromban még a nap is
lebukott az égről, ha ő nem volt jelen. Azt éreztem, ha nem úgy
viselkedek, ahogy ő akarja, akkor magamra hagy, és végleg
bealkonyul. Így aztán mindent, amire csak kedve szottyant,
végigcsináltatott velem. A játékszabályokat ő diktálta, ő szabta
meg, hogy mi a jó és mi nem. Hogy egy példát említsek: nekem
már a születésem pillanatában is zene folyt az ereimben, és
minden vágyam az volt, hogy táncosnő legyek. Pontosan
tudtam, hogy ez az én rendeltetésem, de rajta kívül senki sem
tudta volna rábeszélni a szüleimet. Csakhogy apád szerint a
tánc maga az ördög, és elsőként kaszálta el, hogy táncosnő
legyek. Mert szerinte csak akkor van helyed ezen a nyomorult
Földön, ha napestig bújod a könyveket. Szart sem ér, aki nem
tanul. Ilyeneket mondott: Méghogy táncosnő, Vittò! Fogalmad
sincs, mivel jár! Kezdj el tanulni, ne pofázz! Akkoriban már volt
egy kis keresete a különórákból, be tudott volna fizetni egy
tánciskolába, ahelyett hogy egyik könyvet veszi a másik után.
De nem. Valósággal élvezte, hogy mindent és mindenkit
lesajnál, leszámítva persze önmagát meg a saját dolgait. Az én
Enzómmal – zárta rövidre váratlanul – előbb elhitette, hogy
puszipajtások, aztán fogta, kitépte a lelkét, és darabokra
szaggatta.
Ilyesmiket mondott, olykor még durvábbakat is, s mindezt
olyan bizalmas hangnemben, hogy elvesztettem a fonalat. Arca
rövid idő alatt szétzilálódott, majd kirúgott, érzelmek egész sora
tükröződött rajta: bánat és undor, düh és elcsigázottság.
Apámról annyi ocsmányságot hordott össze, amennyi a csövön
kifért. Ám az Enzo-féle történet végére elcsitult az érzelmek
hullámzása, tüntetően eltakarta a szemét, és kisietett a
konyhából.
Moccanni se mertem, annyira feldúltak a szavai. A távollétét
kihasználva a pohárba köptem a magokat, amiket a nyelvem
alatt rejtegettem. Elmúlt egy perc, elmúlt kettő, én meg egyre
jobban szégyelltem, hogy meg se nyikkantam, amikor az
apámat szapulta. Meg kell mondanom neki, gondoltam, hogy
nagyon nem ildomos így ócsárolni azt az embert, akit mindenki
tisztel. Közben egészen halkan zeneszó kúszott be a konyhába,
néhány pillanat múlva már fülsiketítően dübörgött a ház. Gyere
már, Giannì, rikoltotta odabentről, mit csinálsz, elaludtál?
Felpattantam, kimentem a konyhából, vakon tapogatóztam a
sűrű homályban.
Néhány lépést követően egy pici szobában találtam magam,
ahol alig volt berendezés: egy öreg karosszék, egy
tangóharmonika a sarokban, egy asztalka, rajta egy tévé, meg
egy hokedli lemezjátszóval. Vittoria az ablakban álldogált és
kifelé bámult. Biztosan észrevette az autót, amiben apám
várakozott. S mintha a feltevésemet akarná igazolni, kifakadt:
hadd hallja az a szarcsimbók, az majd visszahozza az emlékeit,
mondta nyelvjárásban a zenére utalva. Ekkor vettem észre,
hogy a testét alig észlelhetően riszálja, a lába, a csípője és a
válla meg-megrezzen, követve a zene ritmusát. Zavartan
bámultam a hátát.
– Legelőször egy táncmulatságon találkoztam Enzóval, erre a
zenére táncoltunk – mondta.
– És ez mikor volt?
– Május 23-án lesz tizenhét éve.
– Sok idő eltelt azóta.
– Egyetlen perc sem telt el.
– Szeretted őt?
Erre megfordult:
– Apád semmit nem mesélt?
Elbizonytalanodtam. Ahogy rám nézett, idősebbnek tűnt a
szüleimnél, pedig néhány évvel fiatalabb volt náluk. Végül
kiböktem:
– Csak azt tudom, hogy nős volt, három gyermek édesapja.
– Más semmit? Azt nem mondta, hogy egy bitang volt?
Megint elbizonytalanodtam.
– Talán.
– És még?
– Hogy gonosztevő.
Erre kifakadt:
–  Apád a bitang, ő a gonosztevő! Enzo főfelügyelő volt a
közbiztonságiaknál, és még az igazi gengszterekkel is rendesen
viselkedett. Vasárnaponként misére járt. Én előtte – na, ezt add
össze! – nem hittem Istenben, mert apád bebeszélte nekem,
hogy nem létezik. De amint megláttam Enzót, meggondoltam
magam. Nálánál jobb, igazabb, érzékenyebb embert nem
hordott a hátán a Föld. Micsoda hangja volt és milyen szépen
énekelt! Ő tanított meg tangóharmonikázni. Előtte elhánytam
magam a férfiaktól, utána meg mindenkit elzavartam, aki a
közelembe merészkedett. A szüleid hazugságokkal tömték tele a
fejed.
Zavaromban a padlót néztem, de ő nem hagyta annyiban:
– Nem hiszel nekem, mi?
– Nem tudom.
–  Nem tudod, mert kényelmesebb hazugságban élni. Giannì,
nem jól nevelnek tégedet. Nézz magadra, nevetséges vagy!
Mindened: a cipőd, a kardigánod, még a hajpántod is rózsaszín!
Lefogadom, hogy táncolni sem tudsz.
– A barátnőimmel szoktunk táncolni, amikor találkozunk.
 – És hogy hívják a te híres barátnőidet?
– Angela és Ida.
– Ők is olyanok, mint te?
– Igen.
Elhúzta a száját, lerítt róla, hogy nincs ínyére a dolog, aztán
lehajolt, és újra feltette a lemezt.
– Ismered ezt a táncot?
– Elég divatjamúlt.
Erre mellettem termett, megragadott a derekamnál fogva, és
magához szorított. Hatalmas melléből furcsa illat áradt, mint
fenyőtűkből a tűző napon.
– Pattanj fel a lábamra!
– De fájni fog!
– Pattanj fel, ha mondom!
A lábára álltam, és amíg a zene szólt, elegáns, pontos
mozdulatokkal néhányszor körbetáncolta velem a szobát. Aztán
lecövekelt, de nem tolt el magától, továbbra is szorosan tartott,
és így szólt:
–  Mondd meg apádnak, hogy arra a zenére táncoltattalak
meg, amire Enzóval táncoltam annak idején. Így mondjad,
szóról szóra!
– Rendben.
– És most elég.
Azzal teljes erejéből odébb taszított, én pedig, hogy
megfosztott a teste melegétől, visszagyűrtem egy sikolyt, mintha
a belém nyilalló éles fájdalomra szégyelltem volna gyengének
mutatni magam. Mi tagadás, teljesen lenyűgözött, hogy az
Enzóval való táncot követően senki nem kellett neki. És azon
töprengtem, hogy ennek a mindent elsöprő szerelemnek az
összes apró részletét megőrizte, most pedig, hogy velem táncolt,
tán újraélte valamennyi pillanatát. Ettől a gondolattól lázba
jöttem, úgy éreztem, most azonnal szerelmes akarok lenni,
méghozzá ugyanilyen holtodiglanul. Amilyen erős kapocs fűzte
Enzóhoz, nem csodálnám, ha a szikár testéből, a melléből és a
leheletéből az én hasamba is átsugárzott volna némi szerelem.
–  Hogy nézett ki Enzo? Van róla fényképed? – rebegtem
bódultan.
–  Helyes. Örülök, hogy látni akarod. Beszéljünk meg egy
találkozót május 23-ra, és elmegyünk hozzá: a temetőben van.

3.

A rá következő napokban anyám minden ügyességét bevetette,

hogy sikerre vigye az apám által rátestált küldetést, és
végérvényesen megbizonyosodjon arról, hogy a Vittoriával való
találkozás begyógyította az akaratlanul ugyan, de mégiscsak
általuk ejtett sebeket. Ez az állhatatosság azonban
megrémisztett. Nem akartam az orruk alá dörgölni, hogy
Vittoria korántsem keltett bennem akkora viszolygást, mint ami
elvárható. Próbáltam elhallgatni előlük, hogy – bár továbbra is
készséggel elhiszem az ő verziójukat – a néni szavainak is hitelt
adok. Arra pedig külön figyelmet fordítottam, hogy egyetlen
szót se ejtsek Vittoria arcáról, ami – legnagyobb
meglepetésemre – egyszerre tudott csúnya és álomszép lenni,
olyannyira, hogy én magam is hol ilyennek, hol amolyannak
láttam, s ha nyilatkoznom kellett volna róla, mindkét
változatról csakis szuperlatívuszokban tudtam volna beszélni.
Ám még ennél is nagyobb gondot okoztak azok az árulkodó
jelek – a szemem villanása, egy-egy elpirulás –, amelyek
bármikor leleplezhették a májusi találkozót. Csakhogy én, aki a
szélhámiában járatlan voltam, anyám kérdéseire hol túlzott
körültekintéssel válaszoltam, hol meg fesztelenséget színlelve
kapásból bemondtam, ami eszembe jutott.
Ennek pedig azt lett a vége, hogy egy délután végképp
lebuktattam magam:
– Milyennek találod a nagynénédet?
– Öregnek.
– Öt évvel fiatalabb nálam.
– A lánya lehetnél.
– Ne szórakozz velem.
– Pedig így igaz, anyu. Te meg ő két külön világ vagytok.
– Ez nem kétséges. Vittoria és én soha nem voltunk barátnők,
pedig minden tőlem telhetőt megtettem, hogy megkedveljem.
De nem könnyű jóban lenni vele.
– Erre magam is rájöttem.
– Mondott gonosz dolgokat?
– Inkább csak undokoskodott.
– Mármint?
–  Neheztelt, hogy nem tettem fel azt a karkötőt, amit a
születésemkor adott.
Amint kifutott a számon, azonnal megbántam. De nem volt
visszaút. Lángolt az arcom, és közben az övét fürkésztem, hogy
az ékszer említése milyen hatással van rá. Anyám a legnagyobb
természetességgel válaszolt:
 – Egy kislány karkötőt?
– Nem, egy felnőtteknek valót.
– Amit tőle kaptál?
– Igen.
–  Nem rémlik. Vittoria néni soha semmit nem adott nekünk.
Még egy szál virágot sem. De megkérdezhetem apádat, ha
nagyon akarod.
Megfordult velem a világ. Ha most anyám elújságolja neki ezt
a históriát, apám joggal fog háborogni: ugye hogy nem csak az
iskoláról, Angeláról meg Idáról diskuráltak, bőven volt ott más
is, tiszta sor, csak Giovanna nem akarja elmondani. Hogy én
milyen ostoba vagyok! Zavaromban azt bírtam kibökni, hogy
engem hidegen hagy az a karkötő, majd sietve hozzátettem:
Vittoria néni egyáltalán nem festi, nem is szőrteleníti magát, a
szemöldöke ijesztően bozontos, és még egy fülbevalót vagy
nyakláncot sem volt hajlandó felrakni a tiszteletemre, úgyhogy
ha adott is valaha egy karkötőt, az biztosan förtelmes lehet.
Pontosan tudtam, hogy fölösleges minden szavam. Hogy
mondhatok bármit, anyám beszélni fog apámmal, nekem pedig
sosem fogják elárulni a reakcióját, hanem csak azt kötik az
orromra, amiben ők ketten megállapodnak – szokás szerint.
Keveset és rosszul aludtam, az iskolában elég gyakran a
fejemre olvasták, hogy figyelmetlen vagyok. A karkötőre csak
akkor tértünk vissza, amikor már szentül hittem, hogy a
szüleim megfeledkeztek róla.
– Apád sem tud a dologról.
– Melyik dologról?
– A karkötőről, amit Vittoria néni állítólag neked adott.
 – Szerintem hazugság az egész.
–  Efelől semmi kétség. Mindenesetre ha szeretnél karkötőt
viselni, nézz szét a cuccaim között.
Jóformán be se fejezte, már futottam is az ékszerdobozához,
pedig három- vagy négyéves koromtól fogva rendszeresen
játszottam az ékszereivel. Többnyire értéktelen vackok voltak,
kiváltképp a két karkötője: az egyik aranyfuttatású, két
fityegővel, amelyek angyalkákat ábrázoltak, a másik ezüst volt,
kék levelekkel és gyöngyökkel. Kiskoromban az előbbit
szerettem inkább, a második teljesen hidegen hagyott. Az
utóbbi időben viszont megtetszettek a kék levelek, egyszer még
Costanza is megdicsérte, tehetséges ötvösmunka, így mondta.
Hogy bebizonyítsam, mennyire nem érdekel Vittoria ajándéka,
hordani kezdtem a kék leveles ezüst karkötőt. Egyelőre csak
odahaza, az iskolában, illetve ha Angelával és Idával volt
találkozóm.
– Tyű, ez meseszép! – rikkantotta Ida, amikor először látta.
– Anyukámé. De azt mondta, bármikor viselhetem.
–  A mi anyukánk nem engedi, hogy hordjuk az ékszereit –
mondta Angela.
– Na és ez? – kérdeztem, és ráböktem a nyakláncára.
– Ezt a nagymamámtól kaptam.
–  Az enyémet pedig – dicsekedett Ida – a papa egyik
unokatestvére adta ajándékba.
Imádtak hencegni a dúsgazdag, bőkezű rokonsággal,
néhányukhoz kifejezetten ragaszkodtak is. Nekem viszont csak
a halott Múzeumi Nagyszülők jutottak, akik teljesen elködlöttek
az emlékezetemben, úgyhogy gyakran irigyeltem a
barátnőimet. Ám azzal, hogy Vittoria belépett az életembe,
nekibátorodtam:
– Én egy ennél is szebb karkötőt kaptam a nagynénémtől.
– És miért nem hordod soha?
– Túl drága holmi, anyukám nem engedi.
– Mutasd meg!
–  Majd egyszer, ha anyukám nem lesz itthon. Nektek
csinálnak otthon forró csokit?
–  Nekem egyszer a papa megengedte, hogy megkóstoljam a
bort – mondta Angela.
– Nekem is! – csapott le Ida.
–  Amikor kicsi voltam, a nagymamám gyakran készített –
mondtam tudálékosan. – De ne valami szokványos csokira
gondoljatok! Ez krémes volt és habos, mint egy békebeli szuflé,
az íze meg mennyei.
Angelának és Idának sose hazudtam, ez volt az első alkalom.
Ekkor jöttem rá, hogy amíg a szüleimnek való hantázás
szorongást okozott, a barátnőimnek kimondottan jólesett
hazudni. Az ő játékaik sokkal szebbek voltak, a ruháik
elegánsabbak, a családi történeteik pedig színesebbek.
Costanzának, aki egy híres toledói ötvöscsaládból származott,
kupacban álltak az ékszerei, egytől egyig méregdrága holmik,
köztük rengeteg arany nyaklánc, gyöngysor, fülbevaló és
karkötő, ezekből néhányhoz nem volt szabad nyúlni – az
egyiket például nagy becsben tartotta, gyakran is viselte –, a
többivel azonban játszhattak a lányok, olykor még én is.
Úgyhogy amint a forró csoki iránti érdeklődés alábbhagyott –
Angelánál gyakorlatilag azonnal –, és újfent ráterelődött a szó a
Vittoriától kapott karkötőre, részletesen lefestettem nekik.
Színaranyból van, szikrázó rubinnal és smaragddal kirakva,
mondtam, ilyet csak a tévében vagy a moziban látni. S
miközben a karkötő valódiságáról szónokoltam, elfogott a
kísértés, hogy tovább fantáziáljak, így hát folytattam az
előadást. Azt meséltem be nekik, hogy egy alkalommal
levetkőztem anyaszült meztelenre, nem volt más rajtam, csak
az anyám fülbevalója, egy mesés nyaklánc meg ez a karkötő, és
beálltam a tükör elé. Angela úgy meredt rám, mint akit
elbájoltak, Ida viszont azonnal lecsapott, és megkérdezte, hogy
legalább a bugyit magamon hagytam-e. Nem, feleltem erre, és a
hazugságtól könnyűnek éreztem a testem, biztos voltam benne,
hogy ha valóban megcsináltam volna, megízlelhettem volna az
igazi boldogság zamatát.
Úgyhogy egy délután valósággá változtattam a koholmányt.
Levetkőztem, felvettem anyám ékszereit, és beálltam a tükör
elé. Fájdalmas látványt nyújtottam. Mintha egy napszítta,
kókadozó palánta lettem volna. Hiába sminkelek, gondoltam
szomorúan, az arcom jelentéktelen. A rúzsom otromba, piros
maszat volt egy szürke serpenyő alján. Most, hogy már
ismertem Vittoriát, próbáltam felfedezni a köztünk lévő
hasonlóságot, ám ez a nekibuzdulás legalább annyira erőltetett
volt, mint amilyen hiábavaló. Ő egy idős asszony – az én
tizenhárom évemmel legalábbis annak láttam –, én meg egy
bakfis: a testünk közt túl sok az aránytalanság, túl nagy az
időbeli távolság az arcunk között. És hol van az ő energiája, az a
melegség, ami lángra lobbantja a tekintetét? Ha csakugyan az ő
arca kezdene kiütközni az enyémen, épp a lényeg hiányzik: az
erő. Így esett, hogy miközben összevetettem a szemöldökömet
és a homlokomat az övével, azon kaptam magam, hogy azt
kívánom, bárcsak tényleg nekem adta volna azt a karkötőt – ha
feltenném, most sokkal erősebbnek érezném magam.
Ez a gondolat teljesen felpezsdített, kenegette meghurcolt
testemet. Eszembe jutottak Vittoria szavai, amiket búcsúzóul
mondott a bejárati ajtó előtt. Téged – és itt fortyogott a dühtől –
apád megfosztott egy igazi nagycsalád lehetőségétől, tőlünk,
mindnyájunktól, nagyszülőktől, nagynéniktől, nagybácsiktól és
unokatestvérektől, mert butának és tanulatlannak tartott
bennünket. Fejszével vágta el a vérségi köteléket, téged pedig
kalitkába csukott, nehogy feldúljuk az életed. Habzott a szája a
gyűlölettől, a szavai most mégis megkönnyebbülést hoztak,
ezért újra és újra elismételtem magamban. És akkor rájöttem,
hogy a búcsúja egy erős, biztonságot adó köteléket sejtet, amely
egyszersmind a kölcsönösséget is megköveteli. Hiszen a
nagynéném nem azt mondta, hogy nézd csak, mennyire
hasonlít az arcunk, vagy hogy lám, ezt meg ezt tőlem örökölted,
nem. Az én nagynéném azt mondta: nemcsak az apádé meg az
anyádé vagy, hanem az enyém is, az egész családé, mindazoké,
akiket az apád lepöccintett, és tudnod kell, hogy aki velünk van,
az sosem marad egyedül, mert valaki mindig ott áll majd
mellette, hogy lelket verjen belé. Nem lehet, hogy némi
tétovázás után éppenséggel a fenti szavak hatására ígértem
meg, hogy május 23-án iskola helyett elkísérem őt a temetőbe?
Akárhogy is van, arra a gondolatra, hogy azon a napon pontban
reggel kilenckor várni fog a piazza Medaglie d’orón a régi,
sötétzöld Cinquecentója mellett – így mondta, ilyen
parancsolóan, amikor elköszönt –, kitört belőlem a sírás, aztán
röhögőgörcsöt kaptam, végül grimaszolni kezdtem a tükör előtt.

4.

Mi hárman minden reggel együtt mentünk iskolába: a szüleim

tanítani, én meg tanulni. Rendszerint anyám kelt fel elsőként,
hogy elkészítse a reggelit és kicsinosítsa magát. Apám, aki már
félálomban is a könyveit falta és jegyzetelt, majd ugyanezt
folytatta a mosdóban is, csak akkor kecmergett elő, amikor
anyám megterített. Utolsóként mindig én bújtam ki az ágyból,
jóllehet – mióta ez az egész história tartott – próbáltam anyámat
utánozni: naponta hajat mostam, sminkeltem, és kiválasztottam
az aznapi szerelésemet. Aminek az lett a vége, hogy egyik is,
másik is folyton nyaggatott: Giovanna, hol tartasz?, Giovanna,
ha sokáig piszmogsz, mindhárman elkésünk! És közben
egymást is szekírozták: Nella, siess már! Be kell mennem a
mosdóba!, mire anyám, higgadtan: Fél órája szabad a mosdó!
Nem hiszem el, hogy nem sikerült még lezuhanyoznod! Hát
nem ezek voltak a kedvenc reggeleim. Jobban szerettem azokat
a napokat, amikor apám már nyolcra bement az iskolába,
anyámnak viszont csak kilenctől vagy tíztől volt órája, esetleg
aznap otthon maradt. Ilyenkor reggelit készített, és időről időre
odakiáltott: igyekezz, Giovanna!, aztán beletemetkezett a
házimunkába vagy nekifogott a szerelmi történetek
szerkesztésének. Ezeken a napokon gördülékenyebben mentek
a dolgok, anyám utolsóként vonult be zuhanyozni, így több időt
tölthettem a fürdőszobában, apám pedig, aki folyton késésben
volt, a szokásos csipkelődéseinket letudva fejvesztve rohant el
hazulról, aztán kitett az iskola előtt, és – anyámtól eltérően, aki
éber pillantásokkal követte minden léptemet – sietve
továbbhajtott, mintha elég érettnek tartana ahhoz, hogy
egyedül küzdjek meg a várossal.
Kisebb-nagyobb számításokat követően megkönnyebbülve
konstatáltam, hogy május 23-a épp egy olyan napra esik, amikor
apámmal megyek iskolába. Előző este – bár anyám már
többször, ám mindaddig fölöslegesen javasolta – előkészítettem
a ruháimat, körültekintően hanyagolva a rózsaszínűeket. Reggel
korán és izgatottan ébredtem. Berontottam a mosdóba, nagy
gonddal kisminkeltem magam, némi habozás után feltettem a
kék leveles, gyöngyös karkötőt, és mire anyám kikászálódott a
hálószobából, én is megjelentem a konyhában. Hogyhogy ilyen
korán?, kérdezte. Nem szeretnék elkésni, át kell futnom az olasz
házit, mondtam, ő pedig, látván az izgatottságomat, bement
apámhoz, hogy megsürgesse.
A reggeli alatt flottul ment minden, ők ketten, mintha ott se
lennék, és végre kibeszélhetnének a hátam mögött, megállás
nélkül csipkelődtek. Olyasmiket mondtak például, hogy ha nem
bírtam aludni, és ennyire várom, hogy beérjek az iskolába,
bizonyára szerelmes vagyok, én meg nagyokat kacarásztam,
amit igennek meg nemnek egyaránt lehetett érteni. Aztán apám
eltűnt a mosdóban, ezúttal én ripakodtam rá folyton, hogy
siessen már. Azt leszámítva, hogy nem talált tiszta zoknit és a
dolgozószobájában felejtette a könyveit, amelyekért vissza
kellett rohannia, az igazat megvallva nem is pepecselt olyan
sokat. Egy szó, mint száz, arra emlékszem, hogy hét óra húsz
volt, apám a folyosó végében a degeszre tömött táskájával
várta, hogy a szokásos és kötelező puszival elbúcsúzzam
anyámtól, amikor erőszakosan felharsant a csengő.
Szokatlan volt, hogy valaki ilyen korán becsöngessen
hozzánk. Anyám szeretett volna mielőbb a mosdóba menni,
úgyhogy egy bosszús grimasszal csak annyit mondott: Nyisd ki,
nézd meg, ki az! Kinyitottam, és – mit ad isten! – Vittoriával
néztem farkasszemet.
–  Szerbusz! Örülök, hogy elkészültél – mondta. – Csipkedd
magad, különben elkésünk!
A szívem majd kiszakadt a mellkasomból. Anyám, amint
meglátta az ajtókeretben a sógornőjét, felsikoltott – igen, egy
igazi velőtrázó sikoly szakadt ki belőle: André, a húgod van itt!
Apám a meglepettségtől szemét-száját eltátotta, és rákiáltott: Te
meg mit keresel itt? Engem azonban, annak gondolatától, ami
pillanatokon belül végigtarol közöttünk, elöntött a veríték,
fogalmam sem volt, mit válaszolhatnék a nagynénémnek, mivel
mosakodjam ki a szüleim előtt, röviden: úgy éreztem, mindjárt
szörnyethalok. A döbbenet azonban bámulatosan hamar
szertefoszlott, és ezzel a dolgok is a helyükre kerültek.
–  Giannináért jöttem. Ma tizenhét éve, hogy Enzót
megismertem – jelentette be nyelvjárásban Vittoria.
Mást nem mondott. Mintha a szüleimnek kapásból érteniük
kéne, hogy nyomós okkal állított be hozzánk, nekik pedig
minden további latolgatás nélkül kötelességük elengedni vele.
–  Giovannának iskolába kell mennie – ellenkezett anyám
olaszul.
Apám viszont anélkül, hogy a feleségére vagy a húgára nézett
volna, hozzám fordult, és fagyosan nekem szegezte:
– Te tudtál erről?
Lehajtottam a fejem, a padlóra meredtem, de ő nem tágított,
ahogyan a hangja sem változott:
–  Megbeszéltetek egy találkozót? El akarsz menni a
nagynénéddel?
– Miféle kérdések ezek, André? – csattant fel anyám. – Persze
hogy menni akar! Persze hogy megbeszélték! Különben miért
jött volna ide a húgod?
Erre apám csak annyit mondott: ha így van, hát menj, és
intett az ujjával Vittoriának, hogy húzódjon odébb. Vittoria –
lenge ruhájának sárgás maszatja fölé az érzéketlenség álarcát
öltve – félreállt, apám pedig tüntetően a faliórára nézett, majd a
felvonót kikerülve leviharzott a lépcsőn. Senkitől nem köszönt
el, tőlem sem.
– Mikor hozod vissza? – kérdezte anyám a sógornőjétől.
– Amikor elfárad.
Majd egy roppant kimért, fagyos hangvételű alkudozást
követően megállapodtak fél kettőben. Vittoria odanyújtotta a
kezét, én belecsimpaszkodtam, mint egy kislány; jéghideg volt a
tenyere. Erre megszorította, mintha attól tartana, hogy
kicibálom magam, és visszafutok a házba. A szabad kezével
közben a felvonót hívta, ügyet sem vetve anyámra, aki
odacövekelt a küszöbre, nem bírta rávenni magát, hogy
visszamenjen a lakásba és becsukja az ajtót maga mögött.
Nagy vonalakban valahogy így történt.

5.
Ez a második találkozás még az elsőnél is jobban felkavart.
Mindjárt az elején arra kellett rájönnöm, hogy az időtlen idők
óta bennem tátongó üresség pillanatok alatt minden érzést
felzabál. A leleplezett hazugság terhe, az árulás miatt érzett
szégyen, a gyötrődés, amit a szüleimnek okozott fájdalom
váltott ki belőlem, éppen csak addig tartott, amíg a felvonó
vasrácsa és üvegajtaja mögül kilesve tudomásul vettem, hogy az
anyám becsukja a bejárati ajtót maga után. Ám alighogy
kiértem az előcsarnokba, majd beültem Vittoria mellé az
autóba, aki mindjárt – láthatóan remegő kézzel – rá is gyújtott,
bekövetkezett az, ami oly gyakran megesett – hol
megkönnyebbülést, hol meg szomorúságot hozva – az életem
során. Az ismert terekhez, a biztonságos érzelmekhez fűződő
kapcsolat helyét átvette az éppen történő dolgok iránt érzett
kíváncsiság. Magával ragadott a baljóslatú, elbűvölő asszony
közelsége, és tessék, máris azon kaptam magam, hogy a
gesztusait fürkészem. Most épp egy bűzölgő, ócska tragacsot
vezetett, messze nem olyan magabiztosan és határozottan,
ahogyan apámtól láttam, nem is oly könnyed derűvel, mint az
anyám, hanem hebehurgyán és kapkodva, hol a kormányt
rángatva, hol fékcsikorgatva, hol hirtelen gázt adva és
lefullasztva a motort, miközben záporozott ránk a többi sofőr
szidalma, amit ő égő cigarettával az ujjai vagy az ajkai közt
olyan ocsmányságokkal viszonzott, amilyet nő szájából én még
sose hallottam. Egy szó, mint száz, a szüleim emlékétől minden
különösebb erőfeszítés nélkül megszabadultam, a gyötrelmük
pedig, amit azzal okoztam, hogy lepaktáltam az ellenséggel,
szintén kipergett az emlékezetemből. Néhány perc leforgása
elég volt, hogy elhessegessem a bűntudatot, és az se érdekeljen,
hogyan fogok a szemükbe nézni délután, amikor mindhárman
hazaérünk a San Giacomo dei Caprira. A szorongás persze
továbbra sem szűnt, ám a szeretetük bizonyossága, az
életveszélyes hajsza a zöld tragacsban, a város elénk tárulkozó
egyre idegenebb arca és Vittoria káromkodásai olyan
koncentrációt és feszült jelenlétet követeltek, amelyek
érzéstelenítőként hatottak rám.
Lecsordogáltunk a Doganellára, majd egy igen rámenős
parkolóőrrel folytatott heves szóváltást követően, aki
mindenáron pénzt akart kivasalni belőlünk, leparkoltunk. A
nagynéném vett egy halom vörös rózsát és fehér margarétát,
zsörtölődött egy sort a borsos áruk miatt, aztán megcsináltatta a
csokrot, de nyomban utána meg is gondolta magát, és a
virágárussal kibontatta a csokrot, majd kiszedetett két szál
rózsát. Ezt én viszem, mondta, ezt meg te, örülni fog neki
nagyon. Ezzel nyilván Enzóra utalt, akiről, azóta, hogy beültünk
az autóba, a temérdek fennakadás ellenére is szüntelenül
áradozott, méghozzá olyan édeskés, búgó hangon, ami teljes
kontrasztban állt a városi torlódást káromló ocsmányságaival.
Akkor sem hagyta abba, amikor a keskeny ösvényeken és a
meredek lépcsőkön egyensúlyozva egyre beljebb hatoltunk a
temetőben, egyre lejjebb ereszkedtünk a régi-új sírfülkék és
monumentális kripták között, mintha a holtak úri negyedéből
valahová nagyon mélyre kéne alászállnunk, hogy eljussunk
Enzóhoz. A néma csend, a sírhelyek rozsdacsíkos szürkesége, a
rothadó földszag, a márványba vájt, kereszt alakú rések –
légzőnyílások mindazoknak, akik már nem lélegeznek –
letaglóztak.
Én azelőtt sose voltam temetőben. Apámmal és anyámmal
nem jártam ilyen helyekre, arról sincs tudomásom, hogy ők
vajon megfordultak-e valaha egy sírkertben, azt azonban
biztosan tudtam, hogy még halottak napján sem mentek ki
gyertyát gyújtani. Vittoria, mintha olvasott volna a
gondolataimban, a helyzetet kihasználva apámat kezdte
szapulni. Be van rezelve, dohogta, mindig ilyen volt, rettegett a
betegségtől és a haláltól, mint a gőgös emberek általában, mert
minden beképzelt alak, Giannì, minden egyes pojáca, aki,
tudom is én, mit képzel magáról, úgy csinál, mintha nem
létezne halál. Amikor a nagyanyád – béke poraira – eltávozott
az élők sorából, a te drágalátos apád még a temetésére sem jött
el. És ugyanezt eljátszotta a nagyapáddal is: két perc után olajra
lépett, mert amilyen nyámnyila fráter, nem akarta holtan látni
őket, hogy ne kelljen a saját halálára gondolnia.
Próbáltam óvatosan visszavágni, mondván, az apám nagyon
is bátor ember, majd ugyanazokkal a szavakkal vettem
védelmembe, amiket nem is oly régen tőle hallottam: hogy
tudniillik egy halott nem több holmi lejárt szavatosságú
portékánál, egy tönkrement tévénél, rádiónál vagy
turmixgépnél, így az a leghelyesebb, ha a működésképes
állapotát őrizzük meg emlékezetünkben, mert az egyetlen
valamirevaló nyughely az emlékezés. A válaszom egyáltalán
nem volt ínyére, s mivel nem akart gyerekként kezelni, akinek
minden szót a szájába kell rágni, nekem esett: te meg az anyád
csak az apád baromságait böfögitek vissza, de nem kárhoztatlak
érte, én is ugyanezt csináltam gyerekként. Ő azonban, mihelyst
Enzót megismerte, kitörölte apámat a fejéből. Ki-tö-röl-tem,
mondta szótagolva, majd megállapodott egy sírfal előtt, lebökött
az egyik fülkére – apró virágágyás meg egy láng alakú
lámpácska volt előtte, a homlokzatán pedig ovális keretben két
portré díszelgett. Itt is vagyunk, mondta, Enzo a bal oldali, az ott
a jobbján a mamája. Ám ahelyett, hogy szertartásos vagy
bűnbánó arcot öltött volna, rettentő dühbe gurult, mert pár
méterrel odébb megpillantott egy rakás papírhulladékot és egy
elszáradt virágkupacot. Aztán egy hosszú, bosszús sóhajt
követően a kezembe nyomta a csokrát: nesze, mondta, el ne
mozdulj innen; úgy látszik, semmi se működik, amíg fel nem
bassza magát az ember, s azzal faképnél hagyott.
Ott maradtam hát a két csokorral a kezemben, és bámultam
Enzót, jobban mondva a fekete-fehér fotóját. Nem tűnt valami
jóvágásúnak, és ez csalódást okozott. Kalácsképű volt, vigyorgás
közben kivillantak a fehér farkasfogai. Hatalmas orra fölött
élénk szempár ült, alacsony homlokát hullámos, fekete haj
futotta körül. Valószínűleg ostoba ember lehetett, gondoltam,
minálunk ugyanis a magas homlok – amivel apám, anyám meg
én is büszkélkedhetünk – az intelligencia és a fennkölt érzések
ékes bizonyítéka, míg az alacsony homlok – apám legalábbis ezt
mondta – a fajankók előjoga. Ugyanakkor, morfondíroztam
magamban, a szemet sem szabad figyelmen kívül hagyni – ezt
viszont anyám szokta hangsúlyozni –, állítólag minél csillogóbb,
annál eszesebb az illető, márpedig Enzo tekintete tüzes nyilakat
lődözött a szemlélőre, és az, hogy a homloka és a tekintete ily
nyilvánvaló ellentmondásban állt, teljesen összezavart.
Közben meghallottam Vittoria hangját, amint magából
kikelve perel valakivel, és ettől elkapott a rettegés, mert mi van,
ha megverik vagy letartóztatják, hogy fogok én akkor
kikecmeregni innen, ahol a zizzenések, a madarak, de még az
elrohadt virágok is mind egy szálig egyformák. De kis idő
elteltével visszatért egy idősebb úr társaságában, aki felállított
neki egy csíkos kempingszéket, majd ímmel-ámmal nekiállt
söprögetni a sír körül. Vittoria ellenségesen strázsálta, és nekem
szegezte a kérdést:
– Na, mit szólsz Enzóhoz? Szép? Ugye, hogy szép?
– Szép – hazudtam.
– Gyönyörű! – javított ki.
S ahogy az idősebb úr elhúzta a csíkot, kivette a vázából a
száraz virágokat, félrehajította, rájuk lögybölte a poshadékot, és
rám parancsolt, hogy hozzak friss vizet a sarkon túl levő kútból.
Elkapott a pánik, hogy nem fogok odatalálni, ő azonban felém
lendítette a kezét és elhessentett: menj már, tűnés.
Úgyhogy elindultam. A kutat könnyűszerrel megtaláltam,
panaszosan csobogott a víz belőle, én pedig beleborzongtam egy
elém toluló képbe, amelyen Vittoria sustorgott Enzo szellemével
a kereszt alakú szellőzőrésen át. Hogy engem mennyire
lenyűgözött ez a szétbonthatatlan kötelék! A víz szisszent egyet,
és lassú, vékony sugárban folydogálni kezdett a fémvázába.
Enzo csúnya férfi volt, efelől semmi kétség, engem azonban
meghatott a randasága, maga a szó pedig jelentését vesztve
olvadt bele a vízcsobogásba. Mert bármily rondák, rosszfélék,
ostobák legyünk is, morfondíroztam, egyetlenegy dolog számít,
mégpedig az, hogy képesek vagyunk-e szerelmet ébreszteni
valakiben. Ezen a ponton fejbe kólintott a kiválóság érzete, és
szívből reméltem, hogy – mindegy is, milyenné válik majd az
arcom – Enzóhoz és Vittoriához hasonlóan én is elsajátítom ezt
a képességet. Visszatértem a sírhoz a két, színültig teli vázával
no meg azzal a nem titkolt vággyal, hogy a nagynéném a maga
arcpirító tört olasz nyelvjárásával töviről hegyire elmesélje
nekem tökéletes szerelme történetét.
De mihelyt ráfordultam az ösvényre, visszahőköltem. Vittoria
terpeszben ült az idősebb úrtól kapott kinyitható széken, a háta
görbe volt, és a combjára könyökölve a tenyerébe temette az
arcát. Beszélt is – Enzóval beszélt, ezt határozottan hallottam,
ám hogy konkrétan mit mondott, azt nem lehetett kifülelni. A
halála után is kapcsolatban maradt vele, gondoltam, és e
meghittség láttán majdnem elsírtam magam. Ismét
nekiiramodtam, ezúttal lassan, döngő léptekkel, hogy
észrevetessem magam. De ő, így tűnt legalábbis, csak akkor
figyelt fel rám, amikor mögéje értem. Ekkor komótosan
megdörzsölte az arcát, leejtette a kezét. Szívszorító mozdulat
volt, a könnyeit letörölve egyszersmind a szenvedését is elém
tárta, mint valami örökbecsű kincset. A könnyek csillogása, a
vörösre sírt szeme szokatlan látványt nyújtott. A mi
családunkban illetlenségnek minősült, ha valaki közszemlére
tette az érzéseit. Ő azonban még tizenhét esztendő múltán is –
ennyi idő maga az örökkévalóság! – átadta magát a
kétségbeesésnek, könnyekre fakadt egy sírfal előtt,
elbeszélgetett a márvánnyal, a csontok maradékával, a
láthatatlan hamvakkal, egyszóval azzal az emberrel, aki már
nem létezik. Aztán erőtlenül hozzám fordult, kivette az egyik
vázát a kezemből, és azt mondta: ki-ki a maga csokrával
törődjön. Szót fogadtam, letettem a vázát a földre,
kicsomagoltam a virágokat, ő pedig szipogva, szintén a
virágokat rendezgetve zsörtölődött:
–  Elmondtad apádnak, amit Enzóról meséltem? És ő? Ő
beszélt neked róla? Elmondta az igazat? Elmondta, hogy
előzőleg barátok voltak? Hogy mindent tudni akart róla? Mesélj
magadról, biztatta, hogy aztán meggyötörje és tönkretegye.
Elmondta, hogy hajba kaptunk a szüleink házán, azon a rohadt
házon, amiben most élek?
Megráztam a fejem, szerettem volna a tudomására hozni,
hogy engem aztán hidegen hagynak a csetepatéik, én mindössze
arra vágyom, hogy meséljen nekem a kapcsolatukról, mert rajta
kívül nem ismerek senkit, aki így tud beszélni a szerelemről. De
Vittoria leginkább arra vágyott, hogy apámat pocskondiázza,
azt akarta, hogy végighallgassam, és megértsem, mi nyomja
ennyire a begyét. Így aztán – ő a kisszéken a virágokat
rendezgetve, én szintúgy, tőle egy méterre guggolva – minden
részletre kitérve elmesélte a ház körül kirobbant perpatvar
történetét, az egyetlen örökségét, amit a szüleik hagytak rájuk,
az öt gyermekükre.
A hosszú történet nagyon megviselt. Apád az istennek nem
engedett, mondta. Kötötte az ebet a karóhoz: ez a ház mind az
ötünket megillet, ez apánk és anyánk háza, akik úgy
kuporgatták össze az árát, és rajtam kívül senki nem segítette
őket, én tettem bele a pénzemet. Erre azt feleltem: ez mind igaz,
André, de nektek, mindnyájatoknak jól megy a sorotok, így vagy
úgy állásban vagytok, nekem viszont nincsen semmim, és a
többiek is hajlanak arra, hogy a ház rám maradjon. Ő azonban
ragaszkodott ahhoz, hogy eladjuk, és az árát ötfelé osszuk
magunk között. Ha a többiek lemondanak a maguk részéről, ám
legyen, ő a sajátjáról nem hajlandó lemondani. Hat hónapig
ment a huzavona: egyik oldalon apáddal, a másikon velem meg
a másik három testvérünkkel. Egy adott ponton, miután nem
találtunk semmilyen megoldást, közbelépett Enzo is – most
mondd meg, ezzel az arccal, ezzel a tekintettel és mosollyal. A
mi nagy szerelmünkről akkortájt nem tudott senki, apádat
leszámítva, aki Enzo barátja volt, s a fivérem lévén
mindkettőnket pártfogolt. Enzo a védelmemre kelt, és azt
mondta: André, a húgod nem tud kivásárolni, honnan vegyen
ennyi pénzt. Mire apád azt felelte: fogd be, Enzo, egy mondatot
nem tudsz rendesen elmakogni, minek avatkozol bele a
dolgainkba. Enzónak ez nagyon fájt, csak annyit mondott:
rendben, felbecsültetjük a házat, s majd én kifizetem neked a
különbözetet. De apádnak ez sem volt jó, és a torkának ugrott:
mit fizetsz ki, te, szarcsimbók? Egy közbiztonsági alkalmazott
vagy, honnan veszel te annyi pénzt? Ilyen állásban csak egy
gazfickó tud összekaparni ennyi pénzt! Egy egyenruhás bűnöző!
És így tovább. Érted te ezt? Apád végül odáig elment – és most
jól figyelj, finom embernek tűnik, de valójában egy büdös
paraszt –, hogy Enzo nemcsak velem baszott, de a szülői házat is
el akarta baszarintani. És akkor Enzo azt mondta, hogy ha nem
hagyja abba, előveszi a pisztolyát, és lelövi. Olyan
meggyőződéssel mondta azt, hogy lelőlek, hogy apád falfehérré
vált, befogta a száját, és eloldalgott, mint egy kivert kutya. És
most, Giannì – itt a nagynéném kifújta az orrát, felszárította a
könnyeit, majd hogy a dühét és a meghatódottságát csillapítsa,
grimaszolt egyet –, ezt hallgasd, mit csinált a te apád: beállított
Enzo feleségéhez, és a három gyerek füle hallatára ezt mondta:
Margherì, a férjed a húgomat kupakolja. Ezt volt képes
mondani, ezt a felelősséget vállalta magára, hogy belerondítson
az én életembe, az Enzóéba és a Margheritáéba meg annak a
három szerencsétlen kis teremtménynek az életébe is.
Amikor idáig ért a történetben, a napsugarak rávetültek a kis
virágágyásra, a vázába állított friss virágok pedig még a láng
alakú lámpácskánál is szebben tündököltek, vagyis az élet
világlása oly elevenné varázsolta a színeket, hogy a holtak fénye
egy csapásra feleslegesnek és fakónak tűnt. Elszomorodtam.
Szomorú voltam Vittoria miatt, Enzo miatt meg az ő felesége és
gyerekei miatt. Nehezemre esett elhinni, hogy az apám így
viselkedett. Hiszen nekem mindig azt szajkózta, hogy az
árulkodásnál, Giovanna, nincs förtelmesebb. Ő viszont, Vittoria
szerint legalábbis, ráfanyalodott az árulásra, s bár meglehetett
rá az oka – ebben egészen biztos vagyok –, továbbra is azt
gondoltam, hogy ez nem vall rá, nem, ez teljességgel kizárt. De
nem mertem megmondani Vittoriának, már a feltételezést is
sértőnek találtam, hogy a szerelmük tizenhetedik évfordulóján,
méghozzá Enzo sírja előtt, egy ilyen ordas hazugságra
ragadtassa magát. Úgyhogy, bár csalódott voltam, amiért
másodszor sem keltem apám védelmére, némán végignéztem,
amint a könnyektől nedves zsebkendőjével, mintegy
önnyugtatásképpen, letörölgeti a fényképet védő ovális üveget.
Ekkorra már fuldokoltam a csendtől.
– Hogy halt meg Enzo? – szakadt ki belőlem.
– Egy csúnya betegségben.
 – Mikor?
– Néhány hónappal azután, hogy szakítottunk.
– Belehalt a fájdalomba?
– Pontosan. A fájdalomba. Apád betegítette meg, ő okozta a mi
különválásunkat. Megölte nekem.
– Na és te? Hogyhogy nem betegedtél meg és nem haltál bele?
Te talán nem szenvedtél?
Rám nézett, szabályosan döfött a szemével, le kellett sütnöm a
tekintetem.
–  Én is szenvedtem, Giannì, most is szenvedek. De nem
haltam bele. Elsősorban azért nem, mert mindvégig Enzóra
gondoltam; másodszor azért, mert a gyerekek és Margherita
sorsát a sajátomnál előbbre valónak tartottam; mert
nagyvonalú asszonyként úgy éreztem, be kell szállnom annak a
három kis teremtménynek a neveltetésébe, úgyhogy reggeltől
napestig takarítottam, a fél Nápolynak én suvickoltam a lakását;
harmadszor pedig a gyűlöletnek köszönhetően, igen, az apád
iránti gyűlöletnek, ami akkor sem engedett meghalni, amikor a
legszívesebben feldobtam volna a talpamat.
– És az hogy lehet, hogy Margherita nem haragudott meg rád,
miután a férjét elloptad tőle, de még a segítségedet is elfogadta?
– noszogattam tovább.
Rágyújtott, idegesen beleszívott. Amíg anyám és apám
szemrebbenés nélkül, színlelt nyugalommal reagált a
kérdéseimre, és ha zavarba hoztam őket, előbb összeültek, és
megtanácskozták a válaszukat, addig Vittoria dühösen,
káromkodva és a felháborodásának hangot adva ugyan, de
egyértelmű válaszokat adott, amit egyetlen felnőttől sem
tapasztaltam korábban.
Most, hogy az elevenjére tapintottam, azt mondta: intelligens
vagy, kurvára intelligens, akárcsak én, de legalább annyira
szarcsimbók is; adod itt a szentet és forgatod a kést a
szívemben. Elloptam a férjét, igazad van, pontosan ezt tettem.
Elloptam magamnak Enzót, elvettem Margheritától meg a
gyerekeitől, és igen, azt gondoltam, inkább halok meg, mintsem
visszaadjam nekik. Ez aljasság volt részemről, kiáltotta, de egy
ekkora szerelem olykor-olykor – mit van mit tenni – lealjasít.
Mert nincs más választásod, mert csak akkor ébredsz rá, hogy
csúnya dolgok nélkül szépek sem léteznek, amikor szerelmes
vagy. És akkor megteszed, amit meg kell tenned, mert nem
tudsz lemondani a másikról. Ami pedig Margheritát illeti: igen,
nagyon dühös volt, nekiesett a férjének, üvöltözött vele és
püfölte, de amikor rájött, hogy Enzo belebetegedett az egészbe,
hogy a sóvárgás néhány hét leforgása alatt felemésztette,
elszomorodott, és azt mondta neki, menj, térj vissza Vittoriához,
nagyon-nagyon sajnálom, ha tudtam volna, hogy megbetegít a
hiánya, sokkal hamarabb visszaküldelek hozzá. De már késő
volt, úgyhogy együtt csináltuk végig az egész betegségét, együtt
küzdöttünk az utolsó leheletéig: Margherita és én. Micsoda
érzékeny, jóravaló asszony ez a Margherita, szeretnélek is
mielőbb bemutatni neki! Amint rájött, hogy mennyire szeretem
a férjét és mennyit szenvedtem miatta, azt mondta: rendben,
mindketten ugyanazt az embert szeretjük, s ha valaki, hát én
pontosan tudom, milyen nehéz nem szeretni Enzót. Úgyhogy
amondó vagyok, ne veszekedjünk. Ezeket az ártatlan
teremtéseket Enzóval együtt csináltuk, ha szeretni akarod őket,
szeresd csak nyugodtan, énnekem nincs ellenemre a dolog.
Érted te ezt? Érted ezt a nagylelkűséget? Van ennyi jóérzés az
apádban, az anyádban, a barátaikban meg abban a sok fontos
emberben? Szorult beléjük ennyi nyíltszívűség?
Nem tudtam, mit válaszoljak, lesújtva motyogtam magam elé:
– Tönkretettem az évfordulótokat, nagyon sajnálom, nem lett
volna szabad kíváncsiskodnom.
–  Nem tettél tönkre semmit, sőt nagyon is boldog vagyok.
Hiszen beszélhettem Enzóról, és valahányszor beszélek róla,
nemcsak a fájdalmat élem újra, hanem azt is, hogy mennyire
boldogok voltunk.
– Épp ez az, amiről többet szeretnék tudni!
– A boldogságról?
– Igen!
Lángot lövellt a tekintete.
– Tudod, mit csinál egy nő és egy férfi?
– Igen.
– Nem tudsz te semmit, csak bólogatsz. Kefélnek. Ismered ezt
a szót?
Összerezzentem.
– Igen.
–  Enzo és én mindössze tizenegyszer csináltuk. Aztán ő
visszament a feleségéhez, én pedig soha többé nem csináltam
senkivel. Enzo az egész testemet végigcsókolta, mindenemet
megsimogatta, megnyalogatta, én pedig visszasimogattam és
visszacsókoltam őt, nyaltam, szoptam és babusgattam a feje
búbjától a lábujjáig mindenét. Aztán ő belém vágta a faszát, a
két kezével a seggemet markolászta, egyikkel az egyik
farpofámat, másikkal a másikat, és olyan erővel döfködött, hogy
üvöltenem kellett. Na, ha legalább egyszer, nem mondom, hogy
tizenegyszer, nem csinálod meg te is az életedben, méghozzá
olyan szenvedéllyel és szerelemmel, ahogyan én csináltam,
akkor hiába jöttél a világra. Ezt így add át az apádnak: Vittoria
azt mondta, ha nem kefélek úgy, ahogy ő kefélt Enzóval,
felesleges volt megszületnem. Szóról szóra ezt mondd neki!
Apád meg van győződve róla, hogy mindazzal, amit velem
művelt, megfosztott valamitől. De nem fosztott meg semmitől.
Nekem mindenem megvolt, nekem a mai napig megvan
mindenem! Apád az, akinek nincs semmije.
A fenti szavakat soha többé nem tudtam elhessegetni.
Váratlanul értek, álmomban sem gondoltam volna, hogy
ilyenekkel fog traktálni. Úgy kezelt, mint egy felnőttet, én pedig
végtelenül hálás voltam, hogy már az első pillanattól fogva
kerülte azt a hangnemet, amivel egy tizenhárom éves lánnyal
beszélgetni szokás. A vallomása azonban annyira
megdöbbentett, hogy a legszívesebben betapasztottam volna a
fülem. De moccanni se mertem, még a tekintete elől se tudtam
kitérni, amikor a szavai hatását kémlelte az arcomon. Röviden:
fizikailag – igen, fizikailag – sokkolt, hogy így beszélt velem,
ráadásul ott, a temetőben, Enzo fényképe előtt, ügyet sem vetve
arra, hogy bárki meghallhat bennünket. Ó, micsoda történet! Ó,
de jó lenne megtanulni így beszélni, áthágva minden
egyezményt, ami odahaza érvényben van! Énelőttem – csak és
kizárólag előttem! – addig a percig senki nem tárta fel a
gyönyör ily kétségbevonhatatlanul érzéki jellegét. A hasam
tájékán melegséget éreztem, jóval erősebbet annál, mint amit a
Vittoriával való tánc alatt tapasztaltam. Ez az érzés nem
hasonlított azokra a langyos bizsergésekre, amit az Angelával
való titkos cseverészéseink okoztak, sem arra az epekedésre,
ami mostanában éledezett bennem, amikor náluk vagy nálunk
bezárkóztunk a fürdőszobába és ölelkeztünk. Vittoriát hallgatva
nem csupán az általa megtapasztalt gyönyörre vágytam, hanem
arra a máig tartó, mérhetetlen szenvedésre és feddhetetlen
hűségre is, ami lehetővé tette ezt a gyönyört.
Amikor látta, hogy meg se nyikkanok, bosszúsan végigmért,
majd azt mormogta:
–  Menjünk, későre jár! Emlékezz erre a történetre! Tetszett,
ugye?
– Igen.
– Sejtettem. Te meg én nagyon hasonlítunk.
Megkönnyebbülten tápászkodott fel, összecsukta a
kempingszéket, és egy pillanatra a kék leveles karkötőre
meredt:
– Én egy ennél is szebbet adtam neked – mondta.

6.

Kisvártatva rendszeresen látogathattam Vittoriát. Legnagyobb

meglepetésemre a szüleim – bár jobban belegondolva az is
lehet, hogy az életfelfogásukból és a nevelési elveikből adódóan
– sem együtt, sem külön-külön nem gorombítottak le. Nem
mondták, hogy: szólnod kellett volna a Vittoriával való
találkozóról. Nem mondták, hogy: gratulálunk, szépen
kifundáltad, hogy ellógsz az iskolából, s még el is titkoltad volna
előttünk, micsoda ostoba viselkedés. Nem mondták, hogy:
veszélyes hely a város, nem őgyeleghetsz benne egyedül, pláne
a te korodban, hisz bármi megeshet veled. Azt pedig végképp
nem mondták, hogy: felejtsd el azt az asszonyt, tudod jól,
mennyire gyűlöl bennünket, nem találkozhatsz többé vele. Épp
ellenkezőleg reagáltak, főként az anyám. Mindenáron tudni
akarták, érdekesen telt-e a délelőtt. Arról kérdezősködtek, hogy
milyen benyomást tett rám a temető. Dőltek a röhögéstől,
amikor elmeséltem, milyen rosszul vezet Vittoria. És amikor
apám – csak úgy mellékesen – megkérdezte, hogy miről
beszélgettünk, én pedig – minden hátsó szándék nélkül – azt
feleltem, hogy a házat érintő örökösödési vitáról meg Enzóról, ő
tömören summázta a történteket: igen, valóban sokat
civakodtunk, számomra nyilvánvaló volt, hogy ez az Enzo, ez az
egyenruhás gengszter meg akarja kaparintani a szülői házat, s
amikor a pisztolyával megfenyegetett, a nővérem érdekében
mindent kitálaltam a feleségének. Ami pedig anyámat illeti,
ezen a ponton csak annyit fűzött hozzá, hogy a sógornője a
kiállhatatlan természete ellenére is egy hiszékeny asszony, és
neheztelés helyett inkább sajnálni kéne, mert a
hiszékenységével a saját vesztébe rohant. Bárhogyan is van –
ezt valamivel később, immár négyszemközt mondta –, apád és
én megbízunk benned meg az ítélőképességedben, úgyhogy
nagyon kérlek, ne okozz nekünk csalódást. S mivel nem sokkal
az előtt hoztam fel, hogy szeretném megismerni a többi
nagybácsit, nagynénit meg az unokatestvéreket, akik nagyjából
velem egykorúak lehetnek, anyám a térdére ültetett, és azt
mondta, értékeli a kíváncsiságomat, majd hozzátette: ha úgy
érzed, nyugodtan találkozz Vittoriával, csak avass be minket is.
A további találkozókat illetően már megfontoltabb hangot
ütöttem meg. Beláttam, hogy a lógás óriási tévedés volt, és a
rengeteg tanulnivalóra hivatkozva megígértem, hogy
Vittoriával legfeljebb vasárnaponként találkozom. Azt, hogy
milyen stílusban beszélt az Enzóval való kapcsolatáról, eszem
ágában sem volt megemlíteni. Sejtésem szerint ha csak egyetlen
szót is felidéztem volna belőle, egy életre elásom magam.
Ezt követően eltűnt a szorongás az életemből. Az iskolában a
tanév végére meglódultak a dolgok, a bizonyítványomat
hetessel zártam, aztán kitört a nyári vakáció. Régi jó
szokásunkhoz híven tizenöt napot a calabriai tengerparton
heverésztünk Mariano, Costanza, Angela és Ida társaságában,
majd augusztus első tíz napjában ugyancsak velük mentünk az
abruzzói Villetta Barreába. Az idő röpült, küszöbön állt az új
tanév, aztán elkezdtem a nyolcadik osztályt – nem az apám
líceumában, nem is az anyáméban, hanem egy vomeróiban. A
Vittoriával való kapcsolatom nem fakult ki, épp ellenkezőleg:
stabilizálódott. Még a nyári szünet előtt gyakran
odatelefonáltam, vágytam a karcos modorára, élveztem, hogy
úgy beszél velem, mint egy felnőttel. Amíg a tengeren és a
hegyekben nyaraltunk, folyton róla áradoztam, Angelát és Idát
letromfolva, akik a dúsgazdag nagyszülőkkel és a többi jómódú
rokonnal hencegtek. Szeptemberben pedig, anyám és apám
beleegyezésével, néhányszor meg is látogathattam. S minthogy
odahaza elült a feszültség, a késő ősz beköszöntével
rendszeressé váltak a találkozásaink.
Eleinte meg voltam győződve róla, hogy nekem köszönhetően
a két testvér közeledéséről van szó, és már-már személyes
küldetésnek vettem az összebékítésüket. De az egészből semmi
nem lett. Ehelyett egy rendkívül hűvös szertartásrend vette
kezdetét. Volt, hogy anyám fuvarozott el a sógornője házáig,
ahol az autóban várakozva olvasással vagy szerkesztéssel ütötte
agyon az időt, máskor meg Vittoria jött fel a San Giacomo dei
Caprira – ezúttal nem törte ránk az ajtót, mint a legelső
alkalommal, hanem odalenn, a ház előtt találkoztunk. A
nagynéném sose mondta, hogy: kérdezd meg anyádtól, van-e
kedve felugrani hozzám egy kávéra; és apám sem noszogatott
azzal, hogy: hívd fel, hadd fújja ki magát, traccsolunk egyet,
aztán mehettek a dolgotokra. Az egymás iránti kölcsönös
gyűlölet szemernyit sem változott, s egy idő után én is elálltam
a közvetítői szereptől. Ehelyett egyre többször azon tűnődtem,
hogy tulajdonképpen kedvemre való ez a marakodás: hiszen ha
az apám és a nagynéném kibékülnének, a Vittoriával való
találkozásaim veszítenének exkluzivitásukból, én
visszaminősülnék szimpla unokahúgnak, és ezzel végleg búcsút
inthetnék a cinkostárssal egybekötött barátnői szerepnek.
Sokszor még azt is elképzeltem, hogy ha a gyűlölködésük
valamilyen oknál fogva hirtelen lecsillapodna, én – biz’ isten –
mindent megtennék, hogy újrakezdődjék.

7.

Egyik találkozónk alkalmával a nagynéném se szó, se beszéd

bejelentette, hogy meglátogatjuk a testvéreit. Elmentünk
például Nicola bácsikámhoz, aki vasúti munkásként dolgozott.
Vittoria őt hívta a nagyobbik fivérének, mintha az apám, a
család elsőszülöttje sose jött volna világra. Illetve Anna és
Rosetta nénikémhez is beugrottunk, akik háztartásbeliek voltak.
Előbbinek az Il Mattino napilap nyomdájában dolgozott a férje,
utóbbié postai alkalmazottként kereste a kenyerét. A
vérrokonság egyfajta feltérképezése volt ez, még Vittoria is így
nevezte – igaz, nyelvjárásban – ezt a csámborgást: menjünk,
hadd ismerd meg a véredet. Nekivágtunk hát Nápolynak a zöld
Cinquecentóval, első állomásunk a Cavone volt, ahol Anna
nénikém lakott, onnan elmentünk a Campi Flegreire, ahol
Nicola bácsikám élt, és végül Pozzuoli következett, Rosetta
nénikém lakhelye.
Rettenetesen szégyelltem, hogy ezekre a rokonokra alig
emlékeztem, a nevükre még kevésbé. Próbáltam is véka alá
rejteni a dolgot, de Vittoria előtt semmi nem maradhatott
titokban, úgyhogy mindjárt az apámat kezdte szapulni, amiért
megfosztott a rokonok szeretetétől, akik tanulatlanok és
mocskos szájúak voltak ugyan, de a keblükben hatalmas szív
dobogott. Hogy a szív dolgai mennyire fontosak voltak számára,
jól példázták széles gesztusai: valahányszor ezt a szót használta,
döngetni kezdte hatalmas mellét a bütykös kezével. Az egyik
ilyen alkalommal a következő javaslattal hozakodott elő: nézd
csak meg, milyenek vagyunk mi, és hozzánk képest milyen
ember az anyád meg az apád; aztán majd mondd el nekem,
hogy mit láttál. Erre a látás dologra teljesen rá volt csavarodva.
Azt mondta, szemellenzőt hordok, akár a lovak, csak bámulok
bele a világba, de nem látom az engem zavaró dolgokat. Ne csak
nézzél, lássál is, szajkózta unos-untalan.
 Ami engem illet, egyetlen apró részletet sem akartam szem
elől téveszteni. Ezek az emberek és gyermekeik, akik velem
egykorúak vagy nálam alig valamivel idősebbek voltak,
kellemes újdonságként szolgáltak. Vittoria rajtaütésszerűen
hurcolt magával az otthonukba, ők mégis – nagynénik,
nagybácsik és unokatestvérek – valamennyien közvetlenül
fogadtak, mintha régi jó ismerősük lennék, és évek óta várnák a
látogatásomat. A lakásaik szűkösek és szürkék voltak, telis-tele
olyan dísztárggyal, amiket neveltetésemből adódóan minimum
ízléstelennek, de inkább közönségesnek találtam. Könyv egy
szál se, csak Anna nénikémnél láttam néhány krimit. Nyájasan,
a nyelvjárásba némi olaszt keverve beszéltek hozzám, én pedig
próbáltam ugyanígy válaszolni, de legalábbis egy csöppnyi
nápolyi hanglejtést csempészni az én túlhelyesbített irodalmi
olaszomba. Apámat egyikük sem hozta szóba, senki nem is
érdeklődött felőle, nem kérték, hogy adjam át az üdvözletüket,
ami nyilvánvaló jele volt az ellenségességnek, ugyanakkor
mindent elkövettek, hogy értésemre adják, nem vesznek vele
egy kalap alá. Vittoriához hasonlóan Gianninának hívtak,
ahogyan a szüleim sosem. Egytől egyig imádtam őket, soha nem
éreztem magam ilyen nyitottnak a szeretetre, mint azokban a
percekben. Annyira felszabadult és vicces voltam, hogy már-
már azt gondoltam, valami csoda folytán a Vittoriától kapott
Giannina név keltett életre egy másik személyiséget, amely
sokkal kellemesebb volt, de legalábbis merőben különbözött
attól az énemtől, amit a szüleim s velük együtt Angela, Ida meg
az iskolatársaim Giovannaként tartottak számon. Boldog
pillanatokat éltem át, és azt hiszem, Vittoria is így volt vele, aki
a látogatások során nem a harsányabbik énjét tolta előtérbe,
hanem mindvégig nyájasan viselkedett. Ám még ennél is
szembeötlőbb volt, milyen gyöngéden bánnak vele a rokonok –
mint egy nehéz sorsú emberrel, akihez mindenki ragaszkodik.
Mindük közül tán Nicola bácsikám fordult hozzá a legnagyobb
gondoskodással, például emlékezett rá, mennyire szereti az
eperfagyit, s amikor megtudta, hogy nekem is az a nagy
kedvencem, az egyik fiával mindannyiunknak hozatott egy
adagot. Amikor elbúcsúztunk, homlokon csókolt, és azt mondta:
– Úgy örülök, hogy nem az apádra ütsz!
Ahogy telt-múlt az idő, egyre ügyesebben vertem át a
szüleimet. Jobban mondva: a hazudozást fejlesztettem olyan
tökélyre, hogy az már igazmondásnak tűnt. Nem állítanám,
hogy könnyű szívvel tettem; szenvedtem tőle rendesen. Amikor
odahaza voltam, és meghallottam a lépteik neszezését, amikor
asztalhoz ültünk és megvacsoráztunk, felülkerekedett az
irántuk érzett szeretet, és teli torokból üvöltöttem volna, hogy:
anyu, apu, igazatok van, Vittoria gyűlöl titeket, bosszút akar
állni, el akar venni tőletek, kérlek, könyörgök, fogjatok vissza,
tiltsátok meg, hogy találkozzam vele. Ám a túltökéletesített
mondataik és az affektáló hangnem hallatán, mintha minden
egyes szó mögé egy újabb titkos jelentést rejtenének, amihez
énnekem nem lehet közöm, már rohantam is a telefonhoz, és
megbeszéltem Vittoriával egy újabb találkozót.
Egyedül anyámat érdekelte, hogy miben sántikálok, s ezt a
maga udvarias stílusában meg is kérdezte mindannyiszor:
– Hová mentek?
– Nicola bácsihoz. Üdvözletét küldi.
 – És milyennek találod?
– Enyhén ostobának.
– Ne beszélj így a nagybátyádról!
– Ok nélkül vigyorog mindenen.
– Igen, valóban ilyen.
– Nem hasonlít apura.
– Ez, mondjuk, igaz.
Nem sokkal ezután egy újabb fontos találkozóban volt
részem. A nagynénémmel – természetesen ezúttal is
rajtaütésszerűen – ellátogattunk Margheritához, aki tőle nem
messze lakott. Az egész környék, a hámló vakolatú falak, az
alacsony, kongó épületek, a szürkéskék és sárga színek, a
veszettül csaholó kutyák, amik a Cinquecento nyomába eredtek,
és nem utolsósorban az orrfacsaró gázszag felélesztették
gyermekkorom szorongásait. Vittoria leparkolt, elindult egy
halványkék lakóházaktól övezett, tágas udvar irányába,
befordult egy kapun, majd a lépcsőházban hátrafordult: itt
lakik Enzo felesége a gyerekekkel.
Amikor felértünk a harmadik emeletre, ahelyett, hogy
csengetett volna – ez volt az első meglepetés –, Vittoria a saját
kulcsával nyitott ajtót. Mi vagyunk, mondta hangosan, amit egy
lelkes válasz követett nyelvjárásban – hú, mennyire örülök
nektek! –, egyúttal egy apró termetű, gömbölyded, tetőtől talpig
feketébe öltözött asszonyt beharangozva, akinek szépséges
arcából kivilágló kék szeme szinte belesüppedt a pirospozsgás
hájba. Miután hellyel kínált bennünket a sötét konyhában,
bemutatott a három gyerekének: Toninónak és Corradónak,
akik a húszas éveikben jártak, és Giulianának, aki ránézésre
tizennyolc lehetett. Giuliana sudár volt, az arca gyönyörű, a
haja és a bőre barna, a szeme harsányan, tussal kihúzva,
bizonyára így festhetett az anyja fiatalkorában. Tonino, a
nagyobbik fivér szintén kellemes külsejű volt, erőt sugárzott,
ugyanakkor már a kézfogásnál elvörösödött, és beszéd közben
elkapta rólam a tekintetét. Corrado viszont, akinek be nem állt a
szája, a temetőbeli fotón lévő férfi szakasztott mása volt:
ugyanazok a göndör fürtök, alacsony homlok, élénk szempár,
de még a mosolya is kiköpött apjáé volt. Amikor a konyha falán
megpillantottam egy Enzóról készült, a temetőbeli fotónál
sokkalta nagyobb fényképet, amin rendőregyenruhában,
pisztollyal az oldalán feszített – a fotót díszes ráma keretezte és
piros sírmécses pislákolt előtte –, aztán hosszú felsőtestére és
kurta lábára siklott a tekintetem, belém hasított, hogy ez a fiú
csakis az ő eleven szellemalakja lehet. Corrado nem sokat
lacafacázott, már az első percekben ontotta magából a burkolt
célzásokat és tréfás bókokat, amin én rendkívül jól
szórakoztam, örültem, hogy a figyelem középpontjában lehetek.
De Margherita illetlennek találta, és nyelvjárásban többször
rárivallt: Currà, ne légy faragatlan, hagyd békén a kislányt. A fiú
végül elhallgatott, és miközben a mézes-mázas anyja, a néma
Tonino meg a dús idomú húga körülrajongott, ő lángoló
tekintettel, duzzogva bámult rám.
Margherita és Vittoria, többször is rajtakaptam őket, fel-
felsandítottak a képkeretben feszítő férfira. S legalább ilyen
gyakran annak módját is megtalálták, hogy félmondatokban
utaljanak rá: ha te tudnád, ez vagy az mennyire mulattatta
volna Enzót; ha te tudnád, mennyire haragudott volna; ha te
tudnád, mennyire tetszett volna neki. Vélhetően húsz
esztendeje így viselkednek – két özvegyasszony, amint nagy
egyetértésben ápolják a közös szerelmük emlékét. Némán
figyeltem őket. Elképzeltem Margheritát Giuliana alakjában,
Enzót a Corradóéban, Vittoriát az én vonásaimmal, és apámat –
igen, apámat –, akinek arcát arról a fémdobozba zárt fotóról
kölcsönöztem, aminek hátterében a RIA felirat állt. Az utcában,
ahol a fotó készült, nyilván működött egy cukrászda, egy
hentesbolt, egy szabóság, ők pedig száznál is többször elsétáltak
előttük, sőt le is fotóztatták magukat még azelőtt, hogy a fiatal
Vittoria elszerette volna a szépséges Margherita farkasfogú
férjét, esetleg odébb, immár a titkos kapcsolatuk idején, vagy
még későbben, amikor apám már beárulta őket, és nem volt
más, csak őrjöngés meg fájdalom. Aztán percre perc jött, most a
nagynéném és Margherita derűs, nyugodt hangnemben
társalognak, én viszont nem tudtam nem gondolni arra a
jelenetre, amelyben a fotóbéli férfi megmarkolja Margherita
farpofáit, és ugyanolyan drabális rátermettséggel, ahogyan a
nagynénémmel csinálta, a magáévá teszi. Ebbe a gondolatba
annyira belevörösödtem, hogy Corrado megjegyezte: biztosan
valami kellemes dolog jár az eszedben, mire én felsikítottam:
nem, dehogy, ám a látomásoktól nem tudtam szabadulni, és egy
idő után már arról fantáziáltam, hogy ki tudja, hányszor,
milyen aprólékosan vesézte ki ott, abban a konyhában a két
asszony a férfi szavait és tetteit, és mennyit tipródhattak, míg
végül jó és rossz érzések között rátaláltak az egyensúlyra.
Már a gyermekek feletti gyámkodás is mennyi vesződséget
okozhatott. És nagy valószínűséggel most sem teljesen felhőtlen
a dolog. És csakugyan, kisvártatva három epizód is
megerősítette ezt a feltevésemet: először az derült ki számomra,
hogy Corrado volt Vittoria kedvence, ami a másik kettőt
rettenetesen dühítette; másodszor, hogy Margherita, akárha
Vittoria bábja volna, beszéd közben végig a nagynéném arcát
fürkészte, és ha nem klappolt a véleményük, azonnal
visszavonta a szavait; harmadszor pedig arra a megállapításra
jutottam, hogy bár mindhárom gyerek imádja az anyját, és
jobbára óvni akarják Vittoriától, valami riadt áhítattal
csüngenek a nagynénémen, akit úgy tisztelnek, mint egy
védőszentet, és rettegik a haragját. A köztük levő bonyolult
kapcsolat akkor vált teljesen világossá, amikor – már nem
emlékszem, minek apropóján – kiderült, hogy Toninónak van
egy barátja, bizonyos Roberto, aki egy darabig velük
nevelkedett Pasconéban, aztán tizenöt évesen Milánóba
költözött a családjával, most viszont, hogy a közeljövőben
hazalátogatna, Tonino magukhoz akarja bekvártélyoztatni.
Margherita majd kitért a hitéből:
– Hogy juthatott ilyesmi eszedbe? Hová fektetjük?
– Nem mondhattam neki nemet.
– Miért? Tán az adósa vagy? Miféle szívességet tett neked?
– Semmilyet.
– Akkor meg?
Így veszekedtek egy darabig, Giuliana Tonino pártját fogta,
Corrado az anyjáét. Közben – mint kiderítettem – régóta
ismerték a fiút, Tonino meg ő iskolatársak voltak, Giuliana nem
győzte hangsúlyozni, mennyire jó és szerény ember és milyen
intelligens. Egyedül Corrado nem szívelhette, és az első adandó
alkalommal a húgába fojtotta a szót:
– Ne higgyél neki! Egy igazi faszfej! – fordult hozzám.
–  Mosd ki a szádat, mielőtt róla beszélsz! – fortyant fel
Giuliana.
– Még mindig jobb, mint a te barátaid! – vágott vissza Tonino
is.
– A barátaim szét fogják rúgni a seggit, ha még egyszer kitátja
a száját!
Csend ékelődött közéjük egy pillanatra. Margherita, Tonino és
Giuliana Vittoria felé fordultak, még Corrado is meghátrált,
mintha vissza akarná vonni a szavait. A nagynéném rövidke
szünetet követően olyan hangot ütött meg, amilyet addig nem
használt a jelenlétemben, fenyegető volt és gyötrődő, mint akit
gyomorfájás kínoz:
– Kik ezek a te barátaid? Ki vele, hadd halljam!
– Senkik – felelte Corrado idegesen vihorászva.
– Sargente ügyvéd fiáról van szó?
– Nem.
– Rosario Sargentéről?
– Mondom, hogy senkiről.
–  Currà, ugye tudod, hogy szilánkokra töröm a segged, ha
ennek a „senkinek” akár egy jó napotot is odaköszönsz?
A megszólalását olyan feszültség követte, hogy még
Margherita, Tonino és Giuliana is szemet hunyt volna a
Corradóval való összekülönbözés felett, csak ne kelljen
elviselniük a nagynéném haragját. De Corradónak esze ágában
sem volt meghátrálni, ismét szapulni kezdte Robertót.
–  Ha elhúzott Milánóba, fogja be a pofáját, és ne akarjon
kioktatni, hogy mi itten hogy viselkedünk.
A fivére hajlíthatatlansága láttán, ami a nagynénémet is
bosszantotta, Giuliana újra fölcsattant:
–  Inkább te fogd be! Robertót az idők végezetéig
elhallgatnám!
– Mert egy kretén vagy.
–  Elég legyen, Currà! – lépett közbe az anyjuk. – Roberto egy
drága jó gyermek. Tonì, de miért pont itt kell megaludnia?
– Mert meghívtam.
–  Hát aztán! Megmondod neki, hogy tévedtél, kicsi a lakás,
nem férünk el annyian.
– És azt is mondd meg neki – kotyogott közbe ismét Corrado –,
hogy a saját érdekében inkább be se tegye a lábát a kerületbe.
Tonino és Giuliana kétségbeesetten pislantottak Vittoriára,
mintha az ő tiszte lenne, hogy – szépszerével vagy erőnek
erejével – rendet tegyen. Ám a leginkább azon ütköztem meg,
hogy Margherita is segélykérőn fordult hozzá, mintha azt
mondaná: Mondd meg, Vittò, mitévő legyek? Vittoria halkan
csak annyit mondott: anyátoknak igaza van, szűkösen vagytok,
ezért azt fogjuk csinálni, hogy Corrado átjön hozzám aludni.
Mindössze néhány szó, amitől Margherita, Tonino és Giuliana
tekintete hálásan felragyogott. Corrado azonban dühösen
fújtatott, látszott rajta, hogy odaszúrna még egy-két cifraságot,
de a nagynéném megelőzte: kuss legyen. Erre kénytelen-
kelletlen fölemelte a karját és megadta magát. Aztán mintha
hirtelen ráébredt volna, hogy a Vittoria iránti engedelmessége
egy ennél is világosabb gesztust kíván, a háta mögé osont, és
belecsókolt a nyakába. A nagynéném a konyhaasztalnál ült, és
színlelt unalommal azt mondta nyelvjárásban: szűzanyám,
Currà, milyen egy ragadék vagy. Én meg arra gondoltam, hogy
vajon ez a három gyerek örökölhetett-e a véréből valamennyit,
ami bennem is csörgedezik. Tetszett nekem Tonino, Giuliana és
Corrado. Tetszett Margherita is. Micsoda pech, hogy nekem, aki
utoljára érkeztem közéjük, nem adatik meg a nyelv, amit ők
beszélnek, és nem adatik meg az igazi meghittség.

8.

