EÖTVÖS LORÁND TUDOMÁNYEGYETEM

BÁRCZI GUSZTÁV GYÓGYPEDAGÓGIAI KAR

A Holokauszt áldozatai:
A homoszexuálisok

Kurzus: ANGY-FOTRI-0207,
A Holokauszt és áldozatai: zsidók, cigányok,
fogyatékosok és más csoportok
Oktató: Dr. Szücs Marianna

Név és Neptun azonosító:

Pánczél Brigitta
DKYUJ0
Pánczél Brigitta, DKYUJ0

Irodalomjegyzék:

 Gigliotti, S., & Earl, H. (Eds.). (2020). A Companion to the Holocaust. John Wiley &
Sons.
 Giles, G. J. (1992). 'The most unkindest cut of all': Castration, Homosexuality and
Nazi Justice. Journal of Contemporary History, 27(1), 41-61.
 Hammermeister, K. (1997). Inventing History: Toward a Gay Holocaust Literature.
The German Quarterly, 70(1), 18.
 Jensen, E. (2002). The Pink Triangle and Political Consciousness: Gays, Lesbians, and
the Memory of Nazi Persecution. Journal of the History of Sexuality, 11(1/2), 319-
349. 
 Kanicsár Á. A. (2019). Az LMBTQ emberek üldözése a Holokauszt során.
HumenOnline.https://humenonline.hu/az-lmbtq-emberek-uldozese-a-holokauszt-soran/
(letöltve: 2021.05.16.)
 Kurze, A. (2019). "The Coming Out of Memory: The Holocaust, Homosexuality, and
Dealing with the Past." Kritika Kultura, 33, 761-785.
 Lautmann, R. (1981). The Pink Triangle. Journal of Homosexuality, 6(1-2), 141–160.
 Newsome, W. J. (2016). Homosexuals after the Holocaust: Sexual citizenship and the
politics of memory in Germany and the United States, 1945-2008.
 Rokakis, J. (2013). The Persecution of Homosexuals During the Holocaust.
https://commons.emich.edu/cgi/viewcontent.cgi?article=1337&context=honors
 Wright, N. (2009). Queer Representations in Holocaust Memoirs. State University of
New York at New Paltz New Paltz, New York, 23

2.
Pánczél Brigitta, DKYUJ0

Amikor a Holokausztról beszélünk, akkor legtöbbször azon a több millió zsidón van a
hangsúly, akik az áldozatai voltak a koncentrációs táboroknak vagy ki lettek végezve. Nagyon
fontos, hogy beszéljünk róluk, azonban sok más kisebbségi csoport is van, akik ugyanúgy
szenvedtek ezen időszak alatt. Ezek a csoportok már az elfogatásuk előtt is kicsik voltak és
még kisebbek lettek. Ilyen csoportok voltak a cigányok, a fogyatékosok vagy a
homoszexuálisok is. Már akkor is negatívan voltak stigmatizálva, ami sok esetben még ma is
fenn áll, így a történészek nem foglalkoztak velük annyit. Történetük azonban ugyanolyan
fontos, így foglalkoznunk kell vele, nem hunyhatunk szemet a történtek felett (Rokakis,
2013).
1993-ban, amikor a náci párt átvette a hatalmat, akkor Adolf Hitler azonnal elkezdte a
németországi koncentrációs táborok kiépítését. Ma már pontosan tudjuk, hogy mi volt a
céljuk ezekkel a táborokkal. Ide szállították a zsidókat, a romákat, a fogyatékosokat, a
melegeket és más kisebbségi csoportokat is. Olyan embereknek tartották őket, akik
nemkívánatos elemei voltak a nemzetüknek, ezért ezekbe a koncentrációs táborokba vitték
őket, ahol a legtöbbjükre halál várt, vagy azonnal kivégezték őket (Kanicsár, 2019).
A Holokauszt alatt összesen 9-11 millió embert végeztek ki a nácik. Körülbelül
10.000-re becsülik azoknak a homoszexuális embereknek a számát, akiket koncentrációs
táborokba zártak, azonban ez a szám bárhol lehet 5.000 és 15.000 között. Azért nem lehet
megmondani a pontos adatokat, mert a dokumentumokat, amiket róluk vezettek, nagyon
megbízhatatlanul jegyezték fel és sokat el is égettek. Azonban azt tudjuk, hogy nagyon
változó volt a számuk a különböző táborokban. Volt ahol néha csak páran voltak, vagy akár
egy homoszexuális rab sem volt. Ez azonban ritka volt. Feljegyzések szerint a legtöbb
homoszexuális rab egyszerre Buchenwaldban volt, 1945-ben, január 2-án. 194-en voltak
ekkor, azonban Neuengamme-ban bár nem tudjuk a pontos adatokat, de lehet, hogy ennél is
többen voltak egyszerre, hiszen azt írták, hogy pár száz meleg ember volt az elfogottak között
(Lautmann, 1981).
Németországban a 175-ös paragrafus értelmében (ami a férfiak közti szexuális
kapcsolatot korlátozta és büntette), 1871 óta tiltott volt a homoszexuális kapcsolat. Ez a
jogszabály kimondta, hogy a homoszexualitást akár tíz évig terjedő börtönbüntetéssel kell
büntetni. Ez azonban nem terjedt ki a leszbikus nőkre (Kurze, 2019).
1933-ban azzal kezdődött az egész, hogy a nácik betiltották a homoszexuális
pornófilmeket, a Magnus Hirschfeld’s Sexual Science Institute könyveit és kéziratait
megsemmisítették és bezáratták a meleg szórakozóhelyeket Berlinben. Mindezt azért tették,
mert úgy gondolták, hogy elvesztették a férfiasságukat az I. világháború miatti kudarcban. Ezt