Vittoria, mintha kiszimatolta volna ezt a fojtogató

idegenségérzetet, az egyik pillanatban próbált átlendíteni rajta,
a másikban szántszándékkal tovább szította. Szűzanyám,
kiáltotta, nézd csak, egyforma a kezünk, majd a hüvelykujját az
enyémhez nyomta, amitől annyira megrészegültem, hogy a
legszívesebben szorosan átöleltem volna, vagy a fejemet a
vállára hajtva mellé feküdtem volna, hogy a légzését, a karcos
hangját egész közelről hallhassam. Ám ha valami kifogásolható
dolgot mondtam, azonnal földbe döngölt, és sajnos ez volt a
gyakoribb: amilyen az apja, olyan a lánya, mondogatta; vagy az
anyám által összeállított ruhatáramat kritizálta: nagy vagy már,
nő a cickód, nem járhatsz úgy, mint egy hajas baba; fel kell
lázadnod, Giannì, fel kell lázadnod, különben tönkretesznek. Az
elmaradhatatlan refrént pedig egyszer sem hagyta volna ki:
nézd meg a szüleidet, nézd meg jól őket, és lássál is, ne hagyd,
hogy átverjenek.
Ez a téma mindennél jobban érdekelte, s valahányszor
találkoztunk, részletes beszámolót kellett tartanom mindarról,
amivel odahaza telnek a napok. De mert nagy általánosságokon
kívül mást nemigen tudott kiszedni belőlem, hamar elvesztette
a türelmét, és hol gonoszkodva heccelt, hol meg az amúgy is
hatalmas száját jó nagyra tátva harsányan szemberöhögött.
Teljesen hidegen hagyta, hogy mennyi időt öl bele apám a
munkájába, hogy milyen sokan tisztelik, hogy a cikkeit neves
újságok publikálják, hogy anyám, aki romantikus regényeket
szerkeszt, sőt némelyiket át is írja, mennyire imádja,
sorolhatnám. Szereted őket, mert a szüleid, mondta a
gyűlölettől elszürkült arccal, de ha nem látod be, hogy
emberként egy kupac szart nem érnek, akkor hozzájuk hasonló
szarcsimbók lesz belőled, én pedig megszakítom veled a
kapcsolatot.
Hogy a kedvében járjak, elmeséltem neki, hányféle hangja
van az apámnak, amikkel aszerint zsonglőrködik, hogy a
helyzethez melyik dukál. Van egy szeretetteljes, egy parancsoló
és jegeces hangja, mondtam, ezeket mind-mind ékes olaszsággal
használja, és van a megvető hangja, amin hol olaszul, hol
nyelvjárásban veszekszik a kellemetlen alakokkal, főként a
simlis boltosokkal, a béna sofőrökkel és a faragatlan tuskókkal.
Anyámról viszont csak annyit mondtam, hogy egy Costanza
nevű barátnőjét majmolja, s időről időre megorrol a férjére, egy
bizonyos Marianóra, aki apám testvéri jóbarátja, egy rosszmájú
bohóc. De Vittoria még ezeket a bizalmasabb beszámolókat is
tartalmatlan locsogásnak tartotta. Marianóra azonban,
legnagyobb döbbenetemre, emlékezett, és azt mondta róla,
inkább kreténnek nevezné, mint testvéri jóbarátnak. Ezen a
jelzőn rendesen felhúzta magát. Andreának, sziszegte, fogalma
sincs arról, mit jelent a testvér szó. Emlékszem, a konyhájában
ücsörögtünk éppen, odakinn, az elhagyatott utcán szitált az eső.
Eléggé elkámpicsorodott képet vághattam és a sírás
környékezett, ami – legnagyobb meglepetésemre és örömömre –
először, mióta megismertem, meglágyította a szívét. Rám
mosolygott, a térdére ültetett, majd egy jókora csókot
cuppantott az arcomra, és összevissza harapdált. Aztán
nyelvjárásban ezt suttogta: bocsáss meg, nem rád haragszom,
hanem apádra; majd a szoknyám alá csúsztatta a kezét, és
néhányszor gyengéden megpaskolta a fenekemet. Végül azt
súgta a fülembe: tartsd szemmel őket, különben rámegy az
életed.

9.

Ahogy telt-múlt az idő, egyre gyakoribbak lettek a fentihez

hasonló hirtelen érzelemkitörések, amelyek ugyanabból a
keserűségből fakadtak, és nekem egyre jobban hiányzott a
nagynéném. A találkozásaink közti napok elviselhetetlen
csigalassúsággal teltek, és azokban az időszakokban, amikor
nem találkoztunk vagy nem telefonáltunk egymásnak,
szükségét éreztem, hogy folyton róla beszéljek. Ez vezetett el
odáig, hogy – teljes titoktartás terhe mellett – végül Angelát és
Idát is beavattam a történetünkbe. Ők voltak az egyetlenek, akik
előtt a nagynénémmel henceghettem, igaz, eleinte azonnal
megakasztottak, hogy előadhassák a bogaras rokonaikról szóló
anekdotákat. De csakhamar felhagytak ezzel a szokással. Azok a
rokonok ugyanis, akikről ők meséltek, köszönőviszonyban sem
voltak Vittoriával, aki minden addigi tapasztalatuktól
különbözött. Az ő nagynénjeik és nagymamáik flancos
úriasszonyok voltak, akik Vomeróban, Posillipón, a via
Manzonin vagy a via Tassón éltek. Én viszont élénken
kiszínezve idéztem fel apám húgának alakját, eléjük varázsolva
a temetőkörnyéket, az utcát elárasztó szeméttengert, az út
mellett csaholó ordas kutyákat, a földből kicsapó gázlángokat és
az elhagyott épületvázakat, majd a hangulatfestés csúcspontján
bedobtam az adu ászomat: egyetlenegyszer, akkor is rövid ideig
volt szerelmes, a férfi belehalt a szenvedésbe, ő viszont élete
végéig hű marad hozzá.
Egyik alkalommal suttogóra fogtam, és sejtelmesen közöltem
velük: amikor Vittoria a szerelmükről beszél, a „kefélni” szót
használja, azt is elmesélte, hányszor és hogyan keféltek
Enzóval. Az utolsó részleten Angela ütközött meg inkább,
hosszan faggatózott, én pedig olyan dolgokat adtam Vittoria
szájába, amikről jó ideje magam is fantáziáltam. Bűntudatot
egyáltalán nem éreztem, végtére is igazat mondtam: Vittoria
pontosan így beszélt. Fogalmatok sincs – mondtam
elérzékenyülve –, milyen csodás barátság a mienk; ő megölel,
megcsókol néha, és folyton azt hajtogatja, hogy mi ketten
egyformák vagyunk. Az apámmal való veszekedéseket, a vacak
kulipintyó feletti örökösödési perpatvart, az apám árulását
azonban méltóságon alulinak találtam, úgyhogy ezekről mélyen
hallgattam. Beszéltem viszont arról, hogy Enzo halálát követően
Vittoria és Margherita bámulatos módon összefogtak, és olyan
odaadóan gondoskodtak a három gyerekről, mintha felváltva
szülték volna őket, mintha mindketten hordták volna őket a
szívük alatt. Hogy őszinte legyek, ez a kép véletlenül ötlött fel
bennem, és sokat cizelláltam rajta a továbbiakban, addig-addig,
míg végül én is elhittem, hogy Tonino, Giuliana és Corrado
csodás módon kettejükből fogant. Kevés hiányzott – kiváltképp
amikor Idát traktáltam a történeteimmel –, hogy ne biggyesszek
rájuk szárnyat és ne reptessem őket az éjszakában, vagy ne
kevertessek velük a capodimontei gyomokból bájitalt. Azt
viszont, hogy a temetőben Vittoria beszélgetett Enzóval, a férfi
pedig tanácsokat adott neki, nem hallgattam el.
– Úgy beszélgettek, mint te meg én? – kérdezte Ida.
– Igen.
–  Tehát az ő akarata volt, hogy a nagynénéd a gyermekek
pótanyja legyen.
–  Semmi kétség efelől. Rendőr volt, azt csinált, amit akart,
még pisztolya is volt neki.
–  Vagyis ez olyan, mintha a te anyukád meg az én mamám
mindhármunk anyja lenne?
– Igen.
Ez a részlet nagy hatással volt Idára, és csakhamar Angela is
lázba jött. Minél többször meséltem el – természetesen egyre
színesebben – a történetet, annál jobban álmélkodtak: jaj, ez
olyan gyönyörű, mindjárt elsírom magam. A legnagyobb
érdeklődést azonban mégis azzal sikerült felkeltenem, hogy
Corrado tréfáiról és Giuliana szépségéről meséltem, majd
megemlítettem, hogy mennyire megfogott Tonino. Az a
melegség, amivel az utóbbit lefestettem, még engem is
meglepett. Ekkor jöttem rá, hogy tetszik nekem. Azon
melegében, amikor legelőször találkoztunk, nem volt rám nagy
hatással, sőt őt tartottam a legjelentéktelenebbnek a három
testvér közül. De addig-addig áradoztam róla és annyi részlettel
tupíroztam fel a történetet, hogy amikor Ida, a regényszakértő
azt mondta, te szerelmes vagy, én – főként mert érdekelt Angela
reakciója – beismertem, hogy tényleg szeretem.
Kialakult hát egy helyzet, amiben a barátnőim új és még
újabb részleteket követeltek Vittoriáról, Toninóról, Giulianáról,
Corradóról meg az anyjukról, én pedig boldogan teljesítettem a
kérésüket. Egy ideig ment is minden, mint a karikacsapás. A
bonyodalmak akkor kezdődtek, amikor felmerült bennük, hogy
megismerjék Vittoriát és Toninót. Kapásból elutasítottam,
végtére is az én különbejáratú fantáziavilágomról volt szó, ami
elviselhetővé tette az életem, és amit a valóság – miután jócskán
túllőttem a célon – bármikor tönkretehetett. Meg aztán a
szüleimmel való béke is álságosnak látszott: kínosan vigyáztam,
hogy egyensúlyban tartsam az életem. Egyetlen elhibázott
mozdulat – anyu, apu, elvihetném Idát és Angelát Vittoria
nénihez? –, és elszabadul a pokol. De Angela és Ida kíváncsisága
makacsabb volt, mint gondoltam. Zűrzavaros ősz következett, a
barátnőim és Vittoria közt vergődtem. Előbbiek mindenáron
tudni akarták, hogy az a világ, amire rálátásom nyílott, valóban
izgalmasabb-e a mienknél, utóbbi pedig – hacsak nem pártolok
el a szüleimtől és állok át az ő oldalára – el akart távolítani ettől
a világtól és önmagától. Tehetetlen voltam. A szüleim és Vittoria
társaságában elmosódottnak éreztem magam, a barátnőim
számára pedig elvesztettem a körvonalaimat. Ez a légkör végül
odáig vezetett, hogy kémkedni kezdtem a szüleim után.
 10.

Apámról mindössze annyit sikerült kiderítenem, hogy a

kelleténél jobban szereti a pénzt. Többször is rajtakaptam,
amint halk szemrehányással a hangjában azzal vádolja
anyámat, hogy túl sokat költ kencékre. Máskülönben maradt
minden a régiben: reggel iskola, délután kutatómunka,
esténként pedig – nálunk vagy másoknál – a szokásos
összejövetelek. Ami anyámat illeti, pénz dolgában halkan
ugyan, de gyakran visszavágott: ezért a pénzért én dolgoztam
meg, mi a gond azzal, ha egy részét magamra fordítom. Az
viszont újdonságszámba ment, hogy bár apámék légyottjait,
főként Marianót gúnyolva, gyakran „világjobbító cselszövések”-
nek hívta, hirtelen ő is csatlakozott hozzájuk. És nemcsak
olyankor, amikor nálunk gyűltek össze, hanem – apám
határozott bosszúságára – akkor is velük tartott, amikor
másoknál volt a rangadó. Az estéim magányosan teltek, s a
távollétüket kihasználva Angelával vagy Vittoriával lógtam a
telefonon.
Angelától tudtam meg, hogy Costanzát távolról sem
érdekelték annyira az összejövetelek, mint anyámat, és amikor
ők voltak soron a szervezésben, inkább elment hazulról, vagy
behúzódott a szobájába, és tévézett vagy olvasott. Vittoriának
viszont – némi tétovázást követően – beszámoltam mind a
költekezés miatt kirobbanó vitákról, mind pedig arról a
kíváncsiságról, amit újabban anyám tanúsított apám esti
elfoglaltságai iránt.
– Végre te is észrevetted, hogy a pénz uralja az életét – dicsért
meg Vittoria váratlanul.
 – Igen.
– A pénz miatt tette tönkre az életem.
Nem válaszoltam, örültem, hogy találtam végre valamit, ami
ínyére van. De ő tovább nógatott:
– És miket vesz magának az anyád?
– Ruhát, bugyit. És nagyon sok krémet.
– A kis kurvája! – kiáltott fel boldogan.
Ekkor értettem meg, hogy Vittoria nemcsak azért kíváncsi a
fentihez hasonló történetekre, hogy a saját igazát, valamint a
szüleim bűnösségét visszaigazolva lássa, hanem azért is, mert
meggyőződése szerint ezek felgöngyölítésével végre magam is
átlátok a szitán.
Mindenesetre a kémkedésem jótékony hatása láttán teljesen
nekibátorodtam. Arról, hogy a lányuknak tekintsem magam,
bármennyire is ragaszkodott hozzá a nagynéném, nem voltam
hajlandó lemondani; a szüleimhez erős szálak fűztek, és
pusztán azért, mert apám a kelleténél jobban ragaszkodik a
pénzhez, anyám pedig olykor elherdálja, eszem ágában sem
volt kiszeretni belőlük. Ennél sokkal nagyobb kockázatot
jelentett, hogy mesélnivaló hiányában – és továbbra is a kegyeit
keresve – elkezdtem kitalálni dolgokat. De legnagyobb
szerencsémre olyan hajmeresztő hazugságok jutottak eszembe,
olyan regénybe illő bűnöket varrtam volna a családom
nyakába, hogy még idejében hátraarcot fújtam: nem akartam,
hogy Vittoria hazugnak nevezzen. Úgyhogy arra jutottam,
legjobb lesz, ha kiszínezem az apróbb rendellenességeket. De
még ez is megrémisztett. Úgy éreztem, sem odaadó
gyermekként, sem hűséges kémként nem állom meg a helyem.
 Egyik este Marianóhoz és Costanzához voltunk hivatalosak
vacsorára. Amikor leértünk a via Cimarosára, balsejtelem lett
úrrá rajtam, fekete felhők gyűltek körém, és rojtos ujjakkal
fojtogattak. A barátnőim hatalmas lakásában már a hideg
rázott, a radiátorok még nem működtek, úgyhogy magamon
hagytam a gyapjúkabátot, amit anyám nagyon elegánsnak
talált. Bár a barátaink kiváló konyhát vittek – volt egy csöndes
bejárónőjük, aki remekül főzött, ha csak ránéztem, máris
Vittoria jutott eszembe, aki ehhez hasonló lakásokban szolgál –,
én alig nyúltam az ételhez, mert nem akartam lepecsételni a
kabátomat, amit anyám kisvártatva levetetett velem.
Angela, Ida meg én rettentően unatkoztunk, egy
örökkévalóság volt hátra a desszertig, Mariano pedig csak
beszélt és beszélt feltartóztathatatlanul. Aztán eljött végre a
pillanat, amikor engedélyt kérhettünk, hogy felállhassunk az
asztaltól. Costanza rábólintott, mi pedig kimentünk a folyosóra,
és lehuppantunk a padlóra. Ida egy piros labdával kezdett
dobigálni bennünket, Angela meg rám támadt azzal, hogy
mikor mutatom be végre a nagynénémet. Mindkettejüktől
eldurrant az agyam.
– Tudod, mit? – mondta váratlanul.
– Mit?
– Szerintem ez a te nagynénéd nem is létezik.
– Dehogyisnem létezik!
–  Ha létezik, akkor egyáltalán nem olyan, mint amilyennek
leírod őt. Ezért nem akarod bemutatni nekünk.
– Különb annál, mint amilyennek leírom.
– Akkor vigyél el hozzá! – mondta Ida, és teljes erőből hozzám
vágta a labdát.
Hogy a dobását kivédjem, hátravetettem magam, és
elnyúltam a fal tövében, az étkező bejáratánál. Az ajtó tárva-
nyitva, a téglalap alakú ebédlőasztal, amit a szüleink még
mindig körbeültek, a helyiség közepén állt. Onnan, ahol
feküdtem, profilból láttam mind a négyüket. Anyám Marianóval
szemben ült, apám Costanzával átellenben, a társalgásukból
azonban szinte semmit nem hallottam. Apám mondott valamit,
Costanza nevetett rajta, Mariano visszaszólt. Még mindig a
földön hevertem, az arcukat alig, a lábukat és a lábfejüket
viszont egészen jól láttam. Mariano épp kinyújtózott az asztal
alatt, és a bokája közé fogta anyám bokáját.
Gyorsan feltápászkodtam, valami furcsa szégyenérzet
lüktetett a fejemben, és teljes erőből Idához vágtam a labdát. De
nem tudtam rájuk figyelni, úgyhogy visszahanyatlottam a
padlóra. Mariano még most is kinyújtott lábbal ült, anyám
viszont maga alá húzta a lábát, és egész testével apám felé
fordult. Valami olyasmit mondott, hogy: november ide vagy
oda, még mindig nagyon meleg van.
Mit csinálsz, kérdezte Angela, és óvatosan mellém feküdt,
majd egészen halkan azt suttogta: nemrég még olyan jól ment a
csókolózás, a fejünk egy magasságban volt, nagyon megnőttél.

11.

Az est hátralevő részében végig anyámat és Marianót figyeltem.

Anyám ritkán szólalt meg, Mariano pillantását nem viszonozta,
helyette Costanzát és apámat bámulta, de mint akit súlyos
gondok gyötörnek, ki se látott a fejéből. Mariano azonban le
sem vette róla a szemét. Hol a lábfejét, hol a térdét, hol meg a
fülét mustrálgatta, tekintete zavaros volt és borongós, merőben
különbözött attól a dumagéptől, aki átgázolt az emberek
érzésein. Anyám, ha nagy ritkán feléje fordultak, egy szótagos
szavakban válaszolt, Mariano – ki tudja, mi okból – halkan
duruzsolt hozzá, mégpedig olyan gyöngédséggel a hangjában,
ami szintén szokatlan volt. Nem sokkal ezután Angela
kuncsorgóra fogta, és kérlelni kezdett, hogy maradjak ott
éjszakára, ilyenkor mindig ezt csinálta, amire az anyám –
miután az általam okozott kellemetlenségekért kidohogta magát
– rendszerint rábólintott, az apám pedig eleve nem
gáncsoskodott. Akkor este azonban nem hallgattatott meg a
kérése azonnal, anyám még sokáig vacillált. Ekkor lépett közbe
Mariano azzal, hogy másnap vasárnap, nem kell iskolába
menni, majd megígérte, hogy személyesen visz fel a San
Giacomo dei Caprira még ebéd előtt. Az egész szóváltás
feleslegesnek látszott, borítékolható volt, hogy náluk alszom, én
inkább arra gyanakodtam, hogy a dialógusukban – anyám
szavaiban tikkadt ellenállás, Marianóéban állhatatos
követelőzés volt – valójában valami olyasmit hoznak egymás
tudomására, amit kizárólag ők értettek, előlünk rejtve maradt.
Amikor anyám végül beadta a derekát, Mariano olyan
gondterhelt, már-már megrendült arcot vágott, mintha az én ott
alvásomtól – tudom is én – az egyetemi karrierje függött volna,
vagy valamely súlyos probléma megfejtése, aminek megoldásán
évtizedek óta dolgoznak az apámmal.
Tizenegy óra előtt valamivel, hosszas totojázást követően, a
szüleim végül úgy döntöttek, hazaindulnak.
– Pizsamád sincs – okvetlenkedett anyám.
– Majd én adok neki – felelte Angela.
– Na és fogkeféd?
– Megvan még, amit a múltkor itt felejtett, félretettem neki –
mondta Costanza, egy szemernyi iróniával nyugtázva anyám
természetellenes aggályoskodását valami olyasmivel szemben,
ami teljesen szokványos volt.
Amikor Angela alszik nálatok, nem a Giovanna pizsamájában
alszik, nem a saját fogkeféjével mos fogat? De igen, adta meg
magát anyám zavartan, majd gyorsan hozzáfűzte: Menjünk,
Andrea, későre jár. Apám kissé unott képpel tápászkodott fel a
díványról, majd odajött hozzám egy jóéjt-pusziért. Anyám
szétszórt volt, megfeledkezett a magáéról, Costanzának viszont
két olyan cuppanós csókot nyomott az arcára, mintha ezzel
akarta volna megpecsételni a régi barátságukat. A szeme
idegesen rebbent, azt gondoltam: valami baja van, nem érzi jól
magát. Aztán elindult a kijárat felé, de menet közben, mintha
ráeszmélt volna, hogy elfelejtett elköszönni Marianótól, a testét,
akárha ájulás környékezné, nekivetette a mögötte álló férfi
mellkasának, és a fejét félig hátrafordítva – miközben apám,
immár sokadszorra a vacsorát dicsérve, Costanzától
búcsúzkodott éppen – csücsörített. Egyetlen pillanatig tartott, én
pedig, miközben a szívem hangosan kalimpált, meg mertem
volna esküdni, hogy mindjárt csókolózni fognak, mint a
moziban. Mariano azonban éppen csak rálehelt az arcára, amit
az anyám ugyanolyan leheletszerű puszival viszonzott.
Amint a szüleim távoztak, Mariano és Costanza leszedték az
asztalt, majd ránk szóltak, hogy szedelőzködjünk, hamarosan
lámpaoltás. Én azonban nem tudtam odafigyelni semmire. Mi
történt itt, méghozzá a szemem láttára? Mi volt ez az egész?
Legyintsek rá, ahogy Mariano tréfáira általában? Vagy egy előre
kitervelt törvénytelenségnek, netán a közös vétség bűnjelének
vegyem? Anyám mindeddig nyílt lapokkal játszott: hogy tudta
mégis elviselni egy olyan férfi érintését, aki vonzerő dolgában
messze az apám mögött marad? Ráadásul az asztal alatt! Hiszen
gyűlölte Marianót – mennyire ostoba, mondta a jelenlétemben
is jó néhányszor –, és a maga bágyadt iróniájával még Costanzát
is lepirította: hogy bírod elviselni ezt az embert, aki fél percig
sem képes befogni a száját. Mire véljem, hogy a másik a bokája
közé fogta a lábát? És mióta ülhettek így? Néhány másodperce?
Egy perce? Tíz? És anyám miért nem húzta el a lábát azonnal?
És az az álmatag szétszórtság, ami utána jött? Teljesen
összezavarodtam.
Olyan hosszan sikáltam a fogam, hogy Ida megdühödött:
vigyázz, még elkopnak. Mindig így viselkedett: mihelyst
magunkra zártuk a szobájuk ajtaját, kibújt belőle a kisördög.
Valójában rettegett a kirekesztéstől, és merő óvintézkedésből jó
előre felhúzta az orrát. Ezért is jelentette be olyan halálmegvető
elszántsággal, hogy nem hajlandó külön aludni, majd
elfészkelte magát Angela ágyában. A két nővér civódott egy sort
– menj innen, szűken vagyunk, nem megyek, nagyon jól
elleszünk –, de Ida nem tágított, ilyenkor nem lehetett
egykönnyen leszerelni. Úgyhogy Angela rám kacsintott, és azt
mondta: jó, amint elnyom az álom, majd én megyek át az
ágyadba. Nagyszerű, örvendezett Ida – nem is annyira a
mellettem töltött éjszaka lehetőségétől, mint annak gondolatától
dobódott fel, hogy sikerült kitúrnia a nővérét –, és belefogott
egy párnacsatába. Ímmel-ámmal visszatámadtunk, erre ő
abbahagyta, bevackolta magát kettőnk közé, és lekapcsolta a
villanyt. Jókedvűen csacsogott a sötétben: esik az eső, jaj,
mennyire szeretek így hármasban lenni, ki is ment a
szememből az álom, tudjátok, mit, beszélgessünk egész éjszaka.
De Angela, mondván, hogy ő bizony nagyon is álmos, azonnal
letorkolta, s néhány apró kuncogás után már csak az
ablaküvegnek koppanó eső hallatszott.
Ismét elém furakodott anyám bokájának látványa, amint
Mariano ráhurkolja a lábát. Próbáltam a lehető legtisztábban
felidézni a képet, és meggyőzni magam, hogy csak afféle baráti
tréfáról van szó. De nem sikerült. Ha ennyire nincs jelentősége,
mondtam magamban, miért nem meséled el Vittoriának. A
nagynéném biztosan megmondja, mire véljem az egészet. Hát
nem ő buzdított, hogy kémkedjek a szüleim után? Tartsd rajtuk
a szemed, nézd meg őket magadnak. És most, hogy jobban
figyeltem, láttam valamit. Elég lett volna rendesen szót fogadni
Vittoriának, most pontosan tudnám, hogy képzelődöm-e vagy
sem. De aztán rájöttem, hogy soha, de soha nem mondanám el
neki. Mert ha semmi rossz nem lenne benne, Vittoria akkor is
találna kivetnivalót. Ebben a jelenetben – magyarázta volna – a
kefélés egyértelmű szándékát látom, ám ez a kefélési szándék
nála korántsem azt jelenti, amit az anyáméktól kapott
oktatókönyvek színes rajzai és szabatos képaláírásai sugallnak,
hanem valami undorító, ugyanakkor nevetséges dolgot – mint,
mondjuk, torokfájáskor a gargarizálóvizet – erőltetne rám. És
én ezt nem viseltem volna el. Eközben a nagynéném, már a
puszta említésére, benyomult a maga trágár szókészletével a
fejembe, én meg kristálytisztán láttam anyámat és Marianót a
sötétben, amint a nagynéném szakkifejezéseinek
engedelmeskedve ilyen-olyan pózokban összefonódnak. Vajon
ők ketten fel tudnak hágni a gyönyör csúcsára, amiről Vittoria
azt mondta, hogy ez az élet egyetlen ajándéka?
Annak gondolatára, hogy az árulkodásomat követően a
nagynéném a saját liezonjánál is mocskosabb kifejezésekkel
fogja illetni anyámét, csak hogy lealjasítsa a szüleimet, úgy
döntöttem, legjobb lesz, ha azt a bizonyos jelenetet nem
mesélem el neki.
– Alszik – suttogta Angela.
– Aludjunk mi is.
– Jó, de az ő ágyában.
Hallottam, amint óvatosan megmozdul a sötétben. Aztán
feltűnt az én ágyfelemnél, megfogta a kezem, én pedig
kihámoztam magam a takaró alól, és követtem őt a másik
ágyba. Hideg volt, magunkra húztuk a paplant. Marianóra és
anyámra gondoltam, aztán magam elé képzeltem apám arcát,
amikor előtte is lelepleződik a csalás. Világosan éreztem, hogy
odahaza hamarosan rosszra fordulnak a dolgok. Arra
gondoltam: még ha nem is mondom el apámnak, Vittoria előbb-
utóbb biztosan kiszimatolja, sőt az is lehet, hogy már régről
tudja, és csak azért buzdított kémkedésre, hogy ne neki kelljen a
képembe dörgölnie.
– Mesélj nekem Toninóról! – suttogta Angela.
– Magas fiú.
 – És még?
– Fekete-fekete szeme van, nagyon mély tekintete.
– És tényleg el akar jegyezni?
– Igen.
– És ha eljegyez, fogtok csókolózni?
– Igen.
– Nyelves csókkal?
– Igen.
Szorosan átölelt, én meg visszaöleltem, ahogy ilyenkor,
együttalváskor szoktuk. Egy darabig így maradtunk,
igyekeztünk a lehető legjobban egymáshoz simulni, én a nyakát
fogtam, ő a derekamat. Lassan az orromba kúszott a jól ismert
illata, fojtó volt és édeskés, melegen csiklandozott. Túl erősen
szorítasz, morogtam, mire ő a mellembe fúrta az arcát, elfojtott
egy kuncogást, és Toninónak hívott. Felsóhajtottam, és azt
mondtam: Angela. Párszor elismételte, ezúttal kuncogás nélkül:
Tonino, Tonino, Tonino, majd hozzátette: esküdj meg, hogy
bemutatod nekem, vagy nem barátkozom veled. Megesküdtem,
ezután hosszan csókolóztunk és simogattuk egymást. Hiába
voltunk álmosak, nem bírtuk abbahagyni. Kellemesen nyugtató
érzés volt, a szorongást messze űzte, tán ezért sem akartunk
róla lemondani.
III
 1.

Napokon át árgus szemekkel figyeltem anyámat. Ha túl

készségesen ugrott a telefoncsörgésre és suttogóra fogta a
hangját, máris gyanakodni kezdtem, hogy Mariano van a
vonalban. Ha túl sokáig tollászkodott, majd egyik ruhát a másik
után hajította félre, sőt az én véleményemet is kikérte, biztosra
vettem, hogy titkos légyottra készül a szeretőjével – ezeket a
kifejezéseket a szerelmes regényekből kölcsönöztem.
Az egyik ilyen alkalommal azon kaptam magam, hogy
menthetetlenül féltékeny vagyok. Egészen addig meg voltam
győződve róla, hogy anyám kizárólag az én tulajdonomat
képezi, és azt a jogot, hogy kedvem szerint rendelkezzem
fölötte, soha senki nem veheti el. Az elmém színpadán apám
afféle jolly jokerként mindkettőnk tulajdonában állt. Egy
ágyban aludtak, olykor megcsókolták egymást, a fogantatásom
mikéntjéről pedig már hatéves koromban közöltek részleteket.
Kettejük kapcsolata megmásíthatatlan tény volt számomra,
ezért is nem keltett zavart. Ám a kettejük kapcsolatát
leszámítva szentül hittem, hogy anyám egy és oszthatatlan, s
mint ilyen, kizárólag hozzám tartozik. Enyém volt a teste, az
illata, és még a gondolatai is – mióta az eszemet tudom, úgy
tartottam – kizárólag köröttem forognak. Most viszont minden
jel arra mutatott – és itt ismét olyan kifejezést használtam, amit
az anyám által szerkesztett szerelmes regényekben olvastam –,
hogy odaadta magát, méghozzá titokban, egy, a családi
leosztáson kívüli személynek. Az a másik pedig feljogosítva érzi
magát, hogy az asztal alatt a lába közé fogja a bokáját, hogy a
szájába engedje a nyálát, hogy a mellbimbóit szívogassa, amiket
én szívtam egykor, és ahogy Vittoria mondta a maga nyers
nyelvjárásában – amit, bár mindennél jobban szerettem volna,
nem tudtam utánozni –, megmarkolja az egyik farpofáját, aztán
megmarkolja a másikat is. Amikor hazajött, az előtte tornyosuló
feladatoktól és házimunkától bosszúsan zihálva, csillogást
véltem felfedezni a szemében, éreztem Mariano keze nyomát a
ruhái alatt, és beképzeltem magamnak, hogy egész lényéből –
nem dohányos létére – Mariano nikotinsárga ujjainak
bagószaga árad felém. Már az érintésétől is undorodtam,
mindazonáltal nehezemre esett lemondani arról az élvezetről,
hogy a térdére üljek, és addig birizgáljam a fülcimpáját,
mígnem felbosszantom, ő pedig azt mondja: hagyd abba,
megint lila lesz a fülem, aztán az egészen nevetünk egy jót.
Miért csinálja ezt, dühöngtem magamban. Egyetlenegy épeszű
érvet nem tudtam felhozni, ami indokolttá tenné az árulását,
épp ezért mindenestül azon voltam, hogy visszahozzam őt az
ebédlőasztalos jelenet előtti állapotába, hogy újra olyan legyen,
mint annak előtte, amikor fogalmam sem volt, mennyire
ragaszkodom hozzá, sőt természetesnek vettem, hogy a
vágyaim teljesítésén és az állandó készenléten kívül nincs is
más feladata.

2.

Ez idő tájt eszem ágában nem volt felhívni Vittoriát vagy

találkozni vele. Azzal mentegettem magam, hogy a nagynéném
elfoglaltságára hivatkozva legalább Angelát és Idát is
könnyebben leszerelem. Az elzárkózásomnak azonban egészen
más volt az oka. Akkoriban mindenért sírhatnékom támadt, és
pontosan tudtam, hogy egyedül a nagynéném társaságában
tudnám szabadon és hangosan kizokogni magam. Ó, igen,
szerettem volna végre megkönnyebbülni, szavak és titkolózás
nélkül szabad folyást engedni a fájdalomnak. De ki garantálta
volna, hogy ott, abban a pillanatban, amikor kirobban belőlem
a sírás, nem ugrom neki és szembesítem őt a saját
felelősségével, nem vágom hozzá, hogy lám, megtettem, amit
megkövetelt tőlem, pontosan úgy néztem, ahogy elvárta tőlem,
most viszont már tudom, hogy soha semmilyen körülmények
között nem kellett volna, mert megláttam, amint apám legjobb
barátja – egy gusztustalan fráter – vacsora közben anyám
bokájára kulcsolja a lábát, az én anyukám bokájára, anyám
pedig nem pattant fel, nem vonta kérdőre, hanem csak hagyta,
hadd szorongassa tovább? Röviden: attól féltem, hogy amint
szabad folyást engedek a könnyeimnek, a hallgatási
fogadalmamat is megszegem, márpedig ezt mindenképp el
akartam kerülni. Pontosan tudtam, hogy amint rábízom a
titkomat Vittoriára, azonnal telefonálni fog apámnak, ha másért
nem, hát puszta kárörömből.
Mi mást mondhatnék? Kis idő múltán lecsillapodtam. A
látottakat újra meg újra szétcincáltam, igyekeztem kiűzni a
fejemből a képzelgéseket, és próbáltam elcsitítani magamban a
hangot, amely azt sugallta, hogy a családomat valami
szörnyűség fenyegeti. Társaságra azonban szükségem volt,
kellett a kikapcsolódás. Úgyhogy még a korábbinál is
gyakrabban eljárogattam Angelához és Idához, ők pedig egyre
csökönyösebben követelték, hogy mutassam be nekik Vittoriát.
Végül arra jutottam: mégis miféle baj származhatna belőle?
Ennélfogva egy délután úgy döntöttem, rákérdezek anyámnál:
mi lenne, ha egyik vasárnap Angelával és Idával mennék
Vittoriához?
Akkortájt, és ez a rögeszméimet is felerősítette, ki se látszott a
munkából. Elrohant az iskolába, aztán hazasietett, aztán megint
elviharzott valahová, aztán amikor hazajött, bezárkózott a
szobájába, és késő éjszakáig dolgozott. Le mertem volna
fogadni, hogy oda se figyelt, amikor rávágta: rendben. Ugyanis,
mint később kiderült, egyáltalán nem volt ínyére a dolog.
– Mi köze van Angelának és Idának Vittoriához?
– A barátnőim, és meg akarják ismerni őt.
– Pontosan tudod, hogy nem lesznek elragadtatva tőle.
– Miért?
– Mert Vittoria nénikéd nem szalonképes.
– Vagyis?
–  Elég, nincs időm vitatkozni. Szerintem te is jobban tennéd,
ha nem találkoznál többé vele.
Feldühödtem, azt mondtam, apámmal szeretnék beszélni, és
közben egy egészen más gondolatot futtatott le az agyam: te
vagy az, aki nem szalonképes; megyek, és megmondom apunak,
mit műveltek Marianóval, úgyhogy most meglakolsz. Majd
anélkül, hogy a szokásos közbenjárását kivártam volna,
futottam is apám dolgozószobájába, és azt éreztem – teljesen
elképedve, sőt elrettenve magamtól a megfékezhetetlen
indulatom miatt –, hogy valóban képes volnék rájuk borítani a
koholmányaimat. Ám amint üvöltve beléptem a szobájába –
mintha Angela és Ida Vittoriával való találkozása élet-halál
kérdése lenne –, ő felnézett a könyvéből, és annyit mondott
kedvesen: nem kell úgy sivalkodni, miről van szó?
És ezzel leszerelt. Az árulkodást, ami a nyelvem hegyén volt,
gyorsan elhessegettem, nyomtam egy hatalmas puszit az arcára,
majd előadtam az Angelával és Idával kapcsolatos kérésemet, és
persze azt is megemlítettem, hogy milyen merev állásponton
van az anyám. Apámnak továbbra is engesztelő volt a hangja,
nem tiltakozott a javaslatom hallatán, a húga iránti ellenszenvét
azonban nem rejtette véka alá. Azt mondta: Vittoria egyedül rád
tartozik, a te kíváncsiságodat piszkálja, nem hinném, hogy
Angelának és Idának tetszeni fog.
Legnagyobb meglepetésemre Costanza – aki életében nem
találkozott a nagynénémmel – sem fogadta kitörő lelkesedéssel
a felvetésemet, mintha előzőleg összebeszéltek volna
anyámmal. A lányainak, saját elmondásuk szerint, ádáz csatát
kellett vívniuk, míg végül beadta a derekát, és azt javasolta:
hívjátok meg ide, vagy, tudom is én, találkozzatok vele a piazza
Vanvitellin egy bárban, ennyi idő bőven elég, hogy kedvére
tegyetek Giovannának, aztán sipirc. Ami Marianót illeti, ő se
reagált sokkal különbül: semmi szükség, hogy egy teljes
vasárnapot elpazaroljatok erre az asszonyra, szent ég, lemenni
egészen odáig, arra a rettenetes helyre, nincs ott semmi
látnivaló. Én azonban, mivel a történtek után hangyányit sem
adtam a szavára, bemeséltem Angelának, hogy a nagynéném
azt üzeni: vagy elmegyünk a lakására, vagy felejtsük el az
egészet. Costanza és Mariano végül hátraarcot trombitáltak, és
a szüleimmel aprólékosan megtervezték az oda-vissza utat:
Vittoria reggel fél tízre odajön értem, tízkor felvesszük Angelát
és Idát; hazafelé pontban kettőkor kitesszük őket a ház előtt, én
pedig fél háromra érek haza.
Csak ezután telefonáltam Vittoriának, s mivel nem
egyeztettem vele korábban, cidrizve szántam rá magam. A
hangja karcos volt, mint mindig, le is teremtett, hogy miért nem
jelentkeztem olyan sokáig, de mindent összevetve boldog volt,
hogy meglátogatnánk. Azt mondta: ami neked öröm, nekem is
az, és még a ránk kényszerített, kacifántos beosztást is
elfogadta, igaz, némi méltatlankodás azért volt a hangjában: na
persze, majd ti mondjátok meg nekem, hogy mit mikor.

3.

Így esett, hogy egy vasárnapon, amikor a boltok kirakatában

feltünedeztek a karácsonyi fényfüzérek, Vittoria is megjelent a
megbeszélt időpontban a házunk előtt. Én már bő negyedórája
feszülten toporogtam a kapuban. A nagynéném derűs volt,
legurultunk a Cinquecentójával a via Cimarosára, ő közben
dudorászott, és tőlem is azt kérte, hogy dudorásszak vele. A ház
előtt már vártak bennünket Costanza és a lányok, mindhárman
szépek és sikkesek voltak, mint egy tévéreklámban. De amint
megláttam, hogy a nagynéném már parkolás közben gúnyosan,
a szájában fityegő cigarettával méregeti a túlöltözött Costanzát,
összeszorult a gyomrom.
–  Nem kell kiszállnod, csak bepattannak, és indulhatunk! –
mondtam idegesen.
Ő azonban meg se hallotta, heherészve dünnyögte maga elé:
–  Ezt meg mi lelte? Így aludt, vagy már kora reggel
mulatságba megy?
Azzal kiszállt a kocsiból, és akkorát hajbókolt Costanzának,
hogy messziről ordított, színjáték az egész. Próbáltam én is
kikászálódni, de beragadt az ajtózár, és amíg azzal küszködtem,
idegesen ki-kisandítottam Costanzára, aki egyik oldalán
Angelával, a másikon Idával kedvesen mosolygott, Vittoria
pedig széles gesztusokkal karistolta a levegőt. Jaj, csak ne
káromkodjon, mondtam magamban, és végre sikerült
kinyitnom a kocsiajtót. Kipattantam és odarohantam, még
elcsíptem, amint a nagynéném félig olaszul, félig nyelvjárásban
bókol a barátnőimnek:
– Bűbájosak. Pont, mint az anyjuk.
– Köszönöm – felelte Costanza.
– Micsoda fülbevaló!
Nem győzte dicsérni Costanza fülbevalóját – dicséret közben
meg is tapogatta –, aztán rátért a nyakláncára, majd a ruhájára,
s akárha próbababa volna, pár másodpercig minden egyes
darabon elidőzött az ujjaival. Már-már attól tartottam, hogy
menten felrántja a ruhája szegélyét – elvégre kitelt volna tőle –,
hogy szemügyre vegye a harisnyáját és a bugyiját. De nem.
Ehelyett váratlanul elcsitult, akárha egy láthatatlan kötél
hurkolódott volna a torkára, és komoly ábrázattal
megállapodott a Costanza csuklóját díszítő karkötőnél. Ezt a
darabot – fehérarany volt, briliáns- és rubinszirmokból kirakott
virág tündökölt rajta, szó szerint tündökölt, hiszen fényt
árasztott magából – Angela és Ida anyukája mindennél jobban
szerette, irigyeltük is érte az anyámmal.
–  Milyen gyönyörű! – álmélkodott Vittoria, Costanza kezét a
tenyerében tartva, és az ujjbegyével végigsimogatta az ékszert.
– Igen, nekem is tetszik.
– Nagyon szereti?
– Egyszerűen imádom, évek óta viselem.
–  Akkor vigyázzon rá, mint a szeme fényire, nehogy
elsuvassza valami szarcsimbók! – mondta nyelvjárásban a
nagynéném.
S azzal elengedte a kezét, mintha a dicséretszólamok hirtelen
viszolygásba fulladtak volna, majd Angelához és Idához fordult.
Színlelt nyájassággal azt mondta, a világ legértékesebb
karkötőjénél is gyönyörűbbek, s miközben Costanza
búcsúzkodott – aztán jók legyetek, lánykáim, ne kelljen
aggódnom értetek, itt várlak titeket kettőkor! –, betessékelte
őket a kocsiba, én pedig, látván, hogy Costanza szavaira a füle
botját se mozgatja, sőt köszönés nélkül bevágódik a volánhoz,
álságos derűvel kikiabáltam az ablakon: persze, Costanza, itt
leszünk kettőre, ne aggódj.

4.

Elindultunk. Vittoria a maga hebrencs, ám roppant vakmerő

stílusában levezetett a körgyűrűig, onnan pedig ráfordult
Pasconéra. A barátnőimhez egyáltalán nem volt kedves, az út
során többször is legorombította őket, hogy túl hangosan
beszélnek. Ami azt illeti, én is viháncoltam, hiszen túl kellett
kiabálni a fülsiketítően zakatoló motort, velem azonban nem
undokoskodott. Próbáltuk visszafogni magunkat, mindhiába,
tovább zsörtölődött, és azt mondta, megfájdul tőlünk a feje.
Végül ránk rivallt, hogy egy pisszenést sem akar hallani.
Sejtettem én, hogy valami hirtelen kedvét szegte, tán a
barátnőim bosszantották – de lehetetlen volt eligazodni rajta.
Szótlanul zötykölődtünk végig néhány utcán, én a nagynéném
mellett, Angela és Ida a kényelmetlen hátsó ülésen. Végül
egészen váratlanul mégis ő törte meg a csendet, rekedtes, undok
hangon fordult a barátnőimhez, és azt kérdezte:
– Ti sem vagytok megkeresztelve?
– Nem – vágta rá Ida.
–  De a papa azt mondta – tette hozzá Angela –, hogy
felnőttkorunkban, ha akarjuk, megkeresztelkedhetünk.
–  És ha meghaltok közben? Tisztában vagytok vele, hogy a
pokol tornácára kerültök?
– Pokol nem létezik – felelte Ida.
– Ahogy mennyország sem – egészítette ki Angela.
– Ezt ki mondta?
– A papa.
–  És őszerinte hová rakja Isten a vétkeseket és hová az
ártatlanokat?
– Isten sem létezik – mondta Ida.
– Ezt is a papátok mondta?
– Igen.
– A papa egy szarcsimbók.
– Nem ér csúnyán beszélni! – korholta meg Ida.
–  A vétek fogalma viszont létezik – léptem közbe, mielőtt
Vittoria végleg elvesztette volna a fejét. – Ott kezdődik, ahol
elfogy a barátság, meghal a szerelem, ahol elherdáljuk a szép
dolgokat.
– Látjátok? – mondta Vittoria. – Giannina érti, amit ti nem.
–  Nem igaz, én is értem! – csattant fel Ida. – A vétek:
sajnálkozás. Ha eltörünk valamit, amit nagyon szerettünk, nem
azt mondjuk: kár és vétek volt elővenni?
Várta a dicséretet, ám dicséret helyett a nagynéném csak
annyit mondott: sajnálkozás, he? Igazságtalannak éreztem,
hogy így viselkedjék a barátnőmmel: Ida ugyan fiatalabb
nálunk, de rendkívül gyors észjárású, falja a könyveket, nekem
pedig kimondottan tetszett az észrevétele. Úgyhogy
elismételtem párszor, kár és vétek, azt akartam, hogy Vittoria is
hallja: kár és vétek. És közben nőttön-nőtt a szorongás bennem,
a konkrét okát azonban nem tudtam volna megmondani. Tán
arra gondoltam, mennyire mállékony lett minden azóta, hogy
apám azt a gonoszkodó megjegyzést tette az arcomra, ráadásul
éppen akkortájt, amikor megjött az első menzeszem és nőni
kezdett a mellem. Vagy hát tudja a fene, mire gondolhattam
épp. Nem volt visszaút. Túl nagy fontosságot tulajdonítottam
azoknak a szavaknak, túl nagy jelentőséget a nagynénémnek,
jaj, ha újra kislány lehetnék, hat-, hét-, legfeljebb nyolcéves, és
kisatírozhatnám azokat az útvesztőket, amelyek Mariano és
anyám bokájához, majd ehhez a tragacshoz vezettek, amivel –
idő kérdése – mindjárt belecsapódunk a szemközti forgalomba,
én pedig vagy feldobom a talpam, vagy végtagok nélkül, esetleg
vakon fogom leélni a hátralévő életem.
–  Hová megyünk? – kérdeztem, noha tisztában voltam vele,
hogy ez szabálysértésnek számít, korábban egyetlenegyszer
mertem ilyet kérdezni Vittoriától, meg is kaptam a magamét:
bőven elég, ha én tudom.
Most viszont, mintha kicserélték volna, készségesen válaszolt.
– Templomba – mondta, miközben Angelát és Idát fürkészte a
visszapillantó tükörben.
– De nem tudjuk az imádságokat – figyelmeztettem.
–  Elég baj az, majd megtanuljátok, fontos dolgok ezek az
életben.
– De most még egyet sem tudunk.
–  Most nem oszt, nem szoroz. Nem imádkozni megyünk,
hanem a parókia udvarára, a zsibvásárba. Ha imádkozni nem
is, ezt-azt eladni biztosan jól tudtok.
– Ó, igen! – kiáltott fel Ida. – Én ebben ügyes vagyok!
Fellélegeztem.
– Te szervezted? – kérdeztem Vittoriától.
– A parókia. De főként a gyerekeim.
Most először hívta a jelenlétemben Margherita három
gyerekét a magáénak, méghozzá milyen büszkén!
– Corrado is? – kérdeztem.
– Corrado egy szarcsimbók, de úgy táncol, ahogy én fütyülök,
különben szíjat hasítok a hátából.
– És Tonino?
– Tonino derék fiú.
Angela nem tudta visszafogni a lelkesedését, és örömében
felsikított.

5.
Egészen addig ritkán léptem át templom küszöbét. Akkor is csak
azért, hogy apám végigkalauzoljon egyikben-másikban,
amelyek – szerinte legalábbis – különösen szépnek számítanak.
A nápolyi templomok, mondta, a finoman kidolgozott
szerkezetükkel és a bennük lévő műalkotásokkal méltán
híresek lehettek volna, ha nem az enyészetre bízzák sorsukat.
Egy alkalommal – talán a San Lorenzóban történt, de nem
mernék megesküdni rá – csúnyán legorombított, miután a
mellékhajókban fel-alá rohangálva elszakadtam tőle, és halálra
rémülve sikítoztam a nevét. Azt mondta, attól még, hogy
bizonyos emberek – akárcsak ő meg én – nem hisznek Istenben,
nem kell tiszteletlenül viselkedniük azokkal, akik hisznek
benne, és tudniuk kell a templomi illemet: az rendben van, ha
az ember nem mártja bele az ujját a szenteltvíztartóba és nem
vet keresztet, viszont bármennyire is hideg van, igenis vegye le
a sapkáját, ne menjen be cigarettázva és ne gyújtson rá
odabenn. Ezzel szemben Vittoria égő cigarettával a szájában
toppant be a kívül piszkosfehér, belül sejtelmesen sötét
templomba, majd ránk mordult: vessetek keresztet. Amikor
rájött, hogy fogalmunk sincs, mi a teendő, hozzánk lépett, majd
egyenként – Ida volt az első, én az utolsó – megfogta a kezünket,
és a homlokunkhoz, a mellünkhöz, majd a két vállunkhoz
vezette, miközben ingerülten mindháromszor elismételte: Az
Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Aztán az eddigieknél is
komorabban, a bajsza alatt dohogva – tessék, elkéstem
miattatok – végighurcolt bennünket egy gyéren megvilágított
hajón, és amikor egy hatalmas ajtóhoz értünk, kopogás nélkül
tépte fel a csillogó kilincset, belépett egy másik helyiségbe,
bennünket pedig odakinn hagyott.
–  A nagynénéd egyáltalán nem rokonszenves, sőt iszonyú
randa nőszemély – suttogta Ida.
– Nem igaz!
– De igaz! – mondta Angela vészterhesen.
Fojtogatott a sírás, alig bírtam visszanyelni a könnyeimet.
– Azt mondta, egyformák vagyunk.
– Ugyan már! Te nem vagy csúnya és ellenszenves!
– Csak néhanapján, de akkor se nagyon – pontosított Ida.
Vittoria egy alacsony, kellemes arcú fiatalember társaságában
tért vissza hozzánk. A fiú fekete pulcsit és szürke nadrágot
viselt, a nyakában pedig egy bőrszíjra fűzött fakereszt lógott,
hiányzott róla Krisztus teste.
– Ő itt Giannina, ők pedig a barátnői – mondta a nagynéném.
– Giacomo – mutatkozott be a fiatalember, hangja szelíd volt,
nyelvjárás nélkül beszélt.
– Giacomo atya – javította ki Vittoria bosszúsan.
– Te vagy a pap? – kérdezte Ida.
– Igen.
– Mi nem szoktunk imádkozni.
– Semmi gond. Imádság nélkül is lehet imádkozni.
Ez felpiszkálta a kíváncsiságomat.
– Hogyhogy?
–  Elég, ha őszinte vagy. Összekulcsolod a kezed, és azt
mondod: Istenem, kérlek, óvj meg engem, segíts rajtam és a
többi.
– És imádkozni csak a templomban lehet?
– Bárhol lehet.
 – És Isten akkor is meghallgatja a kérésemet, ha semmit nem
tudok róla, sőt hinni sem igen hiszek benne?
– Isten mindenkit meghallgat – mondta kedvesen a pap.
–  Ez teljességgel lehetetlen – állapította meg Ida. – Akkora
hangzavar keletkezne, hogy képtelenség lenne kivenni belőle
bármit is.
Erre a nagynéném az ujja hegyével tarkón legyintette, és
ledorongolta, mondván, Isten számára semmi sem lehetetlen, ő
mindenható. Giacomo atya észrevette Ida szemében a
szomorúságot, és ott, ahol az imént Vittoria megsuhintotta,
megsimogatta a fejét, majd sejtelmesen hozzáfűzte, hogy
mondjanak vagy tegyenek a gyerekek bármit, mindig
ártatlanok lesznek az Úr színe előtt. Aztán legnagyobb
meglepetésemre egy bizonyos Roberto került szóba, aki – nem
kellett sok, hogy kiderítsem – megegyezett azzal a Robertóval,
akiről Margheritáék vitatkoztak. Giacomo atya a mi
Robertónknak hívta, és azt mondta, nagyon hálás neki, amiért
felnyitotta a szemét a gyerekekkel szembeni gonoszságra, ami
nem mai keletű, hiszen még a szent apostolok is vétkeztek,
amikor félreértették a tanítást, miszerint csak a kicsik juthatnak
be a mennyek birodalmába, de végül Jézus rendre intette őket:
megőrültetek, ahelyett, hogy elkergetnétek, engedjétek hozzám
a kisdedeket. És itt jelentőségteljesen a nagynénémhez fordult –
az elégedetlenségünk miatt soha ne a gyerekeket büntessük,
mondta, miközben a kezét továbbra is Ida tarkóján pihentette –,
én meg arra gondoltam, talán a pap is észrevette, hogy Vittoria
a szokásosnál is mogorvább. Aztán mondott még pár mondatot
az ártatlanságról és az utcán leselkedő veszélyekről, aminek
éppenséggel a gyerekek és a fiatalok vannak kitéve leginkább.
–  Nem gondolod, hogy igaza van? – kérdezte békülékeny
hangon a nagynénémtől, aki a feje búbjáig elvörösödött, mint
egy diák, akit figyelmetlenségen kaptak.
– Kinek?
– Robertónak.
– Jól beszélt, de nem számolt a következményekkel.
–  Az ember csak akkor tud jól beszélni, ha figyelmen kívül
hagyja a következményeket.
– Ki ez a Roberto? – suttogta Angela kíváncsian.
Ez készületlenül ért, Robertóról jóformán semmit nem
tudtam. Legszívesebben azonnal rávágtam volna, hogy: igen, jól
ismerem, belevaló fiú; de persze Corrado szavaival is
jellemezhettem volna: ugyan már, kit érdekel, egy faszfej.
Ehelyett tüntetően lepisszegtem, mindig felbosszantott, ha
kiderült, milyen felszínes kapcsolatot ápolok Vittoria világával.
Angela el is hallgatott nyomban, Ida viszont oda se neki,
megrohamozta a papot:
– Milyen ember ez a Roberto?
Giacomo atya elnevette magát, és azt mondta, Roberto szép és
bölcs, pont olyan, mint azok az emberek, akiknek életét
beragyogja a hitük. Legközelebb, amikor itt lesz – ígérte –,
bemutatom nektek, most viszont menjünk, és adjunk el valamit,
gyerünk, különben megorrolnak ránk a szegények.
Megindultunk, majd egy pici kapun át kijutottunk egy udvarra,
ahol egy L alakú árkádsor alatt – az aranyozott angyalhajak és
karácsonyi égők színkavalkádjában – limlomokkal telerakott
pultok roskadoztak, és ahol Margherita, Giuliana, Corrado meg
Tonino egy rakás idegen társaságában harsány derűvel
köszöntötte a jótékonykodókat, csupa olyan embert, akik – a
külsejükből ítélve legalábbis – maguk is beleillettek abba a
képbe, amit a szegénységről alkottam magamban.

6.

Margherita oda s vissza volt a barátnőimtől, szép hölgyikéknek

nevezte őket, aztán bemutatta a gyerekeit, akik kitörő örömmel
fogadtak mindhármunkat. Giuliana Idát választotta
szárnysegédnek, Tonino Angelát, nekem pedig be kellett érnem
Corrado süketelésével, aki azon melegében heccelni kezdte
Vittoriát, amire a nagynéném meglehetősen komiszul reagált.
Nem volt maradásom, eleve máshol jártak a gondolataim, és
arra hivatkozva, hogy megnézném a kínálatot, elindultam a
pultok között. Kézbe vettem ezt is, azt is, megmustráltam az
édességeket és a házi aprósüteményeket, lajstromba vettem
használt szemüveget, kártyapaklit, poharat, bögrét, tálcát,
könyvet, egy kávéfőzőt, egy ősrégi telefonkészüléket, egyszóval,
csupa olyan holmit, amelyeket elhunyt személyek nyűttek
használhatatlanra korábban, a nyomorúság megannyi vicik-
vacakját, amelyek magát a nyomorúságot bocsátották áruba.
Miközben az udvarra folyamatosan özönlöttek az emberek,
hirtelen arra lettem figyelmes, hogy a pappal diskurálva valaki
az özvegy szót használja – eljött az özvegy is, mondta az illető –,
s miután sűrűn tekintgetett abba az irányba, ahol Margherita, a
gyerekek meg a nagynéném álldogáltak, rövid ideig azt hittem,
Margheritára céloz. De rá kellett jönnöm, hogy Vittoriát érti
alatta. Itt az özvegy, mondogatták egyre többen, úgyhogy ma
zenélni és táncolni fogunk. Hogy ezt az özvegyet vajon gúnyból
vagy tiszteletből mondták-e, nem tudtam eldönteni, ám még
ennél is nagyobb fejtörést okozott, hogy az én derék
nagynénémmel – aki, ugye, férjezetlen – hogyan egyeztethető
össze az özvegység és a mulatozás.
Alaposan szemügyre vettem messziről. Egy pult mögött
álldogált, hatalmas keble, ami a törékeny felsőtestéből
dülleszkedett előre, szinte feldöntötte az előtte heverő poros
bóvlik kupacát. Egyáltalán nem tűnt csúnyának, s minden
bizonnyal már csak azért sem akartam annak látni, mert
Angela és Ida randának titulálta imént. Ki tudja, tán azért látták
ilyennek, morfondíroztam, mert ma valahogy félrecsúsztak a
dolgok. A tekintetében nyugtalanság volt, a rá jellemző
izgágasággal hadonászott, aztán felkiáltott, és ringatózni
kezdett a zenére, ami a lemezjátszóból szólt. Arra gondoltam:
biztosan bántja valami, amiről nincs tudomásom, vagy aggódik
Corrado miatt. Mi ketten már csak ilyenek vagyunk:
megszépülünk a szép gondolatoktól, a csúnyáktól pedig, amiket
tövestül kéne kitépni a fejünkből, megcsúnyulunk.
Céltalanul lézengtem az udvaron. Ki akartam járni magamból
a reggeli szorongást, de nem sikerült. Anyám és Mariano túl
nagy tehernek bizonyultak, még a csontjaim is belefájdultak,
mintha influenzás lennék. Angelára pillantottam, felhőtlennek
tűnt, csak úgy sugárzott a boldogságtól, ahogyan vidáman
kacarászott Toninóval. Abban a néhány pillanatban mindenkit
szépnek, jónak és igazságosnak találtam, kiváltképp Giacomo
atyát, aki nyájas kézfogással és meleg öleléssel üdvözölte a
híveit, a napsugarak pedig szelíd fénnyel vonták körül.
Lehetséges, hogy az egész tömegből Vittoria meg én volnánk az
egyedüli savanyújóskák? Most már a szemem is égett, a számat
keserűnek éreztem, attól féltem, hogy Corrado – akihez végül
visszamentem, egyrészt hogy segítsek, másrészt a
megkönnyebbülés reményében – észreveszi, hogy nyomja
valami a lelkemet. Talán ez az édes-savanyú illat nem is
énbelőlem, hanem a pulton levő dolgokból gomolygott elő.
Nagyon-nagyon szomorú voltam. A legnyomasztóbb pedig az
volt, hogy a karácsonyi vásár teljes ideje alatt a nagynénémhez
mértem magam, aki hol harsány elragadtatással rohamozta
meg a vásárlókat, hol üres tekintettel bámult a semmibe. Igen,
rosszul érzi magát a bőrében, legalább annyira rosszul, mint én.
Mi van, Vittò, tán beteg vagy, hogy ilyen randa pofákat vágsz,
kérdezte tőle Corrado, ő pedig azt felelte: igen, beteg a szívem,
beteg a mellem és iszonyú randa a pofám. Majd megpróbálta
mosolyra húzni a hatalmas száját, de csak fájdalmas fintor
sikeredett belőle, úgyhogy kisvártatva azt mondta Corradónak:
menj, fiam, hozz nekem egy pohár vizet.
Amíg a vízre vártunk, az járt a fejemben, hogy lám, őt is eszi
belülről valami, akárcsak engem, nincs még egy ember rajta
kívül, aki ennyire közel állna hozzám. A délelőttnek mindjárt
vége, hamarosan visszatérek anyámhoz és apámhoz, ám hogy
az otthoni zűrzavart hogyan fogom elviselni, fogalmam sincs.
Eszembe jutott, milyen perzselő, robbanásra kész nyomást
éreztem a mellkasomban, amikor az anyám lerázott, én pedig
rárontottam apámra, hogy beáruljam őt. Nem, egyszerűen nem
tudom lenyelni, hogy Mariano az anyámat ölelgesse, miközben
azokat a ruhákat és fülbevalókat hordja, amiket olykor magam
is felvettem. Egyre több viszolyogtató kép ötlött fel bennem, s
ezzel együtt nőttön-nőtt a féltékenységem. Elviselhetetlen volt a
gondolat, hogy egy ilyen aljas féreg közénk furakodjon, és úgy
határoztam – noha a döntésemnek nem voltam tudatában –,
hogy beszélni fogok. Hirtelen szakadt ki belőlem, a hangom
olyan volt, mint a repedő ablaküvegé: néni (pedig megtiltotta,
hogy így szólítsam), el kell mesélnem valamit, de tartsd
titokban, esküdj meg, kérlek, hogy nem mondod el senkinek.
Vittoria erőtlenül azt felelte, hogy ő ugyan nem szokott
esküdözni, azt az egy alkalmat leszámítva, amikor megfogadta,
hogy örökké szeretni fogja Enzót, és ezt be is fogja tartani.
Kétségbeesésemben annyit bírtam kinyögni, hogy ha nem
esküszik meg, nem tudom elmondani. Akkor baszhatod magad,
morogta, a csúnya dolgok, amiket magadba fojtasz, ordas
vérebekké válnak, és éjjel, amíg alszol, elcsócsálják az agyad.
Ettől a képtől végleg elborzadtam, s mivel sürgős vigaszra volt
szükségem, fél pillanat múlva már félre is vontam, és
elpanaszoltam mindent anyám bokájáról és Marianóról, meg
amit utólag hozzáköltöttem. Aztán könyörgőre fogtam: de
nagyon kérlek, ne mondd el apunak.
Rám nézett, a tekintetemet fürkészte, majd érthetetlen
gúnnyal, nyelvjárásban válaszolt:
–  Apádnak? Baszik ő arra, amit Mariano művel Nella
bokájával az asztal alatt!

7.
Az idő állni látszott, minduntalan az órámra néztem. Ida
kitűnően szórakozott Giuliana mellett, Tonino is jól elvolt
Angelával, én viszont úgy éreztem magam, mint egy elfuserált
torta, amibe minden szirszart beleszórtak, főleg sót cukor
helyett. Mit műveltem? Mi jön még ezután? Feltűnt Corrado egy
pohár vízzel a kezében, kelletlenül, lomhán vonszolta magát.
Tenyérbemászó tahónak találtam, most viszont, hogy ilyen
gondterhelt voltam, szerettem volna, ha foglalkozik velem. De
nem így történt. Meg se várta, hogy a nagynéném kiigya a vizet,
olajra lépett, és elvegyült a hívek forgatagában. Vittoria a
tekintetével követte, megfeledkezve rólam, aki ott ücsörögtem
mellette, és vártam a tanácsait. Lehetséges, hogy ennyire
hidegen hagyja ez a szörnyű eset? Rásandítottam, épp egy
kövér, ötvenes éveiben járó asszonyra készült egy
napszemüveget borsos áron rátukmálni, miközben Corradót is
szemmel tartotta. Volt valami – nekem legalábbis úgy tűnt – a
fiú viselkedésében, amit veszélyesebbnek tartott a
történetemnél. Most nézd meg, túl közvetlen, mondta, kiköpött
apja fia. És szólítgatni kezdte: Currà, Currà, de miután a fiú nem
hallotta – vagy nem akarta meghallani –, faképnél hagyta a
kövér hölgyet, akinek a szemüvegét csomagolta éppen, és
jobbjában az ollóval, amivel a csomagolószalagokat vágta,
baljával maga után ráncigálva becsörtetett az udvar közepébe.
Corrado három-négy másik fiúval diskurált éppen, egyikük
magas volt, cingár, a fogai annyira előreálltak, hogy akkor is
nevetni látszott, amikor semmi nevetnivaló nem akadt. A
nagynéném színlelt nyugalommal felszólította a keresztfiát –
ma már ezt a kifejezést találom a legmegfelelőbbnek a három
gyerekére –, hogy azonnal jöjjön vissza a pulthoz. Két perc, és
jövök, válaszolta nyeglén, az előreálló fogú pedig, úgy tűnt
legalábbis, nevetett tovább. Erre a nagynéném hirtelen feléje
fordult, és azt mondta, ha nem hagyja abba a nevetést, levágja a
faszát – igen, pontosan ezt a szót használta, higgadtan beszélt,
nyelvjárásban, és közben csattogtatta az ollóját. De a fiúnak
esze ágában sem volt abbahagyni, Vittoria pedig, láttam rajta,
egyre nehezebben türtőztette magát. Páni félelem lett úrrá
rajtam, azt hiszem, meg se fordult a fejében, hogy a fiú az
előreálló fogai miatt nem tudja becsukni a száját, nem fogta fel,
hogy akkor is ugyanígy vigyorogna, ha szétnyílna alatta a föld.
– Nevetsz, Rosà? Van képed nevetni?
– Nincs.
–  Ne mondd nekem, hogy nem nevetsz! Azt hiszed, apád
mindentől megvéd, de tőlem, biz’ isten, nem tud megvédeni.
Hagyd nekem békén Corradót, megértetted?
– Igen.
–  Nem, nem értesz te semmit, meg vagy te győződve róla,
hogy nem tudok neked ártani. Ezt kapd ki!
És mindannyiunk szeme láttára – voltak még páran, akik
felkapták a fejüket a hangoskodásra –, úgy beledöfte az ollót a
lábába, hogy a fiú megrökönyödve ugrott hátra, az arcára
fagyott vigyorgó maszkból csak úgy lángolt a rémült tekintete.
De a nagynénémnek nem volt elég, tovább fenyegette az
ollóval.
–  Értve vagyok, Rosà? – kérdezte. – Vagy jöjjön a folytatás?
Engem aztán kurvára nem hat meg, hogy Sargente ügyvéd
fiacskája vagy.
 A ficsúr, akit Rosariónak hívtak, és, mint kiderült, annak a
bizonyos, számomra ismeretlen ügyvédnek a fia volt,
megadásképpen felemelte a kezét, majd hátrálni kezdett, és
végül kereket oldott a barátaival.
Corrado dühösen követte volna őket, de a nagynéném
feltartóztatta, és nekiszegezte az ollóját:
– Eszedbe ne jusson! Nehogy azt hidd, hogy nem döföm beléd,
ha felbaszol!
Megragadtam a karjánál fogva, és húzni kezdtem magam
után.
– Az a fiú nem tudja becsukni a száját – mondtam ijedten.
–  Volt mersze a pofámba röhögni! – vágta rá Vittoria,
mostanra zihálva. – Márpedig az én pofámba senki ne
röhögjön!
– Nem szándékosan csinálta.
– Szándékosan vagy sem: röhögött.
– Hagyd a fenébe, Giannì, felesleges leállni vele! – horkant fel
Corrado.
A nagynéném erre sikoltott egyet, majd elfúló hangon annyit
mondott:
– Fogd már be! Egy pisszenést sem akarok hallani!
Abból, ahogy az ollót szorongatta, arra következtettem, hogy
nehezen fogja vissza magát. A szeretetre való képességét réges-
régen, talán már Enzo halálakor elvesztette, ám a gyűlöletre
való hajlama – én legalábbis így tapasztaltam – határtalannak
tűnt. Épp az imént láttam, hogyan bánt szegény Rosario
Sargentével, és mire lett volna képes Corradóval: el tudom
képzelni, mit művelne anyámmal, pláne apámmal azok után,
hogy a Mariano-ügyet elmondtam neki. Ettől ismét sírhatnékom
támadt. Hebehurgya voltam, gondolkodás nélkül öklendeztem
ki a szavakat. Vagy mégsem? Ki tudja, tán az énemnek
valamelyik rejtőzködő része már rég eldöntötte, hogy elmeséli
Vittoriának a látottakat, de az is lehet, hogy akkor jutottam erre
az elhatározásra, amikor engedtem a barátnőim nyaggatásának,
és megszerveztem ezt a találkozót. Az ártatlanságomnak búcsút
inthettem, a gondolataim mögött új meg új gondolatok
sorjáztak, a gyerekkorom véget ért. Hiába akartam a régi
időkhöz mindenáron visszatalálni, a könnyeim, amelyek jó
ideje fojtogattak, immár nem az ártatlanságom bizonyítékai
voltak. Tiszta szerencse, hogy Giacomo atya békítőleg
közbelépett, különben kirobban belőlem a zokogás. Gyerünk,
pajti, ne haragítsuk magunkra Vittoriát, mondta Corradónak, és
átölelte a vállát, rossz napja van, menj, hozzátok be a
süteményt. Vittoria, hogy a dühét elfojtsa, sóhajtott egyet, letette
az ollót az egyik pult szélére, kilesett az udvaron túl az utcára –
tán meg akart bizonyosodni róla, hogy Rosario meg a többiek
tényleg elkotródtak –, majd gyászos hangon így szólt: nem kell a
segítség, s azzal eltűnt a templomba vezető ajtó mögött.

8.

Nem sokkal ezután visszatért két púpozott tálcával, amin

rózsaszín-kék csíkozású mandulacsókok voltak, tetejükön egy-
egy ezüstszínű drazséval. A hívek marakodtak felette, nekem
egy is elég volt, hogy émelyegjek tőle – a gyomrom összeszorult,
a szívem a torkomban dobogott. Közben Giacomo atya is
visszajött egy tangóharmonikával; úgy tartotta a két karjában,
akár egy pólyás babát. Arra gondoltam, biztosan játszani fog
rajta, ő azonban meglehetősen esetlenül átnyújtotta
Vittoriának, aki el is fogadta – vajon ugyanaz a hangszer volt,
amit nála láttam a sarokban? –, majd lehuppant vele morcosan
egy kisszékre, behunyta a szemét, és nagyokat grimaszolva
játszani kezdett.
Angela a hátam mögé settenkedett, és azt mondta: látod,
milyen csúnya a nagynénéd? Meg kell adni, ott és akkor igaza
volt, Vittoria harmonikázás közben olyan pofákat vágott, mint
az ördög öreganyja, s bár szépen játszott és a hívek
üdvrivalgással ünnepelték, látványra undorító volt. A válla
rángatózott, az ajkát ide-oda csavargatta, ráncolta a homlokát, a
mellét pedig úgy kidüllesztette, hogy a felsőteste kétszer olyan
hosszúnak tűnt, mint az illetlenül terpeszbe vetett lába.
Fellélegeztem, amikor egy ősz hajú férfi kivette a kezéből a
hangszert, és elkezdett játszani. Ám a nagynénémet nem
lehetett egykönnyen lepöccinteni. Odament Toninóhoz, a
karjánál fogva elráncigálta Angelától, és megtáncoltatta.
Felszabadultnak látszott, vagy ki tudja, tán csak a testében
felgyülemlett búbánatot akarta kiugrálni magából. A példáját
mások is követték, öregek és ifjak tolongtak a táncba, még
Giacomo atya is. Becsuktam a szemem, hogy kiiktassam a
valóságot. Elárvultnak éreztem magam, és a neveltetésemmel
szembemenve életemben először megpróbáltam imádkozni.
Isten – majd megismételtem –, Isten, ha valóban mindenható
vagy, kérlek, intézkedj, hogy a nagynéném ne árulja el apunak a
titkomat, és veszettül hunyorogtam, mintha a szemhéjam
összepréselésével egyszersmind azt az erőt is belesűríthetném
az imádságba, ami feljuttatja majd a mennyek birodalmába, az
Úristenhez. Aztán azért imádkoztam, hogy a nagynéném
abbahagyja a táncolást, és időben hazavigyen minket
Costanzához, ami csodás módon meg is hallgattatott.
Legnagyobb meglepetésemre ugyanis a végeláthatatlan
süteményzabálás, muzsikálás, kornyikálás és táncolás dacára
időben elindultunk, magunk mögött hagyva a ködbe burkolózó
iparnegyedet, és a megbeszélt órára megérkeztünk Vomeróba, a
via Cimarosára, Angela és Ida háza elé.
Costanza is pontos volt, a korábbinál is jobban kicsinosította
magát. Vittoria kiszállt a Cinquecentóból, átadta neki Angelát és
Idát, majd újfent dicsérni kezdte, megcsodálva rajta minden kis
részletet. Sorra vette a ruháját, a frizuráját, a sminkjét, a
fülbevalóját, a nyakláncát, a karkötőjénél azonban hosszan
elidőzött, s ahogy simogatta, engem is megkérdezett: neked,
Giannì, hogy tetszik?
Egész idő alatt az volt a benyomásom, hogy csúfot űz belőle,
tán még cefetebbül is, mint délelőtt. Annyira egymásra vagyunk
hangolódva, gondoltam, hogy még az indulatainak fortyogása is
átszüremkedik a fejembe, nem beszélve a gúnyos monológjáról:
mire mégy ezzel a sok cicomával, te kurva, ha a férjed úgyis
Giannina anyját keféli. Úgyhogy ismét imádkozni kezdtem az
Úristenhez, s kiváltképp akkor kapcsoltam át magasabb
fokozatra, amikor Vittoria visszaült a Cinquecentóba és
beindította a motort. A San Giacomo dei Caprira vezető utat,
ami iszonyat hosszúnak tűnt, gyakorlatilag végigimádkoztam.
Vittoria eközben vészjóslóan hallgatott, én pedig nem mertem
újra előhozakodni a kérésemmel: semmit ne mondj apunak,
kérlek; inkább anyut szidd meg, ha már nagyon muszáj.
Ehelyett inkább Istenhez könyörögtem, aki nem létezik: Isten,
add, hogy Vittoria ne akarjon feljönni hozzánk, és azt se
mondja, hogy beszélnem kell apáddal.
Legnagyobb döbbenetemre ez az imádságom is csodás módon
meghallgattatott. Be szépek a csodák, és mennyi feloldozást rejt
egy fohász. Vittoria, anélkül hogy akár egyetlen szóval is utalt
volna anyámra, Marianóra vagy apámra, kitett a ház előtt, és
nyelvjárásban azt mondta: ne feledd, Giannì, az unokahúgom
vagy, te meg én egyformák vagyunk, ha pedig felhívsz, és azt
mondod, Vittoria, gyere értem, én azonnal ugrom, sose hagylak
magadra. Mihelyst kimondta, felragyogott az arca, én meg
szerettem volna, ha Angela is itt lenne, és ugyanolyan szépnek
látná, mint én. Ám alighogy felértem a lakásba – és a
ruhásszekrény tükrében magamat bámulva rádöbbentem, hogy
nincs az a csoda, ami segítene az arcom elváltozásán –,
megadtam magam a sírásnak. Eldöntöttem, hogy nem
kémkedek tovább a szüleim után, és Vittoriával sem találkozom.

9.

Valahányszor megpróbálom értelmes szakaszokra tagolni azt az

életfolyamot, ami a mai napig áthömpölyög rajtam, felerősödik
bennem az érzés, hogy akkor vált végérvényesen más ember
belőlem, amikor egy délután átjött hozzánk Costanza, a lányok
nélkül, és anyám jelenlétében, aki napok óta püffedt szemmel
és bűntudattól égő arccal őgyelgett a házban – bár szerinte a
tenger felől fújó jegeces szél okozta, ami megdübörögtette az
ablakot és az erkélykorlátot –, feltűnően komor, már-már
hullaszínű ábrázattal átnyújtotta nekem a fehérarany karkötőt.
– Nekem ajándékozod? De miért? – kérdeztem hitetlenkedve.
– Nem ajándék – mondta anyám. – Visszaszolgáltatás.
Costanza hosszú másodpercekig nem tudott megszólalni, ide-
oda csücsörítgette a gyönyörű ajkát:
– Azt hittem, az enyém. De kiderült, hogy tévedtem.
Nem értettem. Nem akartam érteni. Úgyhogy megköszöntem,
majd próbáltam rákattintani a csuklómra, de nem sikerült. A
síri csendben Costanza sietett a segítségemre, remegtek az ujjai.
– Hogy áll? – kérdeztem anyámtól színlelt lazasággal.
– Jól – vágta rá komor ábrázattal, majd sarkon fordult, kiment
a szobából, Costanza pedig soha többé nem lépte át a házunk
küszöbét.
A rá következő időben Mariano sem jött a San Giacomo dei
Caprira, következésképpen az Angelával és Idával való
találkozásaim megritkultak. Kezdetben telefonon tartottuk a
kapcsolatot, egyikünk sem értette, mi történik velünk. Costanza
látogatása előtt néhány nappal Angela beszámolt róla, hogy
apám meg az apja összeszólalkoztak valamin a via Cimarosán.
A veszekedésük eleinte semmiben nem különbözött azoktól a
perpatvaroktól, amelyek a szokásos témák mentén – politika,
marxizmus, a történelem vége, gazdaság, állam – robbantak ki
közöttük, de aztán csúnyán elfajult. Mariano azt kiabálta: húzz
el a lakásomból, soha többé nem akarlak látni; apám pedig a
türelmes barátról kialakított képét szertefoszlatva ordenáré
dolgokat vágott hozzá nyelvjárásban. Angela és Ida halálra
rémültek, de a felnőttek rájuk se hederítettek, még Costanza
sem, aki egy ponton túl nem bírta elviselni az ordítozást, és azt
mondta, elmegy otthonról, hogy kiszellőztesse a fejét. Erre
Mariano, szintén nyelvjárásban, utánakiáltotta, hogy: menj
csak, te ribanc, vissza se gyere, Costanza pedig úgy becsapta
maga mögött az ajtót, hogy az visszavágódott, Marianónak
kellett egy rúgással betennie, az apám azonban ismét feltépte,
és Costanza után rohant.
A következő napokban újra és újra erről beszélgettünk
telefonon. Sem Angela és Ida, sem én nem értettük, hogyan
tudott a marxizmus meg a többi téma, amiről a szüleink már
jóval a születésünk előtt is gyakran összeszólalkoztak, ekkora
zűrzavart okozni, méghozzá ilyen váratlanul. Ám az igazat
megvallva ők is, én is – eltérő okokból ugyan, de – jóval többet
felfogtunk ebből a jelenetből, mint amennyit bevallottunk
egymásnak. Azt például mindhárman sejtettük, hogy túl a
marxizmuson a szex is belejátszhatott az egészbe, de nem az a
szex, amit mi kíváncsi derűvel vártunk; hanem egy olyasfajta
szex zúdult be hirtelen az életünkbe, amit kevésbé vonzónak,
sőt kifejezetten viszolyogtatónak találtunk, és a
zavarodottságunk ellenére is megértettük, hogy ennek a
szexnek nem a saját testünkhöz, a velünk egyívásúak, a
színészek vagy énekesek testéhez, hanem a szüleink testéhez
van köze. Ez a fajta szex – elképzeléseink szerint legalábbis –
miazmásan, gusztustalanul folyja körbe őket, és az általuk
tanított dolgokkal merőben ellentétes jelentés tulajdonítható
neki. Azok a szavak, amiket Mariano és apám üvöltöttek
egymásnak, Ida szerint lázas turhákra és takonyindákra
emlékeztetnek, amelyek bemocskolnak mindent, a legtitkosabb
vágyainkat meg különösen. Talán ennek köszönhető, hogy a
barátnőim – akik imádtak Toninóról meg Corradóról csacsogni,
és nem győzték hangsúlyozni, mennyire tetszik nekik a két fiú –
teljesen elkenődtek, és hirtelen ódzkodni kezdtek attól, hogy a
szexről beszéljünk. Ami pedig engem illet, nos, én a családom
titkos üzelmeiről sokkal többet tudtam Angelánál és Idánál, így
abbéli törekvéseim, hogy megértsem, mi történt apám, anyám,
Mariano és Costanza között, sokkal komolyabb erőfeszítést
követeltek és a végsőkig kiszipolyoztak. Úgyhogy én voltam az,
aki sajgó szívvel ugyan, de elsőként fújtam hátraarcot,
egyszersmind lemondva a telefonbeszélgetésekről is. Tán még
Angelánál és Idánál is jobban érzékeltem, hogy elég egy
elhibázott szó, és egy veszélyes hasadékon át alázuhanunk a
tények valóságába.
Innentől kezdve a hazugság meg az imádság programszerűen
szerepelt az életemben, és meg kell adni, mindkettő nagy
segítségemre volt. A hazugságokkal főként magamat traktáltam.
Mivel iszonyú boldogtalan voltam, odahaza és az iskolában
harsány vidámságot színleltem. Reggelente, mihelyst
megpillantottam anyám vörhenyes orrát és a szenvedéstől
eltorzult arcát, ami lassan elvesztette a körvonalát, joviális
megállapítással üdvözöltem: milyen jól festesz ma. Apámat
viszont, aki egyik pillanatról a másikra felhagyott azzal a
szokásával, hogy mindjárt ébredés után a könyveit bújja, és
csak a kora reggeli indulás előtt vagy pedig esténként
találkoztunk – ilyenkor lesütött tekintettel, falfehéren
settenkedett a lakásban –, a pofonegyszerű iskolai
feladataimmal bombáztam, mintha nem volna elég nyilvánvaló,
hogy a gondolatai másutt járnak, és semmi kedve foglalkozni
velem.
Ezzel egyidejűleg, noha Istenben továbbra sem hittem,
folyton imádkoztam, mintha valóban hinnék. Istenem –
könyörögtem –, add, hogy apám és Mariano tényleg a
marxizmus meg a történelem vége miatt haragudjon egymásra;
add, hogy ne Vittoria köpött volna be az apámnál. Eleinte úgy
tűnt, az Úr ismét meghallgatott. Tudomásom szerint ugyanis
Mariano távolodott el apámtól, nem pedig fordítva, ahogyan
történnie kellett volna, ha Vittoria, a jelentésemre támaszkodva,
maga is megteszi a feljelentését. De röviddel ezután rájöttem,
hogy valami mégsem stimmel. Miért támadt apám Marianóra,
méghozzá nyelvjárásban, amit sose használt? Miért csapta be
maga mögött az ajtót Costanza? Miért apám rohant utána, és
nem a férje?
Aljas kis hazugságok és imádságok mögé bújtam, a
nyugtalanságom azonban nem csillapodott. Nagy
valószínűséggel Vittoria kitálalt apámnak, ő pedig elrohant
Marianóhoz, és összevesztek. A veszekedésükből Costanza
megtudta, hogy a férje a lába közé fogta anyám bokáját, és ő is
jelenetet rendezett. Valami ilyesmi történhetett. Na de miért
kiabálta Mariano a feleségének, amikor a via Cimarosa-i
lakásból elviharzott kétségbeesetten, hogy: menj csak, ribanc,
vissza se gyere? És miért rohant utána az apám?
Úgy éreztem, van itt valami, ami kisiklik az ujjaim közül. És
ettől a valamitől, valahányszor a nyomára lelnék és
felfedhetném az értelmét, én magam hőkölök vissza. Jobb híján
a leghomályosabb részletekben kerestem a magyarázatot:
Costanza látogatásában, ami közvetlenül a veszekedés után
történt; anyám elnyűtt arcában és véreres tekintetében, ami oly
fensőbbségesen sújtott le az imént még bálványozott
barátnőjére; Costanza bűnbánó ábrázatában és
meghunyászkodó gesztusában, amivel átnyújtotta nekem az
ajándéknak hitt, ám anyám szerint visszaszolgáltatott karkötőt;
a reszketeg ujjaiban, amelyekkel segített felpróbálni az ékszert;
és magában a karkötőben, amit éjjel-nappal viseltem azóta is.
Pedig ezekből a tekintetekből, gesztusokból, szavakból, amiket a
szobám félhomályában újra és újra kielemeztem, és amik egy
nyamvadt ékszer köré tömörültek egy áthatolhatatlan sűrűségű
négyzethálóban, egy istenverte ékszer köré, amit azért kaptam,
mert eredetileg is az enyém volt, sokkal többet
kikövetkeztettem, mint amit be mertem magamnak vallani.
Úgyhogy imádkoztam, ahogy csak bírtam, kiváltképp éjszaka,
amikor rémülten felriadtam, és azt találgattam, mi jöhet még
ezután. Istenem, suttogtam, Istenem, tudom, hogy az egész az
én hibám; nem kellett volna erőltetnem a Vittoriával való
találkozást, nem kellett volna figyelmen kívül hagynom a
szüleim akaratát, de ha már így történt, csináld vissza, kérlek,
hadd legyen minden a régiben. És bíztam benne, hogy Isten
visszacsinálja, mert ha nem tenné, megnyílna a föld alattunk, és
akkor San Giacomo dei Capri rázuhan Vomeróra, Vomero
ráomlik a városra, a várost pedig bekebelezi a tenger.
Fuldokoltam a szorongástól a sötétben. Olyan nyomás
nehezedett a gyomromra, hogy éjnek évadján ki kellett futnom
hányni. Ilyenkor szántszándékkal zajt csaptam, nem
boldogultam egymagam ennyi fájdalommal, és abban
reménykedtem, hogy a szüleim a segítségemre sietnek. De nem.
Pedig ébren voltak, valahol a hálószobájuk környékén egy
vékonyka fényfonal karmolt bele a sötétségbe. Mindebből arra
következtettem, hogy már nem akarják a gondomat viselni, és
nem mertem megzavarni az éjjeli sustorgásaikat. Beszélgetéseik
monotóniáját legfeljebb apró koppanások, félszavak, szótagok
törték meg – anyám hangja, akár az ablaküvegen karistoló
késhegy, apámé mint távoli mennydörgés. Reggel aztán
feldúltan kecmeregtek elő. Síri csendben megreggeliztünk,
mindenki a tányérjába bámult, nem bírtam tovább.
Imádkoztam. Istenem, add, hogy történjék végre valami, bármi,
felőlem lehet jó vagy rossz is, teljesen mindegy: mondjuk, ha
meghalnék, az biztosan felrázná és összebékítené őket, aztán te
feltámasztasz, és visszahozol egy újfent boldog családba.
Történt aztán egy vasárnapi ebéd közben, hogy egy
ismeretlen vad erő hirtelen átvette az irányítást az agyamon és
a nyelvemen.
– Apu, ugye ezt kaptam Vittoriától? – kérdeztem vidáman, és
meglengettem előtte a karkötőt.
Anyám belekortyolt a borába, apám továbbra is a tányérjába
bámult:
– Bizonyos értelemben igen.
– És te miért adtad Costanzának?
Erre már felkapta a tekintetét, jeges rémülettel rám meredt,
de nem szólalt meg.
–  Válaszolj neki! – rivallt rá anyám, apám azonban nem
engedelmeskedett.
 Anyám szinte üvöltött:
– Apádnak tizenöt éve másik felesége van!
Vörös foltok perzselték az arcát, tekintetében kétségbeesés.
Éreztem, hogy ez a felismerés valami szörnyűséget jelent
számára, és megbánta már, hogy beavatott. Én azonban nem
lepődtem meg, nem is tűnt akkora kihágásnak, sőt mintha az
egészről mindig is tudtam volna, és egy pillanatig meg voltam
győződve róla, hogy minden helyrehozható. Ha ez az egész
tizenöt éve zajlik, akár örökre fenntartható lehetne, bőven elég,
ha ők hárman szépen megállapodnának, hogy marad minden a
régiben, és visszatérhetne a béke, anyám ellehetne a
szobájában, apám is a sajátjában az összejöveteleivel meg a
könyveivel. S hogy ebben az összebékülésben a segítségükre
legyek, anyámhoz fordultam:
– De hát neked is van egy másik férjed!
Anyám elsápadt, és azt motyogta:
– Nem igaz! Nincsen. Efelől biztos lehetsz.
Olyan kétségbeesetten tagadta, hogy hirtelen – tán mert a
gyötrelme láttán én is szenvedtem – utánozni kezdtem
fejhangon: efelől biztos lehetsz, efelől biztos lehetsz, majd
felnyerítettem. Ez a nyerítés annyira váratlanul ért, hogy
amikor megláttam apám tekintetében a felháborodást, nemcsak
megijedtem, de el is szégyelltem magam. Szerettem volna
megnyugtatni: ez nem igazi nevetés, apu; csak valami
összehúzódás, nem tehetek róla; megesik az ilyen, nemrég
magam is láttam, hogyan fagyott oda a vicsorgás egy fiú arcára,
Rosario Sargentének hívják az illetőt. De az összehúzódás nem
akart elmúlni, éreztem a vonásaimat megfeszülni, és most már
fagyos mosolyként pöffeszkedett az arcomon. Tehetetlen
voltam.
Apám lassan felállt az asztaltól, és elindult kifelé.
– Hová mész? – rezzent össze anyám.
– Aludni – felelte ő.
Délután két óra volt, ilyenkor – főleg vasárnaponként, vagy ha
szabadnapos volt az iskolában – visszavonult a
dolgozószobájába, beletemetkezett a kutatásba, és vacsoráig ki
se dugta az orrát. Most viszont tüntetően ásítozni kezdett, ezzel
adva értésünkre, hogy valóban álmos.
– Jövök én is – mondta anyám.
Ő azonban megrázta a fejét, amiből mindketten pontosan
tudtuk, hogy a szokásos délutáni ejtőzés anyámmal a közös
ágyban immár elviselhetetlen számára. Mielőtt kiment volna a
konyhából, felém fordult, és megadóan, ami rá egyáltalán nem
volt jellemző, annyit mondott:
–  Kár lenne tagadni, Giovanna, pont olyan vagy, mint a
húgom.
IV
 1.

A szüleimnek, noha az utolsó időszakban alig éltek egy

háztartásban, majdnem két évbe tellett, míg rászánták magukat
a válásra. Apám olykor minden előzetes bejelentés nélkül
hetekre eltűnt, én meg halálra rémültem, hogy Nápoly
valamelyik sötét és szutykos zugában öngyilkosságot követett el.
Csak később jöttem rá, hogy ilyenkor boldogan éldegélt egy
posillipói lakásban, amit Costanza szülei vettek a lányuknak,
miután közte meg Mariano közt is állandósultak a
veszekedések. Valahányszor újra felbukkant nálunk, kedves
volt és előzékeny, úgy tűnt, mintha vissza akarna térni hozzám
és anyámhoz. De néhány békés nap után újrakezdődtek a
veszekedések, minden apróságon összekaptak, abban az egyben
viszont, hogy soha többé nem szabad találkoznom Vittoriával,
egyetértettek.
Ami engem illet, magam is osztottam ezt a nézetet. Egyébként
a nagynéném se jelentkezett vagy hallatott magáról azóta, hogy
a válság kirobbant. Sejtettem persze, hogy kivárja, míg én
járulok elébe: ő, a cseléd ugyanis szeretett úgy viselkedni,
mintha egy életre felesketett volna a szolgálatára. Én azonban
megfogadtam, hogy soha többé nem hunyászkodom meg előtte.
Belefáradtam, hogy az egész lényét – a gyűlöletét, a
bosszúvágyát, a szókincsét – rám tukmálta, és nagyon
reméltem, hogy a rettegés és bűvölet masszájából, amit
éppenséggel a lénye váltott ki belőlem, legalább a bűvölet
megkopik.
Igen ám, de egyik délután ismét megkörnyékezett. Csöngött a
telefon, felvettem, és a vonal túlsó végén a nagynéném sipákolt:
halló, Giannina ott van, Gianninával akarok beszélni. A
lélegzetemet visszafojtva lecsaptam. Ő azonban kitartóan
hívott, minden áldott nap ugyanabban az órában, vasárnap
kivételével. Megfogadtam, hogy lesz, ami lesz, én bizony nem
veszem fel. Hagytam, hogy kicsöngjön, ha pedig anyám is
otthon volt, és ő vette fel, ugyanolyan fensőbbségesen, ahogyan
ő parancsolgatott a szobájából, odaszóltam, hogy: nem vagyok
itthon senkinek.
Ilyenkor fennakadt lélegzettel, hunyorogva imádkoztam,
hogy bárcsak ne Vittoria legyen. És, legnagyobb szerencsémre,
soha nem is ő volt, anyám legalábbis nem kötötte az orromra.
Aztán a hívások megritkultak, s miután azt gondoltam, hogy
végleg lemondott rólam, lassanként én is odamerészkedtem a
telefonhoz. De váratlanul újra felbukkant, ilyenkor üvöltve szólt
bele: halló, Giannina, te vagy az, Gianninával akarok beszélni.
Én viszont soha többé nem akartam Giannina lenni, és azonnal
lecsaptam. Megesett persze, pláne amikor a zihálásából
kihallottam a szenvedését, hogy megsajnáltam, és elfogott a
vágy, hogy viszontlássam, kifaggassam, vagy csak simán
provokálhassam. Sőt, amikor nagyon elanyátlanodtam,
legszívesebben belekiabáltam volna a telefonba: igen, én
vagyok, magyarázd el nekem, hogy mi történt; mit műveltél
anyámmal és apámmal. De legyűrtem a kíváncsiságom, és
lassan már gondolatban se ejtettem ki a nevét.
Aztán elérkezettnek láttam az időt, hogy a karkötőjétől is
megváljak. Levettem a csuklómról, és bezártam az
éjjeliszekrényem fiókjába. Ha csak rágondoltam, megfájdult a
gyomrom, csurgott rólam a veríték, és olyan makacs gondolatok
rohantak meg, amiktől nem bírtam szabadulni. Hogy
szerethette egymást apám és Costanza annyi éven át – már a
születésem előtt is – úgy, hogy anyám és Mariano egész idő alatt
nem fogott gyanút? És apám? Hogy szerethetett bele a legjobb
barátja feleségébe, még csak nem is valami pillanatnyi
fellángolásból, hanem – gondoltam magamban – máig tartó
mély elköteleződéssel? Na és Costanza? Ez a finom, jól nevelt,
bűbájos teremtés, aki – mióta csak az eszemet tudom –
bejáratos volt a házunkba, hogy volt képes a legjobb barátnője
orra előtt kavarni a férjével? És Mariano? Aki egy
örökkévalóság óta ismerte anyámat, miért csak az utóbbi
időben kezdte fogdosni a bokáját, ráadásul – ahogyan anyám
esküjéből kikövetkeztettem – anyám beleegyezése nélkül?
Röviden szólva: mi a fene történik a felnőttek világában, mi
zajlik a hozzájuk hasonló épeszű emberek agyában és testében,
amiben annyi tudást halmoztak fel? Hogy alacsonyodhattak le
idáig? Hogyan válhattak a kígyónál is alattomosabb állatokká?
Valahányszor ilyen és ehhez hasonló kérdések merültek fel
bennem, olyan rosszullét kerülgetett, hogy már nem érdekeltek
az igazi válaszok. Kitértem előlük, amint felsejlettek, és mai
napig nehezemre esik foglalkozni velük. Arra gyanakodtam,
hogy a probléma gyökere a karkötő. Egyértelműnek tűnt, hogy a
történet minden kis rezdülése, hangulata és testnedve átitatta,
én pedig hiába zártam be a fiókomba, a hatását onnan is
éreztette: a drágakövek és a fém csillogásával csak úgy ontotta
magából a tengernyi szenvedést. Mi bírhatta rá apámat – éppen
őt, aki állítólag feltételek nélkül szeretett engem –, hogy
megfosszon a Vittoriától kapott ajándéktól Costanza kedvéért?
És ha a karkötőt eredetileg Vittoria hordta, tehát az ő
személyiségét és szépérzékét tükrözte, hogyan felelhetett meg
Costanza kényes ízlésének, hogyan volt képes őrizgetni és
hordani tizenhárom éven át? Na és apám – gondoltam –, aki
annyira ellenséges volt a húgával és annyira különbözött tőle,
miért gondolta úgy, hogy a nekem szánt karperec inkább illik az
ő elegáns, ékszerészcsaládból származó, dúsgazdag második
feleségéhez, akinek csak egy újabb kacat a gyűjteményében,
mint anyámhoz? Hisz Vittoriát és Costanzát egy napon sem
lehet említeni. Egyikük tanulatlan volt, szegény és trampli, a
másik művelt, dúsgazdag, és minden gesztusa egy hercegnőé.
Most viszont a karkötő mindkettőjükhöz odaláncolt, és nemcsak
összemosta bennem kettejük alakját, de még össze is zavart.
Ma már azt gondolom, épp ennek a lázas vergődésnek
köszönhetően távolodtam el a szüleim fájdalmától, és vettem rá
magam, hogy mindaz, amit egymásnak felhánytorgattak, a
kölcsönös rimánkodások és sértegetések hidegen hagyjanak.
Ám eljutni idáig hosszú hónapokba telt. A legelején úgy
kapálóztam, akárha fuldokolnék, és halálra váltan kapkodtam
fogódzók után. Olykor arról képzelődtem – főként éjszaka,
amikor a szorongás felriasztott –, hogy az apám, jóllehet a
mágia valamennyi formáját elutasította, az én érdekemben
távolította el hazulról ezt a tárgyat, nehogy valami varázslat
folytán, amit éppenséggel a származása miatt tartott
indokoltnak, kárt tegyen bennem. Ebben az elgondolásban
nyugalomra leltem, visszaadta ugyanis a gondoskodó apába
vetett hitet, aki életem legelső hónapjaitól fogva azért
kepesztett, hogy távol tartsa tőlem Vittoriát, hogy megóvjon az
én boszorkányos nagynéném abbéli vágyától, hogy kisajátítson
és magához hasonlóvá tegyen. De ez a magyarázat is
kérészéletű volt, és előbb-utóbb ismét megrohantak a kételyek:
ha viszont annyira szereti Costanzát, hogy anyámmal együtt
engem is képes volt elárulni, miért adott neki egy olyan ékszert,
amin átok ül? Ki tudja – fantáziáltam félálomban –, miután
magát az ékszert szépnek találta, nem akarta a tengerbe
hajítani. Vagy a karkötő olyannyira elbűvölte őt magát is, hogy
mielőtt megszabadult volna tőle, legalább egyszer látni akarta
Costanza csuklóján, és végül ez tántorította el eredeti
szándékától. Mert onnantól kezdve Costanzát
gyönyörűségesebbnek látta, mint annak előtte, az elvarázsolt
karkötő pedig örökre az asszonyhoz láncolta, egyszersmind azt
is ellehetetlenítve, hogy továbbra is hű szerelemmel szeresse az
anyámat. Egy szó, mint száz: abbéli igyekezetében, hogy engem
megóvjon, végül apám lett húga ármánykodásának áldozata –
egyre inkább hajlottam arra, hogy a nagynéném ezt az egészet
aprólékosan eltervezte –, tönkretéve a családunkat.
Azzal, hogy visszapenderültem a gyerekkor mesevilágába,
miközben épp kilábalóban voltam belőle, apámmal együtt
magamat is felmentettem a felelősség alól. Ha ugyanis minden
rossz mögött Vittoria ármánykodása állott, és a mostani dráma
kiindulópontja a születésem idejére tehető, úgy én mindvégig
vétlen voltam, még az a sötét erő is, ami a nagynénémmel való
találkozásra ösztönzött, az időbe ágyazott cselekmény
követelményeinek engedelmeskedett, énnekem tehát semmi
közöm az egészhez, én, akárcsak Jézus kisdedjei, vétlen vagyok.
Ám rövidesen erről a felvetésemről is le kellett mondanom.
Végtére is a tények mégiscsak arról árulkodtak, hogy ezt az –
átokverte vagy banális – ékszert, amit tizenhárom évvel
korábban a nagynénémtől kaptam, apám szépnek ítélte, és úgy
döntött, hogy ezt a szépséget csakis egy Costanzához hasonló
finom hölgy szentesítheti. Ennek következtében még az általam
építgetett mesevilágban is a közönségesség és kifinomultság
nehezen összebékíthető ötvözete került középpontba, és abban
az időszakban, amikor a tájékozódási pontok eleve
összekuszálódtak, egyre inkább szem elől tévesztettem azokat
az éles határvonalakat, amelyek a későbbiek során megszűntek
létezni. Trampli nagynénémet kezdtem előkelő dámának látni,
apámból és Costanzából pedig, akiket korábban kifinomultnak
tartottam, kiütközött – amit az anyámnak és a gyűlölt
Marianónak odavetett sértések is bizonyítottak – a
közönségesség. Így aztán mielőtt az álom elragadott volna,
gyakran elképzeltem egy föld alatti alagutat, amely – még ha
küzdöttek is ellene – összekötötte apámat, Costanzát és Vittoriát.
Mert hiába akartak egymásnál különbnek tűnni, egyre inkább
az volt a benyomásom, hogy egyformák. A képzeletemben apám
ugyanúgy megmarkolta és magára rántotta Costanza farpofáit,
ahogyan Enzo tette a nagynénémmel és bizonyára
Margheritával is. Ezzel pedig mérhetetlen fájdalmat okozott
anyámnak, aki – mint a mesékben – egyik flaskát a másik után
sírta tele a könnyeivel, mígnem lassan beleőrült.{1} Az én
megposhadt életemből pedig, miután anyám mellett maradtam,
örökre eltűnt a közös móka, elillantak a világot összegző bölcs
szavak, s a jövőben apám rendkívüli lénye immár Costanzát,
Idát és Angelát illeti.
Ilyen hangulatban telt akkortájt az életem, amikor egy napon,
az iskolából hazajövet rá kellett döbbennem, hogy a karkötő
látványa nem csupán engem kínoz. Ahogy kinyitottam a
bejárati ajtót, és beléptem a szobámba, ott találtam anyámat
összeroskadva az éjjeliszekrényem előtt. A fiókból előkotort
ékszerrel a kezében álldogált, és úgy meredt rá, mintha
Harmonia nyakéke volna, mintha a felületén áthatolva az
elátkozott tárgy gonosz esszenciájához akarna eljutni. Ekkor
vettem észre azt is, hogy a válla beesett, ő pedig púpos lett és
csontsovány.
–  Nem hordod? – kérdezte, amint észlelte a jelenlétemet, de
nem fordult meg.
– Nem tetszik.
– Ugye tudod, hogy a nagymamádé volt?
– Ezt meg honnan veszed?
Elmesélte, hogy felhívta Vittoriát, és tőle tudja, hogy a
nagymamám hagyta rájuk a halálos ágyán. Megütközve néztem
rá, meg voltam győződve róla, hogy Vittoriával soha többé nem
állunk szóba, mert megbízhatatlan és veszélyes, de úgy tűnik, a
tiltás csak rám vonatkozott.
– És ez igaz? – kérdeztem hitetlenkedve.
–  Ki tudja! Apád családjában semmi nem az, aminek látszik,
beleértve apádat is.
– Vele is beszéltél?
– Igen.
 Mivel egyszer s mindenkorra le akarta zárni a témát, elővette
az apámat – igaz, hogy a karkötő az anyádé volt; igaz, hogy a
húgodra hagyta? –, mire apám hebegett-habogott, hogy hát izé,
ő azt a karkötőt nagyon szerette, hogy az édesanyja kezét
juttatja eszébe, és amikor meghallotta, hogy Vittoria el akarja
adni, kifizette és megtartotta.
– Mikor halt meg a nagymama?
– Mielőtt megszülettél volna.
– Tehát Vittoria néni hazudott, nem ő adta nekem a karkötőt.
– Apád szerint.
Ennyiből is megértettem, hogy nem dőlt be apámnak, s mivel
korábban bíztam Vittoriában, sőt, vonakodva ugyan, de
bizonyos dolgokat továbbra is elhittem neki, én sem vettem
készpénznek apám szavait. A karkötő útja pedig, lám, akaratom
ellenére, egy újabb történet útját keresztezte, melynek
következményei máris kezdtek felderengeni. Néhány pillanat
bőven elég volt, hogy ez a tárgy a két testvér háborújának
legfontosabb okává, kettejük gyűlölködésének szimbólumává
váljék. Elképzeltem a nagyanyámat, amint kidülledt szemmel és
remegő szájjal haldoklik, miközben apám és Vittoria a karkötőn
torzsalkodik. Majd apám kitépi az ékszert a nagynéném
kezéből, csak úgy röpködnek a sértések meg a káromkodások, s
mielőtt kiviharzik a szobából, a levegőbe hajít egy köteg
bankjegyet.
–  Szerinted apu eredetileg azért vette el Vittoriától, hogy
nekem adja, ha felnövök? – kérdeztem.
– Nem.
Egyetlen szótag volt, de a szívembe mart.
 – De nem is azért, hogy neked adja! – vágtam vissza.
Anyám bólintott, visszatette a fiókba a karkötőt, s mint akit
elhagyni készül az élet, rázuhant az ágyamra, és felzokogott.
Kényelmetlenül éreztem magam. Az én anyám, aki soha
semmiért nem sírt korábban, most hónapok óta mindenen
elpityergi magát, és nem értettem, hogy ha én, akit szintén
fojtogatnak a könnyek, visszatartom, ő miért nem képes rá?
Megsimogattam a vállát, majd megpusziltam a haját. A
karkötőről immár mindketten tudtuk, hogy bármilyen úton-
módon jutott is apám birtokába, ő kezdettől fogva Costanza
vékony csuklójára akarta rákattintani. Ez a karkötő, bárhonnan
is nézzük, bármilyen történetbe is ágyazzuk – legyen az
tündérmese, lebilincselő novella vagy banális elbeszélés –, arra
az egyre biztosan rávilágít, hogy a test, amit az élet lendít
mozgásba, miközben meg belül szép lassan felzabálja, olyan
őrültségekre sarkallja az embert, amikre nem lenne szabad. És
ha ezt tágabban – például Marianóra, sőt anyámra és magamra
vonatkoztatva – értelmezem, soha többé nem adok hitelt annak
a naiv elképzelésnek, miszerint az apámhoz vagy Costanzához
hasonló győztesek kivételt képeznek, akiket az őrültség messze
elkerül. Ezen a felismerésen még sokáig töprengtem, az
iskolában, az utcán, éjszaka és ebéd közben ez kötötte le a
figyelmemet. Azt hiszem, arra a határmezsgyére voltam
kíváncsi, ahol a józan ész faképnél hagyja az értelmes
embereket.

2.
Abban a néhány évben rengeteg fontos dolog történt. Miután
apám kijelentette, hogy tisztára olyan vagyok, mint a húga,
majd életében először nem jött haza éjszakára, meg voltam
győződve arról, hogy undorodik tőlem. Fájdalmamban és
dühömben elhatároztam, hogy nem tanulok tovább. A
könyvekbe és a házi feladatokba bele se néztem, s ahogy telt-
múlt a tél, igyekeztem minél messzebbre menekülni önmagam
elől. Felhagytam néhány szokással is, amiket még apám vezetett
be: nem olvastam újságot, nem néztem tévéhíradót. A fehér és
rózsaszín cuccaimat feketére cseréltem, feketére festettem a
szemem meg az ajkam, mindenem fekete lett. Szórakozottan
tengtem-lengtem, a tanári intőkre és anyám nyafogására
süketen. Tanulás helyett regényeket olvastam, filmeket néztem
a tévében, és bömböltettem a zenét. De leginkább némaságba
burkolóztam: legfeljebb egy-két szó, ha muszáj volt, és
továbbálltam. Addigra, Angelát és Idát leszámítva,
leszakadoztak a barátok, és amikor őket is utolérte a két család
tragédiája, suhogó egyedül maradtam, csak a saját szavaim
visszhangoztak a fejemben. Magamban nevettem és
grimaszoltam, az időmet pedig jobbára az iskola mögötti
lépcsőkön vagy a Floridiana fákkal és sövényekkel szegélyezett
ösvényein töltöttem, ahová egykor anyámmal, Costanzával,
Angelával és Idával jártam, igaz, akkor még babakocsiban.
Akárha vénségesen vén lennék, kábultan zuhantam bele a régi
szép időkbe, és csak meredtem bambán a Santarella támfalára
meg a kertekre, vagy a Floridianán, a tengerre néző padok
valamelyikén elvackolódva bámultam az alattam elterülő
várost – látni viszont semmit nem láttam.
 Angela és Ida csak sokára bukkant fel újra, akkor is telefonon.
Végül Angela volt az, aki a csendet megtörte, és lelkesen közölte,
hogy szeretné mielőbb megmutatni az új posillipói lakásukat.
– Mikor jössz? – kérdezte.
– Nem tudom.
– A papád azt mondta, hogy gyakran leszel velünk.
– Anyám mellett kell maradnom.
– Haragszol rám?
– Nem.
Mihelyst biztosítottam a szeretetemről, hangot váltott, és
zaklatottan számolt be néhány bizalmas információról, holott
tudnia kellett volna, hogy semmi kedvem traccsolni. Azzal
kezdte, hogy az apám valami apaszerűségként fog velük élni, a
válás után ugyanis elveszi Costanzát. Aztán elmondta, hogy
Mariano nemcsak Costanzát, de őket, kettejüket sem akarja
látni, s mindezt azért – egyik este ő meg Ida hallották, amint ezt
üvölti –, mert semmi kétsége afelől, hogy az igazi apjuk az én
apám. Végül pedig, miután a lelkemre kötötte, hogy tartsam a
számat, kibökte, hogy van egy barátja, méghozzá Tonino; a fiú
gyakran hívogatta, aztán meglátogatta Posillipón, sétáltak
néhányszor a Mergellinán, és nagyjából egy hete szerelmet
vallottak egymásnak.
Alig szóltam közbe, noha hosszú beszélgetés volt. Akkor se
mondtam semmit, amikor suttogóra fogta, és némi iróniával azt
fejtegette, hogy miután testvérek vagyunk, Tonino lesz a
sógorom. Csak amikor Ida, aki mindig ott sertepertélt körülötte,
bekiabálta a telefonba, hogy: nem igaz, nem vagyunk testvérek,
kedvelem ugyan a papádat, de én a sajátomat akarom, hagytam
rá csendben, hogy egyetértek Idával, ha a mamátok hozzá is
megy apámhoz, ti akkor is Mariano lányai maradtok, én pedig
Andreáé. A Toninóval való kapcsolat hallatán érzett
bosszúságomat azonban megtartottam magamnak. Csak annyit
dünnyögtem:
– Heccből mondtam, hogy tetszem Toninónak, valójában sose
tetszettem neki.
–  Tudom, ez volt a legelső, amit megkérdeztem tőle, mielőtt
igent mondtam volna, ő pedig megesküdött rá, hogy soha nem
voltál szimpatikus neki. Az első pillanattól belém szerelmes,
folyton rám gondol.
Aztán, mintha a téma súlya átszakította volna a gátat,
könnyekben tört ki, bocsánatot kért, majd lecsapta a telefont.
Annyi sírásban volt részem az utóbbi időben, hogy nem
bírtam elviselni a könnyeket. Júniusban anyám bement az
iskolába, hogy megérdeklődje az év végi jegyeimet, és közölték
vele, hogy megbuktam. Tudott róla, hogy ismét hadilábon állok
a tanulással, a bukást azonban túlzásnak találta. Azonnali
hatállyal beszélni akart a tanárokkal, tárgyalni akart az
iskolaigazgatóval, s úgy hurcibált magával mindenfelé, mint a
jogsérelem égő bűnjelét. Igazi kálvária volt mindkettőnknek. A
tanárok alig-alig emlékeztek rám, ezzel szemben a rossz
jegyeket és a rengeteg hiányzást készséggel megmutatták.
Anyámnak a hiányzások fájtak leginkább. Azt motyogta: hol
voltál, mit csináltál egész idő alatt? Mire én: a Floridianán
ücsörögtem. A leányzó, lépett közbe egy adott ponton az
irodalomtanár, nem sok lelkesedést mutat a klasszika-filológia
iránt. Majd hozzám fordult: jól mondom, ugye? Nem
válaszoltam, de szerettem volna az arcába kiabálni: most, hogy
felnőttem, nem kezelhet úgy, mint egy pólyás babát, és nem,
nem érzem úgy, hogy bármiért is lelkesednem kéne, mert sem
okos nem vagyok, sem jó szándékú, szépnek vagy
szimpatikusnak meg végképp nem nevezném magam. Anyám
azonban – akinek megült a szeme alatt a túl sok festék,
felrepedezett a púder az arcán, a bőre pedig kifeszült, mint a
vitorla – helyettem is válaszolt: de, lelkes, nagyon is lelkes, és
kiváló adottságai vannak, csak idén elhagyta magát.
Már az utcán voltunk, amikor kifakadt, és apámra zúdította
minden keserűségét: ő tehet róla, elhúzta a csíkot, amikor
vigyáznia kellett volna rád; az ő dolga lett volna, hogy segítsen
és bátorítson, amikor szükséged volt rá. Egészen hazáig ezt
szajkózta, s mivel nem tudta, honnan keríthetné elő a
drágalátos férjét, másnap bement hozzá az iskolába. Fogalmam
sincs, mi zajlott le közöttük, mindenesetre még aznap este a
következőkkel állt elő:
– Nem mondjuk el senkinek.
– Mit?
– Azt, hogy megbuktattak.
Ettől még inkább megalázva éreztem magam. Ugyanakkor
arra is rádöbbentett, hogy egyáltalán nem bánnám, ha
kitudódna, végtére is a bukásom volt az egyetlen
megkülönböztető jegyem. Drukkoltam hát, hogy az anyám
elújságolja a tanárkollégáknak, beszámoljon róla a kiadóban,
akiknek a szerelmes regényeket szerkeszti, apám pedig – pláne
az apám! – mindenütt elhíresztelje, ahol bálványozzák:
Giovanna egyáltalán nem hasonlít rám vagy az anyjára, lassú
felfogású, mihaszna, kívül-belül visszataszító, akár a nagynénje,
még az is lehet, hogy leköltözik hozzá az iparnegyedbe, a via
Macellóra.
– De miért? – kérdeztem.
–  Mert nem érdemes túldramatizálni. Egy apró kudarc,
semmi több. Évet ismétlesz, odateszed magad, és osztályelső
leszel. Megállapodtunk?
–  Igen – feleltem kelletlenül, és indultam volna a szobámba,
de megállított:
– Várj csak! Angelának és Idának se mondd el!
– Mindketten átmentek?
– Igen.
– Apu kérte, hogy ne mondjuk el nekik?
Nem válaszolt, a munkája fölé görnyedt, és most még
soványabbnak tűnt. Ennyi is elég volt, hogy rájöjjek, mindketten
szégyellik az én apró kudarcomat, tán ez volt az egyetlen érzés,
ami még összekötötte őket.

3.

Azon a nyáron nem sok örömöm telt a vakációban, mi

anyámmal nem nyaraltunk, hogy apám volt-e, arról nem tudok,
mindenesetre felénk se nézett, csak akkor bukkant fel, amikor
már jócskán benne jártunk a télben, és anyám odarendelte,
hogy véglegesítsék a válásukat. Rám nem volt különösebb
hatással, egész nyáron úgy viselkedtem, mintha észre se
venném anyám vergődését. Akkor is közömbös maradtam,
amikor anyám és apám osztozkodni kezdtek, és az őrjöngő
torzsalkodásban apám rákiabált: Nella, szükségem van a
jegyzeteimre, amik az íróasztalom felső fiókjában vannak, mire
anyám visszaüvöltött, hogy amíg lélegzik, apám semmit, egy
könyvet, egy füzetet, az írógépét, de még a hőn szeretett tollát se
viheti el ebből a lakásból. Csak az a fojtogató mondat – el ne
mondd senkinek, hogy megbuktál –, csak az okozott fájdalmat:
porig aláztak vele. Ez volt az első alkalom, hogy szánalmasnak
találtam őket, tűpontosan illett rájuk Vittoria leírása, ezért
inkább kerültem az Angelával és Idával való találkozást: mit is
mondhattam volna, ha rákérdeznek az év végi
bizonyítványomra, vagy, tudom is én, a gimnáziumi
tapasztalataimra, mikor visszabuktam nyolcadikba.
Ugyanakkor egyre jobban belejöttem a hazudozásba,
nyilvánvalóvá vált, hogy az imádságok meg az ilyen-olyan
koholmányok megnyugtatnak. De hogy azért ködösítek, hogy a
szüleimet ne kelljen meghazudtolnom, és ne tudódjon ki,
mennyivel kevesebbet érek náluk, vérig sértett és
elkedvetlenített.
Egyik alkalommal, amikor Ida hívott, anyámmal üzentem,
hogy nem vagyok otthon, jóllehet – akkortájt rengeteget
olvastam és sok filmet néztem – szívesebben trécseltem volna
vele, mint Angelával. A teljes elszigeteltségbe menekültem, és
ha rajtam múlik, anyámmal se beszélgetek. Az iskolában úgy
sminkeltem és olyan ruhákat viseltem, hogy a jóravaló
gyerekek közt rossz hírű bestiának tűnjek, és mindenkivel, még
a tanárokkal is távolságtartóan viselkedtem, ők amúgy is csak
azért hunytak szemet az összeférhetetlenségem felett, mert
anyám valamikor fontosnak tartotta közölni, hogy maga is
tanárként keresi a kenyerét. Odahaza, amikor magamra
maradtam, betettem valami zenét, feltekertem a hangerőt, és
dühödten kitomboltam magam. A szomszédok nemegyszer
tiltakoztak, ráfeküdtek a csengőre, de nem nyitottam ajtót
nekik.
Az egyik ilyen délután, amikor egyedül voltam és
fékevesztetten tomboltam, megszólalt a csengő, én pedig abban
a biztos tudatban, hogy valamelyik szomszéd jött fel tiltakozni,
a kémlelőlyukhoz osontam, ahol majd leesett az állam, amikor
megláttam Corradót a lépcsőfordulóban. Eleinte neki sem
akartam ajtót nyitni, de aztán belém hasított, hogy biztosan
hallotta a lépteimet a folyosón. Mereven, a szokásos
pimaszságával bámult bele a kémlelőnyílásba, tán még a
lélegzésemet is hallotta odaát, és csakugyan, kisvártatva
megenyhült az arckifejezése, majd megeresztett egy széles,
biztató mosolyt. Eszembe jutott az apjáról készült fotó, amit a
temetőben láttam, meg hogy milyen elégedetten vigyorog rajta
Vittoria szeretője, aztán arra gondoltam, micsoda badarság
vigyorgó holtak fényképével díszíteni a temetőket, tiszta
szerencse, hogy Corrado mosolya egy eleven srácból villan elő.
Beengedtem, leginkább azért, mert a szüleim megtiltották, hogy
a távollétükben ajtót nyissak idegeneknek – és nem bántam
meg. Nem maradt tovább egy órácskánál, de olyan örömet
szerzett vele, amilyenre már nem is számítottam.
Amikor Margherita gyerekeit megismertem, lenyűgözött
Tonino higgadtsága, a szépséges Giuliana temperamentuma,
Corrado azonban, miután a gonoszkodó beszólásaival és
humortalan sziporkáival mindenkiből, még Vittoriából is csúfot
űzött, rettenetesen idegesített. Ám azon a délutánon bármi is
hagyta el a száját – többnyire bárgyú ostobaságok –, én kétrét
görnyedve röhögtem rajta, még a könnyem is kicsordult.
Mindez újdonságszámba ment akkor, s a későbbiekben ez lett
az ismertetőjegyem: egy semmiből jövő kacajjal indítottam,
aminek nem tudtam megálljt parancsolni, és a végén kirobbant
belőlem a röhögés. A csúcspoén azon a délutánon a sükebóka
kifejezés volt. Egészen addig nem ismertem, s első hallásra
olyan viccesnek találtam, hogy felnyerítettem. Corrado persze
azonnal rájött, úgyhogy minden mondatába belefűzte, és az ő
sajátos, olasszal felturbózott nyelvjárásában – ez is sükebóka, az
is sükebóka – hol Toninót, a fivérét, hol meg Giulianát froclizta,
egyszerre önelégülten és fellelkesülve a viháncolásomtól.
Tonino szerinte azért volt sükebóka, mert eljegyezte a
barátnőmet, Angelát, aki még nála is címzetesebb sükebókának
minősült. Elő is vette Toninót: szoktatok csókolózni?
Néhányszor csókolóztunk már, igen. Hát a mellét megfogtad-e?
Nem, mert tisztelem. Tiszteled? Jó nagy sükebóka vagy, öcsém,
’sze csak egy sükebóka jegyzi el azért a szerelmét, hogy aztán
ilyen nagyon tisztelje! Mi a fasznak kellett eljegyezned, ha
tiszteled? Én mondom neked, öcsém, ez az Angela, ha nem egy
magadfajta sükebókánál is sükebókább, egy nap azt fogja
mondani: jaj, Tonino, ne tisztelj már ennyire, mert elhagylak.
Jaj, jaj, jaj!
Hogy én mennyire jól éreztem magam azon a délutánon!
Imádtam azt a fesztelenséget, amivel a szexről beszélt,
imádtam, ahogyan a fivére és Angela kapcsolatát kifigurázta.
Úgy tűnt, közvetlen tapasztalatból tudta, mi történik egy fiú-
lány kapcsolatban, időről időre be is köpte egy-egy praktika
nevét nyelvjárásban, majd ugyancsak nyelvjárásban
elmagyarázta, mit jelent. Ezeket, mivel a nyelvi hiányosságaim
miatt nem egészen értettem, rövid, óvatos kacajokkal
nyugtáztam, hogy aztán ismét kirobbanjon belőlem a röhögés,
valahányszor így vagy úgy belekeverte a sükebókát.
Képtelen volt különbséget tenni komoly és vidám dolgok
között, a szexet pedig feltűnően viccesnek találta. Ahogy én
láttam, csókolózni és nem csókolózni, tapizni és nem tapizni
egyaránt mulatságos dolognak tűnt számára. Ám a
legmulatságosabbnak Giulianát, a húgát, valamint Robertót,
Tonino szuperintelligens barátját tartotta. Azok ketten, miután
titokban gyerekkoruktól fogva szerelmesek voltak egymásba,
most összemelegedtek végre. Giuliana őrülten bele volt
habarodva a fiúba, számára Roberto volt a legszebb,
legokosabb, legbátrabb, legigazabb, ráadásul jobban hitt
Istenben, mint maga Jézus Krisztus, pedig ő mégiscsak a fia volt.
Ugyanígy bálványozza őt az összes begyöpösödött milánói,
illetve mindazok, akik Pasconéban élnek, de – hangsúlyozta
Corrado – jócskán vannak olyanok is, akiknek helyén az eszük,
és nem állnak be a sorba gazsulálni. Utóbbiak alatt, többek közt,
őt meg a barátait értette, például Rosariót, az előreálló fogú fiút.
– Ki tudja, tán tévedtek, és Giulianának van igaza – mondtam.
Erre elkomolyodott, nekem meg azonnal leesett, hogy
színjáték az egész.
–  Robertót nem ismered, rendben, de ismered Giulianát, ott
voltál a parókia udvarán, láttad az ottani népeket, láttad, hogy
dáridóznak, és láthattad Vittoriát tangóharmonikázni. Ezek
után, légy szíves, mondd meg nekem: nekik hiszel vagy nekem?
Ekkorra már teli torokból hahotáztam:
– Neked.
–  Akkor most, hogy pártatlanul rálátsz a dologra, azt mondd
meg, hogy szerinted miféle ember ez a Roberto?
–  Egy sükebóka! – kiáltottam fel, és dőltem a röhögéstől;
belesajdultak az arcizmaim.
Minél tovább beszélgettünk, annál kellemesebben bizsergett
bennem a kihágás tudata. Hisz ezt a fiút, aki legalább hat-hét
évvel idősebb nálam, én engedtem be az üres lakásba, én álltam
le vele viháncolni, én dumáltam vele majd egy egész órán át a
szexről. Ahogy teltek a percek, egyre nyitottabbnak éreztem
magam a folytatásra, Corrado pedig, mintha belelátott volna a
gondolataimba, csillogó szemmel annyit mondott: akarsz-e látni
valamit. Nevetve megráztam a fejem, Corrado visszanevetett,
majd felpattant, lehúzta a sliccét, és azt mondta: add a kezed,
megérintheted. Én azonban annyira röhögtem, hogy megemelni
se bírtam a karom, így hát finoman megragadta, és odavitte a
sliccéhez. Szorítsd meg, mondta, ne olyan erősen, így, ügyes
vagy, tehát még nem volt dolgod a sükebókával. Ezt csak azért
fűzte hozzá, hogy ismét megnevettessen, én pedig teli torokból
nevettem, hagyd abba, lihegtem, bármelyik percben
betoppanhat anyám, mire azt válaszolta: semmi gond, akkor
majd ő is megérintheti, mármint a sükebókát. Jaj, mennyit
nevettünk, annyira viccesnek találtam, hogy az a vaskos és
merev minekhívják ott ágaskodott a markomban, a végén én
húztam ki a nadrágjából, meg sem csókolt, futott át hirtelen az
agyamon. Betehetem a szádba, kérdezte, én pedig
megengedtem volna, ott és akkor bármit megengedtem volna
neki, csak hogy nevethessek még egy kicsit, de a nadrágjából
előtörő latrinaszag visszatántorított, másrészt addigra már ki is
vette a kezemből. Elég, mondta, és visszagyömöszölte a
nadrágjába, miközben a torka mélyéről egy panaszos hörgés
tört elő. Visszahőköltem. Néztem, amint csukott szemmel
nekiveti a hátát a fotel támlájának, s néhány másodpercig úgy
marad moccanatlanul, aztán magához tér, felhúzza a sliccét,
felpattan a fotelből, majd az órára néz, és azt mondja:
–  El kell most tűznöm, Giannì. De találkozzunk megint,
nagyon jól éreztem magam veled.
–  Anyám nem engedi, hogy eljárkáljak itthonról, tanulnom
kell.
– Minek tanulni? Épp elég ügyes vagy már!
– Nem vagyok ügyes: megbuktam, évet ismétlek.
Hitetlenkedve nézett rám.
–  Ne már, ezt nem mondod komolyan! Még én is
átbukdácsoltam az iskolát, erre pont téged húznak meg!? Ez
igazságtalanság, fel kell lázadnod ellene! Nekem nem ment
valami jól a tanulás, tudtad? Egyszerűen megkínáltak a
gépészdiplomával, mert szimpatikus voltam nekik.
– Nem is vagy szimpatikus, dilinyós vagy!
–  Ezzel most azt mondod, hogy egy dilinyóssal buliztál ma
délután?
– Igen.
– Akkor te is dilinyós vagy?
– Igen.
Már a lépcsőfordulón volt, amikor a homlokára csapott, és
felkiáltott: jut eszembe, hoztam neked valami fontosat, azzal
egy szétrongyolódott borítékot húzott ki a zsebéből. Azt mondta,
valójában emiatt keresett fel, Vittoria küldi nekem. Tiszta
szerencse, hogy eszébe jutott, különben a nagynéném sikítani
fog, mint egy kecskebéka. Ezt a kecskebékát is csak azért
biggyesztette bele egy ilyen félrement hasonlatba, hogy
megnevettessen. De ezúttal nem járt sikerrel. Amint átadta a
borítékot és eltűnt a lépcsőházban, visszatért a szorongás.
A leragasztott boríték mocskos volt és gyűrött. Gyorsan
feltéptem, még mielőtt anyám betoppanna. Mindössze néhány,
helyesírási hibáktól hemzsegő sor volt. Azt írta, mivel nem
jelentkeztem és a telefonhívásra se válaszoltam, ezzel is
igazolva, hogy éppúgy képtelen vagyok a szeretetre, akárcsak az
apám, visszakéri a karkötőt. Corradót küldte el, hogy átadjam
neki.

4.

A karkötőt ismét hordani kezdtem, két okból is: egyrészt miután

Vittoria visszakövetelte, kedvem támadt felvágni vele az
iskolában, hogy egyszer s mindenkorra bebizonyítsam, a
bukásom édeskeveset árul el arról a lányról, aki valójában
vagyok; másrészt apám miatt, aki a válást követően egyre
gyakrabban keresett meg tanítás után, én pedig azt akartam,
hogy ott lássa az ékszert a csuklómon, a tudomására akartam
hozni, hogy ha egyszer majd méltóztat meghívni Costanza
otthonába, mérget vehet rá, hogy viselni fogom. De sem az
osztálytársaim, sem apám nem voltak elragadtatva tőle,
előbbiek nyilván irigységből, utóbbi pedig találva érezte magát.
Apám rendszerint az iskola bejáratánál várt rám, s miután
kedvesen üdvözölt, beültünk valamelyik, siklóhoz közeli
falatozóba, ahol panzarottit és pastacresciutát ebédeltünk. A
legtöbbször a tanáraim felől érdeklődött, rákérdezett a leckékre
és a jegyeimre, ám a válaszaimra nem volt kíváncsi, noha
igyekezett úgy tenni, mintha figyelne. Máskülönben ez a téma
hamar kimerült közöttünk, ő nem hozakodott elő újabb
kérdésekkel, én az új életéről nem mertem faggatózni, úgyhogy
egy idő után csak ültünk és hallgattunk.
Ez a csend elszomorított, egyszersmind fel is dühített, úgy
éreztem, jó úton járunk, hogy ne tekintsem többé az apámnak.
Amikor azt hitte, nem veszem észre, hosszan fürkészett, én
azonban nagyon is észrevettem, sőt láttam a döbbenetet a
tekintetében, mintha nem ismerne rám a harsány smink és a
fekete szerelés alatt; vagy tán túlságosan is kiismert már,
jobban ismert, mint azt a kislányt, akit úgy imádott egykor,
elvégre tudta rólam, hogy kétszínű vagyok és alattomos. Amikor
a házunkhoz értünk, újra nyájas lett, homlokon csókolt, és azt
mondta: üdvözlöm anyut. Odaintettem még egyszer utoljára, és
ahogy eltűntem a bejárat mögött, szomorúan elképzeltem,
amint fellélegezve, nagy fékcsikorgások közepette gázt ad, és
elindul.
Ilyenkor az is előfordult, hogy a lépcsőházban vagy a liftben
nápolyi dalokat kezdtem dudorászni, amiket utáltam. Beleéltem
magam az énekesek szerepébe, és derékig kigomboltam a
blúzomat, majd meggyőződés nélkül rázendítettem, főként
olyan számokat énekeltem, amiket kifejezetten nevetségesnek
találtam. A lépcsőfordulóban aztán visszagombolkoztam,
lenyomtam a kilincset, beléptem a lakásba, és ott találtam
anyámat, aki nem sokkal előttem ért haza az iskolából.
– Apu üdvözöl.
– Pompás. Ettél valamit?
– Igen.
– Mit?
– Panzarottit és pastacresciutát.
–  Légy szíves, mondd meg neki, hogy nem lehet mindig
panzarottit és pastacresciutát enni. Neki se tesz jót.
Az utolsó mondat őszinteségén – egyébként ez a hangnem
egyre gyakoribb volt nála – teljesen megütköztem. A hosszú
gyötrődést követően valami átalakulóban volt benne, tán a
szenvedés lényege változott. Nagyon lefogyott, még Vittoriánál
is többet bagózott, a válla beesett, és amikor munka közben az
asztal fölé görnyedt, profilból egy hajlott pecabotra
emlékeztetett, amelynek horgát tudom is én, milyen agyafúrt,
kifoghatatlan halak tartják fogva a tengerfenéken. És akkor
ahelyett, hogy magával törődne, tessék, a volt férjéért aggódik.
Néha úgy viselkedett, mintha az apám halálos beteg vagy
egyenesen halott volna, és erről egyes-egyedül csak ő tudna. A
bűneit persze még mindig felemlegette, ám a dühébe egyre
gyakrabban keveredett aggodalom, egyszerre gyűlölte és
féltette, mintha attól tartana, hogy gondoskodó kezei közül
kicsusszanva veszélybe kerülne az egészsége meg az élete.
Fogalmam sem volt, mitévő legyek. Testi hanyatlása
szorongással töltött el, ugyanakkor kimondhatatlanul
idegesített, hogy a volt férjén kívül szinte semmi nem érdekelte
már. Valahányszor beleolvastam azokba a történetekbe, amiket
éppen szerkesztett vagy átírt, mindig találtam egy rendkívüli
férfit, aki hol ezért, hol azért kámforrá vált. És amikor beállított
hozzánk valamelyik barátnője – rendszerint tanárkollégák a
gimnáziumból –, ilyesmiket mondogatott: a volt férjemnek
meglehetősen sok a hibája, de ebben és ebben a kérdésben
abszolút igazat adok neki. A volt férjemnek erről ez a
véleménye, a volt férjem arról amazt mondta, gyakran és
áhítattal idézte apám mondatait. De ha csak ennyi lett volna!
Amikor megtudta, hogy apám rendszeres rovatot kapott a
l’Unità napilapban, ő, aki mindig a La Repubblicát olvasta,
onnantól fogva azt is megvette, és büszkén mutogatta apám
aláírását, aláhúzgálta néhány mondatát, a cikkeit pedig
gondosan kivágta az újságból. Mindeközben én azon
morfondíroztam, hogy ha velem valaki ugyanazt tette volna,
amit apám anyámmal, beszakítom a mellkasát, kitépem a
szívét, és biztos voltam benne, hogy hasonló gyilkos gondolatok
– legalábbis eleinte – anyámban is tomboltak. Most viszont
egyre inkább valamiféle neheztelő szarkazmus váltakozott a
csöndes emlékkultusszal. Egyik este azon kaptam, hogy a
családi fotókat rendezgeti, többek közt azokat, amiket lakatra
zárva őrzött a fémdobozban.
– Nézd csak, milyen jóképű volt az apád! – mondta.
És elém tolt egy fekete-fehér fényképet, amit soha életemben
nem láttam, noha korábban alaposan átkutattam mindent.
Akkor húzta elő az olasz szótárából, amit még a gimnáziumi
évekből őrizgetett, és amit anno, a fotók utáni eszelős hajszában
eszembe nem jutott volna átlapozni. Erről a fényképről
valószínűleg apámnak sem volt tudomása, miután sem
Vittoriát, aki kislányként szerepelt rajta, de még Enzót sem –
rögtön ráismertem – satírozta ki. De volt itt más is: egy pici
fotelben apámmal és Vittoriával az egyik oldalán, Enzóval a
másikon egy nem túl öreg, nem is túl fiatal asszony üldögélt,
meglehetősen vérfagyasztó arckifejezéssel.
–  Apu és Vittoria itt eléggé boldognak tűnnek. Nézd, hogy
mosolyog Vittoria! – dünnyögtem.
– Igen.
– Ez meg itt Enzo, a rendőr briganti.
– Igen.
–  Hát ezen a képen nem úgy tűnik, mintha haragudnának
egymásra.
– Nem, eleinte barátok voltak. Enzo bejáratos volt a családba.
– És ez az asszony kicsoda?
– A nagymamád.
– És ő milyen volt?
– Utálatos.
– Miért?
– Nem szerette apádat, így aztán engem is utált. Szóba se állt
velem, látni se akart. Mindig éreztette, hogy nem fogadott be a
családba, hogy idegen vagyok. Apád helyett pedig, most mondd
meg, Enzót tartotta a fiának.
Belemélyedtem a fotóba, aprólékosan áttanulmányoztam,
nagy hatással volt rám. Aztán kivettem a ceruzatartóból a
nagyítót, hogy megvizsgáljam apám és Vittoria anyjának jobb
csuklóját.
– Nézd csak a nagyi csuklóját, ott a karkötőm! – mondtam.
 Nem vette el a nagyítót, inkább a maga pecabottartásával
ráhajolt a fotóra, majd megrázta a fejét, és azt motyogta:
– Soha nem tulajdonítottam neki jelentőséget.
– Én azonnal kiszúrtam!
–  Kiszúrtad, bizony! Apádra meg rá se néztél, hiába is
mutattam meg neked!
– Ránéztem, csak nem találom olyan jóképűnek, mint te.
– Pedig gyönyörű! Kicsi vagy még, nem értheted, mitől jóképű
egy intelligens férfi.
–  Dehogyisnem! Itt mégis inkább Vittoria ikertestvérének
tűnik.
– Hallgass ide! Engem hagyott el, nem téged – mondta anyám
a régi, bágyatag hangján.
– Mindkettőnket elhagyott! Utálom!
Erre megrázta a fejét:
– Nekem kéne utálnom.
– Meg nekem!
–  Nem, te most haragszol rá és meggondolatlan dolgokat
mondasz, pedig valójában jó ember. Hazug árulónak tűnik, de
bizonyos értelemben tisztességes, sőt hűséges is. Costanza az ő
igazi nagy szerelme, éveken át kitartott mellette, és mindhalálig
vele marad. És ami a legfontosabb: neki szánta az anyja
karkötőjét.

5.

Mindkettőnknek fájt a felfedezésem, de különféleképpen

reagáltunk rá. Anyám, jóllehet az ördög se tudja, hányszor
lapozta fel azt a szótárat és hányszor vette kézbe azt a fotót,
egészen mostanáig nem vette észre, hogy az a karkötő, amit
Mariano felesége évek óta hordott, és amit maga is örömmel
elfogadott volna, mindvégig ott díszelgett az anyósa csuklóján.
A fekete-fehérbe merevedett pillanatban csak és kizárólag
ifjúkori apámat látta. Ez volt az a kép, amely az iránta való
szerelmét újra és újra igazolta, s akár egy lepréselt virágot,
azért őrizgette a szótárában, hogy elszáradt állapotában is
emlékeztesse arra a pillanatra, amikor az apám neki
ajándékozta a fotót. Minden más hidegen hagyta, és amikor
felhívtam az ékszerre a figyelmét, pokoli kínokat élhetett át.
Ezzel együtt az érzéseit ügyesen elrejtette előlem, és a
kötözködésemet is eltompította a bárgyú és nosztalgikus
kijelentéseivel. Méghogy az apám derék, becsületes és hűséges
ember! És Costanza az ő nagy szerelme, igazi felesége! Meg a
nagyanyám, aki Vittoria elcsábítóját, Enzót jobban szerette az
apámnál! Ilyen és ehhez hasonló történeteket talált ki, majd
egyikről a másikra ugrálva lassanként visszazuhant volt
férjének bálványozásába. Ma már belátom, hogy ha nem tölti
fel az apám után tátongó űrt, megszakad a szíve. Ám hogy ezt a
túlélési stratégiát választotta, kimondottan undorítónak
találtam.
Rólam annyit, hogy ennek a fotónak köszönhetően úgy
döntöttem, nem adom vissza Vittoriának a karkötőt. Az általam
összehordott magyarázatok persze meglehetősen zavarosak
voltak. Engem illet – győzködtem magamat –, mert a
nagyanyámé volt. Engem illet, mert Vittoria apám akarata
ellenére kaparintotta kézre, és mert apám elorozta Vittoriától.
Engem illet, jár nekem, és kész. Jár nekem akkor is, ha Vittoria
valóban nekem adta, és akkor is, ha – Vittoria állításával
ellentétben – apám nyúlta le, hogy egy idegen asszonynak
kedveskedjen vele. Ráadásul Costanza nekem adta vissza, tehát
nem tarthat rá igényt a nagynéném. Engem illet – mondtam
végezetül –, mert anyámmal ellentétben én szúrtam ki azon a
fényképen, mert én vagyok az, aki szembenézek a fájdalommal,
aki elviselem, sőt ha kell, ki is provokálom a szenvedést,
miközben anyám – sajnálom, de ezt kell mondjam – arra sem
képes, hogy odaadja magát Marianónak, egész egyszerűen
alkalmatlan az örömre, s amilyen cingár és púpos, a hozzá
hasonlókról szóló regényekre fecsérli az erejét.
Én azonban nem hasonlítok rá. Én Vittoriára meg az apámra
ütök, akik olyan egyformának tűnnek azon a fényképen, mint
két tojás. Úgyhogy leültem levelet írni Vittoriának. Hosszabbra
sikeredett az övénél, de az összes zavaros indokot kénytelen
voltam felsorolni, hogy értésére adjam, miért is akarom
megtartani azt a karkötőt. Végül a levelet besüllyesztettem a
hátizsákomba a tankönyveim közé, és vártam a napot, hogy
Corrado vagy Vittoria ismét hírt adjon magáról.

6.

Az iskola előtt azonban, legnagyobb meglepetésemre, Costanza

várt. Azóta nem találkoztunk, hogy azon a bizonyos reggelen,
anyám szigorú tekintetétől kísérve, átadta nekem a karkötőt.
Soha nem láttam még ilyen szépnek és elegánsnak, ráadásul
ugyanaz a könnyed illat lengte körül, amivel anyám is, persze
Costanzát utánozva, évekig fújta magát, s amihez egy ideje
hozzá sem nyúlt. Az egyetlen, ami nem tetszett benne, a
feldagadt szeme volt. Csábos, mély hangján azzal fogadott, hogy
egy családi zsúrra szeretne elhívni, ő lesz ott meg a lányai, az
apám a délután java részét az iskolában tölti, anyám azonban,
akivel nemrég beszélt telefonon, elengedett.
– És hová megyünk? – kérdeztem.
– Hozzánk.
– Mire fel?
– Hát már nem is emlékszel? Ma van Ida születésnapja.
– Sok a tanulnivalóm.
– Holnap vasárnap.
– Utálok vasárnap tanulni.
–  Nem tudnál ez egyszer kivételt tenni? Ida nagyon-nagyon
szeret, folyton téged emleget.
Beadtam a derekam, beültem az autójába, ami legalább
annyira illatos volt, mint ő maga, és elindultunk Posillipo felé.
Az iskoláról kérdezősködött, nekem pedig, mivel fogalmam sem
volt, mit tanulnak kilencedikben, s külön megnehezítette a
dolgomat, hogy ő is gimnáziumban tanít, nagyon kellett
figyelnem, nehogy eláruljam magam. Végül a válaszok elől
kitérve Angelára tereltem a beszélgetést, amire azzal vágott
vissza, hogy mennyire megszenvedik a lányai a találkozásaink
hiányát. Elmesélte, hogy Angela nemrég velem álmodott,
álmában elvesztette az egyik cipőjét, én pedig megtaláltam,
vagy valami ilyesmi. Mialatt beszélt, végig a karkötőmmel
babráltam, szerettem volna, ha észreveszi a csuklómon. Amikor
befejezte, csak annyit mondtam: nem rajtunk múlik, hogy nem
találkozunk. Erre Costanza hangja megkeményedett: nem
rajtatok múlik, hát persze, majd elhallgatott, mintha hirtelen
eldöntötte volna, hogy innentől kezdve kizárólag a vezetésre
összpontosít. De nem bírta sokáig, kifakadt: ha azt hiszed, hogy
mindenről apád tehet, nagyon tévedsz, ebben a történetben
nincsenek vétkesek, megesik, hogy az ember akarata ellenére
fájdalmat okoz. Aztán lelassított, félreállt, azt mondta: bocsánat,
és – szentséges ég, hogy nekem mennyire elegem volt már a sok
sírásból! – felzokogott.
–  Fogalmad sincs – szipákolta –, hogy mennyire szenved
miattad az apád, hogy mennyire aggódik érted! Éjszakákat nem
alszik, annyira hiányzol neki! De nem csak neki: Angelának,
Idának és nekem is hiányzol.
– Nekem is hiányzik. Mindnyájan hiányoztok, még Mariano is.
És pontosan tudom, hogy nem tehet róla, hogy senki nem tehet
róla, egész egyszerűen megtörtént, és nem lehet visszacsinálni a
dolgokat.
Óvatos, könnyed mozdulatokkal felszárítgatta a könnyeit az
ujjbegyével.
– Milyen bölcs vagy! – mondta. – Mindig is jó hatással voltál a
lányaimra.
– Nem vagyok bölcs, túl sok regényt olvasok.
– A szellemes válasz az érettség jele, bravó!
–  Pedig komolyan mondom: nincsenek önálló gondolataim,
csak regényből szedett frázisokat pufogtatok.
– Angela már nem is olvas. Tudtad, hogy van egy fiúja?
– Igen.
– Neked van?
 – Nincsen.
– Bonyolult dolog a szerelem, Angela túl korán belevágott.
Újrasminkelte a sírástól vörös szemét, megkérdezte, hogy
szerintem rendben van-e, majd elindultunk. Továbbra is
Angeláról beszélt, diszkréten utalgatott jobbra-balra, úgy
látszik, nem akart nyíltan rákérdezni, de kíváncsi volt, vajon
többet tudok-e nála a fiúról. Feldühödtem, nem szerettem volna
butaságokat mondani. Néhány mondatot követően azonban rá
kellett jönnöm, hogy gyakorlatilag semmit nem tud Toninóról:
az életkora, a foglalkozása, de még a becsületes polgári neve is
rejtély volt előtte, én pedig nem akartam Vittoriáig,
Margheritáig és Enzóig visszanyúlni, ahogyan elárulni sem állt
szándékomban, hogy tíz évvel idősebb Angelánál. Csak annyit
dünnyögtem, hogy nagyon komoly fiú, s hogy a további
vallatást megússzam, kis híján benyögtem, hogy rosszul vagyok
és szeretnék hazamenni. De addigra megérkeztünk, az autó
lecsordogált egy fákkal szegélyezett hűs sétányon, és Costanza
leparkolt. A lélegzetem is elállt. A fény a tengerből tört elő,
rávetült a kertek színkavalkádjára: elénk tárult Nápoly,
ragyogott odafönt az égnyi azúr, tőlünk balra pedig a Vezúv
terpeszkedett. Lám-lám, itt lakik az én apám! A San Giacomo
dei Capriról elköltözve nem kellett megválnia a magaslatoktól, s
az élet még ezzel a gyönyörűséggel is megajándékozta.
–  Megkérhetnélek egy iciri-piciri szívességre? – kérdezte
Costanza.
– Igen.
–  Levennéd a karkötőt? A lányok nem tudják, hogy neked
adtam.
 – Tán megspórolhatnánk a bonyodalmakat, ha elmondanátok
nekik az igazat.
– Az igazság mindig nehéz, kicsit később majd te is megérted,
ehhez nem elegendőek a regények. Szóval megteszed nekem ezt
a szívességet? – kérdezte némi fájdalommal a hangjában.
Hazugság hazugság hátán. A felnőttek tiltólistára teszik, ha
rólunk, gyerekekről van szó, ők azonban úton-útfélen
hazudoznak. Biccentettem, kikattintottam a karkötőt, és a
zsebembe süllyesztettem. Costanza megköszönte, majd
bementünk a házba. Nem is emlékszem, mikor találkoztam
utoljára Angelával meg Idával, s bár mindhárman sokat
változtunk, hamar rátaláltunk arra a hangra, ami a régi
összeszokottságra utalt. Milyen sovány vagy és milyen
irgalmatlanul hosszú a lábad, támadt nekem Ida, és mekkora
lett a melled; igen, iszonyú nagy, feleltem, mire ő: de miért vagy
talpig feketében?
Egy hatalmas, napfényes konyhában ebédeltünk, vakítottak a
bútorok és a háztartási gépek. Mi, lányok egyik viccet a másik
után gyártottuk, én nagyokat nyerítettem, Costanza pedig
megkönnyebbülten sóhajtozott. Arcán nyoma sem volt már a
korábbi sírdogálásnak, s olyan előzékenyen ugrált köröttem,
hogy már-már úgy éreztem, többet foglalkozik velem, mint a
lányaival. Egy adott ponton, amikor Angelát és Idát elkapta a
hév, és hosszan áradoztak a londoni kiruccanásról, ahová a
nagyszüleikkel mentek, engem pedig teljesen kiszorítottak a
porondról, le is gorombította őket rendesen. Egész idő alatt
kedvtelve méregetett, s párszor hozzám hajolt, majd a fülembe
súgta: annyira örülök, hogy itt vagy; milyen gyönyörű hölgy lett
belőled. Vajon mit akarhat, töprengtem magamban. Biztosan a
fejébe vette, hogy engem is eloroz anyámtól, és beköltöztet ebbe
a házba. És én mit lépnék erre? Vajon ellenemre volna? Nem,
egyáltalán nem. A ház tágas volt, kényelmes, úszott a
verőfényben. Tán még élvezném is, ha az apám nem ugyanúgy
aludna, kosztolna vagy menne vécére, ahogyan a San Giacomo
dei Caprin, a közös életünk során. Hisz épp ez volt az akadály!
Hogy ő is itt él. Éppenséggel az ő jelenléte miatt tartom
elképzelhetetlennek, hogy közös fedél alatt éljek velük, hogy
felmelegítsem az Angelához és Idához fűződő barátságomat, és
megegyem azt az ételt, amit Costanza néma és szorgos
bejárónője elém pakol. Rettegek attól a pillanattól, hasított
belém, amikor tudom is én, honnan előkeveredik majd az
apám, hóna alatt a könyvekkel kistafírozott táskájával, szájon
csókolja a nejét, ahogyan azt a másikat szokta volt a régi
lakásban, s bár pokoli fáradtnak mondja magát, még
eltréfálkozik velünk, elhazudja, hogy mennyire szeret, sőt Idát a
térdére ülteti, elfújja vele a tortagyertyákat, s miután ő is
eldünnyög egy „boldog szülinapot”-ot, szokásához híven
elkomorul, majd visszavonul egy másik helyiségbe, az újdonatúj
dolgozószobájába, aminek a San Giacomo dei Capriéhoz
hasonló a rendeltetése, és magára zárja a szoba ajtaját,
Costanza pedig, akárcsak egykor az anyám, azt mondja majd
nekünk: halkabban, lányok, ha kérhetem, ne zavarjátok
Andreát.
– Mi a baj? – kérdezte Costanza. – Teljesen elsápadtál, rosszul
vagy?
– Mama! – horkant föl Angela. – Leszállnál végre rólunk?
 7.

A délutánt végül hármasban töltöttük, Angela megszakítás

nélkül Toninóról áradozott. A teljes szónoki eszköztárát
felvonultatta, hogy meggyőzzön, mennyire odavan a fiúért.
Tonino keveset beszél, akkor is flegmán, de rendkívül fontos,
amiket mond. Tonino hagyja magát pórázon vezetni, mivel
szerelmes belé, ám annak, aki egzecíroztatja, keményen odasóz.
Tonino mindennap elébe megy az iskolába, ő pedig ezerből is
kiszúrja, mert nincs még egy hozzá fogható jóképű pasi, akinek
ilyen daliás termete és göndör haja lenne, s akinek kabátban is
ilyen szépen kirajzolódna a széles, izmos válla. Toninónak
földmérődiplomája van, dolgozott is valamennyit a
szakmájában, de nem éri be ennyivel, komoly tervei vannak,
építész akar lenni, ezt azonban sem az anyjának, sem a
testvéreinek nem árulta el. Tonino nagyon közel áll egy
bizonyos Robertóhoz, Giuliana vőlegényéhez, bár szerinte
annyira különböznek egymástól, mint a pápuák az eszkimóktól,
mindezt azért meri ilyen magabiztosan állítani, mert egy
alkalommal, amikor beültek valahová négyesben pizzázni,
annyira felbosszantotta a fiú unalmas hétköznapisága, hogy
nem is értette, mit eszik rajta egy ilyen gyönyörű lány, mint
Giuliana, azon pedig végképp kiakadt, hogy Tonino, aki
jóképűségben és intelligenciában messze lepipálja, miért rajong
érte ennyire.
Végighallgattam Angelát, de nem tudott meggyőzni, inkább
azt éreztem, a fiúját kihasználva magának bizonygatta, hogy a
szülők válása ellenére vígan elvan.
– Hogyhogy nem beszéltél róla anyádnak? – kérdeztem.
 – Hogy jön ide az anyám?
– Belőlem akart kicsikarni dolgokat.
Erre megijedt:
–  És te elmondtad neki? Elmondtad, hogy kicsoda és hol
ismerkedtünk meg?
– Nem.
– Semmiről nem szabad tudnia.
– És Mariano?
– Ő még anyámnál is rosszabb.
– Ugye tudod, hogy ha apám megtudja, azonnal lapátra kerül?
–  Az apád egy senki, jobb, ha befogja a száját, nincs joga
beleszólni az életembe.
Ida feltűnő egyetértéssel bólogatott, majd hozzátette:
–  A mi apánk Mariano, ez végérvényesen eldőlt. De én és a
nővérem úgy határoztunk, senkinek nem leszünk a lányai.
Anyámat sem tartjuk anyánknak többé.
Angela itt suttogóra fogta, mint mindig, ha a szextémával
előkerültek az ordenáré szavak.
– Anyám egy ócska kurva. Az apád ócska kurvája.
–  Épp most olvastam egy regényben, hogy egy lány ráköpött
az apja fotójára, majd a barátnőjét is rávette – mondtam.
– Ráköpnél az apád fotójára? – hitetlenkedett Angela.
– Na és te? – kérdeztem vissza.
– Az anyáméra igen.
– Azt azért nem – lépett közbe Ida.
–  Én az apáméra rá is pisálnék! – vágtam rá némi habozás
után.
Ez a lehetőség teljesen felvillanyozta Angelát:
 – Pisáljunk rá együtt!
–  Ha megcsináljátok – mondta Ida –, én végignézem, és
megírom.
– Mit jelentsen az, hogy megírod? – kérdeztem.
– Megírom rólatok, hogy rápisáltatok Andrea fotójára.
– Mármint egy elbeszélésben?
– Igen.
Boldog voltam. Ez a száműzetés, amit a két nővér ennyire
bátran és önként vállalt a saját otthonában, a vérkötelékek
ilyetén szétszabdalása, amire én is ácsingóztam már egy ideje,
teljesen lenyűgözött, az pedig külön örömömre szolgált, hogy
ilyen mocskos szájúak.
–  Ha tényleg szeretsz ehhez hasonló történetekről írni,
mesélek én neked olyan csudákat, hogy a fal adja a másikat –
mondtam.
– Miféle csudákról beszélsz? – kérdezte Angela.
– Én még az anyátoknál is nagyobb kurva vagyok – suttogtam.
Ez a téma nagyon felcsigázta őket, és kórusban követelték,
hogy azonnal meséljek el mindent töviről hegyire.
– Összejöttél valakivel? – kérdezte Ida.
–  Ugyan, nem kell ahhoz senkivel összejönni, hogy kurva
legyél. A kurválkodásban épp az a lényeg, hogy azzal csinálod,
aki horogra akad.
–  És te azzal kurválkodsz, aki horogra akad? – kérdezte
Angela.
Sokatmondóan biccentettem, majd elmeséltem, hogy én a
fiúkkal nyelvjárásban, iszonyú trágár szavakkal szoktam a
szexről beszélni, és nagyon sokat, nagyon-nagyon sokat
szoktam nevetni, és ha kinevettem magam, ők előveszik a
nadrágjukból a micsodájukat, és a kezembe adják vagy a
számba teszik.
– Undorító! – hüledezett Ida.
– Igen – hagytam helyben. – Minden undorító egy kicsit.
– Mit értesz minden alatt? – kérdezte Angela.
– A fiúkat. Olyanok, mintha egy vonat budijából kecmeregtek
volna ki.
– A csókolózás viszont szép dolog – jelentette ki Ida.
Megráztam a fejem.
–  A fiúk hamar beleunnak a csókolózásba. Amint meglátnak
egy lányt, máris a cipzárjukon matatnak, egyetlen dolog érdekli
őket: hogy mihamarább megfogd nekik.
– Marhaság – vágta rá Angela. – Tonino gyakran megcsókol.
Nagyon megbántott, hogy kétségbe vonta a szavaimat.
– Az lehet, de mást nem nagyon ad neked.
– Nem igaz!
– Akkor ki vele: mit szoktatok csinálni?
–  Tonino nagyon vallásos, és tisztel engem – dünnyögte
Angela.
– Na ugye! Mit kezdesz egy fiúval, aki ennyire tisztel?
Erre elhallgatott, megrázta a fejét, lángokat szórt a tekintete.
–  Hogy mit kezdek? Azt, hogy szeret engem. Az a te nagy
bajod, hogy téged senki nem szeret. Meg is buktattak tavaly.
– Ez komoly? – kérdezte Ida.
– Ezt kitől tudod?
Angela visszahőkölt, megbánta már, hogy engedett a
kísértésnek és a földbe döngölt.
 –  Te elmondtad Corradónak, ő elmondta Toninónak, én meg
tőle tudom – motyogta.
Ida vigasztalni próbált:
– De ne aggódj, nem mondtuk el senkinek – gügyögte, és meg
akarta simogatni az arcomat, én azonban elkaptam a fejem.
– Csak a magatok fajta kiskurvák bifláznak be mindent, mint
a papagájok! – sziszegtem. – Ők azok, akik minden évet
dicsérettel zárnak, és eltartatják magukat a pasijukkal. Én
viszont nem tanulok, és ha megbukom, isten neki, legalább
igazi kurva leszek.

8.