3.
Pánczél Brigitta, DKYUJ0

szerették volna visszaszerezni és úgy gondolták, hogy a homoszexualitás veszélyt jelent erre a
törekvésükre (Gigliotti & Earl, 2020).
A rabokat, akiket koncentrációs táborokba szállítottak, szörnyű körülmények vártak.
Semmiben nem hasonlított az addigi életükhöz. Egy elítélt elmondta, hogy amikor a 175-ös
paragrafus alapján elítélték, akkor megbilincselték, hangosan el kellett mondania a tömeg
előtt, hogy mik voltak a bűntettei, pontosan le kellett írnia, hogy mit tett és hogyan, majd
megverték és megrugdalták. Azt is elmondta, hogy az arcukon tisztán látható volt, hogy
mennyire élvezik a fájdalmát, a szadizmust. Miután a táborba vitték őket, akkor kopaszra
borotválták a fejüket, hogy jól felismerhetőek legyenek. Minden személyes holmijukat,
tárgyukat, ruhájukat elvették. Majdnem kivétel nélkül mindegyiküket megverték a cellájukban
és minden adandó alkalommal testi fenyítésben részesítették őket, amikor csak lehetett.
Folyamatosan megalázták őket, a lehető legdegradálóbban beszéltek velük (Lautmann, 1981).
Elmondások alapján volt olyan is, hogy egy férfit, akit aznap szállítottak a táborba, a
megérkezésekor azonnal halálra verték, azért, mert egy 20 évvel ezelőtti bűnét nem vallotta be
aznapig (Lautmann, 1981).
A homoszexuális rabokat mindig ellátták megkülönböztető jelzéssel. Az első években
többféle szimbólumot is alkalmaztak, ezek között volt a sárga sáv (amibe egy „A” betű volt
írva, aminek a jelentése „Arschficker”, vagyis „fenékdugó” volt), nagy fekete pont, és egy
hatalmas 175-ös felirat is, amit a rabok hátára írtak (Newsome, 2016). Egy idő után azonban
bevezették a fordított rózsaszín háromszöget, amit a ruhájukra varrtak. A többi rabot is
különböző színű háromszögekkel különböztették meg, a politikai raboké piros volt, a zsidóké
sárga, a cigányoké barna, a bűnözőké pedig például zöld. Az egyik tábor jelentése szerint
viszont a rózsaszín háromszög jelentősen nagyobb volt a többinél és néha egy citromsárga
sávval is megnövelték, hogy fokozzák a láthatóságát és hogy jól elkülönüljön a többitől. Ezen
felül szóban is megkülönböztették őket. Nem csak a szlengben maradtak fent ezek a
kifejezések, hanem hivatalos dokumentumokban is le voltak jegyezve. Úgy utaltak a
homoszexuális férfiakra, mint 175-ösök, „faggots”, vagyis buzik, „schwules arschloch”,
vagyis buzi segglyuk és „arschficker”, azaz fenékdugó (Lautmann, 1981).
Külön diszkrimináció is érte a homoszexuális rabokat. Nem csak az SS őrök bántották
őket, hanem a többi fogoly is. Elmondások szerint a legalsóbb kasztot jelentette az ő
csoportjuk. Nem csak kínozták őket (volt, hogy fadarabokkal, análisan), hanem kísérleteket is
végeztek rajtuk. Hormonterápiákat teszteltek rajtuk, valamint röntgensugárral kasztrálták
őket, amibe a legtöbben belehaltak (Giles, 1992). Arról is vannak feljegyzések, hogy azzal