Mire apám megérkezett, besötétedett. Costanza feltűnően

ingerülten fogadta: mi tartott ilyen sokáig, tudtad jól, hogy itt
van Giovanna. Leültünk vacsorázni, apám végig derűsnek
tettette magát. Ismertem már, mint a rossz pénzt: akkor is képes
volt vidámságot színlelni, ha legbelül fortyogott. Reméltem,
hogy régebben, amikor anyámmal és velem élt, nem kellett
ennyit ripacskodnia.
Ami engem illet, eszem ágában nem volt takargatni,
mennyire idegesít Costanza negédes előzékenysége, hogy
Angelát, a bántást követően, egy életre leírtam magamban, és
hogy Idától, aki a békéltető szerepében tetszelegve bájolog órák
óta, mindjárt felrobbanok. A dühvel együtt a gonoszság is
kezdett elhatalmasodni fölöttem, éreztem, amint elpöffeszkedik
az arcomon és elhomályosítja a tekintetem. Megriadtam
magamtól. De késő volt, valami átvette felettem az irányítást, és
a következő pillanatban már oda is súgtam Idának: szerinted az
apád miért nem jött el a szülinapodra; csak van valami oka;
nem lehet, hogy túl sokat nyivákolsz és levakarhatatlan vagy,
mint egy bogáncs? Ida nyelt egyet, megremegett az alsó ajka,
látszott rajta, hogy annyira mellre szívta, mintha lekevertem
volna egy nyaklevest.
Ám ezzel még korántsem volt vége. Apám azonnal rájött,
hogy valami gonoszságot mondhattam Idának, s az Angelával
való bájos csevejt megszakítva hirtelen felém fordult, és rám
szólt: Giovanna, miért vagy ilyen neveletlen, azonnal hagyd
abba! Nem feleltem, éreztem szétterülni az arcomon a vigyort,
ezzel még inkább feldühítve apámat, aki ismét rám pirított,
ezúttal sokkal keményebben, mint elébb: megértettük egymást?
Biccentettem, és közben kínosan ügyeltem, nehogy elröhögjem
magam. Majd égő arccal annyit mondtam: kimennék egy percre
a mosdóba.
A mosdó ajtaját kulcsra zártam, kinyitottam a csapot, és
marékszám lögyböltem a hideg vizet az arcomra, hogy a harag
lázrózsáit lehűtsem. Ha apám azt hiszi, csak úgy sértegethet,
majd meglátja, kivel van dolga. Mielőtt visszamentem volna az
ebédlőbe, ismét kisminkeltem magam, ahogyan Costanzától
láttam a zokogást követően, majd előhalásztam a karkötőt a
zsebemből, és visszakattintottam a csuklómra. Angelának
azonnal leesett az álla, és nekem ugrott:
– Hogy került hozzád a mama karkötője?
– Tőle kaptam.
Erre Costanzához fordult:
– Miért adtad neki? Tudod jól, mennyire vágytam rá!
 – Nekem is nagyon tetszett – mondta Ida.
Apám elsápadt, majd elhaló hangon így szólt:
– Giovanna, azonnal add vissza a karkötőt!
Costanza megrázta a fejét, nagyon úgy tűnt, mintha belőle is
kiszivárgott volna az életerő:
– Erre semmi szükség. A karkötő Giovannáé, én ajándékoztam
neki.
– Miért? – kérdezte Ida.
– Mert nagyon ügyes, szorgalmas lány.
Ránéztem Angelára és Idára, lerítt róluk a keserűség. A
szomorúságuk engem is elszomorított, és ettől a bosszúvágyam
is alábbhagyott. Olyan nyomorúságos és sivár lett minden az
utóbbi időben, semminek, az égadta világon semminek nem
tudok már úgy örülni, ahogyan mi, hárman gyerekként
örültünk. Most viszont, rezzentem össze, amilyen megbántva és
elárulva érzik magukat, egy kis káröröm reményében szépen
bemószerolnak az anyjuknak, elmondják neki, hogy
megbuktattak, hogy ostoba és kurva vagyok, azaz: meg sem
érdemlem azt a karkötőt. Ezen jól felhúztam magam, és
Costanzára zúdítottam a haragomat:
–  Nem vagyok ügyes! És szorgalmas sem vagyok! Tavaly
nyáron megbuktattak, úgyhogy évet ismétlek.
Costanza zavarában apám tekintetét kereste, aki köhintett
egyet, majd kelletlenül, mintha az imént túloztam volna,
próbálta bagatellizálni az ügyet:
–  Ez igaz. Idén viszont remekül teljesít, s minden bizonnyal
összevonva fogja kijárni a nyolcadikat és a kilencediket.
Gyerünk, Giovanna, add oda Angelának és Idának azt a
karkötőt!
–  A karkötő a nagymamámé volt! – feleltem. – Nem
hagyhatom, hogy idegenek viseljék!
Apám torkából előtörtek azok a borzalmas hangok, amiktől
ledermedtek és megsemmisültek az emberek:
– Azt, hogy ki viselje, én döntöm el! Azonnal add ide!
Letéptem hát a csuklómról, és a konyhabútorhoz vágtam.

9.

Apám kocsijával mentünk haza. Nem várt győzelemmel léptem

ki a posillipói házból, engem mégis letaglózott a veszteség. A
hátizsákomban, a karkötő mellett, egy szelet anyámnak szánt
torta is lapult. Costanza, a kirohanásomat követően, felszedte a
földről a karkötőt, és miután meggyőződött róla, hogy nem esett
baja, megerősítette – tagoltan, szemét mindvégig az élettársárán
tartva –, hogy a vita egyszer s mindenkorra lezárva, a karkötő
visszavonhatatlanul az enyém. Ebben az elmérgesedett
hangulatban, amiben vidámságot színlelni fölösleges lett volna,
Ida elfújta a szülinapi gyertyákat, a mulatság véget ért,
Costanza pedig egy szelet tortát is felpakolt a volt barátnőjének
– ezt vidd el Nellának, mondta –, amit előzőleg Angela
csomagolt be neki. Apámmal már Vomero környékén
kocsikáztunk, zaklatott volt, sose láttam ilyennek azelőtt. A
vonásai eltorzultak, fénylett a szeme, az arcbőre ráfeszült a
járomcsontjára, a szavakat pedig nehézkesen, rángatózó szájjal
ejtette ki, mintha fizikai nehézséget okozna a beszéd.
Valami ilyesmivel indított: hidd el, megértelek, bizonyára azt
gondolod, hogy tönkretettem az anyád életét, te pedig meg
akarod bosszulni, tönkre akarod tenni az új életemet. A hangja
nyájas volt, ám a mögötte rejlő feszültség megriasztott, attól
féltem, hogy bármelyik pillanatban felpofozhat, esetleg
nekicsapódunk a szalagkorlátnak vagy egy másik autónak
ütközünk. Azonnal észrevette a rémületemet: te félsz tőlem,
mondta, mire én azt feleltem: egyáltalán nem félek, apu, aztán
kiszakadt belőlem: nem igaz, nem akarok a vesztedre törni,
nagyon-nagyon szeretlek. De ő kitartott az eredeti felvetése
mellett, és úgy döntött, befejezi a mondandóját. Félsz tőlem,
mondta, már nem annak látsz, akinek korábban, és ki tudja, tán
igazad is van, tán apránként olyan ember vált belőlem, ami
ellen egész életemben küzdöttem; bocsáss meg, ha ezzel rád
ijesztek, adj egy kis időt; meglátod, hamarosan visszatalálok a
régi énemhez, nehéz időszakon megyek keresztül, özönlenek
rám a dolgok, tehetetlen vagyok; neked viszont nem kell
magyarázkodnod, teljesen rendben van, ha rosszakat gondolsz
felőlem, egyetlenegy dolgot azonban sose felejts el: a
gyermekem vagy, mindig is te leszel az én egyetlen gyermekem,
és anyád is az egyetlen marad számomra, őt is mindig szeretni
fogom; ezt most még nem értheted, de egyszer tán meg fogod
érteni; hidd el, én hosszú évekig hűséges voltam anyádhoz, még
akkor is kitartottam mellette, amikor beleszerettem Costanzába,
jóval a születésed előtt; eleinte semmi nem volt közöttünk, úgy
kezeltem, mintha a húgom lenne, akartam egy húgot
magamnak, aki szöges ellentéte a nagynénédnek, aki okos,
művelt és érzékeny, én pedig sokáig úgy is szerettem, mint a
testvéremet; úgy voltam vele, mint Marianóval, akire a
legbensőbb titkaimat is rá mertem bízni, akivel őszintén tudtam
beszélgetni, s tán pont ez volt a baj; mert Mariano élete nyitott
könyv volt előttem, pontosan tudtam például, hogy hányszor
csalta meg Costanzát – nagy vagy már, elmondhatom neked –,
sőt részletesen el is mesélte, hogy kivel mit csinált; szóval
miután mindezt tudtam róla, őszinte együttérzéssel gondoltam
Costanzára, nagyon megsajnáltam szegényt, meg akartam
védeni a saját vőlegényétől, aztán a saját férjétől, miközben
persze végig meg voltam győződve róla, hogy az érintettségem a
kettőnk testvéri szeretetéből ered; aztán egy alkalommal…
teljesen véletlenül… ejnye, na… úgy adódott, hogy el kellett
mennünk egy továbbképzésre, ilyen tanároknak való
fejtágításra; mindketten nagyon vártuk már ezt az alkalmat, de
esküszöm neked, nem volt bennünk semmi hátsó szándék,
esküszöm, hogy soha, de soha nem árultam el anyádat, hiszen
te is tudod, hogy iskoláskoromtól fogva őt szerettem, és most is
nagyon szeretem; de aztán úgy adódott, hogy vacsora után
beszélgetni kezdtünk a kollégákkal, előbb odabenn az
étteremben, aztán kinn az utcán, aztán már csak ketten
maradtunk Costanzával, és akkor felmentünk a szobámba, és az
ágyon elnyúlva beszélgettünk tovább; tudod, ahogy Marianóval
és anyáddal is csináltuk, amikor még fiatalok voltunk,
felkucorodtunk egymás mellé, érted, ugye; ahogy Angelával
meg Idával csináltátok, amikor együtt aludtatok; és akkor
jöttünk rá, hogy nem csak testvérként szeretjük egymást, hogy
ez egy másfajta szeretet, és ettől mi magunk is nagyon
meglepődtünk, mert azt sose tudja az ember, hogy mivégre
történnek ezek a dolgok, milyen okok mocorognak a háttérben;
de még akkor sem csináltunk semmit, soha nem is beszéltünk
róla, csak ott maradt az érzés, egy nagyon-nagyon erős érzés,
amiről nem lehetett nem venni tudomást; jaj, én annyira
kétségbeesett vagyok, Giovanna, bocsáss meg nekem, kérlek,
bocsáss meg a karkötőért is, én ezt a karkötőt mindig is
Costanzának szántam, folyton azt mondtam magamnak:
mennyire örülne neki, milyen jól mutatna a csuklóján; hát ezért
akartam mindenáron megszerezni anyám halála után; ezért a
karkötőért még Vittoriát is felpofoztam, aki mindenáron
magának akarta azt a karkötőt; aztán amikor világra jöttél, azt
mondtam neki: küldd el ajándékba a kislánynak, ő pedig akkor
egyszer rám hallgatott, és én futottam, igen, lélekszakadva
futottam Costanzához, hogy neki ajándékozzam anyám
karkötőjét, az anyámét, aki világéletében gyűlölt engem, vagy ki
tudja, tán én nem tudtam úgy szeretni, ahogy elvárta volna, és
ezzel fájdalmat okoztam neki; utólag már nehéz összerakni a
dolgokat, Giovanna, mert az ember cselekedeteiben
összekeverednek a valós és szimbolikus jelentések, ugye tudod,
mit jelent a szimbolikus fogalma, hadd magyarázzam el, azt
jelenti, hogy az ártatlanságból – akaratunk ellenére – kiütközik
a gonosz; meg kell értened, Giovanna, én nem neked okoztam
fájdalmat, hiszen te épp akkor jöttél világra, hanem
Costanzának, mert én lélekben már réges-régen neki adtam azt
a karkötőt.
Egész hazaúton dőlt belőle a szó. A mondandójában még
annyi értelem se volt, mint amennyit utólag összerakva én
tulajdonítottam neki. Nem fért a fejembe, hogy egy hozzá
fogható intelligens ember, aki egész életében az elmélyültséget
kereste, aki képes volt kikezdhetetlen mondatokban beszélni,
hogy tudott az érzelmek hatására ilyen összefüggéstelenné
válni. Néhányszor megpróbáltam közbeszólni. Ilyeneket
mondtam: én tökéletesen értelek, apu. Meg ilyeneket: ez nem az
én dolgom, mindez anyura meg rád tartozik. Vagy: ezt
Costanzával beszéld meg, nem akarom hallani. De a végén nem
hallgathattam el az érzéseimet: sajnálom, hogy rosszul vagy, mi
sem vagyunk valami jól anyuval, azt viszont enyhén szólva is
nevetségesnek találom, hogy ezt az egészet azért csináltad, mert
olyan nagyon szeretsz minket.
Eszem ágában nem volt szarkasztikusnak lenni. Ott és akkor
az énemnek egyik része szeretett volna társalogni a gonoszról,
amely apránként beeszi magát a gondolatok közé, lekúszik a
gyomorba, szertefolyik a testben, miközben végig
kikezdhetetlennek hisszük magunkat. Apu – szerettem volna a
kérdéseimet nekiszegezni –, hol fogan a gonosz, hogyan lehetne
kordában tartani, és a jóság miért nem győzedelmeskedik
felette? Azokban a percekben, hiába beszélt a szeretetről, egyre
inkább azt éreztem, még Vittoriánál is többet tud a gonoszról, s
minthogy ez a gonosz énbennem is meggyökerezett, sőt egyre
nagyobb teret hódított magának, szerettem volna ezt a témát
szakszerűen megvitatni. De lehetetlen volt, csak a szarkazmust
hallotta ki a szavaimból, s válaszképpen – az ő elvitathatatlan
igazságára és szenvedésére hivatkozva – az önigazolástól és
vádaskodástól kezdve az önmegsemmisítő kijelentésekig és
önfelmentésig minden érvet csokorba gyűjtött. A ház elé érve
adtam egy puszit közel a szája szögletéhez. Savanykás szag
áradt belőle, felfordult a gyomrom, úgyhogy gyorsan
kipattantam az autóból.
–  Na, hogy telt? – anyám kérdésében nyoma sem volt valódi
kíváncsiságnak.
– Jól. Costanza küldött neked egy szelet tortát.
– Edd meg inkább te.
– Nem kívánom.
– Reggelire esetleg?
– Akkor sem fogom.
– Akkor dobd ki.

10.

Kis idő múltán ismét felbukkant az életemben Corrado. A

reggeli becsengetés után az iskolakapuban tülekedtem éppen,
amikor arra lettem figyelmes, hogy valaki a nevemet kiáltozza,
s még mielőtt hátrafordulhattam volna, pontosan tudtam, hogy
aznap viszontlátom őt. Boldogan állapítottam meg, hogy nem
kellett csalódnom az előérzetemben, ugyanakkor azt sem
hallgathatom el, hogy az utóbbi időben egyre többször
gondoltam rá, főként az unalmas, tanulással töltött délutáni
órákban, amikor anyám elment hazulról, én pedig magányosan
téblábolva vártam, hátha betoppan, mint legutóbb. Egyetlen
percig nem gondoltam, hogy mindennek köze lenne a
szerelemhez, más terveim voltak vele. Attól tartottam, hogy ha
Corrado hosszabb ideig nem ad életjelet magáról, a nagynéném
személyesen jön el a karkötőért, és akkor felesleges volt
megírnom azt a levelet, szembe kell néznem a haragjával,
amihez nagyon nem fűlött a fogam.
 De volt itt még más is. A hetek múlásával valami féktelen
vágyat éreztem elhatalmasodni magamban, amely arra sarkallt,
hogy elmerüljek a mocsokban – a lealjasulás rettenthetetlen
vágya volt ez, a romlottság akarásának halálmegvető
rögeszméje –, s olybá tűnt, Corrado nemcsak ráérzett erre a
szükségletemre, de kertelés nélkül hajlandó lett volna
kielégíteni. Vagyis addig-addig fantáziáltam róla, mígnem –
hopplá! – megjelent. A jól ismert komolykodó pimaszsággal
üdvözölt, és arra kért, ne menjek aznap iskolába, amire én
azonnal rábólintottam, sőt még el is cibáltam a bejárattól,
nehogy észrevegyenek bennünket a tanáraim, majd elindultunk
a Floridianára, ahol boldogan vezettem körbe a kedvenc
helyeimen.
Hogy megnevettessen, azonnal süketelni kezdett, én azonban
félbeszakítottam, és elővettem a levelet.
– Elvinnéd ezt Vittoriának?
– És a karkötő?
– Azt nem adom! Az az enyém.
–  Fel fogja húzni magát és halálra fog szekálni, fogalmad
sincs, milyen fontos neki!
– Neked meg arról, hogy milyen fontos nekem!
– Hú, de gonosz pillantásod van! Nagyon jól áll neked, ha így
nézel. Tetszettél, komolyan.
–  Hát ha még tudnád, milyen gonosz a természetem kívül-
belül!
– Kívül-belül?
Addigra már letértünk a fasorról, a fák és sövények közt
bandukoltunk, illatoztak a levelek. Hozzám hajolt és
megcsókolt, ám vaskos, érdes nyelvétől, amivel mintha a
torkomba akarta volna letaszigálni az enyémet, hányingerem
támadt. Csókolózás közben a mellemet is fogdosta, olyan
otrombán és esetlenül, hogy mindkettő belesajdult. Előbb a
blúzomon át gyömöszölte, aztán benyúlt a melltartóm kosarába,
de csakhamar beleunt. Elengedte a mellemet, s miközben a
száját az enyémre tapasztotta, felhúzta a szoknyámat, és a
bugyim varratánál kezdett vadul paskolni, aztán néhány
másodpercig meg is dörzsölgetett odalenn. Nevetve mondtam,
hogy hagyja abba, szerencsére nem kellett könyörgőre fognom,
boldog volt, hogy megspóroltam neki ezt a feladatot. Ezt
követően körülnézett, lehúzta a sliccét, és a nadrágjába dugta a
kezem. Gyorsan felmértem a helyzetet. Ha ő érint meg, azzal
nemcsak fájdalmat fog okozni, de még az életemet is elunom
közben, legszívesebben már most faképnél hagynám, és
hazamennék aludni. Úgyhogy inkább én lépek akcióba,
határoztam el magam, ez volt az egyetlen módja, hogy ne
kelljen elszenvednem az érintését. Óvatosan elővettem neki, és
a fülébe súgtam: akarsz egy kis nyalókát? Magát a szót
leszámítva, ami természetellenes nyelvjárásban jött a számra,
semmit nem tudtam az egészről. Úgy képzeltem, hogy jó erősen
meg kell szívni, mintha az ember mohón rácuppanna egy óriási
mellbimbóra, esetleg nyaldosni is kell egy kicsit. Reménykedtem
benne, hogy ő majd elirányít, másfelől viszont úgy voltam vele,
hogy bármi jöjjék is, a rücskös nyelvénél rosszabb úgysem
lehet. Elveszettnek éreztem magam: mit keresek én itt, miért
akarom én ezt csinálni? Vágyat iránta egyáltalán nem éreztem,
a játékot nem találtam élvezetesnek, a kíváncsiság kihunyt
belőlem, az a drabális és dermedt nyúlvány pedig borzasztó
szagot árasztott magából. Azt kívántam, bárcsak meglátnának
bennünket a fasoron sétálva – például egy anyuka, aki a
gyerekeit hozta ki a levegőre –, és sűrű gyalázkodásokkal véget
vetnének az egésznek. De nem így történt, s mivel Corrado
teljesen megkukult, sőt mintha meg is ütközött volna rajtam,
úgy döntöttem, egy könnyed puszit lehelek rá, éppen csak
megérintem az ajkammal. Szerencsére ez is elég volt. A
micsodáját, egy rövid hörgés kíséretében, visszagyömöszölte
gyorsan a gatyájába. Ezt követően sétálni indultunk a
Floridianán, borzasztóan unatkoztam mellette. Corrado addigra
már nem akart mindenáron megnevettetni, ehelyett komoly
ábrázattal törekedett irodalmi olasszal beszélni, holott a
nyelvjárás jobban állt neki. Mielőtt elváltunk volna egymástól,
megkérdezte:
– Emlékszel még a barátomra, Rosarióra?
– Az előreálló fogúra?
–  Hát, igen, eléggé csúnya szegény, de ettől még nagyon
kedves fiú.
– Nem olyan vészes.
– Én mindenesetre jobban nézek ki.
– Na persze.
– Van autója. Elvihetünk egy körre?
– Attól függ.
– Mitől?
– Hogy meg tudtok-e nevettetni.
– Meg fogunk.
– Majd meglátjuk – feleltem.
 11.

Néhány nap múlva felhívott Corrado, és beszámolt a

nagynéném reakciójáról. Vittoria meghagyta neki, hogy szóról
szóra adja át az üzenetét, miszerint ha még egyszer
megpróbálom őt kioktatni, ahogyan tettem ezt a levelemben,
házhoz jön, és a repedtsarkú anyám szeme láttára fog véresre
pofozni. Épp azért – javasolta Corrado – hozd el neki azt a
karkötőt, nagyon fontos, valami rendezvényen akar villantani
vele a parókián.
A nagynéném üzenetén túl elmondta azt is, hogyan fogjuk
megszervezni a találkozót. Ő meg a barátja eljönnek értem
autóval, és elfuvaroznak Pasconéba. Én ott átadom a karkötőt –
mi majd a téren leparkolunk, és megvárunk, de könyörgök, el
ne áruld, hogy a barátom autójával jöttünk érted, emlékszel, a
múltkor is hogy felkúrta magát, mondd azt neki, hogy
autóbusszal érkeztél –, utána pedig jöhet a szórakozás.
Megfelel?
Azokban a napokban különösen zaklatott voltam, betegen
kornyadoztam és köhögtem. Szerettem volna, bár eleve
rondának éreztem magam, még ennél is rondábbnak látszani.
Egy ideje azzal a feltett szándékkal álltam a tükör elé
reggelente, hogy a frizurám és az öltözékem láttán kötözni való
bolondnak tartsanak az osztálytársaim. Azt akartam, hogy
kerüljék a társaságomat, ahogyan én is megtettem minden
tőlem telhetőt, hogy ne kelljen elvegyülnöm közöttük. Mindenki
idegesített: a szomszédaink, a gyalogosok, az iskolatársaim, a
tanáraim. Ám mind közül anyám volt a legidegesítőbb. Az
agyamra ment azzal, ahogy egyik cigarettát a másik után szívta,
ahogy beverte a maga kis ginadagját lefekvés előtt, ahogy
minden apróságért hosszan sopánkodott, ahogy aggodalommal
vegyes felháborodással nyugtázta, ha bejelentettem, hogy
szükségem van egy könyvre vagy füzetre. Azt pedig, hogy apám
minden egyes szavát és cselekedetét egyre nagyobb
ájtatossággal emlegette, mintha legalábbis nem a legjobb
barátnőjével – a kebelbarátjának feleségével! – csalta volna
legalább másfél évtizeden át, végképp nem bírta bevenni a
gyomrom. Röviden szólva: menthetetlen volt. Újabban meg sem
próbáltam közönyt színlelni, ehelyett félig nápolyiul – ezt
szándékosan csináltam – a képébe üvöltöttem, hogy hagyja már
abba, nem az ő dolga, menjen moziba vagy táncolni, nem a te
férjed, tekintsd halottnak, beköltözött Costanza házába, hát
nem fordul fel a gyomrod önmagadtól, hogy róla beszélsz
folyton és csak vele törődsz? Az orra alá akartam dörgölni, hogy
megvetem őt, azt akartam, hogy tudja: nem vagyok és nem is
leszek hozzá hasonló. Egyik alkalommal, amikor apám
odatelefonált, ő pedig felvette, és meghunyászkodva, akár egy
szolga, nagyjából ilyesmiket mondott: ne törődj ezzel, majd én
megoldom, felment a cukrom, és a szavait ismételgetve jó
hangosan deklamálni kezdtem, majd egy rakás trágársággal is
megtűzdeltem, amiket rossz kiejtéssel, nyelvjárásban
üvöltöttem rá. Erre, mintha a mocskos számtól a volt férjét
akarná megkímélni, lecsapta gyorsan a telefont, rám meredt
néhány pillanatra, majd visszavonult a dolgozószobájába,
nyilván azért, hogy kibőgje magát. Ez volt az utolsó csepp a
pohárban. Elég volt, mondtam magamban, és eldöntöttem, hogy
elfogadom Corrado meghívását. Jobb a nagynénémmel
szembenézni és leszopni ezt a két szerencsétlent, mint
belerohadni ebbe a nyomorult életbe a San Giacomo dei Caprin.
Anyámnak azt hazudtam, hogy kirándulni megyek az
osztálytársaimmal Casertába. Kifestettem magam, felvettem a
legrövidebb szoknyámat, hozzá egy szűk, mélyen kivágott blúzt
választottam, a karkötőt – arra az esetre, ha a nagynéném
erőnek erejével akarná elszedni tőlem – besüllyesztettem a
táskámba, és pontban kilenckor, amikorra Corradóval
megbeszéltük, lerohantam a ház elé. Legnagyobb ámulatomra
egy sárga, fene tudja, milyen márkájú autóban várt rám – apám
nem lelkesedett a gépkocsikért, így ebben a témában én is
járatlan voltam –, első látásra luxusautónak tetszett, én pedig
arra gondoltam, ha Angela és Ida még mindig a barátom lenne,
most prímán elfuvaroztatnám magam hozzájuk, hogy
hencegjek egy kicsit. Rosario a volán mögött ült, a hátsó ülésen
Corrado feszített, s mivel az autó kabrió volt, mindketten
hanyagul sütkéreztek a szabad ég alatt.
Corrado, amint feltűntem a kapuban, hajbókolással
köszöntött, ám amikor beültem volna Rosario mellé,
elkomorult, és eltökélt hangon így szólt:
– Nem, szépségem! Neked mellettem a helyed.
Ez rosszul esett. Szerettem volna a sofőr melletti helyen
kocsikázni, aki sötétkék, aranygombos dzsekit viselt, alatta
azúrkék inget piros nyakkendővel, a haját pedig hátrafésülte,
amitől a profilja – habár a lófogait is jobban hangsúlyozta – egy
erős és veszélyes férfi benyomását keltette. Úgyhogy
megmakacsoltam magam, és egy engesztelő mosoly kíséretében
azt feleltem:
 – Köszönöm, én inkább ide ülnék.
Corrado azonban váratlan gonoszsággal újra lecsapott:
– Mi van, Giannì, megsüketültél? Azt mondtam, ülj ide!
Ez a hangnem újdonság volt számomra, el is
bátortalanodtam, de nem hagyhattam annyiban:
– Majd szóval tartom Rosariót. Végtére is nem a sofőröd.
–  Hogy jön ide a sofőr? Hozzám tartozol, tehát mellettem a
helyed.
–  Nem tartozom én senkihez, Corrà! Különben is az autó a
Rosarióé, úgyhogy oda ülök, ahová ő mondja.
Rosario nem válaszolt, felém fordította a vigyorgásba fagyott
gyermekarcát, néhány pillanatra belefeledkezett a mellembe,
majd a jobbjával megpaskolta a mellette levő ülést. Beültem,
becsuktam a kocsiajtót, ő pedig gázt adott, s miután annak
rendje és módja szerint megtúráztatta a motort és
megcsikorgatta a gumikat, elindultunk. Ó, egek, hát ezt is
megértem: lobog a hajam a langyos szélben, a vasárnapi
napsütés az arcomat cirógatja, végre lazíthatok. És micsoda
remek sofőr volt Rosario! Ide-oda cikáztunk a forgalomban, ő
pedig, akár egy autóversenyző, fesztelenül uralta a futamot. El
is lazultam teljesen.
– Tied ez az autó?
– Igen.
– Gazdag vagy?
– Igen.
– És elmegyünk utána a Vergilius Parkba?
– Oda megyünk, ahová akarod.
Erre Corrado előrehajolt, és megszorította a vállamat:
 – De azt csinálod, amit én mondok!
Rosario ránézett a visszapillantó tükörben:
–  Vegyél már vissza, Currà! Giannina majd azt csinálja, ami
jólesik.
– Miért nem inkább te veszel vissza? Én hoztam őt ide.
–  És akkor mi van? – léptem közbe, lefejtve a vállamról a
kezét.
– Fogd be, ez Rosarióra és rám tartozik!
Miután közöltem vele, hogy akkor és annyit beszélek, amikor
és amennyit jónak találok, egész úton Rosarióval foglalkoztam.
Mint kiderült, nagyon büszke volt a kocsijára, én pedig
megdicsértem, mondván, még az apámnál is jobban vezet.
Élveztem, hogy a dicséretemre hencegéssel válaszolt, szerettem
volna minél többet megtanulni mindarról, amit a motorokról
tudott, és a végén még azt is megkérdeztem, hogy megtanít-e
majd vezetni. Kihasználva, hogy jobbját a sebváltó gombján
pihentette, a kézfejére tettem a kezem, és azt mondtam: hadd
segítsek váltani. Ez elég is volt, hogy összenevessünk, én a saját
sziporkáimon szórakoztam, ő pedig az arcbeállításából adódóan
vigyorgott vissza rám. Máskülönben lerítt róla, hogy teljesen
odavan az érintésemtől. Egek, hogy lehetnek ilyen idióták a
férfiak, gondoltam. Ezt a két díszpéldányt például annyira
elvakítja, ha hozzájuk érek vagy eltűröm magamon az
érintésüket, hogy észre sem veszik a viszolygásomat. Hátul
Corrado kornyadozott összeomolva, amiért elutasítottam a
felkínált helyet, tőlem balra pedig Rosario domborított
üdvözülten attól, hogy a kezem az övéhez ért. Vagyis ez azt
jelenti, hogy kellő körültekintéssel mindnyájan idomíthatók? És
a csupasz combokon vagy fedetlen kebleken kívül nem is kell
hozzá egyéb? Egyetlen érintés, és a lábaim előtt hevernek?
Vajon anyám is így szedte fel apámat fiatalkorában? S ugyanígy
ragadta el tőle Costanza? És Vittoria is ugyanezt tette, amikor
elszerette Margheritától az ő Enzójukat? Amikor szerencsétlen
Corrado ismét előrehajolt, és megérintette a nyakam, majd
lejjebb csúszott, és a blúzom bordűrjét kitapintva
megállapodott a mellemen, nem szóltam rá, de néhány
másodpercig erősen szorítottam Rosario kezét. Tessék, pedig
rólam még az se mondható el, hogy szép vagyok, gondoltam
elképedve, miközben a fehérre csíkozott kék ég alatt az autó
együtt röpült az idővel – a simogatások, röhincsélések és
obszcén utalgatások egy másik idősíkban zajlottak –, majd
feltünedeztek lassan az első, szögesdróttal szegélyezett
tufafalak, a lepusztult hodályok, az alacsony, égszínkék
kalyibák, majd elénk tárult Pascone.
Belesajdult a gyomrom, s a befolyásosságom érzete odébb
szállt: néhány percen belül találkozom a nagynénémmel és
szembe kell néznem vele.
Corrado, elsősorban a saját feljebbvalóságát erősítendő,
magabiztos hangon szólalt meg:
– Itt kiteszünk.
– Rendben.
–  A téren leszünk, ne húzd az időt. És ne feledd,
tömegközlekedéssel jöttél.
– Melyikkel?
–  Busszal, siklóval vagy metróval, tök mindegy. Csak el ne
mondd, hogy mi hoztunk el.
 – Rendben.
– Melegen ajánlom, hogy csipkedd magad.
Bólintottam, és kiszálltam a kocsiból.

12.

A Vittoria házáig vezető rövidke útszakaszt heves

szívdobogással tettem meg, és ez az érzés akkor sem hagyott
alább, amikor becsöngettem, ő pedig ajtót nyitott. Eleinte
teljesen értetlenül álltam ott. Egy kurta, ám annál tömörebb
beszéddel készültem, amelyben a karkötő körüli érzelmekre
összpontosítva roppant határozottan amellett érvelek, hogy az
ékszer immár visszavonhatatlanul az enyém. De arra sem
hagyott időt, hogy belekezdjek. Amint meglátott,
megrohamozott egy hosszú monológgal, amiben agresszió,
fájdalom és pátosz váltogatták egymást, és ezzel végképp
összezavart. Minél tovább beszélt, annál világosabbá vált
számomra, hogy a karkötő visszakövetelése csak ürügyként
szolgált. Vittoria megszeretett engem, azt hitte, viszonzom az
érzést, most pedig azért rendelt oda magához, hogy a fejemre
olvassa, mekkora csalódást okoztam neki.
Abban reménykedtem – mondta sipítozva a nyelvjárásnak
egy olyan változatában, amelyet minden közelmúltbéli
nyelvtanulási erőfeszítésem ellenére is nehezen értettem –,
hogy az én oldalamon állsz, és ha meglátod, mekkora
szarcsimbók az anyád meg az apád, rájössz arra is, hogy én ki
vagyok hozzájuk képest, és miféle életre kényszerültem az apád
miatt. De te, semmi, hiába vártalak vasárnaponként. Elég lett
volna egy nyamvadt telefonhívás, de te, semmi, az égadta
világon semmit nem fogtál fel az egészből, sőt meg voltál
győződve róla, hogy én borítottam a szart a családodra, és a
végén képes voltál – eszem megáll! – levelet írni nekem, a
képembe dörgölve, hogy milyen tanulatlan vagyok hozzád
képest és milyen helytelenül írok. Te meg az apád egy bogrács
alatt tüzeltek, azaz dehogy, te még nála is nagyobb szarcsimbók
vagy, mert eljátszottad itt a szívek harcát, aztán lepattintottál.
Úgyhogy add vissza azt a karkötőt, amit az én megboldogult
anyám viselt egykor, mert nem érdemled meg. Nagyot tévedtem
veled kapcsolatban, te meg én nem vagyunk egy vérből valók.
Röviden szólva: nagyon úgy festett, hogy ha én ebben a
végeláthatatlan családi vitában a jó oldalra állok, ha őt tekintem
egyetlen támaszomnak és tanítómesteremnek, ha a parókiát,
Margheritát és a gyerekeit valamiféle állandó vasárnapi
menedéknek tartom, akkor ez az egész karkötős felhajtás
tárgytalan. Miközben kiabált, a szemében vadság és fájdalom
tükröződött, a szájában fehér nyál tajtékzott, ami időről időre
kipettyezte az ajkát. Egész egyszerűen a vallomásomra volt
kíváncsi, ki akarta sajtolni belőlem, hogy szeretem őt, hogy
hálás vagyok, amiért rámutatott apám középszerűségére, s hogy
ezen prózai oknál fogva életem végéig kitartok mellette,
támasza leszek öregkorára, és így tovább. Én pedig azon
frissiben úgy döntöttem, hogy pontosan ezt fogom mondani.
Némi csűrés-csavarást követően attól sem riadtam vissza, hogy
a szüleimet – naná, hogy miattuk nem tudtam telefonálni –
ócsároljam, majd hozzátettem, hogy a levél semmiben nem tér
el a valóságtól, számomra ugyanis épp annak emlékét őrzi, hogy
kimenekített a válságból, támogatott és utat mutatott. El-
elcsukló hangon szónokoltam, és magam is meglepődtem,
milyen szívhez szólóan tudok beszélni, milyen kitűnő érzékkel
válogatom össze a hatásvadász szavakat, de leginkább az
döbbentett meg, hogy már nem hasonszőrűnek, hanem nála is
elvetemültebbnek láttam magam.
Vittoria lassan megnyugodott, én pedig felszusszantam.
Abban a reményben, hogy a karkötőügyet elfeledte, már csak a
búcsúzkodáshoz alkalmas pillanatot kellett megtalálni, és
visszarohanni a két fiúhoz.
A karkötőt valóban nem hozta többé szóba, ahhoz viszont
ragaszkodott, hogy elkísérjem őt a parókiára, ahol Roberto tart
előadást. Szép kis kalamajka, gondoltam, innen ugyan nem
szabadulok. Mindeközben agyba-főbe dicsérte Tonino barátját,
aki, azok után, hogy eljegyezte Giulianát, immár az ő kis
benjáminja volt. El nem hiszed, milyen egy derék jó fiú –
mondta –, milyen bölcs és megfontolt, aztán ha őt
meghallgattuk, átmegyünk mindannyian Margheritához, ott
ebédelünk. Elővettem a legbűbájosabb hangomat, és
kimentettem magam, azt mondtam, sajnos nem tudok maradni,
időben haza kell érnem, és közben meg is öleltem, mintha
valóban szeretném – vagy ki tudja, lehet, hogy tényleg
szerettem, csak már nem tudtam eligazodni az érzéseimen.
–  Mennem kell – motyogtam. – Vár rám otthon anyám, de
hamarosan újra eljövök.
– Jól van – adta meg magát. – Hadd kísérjelek el.
– Ó, ne! Erre igazán semmi szükség!
– Elmegyek veled a buszmegállóig.
 – Tudom, hol a buszmegálló, köszönöm.
Nem volt mit tenni, mindenáron velem akart tartani.
Lövésem nem volt, hogy merre lehet a buszmegálló, én
mindenesetre bíztam benne, hogy jó messzire esik attól a tértől,
ahol Corrado és Rosario várakozik. De egyre inkább úgy festett,
hogy épp abba az irányba bandukolunk, úgyhogy időről időre
riadtan elismételtem: rendben, köszönöm, innen már egyedül is
boldogulok. A nagynénémet azonban nem lehetett levakarni,
sőt minél eltökéltebben jeleztem, hogy olajra lépnék, annál
jobban lerítt az ábrázatáról, hogy nagyon bűzlik neki valami.
Végül befordultunk egy sarkon, s a félelmeimet beigazolva a
buszmegállóval egyetemben az a terecske is elénk tárult, ahol a
kabrióban Rosario és Corrado sütkérezett.
Az élénksárga kasztni szikrázott a verőfényben, Vittoria
egyből kiszúrta.
– Corradóval meg avval a szarcsimbókkal gyüttél?
– Nem.
– Esküdj meg!
– Esküszöm.
Egy váratlan ütéssel eltaszított magától, sajgott a mellemen a
tenyere helye, és nyelvjárásban káromkodva meglódult az autó
felé. Rosario azonban észrevette, éktelen gumicsikorgással
kifarolt a parkolóból, Vittoria pedig üldözőbe vette őket. Az első
pár méteren még vadul üvöltözött utánuk, aztán megállt,
levette az egyik cipőjét, és utánuk hajította. Az autó csakhamar
elködlött előlünk, a nagynéném pedig kétrét görnyedve zihált a
járda peremén.
–  Rohadt kis hazudós vagy! – mondta fújtatva, miután
visszahúzta a cipőjét és odabicegett hozzám.
– Esküszöm, hogy nem hazudtam.
– Akkor hívjuk fel az anyádat, hadd váljék el a szar a májtól.
– Jaj, csak azt ne! Esküszöm, nem ezekkel jöttem, de anyámat
hagyjuk ki ebből.
Beadtam neki, hogy anyámnak, miután hallani se akart erről
a találkozásról, én viszont mindenáron látni szerettem volna,
azt hazudtam, hogy kirándulni megyek az osztálytársaimmal
Casertába. És sikerült meggyőznöm: a puszta ténytől, hogy a
találkozásunk miatt átvertem anyámat, teljesen megenyhült.
– És egész napos ez kirándulás?
– Délutánra kell hazaérnem.
Még mindig elképedve nézett rám: tekintetével szabályosan
megmotozta a tekintetemet.
–  Akkor gyere velem, és hallgasd meg Robertót, utána majd
hazamész.
– Attól tartok, hogy elhúzódik, és elkések otthonról.
–  Te inkább attól tartsál, hogy ronggyá pofozlak, ha rájövök,
hogy átvertél, és azzal a két szarcsimbókkal akartad tölteni a
napot.
Elindultunk. Kedvetlenül, lesújtva ballagtam mellette, és
közben imádkoztam: Istenem, nekem semmi kedvem elmenni a
parókiára, add, hogy Corrado és Rosario itt várjon valamelyik
sarkon, szabadíts meg engem a nagynénémtől, hiszen a
templomban megöl az unalom. Az út mentén felsejlő látvány
immár ismerősen derengett számomra: elhagyatott utcák,
dudvatengerek és törmelékhegyek, telefirkált falak és düledező
kalyibák. Vittoria mindvégig a vállamon pihentette a karját, és
időnként magához szorított. Elsősorban Giulianáról áradozott –
Corrado miatt sokat aggódott, a húgát és Toninót viszont nagyra
becsülte –, azt mondta, az utóbbi időben feltűnően megfontolttá
vált. A szerelmet – jelentette ki tőle merőben idegen hangon,
amitől nemcsak összezavarodtam, de fel is háborodtam –
leginkább egy tavaszi napsugárhoz tudnám hasonlítani, amely
átmelengeti a lelkedet. Kiábrándító volt ezt hallani. Tán
ugyanolyan árgus szemekkel kellett volna Vittoriát is figyelnem,
ahogyan éppenséggel az ő utasításainak engedelmeskedve a
szüleim után kémkedtem, és akkor – meglehet – felfedeztem
volna, hogy a durvaság mögött, ami úgy lenyűgözött,
voltaképpen egy rebbenékeny, befolyásolható asszonyka
rejtezik, aki csak a felszínen tűnik megkérgesedettnek, igazából
nagyon is báránylelkű és gyámoltalan. Ám ha ez így van, ha
Vittoria lénye csakugyan ennyi – gondoltam keserűen –, akkor
valóban elmondható róla, hogy csúnya: a banalitás csúnyasága
jellemzi őt.
És közben minden egyes motorbúgásra összerezzentem,
abban a reményben, hogy arra kocsikázik Rosario meg Corrado,
és kiszabadítanak a nagynéném karmaiból, de rettegtem is a
sipítozástól meg a gyalázkodástól, amivel Vittoria majd nekem
esik. A templomba érve meglepve tapasztaltam, hogy egymás
hegyén-hátán tolonganak az emberek. Amikor beléptünk,
egyenest a szenteltvíztartó felé vettem az irányt, belemártottam
az ujjam és keresztet vetettem, hogy megelőzzem a nagynéném
megjegyzéseit. A templomban leheletszag és virágillat
keveredett egymással, az illedelmes sustorgást olykor
megszakította a kisgyermekek zsibongása, de őket is azonnal
lepisszegték a szüleik. A főhajó mélyében egy asztal állott,
mögötte Giacomo atya alakját véltem felfedezni, amint az
asztalra borulva, teljes pátosszal valami döntő bizonyítékról
szaval. Jöttünkre mintha felderült volna az arca, alig láthatóan
felénk biccentett, a szavalást azonban nem szakította félbe. Ha
rajtam múlik, azonnal leülök az utolsó padsorok valamelyikébe,
ahol meglehetősen sok foghíjas rész tátongott, Vittoria azonban
megragadta a karom, és végighurcolt a hajó jobb oldalán. Végül
az első fertályban huppantunk le Margherita
tőszomszédságában, aki fenntartott pár helyet maga mellett, s
aki annyira belelkesült a jelenlétemtől, hogy örömpír terült el
az ábrázatán. Elfészkeltem magam közte és Vittoria közt,
egyikük kövér volt, süppedős bársony a bőre, a másik sovány és
kérges. Giacomo atya elhallgatott, amitől felerősödött a hívek
sustorgása, én pedig gyorsan körülnéztem: a legelső sorban
Giuliana feszített, tőle jobbra felismertem Toninót a kisportolt
hátáról és széles válláról. Aztán a pap azt mondta: gyere már,
Roberto, ne kéresd magad, ülj ide mellém, és a tömegre, mintha
minden jelenlévő lélegzete fennakadt volna, döbbenetes csend
borult.
De könnyen lehet, hogy nem is így történt; hogy én magam
voltam az, aki, midőn megláttam kiemelkedni a tömegből egy
magas, kissé görnyedt, ám roppant légies fiatalember alakját,
kikapcsoltam a külvilág zaját. Az volt az érzésem, hogy egy, a
kupolából aláereszkedő leheletvékony aranyláncon himbálózik,
s a cipője orra épp csak súrolja a templom kövét. Amikor kiért
az asztalhoz, és a tömeg felé fordult, hatalmas, azúrkék tekintet
pásztázott végig az egybegyűlteken, és sovány, csontos,
diszharmonikus arcát rakoncátlan tincsek, valamint már-már
kékben játszó, sűrű, fekete szakáll koszorúzták.
Ekkortájt nagyjából tizenöt éves lehettem, és még soha,
egyetlenegy fiút sem tartottam vonzónak, legkevésbé Corradót
vagy Rosariót. Ám mihelyst megpillantottam Robertót – még
mielőtt a száját szóra nyitva elindíthatta volna bennem az
érzelmek kavalkádját –, hatalmas fájdalmat éreztem a
mellkasomban, és pontosan tudtam, hogy attól a pillanattól
kezdve örökre megváltozik az életem, tudtam, hogy őt akarom
minden porcikámmal, hogy feltétlenül és mindenáron meg kell
szereznem, és még így, hitetlen létemre is szüntelenül
imádkozni fogok Istenhez, mert ha ez a reményem, ez az
álmom, ez az imádság szertefoszlik, én menten szörnyethalok.
V
 1.

Giacomo atya egész idő alatt a nyomorúságos asztal mögött

ücsörögve bámulta Robertót, testtartása – arcát két tenyere közé
fogta – összpontosított figyelemről árulkodott. Roberto viszont,
háta mögött az oltárral és egy hatalmas feszülettel, amelynek
mélysötét keresztjéből átütő erővel világlott elő egy sárga
Krisztus, állva beszélt, a hangja nyers volt, mindazonáltal
megkapó. A szavaira nem nagyon emlékszem, talán mert egy
számomra ismeretlen kultúra belterjes buborékából beszélt,
vagy ki tudja, lehet, hogy a feltörő érzelmeim szorították
háttérbe az értelmemet. A fejemben a mai napig számos, neki
tulajdonított mondat zakatol, ám ezeket időben elhelyezni vagy
felidézni nemigen tudom: az ott elhangzott szavak
összekeverednek és egybemosódnak mindazokkal, amelyeket
később hallottam tőle. Most mégis arra hajlok, hogy a
legtöbbjüket valószínűleg azon a bizonyos vasárnapon
mondhatta. Néha azzal győzködöm magam, hogy aznap
délelőtt, ott, a templomban a jó és a rossz gyümölcsös
példázatát említette, mondván, a jó gyümölcsfa jó és bőséges
termést hoz, a rossz viszont, termény hiányában, tüzelőként
végzi. Máskor meg, és ez a gyakoribb, úgy emlékszem, arról
beszélt, hogy mielőtt belefognánk egy vállalkozásba,
életbevágóan fontos pontosan felbecsülni az erőforrásainkat,
hiszen elhibázott dolog tornyot emelni, amikor nem tudjuk,
van-e elég fedezetünk ahhoz, hogy kifizessük az utolsó követ.
De olyasmi is rémlik, hogy az életünk kizárólag akkor nem
bizonyul elvesztegetett időnek, ha áldozatot hozunk másokért,
éppen ezért bátornak kell lennünk. Meg olyasmi, hogy a jóság,
irgalmasság, igazságosság és hűség abban mutatkozik meg,
hogy nem kendőzi el a megszokások mögött rejtőző
igazságtalanságot, keményszívűséget és hitszegést. Egy szó,
mint száz: annyi idő eltelt azóta, hogy fogalmam sincs, miket
beszélt. Akkor és ott a teljes beszédet, az első szótól az utolsóig
varázslatos hangáradásként érzékeltem, ami a gyönyörű
szájából, a torkából hömpölygött elő. Úgy bámultam a kiálló
ádámcsutkáját, mintha mögötte az evolúció első hímnemű
teremtményének lélegzete vibrálna, nem pedig a földet
benépesítő sok millió férfi egyikének gégéje rezegtetné a
levegőt. És milyen gyönyörű, egyszersmind ijesztő volt az olajos
bőréből kivilágló világoskék szeme, a hosszú ujjai, a fénylő ajka!
Az egyik szót, erre határozottan emlékszem, sűrűn beleszőtte a
mondandójába, és igazgyöngyként morzsolgatta. A „bűnbánat”
volt az, amit valahogy természetellenesen vett a szájára, még a
hangja és az arca is beletorzult a kiejtésébe. Azt mondta, meg
kell szabadítani a hozzá tapadt hamis zöngéktől, úgy kell
használnunk, akár a tűt, amivel összefűzhetjük darabokra
hullott életünk foszlányait. Vagy mint a kést, amellyel
önmagunkat, a lelkiismeretünket védjük a rossz álmoktól.

2.

Amikor Roberto befejezte a beszédet, a nagynéném odavonszolt

Giulianához. Elképesztett, milyen változáson ment keresztül, a
lényét most a gyermeki ártatlanság szépsége lengte körül. Nem
sminkeli magát, szúrtam ki azonnal, és elszégyelltem magam a
miniszoknyámért, a megcsimbókosodott szempillámért, a
rúzsomért, a mély dekoltázsomért. Hogy én mennyire kilógok a
sorból, állapítottam meg magamban, miközben Giuliana
hozzám hajolt, és a fülembe súgta: annyira örülök neked, hogy
tetszett a beszéd? Zavaromban elhebegtem egy-két bókot, a
vőlegényét pedig leplezetlen rajongással dicsértem. Mutassuk
be őket egymásnak, indítványozta a nagynéném, mire Giuliana
odakísért Robertóhoz.
–  Az unokahúgom! – mondta Vittoria olyan büszkeséggel a
hangjában, ami csak fokozta a zavaromat. – Nagyon-nagyon
okos lány.
–  Nem vagyok okos! – feleltem szinte kiabálva, és egy
érintésben reménykedve nyújtottam a kezem.
Erre Roberto anélkül, hogy a kézfogásomat viszonozta volna,
a tenyerébe vette a kezem, és kedvesen annyit mondott, nagyon
örvend, miközben a nagynéném, mintha ott se lennék,
legorombított: szerénykedik itt a szentem, nem úgy, mint a
fivérem, aki az egekben hordja az orrát. Roberto az iskoláról
kérdezősködött, kíváncsi volt, mit tanulok, miket olvasok. Ezek
a kérdések – néhány másodperc elég volt, hogy meggyőzzem
magam róla – legfeljebb udvariassági formulának számítottak,
és ettől teljesen lefagytam. Dadogtam valamit a tananyag
unalmasságáról, meg arról a nehéz, végeérhetetlen könyvről,
amit hónapok óta nem tudok befejezni, és ami az eltűnt idő
felkutatásáról szólt. Giuliana hirtelen félbeszakított: menned
kéne, várnak rád, ő azonban tekintetét az enyémbe fűzve azon
álmélkodott, milyen gyönyörű, bonyolult szöveggel
foglalkozom, majd a menyasszonyához fordult: mondtad, hogy
belevaló leányzó, de azt nem említetted, milyen rendkívüli! A
nagynéném erre kihúzta magát, s miközben a köröttünk
csoportosuló hívek egy része a pap felé biccentgetett nevetve,
elismételte még néhányszor, hogy ő az én unokahúgom.
Szerettem volna hozzátenni pár szót az előbbiekhez, kivíva
ezzel Roberto elismerését, de a fejem üresen kongott, semmi
érdemleges nem jutott eszembe. Másrészt viszont, mielőtt
bármit is mondhattam volna, rajongói elsodorták tőlünk,
épphogy elköszönt, már be is szippantotta a Giacomo atyát
közrefogó zsúfolt tömeg.
Ahhoz sem volt bátorságom, hogy a tekintetemmel kövessem,
ott maradtam Giuliana mellett, aki sugárzott a boldogságtól, és
dagasztotta mellét a büszkeség. Eszembe jutott az apja
bekeretezett fotója Margherita konyhájában, majd az
örökmécses lángja, amely a fotó üvegén ficánkolva különös
fényt kölcsönzött a szembogarának, és zavarodottan azt
latolgattam, vajon mi minden formálja egy ember arcát, hogy
lehet, hogy ez a lány ennyire szép, miközben az apjára hasonlít.
Éreztem, ahogy elpöffeszkedik bennem az irigység, irigyeltem a
bézs ruhácskában kirajzolódó ápolt testét, jókedvű erőt sugárzó,
üde arcát. Ez az erő, amikor megismertem, harsány, felívelő
hanghordozásban és heves gesztusokban nyilvánult meg, most
viszont az egész lénye annyira összeszedett volt, mintha a
szerelem súlyából és a szeretni tudásból fakadó büszkesége
láthatatlan szálakkal dolgozta volna el a túlpezsgés feleslegeit.
Tört olaszsággal próbált kedveskedni: tudom, min mentél
keresztül, borzasztóan sajnálom és megértelek. Majd a kezemet
a két tenyerébe fogta, akárcsak a vőlegénye nem sokkal
korábban. Ez a gesztus csöppet sem dühített fel, ellenkezőleg,
őszintén beszámoltam anyám gyötrelmeiről, miközben az énem
éberebbik része Robertót követte abban a reményben, hogy
találkozik a tekintetünk. Ő azonban felénk se nézett, és
kisvártatva rá kellett döbbennem, hogy a nyájas érdeklődés,
amivel az imént engem is levett a lábamról, mindenkinek
dukál. Végtelen nyugalmat árasztott, s miközben ráérősen
beszélgetett az éppen sorra kerülővel, a bámészkodókat is
szemmel tartotta, így mindazok, akik azért sereglettek köréje,
hogy szót váltsanak vele, hogy megmerítkezzenek együttérző
mosolyában és megcsodálják a diszharmóniából táplálkozó
szépségét, apránként a szomszédjaikkal is beszédbe elegyedtek.
Ha odamennék, gondoltam, engem is biztosan bevonna a
társalgásba, és szóhoz jutnék. Igen ám, de akkor részletesen ki
kellene fejtenem a mondandómat, ő pedig hamar rájönne, hogy
sem ügyes nem vagyok, sem pedig a számára fontos témákhoz
nem konyítok. Elbátortalanodtam. Csak megaláznám magam,
ha odamennék hozzá és belekotyognék a beszélgetésbe, milyen
tudatlan egy leányzó, gondolná magában, vagy tán ki is
mondaná. S miközben Giuliana még mindig a fülembe
duruzsolt, váratlanul bejelentettem, hogy mennem kell. Próbált
marasztalni ebédre: Roberto is eljön hozzánk, győzködött. De
addigra inamba szállt minden bátorságom, szó szerint el
akartam menekülni. Úgyhogy a lépteimet megszaporázva
kiviharzottam a templomból.
A templom előtti térre érve megrészegültem a friss levegőtől.
Úgy néztem körül, mintha a mozi sötétjéből szabadultam volna
egy ütős, mélyreható film után. Fogalmam sem volt, hogy
juthatnék haza, ám az igazat megvallva nem is nagyon érdekelt.
Ha rajtam múlik, én bizony ott maradtam volna: étlen-szomjan,
az árkádsor alatt éjszakázva átadtam volna magam a halálnak,
miközben végig Robertóra gondolok. Ott, abban a pillanatban
minden érzés és vágy elsikkadt, rajta kívül az égadta világon
semmi nem érdekelt.
De kisvártatva valaki a nevemet szólongatta, Vittoria volt az,
utolért. Rámenősen próbált a kegyeimbe férkőzni, ám amint
rájött, hogy haza kell mennem, visszább vett, és elmagyarázta a
San Giacomo dei Caprira vezető utat: felülsz a metróra, az elvisz
a piazza Amedeóig, ott átszállsz a siklóra, elmész a piazza
Vanvitelliig, onnan már magad is boldogulsz. A kábulatom
láttán azonban – mi az, mi nem világos? – felajánlotta, hogy
hazavisz a Cinquecentóján. Ajánlatát udvariasan
visszautasítottam, mire egy addig sose hallott érzelgős
nyelvjárásban kezdett gügyögni, hol a hajamat simogatva, hol a
karomat szorongatva, hol pedig nyálas puszikat cuppantgatva
az arcomra, amitől meggyőződéssé erősödött korábbi
felvetésem, miszerint távolról sem egy bosszúszomjas Gorgóval
van dolgom, sokkal inkább egy szeretetéhes, magányos
asszonnyal, akit – miután jó benyomást tettem Robertóra –
elkapott a szeretetroham. Ügyes vagy, mondta, ezt és ezt
tanulom, azt és azt olvasom, mi tagadás: ügyes, ügyes, ügyes.
Bűntudatom támadt, apám helyett is, akit bizonyára szintén
furdalt a lelkiismerete, s mivel szerettem volna legalább a
magam nevében kárpótolni, benyúltam a zsebembe, ahová a
karkötőt gyömöszöltem, és átnyújtottam neki.
– Nem akartam visszaadni – mondtam. – Biztos voltam benne,
hogy engem illet. De tévedtem. Ez a karkötő senki másnál,
csakis tenálad van jó helyen.
A gesztusom váratlanul érte, nyilvánvaló bosszússággal
meredt a karkötőre, akárha kígyó volna vagy valami rossz
ómen.
– Nem. Ezt egyszer már neked adtam – felelte. – Nekem bőven
elég, hogy szeretsz.
– Fogadd el!
Végül kénytelen-kelletlen elfogadta, de nem tette fel.
Becsúsztatta a táskájába, és megvárta velem a buszt a
megállóban, közben nevetgélve, dudorászva ölelgetett. Úgy
szálltam fel, mintha minden egyes lépésem az utolsó volna, és
odafenn, az utastérben újjászülethetnék egy másik történetben,
mintha várna rám egy másik létezés.
Alig pár perce ringatózhattam egy ablak melletti helyen
kucorogva a busz ritmusára, amikor harsány tülkölés ütötte
meg a fülem. Kinéztem, a belső sávon Rosario sportkocsija
robogott szorosan mellettünk. Corrado magából kikelve kiabált:
pattanj le, Giannì, gyere velünk. Te jó ég, ezek mostanáig vártak
rám valami eldugott helyen, gondoltam, miközben végig arról
fantáziáltak, hogy nemsokára minden vágyukat kielégítem.
Szánakozva meredtem rájuk, üdítően jelentéktelennek tűntek,
ahogy lobogó ingben, mint két gumibábu, ott dagadoztak a
szélben a kabrió ülésén. Rosario óvatosan, a volán mögül intett,
Corrado azonban próbálta túlharsogni a forgalom zaját, a
szemét pedig parancsolón forgatta, mintha engedelmességre
kötelezhetne: bevárunk a következő megállóban, pattanj le, jól
fogunk szórakozni. De én csak ültem ott rezzenéstelen arccal,
elmélázva vigyorogtam magam elé, Rosario pedig, hogy a
szándékaim felől megbizonyosodjon, egy pillanatra rám
szegezte a tekintetét. Megráztam a fejem, és némán, mintegy
önmagamnak azt suttogtam: nem tehetem, már nem.
A kabrió felgyorsult, és pillanatokon belül maga mögött
hagyta az autóbuszt.

3.

Anyám meglepődve fogadta, hogy a casertai kirándulás ilyen

rövidre sikerült. Mi ütött beléd, hogy máris hazajöttél, kérdezte
fanyalogva, csak nem történt valami baj, összevesztél valakivel?
Szokásomhoz híven játszhattam volna a siketet, majd a
szobámba vonulva feltekerhettem volna a zenét a maximumra,
esetleg belevethettem volna magam az eltűnt időbe vagy valami
más olvasnivalóba, de nem így történt. Kertelés nélkül
bevallottam, hogy Vittoriánál voltam, nem pedig Casertában, s
amikor láttam, hogy a csalódottságtól sárgásfakó lesz az arca,
olyasmit csináltam, amire évek óta nem éreztem késztetést: a
térdére ültem, karomat a nyaka köré fontam, és leheletkönnyű
puszit adtam egyik, majd másik szemére. Nem fogadta jól.
Morogni kezdett, hogy nagy vagyok már, nyomom a térdét, s
miközben az aszott karjával a derekamat fogta, jól leteremtett,
amiért hazudtam, majd az öltözékemen meg az ordenáré
sminkemen is háborgott egy sort. Aztán váratlanul rákérdezett
Vittoriára.
 – Rád ijesztett valamivel?
– Nem.
– Pedig idegesnek tűnsz.
– Jól vagyok.
–  De hisz jéghideg a kezed és csurom víz a hátad az
izzadságtól. Biztos, hogy semmi nem történt?
– Egészen biztos.
Döbbentnek, riadtnak és boldognak tűnt egyszerre, vagy ki
tudja, tán énbennem kavargott döbbenet, riadalom és
boldogság együttvéve, én pedig rávetítettem az érzéseimet.
Robertóról egyetlen szót sem szóltam, úgy éreztem, megfelelő
szavak hiányában magamnak is csalódást okoznék. A parókián
elhangzott beszédről viszont nem győztem áradozni.
– Vasárnaponként – meséltem – a plébános elhívja valamelyik
híres barátját, kitesz egy asztalkát az oltár elé, az emberek
pedig megvitatják a dolgokat.
– Miféle dolgokat?
– Hát azt most nem tudnám felidézni.
– Látod-látod, mégiscsak ideges vagy.
Nem voltam ideges, inkább valami boldog nyugtalanságot
éreztem, ez az állapot pedig akkor sem ködlött el, amikor
feszengve elújságolta, hogy néhány napja összefutott
Marianóval, s mivel úgy tudta, egész napos kiránduláson leszek
Casertában, meghívta hozzánk délutánra kávézni.
Bizony, még ez a nyomorult hír sem rontotta el a kedvem!
– Most akkor összeállsz Marianóval? – kérdeztem.
– Ugyan már!
–  Hogy a fenébe nem tudtok legalább egyszer az életben
igazat mondani?
–  De hát ez az igazság, Giovanna, esküszöm neked: soha
semmi nem volt közöttünk, és most sincsen. De ha az apád meg
ő ismét összejárogatnak, miért ne találkozhatnék vele én is?
Ez az utolsó mondat mélyre ment. Azt a nyomorult tényt,
hogy Mariano beugrott a lányaihoz látogatóba, s miután a
gyerekeket nem akarták újabb cirkusznak kitenni, ő meg az
apám emberi hangon szóltak egymáshoz, anyám képes volt a
két férfi közeledéseként értelmezni.
– Ha az apám szembe tud nézni azzal az emberrel, akit hátba
támadt, miért nem teszi a kezét a szívére, és keresi meg húgát?
– Mert Mariano egy kulturált ember, Vittoria pedig nem az.
–  Marhaság. Szerintem inkább az van, hogy Mariano
egyetemi tanár, ami apámnak még jól jöhet, mellette fontosnak
érezheti magát, Vittoria személye azonban a legbensőbb
valójára emlékezteti.
– Tisztában vagy vele, hogy az apádról beszélsz?
– Persze.
– Akkor fejezd be!
– Azt mondom, amit gondolok.
Bementem a szobámba, és belezuhantam a Roberto körül
gomolygó gondolataimba. Vittoria volt, aki bemutatta, tehát a
nagynéném világához, nem pedig a szüleiméhez tartozik.
Vittoria volt, aki elhurcolt az előadására, aki nagyra becsülte,
aki jóváhagyta, sőt támogatta a Giulianával való kapcsolatát. Ez
az aprócska tény sokkal érzékenyebb és intelligensebb
teremtésnek láttatta a nagynénémet, mint a szüleim bármelyik
ismerősét, Marianót és Costanzát is beleértve. Bezárkóztam a
fürdőszobába, lesminkeltem, majd átöltöztem; ezúttal farmert
és fehér blúzt vettem fel. Mit szólna Roberto, ha elmesélném, mi
történt a családommal, hogyan bántak egymással a szüleim, és
hogyan rendeződött át az életünk egy régi, rothadó barátság
romjain? A kaputelefon eszelős csörgése térített magamhoz.
Néhány perc elteltével meghallottam Mariano hangját, majd az
anyámét is, s odabent lapítva abban reménykedtem, nem szólít
ki köszönni. Kisebb gondja is nagyobb volt ennél, szerencsére,
úgyhogy visszamentem a szobámba tanulni. De aztán
mégiscsak szólongatni kezdett – gyere, Giovanna, köszönj
Marianónak! –, így hát nem volt mit tenni, becsuktam a
könyvet, és ímmel-ámmal kimentem.
Angela és Ida apjának soványsága, ami versenyre kelt anyám
aszottságával, szíven ütött. Első látásra megsajnáltam, ám ez az
érzés azonnal átfordult bosszúságba, mihelyt rajtakaptam, hogy
ugyanolyan átszellemülten bámulja a mellemet, mint Rosario és
Corrado, bár a fehér blúz ezúttal mindent eltakart.
–  Mekkora lettél! – kiáltott fel meghatódva, majd hozzám
lépett, és megölelgetett.
– Kérsz egy kis csokit? Mariano hozta.
Nem kértem, majd ki is mentettem magam azzal, hogy sok a
tanulnivalóm.
–  Jaj, tudom, milyen piszok nehéz behozni egy elvesztegetett
évet – felelte.
Bólintottam, majd hozzátettem: na én megyek. Mielőtt
kimentem volna, a fenekemen éreztem a tekintetét.
Elszégyelltem magam. Eszembe jutott Roberto, aki mindvégig a
szemembe nézett.
 4.

Nem kellett sok, hogy rádöbbenjek: szerelmes lettem első

látásra. A szerelemnek erről a fajtájáról meglehetősen sok
olvasmányélményem volt, ezt a kifejezést azonban még
magamban sem használtam szívesen. A Robertóval való
találkozásra – az arcára, a hangjára, a kezemet melengető
tenyerére – inkább valamiféle mágikus vigaszként tekintettem,
amely kárpótolt az idegőrlő nappalokért és átvirrasztott
éjszakákért. Természetesen szerettem volna viszontlátni, ám az
első megrázkódtatást – és ezalatt azt a feledhetetlen pillanatot
értem, amikor a puszta látványa csillapíthatatlan vágyakozást
ébresztett bennem – a józan tárgyilagosság váltotta fel. Roberto
meglett férfi volt, én pedig egy kislány. Roberto másvalakit
szeretett, egy gyönyörű, jóságos teremtést. Roberto elérhetetlen
volt, Milánóban élt, nekem pedig fogalmam sem volt, mi igazán
fontos a számára. Az egyetlen lehetséges kapocs Vittoria
lehetett volna közöttünk, csakhogy Vittoria bonyolult
személyiség volt, arról nem is beszélve, hogy minden egyes
találkozás megsebezte volna anyámat. Röviden szólva:
céltalanul őgyelegtem, hagytam, hadd múljanak a napok. Aztán
arra gondoltam, hogy nekem is jogom van a saját életemhez
anélkül, hogy folyton a szüleim véleményén rágódnék, annál is
inkább, mert nekik eszük ágában sem volt az enyémet
figyelembe venni. Ettől a gondolattól nem bírtam szabadulni,
úgyhogy egy délután, amikor magamra maradtam, felhívtam a
nagynénémet. Megbántam már, hogy nem fogadtam el azt az
ebédmeghívást, úgy éreztem, elszalasztottam egy lehetőséget, és
óvatosan szerettem volna kideríteni, vajon mikor
látogathatnám meg, amikor jó eséllyel Robertót is láthatom.
Biztos voltam benne, hogy a karkötő visszaszolgáltatását
követően Vittoria kitörő örömmel fogadja a hívásomat, de nem
így történt – be se fejezhettem a mondatot. Ekkor tudtam meg,
hogy mindjárt a casertai hazugság másnapján anyám
odatelefonált, és a maga lagymatag modorában felszólította,
hogy hagyjon engem békén, ne találkozzon többé velem. Amitől
még most is tajtékzott. Egyik sértést a másik után zúdította a
sógornője fejére, s azt üvöltötte, hogy a saját háza előtt fogja
leszúrni. Van pofája azt mondani, hogy én akarlak elszeretni
tőle, sipította, holott ti voltatok azok, akik megfosztottak az
életcélomtól is! Igen, ti voltatok, te is beálltál apád és anyád
mellé a sorba, amikor azt képzelted, hogy egy nyamvadt
karkötővel mindent helyrehozhatsz. Ha egy húron pendülsz a
szüleiddel, ide ne telefonálj nekem többé, megértetted? S
miután a fivérét meg a sógornőjét illetően egy szuszra ledarált
egy csomó trágárságot, lecsapta a telefont.
Próbáltam visszahívni, hogy elmondjam, engem is feldühített
anyám akciója, hogy most azonnal indulok hozzá, de nem vette
fel. Nagyon elkeseredtem, szükségem lett volna a szeretetére,
úgy éreztem, a közreműködése nélkül soha többé nem látom
viszont Robertót. Az idő közben száguldott előre, és a sanda
csüggedést felváltotta az önmarcangoló elmélkedés. Kezdtem
olyannak látni, akár egy távoli hegy profilját, mint valami kékes
szubsztanciát, amelyet jól látható kontúrok tartanak egyben.
Pascone lakói közül – gondoltam – valószínűleg senki nem látta
őt a maga tisztaságában felragyogni, ahogyan előttem jelent
meg aznap délelőtt. Hiszen ott született, ott nőtt fel, s
gyerekkorától fogva Tonino legjobb barátja volt. A parókia hívei
minden bizonnyal sivár környezetüknek egy tündöklő
darabkáját látják benne, s tán még maga Giuliana sem a valódi
értékei miatt szeretett bele, hanem a közös eredet és –
legalábbis az iparnegyed bűzölgő kipárolgásai felől nézve – a
Milánóban tanult és önnönmagát megvalósító embernek
tulajdonított vonzerő miatt. Hacsak – győzködtem magam a
továbbiakban – nem éppenséggel azok a jellemvonások gátolják
meg kiválóságának felismerését, amelyeket az adott környék
lakói eleve nagyra tartanak. Robertót egyáltalán nem szabadna
úgy kezelni, mint egy remek adottságokkal bíró hétköznapi
embert – Robertót védelmezni kellene. Én például Giuliana
helyében körmömszakadtáig azért harcoltam volna, hogy ne
jöjjön el hozzánk ebédre, hogy Vittoria, Margherita és Corrado
ne rondíthasson bele az ő magasztos lényébe, ne rántsák le a
rögvalóra kettőnk szerelmét. Távol tartanám ettől a világtól, és
én lennék az első, aki azt mondja: veled megyek Milánóba,
gyerünk, hagyjuk magunk mögött ezt a szörnyű helyet. De
Giulianának szerintem fogalma sincs róla, milyen szerencsés.
Ami engem illet, ha csak egy kicsit is a közelébe férkőzhetnék,
ha csak egy kicsit a barátjává fogadna, nem vesztegetném az
időt anyámra, aki, lássuk be, jóval szalonképesebb, mint
Margherita vagy Vittoria. Apámnak eleve be se mutatnám. A
Robertóban lakozó tehetségnek, mielőtt elfecsérelné, értő
gondoskodásra van szüksége, és én képes vagyok gondoskodni
róla. Ó, hiszen semmi másra nem vágyom, csak hogy a barátja
lehessek, és bebizonyítsam, hogy az énemnek egy eldugott,
mindmáig felfedezetlen darabja rendelkezik olyan
tulajdonságokkal, amelyek által a támasza lehetek.

5.

Ebben az időszakban egyre gyakrabban fordult meg a

fejemben, hogy ha már nem lehetek szép fizikai értelemben,
tán érdemes azzá válnom lelki-szellemi vonatkozásban. Igen
ám, de hogyan? Hiszen az utóbbi időben oly ronda
jellemvonások ütköztek ki rajtam, amelyek a szavaimban és a
cselekedeteimben egyaránt megmutatkoztak. Ha rendelkeznék
is néhány jó tulajdonsággal, gondoltam, azokat saját kezűleg
fojtom el magamban, mivel gyűlölöm a jó házból való úrilány
patetikus billogát. Úgy éreztem, a menekülési utat ugyan
megtaláltam, arról viszont fogalmam sincs, miként kellene
végigmennem rajta, és még az is lehet, hogy nem is találtatok
méltónak rá.
Nagyjából ebben az állapotban sínylődtem azon a délutánon
is, amikor teljesen váratlanul belebotlottam Giacomo atyába,
Pascone plébánosába. Gyanútlanul kóricáltam a piazza
Vanvitellin, hogy milyen ügyben, arra már nem emlékszem, és
szó szerint nekimentem az atyának. Giannina!, kiáltott fel.
Fizikai közelsége teljesen elsatírozta a teret meg az
épülettömböket, és visszaröpített a templomba, ismét ott ültem
Vittoria mellett, Roberto pedig az asztalka mögül szónokolt.
Amikor a dolgok megint a helyükre kerültek, kimondhatatlanul
boldog voltam, hogy emlékezett rám, sőt a nevemet is
megjegyezte. Olyan kitörő örömmel vetettem magam a
nyakába, mintha velem egyívású lenne, és már alsó tagozatból
ismernénk egymást. De aztán elbizonytalanodtam, összevissza
makogtam és zavaromban magázni kezdtem, mire kedvesen azt
javasolta, hogy maradjunk a tegeződésnél. A montesantói sikló
irányába tartott, felajánlottam, hogy elkísérem, és csakhamar –
tán túl hamar – a parókiabéli élményemről kezdtem áradozni.
– Mikor tér vissza Roberto egy újabb előadással? – kérdeztem.
– Tetszett?
– Igen.
– Látod, mi mindent ki tud hámozni az evangéliumból?
Mint már említettem, magára az előadásra alig emlékeztem –
meg aztán mit tudtam én az evangéliumokról! –, engem Roberto
személye nyűgözött le. Ettől függetlenül helyeslően bólogattam:
–  Egyetlen tanárom sem tudott még így elkápráztatni,
legközelebb is eljövök – dünnyögtem.
Erre a pap elkomorult, csak ekkor vettem észre, hogy bár első
látásra a régi volt, valami mégis megváltozott a külsejében: az
arcbőre sárgás színben játszott és vörös volt a szeme.
– Roberto nem fog visszatérni – felelte. – Nem lesz több ehhez
hasonló kezdeményezés a templomban.
Ez szíven ütött.
– Miért? Nem tetszett az embereknek?
– A feletteseimnek és néhány hívőnek nem igazán.
A keserűségem haragba csapott át.
– Nem Isten a te felettesed? – kérdeztem.
– De igen. A döntéseket azonban a kopói hozzák.
– Akkor te személyesen vele konzultálj!
Giacomo atya legyintett egyet, akárha a végtelen távolságot
akarná jelezni, amely az embert meghátrálásra készteti, ekkor
vettem észre az ujjain, a kézfején és a csuklóján az élénkpiros
vonalakat.
– Isten házon kívül van – mondta mosolyogva.
– Na és az imádság?
–  Gyenge vagyok, én már csak hivatalból imádkozom. És te?
Imádkoztál annak ellenére, hogy nem hiszel?
– Igen.
– És használt valamit?
– Semmit. Hatástalan hókuszpókusz az egész.
Giacomo atya elhallgatott. Ebből arra következtettem, hogy
valamit nagyon elszúrhattam, próbáltam menteni a helyzetet.
– Megesik, hogy azonnal kimondom, ami átsuhan a fejemen –
motyogtam. – Bocsánat.
–  Ugyan miért? Bearanyoztad a napom, örülök, hogy
összefutottunk.
Rásandított a jobb kezére, mintha valami titkot rejtegetne
benne.
– Beteg vagy? – kérdeztem.
–  Épp a via Kerbakerben voltam egy orvos barátomnál. Azt
mondja, bőrkiütés.
– Mitől van?
–  Ha olyasmire kényszerítik az embert, amit nem akar
megtenni, ám ő mégis kénytelen engedelmeskedni, az kiütközik
a testen, kiütközik mindenütt.
– Vagyis: az engedelmesség egy bőrbetegség?
Egy pillanatig döbbenten meredt rám, majd elmosolyodott:
–  Ügyes vagy, pontosan így van: az engedelmesség
bőrbetegség. Te pedig csodás gyógyír vagy, maradj is meg
ilyennek, mondd ki mindig azt, amit gondolsz. Még két ilyen
mondat, és esküszöm, máris jobban vagyok.
– Én is szeretnék jobban lenni! – vágtam rá hirtelen. – Mi kell
ahhoz?
– Le kell számolni a gőggel, ami minden pillanatban lesben áll
– felelte a pap.
– És aztán?
– Aztán jóságot és igazságosságot kell tanúsítani mások iránt.
– És aztán?
–  Aztán van itt még valami, ami a te korodban nehezen
érthető: tisztelni kell a szüleidet. Meg kell próbálnod, Giannì,
nagyon fontos!
– Én már egyáltalán nem értem anyámat és apámat.
– Majd ha nagy leszel, megérted őket.
Mindenki ezzel nyaggatott: hogy megértem, ha nagy leszek.
– Akkor nem akarok felnőni – feleltem.
A siklónál elköszöntünk egymástól, azóta se láttam. Nem
mertem Roberto felől érdeklődni, ahogyan arra sem kérdeztem
rá, hogy mesélt-e rólam és a családomról Vittoria. Pironkodva
csak annyit mondtam:
–  Csúnyának érzem magam, a természetemet förtelmesnek
tartom, és elepedek egy csepp szeretetért.
De hiába szakadt ki egy szuszra belőlem, elkéstem, már csak a
tömegben távolodó hátához beszéltem.

6.

Ez a találkozás sokat segített, elsősorban a szüleimmel való

kapcsolatomon. Tisztelni ugyan eszem ágában nem volt őket, de
a közeledés lehetőségét nem zártam ki. Anyámmal könnyebben
boldogultam, noha az agressziómat nehezemre esett féken
tartani. Arról, hogy odatelefonált Vittoriának, soha egyetlen
szót nem ejtettem, de időről időre nekiestem, parancsolgattam,
leteremtettem, vádaskodtam vagy csak simán undokoskodtam
vele. Ilyenkor, szokásához híven, a füle botját sem mozdította,
közömbös maradt, mintha parancsszóra iktatná ki az érzékeit.
Aztán apránként változtattam a hozzáállásomon. Belestem
hozzá a folyosóról, elnéztem, amint akkor is kiöltözve,
megfésülködve görnyed az íróasztalánál, amikor nem vár
látogatókat és ő sem megy sehová, az ösztövér háta láttán pedig,
ami belegebedt a szenvedésbe és a rengeteg munkába, egyre
inkább meglágyult a szívem. Egyik este, amikor ismét őt
fürkésztem, belém hasított, hogy mennyire hasonlítanak
egymásra Vittoriával. Ellenségek voltak, persze, s már csak
neveltetésüknél, viselkedésüknél fogva sem lehetett egy lapon
említeni kettejüket. Ám ha Vittoria Enzo iránti szerelme annyi
évvel a férfi halála után is kitartott, én pedig a nagynéném
hűségében a lelki nagyságot véltem felfedezni, miért nem
vagyok képes az anyám viselkedését is értékelni? Ez a gondolat
órákon át nem hagyott nyugodni.
Elvégre Vittoria érzelmei, akit a szeretője az utolsó leheletéig
imádott, viszonzásra találtak. Anyámat viszont a legaljasabb
módon árulta el a szerelme, és ő ennek ellenére megtalálta a
módját, hogy az érzelmeit függetlenítse ettől a nemtelen
gesztustól. Nem akart, nem is tudott a volt férje hiányában
tekinteni önmagára, sőt mintha a létezésének kizárólag akkor
lett volna értelme, amikor az apám nagy kegyesen
hazatelefonálva megerősítette ezt a feltevést. Nagyot nőtt a
szememben, hogy a belenyugvásnak ezt a formáját választotta.
Hogy is voltam képes rátámadni és sértegetni? Lehetséges, hogy
azt az erőt – igen, erőt! –, ami a mindent elsöprő szerelemre
képessé tette, gyengeségnek hittem?
–  Ha ennyire bejön neked Mariano, miért nem jössz össze
vele? – vetettem fel egy alkalommal.
– Hányszor mondjam, hogy undorodom Marianótól!
– És aputól?
– Apu az apu.
– Miért nem mondasz róla soha semmi rosszat?
–  Egy dolog, amit gondolok róla, és megint más, amit
kimondok.
– És gondolatban ki szoktad dühöngeni magad?
– Igen. De aztán eszembe jutnak az együtt töltött boldog évek,
és elfelejtem, hogy gyűlölöm.
Azt hiszem, ez az elfelejtem, hogy gyűlölöm volt az a mondat,
amivel rátapintott a lényegre, és épp ennek köszönhetően
kezdtem más színben látni az apámat is. Az idő tájt már alig
találkoztunk, a posillipói házba soha többé nem tettem be a
lábam, Angelát és Idát kiiktattam az életemből. Bármennyire is
szerettem volna, az istennek sem fért a fejembe, hogy miért
hagyott el engem és anyámat, majd költözött össze Costanzával
és a lányaival. Régebben jóval többre becsültem anyámnál,
most viszont nyomát sem láttam a nemeslelkűségnek, ahhoz is
gyáva volt, hogy felvállalja az érzéseit. Azon ritka alkalmakkor,
amikor elém jött az iskolába, meghallgattam a panaszáradatát,
hogy aztán később, immár magamra maradva, megállapítsam,
milyen hamisan csengnek a szavai. Azt akarta ilyenkor
bemesélni, hogy menthetetlenül boldogtalan, vagy alig
valamicskével boldogabb annál, mint amikor együtt éltünk a
San Giacomo dei Caprin. Természetesen minden egyes
szavában kételkedtem, ám amíg hallgattam, arra gondoltam:
muszáj a mostani érzéseimet félretennem és szem előtt
tartanom, hogy kislány koromban rajongtam érte; ha ugyanis
anyám minden bűne ellenére még mindig odavan érte, ha még
a gyűlöletről is képes megfeledkezni, tán lennie kell valami
rendkívülinek a jellemében, ami alátámasztja a gyerekkori
rajongásomat. Egy szó, mint száz: minden porcikámmal azon
voltam, hogy felfedezzem a rejtett értékeit. Ám ennek a
kényszernek köze nem volt a szeretethez, akkortájt immár
semmit nem éreztem iránta, csakis azért akartam jobb színben
feltüntetni, hogy anyámhoz idomulva egy valóban értékes
embert lássak benne, s ugyanezért próbáltam kedves lenni
hozzá. Meséltem neki az iskoláról, a tanáraim húzásairól, s ha
érthetően magyarázta el valamely latin szerző meredekebb
passzusát vagy tetszett az új frizurája, még meg is dicsértem.
–  Jobban áll így, hogy nem vágattál túl sokat belőle.
Lecserélted a borbélyodat?
–  Nem, ott a szalonja a házunktól nem messze, felesleges
volna máshová mennem. Meg aztán kit érdekel a hajam?
Hófehér. A te hajad viszont, ez a lényeg, életteli és gyönyörű.
A hajamra való utalást figyelmen kívül hagytam, őszintén
szólva nem is nagyon értettem, hogy keveredtünk ide.
–  Nem is fehér. Csak a halántékod körül van néhány ősz
tincsed – feleltem.
– Megöregedtem.
–  Amikor kislány voltam, még ennél is öregebbnek tűntél.
Most határozottan fiatalabb vagy.
– Nem mondanám, hogy a szenvedés megfiatalítja az embert.
–  Ezek szerint nem szenvedsz eleget. Úgy tudom, kibékültél
Marianóval.
– Ezt meg ki mondta?
– Anyu.
–  Nem békültünk ki, de találkoztunk párszor, amikor
meglátogatta a lányokat.
– És veszekedtetek?
– Nem.
– Akkor nem értem: mi a gond?
Nem volt neki semmi gondja, így akarta a tudtomra adni,
hogy rettenetesen szenved a hiányomtól. S mindezt olyan
meggyőzően adta elő, hogy már-már elfelejtettem kételkedni a
szavaiban. Jóképű volt, anyámtól eltérően nem soványodott
bele a válásba, még bőrkiütései sem voltak: negédes hangjával
könnyűszerrel lépre csalhatott volna, hogy visszazuhanva a
gyerekkorom bűvöletébe, ismét vakon engedelmeskedjem.
Egyik nap, miközben szokásunkhoz híven panzarottit és
pastacresciutát ebédeltünk az iskola melletti sütödében, azzal
rukkoltam elő, hogy szeretném elolvasni az Újtestamentumot.
– Nocsak!
– Kifogásolnád?
– Ellenkezőleg.
– És ha megtérnék?
 – Ebben sem látok semmi rosszat.
– Abban sem, ha konkrétan megkeresztelkednék?
–  Az a fontos, hogy ne holmi fellángolásból történjen. Ha
tényleg hiszel Istenben, minden rendben van.
Vagyis az ellenkezés leghalványabb jelét sem mutatta, ettől
függetlenül azonnal megbántam, hogy beavattam a terveimbe.
Roberto után már annak gondolatát is elviselhetetlennek
tartottam, hogy tekintélyes, szeretetre méltó emberként
tekintsek rá. Végtére is mi köze neki az életemhez? Réges-rég
eljátszotta a tiszteletemet és a szeretetemet. Ha valaha is
belevágok az Újszövetségbe, azt csakis azért a férfiért fogom
megtenni, aki a templomban olyan lélegzetelállítóan beszélt.

7.

Az apámhoz való, elsőre sikertelen közeledési kísérlet

felerősítette bennem a vágyat, hogy viszontlássam Robertót. S
mivel sehogy sem bírtam legyűrni, úgy döntöttem, ismét
felhívom Vittoriát. Szétdohányzott, rekedtes hangjából
rosszkedv áradt, ezúttal azonban nem esett nekem, nem is
bántott, igaz, szívélyesnek sem mutatkozott.
– Mit akarsz?
– Érdeklődni szeretnék, hogy vagy.
– Jól.
– Beugorhatnék hozzád valamelyik vasárnap?
– Minek?
–  Csak beköszönnék. Meg aztán annyira örültem, hogy
megismertem Giuliana vőlegényét: ha valamikor megint
hazalátogatna, szívesen találkoznék vele is.
– A templomi rendezvények befuccsoltak, el akarják kergetni
a papot.
Arra sem hagyott időt, hogy elmondjam, találkoztam Giacomo
atyával, és mindent tudok. Nyelvjárásra váltott, és a hívektől
kezdve a püspökön és a bíboroson át a pápáig mindenkit
lehordott, még Giacomo atyát meg Robertót is.
–  A plébános túllőtt a célon – dohogta. – Úgy jártunk vele,
mint a gyógyszerekkel: átmenetileg meggyógyultunk, de aztán
jöttek a mellékhatások, s most rosszabbul vagyunk.
– Na és Roberto?
– Roberto könnyen ugrál. Idejön, felforgatja az egész kócerájt,
aztán hónapokig bottal ütheted a nyomát. Hol Milánóban
lebzsel, hol itt gubbaszt, és ez megviseli Giulianát.
–  Megviseli a szerelem? – vágtam rá. – De hiszen a szerelem
nem okoz fájdalmat!
– Értesz is te hozzá!
–  A szerelem magasztos dolog, a leghosszabb távollétet is
képes legyőzni, az égadta világon mindent kibír.
– Nem tudsz te semmit, Giannì! Karattyolsz itt összevissza, de
semmit nem tudsz. A szerelem homályos, mint a budiablak.
Ettől a képtől, miután merőben különbözött azoktól a
hasonlatoktól, amikkel az Enzo iránti szerelmét szokta
ecsetelni, azonnal visszahőköltem. Megdicsértem az észjárását,
és hízelkedve bejelentettem, hogy szeretnék minél több időt
tölteni vele.
–  Ha majd ismét szerveztek családi ebédet, amin mindenki,
úgy értem: te, Margherita, Giuliana, Corrado, Tonino meg
Roberto is részt vesz, jöhetnék esetleg én is? – kérdeztem.
Haragra gerjedt és nekem támadt:
– Jobban jársz, ha otthon ülsz a seggeden. Anyád szerint nem
neked való ez a hely.
– De én szeretek veletek lenni. Giuliana ott van? Megbeszélem
vele.
– Giuliana otthon van, a saját vackában.
– És Tonino?
– Szerinted mindenki hozzám jár aludni, enni és szarni?
Kurtán-furcsán vetett véget a beszélgetésnek, undok volt és
mocskos szájú, szokás szerint. Szerettem volna egy meghívást,
de legalábbis egy hozzávetőleges időpontot kicsikarni belőle,
hogy biztosra menjek, valamikor – fél vagy akár egy év múlva –
viszontláthatom majd Robertót. Nem így történt, engem mégis
átjárt valami kellemes izgalom. Vittoria ugyan nem mondta ki
világosan, mit gondol Giuliana és Roberto kapcsolatáról, de az
volt a benyomásom, hogy valami nagyon nem stimmel. A
nagynéném becsléseire persze nem mertem hagyatkozni, a
szerelmeseket minden bizonnyal épp az általa kifogásolt
részletek villanyozták fel. Én mindenesetre arról fantáziáltam,
hogy – miután én voltam az, aki mindenkivel szót értettem –
némi állhatatossággal, türelemmel és jó szándékkal
felcsaphatok közvetítőnek a nagynéném meg a fiatalok között.
Hozzá is láttam felkutatni a házat egy Újszövetség után.

8.

Otthon ugyan egy fia Újszövetséget nem találtam, azzal viszont

nem számoltam, hogy az apámnak bőven elég utalni egy
könyvre, rövid időn belül megszerzi nekem. Néhány nappal az
előző találkozásunkat követően meg is jelent az iskolában,
kezében egy kritikai kiadással.
–  Egy szöveget nem elég elolvasni – nyújtotta át. –
Tanulmányozni is kell.
Jól ismert tűz parázslott a tekintetében. Amint alkalma
adódott könyvekről, eszmékről és sarkalatos kérdésekről
eszmét cserélni, megfeledkezett a sanyarú sorsáról. Ekkor
döbbentem rá, hogy a boldogtalanság is akkor terebélyesedik el
felette, amikor átengedi a terepet az ürességnek, és elfoglaltság
híján az anyámnak és nekem okozott gyötrelmeken rágódik. Ám
mihelyst elmerülhetett az agyonjegyzetelt könyvekből
kölcsönzött kolosszális gondolatokban, boldogan lubickolt,
semmiben nem szenvedett hiányt. Az életét, mint valami
könnyen mozdítható tárgyat, átköltöztette Costanzához, ahol
végre elemében érezte magát. Új dolgozószobája – egy tágas,
verőfényes helyiség – a tengerre nézett. Időközben a vitaesteket
is újraindította, és – Marianót leszámítva – az összes,
gyerekkorom óta ismert cimboráját meghívta, vagyis
konszolidálta a régi-új, némiképp hamis felállást, én pedig
biztos voltam benne, hogy a szokásos debattőrszerephez is
hamarosan visszatalál. A napjait legfeljebb azok az üres
pillanatok dúlhatták fel, amikor számot vetett a bűneivel. Ám
ezekben sem tocsogott túl sokáig, így például az evangéliumra
vonatkozó megjegyzésemből is minden bizonnyal a viszonyunk
normalizálódását vélte kihallani.
És csakugyan: a kritikai kiadás mellé egy ódon, görög–latin
nyelvű példányt is előbányászott – egy dolog a fordításokat
elolvasni, az eredeti azonban elengedhetetlen! –, s mivel a
társalgás ezzel ki is merült közöttünk, témát váltott, és azzal
nyaggatott, hogy kérjem meg anyámat, segítsen neki elintézni
valami macerás papírmunkát vagy a fene tudja, mit. Elvettem a
könyveket, és megígértem, hogy átadom az üzenetét. Anyám
pöfögött, zúgolódódott, sőt még ironizált is, amikor apám
kérését tolmácsoltam, de végül beadta a derekát. S bár a tanítás,
dolgozatjavítás és szerkesztés a napjai legjavát felemésztette,
sikerült időt szakítania, hogy kiállja a sort a különböző
hivatalokban, és legyőzze a tunya alkalmazottak közönyét.
Ez az eset arra is rádöbbentett, hogy megváltoztam. Ekkorra
már alig-alig bosszantott anyám alárendelődése, és meglepően
jól fogadtam, amikor a szobámban ücsörögve meghallottam,
hogyan közli apámmal telefonon, hogy mindennek utánajárt.
Immár egyáltalán nem tajtékzottam, amikor a láncdohányzástól
és az esti tütükézéstől reszelős hangja negédesre váltott, és
meghívta, hogy az anyakönyvvezetőnél kiállított okiratokat, a
Nemzeti Könyvtárból megszerzett másolatokat meg az
egyetemről kiváltott igazolásokat átadhassa neki. Sőt még akkor
sem orroltam meg rá, amikor egy este beállított hozzánk apám
szokatlanul tétován, majd befészkelte magát a nappaliba, és
elkvaterkáztak egy ideig. Anyám kacarászott egyet-kettőt, aztán
vége, rájöttem, hogy ez a kacaj végérvényesen a múltjuknak
szól. Röviden: eszem ágában sem volt már azt gondolni, hogy
önmagát mérgezi, aki ennyire hülye, érteni véltem az érzéseit.
Ám minél törékenyebbnek láttam anyámat, annál jobban
irritált apám opportunizmusa. Attól pedig, hogy kihívott
magukhoz és előadta a bennfentes apát, nagyon berágtam.
–  Nos? – kérdezte. – Belefogtál már az evangéliumokba?
Tanulmányozod a kommentárokat?
– Igen – feleltem. – De maga a történet egyáltalán nem tetszik.
Ironikus mosolyra húzta a száját:
– Nem tetszik a történet. Értem. Nos, ez roppant érdekes.
Homlokon csókolt, és a bejárati ajtó előtt ismét felhozta:
– Majd megbeszéljük, jó?
Megbeszélni? Vele? Soha, de soha! Mit is mondhattam volna
neki? Azzal a feltett szándékkal vágtam bele az olvasásba, hogy
a mese majd elvezet Isten szeretetéhez, ami a Roberto által
kiváltott szerelemhez hasonlatos. Szükségem volt erre az
odafordulásra, az állandó készenléttől és várakozástól olyan
feszült lettem, hogy gyakran egy nyaláb villanyvezetéknek
éreztem magam, amin át- meg átcikázik a magasfeszültség. A
történetekből azonban épp a mesés fordulatokat hiányoltam, a
helyszínek valóságosaknak tűntek, az emberek pedig, akik
valóságos mesterségeket űztek, egykor ténylegesen létezők és
hétköznapiak voltak. Ráadásul minden más érzésnél
gyakrabban jutott szóhoz a kegyetlenség. Amint befejeztem az
egyik könyvet és belefogtam a következőbe, egyre
borzalmasabb fordulatot vettek az események. Igen, az az
igazság, hogy épp a történet volt az, ami kiborított. Minél
tovább olvastam, annál jobban felhúztam magam. Mi tehát
mindannyian egy olyan Úristent szolgálunk, aki fél szemét
folyton rajtunk tartja, és azon kívül, hogy a jót választjuk-e vagy
a rosszat, az égadta világon semmi sem érdekli. Micsoda
marhaság! Hogy is lehetne elfogadni az alárendelődésnek ezt a
fokát? Felfordult a gyomrom annak gondolatától, hogy létezik
egy Atya az égi paradicsomban, nekünk, embereknek meg itt
kell tocsognunk a vérben és a sárban magatehetetlenül. Hát
miféle atya ez az Isten, milyen családot alapított a nyomorult
teremtményeiből? Ezek a kérdések egyszerre voltak rémisztőek
és idegesítőek. Gyűlöltem ezt az atyát, aki ilyen törékenynek
teremtett bennünket, majd gyötrelembe és romlandóságba
vetett. Gyűlöltem, hogy bábfiguráknak tekint minket, és kéjes
örömmel, akár egy bábszínházban, végignézi, hogyan küzdünk
meg az éhséggel, szomjúsággal, betegséggel, terrorral,
kegyetlenséggel, gőggel, de még a jó szándékkal is, aminek
előbb vagy utóbb a saját rosszhiszeműségünk miatt úgyszintén
búcsút inthetünk. Gyűlöltem, hogy valamennyi teremtménye
közül a legnyomorultabbnak kijáró sorsot szánta az egy szem
fiának, akit egy szűz leány hozott a világra. Gyűlöltem ezt a fiút
is, aki, bár képes lett volna csodát tenni, erejét holmi kétes
hatékonyságú hókuszpókuszokra pazarolta, ahelyett hogy
egyszer s mindenkorra megoldotta volna az emberi léttel járó
gondokat. Gyűlöltem, hogy ez a fiú a végsőkig lestrapálta az
anyját, az apjával viszont egyetlenegyszer sem mert ujjat húzni.
És végül mindennél jobban gyűlöltem, hogy ez az úgynevezett
Úristen a legszörnyűbb kínok közt hagyja a fiát meghalni, és
még arra sem méltatja, hogy amikor halálos óráján őt
szólongatja, válaszoljon neki. Igen, lesújtott ez a szörnyű
történet. Na és a feltámadás? Hogy egy halálra gyötört test csak
úgy ukmukfukk visszatérjen az életbe? Ettől annyira rettegtem,
hogy éjszakákon át nem bírtam aludni. Mi értelme van
megtapasztalni a halál élményét, ha utána úgyis visszatérünk
az örök életbe? És egyáltalán: mi értelme van az örök életnek
egy rakás feltámasztott hulla között? Ez volna a híres üdvösség?
Nem inkább az elfogadhatatlan borzalmak alapállapota ez?
Nem, az egekben trónoló atya pontosan megfelel annak a
szeretet nélküli, közömbös apának, aki Máté és Lukács
evangéliumában a fiát kővel hajigálja, és kígyót meg skorpiót ad
neki enni, amikor megéhezik. Ha erről az atyáról kéne a
sajátommal beszélnem, könnyen lehet, hogy egy óvatlan
pillanatban kifut a számon: ez az atya, apu, még nálad is
rettenetesebb. Ebből kifolyólag minden élőlényt feloldoztam,
még a leghitványabbakat is. Az életük tele volt szenvedéssel, és
ha a belső mocsárból kitörve megkíséreltek az érzelmeik
felfoghatatlanságáról beszélni, én nekik adtam igazat.
Magyarán: az anyám oldalára álltam, szemben a volt férjével.
Apám csak kihasználta őt, majd mézes-mázas szavakkal
körbedöngicsélte, miközben épp azt a lelki nagyságot tiporta
sárba, ami életre keltette és életben is tartotta az iránta való
nemes érzéseket.
Egyik este anyám a következővel rukkolt elő:
–  Meg kell mondanom neked, hogy apu éretlenebb nálad. Te
lassan felnőttél, ő meg gyerek maradt. És gyerek is marad
mindörökre, egy lánglelkű, okos gyermek, akit bűvöletben
tartanak a játékai. És ha nagyon sürgősen nem tér észhez,
hamarosan belerokkan. Erre sajnos már fiatalkoromban is
rájöhettem volna, de akkor az érett férfit láttam benne.
Belátta hát, hogy tévedett, a szerelemről azonban nem volt
hajlandó lemondani. Ellágyultan meredtem rá. Szerettem volna
én is így szeretni, ám én egy olyan embert képzeltem el
magamnak, aki méltó is rá.
– Mit olvasol? – kérdezte.
– Az evangéliumokat.
– Nocsak. És miért?
– Mert teszik nekem egy fiú, aki minden sorát ismeri.
– Szerelmes vagy?
– Meghibbantál? Jár valakivel! De szeretnék a barátja lenni.
–  Ne mondd el apunak! Majd elővesz, hogy beszélgessetek
róla, és tönkreteszi az olvasmányélményedet.
Ettől a veszélytől nem kellett tartanom: az Újszövetséget
addigra ától cettig kiolvastam, és ha az apám valóban elővett
volna, nagy általánosságokon és közhelyeken kívül mást
úgysem mondtam volna neki. Azt viszont nagyon reméltem,
hogy egy napon összefutok Robertóval, aki nemcsak ellát a
szükséges pontosításokkal, de egy átfogóbb és mélyebb
értelmezésben is részesít. A templomban még úgy éreztem, ha
nem kaphatom meg, vége az életemnek, ám ahogy telt-múlt az
idő, lám-lám, az életem tovább csordogált a maga medrében, s a
nélkülözhetetlenség érzése is átalakult. Mostanra már nem a
fizikai jelenlétét hiányoltam – hiszen ki tudja, hányszor
elképzeltem, amint boldogan, megannyi nemes és hasznos
dolgot megvalósítva, továbbá az érdemeiért járó elismerésben
sütkérezve éldegél a messzi Milánóban –, inkább egy jól
meghatározott cél köré próbáltam rendezni az életem: olyan
emberré akartam válni, akit méltónak tart a tiszteletére. Őt
magát pedig olyan tekintélyként tartottam számon, akinek
befolyását nem tudtam ugyan meghatározni – vajon
egyetértene, ha ezt és ezt csinálnám, vagy megpróbálna
lebeszélni róla? –, de minden kétséget kizáróan hozzá
igazítottam az életem. Ekkortájt hagytam fel azzal a
szokásommal is, hogy esténként, mintegy kárpótlásul az emberi
létezés elviselhetetlenségéért, álomba simogassam magam. A
halandóságba vetett nyomorult teremtményeknek, gondoltam,
egyetlenegy aprócska szerencse jutott osztályrészül, egyetlen
dolog tudja enyhíteni és feledtetni a fájdalmukat, jelesül: hogy
egy készüléket a lábuk közé illesztve hevenyészett örömökhöz
juttassák magukat. De végül erről is sikerült lebeszélnem
magam azzal, hogy Robertót bizonyára lesújtaná, ha a fülébe
jutna, hogy akár egyetlen percre is egy olyan ember
társaságában tartózkodott, aki magányos élvezetekre ragadtatja
magát.

9.

Nagyjából ugyanekkor – nem mondanám, hogy belső döntés

hatására, sokkal inkább a régi rutinhoz való visszatalálás
eredményeképpen – ismét rászántam magam a tanulásra,
jóllehet magára az iskolára továbbra is úgy tekintettem, mint a
félműveltség és sekélyesség bölcsőjére. A tanulás lassan
meghozta a gyümölcsét, az osztálytársaimmal igyekeztem
kedvesnek mutatkozni, és egy idő után, noha a baráti
kapcsolatokat messze elkerültem, még bulizni is eljárogattam
velük szombat esténként. A vitriolos megjegyzéseket, a
dühkitöréseket vagy a csökönyös hallgatást persze nem tudtam
egyik napról a másikra kiirtani a természetemből,
mindazonáltal meg voltam győződve róla, hogy jobb emberré
válhatok. Olykor belefeledkeztem egy mélytányérba, egy
pohárba vagy kiskanálba, megbámultam a kavicsokat és az
elszáradt faleveleket az utcán, a formájuk láttán pedig – akár a
maguk természetességében mutatkoztak, akár az ember
munkáját és tehetségét hirdették – őszinte csodálatot éreztem. A
Rione Alto utcáit, amelyeknek minden egyes zugát
gyerekkoromtól fogva ismertem, most úgy vettem szemügyre,
mintha életemben először vetődnék a környékre; a boltok,
gangok, nyolcemeletes lakóházak, az okkersárga, égszínkék
vagy zöld falakból kiszögellő – ám a falak síkjában mindössze
csíknak tűnő – hófehér erkélyek egytől egyig új megvilágításban
kellették magukat. A San Giacomo dei Caprit elborító fekete
lávakövek, amiket évek óta rendszeresen odébb pöcköltem, a
piszkosvörös épületek, a rozsdafoltok meg a kertek mind-mind
ámulatba ejtettek. És ugyanígy voltam az emberekkel is: a
tanáraimmal, a szomszédokkal, a boltosokkal, a Vomero utcáin
bódorgó járókelőkkel. Egy aprócska gesztus, egy tekintet, egy
arckifejezés is bőven elég volt, hogy gondolkodóba ejtsen.
Ezekben a pillanatokban úgy éreztem, minden egyes jelenség
mögött mélyebb összefüggések rejtőznek, és az én dolgom, hogy
ezeket felfedezzem. De nem tartott sokáig. Időről időre, hiába
próbáltam ellenállni, legyőzött az ingerlékenységem, és állandó
késztetést éreztem, hogy a környezetemben levőknek
beolvassak, majd hajba is kapjak velük. Nem akarok ilyen lenni,
mondogattam magamnak főként félálomban, de kár lett volna
szépíteni: pontosan ilyen voltam, ez a felismerés pedig, hogy
másmilyen – mint durva és kötekedő – nem tudok lenni,
legtöbbször nem arra ösztökélt, hogy jó útra térjek, hanem hogy
még nagyobb kegyetlenséggel, egyszersmind gonosz élvezettel
sózzak oda az embereknek. Nem vagyok szerethető, rendben,
akkor hát ne szeressenek; fogalmuk sincs, mekkora terheket
cipelek éjt nappallá téve, gondoltam, és belemenekültem a
Roberto iránti rajongásomba.
Ugyanakkor, nem kis örömömre és meglepetésemre, az
osztálytársaim a féktelenségem ellenére is egyre gyakrabban
hívtak el bulizni; mindent összevetve nagyon úgy festett, hogy
méltányolják az igyekezetemet. Azt hiszem, épp ennek a
fordulatnak köszönhetően már Corradót és Rosariót is féken
tudtam tartani. Kettejük közül elsőként Corrado bukkant fel
újra az életemben. Az iskola előtt várt rám.
– Gyere, járjunk egyet a Floridianán! – indítványozta.
Szívem szerint azonnal nemet mondtam volna, ám hogy
felpiszkáljam az osztálytársnőim kíváncsiságát, akik fél
szemmel engem figyeltek, nagy kegyesen rábólintottam, az
ölelését azonban óvatosan lefejtettem magamról. Eleinte
próbált megnevettetni, és én merő udvariasságból el is
mosolyodtam a viccein, ám amikor az ösvényről letérve a
bozótosba akart becibálni, előbb kedvesen, végül határozottan
elutasítottam.
– Most akkor nem járunk?
– Nem.
– Mi az, hogy nem? És amiket eddig csináltunk?
– Miért? Miket csináltunk?
Erre zavarba jött.
– Tudod te azt nagyon jól.
– Nem emlékszem már.
 – De hát nem azt mondtad, hogy te is élvezted?
– Hazudtam.
Mellbe vágott, hogy ennyire meghunyászkodott. Egy darabig
erősködött, ment a huzavona, meg akart csókolni. De aztán
megtört, és leforrázva annyit mondott: nem értelek, nagyon
elszomorítasz.
Leültünk egy fehér lépcsőfeljáróra, az előttünk elterülő
Nápoly, akárha egy kupolába zárva, a legcsodásabb arcát
mutatta: odakinn az ég azúrkékje, idebenn a lélegző kövek
kipárolgásai.
– Nagy hibát követsz el – mondta.
– Miféle hibát?
– Azt hiszed, jobb vagy nálam. Fogalmad sincs, ki vagyok.
– Miért? Ki vagy?
– Várd ki a végét, és megtudod.
– Rendben, kivárom.
– Aki viszont kurvára nem fog várni, Giannì, az Rosario.
– Hogy jön ide Rosario?
– Szerelmes beléd.
– Nem mondod!
–  Pedig így van. Jól felhergelted, és meg van győződve róla,
hogy belészerettél. Mást se csinál, egész nap a melledről
áradozik.
– Hát ezzel nagyon mellélőtt. Mondd meg neki, hogy én valaki
mást szeretek.
– Kit?
– Azt nem árulhatom el.
Próbáltam más mederbe terelni a beszélgetést, de nem
tágított, sőt újra megpróbálta átkarolni a vállamat.
– Mondd, hogy engem!
– Dehogy mondom!
– Az nem lehet, Giannì, hogy azt a sok szép dolgot te szerelem
nélkül csináltad velem.
– Hát akkor most mondom, hogy bizony így volt.
– Akkor egy büdös kurva vagy.
– Nevezhetjük így is, igen.
Megfordult a fejemben, hogy rákérdezek Robertóra, de biztos
voltam benne, hogy amilyen gyűlölettel beszélt róla korábban,
most is elintézi néhány keresetlen szóval, úgyhogy visszafogtam
magam, és inkább Giulianára tereltem a szót.
– Gyönyörű a húgod! – állapítottam meg frappánsan.
–  Eridj már! Úgy összeaszalódott, mint egy frissen kiásott,
százéves hulla. Látnád reggel, ébredés után!
S miután odamorgott még pár trágárságot, képes volt azt
állítani Giulianáról, hogy a diplomás pasija kedvéért adja a
szentet, miközben mindennek lehet nevezni, csak szentnek
nem. Ha az embernek van egy húga, zárta rövidre az okfejtését,
egy életre elmegy a kedve a nőktől, az évek során azt
tapasztaltam, hogy minden tekintetben rosszabbak vagytok a
pasiknál.
– Akkor szedd le rólam azonnal mancsod, és ne akarj folyton
megcsókolni!
– Hogy jön ez ide? Én szerelmes vagyok!
– Na és? Ha szerelmes vagy, nem látsz a szemedtől?
–  Látok én, csak hajlamos vagyok megfeledkezni róla, hogy
pontosan olyan vagy, mint a húgom.
 –  Na látod, ugyanez a helyzet Robertóval: nem olyan
szemekkel néz Giulianára, ahogyan te nézel rá. Olyannak látja,
mint te engem.
Ez a téma kihozta a sodrából, és felfortyant:
–  Eridj már! Hát mit lásson az a szerencsétlen? Vak, mint a
budiajtó, ráadásul a nőkhöz sem ért.
– Az lehet, de ha kinyitja a száját, mindenkit levesz a lábáról.
– Téged is?
– Hova gondolsz!
– Na, azért. Csak a hülyék veszik be a maszlagjait.
– Ezek szerint a húgod hülye?
– Az.
– Csak te vagy okos egyedül?
– Én, te meg Rosario. Amúgy nagyon akar találkozni veled.
Ezen egy pillanatra elgondolkodtam, de végül azt mondtam:
– Rengeteg a tanulnivalóm.
–  Fel fogja kúrni magát, Giannì. Sargente ügyvéd fiáról van
szó.
– És ez az ügyvéd fontos ember?
– Fontos és veszélyes.
–  Nincs időm, Currà. Nektek, kettőtöknek nem kell
tanulnotok, nekem igen.
– Mással nem is lógsz, csak azokkal, akik tanulnak?
–  Dehogynem! De van közted és Roberto között, és ezt csak
úgy mondom, egy alapvető különbség. Ő például a szabad
idejében biztosan olvasna.
– Már megint ez a Roberto! Te belezúgtál!
– Jaj, hagyjál már ezzel!
 –  Ha Rosario rájön, hogy belezúgtál, azonnal kinyiffantja,
vagy lezsírozza, hogy kinyiffantsa valaki.
Most már feltétlenül haza kell mennem, feleltem erre, és nem
hoztam fel többé Robertót.

10.

Nem sokkal ezután Rosario is feltűnt az iskola előtt. Sovány,

hórihorgas alakjáról és lófogú vigyoráról azonnal felismertem.
Hanyagul nekitámaszkodott a kabriójának, és olyan flancos
cuccokban feszített, amikben – az osztálytársaim szerint
legalábbis – csak a tahók flangálnak. Nem kellette magát,
tulajdonképpen semmit nem csinált, amivel felhívhatta volna
magára a figyelmet, teljesen biztos volt benne, hogy a sárga
autója épp elég figyelemre méltó. És csakugyan: az autójának
mindenki a csodájára járt. Meg arra is felkapták a fejüket,
persze, amikor kénytelen-kelletlen, akárha egy távirányítónak
engedelmeskednék, odamentem hozzá. Rosario színlelt
egykedvűséggel vágódott be a volánhoz, én meg ugyanolyan
egykedvűen huppantam le mellé.
– Azonnal vigyél haza! – mondtam.
– Te vagy az úrnő, én a szolga: óhajod parancs – felelte.
Begyújtotta a motort, idegesen beletaposott a gázba, és
közben nekifeküdt a dudának, hogy utat törjön a diákok között.
–  Emlékszel, ugye, hogy hol lakom? – kérdeztem mindjárt
némi riadalommal a hangomban, amikor rákanyarodott a San
Martinóra vezető útra.
– A San Giacomo dei Capri felett.
 –  Mi viszont mintha nem a San Giacomo dei Capri felé
mennénk.
– Majd oda is elmegyünk.
Megálltunk egy utcácskában Sant’ Elmo alatt, majd felém
fordult, és a vigyorba fagyott képével rám meredt.
–  Giannì – mondta komoran –, nekem azonnal megtetszettél,
amint megláttalak. Ezt négyszemközt akartam elmondani
neked, egy csendes helyen.
– Csúnya vagyok, menj, keress magadnak valaki szebbet.
– Nem vagy csúnya: vagány vagy.
– Vagány vagy csúnya: egyre megy.
– Ne marháskodj! A melledet még a szobrok is megirigyelnék.
Felém hajolt, hogy megcsókoljon, én viszont hátrébb
húzódtam, megfogtam az arcát, és elfordítottam.
–  Nem tudunk csókolózni – mondtam. – A fogaid túlságosan
előreállnak, az ajkad pedig túl vékony.
– A többiek vajon hogy csókolóztak velem?
–  Lehet, hogy fogatlanok voltak. Különben is: menj, és
csókoltasd magad velük!
– Még játékból se akarj bántani engem, Giannì! Nagyon nincs
rendjén ez így.
– Ha már játék: nem én csinálom, te vigyorogsz folyton! Hogy
vegyelek így komolyan?
–  Pontosan tudod, hogy az arcberendezésem miatt van.
Legbelül nagyon is komoly vagyok.
– Hát én is. Te azt mondtad rám, hogy randa vagyok, én pedig
azt, hogy előreáll a fogad. Kvittek vagyunk. Most pedig vigyél
haza, kérlek, az anyám már biztosan aggódik értem.
 Esze ágában nem volt elindulni, alig pár centiméterről a
képembe lihegett. Elismételte, hogy igen, tökös vagyok, épp az ő
ideálja, majd cinege hangon a szememre vetette, hogy
fogalmam sincs, mennyire komolyak a szándékai. Aztán
felemelte hirtelen a hangját, és rám förmedt:
–  Corrado egy hazug disznó! Azt akarta beadni nekem, hogy
mindenféle dolgokat csináltál vele. De én nem hiszek neki.
Próbáltam kinyitni a kocsi ajtaját, kevés sikerrel, s ettől még
inkább felment bennem a pumpa:
– Mennem kell!
–  Várj egy kicsit! Ha vele úgyis csináltad, velem miért nem
akarod?
Elfogyott a türelmem:
–  Most túl messze mentél, Rosà! Én senkivel semmit nem
szoktam csinálni!
– Másba vagy szerelmes, ugye?
– Senkibe se vagyok szerelmes!
– Corrado szerint amióta megláttad Roberto Matesét, teljesen
meg vagy hibbanva.
– Azt sem tudom, ki az a Roberto Matese!
– Megmondom én neked: egy nyomorult senkiházi, aki adja a
bankot mindenfelé.
– Akkor ez nem az a Roberto, akit én ismerek.
–  Nyugodt lehetsz, hogy ő az. Ha nem hiszed, idehozom
neked, és akkor kiderül.
– Idehozod? Te?
– Egy szavadba kerül.
– És ő eljön?
 – Nem, nem fog önként jönni, de erőnek erejével idehozatom.
–  Ne légy nevetséges! Azt a Robertót, akit én ismerek, nem
fogod erővel rábírni semmire.
– Ez az erőtől is függ. Ha az ember a megfelelő erővel lép fel,
mindenki engedelmeskedik neki.
Gondterhelten néztem rá. Nevetett ugyan, de a tekintete
villámokat szórt.
– Érdekel is engem ez a Roberto! Magasról teszek rátok. Igen,
rád és Corradóra is! – mondtam.
A tekintete a mellemre siklott, olyan mohón falta, mintha
valami ritkaságot rejtegetnék a melltartómban, és így szólt:
– Adj egy csókot! Utána hazaviszlek.
Abban a pillanatban le mertem volna fogadni, hogy bántani
fog. Ugyanakkor az is belém hasított, hogy minden csúnyasága
ellenére jobban tetszik, mint Corrado. Hirtelen egy vakító
démonnak láttam, aki két kézzel magához húzza a fejem, és
miután erőszakosan megcsókol, addig üti a kocsi ablakához,
mígnem kiadom a lelkemet.
– Nem adok semmit! – feleltem. – Vigyél haza, vagy kiszállok,
és hazamegyek egyedül.
A szemembe nézett, hosszan fürkészett, végül beindította a
motort.
– Ahogy az úrnőm parancsolja.

11.

Kisvártatva a fülembe jutott, hogy a hatalmas mellem a

fiúosztálytársaim érdeklődését is felkeltette. Ezt Mirella, a
padtársnőm mesélte, és nem átallotta hozzátenni, hogy egy
tizedikes barátja – akit amúgy Silvestrónak hívtak, és elég
népszerű volt az iskolában, mivel többeknek irigységére
motorral járt –, szóval ez a Silvestro valamelyik nap mindenki
füle hallatára a következőt nyilatkozta az iskolaudvaron: a
segge sem rossz, ha egy kispárnával eltakarod az arcát, egészen
dugni való.
Aznap egy szemhunyásnyit nem aludtam, a megalázottságtól
és a dühtől átzokogtam az éjszakát. Kétségbeesésemben arra
gondoltam, hogy elmesélem az apámnak – ez az ötlet bizonyára
a gyermekéveim bosszantó maradványa volt, kislányként
ugyanis azt képzeltem, hogy nincs olyan probléma, amivel ne
merne szembenézni és meg ne oldaná. De mindjárt utána
anyám jutott eszembe, akinek, szegénynek, alig volt melle,
aztán felsejlett Costanza gömbölyű, telt keble, és arra a
következtetésre jutottam, hogy az apámat még Silvestrónál,
Corradónál és Rosariónál is jobban vonzzák a női idomok.
Semmiben sem különbözött a férfiak többségétől, és ha nem
lettem volna a lánya, ugyanolyan megvetéssel beszélt volna
Vittoriáról, akárcsak Silvestro rólam; azt mondta volna rá, hogy
nagy a melle és kemény a segge, meg hogy Enzo biztosan
kispárnát tett a randa fejére. Szegény, szerencsétlen Vittoriának
hogy pont az én apám legyen a fivére: nincs a férfiak közt egy
se, aki ne állna be a tahók sorába, és ne beszélne kéjes
könyörtelenséggel a szerelemről. Szabályosan élvezték, ha
megalázhattak bennünket, ha belerángattak a maguk
posványába. Le voltam sújtva, és apró villanások erejéig – a
fájdalommal teli pillanatokban ma is úgy érzem, mintha
mágneses vihar dúlna a fejemben – azon tépelődtem, vajon
Roberto is ilyen, ő is így beszél a szerelemről? Nem, az
lehetetlen, gondoltam, és utólag nagyon restelltem, hogy a
kérdés egyáltalán felmerült bennem. Ő egészen biztosan
becézgeti Giulianát, s bár vágyakozik utána – hát már hogyne
vágyakozna! –, ez a vágy bizonyára ugyanolyan gyöngéd, mint a
szavai. Végül azzal sikerült lehiggadnom, hogy elképzeltem
őket, amint szelíden, kedvesen bánnak egymással, és
megfogadtam magamnak, hogy megpróbálom mindkettejüket
egyformán szeretni, továbbá olyan emberré válni, akire
nyugodtan rábízhatják a gondjaikat. Úgyhogy vége, egyszer s
mindenkorra megszabadulok a seggek, mellek és kispárnák
világától! Különben is, ki ez a Silvestro és mit tud rólam, hisz
még csak nem is a fivérem, hogy mellettem felcseperedve
kiskorom óta figyelemmel kísérje a testemet! Jut eszembe: tiszta
szerencse, hogy nincs fiútestvérem! Mit képzel magáról, hogy
így beszél rólam, ráadásul mások előtt!
Lehiggadni ugyan lehiggadtam, de napokba tellett, amíg
elhalványultak Mirella mondatai. Egyik reggel az osztályban
ücsörögtem kábán, a fejem üres volt, legalábbis nem
nyugtalanítottak a fenti gondolatok. Épp a ceruzámat
hegyeztem, amikor megszólalt a csengő, nagyszünet
következett. Amikor kimentem a folyosóra, hirtelen ott találtam
magam Silvestro előtt. Nagydarab, fehér bőrű, szeplős fiú volt,
tíz centivel magasabb nálam. Az idő nyárba fordult, sárga, rövid
ujjú inget viselt. Nem sokat teketóriáztam, a csupasz karjába
döftem a ceruzámat, de olyan erővel, hogy amikor ki akartam
húzni, bele kellett adnom anyait-apait. Felüvöltött. Hosszú,
elnyújtott üvöltés szakadt ki belőle, mint a sirályokból, és a
karjára bámult: beletörött a hegye, mondta. Aztán patakzani
kezdtek a könnyei. Felkiáltottam: jaj, bocsánat, véletlen volt,
valaki fellökött. S a ceruzámat mustrálgatva azt morogtam:
hadd lássam, tényleg beletört-e!
Megdöbbentem. Ha történetesen kés lett volna a kezemben,
azt vágom bele a karjába? Silvestro meg a barátai közrefogtak,
és lecibáltak az igazgatónőhöz, ahol továbbra is azt hajtogattam,
hogy a nagy tülekedésben fellöktek. Megalázónak éreztem a
nagy mellű, kispárnás történettel előhozakodni, a csúnyaságát
megbosszuló boszorka történetét pedig elviselhetetlennek
tartottam. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Mirella nem
avatkozik közbe, és nem árulja el, mi vitt rá erre az egészre,
megkönnyebbültem. Baleset volt, szajkóztam, az igazgatónő
pedig, miután Silvestrót nagy nehezen lecsillapította, behívatta
a szüleimet.

12.

Anyám rosszul fogadta a hírt. Tisztában volt vele, hogy újra

elkezdtem tanulni, és azt remélte, hogy az elvesztegetett évet
behozva leteszem a különbözeti vizsgákat. Ezt az ügyet a
sokadik árulásnak tartotta, s tán annak bizonyítékát látta
benne, hogy az apám távozásával mindketten búcsút inthetünk
a méltóságteljes életnek. Egyre csak azt hajtogatta, hogy meg
kellett volna védenünk a mi kis közösségünket, tisztában kellett
volna lennünk a saját értékeinkkel. Iszonyú dühös volt. Soha
életemben nem láttam még ilyennek. De a dühének ezúttal nem
én voltam a célpontja, egy ideje mindenért eszelősen Vittoriát
hibáztatta. Azt mondta, ezzel a magatartással a nagynéném
kezére játszom, aki viselkedésben, szóhasználatban, az égadta
világon mindenben a maga képére akar átszabni. Amúgy is
apró szeme összeszűkült, járomcsontja már-már átbökte az
arcbőrét. Azt akarja bebizonyítani, mondta tagoltan, hogy
nekünk apáddal csak a külsőségek számítanak, és ha sikerült is
valamelyest felkapaszkodnunk, te majd feltartóztathatatlanul
visszacsúszol, mintegy kiegyenlítve a szintkülönbségeket.
Odament hát a telefonhoz, feltárcsázta a volt férjét, és
miközben minden részletre kiterjedően beszámolt az esetről,
visszanyerte a nyugalmát, amit előzőleg miattam veszített el.
Egészen halkan beszélt, mintha valami titkos megállapodás
lenne köztük érvényben, amiből engem, minél nagyobb galibát
csinálok, annál inkább kirekesztenek. Kétségbeesésemben arra
gondoltam, hogy az életem darabokban, hiába is akarom
összerakni, újra és újra szétesik; valami nagy baj van velem,
nagy baj van a világgal, csak Giulianának és Robertónak megy
minden úgy, mint a karikacsapás. Közben anyám azt mondta a
telefonba: menj be inkább te, nagyon kérlek. Majd párszor még
megismételte: értem, igazad van, pontosan tudom, mennyire
elfoglalt vagy, de légy szíves, te menj be hozzá. Amikor letette,
gyűlölködve nekiestem:
– Nem akarom, hogy apu menjen be az igazgatónőhöz!
Mire anyám azt felelte:
– Csend legyen! Ezentúl úgy lesz, ahogy mi akarjuk!
Az igazgatónőről az a hír járta, hogy azokkal a szülőkkel, akik
a szónoklatait türelmesen végighallgatva hajlandók voltak
rendre utasítani az ivadékaikat, nyájasan elbeszélgetett,
azokkal viszont, akik a gyermekeik védelmére keltek,
könyörtelenül elbánt. Anyámért tűzbe tettem volna a kezem, ő
mindig is jól kijött az igazgatónővel. Apám azonban többször
kijelentette, olykor még el is poénkodott rajta, hogy mindentől
herótja van, ami az iskolai élettel kapcsolatos – a kollégák az
őrületbe kergették, a hierarchiát és a szülői munkaközösséget ki
nem állhatta –, épp ezért ezerszer is meggondolta, ha szülői
minőségében kellett bemennie az iskolámba, attól tartott
ugyanis, hogy a jelenlétével csak ártana nekem. Ám ezúttal
pontban a tanórák végére megjelent. Amikor a folyosón
észrevettem, kelletlenül odamentem hozzá. Ideges voltam,
szándékosan nyelvjárást használtam: apu, én tényleg nem
direkt csináltam, de te ne ragaszkodj az én igazamhoz,
különben mindketten pórul járunk. De ő nyugalomra intett, és
amint beléptünk az igazgatónőhöz, a lehető legszívélyesebb
hangját vette elő. Miután figyelmesen végighallgatta az asszony
részletes beszámolóját arról, hogy milyen bonyolult dolog
eligazgatni egy gimnáziumot, elsütött egy frappáns kis
történetet a hivatalban levő tanfelügyelő bunkóságáról, majd
váratlanul megdicsérte a fülbevalóját. Az igazgatónő
önelégülten hunyorgott, és az egyik kezével belekaristolt a
levegőbe, mintha el akarna hessegetni bennünket, végül
kacarászni kezdett, a szája elé kapva ugyanazt a kezét. S amikor
már azt hittem volna, hogy ebben a hangnemben fognak
bájcsevegni az idők végezetéig, apám kertelés nélkül elővette a
kihágásomat. Még a lélegzetem is elállt. Engem ismerve,
mondta, kétségtelen, hogy szándékosan döftem bele a ceruzát
Silvestróba, ám annak, hogy így reagáltam, bizonyára nyomos
oka volt; ő ugyan ezt az okot nem ismeri, nem is akarja
megismerni, egy ideje azonban megtanulta, hogy a nők és
férfiak közti grimbuszokban rendszerint a nőknek van igazuk, s
még ha a mostani ügyre ez nem is teljesen érvényes, a fiúkat
akkor is érdemes a felelősségvállalás irányába terelni, érdemes
őket addig nevelni, mígnem a felelősségtudatuknak legalább a
halvány látszata felsejlik. A fenti gondolatsor természetesen egy
hozzávetőleges kivonata mindannak, amiről iszonyú
terjengősen, metsző éllel és lélegzetelállító választékossággal
beszélt, röviden: az ilyen szónokokat szokták tátott szájjal, a
nyelvi elegancia tekintélyétől elájulva, egyszersmind az
ellenvetés lehetőségéről is végleg lemondva hallgatni.
Szívszorongva vártam, vajon mit lép erre az igazgatónő. Nos,
az igazgatónő buzgó ájtatossággal válaszolt apámnak, tanár
úrnak szólította, és szemmel láthatóan annyira elcsábult tőle,
hogy a teljes női nem nevében égett az arcom, restelltem, hogy
nőnek születtem, akit a sorsa, minden tudományos fokozata és
hivatali pozíciója ellenére, arra kárhoztatja, hogy így bánjanak
vele a férfiak. Ám ahelyett, hogy a haragomnak sivalkodva
hangot adtam volna, kellemes elégedettség töltött el. Az
igazgatónő el sem akarta engedni apámat, s hogy
gyönyörködhessen még a búgó hangjában, kérdések özönét
zúdította rá, ámbár ki tudja, az is lehet, hogy újabb bókokban,
esetleg – miután úgy érezhette, méltónak találtatott egy férfi
mélyenszántó gondolataira – egy szép új barátság kezdetében
reménykedett.
Ami engem illet, már ott, az irodájában pontosan tudtam,
hogy amint leérünk az udvarra, apám – a poén kedvéért – a
hangját utánozva majd előadja, milyen képet vágott a bókjaira
és hogyan igazgatta a haját.
És így is történt.
– Láttad, hogy pillázott? S az a kézmozdulat, ahogy a hajával
babrált! Meg a hangja! Hú, tanár úr, húú, húúú, hova gondol!
Teli torokból nevettem, akárcsak kislány koromban, és úgy
éreztem, ismét gyermeki csodálattal tekintek rá. Azt viszont
nem tudtam eldönteni, hogy hagyjam-e ezt az érzést
felülkerekedni, vagy emlékeztessem magam, hogy méltatlan a
csodálatomra, és rivalljak rá: azt mondtad, hogy a férfiak
fajankók, és felelősséget kell vállalniuk a tetteikért; te viszont
sose vállaltál felelősséget sem azért, amit anyuval műveltél, sem
pedig azért, amit velem. Hazug vagy, apu, egy hazug disznó,
akitől épp azért félek, mert ha úgy tartja úri szeszélye, bármikor
képes rokonszenvet kelteni az emberekben.

13.

A dicsőséges hőstett feletti örömujjongásom mindössze addig

tartott, amíg be nem ültünk az autóba. Apám gyakorlatilag el
sem helyezkedett a volánnál, máris egyik melldöngető frázist
pufogtatta a másik után.
– Vedd úgy, hogy ez egy lecke volt! Nincs olyan ember, akit ne
lehetne gatyába rázni. Afelől meg biztos lehetsz, hogy ez az
asszony a tenyeredből eszik a hátralevő gimnáziumi éveidben.
Nem álltam meg, hogy közbe ne szóljak:
– Nem az én tenyeremből, hanem a tiedből.
 A dühöm láttán mintha restellte volna az iménti
öntömjénezést. Nem gyújtotta be a motort, felemelte mindkét
kezét, és homloktól állig elhúzta az arca előtt a tenyerét, akárha
falat vonna a korábbi és a mostani pillanat közé.
– Jobb szeretnél egyedül megbirkózni a dolgokkal?
– Igen.
– Nem tetszett, ahogy viselkedtem?
– Remek voltál. Akkor is igent mondott volna, ha megkéred a
kezét.
– Szerinted mit kellett volna tennem?
– Semmit. Törődj a magad dolgával! Elmentél tőlünk, lett egy
másik feleséged, új lányaid… Felejts el engem meg anyut!
– Anyád meg én szeretjük egymást. És te vagy az én egyetlen,
imádott gyermekem.
– Hazugság!
Apám tekintetében harag villant, valószínűleg megbántottam.
No lám, meg is van, kitől örököltem ezt a vad erőt, ami rávitt,
hogy beledöfjek Silvestróba. Ám amilyen gyorsan felment
benne a pumpa, olyan gyorsan el is párolgott a mérge, és
halkan azt mondta:
– Hazaviszlek, jó?
– Hozzám vagy hozzád haza?
– Ahová szeretnéd.
–  Semmit se szeretnék! Mindig te mondod meg, hogy ki mit
csináljon! Befurakszol az emberek fejébe, apu!
– Ugyan már, miket beszélsz!
És lám, megint elöntötte az agyát a méreg, láttam a
pupillájában a villanást: ezek szerint, ha nagyon akarom, ki
tudom hozni a sodrából. Odáig, hogy felpofozzon, valószínűleg
sose hagyná elfajulni a vitát. Nincs is rá szüksége. A szavaival is
meg tudja semmisíteni az embert, erre gyúrt már
suhanckorától, így tette tönkre Vittoria és Enzo szerelmét. És
bizonyára engem is ilyenné akart gyúrni, amíg csalódást nem
okoztam neki. De nem, mégsem: a szavaival sem tudna bántani.
Legbelül azt hiszi, hogy odavan értem, és retteg attól, hogy
fájdalmat okoz nekem. Hangnemet váltottam:
–  Bocsáss meg – motyogtam. – Nem akarom, hogy aggódj
miattam. Nem akarom, hogy az én hibámból olyan dolgokra
kelljen az idődet fecsérelned, amiket nem csinálsz szívesen.
–  Akkor viselkedj rendesen! Hogy is juthatott eszedbe
megszúrni azt a fiút? Ilyesmit nem csinálunk, nem így kell
megoldani a dolgokat. A húgom viselkedett így gyerekkorában,
az ötödik osztálynál nem is jutott tovább!
– Úgy döntöttem, behozom az elmúlt évemet.
– Ezt örömmel hallom.
–  És azt is eldöntöttem, hogy nem találkozom többé
Vittoriával.
– Ha erre valóban te magad jutottál, nagyon örülök.
–  De Margherita gyerekeivel továbbra is tartom majd a
kapcsolatot.
Megütközve nézett rám:
– Ki az a Margherita?
Néhány pillanatig az volt a benyomásom, hogy csak
megjátssza a tudatlant – pedig nem. Amíg a húga rögeszmésen
szimatolt utána, és a legtitkosabb húzásaira is fényt derített,
addig ő a szakítás után már semmit nem akart tudni az életéről.
Évtizedek óta harcolt Vittoriával, ám életének hús-vér valósága
már nem érdekelte, ez a dölyfös nemtörődömség volt
gyűlöletének egyik alapköve.
– Margherita Vittoria néni egyik barátnője – magyaráztam.
– Ja, tényleg, nem emlékeztem a nevére – legyintett dühösen.
–  Három gyereke van – folytattam. – Tonino, Giuliana és
Corrado. Giuliana a legklasszabb mindük közül. Öt évvel
idősebb nálam és nagyon-nagyon okos. A vőlegénye Milánóban
tanul, ott is érettségizett. Vele is összeismerkedtem, nagyszerű
ember.
– Hogy hívják?
– Roberto Matese.
– Roberto Matese? – kérdezett vissza hitetlenkedve.
Ezen a hangon akkor beszélt, amikor minden kétséget
kizáróan olyan ember került szóba, aki csodálatot, sőt valami
halvány irigységszerűséget ébresztett benne. És csakugyan,
mohó kíváncsisággal vetette rá magát a témára, tudni akarta,
hol és milyen körülmények között ismerkedtünk össze, s a
végén kiderítette, hogy az a fiatal tudós, aki rendkívül fontos
tanulmányokat publikál a katolikus egyetem lapjában,
megegyezik az én Robertómmal. Lángolt az arcom a
büszkeségtől és az elégtételtől. Arra gondoltam: hiába írsz,
olvasol és kutatod, amit mások összeírtak vagy -olvastak, ő
ezerszer különb nálad, ezt te magad is tudod, épp most
ismerted el.
– És tényleg Pasconéban ismerkedtetek meg?
–  Igen. A parókián. Ott született, onnan költözött Milánóba.
Vittoria néni mutatott be neki.
 Zavarodottnak tűnt, mintha ez a néhány mondat átrajzolta
volna a fejében lévő térkép határait, és Milánót, Vomerót,
Pasconét meg a szülőházát nem bírta volna egy koordináta-
rendszerben tartani. Aztán az elnéző, félig-meddig atyáskodó és
tanáros hangnemet nyakon csípve így szólt:
–  Jól van. Ezt örömmel hallom. Ha bárki felkelti az
érdeklődésed, jogod van utánajárni és elmélyíteni a vele való
ismeretségedet. Ettől fejlődik az ember. Csak azt sajnálom, hogy
Angelával és Idával már nem tartod a kapcsolatot. Sokkal több
közös van bennetek, mint hinnéd. Meg kéne találnod velük a
régi hangot. Tudtad, hogy Angelának is vannak barátai
Pasconéban?
Úgy éreztem, mintha a fenti helynév, amihez annyi
bosszúság, keserűség és megvetés tapadt korábban, s amit nagy
valószínűséggel Angela előtt is ilyen felhanggal pedzegetett,
mintegy megbélyegezve mostohalányának barátságait, most
lényegesen kevesebb neheztelést váltana ki. De az is lehet, hogy
egész egyszerűen eltúloztam a dolgot, s bár nagyon bántott,
végül legyőzött a pillanatnyi késztetés. Tekintetem a finom,
törékeny kezére tévedt, ahogy a slusszkulcsot elfordítva
beindította a motort, és azt mondtam:
– Rendben. Beugrom hozzád.
– De nem fogsz pofákat vágni, ugye?
– Nem fogok.
Ettől felvidult, elindultunk.
–  És ugye tudod, hogy nem hozzám jössz, hiszen ez a te
otthonod is.
– Tudom.
 Már a Posillipo környékén jártunk, amikor hosszú hallgatást
követően megkérdeztem:
–  Sokat beszélgetsz Angelával és Idával? Jól kijöttök
egymással?
– Elég jól.
– Jobban kijönnek veled, mint Marianóval?
– Talán.
– Jobban szereted őket, mint engem?
– Miket beszélsz? Téged mindenkinél jobban szeretlek.

14.

Remek délután kerekedett ki belőle. Ida felolvasta néhány

versét, nagyon szépek voltak, ezt meg is mondtam neki. A
dicséret hallatán a nyakamba ugrott, aztán témát váltott, és az
iskolát szapulta, hogy milyen unalmas egy hely, mennyi
zaklatásnak van kitéve ott az ember, s mennyire akadályozza őt
abban, hogy szabadon megélje az irodalmi elhivatottságát,
végül pedig megígérte, hogy ideadja a hármunk kapcsolatából
ihletődött regényét, csak sikerüljön végre befejeznie. Angela
viszont folyton rajtam lógott: fogdosott, ölelt, szorított, mint aki
elszokott a közelségemtől, és most meg akar győződni róla, hogy
tényleg ott vagyok. Teljesen váratlanul a gyermekkorunk ilyen-
olyan fejezeteiről kezdett beszélni, hol nevetve, hol könnyezve –
mindenesetre bensőségesen. Nekem ugyan egyik emlék sem
csengett ismerősen, de ezt nem mondtam meg neki. Ehelyett
sűrűn bólogattam, nevetgéltem, s a boldogsága láttán olykor
őszinte nosztalgiát éreztem egy végleg letűnt, ám az ő érzelmes
fantáziája által újjáélesztett korszak iránt.
Elképesztően jól beszélsz, mondta, amikor Ida kénytelen-
kelletlen elvonult tanulni. Ugyanezt akartam én is mondani,
hasított belém. Annyi különbséggel, hogy én egyre inkább
Vittoria felségvizeire eveztem volna, és – Corradót meg Rosariót
átugorva – szívesebben beszéltem volna nyelvjárásban, nápolyi
hanglejtéssel. De lám, elénk tolult a gyerekkori tolvajnyelv,
amely elfeledett olvasmányélmények repeszeiből állt. Magamra
hagytál – panaszkodott, ám a hangjában nyoma sem volt
neheztelésnek –, majd nevetve bevallotta, hogy azóta, mivel én
voltam számára a normalitás mércéje, mindenütt kívülállónak
érezte magát. Egy szó, mint száz: az egymásra találás jóleső
érzése lengte be azt a délutánt, Angela pedig kimondhatatlanul
boldognak tűnt. Amikor Toninóról kérdeztem, azt felelte:
– Azon vagyok, hogy szakítsak.
– Hogyhogy?
– Már nem tetszik.
– Pedig jóképű.
– Átpasszolhatom, ha nagyon akarod.
– Kösz, nem.
– Látod? Neked sem tetszik. Én is csak azért kedveltem, mert
azt hittem, bejön neked.
– Ne már!
–  Pedig de. Ha neked megtetszett valami, azonnal
bebeszéltem magamnak, hogy nekem is bejön. Így volt ez, mióta
csak az eszemet tudom.
Szóltam pár jó szót Tonino meg a testvérei érdekében, remek
ember, dicsértem, és igazán figyelemreméltóak a törekvései.
Angela azonban elhúzta a száját, olyan komorak, patetikusan
rövidek a mondatai, mondta, mint valami próféciák. Öregnek
született ez a fiú, bökte ki végül, túl sokat forgolódik papok
társaságában. Valahányszor találkoztak, Tonino folyton azon
kesergett, hogy Giacomo atyát az általa szervezett vitaműsorok
miatt leváltották a parókia éléről, és áthelyezték Kolumbiába.
Erről az egy témáról lehetett vele beszélgetni; filmekhez,
tévéműsorokhoz, könyvekhez és énekesekhez nem konyított.
Legfeljebb az épületekről volt hajlandó még beszélni, azt
mondta, az emberek valójában házukat vesztett csigák, de tető
nélkül nem sokáig húzzák. A húga, Giuliana azonban elütött
tőle: sokkal karakteresebb, s bár az utóbbi időben nagyon
lefogyott, álomszép.
–  Húszéves – mondta –, de éveket letagadhatna a korából.
Figyelemmel végighallgat, amikor beszélek, mintha ki tudja,
milyen fontos ember lennék. Nemegyszer az a benyomásom,
hogy felnéz rám. Rólad meg tudod, mit mondott? Hogy
rendkívüli teremtés vagy.
– Én?
– Igen.
– Nem hiszem.
–  Pedig elhiheted! Azt mondta, hogy a vőlegénye ugyanezt
gondolja rólad.
Ettől a néhány mondattól feje tetejére állt bennem a világ, de
igyekeztem palástolni a feldúltságomat. Vajon higgyek neki?
Elhiggyem, hogy Giuliana meg a vőlegénye rendkívülinek tart?
Nem csak egy szófordulat ez, amivel boldoggá akart tenni,
egyszersmind megerősítve a kapcsolatunkat? Azt mondtam
Angelának, hogy ami engem illet, legfeljebb egy kőtömb alatt
vergődő véglénynek tartom magam, de semmi szín alatt sem
rendkívülinek, majd hozzátettem, hogy ha valamikor összefut
Toninóval, Giulianával és esetleg Robertóval, szívesen velük
tartanék.
Ettől nagyon belelkesült, fel is hívott mindjárt a következő
szombaton. Giulianáról meg persze a vőlegényéről egyetlen szót
sem ejtett, ennek ellenére megkért, hogy kísérjem el a
randevújára, mert nagyon unta már a fiút. A meghívására
örömmel mondtam igent, s Toninót közrefogva fel-alá
sétálgattunk a tengerparton, Mergellinától a királyi palotáig és
vissza.
Hányszor láttam ezt a fiút életemben? Egyszer vagy kétszer?
Emlékeimben egy félszeg, ugyanakkor jóképű pasi képét
őriztem róla, és nem tévedtem: csakugyan egy nyurga, szálkás
izomzatú, szénfekete hajú, szép arcú fiatalember köszönt
vissza, aki a félszegsége miatt akárha kortyonként adagolta
volna a szavait és gesztusait. Aztán kisvártatva megértettem,
miért idegenkedik tőle Angela. Tonino minden egyes szavának
súlyát meghányta-vetette, ami annyira kiborította Angelát, hogy
hol belekotyogott a mondandójába, helyette fejezve be a
mondatot, hol meg ráüvöltött, belefojtva a szót: jól van, értem,
lapozzunk már. Én a magam részéről türelmes voltam vele.
Angelától eltérően, aki minduntalan kirévedt a beszélgetésből,
és a tengert meg az épületeket bámulta, én hosszan és
részletesen kifaggattam, minden érdekelt, amit szóba hozott.
Eleinte a titkos műépítészeti tanulmányairól mesélt, kimerítő
részletességgel, mondhatni, pontról pontra beszámolva az egyik
vizsgájáról, amin brillírozott. Aztán elmondta, hogy mióta
Giacomo atyát elüldözték a parókiáról, Vittoria a szokásosnál is
kiállhatatlanabb lett, és mindenkinek megkeserítette az életét.
Végül, engedve óvatos unszolásomnak, Robertóról kezdett
áradozni, s tette mindezt olyan őszinte szeretettel és tisztelettel,
hogy a végén Angela megjegyezte: nem is értem, miért nem
téged jegyzett el a húgod helyett. Nekem viszont imponált, hogy
a rajongásában nyoma sem volt irigységnek vagy
rosszindulatnak, egészen meghatódtam attól, amit és ahogyan
mondott. Robertóra briliáns egyetemi karrier vár. Roberto
egyik tanulmánya nemrég egy tekintélyes nemzetközi
folyóiratban jelent meg. Roberto jóságos volt, szerény, és
tettrekészsége még a legbátortalanabbakba is életet lehelt.
Roberto csak úgy árasztotta magából a derűt. A végtelenségig
elhallgattam volna – nem is kotyogtam közbe –, hogy a lassan
beszippantott dicsérethalmaz az örökkévalóságig tartson. De
Angela egyre bosszúsabb volt, s egy rövidke szóváltást követően
a délután véget ért.
– Roberto meg a húgod Milánóban fognak élni? – kérdeztem.
– Igen.
– Miután összeházasodnak?
– Giuliana már most odaköltözne.
– És miért nem teszi?
–  Ismered Vittoriát: felpiszkálta anyánkat, így most már
mindketten amellett ágálnak, hogy csak házasság után mehet.
– Szívesen találkoznék Robertóval, ha Nápolyban jár.
– Hát persze.
– Úgy értem: vele és Giulianával.
 – Add meg a számod, szólok neki, hogy hívjon fel.
Amikor szétváltunk, hálásan köszönt el:
–  Köszönöm ezt a remek estét. Remélem, mielőbb
találkozunk.
– Sokat kell tanulnunk – zárta volna rövidre Angela.
–  Sokat – feleltem erre. – De ha az ember nagyon akarja,
mindig tud egy kis időt szakítani.
– Te nem jössz mostanában Pasconéba?
–  Tudod, milyen a nagynéném: egyik percben bűbájos, a
másikban meg kinyiffantana.
– Nem rossz asszony, de ha így folytatja, előbb-utóbb magára
marad. Már Giuliana is nehezen viseli.
Még mondani akart valamit a keresztről – igen, pontosan ezt
a szót használta Vittoriára –, amit ő meg a testvérei
gyerekkoruktól cipelnek a hátukon, de Angelának már nagyon
elege volt, és letorkolta. Aztán amikor Tonino meg akarta
csókolni, ő elhúzódott. Elég – ezt szinte üvöltötte, amikor már
magunk mögött hagytuk –, te is láttad, milyen idegesítő egy
fickó, mindig ugyanazt szajkózza, ugyanazokat a szavakat
használja, egy vérbeli nyámnyila, hírből sem ismeri a tréfát
meg a nevetést.
Hagytam, hadd dühöngje ki magát, sőt bizonyos dolgokban
még igazat is adtam neki. Rosszabb, mint egy priznic, nem
tudod lefejteni magadról, bólogattam, majd hozzátettem: de az
undok, büdös és erőszakos többséghez képest mégiscsak
ritkaságszámba megy; a teszetoszaságon kívül nincs más
hibája, úgyhogy én amondó vagyok: ha unod is, mint az ürge,
hogy egy lyukba járjon, ne hagyd ott szegényt, mert hozzá
hasonló kedves fiút keresve sem találsz.
Csak nevettünk és nevettünk. Kétrét görnyedtünk az olyan
szavakon, mint a nyámnyila meg a priznic, de leginkább „az
unja, mint az ürge, hogy egy lyukba járjon” kifejezésen
röhögtünk, amit gyerekkorunkban hallottunk, tán Marianótól.
Nevettünk azon, hogy Tonino sose nézett Angela szemébe,
mintha ki tudja, milyen titkokat rejtegetne a világ elől. S végül
azon, hogy valahányszor megölelte Angelát, úgy megduzzadt
odalenn a gatyája, hogy a barátnőmnek be kellett húznia a
hasát, de ezt leszámítva sose lépett a tettek mezejére, még a
melltartója pántját sem merte megérinteni.

15.

Mindjárt másnap megcsörrent a telefon, Giuliana hívott.

Nyájasan, ugyanakkor rettentő komolyan szólt bele, mintha
olyan témáról akarna beszélni, ami nem ismer tréfát. Azt
mondta, Toninótól tudja, hogy hívni akartam, ő pedig örömmel
előzött meg. Roberto a következő héten Nápolyba jön egy
konferenciára, és mindketten boldogan találkoznának velem.
– Találkoznátok velem?
– Igen.
– Jaj, ne! Úgy értem, veled szívesen találkozom, de Robertótól
zavarba jövök.
– Miért? Barátságos ember.
Még szép, hogy belementem. Hiszen mióta vártam erre az
alkalomra! S hogy az izgatottságomat megzabolázzam, vagy
inkább azért, hogy a nagy közös találkozóig megszilárdítsam
kettőnk kapcsolatát, azt javasoltam, sétáljuk egyet. Én akár ma
is ráérek, felelte lelkesen. Titkárnőként dolgozott egy fogorvosi
rendelőben a via Forián, a találkozót késő délutánra, a piazza
Cavour metrókijáratához beszéltük meg, az utóbbi időben egyre
jobban szerettem ezt a környéket, mindig a Múzeumi
Nagyszülőket juttatta eszembe.
Ám elég volt a távolból megpillantani Giulianát, hogy
elkenődjek. Sudár volt, minden mozdulatából harmónia áradt, s
ahogy közeledett felém, úgy vált egyre szembeszökőbbé az
önbizalma és a büszkesége. Az az összeszedettség, amire már a
templomban is felfigyeltem, most mintha a ruhájára, a cipőjére,
a járására is átterjedt volna. Odalépett hozzám, vidáman
köszönt, és elindultunk bele a vakvilágba, céltalanul. Magunk
mögött hagytuk a múzeumot, majd ráfordultunk a Santa Teresa
felé vezető útra, engem azonban annyira mellbe vágott az
aszketikus, tekintélyparancsoló szépsége, amit vékonysága és
diszkrét sminkje még jobban kiemelt, hogy egy darabig nem jött
szó a számra, így hát némán bandukoltam mellette.
Lám-lám, mire képes ez a Roberto: egy külvárosi lánykából
lovagregénybe illő álomnőt faragott. Ennek a felismerésnek
végül hangot adtam:
–  Annyira megváltoztál! Sokkal szebb vagy, mint legutóbb,
amikor a templomban láttalak!
– Köszönöm.
– Bizonyára a szerelem mellékhatása – kockáztattam meg egy
kifejezést, amit gyakran hallottam Costanzától és anyámtól.
Ezen nevetett, a fejét rázta, és azt mondta:
– Ha a szerelem alatt Robertót érted, el kell, hogy keserítselek:
Robertónak ehhez semmi köze.
A változás szükségessége kizárólag benne merült fel,
gőzerővel dolgozott – és dolgozik még mindig – önmagán. Ha
szeretünk és tisztelünk valakit, próbált nagy általánosságban a
változás természetéről beszélni, akkor óhatatlanul megjelenik a
tetszeni akarás vágya. De aztán egyre elvontabb fogalmakat
használt, belebonyolódott a mondandójába, s végül azzal zárta
rövidre, hogy Roberto az égadta világon mindent szeret benne,
édes mindegy hát, hogy olyan marad-e, amilyennek
gyerekkorától ismerte, vagy megváltozik.
–  De hallod-e! – mondta váratlanul. – Ugye nem olyannak
látod, aki egész nap a könyveket bújja, miközben terrorizálja és
irányítja a környezetét? Mert nem így van. Emlékszem, már
gyerekként sem strapálta magát a tanulással, sőt
tulajdonképpen soha életében nem úgy viszonyult a tanuláshoz,
ahogy a tudósoktól elvárható. Inkább odakinn, az utcán
tekergett, rúgta a labdát, ő valójában az a típus, aki tíz dologra
is tud egyszerre figyelni, és magába szívja a tudást. Néha az az
érzésem, olyan, mint egy állat: nem tud különbséget tenni jó és
mérgező dolgok között. Számára a kettő egy és ugyanazt jelenti,
mert – hidd el, tapasztalatból mondom – ha csak hozzáér
valamihez, menten átalakul a kezében, leszakad az állad,
komolyan.
– Lehet, hogy így van az emberekkel is.
Felnevetett, de ez a nevetés idegességről árulkodott.
– Pontosan. Telitalálat. Mondjuk úgy, a közelsége késztetett és
késztet változásra. A legelső persze, aki ezt a változást
észrevette, Vittoria volt. Nem viseli el, ha nem ő irányíthatja
minden tekintetben az életünket, úgyhogy nagyon dühös lett,
azt mondta, kezdek elhülyülni, és sovány vagyok, mint a
seprűnyél, mert éheztetem magam. Anyám azonban örül neki,
azt szeretné, ha nem érném be ennyivel, ha Tonino és Corrado
is hozzám hasonlóan megváltozna. Egyik este félrehívott, hogy
Vittoria ne hallja, és azt mondta: vidd el a bátyáidat is, ha majd
elmész Robertóval Milánóba, ne maradjatok itt, mert ezen a
helyen a fű se nő. Csakhogy Vittoria előtt, Giannì, semmi sem
marad titokban, azt is meghallja, amit gondolsz, belelát a
fejedbe. És ahelyett, hogy az anyámnak támadt volna, Robertót
vette elő, amikor legutóbb Pasconéban járt. Azt mondta neki:
ide hallgass, te itt születtél, ezen a környéken, itt nőttél fel,
ezekben az utcákban, úgyhogy ide is kell visszatérned. Ő pedig
szokásához híven végighallgatta – amilyen áldott jó természet,
még a szélben zörgő faleveleket is meghallgatja –, majd egy
udvarias kitérővel annyit mondott, hogy vannak dolgok, amiket
az ember nem hagyhat függőben, és neki Milánóban kell
lezárnia a dolgait. Ilyen ő: végighallgat ugyan, de a saját útját
járja, pontosabban minden utat kipróbál, ami a kíváncsiságát
felkelti, azt leszámítva, amit mások tukmálnak rá.
–  Akkor összeházasodtok, és Milánóban fogtok élni? –
kérdeztem.
– Igen.
– Vagyis Roberto és Vittoria össze fognak veszni?
– Nem. Vittoriával én, Tonino meg Corrado fogjuk összerúgni
a port. Roberto egész biztosan nem. Ő teszi a maga dolgát, és
nem veszekszik senkivel.
Csodálta ezt a fiút, és imádta a jóhiszemű eltökéltséget. Úgy
éreztem, teljes mértékben rábízta magát, a megmentőjét látta
benne, aki kiszakítja végre a szülőhelyéről, az alacsony
iskolázottságból, a sebezhető anyja mellől és a nagynéném
karmaiból. Megkérdeztem, gyakran megy-e Robertóhoz
Milánóba, mire elkomorult, és azt felelte, hogy ez eléggé
bonyolult, Vittoria ugyanis nem engedi. Mindössze háromszor
vagy négyszer járt nála, akkor is Tonino kíséretében, de ez a pár
alkalom is elég volt ahhoz, hogy beleszeressen a városba.
Robertónak rengeteg barátja van, némelyikük nagyon fontos
ember. És ragaszkodott is hozzá, hogy mindenkinek bemutassa,
hol egyiknek-másiknak a lakásán találkoztak, hol a városban
futottak össze. Jól érezte magát köztük, de azért sokszor
leterítette a szorongás. A rengeteg élmény hatására olykor
tachycardiája volt. Egyre csak azt kérdezte magától, hogy miért
éppen őt, a butát, a tudatlant választotta, akinek még az
öltözködéshez sincs érzéke, mikor Milánóban ott találja
fürtökbe verődve az úrilányok színe-javát? Nápolyban meg,
mondta, itt vagy te, aki százszor különb nálam. Nem beszélve
Angeláról, akinek lehengerlő a dumája, ráadásul olyan szép és
elegáns. Én meg? Ki vagyok én? Hogy kerülök a képbe?
Jólesett a dicséret, mégis azt feleltem, hogy marhaság. Angela
meg én úgy beszéltünk, ahogyan a szüleink neveltek
bennünket, a ruháinkat pedig az anyáink válogatták össze, de
még az általunk vásárolt holmik is – hiába törekedtünk saját
ízlésvilágra – az anyáink ízlését tükrözték. Afelől viszont semmi
kétség, hogy Roberto őt, csakis őt akarta, a lénye legmélyét
szerette, s épp ezért soha senkire nem cserélte volna le. Annyira
szép vagy, olyan életvidám, kiáltottam fel, minden más
elsajátítható, sőt már így is sok mindent megtanultál: ha
akarod, én vagy Angela bármikor segíthetünk.
Visszafordultunk, elkísértem a piazza Cavour
metrólejárójához.
–  Nem kell Robertótól zavarba jönnöd – mondta. – Majd
meglátod, mennyire belevaló.
Megöleltük egymást, s a küszöbönálló új barátság
lehetőségétől átjárt az öröm. De aztán rájöttem, hogy
Vittoriának is igazat adok. Azt akartam, hogy Roberto eljöjjön
Milánóból, és hazaköltözzön Nápolyba. Azt akartam, hogy a
nagynéném felülkerekedjen ebben a vitában, és az ő óhajára az
ifjú jegyespár letelepedjen – tudom is én – Pasconéban, én meg
az életemet hozzájuk igazítva gyakran, akár naponta
meglátogassam őket.