4.
Pánczél Brigitta, DKYUJ0

próbálkoztak, hogy a meleg férfiakat nőkkel való szexre kényszerítették, hogy megpróbálják
átnevelni őket (Kanicsár, 2019).
A különböző táborokban máshogy helyezték el a homoszexuális férfiakat. Van, ahol
szegregálva, teljesen külön voltak, van, ahol a többiekkel együtt. Arra azonban nagyon
figyeltek, hogy ne tudjanak semmilyen testi vagy mentális kapcsolatot kialakítani. Nem is lett
volna rá nagyon esélyük, hiszen sokszor nagyon kevesen voltak. Legtöbbször a csoportok
közötti kommunikáció is tiltott volt, így nem csak egymással, hanem senkivel nem
beszélhettek. Leírások alapján ők voltak az egyetlen csoport, akiknek tiltott volt a
maszturbáció. Éjszaka, a rettenő hidegben is csak pólóban aludhattak, úgy, hogy a kezük a
takaró felett volt. Ha valakit elkaptak, hogy volt rajta alsónemű, akkor kivitték, több vödör
vízzel lelocsolták és minimum egy órát kint kellett állnia a fagyos hidegben (Lautman, 1981).
Egy fontos aspektus a család volt. Sokat segíthettek a raboknak, ha tudtak beszélni a
táboron belül a családtagjaikkal, azonban a homoszexuális rabok háromszor vagy ötször
kevesebbszer érkeztek úgy, hogy házasok voltak, mint a heteró férfiak. Valamint kétszer
nagyobb volt az esély rá, hogy nincs gyerekük. Így tehát ők nem sok esetben számíthattak a
családjuk támogatására. Ha volt is párjuk, aki mondjuk nem került a táborba, akkor azt
elhallgatták, hiszen nem akarták, hogy kiderüljön és ő is erre a sorsra jusson (Lautman, 1981).
A táborokban minden fogolynak dolgoznia kellett. Ezek legtöbbször felesleges
munkafolyamatok voltak. A melegeknek például reggel a barakkjuk előtt a havat a jobb
oldalról az út bal oldalára kellett átvinniük, majd délután vissza a jobb oldalra, mindezt a
csupasz kezükkel. A háború alatt ezek a munkák megváltoztak, hasznosabbá váltak, azonban
ugyanolyan brutálisak és fárasztóak voltak és ez a halálozási arányokon sem változtatott.
Elmondások szerint a homoszexuálisok mindig a lehető legrosszabb munkákra voltak
beosztva. Az összes munka az volt, őket azonban tényleg a lehető legrosszabb helyekre
küldték (Lautman, 1981).
A leszbikus nőket nem üldözték úgy, mint a meleg férfiakat, hiszen a leszbikusság
nem volt tiltott a 175-ös paragrafus szerint. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a leszbikusokat
nem zárták koncentrációs táborokba. Ausztriában ugyanis a 129-es paragrafus I. b minden
azonos nemű kapcsolatot elítélt, a résztvevők nemétől függetlenül (Gigliotti & Earl, 2020).
Feljegyzések is vannak, hogy a homoszexuális férfiakhoz hasonlóan, akiket nőkkel
kényszerítettek szexre, a leszbikus nőket férfiakkal (Lautman, 1981).
A leszbikusokat nem vették külön csoportnak, nem volt külön megkülönböztető jelük,
hanem legtöbbször az ilyen nőket az aszociálisokhoz sorolták be. Ez egy nagy gyűjtőfogalom

5.
Pánczél Brigitta, DKYUJ0

volt, amibe a nácik azokat sorolták be, akik nem illettek az ideáljukba, azonban a többi
kategóriába sem voltak rendszerezhetőek (Gigliotti & Earl, 2020).