16.

Óriási hibát követtem el: beszámoltam Angelának, hogy

találkoztam Giulianával, és hamarosan Robertóval is
találkozom. Nagyon nem volt ínyére a dolog. Míg korábban
Tonino volt az, akin a nyelvét köszörülte, és agyba-főbe dicsérte
Giulianát, most hirtelen hangot váltott, és azt mondta, Tonino
jóravaló, derék ember, a húga viszont egy hárpia, aki halálra
szekálja a fivérét. Hamar rájöttem, hogy a féltékenység szól
belőle: nem bírta elviselni, hogy Giuliana az ő közbenjárása
nélkül lépett kapcsolatba velem.
–  Legjobb lenne, ha soha többé nem találkoznánk vele –
mondta egy este, amikor elmentünk sétálni egyet. – Játssza itt az
úri dámát, minket meg úgy kezel, mint valami taknyosokat.
– Ez nem igaz.
–  De bizony igaz. Legelőször velem is azt játszotta, hogy én
vagyok a mester, ő meg a hűséges tanítvány. Folyton rajtam
lógott, és nyomta a süket dumát: de jó, ha összeházasodtok
Toninóval, rokonok leszünk. Kevés álságosabb embert ismerek
nála. Bebújik a bőröd alá, úgy tesz, mintha a legjobb barátnőd
volna, de közben úgy bele van csavarodva saját magába, hogy
az orra hegyéig se lát. Most valószínűleg rád van kattanva, én
már nem vagyok neki elég. Lepattintott, miután kihasznált.
– Ne túlozz! Nagyszerű teremtés, mindketten barátkozhatunk
vele.
Bevetettem a legjobb tudásomat, hogy megnyugtassam, de
nem jártam sikerrel. Néhány oda-vissza mondat után rájöttem
ugyanis, hogy egyidejűleg több dolgot is szeretne, így viszont
nehéz volt olyan megoldást találni, ami kielégítené. Szakítani
akart Toninóval, Giulianát azonban, mivel nagyon szerette, nem
akarta elveszíteni; azt akarta, hogy ha össze is barátkozom
Giulianával, a kettőnk szövetsége ne sérüljön; azt is akarta,
hogy Robertónak még az árnyképe se rondítson bele a mi
harmonikus hármas fogatunkba; végül pedig azt is akarta, hogy
az illető trió létrejöttével ne foglalkozzam Giulianával, csakis
körülötte sertepertéljek. Mivel képtelenség volt minden vágyát
teljesíteni, ismét előhozakodott a Giuliana elleni rosszindulatú
pletykákkal, s egy idő után már úgy emlegette, mint a vőlegénye
áldozatát.
– Mindent, amit csinál, csakis őmiatta csinálja – mondta.
– És ez nem szívmelengető?
 – Szerinted a szolgasors szívmelengető?
– Szerintem szeretni fantasztikus érzés lehet.
– Akkor is, ha a fiú nem viszonozza?
– Miből gondolod, hogy nem viszonozza?
–  Giulianától. Ő mondogatja folyton, hogy képtelenség, hogy
Roberto szeresse.
–  Szerintem meg aki szerelmes, mind retteg attól, hogy nem
szeretik viszont.
– Ha valaki olyan rettegésben tart, mint Roberto Giulianát, mi
örömöd van a szerelemben?
– Honnan veszed, hogy rettegésben tartja?
– Egyszer láttam őket együtt, amikor Toninóval voltam.
– És mi történt?
–  Giuliana retteg attól, hogy egy szép napon már nem fog
tetszeni neki.
– Szerintem Roberto is ugyanígy van vele.
– Milánóban él! Van neked fogalmad, hány nője lehet…
Ettől az utolsó mondattól nagyon ideges lettem. Annak
lehetőségétől, hogy Roberto esetleg más nőkkel kavarjon,
rosszul voltam. Igenis a sírig tartó hűség mintaképét akartam
látni benne.
– Giuliana fél, hogy megcsalja? – kérdeztem.
– Ezt így sose mondta, de szerintem igen.
–  Akkor egyszer, amikor találkoztunk, egyáltalán nem tűnt
olyannak, aki megcsalja.
– Miért? Apád tán olyannak tűnt? Mégis megcsalta anyádat az
anyámmal.
– Apám és anyád álságosak – mondtam keményen.
 Ettől elbizonytalanodott:
– Nincs kedved ilyesmiről beszélni?
– Nincs. Semmi értelme az ilyen párhuzamoknak.
– Lehet. Ezt a Robertót viszont letesztelném.
– Hogyan?
Szikrázó tekintet, résnyire nyitott ajak, egyenes hát, domború
kebel. Hát így, mondta. Ezzel a magakellető arckifejezéssel és
testtartással gondolta elcsavarni Roberto fejét. Valami mélyen
dekoltált blúz meg miniszoknya, időnként a vállak finom
súrlódása, a melle a fiú karja közelében, egy érintés a combon,
egy laza ölelés. Á, mondta végül szemmel láthatóan
elundorodva, mekkora barmok a pasik! Egy-két ilyen csel, és
mind eszüket vesztik, életkortól függetlenül. Tök mindegy
nekik, hogy ragyás a képed vagy tetvek zabálnak, hogy piszkafa
vagy, esetleg dagadék.
Feldühített a monológja. A kislány korunkból ismerős
hangnem egyszeriben átcsapott közönségességbe, ő pedig úgy
mórikálta magát, mint valami kivénhedt madám.
–  Meg ne próbáld eljátszani ezt Robertóval! – fenyegettem
meg.
–  Miért? – kérdezte megütközve. – Ha tényleg olyan jó fiú,
amilyennek látszik, tiszta ügy. Ha viszont nem az, legalább
megmentjük Giulianát.
– Én az ő helyében nem szeretném, hogy megmentsenek.
Úgy nézett rám, mintha nem értené, miről beszélek. Végül azt
mondta:
– Vicceltem. Megkérhetlek valamire?
– Mire?
 –  Felhívsz, ha jelentkezik Giuliana? Szeretnék ott lenni,
amikor találkoztok.
–  Rendben. De ha azt mondja, hogy Robertónak ez
vesződséget okozna, meg van kötve a kezem.
Elhallgatott, lesütötte a szemét, és amikor a másodperc
töredéke múltán ismét rám szegezte, letisztult fájdalom
remegett benne.
–  Te már nem szeretsz engem, mindennek vége köztünk –
mondta szomorúan.
– Nagyon tévedsz. Szeretlek, amíg élek, szeretni foglak.
– Akkor adj egy csókot!
Megpusziltam az egyik arcát. Erre a szájával a számat kereste,
én azonban elhúzódtam előle.
– Nem vagyunk már gyerekek – mondtam.
Leforrázva indult el Mergellina felé.

17.

Giuliana egy unalmas hétköznap délután hívott, hogy a

következő vasárnapra, amikor Roberto már itt lesz,
megbeszéljük a találkozót a piazza Amedeóra. Elérkezett hát a
régen várt és sokszor megálmodott pillanat, gondoltam, és
minden korábbinál nagyobb erővel hatalmasodott el rajtam a
szorongás. Hebegtem-habogtam, és amikor a rengeteg házi
feladatra hivatkozva megpróbáltam kitérni a meghívás elől,
nevetve közbeszólt: nyugodj meg, Giannì, Roberto nem fog
megenni; szeretném, ha látná, hogy nekem is vannak okos és
művelt barátnőim; ha más nem, tedd meg értem ezt a
szívességet.
Udvariasságból belementem, de közben lázasan kutattam egy
elfogadható kibúvó után, ami a számításait keresztülhúzva
végül arra sarkallja, hogy ő maga mondja le a találkozót. Ekkor
dobtam be az Angela-kártyát. Pedig előzőleg már eldöntöttem –
igaz, magamnak sem mertem bevallani –, hogy ha Giuliana
tényleg bemutat a barátjának, nem szólok Angelának, mert a
legkevésbé sem hiányzik az utólagos szurka-piszka meg a
feszültség. Igen ám, de valami rejtett erő hatására olykor a
legfegyelmezettebb gondolatok is elszabadulnak, és ha akarod,
ha nem, egész képsorokat cibálnak eléd a másodperc töredéke
alatt. Egész biztosan valami olyasmire gondolhattam, hogy
Angela nevének már a puszta említésével is meghökkentem
Giulianát, és végül ő táncol ki, mondván, rendben, akkor
halasszuk el. Ráadásul az én fejem túl is pörgette a képeket.
Elképzeltem a barátnőmet, amint pillázva, csücsörítve,
kidüllesztett mellel ücsörög mellettünk, vagyis: ha
összeeresztenénk Robertóval, az bizonyára olyan tengerrengést
eredményezne, ami minden problémát maga alá temet. És ez
volt az, amit mindenáron el akartam kerülni:
–  De van itt egy probléma. Meséltem Angelának a korábbi
találkozásunkról, és kikottyantottam, hogy nagy
valószínűséggel majd Robertóval is összefutok.
– Na, és?
– Szeretne csatlakozni hozzánk.
Giuliana hallgatott egy sort, majd azt mondta:
–  Giannì, én kedvelem Angelát, de nem egy könnyű eset,
minden alkalmat megragad, hogy a központban legyen.
 – Tudom.
– És ha nem szólnál róla?
– Lehetetlen. Előbb vagy utóbb úgyis kitudódna, és egy életre
megorrolna rám. Á, hagyjuk inkább.
Újabb hallgatás, végül kibökte:
– Jól van, jöjjön ő is.
Attól a pillanattól kezdve a szívszélhűdés kerülgetett.
Rettegtem, hogy Roberto butának és tudatlannak tart majd,
amitől nemcsak aludni nem bírtam, de egy hajszál választott el
attól, hogy felhívjam apámat, és életről, halálról, Istenről,
kereszténységről meg kommunizmusról faggatózzam, hogy
adott esetben a tudálékos és doktriner válaszait visszaböfögve
csilloghassak. De végül letettem róla, nem akartam Giuliana
barátját, akit az emlékeimben valami égi jelenésként őriztem,
apám pórias kisszerűségével megfertőzni. Ezt követően a
külsőm miatti rögeszmés szorongás terített le. Mit vegyek fel?
Mit tegyek, mit tudok egyáltalán tenni, hogy jobban nézzek ki?
Angelától eltérően, aki már kiskorában nagy gondot fordított
a külsejére, én – mióta ez az iszonyat hosszú válság elkezdődött
– az egész szépségőrületet tüntetően kiiktattam az életemből.
Csúnya vagy – szajkóztam magamnak –, és nincs nevetségesebb
egy csúnya embernél, aki szépnek akar látszani. Az egyetlen
mániám a tisztaság volt, állandóan sikáltam magamat. A
megjelenésemre azonban magasról tettem, legtöbbször fekete
göncöket viseltem, vagy épp ellenkezőleg, túlsminkeltem
magam, harsány színeket használtam, hogy az emberek
romlottnak gondoljanak. Erre az alkalomra kismillió köztes
megoldással próbálkoztam, egyik sem vált be. Végül arra
jutottam, hogy a visszafogott színek mindeddig senkinek nem
okoztak csalódást, és miután odakiáltottam anyámnak, hogy
elmegyek tekeregni egyet Angelával, kisurrantam az ajtón, és
leviharzottam a San Giacomo dei Capriról.
Az izgalomtól szabályosan rosszul voltam, s amíg a
csörömpölő sikló lezötykölődött velem a piazza Amedeóra, azon
gondolkodtam, mi van akkor, ha megbotlok, leesem, beverem a
fejem, és szörnyethalok. Vagy ha dühömben kivájom valakinek
a szemét. Késésben voltam, csurgott rólam a veríték, s az
ujjaimból fésűt formálva folyton a hajamat igazgattam,
rettegtem attól, hogy hozzátapad a tarkómhoz, amint az
Vittoriával is nemegyszer megesett. A térre érve egyből
észrevettem Angelát, ő is engem, egy bár teraszán üldögélt, már
javában hörpölgetett valamit. Odamentem, leültem mellé,
bágyadtan sütött a nap. No lám, megjöttek a tubicák, mondta
halkan, nyilvánvaló volt, hogy a párocskára céloz, amelyik már
mögöttem állt. Angelával ellentétben, aki azonnal felpattant a
helyéről, arra sem voltam hajlandó, hogy megemeljem a
fenekemet. A vállamon éreztem Giuliana könnyű kezét – szia,
Giannì, mondta –, és ahogy ápolt ujjairól barna dzsekijének
mandzsettájára siklott a tekintetem, megakadt a szemem a
karkötőjén. Angela már túl volt a szertartásos felvezető körön,
ideje lett volna, hogy én is megszólaljak, és viszonozzam a
köszönésüket. De a dzsekije alól kivillanó karkötőtől, ami a
megszólalásig hasonlított a nagynéném ékszerére, elakadt a
szavam, és egy egyszerű sziát sem bírtam kipréselni magamból.
Vittoria, Vittoria, mire véljem ezt az egészet, gondoltam, hát
csakugyan olyan gonosz vagy, amilyennek lefestettek a
szüleim? Elvette tőlem, aki az unokahúga voltam, azzal, hogy
mindenáron hordani akarja, és odaadta a keresztlányának.
Milyen káprázatos volt az az ékszer Giuliana csuklóján!
Mennyivel értékesebbnek tűnt!

18.

A Robertóval való második találkozásom végképp megerősített

abban, hogy az elsőből gyakorlatilag semmire nem emlékeztem.
A sokkot követően végül én is felkászálódtam, Roberto pár
lépéssel Giuliana mögött állt. Iszonyú magasnak tűnt, tán egy
méter kilencvennek, ám amikor leült és a végtagjait kupacba
rendezte, hogy ne okozzon fennakadást, teljesen összeesett. Én
egy középmagas emberre emlékeztem, és tessék, most egy
termetes, egyszersmind aprócska férfi ücsörgött előttem, aki
úgy növekedett és zsugorodott, ahogyan a kedve meg a helyzet
diktálta. Szépnek viszont szép volt: sokkal szebb, mint ahogy
emlékeztem. A haja éjfekete, a homloka magas, a tekintete
tüzes, a járomcsontja éles, az orra karakteres, a szája pedig, ah,
a szája, meg azok a hófehér fogak, amelyek kivillantak
olajbarna bőréből, és vakító fénycsíkká álltak össze! A
viselkedése azonban végképp zavarba ejtő volt. Az asztalnál
töltött idő nagyobb részében egyetlenegyszer sem csillantotta
meg szónoki képességét, amivel a templomban elkápráztatott.
Rövid, tömör mondatokban beszélt, a gesztusai sem árulkodtak
túlzott közlési vágyról. Csak a tekintete volt ugyanolyan, mint
az oltár előtt: a legapróbb részletet is észrevette, sőt valami
iróniaféle villódzott benne. Ezt leszámítva leginkább azokat a
félénk, kedvességet és megértést sugárzó tanárokat juttatta
eszembe, akik feleltetéskor nem akartak uralkodni felettünk, s
miután megtiszteltek bennünket a kíváncsiságukkal, nyájasan
bólogatva küldtek a helyünkre: köszönöm, leülhetsz.
Robertótól eltérően Giuliana feltűnően sokat fecsegett.
Számtalan erényünket felsorolva mutatott be a barátjának, s
bár mindvégig árnyékban ült, különös fények ragyogták körül.
A karkötőre – noha nem lehetett nem észrevenni, amint fel-
felszikrázott törékeny csuklóján – igyekeztem ügyet sem vetni,
ugyanakkor az is megfordult a fejemben, hogy ez a különös
fény, ami az egész lényét körüllengi, a karkötőből villan elő. A
szavait leszámítva – mert azok fakók voltak és sekélyesek –
tényleg ragyogott. De miért beszél ennyit, gondoltam, mi
nyomaszthatja, egészen biztos, hogy nem a kettőnk szépsége
zaklatja fel. Angela gyönyörű volt, mint mindig, ám a
balsejtelmeimet meghazudtolva nem lőtt túl a célon: a
szoknyája rövid volt ugyan, de nem túlságosan, a blúza feszes,
de nem mélyen dekoltált, s bár fesztelennek tűnt és sokat
kacarászott, távolról sem viselkedett kihívóan. Ami pedig
engem illet, leginkább egy zsák krumplira hajaztam – annak is
éreztem magam, az akartam lenni, egy zsák krumpli, semmi
más –, fakó és tömbszerű voltam, még a mellem domborulatát
is dzseki alá rejtettem, s meg kell hagyni, ez a törekvésem
kiválóan sikerült. Ha tehát nem a külsőnk aggasztotta, a
versengés szóba se jöhet. Aztán felötlött, hogy tán attól retteg,
nem felelünk meg az elvárásainak. Nem titkolt szándéka volt
ugyanis, hogy a szalonképes barátnőivel felvágjon a barátja
előtt. Azt akarta, hogy a fiúja azért kedveljen bennünket, mert
Vomeróban élünk, gimnáziumba járunk, és kifogástalan
neveltetésben volt részünk. Vagyis annak bizonyítására
csődített oda bennünket, hogy a milánói életre készülődve
hajlandó levetkőzni magáról pasconei származását, és készen
áll felnőni a vőlegényéhez. Azt hiszem, ettől – és nem a
karkötőtől – lettem feszült. Gyűlöltem, ha kiállítási darabként
kezelnek, ahogyan a szüleim tették, amikor a barátaik előtt
hencegve rám parancsoltak, hogy ezt meg azt mondjam, így
meg úgy viselkedjek, nekem pedig, valahányszor megéreztem,
hogy a legjobbat kell kihoznom magamból, köd szállta meg az
agyamat. Úgyhogy elnémultam, a fejem üresen kongott, és
időről időre tüntetőleg az órámra néztem. Aminek az lett a
vége, hogy Roberto, néhány udvariassági formulát követően,
Angelához fordult, és a maga tanáros modorában kizárólag vele
foglalkozott. Ilyeneket kérdezett: hogy megy az iskola, milyen
állapotban van az épület, van-e tornatermetek, milyen idősek a
tanárok, élvezitek-e az óráikat, miket csinálsz a szabad idődben,
ő meg csak beszélt és beszélt, csilingelt a fesztelen
növendékhangocskája, és nagyokat hahotázott, amikor az
osztálytársain vagy a tanárain élcelődött.
Giuliana mosolyogva hallgatta, olykor közbeszólt. A székét
közelebb húzta az udvarlójához, időről időre a vállára hajtotta a
fejét, és harsány nevetéssel nyugtázta Angela sziporkáit, amiken
Roberto legfeljebb udvarias mosolyra húzta a száját.
Derűsebbnek tűnt, mint eleinte: Angela jól szerepelt a
megmérettetésen, és ennek fényében, nagyon úgy festett,
Roberto sem unatkozott.
– És mikor van időd olvasni? – kérdezte Roberto váratlanul.
 – Soha! – vágta rá Angela. – Kiskoromban sokat olvastam, de
mostanság felzabálja az életemet az iskola. A húgom viszont
rengeteget olvas. Meg ő. Ha valaki, na, ő tényleg sokat olvas! –
bökött rám kecsesen, szeretetteljes arccal.
– Giannina! – fordult hozzám Roberto.
– Giovanna! – javítottam ki morcosan.
– Giovanna! – futott neki ismét. – Emlékszem rád.
–  Nagy dolog, miután a megszólalásig hasonlítok Vittoriára –
morogtam magam elé.
– Nem, nem azért.
– Akkor miért?
–  Most nem tudnám megmondani az okát, de jelzem, ha
eszembe jut.
– Nem fontos.
Pedig nagyon is fontos lett volna, nem akartam, hogy azért
emlékezzen rám, mert slampos vagyok, csúnya és ellenséges,
ráadásul valami dölyfös csendbe burkolózom. De aztán a
szemébe néztem, s miután kedvesen állta a tekintetemet –
korántsem valami bárgyú kedvesség volt ez, sokkal inkább
nyájasan ironikusnak mondanám –, nekibátorodtam, és úgy
döntöttem, addig fikszírozom így, amíg a tekintetében hullámzó
kedvességből szikrázó dühöt csiholok. Olyan kitartással
bámultam, amilyet egy másodperccel korábban nem is
feltételeztem volna magamról, még a pislogást is
meghunyászkodásnak véltem.
Ő azonban ugyanabban az atyáskodó hangnemben folytatta,
és megkérdezte, vajon én hogy tudok időt szakítani az
olvasásra, amikor Angela ki se látszik a tanulnivalóból, tán
kevesebb házi feladatot adnak a tanáraim? Erre keserűen azt
feleltem, hogy a tanáraim idomított barmok, akik gépiesen
ledarálják az anyagot, és olyan mennyiségű házi feladatot
varrnak a nyakunkba, hogy fordított felállásban, ha százszor
újjászülethetnének, sem jutnának a végére. Én viszont magasról
teszek a házi feladatokra, akkor olvasok, amikor kedvem tartja,
és ha egy könyv magába szippant, éjt nappallá téve azt olvasom,
felőlem aztán el is vontathatják a helyéről az iskolát. Mit olvasol
éppen, érdeklődött, s mivel kitérő választ adtam – nálunk,
odahaza mindenütt könyvek vannak, mondtam, régebben
apám mondta meg, hogy mit olvassak, de mióta elment tőlünk,
én választok olvasnivalót magamnak, tanulmányt vagy regényt,
attól függ, hogy mi érdekel –, szóval miután kitértem a válasz
elől, ismét nekem szegezte a kérdést, ezúttal az utolsó
olvasmányom címére is kíváncsi volt. Azt feleltem: az
Újszövetséget. Hazudtam persze, hogy elkápráztassam, az
Újtestamentum óta már jó néhány könyvön túl voltam. De olyan
régóta készültem erre a pillanatra – még egy füzetet is teleírtam
a neki szánt gondolataimmal –, hogy nem mondhattam mást. És
most itt voltunk, éppen beteljesülni látszott a kívánságom, én
meg csak beszéltem és beszéltem, semmi nem tudott volna gátat
szabni ennek a kiáradásnak, miközben nyugalmat erőltetve
magamra, egyetlen pillanatra sem vettem le róla a szemem.
Legbelül azonban tomboltam, ok nélküli dühöt éreztem, vagy,
ami még rosszabb, Márk, Máté, Lukács és János szövegei
váltották ki belőlem, ez a düh pedig mindent elsatírozott
körülöttem, eltűnt a tér, az újságosbódé, a metróalagút, a park
szikrázó smaragdzöldje, és Robertót leszámítva felszívódott
minden ember, még Angela és Giuliana is. Amikor befejeztem,
elkaptam róla a tekintetem. Hasogatott a fejem, s hogy ne vegye
észre a zihálásomat, próbáltam a légzésemre összpontosítani.
Hosszú csend ékelődött közénk. Csak ekkor vettem észre,
milyen elkerekedett szemmel bámul rám Angela – a gyerekkori
barátnője voltam, büszke volt rám, legalábbis erről árulkodott a
tekintete –, és én ebből merítettem erőt. Giuliana viszont
teljesen rátapadt a barátjára, és olyan megütközve meredt rám,
mintha ledobtam volna magamról a ruháimat.
–  Vagyis visszataszítónak tartod a bibliai történetet? –
kérdezte kisvártatva Roberto.
– Igen.
– Miért?
–  Mert nem működik. Jézus, akit Isten fiaként kéne
tisztelnünk, haszontalan csodatételekre pazarolja a képességét,
miközben simán hagyja, hogy elárulják, és végül kereszten
végzi. De ha csak ennyi lenne! Megkéri az apját, hogy kímélje
meg a kereszthaláltól, az meg a kisujját se mozdítja érte, és
nemhogy a kereszthaláltól, de a legkisebb szenvedéstől sem
hajlandó megmenteni. Jött volna le Isten személyesen, és
szenvedett volna ő egy kicsit! Miért a fián veri le azt a sok
aljasságot, amit éppenséggel az általa teremtett világ művel?
Mert végül is mit jelent apánk akaratára tenni? Ellenvetés
nélkül ki kellene innunk a gyötrelem méregpoharát?
Roberto alig láthatóan ingatta a fejét, tekintetéből egy
csapásra kihunyt az irónia.
–  Isten nem egyszerű eset – ezt mondta, vagy valami ehhez
hasonlót; amilyen zaklatott voltam, aligha tudnám pontosan
felidézni.
– Hát, pedig igyekezhetne, ha azt akarja, hogy megértsem.
–  Ha egyszerű volna, megszűnne Istennek lenni. Ő merőben
más, mint mi. Olyannyira fölöttünk áll, hogy nem jutnak el
hozzá a szavaink, épp ezért számon sem kérhető. Legfeljebb
megidézni tudjuk. Ha pedig megnyilvánul, csöndben teszi, apró
és néma, ám igen értékes jelekkel üzen, amelyek hétköznapi
módon nyilvánulnak meg. Az ő akaratára tenni annyit tesz,
mint fejet hajtani előtte és elköteleződni a hitünk mellett.
– Már így is épp elég kötelezettségem van!
Legnagyobb örömömre a tekintetében ismét irónia villódzott,
boldog voltam, hogy sikerült felpiszkálnom a kíváncsiságát.
–  Az Isten iránti elköteleződés minden fáradságot megér.
Mondd csak, szereted te a verseket?
– Igen.
– És szoktál is verset olvasni?
– Megesik néha, igen.
–  Egy vers éppúgy szavakból áll, mint a köztünk zajló
beszélgetés. Ha egy költő a banális szavainkat kiszabadítja a
beszélgetés fogságából, átütő erővel fognak megszólalni, s ez az
erő éppenséggel a banalitásuk legmélyéről fakad. Ehhez
hasonló Isten megszólalása is.
–  A költő nem Isten, csak egy hozzánk hasonló nyomorult
ember, legfeljebb annyival több nálunk, hogy verseket farag.
–  Csakhogy ez a versfaragás rányitja a szemed a világra,
elkápráztat.
– Jó költő esetében valóban így van.
– Meglepetést okoz, megrázkódtatást.
 – Nagy ritkán.
– Isten is ilyen: megrázkódtatás egy sötét szobában, ahol sem
a padlót, sem a falat, sem a mennyezetet nem láthatod. És
vitának vagy beszélgetésnek nincs helye. Egész egyszerűen hit
kérdése. Csak akkor működik, ha hiszel benne.
– Miért kéne hinnem a megrázkódtatásban?
– Vallásos áhítatból.
– Az meg mi?
– Képzelj el egy nyomozást, olyasmit, mint a krimikben, azzal
a különbséggel, hogy itt a rejtély örökre titokban marad. Ilyen a
vallásos áhítat is: egy késztetés, ami egyre tovább űzi az embert,
hogy leleplezze az eleve leleplezhetetlent.
– Nem értelek.
– Mert a rejtélyek természetüknél fogva érthetetlenek.
–  Megrémisztenek a megoldatlan rejtélyek. Én leginkább
azzal a három asszonnyal tudok azonosulni, akik felkeresik
Jézus sírját, s miután nem találják ott a testét, elmenekülnek.
– Pedig akkor kéne menekülőre fogni, ha unalmas az életed.
– Én akkor szoktam, ha szenvedésbe ütközöm.
– Ezzel azt akarod mondani, hogy nehezen viseled a körötted
zajló eseményeket?
–  Azt mondom, hogy senkit nem kéne keresztre feszíteni,
pláne nem az apja akaratából. De sajnos nem ez van.
– Ha nem tetszik a világ, változtass rajta!
– Változtassak a teremtésen?
– Pontosan. Hiszen ezért vagyunk itt.
– Akár még Istenen is?
– Ha változtatásra szorul, akkor Istenen is, igen.
 – Vigyázz, ez már istenkáromlás!
Egy pillanatra az a benyomásom támadt, hogy könnyekig
meghatódott attól az állhatatosságtól, amivel szembementem
vele.
–  Ha az istenkáromlás által akár egyetlen lépéssel közelebb
kerülök hozzá, akkor én káromolom Őt.
– Komolyan?
–  Igen. Isten szeret engem, én pedig bármeddig elmegyek,
akár még sértegetem is, ha ezzel közelebb kerülhetek hozzá.
Épp ezért neked is azt tanácsolom, hogy ne akard azonnal
megfejteni a rejtélyt: várj még egy kicsit, az evangéliumban
sokkal több van, mint amit elsőre kimazsoláztál belőle.
– Annyi jó könyv van a világon! Az evangéliumokat csak azért
olvastam el, mert erről beszéltél a múltkor a templomban, és
kíváncsi lettem.
–  Akkor olvasd újra! Sok mindent megtudsz a szenvedélyről
és a keresztről, más szóval: a szenvedésről. Ha jól értem, ettől
tartasz leginkább.
– Nem. Én a csendtől tartok.
–  Te is csendben voltál bő fél órán keresztül. Aztán mégis
megszólaltál.
– Lehet, hogy ő Isten! – rikkantotta vidáman Angela.
Roberto azonban nem nevetett rajta, és én is visszagyűrtem
egy ideges kacajt még időben.
– Most már tudom, miért emlékeztem rád – mondta.
– Mit követtem el?
– Rendkívül fontos szerepet tulajdonítasz a szavaknak.
– Te még nálam is fontosabb szerepet tulajdonítasz nekik.
 – Nem szántszándékkal.
–  Én viszont igen. Gőgös vagyok, hitvány és gyakran
igazságtalan.
Ezúttal ő nevetett fel, mi, hárman meg hallgattunk, mint a sír.
Végül Giuliana törte meg a csendet, halkan emlékeztette, hogy
lesz még egy találkozójuk, amiről nem lenne illendő elkésniük.
Olyan szomorúan mondta, mintha sajnálná itt hagyni ezt a
remek kis társaságot; azzal felállt, megölelte Angelát, felém meg
kedvesen odabiccentett. Ezt követően Roberto is elköszönt
tőlünk, beleborzongtam, amikor megpuszilta az arcomat.
Mihelyst a párocska eltávolodott a via Crispin, Angela karon
ragadott.
– Két vállra fektetted! – kiáltotta lelkesen.
– Azt mondta, hogy alaposan félreértettem a szöveget.
– Ez nem igaz! Nemcsak meghallgatott, vitázni is leállt veled.
– Hogy oda ne rohanjak! Bárkivel leáll vitázni. Te viszont csak
hősködtél. Nem úgy volt, hogy rányomulsz?
–  Te nem akartad, hogy megtegyem. Meg amúgy sem vitt
volna rá a lélek. Amikor Toninóval voltam, és találkoztunk,
ostobának tűnt. Most viszont elbűvölő volt.
– Olyan, mint a többi.
Tulajdonképpen végig megvetően beszéltem róla, jóllehet
Angela minden egyes támadásomat visszaverte, és ilyeneket
mondott: arra gondolj, hogy hozzám képest milyen sokat
foglalkozott veled, úgy vitatkoztatok, mint két professzor. És a
hangunkat utánozva kiragadott néhány passzust a
beszélgetésünkből, majd kifigurázott bennünket. Ami engem
illet, mialatt Angela viccein grimaszoltam és bután vihogtam,
ordítani tudtam volna a boldogságtól. Igaza volt Angelának:
Roberto beszélgetett velem. De sajnos nem eleget: szerettem
volna beszélni hozzá, még és még, most és délután és holnap és
mindörökké. Ám mivel esélyem sem volt rá, a kezdeti
boldogságot felváltotta a keserűség, és teljesen elhagytam
magam.

19.

Az állapotom rohamosan romlott. A Robertóval való találkozás

végérvényesen rádöbbentett, hogy az egyetlen ember, akihez
igazán ragaszkodtam, az egyetlen személy, aki egy röpke
szóváltás során kellemes bizsergést váltott ki belőlem,
fényévekre lakozik tőlem, és néhány percnél többet sosem fog
tudni áldozni rám.
Amikor hazaértem a San Giacomo dei Caprira, a lakás üres
volt, csak a város beszűrődő zaját lehetett hallani – anyám
valahol odakinn csatangolt egy barátnőjével. Magányosnak
éreztem magam, ám ennél is jobban elkeserített, hogy közel s
távol esélyt sem láttam a vigaszra. Hogy lehiggadjak,
végighevertem az ágyon, és próbáltam elaludni, de kis idő
elteltével szabályosan kipattantam az ágyból: nem tudtam
kiverni a fejemből a Giuliana csuklóján szikrázó karkötőt.
Zaklatott voltam – tán elaludtam és rosszat álmodtam,
gondoltam –, majd a telefonhoz mentem, hogy felhívjam
Vittoriát. Azonnal felvette, de a hangjából ítélve mintha egy
veszekedés kellős közepében lett volna, legalábbis az a goromba
„igen, tessék” arra utalt, hogy mielőtt a telefon kicsörgött volna,
éppen üvöltözött valakivel.
– Giovanna vagyok – mondtam, pontosabban: suttogtam.
–  Pompás. És mi a faszt akarsz? – válaszolt ugyanolyan
gorombán.
– A karkötőmről szeretnék kérdezni valamit.
Közbevágott:
–  A te karkötődről? A tiedről? Á, szóval itt tartunk! Azért
hívsz, hogy kioktassál? Ide hallgass, Giannì, én rendes voltam
hozzád, de most már elegem van belőled. Maradj veszteg ott,
ahol vagy, megértetted? A karkötő azé, aki szeret engem, nem
tudom, érthető voltam-e.
Nem, egyáltalán nem volt érthető, én legalábbis nem egészen
értettem, mire megy ki ez az egész. Már-már lecsaptam volna a
kagylót, rémült voltam, arra sem emlékeztem, miért hívtam fel
valójában, nyilván a legrosszabbkor alkalmatlankodtam. De
meghallottam Giuliana hangját:
– Giannina az? Add már ide! Fogd be, Vittò, csend legyen, ne
ugass bele!
Kisvártatva Margheritát is hallani véltem a távolból, tehát
anya és lánya együtt mentek a nagynénémhez. Margherita
valami ilyesmit mondott:
– Könyörgöm, Vittò, nyugodj már le! A kislánynak semmi köze
ehhez az egészhez.
Erre Vittoria üvölteni kezdett:
–  Hallottad ezt, Giannì? Téged itt mindenki kislánynak tart.
Hadd halljam: kislány vagy? Igen vagy nem? Akkor miért
furakodsz be Giuliana és Roberto közé? Válaszolj, ahelyett hogy
a karkötővel baszakodnál itt nekem! Vagy tán a bátyámnál is
hitványabb alak vagy? Ki vele, hadd halljam: gőgösebb vagy az
apádnál?
Giuliana sikítani kezdett:
–  Elég legyen már! Tisztára megbolondultál! Vágd ki a
nyelved, ha nem tudod megállni, hogy ne beszélj hülyeségeket!
Ezen a ponton megszakadt a vonal. Ott álltam elképedve,
kezemben a süket telefonnal. Mi a fene történik itt? És miért
támadt rám a nagynéném? Tán nem kellett volna azt
mondanom, hogy „az én karkötőm”. Nem volt időszerű,
rendben. De ha egyszer ez a helyes kifejezés! Hiszen ő adta
nekem. És nem is azért hívtam, hogy visszakunyeráljam, egész
egyszerűen kíváncsi voltam, hogy miért nem tartotta meg
magának. Ha annyira ragaszkodik hozzá, miért akar folyton
túladni rajta?
Letettem a telefont, visszamentem a szobámba, és ismét
elheveredtem az ágyon. Tényleg rosszat álmodhattam, még
Enzo temetői fotója is szerepelt benne, a szorongástól alig
kaptam levegőt. Ráadásul az a sok sikítozás is csak rátett egy
lapáttal, nem tudtam kiverni a fejemből ezt a
telefonbeszélgetést. Ekkor jöttem rá, hogy Vittoriának a délelőtti
találkozó nyomhatta a begyét. Nyilvánvaló, hogy Giuliana
mesélt róla, de mi a fenét vetíthetett bele a nagynéném, hogy
így felhúzta magát? Most már szerettem volna ott lenni, és
szóról szóra végighallgatni Giuliana beszámolóját, akkor tán
arra is fényt deríthetnék, hogy mi történt aznap délelőtt a
piazza Amedeón.
Megint megcsörrent a telefon, összerezzentem, nem mertem
felvenni. Aztán bevillant, hogy tán az anyám aggódik miattam,
úgyhogy kimentem a folyosóra, és óvatosan felemeltem a
kagylót.
–  Halló! – suttogta Giuliana szipogva, mintha sírna, és
elnézést kért Vittoria miatt.
– Elrontottam valamit ma reggel? – kérdeztem.
– Ne viccelj, Giannì! Roberto teljesen odavan tőled!
– Igazán?
– Esküszöm.
– Ennek örülök. Mondd meg neki, kérlek, hogy nagyon jót tett
nekem az a beszélgetés.
–  Erre igazán semmi szükség: majd te megmondod neki
személyesen. Szeretne veled holnap is találkozni, délután, ha
ráérsz. Beülünk valahová hármasban, és megiszunk egy kávét.
A fejfájás most még szorosabban hurkolta körbe a fejem.
– Rendben – motyogtam. – Vittoria még haragszik rám?
– Nem, ne is törődj vele.
– Ideadnád egy kicsit?
– Jobb, ha most békén hagyjuk. Eléggé ingerült.
– De miért? Mi baja velem?
–  Teljesen zakkant. Mindig is az volt. Tönkretette
mindannyiunk életét.
VI
 1.

A kamaszéveim lomhák, szürke tömbökbe sűrűsödnek össze,

legfeljebb zöld, piros vagy lila árnyalatú hirtelen kiszögellések
lehelnek beléjük némi életet. A tömböket nem lehet órákban,
napokban, hónapokban vagy években mérni, és bizonytalan az
évszakok lefolyása is; most még hideg van, aztán észrevétlen
beüt a nyár, egyszer zuhog, máskor meg hét ágra süt a nap. A
kitüremkedések legalább ennyire belevesznek az időtlenségbe:
fontosabb a színük, mint a keltezésük. Nem mellesleg maga a
szín is, amibe bizonyos érzelmek beburkolóznak,
jelentéktelenné válik – pontosan tudja, miről beszélek, aki írni
szokott. A szavak utáni hajszában a lomhaság belegomolyog egy
förgetegbe, a színek pedig elkeverednek, mint turmixgépben a
gyümölcsök. A „telt-múlt az idő” sajgón üres kifejezéssé válik, és
az „egy este”, „egy reggel”, „egy délután” is legfeljebb szükséges,
de inkább kézre álló felütéssé silányul. Arról az időszakról
mindössze annyit érdemes tudni, hogy végül sikerült behoznom
az elkótyavetyélt évet, méghozzá minden különösebb
erőfeszítés nélkül. Kiváló memóriám volt – erről akkortájt
szereztem tudomást –, ám az iskolai tananyaghoz képest sokkal
többet tanultam a regényekből. Előbbieket elég volt átfutnom
egyszer, minden a fejemben volt.
Ennek az aprócska sikernek köszönhetően a szüleimmel való
kapcsolatom is sokat javult. Ismét büszkeség dagasztotta őket,
kiváltképp apámat. Nekem viszont egy fikarcnyi örömöm nem
volt az egészben, folyton ott settenkedtek köröttem, mint valami
tompa, csillapíthatatlan fájdalom, mint két zavaró kinövés,
amitől előbb-utóbb az ember úgyis megszabadul. Elhatároztam
hát – eleinte gúnyos távolságtartásból, később a szülő-gyerek
kapcsolatról teljesen leválva –, hogy az utónevükön fogom őket
szólítani. Nellában, aki egyre soványabb lett és egyre többet
sopánkodott, immár apám özvegyét láttam, noha a
megboldogult férje továbbra is jó egészségnek örvendve a város
másik részén élt és virult. A személyes tárgyait, meglehetősen
fukar módon, továbbra sem engedte elhordani hazulról, ő
akarta gondjukat viselni. Mindazonáltal készenlétben várta,
hogy a kísértethitves, a házaséletüket követő másvilágról,
betoppanjon vagy odatelefonáljon. Ugyanakkor – én legalábbis
erre a következtetésre jutottam – volt férjének eget rengető
tevékenysége után kutatva időről időre azért Marianóval is
találkozott. Ezt leszámítva fegyelmezetten gürcölt,
tisztességesen eleget téve az előtte tornyosuló
kötelezettségeknek, amelyek között jómagam is helyet kaptam.
Rám azonban – és ez valódi megkönnyebbülés volt – távolról
sem fordított már annyi gondot, mint a zsákszámra hazahordott
házi feladatokra meg a gatyába rázandó romantikus
regényekre. Nagy vagy már, mondogatta egyre gyakrabban,
tudsz te vigyázni magadra.
Én meg boldog voltam, hogy végre szabadon, kötelezettségek
nélkül járkálhatok el hazulról. Minél kevesebbet törődött velem
ő meg az apám, annál jobban éreztem magam. Ami Andreát
illeti, á, inkább meg se szólalt volna! A bölcs életvezetési
útmutatóit, amikkel a Posillipón traktált, amikor Angelával és
Idával találkoztam, vagy az iskola melletti sütődében, a
szokásos panzarotti és pastacresciuta felett, egyre rosszabbul
viseltem. Mindeközben a Robertóhoz fűződő barátságom is
csodás módon erősödni látszott, olykor mintha apám helyett
terelgetett volna, miután az igazi, aki önmagából és a
gaztetteiből ki sem látott, erre a szerepre alkalmatlannak
bizonyult. Andrea egy messzi-messzi délutánon a San Giacomo
dei Capri tetején lévő fakó lakásban meggondolatlanul és végleg
eljátszotta a bizalmamat; Giuliana vőlegénye pedig, az
önzetlenségével és kedvességével, visszanyerte azt. Egy szó,
mint száz: rettentő büszke voltam erre a barátságra, és sokszor
már csak azért is szóba hoztam, hogy az apám arcára kiülő
irigység koronatanúja legyek. Roberto minden szempontból
érdekelte, tudni akarta, milyen ember, miről szoktunk
beszélgetni, és hogy őt meg a munkáját megemlítettem-e
valaha. Fogalmam sincs, hogy a tisztelete őszinte volt-e – jó ideje
nem vettem komolyan Andrea egyetlen szavát sem. Emlékszem,
egy korábbi alkalommal még azt mondta Robertóról, hogy
szerencsés fickó, akinek időben sikerült elhúznia ebből a rohadt
városból, különben esélye sem lett volna ekkora egyetemi
karriert befutni Milánóban. Egy másik alkalommal meg már
azt: okosan teszed, ha nálad érdemesebbekkel barátkozol, ez az
egyetlen módja annak, hogy az ember felkapaszkodjon, és ne
zuhanjon alá. A végén viszont már csak azért könyörgött, hogy
alkalmasint mutassam be őket egymásnak, úgy tűnt,
mindenáron ki akar törni abból a pitiáner és folyton perlekedő
gittegyletből, ami fiatalon beszippantotta. Addigra már csak egy
végtelenül esendő embert láttam benne.
 2.

Egyébként Roberto meg köztem tényleg flottul mentek a dolgok:

egész egyszerűen összebarátkoztunk. Persze eszem ágában
sincs eltúlozni: nem járt ő olyan sűrűn Nápolyba, hogy
mindennaposak legyenek a találkozásaink. De lépésről lépésre
meghonosodott köztünk az a gyakorlat – ami persze sosem
izmosodott igazi szokássá –, hogy valahányszor hazajött, és
lehetősége nyílott rá, megtaláltuk annak módját, hogy Giuliana
társaságában ugyan, de néhány percet beszélgethessünk.
Hogy őszinte legyek, eleinte nagyon izgultam. Minden egyes
alkalommal gyötört a gondolat, hogy szembeszállni vele – aki
legalább tíz évvel volt idősebb nálam: én gimnáziumba jártam,
ő egyetemen tanított – olyan mértékű beképzeltségre utal,
amivel röhejessé teszem magam. A találkozásainkat követően
újra és újra felelevenítettem a szavait, aztán felidéztem a
válaszaimat, hogy mindjárt utána elsüllyedjek szégyenemben.
Léha sekélyességemmel szembesülve, amivel a bonyolultabb
kérdéseket eltartottam magamtól, rosszullét fogott el,
gyerekkoromban éreztem hasonlót, ha dühömben valami
olyasmit csináltam, amiről biztosan tudtam, hogy felidegesíti a
szüleimet. Ilyenkor felerősödött a kétely, hogy vajon valóban
élvezi-e a társaságomat. Ironikus hangja egészen eltorzult az
emlékek hatására, és gunyorossá vált. Aztán eszembe jutott
pimasz hanghordozásom, egy-két kontextuson kívül rekedt
mondatfoszlány, amivel mindenáron le akartam nyűgözni, s
olyan hideglelés meg émelygés tört rám, hogy a legszívesebben
kiöklendeztem volna ezt a szégyellni való énemet.
A tények azonban messze nem igazolták a fentieket.
Találkozásainkat követően rendszerint jobb embernek éreztem
magam, Roberto szavai olyan tudásszomjat váltottak ki
belőlem, hogy minden könyvre és információra rávetettem
magam. A találkozások közti időszakban versenyt futottam az
idővel, hogy még felkészültebben, akár a legösszetettebb
kérdésekkel is naprakészen nézzek szembe a következő
kihívással. Abban a reményben, hogy találok valami odavágó
passzust, amitől jobban megértem a világát, előrámoltam és
átlapoztam apám itthon hagyott könyveit. De mit vagy kit
akartam én jobban érteni? Az Atyát, a Fiút, a Szentlelket, a
transzcendenciát meg a csendet, a hit gomolygását és a hitnek
hiányát, esetleg Krisztus radikalizmusát? Vagy az
egyenlőtlenségből fakadó különbségeket, a legelesettebbek
bántalmazását, a kapitalizmus határtalanul mohó világát, a
robotok színre lépését, a kommunizmus égető szükségességét?
Roberto sokrétű, tágas világban mozgott, csak úgy cikázott a
témák között. Képes volt egy tető alá hozni eget és földet,
mindent tudott a világról, és ezt a tudást példákkal,
történetekkel, idézetekkel és elméletekkel szemléltette, én
pedig, miközben igyekeztem lépést tartani vele, hol attól
rettegtem, hogy a tudálékos, ám valójában roppant butuska
lány benyomását keltem, hol a következő találkozás lázában
égve abban reménykedtem, hogy ezúttal sokkal felkészültebben
állom a sarat.

3.

Akkoriban elég gyakran Giulianánál vagy Angelánál kerestem

megnyugvást. Kettejük közül, nyilvánvaló okokból, Giuliana állt
közelebb hozzám, az ő társaságában jobban éreztem magam.
Mindkettőnknek hiányzott Roberto, ezért a hosszú távollétei
alatt gyakran kóricáltunk Vomeróban, megragadva az alkalmat,
hogy őt dicsérjük egybehangzóan és zavartalanul. Persze a
szemem sarkából éberen követtem minden mozdulatát: a
csuklóján továbbra is ott virított Vittoria karkötője, a lényéből
áradó tisztaság pedig annyira elbűvölte a környezetét, hogy a
férfiak nemcsak megbámulták, de utána is fordultak, mintha
nehezükre esne megválni a látványától. Én, mintha a világon se
lennék, láthatatlanná váltam mellette, és mégis, egyetlen
affektáló hangsúly vagy tudálékos fordulat elég volt ahhoz,
hogy összeroppanjon, olykor mintha kiszívták volna belőle az
életet.
–  Hogy te mennyit olvasol! – mondta elismerően egyik
alkalommal.
–  Szívesebben olvasok, mint hogy a házi feladatokkal
vacakoljak.
– Én sajnos hamar beleunok.
– Rutin kérdése.
Bevallottam, hogy esetemben az olvasás szenvedélye nem
magától alakult ki, apámtól ragadt rám: ő volt az, aki
kiskoromtól fogva a könyvek és a szellemi munka fontosságáról
beszélt.
–  Ha évekig ezt sulykolják az emberbe – mondtam –, örökre
beleég.
– De jó! Az értelmiségiek kiváló jellemek.
– Hát az én apám egyáltalán nem kiváló.
 – Roberto viszont az. Meg te is.
– Hiszen én nem is vagyok értelmiségi!
–  Dehogynem! Egyfolytában a könyveket bújod, minden
témához hozzá tudsz szólni, és segítőkész vagy mindenkivel.
Még Vittoriával is. Én erre sose lennék képes. Hamar elfogy a
türelmem.
Mi tagadás, jólestek az elismerő szavai. S mivel az
értelmiségiekről vallott nézetétől nem tudtam eltántorítani,
igyekeztem felnőni a szerephez, már csak azért is, mert
bizonyára rossz néven vette volna, hogy amíg a barátjának a
jobbik énemet mutatva minden tudásomat latba vetem, addig a
vele való beszélgetésben egy-két üres frázisra és holmi
sületlenségekre szorítkozom. És csakugyan, őszinte érdeklődése
egészen bonyolult okfejtésekre ösztökélt, főként a könyvek
érdekelték, kíváncsi volt, hogy melyiket miért szerettem, meg
hogy mostanában mi kötött le igazán. Meséld el nekem,
buzdított. De nem érte be a könyvekkel; filmek és zene
tekintetében is ugyanilyen kíváncsi volt. Egészen addig még
Angela és Ida társaságában sem beszélhettem ilyen hosszan a
szenvedélyemről, ráadásul úgy, hogy ne kötelességből, hanem
örömmel tegyem. Meg hát az iskola sem az a hely volt, ahol az
olvasmányélményeimből fakadó rendszertelen, ám mohó
kíváncsiságomat bárki értékelte volna, az osztálytársnőim közt
pedig egyet sem találtam, akinek mesélhettem volna – teszem
azt – Tom Jones drámájáról. Röviden: jól megvoltunk így együtt
akkortájt. Gyakran találkoztunk, én a montesantói sikló
kijáratánál vártam rá, ő pedig olyan boldogan jött Vomeróba,
mintha felhőtlen külföldi nyaralásra érkezne. Elsétáltunk a
piazza Vanvitellitől a piazza degli Artistire, aztán vissza, ügyet
sem vetve a járókelőkre, a forgalomra és a kirakatokra, engem
kizárólag az érdekelt, hogy a nevekkel, címekkel és
történetekkel zsonglőrködve elkápráztassam, ő pedig elmerült
abban a varázslatban, amit a könyvek, filmek és zenék
világából teremtettem neki.
Roberto távollétében úgy viselkedtem a menyasszonyával,
mintha valami titkos tudás őrzője lennék, Giuliana pedig úgy
csüggött a szavaimon, mintha – a korkülönbség és a nyilvánvaló
szépsége ellenére – repesne a vágytól, hogy elismerje a
feljebbvalóságomat. De az is megesett, hogy hirtelen
elkedvetlenedett, valami bánatszerűség telepedett rá, amit
mindenáron titkolni akart. Ilyenkor elfogott a rémület, eszembe
jutottak Vittoria számonkérő szavai: „Miért furakodsz be
Giuliana és Roberto közé? Tán még a bátyámnál is hitványabb
alak vagy? Ki vele, hadd halljam: gőgösebb vagy az apádnál?”
Holott én csak a barátnője akartam lenni, most viszont rettegni
kezdtem, hogy ha Vittoria fondorkodásait követően Giuliana az
ellenkezőjéről talál megbizonyosodni, megszakítja velem a
kapcsolatot.

4.

Gyakran vettük be Angelát is a csapatba, nehogy megsértődjön.

Ők ketten azonban sehogy sem tudtak kijönni egymással,
ilyenkor Giuliana búskomorsága is szembeöltőbb volt. Ezeket a
találkozásokat Angela szétlocsogta: hol bennünket ugratott, hol
Toninót ócsárolta, s mielőtt a társalgás komolyabbra
fordulhatott volna, valami ironikus csattanóval azonnal belénk
fojtotta a szót. Én nem tulajdonítottam túl nagy fontosságot
ennek, Giuliana azonban egyre gondterheltebbé vált, s előbb
vagy utóbb védelmébe vette a fivérét, Angela sziporkáira pedig
dühödt rikácsolással reagált nyelvjárásban.
Vagyis mindaz, ami esetemben csak a felszín alatt lappangott,
Angelával élesben zajlott, a végleges szakítás veszélye ott
ólálkodott körülöttem. Amikor kettesben voltunk, Angela
kérkedő fontoskodással beszélt Robertóról és Giulianáról, noha
a piazza Amedeón történt találkozásunkat követően állítólag
már nem akarta beleütni az orrát a kapcsolatukba. Ez a
kivonulása egyfelől megnyugtatott, másfelől azonban
bosszantott.
– Mi történt? Hirtelen ellenszenves lett Roberto? – kérdeztem
egyszer, amikor felugrott hozzám.
– Nem.
– Akkor mi a gond?
–  Semmi. De ha te meg ő beszélgetni kezdtek, mindenki
kiszorul.
– Hiszen ott van Giuliana!
– Szegény, szerencsétlen Giuliana.
– Ezzel meg mit akarsz mondani?
–  Van neked fogalmad arról, mennyire unatkozik köztetek,
okostojások között?
– Dehogy unatkozik!
–  De igen! Csak megjátssza magát, hogy ne veszítse el a
pozícióját.
– Miféle pozíciót?
 –  A menyasszonyét. Szerinted egy olyan lány, mint Giuliana,
aki egy fogorvosi rendelőben titkárnő, nem unja, amikor ti
ketten az igazságról meg a hitről osztjátok az észt?
– Szerinted csak a nyakláncok, karkötők, bugyik és melltartók
lehetnek érdekesek? – förmedtem rá.
– Én nem csak erről szoktam beszélni – mondta sértődötten.
– Volt idő, amikor valóban nem, de mostanában sajnos igen.
– Nem igaz!
Elnézést kértem, mire rávágta: jól van, de ugye tudod, hogy
nagyon gonosz voltál. Majd, természetesen iszonyú kajánul,
hozzátette:
– Még jó, hogy néhanapján meglátogatja Milánóban!
– Ezzel meg mit akarsz mondani?
–  Azt, hogy végre-valahára ágyba bújnak, és azt csinálják,
amit ilyenkor szokás.
– Giuliana mindig Toninóval megy Milánóba.
– És szerinted Tonino éjjel-nappal strázsálja őket?
– Szerinted feltétlenül ágyba kell bújni azzal, akit szeretsz? –
fakadtam ki.
– Igen.
– Akkor kérdezd meg Toninót, hogy tényleg együtt alszanak-e!
– Már megkérdeztem, de Tonino ilyesmiről sosem beszél.
– Ami azt jelenti, hogy nincs mit mondania.
–  Ami azt jelenti, hogy ő is azt gondolja, a szerelem szex
nélkül is működik.
– Miért? Még ki gondolja így?
– Te! – felelte mosolyogva, és a szája szögletében szomorúság
bujkált.
 5.

Angela szerint ami ezt a témát illeti, teljesen elvesztettem a

humorom. Igaza volt. Azóta, hogy felhagytam az obszcén
történetek mesélésével, valóban visszafogottabban
nyilatkoztam, de csak azért, mert gyermetegség lett volna
felvágni a csekélyke tapasztalatommal, más, vaskosabb
matériához pedig nem volt hozzáférésem. Mióta Giulianával és
Robertóval összebarátkoztam, igyekeztem messze elkerülni
Silvestrót, az iskolatársamat, aki a ceruzás eset óta folyton a
sarkamban járt, és titkos jegyességgel ostromolt. Corradóval, aki
továbbra is szerelmi vallomásokkal bombázott, kifejezetten
durván bántam, Rosariót pedig, aki szabályos időközönként
megjelent az iskola előtt, hogy elcsaljon a via Manzonin levő
tetőtéri lakásába, óvatosan, de ellentmondást nem tűrő hangon
utasítottam vissza. A három kérőmet immár az emberiség
silányabbik csoportjába soroltam, aminek – pechemre – én is
tagja voltam valamikor. Angelát viszont mintha kicserélték
volna! Úton-útfélen megcsalta Toninót, és az alkalmi
kapcsolatairól, amikbe az iskolatársaival meg egy ötvenes
tanárával bonyolódott – utóbbi kapcsán mindig viszolygó
grimaszba torzult az arca –, nem átallott részletesen beszámolni
Idának és nekem.
Ez a viszolygás teljesen megdöbbentett, őszintének tűnt.
Minden mozdulatát ismertem, szívem szerint megráztam volna:
hé, lerí rólad, hogy baj van, gyere, beszéljük meg. De soha nem
beszéltünk róla, mintha egy kimondatlan egyezmény arra
kötelezne, hogy ha muszájból is, de lelkesednünk kéne a
szexért. Ami engem illet, Angela és Ida előtt egész biztosan nem
mertem volna beismerni, hogy inkább felcsapok apácának,
semhogy még egyszer belélegezzem Corrado áporodott
latrinaszagát. Továbbá nagyon nem volt ínyemre, hogy Angela a
Roberto iránti rajongásomnak tudja be a lelkesedésem hiányát.
Meg aztán, lássuk be, az igazság ennél sokkal összetettebb volt.
A viszolygásban sok ellentétes érzés megfért egymás mellett,
amelyeket nehéz lett volna szavakba önteni. Mindazt, amit
Corradóban undorítónak találtam, tán kevésbé találom
undorítónak Robertóban. Úgyhogy inkább csak az
ellentmondásokra koncentráltam, és megkérdeztem:
– Miért vagy Toninóval, ha másokkal hetyegsz?
– Mert Tonino jó fiú, a többiek meg disznók.
– És te szereted disznókkal csinálni?
– Igen.
– Miért?
– Mert szeretem, ahogy rám néznek.
– Akkor vedd rá Toninót, hogy úgy nézzen rád.
– Ő sose tudna úgy nézni.
– Tán nem is ember – mondta Ida egy alkalommal.
– Dehogynem! Nagyon is az!
– Akkor meg?
– Nem disznó, és kész.
– Nem hiszem – felelte Ida. – Egy sincs közöttük, aki ne lenne
disznó.
– De van! – vágtam rá, és bevillant Roberto.
–  Van bizony! – mondta Angela, és sejtelmes fordulatokkal
ecsetelte Tonino erekcióját, akinek azonnal merevedése volt,
amint hozzáért.
 Azt hiszem, amíg ők ketten elviháncolgattak, először hasított
belém, hogy mennyire hiányzik egy elmélyültebb beszélgetés
Robertóval és Giulianával ebben a témában. Vajon Roberto
elhárította volna, ha ilyesmiről faggatom? Nem, egészen biztos
vagyok benne, hogy válaszol a kérdéseimre, méghozzá
ugyanazzal a kifinomult érveléssel, mint eddig bármikor. Az
egyetlen akadályt Giuliana jelenthette volna, miután a téma
meglehetősen pikáns. Mert miért is kéne bedobnom ezt a témát
a vőlegényének? Végtére is, a piazza Amedeót leszámítva,
mindössze hatszor találkoztunk, akkor is rövid időre.
Objektíven nézve tehát egyáltalán nem nevezhetnénk
bizalmasnak ezt a viszonyt. S bár a beszélgetéseink során a
bonyolultabb problémákat is konkrét példákkal tette
érzékletessé, az alábbi kérdéseimet nem mertem volna feltenni
neki: miért van az, hogy amint a felszínt megpiszkáljuk, még a
legemelkedettebb témákban is fontos szerephez jut a szex;
miért van az, hogy a szex szóbeli ábrázolásához nem elég
egyetlen jelző, hanem a rendelkezésünkre álló szavak
kupacából – zavarba ejtő, unalmas, rettenetes, mulatságos,
bizsergető, undorító – ki kell választanunk valahányat, amelyek
sosem egymagukban, hanem együttesen jellemzik a szexhez
való viszonyulást; hiányozhat-e a szex a nagy szerelmekből,
illetve: ha egy nő és egy férfi rendszeresen szexelnek
egymással, nem foszlik-e szét a viszonzott szerelem utáni
vágyakozás? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseken töprengtem, azt
is elképzeltem, amint közömbösen, már-már ünnepélyesen
fogom felhozni előttük, főként azért, hogy a magánéletükben
való turkálással még véletlenül se vádoljanak. Holott pontosan
tudtam, sose lesz belőle semmi. Úgyhogy inkább Idát
nyaggattam:
– Miből gondolod, hogy minden férfi disznó?
– Nem gondolom: tudom.
– Ezek szerint Mariano is disznó?
– Még szép! Miután anyáddal kufircol…
Összerezzentem, és fagyosan rávágtam:
–  Találkoztak ugyan párszor, de barátságon kívül semmi
nincs köztük.
– Szerintem is csak barátok – helyeselt Angela.
Ida hevesen rázta a fejét, és elszántan ismételgette: nem csak
barátok. Aztán felkiáltott:
–  Én egyetlen férfit sem fogok megcsókolni! Undorodom
tőlük.
–  Még egy olyan kedves, aranyos fiút sem, mint Tonino? –
kérdezte Angela.
–  Nem hát! Én csak nőkkel fogok csókolózni. Felolvassam az
új elbeszélésemet?
– Ne! – torkolta le Angela.
Nem válaszoltam, Ida cipőjét bámultam – zöld volt. Eszembe
jutott, hogyan méregette az apja a dekoltázsomat.

6.

Giuliana és Roberto kapcsolata újra meg újra felmerült

közöttünk, Angela Toninót használta hírszerzőnek, hogy aztán
önüdvözülten elújságolja az így felcsipegetett morzsákat. Egyik
nap azért hívott, mert tudomására jutott, hogy a sokadik
botrány rengette meg a családot, ezúttal Vittoria és Margherita
között állt a bál. A két asszony azért kapott össze, mert
Margherita nem osztotta Vittoria véleményét, miszerint
Robertónak mielőbb feleségül kéne vennie Giulianát és
visszatérnie Nápolyba. A nagynéném szokásához híven
sipítozott, Margherita, szintén szokásához híven, csendesen
ellenkezett, Giuliana azonban mélyen hallgatott, mintha nem is
róla lenne szó. De aztán eldurrant az agya, üvöltözni kezdett,
majd fogta a tányérokat, levesestálakat, poharakat, és egyiket a
másik utána vágta földhöz, még Vittoria sem tudta lefogni,
pedig ha valaki, hát ő tényleg nagyon erős. Közben meg azt
kiabálta: én most rögtön elhúzok innen, elmegyek, és vele fogok
élni, elegem van belőletek. Toninónak és Corradónak kellett
közbelépnie.
Ez a történet kissé összezavart.
–  Az egész Vittoria hibája, mindig beleüti az orrát mások
dolgába – mondtam.
–  Mindenki vastagon benne van. Giuliana például iszonyúan
féltékeny. Tonino azt mondja, hogy Robertóért, aki talpig
becsületes és hűséges, tűzbe rakja a kezét. De Giuliana,
valahányszor elkísérte Milánóba, mindig kiverte a dilit. Hol
azzal volt baja, hogy, tudom is én, az egyik túlságosan
bizalmaskodó hangot ütött meg, hol azzal, hogy egy másik
pofákat vágott, amikor megszólalt. Sorolhatnám.
– Ezt nem hiszem el.
–  A te bajod. Giuliana ugyan kiegyensúlyozottnak tűnik, de
Tonino szerint ideg-összeroppanása van.
– Hogyhogy?
 – Amikor rájön a hoppáré, nem hajlandó enni, egész nap csak
sír és üvöltözik.
– És most hogy érzi magát?
–  Jól. Ma este moziba megyek vele és Toninóval. Velünk
tartasz?
–  Ha jövök, Giuliana miatt tenném, úgyhogy ne varrd a
nyakamba Toninót.
Angela elnevette magát.
– Épp azért hívlak, hogy leszedd rólam! Elegem van belőle.
Belementem, de rettenetes vége lett: már délután érezni
lehetett valamit a levegőben, estére viszont be is ütött a krach. A
piazza Plebiscitón, a Gambrinus előtt találkoztunk mind a
négyen, onnan indultunk el a via Toledón a Modernissimo mozi
felé. Giulianával nem volt alkalmam beszélni, de azonnal
szemet szúrt az elnyűtt arca, a bevérzett szeme meg a karkötő a
csuklóján. Amint odaértünk, Angela máris átölelte és kisajátítva
odébb hurcolta, én néhány lépéssel mögöttük kullogtam
Toninóval.
– Jól vagy? – kérdeztem.
– Jól.
– Úgy tudom, gyakran elkíséred a húgodat Robertóhoz.
– Annyira gyakran azért nem.
– Tudod, ugye, hogy néhányszor én is találkoztam vele?
– Igen, mesélte Giuliana.
– Nagyon szép pár.
– Az már igaz.
–  Úgy tűnik, legalábbis ha jól értettem, hogy az esküvő után
Nápolyba költöznek.
 – Hát, most nem úgy tűnik.
Ennél többet nem tudtam kiszedni belőle. Kedves volt,
készségesen válaszolt a kérdéseimre, de ebben a témában
hajthatatlan maradt. Úgyhogy átengedtem neki a terepet,
hagytam, hadd áradozzon valami velencei haverjáról, azt
mondta, nemsokára elutazik hozzá, és komolyabban is
fontolgatja, hogy odaköltözik.
– És Angelával mi lesz?
– Angelának elege van belőlem.
– Ez nem igaz!
– Dehogynem.
Közben megérkeztünk a Modernissimo mozihoz, most nem
tudnám megmondani, mit vetítettek, talán majd később
eszembe jut. Tonino ragaszkodott hozzá, hogy ő hívjon meg
bennünket, kifizette a jegyeket, aztán cukorkát vett meg fagyit.
Azt eszegetve vonultunk be, a nézőtéren még nem kapcsolták le
a fényeket. Leültünk: előbb Tonino, utána Angela, majd
Giuliana, s legvégül én. Eleinte ügyet sem vetettünk arra a
három, legfeljebb tizenhat éves suhancra, akik közvetlenül a
hátunk mögött ültek, akár az én osztálytársaim vagy Angeláé is
lehettek volna. Hallottuk, hogy sutyorognak meg röhincsélnek,
de mi, lányok időközben belemerültünk a tereferébe, kizártuk a
világot, többek közt Toninót is.
Tán épp a mellőzöttségük bőszítette fel azokat hárman,
mindenesetre elkezdtek fészkelődni. Én csak akkor vettem
észre őket, amikor egyikük, nyilván a hangadójuk, hencegni
kezdett: gyertek, üljetek át mellénk, mutatunk mi nektek olyan
mozit, hogy csuda! Erre Angela, valószínűleg zavarában,
pukkadozni kezdett a nevetéstől, majd hátrafordult, amit a fiúk
harsány derűvel fogadtak, a nagyszájú pedig vérszemet kapva
újabb meghívásokkal csábítgatott. Ezen a ponton már én is
megfordultam. Be kellett látnom, hogy tévedtem: ezek a fiúk
távolról sem hasonlítottak az osztálytársainkra, inkább
Corradót és Rosariót juttatták eszembe, legfeljebb – az iskolának
köszönhetően – javított kiadásban. Giulianára néztem, ő volt az
idősebb, jól jött volna egy biztató mosoly. Ő azonban komoly,
szigorú arccal a szeme sarkából Toninót figyelte, aki siketen,
arcán pimasz közönnyel meredt az üres mozivászonra.
Elkezdődtek a reklámok, a hangadó előrehajolt, és miközben
Giuliana haját simogatva azt sóhajtozta: milyen gyönyörű, az
egyik cimborája Angela székét kezdte rugdosni, aki magához
húzta Toninót: csinálj már valamit, mert megőrjítenek. Ne
foglalkozz velük, morogta Giuliana, de hogy ez a kérés
Angelának vagy a fivérének szólt-e, nem tudtam eldönteni.
Angela természetesen rá sem hederített, magából kikelve
sziszegte Toninónak: végeztünk, torkig vagyok veled. A hangadó
erre felkiáltott: ügyes vagy, mi már korábban is mondtuk, hogy
gyere mellénk, van elég helyünk. Valaki a teremből susogni
kezdett – ssss, ssss, ismételte el párszor –, hogy csendre intsen
bennünket. Ekkor megszólalt Tonino, nyugodt hangon, a
szokásosnál kissé tagoltabban beszélt: üljünk előrébb, nem
valami jók ezek a helyek. Azzal felállt, a húga utána, méghozzá
olyan elszántan, hogy én is felszökkentem. Csak Angela maradt
ülve néhány másodpercig, de végül ő is feltápászkodott:
nevetséges vagy, vágta Toninóhoz.
A korábbi felállásban ültünk le pár sorral előrébb, Angela
végig Tonino fülébe sutyorászott: borzasztó dühös volt, olybá
tűnt, végre talált megfelelő ürügyet a szakításra. Aztán az
örökkévalóságnak tűnő reklámok hirtelen véget értek, a
teremben felgyulladtak a fények. A három suhanc még mindig
heherészett, nagyokat derültek a történteken. Hátrafordultam.
Abban a pillanatban felpattantak a helyükről, és nagy
hajcihővel átmásztak az egyik, majd a másik, végül a harmadik
soron, hogy ott pöffeszkedjenek újra mögöttünk. A hangadójuk
ismét piszkálni kezdett: eltűrhetitek, hogy ez a mafla diktáljon
nektek, minket azonban vérig sértett, mi ezt a bánásmódot nem
tolerálhatjuk, úgyhogy a filmet csak azért is veletek nézzük
meg.
Innentől kezdve pillanatok kérdése volt az egész. A fények
kihunytak, nagy zenebona és dübörgés közepette kezdetét vette
a film. A nagyszájú szövegelését elnyomta a hangkulissza,
mindannyian fényvillanásokká zsugorodtunk. Angela
Toninóhoz fordult, és nagy hangon megkérdezte: mi van, nem
hallottad, hogy maflának hívott? Hátulról röhincsélés, a
nézőtérről – sss-sss – pisszegés, Tonino felpattant, Giuliana
csitítgatta: ne, Tonì, ne! De mindhiába, akkora pofont kevert le
teljes erejéből Angelának, hogy a feje a járomcsontomnak
ütődött – még nekem is fájt. A fiúk elnémultak zavarukban,
Tonino pedig hirtelen, mint kapuszárny a széllökésre,
hátrafordult, és gyors egymásutánban leadott néhány
nyomdafestéket nem tűrő káromkodássorozatot. Közben
Angelából kitört a zokogás, Giuliana pedig megszorította a
karomat: húzzunk innen, és vigyük őt is, ha kell, erőnek
erejével! Ez az „erőnek erejével” mintha azt sejtette volna, hogy
Tonino nagyobb veszélynek van kitéve, mint mi és Angela
együttesen. Időközben a hangadó is magához tért a döbbenettől,
és mintha mi sem történt volna, tovább lökte a sódert: ó, be
nagyon megijedtünk, a frászt hoztad ránk, te pojáca; ujjat húzni
egy nősténnyel, mondhatom, nagyon menő vagy; na gyere csak
közelebb, ha van bátorságod; mire Giuliana, hogy a fiút
túlharsogja, a testvérére üvöltött: gyerek még, Tonì! A
pillanatok iszonyú gyorsan peregtek, Tonino megragadta a fiút
a fejénél vagy a fülénél fogva – egyikre sem mernék
megesküdni –, és magához húzta, mintha ki akarná támasztani.
Aztán a szabad kezét ökölbe szorította, és akkorát csapott a fiú
állára, hogy az nyomban hátrabicsaklott, majd vérző szájjal
visszatántorgott a helyére. A másik kettő próbálta összevakarni,
de mikor meglátták, hogy Tonino megindul feléjük és átveti
magát a széksoron, hanyatt-homlok menekültek a kijárat felé.
Giuliana a fivérébe kapaszkodott, próbálta visszafogni, ezalatt a
film főcímdala fülsiketítően dübörgött, a nézők éktelenül
sivalkodtak. De Tonino kicibálta magát a húga szorításából, és
nekiugrott a hangadónak, aki akkor már szűkölve, káromkodva
kucorgott a székében. Ütötte-vágta, hol ököllel, hol a tenyerével,
és közben, egy teljesen érthetetlenné torzult nyelvjárásban –
elhadart, dühödt szavak robbantak egymásba – becsmérelte.
Addigra az egész nézőtér forrongott, egyhangúlag követelve,
hogy kapcsolják fel a villanyt és hívják a rendőrséget. Én,
Giuliana és Angela lefogtuk Toninót: menjünk már, elég,
menjünk innen! Végül nagy nehezen sikerült elhurcolnunk, és
kibotorkáltunk a kijáraton. Fuss, Tonì, menekülj, kiáltotta
Giuliana a hátát lapogatva, Tonino pedig, mielőtt menekülőre
fogta volna, párszor még elismételte nyelvjárásban: ebben a
rohadt városban még egy filmet se nézhet meg nyugodtan az
ember! Ezt főként nekem címezte abban a reményben, hogy
helyeselni fogok. Helyeseltem, hogy megnyugtassam, ő pedig
futásnak eredt a piazza Dante felé. Még így, kidülledt szemmel
és véraláfutásos ajakkal is szép volt.

7.

Rohamos léptekkel mi is elindultunk a Spirito Santo irányába,

és csak akkor lassítottunk, amikor a pignaseccai csődületet
magunk mögött hagyva végre fedezékben éreztük magunkat.
Ekkor döbbentem rá, mennyire rémült vagyok. A rettegés
Angela és Giuliana arcát is eltorzította, utóbbinak ráadásul
bőven kijutott a tettlegességből is: a haja szanaszét állt, a
gallérja leszakadt. A csuklójára néztem, hogy megvan-e még a
karkötője – megvolt, de már korántsem fénylett annyira.
– Sürgősen haza kell mennem! – fordult hozzám Giuliana.
– Menj csak! És hívj majd, hogy mi van Toninóval.
– Megijedtél?
– Igen.
–  Rettenetesen sajnálom. Általában visszafogja magát, de
megesik, hogy elsötétül a világ.
– Én is megijedtem – szólt közbe könnyes szemmel Angela.
Giuliana elsápadt a dühtől, és rárivallt:
– Te csak hallgass! És örülj, hogy megúsztad ennyivel!
Még sose láttam ilyen dühösnek. Azzal megpuszilt, és
odébbállt.
 Angela meg én felszálltunk a siklóra. A történtektől teljesen
összezavarodtam, sehogy sem ment ki a fejemből az „elsötétül a
világ” kifejezés. Ennek ellenére egész úton fél füllel a barátnőm
panaszkodását voltam kénytelen hallgatni. Hogy én milyen
hülye vagyok, hajtogatta kétségbeesetten. De amint hozzáért a
kivörösödött, feldagadt arcához, majd megérintette a sajgó
nyakát, kifakadt: hogy merészelt felpofozni engem; engem,
érted, akire még a szülei sem emeltek kezet; vége, befejeztem,
látni se akarom többé. Ezen pityergett egy sort, de mindjárt
utána eszébe ötlött egy újabb sérelem: hogy tudniillik ez a
Giuliana el sem köszönt tőle, panaszolta, csak velem
puszizkodott. Nagyon nagy igazságtalanság engem okolni
mindenért! Honnan tudhattam volna, hogy Tonino egy
vadbarom! S amikor a házuk előtt elváltunk, még egyszer
kifakadt: jó, belátom, kicsit én is zrikáltam, de ilyen reakcióra
akkor sem számítottam; azzal a pofonnal meg is ölhetett volna,
sőt azt a fiút is megölhette volna, Tonino meg a kedves húga
iszonyú primitívek, nem is értem, hogy szerethettem egy ilyen
vadállatot. Nagyon tévedsz, dünnyögtem, sem Tonino, sem a
húga nem primitív, de megesik, hogy elsötétül a világ,
kiváltképp ha az embert így felhúzzák.
Komótosan hazasétáltam. A kifejezés befészkelte magát a
fejembe, nem lehetett tovaűzni. Eleinte megy minden a maga
útján, jó napot kívánok, viszontlátásra, foglaljon helyet, mit
hozhatok önnek, lenne szíves halkabban, nagyon köszönöm,
igazán nincs mit. És aztán, aztán a derült égből egy fekete fátyol
ereszkedik alá. Egy hirtelen vakság, amiben elvétődnek az
arányok és a távolságok, és kezdetét veszi a kétségbeesett
vergődés. Vajon csak bizonyos emberekkel esik meg, vagy – egy
adott ponton túl – minden ember hajlamos arra, hogy
elsötétüljön előtte a világ? És vajon melyik az igazi emberi
formánk? Amikor a dolgokat tisztán látjuk, vagy amikor a
legrobusztusabb érzelmek – a szerelem és a gyűlölet –
elvakítanak? Enzo például azért nem látta többé Margheritát,
mert elvakította Vittoria? És apám, aki elvakult Costanzától,
ugyancsak ezért nem vett tudomást anyámról? És én? Én vajon
azért nem láttam ki a fejemből, mert elvakított Silvestro sértő
kijelentése? És Roberto előtt is el szokott sötétülni a világ, vagy
ő még a legfelkavaróbb érzelmi hatások közepette is megőrzi a
tisztánlátását?
Sötétség és síri csend honolt a lakásban. Anyám, szombat este
lévén, valószínűleg elment otthonról. Megcsörrent a telefon,
azonnal felvettem, biztos voltam benne, hogy Giuliana hív. De
nem. Tonino volt, halkan beszélt, a hangjából nyugalom áradt,
ami nagyon tetszett, úgy gondoltam, ez az ő igazi énje, ez az ő
igazi természete:
– Szeretnék elnézést kérni és elbúcsúzni.
– Hová mész?
– Velencébe.
– Mikor indulsz?
– Ma éjjel.
– Miért döntöttél így?
– Mert ha most nem megyek, kisiklik az életem.
– Giulianának mi a véleménye?
– Semmi. Nem tud róla. Senki sem tud róla.
– Roberto sem?
 –  Nem. Ha megtudná, mit műveltem ma délután, soha többé
nem állna szóba velem.
– Giuliana úgyis elárulja neki.
– Én meg nem mondom neki, annyi szent.
– Megadod az elérhetőségedet?
– Amint lesz, megírom neked.
– De miért pont engem értesítettél?
– Mert te megérted.
Letettük, rajtam pedig eluralkodott a szomorúság. Kimentem
a konyhába, ittam egy kis vizet, majd visszamentem a folyosóra.
Ám ezzel még korántsem ért véget a nap. Egyszer csak kinyílt a
szüleim egykori hálószobájának ajtaja, és megjelent anyám.
Méghozzá nem a szokásos ruháinak valamelyikében, hanem
kiglancolva, mintha valami nagy eseményre készülődne.
–  Neked nem moziban kéne lenned? – kérdezte természetes
lazasággal a hangjában.
– Végül nem mentünk.
–  Akkor most rajtunk a sor. Milyen idő van odakinn? Vigyek
magammal kardigánt?
És az ajtóban, ugyanúgy kiglancolva, Mariano is megjelent.

8.

Ezzel a történettel kezdetét vette a családomat szétziláló hosszú

válság utolsó szakasza, mely egyszersmind a felnőttek életéhez
való keserves közeledésem kulcsfontosságú mozzanatának is
bizonyult. Abban a pillanatban, amint – röpke vacillálást
követően – kedvesen azt válaszoltam anyámnak, hogy nem kell
kardigán, langyos az este, majd alávetettem magam Mariano
szokásos puszizkodásának, és szó nélkül tűrtem, hogy stírölje a
mellem, szóval abban a pillanatban világossá vált, hogy a
felnőtté válásomat immár semmi nem tartóztathatja fel. Amint
az ajtó becsukódott mögöttük, a fürdőszobába rohantam, és a
vizet hosszan folyatva lezuhanyoztam, mintha le akarnám
mosni őket magamról.
Később, amikor a tükör előtt a hajamat szárítottam, rám tört a
röhögés. Minden ellenem fordult, mintha elátkoztak volna: még
a hajam is hozzátapadt a fejemhez, és minden trükknek
ellenállva végleg elvesztette a tartását meg a csillogását. Ami
pedig az arcomat illeti, hát azon minden volt, csak arányosság
meg harmónia nem – kísértetiesen hasonlított Vittoria arcára.
Ám mindebből tragédiát csinálni immár feleslegesnek tűnt. Elég
volt egyetlen pillantást vetni mindazokra, akik a szépség
előjogát bitorolva születtek, azonnal kiderült, hogy az
ábrázatuk mögött legalább annyi poklot rejtegetnek, mint
otromba, durva képű társaik. Egy szépséges arc, amelynek
tündökléséhez – többek közt – a kedvesség is hozzájárul, sokkal
jobban ki van szolgáltatva a szenvedésnek, mint egy csúnya
ábrázat.
Angela például a mozis közjátékot és Tonino eltűnését
követően búslakodott egy ideig, de aztán mintha megszállta
volna az ördög, gonoszkodni kezdett velem. Végtelenre nyúlt
telefonbeszélgetésekkel zaklatott, és azzal vádolt, hogy
Giulianának igazat adva bizonyára azt is helyeslem, hogy egy
férfi felpofozta őt. Hiába próbáltam megcáfolni – felesleges volt.
Mint mondta, az esetet Costanzának, sőt az apámnak is
elmesélte; s míg Costanza mindenben igazat adott neki, Andrea
korántsem érte be ennyivel: amint megtudta, hogy ki ez a
Tonino, hol született és nevelkedett, nagyon felment benne a
pumpa – elsősorban engem hibáztatott. Apám állítólag szó
szerint ezt mondta neki: Giovanna pontosan tudja, miféle népek
laknak azon a környéken, neki kellett volna megvédenie. De te
nem védtél meg, sipította, én meg elképzeltem, amint ott áll a
posillipói házban, a hófehér telefonkagylót a fülére szorítva, és
a csinos kis pofikája rondább, mint az enyém. Légy szíves, szállj
le rólam, feleltem erre, lelkizzél Costanzával meg Andreával, ők
úgyis jobban megértenek. És lecsaptam a telefont.
Ezt követően egyre sűrűbben kerestem Giuliana társaságát.
Angela jó néhányszor megpróbált kibékülni, azzal nyaggatott,
hogy találkozzunk. Ilyenkor, még ha nem is minden esetben
fedte a valóságot, a következővel ráztam le: már elígérkeztem
Giulianának; majd burkoltan vagy félreérthetetlenül a képébe
dörgöltem: Giuliana ki nem állhat, nem jöhetsz velem.
Ugyanakkor az anyámmal való kapcsolatomat is
minimalizáltam, rövid, szikár mondatokban kommunikáltam,
nagyjából így: ne várj haza, Pasconéban leszek; s amikor
rákérdezett, hogy miért, hanyagul rávágtam: mert így tartja a
kedvem. Viselkedésem mögött az a nyilvánvaló szándék
húzódott, hogy minden korábbi kényszert ledobjak magamról,
hogy megmutassam, nem érdekel a rokonok és barátok
véleménye, magasról teszek mindarra, amit ők értékesnek
vélnek, és eszem ágában sincs megfelelni az elvárásaiknak.

9.
Giulianával – ezt kár lenne tagadni – abban a reményben
szövetkeztem, hogy a vőlegényével való barátságomat is
elmélyíthetem. Ám az is tagadhatatlan, hogy miután Tonino se
szó, se beszéd olajra lépett, magára hagyva a Vittoriával
szembeni küzdelemben, Giulianának szüksége volt rám. Egyik
délután például azért hívott kétségbeesetten, mert az anyja –
természetesen a nagynéném biztatására – rá akarta venni, hogy
kész tények elé állítsa Robertót: ha nem veszel el most azonnal
és nem költözöl vissza Nápolyba, felbontom a jegyességet.
– Hogy is mondhatnék ilyet? – sopánkodott. – Roberto nagyon
elfoglalt, a karrierje szempontjából egy rendkívül fontos ügyön
dolgozik éppen, bolond lennék azzal előállni, hogy vegyen el.
Meg amúgy is el akarok menni ebből a városból.
Nagyon elege volt már. Azt tanácsoltam, hogy tisztázza a
dolgot Margheritával és Vittoriával, amit meg is tett némi
habozást követően, ám a két asszony nem állt kötélnek, inkább
telebeszélték a fejét egy csomó sületlenséggel. Annyira
korlátoltak – mesélte gondterhelten –, arról győzködtek, hogy
ha Roberto fontosabbnak tartja a professzori nyűgjeit a
házasságnál, akkor csak az időmet rabolja, nem is szeret igazán.
Hamar kiderült, hogy ennek az állandó szekálásnak megvolt
az eredménye, olykor már maga Giuliana is kételkedett Roberto
szerelmében. Legtöbbször persze felment benne a pumpa, és
dühödten támadt Vittoriára, aki Margheritának is rendszeresen
az agyára járt, ám ez az adok-kapok végül oda vezetett, hogy a
rossz gondolatok utat törtek maguknak Giuliana fejében, ő
pedig búskomorságba esett.
– Most mondd meg, hol élek! – fakadt ki egyik délután, amikor
meglátogattam és sétáltunk egyet a kihalt környéken, nem
messze a házuktól. – Roberto meg Milánóban él, egyik
programja a másikat éri, naponta találkozik egy csomó okos
emberrel, és sokszor annyi a munkája, hogy el sem érem
telefonon.
– Ez az ő élete.
– Én kellene hogy legyek az élete.
– Hát, nem tudom.
Erre feldühödött:
– Nem? Akkor mégis mi: az az irdatlan sok tanulás meg a sok
terefere a kolleginákkal és diáklányokkal?
A dolgok tovább bonyolódtak, amikor Roberto bejelentette,
hogy tíz napra Londonba utazik munkaügyben. Giuliana a
szokottnál is zaklatottabb volt, aztán apránként kiderült, hogy
nem is annyira a külföldi út zavarta – időközben megtudtam,
hogy két-három napos kiruccanásra már korábban is volt példa
–, mint inkább az a tény, hogy nem egyedül megy. Ez még nálam
is benyomta a pánikgombot.
– Kivel utazik?
– Michelával és két másik tanárkollégával.
– Ki az a Michela?
– Egy ragadék, akit nem lehet levakarni róla.
– Akkor menj te is!
–  Hogyan, Giannì? Hová menjek? Ne abból indulj ki, hogy
neked milyen neveltetésben volt részed! Gondolj arra, hogy
engem hogyan neveltek! Gondolj Vittoriára meg az anyámra,
gondolj erre a rohadt helyre! Ami neked egy könnyű legyintés,
nekem vállalhatatlanul nehéz feladat.
 Ez meglehetősen igazságtalannak tűnt: én minden tőlem
telhetőt megtettem, hogy azonosuljak a problémáival, neki
viszont halvány fogalma nem volt az enyéimről. De nem tettem
szóvá, próbáltam inkább lecsillapítani. Érvelésemben ezúttal is
a vőlegénye különleges képességei jutottak központi szerephez.
Roberto nem holmi jöttment, hanem egy összeroppanthatatlan,
hatalmas lelkierővel rendelkező, emellett nagy műveltségű és
hűséges férfi. Még ha szemet is vetne rá ez a Michela, Roberto
akkor sem dőlne be neki. Szeret téged, mondtam, semmi kétség,
hogy tisztességesen viselkedik.
Kirobbant belőle a nevetés, aztán megkeményedtek a
vonásai. Ettől a hirtelen változástól önkéntelenül is Tonino
jutott eszembe meg a mozis epizód. Zavaros tekintettel
fürkészett, és a dialektussal kevert irodalmi olaszsága hirtelen
közönséges nyelvjárásba csapott át:
– Honnan veszed, hogy szeret?
– Tudom. Ahogyan mindenki más is tudja. Bizonyára Michela
is.
–  A férfiakat, Giannì, bőven elég körbehízelegni, máris
mindegyik baszna.
– Marhaság. Biztosan ezt is Vittoria mesélte be neked.
–  Vittoriától nem áll távol a gonoszkodás, de sose mond
marhaságokat.
–  Mindegy is. Bíznod kell Robertóban, ha nem akarod
pocsékul érezni magad.
– Ennél pocsékabbul már úgysem lehetek.
Ekkor értettem meg, hogy Michelában nem csupán az
egyéjszakás kaland veszélyét látta, hanem attól rettegett, hogy a
lány elszereti előle Robertót és feleségül veteti magát. Aztán
felötlött bennem, hogy szegény fiú, amilyen nagy nyomás
nehezedik rá naponta, nem is sejtheti, miben vergődik Giuliana.
Aztán arra gondoltam, tán bőven elég lenne felhívni azzal,
hogy: te, figyelj, Giuliana attól fél, hogy elveszíthet, nyugtasd
már meg egy kicsit. Vagy legalábbis én ezzel indokoltam
magamnak, hogy miért kérem el az udvarlója telefonszámát.
–  Ha gondolod – vetettem oda –, felhívhatom, és
megkérdezhetem, hogy állnak a dolgok ezzel a Michelával.
– Megtennéd nekem?
– Persze.
– De még véletlenül se higgye azt, hogy én kértelek meg rá.
– Na hallod?!
–  És mindenről tájékoztass: arról is, amit te mondtál neki,
meg arról is, amit ő neked.
– Ez csak természetes.

10.

Beírtam a számát a jegyzetfüzetembe, majd egy piros

zsírkrétával négyszöget kanyarítottam köré. Egyik délután,
mikor az anyám elment hazulról, feltárcsáztam – a szívem a
torkomban dobogott. Roberto meglepődött, sőt mintha
aggodalom is keveredett volna a hangjába. Azt hitte,
Giulianával történt valami. Megnyugtattam, hogy Giuliana jól
van, majd – néhány zavaros mondatot követően – hirtelen
felindulásból az összes előre kifundált frázist elvetettem, ami
méltóságteljes keretet adott volna a beszélgetésünknek, és
fenyegetően a torkának ugrottam:
–  Ha megígérted Giulianának, hogy feleségül veszed, és
kitáncolsz belőle, felelőtlen alak vagy!
Hallgatott egy sort, majd felnevetett.
–  Én mindig állom a szavam. A nagynénéd tett oda, hogy
felhívj?
–  Nem. Nekem senki nem mondja meg, hogy mit csináljak,
megyek én a saját fejem után.
És kezdetét vette egy hosszú, felkavaró társalgás, amiben
főként azt találtam rendkívül megkapónak, hogy milyen
fesztelenül osztja meg velem személyes gondjait. Azt mondta,
nagyon szereti Giulianát, és csak akkor állna el a házasságtól,
ha a lány már nem szeretné viszont. Erre ismét megnyugtattam,
hogy Giuliana mindennél jobban szereti, de mostanában
elbizonytalanodottnak látom, attól fél, hogy elveszíti, hogy
esetleg beleszeret valakibe. Azt felelte, hogy ezt ő is tudja, és
minden tőle telhetőt megtesz, hogy elcsitítsa a félelmét. Én ezt
készséggel elhiszem, vágtam vissza, de most elutazol külföldre,
ahol simán találkozhatsz valakivel. És mi van akkor, ha
rádöbbensz, hogy Giuliana semmit nem ért belőled, a
munkádból, az a másik meg igen? Akkor mihez kezdesz?
Ezúttal nem érte be egy rövidke válasszal. Nápolytól és
Pasconétól elrajtolva a gyerekkorát ecsetelte, ami azon a
környéken telt. Úgy beszélt ezekről a helyekről, mint valami
mesebeli tájról, ami a külső szemlélő előtt örökre rejtve marad.
Azt is mondta, hogy ott, azon a környéken egy életre adósságba
verte magát. Próbálta megértetni velem, hogy a Giuliana iránti
szerelme, amely éppenséggel azokon az utcákon szökkent
szárba, valójában erre a tartozásra emlékezteti. És amikor
megkérdeztem, mit ért adósság alatt, azt felelte, hogy a
szülőhelynek kijáró jóvátételt, meg hogy egy emberélet nem
elegendő kiegyenlíteni ezt a számlát. Nem bírtam ki, hogy rá ne
kérdezzek: vagyis Giulianával tulajdonképpen Pasconét veszed
el? Ettől zavarba jött, azt mondta, nagyon hálás, hogy
árnyaltabb gondolkodásra sarkallom, majd némi bosszúsággal a
hangjában hozzátette: azért veszem el, mert a saját tartozásom
megtestesülését látom benne. Egyébként még akkor is halkan,
visszafogottan beszélt, amikor olyan ünnepélyes szólamokat
pufogtatott, mint például „az ember nem képes egyedül
megmenteni magát”. Időről időre pedig olyan egyszerű
mondatszerkezeteket használt, hogy az volt a benyomásom,
mintha az osztálytársaimmal beszélnék, ami egyrészt
megnyugtatott, másrészt viszont kedvemet szegte. Felmerült
ugyanis a kétely, hogy a nyelvezetét hozzám igazítva vajon nem
azt akarja-e a tudtomra adni, hogy bennem legfeljebb egy
kislányt lát, s egy pillanatra az is felötlött, hogy azzal a
Michelával bizonyára sokkal rafináltabb mondatszerkezeteket
használ. De hát mire számítottam? Búcsúzóul megköszöntem a
beszélgetést, ő megköszönte, hogy beszélhetett Giulianáról, és
kimondhatatlanul hálás volt, hogy igaz barátként aggódom
mindkettejükért.
–  Most, hogy Tonino elment, nagyon szenved, és iszonyú
magányos – bukott ki belőlem végezetül.
–  Tudom, és próbálom is jóvátenni valahogy. Örülök, hogy
hallottalak.
– Én is örülök.
 11.

A beszélgetésünket szóról szóra tolmácsoltam Giulianának,

amitől vissza is tért az életkedve – épp itt volt az ideje. Amikor
Roberto elutazott Londonba, egyáltalán nem úgy festett, hogy
romlana az állapota. Elmondása szerint többször beszéltek
telefonon, még egy szép levelet is kapott tőle, Micheláról pedig
egyetlen szó sem esett. Lelkesen újságolta, hogy az egyik
legfrissebb tanulmányát egy tekintélyes folyóirat közölte
nemrégiben. Büszke volt rá, mintha ő maga írta volna azt a
szöveget. Félig-meddig tréfásan panaszolta, hogy rajtam kívül
senkije nincs, akivel dicsekedhetne: Vittoriának, Corradónak
meg az anyjának fogalma sincs a világ állásáról, Tonino pedig,
akit biztosan érdekelne, pincérnek állt valahol messze, ki tudja,
folytatja-e egyáltalán a tanulmányait.
– Elolvashatnám majd én is?
– Nekem nincs meg a folyóirat.
– De te olvastad, ugye?
Ekkor döbbent rá, hogy bennem fel sem merült, hogy Roberto
nem mutatja meg neki az írásait; és milyen igaza volt: elvégre
apám minden írását odaadta anyámnak, olykor még nekem is
meg kellett hallgatnom a kedvenc passzusait. A felismeréstől
elkomorult az arca, láttam rajta, hogy a legszívesebben igennel
válaszolna, még bólintott is gépiesen. Aztán a földre szegezte a
tekintetét, s amikor kisvártatva rám emelte, szikrázott benne a
harag:
– Nem, nem olvastam! És nem is akarom elolvasni.
– Miért?
– Mert tartok tőle, hogy nem érteném.
 – Attól még elolvashatnád. Örülne neki.
–  Ha örülne, ideadta volna! De esze ágában nem volt, tehát
biztosra veszi, hogy nem érteném.
Emlékeim szerint a via Toledón sétáltunk éppen, kánikula
volt. A választások közeledtével az iskolákban szünetelt a
tanítás. Fiúk és lányok özönlötték el az utcákat, mindenki örült,
hogy nem kell házit írni, és kedvére csatangolhat odakinn.
Giuliana megütközve nézett rájuk, mintha nem értené a
lelkesedésük okát. Tenyerét a homlokához emelte, láttam rajta,
hogy ismét eluralkodott rajta a szorongás, úgyhogy sietve azt
feleltem:
–  Ez csak azért van, mert külön éltek. Meglásd, amint
összeházasodtok, minden írását odaadja majd.
– Michelának már most is odaadja!
Ez a hír még engem is mellbe vágott, de alkalmam sem volt
reagálni rá. Egy öblös férfihang szólongatott bennünket, előbb
Giuliana nevét, aztán az enyémet ismételgette. Egyszerre
fordultunk hátra, az út túloldalán, a bár ajtajában Rosario
álldogált. Giuliana bosszúsan legyintett, úgy döntött,
továbbmegy, mintha nem hallotta volna meg. De én addigra
már odabiccentettem, Rosario pedig az úttestet átszelve
megindult felénk.
– Te ismered Sargente ügyvéd fiát? – álmélkodott Giuliana.
– Corrado mutatta be.
– Corrado egy kretén.
Rosario, arcán a szokásos vigyorával, addigra már átkelt az
úton, lerítt róla, hogy nagyon örül nekünk.
–  Ez a sors keze – mondta –, hogy Pasconétól ilyen messze
összefutunk. Hadd hívjalak meg valamire!
Giuliana fagyosan válaszolt:
– Nem érünk rá, sietünk.
Rosario aggodalmaskodó képet vágott:
– Mi az? Nem érzed jól magad? Rajtad van az ideg?
– Pompásan érzem magam.
–  Netalántán féltékeny a kedves vőlegény? Megtiltotta, hogy
szóba állj velem?
– A kedves vőlegény azt sem tudja, hogy a világon vagy.
– De te tudod, ugye? Tudod, és állandóan rajtam jár az eszed.
Csak a vőlegénynek nem mered bevallani. Pedig meg kéne
mondanod, mindent be kell vallanod neki. A vőlegények előtt
nem szabad titkolózni, különben megsérül a kapcsolat, és
mindenki szenvedni fog. Már most látni rajtad, hogy szenvedsz,
csak rád nézek, és az jut eszembe: milyen kár érte, hogy így
összement. Régebben gömbölyű voltál, most meg, nézz
magadra: mint a seprűnyél.
– Te viszont szívdöglesztő vagy!
–  Nem úgy, mint a vőlegényed. Giannì, akarsz egy
sfogliatellét?
– Későre jár, mennünk kell – feleltem.
–  Majd elviszlek kocsival. Szépen kitesszük Giulianát
Pasconéban, s onnan felmegyünk a Rione Altóra.
Beráncigált bennünket a bárba, de amint elhelyezkedtünk a
pultnál, azonnal meg is feledkezett Giulianáról, aki a bejárat
melletti sarokba húzódva bámulta az utcát meg a járókelőket.
Amíg a sfogliatellét eszegettem, megállás nélkül, szinte hozzám
tapadva lökte a sódert, úgyhogy időről időre kénytelen voltam
elhúzódni előle. A fülembe esetlen bókokat sugdosott, és
fennhangon dicsérte – tudom is én – a hajam meg a szemem. Az
egyik ilyen sugdolózás alkalmával megkérdezte, hogy
elvesztettem-e már a szüzességemet, mire idegesen
felnevettem, és azt feleltem, hogy nem.
–  Én elmentem – lépett oda Giuliana morogva, és kiment a
bárból.
Rosario épp a via Manzonin levő lakását reklámozta, nem
mulasztotta el megemlíteni a házszámot, az emeletet, meg hogy
a tengerre néz.
–  Téged mindig szívesen látlak. Van kedved felugrani? –
nyögte ki végül.
–  Mármint: most azonnal? – kérdeztem hamis derűvel a
hangomban.
– Bármikor.
–  Most biztosan nem – mondtam komoran, majd
megköszöntem a süteményt, faképnél hagytam, és a lépteimet
megszaporázva utolértem Giulianát.
– Minek bratyizol ezzel a szarcsimbókkal?
– Nem én bratyizok, ő gondolja azt, hogy haverok vagyunk.
–  Ha a nagynénéd meglát a társaságában, mindkettőtöket
kinyír.
– Tudom.
– Említette a via Manzonit?
– Igen. Tudsz valamit róla?
Giuliana hevesen ingatta a fejét, mintha a tagadásnak ezzel a
nyilvánvaló gesztusával a feltoluló képeket akarná távol tartani.
– Jártam ott.
 – Rosarióval?
– Ki mással!
– Mostanában?
– Miket beszélsz! Fiatalabb voltam, mint te most.
– És miért?
– Mert akkoriban még ennél is idiótább voltam.
Megkértem, hogy mesélje el részletesen, de letorkolt, azt
mondta, nincs mit mesélni. Rosario egy senki, de az apjának
köszönhetően – Nápoly árnyoldalát, Giannì, Olaszország éjsötét
oldalát senki nem tudja megváltoztatni, legkevésbé Roberto a
szívmelengető szavaival – mindenhatónak gondolja magát. Azt
hiszi, azért, mert néhányszor együtt voltak, jogában áll minden
egyes alkalommal emlékeztetnie rá. A szemében könnyek
csillogtak:
–  El kell mennem Pasconéból, Giannì! Muszáj elköltöznöm
Nápolyból! Vittoria foggal-körömmel próbál visszatartani,
imádja, hogy csatatér az élete. És a szíve mélyén sajnos Roberto
is úgy vélekedik erről a helyről, mint a nagynénéd. Említette
neked ezt a tartozásügyet? De, könyörgöm, miféle tartozásról
beszél? Férjhez akarok menni, a magam ura lenni a saját
házamban.
Döbbenten meredtem rá.
– Akkor is, ha Roberto visszaköltözne?
Megrázta a fejét, kitört belőle a zokogás. Lecövekeltünk a
piazza Dantén.
– Miért csinálod ezt? – kérdeztem.
Ő pedig, miután gondosan felszárítgatta az ujjbegyével a
könnyeit, azt mondta:
 – Eljössz velem Robertóhoz?
– Igen – vágtam rá gondolkodás nélkül.

12.

Margheritánál vasárnap reggel kellett megjelennem, én

azonban beugrottam előtte Vittoriához. Biztos voltam benne,
tőle származik az ötlet, hogy elkísérjem Giulianát Robertóhoz,
és azt is tudtam, ha nem tanúsítok alázatot iránta,
megváltoztatja a döntését. Az elmúlt időszakban mindössze
egyszer, akkor is csak futólag találkoztunk, ő pedig ugyanolyan
szélsőségesen viselkedett, mint máskor. Csak valamivel később
jöttem rá, hogy akkor volt kedves hozzám, amikor önmagát
látta viszont bennem, ám ha az apám vonásait vélte felfedezni,
megrémült, hogy – akárcsak egykor Andrea – tönkreteszek
mindenkit, aki fontos számára. Egyébként én is pont így voltam
vele. A harciasságával szívesen azonosultam, ám ha megláttam
benne apámat, berzenkedni kezdtem.
Aznap reggel belém hasított egy elviselhetetlen, egyszersmind
vicces gondolat: a közös gyökereket se Vittoria, se apám, se én
nem akartuk istenigazából elvágni, épp ezért – és persze attól
függően, hogy mikor mit diktált az adott helyzet – hol gyűlöltük,
hol meg imádtuk önmagunkat.
Azon a bizonyos napon szerencsésen alakultak a dolgok,
Vittoria kimondhatatlanul örült nekem. Ölelgetett és
csókolgatott, én pedig hagytam, hadd csinálja, úgysem tudtam
volna levakarni magamról. Jaj, de nagyon szeretlek,
lelkendezett az ajtóban, és már indultunk is Margheritához.
Aztán az utcán elmondta, amit már eleve tudtam, éppen ezért
úgy tettem, mintha először hallanám. Nevezetesen, hogy
valahányszor elengedték Giulianát Robertóhoz Milánóba,
mindig Tonino ment vele. Most viszont, miután Tonino elszökött
Velencébe és elhagyta a családját – itt Vittoria szeme könnybe
lábadt, arcán nehezteléssel teli szeretet tükröződött –,
Corradóra pedig nem lehet számítani, én jutottam eszébe mint
utolsó lehetőség.
– Örömmel – mondtam.
– De jól is kell csinálni ám!
Úgy döntöttem, heccelem egy kicsit, ha jó hangulatban volt, ő
is imádta a csipkelődést.
– Hogy értve? – kérdeztem.
–  Ide hallgass, Giannì! Margherita iszonyú szemérmes, én
viszont nem vagyok az. Épp ezért kerek perec a szemedbe
mondom: te felelsz azért, hogy Giuliana éjjel-nappal veled
maradjon. Érted már, hová akarok kilyukadni?
– Igen.
–  Ügyes vagy. A férfiak, ezt vésd jól az eszedbe, egyetlenegy
dolgot akarnak. Ezt viszont Giuliana nem adhatja meg az
esküvő előtt, különben sose veszi el.
– Szerintem Roberto nem olyan.
– Egytől egyig olyanok, nekem elhiheted!
– Ebben azért nem vagyok biztos.
–  Ha én azt mondom, Giannì, hogy egytől egyig, akkor az
egytől egyig: se több, se kevesebb.
– Enzo is olyan volt?
– Ő még a többinél is olyanabb!
 – Akkor miért adtad meg neki azt a dolgot?
Vittoria rám nézett, sütött a tekintetéből az önelégült
döbbenet. Aztán kirobbant belőle a nevetés, szorosan átölelt, és
egy hatalmas, cuppanós puszit nyomott az arcomra.
–  Te rám ütöttél, Giannì! Sőt rosszabb vagy, mint én. Azért
adtam meg, mert nős volt, háromgyerekes családapa, és ha nem
adtam volna meg, búcsút inthetek neki. Ezt viszont nem
akartam, mert túlságosan szerelmes voltam belé.
A válaszát látszólag elfogadtam, pedig kedvem lett volna a
fejéhez vágni, hogy enyhén szólva is sántít az érvelése, hogy a
nőknek nem holmi számítgatások alapján kéne a férfiak
óhajára tenniük, hogy Giuliana épp elég érett a saját
döntésekhez, hogy neki és Margheritának nincs joga korlátozni
egy húszéves lány mozgásterét. De mélyen hallgattam, mert
mindennél jobban vágytam Robertóhoz Milánóba, a saját
szememmel akartam látni, hol és hogyan él. Meg aztán
túlfeszíteni sem akartam a húrt. Mert hiába sikerült
megnevettetnem, egy aprócska botlás is elég lett volna, hogy
ismét összerúgja velem a port. Úgyhogy inkább fejet hajtottam,
s ebben a hangulatban érkeztünk meg Margheritához.
Ott aztán meg kellett esküdnöm, hogy a jegyespárt egyetlen
percre sem tévesztem szem elől, s miközben én – felnőve a
tekintélyes feladathoz – irodalmi olasszal társalogtam, Vittoria
pedig oda-oda sziszegte a keresztlányának: megértetted, ugye,
Giannina és te végig együtt maradtok, együtt is alszotok, amire
Giuliana szórakozottan bólogatott, addig Corrado gúnyos
arckifejezéssel, kihívóan bámult bennünket – ez viszont
iszonyúan dühített. Többször is közbevágott, felajánlotta, hogy
elkísér a buszmegállóig, s miután Vittoriával minden szerződés
megköttetett – legkésőbb vasárnap estére haza kell érnünk, a
vonatjegyeket Roberto állja –, én elindultam, Corrado pedig
utánam eredt. Egész úton, majd később, a buszmegállóban is
viccnek álcázott, sértő beszólásokkal bombázott. Főként arra
akart rávenni, hogy ismét olyan dolgokat csináljak vele,
amikkel egykor már megörvendeztettem.
–  Csak egy kis nyalókát, semmi mást – kuncsorogta
nyelvjárásban. – Tudok is nem messze innen egy elhagyatott
épületet.
– Szó se lehet róla. Undorodom tőled.
–  Ha megtudom, hogy Rosarióval csináltad, megmondalak
Vittoriának.
–  Baszok rá! – vágtam vissza nyelvjárásban, olyan kutyaütő
kiejtéssel, hogy elröhögte magát.
Én is nevettem. Annyira boldoggá tett a küszöbönálló utazás,
hogy még Corradóval sem akartam veszekedni. A hazaúton
végig azon töprengtem, vajon milyen körítéssel adjam elő
anyámnak a milánói kiruccanást. Végül, mivel úgy gondoltam,
arra sem méltó, hogy holmi hazugságokra pazaroljam az
energiámat, vacsora közben – mintha valami kinyilatkoztatást
közölnék – bejelentettem, hogy Giuliana, azaz Vittoria
keresztlánya meglátogatja a vőlegényét Milánóban, én pedig
magamra vállaltam a kísérő szerepét.
– Úgy érted, ezen a hétvégén?
– Igen.
– De hát szombaton van a szülinapod! Én meg szerveztem egy
kis partit neked. Itt lesz apád is, és eljön Ida meg Angela.
 Fájdalmas űr terpeszkedett szét a mellkasomban. Mennyire
szerettem a szülinapi zsúrokat kislány koromban; most meg
teljesen kiment a fejemből. Úgy éreztem, mintha anyám ellen
meg persze magam ellen is merényletet követtem volna el.
Láttam magam, amint lemállik rólam minden érték, én pedig
átváltozom egy elmosódott plüssfigurává, Giuliana árnyékává, a
szépséges hercegnő csúnyácska társalkodónőjévé, aki a herceg
elé kíséri az úrnőjét. Képes volnék egy ilyen szerepre cserélni
ezt a kellemes családi hagyományt? Lemondanék a gyertyákról,
a születésnapi meglepetésekről? Le bizony, vallottam be
magamnak, és a következővel szereltem le Nellát:
– Majd megtartjuk, amikor visszajövök!
– Ez most nagyon rosszulesik.
– Anyu, ne csinálj bolhából elefántot!
– Apádnak is fájdalmat okozol.
– Fogadjunk, hogy nem! Giuliana vőlegénye híres ember, apu
is nagyra becsüli.
Elhúzta a száját, láttam rajta, hogy magát okolja az
érzéketlenségemért.
– Át fogsz menni az év végi vizsgán?
– Anyu, ez az én dolgom! Ne üsd bele mindenbe az orrodat!
– Semmit nem jelentünk már neked – motyogta.
Ez nem igaz, feleltem, és közben arra gondoltam: de Roberto
sokkal többet jelent.

13.

Péntek este kezdetét vette kamaszkorom leghajmeresztőbb

kalandja.
Az éjszakai utazás Milánóba rettentő unalmas volt. Eleinte
egész jól elbeszélgettünk, ám a tizenhatodik születésnapom
említésére eluralkodott rajta a kezdeti frusztráltsága, aminek
első jelei már az állomáson kiütköztek, amikor egy óriási piros
bőrönddel meg egy degeszre tömött utazótáskával betoppanva
azzal szembesült, hogy nálam mindössze egy kézipoggyász van,
benne a legszükségesebbekkel. Sajnálom, hogy magammal
rángattalak, és tönkretettem a szülinapod. Ennyit mondott, és
ezt követően soha többé nem sikerült visszatalálnunk a
megszokott hangnemhez, a kizökkent bizalom helyreállítására
pedig nem kínálkozott alkalom. Egy ideig némán zötykölődtem
mellette, aztán kis idő múltán bejelentettem, hogy farkaséhes
vagyok, és harapnivaló reményében teszek egy felfedezőkört a
vonaton. Erre ímmel-ámmal előhúzott a táskájából egy
elemózsiás pakkot, ami tele volt az anyja házi kosztjával, és
amíg ő elpiszmogott egy szelet frittata di pastával, én a doboz
teljes tartalmát elpusztítottam. A vonat zsúfolásig volt, alig
fértünk a hálókocsikban. Giulianát a szorongás eltompította,
egész éjjel hánykolódott, és egyszer sem ment vécére.
Ám egy órával azelőtt, hogy befutottunk volna Milánóba,
hosszú időre bezárkózott a mosdóba, majd megfésülködve,
kisminkelve került elő, tán még át is öltözött. A folyosón
álldogáltunk, odakinn halványan derengett már a látóhatár.
Megkérdezte, hogy nincs-e rajta valami kirívó. Biztosítottam
felőle, hogy minden rendben, ettől végre feloldódott, és újra
kedvesen csacsogott.
– Irigyellek – mondta.
 – Engem? Miért?
–  Nem tartod fontosnak, hogy kirittyentsd magad. Ebből is
látszik, hogy jól érzed magad a bőrödben.
– Pedig nem így van.
– Dehogynem! Van benned valami különleges, ami csak a tied,
és ez elég is, hogy jól érezd magad.
–  Ugyan már, nincs énbennem semmi. Te vagy az, akinek
megvan mindene!
– Roberto mindig azt mondja, hogy rendkívül intelligens vagy
és nagyon-nagyon érzékeny – dünnyögte a fejét ingatva.
Égett az arcom.
– Roberto téved.
–  Nem, igaza van. Amikor Vittoria nem akart elengedni, ő
javasolta, hogy téged kérjelek fel kísérőnek.
– Azt hittem, Vittoria döntése volt.
Elnevette magát. Még szép, hogy Vittoria döntésén múlott,
nem lehet megkerülni az ő akaratát. Az ötlet azonban
Robertótól származott, amit aztán Giuliana – anélkül, hogy akár
egy szóval is utalt volna a vőlegényére – elmondott
Margheritának, aki meghányta-vetette Vittoriával. A
megilletődöttségtől szóhoz sem jutottam – ezek szerint ő akarta,
hogy Milánóba jöjjek –, és olyan szívdobogás jött rám, hogy egy-
egy hümmögésen vagy fél szótagon túl válaszolni sem bírtam
Giulianának, akinek addigra már megeredt a nyelve. Próbáltam
megnyugodni, nem sok sikerrel. Hamarosan újra látom,
ujjongtam magamban, egész nap vele leszek, a lakásában
szállok meg, együtt ebédelünk, vacsorázunk. Végül nagy
nehezen lehiggadtam, és azt mondtam:
 – Tudod egyáltalán az utat Roberto lakásához?
– Tudom, de kijön elénk.
Giuliana még egyszer utoljára megnézte magát a kistükrében,
majd benyúlt a táskájába, elővett egy bőrtarsolyt, és kivette
belőle a nagynéném karkötőjét.
– Feltegyem? – kérdezte.
– Miért is ne?
–  Annyi bajom van vele. Vittoria megsértődik, ha nem
hordom. Aztán ha mégis felteszem, attól rettegek, hogy
elveszítem, és akkor legorombít, én pedig teljesen
elbizonytalanodom.
– Vigyázz rá! Amúgy tetszik neked?
– Nem.
– Miért?
Zavarba jött, hosszan hallgatott.
– Hát nem tudod?
– Nem.
– Tonino sem mondta el?
– Nem.
–  Apám adta Vittoria anyjának, miután ellopta az anyai
nagyanyámtól a halálos ágyán.
– Ellopta? Apád? Vagyis Enzo?
– Elsunyizta, na.
– És Vittoria tudja ezt?
– Persze hogy tudja!
– És anyukád?
– Ő mesélte el nekem.
Eszembe jutott Enzo konyhai fotója, amint
rendőregyenruhában, pisztollyal felfegyverkezve még holtában
is őrködik a két asszony felett. A fotója előtt terelte össze, mint
két bálványimádót, a feleséget és a szeretőt. Miféle hatalom ez,
amivel még a leghitványabb férfiak is rendelkeznek, és ami a
Vittoriához hasonló bátor és vehemens nőket is maga alá gyűri?
–  Tehát apád ellopta a haldokló anyósától, hogy odaadja a
szeretője makkegészséges anyjának – mondtam nem titkolt
szarkazmussal.
–  Szóról szóra így történt. Minket odahaza sose vetett fel a
pénz, apám meg olyan ember volt, aki bármeddig elment, hogy
megkedveltesse magát az idegenekkel. Aztán ha már kiismerte
őket, gondolkodás nélkül átgyalogolt rajtuk. Anyám nagyon
sokat szenvedett miatta.
– Vittoria is! – vágtam rá gondolkodás nélkül.
De mindjárt utána rám nehezedett a fenti szavak valósága, és
úgy tűnt, végre azt is megértem, hogy miért viszonyult ilyen
felemás érzésekkel a karkötőhöz Vittoria. Látszólag
ragaszkodott hozzá, ám a valóságban szabadulni akart tőle.
Látszólag az anyja tulajdonát képezte, a valóságban azonban
semmi köze nem volt az anyjához. Enzo látszólag az új
anyósának ajándékozta, ám a valóságban a régitől csaklizta el.
Röviden: a karkötő ékes bizonyítéka volt annak, hogy az apám
mégsem tévedett a húga szeretőjét illetően. És mindent
egybevéve arról is tanúskodott, hogy a Vittoria által leírt
páratlan szerelmet mindennek, csak elsöprő idillnek nem lehet
nevezni.
–  Vittoria sose szenved, Giannì! – mondta Giuliana
megvetően. – Vittoria másoknak okoz szenvedést. Engem a régi,
rettenetes időkre és a rengeteg fájdalomra emlékeztet ez a
karkötő. Kiütést kapok tőle, úgy érzem, szerencsétlenséget hoz
rám.
–  A tárgyak nem többek annál, mint aminek látszanak.
Nincsenek boszorkányos képességeik. Nekem amúgy tetszik.
– Le mertem volna fogadni! – mondta ironikus fanyalgással. –
Robertónak is tetszik.
Végül rákattintottam az ékszert a csuklójára, a vonat pedig
befutott az állomásra.

14.

A peronon várakozó Robertót még Giuliana előtt észrevettem,

szálegyenesen magasodott ki a tömegből. Hogy észrevegyen
minket a hatalmas tülekedésben, felemeltem a karom, és
intettem neki. Amint visszaintett, Giuliana szapora léptekkel
indult meg feléje, hatalmas bőröndjét maga után ráncingálva,
szerencsére Roberto eléje sietett. Úgy kapaszkodtak össze, mint
akik szét akarnák tiporni, majd egymásba illeszteni a
testrészeiket, az ajkuk azonban csak egy leheletnyi csók erejéig
forrt össze. Miután kibontakoztak egymás karjaiból, Roberto a
tenyerébe vette a kezem, és megköszönte, hogy elkísértem
Giulianát: nélküled, mondta, ki tudja, mikor láthattuk volna
újra egymást. Aztán átvette a menyasszonya bőröndjét és
utazótáskáját, én meg a nyomorult kézipoggyászommal pár
lépéssel mögöttük kullogtam.
Teljesen normális fazon, morfondíroztam magamban, vagy
tán épp a temérdek kvalitásának köszönhető, hogy jellemében a
normalitás is helyet kapott. A piazza Amedeón levő bárban meg
a későbbi találkozásaink során végig úgy éreztem, mintha egy
tekintélyes professzorral beszélgetnék, akiről nem lehetett
tudni, mivel foglalkozik, afelől viszont kétsége nem volt az
embernek, hogy egy rendkívül fontos és összetett diszciplínán
belül ügyködik. Most meg ott haladt előttem, szorosan a
menyasszonyához simulva, időnként lehajolt hozzá, és
megcsókolta, vagyis ugyanolyan volt, mint bármely más
huszonöt éves ifjú, akit az utcán, a moziban vagy a tévében
láttam.
Mielőtt ráfordultunk volna egy hosszú, sárga lépcsősorra, az
én csomagomat is át akarta venni, amit határozottan
elutasítottam, ő pedig visszasietett turbékolni Giulianához.
Milánót nem ismertem, legalább húsz percet metróval
utaztunk, majd további negyedórát gyalogoltunk Roberto
lakásáig. Sötét kőlépcsőkön kapaszkodtunk fel az ötödik
emeletre. Büszke csendbe burkolózva kaptattam utánuk a
csomagommal, miközben Giuliana szabadon karistolt a kezével
fecserészés közben, a mozdulataiból végre-valahára boldogság
sugárzott.
Felértünk egy körfolyosóra, ahonnan három ajtó nyílt.
Roberto megállt az elsőnél, kinyitotta, majd betessékelt
bennünket a lakásába, ami – az enyhe gázszag ellenére – egyből
elnyerte a tetszésemet. A San Giacomo dei Caprin fekvő
lakásunkkal ellentétben, ahol anyám rendmániájának
köszönhetően patikatisztaság uralkodott, itt hebehurgya
összevisszaságban hevertek a dolgok. Miután átvágtunk egy
folyosón, aminek padlóján könyvoszlopok sorakoztak, egy
gyéren bútorozott tágas szobába érkeztünk: emitt egy régi
íróasztal telis-tele irattartóval, odébb egy asztalka meg egy
dívány kopott piros huzattal, a falakat padlótól plafonig
könyvektől roskadozó polcok borították, a tévé pedig egy
műanyag kockán árválkodott.
Roberto bocsánatot kért a rendetlenségért, úgy éreztem,
főként előttem szabadkozik. Azt mondta, bármennyit is takarít
a bejárónője, a lakása szerkezetileg alkalmatlan a
vendégfogadásra. Szerettem volna a régi pimaszkodó
hangnemben valami frappánsat válaszolni, de már távolról sem
voltam biztos abban, hogy valóban kedveli-e a stílusom.
Giuliana azonban, mielőtt bármit mondhattam volna, kezébe
vette az irányítást: minek ide bejárónő, majd én kipofozom,
olyan lakályos kuckót varázsolok ide, hogy csuda, mondta, és
karját a nyaka köré fonva ugyanolyan erővel akaszkodott rá,
mint érkezésünkkor az állomáson, csak a csókja tartott
hosszabb ideig. Elkaptam róluk a tekintetem, és körülnéztem a
szobában, mintha a csomagomnak keresnék helyet. Kicsivel
később Giuliana kibontakozott az ölelésből, és utasítgatni
kezdett, mint valami gazdasszony.
Otthonosan mozgott a lakásban. Kivonszolt egy hervasztóan
sivár konyhába, aminek hangulatához a gyér világítás is
hozzájárult, s miután felmérte, hogy mi hiányzik, majd jól
leteremtette a bejárónőt, aki nem átallott ekkora rumlit hagyni
maga után, sietve összerámolt. Mindeközben megállás nélkül
ömlött belőle a szó. Csak beszélt és beszélt, emberek felől
érdeklődött, akiket a becenevükön szólított – Gigit, Sandrót meg
valami Ninát emlegetett –, s némelyikük kapcsán az akadémiai
élet problémáiról is véleményt nyilvánított, roppant
bennfentesen. Roberto megpróbált néhányszor közbeszólni:
lehet, hogy untatjuk Giovannát, mondta, amit én udvariasan
elhárítottam, de Giuliana zavartalanul folytatta a monológját.
Ez a Giuliana merőben más volt ahhoz a lányhoz képest,
akiről szentül hittem, hogy ismerem. Határozottan beszélt, sőt
olykor ellentmondást nem tűrő hangon parancsolgatott, és
mindabból, amit mondott – vagy amire utalt –, egyértelművé
vált számomra, hogy Roberto nem csupán naprakészen tartotta
az életét és munkáját érintő részletekkel, hanem arra is
lehetőséget teremtett, hogy követhesse, támogathassa, sőt
irányíthassa, mintha Giuliana valóban rendelkezne az ehhez
szükséges képességgel és bölcsességgel. Egy szó, mint száz:
Roberto hatalmazta fel, hogy így beszéljen, Giuliana pedig –
nekem legalábbis így tűnt – éppenséggel ezzel a
felhatalmazással élve ragadtatta magát egy ilyen meglepő
pálfordulásra, és tetszelgett a neki kiosztott szerepben. Ám
amint Roberto szelíden és kedvesen megpróbált ellenkezni:
nem, ez nem éppen így van, Giuliana megakadt egy pillanatra,
elvörösödött, majd újabb pálfordulással immár a korábbi
állításának ellenkezőjét bizonygatta ugyanolyan erőszakosan.
Ezekben a pillanatokban ismét a régi önmaga volt. Ráismertem
azokra a torlaszokra, amelyek gyötrelemrétegekből képződtek,
és arra gondoltam, ha most Roberto kertelés nélkül a szemébe
mondaná, hogy egyik baromságot a másik után ontja magából,
hogy a hangja úgy karcol, mint jancsiszög a fémtekercsen,
menten szörnyethalna.
Hogy ez a színjáték milyen gyönge lábakon állott,
természetesen nem csak nekem szúrt szemet. Roberto a
legapróbb törésvonalakat is észlelte, ilyenkor magához húzta,
kedvesen csitítgatta, csókolgatta, én pedig ismét belemerültem
valami mondvacsinált elfoglaltságba, hogy ne kelljen
végignéznem az attrakciót. Minden bizonnyal a zavarom volt
az, ami végül észhez térítette Robertót: lefogadom, hogy
farkaséhesek vagytok, kiáltott fel, menjünk le az alattunk lévő
bárba, isteni süteményeik vannak. Tíz perc múlva már odalenn
voltunk, s ahogy kávét kortyolgatva két pofára faltam a
süteményt, nőttön-nőtt bennem a kíváncsiság az ismeretlen
város iránt. Ezt meg is mondtam Robertónak, aki azonnal
felajánlotta, hogy elvisz minket városnézésre. Mint kiderült,
mindent tudott Milánóról, és meg is tett mindent annak
érdekében, hogy a lehető legtöbb látnivalót megmutassa, a
helyszíneken még történelmi kiselőadásokat is rögtönzött.
Egész délelőtt kóricáltunk, s mintha a város végső
lerombolása előtti utolsó alkalom lenne, pihenő nélkül vettük
sorra a templomokat, belső udvarokat, tereket és múzeumokat.
Giuliana, bár többször is hangoztatta, hogy szemhunyásnyit
nem aludt a vonaton, minden mondatát érdeklődve, mohón
falta, és azt hiszem, ez egyszer teljesen őszinte volt. A
viselkedése igazi tudásszomjról árulkodott, még ha az
érdeklődésébe az a bizarr kötelességtudat is belejátszott,
miszerint egy fiatal professzor menyasszonyának kíváncsi
szemekkel és értő fülekkel kell fogadni minden információt.
Engem viszont majd szétfeszítettek az ellentétes érzések.
Egyrészt azon a napon döbbentem rá, milyen jól elszórakoztat,
ha egy vadidegen helyet egy már bejáratott hellyel társítok, ha
az újdonatúj terek nevét és történetét összemosom a jól ismert
terek nevével és történetével. Ugyanakkor el is borzasztott ez a
felismerés. Eszembe jutottak ugyanis az apám által vezetett
nápolyi tanséták, amikor magamutogató hozzáértéssel
magyarázott, nekem pedig a behódoló kislány szerepében
kellett csodálnom őt. Ezek szerint, kérdeztem magamtól,
Roberto tulajdonképpen apám ifjúkori kiadása? Egy tátongó
szakadék, semmi több? Szendvicset ettünk éppen és söröztünk,
én meg elnéztem, amint tréfálkozva újabb útvonalakon töri a
fejét. Elnéztem, amint a teraszon, egy fa árnyékában
Giulianával susmorogtak, a lány feszült volt, a szeme könnyes, ő
pedig felhőtlenül derűs, csak néha vörösödött el a füle hegye.
Elnéztem, amint elindul felém, hosszú karját kitárva – ekkor
tudta meg, hogy születésnapom van. Kizárt dolog, hogy
hasonlítson az apámhoz, gondoltam, ég és föld a különbség
kettejük között. Én viszont, aki még mindig apuci
hallgatóságának számítottam, és ennek gondolatától pokolian
szenvedtem, mindennél jobban szerettem volna kipróbálni az
imádott nő szerepét.
Aztán ismét felkerekedtünk, és folytattuk a városnéző sétát.
Amíg Roberto magyarázott, egyre csak az zakatolt a fejemben,
hogy mit keresek én itt, és főként miért teszek úgy, mintha
útitárs lennék, holott valójában smasszer vagyok. Időről időre
lecövekeltem egy-egy freskó előtt, és hosszan bámultam
valamelyik részletgazdag sarkot, ami fölött Roberto elsiklott.
Ilyenkor mintha szántszándékkal leráztam volna magamról a
megbízatásom terhét. De Giuliana minden egyes alkalommal
hátrafordult, és rám parancsolt: mit csinálsz, Giannì, ne maradj
le, mert elkeveredsz. Ó, ha valóban elkeveredhetnék, gondoltam
magamban, ha ott felejthetném az énemet valahol, akár egy
esernyőt, és soha többé nem kéne tudomást vennem magamról!
Ha viszont Roberto szólongatott ugyanígy, ha ő várt be és
ismételte el mindazt, amit pár perccel korábban magyarázott
Giulianának, ha megdicsérte néhány észrevételemet – igazad
van, érdekes meglátás, erre, látod, nem gondoltam –, milyen
kimondhatatlanul gyorsan visszatért belém az élet, valósággal
szárnyaltam a boldogságtól! Milyen csodás dolog az utazás, és
mekkora ajándék egy ilyen ember, akinek a kisujjában van a
világ, aki csupa kedvességből, emberszeretetből felnyitja a
szemed olyan értékekre, amikre magadtól sose találnál rá!

15.

Késő délután azonban, amikor hazaértünk, alaposan

összekuszálódtak a dolgok. Roberto üzenetrögzítőjén egy élénk
női hang azt csilingelte, hogy aznap este valami fontos
találkozójuk lesz. Giuliana addigra már nagyon fáradt volt, és a
hang hallatán iszonyúan felhúzta magát. Roberto viszont attól
kenődött el, hogy megfeledkezett a találkozóról, ami egy
korábban megbeszélt munkavacsora volt csupa olyan
kollégával, akit Giuliana is jól ismert. És csakugyan, a nevek
hallatán Giuliana arcáról azonnal eltűnt a korábbi neheztelés,
sőt kifejezetten lelkesnek tűnt. De engem nem lehetett átverni.
Ismertem annyira, hogy meg tudjam különböztetni a
boldogságát a szorongástól. Márpedig ez a vacsora minden
bizonnyal tönkreteszi ezt a csodás napot.
 – Én inkább sétálok – jelentettem be.
– De miért? – kérdezte Roberto. – Velünk kell jönnöd, izgalmas
emberek, bírni fogod őket.
Próbáltam kimenteni magam, tényleg nem volt kedvem velük
tartani. Pontosan tudtam, hogy ha elkísérem őket a találkozóra,
vagy némaságba burkolózva duzzogok egész este, vagy kitör
belőlem az agresszió. Legnagyobb döbbenetemre Giuliana
egyetértett velem.
– Megértem – mondta. – Senkit nem ismer, unatkozni fog.
Roberto azonban nem tágított. Úgy nézett rám, mintha egy
teleírt füzetlap lennék, aminek az értelme nehezen
silabizálható.
– Én olyannak ismertem meg, aki retteg az unalomtól, éppen
ezért sosem unatkozik – mondta.
Nem is annyira a mondat, inkább a hangnem volt az, ami
szíven ütött. Korábbi társalgási stílusától eltérően most
ugyanazzal a melegséggel és meggyőződéssel beszélt, ami
annyira elbódított a templomban annak idején; úgy beszélt,
mintha nálam is jobban ismerné a rejtett énemet. És ettől egy
csapásra kibillent az egyensúly, amit egészen addig – úgy, ahogy
– sikerült megőriznem. Pedig ha tudnád, milyen nagyon unom
magam – gondoltam dühösen! Iszonyúan unatkozom melletted,
fogalmad sincs róla, mennyire untalak eddig is! Hülyeség volt
idáig cangázni miattad, mert hiába vagy kedves és előzékeny,
azzal csak még jobban összekuszálod a dolgokat. S amint ez a
tomboló düh kifortyogta magát, megváltozott bennem valami.
Minden porcikám arra vágyott, hogy az iménti megállapítása
tévedhetetlenül érvényes legyen. Az agyam valamelyik titkos
rekeszében megfogant egy gondolat, miszerint Roberto az
egyetlen, aki rendet rakhat ebben a kuszaságban, és azt
kívántam, bárcsak ő – és csakis ő – mondaná meg, hogy mi
vagyok én és mi nem.
–  Már így is túl sokat kértünk tőle. Ne kényszerítsük
olyasmire, amit nem akar – dünnyögte Giuliana.
Én azonban közbevágtam:
–  Nem, hagyd csak, veletek megyek! – mondtam látszólag
kelletlenül, mintha csakis azért csatlakoznék hozzájuk, hogy ne
okozzak nagyobb galibát.
Erre fintorgott egyet, majd elrohant hajat mosni. Később,
amikor már a haját szárítgatta – és közben azon sopánkodott,
hogy milyen rossz a frizurája –, majd gondos szakértelemmel
kisminkelte magát, végig engem nyaggatott, hogy szerintem a
piros ruhácskája vagy a barna szoknya-zöld blúz kombináció
illik-e jobban az alkalomhoz, meg hogy a fülbevaló és nyaklánc
mellé vegye-e fel a karkötőt. Ezalatt nem állta meg, hogy időről
időre meg ne jegyezze: tényleg nem muszáj velünk jönnöd,
maradj itthon és fújd ki magad; bárcsak én is maradhatnék, de
nekem muszáj elmennem; ha te tudnád, milyen gőgösek ezek az
emberek, másról se tudnak beszélni, csak az egyetemről meg az
ottani problémáikról. Ezek az elszólások tulajdonképpen a saját
félelmét leplezték le, s minden bizonnyal azt gondolta, engem is
visszatántorít. Csakhogy én már gyerekkoromtól otthonosan
mozogtam az efféle értelmiségi agymenésekben, hisz az apám
Marianóval meg a többi barátjával mást se csinált, csak
okoskodott. Mindez persze mostanra már engem is dühített, de
az okoskodás nem riasztott el. Úgyhogy azt mondtam neki: te
csak ne aggódj, elkísérlek, valahogy majd elleszünk.
Így kötöttünk ki egy takaros kisvendéglőben, ahol az ősz hajú,
hórihorgas tulaj kedvesen fogadta Robertót. Mindenről
gondoskodtam, mondta cinkos mosollyal a szája sarkában, és
egy belső terem felé biccentett, ahol egy hosszú asztal körül már
zsibongott a társaság. Mennyi ember, hőköltem vissza, és a
nyomorúságos külsőm gondolatától teljesen lebénultam, úgy
éreztem, annyi vonzerőt se tudok elővakarni magamból, amivel
megkönnyíthetném az ismerkedést. Ráadásul az asztalnál ülő
lányok egytől egyig bájosnak, műveltnek és Angelához
hasonlóan nőiesnek tűntek, akik a bársonyos hangocskájukkal
meg a csábos gesztusaikkal kiválóan értettek hozzá, hogyan
illegessék magukat. A fiúk kisebbségben, mindössze ketten-
hárman voltak, s nagyjából Robertóval egykorúnak tűntek, vagy
alig valamivel idősebbek lehettek nála. Amint beléptünk, a
tekintetük a szépséges Giulianára szegeződött, rólam meg, aki
meglehetősen bumfordi voltam, a rövid bemutatkozást
követően azonnal megfeledkeztek.
Asztalhoz ültünk, én jó messze kerültem Robertótól és
Giulianától, akik addig szervezkedtek, mígnem találtak
maguknak egymás mellett helyet. Nem kellett sok idő, hogy
rájöjjek, a jelenlevők aligha a társaság kedvéért vannak itt. A jó
modor külső máza mögött tapintani lehetett a feszültséget és az
ellenségességet, ha rajtuk múlik, bizonyára máshogyan,
másokkal töltik az estéjüket. Ám amint Roberto bekapcsolódott
a beszélgetésbe, már az első hozzászólásaival olyan hangulatot
teremtett, ami a Pascone gyülekezetében tapasztalt áhítatra
emlékeztetett. Roberto teste – a hangjával, gesztusaival,
tekintetével kísérve – mint a légypapír, vonzotta a figyelmüket,
és amikor láttam, hogy hozzám hasonlóan ők is odavannak érte,
belém hasított, hogy velük együtt egy megbonthatatlan zenei
akkord részét képezem.
És az a hang! Az a tekintet! Sokkal elevenebbnek tűnt így, az
emberek gyűrűjében, mint Giulianával és velem a milánói
városnéző utunk során. Egészen olyan lett, mint indulás előtt,
amikor azt a felkavaró mondatot nekem szegezte – „Én
olyannak ismertem meg, aki retteg az unalomtól, éppen ezért
sosem unatkozik” –, ekkor vált a napnál is világosabbá, hogy
nem csak velem viselkedett így: Roberto valóban belelátott az
emberek veséjébe, többet tudott róluk, mint amennyit ők
maguk valaha is felfoghattak a lényük természetéből.
Ettek, ittak, nevetgéltek, egymás szavába vágva vitatkoztak.
Nagy horderejű problémák kerültek terítékre, amikből
akkortájt még meglehetősen keveset értettem. Ma már azt
mondanám, egész este az igazságtalanságról, az éhezésről, a
mélyszegénységről beszéltek, és azt taglalták, milyen
válaszlehetőségeink vannak, milyen hangnemben érdemes
fellépnünk az igaztalanok kapzsiságával szemben, akik a népet
kifosztva gazdagodtak meg. Többé-kevésbé így tudnám
összefoglalni azt a vitát, ami – eléggé mulatságosan: az asztal
egyik végéből a másikba átsöpörve – pillanatok alatt vált
véresen komollyá. Éljünk a törvény erejével? És ha a törvény az
igazságtalanság oldalán áll? Ha maga az állam támogatja az
erőszakot? Feszültség villódzott a tekintetekben, szenvedély
vibrált a bravúros mondatok mögött. Hosszan, tudományos
érveket felsorakoztatva vitáztak, és ahogy ott ettek-ittak közben,
arra lettem figyelmes, hogy a lányok még a fiúknál is sokkal
szenvedélyesebb vitapartnerek. Azelőtt én csak az apám
dolgozószobájából kiszűrődő sipákoló női hangokat ismertem,
az Angelával vívott szócsaták ironikus hangvételét, illetve azt az
álszenvedélyt, amihez a tanáraim kedvében járva akkor
folyamodtam, ha olyan érzésekről szónokoltam, amiket ők
maguk hírből sem ismertek. Ezek a lányok viszont, akik
különböző egyetemeken tanítottak vagy a tanári kinevezéseikre
vártak, harcedzett, de korántsem harcias debattőröknek tűntek.
Számomra teljesen ismeretlen csoportok és szervezetek nevével
dobálóztak, és néhányan, akik nemrég jöttek vissza külföldről,
első kézből szerzett szörnyű tapasztalatokról számoltak be.
Egyikük, egy barna lány, aki Robertóval szemben ült, és
Michelának hívták, mindenkin túltett a szenvedélyességével.
Kétség nem fért hozzá, hogy ő az a bizonyos Michela, aki az
őrületbe kergette Giulianát. Ez a lány egy borzalmas túlkapásról
beszélt, aminek – rémlik, mintha ezt mondta volna – maga is
szemtanúja volt. Mindegy is, ezt már nem tudom, tán nem is
akarom felidézni. Maga a történet azonban annyira felkavaró
volt, hogy egy adott ponton nem bírta folytatni: majdnem
elsírta magát. Egészen addig Giuliana némán, ímmel-ámmal
turkálgatta a vacsoráját, az átvonatozott éjszakától és az egész
napos városnézéstől hullafáradtan, fakó tekintettel meredt
maga elé. Ám amint Michela belevágott hosszú mondandójába,
letette a villát, és le sem vette róla a szemét.
A lány – akinek egyébként durva vonásai voltak, az ajkát
harsányvörösre rúzsozta, és a vékony keretes, hatalmas
szemüvege mögött ide-oda járt tüzes tekintete – eleinte az egész
asztaltársaságot próbálta bevonni, egy idő után viszont már
kizárólag Robertóhoz intézte a szavait. Nem volt ebben semmi
szokatlan, a többiek is hasonlóképpen viselkedtek, önkéntelenül
is az egyéni gondolatok letéteményesét látták Robertóban, aki
valamennyi jelenlevő számára – a maga sajátos hangvételében
– evidenciaként összegezte a korábban hallottakat. Ám amíg a
többiek időről időre másokra is tekintettel voltak, addig Michela
Roberto figyelmét akarta birtokolni, és minél tovább szónokolt,
Giuliana – én legalábbis így vettem ki – annál inkább magába
roskadt. A végén már úgy festett, mintha hirtelen lefogyott
volna, és a koponyájához tapadó pergamenszerű, áttetsző bőre
a távoli jövőt is előrevetítette, amikor a vénség és a betegségek
felzabálják majd a szépségét. Vajon mi marcangolhatta ennyire?
Talán a féltékenység. Vagy mégsem. Elvégre Michela
gesztusaiban a csábítás leghalványabb jele sem mutatkozott,
nem tapasztaltam semmit azokból az árulkodó jelekből,
melyeket annak idején Angela tételesen felsorolt nekem.
Giuliana arca minden bizonnyal attól a szenvedéstől torzult el,
amit Michela magabiztos hanghordozása, a mondataiból áradó
meggyőző erő és kiváló szónoki teljesítménye hívott elő, ami
csakugyan irigylésre méltó volt: a beszédét egyfajta kérdezz-
felelek alapján építette fel, az égető kérdésekre pedig nagy
hatósugarú megoldásokat kínált. Giuliana azonban tovább
kornyadozott, és amikor arcáról végképp lehervadt az élet,
rekedtes hangon, nyelvjárásban elkiáltotta magát:
– Egykettőre megoldódott volna, ha belevágod a bicskád!
Hogy ez a mondat mennyire kilógott az adott környezetből,
arról bizonyára Giulianának is voltak sejtései. Ugyanakkor
meggyőződésem, hogy így, ezekkel a szavakkal, amelyek
elsőként buggyantak ki belőle, próbálta Michela már-már
elviselhetetlenül terjengős monológját a maga módján
megakasztani. Hirtelen csend telepedett az asztaltársaságra,
ami Giulianát is észhez térítette, és üveges, élettelen tekintettel
meredt maga elé, mintha ájulás környékezné. Aztán a korábbi
mondatát és önmagát meghazudtolandó idegesen felnevetett,
majd Robertóhoz fordult:
–  Azon a helyen legalábbis, ahol te meg én születtünk, ez a
bevett szokás, ugye?
Roberto erre magához húzta, átölelte, homlokon csókolta,
majd belefogott egy hosszabb fejtegetésbe, amely elfeledtette
iménti kirohanásának közönségességét. Bevett szokás, így igaz,
mondta, de nemcsak ott, ahol mi születtünk, hanem a világon
mindenütt. Mert ez a legkézenfekvőbb megoldás. Ő azonban
nem a könnyű megoldások híve, jelentette ki, ahogyan az
asztalnál ülők egyike sem az. Erre Giuliana is hozzátette sietve –
és nyelvjárásban, persze –, hogy az erőszakra adott erőszakos
válaszokat maga is elítéli, de aztán csúnyán belebonyolódott a
fejtegetésbe, és elhallgatott. Épp idejében, mert a többiek már
türelmetlenül várták, hogy Roberto folytassa. Az
igazságtalanság, mondta ő, nem építhető le mással, csakis
konok kitartással: ha ezt és ezt megteszed az embertársaiddal,
én majd azt mondom neked, ne tedd; ha továbbra is megteszed,
én továbbra is szembemegyek veled; ha erre eltaposol, én majd
talpra szökkenek; ha pedig nem bírok már talpra állni,
szembemennek veled mások, új és még újabb emberek
csatlakoznak, mígnem elsöpör a tömeg ereje. A beszéde alatt
egyfolytában az asztalt bámulta, aztán hirtelen fölemelte a fejét,
és – akár egy kígyóbűvölő – végighordozta rajtunk a tekintetét.
Addigra már mindenki – Giulianát és engem is beleértve –
meg volt győződve róla, hogy ez a helyes reakció. Egyedül
Michelát nem hagyta nyugodni a válasz, és a többiek
legnagyobb megrökönyödésére kifakadt: ez ostobaság; az
igazságtalanságból fakadó erőszakot lehetetlen gyengeséggel
legyőzni. Döbbent csend. Olybá tűnt, ennél az asztalnál még a
legenyhébb hangvételű ellenvetést sem vették jó néven. Lopva
Giulianára néztem, aki dühösen méregette rátarti vetélytársát, s
bár utóbbi felszólalása nem sokban különbözött a bicskás
érveléstől, attól tartottam, ismét nekiesik. Szerencsére Roberto
idejében magához ragadta a szót: az igaz ember számára a
gyöngeség a legfőbb erény, az ő bátorsága nem kérkedik az
erejével. Mondatok, sőt egész passzusok kezdtek morajlani
bennem, frissiben olvasott sorok egészültek ki még frissebb
gondolatokkal, amiket önkéntelenül dünnyögtem magam elé: az
igazak gyöngesége az együgyű emberéhez hasonló, aki Isten
jóllakottságát felismerve, immár nem neki ajánlja fel a zsíros
áldozatot, hanem átnyújtja azt a felebarátjának, az özvegynek,
az árvának és az idegennek. Mindössze ennyit mondtam, a
hangom nyugodt volt, legfeljebb némi iróniát sugallt. S
minthogy Roberto helyeslően bólintott, majd a mondataimból
kiindulva egész rendszert épített az együgyűségmetaforámra
támaszkodva, a többiek elkerekedett képpel bámultak rám.
Tetszett nekik, az egy Michelát leszámítva – de még erre sem
mernék megesküdni. Amikor rám nézett, a tekintetében mintha
kíváncsiságot láttam volna, de mielőtt erről vagy akár az
ellenkezőjéről meggyőződhettem volna, Giuliana váratlanul
felnevetett. Hosszú, hangos röhögés volt, ami megdermesztette
a hangulatot.
– Mi olyan nevetséges? – kérdezte Michela fagyosan.
– Mi van? Már nevetni sem szabad?
–  Dehogynem! Nevessünk mindannyian! – vágta rá Roberto
többes szám első személyben, bár ő komoly maradt. – Minden
okunk megvan rá: Giovanna ma tölti be a tizenhatodik évét.
Abban a pillanatban kialudtak a teremben a fények, és egy
pincér egy hatalmas tortával egyensúlyozott felénk. A hófehér
glazúrra tizenhat gyertyaláng fénye vetült.

16.

Csodás születésnapi ünnepség volt, kedvesnél kedvesebb

köszöntésekben volt részem. De sajnos nem élvezhettem túl
sokáig, Giuliana ugyanis nagyon elfáradt, és mindenáron haza
akart menni. Odahaza elpárolgott a reggeli úrhatnámsága,
lecövekelt a nappali ablakában, és a sötét utcát bámulta, amíg a
vőlegénye mindenről gondoskodott. Roberto persze készséges
vendéglátó volt. Tiszta törülközőt nyomott a kezünkbe, és szidta
a kanapét, mint a bokrot, hogy milyen kényelmetlen és milyen
nehezen nyílik. Csak a bejárónő érti a csínját, mondta,
miközben – hiába ugrott neki egyszer, kétszer – sehogy sem
boldogult vele, de végül addig-addig mesterkedett, mígnem csak
elővarázsolt belőle egy dupla ágyat, amire már korábban
felhúzta a ropogós, hófehér lepedőt. Megfogtam a
paplanhuzatot, és megkérdeztem, hogy kaphatok-e még egy
takarót, mivel eléggé hűvösre fordult az idő. Biccentett, és
besietett a hálószobába.
– Melyik oldalon szeretnél aludni? – kérdeztem Giulianát.
Csak ekkor volt hajlandó elszakadni végre az ablaküvegen
túli sötét utcától, és azt felelte:
– Én Robertóval alszom, kényelmesen el fogsz férni.
Biztos voltam benne, hogy ide futnak ki a dolgok, de azért
fontosnak találtam megjegyezni:
– Vittoria megesketett rá, hogy együtt alszunk.
–  Toninót is mindig megeskette, de ő nem tartotta be. Te
mindenáron szót akarsz fogadni?
– Nem.
–  Szeretlek – mondta, és egy hűvös puszit cuppantott az
arcomra.
Kisvártatva megjelent Roberto egy takaróval és párnával, és
amíg elmagyarázta, hol találom majd a kávét, a kekszet és a
kávésbögréket, ha esetleg korábban ébrednék, Giuliana a
helyzetet kihasználva eltűnt a hálószobában. A kazánból
terjengő orrfacsaró gázszag az egész házban érződött, úgyhogy
megkérdeztem:
– Szivárgás van? Meg fogunk halni?
–  Nem, legalábbis nem hiszem. Az ablakok annyira rosszul
zárnak, hogy túléljük.
– Csak mert nagyon nem szeretnék tizenhat évesen meghalni.
– Én hét éve élek itt, és még életben vagyok.
– És ezt meg tudja nekem erősíteni valaki?
Elnevette magát, és azt mondta:
– Nem, senki. Örülök, hogy itt vagy, jó éjszakát.
 Mindössze ennyit beszéltünk négyszemközt. Ő bement
Giulianához a hálószobába, és becsukta az ajtót maga mögött.
Kinyitottam a kisbőröndöt, és elővettem a pizsamám.
Giuliana közben halkan sírdogált odaát. Hallottam, amint
Roberto vigasztalja, és Giuliana visszasuttog neki valamit. Aztán
nevetgélni kezdtek: előbb csak Giuliana, végül Roberto is.
Abban a reményben, hogy hamarosan úgyis elnyomja őket az
álom, kiosontam a mosdóba, átöltöztem és fogat mostam.
Ajtónyikorgás, ajtócsukódás, lépések zaja. Giuliana
megkocogtatta a fürdőszoba ajtaját: bejöhetek, kérdezte.
Beengedtem, karján egy fehér csipkés sötétkék hálóinget tartott,
megkérdezte, szerintem szép-e, az egekig dicsértem. Majd
megengedte a vizet a bidében, és csutakolni kezdte magát.
Kislisszoltam, iszonyat dühös voltam magamra (hogy lehettem
ilyen hülye, hogy is sodorhattam magam ilyen helyzetbe), majd
végigdőltem a nyikorgó kanapén, és bevackoltam magam a
takaró alá. Kisvártatva kijött Giuliana, átvonult a nappalin,
feszes hálóinge kidomborította tökéletes alakját. Mást nem is
viselt alatta, a melle kicsi volt, de feszes és gömbölyű. Jó éjt,
mondta, jó éjt, feleltem én. Lekapcsoltam a villanyt, a párnát a
fejemre húztam, és jó szorosan a fülemre tapasztottam. Ugyan,
mit tudok én a szexről, mindent és semmit, gondoltam, és erre a
gubancra is a könyvekből, az önkielégítésből, Angela ajkából és
testéből, illetve Corrado nemi szervéből jöttem rá. Életemben
először éreztem megalázónak a szüzességemet. Azt pedig
végképp nem akartam, hogy beleélve magam Giuliana
helyzetébe, egyszersmind arról a gyönyörről is
elfantáziálgassak, amiben hamarosan része lesz. Én nem ő
vagyok. Én itt fekszem, ebben a szobában, nem pedig odaát,
amabban, és nem vágyom Roberto csókjára, nem vágyom az
érintésére, nem akarom, hogy belém hatoljon, ahogyan Enzo
nyomakodott bele Vittoriába – én mindkettejüknek a barátja
vagyok. De hiába győzködtem magam, csurgott rólam a veríték,
a hajam merő csatak volt, és nem kaptam levegőt.
Kiszabadítottam a fejem a párna alól. Milyen képlékeny és
rámenős massza ez a hústömeg, ami körülöleli az embert,
gondoltam, és miközben minden erőmmel azon voltam, hogy
csontváznak képzeljem magam, sorra vettem és kategorizáltam
a lakás zajait: padlónyikorgás, hűtőmorgás, kazánkattogás,
íróasztalban percegő szú. A hálószobában azonban síri csend
volt, sem rugónyikorgás, sem egy kiszakadó sóhaj nem
szűrődött ki. Tán fáradtságra hivatkozva átfordultak a másik
oldalukra, és már az igazak álmát alusszák. Vagy jelbeszéddel
megtanácskozták, hogy a zajokat elkerülendő leköltöznek a
padlóra. Vagy állva csinálják. Vagy egész egyszerűen nem
sóhajtoznak, nem nyöszörögnek, mert tapintatosak.
Elképzeltem a két testet, amint különböző – festményeken vagy
grafikákon látott – pozíciókban összetapadnak, de gyorsan
elhessegettem. Vagy tán nem is kívánják igazán egymást,
miután városnézésre és fölösleges tereferékre fecsérelték a
napot. Igen, bizonyára így van: egész biztosan kihunyt a
szenvedély, ilyen némán nem lehet szeretkezni, én bizonyára
nevetgéltem volna, és nem riadok vissza az erősebb szavaktól
sem. Abban a pillanatban valaki óvatosan lenyomta a kilincset,
és kinyílt a hálószoba ajtaja. Láttam, amint Giuliana árnyalakja
lábujjhegyen átszeli a nappalit, aztán bemegy a fürdőszobába,
és megnyitja a csapot. Sírdogáltam kicsit, végül nagy nehezen
elaludtam.

17.