Jelentések és beszámolók alapján arra jutottak, hogy a meleg férfiak sokkal brutálisabb
extra büntetéseket kaptak, mint a többiek. Dachau-ban például egy férfi azt kapta
büntetésként, hogy felkötözték egy rúdra, a kezeivel a háta mögött, azért, mert „nőies” volt a
viselkedése (Lautmann, 1981).
Nagyon magas volt a halálozási arány a koncentrációs táborokban. Csak azok élték túl,
akiket elengedtek (csak nagyon különleges esetekben), akik megszöktek (nagyon kevés
embernek sikerült), vagy akiket felszabadítottak a háború után, azonban ők sok esetben a
felszabadítás után elég gyorsan meghaltak a táborban szerzett betegségek és károk miatt. Ezen
felül a túlélés egy olyan életet jelentett a raboknak a jövőben, ami megrövidült és tele volt
állandó fizikai és mentális szenvedéssel, károkkal (Lautmann, 1981).
Azt soha nem fogjuk tudni, hogy pontosan hányan haltak meg koncentrációs
táborokban és főleg a homoszexuális férfiak sorsa marad felderítetlen. Ugyanis ezeknek a
raboknak a 28%-áról semmit nem tudni, hogy mi lett velük. Azonban a többi rab elmondása
szerint azok, akik rózsaszín háromszöget viseltek, soha nem éltek sokáig (Lautman, 1981).
Azért is nehéz kideríteni, hogy mi is történt velük valójában, mivel majdnem az összes túlélő
kelet vagy nyugat Németországban, vagy Ausztriában élt. Mindhárom országban fennmaradt
a törvény a világháború után is, miszerint a homoszexuális kapcsolat büntetendő, ezért nem
akarták megosztani a tapasztalataikat. A rendőrség gyakran bántalmazta a meleg férfiakat
ezekben az országokban, valamint le is tartóztatták őket. Amikor Dachau polgármesterével
készítettek interjút 1960-ban, akkor azt mondta, hogy: „Biztos emlékeznek, hogy nagyon sok
bűnöző és homoszexuális Dachauban volt. Ezekről az emberekről akar megemlékezni?”
(Jensen, 2002).
Sajnos nem több, mint 15 homoszexuális Holokauszt túlélő beszélt csak az
élményeiről, a tapasztalatairól és közülük is többen kérték, hogy ezt név nélkül tehessék meg.
Ezért is van az, hogy ilyen keveset tudunk az ő történelmükről ebben az időszakban. A zsidó
túlélőkhöz vannak arcok, nevek, akiket tudunk kötni, a melegekhez viszont nincs ilyen. A
háború után is félelemben kellett élniük. Több regisztrált eset is volt arról, hogy Holokauszt
túlélő homoszexuális férfiakat tartóztattak le és zártak börtönbe, akár náci dokumentumok
alapján is (Hammermeister, 1997). Nagyon gyakran meggyalázták őket, hogy ne beszéljenek,
szovjet börtönökbe zárták őket és az emlékművekről is lehagyták őket. Az, hogy ennyire arra
kényszerítették őket, hogy ne beszéljenek, azt eredményezte, hogy rettentően keveset tudunk

6.
Pánczél Brigitta, DKYUJ0

róluk. Nagyon sok túlélő kárpótlást is kapott, ami ugyan nem kompenzálhatja azt a rengeteg
szörnyűséget és veszteséget, amit átéltek, a homoszexuális férfiak azonban még csak ezt sem
kaptak. Hosszú évekig nem ismerték el őket, mint a Holokauszt áldozatait. Ezek mellett pedig
nagyon nehezen tudtak munkát szerezni (Rokakis, 2013).
Az első említésre méltó szobor, amit a homoszexuális áldozatoknak emeltek, azt 1994-
ben Frankfurtban állították. Ez egy angyal, ami a meleg férfiak szenvedését tükrözi, ezt
mutatja meg az embereknek. Ma már több emlékhely is található, nem csak Németországban
vagy Ausztriában, hanem a világon több helyen is (Kurze, 2019).
A Holokausztról több memoár is szól, azonban nagyon keveset találni, amit
homoszexuális férfi írt. Ezek a férfiak csak azért haltak meg, mert szerettek. Azért, mert
férfiakat szerettek, tiszta szívből, igazán (Wright, 2009).
Napjainkban a rózsaszín háromszöget a meleg aktivizmus szimbólumaként tartják
számon. Sokan nem értettek/értenek vele egyet, azonban feljegyzések szerint az érintettek és
családjaik egyet értenek vele, ők is használták ilyen formában (Kanicsár, 2019).
Elképzelhetetlen mennyi szörnyűséget követtek el a Holokauszt alatt. Nem lehet
különbséget tenni, megmondani, hogy melyik csoport szenvedett többet, jobban, hosszabb
ideig. Nem is ez a célunk, hanem hogy tanuljunk és tanítsunk azokból a hibákból, amiket
elkövettek. Hogy emlékezzünk az áldozatokra. Sajnos az utolsó ismert homoszexuális férfi
Holokauszt túlélő is elhunyt már, így tőlük már soha nem tudjuk meg, hogy mi és hogyan is
történt pontosan. Az viszont fontos, hogy emlékezzünk meg róluk, ha a Holokausztra
gondolunk, ne csak a zsidók jussanak az eszünkbe, hanem a cigányok, a fogyatékosok, a
homoszexuálisok, a leszbikusok is és mindenki, akit bekategorizáltak az aszociális csoportba.
Hiszen mindannyian rengeteget szenvedtek.

7.