Mentőkocsi szirénája ébresztett. Hajnali négy volt, elképzelni

nem tudtam, hol vagyok, és amikor kitisztult a fejem, belém
nyilallt, hogy egész életemben boldogtalan leszek. Ágyban
maradtam, és amíg kivirradt, megterveztem az élethossziglani
boldogtalanságomat. Ki kell tartanom Roberto mellett,
természetesen kellő távolságból, és el kell érnem, hogy ő is
kitartson mellettem. Még ennél is jobban bele kell ásnom
magam azokba a dolgokba, amik igazán fontosak neki. Olyan
munkát kell találnom, ami valamiképpen az övéhez
kapcsolódik, akár egyetemen is taníthatnék – Milánóban, ha a
csata Giuliana javára dől el, vagy Nápolyban, ha Vittoria
győzedelmeskedik. Berendezkedem arra a lehetőségre, hogy ők
ketten örökre együtt maradnak, sőt, amennyiben úgy adódik, én
magam fogom betömögetni a hézagokat, és segítek nekik
felnevelni a gyerekeiket. Egy szó, mint száz: amellett döntöttem,
hogy mindvégig a közelükben maradok, és beérem azzal a
kevéssel, amit az élet kiporcióz nekem. Aztán visszaaludtam.
Reggel kilenckor ismét kipattant a szemem, a lakásban
továbbra is csend honolt. Bementem a fürdőszobába, a tükröt
messze elkerültem, megmosakodtam, és visszavettem a tegnapi
blúzomat. A hálószobából fojtott sustorgás hallatszott, úgyhogy
kimentem a konyhába, megterítettem három személyre és
lefőztem egy adag kávét. De hiába vártam, a hálószobai zajok
elcsitultak, nem tárult ki az ajtó, egyikük sem mutatkozott.
Aztán mintha kuncogást vagy nyöszörgést hallottam volna, ami
tagadhatatlanul Giulianától származott. És ez annyira mellbe
vágott, hogy úgy döntöttem – bár ezt a döntést inkább
nevezném a tehetetlenségből adódó első felindulásnak –, hogy
odamegyek, és óvatosan bekopogtatok.
Csend. Ismét kopogtam, ezúttal egyetlen határozott
mozdulattal.
– Igen? – kérdezte Roberto kisvártatva.
Elővettem a legvidámabb hangomat:
– Behozzam nektek a kávét? Lefőtt az első adag.
– Máris jövünk – mondta Roberto, s ezzel egyidejűleg Giuliana
is felkiáltott:
– Milyen aranyos vagy! Igen, köszönjük!
Hallottam, amint összenevetnek az egymásnak ellentmondó
válaszaikon, és még a korábbinál is vidámabb hangot erőltetve
magamra azt mondtam:
– Rendben, rögtön jövök.
Elővettem egy tálcát, rápakoltam a csészéket, tányérokat,
evőeszközöket, rápúpoztam a kenyeret, a kekszet, a vajat és egy
üveg eperlekvárt, aminek a tetejéről lekapargattam a penészt,
végül a közepére helyeztem a gőzölgő kávét. Egy addig
ismeretlen öröm kerített hatalmába, mintha megtaláltam volna
a túlélésemhez szükséges egyetlen lehetséges cselekvési formát.
Azt leszámítva, hogy a kilincset lenyomva bármelyik
pillanatban elejthetem a tálcát, semmitől nem riadtam el. Már
láttam is lelki szemeimmel, amint a rakomány ráborul a
padlóra, és mindent elborít a forró kávé, de nem így történt. A
váratlan öröm azonban észrevétlenül elszivárgott, mintha rám
is átsugárzott volna a tálca billenékenysége. Olyan óvatosan
lépdeltem, mintha nem a tálcát, hanem magamat félteném.
A hálószoba, várakozásommal ellentétben, nem volt
elsötétítve. A redőnyök felhúzva, az ablakok résnyire nyitva,
fényárban úszott minden. A jegyespár még ágyban volt, állig
húzták a könnyű fehér takarót. Roberto az ágytámlának
döntötte a fejét, arcán zavar tükröződött – hétköznapi férfinak
tűnt, széles vállal és nyeszlett mellkassal –, Giuliana pedig,
mintha egy korábbi mozdulat betetőzése lenne, derűsen
cirógatta az arcát, miközben a feje a férfi szőrtől feketéllő
mellkasán nyugodott. Minden nagyszabású tervem kámforrá
vált, amint megláttam őket így összebújva. A közelségük
korántsem a boldogtalanságomat enyhítette, sokkal inkább
nézőként szippantott be és a képembe dörgölte a kettejük
boldogságát. Ennek pedig – én legalábbis így vettem ki –
Giuliana örült leginkább. Hiszen bőven lett volna idejük
felöltözni, amíg én a reggelivel bajlódtam, Giuliana viszont
szántszándékkal maradt ágyban, és Robertónak is megtiltotta,
hogy fölkeljen. Most meg kicsusszan mellőle, anyaszült
meztelenül odasétál az ablakhoz, és az ablakszárnyakat szélesre
tárja, hogy beáramoljon a friss levegő. Aztán zavartalanul
visszamászott mellé, és egyik lábát a férfira hurkolva szorosan
hozzátapadt, hogy az ifjú mátka szerepében tetszelegjen egy
átszerelmeskedett éjszaka után. Nem, az én korábbi tervemet,
miszerint kitartok mellettük, mint valami bűbájos nagynéni, és
mindenben segítek nekik, korántsem lehetett a legkegyetlenebb
kínzásnak tekinteni. Ez az előadás – Giuliana számára
kétségtelenül az volt: egy mozivászonra kívánkozó
feltárulkozás, a magakelletésnek egy olyan formája, amit ha
nem rosszindulatból, de mégis ellenem vetett be, hogy a
rajtaütésemet a saját közszemlére tett boldogságával torolja
meg, hogy a sajnálatosan múlandót belém égetve egyszersmind
örök érvényűvé is varázsolja azt – minden kegyetlenséget
felülírt. Én mégis ott maradtam, fél fenékkel Giuliana ágyfelén
feszengve, hogy ismét megköszönjem az előző esti szülinapi
bulit, és kávét hörpölgettem az ifjú jegyespárral, akik imént
bontakoztak ki egymás öleléséből, és végignéztem, amint
Giuliana továbbra is zavartalanul heverészik a lepedő alatt,
Roberto pedig belebújik végre abba az ingbe, amit a
menyasszonya kérésére éppenséggel én vittem oda neki.
– Annyira aranyos vagy, Giannì! Ezt a reggelt sose felejtem el
neked! – kiáltotta Giuliana, s mielőtt feltápászkodott volna, hogy
átöleljen, óvatosan odébb rakta a reggelizőtálcát, ami a párnán
pihent.
Roberto viszont távolságtartóan méregetett, mintha valami
festmény lennék, amit mindenáron véleményezni akar, és
miután belekortyolt a kávéjába, azt mondta:
– Nagyon szép vagy.

18.

A visszaúton Giuliana homlokegyenest másként viselkedett,

mint odafelé. Amíg a vonat csigalassúsággal zötykölődött az
éjszakában, a hálófülke sötét ablakának dőlve megállás nélkül
duruzsolt a folyosón.
 Előzőleg Roberto kikísért bennünket az állomásra, én pedig
kénytelen-kelletlen végignéztem a búcsúzkodásukat.
Fájdalmasan szép volt, ahogyan összekapaszkodva újra és újra
megcsókolták egymást, majd kis időre kibontakoztak az
ölelésből, hogy aztán elölről kezdődjön az egész. Őszintén
szólva nem tudtam nem oda nézni: szemrevaló párocska voltak,
Roberto kétségtelenül őszintén szerette Giulianát, ő pedig a
hetedik mennyországban járt ennyi szerelemtől. De azt a
korábbi mondatot – „nagyon szép vagy” – sehogy sem bírtam
elhessegetni, a szívem legeslegmélyéig hatolt. Válaszolni sem
volt könnyű, a hangom ércesen koppant, alig bírtam kipréselni
magamból a szavakat: na ne hülyéskedj. Amire Giuliana
azonnal lecsapott, és nagy komolykodva azt felelte: pedig igaz,
Giannì, gyönyörű vagy. Úgy nézek ki, mint Vittoria, dünnyögtem
magam elé. Mindketten felcsattantak, Roberto zavartan
mosolygott, Giuliana viszont dühösen belekaristolt a levegőbe:
miket beszélsz, méghogy Vittoria, te megőrültél! És ekkor, mint
egy ostoba kisgyerek, elsírtam magam. Rövidke sírás volt, alig
néhány másodpercig tartott, mint egy idejében elfojtott
köhögési roham, viszont épp elég ahhoz, hogy őket is
felzaklassa, kiváltképp Robertót: mi az, mi történt, nyugodj meg,
talán elrontottunk valamit, kérdezte őszinte aggodalommal. És
ennyi elég is volt, hogy szégyenlősen összekapjam magam. Ám
az a bizonyos mondat velem maradt, mélyen belém ivódott,
elkísért az állomásra, ott dübörgött a fejemben, amikor a
peronon várakoztam, amikor a fülkében a csomagokat
pakolásztam, mialatt ők ketten az utolsó perceket kihasználva
beszélgettek az ablakon át.
 Végül a szerelvény kifutott az állomásról, Giuliana és én a
folyosón maradtunk, nem szóltunk egymáshoz. Hogy Roberto
hangját száműzzem a fejemből – nagyon szép vagy, nagyon szép
vagy, zakatolták a vonatkerekek –, s egyúttal Giulianát is
megvigasztaljam, megtörtem a hallgatást: milyen őszintén
szeret téged!, isteni érzés lehet, ha valakit ilyen nagyon
szeretnek. Ő pedig, mintha a kétségbeesés megihlette volna,
félig olaszul, félig nyelvjárásban belefogott egy panaszáradatba,
amiről már a legelején látszott, hogy nem intézi el két perc alatt.
Az utazás ugyan testközelségbe kényszerített bennünket – a
csípőink össze-össze értek, ő gyakran belekapaszkodott a
karomba vagy a kezemet szorongatta –, ám a valóságban
nagyon is távol álltunk egymástól: bennem továbbra is az a
bizonyos három szó visszhangzott, és mintha a feltámadásom
titkos varázsigéje volna, az örömtől elandalodva meredtem
magam elé, Giulianának pedig arra volt szüksége, hogy az első
szótól az utolsóig kibeszélje magából mindazt, ami a
boldogságába belerondított. Az arca beletorzult a haragba és az
önmarcangolásba, ahogy a nyomorúságát hosszan ecsetelte, én
pedig úgy tettem, mint aki figyelmesen végighallgatja, és időről
időre néhány bátorító szóval igyekeztem megnyugtatni. Csak
mondta és mondta a magáét, a szeme kidülledt, olykor beletúrt
a hajába, elkapott egy hajtincset, rátekerte a mutató- vagy a
középső ujjára, majd hirtelen kirántotta az ujjait, amelyek, mint
valami kígyók, kicsusszantak, én pedig továbbra is
örömmámorban úsztam, és nehezen álltam meg, hogy rá ne
kérdezzek: szerinted Roberto komolyan mondta, hogy szép
vagyok?
 Giuliana monológja valóban hosszúra nyúlt. Igen, tény és
való, hogy szeret engem, durálta neki magát, de az igazság
mégis az, hogy én sokkal, de sokkal jobban szeretem; hiszen ő
kiforgatta az életemet a sarkaiból, kiemelt abból a világból, ahol
mindaddig otthonosan mozogtam, és maga mellé édesgetve
elhitette velem, hogy örökre mellette a helyem; de mi van
akkor, ha ne adj’ isten meggondolná magát, és visszalépne,
velem mi lesz; mert hétszentség, hogy én már nem tudnék
visszaszokni a régi életemhez, sőt azt sem tudnám, ki vagyok
valójában, miközben ő vígan folytatná az életét, hiszen ő mindig
is tisztában volt önmagával, pontosan tudta, ki és mi akar lenni,
emlékszem, már kiskorában is ilyen határozott volt, elég volt
kinyitnia a száját, mindenki elájult tőle; hogy mást ne mondjak:
még Sargente ügyvéd fia, Rosario is, aki egy utolsó aljas féreg,
és akivel élő ember nem mer ujjat húzni, még ő is megadta
magát, mert Roberto addig-addig beszélt a lelkére, míg
lenyugtatta, mint egy kígyóbűvölő; és ezt nem csak azzal a
vadbarom Rosarióval játszotta el, eljátszotta még egy tucat
emberrel, láttam a saját szememmel; hogy mást ne mondjak,
gondolj a tegnap estére: a vacsoránál egyetemi tanárok
zsongták körbe, a legnagyobb koponyák lefetyeltek a
tenyeréből, mert hiába olyan nagyokosak, hiába harácsolták
össze a diplomáikat, ha Roberto nem lenne köztük, egy
szempillantás alatt hajba kapnának, hallanod kéne, mennyi
irigység, gonoszság, mennyi mocsok ömlik a szájukból, ha
Roberto csak egy percre is máshová pillant; úgyhogy, Giannì, ég
és föld választ el bennünket egymástól, és ha én most
feldobnám a talpam ezen a vonaton, nem mondom: Roberto
bizonyára elkenődne, és rövid ideig tán még szenvedne is, de
aztán folytatná ott, ahol abbahagyta, miközben én – nem, azt,
hogy meghal, ki se merem mondani, de ha, mondjuk, elhagyna,
hiszen magad is láttad, hogy merednek rá azok a lányok, te is
láttad, milyen szépek és okosak, és mennyi mindent tudnak a
világról –, szóval ha elhagyna valamelyikükért, mondjuk,
Micheláért, aki folyton ott dekkol mellette és állandóan
kisajátítja, miközben a társaság többi tagját magasról leszarja,
mert olyan kurva intelligensnek és fontosnak hiszi magát, hogy
Roberto hátán felkapaszkodva a végén még tényleg ő lesz,
tudom is én, az államelnökünk, szóval ha ennek a Michelának
sikerül kitúrnia engem mellőle, én, esküszöm, Giannì, végzek
magammal, mert minek életben maradni, ha már azt sem
tudom, ki és mi vagyok.
Nagyjából ezeket mondta, és kidülledt szemmel eszelősen
rángatta az ajkát. Én meg – mi mást tehettem volna – a sivár
vonatfolyosó falának dőlve végighallgattam, s meg kell
mondanom, nemcsak megsajnáltam, de valahol legbelül
csodáltam is. Az ő felnőttproblémái mellett eltörpültek az én
kislányos nyűgjeim. Én sose lettem volna képes ilyen
könyörtelen tisztánlátásra, a legkritikusabb pillanatokban még
magam elől is igyekeztem elrejteni a zavaró dolgokat. Ő viszont
bátran szembenézett önmagával, és rendkívül érzékenyen
elemezte a helyzetét. Ettől függetlenül nem nagyon strapáltam
magam, hogy megvigasztaljam. Időről időre, ha
elengedhetetlenül szükségesnek találtam, előrukkoltam a
véleményemmel, egyszersmind magam előtt is tisztázva, hogy
hol a helyem. Roberto régóta él Milánóban, mondtam, és
rengeteg, Michelához hasonló lánnyal találkozott; abban
kétségtelenül igazad van, hogy sokan közülük ott lihegnek a
nyomában, de te vagy az, akivel együtt akar élni, méghozzá
azért, mert más vagy, mint ők; úgyhogy ne akarj megváltozni,
maradj meg olyannak, amilyen most vagy, és örökké imádni
fog.
Ennél többre nem futotta, s ezt a kis lelkesítő szöveget is
mesterkélt szomorúsággal adtam elő. Másfelől viszont engem is
beszippantott a saját monológom, ami az övével párhuzamosan,
némán örvénylett bennem. Nem vagyok egy hétszépség,
gondoltam, soha nem is leszek. Roberto megérezhette, hogy
rondának tartom magam, és egy kegyesnek tűnő, ócska
hazugsággal akart megvigasztalni. De mi van akkor, ha
mégiscsak meglátott bennem valamit, ami az én figyelmemet
elkerülte? Mi van, ha tényleg tetszem neki? Ámbár az a tény,
hogy Giuliana jelenlétében mondta, nyilván azt sugallja, hogy
nincsenek hátsó szándékai. Giuliana pedig nagy lelkesen
jóváhagyta, vagyis túlzott fontosságot ő sem tulajdonított neki.
De mi van akkor, ha ez a szándék olyan mélyen, olyan
burkoltan bújik meg a szavak fedezékében, hogy még az ő
figyelmét is elkerülte? Mostanra pedig, épp ezekben a
pillanatokban, szárba szökken a jelentése, és Roberto egyre
csak azon töpreng: miért mondtam neki ilyesmit?, mik a
szándékaim? Igen, mik a szándékai? Ha addig élek is, ezt
muszáj kiderítenem. Megvan a telefonszáma, úgyhogy fel
fogom hívni, és azt mondom neki: te tényleg úgy gondolod,
hogy szép vagyok? Jól vigyázz, mit felelsz, mert apám miatt
egyszer már megváltozott az arcom, az ő szavaitól csúfultam
meg; úgyhogy merő szórakozásból ne akarj most
szépségkirálynőt varázsolni belőlem. Belefáradtam, hogy mások
szavai uralják az életem. Tudnom kell, hogy ki vagyok, hogy
milyen személy válhat belőlem, kérlek, ebben segíts nekem! Na,
egy ilyen dumával biztosan meglágyítom a szívét. De mire fel
mondanék neki bármit is? Mit akarok tőle? Ráadásul éppen
most, amikor ez a nyomorult lány itt mellettem rám zúdítja
minden bánatát! Netán megerősítésre ácsingózom? Azt akarom,
hogy kimondja, mindenkinél, még a menyasszonyánál is szebb
vagyok? Ezt akarom? Erre vágyom? Vagy esetleg ennél is
többre?
Giuliana végtelenül hálás volt, amiért türelmesen
végighallgattam. Megragadta a kezem, és elérzékenyülve
dicsérni kezdett – hogy te milyen ügyes vagy, Giannì!, hogy
odasóztál ennek a Michelának egyetlenegy mondattal!,
köszönöm, Giannì, nagyon köszönöm, szükségem van a
segítségedre, tudnom kell, hogy számíthatok rád; én pedig, ha
lesz egy lányom, rólad fogom elnevezni, azt akarom, hogy
ugyanolyan okos legyen –, majd megesketett rá, hogy
mindenben támogatni fogom. Megesküdtem, de, mint kiderült,
ez sem volt elég. A végén, akár egy szerződés keretében, azt is
kicsikarta belőlem, hogy mindaddig, amíg férjhez nem megy és
el nem költözik Milánóba, én ügyeljek arra, hogy eszénél
maradjon, és ne akarjon bebeszélni magának mindenféle légből
kapott dolgokat.
Rábólintottam, ettől lenyugodott végre, úgyhogy
visszamentünk a hálófülkébe, és ledőltünk. Engem azonnal
elnyomott az álom, de Nápoly előtt néhány kilométerre arra
riadtam, hogy a vállamat rázza, és rémülten mutogatja a
csuklóját:
– Szűzanyám, Giannì, nincs meg a karkötő!

19.

Kimentünk a hálófülke elé.

– Hogyhogy nincs meg?
– Nem tudom! Fogalmam sincs, hová tehettem!
Feltúrta a táskáját, kiforgatta a bőröndjét, semmi. Próbáltam
megnyugtatni:
– Biztosan Robertónál felejtetted.
– Nem, itt volt a táskám rejtekzsebében.
– Biztos vagy benne?
– Én már semmiben sem vagyok biztos.
– A pizzázóban rajtad volt?
–  Csak arra emlékszem, hogy fel akartam tenni, de hogy
tényleg feltettem-e, azt már nem tudom.
– Nekem úgy rémlik, hogy rajtad volt.
Amíg be nem futottunk az állomásra, minden lehetséges
verzión végigmentünk. Lassan engem is elkapott a pánik, ki
tudja, gondoltam, tán elromlott a kapocs, és elveszítette; esetleg
a metróban rabolták ki, vagy, ami még rosszabb, itt, a
hálófülkében lopta el valamelyik utastársunk. Mindketten
megtapasztaltuk már Vittoria haragját, s biztosra vettük, hogy
ha beállítunk a karkötő nélkül, örökre megkeseríti az életünket.
Amint leszálltunk a vonatról, Giuliana berontott az első
telefonfülkébe, és felhívta Robertót. Kicsöngött, és amíg
várakozott, az ujjaiból fésűt formálva beletúrt a hajába, és alig
hallhatóan dünnyögött maga elé: nem veszi fel, meredt rám
kétségbeesetten, majd valamivel hangosabban megismételte:
nem veszi fel. Aztán kisvártatva elhatalmasodott rajta az
önpusztító mániája, és egyetlen nyelvjárásba sűrített
dühkitöréssel máris szétfeszítette az utazás elején éppenséggel
általa javasolt kereteket: biztosan Michelát keféli a rohadt
szarcsimbókja, hülye is lenne kiszállni belőle egy hívás miatt. S
amikor Roberto mégis felvette, elővette a legnegédesebb
hangját – egyúttal a szorongását is leplezve –, és közben egyre
vadabbul tekergette a hajtincseit. Közölte vele, hogy nincs meg
a karkötője, majd némi hallgatást követően teljesen
megenyhülve annyit mondott: rendben, visszahívlak öt perc
múlva, és letette a kagylót. Naná, hogy előbb befejezi a
kupakolást, mondta dühösen. Elég legyen, higgadj már le!,
üvöltöttem rá. Erre biccentett, látszott rajta, hogy elszégyelli
magát, majd elnézést kért. Elmondta, hogy Roberto nem látta
ugyan a karkötőjét, de most átfésüli a lakást. Leültem a
csomagjaink mellé, ő fel-alá járkált egyre idegesebben, és
minden férfinak, aki a szemét rajta felejtette, közönségesen
odavágott.
– Letelt már az öt perc? – üvöltötte nekem.
– Letelt már tíz is.
– És nem tudtál volna idejében szólni?
Ismét a telefonhoz rohant, bedobált egy marék zsetont.
Roberto azonnal felvette, Giuliana végighallgatta, majd
felkiáltott: hál’ istennek! Roberto hangja messzire elhallatszott,
ám hogy mit mondott, már nem tudtam kivenni. Giuliana
közben a fülke ablakára tapadva megkönnyebbülten suttogta
felém: megtalálta, a konyhában hagytam. Majd diszkréten hátat
fordított, hogy zavartalanul turbékoljon, amit persze így is
hallottam. Amikor letette, boldognak látszott, de kisvártatva
ismét elkomorult: honnan tudhatnám, hogy amint kiteszem a
lábam, Michela nem bújik be a helyemre? A metrólejáró előtti
lépcsőknél, mielőtt elköszöntünk volna egymástól, és
elindultunk volna az ellenkező irányba ki-ki a saját otthona felé,
hirtelen lecövekelt:
–  Várj még egy kicsit! Nem akarok hazamenni! Semmi
kedvem végigszenvedni Vittoria kérdéseit.
– Ne válaszolj neki!
–  Halálra fog szekírozni, mert nincs nálam az a rohadt
karkötő.
– Ne görcsölj annyit! Így nem lehet élni.
–  Én mindig mindenen görcsölök. Tudod, mi jutott eszembe,
éppen most, miközben beszélgetünk?
– Mondd csak!
–  Mi van, ha Michela elmegy Robertóhoz. És meglátja a
karkötőt. És elveszi.
–  Azt leszámítva, hogy Roberto nem adná oda neki, tudod,
hány karkötőre telik Michelának? Miért gondolod, hogy pont a
tiédet akarja? Hiszen még neked sem tetszik!
Összevonta a szemöldökét, az egyik tincsét ismét ráhurkolta
az ujjára, és azt mondta:
–  Robertónak viszont tetszik. És minden, ami Robertónak
tetszik, az neki is bejön.
Aztán ugyanazzal a hirtelen mozdulattal, amivel órák óta a
haját babrálta, kirántotta az ujját a hajtincs gyűrűjéből,
csakhogy a haja ezúttal az ujján maradt:
– Mi történik velem? – kérdezte elszörnyülködve.
– Annyira zaklatott vagy, hogy kitépted a hajad.
Rámeredt a kitépett fürtre, és elvörösödött:
– Magától hullott ki, nem én téptem ki.
Majd megfogott egy tincset, azt is az ujjára tekerte:
– Figyeld csak meg!
– Nehogy kitépd!
Megrántotta, az is az ujján maradt. Már a második, hosszú
hajtincset tartotta a kezében, arcából kiment a vér, és
falfehéren azt rebegte:
– Meg fogok halni, Giannì! Meg fogok halni!
– Attól, hogy kihullt pár hajszálad, nem fogsz meghalni!
Próbáltam lelket önteni belé, mindhiába, teljesen magába
roskadt, mintha leteperték volna a gyerekkoráig visszanyúló
emlékek, amelyek a mostani szorongásában is közrejátszottak:
az apja, az anyja, Vittoria, a környezetében élő felnőttek
szüntelen sivalkodása, most pedig Roberto és az állandó
önmarcangolás. Megkért, hogy vizsgáljam meg a fejbőrét: húzd
félre a hajam, nézd meg, mi van itt nekem. Félrefésültem a
haját, megnéztem. Egy parányi bőrdarab fehérlett a koponyája
közepén, egy jelentéktelen foltocska, semmi több. Elkísértem a
peronjához.
–  Vittoriának ne említsd a karkötőt! – mondtam. – Mesélj
inkább a milánói városnéző körútról.
– És ha rákérdez?
– Próbálj meg egérutat nyerni.
 – És ha ott azonnal látni akarja?
–  Mondd azt, hogy kölcsönadtad nekem. És próbálj meg
pihenni.
Végül nagy nehezen sikerült rábeszélnem, hogy felüljön a
Gianturcóra tartó metróra.

20.

A mai napig gyakran elmélázom azon, vajon mi megy végbe az

emberi agyban, amikor kidolgozza és üzembe helyezi az ilyen-
olyan stratégiákat, miközben maga a folyamat rejtve marad.
Azt, hogy ezek önkéntelen megnyilvánulások lennének,
elnagyolt, sőt képmutató magyarázatnak gondolom. Ami engem
illet, pontosan tudtam, hogy vissza akarok menni Milánóba,
minden idegszálammal és zsigeremmel tudtam, de így, ebben a
formában nem mertem volna kijelenteni. Sőt anélkül, hogy
ennek az új, várhatóan roppant kimerítő utazásnak a valódi
célját valaha is bevallottam volna magamnak, úgy tettem,
mintha az égető szükség és a nemes indíttatás késztetett volna
arra, hogy egy órával az érkezésem után ismét vonatra szálljak,
és elhozzam Giulianának a karkötőt, illetve megmondjam a
vőlegényének, amit ő szemérmesen elhallgatott előle,
megmondjam neki, hogy hagyja a fenébe az erkölcsi meg
társadalmi tartozásáról szóló hülyeséget, és most azonnal,
mielőtt még késő lenne, vegye feleségül, menekítse ki
Pasconéból, egyszóval, védje meg az én felnőtt barátnőmet,
Vittoria dühét pedig bízza csak rám, az éretlen kislányra.
Úgyhogy nem sokat teketóriáztam, megvettem magamnak
gyorsan a vonatjegyet, majd felhívtam anyámat, és a
sopánkodásait megelőzve kerek perec közöltem vele, hogy
Milánóban maradok még egy napig. Alig pár perccel az indulás
előtt azonban eszembe jutott, hogy Robertót nem értesítettem
az érkezésemről. Feltárcsáztam, olyan hangulatban, mint aki a
sors parancsának engedelmeskedik. Azonnal felvette, hogy
őszinte legyek, fogalmam sincs, miket mondhattunk
egymásnak, én mindenesetre a következőképpen szeretném
előadni:
– Giuliana sürgősen vissza akarja kapni a karkötőjét, mindjárt
indulok.
– Sajnálom, nagyon fárasztó lesz ez neked.
– Nem gond, szívesen megyek.
– Hánykor érkezel?
– 22:08-kor.
– Kijövök eléd.
– Rendben, várlak.
Ez az áldialógus inkább arról a köztünk lévő hallgatólagos
megállapodásról szólt – s tegyük még hozzá, rendkívül
elnagyoltan –, ami a vágyálmaimban szerepelt: szépnek tartasz,
én pedig, lám, jóformán le se szálltam a vonatról, máris felülök
a következőre, és a mágikus karkötőre hivatkozva, amelynek
varázsereje – hisz ezt még nálam is jobban tudod – az együtt
töltött éjszaka lehetőségét kínálja fel számunkra, bebújok majd
melléd ugyanabba az ágyba, amiben ma reggel még Giulianával
láttalak.
A valóságban azonban semmiféle párbeszéd nem zajlott
közöttünk, minden bizonnyal a legszükségesebbekre
szorítkoztam, sallang nélkül, ami akkortájt jellemezte a
stílusomat.
–  Giulianának szüksége van a karkötőjére, azonnal vonatra
szállok, estére Milánóban vagyok.
Hogy erre mondott-e valamit, avagy sem, azt már nem tudom.

21.

Annyira fáradt voltam, hogy bár az utastársaim állandóan

beszéltek, és ki-be jártak, az ajtót csapkodva, azonnal
elaludtam. Még a hangosbemondóra, az elnyúló füttyökre meg
a kerékkattogásra sem ébredtem fel. A gond akkor kezdődött,
amikor egy pillanatra magamhoz tértem. A fejemhez kaptam,
az volt az érzésem, hogy megkopaszodtam, valószínűleg rosszat
álmodtam. Maga az álom már kifakult addigra, de ott lüktetett
bennem az emléke, az volt a benyomásom, hogy a Giulianáénál
is nagyobb tincsekben hullik – ráadásul nem is a mostani,
hanem az apám által annyira imádott gyerekhajam.
Ébrenlét és félálom közt lebegtem, nem bírtam kinyitni a
szemem. Úgy éreztem, Giuliana fizikai közelsége bekebelez. A
kétségbeesését, ami rám is átsugárzott, immár a magaménak
éreztem, és az övéhez hasonlóan az én szervezetem is
felőrlődött a strapában.
Megrémültem, minden idegszálammal azon voltam, hogy
kijöjjek az álomból, s amikor végre sikerült, bosszúsan
tapasztaltam, hogy Giuliana gyötrelme útitársamul szegődött:
ismét együtt utazunk a vőlegényéhez.
Kétségbeestem, ráadásul a fülketársaim is egyre jobban
idegesítettek, úgyhogy kimentem a folyosóra.
Vigasztalásképpen a szerelem erejéről szóló idézetekbe
menekültem, amelyek alól az ember, ha akarná, se tudná
kivonni magát. Verssorokat, regényrészleteket dünnyögtem,
amiket közvetlenül az elolvasásuk után másoltam át valamelyik
füzetembe. De Giuliana alakja nem akart kifakulni, főként a
tincseit kirántó gesztusát nem bírtam odébb űzni; kihulló
hajában a testének egy kiszakadó darabkáját láttam, amely
készségesen kínálta fel magát. S bár az összefüggések egyelőre
rejtve maradtak előttem, azt mondtam magamnak: na, ha mind
ez idáig nem hasonlítottál Vittoriára, nézd meg magad most,
hamarosan a sejtjeidbe fog beleégni, és soha többé nem tudod
kitépni magadból.
Rémes egy pillanat volt. A legeslegrémesebb azokból a
rettenetes évekből. Odakinn álldogáltam a folyosón, ami
kísértetiesen hasonlított arra a másik folyosóra, ahol az éjszakát
töltöttem Giulianát hallgatva, ő pedig, hogy fenntartsa a
figyelmemet, hol belém csimpaszkodott, hol a kezemet
szorongatta, miközben a testünk össze-összeért. Alkonyodott
már, a száguldó vonat kettészelte a vidékre nehezedő sűrű
kékséget, egy újabb éjszaka közeledett. És akkor váratlanul
kibuggyant belőlem az igazság. Sikerült kimondanom végre,
hogy nem holmi nemes szándéktól vezérelve szálltam vonatra,
nem a karkötőért utazom vissza, nem Giulianának akarok
segíteni. Épp ellenkezőleg: azért megyek vissza Milánóba, hogy
eláruljam, és elhappoljam előle a férfit, akit mindennél jobban
szeret. Én, aki még Michelánál is aljasabb vagyok, ki akarom őt
ebrudalni a férfi által felkínált pozíciójából, tönkre akarom
tenni az életét. És azért érzem erre feljogosítva magam, mert
egy kivételes fiatalember, az apámnál legalábbis – aki
hebehurgyán azt mondta rólam, hogy az arcom Vittoriáéhoz
hasonlít – mindenképpen kivételesebb, rácáfolva az apámra, azt
mondta tegnap, hogy nagyon szép vagyok. Most viszont – ahogy
a vonat lassan befutott Milánóba – rá kellett jönnöm, hogy a
rám ruházott megtiszteltetéstől elvakulva pontosan azért lesz
az arcom Vittoriáéhoz hasonló, mert nem bírok lemondani
mindarról, amit a fejembe vettem, mert az égadta világon
semmi nem tántoríthat el a tervemtől. Giuliana bizalmát
elárulva hamarosan Vittoriává válok, aki tönkretette
Margherita életét, sőt – miért is ne? – olyan leszek, mint a
drágalátos öccse, aki viszont az anyám életét verte szét.
Bűnösnek éreztem magam. Szűz voltam még, a szüzességemet
pedig azzal az emberrel akartam elveszteni, aki a lehengerlő
férfitekintélyének köszönhetően a szépség új jelentésével
ruházott fel. Jogom volt hozzá, így akartam belépni a
felnőttkorba. Ám a vonatról lekászálódva elkapott a rettegés:
mégsem ez volt a legmegfelelőbb módja, hogy felnőttnek
érezzem magam. Az a szépség, amit Roberto nekem
tulajdonított, egyre inkább a kártékony szépségre hasonlított.

22.

Rémlett, mintha azt ígérte volna a telefonban, hogy a peronon

fog várni, mint korábban Giulianát, de nem volt ott. Egy ideig
ott tébláboltam, majd felhívtam. Sajnálta, hogy félreértettem,
meg volt győződve róla, hogy a lakásán találkozunk. Mint
mondta, egy tanulmányon dolgozik éppen, amit holnap kell
leadnia. Elkenődtem, de nem akartam az orra alá dörgölni. Az
útmutatásait követve felültem a metróra, majd gyalogosan
mentem tovább. Kedvesen fogadott. Reméltem, hogy szájon fog
csókolni, de csak az arcomat puszilta meg. Terített asztallal várt,
a vacsora a bejárónő keze munkáját dicsérte, leültünk enni.
Sem a karkötőt, sem Giulianát nem hozta szóba, és én is ehhez
tartottam magam. Úgy beszélt, mintha velem akarná a
tanulmány alapjául szolgáló ötletét letisztázni, én pedig
kimondottan azért utaztam volna vissza, hogy meghallgassam.
A tanulmány a bűnbánatról szólt. Magát a bűnbánatot többször
is kiképzésnek nevezte, amelynek során – akár egy tűvel a
ruhának szánt kelmét – át- meg átbökjük a lelkiismeretünket.
Teljesen rabul ejtett az andalító hangjával. És amikor valóban
felfogtam a helyzetet – hogy itt ülök a könyvei közt a lakásában,
rálátok az íróasztalára, s miközben együtt vacsorázunk, ő a
munkájáról beszél –, másodszor is elandalodtam, úgy éreztem,
végre az a személy vagyok, aki mindig is lenni szerettem volna,
és akire neki is szüksége van.
Vacsora után a kezembe nyomta a karkötőt. Nem kerekített
nagy feneket a dolognak, úgy adta át, mint egy tubus fogkrémet
vagy törülközőt, s mivel Giuliana nevét továbbra sem említette,
arra jutottam, hogy biztosan kitörölte őt az életéből.
Próbáltam felnőni a feladathoz, úgy viselkedni, ahogy a
helyzet megkívánta volna, de egyre csak Vittoria keresztlánya
járt a fejemben. Pontosan – még Robertónál is jobban – tudtam,
milyen fizikai és lelkiállapotban vergődik, távol ettől a
gyönyörű várostól, ettől a lakástól, Nápoly legeslegszélén és
legmélyén egy szürke kulipintyóban, ahol Enzo egyenruhás
óriásfotója éktelenkedik a falon. Alig pár órával korábban még
együtt ültünk itt, a nappaliban, mellette álltam a fürdőben,
amíg a haját beszárította és a sminkje mögé rejtette a
szorongását, láttam őt később, ahogy az étteremben a
vőlegényéhez bújt, aztán reggel, az ágyban, amikor szorosan
rátapadt. Lehetséges, hogy máris halottnak tűnjék? Hogy köddé
váljék, csak mert én itt vagyok? Ennyire könnyű volna –
gondoltam – kihunyni azok életéből, akik nélkül elképzelni sem
tudjuk a sajátunkat? Nagyjából ilyen kérdések marcangoltak,
amíg Roberto hamiskás iróniával duruzsolt valamiről, amit már
nem hallottam – csak bizonyos szavak jutottak el hozzám: alvás,
kanapé, ijesztő sötétség, hajnali virrasztás, és időnként mintha
apám legszebb hangján szólt volna hozzám –, és amit
kisvártatva megszégyenülten szakítottam félbe:
– Fáradt vagyok és nagyon félek.
Erre azt mondta:
– Alhatsz velem.
Ám a szavaink – minden látszólagos következetességük
ellenére – messze elkanyarodtak egymástól. Az enyémbe
belesűrűsödött ennek az esztelen utazásnak minden fáradalma,
Giuliana kétségbeesése, a megbocsáthatatlan bűntől való
rettegés. Ő viszont a nehezen kinyitható kanapé mizériájára
futtatta ki az érvelést. S amint a helyzetet tudatosítottam
magamban, rávágtam:
–  Nem szükséges, így is jó lesz! – majd összekucorodtam a
kanapén, hogy megmutassam, mire gondolok.
– Biztos vagy benne?
 – Igen.
– Miért jöttél vissza? – kérdezte váratlanul.
– Már magam sem tudom.
Hosszúnak tűnő másodpercek teltek el. Ő a kanapé végéből
nézett le rám barátságosan mosolyogva, én meg
összekucorodva, zavarodottan sandítottam fel rá. Nem hajolt le,
nem cirógatott meg, csak annyit mondott: jó éjszakát, és
visszavonult a szobájába.
Elvackoltam magam a kanapén, a ruháimat azonban, amik a
testemet pajzsként védték, nem vetettem le. Nem sokkal ezután
rám tört a kísértés, hogy megvárjam, míg elalszik, majd
átmenjek hozzá, és így, ruhástól melléje bújjak; mást nem is
akartam, csak hogy közel legyek hozzá. Mielőtt Robertót
megismertem volna, nem feltétlenül akartam a behatolás
élményét siettetni, legfeljebb valami halvány kíváncsiság
munkálkodott bennem, ám a fájdalom, ami a testemnek ezen a
kényes pontján belém hasíthat, annyira visszarettentett, hogy
már simogatni sem mertem magam. Aznap, amikor a
templomban először megpillantottam, olyan erőteljes,
egyszersmind felkavaró vágy ébredt bennem, olyan felajzottság
lett úrrá rajtam, amit leginkább az örömteli feszült
várakozáshoz tudnék hasonlítani, ám ez az érzés, miután a
nemi szerveimet megduzzasztotta, csakhamar szertefoszlott a
testemben. A piazza Amedeóra szervezett első, majd a soron
következő találkozóink után már elképzelhetetlennek tartottam,
hogy valaha is belém hatoljon, és ha olykor mégis erről
fantáziáltam, magát a helyzetet annyira alantasnak, hozzá nem
illőnek találtam, hogy azonnal megálljt parancsoltam a
gondolataimnak.
Arra, hogy a többi pasihoz hasonlóan ő is rendelkezik egy
himbálózó vagy meredező hímvesszővel, amit – akár egy
dugattyút – olykor belemélyesztett Giulianába, és ugyanezt
velem is eljátszotta volna készségesen, csak egy nappal
korábban döbbentem rá, amikor megláttam Giuliana mellett az
ágyban. De még ez az érvelés is sántított. Elvégre épp azzal a
feltett szándékkal utaztam vissza Milánóba, hogy a behatolást, a
Vittoria által oly érzékletesen leírt erotikus jelenethez
hasonlóan, végre én is megtapasztaljam. Ugyanakkor, és erre
félálomban jöttem rá, önmagában a vágy beteljesülése nem
csillapította volna a Roberto iránti éhségemet. A megbecsülését
szerettem volna kivívni, azt akartam, hogy ott, az ágyban,
szorosan egymáshoz tapadva megvitassuk a bűnbánat
problematikáját, körüljárjuk a jóllakott Isten fogalmát, akinek
számos teremtményét éh- és szomjhalál környékezi, egy szó,
mint száz, több akartam lenni holmi elkényeztetett háziállatnál
vagy egy gyönyörű nőnél, akivel a nagy tudású férfiak
néhanapján elszórakoznak. Sajgó szívvel aludtam el, mert
pontosan tudtam, hogy épp ez az, ami jelen felállásban
lehetetlen. Játszi könnyedséggel el tudtam volna érni, hogy a
testével az enyémbe hatoljon, s ha most kimennék hozzá,
bizonyára kapva kapna az alkalmon. Szentül hitte, hogy beérem
az árulásnak az enyhébbik változatával, fogalma sem volt, hogy
a terveim közt egy ennél is ordasabb árulás szerepelt.
VII
 1.

Amikor hazaértem, anyám már elment otthonról. Étlen-

szomjan végighevertem az ágyon, és azonnal elaludtam. Még
soha ilyen sivárnak és csendesnek nem láttam a lakást. Amikor
felébredtem, kimentem a mosdóba, majd vissza az ágyba, és
megint elnyomott az álom. Nem tudom, mennyi idő telhetett el
így, de egyszer csak arra riadtam, hogy Nella az ágyam szélén
üldögél, és a vállamat rázza:
– Minden rendben?
– Igen.
– Most már elég az alvásból!
– Hány óra van?
– Egy óra húsz.
– Farkaséhes vagyok.
Milánóról csak hamarjában érdeklődött, én meg ugyanolyan
hamarjában elmeséltem, hogy láttam a dómot, a Scalát, a
Galleria passzázst, a Navigli-csatornákat. Erre azt mondta, van
egy jó híre számomra: az igazgatónő telefonált apámnak, és
elújságolta, hogy csupa jelessel zártam az évet, még görögből is
kilencest kaptam.
– Az igazgatónő felhívta aput?
– Igen.
– Az igazgatónő egy idióta.
Anyám azonban csak nevetett, és azt mondta:
– Kapj fel valamit, itt van Mariano.
 Kócosan, pizsamában és mezítláb mentem ki a konyhába.
Mariano már egy ideje odakinn ücsörgött, és amint meglátott,
azonnal talpra ugrott, majd az előmenetelemben rejlő
lehetőséget kihasználva összevissza csókolgatott.
Megállapította, hogy immár valóban nagylány lettem, sokkal
érettebb, mint amilyennek legutóbb látott, majd így folytatta:
hogy te milyen gyönyörű lettél, Giovanna, egyik este te meg én
elmegyünk vacsorázni, és megvitatjuk az élet dolgait. Majd
anyámhoz fordult, és színlelt sopánkodással a hangjában így
kiáltott: hihetetlen, hogy ez a kishölgy Roberto Matesét, az egyik
legígéretesebb tehetségünket látogatja, és ki tudja, mi
mindenről vitatkoznak négyszemközt, nekem pedig, akinek
babakorától szerencsém van őt ismerni, egy szót nem mond.
Anyám büszkén biccentett egyet, jóllehet lerítt róla, hogy
fogalma sincs, kicsoda ez a Roberto, amiből arra
következtettem, hogy valószínűleg apám dicsekedhetett róla
Marianónak.
– Alig ismerem – mondtam.
– És szimpatikus ember?
– Nagyon.
– És igaz, hogy ő is nápolyi?
– Igen, de nem vomerói, alacsonyabb származású.
– Attól még nápolyi.
– Igen.
– Na és mivel foglalkozik mostanában?
– A bűnbánattal.
Mariano döbbenten meredt rám:
– A bűnbánattal?
 Ez egyszerre keltett csalódást benne, ugyanakkor a
kíváncsiságát is felpiszkálta. Látszott rajta, hogy agyának egy
távoli zugában valami már azt zakatolta, érdemes volna
komolyabban foglalkozni a bűnbánattal.
– Igen, a bűnbánattal – nyugtáztam.
Mariano nevetve anyámhoz fordult:
–  Vágod, Nella? A lányod azt állítja, hogy alig ismeri Roberto
Matesét, és a végén kiderül, hogy ők ketten a bűnbánatról
társalognak.
Aznap délután elég sokat zabáltam, és időről időre a
hajamhoz kaptam, egy-két tincset az ujjamra tekertem, majd
enyhén megrántottam – kíváncsi voltam, hogy elválik-e a
fejbőrömtől. Ebéd után felálltam az asztaltól, és arra
hivatkozva, hogy fürdeni megyek, kimentettem magam.
Mariano, aki egészen addig egyik slusszpoént a másik után
ontotta magából, hogy hol engem, hol pedig Nellát
megröhögtesse, elkomorult:
– Hallottad, mi történt Idával?
Megráztam a fejem.
– Megbukott – lépett közbe anyám.
–  Látogasd meg, ha van egy kis időd – mondta Mariano. –
Angela sikeresen zárta a tanévet, és ma reggel elutazott
Görögországba egy barátjával. Idának viszont most nagy
szüksége lenne vigaszra és társaságra: mást se csinál egész nap,
csak ír és olvas odahaza. Tulajdonképpen ezért is buktatták
meg: az íráson és az olvasáson kívül semmi nem érdekli,
tanulni sem tanul.
Gyászos arckifejezésük láttán felment bennem a pumpa, és
kifakadtam:
– Vigaszra? Ugyan már! Ha nem csináltok tragédiát belőle, Ida
se fog, majd összekapja magát – mondtam.
Bevonultam a fürdőszobába, és amikor kijöttem, a lakásban
csend volt. Lecövekeltem anyám szobája előtt, hallgatóztam,
légyzümmögés se hallatszott. Benyitottam – senki. Nyilvánvaló,
hogy Nella és Mariano, miután tapló módon viselkedtem,
köszönés nélkül húzták el a csíkot otthonról. A telefonhoz
mentem, hogy beszéljek Idával, apám vette fel.
–  Gratulálok! – kiáltotta boldogan, amint felismerte a
hangomat.
– Magadnak gratulálj! Becserkészted az igazgatónőt, aki most
neked kémkedik.
Önfeledten nevetett.
– Az igazgatónő derék asszony.
– Na persze.
– Úgy tudom, Roberto Matesénél voltál Milánóban.
– És ezt ki mondta neked?
Néhány másodpernyi habozás után kibökte:
– Vittoria.
– Ti beszéltek telefonon? – kiáltottam fel hitetlenkedve.
–  Sőt tegnap meglátogatott minket. Costanzának van egy
barátnője, aki egész napos ápolást igényel, mi meg Vittoriára
gondoltunk.
– Tehát kibékültetek – dünnyögtem.
–  Azt éppen nem mondanám, hiszen Vittoriával lehetetlen
békességben élni. De tudod, hogy van ez, telnek az évek, az
ember egyre öregebb lesz… Meg aztán lépésről lépésre, roppant
előrelátóan te is hidat vontál kettőnk között. Nagyon ügyes vagy.
Érted a dörgést, pont olyan vagy, mint én.
– Ezek szerint iskolaigazgatókat fogok elcsábítani?
–  Azt is, meg még egy rakás dolgot fogsz megvalósítani.
Milyen volt a találkozó Matesével?
– Kérdezd meg Marianót! Neki már beszámoltam róla.
–  Vittoria megadta a címét, írok neki egy levelet. Rettenetes
időket élünk, az értékes embereknek össze kell tartaniuk. Nincs
meg véletlenül a telefonszáma?
– Nincs. Odaadnád Idának a telefont?
– Tőlem már el se köszönsz?
– Szerbusz, Andrea!
Hallgatott egy sort, majd leforrázva elköszönt:
– Szerbusz!
Aztán ugyanolyan hangnemben, ahogyan évekkel ezelőtt
engem szólított, ha kerestek, odahívta Idát a telefonhoz. Ida
azonnal ott termett, és tikkadtan, elfúló hangon belesuttogott a
kagylóba:
– Szabadíts ki innen!
– Találkozzunk egy óra múlva a Floridianán.

2.

A park bejáratánál vártam meg Idát. Úszott a verítékben,

amikor megérkezett. Barna haját lófarokba fogta, jóval
magasabb volt, mint hónapokkal korábban, és olyan törékeny,
akár egy fűszál. Degeszre tömött fekete táskát cipelt, fekete
miniszoknyát és zebramintás trikót viselt, durcás ajka megtörte
holdvilágképének kerekdedségét, a sápadtsága pedig
bekebelezte a gyermeki vonásait. Letelepedtünk egy árnyékos
padon. Azzal indított, hogy tulajdonképpen örül a bukásának,
már egy ideje amúgy is fontolgatja, hogy otthagyja az iskolát, és
az írásnak szenteli minden idejét. Mondtam neki, hogy engem is
megbuktattak, ám én korántsem ugrándoztam örömömben, épp
ellenkezőleg, teljesen kikészültem tőle. Erre rám nézett,
pimaszság villódzott a tekintetében:
–  Tudom, te majd elsüllyedtél szégyenedben, én viszont
büszke vagyok rá.
– Azért szégyelltem, mert a szüleim szégyenkeztek miattam –
mondtam.
–  Baszok én arra, hogy mit gondolnak a szüleim! Ha
valakinek, hát nekik bőven van mit szégyellniük.
– Be vannak rezelve. Attól félnek, hogy nem leszünk hozzájuk
méltók.
–  Hát, ami engem illet, én nem is akarok méltó lenni. Le
akarok menni a pokol fenekére, züllött életű akarok lenni.
Majd bevallotta, hogy már el is indult a lejtőn, és az undorát
legyőzve összemelegedett egy háromgyerekes családapával, aki
egy időben a posillipói házuk kertésze volt.
– És milyen volt? – kérdeztem.
–  Undorító. Mint a szennyvíz, úgy bűzlött a nyála, és folyton
káromkodott.
– Legalább ezt is letudtad, egy gonddal kevesebb.
– Ez, mondjuk, igaz.
–  Akkor most próbálj meg lehiggadni, és törekedj arra, hogy
jól érezd magad a bőrödben.
 – Igen? És azt hogy kell?
Felvetettem, hogy menjünk el Velencébe, és látogassuk meg
Toninót. Rávágta, hogy jobb szeretne Rómába menni. Nem
hagytam magam eltántorítani, engem csakis Velence érdekelt, s
mint kiderült, alapvetően neki sem a várossal, hanem
Toninóval volt baja. Angela ugyanis elmesélte neki, hogy a fiú,
miután nem bírt uralkodni az indulatán, lekevert neki egy
irdatlan pofont. Bántotta a nővéremet, mondta. Ez igaz,
feleltem, az viszont, hogy mennyire törekszik rendesen
viselkedni, nagyon is becsülnivaló.
– Hát a nővéremmel nem igazán sikerült neki.
– Hidd el, Angela feleannyira se törte magát.
– Azt akarod, hogy Tonino vegye el a szüzességedet?
– Dehogy!
– Kaphatok egy kis gondolkodási időt?
– Persze.
–  Olyan helyre vágyom, ahol jól érzem magam és írni is
tudok.
– Meg akarod írni a kertészes sztorit?
–  Már megírtam, de nem fogom megmutatni, mert még szűz
vagy, és elmenne a kedved az egésztől.
– Akkor olvass fel valami mást.
– Komolyan?
– Abszolút.
–  Van valami, amit már régebbről szerettem volna
megmutatni neked.
Beletúrt a táskájába, és előhúzott egy kupac füzetet meg
néhány gyűrött papírlapot. Keresgélni kezdett közöttük, végül
egy piros füzetre esett a választása, kinyitotta a felolvasásra
szánt résznél. A történet mindössze néhány oldalas volt, és egy
hosszú, be nem teljesült vágyról szólt. Két nővérről meg a közös
barátnőjükről, aki gyakran ott alszik náluk. A barátnő az
idősebbik testvérhez kötődik inkább, a kisebbikkel lazább a
viszonya. Az idősebbik folyton átküldi a húgát a vendégágyba,
hogy együtt aludhasson a barátnőjével. A húgot rettenetesen
emészti, hogy kiközösítik, épp ezért próbál ébren maradni, de
végül mindig elnyomja az álom. Egy alkalommal viszont alvást
színlel, és az éjszaka magányában kénytelen végighallgatni,
amint a másik kettő csókolózik és kedvesen sutyorog. Attól a
perctől kezdve minden áldott éjjel így kémkedett utánuk, és
amikor azok ketten végre-valahára elaludtak, sírdogált egy
kicsit, mert úgy érezte, őt senki nem szereti.
Ida szenvtelen hangon, hadarva olvasott, ám a szavakat jól
érthetően tagolta. A tekintetét egyszer sem emelte fel a füzetből
és nem nézett rám. A végén, akárcsak a történetben szereplő
szegény teremtmény, elsírta magát.
Elővettem egy papír zsebkendőt, és felszárítgattam a
könnyeit. Aztán gondoltam egyet, s bár közvetlenül mellettünk
két, babakocsit tologató anyuka haladt el, szájon csókoltam.

3.

A következő reggelen, anélkül hogy előzőleg odatelefonáltam

volna, elvittem Margheritához a karkötőt. Vittoria házát nagy
ívben elkerültem, egyrészt mert szerettem volna négyszemközt
beszélni Giulianával, másrészt viszont az apámmal való
hirtelen és minden bizonnyal átmeneti békülési rohamát
követően minden, iránta érzett kíváncsiságom kihunyt. Ez az
óvatosság azonban teljesen feleslegesnek bizonyult. Amikor
becsöngettem, Vittoria nyitott ajtót, és úgy állt ott, mintha övé
volna az egész lakás. Jó hangulatban fogadott. Mint kiderült,
Giuliana nem volt otthon, orvoshoz ment, és Margherita is
elkísérte, ő pedig épp a konyhában takarított.
– De kerülj beljebb – mondta. – Maradj velem egy kicsit.
– Hogy van Giuliana?
– Hullik a haja.
– Ezt tudom.
– Tudom, hogy tudod. És azt is tudom, hogy mennyit segítettél
neki, meg hogy milyen figyelmes voltál mindenkivel. Ügyes,
ügyes, ügyes. Giuliana és Roberto nagyon szeretnek téged. Meg
én is, ezt, ugye, tudod. Ha az apád nevelt ilyennek, azt jelenti,
mégsem akkora szarcsimbók, mint amilyennek tartottam.
– Apu mesélte, hogy van egy új állásod.
A mosogató mellett állt, Enzo fotója az előtte pislákoló
örökmécsessel a válla fölött volt. Amióta megismertem, most
először láttam valami halvány szégyenszerűséget felderengeni
a tekintetében.
– Méghozzá nagyon jó állás – mondta.
– Ezek szerint Posillipóba költözöl.
– Hát igen.
– Örülök neki.
–  Engem azért aggaszt egy kicsit. El kell válnom
Margheritától, Giulianától, Corradótól, Toninót már így is
elvesztettem. Néha azt gondolom, apád szándékosan keresett
egy ilyen távoli munkát, ezzel is szenvedést akar okozni nekem.
Kirobbant belőlem a röhögés, de nyomban visszanyeltem.
– Könnyen lehet – feleltem.
– Nem hiszed?
– Dehogynem, apámtól bármi kitelik.
Erre végigmért gorombán, és azt mondta:
– Ne merészelj így beszélni apádról, különben megcsaplak.
– Bocsánat.
–  Egyedül én mondhatok róla rosszat, neked nincs jogod
hozzá, a lánya vagy.
– Rendben.
– Na, gyere ide, és adj egy puszit! Nagyon szeretlek, bár néha
az őrületbe kergetsz a hülyeségeiddel.
Megpusziltam, majd belenyúltam a táskámba.
– Elhoztam a karkötőt Giulianának, véletlenül nálam maradt.
Elkapta a kezem.
–  Véletlenül, na persze. Tartsd csak meg, tudom, hogy
szereted.
– De hát egyszer már odaadtad Giulianának!
– Giulianának nem tetszik, neked viszont igen.
– Hogyhogy mégis odaadtad, ha nem tetszik neki?
Elbizonytalanodva nézett rám, látszott rajta, hogy a kérdés
kétértelműségét próbálja megfejteni.
– Féltékeny vagy?
– Nem.
–  Zaklatottnak tűnt, így hát nekiadtam. De a karkötő téged
illet, mióta csak megszülettél.
–  De hát ez nem is kislányoknak való ékszer! Miért nem
tartottad meg magadnak? Felvehetted volna vasárnaponként a
misére!
Hamiskás álnoksággal rám kiabált:
–  Most akkor te fogod megmondani nekem, mihez kezdjek
anyám karkötőjével? Tartsd meg, és kuss legyen. Az igazat
megvallva Giulianának nincs is szüksége rá. Olyan ragyogás
árad belőle, hogy ez a karkötő vagy egy másik ékszer már nem
oszt, nem szoroz. Most van neki ez a hajproblémája, de nem
hiszem, hogy súlyos lenne, majd az orvos kiír valami serkentő
kúrát, és rendbe jön. Te viszont, Giannì, jobban odafigyelhetnél
magadra. Na, gyere csak ide!
S mintha a konyha egy szűk, levegőtlen cella volna,
zaklatottan kapkodott levegő után. Majd bevonszolt Margherita
hálószobájába, kitárta a gardrób ajtaját, és a tükörre bökött.
Nézz magadra, ripakodott rám. A tükörbe néztem, de csak őt
láttam, amint visszaköszön rám a hátam mögül. Azt mondta: ez
nem öltözködés, édes lányom, te nem viseled a ruhákat, hanem
mögéjük rejted magad. Azzal felkapta a szoknyámat, a
derekamnál összefogta, majd elrikkantotta magát: ide süss,
micsoda combok, mindenható atyaisten, és most fordulj, ez már
igen, ezt nevezem én seggnek. Nekem meg forognom kellett:
előbb az egyik irányba, miközben ő egy jó nagyot sózott a
bugyimra, majd a másikba, a tükör felé. Szűz Máriám, micsoda
vonalak – kiáltott fel újra, és megcirógatta a csípőmet –, meg
kell ismerned magad, leánykám, meg kell tanulnod értékelni és
megmutatni magad. Például a melledet. Uramisten, micsoda
mell! Van neked fogalmad, hány lány kesereg a világon, hányan
gyilkolnának ilyen mellért? Te meg mit csinálsz? Bünteted:
kulcsra zárod a csöcsöd, mert szégyelled. Na ide figyelj,
megmutatom, mit csinálj vele. S amíg én a helyére cibáltam a
szoknyámat, addig ő a dekoltázsomon át a blúzom alá nyúlt,
egyik kezét az egyik melltartókosárba, másikat a másikba
süllyesztette, és eligazgatta a mellemet, mígnem két hatalmas
domborulat hullámzott a dekoltázsom felett. Az eredmény
láttán lázba jött: érted már, miről beszélek? Mi mindketten
szépek vagyunk, Giannì, szépek és intelligensek. Ilyennek
születtünk, és nagy kár lenne elkótyavetyélni ezt az
adottságunkat. Téged még Giulianánál is kiglancoltabbnak
szeretnélek látni, hogy meg se állj a magasságos egekben lebegő
hetedik mennyországig, nem úgy, mint az a szarcsimbók apád,
aki örök életében földhözragadt volt, de azért rázza a rongyot,
hogy mekkora egy hőscincér. Egyet azonban sose felejts el – és a
másodperc töredékére megérintette a lábam közét –, erre itt, de
ezt már elmondtam kismilliószor, jobban vigyázz, mint a
szemed fényére. Ha úgy alakul, add szépen össze, hogy milyen
előnyöd és milyen hátrányod származik belőle, és a szerint
döntsél, különben egy lépésnél se jutsz tovább. Sőt, és most jól
figyelj rám: ha megtudom, hogy elkótyavetyélted,
megmondalak apádnak, és együtt csapunk agyon. Most pedig
gyere ide – ezúttal ő túrt bele a táskámba, s miután a karkötőt
előkotorta, rákapcsolta a csuklómra –, nézd, milyen jól mutat
rajtad, máris csinosabbnak tűnsz.
Abban a pillanatban valahol a tükör legmélyén megjelent
Corrado.
– Ciao! – vetette oda.
Először Vittoria fordult meg, utána én is. Miközben egyik
kezével vadul legyezgette magát, azt kérdezte a fiútól:
– Ugye milyen szép ez a Giannina?
– Gyönyörű.

4.

Mielőtt eljöttem volna, többször is megkértem Vittoriát, hogy

adja át Giulianának az üdvözletemet, és mondja meg neki, hogy
nagyon szeretem, ne aggódjon, minden a legnagyobb rendben
lesz. Azzal a bejárati ajtó felé indultam, arra várva, hogy
Corrado a szokásos mondatával – veled megyek egy darabig – a
nyomomba szegődik. Ő azonban hallgatásba burkolózott, és
rosszkedvűen őgyelgett a házban. Úgyhogy én kérdeztem rá:
– Elkísérsz a buszmegállóig, Corrà?
–  Még szép: menj csak – parancsolt rá Vittoria, ő pedig
nyögve-nyelve kötélnek állt, és némán követett le a lépcsőn,
végig az utcán, a perzselő nap alatt.
– Mi van veled? – kérdeztem.
Erre megvonta a vállát, motyogott valamit, aminek a felét
sem értettem, végül világosan kibökte, hogy magányos. Tonino
már egy ideje elhúzott onnan, Giuliana hamarosan férjhez
megy, Vittoria pedig Posillipóba költözik, ami már nem is
Nápoly, hanem egy másik világ.
–  Én vagyok a család bolondja, itt kell elrohadnom anyám
mellett, aki még nálam is nagyobb dilinyós – pöfögött.
– Húzz el te is!
–  Hová? Mihez kezdjek? Különben sem akarok elmenni
innen. Én itt születtem, és itt is maradok.
 – Akkor meg?
Csűrte-csavarta a dolgot, próbálta kimagyarázni a
hajthatatlanságát. Végül azt mondta, Tonino, Giuliana és főként
Vittoria társaságában biztonságban érezte magát. Giannì –
motyogta a bajsza alatt –, én pont olyan vagyok, mint az anyám:
mindenki belénk törli a lábát, mert alamuszik és értéktelenek
vagyunk. De tudod, mit? Amint Vittoria elhúzza a csíkot, biz’
isten, leveszem a konyhából apám képét, világéletemben
utáltam azt a fotót, valahogy féltem tőle, és pontosan tudom,
hogy anyámnak sem lesz ellene kifogása.
Remek ötletnek tartottam, és arra biztattam, hogy egyetlen
pillanatig se habozzon. Ugyanakkor, hívtam fel a figyelmét,
fölösleges áltatnia magát: Vittoria nem fog végleg elköltözni
innen, újra és újra vissza fog térni, méghozzá egyre érzelgősebb
és kiállhatatlanabb lesz.
– Miért nem mész el Toninóhoz?
– Nem jövünk ki egymással.
– Tonino béketűrő ember.
– Én viszont nem.
– Lehet, hogy elutazom Velencébe, és meglátogatom.
–  Remek. Mondd meg neki, hogy üdvözlöm. És még azt is
mondd meg neki, hogy önző módon csak magára gondolt,
magasról leszarta, hogy mi lesz anyánkkal, Giulianával meg
velem.
Elkértem tőle Tonino elérhetőségét, de csak az étterem nevét
tudta, ahol a fivére dolgozott. Most, hogy kihőbörögte magát,
visszavette a régi álarcát, és hol gügyögéssel, hol a szokásos
trágárságokkal bombázott, mígnem megelégeltem, és nevetve
leállítottam: kettőnk közt, Corrà, ezt vésd jól az eszedbe, soha
semmi nem lesz. Aztán elkomolyodtam, és elkértem Rosario
telefonszámát. Ezen teljesen megütközött, és faggatni kezdett,
hogy vajon dugni akarok-e a barátjával. S miután a válaszom
leginkább a bizonytalanságomról árulkodott, ő pedig egy
határozott nemnek jobban örült volna, gondterhelt arcot vágott,
és – akár egy felelősségteljes nagytestvér – megpróbált
lebeszélni a végzetesnek tűnő döntésről. Ez a huzavona eltartott
egy ideig, végül rájöttem, hogy esze ágában sincs megmondani
nekem a barátja elérhetőségét. Ekkor megfenyegettem:
rendben, majd megszerzem máshonnan, de be foglak köpni
Rosariónak, elmondom neki, hogy merő féltékenységből nem
voltál hajlandó megadni a számát. Ezzel máris két vállra
fektettem, s bár nem állta meg szó nélkül – akkor viszont
megmondalak Vittoriának, aki meg fogja mondani apádnak, és
irdatlan nagy csetepaté kerekedik belőle –, végre-valahára
ideadta. Elnevettem magam, szerettem volna megpuszilni,
ehelyett a lehető legkomolyabb ábrázatot magamra erőltetve
azt mondtam: Corrà, ezzel óriási terhet vennél le a vállamról,
én ugyanis égek a vágytól, hogy Vittoria és az apám megtudják;
épp ezért meg kell esküdnöd, hogy ha a dolog valóban
megtörténik, elmondod nekik. Közben az autóbusz behúzott a
megállóba, én pedig, az összezavarodott fiút magára hagyva,
felpattantam, és eltűntem onnan.

5.

A következő órákban arra a következtetésre jutottam, hogy

egyelőre nem feltétlenül akarom elveszíteni a szüzességemet.
Rosariót, teljesen érthetetlen okokból, egy hangyányit vonzónak
találtam, de végül mégsem hívtam fel. Ehelyett rácsörögtem
Idára, hogy megkérdezzem, eljön-e velem Velencébe, ő pedig
közölte, hogy már mindent előkészített, épp az imént jelentette
be Costanzának, aki hallatlanul boldog volt, hogy egy ideig nem
lesz láb alatt, és még busás költőpénzt is adott.
Ezt követően Toninót hívtam, pontosabban az éttermet, ahol
dolgozott. Elsőre nagyon örült a látogatás hírének, de amikor
meghallotta, hogy Ida is velem lesz, hallgatott egy sort, majd
kibökte, hogy a Mestrében bérelt szobácskájában nem fogunk
mindhárman elférni. Ne viccelj, Tonì, feleltem erre, én csak
jelezni akartam, hogy Velencében leszünk, aztán ha úgy tartja a
kedved, találkozunk, ha meg nem, hát nem. Erre mindjárt
hangot váltott, és azt mondta, őszintén örül a látogatásunknak,
és nagyon vár bennünket.
Nekem azonban, miután minden pénzemet, amit a
születésnapomra kaptam anyámtól, elvertem a két milánói
kiruccanásra, ismét kuncsorognom kellett, amit a
bizonyítványomra hivatkozva meg is tettem. Az akció sikerrel
járt, immár minden készen állt az induláshoz, amikor egy esős,
kellemesen hűvös reggelen pontban kilenckor megszólalt a
telefon. Rosario volt. Valószínűleg Corrado számolhatott be neki
a legutóbbi találkozásunkról, mert ezzel indított:
– Giannì, úgy hallottam, rászántad magad.
– Hol vagy?
– Idelenn, a bárban.
– Mihez képest idelenn?
 – Hát a házatok alatt. Gyere le, van nálam esernyő!
Magam is furcsállottam, de egyáltalán nem haragudtam rá.
Sokkal erősebb volt bennem az az érzés, hogy valami
visszavonhatatlanul elkezdődött, és azt gondoltam, ha már
mindenképp más emberré kell válnom, sokkal jobb túlesni rajta
egy ilyen nyirkos szürke napon, mint kánikulában.
– Tartsd meg magadnak az esernyődet – vágtam vissza.
– Vagyis menjek el?
– Ne.
– Akkor csipkedd magad.
– Hová viszel?
– A via Manzonira.
Meg sem fésülködtem, nem is sminkeltem, gyakorlatilag
semmit nem fogadtam meg mindabból, amit Vittoria tanácsolt,
mindössze a karkötőt vettem fel. Rosario a kapu előtt topogott a
szokásos, arcára fagyott mosollyal, ám amint bekeveredtünk az
esős napokra jellemző tülekedésbe – ilyenkor elviselhetetlen
volt a forgalom –, gyakorlatilag végig a pancser sofőröket
csepülte. Erőt vett rajtam a szorongás.
–  Figyelj, Rosà, ha nem megfelelő az alkalom, forduljunk
vissza.
– Egyet se izgulj, nagyon is megfelelő! Most mondd meg, hogy
vezet ez a rohadék.
– Nyughass már.
– Mi van, túlságosan tahónak tartasz?
– Nem.
– Akarod tudni, hogy miért vagyok ideges?
– Nem.
 – Azért vagyok ideges, Giannì, mert amióta megláttalak, téged
akarlak, de nem tudok eligazodni rajtad. Merre lejt most a
pálya: akarsz engem?
– Igen. Csak ne okozz fájdalmat.
– Fájdalmat? Hiszen én örömöt akarok szerezni neked!
– És elnyújtani sem akarom a dolgot. Elég sok a dolgom.
– Addig nyújtjuk, amíg összejön.
Parkolót könnyűszerrel találtunk, közvetlenül az ötemeletes
épület előtt üresen tátongott egy hely.
–  Micsoda szerencse! – mondtam, miközben Rosario,
jóformán be se zárva az autóját, futólépésben megindult a
bejárat felé.
–  Ez nem szerencse dolga! – vágott vissza. – Ez az én
parkolóhelyem. Ezt mindenki tudja, és mindenki köteles
tiszteletben tartani.
– Mert különben mi lesz?
– Előveszem a pisztolyom.
– Talán gengszter vagy?
– Miért? Te talán egy jó házból való gimnazista lány vagy?
Ezt inkább elengedtem a fülem mellett, a nyomába eredtem,
és felcaplattam vele az ötödikre. Közben azon fantáziáltam,
hogy ötven év múltán, ha Roberto meg én továbbra is jóban
leszünk, elmesélem ezt a délutánt, és megkérem, segítsen
eligazodni a mostani döntésemen. Ő volt az egyetlen, aki
mindannyiunk viselkedésében felfedezte a mögöttes értelmet,
ráadásul – ha hihetek apámnak meg Marianónak – sosem
tévedett.
Rosario kinyitotta a bejárati ajtót, a lakásban sűrű sötétség
honolt. Várj egy kicsit, mondta. Nem gyújtott villanyt, az
ablakhoz ment, és magabiztos mozdulatokkal sorra felhúzta a
redőnyöket. Az esős délután szürke fényei szétáradtak a
hatalmas szobában, ami üresen kongott, sehol egy szék vagy
egyéb ülőalkalmatosság. Beléptem, becsuktam az ajtót magam
mögött, hallottam a szél vinnyogását és az esőcseppek
koppanását az ablaküvegen.
–  Semmi sem látszik a városból – mondtam, ahogy kinéztem
az ablakon.
– Rossz napot választottunk.
– Nem. Számomra tökéletes az időzítés.
Erre sietve hozzám lépett, egyik kezével megragadta a
tarkómat, majd száját a számra tapasztva próbált a nyelvével a
számba hatolni. Közben a másik kezével a mellemet
markolászta. Ahogy próbáltam eltolni magamtól, beleröhögtem
a szájába, az orromból pedig egy horkantás tört elő. Erre
visszahőkölt, a mellemet azonban nem engedte el.
– Mi a baj? – kérdezte.
– Muszáj erőnek erejével megcsókolnod?
– Miért? Nem esik jól?
– Nem.
– Pedig ez bejön a lányoknak.
– Nekem viszont nem. És jobb szeretném, ha a mellemet sem
fogdosnád. Persze, ha muszáj csinálnod, akkor csak csináld.
Elengedte a mellemet, és annyit mondott:
– Semmit sem muszáj.
Lehúzta a cipzárját, és előszedte a nemi szervét, hogy
szemügyre vegyem. Tartottam tőle, hogy valami szörnyűséget
rejteget a nadrágjában, de megkönnyebbülve tapasztaltam,
hogy a micsodája nem sokban különbözött a Corradóétól, sőt a
formáját tekintve mintha szemrevalóbb lett volna. Megragadta
a kezem, és odavitte.
– Érintsd meg! – mondta.
Megfogtam neki, forrón lüktetett, mintha lázas volna. S mivel
összességében nem volt kellemetlen az érintése, nem engedtem
el.
– Menni fog így? – kérdezte.
– Igen.
–  Mondd meg, hogy mit szeretnél, nem akarok csalódást
okozni.
– Magamon hagyhatom a ruhámat?
– A lányoknak le kell vetkőzniük.
– Leköteleznél, ha lehetne a nélkül is.
– A bugyidat mindenképp le kell húznod.
Elengedtem a micsodáját, lehúztam a farmeromat és a
bugyimat.
– Így jó?
– Jó, persze, de nem így szokás csinálni.
– Tudom, csak illedelmességből kérdeztem.
– A nadrágomat legalább levehetem?
– Igen.
Kibújt a cipőjéből, majd levetette a nadrágját, lehúzta a
zokniját. Szőrös, pipaszár lába volt, a lábfeje hosszú és csámpás,
cipőből legalább negyvenötöset viselt. Nem maradt rajta más,
csak a lenvászon zakója, az inge és a nyakkendője, közvetlenül
alatta pedig a meredő micsodája kandikált ki a lába közül, mint
valami felcukkolt háziúr, akinek megzavarták a nyugalmát.
Mindketten iszonyat rondák voltunk, tiszta szerencse, hogy
tükör sehol.
– Heverjek a padlóra? – kérdeztem.
– Hova gondolsz! Nyomás az ágyba!
Azzal elindult a nyitott ajtó felé a másik szobába. A seggét
természetellenesen keszegnek, a farpofáját petyhüdtnek láttam.
Odaát csak egy kihúzott ágy hevert a padlón, semmi más.
Villanyt gyújtott, most nem pepecselt a zsalukkal.
– Nem mosakszol meg? – kérdeztem.
– Reggel már megmosakodtam.
– Legalább a kezedet, légy szíves!
– Te talán megmosod?
– Nem.
– Akkor én sem.
– Jó, akkor inkább megmosom.
– Giannì, látod, mit művelsz velem?
A lekonyult, összeugrott nemi szervére bökött.
– Ha megmosakszol, már nem áll fel?
– Dehogyisnem! Na jó, mindjárt jövök.
S azzal eltűnt a mosdóban. Hányszor, de hányszor
lejátszottam magamban ezt az egészet, most meg úgy
viselkedem, mint akit kicseréltek. Amikor visszajött, a
micsodája összetöpörödve fityegett a lába között, nagyon
megkapó volt, egészen ellágyultam tőle.
– Nagyon aranyos! – mondtam.
Erre felfortyant:
– Miért nem vallod be, hogy nem is akarod ezt az egészet?
 – Hát már hogyne akarnám! Megyek is, és megmosakszom.
–  Így is jó lesz. Úrinő vagy, megesküdnék rá, hogy naponta
legalább ötvenszer lesikálod magad. Na, gyere ide!
– Megfoghatom?
– Parancsolj, kérlek.
Melléje telepedtem, és gyöngéden megmarkoltam neki. Hogy
megháláljam a türelmességét, ami – lássuk be – minden
várakozásomat felülmúlta, szerettem volna hozzáértőnek tűnni,
örömöt szerezni, de fogalmam sem volt, hogyan lássak hozzá:
csak álltam ott mélán, kezemben a micsodájával. De ennyi is
elég volt, hogy óriásira duzzadjon.
–  Hadd érintselek meg én is! – mondta enyhén fátyolos
hangon.
– Ne! – csattantam fel. – Fogalmad sincs, hogy kell csinálni, és
fájdalmat okozol.
– Méghogy én ne tudnám!
–  Köszi, Rosà, nagyon kedves tőled – mondtam –, de nem
bízom benned.
–  Giannì, ha most nem érintelek meg, később tényleg fájni
fog!
Már-már hajlottam rá, hogy higgyek neki, elvégre sokkal
tapasztaltabb volt nálam, de undorodtam a koszos kezétől és
körmétől. Úgyhogy biccentettem egyet, ezzel végérvényesen
elutasítva az ajánlatát, majd elengedtem az óriásnyúlványát, és
összezárt lábbal végigheveredtem az ágyon. Elnéztem, ahogy
továbbra is ott magasodott fölöttem, a döbbenettől elkerekedett
szemét mintha belegravírozták volna a boldogságtól sugárzó
arcába. Deréktól felfelé, hála a jól öltözöttségének, kellemes
látványt nyújtott, az altestét azonban elrondította a nyers
mezítelenség. A pillanat töredékéig bevillantak a szüleim, akik
kislány koromtól fogva arra neveltek, hogy tudatosan és félelem
nélkül éljem meg a szexualitásomat.
Közben Rosario a bokámnál fogva szétfeszítette a lábamat.
Rám nézett, majd az izgalomtól elbicsakló hangon így szólt:
micsoda gyönyörűséget rejtegetsz a combjaid között, és mellém
heveredett. A nemi szervével az enyémet kereste, végül a kezét
is használnia kellett, hogy a megfelelő pozícióba helyezze, majd
lassan, nagyon lassan nyomulni kezdett, végül egy hatalmas
döféssel lökött egyet rajtam.
– Jaj! – nyöszörögtem.
– Fáj?
– Kicsit. Nehogy teherbe ejts!
– Ettől nem kell tartanod!
– Megvagyunk?
– Várj már egy kicsit!
Ismét böködni kezdett, ismét megigazította a micsodáját,
ismét egy jókora döfés. Ettől a pillanattól fogva már csak arra
tudott figyelni, hogy szabályos időközönként kihúzza magát
belőlem, majd kevéske ráhagyással döfjön egyet megint.
Csakhogy minél tovább csinálta, annál élesebben sajgott, és
amikor észrevette, hogy fájdalmat okoz, odamordult: túl merev
vagy, Giannì, engedd el magad! Nem is vagyok merev, jaj,
teljesen laza vagyok, nyöszörögtem halkan, mire ismét
noszogatni kezdett, ezúttal sokkal kedvesebben, neked is közre
kell működnöd, Giannì, így olyan, mintha egy darab vas lennél,
mintha egy páncélajtó lenne a lábad között. Összeszorítottam a
fogam, és azt mondtam: nem, gyerünk, döfjél még, de közben
kivert a veríték, patakokban csurgott végig az arcomon és a
mellemen. Ezt Rosario is észrevette – hiszen szakad rólad a víz,
mondta –, én pedig szégyenkezve azt suttogtam: sajnálom, nem
fogok izzadni többé, csak ma vagyok ilyen izzadós, de ha
undorodsz tőlem, hagyjuk a fenébe az egészet.
Végül sikerült neki. Olyan erővel hatolt belém, hogy az volt az
érzésem, felszakította a hasamat. Egy szempillantás múlva
azonban, amikor hirtelen kihúzta magát, még nagyobb
fájdalom nyilallt belém. Felemeltem a fejem, hogy megértsem,
mi történik éppen: ő a sarkára ülve térdelt a lábam közt, és a
vértől maszatos micsodájából vékony csíkban sperma
csordogált. A szokásos vicsorgásával sem tudta leplezni a dühét.
– Akkor hát sikerült? – kérdeztem elfúló hangon.
– Igen – felelte, és mellém heveredett.
– Pompás.
– Mit ne mondjak, valóban az.
– Nagyon éget.
– A te bajod. Jobban is elsülhetett volna.
– Pontosan úgy történt, ahogy elterveztem – mondtam, majd a
nyelvemmel a foga közé furakodva megcsókoltam.
Egy perccel később már a fürdőben voltam, és visszahúztam a
bugyimat meg a farmeremet. Amikor utánam jött, én gyorsan
kiosontam, levettem a csuklómról a karkötőt, és az ágy mellé
raktam, a padlóra – mint a sorscsapás zálogát. A visszaúton
végig vidám voltam, ő néma és bánatos.
Másnap Idával Velencébe utaztunk. A vonaton megfogadtuk
egymásnak, hogy a küszöbönálló felnőttkorunkat úgy fogjuk
megélni és megünnepelni, ahogyan még soha senki.
{1}
Utalás Giambattista Basile 17. századi nápolyi mesegyűjteményére, a Penta‐
meron keretmeséjére. – A ford.